Name: Lipcseiné Fényes Hajnalka

Order: 4922407
Köszönjük a vásárlást a szerző és a kiadó, valamint a terjesztő nevében is.
Vásárlásával támogatta, hogy Magyarországon az elektronikus könyvkiadás fejlődni
tudjon, a digitális kereskedelemben kapható könyvek választéka egyre szélesebb legyen.
Köszönjük, és reméljük webáruházunkban hamarosan viszontlátjuk.
 A fordítás alapjául szolgáló kiadás:
Dr. W. Thomas Boyce
The Orchid and the Dandelion
Why Some Children Struggle and How All Can Thrive

All rights reserved. Published in the United States by Alfred A. Knopf,

a division of Penguin Random House LLC, New York.

Copyright © 2019 by W. Thomas Boyce, MD

Hungarian translation © Gyárfás Vera, 2019

Felelős kiadó a Libri Kiadó ügyvezetője

Felelős szerkesztő Haulitus Anikó
Olvasószerkesztő Györke Mária
Borítóterv Váradi Zsolt
Műszaki szerkesztő Széplaki Gyöngyi
Elektronikus könyv Ambrose Montanus

ISBN 978 963 433 688 4

Az elektronikus verziót készítette

eKönyv Magyarország Kft.
www.ekonyv.hu
Jillnek, Andrew-nak és Amynek
 Robert Coles bevezetője

Az alábbi történetek – amelyekben egy orvos számol be ifjú betegei életének boldog
és kevésbé boldog pillanatairól – felidézték azokat az időket, amikor
orvostanhallgatóként William Carlos Williams orvos és író mellett
tevékenykedhettem. Williamst házhoz is lehetett hívni, így megismerhette, hol és
hogyan élnek az általa kezelt gyerekek, mivel töltik az idejüket, milyen kihívások,
lehetőségek és küzdelmek várnak rájuk. Dr. Boyce szerencsés olvasói is
megismerhetik azokat a gyerekeket, akiket a szerző orvosként ellát és kezel. „Csak
összekötni”{1} – mondta E. M. Forster, és ebben a könyvben eleget teszünk e
felszólításnak – bepillantást nyerhetünk abba, ahogy a legkülönbözőbb fiatalok
leküzdik az élet akadályait, és közben orvosuk szemén, elméjén és szívén keresztül
nem csupán az emberi szenvedésről, hanem a már gyermekkorban is
megfigyelhető szívósságról, bátorságról és kitartásról is sokat megtudhatunk.

Robert Coles
Concors, Massachusetts
2017
 T. Berry Brazelton előszava

Ez a kiváló és fontos könyv – eszmék és kutatások gyűjteménye – feltárja a

csecsemő és a gyermek későbbi fejlődését befolyásoló, születés előtti és körüli
tényezőket. Dr. Boyce megismerteti az olvasót azokkal a különleges gyermekekkel –
„orchideákkal” –, akik nem illeszkednek a tipikus fejlődési pályát befutó gyerekek, a
„pitypangok” közé. Az orchidea gyermekek különösen érzékenyek, és csak kiemelt
gondoskodás mellett teljesedhetnek ki. A pitypangok edzettebbek és könnyebben
legyőzik a nehézségeket, eredményeik viszont sokszor átlagosak vagy
hétköznapiak.
Dr. Boyce meggyőző kutatási eredményekkel támasztja alá azt a meggyőződését,
hogy a gyermekek fejlődése a gének és a környezet egyedi kölcsönhatásai miatt
mutat jelentős eltérést. E hatások már az anyaméhben jelentkeznek, hiszen a
magzatot már születése előtt befolyásolja a stressz, a táplálkozás és az anya érzelmi
élete. Az anya és a még meg nem született gyermek igyekszik alkalmazkodni a
körülményekhez, mintha felkészülnének rá, hogy a születést követően is hasonló
feltételek várják őket. Ha tehát az anyát stressz éri, rosszul táplálkozik vagy
depressziós a szülés előtt, a magzatból olyan újszülött válhat, akiben magas a
stresszhormonok szintje, kivételesen gyanakvó és csökkent tanulási képességű.
Ezzel szemben azok a kisbabák, akiknek az édesanyja nem stresszel és nem
depressziós, izgatottan várja a szülést, megfelelően táplálkozik és eleget alszik,
kivételesen könnyen tanulnak, jól teremtenek kapcsolatokat és optimálisan
fejlődnek. Ezek a csecsemők könnyebben gyakorolnak önkontrollt (például szopják
az ujjukat, hogy egy-egy kitörés után lecsillapodjanak). Ha az anya rögtön a szülés
után dédelgeti, karjába veszi, simogatja, ölelgeti, szoptatja a kisbabáját és gyengéden
szól hozzá, máris megteremtette az egészséges, pozitív fejlődéshez szükséges
körülményeket.
Ezek az események tükröződnek a kisbaba epigenomjában, és mint Boyce
levezeti, ez határozza meg, hogy orchidea vagy pitypang lesz a gyermekből. Minden
szülőnek lehetőséget kell adni, hogy az első pillanattól kezdve megértse kisbabája
vérmérsékletét és sajátosságait. Ennek érdekében a gyermekorvos, a neonatológus
és a védőnő segíthet megfejteni a kisbaba képességeit, és megtaníthatja a szülőknek,
hogy a kisbaba viselkedésének üzenetét megértve válaszkész és optimális szülővé
válhassanak. Ha a szülő megérti a gyermeket és a viselkedését, fokozódik a
gondoskodása és az érzékenysége.
A Massachusetts állambeli Cambridge-ben szerzett gyermekorvosi
tapasztalataim alapján bennem is aggodalmat ébresztettek azok a szerető szülők,
akik minden stressztől igyekeztek megóvni a csecsemőket és a gyermekeket. Pedig
nagyon fontos, hogy a csecsemők és a gyermekek minél korábban elsajátítsák a
stressz és a nehézségek leküzdéséhez szükséges, csak rájuk jellemző képességeket.
Az ilyen önszabályozó mechanizmusokat az orchidea és a pitypang gyermekeknek
is már kora gyermekkorban el kell sajátítaniuk és gyakorolniuk kell, hogy képesek
legyenek legyőzni az előbb-utóbb mindenki előtt tornyosuló akadályokat.
Reményeim szerint e könyvet minden szülő és szakember (orvosok, ápolónők, a
kora gyermekkor szakértői, tanárok és mások is) elolvassa, hogy megérthesse a
különböző – például az orchidea és a pitypang – gyermekek fejlődését és
növekedését. Így még többet tudhatnak meg arról, hogy miként kell gondoskodni a
gyermekekről, különösen azokról, akik a leginkább szembemennek a gyermekek
kezelésének, tanításának és ellátásának hagyományos módszereivel.

T. Berry Brazelton
Barnstable, Massachusetts
2017
 Bevezetés

Mi van, ha éppen azok a gyermekek hordozzák a legnagyobb ígéretet, akikért a

legjobban aggódunk? Mi van, ha a káoszt és nehézségeket okozó fiatalokra vár a
legfényesebb, legkreatívabb jövő? Mi van, ha a kilátástalannak és gyötrelmesnek
tűnő gyermekkor a megfelelő ösztönzés és támogatás mellett nem egyszerűen
hétköznapi és elfogadható eredményekkel járó felnőttkorhoz, hanem mély, gazdag
kapcsolatokhoz és jelentős sikerekhez vezet? Mi van, ha a gyermek szokatlan
törékenységével járó, nagyon is valós terhek válaszkész körülmények között az
emberi rugalmasság kézzelfogható előnyévé kovácsolhatók? Egyszóval mi van, ha
egyes gyermekek feltűnő sérülékenysége és kaotikussága helyrehozható – az
odaadó családok vagy a közösségek és a transzformatív gondoskodás segítségével?
Ez a könyv éppen egy ilyen meglepő helyrehozás története. Az alapja a gyermeki
fejlődéssel kapcsolatos kutatás, és csaknem egy élethosszig tartó alapos odafigyelés
– egy valaha fiatal gyermekorvos részéről, aki némi áldással és szerencsével apává,
majd nagyapává, végül gyermekek és családok őszülő halántékú és tapasztalt
tanácsadójává vált. Ezt az egyszerre tudományos és személyes elbeszélést bátorító
és reménykeltő ajándéknak szánom mindazoknak, akik gyerekeket tanítanak,
óvnak, gondoznak, nevelnek és féltenek, de azoknak is, akik gyerekkoruk óta
igyekeznek megérteni az emberi különbségekkel kapcsolatos nehézségeik eredetét.
Ha az olvasó élete nyomokban is emlékeztet az enyémre, akkor maga is vég nélkül
őrlődött gyermekei jólléte és jövője fölött, és sokat tűnődött azon, hogy utódai
küzdelmei és megpróbáltatásai nem következnek-e valamiképpen a saját
küzdelmeiből és megpróbáltatásaiból. Valószínűleg az olvasó is ünnepelte a
gyerekei sikereit és eredményeit, átérezte a szomorúságukat, büszkélkedett a
diadalukkal és szomorúan figyelte gondjaikat és bánataikat.
Amikor a menyünk az első unokánkat várta, a feleségem, Jill és én egy éjjel arra
riadtunk legszebb álmunkból, hogy sürgetően szól a telefon az ágyunk mellett: a
fiunk hívott négyezerötszáz mérföld távolságból, a New York-i Brooklynból. Ifjú
felesége a második trimeszter vége felé járt, és nem tudott aludni a lágyékába és a
medencéjébe nyilalló éles fájdalomtól. Nagyon megijedtek, már csak azért is, mert
nem sokat tudtak még a kisbabákról és a terhességről.
Igyekeztünk magunkhoz térni, és ápolónő feleségemmel együtt ködösen, de
alaposan utánajártunk a fájdalom kórtörténetének, hogy pontosabban
megtudhassuk a helyét, a jellegét és a lehetséges okát. Nem mondtuk ki, de
mindketten attól tartottunk, hogy a fájdalom a vajúdás idő előtti kezdetét jelzi, és
harminckét hetesen megszülethet a kisbaba, a koraszülés minden – az anyára és a
gyermekre leselkedő – veszélyével együtt. Amikor azonban több részletet is
megtudhattunk a fájdalom természetéről, meglehetősen biztosak lettünk benne,
hogy izomhúzódásról van szó, valószínűleg annak következtében, hogy egy
törékeny alkatú, ám szokatlan méretű pocakkal bíró nő túl hirtelen fordult a másik
oldalára. Megnyugtattuk az ifjú párt, hogy a fájdalom valószínűleg magától is
elmúlik, de egy meleg párna és némi pihenés felgyorsítja a csillapodását.
Amikor befejeztük a beszélgetést, kimerülten jegyeztem meg Jillnek, hogy bár
csodálatos, hogy a gyermekeink társra találtak és családot alapítottak, ám ennek
váratlan következményeként kétszeresére nőtt azoknak a száma, akikért
aggódhatunk és izgulhatunk. Bár csaknem harminc éven át gondoskodtunk a két
gyerekünk minden bajáról és bánatáról, most már csatlakozott hozzájuk három
újabb szereplő – egy meny, egy vej és egy harminckét hetes magzat, leendő
unokánk –, akikért szintén izgulnunk kell![1] Természetesen mindezt boldogan
tesszük, de mégiscsak aggódunk.
Ezek azonban elsősorban hétköznapi, nem különösebben érdekes aggályok – a
szülői lét jól ismert aknái: a kétéves, akinek felreped az ajka, amikor a mosogatóba
akar pisilni; az ötéves, aki magányosnak és elveszettnek érzi magát az óvodában; a
kisiskolás, aki egyetlen év alatt öt kabátot és négy számzáras lakatot veszít el; a
tizenkét éves, akit azzal kínoznak a „barátai”, hogy újra és újra beültetik a
szemetesbe; a tizenöt éves, aki boldog-boldogtalant meghív a házibuliba, mert
elutaztak a később persze idegeskedő és felháborodó szülei. Ezekkel a csip-csup
problémákkal minden szülő találkozik valamilyen formában a gyereknevelés
során. Bár visszatekintve már nevetünk rajtuk, a maguk idejében komoly bánatot
és aggodalmat okoznak.
Ám annak a szülőnek a fájdalma, akinek a fia vagy a lánya élete tényleg kisiklott
– kábítószert használt, bűncselekményeket követett el, depressziós volt vagy rossz
társaságba keveredett –, egészen más léptékű szorongást jelent. Szinte fizikai
fájdalmat okoz azt látni, hogy a gyermekünk letér a helyes útról, és szembe kell
néznie az egészséges élet hátrahagyásának félelmetes, sokszor visszafordíthatatlan
következményeivel. Ez a fizikai érzés a gyomor remegése, a pánikszerű, kissé
émelyítő kétségbeesés, amely aludni sem hagy, megzavarja a munkánkat és a
hiányos kommunikáció, a keserűség és a csalódottság miatt még a legerősebb
házasságokat is szétzilálhatja. Szinte szavak sincsenek arra a gyötrelemre, amelyet
az okoz, hogy egy gyerek betévedt a súlyos pszichológiai problémák, a függőség, az
iskolai kudarcok vagy a bűnözés sötét birodalmába. Bár szülőként soha nem kellett
átélnem ezt a kínt, életem java részében közvetlenül kellett megtapasztalnom – a
kitörölhetetlen emlék a húgomhoz fűződik, akiről még mesélek majd.
Könyvem egyik elsődleges célja vigaszt és reményt nyújtani az ilyen gyötrődő
„családoknak”: azoknak a szülőknek, tanároknak, testvéreknek és másoknak, akik
már nem bíznak a gyermekük vagy gyermekeikben rejlő lehetőségek
beteljesülésében; és azoknak, akiknek megrendült a hite a gyerekek velük született
jóságában és lehetőségeiben. Mert a könyv rejtélyes címe mögött húzódó
történetben – a metaforikus orchideában és pitypangban – ott rejlik a szenvedés
eredetével és az egyes életek helyrehozásával kapcsolatos mély és sokszor hasznos
igazság. A gyermekek többsége – a családban, az iskolában és a közösségben – a
pitypangra hasonlít; bárhol ültetik is el, boldogan virágzik. A pitypangokhoz
hasonlóan a gyermekek többségének jóllétét is biztosítja a bennük lévő szívósság és
erő. Mások azonban inkább az orchideára emlékeztetnek: ha nem kapnak szerető
gondoskodást, elszáradnak és elfonnyadnak, együttérzés és kedvesség hatására
viszont – akárcsak az orchidea – különlegesen széppé, összetetté és elegánssá
fejlődhetnek.
Míg a hagyományos, ám valószínűleg pontatlan bölcsesség szerint a gyerekek
vagy „érzékenyek”, vagy „rugalmasak” a világ megpróbáltatásaira, saját és mások
kutatásai alapján egyre inkább hamis (vagy legalábbis félrevezető) kettősségnek
bizonyul az érzékenység/rugalmasság ellentét. Ez a téves párosítás gyengeséget
vagy erősséget – törékenységet vagy energiát – társít a fiatalok egyes
alcsoportjaihoz, és elhomályosítja azt a mélyebb igazságot, hogy a gyerekek az
orchideához és a pitypanghoz hasonlóan egyszerűen csak eltérő fogékonysággal és
érzékenységgel reagálnak az őket körülvevő és szolgáló életkörülményekre. A
gyerekek többsége a pitypanghoz hasonlóan bárhol virágzik – a legádázabb,
legborzalmasabb körülményeket leszámítva –, a kisebbség azonban, akár az
orchidea, a gondoskodástól, a törődéstől és az ápolástól függően gyönyörűen
kivirágzik, vagy csalódást okozva elfonnyad. Éppen ez a megváltástörténet titka: az
elszáradó és elhervadó gyerekek éppen ilyen könnyen boldogulhatnának és
virágozhatnának a maguk egyedi módján.
De nem ez az egyetlen oka, amiért az olvasó kíváncsi lehet a könyvben
kibontakozó tudományos történetre. Talán az olvasó is olyan szülő, aki csalódottan
ébredt rá, hogy „nem lehet mindent egy kaptafára húzni”, amikor eredményesen
szeretné nevelni nagyon is különböző gyerekeit. Esetleg a gyermeke küszködik az
iskolában vagy az életben, pedig a szülői megérzés azt súgja, hogy tehetséges és
ígéretes a fiatal. Az is lehet, hogy az olvasó tanár, és szeretné jobban megérteni a
gondjára bízott legkülönfélébb gyerekeket. Vagy éppen úgy érzi, hogy az orchidea
és a pitypang metaforája elevenébe vág, mert végre feltár valamit, amit mindig is
érzett, de nem mondta ki vagy értette meg teljesen.
A következő oldalakon tudományos adatokkal és hasznos tanácsokkal szolgálok,
méghozzá nemcsak az orchideák, hanem a pitypangok számára is. Bár az utóbbiak
kevésbé veszélyeztetettek, azért nekik is megvannak a sajátos fiziológiai és
pszichológiai tulajdonságaik, és ezek megértése segíthet a tudatosság, a siker és az
elégedettség fokozásában. És ne feledjük, hogy a pitypangokat is befolyásolják a
körülmények és a szerencse kegyetlen szeszélyei. Aki már látott a természetben
növényeket, jól tudja, hogy bármilyen életerős és ellenálló is egy faj, életciklusa
során bármikor elhervadhat. És bár a könyvem a gyerekek szociális-érzelmi
világgal kapcsolatos sérülékenységét tekinti kiindulópontnak, a származásunk és az
érzékenységünk még idős korunkban is alakít minket. Ettől válik az ember
sérülékeny fajjá, amelyben azonban mindig ott rejlenek a javulás és a megújulás
vissza-visszatérő lehetőségei.
A következő fejezetekben szerény, ám komoly szándékom hasznos ismereteket
és segítséget nyújtani a legkülönfélébb olvasóknak. Feltérképezzük azoknak a
kutatásoknak a történetét, amelyek bemutatják, hogy a stressz és a hányattatások
milyen hatással vannak a gyermekek fejlődésére és mentális egészségére. A
tudományos felfedezések természetében rejlő véletlenszerűség és szerencse
szerepét őszintén elismerve látni fogjuk, hogy miképpen nyerhettünk először
bepillantást a szociális környezettel kapcsolatos neurobiológiai érzékenység jelentős
eltéréseibe. Kifejtem az orchideák és a pitypangok fejlődésének kezdeteivel
kapcsolatos ismereteket, hogy miért nem cseperedik egyetlen gyerek sem
ugyanúgy azonos családban, és hogy az epigenetika területe hogyan forradalmasítja
a tudásunkat azzal kapcsolatban, ahogy a gének és a környezet együttműködése
meghatározza, kik vagyunk és mi lesz belőlünk. Összefoglalom a ma ismert
adatokat arról, ahogyan az emberi pitypangok és orchideák közötti különbségek
befolyásolják az egészség megőrzését és a krónikus betegségek kibontakozását, a
fejlődési ugrásokat és az iskolai eredményeket, továbbá a megelőzést szolgáló
beavatkozásokkal kapcsolatos pozitív reakciókat. Elmondom, mit tudunk az
orchideák szeretetéről, gondozásáról és támogatásáról – legyen szó akár a
gyerekünkről, a diákunkról, a páciensünkről vagy akár saját magunkról –, és hogy
hogyan valósíthatók meg az emberi orchideában rejlő csodálatos lehetőségek az
általunk tervezett és létrehozott szociális környezetben. Az orchidea gyermekek
számára a világ sokszor ijesztő és túláradó, de nagy meglepetéssel tapasztaltuk,
hogy szeretettel és támogató segítséggel legalább olyan jól vagy akár jobban is
boldogulhatnak, mint pitypang társaik. Az orchideát elsősorban nem a
sérülékenység, hanem az érzékenység jellemzi, és megfelelő támogatás mellett ez az
érzékenység az életébe boldogságot, sikert és szépséget vihet.
Miközben felvázolom az orchideaélet meghatározó vonásait, azoknak is
szentelek néhány gondolatot, akik inkább a pitypangéletre termettek, és
hangsúlyozom, hogy mennyire nélkülözhetetlenek az utóbbiak ahhoz, amit George
Eliot úgy fogalmazott meg, hogy „a világ java{2}”.[2] Bár a pitypangok is sokfélék,
életük küzdelmeit és kihívásait meg kell értenünk és határoznunk. Azt is látni
fogjuk, hogy az „orchidea” és a „pitypang” hasznos kategóriája alatt valójában egy, a
világgal kapcsolatos érzékenységi skála rejlik, és mindannyian ezen helyezkedünk
el. Végül az orchideák és a pitypangok egymást kiegészítő tulajdonságait kell
megértenünk és megjegyeznünk: hogy mennyire hasznosak egymás számára, és
sokszor szeretik is egymást, hogy milyen szimmetrikus és kölcsönös szerepet
játszanak az emberi eszmecserében és történelemben, és hogy hogyan fejlődtek
egymás mellett az élet dilemmáinak eltérő, de egyformán hathatós megoldásaként.
Végül, és szélesebb, globálisabb értelemben, olyan időket élünk, amikor újra – és
életünk során talán soha nem látott mértékben – fittyet hányunk a világ
legvédtelenebb és leggyengébb lakóinak gondozására és megóvására. A világ egyre
több országában – és valószínűleg a leglátványosabban és a legzavaróbban a
sajátomban, az Egyesült Államokban – zaklatják és gúnyolják a védteleneket; a
szegényeket okolják a pénztelenségükért; a hajléktalanokat henyének és
életképtelennek tartják; az erőszak elől menekülőket elküldik; az egyszerű sorból
származókat észre sem veszik; és a „legkevésbé feltűnőket” elutasítják és elfeledik.
Globálisan és egyre növekvő mértékben fordítjuk el a fejünket a leginkább
perifériára szorult, legvédtelenebb és legsérülékenyebb emberek helyzete és
szükségletei láttán.
Könyvem tágabb értelmű aggályait azonban jobban érzékelteti az a helyzet,
hogy a társadalmainkban élő gyermekek a legérzékenyebbek és legvédtelenebbek a
hatalommal nem rendelkezők közül, ők a legkiszolgáltatottabbak abban a rétegben,
amely csak mások kegyének és nagylelkűségének köszönhetően maradhat életben.
A gyerekeink nem tudnak gondoskodni magukról, védelem és segítség nélkül nem
képesek élni, őket érinti leghátrányosabban a nemzetek kudarca és
meggondolatlansága. Bár mint azt a következő oldalakon látni fogjuk, az orchidea
gyerekek kivételesen érzékenyek arra, ahogy kezeljük és óvjuk a fiatalokat, az
emberi társadalmak és populációk nagyobb léptékében valamennyi gyermek a világ
orchideájának tekinthető.
 1
Két gyermek meséje
Csodálatos
ahogy egyik virág nő
a másik mellett
egyformán szépek –
mint a tökéletesség tükrei
nem láthatjuk eleget –
a csend tartja –
ott őket.
William Carlos Williams:
The Crymson Cyclamen
(A vörös ciklámen)

Ez egy megváltástörténet: olyan gyermekek története, akik az orchideákhoz és a

pitypangokhoz hasonlóan alapvetően különböznek abban, ahogy a környezeti
hatásokra reagálnak. Egy olyan történet, amely lassan, de biztosan alakult ki
huszonöt év laboratóriumi kutatásaiból és terepmunkájából. Egy olyan történet,
amelynek szerzője tudományosan és személyesen is mélyen érintett, egyrészt
kutatóként, másrészt olyan gyermekként, aki számára a történet fájdalmasan és
égetően valóságos volt már akkor is, amikor a történet szinte még el sem kezdődött.
Az orchidea és a pitypang története tehát két vörös hajú gyermekkel kezdődik –
az egyik én voltam –, akik az 1950-es években születtek egy középosztálybeli
kaliforniai családban, alig több mint két év korkülönbséggel, és szinte ikrekként,
teljesen azonos családi környezetben nőttek fel. A két gyermek ugyanabban a
háború utáni nemzedékre jellemző szeretetben, reményben és izgatott
várakozásban cseperedett fel, egymás legjobb és leghűségesebb játszótársaként, a
testvérekre jellemző megkülönböztethetetlen jellemmel és érzékenységgel. Ám
családjuk közös életének zaklatott és kaotikus fordulópontján az útjaik elváltak
egymástól: az egyik az eredményes iskolaévek, az elmélyülő barátságok, a hosszú
és szeretetteljes házasság és a már-már szégyenletesen szerencsés élet útjára lépett;
a másik pedig a fokozatosan súlyosbodó mentális rendellenesség, a magány, a
pszichózis és a kétségbeesés útjára.
A húgom, Mary szeplős, bűbájos kislány volt, látható volt, hogy egy nap
lenyűgözően szép nővé serdül majd. Gyermekként a viselkedése és a megjelenése is
angyali volt, mindenkit elbűvölt hirtelen felvillanó mosolyával, gödröcskés arcával,
félénk tartózkodásával és kék szemeivel, éles elméjével. Kamaszévei közepén
Bettyről Maryre változtatta a nevét, kétségbeesett kísérletként arra, hogy
visszapörgesse az idő kerekét, hogy újrakezdhesse egy másik névvel. Mégis, a
szenvedéssel és tehetetlenséggel teli élete titkos és igazán kivételes tehetséget
rejtett. Művészszeme volt, és szinte ösztönösen tudott gyönyörű és lenyűgöző
fizikai környezetet teremteni. Egy másik életben neves tervező vagy belsőépítész
lehetett volna, és kincsként őrzött festményei, székei, apró tárgyai és mütyürkéi ma
is a testvére, a lánya, az unokahúgai és az unokaöccse otthonának díszei.
Ám Mary legnagyobb, talán legkevésbé látható értéke a csodálatos intelligenciája
volt, amely egyre nyilvánvalóbbá vált, és először a Stanford Egyetemen, majd a
Harvardon szerzett diplomát. A tanárai nemcsak szorgalmas és ígéretes diáknak
tartották, hanem tehetséges ifjú tudósnak is, ragyogó elmének, aki újra és újra
szokatlan meglátásokkal áll elő. Kétség sem fér hozzá, hogy ő volt a család
legintelligensebb, legkreatívabb és legokosabb tagja, a bátyja sem érhette utol
döbbenetes eszét és látásmódját. Hajlamánál és vérmérsékleténél fogva introvertált
és gátlásos volt, de a gyermekkor végére megtanulta kivívni a többi gyerek
figyelmét és szeretetét, képes volt meghitt és örömteli barátságokra. Az alsó
tagozatban kialakult barátságok nagy részét felnőtt életében is megőrizte, pedig
egészségi állapota akkor már sajnálatosan romlani kezdett.
A fürtös, vörös hajú csecsemő, akit a szüleim életem harmadik évében hoztak
haza, az első és legjobb barátom lett, a rendíthetetlen, mindig rendelkezésre álló
játszótárs: hosszú órákon át társasjátékoztunk, történeteket és bonyolult
szerepjátékokat találtunk ki. Szinte soha nem untuk meg egymás társaságát, együtt
ötlöttünk ki elképzelt kalandokat és konfliktusokat, mindketten rajongtunk a
varázslatos kitalációkért. Bámulattal figyeltem, ahogy egy emlékezetes délutáni
csendes pihenő alatt egy egész doboznyi mazsolát dugott fel szemenként az orrába,
míg végül orvoshoz kellett vinni. Az orvos csodával határos módon kihalászta az
orrából a takonnyal borított mazsolaszemeket, méghozzá egy fényes csipesszel,
amely hihetetlenül mélyen eltűnt a hároméves kislány fitos orrában. Újra és újra
hangosan méltatlankodtam, amikor a hosszú autóutakon émelyegni kezdett, és
egyszer sem mulasztotta el lehányni a köztünk lévő ülést, egyszer még a bátyját is,
máskor pedig – és ezt igazán megbocsáthatatlannak éreztem – a bátyja nagy
becsben tartott „indián sátrát” (azért neveztem így, mert nem ismertem még sem a
„tipi”, sem a „vigvam” szót). Nagyon féltettem a húgomat – egyszer például a
segítségére kellett sietnem a tengerben, ahol a derekára húzott úszógumiban fejre
állt, mint egy felfordított bója, a feneke és a lába a levegőbe emelkedett, és amikor
talpra állítottam, csak úgy spriccelt belőle a tengervíz. Nemcsak testvérek, hanem
barátok is voltunk, egyenlő félként szálltunk be a magasztos, zajos játékokba, ahol
nem voltak határok, szabályok is alig, csak a kölcsönös rajongás az elszabaduló
fantáziálás iránt. Bár akkoriban ki nem mondtam volna ilyesmit, nagyon szerettem
őt, ahogy csak egy ötéves szeretheti a húgát, és ő is szeretett engem.
Amikor csaknem egy évtizeddel a húgom után megszületett az öcsénk, együtt
lubickoltunk a nagytestvérség örömeiben, és szüleinkkel együtt feltétel nélkül
rajongtunk a váratlanul érkezett, répahajú csecsemőért. Még ma is megvan egy
1957-es karácsonyi üdvözlőlap, amelyet Jim öcsénk két hónapos korában
készítettünk, és a fotó annyira elkapta ezt a fizikai, a csecsemőt körbeölelő családi
gyengédséget, hogy azóta is csak „a csecsemő imádása” néven emlegetjük. Maryt és
engem még közelebb hozott egymáshoz a közös öröm az új kisbaba érkezése iránt,
még ha néha versengtünk is. Amikor a pubertáskor beköszöntével lassan átalakult a
lelkünk és a testünk, a kamaszkorba is a lehető legszorosabb és legszeretettelibb
testvéri kapcsolattal léptünk be – volt mire visszaemlékezni, szerettük a közös
családot, és mindketten érzékenyen viszonyultunk a világhoz, életünk lényegéhez
és céljához.
És akkor kicsúszott a lábunk alól a talaj. A családunk hétszáz kilométerrel
északabbra költözött, a San Francisco-öböl környékére, hogy apám nyilvánvalóan
kissé „túlérett diákként” doktori címet szerezzen a Stanfordon pedagógiából. A
költözéssel kapcsolatos döntést megelőző hónapokban súlyos depresszióba esett,
ahogy akkor mondták, „ideg-összeroppanást” kapott, olykor sajnos napokig
heverészett a nappaliban, a kanapén. Az állapota akadályozta a munkájában,
láthatóan és ijesztően érzelemmentessé vált, néha könnyekben tört ki és
bizonytalan volt a jövőjét illetően. Ennek ellenére elköltöztünk, és északon
ismeretlen szociális, fizikai és pedagógiai környezetbe kerültünk. Hirtelen az
újdonság tengerében találtuk magunkat, akadályokba ütköztünk és ijedten
tapogatóztunk az idegen társadalmi és földrajzi közegben. A környék, ahol ettől
kezdve játszottunk, ismeretlen és közönyösen idegen volt; az iskolát névtelen
gyerekek tömege népesítette be; és még a családunk is mintha elszabadult volna,
nem tudott lehorgonyozni az új, viharos vizeken.
Mary és én idegen iskolába kerültünk, és egy-két éven belül mindketten
megismerkedtünk a felső tagozat még idegenebb, ellenséges világával. Anyánk –
bár lefoglalták a csecsemőgondozással járó kötelességek – igyekezett
megkönnyíteni számunkra a hirtelen változást, de saját támasza, az apánk, elmerült
a doktori tanulmányok, az órák és a diákléttel járó feladatok örvényében. A szüleink
házasságát addig is veszélyeztették a gyakori konfliktusok és viták – a pénzügyek, a
fegyelmezés, az ellentétes szándékok és a kitalált apróságok miatt –, ekkor azonban
mélyült a válság, és fizikai, komoly harcok következtek. Két imádott nagyszülőnk és
két nagybátyánk meghalt; újra elköltöztünk, hogy közelebb lehessünk a Stanford
Egyetemhez; apánk pedig a doktori cím megszerzését követően új és a korábbinál is
több kihívással és energiával járó munkát vállalt.
Az 1960-as évek küszöbén e gyors egymásutánban bekövetkező események
egyike sem számított kiemelten súlyosnak vagy veszedelmesnek. Ami azt illeti,
számos családban rendszeresek az ilyen vagy ennél is komolyabb és súlyosabb
zavarok vagy stresszforrások, más családokban pedig csak néhány családtag élte túl
az elmondhatatlan csapásokat. A húgom azonban súlyos traumaként élte meg az
egymás után jelentkező, mégoly hétköznapi nehézségeket is. Amikor a családunk
másodszor is elköltözött, ő pedig beiratkozott a körzeti iskolába, kialakult nála egy
súlyos fizikai betegség, amelyet sajnos hónapokon át nem sikerült azonosítani.
Mivel rendszeresen belázasodott, a testén kiütések jelentek meg, majd egyszer csak
eltűntek, a nyirokcsomói pedig megduzzadtak, eleinte leukémiára és nyirokcsomó-
daganatra gyanakodtak, ezért többször is kórházba került és fájdalmas, invazív
beavatkozásokat végeztek rajta. Amikor azonban az ízületei is fájni kezdtek,
diagnosztizálták nála a Still-betegséget, amely a fiatalkori reumatoid artritisz
szokatlanul súlyos formája. A szüleink kivették Maryt az iskolából, és egy teljes évet
töltött ágyban: aszpirinnel és szteroiddal kezelték, a gyulladt ízületeket pedig meleg
és hideg levegő váltogatásával próbálták nyugtatni. A bátyjaként döbbenten és
nyugtalanul figyeltem, ahogy a folyosó végi hálószobában tölti az életét. Bár az
artritisz időnként még élete végéig fel-fellángolt nála, az év végére meggyógyult
annyira, hogy visszatérjen a megszokott életéhez.
Sajnos azonban a megszokott életvitelét már nem tudta folytatni. A krónikus
reumás betegséget követően egyre több jel mutatott arra, hogy a lelkében valami
félresiklott. Nem evett és csak fogyott, eltávolodott a barátaitól, míg végül a kamasz
lányokat aránytalan mértékben sújtó anorexia nervosával diagnosztizálták. Újra és
újra kórházba került, ahol terápián vett részt és erőszakkal táplálták, a pszichiáterei
tanácsára bentlakásos iskolákat próbált ki, de továbbra is egyre mélyebbre
szippantotta az örvény: a depresszió, az álmatlanság, a társas kapcsolatok
megszűnése, az egyre különösebb viselkedés és a gondolatok. A gimnázium végére
már a skizofrénia rémisztő diagnózisára gyanakodtak – ennél rosszabb hír egy szülő
számára csak a gyermeke halála lehet.
Mary veleszületett éles eszének köszönhetően ígéretesen, bár bizonytalanul
indult: felvételt nyert a Stanford Egyetemre, ahol a mentális egészségével
kapcsolatos meg-megújuló küzdelmek ellenére továbbra is kivételesen látványos
sikereket ért el. Az egyetemen töltött négy évére visszatekintve úgy látom, hogy a
fokozódó tudományos sikerek mellett egyre mélyebben süppedt el zavaros és
gyötrődő elméjében. A diplomázás és egy San Franciscó-i jogi egyetem felé tett
rövid kitérő után fölvették a Harvard Divinity School teológia mesterszakára.
Reményei szerint a személyes vallásos élmények és azok pszichiátriai tünetekkel
közös vonásait tanulmányozta volna. Saját pszichotikus tünetei – ellenséges, dühödt
hangokat hallott, időnként pedig képtelen volt megmozdulni vagy megszólalni a
pszichomotoros izommerevség következtében – azonban súlyos akadályt
gördítettek elé. Többször is bekerült egy helyi pszichiátriai intézménybe, egymás
után bonyolódott egyéjszakás kalandokba, míg végül teherbe esett. A terhesség
nehéz, hosszadalmas vajúdással zárult, és a lánya, aki egy édes, ma már
harminckilenc éves, fogyatékkal élő nő, oxigénhiánnyal és epilepsziával született.
Bár a saját komoly és zavaró tünetei alaposan megnehezítették egy fogyatékkal élő
gyermek nevelését, Mary gondoskodó és válaszkész anya volt, a szeretet és a
figyelem légkörében nevelte a kislányt. Mentális zavarai azonban továbbra is káoszt
és kétségbeesést hoztak az életébe, és a felnőttkora egyre inkább töredékes romok
valószínűtlen halmává vált, amelyet a család kitartása és Mary elszánt küzdeni
akarása úgy-ahogy egyben tartott.

A betegség és a balszerencse kiszámítható eloszlása

Miért küszködik az egyik gyerek, miért sikeres a másik? Miért ér valakit sorozatos
balszerencse, míg a másik elégedett és boldog? Miért betegszik meg valaki, hogy
azután fiatalon meghaljon, míg kortársai tisztes öregkort érnek meg? Csupán
szerencse kérdése, vagy a fejlődés korai mintázatai határozzák meg a jólétet vagy a
balsorsot? Miért járt a húgom élete fokozódó kétségbeeséssel és tartós, lassan
kibontakozó katasztrófával, míg az enyém váratlan és sokszor meg nem érdemelt
sikerrel? Ezek a kérdések izgatták a fantáziámat, hajtottak a gyermekorvosi pálya
felé, és e kérdések hatására kezdtem tanulmányozni a gyermeki fejlődésben és az
egészségi állapotban mutatkozó különbségeket, amelyek hatással vannak arra,
milyen felnőtt válik belőlünk, és milyen élet jut majd nekünk.
Az epidemiológia tudománya – a betegség és az egészség vizsgálata az emberi
populációban – mára már bebizonyította, hogy a betegség és a jóllét mintázatai
megbízhatóak és meglehetősen egyenlőtlenek. A szemközti ábrán az az eredmény
látható, amelyet a legtöbbször másoltak le az egészségügyi szolgáltatásokkal
kapcsolatos kutatásokban, és ez az eredmény alapvetően befolyásolta, ahogyan a
közegészségügyre jellemző kihívásokról gondolkodunk. A gyermekek 15–20
százaléka – nagyjából minden ötödik gyermek – küzd az egy gyermekpopulációban
megtalálható fizikai és pszichológiai betegségek többségével.
Ugyancsak minden ötödik gyermekhez köthető az egészségügyi ellátás fele és az
egészségügyre elköltött dollárok nagy része. Ráadásul a betegségekkel kapcsolatos
aránytalanság a felnőtt populációkra is jellemző, és az adatok tanúbizonysága
szerint a kiegyensúlyozatlan betegségaránnyal küszködő gyerekeknél
felnőttkorukban sem változik a helyzet. Azok a gyerekek, akiket szélsőséges
mértékben sújtanak a betegségek, felnőttkorukban is aránytalanul szenvednek.
Érdekes módon ez a világ minden gyermekére igaz: a gazdag és a szegény
országokban, a szocialista és a kapitalista társadalmakban, a keleti és a nyugati világ
minden földrészén, az északi és a déli féltekén egyaránt. E megfigyelések
közegészségügyi jelentősége világos: ha megértenénk és kezelnénk a gyermekek e
kisebbségére jellemző egészségügyi igazságtalanságot, a populáción belül jelentkező
orvosbiológiai és pszichiátriai betegségek több mint felével leszámolhatnánk, és
drámaian csökkenthetnénk az egészségügyi ellátás és a kórházi ápolás komoly
költségeit. Más szóval kiegyensúlyozottabb társadalmakat, bennük pedig boldogabb,
egészségesebb embereket teremthetnénk. Erősebb, kevesebb fizikai és pszichológiai
nehézséggel sújtott családok alakulhatnának ki, a szülők és gyerekek előtt pedig
reménytelibb és optimistább jövő állna.

A gyermekek rossz egészségi állapota és későbbi felnőttkori megbetegedéseinek

száma tehát nem random eloszlást mutat. Nem egyenletesen és „igazságosan”
oszlik meg a teljes gyermekpopulációban, hanem szabálytalanul és arányosan sújt
néhány egyedet, mint a húgomat és másokat. Éppen ezért szisztematikus és jelentős
különbségek mutatkoznak a gyermekek különböző alcsoportjait érintő betegségek
arányában, és ezt a drámai szabálytalanságot nem önmagában a természet (azaz a
genetika) és nem is a környezet (azaz a tapasztalatok és a hatások) határozza meg,
hanem a természet és a környezet szisztematikus kölcsönhatása: más szóval a
gének és a környezet egymásra hatása. E hatások megértése idővel elvezet minket
az epigenetika kialakulóban lévő tudományához, és még azon is túl. Először
azonban hadd térjek vissza az első sejtésekhez azzal kapcsolatban, hogy miért ilyen
aránytalan a gyermekek egészségi állapota az egyes csoportokon belül, és hogy kik
a balszerencsés és az aránytalan mértékben betegeskedő gyerekek.{3}
Bár szkeptikusan viszonyulok a gyermekek tipológiájához és a túlzottan
egyszerűsítő ellentétpárokhoz, kollégáimmal hosszú évek kutatásai során
megállapítottuk, hogy a gyermekek igencsak eltérő mintázatok alapján adnak belső,
biológiai reakciókat a környezetükre. Hogy érzékeltessem azt, amit (mint később
látni fogjuk) a tudomány is igazol, kijelenthetem, hogy e reakciók két jól
elkülöníthető kategóriába sorolhatók. Bizonyos gyerekek a pitypanghoz hasonlóan
birtokában vannak annak a figyelemre méltó képességnek, hogy szinte bármilyen
körülmények között boldogulnak. A pitypang szemmel láthatóan bárhol kihajt és
kivirágzik, ahová a magja keveredik – a termékeny hegyi legelőktől a városi járdák
repedéseiig. Más gyerekek, akárcsak az orchidea, rendkívül érzékenyek a
környezetükre, ezért kivételesen érzékenyek a nehézségekre, támogató és
gondoskodó környezetben azonban kirívóan életerősek, kreatívak és sikeresek.
E metaforák – az orchidea és a pitypang gyerekek képe – csaknem húsz évvel
ezelőtt jutottak eszembe, amikor röviden beszélgettem egy idős svéd férfival, aki
meghallgatta egy előadásomat a Stanford Egyetemen. Amikor befejeztem az
előadást, a széksorok között elindult felém egy töpörödött, Yoda-szerű bácsi,
bozontos szemöldökkel és csavaros sétapálcával, nekem szegezte a rettenetes pálcát
és közölte, hogy „A maskrosbarnról beszél!” Azt feleltem neki, hogy fogalmam sem
volt, hogy a maskrosbarnról beszélek, ahogy arról sincs fogalmam, hogy mi az a
maskrosbarn. Elmagyarázta, hogy a maskrosbarn egy svéd kifejezés, amelynek a
jelentése „pitypang gyermek”. A svédek azokat a gyerekeket nevezik így, akik
bárhol képesek boldogulni – tulajdonképpen „a jég hátán is megélnek”. A kedves és
sokatmondó szóképből kiindulva alkottunk meg egy svéd neologizmust –
orkidebarn, azaz „orchidea gyermek” – azokkal a gyerekekkel kapcsolatban, akik az
orchideákhoz hasonlóan rendkívül érzékenyek a környezetükre, és gondos ápolás
hatására gyönyörűen kivirágoznak, de ha elhanyagolják őket és rossz bánásmódot
kapnak, akkor elfonnyadnak és elhervadnak.
Az orchidea gyermekek a laboratóriumban és a való világban is érzékenyebbek,
és fokozott biológiai reakciókat adnak a környezetükre, ezért sok fájdalmat, bánatot
és aggodalmat okoznak a szülőknek, a tanároknak és az egészségügyi dolgozóknak.
Ezek a gyerekek – és felnőtt megfelelőik, azok a barátok és munkatársak, akikért
gyakran kell aggódni – komoly fájdalmat, szomorúságot és csalódást jelentenek a
családnak, az iskolának és a társadalomnak, ha nem értik meg és nem támogatják
őket megfelelően.

Történetek orchideákról és pitypangokról

Két történettel szeretném érzékeltetni az orchidea gyermekek előtt álló kihívásokat.

Az első egy tízéves fiúról szól (nevezzük Joe-nak), akit a háziorvos utalt kórházba
egy távoli megyéből, mert gyomorfekélyre gyanakodtak. Mivel én lettem a
kezelőorvosa, az elsők között hallgattam meg a történetét és vizsgáltam meg sajgó
hasát. Görcsös és erős fájdalmat érzett a gyomra fölött, a hasüreg bal felső
negyedében. Semmilyen más tünete nem volt, és határozottan tagadta, hogy más
vagy véres lenne a széklete, nem hányt és étkezés előtt vagy után sem változott a
fájdalom. Megröntgeneztük, ellenőriztük, hogy nincs-e vér a székletében vagy a
vizeletében, nem találtunk a vérében gyulladásra vagy vérszegénységre utaló
jeleket, minden a legnagyobb rendben volt nála.
Arra gyanakodtam, hogy családi nehézségekre visszavezethető
pszichoszomatikus fájdalomról van szó, ezért mindenre kiterjedő vizsgálatot
indítottam, hogy megtaláljam azt a problémát a családban vagy az iskolában, amely
előidézi az ifjú Joe görcseit. Az iskolában minden rendben volt, és bár Joe gyakran
hiányzott a fájdalom miatt, semmi nem utalt szociális vagy tanulási nehézségekre
az iskolai életében. Voltak jó barátai, tehetséges diáknak tartották, jó jegyeket kapott
és remekül kijött a tanárával is. Ezután többször is hosszasan elbeszélgettem Joe-
val, kifaggattam az otthoni életéről, a szülei kapcsolatáról, hogy nem bántalmazza-e
valamelyik vagy mindkét szülője, nincsenek-e komoly problémák a családban. Az
eredmény egy határozott semmi volt: semmi szokatlant vagy gyanúsat nem
találtunk.
Ekkor a szülőkhöz fordultam – mindketten támogatóak voltak a kórházi kezelés
során. Aggódik-e Joe valamelyik szülője miatt? Milyen a házasságuk?
Tapasztalhatott-e Joe erőszakot vagy konfliktust? Van-e valami megérzésük a fiuk
fájdalmának eredetével kapcsolatban? Semmi. Három vagy négy hosszú
beszélgetésünk során a szülők egyetlen olyan lelki vagy kapcsolati problémával
sem tudtak előhozakodni, amely hozzájárulhatott volna Joe fájdalmának
kialakulásához. Így aztán hiába nem merült fel a gyomor- vagy nyombélfekély
gyanúja, savgátló gyógyszert írtunk fel Joe-nak, és a fájdalom szépen csillapodott is.
Amikor néhány nap után határozottan javult Joe állapota, hazaengedtük és a
háziorvosa gondjaira bíztuk.
Három hónapig semmit nem hallottam Joe-ról és a családjáról, majd egyszer
csak felhívott a megyéjük főügyésze. Nem merült-e föl bennem a gyanú, hogy Joe
apja erőszakos vagy bántalmazó lenne? Mert „tegnap este vacsora után” Joe anyja
bement a hálószobába, elővett egy pisztolyt a rejtekhelyéről, és golyót eresztett a
férje homlokába, pontosan a két szeme közé. Az esküdtszék hónapokkal később
felmentette az anyát, jogos önvédelmet állapított meg, az apa ugyanis kitartóan,
folyamatosan bántalmazta a feleségét és a fiát, lelkileg és fizikailag is. Az anya végül
eljutott arra a pontra, hogy egyetlen kiútnak a férje kiiktatását érezte, mert az évek
óta gyötörte őt és a fiát is. Azért nem szerezhettem tudomást a család történetének e
döntő részéről, mert soha nem külön-külön, hanem csak együtt beszélgettem a
szülőkkel. A fizikai vizsgálat során nem találtuk a bántalmazás látható jelét, Joe és
az édesanyja pedig annyira félt a bántalmazás elárulását kiszámíthatóan követő
megtorlástól, hogy az apa állandó jelenléte mellett nem derülhetett fény a család
sorsának e kulcsfontosságú részletére. Visszatekintve szinte biztos vagyok benne,
hogy Joe klasszikus orchidea kisgyermek volt – mivel rettegett az édesanyját és az
őt magát is fenyegető veszélytől, és mivel nem lelt pszichológiai menedékre a
bántalmazásból eredő érzésekkel szemben, öntudatlanul is átfordította a fájdalmat
annak egyetlen biztonságos és elfogadható formájába, testi gyötrelemmé. Joe
története arra is emlékeztet, hogy így vagy úgy valamennyiünket fenyeget a
balsors, mert a titokzatos természet kényelmetlen biztonsága és a valódi és
veszélyes világ szörnyű igazsága között vergődünk.
Az orchidea gyermekekkel kapcsolatos második történet megtestesítője két fiatal
fiú művészi ábrázolása egy felejthetetlen fotón és egy időtálló könyvben. Nagyon
fontos, hogy mindkét „kép” utal az orchidea gyermekek egy másik dimenziójára is –
rejtett erejükre és szokatlan érzékenységükre. Az egyikük, akinek az arcát (lásd
lent) 1988 egy délutánján örökítette meg Paul D’Amato fényképész, a DoubleTake
folyóirat címlapján jelent meg. Egy tízévesforma kisfiú áll karba tett kézzel, gyűrött
ingben, elszánt tekintettel néz kifelé a prepubertáskorú fiúk agresszív gyűrűjéből.
Számomra a fotó szinte tökéletes fizikai megjelenítése az orchidea gyermeknek és
annak a szociális környezetnek, amellyel az ilyen gyerekek egy részének meg kell
küzdenie. A gyermek higgadtan, érzékenyen és nyitottan áll, egyszerre mutatkozik
törékenynek és erősnek a kortársak feldühödött, klikkekre szakadt csoportjában. A
kép paradox módon egyszerre sugallja a fiú egykedvű, közönyös kirívását a
csoportból, illetve az érzelmek, a magány, a törékenység, a tartózkodás és a
rugalmasság forrongó üstjét.

Paul D’Amato fotós vizuális portréja egy minden bizonnyal orchidea fiúról (az előtérben) és más
fiúkkal egy üres telken a Maine állambeli Portlandben.

Ugyanezt a képzeletbeli képet öntötte szavakba William Golding klasszikus, a

nagykorúvá válásról és az ártatlanság elvesztéséről szóló regényében, A legyek
urában. Itt találkozunk az egyik gyermek főszereplővel, Simonnal, aki a háború
alatt egy szigetre kerül egy csapat egyre gonoszabb brit iskolásfiúval, miután a
repülőjüket lelőtték ismeretlen ellenséges területen. A fiúk fokozatosan tudatára
ébrednek egy kollektív rettegésnek, egy „állatnak”, amely érzéki tudatuk határain
túl rejtőzik. Simont, az idegen világba csöppent orchidea gyermeket, így jellemzi a
szerző:

Mozgékony, inas, eleven kis gyereknek látszott, a szeme élénken villogott

 egyenes szálú, sima hajának sátra alatt, amely vastagon, feketén lógott
homlokába…
Azt érezte, hogy okvetlenül beszélnie kell, de milyen szörnyű dolog az,
nyilvánosság előtt beszélni.
– Lehet – mondta akadozva –, lehet, hogy azért mégis él itt egy állat.
A gyülekezet vadul elbődült, Ralph ámulva nézett Simonra.
– Te… te is hiszel ilyesmikben?
– Hát nem tudom – mondta Simon. A szíve akkorákat vert, hogy majd
megfulladt.
…Azon való fájdalmas igyekezetében, hogy kifejezze az emberiség
legnagyobb gondját, most már teljesen érthetetlenné vált.[1]

Bár D’Amato kék inges kisfiúja és Golding Simonja is ikonikus megtestesítői az

orchidea gyermekek törékenységének, mindketten jól példázzák az ilyen
gyermekek sokszor jelentős és leplezett erősségeit is. Éppen az ilyen gyermekek
gyengéd és bátor jelenlétére van szükségünk a közösségeinkben és a
társadalmainkban. Mint Salvador Munchin családterapeutától tudjuk, sokszor ők az
„azonosított betegek”, akiket feláldoznak a diszfunkcionális és bántalmazó család
oltárán.[2] Más szóval, az orchideák fokozott érzékenységük miatt érzelmileg és
fiziológiailag is jobban megsínylik a nem megfelelő körülményeket. Ahogy Joe-nál
és családjánál láttuk, az azonosított betegek – gyakran, bár nem kizárólag gyerekek
– a szorongatott és meggyengült családi rendszer kontextusában metaforikus
„Krisztus figurává” válnak, aki „életét adja” a családért, magára vállalja a szenvedés
és a fájdalom terhét, hogy biztosítsa a szomorú, ám elkerülhetetlen diszfunkció
fennmaradását és állandóságát. Pedig az orchidea gyermek a bölcsesség, a kreatív
gondolkodás és az emberi erény forrása is lehet. Huszonöt év kutatásaiból azt a
következtetést vontuk le a kollégáimmal, hogy az a rendkívüli, biológiai gyökerű
érzékenység, amely fogékonyabbá teszi ezeket a gyerekeket az élet veszélyeire és
csapásaira, egyben nyitottabbá is teszi őket az élet ajándékaira és ígéreteire. Ebben
rejlik a különös, életadó titok: az orchidea nem törött szárú pitypang, hanem egy
másik, kifinomultabb virág. Az orchideák küzdelmei és nehézségei váratlan erőt és
megváltó szépséget őriznek.
Az orchideák – az orchidea gyermekek és a belőlük váló felnőttek egyaránt –
olyan fenyegetéseket állnak ki a családban, az iskolában és az életben, amelyekről
mások alig vesznek tudomást. A névrokon virágokhoz hasonlóan egyszerre viselik
a más lényekkel benépesített természettel kapcsolatos rendkívüli érzékenység
áldását és átkát, és akárcsak az orchidea esetében, törékenységük az életüket és az
egészségüket veszélyezteti, ugyanakkor rejtett képességeiknek köszönhetően
csodálatos, tisztességes és kifejezetten sikeres életet élhetnek. Ne ringassuk azonban
magunkat ábrándokba: a világgal kapcsolatos belső érzékenység nem nyomja el
vagy győzi le az oly jól ismert külső fenyegetéseket és veszélyeket – a szegénység és
a stressz mérgező átélését, a háborút és az erőszakot, a rasszizmust és a leigázást, a
méreganyagokat és a kórokozókat. Az orchideák és a pitypangok erejét és
egészségét is fenyegetik a világ felsoroltakhoz hasonló veszélyes jelenségei, és a
gyermekkori szegénység továbbra is az élethosszig tartó rossz egészségi állapot
legfontosabb meghatározó tényezője.[3] Ám az orchideák ilyen fenyegetésekkel
kapcsolatos megkülönböztető fogékonysága – más szóval különleges érzékenységük
– rendre erősebb, mint a pitypangoké.[4]
Önmagukban nem a környezettel összefüggő egyenlőtlenségek vagy a genetikai
finom eltérések okozzák a jelentős különbségeket a pitypangok és az orchideák
között a betegség, a rendellenességek és az élet csapásainak területén. Ezek az
egyenlőtlenségek sokkal inkább a környezet és a gének együttműködésének
eredményei – erre a kibontakozó tudományos igazságra egy későbbi fejezetben
még visszatérünk. Bár az orchidea és a pitypang gyermekek kialakulásában fontos
szerepet játszik a környezet és a génállomány, ma már tudjuk, hogy döntően a
molekuláris és sejtszintű egymásra hatásuk határozza meg az ilyen gyerekek
biológiai felépítésének alapját: hogy mennyire fogékonyak és érzékenyek a
környezetre, amelyben nevelkednek és fejlődnek.
Bár a gyermekek eltérő fejlődésére és egészségi állapotára jellemző út
figyelemre méltó különbségei iránti tudományos érdeklődésemet a statisztikák és az
adatok keltették fel, személyesen azért köteleztem el magam e tudományág mellett,
mert kíváncsi voltam Mary húgom és a saját életutam közti megdöbbentő eltérések
legmélyebb gyökereire. Hiszen két egyformán indult és eleinte párhuzamosan futó
élet sajnos nagyon különböző véget ért. Én voltam a pitypang, ő pedig az orchidea.
Így hát két gyermek meséje – egy leendő gyermekorvos és a húga, Mary
elválaszthatatlanul összefonódó élettörténete – nyitja meg az olvasó előtt a kaput
egy új tudományágba, amely megfigyeli és bizonyos szempontból már meg is
magyarázza, hogy egyazon család gyermekei hogyan futhatnak be merőben eltérő
pályát. Bár Mary kifinomult érzékenysége magában hordozta az enyémet messze
túlszárnyaló siker és eredmény lehetőségét, maguk alá gyűrték az élet tragédiái és
bánatai, amelyek megakadályozták a benne rejlő lehetőségek kibontakozását.
Amikor szembe találta magát a családi konfliktussal, a csalódással, a veszteséggel és
a halállal, olyan ingoványos terepre tévedt, amelyet pitypang bátyja nem is érzékelt.
És ahogy a pitypangnak sem személyes érdeme, hogy képes rugalmasan
viszonyulni az ilyen eseményekhez, úgy Mary sem viselt személyes felelősséget az
életére végül rátelepedő káoszért. Ha más korban, más családban nevelkedik,
tehetséges lelkész, ünnepelt teológus lehetett volna belőle, vagy alapíthatott volna
egy ezrek életét befolyásoló spirituális mozgalmat. Csodálatos élete lehetett volna,
vidámsággal és ünnepléssel teli, jó cselekedetekkel és magasztos eszmékkel
tarkítva. És ha egy varázslatos őrangyalnak köszönhetően ráléphetett volna erre az
üdvözítő és szerencsés életútra, senki nem feltételezte volna róla, hogy ilyen közel
járt a balsorshoz.
 2
A zaj és a zene

Egy sikoltozó terhes nő, egy hóviharban repülő, II. világháborús bozótpilóta
irányítása alatt álló egymotoros gép. Nem volt egy kéjutazás. Próbára tette pitypang
gyökereim minden rostját és nedvük minden egyes ragacsos cseppjét. 1978-at
írtunk, harminckét éves, kezdő gyermekorvos voltam, és elképzelni sem tudtam,
hogyan végződik majd a kaland.
Két órával korábban, hajnali 5-kor a Crownspoint Indian Health Service (Indián
Egészségügyi Szolgálat) hívása ébresztett nyugtalan álmomból: a navahó őslakos
törzs vidékének kietlen, elfeledett keleti végéből telefonáltak. Mivel százötven
kilométeres körzetben én voltam az egyetlen gyermekorvos, hozzám tartozott
minden megszületett és még meg sem született gyermekkel kapcsolatos orvosi
vészhelyzet. A szolgálati lakás, amelyben Jill-lel éltem egy kopár új-mexikói fennsík
lábánál, néhány perc sétára volt a harmincágyas kórháztól; egyből a szülészeti
„osztályra” mentem. Az osztály egyetlen, asztallal és kengyellel fölszerelt szobából
állt, és Jimmy Carter hivatalos fotója díszítette: elnöki pillantással figyelte a
szülészeten zajló eseményeket, és mintha nem egészen értette volna, hogy mit is
keres ott. Itt pillantottam meg egy koraszülött apró, ötcentis lábát: mint egy tavaszi
nárcisz, úgy bújt elő egy huszonéves őslakos amerikai anya vaginájából. Az anya
nem járt terhességi vizsgálatokra és már volt két gyereke. A dátumok alapján a
harminckettedik terhességi hétben járt, de a hasa jóval nagyobbnak látszott. Amikor
ultrahangos vizsgálatot végeztünk, kiderült, hogy nem egy, hanem két koraszülött
baba van a hasában.
A Crownpoint kórház nem az a hely – és negyven évvel ezelőtt különösen nem
az volt –, ahol szívesen vezet le az ember egy kockázatos, korai ikerszülést, ahol az
egyik újszülött lába már a szabadban kalimpál. Megragadtam tehát a telefont és a
környező, bár még így is távoli harmadfokú ellátást nyújtó és újszülött intenzív
osztállyal (NICU) is rendelkező kórházak listáját, és a legközelebbivel kezdve
idegesen végighívtam őket. Valamennyi NICU – Albuquerque-ben, Gallupben,
Phoenixben és Tucsonban – tele volt már megszületett és különleges ellátásra
szoruló újszülöttekkel. Végül utolsó próbálkozásként felhívtam a Colorado Egyetem
gyermekkórházát, és hatalmas kő gördült le a szívemről, amikor közölték, hogy van
helyük a parányi, még meg sem született navahó ikrek számára.
Fölébresztettem egy másik fiatal orvost, mert őt tartottam a legtehetségesebb
szülésznek az HIS korlátozott számú orvosa között, és megkértem, hogy jöjjön
Crownpoint „repülőterére”, vagyis arra a puszta telekre, amelyet megtisztítottak a
zsályától és az ördögszekértől és annyira elegyengettek, amennyire egy apró Bobcat
markolótól tellett. A kórház orvosi gárdája öt képzett, de zöldfülű orvosból állt,
akiken még ott volt a tojáshéj és akkoriban szerezték első valódi orvosi
tapasztalataikat, leszámítva az eltérő hosszúságú és jellegű rezidensi időszakot.
Kezdők, tapasztalatlanok és rettegők szedett-vedett hordája voltunk, az tartott össze
minket, hogy valamennyien magunk voltunk az amerikai harmadik világban. Gil,
álmos, de lelkes társam ezen a hajnali bevetésen, meg is érkezett a repülőtérre,
nyomában egy idős pilótával, a neve „Vén Bob” vagy valami ilyesmi: ő volt a helyi
bozótpilóta, ennek megfelelő színvonalú repülőgéppel. Az ifjú anyát (nevezzük
Serenának, azaz derűnek, hogy tisztelettel adózzunk a higgadtságának) hordágyra
fektettük a pilóta mögött, Serena lábánál Gil ült, én pedig Serena mellett
helyezkedtem el az egyetlen csecsemőre tervezett újraélesztő maszkkal és egy kis
palack oxigénnel. Elindultunk a hatalmas, tág sivatagi égbolt felé, amelyet az új-
mexikói napfelkelte ragyogó színei csíkoztak. Eddig megvolnánk.
Háromezer méteres magasságba emelkedve még úgy tűnt, minden rendben
lesz. Gil figyelte a kisbabák helyzetét Serena szülőcsatornájában, én készen álltam
az újszülött újraélesztésére, ha váratlanul még leszállás előtt megszületne a kisbaba,
Vén Bob pedig északnak vitt minket a hófödte Sziklás-hegység felé, aggódva hátra-
hátrapillantva a repülő végében kibontakozó jelenetre. Új-Mexikó és Colorado
határára érve azonban elképesztő hóviharba kerültünk. Az ég vészjóslóan
elfeketedett, előttünk csak szemcsés fehér homály látszott, alattunk pedig épphogy
kivehettük a fehér hegyeket és a jellegtelen síkságokat a homályos levegőn át. A
repülő remegett, mint a nyárfalevél, szédítő zuhanásokat és ugrásokat produkálva
hol egy métert zuhant, hol fél métert megemelkedett, ami láthatóan meghaladta
Vén Bob egyébként is csökkent, bár még nem egészen Parkinson-kórra utaló
képességeit. Serena nyilván megrémült a lehetőségtől, hogy az örvénylő levegőben,
gyatra orvosok keze között kell a világra hoznia ikreit, komolyabb vajúdásra váltott
és nyomni kezdett. Gil váratlanul rosszul lett, öklendezett és hányt, így a repülőgép
rázkódó, katapultáló mosógéppé vált, kavargott benne a lebegő hányás, magzatvíz
és vizelet. Vén Bob csüggedten, de kitartóan próbálta irányítani a mosógépet.
Ekkor érkezett meg az első fiú Gil várakozó, reszkető kezébe, miután apró,
rózsaszín lábával már beharangozta az eseményeket. Gil elszorította és elvágta a
köldökzsinórt, megtisztította a légutakat egy vörös gumiszívókával, és átadta nekem
a magát megfeszítő, üvöltő indiánkölyköt. Bebugyoláltam a kisfiút újszülötteknek
való izolációs takaróba, hogy melegen tartsam, a lábam közé fektettem arccal
felfelé, magam felé fordítva, és a táskával és a maszkkal elkezdtem neki adagolni az
oxigént. Ahhoz képest, hogy szegény őslakos kisfiú volt, egy magányos
rezervátumban született, nem jártak vele terhesgondozásra és az új-mexikói síkság
havas, hideg közege fölött jött a világra, nem is bírta rosszul; meg is lepődtem
nyilvánvaló életerején – egyszerűen élni akart! Néhány perccel később a második
kisbaba is megérkezett a bátyja nyomában, ugyanolyan hangosan, kicsusszanva és
drámaian. A későbbi adatrögzítéskor döbbentünk rá, hogy A iker Új-Mexikó fölött
született, míg B iker Colorado állampolgára – egypetéjű fiúikrek, két különböző
államban születtek és óránként 130 kilométeres sebességgel tartanak egy komoly
hóvihar felső rétege felé. Mindketten takaróba burkolva feküdtek az ölemben, mint
egy-egy bebugyolált kismalac, és tizenöt másodpercenként felváltva lélegeztettem
őket és adtam nekik extra oxigént.
Ahogy közeledtünk a denveri repülőtér felé, a légi irányítás – valószínűleg azért,
mert Vén Bob elrebegte nekik, hogy mi zajlik az apró, remegő repülőgépen –
irányváltoztatásra és várakozásra kényszerítette a nagy repülőgépeket, hogy utat
adjanak két parányi, reszkető újszülöttnek. A repülőtéri terminál közelében
állhattunk meg, ahol nagy örömünkre a gyermekkórház mentőautója és
újszülöttek szállítására szakosodott csoportja várt. Az egyenként mindössze 1300
grammos kisfiúkat meleg, kényelmes inkubátorba dugták és megilletődött, mégis
mosolygós édesanyjukkal együtt elvitték. A következő hetekben rendszeresen
érdeklődtem telefonon a denveri kórháztól, és megtudtam, hogy mindkét fiú
viszonylag nyugodt kórházi napokat tudhat maga mögött, szépen gyarapodnak és
nagyjából hat hét múlva haza is térhetnek szerető és népes családjuk körébe.
Amikor később végiggondoltam, hogy milyen körülmények között, micsoda
nehézségek és veszélyek közepette születtek az ikrek és milyen elszántan és
életerősen küzdötték le e korai fenyegetéseket, úgy éreztem, hogy az életben
maradásuk sokkal többön múlt, mint az orvosok és az orvosi ellátás jelenlétén.
Persze, valószínűleg nem maradhattak volna életben a NICU gondoskodása és
ébersége nélkül, de legalább ennyire fontos vagy még fontosabb a szerető,
háromgenerációs navahó család, amely már várta őket. Mint az elkövetkező
években megtudtam, ez a megérzés, amely jóval túlélte életem legeseménydúsabb
repülőútját, nemcsak a nem sokkal ezután elkezdett kutatói pályafutásomban
tükröződött, hanem azok az eredmények is igazolták, amelyekre kutatásaim során
végül jutottam.

Kétféle orvosi karton

A nyugati orvoslás sokféleképpen jut be a testbe. Oltásokat kapunk, gyógyszereket

nyelünk le, szikével tárják fel a test sötét zugait, röntgennel hatolnak át a
szöveteken, hogy árnyképeket kapjanak a szerveinkről és a csontjainkról, a
betegségekkel és az egészséggel kapcsolatos ismeretek pedig orvosok, ápolók,
brosúrák, az internet és oktatási programok nyelvezetén keresztül jutnak el az
elménkbe és a pszichénkbe. De vajon az életkörülmények, a születés pozitív és
negatív viszontagságai, az élettel járó stressz és az emberi gondoskodás és közösség
védelme – ezek a szavakkal ki nem fejezhető életkörülmények – hogyan jutnak be a
testünkbe, és hogyan hatnak az emberi lény egészségi állapotára és jóllétére? Az
oltóanyagot és a tablettákat kézbe vehetjük, de mi a helyzet a nehézségekkel és a
kapcsolatokkal? Mit gondoljunk a kézzelfogható, fizikai testről, amelynek
szerkezetét és funkcióit olyan ködös erők kezdhetik ki és erősíthetik meg, mint a
nehézségek és a kapcsolatok? A navahó ikrek életben maradását és gyarapodását
nemcsak az újszülött intenzív ellátásnak köszönhetjük, de hogyan lehetne
tudományosan kimutatni és megmagyarázni azokat a nagyon is valóságos, biológiai
hatásokat, amelyek a navahó család és közösség anyagtalan élményeiből
következnek?
A nagy dél-afrikai epidemiológus, John Cassel – a szociális epidemiológia
területének két apafigurája (a másik dr. Leonard Syme, a Berkeley-i California
Egyetem professor emeritusa, akire még visszatérek, – döntő hatást gyakorolt
szakmai fejlődésemre és arra az elhatározásunkra, hogy Jill-lel Crownpointba, a
navahó nép területének szívébe költözzünk. John hosszú évekig gyógyított a tízezer
tagot számláló zulu törzsben, Natal tartományban, és e tapasztalata alapján
ugyanazok a kérdések foglalkoztatták, mint engem, és részben azokkal a
válaszokkal állt elő, mint később én. A szociális körülmények miért határozzák meg
ilyen nagy mértékben a betegségeket és a magas életkort? Miért annyival
egészségesebbek az egyik falu lakosai, mint a másikéi? Hogyan kerülnek be a
szociális, gazdasági és pszichológiai körülmények az ember biológiai felépítésébe,
megváltoztatva a szívbetegség, a skizofrénia és a tuberkulózis kockázatát? Cassel
nem tudta, hogy ezek a körülmények hogyan kerülnek be az emberi biológiába, de
abban biztos volt, hogy belekerülnek.
John a Witwatersrand Egyetem orvosi karán végzett, majd csatlakozott a dél-
afrikai zulu törzs rezervátumában működő Pholela Community Health Centre
(Közösségi Egészségügyi Központ) többféle tudományágat átfogó egészségügyi
csapatához. A központot 1942-ben alapította dr. Sidney Kark, és a figyelemre méltó
és jövőbe mutató szervezetben vállvetve dolgoztak fehér és fekete egészségügyi
dolgozók, az orvosok pedig a gyógyításon túl a közegészségügyi ellátással, az
élelmezéssel és a megfelelő lakhatással foglalkoztak, és megszületett a „közösségi
orientációjú elsődleges ellátást” célzó nemzetközi mozgalom. Az őslakosok között
szerzett tapasztalatoknak és gyakorlatnak köszönhetően John egyre jobban
megismerte az egészség és a betegség eredetével kapcsolatos bennszülött
hiedelmeket – és ezek a hiedelmek megdöbbentően különböztek a nyugati orvoslás
tanaitól, amelyekben nevelkedett és egészen addig elmerült. A zulu sámánok, akik
mellett John dolgozott, azt állították, hogy a szociális kontextus erői sokkal jobban
befolyásolják az egészségügyi rendellenességeket, mint John valaha képzelte. A
sámánok a tünetek és betegségek kezelésére sokszor a családok szerkezetének
átalakítását, a törzsi támogatás biztosítását, a helyi gyógyfüveket és a régóta
esedékes büntetések kiszabását írták fel.
Ahogy John egyre jobban megértette a betegségek okaival és kezelésével
kapcsolatos alternatív nézeteket, egyre inkább meggyőződésévé vált, hogy a
patogenezis (a betegségek kialakulásának) általa addig tanult erőltetett változatai
csak részben érvényesek, és az emberi populációkat sújtó betegségek megfigyelhető
mintázatai mögött tágabb kulturális és szociális tényezők húzódnak. Amikor azután
a dél-afrikai parlamentben egyeduralkodóvá vált a Nemzeti Párt és az 1950-es évek
elején törvényi erőre emelkedett az apartheid, egyre tarthatatlanabbá vált az ottani
élete. A Pholela Centre-t a kormány „illegális tevékenység”-re hivatkozva bezáratta,
John pedig kis családjával az Egyesült Államokba költözött, ahol először
epidemiológiát tanult, majd kinevezték a Észak-Karolinai Egyetem frissen alapított
School of Public Health (Közegészségügyi Iskola) részlegének epidemiológiai
tanszékvezetőjévé. A gyermekorvosi rezidensi időszakom lezárulása után ebben az
intézményben ismertem meg Johnt, egy kivételesen szerencsés és az egész
életemet megváltoztató pillanatban.
A rezidensi időszak alatt többek között azt is jól megtanultam, hogy az
elektronikus orvosi feljegyzések előtti évtizedekben a gyerekeknek kétféle orvosi
kartonja lehet: nagyon vékony vagy nagyon vastag. Élete első két évtizedében a
gyermekek és fiatalok többségének orvosi előtörténetét egy kézzel írott, egy átlagos
folyóirat méretével és állapotával bíró dokumentum tartalmazta. Mindjárt
tudhattam azonban, hogy mire számíthatok, amikor a páciens kartonja súlyos
kötetként érkezett, több centiméter vastag volt, szamárfüles, esetleg több kötetből
állt, a tetején pedig fémcsíptetővel próbálták összefogni az elvileg logikai és
kronológiai sorrendbe állított információhalmazt. Ők voltak a balszerencsés
gyerekek, ki-kiújuló fertőzésekkel és sokféle sérüléssel, hosszú távú krónikus
betegségekkel – ezek a gyerekek tartoztak ahhoz a 15–20 százalékhoz, amelyet oly
igazságtalanul sújtottak az élet korai csapásai. És sokuk esetében – nem
mindenkinél, de sokuknál – közös vonás volt a szegénység, az erőszakos környezet,
a bántalmazó szülők, a hiányos táplálkozás, a kaotikus család és a zűrös környék.
Gyermekorvos-kutatóként már korán arra jutottam, hogy a
gyermekegészségügy legsürgetőbb és legnehezebb kérdései azzal függnek össze,
hogy a nehézségek és a szociális stresszforrások hogyan alakulnak át egyes
esetekben akár orvosbiológiai betegséghez és mentális rendellenességekhez vezető
biológiai folyamatokká. Cassel ezeket a kérdéseket hozta magával az apartheid
sújtotta Dél-Afrika gettóiból és rezervátumaiból, és ahogy kezdőként hallgattam a
Dél-Afrikával kapcsolatos történeteit, egészen magamévá tettem a kérdéseit. Olyan
kérdéseknek és problémáknak éreztem ezeket, amelyekkel érdemes eltölteni egy
életet. Már akkor is gyanítottam, hogy a páciensek és családjaik által elmesélt,
nehézségekről, szegénységről és kétségbeesésről szóló történetek alapvetően
kapcsolódnak a saját családom problémáihoz, bármennyire csekélységnek tűntek is
másokéhoz képest.
A gyermekorvosok (és persze a háziorvosok is) – különösen télen – folyamatosan
vezénylik a szipogó, gyulladt szemű, vörös orrú, lázas, köhögő, krákogó és ziháló
gyerekek énekkarát. Évről évre találkoznak a gyulladt arcüregek, lobogó mandulák
és elnémult torkok mormon kórusával. Nem meglepő tehát, hogy vadonatúj,
frissen végzett gyermekorvos-tudósként első vizsgálatom a légzőszervi
betegségekkel foglalkozott – a megfázással, az influenzával, a hörghuruttal, a
homloküreg-gyulladással, a torokfájással és a gyermekkor egyéb, nyálkával áztatott
területeivel. Ezeket a betegségeket úgy megszokták a gyerekek, mint a felnőttek az
adófizetést, és folyamatosan, világszínvonalon tanulmányozhattam a légzőszervi
megbetegedéseket az UNC Frank Porter Graham Child Development Institute
(Frank Porter Graham Gyermekfejlődési Intézet) égisze és irányítása alatt. A bevett
gyermekorvosi vélekedés akkor – és bizonyos mértékben azóta is – úgy tartja, hogy
ezeket a betegségeket mind közönségesen vírusok és baktériumok okozzák, az
izgalom kedvéért némi gombával fűszerezve.
Más szóval a légzőszervi betegségek kórokozóktól alakulnak ki, pont. Eltekintve
a leukémiában, veleszületett immunhiányban és egyéb betegségekben szenvedő,
illetve az immunrendszert elnyomó erős gyógyszerekkel kezeltektől, senki sem
gondolt bele, hogy az egyébként makkegészséges gyerekek tömegeiben milyen
különbségek mutathatók ki a fertőzésekkel kapcsolatos fogékonyságban és
érzékenységben. Szinte senki sem kutatta, hogy egyes gyerekek miért küzdenek
folyamatosan náthával és köhögéssel, míg mások szinte soha. Az orvosi
közösségben vajmi kevés érdeklődés mutatkozott az iránt, hogy a gyerekek és a
felnőttek többsége – akiknél nem jelentkeznek visszatérő fertőzések és megfelelően
működik az immunrendszerük – hogyan áll ellen és mivel védekezik a
kórokozókkal szemben. Az orvosok meggyőződése szerint egyáltalán nem
mutatkozott eltérés abban, hogy az egészséges gyerekek mennyire képesek
ellenállni a betegségeknek vagy legalább gyorsan kigyógyulni belőlük; az eltérések
csak a kórokozókkal való érintkezésnek és a pechnek köszönhetők.
Pedig még egyazon család gyermekei között is megmutatkoztak a különbségek.
A szülők akkoriban (és azóta is) mindig elmondják a gyerekorvosnak, hogy a
testvérek egyike megbízhatóan és következetesen betegesebb, mint a többiek. Az
óvónők pontosan tudják, hogy az óvodai csoport egyes tagjait mindig jobban legyűri
az éppen aktuális vírus, mint a társaikat. Bizonyos gyerekek mindig többet
hiányoznak betegség miatt az iskolából, az edzésről, a vasárnapi iskolából vagy a
klubból, mint a többiek. És mint már láttuk, a saját populációján belül a gyerekek
egy kisebb alcsoportját érinti a fertőző betegségek több mint fele.
Már saját kutatásaim ködbe vesző kezdetén is volt néhány tudós és megfigyelő,
aki másoktól eltérően észrevette a fogékonyság terén megfigyelhető különbségeket.
René Dubos, a neves amerikai mikrobiológus és közíró kifejtette, hogy a gazdatest
(az érintett ember), a patogén (a betegség oka, általában baktérium vagy vírus) és a
környezet hármas ökológiai folyamatot alkot, amelyben az egészség vagy a
betegség a gazdatest ellenállásától, a betegséget okozó tényező erősségétől és a
környezeti körülményektől, például az étrendtől és a légszennyezettségtől függ.[1]
Híres cikkében John Cassel is megállapította, hogy „meglepően hasonló szociális
körülmények jellemzik azokat, akiknél tuberkulózis és skizofrénia alakul ki, akik
alkoholisták lesznek, gyakran esnek baleset áldozatául vagy öngyilkosságot
követnek el”.[2] Ezekben az esetekben szerinte az a közös, hogy az érintettek a
társadalom perifériájára szorulnak. Néhány nagy elme tehát lassanként megértette,
hogy a vírussal érintkező ember veleszületett képessége az immunológiai
védekezőrendszer felállítására fontos szerepet játszik az érintkezés eredményében,
természetesen a vírus szerepe mellett. Hogy az illető megbetegszik-e vagy
egészséges marad, a patogén erősségének és a gazdaszervezet
védekezőképességének kényes egyensúlyán múlik.
Néhány tudós még ennél is tovább ment és azt gyanította, hogy a gazdatest
kórokozókkal szembeni ellenállását nem csupán az étrend, a sugárzás, a
gyógyszerek és a méreganyagok befolyásolják – azaz a fizikai környezeti tényezők
–, hanem a szociális-érzelmi környezet elemei is. Más szóval a társas kapcsolatok és a
belőlük következő érzelmek is hatással lehetnek a fizikai egészségre.
Ez volt csak a felháborító elképzelés! Hogyan lenne képes a „stressz”, a „szociális
elszigeteltség”, a „magány” és a többi ködös és nehezen meghatározható tényező
beférkőzni a fizikai testbe és az immunfolyamatokon keresztül megváltoztatni az
illető ellenálló képességét a fertőzésekkel szemben? Ez már igazán hóbortos ötlet –
ugyanúgy a mágia birodalmába tartozik, mint az akupunktúra, a közbenjáró ima
(amikor másokért imádkozunk) vagy az orvosi hipnózis. Csak hogy időközben
kisebb-nagyobb mértékben a felsoroltak működése is megerősítést nyert, és
lassanként a köztiszteletben álló kutatók is nyugodtan vizsgálhatták állatokon és
embereken is a stresszt, az immunitást és a betegségeket. Walter Cannon korai, a
stressz és a fiziológiai homeosztázis (az egyensúly vagy jóllét) összefüggéseire
vonatkozó vizsgálatai nyomán Lawrence Hinkle, Hans Selye (Selye János) és Harold
Wolff is nekilátott a „stresszt kiváltó életesemények” és az akut vagy krónikus
betegségek, illetve a fizikai betegségek és a mentális rendellenességek között
fennálló kapcsolat szisztematikus kutatásának.[3] Mások, mint például Robert Ader,
hatásos kísérleti vizsgálatokkal dokumentálták, ahogy a pszichológiai stressz
csökkenti az ember és az állat immunreakcióját, így a gazdatest mérhetően
fogékonyabb a betegséget okozó vírusokra és a baktériumokra.[4] Egyre több
megbízható tudományos bizonyíték gyűlt tehát arról – elsősorban felnőttekről –,
hogy a stressz és a nehézségek befolyásolják az akut és krónikus betegségeknek
való kitettséget.
Az emberi betegségek okaival kapcsolatos forradalmi gondolatokon felbátorodva
néhány munkatársammal felvetettük egy vizsgálat ötletét a UNC Child
Development Institute légzőszervi vizsgálatokért felelős, a fertőző betegségekről
meglehetősen hagyományos nézeteket valló specialistáinak: azt kutatnánk, hogy
milyen kockázati tényezőt jelent a családban érzékelhető stressz az óvodáskorú
gyermekek légzőszervi megbetegedéseiben. 1975-öt írtunk, ezért különösen nagy
szó, hogy a specialisták jóváhagyták a vizsgálatot. Nekivágtunk hát – hatalmas
lelkesedéssel, de a végkifejletben bizonytalanul.
Szoros megfigyelés alatt tartottunk ötvennyolc óvodáskorú Chapel Hill-i
gyermeket – elsősorban afrikai-amerikaiakat és egyformán szegényeket –, és
kikérdeztük a szüleiket a legújabb, könnyen stresszhez vezető változásokról, azaz
válásról, a nagyszülők haláláról, anyagi nehézségekről, és minden gyereket
rendszeresen megvizsgáltunk, hogy klinikai és laboratóriumi bizonyítékot leljünk a
légzőszervi fertőzésekre. Élénken őrzöm emlékezetemben a sok beszélgetést,
amelyet a családokkal folytattam a dohos, meleg észak-karolinai nappalikban, ahol
a légkondicionálást a kézi legyező és az édes déli tea szürcsölgetése jelentette.
Amikor megjelent a fertőzés, kitenyésztettük a gyermek orrából vett mintát
baktériumokat és vírusokat kutatva, és a tünetek és fizikai jelek listája alapján
gondosan megbecsültük a betegség súlyosságát. A Pediatrics folyóiratban 1977-ben
megjelent cikkünkben megállapíthattuk, hogy a vizsgálat egy éve alatt a család által
elmesélt stresszt okozó tényezőkkel szorosan összefüggött a légzőszervi betegségek
átlagos súlyossága és átlagos hossza.[5] Úgy véltük, hogy a „családi szokások”
ellensúlyozhatják a stresszel járó változások hatásait, és e szokások
számbavételével azt is bizonyítottuk, hogy a családi stresszforrások, a betegség
súlyossága és a betegség hossza közötti összefüggést tompítják a család erős,
megbízható szokásai. Más szóval a stresszel járó változások betegségre gyakorolt
hatását jelentősen csökkentette, ha a családban kiszámítható, változatlan napi rutin
uralkodott.
Ez az első, emlékezetes és szédítő kísérlet az empirikus tudomány és az új,
izgalmas hipotézisek területén tartós nyomot hagyott a személyiségemen és a
képzeletemben. Bár eredetileg hagyományos gyermekorvosi praxist akartam vinni
egy vidéki, nem túl jó ellátottságú helyen (és ebbéli szándékomat akkor még friss
menyasszonyom is buzgón helyeselte), hirtelen elsodort egy jelentős áramlat –
feltartóztathatatlanul sodródtam az akadémikus orvostudomány felé, az ismeretek
alkalmazása helyett az ismeretek megteremtése felé, és lassanként egész életemet
meghatározta a kialakulóban lévő tudományág, vagyis az, hogy a gyermekek
szociális és érzelmi tapasztalatai hogyan befolyásolhatják fizikai testüket is. Ha az
azóta eltelt években felidézem a pillanatot, amikor a karrierem önálló, tőlem
független lendületet vett, gyakran mesélem a diákjaimnak és a rezidenseimnek,
hogy az lett a mottóm: „Semmi közöd az életedhez”.

Az első vizsgálatok és a „zaj” problémája

Így kezdődött hát addig elképzelhetetlen orvosi életem: így alakította egy dél-afrikai
epidemiológus története, a lelket és a testet együtt vizsgáló orvostudomány új ága
és a korai, lelkesítő találkozás a saját vizsgálatommal, a saját eredményeimmel.
Innen kezdtem bele abba, amit minden ifjú nyomozónak meg kell tennie:
megpróbáltam megismételni az első eredményeket, hogy biztosan ne csak egyszeri
véletlenről legyen szó.
Első munkahelyeimen – a navahó rezervátumban és az első egyetemi
állásomban – többször is visszatértem ugyanoda: a stressz hatásának jeleit kutattam
a gyerekek fizikai egészségi állapotára. A vizsgálatok sok és sokféle gyermekre
terjedtek ki: vizsgáltam a navahó bentlakásos iskola diákjait az új-mexikói sivatag
szélén, a tucsoni latin negyedek fénylő szemű óvodásait, a zöldellő San Franciscó-i
negyedek urbánus gyerekeit és Berkeley sokat megélt kölykeit. A stresszt kiváltó
tényezők és nehézségek egy része nem is annyira a családok életében, mint inkább
a negyedek és közösségek kollektív tapasztalataiban jelentkezett. Olykor egy-egy
természeti katasztrófa jelentett kihívást, például egy-egy komoly földrengés, amely
otthonokat döntött romba, tüzeket gyújtott és megrémítette a gyerekeket. Máskor
megszokottabb, már-már hétköznapi kihívásokat vizsgáltam: az iskolakezdést, új
gyerekek megismerését, új óvónő elfogadását. Természetesen rendre
megismétlődtek a légúti megbetegedésekkel kapcsolatos vizsgálat eredményei,
ugyanakkor fény derült arra is, hogy hogyan hat a stressz a véletlen sérülésekre, az
immunrendszer oltásra adott reakciójára és a viselkedési és pszichológiai
problémákra.
Valamennyi korai vizsgálatból egyértelmű, tematikus eredmények bontakoztak
ki. Mindig statisztikailag szignifikáns összefüggés mutatkozott a stressz és a
nehézségek, illetve a különböző betegségek, sérülések és mentális zavarok között.
Akadt azonban egy probléma. Bár az eredmények statisztikai szignifikánssága arra
utalt, hogy valószínűleg nem írhatók a véletlen számlájára, nagyságrendjük kivétel
nélkül szerény volt. Az azonosított összefüggések soha nem magyaráztak meg a
betegségek kimenetelében tapasztalt eltérések 10 százalékánál többet, míg az
erősebb, biztosabb ok-okozati összefüggések 30–50 százalékot is megmagyaráztak
volna. Már egész sor vizsgálatom jutott ugyanarra az eredményre – hogy a
gyermekkori nehézségek többféle megjósolható hatást gyakorolnak a betegségekre
–, de egyszer sem volt olyan erős az összefüggés, mint kollégáimmal reméltük.
Amikor alaposan átnéztem az első vizsgálatok adatait, két, egymástól
elválaszthatatlan történet tárult fel. Az adatok egyrészt lineáris tendenciát mutattak
azzal kapcsolatban, hogy a gyermekek tapasztalta nehézség és stressz előrevetíti a
fejlődésbeli és egészségügyi kimeneteleket. Az egyik elemzésben például a
gyermekek viselkedési problémájának súlyosságára vonatkozó pontszámok a
családban jelentkező stresszhelyzetek fokozódásával párhuzamosan emelkedtek.
Maguk az adatpontok azonban elszórtnak és változónak mutatták ezt az
összefüggést. Voltak például szabálytalan gyerekek, akik a komoly családi
stressztényezők ellenére is kevés pontot kaptak a viselkedési problémák
súlyosságára, más gyerekek pedig minimális stressz mellett is súlyos viselkedési
zavarokkal küszködtek. Így bár az adatok egésze megbízható, statisztikailag
szignifikáns összefüggést tárt fel a stressz és a viselkedési problémák között, az
összefüggés konkrét adataiban igen nagy mértékű „zaj” – véletlenszerű,
magyarázatra szoruló eltérés – mutatkozott. Egy adott mértékű családi stressz
kapcsán nehéz volt meghatározni az adott gyermek viselkedési zavarának
súlyosságát, mert a konkrét adatpontok közül túl sok került igen messze a stresszt
és a viselkedést összekötő vonaltól.[6]
Munkatársaimmal együtt éveken át igyekeztünk megtisztítani a stressz-egészség
összefüggését a zajtól, hogy jobban és mélyebben megérthessük a nyilvánvalóan
fennálló összefüggések valódi természetét. Jobb és érvényesebb kérdőíveket
próbáltunk összeállítani és alaposabb mérőszámokkal próbáltuk vizsgálni a
gyermekek életében jelentkező stresszt és nehézségeket. A szülők helyett a
gyerekeket kérdeztük ki a stresszforrásokról, és az egyik szülő helyett
mindkettejükkel elbeszélgettünk. A szülők és a gyerekek helyett néha a tanárokat
faggattuk. Amikor ezekkel a módszerekkel is ugyanazokra az eredményekre
jutottunk, a saját kérdéssorunk alapján kidolgoztuk a saját mérési eszközeinket.
Nemcsak a családon belüli stresszforrásokat vizsgáltuk, hanem a környezetet is,
például a bűnözést és az erőszakot. Fáradságos munkával dolgoztuk ki a
legpontosabb és legalaposabb mérőszámokat a betegségek gyakoriságához,
súlyosságához és a gyógyulási időhöz, a véletlen balesetek számához, a sérülések
súlyosságának eltéréseihez és a tünetekkel nem járó mentális egészségügyi
problémákhoz.
Bármit tettünk is, mindig ugyanarra az eredményre jutottunk: szignifikáns, de
szerény összefüggést mutattunk ki a korai stressz és a betegségek, a sérülések és a
viselkedési zavarok gyakorisága között. Egyik eredmény sem volt elegendő ahhoz,
hogy áttörést érjünk el a gyermekkori stressz és nehézségek tudományában,
közelébe sem értünk a terület forradalmasításának.
Így hát frusztráltan és kimerülten új kérdést tettünk fel, egészen más típusút.
Felmerült bennünk, hogy a „zaj”, amelyet olyan nagy erőkkel és kitartóan
igyekeztünk kiszűrni az eredményekből, nem maga a „zene”-e. Mi van, ha nem az
adatokkal van gond, hanem azzal, ahogy vizsgáljuk? Lehet, hogy a szívósan kitartó
változatosság, amely újra és újra megjelent a vizsgálatainkban, éppen az a jelenség,
amellyel foglalkoznunk kellett volna. Talán éppen az a titok, hogy a gyermekeket
érő stresszforrások következménye olyan csökönyösen eltér – talán éppen ez a
kulcs ahhoz az ajtóhoz, amelyet mindenáron kinyitni igyekeztünk.
A közvélemény és a tudomány már akkor is előszeretettel emlegette, hogy
bizonyos gyerekek – az úgynevezett „rugalmas gyermekek” – még a legsötétebb
körülmények között is képesek életben maradni és boldogulni. Többen is
beszámoltak például a II. világháborús náci táborok iszonyatát túlélő és leküzdő
gyerekekről, vagy a közelebbi múltban a szegény közösségek szívós gyermekeiről,
akik kitörtek a szegénységből és a faji elnyomásból, hogy köztiszteletben álló
szakemberek és rendkívül sikeres vállalkozók váljanak belőlük. Ezzel egy időben élt
egy kevésbé jól dokumentált, homályosabb hiedelem is, amely szerint a skála másik
végén különösen „sérülékeny” gyermekek találhatók, akik nehezen küzdik le a
nehézségeket, és védtelenségük nehéz körülmények esetén veszélyeztetheti az
egészségüket és a fejlődésüket.
Tehát már a Minnesota Egyetemen tevékenykedő Norman Garmezy és Ann
Masten szisztematikus és elegáns, a rugalmasságra vonatkozó vizsgálatai előtt is
felfigyeltek arra, hogy az egyedi eltérések – vérmérsékletben, személyiségben és a
szervezet erősségében – igencsak eltérő eredményekhez vezethetnek a stressz, a
sorscsapások és a balszerencse hatására.[7] Mintha az élet nehézségeire adott emberi
reakciók természetes szövetének része lenne egy bizonyos mértékű háttérzaj.
Fontos látni, hogy az ellenállás és túlélés spektruma a bevett vélekedés szerint a
rugalmasság és a sérülékenység két pólusa között húzódott, a balsorsnak ellenálló
makacs, nagy erőt adó képesség és a legegyszerűbb kihívásokkal szemben
tanúsított gyenge tehetetlenség között. A rugalmasság/sérülékenység skála két
végét azóta is körülveszi némi morális felhang, amely a rugalmasságot hősiesnek és
diadalmasnak, míg a sérülékenységet szomorú nyúlszívűségnek látja. A
közvélemény és a tudományos közösség e hagyományos meggyőződése – a
rugalmasság és a sérülékenység két meghatározó végpontja és az azokhoz
kapcsolódó homályos morális színezet – kiemelt szerepet kapott kialakuló
munkánkban, amely végül mindkettőt megcáfolta.
A nehézségek kimenetelét becsülettel vagy szégyennel társító látásmód legalább
részben abból a feltevésből eredt, hogy a különbség a jellemből vagy az akaratból
fakad. Kollégáimmal együtt úgy véltük, hogy éppen ennyire elképzelhető az is, hogy
az emberi stresszreakció alapvető, vegetatív biológiájában mélyebb, lényegesebb
okok rejlenek. Mi van, ha a nehézségek egészségügyi következményei azért olyan
eltérőek, mert a gyerekek drámaian különböző belső, láthatatlan biológiai
reakciókat adnak ezekre a nehézségekre? Mi van, ha mindig is a gyermekek
veleszületett stresszreaktivitása okozta a környezeti nehézségek egészségügyi
hatásaiban fellelhető különbségeket? A korábbi – elsősorban felnőttek körében
végzett – vizsgálatok valóban arra utaltak, hogy a stresszreaktivitás egyéni eltérései
összefüggenek egy sor mentális és fizikai rendellenességgel, többek között a
pszichopatológiával, a szívkoszorúér-megbetegedéssel és a traumás sérülésekkel.[8]
Mi van, ha éppen az a hiba – a stressz és a betegség közötti összefüggés zajossága –
az adatok legérdekesebb és legsokatmondóbb része, amelyet el akartunk tüntetni?
Lassanként levonhattunk egy sokkal globálisabb és sokatmondóbb tudományos
tanulságot: hogy a természet világa mindig elegánsabb, összetettebb és ragyogóbb,
mint a legdédelgetettebb hipotéziseink és feltevéseink.

Az egyéni eltérés „zenéje”

Ha a stresszreaktivitás eltérése a stressz-betegség történet döntő eleme, akkor az

eltérés titka, legalábbis részben, a reaktivitást befolyásoló neurobiológiában rejlik.
Közelebbről is meg kellett tehát vizsgálnunk az emlősök agyának két legfontosabb
neurobiológiai stresszreakció-rendszerét. Az első – az egyszerűség kedvéért
nevezzük kortizolrendszernek – a hipotalamuszban található, az agy központjában.
Ha vonalat húzunk a két fülünk között, egy másikat pedig hátrafelé a szemek
közötti területről, a két vonal metszéspontjában található a hipotalamusz: ez a
kereszteződés olyan kritikus fontosságú az agy különböző területei közötti
kommunikációhoz, hogy az agy „Casablancájának” is nevezik. Ahogy Casablanca
központi kereskedelmi és kulturális csomópont volt a régi mediterrán és atlanti
világ között, úgy a hipotalamusz is az agy számos fontos idegpályájának találkozási
és kapcsolódási pontja. A hipotalamusz két sejtmagja hormont termelő sejteket
tartalmaz, amelyek elérnek a hipotalamusz nyelén függő agyalapi mirigyhez. Az
agyalapi mirigy egy hosszú távú hormont termel (adrenokortikotrop hormon vagy
ACTH), amely a véráramba jutva a veséken található mellékvesébe ér. Az ACTH
hatására a mellékvese stresszes élmények után kortizolt szabadít fel – ez az erős
hormon olyan, mint egy stresszanyagokkal teli kupica –, amely jelentősen
befolyásolja a szervezetet, így a szív-ér rendszert és az immunrendszert is.[9] A
hipotalamusz, az agyalapi mirigy és a mellékvese összefoglaló neve hipotalamusz-
agyalapi mirigy-mellékvesekéreg (HPA) tengely.
A stresszreakció másik rendszere – az egyszerűség kedvéért nevezzük üss vagy
fuss rendszernek – az agytörzs egy parányi, stressz esetén működésbe lépő
központjában található. E központ idegsejtjei elérnek a hipotalamuszig és
aktivizálják a vegetatív idegrendszer üss vagy fuss reakcióit; ezeknek
következtében izzad a tenyerünk, kitágul a pupillánk, fokozódik a szívverésünk és
reszketünk, ahogy azt mindenki átélte már komolyabb stressz esetén. A kortizol- és
az üss vagy fuss rendszer egymástól nem teljesen függetlenül és nem is
párhuzamosan kapcsol be és működik, hanem folyamatosan kommunikálnak
egymással, így az egyik rendszer működésbe lépése a másikat is aktiválja. Mindkét
rendszer eredményesen felügyeli és szabályozza a szervezet egy sor folyamatát,
többek között a vércukor- és az inzulinszintet, a vérnyomást, a szívritmust és más
szív-ér rendszeri funkciókat, valamint a baktériumokra, vírusokra és idegen
anyagokra – például pollenek és védőoltások – adott immunológiai reakciók
egyensúlyát. A stresszt okozó környezetre akut vagy krónikus módon reagáló
gyerekeknek magasabb a vércukorszintje, nagyobb náluk a II-es típusú
cukorbetegség, a magas vérnyomás, a koszorúér- és agyérbetegségek kockázata,
immunműködésükre pedig vagy az immunrendszer elnyomása, vagy a gyulladásos
reakció jellemző.[10]
Az emberi szervezetben az idők során felgyülemlett fiziológiai stresszreakciók
számos kategóriában szisztematikusan növelik a hosszú távú betegségek
kockázatát.[11] Bruce McEwen idegtudós szerint a szervezet állandó erőfeszítése a
fiziológiai egyensúly fenntartására krónikusan kimeríti a biológiai rendszereket,
ezért kialakul az allosztatikus terhelés állapota.[12] Az allosztázis a biológiai stabilitás,
más néven homeosztázis elérésének folyamata fiziológiai vagy viselkedésbeli
változások segítségével; az allosztatikus terhelés tehát e stabilitás fenntartásának
biológiai ára. Képzeljük el, hogy két elefánt ül egy mérleghinta két végén. Bár
kialakul egy kényes egyensúly, olyan nagy teher nehezedik a deszkára, hogy a
mérleghinta akár el is törhet. Hiába marad tehát fenn akár évekig is a fiziológiai
stabilitás, a stresszforrások háttérfolyamata idővel fokozatosan összeadódhat a
betegségek kockázatává.
Válaszútra érkeztünk a kutatásunkban. Mivel immár a gyermekek között
mutatkozó lehetséges különbség érdekelt minket a stresszreaktivitás nagyságrendje
terén, olyan módszert kellett kidolgoznunk, amely szigorúan standardizált
körülmények között méri a reaktivitást. Még ha feltalálták volna már a drót nélküli
megfigyelőeszközöket (de még nem találták fel), akkor sem tudhattuk volna, hogy a
vérnyomásban vagy a szívritmusban az iskolában vagy otthon mutatkozó
különbségek az egyes gyermekek reaktivitási szintjére jellemző biológiai eltérések
számlájára írhatók vagy az adott iskola, illetve otthon fokozott stresszességének
tulajdoníthatók. Gondosan ellenőrzött laboratóriumi körülményeket és olyan
mérőeszközöket kellett kialakítanunk, amelyek segítségével párhuzamosan
vizsgálhatjuk mindkét stresszreakciós rendszert. Gondosan kalibrálnunk kellett a
gyermekek számára létrehozott nehézségek mértékét is – úgy kellett eljárnunk,
hogy a stresszforrás elegendő legyen a reakciók kiváltásához, de ne legyen olyan
súlyos, hogy a gyerekek sírva fakadjanak vagy elmeneküljenek.
 Abbey Alkon kollégámmal nekiláttunk olyan, enyhén stresszes feladatok
kidolgozásának, amelyek éppen a megfelelő mértékben késztetik reakcióra a
kortizol- és az üss vagy fuss rendszert. Először a felnőttek szív-ér rendszeri
tevékenységének vizsgálatában már használt feladatokat próbáltuk ki{4}, például
azt, amikor a vizsgálati alanynak egy percre jéghideg vízbe kell mártania a kezét.
Amikor először próbáltuk ki ezt a feladatot egy ötéves kisfiúval, belemártotta a
kezét a vízbe, elfintorodott, közölte, hogy „Ez fáj” és kisietett a laborból – amivel
meggyőzően bizonyította (a) a gyerekek bölcsességét és (b) a tudósok ostobaságát. A
gyermekek stresszreaktivitásának teszteléséhez olyan feladatot kellett találnunk,
amely éppen megfelelő, nem túl könnyű, de nem is túl nehéz. Ehhez olyan
feladatokra volt szükségünk, amelyek szabályozható erősségűek a három és nyolc
év közötti gyermekek számára (elsősorban erre a csoportra, a gyermekkor középső
időszakára koncentráltunk) és „ökológiailag érvényesek”, azaz a gyermekek a
mindennapi életben is találkozhatnak velük. Több feladatot is kitaláltunk különböző
kategóriákban:

Beszélgetés egy addig ismeretlen felnőttel (a kutatás valamelyik

asszisztensével), aki kérdéseket tesz fel a gyermek családjáról,
születésnapjáról, játszótársairól, kedvenc ételeiről és a legutóbbi születésnapi
bulijáról (pszichoszociális kihívás; lásd a fotót a 62. oldalon);
Egy csepp citromlé a nyelvre (fizikai, az érzékeléssel kapcsolatos kihívás);
Egy film érzelmes részletének megtekintése (érzelmi kihívás) és
A vizsgálatot végző felnőtt által felolvasott három-nyolc jegyű számsor
visszamondása (kognitív vagy gondolkodást mérő kihívás).

Néhány speciális vizsgálatban az alábbi feladatot is felhasználtuk:

Azt állítottuk, hogy forró csokihoz forralunk vizet, és a reaktivitást mérő

feladatok végén beindítottuk a tűzjelzőt (váratlan, izgatottságot kiváltó
kihívás), majd rögtön utána megnyugtattuk a gyermeket, hogy valójában
nincs tűz.

Közvetlenül a kihívást jelentő feladatok előtt és után az asszisztens felolvasott

egy megnyugtató, az életkornak megfelelő mesét, hogy a nyugalmi állapot
mérőszámait összevethessük a teszt közben mért adatokkal. A reaktivitással
kapcsolatos eredményekhez olyan mérőszámokat használtunk, amelyek a kortizol-
és az üss vagy fuss rendszer reaktivitását is mérték, de olyanokat is, amelyek külön-
külön az egyikét. Az előbbire példa a vérnyomás és a szívritmus, amelyet mindkét
rendszer befolyásol, az utóbbira pedig a nyálban található kortizol (a kortizol
stresszhormon szintje a nyálban, amely igen hasonló a vérben mért szinthez) és az
impedencia kardiográfia, amely a szívritmus változását (a vegetatív idegrendszer
paraszimpatikus működésének mutatója) és a szív pumpálásának ciklusára
jellemző pontos időzítést méri (a vegetatív idegrendszer szimpatikus működésének
fokmérője).

Gyermeket tesztel egy addig ismeretlen felnőtt a stresszreaktivitás-vizsgálatban. Amíg a gyermek

végrehajtott néhány enyhe stresszel járó feladatot, figyeltük a kortizol- és az üss vagy fuss rendszer
reakcióit.

A kortizolszint méréséhez szükséges nyálminta megszerzése nem ütközött

nehézségekbe, hiszen titokban a bolygó valamennyi gyermeke szeret köpködni,
bármikor, kérésre is és bármilyen körülmények között – ez a rosszul leplezett
lelkesedés valószínűleg annak a következménye, hogy a szülők olyan szigorúan
tiltják a köpködést. A vizsgálatok során több száz gyerekkel dolgoztunk, és
egyetlenegyszer sem fordult elő, hogy a három-nyolc éves korosztály tagja ne
boldogan látott volna el minket bőséges, habos, akár nagy zajjal előállított
nyálmintával.
Az üss vagy fuss rendszer vegetatív szív-ér rendszeri hatásainak mérése már
fogósabb kérdés volt, mert súlyos perceken át kellett elektrofiziológiai adatokat
gyűjteni a szívről. Ennek érdekében elektródákat, elektrolit zselét és drótokat
helyeztünk el a mellkasukra, a hátukra és az egyik bokájukra, hogy
milliszekundumonként mérhessük a tüdőbe és a szervezetbe vért pumpáló szív
elektromos eseményeit. Már önmagában az is tíz-tizenöt perc, amíg mindezt
felhelyezzük, teszteljük a rendszert és kezeljük egyes gyerekek természetes
szorongását ettől a helyzettől. A hét-nyolc éveseket könnyű meggyőzni és izgatottá
tenni azzal, hogy űrutazás előtt az űrhajósokat is így drótozzák be. A három-négy
évesek viszont nem érdeklődnek ilyen hevesen a hősies űrhajósok képzeletbeli
űrutazásai iránt, ezért őket lassabban kell ráhangolni, halk, megnyugtató szavakkal,
lassú mozdulatokkal és folyamatos csitítgatással. Ugyanakkor a figyelmes
megfigyelő már a reaktivitás vizsgálatának ebben a korai szakaszában is
viselkedésbeli és érzelmi különbségeket fedezhet fel: minden gyerek máshogy
reagál a bizarr élményre. Mint látni fogjuk, e különbségek még szembetűnőbbek a
stressz fiziológiai jeleinek szintjén, amelyeket a laboratóriumi eljárásokkal elő
akartunk idézni és fel akartunk tárni.
Ahogy az a kutatókkal gyakran megesik, Abbey és én először a saját
gyerekeinken teszteltük az eljárásokat és a feladatokat, ők ugyanis pontosan ahhoz
a korcsoporthoz tartoztak, amelyet vizsgálni készültünk. Akkor hatéves lányom,
Amy elvállalta, hogy kísérleti nyúl legyen az apja reaktivitással kapcsolatos
vizsgálataiban – vállalkozó szellemét kincsekkel és ajándékokkal jutalmaztam.
Később kiderült, hogy a laboratóriumban vizsgált gyerekek reaktívabb csoportjába
tartozik. Bár soha nem volt feltűnően orchideaszerű, gyűlölte a zokni „ráncait” a
cipőben, utált szúrós gyapjúpulóvert viselni és érzékenyen viszonyult a kóruszene
érzelmes színeihez és hangvételéhez. Később megértettük, hogy ezek az
érzékenységek jellemzők azoknak a (később orchideának nevezett) gyerekeknek a
viselkedésére és érzékelésére, akik szélsőséges neurobiológiai reakciókat adtak a
laboratóriumi stresszforrásokra. Ezek a szélsőségesebb, sokszor fokozott kockázatot
képviselő gyerekek – akik némelyike később a páciensem lett – különlegesen, már-
már kórosan érzékenyek voltak az élet laboratóriumon kívül felmerülő természetes
kihívásaira, az erős és túláradó szociális környezet pedig kiemelt terhet rótt rájuk.
Azon kaptam hát magam, hogy a stresszre adott túlzott reakciók fejlődésbeli és
egészségügyi következményeit vizsgálom – és a saját imádott lányom is ehhez a
fiziológiai területhez tartozott.
 A reaktivitást vizsgáló laboratóriumi protokoll kidolgozásának e „kapkodó”
szakasza során hosszú hónapokon át kísérleteztünk különböző feladatokkal, a szív-
ér rendszeri reakciók különböző mérőszámaival és különböző típusú és életkorú
gyerekekkel. Amikor elégedetten állapítottuk meg, hogy éppen a megfelelő
feladatok és megbízható mutatók állnak rendelkezésünkre, és hogy mindezek a
legkülönfélébb korú és vérmérsékletű gyerekekkel egyaránt működnek,
belekezdtünk több száz gyermek stresszre adott reakcióinak szisztematikus
vizsgálatába. Bár a vizsgálatok kezdetén három-nyolc évesekkel foglalkoztunk, a
folytatásban Abbey ugyanezekre az eredményekre jutott a kisebb gyermekeknél,
még az első életévüket sem betöltött csecsemőknél is. Újra és újra megállapítottuk,
hogy a laboratóriumi kihívásokra adott neurobiológiai reakciók mérőszámai
rendkívüli mértékben eltérnek a gyermekpopulációk között, és az eltérés a
standard normál (harang alakú) eloszlást követi, azaz a gyerekek többsége átlagos, a
két szélsőséget pedig kevesebb gyermek képviseli.
A szemközti grafikon a reaktivitás üss vagy fuss és/vagy kortizol mérőszámainak
reprezentatív mintája. Jól látható, hogy a stresszreakciók értéke egyenletesen,
folyamatosan oszlik meg: az orchidea gyermekek az értékek felső 15–20 százalékát,
míg a pitypangok az alsó 80–85 százalékát képviselik. Az orchidea gyermekek
számszerűen, de nem kategorikusan fokozottabban reagálnak a stresszre, mint
pitypang társaik. Más szóval az orchideák és a pitypangok ugyanahhoz a folyamatos
eloszláshoz tartoznak, nem két teljesen különbözőhöz. Az ábrán nem látszik az az
érdekes eredmény, hogy a fiúk és a lányok egyenlő arányban jelennek meg a
pitypangok és az orchideák között, illetve a reaktivitás kontinuum minden szintjén.
És ami a legfontosabb, a gyerekcsoportokon belül a reaktivitással kapcsolatos
értékeknek van egy széles, folyamatos spektruma.
A stresszre adott reakciókra vonatkozó újdonsült protokollunk bevetésekor tehát az
volt az első megfigyelésünk, hogy a gyerekek között hatalmas különbségek
mutatkoznak az egyforma laboratóriumi kihívásokkal kapcsolatos mérhető
reaktivitás terén. Bár a gyerekek többsége a reaktivitás eloszlásának
középmezőnyébe tartozott, mindig akadt néhány – általában körülbelül minden
ötödik –, akiknek üss vagy fuss és kortizolrendszere meglepően erősebben reagált a
kísérleti feladatainkra. Az eloszlás másik végénél pedig nagyjából ugyanennyi
gyermek mutatott feltűnően alacsony reaktivitást. Vajon a laboratóriumi feladatok
hatására adott neurobiológiai reakciók nagy változatossága lehet az a „zene”,
amelyet kerestünk? Vajon ez az eltérő reaktivitás lehet az a tényező, amely
megmagyarázhatja a környezeti stressz és az egészségügyi és fejlődési nehézségek
korábban azonosított összefüggéseinek megbízható „zajosságát”? Lehet, hogy az
egyforma kihívásokra adott láthatatlan, belső biológiai reakciókkal magyarázható,
hogy egyes gyerekek roskadoznak a szegénység és a nehézségek terhe alatt, míg
mások furcsamód élnek és virulnak?
Másfél évvel azután, hogy Gill-lel világra segítettük a navahó újszülötteket,
háromezer méterrel Új-Mexikó és Colorado határa fölött, eljöttem a rezervátumból
és az Indian Health Service-ből, és elfoglaltam első valódi egyetemi állásomat a
tucsoni Arizona Egyetemen. Egy délután titokzatos csomagot kaptam, a feladó egy
északi cím volt, az új-mexikói sivatag távoli, hatalmas és szúrós vadonjából. Belül –
kísérőlevélre nem is volt szükség – egy gyönyörű navahó szőnyeget találtam, a
hagyományos stílusban szőtte az ikrek nagymamája, rajta a nevem, „T. Boyce
orvos”.
Aznap és azóta sokszor is eltűnődtem azon, hogy milyen mély hálát érzünk a
családunkért, az életünkbe sokszor meglepően és váratlan pillanatokban betoppanó
kisemberekért, és hogy az érkezésük és a világgal kapcsolatos reakcióik és válaszaik
milyen csodálatosan és káprázatosan különböznek. Bár magam is frissen érkeztem
meg a tudományos orvoslás világába, egy merőben váratlan valóság felfedezésére
készültem, amely örökre megváltoztatta a gyerekkor nehézségeivel kapcsolatos
felfogásomat, a nehézségekre adott biológiai reakciók jelentésével kapcsolatos
nézeteimet és a rugalmasság előnyeire és a sérülékenység hátrányaira vonatkozó
feltevéseimet.

A navahó ikrek nagymamája ezt a személyre szabott, kézzel szőtt szőnyeget küldte nekem.
 3
Citromlé, tűzriadó
és egy váratlan felfedezés

Amikor először vizsgáltuk a megpróbáltatások egészségre és viselkedésre gyakorolt

hatásait és a zajban megbúvó zenét, egy félénk kislány – nevezzük Mollynak – a
ránk váró felfedezések előfutára lett. Molly túl volt már a stresszel kapcsolatos
reaktivitásvizsgálaton, láthattuk, hogy milyen neurobiológiai reakciókat mutat a
standard laboratóriumi feladatokra, most pedig egy jól megtervezett dilemmával
szembesült. A szobában ült egy gyerekszéken, a szék két oldalán egy-egy asztal, a
kislánnyal szemben pedig egy barátságos fiatal asszisztens hölgy. A fiatal hölgy
elmagyarázta Mollynak, hogy beszélgetni és játszani fognak a tőle balra lévő
asztalon látható játékokkal – a használt, kopott, törött játékok kusza, cseppet sem
vonzó kavalkádja mintha egy réges-régi jótékonysági vásárról maradt volna meg. A
másik asztalon, az asszisztenstől jobbra, vadonatúj, csillogó-villogó játékok
feküdtek, a másik készlethez viszonyítva egy drága játékbolt kirakatának tűntek. Az
asszisztens bejelentette, hogy elfelejtett behozni valamit, néhány percre ki kell
mennie; ezalatt Molly játszhat az első (szánalmas) asztalon lévő játékokkal, a másik
asztalon valaki más (menő) játékai vannak, azokhoz csak akkor lehet nyúlni, ha az
asszisztens engedélyt ad rá.[1]
Ezután kiment a szobából, Molly pedig gyötrelmes erkölcsi kutyaszorítóba
került: melyik játékokkal játsszon? A viselkedését titokban filmre vettük egy
egyoldalú tükör másik oldaláról. A közvetlenül előtte végzett stresszreaktivitás-
vizsgálatokon Molly fokozott reakciókat adó gyermeknek bizonyult,
stresszrendszere figyelemre méltó hevességgel lépett működésbe szinte minden
feladat esetén – a faggatózó kérdésekre válaszolva, a citromlé megkóstolásakor, a
szomorú film láttán és a számsorok megjegyzésekor is. Amíg titokban figyeltük a
tükör mögül, Molly ötéves eszköztára minden elképzelhető darabját bevetette, hogy
ellenálljon a kísértésnek és ne játsszon az új, csillogó, de tiltott játékokkal. Apró,
kerek arcán pontosan leolvasható volt, hogy azon gyötrődik, mit tegyen. Először
megpróbálta elterelni a figyelmét az engedélyezett asztalon heverő ócskaságokkal,
de hamar felismerte e taktika reménytelenségét. Megpróbált nem nézni a csábító új
játékokra: az arca mellé tette a tenyerét, hogy ne lássa őket. Ráült a kezére és
fészkelődött; fölállt és körbesétálta a szobát; a körmét rágta és a haját csavargatta;
grimaszokat vágott a tükör előtt. Végső kétségbeesésében hosszú, érzelmekkel
átitatott monológba kezdett, figyelmeztette magát, hogy engedelmeskedjen az
asszisztens utasításainak, győzze le a kísértést, viselkedjen úgy, ahogy a felnőttek
elvárják tőle. Tíz gyötrelmes percen át küzdött a késztetésével, míg végre a
visszatérő asszisztens engedélyezte, hogy bármelyik játékkal játsszon, amit Molly
élvezettel és örömmel tett meg.
E rendkívüli önmegtartóztatással ellentétben a gyerekek többségére ugyanebben
a viselkedési dilemmában jellemző „késleltetett öröm” másodpercekben lett volna
mérhető: amint becsukódott az ajtó az asszisztens mögött, a gyerekek többsége
rávetette magát az új játékokra és bűntudat nélkül, eksztatikusan belefeledkezett a
játékba. Szinte mindig a hevesen reagáló, biológiailag aktivizálódott gyerekeknél
figyelhettük meg ezt a korlátlan képességet a kísértés leküzdésére, az öröm
késleltetésére, és a felnőtt tekintélyfigura által világosan meghúzott határ átlépésére
késztető ösztön elfojtására. Mi ennek az oka és mit tehetett hozzá a kutatásunkhoz?

A legbetegebbek vagy a legegészségesebbek

Amikor a kutatásaink legelején a laboratóriumi stresszforrásokra fokozottan

reagáló gyermekek viselkedési jellemzőit tártuk fel, már akkor felfigyeltünk a
köztük és a többi vizsgált gyermek között mutatkozó feltűnő folytonossági hiányra.
Mintha úgy viselkedett volna az új stresszreaktivitásra vonatkozó protokollunk,
mint a prizma a fénnyel: elkülöníti a neurobiológiai reakció különböző látható
„sávjait” elfoglaló gyerekeket, és feltárja azokat, akik kivételesen, eltúlzottan
reagálnak szerény kihívásainkra.
A kezünkben lévő protokoll segítségével igyekeztünk láthatóvá tenni az
egyébként rejtett és láthatatlan tényezőket, és a laboratórium reaktivitással
kapcsolatos fokmérőit a gyermekek hétköznapi életére vonatkozó tágabb
epidemiológiai vizsgálatoknál is alkalmaztuk. A laboratóriumi alapú protokollal
szemben e nagyobb vizsgálatokban természetesen felmerülő szociális
környezeteket tanulmányoztunk, ahol nem laboratóriumi, hanem valódi
stresszforrásokat társíthattunk a gyermekek egészségi állapotához, betegségeihez és
a fejlődésükben mutatkozó mérhető különbségekhez. Mivel azt akartuk feltárni,
hogy a stresszre adott reakciók e különbségei hogyan működnek a szelektálatlan,
való világban, az első perctől kezdve közösségek vagy iskolák gyermekcsoportjait
vizsgáltuk a klinikák és a kórházak gyermekosztályán fekvő betegek helyett.
Természetesen az utóbbiakat is vizsgálni lehet, ezekből az esetekből is lehet tanulni,
különösen a konkrét betegségek és rendellenességek kóroktanának
megismeréséhez. Mi azonban arra voltunk kíváncsiak, hogy az átlagos, általában
egészséges gyermekpopulációkban hogyan jelennek meg és működnek a valódi
stresszforrások, és melyek az adott reakciókban mutatkozó különbségek
következményei. Az átlagos környezetben jelentkező megpróbáltatásokat akartuk
megismerni, valamint azok hatását a gyakori betegségekre, sérülésekre és
diszfunkciókra a tipikusan fejlődő gyermekek életében. Reprezentatív
gyermekcsoportokat kerestünk hát hétköznapi, reprezentatív környezetben.
Így kerültünk elsősorban óvodákba és általános iskolákba, ahol minden ősszel
összegyűlnek a gyerekek az energia, a Brown-mozgás, a kórokozók és a csillogó
szemű tudásvágy hatalmas kavarodásában. A modern társadalom legvalódibb,
elfeledett hősei (amint arról egy későbbi fejezetben részletesebben is szó lesz) azok
a tanárok, akik képesek renddé formálni a káoszt, kirángatják a tanulást és a
felfedezést a pokoli lárma torkából és a kora gyermekkori társas kapcsolatok
középkori, zajos kakofóniájából mikrocivilizációt kovácsolnak. Egyetlen
kutatólaboratórium sem érhet az óvodai csoportok és alsó tagozatos osztályok
nyomába.
Az első két vizsgálat a gyermekek fertőző betegségeit vizsgálta a
stresszforrásokkal, a reaktivitással és az egészségi állapottal összefüggésben. Az első
vizsgálat a San Franciscó-i Kalifornia Egyetemhez (UCSF) tartozó Marilyn Reed Lucia
Child Care Study Center (Gyermekekkel Foglalkozó Kutatóintézet) óvodájában folyt,
a másik San Francisco néhány körzeti óvodájában. Az egyetemen a munkatársak
három–öt éves gyermekeit vizsgáltuk egy eldugott, ablaktalan lyukban,
beszélgettünk és kérdőíveket töltettünk ki a szülőkkel a családban felmerülő
stresszforrásokról és nehézségekről, és egy ápolónővel hetente megvizsgáltattuk a
gyerekeket, hogy értékelhessük a légúti betegségek (nátha, fülfertőzés, asztma,
tüdőgyulladás stb.) gyakoriságát és súlyosságát. A stresszre vonatkozó
beszélgetésekben és kérdőívekben a szülők és a gyermekek életének stresszel járó
eseményeiről faggattuk a szülőket (egy szerettük halála, óvodai terrorizálás,
költözés, válás, bepisilés az óvodában), de utánajártunk a krónikusabb, tartósabb
megpróbáltatásoknak is, mint a család anyagi problémái, erőszakos élmények,
házastársi konfliktusok és depressziós szülők.
A második vizsgálatban egy-két héttel az általános iskola elkezdése előtt és után
foglalkoztunk a gyerekekkel a UCSF laboratóriumában.{5} Az iskolakezdés komoly
alkalmazkodást kíván az ötévesektől, igazi fejlődési kihívás, mert új, izgalmas,
ugyanakkor nehéz és stresszes társas kapcsolatokat kell kialakítaniuk húsz-
harminc, addig ismeretlen társukkal. Ilyenkor már az óvónők is komolyabb
viselkedést várnak el, itt már valódi tanulás is folyik, és sokféle légúti és egyéb
kórokozóval találkoznak. Nem könnyű ez a fiatal szervezetnek és az ötéves
elmének – a szociális bizonytalanságok, a súlyos elvárások, a heves kórokozók és
betegségek valóságos viharában találják magukat.
Egy-két héttel a tanév kezdete előtt és után vérmintát vettünk, hogy mérhessük
az immunrendszer működésének változásait a kortizol és az üss vagy fuss
stresszreaktivitás rendszer működésbe lépése következtében. A szülők kéthetente
kitöltötték a gyerekek légúti tüneteit firtató teszteket. Azzal a hipotézissel és
várakozással vágtunk neki, hogy azoknak a gyerekeknek, akik a laboratóriumban
erős üss vagy fuss reakciókat mutatnak, fokozott reaktivitást mutat a
kortizolszintjük és ennek megfelelően az immunműködésük is megváltozik, sokkal
gyakrabban és súlyosabban betegednek meg, ha a családjukban sok a stressz, a
nehézség és a zűrzavar. Azt vártuk tehát, hogy azoknál tapasztaljuk a legsúlyosabb
légúti megbetegedéseket, akiknél egyszerre jellemző a magas stresszreaktivitás és a
családi környezetben jelen lévő stresszforrások. (A 74. oldalon látható grafikon a két
vizsgálat összetett eredményét ábrázolja.) Mint várható volt, azok betegedtek meg
legkomolyabban, akiknél a stresszreaktivitás a nehezebb családi körülményekből
eredő stresszforrásokkal súlyosbodott. A légúti megbetegedések gyakoriságát és
súlyosságát annak tulajdonítottuk, hogy egyszerre sújtja őket a belső biológiai
érzékenység és a családi környezeti stresszforrások külső terhe.
Amire viszont nem számítottunk, éppen ezért tágra nyílt szemmel, fejünket
vakargatva fogadtuk, az az, hogy az ugyancsak magas reaktivitású, de kismértékű
stresszben (tehát kiszámíthatóbb, következetesebb és támogatóbb családban) élő
gyermekek körében mutatkozik a legkevesebb légúti megbetegedés a vizsgálatok
során – még azokhoz képest is kevesebb, akik alacsony reaktivitásúak és kevés
stressz éri őket a családban! Nemcsak a több stresszforrás között élőknél betegedtek
meg ritkábban, hanem valamennyi vizsgált gyermeknél. A magas
stresszreaktivitású gyermekek vagy a legbetegebbek, vagy a legegészségesebbek
voltak, családjuk szociális-érzelmi állapotától függően.
Mivel a két különböző vizsgálat egybevágó adatai kissé zavarba hoztak,
megpróbáltunk magyarázatokat keresni arra, hogy egyazon típusú gyermek
hogyan lehet egyszerre a leggyakrabban és a legritkábban is beteg. Soha nem fogom
elfelejteni 1993 őszének azt a délutánját, amikor a UCSF laboratóriumában hárman
– Abbey, Jan Genevro kutatási asszisztens és jómagam – már-már fizikai küzdelmet
folytattunk ezzel a rejtéllyel, teleírtuk és -rajzoltuk a táblát, logikus érveket
sorakoztattunk fel és hevesen vitatkoztunk a lehetséges magyarázatokról. Két,
alapvetően különböző értelmezés merült fel.

Egyrészt logikusnak tűnt, hogy a laboratórium mesterséges stresszforrásaira

biológiailag ennyire reaktív gyermekek gyakrabban betegednek meg a
megpróbáltatások és a stressz való világbeli, nem laboratóriumi körülményei
között. Az utóbbi csupán az előbbi kiszámítható – bár ezen a ponton még ismeretlen
– következménye. Ugyanakkor az volt a nagyon erős megérzésünk, hogy ezek a
magas reaktivitású gyerekek támogató környezetben még egészségesebbek, mint a
társaik, éppen azért, mert fokozottan reagálnak környezetük pozitív és segítő
tulajdonságaira. Hirtelen rátaláltunk a döbbenetes magyarázatra – a pillanatot
ahhoz tudnám leginkább hasonlítani, ahogy a két szem különböző nézőpontjából
látott kép kialakítja a mélységérzékelést. A jelenség nem „vagy/vagy”, hanem
„egyszerre/és”, mert a szóban forgó gyermekek kifinomult érzékenységgel
reagálnak az őket körülvevő, negatív vagy pozitív szociális környezet
tulajdonságaira. A rossz környezetben hervadoztak, a jó környezetben kivirultak,
méghozzá egyazon okból: nyitottabbak, fogékonyabbak és érzékenyebbek
környezetük jó és rossz hatásaira. A megvilágosodás pillanata volt ez, amelyről
valamennyi kutató álmodik – egyszer csak összeállt a mindent megváltoztató, az
ellentmondást feloldó kép, mint amikor egy szép harmónia feloldja a zavaros,
disszonáns hangot.
Arra a kérdésre tehát, hogy egyetlen gyermektípus hogyan lehet egyszerre a
legbetegesebb és a legegészségesebb is, ideiglenesen azt válaszoltuk, hogy a magas
reaktivitású gyermekek kifinomultan fogékonyak, kivételesen érzékenyek a szociális
környezetre, legyen az stresszes vagy támogató. A Psychosomatic Medicine folyóirat
egyik 1995-ös számában így fogalmaztunk:

„Továbbá – és kissé bizonytalanul – úgy véljük, hogy a túlzott pszichobiológiai

reaktivitás az önszabályozó képesség viszonylagos hiányára utalhat, és ennek
következtében az illető fokozott érzékenységgel reagál a szociális világ
természetére. A fokozottan reaktív ember tehát vagy kivételesen sérülékeny, vagy
kivételesen rugalmas, az őt körülvevő szociális környezet jelentette
stresszforrások és megpróbáltatások függvényében.”

Talán – vetettük fel bizonytalanul – a magas reaktivitású gyermek legfontosabb

tulajdonsága nem is a sérülékenység, hanem a szokatlan fogékonyság a különböző
típusú szociális körülményekre. Ezekre a fokozottan érzékeny, orchideaszerű
gyerekekre több hárul a stresszes, megpróbáltatásokkal teli környezet egészségügyi
és fejlődési terheiből, ugyanakkor támogató, gondoskodó környezetben
aránytalanul virágoznak és boldogulnak.[2]

A félénkség biológiája

Az érzékeny, orchidea gyermekek kapcsán az volt a szülők és a kollégák egyik első

és leggyakrabban elhangzó kérdése, hogy vannak-e más, látványosabb jellemzőik –
azaz olyan viselkedésbeli vagy más fenotípusos jellemvonásaik, amelyek
megbízhatóan jelzik rejtett reaktivitásukat. A fenotípus azoknak a megfigyelhető,
látható jellemvonásoknak – szemszín, magasság, személyiség és viselkedés – az
összessége, amelyek az adott emberre vagy organizmusra jellemzők. Úgy tűnik,
hogy a válasz bizonytalan igen: az orchidea gyermekek viselkedési fenotípusa
bizonyos feltételekkel azonosítható.
Jerome Kagan, a Harvard fejlődéspszichológiával foglalkozó munkatársa
pályafutása nagy részét „a félénkség biológiájának” tanulmányozásával töltötte.[3]
Azzal a megfigyeléssel kezdte, hogy még az újszülötteknél is nyilvánvaló és drámai
különbségek mutatkoznak a temperamentumban, ami itt azokat a korai
személyiségjegyeket jelenti, amelyek a kisgyermekek állandó, kontextustól
független viselkedésére jellemzők. Alexander Thomas és Stella Chess korai, a New
York Longitudinális Vizsgálat keretében végzett munkája szerint a különböző
csecsemők viselkedésében szisztematikus különbségek figyelhetők meg egy sor
területen: az aktivitás erősségében, az alvási és étkezési szokások szabályosságában,
az alkalmazkodókészségben, az érzelmek erősségében, a hangulatban, a figyelem
elterelhetőségében, a kitartó figyelemben és a szenzoros érzékenységben.[4] E
munkára támaszkodva Kagan olyan csecsemőket és gyerekeket vizsgált, akik a
szülők, gondviselők és tanárok szerint szisztematikusan nehezen alkalmazkodnak,
introvertáltak, túlérzékenyek és visszahúzódóak az új vagy a nehéz helyzetekben. A
„legeslegfélénkebbeket” vizsgálva dokumentálta, hogy ezek a gyermekek erős
reakciókat mutatnak az üss vagy fuss rendszerben: a szívritmusuk látványosan
felgyorsul, ha fenyegetéssel, újdonsággal vagy kihívással találkoznak. Ezekben a
rendkívül gátlásos gyermekekben szokatlan érzékenységet tapasztalt a szenzoros
ingerekre, például a citromlé megkóstolására is. Tehát ellentétes irányban haladt,
mint a mi vizsgálataink – a viselkedéstől (szélsőséges félénkség) indult el a
neurobiológiai reakciók mintázata (a szívritmus reaktivitása) felé –, de ő is
nyilvánvaló összefüggést fedezett fel a félénkség és a stresszre adott testi reakciók
között.
Jay Belsky, a davisi California Egyetem humánökológia professzora is a negatív
neveléssel kapcsolatos érzékenységet vizsgálta olyan gyermekek körében, akik a
beszámolók vagy a megfigyelések szerint „nehéz” természetűek – azaz
gyermekkori személyiségük negatív érzelmi dimenziói erősek. A negatív érzelmi
világ azt jelenti, hogy egyes csecsemők hajlamosak átélni és kifejezni kétségbeesést,
érzelmi labilitást, nyugtalanságot és figyelemzavart, különösen nehéz helyzetekben,
például ha el kell válniuk az édesanyjuktól. Belsky szülői kérdőívek segítségével és a
gyerekek arcán, hangjában és viselkedésében megjelenő érzelmek megfigyelésével
azonosította a korai negatív érzelmeket mutató csecsemőket és tipegőket, majd
megvizsgálta, hogy ebből következően milyen viselkedési problémákkal küzdenek
kifelé (például ellenszegülés, agresszió és dac) és befelé (depresszió és szorongás). A
szülők viselkedéséről sem feledkezett meg: a családok otthonában figyelte meg,
hogy a szülők haragosan, ellenségesen és erőszakosan foglalkoznak-e a
gyerekeikkel. Belsky megállapította, hogy a negatív érzelmi életű csecsemőknél
sem kisebb, sem nagyobb valószínűséggel nem jelentkeznek később viselkedési
problémák, kivéve, ha az őket nevelő szülők maguk is negatív érzelmeket
mutatnak.[5] A negatív temperamentumú csecsemőknél nagyobb arányban
alakultak ki kifelé és befelé megnyilvánuló viselkedésproblémák, ha otthon
negatívan nevelték őket. Ezt és későbbi eredményeit is úgy értelmezte, hogy a
negatív érzelmi temperamentumú csecsemők érzékenyebbek a nevelés befolyásoló
tényezőire.[6]
Kagan és Belsky vizsgálatai együtt azt jelzik, hogy bár az összefüggés laza és nem
mindig megbízható, igenis van kapcsolat a korai munkáink alapján az orchidea
gyermekeket meghatározó szélsőséges neurobiológiai reaktivitás és a félénkség, a
negatív érzelmek és az új vagy kihívást jelentő körülményektől való óvakodás
között. Ez azt jelenti, hogy minden orchidea gyermek félénk és visszahúzódó?
Egyáltalán nem. Azt jelenti, hogy minden félénk gyermek biológiailag erősen reagál
a stresszforrásokra? Nem, nem jelenti azt. Azt jelenti, hogy a kiemelten érzékeny,
kivételesen fogékony orchidea gyermekek gyakrabban – de nem mindig –
hajlamosabbak a félénkségre, a szenzoros érzékenységre, az új helyzetekkel
kapcsolatos félelemre és megpróbáltatások esetén a problémás viselkedés
kialakítására.

Lepkeszárnyak és rátermettség

Találtunk hát egy bizonytalan magyarázatot – inkább csak egy járható utat – arra a
jelenségre, hogy a laboratóriumi kihívásokra neurobiológiailag erősen reagáló
orchidea gyermekek vagy a legrosszabb, vagy a legjobb egészségnek örvendenek,
fejlődésük végén pedig a legkevésbé vagy a leginkább alkalmazkodnak. Különböző
kifejezéseket találtunk a jellemzésükre: „vékonybőrű”, túlságosan „átjárható” a
környezet számára, „kanári az aknában” – ezek a metaforák és maga az orchidea
gyermek elnevezés is azokra a meghatározó tulajdonságukra utaltak, hogy
szokatlanul érzékenyek a szociális világ tulajdonságaira, a testvéreikre és a
családtagjaikra, az osztályukra és a szociális csoportjaikra, a szomszédságukra és a
közösségükre. De nem találtunk még választ egy sor égető és egyre szaporodó
kérdésre:

Vajon ezek a magas reaktivitású orchidea gyermekek ugyanazok-e, akiknél

olyan szélsőséges mértékű betegséget, sérülést és viselkedészavart
tapasztaltunk az egészségügyi szolgáltatásokkal kapcsolatos kutatásban (lásd
28–29. oldal)?
Amennyiben igen, melyek az orchidea gyermekek felfedezésének
közegészségügyi következményei? Hogyan kezelhetik eredményesen a
társadalmak az ilyen gyermekek jelentette rendellenességek aránytalan
terhét?
Honnan és miért alakult ki ez az összetett fenotípus az emberi fajban? Csak az
embergyerekeknél fordul elő?
Mi lesz az orchidea gyermekekkel, ahogy telik az idő? Fokozódik vagy csökken
a reakciókészségük? Ingadozó teljesítményt nyújtanak az iskolában és az
életben?
Milyen korán és hogyan észlelhetjük a magas reaktivitású fenotípust? A
születésnél? A terhesség alatt?
 A magas reaktivitás genetikus vagy a környezetre vezethető vissza?

A szerencsének és a gondviselésnek köszönhetően körülbelül ekkoriban, 1999-

ben töltöttem néhány napot vendégprofesszorként a Vanderbilt Egyetemen
Tennessee állam fővárosában, Nashville-ben, ahol megismerkedtem és hosszasan
beszélgettem Bruce Ellisszel, egy okos, lelkes és tehetséges ifjú evolúciós
pszichológussal. Bruce valószínűleg maga is orchidea gyermek volt, és ez azóta sem
változott. Bár először mindig félénknek és bizonytalannak mutatkozott, aki
alaposan odafigyelt rá, az gyorsan felismerhette bámulatos intelligenciáját, a
tudományos folyamatok iránti mély rajongását és szenvedélyes hitét a természet
világát feltáró evolúciós tudományban. Pszichológiai tanulmányai során
elkeseredetten és csalódottan látta, hogy a modern pszichológia fogalmi alapjai
mennyire inkoherensek. Nemcsak az emberi viselkedés legtalálóbb
kategorizálására és leírására volt kíváncsi, hanem arra is, hogy honnan származik,
hogy miért maradtak fenn az emberi populációkban bizonyos viselkedésminták, és
hogy mivel magyarázható a viselkedészavar és a pszichopatológia kialakulása a
korai fejlődés során. Egyik egyetemi szemináriumán fedezte fel Charles Darwin
írásait és mindazt, amit világos és következetes válaszként értékelt az emberi
viselkedés gyökereivel kapcsolatos számos kérdésére. Már akkor evolúciós
pszichológusnak készült, elmerült a természetes szelekció törvényeiben, és a
legjobb úton haladt afelé, hogy a fejlődéspszichológia egyik legfantáziadúsabb és
legtermékenyebb teoretikusa váljon belőle.[7]
A Vanderbilten tett látogatásomat követő nyáron Bruce Ellis eltöltött néhány
hetet a Berkeley-n működő laboratóriumunkban, és elkezdtük kidolgozni azt az
elméleti rendszert, amely megmagyarázná, hogy az evolúciós idő évezredei során
miért alakult ki és maradt fenn a kivételesen érzékeny, feltűnően fogékony
embergyerekek csoportja. A nyári együttműködés meghozta az étvágyunkat, és
végül négy hónapig dolgoztunk együtt az új-zélandi Christchurchben, ahol Bruce
megkapta első egyetemi állását, én pedig ott töltöttem rövid pihenőidőmet. Hosszú
és kölcsönösen tanulságos beszélgetéseink során kidolgoztuk a különleges
érzékenység evolúciós elméletének vázát, jóslatnak is beillő hipotéziseket
fogalmaztunk meg az elméleti orientáció alapján, és elvégeztük a korábban
összegyűjtött adatok megerősítő elemzését. Újdonsült elméletünk legfontosabb
tételeit két 2005-ös cikkben ismertettük a Development and Psychopathology
folyóiratban.[8]
Először is azt állítottuk, hogy egyes gyermekek igen reaktív fenotípusai fokozott,
neurobiológiai eredetű érzékenységet jelentenek az életük keretét adó szociális
kontextusokra. Az evolúció elmélete szerint e természetesen előforduló fenotípus-
variációk eredetileg a DNS véletlenszerű változásaiból, az úgynevezett mutációkból
származnak. A genotípus az a konkrét, igencsak egyedi molekuláris DNS-lánc, amely
minden sejtünkben megtalálható – felerészben az apánktól, felerészben az
anyánktól öröklött genetikai kód kivonataként. E genetikai kódot normál
körülmények között csak a mutációk módosítják – olyan gyakori, állandó, de finom
változások a DNS-láncban, amelyeket a mérgező vegyi anyagok, a sugárzás vagy a
sejtosztódás közben előforduló véletlenszerű DNS-másolási hibák okoznak.
Meggyőződésünk szerint a magas reaktivitású, különleges érzékenységű
fenotípusokat eredményező mutációkat az emberi evolúció évezredei során azért
részesítette előnyben a természetes szelekció, mert a maximális mértékben
zavartalan és a maximális mértékben stresszes környezetben is fokozzák a
szaporodásra való képességet és a túlélés esélyét.
Stresszes, nagy fenyegetést hordozó környezetben tehát – márpedig az
emberféle (már majdnem emberi) csapatok őskori környezete egészen biztosan
ilyen volt – a különleges érzékenységű fenotípusok az egyénnek és a társas
csoportnak is védelmet nyújtottak, hiszen fokozottan érzékelték a veszélyt és a
fenyegetést. A természetes szelekció az evolúció során megőrizhette az érzékeny
egyedeket, hogy nehéz körülmények között is biztosítsák a faj fennmaradását. Más,
viszonylagos békével és biztonsággal járó történelem előtti korszakokban pedig
azért maradhatott fenn a speciális érzékenység, mert az érzékeny gyerekek
nyitottabban és fogékonyabban reagálhattak az ilyen környezet személyes és
egészségügyi előnyeire. Mivel a magas reaktivitású gyermekek elsődleges
tulajdonsága nem a sérülékenység, hanem az érzékenység, ezekben a stabil,
nyugodt történelem előtti korszakokban aránytalanul nagy mértékben
részesülhettek a pozitív, óvó társadalmi körülmények jótékony hatásaiból.
Ennek eredményeképpen a természetes szelekció a sok és a kevés
stresszforrással járó körülmények között egyaránt a környezettel kapcsolatos
különleges érzékenységet részesítené előnyben, az előbbi esetben a fenyegetés
felismerése miatt, míg az utóbbiban a biztonságos, nyugodt körülmények jótékony
hatásaira való fogékonyság és nyitottság miatt. Felvetettük hát, hogy a korán átélt
pszichoszociális stressz és a megpróbáltatások, illetve a populáció biológiai
reaktivitásának általános mértéke között várható kapcsolat U alakú görbét rajzol ki.
[9] Az óvó, kevés stresszforrást jelentő körülményekre való nyitottság és a veszélyes,
komoly stresszel járó környezettel kapcsolatos éberség következtében a környezeti
stressz és megpróbáltatás mindkét végén a magas reaktivitású egyedek a
kedvezőbbek. A mentális és fizikai betegségek fokozott kockázatával járó magas
reaktivitás meglepő fennmaradása az emberi populációkban annak tulajdonítható
tehát, hogy a védelem előnyével jár a korai megpróbáltatások mindkét szélsősége
esetén.
Jogosan vetődik fel a kérdés, hogy minderre hogyan kerülhet sor a fejlődés
során. A fejlődő magzat vagy a csecsemő csak akkor lehet képes érzékelni és előre
látni a születése utáni környezetének potenciális károsságát vagy biztonságosságát,
ha módosítani és kalibrálni tudja stresszreakcióit a korai környezetnek
megfelelően. Álljunk meg egy pillanatra és gondoljuk végig e folyamat csodáját –
egy meg nem született gyermek érzékeli és alkalmazkodva várja a világot, amelybe
még bele sem született! Ezt nevezik az evolúcióbiológusok feltételes
alkalmazkodásnak: ez a fejlett mechanizmus figyeli a gyermekkori környezet
bizonyos tulajdonságait, hogy a biológiai fejlődés alkalmazkodhasson hozzájuk.
Tudjuk, hogy az állatoknál létezik ilyesfajta feltételes alkalmazkodás. A hernyók
például különböző testtípusokat fejlesztenek ki attól függően, hogy életük első
három napján milyen élelem vár rájuk. A cicák a korai elválasztás hatására többet
játszanak tárgyakkal, társas játékba azonban kevesebbet bonyolódnak, mint a
kontrollcsoport tagjai – a viselkedés e kalibrálása segítheti a szűkös élelemmel járó
környezethez való alkalmazkodást. A junonia lepke szárnyának mintázata és színe
attól függ, hogy a báb fejlődési szakaszból kilépve milyen hosszú nappalok várják.
[10]

Az ember feltételes alkalmazkodásának legjobb példája talán az, ahogy az anyák

mentális rendellenessége összefügg lányaik korai pubertáskorával, és hogy az érés
időpontjának e módosulása a zavaros családi kapcsolatoknak és gyakran az apa
hiányának tulajdonítható.[11] Az evolúciós elmélet szerint azok a gyermekek (és
valószínűleg elsősorban a lányok), akik korai családi élményeik hatására
megbízhatatlannak látnak másokat, a kapcsolatokat opportunistának vagy önzőnek,
az erőforrásokat pedig szűkösnek és kiszámíthatatlannak tartják, olyan
reprodukciós „stratégia” és viselkedésminta szerint élnek, amely gyorsítja a
pubertást, korábbra hozza az első szexuális élményt és a hosszabb távú helyett
rövidebb távú kapcsolatok felé hajtja őket. Azok a gyerekek tehát, akik első
hónapjaik vagy éveik során családi zűrzavart érzékelnek, öntudatlanul is
felgyorsítják reprodukciós fejlődésüket, hogy hamarabb adhassák tovább a
génjeiket.
Az orchidea és pitypang gyermekek fejlődésében különösen fontos az is, hogy
stresszreakciós rendszerük rugalmassága és a kontextustól függő kalibrálása
alapján ezekben a rendszerekben is végbemehet a feltételes alkalmazkodás, azaz
fokozott reaktivitás alakulhat ki, ha a korai környezetben nagyon kevés vagy
nagyon sok stressz van jelen. A fennmaradást és a reproduktív „rátermettséget”
mindkét esetben erősítheti a stresszreakciók – és ezzel a speciális érzékenység –
módosítása a reaktivitás viszonylag magas szintjéhez. Jay Belsky ehhez kapcsolódva
vetette fel, hogy a szülők „növelik az esélyeiket” a bizonytalan jövővel szemben, ha
többféle utódot hoznak létre.[12] A merevebb, kevésbé alkalmazkodó gyerekek a
genetikai hajlamaikhoz illő ökológiai környezetben érnek el nagyobb reprodukciós
sikert, a rugalmasabb gyerekek pedig többféle környezetben is boldogulnak, az
életük korai időszakában tapasztalt körülményektől függően.
A Bruce Ellisnek köszönhetően a munkánknak biztosított evolúciós kereten
belül tehát magyarázattal szolgálhattunk az emberi populációkban megjelenő,
kockázatot jelentő, magas reaktivitású fenotípusok látszólag ellentmondásos
megjelenésére és fennmaradására, hipotéziseket állíthattunk fel a korai stressz és a
reaktivitás kapcsolatáról feltételes alkalmazkodás esetén, és amennyiben a
magyarázat igaznak bizonyul, megtaláltuk az első bizonyítékokat e kapcsolat
létezésére és alakjára.

A majmok és a rosszindulat

Váratlan formában adódott lehetőségünk elképzeléseink valódi evolúciós

kontextusban való kipróbálására. A dolgok szerencsés együttállásának
köszönhetően néhány évvel ezelőtt Steve Suomi és jómagam közös fórumon
számoltunk be munkánkról a korai fejlődésről szóló tudományos találkozó
keretében. Steve főemlőskutató és összehasonlító etológus, a Macacamulatta faj
rhesusmajmait tanulmányozza. Eredetileg biopszichológusnak tanult a Stanfordon
Seymour Levine-nál, majd a Wisconsin Egyetemen Harry Harlow pszichológusnál,
aki a híres drótanya kísérleteket végezte majomkölykökkel. Steve kutatásának új,
alapvető ismereteket köszönhetünk a korai fejlődés folyamatában, a
stresszreaktivitás egyéni különbségeinek kialakulásában és abban, ahogy a korai
szociális környezet befolyásolja e különbségek kalibrálását.
Azon a tudományos gyűlésen, ahol kettőnk kutatási programja először
találkozott, Steve azt mutatta be, hogy az ifjú rhesusmajmok fokozottan reaktív
fenotípusa jelenik meg néhány egyedben, természetes környezetben, amikor több
kölyök együtt cseperedik, szüleik befolyása nélkül (lásd a 86. oldalon a fotókat).
Megdöbbentően témába vágó adatokat mutattam be arról, hogy a gyermekek
mintegy 15–20 százalékára jellemző a fokozott reaktivitás, hogy minden ötödik
gyermeket aránytalanul jobban érintenek a fertőzések és a sérülések a korai
negatív élmények esetén, támogatóbb, kiszámíthatóbb és gondoskodó
környezetben azonban szokatlanul alacsony e nehézségek aránya. Az is kiderült,
hogy Steve és én már találkoztunk és együtt is töltöttünk egy napot az 1960-as
években, amikor mindketten elsőévesek voltunk a Stanford Egyetemen. Az azóta
eltelt harminc évben egyszer sem találkoztunk vagy beszéltünk egymással!
Mivel szerettük volna kihasználni ezt a sorsszerű egymásra találást és három
évtizednyi munkánk figyelemre méltó párhuzamosságát, megbeszéltük, hogy
alkotói szabadságra megyek és hosszabban együtt dolgozunk a National Institutes
of Health (NIH, Nemzeti Egészségügyi Intézet) égisze alatt működő főemlős-
laboratóriumban az NIH bethesdai (Maryland állam) kampuszától északnyugatra.
Alkotói szabadságom évében Steve és én véletlenül érdekes, beszédes természetes
kísérlet tanúi lehettünk. A főemlősközpontban harminc-negyven fős
rhesusmajomcsapat él egy védett, bő egyhektáros természetes élőhelyen: a füves,
fákkal övezett rezervátumban mászásra alkalmas építmények, különféle játékok
várják a majmokat, a nagy tóban még egy kis sziget és híd is van. Egyszóval valódi
kis nyári tábor majmok számára, a leghidegebb téli hónapokban pedig jeges
játszótérként működik. A telken lévő salakbeton építménybe húzódhattak vissza a
majmok vihar, eső vagy hó esetén, és mivel meglehetősen leromlott állapotba
került minden, új építkezés kezdődött a területen.

A látogatásomat megelőző év során a csapat valamennyi majma az eredeti

salakbeton épületbe szorult, hogy biztonságban legyenek a nagyszabású építkezés
idején. Egy-két hónapra tervezték az építkezést, de ahogy az a hasonló projekteknél
lenni szokott, hat hónapig tartott, és ez alatt az idő alatt a majmok nem sok
kényelmet élveztek az élelmen, a faháncs padlón és a hullámlemezből készült tetőn
kívül – se tó, se fa, se játék, se futkosás! A bezártság komoly stresszforrásnak
bizonyult, és a főemlősközpont állatorvosai, akik rendszeresen megvizsgálták az
állatokat, arról számoltak be, hogy jelentősen nőtt a majmok közötti erőszak, több a
traumás sérülés és a váratlan betegség is. A kényszerű rabság alatt három majom is
elpusztult: az egyiknél felgyorsult egy korábban is meglévő visszafordíthatatlan
neurológiai betegség, a másik elvérzett a szülés után, a harmadikkal pedig
csapattársai végeztek – az úgynevezett lincselés során a kiszemelt állatot
agyonverték a társai.
Az állatokat még a bezárás előtt megvizsgálták, hogy kiderüljön, viselkedés
szempontjából és biológiailag milyen erősen reagálnak a stresszre. Idézzük csak fel,
hogy az embergyerekekhez hasonlóan körülbelül minden ötödik rhesusmajom
csecsemő fokozottan reagál a stresszre, tart az új helyzetektől és fenyegetés vagy
provokáció esetén túlzott biológiai reakciókat ad – mintha orchidea majmokról
beszélnénk! (Lásd a szemközti, bal oldali képen szereplő félénk kismajmot.)
Ezenkívül rendelkezésünkre állt minden egyes majom állatorvosi kartonja a sok
stresszel járó, hat hónapos bezártság előtt, alatt és után. Megvizsgálhattuk hát a
különböző időszakokban keletkezett erőszakos sérülések számát és súlyosságát.
Az eredmények szerint a hat hónapos bezártság alatt ötszörösére nőtt az
erőszakos sérülések száma és súlyossága.[13] A 88. oldal grafikonján látható, hogy a
sérülések számának és súlyosságának fokozódása szinte mindig olyan
támadásoknak tulajdonítható, amelyeket magas reaktivitású, orchideaszerű állatok
ellen intéztek, akárcsak az emberek kegyetlenkedéseinél (az iskolai kegyetlenséggel
később még foglalkozunk az orchidea gyermekek kapcsán). A többséget alkotó,
alacsony reaktivitású majmoknál alig emelkedett a sérülések száma, meg sem
közelítette a magas reaktivitású egyedeknél tapasztalt mértéket. A magas
reaktivitású majmok szelektíven és erőszakosan sérültek meg csapattársaik kezei
között.
A grafikonból azonban még valami kiderül. Ahogy a fokozottan reaktív
embergyerekeknél is láttuk, az ilyen főemlősök egyrészt a legtöbb sérülést
szerezték a stresszes időszakban, másrészt a legkevesebbet a bezártságot megelőző
és követő, kevés stresszel járó időszakban. Ezek a fokozottan érzékeny,
orchideaszerű kismajmok sikerrel kerülték el a támadásokat a nyugodt, kevés
megpróbáltatással járó időszakokban, természetes környezetükben élve, a jelentős
stresszel járó, ám elkerülhetetlen bezártság során azonban aránytalanul sok –
számos esetben igen súlyos – sérülés érte őket. Orchideaszerű evolúciós elődeink –
az e kontextusra érzékeny fiatal majmok – megdöbbentően hasonlítottak emberféle
leszármazottaikra: erősen ösztönösek, bámulatosan reaktívak az újdonságra és a
fenyegetésre, és jelentős kilengéseket mutatnak a jó sors és az egészségi állapot
terén.
Lassanként egy összecsengő és izgalmas evolúciós történet bontakozott ki a
gátlásos kis Mollytól, aki szó szerint lebeszélte magát a csillogó, de tiltott játékok
kipróbálásáról, Steve Suomi reaktív rhesusmajmaiig, amelyek, amíg csak lehetett,
elrejtőztek a konfliktusok elől. A természetes szelekció megőrizte mindkét faj egy
kisebb alcsoportját, hogy éberen és érzékenyen reagáljanak az élet szociális
körülményeire. E mélyen érző, reaktív és kivételesen fogékony, a sorból kilógó ifjú
egyedek valamiféle kettősséget hordoznak: óvó és megfelelő körülmények esetén a
fogékonyság határozott előnyét, kedvezőtlen helyzetben azonban a sérülékenység
alattomos következményeit is. Békés, nyugodt környezetben az egészség és a
kivételes jóllét mintaképei, rosszindulatú és ellenséges közegben viszont a bűnbak
pusztító szerepébe kerülnek, mint a William Golding ábrázolta kisfiú, Simon.
Bár a magyarázatunk izgalmas és ellenállhatatlan volt, ez még csak a kezdetet
jelentette, hiszen nagyon sok mindent kellett még megtudnunk az orchideákról és a
pitypangokról, kialakulásukról és a bennük rejlő lehetőségekről. Vajon helytállóak
maradnak-e az eredményeink a későbbi, szélesebb körű és módszertanilag is
megalapozottabb vizsgálatok fényében? Milyen egyéb mérhető jelei lehetnek még a
kivételes érzékenységnek? Észlelhető-e vajon a Boyce-laboratórium falain kívül is?
Mennyire illeszkedik vajon a többi kutatáshoz, elemzéshez és más tudósok
gondolataihoz?
 4
Az orchideák és pitypangok hangolása

A megpróbáltatások egészségre gyakorolt hatásaiban és a gyermekek stresszel járó

laboratóriumi kihívásainkra adott biológiai reakcióiban megfigyelhető egyedi
változatosság kakofóniájában a zene és dallam távoli morajára figyeltünk fel. De
vajon van-e valamilyen nagyobb, összehangoltabb forma, amelynek
megfelelhetnek az eredményeink? A munkánk első éveiből váratlanul felhangzó
melódia hamarabb kezdett új tudománnyá és új felfedezéssé duzzadni, mint valaha
képzeltük. Még nagyobb szimfóniára hívta fel a figyelmünket.
Nemcsak az én kutatócsoportom folyamatos munkája, hanem a világ más
laboratóriumainak és kutatóinak vizsgálatai is rendre igazolták azt az elképzelést,
hogy egyes gyermekek szokatlanul fogékonyak szociális, személyes környezetük
tulajdonságaira. Egy londoni tudóscsoport csecsemők temperamentumát vizsgálta,
ahogy alkalmazkodnak a különböző hajlamú családokban töltött születés utáni
életükhöz, és ez a csoport is jelentős eltéréseket tapasztalt a fogékonyság terén.[1] A
Pittsburgh Egyetem kutatói a pubertáskor elérkezésével kapcsolatos adatokat
megerősítve bizonyították, hogy az ösztrogénreceptor gén (amely az ösztrogén
nemi hormont felismerő és arra reagáló sejtfelszíni fehérjét termeli) későbbi
menarchéhez (első menstruációhoz) vezet azoknál a lányoknál, akik erős családi
környezetből származnak, míg a konfliktusokkal terhelt, kevésbé támogató családi
kapcsolatokkal rendelkező lányoknál sokkal előbb jelentkezik a menarche.[2] Egy
jeruzsálemi csoport is arról számolt be, hogy a dopaminreceptor gén (amely
válaszfehérjét termel a dopamin nevű ingerületátvivő anyagnak, azaz kémiai
küldöncnek) egyik genetikai változata jelentősen pozitívabbá teszi a támogató
anyával élő háromévesek társas viselkedését, míg negatívabbá a büntető, nem
támogató anyák gyermekeinek viselkedését.[3]
Ezek az eredmények együttesen szimfóniává álltak össze, és lassanként
körvonalaztak egy új tudományterületet, továbbá az emberi érzékenység
különböző változatainak felhasználására, következményeire és előnyeire
vonatkozó ismeretek megújulását is magukkal hozták. Az új tudást alátámasztó
tudomány jól érzékelteti a kutatók együttműködési hajlandóságát, azt a
kollegialitást, amely nélkülözhetetlen a kutatáshoz és a tudományos folyamat
hathatósságához és eredményességéhez. A tudomány soha nem az egyetlen út az
igazság felé, de azok az igazságok, amelyeket a gyermekek társas kapcsolatokra való
nyitottságával kapcsolatban föltárt, lassanként átalakítják az emberek közti
hasonlóságokkal és különbségekkel kapcsolatos nézeteinket.

Hadd súgjam a füledbe

1993 tavaszán, amikor Jasszer Arafat és Jichák Rabin kezet rázott Bill Clinton
(ideiglenes) békeszerződése fölött, amikor Benazir Bhuttót másodszor is Pakisztán
miniszterelnökévé választották, és amikor a NASA űrsiklót készült felküldeni, hogy
kijavítsák a Hubble űrteleszkóp optikai hibáját, Steve Suomi és én tovább vizsgáltuk
a majmok sérülékenységét. Marylandbe korán megérkezett a mély hó, és a kanadai
ludak – amelyek általában a jeget is megvárják – megváltoztatták az útitervüket, és
korábban útra keltek Sinaloa tengerpartja és Chihuahua mexikói állam tágas,
katedrálisokkal övezett terei felé. Közeledett a tél az NIH düledező főemlős-
településére, az ezerötszáz ott élő majom bevackolta magát az immár fehérbe
öltözött rezervátum 200 hektárján, az állatorvosok pedig aggódva várták a szőrös
pártfogoltjaikra könyörtelenül lecsapó újabb influenzaszezont. Mivel már egyre
többet tudtunk az embergyerekek és a fiatal rhesusmajmok fizikai és pszichológiai
fogékonyságának széles skálájáról, új kérdéseket tettünk fel magunknak:
lehetséges-e, hogy a fokozottan reaktív, orchideaszerű kismajmok könnyebben
elkapják az influenzát és a többi vírusfertőzést a szezonális járvány során, mint
szívósabb pitypang társaik? Vajon a minden ötödik, adataink szerint a szociális
környezetre érzékenyebb majmot aránytalanul jobban vagy kevésbé érinti az
influenza az életkörülményeitől függően? És vajon a helyi majmoktól
megtudhatjuk-e, hogy miért érzékenyebb némely orchidea gyermek a
fertőzésekre? Esetleg még abban is segítenek, hogy az ilyen gyermekek
egészségesebb és fertőzésmentesebb életet élhessenek?
A majmoknál, akárcsak az embereknél, fizikai vizsgálatra van szükség a
fertőzések kimutatásához: meg kell nézni az orrukat, a torkukat, a fülüket, a
tüdejüket és a bőrüket, vagyis mindazokat a helyeket, ahol összegyűlnek és vígan
élnek a vírusok. A vizsgálatok elvégzésekor azonban érdekes és komoly probléma
merült fel. Emberi unokatestvéreik minimum egy részéhez hasonlóan a fiatal
rhesusmajmok nem örülnek a vizsgálatnak, és nem fogadják kedvesen az orvos
közeledését. Sokáig próbálkoztam, hogy ugyanúgy vizsgáljam meg őket, ahogy egy
gyermekorvosi klinikán tettem volna: megkértem az asszisztensemet, hogy erősen
ölelje át a rendetlenkedő majmot, amíg én gyorsan meghallgatom vagy megnézem
az emberi és majomtestrészek közötti folyamatosan változó és izgő-mozgó
területen. Amikor azonban a sztetoszkóp és a maszk közeledik, a majmok
harapnak, karmolnak, üvöltenek, rikácsolnak, kakilnak és elmenekülnek, olyan
rosszindulatúan és akaratosan, amit a kétéves gyerekeknél sem láttam soha. A
majmok nem maradnak egy helyben, amíg a szemüket vagy a fülüket vizsgálják, rá
sem hederítenek, ha megkérik, hogy vegyenek mély levegőt és adjanak
vizeletmintát, és határozottan megtagadják, hogy kinyújtsák a nyelvüket és azt
mondják, hogy „Ááááá”. Egy majomcsapatot semmivel sem könnyebb
megvizsgálni, mint egy száguldó hiénafalkát.
Szerencsére kiderült, hogy a főemlősközpont menetrendjének részeként egy
adott kolónia és társas csoport valamennyi tagját negyedévente rövid időre
elkábítják, hogy fájdalommentes állatorvosi ellátásban részesülhessenek és
kényszerítés, konfliktus és kellemetlenségek nélkül levehessék a szükséges
mintákat. Ennek a menetrendnek köszönhetően gyakran kerülhetett a kezem közé
egy-egy ernyedt, angyalian bóbiskoló és nyáladzó majom, amely készségesen és
derűsen állta a részletes vizsgálatot, ráadásul később sem emlékezett a
megpróbáltatásokra. Amikor sor került az eljárásra, alapos és kimerítő vizsgálatnak
vethettem alá a mozdulatlan majmokat, ahogy azt több ezer (éber) gyermek
páciensemmel tettem. El voltam ragadtatva. Bekukkantottam a szemükbe és a
fülükbe, tetőtől talpig átvizsgáltam őket, hogy nincsenek-e kiütéseik vagy sérüléseik
és meghallgattam a szívüket és a tüdejüket – mintha csak egy csapat óvodással
lettem volna. Amikor kinyitottam a szájukat, nem kellett harapástól tartanom, és
följegyeztem a fogaik, a nyelvük, a mandulájuk és a torkuk állapotát. Mintha a
futballszezon előtt végigvizsgáltam volna egy csapat öntudatlan majom sportolót.
A vizsgálatok másik fontos része – különösen, mivel akkoriban elsősorban a
fertőzések érdekeltek minket – a lázmérés volt. Az állatok testhőmérsékletének
méréséhez infravörös fülmérőt használtunk, pontosan olyat, mint ami ma már
szinte minden orvosi rendelőben és kórházban használatos (és bármelyik
gyógyszertárban beszerezhető). A kisbabák szájába vagy fenekébe tehető régi
higanyos lázmérőkkel ellentétben ezek a lázmérők egy mikrohőmérő segítségével
mérik a dobhártya hőmérsékletét, és kiszámítják a dobhártyából származó hő
mennyiségét. A pontosság és a megismételhetőség kedvéért mindkét fül
hőmérsékletét megmértem. És bár a fej két oldalán mértük a fül hőmérsékletét,
nem pedig a test középvonalában, ahogy a szájban vagy a végbélben használatos
lázmérővel tettük volna, arra számítottunk, hogy a két eredmény nagyjából
megegyezik.
Csakhogy nem egyezett meg! Az állatok többségénél a bal dobhártya
hőmérséklete valamivel magasabb volt, mint a jobbé, körülbelül fél Celsius-fokkal –
ez a statisztikai különbség nemigen tulajdonítható a véletlennek. Az átlagos majom
bal dobhártyájának hőmérséklete körülbelül 37,5 °C volt, a jobb dobhártyájáé pedig
körülbelül 37 °C.[4] Megbízható aszimmetriának bizonyult: következetesen, újra és
újra jelentkezett az eltérés a bal és a jobb fül hőmérséklete között. Miközben az
öntudatlan majomcsoportokban újra és újra melegebbnek mértük a bal fület, az is
kiderült, hogy körülbelül minden ötödik majom jobb dobhártyája egy kicsit
melegebb, mint a bal – ez éppen a többi állatban tapasztalt aszimmetria fordítottja.
Vajon összeáll valamilyen mintázattá ez az aszimmetria, valamely rejtett fiziológiai
dallammá, amelyet érdemes lenne meghallgatni és lejegyezni? Megint csak a 80/20-
as megoszlásra bukkantunk – négy melegebb bal fülű majomra jut egy melegebb
jobb fülű majom, az arány tehát ugyanaz, mint az egészségügyi ellátással
kapcsolatos kutatás legfontosabb eredményénél.
De mit jelenthet ez? Valószínűleg semmit, válaszoltuk meg a saját kérdésünket,
mert biztosak voltunk benne, hogy tévesek az eredményeink. Miért lenne a
majmok fejének két oldalán megbízhatóan eltérő a hőmérsékletük?
Mivel fiziológiai lehetetlenségnek ítéltük az aszimmetrikus fülhőmérsékletet,
megkíséreltük kijavítani a nyilvánvalóan hibás mérési módszereket. Megpróbáltam
váltogatni, hogy melyik oldalt mérem először. Úgy okoskodtam, hogy ha mindig a
jobb oldal az első, akkor a bal melegebb lesz, mert „lefelé” áll, közelebb van a
vizsgálóasztalhoz, és a gravitáció oda gyűjti a meleg vért. Ezután megpróbáltam
váltogatni a lázmérőket, hátha valamelyik elromlott vagy pontatlan. Ezután
mindkét oldalt egy helyett kétszer mértem meg, mert azt gondoltam, hogy az
aszimmetria egyszerű mérési hiba, amelyet az adatrögzítések számával
orvosolhatok. Végül megpróbáltam mindig ugyanabban a pózban állni a lázmérés
közben, hátha korábban nem ugyanabban a pózban mértem a két fület, és ezzel
megváltoztattam az infravörös lázmérő rögzítette „hőkép” szögét a fej két oldalán.
Egyik ötletem sem változtatott az eredményen. Akármilyen szorgosan és gondosan
mértem a majmok fülének hőmérsékletét, újra és újra a bal oldal bizonyult
melegebbnek. Az sem számított, hogy hímet vagy nőstényt, fiatal vagy idősebb
egyedet, ketrecben tartott vagy szabadon kószáló majmot vizsgálok.
Ismeretlen terepre tévedtünk. Tudomásunk szerint ilyen körültekintően és
megbízhatóan soha nem mérték még a testhőmérsékletet a test két oldalán, sem
embereknél, sem állatoknál. Ilyen eredményt még soha nem rögzítettek egyetlen
fajnál sem, és fogalmunk sem volt, mi következik belőle. Ennél is zavarba ejtőbb
volt, hogy amikor összevetettük a bal-jobb hőmérsékletet és az egyes majmok
viselkedését, temperamentumát és stresszreaktivitását, kiderült, hogy a magasabb
jobb oldali testhőmérséklettel bíró kisebbség (minden ötödik majom) a korábban
megfigyelt viselkedésminták alapján egyben rosszabbul is alkalmazkodik, és
negatív érzelmi reakciókat ad az új vagy kihívást jelentő körülményekre. Amikor
például a melegebb jobb fülű majmokat elválasztottuk az anyjuktól vagy a
megszokott társaságuktól, kevésbé próbálták felfedezni az új környezetet, és
nagyobb mértékben lépett működésbe a kortizolrendszerük. Orchidea majmok
voltak, és rejtélyes okból melegebbnek mértük a jobb dobhártyájukat! Miért?
Bármilyen különösnek tűntek is az eredményeink akkoriban, egybecsengtek a
már emlegetett harvardi pszichológus, Jerome Kagan megfigyeléseivel, amelyeket
szélsőségesen gátlásos, viselkedésükben gátolt kisgyermekekkel kapcsolatban tett.
Kagan észrevette, hogy szokatlan eseményekkel találkozva ezekben a
gyermekekben két, valószínűleg összefüggő fiziológiai változás ment végbe. Először
is, a jobb prefrontális kéreg – a homlok jobb oldala mögött lévő, az érzelmek
szabályozásáért, az ösztönök leküzdéséért és a tervezésért felelős rész – több
agyhullám- (elektroenkefalográf, EEG) tevékenységet mutatott. Másodszor pedig a
mérséklődő vérkeringés következtében lehűlt a homlokukon a bőr, méghozzá a
jobb oldalon erősebben, mint a bal oldalon. Más szóval Kagan összefüggést fedezett
fel egyes tartós, vérmérséklettel összefüggő viselkedésformák, például a
gátlásosság, valamint az agy aszimmetrikus működésének egyes típusai és a
testhőmérséklet középvonalbeli ingadozásai között. Fontos felfedezés volt ez, mert
részben fizikai magyarázatot adott arra, hogy miért olyan az ember amilyen. Az
agyalapú személyiség megértése megoldást kínálhat néhány rejtélyre annak
kapcsán, hogy miért tesszük, amit teszünk, és hogyan érthetjük meg mélyebben
magunkat és másokat.
Amikor összevetettük Kagan gátlásos gyerekekre vonatkozó eredményeit az
orchidea majmokkal kapcsolatos saját eredményeinkkel, az összecsengő adatok
lassanként koherens és izgalmas képpé álltak össze. Bár az emberi agy első
pillantásra anatómiailag szimmetrikusnak látszik, valójában szerkezetében és
funkcióiban is aszimmetrikus.[5] Tudjuk például, hogy az agy bal oldala valamivel
nagyobb, mint a jobb, és hogy más-más szerepet játszik az agy bal, illetve jobb
féltekéje – az agy szürke, tekervényes részei, amelyek a beszédet, a gondolkodást, az
érzelmeket, az olvasást, az írást és a tanulást szabályozzák.[6] Az agy két oldala
egyelőre nem teljesen ismert okokból úgy fejlődött, hogy más-más formájú és más-
más funkciókat tölt be. A jobb prefrontális kéreg például nagyobb szerepet játszik a
balnál az érzelmek szabályozásában, a részek helyett az egész megértésében,
továbbá a tapasztalatok kontextuális és kapcsolati tényezőinek fontosságában. A
klinikai depresszióban szenvedők jobb prefrontális kérge szokatlanul aktívabb, mint
a bal. Ha belegondolunk, e „féloldalasság” mechanikailag nem is olyan különös. Az
autó motorjának bal oldala például nem a jobb oldal tükörképe, ahogy a gitár felső
három húrja sem az alsó három másolata. Az emberi agy esetében az a kérdés,
hogy mit árul el nekünk ez az aszimmetria a viselkedésről.
Az agy két oldalát ellátó véráramot részben egyazon oldal vegetatív, üss vagy
fuss rendszere szabályozza, és ha az agy egyik oldalának vérellátása fokozódik, a fej
többi részében, ugyanazon az oldalon, arányosan csökken a vérellátás, attól
függően, hogy hol van szükség korlátozott erőforrásokra. A jobb prefrontális kéreg
aktiválásához több vérre van szükség, hogy a működésbe lépő idegsejtek oxigénhez
jussanak, ezért a bőr kevesebb vért kap, így a homlok jobb oldala lehűl. És mivel az
agy mindkét oldalába a dobhártyát is ellátó artériák szállítanak vért, ha a jobb oldali
prefrontális kéreg vérellátása fokozódik, a jobb dobhártyába is több vér jut. A
prefrontális kéreg jobb oldalának működésbe lépése tehát enyhén megemeli a jobb
fül hőmérsékletét, a homlok jobb oldalának bőrhőmérséklete pedig ennek
megfelelően csökken. Hogy alaposabban megérthessük az EEG-aktiválódás, illetve a
homlok és a dobhártya hőmérsékletének közös dinamikáját, töltsünk el egy percet
a szemközti képet szemlélve.
E megfigyeléseket együtt értékelve érvényes, bár bizonytalan magyarázatot
kaptunk arra nézve, hogy a negatívabb érzelmekkel bíró, reaktív és érzékeny
majmok jobb füle miért melegebb egy kicsit. Fokozott, orchideaszerű
érzékenységük következtében erősebben működött a jobb oldali prefrontális
kérgük, amely közvetlen szerepet játszik a negatív érzelmekben és a gátlásos
viselkedésben. A jobb prefrontális kéreg működésbe lépésének hatására az agy jobb
oldalába több vér jutott, és mivel a dobhártyát ugyanaz az artériarendszer látja el
vérrel, a jobb fül aszimmetrikusan felmelegedett. Ettől kezdve a melegebb jobb
dobhártyában a reaktív, orchidea fenotípus jelét véltük felfedezni, legalábbis a
rhesusmajmoknál.[7] És az orchidea majmok jobb füle azért volt melegebb, mert az
agyuk azon az oldalon dolgozott keményebben, hogy gondolataik és viselkedésük
stabil és kontrollált maradhasson – nem kis feladat.
A következő logikus lépés az volt, hogy embergyerekeknél is megpróbáljuk
megismételni a vizsgálatot. Ehhez a projekthez több mint 450, négy és nyolc év
közötti gyermeket gyűjtöttünk össze négy különböző projektből, négy különböző
városban: két mintát a saját laboratóriumomból, San Franciscóban és Berkeley-ben
élő gyerekek közül; egyet abból a gyermeki fejlődéssel foglalkozó hosszú távú
vizsgálatból, amelyet Marilyn Essex vezetett a Wisconsin Egyetemen (Wisconsin
Study of Families and Work, WSFW); a negyedik csoportot pedig maga Jerome
Kagan vizsgálta a Harvardon. Ezekben a vizsgálatokban is körültekintően és
rendszeresen megmértük mindkét dobhártya hőmérsékletét infravörös lázmérő
segítségével. Bár a vizsgálatok más-más mérőszámokat használtak a
temperamentum és a viselkedés mérésére, mindegyiknek sikerült módszert
találnia az orchidea fenotípus meglétét jelző biológiai és viselkedésbeli minták
kiszűrésére.
Amint azt az EEG-sapkát viselő kislány képe is érzékelteti, amikor nagy, összetett
gyermekcsoportokat vizsgáltunk ilyen minták után kutatva és a fülhőmérsékletet
megmérve, világos mintázatok alakultak ki. Először is, a bal és jobb fül
hőmérséklete közötti különbség sima haranggörbe eloszlást rajzolt ki: néhány
gyermeknek a bal, néhánynak a jobb dobhártyája volt melegebb, és sokan voltak a
kettő között. A melegebb bal fülhöz kockázatvállalóbb, szociálisan kompetensebb és
érzelmileg pozitívabb viselkedés társult, míg a melegebb jobb fülhöz problémás,
érzelmileg negatív viselkedés. A több száz kisgyermek vizsgálatából eredő
megfigyelések megfeleltek a rhesusmajmok dobhártyájában felfedezett
hőmérsékleti aszimmetriának. A nehéz szociális közeg iránti érzékenység, a negatív
érzelmekre és depresszióra való hajlam az agy jobb oldalának fokozott
működésével és a jobb fül magasabb hőmérsékletével járt együtt.
Már Kagan korábbi kutatásai is bizonyították, hogy ugyanennek a típusú
gyermeknek hűvösebb a jobb homloka, a hőmérsékletbeli különbségek pedig
valószínűleg annak tulajdoníthatók, hogy a nagyobb aktivitást mutató jobb
prefrontális kéregbe több vér áramlik. A melegebb bal füllel bíró gyermekek viszont
kevésbé érzékenyen viszonyultak a társas világhoz, pozitívabb érzelmekre voltak
hajlamosak és viszonylagos ellenálló képességet mutattak a depresszióval szemben
– mindezek a tulajdonságok a bal agyfélteke fokozott működésével függenek össze.
Az orchidea gyermekeknél, ahogy orchidea főemlős társaiknál is, ugyanaz a jobb >
bal aszimmetria mutatkozott a dobhártya hőmérsékletében, míg pitypang
ellentéteiket a pitypang majmokhoz hasonlóan a bal>jobb fülhőmérséklet
jellemezte.[8] Eredetileg az influenza és a nátha előfordulását akartuk vizsgálni a
majmoknál, de váratlanul megzavart, majd végül felvillanyozott minket egy
furcsább és sokatmondóbb felfedezés, amely a majmoknál és a gyermekeknél is
helytállónak bizonyult.
Ezek az eredmények tehát azt jelentették, hogy ha megmérném az akkor
tizenkét éves lányom fülének hőmérsékletét (amit természetesen meg is tettem), és
a jobb dobhártyája melegebb lenne (mint ahogy az is volt), akkor a füle és az agya is
orchidea, ezért depresszióra és negatív érzelmekre van ítélve? Nem, egyáltalán
nem. Emlékezzünk vissza, hogy a 2. fejezetben a családi stresszforrások és a
magatartás-problémák súlyosságának kapcsolatát firtató vizsgálatok általános
statisztikai összefüggést mutattak ki, de számos kivétel akadt a szabály alól. Egyes
gyerekek családjában például nagyon sok stresszforrás akadt, mégsem alakult ki
náluk viselkedési probléma, másoknál pedig a kevés stresszforrás mellett is komoly
viselkedési problémák mutatkoztak. És bár a forró fülű tizenkét éves lányom
nagyobb valószínűséggel reagált az orchidea fogékonyságával a szociális
környezetére, a dobhártya hőmérsékletének aszimmetriája semmivel sem jelent
nagyobb biztosítékot az orchidea érzékenységének hátrányaira, mint a vörös haj a
skót származásra. Csak korrelációról van szó, nem kész tényről vagy előre elrendelt
eredményről. De ki gondolta volna, hogy amikor lázat mérünk egy eldugott, télies
marylandi majomtanyán, a gyermekek világgal kapcsolatos érzékenységének ilyen
különös, egyszerű és váratlan jelére bukkanunk? És hová vezethet ez az eredmény?
Ez az erős korreláció lehetővé tette, hogy többet tudjunk meg az orchideákról és a
pitypangokról, miközben világosabban megmutatta mindkét típus eltérő erősségeit
és gyenge pontjait.

Elsősök Wisconsinban
Az orchidea majmok és a kisgyermekek csoportjaiban dokumentált, negatív
érzelmek átélésével és kimutatásával kapcsolatos hajlam felvetette azt a
lehetőséget, hogy a fokozottan reaktív orchidea gyermekek nemcsak a sérülésekre
és a náthára hajlamosabbak, hanem pszichológiai és viselkedésbeli
rendellenességekre is. Ez még nagyobb jelentőséget adott a kutatásunknak. Éreztük,
hogy új tudás birtokába kerülhetünk, nemcsak a fizikai egészség, hanem a mentális
egészség enyhe zavaraival és azzal kapcsolatban, ahogy az egészség e két
összetevője együtt alakítja az emberi életet.
A szövetségi majomfarmon töltött tanulságos időszak alatt tucatnyi kiváló
kollégámmal együtt a MacArthur Alapítvány által működtetett Research Network
on Psychopathology and Development (Pszichopatológiai és Fejlődési Kutatások
Hálózata) tagjává választottak. E hálózaton keresztül kerültem szoros kapcsolatba a
Wisconsin Study of Families and Work (WSFW, családokkal és munkahelyekkel
kapcsolatos kutatás) vizsgálattal és annak vezetőjével, Marilyn Essexszel, a
Wisconsin Egyetem pszichiátriai tanszékének szociológusával. Munkatársaival 1990
óta követték nyomon 570 terhes nő, partnereik és második trimesztert elért
magzataik, vagyis hamarosan megszületendő gyermekeik sorsát. Bár a vizsgálattal
eredetileg a szülési szabadságot és a nők munkába való visszaállását kutatták volna,
Marilyn felismerte, hogy ha folytatják a projektet, a legértékesebb és legritkább
kutatások közé tartozhat: longitudinális (hosszabb időszakot lefed), prospektív
(előremutató) vizsgálat olyan gyermekekről, akiket már születésük előtt vizsgálnak,
így hosszú éveken át dokumentálható a fejlődéssel kapcsolatos változás és stabilitás.
A kutatásba bevont, elsősorban fehér nők átlagéletkora huszonkilenc év volt,
terhességük közepén jártak, és az esetek 95 százalékában házasságban éltek a
gyermek apjával (ne feledjük, Wisconsin szívében járunk). Körültekintően és
gyakran gyűjtöttek adatokat a szociális környezetről és a kapcsolatokról, a
stresszforrásokról és a megpróbáltatásokról, a gyermekek fejlődéséről és a mentális
és fizikai egészségi állapotról, méghozzá a magzati kortól egészen az érettségiig, így
a WSFW segítségével nagyon sokat tudhattunk meg az orchidea és a pitypang
gyermekek fejlődéséről.
Miközben a kutatócsoportom egyre több eredményre jutott a laboratóriumi
stresszreaktivitással kapcsolatban, a wisconsini kisgyermekek kijárták az óvodát és
első osztályba készültek, hogy megismerhessék az „igazi iskolát”. Az összegyűjtött
bizonyítékok miatt – hogy a stresszreaktivitás a szociális körülményekkel
kapcsolatos különleges biológiai érzékenységet tükrözi – Marilynnel úgy
döntöttünk, hogy a WSFW kiegészítéseként mindenképpen meg kell mérnünk az
általa vizsgált gyermekek egy alcsoportjának reaktivitását. Ez azonban ezúttal sem
bizonyult olyan egyszerűnek, mint hittük.
A MacArthur Research Network segítségével 1998 gyorsan tovaröppenő nyarán
nekiláttunk, hogy megvizsgáljuk az első osztályba készülő gyermekek üss vagy fuss
és kortizol-reaktivitását. Mivel nehéz lett volna kivitelezni a wisconsini gyermekek
elszállítását az egyetemi laboratóriumba, inkább a laboratóriumot költöztettük
melléjük, a megfelelő negyedbe és utcákba. Ennek érdekében bezsúfoltunk egy
gyermekmérethez igazított pszichofiziológiai laboratóriumot egy szürke furgonba.
Az egykor szinte biztosan wisconsini gyerekek és kutyáik szállításához használt
Chevrolet elegáns, modern laboratóriummá alakult.
Mintha egy óriás Rubik-kockát kellett volna kiraknunk – egy átlagos, spájz
méretű térbe kellett begyömöszölnünk videó- és tv-képernyőket, fiziológiai
mérőeszközöket, mintákhoz használható fiolákat, minden tesztanyagunkat, egy
asztalt és három széket, két asszisztenst és egy hatéves gyereket. Minden lehetséges
konfigurációt végigpróbáltunk: minden ülést kiveszünk/minden ülés bent marad; a
tesztelésre szolgáló terület leghátul, középen vagy legelöl van; becsukjuk az
ajtót/kinyitjuk az ajtót. Végül egyheti munkát követően a kutatócsoport vigyorogva,
önelégült arccal és diadalmasan mászott elő az autóból. Amint a 105. oldalon lévő
fotókon látható, a gyermek és a kutatási asszisztens foglalta el a legnagyobb helyet,
közvetlenül a vezető- és az anyósülés mögött. Hátul, az utolsó széksor mögött foglalt
helyet a másik asszisztens, aki a berendezés méréseit ellenőrizte, jegyzeteket
készített a mérési naplóba, kezelte a videót a gyermeknek lejátszott klipekhez és
iktatta a reakciókat.
Hamar kiderült azonban, hogy ha három ember ül egy zárt furgonban,
körülöttük működő elektromos berendezések, kint pedig tombol a forró, párás,
kabócaénekkel kísért wisconsini nyár, akkor bent életveszélyessé válik a
hőmérséklet. Hogy megoldjuk a helyzetet, vásároltunk egy ipari légkondicionálót és
elhelyeztük az anyósülésen. Az elektromos berendezéseket egy nagy teljesítményű
vezetékkel kötöttük be az adott család garázsába. Amikor mindennel elkészültünk,
a mobil, fullextrás gyermeklaboratórium úgy világított, mint egy karácsonyi
dekoráció, de képes volt a stresszrendszer reaktivitásának előidézésére és mérésére,
nyálminta gyűjtésére és tárolására, a gyermekek viselkedésének rögzítésére,
ráadásul viszonylag kényelmesen, bár kissé zsúfoltan elfért benne egy elsős és két
kutatási asszisztens is.
Azon a nyáron leparkoltunk 120 wisconsini család felhajtóján, és mindenhonnan
a stresszreaktivitásra és egyéb tényezőkre vonatkozó mérésekkel távoztunk.
Útközben újra és újra megbizonyosodhattunk a gyermekek mindennapi életében
mutatkozó komoly különbségekről: valahogy mind életben maradtak, sokan
nagyon jól boldogultak, de mindenki igyekezett alkalmazkodni az otthonának
nevezett bonyolult és hétköznapi világhoz. Egyes családok és gyerekek egészen
izgalomba jöttek a felhajtójukon parkoló kutatólabor láttán, és a kíváncsi
szomszédok folyton ott szimatoltak, hogy már megint miben mesterkednek ezek az
Enbergék. Némely gyerek elbújt előlünk a szobájába vagy a gardróbba, mások
vidáman ugrándozva és ölelgetve köszöntöttek. Voltak izgalmas pillanatok, amikor
a szülők és a kutatók együtt nyugtatgatták a hatéveseket, hogy kivételesen
nyugodtan bemászhatnak a furgonba három épphogy ismerős felnőttel, más
körülmények között viszont szigorúan tilos az ilyesmi. Az is előfordult, hogy a
gyerekek hősként szálltak ki a furgonból, kint várakozó társaik ünneplése
közepette.

Utazós nyár Wisconsinban 1998-ban: gyermekpszichológiai laboratóriumunk egy 1995-ös Chevrolet

furgonban.

A családlátogatások során összegyűjtött, biológiai reaktivitással kapcsolatos

adatokat később felhasználhattuk a kialakuló mentális zavarok vizsgálatakor –
egyrészt egyidőben, a gyermekek első osztályos korában, másrészt később, amikor
beléptek a pubertás- és kamaszkorba, amikor is a pszichológiai rendellenességek
sokkal feltűnőbbé és azonosíthatóbbá válnak, olykor tragikus körülmények között.
Az egyszerre folyó vizsgálatok során azt tapasztaltuk, hogy a kezdődő mentális
zavarok korai jeleit nem mutató gyerekekhez képest a befelé forduló tüneteket – a
depresszió és a szorongás tüneteit – mutató elsősöknél egyértelműen nagyobb az
üss vagy fuss rendszer reaktivitása. Ugyanakkor a pitypangszerű gyermekeknél – a
normál reaktivitással jellemezhető 80 százaléknál – egyáltalán nem jelentkeztek
mentális tünetek.[9] A wisconsini kisiskolások újabb bizonyítékkal szolgáltak arra
nézve, hogy a fokozottan reaktív, orchideaszerű gyermekek hajlamosak a
depresszióra és a szorongásra, míg a visszafogott, átlagos reaktivitású pitypangoknál
alig vagy egyáltalán nem tapasztalhatók pszichológiai vagy viselkedésbeli
problémák. Mivel ezek az eredmények egészen más mintából, az ország egészen
más részéből származtak, izgalmasan erősítették meg az eredeti eredményeket.
De mi lesz ezekkel a wisconsini elsősökkel, amikor sérülékeny kamasszá érnek,
kihívásokkal kell megküzdeniük és alkalmazkodniuk kell a gimnázium és az azt
követő évek változó társas környezetéhez és kapcsolataihoz? Az első osztály előtt
mért reaktivitásszint vajon évekkel később is előrevetíti a mentális egészségi
állapotra jellemző különbségeket? És amikor elérik a pubertáskor érzelmi
hullámvasútját, vajon ugyanolyan megdöbbentő különbségek mutatkoznak majd
az orchideák és a pitypangok között, mint amilyenekről már beszámoltunk?
Amikor ugyanezek a fiatalok tizenhárom éves korukban elkezdték a hetedik
osztályt, újra megvizsgáltuk mentális egészségügyi tüneteiket. De ezúttal a nyári
vizsgálatban összegyűjtött reaktivitásértékek és a párhuzamos mentális egészségi
állapot összevetése helyett megpróbáltuk megjósolni a kora kamaszkor mentális
egészségi állapotát. Ezt a reaktivitás és stressz hat évvel korábban, az első osztály
előtti nyáron gyűjtött értékeiből próbáltuk előrevetíteni. A tudósok sokkal jobban
kedvelik az ilyen longitudinális elemzéseket, mert kevésbé jellemzőek rájuk a
keresztmetszeti kutatásokból olykor tévesen levont következtetések, ráadásul
sokkal nagyobb valószínűséggel mutatnak ki ok-okozati összefüggéseket. A
jóslatokban abból indultunk ki, amit a gyermekek első osztályos tanítóitól
megtudtunk a gyerekek és a tanárok konfliktusairól, illetve az első osztály előtti
nyáron mért biológiai és viselkedésbeli reaktivitásból. A célzott eredmény
érdekében megkérdeztük a hetedikes gyermekeket és szüleiket, hogy milyen
mentális egészségügyi tüneteket produkálnak.
Az eredményekből a különleges érzékenység immár ismerős mintázata
bontakozott ki: a magas üss vagy fuss reaktivitású és gátolt viselkedésű orchidea
gyermekeknél vagy a legtöbb, vagy a legkevesebb jövőbeli mentális egészségügyi
tünet mutatkozott, az első osztályos tanárukkal kialakított viszonytól függően. A
tanárukkal sok konfliktusba bonyolódó reaktív elsősök még hat évvel később is
aggasztóan sok mentális egészségügyi tünetet mutattak, míg az ugyanennyire
reaktív, ám a tanárokkal ritkán konfliktusba kerülő gyerekeknél kivételesen
alacsony volt a tünetek száma. A nem érzékeny és nem is gátlásos pitypang
gyermekek és tanáraik között viszont alig vagy egyáltalán nem alakult ki konfliktus.
Még hathatósabb bizonyítékot találtunk hát a megkülönböztető fogékonyságra: a
biológiai és viselkedésbeli reaktivitás értékei nemcsak a jelenben határozzák meg a
mentális egészségi állapot tüneteit, hanem időutazást tesznek és hat évvel később, a
pubertáskor kezdetén túl is összefüggenek a tünetekkel.[10]
Két emlékezetes wisconsini gyerek példája is szépen érzékelteti, hogy milyen
fontos összefüggéseket találhatunk az első iskolai élmények és az elsőtől hetedik
osztályig ívelő pszichiátriai tünetek között. Az egyikük egy félénk orchidea kisfiú,
akit 1998 nyarán nemcsak a felhajtón álló furgonlaboratóriumba lehetett nehezen
becsalogatni, de már a házukból is alig akart előjönni. Kicsi volt, hirtelenszőke és
mivel a két felső foga már kiesett, félénk mosolyán befért volna egy kisebb
teherautó. Nyilvánvalóan már jóval az érkezésünk előtt, egy nappal korábban
szorongani kezdett kutatócsoportunk közeledő látogatásától. A kezdeti ismerkedés
során elbújt az édesanyja szoknyája mögé, és az első nyálmintája annyira teli volt
kortizollal, hogy szinte látni lehetett a köpetben a hormont, mint az ecetet az
olajtócsában. A furgonban is az orchidea biológiájának megfelelően viselkedett,
minden kihívásra üss vagy fuss reakcióval szolgált. Bár nagyon intenzíven reagált a
stresszforrásokra, és nyilvánvalóan aggódott a néhány héttel később kezdődő első
osztály miatt, az iskolában kiválóan teljesített, csupa olyan tanárt kapott, akiről
minden szülő álmodik, és mire hetedik osztályba került, erős, többé-kevésbé
magabiztos felsőssé fejlődött, és egyáltalán nem mutatkoztak rajta mentális
egészségügyi tünetek.
A második gyermek – egy fekete szemű pitypang kislány – minden szempontból
a fiú ellentétének bizonyult: magabiztosan és izgatottan várt minket az ajtóban,
vidáman vizsgálta végig a furgont és annak tartalmát, és megállás nélkül csacsogott
a nyári élményeiről és az első osztállyal kapcsolatos lázas izgalmáról. Bőséges
nyálmintájában szinte egyáltalán nem találtunk kortizolt, üss vagy fuss rendszere
pedig szinte meg sem rezzent a furgonban elé tárt enyhe stresszforrások hatására.
Nem meglepő módon az iskola első hét évét problémamentesen járta végig, pedig
akadtak konfliktusai a tanárokkal, az első évben pedig különösen terhelt viszony
alakult ki közte és az egyik tanára között. Ennek ellenére a gyermekkori mentális
egészség és jó közérzet mintaképe maradt. Igazi szemléltető példái voltak hát az
orchidea gyermeknek, akik pozitív, támogató iskolai környezetbe kerülve éppen az
iskola világára való viszonylagos nyitottságuk és érzékenységük miatt kivételesen
sikeresek és eredményesek. A pitypang kislány – aki az orchideához képest
közönyösen viszonyul az olykor kifejezetten nehéz iskolai környezethez –
gyermekként nem küzd pszichológiai nehézségekkel.

A pubertás felé

Ahogy figyeltük a kamaszkor felé haladó wisconsini gyermekeket, felmerült

bennünk, hogy magának a pubertásnak (ahogy azt a 3. fejezetben felvetettem) nem
része-e az is, hogy a gyermek alkalmazkodik a társas világ minőségéhez és
megbízhatóságához? Nem lehet-e, hogy az orchideák és pitypangok szüleinek
viszonya – a mindkét virág növekedéséhez szükséges talaj közelebbi megfelelője –
ugyanilyen fontos szerepet játszik?[11] Ha ez így van, a nevelés is megkülönböztető
fogékonyságot eredményezhet a pubertáskori érés időzítése és üteme (vagy
gyorsasága) terén. Mint a 3. fejezetben említettem, a gyermekorvosok gyakran
találkoznak olyan gyerekekkel, különösen lányokkal, akik zűrzavaros, stresszes
családból származnak és korábban lépnek pubertáskorba, majd a többieknél
hamarabb, sokszor túl gyorsan is válnak éretté. A felgyorsult érés evolúciós
magyarázata megint csak az, hogy a nehéz családi körülmények közül érkező
gyerekek túlélése és szaporodása nagyobb valószínűséggel lesz sikeres, ha
korábban válnak szaporodásra képessé, mert így elhagyhatják eredeti családjukat.
Képzeljünk el egy érzékeny fiatal nőt, aki alkoholista és erőszakos szülők
gyermekeként túl gyorsan válik reprodukcióra késszé, mert ez az öntudatlan,
evolúciósan fennmaradt mechanizmus növeli az esélyeit az utódnemzésre és a
genetikai állománya továbbörökítésére.
A WSFW-vizsgálat alanyainak köszönhetően megint csak kiváló longitudinális
vizsgálattal tesztelhettük ezt a feltételezést. A pubertáskor kezdete és a nemi érés
sebessége klinikailag is fontos, mert a korai, gyorsabb pubertáskor sokszor a
szexuális élet korábbi elkezdésével jár, ami összefügg a tinédzserkori terhesség
kockázatával, ahogy a nemi úton terjedő betegségekkel, a tripperrel, a kankóval és a
HIV-vel is.
A Tanner-skála a gyermekek és kamaszok fizikai pubertáskori fejlődésének
ötlépcsős becslése, az elsődleges és a másodlagos nemi jelleg – mellnövekedés, nemi
szőrzet és a herék, továbbá a nemi szervek alakja és konfigurációja – fokozatos
érése alapján. Valamennyien Tanner I-ként indulunk, gügyögő hanggal, mell,
szőrzet és a nemi szerv változásai nélkül, de előbb vagy utóbb mind eljutunk a
Tanner V-ig, amikor már látható minden nemi jelleg, és sokszor gyötörnek a
pattanások, az alantas vágyak és a rendkívüli méretű lábak. Az ismert adatok
alapján azonban a reprodukciós egészség kockázati tényezői szempontjából nagyon
fontos, hogy hogyan jutunk az egyik szakaszból a másikba. A hosszú távú egészség
szempontjából az a legjobb, ha később kezdődik és lassabban zajlik a pubertáskor; a
legrosszabb pedig a korai pubertáskor és a másodlagos nemi jelleg gyors
kialakulása. A pubertáskor kezdete egyelőre csak részben ismert okokból mindkét
nem esetében drámaian előretolódott az elmúlt évszázadban: a lányoknál korábban
kezdődik a menstruáció, a fiúk pedig hamarabb és fokozottan élnek szexuális életet.
[12]

Az 1998 nyarán a furgonlaboratóriumban felvett stresszreaktivitási adatokból és

az iskolát megelőző időszak szülői támogatására vonatkozó szülői beszámolókból és
megfigyelésekből kiindulva vizsgáltuk meg a pubertáskori fejlődés alakulását a hat
év alatt.[13] A pályákat Tanner szakaszai alapján készítettük el, a szakaszolást pedig a
szülők és a fiatalok rendszeres beszámolóiból vettük, amelyekben leírásokkal és
vázlatos rajzokkal érzékeltették a másodlagos nemi jelleg kialakulását. Az alacsony
reaktivitású pitypang gyermekeknél támogató, illetve kevésbé támogató szülők
esetén a pubertás két átlagos pályája alakult ki, statisztikailag nem
megkülönböztethetően. A magas reaktivitású orchidea gyermekeknél viszont vagy
drámaian felgyorsult pubertáskori változást láttunk kevésbé támogató szülők
esetén, vagy a pubertáskor kezdete 12,5 éves korig húzódott támogató szülők
mellett.
Az orchidea gyermekeknél megint csak vagy a legkorábbi, leggyorsabb és
legveszélyesebb pubertáskort tapasztaltuk (amelyekhez társulnak azok a
következmények, amelyeket kerülni szeretnénk, például a kamaszkori terhesség),
vagy a legkésőbb kezdődő, leglassabb és legbiztonságosabbat (sokkal egészségesebb
eredménnyel, például a szexuális élet kezdetének későbbre tolódásával). Az
orchidea gyermekek érésének pályája a szülői támogatástól és a családban kapott
segítségtől függött. A pitypang gyermekeknél a szülői támogatás mértékétől
függetlenül lineárisan, a középmezőnyben alakult a pubertás íve. Az
eredményekben az a következtetés a figyelemre méltó, hogy az orchidea
gyermekek kiemelt biológiai érzékenysége nemcsak a későbbi egészségügyi
állapotukra terjed ki, hanem a nem klinikai, fejlődésbeli kockázati tényezőkre is. Az
ochidea gyermek közvetlen szociális környezetének színvonala befolyásolja a
betegségek kialakulását és a kockázati tényezők, például a korai pubertással járó
veszélyek megjelenését.

Tűzjelző, zaj és Igor Stravinsky

Amikor ilyen „összefüggéseket” vizsgálunk – a mérhető kapcsolatot két változó,

jelen esetben a reaktivitás és a pubertás üteme között –, könnyű téves
következtetésekre jutni. Ki lehetne például mutatni, hogy a szerencsejáték és a rák
között statisztikai kapcsolat van, így a szerencsejátékosok között nagyobb arányban
fordulnak elő rosszindulatú daganatok. Mielőtt azonban egy ilyen összefüggés
hatására a „rák elleni háború” részeként betiltanánk a kaszinókat, érdemes
megfontolni a lehetőséget, hogy a szerencsejáték és a rák egyaránt összefüggésbe
hozható-e egy harmadik változóval, például a dohányzással, az alkoholfogyasztással
vagy más olyan „torzító tényezővel”, amely a kapcsolat látszatát kelti. Ami tehát
valós összefüggésnek látszik – hogy a szerencsejáték előrevetíti vagy akár okozza is
a rákot –, az valójában csak annak a triviális eredménye, hogy mindkét tényező
társítható egy harmadik elemhez, a dohányzáshoz vagy az alkoholhoz.[14] Ugyanez
mondható el egy város lelkészeinek és telefonpóznáinak száma között bizonyítható
összefüggésről. Bár a két szám között valószínűleg szoros kapcsolatok mutatkoznak,
ez csak annak köszönhető, hogy mindkettő összefügg egy torzító tényezővel, a
város lakosainak számával.
A torzítás problémája miatt a tudósok előszeretettel végeznek kísérleti
vizsgálatot, hogy valódi ok-okozati összefüggésre bukkanjanak. A valódi kísérlet
során a résztvevőket véletlenszerűen osztják be legalább két különböző feltétel
mellé: általában kialakítanak egy kezelésben részesülő és egy kontrollcsoportot,
amelyet egyáltalán nem kezelnek, vagy csak módosított, kevésbé eredményes
módszerrel. Erre példa a klinikai vizsgálat, amelyben a résztvevők véletlenszerűen
kerülnek az ígéretes új gyógyszerrel vagy a placebóval kezelt csoportba. A
véletlenszerű kijelölés kiküszöböli (vagy „kontroll alá helyezi”) a torzító változók
hatását, hiszen átlagosan valószínűleg mindkét csoportban ugyanakkora lesz a
torzító tényezők, a dohányzás, az alkoholfogyasztás mértéke vagy a populáció
mérete. A kísérlet tehát tulajdonképpen a bizonyítékok aranystandardja, amely
érdemi ok-okozati viszonyt tár fel két változó között – hogy a kaszinók bezárásánál
hatékonyabb és csalhatatlanabb módszerekkel küzdhessünk a rák ellen. Márpedig a
különleges, orchideaérzékenység létére vonatkozó bizonyítékokat eddig nem
kísérleti úton, hanem megfigyeléssel szereztük, így csak közvetettnek tekinthetjük.
A meggyőzőbb érvelés felépítése érdekében a Berkeley-laboratóriumok egyik
korábbi, posztdoktori pozícióban lévő munkatársa elhatározta, hogy kísérlettel
ellenőrzi a megkülönböztető fogékonyság elméletének helytállóságát. Négy–hat
éves gyermekeket hozott a laboratóriumba, s elvégeztette velük az üss vagy fuss és
a kortizolreaktivitást mérő feladatokat. A tesztek végén azonban bevezetett egy új
elemet. Közölte a gyermekekkel, hogy amiért ilyen ügyesek voltak, fáradozásaik
jutalmául és a teszt sikeres teljesítéséért mindenki ihat egy csésze forró csokit. Vizet
töltött egy elektromos vízforralóba, és a gyermek előtt lévő asztalra készítette a
forró csoki hozzávalóit. Odakészített egy zacskó kakaóport, néhány pillecukrot és
egy csomag édes, színes szórócukrot. A gyermekek nyálelválasztása a
várakozásoknak megfelelően beindult, a szemük tágra nyílt, és a széken izegve-
mozogva várták a jól ismert, finom édességet.
Amikor a vízforraló gőzölögni és fütyülni kezdett, a másik szobában egy
egyoldalú tükör mögül leskelődő kutatási asszisztens megszólaltatott egy hangos,
élesen szóló tűzjelzőt, amely húsz hosszú másodpercen át visított. A gyermeket
haladéktalanul megnyugtatták, hogy valójában nincs tűz, de a vizsgálatot végző
hölgy elvégzett néhány előre kitalált mozdulatot – kikapcsolta a forralót, messzebb
vitte a tűzérzékelőtől, elhessegette a gőzt, letette a forralót az asztalra –, mintha
azonosítani és kiiktatni szeretné a tűzriadó okát. Megnyugtatta a gyermeket, hogy a
tűzjelző bizonyára a vízforralóból áramló gőz miatt szólalt meg, majd ugyancsak
előre megtervezett lépésekkel folytatta a forró csoki elkészítését. Vizet töltött a
csészébe, belekeverte a kakaóport, végül beletette a pillecukrot és megszórta
cukorral. A gyermek és a kísérletvezető ezután közösen elfogyasztották a jól
megérdemelt forró csokit, a gyermek pedig visszatérhetett a szüleihez, hogy
izgalmas történeteket meséljen a délutánjáról.
Mi, tudósok persze egy másik, rejtett történet után kutakodtunk. A reaktivitást
vizsgáló, tűzjelzős kísérletet követő két hétben további két elemet adtunk a
vizsgálathoz. Először a tesztek során összegyűlt adatok alapján kiszámítottuk a
gyermekek üss vagy fuss és kortizolreaktivitásra kapott pontszámait, és
megjelöltük, hogy az adott gyermek stresszreaktivitása alacsony vagy magas.
Mindkét csoport valamennyi résztvevőjét elhívtuk a laboratóriumba egy újabb
látogatásra, és konkrét kérdéseket szegeztünk nekik arról, hogy mire emlékeznek a
két héttel korábbi látogatásukból. A kiegészítendő (például „Mi minden történt
veled legutóbb a laboratóriumban?”) és az eldöntendő („Kaptál tejszínhabot a forró
csokihoz?”) kérdéseket egy számukra addig ismeretlen ember tette föl.
A vizsgálat kísérleti részét az képezte, hogy a pitypang és az orchidea
gyermekeket is véletlenszerűen osztottuk be két helyzetbe. Az egyik helyzetben
(legyen ez a „kedves kérdező”) a gyermekkel beszélgető ember a lehető
legkedvesebb volt: megnyugtatta a gyermeket, kedvesen és biztatóan szólt hozzá és
mindent megtett, hogy kellemes és nyugodt környezetet biztosítson. Ezzel szemben
a második helyzetben (a „morcos kérdező”) ugyanez az ember megtestesítette az
iskolások rémképeit az undok helyettesítő tanárról: távolságtartóan, udvariatlanul,
közönyösen kérdezgette és enyhén, de érezhetően kellemetlen közeget teremtett. E
mesterséges, de meggyőző körülményeknek köszönhetően négy gyermekcsoport
alakult ki az alacsony vagy magas stresszreaktivitás (pitypangok és orchideák) és a
kedves vagy morcos kérdező alapján.
Ahogy a korábbi, megfigyelésen és nem kísérleten alapuló vizsgálatokban is
tapasztaltuk, az alacsony reaktivitású pitypang gyermekek ügyesen, de átlagosan
emlékeztek vissza a két héttel korábbi laboratóriumi látogatás részleteire, és
emlékezőtehetségüket egyáltalán nem befolyásolta a kérdező hangneme. Más
szóval őket kevésbé érintette az élet kiszámíthatatlansága, kevésbé szélsőséges
pozitív és negatív reakciókat adtak. A pitypang gyermekek ugyanolyan
teljesítményt nyújtottak, akár támogató, akár undok kérdezővel találkoztak.
Ezzel szemben a magas reaktivitású orchidea gyermekek kifinomult
pontossággal, lexikonszerűen idézték fel a korábbi látogatás legapróbb részleteit is,
ha a kedves kérdezővel találkoztak, az undok, morcos kérdező láttán azonban
semmi nem jutott eszükbe. Az orchidea gyermekek a támogató környezetben még
olyan részletekre is emlékeztek, amelyeket még a laboratórium munkatársai is
elfelejtettek már: hogy pontosan milyen sorrendben kerültek a forró csoki
összetevői a csészébe, hogy milyen ruhát viselt aznap a kutatási asszisztens, hogy
valaki bejött és ellenőrizte a tűzjelzőt, és hogy pontosan milyen szavakat használt az
asszisztens, amikor a tűzjelző kikapcsolt. A másik helyzetben az orchideák szinte
semmire nem emlékeztek.
Ez volt az első valódi kísérleti bizonyítékunk az orchidea gyermekek megterhelő
érzékenységére és a szociális körülmények kognitív teljesítményükre (gondolkodás
képessége, emlékezőtehetség, logika) való hatására nézve. A kérdező viselkedésétől
függően az orchideák vagy mindenre emlékeztek, vagy semmire sem, míg a
pitypangok mindkét helyzetben átlagos memóriáról tettek tanúbizonyságot.[15]
Ennek az új eredménynek köszönhetően lassanként megértettük, hogy az
orchideák merőben eltérő tapasztalatokat őriznek ugyanarról a tapasztalatról, és
hogy ez a drámai ellentmondás a valós világban és a kontrollált laboratóriumi
közegben egyaránt kimutatható. Az átélt gyermekkori megpróbáltatások zajos,
változatos következményeiből összeállt az egyértelmű, szisztematikus és
megbízható igazság a sokféleség okaival kapcsolatban.
Amikor 1913-ban Párizsban először mutatták be a modernista zeneszerző, Igor
Stravinsky Tavaszi áldozat című kakofón balettzenéjét, a közönség üvöltve,
erőszakosan és lázongva tiltakozott az anarchista zene ellen. A Théâtre des Champs-
Élysées zsúfolt termében dühödt tiltakozás robbant ki, fel kellett kapcsolni a
lámpákat, hogy kidobhassák az őrjöngő károkozókat, és később egy kritikus azt írta
az előadásról, hogy „fárasztó és gyerekes barbarizmus”. Stravinsky azonban
számíthatott az emberi érzékenység határtalanságára, hogy megtalálja a
szabályszerűséget a ricsajban, hogy fölfedezze a zenét az atonalitásban, a
disszonanciában és a zűrzavarban. És nem is tévedett, ugyanis a Tavaszi áldozat
azóta az egyik legnépszerűbb mű a modernista zeneszerzés történetében.
Eredetileg csak értelmes mintázatokat kerestünk az emberi egészség és fejlődés
variációinak zajos káoszában, de végül a szociális világra való fogékonysággal
kapcsolatos egyedi különbségek szimfonikus tudományára bukkantunk. Ezt a
megkülönböztető fogékonyságot, más néven különleges érzékenységet ma már
majmoknál és embergyerekeknél is dokumentálták: mindkét fajnál létezik egy
olyan jelentős alcsoport, amely kivételes mértékben reagál az adott környezet
pozitív és negatív tulajdonságaira – ezt az alcsoportot azért neveztük orchideának,
mert szélsőségesen érzékeny a kapcsolatok világának e kétarcúságára. Az orchidea
egyedek ellentéte egy másik, sokkal népesebb csoporthoz tartozik – a
pitypangokhoz –, amely figyelemre méltó rugalmassággal viszonyul az élet
megpróbáltatásaihoz és veszélyeihez. Az orchidea és a pitypang fenotípust leíró és a
két csoport fejlődési és egészségügyi jellemzőit feltáró tudomány ma már
értékelhető mennyiségű megfigyeléssel és szakirodalommal büszkélkedhet. A
következő tudományos mérföldkő – amellyel már most is sokan foglalkoznak – az a
kérdés, hogy honnan származnak ezek az érzékenységbeli különbségek, hogyan
épülnek be szervezetünk folyamatainak biológiájába, hogy énünk tartós
jellemzőivé válnak-e, és ha igen, mikor.
 5
Honnan származnak az orchideák (és a
pitypangok)?

Immár okkal feltételezhettük, hogy az orchidea gyermekek érzékenysége az élet

nehézségeire és veszélyeire nem csupán a valós életben nyilvánul meg, hanem a
hozzám hasonló tudósok által kialakított kísérleti körülmények között is. A
családunkban és a tágabb közösségünkben élő pitypang gyermekek pedig mindig
rugalmasan viszonyultak a gyermekkor tipikus, hónapról hónapra jelentkező
eseményeihez és stresszforrásaihoz. De vajon honnan erednek ezek a különbségek
a közeggel kapcsolatos érzékenységben? Amint a világ különböző kutatóinak
munkája egyre inkább igazolta, a gyermekek jellemzői hajlamokkal, de nem
feltétlenül meghatározott eredménnyel jártak. A Nicolae Ceauşescu diktatúrájában
működő, a gyermekeket felháborítóan elhanyagoló, sokszor kifejezetten kegyetlen
árvaházakban nevelkedő román gyermekeket vizsgáló tudósok például felfedezték,
hogy az agy szerotonin nevű ingerületátvivő anyagához kapcsolódó gén rövidebb
változata orchideaszerű eredményhez vezet. Az ilyen rövidebb alléllel (egy adott
gén alternatív formájával) rendelkező és mindvégig az árvaházban cseperedő
gyermekeket számos intellektuális nehézség és szélsőségesen gyenge
alkalmazkodókészség jellemezte, míg az ugyanilyen alléllal élő, de nevelőcsaládba
kerülő gyermekek fejlődése és mentális egészsége is szépen helyreállt.[1] Holland
kutatók pedig az érzelmekre ható UNICEF-felvételt játszottak le a gyermekeknek,
hogy kiderüljön, mennyire hajlandóak pénzt adományozni, és ők is
megállapították, hogy a dopamin ingerületátvivő anyag orchideaszerű génjével bíró
résztvevők vagy a legszívesebben vagy a legkevésbé szívesen adományoztak, a
szüleikhez való biztos vagy bizonytalan kötődéstől függően – tehát nem genetikai
tényezők alapján.[2]
Világosak voltak tehát a vizsgálandó kérdések. Csak a gének határozzák meg,
hogy valaki orchidea vagy pitypang? Vajon az orchideák eleve orchideának
születnek vagy a tapasztalataik miatt válnak azzá? Minden a genetikán múlik, vagy
valami más is történik az élet kezdeti szakaszában, ami az orchidea vagy a pitypang
fenotípus felé vezeti a fejlődést? Vajon ezek a jelentős különbségek, amelyek
mintha fontos eredményeket befolyásolnának – a fertőzésektől a magatartás-
problémákig, az agressziótól az adakozó kedvig és az együttérzésig –, kizárólag a
géneknek tulajdoníthatók, vagy inkább a kora gyermekkori környezetnek, esetleg
mindkettőnek? A válasszal kapcsolatos első megérzéseink meglepő forrásból
származtak: a születés utáni élet legelső pillanataiból.

A kezdet kezdetétől

Az ifjú gyermekorvosoknak és szülészeknek a képzés legelején megtanítják, hogy

hogyan kell felmérni az újszülött fiziológiai állapotát a születést követő percekben.
Kezdő gyermekorvosként ez volt az egyik legkedvesebb és legdédelgetettebb
kötelességem – hogy én lehetek az első ember, aki megvizsgálja az újonnan
érkezett, vörösen, visítva és az utolsó porcikájáig nedves emberi lény állapotát,
amikor még éppen csak megérkezett ebbe a vakító, lármás világba. A földi élet felé
tartó hosszú, kritikus és egyirányú utazás végén a születés pillanata már-már
szentségesnek tűnt. A gyermekorvos nem csupán tanúja ennek a pillanatnak és
ellenőrzi valamennyi ujj és lábujj meglétét, hanem hivatalosan értékeli az
újszülöttet az Apgar-értékkel, amelyet dr. Virginia Apgarról, a Columbia Egyetem
1950-es években aktív szülészeti aneszteziológusáról neveztek el. Az értéket a
születés után egy, illetve öt perccel számítják ki; 0 és 10 között lehet, a születés utáni
fiziológiai működés öt területére adott 0, 1 vagy 2 pont összegeként. A területeket
kissé erőltetett betűszóvá – APGAR – rendezték:

A =Appearance, megjelenés, azaz a test, a kéz és a lábfej rózsaszín vagy kék színe;
P = Pulzusszám, azaz a szívverés gyorsasága;
G =Grimasz (vagy reflexingerlékenység), azaz a kisbaba síró vagy grimaszoló
reakciója az orr és a száj leszívására vagy más ingerekre;
A =Aktivitás, azaz az izomhajlítás mértéke és erőssége; és
R = Respiration, légzés, azaz a kisbaba légzésének ereje, a nullától az erős,
 energikus sírásig.

Az Apgar összértéke jelzi, hogy szükség van-e orvosi beavatkozásra oxigénhiány

miatt – azazhogy a kisbaba mennyire könnyen vagy nehezen cseréli az oxigént és a
szén-dioxidot a légzés és a sírás segítségével (igen, nem tévedés: az újszülöttek
nemcsak azért sírnak, hogy először fejezzék ki az érzelmeiket a világnak, hanem
mert ez a légzés erőteljes formája is). A kisbabák többségének Apgar-értéke 7 és 10
között mozog, ilyenkor csak azért vonunk le pontot, mert kicsit kékebb az ajkuk, a
kezük vagy a lábfejük, nem teljesen erőteljes az izomhajlításuk vagy a kelleténél
renyhébben reagálnak az ingerlésre. 7 alatti érték esetén aktívabb és gyors
ingerlésre vagy újraélesztésre lehet szükség, többek között egy meleg, fűtött
mózeskosárra vagy a légutak leszívására. 4 alatti pontszámnál csővel
lélegeztethetjük vagy ritkábban megkezdhetjük a külső melegítést. A koraszülött és
a születési fertőzéssel vagy hibával érkező csecsemők sokszor rendkívül alacsony
Apgar-értéket kapnak, amelyből kiderül a szükséges orvosi kezelés erőssége és
haladéktalansága.
Az Apgar-érték legérdekesebb jellemzője azonban az, hogy mennyire azokat a
dolgokat méri – szívritmus, reflexek, a kéz és a láb vérkeringése –, amelyeket a
stresszes helyzeteket kezelő üss vagy fuss, más néven vegetatív idegrendszer
reakciói irányítanak. Az Apgar alértékei (a betűszó egyes betűi képviselte különböző
mérőszámok) bizonyos mértékben azt jelzik, hogy a szervezet milyen mértékben
alkalmazkodik a születés komoly fizikai (és valószínűleg érzelmi)
stresszforrásaihoz, így az alacsony pontszám az elégtelenül alkalmazkodó üss vagy
fuss reakciókat tükrözi. Hiszen a születés szélsőséges és soha nem tapasztalt élmény
a meg nem született gyermek számára, márpedig sokszor a szélsőséges élmények
árulnak el legtöbbet nemcsak arról, hogy kik vagyunk, hanem arról is, hogy kik
vagyunk egyedi biológiánk kiterjesztéseként.
A születés utáni élet nem véletlenül kezdődik egy komoly, sokszor veszélyes
utazással: a szélsőséges mértékű nyomás és spirális mozgás teszi lehetővé, hogy a
3–3,5 kilós újszülött átpréselje magát a szűk szülőcsatornán, majd vadul és
méltatlankodva bukkanjon elő a hideg, zajos, hihetetlenül fényes világba. (És azt se
felejtsük el, hogy mindez milyen fájdalmat és erőfeszítést jelent az újszülött
édesanyjának.) Bár egyikünk sem emlékszik a születés folyamatának egyetlen
pillanatára sem, ironikus módon rendkívül emlékezetes eseménynek kell lennie,
ahol akarva-akaratlanul berobbanunk abba, amit William James a materiális világ
„virágzó, zümmögő káosz”-ának nevezett.
A váratlan, ismeretlen és kényelmetlen stresszforráshoz – a méhen kívüli
élethez – való sietős fiziológiai alkalmazkodás folyamata igencsak emlékeztet egy
immár ismerős eljárásra: a kutatólaboratóriumban végzett, stresszreaktivitást
felmérő tesztekre, amelyek előhívják és mérik a gyermekek biológiai reakcióit
különböző fizikai és érzelmi nehézségekre. A születés nem más, mint az első,
sokatmondó stresszreaktivitási teszt a születés utáni élet küszöbén.
Mivel valamennyien úgy kezdjük az életet, hogy ordítva landolunk egy
nagyszabású stresszreaktivitási kísérlet kellős közepén, felmerül a kérdés, hogy az
Apgar-szám nem árul-e el többet, mint azt, hogy le kell-e szívni a szájunkból a
váladékot vagy szárítgatni és melengetni kell-e a testünket. Ha az alacsonyabb szám
a kevésbé alkalmazkodóképes, kevésbé egyenletes üss vagy fuss reakciót tükrözi,
akkor nem lehet, hogy nemcsak az oxigénhiányról, hanem arról is árulkodik, hogy
a kisbaba hosszabb távon is hajlamos lesz kevésbé alkalmazkodóan reagálni az élet
mindenütt előforduló stresszforrásaira? És ha ez igaz, akkor nem lehet, hogy az
Apgar-szám a 0-tól 10-ig tartó teljes tartományban többről szól, mint az újszülöttkori
légzési nehézségről? Lehet, hogy sokkal globálisabb, fejlődéstani szempontból távoli
eredményeket is előrevetít? Lehet, hogy első méhen kívüli pillanataink valami
fontosat árulnak el egész leendő életünkre nézve?
Az eredmények pontosan erre utalnak. Egyik doktoranduszom és egykori frissen
doktorált kollégájának alapos epidemiológiai vizsgálata megállapította, hogy a
kanadai Manitobában élő csaknem harmincnégyezer gyermek ötperces Apgar-
értéke a 0-tól 10-ig tartó teljes tartományban összefüggött azzal, hogy ötéves
korukban az óvónőjük milyen fejlődési nehézségekről számolt be a fejlődés
különböző területein.[3] Az óvónők a 7-es Apgar-értékű gyermekeknél (akiknek
születéskor valószínűleg kékesebb volt a kezük és az ajkuk, és valamivel halkabban
sírtak) több területen érzékeltek fejlődési nehézségeket, mint a 9-es vagy 10-es
Apgar-értékű gyerekeknél. A 6-os Apgar-értékű gyermekeknél – ez enyhe
születéskori oxigénhiányt és ezzel összefüggésben kék ajkat és kezet, erőtlen sírást
és lassabb szívritmust jelez – kevesebb fejlődési nehézség mutatkozott, mint 3-as
vagy 4-es Apgar-értékű kortársaiknál. Fontos tudni, hogy a rájuk bízott gyermekek
fejlődéséről beszámoló óvónők nem tudták, hogy öt évvel korábban, a
születésükkor milyen Apgar-értéket kaptak a gyermekek. Az óvónők olyan
nehézségekről számoltak be, mint hogy a gyermek kicsit nehezebben követi a
szabályokat és az utasításokat; nem képes egy helyben ülni és koncentrálni; nem
különösebben érdeklődik a könyvek és az olvasás iránt; vagy képtelen helyesen
megfogni és használni a ceruzát. Az Apgar-skálán lefelé haladva a gyermekek
fizikai, szociális, érzelmi, nyelvi és kommunikációs fejlődési szintje jelentősen
elmaradt az öt évvel később elvárttól az óvodában. A koraszülött és kis súlyú
csecsemők is alacsonyabb Apgar-számot kaptak, de a fejlődési eredményekkel
mutatkozó összefüggés még úgy is érvényes maradt, hogy statisztikai kiigazítást
végeztek e változók miatt. Azok a kisbabák, akik bizonytalanabb üss vagy fuss
reakcióval és a fiziológiai gyógyulásra kevésbé képesen érkeztek a világba,
lassabban is fejlődtek.[4]
Mit jelent mindez? Korábban úgy véltük, hogy a születéskor jellemző vonások
„velünk születettek”, tehát a gének határozzák meg vagy megíródott a csillagokban.
William Shakespeare és a spanyol Pedro Calderón de la Barca darabjai is ezt a
tizenhetedik századi hitet tükrözték, amikor az emberi sors megállíthatatlan és
könyörtelen hullámáról beszéltek:

Mit sorsa rászab, tűrje el az ember,

Egyszerre nem küzdhet árral s szelekkel.
William Shakespeare: VI. Henrik{6}

Semmiképp sem
Bújhat el a sors elől az
Ember semmi módszerével.{7}
Pedo Calderón de la Barca: Az élet álom

Meg van írva a csillagokban vagy a génekben?

Ugyanennek a látásmódnak modernebb, tudományos változata a genetikai

determinizmus, amely szerint fizikai vonásaink, képességeink, érzékenységünk és
lehetőségeink valamennyi különbsége már fogantatásunk pillanatától szilárdan
jelen van az anyánktól és apánktól örökölt DNS-keverékben. Sok szempontból ősi
látásmód ez, amelyben az egyéni sorsot és vérmérsékletet a vér, a sárga és a fekete
epe, továbbá a nyálka hippokratészi keveréke határozza meg, esetleg a föld, a víz, a
levegő és a tűz klasszikus elemeinek más-más arányú keveréke. Az emberi
viselkedés e felfogását tekinthetjük a természet-neveltetés klasszikus vitájában a
„természet” oldalának – a vita arról szól, hogy már kialakult emberként jövünk-e a
világra, vagy a világ, amelyben élünk, az határozza meg, hogy kik vagyunk és mi
lesz belőlünk.[5]
E determinisztikus vita legújabb változatát a Human Genome Project (Humán
Genom Projekt) – az igazi „természet” megközelítés – megjelenése és befejezése
szította, amely azt ígérte, hogy megismerhetjük az autizmus, a skizofrénia, a
szívbetegség és a rák „génjeit”. Nem találtak ilyen egységes géneket, és ma már
világosan látjuk, hogy a géneknek az egyéniség kialakulásában játszott szerepe nem
egyértelmű, nem létezik egyetlen út a génektől a viselkedésig, a DNS-től a
fenotípusig. Sokkal összetettebb, elegánsabb és probabilistább, mint a modern elme
hitte volna. Ha a tudósok egészen őszinték, újra és újra be kell látniuk, hogy még a
legbüszkébben dédelgetett, szívünknek kedves és gondosan megfogalmazott
hipotézisek is elhalványulnak a természet világának valódi és kifinomult
bonyolultsága mellett.
A gyermekorvosok ősi bölcsessége azonban úgy szól, hogy valamennyi leendő
szülő környezeti determinista (minden a „neveltetés”-en múlik), egészen addig,
amíg a kezükben nem tartják a gyermeket – attól kezdve a genetikai determinizmus
elszánt híveivé válnak (minden a „természet” eredménye). Elmondom, mire
gondolok. Amikor még nincs saját gyerekünk, hajlamosak vagyunk a hibás nevelés
eredményének tekinteni a körülöttünk rendetlenkedő gyerekeket. Mi a helyzet
például azzal a kölyökkel, aki az étteremben a mellettünk lévő asztalnál hisztizik és
tönkreteszi a vacsoránkat? Nyilván a szülők hibája, képtelenek fegyelmezni őt – a
nevelésük eredménytelennek bizonyult. Ugyanakkor szülővé válva általában
megváltozik a nézőpontunk, amikor már a mi gyerekünk a hisztiző gazfickó a
szomszéd asztalnál vagy a repülőgépen. Elfelejtjük, hogy milyen kritikusan
viszonyultunk korábban más szülőkhöz, és bízunk benne, hogy a körülöttünk ülők
megértik, hogy mindent megtettünk, ami tőlünk telt, igyekeztünk olyan gyereket
nevelni, aki nem hisztizik és nem okoz galibát. Ez a gyerek ezt a vérmérsékletet
hordozza a génjeiben, ennek semmi köze ahhoz, hogy milyen szülők vagyunk.
Sokkal egyszerűbb és megnyugtatóbb a génekre fogni a zajos és idegesítő
kisgyermek viselkedését, hiszen abban csak passzív felelősségünk van, ha viszont
szülői képességeinkre fognánk, aktívan és közvetlenül vonhatnának minket
felelősségre.
De ahogy a genetikai determinizmus nemrégiben rögzült a közvéleményben,
úgy voltak olyan időszakok is, amikor ugyanilyen határozottan és fenntartás nélkül
hittek a környezeti determinizmusban. Ifjú gyermekorvosi rezidensként az 1970-es
évek tudományos vitái közepette azt tapasztaltam, hogy a környezeti tényezőket
sokkal fontosabbnak és nagyobb hatásúnak vélik, mint a géneket, különösen a
mentális egészség és a fejlődés problémáiban. Emlékszem egy idősödő, kenetteljes
pszichiáterre, aki úton-útfélen hangoztatta azt az elméletét, hogy az autizmus és a
skizofrénia elsősorban a „rideg, távolságtartó anyák” hibája, tágabb értelemben
pedig a családi környezet a gyermekek rendellenes gondolkodásának és
viselkedésének kizárólagos gyökere. Ha helyrehozzuk a családot, megszűnik a
rendellenesség, és a pszichiátriai betegségek géneknek vagy akár „biológiának”
tulajdonítása egyet jelentett volna az „áldozathibáztatással”, ami elfogadhatatlan
gyakorlatnak minősült a kor orvosi szaktekintélyeinek körében.
Már az is erősen kifogásolható lenne, ha az úgynevezett fridzsideranya hipotézis
(a rideg anyák okozzák az autizmust) egyszerűen csak téves lett volna. Az azonban
már egyenesen szégyen, hogy ennek az elméletnek a hatására anyák (és bizonyos
mértékben mindkét nemhez tartozó szülők) egy egész nemzedéke nevelte abban a
hitben autista vagy más problémával küzdő gyermekét, hogy elsősorban maguk a
szülők felelősek a tragikus, tartós betegségért.
Bár a gyermekgyógyászat világában mindenütt találkozhatunk a gyermekeiknek
ártó vagy őket elhanyagoló szülők történeteivel, a szülők elsöprő többsége
dédelgeti, óvja és biztatja a gyermekeit, mit sem törődve ennek anyagi vagy érzelmi
vonzataival. Egyszer réges-régen megkértek, hogy mondjak véleményt egy
négyéves fiú viselkedéséről, aki orvos szülők első gyermeke volt. Amikor beléptem
a vizsgálóba, két fiatal, a harmincas évei elején járó szülőt pillantottam meg. Az apa
a karjában tartotta alvó, tíz hónapos kislányukat, az anya, aki már majdnem sírt,
igyekezett lecsillapítani vergődő, csapkodó óvodás fiát, aki tudomást sem vett az
érkezésemről. A szobában tapintható volt a rossz hangulat.
A fiú (nevezzük Devonnak) egészséges, erős újszülött volt, és azzal a
reményteljes várakozással vitték haza, amely minden szülőt jellemez, amikor
először vág bele az élet egyik legnagyobb és legnehezebb személyes kalandjába. Az
édesanyja hat hónapig szoptatta, de mivel véget ért a szülési szabadsága és vissza
kellett térnie a fárasztó sebészképzéshez, kénytelen volt elválasztani. „Könnyű”
baba volt, hathetes korában interaktívan mosolygott, négy hónaposan magától
átfordult, nem követelt különösebb figyelmet, és egyéves kora körül kezdett
szavakat mondani.
Devon első születésnapja után azonban a szülei eleinte kisebb, később egyre
nagyobb problémákat véltek felfedezni a fejlődésében. Egyre kevesebb szót
használt, nem pedig egyre többet, mint az a második életévben elvárható lenne;
ritkán mutatott rá játékokra és érdekesnek tűnő tárgyakra, pedig a szülei más
gyerekektől ezt látták. Nehezen tudtak kapcsolatot teremteni Devonnal, aki
közönyösen figyelte, ahogy próbálják felvenni vele a szemkontaktust, hogy
kukucsozást és más játékokat játszanak vele. Úgy tűnt, hogy Devon visszasüpped a
gondolataiba és a belső forrongásba, és mindezt a nyelv nem teszi érthetőbbé.
Mire kétéves lett, a szülei biztosak voltak benne, hogy valami nem stimmel. Már
arra is gondoltak, hogy esetleg siket, mert ritkán reagált a nevére, de az audiológiai
tesztek alapján tökéletesen hallott. Repetitív mozdulatokat tett, például csapkodott a
karjával vagy vadul hintázott a sarkán. Ekkorra már egyáltalán nem beszélt, csak
éles hangon sikított, ha valami zavarta vagy dühítette.
Jó szándékú és a kor autizmussal kapcsolatos ideológiájában jártas gyerekorvosa
firtatni kezdte, hogy Devon mennyire kötődik az anyukájához, mennyire volt jelen
az első életévében, mennyire sajnálta, amikor vissza kellett mennie dolgozni.
Félreérthetetlen volt az üzenet: a rideg, közönyös anya-gyermek kapcsolat nyomait
kereste. De nem lehet, hogy Devon betegsége okozta a nehéz szülő-gyermek
kapcsolatot? A látogatás könnyekbe fulladt, Devon apja pedig a rémült, mit sem
sejtő orvosra zúdította minden dühét és felháborodását.
Később nekem kellett megerősítenem az autizmus diagnózisát, enyhíteni és
elismerni a hír hallatán feltörő szomorúságot és elkeseredést, visszavonni az
indokolatlan és igazságtalan üzenetet, hogy ismerjük a betegség okát, és segíteni a
családnak elfogadni és kezelni a fiuk betegségét. Bármilyen jó szándékúan alakult is
ki a környezeti determinizmus, téves és káros is volt, és arra emlékeztet minket,
hogy a betegségek eredetével kapcsolatos elméletek szinte soha nem érték- és
következménymentesek. Nem az volt a kérdés, hogy orchideaként vagy
pitypangként értjük-e meg Devont. Hanem az, hogy a gyermekek és később a
felnőttek hogyan válnak azzá, amivé, hogy orchidea vagy pitypang lesz-e belőlük.
Kiderült, hogy a válasz a neveltetés és a természet között rejtőzik.

Vagy-vagy, avagy és-és?

A „nagy dán”, Søren Kirkegaard első, Vagy-vagy című könyvében az élet esztétikai
és etikai felfogása közötti feszültségről ír, arról, ahogy az egyén növekszik és
érettebbé válik. Véleménye szerint a fejlődés eleinte egy hedonista, szubjektív
tudatban zajlik – azaz a gyermek elméje, amely természetes módon önző,
ráhangolódik a közvetlen igényekre és a vágyak beteljesítésére. Kierkegaard szerint
azonban a létezés e formája etikaibb irányba fordul, az erkölcsi felelősség és
kötelesség felé – így alakul ki a tudatos felnőtt elméje, amely már képes elnyomni
az alantasabb vágyakat és az önző prioritásokat a globálisabb, lelkiismeretesebb
nézőpont kedvéért. A létezés e két ellentétes és összeférhetetlen formájából pedig,
mondja Kierkegaard, csak a vallásos hit szabadíthat meg.[6] A lényeg az, hogy az
emberi lét teljes megértéséhez szakítanunk kell azzal a hajlamunkkal, hogy
egyértelmű kettősségekként észleljük – és egyszerűsítjük – a minket formáló erőket.
Az ilyen túlságosan egyszerűsítő, bináris felfogás kifejezetten ellentétes valódi
természetünk mély összetettségével.
Az elmúlt évtizedekben bizonyos szempontból a modern fejlődés- és
egészségtudományt valamiféle kierkegaardi megosztottság jellemezte – a „vagy-
vagy” –, amely rendíthetetlen elkötelezettséget sürgetett a betegségek és
rendellenességek genetikailag vagy környezetileg determinisztikus felfogása
mellett. Míg a környezeti álláspont a külső, az emberi élet társadalmi és fizikai
kontextusából (mint az autizmusban a szülői környezetből) eredő okok mellett
foglalt állást, a genetikai álláspont szerint a belső okok a legfontosabbak, vagyis a
génállomány határozza meg az egyes fenotípusokat és életeket. Bizonyos
mértékben mindkét álláspont elnémította a másikat, és a genetikai, valamint a
környezeti determinizmus végül két ellentétes, egymásnak ellentmondó választ
adott ugyanazokra az alapkérdésekre: „Honnan ered az emberi betegség és
nehézség?”, és „Miért betegszik meg az egyik és miért nem betegszik meg a másik?”
És fordítva: „Honnan ered az emberi jóllét és teljesítmény?”, és „Miért egészséges és
kiteljesedett az egyik, miért nem az a másik?”
E két mereven determinisztikus, vagy-vagy álláspont összehangolásának egyik
első kísérlete a viselkedésgenetikának és egy fortélyos ikervizsgálatnak köszönhető.
A viselkedésgenetika meggyőzően bizonyította, hogy ha a genetikai determinizmus
helytálló lenne, akkor az egyik egypetéjű iker (amikor egyetlen megtermékenyített
petesejt, a zigóta kettéválik két egyforma embrióvá) skizofréniája esetén a
másiknak is skizofrénnek kellene lennie. Ha a betegségek kialakulásának egyetlen
kulcsa a genetikai variáció lenne, akkor két azonos genommal rendelkező
embernek mindig ugyanazzal a betegséggel kellene küzdenie. De a legtöbben
ismerünk legalább egy olyan egypetéjű ikerpárt, akiknek jelentősen eltér a
személyisége és a viselkedése, és akár eltérő mentális vagy fizikai egészségügyi
problémáik vannak, hiába azonos a testük minden egyes sejtjének DNS-e. Az
egypetéjű ikrekkel szemben, ha a kétpetéjű (két különböző petesejt
megtermékenyüléséből létrejött) ikerpár egyik tagjánál skizofrénia vagy más
rendellenesség alakul ki, akkor a megfelelési arány (vagyis ha az ikerpár egyik fele
beteg, milyen gyakran beteg a másik is) nem lehet nagyobb, mint két nem
ikertestvér között. Ha viszont csak a környezet lenne a ludas, akkor a „skizofrén
családi” környezetből származó valamennyi gyereknek skizofrénnek kellene
lennie.
Az egypetéjű ikreknél azonban nem 100 százalék, hanem csak mintegy 50
százalék a skizofrénia megfelelési aránya. Ez azt jelenti, hogy nagyjából egyenlő
arányban felelősek a gének és a környezet. Az ikreknél az autizmus megfelelési
aránya is 50 százalék körüli, vagyis megint csak genetikai és környezeti tényezők is
szerepet játszanak. A viselkedésgenetika tehát a viselkedési és mentális zavarok
variációinak jobb megértése érdekében ikervizsgálatokkal próbálta megállapítani a
genetikai és a környezeti források megoszlását. Ezekkel az információkkal
felvértezve már beszélhetnénk a skizofrénia, a cukorbetegség és az elhízás
„örökölhetőségének” mértékéről, világosan különválasztva az okok genetikai és
környezeti összetevőit.
Ugyanakkor még a viselkedésgenetika is egy alapvetően hibás feltevésből indul
ki: hogy a betegség vagy genetikai, vagy környezeti okokra vezethető vissza
(Kierkegaard szellemében), vagy a kettő szétszálazható kombinációjára (két rész
gén és egy rész környezet, mint két bögre víz és egy bögre olaj). Ezzel csak egy
másik, egy fokkal kifinomultabb választ adtak arra a kérdésre, hogy „Melyik
fontosabb, a természet vagy a neveltetés, a gének vagy a környezet?”. Hogy
érzékeltesse e túlságosan leegyszerűsített kettősséget, Donald Hebb kanadai
neuropszichológus a következőképpen válaszolt arra a kérdésre, hogy a természet
vagy a neveltetés befolyásolja-e erősebben az ember személyiségét: „A téglalap
hossza vagy a szélessége befolyásolja erősebben a téglalap területét?” Hát igen, jó
kérdés. Ma már tudjuk, hogy szinte soha nem vagy-vagy, hanem és-és – napjaink
egyik legizgalmasabb tudományos kérdése, hogy a gének és a környezet hogyan
működnek együtt az egészség megőrzésében továbbá a betegségek kialakulásában.
Óriási, alapvető átalakulás ment végbe tehát abban, ahogy a tudósok az emberi
egészség és szenvedés eredetéről gondolkoznak, és ma már lassanként megértjük,
hogy önmagukban, de még összeadódva sem a gének vagy a környezeti tényezők
felelősek a betegségek mögött rejlő bonyolult jelenségekért. Ma már úgy véljük,
hogy szinte mindig a gének és a környezet egymásra hatásáról van szó. Ettől az
egymásra hatástól leszünk azok, amik, és ez indítja el a betegséget az emberi
testben.
Szinte minden emberi hajlamról és a mentális vagy fizikai egészség valamennyi
rendellenességéről elmondható, hogy külső és belső okok szövevényes
kölcsönhatásai miatt alakul ki, virágzik és súlyosbodik. És ha meg akarjuk érteni az
emberek közötti különbségeket, és le akarjuk küzdeni, valamint meg akarjuk előzni
az emberi betegségeket, sokkal többet kell tudnunk arról, hogy a genetikai
különbségek és a környezeti variáció hogyan működik együtt a biológiai folyamatok
megváltoztatásáért. Akár gyulladásos, metabolikus, fertőző vagy rákos
megbetegedésről van szó, többségében genetikai és környezeti okok interaktív
kombinációjában gyökerezik. És az emberi jellemvonások és hajlamok –
introvertált vagy extrovertált, szangvinikus vagy flegmatikus, orchidea vagy
pitypang – ugyancsak a gének és a kontextusok egymásra hatásában gyökereznek.
Az emberi természet és jóllét „megfejtésének” összetettebb tudományos
megközelítése segíthet megérteni, hogy mitől virágoznak vagy kornyadoznak az
orchideák és a pitypangok – vagy hogy mitől váltakozik ez a két állapot egy nehéz és
változó élet folyamán.

Az orchidea eredete, a pitypang magja

Az orchidea gyermekek – akik hihetetlenül érzékenyek a negatív és a pozitív

szociális-érzelmi közegre egyaránt – születésükkor genetikai eredetű hajlamot
hordoznak a megkülönböztető fogékonyságra, de mai tudásunk alapján
valószínűleg a korai környezeti erők is alakítják az újonnan szárba szökkent
orchidea teljes virágba borulását. Valószínűleg az orchidea és a pitypang gyermekek
is a genetikai és a környezeti hatások korai alkalmazkodó együtthatásainak
eredményei. Szinte biztos, hogy a gének és a szociális környezet (például a család) is
befolyásolja a gyermekek e két fenotípusát, de valószínűleg a gének és a környezet
kölcsönhatása határozza meg, hogy az általam vizsgált gyerekek hol helyezkednek
el a viselkedésüket és egészségi állapotukat követő grafikonokon.
De mit is jelent valójában a gén-környezet „kölcsönhatás” kulcsfogalma? A
kölcsönhatás-szinergia során két vagy több összetevő (ebben az esetben a gének és
a környezet, a biológiánk és az élményeink) kombinált hatássá áll össze. Amikor
egy meg egy nem kettő, hanem három vagy négy; amikor a végtermék több, mint a
részek összessége; és amikor egy új kombináció tulajdonságai „kialakulnak”,
létrejönnek a vegyes hatások fúziójából.
Ha összekeverjük a vizet, a lisztet és az élesztőt, majd megsütjük, kenyér lesz
belőle, vagyis egy teljesen új anyag, amely úgy fogyasztható, ahogy egyetlen
alkotóeleme sem (aki kételkedik ebben, kóstolja meg a forró lisztet). A genetikában
az episztázis kifejezéssel jelöljük azokat a körülményeket, amelyek közepette az
egyik gén hatása kölcsönösen függ egy másik gén egyidejű hatásától. Az
orvostudományban a gyógyszerek kölcsönhatása a két gyógyszer egyidejű
alkalmazásának negatív vagy pozitív hatását jelenti – önmagában egyik gyógyszer
sem járna ilyen hatással. A kölcsönhatások során az esetek többségében
sokatmondóan rejtélyes, vagy csak részben ismert a kölcsönhatás fizikai folyamata
vagy mechanizmusa. D. H. Lawrence The Third Thing (A harmadik dolog) című
rövid versében próbálta megragadni a kölcsönhatás rejtélyes természetét:
 A víz H2O, két rész hidrogén, egy rész oxigén,
de vízzé egy harmadik dolog teszi,
amit senki sem ismer.
Az atom két energiát fog össze,
de egy harmadik dolog teszi atommá.

Ugyanez a helyzet a gén és a környezet kölcsönhatásával is. Tudjuk, hogy a

genetikai variáció – a DNS-láncok különbségei – jelentősen befolyásolja az egyéni
hajlamot bizonyos betegségekre, a hosszú és egészséges élet esélyére és a
társadalmi kontextuson belüli élményekkel kapcsolatos fogékonyságra és
érzékenységre. E genetikai hatások szinte mindig több gén különbségeire
vezethetők vissza (akár több száz génről is lehet szó, amelyek együtt határozzák
meg a „poligenikus kockázatot” – a több génben egyszerre rejlő kockázatot), és nem
egyetlen gén egyetlen mutációjára vagy variációjára. Az adatok alapján a szociális
környezet kockázati tényezői is szerepet játszanak egy sor mentális és
orvosbiológiai problémában – szegénység, gyermekbántalmazás, erőszak és más
ártalmas élmények vagy az ilyen élmények kombinációi. Igen valószínű azonban,
hogy az egészségre és a fejlődésre azok a tényezők hatnak legerősebben, amelyek a
biológia és a kontextus kölcsönhatásából erednek, azaz a biológiai okok – például a
géncsoportok – és a környezeti hatások kölcsönhatásából. Ennek alaposabb
megértéséhez vizsgáljuk meg a gyermekek szájüregének egészségi állapotát.

A szuvas fog romlása

A fogszuvasodás, a fog kemény zománcrétegének lebomlása a leggyakoribb

krónikus betegség gyermekkorban: a gyermekek 60–90 százalékát érinti világszerte
és – legalább részben a gyulladás következtében – a hosszú távú felnőttkori
egészségi állapotot is befolyásolja. A fogak egészségi állapotában és a szuvasodásban
jelentős rasszalapú és társadalmi-gazdasági különbségek is mutatkoznak, ugyanis a
szegény, kisebbségi csoporthoz tartozó gyermekek körében sokkal gyakoribbak a
fogbetegségek. A fogorvosok és a gyermekgyógyászok körében az a bevett
vélemény, hogy a szegény gyerekeknél azért gyakoribb a fogszuvasodás, mert a
szüleik nem tanítják meg, nem várják el és nem felügyelik a megfelelő
dentálhigiénés gyakorlatokat, mint a fogmosás és a fogselymezés. Most már talán
nem lepi meg az olvasót, hogy a helyzet korántsem ilyen egyszerű.
Hogy részletesebb és talán valósabb képet kapjunk a fogszuvasodás
kialakulásáról és arról, hogy miért gyakoribb ez a jelenség a hátrányos helyzetű
közösségekből származó gyerekeknél, kissé különösnek hangzó kéréssel fordultunk
a Berkeley-ben élő, állami iskolásokat vizsgáló kutatásunkban részt vevő
hatévesekhez: hozzák el nekünk az iskola első évében kipotyogó tejfogaikat. A
családi stresszforrásokról is tudakozódtunk, és nyálmintát vettünk, hogy
megmérhessük a kortizol stresszhormon szintjét, mert a kortizol megtámadhatja a
mésztartalmú szövetek, így a csontok és a fogak szerkezeti integritását. Az akció
nem meglepő módon a „fogtündérprogram” nevet kapta, és 10 dollárt ajánlottunk
fel minden olyan fogért, amely a kieséstől számított huszonnégy órán belül eljut
hozzánk. A díjazás messze meghaladta a fogtündér akkori piaci értékét, nagy volt
hát a motiváció a tejfogak eltávolítására és beszállítására. Amikor a fog megérkezett
a laboratóriumba, a megfelelő folyadékba helyezve elszállíttattuk a UCSF fogorvosi
karára, az elsősnek pedig átadtuk a ropogós tízdollárost. Valószínűleg a piaci
nyomásnak tudható be, hogy valósággal özönlöttek hozzánk a fogak, és az egyik
kisgyermek adománya a következő megjegyzéssel érkezett vissza az egyetemről:
„Ez kutyafog…” Nem tudom, hogy jutott hozzá, talán nem is akarom tudni, de
Berkeley-ben az egyik kutyának hiányos a mosolya.
De térjünk vissza a tudományra. A kiesett tejfogak gyűjtése mellett átfogó
fogorvosi vizsgálatnak vetettük alá a gyermekeket, és végigdörzsöltük az ínyszélt,
hogy megvizsgáljuk a gyermek szájában a kariogén baktériumok jelenlétét és
számát. Ezeket az orális baktériumokat sokszor az anyától kapja a csecsemő az első
életévében, és ezek okozzák a fogszuvasodást. A UCSF fogorvosi karáról érkezett
kollégáinkkal együtt megmértük a tejfogakon a különböző rétegek keménységét és
vastagságát, méghozzá ugyanolyan komputertomográfiás (CT) vizsgálattal, mint
amivel a páciensek fejét, hasát vagy térdízületét is vizsgálják. A biológia és a
környezet fent ismertetett kölcsönhatásának megfelelően azt állapítottuk meg,
hogy önmagában sem a kariogén baktériumok száma, sem a gyermek családjában
érzékelhető társadalmi-gazdasági stresszforrások mennyisége nem határozza meg a
fogszuvasodás jelenlétét. A család gazdasági stresszhelyzetének szintje határozta
meg a gyermek nyálában lévő kortizol mennyiségét, az pedig a tejfog
zománcrétegének sűrűségét és védőrétegének vastagságát.
Mindez emlékeztet a Cushing-kórban szenvedők és ezért a vérükben krónikusan
nagy mennyiségű kortizollal rendelkezők oszteoporózisára (csontritkulás). A túlzott
kortizolkiválasztás mindkét esetben – a krónikus stressznél és a Cushing-kórban – a
meszes szövetek, azaz a fogak és a csontok bomlásához vezet. A stressz
következtében nagyobb mennyiségű kortizolt kiválasztó gyermekek elvékonyodott
fogzománca tehát kölcsönhatásba lépett a kariogén baktériumokkal, és ez határozta
meg, hogy kinek szuvasodik a foga és kinek nem. Önmagában sem a fogzománc
stresszel összefüggő kopása, sem a szájban lévő baktériumok szaporodása nem
tekinthető bűnbaknak. A kettő kölcsönhatása a bűnös: a stressz és a baktérium
egyaránt szükséges, de nem elégséges feltétele a szájüreg megromlott egészségi
állapotának.
Ugye milyen logikusan hangzik? Hogy az egészségünket és a fennmaradásunkat
nem egyszerűen és egyoldalúan valamiféle belső sérülékenység (például a vékony
fogzománc) vagy külső fenyegetés (például orális baktérium) fenyegeti. Ugye
milyen valószerűnek tűnik, hogy egy betegség kialakulásához a belső és a külső
okok balszerencsés és korántsem gyakori egybeesésére – szinergiájára,
kölcsönhatására vagy találkozására – van szükség? Akár az isteni teremtés
bölcsességében, akár az evolúciós természetes szelekció tévedhetetlenségében, akár
mindkettőben egyszerre hiszünk, van abban valami megnyugtató összetettség –
mint a fékek és ellensúlyok rendszere –, ahogy a betegség és a fogékonyság belső és
külső kockázatokban gyökerezik.
Tudjuk, hogy az emberi csecsemők már születésük előtt ráhangolódnak
környezetük dinamikus tulajdonságaira, először az anyaméhben, később pedig
abban a fészekben, amelyet a szüleik kialakítanak nekik. Az emberi magzat és az
újszülött agya a szenzoros képességek csodálatos fejlődésének „fekete lyuka”,
amelybe elképesztő mennyiségű információ kerül a csecsemőt körülvevő világról
és az előtte álló kihívásokról. Az ötödik és a huszonötödik terhességi hét között
percenként akár 250 000 idegsejt jön létre az ősidegsejtekből, nem sokkal később
pedig megkezdődik a szinapszisok – az idegsejtek közötti kapcsolódási pontok –
burjánzása, másodpercenként 40 000 új kapcsolattal. Ennek a kiterjedt áramkörnek
a növekedésével alakul ki végül a teljesen kifejlett emberi agy, amely több mint 100
billió szinapszisával, 86 milliárd idegsejtjével és 85 milliárd más típusú sejtjével az
ismert világegyetem legösszetettebb fizikai tárgya.
Az agy ilyetén növekedésének és az idegi fejlődésnek köszönhetően a kisbaba
azonnal képes felismerni az emberi arcokat és az arcszerű vizuális mintázatokat, és
különbséget is tesz köztük. Az újszülött élete második napjára már képes
azonosítani az anyja arcát, felismeri őt az anyatej illatáról, utánozza a szülei
arckifejezését és viselkedését, felismeri a saját anyanyelvét, amelyet folyamatosan
hallott méhen belüli élete során. Ennél is döbbenetesebb, hogy a csecsemő
öntudatlanul érzékeli anyja életkörülményeit (észleli a stresszhormonok
mennyiségét a méhlepényben), megbecsüli a tápláló étel mennyiségét a
környezetében (a méhlepénybe kerülő kalóriák, korai csecsemőkorban pedig a
saját étrendjén keresztül) és érzékeli, ha dohányoznak a szülei (a méhen belüli
oxigénszint változásából). Az emberi magzat nagyon sokat tud a méhen kívül
várható környezetről és reagál is rá, már a tudat megjelenése előtt is!
A korai környezeti információk áradata következtében a magzat és az újszülött
öntudatlanul is feltételesen alkalmazkodik a „korai életprogramozás” érdekében.
Ennek az az értelme, hogy a kisgyermeknek nem később kell alkalmazkodnia a
leendő életkörülményeihez, hanem nagyon korán, öntudatlanul is megkezdődik a
körülményekhez való biológiai alkalmazkodás, amint a magzat vagy az újszülött
agya észleli az alkalmazkodás jelentős kihívásait. Mintha minden lehetséges
kimenetelre fogadnánk, biztonsági játékot játszunk, semmit nem bízunk a
véletlenre. E korai programozás fokozza a rövid távú túlélés valószínűségét,
legalább addig, amíg pubertáskorban kialakul a szaporodás képessége, de hátránya
lehet a felnőttkori krónikus betegségek – szívkoszorúér-megbetegedés, elhízás,
cukorbetegség és mentális zavarok – fokozott kockázata is. Ez egy evolúciós
stratégia: a rövid távú túlélésért cserébe hosszabb távon kevésbé egészséges és
rövidebb élet jár. Biztosítja a gének szaporodását, de nem ad garanciát a hosszú és
egészséges életre.
Úgy véljük, hogy a környezettel kapcsolatos megkülönböztető fogékonyság –
tehát az orchidea és pitypang gyermek is – így alakul ki. Mint a 3. fejezetben
említettem, a szociális és fizikai kontextusok bizonyos típusaiban a környezetre
különlegesen, fokozottan érzékeny gyermekek számára felgyülemlenek a
túlélésüket és boldogságukat biztosító előnyök. A folyamatos fenyegetés és
veszélyek közepette nevelt gyermekeknek például logikus módon védelmet
nyújthat az orchidea érzékenységének köszönhető éberség és sasszemű figyelem.
És évezredekkel ezelőtt, az őskori környezetben az emberszabásúak csoportjában
az egész csoport számára védelmet jelenthetett az állatok és más törzsek
támadásával szemben, ha akadt köztük néhány orchidea. Ugyanakkor azok
számára is komoly előnyt jelenthet az orchidealét, akik a skála másik végén élnek –
azaz kivételesen biztonságos, védett és jómódú környezetben. Ebben az esetben az
orchidea gyermekek nyitottsága és porózussága a környezet eseményeivel és
jelenségeivel kapcsolatban még nagyobb előnyt jelentene az orchidea fenotípus
alcsoportjában. Ilyen körülmények között a legtöbb gyermek szárnyalna, az
orchideák azonban mindenkinél látványosabban szárnyalnának.
E két szélsőséges körülményt leszámítva a pitypanglét jelenti a legnagyobb
előnyt. A pitypangokat csak a legkomolyabb fenyegetés és sértés érinti meg. Az
emberi társadalmak tipikus hullámhegyei és hullámvölgyei közepette a pitypangok
rugalmasan, keményen és elszántan néznek szembe a nehézségekkel.
Az evolúciónak tehát szélsőséges környezeti körülmények között az orchidea
fenotípusokat kellene előnyben részesítenie, az ember előtt álló kihívások
legszélesebb középtartományában pedig a pitypang fenotípusnak kellene
elterjedtebbnek lennie. És lám, az előzetes adatok mindenképpen azt igazolják,
hogy a pitypangok aránytalanul sokan vannak ott, ahol sem komoly fenyegetés,
sem komoly szerencse nem jellemző.

„Jelek” a génjeinkben

Tudományos életem és személyes kutatási programom visszafordíthatatlanul

megváltozott, amikor hosszabb időt töltöttem el Kanada rideg zöld vadonjában, ahol
nemcsak az érintetlen tájak és a feneketlen vizek mennyisége feltűnő, hanem az a
felszabadult intellektus is, amelyben úgy tenyészik a tudás, mint a növények az
esőerdőben. A Brit Kolumbia Egyetemre (UBC) két kollégám hívott: Clyde
Hertzman, aki sajnos már távozott az általa oly nagy becsben tartott világból, és Ron
Barr gyermekgyógyász, aki tudásával és kreativitásával sokunk számára jelentett
példát az egyetemen. Soha nem felejtem el azt a zimankós, szeles késő délutánt,
amikor a vancouveri öbölben gyülekező fekete viharfelhőket nézve Clyde
fennhangon tűnődött azon, hogy képes lennék-e hátat fordítani Berkeley-nek és
átköltözni a sötétzöld és fehér columbiai vadonba. Két évvel és egy egész életnyinek
tűnő latolgatással és tervezgetéssel később Jill és én minden józan számítás ellenére
megérkeztünk Brit Kolumbiába, hogy nekivágjunk hétévnyi tudományos és
személyes kalandnak. Kanadában ért az a sorsfordító jó szerencse, hogy
megismerkedhettem Mike Koborral és Marla Sokolowskival.
Mike európai származású genetikus, a Berkeley-n végzett, az 1992-es evezős-
világbajnokságon Németország színeiben versenyzett, genetikát tanult a Toronto
Egyetemen, posztdoktori képzésre járt a Kalifornia Egyetemre és 2006-ban, nem
sokkal Vancouverbe érkezésem előtt fogadta el első egyetemi állását a UBC-n. A
tekintélyes Canada Research Chair (Kanadai Kutatási Program) ösztöndíjasaként az
élesztőgenom molekuláris biológiáját tanítja és vizsgálja. Marla elismert
légygenetikus, a Toronto Egyetem tanára, egy kelet-európai holokauszt-túlélő lánya.
Ő fedezte fel a muslica fürkészgénjét (ismertebb nevén for), és az ő nevéhez fűződik
a legyek (és más fajok) két nagy viselkedési fenotípusának – „csavargók” és „otthon
ülők” – megkülönböztetése; a két típust a fürkészgén DNS-szekvenciájának
különbsége határozza meg. Igen, még a parányi élesztőgombák és a fülünkbe és
orrunkba szálló apró muslicák génjei is ugyanazokból a DNS-összetevőkből épülnek
fel, mint az emberé.
Mike és Marla nemcsak ragyogó elmék, hanem olyan téren is kivételes
képességgel rendelkeznek, hogy az egyszerű állatoknál felfedezett jelenségek
következményeit tágabban is megvizsgálják azt kutatva, hogy a működőképes és
egalitariánus (azaz demokratikus és igazságos) emberi társadalmak hogyan
alakíthatók ki és tarthatók fenn. A génjeinkben ismerik fel a civilizációnkat.
Mindketten kivételes tehetséggel tanítják és adják át területük szövevényes
felfedezéseit, méghozzá a molekuláris biológiában járatlanok, így a hozzám hasonló
gyermekorvosok számára is, és mindezt érthető nyelven és képekben. Mindketten
rajonganak a tudományágakon átívelő együttműködés izgalmas és bonyolult
világáért.
Végül valamennyien – Hertzman, Barr, Kobor, Sokolowski és Boyce –
összegyűltünk, és a Canadian Institute for Advanced Research (CIFAR, Kanadai
Kutatóintézet) támogatásával megalakítottuk a Child and Brain Development
(Gyermeki és Agyfejlődés) programot, amelyet Marlával együtt vezetünk, és amely
tizenötödik éve működik. A CIFAR ötlete J. Fraser Mustard, a vérlemezkékkel
foglalkozó orvos-kutató fejéből pattant ki – ő alapította a McMaster Egyetem orvosi
karát, és ő állt a kanadai orvosbiológiai kutatás élére –, 1982-ben felismerte ugyanis,
hogy az úttörő tudomány műveléséhez szükség van tudományos és szellemi
kockázatvállalásra is. A CIFAR 23, tudományágakon átívelő programot támogat, 17
országot és csaknem 350 tudóst érint, akik közül 18 Nobel-díjat kapott az intézet
megalakulása óta. A CIFAR fantasztikus ötlet és szervezet, olyan sajátosan kanadai,
hogy sehol a világon nincs hozzá hasonló.
A CIFAR több tudományágat felölelő, óvó és szabadságot biztosító égisze alatt a
Child and Brain Development Program hamarosan föltette azt az izgalmas kutatási
kérdést, amely felé ez a fejezet fokozatosan haladt:

Hogyan működik együtt a génállomány és a környezet, különösen a

viszontagságokat hozó és egyenlőtlen környezet, hogy kialakuljanak az ismert
egyéni különbségek a fogékonyság, a viselkedés, az egészségi állapot és a betegségek
terén?

A kérdésre adott válasz kulcsfontosságú, ha átmenetileg meg szeretnénk érteni,

hogy honnan jönnek az orchideák és a pitypangok, és hogyan alakulnak ki az
érzékenységgel kapcsolatos különbségek.
Megállapítottuk, hogy a genetikai variáció – az egyes géneket alkotó DNS-kód
eltérései – egészen biztosan szerepet játszik az orchidea és a pitypang gyermekek
kialakulásában. A gének négy nukleotid, a DNS alapvető kémiai építőkockáinak –
adenin, guanin, citozin, timin – rendezett szekvenciái. A négy nukleotid egyedi
genetikai szekvenciája két külön, egymást kiegészítő másolatot tartalmaz – mindkét
szülőnktől egyet –, amely a bölcsőtől a sírig változatlan. A teljes emberi genom
körülbelül hárommilliárd ilyen nukleotidpárt tartalmaz, és ezek szekvenciája
minden génnél – mint a betűkből álló szavak – kódolja a bizonyos fehérjék
előállítására vonatkozó utasításokat. Amikor ezek a fehérjék kialakulnak,
megváltoztatják a sejtek működését – és ez a működés befolyásolja az egyes emberi
lények fizikai és pszichológiai tulajdonságait, a szemük színét, a vérmérsékletüket, a
magasságukat és az intelligenciájukat. Bár az orchidea és a pitypang fenotípus
kialakulásához több gén is hozzájárul, az agy fejlődéséért és működéséért felelősek
szinte biztosan szerepet kapnak. Az érzelmek szabályozásában és a viselkedés
kordában tartásában – az orchideáknál és a pitypangoknál is igencsak feltűnő
tulajdonságokban – részt vevő gének szabályozzák az egyes idegsejtek közötti
ingerületátvivő kommunikációt. Az e génekben és néhány másikban észlelhető
eltérések szinte biztosan közrejátszanak abban, hogy az adott gyermek orchidea
vagy pitypang-e.
Azt is észrevettük azonban, hogy a korai környezeti hatások és élmények is
kétségtelenül szerepet játszanak, különösen a megpróbáltatások és a fenyegetések,
illetve a közösség támogatása és dédelgetése. A legújabb tudományos adatok szerint
a gének és a környezet együtt alakítják az orchideákat és a pitypangokat, de egészen
a legutóbbi időkig elképzelésünk sem volt a gén-környezet kölcsönhatás konkrét
formájáról. Az epigenetika vetett új fényt erre a rejtélyes területre, amely azt
vizsgálja, hogy a környezeti hatások hogyan módosítják a gén működését a DNS-
szekvencia megváltoztatása nélkül. A görög epi előtag – amelynek jelentése „rajta”
vagy „fölötte” – arra utal, hogy az epigenom, a kémiai „jelek” rétege hogyan
helyezkedik el a genomon, és szabályozza a DNS aktív és nyugalmi szakaszát az
életünk során.
A gén működésének megfigyelhetősége és megváltoztathatósága
nélkülözhetetlen a testünkben lévő különböző sejtek és szövetek létezéséhez.
Emlékezzünk vissza, hogy valamennyi sejttípusunk – a vérben, a májban, a
tüdőben, a bőrben és az agyban – pontosan ugyanazt a genomot tartalmazza,
ugyanazokat a géneket ugyanazokkal a DNS-szekvenciákkal, felerészben az
anyánktól, felerészben az apánktól. A mintegy kétszáz különböző, más-más
szerkezettel és funkciókkal bíró emberi sejttípus csak akkor jöhet létre egyetlen
genomból, ha huszonötezer génünk működése egyenként szabályozható. Itt lép
színre az epigenom az embrió fejlődésében. Az őssejtek – a kezdetleges,
differenciálatlan sejtek, amelyekből egy sor sejttípus származik – csak a több ezer
gén programozott, epigenetikai szabályozásával alakulhatnak vesesejtekké vagy
fehérvérsejtekké.
Amikor egy sejt differenciálódik – mondjuk fehérvérsejtté –, annak a sejtnek a
működése is módosítható (megint csak epigenetikailag), hogy alkalmazkodjon a
feltételekhez, amelyekkel a sejt vagy az egész organizmus szembenéz. A különösen
stresszes környezetben élő gyermeknek esetleg változtatnia kell a fehérvérsejtek
osztódásának ütemén (hogy több immunsejtet termeljen), a sejtek
stresszhormonokkal kapcsolatos reakciókészségén (hogy érzékenyebbé váljanak a
kortizol hatásaira), vagy éppen a gyulladást kezdeményező és szabályozó
molekulák (a citokin nevű kémiai hírvivők) előállításán. Az epigenomnak tehát két
fontos funkciója van: egyrészt szabályozza a sejtek differenciálódását különféle
típusokká és szövetekké, másrészt lehetővé teszi a sejtfunkció módosítását,
válaszként az adott körülményekre. Kiválóan és gyorsan improvizál. E két funkció
betöltése érdekében szabályozza a genomhoz kapcsolódó epigenetikai kémiai
jeleket: felerősíti vagy gyengíti a sejtekben lévő többezernyi gén működését.
A következőképpen képzeljük el a genomot és az epigenomot (és
tanulmányozzuk egy kicsit a 144. oldalon lévő ábrát). A gének olyanok, mint a
zongora billentyűi: mindegyiknek megvan a maga szerepe. Míg a zongorán csak
nyolcvannyolc fehér és fekete billentyű van, a genomunk mintegy huszonötezer
külön génből áll, tehát a genetikai „billentyűzet” több ezerszer hosszabb és
bonyolultabb, mint a zongoráé. Az epigenetikai szabályozás első típusánál – a sejtek
differenciálódásánál – tehát a billentyűzet billentyűi különböző kombinációkban,
szekvenciákban és időzítésekkel szólalhatnak meg a legkülönfélébb „dallamok”
eljátszása érdekében; kétszáz különböző dallamot játszik az emberi test kétszázféle
sejttípusához. Az egyik dallam az idegsejtek, a másik a fehérvérsejtek, a harmadik a
bőrsejtek előállításának felel meg és így tovább. Valamennyi sejttípus és funkció
egy-egy dallam a huszonötezer billentyűből álló billentyűzeten.
Amikor a sejtek differenciálódtak ezen a csodálatos zongorán, az epigenom egy
más típusú szabályozó folyamatban vesz részt: az organizmus aktuális
környezetéhez igazítja a sejtműködést. Ebben az esetben az epigenom olyan, mint
egy „hangszínszabályozó”, módosítja a sejt funkcióit, megváltoztatja a sejt
dallamának hangzását, mint a zenelejátszó hangszínszabályozója, amely a
hangfrekvencia-tartományok egyensúlyát állítja be. A hangszínszabályozó
hangsúlyozhatja például egy dal magas vagy mély hangjait és megváltoztathatja az
egyensúlyukat, hogy a dzsessz-szám élesebbnek, a zenekari szimfónia
elegánsabbnak és gazdagabbnak hangozzon. Bár az adott sejttípus mindig ugyanazt
a dallamot játssza – a fehérvérsejt általában fehérvérsejt marad, és azt teszi, amit a
fehérvérsejtek tenni szoktak –, a sejt működése, a dallam hangzása alkalmazkodhat
az adott körülményekhez.
 Ha például egy gyermek az élete korai szakaszában jelentős stresszforrásnak van
kitéve, mert rosszul bánnak vele, a teste a különböző sejttípusok funkciójának
automatikus módosításával igyekezhet a lehető legjobban alkalmazkodni a
bántalmazáshoz vagy az elhanyagoláshoz. A mellékvese sejtjei több kortizolt
termelnek (ez is a mellékvese sejtjeinek dallamához tartozik); az idegsejtek
aktiválják az „üss vagy fuss rendszert” (egyes idegsejtek dallamát); a fehérvérsejtek
reagálnak az esetleges fizikai sérülésekre; az agysejtek pedig tompítják a gyermek
érzelmi reakcióit. És ez csak négy a sejtfunkciók módosításai közül, holott
valószínűleg valójában több száz módosításra kerülne sor, méghozzá egyszerre.
A 146. oldalon lévő rajzon látható, hogy a zongora metaforán túl hogyan
zajlanak a sejtfunkciók epigenetikai módosításai a valóságban. A sejtmagban a
hosszú DNS-füzér a hiszton nevű fehérjékből álló hengeres hokilabda köré fonódik.
A DNS és a hiszton együtt olyan, mint a gyöngyök a zsinegen, és ezek a nagyobb
kromoszómán belül sűrűn vagy lazán állhatnak egymás mellett. Az alkalmazkodó
reakciókat igénylő környezeti hatások – például a rossz bánásmód vagy a
bántalmazás gyermekkori élménye – megváltoztatják azokat a kémiai jeleket,
amelyek a DNS vagy a fehérjegyöngy bizonyos részeihez kapcsolódnak.
A tapasztalatoktól és az érintett génektől függően a kémiai jelek
kapcsolódhatnak és leválhatnak, és mindkét jelenség megváltoztathatja a gén
működését, hogy a gyermek a lehető legjobban alkalmazkodhasson a
körülményekhez. A szoros csomagolás fizikailag akadályozza a DNS-t kódoló
molekuláris mechanizmust, ami gyengíti vagy leállítja a gén működését. A laza
csomagolás viszont teret biztosít a kódoló mechanizmus működéséhez, fokozva
vagy beindítva a génműködést. Mint említettem, az epigenetikai változások a
hangszínszabályozóhoz hasonlóan működnek: az egyes gének működésének
megváltoztatásával módosítják a sejtek működését. Ahogy a bioviselkedési
fenotípusokat – az orchidea és pitypang gyermekeket – nagy valószínűséggel egy
sor gén DNS-szekvenciájának variációi határozzák meg, valószínűleg azt is
elmondhatjuk, hogy a korai tapasztalatok e fenotípusokra gyakorolt hatása több gén
epigenetikai változásainak tudható be. A kutatások még nem állapították meg, hogy
pontosan mely gének szekvenciája tér el és hol jelennek meg az epigenetikai jelek,
amelyek meghatározzák az orchidea vagy pitypang, introvertált vagy extrovertált,
depresszióra vagy derűre való hajlam és egy sor emberi különbség típusait.
Azt azonban már majdnem biztosan tudjuk, hogy az emberi jellem, a természet
és az egészség variációinak többsége előbb-utóbb visszavezethető lesz a különböző
gének DNS-szekvenciáiban mutatkozó különbségek interaktív kombinációira,
illetve a különböző gének működését vagy kódolását alakító epigenetikai jelek
tapasztalattól függő különbségeire. Ami a variációk számát illetően ördögien
bonyolult – hányféle variánsa létezik a génnek és hányféle jel lehet az epigenomban
–, az kialakításában elegáns egyszerűséggel működik: a gének és a tapasztalatok
interaktívan befolyásolják az ember sorsát, a gén és a környezete között pedig az
epigenom jelenti a fizikai kapcsolatot. Az emberi élet tehát elképzelhető úgy is, mint
egy dal, amely az epigenetikai zongorából és annak hangszínszabályozójából tör
elő, a gének és a környezet által közösen formált bonyolult zeneszerzési folyamat
eredményeként. Mindenki a zenekari kották bizonyos típusainak eljátszására
hajlamos – az orchidea vagy a pitypang kottájára –, de bőven van tere az egyedi
variációnak és az improvizációnak is.

Ahol minden összekapcsolódik

A Német Anatómiai Társaság 1889-es berlini ülésén szólásra emelkedett egy ifjú,
lelkes és ambiciózus spanyol neuroanatómus, Santiago Ramón y Cajal, hogy
életében először, kissé feszengve beszámoljon a munkájáról egy nemzetközi
tudományos hallgatóság előtt. Lázadó, csökönyös és általában idegesítő kamaszként
állandóan bajba került ösztönössége miatt és azért is, mert az iskola és a családja
képtelen volt kordában tartani és megfelelően lekötni szárnyaló intelligenciáját.
Tizenegy éves korában egy éjszakát még börtönben is töltött, mert az általa
eszkábált ágyúval ledöntötte spanyolországi szülővárosa kapuját. A szülei olyan
kétségbeesetten igyekeztek véget vetni Santiago csínytevéseinek és lekötni az
energiáit, hogy az apja a fiú akarata ellenére kétszer is beadta tanoncnak, egyszer
egy borbély, egyszer egy cipész mellé. Santiago azonban végül az apja anatómus
szakmája mellett döntött, és beiratkozott az orvosi egyetemre. A betegek
vizsgálatának napi rutinja és a kórházi vagy klinikai élet aktivitása azonban nem
különösebben vonzotta, annál jobban izgatta az agy akkor még kifürkészhetetlenül
titokzatos anatómiája.
Ramón y Cajal alapvetően megkérdőjelezte a központi idegrendszer felépítésével
kapcsolatos akkor uralkodó meggyőződést. Egészen a tizenkilencedik század végéig
egyetlen homogén, zselészerű masszának tekintették az agyat – egyfajta
gondolkodó „pudingnak”, amely nem osztható kisebb egységekre. Santiago
azonban fénymikroszkóppal és Golgi-festéssel (az idegrendszer szöveteinek
vizsgálatára szolgáló új módszerrel) feltárta az agy megdöbbentő összetettségét, a
több milliárd külön sejtegységet. Az 1889-es berlini konferencián bemutatott
munkája megerősítette az idegsejt doktrínáját, amelynek értelmében az agy a test
más szerveihez és szöveteihez hasonlóan sejtekből és atomokból áll, funkcionális
alegységek, az idegsejtek valóságos galaxisából. Ebben a történelmi pillanatban még
meglepőbbek és megrázóbbak lehettek az agy alszerkezetéről készített rajzai,
amelyeken jól látszott, hogy az idegsejteket összekötő pontok időnként
megszakadnak: az idegsejtek a parányi, meg-megszakadó szinapszisok segítségével
kommunikálnak egymással. Az idegsejtek közötti szinaptikus kapcsolódások
felfedezésével Ramón y Cajal azonosította a fizikai nexust – a konkrét kapcsolódási
pontot – az idegsejtek között. Ezzel a felfedezéssel kezdődött az agy áramköreinek –
a közös, kollektív funkciókkal rendelkező idegsejtek elektromosan összekapcsolt
hálózatainak – vizsgálata, és ennek köszönhetően azonosították a szinaptikus
ingerületátvivő anyagokat, a kémiai „hírvivőket”, amelyek segítségével az
idegsejtek kommunikálnak és amelyekre a pszichofarmakológia egész tudománya
és iparága épül. Megint elsütött egy ágyút – és lerombolta a modern agytudomány
kapuját.
 Ahogy Ramón y Cajal agyszövetet ábrázoló rajzai csaknem 130 évvel ezelőtt
feltárták a rendszer szinaptikus kommunikációs csatornáit (az agy elektromos
áramköreit), úgy az epigenetika ma már virágzó tudománya azonosította és
láthatóvá tette a gének és a környezet fizikai kapcsolódási pontjait – a genetika és a
tapasztalat közötti, megdöbbentően összetett kapcsolatok hálózatát. Bár az emberi
populációk korábbi vizsgálataiból is világosan kirajzolódtak a gének és a kontextus
kölcsönhatásai, az epigenetika kialakuló tudománya mutatta meg pontosan e
kölcsönhatások mikéntjét. Az átélt tapasztalatok (család, trauma és hétköznapibb
hatások) kémiailag módosítják a genomot, és e módosítások szabályozzák, hogy az
adott gének mikor, hol és milyen mértékben kódolódnak és működnek. Biztosítják,
hogy akik vagyunk – orchideák, pitypangok és mindenki a kettő között –, reagálni
tudjunk a környezetünkre és azokra a genetikai különbségekre, amelyek
meghatározzák, hogy mi lesz belőlünk. Az eredmény egy lenyűgözően gyönyörű és
összetett szimfónia, egy szerzemény, amely finoman reagál mindenre, amit
korábban hallottunk, és amelyet egyedi, mindenkinél más és más hangszeren
játszanak, huszonötezer különböző billentyűn.
 6
Minden gyermek más-más családban nő
fel

Az orchideák és a pitypangok vizsgálatában elért minden új áttöréssel egyre

személyesebbé vált orvosi és kutatói szakmai utam, mert kénytelen voltam újra és
újra eltűnődni a Mary húgom élete és a saját életem közötti éles ellentéten. Ahogy
szomorúan, de biztosan haladtunk a „középkorúság” felé, mindkettőnk számára
egyre egyértelműbbek és jelentősebbek lettek az életutunk közötti eltérések. Sokat
dolgoztam, de boldogan folytattam zarándokutamat az egyetemi orvostudomány és
kutatás őrült katedrálisa felé. A feleségemmel neveltük, tanítottuk és dédelgettük a
gyerekeinket; találkoztunk a barátainkkal, focimeccseken edzősködtünk és
társasági eseményekre jártunk. És egyre jobban elmerültem az asszisztensek és a
diákok terelgetésében, cikkek és fejezetek írásában, miközben megszállottan
gyűjtögettem az orvosbiológiai kutatási eredményeket. Mary viszont ekkor már
többet merengett, aggasztó gondolatok gyötörték, egyre többet elmélkedett, és
ijesztően megszállottá vált. Egyre jobban belesüppedt alapbetegsége sötétségébe.
Bár maradt még valami egykori szoros kapcsolatunkból, és ennek olykor jelei is
mutatkoztak, épp úgy tévelygett saját pszichózisa szövevényes labirintusában,
ahogy engem lefoglaltak az egyetemi élet sürgető kötelességei. Erőtlenül és
bénultan küzdött betegsége démonaival; én viszont lázasan és lelkesen adóztam
tanult bálványomnak.
Bár az életünk között mutatkozó különbségeknek semmi közük a virtuozitáshoz
vagy a tehetséghez, nehezen hihető, hogy aki varázslatos, mindent látó választási
lehetőséget kapna a két út között, Mary kínokkal teli életútját választaná. Amikor
azonban elszakadt egymástól az utunk, egyikünk sem hozott tudatos vagy
szándékos döntést. Mitől alakulhatott volna másképpen ez a két életút? Vajon volt
egyetlen elágazás, ahol egyikünk egy másik allélt kapott annál az első
kromoszómaosztódásnál, ahol egyikünket többet dédelgették a szülők, vagy ahol az
egyik embrió olyan vírussal vagy stresszforrással találkozott, amely alapvetően
változtatta meg az életünket? Vagy Mary sorsa egyetlen hosszú, feltartóztathatatlan
és rétegeiben egymásra rakódó utazás a betegség és a káosz felé? Lehetséges volna,
hogy ez az utazás életre keltette génműködésünk környezeti, epigenetikus
szabályozásának különbségeit, és ennek következtében került sor a két testvér
szomorú elválására, az orchidea és a pitypang természet megnyilvánulására?
Az biztos, hogy Mary és én sem genetikailag, sem pszichológiailag nem voltunk
egyformák. Egyikünk fiú volt, a másikunk lány. Mindketten introvertáltak voltunk,
de az egyikünk még szégyenlős bátyjánál is sokkal gátlásosabbnak bizonyult.
Mindketten tehetséges diákok voltunk, de Mary nagyobb tehetséget kapott.
Ugyanakkor jelentős hasonlóságok is mutatkoztak köztünk életkorban,
vérmérsékletben, viselkedésben és fizikai fenotípusban. Vörös hajunkkal
mindketten jobban illettünk volna a Skót-felföldre, mint Dél-Kalifornia
tengerpartjára. Gyerekkorunkban júniustól szeptemberig szeplők borítottak
bennünket és pecsenyevörösek voltunk, középkorúként pedig jól látszott
himlőhelyes arcunkon, hogy a Csendes-óceán legkeletibb peremének napsütötte
szélén sérült meg először a bőrünk. Mindketten tudálékosak és okoskodók voltunk;
akaratosak, de vidámak; csikókorunkban egymás legközelebbi, legmeghittebb
játszópajtásai. Órákig elszórakoztunk néhány fölfordított székkel és a rájuk terített
takarókkal, amelyekből lehetett alagút, vonat vagy titkos búvóhely, ahol
végigolvashattuk a délutánt. Közös játékunk törékeny és homályos ártatlansága
ugyanakkor előrevetítette a bonyolult és bánatos jövőt. Amikor felnőttként bújtunk
elő a gyermekkori búvóhelyről, már korántsem voltunk egyformák.
Életünk felénél Mary orchideatermészete alattomos és pusztító fordulatot vett a
mentális betegség és a káosz, a függőség és az önsorsrontás felé. Képtelen volt
megpályázni is egy állást, nemhogy helytállt volna benne. Folyamatosan rémképek
gyötörték a jövővel kapcsolatban, meggyőződésévé vált, hogy a családja ellene
fordult, háborút vívott ellenséges szomszédai és áruló barátai képzelt
összeesküvései ellen. Az ígéretes fiatal felnőttéveit tönkretevő, gyötrő hallucinációk
ekkorra már állandó társaivá váltak megtört, megbomlott elméjében. A könyv
oldalain már többször feltettem a kérdést, amely oly sokunkban merül fel életünk
során: hogyan távolodhat el egymástól ennyire két közeli és édestestvér útja,
fejlődési pályája? Aki ennyire olyan volt, mint én, vagy legalábbis mint énem egy
gazdag része, hogyan térhetett le ilyen tragikusan és visszafordíthatatlanul arról a
széles és többnyire örömteli útról, amelyen gyerekkorunkban együtt jártunk?
Azon a realitáson túl, hogy ő egy orchidea gyermek aránytalan érzékenységével,
én pedig egy pitypang viszonylagos szívós közönyével rendelkeztem, van egy
másik, ugyanilyen fontos szála is az ikertörténetünknek. A nyugtalanító történetek
rejtélyének egy másik tanulsága az a megrendítő igazság, hogy minden gyermek
más-más családban nevelkedik. Bár ugyanaz az otthonuk és ugyanabból a szülői
vérből valók, a bánásmódban, a biológiában és a körülményekben mutatkozó
jelentős különbségek miatt a testvérek sokszor egészen más valóságban
növekednek és fejlődnek. Azon túl, hogy eltérő érzékenységgel reagáltunk a
szociális kontextus finom eltéréseire, én elsőszülött fiú voltam, Mary pedig középső
lány. Bár én voltam az első szüleim három gyermeke közül, messze voltam attól,
hogy apukám dédelgetett kedvence legyek. Ezt a rangot az öcsénk vívta ki: ő lett az
alma, aki nem esik messze a fájától, a fiú, akinek vérmérsékletében és
viselkedésében rejtélyesen ismétlődött apukánk szívós nagylelkűsége és
nagyvonalúsága. Anyukám viszont nyilvánvaló csodálattal adózott annak a
fiatalembernek, akivé válni készültem. Ez a csodálat időnként kettős volt, mert arra
alapozta, hogy külsőleg és vérmérsékletem alapján is az apjára hasonlítok, akit
egyrészt szeretett, másrészt félt tőle. Ennek ellenére csodálatot, tiszteletet és
megbízható szeretetet érzett irántam.
Nem rajtam, hanem véletlen pszichológiai tényezőkön múlt tehát, hogy az a
család, amelyben én cseperedtem és fejlődtem, szinte teljesen különbözött attól,
amelyet Mary ismert. Születésünkkor és életünk első éveiben Mary és én
mutattunk közös vonásokat vérmérsékletünk és jellemünk terén, alapvető
biológiánk (például genetikai összetételünk) azonban nyilván különbözött, ahogy
epigenetikai alkalmazkodóképességünk is. Az életben pedig későbbi énünket a
jelentősen különböző gyerekkori élmények is formálták. Egészen más epigenetikai
„kapcsolók” léptek működésbe. Orchideaként olyan családi talajba került, amelyben
nehezen tudott virágozni. Én az első pillanatoktól kezdve rugalmas pitypangként
működtem, és mindig elért hozzám a táplálásomért és fennmaradásomért mindent
megtevő szüleim napsugara.
A mai szülők többsége az egyenlő bánásmódban hisz. Arra törekszünk –
legalábbis a gyermeknevelés kezdetén –, hogy ne legyenek kedvenceink, minden
gyerekünknek ugyanazt adjuk. Kevés olyan modern szülő van, aki nyíltan
büszkélkedik azzal, hogy feltűnően egyenlőtlenül ajándékozza meg a gyermekeit,
nem ugyanúgy ügyel a biztonságukra, nem ugyanúgy törődik az oktatásukkal és a
jóllétükkel. De hiába tartja magát mindenki az egyenlő nevelés látszólag uralkodó
elvéhez, bármely család különböző gyermekei ugyanolyan feltűnően eltérnek
egymástól, mint Mary és én.
Egy szép napon, 1991-ben a UCSF könyvtárának egyik kutatófülkéjében ültem, és
a Golden Gate park ködös zöldjét bámulva merengtem ezen a különös jelenségen.
Egy szerencsés véletlennek köszönhetően a kezembe került Robert Plomin
viselkedési genetikus azóta már rongyosra olvasott és híres 1987-es cikke, a „Miért
különböznek annyira az egy családból származó gyermekek?”.[1] A cikk által adott
válasz egy egészen új tudományterület volt, amely részben magyarázattal szolgált
arra, hogy Mary és én hogyan kerülhettünk ennyire különböző fejlődési útra. A cikk
szerint a testvérek között mutatkozó különbségek – személyiség, pszichopatológia
és kognitív képességek terén – fontos forrása az egyazon családi környezetben
szerzett tapasztalatok különbsége (ezt nevezik a viselkedési genetikusak „nem
közös családi környezet”-nek). A finom különbségtétel nagyon fontos; nemcsak a
különböző események, hanem a közös és nem közös események eltérő
internalizációja is számít a testvérek agyában és testében.
A genetikai háttér különbözőségei egyazon családból származó gyermekeknél is
kimutathatók, és alapvető különbségeket fedezhetünk fel abban is, ahogy a
testvérek tapasztalatokat szereznek, ahogy bánnak velük, és ahogy éreznek a
családi környezetben. Kiderült, hogy a nem, a születési sorrend, a viselkedés, az
alkalmazkodókészség eltérései és egy sor más, akár nüansznyi jellegzetesség miatt
az „egyazon” családban, „egyazon” szülőkkel és „egyazon” időben nevelkedő
gyerekek nagyon is különböző benyomásokat és tapasztalatokat szereznek
ugyanabban a családban. Epigenetikailag ezek a különbségek határozzák meg, hogy
milyen felnőtt lesz belőlük. Tehát nemcsak a génjeinkben jelentkező különbségek
határoznak meg, hanem az is, hogy a családunk eltérően képzelt el, látott, segített és
kezelt minket – és ahogy az epigenomunk kódolja és tárolja ezeket a
tapasztalatokat. És nem feledkezhetünk meg a „külső” és esetleges tényezőkről,
amelyekre nincs befolyásunk, nem a mi döntéseink, mégis hatnak a bensőnkre:
ilyen a családi tragédia, a szomszédságban megtapasztalt erőszak, a gazdasági
nehézség és egy sor más traumatikus élmény.
 A genetikusok szeretnek arra a természetes kísérletre hivatkozni, amikor két,
egymással rokoni kapcsolatban nem álló, eltérő biológiai szülőktől származó
gyermeket ugyanaz a család fogad örökbe. Ebben az esetben nem azonosak a
génjeik, hiszen egészen más a biológiai származásuk, a családi környezet azonban
közös. Mivel a génjeik nem közösek, mindenfajta pszichológiai hasonlóság –
személyiség, mentális egészség, IQ – csakis a közös családi környezet közös hatása
lehet. A valóságban azonban az örökbe fogadott testvérek között az ilyen
hasonlóságok a nullához közelítenek! Tudjuk, hogy a családi környezet is
befolyásolja a pszichológiai fejlődést, hiszen még az egypetéjű ikrek személyisége,
mentális egészsége és IQ-ja sem azonos – nem foghatunk hát mindent a génekre.
Akkor mit jelent mindez? Azt, hogy a családi környezet gyermeki fejlődésre
gyakorolt hatásai másként mutatkoznak meg a testvéreknél – vannak családi
hatások, de minden gyereknél másképpen jelentkeznek. Az egyazon családban
nevelkedő gyermekek gyökeresen másképpen és más következményekkel élik meg
a családot. A nem közös környezeti hatások minden bizonnyal a gyermekek
nemének, születési (vagy örökbefogadási) sorrendjének, valamint a szülők és
testvérek viszonyulásának tulajdoníthatók.
Lehetséges volna, hogy az adott családban szerzett gyermeki tapasztalatok
eltérései befolyásolják a génműködést szabályozó epigenetikai folyamatokat az
agyban és a test más szöveteiben? Hogy az epigenom a közös útvonala azoknak a
nem közös környezeti hatásoknak, amelyek a személyiségfejlődést, a pszichológiai
jóllétet és a betegségek és rendellenességek kockázatát alakítják? Hogy a családdal,
a szomszédsággal és a közösséggel kapcsolatos korai élményeink határozzák meg,
hogy az orchidea vagy a pitypang érzékenységével viszonyulunk-e a világhoz? És
ha ez igaz, örökre megváltoztatja, hogy az ember tűri-e „balsorsa minden nyűgét s
nyilait{8}”?

Nekem nincs időm nyaldosni ezeket a kölyköket!

A korai családi környezetnek a viselkedés epigenetikai alakítására gyakorolt

hatásaival kapcsolatos legünnepeltebb és legközismertebb kutatás az anyai
nyalogatás és csutakolás patkányoknál jellemző modellje, amelyet Michael Meaney
pszichológus és Moshe Szyf molekuláris biológus vizsgált a McGill Egyetemen.[2] A
modell nemcsak a családok közötti szülői viselkedés különbségeinek, hanem a
szülők egyes gyerekekkel kapcsolatos viszonyulásában a családon belül jellemző
különbségek viselkedési és biológiai következményeit mutatja be. A modellből
megtudhatjuk, hogy az anya viselkedése a patkánykölykökkel szemben
epigenetikailag szabályozza, hogy milyen felnőtt válik belőlük, továbbá az is
kiderül, hogy az anyák egyedi bánásmódja – és így a kölykök epigenetikai jele –
hogyan változik egyazon almon belül.
Ahogy az emberi anyáknál, úgy a patkányanyáknál is alapvető különbségeket
figyelhetünk meg az alomról való gondoskodásban. Van, aki odaadóan törődik a
kicsinyeivel – szinte folyamatosan nyalogatja az anogenitális területet, csutakolja
pelyhedző szőrüket és homorít a hátával, hogy a kölykök a lehető legjobban
hozzáférjenek a mellbimbóihoz. Más patkányanyáknál viszont alig figyelhető meg
nyaldosás, csutakolás és szoptatás – éppen csak annyira, hogy a kölykök életben
maradjanak, növekedjenek és egészségesek legyenek. Az anyai viselkedést egy
skálán helyezhetjük el: a patkányok többsége középtájon található, a nyaldosó és
csutakoló spektrum két szélén pedig csak néhány patkány van. Ami engem illet,
mindig is hálát adtam azért, hogy a gyerekeim nyaldosása nem tartozik a jó
emberszülőtől elvárt viselkedés körébe.
A patkányokra és az emberekre jellemző helyes szülői magatartás
összehasonlítása közben álljunk meg egy pillanatra, és gondoljuk végig az eddig
vizsgált fajok közti hasonlóságokat és különbségeket, és tegyük fel a kérdést, hogy
mit tanulhatunk az emberi természetről egy rózsaszín szemű patkányanyától és
dundi, az ujjbegyünknél alig nagyobb kölykeitől. Az ember, a majom és a patkány
mind emlős, evolúciós unokatestvéreikkel együtt – ezek a tarajos sül, a bálna, a
rénszarvas és még körülbelül 5400 faj. Valamennyi emlős nősténye az
emlőmirigyekben (a mellekben) termelődő tejjel táplálja kicsinyeit, és az
emlősfajok többsége már a méhen belül is gondoskodik a magzatról a méhlepényen
keresztül. Valamennyi emlős rendelkezik középfüllel, amely a hangot az agyba
juttatja, és valamennyien eleven újszülöttet, nem pedig tojásokat hoznak a világra.
Az ember és legközelebbi főemlős őseink közötti DNS-szekvenciák genetikai
különbségei sokkal jelentéktelenebbek, mint hinnénk: jelen pillanatban alig 1
százalék fölöttire becsülik az ember és a csimpánz között mutatkozó genombeli
eltéréseket. Más szóval 99 százalékban megegyezik a genetikánk, de ez az apró
különbség nem is olyan apró. Az embert és a többi emlősfajt vizsgáló tudósokat az
döbbenti meg legjobban (és ha jól sejtem, alázatra is tanítja), hogy milyen meglepő
mértékben hasonlítanak egymásra a fajok – társadalmi struktúrában és
viselkedésben, fiziológiában, anatómiában és molekuláris biológiában.[3] Mivel
hosszasan foglalkoztam az embergyerekek és a kölyökmajmok viselkedésével is,
lenyűgöző látnom, hogy az ifjú makákók csoportjai éppen úgy játszanak,
vitatkoznak, barátkoznak és versengenek, mint emberi társaik.
Meaney és Szyf mérföldkőnek számító megfigyelései annak köszönhetőek, hogy
összehasonlították az anyai gondoskodás skálájának két végén elhelyezkedő
patkányanyák kölykeinek viselkedését, fiziológiáját és epigenetikai jeleit. Először is
szögezzük le, hogy az anyai viselkedés skálájának egyik pontja sem kifejezetten
halálos vagy jótékony hatású. A nagy- és kismértékben nyaldosó, csutakoló és
szoptató patkányanyák (a továbbiakban az egyszerűség kedvéért nevezzük őket
keveset vagy sokat nyaldosónak) viselkedése fajuk tipikus jellemvonása, és
általában mindkét fajta alom kölykei életben maradnak, boldogulnak, szaporodnak
és „sikeresek”, függetlenül anyjuk korai figyelmének mértékétől. Meaney és Szyf
ennek ellenére megállapították, hogy a sokat nyaldosó anyák felnőtt kölykeihez
viszonyítva a keveset nyaldosó anyák felnőtt kölykeinek nyugalmi állapotban
magasabb volt a kortizolszintje, stressz esetén a kortizolrendszerük fokozott
reaktivitást mutatott, szorongóbban viselkedtek, korábban következett be náluk a
nemi érés, és agresszívabban, dominánsabban viselkedtek, ami fokozta a
szaporodás sikerrátáját. A keveset nyaldosó anyák kölykeinek e jellemvonásai mind
arra utalnak, hogy ezek a kölykök öntudatlanul is arra készülnek, hogy az életük
ínségesebb, fenyegetettebb lesz, ezért minél gyorsabban szaporodniuk kell. Mintha
fiatal, fejlődő agyuk érzékelné, hogy a korai környezetben ritka a dédelgetés, kevés
a táplálék és sok a stresszforrás, ezért a kölykök viselkedését és biológiáját úgy
módosítaná, hogy a maximális eséllyel maradjanak életben és szaporodjanak.
Ezzel azonban még nincs vége az izgalmas eredményeknek. Amikor hetekkel
később, a nemi érést követően megfigyelték a keveset nyaldosó anyák almából
származó nőstény kölyköket, azok ugyanolyan alacsony intenzitással gondoskodtak
a saját utódaikról. A felnőtt kölykök megismétlik az anyjuktól kapott anyai
viselkedést. Itt volt tehát a bizonyíték – noha rágcsálóknál –, hogy a korai anyai
bánásmód összefügg a fiatal patkányok stresszreakciójának, szexuális
koraérettségének, szorongásának és agressziójának mértékével és az anyai
viselkedéssel, amikor felnőtté válnak. A kölyökpatkánynál az anya személye
közvetlen következményekkel jár arra nézve, hogy a kölyök kivé válik, ahogy
cseperedik, érik és szülővé lesz. Ha az anya kevésbé lelkesen gondoskodott a
kölykeiről, a kölyök fokozottan reagált a stresszre és a kihívásokra, többet
szorongott és kisebb valószínűséggel vált belőle a saját kicsinyeiről lelkesen
gondoskodó anya. Mintha a kockázat nemzedékről nemzedékre öröklődne.
Biztosan felmerül az olvasóban, hogy a keveset nyaldosó anyák kölykei csak
azért válnak maguk is keveset nyaldosóvá, mert genetikailag rokonok, és közös
génjeik ugyanazt a viselkedést váltják ki mindkét nemzedékből. Csakhogy Meaney
és munkatársai leleményes „keresztdajkáló” kísérletekkel bizonyították, hogy a
szülői viselkedés nemzedékről nemzedékre szállása nem az anyák és kölykeik
genetikai hasonlóságaira vezethető vissza. Amikor a keveset nyaldosó anyák
kölykeit közvetlenül a születés után áthelyezték a sokat nyaldosó anyák almába,
felnőve ők is sokat nyaldosták a kölykeiket – akárcsak a nevelőanyjuk. Amikor
pedig a sokat nyaldosó biológiai anyáktól származó nőstény kölyköket keveset
nyaldosó anyák nevelték fel, ezek a kölykök is keveset nyaldosó anyává
cseperedtek. Ebben az esetben a neveltetés erősebbnek bizonyult a természetnél.
Végül Meaney és Szyf megállapította, hogy az anyai nyalogatás hatása a kölykök
viselkedésére, érésére és stresszbiológiájára azoknak az epigenetikai változásoknak
köszönhető, amelyeket a kölykeiről gondoskodó anya fizikai érzete vált ki.
Emlékezzünk vissza az előző fejezetből az epigenom kémiai jeleire, amelyek
a DNS-hez vagy a hisztonfehérjéhez kapcsolódva szabályozzák a
gének működését vagy kódolását, ugyanis meghatározzák
a kromatin DNS csomagolásának szorosságát. A kismértékű anyai nyaldosás
hatására DNS-metilációra kerül sor a kölyköknek abban a génjében, amely a
kortizolreceptort állítja elő – azt a molekuláris fogadó felet, ahol a kortizol
„bekapcsolódik” a kölykök agyának idegsejtjeibe. A DNS-metiláció hatására a
kortizolreceptor fehérje alulműködik, ennek következtében pedig fokozódik a
kortizolreaktivitás és a szorongás. Továbbá a keveset nyaldosó anyák nőstény
kölykei maguk is keveset nyaldosó anyává válnak. Az tehát, hogy az anya a kölykök
életének első napjaiban milyen mértékben nyalogatja és csutakolja a kölykeit, a
felnőtt patkány két különböző fenotípusához vezet, mert megváltoztatja a
kölyöknél a kortizolreceptor gén epigenetikai szabályozását. Ennek hatására
alapvetően változik meg a kölyök stresszel és szorongással kapcsolatos, élethosszig
érvényes sérülékenysége.[4]
Az anyai viselkedés szabályozásában egy másik biológiai tényező is fontos
szerepet játszik: az úgynevezett béke- és szeretethormon, az oxitocin.[5] A
tizenkilencedik század fordulóján fölfedezett oxitocin (amelynek görög jelentése
„gyors szülés”) az agy hipotalamuszában előállított fehérjemolekula, amely a
szaporodás több folyamatában is szerepet játszik, így szülés közben a méh
összehúzódásában, szoptatás közben pedig a tejtermelésben. Ennek a hormonnak
köszönhető, hogy az újdonsült anyák szoptatás közben elégedettséget, eufóriát vagy
akár érzéki örömöt is éreznek. Az oxitocin felelős azért, hogy néhány fajnál egész
életre kialakul a párok között a kötődés (az embernél szex után is termelődik,
valószínűleg a meghittség érzése miatt), és részben a nőstény patkányok anyai
viselkedése is e hormonnak tulajdonítható. Ahogy a nyalogatásnak és
csutakolásnak a kölykök agyában lévő kortizolreceptor működésére kifejtett
hatásánál is láttuk, az oxitocin szerepe az anyai viselkedésben összefügg a hormont
magát és agyi receptorait szabályozó epigenetikai változásokkal.[6]
Lehetséges volna, hogy az emberi epigenom is magán viseli a szülői
gondoskodás korai eltéréseinek jeleit? Hogy az emberi szülők figyelmes vagy
nemtörődöm viselkedése szabályozza az emberi újszülöttek stresszbiológiáját és
viselkedését? És vajon a korai neveltetés „emberkölykök” által fenntartott
különbségei összefüggenek az orchidea és pitypang fenotípusok kialakulásával? Ha
Mary húgom egy másik családba került volna a születése után, alapvetően átalakult
volna csecsemőorchideaként élt élete? Bár erre a kérdésre lehetetlen válaszolni,
nagyon sokszor tépelődtem rajta, amikor visszagondoltam első, meghatározó
éveinkre, és amikor Jill és én a saját gyerekeinkről gondoskodtunk azokban a fontos
években. Az orchidea gyermek kivételes érzékenysége még a családi környezet
nüansznyi különbségeit is felerősítheti, és egyes gyerekeknél ezek a különbségek a
fejlődésére nézve az egész életre kiható következményekkel járhatnak. Lehet, hogy
ezek jelentik a különbséget a biztos karrier és a család, a káoszba és a magányba
merült élet között? És ha a kérdésre igen a válasz, segíthet-e ez a tudás abban, hogy
az egyazon „alomból” származó, mégis „másik családban” felnövő gyerekek élete
jobban alakuljon?
Változó életek, növekedő agyak

Bár az emberi szülőknek nem kell nyalogatniuk a kölykeiket, az adatok alapján a

gondoskodó szülői viselkedés helyessége és bőségessége alapvetően befolyásolhatja
a gyermekek agyának, intelligenciájának és viselkedésének fejlődését. A Bucharest
Early Intervention Project (Bukarest Korai Beavatkozás Projekt) szomorú
eredménye szerint a korai elhanyagolás és a rideg szülői gondoskodás alapvetően
befolyásolhatja az intézményi körülmények között nevelkedő gyermekek
idegfejlődését.[7] A társadalmi manipuláció hírhedten félresikerült kísérletében a
Nicolae Ceauşescu vezette román kormány a nemzeti munkaerő gyarapítása és az
ország gazdaságának fellendítése érdekében növelni próbálta a terhességek és a
születések számát. Ennek eredményeképpen született meg egy olyan nemzedék,
amelyről a család képtelen volt anyagilag gondoskodni. 170 ezer román gyermek
került árvaházba, ahol nagyjából tizenöt gyermekre jutott egy gondozó.
Képzelhetjük, mennyi figyelem jut egy gyermek szükségleteire és jóllétére egy
olyan családban, ahol tizenöt egykorú gyermeket nevel egyetlen szülő! Az
árvaházakban zord és komor viszonyok uralkodtak, a gyermekeket néha az ágyhoz
kötözték, és a napokat a néma csendben elköltött étkezések és a fürdéshez
sorakozás hatékony, de sivár menetrendje határozta meg.
Az UNICEF becslései szerint a világon több mint 150 millió gyermek vesztette el
az egyik, 13 millió pedig mindkét szülőjét háború, gazdasági problémák és
járványok következtében. A szülők elvesztése miatt intézményesített gyermekeknél
súlyos fejlődési zavarok léphetnek fel, a szellemi nehézségektől az autizmusszerű
rendellenességekig és magatartásig. Elég felidézni Harry Harlow pszichológus híres
vizsgálatait az 1950-es és 1960-as évekből, amikor a csecsemő majmok fizikai és
érzelmi kötődést alakítottak ki az élettelen drótanyákkal, később viszont egyre
autisztikusabban viselkedtek. Harlow kismajmaihoz hasonlóan az intézményes
szűkölködésben felnőtt gyermekeknél is megjelenhet a rendellenes viselkedés:
hintázás, fejrázás, ujjszopás, állatias hangok és szélsőséges figyelemfelkeltés. A
vizsgálatok alapján az ilyen gyermekek szokatlanul impulzívak, és veszélyes
mértékben hajlamosak követni bármilyen idegent, aki egy kicsit is figyel rájuk.
Végezetül az ilyen gyermekeknél szélsőségesen gyakori az elmaradt növekedés, a
krónikus fizikai zavar és a súlyos pszichopatológia.
 Ezzel szemben a figyelmes, válaszkész és gondoskodó szülők mellett cseperedő
csecsemők figyelemre méltóan, már-már csodával határos módon fejlődhetnek. Ma
már négy, kilenc hónapos és négyéves kor közötti fiúunoka büszke „Papija” vagyok,
és újra lenyűgöz a szülők és kisbabáik közötti különleges és nagy hatású tánc.
Szájtátva figyelem, hogy a kis csecsemők gyorsan kibontakozó viselkedésbeli és
interaktív képességei hogyan szítanak olyan erős szülői szeretetet és törődést,
amelynek a létezéséről addig nem is tudtak a szülők. Mintha azt figyelném, hogy
egy felnőtt ember egyszer csak fölfedezi, hogy folyékonyan és ékesszólóan beszél
egy olyan nyelven, amelynek a létezéséről sem tudott vagy sohasem tanulta.
Amikor nézem, ahogy egy ifjú apa fölfedezi a kisfia puszta létének csodáját, mintha
egy diákot látnék, aki fölfedez egy titkos tudományterületet, amely tökéletesen
illeszkedik természetes tehetségéhez és hajlamához. A hat–tizenkét hetes emberi
újszülött mosolyogni kezd, és a meglepett, rajta imádattal csüggő szüleit elönti a
szeretet és az öröm. Az öt hónapos csecsemő megtanul gagyogni, szülei beszédének
kezdetleges utánzásaként, majd a szülők a hosszú, boldog bababeszéd
kimeríthetetlen forrásaivá válnak. Az egyéves megteszi első botladozó, tántorgó
lépéseit a nappali szőnyegén, és egy teljes háromgenerációs család hangos, elismerő
ünneplésben tör ki. Ennek hatására a tipegő fölfedezi magában az új vágyakozást,
hogy rohanni kezdjen élete varázslatos jövője felé.
Akár az intézményben nevelkedő, elhagyatott árva szomorú hanyatlásáról van
szó, akár a gyengéden szeretgetett és odaadóan gondozott csecsemő kirobbanó
fejlődéséről, a gyermekek korai éveiben a szegényes vagy bőséges szülői
gondoskodás szabályozta epigenetikai folyamatok eredményét látjuk. Ma már
tudjuk, hogy ezek a környezeti események és a korai életkörülmények az
összehangolt epigenetikai események egész zenekari kottáit hozzák létre, ki- vagy
bekapcsolják a géneket és biztosítják a gyermek fejlett, öntudatlan alkalmazkodását
ahhoz a világhoz, amelybe született. Minden gyermeknél az a cél, hogy a lehető
legjobban teljesítsen a számára adott körülmények között, és az epigenom e cél
elérésének eszköze. E parányi molekuláris események és módosítások azok a
kritikai mechanizmusok, amelyek segítségével a romániai árva és a dédelgetett
észak-amerikai újszülött egyaránt életben maradhat, és a tőle telhető mértékben
szárnyalhat.
Mi a baj Sammyvel?

Még egy adott környezeten belül is – legyen bár sivár vagy szeretetteljes és bőséges
– feltűnő különbségek vannak a gyermekek alkalmazkodókészsége és jólléte között.
Egyes pitypang gyermekek még az árvaházban is szárnyalnak „otthonuk”
kietlensége és ridegsége ellenére. Mások a viszonylag óvó és gondoskodó családban
is törékeny, zavaros életet élnek anyagi és érzelmi jóllétük ellenére. Átlagos, de
gyakran stresszel telített családban nevelkedő pitypang gyermekként könnyen
felülemelkedtem a megpróbáltatásokon és a konfliktusokon, Mary húgom, a maga
finom orchidea érzékenységével azonban nem. Mint láttuk, ezek a különbségek
egyrészt a társadalmi környezettel és hatásokkal kapcsolatos kivételes biológiai
érzékenységből (az orchidea fenotípusból) erednek, másrészt abból a realitásból,
hogy az egységes, látszólag hibátlan környezet nem ugyanazt jelenti a különböző
gyermekek számára.
A mai napig emlékszem egy aranyos kislány életének első éveire: őslakos
családja Nicaragua egy vidéki kórházának gondjaira bízta, ahol végzős
orvostanhallgatóként nyári gyakorlatomat végeztem. Marta (nevezzük így) már
óvodásként is boldog, nyitott kislány volt, egy pillanat alatt elvarázsolt mindenkit,
már csak nehéz és nem sok jóval kecsegtető életkörülményei miatt is. Nem ő volt az
első és nem is az utolsó gyerek, akiről a Coco folyó mellett működő kórház orvosai
gondoskodtak, de különlegesen vidáman és játékosan járta nap mint nap körbe a
pici kórház különböző részeit. Kora reggel szorgalmasan söprögette a kórházi
ebédlőt egy ovisoknak való seprűvel, amelyet valakitől kapott. Később a klinika
várótermében láttam, amint a várakozó betegeket szórakoztatja miskito
anyanyelvén. Este pedig, amikor utoljára néztem be a gyermekosztály
legbetegebbjeihez, sokszor Martát is ott találtam, összegömbölyödve aludt
valamelyik tiszta, üres ágyban. Ebből az egyszerű, orvosi környezetből annyi
figyelmet csikart ki, amennyit csak egy szülők nélküli „otthonban” lehetett.
Azon a nyáron csodálatos reménysugár csillant ennek az intézményesített
kislánynak az életében: örökbe fogadta egy kedves, szeretetteli, észak-amerikai
család, ahol már öt gyerek élt. A család összepakolta valamennyi tagját, beültek egy
autóba, amely addigra már 450 000 kilométert teljesített, és elautóztak Észak-
Karolinából Nicaragua isten háta mögötti részeire. A nyár folyamán valamennyien
beleszerettek a kis lelenc Martába, és úgy döntöttek, hogy semmiképpen sem
szeretnének nélküle hazatérni. Hosszú és kimerítő tárgyalásokba kezdtek a
nicaraguai kormánnyal és az amerikai követséggel, míg végül engedélyt kaptak a
kislány örökbefogadására, így még egy utast zsúfolhattak be a már addig is szűkös
járműbe. Csodálatos fiatal nővé cseperedett, és ma is megbecsült, vidám tagja észak-
karolinai családjának, csaknem 5500 kilométerre a boldogtalan kezdetektől. Rideg,
ínséges és látszólag reménytelen körülmények között felnőni egy sivár, isten háta
mögötti közép-amerikai országban nem ugyanazt jelentette Martának, mint egy
tucatnyi másik árvának, akiről senki nem gondoskodott ugyanazon a távoli helyen.
Ugyanaz a kórházi „család” egészen mást jelentett Martának, mint azoknak, akik
hasonlóan indultak neki az életnek. A baljós kezdet nem feltétlenül jelent baljós
jövőt is.
Amikor gyerekorvosként egészségügyi ellátással foglalkoztam Észak-
Amerikában, egyszer egy család elhozta négy gyermekét – az óvodáskorútól az
általános iskolásig –, hogy tanácsadáson vegyenek részt. Amikor beléptem a
helyiségbe, négy csorbacsík, vigyorgó, egymásra látványosan hasonlító kisfiút
találtam ott, úgy ültek ott, mint dróton a verebek, S-től XL méretig. Az egyik szélén a
legkisebb vidáman várta, hogy láthatja „a doktor bácsit” és beszélhet is vele, míg a
legnagyobb, aki a másik szélén ült, a felső tagozatosokhoz méltó mogorva,
folyamatos szemforgatásra kész viselkedéssel várt. A két középső közül az egyik
nyolc év körüli kisfiú egy foga hiányzott, mert amikor megpróbált lepisilni a
háztetőről, leesett, vidám perceket szerezve ezzel a testvéreinek. Lopva pillantgatott
rám zsíros barna haja alól; hajviseletét ma divatosabb kócos frizurának neveznénk.
Amikor érdeklődtem a fiúk egészségi állapotáról, iskolai élményeikről,
növekedésükről és fejlődésükről, az anya határozottan közölte: „Mind egészségesek,
kivéve azt ott” – és a ravasz, közepes méretű bűnösre mutatott a középső széken.
Nevezzük Sammynek. „Fogalmam sincs, mi a baj Sammyvel” – mondta félig
panaszkodva, félig vádaskodva. „A többi fiú is megbetegszik néha, de ő mindent
elkap, mindig eltöri valamijét, mindig teli lesz kiütésekkel, és az iskolában is folyton
bajba kerül! Mondja már meg, mi a baj Sammyvel?”
Ami azt illeti, Sammyvel nem volt semmi baj. Egészséges, nagy növésű hétéves
kisfiú volt, szépen növekedett és az iskolában is elég jól teljesített, bár rendszeresen
meg kellett jelennie az igazgató irodájában kisebb szabálysértések miatt. Amikor
jobban megismertem, nyilvánvalóvá vált számomra, hogy egészen másképpen éli
meg a családját, mint a testvérei. Művész volt, nem sportoló; macska a kutyák
családjában; introvertált költő a könnyen barátkozó cowboyok között. Az egyik
bátyja folyamatosan szekálta, de amikor Sammy szekálta az öccsét, mindig
rajtakapták, elítélték és megbüntették. Az iskolában mindig csak másodhegedűs
lehetett a tehetséges bohóc és stand-up komikus bátyja mellett. Még a legkisebb, az
óvodás is sikeresen kínozta Sammyt, például a többiekkel összefogva kukacokat
vagy füvet tett a joghurtjába, amíg a többiek lefogták. Mintha Sammy egy egészen
más családban élt és növekedett volna.
Amennyire vissza tudok emlékezni, a gyerekekkel és az ifjú családokkal eltöltött
hosszú évek során egyszer sem fordult elő, hogy egy szülő így nyilatkozott volna a
második gyermekéről: „Pont ugyanolyan, mint az első”. És ez többről szól, mint
hogy a szülők értékelik gyerekeik egyediségét. A család fizikai hasonlóságaitól
eltekintve, egyazon szülők két egymást követő gyermeke mintha soha nem
hasonlítana egymásra, mintha létezne egy szent és sérthetetlen egyetemes törvény,
hogy egyazon család két gyermekének mindig különbözőnek kell lennie. Ha az első
ingerlékeny és hasfájós, akkor a második könnyen kezelhető és békés. Ha az első
már hat hónapos korára végigalussza az éjszakát, a második csak a második
születésnapja után. Ha az első a társaság középpontja, a második csendes,
kedélytelen introvertált, aki csak akkor beszél, ha kérdezik. Egyazon család
különböző gyermekei mintha távolról sem emlékeztetnének egymásra – sem
vérmérsékletben, sem hajlamokban, sem a világhoz való viszonyulásukban.
Hogyan segíthet hát az anyapatkány kölyöknyalogatással kapcsolatos gyakorlata
a világ Sammyjeinek megértésében – annak megértésében, hogy a korai szülői
gondoskodás nem a családok között, hanem a családokon belül okozhatja a
gyermekek közti különbségeket? Az anyai nyaldosás, a csutakolás és a szoptatás
terén mutatkozó különbségek még a patkánycsaládokban is épp olyan drámaiak
lehetnek egyetlen alom kölykei, mint a különböző almokból és különböző anyáktól
származó kölykök között. Akár háromszoros különbség is lehet az egyazon almon
belül az egyes kölykök számára biztosított nyalogatás és csutakolás között, még
azoknál a patkányanyáknál is, akik szaporodási ciklusuk során szélsőséges
különbségeket mutatnak az utódaikról való gondoskodás átlagos mértékében. A
sokat és keveset nyalogató és csutakoló anyáknál egyaránt jelentős ingadozások
mutatkoznak abban, hogy mennyire éberen és erőteljesen gondoskodnak az adott
alom egyes kölykeiről.[8]
Az anyai gondoskodás almon belüli különbségeit vizsgáló új kutatások alapján a
hím kölyköket gyakrabban nyalogatják, mint a nőstényeket, az egyes kölykök
gondozásában mutatkozó eltérések végig fennállnak a tíznapos újszülött
időszakban, az almon belüli anyai gondoskodás eltérései pedig ugyanolyan várható
és hosszú távú hatásokkal járnak a felnőttkori viselkedésre és biológiára. Az
egyazon almon belül kevesebbet nyalogatott és csutakolt kölykök szociális
képességei rosszabbak voltak, új és nehéz helyzetekben szorongóbb viselkedést
tanúsítottak, érzelmi és kortizolrendszerük pedig erősebben reagált
stresszhelyzetben. A vizsgálatok azt is megerősítik, hogy a kevesebb anyai
gondoskodásban részesülő kölykök biológiájában és viselkedésében megfigyelt
különbségek azokra az epigenetikai eltérésekre vezethetők vissza, amelyek az agyi
fehérjék, például a kortizol- és az oxitocinreceptorok működését szabályozzák.
Végül, bár az egyes kölykökre vonatkozó anyai viselkedés eltérései kalibrálhatják a
biológiai és viselkedésbeli reakcióikat a felnőtt élet körülményeire, az is világossá
vált, hogy a kölykök velük született tulajdonságai – például sírásuk természetes
intenzitása és élessége – is befolyásolhatják az anyai gondoskodás mértékét.
Ami igaz a nyolc–tíz kölyökpatkányból álló alomra, az igaz az
embergyermekekre is: egy sem nő fel közülük ugyanabban a családban. Nemcsak
arról van szó, hogy az orchidea és a pitypang gyermekek teljesen másként élik meg
szülőotthonukat, hanem arról is, hogy orchidea vagy pitypang identitásuk
megjelenése a fejlődés során részben a sokdimenziós családi „fészekben” elfoglalt
egyedi helyüktől is függ. Fiú vagy lány született? A szülők első, második vagy
harmadik gyermeke? Egy- vagy kétszülős családban született? Gazdagságban vagy
szegénységben? Orchidea húgom, Mary, minden gyengédsége és kiválósága dacára
más családban nevelkedett – bár névleg ugyanabban –, mint pitypang öccse és
bátyja. És a különbség hatására a csalódás és a betegség útján indult el, nem lehetett
osztályrésze a csodálatos és egészséges jövő, amelyet joggal követelhetett volna egy
támogatóbb és megbocsátóbb családban. E finomhangolt környezeti paraméterek
és a gyermek egyedi genomidentitásából fakadó veleszületett korlátok együtt
hozzák létre az egyedi emberi szervezetet – amely eredete és sorsa éppoly eltérő,
mint a hópelyhek és a csillagok kaleidoszkopikus variációi.
 E különbségeknek köszönhetően tud alkalmazkodni a fajunk, nekik
köszönhetően élhetünk egyedi és értelmes életet. Ugyanakkor sérülékennyé is
tehetnek, és ennek mechanizmusát a tudomány csak mostanában kezdi megérteni
– Mary, én és a szüleim egészen biztosan nem értettük. De vajon kik az orchideák és
a pitypangok a családi fészken túl, és hogyan alakítja őket az iskola és a barátság
külső világa? Hogyan gondoskodhatunk róla, hogy szárnyaljanak és virágozzanak?
 7
A gyermekek kedvessége
és kegyetlensége

1987 telén egy nyolcéves kislányt – legyen a neve Lan – hoztak a rendelőmbe
krónikus, visszatérő hasfájással. Gyönyörű barna szeme volt, édes ruhácskát viselt
és idegesen kalimpált a lábával, amíg a vizsgálóasztalon várakozott. Az édesanyja
nagyon aggódott. A fájdalom helyét könnyen megtalálták (a középvonalban, a
mellcsont és a mellkas középpontja alatt), de képtelenek voltak megállapítani az
okát. A gyermekorvosa a legmodernebb laboratóriumi és képalkotó eszközökkel,
szorgosan és alaposan kutatott fekély, vesekő, gyulladás és fertőzés után –
mindhiába. A kislány nem volt lázas, és Lan szerint a fájdalom tompán jelentkezett
a hasa középső részén, egyszer-egyszer élesebb görcs kíséretében. A fájdalom nem
függött össze az evéssel, a vizeléssel és a bélmozgásokkal, nem kísérte fogyás, ízületi
fájdalom vagy más tünet. Még nem menstruált, és a fizikai vizsgálat alapján teljesen
átlagos prepubertás korú kislánynak bizonyult. Lan valamennyi vér- és
vizeletvizsgálata rendben volt; semmi nem utalt vérszegénységre, gyulladásra vagy
fertőzésre; és a hasi ultrahangvizsgálat sem tárt fel rendellenességet. Mi történt
ennek a kislánynak a hasában?
Miután elbeszélgettem Lannel és átnéztem a kartonját – felmerült bennem, hogy
talán utóbb ez is bekerülhet az orchidea gyermekek kartonjai közé –, két dolog
derült még ki. Először is, néha annyira fájt a hasa, hogy iskolába sem ment, és
amikor otthon maradt az anyukájával, időnként aggódva beszélt a többi gyerekről.
Azokat a „nagy gyerekeket” emlegette, akik lenézik a fiatalabb, kisebb gyerekeket,
kiközösítik őket a játékokból, és csúfolják, gúnyolják őket, illetve az agresszió (a
tanárok szemében is nagyon ismert) verbális formáival gyötrik őket. Miközben Lan
édesanyja beszámolt az általános iskolai világról, amellyel a lányának szembe kell
néznie, Lan a vizsgálóban rajzolgatott a mindig kéznél lévő krétákkal. Bár
sziklaszilárd diagnózissal nem állhattam elő, volt egy megérzésem a gyomorfájás
okáról. Egyelőre azonban nem akartam beszélni róla, úgyhogy megbeszéltünk egy
újabb találkozót egy közeli időpontra. Amikor az anyukájával elindultak a
klinikáról, Lan a kezembe nyomott egy összehajtogatott rajzot, mintha titkos
üzenetet adna át. Integettem nekik.
A szobámban vettem elő a rajzot. Igazolta a megérzésemet. Három nagyobb
kislány volt rajta, kettő piros, egy kék ruhában. Mellettük egy kisebb lány sírdogált.
Azonnal megértettem, hogy önarcképet rajzolt – saját magáról és az iskolai
élményeiről. Az alakokhoz szövegbuborék is tartozott. A kisebb lányok szájából
ezek a szavak jöttek elő: „Nem jáchacc, túl kicsi vagy hozá!” „Nem jáchacc, nincs
kopogós cipöd!” És: „Nem jáchacc, kicsi vagy.” (A „kopogós” cipő egyébként ismert
kategória a kislányok cipői között – azokról az elegáns, felnőttes cipőkről van szó,
amelyek járás közben kopognak a kemény felületeken. Addig nem hallottam ezt a
kifejezést.) A kép alá Lan ezt írta: „Nem jácanak velem, a nagyok csufolnak, fáj a
szivem.”
Lan hasfájása éppannyira fizikai volt, mint a seb vagy a törött csont, az okát
azonban nem lehetett olyan könnyen megállapítani, mint amikor egy gyerek
szögbe lép vagy kizuhan a lombházból. Az érzelmi élményei alakultak fizikai
betegséggé. Orchideaként próbált virágba borulni egy rideg, barátságtalan helyen.
Hogyan történhetett ez, és mi a megoldás?
 Nyolcéves páciensem, „Lan” így rajzolta le a szomorúságát, amiért a nagyobb lányok kiközösítik.

A legrátermettebb marad életben… az óvodában?

Lan azok közé a gyerekek közé tartozik, akiket Elaine Aron „szuperérzékeny”-nek
nevezett, és a különleges érzékenység vagy a megkülönböztető fogékonyság
szótárában ő a megtestesült orchidea gyermek – lelkileg védtelen, biológiailag
érzékeny és reaktív a környezeti megpróbáltatásokra, és kivételesen fogékony a
szociális fájdalomra.[1] A Lan hasában jelentkező kellemetlen fájdalmat nem
betegség okozta, hanem öntudatlanul is fizikailag testesítette meg a szociális
stresszt, amelyet az iskolában rendszeresen átélt.
Az érzelmi és a fizikai fájdalom bizonyos értelemben ugyanaz – nemcsak az
orchideáknak, hanem mindenkinek. Az idegtudósok kimutatták, hogy a szociális
kirekesztés fájdalma ugyanazokat az agyi régiókat aktiválja, mint az akut és a
krónikus fizikai fájdalom.[2] A kutatók azt is kiderítették, hogy a fájdalomcsillapító
tabletta, például az acetaminofen az összetört szív érzelmi fájdalmát is csökkenti. A
Lanhez hasonló gyermekek tehát a testi és lelki fájdalmat is ugyanabban az agyi
áramkörben érzik – az agy elülső részén található úgynevezett elülső cinguláris és
prefrontális kéregben. Tulajdonképpen az agy „aúúúú” zónájáról van szó.[3] Hálásak
lehetünk az evolúciónak ezért az eszközért, hiszen a régmúltban, ahogy ma is a
fennmaradásunk kulcsa, hogy érezzük, amikor fizikai vagy érzelmi fájdalmat
okoznak. Az érzelmi és fizikai fájdalom mögött húzódó agyi régió átfedését ismerve
nem meglepő, hogy az iskolai kegyetlenkedés élménye szomatikusan krónikus
hasfájásként jelentkezhet. Akár fizikai fájdalmat is okozhat, ha a perifériára
szorítanak, kiközösítenek vagy kirekesztenek, különösen egy nyolcéves kislány
esetében.
Mihez kezdünk hát ezzel a tudással? Orvosnak és közegészségügyi szakértőnek
tanuló diákokat, valamint gyermekorvosi és pszichiátriai rezidenseket oktatok a
gyermeki fejlődés tudományára. Bár időnként az orvostudomány obskúrus alágai
közé száműzik, a gyermeki fejlődés a gyermekgyógyászat és a gyermekpszichiátria
alapozó tudománya.[4] Szinte mindent elárul a gyermeki viselkedés és fejlődés
normálisnak tekinthető variációiról, a korai évek tapasztalatainak jelentős hatásáról
az egészségi állapotra és a teljesítményre, és arról, hogy a gyermek genetikai
eredetű hajlamai és az őt körülvevő környezet együtt hogyan befolyásolja az
egészséget és a betegséget, a teljesítményt és a csalódást, a sikert és a kudarcot az
élete során. A gyermekek orchidea és pitypang altípusa csak egy példa arra, hogy
milyen széles skálán mozoghat a „normális” a különböző érzékenységű és
vérmérsékletű gyermekeknél.
A gyermeki fejlődés tudománya segít az orvosoknak, a tanároknak és a
szülőknek eldönteni, hogy hol helyezkedik el az adott gyermek a fejlődési skálán, a
normálistól a rendellenesig, a megkésettől a kivételesen fejlettig, az orchideától a
pitypangig. Előfordul, hogy a különös viselkedés nem jelent semmit –
vitathatatlanul különös, de az adott korosztály normális tartományán belül marad.
Más esetekben a tartós vagy súlyos eltérés valamilyen pszichiátriai zavar
kibontakozását jelezheti, idegfejlődési nehézséget, vagy a sikeres fejlődés és
növekedés jelentős, orvosolható akadályát.
Már abból is nagyon sokat megtudhatunk a normális variációról, ha
megfigyeljük a gyerekeket játék, tanulás vagy beszélgetés közben, az orvosi
rendelőben, otthon a nappaliban vagy az iskola udvarán. A kisgyermekek várható,
tipikus viselkedési skálájának tanítása során gyakran folyamodtam ahhoz a
módszerhez, hogy megfigyeléseket végeztünk a helyi óvodákban. A diákjaim
ilyenkor megfigyelik, ahogy húsz-harminc 3–4 éves óvodás sürög-forog a
csoportban: papás-mamást játszanak; társasjátékoznak, építenek vagy rombolnak;
alkotnak; körben ülve beszélgetnek; uzsonnáznak; lepihennek. A megfigyelt
viselkedés részben a korspecifikus fejlődési csoport átlaga, részben az egyedi
gyermek viselkedése – van, aki mindig csoportban játszik, mások egyedül; van, aki
azonnal teljesíti az óvónő utasításait és kéréseit, mások mintha meg sem hallanák; a
fiúk hajlamosak a fizikai játékra és a versengésre, míg a lányok alaposan,
ösztönösen megfigyelik a szociális élet bonyolult finomságait (vagy éppen
ellenkezőleg).
Két-három órányi alapos, névtelen óvodai megfigyelés során az orvostanhallgató
tanúja lehet egy sor viselkedésmintának, többek között annak, hogy a gyerekek
szemmel láthatóan hajlamosak hierarchiába rendeződni szociális hatalom és
befolyás alapján. A hallgatók a gyermeki viselkedésnek ezt az oldalát fedezik fel a
legkelletlenebbül, mert szinte egyöntetűen hisznek abban az uralkodó
hagyományos nézetben, hogy a kisgyermekeket természetes ártatlanság, jóindulat
és a demokratikus viselkedésre való törekvés jellemzi. Egymás után sorolom a
példákat, amikor a gyermekek felállítják a dominancia és a társadalmi pozíció
csoportrangsorát, a diákjaim pedig hevesen tiltakoznak, mert nem hajlandók
elismerni, hogy a három-négy évesek szinte mindig hobbesi társadalmat hoznak
létre. „De hát a gyerekek olyan édesek” – ellenkeznek a leendő orvosok. „Bennük
még megvan az az ártatlanság, ami a felnőttekből már hiányzik.” Nekem pedig az a
szomorú feladatom, hogy felnyissam a szemüket.
Már a beszélni nem tudó emberi csecsemők is felismerik és elemzik a társadalmi
dominanciát: a relatív méret alapján jósolják meg az ellentétes célokkal bíró
cselekvők konfliktusainak kimenetelét. Egy tudóscsoport szemmel és szájjal
rendelkező rajzfilmfigurákkal készített számítógépes animációt, hogy ábrázolja a
dominanciaharcot két-két cselekvő között.[5] Amikor a mindössze tíz-tizenhárom
hónapos csecsemőknek lejátszották, ahogy a két figura verseng egy tárgyért, a
csecsemők kitalálták (ezt a szemmozgással és azzal mérték, hogy mennyi ideig
nézik az alakokat), hogy a nagyobbik fog győzni és ő is fogja megszerezni az áhított
tárgyat. Ez azt jelenti, hogy az emberi csecsemő már az első életévében érti a
dominanciát és sejti a szűkös erőforrásokkal kapcsolatos verseny eredményét.
Amikor a kisgyermek még alig lép érintkezésbe a kortársaival, mintha veleszületett
kognitív képessége lenne végiggondolni és felmérni, hogy ki van fönt és ki van lent.
Igen, a gyermekek ártatlanok; ezért nem igyekeznek a felnőtt élet ámító
kedvességébe csomagolni a viselkedésüket. Könyörtelen őszinteséggel leplezik le,
hogy hogyan versengenek egymással az emberek azon a szociális mezőn, ahol a
pitypangok és az orchideák növekednek és találkoznak, feltárva az emberi
természet nyers valóságát.
A rajzfilmfigurákhoz hasonlóan a valódi gyermekeket párba állítva is lesznek
győztesek és vesztesek, erősek és gyengék, vezetők és beosztottak. Ha beülünk
bármelyik óvodás csoportba, hamar nyilvánvaló lesz, hogy Susie mindig irányít,
Emma mindig követi; a szűkös erőforrásért – egy-egy kedvenc játékért vagy az
óvónő figyelméért – folyó versenyben rendre John, Catherine vagy Paul kaparintja
meg az áhított dolgot; amikor öt gyerek játékba kezd, mindig Kirsten fekteti le a
szabályokat. Hiába keseregnek a diákjaim, amiért lerombolom az egalitariánus
gyermekkorba vetett hitüket, az óvónők mindig megerősítik, hogy amikor a tanév
elején kialakul egy új csoport, a gyerekek két-három héten belül már ösztönösen
kialakítják a dominanciára és alárendeltségre épülő viszonyokat, a szociális pozíciók
lineárisan rendezett hierarchiáján belül.
Bár e kora gyermekkori hierarchiáknak van funkcionális, a társas stabilitást
biztosító oldala is – erre hamarosan rátérek –, megágyazhatnak a rosszindulatúbb
szociális dinamikának is – amikor egy gyermek vagy egy egész csoport gyötör vagy
erővel ural valakit. A pitypang és az orchidea gyermekek – például Lan – életében
olykor a gyermekkori rangsor e sötétebb oldala domborodik. És mint látni fogjuk,
az orchidea és pitypang felnőttek életében is ez a helyzet.

Kié lesz a banán?

De még ha az iskolai zaklatás ritka is, a Homo sapiensre – még az apró Homo sapiens
gyermekekre is – jellemző egy általános hajlam: rendezett társadalmi viszonyokat
hoz létre a dominánstól az alárendeltig, a főmuftitól az utolsó lóti-futiig, a
nagykutyától a gépezet kis pontjáig. Erről valószínűleg mindenkinek eszébe jut a
primitívebbnek tartott állatvilág, ahol nincs kórház, terapeuta és szülői értekezlet.
Az állatok – és sok szempontból a gyermekek – viselkedése élénken emlékeztet
arra, hogy kik vagyunk, és honnan jövünk, még ha igyekszünk is ellenállni a vadon
szavának.
Amikor az NIH szolgálatában majmokat figyeltem meg, megtanultam valamit,
ami minden fajra érvényes. A legnagyobb kincs – a táplálék – segítségével nagyon
egyszerűen, hatásosan és látványosan állapítottuk meg, hogy az egyes majmok a
rangsor mely pontján helyezkednek el. Egy talicskára pakoltunk néhány fürt érett
banánt, eltoltuk harminc-negyven majom természetes élőhelyére, és átdobtuk a
banánt a rezervátum kerítésén. Ami ezután következett, az tökéletesen érzékeltette,
hogy a majomtársadalomban hogyan működik a társas hierarchia. Az egyes számú
alfa-hím, akinek mindenki behódolt, lezseren, a közönyösség mintaképeként
odasétált a banánfürtökhöz. Majd leült és elfogyasztott annyi banánt, amennyi
elfért méretes gyomrában. Ez lehetett akár húsz-harminc banán is, így a jelenet
emlékeztetett arra, amikor Paul Newman fogad a Bilincs és mosoly című filmben,
hogy egy óra alatt végez ötven keménytojással. Amikor az alfa-hím jóllakott,
hangosan böfögött, tekintélyes mennyiséget ürített és álmatagon távozott, hogy a
kettes számú majom is táplálkozhasson. És ez így folytatódott, egyesével,
tökéletesen kialakult rendben, amíg az utolsó, omega-majom is el nem fogyasztotta
a sokszor igencsak kevés maradékot. Az alacsony státuszú majmok sorsa nem csak
abból állt, hogy a maradék banánnal kellett beérniük. A majmok mindennapi
tevékenységei során ezek a majmok jutottak utoljára menedékhez az eső elől, velük
játszottak legritkábban, utolsó hímként hagyták el a csapatot kamaszkorukban, és
ők kaptak legkisebb eséllyel lehetőséget a szaporodásra.
A hierarchia tetején lévő majmok nem feltétlenül a legnagyobbak vagy a
legundokabbak voltak.[6] A rhesusmajmok társadalmában a pozíció
megállapításában nem az számított, hogy ki mennyire vad, hanem hogy kit ismer
és mennyire eredményesen áll az élen. A méretnél és a vadságnál sokkal
fontosabbnak bizonyult, hogy az egyed a megfelelő anyától származzon,
szövetséget kössön a társaival és elég nagyképűen vonuljon végig a területen
péntek esténként. És bár az egyes majmok státusza ritkán változott, bizonyos
körülmények között változhatott a hierarchia. Robert Sapolsky főemlőskutató és
molekuláris biológus számolt be a kenyai páviánok egy szigorú és ádáz
hierarchiába szerveződött csoportjáról, amely agresszívan száműzte a többieket egy
turistaház szeméttárolójától, amíg a főmajmok kényelmesen és zavartalanul
lakmároztak. Kiderült azonban, hogy a szemetesben lévő hús szarvasmarha-
tuberkulózissal fertőzött – mintha a Wall Streeten pestist adnának a bónuszhoz. A
domináns állatok megbetegedtek és elpusztultak, a csoport életben maradt tagjai
viszont sokkal egyenlőbb, támogatóbb viszonyokat alakítottak ki – ez a békésebb
„kultúra” több mint két évtizeden át megmaradt.[7]
Steve Suomi is arról számol be, hogy 2009-ben egy szép napon
„palotaforradalom” tört ki az NIH főemlősállomásának területén. A központ
munkatársai a webkamerák segítségével úgy rekonstruálták az eseményeket, hogy
éjszaka provokálta egymást két majom, amelyek egyike a domináns törzshöz
tartozott. A törzs dominanciája nem sokkal korábban gyengülni kezdett a
csapatban, egyrészt mert az egyik tagja veseelégtelenség miatt kórházi kezelésre
szorult, másrészt mert az alfa-hím megöregedett, ízületi gyulladásban szenvedett,
csökkent az agresszivitása, így árnyéka volt csak egykori önmagának. Amikor harc
tört ki a domináns csoport egyik tagjával, a hierarchiában kettővel lejjebb lévő törzs
megragadta az alkalmat. A csetepaté következtében két domináns egyed elpusztult,
társaik pedig átmeneti száműzetésbe kényszerültek az elektromos kerítésen túlra, a
parkolóba. Amikor a főemlősközpont munkatársai másnap reggel a helyszínre
siettek, a területen kívül mindenütt sérült, bűnbánó és egykor nagykutya
majmokba ütköztek. Az azóta eltelt években, a rangsorban egykor harmadik törzs
egyértelműen átvette az irányítást a csapat felett.[8]
Sapolsky és Suomi majomforradalomról szóló történetei a majomtársadalmon
belüli pozíciók egy másik dimenzióját is példázzák. Az, hogy az adott majom hol
helyezkedik el a csoporthierarchiában és a körülmények, amelyek között elfoglalja a
pozícióját, nemcsak azzal függ össze, hogy hány banánt ehet és hány nősténnyel
közösülhet, hanem az egészségi állapotával és az élettartamával is. Mindenütt az
állatvilágban, az orsógilisztától a muslicáig, a halaktól az emberen kívüli
főemlősökig a társas csoportok hierarchiába szerveződnek, és e hierarchiák kisebb-
nagyobb mértékben egyenlőtlen hozzáférést biztosítanak a szűkös erőforrásokhoz,
és látványos egyenlőtlenségeket teremtenek a domináns és alárendelt tagok között.
[9] Még nem teljesen értjük, hogy az egyszerűbb és összetettebb állatfajokban
honnan ered ez a mindent elsöprő, ösztönös késztetés a hierarchia kialakítására.
Evolúciós szempontból azonban a dominanciára épülő hierarchiák valószínűleg
azért maradtak fenn az évezredek során, mert előnyt jelentenek az
alkalmazkodásnál – biztosítják a munkamegosztást és a társadalmi szerepeket,
gondoskodnak a társas csoport irányításáról és kiszámítható, tartós társadalmi
pozíciókkal tartják kordában az agressziót. Más szóval az évmilliók során nemcsak
egyedként, hanem csoportként is fejlődtünk. Életben maradtunk törzsként, és e
törzsek csak akkor működhetnek, ha van egy rátermett vezető. A modern élet
szempontjából ez azt a kérdést veti fel, hogy hogyan őrizhetjük meg a társadalmi
ranglétra pozitív tulajdonságait úgy, hogy közben enyhítjük a járulékos károkat a
világ nyolcéves Lanjeire nézve, akiknek éppen annyira szükségük van banánra (szó
szerint és metaforikus értelemben), mint mindenki másnak.
A kutatások szerint a hierarchiákon belüli alárendelt (alacsony fokozatú) pozíció
egy sor fiziológiai következménnyel jár. Ezek is egy skálán helyezkednek el, a
kortizol és az üss vagy fuss rendszer krónikus, folyamatos vibrálásától az agy
kritikus stresszreakciós központjainak bekapcsolódásán át egészen a vörös riadóig,
amely sejtről sejtre halad az immunrendszerben. Az alacsony társadalmi státusz
„biológiai beágyazottsága” jelentősen befolyásolhatja az egyes állatok életének
alakulását.[10] A majmoknál például bebizonyosodott, hogy a marginális társadalmi
pozíció fokozhatja a fizikai és pszichológiai/viselkedésbeli zavarok kockázatát és
súlyosbíthatja az olyan meglévő rendellenességeket, mint a magas vérnyomás, a
szívkoszorúér-megbetegedés, a cukorbetegség, az immunhiány és a
nemzőképességgel kapcsolatos betegségek. Mint Sapolsky megállapította, az
alárendelt pozíció nem mindig vezet az egészségi állapot romlásához; a társadalmi
alárendeltség ártalmassága függ a fajtól, az adott csoporttól, a despotikus vagy
egalitariánus jellegtől és az egyed többi, szociálisan támogató kapcsolatától is.[11] A
szemétből táplálkozó páviánvezetőség és az NIH palotaforradalma során elpusztult
két domináns majom halála a való életben igazolja, hogy a csúcson lenni veszélyes
is lehet, ha nagy a „politikai” forrongás, és alapvetően átalakul a csoport hatalmi
struktúrája.
Ha az elveszett tisztesség és hatalom fenti történeteinek emberi megfelelőjét
keressük, elég két, nagyon is emberi Richard tragédiáját megidéznünk: Shakespeare
III. Richárdját és Richard Milhous Nixon amerikai elnököt. III. Richárd – a darab
tragikus, gerincferdüléses főszereplője, aki bármi áron megszerezné az angol trónt –
zsarnoki uralmat vezet be, brutálisan végez mindenkivel, aki a felemelkedése
útjában áll. Végül minden honfitársa retteg tőle és gyűlöli, és egy olyan éjszaka
után, amikor mindazok szelleme gyötri, akiket megölt, vele is végeznek Richmond
grófjának benyomuló seregei. Az utolsó jelenetben Richárd így siránkozik:

Sok nyelve van lelkiismeretemnek

És minden nyelve más mesét mesél,
S gazembernek mond mindegyik mese.{9}

Richard Nixon, maga is shakespeare-i szintű tragikus vezető 1974-ben

szégyenteljes körülmények között kényszerült lemondani az elnökségről, miután
kiderült, hogy politikai okokból betörtek a Democratic National Committee
(Demokrata Nemzeti Bizottság) watergate-beli irodájába. A Fehér Házban elmondott
gyászos, ugyanakkor szánalomra méltó beszédében Nixon figyelmeztette a
munkatársait: „Ne feledjétek: mindig lesznek, akik gyűlölnek, de a gyűlölködők csak
akkor győzhetnek, ha ti is gyűlölitek őket, mert akkor tönkreteszitek magatokat.” A
lemondása után pár nappal Nixon lábában mélyvénás trombózis jelentkezett, és az
életveszélyes tüdőembóliába hajszál híján belehalt.
Természetesen a társadalmi-politikai rangsor mindkét végén vannak
kötelességek és csapdák, és időnként – de sajnos nem elég gyakran – a rangsor
felsőbb részén lévőket igazságosan „megjutalmazzák”, amikor rosszindulatúan és
hamisan járnak el. Legtöbbször azonban inkább a rangsor alján élés állandó,
mérhető – az egészségi állapottal, a betegségekkel és az élettartammal kapcsolatos –
költségei dominálnak.

Alacsonyabb státusz, súlyosabb problémák

Figyelemre méltó párhuzamokat fedezhetünk fel az állatfajoknál jellemző

társadalmi státusz egészségügyi hatásai és az emberi társadalmak társadalmi-
gazdasági státusszal összefüggő hatásai között. A társadalmi és gazdasági helyzet
befolyásolja az egészségi állapotunkat az életünk során, ahogy azt is, hogy mikor és
hogyan halunk meg. Ahogy a majomcsordák, a halrajok és az emberi óvodások
hierarchiába rendeződnek, úgy a modern felnőtt társadalmakban is részben az
egyén társadalmi-gazdasági státusza – amelyet általában az iskolázottsággal, a
munkája rangjával és a jövedelmével mérnek – határozza meg a hatalom, a tisztelet
és az erőforrások felosztását.[12] A társadalmi-gazdasági státusz az élet valamennyi
szakaszában az emberi egészség és fejlődés legmegbízhatóbb előrejelzője. Olyan
megbízható előrejelzés – az akut és krónikus betegségeké, a fizikai és mentális
egészségi állapoté, a baleseti és erőszakos sérüléseké, az iskolai teljesítményé, az
írni-olvasni tudásé és az élettartamé –, hogy a kockázati tényezők (koleszterinszint,
magas vérnyomás stb.) és az egészségügyi eredmények között megfigyelt
kapcsolatot csak akkor vesszük komolyan, ha a kutatók kontrollcsoporttal
ellenőrizték a társadalmi-gazdasági státuszt és elvégezték a megfelelő kiigazításokat.
Egyetlen emberi életet – vagy halált – sem érthetünk meg, ha nem vizsgáljuk meg
az illető társadalmi helyzetét.
És mégis csak húsz-huszonöt éve vizsgáljuk saját jogán ezt a fontos tényezőt,
holott már a vadászó-gyűjtögető társadalmak távoli múltjában is ez alakíthatta az
emberi életet és halált. Egyszer részt vettem egy konferencián, amelyet UCSF-beli
kollégám és barátom, Nancy Adler hívott össze, hogy együtt gondolkozzunk el az
emberi populációk szélesen értelmezett egészségi állapotát meghatározó
tényezőkön. A Berkeley professzora, Leonard Syme emelkedett szólásra: „Ha
tényleg tudni akarják, mi határozza meg az emberi egészséget és betegséget,
szívesen elárulom, és már mehetünk is haza: a társadalmi-gazdasági státusz.”
Len egy villanyszerelő fiaként nőtt fel a kanadai Manitoba tartomány akkor még
isten háta mögöttinek számító városában, Winnipegben, majd a UCLA-n és a Yale-en
tanult orvosi szociológiát. Pályafutása elején az NIH-hoz került, létrehozta az első
járványügyi vizsgálatokat folytató részleget, és első szociológusként vált belőle
amerikai közalkalmazott. Émile Durkheim és más korai teoretikusok írásaitól
fellelkesülve Syme meggyőződésévé vált, hogy az élet társadalmi körülményei – a
társadalmi és pénzügyi erőforrások rendelkezésre állása, a stresszforrások és a
megpróbáltatások, továbbá a szoros kapcsolatok jellege – azok a környezeti
tényezők, amelyek elsősorban meghatározzák, hogy ki betegszik meg és ki marad
egészséges. Az évek során Len és az Észak-Karolinai Egyetemen dolgozó kollégája,
John Cassel alapította meg a társadalmi epidemiológia új tudományterületét –
amely az egészségi állapot társadalmi befolyásoló tényezőit és az egészség, valamint
a fejlődés területén mutatkozó, közismert társadalmi-gazdasági egyenlőtlenségek
eredetét vizsgálja. Len egykori diákjainak névsora úgy hangzik, mint a
tudományterület ki kicsoda kiadványa. Úgyhogy amikor Len közölte, hogy „ez a
társadalmi-gazdasági státusz, [barmok]”, mindenki hallgatott rá.
Syme figyelmeztetésén felbuzdulva Nancy Adler tizenhárom éven át vezette a
MacArthur Alapítvány Research Network on Socioeconomic Status and Health
(Társadalmi-gazdasági Státusz és Egészségi Állapot Kutatóhálózat) projektjét, amely
a társadalmi-gazdasági státusszal összefüggő egészségügyi egyenlőtlenségek
biológiai alapját vizsgálta, és felhívta a figyelmet a szubjektív társadalmi státusz (a
saját magunk érzékelte társadalmi helyzetünk) további fontos szerepére az
egészségügyi eredmények előrejelzésében az objektív mérőszámokon felül és túl.
Sir Michael Marmot, Syme egykori doktorandusza a Berkeley-n, ma már az
epidemiológia és a közegészségügy lovaggá ütött és elismert professzora a londoni
University College-ban. Marmot többször is kimutatta az erős, fokozatos
összefüggést a brit közszolgálati alkalmazottak beosztása és az emberi betegségek
szinte minden formája között – fizikai és mentális szinten, akut és krónikus lefolyás
esetén. Kutatása rendre feltárta, hogy milyen fejlődési és egészségügyi áldozatokkal
jár az emberi társadalmakban betöltött alacsony társadalmi pozíció. Marmot
munkájából tudjuk többek között azt is, hogy a társadalmi pozíció hatásai nem
egyszerűen a szegénység egészségi állapotot és élettartamot érintő hatásaival
azonosak – legtöbben ugyanis ezt a kézenfekvő példát említenék –, hanem a
betegség mértéke a társadalmi-gazdasági státusz folyamatosan emelkedő pályaíve
mentén változik.[13] Még az orvosok és a jogászok gyermekei is több sérüléssel és
krónikus, korlátozó egészségügyi problémával küszködnek, mint a legjobban
fizetett vezérigazgatók és bankárok gyermekei. Nyilvánvalóan nem arról van szó,
hogy a krónikus betegségek mindenkinél egyformán ritkák, majd, amikor elérünk a
legszegényebb, legalacsonyabb társadalmi-gazdasági státuszú gyermekekhez,
hirtelen ugrásszerűen nő a gyakoriságuk. A valóságban a társadalmi-gazdasági
státusz adott szintjén lévő gyerekeknél mindig gyakoribbak a krónikus betegségek,
mint a család vagyonát és végzettségét tekintve eggyel fölöttük elhelyezkedőknél és
ritkábbak, mint az eggyel alattuk elhelyezkedőknél. Nemcsak a szegénység
határozza meg az egészségügyi egyenlőtlenségeket, hanem a társadalmi
egyenlőtlenségek teljes skálája.[14]
A Nottingham Egyetem munkatársai, Richard Wilkinson és Kate Pickett nem
egyéneket, hanem országokat vizsgáltak. Meggyőzően bizonyították, hogy a
különböző országok jövedelmi egyenlőtlenségei szorosan összefüggenek az
egészségügyi mutatókkal.[15] A szerte a világból származó epidemiológiai adatok
valóságos hegyeit összefoglalva megállapítják, hogy egy adott országon belül az
egészségi állapot és a halálozási adatok szempontjából nem az ország általános
gazdagsága a legfontosabb – mint a hagyományos gondolkodás diktálná –, hanem a
vagyon egyenlő vagy egyenlőtlen eloszlása az állampolgárok populációján belül. A
társadalmilag-gazdaságilag kevésbé egyenlő társadalmakban élők általános
egészségi állapota rosszabb, iskolai végzettsége alacsonyabb, több krónikus,
korlátozó betegségtől és sérüléstől szenvednek és rövidebb ideig élnek, mint az
egyenlőbb társadalmakban élő populációk. Ez az egészségi állapot és a jóllét
valamennyi mutatójára igaz, az elhízástól a mentális egészségi állapotig, az iskolai
teljesítménytől a kamaszkori terhességig, a bűnözéstől és az erőszaktól a kábítószer-
használatig és a várható élettartamig. Érdekes módon az állampolgárok
leggazdagabb alpopulációi is egészségesebbek és boldogabbak, ha a társadalom
egyenlőbben osztja szét az erőforrásokat és a javakat.
Az egyre erősödő vagyoni egyenlőtlenség amerikai trendje kapcsán – a nagy
gazdasági válság óta nem mutatkozott ilyen mértékű egyenlőtlenség – Wilkinson és
Pickett az egyenlőtlenség egészségügyi következményeit a bizalom
megrendülésére, a társadalmi kapcsolatok megszűnésére, a szociális szorongás
fokozódására és a hatalomtól megfosztott kívülállók perifériájára kerülésére vezeti
vissza, ezek a jelenségek ugyanis megbízhatóan kísérik azt a jelenséget, amikor a
társadalom az őrületesen gazdagok kisebbségére és a szerény életet élők többségére
oszlik. A vagyoni és hatalmi egyenlőtlenségek felé történt amerikai és bizonyos
mértékben nemzetközi elmozdulás felett érzett elégedetlenség nemzedéki
megnyilvánulása az Occupy Wall Street (Foglaljuk el a Wall Streetet) és a Black
Lives Matter (A fekete élet is fontos) mozgalom, amely fokozott társadalmi
igazságosságot, egyenlőbb gazdaságot és az intézményes rasszizmus felszámolását
tűzte zászlajára. Ez magyarázatot adna Bernie Sanders váratlanul sikeres, a 2016-os
demokrata elnökjelöltségért folytatott kampányára is. Bár alulmaradt Hillary
Clintonnal szemben, senki sem számított rá, hogy egy kopaszodó, rekedt, hetvenes
évei közepén járó társadalmi aktivistának ennyi csodálója és követője akad. A
koncerttermeket, stadionokat és városi főtereket megtöltő támogatói azt jelezték,
hogy számos amerikai elsöprő változást szeretne a vezetésben. A társadalmi-
gazdasági státusz hatásait ismerve nemcsak azért gyűltek össze, hogy az Egyesült
Államokban egyenlőbb legyen a jövedelmi helyzet, hanem azért is, hogy az
egészségügyben egyenlőbbek legyenek a feltételek, és mindenkinek egyenlő esélyei
legyenek az életben.
Régóta folyik a vita arról, hogy a társadalmi egyenlőtlenségeket, a kisebbségi
alárendeltséget és a társadalmi helyzet szintjei között tátongó szakadékokat kísérő
egészségügyi eltérések az élet anyagi bőségével és szűkölködésével vagy a
boldogság, az elégedettség és a világban elfoglalt helyzet érzékelésének megélésével
függenek-e össze. A válasz valószínűleg úgy hangzik, hogy a szűkölködés mindkét
formája szerepet játszik a társadalmi egyenlőtlenségekben. Az alacsonyabb
társadalmi-gazdasági státuszú gyermekek, mint az ikrek, akiket ifjú orvosként
világra segítettünk Colorado fölött a levegőben, materiális szempontból
sokféleképpen hátrányban vannak: rosszabbul táplálkoznak; gyakrabban és
tartósabban találkoznak méreganyagokkal, például ólommal; zsúfolt, zajos, az
optimálistól messze lévő körülmények között laknak; és kevesebb pénzt költhetnek
a nehezebben elérhető egészségügyi ellátásra. És ugyanezeket a gyerekeket
társadalmi-gazdasági hátrányok is sújtják: a szomszédságban vagy a családon belül
erőszakot tapasztalnak; elhanyagolják vagy régimódian nevelik őket; rosszabb
iskolákba járnak; és aránytalanul sok stressz és megpróbáltatás éri őket. Mint Nancy
Adler és a MacArthur Research Networknél dolgozó munkatársai megállapították,
még a társadalmi-gazdasági státusz skáláján – az országban vagy a közösségben –
elfoglalt helyünkkel kapcsolatos szubjektív benyomásunk is többet árul el az
egészségi állapotunkról és a halálozási adatainkról, mint a végzettséggel, a
munkánk presztízsével és a jövedelmünkkel mért objektív társadalmi helyzet.[16]
Egy szisztematikus vizsgálat megállapította például, hogy ha az országunkhoz vagy
a közösségünkhöz viszonyítva alacsony társadalmi státuszban érzékeljük
magunkat, akkor jelentősen nő a szívkoszorúér-megbetegedés, a magas vérnyomás,
a cukorbetegség és a vér kiegyensúlyozatlan koleszterinszintjének kockázata, még
az illető tényleges, objektív társadalmi-gazdasági státuszát figyelembe véve is.[17]
Bár egy idősödő oaklandi afrikai-amerikai portás egészségét alááshatja alacsony és
bizonytalan jövedelme, az egészségét megóvhatják, de akár fel is javíthatják azok a
társas kapcsolatok, amelyeket a helyi baptista templomban végzett gondnoki
munkának köszönhet. A valóságban valamennyi említett tényező – anyagi,
pszichoszociális és szubjektív – szerepet játszik abban, hogy a gyermekek egészségi
állapota jobb vagy rosszabb-e a társadalmi ranglétra különböző fokain.

A gyermekkor „mikrotársadalmai”

A gyermekek egészségét azonban nem csak szüleik és családjuk társadalmi státusza

határozza meg. A hierarchikus „mikrotársadalmak” (például az iskolában),
amelyeket a gyermekek és a fiatalok új szociális környezetben hoznak létre –
ugyanúgy, mint a majmok, a halak vagy a muslicák – éppolyan erősen hatnak az
egészségre és a fejlődésre, mint a családok és a felnőttek esetében a társadalmi-
gazdasági státusz. És a hasfájós vietnami kislány, Lan példájából megtanulhattam,
hogy még az ilyen kortárs kapcsolatok hierarchikus szigorúsága is – már egészen
kis korban – látható, kézzelfogható következményekkel járhat a gyermekek
egészségi állapotára és jóllétére. Ugorjunk előre 2003-ig, amikor Nancy Adler és
posztdoktor kollégái, Nicki Bush és Jelena Obradović, a kutató Juliet Stamperdahl és
jómagam kidolgoztunk egy vizsgálatot, amely gondosan megfigyeli és méri a
dominancia, valamint az alárendeltség egészségügyi hatásait a kaliforniai Berkeley
csaknem harminc állami óvodájába járó, háromszáznál is több gyermeknél.
Kétféle módszert dolgoztunk ki, hogy felmérhessük a gyermekek helyzetét a
csoportjuk dominanciaalapú hierarchiájában. Először is, minden csoportba
beküldtünk néhány kutatási asszisztensként dolgozó végzős hallgatót, akik egy
széken ülve digitális táblagépen rögzítették a gyermekek egymás közti
kommunikációját. Azt az utasítást kapták, hogy ne szóljanak senkihez és kerüljék a
gyermekkel a szemkontaktust. Nem sok időbe telik, amíg egy különben érdekes
huszonéves diák magára ölti a „cserepes növény” szerepét, és (olykor idegesítő
módon) semmilyen reakciót nem ad a gyermekek kérdéseire és közeledésére.
Kutatási asszisztenseink feladata az volt, hogy három-négy órán át figyeljék a
csoportszobát vagy az udvart, és rögzítsék a két-három gyermek között látható
fizikai vagy verbális interakciókat. Meg kellett figyelniük azokat a nyilvánvaló
jeleket, amelyekből megállapítható a gyermekek egymáshoz viszonyított rangja –
például, amikor az egyik gyemek fizikailag rátámad egy másikra vagy elveszi a
játékát –, de a finomabb jelzéseket is, például, hogy az egyik gyermek utánozza a
másikat. Az interakcióknak tehát részei voltak a dominancia egyértelmű
megnyilvánulásai, amikor az egyik gyermek diadalmaskodott, a másik alulmaradt,
de az olyan kevésbé egyértelmű jelenségek is, amikor az egyik gyermek irányítja,
követi, fizikailag eltávolítja vagy utasítja a másikat. Figyeltük és rögzítettük, ahogy
egy kisfiú megtanított egy másikat egy új labdajátékra, ahogy egyetlen kislányt
négy másik követett az udvar eszeveszett körbeszaladgálásában, és ahogy valaki
szomorúan és legyőzve került ki a társával lezajlott fizikai összetűzésből. Figyeltük a
„kapcsolati agressziót” is, amikor például egy harmadik lányt kizártak egy játékból,
hogy a másik kettő önelégülten ringathassa magát a különlegesség illúziójába, vagy
amikor egy fizikailag nagyobb fiú feltűnően nem vett tudomást egy kisebb társáról,
hogy jelezze, ő irányít.
Tehetséges és szorgalmas kutatási asszisztensekkel dolgoztunk – a Berkeley
végzőseivel és frissen érettségizett zsenijeivel, akikre ragyogó karrier várt. És az
órákig tartó megfigyelést követően csaknem harmincháromezer páros dominancia-
interakciót örökítettek meg, ezeket azután feltöltötték egy számítógépes
algoritmusba, amely elárulta az egyes gyermekek társadalmi helyzetét a csoport
többi tagjához képest. Önmagában a rögzített interakciók egyike sem sokat árult el
két gyerek hosszú távú viszonyáról vagy elhelyezkedéséről a csoport társadalmi
hierarchiájában. Amikor azonban átlagoltuk a harmincháromezer interakció
adatait, meglehetősen világos képet kaptunk a húsz-harminc gyermekből álló
csoportok dominanciaviszonyairól. A gyermek neme és családjának társadalmi-
gazdasági státusza nem határozta meg a csoportdominanciában elfoglalt helyzetét;
a fiúk és a lányok, a gazdagabb és a hátrányosabb családokból származó gyerekek
egyforma valószínűséggel kerültek a számítógéppel kiszámított hierarchia aljára
vagy tetejére. Mivel már ismertük a gyermekek csoportbeli dominanciahelyzetét, a
ranglétrán elfoglalt helye segítségével elemezhettük, hogy a dominancia és az
alárendeltség összefügg-e az egészségi állapottal a gyermekek első iskolai évében.
Mindjárt rátérek az elemzésekre.
A csoporton belüli helyzet feltárásának második kísérletében négy-öt azonos
nemű és nagyjából azonos társadalmi rangú gyereket bevittünk egy szobába és
megmutattunk nekik egy nagy, titokzatos fehér dobozt. A doboz belsejében az
éppen aktuális, ötéveseknek szóló népszerű filmet (2003-ban a Némó nyomábant)
vetítették. A doboz elején szemmagasságban volt két kukucskáló, azon át nézhették
a filmet. Csak az volt a „probléma”, hogy a film elindításához meg kellett nyomni
két gombot a doboz két oldalán, és a gombok túl messze voltak a kukucskálótól
ahhoz, hogy egyetlen gyermek egyedül megnyomhassa a gombokat és elindíthassa
a filmet. A gyerekeknek megoldást kellett találniuk. Mindannyian látni akarták a
filmet, de legalább két gyereket rá kellett venniük, hogy segítsenek és nyomják meg
a gombokat.[18]
Elmagyaráztuk nekik a doboz működését, és közöltük, hogy tizenöt percig azt
csinálnak, amit akarnak. Minden csoport megszállottan látni akarta a filmet,
valamennyien igyekeztek megoldani a problémát, de feltűnő különbségek
mutatkoztak a nemek között. A fiúk – nem mindig, de általában – úgy közelítették
meg a dilemmát, mint egy csapat ketrecből szabadult kiskamasz majom.
Sikoltoztak, utasítgatták egymást, izgatottan rohangáltak a doboz körül, tolakodtak,
lökdösődtek, ugrándoztak – könnyen elképzelhetjük a jelenetet. Ezzel szemben a
lányok általában körbeállítottak négy kis széket, ölbe tett kézzel leültek és
civilizáltan megtanácskozták, hogy hogyan oldhatnák meg a feladatot a lehető
legrendezettebben és udvariasabban. (Aki nem hiszi el, hogy az ötéves fiúk és
lányok így viszonyulnak a filmnézéshez, próbálja ki maga is egy csoport nem
beavatott óvodással.) A kutatási asszisztensek a fiúknál és a lányoknál is stopperrel
figyeltek tizenöt percen át, és mérték, hogy melyik gyermek hány percig és
másodpercig nézhette a filmet; ennek alapján 1-től 4-ig (vagy 5-ig) rangsorolták a
gyermekeket.
Amikor elemeztük az óvodai hierarchiával kapcsolatos vizsgálat adatait, világos
minták rajzolódtak ki az eredményekben: kiderült, hogy milyen biológiai és
pszichológiai árat kell fizetni, ha valaki az óvodai társadalmi ranglétra alján vagy
annak közelében helyezkedik el – és hogy milyen biológiai és pszichológiai
előnyöket élvez, aki fent van. Először azt vettük észre, hogy a kortizolrendszer
reakciójának a korábbi stresszreaktivitást firtató vizsgálatunkban mért szintje
annak függvényében változik, hogy a gyermek hol helyezkedik el a filmnézés
rangsorában. Aki a legrövidebb ideig nézhette a filmet, annál mértük a legmagasabb
kortizolreaktivitást, a közepes ideig nézőknél közepes volt ez a szint, míg a
leghosszabb ideig nézőknél negatív reaktivitást mértünk (ami azt jelenti, hogy a
kortizolszintjük csökkent a reaktivitásvizsgálat során). A filmet néző négyes
csoportok alárendelt gyermekei, akik a maradék időn osztozhattak (ahogy a
majmok a maradék banánon), fokozott kortizolreaktivitást mutattak a stresszre. A
domináns gyerekek viszont, akik a legtovább nézhették a filmet, nemhogy alacsony
stresszreaktivitást mutattak, hanem inkább az ellenkezőjét – a reaktivitásmérés
végére alacsonyabb volt a kortizolszintjük, mint az elején. Aki hátrébb szorult a
filmnézés rangsorában, drámaibban reagált a pszichológiai stresszhelyzetre.[19]
A gyermekek egészségi állapotával és jóllétével kapcsolatban még izgalmasabb
eredménynek tekinthető, hogy azok a gyermekek, akik az óvodai megfigyelésünk
során gyakran kerültek alárendelt helyzetbe (nem csak a filmnézésnél), az óvónők
beszámolója szerint sokkal többször mutatták a depresszió és a figyelemzavar jeleit,
nehezebben teremtettek kapcsolatot a kortársakkal és rosszabb teljesítményt
nyújtottak az óvodai év során, mint dominánsabb társaik. Az alárendelt gyermekek
– akik a csoportfolyamatok következtében a csoporthierarchia aljára kerültek –
sokkal zavartabban viselkedtek az óvodában, nehezebben kötöttek új barátságokat
az iskolában és lassabban haladtak az olvasásban, az írásban és a számok
megértésében. Korábban nem ismert bizonyítékot találtunk arra, hogy még az
óvodás gyermekek parányi mikrotársadalmainak rétegződése is ugyanúgy
működik, mint a nemzetek társadalmi rétegződése – azaz az alacsonyabb
társadalmi pozícióba száműzött tagoknál gyakrabban és súlyosabban jelentkeznek
egészségügyi és fejlődési problémák. A felnőtt társadalmak alacsony társadalmi-
gazdasági szintjén és az óvodai csoportok alárendelt helyzetében is azt az
eredményt láttuk, hogy az alacsony rang és tekintély mérhető utóhatásként
jelentkezik az egyén egészségi állapotában és a jóllétében.
Az eredmények láttán óhatatlanul is eszembe jutott Mary húgom, aki az
általános iskola első éveiben sokat küzdött a dominánsabb és határozottabb
gyerekekkel kialakult kapcsolataiban. Sikerült igaz és sokszor tartós barátságokat
kötnie, de súlyos érzékenysége gyakran megnehezítette és akadályozta, hogy
átlássa a korai társas kapcsolatok szövevényes labirintusát. Amikor – legalább
negyven évvel a húgom első iskolaéve után – részletesen nyomon követtem 340
óvodás fejlődését és egészségi állapotát, az egyik kisfiú – legyen a neve Diego –
története remekül alátámasztotta a felfedezéseinket. A gátlásos Diego kiscsoportban
általában békésen eljátszott egyedül, olykor azonban behatolt a csoportdinamika
káoszába, de mindig csak négy-hat másik gyerek között. Az óvónők éber felügyelete
alatt Diego viszonylag eredményesen alkalmazkodott a többi gyerekkel való
kommunikáció újdonságához és állandó nyomásához. Az iskola első éve azonban a
nagyobb, félelmetes ötödikesek és hatodikosok és az óriás „még nagyobbak” hordái
között új, komolyabb kihívást jelentett. Az új társak ellenségesnek látszó
gyűrűjében Diego igyekezett elbújni a vizslató tekintetek elől.
Az új osztályteremben azonban nem volt könnyű eltűnni. A sok gyerek, a kisebb
terek és az elfoglalt tanár korlátozott figyelme minimálisan szabályozott
őrültekházát eredményezett. A dominánsabb gyerekek rendszeresen elvették Diego
játékait, festékeit és a székét is, valamint fizikai támadásokkal, verbális agresszióval
és kiközösítéssel emlékeztették alacsonyabb státuszára. Az év végére a korábbinál is
nehezebben barátkozott a többi gyerekkel (nemhogy szembeszállt vagy versengett
volna velük), nem hitt a saját képességeiben és értékeiben, félt, hogy nem lesz
biztonságos és boldog jövője az iskolában. Nagyon is valóságos következményei
vannak annak, hogy egy gyermek hova kerül a minden osztályra jellemző
hieararchikus önszerveződésben, és szülei nagy bánatára Diego a legalján landolt,
egy olyan szociális térben, amely már az iskolai kényelmét és sikerét fenyegette.
Szerencsére a gyermekek természetét és az osztály jellegét is fontos különbségek
jellemzik, és ezek tompíthatják vagy akár meg is szüntethetik a társadalmi
alárendeltség szomorú eredményeit.

Haseya és Jacob

A pitypang gyermek természetét úgy is megfogalmazhatjuk, hogy alkatánál fogva

nem érintik az életkörülményeivel összefüggő következmények. A rideg, szegény
körülmények között nevelkedő pitypang gyermekek sokszor kiemelkedően
egészségesek és erősek, mintha érzéketlenek lennének környezetük káros
hatásaira. Nem minden szegény gyermek roskad össze a szegénység és az
alárendeltség súlya alatt. Ugyanakkor a jómódú, előnyös helyzetben élő pitypang
gyermekek kiemelkedően betegesek és veszélyeztetettek is lehetnek, mert
környezetük társadalmi-gazdasági előnyei sem hatnak rájuk. A felsőbb körökbe és a
kivételesen jó körülmények közé születő gyermekek sem mind élnek betegségektől
és balszerencsétől mentes életet. Két gyermek jut eszembe a múltamból, akik jól
példázzák, hogy a pitypangok egyként kerülhetik el a hátrányos helyzettel járó
veszélyeket. Legyen a nevük Haseya és Jacob.
Haseya (a neve navahó nyelven azt jelenti, hogy „fölemelkedés”) 1978-ban,
tízéves korában került a praxisomba; meglehetősen hagyományos családja igazi
katasztrófa volt. Az apa munka helyett ivott, és amikor részegen került az anya elé,
az alaposan elagyabugyálta, amitől a férfi időnként elvesztette az eszméletét,
felrepedt a feje és az arca, az amúgy is tompuló tudata egyre zavartabb lett. Haseya
egyik bátyja kiugrott a barátnője autójából, amikor az szakított vele, ezért súlyos fej-
és nyaksérüléseket szenvedett, élete hátralévő részére kerekes- székbe kényszerült.
Próbálja csak meg valaki a sivatagban tologatni a bátyját egy kerekesszékben. A
helyzetet csak rontotta, hogy a család kútjának arzénszintje meghaladta az
egészségügyi határértéket, rovarirtókkal óvták szegényes konyhakertjüket, a
bárányok kedvükre szaladgálhattak a kunyhóban is, és a higiénia nagyjából
ismeretlen fogalomnak számított.
De hiába élt mélyszegénységben egy szélfútta, eldugott porfészekben, kaotikus
és katasztrofális családi körülmények között, Haseya, ez a csillogó szemű, lófarkas
navahó kislány maga volt a megtestesült egészség. Egészségesen jött a világra,
hangosan sírt és igen rugalmasnak bizonyult. Amikor közösségbe került, az első
években átesett néhány egyszerű gyermekbetegségen, de soha nem volt komoly
baja és kórházba sem került. Ráadásul még jól is tanult. Barátságos, erős kislány
volt, aki szinte bárhol szárnyalt volna – élénksárga pitypangként nőtt ki a sivatagos
talajból. Ő testesítette meg azt, amit hagyományosan „rugalmasság”-nak hívunk.
Egy másik emlékezetes kis páciensem, egy tehetős San Franciscó-i család sarja –
Jacob – egész gyermek- és kamaszkorában akut és krónikus betegségekkel
küszködött. Bármilyen egészségügyi ellátást igénybe vehetett, irigylésre méltó
környéken, támogató családban élt és az egyik legjobb, drága óvodába járt, ennek
ellenére Jacobnál mégis újra és újra fülfertőzés alakult ki, amely ellenállt az
antibiotikumok többségének, sőt a sebészeti úton beültetett tubusnak is. A krónikus
fertőzések hatására sokáig nem hallott jól és a nyelvi fejlődése is lelassult, ezért
beszéd- és nyelvi tesztekre, illetve beszédterápiára volt szükség. Mire iskolába ment
– egy olyan magániskolába, ahol 12 gyermekre jutott egy tanár –, kétszer került
kórházba tüdőgyulladással és lemaradt a többiek mögött. Később lázongott, nem
törődött a szülei és a tanárai kéréseivel, felső tagozatban pedig először
marihuánával kísérletezett, később rendszeresen fogyasztott kokaint. Hiába
élvezhette gyermekkorában a jó környezet előnyeit, a szülei és a gyermekorvosa is
aggódtak az egészségéért – fiatal felnőttkorára szerencsére javult a helyzet. Az
egyetemi évek közepe táján Jacob stabilabb, ígéretesebb életpályára lépett: jól
tanult, leszokott a kábítószerről – egy-egy bulit leszámítva –, és szenvedélyesen
szerette a barátnőjét.
Jacob bizonyos értelemben a pitypang „érme” másik oldala. Korai egészségi
állapota függetlennek bizonyult gyermekkora társadalmi, ebben az esetben jómódú
és privilegizált világától. E korai előnyök ellenére rendszeres betegségekkel küzdött,
ami feltárta, hogy pitypangként érzéketlen az őt körülvevő társadalmi-gazdasági
pozitívumokra. Haseyához hasonlóan Jacob is alkatilag érzéketlen volt társadalmi,
anyagi helyzetére, csakhogy Haseyával ellentétben az ő helyzete gazdagságot, nem
pedig szegénységet jelentett. Párhuzamos történetükből kiviláglik, hogy a pitypang
természet lényege nem annyira a „rugalmasság”, mint inkább az áthatolhatatlanság
és a közömbösség a körülményekkel szemben. Éppen ez a környezeti hatásokkal
szemben tanúsított ellenállás – a korai körülmények és a későbbi következmények
függetlensége – a pitypang gyermek, a svéd maskrosbarn legfőbb jellemvonása.
Az orchidea gyermekek, akiket ritkaságuk és kifinomult fogékonyságuk
különböztet meg a számosabb pitypang társaktól, valószínűleg súlyos, krónikus és
hátráltató egészségügyi problémákkal küszködtek volna Haseya szegény navahó
családjának életkörülményei között. Ugyanez az orchidea kivételes egészségnek és
töretlen fejlődésnek örvendett volna Jacob jómódú, San Francisco-öbölbéli
családjában. Az orchidea gyermekek mindenkinél jobban függenek az őket
körülvevő társadalmi kontextustól, ezért az ő esetükben szinte minden a környezeti
adottságokon múlik – hogy azok veszélyt és fenyegetést, vagy dédelgetést és
támogatást jelentenek-e. Az eredményeik szorosan összefüggenek a külvilággal. A
Haseyához és Jacobhoz hasonló pitypangokban viszont olyan szívósság lakozik,
amely bizonyos mértékben ellenszegül annak, ahogy a társadalmi környezet
aláásná vagy növelné a kilátásaikat és a lehetőségeiket. Kényelmesen és
biztonságosan elszigetelődnek gyermekkori társadalmi környezetük szélsőségeitől,
általában egészségesek és megbízható teljesítményt nyújtanak. És ahogy az ilyen
pitypang gyermekek viszonylag érzéketlenek a család társadalmi-gazdasági
körülményeinek nehézségeivel vagy áldásaival szemben, úgy a gyermekkor végén
nagyjából sértetlenül kerülnek ki a kortársi környezetre jellemző kényszerű
alárendeltség vagy dominancia élményeiből.
A felnőtt társadalmak és az óvodai csoportok olykor szigorúan rétegződő és
hierarchikus struktúráján belül azt várhatjuk, hogy az orchidea gyermekek sokkal
rosszabbul vagy sokkal jobban teljesítenek, mint többségben lévő pitypang társaik –
két lehetséges okból. Mint a 3. fejezetben fölvetettem, a fokozott érzékenységgel
bíró és sokszor gátlásosabban, határozatlanabbul viselkedő orchidea gyermekek
aránytalanul alacsony pozíciót foglalnak el a társadalmi ranglétrán. Rágcsáló és
majom rokonaikhoz hasonlóan általában az emberi orchideák is túlreprezentáltak a
kora gyermekkori társadalmi csoportok alárendelt rétegében. Ugyanakkor az is
lehet, hogy az orchidea gyermekek aránytalanul képviseltetik magukat a kortársi
hierarchia legmagasabb rétegében, hiszen kivételesen éberen figyelik a szociális
dinamikát és a figyelmességükből eredő lehetőségeket a vezető szerepre.
A komoly dominanciaharc követelményeivel szembesülő orchideákat sokkal
jobban megbéníthatják és megsemmisíthetik a versengéssel járó nehézségek. Az
alacsony pozíciójú, perifériára szorulással és szociális elszigeteltséggel kísért
szerepbe kényszerített orchideák tehát gyakrabban élnek át alárendeltséget, stresszt
és a szomorúság tüneteit, ami lelki és fizikai problémákhoz vezet. Ugyanakkor a
magas társadalmi pozícióba kerülő orchideák látványosabb jutalma lehet a ranggal
járó kiemelkedő mentális egészség és a gyorsabb fejlődés. A pitypangok pedig,
ahogy Haseya és Jacob is, alig, vagy csak tompítva érzékelik rosszabb vagy jobb
életkörülményeik következményeit.

Az óvodapedagógusok el nem ismert hősök

Az óvónők – különösen nagycsoportban, amely a „valódi iskola” küszöbét jelenti a

gyermekek számára – jelentősen befolyásolják a gondjaikra bízott húsz-harminc
ötéves életét. Sok szempontból ők határozzák meg az általuk tanított gyermekek
iskolai és fejlődési pályáját. Bár az Egyesült Államokban egy óvónő átlagosan 52 000
dollárt keres egy évben, felmérhetetlen a hatása az egyes emberi életekre és a
társadalom egészére. Raj Chetty, a Stanford Egyetem közgazdásza kiszámította,
hogy egy kiváló óvónő társadalmi hozama csoportonként és évente 320 000 dollár.
[20] Más szóval egy igazán tehetséges, magasan képzett óvónő minden egyes
csoportja évi 320 000 dollárnyi nemzeti vagyont és megtakarítást jelent – 320 000
dollárnyi jobb teszteredményt, jobb iskolai teljesítményt, több egyetemi diplomát és
fokozott gazdasági termelékenységet. A magasan képzett óvónő olyan diákokat
jelent, akik hosszú távon sikeresebb és termékenyebb életet élnek, ritkábban élnek
egyszülős háztartásban, nagyobb valószínűséggel rendelkeznek nyugdíj-
megtakarítással, és ami a legmeglepőbb, harmincéves korukra a fizetésük is
magasabb. És mindez annak köszönhető, hogy egy éven át egy kiváló felnőtt kezei
között voltak! Az óvónők fizetése a legalacsonyabb a közoktatásban részt vevők
közül, pedig ők befolyásolják leginkább a fiatal elméket és életeket a korai tanulás
neurobiológiailag leginkább meghatározó időszakában.
Az óvónők pontosan tisztában vannak a csoportban uralkodó interperszonális
politikával és szervezeti struktúrákkal is, és mindehhez ők teszik hozzá a legtöbbet.
Amikor elkezdtük Berkeley-ben az óvodai projektet, a kutatási asszisztensek a
megfigyelések nyomán hamarosan világos képet kaptak az ötévesek társadalmi
hierarchiájáról – hogy ki van fent és ki van lent. De felfigyeltek valami másra is.
Azzal tértek vissza az egyetemi bázisra, hogy a csoport kultúrája vagy szellemisége –
ahogy az egyes csoportok érezték magukat – megdöbbentően jellegzetes. Néhány
asszisztens rideg, acélkemény csoportokról számolt be, ahol az autoriter óvónők
körömszakadtáig ragaszkodtak a napirendhez, kerülték a jópofaságot és a nevetést,
a magas pozícióban lévő gyermekek tehetségét és ügyességét kiemelték, míg mások
kevésbé látványos erényeiről nem vettek tudomást. Más csoportokban viszont
könnyedebb, közvetlenebb hangnemet tapasztaltak, az óvónők értékelték a
gyerekek különbözőségét, és mintha tudatosan elismerték volna a leginkább
marginalizálódott, legalacsonyabb pozícióba került gyerekek pozitív tulajdonságait
is. A megfigyelt csoportok egy részében nem sokat számított, hogy hol helyezkedik
el az adott gyermek a társadalmi hierarchiában. Ezekben a csoportokban a társas
csoportok rugalmasabbak és kevésbé kiszámíthatók voltak – a lányok általában
lányokkal, a fiúk fiúkkal játszottak, de nem mindig ugyanazok a merev klikkek
alakultak ki.
Amikor megbeszéltük az óvodai kultúrában mutatkozó különbségek okait, az
oktatási szakértők alapos munkájára támaszkodva lassanként megértettük, hogy
míg az óvónők egy része kihasználta a gyermekek társadalmi hierarchiáját a
gyermekek és a csoport viselkedésének kordában tartására, addig mások
gyerekközpontúbb, egalitariánusabb módszerekkel kifejezetten a hierarchia
láthatóságának és hatásának minimalizálására törekedtek.[21] Bizonyos óvónők
például a domináns gyermek mellé állva vetnek véget a vitának, vagy a konfliktus
és a csalódás elkerülése érdekében hagyják, hogy egyes gyermekeket a perifériára
szorítsanak vagy kiközösítsenek. Mások viszont tudatosan alkalmaztak olyan
módszereket és stratégiákat, amelyek felszámolják vagy akadályozzák a
hiearchikus rendet. Ennek érdekében például az óvónő nyilvánosan megdicsérte
egy alárendelt gyermek különleges művészi, szellemi vagy sporttehetségét, tiltotta a
kiközösítést és bevezette azt a mottót, hogy „nincs olyan, hogy valaki nem játszhat”.
[22] Megdöbbentő különbségek mutatkoztak az óvónők gyakorlatainak és
módszereinek figyelmességében és igazságosságában, és az érzékenyebb orchidea
gyermekek sokkal könnyebben boldogultak a gyerekközpontúbb, egyenlőséget
hirdető csoportokban. Azért persze minden csoportban kialakult valamiféle
hiearchia, de egyes esetekben sokkal kevésbé bizonyult látványosnak és
hangsúlyosnak.
A csoportok közötti különbségek eredményei szépen kirajzolódtak a megszülető
kutatási eredményeinkben is.[23] Megállapítottuk például, hogy a gyermekek
csoportbeli rangja és a depressziószerű tünetek és a viselkedés mértéke
(szomorúság, magány, fölöslegességérzet, félelem az új dolgok kipróbálásától,
nehogy hibát kövessenek el) szorosan összefügg. Tulajdonképpen nem lepődtünk
meg azon, hogy az óvodai közösségek alsó rétegében elhelyezkedő gyerekeknél
sokkal nagyobb valószínűséggel jelentkeztek a depresszió tünetei, mint a felső
rétegben lévő gyerekeknél.[24] Ugyanakkor a csoport hierarchiájában a legjobb,
legdominánsabb pozícióban lévő gyermekek örvendtek a legjobb mentális
egészségnek. A magasabban rangsorolt gyermekek még a nem és a család
társadalmi-gazdasági státuszával kapcsolatos korrekciókat követően is kevésbé
mutattak depressziós tüneteket, ügyesebben oldották meg a feladatokat, pozitívabb
kapcsolatokat teremtettek és minden szempontból sikeresebbnek mutatkoztak.
Ám a rangsor alján elfoglalt pozíció nem minden csoportban jelentett egyet a
fokozott magánnyal, a félelemmel és a társas elszigeteltséggel. Az alárendelt
gyermekek tapasztalatai nagymértékben függtek attól, hogy az óvónő
gyerekközpontú, egalitariánusabb módszereket alkalmaz-e. Azokban a
csoportokban, ahol az óvónők nem foglalkoztak a dominanciakapcsolatokkal vagy
akár meg is erősítették őket, szoros és kiszámítható összefüggés mutatkozott az
alárendelt helyzet és a depresszív viselkedés között. Ugyanakkor a
gyerekorientáltabb, hierarchiát aláásó módszereket követő óvónők csoportjaiban a
depresszív viselkedés és tünetek szinte egyáltalán nem függtek össze a gyermek
társadalmi rangjával. Minél hierarchikusabb módszereket alkalmazott az óvónő,
annál meredekebbé vált a rangot a depresszióval összekapcsoló statisztikai görbe, és
minél aktívabban alkalmazták az egyenlő bánásmód módszerét, annál inkább
kiegyenesedik a görbe. Más szóval, azokban a csoportokban, ahol az óvónők
egyformán és gyerekközpontúan bántak az óvodásokkal, a mentális egészségügyi
tünetek szempontjából nem sokat számított, hogy hová kerül valaki a csoport
szociális hierarchiájában. Egyre világosabban láttuk, hogy milyen sok múlik az
óvónők stílusán, filozófiáján és módszerein. Az intézményi élet e sarkalatos évében
a tanár stílusa és módszere alapvetően befolyásolja a gyermek korai fejlődését,
mentális egészségét és iskolai sikerét.

Elhanyagolt fejlődés: orchideák, pitypangok és az élet

követelményei a rétegződő társadalmakban

A dominanciaalapú hierarchiákkal járó veszélyek és kihívások nyilván nem

korlátozhatók a gyermekkorra vagy az óvodai csoportok forrongó viszonyaira. A
gyerekek felnőnek, és a felnőtt munkahelyeken és a szélesebb társadalom
szerkezetében is működésbe lépnek a dominancia és az alárendeltség alattomos,
elkerülhetetlen folyamatai. Fajunk evolúciója és a szervezeti struktúra és stabilitás
követelményei hatására – legalábbis a modern kultúrákban és nemzetekben –
szinte elkerülhetetlenül kialakult egy rétegződés, amelyben a társadalmi javak nem
egyenlően oszlanak meg. És a „szabadpiaci” verseny előnyeivel a nyugati
társadalmak gazdasága még kérkedik is.
Bár mintha kötelező tendencia lenne az emberi csoportok hatalom, vagyon és
megbecsülés szerinti rangsorolása, semmi okunk feltételezni, hogy az egészség és
az emberi fejlődés társadalmi pozícióhoz társítása szükségszerű vagy egyetemes
realitás. A nemzetek között a társadalmi státusz és az egészségi állapot rangsoralapú
összefüggésének meredeksége vagy ereje terén mutatkozó döbbenetes
különbségek arra utalnak, hogy az egalitariánus hagyomány és igazságos
társadalompolitika esetén ezek nagyon is szétválaszthatók. Lehet, hogy a
dominancia és az alárendeltség az evolúció hosszú történelmének elkerülhetetlen
mellékterméke, de a társadalmi pozíció egészségi állapothoz és fejlődéshez
társítását nem szabad elkerülhetetlennek vagy sérthetetlennek tekintenünk.
Egyáltalán nem vonzó a „lapos” társadalom képe, ahol az egyéni erőfeszítések nem
járnak jutalommal és a „túl magas virágokat” az egységesség jegyében lenyesegetik,
ugyanakkor nem mehetünk el szótlanul a szegényeket és a hátrányos helyzetűeket
aránytalanul sújtó egészségügyi problémák és a korai halálozás mellett.
Amikor egyenlőbb nemzetekre és igazságosabb gyermekkorra törekszünk, nem
szabad megfeledkeznünk az orchidea és a pitypang gyermekek kivételes
érzékenységéről, illetve szívósságáról sem. Ahogy az orchidea gyermekek
egészsége rosszabb és a fejlődésük is lassabb kedvezőtlen körülmények esetén, a
szegénység és az alárendeltség tapasztalata is aránytalanul sújtja ezeket a
gyerekeket, hiszen érzékenyebbek a dominanciaviszonyokra. A nyolcéves Lan csak
egy példa azokra a gyermekekre, akiknek különleges fogékonysága a társadalmi
pozíció és az iskolai zaklatás fájdalmas valóságára orvosi beavatkozást igénylő testi
tünetekhez vezetett. Most már azt is tudjuk, hogy a hozzá hasonló orchidea
gyermekek aránytalanul élvezhetnék az egyenlő és kiegyensúlyozott társadalmi
körülmények előnyeit is. És ahogy a pitypang gyermekek viszonylag
rezzenéstelenül tűrik a megpróbáltatásokat, aránytalanul kevésbé érinti őket az
egyenlőtlen társadalom és a despotikusabb társas kapcsolat is. Az igazságtalan
társadalmak többek között azért is maradhattak fenn – az óvodai csoportokban és a
nemzetekben is –, mert sokkal többen vannak a pitypangszerű állampolgárok, akik
a legsivárabb és legínségesebb társadalmi körülmények között is megtalálják a
boldogulás és a siker útját.
Így vagy úgy, de valamennyien ugyanazon a pályán haladunk, folyamatosan
egymásba ütközünk a hatalmi harcokban, az akarat egymásnak feszülésében és az
irányításért vívott küzdelmekben, amelyek annyira jellemzik és áthatják az
emberszabásúak életét. Elég csak az udvarlás és a házasság, az irodák és a
vállalatok, a törvényhozó testületek és kormányok felszínét megkapargatni, hogy
elénk táruljon a dominancia és az alárendeltség folyamatosan izzó üstje. Az ilyen
viszonyok gyümölcse persze nem mindig destruktív. A vezetéshez dominanciára és
alárendeltségre, a kreativitáshoz diadalra, az uralkodáshoz stabilitásra van szükség.
Ám a zaklatás és a másokra kényszerített társadalmi irányítás – azaz az elszabadult
dominancia és alárendeltség – ára a modern társadalmakban és az általános iskolai
osztálytermekben is óriási. Ezt érzékelhetjük azokban a mondatokban is, amelyeket
egy német diák tett közzé az interneten 2009-ben, egy nappal azelőtt, hogy tizenöt
emberrel végzett volna a lőfegyverével. Így fogalmazott: „Elegem van ebből a
rohadt életből.[25] Semmi sem változik. Mindenki csúfol. Senki sem ismeri fel, hogy
mi rejlik bennem. Nem viccelek.” Nehéz ellenállni a szomorú kísértésnek, hogy
elgondolkozzunk az alábbiakon: mi lehetett volna ebből a fiúból, ha a tehetsége
kreatív, pozitív tettekben bontakozhatott volna ki, hogyan változhatott volna meg
az élete, ha az iskola észlelte és orvosolta volna az őt gyötrő igazságtalanságokat.
Hogyan lehetne az óvodában, a családban és a társadalomban begyógyítani a
társadalmi alárendeltség sebeit, elvetni az egyenlőségen alapuló emberi kapcsolatok
magvát, és figyelembe venni a legérzékenyebbek és legsérülékenyebbek kivételes
fogékonyságát?
 8
A gyermekkor kertjének bevetése és
megművelése
Csoda szép darab,
igényes és magányos,
más vagyok, mást kapok,
rózsa vagyok, orchidea vagyok.
Csoda szép darab,
ijedt, észrevehetetlen,
nézik, de érthetetlen,
rózsa vagyok, orchidea vagyok.
Alanis Morissette: Orchidea

Miután megismertük az orchidea és pitypang gyermekek tulajdonságait, eredetét,

fejlődési pozitívumait és hajlamait, elérkeztünk az igazi nevelési fejtörőhöz,
amelyet a sziklamászók a mászás „kritikus pontjának” hívnak – ez az út
legnehezebb és legfárasztóbb lépése, amelyhez bátorságra, ügyességre és erőre van
szükség. Ha a Yosemite Nemzeti Park ezer méter magasságú gránittömbjéről van
szó, a kritikus pont az lehet, amikor vakon tapogatózva kell feljutni egy méretes
kiszögellésre; a gyermeknevelésben pedig az a tudás, ösztönösség és képesség, hogy
alkalmazkodva támogassuk egy családnyi nagyon is különböző és eltérő igényű kis
teremtés növekedését és fejlődését. Texasi barátom és esküvői tanúm, Bruse
egyszer megosztotta velem azt a felismerését, amelyből tudományos szempontból
sokat tanultam, nevezetesen, hogy a gyermekkor négy legfontosabb fejlődési
szakasza a következő: szőnyegpatkány, bokaharapó, házi majom és faszkalap
(illendőbb nevén „lusta semmirekellő”). Van, aki a bokaharapó és a házi majom
közé beiktatja a függönymászó szakaszt is. A szülőknek az jelenti a technikai,
kapcsolati és kritikus kihívást, hogy egyrészt a gyermekek nevelési igényei egészen
mások a különböző szakaszokban, másrészt az igények gyerekenként is változnak.
Olyan, mintha a zenekarban egyszerre csak egy zenésznek vezényelnénk, de
mindenki mindig játszana.
Bár fáradságos munkával gyermekgyógyásszá és a gyermeki fejlődés
szakértőjévé képeztem magam, az orchidea és pitypang gyermekek nevelésének
nehézségei kapcsán mindjárt az elején le kell szögeznem, hogy csodálatos és kedves
feleségemtől, Jilltől tanultam a legtöbbet az apró emberi teremtmények kertjének
bevetésével és megművelésével kapcsolatos fortélyokról, titkokról, tanulságokról,
csapdákról és bonyodalmakról. Amikor ezt a könyvet írom, már csaknem
harminckilenc éve vágtunk neki két élet fárasztó, de boldogító közös utazásának, és
ez az utazás kora hajnalban kezdődött, amikor Andrew fiunk üvöltve megérkezett
„e lélegző világba”{10}, ahogy Shakespeare írja. Azon a forró, napfényes reggelen a
Sonora-sivatagban mindhárman – Andrew, én és Jill – nekivágtunk egy kalandnak,
amelyre egyikünk sem készült fel teljesen. Két évvel később, egy hideg, rideg
éjszakán, egy nappal a meszkitó füstjével áthatott tucsoni karácsony előtt a
lányunk, Amy tétova lélegzetet vett és követte a bátyját abba az ünnepségbe,
amelyet az élet jelent ezen a drága földön. Azóta minden megváltozott.
Az életünket teljesen átalakította ez a két hirtelen, kaotikus és szívderítő érkezés.
Két pótolhatatlan gyermek – egy pitypang és egy orchidea – felnevelése a
felnőttkorig az életünk legcsodálatosabb és legörömtelibb feladata volt. Voltak
vicces, büszke és csodálatos pillanatok is, ahogy Andrew és Amy felfedezték, mit
jelent élni és öntudatra ébredni a szándékokkal, bánattal, akarattal és vággyal teli
világban. Egy szülő életében semmi sem múlhatja felül azoknak a pillanatoknak a
boldogságát, amikor a csecsemő visszamosolyog rá, a tipegő megteszi első,
bizonytalan lépéseit, és a fia vagy a lánya először érzékeli, hogy mi a helye és
küldetése a világban.

Az ügyes szülő

Már említettem, hogy egy adott család nevelési módszerei milyen mély,
ugyanakkor eltérő hatást gyakorolnak a különböző gyermekek fejlődésére. Míg az
orchidea gyermekeket kiemelten befolyásolják a szülők gyermeknevelési
módszereinek még az egészen enyhe eltérései is, a pitypangokat viszonylag hidegen
hagyja a szülők tehetsége és ügyetlensége. A szülők, nagyszülők és egyéb fontos
gondozók – például a tanárok – a lehető legtöbbet hozhatják ki a gyermekek
egészségéből és fejlődéséből, különösen, ha a gondozók világosan és pontosan értik,
hogy az orchideáknak és a pitypangoknak miben mások a szükségleteik, a reakcióik
és a gyereknevelési módszerekkel kapcsolatos fogékonyságuk. A fejlődés szakértői
a világ minden pontján folyamatosan kutatják, hogy mi az optimális módszer a
különböző érzékenységű és vérmérsékletű gyermekek neveléséhez.
Először is, bármilyen nemzethez, biológiai vagy választott nemhez, rasszhoz
vagy etnikumhoz tartozzon is a szülő, legyen bár gazdag vagy szegény, bámulatos
ügyességgel kell leküzdenie azt a hatalmas feladatot, amely egy új élet első napjától
előtte áll. Emlékszem, amikor először pelenkáztam Andrew-t: két-három napos
lehetett, akkor érkezett haza a kórházból, ahol én is dolgoztam. Akkor már végzett
gyermekgyógyász voltam, tizenkét évnyi felsőoktatással és szakmai képzéssel a
hátam mögött, háromévnyi gyakorlat után, és mindezek túlnyomó részében
kifejezetten a csecsemők és a gyermekek gondozásával foglalkoztam. Ez még a
huszadik században történt, a Pampers és a Huggies fénykora előtt, amikor még
mindenki textilpelenkát használt. Valódi pamutanyagból készült, két nagy, kék
biztosítótűvel kellett rögzíteni, használat után pedig egy nagy, gusztustalan vödörbe
kellett dobni a pelenkázóasztal mellett.
Az elsőgyerekes apuka gondosságával és a magasan képzett csecsemőgyógyász
magabiztosságával eligazítottam Andrew-t a szépen összehajtogatott pelenkán, a
pelenka hátsó részét ráhajtottam az elülső rész szélére, és átdöftem a méretes
biztosítótűt a pelenkán… és az újszülött kisfiam bőrén, majd ki is bújtattam, azaz két
sebet ejtettem rajta. A feje búbjától a talpáig elvörösödött és teljes joggal visított,
mint a szúrt malac. Gyorsan kihúztam belőle a kínzóeszközt és jeges rémülettel
vizsgáltam meg az első, kegyetlen sérülést, amelyet Andrew-nak el kellett
szenvednie… szégyenkező, kétségbeesett és bűnbánó gyermekgyógyász apjától. Azt
hiszem, azóta mindketten érzékelünk némi poszttraumás stressz szindrómát, bár
Andrew azt állítja, hogy nem emlékszik az esetre. A gyereknevelés még azoknak
sem sétagalopp, akik kifejezetten ezt tanulták.
Az elején le kell tehát szögeznem, hogy nem létezik olyan ösztön vagy
tapasztalat, tudás vagy kurzus, könyv vagy podcast, amely teljesen felkészít minket
a kihívásokra, arra, hogy hogyan vezessünk be egy újszülött emberi lényt a földi
életbe, és hogyan neveljünk hosszú távon is egészséges, érett felnőttet belőle.
Minden egyes gyermek teljességgel különleges csoda, egyedi organizmus,
amelynek összetettségét csak sejthetjük és megbecsülhetjük. Ezért minden
újszülöttet a korlátainkból és rettenetes korlátoltságunkból fakadó alázattal és
áhítattal kell üdvözölnünk. Valahányszor újszülöttet vizsgálok, néma hódolattal
adózom csodálatos újdonságának és szárnyaló ígéretének.
A könyv oldalain már többször is leírtam, hogy az orchidea gyermekek –
tudomásunk szerint nagyjából minden ötödik gyermek – titokzatos módon
érzékenyek az őket körülvevő társadalmi és fizikai világra, és ez az érzékenység
olykor kétélű fegyver. Mintha porózus receptoruk lenne a külső hatásokra,
amelynek következtében pontosan, már-már fájdalmasan észlelik a fizikai
érzéseket, a tapintást, a hangot és az ízeket, ahogy a kapcsolati érzéseket is, a
dédelgetést, a melegséget, a rosszindulatot és a közönyt. A világra való teljes
nyitottságukból következik az eredmények törékeny kettőssége: erős, támogató
szociális közegben mindenki másnál magasabbra szárnyalnak, kritikus, lehangoló
környezetben viszont káoszba és kétségbeesésbe fulladhat az életük.
Természetesen Mary húgom is ilyen gyerek volt. Bár ott szunnyadt benne a
kiválóság és siker lehetősége, a családjában – még oly szándékolatlan és öntudatlan
– kritikával és elégedetlenséggel találkozott, ezért a női orchideának valószínűleg
végérvényesen a csalódás, a kudarc és a megromlott egészség jutott osztályrészül.
Ha visszatekintek az életére, azt látom, hogy mindig a zsenialitás és a zűrzavar szűk
határmezsgyéjén egyensúlyozott. Voltak tiszta és kreatív periódusai, amikor
utazott, dolgozott és tanított, ezeket azonban egyre gyakrabban szakították meg az
őrület és a betegség évei, amikor újra és újra kórházba került, és megküzdött a
fejében megtelepedő démonokkal.
Az orchidea gyermekek többsége nem ingadozik az egészség és a diszfunkció
szélsőségei között, mint a nővérem tette ötvenhárom évnyi élete során. Abban
azonban sokan osztoznak vele, hogy igen szélsőséges lehetőségek rejlenek bennük,
mert kivételesen fogékonyak az őket körülvevő szociális világra. Mi menthette
volna meg a húgomat? Hogyan mehetett volna tovább a siker és a művészet útján?
Melyek azok az elemek a gyermeknevelésben vagy a tanításban (vagy a testvéri
viszonyban), amelyek boldogtalan élet helyett ígéretet és sikert jelentettek volna
neki?
 Ahogy valamennyi gyermeknél, úgy az orchideánál sem létezik egyszerű,
képletszerű megoldás a neveléshez vagy tanításhoz. A hozzám hasonló szülők és
gyermekorvosok azonban sok mindent megtanultak abból, ahogy ösztönösen és
megfigyelések alapján gondozzák és óvják az ifjú orchideákat. És sok mindent
megtanultak az ugyancsak hozzám hasonló családok és testvérek, akik fáradságot
nem kímélve igyekeztek megérteni és értelmezni törékeny testvérük vagy
unokatestvérük tapasztalatait. És ott van még a tanárok tapasztalata is, akik évek
pedagógiai tapasztalatával a hátuk mögött felismerik az orchidea gyermekeket,
segítik őket a tanulásban és az alkalmazkodásban. A következőkben tehát a saját
gyűjteményem olvasható a gyermeknevelési és tanítási módszerekről; az olvasó
kipróbálhatja a stratégiákat, feltérképezheti a lehetőségeket, értékelheti a
módszereket. A lista nem kimerítő és nem is bolondbiztos, és ami az egyik orchidea
gyermeknél beválik, a másiknál korántsem biztos. Az összegyűjtött gyakorlatok
annak köszönhetők, hogy éveken át figyeltem, hallgattam és segítettem az
orchideákat, akiket megismertem: a húgomat, a lányomat és azt a sok orchidea
gyermeket, aki orvosként megtisztelt a bizalmával.

1. Az újdonság fenyegetése és a megszokottság kényelme

Az orchidea gyermekek életét megkeserítő érzékenységek között első helyen áll az

új és váratlan dolgokkal kapcsolatos érzékenység. Jerom Kagan a „neofóbia” nevet
adta ennek a jelenségnek – a mélységes félelemnek a váratlan és korábban nem
tapasztalt dolgoktól. A saját lányunk, Amy példáján is láthattuk, hogy milyen idegen
az újdonság egy orchidea hajlamú kislánynak, és milyen megnyugtató a stabilitás és
a megbízható menetrend. Amy első éveiben különösen gyűlölte az új, addig
ismeretlen bébiszittereket. Teli voltak furcsa szagokkal, megfejthetetlen
arckifejezésekkel, értelmezhetetlen beszéddel és különös, kiismerhetetlen altatási
szokásokkal, ezért, ha csak lehet, kerülni kellett az ilyesmit. Minden új iskolaév
elején alkalmazkodnia kellett egy-egy új tanárhoz, aki elkerülhetetlenül
megváltoztatta azokat a tanulási módszereket és iskolai szokásokat, amelyeket az
előző évi tanár fokozatosan bevezetett. Amy különösen gyanúsnak találta és bármi
áron kerülte az új ételeket, különösen az egzotikus ízű, színű vagy állagú
ennivalókat. Ismeretlen gyermekek vagy új szociális felállás láttán visszavonult
vagy elrejtőzött. Hároméves korára és az óvoda első éveire a lányom elkötelezett
neofóbbá vált.
Érdekes módon soha nem a félénkség vagy a bátortalanság vezérelte a
neofóbiáját. Amy a mai napig éppen annyira bátor és kalandvágyó, mint pitypang
bátyja, Andrew. Ami azt illeti, néha mindketten arról a fajta bátorságról tettek
tanúbizonyságot, amely rettegésben tartja a szülőket – 4,5 méter magasra helyezett
lécet ugrottak át rúddal, repülőkből ugrottak ki, mászófalakon és sziklákon másztak,
a legnehezebb pályákon síeltek és szörföztek a viharos tengerben. Nem a bátorság
hiányzott Amyből, hanem az addig ismeretlen szociális felállások és élmények
iránti alapvető bizalom.
Az újdonságtól való félelem következtében Amy – ahogy általában az igazán
orchidea alkatú gyermekek – az egyformaságra és a rutinra támaszkodott.
Tudatosan alakítottunk ki családi szokásokat, például minden este együtt
vacsoráztunk, hetente egyszer templomba mentünk, a gyerekeinknek időre
teljesítendő napi és heti feladatokat adtunk, mindig ugyanakkor volt délutáni alvás
vagy csendes pihenő, mindig ugyanabban az időpontban feküdtek le és az esti
szertartásokhoz is ragaszkodtunk (pizsama, fogmosás, ágyba bújás, olvasás,
betakargatás és villanyoltás). Semmi hivalkodó, bonyolult vagy szokatlan művelet.
Minden nagyon egyszerű és kellemesen hétköznapi volt. Mégis érdekes, hogy a
modern családi életben milyen sokszor nem törődnek vagy leszámolnak ezekkel a
szokásokkal a család közös életében. A gyermek számára a megszokott menetrend
biztosítja az irányítás érzését, a biztonság és az állandóság hátterét a néha őrjítően
kaotikus, kiszámíthatatlan és bizonytalan világban.
Ismerek egy családot, amely ad némi szabadságot a gyermekének: egy táblára
tűzik az összes feladatot, amelyet egy adott pillanatban vagy napon el kell végeznie
– például az iskolába indulás szigorú menetrendjét alkotó fogmosást, reggelizést,
felöltözést és tízórai-készítést. A feladatok fizikai sorrendjét azonban a kisfiú
határozza meg, ő rendezheti el a képeket a konyhai táblán. Minden hétköznap
reggel el kell végeznie az összes feladatot, de a sorrendről ő maga dönthet. Így egy
kicsit ő is a kezében tarthatja a dolgokat, cserében azért, hogy időben elvégzi az
összes napi teendőt.
A családi szokások pszichológiai előnyeit nem akkor tapasztaltam először,
amikor született egy rítusokat igénylő lányom. Amikor az 1970-es években John
Cassel mellett dolgoztam Észak-Karolinában, a stresszt és a megpróbáltatásokat
akkor az „élet változásai” néven emlegetett jelenség kísérőinek ítéltük – azokról a
negatív és pozitív életeseményekről és változásokról van szó, amelyek kihívást
jelentenek egy ember alkalmazkodókészsége számára. Thomas Holmes és Richard
Rahe felnőttpszichiáter és Bruce Dohrenwend pszichiátriai epidemiológus már
kimerítő kutatásokat végzett az „életváltozás-egységek”-ről, amelyek a stresszt
jelentő élmények mutatói, mi pedig az ő skálájukat a gyermekgyógyászathoz
igazítva súlyoztuk a vizsgált gyermekeket érő megpróbáltatásokat.[1] Mint a 2.
fejezetben említettem, egy másik kutatóval felvetettük, hogy ha a stresszt
életváltozásként határozhatnánk meg, akkor a változás ellentéte – az élet stabilitása
és az állandó családi menetrend – védelmet és támogatást nyújthat a gyermekeknek
a súlyos megpróbáltatások közepette. És valóban, a Chapel Hill-i gyermekek és
családok vizsgálatában a megszokott menetrend tompította vagy enyhítette a
stresszel járó életváltozások hatását a légúti megbetegedésekre való hajlamra.
Barbara Fiese, az Urbana-Champaignben működő Illinois Egyetem
fejlődéspszichológusa elegáns, egész pályafutását végigkísérő vizsgálatsorozatban
dokumentálta a családi rutin jótékony és óvó hatásait.[2]

2. A gyermeket szeretni kell

Az orchideaszerű tulajdonságokkal rendelkező gyermekek megnyugtatásának és

támogatásának második nevelési eszköze a puszta figyelem és szeretet, amelyet
mindig megkapnak a szülőtől. Bár valamennyi gyermeknek szüksége van a szülői
figyelemre és törődésre, az orchidea gyerekek különösen igénylik a szülők
törődését és idejét, és különösen megmutatkoznak náluk a jótékony hatások. A
figyelem származhat az egyik vagy mindkét szülőtől, de lehet az a különleges
ajándék is, amelyet egy nagyszülő, keresztszülő vagy dajka adhat. Robert Coles
harvardi gyermekpszichiáter és mások írásaiban számtalan bizonyítékot találunk
arra, hogy már egyetlen támogató szülő is alapvetően befolyásolhatja egy gyermek
életét. A gondoskodó felnőtt sziklaszilárd szeretete megváltoztathatja a gyermekek,
különösen az orchideák életét és fejlődését.
Korunk egyik tartósnak bizonyuló kulturális legendája úgy szól, hogy ha a
szülőnek a munkahelyi nyomás, a társadalmi kötelezettségek és az élet általános
zsúfoltsága miatt nincs ideje a gyerekeire, ennek ellensúlyozásaképpen úgynevezett
„minőségi időt” tölthet vele, amikor a szülő és a gyermek előre tervezetten
beszélget egymással és közös programot szervez. Az American Journal of Diseases in
Childhood folyóirat 1990-es véleménycikkében így fogalmaztam:

„Szeretném megfosztani a nimbuszától a modern élet mitológiájának már-már

szent ereklyéjévé vált jelenséget.[3] A minőségi idő csupán kulturális mítosz.
Nincs ilyen és soha nem is volt. Ne számítsunk hát rá és ne igyekezzünk
megteremteni.”

A valóságban a gyermekeinkkel megélt legjobb pillanatok kiszámíthatatlanul,

váratlanul alakulnak ki – amikor a szombat délelőtti focimeccsre tartunk, a totyogó
egyébként eseménytelen fürdetésének közepén járunk vagy azon fáradozunk, hogy
elkészüljön a reggeli és a gyerekek elindulhassanak az iskolába. Bármennyire
igyekszünk is előre megtervezni az ilyen időpontokat, a legmeghittebb,
legemlékezetesebb pillanatokat akkor éljük meg, amikor a legkevésbé számítunk
rá. Ezeket a pillanatokat nem lehet megszervezni vagy eltervezni. Egyszerűen csak
kialakulnak a hétköznapok megszokott, monoton ritmusából, amikor a szülő és a
gyermek elegendő hétköznapi időt töltött együtt. A rendkívüli kommunikáció és
meghittség pillanatai éppen ezekben a hétköznapi helyzetekben lepnek meg
minket.
Emlékszem egy ilyen alkalomra Andrew fiammal. Egy hétvégén elutaztunk egy
rövid hátizsákos túrára, egy egyszerű táborhelyre Kalifornia északi részének rögös,
szélfútta partvidékére – rendszeresen szerveztünk ilyen családi kiruccanásokat –, és
az akkor nyolcéves Andrew-val gyalogoltunk az ösvényen. A Csendes-óceán fölött
színt váltott az ég, közeledett a naplemente. A partvidéki nyári reggellel
megbízhatóan együtt járó hűvös köd már felszállt, mert megérkezett a várható
délutáni szél, a táborhelyünk is látszott már egy emelkedőn túl, az ösvény távoli
végénél. A gyönyörű naplemente láttán Andrew megállt egy pillanatra, és beavatott
a belső világába.
„Tudod, Apa – kezdte –, nagyon szeretek rajzolni és festeni. Nagyon szeretek
alkotni.”
Érzékeny, de váratlan mondat volt – szó szerint pillanatnyi közjáték egy négy-öt
órás időtartamon belül –, amely valószínűleg előrevetítette egy jövőbeli élet és
pálya irányvonalát. Valószínűleg nem került volna rá sor, ha nem előzi meg egy
hosszú autózás, majd több kilométernyi fárasztó túrázás a ködös gyalogúton. Azt
feleltem, hogy én is felfigyeltem a tehetségére, és hogy nagyon is lehetséges egy
életen át művészettel foglalkozni.
Amikor azután észrevette, hogy a csendes-óceáni égbolt élénk, áttetsző
narancssárgába fordul, Andrew ismét meglepett. „Igen – mondta –, a narancssárga a
leginkább félreértett szín.”
Micsoda felfedezés! Itt van egy fiú – a fiam! –, aki úgy gondolkozik a színekről,
mint más az emberekről. Addig föl sem merült bennem, hogy a narancssárgát félre
lehetne érteni vagy egyáltalán meg lehetne érteni. Akkor is és azóta is kiváló és
fantáziadús művész, a Yale drámaszakán diplomázott, díjat nyert a színházi
díszleteivel, most pedig egy nagy egyetemen tanít színháztudományt.
Évekkel ezelőtt láttam egy autón ezt a matricát: „Ne pénzt áldozz a gyerekre,
hanem időt!”. Közhely, vagy sem, van benne igazság. A családi élet különböző
kapcsolati dimenzióival foglalkozó szakértők szerencsére egybehangzóan állítják,
hogy a mai szülők valamivel több időt fordítanak a gyermekeikre, mint a három-
négy évtizeddel ezelőttiek. Ugyanakkor az is lehet, hogy a kifejezetten a gyerekeikre
fordított, közös programokkal töltött idő csökkent. Érdekes módon és valószínűleg
ellentétben azzal, amit hinnénk, az adatok alapján a gyerekekre fordított idő
jótékony hatásai – az olyan jelenségekre, mint a viselkedési és érzelmi problémák –
fokozódnak kamaszkorban, amikor a szülőkkel töltött idő és a szülői gondoskodás
csökkenti a bűnözéshez, szerfogyasztáshoz és más kamaszkori zavarokhoz vezető
kockázatos viselkedés mértékét.
Ezek példák a T. Berry Brazelton-féle fejlődési „érintkezési pontok”-ra, amelyek a
szülő és a gyermek, az orvos és a szülő között alakulnak ki – a kivételes fogékonyság
és az emlékezetes időtöltés pillanatai, amikor mindkét fél fokozottan nyitott a
gyermekek és a róluk gondoskodó felnőttek közötti kommunikációra és befolyásra.
Korai munkáiban Brazelton megállapította, hogy vannak a fejlődésnek bizonyos
kiszámítható időszakai, amikor a gyermek megtanul valami újat, például járni,
röviddel azután, hogy abbahagy valamit, amit hónapok óta csinált, például nem
alussza át többé az éjszakát. Egy másik példa a nyolc hónapos csecsemő, aki egyszer
csak újra fel-felébred éjszaka, ahogy érzelmileg kezdi megkülönböztetni az anyját és
az idegeneket. Ezek az érintkezési pontok jellemzőek a gyermeki fejlődés minőségi
ugrásainak pillanataira – azokra a pillanatokra, amikor a szülők a megfelelő
orvosok és tanácsadók segítségével sokat megtudhatnak a gyermekük
szükségleteiről, erősségeiről és gyengéiről, tanulási képességeikről és érzelmeik
megnyilvánulásairól. E tanuláshoz és a családi rendszer belőle következő
megerősödéséhez azonban nélkülözhetetlen a szülők ideje és figyelme.
A társadalmi-kulturális „anyaháború” – amikor az anyák az aktív karrier és az
intenzív anyai gondoskodás összeegyeztethetetlen kettős kötelességével
szembesülnek – hatására egyes társadalomtudósok bizonyítékkal álltak elő azzal
kapcsolatban, hogy az anya jelenléte, különösen az élet kezdeti szakaszában, nem
befolyásolja az egészséges fejlődést.[4] Csakhogy egy fecske nem csinál nyarat. Arra
azonban számtalan bizonyítékot találunk – többek között Charles Nelson és
munkatársai romániai árvaházakkal kapcsolatos kutatásaiban (6. fejezet) –, hogy
milyen pusztító hatással jár a kisgyermekek intézményes, szülőket nélkülöző
nevelkedése mindenre, a fizikai növekedéstől az agyműködésen át a szociális-
érzelmi jóllétig. Kétség sem férhet hozzá, hogy kora gyermekkorban legalább egy
szeretetteljes, válaszkész szülő jelenléte nélkülözhetetlen a normatív, pozitív
fejlődéshez. Ezen túl már a finomabb különbségek birodalmában járunk, amelyeket
nehezebb észlelni megfigyeléses vagy kísérleti vizsgálatokban. Ugyanakkor számos
vizsgálat igazolja, hogy pozitívabb eredmények mutatkoznak azokban a
családokban, ahol két, összeházasodott szülő van jelen, és ezzel hajlamos vagyok
egyetérteni.[5] Azt is tudjuk, hogy a gyermeki fejlődésre és az egészségre súlyos és
negatív hatást gyakorol a „kockázatos család”, amelyben agresszív konfliktusok és
rideg, nem támogató kapcsolatok jellemzőek.[6] Az is bizonyított tény, hogy az apák
jelenléte mérhető előnyökkel jár a gyermekek fejlődési és egészségügyi
eredményeire nézve.
Szólnék azért néhány szót az egyedülálló és LMBT-szülőkről is. Az ismeretségi
körömhöz tartozó leghősiesebb, legcsodálatosabb és legeredményesebb szülők egy
része egyedül neveli a gyermekét, egy másik felnőtt segítsége nélkül. A hiányzó
másik szülő ideális esetben egy sor szempontból hasznos lehet a gyerekek és a
partnerek számára is: segít, ha a másiknak fogytán az energiája vagy képtelen
megbirkózni a helyzettel; hozzászólhat a fogós nevelési kérdésekhez; segíthet az
„oszd meg és uralkodj” elv érvényesítésében; egy másik felnőtt mintával szolgál a
világban való lavírozáshoz; és támogat, amikor nehezebb idők járnak. Bár a közös
nevelés említett előnyei jelentősek és valóságosak, vannak helyzetek, amikor a
szülők együttmaradása nem fokozza, hanem aláássa a gyermek jóllétét. És
csodálatos egyedülálló szülők milliói képesek határozottan, kedvesen és kitartóan
felnevelni erős, tehetséges gyerekeket, akikre bármely nemzet vagy közösség
büszke lehet. És bár nem tartozom az LMBT-közösséghez tartozó szülők
nevelésének szakértői közé, gyermekorvosként azt tapasztaltam, hogy ha két
egynemű szülő elkötelezetten és gondoskodón nevel, egészséges, tipikus fejlődési
pályát leíró gyermekek kerülnek ki a kezük alól, akár van biológiai kapcsolat a
szülők és a gyermekek között, akár nincs. Az ilyen családban nevelkedő gyerekek
általában egészségesek, boldogok fizikailag és mentálisan, és éppolyan
kiegyensúlyozottak, mint a többségi családi felállásból érkező társaik. Persze itt is
érvényesek a két szülővel járó előnyök és erősségek: az LMBT-párok
alkalmazkodóbban és könnyebben nevelik a gyerekeiket, mint az egyedülálló
LMBT-szülők többsége.
Számunkra azonban most az a legfontosabb, hogy a nevelés e hatásai – a
nüansznyiak és a drámaiak, a pozitívak és a negatívak – sokszorosan fölerősödnek
az egyazon családi konfigurációban és típusban élő orchidea gyermekek esetében.
Az orchidea gyermekek, a szociális világgal kapcsolatos kivételes nyitottságuknál és
érzékenységüknél fogva még inkább élvezik a két olyan szülővel járó előnyöket,
akik kielégítik a szükségleteiket, támogatják az érdeklődési körüket és feltétel
nélkül szeretik őket. Ha ugyanezek az orchidea gyerekek balszerencséjükre rideg,
konfliktusokkal terhelt családi környezetbe születnek, még jobban megsínylik az
ilyen környezetben élőknél jelentkező hátrányokat. Orchidea pácienseim egy
részének megadatott az a szerencse, hogy olyan édesanyjuk volt, mint amilyen Jill
is. Legtöbbször ugyanis ő volt az – bár tinédzseréveikben sokszor nehezen értette
meg a gyerekeinket –, akiben mindig megvolt a kedvesség, a jótékonyság, hogy
feltétel nélküli, sziklaszilárd szeretetet biztosítson – márpedig az orchideáknak
éppen ilyen szeretetre van szükségük a növekedéshez és a virágzáshoz. Az utóbbi
években elragadtatva figyeltem, ahogy legrégibb orchidea pácienseim később, fiatal
felnőttkorukban szerencsésen megtalálták az ugyanilyen jótékony partnereket –
akikben ott rejlik az empátia és a szeretet ajándéka. Az orchidea gyerekek a
„kísérleti nyulak”, akiknek érzékenysége – a gondoskodó és a pusztító környezettel
szemben egyaránt – az adott környezet legkorábbi és leglátványosabb hatásait jelzi.
A kedvesség és a rossz szándék előfutárai ők.

3. Válaszkész viszonyulás a különbségekhez

A szülő harmadik eszköze az orchidea gyermek támogatására és gondozására, ha

felismeri és értékeli az emberek közötti különbségek előnyeit. Mivel egy gyermek sem
nevelkedik ugyanabban a családban, a szülőknek fel kell ismerniük, meg kell
nevezniük és ünnepelniük is kell azokat a tulajdonságokat, amelyek
megkülönböztetik egyik gyermeküket a másiktól. A kanadai gyermekkönyvszerző,
Jean Little írt egy csodálatos könyvet Jess Was the Brave One (Jess volt a bátrabb)
címmel. Két testvérről szól: az idősebb, félősebb, de nagyobb képzelőerővel
megáldott Claire-ről és húgáról, a kevésbé félős Jessről. Jess nem fordítja el a
szemét, ha félelmetes filmet néz, bátran és magabiztosan áll az orvos elé, ha oltást
kell kapnia és a legmagasabb fákra is felmászik a kertben. Claire viszont úgy retteg
az injekciós tűtől, mint a tőrtől, nem mer fára mászni, ugyanakkor élénk a
fantáziája, szívesen hallgatja és játssza el nagyapja meséit. Általában Claire csodálja
Jesst, a „bátrabbat”. Amikor azonban egy szép napon a környék rossz gyerekei
elveszik Jess kedvenc rózsaszín plüssmaciját, Claire siet a segítségére. Remek
fantáziájával kitalál egy félelmetes történetet izmos, hősies unokatestvéreikről, akik
mindjárt ideérnek és erővel visszaveszik a plüssmacit. A mese többrétegű tanulsága
természetesen a testvérek közötti különbségek hasznossága; a hősiesség és a
bátorság kontextustól függő természete; és az a felismerés, hogy minden gyermek
kivételes. Bár a játék és a család mindennapi jeleneteiben a félős orchidea Claire a
gyávább, a kritikus pillanatban elszánt, fortélyos bátorságról tesz tanúbizonyságot,
és megmenti a helyzetet.
Claire-hez hasonlóan más orchidea gyermekek is kevesebbnek,
értéktelenebbnek érezhetik magukat a családi pitypangmező láttán. De a berkeley-i
óvodai vizsgálat legjobb óvónőit követve a szülőknek is fel és el kell ismerniük,
valamint dicsérniük kell orchidea gyerekeik különleges tehetségét és képességeit.
Bár a családi élet nyüzsgő, lázas tevékenysége közepette az orchideák gyengének és
jelentéktelennek tűnhetnek, mindig komoly, pozitív tehetség, és potenciál rejlik
bennük. A szülők is felfedezhetik és megpillanthatják ezt a tehetséget, ha
kapcsolatba lépnek a gyermekükkel, megfelelően beszélnek róluk, és megbíznak
valamennyi gyermekük egyedi képességeiben. A szülők „érzékenység iránti
érzékenysége” teszi lehetővé, hogy az eredményes, válaszkész anya vagy apa
észrevegye a gyermekei igényei közötti különbségeket és reagáljon is rájuk. Az
orchideák és a pitypangok csak akkor virágozhatnak egymás mellett, ha a szülők
észreveszik e különbségeket és elismerik a létjogosultságukat.

4. A türelem és a szabadság megalapozása

Negyedszer, az orchidea gyermek virágzásához a szülőnek el kell fogadnia és meg

kell erősítenie a gyermek igaz, jószívű és kreatív énjét. Az orchidea gyermekek
pontosan érzékelik szüleik értékítéletét és véleményét, fogékonyan és élénken
reagálnak rájuk. Sokszor kreatívak és élénk a képzelőerejük, ezért szükségük van
arra, hogy kreativitásuk megnyilvánulhasson. Ha egy ilyen gyermek megérzi, hogy
a szülői elvárások szerint mindig meg kell felelnie a szülők vágyainak és
ambícióinak, minden reménye, álma és kreativitása sérülhet és elveszhet. Alice
Miller A tehetséges gyermek drámája című könyvében fejti ki a pszichoterápiás
folyamatot egy tépelődő és érzékeny felnőtt páciensnél, aki a szülői elvárások miatt
gyermekkorában „attól a tragikus lelkiállapottól szenvedett, amelyet valódi énjétől
való elzártsága jelentett”[7]. Az orchidea gyermekeket – akik abban „tehetségesek”,
hogy könnyen ráhangolódnak másokra – könnyen csapdába ejtik a család elvárásai,
fogva tartja őket a szülők intoleranciája és meggondolatlansága, és nem képesek
kifejezni saját, sokszor igen erős érzéseiket, reményeiket. Az orchidea titkon arra
vágyik, hogy szabadon, teljesen és nyíltan önmaga lehessen.
Az orchidea gyermek szüleinek ezért kivételes türelemmel kell a gyermekük
érzékenysége felé fordulniuk, akár gyakrabban is, mint a többi gyermekük felé.
Ennek érdekében például gondoskodhatnak róla, hogy a családi vacsora mellett
minden gyermek megszólalhasson és elmondhassa, mi jár a fejében, vagy
lehetőséget kereshetnek, hogy a gyermek a zenében vagy festészetben, a táncban
vagy színjátszásban élhesse ki a kreativitását. Tudatosan teremthetnek olyan családi
kultúrát, amelyben ügyelnek a szabad érzelemnyilvánításra, valamint az ellentétes
véleményeknek és érzelmeknek is örülnek. Ismerek egy családot, ahol a
véleménynyilvánítás szabadságát „beszélő stafétával” biztosítják – ez a beszéd
kézzelfogható joga –, amelyet vacsoránál körbeadnak, így mindenki szabadon,
közbevágások nélkül elmondhatja a gondolatait, a híreit, a véleményét. A család
védi és fenntartja az időbeli teret, amelyben az orchidea családtagok is
megszólalhatnak és megnyilvánulhatnak. Az orchidea gyermek gondozása tehát
nemcsak a szülők tetteiről és érzékenységéről szól, hanem a testvérekre és a tág
családra is vonatkozik. Az orchidea nem földben, hanem sziklákon és fákon nő,
ahogy az orchidea gyermekeknek is más, szilárdabb terepre és „alapra” van
szükségük a virágzáshoz.

5. Éles határvonal a védelem és a provokáció között

Az orchidea gyermekek családjának óvatosan kell egyensúlyoznia az óvatos védelem

és a merész provokáció között. Mivel az orchidea gyermek erős fiziológiai
reakciókra hajlamos, a szülőnek bizonyos mértékben valóban védelmeznie kell a
világ számos kihívásával szemben. Ha például tudom, hogy a gyermekem erős
biológiai reakciókat ad a túláradó szociális helyzetekre, valószínűleg gondoskodni
fogok szükség esetén bevethető menekülő útvonalról. Ez történhet olyan formában,
hogy vizuálisan követem a bevonódását és a visszahúzódását, rendszeresen
ellenőrzöm, hogy nem érzi-e rosszul magát, lehetőséget kínálok a korai távozásra,
ha a félelem már erősebb, mint az önfeledt szórakozás vagy megengedem, hogy ne
menjen el egy-egy különösen nagy kihívást jelentő eseményre.
Ugyanakkor az orchidea gyermek nevelése nem szólhat kizárólag a védelemről
és a menedékről; a szülőknek tudniuk kell azt is, hogy mikor erőltessék, mikor
nógassák, mikor biztassák, hogy merészkedjen be az ismeretlen és akár
kényelmetlen pszichológiai vagy fizikai területre. Mert éppen az ismeretlen terület
meghódításával járó sikerélmény segíti a gyermek fejlődését, érteti meg vele, hogy
képes leküzdeni az első pillantásra megoldhatatlannak tűnő helyzeteket.
Valamennyi orchidea gyermek szülője ezen a vékony, állandóan változó
határmezsgyén egyensúlyoz a védelem és a provokáció között. Minden szülő
megfordul itt, de különösen fontos ez a határ az orchidea gyermekeknél, hiszen ők
sokkal többféleképpen reagálnak a szülői gyakorlatra. A túlféltés dédelgetésbe
fordulhat át, a túlzott nyomás viszont félelmetes lehet. Robert Frost írja The Fear (A
félelem) című versében: „Minden gyermeknek emlékeznie kell / Legalább egy
éjszakai sétára”, ami azt jelenti, hogy a gyermekkor része a félelem leküzdése és a
sötét ismeretlennel való szembenézés is. Minden gyermeknek tudnia kell, hogy
képes kockáztatni és szembenézni az ismeretlen és félelmetes dolgokkal.
Részben ez a magyarázat arra, hogy az utóbbi időben sokan óvnak a gyermekek
túlféltésétől, a „helikopter szülők”-től, akik folyamatosan figyelik és óvják a
gyermekeiket minden tevékenység közben, éberen ügyelnek a „veszélyes
idegenre”, aki oly nagy mértékben szűkíti a mai gyerekek játékának mozgásterét,
idejét és változatosságát.[8] Az orchidea gyermekek szüleinek tehát meg kell
találniuk az arany középutat aközött, hogy természeténél fogva zárkózott
gyermeküket számára megterhelő tevékenységekre vagy eseményekre
kényszerítik, illetve aközött, hogy túlféltésből elzárják őt az új, kockázatos vagy akár
nehéz élmények fejlesztő hatásaitól. Nehéz megtalálni a helyes egyensúlyt, de
kísérletezéssel és alapos megfigyeléssel a szülők többsége rálel a finomhangolt
megoldásra, amely a leghasznosabb a saját orchideája számára.

6. A játék hatalma

Végezetül az orchidea és valamennyi gyermek szüleinek tisztában kell lenniük a

játék, a képzelőerő és a fantáziadús szórakozás komoly erényeivel. Minket,
felnőtteket többek között azért nyűgöz le és ragad magával a gyermekek jelenléte,
mert természetesebben, szabadabban közlekednek az élet varázslatos, játékos
zugaiban. Mintha mi, akik írunk és tanítunk, eladunk és termelünk, túlságosan is
hamar és könnyen lemondtunk volna a komolytalanságról és az ártatlan
örömökről, amelyet egykor valamennyien jól ismertünk. Azért szeretjük annyira a
gyermekeket, azért vágyunk rájuk, mert megmutatják, kik voltunk és merre
jártunk. Egy másik életmódra emlékeztetnek, az „otthonra”, ahová valaha
tartoztunk.
És mint többször is láthattuk, amire valamennyi gyermek nevelésében szükség
van, az kiemelten és fokozottan érvényes azokra az orchideákra, akiket nevelünk,
tanítunk, gondozunk, edzünk és támogatunk. Valamennyi gyermek – legyen bár
pitypang vagy orchidea – táplálásához és gondozásához éppen úgy nélkülözhetetlen
a fantáziadús játék, mint a táplálék és a szeretet, mert a játék, az álomhoz
hasonlóan, közelebb hozza az élet valóságát, elveszi a veszélyes konfliktusok és
méltánytalanságok élét. Egy csapat vad fiú részben azért játssza el egy ellenséges
tábor ostromát, hogy feldolgozhassa a háborús halált. A gyerekek körbeállnak és azt
éneklik: „Hullik, hullik a hamu”, és nem is tudják, hogy milyen sötét történelmi
jelentéssel bír az ének – a tizenkilencedik századi bubópestisről és a járványban
elhulltakról szól. A gyermek szertartásosan és körültekintően gondozza kedvenc
babáját, hogy egyszerre vidáman és komolyan gyakoroljon arra az időre, amikor
maga is gyermeket nevel majd. A játék bűvöletében ideiglenesen
megszabadulhatnak az élet komolyságától, valamint valódiságától, és a gyermekek,
különösen az orchideák ezzel pontosan tisztában vannak.
Nem véletlen hát, hogy a gyermekekkel folytatott terápiás munka gyakran
történik játék formájában. A természeti katasztrófák vagy a majdnem halálos
autóbalesetek túlélői a fantáziának köszönhetően térhetnek vissza megszokott
életükhöz – eljátsszák és újraélik a veszély és a rémület pillanatait. A különélő vagy
elvált szülők gyermekei a játékon keresztül oldhatják fel a gyászt, dolgozhatják fel a
szülő távozásának el nem múló, szomorúsággal társuló érzését, és törődhetnek bele
abba, hogy egyszerre csak anya vagy apa lesz ezentúl velük. A pitypangok és az
orchideák is a képzelőerő és a játék segítségével birkóznak meg az élet nagyon is
valós nehézségeivel és heves érzelmeivel, így a gyermekük játékát támogató és
abban részt is vevő szülők megerősítenek egy megejtően gyermeki, mégis
gyógyulást és reményt jelentő kegyelmi eszközt.

Ezek hát a boldog és egészséges, ugyanakkor törékeny orchidea fiú vagy lány
nevelésének, tanításának vagy terelgetésének titkai: az egyformaság és a rutin
hatalma, a figyelmesség és a szeretet ajándéka, az emberi különbségek ünneplése,
az igaz és hiteles én megerősítése, a védelem és a merész kihívás egyensúlya és a
játék jótékony hatása. A gyermek gondozásának komoly és tiszteletre méltó áldása
során így vagy úgy valamennyien visszatérhetünk saját kezdeteink varázsához és
szentségéhez.
 9
Az orchideák és pitypangok
életének íve

Valamennyi szülő azt szeretné, ha gyermekei megvalósíthatnák a Mary Oliver

versében emlegetett „vad és értékes életet” – ami nem jelent mást, mint elérhető
boldogságot, stabil egészségi állapotot, boldog kapcsolatokat, bizonyos mértékű
sikert és értelmes életet.[1] Ez a remény éled fel az anya és az apa szívében is,
amikor először fürkészik parányi, újszülött gyermekük varázslatos és titokzatos
arcát. Ez a remény élteti, amikor figyelemmel és szeretettel fordul a csecsemő felé a
hosszú, álmatlan, sírós éjszakákon, amikor aggódik a törékeny tipegő lázas
betegsége miatt, amikor szombat reggel az év huszonharmadik baseballmeccsét
figyeli a lelátóról és amikor sötét, magányos aggodalom feszíti a viharos
kamaszévek alatt. Valamennyi – orchidea és pitypang, fiú és lány, biológiai vagy
örökbe fogadott – gyermek szülője e remény nyomán álmodozik szeretetről és
biztonságról a gyermeke számára, boldog és gazdag, jólétben és erényben telő életet
kíván neki. Nemigen akad olyan szülő, aki másról vagy egyáltalán nem álmodozik.
Szinte mindenki jó és fényes gyermekkort kíván a gyermekének.
A hozzám hasonló, fejlődéssel foglalkozó kutatók többek között azért vizsgálják
annyit az élet korai szakaszában megtapasztalt pozitívumokat és törődést, mert a
teljes életpályát meghatározza az a néhány pótolhatatlan év, amely olyan gyorsan
elillan, ahogy a múló évszakok halványzöld levelei. A korai élet eseményei sosem
csak az első néhány évre hatnak, mint a csecsemőkor eseményei, amelyekre senki
sem emlékszik. A gyermekkori események soha nem zárulnak le a gyermekkorral.
Ahogy az egészség és betegség kialakulásával foglalkozó új tudományterület
megerősíti, a fiatalkor eseményei, hatásai és élményei visszaköszönnek az életben,
a közép- és öregkorban is. E kutatási területet David Barker epidemiológus nyitotta
meg azzal az átütő megfigyelésével, hogy a magzat alultápláltsága – amelyet a
lassabb magzati növekedés és az alacsony születési súly jelez – okozatilag
összefügghet az évtizedekkel későbbi szívkoszorúér-megbetegedéssel.[2] Amit addig
a késő felnőttkor betegségének tekintettek – a még ma is túl sokszor halálosnak
bizonyuló szív-ér rendszeri problémák –, az a legújabb vizsgálatok szerint a
születést megelőző időszak és a születést követő néhány év kockázati tényezőiben
gyökerezik. Más szóval a gyermekkor eseményei egy egész életre kihatnak.
A tágabb értelmű állítás – hogy az élet egészen korai szakaszának eseményei és
tapasztalatai szorosan összefüggenek a későbbi zavarokkal és megpróbáltatásokkal
– átlépte a tudományágak, a földrajz és a történelmi korok határait. Konrad Lorenz
etológus híres kísérletei nyomán fedezte fel, hogy a kislibák ösztönösen kötődnek a
kikelésüket követő néhány órában megpillantott mozgó tárgyakhoz – így aztán több
fészekaljnyi kisliba követte Lorenzet az anyaliba helyett, amelyet az imprintingből
fakadóan követniük kellett volna.[3] René Dubos biológus szerint a gyermekkori
negatív hatásokból következő neurobiológiai kockázatok még akkor is fennállnak,
amikor a hatások már enyhültek vagy megszűntek. És az Egyesült Államokban, az
Egyesült Királyságban és Kanadában végzett három nagy kutatás eredményei
alapján az élet korai szakaszának társadalmi-gazdasági státuszból és társadalmi
pozícióból következő eltérő élményei nagymértékben eltérő fejlődési és
egészségügyi eredményekhez vezetnek.[4]
Biztosan és egyre szaporodó számú tudományos bizonyítékból tudjuk hát, hogy
az első néhány év, de talán még az anyaméhben töltött idő tapasztalatai is
folyamatosan éreztetik hatásukat az élet következő évtizedeiben, és életünk teljes
hosszán befolyásolják az egészségi állapotunkat, a teljesítményünket és a
jóllétünket. Mivel járhat mindez azokra – és azon gyermekeinkre és szeretteinkre –
nézve, akik az orchidea vagy a pitypang érzékenységével és jeleivel vannak
megáldva? Hogyan jelentkezik az orchidea gyermek gyengédsége a fiatal felnőttkor
fejlődési pályáján? Hogyan mutatkozik meg a pitypang gyermek szívóssága a
pitypangélet második és harmadik évtizedében? És milyen következményekkel jár
a pitypang- vagy orchideaalkat egy egyedi élet hosszú évei során? Fontos és
messzire ható kérdések ezek. Hiszen a közelünkben lévő ifjú orchideák és
pitypangok nevelése, tanítása és gondozása valószínűleg alapvető szerepet játszik
abban, hogy milyen felnőtt válik belőlük, milyen egészségi állapotnak és
közérzetnek örvendenek, milyen sikerek és kudarcok várnak rájuk.
Természetesen ugyanezek a nehéz kérdések vezéreltek az orvosi kutatás felé
csaknem negyven évvel ezelőtt, míg végül óvodásokat vizsgáltunk a San Franciscó-i
öböl környékén. Mint a 3. fejezetben kifejtettem, ebben a kutatásban fedeztük fel az
orchidea és a pitypang gyerekeket (és utódaikat egy sor későbbi vizsgálatban), akik
e könyv alapját biztosították. Ahogy lassanként megtöltöttem az oldalakat, felmerült
bennem, hogy mi lehet azokkal a ma már felnőtt gyermekekkel, akiket az 1980-as
évek végén vizsgáltunk. Hogyan alakult az életük és mit tanulhatunk belőle? Az új
kérdések hatására Abbey Alkon,
Aaron Shulman és jómagam megpróbáltunk reprezentatív mintát összeállítani
azokról, akik az első, az orchidea–pitypang ellentétet feltáró vizsgálatnál óvodások
voltak. Arra voltunk kíváncsiak, hogy mire emlékeznek jellegzetes és sokféle
gyerekkorukból, és hallani akartuk fiatal felnőttkoruk történetét is. Vajon vannak-e
Mary húgoméhoz hasonló szomorú orchideatörténetek, vagy az egykor vizsgált
orchidea gyerekek boldogultak és magasba szálltak? Most, három évtizeddel később
milyen diadalokról és kudarcokról, örömökről és bánatokról, büszke sikerekről,
csalódásokról és elszalasztott lehetőségekről számolhatnak be?
Először is szó szerint leporoltuk huszonnyolc éves, 1995-ös tudományos cikkünk
– ebben vetettük fel először a megkülönböztető fogékonyság gondolatát (lásd 3.
fejezet, 107. oldal) – egy gyűrött, sárguló példányát. Egyáltalán hányat találunk meg
ezekből a „gyerekekből”, akik most már harminc-egynéhány évesek, mint a saját
gyerekeim. Hajlandó lesz valamelyikük szóba állni velünk, emlékeznek még ránk?
Milyen történeteket mesélhetnek, milyen tanulságokat vonhattak le a vizsgálatuk
és megfigyelésük óta eltelt három évtizedben? Abban biztos voltam, hogy közel sem
beszélgethetünk el az óvodai vizsgálat mind a 137 résztvevőjével, ezért valahogy
szűkítenünk kellett a területet. Néhány fontos fiatal felnőtt reprezentatív mintájára
kellett szűkítenünk a kínálatot, akiket hosszas utánajárással megtalálhatunk és
felkereshetünk.
Először tehát előástam az eredeti, átütő cikkhez gyűjtött és elemzett adatokat,
majd két csoportot alakítottam ki: azoknak, akiknek kivételesen alacsony
(pitypangok) vagy kivételesen magas (orchideák) volt az üss vagy fuss és/vagy
kortizolreaktivitásuk a laboratóriumi stresszkísérletben. Idézzük fel, hogy a
laboratóriumi reaktivitást különböző feladatok nyomán mértük: citromlevet kellett
inniuk, szomorú vagy félelmetes filmet kellett nézniük vagy meg kellett jegyezniük
egy számsort. Ezután az otthonukban és az óvodájukban mért stressz és nehézségek
alapján csoportosítottam őket. Otthoni stresszforrásnak minősült a költözködés, a
szülők gyakori vitatkozása vagy veszekedése a gyerekek előtt, vagy valamelyik
szülő súlyos betegsége. Óvodai stresszforrásnak minősültek a WC-használattal
kapcsolatos kínos problémák, az óvodai napirend változásai vagy a tanár
fegyelmező szavai. A két csoportosítás – reaktivitás és stresszforrás szerint – négy
gyerekcsoportot eredményezett: alacsony és magas stresszreaktivitás és kevés vagy
sok természetes nehézség a korai években. Képzeljük el a négy csoportot mezőre
vagy autópályára ültetett pitypangként és trópusi esőerdőben, vagy rideg alaszkai
irodákban nevelt orchideaként. Végül a négy csoportot szétválogattuk a szerint,
hogy az óvodai évek során az adott gyermek ritkán vagy gyakran küzdött légúti
megbetegedéssel, náthával, torokfájással, fülfertőzéssel, hörghuruttal és
tüdőgyulladással. Ma már tudjuk, hogy az orchidea gyermekek az otthoni és az
óvodai stressz mértékének függvényében nagyon ritkán vagy nagyon gyakran
betegeskedtek, míg a pitypangok a stresszes élményektől függetlenül közepes
mértékben kaptak el betegségeket. A 232.oldalon látható, immár jól ismert alábbi
ábrán látható, hogy a négy gyerekcsoportból kiválasztottunk nyolc olyan fiatal
felnőttet, aki az orchidea és pitypang gyermekek betegségeinek mintázatát
képviselte. Az ábrán a társadalmi környezet és a megromlott egészségi állapot,
továbbá a lassabb fejlődés összefüggéseit ábrázoló korábbi grafikonba illesztettük e
fiatalok fiktív nevét.
Némi izgalommal igyekeztük felkutatni e nyolc fiatal ember nyomait. Próbáljunk
csak meg egy csoport kalandvágyó, csapongó életet élő egykori óvodás nyomára
bukkanni harminc évvel későbbi fiatal felnőttéletükben; nem könnyű és nem is
kézenfekvő feladat (bár a közösségi média és az internet sokat segített). Ennek
ellenére sikerült megtalálnunk mind a nyolc egykor vizsgált gyereket, és
mindegyikük részt vett egy egy-két órás mélyinterjún – a beszélgetések érdekesnek,
felkavarónak és provokatívan tanulságosnak bizonyultak. Valamennyi beszélgetést
a nyolc fiatalhoz korban legközelebb álló kollégám vezette (Aaron), aki ebből
kifolyólag nem ismerhette őket, amikor három évtizeddel korábban részt vettek a
kutatásban. Ennek következtében „vakon” vehetett részt a beszélgetésben, nem
tudhatta, melyik fiatal melyik csoportba tartozik.
A beszélgetések egy sor kiegészítendő kérdéssel kezdődtek egy sor témakörben,
a legkorábbi emlékeikből kiindulva:

Hogyan jellemezték volna gyermekként a szülei?

Milyen sikerekre volt legbüszkébb és milyen nehézségek érték gyermekként,
tinédzserként és felnőttként?
 Mi lett az érdeklődési köreivel és a szenvedélyeivel?
Milyen örömök és küzdelmek kísérték személyes kapcsolatait?
Hogyan alakult az egészségi állapota az elmúlt években?
Hogyan alakult az élete a munka frontján?
Mivé fejlődött és hogyan érzi magát jelenlegi életében?

E kérdések szolgáltak kiindulópontként a természetes, sok elmélkedésre okot adó és

feltűnően őszinte beszélgetésekhez.
A három ifjú hölggyel és öt fiatalemberrel rögzített beszélgetéseket később le is
írtuk, hogy elemezhessük. Ezt a kutatást, amikor kevés számú résztvevővel
készítenek mélyinterjút, hogy alaposan megérthessék élettapasztalataikat,
etnográfiai kutatásnak nevezik. Bár az ilyen vizsgálat jelentősen eltér azoktól a
mennyiségibb, empirikus kutatásoktól, amelyekkel pályafutásom nagy részében
foglalkoztam, bizonyos megbízható, tudományosan érvényes megfigyelésekhez
szükség van ezekre az alapos, mélyreható, válaszkész beszélgetésekre. Ha
kíváncsiak vagyunk egy erdőre, megszámoljuk a fafajtákat, rögzítjük az évenkénti
növekedést és megmérjük a levegő hőmérsékletét, ha azonban egy konkrét fára
vagyunk kíváncsiak, sokat üldögélünk alatta. Valamennyi részt vevőnek fizettünk
egy kisebb összeget az idejükért cserében, és hálásak voltunk nekik, amiért nyíltan
és közvetlenül ástak mélyre életük első három és fél évtizedében. Az alábbiak
derültek ki.

A mezőn növekedő óvodás pitypangok

Elysia{11} hároméves korában magabiztos, bátor, könnyen barátkozó kislány volt.

Amikor az óvodában a korábban ismeretlen vírusok garmadájával találkozott,
náthás lett, köhögött, folyt az orra, de semmivel sem betegeskedett gyakrabban
vagy ritkábban, mint apró csoporttársainak többsége. Harmincas évei elejére Elysia
igen határozott, öntudatos és önelemző ifjú hölggyé vált, elegánsan öltözködött,
divatos szemüveget viselt és gesztenyebarna haja volt – megtestesítette azt a fiatal
szakembert, aki pontosan tudja, hova tartozik a modern urbánus környezetben.
Kiderült, hogy nyolcuk közül csak ő emlékszik az eredeti vizsgálatra. Felidézte, hogy
már gyermekkorában is szerette, ha a kezében tarthatja a gyeplőt. Elmesélte
például azt a kedves, bár kissé vicces szokását, hogy kicsi korában nem szívesen
ment WC-re, mert attól kezdve nem rendelkezhetett az anyagok fölött, amelyek az ő
részei. Részben e kontrollnak, részben apja szigorú munkaetikájának köszönhetően
soha nem okozott neki nehézséget az iskolai siker elérése. A kortársakkal kialakított
korai kapcsolataiban sokszor került gondoskodó, de alárendelt szerepbe a
barátnőivel szemben, saját szavaival élve ezek „egészségtelen” kapcsolatok voltak.
Élénk képzelőereje miatt vonzotta a fantázia és a művészet; a főiskolán művészetet
tanult, hobbiként ma is foglalkozik vele.
Amikor Elysia felső tagozatba került, a családja Európába költözött, ezért nehéz,
új helyzetekhez kellett alkalmazkodnia, többek között a nyelvi kompetenciáit is
erősítenie kellett (otthon a szüleivel új országa nyelvét beszélte, az iskolában
viszont csak angolul tanult), ráadásul kénytelen volt búcsút mondani az ismerős
környezetnek és a barátainak. Közben pubertáskorba ért, és senki sem készítette fel
kielégítő mértékben a testét érő változásokra. Ennek ellenére sikerült
beilleszkednie, élvezte az európai élet társadalmi liberalizmusát. Izgalmas szociális
életet élt – tinédzserkorú barátaival európai tánczenére buliztak a
szórakozóhelyeken –, mégsem kellett megküzdenie nehéz viszonyokkal vagy
rekreációs drogokkal. Az egyetemet már az Egyesült Államokban végezte,
diplomázása után pedig New Yorkba költözött, és elhelyezkedett első munkahelyén.
A vállalatnál „mérgező viszony” alakult ki közte és a főnöke között, aki visszaélt
Elysia fiatalságával és tapasztalatlanságával, érzelmileg ráakaszkodott és áthágta a
szakmai határokat. Szerencsére megismerkedett azzal a férfival, aki azóta a
vőlegénye. Érezte, hogy el kell távolodnia New Yorktól és a hozzá kapcsolódó rossz
élményektől, ezért összeszedelőzködött és az ország másik végébe költözött –
tulajdonképpen hazatért a San Franciscó-i öböl környékére, ahonnan gyerekként
elindult. Döntése komoly kockázattal járt: átmenetileg felbomlott a kapcsolata és
nem befolyásolhatta a váltás következményeit. Csak az a döntés volt az övé, hogy
költöznie kell. A változás mégis valóra váltotta minden álmát: megszabadult zaklató
főnökétől, elhelyezkedett a nonprofit ágazatban, új embereket ismert meg és új
barátokat szerzett. Végül a barátja is San Franciscóba költözött és újra boldogan
éltek együtt. Elégedett az életével és büszke magára, amiért képes volt letérni a
számára kedvezőtlen útról. Rugalmassága és sikere sok szempontból emlékeztet
pitypangtársára, Alejandróra.
Alejandro barátságos hangjától mindenkinek az az érzése támad, hogy már
régóta ismeri, ami nagyon hasznos lehet pszichiáteri munkája során a betegek
megnyugtatására. Első emléke a Loma Prieta-i földrengés, a szeizmikus katasztrófa,
amely 1989 egy októberi délutánján rázta meg San Francisco környékét, amikor
Alejandro az óvoda udvarán játszott. Valamennyi gyermek sírva fakadt, amikor
megmozdult a föld, a földrengés után pedig az óvónők és a szülők vigasztalták őket.
Szerinte a szülei biztosan „aranyos gyerek”-ként beszéltek róla azokban a rég elmúlt
években, mert nem sok fejtörést okozott nekik. Emlékszik, hogy már kiskorában
hajlamos volt „kikapcsolni”, egy-egy pillanatra lanyhult a figyelme otthon és az
óvodában is. Már nagyon korán foglalkoztatta az igazságosság, a barátaival és a
szüleivel kialakult konfliktusok igazságos rendezése. Véleménye szerint a fair play
és az igazságosság iránti hajlama vezette arra az útra, hogy elhanyagoltabb
közösségekben gyakorolja orvosi hivatását.
Úgy emlékszik, hogy a szülei féltették – olykor túlságosan is, például amikor
napokig nem árulták el neki, hogy szeretett nagymamája meghalt. A családi élete
ugyanakkor stabil és szeretetteli volt; a szülei erős, egymást támogató házasságban
éltek; sikeres bátyjával egészséges, harmonikus viszonyt alakított ki. Alejandro a
felnőtté válás során és később is sikerrel teljesített az iskolában és az életben, egy
évet Dél-Amerikában töltött Fulbright-ösztöndíjjal, később orvosi egyetemre került
és megkezdte rezidensi munkáját. Rezidensi időszaka során különösen sok
megpróbáltatás érte, amelyek hatására mások talán szabadságra vagy hazautaztak
volna. Mivel az ország másik végébe került, újra kellett kezdenie, valamennyi
barátjától elszakadt, rengeteg tanulnivalója volt, új szobatársa pedig öngyilkos lett,
kiugrott az ablakon. Mindezek tetejében a barátnőjével is szakított. Ő azonban
higgadtan állta a csapásokat, eljárt a szobatárs halálának feldolgozását segítő
terápiás foglalkozásokra, és ismerősei egybehangzó állítása szerint egy percre sem
roppant össze a nehézségek láttán.
Alejandro a gimnáziumban aktívan kísérletezett szexuális orientációjával, és
végül arra a következtetésre jutott, hogy biszexuális vagy „queer”. Ezért nem
mindig értették meg a hozzá közel állók, és benne is számos kérdés fölmerült,
amikor a valóságban is megélte, hogy mindkét nem tagjai vonzzák. Végül sikerült
elfogadnia magát, és most már boldogan és fesztelenül éli felnőtt éveit, csak az
nyugtalanítja, hogy továbbra is bizonytalan a szexualitásában, és nem tudja, hogyan
találhat és működtethet tartós kapcsolatot.
Elysia és Alejandro fiatal felnőtt élete szépen érzékelteti mindazokat a
tényezőket, amelyeket felismertünk a védett, nyugodt gyermekkort megélő
pitypangok történetében. Ezek a gyerekek magabiztossá és önállóvá cseperednek,
könnyedén megküzdenek az élet elkerülhetetlen kihívásaival és nehézségeivel.
Elysia számára az jelentette a nehézséget, hogy kamaszkora elején teljesen új
társadalomba és otthonba költözött, később pedig szembekerült egy érzelmileg
erőszakos főnökkel, aki visszaélt a hatalmával. Alejandro nehezen fejtette meg a
saját szexualitását, és alkalmazkodnia kellett az orvosi egyetem követelményeihez,
valamint egy igencsak traumatikus élményhez. A legszembetűnőbb és legfontosabb
jelenség azonban az, hogy az elkerülhetetlen és sokszor súlyos nehézségek ellenére
mindketten megtalálták magukban az alkalmazkodás és a megújulás képességét.
Mindketten komoly problémákkal kerültek szembe, mégis túlélték. Mindketten
eljutottak a boldog és értelmes felnőtt élethez.

Az autópályán virágzó óvodás pitypangok

Camilának átható a pillantása, imád főzni és koncertre járni, már van egy diplomája,
de folytatja a tanulást. Amikor megkérdeztük, hogy emlékei szerint milyen gyerek
volt, azt felelte, hogy „a tanító néni kedvence” – szorgalmasan dolgozott, vágyott a
tekintélypozícióban lévők elismerésére. Az óvodában a szokásosnál is több
viszontagság és kellemetlenség érte – az egészsége mégsem volt semmivel sem jobb
vagy rosszabb, mint a társaié. Nyugodt, biztos családban élt, az édesanyja volt a
legelszántabb támogatója. Az iskolában Camila inkább a domináns, bandavezér
típusú gyerekekhez csapódott, és jobban szeretett alárendelt szerepben lenni.
Elismerte, hogy magasabb státuszban lévő barátai hatalmát és hírnevét kihasználva
néha részt vett fiatalabb vagy gyengébb társai zaklatásában. A félénkségre hajlamos
Camila a barátain keresztül megtanulta, hogy ne simuljon bele a tapétába, és
beszédesebbé, könnyebben megközelíthetővé és lezserebbé vált. Ebből a
szempontból nagyon határozottnak és proaktívnak bizonyult. A gimnáziumban
már új, extrovertált személyiségként kívánt kezdeni, ezért átalakította nyilvános
énjét.
 Ám Camila az emberek többségéhez hasonlóan nem tudta teljesen átírni
veleszületett hajlamait. Továbbra is hajlamos volt alárendelni magát erősebb
barátainak, ami a kamaszkor vége felé fontos és kínos helyzetbe kényszerítette. Jó
barátja lett egy fiú, aki bolti lopással igyekezett izgalmasabbá tenni az életét, és
Camila is hagyta magát rábeszélni, hogy vele tartson. Egy nap bementek egy
elektronikai üzletbe, elemeltek néhány értékes külső merevlemezt, majd távoztak.
A parkolóba érve azonban annyira bezsongtak a sikeres akciótól, hogy még többet
akartak, ezért visszamentek és újabb merevlemezeket loptak el. Ezúttal azonban
lebuktak. Az addig mégoly kockázatosnak, mégis kamaszosnak tűnő játék egyik
pillanatról a másikra komoly felnőttproblémává vált. A barátjával együtt
megbilincselték és kikérdezték, az éjszakát pedig egy közös cellában töltötte a
börtön rabruhájában.
Megrázó élmény volt neki és a szüleinek is. Egy középosztálybeli, felelősségteljes
családból származó gyerek számára jelentőségteljesnek és felejthetetlennek
bizonyult, hogy vád alá helyezték és elítélték (tulajdonképpen bűncselekményt
követett el, de enyhítették a vádat), ami kétségbe ejtette a szülőket. Hosszan, súlyos
költségek árán igyekeztek megszüntetni a priuszát, de az ítélet újra és újra
felmerült, amikor állásra jelentkezett vagy vizsgára készült. Bár Camila most
büszkén folytatja egyetemi tanulmányait és öt éven át kiválóan dolgozott szociális
munkásként, a bűncselekmény és a letartóztatás árnyéka nem könnyen vész a múlt
ködébe. Persze teljes felelősséget vállal érte, és igyekszik tanulni életének e
hóbortos pillanatából, de legszívesebben meg nem történtté tenné.
Élete egy korai szakaszában Camila a túlsúllyal küzdve testképzavarral és
étkezési problémákkal nézett szembe. Édesanyja támogatásával azonban sikerült
lefogynia, és szinte teljesen megszabadult a testét és a testképét övező
bizonytalanságoktól. Ma már boldog és kielégítő párkapcsolatban él egy másik
etnikai kultúrához tartozó fiatalemberrel, és értelmes, gondolkodó, érzelmileg
tudatos nő vált belőle.
Amikor négyéves korában megismertük Ellát, Camilához hasonlóan az
átlagosnál több stressz érte az óvodában, a laboratóriumban mégis kevéssé
bizonyult reaktívnak, és nem volt kiemelten gyakran légúti megbetegedése.
Ugyancsak Camilához hasonlóan, Ellát is komoly megpróbáltatások érték az azóta
eltelt években, de ez első pillantásra egyáltalán nem látszik rajta. Mosolygós és
kíváncsi, punkos stílusa pedig (foltos farmerdzseki, hosszú fekete csizma) nyugodt,
boldog önbizalmat sugall. Saját bevallása alapján félénk, de makacs kisgyerek, az
anyukája szerint „határozott” és erős kislány volt, a családban soha nem tartotta
magában az érzéseit. Az iskolában jól teljesített, de kihívásként élte meg a társas
helyzeteket, és a mai napig az introvertáltság tankönyvi esetének tartja magát.
Tizenegy éves korában a családja visszaköltözött Dél-Amerikába, onnan érkeztek
ugyanis San Franciscóba az apja képzésének részeként (ebben meglepő a
hasonlóság Elysiával, aki nagyjából ennyi idősen költözött Európába). Fontos és
nehéz váltás volt ez Ella számára, mert jobban el kellett mélyülnie szülei
anyanyelvében, el kellett sajátítania a kulturálisan eltérő szociális és iskolai
készségeket, és szembe kellett néznie azzal is, hogy lány osztálytársai sokkal
érettebbek szexuálisan, mint ő maga. Addig fiús lányként játszott az utcán az
unokatestvéreivel, most azonban hagyományos ifjú hölggyé kellett válnia, olyan
értékrenddel és viselkedéssel, amellyel nem tudott azonosulni.
Ella tizenhat éves volt, amikor súlyos tragédia érte: negyvenöt éves apja hirtelen
és váratlanul meghalt. Súlyos csapás volt ez valamennyiük számára, és a család
minden tagja, Ellát is beleértve, behúzódott a saját gyászába és szomorúságába. A
családi otthon elkülönült zugokká vált, mindenki némán szenvedett az apa hirtelen
beállt hiányától. Ella úgy dolgozta fel élete e nagy veszteségét, hogy fokozatosan
belépett apja egykori világába: az apja által is létrehozott programban tanult, az apja
kollégáival dolgozott együtt egy laboratóriumban és öles léptekkel haladt az apja
szakterülete felé. Ugyanakkor sokszor úgy érezte, rettenetesen, már-már
kétségbeejtően alkalmatlan arra, hogy az apja nyomdokaiba lépjen, és ezt az érzést
az egyetemi évek alatt alkohollal és marihuánával igyekezett elnyomni.
Diplomázás után oly sok vándorló kortársához hasonlóan Ella is visszaköltözött
San Franciscóba, és újra átélte a fordított kulturális sokkot. Újra meg kellett
birkóznia az eltérő társadalmi elvárások szövevényével, a megváltozott angol
szleng finomságaival, a viselkedés és a hagyomány konvencióival. Eleinte céltalanul
és elveszve téblábolt, továbbra is az alkoholhoz és a marihuánához fordult
támaszért, bizonytalanság gyötörte a jövőjével és a sorsával kapcsolatban. Azután
munkát szerzett laboratóriumi technikusként, a szintén San Franciscóban élő
nővérétől pedig kapott egy biciklit. Mintha ez az ajándék mágikus hatást gyakorolt
volna rá, Ella élete lassanként átalakult. Eleinte kimerítette a biciklizés, úgy érezte,
ott fog meghalni, de végül belejött. Mindennap biciklivel járt a kilenc kilométerre
lévő munkahelyére; kipróbálta a sziklamászást, és újra formába lendült;
pszichológushoz járt, hogy újra megerősödjön az énképe és megtalálja a célját.
Közben volt egy érzelmileg túlfűtött kapcsolata, de most egyedül él és végre újra
kiegyensúlyozott és boldog.
Camila és Ella története – amely korántsem ért még véget – ismét csak a
pitypang gyermek rugalmasságát és alkalmazkodókészségét példázza. Életük első
éveiben, amikor részt vettek az óvodai vizsgálatunkban, sokkal több családi és
óvodai stresszforrással találkoztak, mint kortársaik többsége. E korai stresszforrások
jelentkezhetnek akut módon káros gyermekkori eseményekként, mint például a
szülők szétköltözése vagy válása, konfliktus vagy erőszak megtapasztalása vagy
valamelyik szülő alkoholizmusa vagy szerfüggősége. De lehetnek krónikusabb
jellegű megpróbáltatások is, mint a szülők mentális egészségügyi zavarai vagy a
hosszú távú gyermekbántalmazás. Bármilyen mérgező stresszforrással találkozott
is ez a két gyermek az óvodás éveiben, egyiküknél sem jelentkezett az átlagosnál
gyakrabban légúti megbetegedés, mint az az akut és krónikus stresszforrások
esetén olykor megfigyelhető. A pitypangoknál szokásos módon mindketten kiváló
egészségnek örvendtek, szociális-érzelmi életük komoly megrázkódtatásai dacára.
Érdekes módon mindkét lány negyedik évtizedében is megfigyelhető ugyanez az
erős ellenállás az élet kihívásaival és nehézségeivel szemben. Camila tizenkilenc
éves korában, büntetlen előéletűként élte át a bolti lopás megalázó körülményeit, és
a jogi és érzelmi következményeket a mai napig viselnie kell. A túlsúly nehéz és
makacs problémájával is meg kellett küzdenie. Ella pedig tizenhat évesen
elveszítette az édesapját, és kétszer is váltani kényszerült Észak- és Dél-Amerika
kultúrája között. Egy szülő elvesztése minden életkorban nehéz és fájdalmas, egy
tinédzser számára azonban az apa halála a kamaszkor közepén, minden
figyelmeztetés és előkészület nélkül, súlyos és nyugtalanító tragédia. Ennek ellenére
sem Camila, sem Ella elmúlt éveiben nem mutatkozott a fejlődésükben
megtorpanás, az idők során nem csökkent a teljesítményük. Mindkettőjüket súlyos
veszteség érte – egyikük az ártatlanságát és az erényességét veszítette el a törvény
és a társadalom szemében; másikuk a nagy szeretettel övezett apát. Ám
mindkettőjüknek sikerült olyan tanulságokká formálniuk a veszteséget, amelyek
tisztábbá tették és elmélyítették az identitásukat.
Trópusi esőerdőben virágzó óvodás orchideák

A négyéves Demaine a legegészségesebb óvodások közé tartozott a

vizsgálatunkban. Bár a laboratóriumban kiemelkedő üss vagy fuss reakciói miatt
orchideának bizonyult, szinte soha nem volt beteg az alatt az egy év alatt, amíg
megfigyeltük és rendszeresen vizsgáltuk. Ritkábban küzdött náthával és vírusokkal,
mint a körülötte lévő „pitypangmező” a San Franciscó-i óvodában. Kivételesen
egészséges kisfiú volt tehát. Négyéves korában részben azért lehetett az egészség
szinte hibátlan, rekordernek tűnő szobra, mert az óvodában és otthon is támogató,
szinte minden nehézségtől mentes környezetben élt, és mert orchideaként
kiemelten fogékonynak bizonyult a gondoskodó, stresszmentes korai környezet
óvó hatásaira. És ez annak ellenére így volt, hogy az akkor és bizonyára most is
kivételesen szociális és karizmatikus Demaine sok időt töltött vörös szemű, taknyos
orrú társai mellett, akik folyamatosan köhögtek és tüsszentettek, így kórokozókkal
zsúfolták teli a levegőt, amit Demaine is belélegzett. Még három évtizeddel később
is, amikor úgy emlékezett vissza, hogy a szülei sokszor helytelenítették és
kritizálták a viselkedését, fantasztikusan egészségesnek látszott, olyannak, aki
nagykanállal habzsolja az életet. És amikor újra megkerestük, lelkesen mesélte el
nekünk őrületes, száguldó és nagyratörő életét.
A kezével és egész testével drámaian gesztikuláló Demaine már az első
pillanattól kezdve nem illett bele a gyermekkor és a gyermekek világába. Mintha
harmincöt éves, tékozló Gatsbyként született volna meg egy kisfiú álruhájában. A
kortársait komolytalannak, a gyerekek játékait unalmasnak és érdektelennek
találta; sokkal szívesebben időzött a szüleinek a barátai és a felnőtt rokonok
kifinomultabb és izgalmasabb társaságában. Nem kötötték le azok a dolgok,
amelyek a fiúgyermekek többségét érdeklik: a sport és a videójáték, a
dinoszauruszok és a sárkányok. Jobban szerette a felnőtt kerti partikat, az
elegánsan, antik bútorokkal berendezett lakásokat. Veleszületett igénye volt, hogy a
környezet, a holmijai és a barátai tökéletes rendben sorakozzanak, nagyratörőek és
látványosan kifinomultak legyenek. Rögeszmésen iszonyodott a nem helyénvaló
körülményektől és eseményektől, egyszer például egy egész hétig nem ment
iskolába, mert az egyik osztálytársa hányt az osztályteremben. Beismerte, hogy már
egészen korán, alkatilag iszonyodott mindentől és mindenkitől, ami vagy aki
hétköznapi, gusztustalan vagy közönséges.
Demaine-nek papírja volt arról, hogy ADHD-s, extrovertált személyiségként nem
tudott egy helyben ülni, sem az életben, sem a beszélgetés során.
Nyughatatlanságának köszönhetően mégis drága éttermekben kapott munkát, így
gazdag és befolyásos barátokra tehetett szert – lehetőleg idősebbekre.
Gyakornokként dolgozott egy San Franciscó-i politikus irodájában, de egy ideig úgy
tűnt, ebből nem lesz semmi, mert hiperaktív természete miatt nehezére esett a
nyugodt koncentráció. Az egyetem után visszaköltözött a szüleihez és komoly
hitelkártya-adósságra tett szert, mert annyira vonzotta az előkelő élet, hogy tovább
nyújtózkodott, mint ameddig a takarója ért. Ám a tehetségének köszönhetően végül
mindenből jól jött ki, mintha mindvégig ez lett volna a terve. A húszas évei vége felé
némi simlisségnek köszönhetően bekerült egy valóságshow-ba, így egy perc alatt
sztár lett, egyik pillanatról a másikra egzotikus utazások, előadói felkérések, üzleti
lehetőségek várták, és megérezhette a pénz finom, különleges ízét. Mindennél
jobban vágyott a nyilvánosság előtt zajló élet színpadiasságára és fényűzésére,
különösen a hírességre és a csillogásra, a nyilvánosság előtt zajló életre.
Az érettségi évében Demaine-ről vélték úgy az iskolatársai, hogy nagy
valószínűséggel milliomos lesz belőle, és ezt a jóslatot jelenlegi fizetése be is teljesíti,
ugyanis jóval több mint 500 ezer dollárt keres évente. Kicsit ugyan ideges
természetű, de kedves és szimpatikus volt a beszélgetés alatt, bájosan és a
tehetséges társalgó természetes simulékonyságával nyilatkozott, érződött, hogy
nagy gyakorlata van a kommunikáció terén. Minden ízével érzékenységet, ízlést és
eleganciát sugallt, csak azt sajnálta, hogy bár nem szereti San Franciscót, a munkája
odaköti, ezért egyelőre kénytelen maradni. Ma már jó úton halad a „különleges” és
varázslatos élet felé, amelyet már négyéves korában keresett és elképzelt magának.
Elegáns és tisztelettel övezett élete egyetlen hátulütőjének azt tartotta, hogy
kénytelen másnak dolgozni és alkalmazkodni a vállalati élet követelményeihez és
napirendjéhez. Arra vágyik – és biztos vagyok benne, hogy sikerrel is jár majd –,
hogy egy nap a saját cégét vezethesse, ő tarthassa kezében a gyeplőt. Bár fél, hogy
sok mindent elveszít a konvencionális élettel, ha felesége és családja lesz – nem
szórakozhatna ennyit és a kéziféket is be kellene húznia, márpedig ironikus módon
az őrült iram nélkülözhetetlen az érzelmi stabilitásához –, mély érzelmi
kapcsolatban él egy nővel, aki könnyen a felesége lehet.
 Ezra, Demaine társa a kivételesen egészséges orchideák kategóriájában, élete
első évtizedének elmesélésével érdekes kontrasztot, ugyanakkor figyelemre méltó
párhuzamot is jelentett. Demaine-hez hasonlóan Ezra is izgalmas, elmélkedő és
öntudatos volt, ugyanakkor kifejezetten nyugodt is, szelíd, finom humorérzékkel.
Higgadt derűvel szemlélte a világot, és csak akkor szólalt meg, amikor már
pontosan tudta, mit akar mondani. Demaine-nel ellentétben Ezra nehéznek és
bizonyos mértékben csalódást keltőnek érezte a nagy gazdasági válságot követő
amerikai társadalmat. Kelet-Európában született, hároméves korában a családjával
az Egyesült Államokba költözött, ennek megfelelően az a legkorábbi emléke, hogy
búcsút int a tágabb családnak a repülőtéren, mert zsidó értelmiségi szülei a távozás
mellett döntöttek a kommunista kormány bukását közvetlenül megelőző
időszakban. Felszálltak a repülőre, átrepültek szárazföldek és óceánok felett, és
leszálltak egy másik földrészen, ahol egy új nyelv és az ismeretlen élet várta őket.
Bár Ezrát hirtelen és felkavaróan kiragadták felbomlás szélén álló hazájából,
számára ennél közelibb valóság, hogy a szülei szerették és támogatták, mindig az ő
boldogulásáért és megóvásáért küzdöttek és feláldozták a hazájukat, a megszokott
környezetüket, hogy Ezra és a nővére a szabadság és a lehetőségek légkörében
nőhessenek fel. Elképesztő sikerrel illeszkedtek be az amerikai társadalomba, Ezra
ösztöndíjat kapott egy kétnyelvű magániskolában, ahol fölfedezték addig rejtőzködő
szenvedélyét és tehetségét a tánc iránt, míg végül San Francisco balett-társulatához
került. Ifjú táncosként került a társulatba, és komolyan foglalkoztatta a gondolat,
hogy profi balett-táncossá képezi magát, mígnem a gimnázium végén egy baleset
véget vetett a táncos pályafutásnak. Ez azonban nem állíthatta meg, még csak le
sem lassította, mert a tánc csak egy volt számos tehetsége közül.
A magabiztos és könnyen barátkozó Ezra már bevándorlásuk első éveiben is
tettre készen és alaposan kezdett ismerkedni San Francisco városával, így hamar
otthon érezte benne magát. Kevés gyereknek adatik meg, hogy ilyen lenyűgöző
látványban legyen része nap mint nap: a város egyik híres villamosán utazott az
iskolába, és csak csodálta a házakat és az épületeket. A villamosvezetők már a nevét
is tudták. Valószínűleg nem véletlen, hogy most másik művészeti érdeklődésének,
az építészetnek hódol, a közösségi oldalain rengeteg követőjével osztja meg a város
építészeti érdekességeit és kultúráját. Fiatal felnőttként sem merülnek fel nála
komoly egészségügyi problémák, és komoly, elkötelezett párkapcsolatban él. Nem
maradéktalanul elégedett jelenlegi gazdasági helyzetével, amelyet a 2007/2008-as
globális gazdasági válságnak tulajdonít, és kicsit sajnálja, hogy úgy tűnik, tartósan
San Francisco környékén kell maradnia.
Demaine és Ezra története – amelynek az eleje és a vége nagymértékben
különbözik – olyan közös pontokat is rejt, amelyek megvilágítják és példázzák a
fiatal orchideák életének bonyolultságát. Egyik fiatalember sem tekinthető
átlagosnak vagy hétköznapinak, sem régen, sem most. Mindkettőjük élete
kiemelkedett a gyermekkor bézs hátteréből. Demaine arról álmodozott, hogy
különleges életet él, mind jellegében, mind irányultságában. A szürke, posztszovjet
káoszba született Ezra San Francisco izgalmába menekült, és kozmopolita,
háromnyelvű balett-táncos lett belőle. A benyomásaink alapján mindketten
könnyedén, lezseren alakítottak ki személyes kapcsolatokat, és a gyermekkorukban
ismert gátlásos orchideák többségével ellentétben életük negyedik évtizedére
kifejezetten extrovertálttá váltak. Mindkettőben megvolt az egyediség és a
személyes sors erős érzése, mintha lenne egy titkos, különleges szerep, amelyet
csak ők tölthetnek be. És mindketten bámulatos határozottsággal és tehetséggel
tartottak életük álmának megvalósítása felé. Egyikük sem volt magányos, ahogy
gátlásos sem. Mindketten elkötelezett és tartós szerelmi kapcsolatban éltek. A
beszélgetések végén nemcsak az nyűgözött le minket, hogy milyen csodálatosan
szárnyalnak és virágoznak ezek a fiatalemberek, hanem az is, hogy orchidea életük
milyen „különleges módon különleges”.

Rideg, alaszkai irodákban nevelt orchideák

Biológiai szempontból Ethan éppen annyira bizonyult fogékonynak a

stresszforrásokra, mint az óvodai kutatásban vizsgált többi gyermek. A
legkönnyebb feladatokra is erős üss vagy fuss reakciókkal reagált, és látványosan
nehezére esett beszámolni egy-egy érzelmileg nehéz eseményről. Élénk
képzelőerővel közelített a négyévesek életének jó és rossz élményeihez is. A
szokásosnál több megpróbáltatás érte az óvodában: az udvaron néha kiközösítették
vagy zaklatták, többször változott, hogy mikor adják le és mikor jönnek érte, a
szükségesnél kevesebb gondozó pedig képtelen volt odafigyelni minden egyes
gyermek problémájára. Valószínűleg e körülmények és a stresszreaktivitásával járó
immunproblémák következtében Ethan folyton betegeskedett. Különösen a téli
hónapokban esett egyik vírusos betegségből a másikba, és gyakran szövődmények
is felléptek, például fülfertőzés vagy orrmelléküreg-gyulladás. Szokatlanul törékeny
kisfiúnak látszott.
Három évtizeddel később Ethan el-elmélázva beszélgetett velünk az öbölre néző
lakása nappalijában, amely zsúfolva volt könyvekkel és DVD-kkel. Kedves, szeplős
arcával egészséges, összeszedett fiatalemberré serdült, könnyen teremtett
kapcsolatokat, noha a fejében csak úgy cikáztak a saját gondolatai. A legfiatalabb
volt számos testvére és féltestvére sorában, és egyik első emléke a keresztelője
tizennyolc hónapos korában – kivételesen korai emlék ez, különösen a
„csecsemőkori amnézia” jól ismert jelenségét figyelembe véve. Az emberek
többségének legkorábbi emlékei három-négy éves korból származnak, de Ethan
talán kivételes érzékenységének köszönhetően őriz olyan emlékképeket is,
amelyek más számára homályba vesznek. Ennek ellenére nem emlékezett a
vizsgálatunkra, bár a szülei természetesen igen. Az új beszélgetés előtti estén
elmesélték neki, hogy mennyire megviselték annak idején a laboratóriumi
feladatok. Ethan számos gyermekkori emléket őrzött arról, amikor bizonyos
helyzetek „túlstimulálták”; hogy érzékenyen és megviselten reagált élete első
éveinek több élményére is, különösen nagy tömegben vagy zsúfolt környezetben.
Felidézte azt is, hogy robbanékony természete volt, amit annak tulajdonított, hogy
bizonyos helyzeteket nem befolyásolhatott és ez frusztrálta. Az első naptól kezdve
kimerítőnek és nehéznek érezte az iskolás életet, szívesebben nézett volna tévét
vagy olvasott volna egyedül a szobájában. Könnyen átérezte mások helyzetét és
élénk képzelőerővel bírt – ez megerősítette négyéves korában szerzett
benyomásainkat –, és az alsó tagozat végére már pontosan tudta, mi szeretne lenni.
Az alsó tagozat végén bekerült egy színházi csoportba, és azonnal úgy érezte, hogy
megtalálta a helyét. Színész lesz belőle.
Bár megtalálta élete célját és értelmét, Ethan számára a tanulás és társas élet
szempontjából is nehéznek bizonyult a felső tagozat. A szenzoros ingerek elvonták a
figyelmét a munkáról, az udvaron és iskolába menet zaklatták a társai, úgy érezte,
hogy képtelen beilleszkedni. A magányos és kissé elszigetelt Ethan a „csodabogarak”
között lelt társakra, de ezek a számkivetettek neheztelve és elidegenedve éltek a
felső tagozat és a gimnázium társadalmának perifériáján. A szülei aggódtak a jólléte
és a biztonsága miatt, ezért a gimnázium hátralévő részére átíratták egy „hippi
iskolába”, ahol rugalmasabb és fesztelenebb oktatási modellt követtek, de Ethan itt
sem érezte otthon magát. Az új környezetben még magányosabb volt, depresszióval
küzdött, és a legsötétebb időszakokban még az öngyilkosság gondolata is
foglalkoztatta. Ebből az időből őriz egy fontos emléket: egy családi nyári táborban
véletlenül leejtette a tányérját az ebédlőben. A többiek jó szándékú csúfolódásból
tapsban törtek ki. Ethan öngyűlölettel eltelve rohant a fürdőszobába, ahol öklével
lyukat ütött a falon.
Szerencsére nem sokkal azután maga állt azzal a szülei elé, hogy
pszichológushoz szeretne járni, és a szülők hallgattak rá és megtették a szükséges
lépéseket. A pszichológus segítségével újra derűs élet élt. A gimnázium közepe felé
megtalálta első barátnőjét, újfajta magabiztosságra tett szert, majd lassan kilábalt a
depresszióból és a reménytelenségből. Jobb jegyeket szerzett, jobban tanult, az
utolsó évben pedig annyira igyekezett, hogy felvették egy komoly egyetem dráma
tanszékére. Az egyetem maga volt a mennyország. Végre az övéi között lehetett,
csak úgy szárnyalt a drámaszakon. A diplomázást követően egy ideig Los
Angelesben dolgozott, de ott túl vadnak érezte a versenyt a színpadra lépésért, úgy
látta, hogy üres szócséplésre van szükség a munkák megszerzéséért, ebben pedig
Ethan nem volt tehetséges. Amikor San Franciscóban kapott szerepet egy
színdarabban, ott maradt, mert a színészkedésből és a pincéri munkájából
kényelmesen megélt. Ugyanakkor továbbra is közösséget érez az élet
csodabogaraival – azokkal a művészi és szeszélyes különcökkel, akik színessé teszik
a társadalmat és a közösségeket.
Ethanhez hasonlóan Jason is orchideának bizonyult az óvodai kutatásban –
kivételesen reaktívnak mutatkozott a laboratóriumi feladatokban, aránytalanul sok
stressz érte otthon és az óvodában, és neki is állandóan folyt az orra. Ugyancsak
Ethanhez hasonlóan Jason is mozaikcsaládból származott, sok testvére közül ő volt
a legkisebb. A többiek annyival idősebbek voltak nála, hogy gyermekkora nagy
részében egykének érezte magát. Úgy véli, hogy a szülei szerint „követelőző” és
„elkényeztetett” lehetett, mert pontos elképzelései voltak az igényeiről és a családja
követeléseiről is. Rengeteg időt töltött videójátékkal és baseballal (nem játszotta,
hanem nézte), és fiatalon megtalálta a legjobb barátját, akivel azóta is kitartanak
egymás mellett. A személyes találkozón Jason barátságos volt, vidáman hátradőlt a
székében és hadarva beszélt.
Egyházi általánosba és gimnáziumba járt, és a szigorú iskolai környezet elleni
lázadásként nagyon sok alkoholt fogyasztott és nagyon sok füvet szívott. Az
egyetemen elsősorban a hippikkel mászkált (nem Ethan művészeivel, hanem a
lógós fajtával), akik elviselhető átmeneti rítusnak tekintették az iskolát, de
legszívesebben a kaliforniai sivatagban gombáztak, füvet szívtak és megmászták a
hatalmas sziklákat. Az érettségi után Jason szülei végleg a keleti partra költöztek, és
a fiukra hagyták San Franciscó-i házukat, ahol Jason azóta is él. Egy évig a szüleivel
lakott egy keleti városban, de túl megterhelőnek érezte a környezetet. A nagy
forgalom, a sok ember és a zaj kimerítette.
Jason élete egyfelől stabil és eredményes, adminisztratív állást kapott egy helyi
egyetemen. Komoly, felelősségteljes munkát végez, kiszámítható és biztos a jövője,
felfelé halad a munkahelyi ranglétrán, amely tekintélyt parancsoló, ugyanakkor
szerény. Jól és magabiztosan érzi magát, másfelől viszont van némi csalódás és
beletörődés is az életében. A szülei messziről is aggódnak az alkoholfogyasztása
miatt. Egy átlagos munkanapján hazaér, elszív egy nagy adag füvet, legurít néhány
italt és eltölt egy hipnotikus estét a sportműsorok előtt. Jason tisztában van vele,
hogy nem élhet örökké a szülei házában, de érthető módon a csillagászati bérleti
díjakra és saját megtakarítási igényeire hivatkozik, amikor indokolnia kell, hogy
miért marad ott egyelőre. Sajnos a leghosszabb szerelmi kapcsolata is mindössze
három-négy hónapig tartott, amit annak tulajdonít, hogy szívesebben van egyedül.
Politikailag tájékozott, megfontoltan ateista, nincs különösebb igénye spirituális
gyakorlatokra vagy élményekre. Fiatal felnőttkorában ismeretlen okból „érzékeny
lett” a gyomra, ezért időnként sajnos bélrendszeri tünetei vannak. Szereti a
megszokott rendet és meglehetősen kockázatkerülő. Harmincnégy éves, határozott
és beszédes, de azért nem szószátyár, ideges nevetése pedig néha eltúlzott a helyzet
humorához képest. Bármennyire nyugodtnak tűnik is az élete, úgy láttuk, hogy
kicsit elveszetten bolyong olykor magányos és valódi képességeit nem tükröző
életformájában.
Mint már a kezdet kezdetén felismertük, az orchidealét – egyes gyermekek
kivételes fogékonysága és érzékenysége az őket körülvevő és átható világra – kettős
természetű, lehetővé teszi a számos orchidea által elért kivételes eredményeket és
kiváló teljesítményeket, ugyanakkor magában hordozza a szomorú sors és a
vereség lehetőségét is. Sem Ethan, sem Jason élettörténete nem tekinthető
problémásnak vagy kudarcnak. Mindkettőnek jó állása van, biztos fizetéssel,
mindketten a társadalom és a világ eredményes polgárai. Ugyanakkor
mindegyiküknek küzdenie kellett az örömért, Jasonnak pedig a szenvedélyért is.
Ethan egy kicsit jobb úton halad hosszú távú álma megvalósítása felé, de egyikük
munkája vagy családja sem köti le teljesen az életüket. Mindketten szerény
eredményekről és visszafogott büszkeségről számolnak be a munkájuk és a céljaik
kapcsán.

A fiatalkori élet mélyreható tanulságai

A három évtizeddel ezelőtti, az óvodai stresszt és egészségi állapotot vizsgáló

kutatás nyolc ifjú résztvevője előtt még ott áll az egész élet. Ahogy az emberiség
várható élettartama továbbra is nő, a fiatal nők és férfiak akár egy fél évszázaddal
vagy tovább is élhetnek még. Ennek megfelelően az életpályájuk kapcsán a jelenlegi
vizsgálatból és a lejegyzett beszélgetésekből tett megállapítások legjobb esetben is
csak ideiglenesek. Nekik, a szüleiknek és a szeretteiknek is hosszú, eredményes,
boldog életet remélünk. Bármennyire bizonytalan és hiányos is a történetük, jelen
pillanatban összesen 250 évnyi emberi történelmet jelentenek, így aztán, ahogy a
szövegíró is megfogalmazta, „boldogság és könnyek kísérik” életüket. Bár még
várható élettartamuk felét sem élték le, máris átélhették a nehézségeket, az örömöt
és bánatot, amelyek földi pályafutásukkal járnak.
Milyen új tudás birtokába juthatunk a nyolc felnőtt „gyerektől”, hogy jobban
megérthessük az orchidea és a pitypang gyermekek általánosabb történetét?
Tudjuk, hogy korai érzékenységük vagy közömbösségük az otthoni vagy az óvodai
környezetben milyen nagy mértékben eltér és mennyire más következményekkel
jár. Hogyan érthetjük hát meg a történetek alapján az ifjú orchideák és pitypangok
életpályáját, a balszerencse és a jóllét pályaívét? Számos hosszú távon érvényes
gondolatot fogalmazhatunk meg.
Először is, mint egy korábbi fejezetben megjegyeztem, egyre nyilvánvalóbb,
hogy az „orchidea” és a „pitypang” csak egy-egy helyet jelöl a különleges
érzékenység skáláján, nem olyan emberi fenotípus, amelybe empirikusan
valamennyi gyermek besorolható. Demaine, Ezra, Ethan és Jason három-négy éves
korában egyaránt az orchidea gyermek kategóriájába került a neurobiológiai
reaktivitást firtató kutatás során, és mind a négynél kimutattuk az orchidea típus
egyes jegyeit. Az iskoláskor előtti éveikben mind a négyen eltúlzottan, fokozottan
reagáltak az enyhe laboratóriumi stresszforrásokra. Mind a négyen kivételes
érzékenységgel bírtak, ami Demaine esetében a hétköznapi és a „normális”
megvetéséhez, Ezránál a balett-tehetséghez vezetett, másoknál pedig ahhoz, hogy
intenzív vagy zsúfolt körülmények között túlstimulálódtak vagy nagy megterhelést
éreztek.
Szívós pitypangjaink – Alejandro, Elysia, Ella és Camila – korai éveikben
közönyösen reagáltak, minimális mértékben mutattak biológiai reaktivitást azokra
a laboratóriumi kihívásokra, amelyek heves reakciót váltottak ki az orchideákból,
és életük során valamennyien higgadtan, rugalmasan reagáltak a valós
nehézségekre. Alejandro tudni szeretett volna a nagymamája haláláról, nem akarta
volna, hogy eltitkolják előle, hogy átélhesse és meggyászolhassa az elvesztését.
Elysia sikeresen alkalmazkodott az új élethez Európában, még a pubertáskor
drámai változásai közepette is. Ella pedig tragikusan korán veszítette el az édesapját
annak hirtelen támadt, előjelek nélkül jelentkező betegsége miatt.
Ugyanilyen beszédes az orchidea és a pitypang csoportok megdöbbentő
sokfélesége is. Az orchidea Ethan visszahúzódó gyermek volt, aki a nehezen kivívott
fesztelenséget a nagyon is nyilvános színpadon érte el. Egy másik orchideának,
Demaine-nek viszont nem adatott meg a gyermekkor kényelme, hanem
magabiztosan, sőt vad elszántsággal vetette bele magát a felnőtt életbe. Két
pitypang, Ella és Camila is súlyos traumákat éltek át gyermek- és kamaszkorukban.
Apja halála nyomán Ella azonnal megkettőzte személyes és szakmai (és
valószínűleg terápiás) azonosulását az édesapjával, Camila számára pedig a
letartóztatás és az ítélet gyötrő, tartós foltot jelentett más szempontból szeplőtlen,
figyelemre méltó életén. Úgy tűnt, hogy valamennyien orchidea- és
pitypangvonások mozaikdarabkáiból állnak össze. Bár még harminc évvel később is
mind a nyolcan látványosan és felismerhetően illeszkedtek ugyanabba a
kategóriába, mint a laboratóriumi eljárások során, egyikük sem tekinthető az adott
virág tiszta, hamisítatlan példányának. Valamennyien az orchideától a pitypang
érzékenységéig húzódó skála egy-egy pontján helyezkednek el.
Másodszor – és a fejlődés szakértőjét ez sem lepi meg –, e fiatal felnőttek élete és
identitása észrevehetően változott az idők során. Némelyikük fokozatosan és
hangsúlyosan emlékeztetett az 1980-as évek végén megismert gyermekekre, mások
viszont temperamentumban és viselkedésben is megdöbbentően eltértek attól a
kisgyermektől, akit három-négy éves korban megismertünk. Camila már iskolás
évei legelején jól tanult és a tanárok kedvence volt, később pedig egy nehéz
szakmában szerzett diplomát. Ethan már az általános iskola vége előtt felfedezte a
színházat és a színjátszást, de sokakkal ellentétben, akik csak kacérkodnak a
színházi vagy filmes karrierrel, az ő elkötelezettsége mélyült és nőtt az idők során.
Alejandro viszont már kiskorában hajlamos volt észrevehetően elkalandozni,
lankadt a figyelme, ő úgy fogalmaz, hogy „kikapcsolt” – ez nem éppen előny a
munka területén. Ennek ellenére elnyerte a Fulbright-ösztöndíjat, és ma már
rezidens egy jó hírű pszichiátriai képzési programban. Ella eleinte gátlásos és
szorongó volt, fenyegetőnek és nehéznek érezte a társas helyzeteket. Ma már
azonban élénk szociális életet él, sok jóbarátja és kedves kollégája van, és sikeresen
dolgozik a jó kapcsolatokat igénylő biotechnológiai iparban. Olykor meglepve látjuk
a jelentős – hol szerencsés, hol negatív – változást, ahogy a gyermekek belenőnek
saját maguk érett, felnőtt változatába. Valamennyien hallottunk már
jelentéktelennek tűnő fiatalokról, akikből csodálatosan vonzó vállalati vezető lesz,
ahogy olyan osztályelsőkről is, akik fehérgalléros bűnözővé és gonosztevővé
válnak.
Ám a vizsgált pároknál az volt a legszembetűnőbb és élesebb kontraszt, amelyet
a két orchidea fiú, Ethan és Jason között tapasztaltunk. Óvodás éveikben
mindkettőjüket viszonylag sok megpróbáltatás érte és mindketten sokat
betegeskedtek – nem súlyos, krónikus betegségekre kell gondolni, csak az óvodában
dúsan tenyésző örökös lázra és légúti megbetegedésekre. Az óvodában és a
családban mindkét fiú kihívásokkal, megrázkódtatásokkal és stresszforrásokkal
találkozott. A gimnáziumban pedig mindketten olyan csoportokba kerültek,
amelyek a kortársi társadalom visszahúzódó és zavaros perifériáin működtek.
Ám abban már igencsak eltért a beszélgetés, hogy Ethan, illetve Jason hogyan
látja jelenlegi életét, a családi és kortársi kapcsolatokat, amelyek e körülmények
közé sodorták őket. Bár mindketten olyanokkal barátkoztak, akik a gimnázium és
az egyetem perifériájára szorultak, Ethan művészei maguk választották különc
identitásukat. Jason csoportja ezzel szemben antiszociálisan és kockázatosan
viselkedett, gyakran használtak rekreációs kábítószereket és előszeretettel vonultak
ki a tágabb társadalomból. Bár mindkét fiatalember tartotta a kapcsolatot a szüleivel
és a családjával, döbbenten hallottuk, hogy Ethan gyermekkorában a családja
milyen sokat tett azért, hogy folyamatosan kapcsolatban lehessen és
azonosulhasson velük. Étkezésnél például körbeadtak egy mikrofont, hogy
mindenki, még a legkisebb (Ethan) is elmondhassa, ami a lelkét nyomja. Amikor
súlyos depresszióba esett, a családja gyorsan és határozottan lépett, megkeresték a
legjobb pszichológust és támogatták a gyógyulását. A családja mindig kitartott
mellette, a legkülönfélébb formákban támogatta és bátorította (a művészi hóbortjait
is). Jason családja viszont bármennyire szeretetteli és segítőkész is, mindig is
elérhetetlenebb volt a földrajzilag és érzelmileg távolabbi a fiú életének mindennapi
valóságától, ezért kevésbé sikerült eredményesen segíteniük olykor küszködő
fiukat.
Véleményünk szerint ennek következtében tért el egymástól ennyire feltűnően
a két óvodás orchidea életpályája, pedig harminc évvel korábban mindketten
aránytalanul sok nehézséggel találkoztak. Ethan már az általános iskola elején
rátalált a maga útjára, amely értelmes és sikeres munkához vezetett a színház és a
film világában. Ám Jason útja – legalábbis ebben a pillanatban – nyugtalanító, mert
túl sok alkoholt fogyaszt, még mindig kötődik a szülői házhoz (ámbár a szülők
fizikai jelenléte nélkül), és továbbra is keresi az élete irányát és értelmét. Kiváló
példa ez arra, hogy a családi gondoskodás és támogatás terén mutatkozó
különbségek észrevehetően befolyásolják a kivételesen érzékeny orchidea
gyermekek életének alakulását.
Ezzel együtt arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy Ethan és Jason élete sok
szempontból még csak most kezdődik, és hogy mindenki más-más ütemben
növekszik és fejlődik. Még az élet negyedik évtizedén túl is – itt tartanak most ezek a
fiatalemberek – valamennyien folyamatosan „alakulunk”, végleg megváltoztunk
ahhoz az emberhez képest, akik voltunk, de még nem változtunk át azzá, akik majd
leszünk. A szülők és a nagyszülők leesett állal figyelik, ahogy a korai fejlődés
éveiben kibontakoznak a gyermekeik és az unokáik, sokszor kifejezetten látványos
és váratlan formában. Az élet első évtizedében különösen lélegzetelállító a változás
és a fejlődés üteme és mértéke. Csakhogy a fejlődés hol folyamatos, hol megszakad,
és a hatvanas éveinkben ismert fiatalok egyszerre azonosak és eltérőek azokhoz a
gyerekekhez képest, akiket a harmincas éveinkben ismertünk. A vörös hajú, vidám
természetű apró csecsemők azzá a vörös tinédzserré válnak, akiben
reménykedtünk. A nyávogó tipegőből nehezen kezelhető kamasz lesz. Néha
azonban meglepődünk. Vagy csalódunk. Az érzékeny, érzelmektől túlfűtött és
törékeny négyéves orchideából elszánt és bátor felnőtt vezető válhat, akit látszólag
nem gátol bizonytalanság vagy tétovázás. A rugalmas óvodás pitypangot pedig
megtiporhatja a felnőtt élet számos megpróbáltatása, elhervadhat a súlyos
balszerencse nyomán. Carl Sandburg szavait kiforgatva a nagyapám szerette
mondogatni, hogy az élet olyan, mint a hagyma: egyesével lehántod a rétegeket, és
néha sírsz.
A harmadik és egyben utolsó tanulság, amelyet immár felnőtt óvodásaink
történetéből vontunk le, hogy az élet valójában kiszámíthatatlan. A körülmények és
az életek már a születést követő harminc év alatt is jelentősen megváltozhatnak. A
gyerekek már nem a stresszbiológiájuk ingerlésére kitalált kihívásokkal, hanem
valódi megrázkódtatásokkal találkoznak – meghal az apjuk, kísértések érik őket,
megjelenik a társadalmi nyomás, elköltözik a család és néha kudarcot vallanak. E
nyolc fiatal életének egyelőre hiányos története számos kérdést vet fel: vajon
pontosan miért és hogyan kerül sor az észlelt változásokra? A fiatal életeket érintő
események és problémák csak a véletlen birodalmának, valamint a belső káosz
kettéhasította világnak a véletlenszerű támadásai? Vagy valamilyen értelemben,
bármilyen értelemben, valamennyi ifjú életben kódolva van egy sors, mint a
borsóhüvelyben a magok? Vajon az orchidea gyermekek a génszekvenciák és a
környezeti hatások többségében véletlen egybeesésének eredményei, vagy az
orchidea orchideának születik, és sorsa a tartós együttérzés? Vajon a pitypangok
már akkor is erősek és kérlelhetetlenek, amikor növekvő, organikus tudattal
lebegnek a magzati élet sötét, meleg vizében?
Minden – a gyermeki fejlődéssel és az emberi agy feltartóztathatatlan
fejlődésével kapcsolatos – tudományunk lényege, hogy felkutassuk és észrevegyük
azokat a hasonlóságokat és mintázatokat, amelyek segítenek az eredmény
kiszámításában. Keressük és gyakran meg is találjuk azokat a kapcsolódási
pontokat, amelyek összekötik azt, akivé a gyermek válik az első években, és aki lesz
belőle élete későbbi alakulása során. Még ha a gyermek váratlan események
következtében le is tér az útról, amelyen addig haladt, a fejlődés bizonyos
következetes, meghatározható szabályosságai saját belső logikájuk folytán
érthetővé teszik a letérést és annak következményeit is. Ám a megjósolható
fejlődési szabályszerűségek sorozatán elhelyezhetjük a káosz és a
kiszámíthatatlanság rácsát, amelytől egyetlen élet sem mentes.
Mindenki életében vannak olyan tragikus és szerencsés események, amelyek
megzavarják a fejlődés fokozatosságát és eltérítenek az addig használt logikus,
kiszámítható úttól. Ezek az események sem személyenként, sem időben nem
véletlenszerűen vagy egyenlően következnek be. Egyes életeket ugyanis
aránytalanul sújtanak az ilyen események, időben pedig nem véletlenszerűen,
hanem csoportosítva kerül rájuk sor.[5] Így bár egy gyermek orchidea vagy pitypang
kategóriába sorolása magyarázatot adhat az illető életének számos fejlődési
eseményére és eredményére, mindig van egy bizonytalansági tényező, sor kerülhet
kiszámíthatatlan és véletlenszerű eseményekre, amelyek megerősíthetik vagy
eltéríthetik a gyermek folyamatos utazását. Szülőként, tanárként, egészségügyi
dolgozóként és barátként az a feladatunk, hogy pontosan megértsük valamennyi
gyermek természetét – hogy hol helyezkedik el az orchideától a pitypangig tartó
skálán –, és hogy jó példát mutatva segítsük megtalálni a pozitív és életszerű választ
a rájuk váró eseményekre.
 10
Az apák vétkei, a kegyelem lehetősége
„Jahve, irgalmas és könyörülő Isten,
hosszantűrő, gazdag kegyelemben és
hűségben… nem hagyja egészen büntetés
nélkül [a vétket], hanem az atyák vétkét
számonkéri fiaiktól és unokáiktól harmad-
és negyedízig.”
Kivonulás könyve 34:6–7

„Áldunk téged, Uram, a teremtésért, az

életért és az élet áldásaiért… A kegyelem
lehetőségéért és a dicsőség reményéért.”
Az anglikán egyház liturgiája

De mi a helyzet akkor, ha hiába igyekszünk pontosan megérteni „valamennyi

gyermek természetét”, mert szülőként, tanárként vagy orvosként nem hoztunk
magunkkal elegendő erőforrást a saját gyermekkorunkból és történelmünkből?
Bizonyos pillanatokban jeges rémülettel gondolunk arra, hogy milyen hatalmas
felelősség nyugszik a vállunkon a jövő nemzedékének szükségletei és reményei
kapcsán. A gyerekneveléssel, tanítással vagy gyógyítással összefüggő képességeink
mégis nagymértékben függenek pszichológiai és társadalmi-érzelmi erősségeinktől
és gyengéinktől, amelyek viszont saját származásunk homályos, távoli valóságában
gyökereznek.
Évekkel ezelőtt, egy téli estén ott ült előttem egy sebzett és reményvesztett
család, kamasz fiuk élete ugyanis patthelyzetbe került a függőség és a zűrzavar
miatt. A kivételes fiúra fantasztikus lehetőségek vártak, de valami félresiklott, és
most a kokain, a kannabisz és a depresszió sötét homályában bolyongott. Úgy tűnt,
tartósan és lustán lemond a tanulásról, és a családja most azért hozta el hozzám,
hogy megpróbáljam visszavezetni a helyes útra.
Szándékosan ápolatlanul, talpig feketében ült és a padlót bámulta. Zavarosan és
halkan beszélt, jobb karját különösen ocsmány tetoválások tarkították, és családja
iránti megvetése neonbetűkkel világított tizenöt éves életének hirdetőtábláján. Két
testvére, az egyik fiatalabb, a másik idősebb nála, lopva körbepillantott a szobában,
idegesen latolgatták a heves családi dühkitörés és a házastársi konfliktus kettős
veszélyét, és érthető szorongásukat izegve-mozogva, meg-megrándulva próbálták
leplezni. Az apa undort és kétségbeesést egyszerre sugalló hangon ráförmedt a
fiúra: „Anthony [nem ez az igazi neve], ülj már fel és mondj valamit, az isten
szerelmére! Segíteni próbálunk neked!”
A másik négy családtag megmerevedett a széken, Anthony pedig épphogy csak
megmozdult, és gyilkos tekintetet vetett az apjára. Az elgyötört anya próbálta
lecsillapítani a kedélyeket: „Na jó, mindenki vegyen egy mély lélegzetet és beszéljük
meg a dolgot. Próbáljunk együtt megoldást találni.”
„Ne rombold a tekintélyemet a fiunk előtt!” – tiltakozott vészjóslóan a férje.
Mint hamarosan megtudhattam, ebben a családban az apa és a fiú között elszánt
és kegyetlen harc bontakozott ki. Akár orchideának számított biológiailag Anthony,
akár nem, nyilvánvalóan érzékeny és törékeny kisfiú volt. Egyre jobban
beszippantotta valamiféle gót, antiszociális viselkedés: kockázatos szexuális életet
élt, kisebb bűncselekményeket követett el, nem tisztelte a felnőtteket és a
magántulajdont, egész éjszakás rave-partikon vett részt és kábítószert fogyasztott,
továbbá számos fizikai jelét mutatta a kialakulatlan erkölcsi értékrendnek. Az apja
dühöt érzett, csalódott is a fia egyre baljóslatúbb döntései miatt, és fennhangon
hitetlenkedett, amiért az ő fia ilyen szégyenletesen felelőtlen és hálátlan. Senki előtt
– sem a gyerekei, sem a felesége, sem a szomszédok előtt, sem előttem – nem
maradt titok, hogy mit gondol ez az apa a fiatalkori problémákról és züllöttségről.
Ugyanakkor az apát mélyen és láthatóan elkeserítette, hogy szomorú, sehová
sem vezető jövőt kellett elképzelnie a fiának, aki tehetséges volt és kreatív
lehetőségek várhattak volna rá. Dühödt ítélkezése eltakarta a fiú iránti szeretetét,
pedig az ott volt a szívében, mint elérhetetlen kincs. A düh elbátortalanította és
megijesztette Anthonyt, aki az apja hatására visszahúzódott és még határozottabban
menetelt a periféria és a lázadás felé. Közben a szülők házassága is fokozatosan
megromlott, ahogy az anya csitító hangja igyekezett a férj szidalmai és neheztelése
fölé kerekedni. A másik két gyerek nagyon is megérezte, hogy csatatérré vált a
családi otthon. Az idősebb fiú szülei gyötrődése és házasságuk ijesztő megromlása
láttán egyszerűen kivonta magát a családi életből – élte a saját életét, és igyekezett
tudomást sem venni a körülötte dühöngő konfliktusról. Anthony húga a család
széthullását figyelve feltűnően az anyja mellé állt, méltatlankodott, amiért az apja
„igazságtalanul elítéli” a bátyja „életmódját”.
Szó se róla, Anthony kísérletezése a kábítószerekkel és a bűnözéssel joggal
keltett rémületet a szülőkben. Amikor egy gyermek letér a céltudatos és erényes
élet útjáról, sok anya és apa ugyanígy aggódik. Ám ennek az apának a reakciója
messze túlmutatott a jogos aggodalom paraméterein; egy egész családot süllyesztett
el a harag és a szidalom tengerében. Bármilyen megszállottan és türelmetlenül
viszonyult is a fiához, amikor a találkozásaink során bepillanthattam a
gyermekkorába, lassanként megértettem, hogy honnan táplálkozik az apa gyűlölete
a legérzékenyebb és legtörékenyebb gyermeke iránt.
A saját apja – Anthony nagyapja – az igazságos, ám brutális világháború
tapasztalatával vált nagykorúvá, megkeseredett és bántalmazó alkoholista lett
belőle. Szíjjal és testi erővel fegyelmezte a gyermekeit, valamiféle homályos vallási
alapon meggyőződése volt, hogy így kell illemre és becsületre nevelni a gyerekeket.
Anthony apjának gyermekkori családjában tökéletes, feddhetetlen viselkedést
vártak el, szeretetet azonban nem adtak, érzelmekkel nem foglalkoztak, gyengédség
nem fordulhatott elő. A nagyapa elvi alapon várta el, hogy mindenki megfeleljen a
szabályainak, éjszaka viszont ivott, így kialakult a bántalmazás, a neheztelés és a
megbánás szomorú, körkörös szertartása. A gyerekeket kigúnyolták a kudarcaik
miatt, nevetségessé tették a hibáikért és vétségeikért, ha pedig megsértették apjuk
kérlelhetetlen törvényeit, verést kaptak. Anthony apja ezeket a traumákat és ezt a
védtelenséget akaratlanul is beleöntötte a saját családi életének olvasztótégelyébe, a
családjuk formáját és lényegét meghatározó rejtett, merev struktúrákba. Korai
éveinek erőteljes élményeit ismerve már nem csodálkoztam azon, hogy
öntudatlanul is kényszerítéssel és ítélkezéssel reagált, amikor a fia letért a helyes
útról. Mivel Anthony kivételesen érzékenyen reagált az apja ítélkezésére, még
jobban eltávolodott az apja megkérdőjelezhetetlen értékrendjétől, a fokozódó apai
harag kialakította az elidegenedés, a távolságtartás és a megtorlás önismétlő körét.
A család szomorú helyzete fájdalmasan ismerősnek tűnt.
Mary és anya

A saját anyukám és a húgom erőteljesen emlékeztetett azokra a sokgenerációs

konfliktusokra, amelyeket Anthony boldogtalan családi élete hozott a felszínre. Csak
sejtéseim vannak – a megcáfolhatatlan igazságot nem tudom –, hogy milyen sötét
anyag mérgezhette meg orchidea húgom és anyám kapcsolatának hosszan fortyogó
levesét. Ma, hatvan évvel a tűz belobbanása után csak találgathatok, hogy mi siklott
félre, hogyan távolodhatott el egymástól ilyen tragikusan egy őszintén szerető anya
és törékeny lánya, hogy juthattak el a gyűlölködés és az elszigeteltség
patthelyzetéhez. Mint báty és fiúgyermek nem azért keresek magyarázatot e
tragédiára, hogy a bulvárlapok szintjén ábrázoljam egy család régi bánatát. Inkább
azt szeretném egy tanulságos történettel megvilágítani, hogy az ártalmas
élményeket hogyan adjuk tovább mégoly akaratlanul és rossz szándék nélkül a
következő nemzedéknek. Bár a történetnek még nincs vége, arról is szól, hogy a
nemzedékek közötti trauma láncolata hogyan szakítható meg a szeretet, a
kegyelem és a remény segítségével.
Anthony családja és az én családom természetesen nem teljesen egyforma, de
bizonyos közös vonások és folyamatok hatására jutottak ebbe a negatív helyzetbe.
Anyukámat a nagy gazdasági válság idején kérlelhetetlenül kompetitív családban
nevelték értelmiségi, sikeres szülei, akik mindketten 1913-ban végeztek a Wisconsin
Egyetemen summa cum laude minősítéssel. Az apja PhD-címet is szerzett a Chicago
Egyetemen. Az anyjának három lánytestvére és két fiútestvére volt, egy wisconsini
farmon nevelkedtek és valamennyiük a Wisconsin Egyetem legtekintélyesebb
diákegyesületének keretein belül végezte el az egyetemet. A férjéhez hasonlóan
elmélyülten tanult, és saját jogán is kiváló és termékeny intellektussá vált.
Anyukám szülei olyan elkötelezetten hittek a közös kutatással és tanulással töltött
életben, hogy 1915 nyarán a nászútjukon gyalog barangolták be a coloradói
hegyeket – csak egy teherhordó öszvér tartott velük –, mert így geológus nagyapám
közvetlen közelről tanulmányozhatta a sziklás hegycsúcsok geofizikai gyökereit.
Három hónapig járták a prekambriumi időszakban kialakult tájat, nem vittek
magukkal mást, csak csákányt, vászonsátrat és két nyeregtáskányi élelmiszert és
felszerelést. Bár a családjuk és a barátaik csodabogárnak, sőt szánalmasnak tartották
őket, én mindig úgy éreztem, hogy a házasélet kezdete nem is lehetne ennél
romantikusabb és szerencsésebb – ebből is látszik, hogy örököltem valamit a
nagyszüleim különös agyműködéséből.
Akárhogy is, a házasság tartósnak és sikeresnek bizonyult, négy lány és egy fiú
született belőle – valamennyien a féktelen kíváncsiság, a fáradhatatlan intellektuális
izgalom és a sikeres tanulásra vonatkozó erős elvárások légkörében nevelkedtek.
Az Oklahoma állambeli Ardmore álmos déli kisvárosában éltek, ahol már korán
megállt a Santa Fe-i vonat, és ahol az 1900-as évek elején körülbelül tízezren laktak.
Ahogy azonban a tudomány iránt elkötelezett családoknál sokszor előfordult,
anyukám érzelmileg visszafogott környezetben nőtt fel. Ritkán fejeztek ki haragot
vagy vidámságot, mély szomorúságot vagy kitörő örömöt, az érzelmek vizsgálata,
ünneplése vagy feltárása pedig szóba sem jöhetett. Anyukám a család második
gyermeke volt, művészi hajlamokkal, de valószínűleg soha nem kapott elegendő
teret az érzései és a vágyai kifejezésére. Az az érzésem, hogy az érzelmi életét
gyakran elfojtotta a hűvösen analitikus és korlátozó családi kultúra. Szinte biztos
vagyok benne, hogy a nagyszüleim nem tudatosan tiltották az erős érzések
kifejezését; egyszerűen csak ez következett abból, amik ők külön-külön és együtt
voltak abban az időben és azon a helyen.
Az érzések és az érzelmek elfojtása következtében – Anthonyhoz hasonlóan –
anyukám az elszigetelt, sokszor jéghideg érzelmi üresség fedezékébe vonult vissza.
Egyetlen olyan esetre emlékszem gyerekkoromból, amikor teljesen elengedte
magát. Hat-hét éves lehettem, a nagyszüleimet látogattuk meg anyukám
gyerekkori, ardmore-i otthonában. Apák napjára egy különleges ajándékot hozott a
nagyapámnak, az apjának, őszinte és tiszta odaadásának megnyilvánulásaként. Az
ajándékot (azt hiszem, egy ing volt az) egy hosszú családi ebéd végén adta át,
visszatekintve úgy érzem, sokáig habozott előtte, nagyapám pedig hidegen,
közönyösen bontotta ki és nézte meg. Nyilván nem fogta fel a jelentőségét és a
fontosságát, mert egyszer csak felállt az asztalfőről és zajosan kikelt anyukám ellen,
hogy micsoda ostobaság „ennyi pénzt” kiadni egy olyan kulturális trükkre, mint az
„apák napja”. Az értékrend, amelyet képviselt – ragaszkodott a nagy gazdasági
válságot kísérő szigorú takarékossághoz – nyilvánvalóan valódi, kemény küzdelem
árán elsajátított és jó szándékú volt. Csak éppen nem sikerült megértenie az ajándék
félénk, szeretetteli üzenetét. Mary húgommal együtt megdöbbentünk, hogy ilyen
indulat követhet egy egyszerű szeretetmegnyilvánulást. És anyukám sírva fakadt.
 Mindenféle mély érzelemre képes volt, de jól eszébe véste az erős érzelmek és
érzések kifejezésére, sőt talán megélésére vonatkozó családi tiltást. Ráadásul négy,
kis korkülönbséggel érkező és örökké egymással versengő lány egyikeként
született, ezért már gyerekkorában kialakult benne a tartós és sokszor rosszindulatú
gyanakvás a saját neme iránt. Akadt azért néhány közeli barátnője, és még a
lánytestvéreivel is volt köztük valami játékos, bár titokban versengő melegség. De
az anyukája, a nagymamám nem sokat tett, hogy visszafogja a lányai ellenséges
hajlamait, hiszen ő maga is ádázan versengő lánytestvérek gyűrűjében nőtt fel.
Anyukám fogyatékkal élő bátyjának jelenléte pedig – igazi zseni volt, csak súlyosan
megnyomorította a lábát a századelő egyik gyermekbénulás-járványa – nem sokat
segített a lányok összetűzéseinek elsimításában. A köreibe bekerülő új nőket tehát
eleve lassan fortyogó, összehúzott szemű gyanakvással figyelte (időnként biztosan
joggal), hogy nem ellenségesek és csalárdak-e. Anyukám rajongott az újszülöttekért
és a kisbabákért, akik tehetetlenek voltak és tőle függtek, de amikor a kisbabák,
különösen a lányok gyermekké cseperedtek, akarattal, vágyakkal és
függetlenséggel, az elkerülhetetlen konfliktus érzelmileg kezelhetetlenné vált.
Gyermekkorának e két fontos öröksége – az erős érzelmek ismeretlen területének
kezelhetetlensége és a többi nő iránti bizalmatlanság – határozta meg, hogy
anyukám nem lehetett jó és szerető anyja egy kicsi, érzékeny és törékeny lánynak.
Mindezek következtében Mary nehéz, már-már lehetetlen családi környezetbe
került. A sérült anya és orchidea lánya problémás, ingatag párost alkotott, és
kölcsönös megvetés alakult ki köztük. Nehezen megfogható, de ártalmas ellentétük
már korán jelentkezett, Mary csodálatos, de fenyegető kamasz lánnyá válásával
pedig csak fokozódott. Amikor tíz-tizenegy éves korában pubertáskorba került,
gyönyörű lánnyá fejlődött, és az anorexiába menekülve próbált öntudatlanul is
visszatérni csecsemőkora viszonylagos biztonságába. Nem járt iskolába, újra és újra
kórházba került és vészesen lefogyott. Ahogy Mary öles léptekkel haladt a még
súlyosabb csontbetegség és rendellenesség felé, anyukám jobbára sikertelen
küzdelmet folytatott, hogy ne kényszerítse állandóan evésre Maryt. Emlékszem
azokra a feszült, rémisztő vacsorai jelenetekre, amikor Mary és anyukám
hosszasan, mintha erőpróbát tartanának, ültek egy tál érintetlen étel előtt.
Mindeközben apukám, a melegszívű és nagy szeretettel övezett egyetemi
adminisztrátor, depresszióba süppedt és soha nem is gyógyult ki belőle teljesen, én
pedig gyorsan és valószínűleg szerencsétlen módon (de csak védelmet keresve)
visszavonultam a gimnázium, a sport és a barátaim alternatív valóságába.
Ahogy idővel és egyre több történetet megismerve még jobban megértettem az
élet összetettségét, ráébredtem, hogy a traumát és a gondoskodást épp olyan
biztosan és megbízhatóan adhatjuk tovább nemzedékről nemzedékre, ahogy a
gének öröklődnek a szülőktől a gyerekekre és az unokákra. A bántalmazott
gyermekek felnőnek és – gyakrabban, mint remélnénk vagy hinnénk – maguk is
bántalmazó szülők lesznek; a nagyszülő erőszakkal és elnyomással kapcsolatos
emlékei újra felbukkanhatnak unokái sérülékenységében; és ahogy a Tóra írja, az
atyák vétkeit számonkérik „harmad- és negyedízig”. A modern kutatás nyomán
már komoly tudományos tény, hogy a traumák továbbadhatók egyik nemzedékről
a másikra. Immár azt vizsgáljuk, hogy hogyan kerül sor a továbbadásra a szülői
viselkedés szintjén, a szülő-gyermek kapcsolat pszichológiai-biológiai
folyamataiban, de még a generációs kockázat epigenetikai továbbításában is. Egyre
nyilvánvalóbb, hogy nemcsak a kockázat és az ártalom, hanem a védelem és a jóság
is örökölhető tapasztalat, amely megdöbbentő szabályossággal örökíthető át egyik
generációról a másikra. Már amit most tudunk, az is fontos következményekkel jár
az orchidea és pitypang gyermekek gondozására, nevelésére és óvására nézve.
Mondanom sem kell, sokszor sajnálkozom azon, hogy a Maryt vizsgáló és kezelő
orvosok akkor még vajmi keveset hallottak a nemzedékek közötti ártalom
mostanában kialakuló tudományterületéről. Többségünk nem kerülheti el a
traumákat és a családi örökségeket, amelyekbe beleszületünk. Ugyanakkor tetemes,
sokszor megdöbbentő rugalmasság is rejlik bennünk – bárcsak tudnánk, hogyan
kell szabadjára engedni! Úgy tűnik, hogy ez a rugalmasság is továbbörökíthető. De
ha a trauma és a gondoskodás, a lelki sérülés és a rejtett rugalmasság is
továbbadható nemzedékről nemzedékre, hogyan kerül sor az átadásra? Milyen
bioviselkedési mechanizmusok hatására kerültek át nagyszüleim érzelmi fékjei az
anyukámhoz, onnan pedig a húgomhoz? Ez a nemzedékek közötti átadás nem
mond-e ellent az evolúciós változás csigalassúságának? Hogyan változhat ilyen
gyorsan a biológiai kockázat, hogyan juthatunk el az egyik nemzedék pszichológiai
korlátaitól a következő nemzedék mentális zavaráig? Csaknem két és fél
évszázaddal ezelőtt éppen ezek a kérdések foglalkoztattak egy különös francia
természettudóst.
Denevérszem és zsiráfnyak

Jean-Baptiste Lamarck francia biológus a tizennyolcadik század végén élt, és az

evolúcióval kapcsolatos munkáját tekinthetjük Charles Darwin evolúciós elmélete
egyik előfutárának; az utóbbi 1859-ben tette közzé A fajok eredete című művét.
Darwinhoz hasonlóan Lamarck is meg volt róla győződve, hogy az életformák nem
statikusak, hanem az idők során alakulnak, és a nemzedékek során át egyre
összetettebbek és alkalmazkodóbbak. 1800-ban előadást tartott a párizsi
Természettudományi Múzeumban, és vázolta az evolúcióval kapcsolatos nézeteit.
Két fontos elvet vezetett elő. Az első, hogy a környezet hatására az állatfajok
átalakulnak, megváltozik a viselkedésük, és ennek következtében használnak vagy
nem használnak bizonyos anatómiai szerkezeteket, amelyek formája és funkciója
fokozódik vagy csökken. A második, hogy a tapasztalaton alapuló változások
örökölhetők és továbbadhatók a következő nemzedékeknek. Lamarck híres tehát
arról, hogy szerinte elképzelhető a szerzett, nemzedéki tapasztalatok és
jellegzetességek öröklése.
Példaként említette a szinte kizárólag sötétben élő denevérek
elcsökevényesedett szemét és a zsiráfok hosszú nyakát; utóbbiak azért
maradhatnak életben, mert elérik és rágcsálják a magas afrikai fák egyre növekvő
lombját. A denevéreknek van ugyan látószerve, de kicsi és fejletlen, ezért
radarszerű hangszondázó rendszer segítségével tájékozódnak és táplálkoznak.
Lamarck ebből arra következtetett, hogy a szem minősége romlott, a
radarrendszeré pedig javult, ahogy egyik nemzedék a másik után sötét
környezetben élt. Lamarck szerint a zsiráfok nyaknyújtó élményei is
továbböröklődtek az utódokra, akik élvezhették a fokozatosan hosszabbodó nyak
előnyeit. A zsiráfszülők folyamatos nyújtózkodása anatómiailag jelent meg az
utódok hosszabb, praktikusabb nyaki gerincében.
Bár Lamarck nem elsőként tett ilyen kijelentéseket – már a görög filozófiai
hagyományban is találunk hasonló megfigyeléseket és sejtéseket –, elméletét egyre
vitriolosabb kritikával illették, ahogy ideológiailag megerősödött a darwini
evolúciós elmélet. Charles Darwin 1809-ben született, abban az évben, amikor
megjelent a Lamarck-féle nagy hatású Philosophie Zoologique (Zoológiai filozófia);
Darwin szerint az evolúció gyökere nem a szerzett generációs tapasztalat
továbbadása, hanem az anatómiai és funkcionális formák véletlenszerű
variációinak opportunista megőrzése (azaz természetes szelekciója). A denevérek
echolokációs táplálkozási rendszere tehát véletlenül alakult ki (annak
köszönhetően, amit ma már állandóan és természetesen megjelenő genetikai
mutációknak tulajdonítunk), és a következő nemzedékek azért nem a sötét
környezetben szerzett tapasztalatok továbbörökítésével őrizték meg, mert a
kezdetleges hanglokátorral felszerelt egyedek nagyobb valószínűséggel boldogultak
és ennek köszönhetően szaporodtak is. Darwin szerint a zsiráfok sem a
táplálkozással kapcsolatos tapasztalat varázslatos öröklésével adják tovább
praktikus hosszú nyakukat az utódoknak. Arról van szó, hogy az ősi zsiráfnak
rövidebb volt a nyaka, de azok az utódok, akik valamely morfológiai variáció
véletlenje folytán a legmagasabban lévő leveleket is elérték, aránytalanul nagyobb
mértékben boldogultak és szaporodtak, és továbbadták ezt a hosszú nyakú,
génalapú anatómiát a zsiráfok következő nemzedékének is.
A huszadik század elején Lamarck elmélete némi joggal vált a biológiai
tudományos közösség hiteltelenített céltáblájává, ahogy a darwini evolúció egyre
inkább tudományos bizonyítást nyert.[1] Érdekes módon azonban Lamarck régóta
elfeledett „varázslatos” ötletei visszatértek a huszonegyedik század gyorsan változó
első éveiben, méghozzá a legújabb epidemiológiai megfigyelések és az epigenetika
kialakuló tudományágának köszönhetően. Az újraéledő érdeklődés hatására egy
evolúciós weboldal a következő címmel tett közzé vezércikket: „Ébredj, Lamarck,
várnak az előadóteremben!”[2]
A Lamarck evolúciós elméletét életre keltő tudományos megfigyelések egyik
példája a holland éhínség (ahogy helyben nevezték: az „éhség tele”), amely a II.
világháború legkétségbeesettebb elnyomásának napjaiban alakult ki. Amikor a
szövetségesek partra szálltak Normandiában (1944. június 6-án), a megszálló német
hadsereg a korábbinál is szigorúbb intézkedéseket vezetett be. A holland háborús
kormány vasúti sztrájkot hirdetett, hogy így álljanak ellen a náci megszállásnak,
mire a Birodalom megtorlásként 1944–45 telén leállította a szén- és élelmiszer-
szállítást az ország nyugati részébe. A vonat- és közúti közlekedést felfüggesztették,
a kikötők és a vízi utak megsemmisítésével vagy elzárásával a hajók sem
közlekedhettek, így 4,5 millió embert sújtott az éhínség. Egyre többen haltak meg
alultápláltság következtében: az ostrom öt hónapja során 10–22 ezer haláleset
történt.
Nem meglepő módon az éhínség idején terhes nők gyermekei kisebb súllyal,
hosszal és fejkörfogattal születtek, mint azok a gyermekek, akik a német blokád
előtt vagy után fogantak meg. Arra azonban senki sem számított, hogy az érintett
gyermekek és azok gyermekei (az éhínséggel sújtott holland szülők unokái) később
szokatlanul nagy arányban küzdenek majd túlsúllyal, olyan anyagcsere-
problémákkal, mint a cukorbetegség, a krónikus szív-ér rendszeri betegségek, a
skizofrénia és más súlyos neuropszichiátriai zavarok. Úgy tűnt tehát, hogy az 1944–
45-ben alultáplált holland nők táplálkozási problémái valahogy továbbadódtak a
következő két nemzedéknek, méghozzá rendellenes anyagcsere-folyamatok, a
krónikus fizikai betegségek fokozott kockázata és a gyakoribb, súlyos pszichiátriai
rendellenességek formájában.[3]
A holland éhínség és következményeinek története egybecseng más,
párhuzamos kutatási eredményekkel is. Először is, David Barker 9. fejezetben
említett munkája az egészség és a betegség fejlődési gyökereiről összevetette a
csecsemőhalandóság földrajzi megoszlását 1921 és 1925 között Angliában és
Walesben az öt évtizeddel későbbi felnőttek szívbetegségre visszavezethető
halálozási arányával.[4] E mutatók földrajzi megoszlásának időbeli hasonlóságai
alapján (ahol az 1920-as években magas volt a csecsemőhalandóság, ott az 1970-es
években sokan szenvedtek szívbetegségben) felvetette, hogy a magzat késleltetett
növekedésével és az alacsony születési súllyal járó magzati alultápláltság is szerepet
játszhat abban, hogy évtizedekkel később szívkoszorúér-megbetegedés alakul ki.
Barker és más tudósok munkái alapján úgy tűnik, hogy a terhességre jellemző
táplálékhiány szerepet játszik abban, hogy az utód „magzati programozása”
mennyire valószínűsíti a szívbetegséget, a sztrókot és a magas vérnyomást.
A holokauszt-túlélők gyermekeinek egészségügyi kockázataival kapcsolatos
kutatások is azt sejtetik, hogy az egyik nemzedék pszichológiai és fizikai traumái
valahogyan átörökíthetők a következőre. Hiába fogantak hát a holokauszt-túlélők
gyermekei jóval a II. világháború vége után, és hiába nem érzékelték még a
méhben sem a német táborok embertelen, halálos körülményeit, a traumákat ők is
hordozzák. Az ilyen embereknél sokkal gyakoribbak a mentális egészségügyi
zavarok (szorongás, depresszió és poszttraumás stressz szindróma, azaz PTSD) és a
krónikus fizikai problémák is (cukorbetegség, megemelkedett vérlipidszint és
magas vérnyomás).[5] Egy újabb keletű és kevesebb embert érintő nemzedéki
trauma (a World Trade Center épületeinek kiürítése a 9/11 támadások után)
vizsgálatában a támadásokat túlélő, de PTSD-vel küzdő nők egyéves gyermekeinek
kortizolrendszere, a jövőbeli pszichiátriai kockázat stresszhormonmutatója
alulműködött. Az életveszélyes, traumatikus esemény hatását megint csak
örökölték valahogy azok a magzatok, akik a méhben voltak a terrortámadás idején.
[6] Végül az emberekkel és a kísérleti állatokkal kapcsolatos legújabb bizonyítékok
alapján a pozitív egészséget is érhetik nemzedékek közötti hatások – például az
egyik nemzedék testmozgása megvédheti a következő nemzedék metabolikus és
szív-ér rendszeri egészségi állapotát, ahogy a kedvező anyai környezet pozitív hatást
gyakorol az utódok egészségére.[7] Úgy tűnik, jobban hasonlítunk Lamarck
denevérjeire és zsiráfjaira, mint a tudomány sejtette volna.
Az azonban továbbra is alapvető fontosságú rejtély, hogy hogyan kerül sor az
ártalom és a védelem „generációk közötti örökítésé”-re. Az apák (és az anyák)
rettenetes, ártalmas élményeit hogyan kérik számon a gyermekeken és a
gyermekek gyermekein? Az egyik nemzedék támogató szociális közege hogyan hat
pozitívan a következő nemzedék egészségi állapotára? A szülőktől és a
nagyszülőktől sokféleképpen örökölhetünk. A gyerekek a családjuktól
örökölhetnek szegénységet vagy gazdagságot. Valamennyi gyermek hordozza a
szülők genetikai adottságait – a genom fele az apánktól, fele az anyánktól származik,
ezen belül minden nagyszülőnktől egy-egy negyed. Bizonyos mértékben úgy
nézünk ki és úgy viselkedünk, mint az elődeink, mert a pénzüket (vagy annak
hiányát) és DNS-üket is örököljük. Örököljük továbbá – legalábbis egy időre – a
szüleink környezetét, hiszen általában szükségünk van a jelenlétükre, a
védelmükre és arra, hogy gondoskodjanak korai szükségleteinkről. És utánzás útján
örököljük azokat a viselkedési hajlamokat, amelyek meghatározzák saját
gyermekeink nevelését. Az öröklés mindeme formáihoz az egyik nemzedék
erőforrásokat ad át a következőnek – a géneken, a viselkedés utánzásán, a
környezeti jelzéseken és a társadalmi-gazdasági helyzeten keresztül. Az információ
e formáit továbbadjuk a gyermekeinknek, az unokáinknak és akár az utánuk
következő leszármazottaknak is.
Rejtett örökség

Vegyük azonban észre, hogy a fent említett öröklési mechanizmusok egyike sem
felel meg annak, amire Jean-Baptiste Lamarck gondolt. Ő úgy vélte, hogy az egyik
nemzedék akaratlanul, biológiai formában adja tovább a következőnek a szerzett,
tapasztalatalapú információt. A szülői viselkedés utánzása például nem számít
lamarckinak, mert nem jár egy fizikai, anatómiai jellegzetesség környezetből
fakadó változásával. A gyerekek úgy tanulnak meg gondoskodni a saját
gyerekeikről, hogy figyelik és átélik azt, ahogy a szüleik gondoskodnak róluk.
Megtanulhatnak máshogy nevelni, mint a szüleik (például egy ehhez hasonló
könyv elolvasásával), de ettől nem változik meg a nyakuk hossza vagy a látásuk
élessége. A genetikai (a DNS-szekvenciában lévő) információ átadása sem felel meg
a lamarcki szabályoknak. A DNS öröklése biológiai és passzív folyamat, de a
spermában és a petesejtben hordozott konkrét DNS-szekvenciákat nem
befolyásolják az apa vagy az anya életének élményei. Egyre több bizonyíték
támasztja azonban alá, hogy a szülő tapasztalataival összefüggő epigenetikai
változások lehetővé tehetik a generációk közötti öröklést – legalábbis az állatoknál,
de valószínűleg az embernél is. Ez egy bonyolult kérdés, vizsgáljuk hát meg, hogy
Lamarck kétszáz éves munkája hogyan illeszkedik a legmodernebb epigenetikai
kutatásokhoz.
Idézzük fel, hogy mit tudtunk meg az epigenetikáról az 5. és a 6. fejezetben. Az
egyén élettapasztalatai kémiai jelek rácsozatát helyezik el az illető genomján, és
ezzel szabályozzák az egyes gének működésének szintjét és az alkalmazkodás
érdekében fontos biológiai funkciókat változtatnak meg. Bizonyos élmények
teljesen kiiktatnak egy adott gént, mások viszont fokozzák a működését. Idézzük fel
(az 5. fejezetből), hogy a génműködés szabályozása a hangszínszabályozóhoz
hasonlóan változtatja meg a változatlan dallam hangnemét és frekvenciáját,
ugyanis módosítja az egyes zongorabillentyűk hangzását. A változatlan DNS-
szekvencia fehérjetermelésének működését megváltoztató epigenetikai jelek azért
kerülnek a génekbe, hogy érzékeljék és rögzítsék múltbeli élményeinket. A tudósok
most értik meg, hogy a gének kódolását (és ezzel testünk működését) szabályozó
jelek olykor továbbadhatók egyik nemzedéktől a másiknak – a nagyszülőtől a
szülőnek, majd a gyermeknek. Bár a generációk közötti átadásnak még kevés és
csak megfigyelésre épülő bizonyítékát ismerjük, az emlősállatoknál komoly
bizonyítékokat találtak az epigenetikai öröklésre.
A szerzett nagyszülői és szülői jellemvonások generációk közötti átadására
kétféleképpen kerülhet sor, mindkettő epigenetikai folyamatokat igényel. Egyrészt
az anyák és az apák gyermeknevelési módszerei és tapasztalatai maguk is
előidézhetnek olyan neurobiológiai változásokat, amelyek formálják és vezérlik
utódaik viselkedését és biológiáját. Ennek egyik példája az a 6. fejezetben tárgyalt
jelenség, hogy az anyapatkányok között a kölykök nyalogatása és csutakolása terén
mutatkozó természetes különbségek megbízható különbséget idéznek elő a
kölykök kortizolrendszerének reaktivitásában (azaz a stresszre adott
reakciójukban), szorongó és depressziós viselkedésük mértékében és saját nevelési
szokásaik jellegében. Egy másik példa azon holland gyermekek evési szokásai
és/vagy anyagcseréje között mért különbség, akik az 1944–45-ös éhínség telén az
anyaméhben voltak. Ahogy ezeket a gyermekeket nevelték a megrázó esemény
után, az alapjaiban változtathatta meg étkezési szokásaikat. E biológiai és
viselkedésbeli különbség gyökere a kölyök vagy a gyermek életének korai
szakaszában tapasztalt szülői viselkedés vagy környezeti hatások
következményeinek közvetett, tapasztalati átadása. Agyagok vagyunk, és a szüleink
formálnak szoborrá, de ők maguk is agyagok, már akkor is alakította őket az élet,
amikor mi még sem születtünk. Ám ez az agyagszerű formálhatóság génjeink
sejtmagjáig hatol, génjeink pedig kifejezetten nyitottak a meglepő érzékenységek
öröklésére.
A generációk közötti öröklés másik formája a szülők epigenetikai feljegyzéseinek
átadása a magzatot létrehozó „csíravonalnak” (azaz a spermának és/vagy a
petesejtnek). Egy csirke élettapasztalatai (bármennyire jelentéktelenek legyenek,
legalábbis a mi szemünkben) beépülnek a tojásba, amelyből a csirke egy szép napon
kikel. E közvetlen, csíravonalbeli átadás a sperma vagy a petesejt előállítása során a
szülők epigenetikai jeleinek legalább egy részét megőrzi. A generációk közötti
öröklés e második formájára példa egy egérkísérlet, amelyben az állatokat arra
tanítják, hogy egy bizonyos felismerhető illat hatására félelmet éljenek át.[8] A
kondicionáló kísérletek során enyhe áramütés érte az állatok lábát az illat
kíséretében, így a kisegerek fokozott, orchideaszerű érzékenységet sajátítottak el az
illatra, még akkor is, ha már nem kísérte áramütés. A fokozott érzékenységet az
okozta, hogy megnőtt az agy szaglásért felelős területe, és fokozódott egy bizonyos
egérgén által előállított szagreceptor-molekula működése. Érdekes módon még a
következő két egérnemzedék is hasonlóan érzékeny volt erre az illatra, ugyanolyan
félelemreakciókat mutattak, ugyanúgy megnőtt az agyuk szaglásért felelős része és
ugyanúgy működésbe lépett a szagreceptorgén – pedig sem a szaggal, sem az
áramütéssel nem találkoztak soha! A kutatók azt is sikeresen bizonyították, hogy az
eredeti hím egerek spermájában megőrzött epigenetikai jelek felelősek az
érzékenység átadásáért a későbbi nemzedékeknek. Olyan ez, mintha egy unoka
azért lenne érzékeny az erős hangokra, mert a nagyapja hetven évvel korábban
átélte a bombatámadásokat.
Vegyük észre, hogy a generációk közötti öröklés mindkét útja – a közvetett,
tapasztalati átadás és a közvetlen, csíravonali átadás – epigenetikai jellegű
folyamatokkal jár. A minimálisan gondoskodó anyával cseperedő
patkánykölyköknél a DNS minimális nyalogatásból és csutakolásból következő
epigenetikai metilációja fokozta a kortizolrendszer reaktivitását és növelte a
viselkedésben a szorongás és a depresszió jeleit. A félelemre kondicionált egereknél
pedig a hím csíravonal (az apai sperma) epigenetikai változása okozta a második és
a harmadik nemzedék fokozott érzékenységét a félelemmel társított szagjelre. Az
epigenetikai folyamatok tehát egész biztosan közös pontot jelentenek a szülői
vonások és hatások tapasztalattól függő és csíravonali átadásában is.
Ma már tudjuk, hogy az emlősök, köztük az ember embriójának fejlődése során
az epigenetikai jelek szinte teljes egészében törlődnek két szakaszban: először az
ivarsejtek (a sperma és a petesejt) előállításakor, másodszor pedig a
megtermékenyítést követően, amikor a sperma egyesült a petesejttel, majd létrejött
az apai és anyai genetikai anyagot hordozó zigóta. Az epigenetikai jelek törlésével
tiszta lappal indulhat az utód, hogy a szülők által szerzett kockázatok és
fogékonyságok (például a dohányzással, a légszennyezéssel vagy a súlyos stresszel
összefüggésben) ne vándorolhassanak tovább. Legalább néhány fajnál úgy tűnik,
hogy az epigenom törlése nem maradéktalan az embrióban, ezért néhány
epigenetikai jel továbbadható a nemzedékek között.[9] Az epigenetikai öröklés
kiegészítő evolúciós célt is szolgálhat, továbbadja az alkalmazkodást célzó
epigenetikai jeleket az utódnak. Az embernél egyelőre nem találtak perdöntő
bizonyítékot az epigenetikai öröklésre, de a hiányára sem.
 Az azonban nem is kérdés, hogy a szülők és a nagyszülők ártalmas és óvó
élményei is továbbadhatók valamilyen formában a leszármazottaknak. Két
évszázadon át csak megsemmisítő szégyen és megaláztatás jutott Jean-Baptiste
Lamarcknak és elméletének, az epigenetika kibontakozó tudománya azonban
váratlanul feltámasztotta. És e tudományágból nagyon sok minden következik az
orchidea gyermekek sikereire és kudarcaira, illetve az orchidea és a pitypang
fenotípus kialakulására nézve. Nemcsak arról van szó, hogy a generációk közötti
öröklés ellentétes következményekkel jár orchidea és pitypang gyermekek esetén,
hanem arról is, hogy ez az örökség szerepet játszhat a gyermekek fejlődésének
alakulásában is.
Amennyiben az egyik nemzedék ártalmas és óvó tapasztalatai továbbadhatók a
következőnek, akkor az orchidea gyermekek egészségét és fejlődését alapvetően
befolyásolja, hogy mely élményeket és milyen számban adnak tovább. De még a
holland éhínség rettenetes traumájának továbbörökítése sem hatott egyformán
negatívan a túlélők gyermekeire. Lehet, hogy a legsúlyosabban érintett gyermekek
orchideaszerű fogékonysággal bírtak, míg a legkevésbé érintettek pitypang alkattal
rendelkeztek. Bár a szülők szeretetteli és támogató gyermekkora az utódaiknak is
védelmet nyújthat, az ártalom és a bántalmazás élménye az új nemzedék orchidea
gyermekeit is tönkreteheti. Mivel az orchidea és a pitypang fenotípus maga is a
gének és a környezet eredménye – és mindkettő örökölhető a csecsemő szüleitől –,
az epigenetikai folyamatok akár azt is meghatározhatják, hogy az adott
gyermekben pitypang vagy orchidea érzékenység alakul-e ki.

A kegyelem lehetősége és a dicsőség reménye

Mit gondoljunk tehát erről a drámaian új tudományos felfedezésről, hogy nemcsak

szüleink és nagyszüleink génjei, hanem a tapasztalataik és az élettörténetük is
meghatározza, hogy kik vagyunk, és mivé leszünk? Mihez kezdünk azzal a
kibontakozó tudással, hogy gyermekeink jellemét és fejlődését nemcsak azok az
élmények határozzák meg, amelyeket a jelen pillanatban adunk nekik, hanem azok
is, amelyeket annak idején mi kaptunk? A Mary húgom születésével betetőzött
háromgenerációs örökség esetében egyszerűen a többgenerációs ártalom nem
szándékos viharáról volt szó. Az a gyanúm, hogy a korábbi nemzedékektől kapott
génállomány és a tapasztalati trauma együttes hatása bontakoztatta ki finom,
orchideaszerű érzékenységét, és e hatás tette erősen valószínűvé, hogy egy nap
problémák lépnek fel a mentális egészségében.
A húgommal és az öcsémmel együtt nagyon szerettük a szüleinket. Nem sok
náluk jószívűbb emberrel találkoztam életem során, és biztos vagyok benne, hogy
három gyermek édesanyjaként és öt unoka nagymamájaként az anyukám minden
tőle telhetőt megtett, hogy a leggondoskodóbb anya lehessen. Ugyanezt
mondhatom az apukámról is. Mary életének alakulásában azonban minden
szándék ellenére szerepet játszott az ártalom generációk közötti öröklése is.
Pitypang öcsém és én rendíthetetlenül álltuk a többgenerációs sérülések viharát,
Marynek azonban túl sok volt mindez.
Az esetek többségében a szülők szeretik a gyermekeiket és a lehető legjobb életet
kívánják nekik. Sablonos, ugyanakkor bizonyítható igazság ez, amelyet
megfigyelhetünk a világ valamennyi sivár, szerény és fényűző otthonában, ahogy
azoknak a gyerekeknek az életében is, akikkel nagy szerencsémre hétről hétre
találkozhattam és dolgozhattam gyermekgyógyászati praxisomban. Természetesen
akadnak kivételek, amikor egy gyermek zavarodott elméjű vagy ördögien gonosz
gondviselő karmai közé kerül, vagy amikor a vele szembeni rosszindulat a
megtorlás eszköze a felnőttvilág háborúskodásában. Döntően azonban az a realitás,
hogy a szülők szívét a világ minden táján elárasztja a szeretet, a gondoskodás és a
védelem, már amennyire ezt megengedik azok a körülmények, amelyekben ők
felnőttek. Még Anthony nevű páciensem apja is megtalálta a szívében a mély,
felszabadító szeretetet csökönyös fia iránt, akiből nem tetoválóművész és nem is
gonosztevő lett, hanem állatorvos. Ehhez mit szólnak?
Mit tehetünk, ha mozgósítható erőforrásunk nem elegendő a gyereknevelés
hatalmas, energiaigényes feladatához? Hová fordulhatunk, amikor képtelenek
vagyunk megóvni rossz útra tévedt orchidea tininket vagy a világ kínzó és
kétségbeejtő gonoszságával találkozó pitypang totyogónkat? Megteszünk minden
tőlünk telhetőt, ahogy anyám is tette saját érzelmi erejének túlságosan sekély
tartályával, néha azonban még a legnagyobb erőfeszítés is sokkal kevesebb, mint
amire szükség lenne. Ilyenkor mi a teendő?
Egyre erősebb bennem a gyanú, hogy a valamiféle óvó „felsőbb hatalom”-ba
vetett hit sokkal elterjedtebb gyarló, földi életünkben, mint azt a „művelt”,
„felvilágosult” vagy intellektuálisan „komoly” élet diktálná. Legyen bár szó
valamely Nagy Szellemről, az emberi kapcsolatok áttetsző, szent hálójáról,
istenségek seregéről vagy egy személyes, teremtő Istenről, nagyon sokan a
miénknél nagyobb és azon túli kegyelemhez és bölcsességhez fordulunk, mert nem
is fordulhatunk máshoz, amikor szülőként a lehető legtöbb is kevésnek bizonyul.
Még az emelkedett tudományos naturalizmus korában élő tudósok, professzorok és
orvosok is szomjaznak valamire, amit a tudomány mintha nem adhatna meg –
valami nagyobb, teljességet adó jelenlétre és jóságra, a véges életek és a rögös föld
materiális korlátain túl. „A modern ember zavarba jön a misztériumtól” – írja
Flannery O’Connor.[10] Ez a menedéket adó, néha (sajnos) zavarba ejtő misztérium
számomra egy első századbeli názáreti vándor, akinek „a szíve minden megtört
szívért szakadt meg”.[11]
Valamennyien egy ilyen jelenléthez fordulunk, öltsön is bármilyen formát,
amikor éppen azt a legnehezebb megtenni, amire a legégetőbb szükség lenne.
Garrison Keillor egyszer úgy fogalmazott, hogy a szülő élete tizennyolc év
folyamatos ima. Csak abban téved, hogy mindössze tizennyolc évről beszél.
Bármilyen formát öltött is az olvasó számára a remény, a szív vagy a fensőbbség,
megnyugtató lehet és szeretetet adhat a tudat, hogy elgyötört szülők milliói járnak
ugyanebben a cipőben. A gyermeknevelés legkétségbeesettebb és legmagányosabb
óráiban sem vagyunk egyedül. És még ha félelmetesnek érezzük is, hogy egy új és
törékeny nemzedéknek kell továbbadnunk az ártalom epigenetikai nyomát, mindig
él a remény, hogy a kegyelem misztériuma folytán a kedvesség, a nyugalom és a
rugalmasság ősi örökségét is átadhatjuk.
Egy ardmore-i estén, ugyanazon a júniusi látogatáson, amikor a nagyapám
megríkatta anyukámat az apák napi ajándék miatt, nagyapámat jelölték ki
bébiszitternek, hogy az összes nagynéni, nagybácsi és szülő a városban
vacsorázhasson. Nagyapám egyedül maradt, hogy egy tucat unokatestvér álmát
őrizze – mind lefeküdtünk, betakaróztunk és lekapcsoltuk a lámpát. És mind
aludtunk is – kivéve engem, akit szokás szerint elöntött az aggodalom, hogy miféle
veszélyek leselkedhetnek a szüleimre egy idegen városban.
Bár inkább nevezhettek pitypangnak, mint a mellettem alvó húgomat, sokkal
közelebb éltem az orchideák világához, mint leendő öcsém, Jim, aki igazi kemény
pitypangnak nevezhető. Aggódtam amiatt is, hogy miért nem alszom már, amikor
az unokatestvéreim békésen szuszognak körülöttem. Úgyhogy csak álmatlanul
hánykolódtam, hogy mikor érnek végre haza a nagynénik és nagybácsik, és hogy
miért aggódom ennyire ezeken a dolgokon. Visszatekintve ez az eset is alátámaszt
valami nagyon fontosat: az emberiség nem válik élesen két kategóriára orchideák
és pitypangok mentén. A két virág erős metaforája annak, ami valójában egy skála.
Attól, hogy fiziológiai szempontból a skála pitypang vége felé helyezkedem el, még
van bennem orchidea érzékenység, például túl sokat aggódom. Ez az érzékenység,
mint az érzékenységek többsége, lehet áldás és átok is, a körülményektől függően. A
húgom is rendelkezett pitypang tulajdonságokkal, például viszonylag rugalmas volt.
Hiszen az évtizedek során számos betegséget és nehézséget túlélt, mégis talált
örömforrást az életében. Mindez azonban még messze volt és elképzelhetetlen is
azon a réges-régi éjszakán, amikor ébren feküdtem a sötét, csöndes Ardmore-ban.
Végül nem bírtam tovább az éber szorongást, fölkeltem, kilopóztam a homályos,
nyikorgó lépcsőkhöz és félénken néztem körül a lépcsőfordulóban.
Megpillantottam a nagyapámat, ébren volt, csöndben olvasott, megvilágították a
nappali lámpái. Legnagyobb rémületemre egyszer csak felém fordult, belenézett a
szemembe, én pedig elszorult lélegzettel, rettegve szaladtam vissza az ágyba, és
mozdulatlanul vártam a szörnyű bosszút. Néhány perccel később meghallottam a
lépteit a lépcsőn, a szívem úgy vert, mint a kolibri szárnyai. De csak bejött a sötét
szobába, csöndben leült az ágyam szélére, mondott néhány kedves, megnyugtató
szót, és addig simogatta a hátamat, amíg végre álomba nem merültem.
A világ sokszor félelmetes, sötét és magányos hely – akár fiatalok és rémültek,
akár idősek és fáradtak, akár szívós pitypangok, akár törékeny orchideák vagyunk.
Mindenki életében vannak olyan pillanatok és találkozások, amikor a világ
félelmetesnek és rettenetesnek tűnik, és mindenki életének térképén vannak olyan
helyek, ahol elkelne a tizenhetedik századi kalligráfiával írt felirat: „Itt élnek a
sárkányok”. A gonoszság és a kegyetlenség szárnyas árnyait nemzedékről
nemzedékre továbbadjuk, a nagyapától az álmatlan kisfiúig. De kegyelmi pillanatok
is akadnak, amikor váratlanul valami jó bukkan elő a szeretet mély, láthatatlan
bugyrából, hogy a többiek pihenhessenek, alhassanak és elhihessék, hogy nem lesz
semmi baj.
 Összegzés
Legyen boldog minden gyerek

Bármilyen körülmények között, bármilyen

szülők utódjaként születik is egy gyermek,
az emberi faj végtelen lehetőségei születnek
vele újjá; újjászületik vele az emberi élet
iránti hatalmas felelősségünk; a jóság, a
vétek rettenete és Isten végső eszméje iránti
felelősség.

James Agee és Walker Evans:

Let Us Now Praise Famous Men
(Nagyhírű férfiak dicséretét zengem)

Bizonyos emlékek sugárzó, színes erősségük folytán ellenállnak az idő vasfogának.

Mások megfejthetetlen okokból követnek minket az élet utolsó évtizedeinek
ködébe – hétköznapi, semmitmondó élményfoszlányok, semmi sem indokolja,
hogy megőrizze őket az elme, különösen az évek számának növekedésével egyre
sorvadó élességű elme. Márpedig elegáns, finoman hangolt agyunkat biztosan nem
úgy tervezték – az evolúció, a teremtő Isten vagy a kettő együtt –, hogy az
érdektelen dolgokat is tárolja vagy merevlemezként őrizzen minden kóbor
személyes adatot.[1] Amit tehát megőrzünk a múltból – különösen a hétköznapi
dolgokat a távoli múltból –, annak kell hogy legyen valamilyen rejtett, mélyebb
értelme, valami miatt különösen értékesnek kell lennie. Az okokat csak részben
tudom, de az biztos, hogy a nagyapám házában töltött éjszakával kapcsolatos emlék
éppen egy ilyen értékes kincs – látszólag éppolyan egyszerű és hétköznapi, mint az
eltűnt idő bármely darabja, mégis olyan élénk és tiszta, mint a hold, amely
előbukkant tegnap éjjel az óceán szélénél, ezen a szigeten, ahol írok, Washington
partvidéke mellett.
 A nagyszüleim öt gyermeküket – a második az anyukám – abban a zegzugos,
háromemeletes házban nevelték fel, a körbefutó verandával, abban a forró, virágos,
buján zöld városkában, Ardmore-ban. A családommal minden nyáron ott töltöttünk
két hetet, autóval szeltük át a délnyugati sivatagot, hogy megérkezzünk a síkvidék
egyhangú, párás forróságába, a nagyszülők házába. Az út teli volt kalanddal és
várakozással – isten háta mögötti motelekkel, olyan nevekkel, mint Sivatagi Homok
Szálló vagy Rózsaszín Vályog Panzió; parányi medencék várták az autóból izzadva
kiszálló kisebb-nagyobb utasokat; az országot átszelő széles utakon elpusztult és élő
tarantellapókokat és vadnyulakat láttunk. Mindig napkelte előtt indultunk, a
húgommal együtt beszuszakoltak az 1950-es zöld Plymouth hátsó ülésére, ahol
önfeledten folytattuk az alvást, amíg a forró sivatagi nap – mint a grillezésre
kapcsolt sütő vöröslő izzása – fel nem kelt a poros, távoli keleten.
Bármilyen fárasztó volt is a hosszú, forró utazás egy iskolás fiúnak és a húgának
(majd idővel az öccsüknek, Jimnek), a megérkezést valóságos eksztázisnak éltük
meg. A nagyszüleink házát kellemesen hűvösre hűtötték, a környéken pedig vártak
a portyák, a váratlan kalandok, az ismeretlen világok felfedezése. Az 1950-es
években Ardmore egyszerű ártatlanságában, egy olyan korban és helyen, amely
soha nem tér már vissza, Maryvel nyugodtan mászkálhattunk egyedül, senki nem
szimatolt veszélyt, senki nem aggódott – elmentünk a benzinkútra, öt centért
szőlőlevet vagy szopogatós cukorkát vettünk. Elkirándultunk a könyvtárba, utunkat
zajos kabócák és játék autó méretű színpompás bogarak kísérték. Kivettünk annyi
könyvet, amennyit haza tudtunk vinni, és hosszú, hipnotikus délutánokat
töltöttünk velük a verandán vagy a kerti függőágyban.
Együtt kóboroltunk a hatalmas házban, a nyirkos, dohos pincétől a napsütötte,
sátortetős padlásig, tökéletes búvóhelyek és a látogatóba érkező unokák számára
felállított faltól falig ágyak vártak. Találtunk törött, de javítható rádiókat,
kiselejtezett Ouija-táblákat, szakállas, tizenkilencedik századi ősök fotóit, félretett
régi fényképezőgépeket és ősrégi sztereográfokat az egyiptomi piramisok és
egzotikus, szürke fezt viselő arabok háromdimenziós képeivel. Bámultuk
nagyszüleink két darabból álló, ódivatú telefonkészülékét: mint nagy fekete
nárciszokat, a dróton függő hallgatót a fülünkhöz kellett emelni. Nem adott
tárcsahangot, hanem egy hölgy szólt bele vontatottan egy ablaktalan ardmore-i
irodából, ahol a mennyezeten nyikorgott a ventilátor. Mindenkit ismert és kézzel
kapcsolta azt, akivel beszélni akartunk – még akkor is, ha az illető éppen másnál
vendégeskedett! Mindenkit ismert, mindig tudta, ki hol van. Találtunk egy
feneketlennek látszó üveget házi melaszkeksszel, és az üveg rejtélyes körülmények
között újratöltődött, valahányszor kiürült. És szájtátva élveztük az új élményt, hogy
minden nyáron eltölthetünk egy kis időt ebben a múzeumszerű házban, anyánk
fiatalságának elvarázsolt, megnyugtató emlékei között.
De mind közül a legédesebb nyári emlék, hogy minden este a húgommal egy
szobában alhatok, egyforma dupla ágyat kapunk, a forró, párás, tücsökciripeléstől
hangos éjszakában az ablak mellett duruzsol a légkondicionáló. Magas, hatalmas
ágyak voltak, egészen mások, mint az otthoniak, és olyan óvatosan bújtunk bele,
mintha magas hegycsúcs megmászására készülnénk. A csukott ajtó fölött egy ferde
üvegablak is volt, amelyet résnyire mindig nyitva hagytak, így a légkondicionáló
monoton zúgása mellett távolról eljutott hozzánk szüleink, nagyszüleink,
nagybátyáink és nagynénéink lenti beszélgetése és kuncogása. Ez a pillanat
váratlanul kiemelkedett fiatal, egyszerű életünkből. Fejünket a ropogós, hűvös
tollpárnába fúrtuk és egy darabig csendben feküdtünk az oklahomai sötétségben,
számba vettük a nap eseményeit, végiggondoltuk, hogy milyen kalandok várnak
ránk holnap, és hallgattuk a másik egyenletes, ütemes légzését. És a tikkasztó nyári
napok elhalványuló pillanataiban volt valami időtlen csend, amelyben csak annyit
tudtunk, amennyit tudnunk kellett: hogy otthon vagyunk a világban,
bekucorodtunk nagyszüleink hatalmas fehér ágyába, egészen biztosan vár ránk egy
újabb fárasztó, izgalmas nap, biztonságban vagyunk és szeretnek minket. Erősen,
szavak nélkül is éreztük, hogy ehhez a családhoz és ehhez a házhoz tartozunk.
Bármilyen prózaiak és hétköznapiak voltak is azok az ardmore-i éjszakák,
amikor álomba merültem orchidea testvérem mellett, felejthetetlen béke
ereszkedett rám és valószínűleg rá is, és mindig ehhez a békéhez mértem a
családom életében később bekövetkező szomorú eseményeket. A húgom mély
érzékenysége az emberi érzések rejtett és sokszor sötét szerkezete iránt máskor
vagy egy másik családban talán dédelgetett kincs lehetett volna. Mary világgal
szembeni fájdalmas gyengédsége lehetővé tehette volna, hogy beleérző,
körülrajongott tanár legyen, esetleg együttérző pszichológus vagy lelkes, bölcs
teológus vagy lelkész. Olyan ember válhatott volna belőle, akinek élő jelenléte az
emberi jóság és egyediség feledhetetlen jelképe. Magában hordozta az orchidea
gyermek csalhatatlan jeleit – fokozott fogékonysággal reagált a szenzoros és érzelmi
túlterheltségre; különösen, gátlásosan megnémult az új társas helyzetekben; és a
legjobb vagy a legrosszabb eredményekre volt hivatott. Fokozott érzékenysége
egyszerre bizonyult kivételes ajándéknak és súlyos tehernek. Emberségének ez az
oldala megnyithatta volna előtte az utat a kivételes tehetség és a nagy
teljesítmények felé. Ám ugyanez az oldal vezérelte végül arra a kínokkal teli
területre is, ahonnan végül nem volt visszaút.
Valamennyi ember élete felbecsülhetetlen értékű igazgyöngy. Aki csak
megszületik ebbe a fényes, zavaros világba, valahol legbelül sugárzóan összetett és
elmondhatatlanul értékes lény. Ahogy a zsoltár mondja, valamennyiünket
„csodálatosan” alkottak meg. Akár a szerencse létráján kapaszkodunk fölfelé, akár
elrejtőzünk, akár nagy, akár kis dolgokat érünk el, akár okosak, átlagosak vagy
unalmasak vagyunk, akár gyönyörűek vagyunk, akár olyan a külsőnk, hogy csak
édesanyánk láthat szépnek, valamennyien a teremtés olyan csodái vagyunk, hogy a
pozíció, az alkat és az erő szeszélyei csak kirakatnak látszanak. És mégis…
És mégis van olyan élet, mint Mary húgomé is, amely óriási, csendes lehetőséget
rejt a balsorsra és az örömre is, a hervadásra és a virágzásra, ezért közös
kötelességünk közbelépni, közös felelősségünk védelmet és biztonságot nyújtani a
sérülékenyeknek. Az orchidea gyermek esetében olyan nagy a tét, hogy
valamennyiünk – szülők, orvosok, tanárok, edzők és barátok – feladata a lehető
legtöbbet kihozni belőle. Hogyan érhetjük ezt el egyénileg és kollektíven a
társadalmunk legfontosabb ígéretét jelentő gyermekek életében? Két történettel
szeretném alátámasztani, hogy milyen módszerekkel segíthetünk az orchideáknak
és a pitypangoknak a virágzásban és a szárnyalásban.

Szeizmológia és érzékenység

1989. október 17-én kedden délután 5 óra 4 perckor a UCSF könyvesboltjában

keresgéltem a gyermekkori traumákról szóló könyvek között. Egyszer csak
hullámzani kezdett a szilárd és elvileg mozdíthatatlan betonpadló, mintha az óceán
dobálná a csónakomat. Egész könyvsorok zuhantak nagy csattanással a földre, tágra
nyílt, rémült pillantással meredtünk egymásra, a boltban kialudt a villany.
Felkapcsolódott a vészfény. Egy másik vásárlóval együtt behúzódtunk egy
ajtókeretbe és hitetlenkedve figyeltük, ahogy az egész könyvesbolt rázkódik,
hintázik és morog valami szörnyű, szinuszosan változó táncban, körülbelül tizenöt
végtelen másodpercig.
Valamennyien a Loma Prieta földrengés első rengéseit éltük át; a Richter-skála
szerinti 6,9-es erősségű esemény epicentruma a Santa Cruztól tizenöt kilométerre
északkeletre lévő hegyekben volt. A földrengés arról emlékezetes, hogy
félbeszakította a Candlestick Parkban zajló baseballmeccset, és hogy a Szent András-
törésvonal mentén létrejött földrengés sem okozott akkora kárt, mint amikor 1906-
ban megtizedelte a századfordulós San Francisco lakosságát és lángba borította az
épületeket. Kaliforniában nőttem fel, jól ismertem a földrengéseket. Sok olyan estét
éltem át a szülői házban, amikor a szobám ajtajában álltam, a húgom és a szüleim a
folyosó túloldalán a saját szobájuk ajtajában, és vártuk, hogy megszűnjön a
remegés, a föld és a házunk is visszatérjen nyugodt, stabil állapotához. Nem nagy
ügy. Ez a földrengés azonban erősségénél és következményeinél fogva is egészen
más élményt jelentett.
Kijöttem a könyvesboltból, és a még mindig kissé remegő Parnassus Avenue-n
elindultam a kisbusz felé, amely néhány tucat egyetemi kollégámmal együtt
esténként átvitt a hídon az öböl keleti oldalára, ahol laktunk. Amikor azonban a
kisbuszban vártunk az indulásra, a rádióból megtudhattuk, hogy valójában mi is
történt. A San Francisco-Oakland Bay híd felső darabja ráomlott a híd alsó részére,
biztosan többen is meghaltak, a forgalom pedig pánikszerűen leállt mindkét
irányban. A kelet felé tartó autósok kiszálltak és lélekszakadva rohantak az
óceánpart felé. Oaklandben beszakadt egy autópálya, beton, vasrudak és
összezúzott autók hevertek egymás hegyén-hátán. A törött gázvezetékek tüzeket
okoztak a Marina negyedben. Többen meghaltak, és egy gyermeksebész éppen egy
kislány lábát amputálta kétségbeesetten, hogy kiszabadítsa őt az oaklandi autópálya
romjai alól. Percről percre világosabbá vált, hogy súlyos katasztrófa történt és az
éjszakát biztosan nem otthon töltöm.
Összeszedtem a hátizsákomat és a kabátomat, majd fölbotorkáltam a dombra,
hogy egy nyilvános fülkéből felhívjam a feleségemet és a gyerekeket (1989 ugyebár
még a mobiltelefon előtti korszak). Többször is meghallgattam, hogy „valamennyi
vonal foglalt”, de hatalmas kő gördült le a szívemről, amikor végre elértem Jillt, aki
megnyugtatott, hogy mindenki biztonságban van, és a házunk – negyven
kilométerrel arrébb – erősen rázkódott ugyan, de nagyjából sértetlen. Jeleztem,
hogy nem fogok tudni hazamenni.
Innen a Moffitt kórház sürgősségi osztályára mentem, hogy jelentkezzek
önkéntesnek, ha gyermekeket kell ellátni. Az egész városban szóltak a szirénák,
északon pedig baljóslatú fekete füstfelhő emelkedett. A nap már lebukott a Csendes-
óceán fölött, és láttam a sötét negyedeket, ahol nem működött az áramszolgáltatás.
Valamivel később kijöttem a kórházból és a sötétben elsétáltam egy kollégám
lakásához, ahol már több hozzám hasonló menekült összegyűlt, hogy ott töltsék az
éjszakát, amíg másnap valahogy haza nem jutnak. Mint a londoniak az 1940–41-es
bombázások alatt, ültünk a sötétben a konyhaasztal körül, néha volt egy kis
utórezgés, figyeltük a távoli Marina negyed nem sok jóval kecsegtető tüzeit és
hallgattuk a rádiót: sok sebesültről és összeomlott épületekről számoltak be Santa
Cruztól Marin megyéig. A Loma Prieta földrengés végleges statisztikája 63 halott és
3757 sebesült.
Véletlenül úgy esett, hogy az októberi földrengés személyes okokból éppen a
közepén talált egy adatgyűjtési időszaknak: kutatási projektünkben azt készültünk
vizsgálni, hogy milyen hatással jár az iskolakezdés a légzőszervi betegségek
kialakulásának esélyére az új iskolaév őszi hónapjaiban. Először elszomorított, hogy
egy történelmi léptékű természeti katasztrófára kerül sor, amikor éppen a
gyermekek lelki traumákkal kapcsolatos élményeit vizsgáljuk. Hogyan
orvosolhatnánk egy ilyen erős és borzalmas beavatkozást a gondosan megtervezett
és szorosan kontrollált vizsgálatba? Tovább gondolkodva azonban rájöttünk, hogy a
földrengés idejére már számos fontos és sokatmondó információhoz jutottunk a
vizsgálatban részt vevő gyermekekkel kapcsolatban, és az adatgyűjtés még
folytatódik. A Loma Prieta földrengés váratlanul nem tönkretett egy vizsgálatot,
hanem természetes kísérletté vált.
Megvizsgáltuk az immunrendszer reaktivitását (azaz az immunsejtek
funkcióinak és számának változásait) közvetlenül a szeptemberi iskolakezdés előtt
és után, és megállapítottuk, hogy az iskolakezdésre, mint kihívásra, a hevesen
reagáló limfocitákkal rendelkező gyermekek körében jelentősen nőtt a légzőszervi
fertőzések száma a földrengés után. Bizonyíthattuk tehát, hogy a jelentéktelen,
átlagos stresszforrással (az iskolakezdéssel) kapcsolatos immunreakciók
összefüggésbe hozhatók a súlyos negatív eseményt (a földrengést) követő náthákkal
és vírusos megbetegedésekkel.[2] Vizsgálatunk az elsők között állapította meg, hogy
a gyermekek immunrendszere reagál a stresszes eseményekre, és hogy ez a
reaktivitás megfigyelhető következményekkel jár a fertőző betegségekre, a náthára,
a tüdőgyulladásra és a fülfertőzésre nézve.
A vizsgálatban részt vevő gyermekeknek postán küldtünk egy doboz krétát és
egy füzetet is, és megkértük, hogy rajzolják le a földrengést, és adjanak címet is a
rajznak. Szinte minden gyermektől gyönyörű, nagy rajzokat kaptunk a
földrengésről. A rajzok tartalma, színvilága és hangulata között azonban döbbenetes
eltérések mutatkoztak. Sokan élénk színvilágú, vidám, megnyugtató képeket
küldtek – a házon alig látszott sérülés, boldog családokat és mosolygós sárga
napocskákat ábrázoltak. Az orchideaszerűbb gyermekek azonban súlyos pusztítást
rajzoltak le feketével és szürkével, az emberek arcán félelem és szomorúság
tükröződött, sokuknak látható sérülései voltak. Mindkettőre mutatok egy-egy
példát.
Vajon melyik gyerekek betegeskedtek legtöbbet a katasztrófát követő hetekben?
Akik sötéten, szomorúan ábrázolták a földrengést, viszonylag egészségesen töltötték
a földrengést követő heteket, míg az optimista, vidám rajzok készítői sokkal több
légzőszervi fertőzéssel és betegséggel küszködtek. Mit jelenthetett ez a furcsa
megfigyelés? Véleményem szerint azt, hogy egészséges és védelmet nyújtó dolog
lehet őszintén, akár brutálisan ábrázolni egy nyilvánvaló katasztrófát – a pusztítást,
a félelmet, a sérüléseket, mindent. A félelmetes történetek és élmények elmesélése
a nyelv vagy a művészet segítségével ősi múltra visszatekintő emberi igény.
Azért mesélünk a félelmetes dolgokról, mert így egyre kevésbé félelmetesek; a
szomorúság minden elmeséléssel enyhül egy kicsit. Rég eltávozott őseink biztosan
maguk is számtalan téli estét töltöttek a kandalló és a tűz mellett, és elmesélték
egymásnak, hogy milyen veszélyekbe sodródtak, milyen félelmetes ellenségekkel
találkoztak, és hogy majdnem otthagyták a fogukat. És már akkor sem csak vigaszt,
hanem védelmet is nyújtott az elmesélés.[3]
Ugyanez a helyzet az orchidea gyermekekkel. Azok a gyerekek, akik színes,
szélesvásznú kiadásban érzékelik életük eseményeit, menedéket kereshetnek a
félelem és a fájdalom kinyilvánításában. Egy nyolcéves orchidea ijesztően realistán
ábrázolja a súlyos földrengést vagy a fenyegető iskolai zaklatót. A négyéves
könnyek között fejezi ki aggodalmát, hogy az anyukája késik és talán érte sem jön
az óvodába. Egy tizenhat éves orchidea fiú olyan megható szomorúsággal játszik el
egy hegedűszonátát, hogy a közönségnek könnybe lábad a szeme. Bár az érzelmek
kifejezése írásban, szóban vagy zenében valamennyiünknél terápiás hatással bír, a
kis orchideák különösen vigaszt lelhetnek abban, ha elmondhatják nehéz vagy
fájdalmas érzéseiket egy másik emberi lénynek. Ebben az értelemben az elmesélés
egyben védelem is, és a kivételes érzelmi befogadókészséggel és empátiával bíró
orchidea gyermekeknek nyújthatja a legnagyobb védelmet, ha elmesélik vagy
megmutatják a történteket.

Le az ólommal

Egy négyéves kisfiút – nevezzük Juliónak –, akinek valamikor régen a

gyermekorvosa voltam, azért hoztak el hozzám, mert agresszívan és bomlasztóan
viselkedett az óvodában. Az óvónők szerint „veszélyes ösztönlény” volt,
lökdösődött, kiabált és ütött, ha valaki felidegesítette vagy nem teljesítette a kérését.
Amikor háromévesen óvodába került, még csak elvétve viselkedett így, később
azonban egyre gyakrabban és komolyabban, ezért az óvodában az eltanácsolását
fontolgatták. Egyedülálló édesanyja egy mellékállás béréből igyekezett
kigazdálkodni két gyermeke ellátását; az alacsony jövedelműeknek fenntartott
lakótelepen éltek egy régi, elhanyagolt épületben, San Francisco egyik
legkilátástalanabb negyedében. Az anya is tapasztalta Julio agresszív viselkedését,
amely néha kétéves húga ellen is irányult.
Az első laboratóriumi tesztek alapján Julio vérszegénynek bizonyult, a
vizsgálóban pedig arra utalt a viselkedése, hogy a négyévesekhez képest szokatlanul
hiperaktív. A fejlődésével kapcsolatos szűrővizsgálat szerint elmaradt a kognitív és
szociális készségek elsajátításában, nem tudott például kitartóan figyelni és nehezen
játszott együtt a társaival. A kérdésekre válaszolva az anya elmesélte, hogy a házuk
pont egy régi, elhagyatott benzinkút mellett áll, amelyet már évek óta nem használ
senki, nem is foglalkoznak vele.
A fizikai és élettörténeti adatok ismeretében kértem egy vérólomtesztet, és
kiderült, hogy Julio egy deciliter vérében 28 mikrogramm ólom található, ami
csaknem háromszorosa a Centers for Disease Control és Prevention (Betegségek
Kezelésének és Megelőzésének Központja) szerint „elfogadható” mennyiségnek. Egy
gyermekgyógyász-toxikológus segítségével Julio kelációs terápián vett részt,
amelynek keretében egy szájon át bevett gyógyszerrel eltávolították a szervezetéből
a fölösleges ólmot. Bár bomlasztó viselkedése nem változott meg egyik pillanatról a
másikra, amikor évekkel később utoljára hallottam róla, már iskolába járt és
sikerült annyira kordában tartania a viselkedését, hogy nem merült fel az
eltanácsolása.
Már jóval azelőtt, hogy a 2014-ben a Michigan állambeli Flintben történt
szomorú események újra felhívták a nemzet figyelmét az ólomra, mint a
gyermekek mentális zavarainak forrására, tudni lehetett, hogy elsődleges
közegészségügyi feladat az ólom agyfejlődésre és mentális zavarokra gyakorolt
hatásának csökkentése. Az ólommérgezés csökkentheti a gyermekek IQ-ját,
csökkentheti a koncentrálóképességüket az iskolában, és a belőle fakadó
impulzivitás folytán a sérülés, a kábítószer-használat és a helytelen viselkedés
kockázatát hordozza. A flinti gyermekek szervezetébe azért kerülhetett ólom, mert
egy balszerencsés vagy akár bűncselekménnyel összefüggő döntés értelmében
megváltoztatták a város vízellátását, így több ólom szivárgott a csövekből az
otthonokba. De a gyermekek, különösen a hátrányos körülmények között élők,
sokféleképpen érintkezhetnek az ólommal: megeszik a régi, ólomalapú festék
darabjait, belélegzik az ólomalapú benzin füstjét, kiürített akkumulátorgyárak
mellett élnek vagy ólommal szennyezett por kerül a szájukba vagy a kezükre.
Régóta ismerjük az ólom alattomos egészségügyi hatásait. Az ókori görögök is
tisztában voltak a fém halálos következményeivel, mégis készítettek belőle
tartályokat, csöveket és edényeket. Benjamin Franklin is felhívta a figyelmet „az
ólom ártalmasságára” az ólommal rendszeresen érintkező nyomdászok körében. A
modern amerikai társadalom szabályozza az ólom mennyiségét. Az 1960-as évek és
1991 között a mérgezőnek tekintett ólommennyiség szövetségi szinten a
deciliterenkénti 60 mikrogrammról a jelenleg érvényes kevesebb mint 10
mikrogrammra csökkent – drámaian csökkent tehát az orvosi beavatkozást igénylő
szint. Ennek következtében több ezer amerikai gyermeket diagnosztizáltak és
kezeltek ólommérgezéssel.
A szövetségi szintű változás mögött részben az a felismerés rejlett, hogy egyes
gyermekek egy olyan génvariáns hordozói, amely megváltoztatja a hem termelését,
ami a vér festékanyagának, a hemoglobinnak nélkülözhetetlen összetevője. Aki
hordozza ezt a variánst, annak egy adott ólomszint esetén magasabb a vérében az
ólom koncentrációja. Ezek a gyermekek, akik akár a népesség 20 százalékát is
jelenthetik, különlegesen, fokozottan érzékenyek az ólom mérgező hatásaira, így
súlyosabb neurológiai kárt okoz nekik az ólommal való érintkezés. A társadalom
leginkább ólomérzékeny gyermekeinek azonosítása és védelme eredményeképpen
végül valamennyi gyermeket fokozottan védjük az ólomtól.

Védelem a traumákkal szemben

Nem lenne éppen logikátlan a felvetés, hogy az ólom után közösségeink orchidea
gyermekeit is hasonló univerzális védelemmel kellene ellátni. Most már tudjuk,
hogy ezek a gyermekek is kivételesen érzékenyek, csak nem az ólomra, hanem
azokra az egészségügyi hatásokra, amelyek a családi stresszforrások és a gazdasági
nehézségek, a rideg neveltetés, a szegényes környezet, az erőszak, a rossz
bánásmód, az elhanyagolás és a bántalmazás következményei. Ha a különleges
érzékenységű gyermekek kevesebb „méreganyaggal” találkoznának a társadalmi
környezetben, nemcsak ők mentesülnének a hátráltató vagy bántalmazó nevelés
ártalmas hatásai alól, hanem a társadalom egésze biztonságosabbá, jobbá és
egészségesebbé válhatna valamennyi gyermek számára. Ennél is fontosabb, hogy
ma már látjuk, hogy éppen a szegénység, az erőszak és a kétségbeesés fejlődésbeli
és egészségügyi hatásaira legérzékenyebb orchidea gyerekek alcsoportja élvezné
leginkább a támogató, gyengéd és biztató társadalmi környezet előnyeit. Annak
alapján, amit a kivételes érzékenységű gyermekek sorsának drámai változásairól
tudunk, inkább az a kérdés, hogy a világ és a nemzet hogyan engedheti meg
magának, hogy nem biztosít kiemelt biztonságot és védelmet az orchidea
gyermekek számára?
Mit tehetnénk tehát mindannyian, mint szülők és testvérek, tanárok és orvosok,
tudósok és szociálpolitikai szakértők? Családként és társadalomként hogyan
reagálhatunk legjobban azokra az emberekre (különös tekintettel a gyermekekre),
akik kivételesen érzékenyek a társadalom ártalmas és előnyös körülményeire és
azok hatásaira? Hogyan lehetne még komolyabban venni azt a kötelességünket,
hogy támogassuk és segítsük az ifjú családokat, különösen a rászorulókat? Bár e
stratégiák gyakran elsikkadnak a napi politika realitásában, bizonyítottan pozitívan
hatnak az ifjú családok gazdasági helyzetére, a házasság fennmaradásának esélyeire
és a szoros szülő-gyermek kötelék kialakítására az élet első pillanatától kezdve.
Ilyen stratégia lehetne többek között a fizetett szülői szabadság, a gyermekek
univerzális egészségügyi és az óvodai ellátásának támogatása, az ifjú családok
minimálbérének biztosítása és az iskolák támogatásának növelése.
Vajon van arra lehetőség, hogy kiképezzük a szülőket, a tanárokat és az
orvosokat a gyermekek tanulását, növekedését és egészségét szolgáló gondoskodó,
támogató környezet létrehozására? Elindulhatna valamilyen alapképzés újdonsült
szülőknek, hogy biztosan tudják, mire számíthatnak, hogyan birkózhatnak meg a
nehézségekkel és hol kérhetnek segítséget. Előírhatnánk alapszintű egyetemi
képzést a bölcsődei gondozóknak, az általános iskolai és gimnáziumi tanároknak
pedig megtaníthatnánk a kognitív készségek átadása mellett azt is, hogy hogyan
segíthetik a szociális-érzelmi fejlődést. Még azt a merész lépést is megtehetnénk,
hogy a gyermekeinket ellátó orvosokat bevezetnénk a traumákat is figyelembe
vevő klinikai orvostudomány és a gyermeki fejlődés alapjaiba.
Lehetne-e további nemzeti erőforrást biztosítani az élet első szakaszának, a
megpróbáltatások és azok következményeinek mélyebb tudományos
megértéséhez? A kutatásra szánt pénzösszeg sokkal nagyobb részét lehetne annak
megismerésére fordítani, hogy az élet első szakasza hogyan befolyásolja az
egészségi állapotot, a jóllétet és a termelékenységet az egész élet során. Több
tudományágat összefogó szövetségek létrehozásával is vizsgálhatnánk az emberi
fejlődést. Egy nap olyan tudás birtokába juthatunk, ahol az egyéni fogékonyság
mechanizmusai több szinten elvezetnének a társadalmi és biológiai hatásokhoz, az
iskolaalapú programoktól az egészséges étrendig és a hasznos gyógyszerekig.
Egyelőre azonban az is elég lehet, ha egyszerűen felismerjük és elismerjük
gyermekeink és állampolgáraink egy kis csoportjának rendkívüli és komoly
következményekkel járó érzékenységét. Ez a csoport arányaiban kicsi, abszolút
számában azonban nagy, és okkal feltételezhetjük, hogy ha javítunk az
életkörülményeiken, különösen életük korai szakaszában, aránytalanul nagy
társadalmi és gazdasági előnyöket élvezhetnénk.

Alapvető hibák

A könyv utolsó oldalain el is érkeztünk a legalapvetőbb és legfontosabb

tanulságokhoz. A tudományos közösség kollektíven elmélkedett a gyermekek
traumával és megpróbáltatásokkal kapcsolatos fogékonyságának variációin, és
közben két alapvető és súlyos hibát követett el. Az egyik hiba a kategóriával, a
másik az arányokkal kapcsolatos.
Az első alapvető hiba a következő. A kora gyermekkori megpróbáltatások
egészségügyi és fejlődésbeli hatásainak változékonyságát felismerve azt
feltételeztük, hogy a legárulkodóbb különbség a nehézségekre érzékeny és a
rugalmas gyermekek között áll fenn. Tudjuk, hogy bizonyos gyermekek a korai
stresszforrások káros hatásai ellenére is szárnyalnak – ezzel a megfigyeléssel
mindenki egyetért. Ezután azonban levonjuk azt a következtetést, hogy míg a
gyermekek többsége érzékeny a megpróbáltatások hatásaira, néhányan – a
különleges, „rugalmas” gyermekek – érzékenysége tompább vagy hiányzik, ezért
immunisak vagy sziklaszilárdak a trauma és a stressz aggasztó következményeivel
szemben.
Ebből a feltételezésből több téves következtetést is levonunk. Azt képzeljük
például, hogy a rugalmas gyermekek e különleges csoportja természetfölötti módon
erős és megtörhetetlen – az élet szinte bármilyen támadását és csapását elviseli. Ám
bizonyítható tény, hogy nem léteznek megtörhetetlen gyermekek; bármelyik
gyermek sérül és összeomlik, ha a stresszforrás elég átható, ártalmas és súlyos. Elég
a II. világháborús holokauszt idején élő zsidó gyermekekre gondolni, hiszen szinte
egyikük sem került ki sértetlenül azokból a borzalmakból, amit a Harmadik
Birodalom brutalitása, a táborokban elszenvedett rémségek és a szeretett
családtagok és közeli barátok rettenetes elvesztése okozott. Természetesen voltak
különbségek a táborokba hajtott több millió zsidó és roma gyermeket érő
ártalmakban, de egyetlen gyermek sem került ki épen az embertelen és gyilkos
körülmények közül. Eszünkbe juthat Robert Coles csodálatos története a hatéves
Ruby Bridgesről, a fekete kislányról, aki 1960-ban bátran és méltósággal vett részt a
New Orleans-i iskolai körzet integrálásában. Ruby elárulta Colesnak, hogy magában
imádkozott a rasszista tömegért, amely nap mint nap összegyűlt és szidalmazta őt
az iskola kapujában. Nehezen találnánk nála rugalmasabb gyermeket, de az átéltek
szinte biztosan hatottak a pszichéjére és a lelkére. Ruby Bridges azonban a
gyermekkori trauma hatását feldolgozva egész felnőtt életében elszántan és
tiszteletre méltóan küzdött az amerikai polgárjogokért, hirdette a toleranciát és a
különbségek megbecsülését.
A holokauszt-túlélők, Ruby Bridges és a hozzájuk hasonlók történeteiből sokszor
tévesen azt a következtetést vonjuk le, hogy a szegénységben, bántalmazó
családban és nehézségek közepette felnövő gyermekek számára az a megoldás, ha
valamennyien olyanok lesznek, mint Ruby vagy Anne Frank – rá kell jönnünk, mi
tette őket ilyen erőssé, és ezt a valamit kell átadni a sérülékeny gyermekeknek,
hogy ők is rugalmassá váljanak. Nagyon könnyű kijelenteni, hogy valami nem
stimmel a sérülékeny gyermekkel, hogy valami hiányzik belőle. Hajlamosak
vagyunk a túlélésre képteleneket okolni a saját vereségük miatt, ahelyett, hogy
elítélnénk a sokszor rettenetes körülményeket. Egy gyermek sem megtörhetetlen,
és ha elég reménytelenek és kegyetlenek a körülmények, szinte minden gyermek
meginog és elbukik.
Abból a feltételezésből, hogy a gyermekkori megpróbáltatások hatásában
mutatkozó különbségek a sérülékeny és a rugalmas gyermekeknek tulajdoníthatók,
még egy hiba következik: az a téves benyomás, hogy a „sérülékenyek” csak a
negatív körülményekre fogékonyak, a pozitív körülmények hidegen hagyják őket.
A kutatásaink azonban újra és újra bizonyították, hogy az érzékeny, fogékony
gyermekek mind a negatív, stresszes körülményekre, mint a pozitív, gondoskodó és
támogató környezetre erősebben, meghatározóbban reagálnak. Mindebben az a jó
hír, hogy ugyanazok az orchidea gyermekek, akik rossz környezetben a legnagyobb
valószínűséggel szenvednek és hervadoznak, szeretetteli és gondoskodó
körülmények között a legnagyobb valószínűséggel virágoznak, érnek el sikereket és
boldogulnak. Csodálatos hír ez a gyermekek, a szülők, a tanárok és a barátok
számára! Azok a gyerekek, akikért a legtöbbet aggódunk – szülőként, tanárként és
barátként –, a legreaktívabbak, ők nyernek a legtöbbet a támogató és biztató
társadalmi környezetből. Sok saját páciensem, a leginkább orchideaszerű orchideák
szolgálnak a legjobb példákkal: sokan kivételesen nagylelkű és sikeres fiatal felnőtté
váltak. Csodálatos anyák és apák lettek belőlük; orvosok és ápolók, akik nap mint
nap gondoskodnak a beteg és traumatizált gyermekekről a helyi kórházak
kórtermeiben; tehetséges tanárok, akik évről évre alapvetően befolyásolják a rájuk
bízott gyermekek életét; barátok és szomszédok, akikből a közösségük élő
lelkiismerete és lelke vált. Élő bizonyítékai annak, hogy az érzékeny orchideák
gyakran fejlődnek figyelemre méltó felnőtté. Ezeket a gyermekeket érinti a
legnagyobb valószínűséggel hátrányosan a balsors, ugyanakkor ők azok, akik a
legtöbbet nyernek a világ kedvességéből és jó szándékából.
A sérülékenység/rugalmasság feltételezésének legalapvetőbb hibája az, amit
Gilbert Ryle kategóriahibának nevezett – az a logikai hiba, amikor valamit egy
bizonyos kategóriába sorolunk, pedig egy másikban lenne a helye.[4] Mintha azt
állítanánk, hogy a test és az elme két különböző típusú valóság: az egyik a
háromdimenziós térben létezik és fizikai/mechanikai törvények szabályozzák (azaz
fizikai, neurológiai folyamatok), a másik nem térben helyezkedik el és nem érintik
törvények (azaz az elme szüleményei, mint a racionalitás és a gondolat). A kora
gyermekkori traumák egészségügyi hatásaival kapcsolatos probléma vizsgálatakor
tévesen feltételezzük, hogy a traumától legjobban szenvedő gyermekek a
„sérülékeny” kategória tagjai, míg a traumát sértetlenül átvészelők a „rugalmas”
kategóriába tartoznak. Az elmúlt harminc év kutatása azonban arra utal, hogy
helytállóbb és meggyőzőbb ellentét azok között a gyermekek között áll fenn, akik
kivételesen vagy tipikusan érzékenyek a szociális világ természetére. A korai
megpróbáltatások közepette rosszul teljesítő gyermekek nem egyszerűen
sérülékenyek – hanem az orchideákhoz hasonlóan sokkal érzékenyebbek és
fogékonyabbak az ártalmas és a tápláló környezet hatásaira is. Ez a fogalmi
különbség alapvető fontosságú. Azt jelenti ugyanis, hogy ha a kivételesen érzékeny,
orchidea gyermekeket megóvjuk a káros körülményektől és támogató,
szeretetteljes környezetbe helyezzük őket, akkor nem egyszerűen átlagos egészségi
állapotnak és jóllétnek örvendenek, mint a rossz körülmények közül kivont
„sérülékeny” gyermekek, hanem kivételesen pozitív egészségi állapottal, erőteljes
fejlődéssel és sokszor kiemelkedő teljesítménnyel dicsekedhetnek.
A második alapvető hiba az a feltételezés, hogy az úgynevezett rugalmas
gyermekek ritka, elszigetelt jelenségek a gyermekkori érzékenység tengerében. Ez
az arányokkal kapcsolatos hiba, amikor tévesen gondolunk a rugalmasaknak tartott
egyedek számára és arányára. Az olyan valóban kiemelkedő gyermekek láttán,
mint Ruby Bridges, hajlamosak vagyunk azt képzelni, hogy a nehézségekkel
szembeni ellenállás és a túlélés képessége ritka kincs a gyermekpopulációkban.
Abból indulunk ki, hogy a „rugalmasság” e ritka példányai – akik kivételt képeznek
a megpróbáltatásokkal összefüggő kockázat és halálozási adatok szabályai alól –
titokzatos kulcsot jelentenek a túléléshez, ellenszert a trauma mérgezéséhez.
Kutatásaink azonban éppen az ellenkezőjére utalnak: hogy a gyermekek többsége
jelentős mértékben rugalmas és szívós, viszonylagos ellenálló képességgel bír a
szociális világ szélsőségeivel szemben, így a legrettenetesebb körülmények
kivételével képes a túlélésre és a fejlődésre.
Idézzük csak fel, hogy az évek során a laboratóriumunkban vizsgált gyermekek
mintegy 80 százaléka alig mutatott biológiai reakciót a visszafogottan stresszes
kihívásokra és eseményekre. A gyermekek túlnyomó többsége viszonylag
közömbösen, alig észlelhető zavart sugallva reagált az általunk kreált mesterséges
nehézségekre. Ugyanezt láthatjuk a való világban is: a gyermekek többsége a valódi
társadalmi környezetben jelentkező szerény, viszonylag hétköznapi stresszforrások
hatására is könnyedén állja az élet viharait. A legérzékenyebb gyermekek
kivételével előbb-utóbb mindenki feldolgozza a költözésekkel, szülői vitákkal,
iskolai zaklatásokkal és a háziállatok halálával járó megpróbáltatásokat. A
rugalmasság nem ritka, hanem nagyon is gyakori.
Ugyanakkor az is igaz, hogy a világ számos területén, még Észak-Amerikában is
túl sok az olyan gyermek, akinek életében a nehézségek jóval túlmutatnak a
„hétköznapi stresszforrásokon”, amelyekkel a vizsgálatainkban részt vevők
többsége találkozott. Világszerte gyermekek milliói néznek szembe súlyos, nagy
hatású ártalmakkal: szegénység, háború, családok széthullása, alárendeltség és
iskolai zaklatás, erőszak otthon és a közösségben, a szülők mentális betegsége vagy
függősége és fizikai, lelki vagy szexuális bántalmazás. A világ bizonyos pontjain
mindezek olyan súlyos megpróbáltatást jelentenek, amely még a biológiai
szempontból védett pitypang gyermekekben is kárt tesz.
A jó hír tehát az, hogy a sérülékenység valójában érzékenység, amely magában
hordozza a szerencsés fordulat lehetőségét pozitív, támogató környezet esetén.
Ennek köszönhetően az érzékeny, sokszor küszködő és botorkáló orchidea
gyermekek már-már elképzelhetetlen formában diadalmaskodhatnak és
boldogulhatnak, a rugalmas gyermekek pedig nem ritkák, hanem gyakoriak, és
könnyen megbirkóznak az életben olykor adódó hétköznapi, tipikus
stresszforrásokkal. A rossz hír viszont az, hogy az orchidea gyermekeket
tönkretehetik azok az atipikus, korántsem hétköznapi megpróbáltatások, amelyek
sajnos túl gyakran előfordulnak.

A húgom és én

Egy dolog ráérezni arra, hogy milyen komoly társadalmi következményekkel jár,
ha felismerjük és kezeljük a pitypangok és az orchideák különböző érzékenységét,
eltérő fogékonyságát a szociális világ természetére és támogatására. Egészen más
dolog azonban elgondolkozni ennek az újszerű és meghatározó perspektívának
közeli, túlságosan személyes következményein. Ami számomra lebilincselően
izgalmas tudományos utazásként – érdekes szellemi rejtvényként – kezdődött,
végül oda jutott, ahonnan valószínűleg indult: saját korai éveim szövevényes és
zavaros labirintusához, a családhoz, amelybe egykor beleszülettem. Olvastam
valahol, hogy minden fotó egyben önarckép is. Bármilyen rejtvény megoldásán
munkálkodunk, bármilyen pályát választunk, végül elérkezünk oda, hogy kik
vagyunk és honnan indultunk.
Mary húgom életéből nem hiányzott sem az öröm, sem az értelem. Még a
paranoia és a téveszmék közepette is szeretettel gondozta egyetlen gyermekét.
Kifinomult ízléssel rendezte be gyönyörű otthonát, ahol ezernyi apró kincset őrzött.
Moziba járt és sokat olvasott. Nagyon szerette Seamus Heaney verseit és William
Faulkner regényeit. Jó és kitartó barátai voltak, néhányukkal több mint negyven
éven át megmaradt a kapcsolata, és a szomszédaival is összebarátkozott. Bár kényes
és szeszélyes viszonyban volt az evéssel, szeretett jókat enni és jó éttermekbe járni.
Ám a benne rejlő csodálatos és ijesztő törékenységről vajmi keveset tudtunk.
Engem is felkavart és megrémített a szüleink háborúskodása, őt azonban egyenesen
megbénította – belemerevedett egy kislány jeges rémületébe. Míg én visszaaludtam,
amikor jóval éjfél után szomorúan találtam rá zokogó apámra, Mary valószínűleg
még órákig forgolódott, küzdött a démonokkal, amelyek egy nap elárasztották az
elméjét és a szívét. Engem is elbizonytalanítottak a felső tagozatos élet pubertáskori
nehézségei, őt azonban legyűrték a gonosz, füves iskolaudvarokat rendszeresen
betöltő gyűlölködő, bosszúszomjas eszmecserék. Míg én vigaszra leltem egy kék
szemű lány karjaiban, ő csak magányt és bánatot talált az ölelésekben.
Mary felnőtt élete nem volt sem sivár, sem örömtelen, de végül belefáradt a
csatákba, amelyeket rendszeresen vívott az őt kísértő hangokkal és a vihar
korbácsolta óceán hullámaiként rátörő érzelmekkel. Körömszakadtáig küzdött
fogyatékkal élő lánya iskoláztatásáért, ezerhatszáz kilométerrel arrébb költözött,
hogy beírathassa a legjobb állami oktatási programba. Hosszú, elegáns leveleket írt
a 140 karakteres semmitmondások korában, és kiállt a hajléktalanok és
magányosok méltóságáért és jogaiért. Éveken át szedte egyik tompító gyógyszert a
másik után, míg rá nem ébredt, hogy egyik sem képes megszabadítani őt
legalapvetőbb és legártalmasabb gyötrelmétől. Végül már egy csepp remény és
törekvés sem maradt benne, és nem sokkal ötvenharmadik születésnapja előtt
túladagolta magát a tablettákkal: néhány héttel később leállt a légzése és meghalt.
Kik a felelősek a legsérülékenyebb embertársaink gondozásáért és védelméért?
Nekem, mint a bátyjának kellett volna az őrzőjének lennem? Túl hamar feladtam
volna? Lett volna lehetőségem – mint két elvesztett fiútestvére közül az idősebbnek
– tompítani valahogy az őt ért csapásokat, megmenteni a sorsától? Egy másik család
vagy másik báty talán csodát tehetett volna, hogy a sápadt, hervadó orchideából
gyönyörű virág bontakozzon ki? Mi, alapvetően pitypang típusúak felelősséggel
tartozunk-e a mellettünk alvó és élő orchideák iránt? Orchidea gyermekként Mary
élete és elméje olyan kiválóságot és lehetőséget hordozott, amelyről én csak
álmodhattam, de a munkám és a kutatásom is ilyen irányt vett. Csodálatos,
ünnepelt életet élhetett volna, nagy célokkal és még nagyobb tettekkel. Lehetett
volna orchidea, amely a kivételes és ritka teljesítmény virágává fejlődik.
Ami az emberiség orchidea gyermekei iránti erkölcsi felelősségét és
kötelességeit illeti, tágabb, globálisabb szinten a fajunk fennmaradása legalább
részben attól függ, hogy világunk legsérülékenyebb és legfogékonyabb tagjait
hogyan ismerjük fel és védjük meg. A csecsemők, tipegők, iskolások és tizenévesek
a kollektív jövő zálogai. Ők a következő nemzedékek ígéretei, az ő ártatlan kezükbe
helyezzük megtört és szomorú, mégis csodálatos világunkat. Az ég irgalmazzon
nekünk, ha nem sikerül megváltó gondoskodást és sziklaszilárd szeretetet
nyújtanunk, hogy a gyenge erős, az esendő szívós, a legkisebb a legjobb lehessen. És
az ég jutalmazzon meg, ha sikerrel járunk.
E könyv és ez az utazás úgy ér véget, ahogy elkezdődött: a megváltás
reményével. Bizonyos mértékben valamennyien azok közé tartozunk, akikre a
kutatásunk rávilágított – orchideák vagy pitypangok, érzékenyek vagy közönyösek,
olyan emberek, akik sokszor élesen eltérnek a világgal kapcsolatos
érzékenységükben és esendőségükben. Lehetséges volna, hogy az orchidea
gyermekek tudományos felismerésében eddig titokban tartott rejtett szépség
bizonyítja, hogy minden emberi esendőség megváltható? Hogy még a
legártalmasabb emberi jellemvonás és hiányosság is orvosolható, sőt a megfelelő
környezetben és körülmények között még védelmet is nyújthat? És lehetséges
volna, amint azt a kutatásaink mostanában vizsgálják, hogy e megváltásra bizonyos
epigenetikai, molekuláris jelek adnak lehetőséget, olyan jelek, amelyek a
genomunkban találhatók és fizikailag őrzik – megtestesült emlékként – a természet
és a neveltetés, a genom és a szülői minta, belső alkatunk és a külvilág interakcióit?
És végül ez a gyötrelmes és gyönyörű igazság szolgálhat-e legalább részleges,
ideiglenes magyarázattal arra, hogy két vörös hajú gyermek – ugyanabban a
családban nevelkedve, ugyanazokkal a tisztességes, gondoskodó, de küszködő
szülőkkel, genetikailag olyan hasonlóan, amilyenek csak a testvérek lehetnek –
életútja hogyan térhetett el egymástól ilyen tragikusan és igazságtalanul: egyikük
már-már szégyentelenül sikeres és fényűző életet él, a másik egész életében
zavarokkal, betegségekkel, megbomlott elmével küzdött, míg végül elmerült? És a
nyilvánvaló szomorúságon kívül felfedezhetünk-e ebben a történetben valamit, ami
igaz, gyönyörű és talán reményteljes is?
 Befejezés
Teljessé tett Éden, az orchidea és a pitypang

Mondd, mi a titkod,
Kérdezte az orchidea a pitypangot,
Hogyan élsz túl mindent,
Hogyan kerekedsz felül?
Épp úgy virágzol az út porában,
Mint a termékeny mezőkön.
Némán uralkodsz
Sziklán és porban,
Ki adott neked nevet
És ennyi jót szépen sorban?
Nem zavar a jeges hideg, sem a sivár aszály,
Nem tántorít a hó, az eső,
Senki le nem kaszál.
Hiába zúg a vihar,
Téged sosem zavar,
Fehér virágod magva
Száll s mindent betakar.
Bár a szél elfújja bóbitád,
Ezer virágban élsz tovább,
Újra benépesítesz mindent,
Sárga lesz a világ.

Nem tehetek mást,

Felelte a pitypang,
Szívósnak születtem,
A tűz is hidegen hagy.
Hősiesen állom a vihart,
Az élet kardja se sért,
Mozdulatlanul tűröm,
Amit a sors rám mért.
De mondd csak, szép orchidea, te hogy bírod,
A boldog gyászt s a szörnyű örömöt
Elviselni hogyan tudod?
A kertész gondoskodása
Hogy szolgálja szépségedet?
A puszta földből hogy lesz szép virág,
A szépség hogy vezérli lényedet?
Csodásan törékeny vagy,
Míg én erős és szívós,
Te könnyen megsérülsz,
Nekem könnyű életet ad a sors.
Sajnálkozz rajtam, drága orchidea,
Sorsom az egyhangúság,
Sem bánat, sem öröm nem mozdít soha,
Életem mindig egyforma,
Sem csúcs, sem szakadék nem tarkítja.

Mindkettőtöket szeretnek, szükség van rátok,

Mondta a nap, aki életet ad,
Mint a levegőre és a földre, a fényre és az árnyékra,
Az idősre és a fiatalra.
Kiegészítitek egymást,
Egyikőtök sem fontosabb.

Ha mindig együtt vagytok,

Mindkettőtök jobban mutat.
Mindkettőtök jobban mutat.
Egy valóságos virágkincs
És egy fenségesen szívós lélek,
Együtt alkotjátok a kertet,
Egésszé teszitek az Édent.
Fogjátok meg egymás kezét,
Mondta a föld, amelyben növekednek,
És érezzétek a jóságot,
Amelyben mindketten fürdőzhettek.

W. Thomas Boyce,
Berkeley, Kalifornia
2017
 Köszönetnyilvánítás

Az emberi élet és munka nagyban függ a szövetségek, a támogatások és a

barátságok rejtett, de nélkülözhetetlen alapjától. A könyvemben bemutatott munka
és tapasztalat nagyban támaszkodik azon barátaim és munkatársaim hátára,
képzeletére és jó szándékára, akik nagylelkűen átvállalták tőlem a teher egy részét.
Köztük vannak az alábbi pótolhatatlan emberek és intézmények; mindegyiküknek
óriási és örök hálával tartozom.
Szakmai életemet és munkámat az első pillanatoktól kezdve végigkíséri néhány
mentor meghatározó támogatása. John Casse, Sir Michael Rutter és Leonard Syme
biztatásának váratlan ajándéka vezetett a tudósi és kutatói pályára, amelyről
azokban a korai, tanulással töltött években legfeljebb álmodozhattam. Art
Ammann, T. Berry Brazelton, Robert Coles és Bob Haggerty igazi példaképek abból a
szempontból, hogy egy orvos-tudós hogyan járulhat hozzá érdemben az
orvosbiológiai kutatásokhoz, miközben tanúja a vizsgált gyermekek életét kísérő
valódi emberi tragédiáknak és diadaloknak.
Nancy Adler, Marilyn Essex, Chuck Nelson, Jack Shonkoff és Marla Sokolowski
csodálatos ajándékkal kedveskedett nekem: nemcsak legjobb és legnagyobb
becsben tartott munkatársaim ők, akik nélkül semmit nem tudtam volna elvégezni,
hanem immár barátaim és szövetségeseim is. Végigkísérték egész tudományos
életemet, megosztották velem a tudásukat, a szenvedélyüket és lenyűgöző
tehetségüket. Abbey Alkon, Nicki Bush, Margaret Chesney, Pam DenBesten, Bruce
Ellis, John Featherstone, Jan Genevro, Young Shin Kim, Mike Kobor, Max Michael,
Jelena Obradović, Jodi Quas, Craig Ramey, Juliet Stamperdahl, Steve Suomi, Melanie
Thomas és Allen Wilcox tartós, hűséges és becses munkatársakként segítették a
könyvben bemutatott vizsgálatokat és projekteket.
Különleges helyet kapott a szívemben a néhai Clyde Hertzman, Ron Barr és a Brit
Columbia Egyetem Human Early Learning Partnership (Emberi Korai Tanulás
Partnerség) programjának munkatársai, akik pályám megfelelő pontján ismerték
fel a megkülönböztető fogékonyság hatását a gyermekek egészségi állapotára és
fejlődésére, és szabad kezet adtak nekem, hogy feltárjam a következményeket. A
kutatási hálózatok – a Canadian Institute for Advanced Research (Kanadai
Kutatóintézet) támogatásával működő Child and Brain Development (Gyermeki és
Agyfejlődés) program, a JPB Research Network on Toxic Stress (a mérgező stresszel
foglalkozó JPB kutatási hálózat), az NIH által finanszírozott Network on Inequality,
Complexity and Health (egyenlőtlenséggel, összetettséggel és egészséggel foglalkozó
hálózat) és a MacArthur Alapítvány által működtetett Research Network on
Psychopathology and Development (Pszichopatológiai és Fejlődési Kutatások
Hálózata) –, amelyeknek nagy megtiszteltetésként tagja lehettem, döbbenetesen
okos és kreatív tagjai is új életet leheltek az emberi megpróbáltatások eredetével és
következményeivel kapcsolatos kutatásaimba. Kiemelt köszönet illeti e csoportok
vezetőit – Alan Bernstein, Chaviva Hošek, George Kaplan, David Kupfer, Fraser
Mustard és Hermi Woodward –, akik elkötelezetten hisznek a tudományágak
összekapcsolásának szellemében, és ennek nagyon sok ismeretet köszönhetünk. A
Robert Wood Johnson Foundation (Robert Wood Johnson Alapítvány) ítélte meg
nekem az első, nélkülözhetetlen kutatási támogatást; a National Institute of Child
Health and Human Development (Gyermekegészségügy és Emberi Fejlődés
Nemzeti Intézete) és a National Institute of Mental Health (Mentális Egészség
Nemzeti Intézete) tartósan támogatta a munkámat, hogy váratlan irányokban is
továbbhaladhassak.
Ugyancsak hálás vagyok a San Franciscó-i Kalifornia Egyetem orvosi karán
működő gyermekgyógyászati és pszichiátriai tanszéknek, a berkeley-i Kaliforniai
Egyetem School of Public Health (Közegészségügyi Iskola) részlegének, valamint
dékánjaiknak és tanszékvezetőiknek – a néhai Patricia Bufflernek, Donna
Ferrierónak, a néhai Mel Grumbachnek, Abe Rudolphnak, Larry Shapirónak, Steve
Shortellnek és Matt State-nek. Ezek az intézmények és vezetők nemcsak
gyermekgyógyász-tudóssá képeztek, majd visszahívtak, hanem arra is
megtanítottak, hogy messzebbre tekintve az egyedi gyermekeknél azt a populációt
vizsgáljam, amelyben a világ gyermekei élnek. A San Franciscó-i Lisa és John
Pritzker család bőkezű adományának köszönhető az a UCSF-tanszék, ahol most
dolgozhatok. Nina Green és Tanya Erb, a UC Berkeley Egyetem és a Brit Kolumbia
Egyetem munkatársai pedig adminisztratív segítséget nyújtottak és barátságukat
adták a munkámhoz.
Vannak olyan barátaim, akik annyira lelkesedtek az Orchideák és pitypangok
eszméiért és megírásáért, hogy egyre inkább meggyőztek róla, van mit
megosztanom; ilyen barátom többek között Karen és Russ Cook, Julie és Craig Gay,
Gretchen Grant, Kim és Teddi Hamilton, Mark Labberton, Bill Satariano, Lew
Sprunger, John Swartzberg, Tom és Barbara Tompkins és Bruce, Sara, Dave és Holly
Williams. Kim Hamilton, Phyllis Lorenz és Elysa Marco is sokat segítettek azzal,
hogy elolvasták a kéziratot és javaslatokat tettek.
Vicky Wilson, az Alfred A. Knopf Kiadó főszerkesztője és alelnöke egyrészt
hasznos kritikával illette a kéziratot, másrészt kritikus szerkesztői szemmel olvasta
át az elkészült könyv szerkezeti és retorikai megoldásait. Doug Abrams, az Idea
Architects irodalmi ügynökség – amely nem kisebb célt tűz a zászlajára, mint
„hozzunk létre bölcsebb, egészségesebb és igazságosabb világot” – alapítója és
szenvedélyes működtetője igazi vezércsillagként bábáskodott az Orchideák és
pitypangok körül – szerepét nem lehet eléggé hangsúlyozni. Amikor Doug 2015-ben
meghívott ebédre, átnyújtottam neki tudományosan megalapozott, de valószínűleg
lélektelen könyvem előzetes vázlatát. Meleg, kitartó biztatásának és kedves
megjegyzéseinek köszönhetően az élettelen vázlatból kinőtt az Orchideák és
pitypangok reményem szerint sokkal izgalmasabb története. Doug mély szerkesztői
bölcsessége és az Idea Architect szerzőtársa, Aaron Shulman nélkül nem
születhetett volna az olvasóim időtöltésére méltó könyv. Doug és Aaron
segítségének köszönhetően a tudományos zsargon begyöpösödött szerzőjéből
(szinte fájdalom nélkül) történetek szerzője is válhatott.
Köszönettel tartozom a családomnak – eredeti és jelenlegi családomnak egyaránt
– az életemben és a könyvem létrejöttében betöltött felejthetetlen szerepükért.
Apukám és anyukám gondoskodása és szeretete tanította meg az örök tanulságot,
hogy dolgozzunk keményen, de lágyszívűen. Valamennyiünkhöz hasonlóan ők is
mindent megtettek azoknak a nevelési ismereteknek a birtokában, amelyeket egy
élet próbálkozása alatt felhalmoztak. Jim öcsém és Mary húgom, mint olvasóim
láthatták, kedves és csodálatos szereplői az életemnek, bár Mary történetének
szándékolatlan sebe csak részben gyógyult be a családunk életében. Nyugodjék
abban a békében, amely hitem szerint zavaros, de ízig-vérig jó szándékú élete
mögött rejlik.
Végezetül szavakkal ki sem lehet fejezni, mennyire hálás vagyok drága Jillnek,
Andrew-nak és Amynek, akik szeretettel, hittel és emberi melegséggel töltik meg
megtört lelkemet. Nagy kegyként élem meg, hogy már akkor is hozzájuk
kapcsolódott az életem, amikor még nem is ismertem őket.
 Szószedet

Allélok: Egyetlen gén alternatív formái; az allélvariáció a DNS-szekvencia teljes

variálhatóságára utal.
Allosztatikus terhelés: A test biológiai stabilitásának fiziológiai „ára”.
DNS-szekvencia: A DNS (dezoxiribonukleinsav), az ember és a legtöbb organizmus
genomjában lévő örökítőanyag rendezett sorai.
Epigenetika: E tudományág azt vizsgálja, hogy a környezeti hatások hogyan
módosítják a génműködést, miközben a gén DNS-szekvenciája változatlan
marad. A görög epi előtag, amelynek jelentése „rajta” vagy „fölötte”, arra utal,
hogy az epigenom, vagyis a kémiai „jelek” rácsozata hogyan helyezkedik el a
genomon és szabályozza a DNS működését vagy kiiktatását az élet során.
Epigenom: A sejtdifferenciálódást és a génműködés tapasztalatfüggő eltéréseit
szabályozó epigenetikai jelek összessége.
Episztázis: Az a körülmény, amikor egy gén hatása kölcsönösen függ egy másik
gén hatásától, azaz a gén–gén interakciótól.
Etiológia: Az ok-okozat összefüggését tanulmányozó tudomány.
Fenotípus: A megfigyelhető, látható, az adott embert vagy organizmust jellemző
vonások – például szemszín, magasság, személyiség és viselkedés – összessége.
Gén–környezet interakció: Szinergia, melynek során a gének és a környezet, a
biológia és a tapasztalatok együttes, nem összeadódó hatást gyakorolnak egy
viselkedésbeli vagy fejlődési eredményre.
Hipotalamusz-agyalapi mirigy-mellékvesekéreg (HPA) tengely: Az agyban lévő
hipotalamuszból, az agyalapi mirigyből és a vesék fölött elhelyezkedő
mellékvesékből álló hormonális rendszer, amely közösen állítja elő és bocsátja
ki a kortizol nevű erős hormont. A kortizol alapvető hatást gyakorol a szervezet
szív-, ér-, immun- és metabolikus rendszerére.
Homeosztázis: A biológiai stabilitás elérésének folyamata fiziológiai vagy
viselkedésbeli változásokon keresztül.
Idegsejt: Az agyban vagy a perifériás rendszerben található idegrendszeri sejt.
Ingerületátvivő anyagok: Az idegsejtek közötti parányi rést áthidaló kémiai
„küldöncök”, amelyek hatására működésbe lépnek a felhasználó idegsejtek és
információ jut tovább.
Megkülönböztető fogékonyság: Különleges, viszonylag erős érzékenység a
megtapasztalt szociális világ természetére és jellegére; mindenekelőtt
érzékenység a szociális környezeti feltételek mérgező és támogató összetevőire.
Morbiditás: A fizikai és mentális betegségek, sérülések és zavarok általános orvosi
kifejezése.
Neofóbia: Félelem vagy feszengés az újdonságoktól: új helyzetektől, új emberektől,
új ízektől vagy új kihívásoktól.
Nukleotidok: A DNS építőköveit jelentő négy organikus molekula: adenin, guanin,
citozin és timin.
Sejtdifferenciálódás: A folyamat, melynek során a differenciálatlan őssejt
szövetspecifikus sejtekké, például máj-, agy- vagy tüdősejtekké alakul. Bár
valamennyi sejt azonos genetikai felépítésű, a gének differenciált működése
drámaian eltérő sejttípusok kialakulását teszi lehetővé.
Szinapszis: Idegsejtek kapcsolódási, találkozási pontjai, amelyek információt
szállítanak az idegsejtek között.
Vegetatív idegrendszer: Az idegrendszer perifériás összetevője, amelynek két ága
van: a szimpatikus ág felgyorsítja, a paraszimpatikus ág lassítja az üss vagy fuss
reaktivitást. E két ág együtt szabályozza a stresszreakciókat, többek között a
szájszárazságot, a fokozott vérnyomást és szívritmust, a vércukorszint
változását és az immunrendszer változásait.
Viselkedésgenetika: Megpróbálja feltárni a viselkedés mint fenotípus-együttes
mögötti géneket és e gének kifejeződését a viselkedés egyes mozzanataiban. A
viselkedésbeli vonások örökölhetőségének megállapításához gyakran
vizsgáltak egy- és kétpetéjű ikreket.
 Köszönetnyilvánítás az engedélyekért

Az alábbiaknak tartozom hálás köszönettel, amiért újraközölhettem korábban már

megjelent anyagokat:

New Direction Publishing Corp.: „The Crimson Cyclamen” részlete, The Collected
Poems; Volume I, 1909–1939, William Carlos Williams, copyright © 1938 by New
Directions Publishing Corp. Újraközölve a New Directions Publishing Corp.
engedélyével.

Paper Lion Ltd., The Estate of Frieda Lawrence Ravagli és Cambridge University
Press: „The Third Thing”, The Cambridge Edition of the Works of D. H. Lawrence: The
Poems, D. H. Lawrence, copyright © Cambridge University Press. Újraközölve a
Paper Lion Ltd., The Estate of Frieda Lawrence Ravagli és a Cambridge University
Press engedélyével.
 Végjegyzetek

Bevezetés
1 Ha már felmerült a kérdés, a legfrissebb szám négy fiúunoka. Már csak egy kell
a kosárlabdacsapathoz.
2 A Middlemarch utolsó soraiban George Eliot (eredeti nevén Mary Ann Evans)
így írt hősnőjéről, Dorothy Brooke-ról: „Finom lelkének finom kisugárzásai
nem maradtak el később sem, ha nem is voltak valami látványosak. Belső
gazdagsága, akár az a folyó, amelynek erejét Kürosz törte meg, névtelen
csatornákban oszlott szerte. Hatása számbavehetetlenül áradt szét
környezetében, hiszen a világ java jórészt a történelemben föl nem jegyzett
cselekedeteken áll – s hogy helyzetünk, a tiéd, olvasóm, meg az enyém, nem
olyan vigasztalan, az jórészt olyanoknak köszönhető, akik hűségesen, elrejtőzve
éltek, és jeltelen sírban nyugszanak.” (Bartos Tibor fordítása.)

1. Két város meséje

1 William Golding: A legyek ura. Fordította Déry Tibor. Budapest, Európa, 2008.
2 S. Minuchin et al.: „A Conceptual Model of Psychosomatic Illness in Children:
Family Organization and Family Therapy”, Archives of General Psychiatry 32,
no. 8 (1975): 1031–38.
3 J. P. Shonkoff, W. T. Boyce és B. S. McEwen: „Neuroscience, Molecular Biology,
and the Childhood Roots of Health Disparities: Building a New Framework for
Health Promotion and Disease Prevention,” Journal of the American Medical
Association 301, no. 21 (2009): 2252–59.
4 B. J. Ellis et al.: „Differential Susceptibility to the Environment: An Evolutionary-
Neurodevelopmental Theory,” Development and Psychopathology 23, no. 1
(2011): 7–28.

2. A zaj és a zene
1 R. J. Dubos: Man Adapting (New Haven, CT: Yale University Press, 1965).
2 J. Cassel: „The Contribution of the Social Environment to Host Resistance,”
American Journal of Epidemiology 104 (1976): 107–23.
3 H. Selye: Stress: The Physiology and Pathology of Exposure to Stress (Montreal:
Acta Medical Publishers, 1950); L. E. Hinkle és H. G. Wolff: „The Nature of Man’s
Adaptation to His Total Environment and the Relation of This to Illness,”
Archives of Internal Medicine 99 (1957): 442–60.
4 R. Ader, N. Cohen és D. Felten „Psychoneuroimmunology: Interactions Between
the Nervous System and the Immune System,” Lancet 345 (1995): 99–103.
5 W. T. Boyce et al.: „Influence of Life Events and Family Routines on Childhood
Respiratory Tract Illness,” Pediatrics 60 (1977): 609–15.

6 Mondok egy példát a stressz és a betegségek összefüggését kutató korai

vizsgálatok adataiból. A szórásdiagram egy három-öt éves gyermekekből álló
csoportban tapasztalt családi stresszt ábrázolja, előrevetítve a szülők és a
tanárok által vázolt viselkedési probléma súlyosságára vonatkozó
pontszámokat. A diagram az egyébként igen szignifikáns, lineáris kapcsolat
jelentős kilengéseit jelzi, ami nemigen tulajdonítható csak a véletlennek.
7 N. Garmezy, A. S. Masten és A. Tellegen: „The Study of Stress and Competence in
Children: A Building Block for Developmental Psychopathology,” Child
Development 55 (1984): 97–111.
8 A „pszichopatológia” kifejezés a felismerhető, kritériumoknak megfelelő
 mentális rendellenességekre vonatkozik, amint azt a pszichiátriai diagnózisokat
tartalmazó Diagnostic and Statistical Manual 5 (DSM-5, Diagnosztikai és
statisztikai kézikönyv) leírja és egységesíti. E rendellenességek egy része csak
kamasz- vagy fiatal felnőttkorban alakul ki teljesen, és részleges formáit
„preszindrómás pszichopatológiának” nevezik.
9 C. E. Hostinar, R. M. Sullivan és M. R. Gunnar: „Psychobiological Mechanisms
Underlying the Social Buffering of the Hypothalamic-Pituitary-Adrenocortical
Axis: A Review of Animal Models and Human Studies Across Development,”
Psychological Bulletin 140, no. 1 (2014): 256–82.
10 R. M. Sapolsky: Why Zebras Don’t Get Ulcers, 3. kiadás. (New York: Henry Holt,
2004).
11 A biológiában jártasabbak kedvéért: a stresszreakció első rendszerének másik
neve kortikotropin-felszabadító hormon (CRH) rendszer, és a hipotalamusz két
sejtmagja, a paraventrikuláris és az arcuatus sejtmag szabályozza; e két sejtmag
többféle ingerületátvivő anyagot és hormont választ ki, többek között CRH-t,
amely serkenti vagy módosítja az agyalapi mirigy számos funkcióját. E
funkciók egyike az adrenokortikotropin hormon (ACTH) működése, amelynek
hatására a mellékvese kortizolt bocsát ki: a kortizol egy erős endokrin hormon,
amely stressz hatására termelődik és sokféleképpen befolyásolja a szív- és ér- és
az immunrendszert, továbbá az anyagcserét. Többek között szabályozza a
vérnyomást, a glükóz és az inzulin szintjét, elnyomja a sejtszintű és testnedvi
immunitás különféle összetevőit. A hipotalamusz sejtmagjai, az agyalapi mirigy
elülső része és a mellékvesekéreg együtt alkotja a hipotalamusz–agyalapi
mirigy–mellékvesekéreg (HPA) tengelyt, amely rendkívül érzékeny a
pszichoszociális stresszre, és jelentősen befolyásolja az egész szervezet
szabályozási és anyagcsere-folyamatait.
A stresszreakció második rendszere az agytörzs locus coeruleus nevű
sejtmagjában működik. A locus coeruleus-norepinefrin (LC-NE) rendszer is
működésbe lép stressz esetén, és az adrenergikus idegsejteken (a norepinefrin
nevű jelzőmolekulát kiválasztó agysejteken) keresztül kapcsolódik a
hipotalamusszal, hogy előidézze a vegetatív idegrendszer üss vagy fuss
reakcióit. E reakciók tükrözik az ingerek relatív egyensúlyát a szimpatikus
(vagy aktiválódó) és a paraszimpatikus (deaktiválódó) ágban. A CRH és LC-NE
 rendszer folyamatosan kommunikál egymással: A CRH aktiválja az LC-NE
áramkört is, a vegetatív idegrendszer pedig befolyásolja a CRH rendszer
reaktivitását. Mindkét rendszer eredményesen felügyeli és szabályozza a
szervezet egy sor perifériás fiziológiai folyamatát, többek között a vér
glükózszintjét, a vérnyomást, a szívritmust és más szív-ér rendszeri funkciókat,
valamint a baktériumokra, vírusokra és idegen anyagokra – például pollenek és
védőoltások – adott immunológiai reakciók egyensúlyát. A stresszt okozó
környezetre akut vagy krónikus módon reagáló gyerekeknek magasabb a
vércukorszintje, nagyobb náluk a II-es típusú cukorbetegség, a magas
vérnyomás, a koszorúér- és agyérbetegségek kockázata, immunműködésük
pedig módosul.
12 B. McEwen: „The Brain on Stress: How the Social Environment Gets Under the
Skin,” Proceedings of the National Academy of Sciences USA 109, Suppl. 2 (2012):
17180–85.

3. Citromlé, tűzriadó és egy váratlan felfedezés

1 Az ócska és vadonatúj játékok dilemmája Walter Mischel, a Stanford
professzorának ún. pillecukor kísérletének módosítása, amelyben sok évvel
ezelőtt a kisgyermekek önszabályozó képességeit tesztelte. Lásd W. Mischel, E.
B. Ebbesen és A. R. Zeiss: „Cognitive and Attentional Mechanisms in Delay of
Gratification,” Journal of Personality and Social Psychology 21 (1972): 204–18.
2 W. T. Boyce et al.: „Psychobiologic Reactivity to Stress and Childhood
Respiratory Illnesses: Results of Two Prospective Studies,” Psychosomatic
Medicine 57 (1995): 411–22.
3 J. Kagan, J. S. Reznick és N. Snidman: „Biological Bases of Childhood Shyness,”
Science 240 (1988): 167–71.
4 S. Chess és A. Thomas: Temperament in Clinical Practice (New York: Guilford
Press, 1986).
5 J. Belsky, K. Hsieh és K. Crnic: „Mothering, Fathering, and Infant Negativity as
Antecedents of Boys’ Externalizing Problems and Inhibition at Age 3:
Differential Susceptibility to Rearing Influence?,” Development and
 Psychopathology 10 (1998): 301–19.
6 J. Belsky, S. L. Friedman és K. H. Hsieh: „Testing a Core Emotion-Regulation
Prediction: Does Early Attentional Persistence Moderate the Effect of Infant
Negative Emotionality on Later Development?,” Child Development 72, no. 1
(2001): 123–33.
7 Bruce Ellis munkájának tudományosabb ismertetéséért lásd David
Bjorklunddal írt könyvét: B. J. Ellis és D. F. Bjorklund: The Origins of the Social
Mind: Evolutionary Psychology and Child Development (New York: Guilford
Press, 2014).
8 W. T. Boyce és B. J. Ellis: „Biological Sensitivity to Context: I. An Evolutionary-
Developmental Theory of the Origins and Functions of Stress Reactivity,”
Development and Psychopathology 17, no. 2 (2005): 271–301; B. J. Ellis, M. J. Essex
és W. T. Boyce: „Biological Sensitivity to Context: II. Empirical Explorations of
an Evolutionary-Developmental Hypothesis,” Development and
Psychopathology 17, no. 2 (2005): 303–28.

9 A grafikonon a korai pszichoszociális stressz és megpróbáltatások, illetve az

utódokra jellemző biológiai reaktivitás várható szintje közötti kapcsolat
elméleti alakja rajzolódik ki. Az evolúciós biológiából tudjuk, hogy az ún.
feltételes alkalmazkodás során a magzat és a csecsemő öntudatlanul felméri a
 fizikai és szociális környezetet, hogy biológiai és fiziológiai módosításokkal a
lehető legsikeresebben alkalmazkodhasson hozzá. Ma már utalnak adatok arra,
hogy a közepesen stresszes környezetbe születő gyermekek (a grafikon
középvonala) aránytalan mértékben válnak alacsony biológiai reaktivitású
pitypanggá. Ugyanakkor a szélsőségesen stresszmentes családba születő (A
pont) és a szélsőségesen stresszes családba születő (B pont) gyermekek
aránytalan hányada válik orchideává. Az A pont gyermekeiből azért lesz
orchidea, mert így több „jót” szívhatnak magukba a környezetükből, míg B pont
gyermekeiből azért, hogy a lehető legéberebben ügyelhessenek a
fenyegetésekre.
10 S. F. Gilbert és D. Epel: Ecological Developmental Biology: Integrating Epigenetics,
Medicine, and Evolution (Sunderland, MA: Sinauer Associates, 2009).
11 J. Belsky, L. Steinberg és P. Draper: „Childhood Experience, Interpersonal
Development, and Reproductive Strategy: An Evolutionary Theory of
Socialization” Child Development 62 (1991): 647–70.
12 J. Belsky „Variation in Susceptibility to Environmental Influence: An
Evolutionary Argument” Psychological Inquiry 8, no. 3 (1997): 182–86.

13 A grafikonon a rhesusmajmok sérüléseinek száma és súlyossága látható a

 nehezen viselt hat hónapos bezártság előtt, alatt és után. Mint látható, a
bezártság hatására ötszörösére nőtt az erőszakos sérülések gyakorisága és
súlyossága.

4. Az orchideák és pitypangok hangolása

1 J. Belsky, K. Hsieh és K. Crnic „Mothering, Fathering, and Infant Negativity as
Antecedents of Boys’ Externalizing Problems and Inhibition at Age 3:
Differential Susceptibility to Rearing Influence?, Development and
Psychopathology 10 (1998): 301–19.
2 S. B. Manuck, A. E. Craig, J. D. Flory, I. Halder I és R. E. Ferrell: „Reported Early
Family Environment Covaries with Menarcheal Age as a Function of
Polymorphic Variation in Estrogen Receptor-Alpha”, Development and
Psychopathology 23, no. 1 (2011): 69–83.
3 A. Knafo, S. Israel és R. P. Ebstein: „Heritability of Children’s Prosocial Behavior
and Differential Susceptibility to Parenting by Variation in the Dopamine
Receptor D4 Gene”, Development and Psychopathology 23, no. 1 (2011): 53–67.
4 Az ember normál testhőmérséklete 37 ºC, míg a rhesusmajomé valamivel több,
37,3ºC.
5 Ha az olvasót mélyebben is érdekli az agy aszimmetriája, olvassa el Ian
McGilchrist pszichiáter kiváló könyvét: The Master and His Emissary: The
Divided Brain and the Making of the Western World (New Haven, CT: Yale
University Press, 2009).
6 N. A. Fox: „If It’s Not Left, It’s Right: Electroencephalograph Asymmetry and the
Development of Emotion”, American Psychologist 46, no. 8 (1991): 863–72; R. J.
Davidson és K. Hugdahl: Brain Asymmetry (Cambridge, MA: MIT Press, 1995).
7 W. T. Boyce et al.: „Tympanic Temperature Asymmetry and Stress Behavior in
Rhesus Macaques and Children”, Archives of Pediatric and Adolescent Medicine
150 (1996): 518–23.
8 W. T. Boyce et al.: „Temperament, Tympanum, and Temperature: Four
Provisional Studies of the Biobehavioral Correlates of Tympanic Membrane
Temperature Asymmetries”, Child Development 73, no. 3 (2002): 718–33.
9 W. T. Boyce et al.: „Autonomic Reactivity and Psychopathology in Middle
Childhood”, British Journal of Psychiatry 179 (2001): 144–50.
10 M. J. Essex et al.: „Biological Sensitivity to Context Moderates the Effects of the
Early Teacher-Child Relationship on the Development of Mental Health by
Adolescence”, Development and Psychopathology 23, no. 1 (2011): 149–61.
11 A némi botanikus ismerettel rendelkező olvasók joggal tiltakozhatnak, hogy az
orchidea nem is a földben nő. Pontosítsuk tehát: bár néhány egyszerűbb
orchidea földben nő, a trópusi orchideák többsége epifita, azaz nem a földben,
hanem a levegőben nő. Így tehát amikor ebben a mondatban és később az
orchidea gyermekek táptalajára utalok, metaforikus értelemben értem, és ezért
az olvasó megértését kérem.
12 Az elmúlt száz évben körülbelül tizenhét évről körülbelül tizenkét évre
csökkent az első menstruáció időpontja. Az elmúlt negyven évben a lányok
átlagosan néhány hónappal korábban kezdtek menstruálni, mellük növekedése
azonban egy-két évvel korábban megkezdődött. A szakértők szerint e tartós
trend a betegségek visszaszorulásának és a jobb táplálkozásnak tulajdonítható.
Akit ennél mélyebben érdekel ez a jelenség, olvassa el Sandra Steingraber The
Falling Age of Puberty in U.S. Girls című könyvét (http://gaylesulik.com/wp-
content/uploads/2010/07/falling-age-of-puberty.pdf ).
13 A grafikon a pubertáskori fejlődés (1–5 Tanner-szakaszokban mért) időbeli
pályáit ábrázolja a szülői támogatás és az üss vagy fuss reaktivitás
függvényében (amelyet a vegetatív idegrendszer reakcióival mérünk). A magas
reaktivitású orchidea fiatalok vagy a leggyorsabban, vagy a leglassabban
fejlődtek, a szülői melegség és támogatás mértékétől függően. B. J. Ellis et al.:
„Quality of Early Family Relationships and the Timing and Tempo of Puberty:
Effects Depend on Biological Sensitivity to Context”, Development and
Psychopathology 23, no. 1 (2011): 85–99.
14 Akit ennél mélyebben érdekelnek a tudományos kutatás értelmezésének
nyűgei s nyilai, olvassa el a következő könyvet: M. Michael, W. T. Boyce és A. J.
Wilcox: Biomedical Bestiary: An Epidemiologic Guide to Flaws and Fallacies in
the Medical Literature (Boston: Little, Brown, 1984).
15 J. A. Quas, A. Bauer és W. T. Boyce: „Physiological Reactivity, Social Support, and
Memory in Early Childhood”, Child Development 75, no. 3 (2004): 797–14.

5. Honnan származnak az orchideák (és a pitypangok)?

1 C. A. Nelson, N. A. Fox és C. Zeanah: Romania’s Abandoned Children (Cambridge,
 MA: Harvard University Press, 2014); K. L. Humphreys et al.: „Serotonin
Transporter Genotype (5HTTLPR) Moderates the Longitudinal Impact of
Atypical Attachment on Externalizing Behavior”, Journal of Developmental and
Behavioral Pediatrics 36, no. 6 (2015): 409–16.
2 M. J. Bakermans-Kranenburg és M. H. van Ijzendoorn: „Differential
Susceptibility to Rearing Environment Depending on Dopamine-Related Genes:
New Evidence and a Metaanalysis”, Development and Psychopathology 23, no. 1
(2011): 39–52.
3 N. Razaz et al.: „Five-Minute Apgar Score as a Marker for Developmental
Vulnerability at 5 Years of Age”, Archives of Disease in Childhood. Fetal and
Neonatal Edition 101, no. 2 (2016): F114–F120.
4 A születésükkor alacsonyabb Apgar-értéket kapó ötéves gyerekek jelentősen
több fejlődési nehézséggel küzdöttek óvónőjük beszámolója szerint. A korai
fejlődést vizsgáló tesztek valamennyi fejlődési területén összefüggés
mutatkozott az Apgar-értékkel: az alacsonyabb érték rendre több nehézséget
jelzett. Uo.
5 Charles Darwin unokatestvére, a természettudós Francis Galton használta
először a „természet vagy neveltetés” kifejezést – ez az erőltetett ellentét hívta
életre az epigenomot, ahol a természet és a neveltetés találkozik.
6 S. Kierkegaard: Vagy-vagy. Budapest, Gondolat, 1978. Dani Tivadar fordítása.

6. Minden gyermek más-más családban nő fel

1 R. Plomin és D. Daniels: „Why Are Children in the Same Family so Different
from One Another?”, Behavioral and Brain Sciences 10 (1987): 1–16.
2 Akit mélyebben is érdekel Meaney és Szyf kutatása a szülői viselkedés
epigenetikájáról, forduljon a következő forrásokhoz: J. D. Sweatt et al.:
Epigenetic Regulation in the Nervous System: Basic Mechanisms and Clinical
Impact (London: Elsevier, 2013); M. J. Meaney: „Epigenetics and the Biological
Definition of Gene × Environment Interactions”, Child Development 81 (2010):
41–79; M. Szyf, P. McGowan és M. J. Meaney: „The Social Environment and the
Epigenome”, Environmental and Molecular Mutagenesis 49 (2008): 46–60; I. C.
 Weaver et al.: „Epigenetic Programming by Maternal Behavior”, Nature
Neuroscience 7 (2004) 847–54.
3 Bár az ember génjeiben, biológiájában és viselkedésében meglepően
emlékeztet a többi emlősfajra, nem szabad elfeledkeznünk a Homo sapiens
képességeiben, kreativitásában, képzelőerejében és alkalmazkodókészségében
mutatkozó jelentős különbségekről sem. A csimpánzoktól csak genomunk alig
több mint 1 százalékában különbözünk, de micsoda 1 százalék az!

4 Az ábrán az látható, hogy a kortizolrendszer stresszreaktivitását, a szorongásra

való fogékonyságot és a szülői viselkedési stílust hogyan befolyásolja az anyai
nyalogatás és csutakolás a születés utáni élet első napjaiban. A glükokortikoid
(kortizol) receptor (GR) gén a születésnél még nem metilálódik, a keveset
nyaldosó anyák utódainál azonban metilációra kerül sor, ami fokozott
stresszreaktivitással, fokozott szorongással és a kevésbé figyelmes anyaságra
való hajlammal jár. M. J. Meaney és M. Szyf: „Maternal Care as a Model for
Experience-Dependent Chromatin Plasticity?”, Trends in Neurosciences 28, no. 9
(2005): 456–63.
5 Az oxitocin biológiájának hosszú és izgalmas történetét szépen összefoglalják
 Sarah Hrdy: S. B. Hrdy: Mother Nature: Maternal Instincts and How They Shape
the Human Species (New York: Ballantine, 1999); és Meg Olmert munkái: M. D.
Olmert: Made for Each Other: The Biology of the Human-Animal Bond
(Cambridge, MA: Da Capo, 2009). Az oxitocintörténet alakulóban lévő
tudományosabb megközelítését lásd C. S. Carter: „Oxytocin Pathways and the
Evolution of Human Behavior,, Annual Review of Psychology 65 (2014): 17–39.
6 A. K. Beery et al.: „Natural Variation in Maternal Care and Cross-Tissue Patterns
of Oxytocin Receptor Gene Methylation in Rats”, Hormones and Behavior 77
(2016): 42–52.
7 C. A. Nelson: Romania’s Abandoned Children (Cambridge, MA: Harvard
University Press, 2014).
8 P. Pan et al.: „Within and Between-Litter Maternal Care Alter Behavior and Gene
Regulation in Female Offspring”, Behavioral Neuroscience 128, no. 6 (2014): 736–
48.

7. A gyermekek kedvessége és kegyetlensége

1 E. N. Aron: Szuperérzékeny gyerekek. Karczag Judit és Árokszállásy Zoltán
fordítása. Budapest, Sensum Donum, 2012.
2 N. I. Eisenberger, M. D. Lieberman és K. D. Williams: „Does Rejection Hurt? An
FMRI Study of Social Exclusion”, Science 302, no. 5643 (2003): 290–92.
3 Lásd „‘Ouch Zone’ in the Brain Identified”, University of Oxford News & Events,
2015. március 10., www.ox.ac.uk/ news/2015-03-10-ouch-zone-brain-identified.
4 J. B. Richmond: „Child Development: A Basic Science for Pediatrics”, Pediatrics
39, no. 5 (1967): 649–58.
5 L. Thomsen et al.: „Big and Mighty: Preverbal Infants Mentally Represent Social
Dominance”, Science 331, no. 6016 (2011): 477–80.
6 Élvezetes olvasmányok a témában: Frans de Waal: Chimpanzee Politics: Power
and Sex Among Apes (Baltimore: Johns Hopkins University Press, 2007), amely
részletesen elemzi a majomhierarchiák eredetét és felépítését, és Christopher
Boehm: Hierarchy in the Forest: The Evolution of Egalitarian Behavior
(Cambridge, MA: Harvard University Press, 1999).
7 R. M. Sapolsky és L. J. Share: „A Pacific Culture Among Wild Baboons: Its
Emergence and Transmission,” PLoS Biology 2, no. 4 (2004): E106.
8 A. M. Dettmer, R. A. Woodward és S. J. Suomi: „Reproductive Consequences of a
Matrilineal Overthrow in Rhesus Monkeys”, American Journal of Primatology 77,
no. 3 (2015): 346–52.
9 C. Boehm: Hierarchy in the Forest: The Evolution of Egalitarian Behavior
(Cambridge, MA: Harvard University Press, 1999).
10 C. Hertzman és W. T. Boyce: „How Experience Gets Under the Skin to Create
Gradients in Developmental Health,” Annual Review of Public Health 31 (2010):
329–47.
11 R. M. Sapolsky: „The Influence of Social Hierarchy on Primate Health”, Science
308, no. 5722 (2005): 648–52.
12 Egyes adatok szerint a bennszülött népek vadászó-gyűjtögető csoportjai még a
modern világban is egalitariánusabb gyakorlatot és társadalmi szerkezetet
követnek – ami az őstörténeti idők emberszabású csoportjainak maradványa.
Lásd K. E. Pickett és R. G. Wilkinson: The Spirit Level: Why Greater Equality
Makes Societies Stronger (New York: Bloomsbury, 2009).
13 M. Marmot: The Health Gap: The Challenge of an Unequal World (London:
Bloomsbury, 2015).
14 Az alábbi grafikon a gyermekkori krónikus egészségügyi problémák számát
ábrázolja a család társadalmi-gazdasági státusza alapján. Folyamatos, emelkedő
összefüggés mutatható ki a család társadalmi-gazdasági státusza és a
gyermekek fülbetegsége, asztmája, sérülései, fizikai tétlensége és minden
korlátozó egészségügyi probléma között. A grafikon forrása E. Chen, K. A.
Matthews és W. T. Boyce: „Socio-economic Differences in Children’s Health:
How and Why Do These Relationships Change with Age?”, Psychological Bulletin
128, no. 2 (2002): 295–329.
15 Pickett és Wilkinson: The Spirit Level.
16 A. Singh-Manoux, M. G. Marmot és N. E. Adler: „Does Subjective Social Status
Predict Health and Change in Health Status Better Than Objective Status?”,
Psychosomatic Medicine 67, no. 6 (2005): 855–61; MacArthur Foundation
Research Network on Socioeconomic Status and Health: Reaching for a
Healthier Life: Facts on Socioeconomic Status and Health in the U.S. (Chicago,
John D. and Catherine T. MacArthur Foundation, 2007); E. Goodman, S.
Maxwell, S. Malspeis és N. Adler: „Developmental Trajectories of Subjective
Social Status,” Pediatrics 136, no. 3 (2015): e633–40.
17 K. L. Tang et al.: „Association Between Subjective Social Status and
Cardiovascular Disease and Cardiovascular Risk Factors: A Systematic Review
and Meta-analysis”, BMJ Open 6, no. 3 (2016): e010137.
18 A filmparadigma eredeti felhasználását lásd W. R. Charlesworth és P. J. La
Frenière: „Dominance, Friendship, and Resource Utilization in Preschool
Children’s Groups”, Ethology and Sociobiology 4 (1983): 175–86.
19 A fenti grafikon a kortizolrendszer stresszreaktivitását ábrázolja a filmnézéssel
töltött idő alapján készített rangsor szerint, óvodáskorú gyermekeknél. A
rangsor végén álló gyermekeknél mértük a legnagyobb kortizolreaktivitást a
laboratóriumi stresszforrásokra, a rangsor elején lévőknél a legkisebbet.
A Berkeley-n dolgozó kollégám, Darlene Francis kidolgozta a filmnéző
paradigma hasonló verzióját patkányok négyes csoportjainak vizsgálatához. Az
izgalmas film helyett egy üveg gyertyatartóba olvasztott csokoládét töltöttek, és
a gyertyatartót betették négy azonos nemű patkány ketrecébe; a kutatási
asszisztensek megmérték, hogy melyik patkány mennyi ideig nyalogathatta a
finomságot. Ugyanez a világos hiearchia bontakozott ki: a kevesebb finomságot
nyalogató patkányok kortikoszteron- (a kortizol megfelelője patkányoknál)
rendszere sokkal erősebben reagált egy másik stresszforrásra, mint a
csokoládét sokáig nyalogatóké.
20 R. Chetty et al.: „How Does Your Kindergarten Classroom Affect Your Earnings?
Evidence from Project Star”, Quarterly Journal of Economics 126, no. 4 (2011):
1593–1660.
21 G. W. Ladd: „Having Friends, Keeping Friends, Making Friends, and Being Liked
by Peers in the Classroom: Predictors of Children’s Early School Adjustment?”,
Child Development 61 (1990): 1081–1100; R. C. Pianta és B. K. Hamre: „Classroom
Processes and Positive Youth Development: Conceptualizing, Measuring, and
 Improving the Capacity of Interactions Between Teachers and Students”, New
Directions for Youth Development 2009, no. 121 (2009): 33–46; D. Stipek: „Context
Matters”, Elementary School Journal 112, no. 4 (2012): 590–606.
22 V. G. Paley: You Can’t Say You Can’t Play (Cambridge, MA: Harvard University
Press, 1992).
23 W. T. Boyce et al.: „Social Stratification, Classroom ‘Climate’ and the Behavioral
Adaptation of Kindergarten Children”, Proceedings of the National Academy of
Sciences 109, Suppl. 2 (2012): 17168–73.
24 Az ellenkezője mellett is érvelhetnénk: hogy a depresszív tünetek hatására a
gyermek a hierarchia aljára kerül, és nem az alárendelt szerep okozza a
depresszív tünetek megjelenését. Ez a „fordított ok-okozati viszony” értelmezési
dilemmája, amely megnehezítheti a szociológiai kutatást. Ám a berkeley-i
óvodai vizsgálatunk esetében a depresszióhoz hasonló mentális egészségügyi
tüneteket később mértük, az év tavaszán, amikor már a megfigyelés
megerősítette a csoportbéli társadalmi pozíciókat. A változók egymást követő
mérése (először a társadalmi pozíció, másodszor a depresszió és a többi
mentális probléma tünetei) némileg valószínűbbé teszi, hogy az alárendeltség
okozta a depressziót és nem fordítva. Kétséget kizáróan csak úgy szerezhetnénk
erre bizonyítékot, ha véletlenszerűen osztanánk domináns vagy alárendelt
szerepet a gyerekeknek – egy ilyen kísérletet nagyon nehéz, vagy akár
lehetetlen kivitelezni.
25 Https://parenting.blogs.nytimes.com/ 2009/03/12/parents-and-school-shootings/.

8. A gyermekkor kertjének bevetése és megművelése

1 B. S. Dohrenwend és B. P. Dohrenwend: Stressful Life Events: Their Nature and
Effects (New York: Wiley, 1974).
2 B. H. Fiese, H. G. Rhodes és W. R. Beardslee: „Rapid Changes in American Family
Life: Consequences for Child Health and Pediatric Practice”, Pediatrics 132, no. 3
(2013): 552–59.
3 W. T. Boyce: „Life After Residency: Setting Priorities in Pediatric Professional
Life”, American Journal of Diseases of Childhood 144 (1990): 858–60.
4 M. A. Milkie, K. M. Nomaguchi és K. E. Denny: „Does the Amount of Time
Mothers Spend with Children or Adolescents Matter?”, Journal of Marriage and
Family 77, no. 2 (2015): 355–72.
5 L. M. Berger és S. S. McLanahan: „Income, Relationship Quality, and Parenting:
Associations with Child Development in Two-Parent Families”, Journal of
Marriage and Family 77, no. 4 (2015): 996–1015.
6 M. E. Lamb: The Role of the Father in Child Development, 3. kiadás. (New York:
Wiley, 1997).
7 Alice Miller: A tehetséges gyermek drámája és az igazi én felkutatása. Pető
Katalin fordítása. Budapest, Osiris, 2016.
8 Az internetet és a populáris médiát az utóbbi időben elárasztják a szülőknek
szóló figyelmeztetések, hogy gördítsék el a kockázatmániás akadályokat a
gyerekek természetes játékának útjából, és térjenek vissza a korábbi
nemzedékek szokásaihoz, azaz ne aggódjanak a veszélyes játszóterek és a „vad”
szórakozás miatt. Az újfajta szabadságban nevelt gyermekeket nevezik
„szabadon tartott”-nak. Lásd például Hanna Rosin: „The Overprotected Kid: A
Preoccupation with Safety Has Stripped Childhood of Independence, Risk
Taking, and Discovery – Without Making It Safer. A New Kind of Playground
Points to a Better Solution”, Atlantic, 2014. április; Amy Joyce: „Are We
Protecting Kids or Ruining Families?”, Washington Post, 2014. július 22.; Tim
Elmore: „Three Huge Mistakes We Make Leading Kids . . . and How to Correct
Them”, GrowingLeaders.com; és Eleanor Harding: „Parents in England Are
Among the Most Overprotective: Fears over Traffic Mean Children in Germany,
Finland, Norway, Sweden and Denmark All Have Greater Freedom”, Daily Mail,
2015. augusztus 10. Az epidemiológusok és a pszichológusok komolyan
vizsgálták a legkevésbé megbéklyózott gyermekkorhoz való visszatérést és
annak következményeit a pozitív gyermeki fejlődésre; lásd M. Brussoni et al.:
„Risky Play and Children’s Safety: Balancing Priorities for Optimal Child
Development”, International Journal of Environmental Research and Public
Health 9 (2012): 3134–48; és K. Clarke, P. Cooper és C. Creswell: „The Parental
Overprotection Scale: Associations with Child and Parental Anxiety”, Journal of
Affective Disorders 151 (2013): 618–24.
9. Az orchideák és pitypangok életének íve
1 M. Oliver: New and Selected Poems (Boston: Beacon, 1992).
2 D. J. Barker és C. Osmond: „Infant Mortality, Childhood Nutrition, and
Ischaemic Heart Disease in England and Wales”, Lancet 1, no. 8489 (1986): 1077–
81.
3 Lásd „Konrad Lorenz Experiment with Geese”, YouTube,
www.youtube.com/watch?v=2UIU9XH-mUI.
4 J. P. Shonkoff és D. A. Phillips, szerk: From Neurons to Neighborhoods: The
Science of Early Child Development (Washington, DC: National Academies Press,
2000); M. Marmot: Fair Society, Healthy Lives (The Marmot Review) (Institute of
Health Equity, February 2010); M. Boivin és C. Hertzman, szerk.: Early
Childhood Development: Adverse Experiences and Developmental Health
(Ottawa: Royal Society of Canada, 2012).
5 A stresszes életeseményeket és azok emberi egészséghez való viszonyát
vizsgáló korai kutatásokban (1950-es és 60-as évek) Lawrence Hinkle és Harold
Wolff aprólékosan, hónapról hónapra, évről évre rögzítették az ilyen
események előfordulását az egyén életében. Lásd például L. E. Hinkle és H. G.
Wolff: „The Nature of Man’s Adaptation to His Total Environment and the
Relation of This to Illness”, Archives of Internal Medicine 99 (1957): 442–60.
Hinkle és Wolff megállapította, hogy a negatív események tömörülnek, időbeli
csoportokban jelennek meg, nem véletlenszerűen az illető életében. E
tömörülés részben, de csak részben annak tulajdonítható, hogy az egyik
stresszes esemény egy másikhoz vezethet. A válást például gyakran követi
lakóhelyváltás. Ám a stresszes események kutatói hiába rögzítették újra és újra
e csoportosulást, nem találtak rá magyarázatot.

10. Az apák vétkei, a kegyelem lehetősége

1 Egy bizonyos Paul Kammerer, a huszadik század elején élt osztrák biológus
lamarcki tudományos kísérleteiről izgalmas beszámolót olvashatunk Arthur
Koestler The Case of the Midwife Toad (A dajkabéka esete, New York: Random
House, 1971) című könyvében. Kammerer azt állította, hogy a varangyok vízi
 környezetének hőmérsékletét megváltoztatva az állatok a szárazföld helyett a
vízen szaporodnak, és így alakult ki a lábukon a szaporodást szolgáló mirigy,
amely megkönnyíti a vízi közösülést.
2 Denyse O’Leary: „Epigenetic Change: Lamarck, Wake Up, You’re Wanted in the
Conference Room!,” Evolution News & Science Today, 2015. augusztus 25.,
www.evolutionnews.org/2015/08/ epigenetic_chan/.
3 E. Susser, H. W. Hoek és A. Brown: „Neuro-developmental Disorders After
Prenatal Famine: The Story of the Dutch Famine Study”, American Journal of
Epidemiology 147, no. 3 (1998): 213–16; U. G. Kyle és C. Pichard: „The Dutch
Famine of 1944–1945: A Pathophysiological Model of Long-Term Consequences
of Wasting Disease,” Current Opinion in Clinical Nutrition and Metabolic Care 9,
no. 4 (2006): 388–94.
4 D. J. Barker és C. Osmond: „Infant Mortality, Childhood Nutrition, and
Ischaemic Heart Disease in England and Wales”, Lancet 327, no. 8489 (1986):
1077–81.
5 M. E. Bowers és R. Yehuda: „Intergenerational Transmission of Stress in
Humans”, Neuropsychopharmacology 41, no. 1 (2016): 232–44.
6 R. Yehuda et al.: „Transgenerational Effects of Posttraumatic Stress Disorder in
Babies of Mothers Exposed to the World Trade Center Attacks During
Pregnancy”, Journal of Clinical Endocrinology and Metabolism 90, no. 7 (2005):
4115–18.
7 L. Taouk és J. Schulkin: „Transgenerational Transmission of Pregestational and
Prenatal Experience: Maternal Adversity, Enrichment, and Underlying
Epigenetic and Environmental Mechanisms”, Journal of Developmental Origins
of Health and Disease 7, no. 6 (2016): 588–601; T. Garland Jr., M. D. Cadney és R.
A. Waterland: „Early-Life Effects on Adult Physical Activity: Concepts,
Relevance, and Experimental Approaches,” Physiological and Biochemical
Zoology 90, no. 1 (2017): 1–14.
8 B. G. Dias és K. J. Ressler: „Parental Olfactory Experience Influences Behavior
and Neural Structure in Subsequent Generations”, Nature Neuroscience 17, no. 1
(2014): 89–96.
9 A bizonyítékokat és a generációk közötti (azaz kétgenerációs) és generációkon
 átívelő (azaz háromgenerációs) epigenetikai öröklés mechanizmusait lásd: (a) S.
D. van Otterdijk és K. B. Michels: „Transgenerational Epigenetic Inheritance in
Mammals: How Good Is the Evidence?,” FASEB Journal 30, no. 7 (2016): 2457–65;
vagy (b) T. Klengel, B. G. Dias és K. J. Ressler: „Models of Intergenerational and
Transgenerational Transmission of Risk for Psychopathology in Mice”,
Neuropsychopharmacology 41, no. 1 (2016): 219–31. Fontos megjegyezni, hogy
hiába vesznek részt epigenetikai folyamatok az utódok fenotípusainak
„programozásában”, nem feltétlenül kerül sor generációkon átívelő
epigenetikai öröklésre. Meaney és munkatársainak úttörő munkája (amelyről a
6. fejezetben volt szó) például bizonyította, hogy a kortizolreceptor gén
epigenetikai jelei szabályozzák a patkánykölykök kortizolreaktivitását, és hogy
ezeket a jeleket az anyai nyalogatás és csutakolás mértéke szabályozza. Ez
azonban nem jelenti azt, hogy az epigenetikai jelek az embrióval kerültek át az
anyától a kölykökbe. A kevés vagy sok nyalogatással és csutakolással járó
viselkedés továbböröklődött az első nemzedékről a másodiknak és a
harmadiknak, de az átadás mechanizmusa valószínűleg biológiai volt, nem
csíravonali öröklésről van szó.
10 Flannery O’Connor: „The Teaching of Literature,” in Mystery and Manners:
Occasional Prose (New York: Farrar, Straus and Giroux, 1969), 124.
11 M. Guite: „Ascension” (szonett),
https://malcolmguite.wordpress.com/2011/06/02/ ascension-day-sonnet/.

Összegzés: Legyen boldog minden gyerek

1 Érdekes módon azonban bizonyos emberek kivételes „önéletrajzi” memóriával
bírnak – emlékeznek például, hogy mit ebédeltek húsz évvel ezelőtt egy
novemberi kedden (lásd Gary Stix: „Exceptional Memory Explained: How Some
People Remember What They Had for Lunch 20 Years Ago”, Scientific American,
2011. november 16., http://blogs.scientific american.com/observations/group-
with-exceptional-memory-remembers-what-was-for-lunch-20-years-ago/).
Egyelőre nincs bizonyíték arra nézve, hogy az ő agyuk struktúrája vagy
neurobiológiai funkciója eltérő lenne, ahogy arra sem, hogy ez a képességük
valamely értékes szerepet tölt be az életükben.
2 W. T. Boyce et al.: „Immunologic Changes Occurring at Kindergarten Entry
Predict Respiratory Illnesses Following the Loma Prieta Earthquake”, Journal of
Developmental and Behavioral Pediatrics 14, no. 5 (1993): 296–303.
3 Számos pszichológiai adat támasztja alá, hogy a trauma és a negatív érzelem
elárulása bizonyos mértékben csökkenti az átélt fenyegetés és megpróbáltatás
egészségügyi költségeit. Lásd például J. W. Pennebaker és J. R. Susman:
„Disclosure of Traumas and Psychosomatic Processes”, Social Science and
Medicine 26, no. 3 (1988): 327–32.
4 1949-ben írt, A szellem fogalma című könyvében Gilbert Ryle felvetette, hogy az
elme és a racionalitás jelenségeit immateriális folyamatoknak tulajdonítani –
ahogy a kartéziánus szellem-test dualizmus közismerten teszi – kategóriahiba –
téves kategóriába sorolnak valamit, ami nem oda illik. Az egyik példában egy
gyermek a zászlóaljak, a tüzérség és a lovasszázad katonai felvonulását figyelve
megkérdezte, hogy mikor jön a hadosztály. A gyermek tévesen egy kategóriába
sorolta a hadosztályt a zászlóaljjal, a tüzérséggel és a lovasszázaddal, mert nem
értette meg, hogy mindezek a hadosztály részei. (G. Ryle: A szellem fogalma.
Fordította: Altrichter Ferenc. Budapest, Osiris, 1999).
 Tárgymutató

9/11 támadások
adenin
Ader, Robert
Adler, Nancy
adrenokortikotrop hormon (ACTH)
Agee, James
agy
~ aszimmetriája
~ fájdalom átélése
~ korai fejlődése
~ vérkeringése 96
Alejandro (pitypang gyermek)
Alkon, Abbey
allosztatikus terhelés
Anglia
anglikán egyház
anorexia nervosa
anyák
apák
apartheid
Apgar-érték
Apgar, Virginia
Arafat, Jasszer
Ardmore, Oklahoma
Arizona Egyetem
Aron, Elaine
árvaházak
autizmus
~ ikreknél
azonosított betegek
Barker, David
Barr, Ron
baseballmeccs
Bay Bridge
Belsky, Jay
Berkeley, Kalifornia
Bhutto, Benazir
Black Lives Matter
Boyce, Amy
Boyce, Andrew
Boyce, Jill
Boyce, Jim
Boyce, Mary
Brazelton, T. Berry
Bridges, Ruby
Brit Kolumbia Egyetem
Bush, Nicki
Calderón de la Barca, Pedro
Camila (pitypang gyermek)
Candlestick Park
Cannon, Walter
Cassel, John
Ceauşescu, Nicolae
Centers for Disease Control and Prevention
Chapel Hill
Chess, Stella
Chetty, Raj
citozin
Clinton, Hillary
Coles, Robert
cukorbetegség, II-es típusú
Cushing-kór
családi stresszforrások
csecsemőhalandóság
csecsemők
csimpánz
csíravonal
csontritkulás
D’Amato, Paul
Darwin, Charles
Dél-Afrika
denevérek
depresszió
DNS-metiláció
Dohrenwend, Bruce
dominancia
~ gyermekeknél
dominanciára épülő hierarchia
~ alárendeltség egészségügyi hatásai
~ alárendeltség fiziológiai következményei
~ gyermekeknél
dopamin
drótanya kísérletek
Dubos, René
Durkheim, Émile
egyedülálló szülők
éhség tele
életváltozások
Eliot, George
Ellis, Bruce
elülső cinguláris kéreg
emberi genom
embrió fejlődése
emlősök
epidemiológia
epigenetika
epigenetikai jelek
epigenetikai metiláció
epigenom
episztázis
érintkezési pontok
erőszak
érzelmi kihívás
Essex, Marilyn
Észak-Karolinai Egyetem
Ethan (orchidea gyermek)
etnográfiai kutatás
Evans, Walker
evolúció elmélete
evolúciós pszichológia
fehérjék
félénkség
feltételes alkalmazkodás
fenotípus
Fiese, Barbara
fizikai kihívás
fiziológiai homeosztázis
Flint, Michigan
főemlős
~állomás
~központ
~kutató
~-laboratórium
~-település
fogszuvasodás
fogtündérprogram
fordított ok-okozati viszony dilemmája
Francis, Darlene
Frank, Anne
Franklin, Benjamin
fridzsideranya hipotézis
Frost, Robert
fürkészgén
Galton, Francis
Garmezy, Norman
gazdatest ellenállása
gének
genetikai determinizmus
genetikai mutációk
Genevro, Jan
gén-környezet kölcsönhatás
génműködés
Golding, William
Golgi-festés
guanin
gyermekbántalmazás
gyermekbénulás
gyermekek
~ betegségek gyakorisága
~ eltérő fogékonyság
~ és stressz
~ hierarchiáik
~ kórtörténete
~ légúti megbetegedéseik
~ rugalmasságuk és sérülékenységük
~ társadalmi-gazdasági státusz
~ társadalmi védelmük
~ testhőmérséklet aszimmetriája. Lásd pitypang gyermekek; orchidea
gyermekek
~ variációkkal kapcsolatos értelmezési hibák
gyermeki fejlődés
gyermeknevelés
~ elfogadás és megerősítés
~ figyelem és szeretet
~ játék fontossága
~ különbségekre való fogékonyság
~ védelem és provokáció
Harlow, Harry
Haseya (navahó pitypang gyermek)
Hebb, Donald
helikopter szülők
hemoglobin
hernyó
Hertzman, Clyde
Hinkle, Lawrence
hipotalamusz
hipotalamusz-agyalapi mirigy-mellékvesekéreg (HPA) tengely
hisztonok
holland
~ éhínség
~ gyermekek
~ háborús kormány
~ kutatók
~ nők
~ szülők
Holmes, Thomas
holokauszt
~túlélők
homeosztázis
Hubble űrteleszkóp
idegsejt doktrína
idegsejtek
ikrek
immunológiai reakciók
immunrendszer reaktivitása
impedencia kardiográfia
imprinting
influenza
~szezon
infravörös fülmérő
ingerületátvivő anyag
ingerületátvivő anyagok
ingerületátvivő kommunikáció
iskolai zaklatás
James, Williams
játék
Jeruzsálem
~i
jobb prefrontális kéreg
jövedelmi egyenlőtlenség
~ egészségügyi hatásai
junonia lepke
kábítószer
~-használat
Kagan, Jerome
kamaszkor
kapcsolati agresszió
kariogén baktériumok
Kark, Sidney
kategóriahiba
Keillor, Garrison
kelációs terápia
késleltetett öröm
Kierkegaard, Søren
kis súllyal született csecsemők
Kobor, Mike
kockázat
~kerülő
~mániás
~vállalás
kognitív kihívás
koraszülött babák
környezeti determinizmus
kortikotropin-felszabadító hormon (CRH)
kortizolrendszer, kortizol
~ erőssége kihívás esetén
kromatin
Lamarck, Jean-Baptiste
Lawrence, D. H.
láz
légúti megbetegedések
Levine, Seymour
lincselés
Little, Jean
LMBT
~-közösség
Loma Prieta-i földrengés
Lorenz, Konrad
macskák
magány
magzat alultápláltsága
majmok
Marmot, Michael
Masten, Ann
McEwen, Bruce
McGill Egyetem
McMaster Egyetem
Meaney, Michael
megkülönböztető fogékonyság
méhlepény
mellékvese
Miller, Alice
Minnesota Egyetem
minőségi idő
Minuchin, Salvador
Mischel, Walter
Moffitt kórház
Morissette, Alanis
muslicák
Mustard, J. Fraser
mutációk
nagy gazdasági válság
navahó nép
negatív érzelmek
Nelson, Charles
nemi úton terjedő betegségek
nem közös családi környezet
neofóbia
Nicaragua
Nixon, Richard Milhous
normandiai partraszállás
Nottingham Egyetem
nyál kortizolszintje
nyugati orvoslás
Oakland, Kalifornia
Obradović, Jelena
O’Connor, Flannery
Oliver, Mary
ólommérgezés
orchidea gyermekek
~ érzékenysége
~ fejlődése
~ játék fontossága
~ kialakulása
~ környezeti vagy genetikai eredete
~ különleges képességeik felismerése
~ megkülönböztető fogékonysága
~ mint azonosított páciensek
~ negatív érzelmeik
~ nevelése
~ példák
~ pubertáskor kezdete
~ stresszreaktivitása
~ szülői figyelem fontossága
~ szülők értékítélete
~ társadalmi státusza
~ testhőmérséklet aszimmetriája. Lásd gyermekek; pitypang gyermekek
~ történetek
~ újdonság elutasítása
~ védelme
orchidea majmok
örökbe fogadott gyermekek
öröklődés
őssejtek
ösztrogénreceptor gén
óvoda
óvodai stresszforrások
óvodások
oxitocin
Pakisztán
patkányok
~ gondoskodása az utódokról
patogenezis
pedagógusok
óvoda~
pelenka
Pickett, Kate
pillecukor kísérlet
Pittsburgh Egyetem
pitypang gyermekek
~ fejlődése
~ kialakulása
~ környezeti vagy genetikai eredete
~ nevelése
~ példák
~ pubertáskor kezdete
~ rugalmassága
~ stresszreaktivitása
~ testhőmérséklet aszimmetriája. Lásd gyermekek; orchidea gyermekek
~ történetek
Plomin, Robert
poligenikus kockázat
prefrontális kéreg
preszindrómás pszichopatológia
pszichoszociális kihívás
pubertáskor
Rabin, Yitzhak
Rahe, Richard
rák
Ramón y Cajal, Santiago
rasszizmus
reumatoid artritisz
rhesusmajmok
~ fogékonysága
~ hierarchiáik
~ stresszt okozó bezártság
~ testhőmérsékletük aszimmetriája
rhesusmajom
Richárd, III.
Románia
~i árva
~i árvaházak
rugalmasság
Ryle, Gilbert
sámánok
Sandburg, Carl
Sanders, Bernie
San Francisco, Kalifornia
Sapolsky, Robert
sejtek differenciálódása
sejtfunkció
Selye János
sérülékenység
Shakespeare, William
Shulman, Aaron
sírás
skizofrénia
Sokolowski, Marla
Stamperdahl, Juliet
Stanford Egyetem
Still-betegség
Stravinsky, Igor
stressz
~ és Apgar-érték
~ korai vizsgálatok és a „zaj” problémája
az egyedi variációk „zenéje”
stresszhormon
stresszreakció
stresszreaktivitás
~ és a pubertáskor kezdete
~ és a testhőmérséklet aszimmetriája
~ és betegség
~ forró csoki teszt
~ születés mint teszt
~ wisconsini vizsgálata
Suomi, Steve
Syme, Leonard
szabadpiaci verseny
szabályozható erősségű feladatok
szegénység
Szent András-törésvonal
szerencsejáték
szerotonin
szexuális élet kezdete
szinapszisok
szinergia
kölcsönhatás~
szívbetegség
szívkoszorúér-megbetegedés
szív pumpálásának ciklusa
szívritmus
szociális elszigeteltség
szociális epidemiológia
szoptatás
szorongás
szubjektív társadalmi státusz
születés élménye
Szyf, Moshe
Tanner-skála
társadalmi dominancia
társadalmi-gazdasági státusz
terhesség
természetes szelekció
természet vagy neveltetés
testmozgás
testvérek
testvérek közötti különbségek
Thomas, Alexander
timin
tinédzserkori terhesség
többgenerációs konfliktusok
Tóra
trauma nemzedékek közötti átadása
tuberkulózis
Tucson, Arizona
Új-Mexikó
újszülöttek
újszülött intenzív osztály
UNICEF
~-felvétel
üss vagy fuss rendszer
vallásos hit
Vanderbilt Egyetem
vegetatív idegrendszer
vérnyomás
világháború, II.
viselkedésgenetika
Wales
Watergate-botrány
Wilkinson, Richard
Williams, William Carlos
Wisconsin Egyetem
Wolff, Harold
World Trade Center
zsiráfok
zulu törzs
 Lábjegyzetek

1 Réz Ádám fordítása.

2 Bartos Tibor fordítása.
3 Aki nincs tisztában az olyan orvosbiológiai kifejezések jelentésével, mint a
„morbiditás”, a „gének és a környezet egymásra hatása” és az „epigenetika”,
menjen a szószedethez.
4 Itt és sokszor a továbbiakban is a „mi” személyes névmással érzékeltetem azt a
sok diákot, gyakornokot és önkéntest, akik minden egyetemi kutatási program
szorgos, tehetséges szemét, karját és lábát biztosítják. Ők minden projekt
nyilvános arcai, elvégzik a tudomány szekerét hajtó kétkezi munkát és sokszor
értékes meglátásaik vannak a vizsgált jelenséggel kapcsolatban. Bár legtöbbször
névtelenek maradnak a cikkekben és a tudományos eredmények nyilvános
elismerésében, az az igazság, hogy a kutatásban nyújtott segítségük és
munkájuk nélkül szinte semmit nem lehetne elérni vagy sikerre vinni.
5 Az Egyesült Államokban az óvoda utolsó egy-két éve már az iskolai rendszerhez
tartozik.
6 Németh László fordítása.
7 Jékely Zoltán fordítása.
8 Vas István fordítása.
9 Arany János fordítása.
10 Vas István fordítása.
11 Ebben a részben végig álneveket használok.
 Tartalom

Robert Coles bevezetője

T. Berry Brazelton előszava

Bevezetés
1. Két gyermek meséje
2. A zaj és a zene
3. Citromlé, tűzriadó és egy váratlan felfedezés

4. Az orchideák és pitypangok hangolása

5. Honnan származnak az orchideák (és a pitypangok)?
6. Minden gyermek más-más családban nő fel
7. A gyermekek kedvessége és kegyetlensége
8. A gyermekkor kertjének bevetése és megművelése
9. Az orchideák és pitypangok életének íve
10. Az apák vétkei, a kegyelem lehetősége
Összegzés

Befejezés

Köszönetnyilvánítás
Szószedet
Köszönetnyilvánítás az engedélyekért
Végjegyzetek
Tárgymutató
Lábjegyzetek
Tartalom
 www.libri-kiado.hu
www.nyugatiter.hu

Forgalmazza:
eKönyv Magyarország Kft.

Felhasznált betűtípusok
Montserrat – SIL Open Font License
Noto Serif – Apache License 2.0