2011 0001 521 Altalanos Allattenyesztes PDF

Általános állattenyésztés
Bodó, Imre
Dinnyés, András
Farkasné Bali Papp, Ágnes
Fésüs, László
Hidas, András
Holló, István
Horvainé Szabó, Mária
Komlósi, István
Kovács, András
Lengyel, Attila
Mihók, Sándor
Nagy, Nándor
Polgár J., Péter
Szabó, Ferenc
Szabóné Willin, Erzsébet
Tőzsér, János
Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Bodó, Imre
Dinnyés, András
Farkasné Bali Papp, Ágnes
Fésüs, László
Hidas, András
Holló, István
Horvainé Szabó, Mária
Komlósi, István
Kovács, András
Lengyel, Attila
Mihók, Sándor
Nagy, Nándor
Polgár J., Péter
Szabó, Ferenc
Szabóné Willin, Erzsébet
Tőzsér, János
Szerzői jog © 2004 dr. Szabó Ferenc, Mezőgazda Kiadó - Budapest

Tartalom
Előszó .............................................................................................................................................. xiv
1. Az állattenyésztés fogalma, szerepe ............................................................................................... 1
1. Az állatok hasznosítási csoportosítása, az állattenyésztés fogalma ....................................... 1
2. Az állattenyésztés feladata, jelentősége ................................................................................ 3
2. A gazdasági állatok eredete, háziasítása ......................................................................................... 8
1. Eredet .................................................................................................................................... 8
2. A háziasítás ......................................................................................................................... 11
2.1. Domesztikáció fokozatai (stádiumai) ..................................................................... 11
2.2. A domesztikáció kezdete ........................................................................................ 12
2.3. A háziasításra késztető okok ................................................................................... 13
2.4. A háziasítás módszerei ........................................................................................... 13
2.5. Az állatok változásai a háziasítás során .................................................................. 14
3. Az állattenyésztés története .......................................................................................................... 17
1. Az állattenyésztés egyetemes története ............................................................................... 17
1.1. Ókor ........................................................................................................................ 17
1.2. Középkor ................................................................................................................ 21
1.3. Újkor ....................................................................................................................... 22
1.4. Legújabb kor ........................................................................................................... 22
2. A hazai állattenyésztés története ......................................................................................... 23
2.1. A honfoglalástól a XVI. századig ........................................................................... 23
2.2. A XVI–XVII. század .............................................................................................. 23
2.3. A XVIII–XIX. század ............................................................................................. 26
2.4. A XX. század .......................................................................................................... 30
4. A gazdasági állatok rendszertana .................................................................................................. 35
1. A faj .................................................................................................................................... 35
2. A fajta .................................................................................................................................. 36
3. A fajták csoportosítása ........................................................................................................ 38
4. A fajtán belüli csoportok ..................................................................................................... 39
5. A klasszikus (mendeli) genetika állattenyésztési alkalmazása ..................................................... 43
1. Az átöröklés anyagi alapjai ................................................................................................. 43
2. Génhatások és a fenotípus ................................................................................................... 44
3. Intraallél génkölcsönhatások ............................................................................................... 46
3.1. Monogénia .............................................................................................................. 46
3.1.1. Dominancia ................................................................................................ 46
3.1.2. A dominancia hiánya .................................................................................. 49
3.1.3. Pleiotrópia .................................................................................................. 50
4. Interallél génkölcsönhatások ............................................................................................... 52
4.1. A poligénia ............................................................................................................. 52
4.1.1. Episztázis ................................................................................................... 52
4.1.2. Kompromisszumhatás ................................................................................ 54
4.1.3. Modifikáló gének ....................................................................................... 55
5. A mendeli törvények ........................................................................................................... 55
6. Az ivar és az ivari kromoszómához kapcsolt bélyegek öröklődése .................................... 59
7. Öröklődő anatómiai és fiziológiai rendellenességek ........................................................... 63
7.1. Domináns letális gének ........................................................................................... 68
7.2. Recesszív letális gének ........................................................................................... 70
7.3. A terheltségek felderítésének módjai ...................................................................... 72
6. Immuno-, molekuláris és citogenetika állattenyésztési alkalmazása ............................................ 74
1. Vércsoportok és biokémiai polimorfizmusok ..................................................................... 74
1.1. Alapfogalmak és módszerek ................................................................................... 74
1.2. A vércsoportok és biokémiai polimorfizmusok öröklődése .................................... 75
1.3. Gazdasági haszonállatok vércsoportjai és biokémiai polimorfizmusai ................... 76
1.4. A vércsoportok és biokémiai polimorfizmusok alkalmazása az állattenyésztésben 79
1.4.1. Származásellenőrzés .................................................................................. 79
1.4.2. A vércsoportok és biokémiai polimorfizmusok kapcsolata a termelési
tulajdonságokkal .................................................................................................. 81
iii
1.4.3. Az immunogenetikai tulajdonságok összefüggése a szaporodási teljesítménnyel

82
1.4.4. A vegyes ivarú ikerellésből született nőivarú egyedek zigozitás vizsgálata 83
1.4.5. Populációgenetikai vizsgálatok .................................................................. 84
1.4.6. Zoológiai vizsgálatok ................................................................................. 84
2. Molekuláris genetikai markerek .......................................................................................... 84
2.1. A molekuláris genetikai markervizsgálatok alkalmazása az állattenyésztésben ..... 85
2.1.1. Direkt géntesztek (I. típusú markerek) ....................................................... 85
2.1.2. Mikroszatellitek (II. típusú markerek) ........................................................ 87
2.1.3. QTL-vizsgálatok ........................................................................................ 89
2.1.4. A molekuláris genetikai vizsgálatok egyéb alkalmazási területei .............. 90
2.1.5. Szabadalom és licencproblémák ................................................................ 90
3. Citogenetika ........................................................................................................................ 90
3.1. Alapfogalmak és módszerek ................................................................................... 90
3.2. Kromoszóma-polimorfizmusok és rendellenességek .............................................. 95
3.3. Domesztikációkutatás ........................................................................................... 100
3.4. A citogenetika alkalmazása a biotechnológiában ................................................. 102
7. Populációgenetika állattenyésztési alkalmazása ......................................................................... 105
1. Kvalitatív és kvantitatív tulajdonságok összehasonlítása .................................................. 105
1.1. A mérés lehetőségei .............................................................................................. 105
1.2. Gazdasági jelentőség ............................................................................................ 105
1.3. Változatosság (variancia) ..................................................................................... 106
1.4. Környezeti hatás ................................................................................................... 106
1.5. Az öröklődés menete ............................................................................................ 106
2. A populáció és annak nagysága ........................................................................................ 107
3. A populáció genetikai szerkezete ...................................................................................... 108
3.1. Géngyakoriság ...................................................................................................... 108
3.2. A genotípus-gyakoriság ........................................................................................ 110
4. A populáció genetikai szerkezetét kialakító főbb tényezők és hatásuk ............................. 112
4.1. A mutáció ............................................................................................................. 113
4.2. A migráció ............................................................................................................ 114
4.3. A szelekció ........................................................................................................... 115
4.4. Az irányított párosítás ........................................................................................... 117
4.5. A drift ................................................................................................................... 118
5. A mennyiségi tulajdonságok öröklődése ........................................................................... 118
5.1. Poligénes öröklődés .............................................................................................. 118
5.2. A környezeti hatás, fenotípus és genotípus ........................................................... 119
5.3. Az additív genetikai érték és a genotípusos érték ................................................. 119
6. Mennyiségi tulajdonságok genetikai paraméterei ............................................................. 123
6.1. A teljes sokaság és a minta ................................................................................... 123
6.2. A variancia ............................................................................................................ 123
6.3. A kovariancia (kov) .............................................................................................. 128
6.4. Regresszió (b) ....................................................................................................... 129
6.5. A korreláció (r) ..................................................................................................... 131
6.6. Öröklődhetőségi (örökölhetőségi) érték (h2) ........................................................ 131
6.7. Ismételhetőség (R) ................................................................................................ 138
6.8. Fenotípusos (rF), genetikai (rG), és környezeti (rK) korrelációk ............................. 140
8. Az ökológiai és az etológiai genetika jelentősége és szerepe ..................................................... 144
1. Az ökológiai genetika ....................................................................................................... 144
1.1. A genotípus × környezet kölcsönhatás ................................................................. 145
1.2. Az animal welfare (közérzet) ................................................................................ 146
2. Etológiai genetika ............................................................................................................. 147
9. A környezeti tényezők szerepe az állattenyésztésben ................................................................. 152
1. A környezeti tényezők fogalma, felosztása ....................................................................... 152
2. Természetes és mesterséges környezet .............................................................................. 152
3. Élő és élettelen tényezők ................................................................................................... 153
4. Külső környezeti tényezők ................................................................................................ 153
4.1. Takarmányozás ..................................................................................................... 154
4.1.1. A takarmányozás hatása a növekedésre, fejlődésre .................................. 154
4.1.2. A takarmányozás hatása az állati termékek minőségére .......................... 154
iv
4.2. Időjárási tényezők ................................................................................................. 154

4.2.1. Hőmérséklet ............................................................................................. 155
4.2.2. Nedvesség, páratartalom .......................................................................... 155
4.2.3. Fény .......................................................................................................... 156
4.2.4. Egyéb klimatikus tényezők ...................................................................... 156
5. Gyakorlás .......................................................................................................................... 156
6. Külső és belső tényezők kapcsolata .................................................................................. 157
7. A szervezetre ható belső tényezők .................................................................................... 157
8. Honosulás, akklimatizáció ................................................................................................ 158
10. A gazdasági állatok viselkedése ............................................................................................... 160
1. A viselkedés állattenyésztési jelentősége .......................................................................... 160
2. Fontosabb viselkedési formák ........................................................................................... 160
2.1. Mozgás ................................................................................................................. 160
2.2. Figyelés ................................................................................................................. 161
2.3. Kommunikáció ..................................................................................................... 161
2.4. Táplálkozás ........................................................................................................... 162
2.5. Pihenés, alvás ....................................................................................................... 162
2.6. Bélsár- és vizeletürítés .......................................................................................... 164
2.7. Komfortmozgások, testápolás ............................................................................... 164
2.8. Játék ...................................................................................................................... 165
2.9. Támadás, védekezés ............................................................................................. 165
2.10. Szexuális (nemi) viselkedés ................................................................................ 167
2.11. Ivadékgondozás .................................................................................................. 168
2.12. Rossz szokások ................................................................................................... 169
2.13. Társas viselkedés ................................................................................................ 170
3. Az egyes állatfajok főbb életfolyamatai ............................................................................ 171
11. A gazdasági állatok növekedése, fejlődése ............................................................................... 174
1. A fejlődés szakaszai .......................................................................................................... 174
2. A növekedés sajátosságai .................................................................................................. 175
3. A testösszetétel változása .................................................................................................. 177
4. A fejlettség ........................................................................................................................ 178
5. A kompenzáció ................................................................................................................. 178
6. Ivar- és tenyészérettség ..................................................................................................... 180
12. A gazdasági állatok szaporodása .............................................................................................. 182
1. Az ivarmirigyek (gonádok) kialakulása és fejlődése ......................................................... 182
2. Nőivarú állatok szaporodásbiológiája ............................................................................... 182
2.1. A petefészek felépítése ......................................................................................... 182
2.2. A petesejt (női gaméta) ......................................................................................... 182
2.3. A petefészek funkciói ........................................................................................... 182
2.3.1. A) Szteroid hormonok .............................................................................. 185
2.3.2. B) Fehérje- és peptidhormonok ................................................................ 186
3. Ivari ciklus ......................................................................................................................... 186
3.1. Az ivarzás (ösztrusz) rendellenességei ................................................................. 188
4. Hímivarú állatok szaporodásbiológiája ............................................................................. 189
4.1. A here felépítése ................................................................................................... 189
4.2. Ondósejtek keletkezése (spermatogenezis) ........................................................... 189
5. Pszichoszexuális magatartás (libidó) ................................................................................. 192
6. Párosodás (kopuláció) ....................................................................................................... 193
6.1. Pároztatási módok ................................................................................................. 193
6.2. Mesterséges termékenyítés ................................................................................... 194
7. A szaporodásra ható külső ingerek .................................................................................... 195
8. A termékenyülés (fertilizáció) sikerének feltételei ............................................................ 196
9. A spermium egyesülése a petesejttel ................................................................................. 198
10. A vemhesség ................................................................................................................... 199
10.1. A vemhesség szakaszai a prenatális fejlődés sajátosságai alapján ...................... 199
10.2. A méhlepény (placenta) endokrin működése ...................................................... 200
11. Az ellés ............................................................................................................................ 200
11.1. Az ellés szakaszai ............................................................................................... 201
11.2. Involúció ............................................................................................................. 202
12. A baromfi szaporodása .................................................................................................... 202
v
12.1. A tojás alkotórészei, a tojásképződés folyamata ................................................. 203

12.2. A megtermékenyülés .......................................................................................... 204
12.3. A korai embriófejlődés ....................................................................................... 204
12.4. Embriófejlődés a keltetés alatt ............................................................................ 204
12.5. A kelés alatt lejátszódó folyamatok .................................................................... 205
13. A gazdasági állatok értékmérő tulajdonságai ........................................................................... 206
1. Takarmányértékesítő képesség .......................................................................................... 207
2. Hústermelő képesség ......................................................................................................... 208
3. Tejtermelő képesség .......................................................................................................... 212
4. Gyapjútermelő képesség ................................................................................................... 216
5. A baromfifajok értékmérő tulajdonságai ........................................................................... 219
6. A prémesállatok értékmérői .............................................................................................. 223
7. Reprodukció ...................................................................................................................... 223
8. Koraérés – ivari koraérés .................................................................................................. 225
9. Konstitúció ........................................................................................................................ 226
10. Vérmérséklet ................................................................................................................... 229
11. Igényesség, igénytelenség ............................................................................................... 230
12. Technológiai tűrés ........................................................................................................... 230
13. Életteljesítmény, élettartam ............................................................................................. 231
14. A gazdasági állatok küllemtana ................................................................................................ 232
1. A küllemi bírálat általános szempontjai ............................................................................ 232
2. Az egyes testtájak megítélésének alapelvei ....................................................................... 238
3. Bírálati rendszerek és módszerek ...................................................................................... 244
3.1. A testalkati jellegvonások megítélése ................................................................... 244
3.2. Bírálati rendszerek jellemzése .............................................................................. 246
4. A bírálatot kiegészítő módszerek ...................................................................................... 247
4.1. Méretfelvétel, fontosabb testméretek, testalkati indexek ...................................... 248
4.2. Videokép-analizálás .............................................................................................. 251
4.3. A háziállatok fényképezése .................................................................................. 251
5. A küllem és a formalizmus ............................................................................................... 253
6. Az egyes gazdasági állatfajok küllemi bírálatának elvei, módszerei ................................ 253
7. Az összbenyomás értékelése a küllemi bírálatok keretében .............................................. 257
15. A tenyészértékbecslés ............................................................................................................... 259
1. A tenyészérték fogalma és értelmezései ............................................................................ 259
2. A tenyészértékbecslés módszerei ...................................................................................... 259
3. Tenyészértékbecslés az ősök és az oldalági rokonok teljesítménye alapján ..................... 260
4. Tenyészértékbecslés sajátteljesítmény alapján .................................................................. 264
5. Tenyészértékbecslés az ivadékok teljesítménye alapján ................................................... 267
6. Ivadékvizsgálati módszerek .............................................................................................. 270
6.1. Központos (dán) ivadékvizsgálat .......................................................................... 270
6.2. Ivadék–szülő párok összehasonlítása .................................................................... 271
6.3. Egykorú istállótársak összehasonlítása ................................................................. 272
7. A szelekciós index ............................................................................................................ 273
8. A BLUP-módszer .............................................................................................................. 278
16. Tenyészkiválasztás (szelekció) ................................................................................................. 289
1. A szelekció fogalma és genetikai hatásai .......................................................................... 289
1.1. A szelekció fogalma ............................................................................................. 289
1.2. A szelekció genetikai hatásai ................................................................................ 289
2. A szelekció célkitűzései és kritériumai ............................................................................. 290
3. Szelekciós módszerek rendszerezése ................................................................................ 291
3.1. Az információk eredete alapján ............................................................................ 291
3.2. A szelekció célja és iránya alapján ....................................................................... 292
3.3. A tulajdonságok közötti korrelációk alapján ........................................................ 294
3.4. A tulajdonságok száma alapján ............................................................................. 294
4. A szelekció eredménye ..................................................................................................... 297
4.1. Az éves szelekciós előrehaladás ........................................................................... 298
4.2. A szelekció eredményét befolyásoló tényezők ..................................................... 298
4.3. A szelekció eredményének kiszámítása ................................................................ 304
17. Tenyésztési (párosítási) eljárások ............................................................................................. 310
1. A homozigozitást növelő párosítási módszerek (fajtatiszta tenyésztés) ............................ 311
vi
1.1. A rokontenyésztés célja és hatása ......................................................................... 318

1.2. A rokontenyésztés módszerei ............................................................................... 318
2. A heterozigozitást növelő párosítási módszerek (keresztezési eljárások) ......................... 319
2.1. A heterózis fogalma, típusai ................................................................................. 320
3. Additív génhatásokat hasznosító keresztezési eljárások ................................................... 321
4. A heterózishatás kiváltását célzó keresztezési eljárások ................................................... 324
18. Tenyésztésszervezés, törzskönyvezés és teljesítményvizsgálatok ............................................ 330
1. Törzskönyvezés ................................................................................................................. 330
2. Az egyedi megjelölés ........................................................................................................ 332
3. Termelés-ellenőrzés, teljesítményvizsgálat ....................................................................... 334
4. Genotípus–környezet kölcsönhatás és a teljesítményvizsgálat ......................................... 335
5. A tenyésztő–nemesítő munka szervezeti, intézményi keretei ........................................... 336
6. Fajtaelismerés .................................................................................................................... 337
7. Apaállat-gazdálkodás ........................................................................................................ 337
19. A biotechnológia alkalmazása az állatnemesítésben ................................................................ 338
1. A biotechnológia szükségessége és veszélyei ................................................................... 338
2. Állattenyésztés és biotechnológia ..................................................................................... 339
2.1. Mesterséges termékenyítés és ondómélyhűtés ...................................................... 339
2.2. Az embrióátültetés és mélyhűtés .......................................................................... 339
2.3. In vitro embrió-előállítás ...................................................................................... 340
2.4. Klónozás, embrió- és maganyag-manipulációk .................................................... 340
2.5. Fajok, egyedek és embriók genetikai elemzése, gaméták ivarmeghatározása ...... 343
2.6. Transzgenikus egyedek előállítása ........................................................................ 344
3. A biotechnológiai módszerek gyakorlati alkalmazása ...................................................... 344
3.1. Nukleusznemesítési stratégia ................................................................................ 345
3.2. Heterózistenyésztés, a klónozás előnyei és kockázata .......................................... 345
3.3. Transzgenikus haszonállatok felhasználása .......................................................... 346
20. Technológiai irányelvek az állattenyésztésben ......................................................................... 348
1. Tenyésztés, nemesítés ....................................................................................................... 348
2. Takarmányozás, takarmánytermesztés .............................................................................. 350
3. Az állatok gondozása és ápolása ....................................................................................... 351
4. Állategészségügy és szaporodásbiológia ........................................................................... 352
5. Épületek és berendezésük, gépek és üzemeltetésük .......................................................... 352
6. Munkaszervezés, bérezés .................................................................................................. 356
7. Értékesítés ......................................................................................................................... 358
8. Gazdaságossági számítások .............................................................................................. 359
9. Néhány összefüggés a technológia elemei között ............................................................. 359
10. Alternatív technológiák ................................................................................................... 359
11. Biotermékek termelése (ökogazdálkodás) ....................................................................... 360
21. A háziállatok géntartalékainak megőrzése ................................................................................ 361
1. Érvek a géntartalékok fenntartása érdekében .................................................................... 361
2. A géntartalékok megőrzésének módszerei ........................................................................ 362
3. Szervezetek és intézmények .............................................................................................. 363
4. Védett állományok hazánkban .......................................................................................... 364
22. Állatvédelem ............................................................................................................................. 366
1. Állatbarát tartás ................................................................................................................. 366
2. Az állat kiszolgáltatottsága környezetében ....................................................................... 366
3. Az állatvédelem öt alapelve .............................................................................................. 368
4. Az állatvédelem törvényi szabályozása ............................................................................. 369
5. A magyar állatvédelem szervezete és működése ............................................................... 370
5.1. Az állatkísérletek .................................................................................................. 370
5.2. Társadalom és állatvédelem .................................................................................. 371
5.3. Állatvédelmi szakképzés ...................................................................................... 373
6. Néhány állatvédelmi kötelezettség .................................................................................... 373
7. Termékminőség és az állatvédelem ................................................................................... 374
23. A tenyésztés feltételei, célja ..................................................................................................... 376
1. Az állattenyésztés társadalmi-gazdasági környezete ......................................................... 376
2. A nemesítési cél (tenyészcél) általános értelmezése ......................................................... 377
3. A tenyészcél meghatározásának elvei és módjai ............................................................... 378
4. Tenyészcélok az egyes gazdasági állatfajok nemesítésében ............................................. 379
vii
24. Ajánlott irodalom ...................................................................................................................... 380
viii
Az ábrák listája
2.1. A háziállataink ősei és domesztikációjuk földrajzi elhelyezkedése (Horvainé Szabó M. nyomán) 11
2.2. A szarvasmarha marmagasságának változása a háziasítás hatására (Boessneck et al., 1971 in Bökönyi,
1974 .................................................................................................................................................. 14
3.1. Egyiptomi tehén, amelyet még csak béklyózva lehetett megfejni (KELLER–HORN nyomán, 1955)
17
3.2. Egyiptomi szarvatlan marhák. Feltűnő a jó izmoltság és a nagy törzsmélység (KELLER–HORN
nyomán, 1955) .................................................................................................................................. 18
3.3. Óperzsa lovak egy pesepolisi relif után (PUSH–HORN nyomán, 1955) ................................... 19
3.4. Régi itáliai sertés. 2000 éve készült márványszobor, amely Koppenhágában a Carlsberg Glyptotek
múzeumban látható ........................................................................................................................... 20
3.5. Magyar szürke gulya (Fotó: SZABÓ F.) ................................................................................... 24
3.6. Racka juh (Fotó: HAJBA N.) .................................................................................................... 24
3.7. Bakonyi sertés. (Az eredeti festmény Keszthelyen a Festetics-kastélyban látható) ................... 25
3.8. Magyar tarka szarvasmarha (Fotó: SZABÓ F.) ......................................................................... 26
3.9. Merinó juh(Fotó: HAJBA N.) .................................................................................................... 27
3.10. Mangalica koca malacaival (Fotó: BENCZE A.) .................................................................... 28
3.11. Mangalica kan (Fotó: Bencze A.) ............................................................................................ 29
4.1. Baromfiféle háziállataink rendszertani besorolása .................................................................... 35
4.2. Emlős háziállataink rendszertani besorolása ............................................................................. 36
4.3. Tenyésztési piramis. A fajta (populáció) hierarchikus struktúrája ............................................. 41
5.1. A génkicserélődés (crossing over) vázlatos ábrázolása. Fent egyszeres crossing over (c-C), lent kettős
crossing over (B-b, c-C) látható (DOHY nyomán, 1999) ................................................................. 43
5.2. Allélkölcsönhatások ábrázolása (Horvainé nyomán, 1996) ....................................................... 45
5.3. Génhatások a tulajdonságok és a gének száma szerint (Boda nyomán, 1991) ........................... 45
5.4. A génkölcsönhatások rendszerezése (Horvainé nyomán, 1996) ................................................ 46
5.5. Részleges dominancia a szarvatlanság átöröklésében. Fent tökéletesen suta egyed fejéle, középen és
alul szarvkezdemények, illetve csökevényes szarvak láthatók (Hutt nyomán) ................................. 47
5.6. A culard jelleg fenotípusos megjelenése a szarvasmarhafajban (Bonnes nyomán, 1986) ......... 50
5.7. Tarajalakulás öröklődése, avagy eltérés a mendeli számarányoktól .......................................... 54
5.8. Mendeli szabályok ..................................................................................................................... 56
5.9. Két tulajdonság szétválása és rekombinációja az F2 nemzedékben (HORN–DOHY nyomán, 1970;
magyarázat a szövegben) .................................................................................................................. 57
5.10. ivar kialakulása heterogametikus hím és homogametikus nőstény esetén ............................... 60
6.1. A BLAD lókusz PCR termékének elektroforetikus elválasztási mintája emésztés után. 1 csatorna:
Emésztetlen PCR termék. 2–4 csatorna: Tagl-el emésztett BLAD fragment, homozigóta egyedek normál
alléllal. 5. csatorna: Tagl-el emésztett BLAD fragment, heterozigóta terhelt bika. 6. csatorna: 100 bázispár
DNS standard .................................................................................................................................... 87
6.2. A 18. juhkromoszóma callipyge szakaszának kapcsoltsági térképe. A térképen hat mikroszatellit
lókusz látható (LIEN és mtsai. nyomán, 1998) ................................................................................. 88
6.3. A kromoszóma részei ................................................................................................................ 91
6.4. A kromoszómák alaki osztályozása a centroméra helyzete alapján ........................................... 91
6.5. Sertéskan G-sávos kariotípusa (HIDAS A., 1996) .................................................................... 93
6.6. Sertés C-sávos metafázisa (a 15. és 16. kromoszómák polimorf változatai; HIDAS A., 1996) 95
6.7. 1/29 centrikus fúzió (Robertson-transzlokáció) maremman × magyar szürke bikában (KOVÁCS A.,
1984) ................................................................................................................................................. 97
6.8. A házityúk normális diploid (balra) és triploid kariotípusú sejtosztódása (HIDAS A. felvétele) 100
6.9. A 4. kromoszóma polimorfizmusa kubáni lúdban ................................................................... 101
6.10. Az X- és Y-kromoszómák felismerése bikaondósejtekben fluoreszcens in situ hibridizációval (FISH).
(RÉVAY és mtsai., 2001) ............................................................................................................... 103
7.1. A normális eloszlás görbéje ..................................................................................................... 107
7.2. A populáció genetikai szerkezetét alakító főbb tényezők (LE ROY nyomán, 1966) .............. 113
7.3. Az F2nemzedék additív genetikai (A) és fenotípusos értékének (F) megoszlása ..................... 122
7.4. Az alomlétszám hatása az alomsúlyra ..................................................................................... 130
8.1. A genotípus × környezet interakció alapesetei (BRANDSCH nyomán) ................................. 145
8.2. A genotípus × környezet interakció vázlata ............................................................................. 146
8.3. A viselkedés és a gének közötti kapcsolat (CSÁNYI nyomán, 1994) ..................................... 147
ix
8.4. Méhek higiénikus tevékenysége (ROTHENBULLER nyomán, 1964) ................................... 149

8.5. A genetikai és környezeti faktorok viszonylagos hozzájárulása a különböző állatok viselkedéséhez (D.
P. BARASH nyomán, 1977) ........................................................................................................... 151
10.1. Hidegben a malacok egymást melegítve, összebújva fekszenek (Fotó: RAJNAI CS.) ......... 163
10.2. A sertés normálistól eltérő, ülő testhelyzete .......................................................................... 163
10.3. Társát nyalogató (bőrét ápoló) szarvasmarha (CZAKÓ nyomán, 1974) ............................... 165
10.4. A szarvasmarha fenyegető testtartása (CZAKÓ J. nyomán,1974) ......................................... 165
10.5. Verekedő kakasok mozdulatai (CZAKÓ J. nyomán, 1974) .................................................. 166
10.6. A kacsa viselkedése párzáskor (CZAKÓ J. nyomán, 1974) .................................................. 167
10.7. Borját szoptató tehén (Fotó: SZABÓ F.) ............................................................................... 168
10.8. A külön-külön, ketrecben tartott borjak megtalálják egymást (Fotó: SZABÓ F.) ................. 170
10.9. Legelő hereford gulya (Fotó: SZABÓ F.) .............................................................................. 171
11.1. A növekedés intenzitása (i), tartama (t) és kapacitása (k) ...................................................... 175
11.2. Gazdasági állatok növekedési görbéje ................................................................................... 176
11.3. Az egyes testszövetek növekedése ........................................................................................ 177
11.4. Kétféle (810 és 463 l) tejjel felnevelt borjak növekedési görbéje (HORN–PAPP nyomán, 1971)
179
11.5. Brojlerjércék kompenzációs növekedése (LEESON, S. – SUMMERS, J. D. nyomán, 1977) 179
11.6. Brojlercsirkék növekedésének különböző estei (LEESON, S. és SUMMERS, J. D. nyomán, 1977)
180
12.1. Oogenezis (STÖMSTEDT nyomán,1999) ............................................................................. 182
12.2. Follikulogenezis (VAN VOORHIS nyomán, 1999) .............................................................. 183
12.3. Ivari hormonok termelődése a tüsző theca- és granulosasejtjeiben (YAO nyomán, 1999) ... 185
12.4. Tüszőérés az ivari ciklus alatt ................................................................................................ 186
12.5. A Sertoli-sejtekben fejlődő ivarsejtek vándorlása (HESS nyomán, 1999) ............................ 190
12.6. Az ivarsejtek fejlődése a spermatogenezis során (HESS nyomán, 1999) .............................. 191
12.7. Spermium az ovuláció előtt a petevezetőben az epitelhez kötötten (HUNTER nyomán készítette
SÓTONYI, 1999) ........................................................................................................................... 196
12.8. Hiperaktív spermium a petevezetőben az ovuláció időpontjában (HUNTER nyomán készítette
SÓTONYI, 1999) ........................................................................................................................... 197
12.9. Az ellés megindulását kiváltó hormonális tényezők .............................................................. 200
12.10. A tojás szerkezeti felépítése hosszmetszetben ..................................................................... 203
13.1. Magyar tarka tehén havonkénti tejtermelése ......................................................................... 213
13.2. Baromfifélék élősúlyváltozása az életkor függvényében (SZABÓNÉ WILLIN E, 1991) .... 220
13.3. Fiatal és többéves szülőktől származó gúnár és tojó utódok növekedése 9 hetes korig (SZABÓNÉ
WILLIN E., 1991) .......................................................................................................................... 222
13.4. Laza és feszes testtájak .......................................................................................................... 227
14.1. A ló testtájai ........................................................................................................................... 233
14.2. Szarvasmarha testtájai ........................................................................................................... 234
14.3. Sertés testtájai ........................................................................................................................ 235
14.4. A tyúk testtájai ....................................................................................................................... 235
14.5. A lúd testtájai ......................................................................................................................... 236
14.6. A bírálati hely vázlata ............................................................................................................ 237
14.7. A sertés küllemi tulajdonságainak feltüntetésére szolgáló egyezményes jelek és használat a bírálati
lapon 1 = ívelt vagy pontyhát; 2 = jól izmolt (comb, ágyék stb.); 3 = hosszú törzs, nyak stb. 4 = erősen
dongás;5 = erősen szembetűnő nemi jellege ................................................................................... 240
14.8. A ló küllemi tulajdonságainak feltüntetésére szolgáló egyezményes jelek es használata a bírálati
lapon ............................................................................................................................................... 241
14.9. A szarvasmarha küllemi tulajdonságainak feltüntetésére szolgáló egyezményes jelek es használata a
bírálati lapon ................................................................................................................................... 242
14.10. Méretfelvétel és mérőeszközök lovon. a–b marmagasság; c–d övméret; e–f hát(közép) magasság;
g–h far(búb)magasság; k–j ferde törzshossz; l–m (vízszintes) törzshossz; i–j ferde farhossz; p–m
(vízszintes) farhossz ....................................................................................................................... 248
14.11. Méretfelvétel és mérőeszközök szarvasmarhán 1. marmagasság, 2. hát(közép)magasság, 3.
far(búb)magasság, 4. faroktőmagasság, 5. törzshossz, 6. ferde törzshossz, 7–8. mellkasmélység és
övméret, 9. szárkörméret, 10. farhossz ........................................................................................... 249
14.12. A multimédia alkalmazása méretfelvétel és archiválás céljára ............................................ 251
14.13. A minden tekintetben kiváló fénykép esztétikai élményt nyújt (2310 Gidran VIII-10 (XX tm) Fotó:
PATAKI B. ..................................................................................................................................... 252
15.1. Az ivadékszám hatása a tenyészérték megbízhatóságára ....................................................... 269
x
15.2. Javító hatású magyartarka bika öröklődési rácsa ................................................................... 271

15.3. Javító hatású magyartarka bika öröklési poligonja ................................................................ 272
15.4. A szelekciós index mátrixainak szemléltetése ....................................................................... 275
15.4. Az egyedmodell információi (SWALVE–ERICH, 1989) ..................................................... 285
15.4. A tenyészetek közötti genetikai kapcsolat. Jelmagyarázat: A, B referencia apaállatok és a, a, b, b
ezek ivadékai; c, d pedig csak egy tenyészetben lévő apák ivadékai .............................................. 286
16.1. A genetikai regresszió jelenségének vázlatos ábrázolása (DOHY nyomán, 1999) ............... 291
16.2. Szelekcióváltozatok ............................................................................................................... 292
16.3. A független szelekciós minimumok alapján végzett tenyészkiválasztás ............................... 295
16.4. A tenyészkiválasztás lehetséges módozatai két kritérium (X és Y) esetén ............................ 296
16.5. A fenotípusos variancia (szórás) azonos átlag mellett a) nagy fenotípusos szórás, b) közepes
fenotípusos szórás, c) kis fenotípusos szórás .................................................................................. 300
16.6. A szelekciós minimum (SM) és a szelekciós intenzitás (i) fogalmának értelmezése a
továbbtenyésztésre meghagyott hányad (p %) változásának függvényében, normális eloszlás esetén
(VÁGI nyomán, 1986) .................................................................................................................... 300
17.1. A tenyésztési eljárások csoportosítása ................................................................................... 310
17.2. A homozigozitás növekedése, eltérő szorosságú rokontenyésztés következtében (LERNER és
LIBBY nyomán, 1976) ................................................................................................................... 314
17.3. A különböző keresztezési eljárások hatása az anyai heterózis várható mértékére az elméletileg
elérhető maximális (100%) heterózishoz képest ............................................................................. 320
17.4. A cseppvérkeresztezés és a nemesítő keresztezés vázlata ..................................................... 322
17.5. A fajtaátalakító keresztezés vázlata ....................................................................................... 322
17.6. Új fajtát előállító keresztezés vázlata ..................................................................................... 323
17.7. A reciprok rekurrens szelekció végrehajtásának módja (HORN P. 1976) ............................. 326
17.8. Közvetlen haszonállat-előállító keresztezés .......................................................................... 327
17.9. Háromfajtás közvetett (kombinatív) haszonállat-előállító keresztezés vázlata ...................... 327
17.10. Négy fajtás közvetett (kombinatív) haszonállat-előállító keresztezés vázlata ..................... 328
17.11. Váltogató keresztezés vázlata .............................................................................................. 328
17.12. Rotációs keresztezés vázlata ................................................................................................ 329
19.1. A sejtmag-átültetéses klónozás fő lépései: 1. sejtizolálás különböző testisejt-forrásokból,
sejttenyésztés, sejtciklus-szinkronizálás G0 és G1 stádiumban; 2. sejtmagátültetés korai sejtpasszázsból; 3.
tartóssejt-tenyészet, ami lehetőséget ad a génmanipulációra. Ez utóbbi lépés ugrásszerű fejlődést hozhat az
állattenyésztés és a gyógyszeripar területén. Az ábra egyben bemutatja a klónozási technológia
összetettségét és a különböző tudományágak szerepét: a), b) sejtbiológia és -tenyésztés; c) molekuláris
biológia, génsebészet; a1), b1), c1) embriológia, mikromanipulációs szakértelem, elektromérnöki tervezés;
d) állatorvoslás és állattenyésztés ................................................................................................... 341
22.1. Legyek támadásának kitett, lánccal lekötött tehén (Fotó: SZABÓNÉ WILLIN ERZSÉBET) 371
22.2. Csípős legyek lepik el a kivéresedett lebernyeget (Fotó: SZABÓNÉ WILLIN ERZSÉBET) 371
22.3. Itatás nélkül, 24 órára, állandó helyre kikötött kecskebak (Fotó: SZABÓNÉ WILLIN ERZSÉBET)
372
xi
A táblázatok listája
1.1. Gazdasági állataink elnevezése .................................................................................................... 2
1.2. Állatállományunk létszáma (ezer db) .......................................................................................... 5
1.3. Egy főre jutó állati eredetű élelmiszer-fogyasztás (kg/év) ........................................................... 6
2.1. A háziállatok ősei és háziasításuk ideje, helye ............................................................................ 8
3.1. Magyarországi állattenyésztő szervezetek ................................................................................. 31
5.1. Culard és normális szarvasmarhák reciprok keresztezésének eredményei (Bonnes nyomán, 1986)
51
5.2. A leggyakrabban előforduló színek és azok genotípusai a lófajban .......................................... 52
5.3. Heterozigóta pej és fekete szülők ivadékainak genoés fenotípusos megoszlása ........................ 54
5.4. Független allélpárok a gamétatípusok, az F2 genotípusok és az F2 fenotípusok összefüggése
dominancia érvényesülése esetén (GARDNER nyomán, 1972) ....................................................... 59
5.5. Kombinációs lehetőségek az F2nemzedékben dominancia hiányában (GARDNER nyomán, 1972
59
5.6. A különböző baromfifajok ivari kromoszómáján lokalizált gének ............................................ 61
5.7. Letális terheltségek szarvasmarhában (Hámori, Stormont és Wiesner nyomán ........................ 64
6.1. A szarvasmarha vércsoportjai .................................................................................................... 76
6.2. A sertés vércsoportrendszerei és -faktorai ................................................................................. 77
6.3. A sertés fontosabb öröklődő vérfehérje- és enzim-polimorfizmusai ......................................... 77
6.4. A ló elektroforézissel vizsgálható jelentősebb enzim- és fehérjepolimorfizmusai .................... 78
6.5. BL genotípus gyakorisági értékek holstein-fríz-állományokban ............................................... 86
6.6. Emlős házi- és haszonállataink normális kromoszómaszáma .................................................... 92
6.9. A tesztikuláris feminizáció öröklésmenete ................................................................................ 99
7.1. A mennyiségi és a minőségi tulajdonságok jellemzői ............................................................. 106
7.2. Az egyes allélok számának meghatározása a fenotípusok számából ....................................... 109
7.3. Gén- és genotípus-gyakoriságok jelölésének általános formája .............................................. 110
7.4. A genotípus-gyakoriság változása a géngyakoriságtól függően (PENROSE nyomán, 1967) . 112
7.5. Recesszív allél (a) ellen irányuló szelekció (FALCONER nyomán, 1980) ............................. 116
7.6. Az F2nemzedék egyedeinek genetikai értékük szerinti megoszlása (BONNES nyomán, 1986) 121
7.7. Az F2 nemzedék egyedeinek genetikai (A) és fenotípusos (F) értékük szerinti megoszlása az eltérő
környezeti hatások függvényében (BONNES nyomán, 1986) ....................................................... 121
7.8. Négy kos 5–5 ivadékának választási súlya .............................................................................. 126
7.9. A választási súly varianciaanalízis táblázata ........................................................................... 126
7.10. Néhány tulajdonság h2értéke (M.B. WILLIS alapján, 1991) ................................................. 135
7.11. Néhány tulajdonság ismételhetőségi értéke ........................................................................... 139
7.12. Néhány tulajdonság közötti genetikai korreláció (LEGATES, J. E és WARWICK, E. J. nyomán,
1990) ............................................................................................................................................... 141
7.13. Néhány tulajdonság közötti feno- és genotípusos, valamint környezeti korreláció (LEGATES, J. E és
WARWICK, E. J. nyomán, 1990) .................................................................................................. 142
8.1. A szarvasmarha néhány viselkedésformájának öröklődhetősége ............................................ 149
8.2. A sertés néhány viselkedésformájának öröklődhetősége ......................................................... 150
11.1. Gazdasági állatok növekedési erélye ..................................................................................... 176
12.1. A gazdasági állatok ivari ciklusának néhány jellemzője ........................................................ 187
12.2. Az ivarzás időtartama ............................................................................................................ 188
12.3. Az ondó mennyisége és spermiumkoncentráció állatfajonként ............................................. 189
12.4. Az inszeminációs dózis jellemzői a gazdasági állatoknál (FLOWERS nyomán, 1999) ........ 194
12.5. Az egy apaállatra számított nőivarú állatok száma éves átlagban különböző pároztatási módoknál
(MÉSZÁROS nyomán, 2000) ........................................................................................................ 195
12.6. A gazdasági állatok vemhességének néhány jellemzője ........................................................ 200
12.7. A gazdasági állatok involúciójának időtartama ..................................................................... 202
12.8. A gazdasági baromfifélék kelésének átlagos időtartama (BOGENFÜRST nyomán, 2000) .. 204
13.1. A hústermelés szempontjából fontos tulajdonságok örökölhetősége (h2) .............................. 208
13.2. A hústermelő képesség fontosabb jellemzői .......................................................................... 209
13.3. A hústermelés intenzitása, tartama és kapacitása alapján elkülönített típusok ...................... 210
13.4. A vágóértéket kifejező mutatók (alapparaméterek) ............................................................... 211
13.5. Gazdasági haszonállataink tejtermelésének néhány jellemzője ............................................. 212
13.6. Gazdasági haszonállataink tejének és az anyatej összetétele ................................................. 214
xii
13.7. Az újonnan feltárt bioaktív és élettanilag előnyös tejzsírösszetevők ..................................... 215

13.8. A tejtermelés szempontjából jelentősebb értékmérő tulajdonságok öröklődhetősége (h2) .... 216
13.9. A juhok gyapjújának főbb típusai, s ezek jellemző tulajdonságai ......................................... 218
13.10. A gyapjú jellemzőinek örökölhetőségi értékei (h2) .............................................................. 218
13.11. A tojástermelő képesség jellemzésére szolgáló főbb mutatók alakulása fajonként (BÖGRE, 1987,
nyomán módosítva, SÜTŐ, 2003) .................................................................................................. 219
13.12. A baromfifajok potenciális hústermelő képességének összehasonlítása (BÖGRE, 1988, nyomán
módosítva, SÜTŐ, 2003) ................................................................................................................ 221
13.13. Reprodukciós értékek állatfajonként .................................................................................... 224
13.14. Technológiai tűrés alapkomponensei tejhasznú típusokban (NAGY, 1989) ....................... 230
14.1. Egyes testtájak által adott tájékoztatók .................................................................................. 238
15.1. Az ősök és oldalági rokonok szerepe a tenyészérték megbízhatóságában ............................. 261
15.2. Az egyes szülői nemzedékek részesedése az ivadékok genomjából ...................................... 262
15.3. Charolais fajtájú bikák leányivadék-teljesítményvizsgálata során értékelt tulajdonságok .... 270
15.4. Sertés két értékmérő tulajdonsága és közöttük lévő kapcsolat .............................................. 275
15.5. A sertés súlygyarapodását befolyásoló két hatás korrekciós tényezői ................................... 276
15.6. A szelekciós index és a BLUP összehasonlítása .................................................................... 285
16.1. Táblázat a szelekciós intenzitás (i) és a k-érték megállapításához (NIKORÓ et al. nyomán, 1968)
302
16.2. A szelekció intenzitása nőivarú állományokban (állomány nagyság 100 anya) (BONNES, 1986)
304
17.1. A heterozigóta és a homozigóta egyedek arányának változása folyamatos beltenyésztéskor (HORN
nyomán, 1981) ................................................................................................................................ 311
17.2. Az ősök száma és szerepük az ivadék kialakításában ............................................................ 312
17.3. Szülők Rxy-értékei és ivadékuk F-értéke ................................................................................ 315
18.1. A lótenyésztés okiratai és bizonylatai .................................................................................... 331
18.2. A teljesítményvizsgálatok módszerei hazánkban .................................................................. 334
xiii
Előszó
Az állattenyésztés az emberiség egyik ősi mestersége, a mezőgazdaság kiemelkedően fontos területe
napjainkban is, és minden bizonnyal a jövőben is az lesz. Az állati eredetű élelmiszerek (tej, hús, tojás stb.) a
táplálkozásban nélkülözhetetlenek, és fontosak az állatok egyéb termékei (pl. a gyapjú, a bőr) is. A fejlett
agrárgazdaságú országokban a mezőgazdaság termelési értékének több mint 50%-át az állattenyésztés, és a
hozzá kapcsolódó élelmiszer és egyéb feldolgozóipar adja. Emiatt az állattenyésztési ismeretek oktatása az
agrárszakember képzésben mind tartalmában, mind óraszámában és kredit értékében rendkívül nagy
jelentőségű.
Az állattenyésztéstan ismeretanyaga a gazdasági állatok háziasítása óta folyamatosan bővült, gyarapodott. Az

elődeink által felhalmozott tapasztalatokra épülő állattenyésztés minden korban igyekezett alkalmazni és
hasznosítani a kapcsolódó tudományok legújabb eredményeit és módszereit, ami hihetetlennek tűnő változást,
fejlődést eredményezett a gazdasági állataink genetikai képességében, termelésében. Korábban a
populációgenetikai módszerek alkalmazása és a mesterséges termékenyítés elterjedése hozott látványos
előrelépést, napjainkban pedig a molekuláris genetikai és a biotechnológiai eljárások hasznosítása ígér újabb
lehetőségeket a természeti erőforrásokat ésszerűen hasznosító, fenntartható állattenyésztés számára.
A tantárgy két főrésze az általános tenyésztési törvényszerűségeket összefoglaló, tenyésztésbiológiai szemléletet

adó általános állattenyésztéstan, és az egyes állatfajok (szarvasmarha, ló, juh, sertés, baromfi stb.) speciális
tenyésztési, tartási, hasznosítási kérdéseit tárgyaló részletes állattenyésztéstan. Az utóbbi oktatásához
korszerűhazai tankönyvek („Állattenyésztés I., II., III.” kötet; szerk. Horn Péter, Mezőgazda Kiadó Budapest,
1995) állnak rendelkezésre.
A hazai, általános állattenyésztés-tani témájú könyvek közül sokáig a Horn Artúr akadémikus munkája nyomán
1955-ben született „Általános állattenyésztés” volt a meghatározó. Később, a szintén Horn Artúr által
szerkesztett háromkötetes „Állattenyésztési enciklopédia”, amelynek első kiadása 1959-ben, az ötödik 1971-ben
jelent meg, majd az 1976-ban kiadott „Állattenyésztés” első kötetében szereplő általános állattenyésztés-tani
rész szolgálta a felsőoktatást. Húsz évvel később, 1996-ban Nagy Nándor szerkesztésében látott napvilágot „Az
állattenyésztés alapjai”, amely az agrár-felsőoktatás elfogadott tankönyveként segítette a szakemberképzést.
Azóta a tudományterület fejlődött, ismeretanyaga szinte minden téren bővült, és változott az agrár-felsőoktatási
intézmények feladata, oktatási programja, hallgatóinak előtanulmányi ismerete is. Mindez újabb tankönyv
elkészítését tette szükségessé.
A jelen tankönyvet eredetileg hárman szerkesztettük volna, de dr. Iváncsics János professzor úr váratlan halála,
dr. Nagy Nándor professzor úr megromlott egészségi állapota megakadályozta, hogy ők a szerkesztésben és a
könyvírásban részt vegyenek. Szerzőink között foglalt volna helyet a kiváló tan- és szakkönyvíró, dr. Dohy
János akadémikus úr is, aki sajnos, halála miatt kimaradt.
Tankönyvünk sok szerzőmunkája, emiatt nyelvezetében, stílusában, bizonyos kérdéskörök tárgyalásában nem
teljesen egységes. Ez azonban – remélhetőleg – nem rontja a könyv tanulhatóságát. Ugyanakkor nagy öröm,
hogy az egyes fejezetek megírására és a teljes anyag lektorálására munkatársainkat a hazai felsőoktatás és
kutatás kiváló, tekintélyes állattenyésztő szakemberei közül sikerült megnyerni. Személyük biztosíték arra, hogy
tankönyvünk a mai kornak, és a jövőnek is megfelelő ismereteket tartalmazza, és megalapozza a részletes
állattenyésztéstan elsajátítását.
A szerkesztő ezúton fejezi ki háláját és köszönetét a szerzőknek, a lektoroknak, a kiadó munkatársainak, és

mindazoknak, akik e könyv elkészítéséhez és megjelenéséhez önzetlenül hozzájárultak.
Keszthely, 2004. május
Dr. Szabó Ferenc
egyetemi tanár, az MTA Doktora
xiv
1. fejezet - Az állattenyésztés
fogalma, szerepe
1. Az állatok hasznosítási csoportosítása, az
állattenyésztés fogalma
Az állatokat a zoológiában használt, biológiai alapon történő rendszerezés mellett az emberhez fűződő
viszonyuk, hasznosításuk alapján is csoportosíthatjuk. Így beszélhetünk vad-, házi-, szelídített-, kedvtelésből
tartott (hobbi-), labor-, haszon és gazdasági állatokról.
A vadállatok az ember befolyásától függetlenül, a szabad természetben élnek. Az ember főleg vadászattal
hasznosíthatja bizonyos fajaikat. Az utóbbi időben azonban nő a befolyás felettük, hiszen az ember egyre inkább
a természet egyensúlyának fenntartására, a vadállomány szabályozására, a vadon élőállatok védelmére
törekszik.
A háziállatok (ló, szarvasmarha, sertés, tyúk, kutya, macska stb.) domesztikált állatok, amelyek az ember
környezetében élnek és valamilyen szolgálatot tesznek. Rájuk az ember tenyésztői hatást gyakorolt,
nemzedékeken át tartja, szaporítja, nemesíti őket.
Az ember hatására olyan genetikai, morfológiai, viselkedési változásokon mentek át, amelyek alapján vadon
élőőseiktől jelentősen különböznek.
Keller szerint az ember és a háziállatok viszonya különleges együttélésnek (szimbiózisnak) tekinthető. A

szelídített állatok nagyon közel állnak vadon élő őseikhez, nem tekinthetők háziállatnak, hiszen rövid idejű
tartásuk során eleve nem érvényesülhet a tenyésztői munka hatása.
A kedvtelésből tartott (hobbi-) állatok vagy társállatok gyakran a lakásban élő állatok, amelyekről az ember
gondoskodik, és amelyekhez társként ragaszkodik. Ilyen lehet a kutya, a macska, a papagáj, a kanári, az
aranyhörcsög, a díszhal stb., és bizonyos értelemben a ló vagy más állatfaj is.
A laborállatok laboratóriumi, kísérleti céllal tenyésztett állatok, amelyeket különböző feladatokra, így például
gyógyszerek tesztelésére, biológiai, genetikai, biotechnológiai vizsgálatokra használnak. Ilyen állat lehet az
egér, a patkány, a nyúl, a sertés, a kutya, az ecetmuslinca és számos más állatfaj.
A gazdasági állatok gazdaságban tartott haszonállatok, amelyeknek a tenyésztése szorosan kapcsolódik a

földműveléshez, a mezőgazdasághoz. Legfontosabb gazdasági állataink a ló, a szarvasmarha, a sertés, a juh, a
baromfiak, a nyúl, a halastavi halak stb.
A nagyobb gazdasági állatokra (nem csak a szarvasmarhára) tágabb értelemben a marha, kisebb állatokra pedig
az aprómarha elnevezést is használtuk. A gazdasági állatok egy részére, különösen a lovakra és
szarvasmarhákra a jószág, népiesen a lábasjószág vagy régies szóval a barom kifejezés használatos volt.
A haszonállatok olyan, elsősorban háziállatok (ló, szarvasmarha, juh, sertés, baromfi), amelyek termelését (tej,
hús, tojás, gyapjú) vagy szolgáltatását az ember hasznosítja. Az igásállat vonóerejével, a sportló, a terelő-, az
őrző pásztorkutya ügyességével, gyorsaságával, a nyomozókutya vagy mentőkutya speciális ösztöneivel
különleges szolgáltatást nyújthat.
A tenyészállatok továbbtenyésztésre kijelölt hím vagy nőivarú állatok, amelyeket rendszerint hatékony
tenyésztői munkával hozunk létre. Ennélfogva teljesítményük, genetikai értékük kimagasló. A tenyészállatok
megkülönböztetésére (az átlagot meghaladó tenyészértékük és a tenyésztésben elfoglalt különleges helyük
alapján) a kifejlett, adott ivarú állat neve elé bizonyos jelzőket (törzs, tenyész stb.) szoktunk használni (pl.
törzskanca, törzsmén, tenyészkan, tenyészkoca, tenyészbika, bikanevelő tehén stb.).
Az állattenyésztésről szóló 1993. évi. CXIV. törvény 3.§.16. a tenyészállat kritériumait az alábbiak szerint
rögzíti:
Tenyészállat: olyan, azonosító számmal vagy jellel ellátott és nyilvántartott állat, amely egyedileg vagy
állatcsoport részeként azonosítható,
1
Az állattenyésztés fogalma, szerepe
a) amelynek szüleit és nagyszüleit törzskönyvbe vették vagy jegyezték be, és maga a tenyészállat
törzskönyvezett vagy bejegyzett és törzskönyvezhető, vagy
b) amelyet elismert tenyésztőszervezet tenyésztési főkönyvében nyilvántartanak, vagy
c) amelyet elismert tenyésztő szervezet a kisállatfajok meghatározott körében, származási igazolvánnyal annak
elismer.
Az egyes gazdasági állatok elnevezéséről az 1.1. táblázat ad áttekintést.
Az említett csoportokba sorolt állatok köre természetesen változhat. Az egyes kategóriák között átmenet
lehetséges és bizonyos állatfajok több csoportba is besorolhatók. Néhány vadon élőállatfaj (emu, gímszarvas)
háziállattá válása (domesztikáció) jelenleg is folyik. A háziállatok egy része ma már elsősorban kedvtelésből
tartott (hobbi-) állat (kutya, macska), más része gazdasági, haszonállat (szarvasmarha, sertés, juh, baromfi). A
legtöbb gazdasági, haszonállat egyben háziállat is, de lehet kivétel, pl. a halastavi hal gazdasági, de nem
háziállat, az aranyhörcsög lehet háziállat, de nem gazdasági állat.
Az állattenyésztés (zootechnika) a köznapi értelemben elsősorban a gazdasági állataink tenyésztését jelenti. A

mezőgazdasági tevékenység körébe is főleg a gazdasági állatok tenyésztése tartozik. Természetesen tenyésztjük
a „hobbiállatokat”, a laborállatokat is, esetenként igen magas színvonalon, de ezek tenyésztése rendszerint
elkülönül a mezőgazdaságtól.
Az állattenyésztés egyike az ősi mesterségeknek. A vadászat, halászat során az ember a vadonban élőállatokra
tett szert, azoknak a húsát táplálkozásra, melléktermékeit, bőrét, szőrméjét öltözködési stb. célra hasznosította.
Később több állatfajt háziasított, azokat tartotta, takarmányozta, szaporította, tenyésztette. Ily módon kialakult
az állattenyésztés, a céltudatos, szervezett állatitermék-előállítás vagy állati szolgáltatás. Az állattenyésztésre
kezdetben az extenzív pásztorkodás volt a jellemző.
Később egyes állati termékek előállítására iparszerűmódszerek alakultak ki. Ezeknek nagy része ma már
állatvédelmi, környezetvédelmi korlátokba ütközhet. Emiatt napjainkban egyre többen szorgalmazzák a
természetszerű, főleg legelőre alapozott állattartást.
1.1. táblázat - Gazdasági állataink elnevezése
Ivartalanítot
Állatfaj Nőivarú Hímivarú Fiatal Növendék Kifejlett
t hím
hátas, igás,
választott
mén, hámos stb.,
Ló, szamár kanca csikó két-, három-, herélt
csődör tenyészkanca,
négyéves
mén, csődör
Szarvasmarh növendék tehén,

üsző bika borjú tinó, ökör
a szarvasmarha tenyészbika
jerke, anyajuh,
Juh kos bárány toklyó, apáca ürü
anya tenyészkos
olló, anyakecske,
Kecske gödölye gida, bak olló, gida ürü
gida bakkecske
koca, tenyészkoca,
ártány,
Sertés göbe, kan malac süldő göbe, emse,
kanlott
emse tenyészkan
növendék anyanyúl,
Nyúl anya bak fióka
nyúl baknyúl
2
Tyúk, növendék tojó,

jérce kakas csirke kappan
gyöngytyúk csirke tenyészkakas
bak, növendék törzspulyka,

Pulyka tojó pipe kappan
kakas pulyka tenyészpulyka
pipe
növendék törzslúd,
Lúd tojó gúnár
liba tenyészlúd
(zsiba)
növendék törzskacsa,
Kacsa tojó gácsér pipe
kacsa tenyészkacsa
Az állattenyésztés, mint tevékenység mást jelent tágabb és mást szűkebb értelemben. Tágabb értelemben az
állatok hasznosítására irányuló, az állati termékek és szolgáltatások előállításának minden elemét, mozzanatát
magában foglaló tevékenység. Az angol nyelvterületeken elterjedt kifejezések állatitermék-előállításra (animal
production), állatokkal folytatott mezőgazdaságra (animal agriculture), állatokkal való gazdálkodásra (animal
husbandry) utalnak. Ezeknek megfelelően az állattenyésztés az állatok elhelyezésével, tartásával,
takarmányozásával, szaporításával, ápolásával, gondozásával, egészségvédelmével, az állati termékek
nyerésével (pl. fejés, nyírás, vágás), az állatok nemesítésével kapcsolatos munkákat, azok szervezését,
irányítását jelenti. Tekintve, hogy az állattenyésztés ma már rendkívül szerteágazó tevékenység, a feladatok
megoldásában állatfajonként eltérő mértékű munkamegosztás, szakosodás alakult ki. Ma már vannak olyan
állattenyésztők, akik csak nemesítéssel, mások szaporítással, ismét mások tartással, hizlalással, az állatorvosok
pedig az állatok egészségének védelmével foglalkoznak.
Szűkebb értelemben az állattenyésztés állatnemesítés (animal breeding), az állatok genetikai képességének

generációról generációra történő javítása, illetve az arra irányuló tevékenység. Bizonyos állatfajok esetében
(pl. baromfi) a nemesítés az árutermeléstől elkülönül, amíg más esetben (pl. szarvasmarha) a nemesítés és az
árutermelés leggyakrabban egyazon helyen és állománnyal történik.
Állattartásról akkor beszélünk, ha az állatok szaporításával nem foglalkozunk, azokat csak hasznosítjuk, tartjuk,
takarmányozzuk, gondozzuk. Ilyen tevékenység például az árutojás-termelés, a húshasznosítású állatok
hizlalása, a lóversenyzés.
Állatszaporításon az ivadékok létrehozásának rendszerint előre megtervezett céltudatos tevékenységét értjük.

Idetartozik a termékenyítések (fedeztetések) szervezése, a vemhes állatok szakszerűellátása, gondozása, az
elletés szervezése, végrehajtása, vagy baromfi esetében a keltetés.
Az állattenyésztés ismeretanyagát – mint tudomány – az állattenyésztéstan foglalja magába. Idesorolhatók azok

az alkalmazott biológiai, műszaki, szervezési stb. ismeretek, amelyek az állatok tartásával, takarmányozásával,
gondozásával, nemesítésével, termelésével, hasznosításával, kapcsolatosak és azok folytatásához szükségesek.
Az állattenyésztéstant két főfejezetre szoktuk osztani. Az általános állattenyésztéstan körébe tartoznak azok a
domesztikációs, rendszerezési, küllemtani, genetikai, tenyésztési, nemesítési, tartási, szaporítási, felnevelési,
szervezési ismeretek és szabályok, amelyek minden állatfajra és minden állati termék termelésére érvényesek.
Az általános állattenyésztéstan oktatásának a célja, hogy olyan szemléletet alakítson ki, amely az adott
természeti, gazdasági és társadalmi körülmények között folytatandó, konkrét tenyésztési tevékenységhez
feltétlenül szükséges.
A részletes állattenyésztéstan az egyes állatfajok (ló, szarvasmarha, sertés, juh, baromfi stb.) tenyésztésével,
illetve az egyes termékek (tej, hús, tojás, gyapjú stb.) előállításával kapcsolatos speciális ismereteket öleli fel.
Az állattenyésztés a felsoroltak mellett ma már nagyon sok egyéb tudomány (matematika, biometria, statisztika,
informatika, genetika, biotechnológia, élettan, anatómia, szaporodásbiológia, takarmányozástan,
állategészségtan, növénytermesztés, műszaki ismeretek, üzemtan, közgazdaságtan, kereskedelemtan stb.)
ismereteit is hasznosítja. Ebből adódóan az eredményes állatitermék-előállításhoz az említettek területén is
feltétlen szükséges bizonyos szintű tájékozottság.
2. Az állattenyésztés feladata, jelentősége

3
Gazdasági állataink bizonyos haszna (tej, tojás, gyapjú, toll, igaerő) anélkül is rendelkezésünkre áll, hogy
elpusztítanánk őket. Más termékekhez (hús, bőr stb.) viszont csak az állatok leölése, levágása árán juthatunk. A
tenyésztett gazdasági állataink húsa vágásuk után rendszerint akkor is hasznosítható, ha eredetileg más célra
tartottuk azokat.
Az állattenyésztés legfontosabb szerepe az élelmiszer-ellátás (tej, tojás, hús, belsőség) az ember számára. Az
állati eredetű élelmiszerek fehérjetartalmuk, kedvező aminosav és zsírsav-garnitúrájuk, vitamin-, mikroelem-
tartalmuk következtében mással nem pótolhatók. Tekintve, hogy az élelmiszerre, ezen belül állati termékekre
nap mint nap szükség van, az állattenyésztés jelentősége a világ népességének emelkedésével együtt növekszik.
Fontos haszna továbbá az ipari alapanyagok termelése. Ezek között egyik legbecsesebb textilanyag a gyapjú,
amelynek jelentősége a természetes anyagok iránti igény következtében minden bizonnyal a jövőben sem
csökken. A levágott állat minden része hasznosítható. A bőr cipő, táska, kesztyűstb., a csont különbözőeszközök, gombok, a szőr matrac, kefe, ecset,
kalap, a szaru gomb, fésű készítésére alkalmas. A belső elválasztású mirigyek és a vér több más szövet és szerv
mellett fontos gyógyszeripari alapanyagok.
Az erőtermelés a történelem során az állattenyésztésnek igen jelentős feladata volt. Az állati igaerő a világ
számos területén ma is nagyon fontos. Az állatok ereje gyorsasága a lovassportnak és a lósportnak is az alapja.
Az állattenyésztési melléktermékek között az istállótrágya a talaj tápanyag és szervesanyag-utánpótlása miatt ma

is nagyon fontos. A múltban voltak olyan időszakok is, amikor az állattenyésztés egyik főhaszonvétele a
trágyatermelés volt.
Fontos feladata az állattenyésztésnek a terület és a növényi melléktermék hasznosítása. Olyan ún. marginális
területek, amelyek intenzív művelésre kevésbé alkalmasak állattenyésztési célra, pl. húsmarhatartásra,
juhtartásra esetleg kiválóan hasznosíthatók. E területek nyári időszakban az extenzíven tartott állatok
takarmányellátását biztosíthatják. A vegetációs időn túl különböző szántóföldi melléktermékek (pl.
kukoricatarló-maradványok) legeltetéses hasznosítása olcsó takarmányellátást tehet lehetővé.
Főleg a nemzeti parkok területén, de máshol is fontos a természetvédelmi célú állattartás. A természetes gyepek
kultúrállapotának fenntartása, a növénytársulások megőrzése, a legelőállati ürülékkel való trágyázása, a
biológiai egyensúly fenntartása szempontjából fontos e területek szakszerű legeltetése. A legelő ugyanakkor az
állat számára nemcsak takarmányforrást, hanem életteret is jelent.
Napjainkban egyre inkább előtérbe kerül a gazdasági állatok sport, kedvtelés,szabadidő eltöltése érdekében
történő tartása. A vidéki turizmusnak is fontos része a tájba illőgazdálkodási, állattartási módok bemutatása. A
legelőn, természetes körülmények között tartott állatok látványként is vonzóak lehetnek.
Jelentős szerepet játszik az állattenyésztés az őshonos, régi állatok fenntartása, a génmegőrzés szempontjából is.
Ezek az állatfajták (magyar szürke marha, mangalica sertés, racka juh stb.) rendelkeznek olyan génekkel és
olyan tulajdonságokkal pl. ellenálló képesség, speciális minőség, amelyekre a jövő állattenyésztésének minden
bizonnyal szüksége lesz. Ezek az állatok a speciális hazai termékek (hungaricumok) fontos alapját képezhetik.
A régi állatfajták emellett mint a kulturális örökségünk részei, történelmi, esztétikai értéket is képviselnek, ami
miatt szintén fontos őket fenntartani akkor is, ha nem is termelnek gazdaságosan. Az állattenyésztés fontos szerepe a belső ellátás, azaz a hazai
lakosság számára azalapvetőélelmiszerek biztosítása. Bár bizonyos élelmiszereket a külpiacról is be lehetne szerezni, azonban az alapvető termékek (tej, tojás,
hús) hazai megtermelésére mindenképen célszerű törekedni.
A nemzetgazdaság számára az állattenyésztés exportérdekekből is fontos. Hazánk hagyományosan élőállat és

állati termék exportőr ország volt, amely tevékenység jelentős bevételt eredményezett országunknak. E
pozíciónk megőrzésére és speciális termékekre (hungaricumok) történő kiterjesztésére EU tagságunk során is
törekednünk kell. Fontos lenne, hogy az élőállat eladása (bőrben értékesítés) helyett a magasabb feldolgozottsági fokú termékek
előállítására, értékesítésére törekedjünk. Ily módon egyrészt a többletráfordítás révén értékesebb termékeket
állíthatnánk elő, másrészt a levágott állat melléktermékei további hasznosításra megmaradnának.
Fontos az állattenyésztés a munkahelyteremtés, a foglalkoztatás szempontjából is. Fejlett állattenyésztés és a

hozzá kapcsolódó feldolgozó ipar sok ember számára nyújthat munkalehetőséget.
Az állattenyésztés üzemi előnye is számos érvvel igazolható. Bár bizonyos tevékenység (hizlalás, tojástermelés)
a mezőgazdasági üzemtől függetlenül is folytatható, azonban a legtöbb állattenyésztési ágazat csak a gazdaság
szerves részeként lehet működőképes. A takarmányok nagy része a mezőgazdasági üzemből származik.
Sajáttermelésűtakarmány etetésével általában olcsóbban lehet termelni, mint vásárolt takarmányokkal.
4
Különösen igaz ez, ha figyelembe vesszük az üzemi lehetőségeket. A gyepterületek hozamát, az üzemben
keletkezett melléktermékeket (kukoricanövény-maradvány, szalma, leveles cukorrépafej stb.), amelyeket nem
lehet értékesíteni, a gazdasági, különösen a kérődző állatok értékes termékekké képesek átalakítani.
Fontos továbbá, hogy a keletkezett trágya az üzem talajai termékenységének fenntartásához, fokozásához
hozzájárulhat.
Pénzgazdálkodási, pénzforgalmi szempontból is bizonyítható az állattenyésztés előnye. A szántóföldi

növénytermesztésben, a szőlő-, gyümölcstermesztésben általában évente egyszer keletkezik értékesíthető
termék. A költségek egy része viszont az érékesítést jóval megelőzően jelentkezik. Ennélfogva az ilyen
tevékenység esetén a forgótőke sokáig le van kötve, a folyamatos fizetőképesség nehezen, esetleg csak költséges
hitelből biztosítható. Ezzel szemben a legtöbb állattenyésztési ágazatban, különösen a tejtermelésben és a
tojástermelésben, de jó szervezéssel a hizlalásban is az év minden szakában folyamatos árbevételhez juthatunk.
Az állat érték, vagyon, élő hústartalék. Az állat ezért némi biztonságot jelenthet, hiszen szorult,
katasztrófahelyzetben bármikor levágható, értékesíthető, pénzzé tehető. (A sok állat valamikor a gazdagságot, a
kincseket, a drágaságokat is jelképezte, mint ahogyan Arany János Toldi című művében olvashatjuk: „Toldi
György nagy úr volt. Sok becses marhája, Kincse volt temérdek…, Sok nyerítő méne, nagy sereg kutyája.” A pénz előde is az
állat, a marha volt.)
Az állattenyésztés a fentebb vázolt funkciói következtében az egész társadalom szempontjából fontos, ezért a
művelésére, fenntartására, fejlesztésére még akkor is szükség van, ha ez a tevékenység az állattenyésztő számára
jövedelmet nem eredményez. Kétségtelen viszont, hogy ugyanúgy, mint más gazdasági tevékenység esetén, az
állattenyésztéssel szemben is jogos elvárás, hogy a vele foglalkozók számára gazdasági hasznot, megélhetést
biztosítson. E nélkül ugyanis elveszik az állattenyésztéssel foglalkozók érdekeltsége. Számos érv sorolható fel
annak igazolására, hogy okos gazdaság-, agrár- és állattenyésztés politikával, jó szervezéssel az állattenyésztés
folyamatos jövedelmezősége biztosítható. Ha a gazdaság rendben működik, akkor az állattenyésztés is sikeres
lehet, ha a gazdaságban baj van, akkor e tevékenységben is zavar keletkezhet. (Széchenyi István Hitel című
művében olvashatjuk: „Hol pedig a hizlalás haszontalan, ott a gazdaságnak sarkalatos talpköve hibázik.)
A mezőgazdaság, ezen belül az állattenyésztés az emberiség egyik nagy vállalkozása, világviszonylatban és

hazánkban fontos tevékenység. A hazai állattenyésztés a belső szükséglet megtermelése mellett a múltban
hosszú időn át jelentős mennyiségű árut termelt exportra. Gazdasági állatállományunk azonban az 1985–90. évi
létszámhoz képest a baromfi kivételével nagymértékben visszaesett, így árualapunk is csökkent (1.2. táblázat).
1.2. táblázat - Állatállományunk létszáma (ezer db)
Szarvasmarha Sertés Juh

Baromfi
Év
ebből ebből ebből összesen
összesen összesen összesen
tehén anyakoca anyajuh
1938* 1872 915 5224 612 1628 965 17 617
1950* 2221 1063 5542 638 1049 600
1960* 1971 879 5356 409 2381 972 25 473
1970* 1933 738 5970 535 3024 1487 31 540
1980 1918 765 8330 612 3090 1861 42 764
1985 1760 688 8280 756 2465 1646 38 376
1990 1571 630 8000 624 1865 1313 27 713
1992 1159 497 5364 511 1752 1340 36 419
5
1994 910 415 4356 414 947 734 33 665
1996 909 414 5289 379 872 672 27 692
1998 873 407 5479 391 909 700 30 557
2000 805 380 4834 348 1129 897 30 716
2001 783 368 4822 343 1136 849 34 343
2002 770 362 5082 381 1103 854 32 206
2003 714 337 4658 320 1281 946 34 758
Forrás: KSH, FVM, év végi adatok alapján, *februári, márciusi adat
A kevesebb termelés, valamint az élelmiszerárak emelkedése következményeként az amúgy is alacsony

állatitermék-fogyasztásunk is visszaesett, csupán a baromfihús-fogyasztásunk emelkedett (1.3. táblázat). E téren
a baromfihús kivételével jelentősen elmaradunk a nyugat-európai országok (pl. a meglehetősen sok húst
fogyasztó Franciaország, és jelentős tejtermék-fogyasztó Finnország) mögött.
1.3. táblázat - Egy főre jutó állati eredetű élelmiszer-fogyasztás (kg/év)
Franciaorszá Finnorszá
Magyarország EU15
Megnevezé g g
s
1970 1980 1985 1990 2000 2001 2000
Húsfélék
57,6 71,8 76,9 73,1 70,2 67,5 108 68,0 95,0
összesen
Sertéshús 29,8 40,2 43,1 38,8 28,0 25,2 37,0 33,0 44,0
Marha- és
10,2 9,6 8,7 6,5 4,3 3,9 26,0 19,0 19,1
borjúhús
Baromfihú
14,2 18,1 20,8 22,8 33,7 34,2 26,0 13,0 22,0
s
Tej-,
106,4 161,3 177,9 164,9 160,6 144,2 406 496 323
tejtermék
Tojás 13,6 17,4 17,9 21,4 15,3 15,8 16,0 15,0 12,0
Forrás: KSH, FAO, Institut de l’Élevage.
Gazdasági, életszínvonalbeli, népjóléti szempontból fontos lenne lakosságunk állati eredetű élelmiszer-
fogyasztásának növelése. Ugyancsak érdekünk fűződne állatitermék-exportunk növeléséhez is. A korábbi
termelési, fogyasztási színvonal visszaállítása, a fejlesztés EU-csatlakozásunk következtében már csak a
nemzetközi integráció keretei között képzelhetőel. Bizonyos, a minőségi tömeges termékeket előállító állattenyésztési ágazataink, így a tejtermelés,
tojástermelés, a sertéshús-, a brojlercsirke- és a pulykahústermelésünk pozíciói vélhetően erősen függnek majd
globalizációtól, a nemzetközi versenytől. Más ágazatokban, a húsmarha-, a ló-, a juh-, a lúd-, a nyúl-, a
nagyvad-tenyésztésben és a méhészetben speciális termékek (hungaricumok) előállításával és értékesítésével
reményeink szerint nagyobb lehetőségünk nyílik majd a nemzeti tenyésztési programjaink fenntartására,
erősítésére.
6
szabályozó rendszer kedvező hatású lesz állattenyésztésünkre. Lehetséges, hogy egyes jelenlegi
Arra számítunk, hogy az EU-tagságunk, a hosszabb időszakra szóló, a kiszámítható
tagországokban, amelyekben az állatsűrűség nagy, környezetvédelmi okokból mérsékelik az állatlétszámot. Ha

ilyen eset bekövetkezik, az újonnan csatlakozó országok, közöttük hazánk esélyeit is javíthatja.
7
2. fejezet - A gazdasági állatok
eredete, háziasítása
1. Eredet
Gazdasági állataink eredete származásukat jelenti. Az egyes fajok eredetének, származásának vitájában
DARWIN óta két nézet a monofiletikus (vagyis az egy közös őstől való származtatás) és a polifiletikus eredet
(több őstől való származtatás) képviselői állnak szemben egymással.
Egyre több közlemény jelenik meg az összehasonlító citogenetika, az immunogenetika, biokémia és a

biotechnológia vizsgálómódszereinek alkalmazásáról a háziállatok eredetének megállapításában. A kutyát pl. a
legtöbb szerző a farkastól származtatja, mások feltevése szerint a sakálnak is szerepe volt kialakulásában.
WASMUND szerint a házikutya és a farkas szérum-albumin típusai azonosak, viszont a sakálétól eltérnek.
Citogenetikai vizsgálatok eredményei igazolták többek között a szarvasmarha monofiletikus eredetét is.
Így mai ismereteink alapján a háziállatok közül a szarvasmarhát, a sertést, a juhot és a kecskét monofiletikus, a
tyúkot és a lovat polifiletikus eredetűnek tartjuk.
A 2.1. táblázat a háziállatfajok domesztikációjának valószínűadatait, a 2.1. ábra pedig a fontosabb

háziállatfajok domesztikációjának feltételezett helyeit mutatja be.
2.1. táblázat - A háziállatok ősei és háziasításuk ideje, helye
A háziasítás
A háziállat tudományos
Az állat neve A háziállat ős faja(i) legkorábbi ideje és
elnevezése
helye
Nyúlalakúak rendjéből (Lagomorpha)
Házinyúl Üregi nyúl i. e. 1000 körül Oryctolagus cuniculus

f. domestica Endeben,
(Oryctolagus Ibériai-félsziget 1778
cuniculus L.1758)
Rágcsálók rendjéből (Rodentia)
Nutria Dél-amerikai nutria Jelenkor, XIX. Myocastor coypus f.

század, Dél-Amerika domestica
(Myocastor coypus
Molina, 1782)
Csincsilla Dél-amerikai gyapjas Jelenkor, XX. Chinchilla lanigera f.

chinchilla csincsilla század, Dél-Amerika domestica v. Chinchilla
Lichtenstein, chinchilla f. domestica
(Chinchilla lanigera
1830 Molina, 1882)
Ragadozók rendjéből (Carnivora)
Ezüstróka Vörösróka Jelenkor, XIX. Vulpes vulpes f.

század, Észak- domestica
(Vulpes vulpes L., Amerika
1788)
Kutya Farkas i. e. 130 ezer év Canis lupus f.
8
A gazdasági állatok eredete,
háziasítása
familiaris
(Canis lupus L., 1788)
Nyérc Amerika nyérc Jelenkor, XIX. Mustela vison f.

század, Észak- domestica
(Mustela vison Amerika
Schreber, 1777)
Macska Núbiai fakómacska i. e. 2000 körül Felis silvestris f. catus
(Felis silvestris Egyiptom

Schreber, 1777)
Páratlanujjú patások rendjéből (Perissodactyla)
Ló Polifiletikus eredet
Tarpán i. e. 4. évezred Equus przewalskii f.

caballus
Taki v. Przewalskii ló Dél-Ukrajna
(Equus przewalskii i. e. 20. évezred

Poliakov, 1881) Délnyugat-Európa
nyugat-európai vadló
(E. c. robustus)
Szamár Afrikai vadszamár i. e. 4. évezred Equus africanus f. asius
(Equus africanus Egyiptom

Fitzinger, 1859)
Párosujjú patások rendjéből (Artiodactyla)
Juh Vörös vadjuh i. e. 9. évezred Ovis aries L., 1758

(kisázsiai muflon) Délnyugat-Ázsia
(Ovis aries orientalis,

L., 1758)
Kecske Bezoár kecske i. e. 8. évezred Capra. aegagrus f.

Délnyugat-Ázsia hircus L.
(Capra aegagrus
Endeben, 1777)
Sertés Vaddisznó i. e. 8. évezred két Sus scrofa f. domestica

központban L., 1758
(Sus scrofa Linnaeus,
1788) 1. Délkelet-Ázsia
2. Kelet-Európa
Nyugat-Ázsia
Szarvasmarha Őstulok i. e. 7. évezred Dél- Bos primigenius f.

Európa, Földközi- taurus L., 1789
(Bos primigenius tenger partvidéke
Bojanus, 1827)
9
háziasítása
Madarak osztályából (Aves)
Fürj Japán fürj Jelenkor XX. század, Coturnix coturnix f.

Japán domestica
(Coturnix coturnix
japonica Temminck et
Schlegel, 1849)
Galamb Szirti galamb i. e. 4. évezred Columba livia f.

Földközi-tenger domestica
(Columba livia parvidéke
Gamelin, 1789)
Gyöngytyúk Afrikai gyöngytyúk i. e. 1000 körül Numida meleagris f.

Földközi-tenger domestica
(Numida meleagris* parvidéke
L., 1758)
Lúd Nyári lúd i. e. 4. évezred Anser anser f.

Délnyugat-Ázsia domestica
(Anser anser L., 1758)
Kacsa Tőkés réce i. e. 1. évezred Anas platyrhynchos f.

domestica L., 1758
(Anas platyrhynchos Kína
L., 1758)
Pulyka Mexikói vadpulyka i. e. 1000 körül Meleagris gallopavo f.

domestica
(Meleagris gallopavo Mexikó
L., 1758)
Tyúk Polifiletikus eredet i. e. 3. évezred Dél- Gallus gallus f.

Bankiva tyúk és és Közép-India, domestica
alfajai (Gallus gallus Burma, Szumátra,
L., 1758) Jáva
G. lafayetti, G.
sonneratti, G. varius
Halak osztályából (Fisces)
Nemesponty Ponty i. sz. kezdete körül Cyprinus carpio f.

domestica
(Cyprinus carpio L., Európa, Kína
1758)
Rovarok osztályából (Insecta)
Háziméh Vadméh i. e. 3. évezred Apis mellifera f.

domestica
(Apis mellifera L., Egyiptom
1758)
Selyemhernyó Ázsiai selyemlepke i. e. 2000 körül Bombyx mandarina f.

mori
(Bombyx mandarina Délkelet-Ázsia
Moore, 1882)
10
háziasítása
Megjegyzés: L.: Linnaeus.
2.1. ábra - A háziállataink ősei és domesztikációjuk földrajzi elhelyezkedése (Horvainé

Szabó M. nyomán)
2. A háziasítás
A háziasítás (domesztikáció) a háziállatok kialakulását, a vadállatoknak háziállattá válását jelenti egy olyan
hosszú, összetett és bonyolult folyamat révén, amely mind az ember, mind pedig az állat szempontjából külön
értékelendő.
Az ember szempontjából nézve a háziasítás egyrészt tudatos, mesterséges szelekciót, másrészt gazdasági
tevékenységet jelent, amelynek révén az ember a számára megfelelő tulajdonságokat nemzedékről nemzedékre
gyarapítja állatállományában, valamint szükségleteinek fedezésére állati termékekhez, illetve ezek
értékesítésével haszonhoz jut.
Az állatok számára a domesztikáció elsősorban ivari izolációt,1 alkalmazkodást, alaki, élettani átalakulást, új
tulajdonságok kialakulását és annak átörökítését jelenti.
A domesztikáció fokozatosan megy végbe. Egyes szerzők szerint legalább 50 nemzedék szükséges a
domesztikálódáshoz.
A háziállat fogalmának értelmezési problémái egyrészt a domesztikáltság eltérő fokozataival, másrészt a

gazdasági hasznosság különbözőségével függnek össze.
2.1. Domesztikáció fokozatai (stádiumai)

Izolációs stádium a domesztikáltság legalacsonyabb foka. A természetes szelekció dominál. Tenyésztettségről
még nem beszélhetünk. A vad ős(ök)től való eltérés mértéke még csekély.
Preprodukciós stádium amikor a haszonvétel kezdetlegessége és alkalomszerűsége mellett megindul a

termelésre irányuló szelekció. A legeltetés szerepe döntő, nincsen még takarmánytermesztés.
1
Ivari izoláció: ebben az esetben a szabad, véletlenszerű párosodás mesterséges gátlását jelenti.
11
háziasítása
Produkciós stádium amikor már az intenzív szelekció, céltudatos haszonvétel, a termelőképesség kihasználására
való törekvés a jellemző. Az állatok jelentősen megváltoznak. Kialakulnak a fajták, fajtaváltozatok.
Megkezdődik az istállózó tartás és a takarmányozás.
Szuperprodukciós stádium a domesztikáltságnak az a fokozata, ahol az ember a korszerű állattenyésztési

ismeretek birtokában a háziállatok maximális termelőképességét ki tudja bontakoztatni. Specializált fajtákat és
hibrideket állítanak elő. Bevezetik az iparszerű tartást, új módszereket alkalmaznak (pl. mesterséges
termékenyítés, embriófelezés, embriószexálás, klónozás), az állatok nagymértékű megváltozása a jellemző.
A háziasítás fokozatai további szintekre bonthatók (pl. predomesztikációs stádium, szemiizolációs stádium stb.),
amelyek éppúgy, mint az itt bemutatott stádiumok az egységes fejlődési folyamat egymásba kapcsolódó
láncszemei, de a háziállatok kialakulásának története során nem különültek el élesen.
A domesztikáltság fokát a vad őshöz viszonyított megváltozás (morfológiai, viselkedésbeli, termelésbeli stb.)
mértéke, illetőleg a kitenyésztettség határozza meg. A kitenyésztettségben fennálló különbözőségek azt
mutatják, hogy a háziállatfajok, a fajokon belül az egyes fajták a domesztikáltságnak nem azonos fokozatáig
jutottak el, hanem az adott helyzetben annak más-más fejlődési szintjén állnak.2 Ezért az egyes állatfajok között
és a világ különböző tájain élőállatok között is nagy különbségek vannak. Ugyanakkor meg kell említeni, hogy
ma bizonyos feltételek mellett az alacsonyabb domesztikáltsági fok tűnik célszerűbbnek és gazdaságosabbnak.
A predomesztikáció a háziasítás legkorábbi szakaszát jelzi, amelyben az egyes fajok még csak
elődomesztikáltnak tekinthetők.3
Átmeneti formát képviselnek azok a fajok,4 amelyek még nem rendelkeznek megszilárdult háziállat-
tulajdonságokkal.
Szemidomesztikált faj félvad, félig domesztikált fajt jelent, amely még nem jutott el a teljes domesztikáltság
állapotába, a vad formától még nincsen ivarilag teljesen izolálva, vagyis azzal szaporodási közösséget alkot.
Itt kell megemlíteni a domesztikációval ellentétesen ható folyamatot, a dedomesztikációt,5 amelyről akkor
beszélünk, ha a korábban háziállatként tartott állatok az ember ellenőrzése alól kiszabadulva ismét a szabad
természetben élnek több generáción keresztül (pl. musztáng). Ennek megfelelően tulajdonságaikban mind
jobban a vadon élő (vagy élt) őshöz hasonlítanak, melynek oka a megváltozott környezethez való
alkalmazkodás, továbbá esetenként a vadon élő őssel létrejövő szaporodási közösség.
2.2. A domesztikáció kezdete

A háziasítás kezdetét nehéz lenne meghatározni, hiszen hosszú folyamat, régen kezdődött és sok esetben még
ma is tart.
A háziasítás nyomai, vagyis az ugyanolyan fajú vad és háziállatcsontok közötti morfológiai és szerkezeti
különbségek csak a háziasítás előrehaladottabb stádiumában mutatkoznak meg. Ahhoz, hogy felismerhetők
legyenek a csontokon, de leggyakrabban a felszínre hozott csonttöredékeken a háziasítás okozta változások, az
állatok több generációjának kell domesztikációs körülmények hatása alatt élnie. A C 14-izotópos kormeghatározás
csak a leletek tényleges korát adja meg. (Ezt veszik figyelembe, amikor a domesztikáció idejét valamivel
korábbra teszik annál, mint amilyen időpontot az adott háziállatcsonton, vagy más kapcsolódó régészeti leleten
ténylegesen megállapítottak.
Ezen a gyakorlaton feltehetően módosítani fog az említett DNS-vizsgálat általános alkalmazása, hiszen ez arra is
felhívta a figyelmet, hogy a domesztikáció hatására az állatok viselkedése változik meg elsőként, és csak jóval
később követi ezt a – már a maradványokon is felismerhető– morfológiai és szerkezeti megváltozás.
Valószínűleg ezzel magyarázható az eddig már feltárt és azonosított leletek kora és a DNS-vizsgálattal
megállapított kor közötti nagy különbség.
A háziasítás valószínűsíthetően nem csak egy helyen kezdődött meg, így a különböző állatfajok, sőt egyazon
fajok is, a Földön más-más helyen és más-más időben válhattak háziállatokká.
2
Például a rénszarvas a szarvasmarhához viszonyítva a domesztikáltság alacsonyabb fokán áll. A szarvasmarhafajon belül pedig a magyar
szürke szarvasmarha valóságos domesztikált állat, de alacsonyabb fokon áll, mint például a limousin, hereford vagyis a korszerű´
húsmarhafajták.
3
Például kígyók, krokodil.
4
Például méh.
5
Dedomesztikáció = visszavadulás.
12
háziasítása
Az eddig előkerült háziállatleletek alapján megfogalmazható, hogy a háziasítás Délnyugat-Ázsiában és

Európában egy időben kezdődött, de amíg Európában az első háziállatok a mezolitikumban jelentek meg, addig
Délnyugat-Ázsiában az első háziállatok megjelenése a neolitikum korai, ún. prekeramikus szakaszához
kapcsolódik.
A neolitikumot követő fémkorszakokban (rézkor, bronzkor, vaskor) a domesztikáció tovább folytatódott. A

háziasítás különösen jelentős mértékben haladt a rézkorszakban, és számottevő volt a bronzkorszakban is.
Üteme a vaskorszakban jelentősen lelassult, de teljesen akkor sem állt meg, amire abból következtethetünk,
hogy a háziasítás nyomaival a római korban és a középkorban is találkozunk (2.1. táblázat).
Napjainkban is újabb és újabb fajok válnak háziállatokká, másrészt a már meglévő háziállatfajok is változáson,
folyamatos átalakuláson mennek keresztül, és jutnak ezáltal a domesztikáció magasabb fokára. A domesztikáció
tehát nemcsak a múltunk, hanem a jelenünk része is, és vélhetően része lesz a jövőnknek is.
2.3. A háziasításra késztető okok

A háziasítás kiváltó oka a szakirodalomban tárgyalt sok feltevés ellenére még ma is kérdéses. Az azonban
bizonyos, hogy a háziasításra késztető okok megismeréséhez és megértéséhez az emberi kultúra fejlődésének
ismerete fontos segítséget jelenthet.
Az új-kőkorszak embere vadászattal jutott húshoz. Habár az eszközök fejlődtek, mégis a barlangot elhagyó
letelepedő és sokasodó emberek számára mind nagyobb nehézséget jelentett a táplálék megszerzése. Így a
szerzők többsége a háziasításra késztető okok közül elsőként az „élő hústartalék képzését” említi.
Az állattenyésztésre való áttérést egyesek a földművelés következményének tekintik, míg mások ennek
ellenkezőjét állítják. A domesztikáció későbbi fokozatait tekintve, vagyis a mai háziállatok kialakulása
szempontjából a földművelés ezen belül takarmánytermesztés szerepe nem vitatható.
A háziasításra késztető okok között igen nagyszámú irodalma van a vallásikultusznak. A kultikus okokat
előtérbe helyező magyarázatok azon alapulnak, hogy az ember vallásos képzetei a természeti erőktől való
félelemben és azok istenítése alkalmával keletkeztek. A természeti jelenségeket megmagyarázni nem tudó
emberek egyes állatokban az istenek erejét vélték rejleni, vagy bizonyos állatokat valamely isten különös
kedvencének hittek. Az állatkultusznak elterjedt az áldozati formája is. Ez esetben az emberek áldozatokat
mutatnak be isteneiknek. Az áldozatok bemutatásának gyakorlata, továbbá az állat ember és isten közötti
közvetítőtulajdonságának hiedelme késztette arra az embereket, hogy mindent megtegyenek a megfelelőállatok
közelben tartására, vagyis a vadállatok befogására. E felfogás szerint az áldozati állatként tartott állatok és a
szent állatok váltak később háziállattá. Ennek a nézetnek ellentmond, hogy az áldozati és a szent állatok köre
nagy volt, és közülük sok soha, sehol nem vált háziállattá.
Ugyancsak sokan tartják az emberi kedvtelést háziasításra késztető oknak. Ez a nézet könnyen elfogadható
lenne, ha arra gondolunk, hányan tartanak, gondoznak minden anyagi haszon reménye nélkül ma is állatot. Ez a
felfogás, ami az ember és az állat közötti szociális viszonyra utal inkább a szelídítés okaira adhat magyarázatot.
Végül felvetődik a gazdasági szükségszerűség, mint a háziasítás oka. A megnövekedett népesség, a

megváltozott életforma miatt, vagyis az emberiség fejlődésének bizonyos fokán az ember és az állatok
egymáshoz közelebb kerültek, és a hasznosítás többoldalúvá (pl. fejés, igázás) vált. Ez a Föld különböző részein
más és más fajokra vonatkozóan, eltérő időben és talán más formában is zajlott. Az állatok tartása, gondozása
során szerzett tapasztalatok vezethettek azok jobb megismeréséhez, hasznosságuk felismeréséhez.
2.4. A háziasítás módszerei

A háziasítás lehetséges módszereként a szakirodalom az alábbiakat ismerteti:
• a követés és az izolálás,
• a foglyul ejtés,
• a fiatal állatok felnevelése.
Természetesen a különböző fajok esetében más és más lehetett a követett eljárás. Valószínűnek tűnik, hogy az
emberek a társas életet élő, ún. nyájállatok esetén (juh, kecske, szarvasmarha stb.) a követés és izolálás
13
háziasítása
módszerét választhatták, és ebből az együttvándorlásból fejlődhetett ki a későbbi nomád pásztorkodás. A

magános, hulladékevő állatoknál (kutya, macska, sertés) pedig fontos szerepe lehetett az etetésnek, az emberi
lakóhely nyújtotta biztonságnak. A foglyul ejtést a kifejlett állatok esetében kevesen tartják sikeres módszernek,
főleg a stresszhatások miatt, bár szinte miden faj esetében alkalmazták. Fiatal állatok esetében azonban
többnyire eredményes a fogságban tartás és nevelés.
2.5. Az állatok változásai a háziasítás során

A gazdasági állatok szervezete a háziasítás során a megváltozott körülmények és a szelekció hatására
lényegesen módosult. Megváltozott az állatok nagysága, testformája, színe, módosultak az élettani folyamatok,
az ivari élet, a szaporodás, a szaporaság, az idegrendszer stb. A háziasítás tehát módosító hatással volt mind a
minőségi, mind a mennyiségi tulajdonságokra. A tenyésztő szempontjából legnagyobb jelentőségű az állat ivari
életének és termelőképességének megváltozása.
A zoológiai irodalom elhatárol egy elsődleges és egy másodlagos megváltozási folyamatot. Ezek a
domesztikáció folyamataival függnek össze. Az elsődleges megváltozások a háziállattá válás velejárói, a
domesztikáció következményeként, viszonylag gyorsan jönnek létre. A másodlagos megváltozási folyamat a
már domesztikált állatokra jellemző, és a különböző tenyésztési eljárások hatására következik be.
Vannak azonban olyan változások, amelyek egyaránt fellépnek az egymástól rendszertanilag távol esőfajokban
is. Ezeket párhuzamos vagy paralel változásoknak nevezik. Ilyen paralel elsődleges megváltozás volt
megfigyelhető például a koponya hosszúsági méreteinek nagyobb arányú növekedésében, míg a szélességi
méretek nem növekedtek.
A testnagyság és az alkat. A domesztikáció hatására a testnagyság, a testtömeg fajonként eltérő irányban és

mértékben változott meg. A testnagyság csökkenése, mint határozott és elsődleges domesztikációs hatás, jut
kifejeződésre a szarvasmarhánál. A házimarhák már a neolitikumban átlagosan 20%-kal lettek alacsonyabbak az
őstuloknál, átlagos marmagasságuk 120–130 cm volt (2.2. ábra).
2.2. ábra - A szarvasmarha marmagasságának változása a háziasítás hatására

(Boessneck et al., 1971 in Bökönyi, 1974
Ugyancsak a testméret csökkenését figyelték meg a juhokon, a kutyáknál, a macskánál, a kecskénél, a sertésnél
és még több háziállatfajnál is. A lovaknak két csoportját különböztetjük meg. Kelet-Európa és a Kárpát-
medence lovainak mérete közel állt a Dereivkában a háziasítás centrumában domesztikált lovakéhoz.
Marmagasságuk 126 cm és 144 cm között volt. Európa nyugati részén a történelem előtti lovak átlagos
marmagassága 126–127 cm volt. Kivétel ez alól a tendencia alól a házinyúl és a baromfi, ahol a testméret nőtt.
Természetesen a háziasítás későbbi folyamatában minden fajban kialakultak extrém magassági méretek (a vad
14
háziasítása
őshöz képest törpe vagy óriás változatok). A háziasítás következtében létrejöhetnek és fenn is maradnak
különleges alkatok, fajon belüli szélsőséges formák, amilyenek a vad állományokban sehol sem lelhetők fel.
Általánosságban az egyedfejlődés különböző idejének és intenzitásának, valamint a szervek megváltozott
életműködésének tulajdonítják a vad ősöktől eltérő alkati típusok és méretek kifejlődését.
A kültakaró.A vadállatok körében a klimatikus tényezők önmagukban sohasem hozzák létre a kültakarónak
olyan sokféle fajon belüli elváltozását, mint azt a háziállatok körében tapasztalhatjuk. Így a kültakaró
változékonysága is a domesztikációra vezethető vissza. Különbségek figyelhetők meg a bőr vastagságában, a
redők képzésére való hajlamban (pl. juh, kecske, jak, láma).
A bőr változékonysága, illetve a kültakaró minősége kapcsolatban áll az állatok fajtájával, korával, nemével,
tápláltsági állapotával és hasznosítási irányával.
A szőrzet megnövekedésének ismert következménye az angóra jelleg, ami azonban nemcsak a szőr
meghosszabbodását, hanem annak elvékonyodását és finomodását is jelenti. Ez utóbbit a fedőszőrök
elvékonyodásának és a finomabb alsó szőrzet megnövekedésének tulajdonítják. Mindez összefügg a vedlés
(időszakos szőrváltás) megszűnésével és a szőrzet folyamatos növekedésével, ami a juhfajban a gyapjútermelő
képesség kialakulásához vezetett.
A kültakaró színe a bőr és a szőrzet vagy a tollazat pigmentáltságától függ. Vannak olyan háziállatfajaink,
melyek megőrizték az eredeti vadszínt (pl. szamár, teve) vagy csak kismértékben térnek el attól (német
juhászkutya, cirmos macska), de a többség színeződésére a rendkívüli változatosság és a színgazdagság
jellemző, amelynek okai egyrészt a mutációkban (pl. albinizmus), másrészt a tudatos szelekcióban keresendők.
A csontváz. A háziállatok csontjai vagy kisebbek, vagy nagyobbak, mint a vad ősöké, attól függően, hogy
testnagyságuk csökkent vagy növekedett a háziasítás hatására. Összességében megállapítható, hogy a csontok
megvastagodtak, szivacsosabbá váltak, a koponya jelentősen kisebb lett, ami főként az arckoponya
megrövidülésével magyarázható. A háziasítás hatására a szarvak kisebbek lettek, de megnőtt méretés
formagazdagságuk. Jellemző a szarvatlanság megjelenése is. A gerincoszlop hosszának növekedése a hát és
ágyékcsigolyák számának növekedésével magyarázható (pl. a dán sertés hossza kb. negyven év alatt 7,5 cm-rel
nőtt). A bordák száma 16-ról 18-ra emelkedett, amely a korábbi fajtákénál 6–8 szelet karajjal többet jelent.
Az idegrendszer. A háziasítás hatására az agyvelő nagysága csökkent, és így a központi idegrendszer is

megváltozott. Ez kihat az érzékszervekre különösen azokra, amelyeknek központjai az agy legerőteljesebben
megváltozott részein vannak így a látásra, hallásra, szaglásra. Az agy elváltozásait összefüggésbe hozzák a
háziállatok magatartásának megváltozásával is. A magatartási formák egy része kevésbé kifejezett (pl.
védekezési, menekülési, táplálékszerzési ösztönök), míg más formák intenzívebbé váltak (pl. evési ösztön,
párzási hajlam).
A belső szervek és a vér. A háziasítás során a hipofízis variabilitása mind a forma, mind pedig a funkció
tekintetében megnövekedett. Ez a megállapítás általános érvényűnek tekinthető, és érvényes más belső
elválasztású hormontermelő szervekre is. A háziállatok emésztőcsatornája minden faj esetében hosszabb, mint a
vadállatoké. A májban morfológiai és biokémiai változásokat találtak. A vese kéregállománya csökkent, és a
vesetestecskék kisebbek lettek. Ezek a változások azonban nem minden fajnál azonos irányúak. Számos fajnál
megfigyelték a szív tömegének csökkenését (juh, kecske, sertés, nyúl, kutya), de ennek kihatása a vérkeringésre
még nem tisztázott.
A vér összetételében jelentősen változott a globulintartalom (csökkent), ami az ellenálló képesség

csökkenésének lehet magyarázata.
Az ivari élet és a szaporodás. A vadon élőállatok ivari élete évszakhoz kötött, ezzel szemben a háziasítás
hatására a háziállatok ivarzásának évszakhoz kötöttsége részben vagy teljesen megszűnt. Hosszú folyamat
eredménye az ivari élet ilyen mértékű átalakulása, így a domesztikáció alacsonyabb fokán lévő, parlagi fajták
esetében még megfigyelhető bizonyos szezonalitás.
Az ivarszervek megnagyobbodtak, a here és a petefészek mérete és súlya is nőtt. Ez a növekedés kisebb mértékű
a parlagi, és nagyobb mértékű a kultúrfajtáknál. A háziasítás hatására nőtt a termékenység is, a domesztikáció
legmagasabb fokán lévő fajok esetében pedig ivari koraérésről és korai tenyészérettségről beszélhetünk.
Megállapítható továbbá, hogy a vemhességi idő, az ivarérettség ideje, a szaporodás időszaka és gyakorisága a
háziasítás következtében módosult.
A termelőképesség. A vadon élőállatokkal szemben a háziállatok a domesztikáció
15
háziasítása
hatására termék előállítására váltak képessé. A termelőképesség szakaszos fejlődését tükrözik a domesztikáltság
fokát jelzőstádiumok, és ennek figyelembevételén alapszik a háziállat fajták felosztása is. A domesztikáció
hatására kialakuló értékmérő tulajdonságok az arra specializált, arra kitenyésztett fajtáknál a legkifejezettebbek.
Hústermelő képesség csak a háziállatokon mérhető mennyiségi jelleg, az egyoldalú hústermelőfajtákkal lehet a
leggazdaságosabban húst előállítani. Itt kell megemlíteni, hogy a háziállatok évszaktól függetlenül képesek
tartalékzsír-felhalmozására, főleg a bőr alatti kötőszövetekben, az izomrostok között, a bélfodorban és a vese
körül.
Tejtermelő képesség6 kialakulásával együtt járt a szarvasmarha tőgyének erőteljes
térfogat-növekedése és szerkezeti átalakulása. A vad és a jól tejelőházi szarvasmarha tőgye közötti különbség a
tejmirigyeknek, illetve a tőgy mirigyes állományának fejlettségében mutatkozik meg. Jellegzetes eltérések
tapasztalhatók a szervezet finomodásában, a testméretek eltérő alakulásban a kifejezetten tejtípusú állatfajoknál.
Tojástermelő képesség a háziállatok nagyobb szaporaságával van összefüggésben, és a szervezet hormonális

szabályozásának nagyfokú átalakulásán alapszik. A tyúk fajban a ma már szinte folyamatos tojástermelés oka
az, hogy szelekcióval olyan korán érő állományokat hoztak létre, amelyeknél a téli-nyári hosszú szünetek és a
kotlás is elmaradtak.
Gyapjútermelő képesség kialakulásánál alapvető volt a vedlés megszűnése, és a másodlagos szőrtüszők

számának gyarapodása. Ez utóbbitól nagymértékben függ a gyapjú tömöttsége és részben mennyisége is. A
gyapjúszál hosszúsága pedig a szálak folyamatos növekedésével függ össze.
A háziállatok igavonó képességének kialakulásában döntőszerepe volt az arra való alkalmasságuknak,

kezelhetőségüknek és irányíthatóságuknak.
E kedvezőtulajdonságok kialakulása az ösztönök, a vérmérséklet és a magatartás terén bekövetkezett

változásokkal magyarázható.
6
A tejtermelő képességen a laktopoesis kialakulását kell érteni.
16
3. fejezet - Az állattenyésztés
története
Az állattenyésztés kialakulása, fejlődése elválaszthatatlan az emberiség történetétől. Az állati eredetű élelem, a
vonóerő, a kedvtelés érdekében és vallási okokból történő domesztikáció óta az állattenyésztés az ember egyik
legfontosabb mestersége. Fejlődésének mozgatója az volt, hogy az állatok tartását és tenyésztését az ember saját
igényeinek egyre inkább alárendelje és céljai megvalósításának szolgálatába állítsa.
Az állattenyésztés fejlődésére a természeti tényezők jelentős hatást gyakoroltak. A földrajzi és klimatikus

feltételek a domesztikáció előtt is meghatározták, hogy az adott régiókban milyen állatfajok éltek. Szerepük a
háziasítás után is jelentős maradt, mivel az állatok környezeti igényének, takarmányszükségletének kielégítése
szempontjából alapvető fontosságúak. Különösen a természetszerű, legelőre alapozott állattartásra hatnak e
tényezők. Ahol jó minőségű legelők állnak rendelkezésre és a legeltetési időszak hosszú, ott gazdaságosabb
lehet az állattenyésztés, mint a gyenge adottságú, rövid ideig legeltethető területeken. A természeti tényezők
ugyanakkor a zárt rendszerű állattartás gazdaságosságát is befolyásolhatják. Például a tojástermelés vagy a
brojlercsirke-előállítás költségei a hidegebb klímájú területeken a téli fűtés miatt nagyobb, mint ott, ahol a tél
enyhébb.
Az említett feltételek között a társadalmi, gazdasági tényezők szintén jelentős hatást gyakoroltak az
állattenyésztési tevékenységre. Az élelmiszerek, az állati erő iránti igény, a vallási, a háborús és egyéb okok
ugyancsak meghatározták, hogy az ember, elsősorban amely állatfajok tenyésztésével foglalkozott. Az egyéb
mesterségek, a technika fejlődése ugyancsak hatottak az állattenyésztésre azáltal, hogy e foglalkozásokhoz
szükséges eszközök, épületek létrehozásával az ember saját tevékenységét igyekezett megkönnyíteni. Ezeken
túlmenően az állattenyésztéssel szorosan összefüggő, és ahhoz közvetve kapcsolódó egyéb tudományágak
fejlődése is rendkívül jelentős. Az újabb biológiai, biotechnikai, genetikai, számítástechnikai eredmények
alkalmazása nélkül ma már szinte lehetetlen volna korszerű állattenyésztést folytatni.
A társadalmi, gazdasági tényezők között a termékek minősége iránti igény, a piac és az állattenyésztés pénzügyi
és hitelfeltételeinek a szerepe is világszerte egyre jelentősebb. Számos példa igazolja, hogy azokban az
országokban, amelyekben a gazdaság erős, a lakosság vásárlóereje nagy, jelentős a tőkebeáramlás a
mezőgazdaságba, az állattenyésztésbe, ami kedvez az állattenyésztés fejlődésének.
1. Az állattenyésztés egyetemes története

1.1. Ókor
A közel-keleti, egyiptomi, görög, római birodalmak története, a rabszolgatartó államok kialakulásával létrejött
írásbeliség írott emlékeket hagyott hátra az akkori állattenyésztésről. Az ezt megelőző korokról szintén
rendelkezünk forrásanyagokkal, amelyek azt igazolják, hogy háziállataink a történelmi időknél régebbiek.
Egyiptomból származó, sírboltokban talált, mintegy 3000 évvel időszámításunk előtti falfestmények már faeke
elé fogott, illetve legelő szarvasmarhákat ábrázolnak. Ugyancsak maradtak ránk olyan rajzok, amelyek a
tehenek fejését mutatják (3.1. ábra).
3.1. ábra - Egyiptomi tehén, amelyet még csak béklyózva lehetett megfejni (KELLER–
HORN nyomán, 1955)
17
Az állattenyésztés története
Egyéb régészeti leletek is arra utalnak, hogy a szarvasmarhát ekkor már sokoldalúan hasznosították, a
tejtermelés mellett hizlalták, hajóvontatásra, gabonacséplésre, málhás állatként, áldozati célokra, valamint
bikaviadalokra is igénybe vették. Már abban az időben is voltak jól izmolt, kedvező hústermelésű állatok (3.2.
ábra).
Szamár is látható e falfestményeken, viszont a ló használatának kezdete csak időszámításunk előtt 1700-ra
tehető.
Babilóniából ránk maradt metszetek és falfestmények is az ökrök igázását, a juh és kecskenyájak legeltetését, a
szamarak kerekes járműbe fogását ábrázolják. HAMMURÁPI törvénykönyvében már az állatok
eltulajdonításának megtorlásáról ír, meghatározza a pásztorok fizetését, az állatorvosi díjakat, az igásállatokért
fizetendő béreket és a hamis adatokat szolgáltató pásztorok büntetését.
3.2. ábra - Egyiptomi szarvatlan marhák. Feltűnő a jó izmoltság és a nagy törzsmélység

(KELLER–HORN nyomán, 1955)
18
Kínában a sertés már i. e. 3000 évvel jelentős háziállat volt. Hasonlóan a baromfitenyésztésről is van
forrásanyagunk. Érdekességként megemlíthető, hogy több mint 2000 éve az ezüst kárász háziasításával elterjedt
az aranyhaltenyésztés kultúrája is.
A régi zsidók legfontosabb háziállata a juh, a kecske, majd az igázásra és cséplésre használt szarvasmarha,
valamint a málházás céljait szolgáló szamár volt. Salamon király lószerető ember volt, a föníciaiak
közvetítésével spanyol lovakat szerzett be. I. e. 1000 táján mintegy 1200 lovasa és 1400 kocsija volt.
Indiában i. e. 2500–500 közötti korban a ló, a marha, a teve, a juh és a kecske kiterjedten tenyésztett háziállat
volt, sertést azonban nem tartottak. Legnagyobb becsben a szarvasmarha állt. Jelentős élelem volt a tej, amit
frissen vagy savanyítva fogyasztottak, de készítettek belőle vajat és liszttel keverve süteményeket is.
Megbecsülésnek örvendett a ló is, és valószínűleg többféle lovat tenyésztettek.
A perzsák legfontosabb állata szintén a ló volt, de a sertés kivételével minden bizonnyal a többi, eddig említett
állatfajt is tenyésztették. XERXES már lóversenyeket rendezett a thessaliai és a perzsa lovak között. Rendkívül
érdekes, hogy már 450 évvel időszámításunk előtt két típusú, egy nehéz tömeges és egy könnyű, gyorsmozgású
ló is megtalálható volt (3.3. ábra).
3.3. ábra - Óperzsa lovak egy pesepolisi relif után (PUSH–HORN nyomán, 1955)
19
A görögök széles körben tenyésztették a lovat, a szarvasmarhát, a juhot, a sertést és a kecskét. Az ógörögök
foglalkoztak méhtenyésztéssel, de megtalálható volt náluk a lúd, a kacsa, a gyöngytyúk és a galamb is.
Kiterjedten rendeztek lóversenyeket. XENOFÓN (i. e. 434–355) könyvet írt a lovaglásról. Híres volt az epirusi
szarvasmarha is, amelynek csordáiban ARISTOTELES leírása szerint napi 40 liter tejet termelő tehén is
előfordult. Jelentős volt továbbá a sertéstenyésztés is, sok sertéshúst fogyasztottak, és különösen becsben állt a
számunkra élvezhetetlen kanhús.
A régi Itália is híres volt állattenyésztéséről. A mezőgazdasági és állattenyésztési feljegyzések CATO, VARRO,
COLUMELLA és PALLADIUS írásaiból maradtak ránk, amelyekben a görög lángelme, ARISTOTELES
zoológiai, anatómia, élettani munkáinak hagyatéka is megmutatkozik.
A Római Birodalom megerősödésével a mezőgazdaság és az állattenyésztés is jelentősen fejlődött. A

háborúskodás következtében a lótenyésztés volt a legfontosabb állattenyésztési tevékenység. A tekintélyes
létszámú lóállomány különböző országokból származott. A római ló nehezebb volt, mint a görög, inkább a mai
hidegvérűtípusra emlékeztetett. A könnyebb, nemesebb ló pedig Szicíliából, a mai Spanyolország területéről és
Észak-Afrikából eredt. CEASAR, majd a későbbi császárok idejében a lótenyésztés és a lósport igen tekintélyes
volt, sőt néha az értelmetlenségig fajult. Így például CALIGULA az egyik lovát arany vályúból etette és konzuli
rangra is akarta emelni. Az akkori szakírók Róma lóállományát három csoportba sorolták: 1. a főurak
szórakozását és a hadsereg céljait szolgáló, 2. lovaglásra, 3. mezőgazdasági munkákra tartott és tenyésztett
lovak.
Jelentős volt a rómaiak szarvasmarha-, juh és kecskeállománya. Fontos volt a sertéstenyésztés is. Az állomány
típusában a kínai sertéshez állt közel, amelynek jó hizodalmasságát említették a szakírók (3.4. ábra). Fejlett volt
a baromfitenyésztés és hizlalás is. A tyúk mellett a kacsa, a lúd, a galamb, a páva, a gyöngytyúk és a fácán
tenyésztésével is részletesen foglalkoztak az akkori feljegyzések.
3.4. ábra - Régi itáliai sertés. 2000 éve készült márványszobor, amely Koppenhágában a
Carlsberg Glyptotek múzeumban látható
20
A már említett állattenyésztési szakirodalomban különféle hiedelmekkel, téves nézetekkel is találkozhatunk.

Ilyen volt például az a felfogás, hogy a kancát esetenként a szél is megtermékenyítheti. Azt hitték, hogy az utód
ivara a széliránytól, vagy attól is függ, hogy párzás után a hím melyik oldalról száll le a nőstényről.
E, ma már mosolyt fakasztó olvasmányok mellett meglepően korszerű állattenyésztési alapelvekkel is

találkozhatunk.
Varro i. e. 100 körül már az ivadékvizsgálat jelentőségéről ír. Columella a tenyészállatok kiválasztását, az
apaállatok helyes használatát szorgalmazza, a próbamének alkalmazását javasolja. VERGILIUS a Georgica c.
munkájában részletesen foglalja össze a mezőgazdaságról, az állattenyésztésről, a baromfitenyésztésről, a
méhészetről szóló ismereteket.
1.2. Középkor
A Római Birodalom bukása, a feudális viszonyok kialakulása, a népvándorlások idején visszaesett az
állattenyésztési tevékenység. Dél- és Nyugat-Európa az elhagyatottság, a pusztulás állapotát mutatta. Az
állatállomány létszáma lecsökkent, de a megmaradó része is saját sorsára volt hagyva. Az újjáépítés csak a VII.
században indult meg. A kelták, angolszászok, germánok civilizációjuk kezdetekor még pásztorkodó
állattenyésztést folytattak. A feudalizmusban a földbirtok nagyobb hányada a főurak és az egyház kezébe került.
A félszabad, szabad parasztoknak és a jobbágyoknak kiadott kisbirtokokon történő gazdálkodás az
állattenyésztésnek nem kedvezett. A földművelés és az állattenyésztés kezdetlegesebb módszereit alkalmazták, a
tenyésztés és a takarmányozás fejlettebb eljárásai ismeretlenek voltak.
A X–XI. században a feudális államok megerősödése valamelyest kedvezett a
mezőgazdaság és az állattenyésztés fellendülésének. Európa ekkor már egyre jobban megismerte a Keletrómai
Császárságban megőrzött állattenyésztési kultúrát, ami szintén hozzájárult a fejlődéshez. Bekerült Európába a
keleti ló, ami később az angol telivér tenyésztésének alapjául szolgált, de hatást gyakorolt Dánia és Hollandia
lótenyésztésére is. A szarvasmarha-tenyésztés is fejlődésnek indult. Skandinávia vaj-, sajt-, zsír- és bőrkivitele a
XII. században már jelentős volt.
Az említett állatfajok tenyésztésének fellendülése ellenére mégis a juh és a sertés játszotta a meghatározó
szerepet. A gyapjú ebben az időben nagy becsben állt. A legfontosabb állat a juh volt, amelynek milliói legeltek
a Németalföldön, Franciaországban, Spanyolországban és Olaszországban.
Jelentős volt a sertéstenyésztés is, ami azonban rendkívül külterjes viszonyok között folyt. A tenyészkiválasztás
csaknem természetes módon történt, hiszen csupán az élelemkereső képességre korlátozódott.
21
A vázoltak ellenére azonban ebben az időben nem beszélhetünk korszerű állattenyésztésről, hanem inkább csak
állattartásról és szaporításról. A fejődés legfőbb akadályozója a takarmánytermesztés, a télire történő
takarmánygyűjtés és tárolás hiánya volt. Jól érzékeltetik ezt a korabeli leírások, rajzok, amelyek szinte kivétel
nélkül sovány, rossz kondíciójú állatokat ábrázolnak.
1.3. Újkor
Nyugat-Európában a XVII. századtól egyre inkább fellendült a növénytermesztés, ami szinte forradalmi
változásokat indított el az állattenyésztésben is. A lóhere, a fűfélék, a répafélék termesztése nemcsak a
szántóföldi vetésváltást alapozta meg, hanem az állatállomány számára a nagyobb mennyiségű takarmányt is
jelentette. Lehetővé vált a téli takarmányszükséglet megtermelése, ami több állat tartására adott módot. A
nagyobb létszámú állomány több trágyát termelt, ami visszahatott a növénytermesztésre, javította annak
eredményeit. Az akkori kiváló növénytermesztők, THEAR, LIEBIG, VILJAMSZ, TESSEDIK így közvetve az
állattenyésztés fejlődését is elősegítették.
A XVIII. századtól egyre szervezettebbé vált a tenyésztői munka. A korábban nem ismert módszerek
alkalmazása, az állattenyésztési tudomány megalapozása a híres angol tenyésztő, BAKEWELL (1725–1795)
nevéhez fűződik. Ő alkalmazta először és terjesztette el a rokontenyésztést, a szigorú tenyészkiválasztást
(„Párosítsd a legjobbat a legjobbal!”), az ivadékvizsgálatot, és sokat tett a kellő tartási és takarmányozási
viszonyok megteremtése érdekében is.
Munkássága egész Európában, de később Amerikában is éreztette hatását. Megindult a törzskönyvezés, az új

fajták előállítása. A világ első törzskönyvét, az angol telivér ló törzskönyvet 1791-ben nyitották meg. Ebbe
azokat a lovakat vették fel, amelyek a versenyeken kimagasló eredményeket értek el. 1822-ben kezdték el a
shorthorn marha törzskönyvezését. Az említettek hatására Franciaországban 1826ban, Németországban 1827-
ben, Ausztriában 1847-ben nyitottak törzskönyvet lovak részére. A szarvasmarha és más állatfajok
törzskönyvezése e század második felében kezdődött el.
A törzskönyvezés szükségessé tette az állatok egyedi megjelölését, teljesítményük ellenőrzését. Ennek első
lépését 1779-ben DAUBENTON munkássága jelenti, aki a gyapjúfinomságot értékelte és a mérésekhez
mikrométert alkalmazott. Az első tejelés-ellenőrző egyesület 1892-ben Dániában, Vejenben alakult meg.
A századforduló idején Európában sorra jöttek létre állattenyésztési kutatóintézetek. Jelentős fejlődésnek indult
a takarmányozástan tudománya és gyakorlata is.
Az állattenyésztés fejlődése ebben az időszakban a tengeren túl is felgyorsult.
1598-ban spanyol marhákat vittek Texasba, az 1600-as évektől pedig a brit fajták kerültek be az amerikai
kontinensre. 1884-ben az USA Mezőgazdasági Minisztériuma (USDA) támogatásával megindult az
állattenyésztés fejlesztését szolgáló kutatómunka. 1900-ban Chicagóban megrendezték az első állattenyésztési
világkiállítást. A századfordulót követően példátlan fejlődés indult meg az amerikai állattenyésztésben, ami
visszahatott Európa és hazánk állattenyésztési gyakorlatára.
1.4. Legújabb kor

A XX. század első harmadától számos kiváló állattenyésztő tudós munkásságának eredményeként újabb
megállapítások, módszerek születtek, amelyek hozzájárultak az állattenyésztés fejlődéséhez.
HAMMOND kimagasló eredményeket ért el gazdasági állataink fejlődésének, növekedésének vizsgálata terén.
LUSH munkássága megteremtette az állattenyésztési populációgenetika alapjait. Az 1952-ben kidolgozott
bikaondó mélyhűtési technológiája a mesterséges termékenyítés bevezetését és elterjedését alapozta meg, és a
számos pozitív hatásával párhuzamosan jelentősen felgyorsította a genetikai előrehaladást a szarvasmarhafajban.
A DNS szerkezetének felfedezése (1953) a gének megismerését tette lehetővé, és megvetette az egyedi
azonosítás, a géntérképezés, valamint a korszerű génmanipuláció gyakorlati alkalmazásának alapjait. A napi
tenyésztői gyakorlatban alkalmazható módszerek születtek az immunogenetika területén is.
1955-től forradalmi változások következtek be a tojástermelésben és a brojler-előállításban. A korábbi fajtatiszta

állományokat egyre inkább felváltották a korszerű baromfihibridek. A megelőző évekhez képest jelentősen
javult a termelési színvonal és a takarmányértékesítés.
22
A XX. század második felében számos állatfaj háziasítása – vagy újraháziasítása – vette kezdetét a világon (pl.
szarvasfajok, antilopfajok, strucc, emu, prémesállatok, különböző halfajok), szélesítve a választékot és új
alternatív lehetőségeket biztosítva az állattenyésztésnek.
1965-től a számítástecnika forradalma az állattenyésztés területére is behatolt. Korszerű, nagykapacitású

számítógépek alkalmazása az adatfeldolgozásban egyre általánosabbá vált. Ezekre alapozott, nagy adatbázis
kezelésére alkalmas szoftverek mindinkább terjedtek. 1966-ban az USA-ban HENDERSON kidolgozta a
tejelőtípusú bikák ivadékvizsgálatának számítógépes BLUP módszerét (Best Linear Unbiased Prediction =
legjobb lineáris torzításmentes tenyészérték-becslési eljárás), amelyet a világ szinte valamennyi, jelentős
tejtermelést folytató országa átvett. HARVEY és mások munkái nyomán korszerű populációgenetikai értékelést
lehetővé tevő számítógépes programok (pl. Animal Model) születtek.
A biotechnikai módszerek alkalmazása is jelentősen hozzájárult az állattenyésztés fejlődéséhez. A XX. század

elején először alkalmazott, majd annak a ’40-es éveiben újrakezdett embrió-átültetés a szarvasmarha-
tenyésztésben a ’60-as évektől szinte robbanásszerű fellendülésnek indult. Ugyancsak fejlődtek az
ivarzásszinkronizálás, az indukált ikervemhesítések, az embriódarabolás stb. módszerei is. Számos szakember
véleménye szerint a korunkban végbemenő biotechnológiai forradalom ma még beláthatatlan lehetőségeket
adhat az állattenyésztők kezébe.
Az állattenyésztés fejlődésével egyre erőteljesebbé válik a nemzetközi integráció mind a kutatási, mind a
gyakorlati tenyésztői tevékenység területén. Az állattenyésztés és az állati eredetű élelmiszer-termelés globális
kérdéseivel a FAO (Food and Agriculture Organization), a nemzetközi élelmezési és mezőgazdasági szervezet,
valamint annak szakbizottságai foglalkoznak.
Kiváló munkát végez az állattenyésztés elméleti és gyakorlati szakembereinek összefogásában az

Állattenyésztők Világszövetsége (World Association for Animal Production, WAAP), a Baromfitenyésztők
Világszövetsége (World Poultry Science Association, WPSA) és az Európai Állattenyésztők Szövetsége
(European Association for Animal Production, EAAP) is.
2. A hazai állattenyésztés története

Állattenyésztésünk története szorosan összefügg népünk történelmével. Őseink fő foglalkozása már a
honfoglalást megelőző időkben is az állattenyésztés volt. A történetírók lovas nemzetként emlegetik eleinket.
Kétségtelen, hogy elválaszthatatlan társuk a kisebb termetű, szikár izomzatú, edzett ló volt, de szarvasmarhát,
sertést, juhot és kecskét is tartottak. Erre utalnak a „juh”, „tej”, „fejni” szavaink, amelyek finnugor eredetűek.
2.1. A honfoglalástól a XVI. századig

Mai hazánk területére is lovon érkeztek elődeink, de magukkal hozták a szürke marha, a racka juh és a szalontai
sertés ősét is. A Kárpát-medence adottságai kedveztek a nomád állattenyésztésnek. A magyar szürke marhát
elsősorban a nagy kiterjedésű alföldi legelőkön, a juhokat inkább a dombos vidékeken, a magukkal hozott és az
itt talált (pl. bakonyi) sertéskondákat pedig a folyók árterein és a makkos erdőkben tartották.
A szilaj állatcsordák egész évben a szabadban voltak. Királyaink támogatták az állattenyésztést. SZENT
ISTVÁN például kiváltsággal ruházta fel a sertéstartókat. IV. BÉLA vámtarifája pedig élénk
állatkereskedelemről tanúskodik.
2.2. A XVI–XVII. század

Állatállományunk létszáma ebben az időben jelentős volt, és igen sok élő állatot szállítottunk Nyugat-Európa
városaiba.
A portyázásokhoz, majd a török elleni harcokhoz a lóra volt a legnagyobb szükség. A magyar parlagi ló mellett
főleg zsákmányolás, de ajándékozás révén is egyéb (berber, perzsa, szíriai, arab) fajták kerültek be a Kárpát-
medencébe. Ezek közül elsősorban az arab gyakorolt jelentősebb hatást lovaink típusára. A lótenyésztés virágzó
tevékenység volt ez idő tájt. A kiváló magyar lovat külföldön is keresték.
Fontos volt a szarvasmarha-tenyésztés is, ami hatalmas bevételt hozott országunknak. Állatkivitelünk
legnagyobb hányadát a magyar szürke marha tette ki (3.5. ábra).
23
3.5. ábra - Magyar szürke gulya (Fotó: SZABÓ F.)
Az állatokat lábon hajtották a külföldi piacokra. Nürnberg például évi 70 000 marhát vásárolt. A magyar
marhával bikaviadalokat is rendeztek. Hazai fajtánk kiváló húsminősége folytán keresett volt és általában többet
fizettek érte, mint a helyi fajtákért.
A juhtenyésztés is fontos szerepet játszott. Elődeink nagy számban tenyésztették a racka juhot (3.6 ábra).
Különösen a török hódoltság idején emelkedett az állomány létszáma, mert a török a juhhúst mindennél többre
becsülte.
3.6. ábra - Racka juh (Fotó: HAJBA N.)
24
Őseink a bakonyi, szalontai, alföldi és réti sertésből nagyszámú kondát tartottak
erdőségeinkben, járhatatlan mocsarainkban és rétjeinken (3.7. ábra). Ennek ellenére a sertéstenyésztés fejlődött
a legkevésbé ebben az időben. A hizlalás főleg csak a házi szükséglet érdekében történt. Mivel a török a
sertéshúst nem fogyasztotta, nem szólt bele a sertéstenyésztésbe. Emiatt a magyar lakosság sertéshús
fogyasztása ettől az időtől növekedett.
3.7. ábra - Bakonyi sertés. (Az eredeti festmény Keszthelyen a Festetics-kastélyban

látható)
25
A hódoltság vége felé állattenyésztésünk jelentősen visszaesett. A Habsburg császárok emelték a vámot, ami a
marhakereskedelmet csaknem megszüntette.
Bécs ostromára vonuló török sereg, de a császári katonaság is óriási rablást, pusztítást végzett. Buda ostromakor
a császári seregek például mintegy 80 000 szarvasmarhát tulajdonítottak el. Az Alföld állatállománya csaknem
teljesen kipusztult. A megmaradó magyar szürke gulyákat és rackanyájakat a lakosság a járhatatlan
ingoványokba, erdőkbe menekítette.
2.3. A XVIII–XIX. század

Állatállományuk létszámának újbóli emelkedése a XVIII. század első felétől indult meg, majd ezt követően
tenyésztésük is jelentős változásokon, átalakulásokon ment át. Megnövekedett a tej iránti igény, amit a magyar
szürke fajta nem tudott kielégíteni, mivel alig termelt több tejet, mint amennyi a borja számára szükséges volt.
1870-ben sor került többet tejelő svájci „helvét” tehenek importjára. Később pedig, ugyancsak Svájcból, a
szimentáli fajtát hoztuk be, amelyből a tömeges import 1875 és 1895 közötti időszakra tehető. Kezdetét vette a
magyar tarka és tájfajtáinak kialakítása (3.8 ábra). Létrehozták az első tejgazdaságot Keszthelyen, majd a
XVIII. század végére sorra alakultak ki az akkori kornak megfelelő, korszerű, európai színvonalú tejgazdaságok.
A magyar szürke fajta létszáma pedig folyamatosan csökkent.
3.8. ábra - Magyar tarka szarvasmarha (Fotó: SZABÓ F.)
26
A „selyemgyapjas birkák” behozatala után juhtenyésztésünk is fellendülésnek indult. MÁRIA TERÉZIA 1773-
ban Budaörsön törzsjuhászatot alapított. A merinó gyapjúnak igen jó ára volt, ezért többször is hoztunk be
Spanyolországból tenyészállatokat (3.9. ábra). 1858-ban megfogalmazásra került az országos
juhtörzskönyvezés alapelve, ami kiterjedt a gyapjúminősítésre és a küllemi bírálatra is.
3.9. ábra - Merinó juh(Fotó: HAJBA N.)
27
1785-ben Mezőhegyesen katonai ménest létesítettek abból a célból, hogy az ország fedeztető telepeit jó
ménekkel lássa el. 1789-ben létesült a bábolnai ménes, ahol 1816-tól császári rendeletre csak keleti arab mének
fedeznek. (Ide 1836 óta importálták Szíriából az arab méneket, amelyek közül a Shagya tett szert a legnagyobb
hírnévre. Ma ezen a néven világhírűarab lófajtánk létezik.) A hazai törzskönyvezés kezdete is erre az időszakra
tehető, hiszen a mezőhegyesi méneskönyvi feljegyzések 1785-ig nyúlnak vissza.
1816-ban gróf SZÉCHENYI ISTVÁN megvásárolta az első angol telivér lovakat. 1816-ban Mezőhegyesre
került a „Nonius senior” anglo-norman mén, amely megalapozta gazdasági típusú lótenyésztésünket.
1841-től kezdődően a mezőhegyesi ménesben a Furioso, majd később a North Star nevű angol telivér ménnel
történő fedeztetések eredményeként kialakult a Furiosonorth star (régi nevén a mezőhegyesi félvér) fajtánk.
A sertéstenyésztésben is jelentős fordulat következett be. 1833-ban JÓZSEF nádor kisjenői uradalmába került
két sumadia kan és kilenc emse megvetette alapjait a világhírű magyar mangalica sertésfajtának (3.10. és 3.11.
ábra). A mangalicatenyésztés olyan lendületet vett, hogy a régi magyar szalontai, alföldi és bakonyi sertés
szinte teljesen eltűnt.
3.10. ábra - Mangalica koca malacaival (Fotó: BENCZE A.)
28
3.11. ábra - Mangalica kan (Fotó: Bencze A.)
Erre az időszakra esik a mezőgazdasággal, állattenyésztéssel foglalkozó oktatási és tudományos intézményeink

létrehozása. 1782-ben létesült Budapesten a később világhírnévre szert tett Állatorvosi Főiskola. Nem sokkal
később, 1797-ben NAGYVÁTHY JÁNOS javaslatára FESTETICS GYÖRGY Keszthelyen megalapította a
Georgikont, Európa első önálló felsőfokú mezőgazdasági tanintézetét, és ugyancsak jelentős erőfeszítéseket tett
29
a gazdálkodás fejlesztésére, az egységes szakirodalom megteremtésére. 1818-ban ALBERT KÁZMÉR herceg

Magyaróváron mezőgazdasági tanintézetet alapított.
1868-ban Debrecen város és birtokosságának jelentős támogatásával megnyitotta kapuit Debrecen-Pallag

pusztán a Debreceni Országos Felsőbb Gazdasági Tanintézet. 1869-ben Kassán és Kolozsváron alakult
mezőgazdasági tanintézet.
A szóban forgó intézmények kiváló tudós tanárai kutatói, szakírói és gyakorlati tevékenységükkel jelentősen
hozzájárultak a hazai állattenyésztés fejlődéséhez. Említést érdemel NAGYVÁTHY JÁNOS (1755–1819)
keszthelyi tanár „A szorgalmatos mezei gazda” és a „Magyar practicus tenyésztető”, a szintén keszthelyi
PETHE FERENC (1762–1832) „Pallérozott mezei gazdaság” c. munkája, amelyek részletesen foglalkoznak az
állattenyésztés kérdéseivel. Jelentős szakirodalmi tevékenységet fejtett ki továbbá TORMAY BÉLA (1838–
1906) a Keszthelyi Georgikon, a Debrecen-Pallagi Gazdasági Tanintézet, illetve az Állatorvosi Főiskola tanára,
MONOSTORI KÁROLY (1852–1917) az Állatorvosi Főiskola tanára, KOVÁCSY BÉLA (1861–1931) a
Kassai Gazdasági Tanintézet tanára és ÚJHELYI IMRE (1866–1923) a szarvasmarha-tenyésztés és a
tejfeldolgozás megszervezésében tevékenykedő a Magyaróvári Gazdasági Tanintézet tanára.
Elévülhetetlen érdemeket szerzett a magyar gazdaság, az állattenyésztés fejlesztésében GRÓF SZÉCHENYI

ISTVÁN (1791–1860), akinek útmutatásai sok esetben ma is érvényesek. Különösen sokat tett a lótenyésztés
fejlesztésért. 1826-ban Pozsonyban, majd 1827-ben Pesten lóversenyeket rendezett. Az 1828-ban megjelent
Lovakrul c. munkáját németül és dánul is kiadták. Ő alapította 1838-ban a Magyarországi Állattenyésztő
Társaságot. Munkájában nagy segítségére volt az állattenyésztői, lótenyésztői munkásságáról is ismert BÁRÓ
WESSELÉNYI MIKLÓS (1796–1850).
Erre az időszakra tehető az állattenyésztést szolgáló kutatóintézetek kialakulása is. 1896-ban az Állatélettani és
Takarmányozási Kísérleti Állomás, 1898-ban a Magyar Állami Baromfikísérleti Tangazdaság, 1899-ben az
Országos Gyapjúminősítő Intézet, 1903-ban pedig a Magyaróvári Tejkísérleti Állomás kezdte meg működését.
2.4. A XX. század

A századfordulót követőidőszak a hazai állattenyésztésben új korszaknak tekinthető. Az 1885-ben megalakult
Országos Törzskönyvelő Bizottság (OTB) aktív tevékenysége eredményeként a külföldi, elsősorban angliai,
németországi, dániai és svédországi tapasztalatok alapján megindult a törzskönyvező egyesületek szervezése. (A
hazai állattenyésztő szervezetekről a 3.1. táblázat ad áttekintést.)
1910-ben megalakították a Károlyházai Szarvasmarha Ellenőrző Egyesületet, amelynek példája nyomán több
vármegye is hasonló szervezeteket hozott létre. Az első világháborúban az ellenőrzés csaknem megszűnt. A
háborús események után 1920-ban a Fejér Megyei Tejellenőrző Egyesület kezdte meg munkáját, amit sorra
követtek a többi megyékben létrehozott szervezetek is. A második világháború kitörésekor már minden
megyében működött egy-egy szarvasmarha-tenyésztő egyesület.
A sertések törzskönyvezését az 1923-ban alakult Hússertéstenyésztők Országos Egyesülete, és az 1927-ben

létrehozott Mangalicatenyésztők Országos Egyesülete végezte. A juhok törzskönyvezésére hivatott
Juhtenyésztők Országos Egyesülete 1937-ben kezdte meg működését. A lovak törzskönyvezését ekkor a
Földmívelésügyi Minisztérium, a baromfi és házinyúl tenyésztésének irányítását pedig a Baromfitenyésztők
Országos Egyesülete végezte. A törzskönyvezési tevékenység eredményeként állatállományunk minősége,
termelése jelentősen javult, szinte minden fajtában egységes típus alakult ki. A folyamatosan megrendezésre
kerülő Országos Mezőgazdasági Kiállítás és Tenyészállatvásárok jól reprezentálták állattenyésztésünk akkori
kornak megfelelő színvonalát.
Komoly veszteséget okozott a hazai állattenyésztésben a két világháború. Az első világháborúban a

mezőhegyesi lófajtáink törzsménesét elhajtotta a megszálló román hadsereg, a második világháborúban
állatállományunk 57%-a elpusztult.
A háború után az állattenyésztő szervezetek újra megkezdték tevékenységüket, segíteni igyekeztek a tenyésztők
munkáját, a veszteségek pótlását. 1948-ra állatállományunk fokozatosan gyarapodott, és ekkor már ismét
megrendezték az országos mezőgazdasági és tenyészállat-kiállítást és vásárt.
1947-ben megindult a mesterséges termékenyítések szervezése. Később létrejött az Országos Mesterséges

Termékenyítő Főállomás és ennek a megyei mesterséges termékenyítőállomásai.
30
3.1. táblázat - Magyarországi állattenyésztő szervezetek
Szervezet Alapítás éve
Magyarországi Állattenyésztő Társaság 1838
Országos Törzskönyvelő Bizottság 1885
Károlyházai Szarvasmarha Ellenőrző Egyesület 1910
Fejér Megyei Tejellenőrző Egyesület 1920
Hússertéstenyésztők Országos Egyesülete 1923
Mangalicatenyésztők Országos Egyesülete 1927
Baromfitenyésztők Országos Egyesülete 1937
Juhtenyésztők Országos Egyesülete 1937
Országos Mesterséges Termékenyítő Főállomás 1947
Országos Állattenyésztési Felügyelőség 1963
Megyei Állattenyésztési Felügyelőségek 1963
Országos Takarmányminősítő és Ellenőrző Felügyelőség 1965
Országos Lótenyésztési Felügyelőség 1968
Országos Állattenyésztési és Takarmányozási Felügyelőség 1976
Országos Takarmányozási és Állattenyésztési Felügyelőség 1978
Állattenyésztési és Takarmányozási Minősítő Intézet 1983
Állattenyésztési Közös Vállalat 1983
Állattenyésztő Vállalatok (Gödöllő, Debrecen, Kecskemét, Szekszárd,

1983
Székesfehérvár, Szombathely)
Országos Mezőgazdasági Minősítő Intézetet 1988
Állatfajonkénti, fajtánkénti szövetségek, egyesületek 1988-tól
Magyar Állattenyésztők Szövetsége 1995
1948-ban az akkori kormány megszüntette a korábban működő állattenyésztő szervezeteket. A törzskönyvezés

és tenyésztésszervezés feladatait a Földművelésügyi Minisztérium Állattenyésztési Főügyosztálya, a megyei
mezőgazdasági igazgatóságok és a járási tanácsok mezőgazdasági osztályai vették át. Később (1963-ban)
megalakultak az Országos és Megyei Állattenyésztési Felügyelőségek (OÁF, MÁF).
A törzskönyvezéssel összefüggő feladatok szervezése, irányítása, ellenőrzése 1964-től az OÁF (Országos

Állattenyésztési Felügyelőség) és jogutódjainak feladata volt. Az operatív teendőket (pl. termelésellenőrzés) a
31
megyei állattenyésztési felügyelőségek és jogutódszervezetei végezték. Az említett szervezetek elnevezése,

hatásköre stb. azóta jelentős változásokon ment keresztül.
1965-ben FM (Földművelésügyi Minisztérium) rendelet alapján létrejött az Országos Takarmányminősítő és

Ellenőrző Felügyelőség (OTEF).
1967-ben a megyei állattenyésztési felügyelőségek az OÁF megyei kirendeltségei nevet kapták, és ettől kezdve
irányították a megyei mesterséges termékenyítőállomásokat és kostelepeket. 1968-ban a megyei
kirendeltségeket a megyei tanácsok VB. Mezőgazdasági Osztályainak irányítása alá rendelték, és kialakították a
járási felügyelői hálózatot. Így a megyei állattenyésztési szervezet kettős irányítás alá került (OÁF és MTVB
Mg. Oszt.).
1968-ban az OÁF szervezetéből levált a lótenyésztés, és megalakult az OrszágosLótenyésztési Felügyelőség

(OLF).
1976-tól a mesterséges termékenyítő állomások irányítása ismét az OÁF-hez került. Ugyanebben az évben az
OÁF nevét Országos Állattenyésztési és Takarmányozási Felügyelőségre (OÁTF) változtatták. 1977-ben
megszűnt az Országos Takarmányminősítő és Ellenőrző Felügyelőség, és feladatát az OÁTF vette át.
1978-ban minisztériumi utasításra az OÁTF neve Országos Takarmányozási és Állattenyésztési Felügyelőségre

(OTÁF) változott, a megyei szervezetei pedig a Megyei Takarmányozási és Állattenyésztési Felügyelőség
(METÁF) nevet kapták.
1983. január 1-én a Földművelésügyi Minisztérium – költségmegtakarítás címén – a volt állattenyésztő

felügyelőségeket jövedelemérdekeltségben működő állami vállalatokká szervezte át. Ezek hatáskörébe sorolta a
törzskönyvezéssel és ivadékvizsgálattal foglalkozó szervezeteket, a teljesítményvizsgáló állomásokat, a
lótenyésztési szervezeteket és a mesterséges termékenyítőállomásokat. A mesterséges termékenyítő főállomások
és teljesítményvizsgáló állomások, az OTÁF Számítástechnikai Központja és az Országos Lótenyésztési
Felügyelőség területi kirendeltségei, mint önálló szervezetek megszűntek. Ezekből alakult ki hat állattenyésztő
vállalat: Gödöllő, Debrecen, Kecskemét, Szekszárd, Székesfehérvár és Szombathely székhellyel. Ezek a
vállalatok létrehozták az Állattenyésztési Közös Vállalatot.
Az OTÁF és az intézményeként működő Laboratóriumi Központ, az OLF és a Fajtakísérleti Intézet

Állattenyésztési Részlegének összevonásával, a tenyésztéshez kapcsolódó igazgatási és hatósági feladatok
ellátására alakult az Állattenyésztési és Takarmányozási Minősítő Intézet (ÁTMI).
1988-ban az ÁTMI és NÖMI (Növénytermelési Minősítő Intézet) összevonásával alapították a Mezőgazdasági

MinősítőIntézetet (MMI), majd abból az OrszágosMezőgazdasági Minősítő Intézetet (OMMI). Az OMMI
Állattenyésztési Főosztálya látja el az ÁTMI jogutódjaként a tenyésztésszervezés körébe tartozó igazgatási és
felügyeleti, tenyésztési hatósági teendőket.
Századunk második felében állattenyésztésünk valamennyi ágazatában kimagasló fejlődés ment végbe. Elsőként
a baromfitenyésztésben terjedtek a korszerű hibridek és technológiai megoldások, majd ezt követte az iparszerű
sertés és szarvasmarha-tenyésztés kialakulása. Az utóbbi ágazatban az 1972-ben megindult szakosodás óta a
tehenenkénti tejhozam a világon is egyedülálló mértékben (húsz év alatt csaknem 3000 literrel) emelkedett.
Az állattenyésztés tudománya hazánkban is nagymértékben hozzájárult az állattenyésztési szakemberek

felkészítéséhez, a korszerű módszerek kidolgozásához és elterjesztéséhez. Kiváló állattenyésztő tudósaink
munkáiból könyvtárnyi írásos anyag, bennük számos, ma is megszívlelendő jó tanács, intelem maradt ránk.
Jelentős volt az állattenyésztési tudomány fejlődésében, hogy a mezőgazdasági felsőoktatás 1920-ban egyetemi
rangra emelkedett. Kezdetben a Közgazdaságtudományi Egyetemen, később a József Nádor Műszaki és
Gazdaságtudományi Egyetem mezőgazdasági karán és állatorvosi karán és a már említett oktatási kutatási
intézményekben (amelyek jelenleg az 1999-ben létrejött integrált egyetemek keretében működnek) magas szintű
tudományos munka folyt.
A törzskönyvezés korszerű alapokra helyezésében WELLMANN OSZKÁR (1876–1943), az állattenyésztési

szakszolgálat megszervezésében KONKOLY THEGE SÁNDOR (1888–1969) végzett kimagasló
tevékenységet. A mesterséges termékenyítési hálózat kiépítésének és az ivadékvizsgálat alkalmazásának
kezdeményezése CSUKÁS ZOLTÁN (1900–1957), a juhtenyésztők egyesületének alapítása SCHANDL
JÓZSEF (1885–1973), a sertéstenyésztő egyesületek szervezése ENESEI DORNER BÉLA (1869–1954)
nevéhez fűződik. A törzskönyvezéssel kapcsolatos oktatás megszervezésében és a szarvasmarha-tenyésztési
32
kutatásokban BERKE PÉTER (1899–1986), a sertéstenyésztési kutatásokban KERTÉSZ FERENC (1901–1972)

végzett kiemelkedő munkát. A hibrid sertés programok kialakításában CSIRE LAJOS (1923–1974) és ANKER
ALFONZ (1925–1979) szereztek nagy érdemeket.
A szarvasmarha-tenyésztési és az iparszerűtartással összefüggő etológiai kutatásokban CZAKÓ JÓZSEF (1923–

1990), a Kaposvári Felsőfokú Mezőgazdasági Technikum állattenyésztési főiskolai, majd egyetemi karrá
emelkedésének megalapozásában GUBA SÁNDOR (1927–1984) szerzett elévülhetetlen érdemeket. A
fejhetőség vizsgálata és a gépi fejés technológiájának kialakítása, fejlesztése terén SZAJKÓ LÁSZLÓ (1922–
1996) és IVÁNCSICS JÁNOS (1938–2002) végzett figyelemre méltó és elismert tevékenységet. Az
állattenyésztési genetika művelésében, a szakkönyvírásban és az állattenyésztési tudományos közéletben DOHY
JÁNOS (1934–2002) végzett kiemelkedő munkát. Talán a leghosszabb ideig szolgálta a magyar állattenyésztést
a nemzetközileg is jól ismert HORN ARTÚR (1911–2003), akinek a nevéhez fűződik a korszerű
populációgenetika hazai meghonosítása, a szarvasmarha-tenyésztés fejlesztése és a szakemberképzés
modernizálása. Könyveiből generációk sajátították el az állattenyésztés tudományát.
Az 1980-as évek második felétől a kormány fokozatosan csökkentette az állattenyésztéshez, az állattenyésztési

szervezetek működéséhez szükséges állami támogatást. A jövedelmezőségben érdekelt vállalatok egyre kevésbé
tudták ellátni a tenyésztésellenőrzési, teljesítményvizsgálati feladatokat. 1991-re az állattenyésztést szervező
intézményrendszer gyakorlatilag összeomlott. E tevékenységüket 1992-től folyamatosan átvették az
állatfajonként és fajtánként szerveződött tenyésztő egyesületek, illetve szövetségek. Az egyes állatfajok
törzskönyvezését, tenyészcéljuk megfogalmazását, tenyésztésének szervezését, és az ehhez kapcsolódó
szaktanácsadást a tenyésztőegyesületek végzik.
Jelentős esemény volt a hazai állattenyésztés történetében, hogy 1992. január 1-én csatlakoztunk az ICAR
(International Committee for Animal Recording) nemzetközi szervezethez, amely tenyésztőszervezeteinket
segíti a nemzetközi gyakorlathoz történő igazodásban, és egyben lehetőséget teremt a külföldi tenyészállat és
szaporítóanyag forgalmazásába történő bekapcsolódásunkra is.
Az országgyűlés 1993. december 22-én elfogadta az állattenyésztésről szóló törvényt (1993. évi. CXIV. Tv),
amely az állatok tenyésztését azzal a céllal szabályozza, hogy
a) elősegítse a magas színvonalú tenyésztői tevékenység folytatását;
b) az állatok tenyészés haszonértéküket, genetikai sokféleségüket megőrizzék, illetve növeljék;
c) az állattenyésztésben alkalmazott tenyésztési módszerek feleljenek meg a környezetés természetvédelmi,

állatvédelmi, közegészségügyi, piaci, valamint állat-egészségügyi követelményeknek;
d) javuljon az előállított állati termékek minősége, előállításának gazdaságossága és versenyképessége;
e) hosszú távon megőrizhetők legyenek a nemzeti értékeket képviselőfajták génjei, illetve azok csoportjai,
genetikai sokféleségük;
f) biztosítsa a nemzetközi előírásokhoz való alkalmazkodást.
1995-ben újjáalakult a Magyar Állattenyésztők Szövetsége (MÁSZ), amely mint társadalmi szervezet a
magyarországi állatfajonként szerveződött szövetségek és ezekkel rokontevékenységet folytató egyéb
egyesületek országos szövetsége. Feladata az állattenyésztés társadalmi és gazdasági elismertségének fokozása,
tradicionális értékeinek megőrzése, ápolása, aktív részvétel az állattenyésztési fejlesztési politika
kidolgozásában, megvalósításában.
A magyar parlament 1998. március 16-án elfogadta az 1998. évi XXVIII. törvényt az állatok védelemről és
kíméletéről, amelynek hatálya kiterjed a haszonállatokra is. A törvény az állatok jó közérzetének biztosítására
való törekvés, a nemzetközi követelményeknek való megfelelés érdekében többek között kimondja, hogy
– 4. § (1) Az állattartó köteles a jó gazda gondosságával eljárni, az állat fajának, fajtájának és élettani
szükségleteinek megfelelő életfeltételekről gondoskodni.
– 5. § (1) Az állattartó gondoskodni köteles az állat megfelelő biztonságos elhelyezéséről, szökésének

megakadályozásáról.
33
(2) A megkötve tartott vagy mozgásában egyéb módon korlátozott állat számára is biztosítani kell a zavartalan
pihenés és sérülésmentes mozgás lehetőségét.
(3) A szabadon tartott állatot védeni kell a kedvezőtlen időjárás káros hatásaitól és a természetes ellenségeitől.
Az állandóan bezárva tartott állat számára tartója köteles megfelelő mozgásteret biztosító férőhelyről
gondoskodni.
A piac kedvezőtlen változása, a sok átszervezés és a kellően át nem gondolt privatizáció nem vált
állattenyésztésünk hasznára. Ezek fontos tanulsága, hogy rendkívül átgondolt állattenyésztési politikára van
szükség ahhoz, hogy az Európai Unió tagjaként állattenyésztésünk versenyképes legyen.
34
rendszertana
Amint minden állatfaj, úgy gazdasági állataink fajai is az állattan tudománya által használt rendszertani
egységekbe sorolhatók. A legtöbb gazdasági állatunk a gerincesek törzsébe, a madarak és az emlősök osztályába
és számos ezek alatti alosztályba, rendbe, alrendbe, családba, alcsaládba stb. tartozik. Amíg az állattan a fajt
tekinti a legkisebb rendszertani egységnek, addig az állattenyésztésben ez a legmagasabb kategória, hiszen az
utóbbi tudomány a faj alatti, azon belüli csoportokkal (fajta, változat, vonal stb.) foglalkozik elsősorban.
1. A faj
A faj, mint rendszertani egység többféleképpen definiálható. Az állattenyésztésben leginkább HORN ARTÚR
megfogalmazását tekintjük irányadónak, amely szerint: „A fajok változó, egymástól többé–kevésbé
elhatárolható, egyöntetű jellegű, saját körükön belül szaporodó, élő formák.”
Linné még a fajok álladóságát hirdette, de már régóta egyértelmű, hogy a fajokváltozékonyak. Ugyanannak a
fajnak az egyedei eltérő körülmények, különböző életfeltételek között jelentősen különböznek egymástól.
Ugyancsak nagy különbségek mutatkoznak a fajon belül, különösen a termelőképességben, az ember céltudatos
tenyésztői munkájának eredményeként is.
Gazdasági állataink (ló, szarvasmarha, juh, sertés, tyúk, kacsa, lúd, pulyka stb.) faji hovatartozása könnyen
eldönthető, hiszen az egyes fajok meghatározott faji bélyegekben morfológiailag (méret, fej, csontformák,
végtagok stb.) általában határozottan különböznek egymástól. Mindenki meg tudja különböztetni a lovat a
szarvasmarhától vagy a tyúkot a kacsától. Egyes esetekben azonban a különbségek elmosódnak, és olyan kicsik,
hogy bizonyos fajok, pl. a juh és a kecske néhány fajtája (pl. angóra) könnyen összetéveszthető egymással.
Fajon belül ugyanakkor genetikailag is nagyfokú a hasonlóság. Az adott fajra meghatározott kromoszómaszám
jellemző.
A faji hovatartozás kritériuma az is, hogy az állatok saját körükben párosodnak, és továbbszaporításra képes
ivadékokat hoznak a világra. Egymástól távol álló fajok, így a ló és szarvasmarha, vagy a szarvasmarha és a
bivaly egymással nem pároztathatók, amíg a közelebb álló fajok, pl. a ló és a szamár, párosodhatnak, de
ivadékuk, az öszvér, terméketlen. Bizonyos fajoknál, mint például a szarvasmarha és a zebu, nem egyértelmű a
hovatartozás, mert az említett két faj párosodásából született ivadékok szaporodásra képesek.
A fontosabb gazdasági állatfajok rendszertani besorolásáról a 4.1. és a 4. 2. ábra ad áttekintést.
4.1. ábra - Baromfiféle háziállataink rendszertani besorolása
35
A gazdasági állatok rendszertana
4.2. ábra - Emlős háziállataink rendszertani besorolása
2. A fajta
Állattenyésztési szempontból a fajta alapvető rendszertani egység. A tenyésztőszervezetek is általában
meghatározott fajta tenyésztésére specializálódnak.
Szintén HORN ARTÚR megfogalmazása szerint, „a fajtán olyan többé-kevésbéegységes jellegűállatok

csoportját értjük, amelyeket meghatározott alaki, színbeli, szervműködési tulajdonságok és bélyegek határolnak
el a faj többi egyedétől, illetve fajtáitól, és amelyek ezeket a tulajdonságokat hasonló külső viszonyok között át is
örökítik ivadékaikra.” Az említetteken kívül a fajtának meghatározott, minimális állatlétszámot is el kell érnie.
A fajtára jellemző:
36
• a közös származás,
• a meghatározott termelési környezet,
• a többé-kevésbé egységes szín és külső formák,
• az egységes tenyésztői munka,
• az adott célra történő felhasználás,
• a rokontenyésztés elkerülését lehetővé tevő létszám.
A fentiekben vázolt egyöntetűség mellett a fajták termelési (tej-, tojás-, hús-, gyapjú stb.) tulajdonságokban
általában nagyfokú változatosságot mutatnak. Ennek oka a fajtán belüli genetikai különbség, amely bizonyos
gének gyakoriságában és az értékmérő termelési tulajdonságok genetikai varianciájában is megmutatkozik. Ez a
változatosság adja meg a fajta nemesítésének, fejlesztésének a lehetőségét.
Az egyes gazdasági állataink fajainak meglehetősen nagyszámú, esetenként több száz fajtája is előfordul a
világon. Megfigyelhető, hogy bizonyos régi, kevésbé korszerűfajták népszerűsége csökken, ugyanakkor más
fajták egyre inkább terjednek. E tendenciák általában a termelésük gazdaságosságával vannak kapcsolatban.
Kedvez bizonyos fajták térhódításának, ha tenyésztőszervezetük gazdasági szempontból is erős, a fajta
nemesítésében és menedzselésében sikeres. Az idők folyamán a fajták jelentős változásokon mennek keresztül.
Új fajták jönnek létre, bizonyos fajták pedig már-már csaknem kipusztultak.
Vannak olyan termelőállományok, amelyeket néhány fajta keresztezésével tartanak fenn a tenyésztők. Ezeket
fajtakonstrukcióknak hívjuk (pl. hungarofríz szarvasmarha). A több fajta felhasználásával (összekeresztezésével)
létrehozott új fajtákat pedig kompozit vagy szintetikus fajtáknak nevezünk. Több ilyen szarvasmarha-, juh és
sertésfajtával találkozhatunk, különösen a tengerentúli országokban.
Főleg a baromfi-, de a sertésállományokban is a fajták helyett ma már egyre inkább hibridek termelnek,
amelyeket egy-egy vagy több fajtából kialakított vonalakból állítanak előkeresztezéssel.
A tenyésztők általában törekednek a fajta pontos leírására annak érdekében, hogy a fajta könnyen azonosítható,
és a tenyésztés eredménye, a változás mértéke pontosan meghatározható legyen.
A fajtajelleg a fajtára jellemzőtulajdonságok és bélyegek összessége. Ezek a bőr, szőr, toll minősége, a
fejlettség, az izmoltság mértéke, a testrészek alakulása, aránya, a termelés szempontjából fontos szervek, pl. a
tőgy alakulása, a különleges testalkati bélyegek, így a szarvak alakja vagy hiánya, a farok, a fül, a taréj alakja,
iránya. Ugyancsak a fajta sajátossága az átlagos termelése (pl. tej, tojás), vagy termékének (tej, hús, gyapjú)
minősége. A fajta leírása ma már molekuláris genetikai módszerekkel (géntérkép) kiegészíthető információkat is
tartalmazhat. A fajtajelleget leginkább kifejező tulajdonságokat a fajta védjegyeként szoktuk emlegetni.
Bizonyos esetekben a fajtatisztaságra nagy súlyt helyeznek, kizárják a fajtából azokat az állatokat, amelyek
fajtajellegtől elérő, ún. diszkvalifikáló tulajdonságokat mutatnak. A múltban például ilyen tulajdonságnak
tekintették a palaszürke színt a magyar tarka fajta körmén, szutyakján, szarv végén vagy a farok bojtján. A
fajtajelleghez történő indokolatlan és túlzott ragaszkodás formalizmus az állattenyésztésben. A múltban
különösen a színformalizmus gyakran előfordult. Egyes országokban, különösen az USA-ban, a fajtajelleget
meglehetősen lazán kezelik. Ott, és ma már másutt is találkozhatunk az eredeti vöröstarkától eltérő fekete
szimentáli, a vörös helyett fekete limousin vagy eredetileg szarvalt szarvasmarhafajták szarvatlan változataival.
Az ideálisnak tekintett fajtajelleg összefoglalása a fajtastandard. Ebben rendszerint már a magas szintű
termelési tulajdonságok is szerepelnek. A tenyésztőszervezetek általában meghatározzák azt a standardot, ami
az elérendő tenyésztési célt jelenti.
Fajtatiszta az állat, ha besorolható egy adott fajtába, és idegen fajta génjeit, jellegvonásait nem hordozza.
Gyakran használjuk a tisztavérű kifejezést is a fajtatiszta állatokra, amely azonban nem szerencsés, mivel a vér
(sanguis) anatómiai, élettani értelemben mást jelent. Ez utóbbi esetben azonban a vér szó az öröklöttségre
utalna. A fajtatisztaság viszonylagos fogalom. Nem mindig egyértelmű meghatározni azt, hogy mely
tulajdonság az egyik vagy másik fajta sajátja. Különösen igaz ez abban az esetben, amikor olyan új fajtáról van
szó, amelyet két vagy több fajtából hoztak létre.
37
A telivér nagyfokú fajtatisztaságot mutató, értékes, nemesítés céljára is felhasználható állat. A fogalom
eredetileg az angol telivér lovat jelentette, később más állatok megjelölésére (például telivér szimentáli tehén) is
használni kezdték.
A félvér kifejezés a keresztezésből származó állatot jelenti. Nemcsak a első generációra (ahol a fajták aránya 50–
50%), hanem más keresztezési konstrukciókra is használhatjuk. A szó maga ugyancsak a lótenyésztésből
származik, amellyel ma már fajtát is megjelölünk (pl. kisbéri félvér).
Háromnegyed vérű a keresztezésből származó állat, ha az egyik fajta aránya a visszakeresztezés eredményeként
több mint 50%.
Magasvérű a fajtaátalakító keresztezésből származó állomány, ha az átalakító fajta aránya háromnegyednél

nagyobb. Ilyen például a hazai holstein-fríz vérségű tejelő szarvasmarha állományunk zöme.
Fajtátlan (helytelenül korcs, basztard) a fajtába nem sorolható, tervszerűtlen keresztezés eredményeként
született állat.
3. A fajták csoportosítása
A nagyszámú fajtát a könnyebb áttekinthetőség érdekében a gyakorlatban többféle szempont szerint szoktuk
csoportosítani. A csoportosítási elvek nem minden esetben következetesek, esetenként keveredhetnek is.
1. A táj, a földrajzi környezet szerint, ahol kialakultak és ahol tenyésztik az adott fajtákat. Ezek szerint
beszélhetünk tájfajtákról, hegyi (hegyi tarka marha), lapály (lapály sertés, lapály marha) stb. fajtákról.
2. A tenyésztettség foka, színvonala szerint
a) Természetes, parlagi vagy őshonos fajták, amelyek kialakulásában a természetes szelekció játszott
döntőszerepet. E fajták a helyi viszonyokhoz jól alkalmazkodnak, igénytelenek, edzettek, ellenállók, de
rendszerint gyenge termelőképességűek. Igazi jelentőségüket ma az adja, hogy géntartalékot képviselnek. Ezért
a saját őshonos fajtáit szinte minden ország igyekszik megőrizni, fenntartani. Ilyen fajtánk a magyar szürke
marha, a racka juh, a mangalica sertés stb.
b) Nemesített, helyi vagy átmeneti fajták, amelyeket az őshonos fajtákból alakítottak ki. E fajták kialakulásában
a természeti tényezők (a röghatás) mellett az ember céltudatos tenyésztői munkája is jelentős szerepet játszott.
Tenyésztésük során bizonyos tulajdonság javítására esetleg más fajtával történő keresztezést is alkalmaztak. E
fajták általában több termelési célnak is megfelelnek (vegyes hasznosításúak). Termelőképességük jobb, mint az
őshonos fajtáké, de az adott termelési tulajdonságban elmaradnak a specializált, kultúrfajtáktól. E csoportba
sorolható a vegyes hasznosítású magyar tarka szarvasmarha fajta, a magyar félvér ló, és sok fejlődő ország helyi
és kultúrfajtákkal javított halfajtája stb.
c) Kitenyésztett vagy kultúrfajták. Meghatározott termelési cél érdekében, adott termék (tej, hús, gyapjú stb.)
gazdaságos termelése érdekében kialakított, specializált fajták. Ilyenek a tejelőtípusú holstein-fríz szarvasmarha,
a túlizmoltságra szelektált fehér-kék belga szarvasmarha, a német húsmerinó juh, a szintén hústermelő texel,
suffolk juh stb.
3. Hasznosítási irány szerint, attól függően, hogy milyen termék előállítására használjuk, illetve nemesítjük
beszélhetünk tej-, hús-, tojás-, gyapjútermelő (finom-, posztó-, szőnyeggyapjas), vagy a lovak esetében hámos,
hátas, ügető stb. fajtákról.
4. Termelési, nemesítési cél szerint lehetnek egyhasznú és többhasznú fajták.
a) Egyhasznú (specializált fajták) adott termék (főtermék) magas szintű, gazdaságos termelésére kitenyésztett
fajták. Ilyenek például a húsmarhafajták (aberdeen angus, hereford, charolais stb.), amelyek izmoltsága,
hústermelése kiváló, de tejtermelése csekély. Ezek teheneit nem fejjük, csak a borjú, illetve a vágómarha-
előállítás érdekében tartjuk. Egyhasznúak az intenzív tejtermelésű szarvasmarhafajták (holstein-fríz, jersey)
vagy a tojástermelő baromfihibridek is, amelyek hímivarú ivadékai a hústermelés szempontjából nem
számottevőek, jóformán mellékterméknek tekinthetők.
b) Többhasznú (vegyes hasznosítású) fajtáknak több termékét is egyenrangú (fő) terméknek tekintjük és
rendszerint kettő vagy több termék gazdaságos termelése érdekében tenyésztjük. Ilyen például a kettős
38
hasznosítású magyar tarka szarvasmarhafajta, amelynek a tejtermelését és hústermelését egyaránt fontosnak

tartjuk, vagy például a merinó juhfajta, amelyet gyapjú-, tej és hústermelés érdekében egyaránt tenyészthetünk.
A többféle termék termelése egyazon állat esetében csak bizonyos (középszerű) színvonalon lehetséges, mert ha
egyik termék termelésének javítására intenzív, erőteljes szelekciót folytatunk, a másik termék esetében
rendszerint visszaesés következik be. Bizonyos termelési feltételek között (pl. piacra történő iparszerű
árutermelés) a specializált fajták, amíg más körülmények között (pl. a háztartási, környezetvédelmi célt
szolgáló, „szociális” állattartás esetén) a vegyes hasznosítású fajták tartása lehet gazdaságos.
5. Testalakulás szerint bizonyos jellemzőtulajdonság alapján beszélhetünk például szarvalt, szarvatlan

marhafajtákról, hosszú és rövidfarkú juhfajtákról, zsírfarkú és zsírfarú juhfajtákról.
6. Szín szerint is megkülönböztethetjük a fajtákat. E szerint lehetnek egyszínű fajták, fehérek pl. nagy fehér
hússertés vagy színesek dán vörös marha, tarka fajták magyar tarka szarvasmarha, vöröstarka, feketetarka
lapálymarha.
7. Földrészek, országok szerint történő csoportosítás rendkívül egyszerű és a gyakorlatban is elterjedt. Ennek
alapján az adott országban tenyésztett, adott faj fajtái képeznek egy csoportot. Pl. brit húsmarhafajták, francia
húsmarhafajták.
A fajták csoportosítása, illetve az adott fajta megnevezése történhet a fent említett szempontok, elvek
kombinálásával is. Például európai feketetarka lapálymarha, angol nagy fehér, magyar nagy fehér hússertés,
amerikai fekete tarka holstein-fríz, fehér-kék belga szarvasmarha stb.
4. A fajtán belüli csoportok

A fajtákon belül különböző szempontok alapján bizonyos csoportokat, részpopulációkat különíthetünk el.
Az alfajta vagy fajtaváltozat (ritkábban használt kifejezéssel válfajta) a fajtán belül általában a tenyésztői
munka eredményeként létrejött olyan állatcsoport, amely a fajtához tartozik, de a fajta többi tagjától bizonyos
külső és belső tulajdonságokban, valamint genetikailag is különbözik.
Ilyen például a hereford húsmarha szarvalt és szarvatlan változata, az angus húsmarhafajta fekete és vörös
színváltozata, a mangalicasertés szőke, vörös és fecskehasú változata, a merinójuh-fajta finomgyapjas,
posztógyapjas, húsmerinó és szapora merinó változata.
A tájfajta a fajtán belüli olyan állatcsoport, amely a táj, a vidék, az adott térség természeti, gazdasági
viszonyaihoz alkalmazkodott. Ilyen volt a múltban a magyar tarka szarvasmarha bonyhádi vagy Moson megyei
tájfajtája, a hajdúsági nóniusz ló, a magyar félvér ló tolnatamási tájfajtája. E fajtán belüli csoportok jelentősége
napjainkban egyre inkább elmosódik, és a globalizáció, a tömegtermelés következtében kisebb jelentőségű lesz.
A tenyészet a fajtán (esetleg az alfajtán) belüli kisebb állatcsoport, amely általában egy-egy tulajdonoshoz vagy
tenyésztőhöz tartozik, és amelyben legalább 2–3 nemzedékre kiterjedő tenyésztői munka valósul meg. A
tenyészet általában kiegyenlítettebb, mint maga a fajta. Az adott tenyészetbe tartozó állatokat rendszerint
meghatározott körzetben, állattartó gazdaságban, telepen tartják (pl. keszthelyi hereford húsmarhatenyészet,
kaposvári vörös angus húsmarhatenyészet, keszthelyi nagy fehér hússertéstenyészet, kiscséripusztai holstein-
fríz-tenyészet, szilvásváradi lipicai lótenyészet stb.) A tenyészet az EU-nomenklatúra szerint állat-egészségügyi
és informatikai egység is (az egy-egy állattartási helyen tartott állatok összessége, függetlenül azok fajától,
fajtájától és hasznosításától).
A törzstenyészet olyan tenyészet, amelyben a tenyésztői munka, ezáltal az állatok
teljesítménye a fajta (a tenyészetek) átlagánál magasabb színvonalú. Az adott ország törzstenyészetei, a fajtába
tartozó legjobb teljesítményű, értékesebb állatokat foglalják magukba. A törzstenyészetek a legtöbb gazdasági
állatfaj esetében a tenyészállat-előállítás színterei, ahonnét főleg a hímivarú állatok a köztenyésztésbe
kerülhetnek. A törzstenyészetet, arra utalva, hogy a fajtába tartozó, genetikailag legértékesebb (csúcs, top)
állatokat foglalja magába, elittenyészet, pepinéria, illetve nukleusz tenyészet kifejezésekkel is szoktuk illetni.
A zárt tenyészet olyan zárt körben tenyésztett, adott fajtába tartozó állatcsoport, amelybe huzamosabb ideig nem
kerül be idegen állat. A zárt tenyészet ezért rendszerint homogénebb, kiegyenlítettebb, mint a fajta egésze, vagy
a többi tenyészet. Zárt tenyészet létrehozására és fenntartására általában olyankor törekszünk, amikor az adott
tenyészetben előforduló speciális tulajdonságot a genotípus, illetve a géngyakoriság növelésével rögzíteni
39
kívánjuk. A zárt tenyészet állat-egészségügyi szempontból (betegségek terjedésének megakadályozása) is fontos

lehet. Kis állatlétszámú zárt tenyészetben bizonyos idő után a rokontenyésztést (rokon egyedek párosítását)
nehéz elkerülni. A zárt tenyészetek a globalizáció, az integráció következtében ma már egyre kisebb szerepet
töltenek be az állattenyésztésben.
A törzs az állattenyésztésben többféleképpen használatos, többféle állatcsoport megjelölésére szolgáló kifejezés.
Egyik értelmezés szerint egy esetleg néhány apaállattól származó állatok csoportját jelenti. Mivel a törzsbe
tartozó állatokat egységes szempontok szerint tenyésztik, a törzs a fajta egészétől bizonyos tulajdonságokban
rendszerint különbözik. A kis létszáma miatt azonban nem tekinthető önálló fajtának.
Másik értelmezés szerint törzsnek nevezzük a baromfitenyésztésben az egy apaállathoz beosztott nőivarú
állatok csoportját.
Harmadik értelmezés szerint a törzs kifejezés a nagy állatlétszámmal rendelkező állatállományban a legjobb
teljesítményű állatok csoportjának (törzsgulya, törzsnyáj stb.) megjelölésére szolgál. Ebben az esetben a törzs
ugyanúgy értelmezhető, mint a törzstenyészet, de a törzsállatok tartása itt rendszerint a többi állattal együtt
történik.
A család tenyésztési értelemben adott egy-egy (rendszerint értékes) nőivarú őstől származó állatok csoportját
jelenti, ivadékcsoporta, nemre való tekintet nélkül. A család egy-két generáción keresztül képvisel csak valós
tenyészértéket, mivel az ősök szerepe generációk múlva egyre inkább elhomályosodik. Ilyen család volt a hazai
telivér lótenyésztésben a Kincsem család. Érthető módon a család az egyet ellő, hosszabb generáció
intervallumú állatok esetében kisebb jelentőségű, mint például a baromfitenyésztésben.
A vonal az állattenyésztésben fontos kategória, amelyet genetikai, származási (genealógiai) és tenyésztési

értelemben egyaránt használunk. Többé-kevésbé zárt körben tenyésztett állományt jelent. A vonal újabban
különösen a sertés és baromfitenyésztésben használt elnevezés. A baromfitenyésztésben például egy vonal
általában 15–20 törzsből, egy tyúktörzs pedig 1 kakasból és 5–15 tojóból áll.
a) Genetikai vonal olyan állatcsoport, amelynek tagjai bizonyos őssel közeli rokonságban vannak, ugyanakkor a
többi ős nem közeli rokon. Az ilyen vonalak, amelyeket rendszerint adott cél érdekében állítanak elő,
genetikailag egyöntetűek. E vonalak kialakításának és ezek meghatározott módon történő kombinálásának az
állattenyésztésben nagy jelentősége van. A baromfitenyésztő cégek különböző vonalakból, törzsekből hozzák
létre a tojó és hústermelő hibrideket.
b) Genealógiai (leszármazási) vonal olyan állatcsoport, amely egy híres apaállattól származik (pl. a Byerly Turk
híres telivér csődör vonala vagy a Darley Arbian és Godolphin Barb, vagy a Furioso hazai vonal. A genealógiai
vonal rendszerező elv, de tényleges, a fajta többi egyedétől megkülönböztető jelentősége nincs, így a
nemesítőmunkában alig használható.
c) Tenyészvonal olyan genealógiailag egységes állatcsoport (részpopuláció, párosítási csoport), amely bizonyos
tulajdonságokat (testalakulás, húsformák stb.) biztonságosan örökít. A tenyészvonal a genetikai vonaltól
különbözik. Értékét nem a rokontenyésztés adja, hanem az, hogy az egy apaállattól származó vonalhoz tartozó
állatokat generációról generációra úgy párosítják, hogy az értékes őstől való távolodás ellenére a
megkülönböztető genetikai és fenotípusos érték fennmaradjon. Ilyen értékes tenyészvonalnak tekinthető pl. a
holstein-fríz fajtában az Elevage vagy az Ivenhoe vonal.
d) Vérvonal eredetileg bizonyos őssel közeli rokonságban lévő állatok csoportját
jelentette. Ma már e kifejezés összeolvad a vonal fogalmával, azzal analóg is lehet, és mindkét értelemben
használható.
A típus nehezebben definiálható, mint az előbbi kategóriák, de újabban egyre inkább használt kifejezés a fajtán
belüli vagy fajták közötti meghatározott állatcsoport megjelölésére. Azonos típusba tartoznak azok az állatok,
amelyek bizonyos ismérvek alapján, például küllemi, élettani, termelési szempontból hasonlóságot mutatnak
egymással.
A típus lehet fajtán belüli kategória, ugyanis az azonos fajtának különböző típusai léteznek. Például a szimentáli
eredetű hegyi tarka szarvasmarhafajta csoportban a tejelő (motbéliard), a kombinált (kettős hasznosítású magyar
tarka) és a hústípus (amerikai szimentáli) egyaránt megtalálható. Vagy például a shorthorn, a borzderes és más
szarvasmarha fajtáknak tejelő és hústípusát egyaránt tenyésztik. Hasonlóképpen a már említett merinó juh
40
fajtának a gyapjútermelő (finomgyapjas merinó), hústermelő (német húsmerinó) és a szapora (booroola merinó)
típusa egyaránt elterjedt. Vagy pl. a plymouth tyúkfajtának vannak tojó és hústípusú vonalai.
Ugyanakkor a típus fajták közötti, fajták feletti kategória is, hiszen különböző fajtájú állatok besorolhatók
azonos típusba. Így például megkülönböztetünk hús típusú (német húsmerinó, texel, suffolk, ile de france stb.),
tejelő típusú (keletfríz, pleveni feketefejű, awassi stb.) juhfajtákat, vagy tejelőtípusú (holstein-fríz, jersey,
ayrshire), hús típusú (angus, hereford, charolais, limousine, fehér-kék belga stb.) és kombinált típusú (kettős
hasznosítású) szarvasmarhafajtákat (pl. magyar tarka, osztrák tarka, pinzgaui stb.).
A típus kifejezést az említetteken kívül rendkívül széles körben használjuk még az állattenyésztésben.
a) Alkalmazott genetikai értelemben lehet genotípus, fenotípus és paratípus. (Részletesebben 5.2. fejezet.)
b) Az alkati (konstitúciós) típus az állat veleszületett sorsszerű sajátossága, amely külső testalakulásban
(habitus) és belső élettani sajátosságokban (komplexió) nyilvánul meg. (Részletesebben a 13. 9. fejezetben.
1. Respiratóriusz (lélegző, leptoszom, oxidatív, disszimilatív) típus. Jellemzője a fejlett légzőszervek, hosszú,
megnyúlt nyak, mellkas, izomszegény testrészek, hosszú végtagok. Ilyen például a tejelőtípusú szarvasmarha
vagy a tojástermelő típusú tyúk, az angol telivér ló, a lapálysertés.
2. Digesztívusz (emésztő, piknikus, reduktív, asszimilatív) típus. Sajátossága a rövid nyak, a rövid, mély, dongás
mellkas, a jól izmolt test, az izmos, rövid végtagok. E típusba tartozó állatok elzsírosodásra hajalmosak,
általában korán érők. Ilyenek a hús típusú állatok, a hidegvérű ló, a korán érő húsmarhafajták (pl. a hereford régi
típusa), a zsírsertés, a hústyúk.
3. Muszkuláris (atlétikus, erőtermelő) típus. Jellemzője a jól fejlett izomzat és csontozat, az erőteljes mellkas, a
hosszú törzs és a hosszú végtagok. Ilyenek az erőtermelő állatok, a tömeges félvér ló, az egykori igás marhákból
kitenyésztett végtermék típusú húsmarhafajták.
4. Cerebrális (koponyaalakulási) típus. Jól fejlett agykoponyával rendelkező állatok pl. egyes kutyafajták
sorolhatók e csoportba.
c) A biológiai típus lehet reproduktív (pl. hereford anyatehén, nagy fehér hússertés anyakoca), terminál,
végtermék előállító (befejező) típus (például a hústípusú suffolk juh, a pietrain sertés, a charolais szarvasmarha
fajta) és kombinált (pl. a kettős hasznosítású magyar tarka szarvasmarha fajta).
d) A növekedési, fejlődési típus lehet korán érő (jersey szarvasmarha), későn érő (charolais szarvasmarha).
A populáció (állomány) az állatok szaporodási közössége. Jellemzője, hogy közös génállománya van, amely
alapján más állatcsoporttól különbözik. Nagyobb létszámú, genetikailag nem biztos, hogy egyöntetű, azonos
időben és helyen tenyésztett állatok csoportja. A populáción a köznapi értelemben (állat)állományt értünk.
Általában fajtatiszta állatok csoportja, de nem kritérium az azonos fajtához tartozás. Lehet a populáció
keresztezett állomány, amikor a két vagy több fajtát képviselőszülők és a keresztezett ivadékaik is az adott
állomány részét képezik. A napi szóhasználat szerint a fajtát, a fajtaváltozatot, a tenyészetet és minden, a fajtába
tartozó nagyobb csoportot populációnak tekintünk.
A teljes állományt (pl. egy fajtát) jelentő alappopuláción belül kisebb csoportokat, részpopulációkat,
szubpopulációkat különböztethetünk meg. Ezek lehetnek területileg (pl. tájfajta), genetikai különbözőségük (pl.
változat, család, vonal, típus stb.) vagy szaporításuk (pl. párosítási csoportok) alapján elhatárolt csoportok.
Aktív populációnak nevezzük az adott fajtába tartozó, hivatalosan törzskönyvi ellenőrzés alatt álló állományt,
amelyet rendszerint bevonunk a tenyésztői, nemesítői (tenyészérték-becslési, tenyészkiválasztási, szaporítási
stb.) munkába.
A fajta (populáció) hierarchikus struktúráját a 4.3. ábra szemlélteti.
4.3. ábra - Tenyésztési piramis. A fajta (populáció) hierarchikus struktúrája
41
A hierarchikus megoszlás az adott fajtába tartozó állatok tenyésztési célnak megfelelőrangsora, amely bizonyos
szempontból követi a populáció normál eloszlását. A piramis csúcsán a kisebb létszámú, nagyobb genetikai
értékű, a nemesítésben, a genetikai előrehaladásban meghatározó szerepet játszó állatok helyezkednek el.
Középen a nagyobb létszámú, a szaporítási célt szolgáló állományok találhatók. A piramis alján az árutermelés
érdekében tartott, a nyilvántartásban szereplő, esetleg a termelésellenőrzésben részt nem vevőállatok
szerepelnek.
42
5. fejezet - A klasszikus (mendeli)
genetika állattenyésztési alkalmazása
1. Az átöröklés anyagi alapjai
Az átöröklés elemi egységét génnek nevezzük, amelynek anyaga a DNS. Már a ’40-es években tehát még az
öröklődés kémiai alapjainak (a DNS szerkezetének) felfedezése előtt tisztázták, hogy minden enzim felépítését
gén határozza meg. A genetikai kutatásokból kiindulva egyértelműmagyarázatot kaptunk a géneklényegére: a
gén mindazoknak a kódoknak az összessége, amelyek szükségesek egy adott fehérje aminosav-sorrendjének
programozásához.
Egy-egy kromoszómán nagyszámú gén helyezkedik el. A gének összességét, amelyek a kromoszómán azonos
helyen helyezkednek el, kapcsolódási csoportnak nevezzük. A gén a kromoszóma meghatározott szakaszán
helyezkedik el, amelyet lókusznak nevezünk. A gén megnyilvánulása a fén. (Innen a fenotípus elnevezés.) Egy-
egy lókuszon az adott génnek számos alternatív változta lehetséges1 – ezek az allélok.
5.1. ábra - A génkicserélődés (crossing over) vázlatos ábrázolása. Fent egyszeres

crossing over (c-C), lent kettős crossing over (B-b, c-C) látható (DOHY nyomán, 1999)
1
Multiplex (többszörös) allélia
43
A klasszikus (mendeli) genetika
állattenyésztési alkalmazása
Mivel a szervezetben minden génnek legalább két allélja van jelen, a fén általában két allél hatásának az eredője.
Ha egy egyedben a kérdéses gén két allélja egyforma (AA, aa), akkor az a lókuszra homozigóta. Ha a két allél
eltérő (Aa), akkor az egyed heterozigóta az adott lókuszra.
A mendeli (klasszikus) genetika foglalkozik az allélok és gének kölcsönhatásaival, valamint azok kombinációs
viszonyaival.
A morgani genetika írja le, hogy a kapcsolódási csoporton belül az allélok együtt öröklődnek, vagyis az allél
kombináció kapcsolt. Két alapvető kategóriája a kapcsoltság, és annak feloldása a rekombináció. Az apai és
anyai eredetű kromoszóma közötti „crossing over” folyamat, vagyis a homológ kromoszómák átkereszteződése
(lásd az5.1. ábrát) teszi lehetővé új allélkombinációk létrejöttét. Magát a folyamatot rekombinációnak,
eredményét rekombinánsnak nevezzük. A „crossing over” fellépésének valószínűsége két allélpár között
egyenesen arányos az allélpárok távolságával. A rekombinánsok gyakorisága alapján felrajzolható a
kromoszómán fekvőgének sorrendje és relatív távolsága (géntérképezés).
2. Génhatások és a fenotípus
A klasszikus génfogalom szerint a gén meghatároz egy tulajdonságot, a gén mutációja új allélhoz, a tulajdonság
megváltozásához vezet. Az allélok kombinálódnak a gamétákban (ivarsejtekben), és így az utódnemzedékben is.
44
Génhatáson vagy génmanifesztálódáson valamely gén(ek) által szabályozott tulajdonságnak (vagy

tulajdonságoknak) a szervezet fenotípusában való megjelenését értjük.
A fenotípus2 az adott tulajdonság teljes megjelenési képe, magában foglalja mind-
azt az információt, amely a manifesztálódott tulajdonságot jellemzi. A fenotípust a genotípus és a

paratípus3(környezet hatás) együttesen alakítja ki. (Kivétel ez alól több minőségi jelleg, mint például a
vércsoportok kialakulása, amikor a környezetnek nincs hatása a tulajdonság fenotípusos megjelenésére.)
A genotípus4 az adott tulajdonságot kialakító gén(ek) és az azok közötti kölcsönhatások, a paratípus pedig a
környezeti (nem örökletes) tényezők összessége. Ily módon a paratípus a fenotípusban csak modifikáló (a
fenotípust módosító, de nem öröklődő) hatást válthat ki.
A környezeti tényezők lehetnek szervezeten belüliek és azon kívüliek.
A belső környezet a sejten belüli tényezők összessége. Az allélok kölcsönhatása mellett a citoplazma tényezőit
jelenti, amelyeknek rendkívül fontos szerepük van a génműködés szabályozásában és a fenotípus
kialakulásában. Viszont a citoplazma maga is a génműködés eredménye. A gének terméke tehát visszahat
magára a génre. Ez az ún. visszajelentés mechanizmusa, mellyel a gének saját működésüket szabályozzák.
A külső környezet a sejten kívüli tényezők összessége. Ez lehet élő és élettelen környezet. Az előbbi egyrészt a
szöveti, szervi kölcsönhatásokra, másrészt egyedi és populációs kölcsönhatásokra vezethet, míg az utóbbi azokat
az élettelen tényezőket foglalja magában, amelyek az állatot körülveszik és hatnak rá.
Mutáció hatására egy génnek számos változata (allélja) jöhet létre, de minden génnek minimum két allélja van.
Egy bizonyos gén fenotípusbeli megnyilvánulását a homológ kromoszómapár azonos lókuszán elhelyezkedő
másik allél befolyásolhatja vagy más lókuszon, más kromoszómán elhelyezkedő gén hathat rá. Az első esetben
allélpáron belüli, ún. intraallél kölcsönhatásról, míg a másik esetben különböző allélok közötti, ún. interallél
kölcsönhatásról beszélünk (5.2. ábra).
Az ilyen kölcsönhatásokat nem additív génhatásoknak nevezik.
5.2. ábra - Allélkölcsönhatások ábrázolása (Horvainé nyomán, 1996)
A génhatások más szempont szerint is rendszerezhetők attól függően, hogy valamely tulajdonság kialakulásában
hány génnek (illetve a gének által szintetizált polipeptidnek) van szerepe (5.3. ábra). Az 5.4. ábra rendszerezve
foglalja össze a génkölcsönhatások különböző típusait.
5.3. ábra - Génhatások a tulajdonságok és a gének száma szerint (Boda nyomán, 1991)
2
A fenotípus jele: F.
3
A paratípus jele: K.
4
A genotípus jele: G.
45
5.4. ábra - A génkölcsönhatások rendszerezése (Horvainé nyomán, 1996)
3. Intraallél génkölcsönhatások
3.1. Monogénia
3.1.1. Dominancia
Dominancia esetén a homológ kromoszómák azonos lókuszain elhelyezkedő allélok hatnak egymásra (5.2.
ábra). Ennél a kölcsönhatásnál a heterozigóta allélpár (Aa) egyik tagja (A)(domináns) elnyomja a másik tag
(a)(recesszív) hatását, amely utóbbi a fenotípusban nem tud megnyilvánulni, vagyis az AA és az Aa genotípusok
fenotípusos megjelenése azonos. Ezt nevezzük teljes dominanciának.
Az allélok domináns, illetve recesszív jellege az általuk termelt enzimek aktivitásával függ össze. Ha az egyik
allél által termelt enzim aktivitása nagyobb, mint a másiké akkor dominál, így az általa szabályozott biokémiai
folyamat megy végbe, és az általa determinált jelleg jelenik meg a fenotípusban. A másik allél hatástalan marad
annak ellenére, hogy jelen van, sőt enzimet is termel.
46
1. példa. A ma világfajtának számító – és hazánkban is meghatározó jelentőségű – tejelő észak-amerikai

holstein-fríz szarvasmarhafajta fekete-tarka színváltozata az elterjedtebb. Milyen magyarázat adható arra, ha
feketetarka állományban vörös-tarka egyed születik?
Ez csak intraallél kölcsönhatás esetén lehetséges akkor, ha a fekete szín dominál (A) a vörössel (a) szemben, és
teljes dominancia érvényesül. Ilyenkor lehetnek az állományban olyan egyedek, amelyek fenotípusosan
feketetarkák ugyan, de heterozigóták (Aa) a fekete színre. Heterozigóta genotípusú feketetarka egyedek egymás
közötti párosításának eredményeként (Aa x Aa), ha mindkét szülői gaméta a recesszív, vörös színt meghatározó
allélt tartalmazza, születhetnek vöröstarka ivadékok (aa).
A dominanciának, vagyis a heterodinámiának különböző változatai ismeretesek.
Részleges, nem teljes vagy inkomplett dominanciáról (2.) akkor beszélünk, ha a heterozigóta allélpárban (Aa) a
domináns allél (A) nem minden esetben, vagy nem teljes mértékben dominál a recesszív (a) allél felett. Ennek
oka szintén az enzimtermelés aktivitásával magyarázható, eredménye pedig, hogy a homozigóta domináns (AA)
és a heterozigóta egyedek (Aa) fenotípusos megjelenése eltérő lesz.
2. példa. A szarvasmarhafajban a szarvatlanság (sutaság) dominál a szarvaltsággal szemben és autoszomális

kromoszómához kötött tulajdonság. Ennek ellenére a populációban nemcsak szarvatlan és szarvalt, hanem ettől
eltérő fenotípusú egyek is lehetnek (lásd az 5.5. ábra). A jelenség hátterében részleges dominancia áll. Ennek
eredménye az 5.5. ábrán középen és alul látható eltérő fenotípusú egyedek megjelenése, amelyek csak Aa
genotípusúak, vagyis heterozigóták lehetnek.
5.5. ábra - Részleges dominancia a szarvatlanság átöröklésében. Fent tökéletesen suta

egyed fejéle, középen és alul szarvkezdemények, illetve csökevényes szarvak láthatók
(Hutt nyomán)
47
Részleges dominancia esetén a heterozigóta egyedeken a tulajdonság eltérő fenotípusos megjelenése a

génexpresszió mértékével mérhető. Az expresszió mértéke 0 és 100% közötti érték lehet.
3. példa. Az emberben a polydactilia (ötnél több ujj a végtagokon) teljes dominancia esetén úgy jelenik meg,
hogy mind a kezeken, mind pedig a lábfejeken a normálisnál több ujj található, ekkor 100%-os a gén
fenotípusos kifejeződése (expressziója). Ha nem teljes a dominancia, a rendellenesség megjelenésének
különböző esetei lehetségesek,amit az expresszivitással (a génhatás eltérő fenotípusos megjelenése az egyeden)
fejezhetünk ki. Például csak a lábfejeken (50%-os expresszivitás), vagycsak az egyik kézen (25%-os
expresszivitás) tér el az ujjak száma a normálistól.
48
A részleges dominancia néha úgy nyilvánul meg, hogy a domináló tulajdonság nem mindegyik heterozigóta
egyeden jelenik meg. Azt, hogy a tulajdonság a heterozigóta egyedeknek csak bizonyos százalékán jelenik meg,
a penetranciával fejezzük ki. A penetrancia mértéke az expresszivitáshoz hasonlóan 0 és 100% közötti érték
lehet, és azt fejezi ki, hogy az összes heterozigóta egyed számához viszonyítva hány egyed fenotípusában jelenik
meg a kérdéses domináns jelleg. Ha a tulajdonság minden heterozigóta egyeden megjelenik, akkor teljes a
dominancia, vagyis 100%-os a gén penetranciája.
Feltételes a dominancia (3.), ha a domináns gén fenotípusos megjelenése belső vagy külső környezeti tényezők
hatásától, illetve meglététől függ.
Ennek az öröklési módnak az ún. himalája nyúl színe a legismertebb példája. A láb, fül, orr és a farok sötét
színeződését meghatározó gén által termelt enzim ugyanis csak akkor termelődik, ha a testhőmérséklet eltér a
normálistól. Ezért csak azok a testrészek lesznek feketék, ahol a testhőmérséklet alacsonyabb.
A színöröklés bizonyos eseteinél megfigyelhető a feltételes dominancia egy másik formája. Az ivari hormonok
hatására (belső környezet) a heterozigóták (Aa) színeződése eltérő lesz a két ivarban, ugyanis míg a heterozigóta
hímekben az A allél, addig a heterozigóta nőivarú egyedekben az a allél dominál, és alakítja ki a színeződést.
Ezt változó dominanciának (4.) is nevezik.
4. példa. A finn ayshire szarvasmarhafajtában két színváltozat, a mahagóni (M) és a vörös (m) figyelhető meg.
A mahagóni és a vörös színre homozigóta szülők párosításakor (MM × mm) létrejövő heterozigóta utódok (Mm)
színeződése az egyed ivarától függ. Vagyis, ha hímivarú, akkor mahagóni, ha pedig nőivarú, akkor vörös színű
lesz.
Az overdominancia vagy szuperdominancia (5.) lényege, hogy a heterozigóta genotípus fenotípusos értékében
felülmúlja mindkét homozigóta változatot. Ennek a jelenségnek az a biokémiai magyarázata, hogy a
heterozigóta genotípus két eltérő alléljának (Aa) együttes előfordulása olyan új anyag termelését indukálja, amit
az allélok homozigóta formában, külön-külön [(AA) (aa)] nem termelnének.
5. példa. A nyulak egy bizonyos vércsoport rendszerére homozigóta egyedek vagy A1, vagy pedig A2antigén
termelésére képesek. A heterozigóta egyedekben a két antigénen kívül még az A3-as antigén is képződik, ami a
homozigótákban nem. Így a háromféle antigén termelésére képes heterozigóta egyedeknek egyes betegségekkel
szemben jobb az ellenálló képességük, ami egyben a heterozigóta genotípus fenotípusos fölényét jelenti
bármelyik homozigóta genotípushoz viszonyítva.
Az Egyesült Államokban alakult ki az a mutáció, amit ma callipyge néven ismerünk. (Részletesebben a 6.2.1.2.
fejezetben.)
A tulajdonság öröklődését vizsgálva megállapították, hogy egyetlen autoszomális gén mutációja felelős a
fenotípusért. A két allél közül a mutáns domináns a normális alléllal szemben. Az öröklődés részletes
vizsgálatakor azonban azt tapasztalták, hogy a kétféle fenotípust négyféle genotípus alakítja ki. Ebben a
speciális öröklésmenetben, ha az anyai allél mutáns (CLPGM), akkor az apai mutáns allél (CLPGP) inaktiválódik,
így a fenotípus normális lesz. A jelenséget poláris overdominanciának nevezik.
3.1.2. A dominancia hiánya

A dominancia hiánya esetén a heterozigóta allélpár mindkét tagja részt vesz a fenotípus kialakításában. A
kölcsönhatásnak ezt a típusát homodinám öröklésnek is nevezzük. Eredményeként a heterozigóta egyedek (A1A2)
fenotípusos megjelenése mindkét szülőtől (A1A1 × A2A2) eltérő lesz. Előnye szemben a dominanciával, hogy a
fenotípusból egyértelműen következtetni lehet a genotípusra. Három változata ismeretes:
1. Amikor a két szülői tulajdonság eredeti jellegében, de mozaikszerűen van jelen a heterozigóta ivadékok
fenotípusában (mozaikhatás).
6. példa. A homozigóta vörös (A1A1) és fehér (A2A2) shorthorn szarvasmarhák párosításakor az ivadékok (A1A2)
ún. vércse vagy deres színezetűek lesznek. A heterozigótáknál a fehér és vörös szőrszálak együttes megjelenése
és keveredése alakítja ki a szülőktől eltérő fenotípust. A hatást additív öröklésnek is nevezik.
2. Amikor a szülői tulajdonságokat kialakító allélok együttes jelenléte a heterozigóta ivadékoknak azoktól eltérő
fenotípusát eredményezi (kompromisszumhatás).
7. példa. Fehér és fekete andalúziai tyúk párosításakor a heterozigóta ivadékok kékes tollazatúak lesznek.
49
3. Ugyancsak fellép a dominancia részleges hiánya a vércsoportok öröklésénél, amit co-domináns5

öröklésmenetnek hívunk.
8. példa. A szarvasmarhafaj 13 vércsoport rendszere közül két zárt vércsoportrendszer van, ezek az FV és az
R’S’ rendszerek. A zárt rendszerekre jellemző, hogy nincs faktor hiány, vagyis recesszív allélváltozat.
Dominancia hiányában, ha az ivadék az egyik szülőtől F, a másik szülőtől V faktort örököl, akkor adott
vércsoport lókuszra heterozigóta lesz, és a két eltérő allél együtt jelenik meg a fenotípusban. Ezt a jelenséget
nevezzük co-dominanciának. Humán vonatkozásban ugyanez a hatás érvényesül az AB vércsoportú
heterozigótáknál.
3.1.3. Pleiotrópia
Pleiotrópiának hívjuk azt a jelenséget, amikor egy gén két vagy több tulajdonságot alakít ki (5.3. ábra). A
pleiotróp hatású gének által befolyásolt tulajdonságok együtt jelennek meg a fenotípusban. Ez hatásában olyan,
mintha kapcsolt gének alakítanák ki a tulajdonságokat.
Számos példát találtak bizonyos színeződést meghatározó gének pleiotróp jellegére. A színeződés kialakítása
mellett a pleiotróp hatás lehet kedvezőtlen, de kedvező is. Kedvezőtlen a rókák platina színeződése, mert
homozigóta állapotban letális. A shorthorn szarvasmarhák „fehér üszőbetegsége” (white heifer disease) a
homozigóták terméketlenségre való hajlamát jelenti. Ugyancsak a fertilitást csökkenti a kakasokban, ha a
rózsatarajt kialakító génre homozigóták (HUTT, 1964). Idesorolható a svéd hegyi marha gonád hipopláziája,
amely a fehér színű egyedek nemi szerveinek fejletlenségét jelenti.
9. példa. A szarvasmarha culard6 jellegét (túlizmolt) kialakító monofaktoriális,
nem teljes penetranciájú domináns7 gén (mh: muscular hypertrophy) is ide tartozik.
1995-ben CHALIER és munkatársainak sikerült a gén helyét feltérképezni mikroszatellit markerek segítségével
(2. sz. kromoszómán, BTA 2). A TGF-béta családba tartozó fehérje a miosztatin (myostatin) az izomfejlődés
negatív regulátora. Az mh gén mutációjának hatására (eddig 6 mutációt írtak le) a miosztatin fehérje funkció
vesztése következik be, ami az izom túlfejlődését eredményezi. A culard jelleg, ami tehát az állatok izom
hipertrófiájában (túlizmoltság), a hús víz- és faggyútartalmának csökkenésében, a csövescsontok
megrövidülésében és szaporodási rendellenességekben nyilvánul meg, a hústermelésre kedvező hatású, de a
szaporodási teljesítményt csökkenti. A teheneknél nehéz ellés8, a bikáknál fertilitásbeli problémák jelentkeznek.
A jellegért felelős gén változó expresszivitással jelenik meg a szarvasmarhák testének 10 különböző pontján
(5.6. ábra). Ez azt jelenti, hogy a culard állatok nem mindegyike rendelkezik azonos fenotípusos megjelenéssel.
5.6. ábra - A culard jelleg fenotípusos megjelenése a szarvasmarhafajban (Bonnes

nyomán, 1986)
5
Kodominancia.
6
Ejtsd külar.
7
Oka a részleges dominancia.
8
A nehéz ellés elkerülésére általánossá válik a császármetszés alkalmazása.
50
A fenotípusbeli eltérések érzékeltetésére minden tulajdonságra 0, 1 vagy 2 osztályzatot adtak. A 0: a normális

típust, 1: az átmeneti típust, 2: a culard típust jelöli. Az állatokat 0-tól 20 pontig osztályozták, és a pontszámok
alapján a megadott kategóriába sorolták:
0– 4 normális állat
5–10 szemiculard állat
11–20 culard állat
A culard és a normális izomfejlődésű szarvasmarhák reciprok keresztezésének eredményeit foglalja össze az

5.1. táblázat.
5.1. táblázat - Culard és normális szarvasmarhák reciprok keresztezésének eredményei

(Bonnes nyomán, 1986)
Culard (Mh) MhMh Normál (mh) mhmh

Szarvasmarha
genotípus fenotípus genotípus fenotípus
Culard (MhMh) MhMh 83% culard Mhmh 3% culard
51
12% 1/2 culard 43% 1/2 culard
5% normál 54% normál
2% culard 0% culard
Normál (mhmh) Mhmh 42% 1/2 culard mhmh 10% 1/2 culard
56% normál 90% normál
Számos nyugat-európai húsmarhafajtában megtalálhatók e mutációk (pl. charolais, maine-anjou, blonde

d’Aquitaine, piemontese). A fehér-kék belga húsmarhafajtát (BBB9) erre a jellegre nemesítették ki. A kiváló
hízlalási eredmények mellett általánossá vált a gyakori nehéz ellések miatt a császármetszés. Ma már génteszttel
egyértelműen azonosíthatók a hordozók.
A merino juhfajta ún. booroola F (fecundity) génje esetében a szaporaságot meghatározó, illetve nagymértékben
befolyásoló nagyhatású gént tártak fel, amelyet ma már viszonylag széles körben hasznosítanak a nemesítésben.
A gén hat az ovulációs rátára (növeli azt), az ivari koraérésre, a fertilitásra és a gyapjútermelésre.
4. Interallél génkölcsönhatások
4.1. A poligénia
4.1.1. Episztázis
Episztázis esetén egy gén domináns vagy recesszív allélja teljesen vagy részben elnyomja ugyanazon
kromoszóma más lókuszán vagy egy másik kromoszóma valamely lókuszán elhelyezkedő gén hatását, és annak
fenotípusos megjelenését részben vagy teljes mértékben megakadályozza (5.2. ábra). Az elnyomó gént
episztatikus, az elnyomott gént pedig hiposztatikus génnek nevezzük.
Az episztatikus gén sok esetben nemcsak egy génre hat, hanem egyidejűleg több más gén érvényre jutását is
befolyásolhatja. Ilyen értelemben a poligénia bizonyos jelenségével állunk szemben.
Az episztázis lehet domináns és recesszív jellegek sajátsága, érvényesülésére pedig jellemző lehet a teljes és a
nem teljes expresszivitás, illetve penetrancia. Jellemző ez a jelenség például a nyulak és a lovak (bizonyos
kutyafajták: pl. puli, mudi) szőrszínének kialakulására, ahol ún. episztatikus színsorok jönnek létre. A lófajban
az említett sorozat például úgy érvényesül, hogy a szürke domináns a pejjel, a pej színeződés domináns a
feketével, a fekete pedig a sárgával szemben.
A lófajban leggyakrabban előforduló színváltozatok és azok lehetséges genotípusait az 5.2. táblázatban foglaltuk
össze.
5.2. táblázat - A leggyakrabban előforduló színek és azok genotípusai a lófajban
Genotípus Fenotípus
WwEe, Wwee Fehér
GG, Gg Szürke
E, A, CC, dd, gg, ww, toto Pej vagy barna
E, aa, CC, dd, gg, ww, toto Fekete
ee, aa, CC, dd, gg, ww, toto Vörös, sorrel, sárga
9
A BBB rövidítés a fajta francia nevének (Blanc Bleu Belge) kezdőbetűiből adódik.
52
E, A, CCcr, dd, gg, ww, toto Buckskin*
ee, CCcr, dd, gg, ww, toto Palomino, Izabella fakó
ee, CcrCcr Kremello
E, CcrCcr Perlino
E, A, CC, D, gg, ww, toto Buckskin fakó
E, aa, CC, D, gg, ww, toto Egérfakó, grulla
ee, CC, D, gg, ww, toto Vörös fakó
gg, E, aa, CC, dd, RN Fekete deres
gg, E, A, CC, dd, RN Pej deres
gg, ee, CC, dd, RN Vörös deres
gg, E, A, CCcr, dd, RN Buckskin deres
gg, E, A, CC, D, RN Buckskin deres
gg, ee, CCcr, dd, RN Palomino deres
gg, E, aa, CC, D, RN Egérderes, grulladeres
gg,ee, CC, D, RN Vörös fakó deres
E, A, CC, dd, gg, ww, TO Pej tobiano
ee, CC, D, gg, ww, TO Vörös fakó tobiano
* világos fakó színű lovak, fekete sörénnyel, farokzászlóval, lábvégekkel és hátszíjjal (Bowling nyomán, 1980)
10. példa. A lófajban a pejszín kialakításában két gén a fekete színt meghatározó (F) és az ezt részlegesen gátló
(inhibitor: I) együttesen vesz rész. Ezért egy pej színű ló a színgének tekintetében négyféle genotípusú lehet:
FFII homozigóta pej10,
FfII heterozigóta a fekete színre, homozigóta az inhibitor génre,
FFIi homozigóta a fekete színre, heterozigóta az inhibitor génre, és végül
FfIi mindkét allélpárra heterozigóta pej.
Ugyan a pej színeződést meghatározó gén episztatikus a fekete színt meghatározó génnel, a fekete szín génje
pedig a sárgával szemben, de pej x fekete (FFii), illetve pej x sárga (ffii) színű szülők párosításakor az ivadékok
színe attól függ, hogy a pej színű szülő a négy lehetséges genotípus amelyikével rendelkezik. Mindkét
párosításnál, ha a pej színű szülő homozigóta (FFII), akkor 100%-ban pej színű ivadékok születnek, vagyis
tökéletesen érvényesül az episztázis. Ha mindkét allélpárra nézve heterozigóta a pej színű szülő (FfIi), akkor a
párosítástól függően az episztatikus sorozatban a pej szín alatt lévő fekete, vagy sárga szín is megjelenik az
10
Homozigóta a fekete szín génjére, valamint az ezt részlegesen gátló inhibitor génre is.
53
ivadékok fenotípusában. Az 5.3. táblázat a heterozigóta pej és fekete szülők, illetve heterozigóta pej és sárga
párosításának eredményét mutatja be.
5.3. táblázat - Heterozigóta pej és fekete szülők ivadékainak genoés fenotípusos

megoszlása
Gaméták FI Fi fI fi
FFIi Ffii FfIi Ffii
Fi pej fekete pej fekete
25% 25% 25% 25%
fenotípusok aránya: 50% pej és 50% fekete
FfIi Ffii ffIi ffii
fi pej fekete sárga sárga
25% 25% 25% 25%
fenotípusok aránya: 25% pej, 25% fekete és 50%
4.1.2. Kompromisszumhatás
Kompromisszumhatás érvényesülhet a poligénia olyan esetében, amikor egy tulajdonságot két allélpár alakít ki,
és mindkét allélpárra homozigóta egyedek párosításakor keletkező heterozigóta egyedek fenotípusa a két
domináns allél együttes hatására a kiinduló szülői fenotípusoktól eltérő lesz.
11. példa. Jól példázza a kompromisszumhatás jelenségét a tarajalakulás öröklődése a tyúkfajban, amelynek
négy fenotípusa (egyszerű11, rózsa-, borsó-, diótaraj) fordul elő. Akár rózsa- (RRbb), akár borsótarajú (rrBB)
szülőket kereszteznek egyszerű tarajú (rrbb) szülőkkel, mindkét esetben az F1 nemzedékben domináns
öröklésmenet szerint alakulnak a fenotípusok, mivel mindkettő domináns az egyszerűvel szemben. Ha azonban
a borsó- és rózsatarajú egyedeket egymással keresztezik, az F1 nemzedék egyedeiben az ún. diótaraj jelenik meg,
amelynek RRBB, RRBb, RrBB, RrBb genotípusai lehetnek, attól függően, hogy a két szülő homo- vagy
heterozigóta volt-e. Ezt a jelenséget szemlélteti az 5.7. ábra, amely egyben a mendeli számarányoktól való
eltérésre is példa.
5.7. ábra - Tarajalakulás öröklődése, avagy eltérés a mendeli számarányoktól
11
Nevezik még fűrészelt tarajnak is
54
4.1.3. Modifikáló gének

Bizonyos tulajdonságok kialakulásánál megfigyelték, hogy modifikáló gének befolyásolják a főgének hatásának
intenzitását. A modifikáló gének hatása erősítheti, de részben vagy teljes mértékben el is nyomhatja a főgén által
szabályozott tulajdonság megjelenését. Erre a modifikáló hatásra vezetik vissza a penetrancia és az
expresszivitás jelenségeit. Ilyen hatása van például annak a génnek, amelyik a kesely lábú lovak lábán színes
foltokat (és sávozott patát) alakít ki. Hatása színes egyedeken természetesen nem érvényesül. Ilyen modifikáló
géneknek tulajdonítják a lófajban az ún. jegyek, továbbá a tarkázott állatok (szarvasmarha, ló, kutya stb.)
foltjainak különböző méretű kiterjedését is.
5. A mendeli törvények
A modern genetika története 1900-ban kezdődött, amikor TSCHERMAK, CORRENS és DE VRIES felismerték
az öröklődés törvényeit, és rájöttek arra is, hogy ezeket a törvényszerűségeket már korábban, 1865-ben
GREGOR MENDEL (1822–1884) brnói szerzetes felfedezte és részletesebb, tökéletesebb formában megírta.
Előtte FEKETE IMRE (1764–1847) már használta a genetika kifejezést. Munkáira azonban kortársai nem
figyeltek fel. Nyolc évig tartó keresztezési kísérleteihez MENDEL 22 borsófajtát használt fel, amelyek hét
55
tulajdonságban jól demonstrálható alternatív változatokkal rendelkeztek. Amikor a jellemzően eltérő vonalakat
egymással keresztezte, akkor a keletkezett hibridek az alternatív tulajdonságpárból mindig csak az egyik
tulajdonságot mutatták. Ezt MENDEL a domináns megjelenés szabályának nevezte el.
Az első nemzedék hibridjeit önmegporzásnak vetette alá, hogy kiderüljön, vajon a másik tulajdonság elveszett
vagy valamilyen rejtett formában létezik a hibridek tulajdonságai között. Az eredmény: az elveszettnek hitt
másik szülői tulajdonság megjelenése a második generációban (F2nemzedék). Ezeket a rejtetten
öröklődőbélyegeket nevezte el recesszíveknek. A domináns tulajdonság allélját A-val, a recesszívét pedig a-val
jelölte.
Megállapította a domináns és a recesszív fenotípusok számának arányát is (3:1), ezzel a hasadás első
törvényszerűségeit is felismerte (AA + Aa + Aa + aa).
MENDEL felfedezései nyomán az alábbi szabályokat fogalmazták meg és nevezték el mendeli-szabályoknak:
1. A „gamétatisztaság” elve.
2. Az uniformitás törvénye.
3. A szegregáció szabálya.
4. A független kombinálódás elve.
1. A gamétatisztaság elve azt fejezi ki, hogy egy ivarsejtben egy adott allélpárnak csak egy tagja lehet jelen
(vagy A, vagy a).
2. Az uniformitás törvénye kimondja, hogy különböző genotípusú homozigóta szülők (P) ivadékai (F1)
fenotípusosan egyöntetűek, genotípusukat tekintve pedig heterozigóták lesznek.
3. A szegregáció (hasadás) szabálya azt jelenti, hogy az F1 × F1párosításból, vagyis heterozigóta egyedek
párosításából származó következő, második nemzedékben (F2) megszűnik az uniformitás, és ezzel egyidejűleg
meghatározott arányban jelentkeznek a kiinduló szülők (P) tulajdonságai. Az 5.8. ábra foglalja össze és
magyarázza a mendeli-szabályokat.
5.8. ábra - Mendeli szabályok
56
4. A független kombinálódás elve akkor érvényesül, ha nem homológ kromoszómákban lokalizálódó legalább
két gén (4 allél), két tulajdonság kialakításában vesz részt. Kiindulásnál itt is a gamétatisztaság elve érvényesül.
Következményeként az F1nemzedékre igaz az uniformitás törvénye. Az F2nemzedékben pedig érvényesül a
szegregáció. Dominancia érvényesülésénél az F2nemzedékben két tulajdonság esetén a négyféle gamétából
származó ivadékoknak 16 kombinációját mutatja be az
5.9. ábra - Két tulajdonság szétválása és rekombinációja az F2 nemzedékben (HORN–

DOHY nyomán, 1970; magyarázat a szövegben)
57
A fenotípusok aránya 9:3:3:1, és két új kombináció, ún. neokombináns (a kiinduló szülői tulajdonságokat eltérő
kombinációban hordozó, azokat tisztán örökítő homozigóta egyed) is keletkezik. Dominancia hiánya esetén a
két allélpárban eltérő szülők párosításakor, az F2 nemzedékben ugyancsak 9 eltérő genotípus, és két
neokombináns egyed jelenik meg. A fenotípusok hasadási aránya azonban itt eltérő: 1:2:1:2:4:2:1:2:1 lesz.
58
A trihibrid F2, vagy R1állományban a hasadási arányok eltérőek lehetnek, attól függően, hogy:
F1 × F1párosítást végzünk, ekkor a hasadási arány 27:9:9:3:3:3:1 lesz. Ez matematikailag megfelel a (3+1)3
képletnek.
Ha az F1nemzedék (pl. AaBbCc genotípus) tagjait visszakeresztezzük a teljes mértékben recesszív szülővel
(aabbcc), akkor az ivadék generációban (R1nemzedék) a genotípusok és a fenotípusok aránya a következő lesz:
1:1:1:1:1:1:1:1.
Négy heterozigóta génpár esetén a (3+1)5 binom szerint alakulnak stb.
Az 5.4. és 5.5. táblázatok szemléltetik a genetikai kombinációs lehetőségeket, amelyek a tenyésztők számára
rendkívüli jelentőségűek lehetnek.
5.4. táblázat - Független allélpárok a gamétatípusok, az F2 genotípusok és az F2

fenotípusok összefüggése dominancia érvényesülése esetén (GARDNER nyomán, 1972)
Heterozigóta Gamétatípusok F2genotípusok F2fenotípusok

allélpárok száma száma száma száma
1 2 3 2
2 4 9 4
3 8 27 8
4 16 81 16
5 32 243 32
10 1 024 59 049 1 024
n 2n 3n 2n
5.5. táblázat - Kombinációs lehetőségek az F2nemzedékben dominancia hiányában

(GARDNER nyomán, 1972
Heterozigóta Gamétatípusok F2genotípusok F2fenotípusok

allélpárok száma száma száma száma
n 2n 3n 4n
5 32 243 1 024
10 1 024 59 043 1 048 576
6. Az ivar és az ivari kromoszómához kapcsolt

bélyegek öröklődése
Az ivari kromoszómához kapcsolt tulajdonságok genetikai analízise vezetett el a gének és a kromoszómák
kapcsolatának kísérletes igazolásához. A diploid kromoszómakészlet a megtermékenyítés pillanatában jön létre,
amikor az egyes gaméták haploid kromoszómakészleteiket a zigótában egyesítik. A haploid készletek oly
módon felelnek meg egymásnak, hogy minden egyes kromoszómájuk a zigótában homológonként alkot párokat.
A pár egyik homológja az anyai szervezetből, a másik az apai szervezetből származik.
59
E szabály alól is vannak kivételek. Ezek egyike a hím és a női ivar bizonyos kromoszómáinak különbözősége,
ami az ún. ivari kromoszómák heteromorfizmusában nyilvánul meg, a heteromof kromoszómapárból az egyik az
X-kromoszóma, a másik az Y-kromoszóma.
Citológiai vizsgálatok kimutatták, hogy az egyik ivar két egyforma X-kromoszómát
hordoz, míg a másik heteromorf XY-kromoszómapárt.
A XX-kromoszómapárt hordozó ivart homogaméciásnak (homogametikusnak) nevezzük, mivel csak egyféle

gamétát termel. Az XY-kromoszómapárt hordozó ivart pedig heterogaméciásnak (heterogametikusnak), mivel
azonos mennyiségű, de két eltérő gaméta termelésére képes.
Egyes fajok hímjei, míg más fajok nőivarú egyedei heterogametikusak. A nőivar rendelkezik heteromorf (XY), a
hímek pedig egyforma (XX) kromoszómapárral a madarak12, a lepkék és néhány halfaj stb. esetében. Az
emlősöknél, rovaroknál ez fordított. Protenor-típusnak nevezik az ivardeterminációnak azt a formáját, amikor az
ivari kromoszómák heteromorf volta az Y-kromoszóma teljes hiányában mutatkozik meg. Így csak egy
kromoszómaszerelvényt tartalmaznak, azaz haploidok. A két eltérő ivar átlagosan egyenlő mennyiségben (50–
50%) jön létre. Ennek alapját a meiózis során bekövetkező kromoszómaszám redukció képezi, amelyet a
megtermékenyítés folyamán diploid kromoszómakészletű sejtmag létrejötte követ. A fenti arány kialakulásának
további magyarázata az, hogy a szervezetek ivari jellegeit mendelező tulajdonságoknak tekinthetjük, amelyek a
tesztkeresztezések elvei szerint öröklődnek. Így heterogametikus és homogametikus szülők párosításából a
szabályoknak megfelelően 50–50%-ban alakulnak ki hetero-, illetve homogametikus ivadékok. Ezt a
mechanizmust szemlélteti az 5.10. ábra.
5.10. ábra - ivar kialakulása heterogametikus hím és homogametikus nőstény esetén
12
Madarak esetében az ivari kromoszómáknál az X helyett a Z, az Y helyett pedig a W jelölést használják.
60
Az emlősök és a madarak ivarának kialakításában döntőszerepe van az X-kromoszómának. Ez előbbieknél a

heterogametikus hímivar kialakulását, a tesztisz differenciálódását, utóbbiaknál az ugyancsak heterogametikus
női ivar és az ovárium kialakulását indukálja. Az ivari kromoszómák többek között meghatározzák az embrió
nemihormon-termelését is. Ezek a hormonok pedig a nemi szervek kialakulását indítják meg (elsődleges
ivarjelleg). A nemek eltérő nagysága, csontozata, színeződése stb. – vagyis a másodlagos ivarjelleg– az
ivarérettség eléréséig alakul ki. A zigóta létrejöttekor kialakult ivar – normális körülmények között – az egyed
egész élete folyamán változatlanul megmarad.
A szexuális funkció, illetve szexuális magatartás kialakulása olyan hormonhatásokra vezethetővissza, amelyek
az egyedet a differenciálódás és az embrionális fejlődés folyamán érik.
Ha a szexuális differenciálódást magzati korban valamilyen káros behatás éri, akkor az egyed majdani szexuális
magatartása – függetlenül a genetikai ivartól – eltolódhat, pl. androgén kezelés hatására a hím irányába.
Az ivarnak az állattenyésztés szempontjából is nagy jelentősége van. Vannak ugyanis olyan esetek, amikor a
gének, illetve az általuk meghatározott tulajdonságok nem autoszomán (testi kromoszóma) találhatók, hanem az
ivarral függenek össze. Ezek alapján megkülönböztetünk:
• ivari kromoszómához kötött öröklődést, illetve tulajdonságokat,
• ivarra korlátozott öröklődést, illetve tulajdonságokat,
• ivar által befolyásolt öröklődést, illetve tulajdonságokat.
Ivari kromoszómához kötött öröklődésről akkor beszélhetünk, ha a tulajdonságot kialakító gén nem testi, hanem
ivari kromoszómán helyezkedik el.
Az állatvilágban megismert, ivari kromoszómához (gonoszóma) kapcsoltan öröklődőgének többsége valamilyen

anatómiai, illetőleg fiziológiai rendellenesség kialakításáért felelős, és többnyire az X-kromoszómán
lokalizálódik (pl. az elsőként leírt ilyen tulajdonság a hemofilia). Vannak azonban morfológiai tulajdonságokat,
pl. színeződést kialakító gének is közöttük, amelyek egy része szintén betegségnek tekinthető, mint pl. a pulyka
albinizmusa (recesszív, antifeminin letalitás). Ugyanakkor a macskák teknőctarka színeződése, ami szintén az
ivartól függően alakul, nem tekinthető rendellenességnek.
A tyúk-, illetve a galambtenyésztésben gazdasági előnyöket hozott az ivari kromoszómához kötött színöröklés
felismerése az autosex vonalak előállításával. Ennek jelentősége az, hogy tyúkfajban a naposkori
ivarmeghatározás (szexálás) az árutojás termelés gazdaságosságának fontos tényezője.
12. példa. A tyúkfajban a legismertebb ivari kromoszómához kötötten öröklődő faktor a domináns ezüst (S), és
a vele szemben recesszív arany (s) tollszínt kialakító gén (5.6. táblázat). Ha ezüstszínű tojót (ZSW–) aranyszínű
(homozigóta) kakassal (ZsZs) párosítunk, akkor a tőlük származó minden kakascsibe ezüst (megjelenésében
fehér) (ZSZs), és minden jércecsibe arany (megjelenésében sárga) (ZsW–) tollszínű lesz (5.11. ábra).
Ez az alapja az autosex vonalak kialakításának. Ha a bemutatott párosítást fordítva végezzük el, akkor az
ivadékok tollszínük alapján ivar szerint nem választhatók szét. Ennek oka a heterodinámia szabályainak
megfelelő egyöntetű fenotípusos megjelenés. Ennek alapján az autoszex vonalak kialakításánál meghatározó a
szülői feno- és genotípus.
13. példa. A naposkori ivarmeghatározás megkönnyítésére a tyúktenyésztésben széles körben hasznosítják a K

(lassú tollasodás) és a k (gyors tollasodás) ivarhoz kötötten öröklődőgént (5.6. táblázat). Hatása az elsőrendű
evezőtollak és az ehhez kapcsolódó szárnyfedőtollak nagyságában, illetve a két tolltípus egymáshoz viszonyított
méretarányában fejeződik ki.
5.6. táblázat - A különböző baromfifajok ivari kromoszómáján lokalizált gének
Domináns gének Recesszív gének
Tyúk
B = sávozottság b = sávozottság hiánya
61
S = ezüst s = arany
K = lassú tollasodás k = gyors tollasodás
Ko = fejcsík hiánya ko = fekete fejcsík
Br = világos szemírisz br = fekete szemírisz
N = normális tollazat n = tollatlanság
Al = nem albínó al = albínó
Dw = normális növekedés dw = törpenövés
Pulyka
E = barna tollszín e = sötétbarna tollszín
N = bronz szín n = naragansett színfaktor
K = lassú tollasodás és növekedési depresszió k = gyors tollasodás
Kacsa
D = barna tollszín d = barna színt világosító
C = szürke tollszín c = fekete színképzést nem gátló
Bn = sárga tollszín bn = sárga színt világosító faktor
Lúd
Sd = tollszínt világosító sd = normális tollszín
Galamb
St = almond tollszín st = világos ezüst tollazat
B = vörös fakó tollszín b = csokoládé tollszín
D = normális pihe tollazat, nincs d = rövid pihetollazat, illetve

pigmentcsökkenés a bőrben pigmentcsökkenés
Azokat a fajtákat, amelyekben az ivari kromoszómához kötötten öröklődőgének keresztezés nélkül, generációról
generációra lehetőséget adnak a naposállatok ivar szerinti megkülönböztetésére, autosex fajtáknak nevezzük. Ez
a jelenség az autosexing.
Minden autosex fajta kialakításának az a genetikai alapja, hogy a hímivarú baromfinak két azonos ivari
kromoszómája van, a nőivarúnak pedig csak egy. Ebben az esetben nem intraallél génkölcsönhatás, hanem az
ún. dózishatás alakítja ki az eltérő színeződést.
14. példa. Az autosex fajta kialakítására alkalmas a sávozottság génje (B), vagy az arany (s) faktor (5.6.
táblázat). Ez utóbbinak van a naposállatok ivarmeghatározásában legnagyobb jelentősége.
A kakasnak két Z ivari kromoszómája van, így két s faktora lehet (ZsZs) (dózishatás), szemben a tojó egy
faktorával (ZsW–). Ennek megfelelően fenotípusos megjelenésük is eltérő lesz. A kakas szárnyredője erős fehér
foltot mutat, a jérce szárnyredője viszont sötétsárga lesz.
62
HUTT (1949) fedezte fel a tyúk ivari kromoszómáján elhelyezkedő recesszív törpenövést okozó dw gént (dwarf
= törpe) (5.6. táblázat), amelynek alkalmazásával a hús típusú (broiler) állományok előállításának
gazdaságossága (törpésített anyaállat-állomány révén) 20–25%-kal is javítható. Ez a kisebb életfenntartó
takarmányszükséglet, a nagyobb telepítési sűrűség, a több keltetésre alkalmas tenyésztojás és a jobb
keltethetőség révén érhető el.
A dw gén a tojók kifejlett kori testnagyságát mintegy 30%-kal, a heterozigóta kakasok (ZDwZdw) tömegét pedig
35%-kal csökkenti.
15. példa. Recesszív törpe tojót (ZdwW–) normális növekedésű kakassal (ZDwZDw) párosítva normális növekedésű
tojókat (ZDwW–) és heterozigóta kakasokat (ZDwZdw) kapunk.
Ehhez egy tisztán örökítő, anyai törpe (ZdwW–) vonal kialakítása szükséges.
Az ivari kromoszómához kapcsolt tulajdonságok öröklése azért tér el a várt mendeli hasadási arányoktól, mert:
• a heterogametikus egyed (XaY) csak egy allélt hordoz, vagyis hemizigóta. Ennek megfelelően függetlenül attól,
hogy a tulajdonságot kialakító gén recesszív öröklődésű a heterogametikus egyeden mindig megjelenik a
fenotípusban mi jelenik meg, míg homogametikus ivar esetében csak homozigóta állapotban (XaXa);
• a heterogametikus egyed X kromoszómán lokalizált gén által determinált tulajdonságát sohasem örökli a
heterogametikus utód;
• emlősöknél antimasculin hatású az X kromoszómához kötött letális gén. Ez megváltoztatja a várt hasadási
arányt (pl. 2:1), illetve az 1:1-es ivararányt.
Az ivarra korlátozott öröklésen azt a jelenséget értjük, amikor valamely tulajdonság génjei mindkét ivarban
jelen vannak, azokat mindkét ivar azonosan örökíti, de a tulajdonság kizárólag vagy kifejezett mértékben csak az
egyik ivarban nyilvánul meg. Ilyen tulajdonságok, például a tojástermelő és tejtermelő képesség. Ezekben a
tulajdonságokban jut kifejeződésre az ivari dimorfizmus. Ugyancsak így öröklődnek bizonyos szaporodással
kapcsolatos rendellenességek (például: a sertés kanok heresérve, amit recesszív autoszomális gén okoz).
Az ivar által befolyásolt öröklődésnek nevezik azt a jelenséget, amikor egy tulajdonság a két ivarban – az
azonos autoszomális genetikai determináltság ellenére – eltérően jelenik meg a fenotípusban. Ennek oka a két
ivar eltérő hormonális rendszerében keresendő, amelynek hatására egyetlen allélpáron belül úgy változik a
domináns-recesszív viszony, hogy az egyik ivarban a domináns, a másikban a recesszív jelleg nyilvánul meg a
fenotípusban (ún. változó dominancia) (pl. a bikák sötétebb színeződése, szemben a tehenek világosabb
színeződésével a magyar szürke szarvasmarhafajtában).
7. Öröklődő anatómiai és fiziológiai rendellenességek

A genetikai anyag változásai (a mutációk) néha olyan mértékűek lehetnek, hogy az érintett szervezetek
testalakulását, élettani folyamatait és ezáltal termelését, valamint viselkedését kórosan megváltoztatják, sőt a
szervezetek elpusztulását is okozhatják. Ha az egyedek élet és szaporodóképesek, akkor ezeket a kóros
jelenségeket ivadékaikra örökítik. Ezekben az esetekben öröklődő rendellenességekről, terheltségekről,
defektről beszélünk. Gazdasági állataink öröklődő hibáit nem ismerjük eléggé. Jóllehet az utóbbi időkben sok
értékes adat vált ismertté a háziállatok öröklődő rendellenességeiről, mégis sok fejlett állattenyésztéssel
rendelkező országban sem tudják minden esetben egy-egy favorizált apaállatról, hogy milyen öröklődőalkati
vagy fiziológiás hibát, betegséget ad át utódainak. Ennek egyik oka, hogy az unipara13 fajok esetében az ilyen
megfigyelések hosszú ideig tartanak. A másik ok a termelést csökkentő tulajdonságok öröklésmódjában
keresendő.
Általánosságban megállapították, hogy az öröklődődefektusok, fejlődési rendellenességek lényegében mutációk

eredményei.
Rámutattak azonban arra is, hogy bizonyos vírusfertőzések is előidézhetnek kromoszóma-defektusokat, amelyek
fejlődési rendellenességek kialakulásához vezetnek. Életfontosságú anyagok hiánya is okozhat bizonyos
magzatkori fejlődési rendellenességeket, amelyek azonban nem öröklődnek.
13
Unipara = egyet ellő.
63
Régebbi felfogás szerint az öröklődőfejlődési rendellenességek a kvalitatív tulajdonságok közé tartoznak.

Öröklésmódjukra a mendeli hasadás és az alternatív variabilitás jellemző.
Ma már ismert, hogy az öröklődő, kóros tulajdonságoknak csak kisebb része mono- vagy difaktoriális, és
fenotípusos megjelenésükre jellemző a penetrancia, illetve az expresszivitás. A termelés szempontjából
fontosabb hátrányos, vagy kóros tulajdonságok többnyire poligénes öröklésmenetűek, vagy pedig hajlam
formájában öröklődő kis gének okozta tulajdonságok. Ezek a kontinuens variabilitású öröklődőtulajdonságok az
egymást követőnemzedékekben a mendeli hasadásnak megfelelően nem válnak szét, hanem sok átmeneti
formájuk alakul ki.
Az öröklődődefektusok kiterjedhetnek a szervezet egészére, vagy annak némely szervére, vagy életműködésére
(kóros anyagcsere, életképesség, ellenálló képesség).
Manifesztálódásuk idejét tekintve születés előtti (prenatális), születés körüli (perinatális) és születés utáni
(posztnatális) öröklődési rendellenességekről beszélünk.
Az életképesség szerint megkülönböztetünk:
1. Letális faktorokat, amelyek minden esetben az érintett egyedek halálát okozzák a tenyészérettség elérése előtt,
mert penetranciájuk 100%-os.
2. Szemiletális faktorokat, amelyek a tenyészérettsége elérése előtt az érintett populáció 50, extrém esetben
99%-ának pusztulását okozzák, mivel nem teljes a penetranciájuk.
3. Szubvitális faktorokat, amelyek ugyan 50%-nál kisebb halandósággal járnak, de a megmaradó egyedek
vitalitását csökkentik. Penetranciájuk 50% alatti.
A letális gének hatásmechanizmusuk alapján lehetnek dominánsak, illetve recesszívek az egészséges génnel
szemben. Lokalizálódhatnak autoszomális vagy gonoszomális kromoszómákon. A gonoszomális
kromoszómákon előforduló letális gének az ivararányt is befolyásolják.
Az előbbi faktorok egyaránt károsak mind tenyésztési, mind gazdasági szempontból. Egyrészt, mert az egyedek
pusztulását okozzák, másrészt, mert a szemiletális és szubvitális egyedeket is ki kell zárni a tenyésztésből.
Az utódokban halálos károsodásokat okozó öröklődődefektusokról nemzetközi letális listát állítottak össze, az
egyes fajokat az ABC betűivel, a betegségeket pedig sorszámokkal jelölve. E lista természetesen nem teljes,
hiszen újabb és újabb defektusokat ismerünk meg, továbbá nem minden terheltség öröklésmódja ismert még. A
listában A-val a szarvasmarha, B-vel a ló, C-vel a sertés, D-vel a juh, E-vel a tyúk, F-fel a pulyka, G-vel a kacsa,
H-val a galamb és I-vel a kecskefajok letális terheltségeit jelölik.
Példaként a szarvasmarhafajban leírt letális terheltségek listáját mutatjuk be az 5.7. táblázatban.
5.7. táblázat - Letális terheltségek szarvasmarhában (Hámori, Stormont és Wiesner

nyomán
Jelzése Neve Fenotípusa Öröklődésmódja
A1 Achondroplasia1 Buldog borjú, a homozigóta többnyire domináns

4–6 hónapi vemhesség után születik,
nagyon rövid láb, széles konkáv fej
jellemzi. A heterozigóta rövid lábú,
lényegesen kisebb a normális
borjúnál.
A2 Epitheliogenesis A kisebb-nagyobb felületen szőrtelen recesszív

imperfecta borjú csökkent életképességű, a térd
alatt, a csánkon, a szájon, szemen és
nyálkahártyákon lesiók. Másodlagos
fertőzések miatt septicaemia veszély.
64
A3 Achondroplasia2 Az A1-nél kevésbé kifejezett, a recesszív

vemhesség teljes időtartamú, de a
borjú születés után rövidesen
elpusztul.
A4 Hypotrichosis A teljesen vagy csaknem egészen recesszív

congenita szőrtelenül születő borjak néhány perc
múlva elpusztulnak.
A5 Acroteriasis Az első lábak rendszerint csak recesszív

congenita könyökig, a hátsók a csánkízületig
fejlődnek ki, az állkapocs lefelé hajlik,
a legtöbb fog hiányzik,
szájpadláshasíték, a borjak halva
születnek vagy rögtön a születés után
elpusztulnak.
A6 Magzatmumifikác Merev végtagok, duzzadt ízületek, recesszív

ió rövid nyak, a magzat a vemhesség
utolsó harmadában elhal, rendes
vemhességi idő után jön a világra.
A7 Hátulsó lábak Külsőleg normális, de nem tud a recesszív

paralysise hátulsó lábán állni, bénaság miatt nem
életképes.
A8 Görcsös A fej mereven hátrafordított, a recesszív

izomzsugorodás végtagok a törzs körül vagy mellett
helyeződnek, születés után rövidesen
elpusztul.
A9 Állkapocsankylosi Az állkapocsízületek elcsontosodnak. recesszív

s
A10 Hátgerincvelő Borda- és csigolya-összenövések recesszív

rövidülés következtében a gerincoszlop rövid, a
borjú halva születik vagy születéskor
elpusztul.
A11 Ljutikow-letalis Számos borjú halva születik, de recesszív

faktor semmi rendellenesség nem látható
rajtuk.
A12 Vele született Víz gyülemlik össze a bőr alatti recesszív

vízkór kötőszövetben, a mell és hasüregben,
a vemhességi időtartam teljes vagy 1–
2 hónappal rövidebb.
A13 Általános Minden ízület elcsontosodott, recesszív

anakylosis szájpadláshasíték, az A9 esetének
súlyosabb formája.
A14 A moláris fogak Az állkapocs rövidebb, a premolárisok recesszív

torzképződményei összeérnek, mert az oldalsó felületük
előrehajlik, és a fogsor papagájcsőr-
szerű. A borjú elpusztul az első héten.
65
A15 Achondroplasticus Az állkapocs fejlődése rendellenes, recesszív

rövid végtagok rövid végtagok, a borjú a választási
időszakot nem éli túl.
A16 Atresia ani A végbélnyílás hiánya. Sebészi recesszív

beavatkozás kilátástalan.
A17 Az elülső Kifelé fordult lábak, elcsontosodott recesszív

végtagok torz ízületek, állni nem tud, és rendszerint
fejlődése, merev halva születik.
ízületekkel
A18 Hernia cerebralis A koponyacsontok frontalisan és recesszív

parientalisan nem záródnak, a borjú
halva születik.
A19 Brachygnathia Az állkapocs a normális hosszúság recesszív

inferior felére csökkent, szopni nem tud.
A20 Agnathia Az állkapocs teljes hiánya, recesszív

toroklebenyszerű képződménnyel, a
borjú halva születik.
A21 Antimasculin Nagyon kevés hímivarú borjú X-kromo-

letalis faktor születik. szómához kötött
recesszív
A22 Kétoldali Az orrnyílások és a szaglóidegek domináns

orrelzáródás hiányoznak. A borjú születéskor vagy
rövidesen után elpusztul.
A23 A lábvégeken az „Csúszóborjú”. A phalanx I. és II. recesszív

ujjcsontok hiánya hiányzik
A24 Hydrocephalus Hydrocephalus internus a recesszív

koponyacsontok rendellenes
fejlődésével, aszimmetrikus
koponyaképződés.
A25 Veleszületett Feji és nyaki spasmus, röviddel a recesszív

spasmus és ataxia születés után elpusztulnak. Az
agyvelőben mikroszkopikus
defektusok
A26 A vemhességi A borjak 20–90 nappal később recesszív

születnek, rendszerint halva, vagy a
idő születés után elpusztulnak. A
meghosszabbodás hosszabb vemhességi idejű tehenek
a kitőgyelése elmarad, hiányzik a
szülési előkészülés, az ellés sem
rendes lefolyású, császármetszés
szükséges.
A27 A vemhességi idő Hasonló az A26 esetéhez, de annál recesszív

nagymértékű súlyosabb, miután 80–200 nappal
meghosszabbodás hosszabb a vemhesség időtartama.
66
a Rendszerint a tehenet is le kell vágni.

A borjú ilyenkor már acromegaliás.
A28 Szőrnélküli foltok Csak a nőivarú borjakon szőr nélküli antimasculin

a testen csíkok, a nőivarú állatok utódaira recesszív
jellemző a bikaborjak számának
csökkenése vagy teljes hiánya.
A29 Achondroplasia3 A széles fejű borjú gerincoszlopa és recesszív

végtagjai igen rövidek.
A30 Vele született Szemiletális. Porphyrinkiválasztás a recesszív

porphyrinuria bélsárban és a vizeletben, az állatok
fényérzékenyek, és a nem pigmentált
bőrterületeken lesiók vannak.
A31 Thyreoidea A borjú feje rövid és ugyancsak ismeretlen

dysfunctio abnormálisan rövid az állkapocs, a
születés után 14 napon belül elpusztul.
A32 Vele született Általános hyperkeratosis a bőr recesszív

ichthyosis abnormális vastag szaruképződésével.
Halpikkelyszerű testfelület. A borjú
születéskor él, de rövidesen elpusztul.
A33 Anodontia A borjak szőrtelenek és teljesen ivarhoz kötött

fogatlanok születéskor. Az elülső
hipofízislebeny fejletlen.
A34 A hipofízis Minden foetusra jellemző már a recesszív

elülsőlebenyének hipofízis elülső-lebeny hiánya. Mint
aplasiája az A26 és A27-nél, a vemhességi idő
igen hosszú (256–500 nap). A
szülőfájások különösen gyengék, és
csak a magzat elpusztulása váltja ki.
Nincs vagy csekély a kitőgyelés.
A35 Örökletes Csak a láb izmain, amelynek recesszív

végtagizom- következtében a lábak hátrafelé
contractura csavarodnak.
A36 A hátulsó lábak A hátulsó lábak bénasága gennyes recesszív

örökletes szaruhártya-gyulladással társul.
bénulása, gyakran
vaksággal
A37 A gerinccsigolyák A nyaki és hátgerinccsigolyák száma recesszív

számának csökkent, többnyire embryotomia
csökkenése szükséges („bölényszerű” borjak).
Az összes kóresetek 63%-át kutyákon írták le. Százalékosan a legtöbb torzfejlődést a sertéseken tapasztalták, ezt
követték a kutyák, lovak, szarvasmarhák, és a legkevesebb defektust a macskákon észlelték.
A szervrendszerek kóros leletei szerint leggyakrabban a csont és izomrendszer,
továbbá az urogenitalis készülék rendellenességei fordultak elő.
67
Állatfajok szerinti csoportosításban szarvasmarhákon, lovakon és sertéseken a legtöbb defektus az urogenitalis

rendszerben, kutyákon a csont és izomrendszerben, majd a vérkeringési és érzékszervekben, továbbá egyszerre
többféle szervben volt tapasztalható.
Macskákban legtöbbször az idegrendszer defektusai, sertésben az uralkodó urogenitalis rendellenességeken

kívül leggyakrabban köldök és lágyéksérvet figyeltek meg.
A négy leggyakoribb rendellenesség:
• szarvasmarhákban: a köldöksérv, a penis és a praeputium defektusai, a hydrocephalus és a mankós állás,
• lovakban: rejtettheréjűség, a köldöksérv, a mankós állás és a térdkalácsficam, bakpata,
• sertésekben: a lágyéksérv, a kryptorchismus, a köldöksérv, az atresia ani és recti,
• kutyákban: a csípőficam, a szem és szemhéj-defektusok, a térdkalácsficam és a kryptorchismus,
• macskákban: kisagy-hypoplasia, köldöksérv, a szem és szemhéj defektusai, kryptorchismus.
7.1. Domináns letális gének

Előfordulásuk gyakorisága kisebb, mint a recesszíveké. Ezt jól példázza a 5.7. táblázat, ahol a felsorolt 37 letális
terheltség közül csak kettő volt domináns öröklésmenetű. Ha a letális gén teljes dominanciájú, akkor
gyakoriságát a természetes szelekció a mutációs ráta szintjén vagy akörül tartja, mivel a letális gént tartalmazó
ivarsejt vagy egyed elpusztul. Mutációs rátának nevezzük az egy szervezeten belül bekövetkezett mutációk
számát, generációnkét egy génre vonatkoztatva. Ennek nagyságrendje 10–10–6.
A haemolyticus sárgaság esetén a sertésfajban teljes dominancia érvényesül. A magzat és az anya

immunológiai inkompatibilitása miatt a malacok az első föcstej kiszopása után sárgaság tüneteivel elpusztulnak.
Újszülött kutyák haemolyticus sárgaságáról is beszámoltak.
A nem teljes penetranciájú domináns letális gének hatására – amikor a heterozigóta
(Aa) egyedek nem pusztulnak el, de tünetek vagy tünet-együttesek jelezhetik a jelenlétét – az F1és az F2
nemzedékekben a mendeli szabályoktól eltérő hasadási arányokat kapunk.
16. példa. Az írországi kerry szarvasmarhafajtában a nem teljes dominanciájú mutáns allél (K) a heterozigóta
egyedek dexter lábúságát (rövid láb) eredményezi. A homozigóta dominánsok (KK) ún. bulldog jellegűek,
teljesen életképtelenek és a magzati fejlődés kezdeti időszakában elpusztulnak. A betegség achondroplasia (A1)
néven is szerepel a letális terheltségek listáján (5.7. táblázat). A beteg egyed 4–6 hónapi vemhesség után
születik meg, nagyon rövid láb, széles, konkáv fej (bulldog fej) jellemzi. A heterozigóták (Kk) rövid lábúak, és
lényegesen kisebbek, mint a normális (kk) egyedek. Két heterozigóta szülő(P) párosítása esetén (Kk × Kk) a várt
3:1-es hasadási aránytól a már említett okok miatt eltérő 2:1-es arányt kapunk, mivel a domináns letális gén nem
teljes penetranciájú, így csak a homozigóta domináns egyed pusztul el, a heterozigóták életben maradnak.
Gaméták K k Heterozigóta dexter egyedek párosítása
KK Kk
K
elpusztul dexter Az ivadékok fenotípusos megoszlása 2:1. A homozigóta
domináns egyed elpusztul, 2 rövid és 1 normálislábú
Kk kk egyed születik
k
dexter kerry
(A hasadási arány a nagy számok törvénye alapján alakul ki pontosan.)
A tyúkfaj esetében cornwall csirkék letális faktora néven ismert a jelenség. Igen rövid végtagok, a
homozigótákon ezenkívül koponyadefektusok észlelhetők, és röviddel a kelés előtt elpusztulnak. A rövid lábú
heterozigóták olykor életben maradnak.
68
17. példa. Egy csökevényes lábú tyúk és kakasállomány párosításából 172 csökevényes lábú és 80 normális
lábú egyed származott. Ugyanazokat a tyúkokat normális lábú kakasokkal keresztezve 176 csökevényes lábú és
168 normális lábú utódot kaptak. Milyen öröklésmenet jellemző a lábalakulásra?
A csökevényes lábú tyúkoknak normális lábú kakasokkal történő párosításából származó ivadékok esetében
gyakorlatilag 1:1 arányú hasadást figyelhetünk meg (178:168). Ebből a keresztezésből megállapíthatjuk, hogy
az egyik szülőheterozigóta, a másik pedig homozigóta recesszív volt a vizsgált tulajdonságra nézve.
Abból a tényből, hogy két csökevényes lábú egyed párosításából normális lábú ivadékok is kelnek, arra lehet
következtetni, hogy mindkét szülőheterozigóta volt a csökevényes lábra nézve és, hogy a normális lábtípus a
homozigóta recesszív megjelenési forma.
A csökevényes lábú tojó és kakas párosításából származó ivadék viszont 2:1-es hasadást mutatnak (172
csökevényes lábú és 80 normális lábú utód). Ez a hasadási arány azért tér el az elméletileg várt 3:1-es hasadási
aránytól, mert az egyik genotípus (a homozigóta domináns, AA) hiányzik (elpusztul). Ezek alapján
megállapítható, hogy a csökevényes lábúság monofaktoriális, autoszomális, nem teljes dominanciájú, pleiotróp
génhatás eredményeként alakul ki.
Egyes nem teljes penetranciájú domináns letális gének pleiotróp hatását is megfigyelték. Igen gyakori, hogy
több háziállatfajban az életképtelenség más kvalitatív tulajdonsághoz (például a szín) kapcsoltan jelentkezik.
18. példa. Megfigyelték, hogy a platina róka ivadékai 2:1 arányban platina, illetve ezüstszínűek. Ez a hasadási
arány csak akkor alakulhat ki, ha a platina egyedek a platina színre nézve heterozigóták, és a platina (A) dominál
az ezüst (a) felett.
Gamétá
A a
k
AA A platinaszínt pleiotróp hatású, nem teljes penetranciájú

Aa
A domináns gén alakítja ki. Az ivadékok fenotípusos
elpusztu
platina megoszlása az F1 nemzedékben 2:1. A homozigóta
l
domináns (AA) egyed elpusztul.
Aa aa
a
platina ezüst
A fent bemutatott példával teljesen azonos öröklésmenetet követnek az alábbi szintén pleiotróp gének hatására
kialakuló betegségek is:
1. Frederiksborgi letális faktor: frederiksborgi ménes kancáinak sterilitása a szürke színű egyedekben.
2. A lófajban a fehér szőrszín episztatikus génje is letális és pleiotróp hatású. Homozigóta fehér ivadékok
életképtelenek (tehát az arány 2:1).
3. Egyes juhfajtákban a domináns szürke színt kialakító gén szintén pleiotróp hatású, és fejlődési
rendellenességet okoz. A homozigóta szürkék többségének rendellenes az oltógyomra és egyéb emésztőszervi
elváltozásai is vannak, ezért néhány hónapos korban elpusztulnak.
4. Merle faktor a skót juhászkutya (collie) fajtában homozigóta állapotban (MM) fehér színű, apró világoskék
szemű, esetenként vak (illetve egyik vagy mindkét szem hiányzik) egyedek kialakulását okozza. A
heterozigótáknál (Mm) figyelhető meg az attraktív, valódi merle színeződés megjelenése. A jelenséget más
fajtákban is leírták már.
5. Szürke collie kutyákon pleiotróp hatásként a színnel együtt jár a leukémia, valamint a K-vitamin-szintetizálás
hiánya.
6. Extrém szőrhiány (hypotrichosis) kutyafajban szintén nem teljes dominanciájú, autoszomális és pleiotróp gén
hatására alakul ki. A homozigóta (HyHy) egyedekben a külső hallójáratok hiánya, az arcüreg deformáltsága
69
figyelhető meg, csak néhány születik meg élve, de egy sem marad életben. A heterozigóta egyedek, kopasz vagy
meztelen kutya néven önálló fajtaként elismertek (például a kínai és a mexikói meztelen kutya).
7.2. Recesszív letális gének

A letális gének túlnyomó többsége recesszív. Fenotípusukat tekintve a homozigóta domináns (AA) és
heterozigóta egyedek (Aa) egészségesek, míg a homozigóta recesszív egyedek (aa) betegek, illetve mutatják a
betegséget. Az ilyen jelleg öröklésmódja tette indokolttá a heterozigóta egyedekre vonatkozó carrier, hordozó,
terhelt elnevezés alkalmazását. Ez az elnevezés utal arra a veszélyre, hogy ezek az egyedek rejtve terjesztik a
betegséget, hiszen ők maguk egészségesek (a kóros elváltozás rajtuk nem észlelhető), de utódaikra fele részben
a betegséget kiváltó allélt örökít át. Ebből az a következtetés vonható le, hogy terheltséget hordozni csak
recesszív gén által kialakított betegség esetén lehet, továbbá, hogy a terhelt elnevezés a genotípusra utal.
19. példa. A ló faj esetében az atresia coli (B1) (vastagbél-elzáródás) recesszív monofaktoriális letális defektus.
Egészségesnek látszó szülők párosításából az F1és az F2nemzedékekben az alábbi geno- és fenotípusú ivadékok
születhetnek:
1. Ha az egészséges szülők a betegségre nézve (AA) genotípusúak, akkor az F1 és F2nemzedék minden egyede
AA genotípusú, vagyis egészséges fenotípusú lesz.
P: AA × AA
Gamétá
A A
k
Az F1nemzedékben
AA AA
Genotípusok aránya: 4:0 100%
A
egészség egészsége
es s Fenotípusok aránya: 4:0 100% egészséges
AA AA Az F2nemzedékben [F1(AA) × F1(AA)] azonos

eredményt kapunk
a
egészség egészsége
es s
2. Ha az egészségesnek látszó szülők egyike a betegségre nézve heterozigóta (Aa), vagyis terhelt, akkor a
mendeli szabályoknak megfelelően az alábbi megoszlásokat kapjuk:
P: AA × Aa
Gaméták A A Az F1nemzedékben
AA AA genotípusok aránya: fenotípusok aránya:

A
egészséges egészséges 1 : 1 4:1
Aa Aa egészséges terhelt egészséges beteg

a
terhelt terhelt (AA) (Aa)
Az F2 nemzedékben a geno- és fenotípusos arány a kiinduló szülői kombinációktól függően (AA × AA, AA × Aa
vagy Aa × Aa) változik. Ha a szülők AA × AA genotípusúak, akkor minden ivadék ugyancsak AA genotípusú és
egészséges fenotípusú lesz. Ha a szülők genotípusa ettől eltér, akkor az a) és b) változatokban megadott
megoszlásokra számíthatunk.
a) P: AA × Aa esetén a genotípusok aránya 1:1 (AA és Aa), a fenotípusok aránya pedig 4:0, vagyis minden
egyed látszólag egészséges, de 50%-uk betegséget hordozó.
70
b) A P: Aa × Aa esetén a geno- és fenotípusos arányok a mendeli hasadási arányoknak megfelelően 1:2:1,

illetve 3:1 lesznek.
3. Ha a szülők látszólag egészségesek, de mindkettő terhelt, akkor a mendeli hasadási arányoknak megfelelően
már az F1 nemzedékben lesz beteg egyed (aa).
Az F2 nemzedékben a geno- és fenotípusos arányok ebben az esetben is a kiinduló szülői kombinációktól

függően (AA × Aa vagy Aa × Aa) változnak, és az arányok az a) és b) változatnál leírt módon fognak alakulni.
A recesszív monofaktoriális letális gének ivari kromoszómákon is lokalizálódhatnak, mint például a

szarvasmarha sávonként jelentkező szőrhiánya (A28)14, a szarvasmarha (A21)1és a ló antimasculin letális faktora
(B3)1, a tyúk antifeminin letális faktora (E7)1, a pulyka albinizmusa (F1)1 stb.
Ha a betegséget kialakító gén ivari kromoszómán lokalizálódott, akkor a hasadási arányok aszerint módosulnak,
hogy a homogametikus szülő homo- vagy heterozigóta formában hordozza-e a betegséget kialakító gént. (Ha a
mutáció letális, akkor homozigóta szülőgyakorlatilag nem létezik.)
Ha a mutáció letális, terhelt heterogametikus szülő (XAXa) és egészséges homogametikus szülő (XAY–)
párosításából a genotípusok aránya 2 egészséges és 1 terhelt, mivel a hemizigóta X aY– genotípus elpusztul. Ha a
letális mutáció ivari kromoszómához kötött, az lesz a következménye, hogy 50%-kal kevesebb heterogametikus
egyed születik.15
1. Ha a homogametikus szülő heterozigóta formában hordozza a betegséget kialakító allélt, akkor az

F1nemzedék geno- és fenotípusos megoszlása az alábbiak szerint alakul:
P: XAXa × XA
Gaméták XA Xa
XAXA XAXa
A
egészséges terhelt
XAY Xa Y
a
egészséges elpusztul
Az F1 nemzedékben
genotípusok aránya fenotípusok aránya
2 1 0 3 0
egészséges terhelt elpusztul

egészséges beteg
(XAXA, XAY) (XAXa) (XaY)
A betegséget okozó és az életképességet (termelést) csökkentő gének hatásának összességét genetikai

terheltségnek nevezik. A genetikai terheltségek ellen gazdasági és tenyésztési okok miatt feltétlenül védekezni
kell. A kóros öröklődő bántalmak terjedése ellen úgy védekezhetünk a leghatékonyabban és a legkevesebb
költséggel, ha „megelőzve a bajt” a terheltséget hordozó tenyészállatokat felderítjük és kizárjuk a
továbbtenyésztésből.
A dominánsan öröklődő és posztnatális terheltségeket könnyű felderíteni, mert a penetrancia fokától függően az
elváltozás már az első nemzedékbeli ivadékokon nagyobb számban megjelenik. A mutáció útján keletkezett pre-
14
A betegség nemzetközi letalitási lista szerinti jelölése és sorszáma.
15
A betegséget kialakító gént ezért nevezik antifeminin, vagy antimasculin faktornak, aszerint, hogy adott fajban amelyik a heterogametikus
ivar.
71
vagy posztnatálisan ható letális faktorok kromoszómaanalízissel – különösen pedig speciális molekuláris
genetikai módszerekkel (pl. DNS vizsgálata génteszttel) – ma már bizonyos fokig felderíthetők. Ilyen esetben a
szelekciót hamar megkezdhetjük. Sokkal nehezebb a helyzet, és gazdasági kártétele is nagyobb, ha a betegséget
recesszív gén hozza létre. A hosszú generáció-intervallumú állatfajok esetében a betegség felbukkanásának
időpontjában már rendszerint elkéstünk, mire ugyanis a betegség fenotípusosan is jelentkezik, már sok ivadék
öröklődő anyaga hordozhatja a betegséget.
7.3. A terheltségek felderítésének módjai

Az előzőekből következően az öröklődő rendellenességek diagnózisának bizonyos öröklésmenet
meghatározásán, bizonyításán is kell alapulnia. A defektusok megjelenési módja azonban rendkívül eltérő lehet,
ritka a monofaktoriális öröklésmenet, rendszerint poligénes defektusok jellemzőek.
A hosszú generáció-intervallumú állatoknál az apa öröklődőterheltségének felderítése annak heterozigócia

vizsgálata révén lehetséges. Ugyanis, ha csak egyetlen ivadékon is felbukkan a recesszívnek ismert
rendellenesség, akkor biztos, hogy mindkét szülő terhelt (heterozigóta) volt, vagyis az apaállat carrier. Minthogy
a hetrozigótákat megtekintéssel nem lehet felismerni, így az ivadékok vizsgálatára van szükség.
Domináns öröklésmenetnél a defektus az apaállat ivadékainak kb. felén már az első nemzedékben
megnyilvánul.
Heterozigócia vizsgálattal lehetséges az autoszom recesszív kóros tulajdonságok felderítése, és az apaállatok

tesztelésére ötféle eljárás áll rendelkezésre.
1. A betegséget fenotípusosan mutató, homozigóta nőivarú egyedekkel párosítani. (Ez értelemszerűen csak
akkor alkalmazható, ha a betegséget nem letális mutáció okozza, mivel akkor ilyen egyed nincs.)
A módszer használhatóságával kapcsolatos kétségek:
• az anyák száma kevés, esetleg szaporodásra képtelenek vagy csak csökkent mértékben képesek,
• a módszer csak egy recesszív allél felderítésére alkalmas.
2. Ismert a betegségre heterozigóta nőivarú egyedekkel történő párosítás
• ez a módszer is csak 1 allél felderítésére alkalmas,
• a recesszív letális allélek is felderíthetők, ha nem túl korai prenatalis letalitású,
• az ilyen egyedek száma több lehet, így nőhet a megbízhatóság.
3. Párosítás saját leányaival
Minden káros hatású recesszív allélt kb. azonos valószínűséggel felszínre hoz, ami a vizsgálandó apában jelen
van.
Hátrányai:
• a tesztelés hosszú időt igényel (az unokáknak is meg kell születni),
• számolni kell a rokontenyésztéses leromlás gazdasági kártételével,
• viszonylag nagyszámú (20–25) párosítás szükséges a megbízható döntéshez.
4. Párosítás ismert heterozigóták lányaival.
5. Véletlenszerű párosítás a populáció átlagos egyedeivel.
A heterozigócia vizsgálat helyett egyre több ismert betegség felderítését (BLAD, DUMPS stb.) ma már
géntesztek alkalmazásával végzik. A géntesztek alkalmazása jelentős előnyöket jelent a hagyományos
vizsgálatokkal szemben, hiszen nagy biztonsággal és rövid idő alatt elvégezhetők.
72
További előny, hogy fiatalkorban elvégezhetők, így nem hogy a következő nemzedéket, de még azt sem kell
megvárni, hogy az apaállatjelölt felnőjön. A géntesztek alkalmazása a heterozigócia vizsgálattal szemben azon
túl, hogy kevésbé költséges, növeli a tenyésztés biztonságát is.
A terheltségek felderítését nehezíti, hogy némelyik öröklődése többféle öröklésmenetet követ (heterogénia), míg
más betegségek kialakulásában a környezeti hatásoknak is szerepük van.
Mind az öröklődő, mind pedig a környezeti hatásokra kialakuló betegségek nagy része a konstitúció hibáin
alapul.
A hajlam (dispositio) alakjában öröklődőbetegségek hibás konstitúcióval járnak
együtt. Ez a magyarázata, hogy a terhelt szervezetben könnyebben manifesztálódik a betegség. Jellemző rájuk,
hogy már akkor is gazdasági károkkal vagy csökkent termeléssel járnak, amikor még a hajlam klinikailag a
betegségben nem is nyilvánul meg, de már szubklinikai, látens állapotban is károsítja valamely szerv
működését, és ez a termelési mutatók romlását idézi elő.
A hajlam alapján öröklődő polifaktoriális bántalmakra a mendeli szabályok általában nem érvényesek. Ezeket a
kórformákat poligének (kishatású gének) alakítják ki additív hatásuk révén a környezeti tényezők segítségével.
Előfordulási gyakoriságát a rokon egyedek közös öröklődő anyagának hányada dönti el. Értékelésükhöz
populációgenetikai módszerekre (családkutatás) és az ún. terheléses vizsgálatra van szükség.
73
6. fejezet - Immuno-, molekuláris és
citogenetika állattenyésztési
alkalmazása
1. Vércsoportok és biokémiai polimorfizmusok
Az immunogenetika olyan öröklődő antigén természetű anyagok vizsgálatával foglalkozik, amelyeket
immunreakciókkal lehet azonosítani. Ezeket az anyagokat összefoglaló néven vércsoportoknak nevezzük. A
tudományterület kutatásainak tárgyát képezik azok a hemoglobin-, fehérje és enzimvizsgálatok is, amelyek
segítségével, elektroforézises vizsgálómódszerrel a vér, a tej és néhány más testfolyadék említett komponensei
elemezhetők. Az elektroforézissel kimutatható öröklődőtulajdonságokat biokémiai polimorfizmusoknak
nevezzük.
A vércsoportok és biokémiai polimorfizmusok felfedezésével olyan kvalitatív tulajdonságok birtokába jutottunk,

amelyek széles körben használhatók az alapkutatásokban, a gyógyászatban, valamint a biológiai és
állattenyésztési kutatásokban, illetve gyakorlatban. Mivel a vércsoport-, szérumfehérje és enzimtulajdonságok
kifejezett variációt mutatnak, sokan úgy vélik, hogy ezek az antigén különbségek eltérő szaporodási és termelési
különbségeket tükröznek. Annak ellenére, hogy számos kutató végzett ebben az irányban vizsgálatokat, eddig
kevés olyan eredményre jutottak, amely támogatja ezt az elméletet. Sokkal biztatóbbak azok a próbálkozások,
amelyek a vércsoportok és más polimorf tulajdonságok meghatározó génjeit markergénként használják.
Az állattenyésztés elsődleges fontosságú céljának tekinthetjük a gazdaságilag jelentős tulajdonságok genetikai

módszerekkel történő javítását. Ha ezek a tulajdonságok összefüggésben állnak a vércsoport-, szérumfehérje és
enzimtulajdonságokkal, akkor a szelekció előre haladtával várhatók az e tulajdonságokat meghatározó gének
frekvenciaváltozásai. Amikor tehát az öröklődő vércsoport és biokémiai polimorfizmus tulajdonságok gyakorlati
alkalmazásának lehetőségeit kutatjuk, figyelemmel kell követni azok öröklődését, megoszlását, az egyes
genotípusok sorsát, arányát stb. az ivadékokban.
A biokémiai különbségek és örökletes természetük jobb megismerése olyan szelekciós eljárást eredményezhet,
amely jelentősen hozzájárulhat a hagyományos szelekciós módszerek továbbfejlesztéséhez. Ezáltal jobban
megismerhetjük, hogyan hatnak a gének, és hogyan marad fenn a heterozigócia a háziállat-populációban. Mai
ismereteink birtokában a kutatások vonala egyre inkább a gyakorlati alkalmazás lehetőségei irányába tolódik el.
Mielőtt ezeket a lehetőségeket tárgyaljuk, a továbbiak könnyebb megértéséhez szükséges alapfogalmakat
foglaljuk össze.
1.1. Alapfogalmak és módszerek

Amikor vércsoportokról beszélünk, az átlagos műveltségű ember, sőt sok esetben a természettudományos
ismeretekkel jobban felvértezett ember is csak a humán AB0 vércsoportrendszerre gondol.
A helyzet valójában merőben más. Az öröklődő vörösvértest és szérumtulajdonságok négy csoportba

sorolhatók:
1. vörösvértest-antigének (vércsoportok),
2. hemoglobintulajdonságok,
3. vérszérumfehérjék,
4. enzimek.
A vörösvértest-antigének a vörösvértestek felületén és részben azok szivacsos állományában található fehérjéhez

kötött poliszacharida természetű anyagok (mukopoliszacharidok). A hemoglobintulajdonságok a vörösvértestek
festékanyagát képező hemoglobin globin- (fehérje-)részének eltérő összetételű komponensei.
74
Immuno-, molekuláris és
alkalmazása
A szérumfehérje és az enzimtulajdonságok biokémiai jellegzetességeik révén különíthetők el egymástól. Az
előbbiek a vérszérumban (néha más testfolyadékokban, pl. tejben, ondóplazmában, nyálban) oldott állapotban
vannak jelen, az enzimek közül egyesek a vörösvértestek jellemzői, de megtalálhatók számos szervben és
testszövetben is.
A vércsoport-szerológia alkalmával a már korábban elkészített vércsoportvizsgáló savók segítségével azt

határozzuk meg, hogy egy egyed vörösvértestjein milyen vércsoport-antigének vannak. Ilyenkor úgy járunk el,
hogy megfelelő eszközök segítségével összehozzuk az antigént (vörösvértest) és az ellenanyagot
(vércsoportvizsgáló savó), és a létrejött reakciót bíráljuk el. A vércsoport-szerológiai vizsgálatok alapja az
antigénellenanyag-reakció.
A hemoglobin-, szérumfehérje és enzimtulajdonságokat elektroforézissel határozzuk meg. Ma a keményítő gél,

valamint a poliakrilamid gél zóna-elektroforézis használata a legelterjedtebb. Elektromos áram hatására az egyes
fehérje és enzimkomponensek a gélben való vándorlásuk közben töltésüktől, molekulanagyságuktól,
molekulaformájuktól, molekulatömegüktől, a gél szerkezetétől, az alkalmazott pufferrendszertől és az
áramviszonyoktól függően eltérő helyzetet vesznek fel. A háziállatok szérumfehérjéi és vérenzimkomponensei
az elektroforézis közben gyengén lúgos vagy gyengén savas pH mellett negatív töltésüknél fogva a pozitív pólus
felé vándorolnak a gélblokkban.
Az elektroforézis befejeztével a gélben levő frakciók helyét festés segítségével tehetjük láthatóvá
(elektroforetogram). A nem enzim természetű komponensek bármely fehérjefestékkel (fukszin, amidofekete
stb.) festhetők, az enzimek festése azonban többnyire költséges és hosszadalmas folyamat. Az enzimfestési
eljárások legtöbbje módosított szövetkémiai festési módszer.
1.2. A vércsoportok és biokémiai polimorfizmusok öröklődése

A vércsoport-tulajdonságok öröklésmenete egyszerű domináns, az életkortól és az ivartól független gének
szabályozzák. Jelenlegi ismereteink szerint minden egyes faktor szintéziséért egyetlen gén felelős. A
szérumfehérje és enzimpolimorfizmusok a co-dominancia szabályai szerint öröklődnek.
A legkisebb örökléstani egység a faktor, amely egyetlen gén terméke. A fenocsoport több faktorból áll. Ilyen
fenocsoportok egyes komplex vércsoportrendszerekben, elsősorban szarvasmarha és sertésfajban fordulnak elő.
A fenocsoportok normális viszonyok között változatlan összetételben kerülnek át az ivadékokba, ezért
feltételezzük, hogy a bennük levő faktorokat meghatározó gének egymással olyan szoros kapcsoltsági
viszonyban állnak, hogy a szaporodási folyamat sejtosztódásai közben mindig együtt maradnak.
A következő örökléstani egység a rendszer. Olyan vércsoportgének, amelyek lókuszai azonos

kromoszómapáron találhatók, egy vércsoportrendszert képeznek. Ha pl. egy sertés a D vércsoportrendszerben
DaDbtípusú, az azt jelenti, hogy a D vércsoportgént hordozó egyik kromoszómán a Da vércsoportfaktort
meghatározó génnel, a homológ kromoszóma azonos lókuszán pedig a Db faktort meghatározó génnel
rendelkezik. Ebben az esetben a spermatogenezis folyamán a számfelező osztódás után az ivarsejtek egyik fele a
Da, másik fele pedig a Db gént hordozza. Ha az itt példaként említett sertés vörösvértestjeit megvizsgáljuk,
akkor azt találjuk, hogy a benne levő két domináns tulajdonság, a Da és a Db, egyaránt kimutatható, azaz
antigének formájában manifesztálódik és nem intermedier jelleg formájában. Ezt a jelenséget nevezzük co-
dominanciának, ami a dominancia egy speciális megnyilvánulási formája.
Azt elektroforézissel meghatározható polimorfizmusok esetén a vizsgálati eredmény alapján, családanyag nélkül
is megállapítható egy egyed genotípusa a fenotípusból.
A szarvasmarha transzferrin (Tf) rendszerében négy gyakori allélgén van: TfA, TfD1, TfD2és TfE. Mindegyik gén
terméke egy transzferrinfrakció és ezek elektroforézissel elkülöníthetők egymástól. Az elektroforetikus kép
alapján a következőtípusú egyedek fordulhatnak elő:
Tf AA Tf AD2
Tf D1D1 Tf AE
Tf D2 D2 Tf D1E
Tf EE Tf D2 E
Tf AD1
75
alkalmazása
Ezek fenotípusok. A Tf AD1egyed elektroforetogramján a TfAés a TfD1gének terméke látható. Az egyed
transzferrintípusának egyik allélje az egyik, másik allélje a másik szülőtől származik, genotípusa tehát TfA TfD1.
Az egyed egy rendszeren belüli faktorai vagy fenocsoportjai közül bármelyik átkerülhet egy ivadékba alternatív
módon. Minden egyedben az öröklődőtulajdonságok egyik része az egyik, másik része pedig a másik szülőtől
származik. Egy rendszeren belül a két faktor vagy két fenocsoport közül mindegyik másik szülőtől származik.
Az egyed vércsoportfaktorainak és más polimorf tulajdonságainak az összességét vértípusnak nevezzük. A

vércsoportok és a polimorf rendszereken belüli allélek nagy száma miatt, eltekintve az egypetéjű ikrektől, egy
fajon belül elméletileg lehetetlen két azonos vértípusú egyedet találni.
1.3. Gazdasági haszonállatok vércsoportjai és biokémiai

polimorfizmusai
Az 1930-as évekkel kezdődően, a humán közlések alapján végzett intenzív kutatási tevékenység eredményeként
számos szarvasmarha-vércsoportot fedeztek fel. Ezt követően sertés- és juhfajban is eredményes vizsgálatokra
került sor. Az említett három faj esetén születtek az első számottevő biokémiai polimorfizmus vizsgálati
eredmények is.
Napjainkra, az említett három állatfaj mellett, gyakorlati értékű eredmények születtek ló-, tyúk-, kacsa-, lúd-,
kecske-, házinyúl-, kutyafajokban is.
A kifejezett polimorfizmus szemléltetésére néhány állatfaj vércsoportjait és biokémiai polimorfizmusait

mutatjuk be (6.1.–6.4. táblázat).
6.1. táblázat - A szarvasmarha vércsoportjai
Vércsoportrendsz Vércsoportfaktorok
er
A A1 A2 D H Z’
B B1 B2 G1 G2 I1 I2 K O1 O2 O3 Ox P1 P2 Q Q1 Q2 T1 T2 Y1 Y2 A1’ A’2
B’ D’ E1’ E’2 E’3 E’4 F’ F’1 G’ I’1 I’2 J’1 J’2 K’ O’ P’ P’1 P’2 Q’ Y’
A” B” D” G1” G2” I”
C C1 C2 C3 E R1 R2 W1 W2 X1 X2 C’ L’ X’ C” C” C2
FV F F1 F2 V V1 V2
J J J1 J2
L L
M M M1 M2 M’
N N
SU S S1 S2 U1 U2 U’ U’1 U’2 U” H” S”
Z Z
R’S’ R’ S’
N’ N’
76
alkalmazása
T’ T’
6.2. táblázat - A sertés vércsoportrendszerei és -faktorai
Rendszere
Faktorok Allélek
k
A A (A, Aw), O (O, o) AA, Ao
B Ba, Bb B a, B b
C Ca Ca, C–
D Da, Db Da , Db
Ea, Eb, Ed, Ee, Ef, Eg, Ehdgkmp, Edeghkmnp, Eaegin, Edefhkmnp, Ebdfkmp, Eaefln, Edegkln,
E Eh, Ei, Ej, Ek, El, Em, Eaegll, Edeghjmn, Eabgkl, Eabgkmp, Eaegmnop, Ebdgkl, Edeghjmnr,
En, Eo, Ep, Er Eabgkmop
F Fa, Fb, Fe, Fd Fae, Fbe, Fbd
G Ga, Gb, Gc Ga, Gb, Gbc
H Ha, Hb, Hc, Hd, He Ha, Hb, Hab, Hcd, Hbd, Hbe, H–
I Ia, Ib Ia, Ib
J Ja, Jb Ja, Jb, J–
Ka, Kb, Kc, Kd, Ke, Kf, Kacf, Kacef, Kade, Kbf, Kadeg, K–
K
Kg
La, Lb, Lc, Ld, Lf, Lg, Ladhi, Lbegl, Lbdfi, Lagim, Ladhjk, Ladhjl
L
Lh, Li, Lj, Lk, Ll, Lm
Ma, Mg, Mc, Md, Me, Mae, Mb, Med, Mab, Mbed, Md, Mef, Mbdg, Made, Mh,
M
Mf, Mg, Mh, Mi, Mj, Mk, Mbd, Medl, Mbedl, Mdjk, Mdk, (Mcdk, Mbedk), M–
N Na, Nb, Nc Na, Nb, Nbc
O Oa, Ob Oa , Ob
6.3. táblázat - A sertés fontosabb öröklődő vérfehérje- és enzim-polimorfizmusai
Fehérje vagy enzim Jelölése Allélek
Vérszérum
Eszteráz II Eszteráz II Eszteráz II
Alkalikus foszfatáz Alkalikus foszfatáz Alkalikus foszfatáz
77
alkalmazása
a1-proteáz-gátló (prealbumin) a1-proteáz-gátló a1-proteáz-gátló

(prealbumin) (prealbumin)
Amiláz I Amiláz I Amiláz I
Amiláz II Amiláz II Amiláz II
Ceruloplazmin Ceruloplazmin Ceruloplazmin
Hemopexin Hemopexin Hemopexin
Posztalbumin Posztalbumin Posztalbumin
Transzferrin Transzferrin Transzferrin
Tejsavanhidráz Tejsavanhidráz Tejsavanhidráz
Vörösvértestek
Eszteráz-D Eszteráz-D Eszteráz-D
Szorbitol-dehidrogenáz Szorbitol-dehidrogenáz Szorbitol-dehidrogenáz
Foszfoglukomutáz PGM A, B, C
Szénsav-anhidráz CA A, B
6-foszfoglukonát- 6-PGD A, B
dehidrogenáz
Foszfohexóz-izomeráz PhI A, B
Adenozin-deamináz ADA A, B, O
Savanyú foszfatáz AEP A, B
Kataláz Cat 1, 2 3
Glukóz-6- G-6-PD A, B, C
foszfátdehidrogenáz
Tetrazólium-oxidáz TO A, B, C
Aldoláz ALD A, B
Foszfoglukóz-dehidrogenáz PGD A, B
Mannózfoszfát-izomeráz Man A, B
6.4. táblázat - A ló elektroforézissel vizsgálható jelentősebb enzim- és

fehérjepolimorfizmusai
Rendszerek Lókusz Ismert allélek
78
alkalmazása
jelzése
Albumin Al A, I, B
Savanyú foszfatáz AP F, S
Szénsav-anhidráz CA F, I, L, O, S
Kataláz Cat F, S
NADH-diaforáz Dia F, S
Eszteráz (savas gélben) Es F, G, H, S, I
Eszteráz (lúgos gélben) Es F, I, S
D-vitamin-kötőfehérje* FC F, S
Hemoglobin Hb A, a
Postalbumin ** Pa D, F, S
6-foszfoglukonát-
6-PGD F, D, S
dehidrogenáz
Foszfoglukomutáz PGM F, S, V
Foszfohexóz-izomeráz PHI F, I, S
Prealbumin Pr F, G, I, L, N, S, S1, S2, T, U, W, Z
Prealbumin Xk** Xk F, K, S
D, C, D1, D2, D’, F, F1, F2, F3, H, H1, H2,

Transzferrin Tf
M, O, R
Megjegyzés:
* Csak polyakrilamid gélelektroforézissel vizsgálható.
** A Pa és az Xk rendszerek azonosak: PaF = XkF PaS = XkS.
1.4. A vércsoportok és biokémiai polimorfizmusok alkalmazása

az állattenyésztésben
1.4.1. Származásellenőrzés
A tervszerűen dolgozó állattenyésztő sok tévedésének és csalódásának gyakran az lehet az oka, hogy helytelenül
határozzák meg, és tévesen jegyzik be az ivadékok szülői származását. Ez több okra vezethető vissza:
• egy ivarzási szakaszban egy nőivarú állatot két vagy több különböző hímivarú állattal termékenyítenek;
• két egymást követőivarzáskor a visszaivarzó nőivarú állatot különböző hímekkel termékenyítik, ilyen
esetekben gyakran nem lehet megállapítani, hogy amelyik termékenyítés volt eredményes;
• a termékenyítési napló hiánya vagy annak pontatlan vezetése;
79
alkalmazása
• mesterséges termékenyítéskor véletlen spermacsere a laboratóriumban vagy az üzemben;
• az újszülött állatok elcserélése, azok születés utáni tartós megjelölése előtt;
• sertés esetén speciális hibaforrás a dajkásítás, ha ezt a malacok tetoválása vagy fülcsipkézése előtt végzik;
• a vérvételkor történt tévedések.
Ha valós tenyésztési eredményeket kívánunk kapni, a fent említettek nagyon zavarók lehetnek. Éppen ezért a
múltban számos kutató kísérelt meg olyan módszert kidolgozni, amelynek segítségével tisztázhatók a vitás
származási esetek. A különféle javasolt megközelítések szemügyre vétele után azt állíthatjuk, hogy a vércsoport
és a biokémiai polimorfizmus-vizsgálatok segítségével végzett származásellenőrzés mindegyik módszernél
megbízhatóbb.
A vércsoport és biokémiai polimorf tulajdonságok egyszerű domináns öröklődése következtében egy állatban
csak olyan faktorok lehetnek jelen, amelyek szülei közül legalább az egyikben kimutathatók.
Származásellenőrzéskor az ún. kizárásos módszert alkalmazzuk, amelyet korábban a humán igazságügyi orvosi
gyakorlatban vezettek be.
Azokban az esetekben, amelyekben egy vagy több ivadék véréből kimutatható(k) olyan faktor(ok), amely(ek) a
biztosan szülőnek mondott állat véréből nem volt(ak) kimutatható(k), a faktort (faktorokat) az ivadékok a másik
szülőtől örökölték. Ha a másik szülősem rendelkezik ezzel (ezekkel) a faktorral (faktorokkal), e faktor(ok)
hiánya alapján kizárjuk a szülőséget, vagyis azt mondjuk, hogy a szóban forgó ivadék(ok) ettől a két szülőtől
nem származhat(nak).
A vércsoport-, szérumfehérje és enzimvizsgálatoknak a származásellenőrzésben való alkalmazásáról beszélve

két olyan tényezőt kell megemlíteni, amelyek a vizsgálatok alkalmasságát igazolják:
• a vércsoport és a polimorf biokémiai tulajdonságok (kevés kivétellel) már az embrionális életben kialakulnak,
és az állat egész élete folyamán változatlan formában megmaradnak, illetve kimutathatók;
• a vércsoport és más polimorf faktorok nagy száma miatt, eltekintve az egypetéjű ikrektől, két teljesen azonos
vértípussal rendelkező egyed előfordulása gyakorlatilag lehetetlen.
A különféle polimorf tulajdonságok származásellenőrzésben való felhasználásának eredményessége több

tényezőtől függ:
• az alkalmazott vércsoportvizsgáló savók, illetve a meghatározott polimorf rendszerek számától;
• az egyes öröklődő rendszerek faktorainak gyakoriságától a vizsgált fajtában, illetve populációban;
• az egyes esetekben szereplőszülők vértípusának egymáshoz való viszonyától;
• attól, hogy vajon rendelkezésre áll-e az összes szóba jöhető szülő és ivadék(ok) vére;
• többet ellőknél az egy alomból rendelkezésre álló ivadékok számától.
A gyakorlatban általában olyan esetekkel találkozunk, amikor biztosan ismert az anyaállat, apaként azonban két
vagy több hím állat jöhet szóba. A laboratóriumi vizsgálatok elvégzése után kizárásra kerülnek azok az esetek,
amelyekben az apaállat nem rendelkezik azokkal a faktorokkal, amelyeket az ivadék(ok) az anyaállattól nem
örökölhetett (örökölhettek).
Azok a hímivarú egyedek, amelyek rendelkeznek e faktorokkal, apaként jöhetnek szóba. Olyan esetekben,
amikor több hímivarú egyed lehet az apa, a laboratóriumban dolgozók nem tudják megmondani, amelyik az apa,
hanem csak azokat az egyedeket tudják megjelölni, amelyek nem jöhetnek apaként szóba (feltételezve az anya
és az ivadék biztos összetartozását).
Az apaság pozitív bizonyítása ritka esetekben lehetséges. Erre akkor kerülhet sor, ha a szóba jöhető hímivarú
állatok egyike és az ivadék(ok), vagy közülük egyesek, rendelkeznek olyan faktorral, amely a vizsgált fajtában,
illetve populációban nagyon ritkán fordul elő.
80
alkalmazása
1.4.2. A vércsoportok és biokémiai polimorfizmusok kapcsolata a termelési
tulajdonságokkal
Az immunogenetikai kutatások kezdeti stádiuma óta újra és újra felmerül a kérdés, van-e kapcsolat a
vércsoportok és biokémiai polimorfizmusok, valamint a termelési mutatók között. A vizsgálatok célja olyan
korrelációk kimutatása, amelyek birtokában a vércsoport-, szérumfehérje vagy enzimgenotípus alapján a
szelekció már a fiatal állatok között elvégezhető.
RENDEL szerint a vércsoportok, illetve a szérumfehérje és enzimtípusok és bizonyos gazdasági értékmérő

tulajdonságok között összefüggés háromféle módon alakulhat ki:
a) Kettős génhatás (pleiotropia) révén, amikor egy vércsoport-, szérumfehérje vagy enzimgén valamely
termelési tulajdonság meghatározó génje is.
b) Génkapcsolódás (linkage) révén, amikor egy öröklődő vércsoport-, szérumfehérje vagy enzimgén és egy
bizonyos tulajdonságot determináló gén azonos kromoszómában vannak. Ebben az esetben a vércsoport-, a
szérumfehérje vagy az enzimgén markergén, azaz a termelést meghatározó gén jelzőgénje. A génkapcsolódás
gyakorlati értéke annál nagyobb, minél közelebb helyeződik a két említett gén egymáshoz a kromoszómán belül
(kapcsoltság mértéke), ezt egyébként a talált crossing over frekvencia jelzi. A túl laza kapcsoltság a magas
crossing over frekvencia miatt nem is mutatható ki, ezért gyakorlati értéke nincs.
c) Heterózis révén, amikor egy vércsoport-, szérumfehérje vagy enzimlókusz heterozigóta állapota pozitív hatást
gyakorol egy vagy több termelési tulajdonságra.
A gyakorlatban is hasznosítható korrelációk felismerése jól megszervezett kutatómunkát igényel. E tekintetben

három alapvető követelmény támasztható:
• megbízható és rutinszerűen végrehajtható vércsoport-, szérumfehérje és enzim-meghatározó módszerek

szükségesek;
• megfelelő állomány kell, amelyben a vizsgálat kivitelezhető;
• helyénvaló matematikai-statisztikai eljárásokat kell alkalmazni.
Háziállatainkban a kromoszómákon található lókuszok száma rendkívül nagy, ezért kicsi a valószínűsége annak,
hogy a viszonylag kis számú vércsoportlókusz szignifikáns összefüggést mutasson valamely termelést
befolyásoló lókusszal.
A korrelációs vizsgálatok megkezdésekor arról sem szabad megfeledkezni, hogy a termelési tulajdonságok
kvantitatív természetűek, kialakításukban esetenként nagyszámú gén szerepel, emellett a környezet hatása sem
hagyható figyelmen kívül.
Mindezek alapján gyakorlatban hasznosítható eredmények elsősorban a markergének kimutatása után várhatók,
de esetenként a heterózishatás is kiaknázható.
Gazdasági haszonállataink esetében eddig nagyon kevés esetben mutattak ki gyakorlati értékű összefüggéseket.
Szarvasmarha esetén a κ-kazein tejfehérje markerként használható a tejösszetétel a tejmennyiség és a

sajtgyártási tulajdonságok vonatkozásában. A κ-kazein AA típus nagyobb tejhozammal és tejzsírmennyiséggel
párosul, a BB típus hatására csökken az alvadási idő és növekszik a tej fehérje-, illetve szárazanyag-tartalma.
A kecsketejben a legjelentősebb alvadásra képes (koagulálható) frakciót a kazeinek képezik, azért a készített sajt
mennyiségét és minőségét elsődlegesen ezek befolyásolják.
Négy kazeintípus ismeretes: αS1, αS2, β és κ. A jelenleg ismert 7 αS1-kazeintípus a tej kazein tartalma alapján 4
csoportba sorolható:
A, B, C × 3,6 g/l
E × 1,6 g/l
D, F × 0,6 g/l
81
alkalmazása
0 × 0,0 g/l
A kifejezett különbségeket egyes országokban szelekciós programokban hasznosítják.
Tyúkfajban a korrelációs vizsgálatokban kétféle összefüggés találtak:
• a valamely lókuszon heterozigóta állatok fölényt mutatnak a homozigótákkal szemben,
• egyes vércsoportallélekkel bíró állatok jobbnak bizonyulnak más allélekkel rendelkező állatoknál.
Számos vizsgálatban kimutatták, hogy az A és B vércsoportrendszerre nézve heterozigóta tyúkok szignifikáns

mértékben több tojást termeltek, mint homozigóta társaik.
A B-heterozigóták testsúly vonatkozásában is előnyösebbnek bizonyultak. Ezeket az összefüggéseket a

baromfiipar hosszú éveken át hasznosította a szelekcióban.
1.4.3. Az immunogenetikai tulajdonságok összefüggése a szaporodási

teljesítménnyel
Háziállatainkban különbség van a levált petesejtek és a megszületett ivadékok száma között. Mai ismereteink
szerint a levált petesejteknek csaknem 100%-a megtermékenyül, és a születés időpontjáig bizonyos számú
embrió elpusztul.
A születés körüli és utáni időszakban további elhullásokkal kell számolni, amelyek növelik a veszteségeket.
A születés előtti elhullások okai lehetnek:
• nem genetikai és
• genetikai tényezők.
A vércsoport-, szérumfehérje és enzimtulajdonságok, mint örökletes tényezők játszanak szerepet valamilyen

immuntermészetű mechanizmus kialakításában, amely befolyásolhatja a termékenyülést, illetve az embrió
életben maradását. Lehetséges, hogy egyes genotípusok kevésbé életképesek, mint mások, vagy a genotípussal
összefüggő valamely sajátosságuk miatt, vagy pedig azért, mert genetikai kapcsoltság áll fenn az őket
meghatározó gének és bizonyos olyan letális faktorok génjei között, amelyek összefüggésben vannak a
szaporodási folyamat valamelyik láncszemével.
Kapcsolat feltételezhető egy adott öröklődő polimorfizmus és a szaporodási teljesítmény között, ha:
• egy populáció nincs a genetikai egyensúly állapotában, azaz eltérés mutatkozik az egyes genotípusok Hardy–
Weinberg-féle szabály (lásd a 7.3.2. fejezetben) alapján kiszámított (várt érték) és a valóságban tapasztalt (talált
érték) száma között;
• ismert genotípusú szülők ivadékaiban különbség van az egyes genotípusok várt és talált száma között;
• egyes genotípusok teljesen vagy részben hiányoznak az adott állományból.
Ahhoz, hogy a vércsoport és biokémiai polimorfizmusok szaporodásra gyakorolt esetleges hatásait ki tudjuk
mutatni, megfelelőmódszerek szükségesek.
a) A vizsgált populációban kiszámítjuk a vércsoport-, a szérumfehérje- és az enzimgének gyakorisági értékeit.

Ezek birtokában a Hardy–Weinberg-féle szabály alapján meghatározható az egyes genotípusok populációban
várható száma. Ha a várt és talált genotípus értékek között statisztikailag biztosított különbség mutatható ki, az a
genetikai egyensúly hiányára utal. A genetikai egyensúly hiánya, véletlenszerű párosodást feltételezve, egyebek
között visszavezethető az egyes genotípusok eltérő termékenyítő- vagy termékenyülőképességére, és lehetséges
az is, hogy egyes genotípusok in utero csökkent életképességük következtében hiányoznak teljesen vagy
részben.
b) A szülők genotípusainak ismeretében kiszámítjuk, hogy hány utód születése várható az egyes genotípus-
kategóriákban. Ennek ismeretében összehasonlítjuk a várt és talált értékeket.
82
alkalmazása
c) Ha egy apaállat heterozigóta egy öröklődő polimorf rendszer két alléljére nézve, a heterozigóta ivadékok
egyik fele az egyik, másik fele a másik allélt örökli. Ha eltérés mutatkozik a várt 1:1 aránytól, egyebek mellett a
szaporodási folyamattal kapcsolatos valamilyen genetikai hatásra is gondolni kell.
Az irodalomban eddig közölt viszonylag kisszámú eredmény elsősorban a juh-, és a baromfifajokkal

kapcsolatos.
Juhfajban elsősorban a hemoglobinrendszer szaporaságot befolyásoló hatását vizsgálták. Nagyszámú

vizsgálatban igazolták, hogy a megszületett bárányok között a vártnál kevesebb az AA és AB típusú. A
megszületett AA és AB típusú juhok életük során nincsenek hátrányos helyzetben BB típusú társaikkal szemben,
sőt termelésük, szaporodási teljesítményük és hasznos élettartamuk sem rosszabb, illetve rövidebb.
Tyúkfajban néhány vércsoportlókusz a tojástermelésen túlmenően hatással van a termékeny tojások arányára, az
embrióelhalásra, a tojások keltethetőségére és a megszületett csirkék életképességére.
Az USA-ban és Angliában már az 1950-es évek elején beszámoltak arról, hogy a B vércsoportrendszerre nézve
heterozigóta egyedek szignifikáns fölényt mutatnak homozigóta társaikkal szemben életképesség tekintetében és
a B heterozigóta csirkeembriót tartalmazó tojások között több a termékeny és jobb azok kelési százaléka.
Kimutatták tehát, hogy a vércsoport-, szérumfehérje és enzimtulajdonságok a termelési tulajdonságokhoz

hasonlóan a szaporodási teljesítményt is befolyásolják, fajonként eltérő mértékben. Legmegbízhatóbb
összefüggéseket a baromfi és juhfajban sikerült kimutatni.
1.4.4. A vegyes ivarú ikerellésből született nőivarú egyedek zigozitás

vizsgálata
Irodalmi adatok szerint ikervemhesség esetén előfordulhat, hogy a magzatok placentái egymásra tolódnak és
közöttük vérér-anasztomózisok alakulnak ki (placentáris vérér-anasztomózisok).
A jelenség ikerborjak és csikóikrek esetén 90, illetve 75%-os gyakorisággal fordul elő, ikerbárányoknál azonban
csak az esetek mintegy 5%-ában mutatható ki.
Az anasztomózisok kifejlődésének vegyes ivarú ikerellések esetén van jelentősége, ugyanis ilyenkor az ikerpár
nőivarú tagja meddő lesz. Az ilyen nőivarú egyedet freemartinnak, a jelenséget freemartinizmusnak nevezzük.
A freemartinizmus kialakulásának előidézője az, hogy az anasztomózisokon át a vérpályában keringő hormonok

átkerülnek az ikerpár egyik tagjából a másikba és fordítva. Az ikerpár hímivarú tagjának gonádjai által termelt
hormonok megakadályozzák a nőivarú egyedek nemi szerveinek normális kifejlődését, és ez okozza azok későbbi
meddőségét.
A freemartinizmus vércsoportvizsgálattal, az ún. differenciáló hemolitikus próbával röviddel a megszületés után

diagnosztizálható.
A vércsoportvizsgálattal való diagnosztizálást az teszi lehetővé, hogy a méhen belüli életben a létrejött
placentáris vérér-anasztomózisokon keresztül a hormonok mellett az ikerpárok embrionáliskori vérképzősejtjei
(erythroblastok) is kicserélődnek. Ezek a sejtek az új gazdaszervezet vörösvértestképző szöveteibe beépülve
működésüket az állat élete végéig folytatják. Így az ikerpár mindkét tagja kétféle vörösvértest-állománnyal
rendelkezik: saját vörösvértestjeivel és az ikertársától kapott vérképző sejtek által termelt vörösvértestekkel.
Következésképpen az ikerpár mindkét tagjának azonosak lesznek a vércsoportjai (vértípusai). Ezt a kialakult
állapotot vörösvértest-mozaicizmusnak nevezzük, és ennek kimutatására használjuk a differenciáló hemolitikus
próbát.
Egy állat esetében a saját és az idegen vörösvértestek aránya egész életében állandó marad, az egyedek között
azonban vannak különbségek. Az anasztomózisok létrejöttének a következtében a szarvasmarhafajban csak a
vércsoport-antigének keveredéséről számoltak be, de juhban közöltek adatokat a hemoglobin-, X-protein-,
albumin-, transzferrin- és vörösvértest-kálium-típusok keveredéséről is.
Vörösvértest-mozaicizmust leírtak ezen kívül sertésben, lóban és nyércben is.
A placentáris vérér-anasztomózisok kifejlődése következtében kialakuló meddőségnek a szarvasmarhafajban

van nagyobb jelentősége, a juhfajban irodalmi adatok szerint a vegyes ivarú ikerellések csak mintegy 0,8%-ában
kell számolni a jerkebárányok meddőségével.
83
alkalmazása
Irodalmi adatok szerint a lófajban is nagyon ritka az ilyen eredetű meddőség.
Az ikrek zigozitásának tisztázása csak különleges esetekben, pl. a kutatásokban lehet szükséges. Az azonos
ivarú ikrek nem szükségszerűen monozigóták (egypetéjűek). Az egypetéjű ikrek előfordulási gyakorisága az
irodalomban található adatok szerint a szarvasmarha- és a juhfajban egyaránt 10% körüli.
Egy azonos ivarú ikerpár vércsoport és biokémiai polimorfizmus vizsgálatakor, ha mindkét ikerfél vértípusa
azonos, a monozigozitást lehetségesnek tartjuk, eltérő vértípus esetén a monozigozitás kizárt. Az azonos
vértípus nem jelent okvetlenül monozigozitást.
1.4.5. Populációgenetikai vizsgálatok

A vércsoport és polimorf biokémiai tulajdonságok meghatározása révén kiszámítható az öröklődésüket
szabályozó gének gyakorisága, a legtöbb esetben könnyen megkaphatjuk a fenotípus és genotípus-gyakorisági
értékeket is. Ezeknek a birtokában kvalitatív tulajdonságok vizsgálatával betekintést nyerhetünk egy populáció
génszerkezetébe. (A számítás részletesen a 7. fejezetben.)
Azokban a populációkban, amelyekben tudatos tenyésztőmunka folyik, a tenyésztőmunka hatékonysága

szempontjából nem közömbös, hogy ismerjük-e a tenyésztőmunka tárgyát képező populáció génállományát.
A tenyésztőmunka hatására a géngyakorisági értékek nagymértékű és gyors eltolódása következhet be, egyes
gének túlsúlyba kerülhetnek, mások ritkábbak lesznek, sőt el is tűnhetnek a populációból.
Ha a munka a beltenyésztés irányába halad, fokozódik az állomány homogenitása, azaz csökken a variabilitás,
és az bizonyos fokot meghaladva gátolhatja a további szelekciót.
A genetikai variabilitás számszerűen is kifejezhető, és bármely változása nyomon követhető génfrekvencia-

meghatározással végzett populációdinamikai vizsgálatokkal. E vizsgálatok céljára a vércsoport-, szérumfehérje
és enzimtípusok megfelelnek, mivel öröklésmenetük egyszerű, túlnyomó többségük nem áll összefüggésben a
termelési mutatókkal, az életképességgel, a szaporodási teljesítménnyel és rejtettek a tenyészők számára, ezért
nem képezhetik közvetlen szelekció tárgyát.
Az immunogenetikai bélyegek meghatározása révén becsülhetjük egy adott állomány beltenyésztettségének

(homozigozitásának) mértékét is. Ennek elméleti alapja az, hogy a beltenyésztettség mértéke arányos a
homozigóta egyedek adott állományon belüli viszonylagos gyakoriságával.
Az immunogenetikai tulajdonságok meghatározása segítségével vizsgálatok végezhetők az állomány genetikai

egyensúlyára vonatkozóan is, az egyensúlytól való eltérés esetén több irányban folytathatók kutatások.
1.4.6. Zoológiai vizsgálatok

Ha a különböző háziállatfajokon belül meghatározzuk az egyes fajták több populációjának vércsoportjait és
biokémiai polimorfizmusait és a háziasított fajokkal összefüggésbe hozható vadon élőfajok hasonló
tulajdonságait, információkat kaphatunk az egyes fajták fajon belüli helyzetével és az egyes fajták, illetve fajok
származásával kapcsolatban.
Az eddig végzett ilyen irányú vizsgálatokból megtudtuk, hogy egyes vércsoportfaktorok, illetve szérumfehérje
és enzimtípusok csak bizonyos, földrajzilag körülhatárolt területeken fordulnak elő, vagy csak egyes fajtákban
egy fajon belül.
Vannak kifejezetten ázsiai, afrikai, európai stb. vércsoport-, szérumfehérje- és enzimgének és vannak olyanok,
amelyek pl. csak a zebu szarvasmarhában, egyes ázsiai eredetű juhfajtákban, bizonyos lófajtákban stb. fordulnak
elő.
Az, hogy egyes ritka gének csak egy-egy jól definiálható ősi fajtában vannak jelen, talán annak tulajdonítható,
hogy ezek a fajták sokáig egy jól körülhatárolt földrajzi területen éltek, őseik is onnan származtak és onnan
kerültek el Földünk más helyére.
2. Molekuláris genetikai markerek
84
alkalmazása
A rekombináns DNS-módszerek megjelenésével nagyszámú DNS-polimorfizmust fedeztek fel, amelyek
markerként használhatók. A DNS-markerek a hagyományos markereknél hatékonyabban alkalmazhatók mivel
nagyobb számban állnak rendelkezésre és kiterjedt polimorfizmust mutatnak.
A DNS-markerkutatások nagymértékben felgyorsultak az ún. polimeráz láncreakció (PCR) felfedezése nyomán

(MULLIS és FALOONA, 1987). A módszerrel egy adott DNS-szakasz in vitro sokszorosítható, a kiválasztott
DNS-szekvenciájával megegyező másolatok képződnek.
A legáltalánosabban használatos molekuláris genetikai (DNS) markerek a mikroszatellitek. Meghatározásuk

annak a néhány bázispár ismétlődésének számbeli változékonyságán alapul, amelyek két, csak egy-egy adott
genomrészletre jellemző szekvenciarészlet között helyezkednek el (a mikroszatelliteket szokásos II. típusú
markereknek nevezni).
Az I. típusú markerekről vagy direkt géntesztekről azokban az esetekben beszélünk, amikor egy adott gén
kromoszómán belüli helye pontosan ismert, a megfelelő DNS-szakasz, izolálható, klónozható, illetve
szekvenálható.
A DNS-markerek segítségével a korábbinál hatékonyabb szelekció végezhető, a különféle megközelítések

összefoglaló megjelölése a markerek segítségével végzett szelekció (marker assisted selection, MAS).
2.1. A molekuláris genetikai markervizsgálatok alkalmazása az

állattenyésztésben
2.1.1. Direkt géntesztek (I. típusú markerek)
A direkt géntesztek bármely testszövetből izolált DNS-ből elvégezhetők, azonnal az állat megszületése után (ha
kell magzatból vagy embrióból is), bármely ivar esetében.
E vizsgálatok különleges értéke abban áll, hogy nagyon korán nyújtanak információt a szelekció számára.
Az alkalmazási lehetőséget egy konkrét példán keresztül mutatjuk be.
Bovine Leukocyte Adhesion Deficiency (BLAD). Egy autoszomális gén recesszív mutációja által kiváltott
öröklődő betegség. A beteg borjakban károsodik a fertőzésekkel szembeni védekező mechanizmus. Különbséget
tudunk tenni a normális (TL) és a receszív mutáns allélt hordozó (BL) egyedek között.
A mutációt homozigóta formában hordozó egyedeknél a fehérvérsejtek fertőzés esetén nem tudnak átjutni az
érfalon a gyulladásos szövetekbe. A BLAD tehát az immunrendszer elégtelen működését eredményezi, nem
fertőző, örökletes hátterű betegség.
A BLAD homozigóta állapot letális. Ha egy tehenészetben fertőzőbetegség üti fel a fejét, a receszív mutáns
BLAD allélra homozigóta borjak az elsők között hullanak el. Szélsőséges esetben a BLAD homozigóta borjak a
szervezetükben jelenlévő és normális körülmények között problémát nem okozó mikroorganizmusoktól is
megbetegedhetnek és elpusztulhatnak.
A BLAD beteg borjak többsége egyéves kor elérése előtt elhullik, ismétlődő gyulladásos megbetegedések
következtében. Némelyek akár kétéves korukig is életben maradhatnak, de a fejlődésben visszamaradottak és
szervezetükben állandósulnak a gyulladásos folyamatok. A legtöbb esetben a BLAD diagnosztizálására nem
kerül sor, csupán a kártétel nyilvánvaló.
A beteg vagy BL egyedek mind az Osborndale Ivanhoe nevű bikával vagy annak leszármazottjaival álltak
rokonságban. A PCR-RFLP génteszt (lásd később) birtokában az USA-ban megvizsgálták az 1952-ben született
Osborndale Ivanhoe és néhány, vele rokonságban álló mesterséges termékenyítő elit holstein-fríz bika
spermiumeredetű DNS-mintáit (mélyhűtött ondóból) és azokat BL típusúnak találták. Azt, hogy a pontmutáció
az Osborndale Ivanhoe-ban vagy valamelyik ősében következett-e be, talán sohasem fogjuk megtudni.
A mutáns BLAD allél világméretű gyors elterjedését az okozta, hogy a nagy tejhozamot örökítő heterozigóta elit
bikákat, illetve ivadékaikat és a tőlük származó spermát (és embriókat) a világ szinte valamennyi holstein-fríz és
feketetarka állományában széles körben használták.
85
alkalmazása
Ugyanez történt az USA-ban is, ahol holstein-fríz tehenek mintegy 10%-a rokonságban áll az Osborndale
Ivanhoe-val vagy vele szorosan rokon elit bikákkal (pl. Penstate Ivanhoe Star és Carlin-M Ivanhoe Bell).
A mutációt hordozó (BL) egyedek az egyes holstein-fríz állományokban eltérő gyakorisággal fordulnak elő (6.5.
táblázat).
6.5. táblázat - BL genotípus gyakorisági értékek holstein-fríz-állományokban
Vizsgálati anyag n BL (%) Forrás
Tenyészbikák, USA 2024 14,1 KEHRLI és mtsai., 1992
Tehenek, USA 1553 5,8 KEHRLI és mtsai., 1992
JÖRGENSEN és mtsai.,
Tenyészbikák, Dánia 108 26,66
1993
Egyéb bikák, Dánia 147 14,78
1993
Nőivarú állatok, Dánia 99 46,69
1993
GRZYBOWSKI és mtsai.,
Tenyészbikák, Lengyelország 205 3,41
1994
Holstein-állományok, DUESMANN és mtsai.,

263 13,00
Németország 1994
KIRILENKO és
Tenyészbikák, Oroszország 10 0,00
GLAZKO, 1995
1,00– BOICHARD és mtsai.,

Holstein-borjak, Franciaország –
6,00 1995
BOICHARD és mtsai.,
Tehenek, Franciaország – 5,00
1995
KOSTETSKIJ és mtsai.,
Holstein-állományok, Ukrajna 199 3,01
1996
Tenyészbikák, Argentína 104 2,88 POLI és mtsai., 1996
Tehenek, Argentína 950 1,79 POLI és mtsai., 1996
JAKOVLEV és mtsai.,
Tenyészbikák, Oroszország 56 0,00
1996
Megjegyzés:
BL egyedeket Japánban (TAJIMA és mtsai., 1993) és Észtországban (LÜPSIK és mtsai., 1995) is találtak, az
előfordulási gyakoriságot a szerzők nem közölték.
Tejelő tehenészetekben a választás utáni időszakban bekövetkező borjú elhullások képezik az egyik fő
veszteségforrást. A különféle gyulladásos és hasmenéses tünetek igazi kórokozóit az esetek nagy részében nem
lehet meghatározni. Holstein-fríz tenyészetekben a háttérben a BLAD jelenléte mindig feltételezhető. A receszív
86
alkalmazása
mutáns BLAD allélnek a fajtából történő eltávolítása a rendelkezésre álló gén-teszt birtokában könnyűfeladat. A
több kutatócsoport által módosított eredeti PCR-RFLP módszer lehetővé teszi a BL egyedek gyors azonosítását.
A BLAD diagnosztikai vizsgálat költsége a tenyészállatok egyedi értékéhez és a BLAD kártétel mértékéhez
képest nem magas (6.1. ábra).
6.1. ábra - A BLAD lókusz PCR termékének elektroforetikus elválasztási mintája

emésztés után. 1 csatorna: Emésztetlen PCR termék. 2–4 csatorna: Tagl-el emésztett
BLAD fragment, homozigóta egyedek normál alléllal. 5. csatorna: Tagl-el emésztett
BLAD fragment, heterozigóta terhelt bika. 6. csatorna: 100 bázispár DNS standard
2.1.2. Mikroszatellitek (II. típusú markerek)

A mikroszatellitek alkalmazásának lehetőségét egy juhtenyésztési példán mutatjuk be.
A callipyge gén (CLPG). 1983-ban egy farmon az Amerikai Egyesült Államok Oklahoma államában született
egy rendkívüli izmoltságot mutató dorset fajtájú kosbárány. Az izom hipertrófia különösen a farizmok esetén
volt szembetűnő, de kisebb mértékben a hátizmokban is. Amikor a kossal normális izomzatú anyajuhokat
termékenyítettek, az izomhipertrófia számos ivadékban kimutatható volt.
Később igazolták ebben egyetlen autoszomális gén szerepét. Az izomhipertrófia kialakításában szerepet játszó
gén elnevezése callipyge (calli = (csoda)szép, pyge = far), jelölése CLPG. A gén két allélja a CLPG (mutáns) és
a clpg (normális). COCKETT és mtsai. (1994) a CLPG gént a juh 18. kromoszóma telometriás szakaszára (a
terminális régióhoz közel) lokalizálták a szarvasmarha 21. kromoszómáján található mikroszatellitek
segítségével.
COCKETT és mtsai. (1996) a CLPG gén öröklődését tovább vizsgálva juh és szarvasmarha mikroszatellitek
felhasználásával négy genotípus, illetve két fenotípus létezését igazolták:
genotípus fenotípus
87
alkalmazása
CLPGP/clpgM (CN) callipyge
CLPGP/CLPGM (CC) normális
clpgP/clpgM (NN)
clpgP/CLPGM (NC)
P = apai allél, M = anyai allél,
C = mutáns allél, N = normális allél
Az anyai (M) mutáns allél (CLPGM) inaktív, jelenlétében az apai mutáns allél (CLPGP) is inaktiválódik. Ez a
jelenség a poláris overdominancia.
A feltételezett CLPG gén eddig nem került azonosításra, így I. típusú marker sem áll rendelkezésre a könnyű és
gyors in vitro diagnosztizálás céljára (génteszt), ami a gén tenyésztési felhasználását megkönnyítené. A 18.
kromoszómán a CLPG gén feltételezett pozíciójához közeleső területen az elmúlt évek során számos
szarvasmarha és juh mikroszatellitet lokalizáltak.
Legújabban, az eddigi eredményeket is felhasználva, LIEN és mtsai. (1999) publikálták a juh 18. kromoszóma
érintett területének kapcsoltsági térképét, amely magába foglalja a CLPG gént is (6.2. ábra). A bemutatott
kapcsoltsági térkép birtokában a CLPG génhordozó juhok azonosíthatók, de nem 100%-os pontossággal.
További, a CLPG génhez közelebbi markerekre van szükség a lókusz pontos lokalizálásához és a PCRRFLP
génteszt kidolgozásához.
6.2. ábra - A 18. juhkromoszóma callipyge szakaszának kapcsoltsági térképe. A

térképen hat mikroszatellit lókusz látható (LIEN és mtsai. nyomán, 1998)
88
alkalmazása
A far és a hosszú hátizom hipertrófiája eredményeként a callipyge fenotípussal rendelkező juhok hústermelési
mutatói lényegesen jobbak, mint normális társaiké.
Callipyge fenotípusú bárányok vágott testében a combizmok mennyisége átlagosan mintegy 15%-kal, a karaj és
lapocka mennyisége pedig mintegy 5, illetve 3%-kal nagyobb. A vágott felek zsírtartalma kb. 4 százalékkal
kisebb. A vágási hozam átlagosan 5%-kal jobb.
2.1.3. QTL-vizsgálatok
Haszonállatainkban a hagyományos szelekciós eljárásokkal évente 1–3% genetikai előrehaladás érhető el. A
hagyományos szelekcióeljárások alkalmazásának számos biológiai korlátja van, egyes tulajdonságok csak az
egyik ivarban vagy bizonyos életkorban mérhetők, gyakran igen költséges módszerekkel.
A genetikai markerek viszont bármely ivarban és életkorban meghatározhatók, nem befolyásolja azokat a
környezet és bármikor azonosíthatók. Minél közelebb van a marker a teljesítményt meghatározó génekhez
(QTL, quantitative trait loci), annál kisebb a rekombináció esélye.
A genom kapcsoltsági térképek képezik a marker használat alapját (Marker Assisted Selection, MAS). A
kishatású gének térképezése igen bonyolult, így jelenleg valószínűtlennek tűnik, hogy a hagyományos szelekciót
a MAS teljes mértékben felváltja.
Napjainkban szinte valamennyi haszonállatfajban folynak kiterjedt QTL-vizsgálatok. Számos bíztató kezdeti
eredmény született, elsősorban szarvasmarha és sertés esetén, de általános érvényű, minden populációban
egyaránt érvényes összefüggéseket nem írtak le.
A kapott marker-QTL kapcsolatok általában család, vonal vagy állomány specifikusnak bizonyultak. Ennek az
lehet a magyarázata, hogy az ún. egygénes tulajdonságok vizsgálatával szemben a QTL vizsgálatokban egy
olyan DNS szakasz markerét keressük, amely egynél több olyan gént tartalmaz, amelyek egy adott termelési
tulajdonságot alakítanak ki.
89
alkalmazása
2.1.4. A molekuláris genetikai vizsgálatok egyéb alkalmazási területei
A vércsoportokhoz és a biokémiai polimorfizmusokhoz képest, a DNS-markerek rendkívül nagy számuk és az
egyes lókuszok kifejezettebb polimorfizmusa miatt, magasabb szinten és hatékonyabban alkalmazhatók az
állattenyésztés számos területén:
• populációk genetikai szerkezetének vizsgálata,
• beltenyésztett vonalak homozigozitásának vizsgálata,
• populációk beltenyésztettségének becslése,
• őshonos (génrezerv) állományok fenntartása,
• származás-ellenőrzés,
• állományok és fajták közötti genetikai távolság becslése,
• keresztezési programok (heterózistenyésztés) tervezése,
• állateltulajdonítási peres ügyek tisztázása.
Egy speciális alkalmazási területről külön kell szólni, ez a markerek segítségével történő génátvitel (marker-
assisted introgression, MIS). Markerrel rendelkező ismert hatású gének, MIS segítségével, gyorsabban átvihetők
egyik fajtából, állományból vagy vonalból a másikba.
2.1.5. Szabadalom és licencproblémák

A molekuláris genetikai (DNS) markerek, ha azok gazdaságilag fontos tulajdonságot érintenek, csaknem mindig
szabadalmi bejelentés alá kerültek vagy kerülnek. A szabadalmi oltalom nemcsak a géndiagnosztikai
vizsgálatok elvégzésére vonatkozik, hanem keresik annak lehetőségét is, hogy az ilyen szelekció eredményeként
született állatok után licencdíjat állapítsanak meg.
A fentiek értelmében, a MAS-t alkalmazó programokban, számolni kell az esetenkénti magas licencdíjakkal is.
Ez az oka, hogy a kutatók állandó sürgetése ellenére, sok tenyésztési programban a MAS nem kerül
alkalmazásra. A genomelemzés, messze nyúló jelentősége miatt, az állattenyésztésben minden bizonnyal
nemzetközi méretű, széles körű átrendeződést fog eredményezni. Ennek alkalmazásából hazánknak sem szabad
kimaradni.
Lehetséges, hogy a MAS-t nem alkalmazók átmenetileg mentesülnek a nagynak tűnő kiadásoktól, később
viszont sokkal többet kell fizetniük, a MAS segítségével mások által előállított kimagasló értékű
tenyészállatokért, illetve az azoktól származó spermáért és embriókért.
3. Citogenetika
A citogenetika tudományterülete a genetika sejtszinten megfigyelhető jelenségeivel foglalkozik. Ezek alatt
elsősorban a különböző mikroszkópos technikákkal megjeleníthető kromoszómák, illetve sejtmagvak vizsgálatát
értjük.
A ma már számos hisztológiai, kromoszómafestési és molekuláris citogenetikai módszer igen sokrétű

megfigyelésekre ad módot. Az utóbbi technikák tették lehetővé a molekuláris és a citogenetika közvetlen
kapcsolódását, a molekuláris citogenetika kialakulását.
Az állattenyésztésben a citogenetika módszereit a kromoszóma rendellenességek felismerésére, a

domesztikációs kutatásokban, valamint a biotechnika-biotechnológia területén alkalmazzuk.
3.1. Alapfogalmak és módszerek

A kromoszómák az öröklődés DNS-ből és fehérjékből álló fizikai egységei, amelyek a gének többségét
hordozzák. Az azonos kromoszómán lokalizált gének kapcsoltan öröklődnek.
90
alkalmazása
A citogenetika alapvető eszköze a fénymikroszkóp, amely célszerűen fluoreszcens vizsgálatokra is használható.
A modern készülékeket videokamerás számítógépes képértékelő rendszerek egészítik ki. Az áramlásos
citométer olyan fluoreszcens mikroszkóp, amely a lencse előtt folyadékban áramló sejtek értékelését
automatikusan óriási (több ezer sejt/perc) sebességgel végzi. A szorterrel felszerelt készülékek különböző
sejttípusok, illetve kromoszómák elkülönített gyűjtésére is alkalmazhatók. Az elektronmikroszkópot ritkábban
használják.
Vizsgálati technikák. A kromoszómák tanulmányozására többnyire intenzíven osztódó szövetekre, sejtekre van
szükség. Sűrűn osztódó sejtek, szövetek (pl. csontvelő, embriók, egyes daganatok, meiózis, petesejtek) azonnal
vagy rövid inkubálás után vizsgálhatók („direkt preparálás”), de a legtöbb esetben 2–3 napos limfocita
(MOORHEAD és mtsai. 1960) vagy 1–2 hetes fibroblaszt-tenyészetekből nyerjük a kromoszóma-
preparátumokat.
A sejtosztódást vegyi kezeléssel (pl. kolhicin, vinblasztin) metafázisban megállítva növeljük az értékelhető
sejtek arányát, majd a kromoszómák szétterülésének javítására a sejteket hipotóniás oldatban duzzasztjuk, és
ecetsavas alkoholban fixáljuk. A fixált sejteket tárgylemezre szélesztjük, amelyen a célnak megfelelő festés után
vizsgáljuk a kromoszómákat.
A rutin preparátumokat Giemsával festjük, az osztódásokat 100–125-szörös nagyítással felkeressük, majd 1000–
1250-szeres immerziós nagyítással vizsgáljuk. A kromoszómák mérete és alakja (6.3. és 6.4. ábra) szerint az
egyes fajok sejtjeinek jellemző kromoszómakészletét nemzetközi megegyezések alapján mesterséges rendszerbe
rakják, és ezt nevezik normális kariotípusnak (6.6. táblázat).
6.3. ábra - A kromoszóma részei
6.4. ábra - A kromoszómák alaki osztályozása a centroméra helyzete alapján
91
alkalmazása
6.6. táblázat - Emlős házi- és haszonállataink normális kromoszómaszáma
Faj 2n Megjegyzés
Házinyúl (Oryctolagus cuniculus) 44
Csincsilla (Chinchilla laniger) 64
Nutria (Myocastor coypus) 42
Kutya (Canis familiaris) 78
Kékróka (Alopex lagopus) 50–48 Robertson-polimorfizmus
Vörösróka (Vulpes vulpes) 34–40 34 + 0–6 mikrokromoszóma
Vadászgörény (Putorius putorius furo) 40
Amerikai nyérc (Lutreola vison) 30
Macska (Felis catus) 38
Háziló (Equus caballus) 64
Háziszamár (E. asinus) 62
Házisertés (Sus domesticus) 38
Kétúpú teve (Camelus bactrianus) 74
Egypúpú teve (C. dromedarius) 74
Láma (Lama glama) 74
Alpaka (L. pacos) 74
Rénszarvas (Rangifer tarandus) 70
92
alkalmazása
Gímszarvas (Cervus elaphus) 68
Dámszarvas (Dama dama) 68
Kecske (Capra hircus) 60
Juh (Ovis aries) 54
Bivaly (Bubalus bubalis) 50 alfaj-polimorfizmus
Mocsári bivaly (B. b. kerabau) 48 (tandem-transzlokáció)
Marha (Bos taurus) 60
Jak (Poephagus grunniens) 60
Bali marha (Bibos banteng) 60
Gajal (Bibos frontalis) 58
Funkcionális szempontból a kromoszómák autoszómákra és gonoszómákra (testi és ivari kromoszómákra)

oszthatók. Emlősöknél a nőivar homo (2n, XX), a hímivar pedig heterogametikus (2n, XY), az X-kromoszóma
jellemzően a nagy, míg az Y a legkisebb alakok közé tartozik. A madaraknál ez fordítva alakult ki, itt a hím a
homo (2n, ZZ) és a tojó a heterogametikus (2n, ZW) ivar.
Bővebb információt adnak a különböző kromoszómasávozások, ezeket pontosabb és differenciáltabb

diagnosztizáláshoz és kutatási célból alkalmazzuk. A magasabb rendű gerincesek genomja sajátos kettős
tagozódást mutat, ami citológiai szinten is kimutatható bizonyos kezeléseket követően a kromoszómák
hosszában jelentkezőváltakozó festődési intenzitású szakaszok formájában. Az így jelentkező G- (kezelés után
Giemsa-festés, 6.5. ábra), Q- (előkezelés nélkül az előzőhöz hasonló fluoreszcens quinacrin-festődés) és R-
(kezelés után az előzőkkel nagyjából ellentétes, reverz festődés) sávmintázatok az egyes kromoszómapárokra
jellemzőek, ami lehetővé teszi azok azonosítását és a kromoszómán belüli, illetve kromoszómák közötti
átrendeződések kimutatását.
6.5. ábra - Sertéskan G-sávos kariotípusa (HIDAS A., 1996)
93
alkalmazása
A C- (centroméra-, 6.6. ábra) és az N- (nukleoluszorganizáló régió) sávok egyes kromoszómák (pl. ló X),
polimorfizmusok és átrendeződések felismerésében segítenek.
Molekuláris citogenetikai eszközök (in situ DNS-hibridizáció): A kétszálú DNS egy-egy egymást kiegészítő,
komplementer szálra bontható, amelyek azután specifikusan újra egyesíthetők (renaturálhatók).
Amennyiben az egyik szálat jelzett specifikus DNS-próbával hibridizáljuk (fluoreszcens in situ hibridizáció:
FISH), akkor a próbának megfelelő komplementer szakasz jelenléte és kromoszómában elfoglalt helye
kimutathatóvá válik. Egyszerre több eltérő jelölésű próba is alkalmazható. A sávozással kombinálva ezzel a
módszerrel a hibridizációs jeleket bizonyos kromoszómák konkrét régióihoz rendelhetjük (fizikai
géntérképezés).
94
alkalmazása
A molekuláris citogenetika korszerű eszköztárának köszönhetően ma már nem kell feltétlenül osztódó
szövetekből metafázisos kromoszóma-preparátumokat készíteni, hanem megfelelő DNS-próbákkal, próba
keverékkel más osztódási stádiumokban lévő sejtmagvakban is kimutathatók a kromoszómák számbeli, esetleg
szerkezeti elváltozásai is (interfázisos citogenetika).
3.2. Kromoszóma-polimorfizmusok és rendellenességek

A „normál kariotípus”-tól való eltérések két csoportját aszerint különböztetjük meg, hogy jelenlegi ismereteink
szerint hátrányos következményekkel járnak-e vagy sem, de az elkülönítés egyes esetekben vitatott lehet.
Viszonylag gyakoriak az Y-kromoszóma eltérő méretű és alakú változatai és az aktív genetikai információt nem
tartalmazó C-sáv pozitív régiók eltérő méretű változatai (6.6. ábra).
6.6. ábra - Sertés C-sávos metafázisa (a 15. és 16. kromoszómák polimorf változatai;
HIDAS A., 1996)
A polimorf változatok sporadikus előfordulásúak, vagy a fajon belül egyes csoportokra jellemzőek (alfaj-
polimorfizmusok, „chromosomal races”).
Egyes esetekben bizonyított, másokban feltételezhető, hogy a különböző kariotípusú fajok/alfajok keresztezése
révén létrehozott heterozigóta hordozóknál kiegyensúlyozatlan gén- és kromoszómakészletű haploid sejtek és
embriók jöhetnek létre, amelyek elhalása gazdasági kárt okozhat!
A kromoszóma-rendellenességek hátrányosak (embrionális veszteségek, többszörös fejlődési rendellenességek,

csökkent szaporaság, meddőség) vagy más fajokban (pl. egér, ember) ismert analógiák alapján annak
tekinthetők.
A kromoszóma-rendellenességek csoportosítása
95
alkalmazása
1. Számbeli rendellenességek
Euploidia (a teljes kromoszómakészlet száma tér el a normál diploidtól):
Haploidia (1n, parthenogenezis, ivarsejtekben és hereméhekben normális!)
Poliploidia (tri-, tetra-, hexa- stb. ploidiák = 3n, 4n, 6n stb.).
A triploidok diploid petesejtből vagy dispermiából eredhetnek.
Aneuploidia (egyes kromoszómák száma tér el a normál kettőtől)
Triszómia (2n+1)
Monoszómia (2n-1)
Autoszómális és gonoszómális (pl. X0, XXX, XXY, XYY) heteroszómiák
2. Strukturális rendellenességek (kromoszómatörések után)
Deléció: kiesés (a kromoszóma egy részének elvesztése).
Duplikáció: megkettőződés.
Inverzió: egy kromoszómarész 180˚-os rotációja.
Pericentrikus: a centroméra is a megfordult szakaszban van, a kromoszóma alakja változhat.
Paracentrikus: a centroméra nem érintett, a kromoszóma alakja nem változik. Gyűrű-kromoszóma: A telomérák
elvesztése után a kromoszóma gyűrűvé zárul. Transzlokációk: egyes szakaszok kromoszómák közötti
átrendeződése. Reciprok transzlokáció: két kromoszóma részeinek kölcsönös cseréje.
Centrikus fúzió vagy Robertson-transzlokáció. Valójában az „egykarú” akrocentrikus kromoszómák speciális

reciprok transzlokációja, amelynek során két nem homológ kromoszóma törése a centroméra közvetlen
közelében történik. A létrejövő (szub)metacentrikus kromoszóma két egykarú kromoszóma centromérnél
történő fúziójának tűnik (6.7. ábra), C-sávozással új mutációk esetében lehet di- vagy monocentrikus, a régi
eredetű öröklődőknél jellemzően monocentrikus. A párhuzamosan képződő másik transzlokácós kromoszóma
igen apró, jelentéktelen mennyiségű genetikai anyagot hordoz és igen hamar elvész a sejtosztódások során, így a
kromoszómaszám csökken.
Tandem transzlokáció: egy akrocentrikus kromoszóma egy másik kromoszóma telomerikus végéhez
csatlakozik, a kromoszómaszám csökken.
Inszerció: egy kromoszómarész beépülése egy másik kromoszóma intersticiális részébe.
Komplex transzlokáció: kettőnél több kromoszóma, illetve azok részei szerepelnek a változásokban.
3. Vegyes kariotípusok (különböző kariotípusú sejtek ugyanabban az egyedben)
Mozaicizmus: egy zigótából későbbi mutációk révén alakul ki.
Kimérizmus: több zigótából származó sejtek keveredése révén jön létre.
Elsődleges: implantáció előtt vagy alatt történik (két ikerpetesejt egy zónában, vagy sarkitest-termékenyülés,
esetleg két hólyagcsíra egyesülése az implantáció során, mikromanipulációval létrehozott mesterséges kimérák).
Másodlagos: implantáció után (a placenták ereinek összenövése révén, pl. a szarvasmarha freemartin-
szindrómája esetében).
Harmadlagos: születés után (pl. a daganatsejtek természetes átoltása a kutya nemi szervi daganata, a Sticker-
szarkóma eseteiben vagy mesterségesen vérátömlesztés, csontvelő- és szervátültetések révén).
4. Eltérő kromoszómális és küllemi ivar
96
alkalmazása
Fordított nem: 2n, XX hím álhermafroditák (herék és hím küllem). Öröklésmenete háziállatokban általában
autoszomális recesszív, de emberben és egérben lehet X-hez kötött domináns is (YX mini-transzlokáció).
Tesztikuláris feminizáció: 2n, XY, hasűri herék, női küllem. Az X-kromoszómán lévő génmutáció miatt a sejtek
androgénre érzéketlenek.
XY-gonád diszgenézis: 2n, XY, az előzőhöz hasonló, de kevéssé differenciált hasűri gonádok, női küllem.
Funkcionális alapon spontán és öröklődő rendellenességeket különböztetünk meg, ezek példáit az egyes,
gazdasági fontosságuk sorrendjében felsorolt fajoknál említjük.
Szarvasmarha. Fajra jellemző kromoszómaszáma 2n = 60. A kariotípus kirakása sávozás nélkül nem
lehetséges, mivel az 58 akrocentrikus autoszómából áll, míg az X-kromoszóma nagy szubmetacentrikus, az Y-
kromoszóma pedig polimorf: a legtöbb európai eredetű fajtában szubmetacentrikus (a charolais-ben és a hegyi
tarkákban nagyobb, másokban, így a magyar szürkében, maremmanban, holstein-frízben és fehér-kék belgában
kisebb), a jerseyben metacentrikus, míg a zebu alfajban jellemzően akrocentrikus.
A kariotípusban esetleg előforduló metacentrikus autoszómák már közvetlen mikroszkópos megfigyeléssel is

nagyon feltűnőek, így a fajban talált centrikus fúziók magas arányának technikai oka is lehet. Az 1/29 centrikus
fúzió (6.7. ábra) volt az első háziállatban leírt öröklődő kromoszóma-rendellenesség, amelyet világszerte több
mint 70 fajtában megtaláltak, ezért feltételezik, hogy már az őstulokban is jelen lehetett. A 70-es években
indultak meg egyre több országban a rutinvizsgálatok, amelyeket az állatok magas egyedi értéke mellett a
mélyhűtött sperma általános használata és nemzetközi forgalma is indokolttá tett. A hordozók külleme,
súlygyarapodása és laktációs termelése meghaladja az átlagot, ami a csökkent szaporasággal fennálló negatív
korrelációkkal magyarázható és rendellenességre történő szelekciót eredményezhet! Hazai vizsgálataink szerint
a heterozigótahordozó tenyészbikák spermájának mennyisége, laboratóriumi minősítése, mélyhűthetősége és
fertilitása nem mutatott eltérést. Svédországban fiatal szelektálatlan bikáknál csökkent fertilitást írtak le, de
ennek mértéke jelentősen kisebb volt, mint a nőivarban. A heterozigótahordozók borjaik felében örökítik a
kiegyensúlyozott terheltséget. A nőivarú magyar tarka hordozók 30%kal gyakrabban ivarzottak vissza, ciklusuk
hossza normális volt. A két ivar közötti eltérést a hím és a női meiózis eltérő menete és a sokmillió ondósejt,
illetve azok előalakjai közötti szelekció magyarázhatja. Hordozó szülőktől származó kiegyensúlyozatlan
kromoszómakészletű blasztocisztákat találtak, de a vetélések aránya nem nőtt meg, ami korai implantáció előtti
veszteségekre utal. Az 1/29 transzlokáció elterjedésében szerepet játszott, hogy a látszólagos előnyök miatt a
hordozók nagyobb eséllyel váltak tenyészbikává és bikanevelő tehénné. Tenyészállatokkal és mélyhűtött
spermával számos esetben került be további fajtákba és országokba. Magyarországra bizonyítottan a
maremman, bajor tarka, montbeliard, svéd vörös-fehér, blonde d’Aquitaine és charolais fajtákkal importáltuk. A
mesterséges termékenyítésben használt bikákat 1975 óta vizsgáljuk, a strukturális kromoszóma-
rendellenességek hordozóit tárolt spermájukkal együtt selejtezik, így azóta a borjak csak anyjuktól örökölhettek
rendellenességeket, amelyek gyakorisága generációnként feleződött. A magyar szürke szarvasmarhába egyetlen
egy 1971-ben importált maremman bikával került be a rendellenesség, mintegy ezer állat vizsgálatával és
mindkét ivarú hordozók selejtezésével az 1970-es évek végére elvégeztük a mentesítést.
6.7. ábra - 1/29 centrikus fúzió (Robertson-transzlokáció) maremman × magyar szürke

bikában (KOVÁCS A., 1984)
97
alkalmazása
Annak is technikai oka lehet, hogy a fajban viszonylag kevés reciprok transzlokációt közöltek. Az amerikai
borzderes fajtában talált 1/8/9 komplex ciklikus transzlokáció (a három kromoszóma eltérő méretű telometrikus
részei körbe cserélődtek) mindkét ivarban a fertilitás óriási mértékű csökkenésével járt, így beavatkozás nélkül
sem válhatott volna gyakorivá.
A szarvasmarha jellegzetessége, hogy az ikrek közötti placenta összenövések révén hemopoetikus őssejtek és
hormonok jutnak át, így a vegyes ivarú ikerpárok tagjainak limfocita osztódásaiban az esetek 94%-ában XX/XY
kimérizmus mutatható ki. Az ilyen üszők csaknem kivétel nélkül meddők (freemartin-szindróma), míg a bikák
normális fertilitásúak lehetnek. Ha a vegyes ivarú ikervemhesség a bika-magzat korai elhalása miatt rejtve
marad, az üsző limfocitának kromoszómavizsgálata diagnosztikai és kórjóslati értékű.
Az ivari kromoszómák számbeli rendellenességei szarvasmarhában rendkívül ritkák.
Sertés. Fajra jellemző kromoszómaszáma 2n = 38. A kromoszómapárok többségének egyedi azonosítása

konvencionális festéssel is könnyű és a szerkezeti átrendeződések is viszonylag könnyen felismerhetők. Talán
ezért van, hogy ebben a fajban írták le a legtöbb reciprok transzlokációt. Általában nem okoz küllemi eltérést,
mivel a diploid genetikai anyag dózisában nem történik változás. Az ondó szokásos laboratóriumi vizsgálatai
sem utalnak rendellenességre, de az alomszám mintegy a felére csökken. A jelenség oka az, hogy a meiózis
során a reciprok transzlokációban érintett kromoszómapárok szegregációja a Mendel-szabályok szerint
kiegyensúlyozatlan genetikai állományú gaméták képződéséhez is vezet. Ezek részvétele általában zavartalan a
termékenyülésben, de olyan kiegyensúlyozatlan génállományú embriókat képeznek, amelyek korán elhalnak. A
jelenség súlyosabb következménye, hogy a transzlokációs, rendellenes kromoszómák kiegyensúlyozott
kombinációban örökítve nem zavarják sem az embrionális, sem a későbbi egyedfejlődést, így átörökíthetők,
sokszorosíthatók a következőgenerációkban. Ennek annál is inkább megvan a veszélye, mert könnyen
98
alkalmazása
kontraszelekció alakulhat ki, ugyanis a kisebb almok egyedei jobb küllemük és súlygyarapodásuk révén eséllyel
kerülhetnek továbbtenyésztésre! A kontraszelekció veszélye különösen ott magas, ahol a szelekcióban nem
fektetnek kellőhangsúlyt a szaporaságra és/vagy nem végeznek alomkiegyenlítést. A gyakorlatban sűrűn
előforduló kevert spermás termékenyítés is segítheti a rendellenesség felszaporodását az állományokban. A
jelenség gyakorlati súlyát mutatja, hogy a rutinszerűen ellenőrzött, csökkent alomszámot mutató tenyészkanok
50%-ában sikerült különféle reciprok transzlokációkat kimutatni. Sertésben viszonylag gyakori az autoszomális
recesszív öröklésmenetet követő fordított nem. A rejtettheréjű hím álhermafroditák gyakorlati körülmények
között nehezen ivartalaníthatók, társaikat ugrálják, húsuk az ivari szag miatt csökkent értékű. Az esetek
gyakorisága az ilyen utódok apjának és anyjának selejtezésével csökkenthető.
Ló. Fajra jellemző kromoszómaszáma 2n = 64. A kariotípus felállítása igen nehéz, ugyanis a kromoszómák
magas száma mellett sok a kisméretű alak. Ez lehet az oka, hogy igen kevés autoszomális rendellenességet írtak
le. Írországban egy rendellenes viselkedésű csikóban 17-es triszómiát írtak le, a FISH alapján kiderült, hogy ez a
kromoszóma megdöbbentő azonosságot mutat az ember 21-esével, így az eset a Down-kór megfelelőjének
tekinthető.
Az elsődlegesen meddőkancák mintegy a fele 63, X0 kariotípusú, az első hazai esetet 2002-ben ismertették. Az
X-monoszómia emberben is hasonló gyakorisággal fordul elő (Turner-szindróma). Az ilyen kancák az átlagnál
kisebb termetűek, inaktív petefészkük sima felületű, ivari ciklusuk nincs (elsődleges meddőség). Ez a
rendellenesség könnyen megállapítható, ugyanis a megfigyelhető kromoszómaszám csak 63. Az autoszomális
monoszómiák súlyos következményekkel (embrionális elhalás, többszörös fejlődési rendellenességek) járnak,
ezért szinte bizonyos, hogy a meddő kancák 63-as kariotípusa X-monoszómiát jelent. C-sáv technikával a ló
kariotípusában egyedül az X-kromoszóma mutat kettő, a szokásos centromérikus mellett még egy sávot a hosszú
karon, ami kétségtelenné teszi a diagnózist.
Lóban leírták a tesztikuláris feminizációt (tfm) és XY-gonád diszgenézist is. A tfm recesszív génjét a
heterozigóta-hordozó termékeny XX+-kancák örökítik, homozigóta kanca és hordozó mén nincs (6.9. táblázat).
6.9. táblázat - A tesztikuláris feminizáció öröklésmenete
♀ ♂ X Y
X XX (normális kanca) XY (normális mén)
X+ X+X (hordozó kanca) X+Y (meddőkanca)
Az állatorvosi klinikai munkát kiegészítve az értékes állatok kromoszómavizsgálata megerősítheti a diagnózist

és döntő lehet a kórjóslat felállításában, megelőzheti az X0-kancák felesleges kezelési és termékenyítési
költségeit és segítheti az öröklődő tesztikuláris feminizációtól való mentesítést.
Juh. Fajra jellemző kromoszómaszáma 2n = 54. A kariotípus annyiban tér el a szarvasmarháétól, hogy a 3
legnagyobb kromoszómapár meta-, míg az X-kromoszóma akrocentrikus, az Y pedig apró pontszerű. A
kromoszómák interkaláris sávozással mutatott mintázata igen nagy homológiát mutat a szarvasmarháéval. A
kétkarú kromoszómák karjaiban is jól felismerhetők a szarvasmarha megfelelő egykarú kromoszómái. A
kromoszóma-rendellenességek ritkák. Az Új-Zélandon talált három különböző centrikus fúzióval kapcsolatosan
nem észlelték a fertilitás csökkenését, míg a Németországban leírt reciprok-transzlokáció esetében ez kifejezett
volt. Néhány meddő hipogonádiás kosban az emberi Klinefelter-szindrómának megfelelő55, XXY eseteket is
leírtak.
Kecske. Fajra jellemző kromoszómaszáma 2n = 60. Autoszómái a szarvasmarháéihoz, gonoszómái a juhéihoz

hasonlóak. Néhány öröklődő centrikus fúziót is leírtak, de a faj specifikus problémája a szarvatlansággal
kapcsoltan öröklődőfordított nem. A szarvatlanság a többi kérődzőhöz hasonlóan dominánsan öröklődik és P-
(polledness-)génje itt is az 1. kromoszómán, de a rokon fajoktól eltérő lókuszon található. A P- és a recesszív
sxr- (sexreversal-)gének szétválását több ezer állaton egyszer sem észlelték, ami azonosságukkal vagy igen
szoros (közvetlen) kapcsoltságukkal magyarázható. Szarvatlan kecskefajta nincs, mert a létrehozására
megkezdett kísérletek a második generációtól egyre halmozódó hím álhermafroditák miatt világszerte kudarcba
fulladtak. A rendellenesség kártételei a sertésnél ismertettekkel azonosak. Gyakorlati tanács: ne párosíts
szarvatlant szarvatlannal!
99
alkalmazása
Baromfifélék. A madarak kariotípusára jellemző, hogy az emlősökéhez képest sejtenként kb. feleannyi
genetikai anyag szerveződik jóval nagyobb számú kromoszómába. Általában a madár kariotípusok 70–80
közötti diploid kromoszómaszámmal épülnek fel. Ezek közül általában csak 5–8 pár kromoszóma vizsgálható
(makrokromoszómák), míg a többi a fénymikroszkóp felbontóképességének határáig folytonosan csökkenő
méretű, többnyire meghatározhatatlan alakú, azonosíthatatlan mikrokromoszóma. A baromfifélék csekély
egyedi értékkel és rövid termelési ciklussal bírnak, ezért egyedi vizsgálatuk nagyobb számban ritkán történt.
Ennek megfelelően igen kevés kromoszóma-rendellenességet írtak le, részben kísérletekben indukált mutációk
révén fellépett transzlokációkat. Érdekes jelenség azonban, hogy ellentétben az emlősökkel, elég jól tolerálják a
triploidiát. Az ilyen egyedek gyakran megérik a felnőttkort, ivaruk hím, vagy interszex az ivari
kromoszómakészlettől függően, de meddők.
Mivel a baromfifélék embriói igen könnyen hozzáférhetőek, ezek kromoszóma rendellenességeiről jóval több
információnk van, mint az emlősökéről. Az embriókban előforduló rendellenességek nagyrészt számbeli
eltérések. Elsősorban az anyai meiózis hibájából (diploid petesejt) eredő triploidia, a szám feletti
(termékenyítésben részt nem vevő) ondósejtek osztódásából kialakuló haploid sejtvonal megjelenése az embrió
alakításában és a rendellenes sejtosztódásokból képződő tetra- vagy poliploid sejtvonalak a leggyakoribb
rendellenességek, amelyek az esetek nagy részében igen korai (1–4 napos keltetési idő) embrióelhalást okoznak
(6.8. ábra). Gyakoriságuk 1–15% lehet a keltetett tojások arányában és genetikai meghatározottságot mutat, a
húsra szelektált vonalakban nagyobb (8–15%), tojó vonalakban kisebb (1–4%). Érdekes módon a tojásrakás
beindulásakor jóval nagyobb arányban képződnek rendellenes kariotípusú embriók, mint a tojóciklus későbbi
szakaszaiban, vagy a második tojóidőszakban. Feltehetően a tyúk ivarérése körüli endokrin változások okozzák
a nagyobb gyakoriságot.
6.8. ábra - A házityúk normális diploid (balra) és triploid kariotípusú sejtosztódása

(HIDAS A. felvétele)
3.3. Domesztikációkutatás
A különböző fajok citogenetikai összehasonlítása értékes információkkal szolgál. Már a hagyományos festés is
meglepőadatokat eredményezett, a vizsgálati módszerek tovább finomodtak a sávtechnikák, majd a molekuláris
citogenetika (zoo-FISH) bevezetésével. Az emberi és állati kromoszómák nagy szegmensei meglepő
azonosságot mutatnak, így az emberi géntérképezés előrehaladása meggyorsítja a haszonállatokét is, mert a
humán próbák egy része azok preparátumain is használható.
Haszonállataink egyes rokonai eltérő kariotípusuk alapján nagy valószínűséggel kizárhatók az ősök sorából:
A mongóliai vadló (Equus przewalskii) több mint 100 egyedénél egységesen 66 kromoszómát és a házilóban
ismeretlen C-sáv polimorfizmusokat is találtak. A háziló kariotípusa valamennyi vizsgált fajtánál – a mongol
100
alkalmazása
házilónál is – 64 kromoszómából áll. Egyedül az iráni kaszpi miniatűr lovak között találtak néhány 65-ös
egyedet, amelyek kariotípusa a csökkent fertilitású Przewalski × háziló F 1 hibridekével azonos.
Ez a gyenge szaporaságú fajta küllemileg nem hasonlít a Przewalski-lóra, lehet hogy
párhuzamos evolúció történt? A legkorábbi háziló leleteket Mongóliától és Kínától nyugatabbra (Ukrajna,
Türkmenisztán és Kazahsztán területén) találták, az ottani vadlovak azóta kihaltak.
A háziszamár kariotípusa (2n = 62) azonos az afrikai vadszamarak két megmaradt, szomáli és núbiai alfajáéval.
Az onáger (2n = 56) és a többi ázsiai félszamár (Equus hemionus alfajok) kariotípusa ettől jelentősen eltér és a
háziszamárral létrehozott hibridjeik terméketlenek. A csonttani eltérésekkel együtt mindez teljesen kizárja az
ázsiai félszamarak szerepét. A suméroknak a fennmaradt ábrázolások szerint voltak szelíd onagerei, de a háziló
ezeket később kiszorította.
Az F1öszvérek kromoszómaszáma 63 és jellemzően meddők. Néhány termékeny kancáról írtak, ezek közül
három kínai esetet genetikai vizsgálatokkal is meggyőzően bizonyítottak.
A házisertés kromoszómaszáma valamennyi vizsgált fajtában, így a mangalicában is 38, míg a vadsertések alfaj-
polimorfizmusokat mutatnak. A legtöbb Sus scrofa alfaj kromoszómakészlete a házisertésével azonos, míg az
európai Sus scrofa scrofa és a kazahsztáni S. s. nigripes esetében két különböző centrikus fúzió eredménye. A
diploid érték 36. Jugoszláviában, a Szovjetunióban, Ausztriában és Lengyelországban hibrid zónákat is leírtak,
ahol 36, 37 és 38-as kromoszómaszámú egyedek vegyesen fordultak elő.
Feltételezik, hogy a sertést két génközpontban, Délkelet-Ázsiában és Kelet-Európában, Nyugat-Ázsiában

domesztikálták, ahol ma is 38-as kariotípusú alfajok élnek. Egyes hibrid-konstrukciókba a vadsertést is
bevonják, ilyenkor célszerű lenne 38-as egyedeket és esetleg délebbi, nem szezonális szaporodású alfajt
választani.
A házijuh kromoszómaszáma minden vizsgált fajtacsoportban (rövid farkú, hosszú farkú, zsírfarkú és zsírfarú)
54. Az ázsiai vadjuhok közül a nyugat-ázsiai vörös vadjuh (ázsiai muflon, Ovis orientalis) kariotípusa ezzel
azonos, közeli rokonságuk régészeti (a legkorábbi házijuhleleteket Észak-Irak területén találták), csonttani és
immungenetikai alapon is bizonyított. A Ciprus, Szardínia és Korzika szigeteken található muflonok feltehetően
a domesztikáció kezdeti fokáról visszavadult populációk. Az argálik (O. ammon alfajok) kromoszómaszáma 56,
az arkáloké (O. vignei alfajok) pedig 58, így valószínűleg nem ősei a házijuhoknak. Az amerikai vadjuhok (O.
canadensis) földrajzi alapon sem lehetnek a házijuh ősei, mellyel csak ritkán keresztezhetők, mert immunológiai
összeférhetetlenség miatt általában elvetélik a hibrideket. Érdekes, hogy kariotípusuk azonos a házijuhéval, amit
párhuzamos kromoszóma evolúcióval magyaráznak.
Az ázsiai vadbivaly (Bubalus arnee) alfajai között 50-es és 48-as kariotípusúak is ismertek. A házibivalyok
kariotípusa kétféle: a nyugati fajtacsoporté („river buffalo”) 50, a kelet-ázsiaié („swamp buffalo”, vagy kerabau)
pedig 48 kromoszómából áll. A különbség oka tandem-transzlokáció, ennek és a morfológiai eltérések
(szarvállás, testarányok, színek) alapján feltételezhető, hogy két helyen két külön alfajt domesztikáltak.
Délkelet-Ázsiában az utóbbi harminc évben milliós nagyságrendben keresztezik a kerabaut indiai murrah
bikákkal. A 49-es kromoszómaszámú F1 állatoknál jelentős heterózis mutatkozik a hús-, a tej- és az
erőtermelésben. A haszonállat-előállítás indokolt lehet, de a későbbi generációkban a szarvasmarha 1/29
transzlokációjához hasonlóan a heterozigóták csökkent szaporaságával kell számolni!
A szarvasmarhában az Y-kromoszóma alfaj és fajta-polimorfizmusát már ismertettük. Az afrikai házimarhák

eredetileg az európaiakkal rokonok, a púpos „szanga” fajták keletről bekerült zebuk, az Y-kromoszómák
tanúsága szerint főleg bikák hatására alakultak ki.
A házilúd és a kínai hattyúlúd 4. kromoszómájának alaki eltérése megerősíti, hogy azok két külön vad őstől
(Anser anser és A. cygnoides) származnak. Ezt a polimorfizmust hazánkban és Lengyelországban egyszerre
fedezték fel és nem találtak problémát a hibrid eredetű előforduló heterozigótáknál (6.9. ábra) kubáni fajtában
6.9. ábra - A 4. kromoszóma polimorfizmusa kubáni lúdban
101
alkalmazása
3.4. A citogenetika alkalmazása a biotechnológiában

Mivel az emlősöknél a hímivar a heterogametikus (2n, XY), a haploid ondósejtek 50%-a nő (1n, X), 50%-a pedig
hímivarú (1n, Y). A két gonoszóma eltérő mérete miatt a nőnemű ondósejtek több DNS-t tartalmaznak. Johnson
és mtsai. az USA-ban DNS-specifikus fluoreszcens festés után áramlásos citométerrel végzett mérés és
szortírozás után 95%-os tisztaságú X- és Y-ondósejt populációkat állítottak elő és eljárásukat szabadalmaztatták.
Az ilyen termékenyítő anyagokból a várt arányban születtek a hím és nőnemű utódok (szarvasmarha, nyúl,
sertés). A probléma az, hogy az előállítás mennyiségi szempontból korlátozott és az ondósejtek
termékenyítőképessége csökken, amelyeknek a gyakorlati igénynek megfelelően még a mélyhűtésen is át kell
esniük. A kis Y-kromoszómájú bikák spermája alkalmasabb lehet az elkülönítésre, amelynek arányát még az
egyes autoszómák C-sáv polimorfizmusai is befolyásolhatják. Az X- és Y-ondósejtek szortírozására beállított
102
alkalmazása
üzemmódban csak azok teljes DNS-tartalmát mérik, így egyes kromoszóma-rendellenességek zavart okozhatnak
(a komplex transzlokációt hordozó bika kezeletlen ejakulátumaiban az ondósejtek 75%-át nőivarúnak mérték).
Az áramlásos citometria az egyes normális és abnormális kromoszómák felismerésére és szortírozására is

alkalmas. Az így vagy mikromanipulációval izolált identikus kromoszómák és azok részeinek DNS-e PCR-
technikával in vitro sokszorosítható és jelölésével specifikus próbák állíthatók elő. A DNS-próbák egy része más
fajokon is használható, így a szarvasmarha X- és Y-ondósejtek azonosítására jakból készítettek kettős jelölésű
koktélt.
A DNS bizonyított mennyiségi eltérése alapján a kétféle ondósejt között méreteik (térfogat, fejfelület), súlyuk és
fajsúlyuk (a DNS nehezebb a fehérjéknél), sebességük és élettartamuk (a nőivarúak lassúbbak lennének, de
tovább mozognának) eltéréseit is valószínűsítették.
Feltételezik az Y-hoz kötött (H-Y és más) felületi antigéneket, de ezek specifikus kimutatását, illetve az Y-
ondósejtek specifikus immobilizását csak néhány amerikai (USA, Brazília) csoport írta le, eredményeiket
máshol nem tudták megerősíteni. Centrifugálással nem értek el eredményt (LINDAHL, FOOTE és mtsai.).
Ülepítéssel nyúlon és szarvasmarhán az NSZK-ban (BHATTACHARYA, SCHILLING), az NDK-ban
(KNAACK) és Magyarországon (IVÁNCSICS ) 2/3 rész bika, illetve üszőarányt értek el a felső, illetve az alsó
frakciók felhasználása után, de az eredmények ismételhetősége bizonytalan volt. SARHADDI, IVÁNCSICS és
GERGÁTZ juhokon ennél valamivel kisebb eltérésekről számoltak be.
A bármely módszerrel végzett elkülönítési kísérletek ma már nem csak termékenyítéssel, de áramlásos
citometriával, illetve az X-, illetve Y-kromoszómákra specifikus fluoreszcens in situ hibridizációval (FISH) is
ellenőrizhetők. A két ivari kromoszóma együttes FISH-jelöléséről szarvasmarhán elsőként 1998-ban egy
hazánkban tartott konferencián számoltak be (HAS-SANANE és mtsai.).
RÉVAY és mtsai. a módszert élő/elhalt és akroszóma festéssel kombinálva kidolgozták a spermiumok

ivararányának és minőségének együttes ellenőrzését (6.10. ábra). A keneteken az élő X-és Y-bikaondósejtek
fejfelületében nem találtak eltérést.
6.10. ábra - Az X- és Y-kromoszómák felismerése bikaondósejtekben fluoreszcens in situ

hibridizációval (FISH). (RÉVAY és mtsai., 2001)
103
alkalmazása
Az embriószexálásban a kromoszómavizsgálatok (hagyományos preparálás és FISH) háttérbe szorultak, mert a

PCR-nél drágábbak és lassúbbak, több sejtet igényelnek, és értékelési arányuk is alacsonyabb.
A kromoszómavizsgálatok döntőjelentőségűek a mesterségesen létrehozott különböző XX/XY, illetve fajkimérák

ellenőrzésében. Tarkowski 8-sejtes embriók fúziójával XX/XY egereket hozott létre, amelyek hímek voltak és
ondósejtjeik az XY-sejtvonalból származtak. Kimérákat már sejtvonalakból is létrehoztak. NAGY ANDRÁS
csoportja Torontóban a kétsejtes egérembriókat két sejtjük elektrofúziójával tetraploidizálta, így azok sejtjei
később csak az extraembrionális szövetek (placenta) kialakulásában vehettek részt és az utódok a világon
először a bevitt tenyésztett diploid sejtekből születtek. Alacsonyabb rendű állatokban a növényekhez hasonlóan
olyan változások is indukálhatók, amelyek emlősökben és madarakban azok életével vagy szaporodásával
összeegyeztethetetlenek.
A triploid halak (lazac, tilápia) és kagylók (ausztráliai osztriga) termelése meghaladja a diploidokét. Hazánkban
a világon elsőként hoztak létre hormonkezeléssel olyan termékeny 2n, XX hím pontyot, amelynek minden utóda
nőstény lett. Ennek gyakorlati jelentősége lehet, mert a nőstények ivarérése később következik be, így
súlygyarapodásuk kedvezőbb.
104
7. fejezet - Populációgenetika
A populációgenetika a kvantitatív és kvalitatív tulajdonságok öröklődési szabályait matematikailag elemző és
leíró tudományág, a mendeli genetika továbbfejlesztése a génelmélet alapján.
A klasszikus populációgenetika a generatív öröklődés szabályait veszi figyelembe, és vizsgálata a kromoszómán

belüli, a gének által irányított öröklődésre terjed ki. Így szabályai az ideális diploid populációra vonatkoznak. A
modern populációgenetika részletesen tárgyalja a plazmatikus öröklődést, az anyai hatást, a poliploidia és az
aneuploidia problémakörét és az időbeliséget.
Két lényeges jellemzője közül az egyikre HORN A. (1970) irányította rá az állattenyésztők figyelmét. A
populációgenetika a populációk genetikai szerkezetével foglalkozik, és elemzi a populációkban végbemenő
fejlődést (populációdinamika). Másik jellemzője – szemben a mendeli genetikával –, hogy a minőségi
tulajdonságokat nem az egyed, hanem a populáció szintjén vizsgálja, így a kapott eredmények adott populáció
egészére (átlagára) vonatkoznak.
A gazdasági állatok tenyésztése szempontjából az alkalmazott genetika egyes ágai között a populációgenetika –
amely magában foglalja a mendeli (klasszikus), a molekuláris, a cito- és az immunogenetika speciális területeit
is – megkülönböztetett jelentőségű és hosszú ideig az is marad. A populációgenetika módszere a kvalitatív
tulajdonságok öröklődési szabályainak elemzésénél az elemi algebra, a kvantitatív tulajdonságoknál pedig a
matematikai statisztika, elsősorban a variancia- és a regresszióanalízis. Logikai vizsgálati módszere deduktív.
A korszerű állattenyésztésben – mind a nemesítés, mind pedig az árutermelés területén – egyrészt egyedekkel,
másrészt állatállományokkal, azaz populációkkal dolgozunk. Napjainkban – a modern technikai feltételek
birtokában – a nagy genetikai értékű tenyészállatok nagy létszámú ivadékpopulációt hoznak létre, ennélfogva:
• elengedhetetlen az egyedek genotípusának és fenotípusának mélyreható és megbízható ismerete és
• nélkülözhetetlen örökítő- (tenyész-)értékük megállapítása az általuk létrehozott populációk szintjén!
A populációgenetikai szemlélet vezetett az egyes populációk értékének reális összehasonlításához, hiszen az

állatitermék-előállítás szempontjából fontos tulajdonságok csaknem mindegyike mennyiségi tulajdonság.
1. Kvalitatív és kvantitatív tulajdonságok

összehasonlítása
1.1. A mérés lehetőségei
A minőségi (kvalitatív) tulajdonságok túlnyomó többségükben az egyed megjelenéséhez, jellegéhez
kapcsolódnak (pl. a kültakaró színe, külard [culard] jelleg, szarvaltság stb.), vagy „belső környezetükkel”
függnek össze (vércsoportok, öröklődő betegségek, rezisztencia, viselkedés stb.). Következésképpen – a szó
klasszikus értelmében – hagyományos módon általában nem mérhetők.1 Ezzel szemben a mennyiségi
(kvantitatív) tulajdonságok (tej-, hús-, tojás-, gyapjútermelés stb.) – erre utal az elnevezésük is – az egyeden
mérhetők, számszerűsíthetők és mértékegységgel jellemezhetők. Így adott tulajdonságra és egyedre – objektív
mérés eredményeként – megadható egy abszolút, a szokásos mértékegységekben kifejezett érték.
Ezt az értéket tekintjük az egyed adott tulajdonságra vonatkozó teljesítményének, populációgenetikai

értelemben ez a fenotípusos érték, illetve a fenotípus. Ilyen mérhető, tehát mennyiségi tulajdonság például a napi
súlygyarapodás, a fejési sebesség, az alomszám stb.
1.2. Gazdasági jelentőség

A minőségi tulajdonságok gazdasági jelentősége többnyire másodlagos, és gyakran nincs pénzben kifejezhető,
vagy pénzre váltható értéke. Akadnak azonban közöttük olyanok is, amelyeknek felismerése és tudatos
1
A szokásos mértékegységekkel nem fejezhetők ki (db, kg, cm, stb).
105
Populációgenetika állattenyésztési
alkalmazása
alkalmazása a nemesítésben tetemes anyagi előnyt hozott (pl. az ivari kromoszómához kötött színöröklés
felismerése a tyúkfaj esetében). Gazdasági szempontból a mennyiségi tulajdonságok szerepe mindig igen
jelentős, bár fontossági sorrend közöttük is felállítható.
1.3. Változatosság (variancia)

A minőségi tulajdonságok esetében, az egyedek közötti variancia (részletesebben a 7.7.2 fejezetben) adott
populáción, fajtán belül diszkontinuens.2 Így csak nagyon kisszámú, jól definiált kategória alapján lehet az
egyedi különbségek alapján az állatokat csoportosítani. Például a holstein-fríz szarvasmarhafajtában a kültakaró
színére, mint minőségi tulajdonságra csak két kategória állítható fel: fekete tarka vagy vörös tarka. Ennek
alapján a populáció egyedeit csak két eltérő fenotípusba sorolhatjuk. Minőségi tulajdonságok esetében a
kategóriák számát, vagyis a variancia nagyságát az növelheti, ha a tulajdonság öröklődésére a dominancia
hiánya,3 vagy az inkomplett dominancia jellemző.4
A mennyiségi tulajdonságok esetén viszont kontinuens varianciáról5 beszélhetünk. Ez azt jelenti, hogy adott
tulajdonságra nézve a populáció egyedei a két szélsőérték (a legkisebb és a legnagyobb termelési érték) között
bármilyen értékkel rendelkezhetnek.
Például a 305 napos laktációs tejtermelés mennyisége adott holstein-fríz-állományban a 4000 kg és 13 500 kg,
mint szélsőértékek között bármilyen érték lehet. Minél nagyobb adott populáció varianciája a kérdéses
tulajdonságban, annál több lesz a különböző termelésű, illetve fenotípusú egyed.
1.4. Környezeti hatás

Általános jellemzőként azt mondhatjuk, hogy a környezetnek (K) nincs hatása a minőségi tulajdonságok
fenotípusos (F) megjelenésére, vagyis felírható az F = G képlet. (G = genotípus) Például a vércsoportokra nincs
hatással a környezet, hiszen az ilyen jellegű tulajdonságok kialakulásuktól kezdődően az egyed élete végéig
állandóak. Ugyanakkor (lásd az 5. Klasszikus genetika c. fejezet) a minőségi tulajdonságok között is található –
ha kis számban is – olyan tulajdonság, amelynek fenotípusos megjelenésére a környezet hat. 6
A mennyiségi tulajdonságok mindegyike környezeti hatás alatt áll, amelynek mértéke tulajdonságonként
változó. Így fenotípusos megjelenésük kisebb-nagyobb mértékben a környezettől függ. Ennek megfelelően a
mennyiségi tulajdonságokra minden esetben az F = G + K összefüggés írható fel.
1.5. Az öröklődés menete

A minőségi tulajdonságok kialakításában egy, ritkábban néhány gén vesz részt, és többnyire a mendeli
törvényszerűségek szerint öröklődnek, fenotípusos megjelenésük pedig a gének közötti intra- és interallél
kölcsönhatásokon alapszik.
A mennyiségi tulajdonságok nem a mendeli törvényszerűségek szerint öröklődnek, hiszen kialakításukban több
gén (poligénes öröklődés) együttesen vesz részt (additív génhatás). Az additív génhatás mellett itt is
érvényesülnek inter- és intraallél kölcsönhatások, ugyanakkor fenotípusos megjelenésükben a környezet
jelentősebb módosító hatásával is számolni kell.
A 7.1. táblázatban foglaljuk össze a minőségi és a mennyiségi tulajdonságok általános jellemzőit.
7.1. táblázat - A mennyiségi és a minőségi tulajdonságok jellemzői
Mennyiségi tulajdonságok Minőségi tulajdonságok
Mérhetők nem mérhetők (hagyományosan)
Gazdasági jelentőségük elsődleges gazdasági jelentőségük másodlagos
2
Diszkontinuens variancia = nem folytonos eloszlás.
3Ebben az esetben a felállítható kategóriák száma három, mert a három genotípus (A
1A1, A1A2, A2A2) három egymástól eltérő fenotípust eredményez.
4
Ebben az esetben a heterozigóták egymástól eltérő további fenotípusokat mutathatnak.
5
Kontinuens variancia = folytonos eloszlás.
6
Belső (lásd változó dominancia esete) és külső környezeti (feltételes dominancia esete) hatásokat kell érteni.
106
alkalmazása
Kontinuens eloszlásúak diszkontinuens eloszlásúak
Környezeti hatásoktól függnek környezeti hatásoktól többnyire függetlenek
Poligénesek egy v. néhány gén alakítja ki
2. A populáció és annak nagysága

A populáció7 – legáltalánosabb megfogalmazás szerint – az egyedek olyan tényleges szaporodási közössége,
amelynek jellemzőközös génállománya van, és ennek alapján az egyedek másfajta csoportjaitól különbözik.
A populációk genetikai szempontból lehetnek zártak és nyitottak. Zárt a populáció, ha abba idegen
állományokból nem kerülhet be egyed vagy szaporítóanyag (sperma, embrió), ezért az ilyen állomány
génkészlete izolált. Mivel a zárt állomány saját körén belül szaporodik, így egy idő után bekövetkezhet a
beltenyésztés, majd ezt követően a rokon egyedek párosítása. Következményként az identikus (származásilag
azonos) gének felszaporodnak a populációban, és nő a homozigozitás. Ennek üteme nagymértékben függ az
állomány nagyságától, valamint az állományban termékenyítő apaállatok számától. Ugyanakkor nagy
állománynagyság és tudatos párosítás esetén ez elkerülhető.
Nyitott állományokba más állományokból is kerülhetnek be tenyészállatok. 8
A populáció nagysága az állományba tartozó egyedek számát (egyedszám 9) jelenti. A szükséges egyedszám –
vagyis a populáció nagyságának – meghatározása igen fontos, tekintettel arra, hogy a populációgenetikai
vizsgálatok általában nem a teljes állományra, hanem annak csak egy részére, az ún. reprezentatív mintára
vonatkoznak, a kapott eredményeket viszont az állomány egészére vonatkoztatjuk. Az eredmények azonban
csak akkor vonatkoztathatók az alappopulációra, ha azt a minta hűen reprezentálja. Az adatokat matematikai-
statisztikai módszerekkel elemezzük, és ezek a módszerek csak végtelen nagy létszámú állományokra teljes
érvényűek.
Az előbbieknek megfelelően tehát meg kell határoznunk a megkívánható legkisebb állománynagyságot, amely
még kielégítheti a populáció fogalmát. Így, ha valamely végtelen nagy létszámúnak tekinthető alappopulációból
véletlenszerűen kiemelt mintában az adott tulajdonságra vonatkozó genotípus-gyakoriságok és fenotípusos
értékek eloszlása megfelel az alappopulációénak, akkor a minta populációnak tekinthető. Ellenkező esetben
azonban nem. Ez a követelmény teljesül, ha mind az alappopuláció, mind a minta – azonos átlagértékek mellett
– normális eloszlást mutat. A normális eloszlás görbéje látható a 7.1. ábrán.
7.1. ábra - A normális eloszlás görbéje
7
Populáció = állomány.
8
Illetve sperma és/vagy embriók.
9
Jelölése (n).
107
alkalmazása
A populációk genetikai szerkezetének megismeréséhez és elemzéséhez a populáció méretén kívül ismernünk

kell a populáción belül a nemek arányát, a párválasztás lehetőségét, a különböző genotípusú szülőktől várható
ivadékszámot (fitnesz), azokat a hatásokat, amelyek a populáció szerkezetét megváltoztathatják, továbbá a
populáció egyensúlyi helyzetét.
Mindezek alapján kétféle ún. ideális és empirikus (v. természetes) populációról beszélhetünk. Az ideális
populációra jellemző, hogy mérete nagy, végtelen sok egyed alkotja. Szaporodáskor pánmixis lehetősége áll
fenn. A különböző genotípusú szülőktől várható ivadékszám azonos. A populáció szerkezete a szaporodás során
nem változik (nem érvényesül drift, mutáció stb. részletesen lásd később), egyensúlyban van. Ilyen populáció a
természetben nincs. Ezzel szemben a létező, reális, empirikus populációk olyan állományok, amelyekben a fenti
sajátosságok csupán megközelíthetik, de el nem érhetik az ideális esetet.
3. A populáció genetikai szerkezete

Az állatnemesítés célja a populációk fenotípusos értékeinek – termelési eredményeinek vagy teljesítményének –
folyamatos javítása. A populáció genotípusukban eltérő egyedek összessége, és az egyes tulajdonságokat
kialakító gének különböző allélformákban lehetnek jelen. Az allélok és a közöttük lévő kölcsönhatások – mint
azt a Klasszikus genetika c. fejezetben láttuk – alakítják a kvalitatív tulajdonságok esetében az egyedek
genotípusos változatosságát (varianciáját), ami a fenotípusos változatosságban (varianciában) fejeződik ki. A
kvantitatív tulajdonságok esetében a fenotípusos változatosságot a genotípusos változatosság és a környezet
együttesen alakítja ki. Mivel a környezetnek a fenotípusban kifejezésre jutó hatása nem öröklődik, a populáció
genetikailag megalapozott termelőképessége javításának csakis az állomány genetikai változatossága lehet az
alapja. A fenotípusos és a genotípusos variancia közötti összefüggés teremti meg a lehetőségét annak, hogy a
termelés szempontjából kedvező genotípusok gyakoriságának (arányának) növelésével, illetve a kedvezőtlen
genotípusok gyakoriságának (arányának) csökkentésével növeljük az állomány átlagos termelési színvonalát.
A populáció génkészlete, gén- és genotípus-gyakorisága jelenti a populáció genetikai szerkezetét. Az

állatnemesítő célja tehát – a termelés növelése érdekében – a géngyakoriság megváltoztatásával a populáció
genetikai szerkezetének javítása.
3.1. Géngyakoriság
A géngyakoriság 10 az állomány génkészletében egy adott lókusz egy bizonyos alléljának aránya az ugyanazon a
lókuszon előforduló összes allél számához viszonyítva. Tehát a géngyakoriság mindig egy bizonyos
állománynak egy meghatározott lókuszára vonatkozó fogalom!
10
Másként génfrekvenciának is nevezzük.
108
alkalmazása
Ha egy génnek két alternatív allélja van:
A és a (vagy A1és A2),11
akkor az A1gyakorisága:
A géngyakoriság értékszáma 0 és 1, illetve 0% és 100% között vehet fel értékeket, a két allél gyakoriságának
összege pedig egyenlő1-gyel, illetve 100%-kal.
Ha az A1allél gyakoriságát p-vel, az A2allél gyakoriságát pedig q-val jelöljük, akkor a fentieknek megfelelően p
+ q = 1 vagy 100%.
Ebből következik, hogy
p = 1 – q vagy q = 1 – p
Például, ha egy állomány minden egyede homozigóta az A1 allélra, akkor az A1
gyakorisága, vagyis a p = 1, így az A2allél gyakorisága, vagyis a q = 0. Ha az állományban mindhárom genotípus

előfordul (A1A1, A1A2,, A2A2), akkor az allélok gyakorisága a genotípusok gyakoriságától függően alakul azonos
nemzedékekben.
Akkor van lehetőségünk az allélok számából a géngyakoriság kiszámítására, ha a tulajdonság öröklődésére a

dominancia hiánya vagy nem teljes dominancia jellemző. Ebben az esetben ugyanis kétallélos rendszerben a
háromféle genotípus három egymástól elkülönülő fenotípust eredményez, így a fenotípusokból meghatározható
az allélok száma.
További lehetőség, ha vércsoport-, biokémiai polimorfizmus vagy DNS-vizsgálattal a populációt alkotó minden
egyed adott lókuszra vonatkozó genotípusát meghatározzuk.
1. példa. A shorthorn szarvasmarhafajta kültakarójának színöröklésére a dominancia hiánya jellemző. A két

alapszínre, a fehérre és a vörösre, homozigóta egyedek párosításakor létrejövő ivadékok heterozigóták, deres
(vagy vércse) színeződésűek lesznek. Vagyis a három eltérő genotípushoz (A1A1, A1A2, A2A2), három egymástól
jól elkülöníthető fenotípus tartozik. Ha a 100 egyedből álló populációban 30 egyed fehér, 50 egyed deres és 20
egyed vörös színű, akkor a fehér színt meghatározó A1allél gyakorisága, vagyis a p, valamint a vörös színt
meghatározó A2allél gyakorisága, vagyis a q az alábbi módon határozható meg:
Két allélos rendszerben 100 egyednek 200 allélja van, így az összes egyed adott lókuszára vonatkozó összes
allélok száma, vagyis az A1+ A2= 200.
Az egyes allélok számát a fenotípusokból kiindulva a következőmódon határoz-
hatjuk meg (lásd a 7.2. táblázat).
7.2. táblázat - Az egyes allélok számának meghatározása a fenotípusok számából
Az allélok száma
Fenotípus n Genotípus
A1 A2 Σ
Fehér 30 A1A1 60 – 60
Deres 50 A1A2 50 50 100
Vörös 20 A2A2 – 40 40
11
A jelölés a tulajdonság öröklődési módja szerint változik. Domináns öröklés (A, a), dominancia hiánya (A1, A2).
109
alkalmazása
Összes 100 110 90 200
Bármelyik allél gyakorisága kiszámítható, ha a megadott képletbe behelyettesítünk.
A számítás alapján a fehér színt meghatározó A1allél gyakorisága 0,55, vagy 55%.
Mivel p + q = 1-gyel, így a vörös színt meghatározó allél gyakorisága kiszámítható
az 1 – p értékből, vagyis 1 – 0,55 = 0,45, illetve 45% ebben a 100 egyedből álló populációban.
3.2. A genotípus-gyakoriság
A genotípus-gyakoriság 12 a populációban a különböző genotípusok – allélkombinációk – arányát fejezi ki az
állomány egyedszámához viszonyítva. Értékszáma – hasonlóan a géngyakoriságéhoz – 0 és 1 (illetve 0% és
100%) között lehet.
A gén- és genotípus-gyakoriságok általános formában a 7.3. táblázatban látható módon írhatók fel.
7.3. táblázat - Gén- és genotípus-gyakoriságok jelölésének általános formája
Gének Genotípusok
Gyakoriságok A1 A2 A1A1 A1A2 A2A2
p q P H Q
Az előző példa alapján 100 egyedből 30 fehér tehát A1A1genotípusú. Így az A1A1genotípus gyakorisága, vagyis a
P kiszámítható, ha az adott genotípusok számát a populáció egyedszámához viszonyítjuk, tehát 30 : 100 = 0,3,
vagy 30%.
A populációból 50 egyed deres színű, így az A1A2genotípusok gyakorisága, vagyis a H = 50 : 100 = 0,5 vagy
50%. Végül a populációban 20 egyed vörös színű, így az A2A2genotípusok gyakorisága, vagyis a Q = 20 : 100 =
0,2 vagy 20%.
Ha p + q = 1, akkor P + H + Q = 1, illetve 100%, így az A1gyakorisága, vagyis a p az 1⁄2[(2P) + H)], vagy

egyszerűbben a p = P + (1⁄2H) alapján is kiszámítható. Ebből következik, hogy a géngyakoriság a genotípus-
gyakoriságokból is megadható:
p = P + (1⁄2H),
q = Q + (1⁄2H).
Folytatva az előző példát, ha P = 0,30 és H = 0,5, akkor
p = P + (1⁄2 · H) = 0,3 + (1⁄2 · 0,5) = 0,55.
Az A2 allél gyakorisága, vagyis a q kiszámítható:
q = Q + (1⁄2 · H) = 0,2 + (1⁄2 · 0,5) = 0,45.
Az ivadéknemzedékben a lehetséges 3 genotípus gyakoriságát kizárólag a szülői nemzedék géngyakorisága

szabja meg akkor, ha a szülőnemzedék egyedei szabadon (véletlenszerűen) párosodhatnak egymással, vagyis ha
12
Másként genotípus-frekvencia.
110
alkalmazása
a populáció pánmiktikus 13. Tehát az ivadéknemzedék várható genotípus-gyakoriságát a szülőnemzedék

géngyakoriságából vezethetjük le. Mivel minden gaméta a génlókuszban – feltételezésünk szerint – csak 1–1
allélt tartalmaz, ezért ideális populációban (lásd Hardy–Weinberg-szabály) az F1nemzedékben a megadott
genotípus-gyakoriságot kapjuk:
P A1(p) A2(q)
A1 (p) A1 A1 (p2) A1 A2 (pq)
A2 (q) A1 A2 (pq) A2 A2 (q2)
Eszerint tehát: az A1 A1genotípus gyakorisága = p2, az A1 A2genotípus gyakorisága 2pq, az A2 A2genotípus

gyakorisága = q2.
Ez megfelel a binomiális eloszlásként ismert: (a + b)2 = a2 + 2ab + b2képletnek.
Ebbe behelyettesítve, a genotípus-gyakoriság képlete:
p2 + 2pq + q2 = 1
Ha a populációban az A1allél gyakorisága (p) és az A2allél gyakorisága (q) egyenlő, azaz 0,5–0,5 vagyis 50–
50%, akkor az előző képlet alapján:
0,25A1A1 + 0,5A1A2 + 0,25A2A2,
vagyis a genotípusok megoszlása:
0,25 + 0,5 + 0,25 = 1
Ha további, egymást követőgenerációkban is megvizsgáljuk a genotípus-gyakoriság alakulását, a szabad

kombinálódás eredményeként az összegzések újból az előbbi megoszlást adják. A populáció tehát genetikailag
egyensúlyban van, – a gén- és genotípus-gyakoriság azonos feltételek mellett nemzedékről nemzedékre
változatlan. Ez a felismerés vezette – egymástól függetlenül – HARDY angol matematikust és WEINBERG
német orvost (1908) a populációgenetika alaptörvényének, a genetikai egyensúly törvényének megalkotásához.
Emlékükre ezt Hardy–Weinberg-törvénynek is nevezik.
Ez a törvény kimondja, hogy ideális populációban,
• ha pánmixis van,
• ha kellően nagy az egyedszám, és
• sem mutáció,
• sem migráció (gén be- vagy kivándorlás),
• sem drift (véletlenszerű génsodródás),
• sem szelekció nem érvényesül, akkor a relatív gén- és genotípus-gyakoriságok nemzedékről nemzedékre
azonosak maradnak. Ilyen esetben genetikai egyensúlyban lévő populációról beszélünk.
• Az utódgeneráció genotípus-gyakoriságát, ha a szülőgeneráció pánmiktikusan párosodik, kizárólag a

szülőpopuláció allélgyakorisága határozza meg.
• Az eltérő genetikai szerkezetű, de azonos géngyakoriságú pánmiktikus populációk a szaporodás során

egyensúlyba kerülve azonos genetikai szerkezetűek lesznek.
13
Pánmixis= véletlenszerű kereszteződés. A populációt alkotó minden egyednek egyenlő az esélye arra, hogy a következőgeneráció
kialakításában részt vegyen.
111
alkalmazása
• Ha a populációban valamilyen oknál fogva a genetikai egyensúly megbomlik, megváltozik a géngenotípus-

gyakoriság. Elegendő azonban egy nemzedék az egyensúly helyreállításához, feltéve, hogy az egyensúly
feltételei fennállnak, és a kérdéses gének nem ivari kromoszómán helyeződnek el.
• Az egyensúlyi populáció genetikai szerkezetének fenntartásához meg kell őrizni a populáció allélgyakoriságát.
A pánmiktikus, egyensúlyban lévő populációban a gén- (A és a) és a genotípus- (AA, Aa, aa) gyakoriságok
közötti összefüggést szemlélteti a 7.4. táblázat.
7.4. táblázat - A genotípus-gyakoriság változása a géngyakoriságtól függően (PENROSE

nyomán, 1967)
Géngyakoriság Genotípus-gyakoriság, %
A:a AA Aa aa
5:5 25 50 25
6:4 36 48 16
7:3 49 42 9
8:2 64 32 4
9:1 81 18 1
p:q p2 2pq q2
A Hardy–Weinberg-szabály alkalmazható például a recesszív monofaktoriális rendellenességet heterozigóta

állapotban hordozó egyedek gyakoriságának felderítésére.
2. példa. Tételezzük fel, hogy egy populáció 1000 egyede közül 4 állat recesszív monofaktoriális örökletes
rendellenességet mutat. Az állományból hány egyed hordozza a betegséget kialakító recesszív allélt?
A feladat megoldáshoz az a kiinduló pont, hogy a recesszív jelleg, csak homozigóta állapotban jelenik meg, így
a fenotípus alapján biztosan csak a recesszív homozigóta egyedek ismerhetők fel. Tehát a 4 beteg egyed
genotípusa aa,ami a Hardy–Weinberg-szabálynak megfelelően azonos a q2-tel. Bármely genotípus gyakorisága
kiszámítható, ha a genotípusok számát az összes genotípus számához (egyedszám) viszonyítjuk. Ebben az
esetben a recesszív homozigóta genotípus aránya 4/1000 = 0,004, vagy 0,4%. A kiszámított q2-ből gyökvonással
megkapható a q = 0,06,14 és a p = 1–q összefüggésből pedig a p = 0,94. A heterozigóták gyakorisága 2pq = H a
két kiszámított allélgyakoriság értékéből számítható: H = 2(0,06 · 0,94) = 0,1128. Tehát a populációt alkotó
egyedek 11,28%-a terhelt, ami a populáció létszámához viszonyítva 113 db 15 egyedet jelent.
Ha a recesszív homozigóták (aa) számához hozzáadjuk a heterozigóták (Aa) számát (4 + 113) = 117 egyed, és
ezt az összeget levonjuk a populáció teljes létszámából (1000 egyed), megkapjuk a homozigóta domináns
genotípusú (AA) egyedek számát (883 egyed). A genotípusok számából meghatározható az allélok száma, az
allélok számából pedig az 1. példánál ismertetett módon az allélok gyakorisága. Ha ezen a módon is kiszámítjuk
az allélok gyakoriságát, akkor ezzel ellenőrizhetjük, hogy a fenti számítás során tévedtünk-e.
4. A populáció genetikai szerkezetét kialakító főbb

tényezők és hatásuk
A populációk genetikai szerkezetét azok a tényezők módosíthatják, amelyek a gén- és genotípus-gyakoriságot
képesek megváltoztatni, vagyis a genetikai egyensúlyt megbontják. Mivel egy tulajdonságra vonatkozóan a
populációt alkotó egyedek gén- és genotípus-gyakorisága ennek megfelelő fenotípus-gyakoriságot, vagyis
14
Kerekített érték.
15
Kerekített érték.
112
alkalmazása
termelést (teljesítményt) tesz lehetővé, így a tenyésztőnek a termelési színvonal növeléséhez a populáció
genetikai szerkezetét kell megfelelően módosítani.
A Hardy–Weinberg-szabályból kiindulva a mutáció, a migráció, a drift, a szelekció és a pánmixist felváltó

szisztematikus párosítás alkalmazása révén nyílik lehetőségünk a termelés szempontjából kedvező genetikai
szerkezet kialakítására. Ezek a tényezők – jelentőségüket és alkalmazhatóságukat tekintve – eltérő mértékben
alakíthatják a szülőpopulációból kiindulva az ivadékpopuláció genetikai struktúráját.
A 7.2. ábra a populáció genetikai szerkezetének megváltozására ható tényezőket mutatja be. A nyilak
vastagsága utal az egyes tényezőknek az állattenyésztésben kifejtett hatására, annak jelentőségére. Az ábra
alapján megállapítható, hogy a migrációnak (ki- és bevándorlás), a mesterséges szelekciónak, valamint a
pánmixist felváltó szisztematikus párosításnak lehet jellemző hatása a populáció genetikai szerkezetére.
7.2. ábra - A populáció genetikai szerkezetét alakító főbb tényezők (LE ROY nyomán,
1966)
4.1. A mutáció
Mutációnak nevezzük a gén egyik alléljának másik alléllá történő öröklődő átalakulását, aminek hátterében a
nukleotidok sorrendjének vagy számának megváltozása áll. Keletkezése a mutabilitástól függ. Létre jöhet
spontán vagy ismert hatásra, egyszerien vagy ismétlődően. Az új allél megjelenése megváltoztatja az azonos
lókuszokat elfoglaló allélok gyakoriságát. A mutáció hatása16a populáció genetikai szerkezetére eltérő lehet,
attól függően, hogy a fellépő mutáció ritka, úgyszólván egyszeri jelenség vagy pedig ismétlődő mutációs
változás. Az első eset – nagy populációt véve alapul – nem hoz folyamatos megváltozást, míg a második igen. A
megváltozás mértéke legtöbbször igen csekély. A mutáció hatásai általában hosszú távon érvényesülnek és
irányíthatatlanok. A megváltozások gyakoriságát a mutációsráta17 fejezi ki. Ha a mutációs ráta 10–6 rátánál
kisebb, a mutáció szórványos. A 10–6–10–4 közötti ráta közepesnek tekinthető, és általában rekurrens, vagyis
generációnként ismétlődő. A 10–4 feletti mutációs rátájú gén labilisnak tekinthető. A vadformáktól a
kultúrformák felé irányuló mutációs ráta általában 10-szer akkora, mint visszafelé. A mesterségesen előidézett
mutációk mutációs rátája lényegesen nagyobb, de a mutációk ritkán rekurrensek.
Mutációs nyomásnak nevezzük azt a jelenséget, amikor a mutáció rekurrens, és ezáltal a populáció
géngyakorisága generációról-generációra fokozatosan változik.
A populáció akkor van mutációs egyensúlyban, ha a kétirányú rekurrens mutáció miatti allélváltozás éppen
kiegyenlíti egymást.
16
A mutáció hatására bekövetkezett allélgyakoriság változás.
17
Mutációs ráta = adott mutációs esemény (spontán vagy indukált) bekövetkezésének valószínűsége egy génben szervezetenként (vírus, sejt,
egyed) és generációnként.
113
alkalmazása
A mutáció jelölése, amikor például az A gén A1 allélja A2 alléllá alakul:
A1 → A2
Ha a mutáns A2allél visszaalakul A1alléllá, akkor a mutáció kétirányú. Jelölése:
A1 ↔ A2
3. példa. Egy baromfi populációban egy domináns jelleg recesszív változatba történő mutációja u18= 5,2 × 10–3
gyakorisággal fordul elő.
A fordított irányú mutációs ráta v19 = 8,8 × 10–4. A két változat egyensúlyi gyakorisága a mutáció hatására az
alábbiak szerint alakul.
A domináns allél mutációja recesszív változatba: A → a , vagyis p → q,
u = 5,2 × 10–3.
A recesszív allél mutációja domináns változatba: a → A, vagyis q → p,
v = 8,8 × 10–4.
A recesszív allél gyakoriságának változása az alábbi képlettel számítható:
∆q19 = up0 − vq0 .
Egyensúly esetén ∆q = 0, és ekkor pu = qv, p/q = v/u
4.2. A migráció
A migráció lehet immigráció, amely a gének bevándorlását (vagy bevitelét) jelenti a populációba, és lehet
emigráció, amely a gének elvándorlását jelenti a populációból. Mindkét folyamat jelentős hatással lehet a
populáció gén- és genotípus-gyakoriságára, és ezáltal annak szerkezetére.
Az immigrációt, vagyis a bevándorlók hatásának mértékét (∆q) a recipiens populáció géngyakoriságára a

megadott képlet alapján határozhatjuk meg.
q1 = mqm + (1 − m) q0 = m (qm − q0) + q0
∆q = q1 − q0 = m (qm − q0)
∆q = m (qm − q0)
4. példa. Egy gazdaság 1000 egyedből álló tejelőszarvasmarha-állományában a kívánatos tejtermelést

meghatározó gén (q) gyakorisága 0,1. Az állomány tejtermelésének javítása céljából kiváló ivadékvizsgálati
eredményt elért bikáktól származó spermát importál. Tegyük fel, hogy a bikák 90%-ban hordozzák a tejtermelés
szempontjából kívánatos géneket! Kérdés: Hogyan alakul a kívánatos tejtermelést meghatározó gének
gyakorisága, amikor már az eredeti tehénállomány 30%-át ezektől a bikáktól származó ivadékok alkotják? Az
egyszerűség kedvéért, fogadjuk el, hogy a selejtezett tehenek átlagos génfrekvencia értéke ugyanannyi, mint az
alappopuláció átlaga (0,1).
18
A recesszív allél mutációjának a jelölése.
19
A domináns allél mutációjának a jelölése.
114
alkalmazása
A migráció számítására megadott képletbe behelyettesítve meghatározható a génfrekvencia változás. Mivel a

migráns egyedek gyakorisági értékét fele részben az apa, fele részben az anya határozza meg, így qm értéke a
szülői gyakoriság átlagértékével egyenlő.
∆q = m (qm – q0),
A példában az ivadékpopuláció a teljes állomány 30%-át alkotja, ezért a migráns egyedek aránya 0,3. A
képletben a kettes osztó azért szerepel, mert az apák genetikai értéke csak fele részben adódik át az ivadékokba.
A ∆q = 0,12 azt jelenti, hogy a migráció hatására az eredeti 10%-os frekvenciaérték 22%-ra nőtt.
4.3. A szelekció
A gén- és genotípus-gyakoriság megváltozásának alapvető és legáltalánosabb oka a szelekció. A szelekció
evolúciós értelemben az a folyamat, ami a rátermettebb, alkalmazkodóbb egyedek fennmaradását,
kiválogatódását eredményezi, ezáltal a populáció a környezeti feltételekhez mind jobban igazodó egyedek
összessége lesz.
A szelekció azáltal hat az állomány szerkezetének megváltozására, hogy a populációt alkotó egyedek nem
egyenlőeséllyel vehetnek részt a szaporodásban. Az utódgenerációhoz való hozzájárulás mértékét, az eltérő
reproduktivitást fitneszben (jele: f) fejezhetjük ki. A fitnesz (adaptív vagy szelektív érték) lehet abszolút és
relatív.
Az abszolút fitnesz (fabsz) azt fejezi ki, hogy adott egyed hány ivadékkal járult hozzá a következő generáció
kialakításához. A számításnál a szülő részesedési aránya szempontjából minden ivadék csak 1⁄2-nek számít,
mivel minden szülő csak egy gamétával, tehát fele részben vesz részt az ivadékának genomjában. Így 5 utód
esetén a fitnesz értéke f = 2,5. Az abszolút fitnesz azonban – mivel a szaporodási rátát is tartalmazza – sok
félreértésre adhat alkalmat. A populációgenetikában célszerűbb ezért a relatív fitneszt használni.
A relatív fitnesz (frel) a genotípusnak az utódnemzedékhez való relatív hozzájárulását jelenti.
Úgy számítjuk ki, hogy az abszolút fitneszt osztjuk a standardnak tekintett egyed fitneszével (f st).
(Standard fitnesz lehet a populáció összes egyedének az átlag fitnesze vagy egy meghatározott genotípus összes
egyedének átlagos fitnesze.)
A mesterséges szelekciónál a tenyésztő irányítja a fitneszt. Ha a tenyésztésből kizár egy genotípust, akkor az
nem járul hozzá az utódnemzedékhez, fitnesze ezért 0 lesz. Ha tenyésztésbe vonunk egy egyedet, akkor
megnöveljük a fitneszét, vagy a genotípus relatív fitneszét, és az utódállományban résztvevő génállományát.
Ennek következtében megváltozik az utódgeneráció gén- és genotípus-gyakorisága.
A szelekció mértékét a fitneszek révén a szelekciós koefficiens (s) fejezi ki, amelynek képlete abszolút és relatív
fitnesz esetében:
vagy s = 1 − frel
Utóbbi esetben, ha ismerjük a szelekciós koefficienst, meghatározható a relatív fitnesz értéke. A fentiek
megértését segíti az alábbi példa.
5. példa.
Egy populáció átlagos abszolút fitnesze: fst = 5.
Az A1A1genotípusok abszolút fitnesze: fabszA1A1= 6.
115
alkalmazása
Az A2A2genotípusok abszolút fitnesze: fabszA2A2= 4.
Kérdés mennyi a fenti genotípusok relatív fitnesze és szelekciós koefficiense.
A relatív fitnesz a megadott képlet alapján az A1A1genotípus esetében frel = 6/5 = 1,2. Az A2A2genotípus esetében
pedig frel = 4/5 = 0,8. A szelekciós koefficiens értékét az abszolút fitneszből számítjuk, így
sA1A1= 1 – frel = 1 – 1,2 = – 0,2,
sA2A2= 1 – frel = 1 – 0,8 = 0,2.
Az eredményekből megállapítható, hogy az A1A1genotípusok, amelyeknek nagyobb a relatív fitneszük, nagyobb

szerepet kapnak a következőgeneráció kialakításában, mint az A2A2genotípusok. Az egyensúly fenntartásához az
A2A2genotípusokat kell a szelekcióban s = 0,2 szelekciós koefficienssel előnyben részesíteni. A szelekció
hatására bekövetkező génfrekvencia változás megértését segíti a 7.5. táblázat.
7.5. táblázat - Recesszív allél (a) ellen irányuló szelekció (FALCONER nyomán, 1980)
Genotípusok
A1A1 A1A2 A2A2 összes
Eredeti gyakoriság p2 2pq q2
Szelekciós koefficiens (s) 0 0 s 1
Fitnesz 1 1 1-s 1–sq2
Gamétahozzájárulás p2 2pq q2(1–s)
Ezek alapján az új génfrekvencia a megadott képletek alapján számítható.
Ezt ha egyszerűsítjük [p = (1 – q)], akkor:
Ebből a génfrekvencia változás (∆q): ∆q = q1 – q
Mindezekből látható, hogy szelekció hatására a géngyakoriság megváltoztatása nemcsak a szelekció

intenzitásától (lásd 16. fejezet) függ, hanem az eredeti géngyakoriságtól is. A szelekciós hatás egy generációban
nem feltétlenül erős, de a hatások összegződnek. A szelekciós nyomás (lásd 16. fejezet) és a szelekció
pontosságától függ, hogy a kérdéses allél mennyi idő alatt tűnik el a populációból.
A szelekció hatására bekövetkező génfrekvencia változás (∆q) számítására megadott képlet tovább
egyszerűsíthető. Abban az esetben ugyanis, ha akár a szelekciós koefficiens (s), akár a génfrekvencia értéke (q)
kicsi, akkor a képlet nevezőjében lévő összefüggés elhagyható. Ennek alapján, ha valamilyen irányban
szelekciót folytatunk, dominancia hiányában (1) a génfrekvencia változás számítható:
∆q = ± 1⁄2 sq (1 – q), (1)
teljes dominancia (2) esetében pedig:
∆q = ±sq2 (1 – q) (2)
116
alkalmazása
képletek alapján. A számítások megértésére szolgáljon segítségül az alábbi példa.
6. példa. Egy racka nyájban a fekete gyapjúszínt kialakító allél gyakorisága q0= 0,1, az ország többi
rackapopulációjában viszont qm = 0,5.
Kérdés: Az eredeti populáció hányadrésze szelektálható nemzedékenként úgy, hogy a fekete gyapjúszínt
kialakító allél eredeti gyakorisága ne változzék? Tegyük fel, hogy a szelekciós hatás érvényesülése teljes, vagyis
s = 1.
Az állomány genetikai szerkezetére ebben az esetben a szelekció (∆q2) mellett a migráció (∆q1) is hatással van.
Ha azt szeretnénk, hogy az eredeti gyakoriság ne változzék, akkor a két hatásnak ki kell egyenlítenie egymást,
vagyis:
∆q1 = ∆q2
m (qm – q0) = sq02(1 – q0)
m (0,5 – 0,1) = 0,01 (1 – 0,1)
m = 0,009/0,4
m = 0,0225
Tehát 2,25%-os immigrációs arány szükséges az eredeti (q = 0,1) allélgyakoriság fenntartásához a szelekciós
hatás egyensúlyozására. Másként fogalmazva nemzedékenként az állomány 2,25%-át szelektálhatjuk, és
ugyanilyen arányban hozhatunk be idegen tenyészetből egyedeket anélkül, hogy a fekete színt kialakító allél
gyakorisága, vagyis a fekete színű egyedek aránya megváltozna.
4.4. Az irányított párosítás

A pánmixis hiánya – a nem véletlenszerű párosodás – vagy annak korlátozott érvényesülése jelentősen
befolyásolja a populáció szerkezetét. Ha a populáció egyedei nem véletlenszerűen, hanem a tenyésztő által
meghatározott szempontok szerint párosodhatnak, irányított párosításról beszélünk.
A párosítási (tenyésztési) eljárások különböző mértékben és irányban változtatják meg a populáció genetikai
szerkezetét, ami függ egyrészt a tenyészcéltól, másrészt a populációban rejlő genetikai lehetőségektől,
harmadrészt pedig attól, hogy zárt vagy nyitott-e a populáció.
7. példa Egy juhpopulációban a hím- és nőivarban a szarvalakulásra az alábbi fenotípusos megoszlást

figyelhetjük meg:
Fenotípusok (db)
Szülők
szarvatlan szarvalt
Kosok 16 4
Anyajuhok 300 100
Kérdés: A szarvalakulást meghatározó allélok gyakoriságára nézve genetikailag egyensúlyban van-e az

állomány? Hogyan alakul a szarvatlanságot meghatározó gén gyakorisága a két egymást követőnemzedékben, a
hím- és nőivarban?
A juhfajban a szarvalakulást meghatározó gén ivari kromoszómához kötött, és a szarvatlanság domináns a

szarvaltsággal szemben. Ennek alapján, mivel a kosok csak egy X-kromoszómával (jele: X) rendelkeznek, az
allélgyakoriság az allélok száma alapján meghatározható. A 20 kosnak összesen 20 allélja van. Ebből a
szarvatlanságot meghatározó domináns (XA) allél gyakorisága p = 16/20 = 0,8, a szarvaltságot meghatározó
recesszív (Xa) allél gyakorisága a q = 4/20 = 0,2.
117
alkalmazása
A nőivarban ennél nehezebb a helyzet, mivel a szarvatlan egyedek lehetnek homozigóta domináns (XAXA), de
heterozigóta (XAXa) genotípusúak is. Így a biztosan homozigóta recesszív genotípusú (X aXa) 100 anyából
kiindulva a géngyakoriságból (q2 = 100/400 = 0,25) gyökvonással kiszámítható a recesszív allél gyakorisága,
vagyis a q = 0,5-del. p = 1 – q összefüggés alapján pedig a p = 0,5-del. Az eltérő allélgyakoriságok alapján
megállapítható, hogy a szülői populáció nincs genetikailag egyensúlyban.
Mivel a kosbárányok X kromoszómája anyai eredetű, ezért az F1nemzedék esetében a szarvatlanság

génfrekvencia értéke az anyai allélgyakorisággal azonos, vagyis p = 0,5. A jerkebárányok két X kromoszómája
közül az egyik anyai, a másik pedig apai eredetű, ezért a szarvatlanságok meghatározó allél gyakoriságának
értéke a két szülőértékének átlagával azonos, vagyis p = 0,65. Ugyanezt a logikai menet kell követni az
F2nemzedék allélgyakoriságának megállapításánál is, így hímivarban p = 0,65, nőivarban pedig p = 0,57.
4.5. A drift
A homozigozitás növelésére irányuló tenyésztési eljárásokkal kapcsolatos randomdrift (véletlenszerű
génsodródás) különösen a kis létszámú populációk genetikai szerkezetét változtatja meg. A jelenség lényege,
hogy bizonyos allélok homozigótaállapotban fixálódnak (ami azt jelenti, hogy az érintett allélpárra
vonatkoztatva minden egyed homozigóta) és rögzülnek, míg mások elvesznek.
A drift kialakulásának alapfeltétele, hogy legyenek a populációban heterozigóta egyedek. Heterozigóta egyedek
esetén előfordulhat, hogy az egyik allélt több ivadék örökli, mint a másikat. Ebben az esetben az
ivadékpopuláció gén- és genotípus-gyakorisága más lesz, mint a szülői populációé volt. Ha megismétlődik az
előbbi eset, akkor a következőgeneráció genetikai szerkezete még jobban el fog térni az alappopulációétól.
A génsodródás iránya nemzedékenként ellentétes is lehet, mert véletlenszerűen hol az egyik, hol pedig a másik
allél gyakorisága növekedhet, illetve csökkenhet. Ha azonban az egyik allél gyakorisága egyszer eléri a nullát, a
folyamat megfordíthatatlan (feltéve, hogy nincs mutáció), és ez az allél elveszik az állományból.
A mutációhoz hasonlóan a drift is irányíthatatlan, a nagysága azonban becsülhető. A génsodródás nagysága a

géngyakoriságtól és az állomány egyedszámától függ, így azt a következő képlet szerint lehet számítani:
ahol: N = egyedszám,
p = az A allél gyakorisága,
q = az a allél gyakorisága.
5. A mennyiségi tulajdonságok öröklődése

5.1. Poligénes öröklődés
A gének továbbvitele azonos módon történik, függetlenül attól, hogy minőségi vagy mennyiségi tulajdonságok
kialakításáért felelősek-e. A különbség „csak” annyi, hogy a mennyiségi tulajdonságok igen nagyszámú gén
hatására alakulnak ki, innen a poligénes elnevezés. Ezért a mennyiségi tulajdonságokat szokás még
polifaktoriális vagy multifaktoriális tulajdonságoknak is nevezni.
A mennyiségi tulajdonságok kialakulása tehát több gén egyirányú, additív (összegződő) hatásának eredménye.
Minden ilyen gén vagy allélpár együttesen járul hozzá a genotípus kialakulásához. Ha több mint három gén járul
hozzá a genotípus kialakulásához, akkor már nehéz fenotípus osztályokat képezni, és az F2nemzedékben olyan
binomiális görbe alakul ki, amely a mennyiségi jellegek többségének öröklődésére jellemző.
A mennyiségi jellegekben különböző szülők keresztezése az F1nemzedékben folytonos variációt eredményez.

Az F2nemzedék variációja pedig az F1nemzedékhez képest tovább nő. Előfordul, hogy különböző egyedek
keresztezésekor az F2nemzedékben a szülők szélsőértékeinél nagyobb vagy kisebb értékek is találhatók. A
szülők tulajdonságait felülmúló változatosságot transzgresszív variációnak nevezzük. Oka az F2-nemzedékben
bekövetkező hasadás, következménye pedig, hogy az F2nemzedékben nagyobb a szélsőértékek közötti
118
alkalmazása
különbség, mint az F1nemzedékben. Ez annál gyakoribb és kifejezettebb, minél közelebb van az F1szülők
termelése az állomány átlagához.
A poligénes öröklődés esetén a gének két teljesen eltérő mechanizmus alapján hatnak a tulajdonság
kialakulására:
• az egyik ilyen mechanizmus a már említett additív hatás, ami a minden egyedre jellemző additív genetikai
érték kialakulásához vezet, – a másik mechanizmus a gének közötti kölcsönhatások
• mint pl. a dominancia, episztázis, génkapcsolódás stb. – érvényesülése, amelyek az additív hatással együtt
alakítják a genotípust.
Összefoglalva megállapítható tehát, hogy az ún. nagyhatású gének és a poligének azonos törvények szerint
adódnak át generációról generációra, közöttük különbség eltérő hatásuk miatt van. Így a mennyiségi
tulajdonságokat alakító géneket – mivel kishatású gének – nem lehet egyedileg tanulmányozni.
5.2. A környezeti hatás, fenotípus és genotípus

Az egyedek fenotípusos értékét, vagyis az egyedek saját termelését, teljesítményét két tényező: a genotípus és a
környezet együttesen alakítja ki. A genotípus – amit a gének és a közöttük lévő kölcsönhatások alakítanak ki –
genetikai eredetű, de nem öröklődik (lásd 20 lábjegyzet).
A környezet tulajdonságonként változó hatású, és lehet kedvező vagy kedvezőtlen. Ezek ismeretében a
fenotípusra felírható összefüggés:
F=G+K
ahol: F = fenotípus
G = genotípus
K = környezeti hatás
5.3. Az additív genetikai érték és a genotípusos érték

A mennyiségi tulajdonságok esetében az egyedek között megfigyelhető termelési különbségek egyrészt
környezeti, másrészt genetikai eredetűek. Az egyed genotípusát az additív génhatások és a gének között lévő
kölcsönhatások együttesen alakítják ki. Mivel a mennyiségi tulajdonságokat több kishatású gén együttesen, mint
a vektorok összegződő hatása alakítja ki, így a génhatások átlagával kell számolni, amit átlagos génhatásnak is
neveznek. Így az átlagos génhatás, valamint az additív genetikai érték az összegződő (additív) mechanizmussal,
míg a genotípusos érték ezen felül az intra- és interallél kölcsönhatások jelenségével magyarázható.
Adott populációban és adott tulajdonságra vonatkozóan az átlagos génhatás egyenlő azzal a különbséggel, ami
a populáció átlagértéke és az egyedek átlagértéke között van. Ha egy szülő átad egy gént az ivadékának, akkor
ennek a génnek az átlaghatásával egyenlő genetikai értéket örökíti át.
Fontos megjegyezni, hogy a génre jellemző átlaghatás egy tulajdonságra (hiszen egy gén több tulajdonságra is
hathat), és adott populációra vonatkozó érték, ami összefüggésben van a populációban lévő összes többi génnel,
amelyek a mért tulajdonságokra hatnak.
Az additív genetikai érték vagy röviden genetikai érték (tenyészérték), mint ahogy neve is jelzi, a gének
összegződő (additív) mechanizmusának eredményeként alakul ki. Egy egyed additív genetikai értéke egyenlő a
génjei átlagos hatásának összegével. Ugyanúgy, mint a gén átlagos hatása, az additív genetikai érték is adott
tulajdonságra vonatkozóan jellemzi az egyedet.
Minden egyed génkészletének felét adja át ivadékainak. Így az additív gének esetén – amelyek együttesen
alakítják ki a tulajdonságot – azok átlagos hatásának is csak a fele kerül az ivadékokba. Egy i apától és j anyától
származó egyed additív genetika értéke (Aij) a fentiek alapján egyenlő lesz:
119
alkalmazása
vagyis egy egyed additív genetikai értéke egyenlő az egyik szülő additív genetikai (Ai), plusz a másik szülő
additív genetikai értékének (Aj) a felével. Az egyedek additív genetikai értékét ivadékaik alapján lehet
megbecsülni. Ennek alapján egy egyed additív genetikai értéke egyenlőivadékai és a populáció átlagértéke
közötti különbség kétszeresével.
ahol: = az i hím nagyszámú ivadékainak átlagtermelése
µ = a populáció átlagértéke
Valójában egy ivadék teljesítménye egyenlő:
ahol: = más génhatások (az anya által örökített additív hatások, interakciók, környezet).
Több ivadék esetén az alábbi összefüggés írható fel, ahol az ivadékok jelzése -gyel kezdődik:
vagy:
Ha az anyák száma nagy, a kiválasztás véletlenszerű, és az ivadékok különböző környezeti feltételek között
termelnek, akkor = 0. Így:
vagy
A gének additív mechanizmusán kívül a közöttük lévő kölcsönhatásokkal (dominancia, episztázis stb.) is
számolni kell. E két típusú mechanizmus együttesen alakítja ki az egyed genotípusos értékét.
Ennek alapján:
Genotípusos Additív genetikai Interakció

= +
érték érték k
G = A + I
A gének átlagos hatása és az additív genetikai érték átadódik az ivadékokra, az interakciók hatása pedig nem.
Ezek a gének különleges kombinációi révén fejtik ki hatásukat attól kezdődően, hogy az n számú
kromoszómákból a 2n kromoszóma-szerelvényű diploid szervezet kialakul.20
Az alábbi egyszerűsített példával mutatjuk be e két tényező fenotípusos értékre kifejtett hatásait.
Tegyük fel, hogy a szarvasmarhák 305 napos laktációs tejtermelésének mennyiségét 4 autoszomális lókusz
szabályozza, amely két allélos rendszerben megfelel 4 allélpárnak: ezek A és a, B és b, C és c, D és d. Az A, B,
C, és D allélok a tejtermelés szempontjából kedvezőbbek, átlagos egyedi értékük legyen 800 kg tej. Az a,b,c és
d allélok kevésbé kedvezőek. Ezek átlagos értéke csak 300 kg tej. Az egyszerűség kedvéért zárjuk ki az
20
Ezért hibás, ha valaki azt mondja vagy gondolja, hogy a genotípus öröklődik.
120
alkalmazása
interakciók lehetőségét. Így a gének közötti kölcsönhatás tisztán additív. Így minden genotípus genetikai additív
értéke könnyen kiszámítható:
• az aa bb cc dd genotípus additív genetikai értéke 2400 kg tej (300 kg × 8 allél)
(ez a genotípus képviseli a lehető legkisebb additív genetikai értéket),
• az AA BB CC DD genotípus additív genetikai értéke 6400 kg tej (800 kg × 8
allél) (ez a lehető legnagyobb genetikai értékű genotípus),
• ha a genotípus egy allélpár vonatkozásában heterozigóta, ez 500 kg-os genetikai értékkülönbséget jelent
bármely homozigóta genotípushoz képest. Így a minden allélpárra heterozigóta genotípus képviseli az átlagos
additív genetikai értéket, vagyis 4400 kg-ot.
Ha az interakciók hatását kizárjuk, akkor a genetikai érték egyenlő lesz az additív genetikai értékkel, vagyis F =
G + K, és ha G = A, akkor
F = A + K.
A környezeti hatások egyszerűsítése érdekében tételezzük fel, hogy 5 különböző környezet hat azonos módon
mindegyik genotípusra. A környezeti hatások alakuljanak az alábbi eloszlásnak megfelelően:
Környezetek 1 2 3 4 5
Hatásuk értéke –1000 kg –500 kg 0 +500 kg +1000 kg
Az AA BB CC DD és az aa bb cc dd genotípusú egyedek párosításából Aa Bb CcDd genotípusú F1 nemzedéket

kapunk. Az F1nemzedék az n = 4 pár gén esetén 2n = 16 gamétatípust ad a 7.6. táblázat szerinti megoszlásban.
7.6. táblázat - Az F2nemzedék egyedeinek genetikai értékük szerinti megoszlása

(BONNES nyomán, 1986)
Kedvezőgének száma 0 1 2 3 4 5 6 7 8
A genetika érték (A) kg tej 2400 2900 3400 3900 4400 4900 5400 5900 6400
Az egyedek száma (összes

1 8 28 56 70 56 28 8 1
= 256)
Az egyedek száma az 5
eltérő környezetben 5 40 140 280 350 280 140 40 5
(összes = 1280)
Az F = A + K összefüggés alapján, a fenti feltételek teljesülése mellett, a 3400 kg-os genetikai értékű 140
egyedből 1/5, vagyis 28 egyed lesz –1000 kg-os környezeti hatás alatt, így fenotípusos értékük 1000 kg-mal
csökken (3400 kg –1000 kg), tehát 2400 kg lesz. Szintén 28 egyed lesz –500 kg-os környezeti hatás alatt. Ezek
termelése 3400 kg – 500 kg = 2900 kg lesz stb. A 7.7. táblázatban foglaltuk össze a példában szereplő egyedek
additív genetikai (A (kg)), és az 5 különböző környezeti hatásra kialakuló fenotípusos értékeiket (F (kg))
7.7. táblázat - Az F2 nemzedék egyedeinek genetikai (A) és fenotípusos (F) értékük

szerinti megoszlása az eltérő környezeti hatások függvényében (BONNES nyomán,
1986)
A (kg) F (kg)
121
alkalmazása
tej
Öss
140 190 240 290 340 390 440 490 540 590 640 690 740
zese
0 0 0 0 0 0 0 0 0 0 0 0 0
n
2400 1 1 1 1 1 5
2900 8 8 8 8 8 40
3400 28 28 28 28 28 140
3900 56 56 56 56 56 280
4400 70 70 70 70 70 350
4900 56 56 56 56 56 280
5400 28 28 28 28 28 140
5900 8 8 8 8 8 40
6400 1 1 1 1 1 5
Összese 128
1 9 37 93 163 218 238 218 163 93 37 9 1
n 0
Következtetések. Az előzőpélda alapján több érdekes megfigyelésre juthatunk.
• Egy bizonyos fenotípusos érték különböző genotípusos értékeknek felelhet meg. Például a 3900 kg-os
fenotípus kategóriánál 8 olyan egyedünk van, amelyeknek 2900 kg-os, 28 olyan, amelyeknek 3400 kg-os additív
genetikai értéke van, tehát kevesebb a mért fenotípusos értéknél. 70 egyednek 4400 kg-os és 56 egyednek 4900
kg-os additív genetikai értéke van. Ezek az értékek pedig nagyobbak a mért fenotípusos értékeknél. Az
eltéréseket jól szemlélteti a 7.3. ábrán látható hisztogram.
7.3. ábra - Az F2nemzedék additív genetikai (A) és fenotípusos értékének (F) megoszlása
• Ha a gyakorlatban a teljesítményük, vagyis a mért fenotípusos értékük alapján ítéljük meg az egyedeket,
lesznek olyanok, amelyeket alábecsülünk, de olyanok is, amelyeket túlértékelünk. A példa alapján 218 egyedből
csak 56 egyednél lesz pontos a becslésünk. Vagyis az egyedek 74%-áról téves a megítélésünk.
• A teljesítményben mutatkozó eltérések, vagyis a fenotípusos variancia, példánkban az 1400 kg és a 7400 kg

szélsőértékek közötti megoszlás, egyrészt a genetikai varianciának (a szélsőértékek 2400 kg és 6400 kg) tudható
122
alkalmazása
be, másrészt a környezeti hatások okozta varianciának. Ebből következik, hogy a fenotípusos variancia annál
nagyobb, minél jelentősebb a genetikai heterogenitás, és minél többféle és jelentősebb a környezeti hatás.
Fenotípusos variancia (VF) =
= Genotípusos variancia (VG) + Környezeti variancia (VK)
• A környezeti hatás növeli a fenotípusok számát21 és elfedi a genetikai eredetű varianciát. Könnyű belátni, hogy
az eltérés annál jelentősebb lesz, minél több és jelentősebb környezeti hatás érvényesül. Ez az összefüggés
megfordítva is igaz, vagyis a homogén környezeti feltételek teszik lehetővé a genetikai eredetű variancia legjobb
megközelítését és becslését (lásd 15. fejezet).
A példában meghatározott variancia diszkontinuens. Könnyen belátható, hogyha a gének vagy a környezeti
tényezők száma nő, akkor a kategóriák száma a végtelen felé tart, és a 7.3. ábrán bemutatott hisztogram egyre
jobban megközelíti a normális eloszlás görbéjét (7.2. ábra), vagyis a Gauss görbét és a variancia kontinuens
lesz. Ennek az az oka, hogy a mennyiségi tulajdonságok nagyszámú gén és környezeti tényező kölcsönhatása
alatt állnak, amelyek egyedi hatása gyenge, de együttesen kontinuens varianciát eredményeznek.
Mindezeket figyelembe véve egy egyed teljesítménye, illetve fenotípusos értéke:
F = A + I + K,
ahol: F = fenotípus,
A = additív genetikai érték,
I = interakciók hatásai,
K = környezeti hatások.
A teljesítmény növelését tehát az alábbi módon lehet megvalósítani:
• hatni a K-ra, vagyis javítani a környezeti feltételeket,
• hatni az I-re, vagyis keresztezés útján olyan egyedeket előállítani, amelyeknél az interakciók hatásai
jelentősek,
• hatni az A-ra, vagyis szelekció révén olyan tenyészállatokat kiválogatni, amelyek additív genetikai értéke
jelentős.
6. Mennyiségi tulajdonságok genetikai paraméterei

6.1. A teljes sokaság és a minta
A teljes sokaság esetünkben, az állattenyésztésben jellemezhető állatok csoportja. Például a hazánkban
tenyésztett holstein-fríz szarvasmarha vagy a kisbéri félvér ló fajta. A teljes sokaság minden egyede nem
mérhető minden esetben. Méréseket végezhetünk a teljes sokaságból vett mintán, azaz bizonyos állatokon, majd
ebből a mintából következtetést vonunk le a teljes állományra. A mintaválasztás rendkívül fontos, a kiválasztott
egyedeknek a teljes sokaságot kell képviselnie. Egy mintaválasztási szempont lehet például az első laktációt zárt
tehenek csoportja, vagy kilenc tenyészetben található kisbéri félvér kancák csoportja. Az első példa alapján csak
óvatos következtetést vonhatunk le a teljes hazai holstein állományra, míg a második példában, ha a tenyészet
kiválasztása véletlenszerű volt, következtetésünk nagy valószínűséggel helytálló lesz, mivel felöleli az összes
korcsoportot. A teljes sokaság jelölésére görög betűket, a minta és általános érvényű jelölésre pedig latin betűket
használunk.
6.2. A variancia
21
Azzal is számolnunk kell, hogy azonos környezeti hatásra az eltérő genotípusok eltérő módon reagálhatnak. (lásd 8.fejezet, genotípus x
környezet interakciók).
123
alkalmazása
A varianciát a változékonyság, az átlagtól való eltérés jellemzésére használjuk. Tételezzük fel, hogy
véletlenszerűen kiválasztottunk négy sertéstelepen 8 elsőfialású kocát, s az elsőfialású kocák szaporulatának
varianciáját szeretnénk megállapítani.
Koca Alomnagyság
száma (db)
1 14
2 7
3 11
4 8
5 10
6 13
7 5
8 9
Legyen yi az i-edik koca szaporulata, akkor
A variancia az átlagtól vett négyzetes eltérések átlagát jelenti.
N yi yi – y (yi – )2
1 14 9,625 4,375 19,14063
2 7 9,625 –2,625 6,890625
3 11 9,625 1,375 1,890625
4 8 9,625 –1,625 2,640625
5 10 9,625 0,375 0,140625
6 13 9,625 3,375 11,39063
7 5 9,625 –4,625 21,39063
124
alkalmazása
8 9 9,625 –0,625 0,390625
Az átlagtól való eltérések összege 0. Ez felhasználható a kivonásunk ellenőrzésére.
A variancia képlete
jelen esetben
Az eltérések számítása és négyzetre emelése helyett leginkább a variancia munkaképletét használjuk, ami
A megfigyelések négyzetösszegéből vonjuk ki a főösszeg átlagának a négyzetét, majd elosztjuk. Ha egy n elemű
minta átlagát számoljuk az osztó n, míg a varianciánál az osztó n – 1. A különbséget az okozza, hogy a variancia
számításához ismernünk kell az átlagot, tehát mindössze n – 1 független megfigyelésünk van.
Például a 8 koca malacszámának átlaga 9,625, ha csak az első hét megfigyelést ismernénk, akkor a nyolcadikat
az átlag és a hét ismeretében kiszámolhatnánk.
8 × 9,625 – (15 + 4 + 11 + 8 + 10 + 13 + 6) = 76 – 67 = 9.
Tehát a nyolcadik nem független az előzőektől.
A variancia dimenziója a megfigyelés mértékegységének négyzete, tehát cm2, kg2, l2 stb., mivel az eltérések
négyzetét számítjuk.
A szórás a variancia négyzetgyöke
jelen esetben
A szórás mértékegysége megegyezik a megfigyelés mértékegységével, cm, kg, l, stb. A szórást szintén a
változékonyság jellemzésére használjuk. Ha egy másik sertéstenyészetben az alomszám szórását 5,9-nek
találnánk, az egyedek közötti nagyobb különbséget jelezné. Ha feltételezzük az alomszám normális eloszlását,
akkor nagy mintában kijelenthetjük, hogy a kocák 2/3 része fialt (9,125–3,02) és (9,125 + 3,02) vagy 6,105 és
12,145 közötti számú malacot. Ha 6-ra és 12-re kerekítünk, a jelen mintában a 8-ból 5 megfigyelés található az
adott intervallumban, 62,5%. Nagyszámú mintánál 50 vagy 100 megfigyelésnél a 66%-ot találnánk 6 és 12
között.
Jegyezzük meg, hogy sy2 a teljes elsőfialású kocaállomány malacszaporulatának varianciája. Mivel a becslés 8
megfigyelésen alapult, ezért a teljes sokaságra való kiterjesztése megkérdőjelezhető. A megbízhatóság
jellemzésére alkalmas a középérték szórása, ami
125
alkalmazása
jelen esetben 1, és az abból képzett konfidencia intervallum
, itt 9,625 ±2,37 × 1 = 7,25 – 11,99,
tehát a teljes sokaság elsőfialású kocáinak szaporulati átlaga 95%-os megbízhatósággal a két szám között
található. A t, a t-táblázatbeli érték 7-es szabadságfoknál, 95%-os megbízhatósági szint mellett.
A variancia mindig nagyobb vagy egyenlő nullával. Abban a mintában, ahol a variancia 0, a megfigyelések
mindegyike egyenlő. (Ilyen eset az állattenyésztésben szinte elő sem fordul.)
Egy n elemű mintában a variancia négyzetgyöke a szórás. A középérték varianciájának négyzetgyöke viszont a
középérték szórása (standard error of the mean, röviden standard error), képletben
Látható, hogy az elemszám növekedésével csökken a középérték szórása. Például ha egy mintában a szórás 3,
akkor a középérték szórása 100 vagy 400 elemű mintánál 0,3 vagy 0,15 lesz, azaz az elemszám négyszeres
növekedése felezi a középérték szórását.
Állattenyésztési számításokban gyakran találkozunk varianciaanalízissel. A varianciaanalízis (VA) során a

teljes varianciát bontjuk fel ismert és ismeretlen hatások okozta varianciára. Ennek során azt akarjuk megtudni,
hogy az ismert hatások (amit kezelésnek nevezünk) okozta variancia hányszorosa az ismeretlen (amit hibának
nevezünk) hatások okozta varianciának. Ez a hányados az F érték, ami ha meghalad egy táblázati értéket,
következtetünk arra, hogy a kezelés hatása nem a véletlen eredménye.
A VA-ről részletes ismertetést találunk SVÁB J. (1981): Biometriai módszerek a kutatásban (Mezőgazdasági
Kiadó, Budapest) című könyvében.
Az alábbi példa a varianciakomponensek biológiai értelmezését ismerteti. Négy kos hatását elemezzük
ivadékaik választási súlyára. A választási súly adatait a 7.8., eredményeit a 7.9. táblázat tartalmazza.
7.8. táblázat - Négy kos 5–5 ivadékának választási súlya
A kos kódja A B C D
1. 18 16 17 17
2. 16 17 18 21
3. 19 18 19 22
4. 17 19 22 19
5. 18 20 20 19
Összesen 88 90 96 98
7.9. táblázat - A választási súly varianciaanalízis táblázata
Szabadságfo
Eltérés- Közepes
k Variancia-
Tényezők négyzet eltérésnégyzet F érték
komponensek
(SQ) (MQ)
(df)
Összes 58,8 19
126
alkalmazása
Ivadékcsoportok
13,6 3 4,53 1,6 0,34
között
Ivadékcsoportoko
45,2 16 2,82 2,82
n belül (hiba)
Ivadékcsoporton belüli SQ = 58,8 – 13,6 = 45,2
Az F táblázati érték 3 és 16 szabadságfoknál 5%-os hibavalószínűségi szinten 3,23, tehát a vizsgált állományban
az apaállat szignifikánsan nem befolyásolta ivadékai választási súlyát.
A variancia felbontható varianciát okozó alábbi forrásokra.
• Az apai féltestvércsoporton belüli variancia, . Két féltestvér csak 0,25 valószínűséggel kapja ugyanazon
géneket (mendeli mintavételezés). Ezért a féltestvérek egymástól különböznek.
• Az ivadékcsoportok közötti közepes eltérésnégyzetből számítható az apai (kos)variancia-komponens ( )
, ahol
d az apai ivadékcsoporton belüliegyedszám.
127
alkalmazása
Ebből kifejezve,
, amit
az öröklődhetőség becslésénélfogunk felhasználni.
6.3. A kovariancia (kov)

Eddig egy tulajdonság változékonyságát vizsgáltuk, de a legtöbb esetben, például egy tenyésztési program
tervezésekor, két tulajdonság közötti összefüggés is fontos a számunkra. Például, hogy a szaporaság növekedése
miként hat a születéskori alomsúlyra? Ennek megállapításához kell kiszámítanunk a kovarianciát.
A kovariancia két változó (X,Y) együttes változásának mértéke. Jelölése kov (X,Y) a minta, σxy pedig a
populáció esetén.
A kovarianciát a következőképlettel becsüljük:
ha a variancia képlete , akkor látjuk, hogy a változó átlagtól való eltérésének szorzatában az
egyik tényezőt a másik változó átlagtól való eltérésével helyettesítettük. Az előzőpéldánkban a kocánkénti
malacszám varianciáját számítottuk, most ismerve a születéskori alomsúlyt az adott alomban számítsuk ki a
malacszám és a malacsúly közötti kovarianciát.
Koca száma Alomlétszám (db) Alomsúly (kg)
1 15 24
2 4 12
3 11 20
4 8 15
5 10 19
6 13 19
7 6 15
8 9 17
128
alkalmazása
Átlag 9,625 17,625
Variancia 9,125 db2 13,696 kg2
1 4,375 6,375 27,8906
2 –2,625 –5,625 14,7656
3 1,375 2,375 3,2656
4 –1,625 –2,625 4,2656
5 0,375 1,375 0,5156
6 3,375 1,375 4,6406
7 –4,625 –2,625 12,1406
8 –0,625 –0,625 0,3906
Kézi számításkor a kovariancia képletét használjuk, ami
A kovariancia lehet pozitív, nulla vagy negatív. A pozitív kovariancia jelzi, hogy az egyik tulajdonság
növekedésével (az átlagtól való pozitív irányú eltérésével) nő a másik tulajdonság szintje. A negatív kovariancia
jelzi, hogy az egyik tulajdonság növekedésével csökken a másik tulajdonság szintje, tehát egyedi szinten egyik
tulajdonságban a pozitív eltérésekhez a másik tulajdonságban negatív eltérések tartoznak. A kovariancia előjele
adja meg a korreláció előjelét.
6.4. Regresszió (b)
129
alkalmazása
Az állattenyésztésben a nemesítés, a szelekció során egy időben általában nem egy tulajdonságot fejlesztünk. De
ha egy nemzedékben egy tulajdonságra szelektálunk, tudni szeretnénk, hogy a tulajdonság milyen más
tulajdonságokban okoz változást, és az milyen irányú. Ilyen összefüggést leíró két mutatószám a regresszió és a
korreláció. Jelen fejezetünkben a lineáris regresszióval (és korrelációval) foglalkozunk, amit akkor
számíthatunk, ha két változó között az összefüggés lineáris. A linearitásról egy koordinátarendszerben való
ábrázolással győződünk meg. Ha nem húzható lineáris egyenes a ponthalmazra, akkor transzformációt
(általában logaritmikus) transzformációt végzünk az alapadatainkon, a regressziót és a korrelációt a
transzformált adatokból számítjuk.
Ábrázoljuk az alomsúlyt a malacszám függvényében (7.4. ábra).
7.4. ábra - Az alomlétszám hatása az alomsúlyra
Látjuk, hogy az alomszám növekedésével nő az alomsúly, továbbá, a két változó között lineáris az összefüggés
és a pontok kismértékben térnek csak el a halmaz pontjaira húzott lineáris regressziós egyenestől.
A későbbiek során bemutatott szelekciós index a regressziós egyenleten alapul. A regressziós egyenlet
legegyszerűbb formájával egy i egyed yitulajdonságbani értékét becsüljük az xitulajdonságban mért értékével,
amikor a statisztikai eljárás során minimalizáljuk a becsült és yiközötti eltérés (hiba) négyzetét. A regresszió
alapelve az, hogy x tulajdonságban egy (mérték)egységnyi változás az y tulajdonságban változást fog
eredményezni. A regressziós együttható byxadja meg a változás mértékét. A legkisebb négyzetek alapján való
minimalizálás,
A teljes egyenlet függ még értékeitől:
A kovariancia meghatározza a változás irányát.
Kérdés: A malacszám egységnyi változása, hogyan befolyásolja az alomsúlyt?
Válasz:
byx = 9,696 dbkg⁄9,125 db2 = 1,06 kg⁄db
130
alkalmazása
Tehát egy malac 1,06 kg-mal változtatja meg az alomsúlyt.
A regressziós egyenlet csak abból a tartományból és populációból származó értékek becslésére használható,
amelyen az egyenletet megállapítottuk, mert az adott tartományon kívül, illetve egy más populációban más
összefüggések lehetnek érvényesek. Szakmailag helytelen például egy belga lapály sertés testsúly, hátszalonna
mennyiségének összefüggését kifejező regressziós egyenletét magyar nagy fehér hússertés állománybecslésére
használni.
6.5. A korreláció (r)

A korreláció két változó (tulajdonság) együttes változásának egy másik mérőszáma, ami azt fejezi ki, hogy az
egyik tulajdonság változása milyen mértékben és irányban befolyásolja a másik tulajdonságot.
Ez jelzi számunkra például a malacszám és az alomsúly közötti összefüggés szorosságát. A korreláció képlete
Az előbbi adatok alapján az értéke:
A korrelációnak nincs mértékegysége. A korreláció könnyebben értelmezhető, mint a kovariancia értéke, jelen
esetben a 0,87 azt jelenti, hogy az alomlétszámban 1 szórásegységnyi változás az alomsúlyban pozitív irányú
0,87 szórásegységnyi változást okoz.
A korreláció –1 és +1 között változik. Ha a kovariancia 0, a korreláció 0.
Az összefüggés szorossága szerint a korrelációt osztályozzuk:
laza r < | 0,4 |,
közepes | 0,4 | < r < | 0,7 |,
szoros | 0,7 | < r < | 0,9 |,
igen szoros r > | 0,9 |.
A 7.4. ábrán a regressziós egyenes szinte lefedi a ponthalmazt, tehát szoros az összefüggés az alomszám és az
alomsúly között.
A korreláció genetikai értelmezésével a következőkben foglalkozunk.
6.6. Öröklődhetőségi (örökölhetőségi) érték (h2)

Az állattenyésztési gyakorlatban a fenotípusos változékonyság genetikai és környezeti meghatározottságára
keresünk választ. Példaként három különböző genotípusból (A1A1, A1A2, A2A2) válasszunk ki 3–3 sertést, s
minden genotípusból 1–1 sertést egy meghatározott takarmánnyal etessünk (K1, K2, K3) azaz összesen 3 féle
takarmányt etetünk. A kísérlet végén a mért súly (kg) és a számított eltérések legyenek a következők:
Genotípu Fenotípusos Genotípusos

Fenotípus Környezeti érték
s érték érték
A1A1 26 +6 +4 K1 +2
131
alkalmazása
A1A1 24 +4 +4 K2 0
A1A1 22 +2 +4 K3 –2
A1A2 22 +2 0 K1 +2
A1A2 20 0 0 K2 0
A1A2 18 –2 0 K3 –2
A2A2 18 –2 -4 K1 +2
A2A2 16 –4 -4 K2 0
A2A2 14 –6 -4 K3 –2
A minta fenotípusos átlaga 20 kg, így az A1A1genotípusú egyed a K1takarmány hatására elért 26 kg-os
testsúlyának fenotípusos értéke +6. A genetikai érték az azonos genotípusú egyedek átlagos fenotípusos értéke.
Az A1A1genotípusú egyedek fenotípusos teljesítménye 26 + 24 + 22, átlaga 24 (vagy +6, +4, +2), átlagos, a
mintaátlagtól való fenotípusos eltérése, így genetikai értéke +4. A környezeti érték, az azonos környezetben
teljesítők átlagos fenotípusos értéke. A K1 környezetben teljesítők súlya 26, 22, 18 kg, azaz fenotípusos értéke
+6; +2; –2, átlaga +6/3 = +2. Látjuk, hogy a fenotípusos érték felbontható genetikai és környezeti értékre, és az
A1A1, K1esetében (+6) = (+4) + (+2).
Tudjuk, hogy a variancia az átlagtól számított eltérések négyzetösszegének átlaga. Számítsuk ki a fenotípusos,
genetikai és környezeti varianciát.
A1A1 +6 36 +4 16 +2 4
A1A1 +4 16 +4 16 0 0
A1A1 +2 4 +4 16 –2 4
A1A2 +2 4 0 0 +2 4
A1A2 0 0 0 0 0 0
A1A2 –2 4 0 0 –2 4
A2A2 –2 4 –4 16 +2 4
A2A2 –4 16 –4 16 0 0
A2A2 –6 36 –4 16 –2 4
132
alkalmazása
fenotípusos variancia
genetikai variancia
környezeti variancia
A fenotípusos variancia a genetikai és környezeti variancia összege
VF = VG + VK , azaz 15 = 12 + 3
Az öröklődhetőségi érték egy mennyiségi tulajdonság (pl. tejtermelés, testsúly) teljes fenotipusos varianciájának
azon hányada, amely a genetikai varianciának tulajdonítható, tehát egy varianciahányados. Képletben:
A példánkban értéke 12/15 = 0,8.
Az egyedek, esetünkben a sertések közötti fenotípusos különbség 80%-a genetikai eredetű, a változékonyság
20%-a környezeti okokra vezethető vissza. A fenti példában a környezet -2, 0, +2 nagyságrenddel befolyásolta a
fenotípust. Ha ugyanezeket a genotípusokat szélsőségesebb környezeti feltételnek tesszük ki, például -6, 0, +6
nagyságrenddel befolyásolván a fenotípust, akkor a varianciák a következőképp alakulnak:
A1A1 +10 100 +4 16 +6 36
A1A1 +4 16 +4 16 0 0
A1A1 –2 4 +4 16 –6 36
133
alkalmazása
A1A2 +6 36 0 0 +6 36
A1A2 0 0 0 0 0 0
A1A2 –6 36 0 0 –6 36
A2A2 +2 4 –4 16 +6 36
A2A2 –4 16 –4 16 0 0
A2A2 –10 100 –4 16 –6 36
és VF = VG + VK , azaz 39 = 12 + 27
h2 = 12/39 = 0,31.
Tehát ugyanazon genotípusokat szélsőségesebb környezeti feltételek között vizsgálva alacsonyabb

öröklődhetőségi értéket kapunk. A genotípusos variancia nagysága nem csökken, de a genotípus hatása
arányaiban kisebb. A fenti példákban 0,8 h2 értéknél az azonos genotípusúak közötti fenotípusos különbség ±2, a
0,31-es h2 értéknél pedig ±6. Tehát az azonos genotípusúak, tágabb értelemben a rokonok, szülő-ivadék, édes-
féltestvérek nagy h2értékű tulajdonságokban jobban hasonlítanak egymáshoz, mint kis h2 értékű
tulajdonságokban.
Abban a populációban ahol nincs az egyedek között genetikai különbség (például tiszta vonalak, minden egyed
genotípusa azonos), tehát VG= 0, a tulajdonság h2értéke 0.
134
alkalmazása
A korábbiakban láttuk, hogy a fenotípusos varianciát a genetikai és a környezeti (tágabb értelemben

hibavariancia) határozza meg. Ha a környezeti variancia VK= 0, tehát minden egyedet azonos környezeti hatások
érnek, a h2értéke 1, mert VG= VF. Minél nagyobb egy tulajdonság h2értéke, az egyedek közötti fenotípusos
különbség annál inkább genetikai eredetű, a környezet hatása csekély.
Az örökölhetőséget kifejezhetjük 0–1, vagy 0–100% intervallumban. Ha egy tulajdonság, például a laktációs
tejmennyiség h2értéke egy adott állományban 0,3, akkor az egyedek közötti fenotípusos különbség 30%-a
genetikai, 70%-a környezeti eredetű.
Megkülönböztethetünk
• gyengén (h2< 0,15),
• közepesen (h2= 0,2–0,5) és
• jól (0,5 < h2)
öröklődő tulajdonságokat.
A fitnesz tulajdonságok (szaporaság, betegségre való érzékenység, anyai nevelőképesség stb.) gyengén, a
termelési tulajdonságok (tejmennyiség, tejzsírmennyiség, növekedési erély stb.) közepesen, a vágás utáni
tulajdonságok, a test és termékösszetétellel kapcsolatos tulajdonságok jól öröklődnek (7.10. táblázat).
7.10. táblázat - Néhány tulajdonság h2értéke (M.B. WILLIS alapján, 1991)
Faj, hasznosítás és tulajdonság Öröklődhetőségi érték
Tejelő szarvasmarha
Fitnesztulajdonságok
első ellés ideje 0,05–0,2
termékenyítési index 0,1–0,2
szervizperiódus 0,1–0,2
két ellés közötti idő 0,05–0,2
Termelési tulajdonságok
tejmennyiség 0,25–0,35
tejzsírmennyiség 0,25–0,4
tejfehérje mennyiség 0,25–0,4
fejhetőség 0,1–0,3
Tejösszetétel
tejzsír % 0,4–0,6
tejfehérje % 0,4–0,6
Húsmarha
135
alkalmazása
született borjak száma 0,1–0,2
nehézellés 0,1–0,2
anyai nevelőképesség 0,05–0,2
betegségre való hajlam 0,05–0,2
Élősúly
születési súly 0,3–0,4
választási súly 0,3–0,5
éves kori súly 0,4–0,6
Vágási tulajdonságok
vágási % 0,4–0,5
faggyúvastagság 0,4–0,5
rostélyos keresztmetszet 0,5–0,7
hús:csont 0,2–0,5
Sertés
alomnagyság 0,1–0,2
elhullási arány 0,1–0,2
Élősúly
vágási súly 0,3–0,4
életkor vágáskor 0,3–0,4
színhús mennyisége 0,4–0,5
vágási % 0,4–0,5
karajkeresztmetszet 0,5–0,6
136
alkalmazása
Juh
született bárányok száma 0,1–0,2
tenyészérettség 0,1–0,2
elhullási arány 0,1–0,2
termelés 0,1–0,3
Élősúly
születési súly 0,2–0,3
vágási súly 0,4–0,5
Gyapjútermelés
súly 0,3–0,5
szálfinomság 0,3–0,5
szálhosszúság 0.3–0,5
vágott test izmoltsága 0,4–0,5
faggyúborítottság 0,4–0,5
A bemutatott adatokból látható, hogy egy tulajdonság h2értéke nem állandó, hanem bizonyos átlag körül
állományonként, időszakonként változik.
Mivel, a h2 egy hányados, ha bármelyik összetevője változik, az értéke is változik. Állományonként eltérő lehet a
kitenyésztettség mértéke, például a holstein-fríz esetében tenyészetenként eltérő bikákkal termékenyítenek, így
eltérő lehet a genetikai variancia. Állományonként eltérő lehet a környezeti feltétel, ami befolyásolja a
környezeti varianciát, ezen keresztül a fenotípusos varianciát. Minél kiegyenlítettebb környezeti hatások érik az
egyedeket, annál kisebb lesz a környezeti variancia, így nagyobb a h2. A h2értéket ezért időszakonként, ez
körülbelül 3–5 év, célszerű újraszámolni.
Mivel ismerünk additív, dominancia és episztázis okozta génhatásokat, ennek megfelelően bonthatjuk fel a
genetikai varianciát (VG) is additív (VA), dominacia (VD) és episztázis (VI) okozta varianciára. A genetikai értéket,
így a teljes genetikai varianciát ritkán tudjuk meghatározni. A h2értéket elsősorban a leendő szülők fenotípusos
teljesítménye alapján történő becslésben használjuk (amikor is a szülő additív genetikai értékét akarjuk becsülni,
tehát azt, hogy mennyi egy tulajdonság kialakításában közreműködő gének hatásának összege).
Azt a h2 értéket, amelynél a számlálóban a teljes genetikai variancia szerepel tágabb értelmű, s azt ahol pedig
csak az additív genetikai variancia szerepel szűkebb értelmű h 2 értéknek nevezzük.
137
alkalmazása
A h2értéket a tenyészértékbecslésen kívül elsősorban genetikai előrehaladás becslésére használjuk (lásd később).
Nagysága támpontot ad a tenyészérték-becslési módszer és a szelekciós módszer megválasztásában. Ha a
tulajdonság nagy a h2értékű, a tenyészértékbecslést saját teljesítmény alapján végezhetjük, ha kicsi, akkor
rokoni, de leginkább ivadékteljesítmény alapján végezzük azt. Nagy h2értékű tulajdonság esetén egyedi
szelekciót, kicsi esetén családszelekciót alkalmazunk. A kettő egymással összefügg annyiban, hogy a
tenyészérték és a fenotípusos érték közötti eltérés nagy h2értéknél kicsi így az egyed fenotípusos teljesítménye
alapján nagy megbízhatósággal választjuk ki a célunknak megfelelőegyedet.
Ha kicsi a h2érték, nagy a különbség a tenyészérték és a fenotípusos érték között, így sok, közel azonos
genotípusú (tehát rokon) egyed teljesítményére van szükségünk, amelyek átlagában a környezeti hatás is
átlagolódik, így a család átlagteljesítménye közelíti meg a szülő tenyészértékét.
Viszont: a kis h2érték nem jelenti azt, hogy a tulajdonság szelekcióval nem fejleszthető. Ilyen tulajdonság
esetében ismernünk kell az (additív) genetikai varianciát.
Ha kicsi a genetikai variancia, a tulajdonságban kismértékű szelekciós előrehaladás várható, ha nagy a variancia,
nagy előrehaladás várható. Tehát ha h2-ben gondolkodunk, döntésünk előtt mindig nézzük meg az (additív)
genetikai varianciát.
Például legyen A tulajdonságban VG= 25, VF= 100, így a h2= 0,25, B tulajdonságban VG= 45, VF= 450, a h2= 0,1.
Láthatjuk, hogy B tulajdonságban nagyobb a genetikai változékonyság, tehát jobban fejleszthető, viszont a
tenyészértékbecslés költségesebb lesz, mert több rokoni adatra, esetleg pontosabb teljesítményvizsgálatra van
szükség.
A h2értéket ma már ritkán számítjuk kézzel, azt számítógépes programokkal tesszük. A számítás megértéséhez
azonban ismernünk kell az alapelveit. A számítás alapja legtöbb esetben a varianciaanalízis, ritkább esetben a
szülő-ivadék regresszió.
A korábban bemutatott variancia adatait felhasználva, a bárány választási súlyának h2értéke
Mivel az apai féltestvérek közötti hasonlóság 25%, hogy a teljes additív genetikai varianciát figyelembe
vehessük, 4-gyel szoroztunk.
A szülő–ivadék regresszió számításakor, az ivadék teljesítményét vizsgáljuk az egyik szülő vagy a két szülő
átlagának függvényében. Az egyik szülő az ivadékok közötti különbségnek csak felét magyarázza, így a
regressziót kettővel kell szoroznunk, hogy a másik szülő nem ismeretéből származó hiányt pótoljuk. Mindkét
szülőteljesítményének ismeretében a szülőátlag és az ivadékteljesítmény-regresszió maga az öröklődhetőségi
érték.
A szülőket eltérő környezeti hatások érhetik, mint az ivadékaikat, változhat például a takarmányozás, ami
különböző genotípust eltérően befolyásol. Általában kevesebb szülő-ivadékpár azonos korú teljesítménye áll
rendelkezésünkre, mint amennyi ivadékcsoport teljesítménye ismert lehet.
Ezért az ivadékcsoportok varianciaanalízisével megbízhatóbban becsüljük az öröklődhetőségi értéket.
6.7. Ismételhetőség (R)

Az ismételhetőség az örökölhetőséggel szorosan összefüggő mutató.
Vannak olyan tulajdonságok, amelyek egymást követőtermelési ciklusokban megismétlődnek. Ilyen például a
laktációs tejtermelés, vagy az éves gyapjúhozam, hiszen egy tehén több laktáción keresztül termelhet tejet; a
juhot több évben nyírjuk. Ezek a tulajdonságok az egyed élete folyamán többször kifejeződnek.
Egyed Tejmennyiség az egyes laktációban (l)
138
alkalmazása
1. 2. 3. átlag
A 5200 6000 6800 6000
B 4800 6100 5900 5600
C 6000 5600 6100 5900
Ha az egyes egyedek több termelési ciklusban mért átlagteljesítménye közötti különbséget vizsgáljuk, akkor ez a
különbség részben az egyedek közötti genetikai és az egyedeket érő állandó környezeti hatás különbsége.
Állandó környezeti hatás például, ha a 3 (A, B, C) egyed egész élete során ugyanabban az istállóban termelt, az
egyes istállókban eltérő, de az istállóra jellemzőkörnyezeti hatások érvényesülhettek. Ha az egyed egymást
követő teljesítményeit vizsgáljuk, különbözőséget tapasztalunk, amelyet ideiglenes környezeti hatásra vezetünk
vissza. Ez a hatás csak az adott ciklusban éri az állatot, például a gondozó, egy rövid lefolyású betegség stb.
A tenyésztőt az érdekli, hogy az egyedek teljesítménye közötti különbség mennyiben változik az egyes termelési
ciklusokban. Ennek mutatószáma az ismételhetőség, amely 0 és 1 között változik. Az állandó környezeti hatás
varianciájának jele VÁK, az ideiglenesé VIK.
Az ismételhetőségi érték kiszámítása:
Az ismételhetőséget – eltérően a h2értéktől – abban az esetben is számíthatjuk, ha nincs a származásról

ismeretünk, csak a több termelési ciklus egyedi teljesítményéről.
Az ismételhetőség (R) az örökölhetőség (h2) felsőhatára. Ezért van így, mert a számlálóban a teljes genetikai
variancia és azon fölül az állandó környezeti variancia is szerepel.
Ha nagy az ismételhetőség, az jelenti azt, hogy az egymást követő ciklusokban kis mértékben változik az
egyedek közötti különbség. Tehát már az első termelési ciklus alapján a tenyészkiválasztás elvégezhető.
Hogyha az egyedek közötti különbség lényegesen nem változik, akkor az adott tulajdonságot későbbi termelési
ciklusokban nem szükséges mérni. Az ismétlődhetőségi értékekről a 7.11. táblázat tájékoztat.
7.11. táblázat - Néhány tulajdonság ismételhetőségi értéke
Szarvasmarha
Tejmennyiség 0,40–0,55
Tejzsírmennyiség 0,40–0,50
Tejzsírszázalék 0,50–0,65
Két ellés közti idő 0–0,15
Születési súly 0,20–0,30
Választási súly 0,40–0,45
Juh
Zsíros gyapjú mennyisége 0,50–0,65
139
alkalmazása
Szálhosszúság 0,60–0,65
Született bárányszám 0,10–0,15
Sertés
Alomnagyság 0,05–0,15
Választási súly 0,15–0,20
6.8. Fenotípusos (rF), genetikai (rG), és környezeti (rK) korrelációk

Ahogyan a tulajdonság fenotípusos értéke felbontható genetikai és környezeti értékre, ugyanilyen alapon
különböztethetünk meg fenotípusos, genetikai és környezeti korrelációkat. Két tulajdonság fenotípusos értékei
között számítjuk a fenotípusos (rF), genetikai értékei között a genetikai (rG) és környezeti értékei között a
környezeti korrelációt (rK).
A korreláció genetikai alapja a kapcsolt gének, illetve a pleiotrópia. Ha két tulajdonság közötti korreláció közel
van az 1-hez – egyik tulajdonságban az egységnyi szórásváltozáshoz a másik tulajdonságban egységnyi
szórásváltozás járul –, akkor a két tulajdonságot ugyanazon gének határozzák meg. Ha közel van a 0-hoz, akkor
kevés közös gén határozza meg a két tulajdonságot.
A környezeti korrelációból látjuk, hogy a környezet változása, hogyan hat a két tulajdonságra. Ha ez közel van
az 1-hez, akkor a környezetváltozás a két tulajdonságra közel azonos módon hat.
Az alábbiakban kilenc állat (egyed) két tulajdonságának (1, 2) fenotípusos értékei szerepelnek. Bontsuk fel
genotípusos és környezeti értékekre.
Egyed F1 G1 K1 F2 G2 K2
1 6 4 2 5 2 3
2 4 4 0 2 2 0
3 2 4 –2 –5 –2 –3
4 2 0 2 –2 –2 0
5 0 0 0 –1 2 –3
6 –2 0 –2 3 0 3
7 –2 –4 2 0 0 0
8 –4 –4 0 –3 0 –3
9 –6 –4 –2 1 –2 3
Az egyes értékek közötti (ko)variancia
F1 G1 K1 F2 G2 K2
F1 15,0
140
alkalmazása
G1 12,0 12,0
K1 3,0 0,0 3,0
F2 3,0 2,0 1,0 9,75
G2 3,0 2,0 1,0 3,0 3,0
K2 0,0 0,0 0,0 6,75 0,0 6,75
Az egyes értékek közötti korreláció
F1 G1 K1 F2 G2
G1 0,894
K1 0,447 0,00
F2 0,248 0,185 0,185
G2 0,447 0,333 0,333 0,555
K2 0,00 0,00 0,00 0,832 0,00
A fenotípusos korrelációt az
egyenlettel számítjuk és ennek megfelelően a többi korrelációt. Ha átrendezzük az egyenletet, akkor két
tulajdonság kovarianciája
σF1F2 = rF1F2 × σF1 × σF2 ,
amire a szelekciós index számításánál lesz szükségünk.
Az előbbi adatokból láthatjuk, hogy 0 kovariancia esetén 0 a korreláció. Ez az előző példában a genotípus és a
környezet között figyelhető meg, ami azt jelenti, hogy a genotípus és környezet között nincs összefüggés. Az
első és második tulajdonság közötti fenotípusos korreláció 0,248, genetikai korreláció 0,333, s a két
tulajdonságot ért környezeti hatás között nincs összefüggés. A feno- és genotípusos, valamint a környezeti
korrelációk egymástól eltérnek. Smith szabályaként ismerjük az r G = 1,2 × rF képletet, ami kis közelítéssel a mi
példánkban is igaz. A fenotípus és genotípus közötti korreláció az elsőtulajdonság esetén 0,894 volt. Ennek a
négyzete 0,8, ami a tulajdonság h2értéke. Általános szabályként mondhatjuk, hogy nagy h2 esetén szoros az
összefüggés a fenotípus és genotípus között.
A korrelációkat szám szerint a közvetett szelekciós előrehaladásnál és a szelekciós indexben használjuk fel. Az
állattartó számára a fenotípusos korreláció a fontos, mert ő az egyedek fenotípusa alapján jut árbevételhez. A
tenyésztő számára a genetikai korreláció a fontosabb, mert az megmutatja, hogy két tulajdonság közötti
kapcsolat hogyan érvényesül az ivadékokban. (A gének kerülnek át a következőgenerációra, nem a fenotípus.)
Néhány tulajdonság közötti korrelációkat a 7.12. és a 7.13. táblázat tartalmazza.
7.12. táblázat - Néhány tulajdonság közötti genetikai korreláció (LEGATES, J. E és

WARWICK, E. J. nyomán, 1990)
Tulajdonság Korreláció
141
alkalmazása
Minden faj
Súlygyarapodás az egyes életszakaszokban 0,30–0,50
Takarmányértékesítés/súlygyarapodás (kg tak/kg súly) –0,40 – –0,70
Szarvasmarha
Tejmennyiség/tejzsír% –0,10 – –0,60
Tejzsír%/tejfehérje% 0,50–0,60
Születési súly/választási súly 0,20–0,40
Színhús mennyiség/vágási súly 0,20–0,40
Sertés
Választási súly/hízlalás alatti súlygyarapodás 0,10–0,25
Súlygyarapodás/hátszalonna vastagsága –0,10–0,10
Takarmányértékesítés/hátszalonna vastagsága 0,25–0,35
Színhúsmennyiség/ hátszalonna vastagsága –0,60 – –0,80
Juh
Zsírosgyapjú/tisztagyapjú mennyisége 0,65–0,75
Tisztagyapjú/szálhosszúság 0,30–0,40
Baromfi
Tojássúly/testsúly 0,25–0,50
Tojásszám/testsúly –0,20 – –0,60
Tojásszám/tojássúly –0,25 – –0,50
Láthatjuk, hogy két tulajdonság közötti korreláció, a h2értékhez hasonlóan nem állandó szám. Mivel ez is
hányados, az összetevők állományonkénti, időszakonkénti változásával a hányados is változik. Ezért kell ezt is
időszakonként újraszámolnunk. Ha sorrendet kellene felállítanunk a három korreláció között, azt mondhatjuk,
hogy legváltozékonyabb a környezeti korreláció, majd kevésbé a fenotípusos és a genotípusos. Nem mondhatjuk
azt, hogy pozitív korreláció előnyös, negatív korreláció hátrányos. Például a tejfehérje és a tejzsírmennyiség
közötti korreláció pozitív, ez számunkra előnyös. A testsúly és a nehézellés gyakorisága közötti korreláció
szintén pozitív, de számunkra hátrányos. Sertésben a testhosszúság és hátszalonna-vastagság korrelációja
negatív, ez előnyös, míg a tojásszám és a tojássúly közötti negatív korreláció hátrányos.
7.13. táblázat - Néhány tulajdonság közötti feno- és genotípusos, valamint környezeti

korreláció (LEGATES, J. E és WARWICK, E. J. nyomán, 1990)
rF rG rK
142
alkalmazása
Szarvasmarha
Tejmennyiség és tejzsír% között –0,26 –0,38 –0,18
Tejmennyiség 1./2. laktáció 0,40 0,75 0,26
Sertés
Súlygyarapodás/hátszalonna vastagsága 0,0 0,13 –0,18
Súlygyarapodás/tak.ért. –0,66 –0,69 –0,64
Baromfi
Testsúly/tojássúly 0,33 0,42 0,23
Testsúly/tojástermelés 0,01 –0,17 0,08
Előfordulhatnak az egyes állományokban olyan egyedek, amelyeknél a két tulajdonság közötti összefüggés eltér
az állományra jellemzőtől. Ha például az állományban a tejfehérje és a tejzsír között pozitív a korreláció, tehát
tejfehérjében átlag fölötti termelésű egyedek tejzsírban is átlag fölöttiek és van néhány egyed, amely átlag alatti
tejfehérjéjéhez átlag fölötti tejzsír tartozik. Ezeket az állatokat korrelációtörő egyedeknek nevezzük. Ha
számunkra a pozitív korreláció volt az előnyös, akkor a korrelációtörő egyedeket kiselejtezzük (mint például az
előbb említett egyedeket). Ha a pozitív korreláció hátrányos volt, a korrelációtörő egyedeket továbbtenyésztjük.
A nemesítés szempontjából a korrelációt először a tenyészcél kiválasztásakor használjuk fel. Ha két tulajdonság
közötti kapcsolat számunkra előnyös, a két tulajdonságot együtt tudjuk fejleszteni. Ha két tulajdonság közötti
korreláció szoros és ez számunkra hátrányos, s a két tulajdonságot a korreláció ellenében szeretnénk javítani
(negatív korreláció esetén mindkettőt azonos irányban szeretnénk javítani), akkor specializált vonalakat kell
kialakítanunk. Ilyen például a fitnesz, és a gyarapodási, vágási tulajdonságok csoportja. Külön hozunk létre
anyai vonalakat, amelyekben a szaporaságot, tejtermelést, anyai nevelőképességet, betegség-ellenállóságot
javítjuk. A szelekciót mindkét ivarban ezekre a tulajdonságokra végezzük. Külön hozunk létre apai vonalakat,
amelyekben a gyarapodást, takarmányértékesítést, vágóértéket javítjuk.
143
8. fejezet - Az ökológiai és az
etológiai genetika jelentősége és
szerepe
1. Az ökológiai genetika
Állattenyésztésünk nem lehet eredményes, gazdaságos, ha csak magas szintű tenyésztő munkát végzünk, és nem
vagyunk figyelemmel arra, hogy az állat szervezetének kialakulására és a már kialakult szervezet működésére
számos külső és belső tényező is hat. A nem genetikai eredetű tényezők összesített elnevezése a környezet.1 Az
élőszervezet számára a környezet jelenti azt a közeget, ahol az élethez szükséges feltételeket (víz, táplálék,
légkör stb.) megtalálja, ugyanakkor maga is környezetalakító és -alkotó tényező. (Környezeti tényezők
részletesebben az 5. fejezetben.)
Az élő szervezetek és környezetük kölcsönhatásával foglalkozó tudomány az ökológia. Az ökológiai genetika a

környezeti hatások tükrében és függvényében értékeli a genotípusokat, valamint a genetikai kontroll alatt álló
folyamatokat.
Az állat és a környezete közötti kapcsolat nem megállapodott, hanem állandóan változó, de ugyanakkor
egymásra mind jobban kiható folyamatot is jelöl. Megfigyelhető, hogy a nagy termelésre kitenyésztett, gyorsan
fejlődő kultúrfajták nemcsak a nagy termelőképességüket hozták magukkal, hanem a környezettel szembeni
fokozott igényességüket is. Ez azt jelenti, hogy a nagy termelőképességű egyedek csak a számukra megfelelő
környezetben tudják a genetikai képességeiket kifejteni.
Az élőlények számára a környezeti tényezők közül azok a jelentősek, amelyek szervezetükre ingerként hatnak.
A szervezet a környezet ingereihez feltételes és feltétlen reflexek segítségével alkalmazkodik. Ebben az
alkalmazkodásban azonban részt vesz az idegrendszer mellett a belső elválasztású mirigyrendszer is. Bizonyos
ingerekre a szervezet a normálistól eltérő működéssel reagálhat, vagy esetleg egyes folyamatokat le is állíthat. A
szoros működési egységet alkotó szervezeten belüli egyetlen életfolyamat megváltozása azonban az összes
többire is kihat.
Ahhoz, hogy az állatok igényeit jól összehangolhassuk a környezetükkel, ismerni kell az egyes állatfajok (fajták,
típusok) optimális termelési környezettel szemben támasztott igényeit, a nagy termelés élettani feltételeit, és ezek
kielégítésének módjait. Az ismeretek gyakorlati alkalmazásakor a gazdaságossági szempontokat is figyelembe
kell venni. Ennek helyes mérlegelése különösen akkor igényel nagy körültekintést, amikor azt kell eldöntenünk,
hogy „az állat alkalmazkodjon a környezetéhez, vagy az ember alakította környezet az állat igényeihez” (HORN
A., 1976).
Az állatnemesítésben az ökológiai szemlélet érvényesítésének jövőbeni terjedését előrevetíti az a fejlődési trend,

amely szerint törvényszerűen folytatódik:
• Az állatállományok koncentrációja és specializációja.2
• A termelés környezeti feltételrendszerének korszerűsítése.
• Az állatállományok genetikai képességének fejlesztése.
Ugyanakkor mindinkább előtérbe kerül az animal welfare megteremtésének és fenntartásának igénye (22.
fejezet).
Az ember az evolúciót saját testi síkjától a hatásképessége kiterjesztésének a síkjára tette át, és ezzel hallatlanul
felgyorsította az evolúciós folyamatot. Ellentmondásos módon azonban, a természeti jelenségek feletti
hatalmunk veszélyes következményekkel járt: kitörtünk a saját környezeti korlátjainkból, behatoltunk szinte
minden más faj ökológiai kereteibe és ezzel gyakran szinte a felismerhetetlenségig megváltoztattuk
1
Környezet = miliő.
2
A gazdaságos állattenyésztés előfeltétele a nagyobb létszámú termelőállományok kialakítása, amelynek tendenciája a fejlett
mezőgazdasággal rendelkező EU-országokban a ’90-es évek közepétől megfigyelhető.
144
Az ökológiai és az etológiai genetika
jelentősége és szerepe
környezetünket. Ennek megfelelően nehézséget jelent, hogy a gazdasági állatok legtöbbször már nem abban a
környezetben termelnek, amely kialakította őseiket.
Ugyanakkor valamely tényezőhatása nemcsak magától a tényezőtől függ, hanem annak a szervezetnek a
tulajdonságaitól is, amelyre hatott. Az élőlények a külső hatások folyamán maguk is aktívan viselkednek: vagy a
hatások eredményét módosítják, vagy maguk is alkalmazkodnak a hatásokhoz. El kell fogadnunk, hogy minden
fenotípus az élőlény genetikai lehetőségeinek és a környezetének kölcsönhatásából származik, ezért csak e két
tényező együttes értelmezése vezethet eredményre.
1.1. A genotípus × környezet kölcsönhatás

A genotípus és a környezet kölcsönhatása (interakciója) állatnemesítési szempontból gyakorlatilag azt jelenti,
hogy az eltérő genotípusok eltérő környezeti hatásokra eltérő reakciókat mutatnak. Ennek következtében a
genotípusok között mérhető fenotípusos különbségek megváltoznak, sőt az egyes genotípusok között a fenotípus
alapján felállított sorrend (rangsor) is megváltozhat az eltérő környezeti feltételek hatására. Ezt szemlélteti a 8.1.
ábra.
8.1. ábra - A genotípus × környezet interakció alapesetei (BRANDSCH nyomán)
A 8.1. ábra alapján megfigyelhető, hogyha 5 genotípust két (A és B) eltérő környezetben vizsgálnak, akkor
termelésükre (fenotípusukra) az eltérő környezet milyen hatást gyakorolhat.
Az I. esetben nincs kölcsönhatás, mivel a két környezetben a genotípusok sorrendje és a közöttük lévő
fenotípusos különbség változatlan.
A II. esetben a kölcsönhatás a fenotípusos különbség csökkenésében mérhető, a B környezetben az A

környezethez képest.
A III. esetben jelentősebb a kölcsönhatás, mert a genotípusok rangsora is megváltozott.
A IV. eset szélsőséges interakciót mutat, amikor mind a sorrend, mind pedig a fenotípusos értékek
megváltoznak.
Azonosnak tekintett környezetben is célszerű megvizsgálni és elemezni a genotípus × környezet kölcsönhatást.

Ugyanis csak ilyen módon lehet választ kapni arra, hogy amelyik egyed termel leggazdaságosabban adott
környezeti feltételek mellett.
A 8.2. ábra azt szemlélteti, amikor négy eltérő genetikai képességű szubpopulációt azonos környezeti viszonyok
mellett termeltetünk. A gyengébb képességű A és B csoport számára a környezetet lehetővé tette a genetikai
képesség teljes kibontakozását, viszont a C és D csoportok genetikai képessége csak részben realizálódott (nem
satírozott rész). Sőt a legnagyobb képességű, ennek megfelelően a környezettel szemben a legigényesebb és
legérzékenyebb D csoport fenotípusos értéke alatta maradt a B és a C csoporténak. A B és a C csoport
145
fenotípusosan egyenlő értékűnek látszik (azonos átlagtermelésű), jóllehet genetikai képességeik eltérőek
(jelentőségét lásd tenyészértékbecslés).
8.2. ábra - A genotípus × környezet interakció vázlata
A 8.2. ábra azon túl, hogy bemutatja a genotípus x környezet interakció bizonyos eseteit, a döntéshozatalban is
segít. Általánosabb gyakorlat ugyanis, hogy a meglévő környezethez kell megválasztanunk az abba illő
genotípust, vagyis azt, amelyik az adott környezeti feltételek között a leggazdaságosabban termel. Az A és a D
genotípusok egyértelműen kizárhatóak, hiszen a másik két genotípushoz képest bár más okok miatt
mindkettőnek kisebb a fenotípusa, vagyis a termelése. Ebbe a környezetbe a B vagy a C genotípusok közül
választhatunk, attól függően, hogy milyen szemléletet követünk. A B genotípus, amelynek a C genotípushoz
viszonyítva szerényebb a genetikai értéke, következésképpen a kereskedelmi értéke is kisebb kell, hogy legyen,
adott környezetben 100%-os mértékben képes realizálni genetikai képességeit, vagyis a leggazdaságosabban
termel. Ezzel szemben a C genotípusnak – amelynek nagyobb a genetikai értéke, így ebben a környezetben nem
termel a teljesítőképessége felsőhatárán – még vannak kiaknázatlan tartalékai. Ha figyelembe vesszük, hogy
élőszervezetről van szó, akkor a döntéskor számolnunk kell azzal is, hogy a teljesítőképesség felső határán nem
lehet hosszú ideig termelni, maradandó károsodás nélkül. Ugyancsak számolnunk kell a környezeti feltételek
kedvező vagy kedvezőtlen változásának lehetőségével. Összefoglalva a hosszú, hasznos élettartam és a
technológiai tűrés miatt a gyakorlatban szükség van egy bizonyos képességtöbbletre vagy másként genetikai
lépéselőnyre. Ezért a C genotípus tekinthetőadott környezetben megfelelőnek. Ugyanakkor annak
meghatározása, hogy mekkora legyen a genetikai lépéselőny a mindenkori és a tervezhető ökonómiai ökológiai
feltételek gondos mérlegelésével becsülhető csak meg.
A kutatók között általános az a vélemény, hogy az additív génhatások által determinált, nagy h2-értékkel
jellemezhető tulajdonságok kevésbé mutatják az interakció jelenségét, mint a kis h2-értékű tulajdonságok.
Az interakció elsősorban akkor nyilvánul meg, ha a különböző populációk genotípusában, valamint a környezeti
tényezőkben jelentős eltérés van. A kölcsönhatást előidéző környezeti tényezők között kétségkívül a
takarmányozás a legmeghatározóbb, de fontos az éghajlati tényezők, anyai hatások, a szociális környezet és az
ökonómiai tényezők szerepe is.
1.2. Az animal welfare (közérzet)

Az utóbbi évtizedekben egyre nagyobb teret nyert az állatok jólétének, jó közérzetének (welfare) kutatása. Ez a
tudomány a gazdasági állatok és a környezetük fizikai és pszichológiai harmóniájával foglalkozik. A környezet
kialakítása során az állat és az ember igénye nem teljesen egyezik meg. Az ember arra törekszik, hogy a
termelés minél gazdaságosabb, termelékenyebb legyen, nagyfokú gépesíthetőség mellett. Az állat igénye az,
hogy a környezettel szembeni igényeit minél jobban kielégítsék. Ez a két igény nem minden esetben valósítható
meg teljes mértékben, ezért a közérzetkutatás arra keres választ, hogy milyen kompromisszumokkal közelíthető
az állat és az ember igénye.
146
Az állat jó közérzetének megvalósításához alapvetően szükséges, hogy állataink viselkedését jól ismerjük, és
következtetni tudjunk az állat jelzéseiből arra, hogy milyen a környezete. Erre szolgál az állatok megfigyelése, a
preferencia tesztek, a sztereotip mozgások és a vákuumviselkedések rögzítése. A közérzet vizsgálatának
különböző szempontjai vannak, amelyeket két nagy csoportra lehet felosztani:
Állat-egészségügyi szempontok
• A törési kockázat, sérülések és károsodások megfigyelése (pl. rekeszek, ajtók, padozat okozta sérülések).
• A környezet károsító hatása által kialakult betegségek vizsgálata (pl. káros gázok okozta tüdő-
megbetegedések, hideg környezet miatt kialakult betegségek, hőguta, rossz higiéniai viszonyok kiváltotta
hasmenés).
• Napi megfigyelés a beteg állatok kiszűrésére és a higiéniai állapotra.
Viselkedési szempontok:
• Társas kapcsolatok alakulása.
• Ürítési viselkedés szabályossága.
• Káros viselkedési formák, rossz szokások kiszűrése.
Az Európai Unióban minden gazdasági állatfajra kidolgoztak ún. Európai Állattartási Normákat, amelynek
ismertetése a részletes állattenyésztés feladata.
2. Etológiai genetika
Az etológia (viselkedéstan) az állatok biológiai, fiziológiai és külső környezeti tényezők által meghatározott
magatartásával foglalkozik. A magatartás az öröklött elemek és a környezet egymásra hatása révén alakul és
fejlődik. Az egyed genetikai adottságai (öröklött elemek) és a környezettel való kölcsönhatások (ráépülő vagy
tanult elemek) alapján kialakuló viselkedés a fenotípus részét képezi. Az ezen a területen folytatott kutatások
tehát a gének és a viselkedési fenotípus közötti kapcsolatot értékelik.
A magatartás genetikai szabályozottsága természetesen nem komplex viselkedés örökítését jelenti, hiszen a
géneket alkotó DNS információi elsődlegesen fehérje struktúrákat kódolnak. Azt azonban már kísérleti úton is
bizonyították, hogy a magatartás kisebb egységekre, elemekre bontható. Ezen elemek, mozdulatok
létrehozásáért felelős géneket magatartási srukturális géneknek, az elemek intenzitását és az elemek sorrendjét
meghatározó géneket pedig magatartás-szabályozó géneknek nevezzük. Ritkább esetben egy elem egyetlen gén
működéséhez kötött, általában azonban 2–10 génes (poligénes) mechanizmusok a jellemzők. Az, hogy a
poligénes magatartási elemek több generáción át is együtt maradnak, arra utal, hogy egy kromoszómán
kapcsoltan helyezkednek el.
Minden tevékenységnek, viselkedésformának van öröklött része, de ennek aránya az adott viselkedés
bonyolultsága és az azt bemutató állat-rendszertani hovatartozása (fejlettsége) szempontjából is eltérő. A
fenotípus a különböző gének eltérő környezetekben való megnyilvánulása során alakul ki. A környezet nemcsak
külső tényezőket (hőmérséklet, fényviszonyok, takarmány), hanem belső környezeti tényezők bizonyos
csoportjait (hormonok, enzimek, regulátorfehérjék) is jelentheti. (A viselkedés és a gének kapcsolatát a 8.3. ábra
szemlélteti.)
8.3. ábra - A viselkedés és a gének közötti kapcsolat (CSÁNYI nyomán, 1994)
147
Az örökletes alapnak megfelelően megjelenő viselkedési elemek genetikailag programozott viselkedési sémák
megjelenését eredményezik. Az egyszerű, reflexes mozgások vagy bonyolult mozgásmintázatok közös
sajátossága, hogy az adott viselkedés minden esetben azonos jellemzők alapján történik meg. A génekben rejlő
információk összetétele mutáció vagy szelekció révén változhat meg.
148
Az egerek agresszív viselkedését tesztelve megállapították, hogy az egyes homozigóta törzsek között az
agresszív összecsapások 3 perc alatt bekövetkezett száma alapján bizonyítható különbségek vannak. A négy jól
megkülönböztethető csoport egy-két lókuszon öröklődő ko-domináns rendszer felépítését jelezte.
A fajhibridek vagy eltérő genotípusú egyedek keresztezési kísérletei is egyértelműen bizonyították a viselkedés
genetikai meghatározottságát. A kiválasztás alapja ebben az esetben az, hogy a szülők a vizsgált viselkedés
szempontjából genetikailag különálló populációhoz tartozzanak. Törpepapagáj fajok fészeképítési
tevékenységének vizsgálatára beállított kísérletekben a következőket tapasztalták: az egyik faj egyedei
fűszálakat és papírcsíkokat a csőrükben, a másik faj egyedei a faroktollaik közé dugva szállították. A
keresztezés után az utódok a két szülői módszer rossz kombinációival próbálkoztak, és képtelenek voltak
bármelyiket jól csinálni.
A viselkedési fenotípusok tesztelésének egyszerű módja csak akkor lehetséges, ha az „egy gén-egy elem”
kapcsolatokat vizsgáljuk. Ilyen a mézelő méh egyik veszélyes betegsége, a fertőző lárvarothadás, ami a lezárt
sejtekben lévő lárvákat támadja meg. A fertőzést könnyen átvészelő méhcsaládok tagjai a fertőzött méhsejt
fedőjét eltávolítják, a sejtet kiürítik és kitisztítják (8.4. ábra). A két elem alkalmazása csak együtt vezet a kívánt
eredményre.
8.4. ábra - Méhek higiénikus tevékenysége (ROTHENBULLER nyomán, 1964)
A viselkedési tulajdonságok befolyásolására végzett kísérletek általában szelekciós tevékenység

felhasználásával történnek meg. Ilyen például patkányok tájékozódóképességének szelekcióval kialakított
nemzedékekben történő tesztelése. A „jól” és „rosszul” tájékozódó patkányok csoportjait 20 nemzedéken át
tesztelve a kiindulási eredményekhez mérten jelentősen kevesebb hibát vétettek a jó, míg sokkal több hibát a
rossz tájékozódási eredményekkel bíró egyedek utódai.
Az agresszióra és annak hiányára szelektált egérpopuláció egyedei az eredeti értékszám kétszerese, illetve fele
mértékű agresszív viselkedést mutattak 7 generáción át végzett szelekciós tenyésztés után.
A magatartás elemeinek előfordulási gyakorisága, intenzitása szigorúan meghatározott. Paradicsomhalakon

végzett kísérletek azt bizonyítják, hogy az egyes elemek h2-értéke egészen magas, 0,8–0,95 közé esik. Az
egymástól elkülönülő populációk között eltérések tapasztalhatók. Ezek a különbségek szelekcióval tovább
növelhetők, az elemek előfordulási valószínűsége megváltoztatható.
A viselkedés öröklődhetőségének vizsgálatát számos paraméter esetében gazdasági állatok populációiban is

tesztelték. A következőkben néhány példát, adatot láthatunk az egyes viselkedésformák öröklődhetőségére, egy
kérődző (szarvasmarha) és egy abrakfogyasztó (sertés) állatfaj esetében (8.1., 8.2. táblázat).
8.1. táblázat - A szarvasmarha néhány viselkedésformájának öröklődhetősége
149
A vizsgált viselkedés h2 Vizsgálatot végezte
Agresszió a pihenőboksz elfoglalásakor, 0,48

tehéncsoport esetében
0,28 BAEHR, 1983
Agresszió az etetőautomatánál
tehéncsoport esetében
Vérmérséklet, szarvasmarhaborjú 0,28 HEARNSHAW and MORRIS,

1984
Vérmérséklet, zebuborjú 0,46
Szexuális viselkedés, bika ugrási kedv 0,59 BLOCKEY et al., 1978
Szexuális viselkedés, tehén ivarzásakor 0,21 GWAZDAUSKAS, 1983
Legelés szelektivitása legelés időtartama 0,49

MACHA and OLSAROVA, 1986
0,003
Anyai magatartás 0,006 BUDDENBERG, 1986
Kérődzés időtartama, adott farmon 0,42
Kérődzések száma naponta, adott 0,25 SÁNTHA et al., 1988

farmon
8.2. táblázat - A sertés néhány viselkedésformájának öröklődhetősége
A vizsgált viselkedés h2 Vizsgálatot végezte
Takarmányfelvétel, hízósertés 0,87
Itató használata, hízósertés 0,58

ATKINS, 1989
Egyszerre felvett takarmány mennyisége 0,35
Egy napon felvett takarmány mennyisége 0,16
Agresszív viselkedés, hízósertés 0,16

ATKINS, 1989 SIEGAL,
Agresszív viselkedés előfordulása, sertés 0,20 1976
esetén általánosságban
Koca szexuális viselkedése, ivarzáskor 0,17 NAPEL et al., 1995
Stresszérzékenység, mozgékonyság, 0,16
Reagálás stresszhelyzetben 0,38 BEILHARZ and COX, 1976
Embertől való félelem reakciója
A környezet befolyásoló hatásának függvényében módosuló viselkedés bizonyos adaptálódás, „tanulás”

hatására alakul át. A környezethez való alkalmazkodás az evolúció egyik alapvető feltétele és egyben
mozgatórugója is. Egy jobb, azaz sikeresebb magatartásforma információinak generációkon át történő
továbbadására csak akkor van lehetőség, ha ez génekben rögzült, és az egyedek közötti különbségek a gének
közötti különbségeken alapulnak. A rendszertani kategóriák vizsgálata alapján megfigyelhető tendencia azt
150
mutatja, hogy az anatómiailag–rendszertanilag fejlettebb állat rendszerint magasabb szintű viselkedési kontrollt,
több tanult viselkedési formát sajátít el és alkalmaz sikeresen (8.5. ábra).
8.5. ábra - A genetikai és környezeti faktorok viszonylagos hozzájárulása a különböző

állatok viselkedéséhez (D. P. BARASH nyomán, 1977)
Így az előnyösebb génkombinációkkal rendelkező egyedek a természetes szelekció folyamán előnyt élveznek, a
„tehetségesebb” genotípusok nagyobb valószínűséggel öröklődnek tovább.
Ez a viselkedés területén megnyilvánulhat:
• sikeresebb táplálékszerzés,
• eredményesebb rejtőzködés vagy megtévesztés,
• hatékonyabb szexuális tevékenység (párkeresés, udvarlás, párosodás),
• jobb alkalmazkodóképesség elérésében.
Az állati magatartás alapvető csoportjai – azok időtartama szerint – három csoportba oszthatók:
1. az egyed élete során ismétlődő viselkedési formák, magatartási ciklusok,
2. az állat élete során egyszer megjelenő, az egyedfejlődéshez kötődő, nem ismétlődő viselkedésformák,
3. az egymást követőnemzedékek viselkedésében eltérően fellelhető viselkedésformák.
A hosszan tartó folyamatok – mint az evolúciós fejlődés – generációk százai vagy ezrei nyomán eredményezték
új állatfajok, új fenotípusok kifejlődését. Az állattenyésztés első ilyen változást indukáló tevékenysége a
domesztikáció volt, amely a különböző fajok esetében évezredek alatt eredményezte azok átalakulását. A
tenyésztői tevékenység, a szelekció mind tudatosabb alkalmazásával jöttek létre a mai fajták, amelyek a fajon
belül gyakran jelentősen eltérő jellemzőkkel bírnak. A laboratóriumi szelekciós kísérletek valószínűleg sokkal
gyorsabban érhetnek el hasonló eredményeket, hiszen a szelekció néhány kiválasztott jellegre összpontosul.
Az állattenyésztési technológiák folyamatai, a műszaki környezet az állati szervezetben és egyes élettani

funkciókban is változásokat indukálnak. A gazdasági állatok viselkedésében ezáltal lényegesen rövidebb
időtartam alatt következnek be változások. Az állattenyésztők feladata az, hogy a populációk (tenyészetek,
állatállományok) számára azok biológiai igényeihez mért lehető legmegfelelőbb tartási és
tenyésztéstechnológiai eljárásokat fejlesszék ki és alkalmazzák. Számos hazai vizsgálat eredményeit publikálták
szarvasmarha, juh, ló, sertés és baromfifélék jellegzetes viselkedéséről.
A törekvés a gazdasági állatok komfortérzetének kialakítására állatvédelmi szempontból is kötelezőfeladat. Az

„animal welfare”, az állatok jó közérzete a termelési színvonal és eredményesség egyik alapvető feltétele.
151
9. fejezet - A környezeti tényezők
szerepe az állattenyésztésben
1. A környezeti tényezők fogalma, felosztása
A környezet (miliő) az élőlények, esetünkben a gazdasági állataink életfeltételeit megszabó tényezők összessége.
Az élőszervezetek és környezetük kölcsönhatásával foglalkozó tudomány – az ökológia – törvényszerűségei
háziállatainkra is érvényesek és alkalmazhatók.
A környezet a genetikai alap mellett az állatok szervezetének kialakulásában, teljesítményében fontos szerepet
játszik. Az állati termelés alanyai, a gazdasági állatok és környezetük komplex kapcsolatban állnak egymással,
és szerves egységet alkotnak.
A környezet fogalma meglehetősen tág, és rendkívül sok elemet foglal magába. Megkülönböztethetünk
természetes és mesterséges, élő vagy biotikus, élettelen vagy abiotikus és külső, illetve belső környezeti és
tágabb értelemben vett gazdasági,társadalmi tényezőket.
2. Természetes és mesterséges környezet

Természetes környezet a természet által kialakított létfeltételi elemek összessége. Ilyen környezetben az időjárás
hatása közvetlenül éri az állatokat, az ivóvíz és táplálék szerzéséről is rendszerint maguknak kell
gondoskodniuk. A természetes környezeti tényezők hatására időszakosan jelentkező kedvező táplálékfeltételek
következtében a vadon élő állatok életritmusában, szaporodásában szezonalitás mutatkozik, amely bizonyos
parlagi állatfajták esetében a domesztikáció után hosszú évszázadok múlva még ma is jelentkezik.
Például bizonyos juhfajták ivarzásában évszaki hatások figyelhetők meg. Hasonlóképpen időszakosan
jelentkezik néhány baromfifajta kotlása, vedlése az időjárási tényezők hatására.
A természetes feltételek meghatározzák az állatok növekedését, fejlődését is.
Szűkösebb takarmányozási viszonyok között egyes gazdasági állatainknak kisebb testű fajtái is kialakulnak.
Ilyenek például a sivatagok és a havasok kisebb lovai, vagy a balkán primitív szarvasmarhafajtái. Ezzel szemben
a bő takarmányforrást teremtőkörülmények nagyobb testű fajtákat hoznak létre.
A szóban forgó tényezők hatását, az ún. „röghatást”, a hazai arab ló állománnyal szerzett tapasztalatok alapján
klasszikus példaként szoktuk említeni. A fajtába tartozó állatok Mezőhegyes gazdag takarmányozási viszonyai
között nagyobb testűvé váltak, finom, szikár jellegük romlott.
Egy-egy ország, régió, tenyésztőhely tágabb értelemben vett természetföldrajzi környezete, klímája, ökológiai
adottságai rendkívül fontosak, mivel mind közvetlenül, mind közvetve meghatározhatják az adott terület
állattenyésztési arculatát. A klimatikus feltételek, a takarmánytermesztési lehetőségek alapvető fontosságúak
abból a szempontból, hogy az adott régióban mely állatfajok, illetve fajták tarthatók és tenyészthetők
gazdaságosan.
Gyengébb minőségű legelőkön a juhtartás eredményes lehet. A húshasznú szarvasmarhák már valamivel jobb
legelőket igényelnek, az intenzíven tejelőtehenek számára pedig – ha legeltetünk – kimondottan jó minőségű
legelőkre van szükség. Az említettek figyelembevétele rendkívül fontos egy-egy régió mezőgazdasági
jellegének, állattenyésztési politikájának kialakításában.
Természetszerű körülmények közötti tartás esetén az ember beavatkozik az állatok bizonyos életfeltételeibe. A
főleg tömegtakarmányokat fogyasztó állatfajok tenyésztésének, tartásának feltételei szorosabban kapcsolódnak a
természeti tényezőkhöz, és a termelés eredményei is jobban függnek azoktól, mint az abrakot fogyasztó állatoké.
Jó példa az előbbire a húsmarhatartás gyakorlata.
Az említett ágazatban a szaporítás szervezése, a pároztatások időszakos ütemezése és a borjak elválasztása

céltudatos tenyésztői elhatározás szerint történik. Ezeket az állatokat főleg legelőn, de igen gyakran még télen is
152
A környezeti tényezők szerepe az
épület nélkül, a szabadban tartjuk. Ehhez hasonló az anyajuhok elhelyezése, és természetszerű körülmények
jellemzőek a lótartás bizonyos fázisaira is, vagy hasonlóan nevelhetjük például a tenyészkoca-süldőket.
Mesterséges környezetben az állatok létfeltételeit, termelési körülményeit az ember alakítja ki és szabályozza.

Az ilyen megoldások szélsőségesen kifejlesztett változatait zárt, iparszerűtartásnak is szokás nevezni, ugyanis a
termelés sok esetben a külvilágtól szinte teljesen elzártan, ablak nélküli, szabályozott mikroklímájú épületekben,
programozottan, „futószalagszerűen” folyik.
Ez jellemző például a tojótyúkok tartására, ahol a tojástermelés úgyszólván automatizált körülmények között,
„tojásgyárakban” történik. Hasonló a brojlercsirke-előállítás is, sőt a sertéshizlalásban és más állatfajok esetében
(pl. pulyka, nyúl, hal) is lehetséges ilyen megoldás.
Az állattenyésztési tevékenység során az ember a gazdaságos termelés feltételeit egyre inkább igyekszik
megteremteni, bár figyelembe veszi a természeti hatásokat. Napjainkban azonban erőteljesen jelentkezik egy
olyan törekvés is, amely a környezetvédelem és állatvédelem szempontjait hangsúlyozva a természetszerű
állattartást (organic farming) helyezi előtérbe. Ennek szigorúan szabályozott, ellenőrzött formája a bio- (öko-
)termelés.
A biotermelés számos előnye mellett termékegységre vetítve gyakran nagyobb erőforrás pazarlással (nagyobb
víz- és takarmányfelhasználás) és környezetterheléssel (több trágyatermelés) is jár, mint a hagyományos
módszerek.
3. Élő és élettelen tényezők

Az élőkörnyezeti tényezők, az állatot körülvevő élőlények köre meglehetősen széles. Idesorolható az egyeddel
együtt az adott populációba tartozó, vele együtt tartott többi állat. Állattenyésztésünk gyakorlatából számos
példa bizonyítja, hogy bizonyos esetekben az egyedi elhelyezés és takarmányozás kedvezőbb teljesítményt
eredményez, mint amikor csoportosan, társaival együtt tartjuk az állatot. Máskor viszont a társak együtt tartása a
kedvezőbb (pl. két süldő együtt hizlalása a kistermelőknél, vagy a Kincsem, kiváló versenylovunk állandó
„macskatársa”).
Külön említést érdemlőkörnyezeti tényező az anyai hatás, amit az anyai szervezet a magzati fejlődés során, és
később is, pl. a szoptatás idején az ivadékok tulajdonságaira kifejt. Tenyésztői munkánk során fontos, hogy a
környezeti hatásokat jól el tudjuk különíteni a genetikai tényezőktől.
Az anyai hatások mértékéről reciprok keresztezési kísérletek eredményei alapján győződhetünk meg. Azonos
genotípusú, megegyező körülmények között tartott ivadékok teljesítményében az anyák különbözősége okozhat
eltérést. Klasszikus példával szolgál erre HAMMOND reciprok keresztezési kísérlete, amit hidegvérű és póni
lovakkal végzett. E szerint a hidegvérű anyáktól származó csikók születési súlya meghaladta a póni anyáktól
származókét. Az eltérő anyai hatásra utalnak saját vizsgálatunk eredményei is, amelyben a magyar tarka ×
hereford F1borjak választási súlya nagyobb volt, amikor anyjuk az előbbi fajtába tartozott.
A említetteken kívül még nagyon sok tényező tartozik az élőkörnyezethez. Például azoknak a mikrobáknak az
összessége is, amelyek a kérődzők előgyomrában, és a rostot emésztőmás állatfajok (ló, nyúl, lúd) vakbelében
élnek, vagy azok a mikroorganizmusok, amelyek a különféle megbetegedésekért felelősek.
Élettelen környezetnek minősül az állatok szervezetére, termelésére hatást gyakorló éghajlati, időjárási stb.
tényezők összessége. Ugyancsak idesorolhatók az elhelyezésre szolgáló épületek, istállók és azok műszaki
berendezései, pl. padozat, etető, itató, fejő, klimatizálási, világítási stb. eszközök. Ezek, ha megfelelőek,
nagymértékben segítik a gazdaságos állati termelést, ha nem, akkor nemcsak az állat komfortérzetét, termelési
eredményeit veszélyeztetik, hanem sok bosszúságot, nehezebb munkavégzést, balesetveszélyt, többletköltséget
stb. okozhatnak.
4. Külső környezeti tényezők

A külső környezet mindazon természetes, mesterséges, biotikus és abiotikus tényezők összessége, amelyek hatása
az állatokat a külvilág felől éri. Természetesen valamennyi külső tényező hatást gyakorol az állati szervezetre, a
termelés szempontjából különösen a takarmányozás, az időjárási elemek közül pedig a hőmérséklet, a
páratartalom, a fény játszik jelentősebb szerepet. Az állattenyésztés gyakorlatában fontos továbbá az állatoknak
az e tényezőkhöz való alkalmazkodása, illetve az akklimatizáció is.
153
4.1. Takarmányozás
Az állati teljesítmények szempontjából kétségkívül a takarmányozás, az állatok táplálása a döntő, ugyanakkor
az állati termékek költségeiből is a legnagyobb tételt, mintegy 60–75%-ot tesz ki. Domesztikált állataink
számára az ember a természetesnél általában bőségesebb táplálóanyag-ellátást nyújt. Termelési céljainak
megfelelően változtathatja a takarmányok mennyiségét, összetételét, amivel befolyásolhatja az állatok
termelését, az állati termékek minőségét.
Gazdasági állataink eltérő faji, biológiai sajátosságaik, típusuk és hasznosítási irányuk szerint különböző
igényeket támasztanak a takarmányok mennyiségével, minőségével, összetételével szemben. Ezek egyben
meghatározzák azt is, hogy az adott térségben elsősorban milyen állattenyésztési tevékenységet folytathatunk.
Például, ahol a gyepgazdálkodás feltételei kedvezőek, ott a kérődző állatok tartása, tenyésztése sikeres
tevékenység lehet, ahol pedig az abrakfélék előállítására jobbak az adottságok, ott a baromfi-, illetve
sertéstenyésztés lehet a vezető állattenyésztési ágazat.
4.1.1. A takarmányozás hatása a növekedésre, fejlődésre

A táplálóanyag-ellátás színvonala befolyásolja mind az állati szervezet differenciálódását, minőségi változását
(fejlődését), mind pedig a test méreteinek, tömegének, súlyának gyarapodását (növekedését).
Erre jó példa, hogy az eltérő táplálkozás eredményeként a nőivarú méhpetéből dolgozó méh vagy anyaméh is
fejlődhet. Ezek méreteiken kívül anatómiai felépítésükben, ivari életükben is különböznek egymástól.
Régi tapasztalat, hogy a bőségesebb táplálás hatására az állatok intenzívebben növekednek, ivarérettségüket és
teljes kifejlettségüket korábban érik el. A mérsékelt, de szakszerű táplálóanyag-ellátás kedvező a hasznos
élettartam alakulására. A termelési, tenyésztési célunkkal összhangban álló harmonikus táplálóanyag-ellátást
okszerű takarmányozásnak nevezzük. Fontos alapelv, hogy a takarmányozás okszerű legyen, mert a túlságosan
bő vagy a hiányos táplálás kedvezőtlenül befolyásolja az állatok növekedését, fejlődését, és egészségi állapotát
is veszélyeztetheti.
Gazdasági állataink fejlődésére a szakaszosság jellemző. Ez azt jelenti, hogy növekedésük üteme nem
egyenletes egész életükben, vagyis a fejlődés különböző szakaszaiban az egyes szervek eltérő gyorsasággal
növekednek. Az állatok kompenzáló képessége azt jelenti, hogy az okszerű szűkös takarmányozásból származó
– bizonyos mértékű – lemaradásukat később, bőségesebb takarmányozás esetén ki tudják egyenlíteni.
(Részletesebben a 11. fejezetben.) A kompenzáló képességnek azonban korlátai vannak. Helyrehozhatatlan
ugyanis azoknak a szöveteknek, szerveknek a lemaradása, amelyeket a maximális növekedési fázisukban
korlátoztak a kedvezőtlen tényezők.
A takarmányozás említett hatásai és a növekedés szóban forgó törvényszerűségei lehetővé teszik a gazdasági
állataink irányított felnevelését. Ezen azt értjük, hogy a vázolt növekedési, fejlődési sajátosságokat figyelembe
véve állatainkat úgy tápláljuk, hogy biztosítsuk a kellőnövekedési, fejlődési ütemet, testarányokat, hosszabb
távú céljainkat is szem előtt tartva. Ha hizlalunk, a vágásérettség gyorsabb elérése érdekében alkalmazhatunk
intenzívebb takarmányozást. De a maximális táplálóanyag-ellátás, a „hajtatott” felnevelés, az elhízás a
tenyészállatok felnevelése során kedvezőtlen következményekkel járhat.
4.1.2. A takarmányozás hatása az állati termékek minőségére

A takarmányozás a termékek minőségére is hat. Közismert, hogy a tehenek adagjában a rostdús és az
abraktakarmányok aránya, vagyis a takarmányadag nyersrosttartalma a tej zsírtartalmát jelentősen befolyásolja.
A tejzsír jódszáma is nagymértékben függ a takarmány zsírjától. Bizonyos takarmányok, pl. szója, repce,
napraforgómag viszonylag sok telítetlen zsírsavat tartalmaznak. Ezek nagyobb mennyiségű etetésekor a vaj
lágyabb lesz. Ezzel szemben például nagyobb adagú széna etetése keményíti a tejzsírt és a vajat. Bizonyos
növények vagy rosszul erjedt szilázsok a tej kellemetlen ízét okozzák.
Más termék, például a tojás minősége, annak vitamintartalma is függ a takarmányozástól, nevezetesen a
takarmányadag vitamintartalmától. Különösen az A- és D-vitamin-tartalom növelhető takarmányozással. A
tojássárga színére is nagymértékben hat a takarmányozás. A kukorica, a zöldtakarmányok, a pirospaprika
például sötétebbé teszik.
4.2. Időjárási tényezők
154
Az időjárási tényezők hatásai közvetlenül vagy közvetve érhetik az állatokat, befolyásolják az adott régióban
tartható állatállomány összetételét, az állatok termelését. Az állattenyésztési tevékenység során egyrészt
alkalmazkodni igyekszünk e hatásokhoz, másrészt (pl. zárt tartás alkalmazásával) állatainkat védjük a
szélsőséges időjárási viszonyoktól.
4.2.1. Hőmérséklet
Melegvérű gazdasági állataink testhőmérséklete, hőszabályozó mechanizmusuk révén, eltérő külső hőmérséklet
esetén is állandó, mégsem mindegy, hogy milyen hőmérsékleten tartjuk őket. Azt a hőmérsékletet, amelyben az
állatok legjobban érzik magukat, komfortzónának vagy közömbös hőzónának nevezzük. A komfortzóna
rendszerint egybeesik a termelés szempontjából is kedvező hőmérséklettel. Gazdasági állataink komfortzónája
fajonként, korcsoportonként is eltérő, amelynek értékei az alábbiak:
Tehén 4–12 ˚C Malac 22–28 ˚C
Borjú 12–27 ˚C Hízósertés 8–16 ˚C
Növendék marha 5–20 ˚C Juh 10–20 ˚C
Ló 5–17 ˚C Tyúk 14–18 ˚C
Koca 12–20 ˚C Naposcsibe 30–35 ˚C
A technológia kialakításánál sok esetben gondot okoz, hogy az együtt tartott anyaállat és utódjának (koca és
szopós malac) a komfortzónája nem egyezik meg. Ilyenkor például a malacok nagyobb hőigényét helyi fűtéssel,
vagy pl. az animális hőt megőrző búvóládákkal biztosíthatjuk.
Esetenként az állatok és az állatgondozók komfortzónája sem esik egybe. Sok esetben a közömbös zónától
eltérő hőmérsékleti viszonyok között vagyunk kénytelenek az állatokat tartani. Ilyenkor az állat előnytelenebb
hatásoknak van kitéve, ami rendszerint a termelés rovására megy.
Az állat hőszabályozásában különböző szervek vesznek részt, így a bőr, a bőrfüggelékek, a szőrzet, a fülek. E
szervek felépítésében, méreteiben, vastagságában jelentős különbségek láthatók a meleg és a hideg égövről
származó állatok között. Hőszabályozó mechanizmusuk révén háziállataink a hideg ellen általában könnyebben
tudnak védekezni, mint a meleg ellen.
A hideg élénkítően hat az anyagcserére, ami az étvágy javulásával és nagyobb takarmányfelvétellel jár együtt.
Ez a magyarázata például, hogy az egyébként magasabb hőmérséklet-igényű borjakat télen is eredményesen
tarthatjuk szabadtéri ketrecekben. Ilyenkor azonban a takarmány energiájának nagyobb része fordítódik a
testhőmérséklet fenntartására, mint temperált körülmények között.
Melegben csökken a takarmányfelvétel. Ennek következtében kisebb lesz a tejtermelés, romlik a hízóállatok
súlygyarapodása. Megfigyelték, hogy a melegben csökken a tojástermelés, és a tojások vékonyabb héjúak
lesznek. Régi tapasztalat, hogy ilyenkor romlik a sperma minősége, sertéseknél magasabb lesz az abnormális
petesejtek aránya, csökken az alomszám.
Verejtékmirigyek hiányában különösen a sertés szenved sokat a melegtől. Védekezésül az istálló vagy rekesz
leghűvösebb, legnedvesebb helyére fekszik le (kontakt hőleadás).
4.2.2. Nedvesség, páratartalom

Az állatok számára egyaránt kedvezőtlen a túlságosan alacsony és a túlságosan magas légnedvesség is.
Általában a 70% körüli relatív páratartalom tekinthető optimálisnak. A nedvességnek a komfortérzetre és
termelésre gyakorolt hatása ugyanakkor szoros összefüggésben van a hőmérséklettel. Mind a meleget, mind a
hideget akkor tűri jobban az állat, ha a levegő páratartalma alacsony. Száraz hidegben az állat közérzete
általában jó, viszont ha a levegő páratelt, közérzete romlik és meghűlés is bekövetkezhet.
Száraz melegben a hőleadás könnyebb. Ha a magas hőmérséklet nagy páratartalommal jár együtt, az állat
nehezebben szabadul meg a felesleges hőtől, komfortérzete romlik, termelése csökken.
155
Fontos szabály, hogy – bizonyos speciális esetektől eltekintve – az állatok számára száraz fekvőhelyet (almot)
kell biztosítani. A száraz, rossz hővezető fekvőhelyen a hideget jól elviselik, ellenkezőesetben komfortérzetük
rossz lesz, könnyen megfázhatnak.
4.2.3. Fény
A fény ugyancsak jelentős hatást gyakorol az élőszervezetre. A napfénynek baktériumölő hatása van (ugyanis a
sugárzás a kórokozók szervezetének enzimtevékenységét megszünteti). Régi megfigyelés, hogy a fény élénkíti
az anyagcserét. Világos helyen az állatok élénkebbek, többet mozognak. Hízósertésekkel és hízómarhákkal
végzett kísérletek eredményei szerint homályos istállóban az állatok nyugodtabbak, egyenletesebben híznak,
jobban értékesítik a takarmányt.
A fény a növekedést stimulálja. A kora tavasszal született állatok növekedése kedvezőbb, mint a más
évszakokban születetteké. Számos vizsgálat alapján általános következtetés, hogy a fiatal állatok felnevelése
során a fény nélkülözhetetlen.
A fény befolyásolja az ivari életet is. Megfigyelhető, hogy az állatok fokozottabb ivarzása, természetes
tenyészideje a bő fény időszakára, tavaszra, nyárra esik. A madarak kotlása is a napsugárzás intenzív
időszakában van, ami befolyásolja a tojástermelést és a tojások termékenységét is. A szarvasmarha-, juh- és
sertéstenyésztésben a Nap természetes fényének hatását igyekszünk kihasználni, az iparszerű tojástermelésben
pedig mesterséges világítási programok alkalmazásával törekszünk a tojótyúkok genetikai képességét a lehető
legjobban kihasználni.
A fény befolyásolja a pigmentképződést is. Az intenzívebb napsugárzásnak kitett állatok bőre pigmentáltabb.
Ugyanakkor a sötétebb kültakarójú állatok jobban ellenállnak a napsugárzás káros hatásának.
4.2.4. Egyéb klimatikus tényezők

Az időjárási frontok befolyásolják gazdasági állataink közérzetét és termelési eredményeikre ugyancsak hatnak.
A frontátvonulással szemben legérzékenyebbek a lovak és a szarvasmarhák, kevésbé érzékenyek a sertések,
legkevésbé pedig a juhok. Általában a külvilágtól elzárt állatok érzékenyebbek a fronthatásokra.
Melegfront esetén a lovak rúgósabbak, nehezebben kezelhetők, a sertések is nyugtalanok, gyakori a kimarás, a
baromfiaknál a kannibalizmus fokozottabban jelentkezik. Valamennyi állatfaj ivarzása ilyenkor észrevehetően
csökken.
Hidegfront után renyhül az anyagcsere, a légzés, kisebb lesz a pulzusszám, és bizonyos megbetegedések is
gyakoribbak.
Az évszak, a napszak hatása ugyancsak módosíthatja gazdasági állataink termelését. A tehenektől reggel kifejt
tej általában több és zsírban szegényebb, mint amit az esti fejéskor kapunk. Hagyományos takarmányozás esetén
a mi klimatikus viszonyaink között az október és február között ellő tehenek tejtermelése a tavaszi
zöldtakarmányok tejtermelésre gyakorolt kedvező hatása következtében általában nagyobb, mint a más
hónapokban borjazóké. Az istálló mikroklímája, a levegő megváltozott összetétele szintén befolyásolja az
állatok közérzetét, termelését. A levegő összetételének megváltozása, szén-dioxid és ammóniatartalmának
megnövekedése, oxigéntartalmának csökkenése az étvágyra, a termelésre kedvezőtlen hatású.
5. Gyakorlás
A külső tényezők közül a takarmányozás mellett a legnagyobb hatást talán a mozgás, a használat gyakorolja az
egyes szövetek, szervek kifejlődésére, működésére, aktivitására. A gyakorlás bizonyos szervek folyamatos
használata, a tréning pedig a huzamos, nagyobb teljesítmény elérése érdekében végzett, céltudatos és rendszeres
gyakorlás.
Az ember már régen felfigyelt arra a jelenségre, hogy az élő szervezet élénkebben munkálkodó szervei jobban
kifejlődnek, nagyobb kapacitásúak, illetve munkaképességűek lesznek, ugyanakkor a nem használt szervek
elsorvadnak.
Háziasított állataink szíve, tüdeje a kevesebb mozgás miatt viszonylag kisebb, mint a vadon élőőseiké.
Megfigyelhető az is, hogy a folyamatosan tenyésztésben tartott, spermatermelésre használt apaállatok heréje
jóval nagyobb méretű, mint a tenyésztésre nem fogott vagy a kevesebbet termékenyítő, vadon élőké. Jól látható
156
különbség mutatkozik az igázásra használt és a nem igázott állatok izmainak méreteiben, formájában is. Az
izmok, inak, szalagok, csontozat alakulását a mozgás jellege is befolyásolja. A lótenyésztők megfigyelték, hogy
az ügetőmozgásra történő szelekció meredekebb lapockát, alacsonyabb mart, hosszabb kötést, a vágta pedig
hosszú mart, dőlt vállat, a hátsó végtagok kisebb szögelését eredményezi. A hegyi marhák lapockája
meredekebb, a sík vidéken tartottaké pedig dőltebb, miáltal járásuk is térölelőbb, mint az előbbieké. Szembetűnő
különbség látható továbbá pl. az intenzíven tejelő és a csekélyebb tejtermelésű, primitív szarvasmarhafajták
tőgyének alakulásában, méretében is. Az említett különbségek magyarázata az, hogy az intenzívebb
igénybevételnek kitett szerv vérellátása bővebbé, anyagcseréje élénkebbé válik, és gyorsabban megszabadul a
teljesítményt csökkentő, fáradságot előidéző anyagoktól (tejsav, kemotoxin) is.
A mozgás, a gyakorlás jobban befolyásolja a növekedésben, fejlődésben lévő, mint a már kifejlődött szövetek,
szervek méreteit, állapotát. E törvényszerűségből adódik, hogy a tréning a fiatal állatokra erőteljesebben hat,
mint az idősekre.
Az állattenyésztés gyakorlatában ezeket a tényezőket az ember mindig igyekezett és igyekszik ma is saját

szolgálatába állítani. A postagalambok, a sportlovak tenyésztése elképzelhetetlen lenne, ha felnevelésük nem a
gyakorláson alapulna és tenyészkiválasztásuk során e teljesítményükre nem lennénk tekintettel. Természetesen a
nem sportcélból nevelt tenyészállatok természetszerű tartása, edzőfelnevelése, mozgatása, jártatása is jótékony
hatású.
6. Külső és belső tényezők kapcsolata

Az állatot érő külső hatásokat, a környezet ingereit az érzékszervek és a speciális receptorok érzékelik, és
ingerületté alakítják át. Az ingerület, mint bioelektromos kód, a köztiagyvelő alapi részén található hipotalamusz
egyes neuronjai közvetítésével eljut az idegrendszer szabályozása alatt álló belső elválasztású mirigyekhez.
Ezek termékei, a hormonok szabályozzák az anyagcserét, a fejlődést, a szaporodásbiológiai folyamatokat, a
viselkedést, az ellenálló képességet és a környezethez való alkalmazkodást.
A szervezetnek külső ingerekre adott válaszreakcióinak két formáját különböztetjük meg:
1. Specifikus válaszreakció, amely a környezeti sajátosságokra jellemzőhatást fejt ki. Például a hőmérséklet
emelkedése miatt a bőr erei kitágulnak.
2. Nem specifikus válaszreakció, amely a külső hatás milyenségétől függetlenül mindig azonos módon zajlik le.
Ez utóbbit Selye általános stresszállapotnak, az azt kiváltó tényezőket pedig stresszoroknak nevezte el.
Gazdasági állataink termelési környezetükben különféle stresszhatásoknak vannak kitéve. E hatások lehetnek:
1. A termeléssel együttjáró, elkerülhetetlen stresszorok, pl. a speciális tartási (ketreces) körülmények.
2. Helytelen tartásból származó stresszorok, amelyek az állatok termelését, növekedését stb. csökkenthetik és
különböző megbetegedésekhez, elhullásokhoz is vezethetnek.
3. A csoportos tartásból adódó stresszhatások, amelyek a társak zavarásában, bántalmazásában stb.

nyilvánulhatnak meg.
7. A szervezetre ható belső tényezők

A szervezet szöveteinek, szerveinek fizikai és kémiai állapotát belső környezetnek nevezzük. Idesoroljuk az állati
szervezetet belülről érő hatásokat, amelyek meghatározzák annak életfolyamatait, alkatát, vérmérsékletét,
szokásait stb., továbbá azt, hogy az eltérő külső feltételekre, az ingerekre miként reagál. E tényezők között az
idegrendszer mellett a belső elválasztású mirigyek által termelt különböző hormonok játszanak döntőszerepet. A
gyakorlati állattenyésztésben a tenyésztő, céljai elérése érdekében a hormonok bizonyos körének hatását
befolyásolhatja, manipulálhatja.
Minden bizonnyal az ivari hormonok eredményezik a legnagyobb különbséget az azonos genotípusú állatok
között, és ezek azok, amelyeknek hatását az ember szinte ősidők óta igyekezett a gyakorlatban felhasználni.
Az ivarjelleg azokat a tulajdonságokat jelenti, amelyek meghatározzák az állatok ivari hovatartozását. Beszélni
szoktunk az ivarszervek különbségében megnyilvánuló elsődleges, és az egyéb tulajdonságokban, mutatkozó,
ún. másodlagos ivarjellegről, pl. szín, testtömeg, csecsek száma stb. A két ivar között bizonyos, főleg az
157
élénkebb anyagcseréjű állatfajok, fajták esetében kifejezett különbségek vannak. Ezt a különbséget ivari
kétalakúságnak (dimorfizmusnak) hívjuk. A magyar szürke vagy a borzderes bika szőrzetének színe például
sötétebb, mint a tehéné. Eltérések mutatkoznak a testalakulásban, az egyes szövetek finomságában stb. is. A
hímivarú állatok magzati fejlődése általában valamivel hosszabb ideig tart, további növekedésükre nagyobb
intenzitás, később bekövetkező elzsírosodás jellemző, mint a nőivarú állatokéra. Egyes fajok hímjei speciális
szagot árasztanak. A kan húsán és zsírján például bomló vizeletre emlékeztető „kanszag” érződik. A kifejezett
ivarjelleg tenyészállataink esetében kívánatos tulajdonság, mert csak az ezzel rendelkező állatoktól várhatunk el
kellőivari életet és terménységi, szaporasági eredményeket. Ugyanakkor haszonállatainknál az ivartalanítás
segítségével és alkalmazásával könnyebben elérhetünk bizonyos termelési, gazdasági célokat.
A nőivarú állatok ivartalanítása (miskárolás, ovariotomia) a gyakorlatban kevésbé elterjedt. A hímek

ivartalanítását (herélés, kasztrálás) világszerte széles körben alkalmazzák. Különösen jellemzőez a ló- és
sertésfajban, és pl. a tengeren túli országokban a szarvasmarha esetében, ahol általában nem növendék bikákat,
hanem ivartalanított állatokat (tinó) hizlalnak. Kifejezett különbséget kapunk a hím és az ivartalanított állatok
(herélt ló, tinó, ártány, kappan) között, ha az ivartalanítást az ivarérés előtt, fiatalabb korban végezzük el. Az
ivartalanított állatok növekedésük során az alábbiakban térnek el a nem ivartalanítottaktól:
• csövescsontjaik hosszabbakká válnak,
• az ivarszervek és a másodlagos ivarjelleggel összefüggő tulajdonságok nem fejlődnek ki,
• vérmérsékletük nyugodt marad, a velük való bánás egyszerűbb lesz,
• növekedési erélyük kisebb lesz,
• több zsírt, faggyút, kevesebb húst termelnek,
• húsuk finomabb, omlósabb, zsírral jobban átszőtt, hímszagtól mentes lesz.
Az ivarérés után ivartalanított állatok testaránya már kevésbé változik, de ivarszerveik elsorvadnak, hímszaguk
megszűnik, anyagcseréjük renyhébb lesz, nyugodtabbá válnak.
Bizonyos hormonok kimutatásával, vizsgálatával a szervezet különböző állapotaira következtethetünk. Például a

vemhesség korai megállapításának módszerei általában a vérszérumból, vizeletből, tejből történő
hormonkimutatáson alapulnak.
Hormonkészítményeket tenyésztési, termelési céljaink érdekében is használhatunk. Legelterjedtebb ezek közül

az ivarzások hormon-készítményekkel történő befolyásolása, az ivarzásszinkronizálás, de alkalmazhatunk
hormonokat ivartalanításra vagy ikerellések indukálására is. Az állattenyésztés gyakorlatában az ivari
hormonok mellett a növekedési hormonok (szomatotropinok) használata fordul elő elsősorban. Kísérleti
eredmények bizonyítják, hogy ilyen hormonkészítmények adagolásával a hozamok (tejtermelés, gyarapodás)
jelentősen fokozhatók.
Humán-egészségügyi szempontból azonban az állati termékekben visszamaradó hormonok károsak lehetnek,

ezért az ilyen készítmények alkalmazását számos országban, így hazánkban is tiltják.
8. Honosulás, akklimatizáció
Az állattenyésztésben gyakran előfordul, hogy a tenyészés haszonállataink eredeti hazájukból idegen, a
korábbitól eltérő klimatikus, tartási, takarmányozási körülmények közé kerülnek. Ilyen esetekben igen fontos,
hogy az új környezethez jól alkalmazkodjanak, mert ellenkező esetben nem várhatunk tőlük gazdaságos
termelést. Az állatoknak azt a képességét, hogy a megszokottól eltérő, új környezeti viszonyokhoz
alkalmazkodnak, honosulásnak vagy akklimatizációnak nevezzük. Akkor honosul jól az állat, ha eltérő
körülmények közé kerülve is megtartja eredeti jellegét, gazdasági szempontból jelentős szaporodási és egyéb
tulajdonságait.
Az akklimatizáció sikere vagy eredménytelensége leginkább az állatok ivari élete alapján ítélhető meg.
Honosulási nehézségek esetén a hímek párzási kedve szünetel, az ondó minősége romlik, a nőivarú állatoknál
ivarzási rendellenességek, vemhesülési zavarok lépnek fel. Az említetteken kívül légző- és emésztőszervi
megbetegedések, étvágytalanság, termeléscsökkenés is jelentkezhet.
158
Az akklimatizáció eredménye egyrészt függ az állatok alkalmazkodási képességétől, másrészt a környezeti

feltételektől. Az állattal kapcsolatos tényezők közül legfontosabbak az életkor, a faj és fajta, de jelentős egyedi
különbségek is tapasztalhatók.
Fiatal állatok könnyebben alkalmazkodnak az új körülményekhez, mint az idősebbek. Az állatok importját,

adásvételét, szállítását és egyéb, jelentősebb környezetváltozással együtt járó mozgatását célszerűbb emiatt a
teljes kifejlettség elérése előtt lebonyolítani. Az eddigi tapasztalatok azt mutatják, hogy a nőivarú állatok akkor
honosulnak a legeredményesebben, ha már elérték a teljes kifejlettségük felét, a hímek pedig annak a 2/3-át.
Gazdasági állataink közül legkönnyebben a sertés honosul, majd a ló, legnehezebben pedig a kérődzők. A fajták
közül azok akklimatizálódnak jobban, amelyek eredeti környezetükben is jelentős igénybevételnek voltak kitéve
(arab ló, hegyi tarka marha).
A környezeti tényezőknek a honosulásra gyakorolt hatása is jelentős. Általában elmondható, hogy annál
könnyebben honosul az állat, minél szélsőségesebb viszonyok jellemzőek eredeti hazájára. Ilyenkor ugyanis az
előéletet jelentő környezet edzettebbé, ellenállóbbá teszi az állatot, mint egy kiegyensúlyozott, szélsőségektől
mentes miliő. Ezek szerint pl. Nebraska (USA) erősen kontinentális klímájáról Közép-Európába hozott
húsmarhák, juhok jobban akklimatizálódnak, mint a Nagy-Britannia kiegyenlített, óceáni éghajlatáról
importáltak.
A honosulás attól is függ, hogy mekkora a régi és az új környezet közötti különbség. Nyilvánvaló, hogy minél
kisebb a különbség, annál jobb a honosulás; minél nagyobb a környezet eltérése, annál nehezebb. A
hegyvidékről alföldre telepített állatok könnyebben honosulnak, mint az alföldiek a hegyvidéken. Általában a
hidegebb klímához az állatok jobban alkalmazkodnak, mint a meleghez. Legnehezebb az állatok számára a
trópusok speciális körülményeihez történő alkalmazkodás.
Előfordulhat, hogy az új környezetbe vitt állatok generációról-generációra kisebb méretűek, gyengébb

termelésűek lesznek. E jelenséget korcsosulásnak vagy degenerációnak hívjuk. Ilyen esetekkel találkozhatunk,
ha intenzíven termelő, igényes fajtákat tartósan gyengébb takarmányozási feltételek között igyekszünk
továbbtenyészteni.
159
viselkedése
1. A viselkedés állattenyésztési jelentősége
Az állatok viselkedése a külső és a belső környezeti hatásokra történő magatartásbeli megnyilvánulásukat
jelenti. A viselkedést alakító életfolyamatok, ezáltal a viselkedési formák, módok a szervezet és a környezet
kölcsönhatásának eredményei, amelyekben mind az öröklött, mind a szerzett (tanult) viselkedési sémák szerepet
játszanak. Haszonállatainkra faji, ivari, életkori sajátosságaiknak megfelelő viselkedésformák jellemzőek,
amelyeknek figyelembevétele a tartási, takarmányozási körülményeik kialakítása során rendkívül fontos.
Az adott viselkedésformák jellege az állatok komfortérzetére jellemző, és az ettől eltérő viselkedés a

kedvezőtlen környezet, a hiányzó komfortérzet indikátora lehet. Az állatok viselkedése tehát jelzés a külső
körülményekről, azaz a környezet kedvező vagy kedvezőtlen voltának jó kifejezője. Viselkedésük ismerete ezért
rendkívül fontos, mert anélkül nem tudjuk őket szakszerűen ellátni, kezelni, komfortigényüket kielégíteni.
A viselkedéssel foglalkozó tudomány a görög ethos szó alapján etológia, magyar szóhasználat szerint
viselkedéstan. Az állattenyésztéstan a viselkedéstan tudományos eredményeit mintegy öt évtizede alkalmazza.
Úttörőmunkát végeztek e téren külföldön LORENZ, FRISCH, TINBERGEN, hazánkban pedig CZAKÓ
JÓZSEF, akinek a munkássága nagymértékben hozzájárult a nagyüzemi állattartó telepek szakszerű
kialakításához.
A pásztorkodó állattartás idején az ember szinte az állatokkal együtt élt, jól ismerte azok szokásait, viselkedését.
A jószág mozgatását, terelését, legeltetését, itatását, pihentetését stb. az állatok életfolyamataihoz igazítva
végezte.
Az egyre intenzívebbé váló, a természettől távolodó állattartás során az ember és az állat kapcsolata fokozatosan
megváltozott, ami szükségszerűen magával hozta, hogy azok viselkedését a megváltozott körülmények között
tudományos módszerekkel vizsgáljuk.
Az etológiai kutatásokat annak érdekében végezzük, hogy gazdasági állataink körében a mesterséges környezeti
feltételeket olyanokká tudjuk alakítani, amelyek az állatok veleszületett viselkedési formáit, életfolyamatait,
termelését nem gátolják. Emellett az állatok használhatóságának érdekében az ember–állat kapcsolatban
bizonyos viselkedési formák kialakítására törekszünk, pl. a ló és a kutya esetében.
2. Fontosabb viselkedési formák

Az állat viselkedése, konkrét viselkedési formákban nyilvánul meg. Ezeket etogramban szokták összefoglalni. A
főbb viselkedési formákra itt csupán példákat említünk. Az egyes állatfajokra vonatkozó teljes tudnivaló a
részletes állattenyésztéstan tárgyát képezi
2.1. Mozgás
Az egyes állatfajok mozgása eltérő, amelyekben öröklött, de sok esetben szerzett (tanult) elemek is szerepet
játszanak. A természetes, szárazföldi mozgás mellett a madár háziállatok egy része (a gyöngytyúk, a lúd) jó
repülő. A víziszárnyasok (kacsa, lúd) kitűnőúszók, de a tyúk nem úszik. A legtöbb emlős háziállat (a sertés is)
tud úszni.
A ló természetes körülmények között minden jármódban (lépés, poroszkálás, ügetés, ugrás stb.) szabadon,
könnyedén mozog.
A szarvasmarha természetes körülmények között, legeléskor a fejét 60–80 fokos szögben lehajtva megy.
Jártatáskor, tereléskor a fejét kissé megemelve, előrenyújtott nyakkal halad előre.
160
A gazdasági állatok viselkedése
A juh a legelőn társait követve, fejét letartva halad. Csak akkor fut, ha a nyájhoz tér vissza. Hodályból
kiengedéskor emelt fejjel, tolakodva mozog.
A sertés általában lépésben halad. Kis távolság esetén az ügetés is a természetes mozgásformája. Meneküléskor
galoppban fut.
A tyúkfélék mozgás közben a fejüket kétszer olyan gyorsan ingatják, mint a lábukat. Ilyenkor farkukat kissé
feltartják. Meneküléskor kotkodácsolnak, ürítenek, majd elfutnak vagy elrepülnek.
2.2. Figyelés
Gazdasági állataink az őket érő ingereket eltérő módon érzékelik.
A szarvasmarha a külső jeleket elsősorban látó- és hallószerveivel észleli. Ha az észlelt tárgyhoz közeledik,
fejét előrenyújtja, a füleit előre tartja, a szemét rászegezi a tárgyra és szimatol. A fiatal állat az idegen tárgyakat
„megcsodálja” („bámul, mint borjú az új kapura”).
A ló figyeléskor a felderítési ösztönénél fogva a fülkagylóit, a fejét előre, amerre tekint, a zaj, az érdekességek
irányába fordítja. Ha nem figyel, a fülkagylói hátrafele állnak. A fülkagylók állása a ló mimikájának az alapja. A
ló érzékeli az oldalt és a mögötte lévő jelenségeket is, ugyanis a fej formája, szemeinek helyzete következtében
látása 300 fokos szögre terjed ki, amelyet fejének csekély oldalra történő mozdításával teljes körlátássá tud
fokozni. Azért, hogy előre figyeljen, már régóta (a galopplovaknál a XVIII–XIX. századtól) szemellenzőt
használnak. A ló látása szürkületben is kitűnő, így a ha nincs teljes sötétség, kitűnően tájékozódik. Hallása is
nagyon jó. A ló tapintása kifinomult. Az ajkaival a legkisebb idegen anyagot is megtalálja a takarmányban.
A juh figyeléskor bámul, fülel. Ilyenkor a fejét felemeli, orrát abba az irányba tartja, ahonnét a jelet észleli.
A sertés rosszul lát. A szaglása azonban kitűnő, először ezzel érzékeli az idegen jeleket. A hallása is finom, a
hangokat jól érzékeli. Érzékszervei közül a mélyen ülőszemeivel reagál utoljára a szokatlan tárgyakra.
A baromfifélék esetében a figyelés jól szervezett tevékenység. A kakas őrséget áll, amíg a tyúkok élelmet
keresnek. Ilyenkor nyaktartása kissé hátraszegezett.
A kotlóstyúk a fészek védelme érdekében igyekszik arról elterelni és inkább magára felhívni a figyelmet. A
fészektől eltávolodva felfújja magát, csipeget, jobbra, balra tekinget, viszont „észrevétlenül” tér vissza.
A gácsér és a gúnár körbe-körbe járva vagy úszkálva figyel, amíg társai esznek.
2.3. Kommunikáció
A gazdasági állatok elsősorban hangadással kommunikálnak egymással és az emberrel, de a mozgásnak (pl.
násztánc) vagy a szaglásnak (ivarzó tehén felismerése a bika részéről) is nagy a jelentősége.
A ló az ismerős fajtársakkal, más élőlényekkel, az emberrel kommunikál. Halk, visszafojtott nyerítést hallat
találkozáskor. Az embereket speciális szaguk alapján különbözteti meg. Az ember izgalmi állapota szerint is
változó testszagát érzékeli, és következtet a gondozó, a hajtó pszichikai állapotára. Ebből ered az a népi
bölcsesség, miszerint „a lovas pillanatnyi állapota átragad a lovára”. Megérzi, ha törődnek vele, szereti, ha az
ember simogatja, vagy a nyakát veregeti.
A ló az ismeretlen szagokat megvizsgálja úgy, hogy „felpipál”. Vagyis orrlyukait előre-felfelé nyújtott fejtartás
mellett a felsőajkak felgyűrése által elzárja és a szaganyagokat ezáltal – az ajkak és a nyelv segítségével – a
szájpadlás Jacobson-féle szervébe juttatja. Így az ember által nem érzékelhető szagokat is érzi.
A vele szoros kapcsolatban álló ember hangját még évek múlva is felismeri. A hangingerekre (pl. zene) – azok
ritmusához való alkalmazkodás révén – mozgásos reakciót ad, és bizonyos mozgássorrendet produkál. A
hirtelen mozdulatoktól azonban általában megijed.
A tehén a borját „m-u-u-h” hangon hívja. Ha éhes, nyújtottabb, élesebb „m-u-u-uh” hangot ad. A bika idegen
jelenség észlelésekor mély, vagy éles „m-u-u-h” hangot hallat. Horkantással tartja távol a másik bikát az ivarzó
tehéntől.
161
Az anyajuh mély „m-m-m-m” hangon hívja bárányát. A bárány, ha elveszti anyját hosszú, elnyújtott, síró „b-é-
é-e” hangot hallat. Ha a „b-e-é-b-e-é” hang rövidebb, az az elkülönítés elleni tiltakozás jele. A szaggatott,
mélyebb morgó hang a szexuális hívás. Veszély esetén a juh a mellső lábával dobbant.
A sertés sokféle röfögő hangot adhat. A hosszú röfögés a megelégedés, a rövid, néhány röffentés a pihenés jele.
Magas röfögő hanggal jelzi, ha éhes, mély szaggatottal, ha fenyeget. Szelíd röfögést ad, ha malacait hívja,
hosszú, erős tónusú röfögést, ha veszélyt észlel. Dörmögő a koca röfögése, ha a malacait elválasztják. Rövid,
ismétlődő a röfögése játék közben, hosszú, erős, magas tónusú (visítás) fájdalom esetén.
A csirkék csipogása helyzetjelzés anyjuknak „kontaktuscsipogás”. A közelebb lévők halkan, a távolabb lévők
hangosabban jeleznek.
A tyúk, ha visszatér a hárembe, panaszos hangot hallat. A jérce a tojóciklus megkezdését tojásjelző hanggal
jelzi. A kakas szokatlan jelenség észlelésekor vészjelet ad. A csoportosan tartott baromfifélék, ha repüléshez
készülnek, csendes, morgó hangot hallatnak.
2.4. Táplálkozás
Gazdasági állataink fajuk biológiai sajátosságainak megfelelően a táplálékot eltérő módon veszik fel. Ezek
ismeretében szükséges megszerveznünk etetésüket, legeltetésüket, és ezek figyelembevételével kell
kialakítanunk etető-, itatóberendezéseiket is. Törvényszerűség az is, hogy a jobb takarmányfelvétel, az étkesség
általában kedvezőbb termelési eredményekkel jár együtt.
Etológiai módszerekkel vizsgálhatjuk az evéssel kapcsolatos paramétereket (evés sebessége, gyakorisága stb.)
az erre irányuló tenyésztés és a technológia fejlesztése, tökéletesítése érdekében is.
A körülmények megváltozására az állatok leggyorsabban evési viselkedésükkel reagálnak. Ha az állat nem

eszik, amikor társai táplálkoznak, az rendszerint a betegség jele.
A ló sokkal lassabban eszik, mint a többi gazdasági állat, és a takarmányok közül erősen válogat. Szinte tarrá
rágja a legelőn az általa kedvelt összetételű foltokat, például a réti perjés növényzetet, de nem nyúl hozzá a
csillagpázsitos részekhez. A kevésbé ízletes növényeket körbelegeli. Elkerüli a trágyafoltokat. Nagyon lassan
fogadja el az új takarmányokat, még azokat is, amelyeket később szívesen fogyaszt. Nagyon érzékeny az ivóvíz
minőségére és az itatásra.
A csikó jellegzetes szopási magatartása már a születés utáni 5 percen belül felismerhető. Azonban csak később,
30–60 perc múlva képes felállni és szopni. Szopáskor a csecset az orrával lökdösve stimulálja.
A szarvasmarha hosszú nyelvét használja a takarmány felvételére. A legelő növényzetét a nyelvével az alsó
fogsorához szorítva leszakítja. Az abrakot a nyelvével lapátolja és beszívja a szájába. A szálastakarmányokból
az alsó fogsorához szorítva harap, majd azt lenyeli. A szarvasmarha iváskor a nyelvét nem használja. A száját a
vízbe meríti, de orrlikait nem. Olyan erővel szívja a vizet, hogy az a fej felemelése nélkül is a bendőbe jut a
nyelőcsövön keresztül.
A borjú állva szopik, a nyakát lehajtva, a fejét felfelé irányítva bökdösi a tehén tőgyét.
A juh alsó ajkával és metszőfogával veszi fel a takarmányt. Az apró füvet is képes lelegelni. A lelegelt füvet
kiválogatja. A bárány térdelőtesthelyzetben szopik, az anya tőgyét bökdösi, közben a farkát mozgatja.
A sertés mohón eszik. Gyorsan veszi fel (falja) és folyamatosan nyeli a takarmányt.
A falások száma az evés során folyamatosan csökken. A malacok szopáskor szinte mozdulatlanul fekve nyelik a
tejet. Iváskor a sertés a vizet szürcsölve fogyasztja. Az önitató használatát a malacok is gyorsan megtanulják.
A tyúkfélék az evés kezdetén mohón veszik fel a takarmányt, majd később válogatnak, csipegetnek. A lúd és a
pulyka természetes körülmények között kiváló legelésző állat. A madarak általában a vizet a csőrükbe veszik,
majd a fejüket felemelve, azt a begyükbe eresztik.
2.5. Pihenés, alvás

E viselkedésformák ismerete elengedhetetlen az állatok szakszerű elhelyezése, tartása, a jó közérzet biztosítása
érdekében.
162
A legtöbb háziállat fekve pihen és alszik. Csoportos tartás során hidegben az állatok összebújva (10.1. ábra),
magasabb hőmérsékleten szétterülve fekszenek. Fontos, hogy a pihenő állat számára nyugodt körülményeket,
száraz, tiszta, almozott pihenőhelyet biztosítsunk.
10.1. ábra - Hidegben a malacok egymást melegítve, összebújva fekszenek (Fotó:

RAJNAI CS.)
A ló pihenésére, alvására másfél eves korig jellemző az összegömbölyödött has-, valamint has-oldal fekvés
(mint embrionális korban). Később folyamatosan kialakul a kifejlett állatra jellemző, a 4. év után általánosnak
tekinthető pihenési mód. Ez a kuporgó és a kinyújtott oldalfekvés, valamint az állás, amely egész élete folyamán
jellemező pihenési, alvási testhelyzet. A ló kaparó, forgó mozdulatokat végezve szertartásszerűen fekszik le. A
mellső lábai egymás utáni behajlításával a testét a talajra, padozatra ejti. A felállás az elülső lábak egyenkénti
kinyújtásával kezdődik, majd a hátulsó lábak utánmozdításával és kinyújtásával folytatódik. A lótartónak a
felállás részleteit jól kell ismernie, hogy az elcsúszást, a balesetet megakadályozza.
A szarvasmarha az egyik oldalán és a szegycsonton fekszik. Mellső végtagját a törzs alá helyezi. Az egyik
hátulsó lábát előre a has alá húzza, a másikat kinyújtja. Ha kérődzik, a fejét egyenesen tartja, ha alszik, a nyak
felső, lágy oldalán pihenteti. Az alvás a kérődzőknél inkább ébrenlét, mint álom.
A juh maga alá húzott lábakkal fekszik.
A sertés az oldalán vagy a hasán fekszik. Az ülés abnormális testhelyzet, a lábgyengeség jele (10.2. ábra).
10.2. ábra - A sertés normálistól eltérő, ülő testhelyzete
163
A tyúk alváskor a fejét a szárnya alá dugja. Alvása váltakozó, különböző mély és felszínes periódusok
figyelhetők meg.
2.6. Bélsár- és vizeletürítés

Az ürítési viselkedési sajátosságokat a trágyatér kialakítása, a trágyaeltávolítás gépesítésének megoldása
érdekében fontos ismernünk.
A szarvasmarha, a juh, a ló vizelet- és bélsárürítéskor nincs tekintettel a körülményekre, bárhol ürít. Ezért
városban használt igáslovakat bélsárgyűjtő zsákkal célszerű felszerelni.
A sertés az egyik legtisztább állat. Területjelölő faji ösztöne miatt mindig csak az istálló meghatározott részén
ürít. Az újszülött malacok anyjuktól tanulják meg az ürítési rendet. Ha a malacokat nem az anyakoca neveli fel,
nem tanulják meg a rendet, és mindenfelé ürítenek. Az ilyen állatokat a többiek megtámadják és kimarják.
A lakásban tartott kutya a szobatisztaságot megtanulja.
2.7. Komfortmozgások, testápolás

E viselkedésformákat a jártatás szervezése, az ápolás elősegítése szempontjából pl. vakaródzást lehetővé
tevőeszközök kialakítása, a komfortérzet biztosítása érdekében fontos ismernünk.
164
A lónál megfigyelhető kölcsönös, szociális bőrápolási viselkedés.
A szarvasmarha önápoló, a nyelvével, lábával tisztogatja azokat a testrészeit, amelyeket elér. E célra a farkát is
használja. Jellemző a kölcsönös testápolás is, amikor a csoportosan tartott állatok bőrápolás céljából nyalogatják
egymást (10.3. ábra). Ha egy állat barátkozás, vagy bőrápolás érdekében közeledik, azt a társa felismeri és
nyugodt marad.
10.3. ábra - Társát nyalogató (bőrét ápoló) szarvasmarha (CZAKÓ nyomán, 1974)
A sertés a fejét, a lábát csak kismértékben képes mozgatni, ezért nem tudja magát nyalogatni, tisztogatni.
Szívesen fekszik a sárban, ami a hőszabályozása szempontjából fontos.
A tyúk szívesen fürdik a porban. Lábaival felkaparja a talajt, majd leül, és szárnya segítségével magára szórja a
földet.
2.8. Játék
Játékos viselkedési formákat különösen a fiatal, de az idősebb állatokon is megfigyelhetünk.
A csikónál megfigyelhető a mozgásos játék. Ez fokozza a takarmányfelvételt és a növekedést („a csikó felnőtté
játssza magát”), mivel a játék gyakran közös evésben, ivásban nyilvánul meg.
A borjak játékos viselkedésük során farkukat feltartva ugrándoznak, a levegőbe rúgnak, prüszkölnek, tüsszögő
hangot adnak. Ha hosszabb idejű lekötés után a szabadba engedjük őket, akkor ugrándoznak, a farukat dobálják,
futkosnak, hirtelen irányt változtatnak. A bárányokra jellemző a versenyfutás, a játékos verekedés, a
homloktörés (a homlokukat egymásnak szegezve összefutnak). Szexuális játék során mindkét nembeliek
egymásra másznak.
A malacokra különböző tárgyakkal (pl. alomszalma) való bíbelődés a jellemző. Ha a szabadba engedjük őket,
jókedvűen futkároznak.
A baromfifélék játékos mozgása elsősorban szaporodási folyamataikkal van kapcsolatban.
2.9. Támadás, védekezés

Bizonyos esetekben az állatokra támadó, védekező magatartás a jellemző.
A támadó szarvasmarha fenyegető testtartást vesz fel, a fejét leszegezi, a homlokát a föld felé tartja, a hátulsó
lábait a hasa alá húzza. Ezt követheti az oldallépés, majd a taszítás és a döfés (10.4. ábra). Ha védekezik, vagy
hátrál és elfordul a támadótól, vagy leszegzett fejjel olyan testhelyzetben marad, hogy az ne tudjon az oldalához
férni.
10.4. ábra - A szarvasmarha fenyegető testtartása (CZAKÓ J. nyomán,1974)
165
A ló ősi ösztöne a menekülésre való készség. A „rettegés” kulcsingerként hat rá. A támadó viselkedés csak
akkor jelentkezik, ha valami kiváltja a menekülési reakciót, de a menekülés lehetetlen a számára. Ha a
megrettenés pillanatában nem tud menekülni, azonnal védekezik. Ilyenkor jelentkezik a rúgás, harapás,
ágaskodás, odaszorítás, ami balesetveszélyes.
A juhok dobbantással kezdik a verekedést, majd iramodással, homlokkal összefutnak. Gyakori az ugrás, a vállal
való lökés és a döfés is.
A malacok már az újszülött korukban verekednek a csecsekért. A kanok mély, röfögő hangot adnak, mielőtt
kezdik a verekedést, miközben állkapcsaikat csattogtatva vicsorognak. A verekedősertések vállaikat egymáshoz
nyomva szaladnak, majd egymás fülébe, fejébe harapnak. A verekedő tyúkfélék nyújtott nyakkal, felemelt fejjel
néznek az ellenfél fejére, nyakára. Támadáskor egyik lábukra állnak, a másikon a lábujjukat, körmüket előre
irányítják. Ezután felugranak, és mindkét lábukat az ellenfél fejére, nyakára irányítják. Ezt követően ívelt
nyakkal a tekintetüket a földre szegezik (10.5. ábra).
10.5. ábra - Verekedő kakasok mozdulatai (CZAKÓ J. nyomán, 1974)
166
2.10. Szexuális (nemi) viselkedés

Az állatok ivari életével kapcsolatban sajátos, az általánostól eltérő viselkedésformák figyelhetők meg. Amikor
a nőivarú állatok ivarzanak, megváltozik viselkedésük. A kanca sárlásának, a tehén üzekedésének, folyatásának,
a koca búgásának, az anyajuh berregésének, dürrögésének az esetek legnagyobb részében határozott,
viselkedésben is megnyilvánuló külső jelei vannak. Ezekről a gyakorlott állattenyésztők könnyen felismerhetik
és termékenyítésre kijelölhetik az ilyen egyedeket. Az ivarzó nőivarú állatok nyugtalanok, keresik a hím ivarú
társat, egymást ugrálják, tűrik a felugrást stb. Előfordulhat külső, viselkedési jelek nélküli, ún. csendes ivarzás.
Ilyen esetekben az ivarzások megfigyelését több módszer is segítheti. Regisztrálni lehet az állat mozgását is pl. a
tehenészetekben használt lépésszámlálóval (pedométer), amely, ha intenzívebb mozgást jelez, az a tehén
ivarzására utalhat.
Az ivarzó állatot a hím követi, ivarszervét szagolgatja, nyalogatja, mindkét partner különös hangot ad. A párzás
a legtöbb állatfaj esetében állva történik.
Megváltozik az emlős nőivarú állatok viselkedése közvetlen az ellés előtt is, aminek felismerése segíti a
szülészeti előkészületeket.
Baromfifélék között udvarló viselkedés figyelhető meg (10.6. ábra). Ilyen a csalogatás a kakas részéről, a
botorkáló mozgás, a szárnyak leeresztése, futás stb. A tojótyúk a párzás elől kezdetben menekül, majd kitér,
végül meghúzódik és a földre lapul.
10.6. ábra - A kacsa viselkedése párzáskor (CZAKÓ J. nyomán, 1974)
167
2.11. Ivadékgondozás
Az emlősállatok gondoskodnak ivadékaikról mindaddig, amíg azok önálló életre nem képesek.
A kanca a megszületett csikóját szárazra nyalja, tisztítja, majd a 10–60 perc múlva felálló életerős csikót
megszoptatja, azonban – különösen először ellőknél – előfordulhat, hogy ellenségesen viselkedik, megtagadja a
szoptatást, elrúgja a csikót. Ilyenkor a kancát le kell kötni, ki kell fejni, és folyamatosan szoktatni a
szoptatáshoz. Kedvező esetben néhány szoptatás után a csikót elfogadja és kellően szoptatja.
A tehén az ellése után néhány perc múlva szárazra nyalja a borját, és fejével bökdösve serkenti felállásra. A
szopni készülő újszülött borjút nyaldosással segíti a tőgy megkeresésében. Ha a fiatal borját elveszik tőle, azt
keresi és bőg utána. Az idősebb borját, ha távolabb kerül tőle és pl. a legelőn a többi borjú közé vegyül, látás,
szaglás és hallás alapján 50 m-nél kisebb távolságról megismeri. Szürkületben a borjú a hívó „m-ú-ú-h” hangra
talál az anyjához. A visszatérő borját az anyja mielőtt szoptatja, mindig megszagolja. A borjú szopása alatt a
tehén a legelő, haladó társaitól lemaradva nyugodtan áll. Szopáskor a borjú testhelyzete párhuzamos az
anyjáéval, farával a tehén feje felé fordul (10.7. ábra).
10.7. ábra - Borját szoptató tehén (Fotó: SZABÓ F.)
168
Az anyajuh is lenyalja újszülött bárányát. A faroktövét szagolgatja, hogy később a szagról megismerje ivadékát.
Ha a báránya eltávozik, mély, morgó hangon hívja, ha keresi, végigszagolgatja a bárányokat, hogy a sajátját
felismerje. Ha idegen bárány akarja szopni, az anyajuh elugrik előle. Az ikerbárányait egyszerre szoptatja. Ha az
anyja béget, a bárány ugrándozva odafut, és farka rezgetésével jelzi ragaszkodását.
A koca malacait az idegen jelenségektől védelmezi. Sajátos szag alapján ismeri fel őket. A születés utáni első
héten az idegen malacokat is könnyedén elfogadja, emiatt, ha dajkásításra kerül sor, azt ekkor célszerű
elvégezni. A koca hanggal jelzi, ha malacait szopni engedi. Ugyancsak hangot ad, ha a szoptatást befejezi.
Malacait oldalra fekve szoptatja. Ha nem akarja őket szoptatni, akkor zavarásuk megelőzése érdekében hasra
fekszik.
2.12. Rossz szokások

Gazdasági állataink körében kialakulhatnak olyan kedvezőtlen magatartásformák, amelyek a termelés rovására
mehetnek vagy a balesetek gyakoriságát megnövelik.
A borjak kölcsönös szopása és önszopása mesterséges felnevelés során alakulhat ki feltétlen reflexek
következtében. Itatásos felnevelés során a tejivás rövidebb ideig tart, mint a természetes szopás, továbbá a
természetes ritmusosság sem áll fenn. Ilyen táplálás a borjak szopási ingerigényét a reflex időtartama alatt nem
elégíti ki, és tanult viselkedésként kialakulhat a káros szopás. Ha ilyenkor módja van arra, hogy társát elérje, azt
szopni fogja. E tanult viselkedés idősebb korban is megmaradhat.
A csökönyösség a szamaraknál és igáslovaknál fordul elő. Öröklődő tulajdonság. Abban nyilvánul meg, hogy az
állat a szakszerű bánásmód esetén sem hajlandó munkát végezni.
A rúgás, harapás, vágás a lovaknál fordul elő. Főleg a fiatalkori, kedvezőtlen bánásmód hatására lakul ki. Az
ilyen állat rendkívül balesetveszélyes.
A kannibalizmus a zárt tyúktartásban és a sertéshizlalásban fordul elő a leggyakrabban. Oka a túlzott

idegfeszültség, a technológiai, a takarmányozási hiányosság, de kialakulásában örökletes tényezők is szerepet
játszanak.
Baromfi esetében a megnyilvánulásának egyik formája a tollcsipkedés és felfalás, a másik a kloaka kicsípése.
Ha az állományban sok a kloakaelőeséses állat, a kannibalizmus hisztériává válhat.
A sertések kannibalizmusa a farokrágásban, a fül kiharapásában vagy a malacok felfalásában mutatkozik meg.
169
2.13. Társas viselkedés

Csoportos elhelyezésben a háziállatok között rendszerint rangsor, hierarchia alakul ki, amely fajonként eltérő
erősségű. A csoport tagjai egymással játszanak, egymást ápolhatják, de például a takarmányhoz való hozzájutás
érdekében egymást meg is támadják. Az összeszokott állatok egymáshoz ragaszkodnak, ha elkülönítik őket,
akkor egymást keresik (10.8. ábra).
10.8. ábra - A külön-külön, ketrecben tartott borjak megtalálják egymást (Fotó:

SZABÓ F.)
A lovaknál az összetartozás ösztöne (csordaösztön) nagyon erős, amely már két állat kapcsolatában is gyakran
megmutatkozik. A csoport védi az egyed nyugalmát. A ló más élőlényeket – így az embert is – fajtársának
tekinti. Az embernek a lóval való kapcsolatában mindent a ló szemszögéből kell megközelíteni, mert csak akkor
fogadja el őt társaként.
Jellemző a lovak között a hangulatátvitel. Ha például az egyik ló fél valamitől, az a másikra is átragad.
Megfigyelhető ugyanakkor, hogy a kancák egymás iránti tűrőképessége rosszabb, mint a teheneké.
Tapasztalható az elutasító magatartás is, különösen az idegen csikókkal, fiatal állatokkal szemben, ami az
ellenségeskedésig fajulhat.
A szarvasmarha jó közösségi állat, sikerrel tartható csoportosan, bár természeténél fogva pihenéskor nem
fekszik szorosan egymás mellé. E tulajdonságát, területigényét a pihenőhely kialakításánál figyelembe kell
venni. Ha nem biztosítunk elegendő férőhelyet, az állatok ingerlékenyebbek lesznek, feszültség keletkezik a
csoportban. Ilyenkor az egyedek közti hierachikus sorrend felborulhat. Fenyegető, támadó viselkedést (10.4.
ábra) általában csak akkor mutat, ha az etető- és itatóvályút vagy a kiválasztott helyét meg akarja védeni.
A juh jól viseli társait. Ha a legelőterület vagy a hely a jászolnál elegendő, akkor az állatok között szinte nem is
tapasztalható versengés. Az új egyedet a nyáj viszonylag gyorsan, legelőn pedig szinte észrevétlenül befogadja.
Harcias magatartás is csak a kosok között fordul elő.
170
A sertés, különösen, ha kicsi az egy állatra jutó férőhely, rendkívül agresszív magatartást is mutathat.
Előfordulhat verekedés, kimarás, kannibalizmus, de a társ elpusztítása is, különösen, ha új állat kerül a falkába.
Ezért a csoportok kialakítása, az állatok újracsoportosítása, falkásítása során rendkívül körültekintően kell
eljárnunk.
A baromfiak között erős a társas rangsor, ami általában az ivarérettség elérése körül alakul ki. Ezt komoly harc
előzi meg, amely a kakasok között sokkal kifejezettebb (10.5. ábra), mint a nőivarú egyedeknél. A baromfiféle
állatok megismerik egymást, és megjegyzik a rangsorban elfoglalt helyüket. A rangsorban rendszerint azok
állnak elöl, amelyek előbb érik el ivarérettségüket.
A baromfiak termelését a zsúfolt tartás kevésbé csökkenti, mint más gazdasági állatokét. A ketrecben tartott
tyúkok között, ha a megvilágítás elegendő, sűrű telepítéskor sincs harc.
3. Az egyes állatfajok főbb életfolyamatai

Gazdasági állataink egyes viselkedési formái ritmikusan ismétlődve életfolyamatokat alkotnak. Az
életfolyamatok napi alakulása az adott fajra jellemző, amelyet azonban az időjárási, tartási és egyéb
körülmények jelentősen módosíthatnak. Az állatok tartásának, termelési folyamatainak megszervezésekor
tekintettel kell lennünk az életfolyamataikra, mert ellenkezőesetben a jó közérzetet és a zavartalan termelést
szolgáló körülményeket nem tudjuk számukra biztosítani.
A ló. A kifejlett ló a nap 24 órájának 85–90%-át ébren, 10–15%-át alvással tölti. Az állás, járás ideje 91–92%-
ot, a fekvés 8–9%-ot tesz ki. Táplálék felvételre naponta mintegy 10–12 órát fordít. Az evésidő függ a külső
hőmérséklettől is. Forró napokon a legelési idő csupán 9 óra körüli, hűvös napokon pedig 13 órát is elérhet.
Jellemző a faj viselkedési szokásaira, hogy nyáron hajnalban legel legszívesebben. A felmelegedés kezdetétől,
délelőtt 10 órától kerüli a legelést, széljárta helyet keres, és ott álldogál. Csak délután kb. 16 órától kezd újra
legelni. A csikó napi 20–220 percet tölt szopással, és a korától függően 20–70 alkalommal szopik naponta.
A szarvasmarha. A tehenek a nap 24 órájából több periódusban mintegy 8–13 órát fekvéssel töltenek.
Kismértékű pozitív összefüggés tapasztalható a testnagyság, a tejtermelés és a fekvési idő között. A fekvésből
viszonylag kevés az alvással és meglehetősen sok a kérődzéssel töltött idő. Az állatok több periódusban evésre
napi 3–5 órát, kérődzésre 4–10 órát fordítanak, 1–2 órát állva, 3–8 órát fekve kérődznek. A kérődzés az evés
befejezése után 0,5–1 órával kezdődik és a nap folyamán 10–15 szakaszban zajlik le. Az állatok napi 3–6
alkalommal isznak, 4–6 alkalommal ürítenek vizeletet és 8–12 alkalommal bélsarat. Önetetők alkalmazásakor a
tehenek 12–15 óra hosszat is az etetőtérben tartózkodnak. Ilyen etetés esetén 30–50%-kal is több takarmányt
fogyaszthatnak, mint adagolt etetéskor.
A legelőn a szarvasmarhák nyugodtan viselkednek. A csorda, a gulya valamennyi tagja rendszerint egy irányba
haladva legel (10.9. ábra). Ha az állatok állandóan a legelőn tartózkodnak, akkor a legelés 70–90%-a a nappali
időszakra esik.
10.9. ábra - Legelő hereford gulya (Fotó: SZABÓ F.)
171
A legelési idő függ a gyepnövényzet összetételétől, a gyep hozamától. Azonos legelőn vizsgálva az egyes
szarvasmarhafajták között a legelési időben határozott különbséget tapasztaltak.
A borjak fiatalabb (4–6 hetes) korukban több időt töltenek fekvéssel (15–17 óra), kevesebbet evéssel (2–3 óra)
és kérődzéssel (3–5 óra), mint idősebb (18–20 hetes) korukban. Ha természetesen neveljük őket, akkor naponta
6–8 alkalommal szopnak. Egy-egy szopás időtartama 8–12 perc.
A juh. A kifejlett juhok naponta mintegy 6–12 órát legeléssel, 5–9 órát kérődzéssel töltenek. Legelésük (evésük)
4–12, kérődzésük 10–15 periódusban zajlik le. Naponta 3–4 alkalommal isznak, 7–10 alkalommal ürítenek
vizeletet, 5–6 alkalommal bélsarat.
A juhok főlegelési periódusa a kora délelőtti és a késődélutáni órákra esik. A legelés napfelkeltekor a
legintenzívebb, ezután lelassul, majd napnyugta előtt ismét fokozódik.
Az újszülött bárányok a születésük utáni első napon 30–40 alkalommal szopnak. A szopások száma életkoruk
előre haladtával csökken.
A sertés. A sertés – különösen a hízó – többet pihen, mint a többi háziállat. A nap 24 órájából 19–20 órát, az
éjszaka szinte teljes egészét, és a nappal nagy részét is pihenéssel tölti.
A kisebb súlyú sertések 2–3, a nagyobb súlyúak 1–2 órát töltenek evéssel. A száraztakarmány elfogyasztása
hosszabb ideig tart, mint a nedvesé. Ha a takarmány folyamatosan előttük van, akkor 5–10 alkalommal esznek.
A legelőn tartott sertés az aljfüveket, a lédús leveleket, a finom rostú szárakat, gumókat fogyasztja szívesen.
Kitűnőszaglásával felismeri az apróbb állatokat (lárvák, giliszták, csigák, férgek, békák, egerek stb.), ezeket
túrással felkutatja és elfogyasztja.
A sertés naponta 3–6 alkalommal vizel, 3–7 alkalommal ürít bélsarat. A vizelés és ürítés nagyobb aránya a déli
órákra esik.
A malacok naponta 20–30 alkalommal szopnak. Egy-egy szopás 20 másodpercig tart, ezalatt a malac 30 g tejhez
jut.
172
A baromfi. A tyúkfélék evési gyakorisága az életkortól függően változik. Egy-egy evési periódus 10–40 percig
tart. Ha a takarmány állandóan előttük van, akkor 40–50%-kal többet fogyasztanak, mint adagolva etetéskor.
A csirkék 4–8 órával a kelés után már esznek. A reggeli és az esti időszakban nagyobb az evési időaránya, mint
a többi napszakban.
A növendék kacsák kisebb-nagyobb megszakításokkal napi 16–18 órát töltenek evéssel. Az evési idő azért
lényegesen hosszabb, mint a tyúkoknál, mert a kacsák nem bírják a koplalást. Ennek oka, hogy a nyelőcsövükön
a begy nem képez külön részt, így a táplálék gyorsan áthalad, a bélcsatorna hamar kiürül.
173
növekedése, fejlődése
Gazdasági állataink – ugyanúgy, mint más élőlények – életük, egyedfejlődésük (ontogenezis) során, a
megtermékenyüléstől a halálig alakulnak, testállományuk gyarapszik, testük szöveti összetétele, az egyes
testszöveteik aránya változik, és különböző fejlődési stádiumokon mennek át.
A változások, az egyes életszakaszok az állatok hasznosítása, termelése szempontjából nagyon fontosak. Adott
biológiai beavatkozás az életükbe (pl. a termékenyítés) ugyanis csak meghatározott életkor (tenyészérettség)
elérése után lehetséges. Vagy például a vágóértéket, húsminőséget nagymértékben befolyásolja, hogy milyen
életkorban vágjuk le az állatot.
Az állatok élete során jelentkezőváltozásokat két csoportra, növekedésre és fejlődésre oszthatjuk.
A növekedés és a fejlődés egymástól szét nem választható, egymást feltételező, együtt végbemenő folyamatok.
Úgy is felfogható, hogy az egyik a változás mennyiségi, a másik pedig annak minőségi oldala. A növekedés
általában folyamatosan, a fejlődés pedig szakaszosan jelentkezik.
A növekedés mennyiségi változás, az állat tömegének, méreteinek, csontvázának, izomzatának, belső szerveinek
a kor előre haladtával együtt járó megnagyobbodása, amely a kifejlett állapot eléréséig tart. A fejlődés minőségi
változás, az állat élete során bekövetkező differenciálódás, testszövet, testméret arány, biológiai állapot és
életfunkció változás.
Az állati szervezet növekedése, fejlődése genetikailag meghatározott törvényszerűségek szerint történik, belső
környezeti tényezők által irányított és külső környezeti tényezők által befolyásolt módon valósul meg.
A belső tényezők közül a hormonális szabályozás a legjelentősebb.
Az egyes hormonok (növekedési, ivari stb.) hatása jelentős befolyást gyakorol az állatok növekedésére,
fejlődésére. Ezek ismerete lehetőséget nyújt arra, hogy az állattenyésztő a növekedés és fejlődés folyamatába
beavatkozzék, azt irányítsa (lásd 9.7. fejezet).
A külső tényezők közül elsősorban a takarmányozás, továbbá az éghajlati, időjárási elemek hatása jelentős. A
kedvezőnövekedés és fejlődés feltétele a szakszerű takarmányozás és (különösen, ha a természetes
körülményektől eltérünk) az állat faji, életkori sajátosságainak megfelelő mikroklíma biztosítása.
1. A fejlődés szakaszai
Az állat élete a megtermékenyüléssel (fecundatio vagy fertilizatio) kezdődik. Az ekkor meginduló fejlődése az
embrionális, méhen belüli vagy madarak esetében a tojáson belüli, és az azt követő posztembrionális fejlődési
szakaszon megy át. Az előbbi a megtermékenyüléstől a megszületésig (madaraknál a kikelésig), az utóbbi ezt
követően az állat haláláig tart.
Az embrionális szakaszban a petesejt és az ondósejt egyesülése, a megtermékenyülés után megindul a

barázdálódás (segmentatio), kialakul a szedercsíra (morula), majd a hólyagcsíra (blasztula) állapota. Ezt követi
a csiralemezek kialakulása (gastrulatio) majd megindul a szervfejlődés (organogenezis) és a szöveti
differenciálódás (histogenesis). Az embrionális szakasz hossza az egyes gazdasági állatfajok esetében
különböző (lásd 12. fejezet).
A megszületés, illetve a tojásból kikelés (a peteburok elhagyása) után megkezdődik az állat posztembrionális
élete. Ennek kezdetén az állat újszülött, majd az emlős háziállat a fiatalkori fejődés további szakaszában, a
tejtáplálás időszakában szopós vagy zsenge, ezt követően választott, később növendék. Az állat adott életkorában
bekövetkezik az ivarérettség, majd a tenyészérettség. Ezt követően fokozatosan eléri a teljes kifejlettséget,
amelyben a termelés szempontjából javakorabeli. Később megindul – teljesítmény csökkenéssel együtt járó –
öregedési periódus, amely az állat halálával fejeződik be.
Gazdasági állataink csak igen ritka esetben pusztulnak el természetes halállal, ugyanis a hasznosítás érdekében
annak bekövetkezése előtt levágjuk őket. A hízó, hústermelő állatok viszonylag fiatalon, de a más hasznosítású
174
A gazdasági állatok növekedése,
fejlődése
(tejtermelő, tojástermelő stb.) állatok is selejtezésre és vágásra kerülnek, amikor már nem termelnek
gazdaságosan. Néhány háziállatunk lehetséges biológiai életkora (élettartama): szamár 100, ló 40–60,
szarvasmarha 30–40, juh 20–25, sertés 15–20, kutya 15, nyúl 10, tyúk 10–15, galamb 10, pontyok, csukák 100
év.
A fejlődés üteme is lehet gyors vagy lassú. Ezen az alapon beszélhetünk korán érő és későn érő állat típusokról.
Gyorsabb fejlődésű az állat, ha az adott fejlődési állapotot hamarabb, fiatalabb korban, lassú fejlődésű, ha
később, idősebb korban éri el.
2. A növekedés sajátosságai
Az állat növekedése az embrionális korban megkezdődik, a posztembrionális szakaszban folytatódik, és
mindaddig tart, amíg az állat a fajra jellemző kifejlettkori tömeget, méreteket el nem éri. (Kivétel néhány
állatcsoport, így a halak is, amelyek az életük végéig növekednek.) Közben az egyes sejttípusok, szövetek,
szervek méretükben gyarapodnak.
A növekedés során az állatok testaránya is változik. Ez a módosulás a halakon kevésbé észrevehető, a magasabb
rendű állatokon azonban határozottabban megnyilvánul. Fiatalkorban a fej aránya a többi testrészhez
viszonyítva feltűnően nagy. A többi testrész csak később kezd intenzíven növekedni. Legkorábban a magassági
méretek alakulnak ki. Ezután a hosszúsági, majd a szélességi méretek növekedése fejeződik be. Végül az állat
teste mélyül, majd a súlygyarapodás befejeződik. A külső tényezők a magassági méreteket kevésbé, a szélességi
és súlyméreteket nagyobb mértékben befolyásolják.
A növekedés mértékét a növekedés intenzitása (növekedési erély), tartama és kapacitása fejezi ki (11.1. ábra.).
11.1. ábra - A növekedés intenzitása (i), tartama (t) és kapacitása (k)
A növekedés intenzitását a napi súlygyarapodással vagy az adott életkorra elért élősúllyal szoktuk jellemezni.
Az átlagos napi súlygyarapodást az élősúlyváltozás, és az életkorváltozás hányadosaként kapjuk meg, az

alábbiak szerint:
átlagos napi súlygyarapodás =
ahol: W1 = a korábbi időpontban mért élősúly,
W2 = a későbbi időpontban mért élősúly,
t1 = életkor a korábbi méréskor,
t2 = életkor a későbbi méréskor.
A növekedési erély kifejezésére gyakran használjuk az adott életkorban elért élősúlyt is. Így például a
sertéstenyésztésben a 21 napos alomsúlyt (az összes malac súlyát), a húsmarhatenyésztésben pedig a borjú 205
napos súlyát szoktuk megadni. (Az előbbi a koca malacnevelő képességének, az utóbbi a tehén borjúnevelő
képességének a mutatója.) Természetesen állatfajonként eltérő, más életkorra (pl. féléves, éves) vonatkozó
súlyadatokat is használhatunk a növekedés intenzitásának jellemzésére.
175
fejlődése
Az adott életkorra vonatkozó élősúlyadatokat rendszerint korrigálással kapjuk meg. A mérlegelést ugyanis
általában csoportonként egy, az átlagos életkorhoz közeli napon (nem pedig állatonként külön-külön, amikor az
adott kort elérik) végezzük el.
Például a borjak 205 napra korrigált élősúlyát az alábbiak szerint számítjuk ki:
205 napos súly =
×
205 + születési súly
A növekedés tartama arra utal, hogy az állat adott intenzitású növekedése mennyi ideig tart. A növekedés
intenzitása és tartama együtt határozza meg a növekedés kapacitását. A rövid ideig, kis intenzitással növekvő
állat kicsi, míg a hosszú ideig, nagy intenzitással növekvő állat nagy növekedési (hústermelési) kapacitással
rendelkezik.
Gazdasági állataink növekedése adott környezeti feltételek között az állat fajára jellemző. A hozzávetőleges
növekedési erélyt fajonként a 11.1. táblázat tartalmazza.
11.1. táblázat - Gazdasági állatok növekedési erélye
Állatfaj, illetve hasznosítási csoport Átlagos napi súlygyarapodás (g)
Brojlercsirke 40–50
Pulyka 90–130
Nyúl 35–40
Bárány 250–300
Sertés 750–850
Szarvasmarha, 1000–1200
közepes testű 1200–1600
nagy testű
Amint a táblázat adatai mutatják, a nagyobb testű fajok nagyobb, a kisebb testűek kisebb növekedési eréllyel
rendelkeznek. Ez az összefüggés a fajtán belül is igaz, nevezetesen a nagyobb testű fajták nagyobb növekedési
erélyűek, mint a kisebb testűek. A növekedési erély minden faj, fajta esetében függ az állat életkorától és
ivarától is. A testsúly életkor szerinti változását a 11.2. ábra mutatja. Látható, hogy az állatok növekedése
jellegzetes, S alakú növekedési görbével írható le. Ez a tendencia minden állatfajra jellemző. A növekedés a
középső életszakaszban sokkal intenzívebb, mint a születés előtti, utáni vagy a kifejlett kort megelőző
időszakban.
11.2. ábra - Gazdasági állatok növekedési görbéje
176
fejlődése
Gyakorlati szempontból az emlős hízó állatok születés utáni növekedését két szakaszra, a választás előtti és a
választás utáni időszakra oszthatjuk.
A választás előtti időszakban (a születéstől a választásig) az állat növekedése elsősorban az anya tejtermelésétől
függ. Fiatalabb anyaállatok rendszerint kevesebb tejet termelnek, mint az idősebbek, emiatt ivadékaik
növekedése is lassúbb. Ikerborjak, ikerbárányok, mivel kevesebb tejhez jutnak, lassabban növekednek. Nagyobb
alomszám esetén az egyes malacok is kisebb eréllyel növekednek, mint a kisebb alomnépességűek.
A választás utáni időszakban (választástól a vágásig vagy a tenyésztésbe vételig) az állat növekedését főleg a
genetikai képessége és a takarmányozás intenzitása határozza meg. A nagy növekedési erélyű állat, ha választás
előtt mérsékelten növekedett, a választás után intenzívebben növekszik, mint amelyik a választás előtt
maximális növekedési eréllyel gyarapodott.
Az ivar hatása abban mutatkozik meg, hogy a hím állatok nagyobb növekedési erélyűek, mint a nőivarúak. Az
ivartalanított állatok növekedése elmarad a hímivarúakétól.
3. A testösszetétel változása
Fiatalkorban az állat teste több vizet, kevesebb szárazanyagot tartalmaz, mint idősebb korban. Változik a test
hús-, faggyú- és csonttartalma is az életkor előre haladtával. E változások ismerete azért fontos, mert a
hústermelő állatok vágóértékét nagyrészt a testük szöveteinek összetétele, annak hús-, faggyú- és csontaránya
határozza meg. Kedvezőbb a vágóérték, ha a testben a csont mennyisége viszonylag kicsi, a hús mennyisége
nagy, a faggyútartalom pedig a fogyasztói igénynek megfelelően optimális.
Az említett testszövetek mennyisége az életkor és az élősúly növekedésével együtt gyarapszik. A változás

általános, hozzávetőleg minden állatfajra érvényes tendenciáját a lineáris növekedési időszakra vonatkozóan a
11.3. ábra szemlélteti. Amint az ábráról látható, a csont növekedése kevésbé intenzív, mint a húsé vagy a
faggyúé. Amíg a hús és a csont mennyiségének gyarapodása közel áll a lineárishoz, addig a zsír (faggyú)
beépítése kezdetben lassú, majd idősebb korban erőteljesebbé válik. Mivel a három szövet növekedési üteme
eltérő, az életkor előre haladtával a testösszetétel, ebből adódóan a vágóérték is jelentősen változik.
11.3. ábra - Az egyes testszövetek növekedése
177
fejlődése
4. A fejlettség
Fejlett az állat, ha a fajára, fajtájára, életkorára jellemző testsúlyt, testméreteket mutatja. Fejletlen, ha attól
elmarad, vagyis méreteiben, súlyában kisebb, mint ami tőle elvárható lenne. Az utóbbi oka lehet betegség,
kedvezőtlen környezet, fukar takarmányozás.
A fiatal állatok felnevelése során a tenyésztési, tartási célnak megfelelő, kedvezőfejlettség elérésére törekszünk,
ennek megfelelően takarmányozzuk őket. Ha az állatból tenyészállatot szeretnénk nevelni, akkor általában
mérsékelt növekedésre törekszünk, mert fejődése ilyenkor lesz harmonikus. Ehhez mérsékelt (nem hizlaló)
takarmányozást alkalmazunk.
A túlzott növekedésre serkentő intenzív nevelés (hajtatva nevelés) a tenyészállatok esetében kedvezőtlen, mert
ronthatja szervezeti szilárdságukat, csökkentheti az élettartamukat. Hízóállatok esetében pedig, mivel a vágósúly
minél előbbi elérése a cél (a harmonikus fejlődés és az optimális fejlettség kevésbé lényeges), intenzív vagy
hizlaló felnevelést alkalmazunk.
Ha az állat felnevelése során nem biztosítunk kellő színvonalú takarmányozást, akkor kifejlett korában is a
kedvezőnél kisebb testű, méretű, fejletlen, (csökött, korcs) marad, amelytől nem várhatunk el kellő színvonalú
termelést.
5. A kompenzáció
A kompenzáció az állatnak az a képessége, hogy a növekedésében, fejlődésében bizonyos mértékű lemaradását
később be tudja pótolni.
Az állat bizonyos életszakaszában kerülhet olyan helyzetbe, amikor szerényebb táplálóanyag ellátásban részesül.
Ilyenkor a súlygyarapodása kisebb, növekedése lassúbb lesz, mint ami elvárható.
Később viszont, amikor kedvezőbb körülmények közé, jobb takarmányozási feltételek közé jut, akkor nagyobb
súlygyarapodást ér el, és a korábbi növekedésbeli lemaradását pótolja.
Borjak kompenzációját szemlélteti a 11.4. ábra. Látható, hogy a kisebb (463 l) tejadaggal nevelt borjak
növekedésükben elmaradtak a nagyobb (810 l) tejadaggal neveltektől. Hat hónapos korra azonban mindkét
csoport 200 kg körüli súlyt ért el.
178
fejlődése
11.4. ábra - Kétféle (810 és 463 l) tejjel felnevelt borjak növekedési görbéje (HORN–
PAPP nyomán, 1971)
Az előbbihez hasonló tendenciát mutat a brojlercsirkék kompenzációs növekedése is (11.5. ábra). Az ábra
szerint a növekedésük kezdeti időszakában visszamaradt brojlerjércék 42 napos korukra ugyanakkora súlyt értek
el, mint azok a társaik, amelyek kezdetben nagyobb mértékben gyarapodtak.
11.5. ábra - Brojlerjércék kompenzációs növekedése (LEESON, S. – SUMMERS, J. D.

nyomán, 1977)
A 11.6. ábra a brojlercsirkék növekedésének különböző eseteit szemlélteti. A „B” jelű növekedés biológiailag
ideálisnak tekinthető. Ebben az esetben, mivel az állatokat érő stresszhatás minimális, növekedésük egyenletes.
Az „A” csoport tagjai kezdetben intenzívebben növekedtek, mint a többi csoportba tartozó egyedek, de 42 napos
korukra ugyanúgy 2 kg súlyt értek el, mint a „B”, „C” és a „D” csoport tagjai.
179
fejlődése
A kompenzációs növekedésű állatok (esetünkben a „C” és a „D” csoport, amelyek kezdetben lemaradtak, majd
hátrányukat behozták) jobb takarmányértékesítést mutattak, mint a kezdetben intenzívebben növekvők („A”
csoport). Ennek az a magyarázata, hogy növekedésük időszakának nagyobb részében testsúlyuk, így
életfenntartó takarmányszükségletük is kisebb volt, mint az utóbbi csoportba tartozó állatoké.
11.6. ábra - Brojlercsirkék növekedésének különböző estei (LEESON, S. és SUMMERS,

J. D. nyomán, 1977)
Az állatok e képességét (kompenzációját) felhasználhatjuk arra, hogy felnevelésüket irányítsuk, a vágóállatok

testösszetételét a fogyasztói igény szerint alakítsuk.
Az irányított felnevelésre jó példa a hústípusú tenyészjérce-nevelés gyakorlata, amelynek során visszafogott

takarmányozást alkalmazunk. Ehhez hasonló eljárást követünk például az üsző- és a süldőnevelésben is. A hízó
állatok esetében a növekedési erély jobb kihasználása érdekében ugyanakkor fiatalabb korban általában
intenzívebben, a vágás előtt pedig a túlzott elzsírosodás megelőzésére érdekében mérsékeltebben (kisebb
energiaszinten) takarmányozunk.
Hangsúlyozni szükséges, hogy a kompenzáció csak bizonyos határok között, ésbizonyos szövetek szervek
növekedése esetében lehetséges. A túlságosan nagy lemaradás általában nem hozható helyre. Ha a felnevelés
során az állat zsírbeépítése mérséklődik, azt intenzívebb takarmányozással könnyű kompenzálni (ha szükséges).
Ha ennél nagyobb mértékű a növekedésbeli lemaradás és az izomépülés is zavart szenved, az már káros
következményekkel is járhat. Helyrehozhatatlan a lemaradás, ha a létfontosságú szervek, szövetek (ivarszervek,
idegrendszer) fejlődése károsodik.
6. Ivar- és tenyészérettség
Ivarérett az állat attól az életkortól, amelytől folyamatosan életképes ivarsejteket termel. Ez az állapot a
szaporodóképességének kezdetét jelenti. Az ivarérés jóval a teljes kifejlődés (fiziológiai érettség) előtt
bekövetkezik. Időpontja a gazdasági állataink esetében rendszerint fiatalabb korban jelentkezik, mint a vadon
élő őseiknél. Bekövetkezését befolyásolja az állat faja (11.2. táblázat), fajtája, ivara, növekedési-fejlődési típusa,
de függ a tartási, takarmányozási körülményektől is. Korán érő fajtájú, típusú állat fiatalabb, későn érő idősebb
180
fejlődése
korban lesz ivarérett. Az ivarérettség elérésekor az állatok – a baromfifajok kivételével – még nem érettek a
tenyésztésre, nem alkalmasak arra, hogy szaporítsuk őket.
A baromfifajok esetében az ivarérettség (amely egyben a tenyészérettség is) az az életkor, amikor az állat a
rendszeres tojástermelését megkezdi.
Tenyészérett az állat, ha tenyésztésbe vehető, szaporítható anélkül, hogy későbbi fejlődése, termelése károsodást
szenvedne. A tenyészérettséget nehéz pontosan meghatározni, hiszen nem köthető olyan biológiai
állapotváltozáshoz, mint az ivarérettség. Emiatt a gyakorlati tapasztalatokra hagyatkozva szoktuk megadni
állataink tenyészérettségét.
A tenyésztésbe vétel optimális időpontjának meghatározása érdekében általában kettős követelményt

fogalmazunk meg, illetve várunk el az állattól:
• az egyik az adott élősúly,
• a másik az adott életkor elérése.
Tenyészérettnek tekinthető az állat, ha a kifejlettkori testsúlyának 2/3-át–3/4-ét eléri. Ez a súly az állat kedvező
tartási, takarmányozási körülmények között meghatározott életkorára alakul ki (11.2. táblázat).
11.2. táblázat. Gazdasági állatok ivar- és tenyészérettsége
Tenyészérettség (hónap)
Faj Ivarérés (hónap)
korán érő későn érő
Szarvasmarha
5–7 14–15 24–30
bika
4–6 13–15 20–24
üsző
Sertés 5 7–8 9–10
Juh 6–8 7–8 16–20
Ló 8–12 20–24 32–36
A tenyészérettséget ugyanazok a tényezők befolyásolják, amelyek az ivarérettséget. Jobb felneveléssel,

kedvezőtakarmányozással az állat korábban tenyésztésbe vehető, mint kedvezőtlen körülmények, fukar
takarmányozás esetén. Például a magyar szürke üszők extenzív körülmények között 3–4, jobb takarmányellátás
esetén 2–2,5 éves korukban tenyészérettek.
Az állatok tenyésztésbe vétele során tekintettel kell lennünk mind az életkorukra, mind a testsúlyukra. A
túlságosan korai és a túlságosan késői tenyésztésbe vétel egyaránt hátrányos.
181
szaporodása
Az élőlények, így a gazdasági állatok egyik alapvető életfolyamata a szaporodás, amely biztosítja az élet
megújulását, a faj fennmaradását és a szülők génkészletének az ivadékokban való kombinálódását. A szaporodás
biológiájának kellőismerete, az újabb tudományos eredmények alkalmazása a növekvő termelési igények mellett
nélkülözhetetlen a gazdasági állatok szaporításának hatékony megvalósításához.
1. Az ivarmirigyek (gonádok) kialakulása és fejlődése

A gonádok fejlődése függ az egyedek genetikai meghatározottságától. A herét (testist) meghatározó gén az Y-
kromoszómán helyezkedik el, és a hím nemi mirigyek kialakulásához szükséges a működése. A feltételezett Z-
gént, amely a petefészek (ovarium) differenciálódásáért felelős, elnyomja az Y-kromoszóma génje, így az csak
akkor tud működni, ha az Y kromoszóma nincs jelen. (A Z-gént eddig nem sikerült izolálni.)
2. Nőivarú állatok szaporodásbiológiája

2.1. A petefészek felépítése
Petefészek (ovarium): női gonád, olyan szerv, amelyben a női gaméták (oocyták) helyezkednek el, és amely a
szaporodásbiológiai funkciók fenntartásához szükséges hormonokat termel. Először Arisztotelész írta le ezt a
szervet 2000 évvel ezelőtt.
Ha a petesejt leválás (ovuláció) megtörtént, a vér, amely a felhasadt tüsző fali ereiből származik, bejut az
összeesett tüszőbe, és a corpus hemorrhagiumot (vörös test) eredményezi. A luteinizálódott granulosa- és
thecasejtek megkezdik osztódásukat és betöltik az antralis üreget, corpus luteumot (sárgatest) formálva. Ha
nem történik vemhesülés a sárgatest degenerálódik. A stromasejtek makrofágként működve kialakítják a corpus
albicanst (fehértest).
2.2. A petesejt (női gaméta)

A szervezet legnagyobb sejtje, mert tárolnia kell azokat az információkat és tápanyagokat, fehérjéket és
lipideket, amelyek a zigóta kialakulásához és a korai embriófejlődéshez szükségesek. Az emlős petesejtek
aránylag kevés szikanyagot tartalmaznak, méretük 50–250 µ. A kétéltűek és madarak tojása sokkal több
szikanyagot tartalmaz, méretük néhány mm-től több cm-ig terjedhet. A növekvő emlős petesejt térfogata 250–
300-szorosára nő a teljes érésig.
2.3. A petefészek funkciói

Női gaméták termelése. Peteérés (oogenezis). A női ivarsejtek szolgáltatják az anyai örökítő anyagot és a
tápanyagokat az embriók korai fejlődéséhez. A petefészek oocyták ezreit táplálja és szolgál inkubátorként a
fejlődésükhöz (12.1. ábra).
12.1. ábra - Oogenezis (STÖMSTEDT nyomán,1999)
182
A gazdasági állatok szaporodása
Az oocyták fejlődése (oogenezis) a primordialis csírasejtekkel kezdődik, amelyek az ivari redőkben

helyezkednek el és mitotikus osztódásukkal képződnek az oogoniumok.
Az oogoniumok elsődleges oocytákká (4c DNS, 2n kromoszóma) válnak, és megkezdődik az első meiózisos
osztódásuk. Az elsődleges oocyták a meiózis első szakaszának diplotén fázisában maradnak mindaddig, míg
ovuláció előtt a petesejt magmembrán (germinalis vesiculum) dezintegrálódik. Ezt a folyamatot „germinal
vesicle breakdown”-nak, magmembrán-feloldódásnak nevezzük.
A petesejt citoplazmájának megoszlása nem egyenletes: a citoplazma főtömege a másodlagos oocytát alkotja, a
citoplazma egy kis része egy sarkitestet képez (mindkettő 2c DNS-t, 1n kromoszómát tartalmaz). Ez utóbbi
esetleg osztódik, majd degenerálódik.
12.2. ábra - Follikulogenezis (VAN VOORHIS nyomán, 1999)
183
A másodlagos oocyta megkezdi a meiózis második szakaszát, de a folyamat a metafázis II szakaszban leáll. A
sejtosztódás akkor folytatódik, amikor a petesejtbe egy spermium bejut (penetrálódik). Ez a folyamat a
termékenyülés (fertilizáció), amely a petevezetőben játszódik le.
Az osztódás eredménye egy haploid petesejt és a második sarkitest (1c DNS és 1n kromoszóma).
Végeredményben egy primer oocytából egy petesejt (ovum) és két, esetleg három sarkitest képződik. Minden
csírasejt a fejlődő ovariumban általában még a születés előtt megkezdi meiózisos osztódását, és nem tér vissza a
mitózisba. Így születéskor adott az oocyták mennyisége és számuk a kor előre haladtával a folyamatos atréziák
és ovulációk következtében egyre csökken. A kiindulási petesejtszám és a valóban éretté vált petesejtek száma
közötti óriási különbség mutatja a szelekció nagyságát, csak a legkiválóbb minőségű petesejtek képesek az
érésre. A sertés petefészkén igen nagyszámú primordialis follikulus található (210 000) több mint más
állatfajban, pl. juh (160 000), szarvasmarha (120 000), ló (36 000).
184
Tüszőérés (follikulogenezis). Az petesejtek általában egyesével tüszőkben (follikulusokban) helyezkednek el és

szoros kapcsolatban állnak a legbelső granulosasejtekkel. A petesejtek érése (oogenezis) szorosan összefügg a
tüszők fejlődésével (follikulogenezis).
Hormontermelés és hormonális szabályozás. A petefészek másik fontos funkciója a hormontermelés. A

petefészek szteroid és nem szteroid hormonokat termel.
2.3.1. A) Szteroid hormonok

Ösztrogén. Az ösztrogéneket elsősorban a granulosa sejtek termelik. A granulosasejtek számos FSH-receptort
tartalmaznak, amelyek stimulációja segíti a theca androgén aromatizációját ösztrogénné. A korai tüszőfázisban,
a granulosasejtek csak FSH-receptorokat tartalmaznak. A tüszőnövekedésével az ösztrogéntermelés is nő. Amint
az LH-receptorok kialakulnak, megkezdődik a progeszterontermelés.
Az ösztrogén határozza meg az állatok ivarzás alatti viselkedését. Az ösztrogén felelős a zsírlerakódásért a bőr
alatti szövetekbe, befolyásolja a víz, só, kalcium háztartást. A petefészken kívül a placenta és a mellékvese
kéreg termel ösztrogént.
Androgén. Az ivari hormonoknak azt az osztályát nevezzük így, amelyet a herék Leydig-sejtjei választanak ki,
de a petefészekben is történik androgénkiválasztás. A főpetefészek androgének az androsztendion és a
tesztoszteron.
A thecasejtek LH-receptorai által észlelt magas LH-szint hatására termelődik androsztendion és tesztoszteron
(mindkettő ösztrogén prekurzurokból), amely aztán ösztrogénné alakul át. A „két sejt, két hormon” elmélet
alapján az LH a thecasejtek specifikus membrán receptoraihoz kötődik és a koleszterol androgénekké való
átalakulását segíti elő (12.3. ábra). Ha az androgének túl nagy mennyiségben vannak jelen, akkor gátolják a
petefészek normális működését és másodlagos hím nemi jellegek kialakulását eredményezik.
12.3. ábra - Ivari hormonok termelődése a tüsző theca- és granulosasejtjeiben (YAO

nyomán, 1999)
185
Progesztinek. A progesztineket elsődlegesen a sárgatest granulosalutein-sejtjei termelik. Ovuláció után a

granulosa- és thecasejtek sárgatest sejtekké válnak. Ezek a sejtek LH-receptorokat tartalmaznak, és az LH-
stimulus hatására ösztrogént és progeszteront termelnek. A progeszteron befolyásolja a proliferativ típusú
endometrium átalakulását szekretoros típusúvá, amely embriótróf (méhtej) termelése táplálja az embriót,
optimális az embrió implantációhoz. A miometriumban csökkenti a méhösszehúzódásokat és a méh válaszát az
oxitocinra. Az ösztrogénnel együtt felelős az emlő mirigyszövetének fejlődéséért. Progeszteront termel a
placenta is, amely a vemhesség fennmaradását segíti.
2.3.2. B) Fehérje- és peptidhormonok

Inhibin, aktivin, follisztatin, relaxin, leptin és különböző növekedési faktorok.
3. Ivari ciklus
Nőivarú emlősállataink ivari életére ciklikusság jellemző.
Tüsző vagy follikulus fázis: a primer follikulusok fejlődése szekunder tüszőkké a ciklus alatt több hullámban
történik a kérődzőkben (12.4. ábra). A kialakuló domináns follikulusok elnyomják az alárendelt tüszők
fejlődését.
12.4. ábra - Tüszőérés az ivari ciklus alatt
186
A sárgatest (luteális) fázis: a progeszteron viszonylagos túlsúlyát jelenti a szervezetben. Az ovuláció után
kezdődik és a luteolízisig tart, tehát a ciklus 1–2. napjától a17. napjáig (±2 nap) beszélhetünk sárgatest fázisról.
Az ovulált petesejt helyén a tüszősejtek átalakulnak granulosa és theca sárgatestsejtekké. Az általuk termelt
progeszteron gátolja a hullámokban fejlődő tüszőket, így azok nem tudnak ovulálni. Ha az állat termékenyül,
akkor a sárgatest szinte a vemhesség végéig fennmarad. Ha nem termékenyül, a méhben termelődő PGF 2a
hatására luteolízis következik be a ciklus közepén. A következőhullámban fejlődő tüszők fejlődhetnek, és egy
közülük ovulálhat.
A ciklus 18–21 napja között beszélhetünk tehát tüsző vagy follikuláris fázisról. A tüszőfázis FSH függőszakasz,
az ovulációt egy erőteljes LH-hullám (LH-peak) hozza létre.
Az ivarzás: a nőivarú állatok ciklikus ivari működésének azon szakasza, amelyben a szaporodási szervrendszer
funkciói és az állat pszichoszexuális viselkedése is úgy alakul, hogy lehetővé váljék az érett ovulált petesejt(ek)
találkozása az ondósejtekkel. Ez a párosodásra való hajlandóság állapota, amely három szakaszra osztható:
Proösztrusz (előivarzás) kóborlási hajlam, a hím állat társaságának keresésében megnyilvánuló tevékenység. A
nőivarú állat felhívja magára a hím figyelmét, de még kitér az ellentétes ivarú állat közeledése elől.
Ösztrusz (ivarzás) a genitális traktus változásának külső, jól látható tünetei: a péraajkak és a csikló kipirultak,
duzzadtak. A hüvely fényes, sikamlós, belőle jellegzetes ivari nyálka ürül. A genitális traktus szerveinek belső,
nehezebben érzékelhető változása: a petevezető nyálkahártya hámsejtjeinek osztódása, illetve szekréciója, a
termelődő nyálka pH-jának változása, a méhszáj megnyílása, a méh erigáltsága, a szexuálhormonok vérbeli
szintjének jellegzetes alakulása, a petefészekben tüszőérés, majd ovuláció (12.1. táblázat).
12.1. táblázat - A gazdasági állatok ivari ciklusának néhány jellemzője
Anyaállat Ciklus hossza (nap) Follikuláris-luteális fázis (nap)
Tehén 21 3–5 15–16
Anyajuh 17 2–3 14–15
Anyakecske 20 3–4 15–16
187
Koca 21 6–7 14–16
Kanca 21 5–7 14–15
Az ivari ciklus évenkénti gyakorisága szerint
• egyszer (mono),
• kétszer (di) és
• többször (poli) ivarzó (-ösztruszos) állatokat különböztethetünk meg.
Az állatok többsége eredetileg monoösztruszos volt, de a háziasítás során évente gyakrabban ivarzóvá vált.
Ennek megfelelően a szarvasmarha és a sertés 21 naponként ivarzik egész év során. A juh – fajtától függetlenül
– szezonálisan ivarzik tavasszal vagy ősszel, átlagosan 17 napos ciklusban, míg a kutya és a macska
diösztruszosak tavaszi és őszi ciklussal. A kanca szezonálisan poliösztruszosnak tekinthető a tavasztól nyár
végéig tartó időszakban, átlagosan 21 naponként ismétlődő nemi ciklussal.
Ivarzáskor az alapanyagcsere rendszerint élénkül. A pszichoszexuális viselkedésben a következőváltozások

tapasztalhatók: az emberrel szembeni magatartás változása mellett élénkül a szem és füljáték, megváltozik az
arckifejezés, érdeklődés, tűrés, receptivitás. Megváltozik a hátulsó testfél érzékenysége.
A legtöbb ivarzó faj egyedein az ún. lordózisreflex váltódik ki az anogenitális tájék érintésére. Ezt a jellegzetes
mozdulategyüttest, a gerincoszlop behajlítása mellett a medence felemelését a farok felemelése és félretartása
követi. Csökken az étvágy, növekszik a vízfelvétel.
Posztöszrtusz (utóivarzás) az ivarzás tetőfokát a receptivitás, párzási készség, a tűrési reflex megjelenése jelenti.
A receptív időszak általában hirtelen zárul le, a kocát kivéve, ahol a sárgatestek progeszterontermelése
viszonylag későn kezdődik el (a posztösztruszról nem érdemes említést tenni). A tűrési reflex megszűntével
lezáródik a valódi ivarzás, az izgalmi tünetek azonban még tovább tartanak, csillapodásukhoz hosszabb-
rövidebb idő kell (12.2. táblázat).
A reflexhatásra ovuláló fajok (nyúl) ivarzása akkor alakul ki, amikor a petefészken preovulációs follikulus van,
így e fajok ösztrusza hosszú időre is elnyúlhat.
12.2. táblázat - Az ivarzás időtartama
Az ivarzás Az ivarzás Az ovuláció ideje (az ivarzás

Anyaállat
elnevezése időtartama (óra) kezdetéhez viszonyítva) (óra)
Tehén üzekedés, folyatás 12–24 (18) 28–29
Anyajuh üződés, berregés 24–36 (29) 29–30
Anyakecsk
üzekedés 30–36 (33) 30–33
e
Koca búgás, görgés 36–56 (45) 24–36
Kanca sárlás 144 72–96
3.1. Az ivarzás (ösztrusz) rendellenességei

Az ivarzás elsődleges rendeltetése, hogy a párosodást (kopuláció) a peteleválás (ovuláció) idejére tegye.
Előfordul follikulus fejlődés és petesejt leválás (ovuláció) nélkül bekövetkező ösztrusz (álivarzás). Mindenféle
follikulus tevékenység és kimutatható hormonális háttér nélküli ivarzás lép fel a kocák és anyajuhok jelentős
hányadánál röviddel az ellés után. A vemhesség alatt gyakorlatilag minden állatfajon felléphetnek ösztruszok.
188
Feltételezhető, hogy némely esetben a késői implantációval állnak kapcsolatban (ló). Történhetnek ovulációk
ivarzás nélkül is (tünetmentes ovuláció, vagy csendes ivarzás).
A fajra jellemzőátlagos értéktől esetenként jelentősen eltérhet az ivarzások időtartama: rövid ivarzás,
meghosszabbodott ivarzás, szakadozott ivarzás és nimfománia (ivarzási düh). Ez utóbbinál az állat
viselkedésében az intenzív és fokozott szexuális izgalom mellett, általában a receptivitás hiányzik. Állatokon a
nimfománia a follikulusok cisztás elfajulását kísérő megbetegedés, csak lóban fordul elő normál petefészek lelet
mellett is.
4. Hímivarú állatok szaporodásbiológiája

4.1. A here felépítése
A herék a hasüregben indulnak fejlődésnek és csak a fejlődés későbbi szakaszában ereszkednek le a
herezacskókba. A kérődzők heréje már a születés előtt leereszkedik, a többi gazdasági állaté a születés körül.
A herét a hashártya lemeze borítja, ez alatt található a rostos burok, amely nyomás alatt tartja a here
parenchimáját, amelyet a kötőszöveti sövények lebenyekre (lobulus) osztanak. Az intralobuláris kötőszövetben
találhatók a hím nemi hormont termelő Leydig-sejtek. A lobolusokban találhatók a kanyarulatos csatornák,
amelyek a Sertoli- és csírahámsejteket tartalmazzák.
A spermiumok 9–11 nap alatt jutnak el a mellékhere farki végébe, és nemi izgalom hatására kerülnek az
ondóvezetőbe, majd a járulékos nemi mirigyek váladékával keveredve elnyerik mozgásképességüket, és
ejakuláció útján kerülnek a női nemi utakba.
12.3. táblázat - Az ondó mennyisége és spermiumkoncentráció állatfajonként
Apaállat Az ejakulátum mennyisége (ml) Spermiumsűrűség (µl)
Bika 7–9 700 000–1 400 000
Kos 1–2 2 000 000–3 000 000
Bak 1–2 2 000 000–3 000 000
Mén 90–120 150 000
Kan 250–400 150 000
4.2. Ondósejtek keletkezése (spermatogenezis)

A spermatogenezis a here kanyarulatos csatornáiban lejátszódó biológiai folyamat, amelyben az őscsírasejt
átalakul spermiummá. Magába foglalja a mitotikus sejtosztódásokat, a kromoszómakettőződéseket, a crossing
over alatti rekombinációt, a haploid spermatidát eredményező redukciós meiotikus osztódást és a spermatida
végsődifferenciálódását a spermiummá.
A kanyarulatos csatornák csírahámmal béleltek és folyadékkal teli lumenük van, ahová a teljesen kialakult
spermiumok kiszabadulnak. A csírahám két alapvető sejttípusból áll, a szomatikus és ivari sejtekből.
Az ivarsejtek fejlődési ciklusa a Sertoli-sejtekben zajlik. Az ivarsejtek osztódnak és különböző sejttípusokká

fejlődnek, közben vándorolnak a Sertoli-sejten belül. Végül a kanyarulatos csatorna üregéhez érnek, és a
maradéktestet (feleslegessé vált citoplazmájuk nagy részét) visszahagyják (12.5. ábra). A Sertoli-sejtek közötti
szoros kapcsolat biztosítja a spermatogóniumok, a spermatociták és a kör alakú spermatidák fejlődését. A
citoplazmában párhuzamosan elhelyezkedő mikrotubulusok segítik az ivarsejtek vándorlását a kanyarulatos
csatorna ürege felé. Itt megy végbe a spermiogenezis, amelynek eredménye a megnyúlt (elongálódott) spermium
kialakulása.
189
A spermatogenezis lépései a következők. Proliferáció. A spermatogóniumok, a legéretlenebb sejtek és a

csírahám alapján találhatók. Ezek mitotikusan osztódnak és különböző A típusú sejtekké alakulnak, majd
átmeneti sejtté, azután B sejtté válnak.
A proliferációs fázisban (prol) (12.6. ábra) az A típusú spermatogóniumok ismételt
osztódása zajlik (A1-A4) intermedier (I) és B típusu (B) sejtekké. A meiózis a B típusú sejtek kis leptotén
spermatocitákká (L) osztódásával kezdődik. A profázis a zigotén (Z) fázissal folytatódik, majd a korai, közép és
késői pahitén (eP, mP, LP) következik.
12.5. ábra - A Sertoli-sejtekben fejlődő ivarsejtek vándorlása (HESS nyomán, 1999)
A diplotén sejtek keresztülmennek az első meiótikus osztódáson (M-1), amikor szekunder spermatociták (ss)
keletkeznek, amelyek haploidok. A második meiótikus osztódás után (M-2), a haploid, kör alakú spermatidák
differenciálódása megkezdődik (1–7). A kör alakú spermiumok lassan differenciálódnak elongálódott
spermiumokká (8–19) és végül kiszabadulnak a kanyarulatos csatornák lumenébe.
190
A spermatogóniumok képesek az önmegújításra és így az osztódáskor őssejtet hoznak létre, amelyből a további
osztódások során ismét őssejtek és ivarsejtek is keletkeznek. A legtöbb fajban a B spermatogónium az utolsó
amely mitózissal osztódik. Ez az osztódás termeli az első sejtet (preleptotén spermatocitát) a második fázishoz,
amely elmozdul az alaplemeztől felfelé és keresztülhalad a Sertoli–Sertoli-sejt szoros kapcsolaton.
Differenciáció. A haploid ivarsejtek hosszabb ideig tartó végsődifferenciálódáson mennek keresztül, amit
spermio-morfogenezisnek nevezünk. A mag meghosszabbodik és a kromatin kondenzálódik egy nagyon sötéten
festődő struktúra jön létre, amely fajspecifikus. A Golgi-apparátus egy lizoszóma szerű granulumot hoz létre,
amely beborítja a nukleuszt és majdan az akroszómát alkotja. Az akroszóma rendszer hidrolitikus enzimeket
tartalmaz, amelyek a spermium-petesejt kölcsönhatáshoz és a fertilizációhoz szükségesek. A sejten egy hosszú
farok alakul ki, amely a proximális részén körbe van véve mitokondriumokkal és elveszti a fölöslegessé váló
citoplazmáját, ez először citoplazmatikus lebenyként kizáródik és a Sertoli-sejtek maradéktestként fagocitálják.
A legtöbb fajban a kanyarulatos csatornában egyszerre találhatók a különböző fejlődési formák. Az érési ciklus
2–3 hét amíg a Sertoli-sejt bazális membrántól az érett spermiumok kiszabadulnak a lumenbe, majd a
mellékherében raktározódnak.
A Sertoli-sejtek regulációja. A spermatogenezis közvetlen serkentése az agyalapi mirigy hormonok által

történik és az agyalapi mirigy hormonok kiválasztása gonádok által termelt hormonok negatív feedback hatásán
keresztül szabályozódik. A spermatogenezisben az ivarsejtek egy jól körülhatárolt csoportja lép kölcsönhatásba
a Sertoli-sejtekkel egy ciklusos folyamatban. A ciklus időbeli ellenőrzése, és végül a spermatogenezis, egy a
Sertoli-sejtek ivarsejtek és az agyalapi mirigy között jól definiált együttműködés eredménye.
12.6. ábra - Az ivarsejtek fejlődése a spermatogenezis során (HESS nyomán, 1999)
191
Az agyalapi mirigy-testis tengely fő jellemzői: az agyalapi mirigy szekréciója szabályozza a here funkcióit
mindezt a Sertoli-sejtek működésének szabályozásával éri el. A Sertoli-sejtek inhibint állítanak elő, amely
feedback mechanizmus alapján befolyásolja az FSH-termelést, míg a Leydig-sejtek androgéneket termelnek,
amely gátolja az LH-szekréciót.
Az FSH szerepe. Az FSH legfontosabb szerepe a hímivarban valószínűleg az, hogy a here fejlődésekor
stimulálják a Sertoli-sejtek mitózisait.
Androgénekkel történő szabályozás. Az androgének felelősek a másodlagos nemi jelleg kialakulásáért. A

Sertoli-sejtek működését befolyásoló kulcs gén felfedezése sem történt még meg. Egyelőre úgy gondoljuk
általános serkentőhatású a tesztoszteron a Sertoli-sejtekre. A pontos hatásmechanizmus még meghatározásra
vár.
5. Pszichoszexuális magatartás (libidó)

192
A szoros értelemben vett szexuális magatartás fiziológiás mozgatója a libidó, amelynek neurohumorális alapja
van. A libidó (vágy, kívánság) közelebbről meg nem határozható belső kényszer, kényszerűvágy, késztetés a
szexuális érintkezésre. Nem feltétlenül kapcsolatos a szaporodással, mivel a legtágabb értelemben vett szexuális
vágyat jelenti.
Az állat a szexuális viselkedés alapjait magával hozza születéskor, ennek kibontakozása fajonként különböző
korban történik. A természetszerű felneveléskor a szexuális stimulusok fokozzák a hormontermelést, ezenkívül
ilyen körülmények között az állatok gyakorolhatják a nemek közötti megkülönböztetést és a szexuális érintkezés
formáit.
A szexuális magatartás végleges rögződése a központi idegrendszer organizációs
tevékenysége mellett a szexuálszteroidok közreműködésével történik. A libidó megnyilvánulása számos serkentő

és gátló hatás eredője. Az agresszivitás, éhség, anyai ösztön, mindenféle erősebb stressz, akklimatizációs
zavarok, szélsőséges környezeti hőmérséklet elfedhetik hatását. Korábbi szexuális tevékenység során szerzett
kedvezőtlen tapasztalatok (ijedtség, fájdalomérzetek) maradandó gátlást alakíthatnak ki. Fokozhatja a libidót a
vegetatív áthangolódás. A szabadban történő kiadós jártatás az anyagcsere élénkítésével és a vegetatív tónus
útján hatnak az ivarzások jelentkezésére. Valószínű a meteorológiai tényezők is a vegetatív áthangolódás útján
hatnak.
A hímek libidója állandó (a tenyészszezonban), és arra készteti őket, hogy fajuk nőivarú egyedeinek szexuális
állapotáról tájékozódjanak, és az arra alkalmasakkal párosodjanak. Ez a törekvésük fajuk minden nőivarú
egyede iránt megmutatkozik. A hím libidója gyengül a szexuális igénybevétellel és erősödik a szexuális
megtartóztatás (karencia) alkalmával. A nőivarú egyedek különféle stimulusokkal serkenteni tudják.
A nőivar libidója a receptivitásban, a párosodásra való hajlandóságban nyilvánul meg legszembetűnőbben. Az

emlősfajok receptivitás szempontjából három kategóriába sorolhatók: állandóan receptívek (néhány majomfaj),
periodikusan receptívek (a gazdasági állatok mindegyike), a harmadik csoportba tartozó állatoknál a nőstények
csak a hímektől kiinduló stimulusok hatására, a hímekkel bizonyos ideig történő érintkezés hatására válnak
receptívvé.
6. Párosodás (kopuláció)
A hím állatok szexuális érdeklődése folyamatosan irányul fajuk nőivarú egyedeire. A spontán ivarzó fajok
hímjei állandó ellenőrzés alatt tartják a nőivarú társaik szexuális állapotát. Jóllehet az ivarzó nőstények is
felkeresik őket és a szexuális érintkezés során a nőivarúak a kezdeményezőbbek. Az ellenőrzés egyrészt
felugrási kísérlettel történik, másrészt egyes fajokon genitális vizsgálattal is. Utóbbi az anogenitális tájék
megszagolásából, megnyalásából vagy vizelet kóstolásból állhat. Ilyenkor figyelhető meg több faj hímjén egy
jellegzetes arcfintor az erős szaghatás reakciójaként.
A hím állatban a felugrási reakciót a „kapuív reflex” váltja ki. Az első felugrások rendszerint erekció nélkül
történnek, inkább tájékozódó jellegűek. A jó potenciával bíró hím azonban néha már az első, de biztosan kevés
felugrás után imissziót végez. A nőstény a szexuális izgalom megfelelő fokát kopulációs (vizelési) testtartás
felvételével jelzi. A párosodás során a hím állat az ivarzó nőstényre felugorva gerincének erős behajlításával
medencéjét a nőivarú állathoz közelíti, és hímvesszőjét betaszítja a hüvelybe, és fajonkénti jellegzetességgel
megtörténik az ejakuláció. A kérődzők hímjei általában egy ellökéssel párosodnak, míg a kan és mén
ejakulációja hosszabb ideig, 5–15 percig is eltart.
6.1. Pároztatási módok

Szabad pároztatás: a pároztatás legősibb, az ember által nem befolyásolt módja, amikor a csordában, nyájban,
gulyában a nőivarú egyedeket együtt tartják a hímivarúakkal. A hím állatok rendszeresen felkeresik az
ivarzókat, és az ivarzás ideje alatt többször is befedezik azokat. Minthogy több hím állat is van az állományban,
lehetőség van arra, hogy többen is szerephez jussanak a fedezésben. Az újszülött apai származása így nem
állapítható meg.
Csoportos pároztatás: ha az ember beavatkozik, de több hímivarú állat van egy csoportban (baromfi-,
húsmarhatartás).
193
Háremszerű pároztatás: ezen eljárás során egy-egy kiválasztott nőivarú állatcsoport (üszők, tehenek, anyajuhok,
anyakecskék, kocák) fedeztetésére egy hím állatot osztanak be. Az újszülött származása ebben az esetben
ismert.
Kézből való pároztatás: az apaállatok jobb kihasználása és kímélése, valamint az ivadék származásának
ismerete céljából az apaállathoz vezetik a nőstényt, és úgy fedeztetik (lótenyésztés).
6.2. Mesterséges termékenyítés

Nem pároztatási mód, hanem komplex tenyésztéstechnológiai eljárás, amelynek lényege, hogy az ondót a
párzás mellőzésével, művi úton juttatják a nőnemű állat ivarszerveibe.
Minthogy a fogamzás csak később következik be, ezért helyesebb lenne a műveletet mesterséges beondózásnak
nevezni.
Az ondóvétel során a hím állatot ivarzó nőstényre, hím társára, állatot utánzó álló vagy mozgó fantomra
ugratják. A hímvesszőt kérődzőknél és ménnél kettős falú, testhőmérsékletű, speciális, gumitömlő szerű
műhüvelybe vezetik, és abba történik a lemagzás. Az ondó a műhüvelyhez csatlakozó kettős falú, melegített
üvegedénybe gyűlik össze. Kannál nincs szükség műhüvelyre, mert a felugrás után az ondóvételt végző személy
a kan péniszét a spirális makknál megragadva elővezetheti a tasakból és az ejakuláció megindulása után
(kesztyűs kéz módszer) az ejakulátum edényben felfogja a spermát.
Az ondót laboratóriumi vizsgálatok elvégzése után megfelelő hígító oldattal hígítják, és hűtéssel konzerválják.
A tárolás lehet rövidebb vagy hosszabb idejű az alkalmazott módszertől és hígítótól függően (12.4. táblázat). A
tárolás során a termékenyítő anyag élettevékenysége lassul vagy felfüggesztődik. Az ondó konzerválásának
egyik legkorszerűbb módja a mélyhűtéses spermatárolás. Ebben az esetben a tárolási közeg a folyékony
nitrogén.
12.4. táblázat - Az inszeminációs dózis jellemzői a gazdasági állatoknál (FLOWERS

nyomán, 1999)
Tárolási
Dózis
Ondó Spermiumok hőmérsékle Tárolási Dózisszám
Apaállat térfogat
fajtája száma t idő 1
(ml)
(˚C)
mélyhűtöt
Bika 15–25 × 106 0,5–1,0 –196 1 év 200–600
t
Csődör friss 250–500 × 106 10–25 5–20 24–36 ó 10–20
Kan friss 1–4 × 109 70–100 15–18 3–5 nap 10–20
Kos/bak friss 100–300 × 106 0,1–0,5 5 4–6 nap 5–10
24–48
Kakas friss 150–200 × 106 0,2–0,5 5 3–17
12–24 ó
Megjegyzés:
1
az ejakulátumban levő összspermiumszám/az inszeminációs dózisban levő átlagos spermiumszám
A mesterséges termékenyítés alkalmazásának indoka és előnyei a következők: kevesebb apaállatra van szükség,
nagyobb genetikai előrehaladás érhető el a kiváló teljesítményű apaállatok termékenyítőanyagának széles körű
alkalmazásával. Mélyhűtéssel kombinálva a módszer teljesen kiküszöböli a térbeli és időbeli korlátokat. Az
194
apaállat kimúlása után is születhet utód, a termékenyítő anyag földrészek közötti szállításának sincs akadálya.
Gátat vet a párzás útján terjedő fertőző betegségek terjedésének (trichomoniazis, brucellózis, vibriózis).
Hátránya lehet, hogy szakszerűtlen párosítás esetén néhány favorizált apaállat túlzott szerepeltetése
rokontenyésztéshez vezethet. Nagy tenyésztői kockázat léphet fel, ha a mesterséges termékenyítésben
alkalmazott apaállat lappangó (recesszíven öröklődő) terheltséget okoz.
Ha nem kifejezetten tenyésztési célból történik a vemhesítés, az ivadék származása figyelmen kívül hagyható –
úgy a jobb vemhesülés érdekében – mind a természetes, mind a mesterséges termékenyítés esetében
alkalmazzák azt a gyakorlatot, hogy egy ivarzási időszak alatt kétszer termékenyítik a nőivarú állatot (sertés,
juh).
Utópároztatás: ha ugyanazzal a hímmel, kettős fedeztetés, ha két különböző apaállattal végzik a termékenyítést
(12.5. táblázat).
12.5. táblázat - Az egy apaállatra számított nőivarú állatok száma éves átlagban
különböző pároztatási módoknál (MÉSZÁROS nyomán, 2000)
Csoportos Háremszerű Kézből való

Állatfaj Mesterséges termékenyítés
pároztatás esetén
Szarvasmarha 25–30 25–30 50–55 1350–15000
Juh 25–30 25–30 40–50 400–3000
Kecske 25–30 25–30 40–50
Sertés 25–30 – 35–40 300–400
Ló – – 40–50 200–250
7. A szaporodásra ható külső ingerek

Szagérzetek (feromonhatás). A feromonok szexuálisan vonzó, aktív szaganyagok, amelyeket az állatok a
környezetükbe kiválasztanak, és amelyek bizonyos értelemben telekommunikációs szerepet töltenek be. A
feromonok termelése szexuálszetroidok befolyása alatt áll, a legújabb kutatások szerint közvetve azonban az
immunrendszer hatása is érvényesül. Az ellentétes nemi feromonok vonzók és stimulálók a másik nemre.
Természetes körülmények között, az újabb kutatási eredmények szerint, a legvonzóbbak azon egyedek egymás
számára, amelyeknél az immunrendszert meghatározó gének nem egyeznek meg egymással. Ennek
következtében az ivadék több betegség ellen lesz védett. Szabad körülmények között, amikor az anya ellés után
ivadékaival ismét a csoporthoz csatlakozik, a csoporttársak az újszülöttet megszagolással fogadják maguk közé.
Auditív ingerek. A hang segítségével történő tájékozódás és kommunikáció is szerepet játszik az állatok
szexuális és szociális életében. A szexuális viselkedés szempontjából konkrétan csak a sertésnél ismert, hogy a
kan által kibocsátott, a párzási előjátékot kísérő„udvarlási ének” előmozdítja a receptivitás kialakulását.
A zajártalom, amely stresszállapotot teremthet az auditív ingerek negatív hatása. Ekkor a szaporodáshoz
szükséges idegrendszeri tónus nem tud kialakulni. Létrejöhetnek a ciklusfunkciók zavarai (anösztrusz, aciklia,
follikulus cisztás degeneráció), vemhességi és ellési zavarok (koraellés, ellési atónia, magzatburok-visszatartás)
fordulhatnak elő gyakran. Az állatok maguk is lármaforrást képeznek. A gondozás során figyelemmel kell lenni
arra, hogy az állatok vészkiáltásai könnyen szorongásos állapotot idézhetnek elő csoporttársaikon.
Vizuális ingerek. Ezek az ingerek az emlősállatok szexuális és szociális életében kevésbé jelentősek, mint a
gerincesek más osztályaiba tartozó állatoknál. Az emlősökön is megfigyelhető a párzási szezonban a hímek
szőrének kifényesedése, színének élénkülése. Ez az androgén anabolikus hatásával áll összefüggésben. A
tapasztalat azt mutatja, hogy a kopulációs reflexláncolat megindításához csak a globális látási képességre van
195
szükség, mivel a hímben a hátulsó testfél körvonalának érzékelése (kapuív reflex) beindítja a folyamatot. A
hátulsó testtájat csak durván utánzó tárgy is alkalmas lehet erre a célra. A spermavételre szolgáló fantomok ezért
a lehető legegyszerűbb utánzatok lehetnek, és még a fiatal állatot sem nehéz ilyen feltételekhez alakítani. A
nőivarú állat távolodása, illetve közeledése a hím állat libidójának erősödését váltja ki, így mozgatható
fantomok alkalmazása a spermavételnél megkönnyítheti az ondóvételt még a rosszabb libidójú hímeknél is.
8. A termékenyülés (fertilizáció) sikerének feltételei

A spermiumoknak az ejakulációt követően a női nemi utakba kerülve át kell esniük egy sorozat biokémiai és
funkcionális változáson, mielőtt kapcsolatba lépnének az érett petesejttel és megtermékenyítenék. Ezt a
folyamatot „kapacitációnak” nevezzük. A spermiumok kapacitációja hosszú, többlépcsős folyamat, amely
magában foglalja a spermiummembrán-proteineknek és a membrán fluiditásának változását, valamint a
spermiumok mozgékonyságának változását, jelentős növekedését, és végül elvezet az akroszóma reakcióhoz. A
spermium kapacitáció alatt végbemenő eddig ismert funkcionális változások a következők: az epididimális
és/vagy szeminális plazma proteinek, amelyek az ejakuláció alatt adszorbeálódtak a sperma membránjához,
módosulnak és újjászerveződnek a petevezetőben, az ott levő proteoglikánok (heparin, hyaluronan) hatására. A
membrán lipid- (koleszterol-)tartalmának változása vezet a membrán fluiditásának növekedéséhez. E
folyamatok hatására módosulnak a membrán ioncsatornái, leginkább a Ca 2+-csatornák, megnő az intracelluláris
Ca2+ mennyisége és a pH, továbbá indukálódik a hiperaktiv mozgékonyság. Úgy tűnik, hogy a bikarbonátnak
kulcsszerepe van a sperma membrán destabilizálásában. Ez a megfigyelés harmonizál azzal, hogy a bikarbonát
szint alacsony a mellékhere farki részében, ahol a spermiumok inaktívak, az ejakuláció alatt nagymértékben nő,
és magas szinten marad a női nemi utakban is.
A háziállatoknál relatíve hosszú ideig tartó preovulációs periódus áll fenn, ezalatt az idő alatt képesek a
párzásra. Ebből következően az ejakulált spermiumok a női nemi utakba kerülve a petevezető isztmusz
régiójában hosszabb-rövidebb ideig tárolódnak (12–24 óráig). Ezt az ovuláció előtti tárolást a sperma
rezervoárban több tényező biztosítja (12.7. ábra).
Kezdetben a sperma apikális végén az akroszóma ép és az epitelhez kötődik vékony fehérjefilamentumokkal. Az

isztmusz szekretoros sejtjei viszkózus, mucinózus szekrétumot (glikozamino-glikánokat) választanak ki és
alacsony Ca2+ szintet biztosítanak, amely késlelteti a kapacitációt. A spermiumok mozgása gátolt, és a
petevezető simaizom sejtjeinek összehúzódásai is kis mértékűek.
12.7. ábra - Spermium az ovuláció előtt a petevezetőben az epitelhez kötötten (HUNTER

nyomán készítette SÓTONYI, 1999)
196
Az ovuláció időpontja körül a helyzet megváltozik. Valószínűleg a tüsző közvetlenül ovuláció előtt megkezdett
progeszterontermelése befolyásolja a folyamatot oly módon, hogy a progeszteron a véráramon keresztül az
isztmusz régió sejtjei által kiválasztott proteoglikánok összetételét megváltoztatja. A petevezető átmérője
megnő, a simaizom-tónus kifejezettebb, hatására a spermiumok mozgása hiperaktívvá válik és ez elősegíti, hogy
az oviduktusz epithelhez kötött állapotuk megszűnjön (12.8. ábra).
12.8. ábra - Hiperaktív spermium a petevezetőben az ovuláció időpontjában (HUNTER

nyomán készítette SÓTONYI, 1999)
197
A glükóz-aminoglikánok kapacitáció késleltető-elősegítő, fent említett szerepe még nem teljesen tisztázott,
eddig főleg in vitro eredmények állnak rendelkezésünkre. Néhány in vivo kísérleti eredmény már alátámasztja
az oviduktusz folyadék-összetétel változásának hatását a sperma transzportra, az ovuláció időpontjában.
Mindezen bonyolult szabályozási rendszer azért szükséges, hogy az ampulla isztmusz határon a termékenyítés
időpontjában a spermiumok és az oocyták aránya közel 1:1-nek feleljen meg, ahogy ezt már több állatfajnál
igazolták, így sertésnél is. Ha ez nem így lenne, akkor sokkal nagyobb lenne a polispermia veszélye, amely
azonnali embrióelhaláshoz vezetne. Az oviduktusz által kiválasztott glikoproteidek versengenek a
spermiumokkal a spermakötő helyekért a zona pellucida felszínén, és ez tovább csökkenti a polispermia
veszélyét. A harmadik mechanizmus, amely a polispermia elkerüléséhez vezet a következő: az érett petesejt
membránja alatt szoliter helyzetben levő kortikális granulumok exocitozisa következik be egyetlen
spermiumnak a citoplazmába jutása után. A kortikális granulumok hidrolitikusenzim- és szénhidráttartalmukat a
perivitellináris térbe juttatják, amely védőburkot alkot a petesejt felszínén, módosulnak a zona proteinek, oly
módon, hogy a spermiumkötőhelyek inaktiválódnak, így lezárul az út a további érett spermiumok bejutása előtt.
9. A spermium egyesülése a petesejttel

Miután a spermafej átjutott a zonán a petesejt plazma membránjához (oolemmához) kötődik és a spermium
bejut az ooplazmába. A spermiumfarokban jelenlevő mitokondriumok degradálódnak és csak a petesejtben levő
mitokondriumok jutnak át a következő generációba. Csak azok a spermiumok, amelyek átestek az akroszóma
reakción képesek fuzionálni az oolemmával. A fúzió után a membrán azonnal hiperpolarizálódik és sorozatos
Ca2+-osszcillációk kezdődnek. Az első intracelluláris Ca2+-szint emelkedés a spermium behatolása után 10–30
másodperc múlva történik és az oszcilláció kb. egy órán keresztül folytatódik. A spermiumnak azt a fehérjéjét,
amely a Ca2+-oszcillációt megindítja mostanában azonosították. A fertilizáció megtörténtének korai jele a
kortikális granulumok exocitózisa. Ez néhány perccel a spermium bejutás után kezdődik és szakaszosan folyik.
A Ca2+-oszcilláció szükséges az exocitózis beindulásához.
A bejutott spermium nukleáris DNS-e dekondenzálódik, és megkezdődik a spermiumprotamin kicserélődése a

petesejt által termelt hisztonokra. Ezalatt megtörténik a petesejtmetafázis II. telofázis II. osztódása, a női
pronukleusz kialakulása. A petesejt-aktiválódás nemcsak a kortikális granulumok felszínre kerülésében, a
198
sejtosztódás folytatásában nyilvánul meg, hanem abban is, hogy a citoplazmában más fehérjék termelése
kezdődik meg, mint a fertilizáció kezdete előtt.
10. A vemhesség
A vemhesség a megtermékenyüléstől az ellésig fajonként eltérő ideig tartó állapot. Amikor a megtermékenyített
petesejt embrióvá fejlődik, először csupán egy differenciálatlan sejtcsomó. Az embriológiai kutatások számos új
eredményt hoznak, és látjuk, hogy az embriófejlődés szabályozásában meglehetős konzervatizmus figyelhető
meg az állatvilágban egy kis túlzással, ami igaz a muslicára igaz a többi állatra is. Először fokozatosan két
aszimmetriatengely jelenik meg, egy fej-farok tengely és egy hasi-háti tengely.
A méhbe történő beágyazódás kritikus. Az aszimmetriák az anyai sejtek utasítására alakulnak ki. Az embrió
egyik végét arra utasítják, hogy fej fejlődjön ki belőle, míg egy másik részét arra, hogy az állat háti részévé
alakuljon. Azokat a géneket, amelyek ezt a folyamatot irányítják, homeobox (Hox) géneknek nevezzük.
Az embrió fejlődése során a gén „emlékszik” arra, hogy melyik szülőtől származik, mert már a fogantatáskor el
van látva anyai vagy apai lenyomattal, bevésődéssel (imprinting), mintha az egyik szülőtől származó gének dőlt
betűvel lennének írva.
Az 1980-as évek végén két kutatócsoport uniparenterális (csak egyetlen szülőtől származó állatok) egereket
hozott létre. A megtermékenyítés folyamán a bejutó spermium kormoszómái nem egyesülnek azonnal a petesejt
maganyagával, először két előmag található. Mikropipettával mikroszkóp alatt a kísérlet során kiszippantották a
spermium előmagját és kicserélték egy másik petesejtből származó előmaggal és vice-versa. Ennek
eredményeképpen két életképes petesejtet kaptak, amelyek közül az egyik két apai előmaggal rendelkezett, a
másikban pedig két anyai mag volt. A két anyától származó előmaggal induló embrió szervezete megfelelővolt,
de képtelen volt a méhlepény kialakítására, amellyel életben tarthatta volna önmagát. A „kétapás” embrió nagy
és egészséges méhlepényt növesztett, és rendelkezett a magzatburkok többségével. Belül az embrió helyén,
rendezetlen sejtek halmaza volt, amelyben a fej nem volt felismerhető. A kísérletből következik, hogy az apától
származó, ún. paternális gének felelősek a méhlepény kialakításáért, az anyai, maternális gének felelnek az
embrió fejlődéséért. Az imprinting az emlősöknél és olyan növényeknél fordul elő, ahol az embrió az
anyanövény táplálékából gyarapszik. David Haig elmélete szerint a méhlepényt át kell értelmezni: nem egy
anyai eredetű, magzatot tápláló szervről van szó, hanem egy olyan magzati szervről, amelynek feladata az anyai
vérellátás parazitálása és a folyamat egyirányúsírása. Haig hipotézisét alátámasztani látszik, hogy a tojásrakó és
erszényes emlősöknél nincs imprinting.
10.1. A vemhesség szakaszai a prenatális fejlődés sajátosságai

alapján
Blasztogenezis. A megtermékenyüléssel, a zigóta kialakulásával kezdődik és a magzatburkok kialakulásáig tart.
A termékenyülést követően kialakuló zigóta mitózisos osztódása mértani haladvány szerint történik, 2–32 sejtes
morula állapotig. Ezután az aszinkron osztódás kerül túlsúlyba, a periferiális sejtek gyakrabban osztódnak és a
trofoblasztot alkotják, a centrális sejtek az embriócsomót és a kettő között kialakul egy üreg, a blasztocöl. Az
így létrejött blasztociszta embrió kialakulásához állatfajonként különböző idő szükséges: a szarvasmarhában 8–
9, a juhban 6–7 nap, a sertésben 5–6 nap. Mindezen folyamatokkal párhuzamosan a zigóta a petevezetőn
áthaladva a méhbe jut. A méhben a beágyazódásig a méhtej táplálja.
Embrionális fejlődés. Első fázisa az implantáció – megtapadás a méh hipertrofizált nyálkahártyáján – amelyet a
nidáció mélyebbre hatolva beágyazódás követ. Az organogenezis során a csíralemezek, szervtelepek,
szervkezdemények, és magzatburkok kialakulása történik. Elsőként az amnion alakul ki a trofoblasztból, és
teljesen körülveszi az embriót. A benne levő amnionfolyadék elsősorban az embrió védelmét biztosítja. Az
amnionnal együtt alakul ki a korion, a savós burok, amelynek bolyhai fontos szerepet játszanak a magzat
anyagcseréjének biztosításában. Az allantoisz az embrió utóbelének kitüremkedéséből alakul ki, majd bizonyos
növekedés után összenő a korionnal és az allantokoriont képezi, amelynek a placentáris vérkeringés
kialakításában van fontos szerepe. A placenta (méhlepény) az endometrium (méhnyálkahártya) és a magzat
összekapcsolására képződik, a magzatot és placentát a köldökzsinór köti össze. A méhlepény fetális része – a
korionbolyhok összessége a magzati lepény, az ezt befogadó endometrium az anyai lepény.
A vemhesség és ellés után bekövetkező méhregenerálódás szempontjából nagyon lényeges, hogy tisztában
legyünk a különböző placenta típusokkal. Epitelokoriális, diffúz típus: endometrium és az allantokorion egész
199
felülete részt vesz a placentációban (ló és sertés). Szindezmokoriális típus placenta: speciális képződmények
jönnek létre a szoros kapcsolatfenntartásához karunkula (endometrium)-kotiledon (tehén, juh, kecske).
Magzati (fetális) növekedés, fejlődés. A szövetek és szervek differenciálódnak, valamint a magzat növekedni
kezd, amelyet a placenta exokrin és endokrin működése biztosít. A magzatburkok, amelyek a vemhesség első
felében növekednek, kevesebb energiát igényelnek, ekkor a magzat mérete még állandó. Az anyaállatok
táplálóanyag-szükséglete a vemhesség első felében viszonylag csekély. A vemhesség második felében az
energiaszükséglet rendkívüli mértékben megnő, mivel a magzat növekedése ebben az időszakban a
legintenzívebb (12.6. táblázat).
12.6. táblázat - A gazdasági állatok vemhességének néhány jellemzője
Embrió méhbe érkezése Implantáció kezdete Vemhesség

Anyaállat
(nap) (nap) (nap)
Tehén 3–4 35 273–296 (282)
Anyajuh 3–4 15 140–155 (148)
Anyakecsk
3–4 20 140–156 (148)
e
Koca 2–3 10 111–116 (115)
Kanca 5–6 56 327–357 (335)
10.2. A méhlepény (placenta) endokrin működése

A placenta korionjában és a blasztula trofoblaszt sejtjeiben LH hatású és ahhoz hasonló szerkezetű hormon
koriogonadotrop hormon termelődik. Hatása csak luteinizáló és luteotróp, FSH aktivitása gyakorlatilag nincs. A
hormon szerepe egyes fajokban a corpus luteum fennmaradása, és annak progeszteron-termelésének biztosítása,
ezáltal a vemhesség fenntartása. Szerepet játszik a genitális nem kialakításában az embrionális herék androgén
szekréciójának növelésével. A koriogonadotróp hormonokon kívül saját gonadotróp aktivitásának köszönhetően
progeszteron, androgén és ösztrogén szekréció jellemzi a placenta hormontermelését.
A vemhesség első harmadában tartósan magas a progeszteron hormon termelése, kiegészíti a vemhességi
sárgatest működését. Biztosítja a beágyazódott embrió nyugalmát és annak megfelelőtápanyag-ellátottságát
(növelve a tuba és méhnyálkahártya szekréciós aktivitását). Gátolja az ösztrogén és oxitocin méhizomzatra
gyakorolt hatását. Részt vesz a laktáló tejmirigy morfo-funkcionárius előkészítésében. Fetoplacentáris egység: a
placenta hormontermelése és a fetális mellékvesekéreg szteroidgenezise szoros összefüggésben van. Mind a
placenta, mind a magzat felhasználja az egymás által előállított prekurzorokat.
11. Az ellés
A vemhesség idejének elteltével a magzatnak és tartozékainak az anya szervezetéből való kikerülését ellésnek
nevezzük (12.9. ábra).
12.9. ábra - Az ellés megindulását kiváltó hormonális tényezők
200
Azt az oksorozatot, amely a vemhesség végén megindítja és irányítja az ellést, nem ismerjük még teljesen.
Elfogadott elmélet szerint a vemhesség végén a magzati ACTH-szint megemelkedik, ennek hatására növekedik
a kortikoid szekréció a magzati mellékvesében, a kortikoidok elfoglalják a méh receptorhelyeit és a
progeszteronszint csökken. Juhokban és sertésekben igazolt, hogy a magzati hipofízis eltávolítása vagy a
magzatok dekapitálása megnyújtja a vemhesség idejét. A progeszteronhiány és az ösztrogénszint emelkedés
növelni fogja a prosztaglandinszintet. Az ösztrogének érzékennyé teszik a méh simaizom sejtjeit az ocitocinnal
szemben, az oxitocin pedig gyorsítja a sejtek prosztaglandin termelését. Az oxitocin csak a kitolási szakaszban
emelkedik.
11.1. Az ellés szakaszai
201
Előkészítő szakasz. Jóval a szülés előtt kezdődik. A lágy szülőutak, azok megduzzadása, ödémás beszűrődése
következtében tágulékonnyá válnak. Tehénben a hüvelyben megjelenik a nyakcsatorna oldódó váladéka. A
medencei szalagok ellazulása következtében a fartősüllyedése figyelhető meg. Az anyaállat viselkedése
nyugtalan.
Megnyílási szakasz. A méh tónusát a méhfal hosszanti és körkörös izomrostjainak aktív ritmusos
összehúzódásai váltják fel. Összehúzódnak a méhszarvak, anyai és magzati lepény közötti kapcsolat lazul. A
megnyílási szakasz fájdalmait „előkészítő” fájásoknak szokás nevezni. Az állat nyugtalansága fokozódik,
gyakran erőlködve kevés bélsarat és vizeletet ürít. A magzat a méh izomzatának és a hasprésnek köszönhetően
nyomás alá kerül és a magzatburkok és a magzatvíz a belső méhszájat megnyitják. A további nyitófájdalmak
során a magzatburkok megjelennek a pérarésben. Az allantoisztömlő megreped és az allantoiszfolyadék egy
része elfolyik. Ezt követően az amniontömlő jelenik meg a szülőútban a magzat végtagjaival, ezt szokás
lábhólyagnak is nevezni. Az amnionból tojásfehérje-szerű, nyúlós folyadék ürül, a valódi magzatvíz, amelynek
jelentős szerepe van a szülőút tágításában és sikamlóssá tételében.
Kitolási szakasz. Ebben a fázisban nő a méhkontrakciók időtartama és frekvenciája. A méh ritmusos

kontrakcióit az oxitocin tovább erősíti. A méh összehúzódások fokozódása mellett a hasprés szerepe lényeges. A
kitolási szakasz a legintenzívebb folyamat, leghevesebbek fájások, közte rövid pihenőidőszakok, végül
megjelenik a fej a péranyílásban. Kitolás fekvő helyzetben történik, csak a csikó és a borjú születik meg néha
álló helyzetben. A koca és a kanca rendszerint oldalt, a kérődzők a szegycsonton fekve ellenek.
Utószakasz. Magzatburkok végsőeltávolítására szolgálnak az utófájások. Erősségük és hosszuk az anyai és

magzati lepény kapcsolódásának minőségétől függ. A kanca és a koca magzatburkai könnyen leválnak, hamar
távoznak, magzaburok-visszatartás szinte alig fordul elő. A tehén későn veti el burkait, magzatburkok
visszamaradása is gyakori. A szoptatás, mivel a hipofízis oxitocin leadását stimulálja, elősegíti a magzatburok
gyors távozását.
Az újszülött ápolása. A köldökzsinór – a malac kivételével – rövid, a szülés közben megfeszül és általában el is
szakad. Az újszülött vérében hirtelen felhalmozódott szén-dioxid ingerli a légző centrumot és kiváltja az első
légző mozgást, megindul a születés utáni vérkeringés, megkezdődik a méhen kívüli élet. Az újszülöttet
elsősorban a meghűléstől kell óvni. Fontos az animális hő megőrzése, de infralámpa vagy egyéb fűtés
alkalmazása segíthet. Ha szükséges, az állatot szárazra kell törölni, esetleg csutakolni. Figyelmet kell fordítani a
köldökcsonk fertőtlenítésére és kezelésére.
11.2. Involúció
Involúció a méh morfológiai és funkcionális visszaalakulása (12.7. táblázat). A méh súlyának, hossz- és
körméretének csökkenése egyaránt bekövetkezik. Nemcsak az izomrostok száma csökken, hanem méretük is
rövidül. Az ellés körüli ödémásodások is megszűnnek. Megtörténik az anyai placenta nekrózisa, leukocitás
infiltrációja és zsíros elfajulása. Az involúció állatfajonként változó módon zajlik le. Az ún. tisztulási folyamat
jellegzetessége a lochia képződés, amely nem más, mint a méh lumenéből származó elfajult, elhalt sejtek,
sejttörmelékek és vér. Az involúció hosszát a placenta szerkezete, az anyai és magzati placenta szétválása során
bekövetkező sérülések, valamint a regenerációs folyamatok befolyásolják.
12.7. táblázat - A gazdasági állatok involúciójának időtartama
Az involúció hossza A petefészek-működés újraindulásának ideje

Anyaállat
(nap) (nap)
Koca 7–21 malacválasztás után 3–8.
Kanca 13–25 6–18.
Anyajuh 26–30 25–30.
Tehén 26–56 8–10.
12. A baromfi szaporodása

202
Gazdasági állataink közül legszaporábbak a baromfifélék. Időszakos vagy rendszeres tojásrakásukkal rövid idő
alatt számos ivadékot hoznak létre. A tyúkfélék és fürjek a legszaporábbak, a lúd az egyik leggyengébb
szaporodó képességű baromfifaj. A tojástermelési periódus hosszát perzisztenciának nevezzük. Azt az
időtartamot, amely alatt a tyúk minden nap tojik, ciklusnak nevezzük.
A kotlás ideje alatt szünetel a tojástermelés, ezért szelekcióval kiküszöbölésére törekednek (kimondottan
egyoldalú tojástermelő fajták). A folyamatban jelentős szerepet játszik a prolaktin, de pontos
hatásmechanizmusa nem ismert.
A korai ivarérés gazdasági szempontból azért nagy jelentőségű, mert így lerövidül a nevelés időtartama, és
emiatt csökkenek a felnevelés költségei, az egyoldalú tojófajták már 4–5 hónapos korban ivarérettek.
12.1. A tojás alkotórészei, a tojásképződés folyamata

A tojás a madarak petesejtjéből – mint az állatvilág legnagyobb sejtjéből-vagy más néven tojássárgájából, az azt
körülvevő fehérjéből, héjhártyából és héjból épül fel. E fő alkotórészek optimális mértékben tartalmazzák az
embrió fejlődéséhez szükséges táplálóanyagokat (12.9. ábra).
A tojás sárgája jelentős táplálék és energiaforrás. Nagy szárazanyag tartalmának (52%) 62,5%-a zsír, 35,0 %-a
fehérje, 0,4% szénhidrát. 2,1% szervetlen anyag. A szik vitaminokban gazdag, ellenanyagokat is tartalmaz,
színezőanyaga a xantofill.
12.10. ábra - A tojás szerkezeti felépítése hosszmetszetben
A tojás fehérje a tojásban négy rétegből áll. Jégzsinór és hozzákapcsolódó belső sűrűfehérje 2,7%, a belső híg
fehérje 17,3% a külső sűrű fehérje 57% és a külső, híg fehérjeréteg 23%. A tojásfehérje-képzés két fázisban
zajlik. A petevezető öböl szakaszában négy fehérjeréteg alakul ki és különböző ionok adódnak hozzá. Az
uterusban játszódik le, ozmózis útján, a második szakasz, amikor a meglévő héjhártyákon keresztül víz áramlik
be és felduzzasztja a már kialakult rétegeket, valamint különböző sókkal (NaCl, CaCl 2) kiegészül. Az öbölben
tehát egy típusú fehérje termelődik, a hígfehérje rétegek a keletkező tojás forgása során víz hozzáadásával
alakulnak ki.
A tojásfehérjét kétrétegű héjhártya veszi körül. A külső és belső héjhártya a petevezető szorosban képződik,
ezzel a tojás végsőalakját biztosítva. A külső héjhártya vastagsága mintegy háromszorosa a belsőének. A
hártyák a petevezetőben szorosan egymáshoz simulnak. A szabadba jutva azon a részén ahol a legtöbb pórus
van (általában a tompa végén) a két membrán elválik egymástól, és a légkamrát alkotja.
A megtelt és kifeszült héjhártyára rakódik a tojástartóban a tojáshéj. A mészhéj szárazanyagának csaknem 94%-
a kalcium-karbonát. A tojáshéj a tojásbelső mechanikai védelmét adja, és az embriófejlődés egyik
203
ásványianyag-forrása. A petevezetőben rakódnak a szikre a tojás további alkotórészei: a tojásfehérje, a héjhártya

és a tojáshéj.
12.2. A megtermékenyülés
Párzáskor a tyúk petevezetőjének hüvelyszakaszába egy-egy ejakulátummal mintegy 1,5 millió spermiumsejt
jut. Ezek saját mozgásuk, továbbá a petevezetőben lévő csillószőrök, valamint a hüvely és a méh
antiperisztaltikus izommozgása hatására a tölcsérbe jutnak. Ugyanúgy, mint a többi gazdasági állatnál, csak
egyetlen spermium jut be a csírakorong központja táján. A spermiumsejtek, amelyek nem vettek részt a
megtermékenyítésben a petevezető infundibulum „spermafészkeiben”, az uterovaginális szakasz mirigyeiben és
kivezető járataiban raktározódnak, és fenntartják a termékenységet a párosodások, illetve inszeminálások közti
időben. A tyúkfajban az ondósejtek élet- és termékenyítőképességüket 20–22 napig, a kacsa- és lúdfajban 10, a
pulykafajban 50 napig őrzik meg.
12.3. A korai embriófejlődés

A megtermékenyülés eredményeként létrejött zigóta barázdálódásával megkezdődik az embriófejlődés. A
megtojás előtt a petevezetőben zajló folyamat. Az első sejtosztódás az ovulációt követő 5 órán belül történik. A
petevezető szorost a 6. órában elhagyva már 16 sejtből áll az embrió. Végül a tojástartóban tartózkodás 4 órája
alatt 256 sejtes állapotba jut.
A barázdálódások során a csíralemez két sejtrétege: az ektoderma és entoderma jön létre. Ez a folyamat a
gasztruláció. A megtermékenyített tojás a tojásrakás pillanatában gasztrula állapotú csírakorongot tartalmaz,
amely állapot a tárolhatóság feltétele. Ezért a tojásokat le kell hűteni. Azt a hőmérsékleti értéket, amely alatt az
embrió növekedése megáll, fölötte pedig tovább folytatódik, embrionális küszöbnek nevezzük.
A pontos érték meghatározását számos tényező zavarja, továbbá fajta és változat szerint is eltérő lehet.
Mindezeket figyelembe véve a 20 ˚C-ot tekintjük embrionális küszöbnek.
12.4. Embriófejlődés a keltetés alatt

A tojás a megtojást követően lehűl, 24 ˚C alatti hőmérsékleten az embriófejlődés leáll. Ha tojás az anya melege,
vagy a keltetőgép beszabályozott klímaviszonyai közé kerül, az embriófejlődés ismét megindul (12.8 táblázat).
A baromfi keltetés szakaszai:
Embrionális szakasz: ez tyúknál 8–9 napig tart, amelyben gyors, minőségi változások következnek be.
Valamennyi szervkezdemény, szerv, végtag kifejlődik.
Magzati szakasz: mennyiségi fejlődés a jellemző, s a baromfi fokozatosan felveszi végleges formáját. Ezzel a
váltással az anyagcsere-folyamatokban és az extraembrionális hártyák funkciójában is lényeges változások
következnek be.
A madárembrió fejlődése a tojásrakást követően rendkívül bonyolult folyamat. A madárembrió nincs anatómiai
kapcsolatban az anyai testtel, ezért az életjelenségeket az ún. extraembrionális hártyák segítségével végzi el.
Mindegyik buroknak, a sziktömlőnek, amnionnak, korionnak és allatoisznak sajátos feladata van. Végleges
formájukat a keltetés középsőszakaszában érik el, amikor tömegük lényegesen nagyobb, mint az embrió.
12.8. táblázat - A gazdasági baromfifélék kelésének átlagos időtartama (BOGENFÜRST

nyomán, 2000)
Megnevezés A keltetés időtartama (nap)
Tyúk: tojófajták és hibridek 20–21
hús típusú fajták és hibridek 21–22
kettős hasznosítású fajták 21
Gyöngytyúk 26–27
204
Pulyka 27–28
Kacsa 27–28
Lúd 29–31
Fácán 23–25
Fogoly 23–24
Japán fürj 16–17
Galamb 16–18
Pézsmakacsa 35
Mulard (kacsa és pézsmakacsa fajhibridje) 31–32
12.5. A kelés alatt lejátszódó folyamatok

A kelés folyamata az embriófejlődés utolsó, egyben második kritikus szakasza. A kelés megkezdése előtti
napokban az amnion folyadék már teljesen felszívódott, a magzat kitölti a tojás üregét. Tyúktojásnál a kelés 19.
napján a magzat lökésszerű izom összehúzódásával kezdődik a kelés. Ennek hatására a szikzacskó az embrió
testébe húzódik, másrészt a korioallantoisz hártyát a csőr felszakítja a légkamránál, ez a jelenség a belső
pattogzás. Néhány óra átmenet után a csibe teljes tüdejével lélegzik a légkamrából. A légkamra
levegőkészletének felhasználása után (5–6 óra) a csibe feltöri a tojáshéjat, ez a külső pattogzás. Néhány óra
pihenés után, az óramutató járásával ellenkező irányban körbevágja a héjat a tompa végén. Lábaival kiszabadítja
magát a tojáshéjból és kikel.
Kelés szinkronizálása: a fészekhagyó madaraknál létfontosságú a szerepe. Az ivadékoknak szinte

óraműpontossággal egyszerre kell kelniük. A fiókák a héjukkal érintkező tojásban érzékelik a többiek
mozgásait, kopogtatásait, később hangjait. Ezek serkentőleg hatnak a fejlődésben lemaradottakra és lassítják a
fejlettebbeket.
205
értékmérő tulajdonságai
Értékmérő tulajdonságnak az állat azon sajátosságait nevezzük, amelyek haszonvételét meghatározzák,
termelését közvetlenül vagy közvetve befolyásolják. Az állattenyésztőket tehát a gazdasági állatok tulajdonságai
közül azok érdeklik, amelyek gazdasági jelentőséggel bírnak. A termelést, a haszonvételt közvetlenül
befolyásoló tulajdonságok például a tejtermelő képesség, a hústermelő képesség, a tojástermelő képesség, a
gyapjútermelő képesség. A tulajdonságok egész sora, – pl. a termékenység, szaporaság, a takarmányfogyasztó
és értékesítőképesség, a koraérés, az igényesség vagy igénytelenség, az egészség és ellenálló képesség stb. – az
előállítható termék mennyiségét és minőségét, a termék-előállítás gazdaságosságát közvetetten befolyásolja.
Mindezek figyelembevételével megkülönböztetünk elsődleges (primer) értékmérő tulajdonságokat, nevezetesen:
• takarmányértékesítő képesség
• hústermelő képesség,
• tejtermelő képesség,
• gyapjútermelő képesség,
• tojástermelő képesség,
• tolltermelő képesség,
• májtermelő képesség,
• erőtermelő képesség.
A másodlagos (szekunder) értékmérő tulajdonságok közé soroljuk a következőket:
• termékenység, szaporaság,
• konstitúció,
• ellenálló képesség, technológiai tűrőképesség,
• élettartam.
Genetikai szempontból az értékmérő tulajdonságokat ugyancsak két csoportra szokták osztani: kvantitatív
(mennyiségi) és kvalitatív (minőség) tulajdonságokra. A gazdaságilag jelentős értékmérő tulajdonságok
döntőtöbbsége mennyiségi jellegű, kifejeződésüket sok gén határozza meg, általában additív módon öröklődnek,
kialakulásukban nagy szerepe van a környezetnek, a szokásos mértékegységekkel kifejezhetők. A minőségi
tulajdonságok közül a gazdasági állatfajokban viszonylag kevésnek van gazdasági jelentősége (pl. szín,
szarvatlanság). Ezek a tulajdonságok kevésbé függnek a környezettől, öröklődésüket egy génpár határozza meg,
s általában a mendeli szabályok szerint öröklődnek. Az értékmérő tulajdonságok egy része, pl. hústermelő
képesség, termékenység, takarmányfogyasztó és értékesítőképesség minden állatfajban fontos értékmérő, másik
viszont pl. tojástermelő képesség, gyapjútermelő képesség, csak meghatározott állatfajban bírnak gazdasági
jelentőséggel.
Változhat a tulajdonság gazdasági jelentősége egy-egy állatfajon belül is, attól függően, milyen hasznosítási
típusba tartozó állatról van szó. A tejtermelő képesség például a tejelő típusú juh, szarvasmarha esetében
alapvetően fontos tulajdonság, ugyanakkor egy hústípusba tartozó állat bírálatakor alárendelt jelentőségű. Más
tulajdonságok, pl. termékenység, egészség, hasznosítási típustól függetlenül fontosak.
A következőkben az egyes értékmérő tulajdonságok – fajoktól független – általános jellemzőit foglaljuk össze.
A nemesítőmunka sikeréhez ismerni kell a fontos értékmérő tulajdonságok mérési lehetőségeit és mérőszámait,
a tulajdonságokat befolyásoló tényezőket, valamint az örökölhetőségét és kapcsolatát más értékmérő
tulajdonságokkal. Ezek ismeretében választhatjuk meg a tulajdonság javítását célzó szelekció módszerét.
Általános elv, hogy jól öröklődőtulajdonságok javításakor a tenyésztői módszerek kapnak nagyobb hangsúlyt,
206
A gazdasági állatok értékmérő
tulajdonságai
míg a gyengén öröklődő tulajdonságok pedig a kedvező környezeti feltételek (tartás, takarmányozás)
megteremtésével javíthatók.
1. Takarmányértékesítő képesség
A takarmányértékesítő képesség ökonómiai szemszögből fontos értékmérő tulajdonság, ugyanis a különböző
állatitermék-előállítási költségek 66–75%-át a takarmányozási költségek teszik ki. Emiatt a fajlagos
takarmányozási költség (tehát az egységnyi mennyiségű állati termékre jutó takarmányozási költség)
csökkentése minden hasznosítási (termelési) irányban fontos tenyésztői-nemesítői törekvés.
A fajlagos takarmányozási költség azonban az egyed takarmányértékesítő képességén túl a takarmány

összetételétől, táplálóanyag-tartalmától, az adag nagyságától és a termelés mértékétől is függ. A
takarmányértékesítő képesség azért is külön figyelemre méltó, mert az adott fajtákon belül az egyes típusok
(törzsek, tenyészvonalak, egyedek és populációk) közti különbségek, tehát a variancia, illetve ennek
szignifikanciája is örökletes hátterű. A takarmányértékesítés h2-értékei állatfajonként a következő értékek között
mozognak: szarvasmarha h2= 0,3–0,7, sertés = 0,2–0,3, juh = 0,2–0,4.
A takarmányértékesítő képesség számszerűségének kifejezésére alkalmas – szakmailag is praktikus – jellemzők

éppen a tulajdonság sokrétűsége, komplex jellege miatt, többoldalú megközelítést tesznek szükségessé.
Az egyes kifejezésmódokkal összefüggésben mindenekelőtt arra kell utalnunk, hogy az 1 kg súlygyarapodásra

jutó abrakfelvétel mértéke – mint legegyszerűbb, de legkevésbé pontos mutató – csak azonos korú és élősúlyú
egyedek esetében minősíthető elfogadható jellemzőnek. Az 1 kg súlygyarapodásra jutó abrakfelvétel pozitív
irányú összefüggést mutat a takarmányfelvevő képességgel, amely viszont – egy bizonyos határig – az élősúly
növekedésével párhuzamosan változik. A takarmányfelvevő képesség ugyanis az előbbi két tényezőtől jelentős
mértékben függ. Az 1 kg súlygyarapodásra jutó emészthető (DE, MJ) energia alapján történő értékelés a
sertéstenyésztésben használatos kifejezésmód. A baromfitenyésztésben általában ezzel szemben az 1 kg
súlygyarapodásra jutó metabolizálható (ME, MJ) energiát számítjuk ki.
A szarvasmarha- és juhtenyésztés gyakorlatában, több országban elterjedt, az ún. takarmányértékesítési (a

súlygyarapodásra rendelkezésre álló NEg, MJ/súlygyarapodás energiaszükséglete NEg, MJ × 100), illetve az
energiaértékesítési százalék (napi súlygyarapodás energiatartalma MJ/napi takarmányadag metabolizálható
energiatartalma × 100) meghatározása.
A különböző energiaalapon meghatározott mutatók mellett az 1 kg súlygyarapodásra jutó fehérjefogyasztás is

számítandó és figyelembe veendő. Hazánkban nemrég vezették be a kérődzőállatfajokra vonatkozó
metabolizálható fehérje fogalmát.
Bármilyen módon is számszerűsítjük gazdasági állataink takarmányértékesítését, mindenképpen figyelembe kell

venni azt, hogy ezt a tulajdonságot az egyediség, az életkor, az ivar, a vérmérséklet, a termelés színvonala és a
külső (ökológiai, technológiai) környezeti tényezők egyaránt befolyásolják. Lényeges elv tehát, hogy minden
esetben csakis kortárs egyedek, illetve populációk (azonos születési időszakú) takarmányértékesítési
teljesítményeit hasonlítsuk össze.
A takarmányértékesítés tényleges értékhatárainak megállapítása a takarmányozás gyakorlatában azért is nehéz –

az egyedi tartás és takarmányozás kivételével – mert csoportos tartási körülmények közötti többféle
takarmányféleség etetéskor az egyedek takarmányfelvételének mérése csak igen költséges berendezésekkel
(elektronikus kapu, abrakautomata stb.) valósítható meg. A fejlett állattenyésztéssel rendelkező országokban
találhatóak olyan telepek, ahol csoportosan tartott egyedek tömegtakarmány felvevőképességét egyedileg is
tudják mérni.
A gazdasági állatok nevelése, hizlalása és hasznosítása során a takarmányértékesítés és a táplálóanyag-

hasznosítás érdemi (genetikai) (r, bx/y) összefüggést a következő tulajdonságokkal mutat (IVÁNCSICS –
GAÁL, 1988):
a) szarvasmarha
• tejtermelés – takarmányértékesítés között r = 0,8–0,9
• súlygyarapodás – takarmányértékesítés között r = 0,5–0,8
207
tulajdonságai
b) sertés
• napi súlygyarapodás – takarmányértékesítés között r = 0,4–0,7
• szalonnavastagság – takarmányértékesítés r = 0,05–0,40
c) tyúk
• tojás darabszáma – takarmányértékesítés között r = –0,2– (–)0,5
• tojássúly – takarmányértékesítés között r = –0,6– (+0,20)
Az összefüggések rámutatnak arra, hogy a takarmányértékesítésre irányuló szelekció követett módon befolyásol
más, gazdaságilag fontos értékmérő tulajdonságot is (tejtermelés, súlygyarapodás, szalonnavastagság stb.).
Ezért ezek a tulajdonságok általában a szarvasmarha-, a juh- és a sertésfajok teljesítményvizsgálatában (STV,
ITV) megtalálhatók.
2. Hústermelő képesség
A hústermelő képességen – tág értelmezés szerint – a hízóalapanyag-előállítást (termékenység, fogamzás és
nevelőkészség stb.) és a végtermékhizlalást (hizodalmasság, húsformák, vágóérték) befolyásoló tényezők
összességét értjük. Mindegyik állatfajban a termelt húsmennyiség számottevőrészét – a mai táplálkozási igények
következtében – fiatal állatokkal állítjuk elő.
Fiatal állatok esetében a vágási érettség 0,35–0,80% között változik (SEILLER és mtsai., 1992).
A hústermelés néhány fontosabb résztulajdonságának örökölhetőségi értékét a 13.1. táblázatban mutatjuk be.
A tulajdonságok h2-értékei arra is utalnak, hogy minden állatfajban a növekedési intenzitásra (erélyre), valamint
a kedvezőbb vágóértékre irányuló fenotípusos szelekció eredményes lehet. Az örökölhetőségi értékek
megítélésénél ugyanakkor szem előtt kell tartani, hogy annak nagysága egyrészt a vizsgált létszámtól, másrészt a
számítás módszerétől is függ.
13.1. táblázat - A hústermelés szempontjából fontos tulajdonságok örökölhetősége (h2)
Szarvasmarha Juh Sertés Baromfi
Súly súly súly súly
Születési súly 0,4 születési súly 0,1–0,3 alomnépesség 0,1 brojler 0,3
választási súly 0,1–0,3 alomsúly 0,1 mellszélesség
6 hónapos súly szaporaság újraivarzási 0,1
0,4 6 hónapos súly 0,2–0,4 idő0,2
12 hónapos súly 9 hónapos súly 0,3–0,5 két fialás közti idő0,3

0,6 ivarérettségi
12 hónapos súly 0,3–
24 hónapos súly 0,5 életkor 0,3
0,7 súlygyarapodás átlagos
kifejlettkori súly 0,4– napi 0,2–0,3
5 éves súly 0,4 0,6 súlygyarapodás
takarmányértékesítés
Vágási % 0,5–0,7 születéstől 22 kg-ig 0,1 központi 0,3
Súlygyarapodás 22–41 kg között 0,4 üzemi 0,2

Születéstől takarmányértékesítés szalonnavastagság 0,4
0,2–0,4 zsír aránya 0,4
6 hónapos korig
0,4 faggyúsodás 0,3–0,5 színhús aránya 0,5
hasított fél, kg 0,3–0,5
208
tulajdonságai
faggyú % 0,3–0,6 karajkeresztmetszet 0,5

6–12 hónap vágási % 0,2–0,4
között 0,6 hosszú hátizom területe
0,3–0,5
Születéstől
12 hónapos korig
0,4
Választástól
vágásig 0,5
Hosszú hátizom
területe 0,2–05
Takarmányértéke
sítés 0,03–0,7
Forrás: ANDRESEN, 1981, COOP és mtsai., 1982, (cit. BEDŐ 1986), WITTMANN, 1986, IVÁNCSICS –
GAÁL, 1988, RENAND, 1988, SZABÓ 1988.
A hústermelő képesség jellemzésére alapvetően a következő résztulajdonságok szolgálnak:
élő állapotban – hizodalmasság és húsformák,
vágott állapotban – a vágóértéket kifejező tulajdonságok.
Valamely egyed hizodalmasságát (hízékonyságát) növekedési erélyének intenzitásával,

takarmányértékesítésének mértékével, valamint növekedésének, fejlődésének jellegével (korán, illetve későn érő
típus) jellemezhetjük. A hústermelő képesség néhány kifejezési módját a 13.2. táblázatban foglaltuk össze. A
növekedési intenzitás, illetve tartam, valamint a kapacitás fogalmak értelmezésére korábban a „Növekedés és
fejlődés” c. 11. fejezetben utaltunk részletesen.
13.2. táblázat - A hústermelő képesség fontosabb jellemzői
Növekedési kapacitás:
1.
kapacitás = intenzitás · tartam (k = i · t)
Életnapra jutó súlygyarapodás: (kg/nap, g/nap)
2.
Életnapra jutó súlytermelés: (kg/nap)
3.
4. Hizlalás (nevelés) alatti súlytermelés:
209
tulajdonságai
Abszolút súlygyarapodás (Agy)
5.
Viszonylagos súlygyarapodás (Vgy)
6.
A hústermelés intenzitása, tartama és kapacitás alapján gazdasági állataink általában (szarvasmarha, sertés, juh)
négy alaptípusba sorolhatók (lásd 13.3. táblázat).
A hústermelő képességet a küllemi bírálat során a test-, illetve a húsformák értékelésével is megfelelő
biztonsággal jellemezhetjük.
A szarvasmarha és a sertés, a húsjuh küllemi bírálata során főleg a húsarányok (I., II., III. osztályú húsok
aránya), a hústeltség (testtájankénti izmoltság), a faggyú-, illetve zsírlerakódás, valamint a csontozat
finomságának megítélésére irányuló nemesítőmunkát – a viszonylagosan magas h2-értékek és a különböző
vágási tulajdonságokkal mutatott pozitív irányú összefüggések miatt – jelentősen elősegíti, és eredményessé
teheti.
13.3. táblázat - A hústermelés intenzitása, tartama és kapacitása alapján elkülönített

típusok
Jellemzők I. típus II. típus III. típus IV. típus
Hústermelés intenzitása ++++ ++++ ++ ++

(i)
++++ ++ +++ ++
Hústermelés tartama (t)
++++ +++ ++ +
Hústermelés kapacitása
(K) ++++ – +++ –
Korai elzsírosodás ++++ +++ ++++ ++
Kifejlettkori testtömeg későn érő korán érő későn érő korán érő
Fiziológiai érettség charolais hereford magyar angus

szürke
Fajták dán lapály duroc mangalica berkshire
• szarvasmarha oxford down border racka svéd landrace

leicester
• sertés
• juh
210
tulajdonságai
Forrás: DOHY (1979), BEDŐ (1986)
Magyarázat:
+ = kedvező tulajdonságok (a + jelek számának növekedése a kérdéses tulajdonság jelentőségét szimbolizálja)
– = kedvezőtlen tulajdonság
A hústermelő képesség pontosabb és reálisabb jellemzése csak a vágást követő, ún. vágóértéket kifejező
tulajdonságok értékelésével lehetséges. A vágóérték is egy összetett fogalom, amelybe a vágott test minősége
(hasított test összetétele, húsminőség, faggyú, illetve zsírminőség stb.) és az értékesülő másod-, illetve
melléktermékek aránya egyaránt beletartozik.
A vágott test minőségének jellemzésére az alábbiakban felsorolt tulajdonságok szolgálhatnak alapul (fajtától,
illetve típustól függően is):
• vágási súly (kg),
• vágási veszteség (vér, bőr, emésztőtraktus stb.),
• hasított felek tömege (carcass, kg),
• csontoshús-termelés (g/nap),
• színhústermelés (g/nap),
• faggyú, illetve zsír mennyisége és aránya (a hasított fél %-ában),
• hús mennyisége és aránya,
• csont mennyisége és aránya,
• hús színe, márványozottsága, víztartó képessége, pH-ja stb., ezek a szoros értelemben vett minőségi jellemzők.
Néhány fontosabb, vágóértéket kifejező mutató számításmódját a 13.4. táblázatban foglaltuk össze.
A vágóérték egyes adatainak értékelésekor minden esetben figyelemmel kell lenni arra, hogy milyen fajtával
(azon belül is milyen hasznosítási típussal), milyen apai származású (genetikai hátterű), milyen életkorú és ivarú
egyedeket vagy populációkat hasonlítunk össze.
Mindezeken túl lényeges azt is ismernünk, hogy milyen környezeti feltételek
(tartástechnológia, táplálóanyag-ellátás intenzitása, takarmányozás módja stb.) mellett történt a nevelés, illetve a
hizlalás.
13.4. táblázat - A vágóértéket kifejező mutatók (alapparaméterek)
Megnevezés Számításmód
hasított felek súlya (kg) × 100

Vágási %
vágás előtti súlya (kg)
hasított felek súlya (kg)

Csontoshús-termelés
vágási életkor (nap)
összes húsok (I., II., III. o.) súlya (kg)

Színhústermelés
vágási életkor (nap)
211
tulajdonságai
Pecsenyehús-termelés az I. o. húsok súlya (kg)
(pisztolycomb, sonka stb.) vágási életkor (nap)
tőkehús mennyisége (kg) × 100

Színhúsarány %*
hasított felek súlya (kg)
Hús-csont arány (x:1) 1 kg csontra jutó hús mennyisége (kg)
Hús-faggyú arány (y:1) 1 kg faggyúra jutó hús mennyisége (kg)
területe cm2-ben
Karaj, illetve rostélyos
keresztmetszet
(abszolút, illetve relatív értékekben)
Megjegyzés: * A csontos hús százalékos arányából becslőegyenlet segítségével lehet becsülni a színhúsarányt.
Mind ez idáig a hústermelő képességet az egyed szemszögéből vizsgálva tárgyaltuk. A hústermelő képesség
megítélése során a hústermelés szolgálatában álló teljes populáció integrált értékelésére is szükségünk van. Ez
különösen akkor nélkülözhetetlen, ha adott populáció hústermelési kapacitását kívánjuk értékelni.
A populáció hústermelési kapacitása tulajdonképpen az egyed hústermelési kapacitásának és a hizlalásba

állítható fiatal állatok – tehát az ivadékok – számának szorzataként (k × R) számszerűsíthető. A hizlalásra kerülő
állománynagyság ugyanis elsősorban az adott takarmánybázison (területegységen) eltartható anyaállat-
állomány létszámától és szaporulati arányától függ.
Az unipara fajokban (szarvasmarha, juh) különösen lényeges kérdés – a populáció hústermelő képességének
szemszögéből – a kisebb testtömegű (R-típusú) anyaállatok tartása (mert kisebb létfenntartó szükséglet mellett,
több hizlalásra alkalmas ivadék is előállítható).
3. Tejtermelő képesség
Gazdasági állataink közül – a halat és a baromfiakat kivéve – valamennyi állatfaj ivadékainak felnevelése
érdekében meghatározott mennyiségű tejet termel. Az ember több száz éves, következetesen végrehajtott
tenyésztőmunkája következtében ugyanakkor a szarvasmarha-, a kecske- és a juhfajok tejtermelése felülmúlja az
utódok neveléséhez szükséges tejmennyiséget, s ennél fogva a humán táplálkozás céljait is szolgálja.
A tejtermelő képesség is több résztulajdonságot magába foglaló – mennyiségi és minőségi jellemzőket egyesítő,
tehát komplex értékmérő tulajdonság (tejmennyiség, tej összetétele, perzisztencia stb.). A tejtermelés
mennyiségét kifejező fontosabb tulajdonságokat – állatfajonkénti bontásban – a 13.5. táblázatban mutatjuk be.
13.5. táblázat - Gazdasági haszonállataink tejtermelésének néhány jellemzője
Maximális termelés
Napi Laktáció
Megnevezé időpontja az ellés után Laktációs
tejtermelés időtartama
s tejtermelés (kg)
(kg) (nap)
(hét)
Tehén 5–30 5–6 1500–9000 305–350
Anyajuh 0,8–5 3–4 90–700 120–260
Anyakecsk
2–5 – 500–1000 240–270
e
Koca 5–9 3–4 230–560 70–80
212
tulajdonságai
Kanca 3–25 4 1200–2000 115–170
Anyanyúl 0,05–0,2 2,6–3 6–7 30–40
A napi tejtermelési adatok vonatkozásában az egyes fajok között jelentős különbségek (0,8–30 kg) mutatkoznak.
Az ellést követően a termelés maximumát – a tehén kivételével – 3-4 hét múlva érik el az anyaállatok. A
laktációs termelésben az eltérések nemcsak a fajok között, hanem fajon belül (hasznosítási irányok között) is
jelentősek. A tejelési napokat illetően az anyanyúl, illetve a tehén képviseli a szélsőértékeket (30–350 nap).
A tejmennyiséget jellemző kifejezésmódok közül – a szarvasmarha-tenyésztésben – a laktációs hozam (elléstől

az elapasztásig) mellett az éves termelés (egy naptári év termelése), valamint az életteljesítmény (a kérdéses
egyed élete során termelt tej összes mennyisége) is egyaránt használatos.
Az egy takarmányozási, illetve egy életnapra jutó termelés – adott környezeti és gazdálkodási feltételek mellett
– elsősorban az ágazat, illetve a gazdálkodás eredményességének alakulására utal.
A termelt tej mennyiségének – a laktáció ideje alatt történő– változásával összefügg a perzisztencia.
Perzisztencián a tejelésnek a viszonylag hosszú időn át történő egyenletes fenntartását értjük. A jó

perzisztenciával rendelkező egyed – szervezetének kiegyenlített termelése miatt – a környezeti viszonyokhoz jól
képes alkalmazkodni.
Gazdasági állataink tejtermelésének perzisztenciáját legegyszerűbben a napi, illetve a havi termelési adatok
grafikus megjelenítésével (13.1. ábra) fejezhetjük ki. A perzisztencia jól számszerűsíthető, például a
szarvasmarha-tenyésztésben a laktáció második 100 és az első100 napja alatt termelt tej hányadának százalékos
értékével, avagy a havi befejéseknek a legnagyobb napi tejtermelés %-ához történő viszonyításával.
13.1. ábra - Magyar tarka tehén havonkénti tejtermelése
A perzisztencia számításának más, fontos, alapvető módszereiről a szarvasmarha-tenyésztéstan ad bővebb

áttekintést és elemzést.
Az abszolút kifejezésmódokon kívül használhatjuk a relatív formában történő számszerűsítést is. Ebben az
esetben a tejelőegyed – különböző módon kifejezett – tejtermelését (életteljesítményben, 4% zsírtartalomra
213
tulajdonságai
korrigált tejmennyiség) az élősúlyhoz viszonyítjuk. Ez a mutató is tulajdonképpen különböző fajták, illetve egy
fajtán belül az eltérő egyedek termelésének, gazdaságosságának, megítélését teszi lehetővé.
Az anyaállat által termelt tej mennyiségét a gyakorlati körülmények között – a tejelőtehén kivételével – az
ivadékok elválasztásakor (tejtáplálás befejezése) mért összsúlyával jellemezük. Így a húshasznosítású tehén 120,
illetve 205 napos borjúsúlya, a koca 21 napos alomsúlya, az anyanyúl 10–14 napos alomsúlya stb. A tenyésztő
és a felhasználó (fogyasztó) számára egyaránt fontos a termelt tej összetételének alakulása. Gazdasági állataink
és a humán anyatej összetételét Schmidt (1993) nyomán a 13.6. táblázatban foglaltuk össze.
A szárazanyag-tartalom gazdasági háziállataink tejében 11–19%, de föcstejben 25–27% körül alakul. A

házinyúl tejének szárazanyag-tartalma az előbbieknél jóval nagyobb (30% fölötti). A tejzsír a tej energiájának
körülbelül 50%-át teszi ki – az egypatás állatok kivételével – gazdasági állatainknál, ezért igen fontos
energiaforrás. A tejzsír-koncentráció – a 13.6. táblázat adatai szerint – ló, szarvasmarha, kecske, sertés, juh,
nyúl irányában növekszik. A fehérjetartalom esetében is az előzővel közel azonos sorrend állapítható meg (2,3–
13,6%).
A tej N-tartalmú anyagai közül a valódi fehérjék (kazein, albumin, globulin) 60-95%-kal részesednek. A tejre
jellemző és csak a tejben található fehérje a kazein, amely szerkezete, összetétele és foszfortartalma alapján több
frakcióra (alfa, béta, gamma, kappa) bontható. A kazein különböző típusai közül a sajtgyártás szempontjából
(előállítható sajt mennyisége és minősége) a kappa-kazeinnek van jelentősége (Szakály, 1991). Emiatt a
korszerű bikakatalógusok az apaállatok kappa-kazein genotípusát (AA, AB, BB) is közlik.
13.6. táblázat - Gazdasági haszonállataink tejének és az anyatej összetétele
Zsír Fehérje Tejcukor Hamu Energia

Szárazanya Ebből
Megnevezés
g (%) kazein (%)
(%) (%) (%) (%) (MJ/kg)
Anyatej 12,2 3,8 1,2 0,4 7,0 0,2 2,90
Kanca 11,2 1,2 2,3 1,3 6,2 0,5 2,16
Tehén 12,7 3,7 3,4 2,8 4,8 0,7 3,04
Tehén föcstej 22,8 4,9 13,6 5,2 3,2 1,1 5,73
Anyakecske 13,2 4,5 2,9 2,5 4,1 0,8 3,10
Anyajuh 18,4 7,4 5,5 4,6 4,8 0,8 4,96
Koca 18,4 6,2 5,8 3,1 5,2 0,9 4,68
Anyanyúl 31,5 14,4 13,6 9,6 1,5 2,0 8,70
Forrás: SCHMIDT, 1993
A tejcukor tej egyik legstabilabb összetevője (1,5–6,2%), amelynek döntőszerepe van a tőgy ozmotikus
nyomásának beállításában. A tej cukortartalmának csökkentése az egyik legfontosabb kifejezője lehet a
szubklinikai masztitisz jelenségének.
A tej összetételében nemcsak fajok között, hanem fajon belül is (hasznosítási típus) kimutathatók különbségek,
főleg a fajta, a tartás és takarmányozás, az egészségi állapot és a fejés következményeképpen.
A tej összetételével kapcsolatban szükséges utalni tejben lévő az ún. bioaktív anyagok jelentőségére. A bioaktív
anyagok főleg az élettani folyamatok pozitív befolyásolásával az egész szervezet egészségének megóvásában
vesznek részt. A betegségmegelőző (preventív) hatás, mellett a betegségek gyógyításában (terápiás) és az ún.
jóérzés (kellemes fizikai, pszichikai és lelki állapot) biztosításában játszanak szerepet.
214
tulajdonságai
Az elmúlt évtizedekben számos kutatás témája volt kérődző állatok a tejzsír (pl. konjugált linolsav,
szfingomielon stb.), – tejfehérje (pl. immunopeptidek, foszfolipidek, növekedési faktorok, lizozim stb.) – és
tejcukor (pl. elősegíti a Ca, Mg és a P felszívódását, a tejcukor csökkenti a májban a zsírlerekódást stb.) bioaktív
anyagai hatásának vizsgálata.
Az egyes tejzsírösszetevőket és azok hatásait a 13.7. táblázat foglalja össze.
Az ivari koraérés, a reprodukció és a tejtermelés összefüggésrendszerének tenyésztési jelentőségét a 12.

fejezetben (Gazdasági állatok szaporítása) ismertetjük.
13.7. táblázat - Az újonnan feltárt bioaktív és élettanilag előnyös tejzsírösszetevők
Megnevezés Hatás
Antikarcinogén
Antiatherogén
Gazdag konjugált linolsav(CLA-)
tartalom
Immunmodulátor
Testizom zsírmentesítő/szálkásító
Gazdag szfingomielin-tartalom Tumorelnyomó (-szupresszor)
Gazdag vajsavtartalom
Daganatképződést gátló (antineopláziás)
Étrelipidek sokfélesége
Antioxidáns hatásuk révén rákképződés és

A-vitamin és β-karotin érelmeszesedés ellenesek és öregedést
lassítók.
Előnyös és elenyésző transz-

Antiatherogén
zsírsavtartalom
Antiatherogén
Antihipertenzív
Antirombotikus
Ideális omega-6 (n-6) Antiallargén
és omega-3 (n-3) zsírsavarány Migrénellenes
Antiaritmiás
Koraszülés-ellenes
Menstruációs fájdalmak megszűnése
Forrás: SZAKÁLY és mtsai., 2001
A gépi fejhetőségnek – mint a tejtermelő képesség egyik jellemzőjének – elsősorban a juh- és szarvasmarha-
tenyésztésben van kiemelt szerepe (Állattenyésztés 1. tankönyv, 1995).
A tenyésztői munka eredményéhez, gyakorlati megvalósításához nyújtanak segítséget a tejtermelést

jellemzőfontosabb értékmérő tulajdonságok örökölhetőségi értékei (h2). A 8. táblázatban a szarvasmarhára és a
juhra vonatkozóan foglaltuk össze a fontosabb örökölhetőségi értékeket.
215
tulajdonságai
A tejmennyiség általában gyengén (h2= 0,2–0,4), a tejzsír, illetve a tejfehérje % közepesen, illetve jól (h2= 0,4–
0,9), a perzisztencia szintén gyengén (h2= 0,2–0,3) öröklődik.
13.8. táblázat - A tejtermelés szempontjából jelentősebb értékmérő tulajdonságok

öröklődhetősége (h2)
Megnevezés Szarvasmarha Juh
Tejmennyiség (kg) 0,2–0,03 0,1–0,6
Tejzsír (%) 0,4–0,6 0,4–0,7
Tejfehérje (%) 0,5–0,8 0,5–0,9
Perzisztencia 0,2–0,3 –
Fejhetőség 0,2–0,7 –
Tőgy termelési aránya 0,1–0,8 –
Tőgybimbók alakja 0,5–0,6 –
Tőgymélység 0,3 –
Elülső tőgyfüggesztés 0,3 –
Elülső bimbók hossza 0,5 –
Tőgybimbók állása 0,2 –
Forrás: HORN, 1973; DOHY, 1979; BEDŐ, 1986; SCHWEIZER, 1998 (cit.: DOHY, 2001) alapján
Az, hogy a tőgy termelési részaránya, illetve a tőgybimbók alakja általában közepesen, illetve jól öröklődik (h2
= 0,6–0,8) a tőgy küllemi bírálatának fontosságát bizonyítja. Az egyes értékmérő tulajdonságok közötti
összefüggések ismerete a szelekciós munka hatékonysága szempontjából különösen fontos. A tőgy küllemének
és konstitúciójának fontosságát taglalja a masztitiszrezisztencia témakörében készült átfogó tanulmány. Utalni
kívánunk arra is, hogy kecskefajra is már kidolgoztak több tőgyküllemi bírálati rendszert.
Mivel a tejtermelő képességet számos tényező (fajta, testtömeg, tenyésztésbe vétel ideje, takarmányozás stb.)
befolyásolja, ezért a termelési eredményeket – egyedi és populációs szinten egyaránt – mindig több
szemszögből vizsgálva indokolt értékelni.
4. Gyapjútermelő képesség
A gyapjú a juhok szőrbundája. Kedvezőtulajdonságai miatt ez fonásra, különböző textilipari feldolgozásra
kiválóan alkalmas. Más állatfajok fonható szőrét is esetenként gyapjú néven említik, azonban ezeket a szaknyelv
„állati szőrnek” nevezi (teve, alpaka, angórakecske, kasmírkecske, angóranyúl).
Juhokon a következő gyapjúszáltípusokat különböztetjük meg:
Fedőszőr: az elsődleges tüszőkből fejlődő durva szálak, ezeknek van velőállományuk és a juhok
gyapjútakaróval nem fedett testrészeit (fej, lábak) borítják.
Felszőr: a fedőszőr és a gyapjúszál közötti átmeneti típus. A vadjuhoknál ismeretlen, elsősorban a kevert
gyapjas juhfajtákban fordul elő (pl. skót feketefejű).
216
tulajdonságai
Gyapjúszál: minden háziasított és tenyésztett juh bundájában megtalálható speciális szőrtípus. Finomsága és
hosszúsága a fajták között – és ezeken belül is – jelentős különbségeket mutat. Az egymással szomszédos
gyapjúszálak fürtöket alkotnak.
A gyapjúszálat számos értékes tulajdonsága miatt a feldolgozóipar vásárolja, bár minden más
textilnyersanyagnál (műszálak, pamut stb.) nagyobb az előállítási költsége, amely az árában is kifejezésre jut.
A gyapjúszál jellemzőtulajdonságai. A gyapjú igen tartós, tartóssága vegyi kezeléssel növelhető. Rugalmas,
elaszticitása kedvező, figyelemre méltó. Jól mosható, tisztítható, festhető. Nemezesítésre is alkalmas, jól
fonható, fixálható. Minél finomabb elemi szálakból áll, annál simulékonyabb. Jó hőszigetelő, illetve hőtároló. A
gyapjúnak ezenkívül fontos jellemzője még a gyapjúszálak szakítási szilárdsága, nyújthatósága, kerülete és
átmérője.
Szálfinomság. A szálak átlagos átmérőjét objektív mérések alapján adják meg. Az értéket mikrométerben (µm)
fejezik ki. Magyarországon ma „lanaméter” segítségével is történik a gyapjúminták értékelése.
A magyar szabvány szerint a gyapjút az átlagos szálfinomság és a szórásértékek alapján 7 finomsági fokozatba
(szortimentumba) pl. A/AA = 22 µm, s = 5,10, de a D–D/E = 38–60 µm, S = 15,85 sorolják.
A kiegyenlítettség szálak és fürtök, illetve a bunda, valamint a populáció finomságának egyöntetűségét vagyis a
szálátmérő szórását kifejező mutató.
Fürthosszúság. A gyapjúfürt eredeti (kinyújtatlan) állapotban mért hosszúságát élő állaton mérve
fürthosszúságnak nevezzük.
A gyapjúszálak hullámos lefutásúak, ha gyújtás nélkül kiegyenesítjük az egyes szálakat, és így mérjük meg a
hosszukat, akkor megkapjuk a szál hosszúságát. A szálhosszúság és fürthosszúság aránya merinóknál pl. 1,4–
1,9, crossbred fajtáknál (pl. corriedale) 1,5–1,6, hosszúgyapjas fajtáknál 1,1–1,3 (az ívelődések eltérő száma és
mértéke miatt).
Ívelődések száma. A finom gyapjú hullámos lefutású. A hullámívek alakja sokféle (nyitott, normál, jellegzett,
horgolt stb.) lehet. A finomság becslésére használhatjuk az 1 cm-re eső hullámívek számát is. Az ívelődések
száma sok más tulajdonsággal is összefügg, néhány országban szelekciós tényező is.
A gyapjú színe és fénye. A textilipar szempontjából a fehér színű gyapjú a kívánatos, mivel az ilyen alapanyag
bármilyen színűre festhető.
A fehértől eltérő színeződésnek lehetnek genetikai, fajtajellegbeli (színes szálakkal tűzdelt, pl. cigája, pleveni,
romanov), de környezeti eredetű (baktériumok, illetve gombák kártételeként, pl. sárgás-vöröses elszíneződés)
okai is.
A gyapjú tisztasága. A gyapjú tisztaságát alapvetően meghatározza a gyapjú zsírtartalma. A gyapjúzsír, amely
jórészt zsírokból áll, de tartalmaz egyéb vegyületeket is, összetétele fajtánként és egyedenként is erősen változó.
A gyapjúban a szükséges gyapjúzsír mellett egyéb, nemkívánatos szennyeződések (por, homok és sár,
takarmány, ürülék) is találhatók.
A gyapjú főbb típusait és jellemzőit a 13.9. táblázatban mutatjuk be.
A rendement – mint fontos index, illetve mutatószám – azt fejezi ki, hogy egységnyi zsíros gyapjúból hány
százalék 17% nedvességtartalmú tiszta gyapjú nyerhető.
A gyapjútermelő képességet befolyásoló fontosabb tényezők az alábbiak:
• genetikai meghatározottság,
• fajta, típus, hasznosítási irány (racka, texel, ausztrál),
• kor és élősúly (pl. 31–40 kg-nál nyírósúly az élő tömeg %-ban 14–15%, de az 51–60 kg-nál ugyanez csak 8–
9%, MIHÁLKA, 1986),
• bőrfelület nagysága és a gyapjúszálak sűrűsége,
• tartás (alomellátás) és takarmányozás (kéntartalmú aminosavak).
217
tulajdonságai
13.9. táblázat - A juhok gyapjújának főbb típusai, s ezek jellemző tulajdonságai
Fürthosszúsá
Nyírótömeg Átlagos
Jellemző g
Gyapjútípus szálfinomság S/P
fajták
(kg) (m)
(cm)
Merinó 17–
Finomgyapjú 4–8 16–26 6–15
27
Polwarth
Down juhok
Középfinom
Dorset horn 3–5 24–34 5–10 5–6
gyapjú
Cigája
Leicester
Lincoln
Hosszúgyapjú 4–7 34–44 15–30 4–5
Romney
Marsh
Corriedale
Crossbred gyapjú 5–7 23–34 8–16 9–12
Columbia
Keletfríz
Kevert vagy
Blackface 1,5–4 28–50 10–30 2–5
szőnyeggyapjú
Landrace
Megjegyzés: P = elsődleges (primer) szőrtüsző, S = másodlagos (szekunder) szőrtüsző
Bonitálásnak nevezzük az élőállaton – rendszerint a nyírást megelőzően – végzett bundaminősítést.

Évszázadokon át a gyapjú mennyiségi és minőségi elbírálásának egyedüli és kizárólagos módszere ez volt.
Szerepe és jelentősége ma is vitathatatlan. A gyapjú jellemzőinek h2-értékeiről a 13.10. táblázat ad számunkra a
nemesítés módszerét és eredményességét érintő elsődleges információkat.
A juh gyapjútermelése mellett az angóranyúl termelése is fontos hazánkban is. Az angóragyapjú-termelését az

alábbiak jellemzik: évi mennyiség 800–1000 g/állat, átlagos finomság: 12–17 m, fürthosszúság: 2–75 cm.
Az angóragyapjúból készített meleg alsóneműk és pulóverek magas áruk miatt luxuscikknek számítanak.
13.10. táblázat - A gyapjú jellemzőinek örökölhetőségi értékei (h2)
Megnevezés h2
Nyírósúly 0,4–0,5
Zsíros gyapjúhozam 0,1–0,3
Tiszta gyapjútömeg 0,3–0,6
Gyapjúfinomság 0,2–0,5
218
tulajdonságai
Fürthosszúság 0,3–0,5
Benőttség 0,6
Gyapjúszál ívelődése 0,2–0,4
Forrás: IVÁNCSICS –GAÁL, 1988
5. A baromfifajok értékmérő tulajdonságai

A baromfifajok értékmérő tulajdonságai között olyan poligénes jellegű, kvantitatív tulajdonságok is vannak,
amelyek nem jellemzők az emlős fajokra. Közöttük első helyen a multipara (sok utódot létrehozó) jelleghez
kapcsolódó tojástermelő képesség szerepel.
Tojástermelő képesség (h2 = 0,25–0,30). A tojástermelő képességet öt alaptulajdonság határozza meg. Ezek: a
perzisztencia, az intenzitás, a hosszú tünetek hiánya, a kotlás hiánya és a korai ivarérés (Goodale–Hays-teória).
A perzisztencia a tojástermelési időszak hosszát jelenti, kifejezhető napokban vagy hetekben.
Mivel a tyúkfajban egy tojás előállításának átlagos időtartama a következőpete leválásáig csaknem 26 óra, még
intenzív, fénnyel stimulált környezetben sem várhatjuk a tyúktól az év minden napján egy tojás előállítását. A
tojástermelésben néhány napos, ún. ciklusok vannak, amelyeket egy-egy nap szünet követ. A ciklusok
hosszúsága, vagyis az egymás után folyamatosan lerakott tojások száma a tojástermelés intenzitását adja.
Minden négy napnál hosszabb kihagyást a tojásrakásban hosszú szünetként tartunk számon. Hosszú szünetet az
extenzíven tartott baromfifajok gyakran „beiktatnak” a termelés folyamatába. Ennek oka lehet a külső
hőmérséklet szélsőségesen magas vagy alacsony értéke vagy valamilyen egyéb kedvezőtlen környezeti hatás
miatt fellépő vedlés.
A kotlás is hosszú ideig tartó kihagyást jelent a tojásrakásban. A kotlás ugyanis speciálisan, mindig a
tojástermelés csúcsa után jelentkezik az egyes állományokban, elsősorban a jó hústermelő képességű szülők
között, mint a pulyka, a lúd vagy a hús típusú tyúk szülőpárok.
A korai ivarérés – az első tojás lerakása – a felnevelés idejét rövidíti, ezzel annak költségeit is csökkenti. A túl
korai ivarérés (pl. tyúk 16–18. hét) következtében azonban a fiatal szervezet könnyebben kimerülhet, vagyis
rövidül a perzisztencia vagy túl hosszú ideig tojik az állomány apró, eladásra, illetve keltetésre alkalmatlan
tojásokat. A tojástermelő képességet az alaptulajdonságokon kívül jellemzőszámos tulajdonság fajonkénti
összefoglalását a 13.11. táblázat mutatja be.
A baromfifajok szaporaságát (h2= 0,15) meghatározza a termékenység (h2= 0,1) és a keltethetőség (h2= 0,09) is.
Termékenynek nevezzük azt a tojást, amelyben a megtojás pillanatában életképes zigóta van. A keltethetőség a
termékeny tojásokból kikelt egyedek számának aránya.
A termékenységet a termelésben eltöltött idő, a rokontenyésztettség foka, az ivararány, a tartás, a

takarmányozás, valamint az egészségi állapot és a kondíció egyaránt befolyásolja. A keltethetőségre különböző
mértékben hatással vannak: a termékenység, a tojáshéj épsége, és a héjszilárdság, a tojás súlya, alakja, benne a
híg-sűrűfehérje aránya, valamint penészmentessége, de a tárolás ideje és annak körülményei is.
13.11. táblázat - A tojástermelő képesség jellemzésére szolgáló főbb mutatók alakulása

fajonként (BÖGRE, 1987, nyomán módosítva, SÜTŐ, 2003)
Tyúk
Házi- Gyöngy
Faj hús tojó Pulyka Lúd
tojó- kacsa -tyúk
típusú típusú
hibrid
szülőpár szülőpár
219
tulajdonságai
Tojástermelés 150– 250– 290– 120–

80–120 20–75 80–200
(db) 180 270 330 300
140–
Tojássúly (g) 62–65 61–64 60–63 70–90 65–100 46–52
200
Perzisztencia
38–42 40–52 50–56 24–26 20–30 30–52 30–40
(hét)
Hosszú szünet
5 5 5–3 8–12 5 4 4
(nap)
Kotlás (%) 5–20 8–12 – 40 15–30 – –
Ivarérés (hét) 22–24 21–23 20–21 24–26 32–45 22–30 16–25
Tenyészérés (hét) 23–25 22–24 – 29–30 34–47 24–32 22–29
Termékenység
90–94 92–95 – 90–92 80–95 80–97 90–94
(%)
Keltethetőség (%) 80–85 84–92 – 84–92 64–76 70–95 75–80
Hústermelő képesség (h2= 0,55–0,60). A hústermelés a baromfifajok egyik fő hasznosítási iránya, ezért a
szaporaságot követő, legfontosabb értékmérő tulajdonság. Amint az a 13.2. ábrán is jól érzékelhető, az egyes
fajokban eltérő a növekedési erély és az abból következő növekedési kapacitás is. Az egyes fajok növekedési
görbéi ugyanis más-más hústermelő képességet jelentenek.
13.2. ábra - Baromfifélék élősúlyváltozása az életkor függvényében (SZABÓNÉ

WILLIN E, 1991)
220
tulajdonságai
A növekedési erély tekintetében fajonként változó a hím- és nőivar növekedési sajátosságaiból eredőivari
dimorfizmus. Az egyes fajoknál jelentős mértékű eltérés az ivarok között szükségessé – de legalábbis
kívánatossá – teszi az ivaronként elkülönített felnevelést. A növekedés eltérő intenzitásából eredő eltérő
környezeti igény kielégítésével az ivaronként külön nevelés eredményesebb, mert a más-más jellegű környezeti
feltételek megteremtése is megoldható.
A baromfi hústermelő képességét is befolyásolja a vágóérték. A vágóérték komponensei az élősúly %-ában

kifejezett vágott súly, a tollától megfosztott kopasztott súly, a fej, lábak, bél és bélháj nélküli „bratfertig”
(konyhakész) súly, avagy a szív, zúza, máj nélküli „grillfertig” (sütéskész) súly.
A legfontosabb, a vásárlót alapvetően érdeklő tulajdonság a vágott testben az első-és másodrendű húsrészek
aránya. Az elsőrendű húsrészeket a mell és a combok adják, a másodrendű húsrészek közé a csontos részek, a
szárnyak, a farhát és a nyak tartoznak. Napjainkban ismét reneszánszát éli a „kappanozás”, amely a növendék
kakasok heréjének a hasfalon át vagy más módon történő eltávolítását jelenti. Egy ilyen beavatkozásnak az a
következménye, hogy a kakasok fejlődésének – az ivarérés időszakában jellemző – visszamaradását
kiküszöböljük, és a hús is ízletes lesz, a növekedési erély pedig töretlen marad.
A baromfifajok hústermelő képessége a multipara sajátosságból eredően egyedileg kis súlyuk ellenére is
meglehetősen nagy, mint ahogy ezt a 13.12. táblázat adatai is érzékeltetik.
13.12. táblázat - A baromfifajok potenciális hústermelő képességének összehasonlítása

(BÖGRE, 1988, nyomán módosítva, SÜTŐ, 2003)
Értékesíthe Életko Rotáció Potenciális hústermelő képesség

tő r
Faj (élősúly,
szaporulat
db/szülőpár (hét) kg) élősúly 1 hét/kg csirke (%)
130 csirke 6 7 (2,3) 2093 40,3 100
221
tulajdonságai
(pecsenye)
kacsa
105 7 4 (3,15) 1323 25,4 63
(pecsenye)
30 lúd (pecsenye) 7 5 (4,2) 630 12,1 30
30 (húsliba) 22 1,5 (5,8) 261 5,0 12
pulyka
90 12 3,7 (6) 1998 38,4 95
(pecsenye)
40 16 2,9 (9,5) 1102 21,2 53
gigant (tojó)
35 18 2,6 (18) 1638 31,5 78
gigant (kakas)
A hústermelő képesség a baromfifajokon és fajtákon belül is nagy eltéréseket mutat, amelyet számos tényező
befolyásol. Az szülők életkorának hatásáról az utódok növekedési erélyére vonatkozóan a 13.3. ábra ad
tájékoztatást.
13.3. ábra - Fiatal és többéves szülőktől származó gúnár és tojó utódok növekedése 9
hetes korig (SZABÓNÉ WILLIN E., 1991)
A baromfitestben foglalt izom, csont-, bőr és egyéb szövetek aránya ma már élő egyedeken is nagy biztonsággal
vizsgálható a komputertomográf segítségével (HORN P., 1991).
Tolltermelő képesség (h2= 0,35). A baromfifajokra jellemző haszonvételi forrás a toll. Elsősorban a
víziszárnyasok, azok között is a lúd tolla a legértékesebb. A tolltermelő képességet a testtömegen, a testfelületen
kívül, az első- és másodrendű tollpapillák száma, ezek sűrűsége, valamint a toll színe, a pehely százaléka, a toll
növekedésének üteme, a tollnövekedés egyenletessége és a takarmányértékesítés határozza meg. A toll
minőségét befolyásolja színe, tisztasága, pehelytartama, ezerpehelytömege, töltőereje, rugalmassága stb. Az
értékmérő tulajdonságot ennek megfelelően befolyásolja a genotípus, a tartás és a takarmányozás, az egészségi
állapot, a kondíció, az ivar, az életkor, a tépések gyakorisága és a tépés szakszerűsége.
Májtermelő képesség (h2 = 0,45). A máj igen kedvelt csemege, de előállítása nagyon költséges. A
víziszárnyasok intenzív etetés (tömés) hatására képesek rövid idő alatt igen ízletes és nagy májat produkálni. A
hazai lúd és az utóbbi években a mulard (a pekingi kacsa és a pézsmaréce fajhibridje) minőségi májtermékünk
az állandó külföldi kereslet miatt eladható terméket jelent.
222
tulajdonságai
Az állatok tömésre való alkalmasságának megítélésekor az egyed hízóba állítási életkorát, illetve tömegét,
életképességét és ellenálló képességét indokolt figyelembe venni. A termék minőségének megítélésénél a
sovány máj nagysága és fehérjetartalma lényeges szempont. A zúza tömege, izmoltsága, a nyelőcsőtömege és
hossza mindenekelőtt a takarmánybefogadó képességet és a jó emésztés feltételeit befolyásolja.
Meghatározó, hogy a rövid ideig tartó intenzív igénybevételt hogyan bírja a tömött egyed. Ezt a technológiai
tűrőképességgel, azaz az ún. tömhetőséggel jellemezzük. Természetesen befolyásoló tényező a májtermelési
eredményekben a vérmérséklet is. Az emésztés sebessége határozza meg a tömések napi gyakoriságát. A máj
minősége alapvetően függ annak extra-, illetve intracelluláris zsírtartalmától, épségétől, színétől, tapintásától,
tömegétől, a lebenyek kiegyenlítettségétől.
Természetesen minden jó eredményt alapvetően az a személy befolyásol, aki magát a tömés műveletét végzi. A
takarmányértékesítő képesség, az ellenálló képesség, a vérmérsékelt, a rossz szokások, a kifejlett kori testtömeg
a baromfifajok esetében is fajspecifikus jelentőséggel bírnak.
6. A prémesállatok értékmérői
A nyulat elsősorban húsáért tenyésztjük. Más háziállatokhoz képest a nyúlfióka kétszerezi meg legrövidebb idő
alatt születéskori súlyát. Prémje csak melléktermék. Az angóranyúl elsődleges hasznosítása azonban már az
angóragyapjún keresztül nyerhető. A nyulak gyapjútermelő képességét a testfelület nagysága befolyásolja, tehát
a kis testtömeg a cél, mégis kívánatos e hasznosítási típusban is a szabályos ütemű, a fajtának megfelelő
élőtömeg-gyarapodás.
A növényevő és ragadozó, minőségi prémet termelő prémesállatok (sarki-, vörös- és ezüstróka, prémgörény,
nyérc stb.) faji sajátosságai eltérőek. Mindegyik faj esetében azonban a döntő a testsúly és a szőrmés bőr súlya,
amely a nutria esetében szoros pozitív korrelációt mutat (r = 0,75). Minden 1 kg-os testsúlyváltozás ugyanis a
szőrmés bőr súlyának 42 g-os változásával jár együtt.
7. Reprodukció
A reprodukció a tenyésztés gyakorlatában általában a termékenységet, a szaporaságot, esetenként az
anyaállatok nevelőképességét jelenti. Tágabb értelmezésben ugyanakkor magában foglalja még a következő
értékmérő tulajdonságokat is:
• anyai ösztönök (szopástűrés),
• ivadékgondozás,
• nevelőképesség,
• keltethetőség (baromfi),
• ivari koraérés.
A reprodukció jelentősége biológiai és gazdasági szemszögből egyaránt kiemelkedően fontos, mert további (tej,
hús, tojás stb.) értékmérőket, azok manifesztálódását, tehát a termelést is meghatározó tulajdonság.
Biológiai értelemben a reprodukció – termékenység, szaporodóképesség – emlősöknél tehát az egyes

teljesítmények előfeltétele, baromfiaknál (madaraknál) ez maga a tényleges termelés (tojáshozam, kelési %).
A rendszeres ellés nélkül ugyanis nincs megfelelő utódszám sem, ami a hústermelő képességet, sőt populációk
szintjén az ún. hústermelési kapacitást, de a tenyészállat-utánpótlás jellegét, mértékét is meghatározza.
A reprodukció alapvető kifejezésmódjai:
• vemhesülési % (fertilitási % a hímivarban!),
• ellési % (ellési forgó),
• szervizperiódus (elléstől a vemhesülésig eltelt napok száma),
223
tulajdonságai
• felnevelési %, így a választási alomszám és alomsúly, azaz más értelmezésben a hasznosult szaporulat.
A reprodukció mértékét befolyásoló tényezők – 13.13. táblázat adatai szerint is – biológiai és környezeti
eredetűek.
Így:
1. a fajta, illetve a vemhességi idő,
2. az ellés lefolyása és az újratermékenyülés,
3. a tartás (elhelyezés) módja, jellege (kötött, kötetlen stb.),
4. a takarmányozás színvonala (fehérje és ásványi anyagok, vitaminok),
5. esetenként az évszak, illetve éghajlati tényezők (lásd az ún. „rövidnappalos” juh, húsmarha).
13.13. táblázat - Reprodukciós értékek állatfajonként
Megnevezés Két ellés közti idő Éves szaporulat
Szarvasmarha
380–420 nap 80–90%
• tejelő
360–380 nap 85–95%
• húshasznú
Sertés
• alomszám 10–12 db/ellés

25–30 db/év
• ellési forgó 2–2,5/év
• éves ivadékszám
Juh
0,8–0,9 db/év
• szezonális jellegű elletés
1,2–0,5 db/év
• ikerellő vonalak
1,4–1,6 db/év
• „sűrített” elletés
Ló
• szezonális elletés 0,6–0,8 db/év
(II.–V. hó között)
A reprodukció öröklődhetősége kicsi (h2-érték 0,1–0,2), tekintettel arra, hogy megjelenését (manifesztálódását) a
környezeti tényezők 80–90%-os arányban befolyásolják. A reprodukció és a termelési színvonal kapcsolata –
mai ismereteink szerint azért is – ellentmondásos, mert a tényszerű összefüggéseket zavarhatják a következők:
• a nagy termelések (pl. laktáció, alomszám stb.) teljesítése esetén optimális táplálóanyag-ellátását – csoportos
tartásrendszerben – körülményes biztosítani,
• hiányosak a környezeti (termeléstechnológiai) tényezők, ezek hátránya is elsőként szaporodásbiológiai

zavarokat (okoz(hat), tehát korlátozza, fékezi a reprodukciót.
224
tulajdonságai
A reprodukció, valamint az évesés az életteljesítmények közti összefüggések mértékét módosítja a

„technológiai tűrés” (adaptáció, az alkalmazkodás képessége), különösen az ún. iparszerű, a nagyüzemi
technológiai (szarvasmarha, sertés, juh) rendszerekben.
8. Koraérés – ivari koraérés

A koraérés a növekedés és fejlődés törvényszerűségeihez kapcsolódó biológiai és gazdasági szemszögből
egyaránt fontos értékmérő. A hasznosítási típus egyik komponenseként is számon tartjuk és értékeljük.
A koraérés alapján relatív jellegű fogalom, s azt fejezi ki, hogy a fejlődés meghatározott, jellegzetes szakaszait
(fázisait) milyen életkorban érik el gazdasági állataink, vagyis a növendék állat milyen korban vemhesül, illetve
ellik le először, valamint hogyan, mikor kezdi meg utódának létrehozását, illetve felnevelését. E tulajdonság is
fajtához, típushoz, így kifejlettkori súlyához is kötött, ezekhez szervesen kapcsolódó jellemző.
A koraérés – mint értékmérő– a tekintetben is fontos jellemző, hogy a hízóállat milyen korban és súlyban
vágóérett, tehát a vágóállat a szabványokban meghatározott minőséget, az optimális vágósúlyt milyen
életkorban éri el.
A korán, illetve későn érő egyed, illetve fajta (hibrid, populáció) esetében a fontosabb jellemzők az életkor
függvényében:
• fogainak hasadása, váltása,
• ivar- és tenyészérettség ideje (első ellési életkora),
• az ellést követő első (laktációs) termelés mértéke, ennek aránya,
• a maximális termelés elérésének időszaka.
Az ivari koraérés a reprodukcióhoz, elsősorban ma az emlősök szaporodóképességéhez kapcsolódó

részértékmérő tulajdonság.
A baromfifajok esetében az ivar-, illetve a tenyészérettség időszakát is jelzi a rendszeres tojástermelés

megkezdése. Az emlős gazdasági állataink vonatkozásában ugyanakkor ez a fogalom nem az ivarérettséghez,
hanem a tenyészérettséghez kapcsolódó jellemző.
Jól jelzi tehát, hogy milyen életkorban vehető az egyed – szaporodásbiológiai hátrányok nélkül – tenyésztésbe,
illetve milyen életkorban ellik először, és kezdi meg produkcióját. A gazdasági szemszögből pedig azért
elsőrendű fontosságú, mert a rövidebb felnevelési idő egyben kisebb költséggel terheli meg az elért
teljesítményeket. A korai tenyésztésbevétel előnyei között a felnevelési költség csökkentését, a szelekció
bővülését, a nagyobb ivadékszámot, s a generációs intervallum rövidülését lehet említeni.
A túl korai tenyésztésbe vétel során viszont a következő hátrányokkal kerülhetünk szembe: nőivar fejlődési
zavarai, nehéz ellés, kicsi laktációs (éves, időszakos) teljesítmény, az utódok romló életképessége, kedvezőtlen
konstitúció stb.
Az ivar- és tenyészérettségre vonatkozó adatokat a 11.2. táblázatban foglaltuk össze.
Az ivari koraérés tehát gazdasági állataink esetében, több résztulajdonságot érintő tulajdonság.
Nevezetesen:
• tenyészérettség (fedeztetési, illetve ellési idő),
• ivadékszám (született, illetve felnevelt), a hasznosítható szaporulat,
• első laktációs teljesítmény (tejtermelés, illetve választási tömeg),
• újratermékenyülés (service period) mértéke (pl. termékenyítések száma/újrafogamzásig eltelt idő,

szarvasmarha 2/125, sertés 1/48 stb.)
225
tulajdonságai
• hasznos élettartam és életteljesítmény paraméterei (pl. tenyészbika 48 hónapos korában még termelő
leányainak száma és teljesítménye).
9. Konstitúció
A fogalmat alapvetően humán (élettani, egészségügyi) értelmezésben alkalmazták, majd az állattenyésztési
terminológiában is átvették és használták. A XIX. században – többféle értelmezésben is – állatfajtánkénti
általános és speciális rendszerezésben egyaránt alkalmazták a gazdasági állatfajták jellemzésére.
Konstitúción a szervezet alaki, anyagi és szervműködési tulajdonságainak összességét értjük, amelyek

megszabják az állat válaszreakcióját a környezet különböző (külső, belső) tényezőire.
A konstitúció egyes elemei, meghatározó komponensei részleteiben a következők: Az alaki (alkati)

tulajdonságok a különböző gazdasági állatok külső testalakulásában (testfelépítés, testtömeg és testarányok)
nyilvánulnak meg.
A szöveti tulajdonságok az egyes testszövetek (bőr, szőr, csontozat stb.) felépítési módjában (méreteiben és
tömörségében, illetve fajsúlyában) ismerhetők fel.
A szervműködési tulajdonságok fiziológiai folyamatokban, ellenálló képességben, a reprodukcióban, a tényleges

termelésben (a fajlagos, az abszolút, illetve relatív hozamban), az egyes teljesítmények színvonalában
manifesztálódnak.
A konstitúció felosztásának – osztályozásának és rendszerzésének – elvei és módjai állatfajonként és

hasznosítási típusonként is különbözőek, esetenként jelentősebben is eltérhetnek, egymástól. Nevezetesen:
• alkat (Wellmann-féle korábbi megjelölésben: habitus és komplexió),
• küllemi felépítés és típus (megnyúlt, hosszú törzsű és farú),
• anyagcsere jellege és mértéke (lélegző, emésztő, atletikus és koponyaalkati típus) tekintetében.
A jó konstitúció időbeni kifejezője a hosszú, hasznos élettartam, tehát ilyen értelmezésben a nagy és gazdaságos
életteljesítmény.
Az életteljesítmény egyúttal a gazdasági állataink közül a lassan szaporodó, az egyet ellő, illetve a hosszú
generáció intervallumú állatfajokban (szarvasmarha, ló, juh) a felnevelési költségek megoszlása miatt is
különösen fontos értékmeghatározó tulajdonság.
A konstitúció jelegének, formáinak elbírálása történhet
• a szövetek mérete szerint: finom vagy durva szervezet (túl finom, illetve goromba). A finom szervezet
jellemzői (vékony, rugalmas bőr, rövid, simulékony szőr, kicsi szárméret, csekély izomzat, száraz és szikár
ízületek), a testszövetek (csont, bőr, szőr) és az egyes szaruképletek már az élet korai szakaszaiban
felismerhetők és minősíthetők, így a konstitúció formája elbírálható.
• szövetsúly (tömörség) alapján: megkülönböztetjük a szilárd és a laza (petyhüdt) szervezetet. A szilárd

szervezet sajátosságai a következők: feszes hát, jó ágyékkötés, stabil váll- és lapockafüggesztés, feszes csüd,
tömör csülök és acélos inak. A laza szervezetre az előzőekben leírtak ellenkezője a jellemző (13.4. ábra).
Nemesnek ítéljük az állatbírálatok során az egyedet akkor, ha a szilárdság és a finomság, mint a konstitúció
jellemvonásai egyaránt és együttesen jellemzik azt.
Az anyagcsere jellege szerint a következőtípusokat különböztetjük meg:
• respiratóriusz (lélegző) típusra jellemző az élénkebb anyagcsere, némely esetben a pajzsmirigy kisebb arányú
hiperfunkció, amely azonban még nem kóros állapot. Ezek az állatok általában élénk vérmérsékletűek. Küllemi
szempontból jellemzőjük a karcsúbb, megnyúltabb nyak és törzs (körte alakú törzs), a hosszú mellkas, a törzs jól
fejlett középsőrésze és a nagy, trapéz alakú test, a mirigyes tőgy.
• digesztivusz (emésztő) típusúnak minősülnek a kevésbé élénk anyagcseréjű, nyugodt, sőt flegmatikus
vérmérsékletű állatok, amelyek pajzsmirigye esetleg kissé elégtelenül is működik. Küllemi szempontból
226
tulajdonságai
ezeknek az állatoknak rövidebb a fejük, a nyakuk, a törzsük. Testalakulásukra a következők jellemzők: a test
elölnézetben hordószerű, oldalnézetben téglatest alakú, bordáik derékszögűek, szűk bordaközzel, mellkasuk
rövid, tőgyük kisebb és kevésbé mirigyes.
A konstitúciós megítélése a küllemi bírálat során, minden állatfaj esetében a hosszú, hasznos élettartam miatt is
kiemelt jelentőségű.
A konstitúciókutatás újabb módszerei és eredményei egyrészt az élettani tényezők, így légzés, érverések, vérkép
(vérösszetétel) alapján, másrészt idegi, hormonális területen egyaránt figyelmet érdemelnek.
13.4. ábra - Laza és feszes testtájak
227
tulajdonságai
228
tulajdonságai
10. Vérmérséklet
A vérmérséklet vagy temperamentum a különböző eredetű, pl. tartástechnológiai vagy társas viselkedésből
fakadó hatásokra történő válaszreakció jellegét, hevességének mértékét jelenti. Tárgyalása az ún. másodlagos
tulajdonságok között azért is indokolt, mert ez szoros összefüggésben áll a konstitúció típusával, illetve
formáival.
A vérmérséklet az állatoknak a viselkedésükben megnyilvánuló, az emberi bánásmódra adott reakciója. Ezek a

reakciók az engedelmességtől a félelemig, az idegességig, az érzéketlenségig, menekülésig vagy hátrálásig és az
agresszív magatartásig terjednek. A vérmérsékletet ugyanakkor számos tényező befolyásolja, úgymint: az
életkor vagy a tapasztalatok, az ivar, az állatokkal való bánásmód, az anyai hatások, az örökölt tulajdonságok és
a fajta.
Többféle vizsgálati módszert (tesztet) dolgoztak ki a vérmérséklet mérésére a szarvasmarhafajra vonatkozóan.

Az ún. kötött tesztekben az állatok mozgása fizikailag korlátozott, az állatok magatartását szubjektíven
értékelik. A megfigyelés során vizsgálják a mozdulatok gyakoriságát, a hangos megnyilvánulásokat, egymás
kirekesztését, a farokcsapkodást, a lökdösést, a hallható lélegzést, a megtorpanást és a menekülési kísérleteket.
Olyan tesztek tartoznak ebbe a kategóriába mint: a nyakrögzítő teszt, a szorítófolyosó-teszt, a megtorpanás
osztályozása és fejéskor a felvezető folyosóban végzett teszt.
Az ún. kötetlen tesztekben az állatok viszonylag nagy tesztterületen mozoghatnak egy megfigyelő jelenlétében
vagy anélkül. Többféle magatartásformát értékelnek különböző teszthelyzetekben. Az ehhez a teszttípushoz
tartozó vizsgálatok a következők a közeledési/elkerülési magatartás vizsgálata, a nyitott térben végzett tesztek, a
karámteszt.
Gazdasági állainkat vérmérséklet alapján több alapkategóriába sorolhatjuk. Nevezetesen:
• élénk (túl élénk, ideges),
• nyugodt (higgadt),
• flegmatikus (tunya).
A finom-szilárd konstitúciót (egészséges, ellenálló szervezet) felmutató állatot a jó termékenység, a

környezethez való alkalmazkodás mellett az élénk vérmérséklet is jellemzi. A durva konstitúciójú egyed ezzel
szemben az esetek többségében flegmatikus vérmérsékletű, a környezet ingereire alig reagál.
Gazdasági állataink tenyésztésében a vérmérsékletnek – az állat természetének is – napjainkban nemcsak a

hideg-, illetve melegvérűlovak nemesítésében van jelentősége, hanem például a juh-, illetve szarvasmarha-
tenyésztésben is.
A dán vörös fajta tenyésztési programja szerint az ideges állatok selejtezését még kiváló tejtermelésük ellenére
is végrehajtják. Franciaországban a húshasznú szarvasmarhafajták szelekciós rendszerének keretében a
tenyészetekben és az egyes teljesítményvizsgálati tesztekben (STV, ITV) 2 év óta rendszeresen vizsgálják a
temperamentumot, s az agresszív egyedeket selejtezik függetlenül attól, hogy milyen fenotípusos
teljesítménnyel rendelkezik.
Az egyes állatfajokra vonatkozóan a vérmérséklettel kapcsolatban a következő irányelvek mérlegelendők:
• Milyen mértékben zavarja az egyedet a rovarok, legyek, szúnyogok, böglyök stb. zaklatása, és ezekre milyen
reakciókkal válaszol?
• Hogyan tűri az adott egyed az esetleges durvább bánásmódot?
• Milyen mértékű ellenállást fejt ki az adott állat bizonyos munkák (mérlegelés, tetoválás, vakcinázás, vérvétel
stb.) elvégzésekor, és mik ezek következményei, hatásai?
• A vérmérséklet jellege mennyire teszi alkalmassá az egyedet a takarmányfelvételre, illetve a hizlalásra?
• Adott fajon, illetve fajtán belül milyen mértékű vérmérséklet-különbség tapasztalható a hím- és a nőivarú
egyedek között?
229
tulajdonságai
11. Igényesség, igénytelenség

Az igényességen, illetve igénytelenségen lényegében azt értjük, hogy az állati szervezet milyen, genetikailag
meghatározott különböző jellegű feltételek összességét támasztja a környezettel (elhelyezés, tartás,
takarmányok, tápanyagok stb.) szemben.
A primitív, az őshonos fajták nagymértékű alkalmazkodóképességükkel és a környezettel szemben támasztott

szerény igényükkel tűnnek ki (pl. magyar szürke szarvasmarha, rackajuh, mangalica sertés).
A kultúrfajtákat ezzel szemben általában – a főleg a nagy teljesítményre specializált típusoknál – az

alkalmazkodóképesség csökkenése és az igényesség növekedése jellemzi. Az egyes kultúrfajták között azonban
vannak kivételek is (pl. arab telivér ló, hereford marha, merinói juh), amelyek – szilárd konstitúciójuknál fogva
– értékes alkalmazkodóképességgel és viszonylag szerény igényességgel bírnak.
Állattenyésztésünk mai színvonalán az igényesség-igénytelenség kérdése állatfajon belül, hasznosítási

irányonként, differenciált módon jut érvényre pl. a tejelő juhfajták igényesek a takarmányozással és a fejési
technológiával szemben, a húshasznosítású juhfajták ezzel szemben szerényebb takarmányozási és elhelyezési
körülményekkel is beérik. (Részletesebben lásd: Az egyes fajták értékmérői, és azok megítélése, Állattenyésztés
1., 2., 3.)
12. Technológiai tűrés

A nagyüzemi tartástechnológiák kialakulásával és elterjedésével együtt a technológiai tűrés (tűrőképességnek) –
szinte mindegyik gazdasági állatfajban – fontos a szerepe.
A technológiai tűrőképességen – tulajdonképpen – a nagyüzemi tartástechnológiához történő kedvező

alkalmazkodást (adaptációt) értjük. A technológiai tűrőképesség vonatkozásában – a gazdasági állatfajok
tekintetében – a legelőbbre a baromfitenyésztés jutott, gondoljunk például az árutojás-termelésben használt
fehér és barna héjú tojást termelő tojóhibridek nagyfokú adaptációjára az eltérő tartási rendszerekhez (dróthálós,
ketreces, alternatív stb. technológiák).
A szarvasmarha-, a juh- és a sertésfajokra, ezen belül fajtákra, termelési típusokra vonatkozóan a technológiai
tűrés jellemzésére a következő tulajdonságokat tartjuk indokoltnak figyelembe venni, és összehasonlító jelleggel
értékelni:
• ivari koraérés,
• termelés (teljesítmény),
• reprodukció,
• hosszú, hasznos élettartam.
Arra vonatkozólag, hogy egy-egy fajon belül (pl. szarvasmarha) milyen módon lehet a technológiai tűrést
kifejező tulajdonságokat csoportosítani, a 13.14 táblázatban összefoglaltakra utalunk.
13.14. táblázat - Technológiai tűrés alapkomponensei tejhasznú típusokban (NAGY,

1989)
Adaptáció (pufferhatás) egyes jellemzői
Konstitúció
– lábszerkezet,
– tőgy- és vállfüggesztés,
– lábvégek alakulása,
230
tulajdonságai
– szervezeti szilárdság (életkor függvényében).
Ivari koraérés
– ivarérés,
– tenyészérettség,
– első ellési életkor.
Termelés
– abszolút, illetve relatív teljesítmény (%),
– első laktáció mértéke (a várható max. termelés %-

ában)
– perzisztencia,
– gépi fejhetőség (tőgyformák, részarányok).
Reprodukció
– termékenyítési index,
– könnyűellés (ellés lefolyása),
– ellés (involúció) és az újratermékenyülés.
Hosszú, hasznos élettartam
– alapvetően a selejtezés
– ideje,
– oka(i),
– %-os aránya.
13. Életteljesítmény, élettartam

Az életteljesítmény mértékét a termelésben töltött idő alatt teljesített reprodukciós vagy produkciós
teljesítményként határozhatjuk meg. Az élet során nyújtott teljesítmény színvonala nagymértékben függ a
tenyészcéltól, avagy populációk szintén az éves selejtezés arányától.
A termelésben tartás kívánatos időtartama – a nőivarra vonatkozóan – állatfajonként természetesen eltérő.

Általában a következők: sertés 3–4 év, szarvasmarha 5–6 év, juh 6–7 év. A gyakorlati tenyésztőmunkában az
állomány mérete és a különböző eredetű (anyagcsere-, szaporodásbiológiai és technológiai) betegségek miatt a
termelésben töltött idő a kívánatos időtartamtól elmarad, sok esetben – különösen nagyüzemekben – alig több
mint annak a fele.
Az életteljesítmény genetikai jellegű javítása érdekében az adott környezeti feltételek között hosszú időn
keresztül kiemelkedő teljesítményt nyújtó egyedek kiválogatása, s a tőlük származó utódok létszámának
növelése minden gazdasági haszonállatfaj nemesítésében alapvető tenyésztői törekvés.
Az életteljesítmény számszerű kifejezése más-más, attól függően, hogy reprodukciót vagy produkciót kifejező
értékmérő tulajdonságról van-e szó.
231
küllemtana
A küllemtan a gazdasági állatok testalakulásával, az állat megjelenésének vizsgálatával, az egyes testrészek
felépítésének jellegével, azok egységbe kapcsolódásával, a testalakulás és a teljesítmény közötti kapcsolat
feltárásával foglalkozó tudományág. Gazdasági állataink szemrevételezése, külső testalakulásának megítélése
fontos, más vizsgálatokkal nem pótolható információkat nyújt a tenyésztő számára.
A küllem a szubjektíven elbírálható és esetleg számszerűen is kifejezhető testalakulás szolgáltatja az első

információkat az állatról. A küllem és a teljesítmény, illetve a használati cél közötti összefüggés minden
állatfajnál kimutatható, különösen a lónál nyilvánvaló. A ló ugyanis a hasznát mindegyik alkalmazási módban
egész testével fejti ki. A testalakulás, a test felépítése, az egyes testtájak egymáshoz viszonyított aránya
meghatározó a mozgás, a lovagolhatóság, az ugróképesség, a fogatolhatóság, a vonóerő-kifejtés szempontjából
egyaránt.
E téma már az ókorban is foglalkoztatta a tenyésztőket.
Napjainkban a küllemtan alapvető feladatául a következők jelölhetők meg;
• a testalakulás és a várható teljesítmény (termelés) közötti összefüggések értékelése, teljesítő képesség-bírálat,
• az egyes testtájak jellemzői és a hosszú hasznos élettartam, továbbá az életteljesítmény közötti kapcsolat
feltárása,
• a fajtajelleg és a konstitúció megítélése,
• a küllemi bélyegekből testalkati jellegvonásokból a szülők örökítő képességének becslése.
Minden jól képzett tenyésztő elismeri a gazdasági állatok tenyészés haszonértékének növelése érdekében
alkalmazott tudatos szelekció fontosságát.
Az is nyilvánvaló, hogy kizárólag a termelési (kvantitatív) tulajdonságokra irányuló szelekció nem hozza meg a
kellő eredményt. A küllemre is szelektálni kell. A küllemi átörökítő képesség a tenyészérték egyik jelentős
fokmérője. Ismeretében és felhasználásával a tenyésztőeredményesen alakíthatja, javíthatja az újabb generációk
küllemét, kiegyenlítettségét. A kiegyenlítettség jelentősen meghatározza adott környezetben az állat hasznos
élettartamát, életteljesítményét közvetve a termelés színvonalát és gazdaságosságát. A küllemi bírálat ezzel a
gazdaságosságra is nagy hatással van. Hamis következtetések levonásával azonban gazdasági károkat is okozhat
(formalizmus).
1. A küllemi bírálat általános szempontjai

A bírálat döntő pontja a teljesítőképesség ismertetőjegyeinek és azok genetikai összefüggéseinek felismerése.
Legfőbb előfeltétele a biztos állatazonosítás. További fontos tényező az egyed egészségi állapotának megítélése.
„Az egészség nem minden, de egészség nélkül semmi sincsen.”
A küllemi tulajdonságok csak szakszerűen végzett, az ok-okozat elvére épülő, anatómiai és élettani ismereteken
nyugvó, folyamatosan fejlesztett bírálat alkalmazásával ítélhetők meg.
A bírálatot nappali fénynél, sík területen, mind a négy lábát egyformán terhelő, nyitott állású állaton nyugodt
környezetben végezzük. Kedvezőtlen időjárás esetén vagy más adottságok miatt (pl. sertésnél) a bírálat nagy,
világos teremben is elvégezhető (lovaknál gyakori a fedeles lovardában végrehajtott bírálat). Nem szokás és
tévedést is rejt magában az istállóban, állásban megkísérelt bírálat, bár igaz, hogy az itteni megszemlélés sokat
elárul az állat viselkedéséről.
Nem bírálhatók a beteg és sérült egyedek, mert ezek főleg előnytelen tulajdonságaikat mutatják. Az
előrehaladottan vemhes, a közvetlenül ellés után lévő és a szoptatásban lezsarolt állatok sem bírálhatók
kifogástalanul. Az utóbbira különösen a sertések között találhatunk példát. A pluszkondíció is zavaró, mert
esetleg takarja a testalkati hibákat. A hiányos kondíció éppen ellenkezőleg, hangsúlyozhatja azokat.
232
A gazdasági állatok küllemtana
Bírálatra kifejlett, lehetőleg tenyészérett állatokat vezetünk fel, amelyeknek méretei és testarányai már
kialakultak. Fiatal állatról tudni kell, hogy testének felépítése még aránytalan, főleg a magassági méretei
dominálnak, a szélességi, és mindenekelőtt a (mellkas) mélységi méretei csak a teljes kifejlettség idejére
alakulnak ki. Ezek figyelembevétele nélkül objektív képet az állatról nem kaphatunk.
A küllemi bírálat – bármennyire is objektív képet kíván adni az adott egyedről – szubjektív hibákkal terhelt. A
bírálóval, a szubjektummal szemben támasztott legfőbb követelmény, hogy nem lehet részrehajló, nem
engedhet önös vagy külső befolyásnak. Másrészt alaposan ismernie kell a bírálandó fajtát, ezen belül a kívánatos
típust.
Legyen jó megfigyelő- és ítélőképességű. Készségesen és okszerűen indokolja meg álláspontját.
Nem lehet eltekinteni az érdemi analizáló és szintetizáló képességétől sem. Az analizáló tevékenység során az
egyes testrészek kedvező, illetve kedvezőtlen tulajdonságait fel kell ismernie és helyesen kell megítélnie.
Szintetizáló tevékenysége abban fejeződik ki, hogy a felismert testalkati előnyöket és hátrányokat a termelés
alakulásával összhangban kezeli. Ennek figyelembevételével ítél és rangsorol. Mindez csak akkor
érvényesülhet, ha a bíráló vagy a bírálóbizottság az állat küllemi felépítésével maradéktalanul tisztában van, az
egyes testtájak funkcionális szerepét, a küllem egyéb jellemzőit maradéktalanul ismeri, a szakkifejezéseket
helyesen használja. Ezek elsajátításához kívánnak segítséget nyújtani a gazdasági állatok küllemét bemutató
14.1.–14.5. ábrák.
14.1. ábra - A ló testtájai
233
14.2. ábra - Szarvasmarha testtájai
234
14.3. ábra - Sertés testtájai
14.4. ábra - A tyúk testtájai
235
14.5. ábra - A lúd testtájai
236
Az egyes testtájak bírálatára a bírálói négyszögben kerül sor, ami egy trapéz alakú pálya (14.6. ábra). A
bírálatot az állat álló helyzetében és mozgásában végezzük el. Álló helyzetű bírálathoz a trapéz alakú pálya
párhuzamos oldalai közül a rövidebb mentén állítsuk fel az egyedet.
14.6. ábra - A bírálati hely vázlata
237
Lépésbeni mozgásbírálathoz elegendő rövidebb szakasz megtétele (az ábrán, a folyamatos vonalon elhelyezett
nyilak jelölik a felvezetés irányát) is. Ügetésben a mozgás helyes bírálatához nagyobb távolság megtételére van
szükség, (az ábrán a szaggatott vonalakon elhelyezett nyíl mentén) ezért a trapéz alakú pálya külső kerületén
célszerű felvezetni az állatot.
A bírálók többnyire 3–5 méterre állnak az állattól és általában:
oldalnézetben bírálják a típust, az arányosságot, a törzshosszt, a törzsmélységet, nemi jelleget, a felső vonal
(nyak, mar, hát, ágyék, far) alakulását, a lábszerkezetet, a fejlettséget, a tőgy, illetve a csecsek milyenségét,
elölnézetben bírálják a lábszerkezetet, a szügy és a mellkas alakulását, a fejformát,
hátulnézetben bírálják a lábszerkezetet, a far alakulását, az izmoltságot, a has terjedelmét, a tőgy függesztését,
felülnézetben bírálják a hát, ágyék izmoltságát, szélességét, (főleg a sertés és a juh esetében),
mozgásban bírálják a végtagok előrevitelét, azok működését, a mozgás rugalmasságát, aktivitását, térölelő
voltát, az állat kötését, vagyis az ágyék alkotásának módját.
Bírálhat egy ember is, de jobb a 3–5 főnyi bizottság. Általában az elnök vezeti a bírálatot és a tagok véleményét
megkérdezve dönt. Jegyzőkönyvet is vezetnek, amelyet mindegyik tag az elnökkel együtt aláír. A bírálat
végeztével a tulajdonos megkapja a bírálati lap másodpéldányát.
2. Az egyes testtájak megítélésének alapelvei

Az egyes testrészek és testtájak megnevezése, leírása és értékelése fontos és nélkülözhetetlen az állatbírálatban.
Ezek elnevezésére egyaránt használnak anatómiai fogalmakat és a napi életből átvett elnevezéseket is (14.1.
táblázat).
14.1. táblázat - Egyes testtájak által adott tájékoztatók
238
Testtáj Elbírálandó Tájékoztatást nyújt
fajtajellegről, szervezeti
nagyság, alak, profilvonal,
Fej szilárdságról, munkahasználati
fejtűzés, kötő szöveti terheltség
tulajdonságokról, vérmérsékletről
típusról, termelési-hasznosítási
hosszúság, izmoltság, illesztés, irányról, konstitúcióról,
Nyak
burkoltság anyagcseretípusról, munkahasználati
tulajdonságokról
testnagyságról, szervezeti
hosszúság, magasság, szélesség, szilárdságról, erőátvitel
Mar
izmoltság hatékonyságáról, lapocka
alakulásáról
a hús mennyiségéről és arányáról,

hosszúság, feszesség, izmoltság,
Hát szervezeti szilárdságról, erőtermelő
irányultság
képességről
szervezeti szilárdságról, egyéb

Ágyék hosszúság, feszesség, izmoltság teljesítőképességről, mint pl. vágási
%, értékes húsrészek aránya
a hústermelő képességről, az
hosszúság, szélesség, irányultság,
Far erőkifejtés mértékéről, az erőátvitel
izmoltság (terjedelem)
hatékonyságáról
konstitúcióról, használati típusról,

hosszúság, dőltség, feszesség,
Lapocka mozgás szabadságáról, értékes húsok
terjedelem, izmoltság
mennyiségéről
konstitúciós és használati típusról,

Mellkas hosszúság, mélység, dongásság
tüdőkapacitásról
takarmányfelvevő képességről,
Has feszesség, terjedelem, alak, forma szervezeti szilárdságról, használati
formáról
szabályos, szabálytalan, állás,

csontvastagság, ízület terjedelme, konstitúciós típusról, technológiai
Lábak kóros elváltozások, a csontok tűrőképességről, szervezeti
hosszúsága, pata, csülök, körmök szilárdságról, teljesítőképességről
felépítése
lépéshossz, mozgás rugalmassága, vérmérsékletről, konstitúcióról,

Mozgás
lábszerkezet munkahasználati értékről
illesztés, méret, függesztés, arány, szervezeti szilárdságról, gépi

Tőgy
szöveti szerkezet, mirigyezettség fejhetőségről, tejtermelő képességről
nemző és fogamzó képességről,

Ivarszerve megléte vagy hiánya, épsége,
termékenyítőképességről,
k fejlettsége, illetve fejletlensége
ivadékgondozásról, ellés lefolyásáról
239
Megkülönböztethetünk teljesítményt meghatározó, használatot korlátozó, illetve akadályozó és használatot

elősegítő küllemi tulajdonságokat (testrészeket). A bírálatnál különbséget kell tenni a formális hiányosságok (az
állatok hasznosítását – okszerű tartás esetén – érdemben nem befolyásoló) és a teljesítményhiányosságok között.
A teljesítményt befolyásoló hiányosságok tekintetében az álláspontok nagyon különbözőek, éppen ezért azokat
újból és újból tárgyalják.
A használatot akadályozó hiányosságok közé tartoznak:
• a végtagok hiányosságai (lábállások, az ízületek kiképzése, a pata, köröm, csülök hibák),
• a csontváz hiányosságai (lapocka, mellkas, hát, medence),
• a tőgy hiányosságai (felfüggesztés és forma, a tőgybimbók állás és formája)
Amióta a küllemi bírálat eredménye a tenyészértékbecslés meghatározó része lett, állatfajon belül egy-egy
hasznosítási típusra specializálódott bírálók végzik az adott típus minősítését országosan, sőt kontinensek
vonatkozásában is.
A különböző bírálók szubjektív ítéletéből származó hiba lehető legkisebbre szorítása érdekében
Magyarországon például a holstein-fríz tejelő marhát öt ún. hivatalos bíráló minősíti.
A bírálatokat kiegészíthetik az egyezményes bírálati jelek. Ezek az állatfaj alakrajzain jól tájékoztató
információkat közölnek az egyed előnyös vagy hátrányos (hibás)
testalkati jellemzőiről, vagyis az állat küllemi értékéről.
A sertés, szarvasmarha és a ló egyezményes bírálati jeleit a 14.7., 14.8., 14.9. ábrán közöljük. (Megjegyezzük,
hogy a szarvasmarhánál nem vagy ritkán, a másik két állatfaj bírálatánál pedig ma már nem rendszeresen
alkalmazzák az egyezményes bírálati jeleket.)
14.7. ábra - A sertés küllemi tulajdonságainak feltüntetésére szolgáló egyezményes jelek

és használat a bírálati lapon 1 = ívelt vagy pontyhát; 2 = jól izmolt (comb, ágyék stb.); 3
= hosszú törzs, nyak stb. 4 = erősen dongás;5 = erősen szembetűnő nemi jellege
240
14.8. ábra - A ló küllemi tulajdonságainak feltüntetésére szolgáló egyezményes jelek es

használata a bírálati lapon
241
14.9. ábra - A szarvasmarha küllemi tulajdonságainak feltüntetésére szolgáló

egyezményes jelek es használata a bírálati lapon
242
243
3. Bírálati rendszerek és módszerek

A gazdasági állatok küllemi megítélése magában foglalja:
• az állati szervezet egészének (összbenyomás, típus, arányosság, nemi jelleg stb.) bírálatát,
• a küllemi jegyek, testalkati jellegvonások megítélését,
• az egyes testtájak (termelési típus szerinti) értékelését.
Az elmúlt évszázadok során az állatok fenotípusos értékelése számottevő változáson ment keresztül, és a fent
megjelöltek egyes szempontjai a bírálat körülményeitől, a tenyészcéltól és a felhalmozott ismeretanyagtól
függően eltérő hangsúlyt kaptak.
3.1. A testalkati jellegvonások megítélése

Az állati szervezet egészét magában foglaló bírálat során a gazdasági állatok testfelépítésének kedvező
összbenyomását, az arányosságot soroljuk előre. Azokra a jellegvonásokra összpontosítjuk a figyelmet, amelyek
a termelés, munkavégzés, teljesítés szempontjából valóban jelentősek.
Az arányosság egységes felépítésű egyedet, kedvező összbenyomást, a részek és az egész harmóniáját jelenti.
Aránytalan, heterogén felépítésű az egyed, ha a szilárd és a laza konstitucionális formák az egyes testrészeken
váltakozva keverednek. A heterogén szervezeti felépítés azt is valószínűsíti, hogy az ilyen állatok ivadékainak
nemcsak a küllemi sajátosságai, hanem a genotípusuk is heterogén.
Gazdasági állataink értékét nagymértékben befolyásolja életerejük, szívósságuk, ellenálló képességük,

egyszóval konstitúciójuk, (alkattípusuk). A konstitúció (alkattípus) megítélése ugyancsak a rendszerszemléletű
bírálathoz tartozik, hiszen ennek alkalmazása során részletekbe menő testtáji bírálatba nem bocsátkozunk.
A szervek és szövetek méretarányaiból, tömörségéből, szöveti szerkezetéből, a testrészek arányából igyekszünk

összbenyomást, azaz általános képet szerezni arról, hogy finom, szilárd, durva vagy szivacsos alkattal állunk-e
szemben.
Finom alkatúnak tartjuk az olyan állatot, amelyen a szőrzet rövid, vékony, simulékony, a szaruképletek
mérsékelt méretűek, a bőr vékony, feszes, rugalmas, az alatta lévő kötőszövet csekély, az erek, a csontélek
kellően kirajzolódnak alatta. Az ízületek szárazak, az izomzat és a csontozat mérsékelt tömegű. A végtagok
szikárak, a fej a törzzsel arányos vagy ehhez képest kicsinek tűnik. (Többnyire finom alkatú állat a jersey és az
ayrshire marha, a telivér és magas félvér ló, a tojó típusú tyúk stb.)
A finom alkatú állatok táplálás és ápolás terén igényesek, anyagcseréjük, vérmérsékletük élénk, de többnyire
kiváló konstitúciójuk révén alkalmazkodó képességük még szélsőséges viszonyok között is kimagasló.
A finom alkat egyik szélsősége a túl finom alkat, amelyen a bőr igen vékony, a kötőszövet rendkívül csekély, a
legkisebb erek és csontélek is jól kivehetők alatta. Az izomzat ösztövér, a csontok feltűnően vékonyak, az
idegrendszer túlérzékeny, a tekintet ideges. Ilyenek az angol és az arab telivér ló egyes egyedei. Ezek ellenálló
képessége, munkakészsége esetenként mérsékelt.
A felsorolt tulajdonságokkal ellentétes alkatot durva jelzővel illetjük, szélsősége a túl durva. A durva alkatú
állat igénye mérsékelt, ellenálló képessége nagy.
A szövetek fajsúlya alapján különbséget teszünk szilárd és laza szervezetű állatok között.
Szilárdnak mondjuk az olyan alkatot, amelynél a szövetek csekély nedvtartalmúak, a szőrzet sűrű, rugalmas, a
szaruanyag kemény, tömör, kellően fejlett. Az izomzat szívós, az inak acélosak, a csontok kemények. A szilárd
alkat az egyedi bírálat során észlelhető és regisztrált tulajdonság.
Ilyen például a tömegesebb félvér ló, mint a nóniusz, a mezőhegyesi félvér, a tömeges kisbéri félvérek, a shagya
arab ló, a hegyitarka marhák, a vegyes hasznosítású tyúkfajták, pl. a plymouth, a new hampshire, a rhode island,
a gyapjú–hús típusú juhfajták legtöbb egyede. A szilárd alkatú állat különös értéke a nagy ellenálló képessége,
vitalitása, mérsékelten igényes volta.
244
A laza alkatú állat edzettsége, ellenálló képessége – éppen ellenkezőleg – nem éri el az előbbi típusét
(hidegvérűlovak, némely húsmarhafajta, chochin, brahma tyúkfajták stb.).
A testalkati jellegvonásokhoz, a rendszerelméletű bírálathoz tartozik a fejlettség megítélése is. A fejlettséget

szorosan a fajtastandardhoz viszonyítva ítéljük meg és méretben vagy élősúlyban fejezzük ki. A
fajtajellemzőktől méretben és súlyban elmaradó egyedet fejletlennek tekintjük. Termelése rendszerint nem
kielégítő, tartása nem gazdaságos. Minél intenzívebb termelésre tenyésztett egy genotípus, annál nagyobb
termeléselmaradás várható a fejletlen egyedektől.
Tenyészállatokban, s különösen tenyésznövendékeknél azért értékeljük és kísérjük figyelemmel a fajtajellegnek

megfelelő jó fejlettséget, mert az az egészségre, a szervek, szövetek harmonikus működésére és a jó étvágyra
vall. Ez fajtaleírásnak megfelelő fejlettségi értékek a nagy termelőképesség döntő előfeltételei (lásd majd a tojó-
és húshibridek felnevelését, korlátozott takarmányozását). A fejlődés korai szakaszában nagy magassági
méreteket, tömeges csontozatot, terjedelmes ízületeket és csekélyebb törzsméreteket mutató egyed nagyobb
rámájú állattá fejlődik. A fejlődés korai szakaszában kifejlett állatra jellemzőformákat mutató állat rendszerint
kisebb testű marad.
Némi összefüggést mutat a fejlettséggel a kondíció. Ennek fogalmán gazdasági állataink tápláltsági és erőbeni
állapotát értjük. A jó tápláltsági állapot az egyes testrészek, alapvetően a húsrégiók teltségében, az izmok
erőteljes fejlettségében nyilvánul meg. Nem jelenti a hasüregben, főleg a cseplesz és a vese tájékán képződő
zsír, illetve faggyú mennyiségének túlzott jelenlétét, ezek arányának növekedését. Ez már ugyanis túlkondíciót
(pluszkondíciót), egyidejűleg a bőr alatt és a bőrkettőzetekben (lebernyeg, haskorc, toka) faggyúfelhalmozódást
jelez. Ezzel szemben a mínuszkondícióra az itt elmondottak ellenkezője jellemző. A szőr és a toll, sőt a gyapjú
állapota (fényessége, rugalmassága, szakadékonysága, simasága) is jól tükrözi és minősíti a kondíciót.
Az egyedi kondícióformák:
• tenyészkondíció (jó szaporodóképességre utal),
• termelési kondíció (munkavégzésre, teljesítményre legalkalmasabb),
• kiállítási kondíció (a tetszetősség látszatát keltő, általában már kissé túlkondíció),
• versenykondíció (gyorsasági versenyben használt állatok holtteher-mentes kondíciója, pl. az agár és az angol
telivér, a postagalamb a versenyszezonban),
• túlkondíció (pluszkondíció): tenyészállatok nemkívánatos túlzott kondíciója,
• hízókondíció (vágóállatok hajtatott nevelése vagy idősebb állatok hízlalása esetén tapasztalt kondíció),
• hiányos kondíció (mínuszkondíció) (sovány állatra jellemzőkondíció).
Az egyes kondícióformákat a tartásmód és a takarmányozás, esetleg a gyakorlás (pl. versenykondíció) alakítja

ki, esetenként jelentősen befolyásolja. Nagy jelentősége van a tenyészkondíciónak, amelyre közepes tápláltsági
és jó erőnléti állapot jellemző. A rendszeres mozgatás, a természetszerű tartás, a kellő mértékű táplálóanyag-
ellátás fontos szerepet játszik a kialakulásában.
A tenyészkondíción belül megkülönböztetünk javuló kondíciót, amely a kedvező szaporodásbiológiai állapotot,

a reprodukciós teljesítmény javulását határozottan elősegíti. A természetszerű tartás (optimális táplálóanyag-
ellátás, legelőn tartózkodás, nem túlzott mozgatás) a kedvező szaporodásbiológiai állapotot támogató kondíciót
hamar megteremti.
Az erőbeni állapot a szervezet, illetve az egyes szervek teherbírását fejezi ki. Az erőteljes szervezet megjelölése
az egyed jó erőnléti állapotára, nagy teherbíró képességére, többnyire kifejezetten jó termelési színvonalra utal
(erőtermelés, sportteljesítmények, tekintélyes tej- és tojástermelés stb.).
Az állat megítélésében fontos szerepet játszik az ivari jelleg (nemi jelleg) is. Ezen azoknak a tulajdonságoknak
az összességét értjük, amelyek meghatározzák az egyed ivari hovatartozását és az ivarral kapcsolatos
megnyilvánulások mértékét. Az ivari jelleg támpontot nyújt az ivarmirigyek működésére, sőt a szaporodási
folyamatokra is. Bizonyos mértékben kapcsolatban áll a termelőképességgel, különösen azokban az esetekben,
mikor a termelés ivarhoz kötött (pl. tejtermelés, tojástermelés).
245
Megkülönböztetünk hím- és női, valamint elsődleges (primer) és másodlagos (szekunder) ivarjelleget.
Az elsődleges ivari jellegen főleg a nemi szervek meglétét, épségét, kellőfejlettségét, felépítésük szabályos
voltát értjük. Elbírálásának nagy a jelentősége a tenyésztőmunkában, mert csak az az állat alkalmas tenyésztésre,
amelyiknek ivarszerve kifogástalan.
A másodlagos ivari jelleghez tartozik az állat minden olyan tulajdonsága, amely az ivarszerveken túl a két nemet
egymástól megkülönbözteti.
A hím általában tömegesebb, nagyobb termetű, durvább alkatú. A nőstény finomabb, szikárabb alkatú, laposabb
mellkasú, hasa, medencéje terjedelmesebb a híménél.
Növekedési erélyük és kapacitásuk is különböző. A hímeknek nagyobb a növekedési erélye, a nőstények

könnyebben és előbb zsírosodnak.
A hímek anyagcseréje élénkebb, szilajabb természetűek, ingerlékenyebbek, gyakran nehezebben kezelhetők. A

nőstények érzékenyebbek, szelídebb természetűek, könnyebben kezelhetők.
Az élénkebb anyagcseréjű– finom és szilárd szervezetű– állatfajtákban a másodlagos ivarjellegek határozottan

kifejezettek, a renyhébb anyagcseréjű, főleg hústermelő fajták egyedeinek másodlagos ivarjellege elmosódott
(pl. brahma és chochin tyúkfajták, némely húsjuh fajta).
Az ivarjelleg elbírálása során sokféle tényezőt nagy körültekintéssel kell figyelembe venni.
3.2. Bírálati rendszerek jellemzése

Megszemlélésen alapuló, ún. szabad bírálat. A megszemlélésen alapuló, értékszámok nélküli bírálat az
állatbírálat eredeti és legrégibb módszere. Elsősorban állatkiállításokon használták és használják. A bíráló
(rendszerint egy díjbíró) megszemléli a felvezetett állatokat, és értékítéletét az összbenyomásra, a tenyészérték
általános eszmei megítélésére alapítja. A kiállításokon kedvelt módszer a szabad bírálat, amikor az állatoknak
csupán a pillanatnyi minőségi sorrendjét állapítják meg.
A ma használt kiállítási (helytelenül show) bírálat ennek a bírálati formának továbbfejlesztett változata.
Kétségtelen, hogy az ítéletalkotásban a hasznosság elve érvényesül, de a megállapított sorrend csak arra az
állományra, arra a pillanatnyi állapotra jellemző és annál a bírálónál érvényes.
Pontozásos rendszerek. A pontozási rendszereket Angliában, a törzskönyvi ellenőrzés során fejlesztették ki. Az
ideális formából indultak ki, ahol valamennyi testrész az ideálist közelítette (legmagasabb pont). A bírálandó
tulajdonságokat, a maximális pontszámokat valamennyi törzskönyvi rendszerben pontozási táblázatokban
rögzítik. A XX. század első felében szinte valamennyi szakkönyvíró ajánlotta a pontozási rendszereket. Ez az
eljárás az előbbivel szemben részletesebb és megbízhatóbb, mert a bírálót az állat összes tulajdonságainak és
testrészeinek tervszerű vizsgálatára kényszeríti.
A 100 pontos bírálati rendszerben az egyes testrészeket, illetve testtájakat külön-külön pontozzák, és a pontok
összege adja az értékszámot. A minden tekintetben kifogástalan állat 100 pontot kitevő értékszámot kap (ilyen
állat azonban a valóságban nincs).
Az egyszerű100 pontos bírálatnál fajok szerint változik az elbírálandó tulajdonságok száma és

tulajdonságonként is más-más pontokat adnak. Ezek egyszerű számtani összege jelzi az állat küllemi értékét.
(lásd részben a sertés és a nyúl bírálatának menetét.)
A 10 × 10 pontos bírálati rendszerben az állatot 10 fontosabb küllemi értékmérő alapján minősítik és mindegyik
tulajdonságcsoport maximum 10–10 pontot kaphat.
A súlyozott 100 pontos bírálati rendszerben minden elbírálandó résztulajdonságot 1–10 pontértékkel
minősítenek s ezeket 1–3 (vagy nagyobb) szorzóval súlyozva, összességében maximálisan 100 ponttal értékelik
az állatot. A szorzófaktorok nagysága, egymáshoz viszonyított értéke a tulajdonságcsoport gazdasági
jelentőségétől, a tenyésziránytól és a nemesítési céltól függ. A súlyozott 100 pontos bírálati rendszert elsősorban
a kettős hasznosítású szarvasmarhák küllemi minősítésére használják.
Ebből a bírálati formából fejlődtek ki a tenyészértékbecslésnél alkalmazott különféle indexek súlyozó faktorai.
246
Az osztályba sorolás a különböző rendszerű pontozásos bírálat kiteljesedése lehet. Ennek lényege, hogy a
felállított osztályokat (II/2, II/1, I/1, I/2) előre rögzített pontszámokhoz kötik. Más esetekben – pl. fiatal,
fejlődésben lévő állatok megszemlélésekor – nem alkalmaznak részletekbe menőbírálatot, hanem – csupán
tájékoztató jelleggel – osztályba sorolással utalnak az állat küllemi minőségére.
Leíró kódos eljárás. A küllemi bírálat során az egyes testtájakon megállapított tulajdonságokat számokkal
(kódokkal) érzékelik. Szarvasmarha bírálatánál pl. a far megítélésére öt – kódokkal jelzett – kategória áll
rendelkezésre. Hosszú és széles far = 1; közepesen hosszú és széles far = 2; magasan helyezkedő ülőgumó = 3;
ülőgumók közötti távolság szűk = 4; csapott far = 5. A küllemi tulajdonságok kódolása révén a leíró kódos
bírálati rendszer adatai alkalmasak számítógépes feldolgozásra. Nyilvánvaló, hogy az egyes tulajdonságok
mértékét rögzíteni ez a rendszer nem képes.
Lineáris leírás. A küllemi bírálat kidolgozása 1977-ben kezdődött az USA-ban. Főleg a szarvasmarhafajra
(tejelőtípus) dolgozták ki, és egyaránt alkalmas a bikák és a tehenek, valamint ivadékcsoportok bírálatára.
Jellemzője, hogy
• az egyes fő biológiai értékmérők, azaz a gazdaságilag vagy funkcionálisan fontos tulajdonságok, amelyeket a
tenyésztés útján javítani szeretnénk, egymástól függetlenül bírálhatók,
• minden egyes értékmérőre numerikus skálát alkalmaznak, ami a jellegvonást az egyik extrémtől
(szélsőségesen rossz, gyenge) a másikig (szélsőségesen jó, ideálishoz közelálló) leírja (= lineáris leírás). Ebben
a bírálati formában nem az ideálishoz történik a hasonlítás, hanem a lineáris skálán a teljes előfordulás
jellemezhető a vékonytól a vastagig, a mélytől a magasig stb.
• a küllem így mennyiségi tulajdonságként kezelhető,
• az adatok a BLUP-módszerrel értékelhetők.
A lineáris leíró küllemi bírálat fontos feltétele, hogy az egyik szélsőségtől a másikig tartó skála széles legyen,
hogy ne egy szűk intervallumban tömörüljenek az értékek. A skála finom fokozatokból felépítése célszerűbb,
mint nagy ugrásokkal való emelkedése. További fontos követelmény, hogy az állatok lehetőleg fiatalok,
egykorúak legyenek, és az apai származás ismerete nélkül kerüljenek bírálatra. Egy-egy nagy hírű apaállatnak
az ivadékait ugyanis hajlamosak vagyunk jobbra értékelni valós értéküknél.
Korrekt alkalmazásánál a populációban az egyes tulajdonságok „normális eloszlást” mutatnak.
Az értékelést, illetve a küllemi tulajdonság súlyozását tetszés szerint végzik. A lineáris leírás megkönnyíti az
egyes értékmérők relatív jelentőségének és a gazdaságosság kapcsolatának elemzését.
Ezzel a módszerrel a kívánatos tenyészirány felé vagy ellenkezőirányba történő haladás, esetleg stagnálás csak
további értékeléssel mutatható ki.
A lineáris küllemi bírálat sem nélkülözheti a 100 pontos bírálati rendszert. Az egyes tulajdonságok lineáris
skálán számértékkel való megjelenítése után minden egyed kap egy összpontszámot. Ebben a megjelenés 30%-
kal, a tejelőjelleg 20%-kal, a testkapacitás 20%-kal, a tőgy 30%-kal vesz részt. A bírálat az állat valamennyi
küllemi tulajdonságára kiterjed, azokra is, amelyek nem képezik részét a leíró bírálati rendszernek.
Kombinált bírálati változatok. A fejlettebb bírálati rendszereknél (pl. lineáris leírás) előfordul, hogy
egyidejűleg a 100 pontos bírálati formák valamelyikét is elvégzik. Gyakori, hogy a kétféle eredményből
képeznek egy-egy minőségi osztályt. Kiállításokon (pl. OMÉK) fordul elő, hogy valamely díj kiadását csak
kombinált bírálatok pontszámára hagyatkozva lehet részrehajlás nélkül odaítélni.
Erre a bírálati formára igen jó példa a Póni és Kislótenyésztők Országos Egyesületénél közzétett
teljesítményvizsgálati rend, amelyben a 10 × 10 pontos küllemi bírálatot kiegészíti a gyermek általi
kezelhetőség, majd a gyermekkel való együttműködési készség (nyereg alatt vagy/és fogatban) megítélése. Az
összehasonlíthatóság érdekében mindegyik szempontot a lehetséges maximum százalékában fejezik ki és
átlagolják. Az egyetlen pontszámmal jellemezhető teljesítményt osztályba sorolják. (50–62,4% között II/2,
82,5% felett I/1 besorolású a póni.)
4. A bírálatot kiegészítő módszerek
247
4.1. Méretfelvétel, fontosabb testméretek, testalkati indexek

A testméretek bevezetése az állatbírálatba a XIX. század végén vált általánossá. A törzskönyvi tenyésztésben és
az állatbemutatókon is mérőeszköz gyanánt mérőbotot és mérőszalagot használtak. Különös esetekben
(mindenekelőtt tudományos vizsgálatokhoz) szögmérőket és körzőket is igénybe vettek. A mérési alappontokat,
amennyire csak lehetséges, csontos alapú, egyszerű és jól érzékelhető pontok adták. Az álló helyzetű bírálat ma
sem nélkülözheti a hitelt érdemlő adatokat nyújtó méretfelvételezést.
A bírálat gyakorlati végrehajtása során, annak kezdetén különféle méreteket vesznek fel az állatról. A
méretfelvétel célja, hogy
– az egyedet hasonlítani tudjuk a fajtastandardhoz,
– információt kapjunk az egyed fejlettségéről,
– ellenőrizzük a tenyésztői célkitűzések eredményét,
– számszerű adataink legyenek a térben és időben nem együtt élőegyedekről.
A méretfelvételek kapcsolódnak az egyedfejlődés szakaszaihoz. Optimális időpontja a tenyészérettség (általában

2/3–3/4 arányú fejlettség) elérése, az első ellést (fialást) követő involúciós időszak után, valamint a teljes
kifejlettség ideje. Ha az állat felnőttkori arányosságát viszonylag fiatalon éri el, akkor korán érő,
ellenkezőesetben későn érőtípusúnak tekinthető.
Alapvető testméretek közé soroljuk a magassági, hosszúsági, mélységi és szélességi méreteket. Fontos méret a
marmagasság (a mar legmagasabb pontja és a talaj közötti távolság), a mellkasmélység, ritkábban a
farbúbmagasság és a hátközép-magasság.
A hosszúsági méreteket nem általánosan használjuk, mégis többnyire a testhosszúság, a törzshosszúság és a far
vagy medencehossz rögzítésére kerül sor.
A szélességi méretek közül rendszeresen mérik a dongásságot (mellkasszélességet). Ebből következtetni lehet a
fejlettségre, a típusra, a tüdő, a szív nagyságára, közvetve ezek teljesítményére.
Az I., II., és III. farszélesség a külső csípőszögletek, a tompor és az ülőgumók közötti távolság. A felvett
adatokból a faralakulásra és a medence terjedelmére következtethetünk.
Megkülönböztetünk ezenkívül körméreteket, amelyekhez az övméretet és a szárkörméretet soroljuk. Az

övméretet a mar mögött mérjük, közvetlenül a lapocka mögött, ahol a mellkas a legkisebb körméretet mutatja.
A szárkörméretet az elülsőszár alsó harmadának az alján vesszük fel, ahol a szár a legvékonyabb, ebből a csont
vastagságára tudunk következtetni.
A fejméretek közül a fejhossznak és a fejszélességnek lehet jelentősége. A homlok és az orrhossz egymáshoz

viszonyított aránya jól jellemezheti a fej, vele együtt az állat fejlettségét, de típusát és termelési irányát is.
A gyakorló állattenyésztők állatfajtól függően, de többnyire a marmagasságot, az övméretet, a szárkörméretet,

ritkábban a törzshosszúságot és a farszélességet mérik.
Mindezeket a 14.10. és 14.11. ábrák szemléltetik. Mindkét ábrán a méretfelvételre használt eszközök (mérőbot,
mérőszalag, ívkörző, szögmérő) is láthatók.
14.10. ábra - Méretfelvétel és mérőeszközök lovon. a–b marmagasság; c–d övméret; e–f
hát(közép) magasság; g–h far(búb)magasság; k–j ferde törzshossz; l–m (vízszintes)
törzshossz; i–j ferde farhossz; p–m (vízszintes) farhossz
248
14.11. ábra - Méretfelvétel és mérőeszközök szarvasmarhán 1. marmagasság, 2.

hát(közép)magasság, 3. far(búb)magasság, 4. faroktőmagasság, 5. törzshossz, 6. ferde
törzshossz, 7–8. mellkasmélység és övméret, 9. szárkörméret, 10. farhossz
249
A szakszerű méretfelvétel előfeltétele a bírálat általános feltételeinél is tárgyalt
• nyugodt környezet (zavar és zajmentesség),
• vízszintes (sík, egyenes) talaj,
• természetes testtartás (nyugodt felvezetés),
• a lábak egyenletes terhelése (négy lábra állítás),
• szabványos mérőeszközök gyakorlott használata.
A relatív (%-os) testméreteket a marmagasság százalékában fejezzük ki, s a fajtastandard egyik fontos
jellemzőjének tekintjük. A testméretek mellett használatosak az egymással anatómiailag összefüggőtestrészek
arányát jobban kifejező testalkati, testalakulási indexek is.
Ilyenek:
• zömökségi index (övméret: ferde törzshossz arány %-ban kifejezve)
• medence-mellkasi index (dongásság: I. farszélesség arány %-ban kifejezve)
• mellkasi index (dongásság: mellkasmélység arány %-ban kifejezve)
250
• faralakulási index (I. farszélesség: III. farszélesség arány %-ban kifejezve)
A testalkati indexek alkalmazásának jelentősége a nemesítőmunka során állatfajonként különböző.

Tájékoztatnak az állat fejlettségéről, konstitúciós és termelési típusáról.
4.2. Videokép-analizálás
Az egyes fajtákra, fajtán belüli típusokra, alfajtákra jellemzőküllemi tulajdonságok feljegyzése, nyilvántartása,
olykor archiválása fontos. A hagyományos méretfelvételi eszközök a természetes tartásban élő fajokon, fajtákon
vagy nagyobb tömegben tartott, kézhez nem szoktatott állatokon gyakorlati körülmények között
használhatatlanok. A méretek megszerzése érdekében olyan megoldást kell választani, amelyik az állatok
megfogása, rögzítése, természetes testtartásuk megváltoztatása nélkül megvalósítható. Erre a videofilmen
alapuló digitális képfeldolgozás alkalmasnak látszik (14.12. ábra).
14.12. ábra - A multimédia alkalmazása méretfelvétel és archiválás céljára
A módszer lényege, hogy videokamerával mozgóképeket készítenek. A lépés egy meghatározott pillanatában
kimerítve a filmet, standard helyzetű állatról készített állóképhez lehet jutni. A képeken kijelölve az anatómiai
pontokat, megkaphatók az állat kiválasztott testméretei centiméterekben kifejezve.
A felvételek elöl-, oldal- és felülnézetből készülnek egy olyan hosszú felvételi helyen, ami legalább egy
testhossz és még egy lépés méretű. Erre azért van szükség, hogy az állat színétől eltérő háttér előtt elhaladó állat
lépésének összes fázisa végbemehessen.
Egy folyosón, a mozgóképfelvétel tengelyében nyugodtan haladó (pl. állattartó telepek kezelő, válogató
folyosói) állat jármódjára jellemző egy olyan fázis, amikor az állat testsúlyát három végtag viseli (három láb
támaszt alá). Abban a pillanatban kell kiválasztani a standardhelyzetet, amikor az oldalsó kamera felé esőláb
metacarpusának tengelye a függőlegest éppen eléri. Ilyenkor az ellentétes mellső láb a levegőben függ, az
előrelendítés fázisában van. Az azonos oldali hátulsó láb hátrafelé, az ellenoldali előrefelé tekint. A mozgás eme
pillanatában a marmagasság és a törzshossz anatómiai pontjai a hagyományos méretfelvételekkel esik egybe. A
többi méreté nem esik azzal egybe, de mozgókép standardizálása ekkor terhelt a legkisebb hibával és a 15–20
másodpercenként egymást követőegyedek méretei jól összehasonlíthatók.
A testméretek felvételének ez a módja elegendően pontos (r = 0,9), a megfelelő, torzításmentes hardver- és

szofverállomány rendelkezésre áll. Fontos, hogy a felvételi hely aljzata szilárd (beton, tégla, deszka) legyen,
mert ennek hiányában az állatok kijárják azt.
A módszerrel óránként 200 egyedről lehet felvételeket készíteni.
A videokép-analízis adta lehetőséggel a bíráló szubjektív megítélése jobban közelít a valós állapothoz.
A videokép-analizálásos testméret felvétel a génmegőrzési munkát segítő archiválásokra is ideális.
4.3. A háziállatok fényképezése

Fontos feladat a tenyészállatok küllemének megörökítése fényképezéssel, mert nagy szerepe van a
népszerűsítésben, a tankönyvekben és szaklapokban való felhasználásban, de különösen az oktatásban. Fontos,
251
hogy a fajtával foglalkozó szakember szeme szokjon hozzá az állatok jó vagy hibás küllemének megítéléséhez,
a fajták jobb megismeréséhez. A tenyészállatok egy-egy jól sikerült fényképe segíti a szakembert a küllem
megítélésében (14.13. ábra)
14.13. ábra - A minden tekintetben kiváló fénykép esztétikai élményt nyújt (2310
Gidran VIII-10 (XX tm) Fotó: PATAKI B.
A jó felvételek készítéséhez, jól kell ismerni az állatok anatómiai felépítését. Még a hibátlan küllemű állatról is
rossz kép készül, ha anatómiai szempontból nem gondolnak a fej, a törzs, a lábak vagy más testrészek szakszerű
helyzetére.
A jó felvételek készítéséhez megfelelő időt kell kiválasztani, mert borús időben tiszta és „éles” kép nem
készíthető. A felvételek készítésekor az állatot úgy kell felállítani, hogy a napfény a felvételt készítőháta mögül
érje az állatot. A ferdeszögből érkező fény árnyékot idéz elő a nyakon, a váll mögött.
A leggyakoribb az egyedek egyenkénti fényképezése. Ennek hiba nélküli elvégzéséhez olyan sík talaj előnyös,
ahol a háttér vagy a szabad égbolt vagy az egyöntetűlombos fák.
A fényképezendő állatok legyenek megtisztítva, a szőrzetük legyen száraz. Frissen mosott vagy izzadt, vizes
szőrzetű állatotok fényképezése előnytelen.
Lovat kantárral vagy kötőfékkel, tehenet erre a célra készített kantárral vagy kötéllel, növendék bikát
orrkarikába fűzött kötéllel, idősebb bikát orrkarikába kapcsolt vezetőrúddal tanácsos fényképezni.
Fényképezéskor a legtöbb állat ideges és állandóan mozog. Az állatokat fényképezőnek ezért jó néhány
módszert kell bevetnie az állatok figyelmének lekötésére.
Bármilyen állatfajba tartozó egyedek fényképezésekor ügyelni kell azok állására. Lovakat, teheneket, bikákat,
anyakocákat, kanokat, juh anyákat és kosokat oly módon szükséges „négy lábra” állítani, hogy a fényképezés
felőli oldalon a mellső láb álljon előbbre, a hátsó láb pedig hátrább. A fej s a tekintet legyen egyenes vagy
252
nagyon mérsékelten a fényképezés felőli oldalra fordult. Az élénk tekintetű állat füleit „hegyezze”, a farok
egyenesen lógjon, de ne takarja a csánkot.
Lovak fényképezése igen nagy türelmet és figyelmet igényel. A mént bőrkantárral,
a kancát szintén szemző nélküli kantárral vagy bőrkötőfékkel vezessék, és a sörénytelen oldalával álljon a gép
elé. A törzs a négy lábat egyenletesen terhelje.
A tehenek tőgyének fényképezéséhez a tehenet szabályosan illik felállítani olyképpen, hogy a tőgy jól
kidomborodjon, és jól érje a napfény.
Törzskönyvi és származási lapokhoz az állatot mindkét oldalának fényképezése a szakszerű. Előnyös, ha az állat
elejével kissé magasabb talajon áll.
A juhok fényképezése nagy türelmet igényel, mert társaik nélkül nem állnak meg. Ritkán vezethetők.
A sertés egyedi fényképezését többnyire csak úgy lehet megoldani, ha segítőemberek terelgetik és körbeállják.
Guggoló helyzetből jobb fényképezni, mert álló helyzetből torz kép születik.
A baromfit is guggoló helyzetben lehet fotózni úgy, hogy a szárnyast gondozók veszik körül vagy a képen nem
látható vékony szállal rögzítik. Az állatnak úgy szerencsés állnia a fényképezőgép előtt, hogy a lába a gép felül
hátrább, a másik előbbre van, de ne túl nagy lépésben, hogy hátvonala ne torzuljon el.
5. A küllem és a formalizmus
A formalizmus mindig célszerűtlen, oksági érvekkel alá nem támasztható felfogást, küllemi szépségideált
kifejező szemléletet takar.
A küllemtan terén korábban uralkodó egyes elvek és tanok, így a morfológia-elv, a harmónia-tan, a formatan ún.
káros formalizmusra vezetett az állattenyésztésben. Utóhatása máig kísért, jóllehet már korábban megindult
ellene a tiltakozás.
Logikai ok és okozati összefüggés szerinti felfogásban egymástól elhatároljuk
• célszerű (kesely láb elleni szelekció) és célszerűtlen formalizmust (szarvalakulás a magyartarka marhán),
• a testalkati formalizmust,
• a színformalizmust.
Színformalizmusról akkor beszélünk, amikor az állat színeződése (színmélység, színeloszlás) alapján mondunk
ítéletet az egyedi értékekről. A szín és a termelés közötti kapcsolat esetenként okszerű is lehet. Például a
baromfifeldolgozás során hátrányos a pigmentes toll, a visszamaradó fekete (sötét) tolltüszők miatt.
Hangsúlyozni kell ugyanakkor azt is, hogy a célszerű alkatú, a harmonikusan felépített, olykor ritka színű állat
iránti igény ma is elismert. Nem engedhető meg azonban, hogy szépséghibák, színárnyalatok, esetleg jegyek a
termeléssel összefüggésben nem álló tulajdonságok (szarvalakulás, pigmentfoltok jelenléte vagy hiánya, fül
nagysága-tartása, faroktűzés, faroktartás stb.) ítéletünket számottevően befolyásolja. Nyilvánvaló az is, hogy a
modern bírálati módszerek genetikai ismeretek nélkül nem fejlődhettek volna ki.
6. Az egyes gazdasági állatfajok küllemi bírálatának

elvei, módszerei
Szarvasmarha. Elsősorban a lineáris küllemi bírálatot használják, amelyik a tejelő marha tenyésztésében óriási
jelentőségre tett szert. A hazai szarvasmarha-állománynak is döntőrészét a tejelő holstein-fríz marhafajta teszi
ki. Kisebb létszámú kettőshasznosítású és csekély számú húsmarha állomány is létezik. Bírálórendszerünk a
nemzetközi ajánlásokkal, illetve bírálati rendszerekkel harmonizál.
Mindegyik fajta tenyésztőegyesülete a funkcionális küllemi bírálatot alkalmazza, és 1–9 pontig terjedő lineáris
skálán jeleníti meg a bírált tulajdonságokat.
253
A skála középértéke 5 pont. Amennyiben az adott tulajdonság a kedvezőbb fenotípus felé tér el, úgy a pontszám
növekvő, ellenkező esetben csökkenő. Némely tulajdonságnál a középérték jelenti a kedvezőbb értéket, és
mindkét irányú eltérés kedvezőtlen.
A hazai bírálati rendszerben a holstein-fríz marhánál figyelembe vett lineáris leíró tulajdonságok a:
farmagasság, erősség, törzsmélység, élesség, farlejtés, farszélesség, hátulsó lábak oldalnézetben, hátulsó lábak
hátulnézetben, köröm szöge, elülső tőgyfélillesztés, hátulsó tőgyfélmagasság, tőgyfüggesztés, tőgymélység,
bimbóhelyeződés, bimbóhosszúság.
A kettőshasznosítású magyartarkánál bírált tulajdonságcsoportok: ráma, izmoltság, lábszerkezet, tőgy. Ezek a

tulajdonságcsoportok további tulajdonságokra oszlanak. Összesen mintegy 18 tulajdonságot foglalnak
magukban.
Ló. A lótenyésztésben a küllemi bírálatnak mindig is igen nagy jelentősége volt, ugyanis a korrekt
jellegvonásoknak a funkcióval való kapcsolata nyilvánvalóbb. Az újabb törekvések itt is a lineáris leíró bírálat
felé tartanak, mindenekelőtt az egyes értékmérők nagy fontossága miatt. A lineáris leíró kódos bírálatnak nagy
jelentősége van a lótenyésztésben azért is, mert a számszerűsített küllemi tulajdonságok örökölhetőségi
értékeinek számítását teszik lehetővé. Ezzel együtt a populációgenetika tenyészértékbecslésben való
használatához jobb lehetőség kínálkozik. Általános érvényű, hogy (lehetőség szerint) azonos korú, a tenyésztési
irány szempontjából összehasonlítható egyedeket bíráljunk. Csikók esetén kevesebb tulajdonság értékelése
célravezetőbb, mint az idősebb lovaknál. Praktikussági okokból célszerű bizonyos bírálati sorrendet betartani:
fej, lapocka, hát, ágyék, elülsőláb, hátulsó láb, mozgás.
A ló bírálata során nagy súlyt helyeznek az alábbi küllemi tulajdonságokra: nyakillesztés, nyakizmoltság,
marmagasság, marhosszúság, lapocka hosszúsága, lapocka dőltsége, szívtájék teltsége, háthosszúság, hát
feszessége, ágyékhossz, far izmoltsága, mellső lábak állása, csánkszögellés, csüdszögelés, a csontozat
vastagsága, a lépés és az ügetés térölelő volta, az ügetés rugalmassága, a jármódok korrektsége, típus. A
gyakorlati tapasztalatok szerint ezek a ló sportbéli használhatóságával vannak összefüggésben.
A lineáris leíró kódos küllemi bírálatnál ma még gyakrabban alkalmazzák a 10 × 10 pontos, de a leíró kódos
bírálati módot is (kombinált bírálat). Az ún. küllemi egyezményes jegyek alkalmazására is számos példát
találunk.
Sertés. A sertéstenyésztésben a tenyészkiválasztás a központosított hízékonyságvizsgáló állomások, és az üzemi

sajátteljesítmény-vizsgáló állomások adataira épül. Gyakran foglalják szelekciós indexekbe az egymással
alkatilag összefüggő, gazdaságilag fontos értékmérő tulajdonságokat. A szalonnavastagságot és az izmoltságot
egyre inkább ultrahanggal mérik, emiatt az izmoltság küllemi elbírálása vesztett a jelentőségéből. Néhány
küllemi tulajdonság értékelése továbbra is fontos maradt, például a lábak erőssége, a csecsbimbók száma. Az
állatoknak korrekten kell állniuk a lábaikon, optimális csánkszögellésűeknek kell lenniük, a körmök szilárdsága
is fontos követelmény maradt.
Ma Magyarországon a sertést küllemileg 8 szempont: fej, törzs, lapocka, comb, lábak, testnagyság, fejlettség,
szárazság és összbenyomás alapján, ezek minőségétől függően 1–5 ponttal végzik – a fajta, a fajtacsoport és a
típus figyelembevételével. A pontszámokat nem adják össze.
A süldőket csak összbenyomásuk alapján értékelik 6–8 hónapos korban. A kocák és kanok részletes bírálatára
1,5–2 éves, a törzskanok és a kannevelő törzskocák részletes felülbírálatára 2–2,5 éves kor között kerül sor.
Juh. A juh hozama Közép-Európában több mint 90%-ban húsból származik, ennélfogva a gyarapodásának és
vágóteljesítményének vizsgálata és értékelése növekvő figyelmet kap. A juhok küllemi bírálatát szabvány írja
elő, de a jelenleg érvényben lévő, már régi keletű, a gyakorlatban ritkán alkalmazzák.
A küllemi bírálat a korszerű nemesítő munka érdekében a juh esetében sem nélkülözhető, hiszen a viszonylag
egyszerű adatfelvételezéssel azonnal hasznosítható információkat szolgáltat. A konstitúció, a küllemi hibák, az
izmoltság, a gyapjú jellege, sőt az egészségi állapot megítélésének nélkülözhetetlen módja a küllemi bírálat.
Az eltérő típusok, hasznosítási irányok esetén más-más a bírálati szempont és az egyes testrészek megítélése is
eltérő módon történik.
A 100 pontos küllemi bírálati rendszerben eltérő az összbenyomásra, a típusra, a húsformákra adható pontok
száma, ezek egymáshoz viszonyított aránya.
254
Gyapjútermelő állatokon a bunda tömöttségét, a benőttséget, a ráncoltságot, a gyapjúszálak finomságát, a

gyapjúhibákat kiemelten értékeljük.
A hús típusú egyedeken az értékes húsokat szolgáltató gerinc és combok alakulása, a tejelőjuhokon a tőgy
megítélése az elsődleges fontosságú.
Szapora fajtáknál a küllemi bírálat jellege eltér mind a hús, mind a tejelőtípusú juhokétól, bár elsősorban a
tejtermelést segítő (a biztos ivadékfelnevelhetőség érdekében) küllemi jegyek előnyben részesítése indokolt.
Minden típusnál az egészséges lábak, a korrekt állás, a folytonos legelést elősegítő járóképesség fontos
követelmény.
Várható, hogy a marhatenyésztésben bevált, egyéb fajoknál terjedő lineáris bírálati rendszer a juh küllemi
bírálatánál is növekvő jelentőségű lesz.
Kecske. A tejelő kecskék elbírálása a tejelő marhákéval azonos. Követelmény többek között a tenyésziránynak
megfelelő testforma, az egészséges lábak, a korrekt állás, a jól illesztett tőgy, az átlagos tőgybimbó nagyság.
Amennyiben a jövőben a lineáris leíró rendszer a küllemi bírálat során gyorsan terjed, a kecsketartóknak is erre
a minősítési formára célszerű áttérniük.
Baromfi. A test alakulásának összbenyomás alapján történő megítélése az állat anyagcseretípusáról és ezen
keresztül hasznosítási irányáról ad információt.
A kisebb test, finomabb szervezet, vékonyabb csontozat, testhez simuló tollazat élénkebb anyagcserére, jobb
szaporodásbiológiai tulajdonságokra utal.
A nagyobb, durvább test, vastagabb csontozat, lazább tollazat a gyengébb szaporodásbiológiai tulajdonságok
mellett nyugodtabb vérmérsékletre és jobb súlygyarapodási képességre hívja fel a figyelmet. Az az állomány,
amelyikkel egy tenyésztő akármilyen szinten dolgozik, ezeket az alapvetőjegyeket – a tenyésziránynak
megfelelően – magán kell, hogy hordozza.
Ha a tenyészállomány nem minden egyede egyértelműen ilyen, ha az állomány heterogén, alapvető problémák
vannak a tenyésztői munkában. A tenyésztői piramis különböző szintjein elhelyezkedő állományok esetén a
küllemi jegyek értékelésénél – a hasznosítási iránytól is függően – eltérő szempontok érvényesülnek.
Tojóhibrideknél tenyészcél az egyoldalú termeléshez igazodó, az élénk anyagcserére kifejezetten utaló küllemi
alakulás.
A termelésre károsan ható küllemű egyedeket a vonalakból selejtezni kell. Termelésre hátrányos mind a túl
kicsi, mind a túl nagy testsúly
Az egyoldalú hústermelés irányában végzett szelekció rontja a szaporodásbiológiai tulajdonságokat, ezért az

apai és anyai vonalak küllemi elbírálása is különbözik egymástól. Az apai szülőpárt a kívánatos brojler
végtermék előállítása miatt a jó hústermelő képesség, jó húsformák, és azt támogató anyagcseretípus kell,
jellemezze. Anyai vonalaknál – még a húsformák rovására is – a tojástermelést, ami a végtermék-előállítás
gazdaságosságának a meghatározója, figyelembe kell venni. Az apai vonalakat szigorúbban kell szelektálni az
olyan fenotípusos tulajdonságokra, mint a kiemelkedő húsformák, ezen belül az értékes húsrészek aránya.
Ennek megítélésére azonban az egyszerű összbenyomáson kívül az állat küllemi jegyeit pontosabban fel kell
mérni. A mell szélessége, hosszúsága, a csontozat erőssége objektív és szubjektív módszerek segítségével,
megfelelő gyakorlattal, jó megbízhatósággal végezhető el.
Természetesen a küllem megítéléséhez hozzátartozik a láb, szárny vagy a mellcsont deformáltsága, a csőr
fejlődési rendellenessége.
A baromfifélék küllemének értékelése az állatfajok sajátosságaiból adódóan más, mint az emlős gazdasági
állatainknál, de elvégzése itt is egyik meghatározója a tenyésztői munka eredményességének.
A nyúlfajták és egyedek bírálata. A bírálati szempontokat a házinyúltenyésztők szakmai egyesületei a

standardfajtákban rögzítik. Minősítésre főként fiatal, még nem termelőegyedek kerülnek, ritkábban olyanok,
amelyek több termelési ciklusban már eredményeket értek el.
Napjainkban a bírálat 100 pontos rendszerben, és általában hat szempont szerint
255
(pozíciókban) történik. Ezek a következők:
Pozíció Maximális pontszám
1. Élősúly 10
2. Testfelépítés 20
3. Fajtajelleg 20
4. Szőrzet minősége 20
5. Szőrzet színe, jegyei 20
6. Összbenyomás (aljszőrzet, ápoltság) 10
Az élősúlyt közvetlenül bírálat előtt méréssel határozza meg. Az útiapadó maximum 3% lehet. Ennél nagyobb
eltérés esetén kizárják az egyedet.
A testfelépítés a szűken értelmezett küllemi bírálatot jelenti. Az ideális testfelépítéstől kismértékben eltérő
küllemet 1–3 pontos, a nagyobbat több pont levonással büntetik.
A fajtajelleg a fajtatisztaság megítélésére vonatkozó szempontokat foglalja magában. A fajtabélyegek

meglétének és állapotának ismeretében elég pontosan megítélhető. Itt értékelik az élősúly mellett a fajtajelleget,
a szőrzet színét, a szem és a karmok pigmentáltságát, a fülek állását és hosszúságát.
A szőrzet minőségének bírálatakor annak hosszúságát, tömöttségét, finomságát, rugalmasságát, fényét, továbbá a
pehely és fedőszőrök arányát kell megítélni.
A szőrzet színe és rajzolatai bírálati szempont a fajták jellemzőalapszínéből indul ki. Jellegzetesek a rajzolatok,
a pigmentáltság egyöntetűsége, az ezüstözöttség, a gyűrűzöttség, a hernyózottság. A standardok meghatározzák
az egyes színek megjelenését, tarka fajtákban a rajzolatok formáját, nagyságát, elhelyezkedését és számát.
Az összbenyomás és pehelyszőrzet bírálata magában foglalja az egyes tulajdonságok harmonizálását,

összhangját. Megítélik az eddig külön-külön vizsgált tulajdonságok homogenitását. A fajták küllemi (bírálati) és
termelési megítélése között esetenként jelentős különbség van.
Prémes állatok. A prémes állatok küllemi bírálatának sajátosságát az adja, hogy a tenyésztés és tartás
végsőcélja a prém, az állat kültakarója. További specialitás, hogy a küllemi bírálatra nem kerülhet sor bármikor,
célszerű azt a prém érett állapotában végezni. Az állat prémje ilyenkor a legszebb, a legjobb minőségű.
A prémérettség kötődhet évszakhoz (a szabadban tartott prémeseknél) vagy (és) valamely életkorhoz
(szabályozott belső hőmérsékletű istállókban, zártan tartott állatoknál, pl. csincsilla).
Küllemi bírálatra főleg a prémezésre kerülőnövendékeknél kerítenek sort, mert ezeknek a prémminősége
ítélhető meg objektíven. A tenyésztésbe állított egyedek küllemi bírálata nehéz, mert ezeknek prémminőségét a
hosszabb idejű tartás, a tenyészállapot (pl. anyáknál a szoptatás, hímeknél a fedezés miatti igénybevétel) sokszor
olyan mértékben lerontja, hogy az állat igazi értéke nem állapítható meg.
A küllemi bírálat során vizsgált tulajdonságok
• Testsúly és testnagyság
Általában igaz, hogy a testsúly növelése nagyobb prémeket ad, ami nem kizárólagos, de lényeges szempontja a
bírálatnak.
A legtöbb prémesállatfajnál a testsúly alsó határát megszabják.
• Testforma
A forma főleg a prém várható alakját szabja meg, de összefüggés lehet a testforma és más értékmérő tulajdonság
között (pl. prémminőség, szaporaság, nevelőképesség)
256
A kívánatos testformák fajonként változnak.
• Prémminőség
E bírálati szempont elsősorban a szőrzet sűrűségét, egyenletességét, a fedő (támasztó, korona) és a pehely
(gyapjú, pihe) szőrök arányát jelenti.
A prémminőségen belül bírálják a szőrzet rugalmasságát, tartását. Az esetleg túl finom, elfekvő (ún. nemezes)
vagy a fajra nem jellemző, túlságosan durva szőrzet a tenyésztésből kizáró ok.
• Szín és színárnyalat
A fajra, esetleg a fajtára jellemző szín a kívánatos. Egyik-másik színtónusnak hosszabb távon is nagyobb
kereskedelmi értéke lehet, amit előnyösebben értékelnek.
• Színtisztaság
A rendszertelen keresztezés, esetleg a mutáció néhány prémesállat fajnál bőséges színt és színtónust
eredményezett az utóbbi évtizedekben. Ez sokszor nemkívánatos nyomot hagy(ott) még az úgynevezett standard
színű állományokban is. Csökken a prém értéke, ha a jellemző és uralkodó szín mellett az egyes testtájakon
vagy bizonyos fényhatásra zavaró színtónus jelenik meg.
• A szőrzet fénye
A prém értékes és lényeges tulajdonsága annak jellemző fénye. A tompa fényű (kilúgzott) prémű állatokat
tenyésztésre alkalmatlannak ítélik.
• Összbenyomás
Nem javasolható tenyésztésre a flegma, aluszékony vagy éppen ellenkezőleg az izgága, túl élénk vérmérsékletű
állat.
A hímeket mindig szigorúbb küllemi bírálatnak vetik alá, tekintettel a potenciálisan (és reálisan is) nagyobb
genetikai hatásukra.
A prémesállat-tenyésztésnek és küllemi bírálatnak nincs olyan régi múltja, mint az egyéb gazdasági állatoknak.
Emiatt nem alakultak ki olyan biztos összefüggések a küllemi jegyek és a gazdaságilag fontos értékmérők
között, mint azoknál.
7. Az összbenyomás értékelése a küllemi bírálatok

keretében
Az összbenyomás értékelése során az állat megjelenéséről alkotunk véleményt. A rámásságot, a formát, a
testtömeget, a kondíciót, a fejlettséget, a részek és az egész harmóniáját vesszük figyelembe. Az összbenyomást
a fajtaleírással, a típussal, a használati céllal vagy a vérmérséklettel és jelleggel is összehasonlítjuk. Ez esetben
is alapvetőkérdés, illetve irányelv, hogy nem javasolható tenyésztésre a laza, a flegma (tunya) vagy éppen
ellenkezőleg a túl finom szervezetű, ideges (az izgága), túl élénk vérmérsékletű egyed, bármely gazdasági
tenyészállatjelölt esetében sem. Az említettek tenyésztésbiológiai oka, hogy a szilárd-finom, tehát az ún. nemes
konstitúciós típusú egyedek teljesítményei várhatóan kedvezőbbek. (lásd 12. fejezet, Értékmérők, technológiai
tűrés c. alfejezet)
A hímeket mindig szigorúbb küllemi bírálatnak vetjük alá tekintettel arra, hogy nagyobb genetikai értékűnek
kell lenniük. A törzsállományok (az ún. nukleusz populációk) esetében – a felsorolt érvek miatt – az emlős
gazdasági fajokban a szigorúság különösen fontos alapelv az összbenyomás elbírálása során.
A baromfi, illetve a prémesállat-tenyésztésben az érdemi küllemi bírálatnak közismerten nincs olyan régi,
megalapozott múltja, mint más, előbb ismertetett gazdasági állatoknál. Emiatt sem alakulhattak ki olyan érdemi
összefüggések a küllemi formák, illetve jegyek és a gazdaságilag is fontos értékmérők között, mint más
állatfajtákban és/vagy hasznosítási (termelési) típusokban.
257
A gazdasági állatok külső testalakulása megítélésének mai reneszánszát jelzi az a tény is, hogy a küllemformáló
képesség napjainkban értékmérő tulajdonság. A tenyészkiválasztás és a tenyészértékbecslés (TÉB) kereteiben a
küllemformáló képesség tényét számon tartjuk, beépítjük az egyes szelekciós indexekbe.
258
15. fejezet - A tenyészértékbecslés
1. A tenyészérték fogalma és értelmezései
A tenyészérték egy egyednek, mint genetikai szülőnek az átörökítő képességére utaló értéke. Megkülönböztetünk
általános és különleges (speciális) tenyészértéket.
Abban az esetben, ha a kérdéses tenyészállatot – általában hímet – egy válogatás nélküli populáció egyedeihez
megfelelőszámban és véletlenszerűen párosítjuk, akkor az általános tenyészértékét úgy kapjuk meg, hogy az
ivadékcsoportjának (V) átlageredménye és a teljes populáció (A) átlageredménye közötti különbséget kettővel
szorozzuk:
TÉ = 2 · (V − A)
Mivel egy szülő a génjeinek felét adja át ivadékainak, az ivadékcsoport és a teljes populáció átlaga közötti
különbség a kérdéses szülő génjeinek feléből adódik. A tenyészérték, pedig a szülő teljes génkészletére
vonatkozik.
A tenyészállat átörökítő képessége vagy örökítőértéke egy tenyészállat ivadékcsoportjának fölénye vagy
hátránya a teljes populáció átlagához képest, tehát, a tenyészérték fele.
Az általános tenyészértéket az adott tulajdonságot kialakító gének additív hatásainak átlageredménye határozza
meg, bár az additív gének mellett a dominanciahatások és a génkölcsönhatások is érvényesülhetnek, de
nagyszámú és véletlenszerű párosításban ezek pozitív és negatív irányban kiegyenlítik egymást. Az additív
génhatás a fenotípusban közismerten jól manifesztálódik és nagy valószínűséggel ismétlődik.
A tenyészértéket fenotípusos teljesítmények alapján – a rokonsági kapcsolatokat figyelembe véve – különböző

elvi alapokra épülő módszerrel számszerűsítjük. (Más felfogásban a TÉ a számszerűsített genotípus.)
Különleges (speciális) tenyészérték. Az általános tenyészértékkel szemben a különleges tenyészérték az ún.

speciális párosítások esetén jelentkezik, tehát akkor, ha egyes apaállatokat „meghatározott” nőivarú egyedekkel
(anyai tenyészvonalakkal) párosítunk. Ebben az esetben a tenyészérték az additív génhatáson felül
kölcsönhatásokra (dominancia, episztázis, génkapcsolódás) vezethető vissza, és csak ritkán, kis valószínűséggel
ismétlődik.
Haszonérték. A haszonérték az adott termelési tulajdonság fenotípusos egyedi megnyilvánulása, tehát a

megállapítható, a mérhető teljesítmény. A haszonérték nem kapcsolódik az átörökítés jellege, módja és mértéke
fogalomköréhez.
A nemesítőmunka során megkülönböztetjük még a következőket:
• a CC %: a kor- és istállótársak átlagos teljesítményének százalékában kifejezett egyedre jellemző, tehát a

képességet, a genetikai értéket jelzőinformációs érték;
• istállóátlag indexe: általában vegyes életkorú, de istállótársak időszakos, éves, laktációs stb. teljesítményéhez
viszonyított, az örökítőértékre utaló, ezt jelzőindexszám;
• teljesítmény viszonyszáma: az átörökítő képességre, az egyed vagy a tenyészvonal genetikai értékére utaló
egyéb relatív értékű indexszám.
2. A tenyészértékbecslés módszerei
Állatállományunknak a termelésellenőrzés során nyújtott teljesítménye a meglévő, a tenyészcél pedig az
elérendő teljesítmény színvonalát mutatja. A tenyészcél és a realizált teljesítmény közötti különbség arra
ösztönzi a tenyésztőt, hogy a szelekció révén az állományából a legértékesebb egyedeket kiválogassa, majd
párosítsa egymással. A szelekció és a párosítás végrehajtásához mindenekelőtt az állataink tenyészértékét kell
259
A tenyészértékbecslés
ismernünk. Ezeket a vizsgálatokat, amelyek a tenyészérték meghatározására irányulnak, tenyészértékbecslésnek

nevezzük.
A tenyészérték pontos megállapítására nincs lehetőségünk, mert ehhez a tenyészállat összes lehetséges
utódának teljesítményét ismernünk kellene. A tenyészértékbecslés matematikailag különböző rokonsági
kapcsolatban lévő egyedek fenotípusos tulajdonságai között számított regresszióanalízisen alapszik és
genetikailag az additív génhatások előrejelzéseként értelmezhető.
Az, hogy a tenyészértékbecslés során számított tenyészérték mennyivel tér el a fenotípusos értéktől, az a vizsgált
tulajdonság h2-értékétől függ. (A fenotípusos érték az egyed és az állományátlag közötti különbség). Minél
nagyobb a h2, annál jobban megközelíti az állat tenyészértéke a fenotípusos értéket. Ez az összefüggés az
öröklődhetőség tenyészértékbecslésen belül betöltött, kiemelt szerepére utal.
A tenyészértékbecslés megbízhatóságának mérésére az ún. megbízhatósági együtthatót (b) használjuk, amely a

becsült és a valóságos tenyészérték összefüggésének szorosságát fejezi ki. A megbízhatósági értékszám 0 és 1
között változhat. A tenyészértékbecslés megbízhatósága a h2-től, a rokonsági foktól és a rokonok számától függ.
A mutatószámot akkor tartjuk megbízhatónak, ha eléri vagy meghaladja a 0,7 értéket.
Egy állat adott értékmérő tulajdonságára vonatkozó tenyészértékét a következő információs források
figyelembevételével állapíthatjuk meg:
1. az ősök (szülők vagy nagyszülők),
2. az oldalági rokonok teljesítmények (édestestvérek, apai, anyai féltestvérek, unoka),
3. a saját teljesítmény és
4. az ivadékok teljesítménye alapján.
Az előzőekben említett négy tenyészérték-becslési módszer esetében a tenyészállatjelölt tenyészértékét vagy a

saját vagy a jelölttel rokoni kapcsolatban lévő (Rxy = 0,50, Rxy = 0,25) egyedek termelési eredményéből –
különböző mértékű megbízhatósági érték mellett becsülhetjük.
Annak eldöntésére, hogy a rendelkezésünkre álló információforrások, illetve a tenyészérték-becslési módszerek

közül melyiket válasszuk, az alábbiakban felsoroltak lehetnek segítésünkre:
– milyen öröklődhetőségű (h2) és hány tulajdonság javítása indokolt – adott fajban, illetve fajtában – a
tenyésztési célkitűzésekben megfogalmazottaknak megfelelően,
– milyen mértékű megbízhatóság érthető el az egyes módszerekkel külön-külön, illetve azokat integrálva,
– hogyan alakul (nő vagy csökken) a nemzedékváltási idő. Ez elsősorban a hosszú generációs intervallumú és
unipara fajokban (pl. szarvasmarha) számít lényeges kérdésnek,
– mekkora ráfordítást igényel a teljesítményvizsgálat egyes szakaszainak (előkészítés, végrehajtás, értékelés)

elvégzése.
Összefoglalva, arra kell válaszolni, hogy egy adott tenyészérték-becslési módszerrel, mennyi költséggel, mennyi
genetikai előrehaladás érhető el, egy időegység alatt.
3. Tenyészértékbecslés az ősök és az oldalági

rokonok teljesítménye alapján
Az ősök teljesítményének figyelembevételével végzett tenyészértékbecslésnek, illetve szelekciónak az
állattenyésztésben régóta és széles körben vannak hagyományai. Annak ellenére, hogy az ősök teljesítményén
alapuló tenyészértékbecslés megbízhatósága, a h2-től függően, elég csekély – mint ahogy látható a 15.1.
táblázatban – mégis sor kerül a használatára, mert minden esetben a legkorábbi információt szolgáltatja és
bizonyos helyzetben (pl. még saját teljesítményvizsgálati eredménnyel nem rendelkező növendék állatok
vásárlásakor) kizárólag csak ez az egyetlen forrás áll rendelkezésre. Fontos előszelekciós módszernek számít
még akkor is, ha a későbbi tenyészértékbecslés során más módszert is igénybe veszünk.
260
Az ún. többlépcsős tenyészértékbecslésen belül az egyes fázisok (az elsőkét fázis) információinak integrálására
jó példát találunk a dán vörös szarvasmarhafajta nemesítési programjában.
Ebben a szelekciós programban a fiatal tenyészbikajelölteket az ún. fiatal bikák indexe alapján értékelik, amely
50–50%-ban a pedigréindexből és a sajátteljesítmény-vizsgálat (STV) teljesítményindexből áll. A pedigréindex a
tenyészbikajelölt szüleinek (tehén, bika) teljesítményét 50–50%-os súlyozással az ún. S-indexek révén veszi
számításba. Az S-indexben megtaláljuk a tej- és a hústermelési tulajdonságokat, a láb és lábvégek állapotát, a
tőgy küllemi jellemzőit, a könnyűellést és a fertilitást. Az STV teljesítményindex egy olyan összetett index, amely
a következő részindexekből épül fel: ún. T-index (növekedési erély), ún. Ku-index (takarmányfelvevő képesség),
ún. U-index (rostélyos keresztmetszete). A súlyozó tényezőmindegyik részindex esetében 33%. Tehát az ősök
olyan tulajdonságát veszik figyelembe, ami az egyeden nem mérhető vagy még nem mérték.
15.1. táblázat - Az ősök és oldalági rokonok szerepe a tenyészérték megbízhatóságában
Megbízhatóság értéke (b)

Információforrás
nagy h2(0,8) közepes h2(0,5) kicsi h2(0,1)
Anya illetve apa 0,20 0,12 0,05
Anya + apa 0,40 0,25 0,10
Anya + apai nagyanya 0,25 0,16 0,06
Anya + anyai nagyanya 0,20 0,13 0,06
Anya + apai nagyanya 0,25 0,16 0,07
2 nagyszülő 0,10 0,06 0,02
1 nagyszülő 0,05 0,03 0,01
2 teljes testvér 0,29 0,20 0,09
8 teljes testvér 0,42 0,36 0,24
2 féltestvér 0,08 0,06 0,02
8 féltestvér 0,17 0,13 0,07
10 féltestvér 0,18 0,15 0,09
Forrás: LE ROY, 1971.
Az ősökre alapozott tenyészértékbecslés során az ősök termelése és a jelölt tenyészértéke közötti összefüggés
(regresszió) megállapításának alapját a rokonságból fakadó közös génhányad teremti meg. A közös génhányad
nagyságáról a rokonsági fok (Rxy) ad tájékoztatást. A jelölt tenyészértéke az adott tulajdonság
öröklődhetőségétől (h2) és a teljesítménnyel bíró rokonai rokonsági fokától (Rxy) függ. A továbbiakban az egyes
összefüggések jelölése BODA (1987) javaslatával megegyezően történik. Az ősök teljesítményére épülő
tenyészértékek a következőképlet szerint állapíthatók meg:
ahol:
xö = az ős termelése,
= a viszonyítási alapnak vett állomány átlagos termelése,
R = rokonsági fok (szülő-ivadék Rxy = 0,5; nagyszülő-unoka, Rxy = 0,25),
261
h2= öröklődhetőség.
A becslés megbízhatóságát az rokonsági fok és az öröklődhetőség szorzataként értelmezzük, amelyből az

következik, hogy a megbízhatóság annál nagyobb – azonos h2-értéknél –, minél közelebbi ős teljesítményadatát
ismerjük.
A déd-, ük- és szépszülők (P3, P4, P5) részesedése az ivadékaik genomjából csak igen csekély mértékű (egy ős
szerepe: P3 = 1,56%, P4 = 0,39%, P5 = 0,10%), (15.2. táblázat), ezért ezek figyelembevételéről a gyakorlati
tenyésztőmunkában eltekinthetünk.
15.2. táblázat - Az egyes szülői nemzedékek részesedése az ivadékok genomjából
Egy ős szerepe
A nemzedékek
Ősök száma
megjelölése hagyományos értelemben genetikai értelemben
(%) (%)
Szülők (P1) 2 50 25
Nagyszülők (P2) 4 25 6,25
Dédszülők (P3) 8 12,5 1,56
Ükszülők (P4) 16 6,25 0,39
Szépszülők (P5) 32 4,34 0,10
Az ősökre épülő becslés alapján – az előzőekben leírt módon – végezzük a számítást. Különösen olyan ős
figyelembe vétele javasolható, amelynek ivadékvizsgálati eredményei is ismertek.
1. Példa. Egy fiatal kos tenyészértékét és várható örökítőértékét kell becsülni anyja laktációs termeléséből. Az
anya tejtermelése 700 kg, a tulajdonság öröklődhetősége h2= 0,2, a nyáj átlagos tejtermelése 520 kg, az anya és
fia rokonsági foka R= 0,50.
Kérdés: Mekkora a fiatal kos tenyészés örökítőértéke és a becslés megbízhatósága?
Megoldás:
TÉ = 0,5 · 0,2 (700 – 520) = +18 kg
ÖÉ = +9 kg
b = 0,22
Értelmezés:
• A kos additív genetikai értéke +18 kg vagyis 18 kg-mal több mint a nyáj átlagos termelése.
• Az örökítőérték: +9 kg, az ivadékai 9 kg-mal több tejet adnak mint az átlagos kos leányai.
• A becslés megbízhatósága csekély.
Az oldalági (kollaterális) rokonok (teljes és féltestvérek) teljesítményére alapozott tenyészértékbecslés során az

Rxy = 0,50, illetve Rxy = 0,25 rokonsági fokú egyedek termelésének átlagából következtetünk a vizsgált
tenyészállat-jelölt átörökítő képességére, additív genetikai értékére. A becslés lehetősége ez esetben is a közös
génhányadból ered. Az unoka (Rxy = 0,125), illetve dédunoka (Rxy = 0,0625) teljesítményeit figyelembe
vevőbecslés – a jelölt szempontjából – a csekély információs érték miatt elhagyható.
262
A tenyésztői gyakorlatban az apaállatok több utóddal rendelkeznek, mint az anyák, ezért a becslés igen gyakran
apai fél-, illetve édestestvérek alapján történik. A multipara fajokban az anyák szuperovuláltatásával vagy az
embriók átültetésével kellő számú édestestvér állítható elő. Az unipara fajokban a kellőlétszám elérése
érdekében – az előbb említetteken kívül – az embriók felezése a klónozás alkalmazása is megalapozott lehet.
Az oldalági rokonok átlagára építve a következő összefüggés alapján számítható a tenyészérték:
ahol:
n = a rokonok száma,1 + (n − 1)
Rxy = a jelölt és az oldalági rokonok közötti rokonsági fok
= az oldalági rokonok átlagos termelése,
= a viszonyítási alapként figyelembe vett állomány átlagos termelése,
A becslés pontossága (b) a rokonok számától, a rokonok és a jelölt rokonsági fokától, valamint a h2-től függ,
képletszerűen a következőképpen:
Az oldalági rokonok alapján történő becslés előnyeit az alábbiakban foglaljuk össze:
• a tenyészérték korán, viszonylag fiatal életkorban megállapítható, ha a jelölt tenyészértékét vele egy időben
termelő rokonai teljesítményei alapján számítjuk,
• ha a rokonok a jelöltnél idősebbek, akkor – a sajátteljesítmény-vizsgálathoz képest – a becslés előbb

elvégezhető,
• az apaállatjelölteken nem mérhető (nőivarra korlátozott) és a vágási tulajdonságok becslésére igen alkalmas,
• az alacsonyabb öröklődhetőségi értékű tulajdonságokban nagyobb megbízhatóság is elérhető, mint a

sajátteljesítmény-vizsgálatokban.
2. Példa. Egy fiatal kan nőivarú féltestvéreinek átlagos sonka súlya 9,9 kg. A kortárs egyedek átlagos
sonkasúlya 8,1 kg. A rokonsági fok Rxy = 0,25. A tulajdonság öröklődhetősége h2= 0,5.
Kérdés: Mekkora a kan tenyészés örökítőértéke és a becslés megbízhatósága?
Megoldás:
ÖÉ = 0,67 kg
263
Értelmezés:
• a kan tenyészértéke +1,33 kg, örökítőértéke 0,67 kg,
• a becslés megbízhatósága elmarad a 0,7-től.
4. Tenyészértékbecslés sajátteljesítmény alapján

A fenotípus alapján történő tenyészértékbecslés az állatok megítélésének leggyakrabban alkalmazott módszere,
de a becslés megbízhatósága jelentősen függ a vizsgált tulajdonság öröklődhetőségi értékétől. Hatékony a
sajátteljesítményre épülő szelekció, ha az értékmérő tulajdonságok öröklődhetősége eléri vagy meghaladja a
0,5-öt.
A jelölt termelési eredménye és a saját additív genetikai értéke közötti mennyiségi összefüggést az
öröklődhetőségi értékszám négyzetgyöke fejezi ki.
Mindezek alapján a tenyészállatjelölt tenyészértéke, illetve annak megbízhatósága a következőképpen

becsülhető:
ahol:
xj = a jelölt sajátteljesítménye,
= a viszonyítási alap átlagos teljesítménye,
b = megbízhatóság,
3. Példa. Egy tehén elsőlaktációs tejtermelése 5400 liter, a vele egy időben termelő
kortársak termelése 6200 liter. A tulajdonság öröklődhetősége h2 = 0,30.
Kérdés: Mekkora a tehéntenyészés örökítőértéke és a becslés megbízhatósága?
Megoldás:
TÉ = 0,3(5400–6200) = –240 liter
ÖÉ = –120 litert
b = 0,54
Értelmezés:
• az egyed laktációs tejtermelésének additív genetikai értéke –240 liter,
264
• az örökítőértéke: –120 liter,
• a becslés nem megbízható, nem haladja meg a 0,7-et.
A tenyészállat élete során egy adott tulajdonságban, mint például a tej-, vagy gyapjútermelés több adat állhat
rendelkezésünkre, amit a tenyészérték becslésében hasznosíthatunk, ezzel növelve a becsült tenyészérték
megbízhatóságát. A számítási képlete a következő:
Ahol n jelenti, hogy az adott egyed tulajdonságáról hány megfigyelésünk van, R pedig a tulajdonság
ismételhetősége.
4. Példa. Egy tehén első három laktációs tejtermelése 6000 liter, a vele egy időben termelő kortársak termelése
6800 liter. A tulajdonság öröklődhetősége h2= 0,30, ismételhetőségi értéke 0,5.
Kérdés: Mekkora a tehén tenyész- és örökítőértéke és a becslés megbízhatósága?
Megoldás:
ÖÉ = –180 litert
b = 0,67
Értelmezés:
• az egyed laktációs tejtermelésének additív genetikai értéke –360 liter,
• az örökítőértéke: –180 liter,
• a becslés megbízhatósága nőtt, de nem éri el a 0,7-et.
A sajátteljesítmény-vizsgálat (STV) jelentőségét az adja meg, hogy a jól öröklődő tulajdonságokban megbízható
módon tudjuk a tenyészállatjelölt tenyészértékét becsülni, s ezért előszelekciós módszerként használható.
Vannak viszont olyan tulajdonságok, amelyeket az egyik ivarban egyáltalán nem vagy csak közvetett módon
mérhetők.
Az anyaállathoz kötődő (ivarra korlátozott) tulajdonságok esetében – tej- és tojástermelés, szaporaság – az

apaállat-jelölteknek saját teljesítménye nem lehet. Ilyenkor csak nőivarú rokonaik termeléséből – az előzőekben
leírtaknak megfelelően – következtethetünk tenyészértékükre. A saját termelés fogalomkörébe természetesen
beletartozik a tehén, illetve az anyajuh tej-, a tyúk tojástermelése, illetve az ezekre vonatkozó
tenyészértékbecslés is.
A sajátteljesítmény-vizsgálattal összefüggésben – az egyes állatfajonkénti specialitásoktól eltekintve – a

következőkben összefoglalt, ma is vitatott kérdésekkel találkozunk.
265
• Milyen és hány tulajdonság vizsgálata történjék?
• Kiterjedjen-e a vizsgálat mindkét ivarra?
• Hol és milyen tartási feltételek mellett folyjon a teljesítményvizsgálat?
• Milyen takarmányféleségekre alapozva, milyen formában, milyen táplálóanyag-ellátási színvonalon érdemes a

teljesítményvizsgálatot végrehajtani?
• Milyen mértékű differenciálódás indokolt hasznosítási típusonként?
• Milyen viszonyítási alaphoz képest állapítsuk meg a tenyészértéket?
• Milyen formában fejezzük ki a becsült tenyészértéket?
• Milyen szelekciós index alapján történjék a minősítése?
A sajátteljesítmény-vizsgálat három szakaszból áll:
• előkészítés (célpárosítás, származási adatok ellenőrzése, ellési, illetve fialási adatok begyűjtése stb.),
• végrehajtás (a tulajdonképpeni vizsgálat: adaptáció idő szükséges mérések végrehajtása), utáni felnevelés és a
• értékelés (tenyészértékek számítása és az egyedek rangsorolása).
Az egyes szakaszok időtartama állatfajtól, illetve hasznosítási iránytól függően változik.
A sajátteljesítmény-vizsgálat során ellenőrzött tulajdonságok száma általában4–5-nél nem több. A

sajátteljesítmény-vizsgálatnak hasznosítási típusok szerint differenciáltaknak kell lenniük, mert egy tejelő
szarvasmarhafajtától (pl. holstein-fríz) nem kívánhatunk el ugyanolyan növekedési kapacitást és húsformákat
mint egy húsfajtától (pl. charolais). A tulajdonságok kiválasztásánál az ökonómiai jelentőségét, öröklődhetőség
nagyságát, a tulajdonságok közötti összefüggések irányát és szorosságát (közvetett szelekció miatt), az egyes
tulajdonságok varianciáit és a mérésük lehetőségét indokolt megvizsgálni.
A hímivarú állatok sajátteljesítmény-vizsgálata általában a következőtulajdonságokra terjed ki:
• fajtajelleg (fajtastandardhoz történő viszonyítás),
• konstitúció (előnyös a szilárd szervezet),
• növekedési erély (tömeggyarapodás) és növekedési kapacitás (élőtömeg adott életkorban),
• húsformák (küllemi bírálat),
• takarmányértékesítő képesség (energia- és fehérjetranszformáció mértéke),
• spermatermelő képesség (a szokványos minősítés szerint).
• és újabban néhány etológiai kérdés vizsgálata (agresszivitás, temperamentum).
A vágóérték élőállapotban történő megítélésre közvetett módszerek állnak rendelkezésünkre:
• küllemi bírálat (húsformák, zsírosság-faggyússág értékelése),
• ultrahangos készülék használata a hát-, mar és ágyéki faggyú, illetve zsírréteg vagy a rostélyos, illetve a karaj
keresztmetszetének megállapítására,
• az „adipocyte” technika a zsírsejtek átmérőjének mérése, az ún. nehézvíztechnika pedig a deutérium

szervezetben történő diffundálása, illetve az azt követődetektálás révén alkalmas arra, hogy a jelölt állatban lévő
összes lipid és fehérje mennyiségét becsüljük,
• a röntgentomográf a szervezet szöveti összetételének pontos vizsgálatára elsősorban a sertésnél és az annál

kisebb állatoknál.
266
Előzőekben említett módszerek közül a legjelentősebb költségek a röntgentomográf és a nehézvíztechnika

alkalmazásánál merülnek fel. Ezeknél a módszereknél a jelentős költségekkel szemben az igen pontos mérési
eredmények állnak szemben.
A többi módszer költségessége az előzőkben említettekhez képest jelentősen kisebb. Az ultrahangos méréseket a
hazai sertés, illetve a külföldi szarvasmarha teljesítményvizsgálatokban rendszeresen használják.
A nőivarú egyedek növekedési erélyének figyelembevételére vonatkozóan, a hazai sertésnemesítés gyakorlati, a

szarvasmarha-tenyésztés pedig csak kísérleti tapasztalatokkal rendelkezik. Általában a nőivarú állatok
növekedése 10–20%-kal kisebb a hím egyedekhez képest. A vizsgálat helyét tekintve a sertés, a juh és a
szarvasmarha teljesítményvizsgálataiban egyaránt előfordul az üzemi és a központi forma.
Általánosan jellemző, hogy a központi vizsgálatok elsősorban a költségességük miatt csökkenőjelentőségűek. Az

üzemi vizsgálatok ezzel szemben azáltal, hogy egyre több tulajdonság vizsgálatát teszik lehetővé, valamint jóval
olcsóbbak is, várhatóan egyre nagyobb szerephez jutnak. Az üzemi vizsgálati eredmények összehasonlítása több
állatfajnál (pl. húsjuh, brojler stb.) az eltérő tartási és takarmányozási viszonyok miatt csakis a központi
állomáson megállapított teljesítményeinek figyelembevételével lehetséges. Az lenne a kívánatos, hogy az üzemi
és a központi vizsgálatok egymás mellett (párhuzamosan) történjenek. Az üzemi vizsgálatok összevethetőségét
azonban az új statisztikai módszerek, üzemek közötti genetikai kapcsolat esetén lehetővé teszik (lásd később).
Előfordul, hogy a központi állomásokon megállapított tenyészérték sorrend a vizsgált egyedek körében eltér az
üzemitől, alacsony a kettő közötti korreláció. Ebben az esetben genotípus × környezet (G × K) kölcsönhatás
lépett fel, és az állomási eredmények alapján végzett szelekció nem lehet hatékony az üzemi körülmények
között folyó termelés szempontjából. Tág értelemben, ha a genotípusok (egyedek, fajták) közötti sorrend két
különböző környezetben megváltozik, G × K kölcsönhatásról beszélünk. Ez értelemszerűen azon
tulajdonságoknál fordul elő, amelyek a környezeti változásokra érzékenyebbek, azaz az alacsony h2értékű
tulajdonságoknál. Az állattenyésztés egyik kérdése, hogy milyen körülmények között teszteljük
tenyészállatainkat. Vajon koncentrált takarmányon jól teljesítő húsmarha tenyészbikajelöltek ivadékai is jól
teljesítenek-e legeltetési körülmények között vagy ad libitum takarmányozott legjobb tenyészkanjaink ivadékai
adagolt takarmányozás mellett is a legjobbak lesznek-e? Vajon mérsékelt égövön nemesített tejelő szarvasmarha
a trópusokon felül fogja-e múlni a trópuson nemesítettet? Az ad libitum takarmányozás mellett a
súlygyarapodást az egyed étkessége, takarmányfelvevő képessége és növekedési erélye határozza meg. Adagolt
etetés mellett a súlygyarapodást elsősorban az egyed növekedési erélye befolyásolja, tehát a két körülmény
esetében a súlygyarapodás eltérő tulajdonságokat befolyásoló gének hatásaként alakul. Irodalmi adatok alapján,
ha ugyanazon egyedek, genotípusok teljesítményei között a korreláció 0,8-nál kisebb, célszerű ugyanazt a
tulajdonságot két különböző tulajdonságként kezelni.
Ha legelőn tartott hét szarvasmarha közötti sorrend 1, 2, 3, 4, 5, 6 és 7, de abrakon tartva a sorrend 7, 3, 6, 5, 4,

2, 1, oktalan lenne a termelés helyétől eltérő környezetben végezni a szelekciót. Az abrakon tartott állatok
sorrendje alapján nem választhatjuk ki azt az állatot, amelyik legelőn is jól teljesít. Kísérletek alapján a G × K
kölcsönhatás kevesebb számú tulajdonságban fordul előtejelő és húsmarhánál, míg ez gyakoribb a sertésnél és a
juhnál. G × K kölcsönhatás fellépésével értelemszerűen azokban az országokban találkozunk, ahol nagy az
országrészenkénti klimatikus és tartástechnológiák közötti különbség. Általánosan elmondható, hogy
tenyészállatainkat a leendő termelés helyén vagy azt leginkább megközelítő körülmények között a lehető
legobjektívebb módon vizsgáljuk.
A tenyészállatjelöltek tartása egyedi vagy csoportos módon lehetséges. A jobb férőhely-kihasználás végett a
csoportos tartás kedvezőbbnek mondható. Ez azonban azzal a hátránnyal jár, hogy az egyedi
takarmányfogyasztás mérése nem vagy csak költséges berendezések (pl. automatikus takarmányadagolás,
számítógépes telepirányítási rendszer részeként) segítségével lehetséges.
5. Tenyészértékbecslés az ivadékok teljesítménye

alapján
A különböző teljesítményvizsgálati módszerek közül az ivadékvizsgálat eredményei szolgáltatják a
legpontosabb információkat a tenyészállatjelölt tenyészértékére vonatkozóan. Erre utal Rice közismert
megfogalmazása is: „A származás arra ad támpontot, hogy az állat tenyészértéke valószínűleg milyen, a
fenotípus, hogy látszólag milyen, és az ivadékvizsgálat pedig arra ad választ, hogy valóságban milyen.”
267
Az ivadékvizsgálatban a szülő tenyészértékét – utódainak teljesítménye alapján – becsüljük. Ha valamely

apaállat-jelöltet véletlenszerűen párosítjuk nőivarú egyedekkel, akkor az ivadékok átlagos termelési
színvonalának kétszeres eltérése a viszonyítási alaptól (bázispont) az apaállatjelölt tenyészértékét mutatja.
A becsült tenyészérték fele az örökítő érték arról tájékoztat, hogy a tenyészállat későbbi ivadékai valószínűleg
mennyivel termelnek többet vagy kevesebbet a populációátlagot képviselő más apaállatok ivadékainak
termeléséhez viszonyítva.
Az ivadékvizsgálat előnyeként említhető, hogy alacsonyabb h2-értékkel öröklődő tulajdonságokban is

megbízható becslést tesz lehetővé, valamint, hogy csak az egyik ivaron megjelenő és a vágási (vágóérték)
tulajdonságokban is megállapítható a tenyészérték. Hátrányként jelentkezik ennél a módszernél egyrészt az,
hogy az értékeléshez két nemzedék szükséges, így növeli a vizsgálathoz szükséges időt, másrészt a vizsgálat
költségei igen jelentősek.
Valamely apaállat tenyészértéke (TÉ) oly módon számszerűsíthető, hogy az ivadékok átlagos termelésének és a
viszonyítási alapnak a különbségét megszorozzuk az apaállatjelölt additív genetikai értékének és az ivadékok
termelésének mennyiségi összefüggését kifejező regressziós együtthatóval:
ahol:
n = az ivadékok száma
= az ivadékcsoport átlagos termelése,
= a viszonyítási alap,
h2= az öröklődhetőség.
A becslés megbízhatóságát (b) a következőképlet alapján számíthatjuk:
5. Példa. Egy fiatal tenyészbika 20 hímivarú féltestvér ivadékának átlagos napi csontoshús-termelése 920 g, az
összes ivadékcsoport átlagos teljesítménye 780 g, az öröklődhetősége h2 = 0,40.
Kérdés: Mekkora az apaállat tenyészértéke és a becslés megbízhatósága?
Megoldás:
268
Értelmezés:
• a jelölt tenyészértéke +193,1 g, ivadékai átlagosan 96,5 g-mal nagyobb gyarapodást fognak elérni.
• a becslés megbízhatósága meghaladja a 0,7 értéket, ezért valószínűleg a javítóhatást megközelítőleg növeli
majd a későbbi ivadékaiknak termelését.
A becslés megbízhatósága tehát, az ivadékok számától és a tulajdonság öröklődhetőségétől függ. Ha növeljük az

ivadékok számát, javul a becslés pontossága. A javulás mértéke természetesen nagyobb a kicsi öröklődhetőségű
tulajdonságokban, mint a nagy öröklődhetőséggel rendelkező tulajdonságokban. Az előzőekben említettek
egyben azt is jelentik, hogy ugyanolyan megbízhatósághoz a kicsi öröklődhetőségű tulajdonságokban több
ivadék szükséges, mint a nagy öröklődhetőségű tulajdonságokban (15.1 ábra).
15.1. ábra - Az ivadékszám hatása a tenyészérték megbízhatóságára
Az ivadékvizsgálatokat a saját teljesítményhez hasonlóan végezhetik üzemi körülmények között vagy

speciálisan ilyen vizsgálatok céljára alkalmas állomásokon. Annak érdekében, hogy az ivadékvizsgálat
eredményei a tenyésztőmunkában hasznosíthatók legyenek, a következő alapelveket kell szem előtt tartani:
• A vizsgálandó alapállat-jelölttel a teljes állományt képviselő nőivarú egyedeket szükséges párosítani. A

nőivarú csoport képviselje az ivartársai átlagát és szórását. Ha ez nem így történik, akkor a jelölt tenyészértéke
vagy fölfelé, vagy lefelé fog változni.
269
• A nőivarú egyedeket olyan számban és időben kell termékenyíteni, hogy a vizsgálathoz elegendő számú
ivadék szülessék egy meghatározott időtartamon belül. A szükséges létszám fajonként változik: szarvasmarha
(tej ITV = 50 egyed, hús ITV = központi 12 egyed, üzemi 24 egyed), sertés (hús ITV = 10–12 egyed), juh
(gyapjúszaporasági ITV = 80 egyed, hús ITV = 15 egyed).
• A jobb összehasonlíthatóság végett lehetőleg nagy állománylétszámú üzemben vagy nagy férőhely-kapacitású
állomáson javasolt az ivadékvizsgálatot végrehajtani. Az üzemi vizsgálatok eredményei jelentősen
pontosíthatók, ha az ivadékvizsgálatot úgy szervezik, hogy több üzemben és nagyjából azonos arányában
történik – a jelöltek mindegyikével – a nőivarúak termékenyítése.
• Lényeges elv az is, hogy egy üzemen belül azonos környezeti hatások érjék a vizsgálatban részt vevő
egyedeket.
• Fontos, hogy minden ivadék szerepeljen az értékelésben, mert az egyedek selejtezése torzítja a becslés
eredményét. A központi vizsgálatban az adott férőhely-kapacitás miatt, meghatározott elvek alapján, a
megszületett ivadékok között esetenként válogatni kell.
• A viszonyítási alap az összes ivadékcsoport teljesítményének átlaga legyen (mozgó vagy fix érték).
• Az ivadékvizsgálati rendszer tegye lehetővé a „genetikai trend” figyelembevételét, vagyis az apákat nemcsak
egyszer, hanem mindaddig értékelje, ameddig ivadékaik születnek.
• Az ivadékvizsgálat a minél korábbi információszerzés érdekében, az ivadékok első termelésének befejezésekor

tegye lehetővé az értékelést (előértékelés), s a vizsgálat lehetőleg folyamatos legyen, tehát ne záruljon le.
6. Ivadékvizsgálati módszerek
6.1. Központos (dán) ivadékvizsgálat
Ezt a módszert 1954-ben a sertéstenyésztésben alkalmazták először. Lényege az, hogy a vizsgálandó ivadékokat
nem a születésük helyén tesztelik, hanem a vizsgálóállomásra vonják össze és a teljesítményeket itt értékelik. A
vizsgált apaállatok száma az állomás férőhelyétől és az ivadékcsoportok számarányától függ. Összehasonlítási
alapnak az összes ivadék termelésének átlagát tekintik. Ehhez képest mutatják ki az apa javító, közömbös vagy
rontó hatását. Az anyai tulajdonságok állomáson történő vizsgálata a reprodukcióra irányuló tenyésztői munka
hatékonyságát jelentősen növelheti. A leányivadékok teljesítményvizsgálatában a nőivarú ivadékok ivari
koraérése, szaporasága, nevelőképessége, testalakulása és testtömege alapján értékelik az apaállatjelölteket. Ezt
a szarvasmarha-tenyésztésből vett – charolais fajtájú egyedekre vonatkozó – példán keresztül kívánjuk
bemutatni (15.3. táblázat).
15.3. táblázat - Charolais fajtájú bikák leányivadék-teljesítményvizsgálata során

értékelt tulajdonságok
Öröklődhetős
Tulajdonsá ég
Tulajdonságok
g-csoport
(h2)
• 18 hóra korrigált testsúly, kg 0,35
• izmoltsági pontszám 0,50
Növekedés • csontozat pontszáma 0,30
és küllem • használati érték 0,15
• fajtajelleg 0,15
• marmagasság 0,40
270
• ivari koraérés (üszők %-a 15 hónapos korban)

0,05
• termékenység (inszeminálási %)
Fertilitás 0,15
• borjú életképessége (élőborjak %, születéstől 4
0,01
hónapos korig)
• könnyűellés (könnyűellés %) 0,15
• születési súly 0,15
Ellés • ellés utáni tehénsúly 0,45
• medenceméret 0,40
• ellésre való felkészülés 0,10
• tejtermelés (tehén borjának súlya a 60. napos

0,40
életkorban)
0,15
Nevelő- • 120 napos borjútömeg
képesség
0,10
• 180 napos borjútömeg
0,05
• küllem (izmoltság választáskor)
Forrás: INRA, Agonges, 1993.
6.2. Ivadék–szülő párok összehasonlítása

Ennél a módszernél vagy az ivadék-anya vagy a leány-anya párok teljesítményeit hasonlítják össze. Az apák
tenyészértékét azáltal becslik, hogy az utódok teljesítménye mennyivel jobb vagy rosszabb az anyák
teljesítményénél (pl. elsőlaktációs leányok termelésének átlaga – az elsőlaktációs anyák termelésének átlaga). A
becslés szemléletessé tehető az öröklődési rács, illetve az öröklődési poligon formában történő ábrázolással
(15.2.–15.3 ábra).
15.2. ábra - Javító hatású magyartarka bika öröklődési rácsa
271
15.3. ábra - Javító hatású magyartarka bika öröklési poligonja
Ezek a módszerek elsősorban olyan esetben nyújtanak hasznos információt, ahol az anyák és leányaik azonos
körülmények között termelnek. Ennélfogva ezek a módszerek csak kevés esetben használhatók (pl.
versenylótenyésztés).
6.3. Egykorú istállótársak összehasonlítása

A CC-teszt (Contemporary Comparison) korábban elterjedt módszer volt, amelyet Robertson és Mason
dolgozott ki. Az értékeléshez a vizsgálandó apaállatokkal nagy létszámú állományokban mesterséges
termékenyítést kell végezni, ügyelve arra, hogy minden jelöltnek több üzemben legyenek ivadékai.
A viszonyítási alapnak az egykorú istállótársak átlagos termelését veszik, amit levonnak minden egyes
ivadékcsoport átlagos termeléséből, az alábbiak szerint:
272
ahol:
ÖÉ = örökítőérték
ni = az értékelt jelölt ivadékainak száma
nk = az egykorú istállótársak száma
= az értékelt jelölt ivadékainak átlagos termelése
= az egykorú istállótársak átlagos termelése
A módszer hibája, hogy figyelmen kívül hagyja a jelöltek eltérő genotípusából eredőhatásokat, valamint nem
tudja számításba venni a genetikai előrehaladás tényét.
Módosított CC-teszt (MCC). Ez a módszer (MCC = Modified Contemporary Comparison Test) a CC-teszt
előbbi említett hiányosságait kiküszöbölő becslési eljárás. A jelöltek örökítőértékét az állomány átlagához
viszonyítottan mutatja és alkalmas a különböző időpontokban ivadékvizsgált apák rangsorolására.
A számítási mód a következő:
MCC = R(D – MCA + SMC) + (1 – R)GA
ahol:
R = ismétlődhetőségi együttható,
D = leányok átlagtermelése,
MCA = módosított kortársátlag (laktációk száma szerint közös nevezőre hozott és a selejtezést is figyelembe
vevőkorrigált érték),
SMC = a módosított kortársátlagot előidéző apák átlagos tenyészértéke,
GA = genetikai csoport átlagértéke (a bika apjának és anyai nagyapjának ivadékvizsgálati eredményeit véve
alapul).
7. A szelekciós index
A szelekciós indexben vonható össze az egyed és rokonainak egy tulajdonsága, az egyed több tulajdonsága, az
egyed és rokonainak több tulajdonsága, amiből egy indexpont képezhető. A szelekciós index esetében, amelyet
Hazel 1946-ban közölt, megkülönbözetünk tenyészcélt (a fejleszteni kívánt tulajdonságok körét) és szelekciós
273
kritériumot (a szelekcióban a tenyészcél eléréséhez felhasznált tulajdonságok fenotípusos értékét). Legyen g1,
g2,…gna tenyészcélban lévő tulajdonságok genetikai értéke, a1, a2,…ana tenyészcélban lévő tulajdonságok
gazdasági értéke. A gazdasági érték a tulajdonság egységnyi változásával járó eredményváltozás, a többi
tulajdonság változatlansága mellett. Egy-egy termékkel kapcsolatos költségek az ökonómiából ismert módon
vehetők számba, így az újszülött egyed költsége, változó költségek (takarmány, állatorvosi költség, almozás,
stb.), állandó költségek (épület, gép, munkaerő, biztosítás, területlekötés, bérlés stb.). Az árbevétel függ a
korcsoporttól, a termék minőségétől, az értékesítés helyétől stb.
Az összevont vagy teljes tenyészérték:
H = a1 × g1 + a2 × g2 +…+ an × gn
A teljes tenyészértéket a fenotípuson keresztül becsüljük.
I = b1 × x1 + b2 × x2 +…+ bm × xm
Az index egy többtényezős regressziós egyenlet,
ahol: b1 = az x1 tulajdonság parciális regressziós koefficiense.
Ezeknél az egyenleteknél a cél olyan b értékek megválasztása, hogy az I egyenletből becsült érték
indexpontszám és a H-ban lévő teljes tenyészérték közötti korreláció maximális legyen, azaz a becslés hibája
minimális legyen. Ezt akkor érhető el, ha a
P × b = G × a,
amiből következik, hogy
b = P–1 × G × a,
ahol:
P = szelekciós kritériumok (ko)variancia mátrixa,
b = a regressziós együtthatók vektora,
G = a tenyészcélban lévő tulajdonságok (ko)variancia mátrixa,
a = ezen tulajdonságok gazdasági súlyvektora.
Három, fenotípusosan is mérhető tenyészcélra a mátrix alak kifejtése a következő:
ahol: P11 = az 1. tulajdonság fenotípusos varianciája,
és P12 = az 1. és 2. tulajdonság közötti kovariancia.
Ha a két tulajdonság közötti kovariancia nem ismert, az a korrelációból meghatározható a következőképpen
amiből két tulajdonság közötti kovariancia:
σP12 = rP12 × σP1 × σP2
274
A G11 az 1. tulajdonság genetikai varianciája, G12 az 1. és 2. tulajdonság közötti
genetikai kovariancia. Ismert, hogy
tehát G11 = h2× , a genetikai kovariancia a fenotípusos kovariancia mintájára
σG12 = rG12 × σG1 × σG2, továbbá behelyettesítve
σG12 = rG12 × h1 × σP1 × h2 × σP2.
Abban az esetben, ha a szelekciós kritérium nem azonos a tenyészcéllal, viszont a két tulajdonságcsoport között
van korreláció, akkor a megoldó egyenlet C mátrixszal, a szelekciós kritériumok és tenyészcélok közötti
genetikai kovariancia mátrixszal egészül ki (15.4. ábra): b = P–1 × C × G × a.
15.4. ábra - A szelekciós index mátrixainak szemléltetése
Legyen egy sertéstenyésztő célja a napi súlygyarapodás növelése és a takarmányfogyasztás csökkentése. A

tenyésztő csak tenyészkanokat értékesít, s a tulajdonságokat minden egyeden méri. Szerkesszünk szelekciós
indexet a sertés e két tulajdonságára (15.4. táblázat)!
15.4. táblázat - Sertés két értékmérő tulajdonsága és közöttük lévő kapcsolat
Tulajdonság h2 σP σP2 rP rG A
Napi súlygyarapodás 0,46 0,102 0,0104 0,54 0,58 5
275
(kg/nap)
Takarmányfogyasztás
0,34 0,221 0,0488 –5
(kg/nap)
P11= 0,0104 P22= 0,0488 P12 = P21 = 0,0122
G11= 0,0048 G22= 0,0166 G12 = G21 = 0,0052
0,0104 × b1 + 0,0122 × b2 = 0,0048 × 5 – 0,0052 × 5
0,0122 × b1 + 0,0488 × b2 = 0,0052 × 5 – 0,0166 × 5
b1 = 1,67b2 = –1,58
Az index így:
I = 1,67 × napi súlygyarapodás – 1,58 × napi takarmányfogyasztás.
Az egyedek indexpontjainak kiszámítását megelőzően figyelembe kell venni a mért tulajdonságokat

szignifikánsan befolyásoló környezeti tényezőket. Állományon és éven belül, az egyed fenotípusos
teljesítményét befolyásolja az ivara, az anya életkora, az alomnagyság, a születés évszaka, az egyed életkora. A
tenyésztő egyesületek ezeket a hatásokat nagy állományra rendszerint kiszámítják, egy tenyésztő saját
állományán is kiszámíthatja ezeket a hatásokat varianciaanalízissel. A korrekciós tényezők alkalmazására
háromféle módszer ismert: additív, szorzó és standardizáló. A 15.5. táblázat egy sertésfajta hízékonyság-
vizsgálatban elért súlygyarapodását befolyásoló két hatást tartalmaz.
15.5. táblázat - A sertés súlygyarapodását befolyásoló két hatás korrekciós tényezői
Hatás Napi súlygyarapodás (g) Szorzótényező Additív tényező (g)
Fialási sorrend
580 1,10 +60
1
600 1,07 +40
2
640 – –
3
620 1,03 +20
4
Alomnagyság
660 –
8 +20
640 1,03
9 +50
610 1,08
10 +55
595 1,11
11 +60
580 1,13
12
276
A tényezők úgy számíthatók ki, hogy az adott hatáson belül az egyik csoporthoz, általában a legnagyobbhoz
viszonyítjuk a többi csoportot.
A fialási sorrendnél például a harmadik fialáshoz, tehát a szorzótényező így 640/580 = 1,10, az additív 640 –
580 = + 60.
Egy fajtában csak egyféle korrekciót alkalmazunk. Ha egy kan, aminek napi súlygyarapodása 605 g, az első
fialásban született 10-es alomban, akkor a szorzással korrigált fenotípusa 605 g × 1,1 × 1,08 = 719 g, additív
módon korrigálva pedig 605 g + 60 g + 50 g = 715 g. A gyakorlat a szorzótényezőket előnyben részesíti az
additívval szemben, mert az egyes hatásokon belül a csoportok közötti különbség évente nagyobb mértékben
változhat, míg az arány kevésbé. Korrekciókat alkalmazva egyenlíthetők ki az azonosított környezeti hatások,
jelen esetben minden egyed úgy tekinthető, mintha 3 éves koca 8-as almában született volna.
Ha az állomány nagy létszámú, s az egyes csoportokban nagyszámú egyed található, az adott hatás
standardizálással is kiegyenlíthető. Ilyen csoportok például az elsőfialású kocáktól 8-as alomban születettek, a
második fialásban 8-as alomban születettek, a negyedik fialásban 12-es alomban születettek. Minden csoportra
kiszámítva az átlagot és a szórást, csoporton belül az egyes egyedek súlygyarapodásából kivonva a
csoportátlagot és elosztva a csoport szórásával, az egyes egyedek teljesítménye így szórásegységben fejezhető
ki. Szórásegységek alapján pedig az egyedek összehasonlíthatók. Ezen módszer hátránya, épp a sertésnél az
esetleges csoportokon belüli kevés és esetlegesen kiugró egyedek száma, ami mind a csoportátlagot, mind a
szórást torzíthatja.
Visszatérve a szelekciós indexhez, legyen az A kan korrigált napi súlygyarapodása 0,6 kg és napi
takarmányfogyasztása 1,5 kg, a B kan korrigált napi súlygyarapodása pedig 0,74 kg, takarmányfogyasztása 2,1
kg. A fenti indexszel a két egyed pontszámait kiszámolva:
IA = 1,67 × 0,6 kg/nap súlygyarapodás – 1,58 × 1,5 kg/nap takarmányfogyasztás = –1,37
IB = 1,67 × 0,74 kg/nap súlygyarapodás – 1,58 × 2,1 kg/nap takarmányfogyasztás = –2,08
Az állományátlagot a tenyésztőszervezetek rendszerint 100 indexpontban állapítják meg, így az index a

következőképp módosul:
I = 100 +1,67 × napi súlygyarapodás – 1,58 × napi takarmányfogyasztás
A két egyed pontszáma pedig 98,6 és 97,9. A nagyobb indexpontszámú egyed ivadékaitól, mivel az index
számításakor a tulajdonságok gazdasági értékét figyelembe vettük, a tenyésztő több gazdasági hasznot remélhet,
így azt magasabb áron értékesítheti.
A szelekciós index használatához megbízható genetikai és gazdasági paraméterek szükségesek. Ha ezek nem
állnak rendelkezésre nem indexszelekció, hanem független határok alapján végzett szelekció alkalmazása
indokolt (lásd 16. fejezet).
Mind a genetikai paramétereket, mind a gazdasági súlyokat 3-6 évente célszerű felülvizsgálni.
A megfigyelt tulajdonságok számának növekedésével nő a tenyészértékbecslés pontossága, tehát indokolt

határokon belül törekedjünk minél több, a tenyészcéllal korrelációban lévő tulajdonságot mérni és az indexbe
bevonni. A tenyészcélok számának növekedésével viszont egy-egy tulajdonságban elérhető előrehaladás
csökken (lásd 16. fejezet). Minél nagyobb a tulajdonságok h2értéke és a tulajdonságok közötti korreláció, annál
nagyobb a teljes tenyészérték becslésének pontossága.
Indexszel tehát összevont tenyészérték számítható. A fenotípus értékek használata előtt azokat a befolyásoló
környezeti tényezőkre korrigálni kell.
Ismert, hogy a fiatal anya vehemnevelő és ivadékgondozó képessége gyengébb, mint a javakorban lévőké. Ez
meg is jelenik az ivadék fenotípusos értékében. Viszont, egy fiatal anya, ha az állományban szelekciót végzünk
genetikailag értékesebb, tehát
így az ivadéka is genetikailag értékesebb. A fenotípusos különbség egy anyai életkorból adódó környezeti
hátrány és genetikai előny. Korrekció esetén a különbséget viszont környezeti hatásként kezeljük. Ezt a
korrekciót teszi szükségtelenné a BLUP alkalmazása.
277
8. A BLUP-módszer
A BLUP a Best Linear Unbiased Prediction rövidítése, amely magyarul a legjobb lineáris torzítatlan becslést
jelenti. A BLUP-módszert Henderson (1948) dolgozta ki (USA, Cornell Egyetem), illetve később (1966)
fejlesztette tovább. Ez a módszer többismeretlenes, ún. vegyes modellű egyenletek rendszere, s annyi egyenlet
írható fel, ahány tényező egyidejű vizsgálata indokolt. Tehát az adatbázishoz igazítható a módszer és nem
fordítva! Ez a módszer a jelöltek örökítőértékét (apamodell, apai-anyai nagyapa modell) vagy tenyészértékét
(egyedmodell) az ún. genetikai alapponthoz képest fejezi ki.
A modellben a termelést befolyásoló tényezők a következők szerint csoportosíthatók:
• környezethatás tényezőcsoport (tenyészet, év, évszak, tényezők),
• genotípus csoport (az apák közötti lényeges különbségek okai, pl. különböző években vizsgált csoportok,
hazai vagy importált apák),
• apa saját örökítőértéke (az apa ivadékainak és a vele azonos genetikai csoportba tartozó apák összes
ivadékának átlagos termelése közötti különbség),
• anyák hatása (génösszetétel, keresztezési konstrukció),
• az egyed hatása (az egyed genetikai értéke),
• véletlenszerű hatás (bármely egyed termelése véletlenszerűen befolyásolható, a modellben nem azonosított
hatás).
A módszerrel egy időben végezhető el a környezeti korrekció és a tenyészértékbecslés, így az megbízhatóbb. A

BLUP esetén először a modellt, egy a varianciaanalízisnél ismert modellt kell megfogalmaznunk, amely
tartalmazza a vizsgált tulajdonságot befolyásoló tényezőket. Ez az eljárás legfontosabb része, amit a
tenyésztőigénye és a számítástechnikai feltételek alakítanak. Helytelen modellt alkalmazva nagyobb kárt
okozunk, mintha egy egyszerű tenyészértékbecslési eljárást alkalmaznánk. Az eljárást a következőpéldán L. R.
SCHAEFFER nyomán mutatjuk be. Ismerjük 3 tehén tejtermelési adatait:
Tehén Laktáció száma Borjazási év Tejmennyiség (kg)
1 1998 5630
A
2 1999 6470
1 1999 5810
B
2 2000 6290
C 1 2000 5760
A modell pedig a következő:
Yijkm = Li + Éj + Tk + Eijkm
ahol:
Yijkm = az egyedi tejmennyiség,
Li = a laktáció számának hatása, mivel a laktáció száma befolyásolja a tejmennyiséget,
Éj = a borjazás évének hatása. Az egyes években eltérő lehet az időjárás, egyes évek esősebbek, mások
szárazabbak, a takarmányozási gyakorlat, gondozók is változhatnak.
Tk = a tehén hatása, és
278
Eijkm = a hiba, amely tartalmaz minden olyan hatást, amelyet azonosítani nem tudunk, s ennek előfordulása
véletlenszerű.
Ezt a modellt vegyes modellnek nevezzük, mert tartalmaz állandó vagy fix hatásokat – pl. laktáció, év, amelyek
közötti különbség állandó, s minden egyedet egyformán érint – és véletlenszerű vagy random hatásokat – pl. a
tehén és a hiba, amelyek eltérőek egyedenként. A vegyes modell egyenletekhez egy egyszerűszabályt követünk.
1. Felsoroljuk a modell elemeit, és összeadjuk az elemekhez tartozó megfigyeléseket.
A modell elemei Az elemek megfigyelései Összeg Jelölés
L1 – első laktáció 5630, 5810, 5760 17 200 Y1…
L2 – második laktáció 6470, 6290 12 760 Y2...
É1 – 1998 5630 5 630 Y.1..
É2 – 1999 6470, 5810 12 280 Y.2..
É3 – 2000 6290, 5760 12 050 Y.3..
T1 – tehén A 5630, 6470 12 100 Y..1..
T2 – tehén B 5810, 6290 12 100 Y..2.
T3 – tehén C 5760 5 760 Y..3..
A felbontást ellenőrizzük
Y1… + Y2... = Y.1.. + Y.2..+ Y.3.. = Y..1..+ Y..2.+ Y..3..
17 200 + 12 760 = 5630 + 12 280 + 12 050 = 12 100 + 12 100 + 5760
2. Minden összegre felírjuk a modellt, kihagyva a hibát.
L1
Y1... = 5630 = L1 + É1 + T1
+5810 + L1 + É2 + T2
+5760 + L1 + É3 + T3
= 17 200 = 3L1 + 1É1 + 1É2 + 1É3 + 1T1 +1T2 +1T3
L2
Y2 = 6470 = L2 + É2 + T1
+6290 = L2 + É3 + T2
= 12 760 = 2L2 + 1É2 + 1É3 + 1T1 +1T2
Minden egyes összegre felírva a hatások együtthatóit a következőkben foglalhatók össze.
L1 L2 É1 É2 É3 T1 T2 T3 Összeg
Y1. 3 0 1 1 1 1 1 1 17 200
279
Y2. 0 2 0 1 1 1 1 0 12 760
Y.1.. 1 0 1 0 0 1 0 0 5 630
Y.2.. 1 1 0 2 0 1 1 0 12 280
Y.3.. 1 1 0 0 2 0 1 1 12 050
Y..1.. 1 1 1 1 0 2 0 0 12 100
Y..2. 1 1 0 1 1 0 2 0 12 100
Y..3.. 1 0 0 0 1 0 0 1 5 760
Az előbbi együtthatókat, az ismeretlen hatásokat és az összegeket mátrixformában átírjuk.
3. A tehenekhez tartozó részmátrix átlóhoz k = σe ⁄ σt állandót adunk, amivel kifejezzük, hogy az egyedek
közötti környezeti különbség hányszorosa az egyedek
közötti genetikai különbségnek. Ehhez elég ismerni a tejtermelés h2értékét.
280
az új egyenletek így
281
4. Megoldjuk az egyenletet. Jelölje W az együttható, b az ismeretlen és t az összegmátrixot, így W × b = t. A

megoldáshoz invertálni kell a W mátrixot, és mindkét oldalt beszorozni W–1-gyel. Ez azonban nem ad
megoldást, mivel a W mátrixnak a lineáris függőség miatt nincs inverze. Lineáris függőségnek nevezzük, ha
valamely sorok összege megegyezik más sorok összegével. A jelen esetben az 1. sor + 2. sor = 3. sor + 4. sor +
5. sor.
Ez úgy küszöbölhető ki, hogy bizonyos hatások értékét nullával tesszük egyenlővé. Mivel a W mátrixban egy
függőség van, elég egy hatást nullával egyenlővé tennünk.
Válasszuk L1-et nullának. Ehhez feltételes változót (θ) kell beiktatni soronként és oszloponként a mátrixba a
következőképpen:
282
Az ismeretlenek megoldásai
Mit jelentenek ezek?
= 595 kg, a két laktáció átlaga közti becsült különbség, tehát a második laktációban a tehenek átlagos
tejtermelése 595 kg-mal nagyobb.
= 5625,62 kg, a µ + É1 + L1 becslése, tehát az elsőlaktációs tehenek tejtermelése az első vizsgálati évben
(1998),
= 5845,19 kg, a µ + É2 + L1 becslése a második vizsgálati évben,
= 5729,49 kg, a µ + É3 + L1 becslése a harmadik vizsgálati évben.
= 7,2222 kg az első tehén becsült tenyészértéke,
= –14,4444 a második tehén becsült tenyészértéke,
= 7,2222 pedig a harmadik tehén becsült tenyészértéke.
A tenyészértékek átlagtól vett eltérést jelentenek, ami jelen példában azt jelenti, hogy az A és C tehén átlag
fölötti, a B tehén pedig átlag alatti tenyészértékű.
A BLUP-nál az egyedek közötti rokonság egy mátrix, a rokonsági A mátrix formájában vehető figyelembe.
Legyen az egyedek közötti rokonság a következő
283
A B C
A 1 0,5 0,25 1,3636 –0,6363 –0,1812
B 0,5 1 0,25 ennek inverze –0,6363 1,3636 –0,1812
C 0,25 0,25 1 –0,1812 –0,1812 1,0909
Tehát az A és B egyedek édestestvérek, a C egyed az A és B egyedek féltestvérei. Az A matrix inverzét

hozzáadva az egyed részmátrixhoz, a teljes mátrix a következőképpen módosul:
A tenyészértékre kapott megoldások így
= 4,38 kg,
= –10,46 kg,
= 5,78 kg.
A tenyészértékek a rokonsági kapcsolat figyelembe vételével módosultak.
A tenyészértéket általában úgynevezett genetikai bázisponthoz viszonyítva közöljük. A bázispont egy

tetszőlegesen megválasztott állatcsoport tenyészértékének átlaga, amelyet nullával teszünk egyenlővé. A bázis
lehet fix és mozgó bázis. A fix bázis egy meghatározott évben született apaállat ivadékainak teljesítményéhez
viszonyítja az értékelésben szereplő összes egyedet, például az 1995-ben született bikák tenyészértékéhez. Az
évenkénti genetikai előrehaladás következtében így a tenyészértékek évről évre nőnek. A fix bázispontokat
időnként (5–8 év) igazítják. A mozgóbázisnál a legfiatalabb bikák tenyészértéke az átlag, amihez viszonyítják a
korábbi években születetteket. A svéd tejelő szarvasmarha-tenyésztésben mindig az utolsó három évben
ivadékvizsgált bikák tenyészértéke a viszonyítási alap. Az egyedek közötti különbség állandó, a bázis
változásától függetlenül.
A példában bemutatott BLUP, az egyedmodell (Animal Model), mert a teljesítménnyel vagy teljesítménnyel
nem, de rokoni kapcsolattal rendelkező egyedre is becsül tenyészértéket. Az egyedmodell egyre szélesebb
körben váltja föl az apaállat vagy apai-anyai nagyapa modelleket. A modellek aszerint különböztetendők meg,
hogy milyen csoportosításban adjuk meg az adatainkat. Apaállat modellnél apai ivadékcsoportok
átlagteljesítménye alapján becsüljük a tenyészértéket, apai-nagyapai modellnél ezen felül nagyapai
ivadékcsoportokat is képzünk. A modellel minden egyes tulajdonságra becsült tenyészérték ezután egy
gazdasági indexben vonható össze, amely a teljes tenyészértéket eredményezi. Az egyedmodell valójában egy
modern családtenyésztés, amelyben az apa, az anya tenyészértéke, az édes és féltestvérek tenyészértéke
284
együttesen képezi alapját a tenyészérték előrejelzésének. Az előbb említett információforrások a rokonsági

kapcsolatoknak megfelelő (egy-egy szülő 0,5-, féltestvér 0,25-ös faktor) súlyozással szerepelnek ebben a
rendszerben. Az egyedmodell információforrásainak összetettségét szemléletesen mutatja be a 15.5. ábra.
15.4. ábra - Az egyedmodell információi (SWALVE–ERICH, 1989)
A 15.5. ábra alapján látható, hogy az egyedmodell lehetővé teszi a tehenek tenyészértékbecslését és a bikák
tenyészértékét még leányaik termelésének figyelembevétele nélkül is becsülni tudjuk.
A részletesen tárgyalt szelekciós index és BLUP összehasonlítását a 15.6. táblázat tartalmazza.
15.6. táblázat - A szelekciós index és a BLUP összehasonlítása
Szelekciós index BLUP
Tenyészértéket állapít meg. U.a.
A becslés pontossága függ a valós

U.a.
genetikai paraméterektől.
Ha a különböző befolyásoló tényezők

között a genetikai kapcsolat biztosított (pl.
Szignifikáns környezeti tényezőkre az
egy apa ivadékai két évszakban
index használata előtt a fenotípusos
termelnek), a tényezők a modellbe
értékeket korrigálni kell (szorzófaktorok).
építhetők, így a tenyészértékbecslést és a
hatásbecslést egy lépcsőben végezzük.
Ha a 3. igaz, a különböző állományokból

Csak állományon belüli tenyészérték
származó egyedek tenyészértékbecslése
számítására alkalmas.
együtt végezhető.
A rokoni teljesítmények figyelembevétele

Egyszerű, a rokonsági mátrixon keresztül.
bonyolult.
Az egyedre akkor becsül tenyészértéket, Minden egyedre becsül tenyészértéket,

ha arról vagy az indexben szereplő aminek bármely rokoni fenotípus
rokonairól adat áll rendelkezésre. teljesítménye ismert.
A pontos becsléshez véletlenszerű Figyelembe veszi a szelekció hatását, így
285
párosítást kell végezni, ami ritkán teljesül. nem szükséges a véletlenszerű párosítás.
Használatával, mivel a
tenyészértékbecslés kevésbé pontos, Használatával nő a beltenyésztettség.
kismértékben nő csak a beltenyésztettség.
Alacsony h2-értékű tulajdonságnál

Alacsony h2értékű tulajdonságnál lassabb,
gyorsabb előrehaladást lehet elérni, mint a
nagy h2-értékűtulajdonságnál gyorsabb
szelekciós index, nagy h2esetén ez a
előrehaladás érhető el.
különbség kisebb.
A párosítás eredménye nem becsülhető. A párosítás eredménye becsülhető.
A 15.6. ábrán két úgynevezett referencia apaállat látható (A, B), amiknek két-három tenyészetben vannak
ivadékaik, így a három tenyészet között az apaállatok révén genetikai kapcsolat van. Az 1-es és 3-es tenyészet
között az A apa biztosítja ivadékain keresztül a kapcsolatot. Ha az A apaállat ivadékainak teljesítményét a két
tenyészet között összehasonlítjuk, a két ivadékcsoport közötti különbség a két tenyészet (1–3) közötti
különbség, aminek oka lehet a két tenyészetben genetikailag eltérő nőivarú állomány és az eltérő környezeti
hatás. Legyen az A apa ivadékteljesítménye 1-es tenyészetben 40 egység, a 3-as tenyészetben 36 egység. Az 1-
es tenyészet hatása így +4 egység a 2-es tenyészettel szemben. Az A apán keresztül csak az 1., és csak a 3.
üzemben termékenyítő apaállat is (a C apaállat, amelynek ivadékai az első tenyészetben, a D apaállat, amelynek
ivadékai a 3. tenyészetben teljesítenek) összehasonlítható (genotípus – környezet kölcsönhatás hiánya esetén).
Legyen az 1-es tenyészetben az A és C ivadékcsoportok közötti különbség + 10, a 3. tenyészetben A és D
ivadékcsoportok között – 5, akkor a C és D apák közötti különbség 15. Az apaállatok sorrendje D, A, C.
A 15.6. táblázatban említett hatások közötti genetikai kapcsolatot a 15.6. ábra szemlélteti.
15.4. ábra - A tenyészetek közötti genetikai kapcsolat. Jelmagyarázat: A, B referencia

apaállatok és a, a, b, b ezek ivadékai; c, d pedig csak egy tenyészetben lévő apák
ivadékai
Mivel tenyészértéket tulajdonságonként számolunk, a tenyészérték az adott tulajdonságra vonatkozik. Egy

tenyészérték értelmezése függ az adott fajtában megfogalmazott tenyészcéltól, és azok fontossági sorrendjétől.
Ezt a National Swine Improvement Federation (USA) 2002-es adataiból vett példákon keresztül mutatjuk be. A
hampshire végtermék-előállító fajta, aminek minden ivadékát vágóra értékesítik, így a fajta tenyészcélja a nagy
súlygyarapodás és a nagy színhúsmennyiség. A súlygyarapodás kifejezője a 230 font súly eléréséhez szükséges
életnap, a színhús, az izmoltság kifejezője pedig a hátszalonna-vastagság és a karajkeresztmetszet. Négy
kansüldőt rangsorolunk a tenyészcélnak megfelelően.
Hátszalonna Életnap Karaj- Élve született Választott

Kansüld
vastagság tenyészérték keresztmetsze malacok malacok
ő száma
tenyészérték 230 font t tenyészérték száma száma
286
súlynál tenyészérték tenyészérték
1 –0,18 –5,2 +0,61 +0,25 +0,25
2 +0,03 +1,2 +0,05 +0,25 +0,25
3 +0,13 +4,8 –0,63 +0,25 +0,25
4 +0,02 –0,8 –0,04 –0,75 –0,75
Az 1-es kan a legkevésbé zsíros, a leggyorsabban növekedő és a legizmoltabb. A 2-es és a 4-es hátszalonna-
vastagságban azonos, izmoltságban közel azonos tenyészértékűek, a 4-es kan gyorsabb növekedésű. A 3-as kan
a leggyengébb tenyészértékű. Ha a kan értékesítésre kerül, amivel vágóállatot állítanak vele elő, a szaporasági
tulajdonságokban elért tenyészérték nem kiválasztási szempont. Így a sorrend, 1, 4, 2, 3.
Az USA-ba a chester white fajtát egy háromfajtás keresztezési programban használják. Chester white ×
yorkshire F1 kocákat végtermék-előállító kanokkal párosítják, s minden megszületett ivadékot hízlalás után
értékesítenek. A chester white fajtában ezért elsősorban az anyai tulajdonságok a fontosak, de a hústermelési
tulajdonságokban sem ronthatnak. Négy kocasüldőt rangsoroljuk a tenyészcélnak megfelelően.
A 4-es és 2-es kocasüldők 21 napos alomsúly és élve született malacok száma tenyészértékben felülmúlják a
csoportot, viszont a 4-es zsírtermelésre hajlamosabb mint a 2-es. Anyai teljesítményben a 3-as következik. E
süldőnek van egyedül alacsony hátszalonna-vastagság tenyészértéke, viszont lassúbb gyarapodású. A
legalacsonyabb anyai teljesítmény az 1-es süldőtől várható. A sorrend így 2, 4, 3, 1.
Hátszalonna- Életnap 21 napos Élve született

Kocasüldő
vastagság tenyészérték 230 alomsúly malacok száma
száma
tenyészérték font súlynál tenyészérték tenyészérték
1 +0,04 –2,9 +0,5 +0,00
2 +0,03 –2,4 +3,7 +0,60
3 –0,02 +0,8 +1,7 +0,25
4 +0,23 –2,6 +3,7 +0,60
A tejelő szarvasmarha tenyésztésében egyre több ország kapcsolódik a nemzetközi tenyészértékbecsléshez, az

INTERBULL-hoz. Mivel a megbízhatóságot a minél több, s különböző környezetben szereplő ivadékszám
növeli, célszerűnek látszott a különböző országokban ivadékkal rendelkező bikák alapján való összehasonlítás.
Így ha van egy hazai tenyésztésű bika, és az együtt szerepel itthon egy külföldi leányokkal már rendelkező
bikával, akkor a hazainak nemzetközi tenyészértéke lesz, amely az értékesítését megkönnyíti. Az INTERBULL
értékelésében jelenleg 25 jelentős tejelő szarvasmarha-állománnyal rendelkező ország vesz részt holstein,
ayrshire, brown swiss, guernsey, jersey vagy/és szimmentáli fajtákkal, tejmennyiség-, tejfehérje- és
tejzsíradatokkal. Egyes országok ezen felül küllemi, szomatikus sejtszám és klinikai masztitisz adatokkal is.
A részt vevő országok becsült tenyészértékeiket elektronikus formában továbbítják Uppsalába az INTERBULL
központjába ahol ezen tenyészértékeket korrigálják a következőegyenlet alapján:
287
ahol:
Yi= a korrigált országon belüli tenyészérték,
TÉ = az országon belüli eredeti tenyészérték,
n = a bika összes leányainak száma,
k = a hiba és az apai variancia hányadosa (h2értéktől függő).
A közös értékelést egy lineáris modellel végzik, amelyben hatásként az értékelő ország és a bika genetikai
csoportja szerepel. A genetikai csoportképzés alapja az azonos, illetve a maximum 5 éven belül született bika. A
fajtákat külön értékelik. A különböző országok tenyészértékei közötti kapcsolatot az országok közötti genetikai
korreláció biztosítja. Az északi félteke országai között ez 0,85–0,95 között változik, az északi és déli félteke
országai között ez 0,75–0,85. A korreláció szorosságát az országonként eltérő adatfelvételezési és nyilvántartási
módszer, (annak objektivitása), az eltérő tehénállomány és az esetleges genotípus × környezet kölcsönhatás, az
eltérő tenyészérték-becslési módszer, a különböző variancia- és örökölhetőségi érték, heterózis, valamint a
genetikai kapcsolat befolyásolja. Az INTERBULL az összes értékelésben lévő bikára minden országra, az adott
ország mértékegységében és bázisévéhez viszonyítva nemzetközi tenyészértéket közöl.
A modellek fejlődésének célja, az egyed genotípusának minél pontosabb leírása. Néhány országban már
alkalmazzák a „test-day-model”-t, ami mérési nap modellre fordítható. Mivel minden egyes mérési napon más
környezeti hatások érik az egyedet, ezt feljegyezve az értékelésnél figyelembe vehető, a fenotípusban a
környezeti hatás pontosabban elkülöníthető. Tejelő szarvasmarha tenyésztésében például eddig a 6–10 befejési
nap alapján számított laktációs teljesítményt együttesen értékelték, a laktációs tejmennyiség egy adatot jelentett.
Ezen túl a mérési nap modellt alkalmazó országokban minden egyes mérési nap külön hatásként szerepel.
A molekuláris genetika fejlődésével várhatóan a nagy hatású géneket is figyelembe veszik az értékelésben,
amely tovább pontosítja a becsült tenyészértéket.
288
16. fejezet - Tenyészkiválasztás
(szelekció)
1. A szelekció fogalma és genetikai hatásai
1.1. A szelekció fogalma
Szelekcióról akkor beszélünk, ha a populációt alkotó egyedek nem egyenlőeséllyel, illetve arányban vesznek
részt a következőgeneráció létrehozásában. Ennek oka lehet egyrészt a kiválogatódás, másrészt a kiválasztás is.
Kiválogatódás (természetes szelekció) az a folyamat, amikor emberi beavatkozás nélkül, a természet gátolja
szaporodásukban azokat az állatokat, amelyek nem képesek alkalmazkodni az adott környezeti feltételekhez.
Kiválasztás (mesterséges szelekció) az ember tudatos tevékenysége, amellyel meghatározott célok (tenyészcél)
elérése érdekében választja ki a populáció azon egyedeit, amelyeket a következőgeneráció szülőinek szán.
Tenyésztési-nemesítési értelmezésben a szelekció kapcsán minden esetben a mesterséges szelekcióra,

tenyészkiválasztásra gondolunk. A tenyészkiválasztás a szelekció tudatos, tervszerű formája, amelyen ilyen
vonatkozásban a következőgeneráció szülőinek kiválasztását–kijelölését értjük annak érdekében, hogy a
termelés színvonalát (a teljesítmény szintet) fenntarthassuk, illetve fejleszthessük, a gazdasági és biológiai
szempontból egyaránt fontos értékmérő tulajdonságokban. A kiválasztott egyedeket tenyészállatoknak, és ennek
megfelelően a kiválasztást, vagyis a mesterséges szelekciót tenyészkiválasztásnak nevezzük. Továbbiakban csak
a mesterséges szelekciót tárgyaljuk, így a szelekció elnevezést minden esetben tenyészkiválasztás értelemben
használjuk.
A selejtezést a szelekció alternatív változataként is használják, noha a selejtezés – ellentétben a szelekcióval –

termeléstechnológiai és nem tenyésztési fogalom. Helytelen, bár sok helyen találkozunk vele, hogy a negatív
szelekciót (lásd később) selejtezésként értelmezik. A selejtezés tehát a szelekcióhoz hasonlóan tudatos
tevékenység, oka lehet különböző betegség (öröklött vagy szerzett), testalkati rendellenesség, sérülés,
kiöregedés stb. A selejtezés hatására szintén változik az állomány gén és genotípus-gyakorisága. Amint azonban
azt a gyakorlat számos példája is igazolja, a selejtezés a kiváló termelésű egyedek kiesését is jelentheti, ami
semmiképpen sem tekinthetőtervezettnek, hanem kényszerűcselekvésre utal, és mindenképpen kedvezőtlen
hatású a populáció genetikai értékére. Ezzel szemben a mesterséges szelekció mind céljában, mind pedig
módszerében előre jól megfogalmazott, tudatos és megválasztott cselekvések sorozatát jelenti, és általában
pozitív hatású a populáció genetikai szerkezetére és ezáltal termelő- (teljesítő-)képességére.
Az eredményes szelekció előfeltétele az egyedek nyilvántartása a tenyésztési, szaporítási és termelési adatok

feljegyzése, elemzése és összehasonlító értékelése.
1.2. A szelekció genetikai hatásai

Az állatnemesítés célja az egyes egyedek és rajtuk keresztül az állomány fenotípusos értékének – termelési
eredményének vagy teljesítményének – növelése. Ahhoz, hogy a populáció átlagos termelése javuljon, a
tenyésztőnek generációról generációra az áltagos genetikai színvonal növekedését kell megvalósítania.
Jelöljük a két egymást követő nemzedéket n és n+1-gyel. Ha a szelekció eredményes, akkor az n+1 generáció
áltagos genetikai színvonala kedvezőbb lesz, mint az n populációé volt. Ez a megváltozás azzal indokolható,
hogy a populáció genetikai struktúrája (gén-, genotípus-gyakorisága) a szelekció hatására megváltozik, vagyis
bizonyos (számunkra kedvező) gének és genotípusok gyakorisága a populációban megnő, míg másoké
(számunkra kedvezőtleneké) csökken.
A gazdasági állatok populációiban az átlagos genetikai érték megváltoztatásával érhető el a kedvező fenotípus
kialakulása. Ennek lehetősége a fajok genetikai varianciájában (VG) rejlik. A gazdasági állatfajok genetikai
varianciája többé-kevésbé ismert. A varianciát feloszthatjuk a fajták között (vagy populációk közötti), valamint
a fajtán belüli (vagy populáción belüli) varianciára. A variancia egyik formája sem hagyható figyelmen kívül,
sőt ezek harmonikus alkalmazása lehet a siker záloga.
289
Tenyészkiválasztás (szelekció)
Az előbbiek alapján két lehetőség nyílik a gazdasági állatok nemesítésére:
1. Szelekció révén a fajtatiszta populációkban fellelhető változékonyság kiaknázása, vagyis a tenyészállatok

additív genetikai értékének növelése.
2. Keresztezéssel, amely a gének közötti interakciók kedvezőkövetkezményeire épít a populációk vagy a fajták
(vonalak) közötti változékonyság kiaknázása révén.
Mind a szelekció, mind a keresztezés alkalmazásánál, a tenyészőnek azonos általános elveket kell érvényesítenie
vagyis:
• meg kell határoznia a tenyészcélt,
• meg kell választania az ennek megfelelő szelekciós vagy keresztezési módot vagy módszereket.
2. A szelekció célkitűzései és kritériumai

Minden szelekciós művelet alapvetően a szelekció „globális” céljának (tenyészcél) meghatározásán alapul.
Például a hízósertés-előállítás esetében a tenyészcél lehet az 1 kg értékesített állatra jutó nyereség vagy az éves
hozam növelése hízóférőhelyre vetítve. Mindebből következik, hogy a globális cél elérése több műveletből álló
folyamat eredménye. Így a cél meghatározása után az egyes műveletek célkitűzéseit kell megfogalmazni vagyis
el kell készíteni azoknak az értékmérő tulajdonságoknak a listáját, amelyeket a szelekció során javítani
kívánunk. Ezek mindazok az értékmérők – nem törvényszerűen mérhetők – amelyekkel az egyedek additív
genetikai értékét kívánjuk javítani. A hízósertés-előállításban például az 1 kg értékesített tömegre jutó nyereség
növeléséhez figyelembe kell venni többek között a hízlalás előtt és annak során felmerülő költségeket, ezek
munkabér és közterheit, takarmányozási, amortizációs, fenntartási és energia költségeket. A szelekció során
viszont a napi gyarapodást, a takarmányértékesítő képességet, a sonka tömegét, arányát, a hátszalonna
vastagságát, a hús minőségét stb. kell javítanunk.
Valójában nem könnyű meghatározni a különböző célok relatív ökonómiai fontosságát. Továbbá, az ökonómiai
feltételek változásával újabb bizonytalan, előre nem látható tényezők is felmerülhetnek. Így nehéz teljes
mértékben kielégítő, minden szempontból hosszú távú szelekciós célt kiválasztani.
A probléma ilyen jellegű megközelítése annál is inkább fontos, mert a szelekció eredménye később jelentkezik,
sok esetben akkor, amikor már az ökonómiai feltételek megváltoztak ahhoz képest, mint amilyenek a cél
megállapításakor voltak.
Ezen felül számolni kell azzal az összefüggéssel is, hogy minél több tulajdonságra szelektálunk, ezek együttes
javítása annál lassúbb. JOHANSSON (1961) szerint ugyanis, ha a szelekciót n számú, egyenlően fontos és
egymással korrelációban nem álló tulajdonságnak összegzett fenotípusos értékére alapozzuk, akkor a genetikai
előrehaladás minden egyes tulajdonságra vonatkozóan:
Például, ha 4 tulajdonságra szelektálunk egy időben (n=4), akkor a genetikai előrehaladás nagysága (adott idő
alatt) fele lesz annak, amit egyetlen tulajdonság alapján elérhettünk volna. Egy fajta javításának szelekciós
lehetőségei mindig behatároltak. Könnyű ezt belátni, ha az adott fajtát egy tortához hasonlítjuk. A tortaszeletek
jelentik a fajta különböző tulajdonságait. Minél több a javítani kívánt tulajdonságok száma, annál kisebb az
egyes szeletek nagysága, vagyis az elérhető eredmény.
A tenyésztőnek tehát a tulajdonságok együttesét szelekciós kritériumok megválasztásával kell javítania vagyis
szelekciós kritériumokat kell választania, amelyek, mint nevük is jelzi, a tenyészállatok kiválasztásának
alapszempontjai. Ezért fontos a kritérium és a célkitűzés megfelelő elkülönítése.
Így tehát a szelekció célkitűzése egy tulajdonság vagy tulajdonságok együttese, amelyeket bizonyos színvonalra
javítani szeretnénk, és amelyek nem szükségszerűen mérhetők a kiválasztásra szánt egyeden vagy annak
rokonain. Ezzel szemben a szelekciós kritérium olyan tulajdonság vagy tulajdonságok együttese, amely mérhető
(megítélhető) a kiválasztásra szánt egyeden vagy annak rokonain, és ennek következtében lehetővé teszi azok
rangsorolását.
290
A szelekciós kritérium annál jobb, minél inkább megfelel az alábbi feltételeknek vagy minél jobban megközelíti
azokat:
• kedvező és szoros genetikai korrelációban áll a szelekciós célkitűzésekkel,
• jól öröklődik vagyis nagy a h2 értéke, és az abszolút genetikai variancia értéke nagy,
• semleges azokkal a tulajdonságokkal szemben, amelyek nem szerepelnek a célkitűzések között, vagyis nincs
azokkal kedvezőtlen genetikai korrelációban,
• korán, könnyen és megbízhatóan mérhető(megítélhető) minden kiválasztásra szánt egyeden, és/vagy annak
rokonain.
3. Szelekciós módszerek rendszerezése

Az a folyamat, amit szelekciónak (tenyészkiválasztásnak) nevezünk, az idők során fokozatosan alakult,
formálódott olyanná, mint amilyennek ma ismerjük.
Kezdetben az egyedeket külső megjelenési formájuk, küllemük alapján válogatták ki. Feltételezték ugyanis,
hogy a jobb küllemmel rendelkező egyedek belső funkcionális tulajdonságai kedvezőbbek és így termelésük is.
Amikor felismerték, hogy a külső testalakulás és a termelés közötti kapcsolat nem szoros, akkor áttértek az
egyedi teljesítményen, termelésen alapuló szelekcióra. Az egyedi teljesítményre épülő szelekció sem váltotta be
a hozzáfűzött reményeket, mert a nagy termelésű egyedek utódainak termelése sokszor az áltagos szintet sem
érte el (genetikai regresszió 16.1. ábra). A szelekció fejlődésének harmadik szakaszában ezért az ivadékok
teljesítménye alapján végezték a kiválogatást.
16.1. ábra - A genetikai regresszió jelenségének vázlatos ábrázolása (DOHY nyomán,

1999)
Ez a fokozatosság, és az újabb és újabb ismeretek magyarázzák a szelekciós módszerek sokféleségét és

egymásra épülésük rendszerét. A szelekciós módszereket az alábbiak szerint csoportosíthatjuk:
1. Az információk eredete alapján.
2. A szelekció célja, iránya alapján.
3. A tulajdonságok közötti korrelációk alapján.
4. A kritériumok száma alapján.
3.1. Az információk eredete alapján

Az egyedek kiválasztásának alapjául szolgáló információk eredetüket tekintve különbözőek lehetnek, így a
szelekciós módszereket csoportosíthatjuk aszerint is, hogy milyen eredetű információkra alapulnak. Az
információk eredete alapján az alábbi szelekciós módszereket különítjük el:
291
1. Egyedi szelekcióról (tömegszelekció, fenotípusos szelekció) beszélünk abban az esetben, ha a kiválasztás

alapja az egyed saját teljesítménye.1 Csak akkor alkalmazható, ha a tulajdonságok az adott egyeden mérhetők. 2
A módszer megbízhatósága3 függ a tulajdonság h2 értékétől, továbbá, hogy egy vagy ismételt teljesítmény
alapján végezzük-e a kiválasztást.
2. A származáson vagyis az ősök teljesítményén alapuló szelekció eredményessége az információt szolgáltató

egyedek számától, azok rokonsági fokától (genetikai távolságuktól), és a tulajdonság h2 értékétől függ. Nagyon
kevés az a tulajdonság, amelynél ezzel az eljárással megbízható eredményt kaphatunk. Így az esetek
többségében a módszer csak előszelekcióként ajánlható.
3. A kollaterális (oldalági) rokonok termelése alapján végzett szelekció esetén a teljes vagy féltestvércsoportok
termelése az információs bázis. A módszer előnye, hogy az ivarra korlátozott és a vágási tulajdonságok esetén is
alkalmazható. Eredményessége ugyancsak az egyedek számától, rokonsági fokától és a tulajdonság h2 értékétől
függ.
4. Az ivadékok teljesítménye alapján végzett genotípusos szelekció tekinthető a legeredményesebb szelekciós

eljárásnak, hiszen a tenyészállatok kiválasztása becsült örökítő értékük alapján történik. Ez a kis h2 értékű, az
ivarra korlátozott, és a vágási tulajdonságok javítására ajánlott módszer, hátránya időigényessége és költséges
volta.
5. Kombinált szelekcióról beszélünk, ha több, különböző eredetű információ figyelembe vételével végezzük a
szelekciót.
6. Családszelekciónál (főként baromfifajok esetén alkalmazzák) az információforrás nem az egyed, hanem a

család átlagteljesítménye. A baromfitenyésztésben a család a teljes testvér vagy apáról féltestvércsoportot jelent.
Alkalmazását indokolttá teszi, ha az egyedi termelések nem vagy csak nagy ráfordítással mérhetők, ha a
tulajdonság kis h2 értékű, és ha nagy a szaporulati arány (multipara fajok).
3.2. A szelekció célja és iránya alapján

A szelekció iránya alapján megkülönböztetünk egyirányú, kétirányú és többirányú szelekciót.
16.2. ábra - Szelekcióváltozatok
1
Az egyedi szelekciónál a teljesítményen nemcsak a kvantitatív tulajdonságok mérhető értékeit kell érteni, hanem a kvalitatív tulajdonságok
fenotípusban megjelenő vagy valamilyen eljárással meghatározott jellemzőit is.
2
Kvalitatív tulajdonságok esetében megítélhetők, vagy valamilyen eljárással meghatározhatók.
3
Kvalitatív tulajdonságok esetében a megbízhatóság attól függ, hogy adott tulajdonságra homo- vagy heterozigóta-e az egyed vagyis, hogy
tisztán örökít-e.
292
Az egyirányú szelekció változatai: a pozitív, a negatív és a stabilizáló szelekció.
293
A mennyiségi tulajdonságok esetében a populációt alkotó egyedek mért teljesítményei kontinuens eloszlásúak,
vagyis az átlag körül különböző értékeket vehetnek fel.4 A legtöbb egyed termelési szintjét tekintve közel
átlagos lesz, de lesznek jóval átlag fölötti (ún. pluszvariáns), és jóval átlag alatti termelésű egyedek is. (ún.
mínuszvariáns) Ha a szelekció során a tulajdonság (pl. napi testtömeg-gyarapodás, tejfehérje kg stb.) átlagos
szintjének növelése a cél, értelemszerűen az átlag fölötti termelésű egyedeket kell tenyészállatoknak kiválogatni,
ekkor pozitív szelekciót végzünk (16.2. ábra). Ha a szelekció során a tulajdonság (pl. szalonnavastagság) átlagos
szintjének csökkentése a cél, akkor az átlag alatti termelésű egyedeket kell továbbtenyésztésre meghagyni.
Ebben az esetben negatív szelekciót végzünk (16.2. ábra). Vannak olyan tulajdonságok, amelyeknél az átlagtól
mind a pozitív mind a negatív irányú eltérés kedvezőtlen, vagyis adott tulajdonságra vonatkozóan a minél
nagyobb arányú egyöntetűség elérése a cél (pl. tőgybimbó hossza). Ilyen esetekben az átlag körüli vagy attól
csak kismértékben eltérő teljesítményű egyedeket választjuk ki, vagyis stabilizáló szelekciót végzünk (16.2.
ábra).
A kétirányú (diszruptív) szelekció lényege (16.2. ábra), hogy a szélső értékeket képviselő egyedeket választjuk
ki mind a pluszmind a mínuszvariánsok közül. Mindkét kiválasztott populációt az előbbi szelekciós elvet
érvényesítve szelektáljuk tovább, és önmaga körében szaporítjuk, létrehozva ezzel a fajtán (populáción) belül
két változatot vagy önálló fajtát (pl. óriás és törpe snaucer).
Többirányúnak nevezzük azt a szelekciót, amely egy időben több tulajdonság együttes javítását célozza.
3.3. A tulajdonságok közötti korrelációk alapján

A legtöbb tulajdonság többé-kevésbé összefügg egymással (oka lehet a kapcsoltság, a pleiotrópia) vagyis
közöttük erősebb vagy gyengébb, pozitív vagy negatív korrelációkat találunk. Ezért az egy tulajdonságra végzett
szelekció (közvetlen vagy direkt szelekció) esetén a vele kapcsolatban lévő összes többi tulajdonságra is hatunk,
és közvetett szelekciót (indirekt szelekció) végzünk. A közvetett szelekció eredményét a regresszió fejezi ki.
Hatása – két tulajdonság (A és B) kapcsolatában – attól függ, hogy milyen a tulajdonságok öröklődhetősége (h2),
a közöttük lévő korreláció mértéke és iránya (rxy), továbbá az alkalmazott szelekciós intenzitás(i) nagysága, és a
B tulajdonság fenotípusos szórása (sP). Ugyanis, ha a fent megjelölt paraméterek értéke kicsi, gyenge lesz az
indirekt szelekció hatása is.
A tulajdonságok közötti korrelációkra utaló szelekciós eredmény az automatikus és a kontraszelekció is.

Automatikus szelekcióról akkor beszélünk, ha csak egy tulajdonságra szelektálunk, de a vele összefüggő másik
tulajdonság is kedvezőirányban változik. Kontraszelekciónak azt a folyamatot nevezzük, amelyben valamely
szelekciós eljárás hiányossága miatt bizonyos tulajdonságokban kitűnő egyedek kiválogatásával más
tulajdonságokban leromlás keletkezik, így összességében célunkkal ellentétes eredményre jutunk.
Megkülönböztetünk abszolút és relatív (differenciál-) szelekciót is. Az első esetben a kvantitatív tulajdonságok
abszolút értékeinek közvetlen összehasonlítása alapján szelektálunk. A relatív szelekció esetén meghatározott
viszonyítási alapot alkalmazunk, és ehhez viszonyítva mutatjuk ki (pl. %-ban) az egyes tenyészállatok
eredményét és végezzük el azok szelekcióját.
3.4. A tulajdonságok száma alapján

A gyakorlatban a szelekció csak ritkán irányul egy tulajdonság javítására. Leggyakrabban több tulajdonság
együttes javítása a cél, amelynek elérése a tulajdonságok számával arányosan növekvő problémát jelent.
Úgymint a tulajdonságok relatív ökonómia jelentőségének meghatározását, a különböző szelekciós kritériumok
közötti kedvező vagy kedvezőtlen genetikai korrelációk feltárását, valamint az olyan tenyészállatok
kiválasztását, amelyek egy időben több szelekciós kritériumnak is megfelelnek. A gyakorlatban erre két
módszert, a tandem és a szimultán szelekciót alkalmazzák.
Tandem szelekcióról akkor beszélünk, ha a szelekciós tulajdonságot egy vagy néhány generáció után
megváltoztatjuk. Például először a tej mennyiségére, majd a következő nemzedékben a magasabb tejzsír %-ra
szelektálunk. A következő generációnál megint a tejmennyiségére, utána pedig megint a tejzsír %-ra válogatjuk
ki a kedvező termelési színvonalú egyedeket. Ez a tandem szelekció rotációs (váltogató) változata. Az eljárás
hátránya, hogy abban a tulajdonságban, aminek a szelekciója éppen szünetel, visszaesés fog bekövetkezni. Jelen
példában az eredményességet tovább rontja, hogy a két tulajdonság között negatív korreláció van.
4
Végtelenül nagy populáció méret esetén adott mennyiségi tulajdonság fenotípusos megjelenése a populációban Gauss-görbével
jellemezhető normális eloszlást mutat.
294
A hagyományos tandem szelekció, mikor a kívánt szint eléréséig az egyik, majd a másik tulajdonságra
szelektálunk. Így esetenként több generáción át csak a tejmennyiség növelésére, utána csak a tejzsírra.
A színvonalesés elkerülése érdekében a tandem szelekció helyett a szimultán szelekció használata az általános,
amelynek két alapvető módszerét ismerjük:
• tenyészkiválasztás független szelekciós határok alapján,
• tenyészkiválasztás függő szelekciós határok alapján (index szelekció).
Tenyészkiválasztás független szelekciós határok alapján. Ennél a módszernél minden tulajdonságra külön-
külön szelekciós szinteket (szelekciós minimumokat (SM), diszkvalifikációs szintek) állítunk fel. Azokat az
egyedeket, amelyek adott tulajdonságban a megállapított szint alatt termelnek, illetve teljesítenek, kizárjuk a
továbbtenyésztésből, függetlenül attól, hogy a többi tulajdonságban milyen termelési értékekkel rendelkeznek.
Két kritériumra, a tejmennyiségére (X) és annak zsírtartalmára (Y) mutatjuk be e módszer fővonásait a 16.3.
ábrán.
16.3. ábra - A független szelekciós minimumok alapján végzett tenyészkiválasztás
A rendelkezésre álló információk alapján minden jelölt genetikai értékét minden kritériumra megbecsüljük. A
példában szereplő mindkét kritériumra egymástól független küszöbértéket vagy másként minimumértéket
állítottunk fel, amelyeket az ábrán Xm-mel és Ym-mel jelöltünk. Ahhoz, hogy egy jelölt tenyészállatnak
minősüljön, a becsült genetikai értékének mindkét tulajdonságra nézve nagyobbnak kell lennie a
tulajdonságokra megadott minimumértékeknél (Xm-nél és az Ym-nél). Ellenkezőesetben a továbbtenyésztésből
ki kell zárni.
Szelekciós minimumként megadhatunk egy arányt, illetve százalékot is, amely vonatkozhat a továbbtenyésztésre
meghagyott hányad5 vagy a továbbtenyésztésből kizárt hányad6 nagyságára. Két kritériumra vonatkoztatva
például, mint ahogyan ezt a 16.4. ábra szemlélteti, több megoldás is lehetséges. Az A változat egy kisebb
5
A teljes szelektálatlan alappopuláció létszámához viszonyítva a továbbtenyésztésre kiválasztott részpopulációt alkotó egyedek száma.
6
A teljes szelektálatlan alappopuláció létszámához viszonyítva a továbbtenyésztésből kizárt részpopuláció egyedeinek száma.
295
kizárási arányt (20%) ad meg a tejmennyiségére (X), ami egyben feltételez egy kisebb szelekciós minimumot.
Ugyanakkor a tejzsírtartalomra (Y) szigorúbb a kizárás (75%) vagyis nagyobb a szelekciós minimum értéke.7
A B változatnál az X tulajdonságra megadott kizárási arány nagyobb (60%), ami természetesen nem tesz
lehetővé ugyanolyan szigorú szelekciót az Y tulajdonság esetében (50%). Végeredményben mindkét változatnál
a kiválasztott állatok aránya ugyanannyi 20–20% lesz. Ha a tenyészállatok szükséges száma és a jelöltek száma
közötti arányt – ami százalékos értékben fejezi ki a szelekciót – állandónak tekintjük és p-vel jelöljük, akkor
több tulajdonságra végzett szelekció esetén a megadott összefüggés írható fel:
16.4. ábra - A tenyészkiválasztás lehetséges módozatai két kritérium (X és Y) esetén
p1 – p2 … pn = p = konstans
Az előbbi összefüggésből következik, hogy nem lehet az egyik tulajdonságban anélkül növelni a szelekciós
minimumot vagy a szelektált állomány arányát, hogy ne csökkentenénk a másikban. Ennek az eljárásnak az
alkalmazása, kettőnél több tulajdonság esetén, a hosszú generáció-intervallumú (lásd. később), unipara8
állatfajoknál és főként a nőivarú tenyészállatok kiválogatásánál sok problémát vet fel. Ennek okai a következők:
1. Az unipara, hosszú generáció-intervallumú, nőivarú tenyészállatoknál szükségszerűen nagy az utánpótlási

hányad (p %), ez kihat az elérhető szelekciós differenciál (lásd később, SD) és a szelekciós minimum
nagyságára. Minél nagyobb ugyanis a p %, annál kisebb lehet a szelekciós differenciál és a szelekciós minimum.
2. A módszer – jellegéből adódóan – nem tesz lehetővé kompenzációt az egyes tulajdonságok között. Ezért
tovább csökken a kiválasztható egyedek száma, vagyis azokét, amelyek mindkét tulajdonságra megállapított
szintnek megfelelnek.
A módszer ajánlható viszont az apaállat-utánpótlást szolgáltató nőivarú egyedek (bikanevelő tehenek), valamint
a mindkét ivarú tenyészállat-állományt előállító hímivarú tenyészállatok szelekciójára.
Ugyancsak megokolt lehet a célszerű diszkvalifikációs szintek alkalmazása a szuperpárosításban résztvevő,

csúcskategóriát jelentő tenyészállatok szelekciójában. Ebben az esetben is döntő, hogy milyen mértékben
csökkenthető az utánpótlási hányad, vagyis mekkora lehet a szelekció intenzitása. Itt kell megemlíteni az ún.
korrelációtörő egyedek jelentőségét, amelyekkel szemben a diszkvalifikációs szint anélkül emelhető, hogy a
szelektált egyedek száma csökkenne.
Tenyészkiválasztás függő szelekciós határok alapján (szelekciós indexek). Ennél a módszernél nem a
tulajdonságokra külön-külön megállapított szelekciós minimumok, hanem több tulajdonságot együttesen
kifejező értékszám, az ún. szelekciós index alapján végezzük a kiválasztást, amit ezért index szelekciónak is
nevezünk.
A szelekciós indexek általános képlete:
I = x1 g1h12rg1 rf1 + x2 g2h22rg2 rf2 + … + xn gnhn2rgn rfn
7
A szelekciós minimumra megadott kisebb, illetve nagyobb érték csak pozitív szelekció esetén igaz.
8
Unipara = egyet ellő.
296
ahol:
I = szelekciós index
x = az egyed fenotípusos értéke x tulajdonságban
g = a tulajdonság viszonylagos gazdasági értéke
h2= a tulajdonság öröklődhetősége
rg = a tulajdonság és más tulajdonságok közötti genetikai korreláció
rf = a tulajdonság és más tulajdonságok közötti fenotípusos korreláció
Azzal, hogy a tulajdonságokat együtt kezeljük, megvan a kompenzáció lehetősége, vagyis adott esetben az állat
egyik tulajdonságra megállapított közepes termelését a többi tulajdonságra megállapított átlag feletti
eredményeivel ellensúlyozhatja. Ez azt jelenti, hogy az egyes tulajdonságokban ugyan kompromisszum
érvényesül, de a szelekció végeredménye – ökonómiai hatékonysága – a lehető legkedvezőbb. Ugyanakkor
nagyobb létszámú állat továbbtenyésztését teszi lehetővé. A szelekciós index a tenyészállatok rangsorolásához
nyújt segítséget.
A szelekciós indexek célszerűhasználata nem egyszerűfeladat és több tévedési lehetőséget rejt magában. A
módszer hátránya, hogy nehéz a tulajdonságok megfelelő ökonómiai súlyozását megvalósítani. A tulajdonságok
viszonylagos gazdasági értéke csak úgy állapítható meg, hogy adott állományban és bizonyos időszakban
kiszámítjuk, mivel az állományonként és azonos állományban bizonyos időmúltán változik. A h2 érték és a
viszonylagos gazdasági érték egymással szorosan összefüggnek. Esetenként ugyanis jobban kifizetődő egy
gazdaságilag kevésbé jelentős, de nagyobb mértékben öröklődő tulajdonságot nagyobb súllyal szerepeltetni,
mint egy gazdaságilag jelentősebb, de kisebb mértékben öröklődő tulajdonságot.
A szelekciós indexek – mint a teljes tenyészértéket kifejező jellemzők – tartalmukat tekintve természetesen
fajonként különböznek:
• bika (növekedési erély, illetve kapacitás, küllem),
• kan (növekedési erély, hátszalonna-vastagság),
• kos (anya átlagos ellései, választási és éves testsúly, nyírósúly).
A felsorolt nehézségek ellenére – a nemesítésben szükségszerűen érvényesítendő viszonylag nagyszámú

tulajdonság miatt – egyre kiterjedtebben foglalkoznak szelekciós indexek szerkesztésével és alkalmazásával. Az
egyes állatfajok szelekciója során használt szelekciós indexekről később lesz szó részletesen. Az egyes fajok
esetében az indexek használatának korlátokat szab, ha a tenyészállatok értékét a tetszetős küllemen kívül
egyetlen tulajdonság (pl. tojástermelő hibrideknél az éves tojáshozam) határozza meg.
4. A szelekció eredménye
A szelekció (tenyészkiválasztás) során döntőkérdés, hogy hatására milyen mértékben változik a populáció
generációról generációra vagyis milyen eredményes a szelekció, mekkora a szelekció hatására bekövetkező
genetikai előrehaladás. Eredményes szelekcióról ugyanis csak akkor beszélhetünk, ha a tenyészkiválasztás
hatására a populáció genetikai szerkezete a kívánt irányban és mértékben változott meg. A szelekció
eredményét, illetve hatékonyságát fejezi ki generációnként a genetikai haladás vagy másként a szelekciós
előrehaladás, amit leggyakrabban SE-vel jelölnek.
Egy tulajdonságra vonatkoztatva a szelekciós előrehaladást háromféleképpen lehet meghatározni:
1. A generációnkénti genetikai előrehaladás (SE) egyenlő az n+1 és az n generációk átlagos additív genetikai
értékének a különbségével, képletben:
2. A generációnkénti genetikai előrehaladás (SE) egyenlő a szelektált állomány és az alappopuláció (amelyből

kiválogattuk) átlagos additív genetikai értékének a különbségével:
297
3. Végül elfogadva, hogy a környezeti hatások generációról generációra azonosak, a generációnkénti genetikai
előrehaladás (SE) egyenlő két egymást követő generáció átlagos fenotípusos értékének a különbségével:
Az alappopuláció és az utódnemzedékek közötti fenotípusos fölény genetikai eredetű, így a szelekciós

előrehaladás felírható a következők szerint is:
4.1. Az éves szelekciós előrehaladás

Az az időtartam, ami két egymást követő generációt elválaszt, nagyon változó lehet a kiválasztott faj, fajta és a
szelekciós módszer függvényében. Ezért a generációnkénti szelekciós előrehaladás nem lehet a szelekció
eredményét teljes mértékben jól jellemző mutató. Ehelyett szívesebben használják az időegységre vetített
szelekciós előrehaladást.
Az időegység leggyakrabban az év, így az évi szelekciós előrehaladást (SEévi) a generáció-intervallumhoz (jele:
GI) viszonyított genetikai előrehaladás alapján kapjuk meg:
A generáció-intervallumot értelmezik úgy, mint a két egymást követő nemzedék közötti legrövidebb idő, vagy
mint a nagyszülők átlagos életkora akkor, amikor az unoka megszületik.
Számítása:
2 (TT + VT)
ahol:
TT = tenyészérettség ideje,
VT = vemhesség ideje.9
Átlagos értéke a szarvasmarhafajtákra 4–5,5; a lófajtákra 6–10; a sertésfajtákra 2,5; a juhfajtákra 2–4,5 és a
tyúkfajtákra 1,5 év.
4.2. A szelekció eredményét befolyásoló tényezők

A szelekció eredményét befolyásoló tényezők közül az alábbiakat kell figyelembe venni:
• a tulajdonságok varianciáját (amit az alkalmazott tenyésztési eljárás jelentősen befolyásol),
• a tulajdonságok öröklődhetőségét (összefüggésben a választható szelekciós módszerrel),
• a szelekció intenzitását (összefüggésben az utánpótlási hányad szükséges nagyságával),
• a kiválasztás alapjául szolgáló becsült tenyészérték megbízhatóságát.
9
Vemhességi idő helyett baromfifajok esetében a tojás kelésének ideje.
298
A szelekció eredményének mérése akkor lenne a legpontosabb, ha a tenyészkiválasztást a genotípus alapján

lehetne végezni. Ezért jelent a MAS1010 alkalmazása új fejezetet a szelekció történetében. A tenyészérték eddig
rutinszerűen alkalmazott becslési eljárásainak pontosságát tovább lehet javítani, azoknak a genetikai
információknak figyelembevételével, amelyeket a mennyiségi tulajdonságok lokuszaihoz (QTL11) kapcsolódó
DNS-markerek nyújtanak. Egy adott marker és egy kérdéses mennyiségi tulajdonság közötti biztos
(statisztikailag bizonyított), pozitív vagy negatív kapcsoltság lehetővé teszi a markereknek az állatok
szelekciójában való felhasználását, vagyis segítségével azoknak az állatoknak tenyésztésre történő kijelölését
(akár termelésük előzetes ismerete nélkül is), amelyek rendelkeznek a marker által képviselt tulajdonság
génjével.
A genetikai markereknek általában nincs saját funkciójuk, többnyire csupán jelzik a DNS-molekula bizonyos
szakaszainak polimorfizmusát. Ezen a területen a gének százai helyezkednek el. PCR12 technikával nyomon
követhető a marker által jelölt szekvencia öröklődése, és kiegészítő mérésekkel az is megfigyelhető, hogy az
öröklődéssel együtt jár-e az ivadékokban a teljesítmény növekedése. Ha igen, úgy a marker által jelölt gén és a
közelében lévő egy vagy több génnek kedvezőhatása érvényesül. Nem szükséges annak ismerete, hogy melyek
ezek a kedvező hatású gének, de a genetikai markerek által nyújtott információt felhasználhatjuk a szelekcióban,
mert azok az állatok, amelyek örökítik a marker által jelölt DNS-szakaszt vagy gént, a vele társult
kedvezőhatásokat is örökíteni fogják
A MAS alkalmazásának gazdaságosságát a szelektált tulajdonság variabilitása, valamint a marker megtalálási

költségének a hagyományos tenyészérték-megállapítás költségeivel való összehasonlításával lehet eldönteni. Az
utóbbiba bele kell érteni a marker és a tulajdonság közötti kapcsoltsági fázis megállapításának költségeit is, ha a
kettő nem azonos.
A DNS-markerek alkalmazása a szelekcióban akkor a leghasznosabb, ha a szelektált tulajdonságnak alacsony az

örökölhetőségi értéke; ha mérése nehézségekkel jár vagy költséges (pl. betegségekkel szembeni ellenálló
képesség); ha csupán az egyik ivaron vagy post mortem mutatkozik meg (pl. tej-tojástermelés, vágottáru
minőség). Minthogy ezek a tulajdonságok gazdaságilag nagyon fontosak, a markereknek a klasszikus
tenyésztési eljárásokkal való együttes alkalmazása elsősorban a tenyésztési központokban (de ma már a
gyakorlati tenyésztői munkában is) egyre gyakoribbá válik.
A szarvasmarha-tenyésztésben is a genetikai előrehaladás felgyorsulása várható a géntechnológiai és az

embriótechnológiai módszerek összekapcsolásától, amelynek egyik előnye, hogy az embrió-biotechnológia sok
édestestvér egyidejű előállítása révén csökkenti a genetikai variabilitást, növelve ezzel a genetikai szelekció
pontosságát, amit hagyományos eljárással csak sok száz (apai féltestvér) ivadék vizsgálata esetén lehetne elérni.
Az összekapcsolás másik előnyét a közvetlen genom szelekció adja, amelynek segítségével a vizsgált apaállat
ivadékai közül teljesítményük és fingerprintjük13 összehasonlítása alapján viszonylag korán, és nagy
biztonsággal ki lehet jelölni a tulajdonságot jól örökítő egyedeket. Egyúttal minősíteni lehet az apaállatot is
genetikai értéke szerint.
A marker tulajdonságok felismerésének és alkalmazásának várható haszna:
• Egy olyan szelekciós index, amely két termelési tulajdonságra, és mint marker a metabolizmusra épül,
növelheti a szelekció megbízhatóságát, hozzájárulhat az adott termelési tulajdonságban elérhető nyereség
optimalizálásához.
• A hímekre megállapított markerkritérium lehetővé tenné a szelekciót olyan fontos tulajdonságok esetében is,
amely genetikailag a lányok tejtermeléséhez kötöttek. A szelekciós rendszerben a markerfaktorok
eredményeként csökkenthető a szükséges bikák száma.
• A markerkritériumok másik alkalmazása az utánpótlásra meghagyott nőivarú állomány korai szelekciójában

vagy az embrió transzferben (MOET-program14) rejlik.
• A markertulajdonságok alkalmazásának köszönhetően a két ellés közötti idő várható csökkenése révén erősen
növekszik a genetikai előrehaladás, közepes korrelációs értékek ellenére is.
10
Markerek segítségével végezhető szelekció (Marker-assisted selection).
11
Kvantitatív (termelési tulajdonságokat kódoló (poli)gének (Quantitativ Trait Loci)
12
Polimeráz láncreakció (Polymerase Chain Reaction)
13
DNS-„ujjlenyomat”
14
Multiple Ovulation and Embryo Transfer
299
A ma alkalmazott szelekciós eljárások – a genotípus pontos ismeretének hiányában – még a fenotípusos

értékekre alapulnak. A populációt alkotó egyedek fenotípusos értékei az átlag körül szóródnak. Ha a fenotípusos
értékeket ábrázoljuk, akkor a fenotípusos variancia nagyságától függő eloszlásokat kapunk (16.5. ábra). Minél
nagyobb – azonos átlag mellett – a populáció fenotípusos varianciája, annál nagyobb a szélsőértékek
különbsége, így a plusz- és a mínuszvariáns egyedek termelési különbsége. Mivel a fenotípusos variancia a
környezeti és a genetikai variancia eredője, így az eredményes szelekció elengedhetetlen feltétele a fenotípusos
varianciában elméletileg realizálódó additív genetikai variancia.
16.5. ábra - A fenotípusos variancia (szórás) azonos átlag mellett a) nagy fenotípusos
szórás, b) közepes fenotípusos szórás, c) kis fenotípusos szórás
A szelekció eredményessége és hatékonysága nem azonos fogalmak. Ennek oka az, hogy a nagy h2 értékű
tulajdonság, mint például a tejfehérje % varianciája sok esetben csekély, ugyanakkor kis h2 értékű tulajdonság
varianciája pedig nagy lehet. Ebből következik, hogy a nagy h2 értékű, de csekély genetikai varianciát mutató
tulajdonságra irányuló szelekció eredményes, de viszonylag kevéssé hatékony, mivel a kis genetikai variancia
miatt kicsi lesz a szelektált állomány fölénye, vagyis a szelekciós differenciál nagysága, ami pedig csekély
mértékű előrehaladást tesz lehetővé.
A tenyésztési eljárás figyelembevétele azért fontos, mert az állomány genetikai változatosságát bizonyos
eljárások, így például a beltenyésztés, még inkább a rokontenyésztés jelentősen csökkenti.
A tenyésztő a szelekció során a legnagyobb genetikai értékű tenyészállatokat kívánja kiválasztani. Ennek
érdekében a legkülönfélébb szelekciós módszereket választhatja. A választás alapja a javítani kívánt tulajdonság
öröklődhetősége, vagyis annak h2 értéke.
A választható módszerek közül példaként nézzük meg az egyedi szelekció és a genetikai előrehaladás
összefüggését jól, gyengén és közepesen öröklődőtulajdonságok esetén.
Egy populációból, amelynek átlagos teljesítménye , kiválasztjuk a legjobb p %-ot alkotó egyedeket, amelyek
átlagos teljesítménye . Az alappopuláció és a szelektált állomány átlagteljesítményei közötti különbség ,
a szelektált állatok fenotípusos fölénye vagyis a szelekciós differenciál (jele: SD). Melynek értéke annál
nagyobb lehet, minél nagyobb értéken „húzzuk meg” a szelekciós minimumot vagy minél kisebb az
továbbtenyésztésre meghagyott hányad (p %) vagyis minél intenzívebb a szelekció (16.6. ábra).
16.6. ábra - A szelekciós minimum (SM) és a szelekciós intenzitás (i) fogalmának

értelmezése a továbbtenyésztésre meghagyott hányad (p %) változásának függvényében,
normális eloszlás esetén (VÁGI nyomán, 1986)
300
Ez a fenotípusos fölény megfelel az additív genetikai fölénynek, ezért felírható a két populáció additív genetikai
értékének különbségeként is:
Ez a genetikai fölény, amely egyenlő a szelektált állomány és az alappopuláció átlagos additív genetikai értének
a különbségével feltehetően átadódik az ivadékoknak, és így azok átlagos fenotípusos teljesítménye javulhat a
kiindulási populációhoz képest, feltételezve, hogy a szülői és az ivadék állományokra érvényes környezeti
feltételek nem változnak. Az öröklődhetőség ismeretének fontosságát az alábbi példa segítségével világítjuk
meg.
Jól öröklődő tulajdonság esetén. Ha a tulajdonság h2 értéke nagy, akkor a szelektált állatok fenotípusos
fölényének jelentős része genetikai eredetű, így az elérhető genetikai előrehaladás jelentősebb. Ebben az esetben
hatékony lehet a fenotípusos (egyedi) szelekció is, feltételezve annak szigorúságát vagyis, hogy a kizárt egyedek
%-os aránya jelentős, másként magasan húztuk meg a diszkvalifikációs szintet. Ezenkívül, ha az öröklődhetőség
definíciójára gondolunk, minél jobban öröklődik egy tulajdonság, annál kisebb a környezet módosító hatása. Így
a fenotípusra alapuló kiválasztásnál kisebb lehet a tévedési lehetőség. Összegezve, jól öröklődő tulajdonságok
esetén hatékony lehet a fenotípusos szelekció, mert a módszer annál pontosabb, annál megbízhatóbb, minél
nagyobb a tulajdonság h2 értéke.
301
Gyengén öröklődő tulajdonság esetén. Ha a tulajdonság gyengén öröklődik, a szelektált állatok fenotípusos
fölényének kis része genetikai eredetű, a kiválasztott tenyészállatok genetikai fölénye kicsi vagy nagyon kicsi.
Nagyon szigorú kiválasztás esetén is (kis továbbtenyésztésre meghagyott hányad) csak kismértékben lehet ezt a
hátrányt csökkenteni, tehát a genetikai előrehaladás kismértékű lesz. Ezenfelül az egyedek szintjén jelentős
hibákat követhetünk el azzal, hogy a tenyészállatok genetikai értékét túlbecsüljük, vagy esetleg aláértékeljük.
Következésképpen gyengén öröklődő tulajdonságok esetében a fenotípusos szelekció pontatlan, nem lehet
kellően megbízható. A tévedés esélye nagy.
Közepesen öröklődő tulajdonságok esetén. Ha a tulajdonság, amire a szelekció irányul, közepesen öröklődő, a
helyzet kevésbé kiélezett, vagyis a megállapítások bizonyos esetekben a jól öröklődő, bizonyos esetekben a
rosszul öröklődőtulajdonságokra vonatkozó megállapításokhoz közelítenek.
Az előzőérvelések alapján látható, milyen összefüggés van a fenotípusos szelekciós eljárás hatékonysága és a
tulajdonságok öröklődhetősége között, vagyis mely esetek azok, amikor az eredményes szelekció érdekében
több szelekciós eljárás együttes alkalmazása indokolt (pl. egyedi szelekció és az utódok teljesítményére végzett
együttes szelekció alkalmazása).
A tenyészállatok kiválasztásának szigorúsága, vagyis a továbbtenyésztésre meghagyott hányad (jele: p %)

nagysága ugyancsak meghatározó szerepet játszik az eredményes szelekcióban.
A tenyészállatok kiválasztásának szigorúságát a szelekció intenzitásával (jele: i) lehet többé-kevésbé jellemezni.

Annál szigorúbb a tenyészállatok kiválasztása, minél nagyobb a kizárt jelöltek aránya. Minél nagyobb a kizárt
egyedek aránya, annál intenzívebb a szelekció, és megfordítva.
A szelekció intenzitásának és a továbbtenyésztésre meghagyott állomány hányad nagyságának összefüggését az

16.1. táblázatban és a 16.6. ábrán mutatjuk be.
Az elérhető szelekciós differenciál (SD) az alkalmazott szelekciós intenzitás (i) és a fenotípusos szórás (sp)
nagyságának függvénye. Képletben kifejezve:
SD = i · sp
Tehát a szelekciós differenciál (SD) vagyis a szelektált állatok fenotípusos fölénye egyenlő a fenotípusos szórás
és a szelekciós intenzitás szorzatával.
16.1. táblázat - Táblázat a szelekciós intenzitás (i) és a k-érték megállapításához

(NIKORÓ et al. nyomán, 1968)
p k-érték i p k-érték i p k-érték i
1,00 ∞ 0,67 –0,41 0,5558 0,32 0,47 1,1163
0,99 –2,33 0,0267 0,66 –0,39 0,5688 0,31 0,50 1,1358
0,98 –2,05 0,0498 0,64 –0,36 0,5842 0,30 0,52 1,1617
0,97 –1,88 0,0702 0,63 –0,33 0,5996 0,29 0,55 1,1824
0,96 –1,75 0,0899 0,62 –0,31 0,6132 0,28 0,58 1,2043
0,95 –1,64 0,1094 0,61 –0,28 0,6288 0,27 0,61 1,2267
0,95 –1,55 0,1276 0,60 –0,25 0,6445 0,26 0,64 1,2504
0,94 –1,48 0,1434 0,59 –0,23 0,6585 0,25 0,67 1,2748
0,93 –1,41 0,1604 0,58 –0,20 0,6741 0,24 0,71 1,2921
302
0,92 –1,34 0,1787 0,57 –0,18 0,6885 0,23 0,74 1,3191
0,91 –1,28 0,1954 0,56 –0,15 0,7045 0,22 0,77 1,3482
0,90 –1,23 0,2103 0,55 –0,13 0,7193 0,21 0,81 1,3686
0,89 –1,18 0,2260 0,54 –0,10 0,7352 0,20 0,84 1,4015
0,88 –1,13 0,2422 0,53 –0,08 0,7504 0,19 0,88 1,4258
0,87 –1,08 0,2560 0,52 –0,05 0,7662 0,18 0,92 1,4546
0,86 –1,04 0,2732 0,51 –0,03 0,7819 0,17 0,95 1,4947
0,85 –0,99 0,2910 0,50 0,00 0,7978 0,16 0,99 1,5275
0,84 –0,95 0,3061 0,49 0,03 0,8139 0,15 1,04 1,5486
0,83 –0,92 0,3187 0,48 0,05 0,8300 0,14 1,08 1,5907
0,82 –0,88 0,3344 0,47 0,08 0,8462 0,13 1,13 1,6208
0,81 –0,84 0,3504 0,46 0,10 0,8630 0,12 1,18 1,6575
0,80 –0,81 0,3637 0,45 0,13 0,8791 0,11 1,23 1,7018
0,79 –0,77 0,3803 0,44 0,15 0,8966 0,10 1,28 1,7590
0,78 –0,74 0,3940 0,43 0,18 0,9128 0,09 1,34 1,8060
0,77 –0,71 0,4080 0,42 0,20 0,9310 0,08 1,41 1,8450
0,76 –0,67 0,4249 0,41 0,23 0,9476 0,07 1,48 1,9050
0,75 –0,64 0,4393 0,40 0,25 0,9667 0,06 1,55 2,0000
0,74 –0,61 0,4537 0,39 0,28 0,9836 0,05 1,64 2,0800
0,73 –0,58 0,4683 0,38 0,31 1,0005 0,04 1,75 2,1575
0,72 –0,55 0,4830 0,37 0,33 1,0210 0,03 1,88 2,2700
0,71 –0,52 0,4970 0,36 0,36 1,0386 0,02 2,05 2,4400
0,70 –0,50 0,5103 0,35 0,39 1,0563 0,01 2,33 2,6400
0,69 –0,47 0,5253 0,34 0,41 1,0788 – – –
0,68 –0,44 0,5404 0,33 0,44 1,0973 – – –
A megválasztható szelekciós intenzitás mértékét (amit szokás szelekciós nyomásnak is nevezni) több tényező
befolyásolja.
303
Ivar. Minden gazdasági állatfajban a szaporodáshoz szükséges hímek száma mindig kevesebb, mint a
nőstényeké. Például természetes pároztatás esetén 30 tehénre 1 bikát, 20 kocára 1 kant, 40 anyajuhra 1 kost és
10 tyúkra 1 kakast kell számítanunk. Így érthetően nagyobb lehet a szelekció intenzitása a hímeknél, mint a
nőstényeknél, következésképpen kisebb lehet a továbbtenyésztésre meghagyott állományhányad is.
A szaporítás módja. A mesterséges termékenyítés főként, ha spermamélyhűtéssel együttesen alkalmazzák

jelentősen tovább csökkenti a szükséges hímivarú tenyészállatok számát vagyis a továbbtenyésztési hányadot,
ami ugyancsak a szelekció intenzitásának növelését teszi lehetővé.
A faji sajátosságok. Az egyes fajok esetében a szelekció intenzitását alapvetően befolyásolják az alábbi
tényezők:
• az utánpótlási hányad nagysága, amely kötődik a tenyészállatok élettartamához,
• a szaporodási ritmus, amit jellemez az évi fialások, ellések száma, illetve gyakorisága,
• a szaporaság, amit az alom nagyságával lehet jellemezni (16.2. táblázat).
16.2. táblázat - A szelekció intenzitása nőivarú állományokban (állomány nagyság 100

anya) (BONNES, 1986)
Szarvasmarh
Faj Juh Sertés
a
Utánpótlási hányad (%) 25 20 50
Szükséges nőivarú egyedek száma évente (db) 25 20 50
Szaporodási ritmus (ellések száma/év) 0,9 1 2,2
Ellésenkénti szaporulat (db) 1 1,5 8
Szaporulati arány anyánként és évente

0,9 1,5 18
(szaporulat ellésenként × az ellések
számával/év)
A lehetséges jelöltek száma
p%
Szelekció intenzitása (i) 0,72 1,23 2,00
A szelekció megbízhatósága fejezi ki a tenyészállatok additív genetikai értéke becslésének pontosságát, ezáltal a
szelekció pontosságát. A megbízhatósági érték (CD) egyenlő az additív genetikai érték (A) és annak becsült
értékének (Â) szorzata közötti korrelációs együttható négyzetével. Képletben:
4.3. A szelekció eredményének kiszámítása

Az alábbi példa segítségével mutatjuk be a szelekció eredménye számításának menetét, remélve, hogy a
szelekciónál alkalmazott fogalmak és a szelekcióra ható tényezők közötti összefüggések megértését is
megkönnyíti.
304
A borjak 205 napos választási súlyát akarjuk szelekcióval javítani. A tulajdonság mindkét ivarban mérhető. A
nőivarú állományban 240 kg, a hímeknél pedig 260 kg az áltagos testsúly. A tulajdonság h2 értéke 0,4.
1. változat
A nőivarú állomány 25%-át zárjuk ki a továbbtenyésztésből, míg a hímivarú állománynak csak 30%-át
tenyésztjük tovább. A fenotípusos szórás mindkét ivarban legyen (sp) = ±20 kg.
2. változat
A nőivarú állomány 45%-át zárjuk ki a továbbtenyésztésből, míg a hímeknek csak 5%-át tenyésztjük tovább. A
fenotípusos szórás mindkét ivarban legyen (sp) = ±20 kg.
3. változat
A nőivarú állomány 45%-át zárjuk ki a továbbtenyésztésből, míg a hímeknek csak
5%-át tenyésztjük tovább. A fenotípusos szórás mindkét ivarban legyen (sp) = ±60 kg.
Kérdés: mennyi lesz az évi szelekciós előrehaladás, és a szelekciós minimum?
A feladatnál kiindulás a továbbtenyészthető állomány nagysága (p %), amely meghatározza a szelekció

intenzitásának (i) és a szelekciós minimumnak (SM) a nagyságát, valamint a populációk fenotípusos varianciája
(sp), ami az elérhető szelekciós differenciálra (SD) hat.
1. változat 2. változat 3. változat
h2 = 0,4 h2 = 0,4 h2 = 0,4
sp = ±20 kg sp = ±20 kg sp = ±60 kg
p % = 75% p % = 55% p % = 55%
p % = 30% p % = 5% p % = 5%
(A továbbtenyésztésre meghagyott állomány nagysága az 1. változatban a legnagyobb, míg a 2. és 3.

változatoknál megegyezik.)
A 16.1. táblázat segítségével megállapíthatjuk, hogy a különböző p % értékekhez milyen intenzitás (i) tartozik.
h2 = 0,4 h2 = 0,4 h2 = 0,4
sp = ±20 kg sp = ±20 kg sp = ±60 kg
p % = 75% p % = 55% p % = 55%
i = 0,4393 i = 0,7193 i = 0,7193
p % = 30% p % = 5% p % = 5%
i = 1,1617 i = 2,08 i = 2,08
A szelekciós differenciál (SD) számítása: SD = i · sp
Ha a tulajdonság mindkét ivarban mérhető, akkor ivaronként külön-külön (SD♂, SD♀) ki kell számítani, utána
pedig a kettő átlagával, vagyis az átlagos szelekciós differenciállal (SDátl) számolunk tovább.
305
SD♂ = 0,4393 · 20 = SD♂ = 0,7193 · 20 = SD♂ = 0,7193 · 60 =

8,786 kg 14,39 kg 43,16 kg
SD♀ = 1,1617 · 20 = SD♀ = 2,08 · 60 = 124,8

SD♀ = 2,08 · 20 = 41,6 kg
23,234 kg kg
SDátl = 16,01 kg SDátl = 35,19 kg SDátl = 83,98 kg
Következtetések: a továbbtenyésztésre meghagyott állomány nagysága azonos fenotípusos variancia mellett (1.
és 2. változat sp = 20 kg) úgy hat a szelekciós differenciál nagyságára, hogy azzal fordítottan arányos. Vagyis
kisebb továbbtenyésztésre meghagyott állomány nagyság (p % = 55% és 5%, 2. változat) nagyobb szelekciós
differenciált (SD = 35,19 kg) eredményez.
Minél nagyobb adott állomány fenotípusos varianciája azonos továbbtenyésztésre kiválasztott állomány nagyság
mellett (2. és 3. változat), annál nagyobb lehet az elérhető szelekciós differenciál. Vagyis nagyobb fenotípusos
variancia (sp= ±60 kg 3. változat) nagyobb szelekciós differenciált eredményez (SD = 83,98 kg).
A szelekciós előrehaladás (SE) nagysága a szelekciós differenciáltól (SD) és a tulajdonság öröklődhetőségétől

(h2) függ:
SE = SDátl · h2
SE = 16,01 · 0,4 = 6,404 SE = 83,98 · 0,4 = 33,6

SE = 35,19 · 0,4 = 14,08 kg
kg kg
Következtetés: adott tulajdonságban elérhető szelekciós előrehaladás mértékét alapvetően a szelekciós

differenciál nagysága határozza meg, ami viszont az intenzitás és a fenotípusos variancia nagyságától függ.
Az évi szelekciós előrehaladás (SEévi) nagysága a generáció-intervallum (GI) figyelembe vételével a megadott
képlet alapján számítható:
A szelekciós minimum (SM) értékét az alappopuláció átlaga, a továbbtenyésztésre meghagyott egyedek aránya
és a fenotípusos variancia határozza meg.
Számításához egy új érték, a k-faktor értelmezésére is szükség van. A k-faktor a szelekciós minimumot jelentő
ordináta és az alappopuláció átlaga közötti távolságot fejezi ki a fenotípusos szórásérték egységében. Ennek
megfelelően értéke + vagy – lehet, attól függően, hogy a továbbtenyésztésre meghagyott hányad nagysága 50%-
nál nagyobb (ekkor negatív) vagy 50%-nál kisebb (ekkor pozitív). A k-faktorra vonatkozó értékeket a 16.1.
táblázatból lehet a továbbtenyésztésre meghagyott állomány nagyság ismeretében kikeresni.
A szelekciós minimum (SM):
SM = ± k · sp
306
♀ = 240 kg és ♂ = 260 kg
SM♀ = 240 – (0,67 · 20) = SM♀ = 240 – (0,13 · 20) = SM♀ = 240 – (0,13 · 60) =
= 226,6 kg = 237,4 kg = 232,2 kg
SM♂ = 260 + (0,52 · 20) = SM♂ = 260 + (1,64 · 20) = SM♂ = 260 + (1,64 · 60) =
= 270,4 kg = 292,8 kg = 358,4 kg
Következtetések: a szelekciós minimum nagysága azonos átlag és fenotípusos szórás mellett annál nagyobb,
minél kisebb a továbbtenyésztésre meghagyott hányad. Vagyis minél nagyobb a szelekciós minimum – minél
magasabb a „küszöbérték”, amit a jelölteknek teljesíteniük kell – annál szigorúbb, intenzívebb a szelekció (1. és
2. változat, illetve a nőivarú és hímivarú állományok összevetése alapján). Ha a p % > az állomány 50%-ánál,
akkor azonos fenotípusos variancia mellett kisebb lesz a szelekciós minimum, mintha a p % < 50% (2. változat
nőivarú és hímivarú állományok összehasonlítása). Ha a p % > az állomány 50%-ánál, akkor nagyobb
fenotípusos variancia esetén kisebb lesz a szelekciós minimum (2. és 3. változat nőivarú állományának
összehasonlítása alapján). Ha a p % < 50%-nál, akkor nagyobb fenotípusos variancia esetén nagyobb lesz a
szelekciós minimum, vagyis intenzívebb a szelekció (2. és 3. változat hímivarú állományának összehasonlítása
alapján).
Az alábbi hat példa a gyakorlati ismeretanyag elsajátításához kíván segítséget nyújtani.
1. példa. Egy 20 egyedből (n = 20) álló tojástermelő tyúkállományban a tojások átlagsúlya a következő:
n 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10. 11. 12. 13. 14. 15. 16. 17. 18. 19. 20.
g 50 52 56 55 60 64 53 60 65 62 58 56 53 56 62 60 58 59 55 64
Hány g lesz az egy generáció alatti szelekciós haladás, ha csak a legalább 60 g súlyú tojást termelő egyedeket
tenyésztjük tovább, és a kakasok tojástermelését meghatározó genetikai képessége ismeretlen (h2 = 0,65)?
Elsőként ki kell választani azokat az egyedeket, amelyek tojássúlya 60 g vagy annál nagyobb. Ezek a
továbbtenyésztésre szánt egyedek (nszel. = 8 db). Kiszámoljuk az alappopuláció (xalap) és a szelektált populáció
(xszel) átlagos tojássúlyait, ehhez előbb meg kell határozni az összes tojássúlyt (ΣP) mindkét populációra, majd a
kapott értéket a létszámmal elosztjuk. A két átlag különbsége a szelekciós differenciál (SD).
A szelekciós előrehaladást (SE) a SD és a h2szorzatából kapjuk meg.
nalap= 20 nszel.= 8
ΣPalap= 1158 g ΣPszel.= 497 g
xalap= 58 g xszel.= 62 g
SD = 4 g
SE = SD · h2= 4 · 0,6 = 2,4 g
2. példa. Egy sertéstelepen azokat a kocasüldőket tenyésztjük tovább, amelyek átlagosan 80 g-mal nagyobb napi
gyarapodást értek el a populációátlaghoz viszonyítva.
Mennyi lesz az éves genetikai előrehaladás, ha a generáció-intevallum 2,5 év, és h2 = 0,4?
307
A kiválasztott állománynak az alappopulációhoz viszonyított átlagos teljesítmény különbsége (80 g) egyenlő a

szelekciós differenciál nagyságával. A genetikai vagy szelekciós előrehaladás (SE) a SD és a h2szorzatából
számítható. A kérdésben szereplőéves előrehaladás meghatározásához a szorzatot osztani kell a generáció-
intervallum (GI) értékével (ami a sertésfajban átlagosan 2,5 év).
A nevezőben a kettes azért szerepel, mert a példa nem adja meg a kanok vonalán alkalmazott szelekciós
differenciált.
3. példa. Mennyi lesz az évenkénti szelekciós haladás, ha a 100 anyára eső bárányszám szórása ±25, a szelekció
intenzitása 0,8, a h2= 0,2?
Ha a szelekciós előrehaladás kiszámításánál nem ismerjük a szelekciós differenciált, akkor ezt az intenzitás (i)
és a fenotípusos szórás (sp) szorzatából is ki tudjuk számítani.
i = 0,8 sp= ±25
n = 100 h2= 0,2
SE = SD × h2 SD = i · s
SE = i · sp · h2= 0,8 · 25 · 0,2 = 4 bárány generációnként
SEévi= 4/4 = 1 bárány/100 anya
Az évi szelekciós előrehaladás kiszámításánál azért osztunk 4-gyel, mert a generációintervallum a juh fajban
átlagosan 4 év.
4. példa. Egy sertésállományban a takarmányértékesítés h2=0,3, és az átlagos takarmányhasznosítás 3,1 kg

abrak/1 kg tömeggyarapodás fejezi ki. Továbbtenyésztésre olyan kanokat választanak ki, amelyeknek
takarmányhasznosítási eredménye 2,8 kg abrak/1 kg tömeggyarapodás.
Kérdés: az első ivadékgenerációban milyen takarmányértékesítés várható?
Először mindkét ivarra külön-külön ki kell számítani a szelekciós differenciált, majd a kapott értéket átlagolni.
A szelekciós előrehaladás az átlagos szelekciós differenciál és a h2 szorzataként számítható ki. A genetikai
előrehaladás tehát várhatóan abban nyilvánul meg, hogy a szelektált szülők ivadékgenerációjában 3,04 kg-ra
csökken (3,1 kg-ról) az 1 kg tömeggyarapodásra vonatkoztatott abrakfelhasználás.
SD = 2,8 kg – 3,1 kg = –0,3 kg h2= 0,3
SD = 3,0 kg – 3,1 kg = –0,1 kg
SE = SDátl · h2= –0,2 · 0,3 = –0,6 kg
5. példa. Mennyi a szelekciós haladás évenként, ha tehénállományunk átlagos termelése 6500 kg tej, és a
továbbtenyésztésre szánt állomány 400 kg-mal termel többet az átlagnál?
Az évi szelekciós előrehaladást a SD és a h2szorzata adja, amelyet a generáció-intervallummal (szarvasmarhánál

pl. 5 év lehet) kell osztani. A kapott érték felét kell venni, ha csak az egyik szülő SD értéke ismert (a másikat
átlagosnak tekintjük).
308
x = 6500 kg h2= 0,3
SD = 400 kg
Tehát az éves genetikai előrehaladás mindössze 12 kg tej. Ez 0,3%-nak felel meg. Tekintettel a 400 kg-os SD-re,
ez nagyon kevés, figyelemmel a környezet okozta ennél sokkal nagyobb ingadozásokra. Ez is mutatja azt, hogy
csupán a nőivarra alapozva a tejtermelésben haladást elérni csak igen lassan lehet.
6. példa. Mekkora lesz a szelekciós haladás és a genetikai regresszió mértéke, ha egy merinói
juhállományban az alappopuláció átlagos zsírban nyírt gyapjútermelése 4 kg, a továbbtenyésztésre szánt
egyedek átlagtermelése 8 kg és az utódpopuláció 5,6 kg átlagos gyapjútermelést ért el? (Az állományok
gyapjútermelése mindkét ivar átlagában értendők.)
Abban az esetben, ha ismerjük az utódpopuláció átlagos termelési színvonalát (XF1), a szelekciós előrehaladás az
utódpopuláció és az alappopuláció (X0) átlagos termelésének a különbsége. A genetikai regresszió
nagyságrendjének megállapításához ki kell számítani a szelekciós differenciált a már ismert módon. Ezután meg
kell állapítani, hogy a szelekciós differenciálnak hány %-a realizálódott az utódpopulációban (ez egyúttal a
realizált h2-értéket is jelenti). A genetikai regresszió mértéke a kiszámított realizált h2-érték alapján 60%.
X0= 4 kg h2= 0,3
Xs= 8 kg
XF1= 5,6 kg
SE = XF1– X0= 5,6 – 4 = 1,6 kg
SD = Xs– X0= 8 – 4 = 4 kg
309
17. fejezet - Tenyésztési (párosítási)
eljárások
A gazdasági állatfajok tenyésztésében a nemesítés eredménye szempontjából meghatározó jelentőségű az
alkalmazott párosítási módszer, majd az erre alapozott tenyésztési eljárás. A párosítás fogalmán a
következőgeneráció szüleinek kijelölését, kiválasztását értjük. Ebből következően a továbbtenyésztésre
kiválasztott egyedek párosítása határozza meg a populációban kialakuló gén- és genotípus-gyakoriságokat,
tágabb értelmezésben az állatállomány tenyészés haszonértékét. A párosítás célja tehát nem más, mint a
számunkra legkedvezőbb genotípus-gyakoriság kialakítása a populációban, azaz a meglévőnél értékesebb, a
tenyésztői és a piaci igényeket jobban kielégítő utódok létrehozása.
A párosítások tervezése és végrehajtása gyakorlatilag a tenyésztési eljárások megválasztását is jelenti. A

tenyésztési módszerek rendszerezése összetett feladat, hiszen a gazdasági állatok tenyésztése igen sok fajra és
típusra terjed ki.
Az egyik, a legrégebben használatos rendszerezés szerint a tenyésztési eljárások két nagy csoportja a
• fajtatiszta tenyésztés és a
• keresztezés.
Mindegyik csoportba több módszer tartozik, amelyeknek a nemesítés lehetőségeitől függően további változatai
is előfordulhatnak. Az 17.1. ábra ennek figyelembevételével mutatja be a tenyésztési eljárásokat. A
csoportosítás történhet a génhatásokra alapozva is. E szerint a tenyésztési módszerek két főcsoportba sorolhatók:
• Elsősorban az additív és mellékesen a nem additív génhatásokat kihasználó módszerek (fajtatiszta tenyésztés
és a tenyészállat-előállító keresztezések).
• Elsősorban nem additív és mellesleg az additív génhatást kihasználó módszerek (haszonállat-előállító

keresztezések).
17.1. ábra - A tenyésztési eljárások csoportosítása
A fajtatiszta tenyésztés azonos fajtába tartozó egyedek párosítását jelenti. Hosszú múltra tekint vissza, nagy
szerepe volt a múlt században a kultúrfajták kialakításában. Az egyedek rokonsági fokától függően idetartoznak
a szoros rokontenyésztéstől kezdve a fajtacsoporton belül, közel álló másik fajtával (fajtaváltozattal) végzett
vérfrissítésig sok változat. A fajtatiszta tenyésztésben a tenyészállat és a haszonállat állomány azonos. A
genetikai előrehaladás legfőbb eszköze a szelekció, ezért elsősorban az additív génhatásokat használja ki. Ebből
következik, hogy elsősorban a jól öröklődő tulajdonságok javíthatók vele eredményesen.
310
Tenyésztési (párosítási) eljárások
A fajtatiszta tenyésztés célja hosszú ideig elsősorban a fajtajelleg megőrzése volt. Egy-egy fajta tenyésztői
sokáig arra törekedtek, hogy az adottságokhoz legjobban alkalmazkodó fajtákat megőrizzék az idegen
hatásoktól. Napjainkban a fajtatiszta tenyésztés céljait a következőkben lehet összefoglalni:
• fajtatiszta tenyésztés árutermelés céljából,
• fajtatiszta tenyésztés fajtamegőrzés céljából (pl.: őshonos fajták fenntartása),
• fajtatiszta tenyésztés keresztezési partnerek előállítása céljából, a hibridprogramok számára.
A célok alapján úgy tűnik, hogy a fajtatiszta tenyésztés és a keresztezés egymást kiegészítő, sőt feltételező
tenyésztési módszerek. Az állatfajták jelentős része keresztezéssel jött létre, a következetes és eredményes
keresztezéshez viszont fajtatiszta állományok, illetve vonalak szükségesek.
A keresztezés során különböző fajtákhoz tartozó állatokat párosítunk egymással. Ez a tenyésztési módszer új
tulajdonságkombinációk létrehozását célozza. A heterozigozitás növekedése révén a keresztezett állományok
vitalitása, ellenálló képessége, alkalmazkodó-képessége növekszik, javul a szaporasága, termelőképessége. A
keresztezési eljárások két nagy csoportját, céljuktól függően, a tenyészállat-, illetve a haszonállat-előállító
keresztezések alkotják.
A tenyészállat-előállító keresztezésekben – a fajtatiszta tenyésztéshez hasonlóan – a tenyészállat- és a

haszonállat-állomány nem különül el egymástól. Általában akkor használjuk, ha a fajtatiszta tenyésztés
módszereivel a genetikai variancia beszűkülése miatt már nem tudunk számottevő előrehaladást elérni.
A haszonállat-előállító keresztezésekben a tenyészállat- és a haszonállat-állomány részben vagy egészben

elkülönül. Végrehajtását tekintve két változata van: a folytatható és a nem folytatható haszonállat-előállító
keresztezés. Az előbbi esetben a keresztezett nemzedék egy része tenyésztésben marad, míg az utóbbi
változatban a keresztezett utódok ivartól függetlenül haszonállatként értékesülnek.
A tenyésztési-párosítási eljárások rendszerzésének másik módszere a párosítandó egyedek genotípusos és

fenotípusos hasonlósága, illetve különbözősége lehet. Ebben az esetben a kiindulási alap a véletlenszerű
párosodás, amikor az állomány genetikai egyensúlyban van, a genotípus gyakorisága nem változik. A
véletlenszerű párosítást alapul véve a hasonló egyedek párosítása (homogén párosítás) az ivadékok
homozigozitását, a különböző egyedek párosítása (heterogén párosítás) az ivadékok heterozigozitását növeli.
Ennek megfelelően a párosítási eljárások két csoportját különböztetjük meg:
• a homozigozitást növelő és
• a heterozigozitást növelő párosítások.
1. A homozigozitást növelő párosítási módszerek

(fajtatiszta tenyésztés)
Ha egy populációt zárt körben tenyésztünk, akkor genetikai értelemben beltenyésztést folytatunk. Ennek
következtében generációról generációra csökkent a heterozigóta és növekszik a homozigóta génpárokkal
rendelkező egyedek száma. Jól szemlélteti a jelenség lényegét az 17.1. táblázat adatai, amely zárt populációra
vonatkozóan mutatja be intermedier öröklés esetén a heterozigóta allélpárok arányának csökkenését.
17.1. táblázat - A heterozigóta és a homozigóta egyedek arányának változása folyamatos

beltenyésztéskor (HORN nyomán, 1981)
Genotípus Heterozigóták aránya Homozigóták aránya

Generációk
AA Aa aa (%) (%)
F1 0 100 0 100 0
F2 25 50 25 50 50
311
F3 37,5 25 37,5 25 75
F4 43,75 12,5 43,75 12,5 87,5
F5 46,875 6,25 46,875 6,25 93,75
Meghatározott idő elteltével a párosítandó egyedeknek már számottevően sok, származásilag azonos génje lesz,
megnő a genotípusos és fenotípusos hasonlóságuk. A származásilag azonos géneket tartalmazó, tehát genetikai
értelemben egymással rokonságban lévő egyedek párosítása a rokontenyésztés.
Két egyed rokoni kapcsolata az állattenyésztés gyakorlatában azt jelenti, hogy egy vagy több közös ősük volt,
amely közös ősüktől mindketten azonos géneket örököltek, ebből következően génkészletük egy része
származásilag azonos. A rokonság fokát a származásilag azonos génhányad nagysága határozza meg. Ez pedig
a rokonok és a közös ős vagy ősök közötti nemzedékek számától függ.
Egyetlen egyed ősének száma nemzedékenként kettőződik: 2 szülője, 4 nagyszülője vagyis n nemzedék
távolságában 2n őse volt (17.2. táblázat). Ugyanakkor nemzedékenként feleződik a származásilag azonos
génhányad nagysága, azaz az egyes ősök szerepe.
17.2. táblázat - Az ősök száma és szerepük az ivadék kialakításában
Egy ős szerepe
Nemzedék Geno Ősök száma
abszolút %
Szülő P1 2 1/2 50
Nagyszülő P2 4 1/4 25
Dédszülő P3 8 1/8 12,5
Ükszülő P4 16 1/16 6,25
Szépszülő P5 32 1/32 3,125
Ősszülők Pn 2n 1/2n 100/2n
Annak, hogy a távolabbi ősök érdemlegesen éreztetik hatásukat, igen kicsi a valószínűsége. Ezért az
állattenyésztés gyakorlatában azokat az egyedeket tekintjük rokonoknak, amelyeknek 4 nemzedéken belül közös
ősük volt.
A rokonsági fok mérőszáma a rokonsági együttható, jele: Rxy. Kiszámítása azon alapszik, hogy a szülő
génkészletének a felét örökíti ivadékába, vagyis 1/2 annak a valószínűsége, hogy egy allélpár egyik tagját az
ivadék örökli-e vagy sem. Az egymással rokonságban lévő egyedek ebből következően származásilag azonos
géneket nemzedékenként 1 valószínűséggel örökölnek közös ősüktől.
A gyakorlati tenyésztőmunkában különbséget teszünk egyenes ági (leszármazási) és oldalági (kollaterális)

rokonság között. Ettől függően változik a rokonsági együttható kiszámításának módja is:
ahol:
x = ős
312
y = leszármazott
n = az x ős és az y leszármazott közötti nemzedékek száma
1. példa. Tételezzük fel, hogy x ős y apja. Ebben az esetben szülő (apa) × ivadék (fiú) kapcsolatáról van szó,
tehát x és y között egy nemzedék távolság van. Ezért rokonsági fokuk:
Ha azt tételezzük fel, hogy x ős y egyed dédszülője, akkor közöttük 3 nemzedék távolság van. Rokonsági fokuk:
Az oldalági rokonok egymásnak nem közvetlen leszármazottai, hanem a közös ős révén vannak genetikai
kapcsolatban. Mindketten a közös ős leszármazottai, de két különböző ágon. Ebben az esetben a rokonsági
együtthatót az alábbiak szerint számíthatjuk ki:
ahol:
n1 = x egyed nemzedéktávolsága a közös őstől
n2 = y egyed nemzedéktávolsága a közös őstől
2. példa. Tételezzük fel, hogy x és y féltestvérek, származásuk a következő:
Rokonsági fokuk:
Előfordul, hogy több közös ős van, s a rokonok mindegyiktől örököltek azonos géneket. Nyilvánvaló, hogy
ebben az esetben a származásilag azonos génhányaduk nagyobb, mintha csak egy közös ősük lenne. Ilyenkor
mindegyik közös ősre nézve kiszámítjuk a rokonsági fokát, majd ezeket összeadjuk.
3. példa. Tételezzük fel, hogy x és y édestestvérek, azaz mindkét szülőtől örököltek azonos géneket.
Származásilag azonos génhányad A ős révén:
313
Származásilag azonos génhányad B ős révén:
Az x és y rokonsági együtthatója összesen: Rxy = 0,25 + 0,25 = 0,50 = 50%
Az előzőekben már szóltunk róla, hogy a rokontenyésztés az egymással rokoni kapcsolatban lévő állatok
párosítása. A rokonsági foktól függően szoros és mérsékelt rokontenyésztést különböztetünk meg.
Szoros rokontenyésztést jelent a szülő és ivadék párosítása, az édestestvérek egymás közötti párosítása, a
féltestvérek egymás közötti párosítása. Mérsékelt rokontenyésztésről beszélünk, ha a nagyszülőt unokájával
vagy unokatestvért unokatestvérrel párosítunk.
Az eltérő mértékű, szorosságú rokontenyésztésnek a homozigozitás növekedésére gyakorolt átlagos hatását a

17.2. ábra szemlélteti.
17.2. ábra - A homozigozitás növekedése, eltérő szorosságú rokontenyésztés

következtében (LERNER és LIBBY nyomán, 1976)
A rokontenyésztés eredményeképpen bekövetkező homozigócia számszerű kifejezésére a legelterjedtebb

mérőszám a Wright-féle rokontenyésztési együttható, jele: F. Az F-érték a származásilag azonos gének (allélok)
homozigóta állapotban fixálódó hányadosát fejezi ki a populáció átlagában, vagyis a rokontenyésztés hatására
milyen mértékben nőtt a homozigóta génpárok aránya az ivadékokban.
A rokontenyésztési együttható egyszerűsített képlete a következő:
ahol:
Fx = az egyed rokontenyésztési együtthatója,
n1 = az apa és a közös ős közötti nemzedékek száma,
n2 = az anya és a közös ős közötti nemzedékek száma.
Látható, hogy az F-érték kiszámítása abban különbözik az R-érték kiszámításától, hogy eggyel több
nemzedékről lévén szó, ezért az 1/2-et eggyel nagyobb hatványra kell emelni. Ebből következően a
rokontenyésztési együttható mindig fele akkora, mint a rokonsági együttható (Fx = 0,5 Rxy).
314
A párosított partnerek rokonsági foka és ivadékaik rokontenyésztettsége közötti összefüggést szemlélteti a 17.3.
táblázat.
17.3. táblázat - Szülők Rxy-értékei és ivadékuk F-értéke
Rokoni kapcsolat Rxy-érték F-érték
Egypetés ikrek 1 –
Kétpetés ikrek 0,5 0,25
Teljes testvérek 0,5 0,25
Szülő-ivadék 0,5 0,25
Féltestvérek 0,25 0,125
Nagyszülő-unoka 0,25 0,125
Unokatestvérek 0,125 0,063
Dédszülő-dédunoka 0,125 0,063
Megjegyzés: Rxy = rokonsági együttható, F = rokontenyésztési együttható
A következőkben két példa segítségével mutatjuk be a rokontenyésztési együttható alkalmazását szülő× ivadék
párosításkor és féltestvérek párosításakor.
4. példa. szülő × ivadékpárosítás. Közös ős az A egyed, amely szülője és nagyszülője is az X egyednek.
5. példa. Féltestvérek párosítása: közös ős a C egyed.
315
Ha a szülők több közös ős révén rokonok, akkor külön kiszámítjuk minden ősre a rokontenyésztési együtthatót
és azokat összegezzük.
6. példa. Édestestvérek párosítása: közös ős a C és D egyed, vagyis A és B édestestvérek.
Rokontenyésztési együttható C ősre:
Rokontenyésztési együttható D ősre:
X ivadék beltenyésztettsége összesen: Fx = 0,125 + 0,125 = 0,25 = 25%
Előfordul, hogy a közös ős maga is rokontenyésztett. Ebben az esetben a teljes Wright-képletet használjuk a
rokontenyésztési együttható kiszámításakor.
316
ahol: FA = a közös ős rokontenyésztési együtthatója.
7. példa. Az X egyed őse az A egyed, amely maga is rokontenyésztett. Az A egyed rokontenyésztettségi

együtthatója (közös ős az F egyed).
Az X egyed rokontenyésztési együtthatója:
Fx = 0,25 × 1,125
Fx = 0,28125 = 28,125%
Zárt állományban a rokontenyésztettség mértéke nemzedékről nemzedékre nő. A növekedés mértéke az

állomány létszámától, valamint a populációban lévő apaállatok, illetve anyaállatok számától függ. A
homozigozitás mértékének generációnként becsült növekedése Lush nyomán az alábbi képlettel számolható ki
(rokontenyésztettségi együttható):
ahol:
M = az apaállatok effektív száma,
F = az anyaállatok száma.
Ha kevés apával termékenyítik a nagy egyedszámú anyaállományt, akkor a homozigozitás mértéke döntően az
apák számától függ, az anyaállatok szerepe pedig elhanyagolható. Így a képlet leegyszerűsíthető:
317
8. példa. Egy 150 tehénből álló magyar szürke gulya termékenyítésére 5 tenyészbikát használunk fel.
Kérdés: Mekkora lesz a homozigozitás növekedése egy nemzedék alatt?
∆F = 0,0258 = 2,58%
Tehát a példának vett állományban nemzedékenként valószínűleg 2,58%-kal nő a rokontenyésztettség mértéke.
1.1. A rokontenyésztés célja és hatása

A rokontenyésztés célja a kívánatos gének homozigóta formában való rögzítése a populációban. Így a
rokontenyésztésnek két alapvető genetikai hatása van: egyrészt a homozigozitás növekedése, illetve a
heterozigozitás csökkenése, másrészt az eredeti állományon belül egymástól genetikailag jelentős különböző
részállományok, ún. rokontenyésztett vonalak kialakítása.
A rokontenyésztésnél azonban nemcsak a kívánatos, hanem a nemkívánatos géneket is felhalmozhatjuk, és

homozigóta állapotban fixálhatjuk a populációban. A gyakorlati állattenyésztők tudatosan tartózkodnak a
rokontenyésztéstől, mert tapasztalatuk szerint károsan befolyásolja az állatok növekedését,
szaporodóképességét, életképességét, alkalmazkodóképességét és termelését. Ez a jelenség a beltenyésztési
leromlás, ami a rokontenyésztés fenotípusos hatásaként érzékelhető. A rokontenyésztési leromlás logikus
következménye a homozigozitás növekedésének, mivel felszínre jönnek a kedvezőtlen hatású recesszív gének,
amelyek heterozigóta allélpárokban nem érvényesülhetnek a fenotípusban.
A rokontenyésztési leromlás mértéke több tényezőtől függ. Az állomány genetikai szerkezeté illetően az a
döntő, hogy az állomány génkészletében mennyi kedvezőtlen hatású recesszív gén fordul elő, és mekkora a
gyakoriságuk. Függ a leromlás mértéke, továbbá a párosítandó egyedek rokonsági fokától, illetve
tenyésztettségük mértékétől. Minél nagyobb a szülők rokonsági foka, annál nagyobb a tenyésztési leromlás
nagysága.
A rokontenyésztésre eltérően reagálnak a különböző állatfajok.
A rokontenyésztés iránti érzékenység tekintetében legfontosabb gazdasági állatfajok sorrendje a következő: tyúk
(a legérzékenyebb), sertés, juh, ló, szarvasmarha. Ugyanazon fajon belül a kiegyenlítettebb fajták általában
jobban, a heterogénebbek kevésbé érzékenyek.
Fajon belül a nagyobb vitalitású fajtákra jellemző a rokontenyésztés jó tűrése. A tojástermelő vitális fajták, pl. a
leghorn jobban tűri a rokontenyésztést, mint a konstitucionálisan gyengébb húsfajták, pl. a plymouth.
Maga a tulajdonság is befolyásolja a leromlás értékét. A szaporodással összefüggő tulajdonságokban, valamint

az életképességben, alkalmazkodóképességben sokkal nagyobb a leromlás, mint más tulajdonságokban.
Általában a kisebb örökölhetőségű, nem additív génhatásokon alapuló tulajdonságokban nagyobb mértékű a
rokontenyésztési leromlás.
A rokontenyésztés tehát csak tudatos és tervszerű alkalmazás esetén hatékony eszköz a nemesítő kezében.
Ellenkezőesetben súlyos gazdasági károkkal kell számolni.
A rokontenyésztés tudatos felhasználásának a következőfőbb területei vannak:
• a kedvezőtlen hatású recesszív gének kiküszöbölése (pl. heterozigóta apaállatjelöltek felderítése szoros
rokontenyésztéssel, – apa × leány párosítás),
• rokontenyésztett állományok kialakítása keresztezés céljára (hibridtenyésztés),
• értékes, tulajdonságaikat megbízhatóan örökítő apaállatok előállítása.
1.2. A rokontenyésztés módszerei

Az előzőekben megállapítottuk, hogy a rokontenyésztés hatására az állományon belül egymástól genetikailag
jelentősen különböző részállományok jönnek létre. Ezek a részpopulációk a legkülönbözőbb rokoni
318
kapcsolatban lévő egyedek párosításával alakíthatók ki. A továbbiakban a rokontenyésztés két

alapvetőmódszerével, a vonal- és vérvonaltenyésztéssel ismerkedünk meg.
Vonaltenyésztés célja az ún. rokontenyésztett vonal létrehozása. A rokontenyésztett vonal szoros

rokontenyésztéssel nagymértékben homozigótává tett részállomány, amelyben a vonalalapító ősök értékes
tulajdonságait igyekszünk rögzíteni. Elsődleges cél a rokontenyésztettség növelése anélkül, hogy a vonal tagjai a
vonalalapító ősök bármelyikével is szorosabb rokoni kapcsolatba kerülnének, mint a többi egyeddel.
A rokontenyésztett vonalak létrehozása nem öncélú, általában keresztezés céljaira állítjuk elő. Ebből
következően a vonaltenyésztés sikere attól függ, hogy milyen mértékben rögzíthetők a vonalban a vonalalapító
ősök értékes tulajdonságai és milyen eredménnyel kombinálható más vonalakkal a keresztezési program során.
Mindezek alapján a rokontenyésztett vonal kialakítását igazoltan (teljesítményvizsgált) nagy tenyészértékű
örökletes terheltségtől látszólag mentes tenyészállatokra kell alapozni. Az első lépésben célszerű R xy = 0,5
rokonsági fokú egyedeket (teljes testvéreket, szülőket és ivadékokat) párosítani, hogy a kedvezőtlen recesszív
gének minél előbb felszínre kerüljenek.
Az erősen depresszionált vonalakat érdemes azonnal selejtezni és csak a kevésbé depresszionáltakkal célszerű
folytatni a rokontenyésztést. A több nemzedéken át folytatott rokontenyésztés eredményeként a vonalban az F-
érték eléri vagy meghaladja a 37,5%-ot. A szoros rokontenyésztés (apa × leány párosítás) lehetőséget teremt a
káros hatású géneket hordozó egyedek felismerésére és kizárására a továbbtenyésztésből.
A vérvonaltenyésztés a rokontenyésztésnek általában enyhébb változata. A vérvonal egy kiváló állatra, a

vérvonal-alapítóra visszavezethető részpopuláció, amelynek egyedei mérsékelt rokontenyésztés révén szorosabb
rokonságban vannak a vérvonal-alapító őssel, mint a vonal kialakításában részt vevő többi egyeddel. A
vérvonaltenyésztés célja a vonalalapító értékes génjeinek minél nagyobb arányban való akkumulálása és
megőrzése a vonal egyedeinek genotípusában. Hasonlóan a vonaltenyésztéshez, a vérvonaltenyésztésnek is
döntő előfeltétele, hogy a vérvonalalapításra csakis kiváló, teljesítményvizsgált állatot érdemes kiválasztani.
Mivel általában az apaállatok ivadékvizsgáltak, legtöbbször ezek a vérvonal-alapítók, ritkábban az anyaállatok.
A nagyállatok tenyésztésében a kiváló apától származó vonalat törzsnek, a kiváló anyától származó vérvonalat
családnak nevezik. Korábban (XIX. század, XX. század első évtizedei) vérvonalon egy értékes alapállat
leszármazottait értették, amely ugyanazt a célt szolgálta, mint a mai korszerű értelemben vett vonaltenyésztés.
Hiányoztak azonban a megvalósítást célzó modern genetikai ismeretek és technikai lehetőségek. Ennek
következtében a vonalalapító ős hatása folyamatosan és fokozatosan elhalványult a vérvonalban, így néhány
nemzedék után már csak származási (geneológiai) vonalként volt értékelhető. Ennek hatása azonban néhány
állatfajban, például a lótenyésztésben még ma is fellelhető (vérfanatizmus). Napjainkban a vonal kifejezést az
előzőktől némileg eltérő értelemben is használják.
A szintetikus vonal olyan genetikailag zárt részpopulációt jelent, amelyet több fajta, illetve típus keresztezésével
hoznak létre, majd a keresztezett állományt önmagában szigorú szelekcióval tenyésztik tovább. A szintetikus
vonalakat kifejezetten keresztezési célokra, a hibridizáció számára állítják elő. Ezúton valamely
tulajdonság(ok)ban nagyobb genetikai előrehaladás érhető el, mint fajtatiszta tenyésztési módszerekkel. Példa
erre a szapora vonal növekedési erejének javítása a sertésfajban. A szintetikus populációk, mint vonalak,
alkalmasak keresztezések végrehajtására is.
2. A heterozigozitást növelő párosítási módszerek

(keresztezési eljárások)
A tenyésztési (párosítási) eljárások másik nagy csoportja az állatpopulációban a heterozigozitás arányának
növelésére, a gén- és genotípus-garnitúra gazdagítására, illetve tervszerű megváltoztatására irányul. Ebbe a
csoportba a keresztezési módszerek tartoznak.
Keresztezés az állomány genetikailag jelentősen különböző egyedeinek párosítása. Tágabb értelemben

keresztezésnek minősül minden olyan párosítás, ahol a szülők akárcsak egyetlen tulajdonságban (egy
génpárban) különböznek egymástól.
Az állattenyésztés gyakorlatában a fajták, illetve a fajtán belüli vonalak párosítását tekintjük keresztezésnek. A
keresztezés révén az additív és a nem additív génhatások hasznosíthatók.
Egyik nemzedékről a másikra olyan szintre emelhető vele a termelés, amelynek elérése szelekcióval csak sok
nemzedék alatt lenne lehetséges. A keresztezés nem hoz létre új géneket, csupán új génkombinációk jönnek
319
létre, hatását tekintve pedig a rokontenyésztés ellentéte. Következésképpen a genetikai és a fenotípusos hatása is
ellentétes a rokontenyésztésével.
A keresztezés genetikai hatása kettős, egyrészt az ivadékokban egyesíti a keresztezési partnerek

(szülőállományok) génkészletét (additív génhatás kihasználása), másrészt növeli a heterozigóta génpárok
arányát (nem additív génhatás kihasználása) az ivadéknemzedékben. A heterozigozitás aránya annál nagyobb
lesz, minél nagyobb a keresztezési partnerek genetikai különbsége, azaz minél eltérőbb a gén- és genotípus
gyakoriságuk.
A keresztezés fenotípusos hatása, hogy felszámolja mindazokat a kedvezőtlen hatásokat, amelyek a

rokontenyésztett populációkban a homozigozitás folytán felszínre jöttek. Sőt, a keresztezett ivadéknemzedék
számos tulajdonságban jobb eredményt ér el, mint a szülők átlaga.
Ezt a jelenséget nevezzük heterózishatásnak, ami keresztezett nemzedék életképességben, termékenységben,

alkalmazkodóképességben, növekedésben és a termelési tulajdonságokban megnyilvánuló érdemi javulásában
mérhető.
2.1. A heterózis fogalma, típusai

Az állattenyésztés gyakorlatában már régen megfigyelték, hogy meghatározott párosításokból született utódok
gyakran nagyobb teljesítőképességgel rendelkeznek, mint ami a két szülő teljesítményéből következne, sőt a
jobbik szülő teljesítményét is felülmúlják. Az ivadékok jobb teljesítőképessége a heterózishatás következménye.
Klasszikus értelemben heterózishatásról akkor beszélünk, ha az egymástól genetikailag eltérő felépítettségű

homozigóta szülők párosításából született ivadékok fenotípusos átlagértéke valamely tulajdonságban
meghaladja a szülői átlagot (H1 jelű heterózis) vagy a jobbik szülő teljesítményét (H2 jelű heterózis).
A heterózisjelenség genetikai okai a heterozigóta allélpárokon érvényesülő nem additív génhatásokra

(dominancia, overdominancia, episztázis) vezethetők vissza. Mindezekből következik, hogy heterózis csak
olyan tulajdonságokban lehet, amelyeket legalább részben nem additív hatású gének alakítanak ki. Hasonlóan a
rokontenyésztési leromláshoz a heterózishatás mértéke is összefügg a tulajdonság örökölhetőségével. Minél
rosszabbul öröklődik a tulajdonság, általában annál nagyobb a heterózis. Így elsősorban azokban a
tulajdonságokban lehet nagy heterózisra számítani, amelyekben a rokontenyésztési depresszió is nagy.
A heterózis nagysága egyenesen arányos a heterozigozitás mértékével, vagyis kiváltásának előfeltétele a

nagymértékű heterozigozitás. Ehhez pedig elengedhetetlenül szükséges, hogy a keresztezési partnerek (fajták,
vonalak) gén- és genotípus-gyakorisága jelentős mértékben eltérjen egymástól (17.3. ábra).
17.3. ábra - A különböző keresztezési eljárások hatása az anyai heterózis várható

mértékére az elméletileg elérhető maximális (100%) heterózishoz képest
320
A heterózishatás mértékét tehát az ivadékpopulációknak a szülőpopulációk átlagától való eltérése mutatja,

amelyet abszolút és relatív (százalékos) érték formájában fejezhetünk ki. Rendszerint az alábbi kifejezési forma
használatos:
Példa. Az A és B keresztezési partnerek tejtermelése
A = 6400 kg, B= 4000 kg, az F1nemzedéke pedig 5650 kg.
Ha azonos környezetben az F1generáció átlagos termelése elmarad a szülők átlagától, akkor negatív heterózisról
beszélünk. A heterózis számos formában jelentkezhet. Az érintett értékmérő tulajdonságok szerint
megkülönböztetünk:
• reproduktív heterózist, ha a keresztezett ivadékok jobb szaporasággal rendelkeznek, mint szüleik,
• szomatikus heterózist, amely az utódok nagyobb tömegében, tömeggyarapodásában, jobb fejlődésében és

végeredményében azok nagyobb termelőképességében realizálódik,
• adaptív heterózist, amely a keresztezett ivadékok jobb alkalmazkodóképességében, életképességében,

betegségekkel szembeni ellenálló képességében nyilvánul meg.
A heterózis genetikailag egységesen magyarázható jelenség.
A heterózisnak elsősorban a különböző keresztezési módszerekben való kihasználhatósága szempontjából több

alaptípusát különíthetjük el.
Az egyedi heterózis a keresztezett egyed fenotípusos teljesítményben mutatkozó fölénye a tisztavérű egyedekkel
szemben.
Az anyai heterózis elsősorban az anyai tulajdonságokban mutatható ki. A keresztezett anyák fölényét jelzi pl. az
ovulációs rátában, az embrionális elhalás arányában, a születéskori alomnépességben, a választási testtömegben,
a fogamzóképességben stb.
Az apai heterózis a keresztezett apák utódainak jobb termelésében mutatkozik meg. A típusheterózisra az
egymástól morfológiailag és élettanilag, továbbá a teljesítményben jelentős mértékben eltérő anyai és apai
állományok keresztezésekor számíthatunk. Az eltérő típusok optimális kombinálásából adódóan az F1állomány
több tulajdonságának összesített eredménye jelentős heterózishatást mutathat. A heterózisjelenség esetenként
csak a növekedés és fejlődés bizonyos szakaszában észlelhető, ez a tranzitheterózis. A klasszikus heterózis és a
típusheterózis összegződését pedig Horn A. nyomán integrált heterózisnak nevezik. Az F1nemzedékben
jelentkező fenotípusos fölény pénzbeni kifejezésére szoltál az ún. profitheterózis. A hibrid-előállításban ennek
maximális kihasználása a cél. Újabban a heterózist idő és takarmánytermő terület egységre vonatkoztatva is
kifejezik. Ez a kumulatív heterózis.
Populációgenetikai szempontból a keresztezési eljárásokat aszerint is csoportosíthatjuk, hogy milyen génhatások

kihasználására alkalmasak elsősorban.
Ennek alapján megkülönböztetünk:
• elsősorban az additív génhatásokat hasznosító módszerek,
• a heterózis kiváltását célzó, nem additív génhatásokat kihasználó módszerek. A továbbiakban ebben a
csoportosításban tekintjük át a keresztezési eljárásokat.
3. Additív génhatásokat hasznosító keresztezési

eljárások
321
A keresztezési eljárások közül ebbe a csoportba a tenyészállat-előállító keresztezések tartoznak. Mindegyik

módszer alapja a fajtatiszta tenyésztés, mert fajtákat keresztezünk egymással. A tenyészállat-állomány – a
fajtatiszta tenyésztéshez hasonlóan – nem különül el a haszonállat-állománytól. További jellemzőjük, hogy
hosszabb-rövidebb időelteltével fajtatiszta tenyésztésbe torkollanak.
A keresztezési partnerek kiválasztása gondos vizsgálatot igényel. A siker előfeltétele, hogy legyenek kiváló
genetikai képességű fajták. A keresztezett állományban a tenyésztő döntésétől függően nagyon különböző lehet
a keresztezésbe vont fajták génaránya. Ennek következtében a végtermék az eredeti fajtához vagy a javító
fajtához hasonló, avagy teljesen új fajta jön létre.
A tenyészállat-előállító keresztezési módszerek közé a nemesítő, cseppvér-, fajtaátalakító és az új fajtát előállító

keresztezést soroljuk. Mindegyik módszer elsődleges célja az additív génhatás kihasználása. Emellett
átmenetileg heterózishatás is érvényesülhet, ha a keresztezett fajták közötti genetikai különbségeket részben
nem additív génhatások okozzák.
Nemesítő keresztezés. Használata akkor indokolt, ha a nemesíteni kívánt populáció jellegét és értékes
tulajdonságait meg akarjuk őrizni, csupán néhány értékmérő tulajdonságát kívánjuk javítani. Erre a célra olyan
fajta alkalmas, amely azokban a tulajdonságokban kiváló, amelyben a meglévőfajta javításra szorul.
Keresztezéskor a javító fajta apaállataival termékenyítik a javítandó fajtába tartozó állományt. Az F1nemzedéket
a tenyészcélnak megfelelően szelektálják, majd visszakeresztezik az eredeti fajta apáival, előállítva a
R1nemzedéket. Ha az R1 populáció megfelel a tenyészcélnak, akkor önmagában tenyésztik tovább (R1× R1)
párosítással) fenntartva a 25–75%-os génarányukat a nemesítő és a nemesítendő fajta genotípusából. Ha
szükséges a nemesítendő fajta génarányának növelése, akkor az R1nemzedéket ismét a nemesítendő fajta apáival
párosítjuk, előállítva az R2nemzedéket. Ekkor a nemesítő fajta génkészlete 12,5%-ot képvisel.
A nemesítő keresztezés lényege tehát, hogy az optimálisnak talált génarányokat fenntartsuk a nemesített
populációban. Ez különbözteti meg a cseppvérkeresztezéstől, amikor a nemesítő fajtával csak egyszer
keresztezik a nemesítendő fajtát, majd az F1 nemzedéktől visszatérnek az eredeti fajta hímjeihez. Ennek
következtében a nemesítő fajta hatása fokozatosan megszűnik (17.4. ábra).
17.4. ábra - A cseppvérkeresztezés és a nemesítő keresztezés vázlata
Fajtaátalakító keresztezés. Ebben az esetben nem a meglévőfajta megőrzése a cél, hanem teljes átalakítása egy
másik fajtává. A meglévő, céljainak már nem megfelelő fajta, majd a keresztezett nemzedékek nőivarú egyedeit
is mindig a kiválasztott javító fajta apaállataival termékenyítik (17.5. ábra)
17.5. ábra - A fajtaátalakító keresztezés vázlata
322
A kiinduló fajta génaránya nemzedékenként feleződik, B átalakító fajta génaránya nemzedékenként nő.
A keresztezést 5–6 nemzedéken át folytatják, majd a javító fajtával már gyakorlatilag azonos, átalakított fajta
egyedeit egymás között párosítják. A fajtaátalakító keresztezés hatására nemzedékről nemzedékre nő a javító és
csökken az eredeti fajta génaránya. Növekszik a termelés, csökken, majd teljesen megszűnik a heterózishatás.
Végeredményét tekintve a fajtaátalakító keresztezés hasonló, mintha a meglévő fajtát egyszerre felváltanánk a
javító fajtával. Időigényessége ellenére elsősorban a nagyállat-fajokban (pl. szarvasmarha) mégis ezt választják,
mivel az állatok nagy egyedi értéke következtében az állomány lecserélése, annak költségessége miatt szinte
lehetetlen.
További előnye a módszernek, hogy a nagyobb termelőképességű állomány igényét kielégítő környezeti
viszonyok megteremtése 5–6 nemzedék alatt reálisan megvalósítható.
Új fajtát előállító keresztezés. Két vagy több fajta előnyös tulajdonságainak egyesítését, „ötvözését” és ezáltal
alapvetően új tulajdonságokkal bíró fajta előállítását célozza (17.6. ábra). A keresztezés megkezdése előtt
kiválasztják a programban résztvevő fajtákat, megtervezik a kívánatos génarányokat és a keresztezés menetét
vagyis, hogy a kiválasztott fajták és a keresztezett nemzedékek milyen sorrendben követik egymást.
17.6. ábra - Új fajtát előállító keresztezés vázlata
323
Fontos eleme az új fajtát előállító keresztezésnek a kívánatos génarányok kialakítását követően a szigorú és
célirányos szelekció. Nagyon lényeges az új fajta létszáma, mert kellően nagy szelekciós bázis nélkül sem a
szelekció, sem a párosítás nem lehet hatékony.
Kettőnél több fajta keresztezésével előállított új fajtát szintetikus fajtának is nevezik. Erre jó példa a hazai
szarvasmarha-tenyésztésben a hungarofríz marha kinemesítése. Napjainkban terjedőben van a szintetikus fajták
előállításának az ún. nyitott változata, amikor nem előre meghatározott terv szerint vonják be a fajtákat a
keresztezési programba, hanem a pillanatnyi igényeknek (elsősorban gazdasági, piaci) megfelelően.
4. A heterózishatás kiváltását célzó keresztezési

eljárások
A heterózishatás lehető legnagyobb mérvű kiváltását ezek a keresztezési eljárások elsősorban a nem additív
génhatások hasznosításával kívánják elérni. Emellett törekednek a keresztezési partnerek értékes
tulajdonságainak egyesítésére, az ún. komplementer hatásuk (additív génhatás) hasznosítására is.
Közös jellemzőjük továbbá, hogy a tenyészállat-állomány és az árutermelő (haszonállat) állomány – az

alkalmazott keresztezési eljárástól függően – részben vagy teljesen elkülönül. A keresztezés során előállított
végtermék (vagy haszonállat) mindig keresztezett, vagyis nagymértékben heterozigóta.
Figyelembe véve azt a tényt, hogy a heterózis nagysága heterozigozitás mértékétől függ, genetikailag
nagymértékben különböző, más-más tulajdonságban kiváló (homozigóta) vonalakat, illetve fajtákat
kereszteznek. Ebből következik, hogy ezeknek a keresztezési eljárásoknak is a fajtatiszta tenyésztés az alapja,
mivel a keresztezési partnerek (fajták, vonalak) kinemesítése ennek keretében történik. A haszonállat-előállító
tenyésztési program első lépcsője tehát a fajták, illetve vonalak kialakítása, illetve fenntartása, az előzőekben
már ismertetett módszerekkel (pl. vonaltenyésztés, rokontenyésztés stb.).
324
A tenyésztési program második fázisa az előállított vonalak tesztelése, szelekciója. Ennek célja annak
megállapítása, hogy melyik fajta vagy vonal keresztezéséből származó ivadékok mutatják a legnagyobb
heterózist, azaz melyeknek legjobb a kombinálódó képességük.
A vonalak tesztelésének több módja ismeretes. Egyik a diallél keresztezés, ahol vizsgálni kívánt vonalakat
minden lehetséges kombinációban keresztezik egymással. Ha az anyai hatást is vizsgálni kívánják, akkor
minden kombinációnak a reciprok keresztezését is el kell végezni. Az összes tesztpárosítás eredményét
átlagolják és ehhez a szinthez viszonyítva állapítják meg az egyes vonalak általános és különleges kombinálódó
képességét. Az általános kombinálódó képességen egy meghatározott vonallal végzett keresztezések
átlageredménye és az összes keresztezés közötti különbség értendő. Különleges kombinálódó képesség pedig
ugyanannak a vonalnak a legjobb keresztezési kombinációját jelenti. A gyakorlatban ezt a kombinációt kívánják
széles körben felhasználni. A vonaltenyésztés vázolt módszere a szükséges tesztkeresztezések nagy száma és a
rokontenyésztési leromlás miatt nagyon drága. Ezért dolgoztak ki kevésbé költséges módszert is.
A top-crossing, vagyis rokontenyésztett hímvonalak párosítása nem rokontenyésztett anyákkal szintén alkalmas
a legjobban kombinálódó apai vonal kiválasztására. Előnye ennek a módszernek, hogy a szoros rokontenyésztés
s általa a rokontenyésztési leromlás a viszonylag kis létszámú hímvonalat előállító állományra korlátozható,
ugyanakkor magas színvonalra emelhető a kívánatos gének homozigozitása. Az eljárás lényege, hogy a nőivarú
állományból véletlenszerűen az egész állományt reprezentáló kisebb egyedszámú csoportokat jelölnek ki.
Mindegyik csoportot másmás rokontenyésztett vonalba tartozó apával párosítják. Az apai vonalakat a
tesztkeresztezésből származó ivadékok teljesítménye alapján minősítik, majd a továbbiakban az egész állományt
a teszt során legjobbnak bizonyult vonalból származó apákkal párosítják.
Az elmondottak szerint a vonalak szelekciója során arra törekednek, hogy a legjobb tulajdonságokkal
rendelkező és a legjobban kombinálódó vonalakat válasszák ki a keresztezés céljára. Ezáltal remélhető a
maximális mértékű heterózis az ivadéknemzedékben. A hibrid program harmadik lépcsője a vonalak
keresztezése meghatározott terv szerint a végtermék-előállítás érdekében. Az ilyen keresztezési programoknak
az a célja, hogy a teszteredmény az árutermelésben megismétlődjék. Nem a cél viszont, hogy az ivadékok
termelése nemzedékről nemzedékre növekedjék. Javulás csak akkor lehetséges, ha új, a korábbiaknál jobb
kombinálódó képességű vonalakat alakítanak ki. Ez viszont már nem a meglévővonalak javítását, hanem
leváltását jelenti.
Ismeretesek olyan módszerek is, amelyek a keresztezési partnerek genetikai szerkezetének állandó
változtatásával lehetővé teszik a heterózishatás folyamatos növelését, az ivadékok teljesítményének javulását,
nemzedékről nemzedékre. Ezt pedig úgy valósítják meg, hogy mindig a legjobb eredményt elérő ivadékok
szüleit választják ki továbbtenyésztésre. Gyakorlatilag a vonalakat a kombinálódó képesség alapján tovább
szelektálják, javítják. Idetartoznak a heterózistenyésztés – elsősorban a baromfitenyésztésben használatos –
klasszikus módszerei a rekurrens és a reciprok rekurrens szelekció. Mindkét módszer a beltenyésztéses
heterózistenyésztés hátrányait igyekszik kiküszöbölni. Bebizonyosodott ugyanis, hogy jelentős heterózishatás
érhető el akkor is, ha különböző, zárt tenyészetekben tartott, de nem rokontenyésztett vonalakat, fajtákat
kereszteznek egymással. Néhány évi zárt tenyésztés után az egyes állományok, vonalak között létrejön a
genetikai differenciálódás, s ekkor megkezdik a tesztpárosításokat. Ennek célja annak megállapítása, amely
állományok, vonalak keresztezése adja a legnagyobb mértékű heterózist. A legjobban kombinálódó vonalak
kiválasztása az ivadékok teljesítménye alapján történik.
A rekurrens szelekció során a zárt tenyésztésben tartott állomány nőivarú egyedeit egy standard tesztállomány
apáival keresztezik. Az ivadékok teljesítménye alapján válogatják ki a zárt tenyésztésben tartott állományban
azokat az anyákat, amelyek a következőnemzedék anyái lesznek. A többi nőivarú egyedet és az
ivadéknemzedéket teljes egészében selejtezik. Ezután a kiválogatott anyák felhasználásával létrehozzák a
javított utódnemzedéket, amelyet ismételten a tesztvonal apáival párosítanak. A tenyésztési program tehát a
próbakeresztezést, az ivadékvizsgálatot, a szelekciót és a javított utódnemzedék létrehozását foglalja magában.
Az eljárást addig ismétlik, amíg el nem érik a maximális heterózishatást. A rekurrens szelekciót a
baromfitenyésztésben a hús típusú apai vonalak nemesítésében használják kiterjedten.
A reciprok rekurrens szelekció első szakaszában számos zárt tenyésztésben tartott, magas termelési színvonalú,
nem beltenyésztett állománnyal (vonallal) próbakeresztezést folytatnak. Ezt mindaddig végzik, amíg a
rendelkezésre álló vonalakból nagy biztonsággal ki tudják választani azt a kettőt, amelyek keresztezéséből a
legjobb teljesítményt adó utódokat kapják.
325
Az eljárás leglényegesebb elemeit sematikusan a 17.7. ábra szemlélteti. Az A állományba tartozó nőivarú
egyedeket a B állományba tartozó hímekkel, a B állomány nőivarú egyedeit pedig az A állomány hímjeivel
párosítják. Az ivadékok teljesítménye alapján mindkét szülőállományban kiválogatják azokat az apákat és
anyákat, amelyek után a legjobb ivadékok születtek, a többi egyedet selejtezik. A kiválogatott apák és anyák
párosításával mindkét állományt felszaporítják és a reciprok keresztezés
(A♀ × B♂, illetve B♀ × A♂)
megismétlésével létrehozzák a javított utódnemzedéket. A reciprok keresztezést itt is addig ismétlik, míg a
kiinduló állományok el nem érik a kombinálódó-képesség felsőhatárát az adott tulajdonságokban. A reciprok
rekurrens szelekció a kiinduló állományokat fokozatosan homozigótává alakítja át. Ez azonban nem
véletlenszerűen történik, mint a rokontenyésztés esetén, hanem irányítottan.
17.7. ábra - A reciprok rekurrens szelekció végrehajtásának módja (HORN P. 1976)
A keresztezési partnerekben azok a gének rendeződnek homozigóta allél párokba, amelyek a másik partner
génjeivel jól kombinálódnak, azaz a keresztezett ivadékaikban heterozigóta allél párokat képeznek.
A reciprok rekurrens szelekciót a tojóhibridek előállítására használják a baromfitenyésztésben (pl. TETRA SL

tojóhibrid). Az előzőekben tárgyaltak szerint tehát a teszteredmények alapján kiválasztott és szelektált vonalak
(fajták) keresztezésével állítják elő az árutermelő állományt, illetve a végterméket. Ez képezi a haszonállat-
előállító tenyésztési program harmadik, befejező fázisát.
A haszonállat vagy hibrid-előállító keresztezéseknek számos módszere alakult ki és terjedt el. Ezek két
csoportba, a nem folytatható és a folytatható keresztezések csoportjába sorolhatók. A nem folytatható
haszonállat-előállító keresztezéseken belül a keresztezésbe vont állományok számától függően 2, 3, 4
fajtás/vonalas keresztezés különböztethető meg.
326
Közvetlen haszonállat-előállító keresztezés. Ebben az eljárásban két fajtát vagy vonalat párosítunk egymással és
a megszületett F1ivadéknemzedéket ivarra való tekintet nélkül vágóra értékesítjük (17.8. ábra). A keresztezett
utódnemzedéket nem szaporítjuk tovább, tehát a keresztezés végtermék-nemzedékkel zárul. Előnye, hogy az
F1nemzedék heterozigozitása maximális, vagyis jelentős mértékű heterózishatással lehet számolni. Hátránya,
hogy csak az egyedi és részben a típusheterózist használja ki, az anyai és az apai heterózist viszont nem, mert az
F1egyedeket még átmenetileg sem vonják tenyésztésbe.
17.8. ábra - Közvetlen haszonállat-előállító keresztezés
Kétfajtás keresztezésben az anyai heterózis kihasználására a reciprok keresztezés ad lehetőséget. Ekkor az

F1nemzedék nőivarú egyedeit valamelyik szülőfajta hímjeivel visszakeresztezik. Nyilvánvaló akkor érdemes ezt
végezni, ha számottevő anyai heterózishatással lehet számolni.
Közvetett (kombinatív) haszonállat-előállító keresztezés célja a heterózis több alaptípusának lehető legteljesebb
kihasználása. Több változata ismeretes, attól függően, hogy egyrészt hány fajtára alapozódik, másrészt, hogy a
keresztezett nemzedék csak az árutermelést vagy a tenyésztést is szolgálja.
A háromfajtás kombinatív keresztezés (17.9. ábra) során a két fajta keresztezéséből származó F1 nemzedék
nőivarú egyedeit egy harmadik fajta hímjeivel párosítják. A második keresztezett nemzedék a
végterméknemzedék, amelynek mindkét ivarú egyedei haszonállatként értékesülnek, vagyis a keresztezés
tovább nem folytatódik. A háromfajtás keresztezés a heterózis maximális kiaknázását teszi lehetővé. Ilyen
rendszerben az egyedi, az anyai és a típusheterózis hatásai összeadódnak, sőt a fajták génarányának megfelelően
az additív génhatások is kihasználhatók.
17.9. ábra - Háromfajtás közvetett (kombinatív) haszonállat-előállító keresztezés vázlata
A négy fajtás vagy négyvonalas keresztezés esetében két egyszeres keresztezést végeznek egyidejűleg, majd a
két keresztezett F1nemzedéket egymással keresztezik (17.10. ábra). A kétszeres keresztezéssel létrehozott
ivadéknemzedék a végtermék. A módszer előnye, hogy az egyedi, az anyai és a típusheterózis mellett az apai
327
heterózis is kihasználható. Ezt az eljárást a baromfitenyésztésben és a sertéstenyésztésben a rokontenyésztett

vonalakkal végzett hibridizáció során alkalmazzák. A folytatható haszonállat-előállító keresztezések csoportjába
tartozik a váltogató (criss-cross) és a rotációs keresztezés.
17.10. ábra - Négy fajtás közvetett (kombinatív) haszonállat-előállító keresztezés vázlata
A váltogató keresztezést (17.11. ábra) két fajtával végzik. Abban különbözik a két fajtás közvetlen haszonállat-
előállító keresztezéstől, hogy a keresztezett nemzedék nőivarú egyedeit szükség szerint tenyésztésbe vonják, és
felváltva termékenyítik a kiinduló két fajta apáival. Minden nemzedékből az összes hímivarú és a
továbbtenyésztésre nem szükséges nőivarú állatot haszonállatként értékesítik. Az egymást követő nemzedékek
2/3:1/3 arányban tartalmazzák a két felhasznált fajta génjeit. Mindig annak a fajtának a génaránya nagyobb
(2/3), amelyből a keresztezett nemzedék apái származnak. A módszer a heterozigozitás folyamatos
fenntartásával l az anyai heterózist hasznosítja. A heterózis azonban nem 100%-os, mint az F1 nemzedékben,
mivel az ismétlődő alternatív visszakeresztezések miatt maga a heterozigozitás sem 100%-os.
17.11. ábra - Váltogató keresztezés vázlata
A rotációs keresztezés során három vagy több fajtával folyik a keresztezés. Három fajtára alapozott rotációs
keresztezésben például az A és B fajta keresztezésével létrehozott AB nemzedéket egy harmadik, C fajta apáival
termékenyítik, majd a fajták hímjeinek rotációja kezdődik elölről (17.12. ábra). A nőivarú állományt a
328
továbbiakban is a keresztezett nemzedékekből választják ki. A fajták tehát azonos sorrendben követik egymást.
A módszer lévén az egyedi és az anyai heterózis nagymértékben, a típusheterózis kevésbé hasznosítható.
17.12. ábra - Rotációs keresztezés vázlata
329
18. fejezet - Tenyésztésszervezés,
törzskönyvezés és
teljesítményvizsgálatok
A tenyésztésszervezés fogalomköre igen széles körű és sokrétű, többfokozatú szakmai értelmezést takar. A
tenyésztésszervezésen egy olyan szervezett és céltudatos tevékenységet értünk, amely a nemesítőmunka összes
fázisát átfogja, illetve egységes rendszerbe foglalja. Nevezetesen: a tenyésztésszervezés fogalomkörében:
• a törzskönyvezés,
• a termelésellenőrzés, illetve a teljesítményvizsgálat,
• az apaállat-gazdálkodás és
• a szaporítóanyag- (sperma-, zigóta-)termelés és forgalmazás ismeretanyagát foglaljuk össze.
A gyakorlati nemesítőmunka kiindulópontja a tenyészcél meghatározása. A tenyészcél megvalósításának három

kiemelkedő fontosságú eleme a termelőképesség megismerése, az erre épülő szelekció és az irányított párosítás.
Mindháromnak előfeltétele az egyedek termelésének (teljesítményeinek) megállapítása, vagyis a törzskönyvezés
és termelés-ellenőrzés, illetve a teljesítményvizsgálat.
1. Törzskönyvezés
Magyarországon az állatnyilvántartás legegyszerűbb és legősibb módszerének emlékét a számadók által használt
rovásbot őrzi. A gazdasági állatok törzskönyvezésének célja tágabb értelemben az állatok termelőképességével
kapcsolatos értékmérő tulajdonságok és az ezek alakulásában szerepet játszó (külső-belső tényezők
nyilvántartása). Mindez olyan módon, hogy az egyedek tenyészértéke megállapítható legyen, és ez által az egész
állomány teljesítményének fokozása lehetővé váljék. Szűkebb értelemben a törzskönyvezés – adatokat szolgáltat
a nemesítő-tenyésztőmunka számára. A törzskönyvezési munka során az egyedek származásával, termelésével,
illetve teljesítményével kapcsolatos adatok nyilvántartását, valamint összehasonlító értékelését végezzük el.
Történetileg a törzskönyvezés csupán a törzs (elit)állományokba tartozó és a továbbtenyésztést szolgáló
egyedekre terjedt ki. Napjainkban mind szélesebb körben a törzskönyvezés az állatok tenyészértékének
felismerését szolgálja (lásd 15. fejezet). A törzskönyvi feljegyzések nélkül tehát korszerű állattenyésztés,
hatékony nemesítőmunka nem képzelhető el.
Elengedhetetlenül szükség van a törzskönyvezésre a tenyészeten belül végzett helyes szelekcióhoz, a

párosításhoz, valamint előfeltétele a nemzetközi tenyészállat és szaporítóanyag- (sperma-, zigóta-)
forgalmazásnak is. E téren hazánknak is nemzetközi egyezményben rögzített kötelezettségei vannak.
A nemzetközi egyezmények szerint a törzskönyvezéssel szemben alapkövetelmény:
• a szabatosság (szakszerűség), illetve a logikai egymásra épülés,
• a közhitelűség (garanciaelv) és a szelektivitás kizárása.
A törzskönyvezés keretében két alapvető törzskönyvi rendszert különböztetünk meg: a zárt és a nyitott
törzskönyveket. A két rendszer abban különbözik egymástól, hogy milyen feltételek, előírások alapján
kerülhetnek az egyedek a törzskönyvi nyilvántartásba.
A zárt törzskönyvezés lényege, hogy csak ismert és meghatározott ősökre visszavezethető származású egyedek
kerülhetnek a törzskönyvbe. A zárt törzskönyvet egy bizonyos időpontban lezárják és utána csak azzal az
állománnyal, illetve ivadékaikkal foglalkoznak, amelyet korábban ebbe a törzskönyvbe felvettek.
Tipikus példái az angol telivér ló vagy szimentáli, illetve a karakül juh stb. törzskönyvei. Az állattenyésztésben
a zárt törzskönyvezésnek már csak akkor van jelentősége, ha a fajta védelmére vagy eredeti génállományának
megőrzésére van szükség.
330
Tenyésztésszervezés, törzskönyvezés
és teljesítményvizsgálatok
A nyitott törzskönyvezés ezzel szemben „nyílt elvű” vagyis a törzskönyvbe származásuktól függetlenül
felvehetők azok az egyedek, amelyek meghatározott fajtajellegbeli tulajdonságokkal és termelőképességgel
rendelkeznek. Nagy előnye, hogy teljesítménycentrikus, csak a nagyobb teljesítményű állatokkal foglalkozik,
ezáltal módot ad, lehetőséget teremt a tenyésztési-termelési színvonal növelésére.
A törzskönyvezés a tenyésztőérdeke, függetlenül attól, hogy az társas vállalkozás vagy magánszemély.

Formáját tekintve a munkát állami vagy társadalmi (egyesület, szövetség) szervek végzik. Mivel a
törzskönyvezés nemzetgazdasági érdek, az államnak támogatni kell, ugyanakkor az alapkövetelmények
(szabatosság, közhitelűség) betartását ellenőriznie is kell.
A hivatalos törzskönyvezésen kívül megkülönböztetjük az ún. házi törzskönyvet. Ezek célja az egyes tenyészetek
speciális adottságaihoz igazodó adatgyűjtés és nyilvántartás. Az adatok köre, száma, illetve jellege kevesebb és
több is lehet, mint amennyi a hivatalos törzskönyvi előírásokban szerepel. Célszerű a házi törzskönyv vezetése
minden olyan tenyészetben, amelyben az állomány termelőképessége még nem érte el a hivatalos
törzskönyvezéshez előírt teljesítményt.
A hazai gyakorlatban a szakemberek törzskönyvezésen általában a hivatalos állami törzskönyvezést értik, noha
tágabb értelemben ebbe a kategóriába sorolható az a nyilvántartás is, amit egy tenyészeten belül szerveznek és
végeznek meghatározott tenyésztési cél elérése érdekében. Nem fér kétség azonban ahhoz, hogy az előzőekben
már körvonalazott igényeket az államilag ellenőrzött törzskönyvezés elégítheti ki.
Már az eddig taglaltakból is megállapítható volt, hogy a törzskönyvezés meglehetősen sok összetevőből álló
munkafolyamat, amelynek eredményeit a törzskönyv foglalja magába.
A törzskönyv tehát nem más, mint a nyilvántartott állatok
• származására,
• teljesítményeire,
• a termelés körülményeire,
• a küllembírálatának eredményeire,
• ivadékainak minőségére vonatkozó feljegyzések összesítője.
A törzskönyv tehát tenyésztési szempontból egy állatra (vagy állatcsoportra) vonatkozóan nagy jelentőséggel
bír. Ezért a szabatosan és szakszerűen végrehajtott hivatalos jellegű törzskönyvezésnek általános és minden
állatfajra vonatkozó formai és tartalmi követelményei, illetve alapelvei vannak. Ezek a következők:
• A törzskönyv tartalmazza mindazokat az adatokat, amelyből megállapítható az állat (egyed és ivadékai)

származása, termelőképessége, testalakulása, végeredményben tehát valószínűsíthető a tényleges tenyészértéke.
• Csak azokat a tenyészértékre utaló adatokat szabad a törzskönyvbe bejegyezni, amelyek arra hivatott szervek
tényleges megállapításain alapulnak, ezek ellenőrzése alatt is állnak.
• A törzskönyvi ellenőrzés alatt álló vagy már törzskönyvbe vett állattól való származást csakis a párosítás és az
ellés megtörténtének, valamint az ivadék azonosságának szakszerű megállapítása alapján lehet bejegyezni.
Példaként álljon a lótenyésztésben használt okiratok és bizonylatok összefoglalása (18.1. táblázat).
18.1. táblázat - A lótenyésztés okiratai és bizonylatai
Megnevezés Jellemzője
A következő fedeztetési szezonban melyik kancát melyik

Párosítási terv
ménnel termékenyítik.
A fedeztetetés tényét rögzíti (termékenyítő-állomás adatai,

Fedeztetési jegyzőkönyv termékenyítőmén neve, törzskönyvi száma, kanca adatai:
születési év, szín- és jegyleírás, termékenyítés módja:
331
természetes vagy mesterséges.
Ellésbejelentő
A csikó megszületésekor kell kitölteni. Rajzban rögzíteni a
(fedeztetési jegy
csikó jegyeit, szőrléceit, szőrforgóit. Névjavaslat
tenyésztőnél lévő
feltüntetése.
leválasztható része)
Csikóbélyegzési A csikó törzskönyvezéséhez szükséges összes adatot

jegyzőkönyv tartalmazza.
A lótenyésztési felügyelő állítja ki, amely csikóbélyegzési

jegyzőkönyv adatait tartalmazza, a csikó szüleinek
Lóazonosítási lap kivételével. Szükséges ahhoz, hogy az önkormányzati
tisztviselő a marhalevél lóazonosításra alkalmas adatait
megismerje.
A helyileg illetékes önkormányzat állítja ki az adásvétel

Marhalevél útján történő állatmozgás rögzítésére. A legális
kereskedelmi forgalomhoz szükséges!
Elsősorban tenyésztési dokumentum, amely a ló

azonosításán kívül a ló őseit is tartalmazza 3–5 ősi sorig.
Származási lap
Akkor érvényes, ha a kiállító és az OMMI főfelügyelője is
aláírta és lebélyegezte.
Nemzetközileg elfogadott okmány. Azonosítási és

Lóútlevél származási adatokat tartalmaz. Külföldi versenyek esetében
szükséges.
Ló adatai, a ló jegyei, vérvizsgálati igazolás, immunizálási

Állat-egészségügyi
program, védőoltások beadásának ideje. Kitöltő személy:
könyv
kezelő állatorvos.
Állat-egészségügyi Szállítás előtt a hatósági állatorvos állítja ki, amely

igazolás igazolja, hogy az egyed egészséges.
Forrás: OMMI (1992, 2001).
2. Az egyedi megjelölés
A törzskönyvezés alapvető feltételeihez tartozik, hogy az állat, amelynek származását, termelési adatait
rögzítjük, azonosítható legyen. Ez azt jelenti, hogy olyan egyedi jelzéssel látjuk el, amely kizárja annak
lehetőségét, hogy más állattal összecseréljék. Az egyedi jel betűk, számok, illetve kódok rendszere vagy azok
kombinációja. Az állatok egyedi megjelölésének kötelezettségéről az állattenyésztésről szóló 1993. évi CXIV.
törvény II. Fejezet 8. bekezdése rendelkezik.
Az egyedi megjelölés módja állatfajonként eltérő ugyan, de az alábbi követelményeknek meg kell felelnie:
• jól látható, a gyors azonosítás érdekében könnyen leolvasható,
• tartós és egyértelmű, azaz nem változtatható és nem távolítható,
• az állatot nem zavarhatja, stresszhatást ne váltson ki!
Ebből következik, hogy a legtöbb állatfajban nem jeleket, hanem az ellenőrzési számok rendszerét használják az
egyedek megkülönböztetésére. Az egyedazonosításra passzív (az állaton lévő jegyek, bélyegek, fénykép,
vérfaktor-analízis, DNS-vizsgálat) és aktív (tetoválás, fagyasztás, chip, bélyegzés, füljelző stb.) jelölési módok
egyaránt ismeretesek.Az egyedi megjelölés legáltalánosabb módszerei a következők:
332
• besütés: tüzes vassal számok és jelek besütése, a különböző testrészeken a bőrbe (lapocka, nyak, szarv, pata),
• tetoválás: tűszúrásokat ejtenek a számok alakjának megfelelően a bőrön (rendszerint a fülbe, és a lyukak
helyét be kell dörzsölni vízben oldhatatlan festékkel),
• fülcsipkézés: meghatározott rendszer szerint, a fülkagyló szegélyének különböző helyeiről egy-egy darabot
kicsípnek,
• füljelzők (krotáliák): fémből vagy műanyagból készülnek, ráírják vagy beütik az azonosító számokat és a fülbe
illesztik,
• lábgyűrűzés: az azonosító számot vagy kódot tartalmazó fémszalagot (gyűrűt) a lábvégekre húzzák,
• fagyasztás: folyékony nitrogénbe mártott jelölővassal végzik a színes szőrrel benőtt testtájékon (has, oldal, far,
comb),
• színleírás: és a természetes jegyek feltüntetése (nyilvántartásokon!),
• fénykép: önmagában nem minden állatfajban alkalmazható
• chip: első generációs chip (transzponder a nyakszíjon, nyakörven), második generációs chip (bőr alá ültethető
kapszula, amely csak olvasható vagy író-olvasható lehet. Újabban „bioüvegből” készül, amelynek külső rétege
biológiailag lebomlik, s így enyhe gyulladásos reakcióval véglegesen rögzíti a kapszulát).
A felsoroltakon kívül ismeretesek speciális és ideiglenes módszerek. Speciális azonosítási mód például az
ajaklenyomatok a lónál vagy a szutyaklenyomat szarvasmarhánál. Ideiglenes jelölési mód az ezüstnitrát-oldattal
történő jelölés, a nyakörvek, a nyakba akasztott táblák, színes szárnyjelzők stb.
Az egyes állatfajokban használatos egyedi megjelölési módszerek a következők:
• szarvasmarha: tetoválás, füljelző, fagyasztás, színleírás,
• ló: besütés, színleírás és a természetes jegyek feltüntetése,
• sertés: tetoválás, fülcsipkézés, füljelzők,
• juh: tetoválás, füljelzők,
• baromfi: szárnyjelzők, lábgyűrűk.
Az egyedi megjelölés során kapott azonosító számokkal tartják nyilván az állat származási, tenyésztési
(szaporodási) és termelési adatait is. Az európai uniós jogszabályok az Egységes Nyilvántartási és
Állatazonosítási Rendszer (ENAR) kapcsán a következőelvárásokat támasztják:
• kövesse nyomon az állatmozgásokat (vétel-eladás, vágóhídra szállítás, export),
• központi számítógépes rendszer regisztrálja az állattartó helyeket, az állatokat és az állatok mozgását,
• segítse elő az élőállatok és az állati termékek belföldi és nemzetközi forgalmának bizonylatolását,
• segítse elő a nagy gazdasági kárt okozó fertőző betegségektől való mentesítést,
• biztosítsa az EUROP rendszerű vágások során az állatok megjelölését és a beszállító azonosíthatóságát,
• képezze alapját a kifizetett támogatások nyilvántartásának, s tegye lehetővé az ellenőrizhetőséget,
• támogassa az élelmiszer-biztonsági, állatvédelmi és környezetvédelmi ellenőrző rendszerek kialakítását.
Hazánkban az ENAR rendszerét először a szarvasmarha-tenyésztésbe vezették be (lásd. Állattenyésztés I.

tankönyv). A tapasztalatok alapján megállapítható, hogy ilyen rendszer más állatfajokban csakis alapos
előkészítés után, többévi munka eredményeképpen vezethető be.
Magyarországon jelenleg a juh és a sertés és a ló ENAR-kidolgozása, ill. -bevezetése van folyamatban.
333
3. Termelés-ellenőrzés, teljesítményvizsgálat
Minden gazdasági állatfajban a termelés-ellenőrzés és a teljesítményvizsgálat nélkülözhetetlen része a tenyésztő-
nemesítőmunkának. Az alkalmazott módszerei viszont a fajok biológiai adottságaitól és a tenyészcéltól függően
rendkívül sokfélék. Lényeges alapelv és követelmény, hogy a termelésellenőrzést pontos, gyors és
szabványosított (egységes) módszerekkel végezzék, hiszen e nélkül nem lehetne az adatokat, illetve a
tendenciákat további részpopulációkra, így más állományokra kiterjeszteni, és az eredményeket
összehasonlítani.
Hazánkban az állattenyésztési törvény (1993. évi CXIV. törvény az állattenyésztésről) előírása szerint a
teljesítményvizsgálatokat és ellenőrzőteszteket az Országos Mezőgazdasági Minősítő Intézet (OMMI) végzi,
illetve végezteti. Az egyes teljesítményvizsgálatokra vonatkozó részletes előírásokat és szabályokat
állatfajonként a Teljesítményvizsgálati Kódex (mint szabvány!) tartalmazza. Az alkalmazható módszerekről
nyújt áttekintést a 18.2. táblázat.
18.2. táblázat - A teljesítményvizsgálatok módszerei hazánkban
A vizsgálat, adatgyűjtés helye A vizsgálat módszere
• sajátteljesítmény-vizsgálat (STV)
Központi teljesítményvizsgáló
• ivadékvizsgálat (ITV)
állomások
• szülőpár és végtermékteszt
• szaporasági vizsgálatok
• saját és ivadékteljesítmény-vizsgálatok
• körvizsgálatok
Üzemi (telep, gazdaság, farm)
• törzs-, szaporító és végtermék telepi tesztek,
vizsgálatok
• árutermelő telepi vizsgálatok
• vágóhídi adatok alapján végzett

Vágóhíd
teljesítményvizsgálatok
Forrás: NAGY (1996).
Mivel a termelés-ellenőrzés és a teljesítményvizsgálat módszerei állatfajonként, hasznosítási típusonként

különböznek, a következőkben a termelés-ellenőrzés módszertani alapelveit ismertetjük.
A termelés-ellenőrzésbe vont tulajdonságok körét – számát, jellegét, valamint az állatfajon belül a tenyészcélt, a
tulajdonságok gazdasági jelentőségét és a vizsgálati lehetőségeket is figyelembe véve határozzák meg. Az egyes
tulajdonságok – jellegüktől függően – az állat élete során (pl. a tenyészcéltól függően) egyszer vagy többször
mérhetők.
Gazdasági okokból és a gyorsabb genetikai előrehaladás érdekében a termelés-ellenőrzést – tehát az egyes

értékmérőket – a lehető legjellegzetesebb életkorban, az első termelési periódusban célszerű elvégezni.
Esetenként az értékmérőtől függően kerül sor több termelési periódus eredményeinek, illetve az
életteljesítménynek a megállapítására.
Az első termelési időszak végét sem várva meg, az ún. résztermelésekből is következtetnek a valószínűsíthető
teljes termelésre. Erre jó példa, amikor a szarvasmarhafajban a 100 vagy 200 napos részlaktáció alapján
becsülik meg, illetve valószínűsítik a 305 napos laktációs termelést.
334
A tulajdonságok többsége élőállaton mérhető – pl. a tojás-, gyapjú-, tej-, hústermelés, gyapjúminőség,
termékenység, szaporaság –, más tulajdonságok pedig csak a levágott állaton állapíthatók meg, pl. vágási
jellemzőkkel és a húsminőséggel kapcsolatos tulajdonságok.
A termelés-, illetve a teljesítmény-ellenőrzés központi vizsgálóállomáson vagy üzemben történik.
A központosított teljesítményvizsgáló állomásokon folyó termelés-ellenőrzés céljára az üzemekből

(gazdaságokból) gyűjtik össze az állatokat. E módszernek alapvető előnyei:
• az állatok azonos és optimális környezeti viszonyok között termelnek,
• a vizsgálat több tulajdonságra kiterjeszthető, a különleges felszerelést és sok munkát igénylőtulajdonságok

vizsgálatára is mód nyílik,
• a körülmények általában pontosabb mérésekre adnak lehetőséget.
Hátránya viszont, hogy:
• az egységes körülmények megteremtése költséges,
• a férőhely-kapacitása korlátozott,
• a genotípus-környezet kölcsönhatás miatt a teljesítményvizsgáló állomásokon elért teljesítmény üzemi

körülmények között gyakran nem ismétlődik meg.
Az üzemi teljesítményvizsgálat során az állatok tenyésztési (szaporodási) adatait ott gyűjtik és mérik, ahol az
állatok születtek, illetve folyamatosan termelnek. Előnye ennek a módszernek a viszonylagos olcsósága és
viszonylag könnyebb végrehajthatósága (állategészségügy stb.), hátránya viszont a különböző üzemek
környezeti viszonyainak eltérő volta, ami a termelési eredményekben – az abszolút, illetve relatív
teljesítményekben – is megnyilvánul. Az üzemek eltérő környezethatása befolyásolja a gyűjtött és mért adatok
összehasonlíthatóságát, továbbá korlátozza a vizsgálható tulajdonságok számát is.
Figyelembe véve, hogy az apaállatoknak jóval nagyobb a genetikai hatása azállományok teljesítményeire, a
legtöbb állatfajban (pl. szarvasmarha, sertés, juh) a központi teljesítményvizsgáló állomásokon elsősorban az
apajelöltek termelőképességének megállapítását végzik.
A termelés-ellenőrzés befejeztével, amikor a tenyésztési és termelési adatok már rendelkezésre állnak, az

állatokat törzskönyvbe, illetve a törzskönyv valamely osztályába sorolhatják.
A különböző teljesítményt elért egyedeket más-más törzskönyvi osztályba (pl. I., II., III., illetve Elit stb.)
sorolják. Ezeknek a küllemre és a termelésre vonatkozó előírásai szabványban rögzítettek, állatfajonként, fajon
belül fajtánként, típusonként és országonként is eltérőek. Ezeknek a kritériumoknak a kialakításában a
tenyésztőszervezeteknek (egyesületek, szövetségek) meghatározó a szerepük.
4. Genotípus–környezet kölcsönhatás és a
teljesítményvizsgálat
Korábban részletesen szóltunk arról, hogy az állatok teljesítményét egyrészt genetikai képességük, másrészt
tartási-takarmányozási stb. körülményeik, azaz a környezet határozza meg. Az állat genotípusa és a termelési
környezet között kölcsönhatás áll fenn (részletesen a 8.1.1. fejezetben). Ez azt eredményezi, hogy a különböző
genotípusú állatok, az eltérő környezetre másként reagálnak. A különböző körülmények között változhat az
egyes genotípusok sorrendje is. Emiatt a teljesítményvizsgálatok végzése során genotípus-környezet
kölcsönhatásokra tekintettel kell lennünk.
A genotípus-környezet kölcsönhatást úgy vizsgáljuk, hogy különböző genotípusú állatok teljesítményét eltérő
körülmények teszteljük és hasonlítjuk össze. Fontos követelmény, hogy minden vizsgált genotípusról,
mindegyik környezetből legyen információnk.
A genetikai-környezeti interakció vizsgálatának újabb hazai eredményei közül – a tejelőmarha-tenyésztésből

vehetünk néhány példát. Több éve Németországban is felhasznált ugyanazon holstein-fríz tenyészbikák
tenyészérték rangsorának változását, az interakciókat a tejzsír- és fehérjekoncentrációkra vonatkozóan
335
vizsgálták. Az eredmények szerint a legjobb, illetve a leggyengébb értékelést mindkét országban ugyanazok a
tenyészbikák kapták (pl. a tejfehérje-koncentrációban Venlo, illetve Elert). Érdemi rangsorváltozás csak néhány
esetben volt tapasztalható (pl. tejfehérje-koncentráció, tejzsír-koncentráció).
A genotípus-környezet kölcsönhatás vizsgálatának másrészt alapvető célja és indoka annak megállapítása is,
hogy a szelekció eredményeként elérhető genetikai előrehaladás milyen tesztkörnyezetben lehet a
leghatékonyabb, legsikeresebb, illetve a leggyorsabb.
Általános irányelvként a szakterülettel behatóbban foglalkozó kutatók megfogalmazzák, hogy abban a

környezetben, technológiában célszerű a tenyészállatokat, illetve azok ivadékait tesztelni, majd szelektálni,
amelyben azok, majd ivadékaik valószínűleg termelni fognak.
A genetikai képességeknek és a környezetnek tenyésztésszervezési és ökonómiai szempontból történő elemzése,

illetve a teljesítményvizsgálatok optimalizálása ugyanis az állattenyésztés hosszú távú fejlesztési célját és
irányát is megszabja a nemesítők, tenyésztők számára.
5. A tenyésztő–nemesítő munka szervezeti,

intézményi keretei
Az állattenyésztésről szóló 1993. évi CXIV. törvény értelmében az állattenyésztés irányításával, szervezésével
kapcsolatos feladatokat az illetékes szakminisztérium (FVM), a tenyésztési hatóság és az elismert
tenyésztőszervezetek látják el.
Az állattenyésztési ágazatokkal szemben támasztott nemzetgazdasági igények alapján a Földművelésügyi és

Vidékfejlesztési Minisztérium dolgozza ki az állattenyésztés – ezen belül az egyes ágazatok – hosszú távú
fejlesztési célját (stratégia), és határozza meg a tenyésztéspolitikai célkitűzéseket. Ezek végrehajtását szolgáló
alapvető intézkedéseket jogszabályokban foglalja össze. Ezek magukban foglalják a tenyésztéspolitikai célok
érvényesülését segítő állami támogatások (szubvenciók) formáit is. Meghatározza a minisztérium a
nemesítőmunka szervezeti kereteit, az irányítási feladatok ellátására tenyésztési hatóságot hoz létre és működtet,
elősegíti továbbá a nemzetközi tenyésztési együttműködést is. A minisztérium állattenyésztési hatósági feladatai
közé tartozik az állatfajták minősítése és elismerése, valamint a tenyésztőszervezet elismerése.
A szakminisztérium által hazánkban létrehozott tenyésztési hatóság ma az Országos Mezőgazdasági Minősítő

Intézet (OMMI). Ennek fő feladatai a következőkben foglalhatók össze:
• országos állattenyésztési adatbank létrehozása, fenntartása (működtetése),
• az állatok egységes azonosítási és nyilvántartási rendszerének kialakítása,
• teljesítményvizsgálatok végzése, illetve végeztetése,
• irányítja a régi, védett fajták fenntartását,
• végzi az állami tulajdonú apaállat-gazdálkodást,
• ellenőrzi a tenyésztő szervezetek szakmai tevékenységét, a tenyészállat és szaporítóanyag behozatalát, illetve

kivitelét,
• fajták, hibridek minősítését végzi, illetve végezteti,
• engedélyezi a mesterséges termékenyítő, embrióátültető, baromfi- és méhkeltető állomások üzemelését,
• hitelesíti a törzskönyvezés, teljesítményvizsgálatok eredményeit.
A tenyésztőszervezetek az állattenyésztés szervezési feladatainak keretében tenyésztési programot dolgoznak ki

és hajtanak végre valamely állatpopuláció (fajta, hibrid, keresztezési konstrukció stb.) vonatkozásában. E
szervezetek végzik a törzskönyvezést, a tenyésztési hatóság (OMMI) esetenkénti megbízása alapján a
teljesítményvizsgálatokat is. Hatósági engedély birtokában a tenyészállat, illetve a szaporítóanyag
forgalmazásával is foglalkozhatnak.
336
Szerződéses kapcsolatot létesíthetnek a mesterséges termékenyítő és embrióátültető állomásokkal. A

tenyésztőszervezetek ma lehetnek: tenyésztőegyesületek vagy -szövetségek, illetve tenyésztési vállalkozások.
6. Fajtaelismerés
A fajtaelismerés az a tenyésztés-módszertani eljárás, amelynek során megállapítják, hogy az adott fajta (hibrid,
keresztezett populáció) tenyészállatai, illetve a hasznosítási (termelési) típusai milyen tulajdonságokkal
rendelkeznek és ki jogosult azok tenyésztésére, forgalmazására. A fajtát, hibridet, keresztezési programot
(kombinációkat) a minisztérium ismeri el, a tenyésztőszervezet csak fajtaelismerési engedély birtokában
foglalkozhat az egyes fajták tenyésztésével. A fajtaelismeréshez szükséges meghatározott (teljes, illetve átfogó)
vizsgálatokat a tenyésztőszervezet (egyesület, szövetség stb.) kérelme alapján az OMMI végzi, illetve megbízás
alapján végezteti el, és a későbbiekben meghatározott időközönként a teljesítményeket ellenőrzi.
A fajták besorolása több alapelv szerint történhet:
• a nemesítés végeredménye alapján: fajtatiszta, hibrid és keresztezési program állatai,
• származás szerint: hazai, honosított, külföldi,
• védettség szerint: védett fajta, szabad fajta.
A fajtaelismerési eljárás és a felülvizsgálat módszere természetesen különbözik attól függően, hogy fajtatiszta
vagy hibrid, illetve keresztezett populációkról van-e szó. Fajtatiszta állományokban az első, illetve a további
egyes generációban a törzskönyvi adatok és a teljesítményvizsgálat eredményei alapján végzik a minősítést. A
hibrid és keresztezési programban szereplőállományokban pedig végtermék és/vagy ún. szaporítási teszt (R-
teszt) alapján minősítenek.
7. Apaállat-gazdálkodás
Az apaállat-gazdálkodás rendszere a faji sajátosságoktól függően változó az egyes gazdasági állatfajokban.
Feltételeit az állattenyésztési törvény előírásai szerint a Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium
határozza meg. Az apaállatok előállítását, felvásárlását és a tenyésztőszervezetekhez vagy önkormányzatokhoz
való kihelyezését az OMMI szervezi, és egyben felügyeli.
Az apaállatok tartását, a szaporítóanyag előállítását a tenyésztőszervezetek vállalják használati díj ellenében.
A tenyésztésre csak olyan minősített apaállatok használhatók fel, amelyekre a tenyésztési hatóság (OMMI)
engedélyt adott (szarvasmarha-, juh-, kecske-, ló- és sertésfajokban). Ennek hiányában a tenyésztési hatóság
elrendel(het)i az apaállat ivartalanítását és selejtezését (mindezt az állattartó költségére), illetve a szaporítóanyag
megsemmisítését, valamint állattenyésztési bírságot szabhat ki
337
19. fejezet - A biotechnológia
alkalmazása az állatnemesítésben
A gazdasági állatok nemesítését szolgáló módszerek fejlődésével az új biotechnológiai eljárások „forradalmi”
lehetőségeket nyitnak meg a tenyésztők számára, lehetővé téve a termék-előállítás hatékonyságának további
fokozását. A jövő állattenyésztői számára meghatározó a módszerek lényegének megértéséhez szükséges
biotechnológiai és molekuláris biológiai alapismeretek elsajátítása.
Amikor biotechnológiai iparról beszélünk, tulajdonképpen különböző, most születő iparágakról van szó. A
biotechnológia elég tág és sokféleképpen értelmezett fogalom, így keretébe nagyon sok felhasználási terület
belefér. Már napjainkban is nagy jelentősége van a fermentációs technikáknak és a gyógyszeripari
biotechnológiának. Az orvosi felhasználás, a génterápia a fejlett országokban hamarosan elfogadott
beavatkozássá válhat, noha költségei igen jelentősek. A tevékenység fogalmáról általánosságban elmondható,
hogy a biotechnológia az élőlények (esetünkben a gazdasági állatok) életfolyamataiba különböző műszaki és
biológiai eljárásokkal történő beavatkozás, annak érdekében, hogy azok valamely képességét termelési,
egészségügyi vagy környezetvédelmi célokra használjuk fel.
1. A biotechnológia szükségessége és veszélyei

A mezőgazdasági, ezen belül az állattenyésztési biotechnológiai módszerek világszerte nagyon gyors ütemben
fejlődnek, a gyakorlati felhasználásban azonban a transzgenikus haszonállatok termékei még csak nagyon kis
számban vannak jelen. Véralvadási faktort és más orvosi fehérjéket már termelnek tejben, de a szabályozások
szigorúsága és a technikai nehézségek lassítják a további előrelépést és a reprodukció területén, illetve a
táplálkozási láncban való felhasználásokat. A forradalmian új módszerek elterjedése a XXI. században már nem
csak gazdasági kérdés. A közvélemény és a média a törvényalkotókra gyakran a gazdasági lobbiknál is erősebb
nyomást gyakorol. A biotechnológia társadalmi fogadtatása vegyes. Miközben a közvélemény jelentős része
aggódik a Föld túlnépesedése, a genetikai betegségek terjedése és a környezetszennyezés miatt, ugyanezen
emberek félelemmel tekintenek a „nem természetes” módon előállított növények, állatok, élelmiszerek
megjelenésére, az új terápiás módszerekre, és gyakran a környezetszennyezést is csökkentő új technológiákra.
A biotechnológia-ellenes mozgalmak többek között a következő, részben jogos aggodalmakat sorolják fel,
amelyek a géntechnológiával létrehozott termékek, új növény- és állatfajták természetes környezetre, illetve az
emberre gyakorolt hosszú távú hatásával kapcsolatosak:
• a genetikailag módosított növények és állatok elszabadulva kiszoríthatják az őshonos fajokat és

növénytársulásokat élőhelyeikről, illetve termelésükkel óriási monokultúrák alakulhatnak ki;
• az idegen gének mérgező vagy allergizáló hatásúak lehetnek;
• a vírusrezisztens növényekbe bevitt vírus-burokfehérjék átalakulása, kombinálódása más vírusokkal új,

fertőzővírusokat eredményezhet;
• transzgenikus halak és emlősök biztonságossága kérdéses a gének váratlan mellékhatásai vagy továbbterjedése
esetén;
• genetikailag módosított mikroorganizmusok „elszabadulása”, váratlan megváltozásuk esetén;
• a géntechnológiával létrehozott előnyös tulajdonságok egy része, például herbicid rezisztencia csak átmeneti,
hosszabb távon nem tartható fenn.
A módszerek fokozatos, átgondolt és biztonságos bevezetése jogos igény (amely számos „hagyományos”
tenyésztési módszer esetében is hasznos lett volna). Más ellenérvek, gyakran a közvélemény és média hiányos
ismereteit kihasználva, az új módszereket követni nem tudó, és így leszakadásra kárhoztatott érdekcsoportoktól
származnak, a változások elodázását remélve. Hosszú távon azonban nem kétséges, hogy a módszerek többsége
gyakorlati jelentőségű lesz, mivel csak így érhető el a termelést magas szinten biztosító, egyben környezeti
terhelést csökkentő, a mainál jóval több ember ellátását biztosító, fenntartható mezőgazdasági rendszer.
338
A biotechnológia alkalmazása az
állatnemesítésben
2. Állattenyésztés és biotechnológia
A modern biotechnológia új technikák integrált alkalmazásával a genetikai anyag gyors és előnyös
megváltoztatására törekszik. A fejlett növény-biotechnológiai alkalmazások állattenyésztési jelentősége
egyelőre korlátozott, noha a genetikailag módosított (genetically modified organism, GMO) takarmányok
fogyasztásának hatása az állatokra máris fontos kutatási terület. Ugyancsak kutatások indultak a kérődzők
bendőbaktériumainak genetikai módosítására és metántermelésük mérséklésére, mivel az elmúlt évek kutatásai
feltárták, hogy a kérődzők által termelt metángáz a légkörbe jutva számottevően hozzájárul a
„melegházhatáshoz” és így a Föld felmelegedéséhez. Amennyiben ezek a kutatások sikerre vezetnek, a
környezetvédők többségének vélekedésével ellentétesen a biotechnológia kedvezően befolyásolhatja a jövő
természeti környezetét.
A nemesítés és az állatitermék-előállítás szempontjából főképp a szaporítás újbiotechnikai és biotechnológiai

módszerei jelentik azt a gyors ütemben fejlődő eszközrendszert, amelyre alapozva az új genetikai ismeretek
hasznosulhatnak és a hatékony génmanipulációs lehetőségek is fokozatosan valóra válhatnak az
állattenyésztésben. A biotechnika és biotechnológia elválasztása csak részben indokolt, mivel gyakran a
mechanikus („biotechnikai”) manipulációhoz genetikai („biotechnológiai”) lépések kapcsolódnak (pl. sejtmag-
átültetéses klónozás genetikailag manipulált sejtekkel).
Az alábbiakban a következő módszerek kerülnek bemutatásra:
1. mesterséges termékenyítés és ondómélyhűtés,
2. embrióátültetés és mélyhűtés,
3. in vitro embrió-előállítás,
4. embrió- és maganyag-manipulációk (felezés, magátültetés, androgenezis, ginogenezis, parthenogenezis),
5. genetikai elemzés és gaméta ivarmeghatározás,
6. transzgenikus egyedek előállítása.
2.1. Mesterséges termékenyítés és ondómélyhűtés

A biotechnikai eljárások közül legnagyobb jelentőségű a mesterséges termékenyítés és az ondómélyhűtés.
(Részletesebben a 12. fejezetben.) Ezeknek az eljárásoknak a térhódítása, majd számos állatfajban (elsősorban a
szarvasmarha-, másodsorban a juhfajban) általánossá válása az elmúlt 50 évben gyökeresen új lehetőségeket tárt
fel a nemesítők előtt, ugyanakkor meghatványozta a tenyésztési döntéseket hozók felelősségét. A mélyhűtött
sperma használatával az apaállatok génkészlete, főként a szarvasmarha-tenyésztésben, tértől és időtől alig
korlátozva állítható a nemesítés és az árutermelés szolgálatába. Egy-egy „csúcs” bikától évente több ezer ivadék
is előállítható, több országban egyidejűleg is. Ha ez az apaállat bármilyen, fel nem ismert genetikai hibával
rendelkezik, az rendkívüli gazdasági károkat okozhat.
A mesterséges termékenyítés és az ondómélyhűtés technológiáját folyamatosan fejlesztik és kidolgozzák azokra

a fajokra (pl. sertés, nyúl, baromfifélék, egyes vadon élő és háziasítás alatt álló fajok) is, amelyekben ezek a
módszerek ma még nem, vagy csak korlátozottan alkalmazhatók.
Nagy valószínűséggel számíthatunk arra, hogy a kimagasló tenyészértékűnek minősített apaállatok genetikai
hatása valamennyi jelentős gazdasági állatfajban megsokszorozódik. A mesterséges termékenyítés és az
ondómélyhűtés eszközrendszere új alapokra helyezte a tenyészértékbecslést, a szelekciót és a tenyésztési
(párosítási) eljárásokat.
2.2. Az embrióátültetés és mélyhűtés

Az embrióátültetés technológiai folyamata az azonos időben érőpetesejtek számának növelését (szuperovuláció),
megtermékenyítését, a több napos embriók méhből való eltávolítását („kimosását”), mikroszkópos vizsgálatát
(minősítését), tárolását (mélyhűtés) és másik nőivarú állat (azonos ivari ciklusstádiumban lévő recipiens)
méhébe való áthelyezését foglalja magába.
339
A nagy genetikai képességű, a tenyészcél szempontjából kívánatos tenyészállatok szaporasága, ivadékainak

létszáma meghatározó jelentőségű a nemesítés és az árutermelés területén egyaránt. Az egyet ellő fajokban,
különösen szarvasmarhában nagy hátrány a nőivarú állatok csekély ivadékszáma, amely mindössze négy vagy
kevesebb borjút jelent a tejelő típusú anyaállat élete folyamán, de még a húshasznosítású állományokban is csak
kedvezőesetben számíthatunk 6–7 borjúnál több ivadékra a tehén életteljesítményeként. Az embrióátültetés
módszere lehetővé teszi a legnagyobb genetikai értékű, a mindenkori tenyészcélnak megfelelő nőivarú
tenyészállatok, mint embriódonorok ivadékainak viszonylagos gyors és széles körű elszaporítását. A
szuperovulációt kiváltó hormonkezelésre a donoregyedek változatosan reagálhatnak. Amíg a szarvasmarha
fajban átlagosan öt átültetésre alkalmas embrióra számíthatunk egy szuperovuláció eredményeként, addig ismert
21 borjú születése is egyetlen szuperovuláció nyomán! Sertés esetében donoronként átlagosan 20 átültetésre
alkalmas embrióval számolhatunk, de végeredményben az átültetett embrióknak mindössze kb. 30%-a
jelentkezik újszülött malacként. Ez az eredmény ma még messze elmarad a szarvasmarhában általában elérhető
60–70%-os vemhesülési eredménytől. További előny, hogy szarvasmarhában vértelen (nem műtéti) úton
történik az embriókinyerés és -beültetés.
Az embrióátültetés jelentősége növekszik más gazdasági állatfajok (juh, sertés, kecske, ló, teve), sőt vadászat,
illetve vadhústermelés célját szolgáló fajok (gímszarvas, dámszarvas, vaddisznó) nemesítésében is, valamint
állatkertekben tartott veszélyeztetett fajok (antilopfélék, nagymacskák, majmok) fenntartásában.
Az embriómélyhűtés meghatározó jelentőségű az embrióátültetés gazdaságossága szempontjából. Ennek révén

vált a magas genetikai értékű embrió a nemzetközi kereskedelemben értékesíthető árucikké, valamint a fajta- és
fajmegőrzés során a genetikai anyag génbankban korlátlan ideig tárolható értékmegőrzőformájává.
Szarvasmarhában, juhban, és a legutóbbi évek eredményei révén sertésben mindennapi realitássá vált az
embriómélyhűtés. Azonban még számos akadállyal kell megküzdeni a gyakorlati fejlesztések során.
Mikromanipulált vagy in vitro előállított embriók (lásd alább) esetében gyakran csökken a mélyhűtés utáni
túlélés.
Veszélyeztetett fajták és fajok esetében szintén nagy fontosságú a módszerek fejlesztése és embrióbankok
létesítése. Egy országban optimálisan több nagy embrióbankot kell üzemeltetni földrajzilag egymástól
elkülönítve, a génkészletek, a „biodiverzitás” biztonságos megőrzése és jövőbeni hasznosítása érdekében. A
mélyhűtési módszerek folyamatos fejlesztése nagy gyakorlati jelentőségű kutatási terület, amelyben a magyar
eredmények is figyelemre méltóak.
2.3. In vitro embrió-előállítás

Az állati petesejtek laboratóriumi (in vitro) érlelése (in vitro maturáció, IVM) termékenyítése (in vitro
fertilizáció, IVF) és kultiválása (in vitro culture, IVC), hasonlóan a humán „lombikbébik” létrehozásához, gyors
ütemben fejlődő multidiszciplináris tudományterület, amelynek eredményei jelentős mértékben hozzájárulnak a
biotechnológia fejlődéséhez, mivel lehetővé teszi az embriók olcsó „tömegtermelését”, illetve a kiemelkedő
értékű egyedek elszaporítását is.
Az in vitro embrió-előállítás napjainkra több fajban, így szarvasmarhában is rutin eljárássá vált és ilyen
embriókból már hazánkban is születtek borjak, beleértve a magyarszürke-fajtát is. Sertésben és más fajokban
azonban további alapkutatásokra van szükség a módszer széles körű gyakorlati alkalmazása előtt. Ez különösen
fontos lenne olyan fajták esetében, mint például a mangalica, ahol a biotechnológia segítségével esetleg
versenyképesebbé lehetne tenni a közelmúltban ismét „felfedezett” fajtából készült termékeket. Az in vitro
embrió technológiához kapcsolódó eljárások, mint az ultrahangos petesejt kinyerés (ovum pick-up, OPU)
szarvasmarhában új lehetőséget nyújtana a különleges értékű egyedek elszaporítására, és hormonális kezelés
után akár pubertás előtt álló borjakból kinyert petesejteket is fel lehet használni utód-előállításra, rövidítve a
generációs intervallumot. Az új módszerek fejlődésével minden korábbinál fontosabbá válik a génerózió elleni
hatékony védekezés. Az in vitro módszerekhez kapcsolódó petesejtés az embriómélyhűtés jelentőségét a
genetikai anyag génbanki megőrzése adja, ami a biotechnológiai eljárások előretöréséből adódó esetleges
genetikai diverzitás csökkenést képes lenne ellensúlyozni. Szarvasmarhában a petesejtmélyhűtés hatásfoka az
utóbbi években sokat javult, noha rutinszerűen még nem használatos a módszer. Az in vitro előállított embriók
mélyhűtésének alacsony hatásfoka jelenleg még a fő gátló tényező ezen embriók széles körű piaci, nemzetközi
értékesítése útjában.
2.4. Klónozás, embrió- és maganyag-manipulációk
340
Egy-egy értékes egyed megsokszorozása régi vágya a tenyésztőknek. A reprodukciós teljesítmény és a

tenyészértékbecslés megbízhatósága számottevően növelhető lenne ezen az úton. A klón genetikailag azonos
állatok összességét jelenti. Az embriófelezéssel létrehozott identikus (egypetés, monozigotikus) ikrek már
klónoknak tekinthetők, mivel genetikailag azonos egyedek. Az embriódarabolás (felezés, negyedelés) a
gyakorlatban is elterjedt, mivel átlagban embriófelezés segítségével egy embrióból egy borjú születhet, míg e
nélkül csak 0,6 borjú/embrió várható. Az embriófelezés használatával növelhető az értékes borjak száma, de a
módszer erősen korlátozott, mivel négynél több ivadék előállítása egy embrióból nehézségekbe ütközik.
Hazánkban osztrák együttműködésben állítottak elő embriófelezéssel ikerbárányokat.
A klónozásnak azonban több lehetősége is van, ezek közül a sejtmagátültetés a legígéretesebb. A kétéltűekben
elért sikerek ellenére emlősökben a kezdeti eredmények kiábrándítóak voltak. Áttörést jelentett, amikor juhban,
majd szarvasmarhában is sikerült sejtmag donorként 8–16 sejtes embriók blasztomerjeit, recipiens sejtként pedig
DNS-tartalmától megfosztott (enukleált) petesejteket használva utódokat előállítani. Az új eredmények
rendkívüli érdeklődést keltettek a tudományos közösségben és gazdasági szakemberekben egyaránt. Embrionális
eredetű sejtmagok felhasználásával az 1980-as évektől kezdődően más fajokban (egér, nyúl, kecske, sertés) is
sikerrel állítottak elő sejtmag-átültetéses klónokat. Mosonmagyaróváron juhokat állítottak elő ezzel a
módszerrel. A Gödöllői Mezőgazdasági Biotechnológiai Kutatóközpontban is hasonló kutatások folytak
szarvasmarha-embriók felhasználásával. Az embrió eredetű sejtmag-átültetéses klónozással, a klónozott
embriók több klónozási cikluson keresztüli „újrafelhasználásával”, egy embrióból kiindulva akár 190 embrió is
nyerhető (6 generációs klónozás), azonban a harmadik klónozási generáció után a további klónozott embriók
átültetéséből nem születtek borjak. Az eljárás hatékonysága szarvasmarha esetében viszonylag nagy volt, de a
gazdasági felhasználást jelentősen korlátozta a klónozással előállított borjak szokásosnál nagyobb mérete, amely
gyakran ellési nehézségekhez vezetett, valamint a jelentős perinatális elhullás. Ennek okai ugyancsak nem
tisztázottak, de a legutóbbi vizsgálatok inkább az embriók előállítására használt in vitro rendszer tökéletlenségét
teszik felelőssé a problémákért, mintsem magát a klónozási folyamatot. Mindenesetre, ezek a nehézségek az
üzleti célú klónozási vállalkozások többségének a bukásához vezettek. A kutatók figyelme pedig a totipotens
(„minden sejttípussá alakulni képes”) sejtvonalak előállítása felé irányult, amely a klónozási technikával
kombinálva a transzgenikus gazdasági haszonállatok előállításában ígért áttörést.
Az embrionális eredetű totipotens őssejtvonalak (embryonic stem cells, ES cells) egérben viszonylag könnyen
előállíthatóak és ezekből utódokat lehet nyerni. Gazdasági haszonállatokban azonban a stabil, nem
differenciálódó totipotens őssejtvonalak előállítása igen nehéz, mind ez idáig csak szarvasmarhában, juhban és
nyúlban sikerült néhány utódot nyerni ilyen sejtekből. Az embrionális eredetű totipotens sejtek mellett
embriókat sikerült előállítani szarvasmarha primordiális csírahámjának sejtjeiből, azonban a beültetett embriók
nem eredményeztek utódokat.
1997-ben az őssejtkutatás nehézségeivel küzdőkutatókat valósággal megrázta az újabb tudományos áttörés híre,
bárányok előállítása differenciálódott sejtekből. Magzati fibroblaszt és felnőtt egyed emlőepithelialis sejtjeiből
egyaránt sikerült sejtmagátültetéssel utódokat előállítani. Dolly, az első, felnőtt testi sejtből létrehozott emlős
esetében az eljárás hatékonysága 0,4%-os volt.
Ezen módszer magas szintű technikai felkészültséget igényel (in vitro maturációs és kultivációs rendszer,
mikromanipulációs és sejtfúziós felszerelés), részleteit a 19.1. ábra mutatja be. A sejtmagátültetéses módszer
egyes lépéseinek pontos időzítése, a háttérben zajló komplex biológiai folyamatok miatt, nagy jelentőséggel bír.
Ezen biológiai folyamatok számos ponton részleteikben még nem ismertek.
19.1. ábra - A sejtmag-átültetéses klónozás fő lépései: 1. sejtizolálás különböző testisejt-

forrásokból, sejttenyésztés, sejtciklus-szinkronizálás G0 és G1 stádiumban; 2.
sejtmagátültetés korai sejtpasszázsból; 3. tartóssejt-tenyészet, ami lehetőséget ad a
génmanipulációra. Ez utóbbi lépés ugrásszerű fejlődést hozhat az állattenyésztés és a
gyógyszeripar területén. Az ábra egyben bemutatja a klónozási technológia
összetettségét és a különböző tudományágak szerepét: a), b) sejtbiológia és -tenyésztés;
c) molekuláris biológia, génsebészet; a1), b1), c1) embriológia, mikromanipulációs
szakértelem, elektromérnöki tervezés; d) állatorvoslás és állattenyésztés
341
Az újabb ismeretek szerint a recipiens citoplaszt és a donor sejtmag állapotának szinkronja meghatározó
jelentőségű ahhoz, hogy a citoplaszt újra programozhassa a bejuttatott sejtmag genetikai anyagát, hogy az ismét
totipotenssé váljon. Az eredmények ellenére a technológia még gyerekcipőben jár, és számos problémával kell
szembenézni.
A klónozott embriók mélyhűtése még nem megoldott, alacsony hatékonyságú, ami a klónozás gyakorlati
felhasználhatóságát korlátozza. Egy recipiensbe általában a szokásosnál több (sertésben esetenként akár 150!)
embriót ültetnek, tekintettel a klónozott embriók alacsony megtapadási arányára. A vetélések aránya is magas.
Az embriók manipulálhatóságára alapozva további módszerek is léteznek.
Kiméra állatok előállításakor két (akár külön fajhoz tartozó) egyed embrionális sejtjeit összekeverve állítanak
elő egy ivadékot, amely mindkét fajta sejtet tartalmazza. A gyakorlati felhasználás szempontjából a
legfontosabb az, hogy az ivarsejtek esetében melyik (esetleg mindkét) egyed genetikai anyaga öröklődik tovább.
Egérben embrionális őssejtek felhasználásával a módszer rendkívül fontos a transzgenikus utód előállításhoz
(lásd alább), más fajokban azonban még nem tett szert gyakorlati jelentőségre. Hazánkban juh- és kecskesejtek
keverésével „juhkecs” utódot hoztak létre. A gerincesek esetében a normál termékenyülés mechanizmusa során
az ondósejt indukálja a második meiótikus osztódás beindulását, a második polárostest kilökődését, továbbá a
haploid pronukleusz létrejöttét. A hím és női pronukleusz egyesül és létrehozza az embrió első diploid
sejtmagját, amely mitózisok láncolatával továbbsokszorozódik. Így létrejön, az adott egyedre jellemzőgenom.
Ezen öröklődési mechanizmus szigorú szabályozási folyamatok mellett zajlik, különösen a gerincesek fejlettebb
osztályaiban.
Fejletlenebb csoportoknál, például a csontos halak esetében azonban az egész genomot manipuláló eljárások is
lehetségesek, amelyek közül kiemelkednek a ploidiaszint változtatások, a ginogenezis és az androgenezis. A
kromoszóma-, genommanipulációk során a normál meiotikus vagy mitotikus osztódás adott fázisában történő
gátlásával biztosítható, hogy az utód kromoszómagarnitúrája újabb haploid kromoszómakészlettel (készletekkel)
bővüljön. A genommanipulációk általános jellemzője, hogy az ivarsejtek (vagy a petesejt vagy a spermiumsejt)
genetikai anyagát inaktiválják, és a normális fejlődéshez szükséges diploiditási fokot különböző behatásokkal
(meleg-, nyomás-, hidegsokk stb.) állítják vissza; illetve a ploiditásfok növelő eljárásoknál az ivarsejt
inaktivációja hiányzik és sokkolással sokszorozzák meg a genetikai anyagot. Olyan egyedek létrehozása,
amelyek genomja csupán egyetlen szülőtől származik, három módon képzelhető el:
1. Önmegtermékenyítéssel, amely azonban előzőleg még az indukált hermafroditizmus kifejlesztését kívánja

meg, tekintve, hogy a halak nagy része váltivarú.
2. Indukált ginogenezissel, amelyhez két szülőszükséges, de a sperma csupán a fejlődés beindításához kell, így a
spermát kezelni kell termékenyítés előtt, hogy az apa örökítőanyaga ne szerepeljen az embrió genomjában. Az
apai genom hiányának kompenzálására viszont az ikra kromoszómaszerelvényét meg kell duplázni, akár a
második polárostest visszatartását, akár az első mitotikus osztódás gátlódását eredményező kezeléssel.
3. Indukált androgenezissel, amelyhez szintén két szülő szükséges, azonban itt csupán az intakt spermium
örökítőanyaga indítja be a fejlődést, mivel az ikra genomját a termékenyítést megelőzően inaktiválják. A
haploid genom duplikálása ebben az esetben is szükséges, azonban ez itt csak az első mitotikus osztódás
342
gátlásával lehetséges. Abban az esetben, ha mindkét szülőgenomja részt vett az embrió kialakításában, akkor a
meiózis II-t, illetve az első mitózist blokkoló kezelésekkel a poliploidia két fajtáját lehet kiváltani:
a) Triploidok jönnek létre a diploid női és a haploid hímivarsejtek összeolvadásakor. A meiózis-II gátlása a
termékenyítés után, különböző fajok keresztezésekor akár triploid fajhibrideket is eredményezhet.
b) Tetraploidok jönnek létre, ha az embrió diploid sejtmagjának első mitotikus osztódását gátoljuk.
Ha a gaméták nem diploid, hanem ivarérett tetraploid egyedektől származnak, akkor az alábbi új genotípusok
lehetségesek:
a) Új triploidok jönnek létre tetraploiok és diploidok keresztezésekor. Amennyiben a hím állat volt tetraploid,
úgy a triploid utódok két apai és egy anyai kromoszómaszerelvényt fognak tartalmazni, szemben a klasszikus
triploidokkal, amelyek a meiozis-II gátlásával jönnek létre diploid egyedek párosodásakor.
b) Új tetraploidok jönnek létre a tetraploidok egymással való keresztezésekor.
• Új gino- és androgenetikus egyedek, amelyek genetikailag megfelelnek a normális termékenyítésből származó

hím, illetve nőstény állatoknak.
• Pentaploid, hexaploid, és tetraploid ginogenetikus egyedek jönnek létre antimeiotikus vagy antimitotikus
kezelések eredményeképpen.
A módszerek gyakorlati jelentőségét a triploid egyedek gyorsabb növekedése adja, ami az ivarszerveik
hiányával függ össze. Terméketlenségüknek köszönhetően ilyen egyedeket felhasználva a tenyésztett
állományok, esetleg transzgenikus egyedek természetbe való kiszabadulásának és elszaporodásának veszélye is
csökkenthető.
Az androgenezis technikával YY genotípusú ún. „szuperhímek” hozhatóak létre. Ezen genotípusú egyedeket
utódai 100%-ban hímek lesznek. Az YY hímek segítségével (ha alkalmasak a továbbtenyésztésre és a
szaporításra) sokkal hatékonyabban lehet genetikai vonalakat fenntartani és létrehozni, mint ginogenetikus XX
nőstények használatakor. Ugyancsak fontos lehet az androgenezis és a spermamélyhűtés kombinálása, mivel a
két eljárás együttes alkalmazása lehetővé teszi halfajok és -fajták konzerválását és restaurálását. Ily módon
nagyrészt áthidalható az a probléma, amelyet a halikra mindmáig sikertelen krioprezervációja jelent.
Baromfiban ismeretes a spontán partenogenezis jelensége. Pulykában viszonylag gyakori jelenség, hogy a
tojásban a fejlődés a spermium behatolása nélkül is beindul, és kis számban, de egészséges egyedek születnek,
amelyek teljes egészben az anyai genomból származnak. Ilyen hímeket anyjukkal párosítva megoldható lenne a
vérvonal fenntartása új genetikai anyag bevitele nélkül.
2.5. Fajok, egyedek és embriók genetikai elemzése, gaméták

ivarmeghatározása
Napjainkban nemzetközi együttműködéssel folyik a gazdasági jelentőségű gének és géncsoportok felkutatása,
lokalizálása, géntérképek létrehozása és hasznosítása. Egérben és emberben már közlésre került a teljes genom
DNS szekvenciája. Szarvasmarhában nemzetközi együttműködés keretében, állami támogatással (USDA,
CSIRO, INRA, AgResearch) szintén gyorsan halad ez a munka, és hamarosan hozzáférhető lesz a teljes genom
szekvenciája a kérdéses országok kutatói és tenyésztői számára. A speciális laboratóriumi technikák gyors
ütemű fejlődése és a felhalmozódó tudományos adatok a genotípus részletes megismerésének, a hasznos és
káros mutációk kimutatásának lehetőségét adják a képzett állatnemesítő kezébe. A DNS-markerek (single
nucleotide polimorphisms, SNPs) és DNS-polimorfizmus markerek (Quantitative trade loci, QTLs)
szisztematikus szelekciós hasznosítását nagy tenyésztő cégek már megkezdték, és nagy a versengés a további
markerek minél pontosabb feltérképezésére és hasznosítására. A génműködés pontos megértéséhez azonban
még hosszú út vezet, különösen mivel az adott gének hatásukat végső soron fehérjemolekulákon keresztül fejtik
ki, és ezek jelenlétének, aktiválódásának, interakcióinak kutatása („proteomics”) csak a közelmúltban indult
gyors fejlődésnek.
A mikromanipulációs eszközrendszert felhasználva viszonylag egyszerűen elvégezhető az embrióbiopszia. Az

embrióból néhány sejtet kinyerve számos fontos információ birtokába juthatunk. Az embrió nemének
meghatározásán kívül számos genetikai eredetű betegség kiszűrése is lehetséges. Mivel az utódok ivarának
befolyásolása jelentős gazdasági kérdés, az amerikai embrióátültető csoportok egy része szolgáltatásként „istálló
343
körülmények” között is elvégzi a kimosott embriók biopsziáját és gyors teszt segítségével ivarmeghatározását.
A jövőben a genetikai ismeretek bővülésével a módszer jelentősége növekedhet.
A spermiumok ivarmeghatározása többféle módszerrel (felületi antigének és áramlásos citometria) is lehetséges.

Az amerikai piacon már megjelent az áramlásos citometria segítségével ivarspecifikussá tett bika- és
kansperma, amely mesterséges termékenyítésre, illetve in vitro fertilizációra egyaránt jól használható.
2.6. Transzgenikus egyedek előállítása

Ezen fejezet keretei között nem lehetséges a gyorsan fejlődő molekuláris biológia az élet egyre több területére
kiterjedő hatásának taglalása, mindössze egy rövid, praktikus ismertetése annak, ami a gazdasági haszonállatok
esetében a közeljövőben jelentőségre tehet szert.
Transzgenikus állatok esetében a genetikai anyag megváltoztatásra kerül: egy új vagy megváltoztatott
működésű gén bevitelével, illetve egy meglévő gén kicserélésével vagy „kiütésével” (működésképtelenné
tételével). Ez jelenleg általában a génkonstrukciók-zigóták előmagvába injektálásával történik, ami korlátozza a
kutatók kontrollját a gének pontos beépülése tekintetében. Egérben az őssejtvonalak megléte lehetővé teszi a
„halhatatlan” sejtvonalak hatékony genetikai módosítását, ami által nemcsak a beépült és kifejeződő genetikai
anyagú sejtek kiválogatása lehetséges, hanem egyben utat nyit a finomabb, homológ rekombináción alapuló
módszerek alkalmazásához. Az őssejtekből a fent említett kiméraképzési módszerrel lehet utódokat nyerni.
Mesterséges minikromoszómák alkalmazása nagyméretű génkonstrukciók bevitelét is lehetővé teszi; ez a

magyar találmány nagy gyakorlati jelentőségre tehet szert (HADLACZKY, 2001). A transzgenikus gazdasági
haszonállatok előállítását jelentősen megnehezíti, hogy a zigóták előmagvába injektált DNS beépülése,
kifejeződése és az injektált embriók túlélése alacsony hatásfokú (0,5–1% transzgenikus egyed). Az ezzel
kapcsolatos költségek igen magasak (kb. 200 000 USD/transzgenikus szarvasmarha). Az injektálásos
módszerrel csak DNS hozzáadására van lehetőség.
A sejtvonalakra épülő klónozás alkalmazásával haszonállatok esetében lényegesen csökkenthető a transzgenikus

egyedek előállítási költsége, valamint első alkalommal nyílt lehetőség a célzott génbevitelre és a génkiütésre. Ez
döntő áttörést jelent az állat-biotechnológia gyakorlati felhasználása szempontjából, és számos új lehetőséget
nyit meg (lásd alább). Alapvető fontosságú a génátültetési programból született egyedek laboratóriumi
vizsgálata a transzgén integrálódására és kifejeződésére vonatkozóan. Az igazoltan transzgenikus egyedek
ivadékvizsgálatával ugyancsak meg kell állapítani, hogy öröklődik-e az átültetett gén és annak milyen
mellékhatásai lehetnek. A transzgenikus vonalat állandó kontroll alatt kell tartani, az esetleges génveszteségek
kimutatására.
3. A biotechnológiai módszerek gyakorlati

alkalmazása
Az új biotechnológia azáltal válik az állatnemesítés katalizátorává, hogy módszerei és elvei szerves
alkotóelemeivé fejlődnek a hagyományos nemesítési programoknak. Ezzel létrejönnek az előfeltételek olyan
tudományos-technikai „szintáttörések” számára, amelyek új minőségi színvonalra emelhetik és gyors fejlődési
pályára irányíthatják állattenyésztésünket. Hazánk számára különösen fontos lenne, hogy a szarvasmarha
állomány gyors minőségi fejlesztéséhez a kutatás korszerű biotechnológiai módszerekkel járuljon hozzá. A
biotechnológiához tágabb értelemben kapcsolódó biotechnikai eljárások, mint az embrióátültetés, felezés,
fagyasztás már ma is nagy gyakorlati jelentőséggel bírnak, a nemzetközi tenyészállat-kereskedelemben
általánosan elfogadottá váltak. A magasabb technikai felkészültséget igénylőin vitro embrióelőállítás,
magátültetéses klónozás, embriószexálás gyakorlati elterjedését technikai tényezők is korlátozzák.
A legfőbb akadályt azonban a magas fajlagos költséghez viszonyított alacsony tenyészállat érték jelenti.
Bizonyos esetekben már megéri e módszerek használata, és új technikákkal, például ultrahangos
petesejtkinyeréssel kombinálva az értékes genetikai anyagú „lombikborjak” előállítása napjainkban válik széles
körben is gazdaságossá.
Hazánkban ennek elterjedése szintén indokolttá válhat, amennyiben a tenyészállatok genetikai értékének gyors
fejlesztése, az olcsóbb mesterséges termékenyítés mellett ezt gazdaságossá teszi.
A gyakorlati felhasználás jelenlegi és jövőbeli területei közül a következőket ismertetjük részletesebben:
344
• nukleusznemesítési stratégia,
• heterózistenyésztés és a klónozás,
• transzgenikus haszonállatok felhasználása.
3.1. Nukleusznemesítési stratégia

A csúcsegyedeket előállító és a termelőgazdaságok integrációja igen fontos. Erre jó példa az évek óta
megvalósuló „nukleusznemesítési stratégia”: Általánosságban ez a legnagyobb tenyészértékű egyedeket magába
foglaló törzs- (nukleusz-, elit-)állományban a korszerű módszerek segítségével végzett tenyészértékbecslés,
szelekció és célpárosítások révén előállított apa- és anyaállatok, illetve ezek spermájának és embrióinak
tervszerű hasznosítása, a termelőüzemek árutermelő állományaival szoros együttműködésben. A
nukleusztenyészetek a nemesítés hazai és nemzetközi integrációjának katalizátoraként működnek, állandó
emelőiként a hatékony, versenyképes állatitermék-előállításnak.
Egy ilyen integrált rendszer jó alapot nyújt a MOET-eljárás (multiple ovulation andembryotransfer =
szuperovulációra és embrióátültetésre alapozott tenyésztés) alkalmazására, valamint a jövőben a fentiekben
részletezett új technológiák bevezetésére. A származás (célpárosítás), a sajátteljesítmény, az édes és féltestvérek
termelése, valamint az ivadékvizsgálati adatok integrált elemzése teremti meg az alapját a kielégítő
megbízhatóságú előszelekciónak, ily módon a fiatal embriódonorok hasznosításával lerövidíthető a generáció-
intervallum, és növelhető a szelekciós haladás időegységre vetített mértéke. A legnagyobb tenyészértékű apa- és
anyaállatok célpárosításából származó nőivarú egyedek már az ivarérettség elérésekor petesejteket
szolgáltathatnak, amelyek ultrahangos petesejtkinyeréssel, majd in vitro termékenyítéssel is hasznosíthatók.
Becslések szerint optimálisan működtetett nukleusztenyészetekben a tejzsír- és a tejfehérje-mennyiségben mért

genetikai színvonal 20 év elteltével mintegy 55%-kal múlhatja felül a hagyományos (mesterséges
termékenyítésre alapozott) tenyésztési rendszerben elért színvonalat.
A nukleusztenyészetekben a szelekciós rendszerbe be lehet és kell kapcsolni a reprodukciós paramétereket,

továbbá a takarmányhasznosítás és meghatározott betegség (pl. masztitisz) rezisztenciamutatóit.
3.2. Heterózistenyésztés, a klónozás előnyei és kockázata

A sejtvonalra alapozott sejtmagátültetések genetikai módosítások nélkül is új perspektívákat nyitnak, noha a
jelenlegi eredmények még igen alacsony hatékonyságot tükröznek. A módszer révén várhatóan az eddigieknél
lényegesen nagyobb létszámú klónok hozhatók létre, kisebb költséggel. Felnőtt egyedek szöveteit használva
kiindulási alapul a létrehozott klónozott utódok neme, genotípusa, várható termelési paraméterei ismertek.
Először az állattenyésztés gyakorlatában a bizonyítottan nagy termelési értékű heterozigóta egyedek

kedvezőtulajdonságai is megismételhetővé válnának (heterózistenyésztés). Egy adott környezetben
csúcstermelést mutató egyedből kiindulva ehhez a környezethez leginkább illeszkedő, homogén
termelőállományt lehetne létrehozni.
A nagy értékű genotípusok (pl. sajtgyártásnál előnyös „kazein tejet” termelő ún.
kappakazein genotípusú egyedek vagy transzgenikus egyedek) gyors elszaporítása válna lehetővé. A
nemzetközileg keresett genotípusok elszaporításával az egyedek exportja az országnak okozott genetikai
veszteség nélkül oldható meg, és génbanki megőrzésre is jut belőle. Az anyai hatások és a környezet/genotípus
kölcsönhatások vizsgálatát lényegesen megbízhatóbbá és olcsóbbá teheti a klónok használata.
A tenyészértékbecslés megbízhatósága javulhat és a szükséges idő lerövidülhet (újszülött szöveteiből mintavétel

klónozáshoz), valamint a nőivar genetikai értékének kiaknázása is fokozódhat.
A klónozás állattenyésztési felhasználása, különösen szarvasmarha- és sertésfajokban számos előnnyel járhat a

termelési szint gyors emelése és a termékek egységes minősége terén.
A genomikai eredmények közvetlen bevezetése a tenyésztési programokba különösen fontos lehet. Ugyanakkor
azonban az emberi fogyasztásra való felhasználás előtt további hatásvizsgálatok szükségesek a klónozási
technológia biztonságos voltának bizonyítására, és fogyasztói elfogadtatásához. Japánban és az Egyesült
345
Államokban e vizsgálatok megnyugtató eredményt hoztak, így engedélyezték a klónozott állatok és termékeik
emberi fogyasztását. Az európai engedélyezés azonban még évekbe telhet.
Fontos kérdés a sejtmagátültetéses klónozás várható kockázata és ennek megelőzése. Hangsúlyozni szükséges,
hogy nincs két teljesen egyforma iker, hiszen az ikreket embrionális fejlődésük során, illetve életük folyamán
eltérő környezeti hatások érik, különböző mutációk jöhetnek létre. A sejtmagátültetéssel előállított embriók
nemcsak a donorsejt genetikai anyagát tartalmazzák, hanem citoplazmájukban a recipiens petesejtek esetenként
különböző mitokondriális DNS-e is megtalálható.
A klónozással nagy mennyiségben lehet elszaporítani egyes egyedek genetikai anyagát, így az állomány
genetikai variabilitása drasztikusan csökkenhet. Ez az állomány alkalmazkodóképességét csökkenti és értékes
gének elvesztéséhez vezethet. A homogén genotípusú állomány nemcsak termelésében, de fertőzésekre való
érzékenységében is egységes, ami óriási veszteségekhez vezethet. A genetikai diverzitás csökkenése
elkerülhető, amennyiben a klónozott teheneket faktoriális párosításokban különböző bikák spermájával
termékenyítik. Így a beltenyésztettség minimalizálható a genetikai előrehaladás lassítása nélkül. További
megoldást jelent a génbankok létrehozásának gyorsítása, különös tekintettel a petesejtek mélyhűtésére, mert ez
lehetőséget nyújt a klónozás esetleges káros hatásainak kiküszöbölésére. Génmegőrzési szempontból lehetővé
válna az egyedek reprodukálása ivarsejtek helyett szöveti sejtekből is, így megnyílik a lehetőség a mélyhűtött
szövetekből álló génbankok létrehozására. Ez idős, terméketlen egyedek esetében, illetve veszélyeztetett
fajtákban nyitna új lehetőségeket.
Veszélyeztetett fajok megmentésére is felhasználható a klónozási technológia. A közelmúltban született

klónozott gaur borjú szarvasmarha recipiens petesejtek és recipiens tehén felhasználásával „készült”, ezzel
demonstrálva a fajok közötti magátültetésben rejlő lehetőségeket. További kutatások szükségesek a fajok közötti
klónozás lehetőségeinek jobb megismeréséhez, valamint a gén/sejt és élőhely megőrzési programok
összehangolására.
A gyorsan fejlődő testi sejtes klónozási területen nehéz pontos előrejelzéseket adni, mivel a technikai haladás
folyamatosan nyitja meg az új alkalmazási lehetőségeket. Wilmut a történelmi helyzetet ahhoz hasonlítja, mint
amikor a mesterséges termékenyítést szarvasmarhában a nemi úton átvitt betegségek megelőzésére kívánták
felhasználni, a genetikai lehetőségek felismerése nélkül. Napjaink állattenyésztése elképzelhetetlen a
mesterséges termékenyítés nélkül, és ez igaz lehet a jövőben az embriómanipulációs módszerekre is.
A módszer újdonsága miatt még számos kérdés vár tisztázásra, különösen a felhasználható sejtvonalak típusa, a
genetikai újraprogramozás és „bevésődés” (imprinting), a különböző eredetű mitokondriumok keveredése,
valamint a donor egyed életkorának genomra gyakorolt hatásával kapcsolatban. A fajok közötti különbségek
meglepően nagyok lehetnek. Ezt demonstrálja a kromoszómákon található ún. telomer szakaszok rövidülése
klónozást követően: juhban („Dolly-ban”) születés után kimutattak telomer rövidülést, ami általában csak
öregedéssel párhuzamosan jelentkezik; szarvasmarhában és egérben azonban nem találtak ilyen jelenségre.
3.3. Transzgenikus haszonállatok felhasználása

Az állat-biotechnológia esetében nagy lehetőségek rejlenek a transzgenikus emlősök felhasználásában. A
génterápia a káros hatású, „defekt” gének kicserélését vagy kifejeződésének gátlását kívánja megvalósítani. A
„gén-farming” olyan transzgenikus állatok hasznosítását veszi tervbe, amelyek meghatározott géntermékeket:
pl. inzulint, növekedési hormont stb. programozottan produkálnak, illetve tejükben, húsukban a kívánt
összetételű termékeket állítják elő.
A transzgenikus egerek, patkányok humán betegségmodellekként használhatóak; nyulak, juhok és

szarvasmarhák pedig mint bioreaktorok, a tejükben vagy vérükben kiválasztott anyagokkal csökkenthetik a
gyógyszeripar költségeit. A transzgenikus állatok képesek tejben emberi eredetű fehérjét termelni (pl. a
véralvadásban fontos szerepet játszó IX. faktor). A jövőben az emlősejtek glikolizációs génjeinek változtatása
révén aktívabb és stabilabb orvosi célú fehérjék termelése várható.
A genetikailag módosított termelési paraméterekkel bíró egyedek tejének, húsának közvetlen felhasználása
szintén lehetségessé válhat 5–10 éven belül, feltéve, ha a jelenlegi biztonságossági vizsgálatok megnyugtató
eredménnyel zárulnak. A magasabb tejtermelésű, tejérzékenyek számára is fogyasztható tejet termelő vagy
izmoltabb egyedek előállításához szükséges gének megismerése haszonállatokban is gyors ütemben halad.
Különösen izgalmas fejlemények várhatók a rezisztencianemesítést szolgáló géntranszfer-programokban.

Számos élvonalbeli kutatóhelyen keresik annak genetikai és biotechnológiai lehetőségeit, hogy gének
346
identifikálásával és átvitelével egyes fertőző és parazitás betegségek elleni védekezés hatékonyságát

minőségileg magasabb színvonalra emelhessék. Ennek egyik első demonstrációjaként testi sejtes klónozás
segítségével a skóciai Roslin Intézetben (a szerző által vezetett csoportnak) sikerült PRP-gén „kiütött”, prion
betegségnek genetikailag ellenálló bárányt létrehozni.
A xenotranszplantációs területet élénk érdeklődés kíséri, és a közelmúlt klónozási sikerei új lehetőségeket

nyitottak genetikailag módosított sertések előállítására, amelyek szerveit emberben ideiglenes
szervátültetésekhez lehetne felhasználni. A jövendő felhasználás nem csak a klónozási eredményeken múlik,
mivel ebben a fajban a genomban található endogén retrovírusok potenciális hatását, esetleges veszélyeit is meg
kell ismerni.
A közelmúlt eredménye sejtvonalba minikromoszómás génbevitellel és magátültetéses klónozással olyan borjak

előállítása, amelyek vérükben részben humán immunoglobulinokat termelnek. Ennek a jelentősége rendkívüli
lehet, mert ilyen állatokkal humán ellenanyagokat lehet majd termelni gyógyszerrezisztens fertőzések,
autoimmun betegségek és rákbetegség gyógyítására.
Emberi sejtek klónozással való újraprogramozása és totipotens embrionális őssejtek előállítása lehetőséget adna
a sejtdifferenciáltatásra, és különböző szövetpótlási kezelésekre. Ennek révén számos betegségben, így többek
között Alzheimer- és Parkinson-kórban, cukorbetegségben és gerincvelő-sérülések esetében lehetne
gyógymódot találni. Ezen technológiák kipróbálására ugyancsak szükség lesz állatmodellekre, és valószínűleg
nemcsak hagyományos laborállatokban.
A transzgenikus állatállományok menedzselése a jövő állattenyésztőit új kihívások elé állítják majd, de egyben
vonzó új munka és fejlődési lehetőségeket nyitnak a mezőgazdaságban.
A jövő egyik módszere a molekuláris állattenyésztés, a hagyományos nemesítés molekuláris biológiai úton
felgyorsított és hatékonyabbá tett módszere lesz. A funkcionális genomika kulcsot ad az állattenyésztők és az
állatorvos-tudomány kezébe az állati termelés és egészségügyi státusz együttes javításához. A genetika és a
környezet kölcsönhatásának jobb megértése révén a termelési környezethez jobban alkalmazkodó egyedek
lesznek előállíthatóak, illetve a körülményeket az állatok igényeihez illeszthetjük. Az állatkísérletekben elért
eredmények a humán orvoslásban is hasznosíthatóak lesznek, és az egészségmegőrzés és gyógyítás genetikai
alapokra helyezésével a tüneti kezeléseket a problémák alapvető megoldása helyettesítheti majd.
Mindezek eléréséhez számos alapkutatás szükséges, állat modelleken. A korszerű biotechnológiai módszerek,
így többek között a sejtmag-átültetéses klónozás lehetőséget ad a génműködés jobb megértésére és a
hatékonyabb genetikai manipulációkra. A genetikailag módosított, biotechnológiai úton létrehozott állati
szervezet belső és külső homeosztázisában döntőszerepet tölt be a környezet, amelyben életfolyamatai
lezajlanak. Az ökológiai faktorok hatásainak és a genetikailag módosított tulajdonságok kölcsönhatásainak
kísérletes vizsgálata döntőszerepet játszhat a biotechnológia biztonságosságának és gyakorlati
használhatóságának meghatározásában. Fontos annak meghatározása, hogy a genetikailag módosított egyedek
testösszetétele, élettani folyamatai és a külső környezetre adott reakciói mennyiben térnek el a megszokottól, és
hogy ennek van-e egészségügyi kockázata az egyedre vagy az abból készült termékeket fogyasztó emberekre
nézve.
Az előrehaladáshoz interdiszciplináris szemlélet szükséges, a hagyományos állatnemesítési genetikára építve, a

szaporodásbiológiai biotechnológia módszereit alkalmazva, az ökológiai szempontokat figyelembe véve érhető
el egy új, állat- és környezetbarát, ugyanakkor versenyképes állati termék-előállító rendszer.
347
20. fejezet - Technológiai irányelvek
az állattenyésztésben
A technológia azoknak a szabályoknak, intézkedéseknek és eszközöknek az összessége, amelyek a gazdaságos
termeléshez szükségesek.
Ebben a fejezetben tehát a termelés (illetve állattartás) gyakorlati megvalósításának szabályairól lesz szó.
Természetesen nem részletes technológia ismertetésére kerül sor, hanem csupán azokra az általános
szabályokra, amelyek minden állatfaj esetén alkalmazhatók. A legapróbb részletekig kidolgozott technológiára a
nagy gazdaságokban van szükség, elemei azonban a kis létszámú állattartás körülményei között is érvényesek.
Itt az állattenyésztés nemcsak szűkebb értelemben (nemesítés), hanem tágabb értelemben (állatitermék-
előállítás) szerepel.
Beszélünk általános technológiáról, amely a szabályrendszert valamilyen termék előállítására általánosságban

tartalmazza, és beszélünk adaptált technológiáról, amely az általános technológia szabályait alkalmazza,
részletezi a helyi viszonyoknak megfelelően. Ez utóbbi alkalmas arra, hogy a termelést e szerint végezzük.
A technológiát – hasonló hangzása miatt – össze szokták téveszteni a technikával. Valóban a technológiának az
állattenyésztésben, – mint látni fogjuk – technikai elemei is vannak, azonban a technológia ennél lényegesen
tágabb fogalom.
Az állattenyésztési technológia elemei az alábbiak szerint csoportosíthatók:
• Tenyésztés–nemesítés
• Takarmánytermesztés–takarmányozás
• Állatok ápolása és gondozása
• Állategészségügy és szaporodásbiológia
• Épületek, berendezések, gépek és üzemeltetésük (= technikai elemek)
• Munkaszervezés–bérezés
• Értékesítés
• Gazdaságossági számítások
A technológia elemeinek ez a sorrendje semmiképpen sem jelent rangsort vagy fontosság szerinti felsorolást.
Ugyanis a technológia elemei között mindig az a legfontosabb, amelyikben a legtöbb hiányosság található, mert
ezzel kell foglalkozni, itt kell a technológia pontos betartását elérni vagy javításokat végrehajtani, mert általában
ez az összes többi elemre is kedvezően fog hatni.
A technológia elemei tehát egymással összefüggnek, egy-egy okos vagy meggondolatlan változtatás ezért az
egész technológiára kedvezően vagy kedvezőtlenül fog hatni.
1. Tenyésztés, nemesítés
A technológiának ez az eleme a nemesítéssel kapcsolatos gyakorlati feladatokat tartalmazza, amelyek közül
néhányhoz hatósági előírás is tartozik (egyedi megjelölés, nyilvántartások).
Ahhoz, hogy a technológiának ezt az elemét ki tudjuk dolgozni és magas színvonalon végrehajthassuk,
mindenekelőtt a tenyészcél pontos tisztázása szükséges. Ennek több évre előremutatóan kell a legfontosabb
irányelveket, az elérendő mutatószámokat stb. megszabnia. A hatékony tenyészcél jól mérhető, jól öröklődő és
gazdaságilag fontos tulajdonságok javítására irányul.
348
Technológiai irányelvek az
Vannak olyan ágazatok, amelyekben a nemesítés többnyire külön nemesítő helyeken, cégeknél történik és utána
az árutermelő a kész, termelő állatállománnyal dolgozhat. Ilyen a helyzet pl. a baromfitenyésztésben. Az
árutermelő feladata a nemesítés területén csupán arra korlátozódik, hogy adatokat szolgáltasson az állomány
termeléséről, amely nagyon fontos információ lehet a további nemesítőmunka számára. A kisebb szaporaságú
állatfajok esetében (ló, szarvasmarha, juh, és többnyire a sertés is) a nemesítés munkája a tenyészetekben, nagy
és kis termelőknél is folyik, ezért a technológiának több olyan fontos mozzanata van, amely a nemesítéshez
kapcsolódik, de általában a termelésben is hasznos.
Idetartoznak a következők.
a) Egyedi megjelölés. Ez döntőfontosságú mind a nemesítés, mind az állategészségügy, valamint a gazdaságos

termelés szempontjából és több állatfaj esetében országos, sőt EU-rendszer is szabályozza (Részletesen a 18.2
fejezetben).
Követelmények az egyedi megjelöléssel szemben. A jelölés legyen tartós, jól olvasható (nagyon kedvező, ha az
állatot nem kell megfogni és rögzíteni az azonosításhoz), el nem távolítható, meg nem változtatható, össze nem
téveszthető és olcsó, valamint állatvédelmi szempontból ne essék kifogás alá.
Esetenként ennek a követelménysornak csak kétféle megjelölés felel meg, pl. jól látható és olvasható (de
kicserélhető és magától is bizonyos százalékban kihulló) krotália (jelölés) és meg nem változtatható, örökös, de
nehezen leolvasható tetoválás a fülben. Nagyon sok szempontból jó a hagyományos bélyegzés, azonban az
állatvédelem támadja.
Az azonosítás célját szolgálja az állat fényképe vagy a róla készített rajz is (főképpen szabálytalan tarka állatok
esetében). A lótenyésztésben a színek és jegyek pontos leírása szolgálja az azonosítást.
Segítenek az azonosításban még a különböző lenyomatok (orrtükör, szutyak, szarugesztenye), a szőrforgók

helyének feljegyzése és a vércsoport illetve DNS-vizsgálat adatai is.
Rövid ideig tartó, ideiglenes megjelölés céljára szokás alkalmazni a nyakba akasztható táblácskákat, s az
állatjelző festékkel vagy krétával való megjelölést is. Ezek közül néhány hónapig tartó jelölést ad a szőrzeten az
ezüst-nitrát 15–20%-os oldata.
Az egyedi megjelöléssel olyan elemi fontosságú feladat megoldásáról van szó, amelynek elhanyagolása alapvető
hibák forrása lehet. Ezért a technológiának pontosan tartalmaznia kell az egyedi megjelölés módját, azt, hogy ki,
mikor végzi el, honnan lehet beszerezni a hozzá szükséges anyagokat (tetováló festék stb.) és eszközöket
(tetováló fogó, sütővas stb.) és azt is, hogy milyen időközönként és milyen alkalommal kell az elveszett jelölést
(pl. krotália) pótolni.
b) Fej-, állománytáblák, falka- és kutricalapok vezetése. Ezek, állandóan naprakész állapotban, minden illetékes
szakember állandó tájékoztatását szolgálják. Adott esetben az állatok egyedi etetésében van szerepük (ménesi
futóistállók).
c) Szakmai nyilvántartások. Kartonok, tenyésztési napló és egyéb házi törzskönyvi feljegyzések. Az a kedvező,
ha ez a nyilvántartási rendszer egyszerű, nincsenek benne átfedések és ismétlések. Ami elengedhetetlenül
szükséges, azt azonban szigorú következetességgel kell írni és naprakészen tartani. Ezekből a feljegyzésekből, –
ha pontosak – minden szakember dolgozhat (állatorvos, törzskönyvvezető, inszeminátor, egyesületi ellenőr stb).
Mindemellett a jó házi törzskönyv a hivatalosan előírtnál sokkal többet, szubjektív adatokat és megjegyzéseket
is tartalmaz.
A szakmai adminisztrációt nem szabad nyűgös feladatként kezelni, mert ennek elhanyagolása jóvátehetetlen
mulasztások forrása lehet.
Évszázadokon át ezek a nyilvántartások kézzel írott (bőrbe kötött, rézsarkú) könyvek vagy füzetek, szellemesen
rendezett és való helyzetet imitáló, jelekkel ellátott kartonok, ügyes mágneses táblák voltak. Ma számítógépes
telepirányító programok támogatják a tenyésztőt abban, hogy a gyűjtött adatokat a napi munkában is
hasznosítani tudja.
A nemesítés tárgyköréhez szigorúan hozzátartozik a fajtát tenyésztőegyesülethez vagy szövetséghez való

tartozás is. Az állomány genetikai fejlesztése még nagy állományokban sem oldható meg a többi tenyésztővel
kialakított kapcsolatok nélkül. Ez jelenti a fontos információkat, a többiek eredményeivel való összehasonlítás
349
lehetőségét, az apaállat-katalógusok és a hivatalos törzskönyvi adatok, adatfeldolgozások használatát. Ezen

alapszik nagyrészt a tenyészállatok eladása és vásárlása is.
A tenyésztési adatok gyűjtése, tárolása és feldolgozása, valamint az ezek alapján végzett alapfokú szelekciós
munka, tulajdonképpen minden állattenyésztéssel foglalkozó ember lelkiismereti kötelessége, akire az állam,
valamely közösség vagy magántulajdonos állatállományt bízott. Ez hozzátartozik a nemzeti vagyon védelméhez.
A saját állományról készült feljegyzések vezetése pedig a tulajdonos számára fontos, nemcsak a saját érdekében,
hanem gyermekeire és unokáira gondolva is, hiszen a tenyésztés, nemesítés sokgenerációs feladat.
d) Selejtezés. A szakmai feljegyzésekre támaszkodva kell végezni az állomány selejtezését is. Ez olyan
folyamatos munka, amelyben a tulajdonos, illetve az állattenyésztő és állatorvos közösen vesznek részt és
sajátos szempontjaik alapján tud a tulajdonos dönteni. Lényegében ez a gazdaságban végzett szelekció az
utánpótlásra szánt állatok kiválogatása mellett.
Megkülönböztetünk tenyésztési és technológiai selejtet.
• A tenyésztési selejt a genetikai haladás eszköze. Azokat az anyaállatokat, amelyeknél jobbat tudunk beállítani
az utánpótlásból, nem fedeztetjük be, illetve nem termékenyítjük. Ezek addig maradnak az állományban, amíg
termelnek, illetve a leggazdaságosabban eladhatók. A tenyészapaállatokra ez értelemszerűen szintén vonatkozik.
• A technológiai selejt azt jelenti, hogy azokat az állatokat, amelyek a tenyészet átlaga alatt, gazdaságtalanul
termelnek (és ez a helyzet egyhamar nem fog kedvezően megváltozni), adódó alkalommal vágóra (vagy egyéb
eladásra) kell küldeni. Ezek adott esetben értékes, de már elhasználódott tenyészállatok.
Az utóbbi selejtezés helyes megítélésében az állatorvos is segítségére lehet a tenyésztőnek. A selejtezés

gyakorisága, időpontjai és módjai részleteiben állatfajoktól és a termeléstől függően változnak. Esetenként ez a
kétféle selejtezés egyszerre történik, máskor pedig a tenyésztésből kiselejtezett egyed még rövidebb-hosszabb
ideig haszonállatként tovább szolgál (lovak, tehenek) és csak később ítéljük technológiai selejtként vágóra.
Nagyon fontos a tenyésztési okmányokon szakszerűen feltüntetni a selejtezés okát. Ennek a szakszerű
tenyésztési programokban van jelentősége.
e) Az utánpótlásra szánt állomány kijelölése és beállítása.
f) Az apaállatok (sperma) kiválasztása.
g) A párosítási terv (egyedi, csoportos) elkészítése.
Ez az utóbbi három szempont jelenti tulajdonképpen azt a tenyésztői munkát, amelyeket a gazdaságokban
végeznek. Ezek lelkiismeretes elvégzéséhez feltétlenül hozzá tartoznak az előzőkben felsorolt mozzanatok
(egyedi megjelölés, nyilvántartások stb.) is, azonban ezeken túlmenően, aki ezzel foglalkozik (tulajdonos,
törzsállattenyésztő, ágazatvezető, esetenként állatorvos) annak szaktudása és jól informáltsága is előfeltétel. A
szükséges információ az egyesületen keresztül, annak rendezvényein való részvétellel, illetve a szakirodalom,
apaállat-katalógusok stb. olvasásával, más esetben utazással és a hasonló tenyészetek látogatásával szerezhető
meg.
A hatékony tenyésztői munka, genetikai fejlesztés nagy szelekciós bázist tételez fel. Ezért is hasznos a gyorsabb
haladás érdekében tenyésztői egyesületbe lépni. Ez különféle pénzügyi előnyök mellett sok szakmai információt
jelent és a szükséges eszközhöz is könnyebben juthat így a tenyésztő. A döntés felelőssége azonban
mindenképpen a gazdáé, illetve a gazdaságban dolgozó szakemberé.
2. Takarmányozás, takarmánytermesztés
Az eddig elmondottakkal összhangban azért tekinthetjük a takarmányozást a technológia egyik legfontosabb
elemének, mert gyakran ez az, amely objektív vagy szubjektív okból „minimumban van”.
A téma fontosságát aláhúzza az a tény, hogy a takarmányozástant az egyetemeken önálló tantárgyként tanítják.
Ezért itt csupán néhány a technológiához kapcsolódó fontos megjegyzés következik.
• Fontos, hogy a takarmánytermesztés az állattenyésztéssel egy kézben legyen. Szerencsétlen megoldás, ha a

takarmánytermő terület más tulajdonában van. Nagygazdaságban is azt tekinthetjük jó megoldásnak, ha a
takarmánytermesztés (tömegtakarmány, gyep) az állattenyésztő hatáskörében van. Ez azonban csak abban az
350
esetben lehet hasznos megoldás, ha az állattenyésztés megfelelő eszközökkel, gépekkel is szabadon rendelkezik
feladatainak a teljesítésére. Ennek a jelentősége a takarmányozás technikájától függően elsősorban a
tömegtakarmányt fogyasztó állatok esetében nagy. Az abrakfogyasztó állatok esetében ez esetenként nem
oldható meg.
• Az állattenyésztés számára a nagy gondot sokszor a takarmány minősége jelenti. Döntő fontosságú, hogy a
takarmányokat a minőségüknek és a valóban elfogyasztott mennyiség alapján, („az állatok szájánál kell a
megetetett takarmányt mérni és nem a készletkönyvben”…), valós takarmányértékkel számításuk a napi
takarmányadag összeállításakor. A takarmány értékét is minősége alapján vegyük figyelembe a gazdaságossági
számítások során. Vásárolt takarmány esetében természetesen a valóságos költségekkel kell számolni.
• Az etetés a legfontosabb pillanat a tenyésztő napi munkájában. Ekkor lehet megfigyelni az állatok
viselkedését, egészségi állapotát. Erre vonatkozik igazán a mondás: „a gazda szeme hizlalja a marhát”.
• A takarmányokat be kell osztani, a kevésbé jót a kevésbé kényes állatcsoporttal kell megetetni. Természetesen
a bármely oknál fogva „egészségre káros” takarmányt semmi körülmények közt sem szabad felhasználni!
3. Az állatok gondozása és ápolása

Az állatok egyedi gondozása állatfajoktól és hasznosítástól függően nagyon eltérő lehet. (Nem úgy kell kezelni
egy több tízezres brojler nevelőház állategyedeit, mint egy értékes tenyészcsődört vagy tenyészkant.)
Az ápolási munkák kellőgondossággal való végrehajtását adott esetben korlátozza az állatok mellett dolgozó
munkások képzetlensége és lelkiismeretlensége, a kis magángazdaságban pedig a gazda idejének és a
szakértelemének hiánya. A terjedő kötetlen, természetszerű állattartásban az állatok kölcsönös és saját
testápolása egyre nagyobb szerephez jut, éppen úgy, mint az időjárás jótékony szerepe is.
A következőműveletek tartoznak ide:
Bőrápolás. A bőrön megtapadó szennyeződés, izzadság- és faggyúmirigyek beszáradt váladékának eltávolítása

végett van rá szükség. Kötötten tartott állatokon végezzük (elsősorban lovon és szarvasmarhán), a kötetlenül
tartott állatok esetén ilyen munkálatokra csak ritkán kerül sor. Ilyenkor az állatok egymást ápolják, és az eső,
valamint a sárban, porban hempergés (sertés, baromfi) jelenti a bőrápolást.
Eszközei: A „klasszikus” bőr- és szőrápolás szerszámai a szalmacsutak (puha és kemény), a kefe, a vakaró és a
gyökérkefe, valamint egy-egy rongy vagy pokróc darab. A vakaró – elvben – csak a kefe tisztítására és nem a
bőrfelület vakarására való. Újabban ezt a célt elektromos kefék és porszívók szolgálják. Ezeket elsősorban lovak
ápolására használják.
Szőrápolás. A szőrzet külön ápolására akkor kerül sor, ha az nagy jelentőségű vagy különleges értéket képez (pl.
kutyák, angóra). Idetartozik a szarvasmarhák és lovak kiállításra történő előkészítése is, amely megfelelő
gyakorlatot és szaktudást igényel.
A szőrt fésülni, illetve mosni szokták. A juhok bundáját nem fésülik és a háton mosás is kiment már a divatból.
(A nyírásukról majd részletesen lesz szó a juhtenyésztés kapcsán.)
Előfordul, hogy meleg istállóban vagy más okból a szőrzetet le kell nyírni. Erre a célra elektromos (esetleg kézi
hajtású) nyírógépek szolgálnak.
A bőr és szőrápolás műveletei közé sorolható a fürdetés is. Elvégezhető „zuhanyozó” berendezés segítségével
külön erre a célra készült eszközzel, egyszerű tömlővel történő lemosással vagy megfelelőkádban, medencében
vagy természetes vízben való fürösztéssel is. A 18–20 ˚C-os víz használata a legkedvezőbb, annál hidegebb
vagy melegebb víz megfázást okozhat.
A fürösztést elsősorban lovak, szarvasmarhák esetében alkalmazzuk a bőr tisztítása céljából. Az élősködők
elleni vegyszeres fürösztés alkalmazása a juhokra vonatkozóan kötelező. A sertések sárban történő fürdése is a
tisztálkodás célját szolgálja, a természet adta lehetőség kihasználásával. Modern technológiai megoldás az
állatoknak vízzel való alapos lepermetezése, fürösztésük helyett.
A lovak úsztatása – lábaik kímélésével – tisztálkodásuk mellett még trenírozásukat is lehetővé teszi.
351
Pata- és körömápolás. A legfontosabb ápolási műveletek egyike. A túlnőtt és deformálódott körmű állatok
lesántulnak és termelésük ennek kárát látja.
A lovak patájának ápolását rendszeresen kell végezni, a patkolással egybekötve. A csikók körmözése egyúttal a
lábállásuk megigazításának célját is szolgálja. A szarvasmarhák körmének ápolását folyamatosan végezhetjük.
Lekötött tehenészetekben a körmök átnézése és megigazítása évente legalább egyszer kötelező. A juhok
körömápolását a juhászok folyamatosan végzik.
A szarvak kezelése. A meglehetősen zsúfolt kötetlen tartás indokolja a szarvasmarhák szarvtalanítását.
Ez megoldható genetikai úton vagy fűrésszel, illetve elektromos termokauter segítségével, savas vagy lúgos
kezeléssel, esetleg mechanikai megoldással.
A rendszeres szarvtalanítást egészen fiatal borjúkorban kell végezni, felnőtt állomány szarvának lefűrészelése
bár indokolt lehet, durva beavatkozás. Szakképzett brigáddal vagy házilag is elvégezhetjük.
Az állatvédők ezt a beavatkozást nem tartják megengedhetőnek.
A szarvalt szarvasmarha-állományban és kosok esetében ügyelni kell az állkapocsba belenövő szarvakra. Sor
kerülhet támadó kedvű és veszélyes alakú szarvval rendelkező állat szarvhegyének levágására és lereszelésére
is.
A szarvidomítás, az eladó növendék bikák szarvának tetszetős kialakítása, egyre inkább a múlté.
A magyar szürke bikák szarvának végét szarvgombbal szokták ellátni, a szarvhegy épségének megőrzése és
baleset-megelőzés végett.
4. Állategészségügy és szaporodásbiológia
Nagyon fontos eleme a technológiának. Magában foglalja az előírt állat-egészségügyi prevenciót, a rendszeres
kezeléseket, azokat az állategészségügyi teendőket, amelyeket a tulajdonos vagy a gondozók napi rendes
munkájuk közben az állatorvos előírása szerint végeznek, a rendszeres állat-egészségügyi teendőket, adott esetre
nézve az állatorvos értesítésének módját. Bizonyos beavatkozásokat csak az állatorvos végezhet, noha az ügyes
tenyésztő rutint szerezhet nehezebb műtétekben is (császármetszés a fehér-kék belga fajtában).
A magántenyésztő esetenként maga dönt, hogy mit tud elvégezni és mikor hívja állatorvosát. Az állatok
egészségének rendszeres ellenőrzése a tenyésztő elemi érdeke. Nagyobb tenyészetekben állatorvos alkalmazása
lehet indokolt a költségek figyelembevételével.
A szaporítás alapvetően nem állatorvosi feladat. A technológia elemei között mégis együtt szerepelnek, mivel a
mindennapi gyakorlatban, a mesterséges termékenyítés korában sok vonatkozásban állatorvosok végzik a
termékenyítés feladatát. Egyre gyakoribb az a megoldás például, hogy egy állatorvos ló-termékenyítő állomást
üzemeltet, ahol mesterséges termékenyítést és természetes fedeztetést egyaránt végez.
Emellett a szaporításnak a kérdései, mint például a pároztatási módszer, az adott nőivarú állományhoz hány
apaállatot kell tartani, meddig tartson, és mikor kezdődjék a fedeztetési időszak, milyen váltásban kerüljenek a
hímek a nőivarú állomány közé és az apaság milyen módon kerüljön megállapításra stb., ezek a tenyésztő
hatáskörében megoldandó feladatok.
A pároztatási módszerek: vadpároztatás, csoportos pároztatás, hárem, kézből fedeztetés és mesterséges

termékenyítés.
5. Épületek és berendezésük, gépek és üzemeltetésük

Az épületek az állatok, a kiszolgáló személyzet, továbbá a takarmányok és termékek elhelyezésére szolgálnak.
Az állatok kiszolgálása napjainkban egyre inkább gépesítetté válik.
Örök dilemma, hogy olyan állatokat kell-e tenyészteni, amelyek az ember által kialakított tartási
körülményekhez alkalmazkodnak vagy inkább a termelés környezeti feltételeit kell az állatok igényeihez
alakítani. Az állatok alkalmazkodóképessége többnyire nagy, és néha meglepő eredményeket produkál (pl. az
alig domesztikált gyöngytyúk ketreces tartása). Nagyon hosszú időt venne mégis igénybe, hogy szelekciós
352
munkával alkalmazkodó képessé tegyünk egy állatállományt igényeitől alapvetően eltérő környezethez. A
gyöngytyúk meglepőesete is inkább azt tanúsítja, hogy nem ismerjük kellően állataink alkalmazkodó
képességét. A megfelelő technikai berendezések kialakítása ígéri többnyire a legcélszerűbb megoldást. A
kérdést végül a gazdaságosság alapján lehet eldönteni.
Általános követelmények az állatok elhelyezésével szemben a következő fő szempontokat kell szem előtt
tartanunk:
• megfelelő világítás,
• megfelelő hőmérséklet,
• elegendő oxigéndús levegő,
• ne legyen a levegő túl nedves vagy száraz,
• az állatnak legyen száraz és huzat(vagy szél-) mentes fekvőhelye,
• elegendő terület, a faj igényének megfelelő elhelyezkedés, zsúfoltság nélkül,
• a takarmány kiosztásának, a trágyázásnak és az itatásnak célszerű megoldása,
• az állatok ne tegyenek kárt egymásban és az emberben,
• az állatok nyugalmának megoldása,
• a dolgozók számára kényelmes és egészséges munkakörülmények biztosítása,
• gazdaságosság és gyors megtérülés.
Ezek a szempontok állatfajonként és korcsoportonként, valamint a termelésnek megfelelően eltérő igényeket

jelentenek. Ezért részletes tárgyalásuk a részletes állattenyésztéstan keretében kerül sorra.
Örök szabály (néhány ágazat kivételével), hogy az istálló nélküli tartás az állatok számára és a termelés
szempontjából is sokkal kedvezőbb lehet, mint egy rossz istálló. Vannak olyan ágazatok, ahol a takarmányt
indokolt fedél alá helyezni és az állatok megfelelő körülmények között fedél nélkül is telelhetnek (húsmarha). A
fedél nélküli tartás napjainkban olyan ágazatokban is terjed, ahol azelőtt évszázadon át nem volt szokásos (pl.
marhahizlalás).
Meg kell jegyeznünk, hogy minél nagyobb mértékben tér el tartástechnológiánk a természetszerűtől, annál
nagyobb mértékben igényel állandó emberi felügyeletet, illetve automatizált kiszolgálást és ennek megfelelően
nő a meghibásodás veszélye és a költség. A technológiai hibáknak adott esetben végzetes következményei
lehetnek, ezért többszörösen biztosítani kell a zökkenőmentes üzemeltetést. Ehhez felügyeletre és
berendezésekre van szükség (elektromos riasztó berendezések, aggregátorok, ügyeletes szolgálat stb.).
Az istállók telepítésekor a következőszempontokat kell figyelembe venni:
• domborzatot,
• megközelíthetőséget,
• uralkodó szélirányt,
• lakott helytől való távolságot,
• a szállítási távolságokat (takarmány, trágya, állati termék),
• gépesítés, víz-, és áramellátás, csatornázás megoldhatóságát.
Az istállópadozattal szemben támasztott követelmények:
• higiénikus, mosható,
353
• nem hideg,
• tartós,
• olcsó,
• rugalmas, lábakat kímélő legyen.
Látható, hogy ezek a szempontok sokszor egymásnak ellentmondanak, ezért többnyire kompromisszumos
megoldásra kényszerülünk.
Újabban sok területen népszerűek a rácspadozatok. Kétségtelenül előnyös, hogy higiénikusak, ezért
állategészségügyi hasznuk tagadhatatlan (tojóház, ketreces malacnevelés). A lábakat viszont erősen igénybe
veszik és így nem használhatók minden területen (pl. nagy súlyra történő marhahizlalás), emellett hátrányuk az
is, hogy drágák. Az istállók tervezésekor rendkívül fontos a jászlak, etetőhelyek szakszerű megtervezése úgy,
hogy etetéskor elegendő jászolhossz álljon az állatok rendelkezésére.
Az elhelyezéssel kapcsolatos fontos témakör még a karámok megtervezése is. A karám nagyon jó kiegészítője
lehet az istállóknak, de önmagában is szolgálhat az állatok istálló nélküli elhelyezésére. Készülhet fedéllel
(részben vagy egészben = oldalfal nélküli istálló) vagy anélkül.
A karám lehet:
• almozott karám,
• burkolt padozatú karám és
• nagy karám.
Ennek részletei is szóba kerülnek még a részletes állattenyésztés kapcsán, valamint más tantárgyak keretében.
Ha valaki istállót épít állatainak, a helyi viszonyokat kell nagyon szem előtt tartani. Ma már ritkán létesít egy-
egy gazdagabb tenyésztő, illetve mezőgazdasági nagyüzem különálló istállót. Többnyire „szakosított” telepek
épülnek. Ezek a következőrészeket foglalják magukban:
• termelő istállók,
• vemhes állatok istállója,
• ellető istálló,
• elkülönítő istálló,
• apaállatok férőhelyei,
• termékenyítő, fedeztető hely,
• kifutók, karámok,
• jártató pálya,
• takarmánytároló tornyok vagy pajta, siló, szérűskert,
• alomtároló helyek,
• trágyakezelő helyek,
• fekete-fehér öltözők, egyéb szociális létesítmények,
• raktár,
• gyógyszer-tároló,
• iroda,
354
• laboratórium,
• bejárat, porta,
• mázsaház,
• rakodó,
• tejház és fejőház,
• kényszervágó hely, esetleg húsfeldolgozó,
• dögkút vagy tároló.
Ezek egyike-másika a telep természetének megfelelően hiányozhat. Például a sertéstelepen nincs tejház, a
tehenészetben nincs húsfeldolgozó, a lótenyésztési telepeken egyik sincs.
Az állattenyésztés gépesítése. Napjainkban az istállók és az állatok kiszolgálásának a gépesítése egyre

általánosabbá válik. A következő munkaműveletek azok, amelyekhez gépészeti, illetve épületgépészeti
megoldásokat lehet alkalmazni
takarmányozás, szellőztetés,
itatás, állatok terelése, mozgatása,
trágyázás, fejés,
almozás, tejkezelés,
állatápolás, nyírás,
állat-nyilvántartások, szállítás, áthelyezés.
A felsorolt munkák komplex, egymással összefüggő megoldása döntően befolyásolja egy-egy technológia
gazdaságos voltát. Ez érthető, hiszen a technikai elemek esetenként rendkívül költségesek.
Alapszabálynak tekinthetjük, hogy – ha a célnak megfelel – mindig az olcsó, egyszerű és megbízható

megoldásokat válasszuk.
A különböző berendezések között – anélkül, hogy itt most részletesen tárgyalnánk, – hangsúlyozottan említeni
kell azokat, amelyek lehetővé teszik az állat-egészségügyi kezelést, azonosítást stb. (karámok, oltófolyosók,
befogó berendezések, mérlegek). Ezek elengedhetetlen és döntőrészei a technológia technikai elemeinek. Sajnos
sok esetben nem készülnek el. Ezek nélkül pedig kulturált állattenyésztésről, sőt balesetmentes, szakszerű
állattartásról sem beszélhetünk.
Nem jó, ha akár épületben, akár gépesítésben a divat nyomasztó hatása alatt csillogó, elegáns, modern, de nem
üzembiztos és drága berendezéseket építünk a technológiába. (Bizonyos körülmények közt a fogat ma is
biztonságosabb és olcsóbb a telepek kiszolgálásában, mint a gép.)
A legelő. Az elhelyezés kapcsán még röviden meg kell emlékezni a legelőről is. Ez állataink
legtermészetszerűbb tartását teszi lehetővé, ezért minden olyan esetben, amelyben igénybevétele megoldható és
nem ellenkezik a termelés szempontjaival, ajánlatos legeltetni.
Így elsősorban a tenyésztési célra felnevelendő növendék állatok azok, amelyek legeltetését lehetőleg meg kell
oldani. Ló és kérődzők esetében ez szinte kötelező.
A legelőre való kihajtás és az onnan való behajtás időpontját az állatok igényei, továbbá a legelőállapota
határozza meg. Van olyan technológia is, amelyhez télen-nyáron legelő tartozik – természetesen télen szükség
szerint takarmánnyal kiegészítve, – de épület nélkül (húsmarha).
A legelő szakszerű berendezése nagyon fontos, hiszen ez oldja meg az állatok takarmányozását az év hosszú
időszakában, és ettől függ a legelő kihasználása, a minimális taposási veszteség. A berendezéseknek kell
lehetővé tenniük az állatok kezelését, mérlegelését, állat-egészségügyi beavatkozásokat, illetve inszeminálást,
355
fedeztetést stb. Ide tartoznak a villanykarámok, az itató berendezések, kapuk, átjárók, árnyékolók, és a
kezelőfolyosókra, befogó berendezésekre természetesen itt is szükség van.
A műszaki megoldások segítségével sokat meg lehet oldani a legelőn jelentkezőfeladatok közül, azonban a
pásztor, illetve a gazda szemét, jelenlétét nem tudja helyettesíteni semmilyen technikai eszköz. Elengedhetetlen,
hogy legyen valaki, aki ismeri az állatokat és megfigyeli, számon tartja mindazt, ami a legelőn történik.
6. Munkaszervezés, bérezés
A technológiának fontos része. Kétségtelen, hogy ez nagyüzemi viszonyok között lényegesen hangsúlyosabb,
mint kistermelők esetében. A kistermelő ugyanis sokszor saját szabadideje árán termel, munkabére pedig
vállalkozói jövedelmével olvad össze.
Munkaszervezés. A technológiának ebbe a fejezetébe tartozik az egyik legdöntőbb tényező, az ember

munkájának megszervezése, az ember és az állatok közötti kapcsolat kialakítása. Nagyon fontos annak a
megállapítása, hogy az adott munkát hány ember tudja elvégezni. Ha szükségesnél több embert alkalmazunk, az
legalább olyan nagy baj, mintha kevesebbet. A kézi munkaerő-szükséglet eldöntése esetenként nem könnyű,
mert vannak olyan munkák, ahol nem egyenletes a terhelés, pl. télen nem az a feladat, mint nyáron.
Az állatok etetése, gondozása, fejése mindennapra szóló lekötöttséget jelent. A nagyobb tenyészetekben a
gondozók szabadnapjait és szabadságát váltókkal kell megoldani. A saját állományukat gondozó gazdák
„szabadságát” erre a célra specializált megbízható emberek tudják biztosítani. Ez a megoldás hazánkban lassan
kezd terjedni.
Az elvégzendő munkát munkarendbe szokás tömöríteni, amely óráról órára megszabja a végrehajtandó
feladatokat. Az állatgondozóknak ehhez kell alkalmazkodniuk, ha olyan létszámú állatot kezelnek, amely teljes
munkaidejüket leköti. A kisebb gazdaságokban, ahol egy gazda vagy alkalmazott több ágazatban is dolgozik,
különösen fontos, hogy az állatok napi életritmusát ne befolyásolják a gondozók más feladatai, ezért adott
esetben különböző megoldások alkalmazása elkerülhetetlen (pl. önetetők).
A gazdának, illetve az állattenyésztőnek a tevékenységét nem lehet merev munkarend szerint megszervezni,
viszont sok tekintetben alkalmazkodnia kell az állatok életritmusához, illetve az ápolók munkarendjéhez. Akkor
kell az adott állattartó telepen vagy istállóban megjelennie, amikor ott valami történik, valamilyen
munkafolyamat zajlik (pl. etetés), mert akkor lehet az állomány egészségi állapotáról, várható termeléséről képet
kapni.
A tömegmunkákat is egyeztetni kell a telepek, illetve tulajdonosok munkarendjéhez. Ilyen tömegmunka például
a malacherélés, a fülszám egyeztetés vagy mérlegelés stb.
A bérezés akkor is fontos a része technológiának, ha kis- vagy nagyüzemben tenyésztünk állatot, mert nagyrészt
ezen múlik, hogy az állatgondozók mennyire lesznek érdekeltek a munkájuk eredményében, a termelésben,
mennyire szeretik az állatokat és a velük végzett munkát. Kétségtelen, hogy az állatok mellett dolgozó ember
munkáját kedvezően befolyásolja az állatok iránti szeretet, azonban ez nem mutatkozik meg minden emberben
egyformán és így az ösztönzésre akkor van különös szükség, ha nem a gazda maga kezeli az állatokat. A jó
bérezési rendszer ösztönző, a termelés legfontosabb, mérhető eredményei alapján tartalmaz a teljesítménnyel
arányos kifizetendő tételeket. Nagyon fontos, hogy a bérezés alapjául olyan szempontokat válasszunk,
amelyeknek érdekében az alkalmazottak tehetnek valamit. Sokszor azért veszíti el egy-egy bérezési forma az
ösztönző jellegét, mert a dolgozó nem tehet arról, hogy csökken a termelés (pl. takarmányhiány).
Végtermékbérezést akkor érdemes bevezetni, ha stabil, jó gondozó-gárdánk van, amelynek tagjai tisztában
vannak azzal, hogy a végtermékben minden munkájuk jól megtestesül (pl. vemhesítés, elletés a tej árában).
Máskor viszont érdemesebb a részleteket külön fizetni, pl. bizonyos időszakban megállapított vemhességet,
ellést, külön az üszők befejését, a tejet, a tej zsírtartalmát stb.
Döntően fontos, hogy a gondozót ne csak mint fizikai munkaerőt tekintsük, hanem szellemi tevékenységét is
vonjuk be az állattartás, a termelés munkájába. Ez ma nem könnyű, mert vannak ágazatok és gazdaságok, ahol
örülnek, ha van egyáltalán valaki az állatok mellett. Meg kell mégis említeni, mert nem lehet nélkülözni annak
az embernek a szakértelmét, tapasztalatát és tudását, aki állandóan az állatok mellett van. Ez nemcsak az
ösztönző bérezési rendszeren múlik, hanem a vezetőszakemberektől, illetve tulajdonostól megfelelő
munkastílust is követel.
356
Újabban egyre inkább terjednek olyan megoldások, ahol magánember vagy egy csoport a nagyüzem állatait
bérbe veszi és különböző feltételek mellett hasznosítja azokat. Ez a megoldás esetenként szép eredményeket
hoz, néha katasztrofálisan rosszat. A maximális érdekeltséget elvileg lehetővé teszi a szinte tulajdonosi kötődés
az állatokhoz. Sikertelenségre van viszont kárhoztatva a bérbevételi akció akkor, ha szakmai tudás híján csak a
pénzszerzés vágya fűti a bérlőket.
Saját tulajdonú állatok kezelése esetében a munkabér és a tulajdonosi jövedelem számítható ugyan, azonban
gyakorlatilag beolvad a fedezeti hozzájárulásba (Deckungs Beitrag), azaz a gazda nem vesz fel munkabért,
hanem a jövedelmének a részét képezi az az összeg, amelyet az állat gondozására kellett volna kifizetnie.
A baleset-elhárítás. A munkaszervezés elengedhetetlenül fontos részét képezi a baleset-elhárítás. A gazdának

vagy a munka vezetőjének kötelessége a dolgozókat időnként, és az új dolgozókat a munka megkezdése előtt
balesetelhárítási oktatásban részesíteni. Ezt többnyire nem veszik komolyan, holott esetenként súlyos jogi és
egészségi következményekkel járhat elmulasztása.
A baleset-elhárítás első és legfontosabb (és időnként legnehezebben teljesíthető) követelménye, hogy az állatok
mellé olyan gondozókat állítsunk be, akik mind egyéniségük, mind pedig szakmai képzettségük révén
alkalmasak erre a munkára. Nyilvánvaló, hogy az állatokkal való helyes bánást a hivatalos „balesetevédelmi”
(balesetvédelem, munkavédelem: a baleset-elhárítás ügyetlenebb szinonímái) oktatás rövid időtartama alatt
megtanulni nem lehet. Bizonyos értelemben születni kell a kényesebb munkakörökre, van olyan ember, aki,
soha nem lesz képes például arra, hogy apaállat-gondozó legyen.
Kívánatos, hogy a gondozók hosszú ideig maradjanak meg munkakörükben és ne változzanak az állatok mellett.
A baleset-elhárítás legfontosabb szempontja a megelőzés. Ennek alapja, hogy az állatokkal határozottan

bánjunk, de ne gorombán. Ez megelőzheti az emberre (és másik állatra) veszélyes, rossz szokások kialakulását
(rúgás, vágás, harapás, döfés).
Az emberre veszélyes, rosszindulatú állatokat selejtezni kell. Mielőtt ez megtörténik, külön jelzést kell tenni
rájuk (tábla vagy sörénybe, farokba fűzött piros szalag). A harapós állatokat szájkosárral kell ellátni.
Az állatokhoz úgy kell közelíteni, hogy először megszólítjuk őket és lassan közeledünk, tartózkodva a hirtelen
mozdulatoktól.
Nehezíti a baleset-elhárítást az is, hogy a modern állattartó telepen veszélyforrásként nemcsak az állatok, hanem
a gépek, elektromosság, mérgező vegyszerek stb. is szerepet kapnak. A sérülést okozó hatásokon kívül az
állattartásban még külön veszélyforrást jelentenek az emberről állatra terjedő betegségek (zoonózisok) is. Ezek
részletes tárgyalása más tantárgy keretébe tartozik.
A részletes, helyi szabályokat az általános balesetelhárítási óvórendszabályokon kívül minden telepre ki kell
dolgozni.
Néhány veszélyesebb állatgondozói munkahely:
• apaállat-gondozás (különösen bika, mén)
• lótenyésztés (különösen, ahol lovagolni kell)
• növendékbika nevelés
• növendékbika hízlalás
Néhány „klasszikus” szabály:
• Mént felvezetni csak kétszáras felvezető kantárral szabad két személynek.
• Tenyészbikák orrkarikával látandók el. Az orrkarika könnyűmegfogása érdekében jó, ha a bika szarvára és az
orrhátra szíjat csatolunk, amely az orrkarikába is be van fűzve. Bikát vezetni csak az orrkarikába csatolt
vezetőrúddal szabad. (Kivételt a kötetlenül tartott magyar szürke bikák képeznek, amelyeket szarvgombbal
szokás ellátni, és nem kapnak orrkarikát.)
• Veszélyes apaállattal, csoportosan tartott bikákkal, emberi lakóhelytől távoli nagy állatcsoporttal egyidejűleg
legalább két ember legyen („egy gulyás nem gulyás”).
357
• A szarvasmarha körmözését általában kalodában kell végeztetni (kivétel jól képzett körmöző brigád, amelynek
tagjai puha szalmára döntve is szakszerűen el tudják végezni ezt a műveletet, leginkább lekötött tehenészetben).
• A kanok agyarát egyéves kor elérése után el kell szedni.
• Fias kocákkal csak az a gondozó bánjék, akit az állat ismer.
• A halastavakon dolgozók tudjanak úszni, és a téli lékvágást legalább két ember végezze.
• A méhészet és a vándor telephely közelében a veszélyességre figyelmeztető táblákat kell elhelyezni.
• Idegen – illetékesség esetén is – csak a gondozó jelenlétében közelítsen az állatokhoz.
• A járványos betegségek ki- és behurcolásának, valamint idegen személyek forgalmának meggátlására a telepek
jármű- és személyforgalmát minimálisra kell korlátozni.
• Ezeken kívül természetesen az összes érintésvédelmi, gépkezelési, fertőtlenítési vagyonvédelmi és

raktározásra vonatkozó szabályt be kell tartani az állattenyésztésben is.
7. Értékesítés
Az értékesítést nem helyes az állattenyésztő munkájától független kereskedelmi tevékenységként kezelni. A
termelt áru minősége és értéke ugyanis a termelés folyamán alakul ki, azonban az átadás, eladás alkalmával
válik nyilvánvalóvá. Esetenként mindennapi részét képezi a napi munkának a termék értékesítése (pl. a
tejtermelésben).
Itt hadd álljon csupán néhány példa: a tej árát ma már a fehérje- és zsírszázalékon kívül annak átadási hőfoka és
tisztasága is befolyásolja, amelyet a fizikai tisztaságon kívül az összcsíraszámmal határoznak meg. Az átadott
sertések minőségét vágás után állapítják meg, ezért nem közömbös, hogy a rakodás hogyan történt vagy esetleg
a korábbi kezelések, injekciók nem okoztak-e kárt a legértékesebb húsrészekben. Tenyészállat-eladáskor az
eladandó állatok pénzértékét is befolyásolják, illetve az egész értékesítést meghiúsíthatják a nem megfelelően
előkészített és elővezetett eladandó tenyészállat-jelöltek.
Export-eladás esetén ezek jelentősége még fokozódik.
Az értékesítéshez tartozik a szállítás. Néhány fontos szabály:
A szállítás történhet lábon, gépkocsin, vasúton, hajón, repülőn. Lábon hajtás alkalmával vigyázni kell arra, hogy
az állatok tréning nélkül ne induljanak el hosszabb útra, továbbá a közlekedési szabályok betartására ki kell
oktatni a hajtókat. Az útvonalat pontosan meg kell tervezni. Legalább két embert küldjünk minden
állatcsoporttal.
A szállítás alatt az állatok súlyos stresszhatásnak vannak kitéve: ez a rendes úti-apadón, a szállítás
súlyveszteségén túli súlycsökkenést, sőt még elhullást is okozhat.
Nagyobb távolságra szállítás esetén kísérővel kell az állatokat ellátni és itatásukat, etetésüket meg kell
szervezni. A stresszhatás következményeképpen a hús minősége is romolhat, színe változik, a PSE (pale, soft,
exudative = világos, lágy és vizenyős) húshiba alakulhat ki. A szállítási veszteség az időjárástól, a távolságtól,
az időtartamtól és a szállítás körülményeitől függ.
A rakodás szervezése és állatot kímélő végrehajtása nem könnyű feladat, ha a rakodó legénység nem jámbor
állatbarátokból áll.
Ezek miatt a világon sok helyütt a vágóhidat a nagy, több tízezres hizlalótelepek mellé telepítik, és inkább a
fiatal hízóba állítandó állatokat és a húst szállítják és nem a kész, hízott állatokat.
A baromfiak és kisállatok szállítása ketrecben történik.
Értékes tenyészállatok szállításakor nyugtatószer, (tranquillans) adagolása is indokolt lehet. Ezt a vágóra szánt
állatok esetében humán egészségügyi megfontolásból többnyire nem adják. Az élőállat-szállítás szabályait
országos szabvány tartalmazza és az állatvédelmi törvény tárgyát is képezi. Meghatározott távolság megtételével
és időelteltével pihentetést, etetést-itatást írnak elő, még vágóállatok szállításakor is.
358
8. Gazdaságossági számítások
A gazdaságossági számításokat, amelyeket az üzemen belül végzünk, két csoportra oszthatjuk:
• előkalkuláció és
• utókalkuláció.
Az első keretébe tartoznak az állományváltozási és termelési tervek és a hozzájuk kapcsolódó költségterv,

pénzügyi terv. Nem nélkülözhetők, mert év közben ennek alapján követni lehet a létszám és a termelés
alakulását, és ha kell, a szükséges intézkedéseket meg lehet tenni. Az utókalkuláció év (illetve „tárgyidőszak”)
végén adja meg az eredményeket naturális mutatókban és forintban, ez tulajdonképpen a „mérleg”, illetve
zárszámadás része. Az előkalkuláció a kis létszámú állatok tenyésztői számára is fontos, az utókalkuláció
ugyancsak, hiszen ebből derül ki, hogy végeredményben milyen jövedelmet ért el a tenyésztő vagy mennyibe
került a kedvtelésből tartott állatok tartása a gazdának. A számítások lényegét az állattartónak és az
állattenyésztő szakembernek egyaránt ismernie kell, mert ezek alapján lehet a munka eredményességét
megítélni. Megtörténhet, hogy az adminisztratív vagy csupán közgazdasági képzettséggel rendelkező szakember
helytelen számítás folytán elmarasztaló eredményt hoz, ha a szakemberek nem értenek hozzá, vagy nem követik
a számítások menetét illetve nem képesek arra, hogy a kiszámított eredményeket szakmai tudásukra
támaszkodva értékeljék és elemezzék. Másfelől a pénzügyi eredmények meghatározók a szakmai cselekvés
tekintetében is. Például a selejtezés és utánpótlás beállításának mértékét befolyásolhatja az az árkülönbözet,
amely a kiselejtezett tenyészállatok vágó-ára és a helyükbe állított utánpótlás értékesítési ára között jelentkezik.
Ezeknek számviteli részletei azonban már nem tartoznak az állattenyésztéstan tárgykörébe.
9. Néhány összefüggés a technológia elemei között

Az állattenyésztési technológia elemei összefüggnek egymással. Ezt a továbbiakban – elméleti magyarázatok
helyett – világítsa meg néhány példa. Előfordulhat pl. az, hogy a gyenge borjú- (vagy malac-)szaporulat oka a
takarmányozás hibáiban rejlik.
Lehet, hogy a takarmányadag összeállításában van a hiba, de az is lehet, hogy a takarmány gyenge minősége
vagy szélsőséges esetben a kevés takarmány a fő ok. Sőt arra is volt már példa, hogy az elégtelen jászolhossz
miatt a rangsorban hátrább álló tehenek nem jutottak elegendőtakarmányhoz és ezért nem vemhesültek.
Az állategészségügy és a tenyésztés összefüggése nyilvánvaló. Keresztezési program esetén pl. a heterózishatás

azt is eredményezheti, hogy a jobb vitalitás révén sokkal kevesebb az állatorvos és az állategészségügyi
szolgálat gondja.
Gyakran történik az is, hogy az állatok rossz vemhesülésén semmilyen szaporodásbiológiai beavatkozással sem
lehet javítani, mert ezt „bagatell” hiba okozza: egyszerűen, nem fogják meg (mesterséges termékenyítés esetén)
az ivarzó állatokat. Nincs kizárva, hogy modern drága biotechnikai beavatkozás helyett a bérezés ösztönző
irányú megváltoztatása oldja meg a kérdést.
Mindez azt bizonyítja, hogy a technológia elemeinek javítását, fejlesztését csak összefüggéseiket szem előtt
tartva lehet megoldani.
10. Alternatív technológiák

Az intenzív, „iparszerűnek” is nevezett állattartással szemben többféle ellenérv hozható fel:
• nem felel meg az állat veleszületett igényeinek (például azért, mert nem ad megfelelő mozgási lehetőséget az
állatoknak), tehát állatvédelmi szempontból kifogásolható,
• nagy beruházási költséget igényel,
• mesterséges beavatkozásai révén (hozamfokozók etetése, gyógyszerek, vegyszerek, alkalmazása) az emberi

egészségre ártalmas élelmiszer képzetét kelthetik a vásárlókban; (függetlenül attól, hogy mi ebben a valóság,
hiszen egészségre ártalmas vagy ártalmatlan terméket minden technológiában elő lehet állítani),
• az ember és állat kapcsolatát gépiessé teszi;
359
• az árutermelő gazdát, illetve üzemet a többi, kapcsolódó vállalat függvényévé teszi (gépek, előregyártott
keveréktakarmányok, hormonkészítmények, árutermelő hibridek stb.).
Az intenzív állattenyésztés számos előnye ellenére a fenti, részben gazdasági, részben emberi, akár indokolt,
akár indokolatlan megfontolások illetve negatívumok alapján sokan elutasítják a legmodernebb megoldásokat
(pl. ketreces tojóház). Ezért a modern viszonyok között is alkalmazható, de a humanitárius kifogásokkal
szemben védhető technológiákat dolgoztak ki. Ezeket nevezzük „alternatív” technológiának. Emellett
hagyományos technológiai elemek alkalmazására is sor kerülhet, sőt adott viszonyok között a régi, elfelejtett
megoldásokat is fel lehet újítani.
A közeljövő gazdasági és társadalmi viszonyai fognak ezekben a kérdésekben dönteni, helyet adva esetleg
többféle technológiának is. A piacgazdaság megteremtette viszonyok között ugyanis ezek az alternatív
technológiák is versenyképesek lehetnek.
11. Biotermékek termelése (ökogazdálkodás)

„Bioterméknek”, „natur” vagy „organikus” terméknek nevezzük azokat az élelmiszereket, amelyeket vegyszer,
műtrágya és növényvédő szer, valamint meghatározott gyógyszerek és más mesterséges technológiai elemek
felhasználása nélkül termelnek a termelés teljes vertikumában. A piacon jelentkezik az a kereslet, amely
hajlandó ezért többet fizetni.
Különböző, üzlettől független szervezetek és intézmények vállalják magukra, hogy ellenőrizzék és védjeggyel
lássák el az elmondott szempontoknak különböző fokban megfelelő élelmiszereket. Ilyen Magyarországon a
Biokultúra, illetve Biokontrol Egyesület. Külföldön, országonként néha több szervezet is vállalja ezt a feladatot.
Ezek közül a legerősebb az IFOAM (International Federation of Organic Agricultural Movements).
Általában laboratóriumi módszerekkel nem lehet minden tiltott technológiai műveletet felderíteni (pl. 2 éve
műtrágyázott területen termelt takarmányon tartott tehenek tejéből nem lehet semmi károsat sem kimutatni),
ezért ezeknek a termékeknek piaci elismerésében nagy szerepet kap a bizalom. Többnyire egyéb
követelményekhez is kötik az igazolás kiadását (állatvédelem).
360
21. fejezet - A háziállatok
géntartalékainak megőrzése
Az állatnemesítés célja az emberiség igényeit mind jobban kielégítő állatfajták, állattípusok kitenyésztése. E
munka során a világon egyre egységesebb nagy termelésű háziállatfajták kerülnek előtérbe, és elfogynak vagy
kipusztulnak azok, amelyek valós vagy vélt céljainknak nem felelnek meg.
Ez pozitív folyamat, azonban ma még nem lehet világosan látni a távolabbi jövő igényeit a háziállatok iránt,
ezért könnyelműség és felelőtlenség lenne csak a mai szempontok alapján kipusztulásra ítélni mindazt, aminek
pillanatnyilag nem látjuk a hasznát, és hagyni, hogy háziállataink „génállománya beszűküljön”. Mára már
minden országban több háziállatfajta és típus pusztult ki. Csupán az Egyesült Királyságban több mint negyven
olyan háziállatfajtát tartanak nyilván, amely a XX. században kihalt. Ezeket feltámasztani többé nem lehet.
A Rio de Janeirói (1992) konferencia határozata szerint minden téren – növényvilág, kultúrnövények, vadon élő
és háziállatok – fenn kell tartani környezetünk genetikai sokféleségét (genetic diversity, biodiverzitás).
Géntartaléknak nevezzük azt a háziállat vagy haszonnövény populációt, amelynek tartása az adott piaci
viszonyok között nem gazdaságos. A háziállatok géntartalékainak védelmén azt a tevékenységet értjük, amely a
távolabbi jövő még pontosan be nem látható céljait és érdekeit is szem előtt tartva úgy gazdálkodik a
rendelkezésünkre álló génállománnyal, hogy abból – lehetőség szerint – minél kevesebb menjen veszendőbe. A
nemzetközi szakirodalom két fontos fogalmat különböztet meg ezen a téren :
A géntartalékok fenntartása (conservation). Ennek keretében az emberiség úgy szervezi meg az élővilág
maximális hasznosítását a ma élőnemzedékek számára, hogy egyidejűleg szem előtt tartja a jövő
szükségleteinek kielégítését is. Ez tehát pozitív cselekvés, magába foglalja a megőrzést, a fenntartást, a
megengedhető hasznosítást, helyreállítást és fejlesztést is.
A géntartalékok átmentése (preservation). A géntartalékok fenntartásának különleges esete, amikor elszigetelt,

kisméretű állatpopuláció számára olyan körülményeket teremtenek, amelyek megakadályozzák, vagy legalábbis
hátráltatják a génsodródás és beltenyésztés révén bekövetkező génveszteséget.
A géntartalékok közvetlen gazdasági hasznot is eredményezhetnek. Már napjainkban is sokan kedvelik e

háziállatok termékeit hagyománytiszteletből vagy azért, mert egészséges körülmények között termelt
élelmiszerre tartanak igényt.
1. Érvek a géntartalékok fenntartása érdekében

Ez a tevékenység nem kevés pénzbe kerül, ezért indoklása szükséges. A következő érvekkel lehet a
géntartalékok védelmét alátámasztani:
Szakmai érvek:
• nem tudhatjuk, hogy mikor lesz szükség olyan génekre, tulajdonságokra, amelyekre ma kevés figyelmet
fordítunk, vannak esetek, amikor a piac ítélete és a divat hamar megváltozik,
• kedvezőtlen környezeti feltételekhez a helyi primitív populációk tudnak jól alkalmazkodni,
• adott közgazdasági környezetben a pótlólagos befektetés nélküli, szegényes körülmények közti, kis
ráfordítással történő termelés is gazdaságos lehet helyi, nem nemesített fajtával,
• a ma csak gazdaságtalanul tartható populációk, adott körülmények között jó keresztezési rendszer alapjául
szolgálhatnak,
• a tenyésztési előrehaladás kontrolljának is lehet tekinteni a régi fajtákat, populációkat,
• alapjai és reklámjai lehetnek a vegyszer és más mesterséges beavatkozás nélküli termelésnek, természetes
tartási körülmények között.
Kulturális érvek:
361
A háziállatok géntartalékainak
megőrzése
• minden háziállatfajta emberi tevékenység gyümölcse, és fenntartása így a műemlékek védelméhez hasonló
tevékenység,
• az oktatásban és nem csak a szakmai oktatásban, komoly szerepet lehet juttatni a régi háziállatfajtáknak,
történeti szerepük, nemzethez kötődésük révén,
• az idegenforgalmi látványosságoknak, falusi turizmusnak részei lehetnek a régi háziállatfajták is,
• sok esetben néprajzi emlékek és mai népművészeti munkák kötődnek egy-egy primitív fajtához,
• a táj, nemzeti park képéhez hozzá tartozik a hagyományos, legelő állatfajta látványa.
2. A géntartalékok megőrzésének módszerei

A géntartalékok megőrzésében a következőmódszereket szoktuk megkülönböztetni:
In situ módszerek
a) Élő fajtatiszta állományok fenntartása. Megoldható állami vagy szövetkezeti nagyüzem keretében vagy
kistenyésztők együttes munkájával, tenyésztő egyesület keretében.
b) élőállatok fenntartása keresztezési rendszerben.
Ezt nevezi a nemzetközi szakirodalom „gene-pool”-nak. Tulajdonképpen szintetikus fajtáról vagy más
keresztezési rendszerről van itt szó. Ebben az esetben a géneket fenntartjuk, de a fajtát nem; hiszen ezzel a
módszerrel elsősorban a gének, és nem a sikeres génkombinációk védelmét szolgáljuk.
c) Ezt a két módszert (a és b) kombinálva is lehet alkalmazni.
Ex situ (eredeti helyétől távoli) módszer
d) Nem eredeti környezetben (állatkertben, ketreces tartásban, erre a célra kialakított telepen stb.) élőállatok
fenntartása.
Így genetikailag kimunkált párosítási rendszerek keretében, de „hamis” környezeti hatás alatt tarthatók az
állatok.
e) Fagyasztott sperma tárolása. Ezzel a módszerrel fajtaátalakító keresztezéssel lehet visszanyerni néhány
generáció alatt a megvédett fajtát.
f) Fagyasztott petesejt. Még nem kellően kidolgozott, és ezért nem szokásos módszer.
g) Mélyhűtött embrió.
Ma már több állatfajban jól bevált eljárás. Fennáll itt a veszély, hogy később, esetleg sok száz év múlva, olyan
baktériumflórával fog találkozni az így konzervált állomány, amellyel szemben védtelen lesz.
h) Izolált gének megőrzése. Ma még csak kísérleti stádiumban létezőeljárás. Mindkét alapvető megoldási
formának vannak előnyei és hátrányai.
Az in situ állattartás előnyei:
• a szakmai értékelés és hasznosítás, folyamatosan elvégezhető,
• a termékek csökkenthetik a költségeket,
• a gyenge termőhelyi adottságú területeken jó anyai vonalak képezhetők,
• a genetikai terheltségek kiszűrhetők,
• nem felejtjük el ezeket az állatokat és gyönyörködhetünk bennük.
Hátrányok:
362
megőrzése
• nem tudjuk a genetikai varianciát tökéletesen fenntartani a drift, a szükségszerű szelekció és a rokontenyésztés
miatt,
• valamilyen betegség, természeti csapás vagy háború jóvátehetetlen károkat okozhat az állományban.
Az ex situ tartás előnyei (mélyhűtött megőrzés):
• változatlan formában megőrizhető a mélyhűtött génállomány,
• olcsó, ha az eszközök és berendezések rendelkezésre állnak.
Hátrányok:
• a technikai feltételek helyenként csak nehezen teremthetők meg,
• az állatok értékei könnyen feledésbe merülhetnek,
• évszázadok múlva olyan kórokozókkal találkozhat az életre keltett állomány, amellyel szemben nem tudott
védekezést kialakítani.
Tehát mind az in situ és mind az ex situ megoldásnak vannak előnyei és hátrányai. Együttes alkalmazásuk a
legcélszerűbb megoldás.
3. Szervezetek és intézmények
A géntartalékok védelmével és átmentésével több nemzetközi szervezet foglalkozik. Tevékenységük néhány
esetben a vadon élő állatokra is kiterjed, sőt több közülük elsősorban ezen a területen dolgozik:
Néhány példa:
Food and Az Egyesült Nemzetek
Agricultural Élelmezési és Mezőgazdasági
Organization of U.N. Szervezete
United Egyesült
Nations Nemzetek
Educational Nevelési
Scientific and Tudományos
Cultural Kulturális
Organization Szervezete
United Egyesült
Nations Nemzetek
Environment Környezeti
Program Programja
World Világ
Wildlife Vadvédelmi
Found Alap
International Nemzetközi
363
megőrzése
Union for the Egyesület a
Conservation of Természet és Természeti
Nature and Natural Resources Források Megőrzésére
Ezek a szervezetek, első helyen a FAO, foglalkoznak a háziállatok értékes géntartalékainak feltárásával és
megőrzésével, elsősorban a fejlődő országokban. Programok készülnek a háziállatfajták legfontosabb
tulajdonságainak számítógépes nyilvántartására, a fajták elkülönítésére és az értékes állományok fenntartására a
világszervezetek pénzügyi támogatásával.
Európában is egyre inkább foglalkoznak ezekkel a kérdésekkel. Van ország, ahol társadalmi alapon tartják fenn
a kis létszámra csökkent háziállatfajtákat (Anglia), van, ahol állami központi vezetéssel (Franciaország) és van
már példa regionális összefogásra is (Finnország, Svédország, Norvégia, Dánia, Izland). A DAGENE (Danubian
Countries Alliance for Conservation of Genetic Resources in Animal Species) a Dunai Országok Szövetsége,
magyar kezdeményezésre jött létre.
Az európai országok tevékenységét ezen a területen is az Európai Állattenyésztők
Szövetsége (FEZ = Féderation Européenne de Zootechnie, EAAP = European Association for Animal
Production) fogja össze. Időközönként kiadja (a FAO-hoz hasonlóan) a veszélyeztetett háziállatfajták
katalógusát.
Magyarországon az OMMI, az Országos Mezőgazdasági Minősítő Intézet a felelős a régi (helytelen, de elterjedt
szóval „őshonos”) háziállatfajták és törzsek fenntartásáért. A gyakorlati munkában pedig a
tenyésztőegyesületeké a feladat.
4. Védett állományok hazánkban

Szarvasmarha magyar szürke
Ló shagya (ságia) arab
lipicai
gidrán
nóniusz
mezőhegyesi félvér (furioso-north star)
kisbéri félvér
muraközi
Sertés mangalica
Juh racka
cigája
cikta
Baromfi sárga magyar tyúk
fehér magyar tyúk
kendermagos magyar tyúk
fodros tollú magyar lúd, színváltozatai
bronzpulyka és a pulyka színváltozatok
364
megőrzése
Kutyák puli
pumi
mudi
komondor
kuvasz
sima szőrű vizsla
szálkás szőrű vizsla
erdélyi kopó
magyar agár
Ezenkívül nincs kellően feltárva, illetve hivatalosan védve néhány fajban az eredeti hazai állomány (pl. szamár,
bivaly, kecske, galamb).
A tudományos kutatás a fajták tulajdonságainak és ezek öröklődésének feltárására, a megfelelő tartási módok
kiválasztására, a kis létszámú populációkban fellépő rokontenyésztés hatásainak vizsgálatára és adott esetben
ezeknek a fajtáknak a modern tenyésztési rendszerekben való felhasználására irányul. A fenntartási költségeket
csökkenteni lehet speciális termékek előállításával és hasznosításával.
A fenntartás hazánkban állami támogatással folyik már az 1960-as évek közepe óta. Ebben a tekintetben a
világon az elsők között vagyunk, hiszen az angol Rare Breeds Survival Trust csak 1973-ban alakult meg és a
FAO világra kiterjedő programja 1980-ban kezdődött.
365
22. fejezet - Állatvédelem
1. Állatbarát tartás
Állatbarát tartásmódról beszélünk akkor, ha az állat mindahhoz hozzájut, ami létfenntartásához és fejlődéséhez
szükséges, igényeit minden károsodás nélkül elégítheti ki. Az állattartónak kötelessége a faj és egyed
szükséglete szerint a táplálék biztosítása, a gondozás, az elhelyezés, a fájdalmas korlátozások kerülése.
Az agrárpolitika célja az európai állat- és környezetvédelmi normáknak megfelelő, versenyképes állattartó

üzemek kialakítása.
Statisztikai adatok szerint hazánknak 1983-ban 23 milliárd Ft kára volt a helytelen állattartás, takarmányozás és
szállítás miatt, 1997-ben ez az összeg még magasabb volt, mintegy 100 milliárd Ft-ra rúgott.
Az állatvédelmi törvény hatására várhatóan növekszik az állampolgárok felelőssége az élővilággal szemben,

javul az állattartás, az élelmiszerek minősége, az ország külső megítélése. A hazai állatvédelmi jogszabály újabb
lépést jelent az európai teljes jogharmonizáció felé. A törvényi szabályozás betartása a baromfi- és sertés-
árutermelésben nagyobb befektetést igényel, a többi gazdasági haszonállatfajunknál döntően az állatszállítás
területén szükséges fejlesztést végrehajtani.
2. Az állat kiszolgáltatottsága környezetében

Különböző domesztikált gazdasági haszonállatfajaink és fajtáink a vad fajokhoz hasonlóan eltérő igényt
támasztanak az élet és a termelés feltételeit biztosító környezeti tényezőkkel szemben. A haszonállatok az ember
által nyújtott abiotikus és biotikus eredetű környezeti faktorokra fajonként, fajtánként, hasznosítási típusonként
és korcsoportonként másképp reagálnak, és azokat számukra kedvezőtlen esetben eltérően tűrik el.
Ezek alapján haszonállataink között is megkülönböztetünk tág tűréshatárú ún. euriök, és szűk tűréshatárú, ún.
sztenök fajokat. A specifikus adaptációs készség attól függ, hogy az egyed ökológiai valenciája (tűrőképessége)
mekkora, vagyis adott környezeti tényezőalsó és felsőhatára között mekkora tartományon belül képes élet és
termelő funkcióját teljesíteni. Az ökológiai faktorok alsó és felső tűréshatára, vagyis pesszimuma között van az
az optimális zóna, amely az egyed vagy a populáció számára a környezeti faktorok összessége tekintetében
kedvező. Tág az ökológiai valenciája, vagyis az adaptációs készsége, pl. a kifejlett szarvasmarhának, mert az
összes környezeti faktor tekintetében nagy ingadozásokat képes elviselni, de szűk a napos pipének, mert
korlátolt látás miatt és hőszabályozó képesség hiányában csak az egészen speciális feltételeket biztosító,
kontrollált környezetben képes életben maradni.
Természetesen, a fajon belül változó az egyes korcsoportok ökológiai tűrőképessége. Az életkor

előrehaladásával azonban az ökológiai pesszimum, azaz a tűréshatár kitágul, és számos környezeti faktorban
nagy szélsőségeket lesz képes elfogadni az egyed.
A haszonállatok termelési színvonalában érdekelt ember számára fontos az optimális környezeti faktorok pontos
ismerete, és azok biztosítása a termelő populáció számára. A kedvezőtlen környezeti hatáselemek közül ugyanis
mindig a minimumban lévő hatás a meghatározó szint.
A termelőpopuláció biotópja, élőhelye az az intenzív, félintenzív vagy extenzív környezet, amiben a

létfeltételeket az ember szabályozza. A termelés helye, a termelőpopuláció biotópja nem más, mint az ember
által kívülről szabályozott, zárt életközösség.
Az optimális biotikus és abiotikus környezeti elemek a termelő populációval kölcsönhatásban kiszolgáltatott

labilis „egyensúlyt” biztosítanak. Amennyiben az ember külső, szabályozó funkciója pontatlan vagy
fegyelmezetlen, a labilis életközösségben az egyensúly felborul. Az ingadozásokat a populáció a termelés
szintjének változásával hamarosan jelzi.
Kritikus esetben a felnőtt állatok életfunkciói közül a szaporodásbiológiai rendellenességek figyelemre méltó
jelzések. Az állattartás számára kidolgozott tartástechnológiai utasítás tartalmazza mindazokat az előírásokat,
amelyeknek betartása a termelőérdeke.
366
Állatvédelem
A technológiai fegyelem árutermelésben tapasztalt gyakori megsértése nem más, mint a külső szabályozású,
labilis egyensúly szándékos felborítása. Méreteiben nagyszabású állattartás a nagyüzemekben folyt, a jövőben
ezek egy része tovább működik, más része felaprózódik. Függetlenül attól, hogy a termelés milyen üzemi
formában folyik, az állati termék előállításához az intenzív és a félintenzív tartástechnológiáknak változatlanul
biztosítaniuk kell a kontrollált környezetet. A tartástechnológiai hibákból, hiányosságokból eredőkörnyezeti
hatásokat ugyanis a gazdasági haszonállat
• időlegesen elvisel, (faj, fajta, korcsoport eltérő időtartamig, visszafordíthatatlan károsodás nélkül kibírja a
kedvezőtlen hatást),
• testében tárolja (káros kémiai anyagokat testében felhalmoz, ilyenek a nehézfémek is),
• feldúsítja (hosszú ideig ható terheléskor egyes testrészekben, szövetekben idegen anyag deponálódik),
• indikátorként jelzi (az életfunkciók zavara felhívja az állattartó figyelmét a rendellenességre),
• esetleg hullája a károsítást visszajuttatja az anyag- és energiaforgalomba.
Az abiotikus és biotikus környezeti tényezők közül az állattartásban legfontosabbakat több szempont szerint
csoportosíthatjuk. Az állattartás gyakorlatát figyelembe véve érdemes az abiotikus vagy élettelen tényezőket
három alcsoportban elemezni.
• Fizikai tényezők: fény, nedvességtartalom, légmozgás, hőmérséklet, tengerszint feletti magasság stb. (mikro- és
makroklíma).
• Kémiai tényező: állattartó hely levegőjének összetétele, fertőtlenítő- és gyógyszerek, szermaradványok,

takarmány-kiegészítő anyagok.
• Mechanikai tényezők: gépek, technológiai berendezések, épületek.
A biotikus vagy élőkörnyezeti tényezők között jelentősek:
• a takarmány,
• a faj- és fajtatársak,
• a kórokozók, élősködők, rágcsálók, rovarok, madarak,
• az ember.
A biotóp élő és élettelen környezeti elemei a zárt, kívülről szabályozott ökoszisztémában – állattartó épületben –
teljesen kiszolgáltatottak a rendszert üzemeltető embernek.
A mikroklimatikus tényezők biztosítása a termelő egyedek ökológiai optimum miatt nagyon fontos. Ha
történetesen az állatnak a létfenntartó és a termelő tápanyagszükségletén túl az istállónak testmeleggel történő
fűtéséről is gondoskodni kell, lényegesen nagyobb lesz az egységnyi állati termékre jutó fajlagos takarmány-
felhasználás, mint optimális hőmérsékleti feltételek mellett. A táplálék hőenergiává történő transzformációjának
ugyanis alacsony a hatásfoka.
Kémiai környezeti faktorokat kiiktatva termeltetni lehetetlen, mert e tényezők közül, pl. az istálló levegőjének
összetétele éppen az állat szervezetének anyagcsere-funkciói miatt pillanatonként változik. Optimalizálni
azonban tudjuk a levegő összetételét szellőztetéssel.
A termelőállat számára számos vegyület, ásványi anyag létfontosságú. A termelés környezetében ezek ritkán
találhatók meg a szükséges mennyiségben vagy az állat számára felvehető formában. Hiányuk miatt a szervezet
anyagcseréjében, egyéb élettani folyamataiban zavarok állnak be.
A mikroelemek hiánya, esetleg túlsúlya az egyik leggyakrabban előforduló gond még a természetszerű
állattartás esetén is.
A mikroelem-ellátás hiányát elsősorban a takarmánynövények termőhelyéből és az állatok élőhelyéből kiindulva

határozhatjuk meg. Az átlagadatok szerint nagyfokú Mn-hiány van az országnak mintegy 80%-án. A kérődzők
Zn-ellátása jó, hiány főleg az abrakfogyasztó fajoknál jelentkezik. Rézhiánnyal a láp- és szikes talajokon tartott
367
Állatvédelem
állományokban kell számolni, az elöregedett legelőfüvön tartott húsmarha- és juhállományokban rézhiány

jelentkezhet. Az intenzív termék-előállításban nem nélkülözhetjük a termelési eredményeket javító takarmány-
kiegészítőket, hozamfokozókat, preventív adalékanyagokat.
A termelés intenzív és félintenzív formája épített, mesterséges környezetben folyik. Az épületekben az ember
munkáját számos technológiai berendezés, gép könnyíti, amelyek jelenléte vagy működése a termelőállat
nyugalmát zavarja, esetenként stresszorként hat.
A biotikus környezeti tényezők közé kell sorolnunk a táplálékot, mert az állat a biomasszában mint szekunder
producens jelenik meg, tehát az élőeredetű, primer producenseket, vagy egy másik szekunder producenst
fogyaszt el táplálékként. A takarmány növényi (primer producens) eredetű, vagy a ragadozó fajok esetében állati
(szekunder producens) eredetű.
Az ökonómiai megfontolásból túlzott telepítési sűrűség alkalmazása miatt a csoport tagjai nemcsak stresszt
okoznak egymásnak, hanem az állat-egészségügyi problémákat is gyakorivá teszik. Pl. a csipkedés, a
kannibalizmus gyakori jelenség a túlnépesített baromfi- és sertéspopulációkban. Ennek anyagi hátránya
semmiképpen sem kompenzálható a túltelepítéstől az épületek, berendezések jobb kihasználásából adódó várt
haszonnal. Az ilyen populációkban a más fajú, káros rovarok, rágcsálók, fertőző ágensek elszaporodásának
sokkal kedvezőbbek a feltételei, mint a termelőállat ökológiailag optimális termelési környezetében.
Az ember, mint a táplálékpiramis csúcsán lévő lény, és mint a saját érdekében az optimális vagy szuboptimális
termelési feltételeket biztosító biotikus faktor, meghatározó szerepet játszik a haszonállat és környezete, mint
ökológiai rendszer szabályozásában.
3. Az állatvédelem öt alapelve
A szakemberek szerint az embernek uralma, hatalma van az állatok felett, akár elfogadjuk ezt, akár nem. Az
ember és állat küzdelme során, amikor a felek biztosítani kívánják helyüket a Földön, nem az állatok, hanem az
ember kerül ki győztesként. Az ember dönt és cselekszik, amikor ketrecbe zárja a tyúkot, vagy rezervátumba a
tigrist, és nem az állat. Ez egyidejűleg gondozási felelősséget is ró az emberre. A gondozás azonban mindig
olyan mértékű, amilyen hasznot az emberiség az illetőállatfajból remél.
Az állat nem szenvedhet hiányt élelemben, ivóvízben, kényelmes elhelyezésben, fájdalom, betegség és
sebesülés nélküli létben, ne érje félelem és szorongás, és legyen módja természetes magatartásának
kinyilvánítására.
Ezen alapkövetelmények minősítik a tenyésztési, tartási módszereket. A szerző elsősorban a mezőgazdasági

haszonállatok jó közérzetével foglalkozik, mert az emberiség tápláléka rajtuk múlik.
A nagyüzemi állattartás és tenyésztés természetes módon csökkentette az egyedi állattartás iránti figyelmet. Az
utóbbi időben nem a gazdálkodó, hanem a fogyasztó igényei határozzák meg a haszonállatokkal kapcsolatos
magatartást.
Ma a nagy élelmiszer-áruházláncok fogalmazzák meg, milyen tartási módot követeljen a fogyasztó az

állattartótól.
A fogyasztó gyakran vádolja nemtörődömséggel a termelőt, mire az elzárkózik, és úgy érzi, a fogyasztó nem érti
őt. A fogyasztó és a termelő egyaránt kiszolgáltatottja az áruházláncnak, amely ily módon kezében tartja az
állatok sorsát, és javíthat tartási módjukon, befolyásolhatja a gazdát és fogyasztót egyaránt. A gazdasági haszon
mellett a cél, hogy a fogyasztót egészséges, jó és olcsó élelmiszerrel lássák el, és ha ennek meg akarunk felelni,
akkor a gazdálkodóknak jobban kell figyelniük az állat közérzetére.
Az Egyesült Királyság Gazdasági Állatok Welfare Tanácsa (UK Farm Animal Welfare Counsil) által
megfogalmazottak szerint is az állattartó telepeknek öt szabadságjogot kell biztosítaniuk az állatok számára.
Ezek:
• mentesség az éhségtől és szomjúságtól,
• mentesség a hőmérsékleti és fizikai kényelmetlenségektől,
• mentesség a fájdalomtól, a sérüléstől és a betegségtől,
368
Állatvédelem
• mentesség a félelemtől és a stressztől,
• lehetőség a viselkedési formák többségének gyakorlására.
A Tanács gondolatai összecsengenek Webster gondolataival, és ez az öt szabadságjog lett az alapja a magyar

állatvédelmi törvénynek is. A gazdasági állatok védelmére az Európai Közösség Bizottsága a Zöld Könyvben
olyan ajánlást fogalmazott meg, ami technikai minimumot állapít meg az állattartáshoz, és kijelenti, hogy a
tagállamok saját szabályozásukban attól csak az állatok szempontjából kedvezőbb irányban térhetnek el.
4. Az állatvédelem törvényi szabályozása

Az 1980-as évek óta a gazdasági haszonállatok tartásának módja az állatvédők egyre erősödő nyomása alatt áll.
Az állatvédelem célja az állattartóktól elvárhatóan az a jogos igény, hogy a tartás körülményei javuljanak, és
ezért az állat közérzetének javítása (eredeti angol kifejezéssel animal welfare) érdekében az állattartásból élők
hatékony lépéseket tegyenek. Ezt szolgálják azok a tartástechnológiai fejlesztések, amiket az Európai Unióban
már egységes rendszerbe, tartástechnológiai előírásokba és állatvédelmi törvénybe foglaltak.
A nyugat-európai törekvések hazánk szempontjából megkülönböztetett jelentőségűek, mert teljes jogú

részvételünknek az állatvédelem területén is alapfeltételei vannak. A parlament elfogadta 1998 márciusában az
állatok védelméről és kíméletéről szóló XXVIII. törvényt. Egy évvel később megszületett a Földművelésügyi és
Vidékfejlesztési Minisztérium, mint felügyelő tárca rendelete a mezőgazdasági haszonállatok tartásának
állatvédelmi szabályairól, aminek állatfajonként több melléklete van. Az irányelvek a mezőgazdasági
állattartásra, a szállított állatok védelmére és a vágóállatok védelmére vonatkoztak.
Természetesen az állat közérzete – és ezzel kapcsoltan az állatvédelem – egy másik megközelítésben

megkívánja azoknak a jogoknak az összefoglalását, amelyek megilletik az állatot életében. Az állatok
védelméről és kíméletéről az 1998. évi XXVIII. törvény rendelkezik, amely 1999. január 1-től hatályos.
Az állatvédelmi törvény szabályozása kiterjed
• az állatkísérletekre,
• az állatvédelmi bírságra,
• a területi önkormányzat jegyzőinek feladataira és hatáskörére az állatok védelmével és nyilvántartásával

kapcsolatban,
• a vágóállat levágásának és leölésének szabályaira,
• az Állatvédelmi Tanácsadó Testület létrehozására,
• a mezőgazdasági haszonállatok tartásának állatvédelmi szabályozására,
• a kísérleti állatok tenyésztésének, szaporításának, tartásának, szállításának és forgalomba hozatalának

szabályaira,
• az állatszállításra,
• a veszélyes állatokra és tartásuk engedélyezésére,
• az állatkertek, állatotthonok létesítésére, működésére és fenntartására.
Az állatvédelmi törvény 32/1999. FVM rendelete a mezőgazdasági haszonállatok tartásának állatvédelmi

szabályozásáról rendelkezik, amelynek mellékletei állatfajonként a faj specialitásait figyelembe véve szólnak a
tartás, szállítás és vágás szabályairól. 2002. évben a hatályos jogszabályokat módosították, esetenként több tárca
felelősségébe sorolták.
Szintén ez évben született a géntechnológiai tevékenységről és állatvédelemről, illetve kíméletről szóló

törvénymódosítás.
A törvénymódosítást követő legfontosabb változások között említhetjük az állattartó fogalmának (tulajdonos,

felügyelettel megbízott) pontosítását.
369
Állatvédelem
Az állat életének megengedett módon való kioltásakor pontosan meghatározott az, hogy milyen
követelményeknek kell eleget tenni vágáskor akár vágóhídon, akár otthoni vágásról van szó.
Pontosítja a törvény az állatkísérlet fogalmát, és összehangolja azt az EU-szabályozással. A törvény megtiltja

kóbor kutyák és macskák kísérleti célú felhasználását 2004. január 1-jétől.
A kedvtelésből tartott állatok tartását és tenyésztését is részletesen szabályozzák, beleértve a farokkurtítás és a

fülkorrekciós műtétek betiltását is egyes kutyafajtáknál. Szűkíti a törvény a prémtermelési célra felhasználható
állatok körét is.
Az „élelmezési cél” fogalmát pontosan körülírja, ugyanakkor leszűkíti a törvénymódosítás.
A strucc és emu, az utóbbi évtizedben elterjedt vágóállat levágása és leölése is állatvédelmi szabályozás alá
került.
A sertés, juh és kecske háztartásban, élelmezési célra történő levágásánál 2003. január 1-től kötelező a kábítás.
Részletesen szabályozza az új törvény a díszállat-kereskedés létesítésének és működésének módját.
A törvény alapján kezdődött el a hazai állatkertek átépítése és felújítása, esetleg áttelepítése.
Az állatvédelmi törvény módosítása teljessé tette a szankcionálás alá vonható magatartások körét.
Az Európai Unió állatvédelmi jogszabálya az alapvető (minimál) követelményeket fogalmazza meg. A

tagországoknak módjukban áll szigorúbb szabályokat is bevezetni (Németországban szigorúbbak az EU-
irányelveknél a tartástechnológiai követelmények, Ausztriában a vágóállat szállítását térben és időben
korlátozzák). A hazai törvénymódosítás követelményei is több területen magasabbak, mint az EU minimum
követelményei.
5. A magyar állatvédelem szervezete és működése

Az állatvédelem a Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium (FVM) felelősségi és irányítási körébe,
egyes vonatkozásaiban a Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztériumhoz tartozik.
Az állatvédelem szabályainak betartását az állat-egészségügyi, (FVM Állat-egészségügyi és Élelmiszer-

ellenőrzési Főosztály Állatvédelmi Osztálya) a természetvédelmi hatóság és a település önkormányzatának
jegyzője ellenőrzi.
Megyei szinten az Állat-egészségügyi és Élelmiszer Ellenőrző Állomáson dolgozó megyei állatvédelmi

felügyelő állatorvos irányítja a körébe tartozó kerületi főállatorvosokat, akikhez viszont a hatósági állatorvosok
tartoznak.
A rendszer adminisztrációja az ellenőrzés szempontjából ugyancsak a felügyeleti hierarchia szerint működik,

vagyis az FVM illetékes főosztálya készíti el az ellenőrzési listákat (Twinning), amelyek alapján folyik a
rendszeres ellenőrzés és az országos felmérés a hiányosságok feltárására. A hiányosságok megszüntetésére
intézkedési tervek készülnek, majd a visszaellenőrzés segítségével győződnek meg a hiányosság tényleges
megszűnéséről. A visszaellenőrzés egyúttal segít az állatvédelem aktuális feladatainak meghatározásában is.
5.1. Az állatkísérletek
Az állatkísérlet engedélyezése alulról felmenő (bottom-up) rendszerben történik. A kísérletet végző személy
vagy csoport a Munkahelyi Állatkísérleti Bizottsághoz, ez pedig a Megyei Állat-egészségügyi és Élelmiszer
Ellenőrző Állomáshoz továbbítja a kísérleti állatok használatáról szóló részletes leírást. Itt az Állatvédelmi
Tanácsadó Testület Állatkísérleti Tudományos Etikai Tanácsa dönt az állatkísérlet indíthatóságáról, illetve
határozza meg a kísérlet körülményeinek esetleges módosítását.
Természetesen a felsorolt döntési szintek bármelyikén elakadhat az engedélyezés, ha az adott lépcsőfok

kívánalmait a kísérleti leírás valamely pontja nem elégíti ki. Amennyiben a kísérlet metodikája elfogadható, a
kísérleti állatok lehető legkíméletesebb bánásmódja feltételezhető, akkor az engedélyezési eljárás az előbb leírt
szakaszokon át visszajut a kísérletet végző munkahelyhez.
370
Állatvédelem
Az utóbbi években a legtöbb vitára és kifogásra okot adó állatvédelmi probléma a kísérleti állatok használata
körül volt. A további, nyilvánosságot sértő állatvédelmi probléma elkerülése érdekében az állatkísérleteket
ellenőrzik. Kísérletet csak állatvédelmileg képzett személy végezhet, akit folyamatos állat-egészségügyi
felügyelet mellett a Magyar Állatvédelmi Bizottság szakmailag ellenőriz. Mindemellett a hatósági állatorvos
köteles szúrópróbaszerűen ellenőrizni az állatvédelem szabályainak szigorú betartását.
Mivel az engedélyezési eljárás körültekintő, az ellenőrzés szigorú, a rendelet hatékonyságát jelzi, hogy 2001-
ben több mint 30%-kal csökkent a kísérletekben felhasznált állatok száma a korábbi évekéhez viszonyítva.
5.2. Társadalom és állatvédelem

A jó érzésű embert mindig megdöbbentette a durva bánásmód az állatokkal. Bizonyos állattartási és speciális
termék-előállítási technológiák nyilvánosságra kerülve társadalmi közfelháborodást váltottak ki (libatömés,
tépés, kocák lekötött tartása, rácspadló okozta lesántulás stb.). Gyakran azonban irányított, negatív érzelem
keltés volt a tájékoztatás célja, esetenként sem szakmailag, sem hitelességét tekintve nem volt korrekt a
nyilvánosság elé tárás. Ez természetesen nem zárja ki azt, hogy a közszemlén bemutatott kedvezőtlen jelenségek
egész sora ne létezne a profitorientált gazdasági gyakorlatban (22.1. ábra; 22.2. ábra; 22.3. ábra).
22.1. ábra - Legyek támadásának kitett, lánccal lekötött tehén (Fotó: SZABÓNÉ
WILLIN ERZSÉBET)
22.2. ábra - Csípős legyek lepik el a kivéresedett lebernyeget (Fotó: SZABÓNÉ WILLIN
ERZSÉBET)
371
Állatvédelem
22.3. ábra - Itatás nélkül, 24 órára, állandó helyre kikötött kecskebak (Fotó: SZABÓNÉ
WILLIN ERZSÉBET)
Azért, hogy az állatvédelem szabályozásának hatékonyságáról a nyilvánosság is tudomást szerezzen, és hogy az

esetleges szabálytalanságok is megszűnjenek, továbbra is szükséges a társadalmi együttműködés. Ennek
érdekében a PR (Public Relation) tevékenység számos formája válik gyakorlattá. Állatvédelmi fórumok, szoros
kapcsolat civil állatvédő társadalmi szervezetekkel, együttműködés a vám- és pénzügyőrség, a rendőrség
szerveivel, állatvédelmi nyílt napok rendezése és sok más lehetőség viheti a nyilvánosság elé az állatvédelmi
problémákat. A hazai viszonylatokon túl nemzetközi elfogadottságunk érdekében állatvédelmi szempontból
372
Állatvédelem
szerepük van megítélésünkben az Európai Unió munkacsoportjainak, a brüsszeli adminisztrációnak, a társult

országok illetékes szakembereinek és a nemzetközi civil állatvédő szervezeteknek is.
Az eddigi törvényi és szervezeti szabályozás ellenére hiányos néhány állatvédelmi terület szabályozása, illetve
nemzetközi illeszkedése. Ilyen az állatok szállításáról szóló – környezetvédelmi és mezőgazdasági tárcát érintő
– rendelet, amihez kapcsolódnia kell a GKM-nek is. Az országhatárokon túl mutató szállítási szabályozás
egységességére kell törekedniük a tranzit országoknak, ellenkezőesetben a szabályozásnak nem lehet érvényt
szerezni. Ezt a követelményt a schengeni határok sem tehetik semmissé. Szükséges volt a hazai szemlélet és
gondolkodás megváltoztatásához az állatkínzás fogalmának beépítése a büntetőtörvénykönyvbe, ezáltal a
törvény eszközeivel az állatkínzó felelősségre vonhatóságának megteremtése és bírságolása.
5.3. Állatvédelmi szakképzés

A leírt szabályozás és széles körű tevékenység szükségessé teszi állatvédelmi szakképesítésről szóló
jogszabályok megalkotását, illetve az Országos Képzési Jegyzékbe új foglalkozások felvételét, mint az
állatvédelmi őr, állatvédelmi felügyelő, nemzetközi élőállat-fuvarozó gépkocsivezető és állatkísérő, hobbiállat-
tenyésztő és -forgalmazó, gyepmester, cirkuszi állatgondozó stb.
A kedvtelésből tartott állatok köre rendkívül széles, de semmi szakképzettséget vagy gyakorlati tapasztalatot
nem kívánhatunk meg a hobbiállattartótól. Állatvédelmi érdek kívánja, hogy az állatbarátok és esetleg hozzá
nem értő állatkedvelők számára felnőttképzés formájában tanfolyamok induljanak, vagy az ismeretterjesztésnek,
tudatformálásnak sok módját is kihasználjuk. Jó lehetőség ehhez számos hazai és nemzetközi tapasztalat
hasznosítása, a társhatóságok tevékeny közreműködése, a szakmai és a civil társadalmi szervezetek összefogása.
6. Néhány állatvédelmi kötelezettség

A jogszabályok megalkotásakor feltétlenül szükség van az állat környezete és viselkedése közötti kölcsönhatás
ismeretére, aminek segítségével kialakítható az állatok számára kedvezőkörnyezet.
Az állatvédelem legfontosabb feladata az állatok által mutatott kedvezőtlen tünetek, rendellenes viselkedési
formák felismerése, mérése, kivédése, a kiváltó okok megszüntetése. Az állatok érzékelik a fájdalmat, félelmet,
szenvedést, de érzik a biztonságot is.
Az állatok tartásának állatvédelmi követelményeit tartalmazó rendelet előírásai megegyeznek az EU-

szabályokkal. Új állattartó telepek kialakítása csak ezen előírások alapján történhet.
Az EU-csatlakozásunkat követő években kiemelten foglalkozik a hazai állattenyésztés néhány, állatvédelmi

szempontból kritikus területtel, amelyre néhány példát mutatunk be.
A ketreces tojótyúk-tartás gyakran okoz az állatnak szükségtelen fájdalmat, tartósan fennálló kényelmetlenséget.
Ennek elkerülésére legalább 500 cm2/tyúk férőhelyen 10 cm-es etető- és itatóhossz, vagy legalább két
itatóponton a vízellátás biztosítandó. A ketrec 40 cm magas legyen legalább a ketrec alapterület 40%-ában, de
sehol ne legyen 35 cm-nél alacsonyabb. A padozat lejtése a kényelmes állás és pihenés érdekében nem lehet
14%-nál meredekebb, és védenie kell a sérüléstől. A biztonságos ketrecből nem szabadulhat ki az ember
gondoskodására szoruló állat.
A tojók tojásrakásának növelése mesterséges fénnyel történik, aminek alkalmazása során legalább 8 órás sötét
szakaszt kell beiktatni. A szakképzett gondozónak naponta ellenőriznie kell a teljes állományt és a berendezés
hibátlan működését.
A beteg állat gyógyításra szorul, a betegség okát meg kell szüntetni. A baromfitartásban szigorúan meg kell
különböztetni az intenzív és extenzív hibrid, illetve fajta környezettel szemben támasztott igényét.
A sertéstartásban használt épületeknek, gépeknek, berendezéseknek védelmet, kényelmet és biztonságot kell

nyújtaniuk (áramütés, légmozgás, hő- és páratartalom, gáz, por, koncentráció), és tisztának kell lenniük
(rágcsálók, rovarok). A társasan tartott csoportokban a verekedést meg kell akadályozni, de ha az állatok egyedi
férőhelye a korcsoport igényének megfelelően biztosított, erre ritkán kerül sor.
A legtöbb gondot és nagy selejtezési hányadot a sertéstartásban a padozat anyaga és kiképzése okozza, ezért
annak almozásáról vagy rendszeres tisztításáról, kényelméről gondoskodni kell.
373
Állatvédelem
Az etetőhöz kényelmes hozzáférést biztosítva a sertést naponta legalább egyszer meg kell etetni. A rossz
szokások kialakulásának megelőzésére a sertés számára elfoglaltságot célszerű biztosítani.
A borjú (6 hónapos korig) szabad mozgásához elegendően nagy (1,5 m2) területet kell biztosítani, csak 8 hetes
koráig tartható egyedi, almozott ketrecben, de társaival a vizuális kapcsolattartásra ekkor is lehetőséget kell adni
számára. A kolosztrumhoz élete első 6 órájában hozzá kell jutnia.
A tiszta, egészséges környezethez joga van az ember érdekeit szolgáló állatnak. A beteg, sérült egyedet
késedelem nélkül gondozásba kell venni.
A higiénikus, biztonságos berendezés, tartás és takarmányozás körülményei között is naponta ellenőrizni kell a
szabadban tartott különböző korú és hasznosítású állatokat.
A fajonkénti és korcsoportonkénti részletes állatvédelmi követelményeket a részletes állattenyésztés

fejezeteiben (Állattenyésztés 1., 2., 3.) találja az olvasó.
A legtöbb aggály az állatok szállítása körül van, mert a szállítás során is szükséges a fajra, fajtára, korcsoportra
jellemző minimális férőhely biztosítása, és az állatok védelme az időjárás viszontagságaival szemben.
Nem szállíthatók ellés előtti vemhes állatok és be nem gyógyult köldökű újszülöttek, illetve beteg és sérült
állatok. A szállítási időhosszától függően vizet és takarmányt kell biztosítani az út során. Az úti sérülésektől
gondos elővigyázatossággal lehet megóvni az állatokat. Az élőállat-szállítmányt szakképzett személynek kell
kísérnie. A szállítónak rendelkeznie kell állat-egészségügyi, útitervi kísérődokumentumokkal.
A XXVIII. törvény az állatok védelméről és kíméletéről annak mellékleteivel együtt az interneten elérhető.
7. Termékminőség és az állatvédelem
El kell fogadnunk a XXI. század európai fogyasztójának azt az akaratát, hogy az asztalára kerülőélelmiszer
minőségét, táplálóértékét és etikai értékét ismerni szeretné. Elvárja a tájékoztatást a termék eredetéről, az
előállítás körülményeiről, a termék-előállítás teljes folyamatáról (a legelőtől az asztalig, az istállótól az asztalig)
annak érdekében, hogy az ismeret birtokában dönthessen a termék vásárlásáról és fogyasztásáról. A fogyasztói
igény ilyen irányú változása erősen hat az állattenyésztés gyakorlatára szerte a világon.
A legutóbbi időkig az állati eredetű élelmiszer-termelés ellenőrzése csak a termékfeldolgozásra és tovább

feldolgozásra koncentrálódott. Napjainkban azonban az ellenőrzést ki kell terjeszteni a termék-előállítás teljes
folyamatára, nevezetesen az állattartás részleteire az állattartó telepen is. A fogyasztó ember védelmét szolgálja
az az ellenőrzési rendszer, ami az ISO-szabványnak megfelelő minőségű termék előállítását kíséri figyelemmel.
A minőségbiztosítási rendszernek (Hazard Analysis Critical Control Point, HACCP) részévé válik az állati
eredetű termék-előállítás teljes vertikuma, amibe az állat élőhelye, a tartás, a gondozás módja, az állat jó
közérzete is beletartozik.
Ez ma már a fogyasztót érdeklő folyamatnak. etikai kérdés, és része a minőségbiztosítási Az állatvédelmi

intézkedések visszhangra találnak a fogyasztók körében, a kereskedelempolitikában és a termék reklámjában is.
A fogyasztónak meggyőződése, hogy a proaktív kockázat (a termék-előállítás korai szakasza) gyengíti a termék
minőségét, vagyis akár az állat közérzete meghatározója lehet az élelmiszer-végtermék minőségének.
Olyan betegség vagy minőségrontó tényező, mint amilyen a szalmonellózis, a száj- és körömfájás, a PSE és
DFD húshiba bekövetkezése, rávilágít a biológiai biztonsági folyamatok fontosságára az integrált folyamat
minden szakaszában. A biológiai biztonság összességében olyan mértékben megfelelő, mint a lánc leggyengébb
láncszeme. Feltétlenül növekszik a nyomás a biológiai biztonság javítására, amikor az élelmiszer-biztonság
elfogadható szintjének kialakítását tűzzük célul.
A HACCP az alap, amivel az ágazati kockázati tényező csökken, mert a szabályozás kiterjed a beszállító
(állattartó telep) ágazatok auditálására, és így kiterjed az egész élelmiszerláncra a farmtól az asztalig. A
HACCP-követelmény nemzetközileg is meghatározó minden állati eredetű élelmiszer termelési rendszer-elem
láncszemében.
374
Állatvédelem
Az állattartás helyén az állat jó közérzetének megteremtése olyan rendszer-elem, amely egyúttal az állat
egészségét is óvja. Az egészség- és fogyasztóvédelem proaktív új szabályozást vezet be, amely megszünteti a
kockázati tényezőket az élelmiszerlánc kezdeti szakaszában is.
375
23. fejezet - A tenyésztés feltételei,
célja
1. Az állattenyésztés társadalmi-gazdasági környezete
Az állattenyésztési tevékenység adott társadalmi-gazdasági környezetben folyik, amely környezet nem
közvetlenül ugyan, de jelentős hatást gyakorol az állatitermék-előállításra.
A termelés első és legfontosabb kritériuma az adott termék iránti kereslet. Amennyiben a megtermelt tejnek,
húsnak, tojásnak nem lenne piaca, akkor azok előállítása célszerűtlen tevékenységgé válna. Természetesen az
sem mindegy, hogy a kereslet fizetőképes-e vagy nem. Csakis a fizetőképes kereslet tarthatja fenn a termelést
huzamosabb ideig. E keresletnek olyan piaci árban kell megnyilvánulnia, amely az adott körülmények között
elérhető költségszintnél magasabb és tisztességes nyereséget ad az állattenyésztési tevékenységet folytatóknak.
Más megközelítésben az állattenyésztés csak akkor lehet versenyképes, ha költségei alacsonyabbak, mint a
realizálható árbevétel. Az állatitermék-előállítás során bizonyos tevékenységek elkezdése vagy jelentősebb
beruházások, telep-, épületkorszerűsítés stb. esetében gyakran fordul elő, hogy a termelőnek nincs elegendő
pénzügyi fedezete. Ilyenkor megfelelő hitelnyújtás, hitelpolitika serkentheti, annak hiánya pedig gátolhatja a
fejlesztést.
Számos termék előállításához, piacra juttatásához vagy a termelés szabályozásához nemzetgazdasági érdek
főződik. Ilyen termékek előállítását az adott országok vagy közösségek, pl. az Európai Unió támogatással,
állami felvásárlással vagy közraktározással segítheti.
Bizonyos állatcsoportok, állatfajták tenyésztését vagy egyes termékek termelését kockázatos lenne kizárólag a
piac szabályozó szerepére alapozni. Az őshonos állatfajtákat akkor is fenn kell tartani, ha ez a tevékenység nem
jövedelmező (21. fejezet). Tenyésztésüket sok esetben nemzeti, esetleg nemzetközi összefogás segíti.
Hasonlóképpen össztársadalmi érdek fűződhet az adott táj (pl. nemzeti parkok) kultúrállapotának,
gyepterületének fenntartása érdekében történő állattenyésztéshez. Az esetek nagy részében az effajta
állattenyésztés is csak kellőösszefogással valósítható meg.
Vannak jó példák arra, hogy egy-egy ország a nemzeti jövedelméből sokat áldoz a környezet kultúrállapotának
fenntartására, és emiatt a gyepre alapozott állattartást (húsmarha-, juhtartás) az átlagosnál nagyobb mértékben
támogatja.
A vidék népességének megtartásában, a vidéki foglalkoztatás biztosításában is nagy az állattenyésztés szerepe.

Az ilyen ún. szociális célú állattenyésztés is rendszerint csak támogatással valósítható meg.
Vannak olyan állati termékek, amelyek esetében az adott állam vagy az EU főleg a túltermelés elkerülése
érdekében kvótarendszert alkalmaz, azaz maximalizálja az előállítható termék mennyiségét vagy az
állatlétszámot. Hazánkban például kvóta van a tejtermelésre, a húshasznosítású tehénlétszámra vagy a
vágómarha-létszámra.
Vannak ugyanakkor piacnak erősen kitett állattenyésztési ágazataink (baromfitenyésztés, sertéstenyésztés),

amelyekben a termelők erős versenyhelyzetben kénytelenek dolgozni. Természetesen lehetséges olyan célú
állattenyésztés és tartás is, amely esetében nem a megélhetés, a jövedelem biztosítása, a környezet fenntartása az
elsődleges, hanem kedvtelési szempontok a meghatározók. Az ilyen állattenyésztésnek is vannak költségei, ezért
ennek módja, mértéke az életszínvonaltól, a lakáskörülményektől, a települési viszonyoktól függ.
Állattenyésztési tevékenységünk során a környezetvédelmi szempontokra is tekintettel kell lennünk. A

koncentrált állattartó telepeken például a levegőszennyezés vagy a keletkező nagy mennyiségű trágya kezelése,
felhasználása nem kis gonddal jár. E tényező a telep méretét, az állatlétszámot limitálhatja. A hígtrágya
szennyezheti a környezetet, természetes vizeinket, ezért annak kezelése, kijuttatása során a környezetvédelmi
előírásokat be kell tartani.
Az említettek mellett különféle állatvédelmi szempontokat is egyre inkább figyelembe kell vennünk. A
világszerte erősödő állatvédelmi mozgalmak az „állatok különleges jogaiért” szállnak síkra, és követelik e jogok
törvényes szavatolását. A legtöbb ország, így hazánk is ma már elfogadott állatvédelmi törvénnyel rendelkezik
(lásd 22. fejezet), amelynek előírásait rendszerint csak többletköltségek árán lehet betartani. Napjainkban az
376
A tenyésztés feltételei, célja
állattenyésztésben világszerte tapasztalhatók olyan törekvések, amelyek az iparszerű állattartás helyett a „teljes
organikus-biológiai gazdálkodás (organic farming)” keretében a természetszerű vagy ökológiai állattenyésztés,
az ún. „biológiai minőségű állattartás és állati termék előállítás” alkalmazását igyekeznek megvalósítani. Az
ilyen próbálkozások azonban sok esetben a költségek növekedésével, a termelés visszaesésével járnak együtt.
Összességében leszögezhető, hogy a társadalmi-gazdasági környezet (beleértve a politikát is) kedvezőesetben

nagymértékben segítheti, de nem megfelelő feltételek esetén hátráltathatja is az állattenyésztést.
2. A nemesítési cél (tenyészcél) általános értelmezése

Mint minden emberi tevékenységnek, így az állattenyésztésnek, és az azt hosszútávon megalapozó
állatnemesítésnek is határozott céljának (tenyészcél) kell lennie. Ebben az esetben is igaz az a régi mondás,
hogy „annak a hajósnak, akinek nincs határozott célja, mindig rossz irányból fúj a szél”.
A tenyészcél gazdasági állataink azon megkövetelhető és elvárható tulajdonságainak összességét jelenti,

amelyeket a termelés szempontjából kívánatosnak tartunk és elérésükre nemesítési tevékenységünk során
törekszünk. A tenyészirány pedig azokat a lehetséges lépéseket, módszereket foglalja magába, amelyeket e cél
elérése érdekében alkalmazunk. A környezeti tényezők áttekintése és más fejezetek tárgyalása során is
hangsúlyoztuk, hogy az állatok igényeinek kielégítése, komfortérzetük biztosítása rendkívül fontos a lehető
legjobb vagy leggazdaságosabb termelési eredmények elérése érdekében. Mindez azonban nem kis anyagi
áldozatok árán valósítható csak meg. A termelés ugyanis meghatározott társadalmi–gazdasági, makro és
mikroökonómiai közegben folyik, és korántsem biztos az, hogy a jövedelem akkor lesz a legnagyobb, amikor a
gazdasági állat jól érzi magát vagy a legnagyobb termelést nyújtja.
Miként fogalmazható meg és hogyan értelmezhető tehát a tenyészcél, vagyis az állattenyésztési, nemesítési
tevékenységsorozat célja? Látszatra nagyon egyszerűen: olyan állatpopulációk kialakítása, amelyek
gazdaságosan termelnek. E gazdasági tenyészcél, vagyis a tenyészcél gazdasági oldala ökonómiai
megközelítésben azt jelenti, hogy nem a legtöbbet termelő állatot, és az azt lehetővé tevő környezetet, hanem a
gazdaságosan termelőállatot és a gazdaságos termelést biztosító körülményeket favorizáljuk. Számunkra az az
állat (vagy állatcsoport) a legkedvezőbb, amelyik azonos költségszintű tartási, takarmányozási stb. körülmények
között jobb szaporulati, nagyobb termelési eredményeket ér el. A gazdasági tenyészcél tehát olyan állomány
kialakítására való törekvést jelent, amely az adott vagy ésszerűen megváltoztatható körülmények között a
legjobb teljesítményre képes.
A tenyésztési cél megfogalmazásakor tekintettel kell lennünk arra a környezetre, amelyben az állomány termelni
fog. A genetikailag nagyobb termelőképesség kibontakozásához általában jobb, és egyben költségesebb tartási,
takarmányozási megoldások szükségesek. Ha megfelelő körülmények és kellőanyagi eszközök állnak
rendelkezésünkre, akkor kedvezőbb teljesítményű, nagyobb genetikai értékű állomány kialakítása lehet a
tenyészcél. Ezek hiányában pedig kisebb költséggel működtethető megoldások alkalmazásával, szerényebb
körülmények között gyengébb teljesítményű, igénytelenebb állomány létrehozását jelölhetjük meg célul.
Általánosságban megfogalmazható, hogy akkor járunk el helyesen, ha állatainkat a tenyészcél elérése érdekében
olyan körülmények között teszteljük és nemesítjük, amilyen körülmények között később az ivadékaikat fogjuk
tartani. Fontos szabály tehát, hogy a tenyészcél legyen összhangban azokkal a tartási, takarmányozási,
közgazdasági körülményekkel, amelyek között az állományunk termelni fog.
A gazdasági tenyészcél általában rövidebb távon megvalósítandó feladatot jelent. Ilyen lehet például, amikor a
gazdaságosabb tejtermelés érdekében a tejhozamok egyoldalú növelésére törekszünk. A kevés tulajdonságra
irányuló szelekció esetében kétségtelen, hogy nagyobb a genetikai előrehaladás generációnként vagy adott
időszak alatt, de a figyelembe nem vett egyéb tulajdonságok miatt negatív genetikai, és fenotípusban is
észlelhető trend is érvényesülhet. Az előbbi példánál maradva, a tejtermelés egyoldalú növelése esetén az
állatok izmoltsága, hústermelése, állóképessége generációról-generációra romlik. Mindemellett a konstitúció, a
hasznos élettartam, a szaporasági teljesítmények is kedvezőtlen irányba változhatnak.
A biológiai tenyészcél megfogalmazásakor hosszabb távon tervezve gondolkodunk. Tekintettel vagyunk ugyanis
arra, hogy a javítandó tulajdonságokkal párhuzamosan az egyéb biológiai tulajdonságok se romoljanak, az
állatok ún. másodlagos tulajdonságai ne veszélyeztessék a termelési eredményeket, a termelés biztonságát. A
biológiai tenyészcél sem önmagáért van, hiszen az életképesség, a kedvező reprodukció fenntartása rövid és
hosszabb távon is a gazdaságos termelést támogatja.
377
Kis létszámú populációkban nem könnyűfeladat a gazdasági és biológiai célkitűzések összehangolása.

Előfordulhat rokontenyésztés, csökkenhet a genetikai variancia, aminek következtében a genetikai előrehaladás
is mérséklődik. Az állattenyésztés globalizációja során a nagy létszámú populációkban is előfordulhat, hogy a
világ minden részén ugyanazokat a, csúcsgenetikát képviselő tenyészállatokat használják. Ilyenkor is
bekövetkezhet a beltenyésztettség növekedése, a genetikai variancia csökkenése.
Jó példa erre a holstein-fríz tejelőtípusú szarvasmarhafajta. E fajta, annak ellenére, hogy igen nagy létszámú és
világszerte elterjedt, tenyésztési szempontból mégis kicsi aktív populációnak tekinthető, mert mindenhol
viszonylag kevés tenyészállatot favorizálnak. Többen beszámoltak arról, hogy a holstein-fríz állományban
jelentősen csökkent a genetikai variancia, nőtt a beltenyésztettség, romlottak az ún. másodlagos tulajdonságok,
igen rövid a hasznos élettartam, kedvezőtlen a reprodukció. E hátrányok kiküszöbölése érdekében a tenyésztők
egy része a korábban követett fajtatiszta tenyésztés helyett különböző keresztezési programokat kezdett el.
A tenyészcél megfogalmazásakor tehát akkor járunk el helyesen, ha mind a gazdaságossági, mind pedig a
biológiai szempontokra tekintettel vagyunk, vagyis a gazdasági és biológiai tenyészcél egyensúlyát teremtjük
meg.
Elvileg minden gazdasági szempontból jelentős értékmérő tulajdonságra tűzhetünk ki külön is tenyészcélt. A
gyakorlati tenyésztőmunkánk során azonban a szelekciót rendszerint csupán néhány tulajdonságra korlátozzuk.
Minél több tulajdonság javítására törekszünk egyidejűleg, annál kisebb lesz a genetikai előrehaladás. Johansson
(1961) szerint, ha „n” számú fontos, de egymással genetikai korrelációban nem lévő tulajdonságra szelektálunk,
akkor a genetikai előrehaladás nagyságú lesz ahhoz képest, mintha a szelekció egyetlen tulajdonság
javítására irányulna (lásd 16. fejezet).
3. A tenyészcél meghatározásának elvei és módjai

A tenyészcél állatfajoktól, típusoktól, környezeti feltételektől függően rendkívül sokféle lehet. Minden
gazdasági állatfajra és termelési irányra érvényes viszont, hogy a tenyészcél meghatározása, kijelölése során a
következő alapelvekre kell tekintettel lennünk.
Milyen szintű, mértékű és jellegű
1. az adott tulajdonságok gazdasági jelentősége,
2. a tulajdonságok mérési, értékelési lehetősége,
3. a tulajdonságok örökölhetősége,
4. a tulajdonságok korrelációja.
A tulajdonság gazdasági jelentősége rendkívül fontos, mivel az állattenyésztési tevékenység célja a minél
nagyobb jövedelem elérése. Az elmúlt időszakban hazánkban például – a tej akkori ár- és prémiumrendszere
következtében – a tej mennyiségének növelésével lehetett a legnagyobb jövedelmet elérni. Napjainkban – és
különösen a jövőben – viszont már nem a több, hígabb tej, hanem a több fehérje termelése jelentheti a nagyobb
jövedelmet. Így a nagyobb tejfehérje-tartalmat, illetve kappakazeint örökítő, ún. „proteinbikák” kiválasztása és
használata tenyészcéljaink között előtérbe kerül. A juhtenyésztésben a múltban a gyapjú minőségének
javításához jelentős gazdasági érdekünk fűződött. Ma viszont a gyapjú piaci pozíciója sokat romlott, és inkább a
juhtej- és vágóbárány-termelés ígér nagyobb jövedelmet.
Az említett példák jól bizonyítják a tulajdonságok gazdasági jelentőségének fontosságát, továbbá azt is, hogy a
gazdasági körülmények változásával a tenyészcél is jelentősen módosul.
A tulajdonságok mérési lehetősége szintén fontos, mert csak objektív módon, számszerűen is kifejezhető
tulajdonságok alapján végezhetjük sikeresen a nemesítést. Például a tej, tojás, gyapjú stb. mennyiségét
viszonylag könnyen figyelembe tudjuk venni. Nehezen tudnánk viszont szelektálni olyan tulajdonságokra,
amelyeknek mérése körülményes vagy szubjektív (ellenálló képesség, konstitúció, tenyészérettség, étkesség,
tömegtakarmány-fogyasztó képesség, legelőkészség stb.). Az ilyen tulajdonságokra irányuló szelekciót csak
közvetett módon, a velük szoros genetikai korrelációban lévő tulajdonságokra alapozottan végezhetjük el.
Például a takarmányértékesítő képességre közvetve a súlygyarapodás alapján – bizonyos határok, korlátok
között – eredményes szelekciót folytathatunk.
378
A tulajdonságok örökölhetőségi értékeinek ismerete és figyelembevétele azért jelentős, mert az nagymértékben

meghatározza a genetikai előrehaladást. A biztonságosan öröklődő tulajdonságok (h 2 > 0,6) javítását
szelekcióval eredményesen végezhetjük. Gyengén öröklődő tulajdonságok (h2 < 0,2) esetén viszont a környezeti
feltételek javításától vagy a heterózishatást hasznosító keresztezés alkalmazásától remélhetjük inkább a
tenyészcél megközelítését.
Az értékmérő tulajdonságok közötti korrelációk következtében a szelekció során figyelembe nem vett
tulajdonságokban is változások következnek be. Ezek gazdasági szempontból lehetnek előnyösek (pl. a
tejhozam és a tejfehérje-mennyiség közötti pozitív korreláció), de természetesen hátrányosak is (pl. a tejhozam
és a reprodukciós teljesítmény közötti negatív korreláció). Nehezítheti, de segítheti is a tenyésztőmunkánkat,
hogy a tulajdonságok közötti kapcsolatok többgenerációs szelekció után változnak.
4. Tenyészcélok az egyes gazdasági állatfajok

nemesítésében
A tenyésztési célkitűzés állatfajonként eltérő, de az adott állatfajon belül a fajtától, típustól, hasznosítási
iránytól, az előállítani kívánt állati terméktől függően is különböző lehet.
A lótenyésztésben például a kedvező vérmérséklet, a tanulékonyság minden hasznosítási irányban fontos

tenyészcél. Ezenkívül a hátaslovaknál a jó vágtát, a vadászlovak esetében az ugróképességet, a fogatlovaknál
pedig a munkaképességet hangsúlyozzuk.
Hasonlóképpen a szarvasmarha-tenyésztésben is differenciáltan fogalmazzuk meg a tenyészcélokat. A tejelő

hasznosítású szarvasmarháktól elsősorban nagy tejtermelést várunk el. A fogyasztói tej termeléséhez a hígabb
tejet termelőfajták és típusok, az ipari feldolgozásra kerülő tej termeléséhez pedig a koncentráltabb, a
sajtgyártásra alkalmasabb fehérje összetételű (kappa kazein) tejet termelők, alkalmasabbak. Tejelő
állományoknál fontos továbbá a jó gépi fejhetőség, a kedvező tőgyalakulás és a jó lábszerkezet is. Az ún.
másodlagos tulajdonságok között az intenzív tejtermelő állományok szelekciója során egyre inkább előtérbe
kerül a jó konstitúció, az állóképesség és a hasznos élettartam javítása is. Ennél a hasznosítási típusnál a
tenyészcél megfogalmazása során a hústermelési tulajdonságokat rendszerint figyelmen kívül hagyjuk. A kettős
hasznosítású szarvasmarha állományokban azonban szerényebb tejtermeléssel is megelégszünk, de a
hústermelési tulajdonságokat fontos tenyészcélnak tekintjük. A húshasznosítású szarvasmarhák anyai típusában
az igénytelenség, a koraérés, a könnyűellés, a termékenység, a jó borjúnevelő-képesség és a jó gulyakészség, a
végtermék típusban pedig a hízékonyság, a vágóérték valamint a húsminőség a fontos.
A sertéstenyésztésben is különböző lehet a tenyészcél a fajtától, az alkalmazott technológiától és attól függően,

hogy milyen terméket kívánunk a vágóállatokból készíteni.
A pecsenyemalac előállításhoz a korán érő, fiatalabb korban is jó húsformákat mutató típusok alkalmasak.
Hasonló kívánalmakat támasztunk a könnyű porknak nevezett, bőrös áruként forgalmazott, kisebb súlyban (40–
60 kg) vágott sertésekkel kapcsolatban is. A nagyobb súlyú (60–80 kg) termék (pl. nehéz pork) előállításához a
korán érő típusok korai elzsírosodásuk miatt kevésbé alkalmasak. A baconsertések (90 kg) esetében pedig az
egyenletes hátszalonna-vastagság szigorú minőségi követelmény. A sonka- és tőkesertés (105–120 kg)
előállításához a később érő fajták és típusok felelnek meg elsősorban. A száraz töltelékáru alapanyagául a nagy
tömegű, nagy szárazanyag-tartalmú, ízes zamatanyagokban gazdag húst produkáló, idősebb sertések a
legalkalmasabbak.
A juhtenyésztésben az előállítandó főterméktől függően eltérő tenyészcélokat tűzünk ki. Ha elsősorban

hízóbárányt kívánunk előállítani, akkor a növekedési erély és a jó izmoltság a fontos. Tejtermelésre specializált
juhoknál a nagyobb tejhozamot, gyapjútermelő állományoknál pedig elsősorban a gyapjú mennyiségét és
minőségét tekintjük a legfontosabbnak.
A baromfitenyésztésben is a más-más tenyészcéllal kialakított állományok felelnek meg a nagy hozamú

gazdaságos tojástermelés követelményeinek (250–300 db tojás/év), mint a vágóbaromfi (brojler) előállításának.
Az előbbiben a tojás szám növelési lehetősége biológiai korlátok miatt ma már mérséklődött, ezért a tenyésztők
egyre inkább a koraérés és a perzisztencia (tojástermelés egyenletessége) javítására törekednek. Az utóbbi
hasznosításban pedig a növekedési erély, a takarmányértékesítő képesség fokozása, ezáltal a vágási életkor
csökkentése, és a minőségi szempontok, pl. a mell izmoltsága jelentik a főtenyésztési célkitűzést.
379
24. fejezet - Ajánlott irodalom
ALBRIGHT, J. L., ARAVE, C. W. (1997):The Behaviour of Cattle. CAB International
ALDERSON, L. H. D. (1989): The chance to survive. A.H. Jolly and Barber LTD. Rugby Warwickshire
AUDIOT, A. (1995): Races d’hier pour l’élevage de demain. INRA Paris
BARASH, D. P. (1977): Sociobiology and Behavior, Elsevier North-Holland, New York
BATTAGLIA, R. A. (2001): Handbook of Livestock Management. Prentice-Hall International, Upper Saddle

River, New Jersey
BECZE J. (1981): A nőivarú állatok szaporodásbiológiája. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest
BECZE J. (1983): A hímivarú állatok szaporodásbiológiája. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest
BECZE J. (1987): Kérdések és válaszok a szaporodásbiológia gyakorlatából. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest
BÍRÓ I. – ZSILINSZKY, L. (1996): Egyed Nyilvántartási és Azonosítási Rendszer a szarvasmarha-

tenyésztésben. OMMI, Budapest
BODÓ I. (1990): Általános állattenyésztés. Jegyzet, Budapest
BODÓ I., – Takács E. (1996): Alkalmazott genetika (Általános állattenyésztés). Jegyzet. Állatorvostudományi
Egyetem Budapest
BODÓ I. (szerk.) (2000): Eleven örökség. Régi magyar háziállatok. AGROINFORM Kiadó és Nyomda Kft.
Budapest
BONNES, G. (1986): Amélioration génétique des animaux d’élevage. Foucher éd., Paris
BOURDON, R. M. (2000): Understanding Animal Breeding. Prentice-Hall International. Upper Saddle River,
New Jersey
BÖKÖNYI S. (1968): Data on Iron Age horses of Central and Eastern Europe. Bull. Am. Sch. Prehist. Res.
Cambridge, MA
BÖKÖNYI S. (1969): Archaeological problems and methods of recognizing animal domestication. In: P.J. Ucko
and G. W. Dimbleby (Editors), The Domestication and Exploitation of Plants and Animals. Duckworth, London
BREM, G. (2003): A gazdasági állatok küllemi bírálata. Mezőgazda Kiadó, Budapest
CZAKÓ J. (1974): Gazdasági állatok viselkedése. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest
CSÁNYI V. (1994): Etológia. Nemzeti Tankönyvkiadó Rt., Budapest
CSUKÁS Z. (1952): Általános állattenyésztés. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest
DAMRON, W. S. (2000): Introduction to Animal Science. Prentice-Hall International, Upper Saddle River,
New Jersey
DOHY J. (1979): Állattenyésztési genetika. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest
DOHY J. (1989): Az állattenyésztés genetikai alapjai. Mezőgazda Kiadó, Budapest
DOHY J., – GERGÁTZ E. (1998): Biotechnológiai lehetőségek az állattenyésztésben. „Biotechnológia:

lépéstartás Európával.” Szerkesztő: GLATZ F. II. fejezet. 69–117. Kiadó: MTA, Budapest
DOHY J. (1999): Genetika állattenyésztőknek. Mezőgazda Kiadó, Budapest
DUDUK V. (szerk.) (1995): Állategészségtan, Mezőgazda Kiadó, Budapest
380
Ajánlott irodalom
ÉBER E. (1961): A magyar állattenyésztés fejlődése. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest EWING, S.
A. –LAY IR., D. C. – BORELL, E. (1999): Farm animal well-being. Prentice Hall, Inc. FAO/UNEP (2000):
World Watch List for Domestic Animal Diversity, Roma
FÉSÜS L. – KOMLÓSI I. – VARGA L. – ZSOLNAI A. (2000): Molekuláris genetikai módszerek alkalmazása

az állattenyésztésben, AGROINFORM Kiadó és Nyomda Kft., Budapest
FÉSÜS L. (1984): Újabb genetikai és biotechnikai módszerek az állattenyésztésben. Mezőgazdasági kiadó,

Budapest
FRASER, A. F. (1985): Ethology of Farm Animals, Elsevier, Amsterdam
FRIES, R. – RUVINSKY, A. (ed.) (1999): The Genetics of Cattle, CAB International, Wallingford, UK GERE
T. (1996): Állattenyésztés. Alapismeretek. Mezőgazda kiadó, Budapest
GERE T. – CSÁNYI V. (2001): Gazdasági állatok viselkedése I. Általános etológia. Mezőgazdasági Szaktudás
Kiadó, Budapest
GERE T. (2003): Gazdasági állatok viselkedése II. A szarvasmarha viselkedése. Szaktudás Kiadóház HANKÓ
B. (1943): Magyar háziállataink, Kincsestár, 49. sz., Magyar Szemle Társaság, Budapest HANKÓ B. (1940): Ő
si magyar háziállataink. Tiszántúli Mezőgazdasági Kamara, Debrecen
HANKÓ B. (1954): A magyar háziállatok története ősidőktől máig. Budapest
HÁMORI D. (1974): Háziállatok öröklődőalkati hibái és betegségei. Akadémiai Kiadó, Budapest
HEINRICH I. (1966): Versenyképes gazdálkodás. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest
HORN A. (1955): Általános állattenyésztés. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest
HORN A. (szerk.) (1971): Állattenyésztési enciklopédia 1., 2., 3. köt. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest
HORN A. (szerk.)(1976): Állattenyésztés 1., 2., 3. kötet. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest
HORN P. (szerk.) (1995): Állattenyésztés 1.,2.,3.köt. Mezőgazda Kiadó. Budapest
HUSVÉTH F. (szerk.) (2000): A gazdasági állatok élettana az anatómia alapjaival. Mezőgazda Kiadó, Budapest
IVÁNCSICS J. – GAÁL K. (1988): Populációgenetikai mérőszámok példatára. Mosonmagyaróvár KISS I.

(szerk.) (1983): Állattartási technológiák és az etológia. DATE egyetemi jegyzet, Debrecen KNOBIL, E.
(1999): Encyclopedia of Reproduction. Academic Press, San Diego
KOVÁCS F. (1980): Állathigiénia Mezőgazdasági Kiadó Budapest
KRÄUSSLICH, H. (1994): Tierzüchtungslehre. Verlag Eugen Ulmer, Stuttgart
LE ROY, H. L. (1971): Matematiques et Génétique. Institut Technique de l’Élevage Bovin
MATOLCSI J. (1975): A háziállatok eredete. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest MATOLCSI J. (1982):

Állattartás őseink korában. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest MOHAY J. (1986): Genetikai kislexikon. Natura,
Budapest
NAGY N. (szerk.) (1996): Az állattenyésztés alapjai. Mezőgazda Kiadó, Budapest
NICHOLAS, F. W. (1996): Introduction to Veterinary Genetics. Oxford University Press, Oxford
OMMI (1992): Szabályzat a lótörzskönyvezés végrehajtásához. Lovas Szövetség, belsőkiadvány, Budapest
OMMI (1996): Nyilvántartási és Azonosítási Rendszer. OMMI Sokszorosító Üzem, Budapest
OMMI (2001): Lóinform, Lótenyésztési Információs Rendszer. Ló ENAR. OMMI sokszorosító üzem, Budapest
Az állattenyésztésről szóló 1993. évi CXIV. törvény
381
Ajánlott irodalom
Az állatok védelméről szóló 1998. évi XXVIII. törvény
PAPP Z. (szerk.) (1995): Klinikai Genetika. Golden Book Kiadó, Budapest
PHILLIPS, C. – PIGGINS, D. (1992): Farm animals and the environment. C.A.B. International, Wallingford,
UK
PIRCHNER, F. (1968): Populációgenetika az állattenyésztésben. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest
RIDLEY, M. (2002): Génjeink. Akkord Kiadó, Budapest
RIEGER, D. (1996): Embryo biotechnology. Agri-food research in Ontario
ROLLIN, B. E. (1995): Farm animal welfare. Iowa State University Press, Ames SAMBRAUS, H. H. (1994):
Gefährdete Nutztierrassen. Ulmer. Stuttgart, München SCHANDL J. (1948): Általános állattenyésztéstan.
Pátria, Budapest
SCHMIDT J. (szerk.) (1993): Takarmányozástan. Mezőgazda Kiadó, Budapest SCHMIDT J. (szerk.) (2003): A
takarmányozás alapjai. Mezőgazda Kiadó, Budapest SELYE J. (1978): Életünk és a stressz. Akadémiai Kiadó,
Budapest
SIMON, D. L., – BUCHENAUER, D. (1993): Genetic diversity of European livestock breeds EAAP
Publication No 66. Hannover
SUTKA J. (1980): Citogenetika. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest
SZABÓ F. (szerk.) (1998): Húsmarhatenyésztés. Mezőgazda Kiadó, Budapest
SZABÓ F. (szerk.) (1997): Bevezetés az állattenyésztési ismeretekbe. Keszthelyi Akadémia Alapítvány,

Keszthely
SZAKÁLY S. (1991): Tejgazdaságtan. Egyetemi jegyzet, Magyar Tejgazdasági Kísérleti Intézet, Pécs
SZIGETI J. (1959): A háziállatok korszerű szelekciója. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest
TAYLOR, R. E. – FIELD, T. G. (2001): Scientific Farm Animal Production. Prentice-Hall International, Upper
Saddle River, New Jersey
VÁRNAGY L. (szerk.) (2002): Állategészség-védelem. Mezőgazda Kiadó, Budapest
WEBSTER, J. (1999): Animal welfare. Blackwell Science Ltd., Oxford
ZÖLDÁG L. (2004): A háziállatok öröklődő betegségei. Mezőgazda Kiadó, Budapest
INTERBULL (1992): Sire evaluation procedures for non-production, growth and beef production traits
practised in various countries, Bulletin, 6. Uppsala
382

2011 0001 521 Altalanos Allattenyesztes PDF

Uploaded by

Document Information

Original Title

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

2011 0001 521 Altalanos Allattenyesztes PDF

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

Általános állattenyésztés

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1.4.3. Az immunogenetikai tulajdonságok összefüggése a szaporodási teljesítménnyel

4.2. Időjárási tényezők ................................................................................................. 154

12.1. A tojás alkotórészei, a tojásképződés folyamata ................................................. 203

1.1. A rokontenyésztés célja és hatása ......................................................................... 318

24. Ajánlott irodalom ...................................................................................................................... 380

8.4. Méhek higiénikus tevékenysége (ROTHENBULLER nyomán, 1964) ................................... 149

15.2. Javító hatású magyartarka bika öröklődési rácsa ................................................................... 271

13.7. Az újonnan feltárt bioaktív és élettanilag előnyös tejzsírösszetevők ..................................... 215

Az állattenyésztéstan ismeretanyaga a gazdasági állatok háziasítása óta folyamatosan bővült, gyarapodott. Az

A tantárgy két főrésze az általános tenyésztési törvényszerűségeket összefoglaló, tenyésztésbiológiai szemléletet

A szerkesztő ezúton fejezi ki háláját és köszönetét a szerzőknek, a lektoroknak, a kiadó munkatársainak, és

Keszthely, 2004. május

Dr. Szabó Ferenc

egyetemi tanár, az MTA Doktora

Keller szerint az ember és a háziállatok viszonya különleges együttélésnek (szimbiózisnak) tekinthető. A

A gazdasági állatok gazdaságban tartott haszonállatok, amelyeknek a tenyésztése szorosan kapcsolódik a

b) amelyet elismert tenyésztőszervezet tenyésztési főkönyvében nyilvántartanak, vagy

Az egyes gazdasági állatok elnevezéséről az 1.1. táblázat ad áttekintést.

Az állattenyésztés (zootechnika) a köznapi értelemben elsősorban a gazdasági állataink tenyésztését jelenti. A

1.1. táblázat - Gazdasági állataink elnevezése

Szarvasmarh növendék tehén,

Tyúk, növendék tojó,

bak, növendék törzspulyka,

Szűkebb értelemben az állattenyésztés állatnemesítés (animal breeding), az állatok genetikai képességének

Állatszaporításon az ivadékok létrehozásának rendszerint előre megtervezett céltudatos tevékenységét értjük.

Az állattenyésztés ismeretanyagát – mint tudomány – az állattenyésztéstan foglalja magába. Idesorolhatók azok

2. Az állattenyésztés feladata, jelentősége

Az állattenyésztési melléktermékek között az istállótrágya a talaj tápanyag és szervesanyag-utánpótlása miatt ma

hús) hazai megtermelésére mindenképen célszerű törekedni.

A nemzetgazdaság számára az állattenyésztés exportérdekekből is fontos. Hazánk hagyományosan élőállat és

Fontos az állattenyésztés a munkahelyteremtés, a foglalkoztatás szempontjából is. Fejlett állattenyésztés és a

Pénzgazdálkodási, pénzforgalmi szempontból is bizonyítható az állattenyésztés előnye. A szántóföldi

A mezőgazdaság, ezen belül az állattenyésztés az emberiség egyik nagy vállalkozása, világviszonylatban és

1.2. táblázat - Állatállományunk létszáma (ezer db)

Szarvasmarha Sertés Juh

1938* 1872 915 5224 612 1628 965 17 617

1950* 2221 1063 5542 638 1049 600

1960* 1971 879 5356 409 2381 972 25 473

1970* 1933 738 5970 535 3024 1487 31 540

1980 1918 765 8330 612 3090 1861 42 764

1985 1760 688 8280 756 2465 1646 38 376

1990 1571 630 8000 624 1865 1313 27 713

1992 1159 497 5364 511 1752 1340 36 419

1994 910 415 4356 414 947 734 33 665

1996 909 414 5289 379 872 672 27 692

1998 873 407 5479 391 909 700 30 557

2000 805 380 4834 348 1129 897 30 716

2001 783 368 4822 343 1136 849 34 343

2002 770 362 5082 381 1103 854 32 206

2003 714 337 4658 320 1281 946 34 758

Forrás: KSH, FVM, év végi adatok alapján, *februári, márciusi adat

A kevesebb termelés, valamint az élelmiszerárak emelkedése következményeként az amúgy is alacsony

1.3. táblázat - Egy főre jutó állati eredetű élelmiszer-fogyasztás (kg/év)

Forrás: KSH, FAO, Institut de l’Élevage.

tagországokban, amelyekben az állatsűrűség nagy, környezetvédelmi okokból mérsékelik az állatlétszámot. Ha

Egyre több közlemény jelenik meg az összehasonlító citogenetika, az immunogenetika, biokémia és a

A 2.1. táblázat a háziállatfajok domesztikációjának valószínűadatait, a 2.1. ábra pedig a fontosabb

2.1. táblázat - A háziállatok ősei és háziasításuk ideje, helye

Nyúlalakúak rendjéből (Lagomorpha)

Házinyúl Üregi nyúl i. e. 1000 körül Oryctolagus cuniculus