A regény hőse, Bárán János, egy budapesti külvárosban,

utcagyerekként ipiapacsozik. Felnőtt már, túl van a har-

mincon, amikor emlékezetében, gondolatokban végigjár-
ja a gyerekkort, mert rádöbben, hogy hiányzik életéből a
múlt, az első mozdulatoknak, szavaknak ideje, amit az
ember megőriz, tagad vagy vállal, amiből felépíti énjét,
önmagát, és elhatározza, hogy utánajár eltűnt emlékei-
nek, annak, amit a mondat: \“apja eltűnt a háborúban\”,
magában rejt. Hiszen ami megtörtént, nem tűnhet el
nyomtalanul, őrzi a tárgyi világ, a város, egy utcaburko-
lat, egy házfal: Budapest.
LENGYEL PÉTER
CSERÉPTÖRÉS

SZÉPIRODALMI KÖNYVKIADÓ
BUDAPEST
© LENGYEL PÉTER, 1978
A gyerekeknek: annának és zsuzsának
„…hogy ez a gyermeki boldogság valóságos bol-
dogsággá váljon… a véren és a könnyön át, a
hamun és füstön át: valódi felnőtt boldogsággá,
amelynek alapja már nem a tiszta szívű ártatlan-
ság, hanem a világ felismert komolysága, felis-
mert és megtagadott igazságtalansága, a világ be-
fogadott fájdalma…”

(„…que ce bonheur enfantin sóit deve- nu un vrai

bonheur… à travers le sang et les larmes… à
travers les cendres et les fumées: un vrai
bonheur… qui ne serait plus fondée, aujourd’hui,
sur l’innocence niaise, mais sur la gravité
reconnue du mondée, sur l’injustice reconnue et
niée, sur le douleur partagée du monde…”)
Jorge Semprun
 I. SZINOPSZIS HELYETT

Bárán János nem ismerte az apját. Nem ismerte a saját életét

sem. Nem az övé volt az arca. Nem alakult ki a kézírása. Nem volt
beszélőviszonyban az anyjával. Úgy festett a dolog huszonnyolc
éves korában, hogy az, hogy ő van, még egyáltalán nem eldöntött
kérdés. Megfogalmazott és megfogalmazatlan hiányérzetei halmo-
zódtak. Úgy érezte, hogy még nem tett rendet magában.
Elkezdte visszakeresni az életét. Elment Óbudára, az Uszály
utcába. Elment az Áldás utcai iskolához, oda járt második elemibe.
Megtalálta a hajdani jé vé Sztálin nevelőintézet épületét Budán. Az-
után az anyjától és az apja nővérétől igyekezett megtudni minél
többet a saját gyerekkoráról, a dédeiről, a nagyapjáról, az apjáról.
Ezerkilencszáznegyvenötnél fal emelkedett az emlékezésében. Nem
nyugodott bele. Konok természet volt, nem hagyott befejezetlenül
dolgokat. Ha elemista korában fogazott kerekű szörnyet csinált cér-
nagurigából, az neki órákig eltartott, de aztán fölmászott a negy-
venöt fokos lejtőn. Ehhez a kereséshez most kilenc évre volt szüksé-
ge – és ennek az időnek minden pillanatában együtt, egyszerre látta
a kilenc évet. Megkereste a falon túl a legelső pillanatot, amelyre az
életéből emlékezett; a budai Városmajor homokozójából, négyéves
korából. Megtudta, hogy éveken át a saját apja dögcédulatokjával
játszott. Az apja ezerkilencszáznegyvenháromban esett fogságba a
Donnál. Megkereste a nyomait. Összekötötte az atlaszban az ismert
pontokat, berajzolta a hiányos útvonalat: Budapest Keleti pályaud-
var–Diósd–Párkánynána–Érsekújvár (ma: Nové Zámky, Csehszlo-
vákia) – Pionki (Lengyelország) – Rasszijszk (Szovjetunió). Hirdeté-
seket adott fel magyar és német újságokban, hogy megtalálja azokat
az embereket, akik tudhatnak róla. Beszélt egy mérnökkel, akivel az
apja együtt dolgozott, megkeresett embereket, akikkel együtt volt
fogoly. Megtalálta a hatodik kerületi öreg szabót, aki kihúzta a testét
a bunkerből az útra, ahol majd szánra rakják, és elviszik egy hatszáz
személyes meszesgödörbe.
Egyébként nem volt különleges eset az övé; vagy nálunk az
ilyen különleges eset volt az általános: az egész ország történelme
ilyen életekből tevődött össze.
Sok időt töltött egyedül azokban a hetekben, amikor új dolgok
kezdtek történni vele. Karácsony közeledett. Enyhe tél volt, évek óta
nem esett már rendes hó. Összevissza villamosozott a városban.
Csatangolt körutakon és külvárosokban. Villamosmegállókban áll-
dogált a csúcsforgalomban, azután nem szállt fel. Vékony ballonka-
bátban jártak a részegek. Órákon át lehetett gyalogolni a fekete asz-
falton. Enni eljárt rossz műanyaggal bélelt állóbüfékbe. Egyedül
volt, délelőtt, este. Főtt debrecenit evett három napon át, amikor új-
ra meg újra a Déli pályaudvar vágányfejeihez vitte a lába. Megin-
dult nők után, visszaszemezett, követte őket egy óra hosszat, és
amikor meg kellett volna szólalni, másfelé kanyarodott. Nemcsak
azért, mert félt a visszautasítástól (mindenféle visszautasítástól na-
gyon tudott félni); hanem mert nem figyelt a dologra, nem érdeklő-
dött. Másra gondolt: a bizonytalanságaira.
Nem is a saját nevén élt a világban. Tizenhárom éves kora óta,
amikor nevelőapja hivatalosan örökbe fogadta, Nagynak nevezték.
Ha öreg barátjánál üldögélt, s az azt mondta egy telefonálónak:
„Nagy János van itt”, ő rögtön kipróbálta a mondatot magában még
egyszer: „Bárán János van itt”. Ha elgondolkodva firkált, a Bárán
aláírást próbálgatta, görög bétával kezdve. Sokat töprengett rajta,
hogy miért olyan fontos ez a lényegtelen külsőség.
 Nem ismerte az apját. Nem tudta, mi történt vele, hogyan halt
meg, járt-e negyvenegy fokos lázzal, tífusztól őrülten egy idegen er-
dőben élete utolsó napjaiban. Most, huszon-egynéhány évvel a há-
ború után sem hitte igazán, hogy Bárán Imre, budapesti születésű
gépészmérnök valóban meghalt a fogságban.
Azt várta, hogy egy szép napon beállít. Nem látta soha, nem
beszélt előtte senki az apja szeme színéről, és csak fekete-fehér
fényképe volt róla – mégis tudta, hogy meleg barna szeme van. Ál-
modott róla nyolcévesen, tizenegy évesen. Csöngettek, rohant, hogy
ő nyisson ajtót, és az apja volt az. Ott állt a bordóköves lépcsőpihe-
nőn, a Dereglye utcai házban. Gyalog jött fel, le volt sülve az arca, és
borostás volt. Kopott katonaruhában, a vállán kenyérzsák, amilyet a
koldusok, rokkantak hordtak a városban azokban az években: ta-
risznyaszerű, zöldes katonaszínű.
Máskor álmában anyjának telefonált, aki ebédelni hívta vasár-
napra, azután nyitva maradt a vonal, és megint anyja hangját hallot-
ta, valaki mással beszélt: „Megjön este az első férjem. Kínos lesz, de
majd átjön János, ő megoldja.” így: az első férjem.
Sokáig várta még. Hallott emberekről, akik hazajöttek a fog-
ságból, csodával határos módon, évekkel a háború után, amikor már
régen halottnak hitte őket mindenki. Azok a kenyérzsákok voltak
ott a történetekben, azok a borotválatlan arcok. És ahogy teltek az
évek, ő minden józan érv ellenére, felnőtt fejjel is várta még.
Az egyik barátja, Evetke, a tudós csőlakó ezen a télen a kettes
villamos útvonalán volt megtalálható. Bárán gondolt egyet villamo-
sozás közben és leszállt. Becsöngetett a fiúhoz, és a kezébe adta apja
képét: nem maradt meg a film, először le kellett fényképeznie a ki-
lencszer tizenkettes képet, úgy nagyítani. Evetke fölvette, nézte so-
káig.
 – Nagyon jó – mondta aztán. Felnézett őrá, vissza a képre. Hu-
szonnégyszer harminchatosra nagyította, szegély nélkül. Evetke
megnézte a felvételt, még egyszer az ő arcát: – Honnan szerezted a
fotóst? – kérdezte. – Ki csinálta?
Biztos volt benne, hogy János fényképét tartja kézben, ő pedig
örült ennek a tévedésnek, egyenesen büszke volt rá.
– Ő csinálta saját magáról – bökött az állával a kép felé. – Az
apám. Ő van rajta. – Elmondta, hogy épp erről van szó. Hogy nem-
csak a barátja téveszti össze kettőjüket. Ari néni, apja nővére, aki
harminc évig egy lakásban élt vele, még ő is azt gondolta, amikor
János egyszer elment hozzá az Elemér utcába: „Jaj de jó, itt van Im-
re!” – Összekeveredünk – mondta most Bárán. Nekilendült, mesélt.
– Nem ismertem. Nem találkoztam vele soha, nem emlékszem rá
egyáltalán, az arca derengő foltjára sem, ahogy fölém hajol reggel.
Hároméves voltam, amikor bevonult. Nem beszélt róla senki. Any-
nyit tudtam, amennyit az Áldás utcai iskolában be kellett diktálni,
második elemiben:
„Apád neve?”
„Bárán Imre.”
„Foglalkozása?”
„Eltűnt a háborúban.” – Nem tudtam róla semmit. Abból a né-
hány tárgyból kellett volna összeraknom magamnak egy apát, ami
megmaradt tőle: gépészeti katalógusok, regiszteres noteszek, apró
betűs számításokkal, egy pepita borítós spirálfüzet, a McCallum ne-
vű szerző nyelvkönyve, amiből angolul tanult és a két fényképal-
buma. Mérnök volt, ő csinálta a Madách-házak gépészeti terveit a
Madách téren, az volt az első önálló megbízatása. Fényképezett:
Targoncás embert a Lövölde téren, az Újpesti rakpartot, az Alagút
bejáratát, Telet a ligetben, az Új Császárfürdőt, Esőt a Margit kör-
úton ezerkilencszázhuszonnyolcban. Tiszta és nyugodt volt minden
felvétele. Én tizenegy éves és tizennyolc éves koromban mindennap
az ő albumait néztem a díványomon könyökölve, órákon át, míg
végleg besötétedett, és villanyt kellett gyújtani, olvastam a képeket,
ahogy azt a néhány levelét, amit elloptam az iratszekrényből. Már
nincsenek meg. Az albumok sem. Többször költözködtünk, később
eljöttem otthonról, és hiába kértem – talán elvesztek végleg. De én
addigra már ezekből tanultam látni, ezekből a háború előtti fényké-
pekből. Sosem találkoztunk, mégis ő tanított. Hat éve elment már,
amikor nekikezdett. Itthagyta az albumokat. Ilyen lettem: hogy éve-
kig komolyan hittem magamról: le tudok ugrani tizenegy lépcsőn,
végigrepülni a lépcsősor felett a Dereglye utca egy cében, ahol
negyvenhét után laktunk. Biztos voltam benne, hogy fel tudok
menni az ötödik emeletre az Elemér utcai ház falán kívül, gipszdí-
szek, álerkélyek, villanydrótok között. Azt mondhatnám, neki kö-
szönhetem a mesterségemet. Csak eszem ágában sincs köszönni.
Végül is az apám. Mi mást tett volna azzal, amije volt: nekem adta.
Most, hogy ennyit tudok már róla, aligha lehet más dolgom az élet-
ben, mint hogy elinduljak az ő kihűlt, harmincéves nyomain.
– És azt reméled, hogy él valahol ennyi idő után és megtalá-
lod? – kérdezett közbe Evetke (aki nem tudott erről a nevéről, Bárán
úgy álmodta neki).
– Nem – mondta ő. – Végül is nem. Hiszen tanúk vannak, lát-
ták, hogy eltemették. De meg kell tudnom róla mindent.
– Értem, értem. Ez neked érzelmi kérdés.
– Nem – felelte ő, hevesen rázva a fejét. – Gyakorlati kérdés.
– Érzelmi, azt akarod mondani – bólogatott megértően Evetke.
– De nem – válaszolta Bárán. – Gyakorlati kérdés. Utána aka-
rok járni. Oda akarok menni, ezerkilencszáznegyvenháromba, a
német keleti frontra. Vele lenni, akkor.
 – Már hogy volna ez gyakorlati kérdés, ne haragudj. Tudni
akarod, mi történt az édesapáddal. Ez természetes. Érzelmi szálak
kötnek a történethez.
– Hallgass ide – szakította félbe ő. – A dolgaink nem vesznek
el, megvannak a maguk helyén. Minden, ami igazán a sajátunk. Ke-
resni kell, csak azon múlik. Akarni, azon. Már tudom.
Most mesélte el Evetkének Zebulont. Volt egy barátja, így hív-
ták. Már akkor elnevezték a szülei, amikor még nem született meg,
úgy gondolták, hogy ezzel a mackónévvel lehet lány is, fiú is. Kis-
lány, még nem egészen kétéves, egy férfitenyérbe bele lehet ültetni.
Bárán minden csütörtökön délután felmegy hozzá, aznap ő fürdeti.
Csöndes, tömzsi kismackó, mindenkihez kedves, mindenben min-
dig engedelmeskedő. Csak: nem hajlandó másképp nevezni a dol-
gokat, mint a maga szavaival, a maga nyelvének sajátos logikája
szerint. A nemet úgy mondja, hogy ö, a kenyeret: on, az ént kétféle-
képp: á vagy ümm, a kezet: bogó és a teát is: bogó, az igent sehogy
sem. És nem is fogadja el máshogy: nem lehet olyan szomjas, hogy
meghallja azt a szót, hogy tea. Körülötte egy világ beszél a felnőttek
nyelvén. Ő is tudná, hisz nehéz mondatokat mond váratlanul.
Megmagyarázhatatlan erővel ragaszkodik a saját változataihoz,
lágy, hehezett hangokkal beszél onnan lentről, másfél milliméter
vastag ajkakkal. Rendíthetetlenül biztos a dolgában. Nem vesz tu-
domást az elfogadott közmegegyezésről. Nem csak arról, amely a
körülötte élők anyanyelve, nem csak szavakról: a logikáról, az álta-
lunk ismert matematikáról sem, amely szerint bogó egyenlő bogóval,
és csak bogóval egyenlő. A természeti törvényekről; szóval arról,
amit úgy neveznek, hogy világ. Nem fogadja el a tényeket. Ő a ke-
ményebb. Az úgynevezett tények pedig tudomásul veszik, ha erő-
sebbel találkoznak – és meghajolnak. Egy ideje már azok a felnőttek,
akiknek Zebulonnal dolguk van, tea helyett azt mondják, hogy bogó
és kéz helyett is, hogy bogó.
 Barátok voltak. Zebulon tanította meg, hogyan kell elbánni a
világgal.
– A következőt fogom tenni – mondta Evetkének -: megszer-
zem magamnak az ezerkilencszáznegyvenhármas évet, és azt a he-
lyet a német keleti fronton, minden pillanatát és minden centimé-
terét. Akkor befejeződik számomra is a második világháború. Visz-
szaszerzem az apám életét. Elmegyek vele az útja végéig, a keresé-
semmel megváltoztatom az úgynevezett tényeket. Akkor már van
apám. Hát ez csak elég gyakorlati dolog.
*
Olyan nincs, hogy valaki az anyját ne szeresse, jutott eszébe,
amint leszállt a kettes villamosról. Az anyját talán még Napóleon is
szerette.
Az történt, hogy véletlenül végignézte az anyja szomorú
ácsorgását egy belvárosi csemegekirakat előtt, és elfacsarodott érte a
szíve. Önmagáért is: meztelen, önző, heves félelem fogta el attól,
hogy ez is lehet: így kifordulni egy eszpresszóból, megállni a
zöldségesbolt előtt, nassolnivalót nézegetve. És, gondolta most lelki-
furdalással, ha egy nap én fordulnék ki így valahonnan, s a gyere-
kem, aki meglát egy hirdetőoszlop mögül, nem jönne oda hozzám.
Egy új lány telefonált egyszer már később. „Állandóan veled
vagyok”, mondta. „Folyton a tegnap délután mozdulataira emlék-
szem. Nem csak a szexuális részére. Az anyád fényképére is, ahogy
néztük. A kendővel.” Megmutogatta az apja felvételeit előbb vagy
utóbb. Akiket szeretett, nem úszták meg. Úgy húzta elő őket, mint
kezdő költő a verskéziratait: véletlenül nála vannak. A képen anya
lágy, tizenkilenc éves arccal felfelé nézett, a Kanizsai utcai lakás
függönye előtt, és ő mindig érezte rajta a felvételt készítő apja sze-
mét-kezét, a szerelmét. Az a barna lány pedig, akiben talán az anyja
valódi hajszínét találta meg, évekkel az után, hogy az apja képét
nézték Evetkével, azt mondta a kendős felvételről: „Azért hasonlí-
tasz te az anyádra is. Csak nem lehet megmondani, hogyan. Illetve
én nem tudom.”
Addigra már megváltozott a kapcsolata az anyjával. A születé-
séről mesélt, ezerkilencszázharminckilenc szeptember negyedikéről.
Bárán életéből mindeddig kimaradtak a percek, amelyekben apák és
anyák mesélnek unalomig ismert, századszor is érdekes családi le-
gendákat. A folyamatosság maradt ki: mintha nem találkozott vol-
na, amikor kellett, az anyjával sem. Pedig sejtette, hogy békeidőben
az emlékezésnek leghatásosabb támasza a gyerekszáj-történetekből,
családi anekdotákból, apró legendákból, atyai balfogások és hihetet-
len szerencsék pillanataiból összeálló kistörténelem. Ugyanolyan
biztos állagú, anyagi része, mint a gyerekkori szobák, ha nem bom-
bázzák szét őket; a tárgyak, amelyeket akkor látunk meg, amikor
először nyitjuk ki a szemünket, amelyeken a fogható világot tanul-
juk: az állóóra, az olvasólámpa és a könyvtámasz.
Bárán anyja az évek során mindig elhallgatott, ha ő olyanról
kérdezett, ami a Nagy Gáspárral kötött házassága előtti időre vo-
natkozott. („Mit akarsz tőle?”, kérdezte Jusszuf, az öreg barát. „Hu-
szonkét éves volt, amikor apád elment. Szeretné elfelejteni, meg
nem történtté tenni az egészet, és nyugodt, normális életet élni az új
családjával, a férjével. Ez a természetes. Akkor itt vagy te, állandóan
emlékezteted. Kényelmetlen voltál, teher, nyilván kötözködő, félté-
keny is.” De ebben tévedett okos barátja: Bárán szerette Nagy Ga-
zsit.)
Az anyja levele/naplója is, amit ezerkilencszáznegyvenötben
Bárán apjához írt, azzal kezdődött, hogy: „nem szívesen beszélek
arról az időszakról, amiről most írni fogok…”, s ő, amikor végül el-
olvasta, rögtön azt gondolta: Persze. Ki beszél arról szívesen? Kell.
 Azután, most, felnőttkorában anyja meglepetésszerűen mesél-
ni kezdett neki a gyerekkoráról, a háborús és a háború utáni évek-
ről. Az apjáról eleinte még ekkor sem beszélt. Újabb évek múlva tör-
tént, hogy egyszer váratlanul ráemelte a fiára zöld szemét, amely-
nek bogarában arany trapézok tágultak, és azt mondta: „Én azzal
nem árulom el Gazsit, ha a boldog első házasságom idejéről beszé-
lek neked. Nem kell megtagadnom, ami abban szép volt. Az első
szerelmemet.” Bárán ekkor tudta meg, hogy az anyja valamiért úgy
érzi, hogy elárulja Gáspárt azzal, hogy ha boldog első házassága
idejéről beszél a fiának. Hogy mindaddig azt érezte, hogy meg kell
tagadnia, ami abban szép volt, az első szerelmét. Anyám, anyám,
gondolta ő; minden korlátoltságomat tőle örököltem. És biztos volt
benne, hogy az anyjának is kellett a mesélés ezeken a szabad szom-
batokon; a mesélés teremtette meg újra a régi kapcsolatát a fiával.
Bárán ki-bejárt a szobákban, a konyhában toporgott, amíg any-
ja reggelit csinált neki, megette a rántottát, aztán teát ittak, s végül
anya a nagykockás vászonpongyolájában kényelmesen elnyúlt a dí-
ványon, maga mellé készítette a hamutartót és két doboz cigarettát.
A haja tövében valami meghatározhatatlan sötét szín nőtt le: vörös,
barna, és – ősz szálak keveredése. Még meg sem szólalt, már más
lett a levegő kettőjük között. Ő ettől a perctől kezdve egyenesben
érezte a kapcsolatukat. Olyannak, amilyen kezdetben volt: anya, aki
nagyon fiatal, az ágyon öltözteti őt, félbehagyja, a dohányzóasztal
fölé hajolva keresgél, rövid macskabundája a vörös fotel karfájára
dobva. A gyűrűjét vesztette el. A félig öltöztetett gyerek találja meg,
a paplanhuzat redői közé bújt, és anya összevissza csókolja örömé-
ben. „Te fogod viselni, ha nagy leszel”, mondja. A gyűrűt Dél-
Amerikából hozta anya dédapja, a kalandor: széles aranypánt, köve
nagyorrú copfos indiánfej, amelynek színe aranytól sötétbarnáig
változik, ahogy a fény felé fordul. Ott a szobában az Orion rádió
énekli rekedt, halk hangon, hogy „Munka után, estefelé”. Nincs
más, csak ők ketten.
 Azon az első szabad szombaton igazán nem olyan arcot muta-
tott az anyja, mint a tizenkilenc éves kori képén. Vagy mint ezerki-
lencszáznegyvenötben, gyűrűkeresés közben, huszonöt évesen.
Most öreg volt. Illetve nagyon fiatal, még csak ötvenéves. Közben
ripacs lett, a haját festő segédszínész, s férfikollégák jártak fel, az-
után sorban ott laktak náluk. Anyát, a segédszínészi képességeivel,
huszonhét évesen kinevezték egy nemzeti vállalat országos igazga-
tójának. És mostanra megint eladó egy könyvesboltban. Ekkor lát-
hatta meg a fia, hogy milyen valójában a hajszíne. Ősz-csíkos hajá-
val megint festetlen volt, ahogy huszonöt évesen, és Báránnak eszé-
be juthatott, amit akkor gondolt, a gyűrűvel a kezében: hogy neki
van a legszebb és legfiatalabb mamája.
Barátja, Albin azt mondta egy nap: „…Nagyon leegyszerűsít-
ve: vannak anyatípusú nők, és vannak szeretőtípusú nők.” Nekem,
gondolta akkor hamarjában Bárán, az anyám volt szeretőtípusú nő.
Ha egyáltalán van ilyen. De nincs, jött rá rögtön, Albin hülyeséget
mondott. Mintha az anyák és a szeretők nem ugyanazok volnának.
Szavakat próbálgatott, „festett szőke” meg „kóristalány”, többször
visszatért rájuk, de sehogy sem tudta valóságosnak érezni ezeket az
anyjával kapcsolatban. Az már sokkal inkább valóságos volt, hogy
milyen hevesen szerette volna mindig tudni, hogy milyen egy mez-
telen nő. Látni. Egyszer, akkor már nyolcéves utcagyerek volt, a De-
reglye utcában belesett a kulcslyukon, míg anya fürdött, a kád szélét
látta, meg egy sötét szőrháromszöget. Furcsa volt, kedves, de nem
érthető, csak azt tudta biztosan, hogy az első női nemi szerv, amit lát
életében. Még nagyon sokáig az egyetlen maradt.
Aztán eszébe jutott Korom Illés. „Vedd tudomásul, hogy a te
anyád is baszik!” Csimbókos hajú barátjának a legelső emlékében
egy nagy suhanc kiabálja ezt. Igen, gondolta sokszor Bárán, ilyesmit
nehezen hiszünk el a saját anyánkról.
 A szabad szombatok délelőttjei során, most, későn, az egész
kapcsolatuk megváltozott. Mintha egyszerre ő lett volna az idősebb.
Felnőtt, akinek ereje van elnézni és megérteni. Most jutott csak
eszébe, hogy anya énekelt is neki régen, azt hogy El kéne indulni,
meg kék házasodni, rengeteg sok szakasszal, a gyerek azért szerette;
meg szavalt, a Medvetáncot, hosszan szavalt a Székely Népballa-
dákból, ő ma is tudta: „Fazokakon rézsarkantyút / aj, ki látott már /
Mióta a csillagos ég és s a nagy világ?” Meleg alt hangja volt anyá-
nak. Egyszer azt álmodta, hogy meghalt az anyja, és ez rossz volt,
végre. Bárán most már be tudta vallani saját magának: többé nem
kell azzal a fájdalommal birkóznia, hogy nem szereti az anyját.
 II. BIZONYTALANSÁGOK

Óriási szerencse érte a munkahelyén, az volt a baj. Fontos

megbízatást, megtisztelő feladatot kapott.
Bár a bizonytalanságai nagyon fontossá váltak ekkor az életé-
ben, bizonyos alapvető dolgokat nagyon is határozottan tudott. Ré-
gimódian kényes volt például arra, amit jobb híján úgy nevezett,
hogy a becsülete. Pontosan tudta, hogy mit nem akar. Nem akart
hazudni, és nem engedte, hogy a szíve gyönyörűségével végzett
munkájába beleszóljon a megélhetés kényszere. (Történeteket írt,
felnőtteknek.) Nehézkes volt, lassan dolgozott. Ezért különféle szel-
lemi segédmunkákat vállalt: cédulázást, ellenőrző szerkesztést, for-
dítást, olvasást. Két éve volt színházi segédrendező, nem kapott
magas fizetést, még állás sem volt az alkalmaztatása, csak ideiglenes
szerződés, de ideje maradt. Rendezett életet élt a maga módján.
Amikor évek múlva utánagondolt, nem tudta megtalálni, hogy
mi indította el az események sorát.
Egyszerre kezdtek el történni a dolgok. Elköltözött Bálint An-
nitól. Egyedül maradt. Úgyszólván szemtanúja volt Ábel, a dráma-
író halálának, azután otthagyta a munkahelyét a színházban.
Akkor történt, amikor két év után véglegesíteni akarták.
Ahogy este beszálltak a buszba, az ügyelő hátraszólt:
– János, holnap este, nyolcra mindenképpen menj be,
Húsvétné hívat. Rendkívüli igazgatói tanács lesz, előadás közben.
 Ezen az estén találkozott Ábellal is. November vége volt, „te-
rep”-előadást tartottak a rákosszentmihályi kultúrotthonban. Ő volt
az ügyeletes rendező. Segédrendezőket és dramaturgokat is megtet-
tek ügyeletesnek, kevés volt a három rendező. Tudta, hogy a színé-
szek darabtemetésre készülnek; ma játsszák utoljára a Vovácskát. A
tizennegyedik előadás, a külvárosban, hogy ne tizenhárom legyen.
Csöndes, szép bukás. A darabtemetés, ez a régi színházi szertartás,
természetesen tilos volt, már csak azért is, mert hangosan kimondta,
amit már a bemutató előtt tudott mindenki: a darab megbukott.
Deli, az ifjú címszereplő – puhuló arcú, negyvenes színész –
szabályosan engedélyt kért tőle.
– Szolidan elföldeljük Vovát. Mit szólsz? – Nézett rá várakozó-
an. – Nem lesz baj, meglátod. Na? Szabad?
Az ügyeletes rendező felelt az előadásért, fegyelmi jogkörrel.
Bárán mindegyik színésznél fiatalabb volt. (Bognár Borika apja, az
öreg jellemszínész ajánlotta be segédrendezőnek még egyetemista
korában; egy házban laktak Óbudán.)
Ellenséges érzelmek között egyszerűen nem tudott létezni.
Szíve szerint mindenkinek a kedvében járt volna, egyszerre teljesí-
tette volna az ellenkező kívánságokat, puhakezű volt, tudta magá-
ról, és nem szerette. Rosszul érezte volna magát akkor is, hogyha
komolyan veszi a saját ügyeletes rendezőségét. Nem volt alkalmas
semmiféle utasítgatásra, rendelkezésre. Rosszkedvűen bólintott.
A színpadon azután, miközben a kultúrház jóhiszemű közön-
sége úgy vélte, hogy a nagynevű fővárosi színház előadását látja,
keresztülvonult a parkon a léggömbárus magánbeszédét megsza-
kítva Lénocska, aki az első felvonásban örökre elutazott a Távol-
Keletre, rendőrök, polgártársak, diáklányok jöttek és mentek, dü-
börgő csizmával és koppanó cipőcskével, amikor nem kellett volna;
besétált Vova-Deli, és kezét a szívére szorítva végigénekelt egy bu-
dapesti slágert az ezüst húrú hegedűről.
Minden oka megvolt rá, hogy rosszul érezze magát. Elment
hátra, a hevenyészett közös öltözőtermek felé.
A férfiöltöző közepén alsónadrágban, púderes vattával a kezé-
ben viccet mesélt a rendőrt játszó Mátés. Körülállták, fiatalabb szí-
nészek és díszletezők. Öreg színész, sikeres színész, gondolta Bárán,
ez az, ami számít. Figyelnek rá.
A hátsó sarokban, egy ottfelejtett büfépult mellett látta meg
Ábelt. Ott feküdt a fekete aktatáskája, az mindig vele volt. Valahogy
idekeveredett a külvárosi üres telkeken át, a színpad, a játék, a való-
ságos színház közelébe. Mostanában a színházban is mindig hátul
lődörgött, menekült az emeleti irodáktól, ahol a rendezői és drama-
turgszobák voltak, s ahol az új darabján az előkészítő-rábeszélő
munka folyt már hónapok óta. Oda volt láncolva az egyetlen szín-
házhoz, amely szóba állt vele; itt jelenetenként szedték ki a kezéből
a dráma második részét. A legjobb munkája lesz, gondolta Bárán.
Ismerte az egészet. Ábel felvonások helyett képeket, később párbe-
szédszeleteket hozott. Őt, a színház senkijét kapta el ilyenkor, és
kérte, hogy olvassa el az új részt, kiadhatja-e a kezéből. A hivatalos
nagyságokban nem volt bizalma. Ösztönösen félt, hogy beugratják
valami szennyes dologba. Őt szerette.
Most sem volt részegebb, mint máskor. Nézett maga elé, arcá-
nak romjai közül. Ahogy meglátta őt a mászkáló alakok között, fel-
derült az arca, az öröm keresztülvilágított gyérszálú, őszülő szakál-
lán.
– János! Hát te? Hogy kerülsz ide? Ahol a madár sem jár! –
Ábelnak botladozott a nyelve, elmaszatolódtak a szavai.
– Hogy érzed magad? – kérdezte Bárán, és ezen mind a ketten
pontosan azt értették, amit a szó jelent.
 – Nagyon rosszul. – Látta is rajta. Alacsony, gyönge test, ha
rossz állapotban volt, fél pohár bortól eldőlt. Máskor egész üveg
rumokat ivott meg egy délután, föl sem állt közben a színpad mö-
götti székről. Kínlódott Ildikó nevű feleségével, aki határidőket vál-
lalt a nevében, és a pénztár előtt várta, hogy kivegye a kezéből az
előleget. A kislányával, aki olykor hazatámogatta.
– Félek tőle, tudod-e – mondta a gyerekről Báránnak. – Gyűlöl
engem. Tizenhárom éves. – Remegett a két előretartott keze. Időn-
ként odanyúlt a fekete aktatáskáért, amely a közelben feküdt, meg-
fogta, eligazgatta. Nem volt benne semmi fontos, Bárán tudta már. A
polgári biztonság, a nyugodt, munkás élet már-már tudattalan em-
lékké távolodó vágya bírta rá Ábelt, hogy mindenhova magával vi-
gye a tömött aktatáskát.
Mesélte sorra a bajait, mindig ugyanazokat. Ildikó, a gyerek, a
rum, a pénz. Nem tudta, mi van az előlegével. Bárán sem tudott
semmit.
Megkapaszkodott Bárán kezében, meleget keresett nála.
Báránt ez zavarba is ejtette, hiszen nem volt olyan közeli az ő isme-
retségük. Ennyire nincs senkije?, gondolta. Ábel reszketése lassan
csillapíthatatlanná vált, most már nemcsak a két kezét rázta, átjárta
egész testét, az arcát is, a vékony ajkakat a szakáll között. Bárán su-
tán megfogta a felé nyúló kezeket, visszaszorította. Érezte, hogy
nem segíthet. Mintha a világon sem volna.
*
– Voltam bent – mondta később Ábel. – A titkárságon.
A segédügyelő beszólt:
– János! Szünet. – Amióta Ábellal beszélt, egészen megfeledke-
zett arról, hogy körülötte egy öltöző nyüzsög, kint él a színház. Be-
tódult az öltözőbe néhány kékköpenyes rendőr, polgártárs, lég-
gömbárus, kvászárus és fagylaltos. Mátés hangja feljebb csapott az
újabb hallgatóság érkezésekor. Felé fordultak a távolabbi tükörasz-
talkák előtt motozó színészek.
– Behívat az igazgató asszony, beszélni akar velem – dörögte,
nagy mesélve. – Hogy a rendőrség járt nála. Kalamajkát rendeznek.
– A színház körül régen susmogtak már a színész liliomtiprás-
gyanús eseteiről, az oroszlánhang nemcsak a színpadról igézte
mozdulatlanságba a lányokat. – Húsvétné meg a lelkemre akart be-
szélni. Le-tolt. Engem, Mátés Mihályt. Az igazgató asszony! Hát kér-
lek szépen benneteket, én már a Böbénél üvöltöttem: Hogy ez hívat,
ez az elfuserált segédszínésznő? Engem? Aki harminc évvel ezelőtt
Tutenkámen voltam Szegeden, amikor ő volt az ötödik kéjnő a kar-
ban.
– Nem utaltak ki egy fillért sem – mondta Ábel Báránnak a te-
rem végében.
Mátés közben körülhordta fejét a közönségén, aztán meredek
váltással bölcselőbe csapott át, belevonva ő kettőjüket is.
– Az igazi művész – intett széles mozdulattal Ábel felé – min-
dig a rövidebbet húzza. – Odalépett eléjük. – Fogadjunk. – Ami ez
után következett, arra Bárán tudta, mindig emlékezni fog: ahogy az
országszerte ismert oroszlánarc előrébb nyomult, és széles, nem is
kellemetlen vigyorgásba szaladt széjjel. A kövér férfi egyszerű,
majdnemhogy gyakorlott mozdulattal benyúlt az alsónadrágjába.
Hallani lehetett a tépés parányi staccato reccsenéseit a beállott
csendben. Felbukkant a bundáshátú kéz, és az ujjak három kunkori
ősz szőrszálat tartottak. A két kéz határozott, ügyes mozdulata ösz-
szeillesztette őket, hogy egyforma hosszan lógjanak ki, és odatolta
Ábel orra alá. Az egyiknek a végén, féloldalasan, fehér
mirigycsomócska ült. Bárán érezni vélte a hajlatban megült férfivá-
ladék enyhe szagát az orra elé toluló ujjakon. Mátés a szellem diada-
lával, az előző mondat lendületét végigkanyarítva fejezte be:
– Húzzál.
*
Amikor leszállt a színházi buszról a Nagykörúton, éjjel egy óra
volt. Taxit keresett, nagyon fáradt volt. A villamosmegállóhoz köze-
ledve ismerős alakot látott. Bognár Borika didergett a megállótáblá-
nál. Várja a hatvanhatost, gondolta. Ha ugyan otthon lakik még,
Óbudán. Évek óta nem látta.
Borika a Dereglye utcában lakott most is, és a hatvanhatosra
várt. Ő csak a Margit-hídig vitte el a taxijával, nem mondta a sofőr-
nek, hogy kerüljön Óbuda felé. Annyi pénze volt, amennyiből hazá-
ig elviszik, ahhoz meg nagyon fáradtnak érezte magát, hogy ő bum-
lizzon most újra Óbudáról hajnali háromig. Borika persze így is
örült. Villamosmérnök lett közben, egynapos tanfolyamról jött meg
Szegedről, fél egy után tette le az autóbusz a Royal előtt őt is, azóta
várta a villamost. Férjhez ment, a fiú művészettörténész, van két
kisgyerekük, övék a sarokszoba, a János valamikori szobája alatt.
Hívta: jöjjön el hozzájuk egyszer.
Amikor Borika kiszállt, ő a mai arcára gondolt. Már a villamos
járdaszigetén látta, hogy a lesoványodott arcból kikiabál ismerős,
nagy zöld szeme, szabálytalan, cikcakkos sötétpiros szája; és a nyú-
zott, fáradt fiatalasszonyt is nagyon szépnek találta, mint régen a
kislányt. Már tovább vitte a taxi a Széna tér felé, amikor egyszerre
elmosolyodott. Egyre szélesebbre szaladt a szája, vigyorgott ott
egyedül a hátsó ülésen, annak örült, ahogy kimondta magában:
Bognár Borika volt az első szerelmem.
Délelőtt otthon ült, a papírjaival pepecselt. De nem ment. Ál-
landóan Ábel jutott eszébe egy kocsmapultnál, a tavasszal.
 Olvasott. Járt egyet a városban. Este nyolcra bebuszozott a
színházba.
– Csókolom, Jánoskám! – A színházban komolyan veszik a
szót: Böbe meg is csókolta. Bárán várta ezt a pillanatot. Voltaképpen
nem szerette a csókolom köszönést, még ekkor azt a szokást sem
szerette, hogy ezek a félközelségű nők, munkatársak, titkárnők jö-
vet-menet arcon csókolják. Ugyanakkor szinte fizikai jóérzéssel töl-
tötte el, hogy mindezt kétségtelen bizonyossággal írja elő a hely ha-
gyománya. A kis szertartás egy pillanat alatt céh-kapcsolatba, testi
közelségbe hozta őt a színház körül őgyelgő alakok régi nemzedé-
keivel, körülvették az elődök, a reformkor Pest-Budája, budai szín-
kör, tengelyig érő sár, garabonciás körgallérok és kézi lámpások az
estében.
– Már bent vannak. – Böbe az igazgatónő ajtaja felé intett.
– Ki?
A lány elbiggyesztette az ajkát:
– Mind. – Ez, biggyesztéssel, a főrendezőt, a két másik rende-
zőt, a dramaturgokat és az igazgatónőt jelentette.
Ahogy a kiselőszobán keresztülment, Böbe mosolyogva kijött a
gépasztal mögül, és szó nélkül, lassú mozdulatokkal megmorzsol-
gatta a fülét. Báránnak libabőrös lett a tarkója, és egy pillanat alatt
érezte, ahogy megmerevedik.
– Szeretsz még? – kérdezte Böbe. Ő lassan, nehezen húzta ki a
fejét az ujjai közül.
– Á. Csalsz. – De a haragja csak részben volt játékos. Bántotta a
dolog. – Kár az ujjadat koptatni.
Bent Húsvétné felállt az asztalánál, és kezet nyújtott. Széles
volt az igazgatónő, férfias és kortalan. Kék kosztüm, Furceva-
koszorúba font szőke haj, érdes-barátságos dohányos hang.
 – Üdvözlöm, Nagy elvtárs. Beteg volt?
– Beteg? Miért? Nem. Illetve meg voltam fázva egy kicsit…
Nem, nem voltam beteg egyáltalán. – Meglepetésként érte a szemé-
lyének szóló érdeklődés, a nem várt nőies hang.
– Három hete nem láttuk a színházban. Azt gondoltam, beteg.
– A többiek hallgattak, figyeltek. Bárán érezte, hogy kipirosodik a
füle. Beugrott, elkezdett válaszolni; felvilágosítást adni magánéleté-
ről a csaknem anyás érdeklődésre. (Külön személyes oka volt rá,
hogy segédszínésznőkre, akikből igazgató lett, különösen érzékeny
legyen. Ez megnehezítette a dolgát a színháznál, és hevesebbé tette
a reakcióit.)
Bárán csak akkor járt be a színházba, amikor dolga volt. Ezek-
ben a hetekben nem próbált. Igazgatósági ülés sem volt közben. Ő
komolyan vette, amiben tavalyelőtt megállapodtak az igazgatónő-
vel: lesz elég szabad ideje. Nem tudott elmenni valahova, csak azért,
hogy megmutassa magát. A munkáját lelkiismeretesen elvégezte, de
ez itt láthatóan nem volt elég. Épp az a kis ráadás igyekezet hiány-
zott belőle, ami nélkül, úgy látszik, nem megy. Amiből látják, hogy
jelen van, törekvő és ígéretes fiatalember. S míg ilyen hetekben ott-
hon ült, csinálta a maga dolgát, annyi kellemetlen érzés mindig ma-
radt benne, hogy valahol máshol most éppen keresik. Ráadásul a tö-
rekvő fiatalok pofafürdőinek ésszerű helye mindig a színháznak ez
a távoli, előkelő tája volt: az emeleti folyosók, irodahelyiségek. Ő
pedig, ha egyszer bement, a színpad felé húzódott, hátra, a színfalak
mögé, ötvenszer végighallgatni Hamletet, és a díszletezők, a főisko-
lások beszélgetéseit.
Nem volt ereje körülnézni az igazgatói szobában. Úgy érezte,
hogy elfojtott kis röhögések ülnek az arcokon. Vörös képpel meredt
az igazgatónőre.
 – Sebaj, felejtsük el. – Húsvétné arcán még széjjelebb szaladt a
mosoly. – Üljön le, János, magát vártuk. Azt hiszem, nyugodtan
mondhatom, hogy fordulóponthoz érkezett az élete. – Sugárzott a
szögletes arc. Neki eszébe jutott Ábel: egy dunántúli kisvárosban
mondta a falragaszok előtt: „Nézd meg ezeket az arcokat. Mind
egyformák. Van erre nálunk otthon egy szó, nem ismered?
Káderkövér.” Húsvétné arca azt sugallta, hogy egész formálódásá-
nak az volt a célja, hogy kitöltsön egy kockát, az „akikre büszkék
vagyunk” vagy „városunk küldöttei” felírású falragaszon, s most
már csak az van hátra, hogy elérjen a négyzet sarkaiba is. – Az ötö-
dik napirendi pontnál – ragyogta. – Hozzon ide magának egy ka-
rosszéket. Várjon.
Elfordult tőle, és kezdte előadni az első napirendi pontot, a ja-
nuári műsortervet.
Most már, ahogy leereszkedett a székbe, lassan ő is körültekin-
tett az arcokon, és bólintott, kinek hogyan. Valóban itt volt a teljes
igazgatótanács. Mellette Papp ült, a főrendező, akiről tudni lehetett,
hogy igazgató kíván lenni, hogy Húsvétnéről azt mesélte: azért tet-
ték ide, hogy valaki szét ne hordja a kelléktárat, amíg kineveznek
egy színigazgatót; és amikor mondta, nem ügyelt rá, hogy meghall-
ja-e szavait a belépő asszony. Papp mindig talált magának egy ka-
rosszéket, és keresztirányban ült bele, jobban mondva rá. Két lábá-
val a karfán túl harangozott, a háta meggörbült. Hosszú majomkar-
jával meg kellett kapaszkodnia a támlában, hogy hátra ne essen. A
szabad keze hol gesztikulált, hol a fülében helyezkedett el, s valami
mucsai holivud levegőjét sugározta szét a színházban. Az ügyelő
helyettese és a színházi újságírók nagy rendezőnek tartották.
Ez a hét ember, aki most a szobában ült, döntött mindenről,
ami a színház és a színészek életében számított. Egy papírszelettel a
kézben meghatározták, hogy hányszor játsszák egy hónapban Ham-
letet és hányszor a Paprika és migrén című pikáns franciát. Kien-
gedték harmincnapos filmszerepre Delit, és nem engedélyezték Má-
tés szinkronfellépését. Egy éve, ősszel, rájöttek arra, hogy főiskolá-
sokat hívnak be statisztálni a Hamlethez, és ezzel nagyon hosszú
időre megváltozott minden induló magyar színész élete. Esténként,
éveken át Hamletet és Cyranót hallgattak a zsinórpadlásról, és így
jobb művészek lehettek. Bárán némileg szégyellte, hogy egyáltalán
ott van a tanácsüléseken. Bántotta, amikor néha meglett férfiak, or-
szágos hírű színészek nyájaskodtak vele, szinte tévedésből, az öltö-
zőfolyosón. Mondta, hogy de nem, neki nincs beleszólása semmibe.
Nem akarta, hogy legyen. Viszolygott a hatalomtól. Másrészt meg
hevesen érdekelte minden, amit az üléseken hallott. Igazán akkor
rémült meg, amikor egyszer hallgattak egy váratlan, bár kézenfekvő
ötletére. Szereposztás folyt; elsősorban Svejket, a derék katonát kel-
lett megtalálni. Ő kivételesen megszólalt, és a papírforma alapján
ide tervezett színész helyett Szoboszlayt, egy harmincéves kövérkés
fiatalembert ajánlott. Meg kellene próbálni, gondolkozott el Papp, és
ettől a naptól kezdve Bárán döbbenten figyelte, amint Szoboszlay,
aki már nem remélt változást középszerű színészéletében, kitör. Si-
keres, keresett jellemszínész lett, őt hívták már a televízió és a rádió
kabarétréfáihoz is szilveszter estéjén. Bárán pedig, akinek lelkifur-
dalása volt, hiszen nem is érdekelte igazán a színház, nem mert töb-
bé megszólalni az üléseken. Félt, hogy foganatja lesz annak, amit
mond.
Hamar elkövetkezett az ötödik napirendi pont.
– Az Ábel-darabot kell játszható állapotba hozni. – Az igazga-
tónő most határozottan Bárán felé fordult. – Ezt elvárják tőlünk fent.
– A háromgömbös csillárra nézett, és ettől minden jelenlevő úgy
érezte, hogy tudja, ki az, aki vár. – Köztudomású, hogy rázós hely-
zetben kezdjük a jövő évadot.
 Ez nem volt köztudomású, de senki sem kérdezte meg, hogy
mitől rázós a helyzet. Egy kicsivel kevesebbet mocorogtak, mint az
eddigi napirendi pontoknál.
– Ezért üzentem külön magának, hogy feltétlenül itt legyen. A
geometrikus arc ismét megindult a képsarkok felé: mosolygott.
Nem is ellenszenves, gondolta Bárán. Végül is emberi mosoly. Jó ér-
zés lehetne például hinni ennek a mosolynak. – Itt van a Lehetőség.
Csupa nagybetűvel. Magát akarom megbízni ezzel a színházunk jö-
vője szempontjából rendkívül fontos feladattal.
Az igazgatóasszony most újra a csillár felé tekintett, arckifeje-
zése biztatóra váltott, mintha azt közölné: Önök, odafönt, nem vár-
nak el hiába. Egy kicsit elállt a szava a tisztelettől, majd folytatta:
– A darab jó.
– Zseniális – kalimpált egyet a főrendezői láb.
– Csak – mondta Bátky, a másik rendező.
– Nem az a fontos. – Papp most ellenkezett.
– Előadhatatlan – nézett föl intőén Martinkó, a dramaturg.
– A jelen formában – zárta le a kollektív okfejtést Húsvétné
olyan hangon, mint aki nem számít további ellenvetésre. – Azt hi-
szem, e téren a jelenlévők között teljes nézetazonosság uralkodik.
Megint szünetet tartott, hadd uralkodjon zavartalanul. Aztán a
keresztnevén szólította Báránt:
– János. Ezzel a feladattal egyben eldőlt a maga régóta húzódó
állásügye is. Az év végi szerződés megújításakor státuszba vesszük,
segédrendezőként, rendes fizetéssel. Most az a fontos, hogy mielőbb
összeüljön Ábellal és nekilásson. Teljes felhatalmazást kap. Utaltat-
hat is.
 – Vigyázz, hogy Ildikó ne tenyereljen rá rögtön az előlegekre –
mondta Papp. – Kapja csak Ábel a kezébe.
– E-lő-ad-ha-tó-ra – megint az igazgatónő. – A részleteket majd
elmondja Papp Feri. Főleg az öregemberről van szó, meg a zene-
szerző magasröptű művészdolgairól. Legjobb lenne, ha egyáltalán
nem is zeneszerző lenne. Tanár, vagy ilyesmi. Utána itt maradnak,
megbeszélik a Ferivel. Ferikém, megtenné, hogy hazaviszi kocsin a
Jánost, és akkor el is mondhatná neki nagyban.
– Ma el kell mennem – szólalt meg Bárán, a maga számára is
váratlanul. Akkor döntötte el magában, hogy beszél Annival, ami-
kor az igazgatónő még nem fejezte be. Ahhoz éjfélre a Sportkórház-
ban kellett lennie Budán. – Nem érek rá.
Megjegyzésétől az eddigieknél hosszabb csend támadt.
Az igazgatónő egy pillanatra elgondolkozva nézett rá. Mintha
átsuhanna rajta a kétség: talán nem is olyan szerencsés ez az újszerű
megoldás, a kezdő senkire bízni a fontos feladatot. De már folytatta:
– Akkor holnap. Holnapután. A lényeg most nekiállni, rábeszélni.
Húzás, átíratás. Öregember, magas művészet. Ez az első komoly
megbízatása, Nagy elvtárs. Úgy tekintse. Talán fiatalnak érzi magát
hozzá. Megértem. Talán azt kérdezi most magában, hogy mindezt
minek köszönheti. Azt halljuk, hogy maga kitűnő kapcsolatokat épí-
tett ki ezzel a nehéz szerzővel. Dicséretes. Magára hallgatni fog.
– Csináljátok itt a felhajtást – harangozott egyet a Papp lába. –
Ezzel mindent meg lehet íratni. Egy liter rum kell hozzá.
– Lehet, hogy csakugyan meg lehet íratni vele mindent – me-
sélte ő Bálint Anninak hazafelé menet. – Talán ennyire szomorú a
dolog. Azért nem hiszem: rosszat írni most már nem tud.
Anni ma elég hamar elszabadult. Nem sokkal tizenkettő után
hosszan, erőszakosan szólt a csengő a szülőszoba előtt. A fekete té-
likabátos fiatalember, aki egy pár perce megpróbált beszélgetést
kezdeni vele, majd abbahagyta, és azóta idegesen cigarettázva járt
fel-alá, ekkor megtorpant, mozdulatlanná dermedt, mintha a csen-
gőt bekapcsoló áram ütése őt érte volna. A lengőajtó felé ment. A fo-
lyosó végén kivágódott egy másik ajtó, egy nővér jött, félretolta a té-
likabátost, beszaladt. Három perccel később pedig kijött Anni. A
vállával lökte a fehér lengőajtót, mert két kezét lefoglalta a
világospiros gumilepedőbe bugyolált csomag. A gézmaszkján át
mondta a feléje toporgó télikabátosnak:
– Merényi: leány. – A férfi hallhatóan kieresztette a levegőt. Az
újszülöttet tartalmazó csomag hangtalan maradt. Anni továbbsietett
vele, s közben észrevette a falnak támaszkodó Báránt. Sötét szeme
örömmel villant a fehér fityula és a maszk között. Közben még az új
apához beszélt: – Jól van a mama, kicsit fáradt. Bátor kislányok,
mind a kettő. – Sietett tovább a féltett csomagjával: a folyosó fűtése
sosem volt egyenletes. Közben feléfordult: – Egy fél óra, és kész va-
gyok. Ma éjszakára már nem várunk senkit.
Nézte a vékony, fehérköpenyes kislányalakot, és a gyöngéd-
ség, mely hullámban csapta meg, lassan homályos balsejtelemmé és
szomorúsággá változott át.
Ez a szomorúság azután elkísérte, amíg Anni lejött. Vékony,
nem is igazán szép feketécske, fehér kabátban, térdzokniban. A ka-
bátot nem gombolta be elöl, és Báránnak, aki egy pillanatra úgy lát-
ta, mintha utoljára látná, eszébe jutott: azt hiszik, hogy nincs is mel-
le. Fájó fehérrel világítottak emlékezetében a kislány lágyformájú,
telt mellei, s most emlékezett a tenyere is, középen, ahol a legérzé-
kenyebb, annak a bőrnek elviselhetetlen szelídségére.
Arra is gondolt, hogy mennyivel erősebb nála ez a vékony kis-
lány, aki a gyerekeket húzza, tolja, injekciózza ki a világosságra.
Hangyabolynak látta most a várost, állati nyüzsgésre, növényi nö-
vekedésre gondolt.
Az Ábel-dolgot akarta elmesélni neki, ahogy mentek egymás
mellett a hideg sínek mentén, zsebre vágott kézzel, felhajtott gallér-
ral.
– Mert már szétment – mondta. – Nem maradt semmi abból az
emberből. Az első rossz könyvének a sikere óta, amikor valami mást
csináltak belőle, mint ami; felhasználták cinikusan és irgalmatlanul.
A csodát mesélte el Anninak, ami ezzel a legutolsó darabbal
megtörtént. Ábel újra megszületett. A bomlásban jött létre, váratla-
nul ő maga. A darab címe: Csőgörény – arról a szerkezetről, amivel
az olajvezetékeket tisztítják. Éppen belefér a csőbe. Megy előre, el-
kotorja a lepedéket. A csőben nem lehet hátrafelé mászni, akkor
sem, amikor már észreveszed, hogy szűkül. Most nem fedezte ma-
gát, nem méricskélt. Fáradt volt, ereje sem maradt egyáltalán oda-
nézni a világi következményekre. Írta a förtelmet, ahogy van. A saját
belső rohadása állapotát. Most szembenézett szerelemmel, gyerek-
kel és önzéssel, az elválni nem tudásával, megmaradt emberi kap-
csolatainak megoldatlanságával, a kibogozhatatlan életével, amibe
belemászott, belemászatták fokozatosan, visszafordíthatatlanul;
most írta pénz, rum és lelki kurvaság összefüggéseit, Magyarország
mai napjának egyszemélyes Mohácsait, mesélte Bárán, ahogy el-
mondta, mi van-lesz a darab második részében.
Anni kis ühümöket, igeneket szólt csak közbe. Értette. Majd-
nem ugyanannyit tudott már Ábelről, mint a fiú. (S mint mindig,
amikor beszélgetve gyalogoltak, mindkettőjüknek eszébe jutott az a
nap, amikor ilyen tartósan összegabalyodott az életük, amikor oda-
vissza kísérgették egymást Anniék kapujától a Cukor utcai nyelvis-
koláig, ahol neki japánórája, azután kínaiórája lett volna.)
 – Létkérdés számára az is, hogy bemutassák – mondta most. –
Kell a pénz rumra. De nem tud már hazudni. Jobb annál. Ezzel a da-
rabbal kapcsolatos a trágár ajánlat, amit kaptam. Ábel most már
minden rendezőre és dramaturgra gyanakszik. Eszelősen fél attól,
hogy még egyszer visszaélnek a hitével, és használni akarják, ahogy
használja mindenki. A felesége is, aki undorító, de eredményes
pénzkereső gépnek tekinti. Nekem kellene átejtenem. Papp részletes
útmutatásai alapján, de úgy, mintha az egészet én találtam volna ki.
Helytelen elégedetlenség van benne, azt mondták. Mert létezik he-
lyes is. Lázadjon építőén. Ugráljon, mint hal az akváriumban, az
egészséges. Bátorítandó. De a vizet mi töltjük be, addig ameddig. El
kell távolítani a drámát önmagától, feloldani a kellemességben,
amíg végül az ellenkezőjét jelentené. Előadhatóan langyossá szelídí-
teni a tömény keserűséget. Én húzzam be a csőbe, hogy megírja az
operációhoz szükséges átkötéseket, az ő utánozhatatlan hangján.
Rutin művelet egy színház életében. Szokvány-dramaturgia. – Ezt
már majdnem kiabálta Bárán. – Én vagyok a lehetetlen fráter. Csa-
lódást fogok okozni Húsvétnénak, aki mégiscsak odaszerződtetett.
Gyalogoltak végig. Lassan elértek a belvárosi cselédszobához.
Bárán egyre növekvő lendülettel magyarázott. Mintha kimondatlan
ellenállást érezne a lányban. Pedig tudta, hogy Anni sem tenne mást
az Ábel-darab dolgában, mint amit ő fog tenni.
*
– Nem tudom elvállalni – mondta ki. Két nappal az igazgató-
sági ülés után megint tartottak egyet. A környezet ugyanaz volt. A
drága irodabútor, a csillár három csúf üveggömbje, Papp lába, ke-
resztben a fotel karfáján a majomkarja. A feléje forduló többi arc,
Húsvétné kockája és a Furceva-koszorú a kék kosztüm felett. – Nem
csinálom meg – ismételte. – Nem tudom.
 Egyáltalán nem volt olyan magabiztos, mint amilyennek lát-
szani akart. A hangja elbizonytalanodott, a feje majdnem felforrt. Fi-
zikailag rosszul érezte magát a szokatlan helyzettől, amelyet ő ho-
zott létre. Félt. Nem tudta még, hogy fogják fogadni. Nem tudta,
hogy egyáltalán lehetséges-e ilyet kimondani. Mi a fenét félek, kér-
dezte magában; csak az állásomról van szó. Állás nélkül volt éveken
át, amikor negyedévben kirúgták az egyetemről. (A fegyelmi tárgya-
láson – hárman voltak vádlottak – sok mindenről szó esett, elsősor-
ban az igazolatlanul elmulasztott testnevelésórákról, amelyekért
ismétlésre kötelezhető. Egyről nem beszéltek: az ő rosszkor hangoz-
tatott vélekedéseiről, amelyek magukra vonták a Jóléti Osztály veze-
tőjének haragját. Kizárták az ország összes egyeteméről és főiskolá-
járól.) A színházi állás azt jelentette volna, hogy mégis rendeződik
az élete. Kifizeti az évek során felgyűlt adósságait, és véget ér a lét-
bizonytalansága, az az idő, amikor három napra főz bablevest egy
tizenhárom forintos sóletkonzervből, véget érnek a rosszul fizető
szellemi segédmunkák. Persze másról is szó volt itt. De Annira most
nem akart gondolni. Nem akart félni, ettől sem.
– Aztán miért nem? – kérdezte az igazgatónő. – Szájzára van?
Vagy a keze fáj?
A beszélgetéshez színfalat adott, öblösebbé, visszhangossá tet-
te a hallgatóság, s az igazgatónő szóválasztásai, a hangsúlya egy-
szerre ráébresztették Báránt, hogy nem múlik itt semmi az ő akara-
tán. Lehetetlent várnak tőle; aki megteszi, az már nem ő volna.
Hebegett, hogy nem az, hogy szájzár, hanem az Ábel-darabhoz
nem szabad hozzányúlni, nem is lehet, és ő személy szerint semmi-
képpen sem. Nem szólt a dolog lényegéről egyszerű három mon-
datban, ahogy Anninak elmondta. Visszatartotta a pavlovi reflex-
ként beléivódott állampolgári félelem.
A többiek jelenléte külön izgalomba hozta Húsvétnét.
 – Mégis, hogy gondolta ezt? Ha kérdezhetek én itt egyáltalán.
Kérdezhetek? Megengedi, Nagy elvtárs? – És az igazgatónő beszélt.
Bugyogtak belőle az ő felgyülemlett bűnei. Bárán nem jár be önként.
Nem törődik igazán a színház életével. – Mikor volt magának egyet-
len javaslata is, akár a közönségszervezéshez? – kérdezte. És támo-
gatást keresve nézett a pirospozsgás közönségszervezőjére, aki va-
sárnap délelőttönként nem ért rá, mert akasztási szakértőként volt
elfoglalva másodállásban. Ö, az igazgatónő, mondta, másképpen
képzelte, amikor neki juttatta azt az egy gyakornoki helyet. Azután
Báránban nincs becsvágy. Nem akar érvényesülni. Elmondta, hogy
volt az ezerkilencszázötvenben, amikor a gyakornok csak akkor le-
hetett segédrendező egy darab Sztanyiszlavszkij-stílusú előadásá-
nál, hogyha előző nap ugyanannak a darabnak a Nyemirovics–
Dancsenko-féle rendezését ügyelőként csinálta végig. Bélyegzőórá-
val jártak munkába a színházi dolgozók. A gyakornoknak a rende-
zője olvasópróba előtt megmondta, hogy mi legyen a véleménye, és
akkor az volt.
Bárán eközben rájött, hogy az igazgatónőnek igaza van a maga
módján. Hiszen ő még most is azt reméli: megtarthatja a szerencsés,
sok szabad idővel járó állását és a szokatlan kényességét is. Ő pedig
itt még érvényesülni sem akart.
Élénken látta két év előtti önmagát, még a telefonkagylóval a
kezében, amint éppen igent mondott a szerződésajánlatra. Leereszti
a kagylót, bemegy az előszobából, azután a dívány szélén ülve két-
ségbeesett izgatottsággal magyarázza el Anninak, hogy mi volt ez a
hívás. A bableves-korszakban. Öt éve élt állás, rendszeres kereset
nélkül. Lelkileg nem bírta már a feszültséget, amit a félhavonként
mindenképpen megszerzendő ötszáz forint jelentett. Bognár bácsi, a
Borika apja szólt, hogy van ez a gyakornoki szerződés. Idegen nyel-
vek tudása szükséges: dramaturgiai munkát is kell végezni, és kül-
kapcsolatokat ápolni, így jutott eszébe Bárán. Ő a két kezébe temette
a fejét és szűkölt: „Mit csináltam most, Istenem? Épp ezeknek kel-
lett, hogy üres helyük legyen!” „Mibe fognak ezek engem belevinni.
Mit fognak csinálni belőlem!” Majdnem sírt.
Húsvétné csalódása őszinte hevességgel tört felszínre. Mi tör-
ténne, ha Báránnak kellene végigcsinálnia mindazt, amit az elődei-
nek ezerkilencszázötvenben, válaszolt is rá, mintegy a bizonyítási
eljárást lezárandó:
– Maga vért pisálna!
Bárán összerándult. Ez azért váratlanul jött a koszorúba font
hajú, kortalan asszony szájából. Mégis, akadt benne valami üdítően
őszinte elem. Mintha az igazgatónő – kétéves ismeretségük során
először – a saját hangján beszélne. Bárán vegyes érzései között –
alapjában véve elviselhetetlen volt a jelenet – ott volt a megnyugvás
is. Szinte jólesett. Mintha álcázott aknák között kellett volna járnia
eddig, és most robbannának, közel, de szép sorban. Igazabb volt így
a pillanat, mint az eddigiek a két év alatt.
Anni annak idején, amikor a szerződést kínálták, okosabb volt
nála. Egyetlen mondattal meg tudta nyugtatni. „Enned kell”, mond-
ta. „Úgyis csak azt csinálod, amit te tudsz. Később is bármikor ne-
met mondhatsz.”
– Ma elérkezett a bármikor – mondta a kislánynak azon az es-
tén, amikor elbúcsúztak egymástól. Így történt.
*
Másnap indult el villamosozni. Csavargott. Körüljárta az éj-
szakát. Gimnazista korában találta ki a villamosozást, amikor egye-
dül lakott Budapesten a nagyanyjánál, az Elemér utcában. Vett kettő
hetvenért egy második tanulóhetijegyet. Bonyolult, nehezen érthető
rendszerű jegy volt az. Kétszer egy óra hosszat utazhatott vele az
ember, négy vonalon. A nappal minden negyedórájának külön
lyukja volt, azt lyukasztották, ameddig érvényes a jegy. Ha megkér-
te a kalauznőt, hogy előre lyukassza, másfél-két órákat ugrálhatott
vele a Nagykörút villamosaira. Hazament az Árpádból, megebédelt,
utána fölvette a tornacipőjét, és elindult villamosra ugrálni a máso-
dik hetijegyével. Nagy szórakozás volt.
Most, hogy újra villamosozással töltötte az éjszakáját és a nap-
ját, eszébe jutott, hogy élete különböző időszakaiban milyen sokszor
voltak magányosak az ő nagy szórakozásai. Ugrálásról különben
most szó sem lehetett: a hatos villamosnak már évek óta nem volt
nyitott peronja. Régen, gondolta, csak a kettes járt zárt peronnal és a
hatvanegyes Budán, stukának hívták őket, a háború német vadász-
gépeiről. Mind a két villamos középső ajtaján celofánra nyomtatott
piros betűk álltak: „Nem működik.” Sokat járt rajtuk gimnazista ko-
rában. Abban az időben hónapokon át tervezett egy fényképet. Nem
volt gépe, úgy látta a város darabjait mégis; keretbe, a fekete és fe-
hér arányaiba-árnyalataiba szerkesztve. Azt a felvételt ő akarta
megcsinálni. Megkeresni. Járda széle legyen, a négyszögletes buda-
pesti csatornarács, és mellette, a bazaltkockákon egy eldobott, har-
madáig égett cigaretta és a cigaretta füstje. Minden részletet kidol-
gozott. A járda a Bartók Béla út járdája volna, szemben a Bertalan
Lajos utcával, a sarki borbélyműhellyel. Az úttestből csak a folyóka
látszana, az a süllyesztett sáv, amelyet még a később készült úttest-
darabokon is kockakőből raktak a beton mellé. A négyszögletes csa-
tornanyílás a felhajtható, bordás vasráccsal, amelyet ugyanilyennek
ismert Magyarország nagyobb és kisebb városainak úttestjeiről, lá-
tott Kolozsváron, és egy megmaradt darabon Fiúméban. Sokszor
lehajolt már ilyen rácsokhoz, hogy megnézze lent a hulladék rejtel-
mes világát, az elrohanó esővíz feketéjét, hogy letuszkoljon egy el-
dobott csikket, amely keresztbe állt a rácsokon. A felvételén száraz,
tiszta szürkéből áll össze az egész járdadarab, a folyóka, a beton
szélső centiméterei. Tiszta a harmadcigaretta is, körömnyi ép hamu-
jával, nyár van, világos a levegő, az egyenesen szálló füst csak a sö-
tét kőkocka háttér miatt látható egyáltalán, különös csoda. A város
felismerhető pillanatát gondolta el ebben a közelnézeti felvételben,
később is, újra, éveken át.
Villamosozás közben jobban tudott gondolkodni. Eszébe jutott
a felvétel, amit még mindig nem csinált meg. Aztán arra gondolt,
hogy nem az övé az arca.
Nem alakult még ki a keze írása.
Nem a saját nevén él.
Megmagyarázatlan önmagán gondolkozott. Azon a még nem
egészen létező emberen. Egy este, nemrég, ahogy egy régi iskolai
levelezőlap után nyúlt otthon, végiglátott a saját karján, és elcsodál-
kozott, hogy egyáltalán itt van ma, fehér ingben, rendes emberi ru-
hában. Hogy nem nyomorék, nem lett se epilepsziás, se hivatásos
bűnöző. A levelezőlapba beledolgozott fénykép egy kiránduláson
készült róla, ahol anyjával járt. Papírszívre ragasztották, amelyen
ablak nyílt, s a kihajtott két szárnya mögött az ő rendkívül csúf,
egyszerre lapos és szögletes betűivel állt, hogy „Anyák napja alkal-
mából / Szívem minden melegével / János”. A gyerekarc a fényké-
pen még riadt sem volt. Nem volt semmilyen. Mint amelyet az élet-
ösztön mimikrire késztet. Hogy ne lássák meg. Azonossá olvadt a
ruhájával, az lett a fontosabb, egyénibb: a ferdén csavarodó nadrág-
kantár szálkás anyaga, az alája gyömöszölt mackóruha, apró kék
kockás ing. A háború után készült a kép, már iskolába járt, írást ka-
part papírra.
Egyszer régen megmutatta Bálint Anninak a háttérbe elbújó
gyerekarcot. Vonakodva tette, nem szívesen rakta oda a védtelen
tegnapját egy másik szem elé. Anni – a kendős felvételre utalva – azt
mondta a gyerekképre: „Ezért az anyád érdemelne két nagy pofont
a szép kis erotikus pofijára.”
 Ő volt az egyetlen, akinek beszélt az otthoni dolgairól. A talál-
kozásukig, tizennyolc éves koráig, senkinek nem mondott el az any-
járól és Gazsiról semmi belsőt, családit. Egyedül volt a gyerekkorá-
val. A kislánynak mesélt, nekilendülve. Szerelme szereplőjévé is vált
azoknak a napoknak, amikor otthon annyira elmérgesedett körülöt-
te a levegő. Akkor határozott úgy, hogy albérletbe költözik, de csak
harmadéves korában tudta megtenni. Az elhatározás éve: ezerki-
lencszázötvenhét; akkor kezdett járni Annival.
Akkor történt, hogy az anyja levelet írt neki, és a kezébe adott
egy pepita füzetet, amelyben az apjáról volt szó. Sűrű, keserű év
volt az ezerkilencszázötvenhetes. Akkor biztos volt benne, hogy
nem fejezi be az egyetemet a háború előtt: atomháborúra gondolt,
az ezerkilencszázhatvanas év előtt várta. Tizennyolc éves volt. De
ott volt Anni is, és ez alapvetően megváltoztatott mindent. Egy csü-
törtökön négytől kellett volna a keleti nyelvórákra mennie. A Cukor
utcai iskola épületében tartották a tanfolyamokat, a belvárosban.
Anni elkísérte, hogy addig is együtt lehessenek. Reggel nyolctól lóf-
ráltak utcán, hegyoldalban és kertvendéglőben, beszéltek, amíg le-
hetett. Délután lekerültek a város felé, és amikor el kellett volna
válniuk az iskolakapu előtt, nem eresztette el a lány kezét, tovább
mentek, és tovább beszéltek, éjszaka kettőig jártak a Duna-parton, a
lábuk majd leszakadt, és ő többet nem volt japánórán, sem kínain. A
japánra gondolva mindig a kandzsi-sor jutott elsőnek eszébe, egysze-
ri, pontosan meghatározott zenei dallamával: tá-csi-cu-te-to. A kínai-
ból pedig egy mondat, négymagasságú dallamban, valahogy így
kellene átírni: cséj-süj-i-gö-zsen, azt jelenti, hogy ez egy ember. Nem
tanult meg egyik nyelven sem, nem ért rá, szerelmes lett.
Az Annival eltöltött estéinek következménye volt a levél a pe-
pita füzetben. Illetve talán a nevelőapjától kapott pofonoké. A szelíd
Nagy Gáspár azokban az őszi hetekben többször megpofozta.
Esténként veszekedéskor ő a nagyszoba ajtajában állt.
 – Kirísz az emberek közül – mondta az anyja. Platinaszőke volt
ötvenhétben. Nagyszerűen illett a zöld szeméhez. A legszebb mama,
akit életében látott Bárán. Elegáns volt mindig. Rövid macskabun-
dában járt ezerkilencszázötvenben is, amikor nem találkozott bun-
dákkal az ember a városban. Vagányosra vette, úgy tudta hordani,
mintha kirándulóruha volna, és az álpuritán agresszív környezet el-
fogadta, mint egy zöld lódenkabátot. A fia barátaihoz kedves volt.
Ha a szobába lépett, szőke szag jött vele.
A piros brokátpaplan alatt olvasott, a könyve mögül vetette
oda az ő veszekedésükhöz: „Kirísz az emberek közül.”
– Azt is akarom – felelte hülyén Bárán, pedig nem ezt akarta
mondani.
– János mindenáron híres ember akar lenni – duplázott rá re-
csegős hangján a bajuszos, kövér Nagy Gazsi. „Híres embernek len-
ni” írta a naplófüzetébe ő. „A fene se akar. Nem értenek semmit.
Van közöttünk egy-két világháború. Azzal ríttam ki különben, hogy
a magam választotta szakra akarok járni az egyetemen, és nem oda,
ahová helyhiány címén fölvettek. Az fáj ezeknek.” Ezek: az anyjára
gondolt így akkor.
De anyja az esti ordítozásokba legtöbbször nem is szólt bele. A
falnak fordulva olvasott. Amikor ő kiment, utána süvítette:
– Ne csapkodd az ajtót!
A pofonok ősszel estek. Anni szülei vidékre utaztak üdülni, és
a kislánynak két héten át nem kellett időre hazamennie. Volt egy fe-
kete pulóvere, arany V betűkkel a mellén, azt hordta. Minden este
eljártak valahova. Táncolni, vagy csak sétálni, beszélgetni. Ott volt
az üres lakás is, de ők azokban az első hónapokban még nem feküd-
tek le egymással.
 Az első pofon estéjén tízig üldögéltek az Éden-bárban, vágható
füstben-alkoholpárában, a kábán pihegő kanárimadarak kalitkája
alatt, és Bárán megint csak tizenegyre ért haza. Ébren várták. Gazsi
megparancsolta, hogy nyolc órakor legyen otthon mindennap.
Nyolcéves utcagyerek korában is akkor ment föl, amikor akart. Most
egyszerre törődni kezdtek vele. Nevelték. Parancsoltak. Sose paran-
csoltak neki. Fogalmuk sem volt az életéről: arra jutottak magukban,
Gazsi ki is mondta, hogy ő valamiféle összeesküvésbe keveredik
ilyenkor este, azért marad el rendszeresen.
Csúf hármas beszélgetés lett belőle, ő azt ismételte csökönyö-
sen, hogy nem jön haza nyolc órára. Gazsi újabb meg újabb fokoza-
tokat engedett. Már csak kétszer kellett volna nyolcra hazajönni egy
héten. Másnap is, ő pedig már megbeszélte Annival, hogy este hova
mennek.
Anyja a dupla párnájának dőlve trónolt, mint egy öregedő,
platinaszőkére festett kaszírnő. Kétszer felkelt, és keresztülvonult a
színen, nassolnivalót: édességet, gyümölcsöt hozott be éjszakára a
hűtőszekrényből. Közben nem vette föl a köpenyét. Némán libegett
a bonyolult csipkéjű, áttetsző zöld hálóingben. Bárán nem tudott
hova nézni kínjában. Elkeserítette, hogy az anyja ilyen érzéketlen a
kettőjük kapcsolatára, nem érzi, hogy a tizennyolc éves fia előtt nem
lehet érett és ellenállhatatlan, még más számára sem.
Tíz perc múlva, amikor egy ilyen konyhai kirándulás alatt Ga-
zsival maradtak kettesben, Bárán kibökte, ami a csőrét piszkálta.
– Tekintettel kell lenned anyád érzelmeire – ezt mondta Gazsi.
Ő meg odavágta a frissen szerzett, még meleg értesülését:
– Anyám, amikor a terhére voltam, otthagyott.
Nem tudta magában tartani. Délután Csontos nevű barátjával
császkált a Kiskörúton, és elmesélte az este nyolcat. Csontos azt
mondta: „Őrült igazságtalan vagy. Miért Gazsit bántod? Miért nem
Valit?” „Miért. Mert az anyám.” „Az anyád, amikor útban voltál ne-
ki, könnyen lerázott”, mondta Csontos. A háború éveiről, a különfé-
le intézetekről és árvaházakról beszélt. Az ő anyja és Báránné lány-
koruk óta ismerték egymást, még a háború előttről, barátnők voltak.
Túl nagy teher volt ez Báránnak ahhoz, hogy magában tartsa. Azt
mondta ki Csontos, amit addig ő nem fogalmazott meg magában
sem: hogy őt az anyja nem szereti. Nem szerette, tehernek tartotta.
Gazsi arcán megremegett a sok hús. Járkált fel-alá; nagy, kövér
hasa kilógott a szétnyíló pizsamából. Leült az ágya szélére. Nem vá-
laszolt.
– Elmegyek este – mondta ő még utoljára, ahogy kiment a
nagyszobából.
– Megtiltom! – kiáltott utána Gazsi. És ő vissza:
– Sajnállak. Hogy tiltod meg? Nem tudsz csinálni semmit.
Gazsi utánament, hogy megüsse. Első ízben, amióta ismerték
egymást. Nem olyan ember volt, aki egy gyereket megüt. Lassan bo-
torkált előre a pizsamás, kövér férfi, a középső szobán keresztül, a
háló ajtaján kieső fénycsíkban. Reszketett a felindulástól. Nem volt
rajta a szemüvege, és nem találta Báránt a homályban. Két kezét
maga elé tartotta, mint a vak. Bárán attól félt, hogy elzuhan valami-
ben a nagy test, és összetöri magát. Visszafordult a szobája ajtajából,
és elément.
– Itt vagyok. Erre, kicsit balra. Üssél most. – A végsőkig feszí-
tette Gazsi idegeit. Megkapta a pofont.
Anninak az egészről – erről és a többi pofonról – nem beszélt.
Nagyon konok tudott lenni: most azt nem engedte, hogy elrontsák
az ő két hetüket. A kislány, amikor később megtudta, sírt a dühtől.
– Senki nem üthet meg téged. Mondd meg. Üzenem: én nem
engedem. Fölmenjek hozzájuk és megmondjam? – Ezért aztán
megmondta ő, és attól kezdve nem engedte. Anni nem járt még ná-
luk, nem ismerte anyáékat. Báránt magát azért nem bántották iga-
zán a pofonok, mert mindvégig érezte, hogy Gazsi csak addig ütheti
meg, amíg ő engedi. És szerette a nevelőapját. (Amikor Veszprém-
ben laktak, naplót vezetett. „Végre elsült az évek óta húzódó »Na-
gyosítás«”, – írta az adoptálásakor. „Holnap be kell mennem a ta-
nácsba aláírni az okmányt, miszerint vonzódom és ragaszkodom új
apámhoz, s az örökbefogadásba beleegyezem. Csodálom, hogy van
beleszólásom az ügybe. »12 év után a gyerek maga intézi sorsát« –
mondják ők. Jogilag megszűnt a kiskorúság, halálra ítélni is lehet
már. – Nagy János – kissé furán hangzik, de majd megszokom ezt is,
mint annyi mást.”
„Nekem nincs mostohám” szokta válaszolni az érdeklődőknek
nyolcéves korától, amikor anya és Gazsi összeházasodott. Ilyenkor
mindig arra a két hétre gondolt, amikor ketten voltak otthon Gazsi-
val, és a tejbüfébe jártak ebédelni, ő mindennap szalontüdőt ren-
delt.)
Gazsi visszament, most már biztosabb léptekkel a fény felé, le-
feküdt. Bárán nem csukta be maga mögött az ajtaját. Megállt az író-
asztal fölött, nézte a könyvek, papírok vastagon egymásra ülepedett
rétegeit. Hallotta, hogy anya beszél Gazsihoz. A férfi csak mordult
egy rosszkedvűt, és lekapcsolta az olvasólámpáját.
*
Másnap este tizenegykor ért haza. Az íróasztala fölött meren-
gett még felöltözve. Nézte a lepedő és paplanhuzat nélküli ágyat,
amelyben meztelenül fog aludni, mert pizsamája nem volt. Várta,
hogy megint benyissanak. Csak az anyja jött, szó nélkül letette az
asztalra a pepita füzetet. A levél bent volt, a fedőlap mögött.
„János!”, így szólította meg a füzetben. Bárán az első pillanat-
ban nem tudta, hogy bosszankodjon vagy nevessen. János, gondol-
ta, János. Nem vesz erőt magán, hogy odaírjon elé egy szót. Vagy
utána. De igazán azon sem csodálkozott volna ilyenkor, ha magáz-
za. Anyját borzasztó hirtelen el tudta futni a méreg. Ilyenkor kirob-
bant belőle a kórusöltöző temperamentuma.
„János! Mivel egyikünk sincs olyan lelkiállapotban, hogy nyu-
godtan beszélhetnénk egymással, ezért írok neked.” A neked-et
nagy betűvel kezdte. „Apu elmondta”, szólt tehát a levél (– ezt Ga-
zsira értette. Kinevez itt nem létező dolgokat létezőnek, gondolta ő).
„Apu elmondta, hogy valaki felvilágosított téged arról, én a háború
idején elhagytalak.”
Anyának tudnia kellett, hogy Csontos volt, Csontosnak meg a
saját anyja mondta el. Mást nem ismert Bárán abból az időből. Mara
az egyetlen barátnője volt anyának. Neki harminckilencben egysze-
rűen meghalt a férje, tüdőgyulladásban, ahhoz még háború sem kel-
lett volna. Ő így egyedül maradt Csontossal, akit minden körülmé-
nyek között maga mellett tartott. Bárán kamaszkorában évekig eljárt
Csontosékhoz, olvasott egy sarokban délutánonként, sokat találko-
zott az asszonnyal, és most hitt neki.
„Nem tudom, kinek érdeke a köztünk levő viszony mérgezé-
se”, folytatódott anya levele, amelynek kézírása nem a kóristalányra
vallott, nem is a későbbi úriasszonyra, majd elvtársnőre. Megálla-
podott valahol középen, mégsem volt jellegtelen. Sok mindent el le-
hetett mondani Bárán anyjáról, csak azt nem, hogy nincs egyénisé-
ge. S amióta tisztségviselő lett belőle, sokat kellett írnia. Ő és Mara
különben évek óta csak udvarias mondatokat váltottak egymással,
és a két fiúnak sokszor kellett éreznie, hogy az anyjuk nem bánná,
ha nem barátkoznak egymással.
„Nem kívánok mentegetőzni, nincs miért, de jogod van tudni
életed 5-6. évének történetét”, írta anya. „S csak azért nem beszél-
tem eddig róla, mert te mindig visszautasítottad az ezerkilencszáz-
negyvenötös idők emlegetését. Hogy világosan lásd, mi történt, át-
adom olvasásra édesapádhoz 1945-ben írt naplószerű levelem.”
Anya magyarázatai. Anya, aki nem kíván mentegetőzni. Visz-
szautasítottam; persze: mert otthagyott. Bárán a villamosmegálló-
ban ácsorogva is hajszálpontosan emlékezett a saját mozdulatára,
amellyel nagyon rosszkedvűen eltolta maga elől akkor a pepita bo-
rítós füzetet. Nem olvasta el rendesen. Az óta nem volt a kezében,
nem tudta, hova lett; talán a nagyanyjához került később.
***
Most felszállt, a változatosság kedvéért. Nagy tolongás volt,
délután öt óra. És az én kézírásom? – nevette el magát.
A színházi szerződésére nyomtatott betűkkel írta alá a nevét.
Nem alakult még ki a kézírása. Úgy írt, mint amikor a betűket ta-
nulta a nagyanyjával. Első elemista korában. Rengeteg
rajzszögnyom van a táblán, amelyiken az írásleckéket csinálják, kis
éles lándzsahegyek szúrásai.
A széken huzat, fakószínű virágokkal, most vette mami az
anyagot. Már kora délután sötétedik, ősz van, október. A gyerek
nem tud az írásleckére figyelni, néz ki az ablakon, látja végig a ház-
tetőket: a szögben dőlő fekete, szürke, fehér lapokat, bádogot, palát,
az ötödik emeleti táj kirakott mozaikját, amelybe messze az Aréna
útnál belecsillog az alacsonyan álló vörös-arany, négyszögletes nap
– padlásablak rámájába szorított tükörkép. A szemben levő ház tete-
jét nézi, a meztelen téglák közötti keskeny pesti ablakokat. Elemér
utca, páros oldal.
A füzetéhez fordul. A mintasor legfelül van, ceruzával, alatta
az ő szögletes kaparásai. A tollhegy percen, minden sorban elakad,
aztán alattomosan kiszabadul, és egy csokor pacát fröccsent a lapra.
Cö. Cö. Cö. Cö-i. Cö-a. C-I-C-A. A füzete két sarka felhajlik, közepén
egymásba ér két tintafolt.
 Jár mami kezében a favonalzó. Feláll, mászkál ide-oda, a te-
nyerébe csap. Megfogja az ő vállát, és megrázza.
*
Pacák és szamárfülek. Szavakra emlékezett ma, villamosozás
közben, amelyek idővel kilépnek az ember életéből, betokosodnak a
felnőtt lét ezer szava alá. Olyan könnyen helyrehozhatatlanul felnőt-
té válik az ember, ha nem vigyáz. De hát én mindig vigyáztam,
gondolta. Az írással is, ma ugyanúgy vagyok, ahogy első elemista
koromban. Nem lett volna szabad ezt választanom. Iszonyú feladat
írni: szorongató izgalom, félelem, utálat. Kétségbeejtően nehéz, több
mint amire erőm van. Reménytelen, hogy valaha kész legyen. Tu-
dom mindig előre, hogy úgyis eldobhatom, és újra kell kezdeni az
egészet. Annyira sok! Csinálom tovább, közben tudom, hogy sosem
fogok én ezzel elkészülni.
A következőt már csak örömmel szabad.
Az arca nem volt még a sajátja. Nem átvitt értelemben.
Mindig nevetnie kellett magában, ha a bölcs közhelyet hallotta,
hogy negyvenéves korában az ember már felelős az arcáért. Nem
mintha nem tartotta volna igaznak, sőt. Ő aztán tudta.
Még mindig nem fejeződött be a fogszabályozása. Húszéves
kor után ez fogászati képtelenség. A felső foga előreállt eredetileg,
kilógott a hideg levegőre. Az alsó fogsora középen nem a felsőhöz
ért, hanem két centiméterrel beljebb. A szájpadlása kemény,
elszarusodottforma kéreg volt ott, ahol másnak nem: oda záródott a
foga, húsz évig. A mélyharapás hátratolta az alsó állkapcsát, az állát,
az egész arcát, a fejformáját változtatta el. Attól, hogy még tízévesen
is szopta az ujját; másképp nem tudott elaludni. Az intézetben szo-
kott rá. A nagyanyja lehúzta este a fejéről a takarót: „Be fogom pap-
rikázni a kezedet, meglátod!” De csak bekötötte ronggyal egy ideig,
ő szoktatta le az ujjszopásról. Azután nem szabályoztatták a fogát.
Egyszer anya, amikor ott ebédelt vasárnap az Elemér utcában, meg-
kérdezte: „Akarod?” „Nem”, rázta ő a fejét. „Nem fogsz majd tet-
szeni a lányoknak.” „Engem nem érdekelnek a lányok”, mondta
hatévesen, és a dolog ennyiben maradt. Most arra gondolt, hogy mi-
lyen érzés volt az ezerkilencszázötvennyolcban: elmenni a Mária ut-
cai klinikára. Annival jár ekkor, neki akar meglepetést, ajándékot
szerezni.
*
Már a második fogszabályozó szakorvostól hallja:
– Nem tudok rá példát, hogy húszéves korban sikerült volna
valakinek. Kihullhatnak az elülső fogai a beavatkozás következté-
ben. Ha ezt vállalja, meg lehet próbálni. A saját felelősségére.
Hatévesekkel jár együtt a klinikára azután. A tanár úgy dönt,
hogy személyesen foglalkozik vele. Borzalmasan lassú dolog. Há-
rom-négy hetenként rendeli be. Ő egy idő után már nem egyetemis-
ta, meg kell élnie, nincs állása. Minden kárba veszett délelőtt gond.
A tanár váratja, nem ér rá, elfelejt bejönni. A gumizsinór, melyet elő-
ször feltesz, centiméter mélyen belevág az ínyébe, két hónap múlva
elgennyesedik, fölötte összezárul a foghús, kezd benőni, állandó
gyulladásban van, huszonnégy órát fáj naponta. Ő úgy tudja, hogy
ez hozzátartozik a fogszabályozáshoz. Az akarata próbájának tekin-
ti. Kiderül: fölösleges, nem kellett volna. Egy fiatal tanársegédnő
megigazítja a zsinórt. Két évig naponta százszor előre kell harapnia,
hogy az állkapcsa a helyére ugorjon. Előreharap. Évek telnek el.
Kiss tanár úr, akinek nem tudott borravalót adni, megkéri, hogy
fordítson neki magyarra egy dél-amerikai könyvecskét, biztos ben-
ne, hogy a kérés visszautasíthatatlan. Olvassa hazafelé a villamoson.
Odaér, ahol Marcelo, a főhős lányruhában apácanövendékek közé
kerül, s tanárnője, a mit sem tudó tizenhat éves lányka ujjainak ön-
feledt játéka után ösztönös ügyességgel veszi forró szájába. A könyv
elemi erővel felkavarja. Nem tud gondolkozni, nem tud a peronon
megállni a hirtelen támadt gerjedelemtől. Utálja a tanárt. Nem ol-
vassa tovább a könyvet. Nem fordítja le. Visszaadja, nem megy töb-
bet a Mária utcába. Kiss tanár két év múlva elhagyja az országot,
már mehetne, de ezt csak évekkel később tudja meg. Hordja éjsza-
kánként a sok éve beállított készüléket. Arca lassan megtalálja a va-
lóságos kifejezését. Amilyen akkor lett volna, ha valóban nincsen
második világháború. Ettől kezdve hasonlít az apjára. Evetke, a ba-
rátja nem akarja elhinni, hogy valaha előreálltak a fogai. Anni sem
hiszi, aki ismerte úgy. Számukra ez az ő arca. Végül magának kö-
szönheti: felelős érte.
De: még nem fejeződött be a szabályozás. Ha egy éjszakát ki-
hagy, a felső fogai előrehúzódnak ma is. Az arc még nem végleges.
Eldőlhet úgy is, hogy kemény állú férfi, mint az apja (s a szerelme
egy nap azt mondja: „Nem csodálom, hogy a nők kezdenek ki ve-
led. Egészen különleges az arcberendezésed. Ez a száj. Egyszerre
megható és ragadozó.”). És eldőlhet úgy, hogy kilógó fogú,
majdnemhogy állatlan szerencsétlen.
*
Villamosozott. Nem tudott megmaradni otthon. Nyugtalansá-
ga kiűzte a városba, amellyel mindig jó viszonyban volt. A délelőtt
tíz óra a Várban találta, kialvatlanul. Kávét ivott a Ruszwurm-
cukrászdában.
– Én már nem tudok emlékezni – mondta egy öregasszony a
háta mögött. Bárán a Várbeli utcát nézte addig. Megfordult a nye-
kergő mondatra. Az öregasszony beljebb ült, egy oszlop melletti
asztalnál. Idegenes volt a kiejtése, azoké ilyen, akik nagyon régóta
élnek távol az országtól. Elmentek, az egyik azért, mert nem hagy-
ták élni itthon, a másik, mert azt „hitte, hogy élhet máshol is. Öreg
volt, öregsége meghatározhatatlan. Puffadtságig táplált, szögletes
formájú arc fehérre porozva, s középen kármin rúzscsík vágta el. Az
arc trapéza fölött apró tincsekbe bodorított hófehér haj mint előre-
buktatott gyapjúkucsma. Ő a sarokasztalnál ült, háttal a cukrászda
barlangszerű falának, így jó kilátása volt a járdára, a csöndes úttest-
re. Látta már ezt az utcát, amióta a helyiséget újra megnyitották.
Látta ebből az ablakból a Várat, örökké eltartó újjáépítésének kü-
lönböző szakaszaiban, látott szemben romot, építőanyagot, kiásott
régi pincét, kőboltos csatornát a török időkből és félig kész új házat,
nyári délután vagy havas reggel, ahogy teltek az évek, és most az
öregasszony azt mondta az asztaltársának, hogy:
– Hiába jöttem el harminc év után ebbe az országaiba, hogy új-
ra lássam a régi helyeket. Rájöttem: én már nem tudok emlékezni.
Bárán megijedt; rajtakapta magát, hogy elhiszi, amit hall. Egy
ember, aki nem tud emlékezni. Él és minden huszonnégy órája csak
huszonnégy óra, nem más; minden lépése egy lépés – hatvan centi-
méter vagy two foot – az adott macskakövön vagy betonon, nem
más. És csak a következő lépés van meg.
Hideg, kegyetlen gondolat volt: lehetnek emberek, akik így
mennek keresztül az életükön.
Valóban nem tud emlékezni az öregasszony, kellett elfogadnia
a lehetőséget. Megélt hatvan évet. Elhagyta tízmilliós országát. Látta
a Földet. Élt az évtizedeken át. Az arcát négyszögletesre öntötte ki
az idő. De nem tud emlékezni. S így most:
A jobb oldali harmadik asztalnál a középső széken nincs sem-
mivel több, mint ami látszik: egy mészfehér, szögletes arc, középen
kármincsíkkal elvágva, a gyapjas fehér haj, az öregasszonyruha
nyaka, a reccsenő hang. Más semmi, végérvényesen semmi. Nincs:
hatvan év, ezerkilencszázhúsz, egy kislány fehér csipkében, íráslec-
kék, levelek, slow-fox, egy sikoly, határok, hómező, vízesés, messze
kikötők. A kávéja, amíg kiissza. S ha kilép majd az utcára, akkor ez a
műbarlangfal, ez a kávéfoltos árlap, ez a kimondott öt szó – én már
nem tudok emlékezni – , ez sem lesz.
Ő tudott. Villamosozott azután is egész nap. Képek tolultak
elő, jelenidő közelségű emlékek.
(Ma sem tudott semmi lazát és ideiglenesei viselni. Házikabá-
tot vagy papucsot, effélét. Egy egyszerű alsónadrágot sem, a helyett
vászon fürdőnadrágokat hordott, evezősnadrágnak nevezte. És ha
egész nap papírok fölött ült egyedül, akkor is talpig fel volt öltözve,
a cipőjét befűzte. Túl sok évig tartott, amíg otthon lakott, és mezte-
lenül aludt, lepedőtlen ágyon, egy húzatlan paplan alatt, és minden
éjszaka arról álmodott, hogy át kell mennie az úttesten vagy a
mozielőcsarnokon, az iskolafolyosón, meztelenül, rengeteg ember
nézi, ő a tenyerével próbálja takargatni a nemi szervét, és soha nem
mer elindulni, a túlsó oldal felé.)
Félmondatok jutottak eszébe, amelyeket évekkel, tízévekkel
azelőtt jegyzett meg, és ha felnőttkorában eszébe jutottak, egyedül a
sötétben, szeretett volna föld alá bújni, és gyorsan valami másra
gondolt. A merő szégyenkezés képei.
Az úszólány ezerkilencszázötvenegyben a Császár fürdő kö-
zépső napozóján, ahogy a játéktól zihálva, vizesen, még az előbbi
nevetéssel a szája körül végignéz rajta:
„A kisfiú. Nagy akar lenni!”
***
Mintha kettétörne a Császárban a nap. Még előtte: Nagykovék
hülyültek itt fent a lánnyal mostanáig. Csak a két Kov van ott, Prijot
és ő. A kövön hasal, eltompultan a fejére sugárzó fénytől. Felér a
lány. Egyrészes úszótrikója van, és kezd már melle lenni. Egyidős
lehet velük, tizenkettő, tizenhárom. A Nagy lekapja a fejéről a gumi-
sapkáját, és feltartja magasra. A lány nyúlkál érte, nevet. Nem eről-
teti, nem akarja igazán visszavenni. A Nagy átnyújtja a sapkát a Ki-
csinek, a lány odafordul, újra nevet, egyre többet, most már egyfoly-
tában nevet, a fiúk rohangálnak a kislány talpnyomától síkos-vizes
betonon, és a középső napozó körülkerített világában addig nem
megy tovább az idő. A sapka Báránhoz kerül. Kis felnevetései átjár-
ják a napozót. Átmelegszik. Megfeledkezik magáról, nem úgy moz-
dul, szól, mintha ő volna. Nevet, magasra ugrik, és messzire dobja a
gumisapkát a lány feje fölött. Annak szemében épp ebben a pilla-
natban a siker villant: azt hitte, most időben odaér, megszerzi. A
kudarca, a csalódása, a mérge mondatja vele: A kisfiú. Nagy akar
lenni.
Ő elnémul. A felé röpülő sapkát visszaadja a lány kezébe. Töb-
bet nem megy oda, ha ezzel a lánnyal marhulnak az Uszály utcaiak.
Sírni tudna becsapottságában. A gyomrát markolja össze az az
öt szó. A lánynevetés volt, az húzta bele. Úgy érezte, hogy neki is
szól. Belement. Úgy vette: most ezt csináljuk.
Azután megmaradt benne a lány hangja egész életében. E sze-
rint telefonált, és e szerint félt telefonálni nőknek este tizenegykor,
férfi korában. Azt soha még egyszer, azt a pillanatot. Amikor ő adott
módot arra, hogy elküldjék. (És elfelejtette, hogy egyszer a Csita ne-
vű lány, a Kenyér unokatestvére, ugyanazon a napozón, eltűnődve
őhozzá szólt: „János, te ugye komoly fiú vagy.” Nem lett belőle be-
szélgetés, mert ő gyorsan eltűnt onnan. Pedig minden lehetett volna
Csitával.)
S nemcsak a nőkkel, szerelemmel volt így ezután. A külvilág-
gal is, az emberi társasággal, amelynek állhatatlanságát, bonyolult-
ságát, kifürkészhetetlen szeszélyességét, megbízhatatlan és nélkü-
lözhetetlen melegét mindig nőneműnek érezte, és úgy találta, hogy
szerelmei pontosan, hűen képviselik. Fehér volt a gumisapka a na-
pozón a Császárban.
 *
A szégyen képei tovább. A Császár fürdő még egyszer, előbb,
ötvenegyben, a volt női napozó, az északi oldalon. Bognár
Sátorkával. (A fiú valódi neve Sándorka, a Bori bátyja, a kislány
selypegéséből ragadt rá valamikor ebben a formában a név.) Sátorka
szeme félig csukva, lustán, puhán, napozik. A bőre barna, meleg a
naptól, ő az ujjain érzi, ahogy újabb és újabb bonyolult csomókkal
ki-be kötögeti a másik fiú fecskéjének a madzagját. Zümmögő nyár,
az uszoda távoli csobbanásai, kiáltáshangjai eltompulnak, mire el-
érnek hozzá a meleg levegő párnáján keresztül. Varázslat állt meg
fölöttük, burokként takarja a két gyereket. Félmondatokkal, elhara-
pott szavakkal játszanak, történet alakul, ugyanannak a kórháznak a
lakóivá válnak, azután ugyanannak a családnak tagjaivá. Jó. Nem
értik, mi bizsereg bennük, már órák óta nem mentek a vízbe, és
közben délután lett, mélyebb, merengőbb a nyári levegő a napozó
fölött. Már régen haza kellett volna indulni. Nem akaródzik menni.
Egy új játék, most előkelő étterem, csokornyakkendőt köt a Sátorka
fecskéje oldalára, az ujja hegye megérzi a meleg bőrt, amikor fentről
éles idegen fiúhangot hall:
– Ni, a buzik! – Három srác a napozón: rajtuk nevetnek,
nevetneeeek.
Fellángol az arca. Átcsap feje fölött a szégyenkezés. Hát ő nem,
ő dehogy, micsoda rettenetes félreértés, hiszen ő a nőkért mindent.
Juhászkutya. Neki akkor is megmelegedett a szíve, amikor először
hallotta azt a régimódi udvarlást, hogy én kegyedért három hétig
juhászkutya lennék. Tudta: ő valóban lenne (hiszen ilyet másképp
nem szabad kimondani, végiggondolta, teljes felelősséggel: hideg
kutyaház, sáros paprikáskrumpli-maradék és oldalba rúgás, de egy
nőért, a testéért, ha azt megengedi, három hétig biztosan kibírja).
Közben elég idős volt, hogy a kiáltás után – higgadtan, otthon –
megértse a napozói bűvölet mibenlétét, s ezután kerülték egymást
Bognár Sátorkával.
***
Zalaegerszegen nyaralnak ezerkilencszázötvenben. Ő az udva-
ri bolond. A nevelő, Feri bá külön ül, oldalt. Ő mellette áll, a fején
tányér van. A gyerekek egy hosszú kecskelábú asztalnál uzsonnáz-
nak. Az egész asztalt beárnyékolja a nagy fűzfa, alatta hűvösebb.
Lekváros kenyér van, arra jönnek a darazsak. A Négyszemű szem-
üvege. Oldalt a Zala patak, itt fölé hajolnak a fák. Füzek nedvesen
friss, sárga szomorúsága, lent az iszaptól sötét víz. Piszkosabb mint
a Duna, és egyáltalán, a nyomába se jöhet. Ha a Duna folyó, gondol-
ja, akkor ez nem az.
Feri bá anyának ismerőse, volt már náluk a Dereglyében, több
felnőttel, cigarettafüstben újra és újra felhangosodó unalmas, érthe-
tetlen beszélgetésen, a hallban. Ő nem akart kint maradni, tudta a
kérdéseiket előre.
„Hát te, János, mi leszel?”, ezt meg kellett kérdezniük, amikor
megérkeztek. Ő azt mondta, még csak gyerek vagyok, honnan tud-
nám. Most Egerszegen Feri bá a cigarettáját szívja és nézi, ahogy ő
bohóckodik mellette. Tányér a fején, gubacsból pipázik, és a többiek
röhögnek.
– Figyuzz ide, Koós elvtárs. – Belelendül, eljátssza, hogy csípte
meg a Négyszeműnek a pöcsét a darázs, meggörnyed, üvölt, a
Négyszemű nevet a legjobban.
– Bárán János, megkérhetlek most, hogy egy kicsit hallgass? –
Ez Feri bá. A többi gyerek csöndben van. Negyvenen, egy egész
csoport. Ő nekihevülten, örömmel vár. – Ma van az utolsó napunk.
Akarod tudni, hogy miért neveztelek ki udvari bolondnak?
 – Mondd el. – Ő persze tudja: azért mert olyan jó vicceket szo-
kott mondani. Azért is bohóckodik. Ki van nevezve.
– Itt engem minden gyerek Feri bának szólít és tetszikel. Te
úgy láttad jónak, hogy tegezzél. Ezért. A királyt is csak az udvari bo-
londja tegezheti.
Őelőtte elborul a világ. A gyerekek nevetését meg sem hallja.
Egyszerre, visszamenőleg megért mindent, amin most már nem le-
het segíteni. A saját szégyenteljes félreértését, a harsány bohóckodá-
sát, végig. A tanár két héten át tartó neheztelését, a haragját, amiről
nem tudott, és a bosszúját most. A saját hülyeségét. Otthon mindig
rászóltak, hogy anyának az elvtársait ne tetszikelje. A jé vé Sztálin
gyermekotthonban is tegezték a nevelőnőket. A normális gyerekek
mind tudják, hogy kell beszélni a nevelővel, még Négyszemű is tud-
ja, aki strici a Városi Házakból, és kétszer megbukott.
***
A Dereglye utca egy cé előtt áll egy motor, már délelőtt óta:
ezerkilencszázötvenkettőben.
– Milyen állati koszos – mondja a Kenyér. – Igaz, Séna? – A
Kenyér sose hívja őt Reteknek, ezt a nevét használja, amit ő is szeret.
– Gyere csak.
Nem látja, hogy a srácok összenéznek. Mind ért a motorokhoz.
Őt nem érdeklik, nem jegyezte meg őket soha. Az autókat nézi csak
az utcán, azokat szereti. Nem ért a motorokhoz, nem érti, mi a kü-
lönbség. Ezen nem lát semmit.
– Igaz, hogy milyen koszos? – mondja a Kenyér még egyszer,
és őrá néz mindenki. Csak neki szól a kérdés. – Egy fél éve nem
mosták meg.
 Azt sem tudja, hogy a motor koszos-e vagy sem. Nem ért hoz-
zá, nincs véleménye. Mint nagyon sok dologról a világon. Elhiszi a
Kenyérnek.
Felfedez egy homályos foltot a nikkelezett benzintartályon.
– Igen, őrült koszos – mondja.
– Na ne viccelj – a Kenyér ránéz. – Ez? Ragyog, mint a tücsök
picsája. Életemben nem láttam ilyen tisztán tartott motort. Mostaná-
ig azt néztük. Milyen akkor egy tiszta motor? Megmutatnád?
És Prijot:
– Szerintem naponta háromszor fényesre dörzsöli a pali.
Néz és lát. A motor tiszta. Ragyogóan tiszta. Életében nem lá-
tott még ilyen tiszta motort. Akkor kiböki:
– Igen, tiszta. – Igazat mond. Most már tudja.
– Ilyen ez – bök feléje a Kenyér. – Mit mondtam? – Ez, hogy va-
laki ilyen legyen, Báránt magát is undorítja. Rosszul érzi magát a
bőrében. Nem ért semmit. Nem mondhatja meg, hogy ő nem azért
mondta, mert a többiek is. Illetve nem úgy mondta azért, ahogy a
Kenyér gondolja. És semmilyen módon nem mondhatja meg, hogy
mennyire fontos neki ez az egész: hogy két évtized múlva is emlé-
kezni fog rá. Elhitte nekik, úgy történt. Csak hát itt nem lehet már
mondani semmit.
***
Körüljárta közben az éjszakát. Mostanában, hogy egyedül volt,
sokáig fentmaradt esténként, kezdte újra megismerni a várost este
tizenegykor, amikor bezárták a kapukat, aztán egykor, kettőkor,
amikor lakói alszanak, csöndesek és sötétek a házak, csak püffedt
arcú bárzongoristák, éjszakai korrektorok és betörők járkálnak a
dolguk után. Vasárnap este távoli külvárosba vetődött el, Pest északi
részén, új telepi házakon túl, ahol már teherautók járnak nappal is,
ott bámult maga elé egy zenés eszpresszóban. Két órakor dobták ki,
és mire éjszakai villamosokkal hazaért Budára, már világosodott.
Látta a tejesautókat a Nagykörúton közben, amint rekeszeket ra-
kodnak le róluk a fűszeresboltok elé, találkozott a sárga
locsolókocsikkal, és a postás kisbuszokkal, amelyek a reggeli újságot
hordták szét. S aznap a városi éjszaka örökre elveszítette számára a
rejtelmességét, titokzatos nagyszerűségét. Az övé lett. Mint a Hold
túlsó oldala, amióta egyszer megkerültük, és a szobánk falára rajz-
szögezhetjük a térképét.
***
Ábel meghalt. Öngyilkos lett. Ő hétfőn tudta meg Böbétől, a
gépírólánytól, aki Ábelnek is mindig kötelességtudóan megnyo-
morgatta a fülét, ha arra járt.
Az igazgatósági ülés utáni szombaton csinálta. Vonatra ült,
jegy nélkül, elutazott Balatonszárszóra. (Ez a helység – 1830 lakos,
7-es országút, kemping, József Attila-emlékmúzeum – ebben az év-
században aránytalanul jelentőssé vált az ország életében.) Kikeres-
te a vonatot a menetrendből. Még látták bolyongani a vasúti resti
körül. Négy-öt órát töltött el így, megvárta a délutáni gyorsvonatot.
Nem tudni részeg volt-e vagy sem. A zsebében csak aprópénzt talál-
tak.
– Iszonyú – mondta Böbe. – Hát nem iszonyú, Jancsikám?
Mondja meg. Két napja még itt mászkált, bejött, érdeklődött.
Papp, a főrendező jött ki az igazgatói szobából.
– Balatonszárszó – mondta Báránnak. – Mert József Attila ott
feküdt a vonat alá. Azért lásd be: van ebben valami manír.
*
 Különös ég alatt ment végig egy fél óra múlva a Rákóczi úton.
Ólomszínű nap volt, meghatározatlan évszak. Lehetett volna június
vagy október, semmiképp sem emlékeztetett havas decemberekre.
Egy fáradt hang azt mondta: „Folyik a levegő!”
Ködből épp vízzé váló gömbök ültek puhán az arcára. Össze-
gyűltek a kiálló reklámtáblákon, traverzeken, villanyoszlopokon.
Mire elhagyta az árkádokat, már csak néhány méterre látott. A járda
fekete volt, eső nélkül is ázott.
Nappali éjszaka: minden kirakatban égtek a neonlámpák. A
széles út túlsó oldaláról áthomálylott a mozi nagy piros fényreklám-
ja. A szürkeség elmosta, felnagyította a hosszú felírás betűit. Egyre
sűrűbb gyalogosforgalom áradt az üzletek, sorakozó áruházak kö-
zött. Pillanatonként léptek be a szembejövők a látható dolgokat ma-
gában foglaló, bizonytalan határú gömbbe. A sötétben mintha
ráérősebben jártak volna, és mindig megelőzte őket a hangjuk. Mély,
férfias: „Ha a terepvázlatot időben kapom, öt darab ezres…” Fiatal
nőé, tájszólás nyomaival: „Nézd, a piros japánujjú…” Gyerek, nem
tudja még kimondani a pontokat az ü-n, ö-n: „A tuzoltó autót kell
megvenni.” Egy élénk piros kabát. Egy katonatiszt csizmájának ro-
gyója, a lábikráján feszülő nadrág. Elhúzódó tompa kiáltás. Víz-tűk
a levegőben.
Mire a Madách téri üzletsor elé ért, már tehetetlen dühöt érzett
a tolongó, vásárló karácsonyi tömeggel szemben.
Elsősorban magára volt dühös. Emlékezett Ábel reszkető kezé-
re – a húszforintosra, amit szombaton délelőtt tőle kért kölcsön.
Nem szívesen adta. Megissza, gondolta akkor. Ezt is. Nekem sincs.
Segíteni szerettem volna, gondolta, mindent megtenni érte, de a kis
húsz forintomat, azt sajnáltam odaadni. Hogy úgyis, mit csinál vele?
Ezt csinálta vele. Élete utolsó utazásán, amikor nem volt pénze jegy-
re, mégsem fillér nélkül szállt föl a vonatra. Amikor harmadszor
húzta be maga után a vécéajtót, hogy a kalauzt elkerülje, lapítva, a
bőrbeteg aktatáskájával, amelyben üres géppapírokat találtak, rá-
markolhatott a keze egy ragadós papírpénzre. Vagy még előbb, a
forgó zűrzavarban, ahol csak egy volt biztos a kibillent világból:
sínhézagok kattogása: ba-la, ba-la, balaton-szár-szó, a helységnév,
amelyben megkapaszkodott, megihatott mégis egy pohár vizes bort
a Déli pályaudvar kocsmájában. Abbamaradt a szája reszketése.
Báránban mélyre temetett emléket hozott elő ez a halál. A színház
mögött, dohos pesti kapualjak mellékutcájában a kocsmapultnál: a
kábarészeg Ábel feketekesztyűs keze egy pohár fehér bor köré fo-
nódik. A kislánya ott vár tompán, hogy hazarángassa. Ildikóhoz, aki
a honoráriumát elveszi, ebben a felesége. Akkor felcsap Bárán háta
mögött egy fiatal hang: „Kesztyűben?” A bohém művészvilág
táncosléptű, kürtőnadrágos fölénye a hangban, a gazdagoké és szé-
peké, akik tudják, hogy az övék a világ, most. Ábel fölnéz
tejüvegderengésű tekintetével: „Miért. A farkamat is kesztyűben ve-
rem.” Báránnak összeugrott a gyomra, mintha ököllel belevágtak
volna. Most sem tudta, hogy ki volt a kérdező — a színház tagja,
naponta órákat töltött együtt vele – akkor a kocsmában a háta mö-
gött. Csakugyan sikerült elfelejtenie, és úgy érezte, hogy ezzel utó-
lag eltávolította a jelenetből, az idegen nem hallotta azt, amit sem-
miképp sem volt szabad hallania. De Ábel lánya, piros sapkában,
unt bevásárlótáskával, öreg gyerektekintetével ott maradt. Őt elfelej-
teni nem volt mód.
Most már megemészthetővé teszik a Csőgörényt. Majd. Az öz-
vegy, akire automatikusan száll a jog, maga fog házalni vele. Kérni,
hogy simítgassa el valaki rendező. („Az előlegeket már régen fölvet-
te. Tízezer forintot, amiről nem tudtam, pedig mindent ellenőriz-
tem. Ember az ilyen? A saját családját forgatta ki, a gyermeke szájá-
ból az ételt. Nem baj, ha húz, nem baj, ha változtat, csinálja meg, Fe-
renc, személyesen. Maga tudja a legjobban, hogy mi kell. Csak adják
elő. Köszönöm, Ferenc.”) S ezzel Bárán kijelölt feladata megszűnt.
Csak hát Húsvétnénak sem ez volt a valódi oka arra, hogy kirúgja, ő
sem azért akart igazán magára maradni.
Az öngyilkosokra kellett gondolnia, akikkel életében találko-
zott. Már csak a helyekhez ragaszkodtak, ahol megtegyék, időpont-
okhoz.
Végletes igazságtalansággal nézte a járdán tóduló ünneplő
tömeget. Persze. Ők megtették. Ezek itt egytől egyig megalkudtak,
amikor arra volt szükségük, elárulták önmagukat olyan választá-
soknál, amilyennél Ábel most ronccsá puhulva, fél éve egyfolytában
öntudatlanul is tudta: annyit még mondhat, hogy nem. Ha belehal,
akkor sem. Ezek: élnek. Karácsonyoznak. A Madách téri járda köze-
pén – Bárán, aki nem tudott gyűlölni soha, Ábel helyett, onnan, egy
pillanatra gyűlölte az élőket.
***
Mostantól biztosan tudta, hogy végzett a színházzal, és nem
fog újra állást vállalni.
– Amikor közöltem, hogy nem csinálom, azzal lényegében
felmondtam – magyarázta Anninak. – Nem lesz látványos kirúgás.
Azt az örömöt nem szerzik meg nekem. Januárban nem fogják
meghosszabbítani a szerződésemet, és többször nem beszélnek a
véglegesítésről. Az Ábel drámáját pedig majd csak kifordítja önnön
valójából Papp vagy az új gyakornok. Majd nem zeneszerző lesz a
főszerep, hanem tanár. Új címet is kap, Csőgörény helyett, mondjuk
Pézsmapocok lesz belőle.
Anni csak nézett rá hosszan. Báránban lassan elfacsarodott va-
lami. Sokára mondta a lány, halkan, kiégett szárazon:
– Igen. Biztos én is így csináltam volna. Nem tudom, végig-
gondoltad-e, hogy ez mivel jár.
 Ha nincs állás, akkor nem lehet gyerek sem. Isten tudja, még
mennyi ideig. Tudta. Már abban a pillanatban is, amikor először
hangzott el a fontos megbízatása. De kerülte a gondolat megfogal-
mazását, végig.
– Nem bírom már cérnával – mondta Anni. – Belefáradtam.
Saját gyereket szeretett volna évek óta. Naponta tartotta a ke-
zében a mások felsivító, vörös arcú porontyait. Várt, évek óta. Bárán
pedig idejét múlt hipnózisban élt. Tévedett. Túl mélyen idegződött
bele az elődök aszkézise, az, hogy Osvát Jusszufnak ezerkilencszáz-
ötvenben nem lehetett gyereke. Akkor megszűnt volna szobrász
lenni. (Öreg barátja most döccenve, félrehajtott fejjel, kérdezte:
„Nem lehet, hogy egyszerűen nem szereted már azt a lányt?”
Jusszufhoz ment el: ha igazán összegubancolódott az élete, mindig
az Öreg jutott eszébe először. „Persze, ha más a baj… De ha így van,
akkor bevallhatod magadnak. Nem kell bonyolult ürügyeket talál-
nod. Akkor bírd ki. Maradj egyedül.” Elgondolkodott. „Ha dolgozni
tudsz. Én nem tudnék egyedül élni. Próbáltam huszonöt éves ko-
romban, de egy fél év után visszaköltöztem az anyámhoz.”)
A szerelmek, mondta néha Anni, sajnos, meg szoktak kopni.
Bárán akkor a gondolatra is felháborodott: az övé nem. Most már
régen más lányok szeme villanása dúlta fel a békéjét. Lefeküdt egy
gömbölyű röhhencs pincérlánnyal. Ismeretlen nők után mászkált az
utcán. És tudta, hogy ez sem másból fakad: egyedül kell maradnia.
Nem bírta már a szabályos életét sem.
Visszatért még az életébe Anni, álmodott róla évek múlva, fáj-
dalmasan. (Világgá ment abban az álomban a lány a kék vászon ru-
hába öltözött Evetkével, és ő eltörte Evetke csuklóját.) De ezen a na-
pon elbúcsúztak.
*
 Hét órán át gyilkolták egymást, és halálosan kiszikkadtak
mind a ketten. Úgy hitték, minden érzésre képtelenek már. Akkor
búcsút vettek egymástól. Anni volt a határozottabb.
– Akkor búcsúzzunk el. – Fölemelte a két karját, és az ő nyaka
köré tette, ahogy mindig, nyolc éve, ha az ölébe ült. – János.
Bárán közelről látta a fehér-világoszöld frottírköpeny csíkjait.
Behunyta a szemét.
Betéve tudta a sima szálú fekete haj súrolását a szeme héján,
Anni meleg arcbőrét a száján, a vékony test súlyát a térdén. Ringat-
ták egymást, szorították, megkapaszkodtak.
– Majd szét kell osztanunk a könyveket.
Neki elakadt a lélegzete a fájdalom bizonyosságától. Ez most
már így van. Vége. Úszómedence zöld fényét látta, alulról, levegője
fogytán, a vízen át. Egy lejtős országutat éjjel, kerékpáron rohan raj-
ta lefelé, nyitott ingben. Szeretkezéseik zuhanó pillanatát, hallotta
Anni visszakapott lélegzetét, meglepett boldogságát, s ahogy ő ma-
ga szedi a levegőt, nevetésre és sírásra emlékeztető kis hanggal.
– Nem fogod tudni, hogy mennyire szerettelek.
– An! – ezzel a szótaggal az egész világon csak ő hívta a lányt.
Alig tudta kimondani: – Azt hittem, hogy én már nem fogok sírni
többször.
Sírt. Igyekezett visszafojtani a sírását.
(Érezte, hogy figyeli saját magát, mi történik vele. Kínozta ez a
tudatosság, de nem tudott megszabadulni tőle. Beléidegződött a
kérdés: mi vagyok? Számon tartotta az érzelmeit, most örült képes-
ségének-, a nagy, feneketlen keserűségre, de amikor ráismert az
örömére, kétségbeesett.)
Anni azt kérdezte:
 – De ha háború van, ugye hazajössz?
*
Utólag ráismert arra a tévedhetetlen biztonságára, amellyel
cselekedett. Amennyire fájt a búcsú, annyira meg is könnyebbült. És
nagyon rosszul érezte magát. Valami nem normális van a viselkedé-
semben, gondolta. Érzéketlen és szörnyetegszerű. Meghatódom,
hogy lám, nagy dolgok történnek velem is, szakítás életre-halálra,
csöndes elválás. S miközben elérzelgek a szavakon, ott van Anni. A
halántéka, a haja, a szeme, a válla. Ott van az életem nagy szerelme,
amilyen talán nem adatik meg kétszer, ott vannak a meg nem szüle-
tett gyerekeim, lány, fiú, fekete szeme, zöld szeme, és közben
mindannyiukat el-ve-szí-tet-tem. Egy dologban volt bizonyos: az a
rend, az a béke, amelyre sóvárog, létezik valahol. Vagy valamikor.
Az apja békéje, amelyet az öreg fényképeiről ismert.
***
Sárgáspiros mintájú otthoni díványára könyökölve, majdnem
fekve nézi a kettes számú albumot ezerkilencszáznegyvenhétben.
Az első oldalon a Tél a Ligetben ezerkilencszázharminckettőből. A
Dereglye utcai szobájában. A kiskertre néző ablak alatt megpendül a
fűtőtest: ma tartanak próbafűtést. Égett porszag. A napfény átnyúlik
a szobán, rátenyerel az albumlapra. Ha ferdén fordítja a fénynek, a
régi nagyítások sötét darabjain bizonytalan körvonalakat rajzol az
ezüstbromid.
Két befogott ló bólogat a városligeti platánfák alatt. A kocsirúd
épp szembenéz a lencsével. Az úttest szélén egy kevés összesöpöret-
len avar, ahogy a szél odahordta. Az egyik lónak fehér csillag a
homlokán. Lapoz, először csak a fotópapír közepét látja. Cikcakkos,
visszaverődő fénysáv a vízen, egy épület fehér tükröződése: elka-
nyarodó csatorna, a végén fehér ház, hosszú külső folyosókkal, aj-
tósorral. Kétoldalt az árnyékos sávok feketesége. „Brünner
Venedig.” (Brünn Velencéje, így fordította le magának a képcímet.
Előbb ismerte a szót: Venedig, mint azt: Velence vagy Venezia.)
Itthon megint: gyülekező felhők, fehér fényű szegéllyel, komor
esti-délutáni képek egy viharos napról. Alföld: fehér tusfelirat a fo-
tókartonon, csupa kisbetűvel. Szélfújta kopár mező alul, kerekező
ördögszekér, fa. Villám rajza a vak éjszakában, hajszálelágazásokat
kibocsájtó vastag kétágú gyökérforma az égen, tépett lombú fa fö-
lött. Fekete emberkörvonalak vasvillával, lapáttal egy töltés tetején,
sötét felhők előtt. Apa arcképe, önkioldóval csinálta. Felfelé néz,
hegyesgalléros, csíkos inge van, amilyet a háború előtt hordtak, a
legfelső gomb nyitva. A háttér fekete, benne az ezüstbromid foltjai a
régi nagyításon.
Ott volt a rend, amelyre vágyott most, férfikora kezdetén, a be-
fejezetlen arcával. Egy padon ülve a Lánchíd pesti oldalán, leltárt
készített magában. Nincsenek a kezemben az albumai, gondolta.
Nincs meg a regiszteres notesza, nincs a Schliemann gépészeti kata-
lógusa, az ő bejegyzéseivel. Nincsenek meg a levelei anyámhoz.
Azon kapta magát az üres téli parkban, hogy hangosan kimond egy
szót.
– Mutassátok.
Hol van? morogta magában. Nincs ilyen.
Nem fogadta el a tárgyilagosnak álcázott szót: eltűnt, ahogy
nem fogadta el azt sem, hogy ő ne emlékezzen mindenre, amire em-
lékezni biológiailag lehetséges. Nem törődhetett bele abba, hogy
véglegesen felülkerekedjenek a háborús évek – árvaházak és vörös-
keresztes otthonok, az ő akkori fizikai gyöngesége, rosszul táplált-
sága, amely miatt az agy nem jutott megfelelő vérellátáshoz. Hogy
az a régi proteinhiány, egy vegytani folyamat, örökre elvehesse éle-
téből a legelső, eredendő békét. Mostantól gyógyítandó és múló be-
tegségnek fogadta csak el, amit egyszerűen nem szabad elhanya-
golni.
Mi az, hogy eltűnt, micsoda felületes hazugság? A rendet adjá-
tok ide: a bőre tapintását, a hangját, ha velem ordít. A békét, amely-
ben be lehet rendezkedni egyszer és mindenkorra. A házakon vako-
lat az egész falon. A nap kel 6.20 órakor, nyugszik 19.16 órakor. A
hold kel 5.54 órakor, nyugszik 17.34 órakor. A fűtőtesten a kerámia
páráltató tele vízzel. Folyamatos a tárgyak kapcsolódása, a
stukavillamos ajtaja középen is nyílik. A villanyok mindig meggyul-
ladnak, és minden kaput használnak kapunak, az átjáróházakat
átjáróháznak. Porcelán négerbaba a könyvtámasz a szekrény tetején.
A londoni Big Ben hangján szól a bimbamos óra. Apa bolondozik az
erkélyen, fürdőköpeny van rajta és keménykalap, vagy négy pél-
dányban négy különböző ruhában kártyázik egymással.
– Mert így nem lehet élni.
 III. FELISMERT KESERŰSÉG

Mostantól tudta, hogy nem fog újra állást vállalni, él, ahogy
tud. Másra kell az ideje.
Január elsején felvette az utolsó fizetését. Albérletet is kellett
keresnie. Elég hamar talált egy szobát Budán, a Virág árokon. (Nem
messze egy városi vízgyűjtőtől: hatalmas, trapézokkal határolt olda-
lú betonteknők voltak ezek, háború, ostrom esetére; a Lövölde térről
ismerte eredetileg a fajtájukat, de az ottanit már régen betemették,
trolibusz jár fölötte.) Ismerősei, barátai laktak a szobában előzőleg,
csupa rendezetlen életű ember, kézről kézre adták a címet. Megfor-
dult már ő is a fehér bútorokkal berendezett hajdani leánykaszobá-
ban, Evetkét látogatta meg akkor a négylakásos villa földszintjén.
Mostantól a faágy végét látta reggel, amikor felébredt. Az ágytámla
fehérre mázolt rudakból állt, minden rúd tetején esztergált fehér
gömböcske. Az asztalt három oldalról tenyérnyi magas fehér korlát
vette körül, a fehér gömbökkel. Volt még egy fehér ruhásszekrény
és egy fehér szék. Igazi leánykaszoba volt, egy elmúlt világból, ahol
még léteztek gyerekszobák, leánykabútorok és gyereklányok. Gréta,
a főbérlőnője kiadta, és benne hagyta a bútort. Külön bejárata is volt
a tornácról a szobának. Gréta havonta ezer forintot kért. Ez akkor
nagyon sok volt. Így lehetett viszonylag könnyen hozzájutni a szo-
bához.
Sosem lakott még ilyen drágán. Megélhetés után kellett néznie.
Annitól kölcsönkérni semmiképp sem akart. Egyébként nem tartott
különösebben az egész helyzettől: a színház előtt is megkereste a
kenyerét. Szeretett dolgozni. Jó is volt most, hogy ezzel kell törőd-
nie.
Az első délelőtt rávetette magát a Grétáék telefonjára – nem
voltak otthon – , és egymás után húzta a ceruzavonalakat az ajtófél-
fára. Megbízatások, munkák után érdeklődött mindenfelé.
A telefonálgatás első eredményeként kapta azután az idegen
nyelvű korrektúraolvasást a város legnagyobb könyvnyomdájától.
Egy szakfolyóirat spanyol hasáblevonatait kellett korrigálni. Egy-
szeri munkának számított, jól megfizették. Ekkor korrigált először
pénzért. Mindjárt megszerette a korrektúraolvasást. Megtudta, hogy
készsége van hozzá: ahogy ránéz egy sorra, a betűhibák maguktól
kiugranak. Talán az teszi, hogy szereti a könyvet: valami jelez, ha
baj van a nyomtatott szöveg képével. Megerőltetés nélkül dolgozott,
ehhez nem kellett figyelnie. Ahogy a hasábok végére ért, legtöbb-
ször már nem tudta, hogy miről olvasott.
Mindig szeretett papírok fölé hajolni. Olvasni, gyakorlati
szándék nélkül. Tanulni. Ülni egy jól megvilágított asztalnál, könyv,
fehér papír, egy új szótár előtt, csöndben, sok szabad idővel, és na-
gyon sokszor képtelen volt különbséget találni a szórakozás és a ke-
nyérkereset között. Az is jó érzés volt, hogy a nyomdának érezhető-
en szüksége van erre a munkára, nehezen találnak embert, s úgy
fest, mintha ő tenne szívességet nekik. A folyóirat negyedévenként
jelent meg, ő nem mondta le a munkát később sem, és az elkövetke-
ző időkben sokszor ez volt a naptára. Ahányszor megérkezett egy
újabb szám, ráébredt, hogy egy újabb negyedév múlt el, újabb év-
szak.
„…hogy ez a gyermeki boldogság valódi felnőtt boldogsággá váljon, a
vér és a könny által, a hamu és a füst által; valódi felnőtt boldogsággá,
amelynek alapja már nem a naiv ártatlanság, hanem a világ felismert kese-
rűsége, felismert és megtagadott igazságtalansága, a világ megosztott fáj-
dalma.” Négy Semprun-sort fordított a felnőtt boldogságról, nehe-
zen, lassan, magának, hogy legalább ez a félmondat meglegyen az
anyanyelvén is. Meg akarta mutatni Jusszufnak.
Az eredetit már félretette, hogy ne zavarja ezekben a
negyedórákban, amikor a magyar mondatot előveszi. Nem segített,
tudta már kívülről. Újból maga elé tette mégis: „… – que ce bonheur
enfantin soit devenu un vrai bonheur… à travers le sang et les
larmes… à travers les cendres et les fumées: un vrai bonheur… qui
ne serait plus fondée, aujourd’hui, sur l’innocence niaise, mais sur la
gravité reconnue du monde, sur l’injustice reconnue et niée, sur la
douleur partagée du monde..
Egy órakor befelé indult a városba, a magyar szöveg addigra
így változott: „…hogy ez a gyermeki boldogság valóságos boldogsággá
váljon… a véren és a könnyön át, a hamun és a füstön át: valódi felnőtt
boldogsággá, amelynek alapja már nem a tiszta szívű ártatlanság, hanem a
világ felismert komolysága, felismert és megtagadott igazságtalansága, a
világ befogadott fájdalma…”
*
Munka, hétköznapok. Egy este, nem sokkal az után, hogy be-
költözött, eljött hozzá a csimbókos hajú barátja, Korom Illés, része-
gen. A pasaréti kocsmában beszélték meg a találkozót, késő estére.
Kétszer nem találta ott. A harmadik alkalommal ott volt, félig ré-
szeg, csökönyös állapotban. Alig tudta rábeszélni, hogy följöjjön ve-
le a Virág árokba. Végül elindult, de ahhoz neki előbb meg kellett
innia egy pohár pálinkát, amit nem szeretett.
A kertkapunál megállt a vendége, és gondosan végigolvasta a
névtáblákat. Fönt a fehér bébi asztal mellé ült le. Körülnézett a szo-
bában.
– Hiába – dörmögte – , dörzsölt pali vagy te, Nagy János. Tu-
dod, hogy kell az ilyet csinálni. Ez kellene nekem: egy sznob nő,
akinek lakása van és eltart. Ha egy ilyen szobám volna, megoldódna
az egész életem. Mikor jön haza Gréta?
Levette az asztal fölötti polcról a Grétáék nagykanalát. Bű-
vészmozdulattal a belső zsebébe süllyesztette. Aztán kitette megint.
– Ezt el fogom lopni – jelentette be.
– Ne lopd el – mondta ő. – Kérlek.
– Jó, jó – bólogatott Illés. – Vicceltem. Csak nem gondoltad
komolyan.
– Nem az enyém, csak azért.
Illés újra kitette a kanalat az asztalra. Ivott, haragudott a világ-
ra. A felső karjai között elhelyezkedő hangszekrény teljes erejével
dörgött, s bár háziasszonya nem volt otthon, Bárán nagyon szerette
volna már elcsitítani valahogy. Félt, hogy a szomszédok panaszkod-
ni fognak, és őt kirúgják a jó albérletéből. Szerette volna kívül látni a
vendégét. Hívta, egyenek, aztán menjenek el bort inni. Illés rántottát
akart sütni.
Most már keményen részeg volt, nem tett jót a fél üveg bikavér
a kocsmai pálinkák után. Kimentek az üres konyhába. A vendég fű-
szereket keresett, zöldpaprikát. Január első napjaiban jártak, zöld-
paprika nem volt. Aztán zöldborsókonzervet akart, omlettnek. Vé-
gül belenyugodott:
– Nincs semmid. Nem tudod, hogyan kell főzni. Élni. Nem baj.
Csinálunk rántottát abból, ami van. Ne mondd, hogy tojásod sincs.
Egy darab szalonnát vágott föl, túl nagy kockákra, nem várta
meg, amíg megüvegesedik, rácsapta, ami tojást talált. Bárán bement
a szobájába sóért.
Amikor visszajött, a vendége lompos zakójának elálló zsebé-
ben két marhamájkrémet látott a polcról.
 Ettől egyszerre elöntötte a jókedv, és most már nem zavarta Il-
lés tanár úr ordítozása. „Hát ez kleptomániás”, gondolta magában,
szinte hüledezve a boldogságtól, hogy micsoda szépségek fordul-
nak elő az ember életében. Tudta, hogy Illés a fehér köpenyes állá-
sával nincs rászorulva a májkrémre, ezért aztán hevesen megsajnál-
ta és megszerette.
Közben már egy-két órája dédelgette az éhségét, úgyhogy jó
étvággyal evett, amikor betelepedtek az asztalhoz. Pedig a rántottát
a szalonnából vízszerű folyadék csurogta körül, szakácsa nem várt
vele, amíg megsül, híg lett, elnagyolt sárga-fehér síkságok képződ-
tek a serpenyőben. A végén mégis jóízű volt az egész. Illés nagyka-
nállal evett. A kenyeret negyedkarajokban lapátolta a szájába, mor-
zsát záporozott. Négy-öt kanál után elfogyott, amit magának testvé-
riesen elkerített.
Elfogyott a bor is, elérkezett az alkalom, hogy Bárán elránci-
gálja a vendégét a lakásból. Most már minden percben hazajöhetett
a háziasszonya.
Tíz óra előtt vágtak neki a januári utcának. Sikerült fölpakolni
Illést az autóbuszra, és egyetlen lendülettel elfuvarozni a Belvárosig.
Ahogy leszálltak, kiderült, hogy Illésnek nincs cigarettája.
– Ott megy az a felnémet úr – hadonászott egy rendezett kül-
sejű, nagyaktatáskás fiatalember felé a Kossuth Lajos utca sarkán.
Bárán előrement, kért egy cigarettát.
– Ugyan – csapott fel Illés, miközben rágyújtott. – Annyi ciga-
rettát kapok ebben az országban, amennyit akarok.
– Jó szöveg. – Bárán őszintén ünnepelte. A fiatalember utánuk
is ment a trolibuszmegállóig, kíváncsi volt a lármás együttesre, és
ahogy Illés elkérte a második cigarettát, felhúzott szemöldökkel,
sértetten komoly arccal bólintott.
 – Szívesen. – Keményen a szemébe nézett Illésnek, aki, ha ré-
szeg volt, kérni is tudott sértően. A fiatalembernek megjött a trolija,
de nem szállt föl rá, hanem nézett utánuk, és lassan integetett az
összecsukott esernyőjével.
*
Hamar, tizenkét órakor kidobták őket az utolsó pinceivóból,
ahol boroztak. Illés lassan józanabb lett. Hívta őt bizonytalan céllal,
erőszakosan. Bárán fölszállt egy kiskörúti villamosra, otthagyta a
járdaszigeten az utánabámuló, rövid kabátos alakot. Másnap reggel
nyolckor csengett a telefon az előszobában, Gréta beszólt, őt keresik.
Kábán ment ki.
– Addig marháskodtam a kanaladdal, amíg nálam maradt –
hallotta Illés hangját, és semmit sem értett egy darabig. – Itt vagyok
a kocsmában, ugorj le érte. Attól félek, hogy ha piálok, elviszem és
eladom a bizományiban. – Most már szigorú volt. – Ezt nem enged-
heted. Nem a tiéd.
*
Egyszer csak viszontlátta a piackutató-folyóiratot, a második
korrektúrafordulóban. Múltak a napok. Magánya gyakran vitte új
tájakra. Az ifjúszínész-klubban ült egy este, tavasz felé, és zöld arc-
cal bámult az asztalra, amikor Illés rátette nagy medvemancsát a
vállára.
Püffedt arcok tekintettek rájuk. A szomszéd asztalnál egy hú-
sos, nagymellű nőnek ezüstre volt festve a szemöldöke. Ilyenek jár-
tak a klubba. Sosem lehetett tudni kicsodák, és hogyan jutottak be.
A belépéshez külön tagsági igazolvány kellett, s egy ezzel megbízott
barna öltönyös bandzsa kérte a belépőt mindazoktól, akik nem tar-
tottak elég határozott léptekkel a páternoszter felé. A nők minden-
esetre bekerültek, a büfés pedig Opel autót vett. Illés régebben osz-
tályon felüli kuplerájnak nevezte a klubot, és hozzátette, hogy ő
csak a harmadosztályú létesítményeket kedveli, ahol biztos, hogy
tisztességes kurvákkal akad össze az ember.
– Újabban züllik – mondta ma. – Már nem tudom, minek ne-
vezzem.
Ezen a napon derült ki, hogy Báránnak mi is a baja a világgal.
Odatelepedett hozzájuk egy fekete hajú, öltönyös szép ember, Illés
ismerőse. Valami mozi-dologgal volt kapcsolata.
– És állásban? – kérdezte Bárán. – Vagy valahol? – Kísérletet
tett a társalgásra.
A férfi felkapta a fejét. Hallani lehetett a levegő beáramlását,
ahogy szólni akart, végül csöndben maradt. Illés a szomszéd fotel-
ban a röhögéstől rázkódott, hosszú haja meg-meglebbent hátul a
tarkója fölött, okos szeme, amely őt mindig egy jókedvű malacéra
emlékeztette, még jobban csillogott. A térdét csapkodta jókedvében.
A fekete hajúnak egy fél perc kellett, hogy megtalálja a hangját.
– Hogy állásban? Hol élsz te? – Lélegzetet vett. – Nézz rám. –
Kihúzta magát, szembenézett vele. Aztán oldalt fordította a fejét,
félprofilba, ő nézte. A fekete hajú várt. Nem hitt a szemének.. Végre
kitört. – Én vagyok az a Kocsis Kornél, a tévében.
– Az? – De nem tudta, hogy melyik. Kocsis Kornél azt mondta:
– El vagy maradva a világtól. – Elment. Illés röhögött. Elma-
gyarázta, hogy Kocsis a Ki lett ma okosabb? című műsort vezeti a te-
levízióban, ettől hetenként tíz percig látszik, és minden normális
ember utánafordul az utcán, összesúgnak a háta mögött. De hát
Bárán nem nézett televíziót.
A Világ, gondolta. Megpróbálta látni a dolgot. Elképzelte,
ahogy a világ megy Kocsis Kornéléknál. Szerdán előrébb van, mint
kedden, kettőkor előrébb van, mint egykor. A világ: zöld vicinális-
szerelvény, négy kocsival, hosszú huhogó füttyel vágtat el mellette.
Ő áll az Árpád Fejedelem útján az óbudai vízműnél, a sárgás, szá-
radó fű között, csak a fűpart marad, a fekete foltok, amiket a Világ-
ból kipattanó szikrák égettek a gazba, meg a rozsdás, kettégörbedt
tábla: „Vigyázz, ha jön a vonat”; a Vízművek kerítése, három zöld
mérleghinta, az odvas fűzfa lent a rakparton, Duna-kavics és csa-
tornabejárat a víz fölött.
Áll ott, elmaradva, és bámul a Világ-Hév után. A Világ, hm.
Aztán lányhajakra gondolt váratlanul. Meg egy szaladó gyíkra,
ahogy eltűnik a törött farka a barna terméskő résében.
***
Illés hozott egy pohár bort, szembefordította őt a saját száz ki-
lójával, és az arcába nézett. Ahogy beszélni kezdett, borozásoktól
rekedten, kikanyarított az este pohárcsörrenéseiből, emberzajaiból
egy védett darabot; ebben csak ketten voltak.
– Rosszul vagy, Jameskám.
Mindig Jamesnak szólította, ahogy írva van, és Bárán, aki élete
során csak későn békült ki a saját keresztnevével, amikor Anni meg-
tanította rá, hogy lehet azt szeretni is, most már örült, hogy a Jánost
sokféleképp lehet forgatni. Egész életében voltak ilyen pasasai, az
egyik Giovanninak szólította, a másik Dzsoninak.
– Te most rosszul érzed magad – mondta megint Illés. Ő csak
bólintott. Rosszul érezte magát, attól félt, hogy elájul. – El akarsz
ájulni – folytatta Illés. Feldördült: – Nem fogsz. Most szorongsz,
nem szeretnél egyedül maradni. Marha rossz helyzetben vagy a vi-
lágban. Már nincs hova hátrább lépned, úgy érzed, hogy falhoz állí-
tott az élet, magad is segítettél neki. És hogy többé már nem lesz
másképpen. Hát nincs ilyen, érted! Nem törődöl vele. – Fokozatosan
nyugodtabb beszédütemre tért át. – Van viszont valami. Figyelj. A
falhoz egyedül kell odaállnod. Akár ártatlan vagy, akár bűnös.
Azért, hogy a megmenekülés, az életben maradás egyedül a te él-
ményed legyen. Tudod, tavaly ilyenkor én nagyon rossz körülmé-
nyek között éltem. Legalább nyolc helyen laktam, nem volt állásom.
Otthagytam a feleségemet. Nyár közepén már olyan rendes elmebe-
teg, alkoholista csavargó voltam. – Bárán tudta, hogy Illés három-
szor volt bolondokháza-szerű félig zárt helyeken idegösszeroppa-
nással. – Most rendes állásom van, fizetést kapok, dolgozom egy
komoly hivatali szobában, fehér köpenyben, és tanár úrnak szólít a
titkárnő. De sose fogom elfelejteni azt az éjszakát, amit a Vérmező
egyik padján dideregtem végig. És azt, hogy néhány hétig egy rom
villában laktam Megyeren, és kétéves, keményre száradt lebbencs-
tésztát főztem ki, azt ettem. Arra vigyázz, öreg: komoly segítséget
ne várj senkitől. Kerüld el, aki vigasztalni akar. Az csak
elkomolytalanítja a helyzetedet. Akkor válsz férfivá, amikor életed-
ben először maradsz teljesen magadra. Igenis baj van veled, rossz
állapotban vagy, szinte megoldhatatlan gondjaid lehetnek. Körben
forgó gondolatok gyötörnek, és talán életedben először eszedbe ju-
tott a halál lehetősége.
Igazából magáról beszélt Illés, ezt ő tudta. Érezte a beszéd te-
rápiás célját is, és az ezzel együtt: hatott. Nem gyöngítette a vállára
tett medvekéz gyógyító erejét, hozzáadott inkább.
Illés pipára gyújtott, pöfékelt, és még egy fél órán át beszélt.
Varázsló volt ez a fiú. Kézrátevéssel gyógyított. Amit csinált,
ahhoz a puszta telepátia már nem lett volna elég. Ránézett, és tudta,
mi a baja, többet tudott róla sok tekintetben, mint ő maga.
Azután mégis rosszul fejeződött be az este. Ő rontotta el,
egyetlen mozdulatával. Éjjel egykor már bezárt a körúti kocsma,
ahová továbbmentek (egy asztal körül üldögéltek néhányan, Bárán
nem is figyelt, nem tudta, mit isznak, mit csinálnak, csak hallgatta a
locsogást). A körúti járdán toporogtak az ajtó előtt. Nem fejeződött
be az estéjük, nyúlt az idő, nem akaródzott elbúcsúzni, indulni ki-
nek-kinek az albérleti ágy felé vagy a szomorú, magára hagyott fele-
sége mellé. Illés tűnt el először, hirtelen köszönés nélkül, miatta.
Átölelte a vállát, és az arcához tolta pipa- és borszagú, szuszo-
gós ajkát, hogy megcsókolja, ő meg a vállával ellökte, túl erősen. Il-
lés száz kilója a ház falához vágódott, és a mellső zsebéből a járdára
hullott a pipa.
Eltört. Ő sokat gondolt később erre az egy rossz mozdulatra.
Felszabadultságában, jó érzésében követte el, nem volt óvatos, nem
fogta vissza magát. Úgy érezte, hogy most elindult közöttük valami
valódi barátság, amely sokáig fog tartani. Eszébe jutott az az este Il-
léssel, amikor beleszeretett a Honvéd utca környékébe.
Novemberben. Örült volt az ősz. Az Alkotmány utca és a
Honvéd utca találkozásánál álldogáltak ketten, és fejüket szembe-
szegve a széllel-esővel, féloldalasan, megcsavart nyakkal lestek ki a
szélesebb utcára. „Alagút”, mondta Illés. „Te nem látod meg”, foly-
tatta, a szépség hivatásos érzőjének hangsúlyával, a részegek és a
magukat gyilkolók gőgjével: „Fogalmad sincs, mi van a szemed
előtt”.
Itt, a város sík oldalán, a hivatalnok Pest közepén elrejtőzött
valami, amiről nem tudnak a budapestiek. Az Alkotmány utcát sár-
gás-rózsaszínes kísérleti fénycsövekkel világították. A síntől, járda-
szigettől töretlen széles úttest fölött egybeértek kétoldalról a platá-
nok. Aszfalt és falomb ázott a színes fényben. Még bőven volt levél
a fákon. Az eső és a szél leverte az őszi lombot, estére bokáig lehe-
tett járni benne az úttest közepén is. Meg-megerősödött az esőfüg-
gönyös szél, feléjük söpörte a bőrszerűen fénylő leveleket, megfor-
dult, visszadobta az egész halmot a túlsó járdához, vízválasztó ge-
rinceket rakott az úttest közepén. Este tizenegy óra, fekete ég, na-
rancs gáz fénye, szél, víz, aszfalt, levél. Az utca távolabbi végében
zöld lámpára várt egy autó.
 A másik, ami most eszébe jutott, az volt, hogy Illés egy időben
bejárt a színházba, statisztálást tudott szerezni neki, negyven forin-
tot fizettek esténként. A legelején történt, hogy egyszer úgy jött,
hogy nem borotválkozott, a nyakkendőjén sötét zsírcsomó a bog, a
nylon ingén kirójtosodott a kézelő. Ő rászólt, tréfásan. Semmit nem
tudott Illésről, semmit nem értett meg. Egy évvel ezelőtt volt, gon-
dolta, amikor a lebbencs. Szégyellte magát rendesen. Illés alapvető
jóakarata azt is kibírta akkor. A fene egyen meg engem, gondolta.
Tudta, hogy Illés jó szándéka ugyanúgy túl fogja élni a törött pipát
is, és mégis rohadtul érezte magát, amikor Illés szó nélkül lehajolt,
felvette a pipát, megforgatta, aztán beveszett az Oktogon tér közle-
kedési lámpaerdőjének zöldjei közé.
Másnap korán ébredt. Az előszobában gondosan a telefonké-
szülék alá tett ezer forintot a háziasszonyának, előre, amíg pénze
van, és egy pillanatra eszébe jutott: vajon a következő elsejére hogy
fogja megszerezni a szobabért?
A napot átvillamosozta. Tudta, hogy anyáékat csak este hat kö-
rül viszi haza a vállalati autó. Most Gazsinak volt egy Volgája, so-
főrrel, ahogy negyvenkilencben anyának a kis zöld Renault. Az apja
fényképalbumait akarta elkérni. Nagyon régen látta már őket, és az
utóbbi napokban egyre erősebben járta át az az érzés, hogy így nem
is nagyon lehet létezni.
Anyáék Pesten laktak most, ketten Gazsival. Ahogy elérte az
utcájukat, meglátta a játszótér fölé emelkedő ötemeletes házat. Ré-
gen járt itt.
Vendégség volt éppen. Egy indiai tudós házaspár: amióta Ga-
zsi főelőadó lett az Élelmezésügyi Minisztériumban, sok ilyen ven-
dégséggel járt az állása. Egy mosolygós fiatal arcú férfi, a bőre
majdnem fekete, az ajka sötétlila. A nőn csillogó szépségpötty, hosz-
szú fehér szári, zöld-arany hímzéssel. Tömjénrudacskákat égettek a
sellős rézhamutartóban, és mindenki szélesen mosolygott.
– Nem tudom most, talán megvan még valami – mondta az
anyja, ahogy ő elkapta az előszobában, az indiaiakkal lefolytatott
rövid udvariaskodás után, és megmondta, miért jött. Az anyja kifelé
fordította a kezét, mutatva: most igazán nem tud ilyesmivel foglal-
kozni, láthatná János: vendégei vannak, külföldiek, fontos szemé-
lyek.
– Nézd meg a fekete szekrény lehajtós részében – kérte ő. Neki
meg éppen hogy a fontos vendégekhez és a tömjénrudacskákhoz
nem volt türelme. Anyja mindig a lehajtós ajtajú rekeszben tartotta a
régi iratokat, igazolványokat, leveleket. Ő onnan vette ki az albu-
mokat régen. Kezdetben, a Dereglye utcában még nyugodtan bele-
turkálhatott, érdekes dolgokat lehetett találni: régi fényképeket, iga-
zolványt, jelvényt. Egy nap azonban kivitt egy felfújt óvszert a
konyhába, ahol anya gombát pirított, és ott volt a szomszédék Imo-
lája is: „Nézd. Milyen hosszú luftballont találtam. Megkaphatom?”
Nem értette, hogy az anyja mitől lett olyan ingerült, azt hitte, csak a
méregtől vörös az arca. Kikapta a kezéből a fehér hurkát, kiabált,
hogy soha többé nem szabad benyúlnia a fekete szekrénybe. Azóta
zárták. Rajta kívül nyilván mindenki régen elfelejtette már az óv-
szert is és a tilalmat is, mégis azután már csak titokban nyúlt a szek-
rénybe, ha anyáék nem voltak otthon. Tudta, hol a kulcs. Amióta itt
laktak Pesten, most kérte ötödször az albumokat. Nem hitte már,
hogy bármit megkaphat. Anyja előző ígérete után, hogy majd utá-
nanéz, hiába várt, nem történt soha semmi. Mire legközelebb el-
ment, anyja már elfelejtkezett az egészről, aztán megígérte újra. Tel-
jes titokban szerette volna megkaparintani a két albumot, gyorsan –
hogy lehetőleg még az is azonnal felejtse el, aki a kezébe adta. Eb-
ben a dologban erőszakos és gátlástalan volt. Az apai öröksége, úgy
gondolta. Az jár, az övé.
 Nem kapott semmit.
– Fel kéne forgatni érte az egész lakást – mondta anyja most
ingerülten. – Selejteztünk, elrakosgattuk a régi iratokat. Majd egy-
szer, ha sok időm lesz, megnézem. – És egyszerre váratlanul fölcsat-
tant: – Nekem is nagyon drága minden, ami apád után maradt.
Hogy gondolod? Nem tudom, hol vannak ezek a régi dolgok. Min-
den kallódik itt, annyiszor költöztünk. Az is lehet, hogy nincsenek
már meg.
*
Soha nem hitte volna, hogy életében valaha dolga lesz egy
Giuseppe Verdi nevű halottal; s most az életregényével találkozott.
Hamar utolérték a pénzgondok. A levonatolvasás kevés volt és
bizonytalan. Meg kellett élni napról napra. Abban is reménykedett,
hogy egyszer lerázhatja az adósságait, amelyek évek óta nyomasz-
tották. Továbbra is folyamatosan megbízatások, munkák után ér-
deklődött mindenkinél. Felhívta egy volt tanárját az egyetemen. Az
adjunktus azt mondta, lehet, hogy tud majd egy helyet, ahova fölve-
szik Báránt, és eltekintenek a diplomától. Egy nagy hivatal, óraadót
keresnek nyelvtanításra. Ő még nem szólt másnak, ezt épp az ilyen
közbe-kirúgott volt diákjainak tartogatja. Megígérte, hogy utánanéz
újra, és beajánlja őt. Csak akkor azonnal el kell kezdeni.
A nagy munkára mégis az utcán talált rá. A szó szoros értel-
mében.
Koós Erzsi úgy kiabált utána a széles körúti járdán, nem is re-
mélte, hogy meghallja, és amikor ő visszafordult, bevezetés nélkül,
köszönésnyi szünet nélkül hadarta:
– Jaj, János! Téged a Jóisten küldött. Nem akarsz sok pénzt ke-
resni?
 – De igen. – Nem tétovázott. – Pénzt, azt mindig. – Erzsi egy
évvel fölötte járt az egyetemen. Lompos, kövér, okos lány, aki min-
dig derűs volt, és amikor magyarázott, érvelt, váratlanul szép is tu-
dott lenni.
– Nagy jót tennél, ha ezt elvállalnád – mondta – , nemcsak ve-
lem, a kiadóval is. – Oda rohant éppen, várta a szerkesztője. Egyfelé
mentek, és Erzsi elmesélte: könnyelműen aláírt egy szerződést, még
tavalyelőtt. Baromi munka, képtelen befejezni az év végéig. Fordí-
tás, nagyon vastag a könyv, úgy hogy nagyon sok pénzt fizetnek. Az
év végéig be kell fejezni, és ő még el sem kezdte igazán. Az olaszok
csak akkor adják a jogot, ha a könyv a következő évben megjelenik.
Így Erzsi hozta lehetetlen helyzetbe a magyar kiadót, neki keli talál-
nia valakit, aki a fordítást addigra megcsinálja. Kilencszáz oldal, va-
lamivel több, mint negyven ívet kellene…
Várta, hogy a lány bevallja, mi az a rémség. Valami borzalmas-
ra számított, mert Erzsi mindent megmondott már, csak a könyv
címét nem. Lehetetlenül rövid volt a határidő is. Másrészt meg: be-
szorozta magában a szokásos ívhonoráriumot negyvennel, és akko-
ra összeg jött ki, hogy eleinte azt hitte, tévedett egy nullával. Több,
mint az összes adóssága az elmúlt öt évről.
– Zeneszerző-életrajz nyolcszázegynéhány nyomtatott oldalon.
Segítek, segít a szerkesztője is, meglátod, nagyon rendes nő, irtó
bajba keveredett miattam. János, ráérsz most? – Lecsapott abban a
pillanatban, amikor látta, hogy gondolkozik az ügyön. – Gyere oda
velem, beszélünk a nővel, bent van. Csak beszélj vele, kérlek. Irtó jó
lenne.
Egy percig sem volt kétséges, hogy el fogja vállalni. Egyszerű-
en nem tehette meg, hogy becsületes munkát visszautasítson.
A félhomályos Nagykörútra néző apró lektori szobában talál-
kozott Verdi Mester életével.
 Ahol a kötet elejét és végét letépték, azt más fordította. Talá-
lomra beleolvasott: „A Mester Pétervárra utazik, ahol tökéletesen
elkészített makarónira meg spagettire lesz szükség ahhoz, hogy a
sok jég és szőrme között jókedvre hangolódjék…”
*
Ha valaki megkérdezte, hogy milyen nyelveken tud, azt
mondta, hogy magyarul. Volt egy lényeges tapasztalata, amit okos
emberek mélyértelmű beszélgetéseit hallgatva szerzett. Földhözra-
gadt, tárgyi és képi gondolkodása nagyon megnehezítette számára,
hogy elvont fogalmakban gondolkozzon, mégis talált rá módot,
hogy megértsen valamit ilyenkor. Magában magyarra fordította a
kulcsszavakat, és elismételte a mondatot. Szituáció helyett helyzettel,
kritérium helyett ismérvvel, ahányszor kellett. A szituációs változatba
egyszerűen nem tudott belekapaszkodni. Hozzáragadt anyanyelve
hangcsoportjaihoz, amelyeket négyéves kora előtt tanult meg; teste
részeivé váltak.
Nem azért, mintha nem lett volna dolga idegen nyelvekkel.
Nyolcéves korában hallotta egyszer, hogy létezik egy képesség, amit
nyelvérzéknek hívnak; kinek van, kinek nincs. Attól kezdve izgult,
hogy neki lesz-e. Nagyon szerette volna. Három éven át titokban
járt nyelvórára az olasz és a francia kultúrintézetbe, amelyektől ott-
hon azzal tiltották el, hogy imperialista kémközpontok.
Nemcsak japánul és kínaiul tanult. Serdülőkorának évei egyet-
len véget nem érő több nyelvű monológban teltek el: ha az utcán
járt, oroszul, németül beszélt magában, történeteket mesélt, vitatko-
zott, előadta helyzetét; úgy fordította oroszra a fülébe ragadó sláge-
reket, angolra a cégtáblákat az utcán, ahogy a hatéves gyerek fal
minden előkerülő betűt. Tizennyolc éves korára ismert hat európai
nyelvet. Később élt a nyelvekkel, szórakozott, dolgozott, játszott,
kínlódott, és keresett pénzt velük. (Tanított magyaroknak németet,
angolt, oroszt és olaszt, dél-amerikaiaknak és vietnamiaknak ma-
gyart. Fordított Verdi-életrajzot, detektív-történetet Marlowe-ról és
szakmunkát a fajansz történelméről, ellenőrizte Jemcev-Parnov el-
beszéléseinek fordítását, korrigált szakcikket az ipari jogról, keresett
magyar szócikkeket darabonként két forintért angol meg olasz lexi-
konokból, tolmácsolt dél-amerikai csillagásznak itthon, és magyar
politikusoknak külföldön, tolmácsolt szinkronban egy egész tudo-
mányos akadémiának és egy államelnöknek.) Amit nyelvekkel csi-
nálni lehet, azt megpróbálta – csak: ezek idegen nyelvek voltak, azok
is maradtak.
Nem pusztán szépelgés és álszerénység volt, amikor azt
mondta, hogy csak magyarul tud.
(Egyszer egyetemista korában még, összeakadt a különös eu-
rópai galerivel, tőlük tudta meg a legfontosabbat e tárgyban. A titok
öt szóból áll: idegen nyelvet nem lehet megtanulni.
A különös galerivel Velencében találkozott, a Szent Márk tér
felé vezető utcák egyikén. Turistatömeg, színek, ruhák, galambok,
fényképezőállványok, gyerekek. Köpenyes öregurak. Fekvő szín és
fénytéglákból állt össze a szélesedő utca, az idegen hangok Európa
és Amerika nyelvein, és akkor: – Cseréptörés! – ennyit hallott magya-
rul. Egy narancssárga garbós fiú szólt vissza a tömeg feje fölött, bele
idegen emberek arcába, mint üres utcán, a területenkívüliség meg-
szokott szabadságával. Mögötte egyszerre elcsitult az utca villogása,
megállt négy-öt ide-oda cikázó folt, előjöttek az ipiapacsozók Velen-
ce színes boltajtói között. A sárga garbóson fehér farmernadrág volt
és mokasszin, egy másik fiún lila kordfarmer. Különböző korúak
voltak, úgy tizenkettőtől tizenhatig. Hangsúlyozottan
nyugateurópai könnyed, apacsos módon öltözött mind. Csaknem
táblát tettek a mellükre: itthon vagyunk, Európában. Ugyanúgy lő-
dörögtek, mint ahogy ő az Uszály utcaiakkal vagy Csontossal, To-
mori Viktorral, később, amikor külföldi városok fénylettek már el-
érhetetlenül előttük. Most látta:
Ezek a fiúk otthon egy környéken laktak, a bátyjaik egy térre
jártak le este. Ezerkilencszázötvenhat tele óta élnek kint, ott élték
meg azt az időt, amire azt mondja az ember: „amióta az eszemet tu-
dom”. Hozták őket ki a hóban. Élnek a Zürichi tó partján, párizsi
külvárosban, vagy Róma Parioli fasorán. Németül, franciául, olaszul
élnek, a bennszülöttektől hallásra megkülönböztethetetlenül. És
mégis: idegenek a saját utcájuk, a saját iskolájuk gyerekei között.
Várják a nyári órákat, amikor eljönnek majd Velencébe vagy Nizzá-
ba mászkálni, elkésve ipiapacsot játszani, öt kamasz, és ami a velük
szétszórt külvárosi térből velük vándorol, ami Magyarországból
megmaradt: a szó. Cseréptörés, brekkancs, paca vagy alász-plajbász.
Figyelem! Most fordítsa le hamar, aki azt mondta, hogy megtanult
már más nyelvet életében. Így sorban, de ugyanaz legyen: Cseréptö-
rés? Paca? Hajsz? Alász-plajbász? Brekkancs?
Kurt Vonnegut mondja, hogy amerikaiul cseréptörés így van:
olly-olly-ox-in-free. Akkor elő lehet jönni a New York-i telkeken, tere-
ken; Vonnegutnak higgyük el, a saját anyanyelvén találta meg.)
A Verdi-szöveg folytatását már hangosan olvasta Bárán Osvát
Jusszufnak, öreg szobrászbarátjának, akinek a könyvet megmutatta:
– „…hogy a sok jég és szőrme között jókedvre hangolódjék.
Beszerzendő Milánóból: rizs, makaróni, sajt, felvágottfélék, és min-
den egyéb, ami Oroszországban nem beszerezhető, vagy aránytala-
nul drága. Ami a bort illeti, Verdi a következő mennyiséget és minő-
séget szeretné: 100 üveg asztali bordói (kicsi), 20 üveg finom bordói,
20 üveg pezsgő…”
Jusszufnak fülig szaladt a szája, úgy vigyorgott. Azután előko-
tort a könyvei mögül a hátsó sorból egy vékony kötetet. Bárán csak
azt látta, hogy régi könyv, sárgás a papírja, elrongyolódott, fedele
nincsen. Jusszuf találomra ütötte fel, és olvasott bevezetés nélkül.
– …a győző a földre hajította a tetemet és vicsorgó pofával
fordult szembe az ámuló Cathné-beliekkel; azután lassan hátrált
odáig, ahol a majomember várt, és megállt mellette. Akkor Tarzan
rátette kezét Jad-baj-la, az Arany Oroszlán sörényére. Most mondd –
hunyorgott a derűs borzongástól. – A majomember meg Jad-baj-la,
az arany oroszlán. – Külön szóban mondta, minden apró ízt fenékig
ki akart élvezni: majom ember, és fonetikusan: jadbajla. – Négy Tar-
zant fordítottam le négerben.
A délutánt együtt mászkálták végig. Jusszuf kezében öreg bar-
na aktatáskája. Mindig magával hordta. „Olyan jó civil dolog”
mondta egyszer.
A táskáról neki eszébe jutott Ábel, akit a szobrász nem ismert
személyesen. Mesélt róla, miközben elkísérte Jusszufot tekervényes
útjain. A szobrász meglátogatta egy ágyhoz kötött ismerősét. Intézte
a dolgait, komissiózott, ahogy ezt nevezte. Tizenöt méter hosszú
műteremszobában kötöttek ki, egy Városliget környéki ház hatodik
emeletén. A város egyetlen magánantikváriumának hátsó szobájá-
ban turkáltak a könyvek között a tulajdonos segítségével. Fehér or-
vosi szobában vibráló zöld vonalat figyeltek, mely a székben ülő is-
kolásfiú rágóizmainak megerőltetése szerint vetett apró hullámhe-
gyeket-völgyeket. Ő sose bánta ezt a mászkálást, akkor sem, ha oly-
kor unalmas embereket látogattak meg.
Negyedév-félév is eltelt olykor két ilyen este között. Máskor
gyors egymásutánban következtek. Kapott Jusszuftól egy-két meg-
szerezhetetlen könyvet, régi folyóiratokat nézegetni. A legjobban
mégis azt szerette, ha ketten töltötték az időt ilyenkor. Hallgatta a
szobrászt, s belőle is áradt a szó. Nem tudta visszafogni magát. Be-
széltek mindenről. Volt néhány ember, Anni, Evetke, Koncz Albin, a
szobrász, akikkel időnként, mindentől függetlenül, beszélnie kellett.
Ritka hálót szőttek számára ezek a találkozások, az egyetlen külső
folyamatosságot, a világ laza szervezeti egységét. Ezek az emberek
népesítették be az álmait. (Egyszer arra gondolt, hogy ezek a be-
szélgetések, ezek az emberek: a hazája; de nem szeretett nagy sza-
vakat használni, és kiigazította magában, hogy neki ezek: az orszá-
ga.)
Jusszuf délelőtt dolgozott vagy éjszaka, két vakító fényképész-
reflektor mellett, egy régi, négyszobás budai lakás halljában. Dél-
utánonként dzsúdóversenyekre járt. Többet beszélt a cselgáncsról,
mint a szobrászatról. „Játszani kell”, mondta egy ízben. „Játszani.
Kötelességünk.” A „küzdelem” szó minden változatát szándékosan
kerülte. „Játszani, nem győzni.” A legjobb szobrát, a Harántdobást
két egymásba markoló dzsúdózóról csinálta meg: abban az eldön-
tetlen pillanatban sejtetik őket az eldolgozatlan, nyers fémhasábok,
amikor egy-egy lábujj hegyén állnak, egyensúlyi helyzetben, közvet-
lenül dobás előtt. Bárán álmodott róla is. Megjegyezte jól: ennek az
álmának színterén négy sor fehér kötéllel elkerített szorító áll a
dzsudósok vastag szőnyege helyett. Ő várja Jusszufot, felfelé néz a
kötelek között a neonkék reflektorfényben. A fénypászma határain
kívül, a sötétben közönség tombol. Rengetegen vannak már benn a
kötelek között is, elárasztják a szorítót. Jusszuf középen vár, puha
talpú cipőben, szürke nadrágban, a széles bordázású kordbársony
zakójában. A szeme fénylik. „Rajta, lássunk neki. Dzsúdózzunk!”,
mondja halkan, mosolyogva. „Játsszunk.” Előrenyúlik Báránért, és
átdobja a vállán. Elkezdődik a tömegverekedés. „Verekedjünk. Töb-
bet úgysem tehetünk egymásért, hogy kimutassuk végtelen szerete-
tünket.” Ő félvállra esik le, áthemperedik puhán, ahogy csak dzsú-
dósok tudnak esni. Emberek ugrálnak be a köteleken át, kint is ne-
kikezd a tömeg, boldog verekedés zsivaja tölti be a termet. A reflek-
tor fénynyalábja a fehér köteleken. Hullámzó, kiáltozó, fütyülő ha-
talmas tömeg. Ő ott van a kötelek között, dob, esik, s egyidejűleg fö-
lülről a reflektorüveg mögül látja az egészet. Különben, gondolta
reggel, ahogy felébredt, és emlékezett mindenre, Jusszuf soha nem
mesélt effélét, hasonlót sem.
A szobrász fiatal korában otthagyta a képzőművészeti főisko-
lát, és nekieredt a világnak. Gyalog keresztülvágott Észak-Afrikán,
és közben fejrajzolásból élt. Három év után elkerült Japánba. Ott le-
telepedett egy időre. Dzsúdót tanult, és hosszú évek alatt megsze-
rezte a barna övet. Valaki látta egyszer már itthon, amint fejjel előre
kiugrik a második emeletről a gyepre, majd leporolja a kordbársony
zakóját és elmegy. De nem volt hajlandó soha többé megtenni, za-
vartan másra terelte a szót, ha erről kérdezték.
– Tisztes dolog ez a fordítás, hidd el – mondta, amikor végre
megint nála kötöttek ki, az apró műteremben. – Szép hosszú ha-
gyománya van Magyarországon. Furcsán vagyunk vele, talán úgy,
ahogy Európa egy más nemzete sem. A börtönökben is egy időben
szabályos fordítóirodákat lehetett szervezni a foglyokból, akik a
klasszikus zacskóragasztás helyett külföldi szakfolyóiratok cikkeit
fordították. Titkos dolgokat, amiket szabad lábon fecsegő szemé-
lyekre nem lehetett volna rábízni. A fordítói munka megszerezte a
foglyoknak a ráadás cukoradagot, amire szükség volt az agy vérel-
látásához; nem hülyültek el. Így volt vele az egész ország is, más
arányokban. Nálunk mindig többet kellett fordítani, mint Európa
latin, szláv, germán nyelvű országaiban. Mi jobban tudunk idegen
nyelveket, rokontalan nyelvünk rákényszerít. Az idegen nyelvű
szövegek szűk esztendőkben biztosítják a megélhetést mindazok-
nak, akiket történelmünk épp nem enged megélni máshogyan: a rá-
adás cukoradagot, ami megóv attól, hogy a szénhidráthiányba bele-
tompuljon az agyunk.
Arról mesélt most, hogy ő hogyan lett Tarzan-fordító. A hábo-
rú első évében történt, amikor Jusszuf, aki zsidó volt, szellemi állás-
hoz már nem juthatott. Beajánlották a Pantheon könyvkiadó igazga-
tójához.
– Ezt tudta adni, ezt a Tarzant – mesélte. – Háromszáz pengőt
adnak egyért, azt mondta. Annyiért nem lehet megcsinálni, felel-
tem, az nagyon kevés. Azt válaszolta: kedves uram, ezt nem úgy
kell fordítani. Lapozzon bele, és írja, ami az eszébe jut. Kedves em-
ber volt. Szilárdnak hívták, segített, akin tudott. Én meg faragatla-
nul ráförmedtem: Hogy képzeli, hogy azt fogom beleírni háromszáz
pengőért, ami az én eszembe jut? Legfeljebb, ami annak a hülyének
jutott az eszébe!
Annak a hülyének, Edgar Rice Borroughs-nak, amikor ez a
párbeszéd lezajlott, már saját városa volt Amerikában a Tarzanok
előállításához, a saját nyomdájában nyomatta a könyveket, a saját
gyárában készítette a filmeket, és a világ legjobban kereső könyv-
csinálója volt. Jusszuf meg négerfordítást kért a kinyomtathatatlan
nevével, hogy éhen ne haljon.
– Azért ehhez képest – Bárán az olasz kiadói salátát csapkodta
a másik tenyerébe – gyönyörűség lehetett Tarzant fordítani. Egyálta-
lán, Tarzant. Add kölcsön, jó?
– Á, ne hidd. – Jusszuf a fejét ingatta. – Odaadom, de nem ér-
demes elolvasni. Az első kettő vagy három, volt a jó. Ezek már va-
cakok. – És most, hirtelen váltással, válaszolt az ő kimondatlan kér-
désére: – Láss neki, öregem, ess túl rajta, nincs más választásod. Vál-
lald el Verdit, ez is hozzátartozik. Rendezkedj be rá: most ezt fogod
csinálni. Napi ötven pengőfillért kell az embernek megkeresni. Az
meg megy.
Elvállalta. Jóformán észre sem vette, hogy történt. Egy héttel
az után, hogy gyanútlanul sétált a téli körúti járdán, már szerződést
írt alá.
 – Hétszáz nyomtatott oldal – mondta a hidrogénszőke hajú,
szomorú szerkesztőnőnek. Több volt, mint hétszáz. Számolt, elosz-
totta az oldalak számát a használható napok számával. – Ennyi idő
alatt csak rossz szöveget lehet csinálni.
– Csináljon rossz szöveget – csapott le az asszony. Mondta to-
vább gyorsan, valami új, már nem várt reménység lendületével. –
Nem baj.
Bárán csak adja be részletekben, ahogy elkészül, és ő majd
azonnal nekiül, dolgozik tovább a szövegen. Ha értene olaszul, már
elkezdte volna maga, és azt csinálná éjjel-nappal, ingyen. Nincs szó
műfordításról, magyarázta, csak legyen meg magyarul, olvashatóan;
nem is, csak kinyomtathatóan. A jogért devizát fizetett a kiadó, és
hogyha az olaszok nem engedélyezik a könyvet, őt fogják elővenni.
Egyszerre jött mindenféle baj, emiatt kirúghatják. Elintézi, hogy a
sürgősségre való tekintettel a maximumot fizessék rá, csináljon
nyersfordítást, diktáljon, csak vállalja el.
Egy negyedóra múlva hozta a szerződést – ennyi ideig tartott,
amíg legépelték, és felhajtotta mindazokat, akiknek alá kellett írni.
Kiutaltak kétezer forint előleget szerdára.
Amíg a gépelésre vártak, a reménytelenül szőkére festett, sö-
tétbarna haj tövű asszonynak megeredt a nyelve. Megkönnyebbült,
felszabadultan, szinte boldogan mesélte a magánélete bonyodalma-
it. A fiára nem lehet hatni semmivel. Most érettségizik, ez az utolsó
esélye, ez a fél év, hogy még valamit tanuljon, ha nem tanul, az
egész életét tönkreteheti. Nem tanul. Lemezezik vagy szerelmes.
Apja nélkül nevelem, mesélt-mesélt az asszony. Ahogy beszélt, egy-
szerre látszott, hogy a fáradtsága mögött kislányosan fiatal, érzé-
keny az arca. Nehéz volt elhinni, hogy tizennyolc éves nagyfia van
már. És ő pillanatok alatt megszerette azt a fiút, aki most szalasztja
el az utolsó lehetőségét, hogy egyetemre kerüljön – mert szerelmes
vagy lemezezik.
– És most még ez a kiadói cirkusz. Jaj, nagyon hálás vagyok
magának.
*
Ez már olyan élet, pénzkereset volt, amihez hozzászokott. Na-
pi tizenegy-tizenhárom órákat kellett dolgoznia a rossz szöveg elké-
szítéséhez. Ahogy múltak a hónapok, Verdivel kelt, és Verdivel fe-
küdt.
Az előlegből adósságot fizetett, és megint nem volt pénze.
Gombás tojást sütött gomba nélkül – hagymával. Háromnaponként
vett egy sóletkonzervet, ahogy régen, a színház előtt. Tizenhárom
forintba került. Szárított zöldségleves-porral és cseresznyepapriká-
val nagyszerű bablevest főzött egy nagy lábosban, azt ette ebédre és
vacsorára, eltartott három napig. Olykor átmelegített a levesben egy
pár szafaládét. Akivel találkozott, annak elmesélte, magát sajnálva,
hogy tizenhárom forintból eszik három napig, a szafaládé árát nem
adta hozzá, jobban hangzott így.
Voltak percek, órák ezekben a hónapokban, amikor úgy érezte,
hogy most már így fognak telni a napjai, örökkön örökké, ebben a
fehér bébibútorral berendezett purgatóriumban. Ül az asztalnál,
előtte Herczegh Gyula doktor (megh. előadó) kétkötetes olasz-
magyar-szótára (Akadémiai Kiadó, 1951.). Mind a két kötet nyitva.
Hosszabb keresés árán megtudja, hogy motetta az magyarul motet-
ta, fioritura, az fioritura. Rátévedt a szeme egy legépelt oldalon a
nagybetűs szóra: Mester. A kiadóban majd kiigazítják Maestróra,
tudta, de nem vitte rá a lélek, hogy maga diktálja bele a szövegbe
ezt az újabb rémséget.
Fennkölt, lapozta a Herczegh-szótárat. Szeplőtlen. Felállt, ki-
ment vizet inni. Az előszobában fölnézett a faliórára, és látta, hogy
már nem sok van hátra az aznapi adagból. Pétervár, gondolta. Míg a
poharat öblögette, hallgatta a kicsurgó víz hideg zaját, maga előtt
látta az öreg ripacsot, a szánján, a Nyevszkij Proszpekten, csilingelő
lovakkal, fülig prémbundába csavarva. Elér a Néva hídjának bronz
lovasaihoz. Úgy írnák olaszosan, Nevski Prospect. Üres név volt
még számára a két szó. Cirill betűsor volt, hófúvás emlékű orosz
szóvég, Jókai, Szabadság a hó alatt, vagy A zöld könyv, dekabristák
és Dosztojevszkij részeges Nyeszteruska kocsisa, aki halálra gázolja
a muzsikot. Később egyszer megállt a tél eleji leningrádi sugárúton,
az ország belseje, Rasszijszk területi székhely felé utazva a valósá-
gos Nyevszkij Proszpekten, vasárnap este, ivott mandarinszörpöt a
hideg téli levegőn. Addigra már tudta, hogy a fontos dolgaink mind
megvannak valahol, és ha igazán akarjuk, eljutunk, megtaláljuk.
Megvan a Nyevszkij Proszpekt, megvannak a zöld színű árnyékok,
a régi suszterbogarak, kavicsok.
***
Elmúlt a tél, a tavasz. Megérkezett a Marketing-lap két újabb
számának a korrektúrája.
Szekfű, a volt tanárja akkor hívta fel, amikor már éppen bele-
lendült a fordításba, kialakult a munkamódszere, és úgy látta, kész
is lesz időre. A kétféle munka együtt sok volt, de nem akadt más vá-
lasztása, vállalnia kellett az órákat is. Rendszeres kenyérkeresetnek
ígérkezett, ami megmarad akkor is, ha a Verdivel kész. Nyelvórákat
adott felnőtteknek. Tizenhatot egy héten, az óradíj kitett egy szabá-
lyos tanári fizetést. A vállalat új székháza a Duna-parton épült, sok-
ba került: Szekfű szerint ezért rendezkedtek be óraadók alkalmazá-
sára. Így a nyári két hónap fizetését megtakarították. A vállalat többi
nyelvtanárjának volt is állása és betegbiztosítása, máshol. Tőle pedig
nem kértek diplomát.
 A Verdivel azonban így megszorult, gyorsítania kellett vala-
hogy.
A kiszótárazott darabbal naponta elbuszozott Pestre, és dél-
után diktált. Azután kezdetben átjavította, és a nagyon mákos olda-
lakat otthagyta Emma néninél, a gépírónőnél, újramásolni. Attól
kezdve, hogy az órái beindultak, nem javított semmit.
Emma néni, ez a szomorú öregasszony, érkezésekor mindig
kávéval kínálta. Feketézés közben beszélt egy kicsit magáról – azt az
időt mulatásra szánta. A nyugdíja és az alkalmi gépelések mellett
volt egy félállása, reggelente járt hivatalba. Havi ötszáz forintos
nyugdíjkiegészítő munkát vállalt a férje is. Sok idejüket vette el a
pénz beosztása.
– Dolgoznunk kell – mondta a nippekkel rakott zongora előtt,
porszínű lakásában. – Most még bírjuk. Ha egyszer abbahagyjuk, és
romlik a pénz, mi lesz? – A gyerekeik külföldön éltek; elvesztek,
szétszóródtak a szélrózsa minden irányában; az unokák már nem
tudnak magyarul. Akármilyen sokba kerül, be akarják vezettetni a
kályhába a gázt, mert a férje gyengül, eljön a nap, amikor nem tudja
majd felhozni a tüzelőt a pincéből. Bárán nem találkozott a kiszol-
gáltatottság ilyen érzésével, a ténnyel, hogy az ember ereje véges, és
egy nap – talán – nem lesz elég a pénz elsejétől a következő elsejéig,
a kenyér reggeltől estéig. Egyszer segített fölvinni két kosár fát, és
attól kezdve nem érkezhetett úgy, hogy nem volt színig a fásláda.
Arra rendezkedtek be, hogy ne kelljen elfogadniuk. Emma néni a
gázrózsa, a cső méterenkénti áráról kérdezte őt. A hosszú előszobán
át kellett volna bevezetni a gázt. A második héten felhívta a Gáz-
műveket, és megérdeklődte. Nem merte megmondani a végössze-
get: a néni kétezer oldalt gépelt annyi pénzért.
 IV. NI, A RETEK!

A Marketing-lap egyik, ipari jogot tárgyaló cikkének kivétele-

sen a tartalmára is figyelnie kellett. A negyediket csinálta, ez már a
nyári szám volt, augusztusban jelenik meg. Szerette a korrektúrákat,
üdítően hatottak Verdi fordulatos életének egymásra toluló sikerei
között.
Az írás arról szólt, hogy az Ebonit elnevezés Magyarországon
ma már nem márka: az ezerkilencszáznegyvenöt utáni években el-
veszítette megkülönböztető jellegét (perdió su propiedad distintiva), és
köznévvé vált. Egy magyar bíróság, írták, úgy döntött egy
északamerikai cég rovására, hogy az ebonit szó Magyarországon:
köznév. Más szavakkal is van így, a magyarban már köznév a per-
ion, a celofán, a sifon, a kord, a szaharin és a bakelit is; míg mások,
mint a Dictaphon és a Plexiglass, megmaradtak márkanévnek. Teljes
szívvel helyeselte a bíróság döntését. Látta maga előtt a törmelék-
halmot, ahol ezerkilencszáznegyvenhétben megtalálták a töltőtoll-
gyárat a Dereglye utcában, Nagykovval és Kukával. A saját kezét,
ahogy benyúl a leomlott oszlop alá az üregbe, karját a piros kockás
vászoningben, az összevissza karcolt ujjait, ahogy egy törött, vastag
üveglap alól kihúzza az első, éppen fúvócső hosszúságúra vágott
ebonit darabot. A dolog igazságához nem férhetett kétség: márka, az
mondjuk a Mercedes. Az ebonit a szavaknak egy egészen más, való-
ságosabb csoportjába tartozik, oda, ahová a tégla, a kenyér, vagy az
ing, vagy az, hogy cseréptörés. Azok az ebonit fúvócsövek voltak a
legjobbak egész Óbudán. Később, amikor már mindenkinek ebonit
fúvócsöve volt az utcában, a Tímár utcából jöttek át srácok, hogy
cseréljenek egyet. De nem adta oda senki.
Találkozott az Uszály utcaiakkal ezen a nyáron. Kiskovéknál
töltöttek egy szombat estét. Néhány idegenen, fotósokon-
filmeseken, a Kicsi ismerősein kívül Prijot és Sáros volt ott meg a fe-
leségük, ápolt és szép és kedves fiatal nők, fotolaboráns, könyvtá-
ros, fogorvosi asszisztens. Ahogy előrehaladt az este, Bárán egyre
bizonyosabban érezte ezeknek a nőknek a látszólag indokolatlan,
felkaroló kedvességét, amely néha már gyanúsan hasonlított a rész-
véthez.
– Ni, a Retek! – csikorgott fel Sáros száján az ő gyerekkori
gúnyneve, amelyet szeretett volna elfelejteni. Most lépett be a lakás-
ba. Friss erővel végigszaladt rajta a keserűség. A szobában ülő nők
miatt zavarta a szó igazságtalan durvasága. – Én már csak így fog-
lak nevezni, he. – Sáros nevetett. Felállt a díványról. – Ugye nem ha-
ragszol?
Kezet nyújtott, mint társaságban az emberek. Szőkegyapjas
kocka volt a Sáros feje a szürke, puha öltöny és a széles, kockás
gyapjúnyakkendő fölött. Határozott vonalú, széles állcsontú arc,
szelíd színek, világos haj, kék szem és a volt úszóbajnok erős, de
nem durva bikanyaka. Bárán az első pillanatban megdöbbent, mert
sosem gondolt így Sárosra: egy olyan férfi állt előtte, aki egyszerűen
és tolakodóan szép lehetett volna. Az ő arcára nem emlékezett iga-
zán. Sáros: lejárt az utcára, focizott, úszott az Óbudai Csüggedés
sportegyesületben, mint a többiek, és házmesterek voltak a szülei,
mint a többieknek, ez megvolt végig. Az nem maradt meg, hogy mi-
lyen az arca, hogy a szeme nevető vagy szomorú, gúnyos, hideg
vagy erőszakos, vagy meleg. És Bárán, aki most várakozva nézett fel
rá, nem talált semmi megjegyeznivalót. Hát ezért. Így aztán szép
sem volt Sáros.
 – Hát persze – válaszolta ő a Retekezésre. – Persze. – Ezzel az
este hátralevő részére meg is feledkezett Sárosról. Csakugyan nem
haragudhatott rá.
Azután sorra gyújtópontba ugrottak a belső szoba színfoltjai.
Sáros kéthetes feleségének sugárzó arca, világoskék szaténnal kör-
bekerítve. Kiskov, csinos, okos férfiarcával, talpig puha hasított bőr-
ben. Kiskov kisfia egy csokoládés sütemény mögül, pizsamában.
Prijot szemüvegesen és megbízhatóan az új körszakállával. A felesé-
ge, egy törékeny fekete, félbemaradt mozdulattal a vermutos tálca
környékén. A városi jómódban majdnem hagyományosan berende-
zett lakás darabjai, gyerekszoba üvegajtaja, a földigfüggöny, az ösz-
szerakható szekrényfal, a néhány könyv, fő helyen a televízió. A sa-
rokban Kiskov Marcsija, pompázó, tele szépségében.
– János, maga ugye tényleg színházban dolgozott? – Rokoni
közvetlenséggel kérdezgette Báránt. A szarvasbőr kötényruha pánt-
jai között kiemelkedett szép nagy melle. Mindenfelé duzzadt, majd
kicsattant. Olyan nő, amilyenek őrá nem szoktak az utcán egy má-
sodik tekintetet pazarolni, amilyeneket idegen életű férfiak: sporto-
lók, orvosok és kimenőruhás pincérek használati tárgyaként látott
moziban, utcán, autók ajtajára támaszkodva.
Kiskov azonban nem idegen volt.
– Csak nem fogod magázni, Marcsika – szólt a feleségére.
Megdöbbent, mintha egy kis bizonytalanság fogná el afelől, hogy
miféle kapcsolatban is van a kétfajta összetartozás: a házastársi, je-
len idejű és az a másik fajta, nem választott, Bárán Jánossal, a Re-
tekkel. De ő nem szólította Reteknek.
A három házaspár minden évben legalább egyszer, ősszel ta-
lálkozott. A gyereket elsózták erre az estére, bort ittak, és sokat ne-
vettek. Idegeneket nemigen hívtak, azok most is külön ültek, a Kicsi
cikázott sokat a két szoba között. Mind a három férjen nyakkendő
volt, széles, nagy boggal, az új divatnak megfelelően, az est
előrehaladtával azután engedélyt kértek a lányoktól, hogy meglazít-
sák.
Bárán véletlenül botlott Prijotba délután, ahogy befelé ment a
városba Emma nénihez. Prijot körszakállt eresztett, hasított bőr ka-
bát volt rajta, és két lépéssel a kislánya előtt ment az utcán.
Nagykov nevezte el az Uszály utcában, Prjotot akart mondani (ők
voltak az első évfolyam, amely már ötödik elemitől tanult oroszul).
Csak Nagykovnak nemigen mentek az ilyen bonyolult dolgok.
Prijot lett belőle.
Szemüvege is volt, vastag kerettel, és olyan tempós, ráérős csa-
ládapai biztonság áradt a mozgásából, a beszédéből, hogy Bárán
csak nézett. Pedig már tudta: ezek a srácok nyolcadik elemista ko-
ruk óta dolgoznak, kenyérkeresők, férfiak.
Báránnak nem volt nyakkendője, majdnem fehérre fakult far-
mernadrágban és kockás pokróckabátban ült ott. Nem volt lakása
vagy autója, nem volt felesége sem; és e dolgok nagyobb részéről
sejtette, hogy nem is lesz soha. Már megint más volt, mint minden
normális gyerek az utcából.
Későn csöngetett a Kicsiéknél. Túl nagy harapásokkal, csú-
nyán ette az újramelegített sajtosszendvicset, egy paradicsompapri-
ka-szelet a szája szélén billegett, és levált. Sikerült estében megfog-
nia, mielőtt összezsírozta volna Sáros feleségének szaténfényű ruhá-
ját. Tisztában volt vele, milyen gyászos egy figura. A nők, akik sokat
hallgattak házaséletük során róla, a férj legendává kerekedett gye-
rekkori környezetének nem különösebben fontos, de mégis létező
darabjáról, természetesen voltak vele kedvesek, mint egy későn fel-
lelt rokonnal.
Társasági emberek voltak; társalogtak. Kiskov, akivel Bárán
legutóbb négy éve találkozott, s akkor új fekete-piros Opel Kadetten
vitte fel őt fagylaltozni a Citadella-étterembe, azóta már felhagyott a
Rally-versenyzéssel. Nem lehet azt pénzzel győzni, amióta így
megy föl a benzin ára. Fotolaboráns volt a Kicsi, színessel dolgozott.
Sárosnak, aki esztergályos volt, mint egy regényhős, nem volt autó-
ja; a felesége viszont már a második. Az elsőt még együtt fűzték a
Kicsivel, amikor Mimi nénihez jártak tánciskolába a Nagykörútra.
(Bárán nem járt le velük, ő akkor már nem lakott Óbudán.) Prijot
művezető egy gyárban a Budafoki úton, ők nemrég vették a Traban-
tot. Most pálinkát és vermutot ivott felváltva már délután óta; több-
ször kiment hosszú időre a fürdőszobába, és amikor visszajött, a
többiekkel együtt nevetett a halotti sápadtságán.
Beszélgettek. A televízió műsora, amely egy testvérházasságot
tárgyalt előző este. Mindenkinek volt véleménye a dologról; kérdez-
ték őt is. Mondta, hogy nem szokott televíziót nézni. Sáros felkapta
a fejét:
– Hogyhogy nem szoktál? Akkor mit csinálsz délután meg es-
te?
– A Nagy nem jön? – kérdezte ő a Kiskovácstól.
– A Fej! – kiáltott fel Prijot.
– Már nem – felelte a Kicsi. – Te, János. – (Bárán majdnem kö-
rülnézett, hogy kinek szólnak, annyira idegenül hangzott ez a név
Kiskov szájából. Sose hívta őt Jánosnak senki az utcában. Pedig az
ember nem élhet örökké Retekként a világban. Kosz, piszok, szu-
tyok értelemben lett a gúnyneve. Littay Alajos egy délután megdör-
gölte az ő sarkát a szandál alatt, azután, az ujján maradt fekete
koszgalacsinokat körbehordozva diadalmasan szétkiáltotta, hogy az
új srácnak Retek lesz a neve. Semmivel sem volt retkesebb, mint a
többi utcagyerek, és ezt tudta is. De Littay tizennyolc éves volt,
gimnazista, úgy járt le közéjük, nyolcévesek, tízévesek közé a Lajos
utcából: a név maradt. Ha a Kenyér már előbb el nem nevezi
Sénának, akkor csak ez maradt volna.) – Te, János. Az a pali –
csudálkozott Nagykovról szólva a Kicsi az ugyanolyan, mint volt.
Semmit nem változott. Ígérte, hogy jön. Hű, de hogy ígérte!
Együtt, egyszerre zúgott fel most a három Uszály utcai és a
három nő, újfajta élénkség költözött az arcokra, a hangokba, hogy a
Nagykovácsról beszéltek.
Őróla szólt a meseszó most már egész este, kifogyhatatlanul.
Bár évek óta nem látta senki, az ő helye sem volt más, mint valaha: ő
volt a brancsban a Raj. Vagyis a fej, a nagyfiú. Egy isten háta mögöt-
ti völgyben él, tanyán, erdőgazdaságban, a Bakony hegységben –
mesélte a Kicsi. Kideríthetetlen, hogy miből. Egy nagy üzletnek kell
most bevágni, azt várja. Mindig nagy üzletnek kell bevágni a Nagy-
nál, és akkor minden más lesz. Ahogy ő maga előadta, abban egy-
forma sűrűséggel szerepelt a maga nemesítette csoda-
paradicsompaprika és gomböntés túróból a termelőszövetkezet
melléküzemében. Ez talán a maszek nőtől ragadt rá, aki egy mű-
anyagosnak volt az özvegye és műhelyörököse. Különben a Nagy
nem látható. Véletlenül lehet belebotlani, pályaudvarok környékén.
Néha küld egy levelezőlapot, amelyben maga főzte tiszai halászlére
hív meg mindenkit szombatra.
– De nem írja meg a címét, nincs is címe – mesélte Kiskov. Ő
beszélt a Nagyról, kétszeres druszájáról – (mindkettőjüknek Kovács
István volt a neve) – rengeteg elnéző fejcsóválással. Bárán felé for-
dult, úgy mesélt: – Hát ismered. Ugyanaz, ami akkor volt, nyolcadi-
kos korában. A végén mindig fejre áll.
Voltak más nők is az üzletasszonyon kívül, van a Nagynak
Óbudán egy felesége, otthagyott egy gyereket, és még nem vált el.
Az üzletei sorra bedöglöttek. Ez a mostani csaj, ez neki való. Igaz,
tíz évvel öregebb nála, de így se öreg, és jó nő. Vele indult a gomb-
öntő karrierje, mesélte a Kicsi, aki tulajdonképpen nem tudta, miért
állt fejre a dolog, miért van most a Nagy Bakonybélen. A Prijot Ma-
rikája közbeszólt: egyszerű, kirúgta a csaj. Amikor már oda hordta
haza a tini lányokat. A Kicsi, mintha szülői felelősséget érezne va-
lamikori utcagyerek-társáért. Csak nem tudott belenyugodni. Hogy
lehetséges, hogy Nagykov, aki a brancsban a Raj volt, sehogy se tud
megállni a lábán ebben az egyszerű világban. A maszek nőnek ott
volt a műhelye, meghalt az öreg, leállt minden, nem volt anyag, gép,
melós és vevő, és akkor a Nagykov bedobta magát, hemzsegett,
vesztegetett, tárgyalt, a tanácsba járt meg a város lepratelepeire be-
dolgozókat szervezni, fekete kazettaaktatáskával. Csináltatott neki a
csaj egy sötét öltönyt, munkaruhának, mert reprezentálni kötelező.
Jól csinálta, hiszen ez megy neki: többet mutatni, mint amije van, ezt
tette világéletében. (Amíg nem járt Bárán is a Lajos utcába,
Nagykovval egy osztályba, éveken át elhitte, hogy a Nagy az osz-
tály legjobb tanulója. Ő mondta.)
A kisiparos özvegyéről tudott. Találkozott néhány éve a Nagy-
kováccsal: Óbudára villamosozott. Meghalt az anyám, mondta a
Nagy. Nem zavarta, hogy Bárán erre nem tud mondani semmit. Ő
megy a harmadik kerületi tanácshoz, ki akarják forgatni az Uszály
utcai házmesterlakásból, disznóság.
– Egészen irreális volt az ötlet – bólogatott rá a Kicsi. – Tíz éve
nem lakott Óbudán az ipse, be sem volt jelentve. Háromszobás
öröklakásban élt a gazdag nőjével.
– El akarta passzolni az Uszályt, nekem mondta – felelt rá
Bárán. Harsányan magyarázta Nagykov a villamoson, hogy ha ezt a
lakás-dolgot elintézte, délután üzleti tárgyalásra megy. Ilyen dolgo-
kat csinál most, nevetgélt hozzá szerényen. Egy fél szóval sem kér-
dezte, hogy Bárán mit is csinál. Bálint Annival utazott akkor, aki
csak nézett, ámult. Köztem és a Nagykovács között, mondta Anni-
nak később, ma is ugyanolyan a kapcsolat, mint régen. A Nagy
hangjába még csak egy fikarcnyi tétovázás sem keveredett. (Bárán
nem járt öltönyben.) Mintha megint az történt volna, ami régen any-
nyiszor: hogy a Nagy – most egy fejjel magasabb, himlőhelyes arcú
férfi, a költséges tohonya öltönyében – megáll előtte, az inggombjá-
hoz nyúl és megkérdezi: „Mi van itt, Retek?”, azután, ahogy ő lenéz,
felüti az állát. Benne pedig már az Uszály utca sarkán is ugyanazt a
szólni nem tudó megdöbbenést váltotta ki az állfelütés, az erőszak,
amit most, a negyvenkilences villamoson a Nagy hangsúlyai.
*
Tizenegykor, amikor Sárosék szedelődzködni kezdtek,
egyszercsak mégis megérkezett a Nagykovács.
– Fogadjunk, hogy nem ismersz meg – mondta Báránnak. De a
hangja olyan volt, mint régen. – Mondd, te hogy csinálod, hogy nem
változol?
Maradt mindenki. Külön ültek a rádió előtti sarokban, Uszály
utcaiak. Bárán most már csak Nagykovot figyelte egész este. A kezét
nézte. Feltűnő, hatalmas kéz volt, sajátos módon szép, erőszakosan
vonta magára a figyelmet. Ahogy egy magyarázó mozdulattal felfe-
lé tárta a tenyerét, a Bárán felé mutató hüvelykujja, amely hosszú,
széles tenyérpárnából indult el, kétszer akkora volt, mint az övé. A
kéz puszta mérete mutatta, hogy milyen erős, de nem volt érdes, se-
bes vagy szálkás. Fáradt gyöngyházszínű nagy körmei voltak. Gon-
dozott, ápolt bőre ködös-tejes szürke árnyalatú, óriás pórusú. Majd-
nem enervált kéz, gondolta Bárán. De mégsem írórajzoló ember ke-
ze. Ekkor rájött, hogy miért nem látott ilyen kezet Magyarországon,
amióta az eszét tudja. Ez a kéz olyan emberé volt, aki nem végez fi-
zikai munkát, de nem végez szellemit sem; nem munkás, és mégis
az erejével él; nem tanult ember, és mégis a fejével dolgozik: üzlet-
ember keze. Első nemzedékes pénzarisztokratáé lehetett volna más-
hol vagy máskor.
 Az egész ember olyan nagy volt, mint a keze. Széles feje, vállra
boruló dús barna haja, tömött konya bajusza, a fül aljáig érő barkója.
Piros ing volt rajta, csináltatott, hosszú galléros, hozzá a kétsoros,
sötétbarna öltöny. E miatt az öltöny miatt nem jött el tavaly: akkor
még nem volt meg.
– Fürdőnadrágban mégsem állíthatok be a gyerekkori hapsija-
im közé, nem igaz? – Báránnak magyarázott, vigyorogva. – Meg kel-
lett várnom, amíg lesz pénzem ruhát csináltatni.
Őróla mesélt a nőknek:
– Dobáltuk le tőle a játékokat. Az erkélyről. Kinek kell egy lab-
da? Piff. Repült a labda. Kinek kell egy kék bábu? Piff. Repült a bá-
bu. Lent meg ölték érte egymást három utcából a srácok. Ő volt kö-
zöttünk a milliomos, annyi játéka volt.
Elgondolkodott ezen. Nem emlékezett rá, pedig ez is volt.
– Én csak arra emlékszem – folytatta a Nagy – , amikor agyon
akartál verni.
– Én agyonverni téged? Mikor? Ilyenre nem emlékszem.
– Amikor lebasztál az orrom elé a negyedikről egy akkora kö-
vet, mint a fejem.
– Hogy volt az? – Kapta fel a fejét a Kicsi felesége. Előrehajolt.
– Az orra elé dobtam a követ – mondta Bárán. – Ekkora volt. –
Összetette a két öklét, úgy mutatta. – Egymás mögött futottak lent a
járdán, én meg viccelni akartam. – Valószínűtlen zavaró érzése tá-
madt, ahogy megmagyarázni próbálta, idegen nőknek, kívülről.
Öregdiák találkozón érezte magát. – Gondoltam, megijesztem őket,
és öt centivel az orruk elé dobom.
– És?
– Öt centivel az orruk elé dobtam, a negyedik emeletről.
 – Ekkora szilánkokra vágódott szét a flaszteron. – A Nagy a
körme feketéjét mutatta.
– Te jó Isten! – szólt a két nő.
– Két napig nem mert lejönni az utcára – mondta a Nagy.
– Miért? – kérdezte a felesége.
– Félt.
– Agyon akartál verni – mondta Bárán. – Persze, igazad volt.
De akkor mégsem én akartalak agyonverni téged, hanem te engem.
– Nem mindegy az már? – Fogta át a vállát a Nagy lapátkeze.
Mélyről jövő valódi kedvesség volt a kérdésében. – Én téged, te en-
gem? Ennyi idő után.
A Nagy érkezése újraélesztette az estét, a Kicsi szalagokat tett
föl, villanyokat oltott, táncoltak. A Nagy levetette a zakóját, és piros
ingben maradt. A teste elterebélyesedett, szabályos pocakja nőtt. A
rock-and-roll számoknál azonnal kiviláglott, hogy mindenki közül,
a filmes-fotós idegen vendégeket is beleértve, a Nagykovács táncol a
legjobban. Ahogy aprózta, légies könnyedséggel tette ide-oda a ne-
héz, kövér testet, Bárán elnézte a nőies hosszú haját, a bajuszát, a
tohonya testét és a csípőnadrágot tartó, mintás bőrövet, a széles
combokat. Mexikói parasztokra gondolt. Európai embernél talán
soha sem látta még a mozgásnak ezt az otthonosságát. Gondolt arra
is, hogy rögtön láthatja bárki idegen, hogy ki itt a Fej.
Lefelé menet a hegyi utcán Nagykov azt mondta, hogy a Ki-
csinek nem jó már a mi társaságunk. Ezek az emberek érdeklik, ezek
a filmesek… Miatta lett zabos. Mindenki a piacról él. Mindenkinek
vannak üzleti dolgai, de az üzletfeleit az ember nem akkor hívja
meg, amikor egy évben egyszer a gyerekkori hapsijaival jön össze.
– Különben is. Nem bírom az ilyen nagypofájú alakokat. Ide-
gesítenek. Filmesek, phü. Festőművész. Tudom én azért a helyemet
ebben az országban – mormogta a Böszörményi út sarkán. – A nyolc
elemimmel együtt. Tudom én, hogy mitől szaladgálnak saját ég-
színkék Mercédeszen itt az emberek.
(Ahányszor belegondolt, hogy a valóságban, dátumokkal kö-
rülírva mennyit élt Óbudán, nem akart hinni az évszámoknak. Pe-
dig úgy volt: anyja negyvenhétben ment hozzá Nagy Gáspárhoz,
akkor költöztek Óbudára, és ő nyolcadik elemista volt, amikor Ga-
zsit ezerkilencszázötvenkettőben a dunántúli kisvárosba áthelyez-
ték. Ezt rövidítette még az a két év, amikor a jé vé Sztálinban volt
bentlakó. Ő meg óbudainak tekintette magát, úgy érezte, ott nőtt föl.
Három év volt az egész. Igaz, ugyanaz a három-négy év, amikor
még örök volt a világ. Az ország határai légmentesen voltak bezár-
va, és a világ másságának színei/hangjai nem jutottak el hozzá. Az a
négy év, ezerkilencszáznegyvenkilenc, ötven, ötvenegy és ötvenket-
tő olyan súlyú volt az ország életében is, lakói, ha visszanéztek ké-
sőbb, nemigen hitték el a puszta számoknak, hogy az egész kor,
amelyből kinőttünk, csak három vagy négy év volt: az a három-
négy.)
A Déli pályaudvarnál váltak el.
– Nézd, egy nő – mutatott a távolabbi járda felé Bárán. – Mit
keres ez egyedül az utcán éjjel háromkor?
– Baszni volt – mondta velősen a Nagy. – Ott a kis táskája a
hóna alatt. Most tele van dohánnyal.
– Te, ne – röhögte el magát Bárán. – Hátha szerelemből csinál-
ta. – De a Nagy nem hitt igazán az ilyesmiben.
*
Prijoték elvitték taxival, a ház előtt tették ki a Virág árokon. A
vékony fekete nő még egyszer a lelkére kötötte, hogy aztán jelent-
kezzen és elautóztak. Sáros utánakiabált a második taxiból:
 – Szevasz, Retek! Én most már csak így mondom.
Ahogy a leguruló autó után bámult a lejtős utcán, a saját kia-
báló hangját hallotta a régi Uszály utca közepéből: „A Sárospataki
meg a kúrva anyja!”
Még előbb, ugyanazon a régi délutánon, máglyát épített egy
doboz gyufából a légópinceablak előtti betonkockában. Alátartotta
az égő gyufát. Elmerülten nézte, ahogy a szálak – aprócska geren-
dák, hajótörött tengerészek jelzőtüze – sorra tüzet fognak, és gyors
robbanásokkal égnek a gyufafejek. „Retek” be fogsz hugyozni!”: a
Nagykov röhögő hangja. „Ez piromániás.” Ő elmondta magában új-
ra, némi örömmel, hogy ez a jó szó, ez őt jelenti.
Kajakosokat dobáltak meg kővel lenn a Duna-parton. Nem
szerette, hülyeség, gondolta, de csinálta. Az egyiknek kilukasztották
a vásznát, és két nagydarab sportoló kiszállt a partra, megkergette
őket. Futott a háztömb körül, úgy kellett, hogy ne tudhassák meg,
hol lakik az ember, akkor se, ha elkapják. Felizgatta a félelem. Az-
után jött a szájára az a süket kiabálás Sárospatakiról meg az anyjá-
ról. Sáros anyja abban a pillanatban lépett ki a kapun egy porrongy-
gyal, és ő sohase tudta meg, hogy meghallotta-e a gyerekkáromko-
dást. Nem szokása, hogy a más anyjára ilyet mondjon. Az azóta el-
telt időben igyekezett ezt elfelejteni.
Felment a négy lépcsőn, aztán be a szobájához végig a beton-
utacskán a levéltelen bokrok között.
 V. BEBA-BEBA KECCS, KECCS, KECCS

Mélyen aludt, újra a Dereglye utca egy céről álmodott. Felhő-

karcoló volt a régi ház, tornyok, hasábok buja, toluló illeszkedése,
egymásból nőnek, egymásra halmozódnak, betonkanyonok fölött
ívelő spirálok, az épített természet üveg-és-acél szirtjei, a tájnak vá-
laszoló ablaksíkok hegykékje, goromba Duna-zöldje. A lépcsőn a
nyolcéves Borika járt.
Aztán ő ment lefelé a lépcsőházban, kezét rátette a korlát fájá-
ra. Következett a rohanás le, a sarka dobpergése, a teste lendülete, a
sor alján átugrott két lépcső fölött, átugrott az utolsó hét lépcső fö-
lött, mind a tizenegy fölött vitorlázott lassú siklással, és könnyen
huppanva dobbantott a lépcsőfordulón.
Hosszú évekig nem tudta szétbontani ismétlődő álmát és az
emlékeit. Amikor vonakodva mégis úgy döntött, hogy álom volt, ar-
ra gondolt, hogy csak a Dereglye utca egy cében szabadna lakni.
Mindenkinek kellene, hogy legyen egy Dereglye utcája, egy ház,
ahol repülni tudott. Vigyázott, féltve őrizte a tudását, hogy ha úgy
adódik, hopp, lerepülhet tizenegy lépcső felett.
*
Reggel tízkor elment Óbudára. Árnyékos budai utcán indult le
a budagyöngyei megállóhoz, és fölszállt az ötvenhatos villamosra,
amelynek a számozását húsz évvel ezelőtt változtatták meg nyolc-
vanegyesről, egy külföldi politikus miatt, annak a hetvenedik szüle-
tésnapján, egy december huszonegyedikén indult meg Budapesten
a hetvenes trolibuszjárat. A következő trolivonal hetvenegyes lett,
azután hetvenkettes és így tovább, bár talán nem kellett minden új
járat beindításával a következő december huszonegyedikéig várni.
Mindenesetre szentségtörés lett volna, ha Budán megmarad a
nyolcvanegyes villamos, gyilkosságra, regicidiumra való felbujtás –
feltételezte volna, hogy a politikus esetleg nem fog élni nyolcvanegy
éves korában. Vagy száznyolcvanegy éves korában. Ezért nem volt
Budapesten száznyolcvanegyes villamos sem, ezért nincs egyáltalán
hetvenen felüli számozású villamosjárat a városban: kettestől hat-
vannyolcasig a villamosok, hetvenestől hetvenkilencesig a troli-
buszok, kész. Jó, ha az ilyet tudja az ember a városáról. Az ötvenha-
toson utazott befelé.
Átszállt a tizennyolcasra, kiállt a peronra, feltette a lábát a
rácsajtóra. Így volt rendjén, a tizennyolcas villamoson így kellett
utazni. Ismert minden megállót. Minden házat ismert ezen a vona-
lon, minden kövirózsát a törökfürdő melletti kertben.
A Kolosy téri piacnál szállt le, ahol negyvenkilencben a barna
Adler autónak menet közben levált a hátsó kereke (végignézte: a
kocsi bukfencezett egyet, azután mindenki épségben kiszállt belőle).
Percek alatt ért el a Dereglye utcához. Három utcából áll a
környék: Dereglye utca, Uszály utca, Evező utca. Valamikor fűrész-
malom volt itt a Duna-parton, a Margitsziget közepével szemben,
harminchatban vagy harminchétben leégett, és helyet adott a Kolosy
tértől északra fekvő modern háztömböknek. Így maradhattak meg
Báránnak a saját utcái később is, amikor a régi Óbudát eltolták a
földgyaluk, hogy helyet csináljanak a hideg magasházaknak.
A sarkon még az Uszály utcából felnézett a házra. Egy kéz
porrongyot rázott a sarokablakból, az ő valamikori szobája alatt –
Bognárék laktak ott. Az is lehet, hogy Borika keze, gondolta, ahogy
a Dereglye utcába befordult, hiszen ő otthon lakik most is.
 Tudta, hogy rövid lesz az utca, de arra nem volt felkészülve,
hogy nem kell számolni a házakat. Kettő az Uszály utca sarkától
jobbra, kettő balra. Az egy cé most sima egyes volt, mellette közben
felépítettek egy új házat. Rom volt a helyén, csak a földszinti tégla
támoszlop maradt meg, arról ejtőernyőzött nyitott esernyővel negy-
venhétben egy álló vasárnapon át; rom volt, később pedig, a rend
korában üres telek. Az Árpád Fejedelem útjánál egymás felé kanya-
rodott a két járda, zsákba zárta az utcát lekopott szegélyköveivel.
Autók parkoltak most az utcán, főleg kétütemű keletnémet autók és
a régi, meghajlott drótvázát mutogató betonoszlop, amelyiket tíz-
ezerszer fogott meg a Kis-parkba vagy a Dunára menet, most az is
más volt, idegen, a másfajta utcákra való autók mögött. A házat ma-
gát pedig halványzöldre vakolták időközben. Eredetileg más volt;
soha sehol még egy olyan házfal: bordó vakolatban parányi Mária-
üvegdarabok csillantak, nyárszínűen.
Személyes kapcsolatban maradt a házzal az évek alatt, míg
máshol lakott, egy kisvárosban a Dunántúlon, majd a saját városa
idegen kerületeiben. Álmodott róla, ahogy a boldog szerelméről.
***
A ház előtt ment el, alig nézett a kapu felé. Nem tudta volna
megmagyarázni magának, hogy miért. Veszélyes küldetésben érezte
magát; az utolsó felderítést végző partizán, aki a fegyveres támadás
előtti órában fényes nappal még egyszer elsétál társai börtöne előtt,
kosarában a friss gyümölcs alatt tojásgránátok, levágott csövű gép-
pisztoly.
Megnézte a Hévet a vízműveknél és a „Vigyázz, ha jön a vo-
nat” táblát az átjárónál: nem tettek újat helyette. Lement egészen a
Duna-partra, a fűzfához, ahol ötvennégyben vasárnap egy Ben Szo-
doma nevű hímvessző kalandjait olvasta fel Nagykov az Uszály ut-
caiaknak. Ő akkor Bognár Borikáért villamosozott át Pestről, az
Elemér utcából, tornacipőben, új ballon lemberdzsekben, rövid nad-
rágban. Volt hozzá egy sötétkék pólóinge, aminek a nyakkivágásába
nagyanyja fehér zsinórt varrt lazán, cikcakkban, és ő úgy érezte,
hogyha egész életében ilyen jól öltözhetne, azzal meg is volna elé-
gedve.
*
Borika anyja azt mondta a kurta pipáján keresztül: „Moziba
nem engedem el, gyerek még, tizennégy éves. Beszélgessetek, am-
ennyi belétek fér, ott a sarokszoba”. Nem ment föl egyenesen
Bognárékhoz, előbb megkereste a srácokat. Ott feküdtek a fűben a
vízműveknél Nagykov körül, aki felolvasott a fedőlap nélküli füzet-
ből. A füzetet úgy lopták ki Incze Karcsi anyjának-apjának a gyűj-
teményéből, akik azt hitték, hogy jól eldugták a gyerek elől, közben
az Uszályból mindenki ki tudta venni bármikor: a pincelakás köze-
pén volt három beton tartóoszlop, és a középső mellett a szekrény
tetején, a pornográf könyvek és a fényképek. A kulcs a lábtörlő alatt.
Bárán akkor már két éve nem lakott otthon a Dereglyében.
*
Egy órával később került megint a ház felé. Nem észlelt semmi
áruló jelet, semmit, ami eltért volna az utca megszokott életétől; egy
öregasszony két szódásüveget vitt a fűszereshez, egy gyerek kiabált
fel a kettő bébe: „Anyu”. Akkor ártatlan képpel, mint bárki más, ci-
vil, megfogta a kapukilincset, lehúzta. Gyalog ment föl, Borikáék aj-
taja előtt, a harmadikon még halkabbra fogta a lépteit. Nem akart
bemenni hozzájuk, nem akarta ezerkilencszáznegyvenhét keresett
tájait összekuszálni egy mai Borikával, akiből villamosmérnök lett,
művészettörténész férje van, gyereke van, és pelenkák között jár a
nagyszobában. Mást akart. Fenn a negyediken megállni a bordó kö-
veken a recésüveg ablak előtt, végigsimítani az ajtó erezett fáját a
kisablak mellett. Mindig ezt csinálta, s most is az ujjában volt az a
mozdulat, a szemében az a fény, fülében az a csend, ahogy:
***
Áll a kisablak előtt a negyediken és végigsimítja az ajtó fáját.
Most érkezett meg a hegyről, napközi után, csönget, vár. Hat óra
van már. Éhes, ki akar szaladni alóla a lába a gyöngeségtől. A kisab-
lakon húzgálja a körmét, figyeli, milyen jó hangot adnak a récék.
Bent nem mozdul semmi, és a konyhában nem ég a villany. Újra
megnyomja a csengőt, három hosszút: tá-tá-tá, de már tudja, hogy
nincsenek itthon.
Előhalássza az inge alól a rézláncot a kulccsal, keresztülhúzza
a fején, és kinyitja az ajtót.
Az előszobában, ahogy a vastag vízcső mellett elmegy, kettőt
ráver tenyérrel. Jól kong. Fölnéz: a kamra ajtaja fölött, elérhetetlen
magasságban kis négyzet alakú ajtó nyílik, fehérre mázolták azt is.
A középső szobából kinéz az erkélyre: ott szárad a tengeri csil-
lag. Már nem is büdös. Anyáék hozták tavaly nyáron, Abbáziában
voltak. Kárpótlás, amiért nem mehetett velük. Nagyon szeretett
volna. Anya azt mondta, hogy ez most nászút, olyan utazás, amire
csak felnőttek mehetnek. Bent marad addig az intézetben, jövőre el-
viszik őt is. Nagyon készült rá, hogy megnézi magának, milyen a
Külföld. Most már nem lehet Jugoszláviába utazni, felnőttnek se.
Vállal lökte be a szobája ajtaját, és ugyanazzal a folyamatos
mozdulattal a tengericsillag-mintás díványra csúsztatta a táskát.
Végignézett a szobán, hogy most mi is van, mi az a jó, amit várt.
Mindig ezzel a várakozással nyit be újabb szobákba, és fordul be új
utcák sarkán. Segít, erősebbé teszi, és ha azután nem akad semmi,
amire várnia érdemes volt, akkor sem úgy érzi, hogy szegényebb
lett valamivel, hanem hogy kapott: a várakozást.
 A kis könyvszekrénye üveges részében vannak az albumok,
nem tette vissza őket a helyükre. A Schliemann B és E gyár kataló-
gusa is, benne fényes csapok, kazánok, központifűtés-alkatrészek,
szürke és barna fényképeken.
A díványra könyökölve felnyitotta a kettes albumot az utolsó
lapon. Egy lövészárok széle. Két test, keskeny nyakszegélyes ma-
gyar katonaruhában, furcsán szétdobált tagokkal, az egyik félig az
árokba lóg. Közvetlenül a lencse előtt, ami egy fejből megmaradt.
Kisméretű, szürke kép.
Ezt is mattra nagyították, szegélye nincs. Vagy nincs rajtuk
semmi szegély, vagy széles, több, mint szegély: háttér, terep, na-
gyobb, mint maga a kép, új alakot, arányt, valóságot ad erdőszél-
nek, rakpartnak, strandfürdőszeletnek. Ennek a kisebbik albumnak
az alsó sarkára hullámos körvonalú kettes számot ragasztottak fehér
kartonból, benne tintával, folyóírással áll a szó: ezerkilencszázhu-
szonnyolc. A fedőlapok maguk valamikor méregzöldek lehetettek, s
majdnem ugyanolyan puhák, mint a fotókartonok; fonott selyem-
zsinór fűzi össze a kilyuggatott lapokat, egy kicsit laza, de sohasem
oldódott ki.
Lenézett a földre a piros szekrény elé: jó nagy üres hely van a
parkettán, kirakni majd a várost este. Hosszú este várja, kilencig
már biztos nem jönnek haza anyáék. Becsukta az albumot, alig
érezhető porszag puffant föl belőle, eltette. A szoba hátsó fala mel-
lett, a kis könyvszekrény tetején bágyadtan lépkedett kalitkájában a
kanári.
Belemarkolt a gyomrába az éhség. A lakásajtót csak be kellett
húzni maga mögött. A kulcsláncot a nyakába akasztotta. Az egyes
ajtó szemben van, négy lépés a bordó köveken, hatvannégy kocka,
már nem kell számolnia. Egyszer nyomta meg a csengőt röviden: ti,
és hallotta, ahogy egy hátratolt szék lába karcolja a padlót. Ahogy
kinyílt az ajtó, látszott az előszoba, olyan, mint az övék tükörben:
egy gázcső és egy vastagabb melegvízcső, a vécéajtó, a fal.
– Szervusz, bújj be. – Imola kicsit, gyorsat nevetett, és már
ment is vissza tanulni a kisszobába. Az apja nincs otthon, nincs ott-
hon soha az se. És Imola sokszor nevet így délután, este, amikor ő
náluk üldögél, ő nem tudja, miért nevet, de jó hallani. Boszorka, ju-
tott eszébe, kis borzongással.
*
Három fogással fent volt a gázcső tetején, a mennyezet alatt.
Belépett a faliszekrénybe. A fejét behúzta, guggolni lehetett, állni
nem. A kardot nézte meg először mindig odafent. Megsimogatta a
bojtját, és eligazította rajta a nemzetiszín szalagot. A hátsó falnál ke-
retezett képek: egy gyönyörű szőke nő, régi divatú válltöméses ru-
hában, hosszú szőrű, világos szőrmegallérral. Harminckettőben Pá-
rizsba járt udvarolni a tanár úr, úgy mesélte Imola, egy tavasszal
négyszer is elutazott, és ez volt az a nő. Volt egy öreg világossárga
koffer is, nagyon jó koffer, a sarkain külön sötét bőrháromszögek-
kel, ha egyszer elutaznék, gondolta, elkérném. Körbefordult gug-
golva, és lenézett a világra.
Az egész előszobát nagyszerűen lehetett látni: felülről nézett
szét az ember, és felülről mások a dolgok. Imola ment be a nagyszo-
bába, és fölfelé tekerte a nyakát.
– Este birkózunk, jó? – megint úgy nevetett, kicsit, gyorsat. Sö-
tétkék szemű volt, vékony, tizenhat éves, fehér blúzban, a karján és
a derekán színes, virágos csík húzta ráncokba. Nem hallotta őt föl-
mászni, de tudta, hogy ott van.
Bement megágyazni az apjánál. Nem szokott hazaérkezni a
tanár úr tizenegy előtt, akkor se, ha egyedül jön. Imola korán meg-
vetette bent a dupla ágyat ilyen napokon, ha János náluk üldögélt a
kisszobában.
 Imola a csukott varrógépet használta asztalnak, arra rakta ki ti-
tokzatos gimnáziumi könyveit, latin szótárát. Ő a zsámolyra kupo-
rodott ilyenkor, és az „ítélet!” című folyóiratot olvasta, ott álltak
egymásra rakva a régi számok a padlón. Anya egyszer meglátta ke-
zében az „ítélet!”-et, és azt mondta, hogy azt neki nem szabad ol-
vasni. Valódi bűnügyek vannak benne, de csak olyanok, amikben
gyilkosság is előfordult. Olykor estig ott kuporgott Imola lábánál a
zsámolyon, olvasott. Nyolckor vagy este fél kilenckor abbahagyja,
és hívja birkózni a nagy, piros pehelypaplan tetején. Amikor besöté-
tedik, fölhívják már a srácokat, kihal az Uszály utca, és fölmegy ő is.
A nagyszobában bent a tanár úrnál olyankor nem ég a lámpa, csak a
rádió keresőlapja világítja meg a paplan vörös brokátját. Orion rá-
dió, világvevőnek mondják, ötlámpás készüléknek, és furcsa város-
neveket olvashat a keresőlapján: Bandoeng, Bruk-szel-les, Athinai,
Hamar, Kristiansand, Beromünster. Jó játék a birkózás, ő mégis sok-
szor megfeledkezik az egészről, lent marad az utcán, és csak akkor
jut eszébe, hogy felmenjen, amikor megérkezik a zöld Renault,
meghallja, ahogy anya elköszön Kántor elvtárstól, a sofőrtől az esti
Dereglye utcán. Birkózás után Imola mindig gondosan elsimította a
pehely paplant. Egy este, amikor anyáék korábban csöngettek be
őérte, hirtelen kellett meggyújtani a villanyt, és Imolának még soká-
ig tűzpiros volt az arca. Ő azóta érezte, hogy a birkózás is tilos, és
senkinek nem szabad megtudnia soha.
– Jó, birkózunk – mondta a faliszekrényből. – Csak most le kell
mennem.
Ke Reke Ram pam pam pam pa Márisabba dutattó. A
Kolombuszt fütyülte valaki lent. Azóta használták ezt a füttyjelet,
amióta a környékbeli kissrácok eltanulták az előzőt, amit arra a szö-
vegre fütyült az ember, hogy Vakpali vakpali mindent lát / Szemüvegen
át / Ló far kát / A dallama is egyszerű volt, a kissrácok folyton azt fü-
tyülték, kibolondították vele az embert az ablakba. Ezt nem jegyzik
meg ebben a büdös életben, mondta a Kolombuszra Nagykov. Ő
sem tudta megjegyezni. Bárán szöveget csinált hozzá magának, az-
zal elő tudja venni a dallamot is mindig. Ke Reke Ram pam pam
pam pa / Márisabba dutattó, ez a szöveg. De más nem tudta. Neki
fütyülte valaki most vagy a Kenyérnek a kettő bébe. Le kell mennie.
Amikor Imola kijött, ő újra lent volt már a padlón. Még kért
egy zsíros kenyeret; azt mindig kaphat.
Azt gondolta: a kenyeret majd útközben eszem meg. Leviszem
magammal. A kezem éppen átéri a karajt, tartom, föl, el a testemtől,
nyújtott ujjakkal. (Emlékszel, Kisöreg: ezt a kéztartásunkat mintha
semmi másra nem használnánk, csak ha nyolcévesen, zsíros kenyér-
rel a kézben megyünk le az utcára játszani.) Eltartom a kenyeret a
testemtől, fölfelé, amikor kilépek a lépcsőházba a bordó metlachi
kövekre. Megfogom a barna korlátot, ellódulok a lépcsőpihenőről.
Míg bal kezem a fakorláton csúsztatom, biztosan siklok, vitorlázok
le a tizenegy lépcső felett, és puhán dobbantok a félemeleti lépcső-
fordulón.
***
Nappali volt még a fény a két utca sarkán.
– Az életbe nem kapják el, ha az a spiné a postán nem köpi be
– mondta Prijot. A kőkorláton ültek, az Inczéék pincelakása előtt. A
háta mögött, a fejelőpályán lábtengóztak a Kovok. Nem fordult felé-
jük, de hallotta a lusta, lassú pattogásból, hogy nem csinálják rende-
sen, csak felálltak két kockában, és teszegetik egymás elé a labdát.
Megvonta a vállát. Mindenki tudja, hogy Hekus Döncit sose fogták
volna el, ha nem köpi be a postásnő. Az ítéletben megvan minden.
Kilépett a börtön harmadik emeleti ablakán, és az ereszcsatornán le-
ereszkedett az utcára. Bárán az egy cé ereszcsatornáját nézte: a ne-
gyediknél sötét pánt fogja a falhoz. Látta, hogy ott át lehetne nyúlni
az ablakból, kézzel elérni, azután fogást venni lábbal is. Kegyetlen
sima egy ilyen ereszcsatorna. Rengeteget töprengett már Hekus
Döncin. Ha ő tudná ezt az egyet, gondolta. Mást nem is kéne. Ruga-
nyos gumitalpú cipőm volna. Járhatnék föl-le az emeletes házak fa-
lán – csak kopognék kívülről az ablakon, magyarázat nélkül
Bognáréknál, beköszönnék, csókolom, megnézném, otthon van-e
Borika.
Ült a kövön. Nagykov előjött a találós kérdéssel.
– Na, okosok, fogadjunk. Kérdezek egy olyat, hogy egyik se
tudja megmondani. Na? Mibe?
– Kérdezd.
– Mondjad már.
– Mi nélkül nem lehet semmilyen dolog?
Körülnézett. Senki nem válaszolt rögtön, és a Nagynak nem
volt türelme várni. Kivágta:
– Név nélkül. Na? – Hozta valahonnan a Tímár utcaiaktól.
Bólogattak. Hiába, fej a Nagykov. Bárán csak egy kis idő után
szólalt meg.
– Volt, amikor az emberek még nem tudtak beszélni. És ami-
kor még nem voltak emberek. Hogy volt akkor a dolgoknak nevük?
Szemben, az Uszály legelején a redőny, ahol falhoz szorították,
amikor új volt az utcában. Megmondta mindjárt kezdetben, hogy ő
nem tud megverni senkit. Legelőször a Kovokkal találkozott. Itt a
sarkon.
***
A két karjuk tele volt gumilabdákkal. Annyi labdájuk volt,
hogy nem tudták tartani.
 A Duna felől hideg szél fújt, őszi délután volt. Föl kellett venni
a bolyh-kabátját, először ment ki az utcára, a mumpsz után. Imola
vitte orvoshoz. A feje át volt kötve egy fehér törülközővel, utálta. A
két Uszály utcai fiú a sarkon jött a labdákkal. Halvány, hússzínű,
festetlen labdák voltak, forradásosak vagy tojás alakúak. Elrontott
gumilabdák. Megálltak, nézték, mintha ő volna a látnivaló. Az egyik
magasabb volt egy fejjel, a másik akkora, mint ő. A nagy megkér-
dezte Imolától:
– Ez az új srác? A Dereglyében lakik? Hányban?
A kisebbik fiú karjából leesett egy labda és elgurult. Nem tu-
dott utánanyúlni, mert akkor újabb labdákat ejtett volna le.
Utánakotort a lábával, odaterelgette a házfal tövébe. Imola szólt:
– Adjatok egy labdát ennek a gyereknek is. Marad nektek elég.
Ő gyorsan elfordult az autóbuszmegálló felé. Nagyon haragu-
dott a lányra. Ezt nem lehet csinálni. De szerette volna a labdát is.
– Nem adunk – mondta a nagy. – A miénk.
– Kérjen ő is a labdagyárból – mondta a kicsi. A fejével muta-
tott a zöldre festett légópinceablak felé. Labdagyár, gondolta ő. Szó-
val gyárban csinálják a labdákat. A nagy megkérdezte:
– Mi van a fejével?
Már megszűnt a labdagyár az ötben, a két gépet elvitték, be-
zárták a pinceablakot az ősszel, és lepecsételték. A srácok néha
megnézik a pecséteket, de nem mer hozzányúlni senki.
Amikor aztán nyáron nekiszorították az üzletlakás kirakatre-
dőnyének, abból nem emlékezett különálló arcokra, legfeljebb a
Littayéra.
Nem akart. Nem értette, hogy mi van. Nem is volt semmi, de
úgy csinálták, mintha éppen most került volna sor valami szükséges
szertartásra. Az előző pillanatban még a lábtengópályánál ültek, va-
laki a falnak verte a labdát, egyre gyorsabb, egyre erősebb ütések-
kel, azóta arra sem volt idő, hogy mozduljanak egy háznyit keresz-
tül az úttesten, elkerüljenek idáig, és ő már ott állt, a lehúzott vörös-
barna redőnynek szorítva, előtte, centire az arcától az előrenyoma-
kodó arcok, két idegen srác is köztük, a Kicsi haverjai a Tímár utcá-
ból, meg Littay, a nagysrác. Megkérdezték, hogy kinek drukkol. Me-
lyik focicsapatnak? Ő annyit tudott a fociról, hogy aki a fradinak
drukkol a kinizsi helyett vagy a kinizsinek az emtéká helyett, azt
megverik. Fradi, emtéká, honvéd, kinizsi. Hajrá fradi, hajrá emtéká,
fúj fradi, fúj emtéká. Nem tudott focizni, nem ismerte a csapatokat,
nem tudta, hogy mi a különbség közöttük. (Nem is fogja megtudni
soha életében, csak egészen egyformán utálja majd az összes fujókat
és hajrákat, a Magyarországra rátelepült futballországot.) Nem
drukkolt egyiknek sem. „Nem? Nem drukkolsz?” „Milyen az in-
ged?” Valaki felütötte az orrát. „Szidtad az anyámat?” „Srácok, ez
nem drukkol, és szidta az anyámat.” „Milyen az inged? Kell neked
ez a gomb?” Az inge gombja a kérdező kezében. Nem válaszol. Tud-
ta: ha kell, akkor lecsavarják, és a kezébe adják, ha nem kell, akkor
lecsavarják és eldobják. „Nem felel. Nem drukkol és még szemtelen
is.” „Maradhat ez így?” Egy kinyújtott kéz a feje fölött. Ha marad-
hat, akkor elfárad és leesik, fejbeüti, ha nem maradhat, akkor rögtön
leesik és fejbeüti. „Ez az új srác? Hogy hívják?” Ez volt Littay Alajos,
aki már gimnazista az Árpádban. „Bárán”, mondta ő, de Littay nem
ezt kérdezte. „Nincs még neve?”
Lehajolt, egy ujjal lehúzta Bárán zokniját hátul, és elfintorította
az orrát. Dörzsölte le a kis koszgalacsinokat. Felmutatta. „Retek”.
„Az lesz a neve, hogy Retek. Retek, hova mész? Retek, hánykor kell
fölmenned? Retek, miért retkes a sarkad?” Ő lopva megnézte a sar-
kát, a másikat is, nem látott rajta semmit, szutykos volt, persze, de
mindenkié szutykos volt. „Tudod, Retek, hogy most nagyon meg le-
szel verve.” Egy kéz felütötte az orrát. Tenyér csattant a feje mellett
a redőnyvason, elrántotta a fejét, röhögtek. Nem akart vége lenni,
belejöttek, kipirultak, jól érezték magukat. Csak kérdeztek, de rosz-
szabb volt, mintha már vernék. Felütötték az orrát. Nem tudott
mozdulni. Tehetetlen elkeseredésében elbőgte magát. Felütötték az
orrát. „Miért bántjátok a kisebbet?” Egy férfi ment el az Uszály utca
járdáján, látta, hogy bőg. Hátrább léptek, szinte semlegessé ritkult a
kör, aztán, ahogy a pacák befordult a sarkon, újra bezáródott. Na-
gyon sokáig állt a redőnynél, nem tudta, hogy lett vége. Felment
gyalog, már sötét volt. Anyáék a nagyszobában voltak, meg volt
ágyazva, a rádió bekapcsolva, s ahogy belépett, megállt a szeme a
nyíló-táguló macskaszemen. „Mi van veled?” kérdezte anya. „Hogy
nézel ki? Hol az inggombod?” „Megvertek”, mondta. „Ne árul-
kodj”, mondta anya, és benne megakadt a szó. Hát kérdezték, gon-
dolta. Utálta az árulkodást, soha nem csinálta, és ha olyasmiért bün-
tették, amit valaki más beárult, megvonta a vállát, egyszerűen nem
volt érvényes. És akkor anya ezt mondta. Elszégyellte magát. Anya
olvasott tovább, Gazsi valamit írt, ő meg csak állt az ajtóban, ide-
oda járt a tekintete. (A teázóasztal világosbarna rombuszai. A kisvil-
lany ezüst harangja lent a három üvegkörrel, ha a burát ceruzával
megütik, akkor sokáig szól. A réz hamutartó a sellővel.) Ettől kezd-
ve nem beszélt a lenti dolgokról otthon.
Nem szerette, ha Littay lejött. Nagysrác és a télen annyit volt
lent, mintha ő is a brancsba tartozna. Sokszor találta ki azt, hogy
menjenek föl a Retekékhez, és fönt rögtön előhajkurászta Sutyit, az
ő kismacskáját. Fekete-fehér cirmos volt, az első áldozása napján a
hegyen kunyerálta el egy embertől, és elnevezte Sutyinak. „Peches
nő / Sutyi, mer a divat / Macskakínzás lett”, énekelte Littay. Megfog-
ta a kismacskát, a lábát előre-hátra nyújtotta, beletekerte szorosan a
rongy szőnyegbe, és gurigázni kezdett a nyivákoló nudlival. Sutyi
eltűnt, és addig nem került elő, amíg Littay fent volt. Neki meg
rossz kedve lett, ahogy ott állt, és gyámoltalanul mondogatta, hogy
„Ezt ne. A macskát!” Félt: ő is ott volt, Sutyi nem fog szóba állni ve-
le. Vagy vissza se jön. De ahogy Littay elment, a kismacska mindig
előjött, és odamászott hozzá, ahogy szokott.
Volt egy gőzgépe, azt el kellett cserélnie Littayval. Nem tudta,
honnan keveredett a játékmaradványok közé. Amikor kezdett be-
melegedni a gőz, át kellett fordítani egy kallantyút, és a kerék meg-
lódult, lassan, először még le-leállt, valami élő tétovaság volt a moz-
gásában. Igazi gép volt: spirituszt kellett gyújtani alatta, és a kis
acéllánc meghúzására úgy sípolt, mint egy parányi négyhuszonné-
gyes mozdony, és meghajtotta a kereket. A kerék színe volt a leg-
szebb az egész gépen, réz sárgája, vöröse, acél ezüstje mellett egy
ismeretlen zöldbarna-ezüst árnyalatú mély fémszín. Rá akart kap-
csolni szíj áttétellel valami motort, de nem volt, és azután elcserélte
a gépet. Ő nem akart cserélni, csak Littay. Azt ígérte, hogy liftet csi-
nál neki cserébe, lehet majd mozgatni két irányban. A gőzgépet el-
vitte már előre. Bárán két nap múlva elszontyolodottan tekergette a
zöldre festett faállványon a kis fahengert. Ennyi lett a várt, csillogó
színbonyodalmakkal, hálós, ajtós fülkével elgondolt felvonórend-
szerből: egy zöld falap, két rúd között egy henger, abban egy U-
szög, a kar drótból, tekerőnek. Mint egy falusi kút. Nem akarta oda-
adni a gőzgépet. Littay megígérte, hogy megcsinálja a fülkét is.
Amikor ő szólt érte, Littay nem felelt rá. Akkor találta ki, hogy sira-
lomházat játszanak. „Gyertyád van, Retek? Siralomházat játszunk!”
Fent volt az egész brancs őnáluk. Később, amikor már megvolt, ami
kell: gyertya, cukorspárga és gumisapka, megmondta: „A Retek lesz
a halálraítélt.” Az ő tennivalója hamar kialakult. A sötét vécében ült
a lehajtott deszkán. „Addig tart a virrasztás, amíg leég a gyertya.” A
keze hátul össze volt kötve, és a vécélehúzóhoz erősítve, szorosan.
Ha megmozdult, hogy könnyítsen a tartásán, zubogott a víz, és
odabent megszólalt Littay hangja: „Félóra hosszabbítás, mozgott.” A
falba épített papírtartó csempébe állították be a gyertyát, a keskeny
nyíláson át világított a lángja. „így van csak rendes siralomházi
hangulat”, mondta Littay. Bárán benne volt minden új játékban; vár-
ta, hogy kialakuljon a dolog értelme. Littay kinyitotta a vécéajtót,
odagyűjtötte a srácokat, hogy nézzék végig a siralomházat. „Köze-
ledik a kivégzés. A gumisapkát a fejére húzzuk, hogy ne lásson, és
ne halljon. Ez a szabály. Gúzsbakötés marad.” A sapka eltakarta a
száját és az orrát. Littay magyarázott: „Igazán ez a büntetése a pali-
nak. Ha kifingatják, azt alig érzi. Előtte. Amíg fél. Nézzétek meg a
Retket.” Az anyja úszósapkája minden lélegzetvételnél felemelke-
dett és visszasüllyedt, és lassan elfogyott benne a gumiszagú levegő.
Nem akart kiabálni, meg akarta mutatni, vele lehet játszani rende-
sen, ő nem nyavalyog, de nem értette egészen, mire megy a játék.
Azt akarta mondani: „Vegyétek már le.” Nem kapott levegőt, csak
érthetetlen morgás lett belőle, és a szájába tolult a sapka undorító
gumija. De a morgás elég volt ahhoz, hogy a Kenyér odanyúljon, és
lekapja róla a sapkát. „Még nem égett le a gyertya”, mondta Littay.
Vissza akarta tenni. „Addig mi bemegyünk és játszunk sötétbújócs-
kát.” „Megfullad”, mondta a Kenyér. „Hülyeség az egész játék. Lila
az arca. Miért nem te vagy a halálraítélt?” Ezzel vége lett a siralom-
háznak.
*
Áll a délután. A Duna-parton HÉV-szerelvény megy el a Mar-
git-híd felé, a Császárfürdőtől hallatszik hosszú füttye. Ő a sínekre
gondol: a vízműnél a HÉV-pálya mellett lehulló nagy villamos szik-
rák égették ki a füvet, sárga-fekete-zöld fűcsutakok kísérik végig az
egész pályát. Kissrácok kiabálnak a mérleghintánál a Kisparkban.
A Kovok abbahagyták a lábteniszt, leültek a kőre. Kollár Kar-
csi a Tímár utcából belehajolt Pikoló arcába, elnézett a háta mögé a
Dereglye utcába, és úgy mondta, illedelmesen:
– Csókolom, Margit néni. – Pikoló hátrafordult, hogy Margit
nénit megnézze. Nem volt ott senki, és Piki kapott egy fülest. Nem
lehetett nem hátranézni, ha Karesz odaköszönt az ember mögé.
Mindenkivel megcsinálta már hússzor, és mindenki beugrott újra
hússzor. Akkor megkérdezte: „Van valami hézag?” Az ember röhö-
gött, mert Karesz nem várt választ, mondta mindjárt tovább: „Majd
betömjük.”
Kuka sajátmagával triblizett az Uszályon, szabályosan beleka-
varodott az úttestbe: valamikor a háború előtt aszfaltozták, akkor,
amikor a házak épültek itt, azóta csak a bombatölcséreket töltötték
fel úgy ahogy.
A Nagy elejtette a labdát, utánanyúlt, nem érte el. Prijot elkap-
ta. Szőrevesztett teniszlabda volt, fekete, sima, piszoktól kissé raga-
csos gömb, amelyik azért jól pattan. Már annyit tudni lehetett, hogy
a teniszlabda nem mindenhol ilyen színű; a Goldberger-gyári pá-
lyán világosbarna, néha szürke is. Prijot vette föl, és pattogtatni
kezdte a járdához. Sötétedett.
Kavicsokat tologatott a járdakövön. A Kicsi motorokról be-
szélt, a németek hétszázötvenes béemvével voltak a háborúban;
tankokról, a té-harmincnégyesről.
A Nagy azt mondta, hogy a dánebédhez mindennap húst ad-
tak a Lajos utcában.
Kuka lassan futott be a tej bolt felől a pettyes labdájával, be-
emelte a járdára, dekázott vele hármat, aztán maga alá tolta és ráült.
Pikolóék ketten skiróztak. Új skirója volt – négy golyóscsapágy
kerék egy négyszögletes deszka alatt, az első kettő spárgával elfor-
dítható tengelyen; igazán jól a lejtős utcán megy, kormányozni kell,
és csak úgy csattognak a csapágyak. Most húzták álmosan, a hangja
se volt jó.
Prijot a teniszlabdát veregette a földhöz, és vicceket mondott,
amiket mindenki tudott kívülről.
 Kollár fáradtan Árpi arcába hajolt, és azt mondta, hogy csóko-
lom, Pityu bá’.
Unott kora esti napfény hullott be az utcába, a Bécsi úton túl-
ról, a Kecskehegy felől. Szél fújt a Hármashatár-hegyről, a Kis-
Dereglye utcán át. Két kabátos ember imbolygott az italbolt előtt,
meg-megbillentek oldalt, kidőltek a Lajos utcába. A Kis-Dereglye
utca sarkán, a Sípos előtt csönd volt. Nemrégen még állandó volt ott
a nyüzsgés; délután, este nyitott zöld dzsipek fordultak be a szom-
széd ürestelekre, apró élénk színű zászlóval az elülső sárhányón: a
Szövetségesek. Egyszer egy dzsip a Dereglyébe is betévedt, fiatal
tisztekkel megrakva, vidáman kiabáltak a járdaszélen ülő fiúknak.
Sokféle egyenruhát ismert. Ezek amerikaiak és angolok voltak. Egy-
szer látott egy francia zászlót. (Úgy tudta: hogy oroszok, németek,
amerikaiak meg angolok, ez katonákat jelent, egyforma ruhás fel-
nőtt férfiakat; gyerek meg nő csak nálunk van, ez jelenti azt, hogy
magyarok.)
Befordult egy szódáskocsi a Lajos utcáról, hangosan csöröm-
pöltek rajta a színes üvegek. Hátulról nagy, térképes villamosjegyet
fújt a gyerek orra alá a szél. Álmos kora este lógott a város felett,
álmos volt a járda aszfaltja is. És amikor a semmi már úgy megsűrű-
södött, hogy meg lehetett tapogatni, a falra kellett mászni tőle, ak-
kor a Nagy megverte tenyérrel a követ maga alatt és elkiáltotta:
– Beba-beba keccs, keccs, keccs!
(Tizenhét évvel később, a római Spanyol Lépcsőn azt, hogy
„Dole dole!”, úgy fordította: Beba beba!
A napfényverte lépcsőfokokon ülve töltött el egész napokat,
zarándokként járt el oda minden reggel. Az egyetemi kirúgását kö-
vető elnéző években hamar feledésbe ment a priusza, sokfelé elvit-
ték az idegen nyelvei, amelyeket ritka összeállításban nyújtott. He-
tek óta nézte a nyári Róma kavargását, svéd és japán turistákat, há-
lózsákos, farmernadrágos nomádokat, a lépcső bizsuárusait, szicíliai
csavargóit, és már azonosítani tudta a rózsaszín inges városi detek-
tívet. Dél volt, megrekedt a hőség a város fölött. Érezte a fején, a fel-
sőtestén a tűző nap forróságát, hallotta a lépcső déli csöndjét. A
szemét félig lehunyta lustán; a lábujjai földszintjén túl feküdt az al-
vó város. Légitérképszerű tetőrengeteg, a kép túlsó széléig. Egy ké-
mény füstje a reszkető levegőben. Távolabb tejesedő köd takarta a
tetőket. A madármagasságból látott képet, a látható Róma széléig,
kettőbe vágta a via Borgognona fekete vonala, éppen végiglátott raj-
ta. Egyetlen autó mozdult lassan elkanyarodva a járda mellől; a ró-
maiak aludtak.
Ott ült a szír fiú is a korláton. Harangozott meztelen sarkával a
kövön. Idősebb amerikai nő nyakába simított biztos kézzel egy házi
faragású alabástrom nyakláncot. Közben beszélgettek. Bárán ezek-
ben a napokban pontosan akarta érezni, hogy mennyire messze van
az otthontól. De egyáltalán: beszédet, helyzetet, embert csak akkor
érzékelt, ha anyanyelvén kimondta a szavakat. S mint ahogy vala-
mikor idegen nyelvre fordította a cégéreket, a slágereket az utcán,
most szinkronban fordította magának magyarra, a valódi jelentésé-
vel, amit csak hallott a világban, ezt játszotta.
– Where are you from? – kérdezte a nő.
„Milyen nemzetiségű?”, ő fordította.
Syria.
„Szír.”
I thought you were American. You speak English perfectly.
„Azt hittem, amerikai. Olyan jól beszél.”
I’ve been around in the States.
„Éltem az Egyesült Államokban.”
 Dole dole!
„Beba beba!” – fordította szinkronban, nem gondolkodott egy
másodpercet sem. Már ekkor eladta a nyakláncot a szír, egyedül
volt, megkongatta a sarkával a követ. Kedves volt a nővásárlóival,
kisfiús, vidám: erős kézzel maga próbálta rájuk az áruját, babirkált a
nyakukon, karjukon, és némelyik kizárólag ezért vett tőle. Ült a kor-
láton, széles mosollyal villogtatta fehér fogait a fekete gyapjúhaj
alól, fehér inge volt, retkes fekete talpa-sarka – mintha divatterve-
zővel számíttatta volna ki az ellentétek hatását. Érthető volt, hogy
honfitársának nézi a nő, lehetett volna ezekkel a színekkel amerikai
olasz, zsidó, görög vagy arab. Olykor átvágott a kiáltása a sétányon
üldögélő néger kártyás, indián fényképész, kínai lutriárus, bóbisko-
ló fehér csavargó feje fölött: Doo-leddole!
Ő nem gondolkodott, fordított. Nem járt Szíriában, egy árva
hangot nem értett arabul, de tudta, hogy ezt jól fordítja, még akkor
is, ha tizenkét semitológus és nyolc nyomtatott szótár bizonyítja egy
nap, hogy Dole dole azt jelenti, halál a brit gyarmatosítókra, vagy
vegyen svéd görgőcsapágyat; ha a srác nem is Szíriából jött, hanem
Nepálból, vagy Szíriából jött, de kurdul beszél, és doledolénál a szó-
tárakban azt találni, hogy csiba, te!, csálé, vagy hajsz. Ráismert a
srác vigyorgására és a két szó hanglejtésére. Akkortól az anyanyel-
vével lett dolga a nyolcéves kora járdájáról.
Nagykov kiabálta, hogy beba-beba keccs, keccs, keccs,
Nagykov volt a brancsban a raj. Korábbi években úgy mondták
anyanyelvén, Budapest külvárosaiban, majd egy kis késéssel a
veszprémi Temetőhegyen és Újszegeden, majd megint később kül-
földön, Kassán, Kolozsváron és Újvidéken, hogy ő a bandavezér,
néhány év múlva meg úgy mondták, hogy ő a fej a galeriben. De
ezerkilencszáznegyvennyolc környékén náluk Nagykov volt a
brancsban a raj. Sokat mászkált egy időben a Tímár utcaiakkal, le-
het, hogy tőlük hozta a bebát. Unták a banánt a Dereglye utca sar-
kán. Banán. A hosszúkás, faramuci sárga gyümölcsöt tizenhét éves
korában látta először, akkor jelent meg Budapesten, megkóstolt
egyet, nem ízlett, pedig valami egészen nagyszerűnek kellett lennie,
még nagyszerűbbnek, mint a mazsola, valaminek, amivel soha be-
telni nem lehet, hiszen ezért mondták a képtelenség netovábbjaként,
negyvenhétben, míg a Dereglye utca sarkán amerikáztak, hogy
unom a banánt. Az ő személyes anyanyelvében ezt jelentette a ba-
nán. Az ember unta a banánt. Olykor buborékot csinált a szájában,
elnyomta a nyelve és a szájpadlása között, babogott magának: babb-
bab-be-bab. Akkor a Nagy megverte a tenyerével a követ.
Talán a Tímár utcaiaktól hozta, hogy beba beba; a fiúk min-
denesetre értették. Azt jelentette, hogy kiskapuzzunk, mert unom a
banánt. Vagy: pötyizzünk. És: bikázzunk, snúrozzunk és
skulózzunk; mit adnak az Újlakiban, menjünk móba, menjünk ipia-
pacsozni, a Dunára kacsázni vagy a hatvanhatoshoz villamosra ug-
rálni, azt jelentette, hogy mit germóztok itt, mit üldögéltek, mi a
faszt keccsöltök, legyen valami.
– Beba-beba keccs, keccs, keccs!)
Kiskov kilöki Szentkúthy Kuka alól a labdát, aztán szalad. Va-
laki nekiáll kimérni a három cipőhosszat a járdától kapunak. Pikoló
elkapja Prijot elől az unottan pattanó teniszlabdát, és gyors, rövid
lökéssel mellbe dobja vele Báránt. Szoboszlai Pityu előkotorja az öt-
filléreseit, kört húz a tégla sarkával a járdán, és hárman pötyizni
kezdenek. Élet költözik az utcába, a lábteniszpályára, az üres tel-
kekbe.
A Bécsi útra mentek ki balhézni. Az Újlaki mozinál felugrottak
a lassító hatvanhatos utolsó peronjára, és mire a kalauz hátraért, le-
léptek. Betódultak a Julius Meinl-féle csemegeboltba, és Prijot meg-
kérdezte, hogy van-e cipőfűző és vasreszelék. (Ő az ajtóból nézte.
Nem szerette a boltokat. Ha vásárolni kellett valamit, utoljára ma-
radt, maga elé engedett mindenkit, és csak akkor kért, amikor már
nem kerülhette el. Néha kifordult a boltból üres kézzel. Attól félt:
megszólítani a köpenyes embert a pult mögött.)
Felfedező útra indult a Kicsivel és Karácsonyi Kukával az
Uszály utca hetes üres telken, a legnagyobb romházba. Áttörtek a
vastag gazon, és a pincében, egy biztosan álló széles oszlop tövében,
a tégla boltív alatt megtalálták a fúvócső hosszúságúra vágott ebo-
nitot.
Jó dolguk volt a gyerekeknek a városban: ebonit fúvócsöveket
lehetett találni a romok alatt. Töltőtollgyár volt a lebombázott ház
pincéjében az ostrom előtt, a tollak testét csinálták ebonitból, azt a
kis tartályt, amelyikben látszik, hogy mennyi tinta van még.
Barnás volt a fúvócső, áttetsző, nagyöblű: egész babot lehetett
kilőni vele.
Lementek vele a Dunára, hogy lemossák a portól. A Kisoknál
kavicsos volt a part, ott megálltak kacsázni. A víz színéig hajolva,
oldalról dobták a lapos kavicsot, ha igazán sikerült, ötször-hétszer is
megugrott.
A Kicsi eltűnt közben, otthon volt, és egy zseb tarkababbal jött
vissza. Bab, az volt, volt akkor is, amikor zsíros kenyér még nem
volt; jutott belőle ellövöldözni is.
Sötétedett, akkor megkergettek egy lányt a Lajos utca felé.
Idegen volt, betévedt az ő utcáik négyszögébe. A lány félt, némán
futott, ő rohadtul érezte magát, nem akarta megkergetni, mégis sza-
ladt meggyőződéstelen üvöltéssel a többiek után.
Aztán lövöldözve vonultak végig az Árpád fejedelem útján, és
egy durva, bárgyú dalfélét ordítottak:
– Ho-o-o-osszú-vékony appi-paszááááár. / Vé-hé-héh-gigcsurog
rajtaanyál…
 A keskeny aszfaltsáv felett indázott, burjánzott a dallamtalan
dal. Mentek a Kisparkhoz, valaki lemaradt, valaki előrevágott, a né-
hány göcsörtös, összevissza Duna-parti fűzfa alatt, a rakparti kövek
szélén. A parkőr nem volt már sehol, a mérleghinták üresek voltak,
felső oldaluk az égre rajzolódott a házak felől. Korai hold, Duna-víz,
a Kispark elhanyagolt bozótja, és ők mentek laza láncban öten, és a
szavakat elhúzva, karban, a káromkodás kéjével üvöltöttek a csön-
des emeleti ablakok felé:
– Fo-o-o-ólyikkanyál szö-hö-hö-hörcsöggalé / hoógyazisten-
rakjabbelé!
És elölről. Lovas kocsik szaladtak az Árpádon, üresen, gumi-
kerekek surranása, klopete, klopete, patakopogás.
– Mesél a Pajor itten a Sztalinapánkról – Nagykov az iskoláról
beszélt. Bárán tudta, hogy a Lajos utcában Nagykov a legjobb tanuló
az osztályban, ő mondta. Most az igazgatóról volt szó. – Sztálin. Ap-
ja a fenének. Az én apám az öreg Kovács Jani.
Visszaértek a Dereglye és az Uszály sarkára. Lövöldöztek köz-
ben, míg tartott a babból. Nem sokkal lövés előtt volt szabad csak
szájba venni, hogy meg ne puhuljon, és akkor jól vitt. Kis pukkanás-
sal hagyta el a csövet, és neki egyszer sikerült megkocogtatnia egy
harmadik emeleti ablakot is.
Visszaült a tengópálya terméskövére, és az utcasarok fölött ló-
gó lámpa tányérját lőtte. Már meggyújtották a lámpát. A telitalálat-
ok szépen meglendítették, mint egy cintányért, és hosszan szólt.
Sokat volt lent. Amióta az intézetből kirúgták, az utcán töltötte
a napot. Ahogy megjött a napköziből, lement, és sötétedés utánig
maradt. Nyáron reggeltől estig az utcán élt. Egyedül. Igaz, voltak
furcsa pillanatok is.
***
 Némelyik bele se fért abba az utcába, ahol ő naphosszat ül a
járdakövön, és egy szőrét vesztett teniszlabdát pattogtat a földhöz.
Ahogy az a nyári este, amikor elmentek, hogy meglátogassák Valit,
anya unokatestvérét a kocsmában, ahol dolgozott. Sétálva indultak
el anyával és Gazsival. Különös óra volt, júliusi fülledt meleg este a
Dereglye utcában.
Fülén, szemén, orrán áradt be a nyáresti utca. Mélyült már a
járda szürkéje. Vörös csillámvakolat előtt sietett egy aktatáskás ide-
gen a Duna felé. A földszinti nyitott ablakokban erőszakos szagú
muskátlik sora állt a függöny előtt; ott lakott az a férfi, akiről tudták
Óbudán, hogy Clevelandben született. A járda mellett egyéves fa-
csemeték, támasztórúdhoz kötve, porszaga volt a levelüknek. Hatos
autóbusz indult kint a Lajos utcán a megállóból. A muskátlicserepek
mögött a Kossuth rádió: „Árnyas erdő rejtekében teveled”, Ákos
Stefi énekelte. Régi volt a szám. Egy fél éve nem hallotta. Császár
Marika jutott eszébe róla. Ákos Stefi az ő legmélyebb, titkos vágyai-
ról énekelt, részletesen. Marikára gondolt úgy, hogy árnyas erdő rej-
tekében ővele de jó is lenne, és bámulni a szemét, és választani csil-
lagot neki. Nagyon fekete szeme volt Marikának; ő volt a legelső
szerelme, még Borika előtt – bár Marika nem tudta, hogy Bárán a vi-
lágon van. Látta a kislányt, kétszer életében, a Bécsi úti villamos-
megállónál, a trafik előtt, ahol kinézett magának egy zöld üveggo-
lyót, de sose tudta megvenni. Egyszer nőkről beszéltek a srácok, ő
beleszólt, és azt mondta, hogy Császár Marika jó nő. Nagykov han-
gosan felröhögött. „Mi? Az neked jó nő? Retek, te nem értesz a ló-
hoz.” Még Prijot is: „Először is fekete, másodszor is kun szeme van.
Minek pofázol te olyasmibe, amiről fogalmad sincs?” Marikának fe-
kete haja volt és duzzadt szája; nagyon szép volt. Ahogy a Dereglye
utcában sétált anyáékkal, elszorult a torka, amikor a slágert meghal-
lotta. Erdő, árny, rét, Balaton, kézmegfogás, csillag.
 (Azután egész életében abból állapította meg magáról, hogy
szerelmes, ha mély igazságokat kezdett felfedezni a slágerszöve-
gekben.)
Anya előrébb ment, zöld nyári ruhája volt, fényes anyag, san-
tung a neve. Ő nem szerette, minden lépésnél suhogott, mintha nya-
fogna valaki. Gazsi rövid ujjú fehér inget viselt. Fagylaltozni mentek
a Tornyihoz. Tejszínt és puncsot akart kérni, várakozása egy délutá-
ni fiúhang emlékével keveredett: „Szégyen a nyalás, de hasznos!”
Körülnézett, hogy nem látja-e meg valamelyik srác ebben a hazug
látszatban, hogy egy gyerek megy itt, vasárnap este a szüleivel fagy-
laltozni a Tornyihoz.
*
Ipiapacsoztak, Kiskov hunyt, számolt az Uszály utcai zöld ga-
rázsajtónál, tízesével, villámgyorsan: ti-hu-hasz-negyv-ö-ha-he. A szá-
zakat hangosan ordította, hogy az elbújok tudják, hol tart. Sokszor
nem jutott el addig, hogy tagoltan azt kiáltsa: „Ötszáz! Aki bújt, aki
nem, megyek!” mert Kukáért lekiabált a mamája, és elő kellett jön-
nie. Máskor kikerget valakit egy kapu alól a házmester. Beomlik az
üres telken a rom pince. Valaki másnak szög szalad a tenyerébe.
– Cseréptörés! – Előjönnek, továbbadják utcahosszat, hogy
mindenki tudja: cseréptörés van. Nem ér. Nem tiszta a játék. Elölről
kell kezdeni, hogy érvényes legyen. A Nagy egyszer úgy akart
hunyni: „Cseréptörés nincs, aki bújt, aki nem!” Nem hagyták. Cse-
réptörés mindig van.
*
Sötétedett az Uszály utca tizennégy háza és két üres telke fö-
lött. Nyolckor fölhívták a srácokat, fölment ő is, gyalog, egyenként a
lépcsőkön, tizenegy fokon lépcsősoronként, két soron emeletenként,
a negyedikre. Hazament először. Villanyt gyújtott, és nekilátott,
hogy előszedje a dolgokat.
 Csak a várost; más kincseit, a barna-fekete-piros, acélgolyós
rulettpörgettyűt, a félig kifaragott puhafa kishajót, kiszabott vörös
kalózvitorlájával, most hagyta, ahol voltak. A legfontosabb utcák
mindig kiteltek a két kirakós játékból; súlyos, jó kockák, a festésük
lekopott. Maga elé rakta egy halomba a régen meghalt készletek
maradék kockáit, társasjátékok dobókockáit, akadályait, tubusku-
pakokat, bábukat. Minden jó volt: utcának, autónak, háznak, villa-
mosnak vagy liftnek. Megvolt a helyük.
A Fasort rakta ki, amikor rányitott Imola. Nem kellett csönget-
nie, nyitva volt a kisablak.
– Jössz birkózni? – Imola nevetett, ő felnézett, türelmetlenül.
Megrázta a fejét: nem mehet. Az utcák alaphálózatának felállításá-
hoz is sok idő kell. Imola kiment, ő újra elmerült a városban, és elfe-
lejtette a birkózást. Hosszú ideig tartott, amíg kialakult a város tér-
képe. A régi város, itt nem volt ostrom.
Az utolsó hetekben pedig különösen sok minden történt. Fel-
avatták az Új Császár fürdőt, és sűrűbb lett a forgalom a Margit
körúton, jártak a propellerek a Dunán, a Fasorban, a tejbolt előtt kék
zománcos kannákkal állnak az asszonyok. Az Újpesti rakparton kint
gumikerekes nagy lovas kocsik járnak. Pesten, a Bethlen utcánál egy
gyereknek beakadt a kerékpárja a villamossínekbe és feldőlt. Arccal
fekszik az úttesten, a lábát leszorítja a gép. A macskakőhöz simuló
arccal látja a nagyon magas barna deszkakerítést a saroktelek körül,
Szilágyi Lajos építőmester, Létrák, Állványok és építő állvány ok kölcsönzé-
se. A Keleti pályaudvar felől jön a villamos, csönget, időben fékez, és
a gyerek, arcbőrén a meleg sín remegésével, kikecmereg. A Rotten-
biller utcában sötétkabátos urak nyitják ki esernyőgombáikat az asz-
falt fölé. Női kabátok vonulnak a kórház fekete vaskerítése mellett,
szőrmegallérok, muffok. Egy körgalléros ember a kerítésrácsnak
dőlve olvasgatja a hirdetőoszlop színházi plakátjait. A Noszty fiú ese-
te. Vékony fák nőnek a betonból kivágott földnégyszögekben. A Lö-
völde téren elállt az eső, és előbukkant a felhők közül a nap. Este. A
körgalléros ember lefelé liftezik egy hatemeletes házban. Az utcán
villamos indul a megállótól, két szögletes kocsi, a hátsónak a tetején
tábla: TANGÓ PARKETTPASZTA. Az úr kilép a kapun, beszáll az
első taxiba, és ahogy elindulnak, szól a sofőrnek, hogy meg kellene
előzni kérem a nyolcvanegyest, sietek.
A gyerek rátette a fekete bábut a dobókockára, és elhúzta a la-
posra egyengetett, zománcafosztott fogpasztás tubus mellett.
Hajnalig nem keveredik haza a körgalléros úr, és amikor Bu-
dán, a Fasorban, fütyörészve, a sétapálcáját lóbálva újra taxi után
füttyent, már a tejet hozza az autó a városmajori boltba. Máskor ke-
nyeret hoz ugyanez az autó vagy délután postát. A gyerek egyik ke-
ze a fekete társasjátékbábut irányította, a másik a rovátkolt fehérfém
szelencét tolta előre, amelynek sarkába a B. és I. betűket karcolták.
***
Este még egyszer becsönget a negyedik emelet egybe. Bemen-
nek ketten a nagyszobába. Leveszi a nyakából a kulcsot, lerakja a
rádió elé, hogy ne zavarja. Imola lefekszik a vörös pehelypaplanra,
ő lerúgja a cipőjét, felmászik az ágyra, és birkóznak. Nem sok ér-
telme van a birkózásnak, Imola mindig azon igyekszik, hogy a gye-
rek győzzön, ő legyen fölül, és dömöckölje meg tele tenyérrel. Húz-
za magára, utasítja, igazgatja. Lihegnek, nevet a lány, és ő nem tud-
ja, nyolcévesen, hogy miért szereti mégis ezt a szabálytalan, bután
szervezett birkózást, így történik mindig. Nem tudják meg soha, se
anya, se a tanár úr, csak arra az egyre kell vigyázni, hogy kilenc
előtt befejezzék. Kimelegedett. Jó muri. Jól sikerült ma. Mert úgy
van, egyszer jobban sikerül, máskor kevésbé, ezt lehet tudni. A szo-
bában nem szól a világvevő, csak világít. Hunyorog a macskaszeme,
és a keresőlapon sárga fénnyel írja ki az apró villanykörte különös
városok nevét, amelyeket később nem talál majd sem országutak
végén, sem térképeken; Hamart, Beromünstert.
***
Az idő tájt, hogy elvillamosozott Óbudára, hallotta a Nagy La-
jos téren, a kisparkban a gyerekkiáltást:
– Pacs-pacs, Mari, leütöm a szerencsédet! – így értesült róla,
hogy az apache törzs neve, miután volt ipi-apacs, ipcs-apcs, véglege-
sen elfoglalta a helyét a nyelvben. Pacs-pacs. Lepaccsollak.
 VI. SUSZTERBOGARAKRÓL SZÓL

Megkezdte az óraadást. Reggel vagy délután, az óriásvállalat

Duna-parti székházához érve, mindig a két kapupár között kotorta
elő a tárcáját a belépőcédulával. A neve állt rajta vegytintával, utána:
„óraadó tanár”. A belépőt negyedévenként kellett újraérvényesíttet-
ni. Felemelte, hogy a kapusfülkében ülő kifényesedett öltönyű por-
tás láthassa.
Egy nyár eleji napon az öreg nem engedte el csak úgy. Sebesen
kidugta a fejét az üvegablakon, és a nyakát kicsavarva nézett felfelé:
– Hogy tetszik lenni, tanár elvtárs? – Selypített egy kicsit. Elő-
jött a fülkéből, és megkínálta káposztatorzsával. Ő elvette és elrágta,
csak aztán sietett felfelé.
Kétszer két órát tartott aznap reggel. Tíz perccel előbb hagyta
abba az elsőt, és kiült egy előtérfélébe, ott várta meg a következő
csoportot.
Közeledett a fél kilenc, a hivatali idő kezdete. Ilyenkor volt a
legélénkebb a forgalom a folyosókon. Keresztbe vetette a lábát, hát-
radőlt a karosszékben, és nézte a keresztül-kasul siető tisztviselőket,
gépírónőket. Sűrűn zörögtek a kulcsok, valahol egy írógép sorvég-
jelzője csöngetett. S amikor kinyílt vele szemben egy magas, bőr-
párnás ajtó, megakadt a szeme a kilépő arcán: ismerte valahonnan
ezt az embert. Még nem ment el mellette, közelről láthatta a puhuló
vonásokat, a fakó fejet, a vékony, lefelé húzódó szájat.
 Egy fél másodperccel később újra kicsapódott a bőrajtó, és
most nyitva is maradt. Pallay vágódott ki rajta, tanítványa: a malac-
arcú tréfamester.
– Hányszor kell mondani neked! – kiáltott. A mondat közepén
látta meg őt a karosszékben, kacsintott, fülig szaladt a szája, úgy ki-
abált tovább: – A hirdetési osztályon nem fél kilenckor mész szarni!
A fiatalabb hivatalnok megfordult. Bizonytalan mosolygás
lebzselt a szája szélén. Nem ment tovább a mosdó felé. Pallay fényes
képpel fékezett Bárán mellett.
– Maesztró! – ordította. – Tanár úr! Hódolatom! Ugyebár csak
azt jött bejelenteni, hogy elmarad az óra! Haha! Máris jövök, tanár
uram! – A másikra mutatott: – Új még az osztályon, és nekünk, ma-
gasabb beosztású, tapasztaltabb elvtársaknak kötelességünk a jóra
nevelni. Kicsit lassú a felfogása, de fejlődik. Káderpolitika. – To-
vábbrohant kerek vigyorral a biztosított mellékhelyiség felé.
A halványan ismerős arcú fiatal hivatalnok egy suta félfordulat
közepén volt. Láthatóan nem tudta e percben, hogy voltaképpen
merre is tart ő most a sokágú előtérben. Végül az segített rajta, ami-
kor megtorpant Bárán előtt. Mosolygás borította el az arcát:
– Szervusz! Csak most láttalak meg. Te hol vagy?
Leült a másik székre. Kérdezősködött. Érdekelte valami plety-
ka az ő volt munkahelyéről. Aztán viccet mesélt, és kuncogott rajta.
Beszámolt magáról, elmondta, hogy magasabb akadémiát végzett
külföldön. Olykor két-három évig az olasz és francia tengerparton
él, megkívánja a beosztása. Megvan, ami kell. A fizetés egyelőre
nem túl magas, de gyakran utazik, és mindig lehet behozni valamit.
Amikor folyamatosan kint van, két év alatt egész szépen megszed-
heti magát.
 Még mindig nem tudta, hogy hova tegye ezt az embert. Sipí-
tásba csapó vékony hangja volt, szőke haja elöl csaknem teljesen ki-
hullott. Feje tojás alakú, a feje bőre középen, a haj két félszigete kö-
zött piros, mint egy csecsemőnek. Nyloninget viselt, foszladozó
ingnyaka sárgás volt, zsíros csomójú bordó nyakkendőjén látszott,
hogy nem szokta kibogozni, amikor leveti. Nyugtalanul, bizonyta-
lanul ült a székén, s ahányszor egy ajtó nyílt, fakó szemöldöke föl-
jebb ugrott a homlokán, felemelte a fenekét, mintha indulna tovább,
és csak akkor engedte vissza, amikor már megállapította, hogy ki
jön. Míg egyszer úgy maradt, előrehajló derékkal, a szék fölött öt
centire lebegő fenékkel. Egy pillanattal az előtt, hogy egy kövér, pi-
ros pulóveres nő az egyik ajtó mögül odakiáltott: „Józsa elvtárs, a
Nagyfőnökhöz raportra!”, a helyére ugrott a halványan ismerős régi
arc: a Nagyjózsa ült vele szemben, az intézetből, nem csoda, ha nem
ismerte meg: negyedik elemista korában látta legutóbb.
Józsa ettől kezdve, ha meglátta őt a folyosón, nem mulasztotta
el, hogy odamenjen, kezet szorítson, érdeklődjön a hogyléte felől.
Egyszer még az öccse fényképét is megmutatta a két kisgyerekkel.
De ő már azon az első reggelen, amikor Józsa ott lebegett a szom-
széd karosszék fölött, egyetlen pillantással belátta ennek az ember-
nek az egész jövendő életét. Valaki, aki felnőtté lett, amikor annak
eljött az ideje, elismert foglalkozást űzött – előadó volt – , és tekinté-
lyes munkahelyet írhatott a személyi igazolványába. Soha nem fog
vécére menni olyankor, amikor ezzel magasabb beosztású kollégák-
nak gondot okozhat, és általában a helyes megoldást fogja választa-
ni az élet bonyolult helyzeteiben. Megvolt a helye a világban, elin-
dult fényes pályáján.
Rá úgy emlékezett Józsa, mint gyerekkori barátjára, akivel tit-
kos közösség fűzi össze: együtt voltak bentlakók a jé vé Sztálinban.
*
 Felismerhette volna hamarabb is. Ekkoriban intézeti gyereke-
ket látott reggelenként a hegyen, s így soha sem szakadt messze
gondolatban a jé vé Sztálin nevelőintézettől.
Kétszer egy héten reggel ment órát adni, gyalog, át a hegyen,
úgy látta a gyerekeket először. Lefelé jöttek a hullámvasútszerűen
mélybe hulló, majd újra felkapaszkodó utca túlsó lejtőjén: kék színű
kettős sor, hosszú, képlékeny amőba a napsárga, meredek járdán. A
szemközti hegyről is rögtön látta, hogy intézetiek. Tudta, hogy a sor
kék melegítő-felsőrészektől kapja színét, és hogy a melegítőfelsőjük,
kék-fehér meg piros-fehér kockás vászoningük hasonló ugyan, de
nem egyforma; mindegyik gyereken van valami, ami csak az ő ru-
háján olyan: egy fehér villámzár, egy csontgomb vagy egy magas
szárú tornacipő. Ezekben a dolgokban nem tévedhetett: jól ismerte a
gyerekek lehetőségeit, és amióta az eszét tudta, számon tartotta, mi
történik azokkal, akik még ott vannak az intézetekben.
Néhány évvel előbb rendelet jelent meg a Magyar Közlönyben
az állami gondozott gyerekek ruházkodásáról. Most így hívták őket.
A rendelet szerint mindenkinek szabadon vásárolhat ruhát
nevelőtanárja az évi összegből.
Igaz, így is fel lehetett ismerni őket, akár a túlsó hegyoldalról,
hiszen nem öltözködhettek változatosabban, mint amennyire pél-
dául a háromszáz és háromszázötven forint közötti télikabátok kü-
lönböznek egymástól az áruházak gyerekruha-osztályán. Mégis.
Aki ment már párban, nadrágkantár alá gyömöszölt intézeti mac-
kóban, normális ruhás emberek között, az tudja: mit jelentett az a
rendelet.
***
Bárán gondolatban sokszor végigcsinálta már velük azt a me-
sebeli szeptember délutánt, átélte a nevelőtanár boldogságát, ami-
kor öt-hat fiúval autóbuszra száll, és bemegy a városba kabátot
venni. Nem tudják legyőzni az izgatottságukat, szaladgálnak, ma-
gyaráznak, az egyik fogastól a másikhoz kapkodnak a volt Margit
körút áruházaiban, kabátokat húzkodnak magukra, árcédulákat
néznek, szertehagyják a fogasokat, és úgy kell őket kivonszolni az
utcára záráskor, hónuk alatt a nagy áruházi papírcsomag. Az új ka-
bátban izzadnak, a régit, akin volt, becsomagoltatta. Mielőtt hazafe-
lé buszra szállnának, az ember, ha nevelőtanár, mindenkinek befi-
zethet egy forintos fagylaltra a Moszkva téri gombában.
A budai főútvonal áruházaira gondolt, természetszerűen, és a
budai hegyekben, volt úri villákban elhelyezett intézetekre, ahol
nem jár villamos, csak autóbusz, esetleg fogaskerekű. Budán, hegyi
utcán volt a jé vé Sztálin gyermekotthon és nevelőintézet, ahonnan
anyja ezerkilencszáznegyvennyolc májusában kapott egy levelet:
„Kedves Asszonyom, Elvtársnő! Jánossal olyan nehézségek vannak,
amik az intézet keretén belül nem oldhatók meg. Kérjük az Elvtárs-
nőt, hogy további elhelyezéséről gondoskodjék. Sajnos, Jánost nya-
ralni sem tudjuk vinni, mert a Balaton melletti nyaralás annyi ve-
szélyt rejt magában, hogy még a leggondosabb felügyelet alatt is
csak azokat a gyerekeket vihetjük, akik kellő önfegyelemmel ren-
delkeznek. Amennyiben valamilyen tanáccsal segítségére lehetünk
az Elvtársnőnek, nagyon szívesen állunk rendelkezésére. Szabad-
ság!”
A felvételnél a Sztálinban egy követelményt tartottak szem
előtt: hogy a gyerekek legalább ötvenszázalékos árvái legyenek a vi-
lágháborúnak. Nem árvaház volt.
Nem azért, mert időnként gyermekotthonnak hívták, hanem
mert egy igazi árvaházból nem lehet kidobni, a gyerekeket, az biztos,
mint a börtön: olyan, amilyen, de a priccs a tiéd benne.
Összesen három levelet és egy cédulát talált az elemi iskolai
értesítőjének a borítója alatt. A bizonyítványon második elemi osz-
tályban, a „látta szülő v. helyettese” fölött R. Kapuvári Magdolna
aláírása szerepelt; ő írta a cédulát is, amelyet a hátoldalán címeztek
meg, Bárán Imréné elvtársnőnek, a Karolina úti Pártiskolára. Ide-
gen, felnőtt írás volt az első fele is: „Édes drága jó anyukám, köszö-
nöm, hogy elhoztad a játékot, amit kértem, de hiányzik még a kato-
náim. Legközelebb, ha eljössz, hozd el. És ha megtalálod az ágyút.
Ezerszer csókollak”, és nagyon csúnya kaparással: János. Volt egy
kis sötét csövű ágyúja, borsóra. Az alákaparása után az előző felnőtt
írással: „946. V. 23. Kedves Elvtársnő, János nagyon jól érzi magát az
Intézetben. Nincs vele semmi baj. Kedves gyerek. Az írás is fog
menni idővel.”
***
Aznap nem diktált, és szünetet tartott Verdiben. Nem akart
egyedül lenni, felhívta Koncz Albint:
– Megiszom valahol egy üveg bort, elüldögélek – mondta a te-
lefonba. – Velem tartasz? – Albinnak nem kellett magyarázni; volt
ideje, hát eljött.
A Várban találkoztak, Albin tudott egy helyet ott. Menet az
Ostrom utcánál kényelmesen elszörnyülködtek azon, hogy micsoda
meredélyen jött föl a Várba a Budát ostromló török. Aztán kiültek a
szabadba, öreg ágyúk elé egy vászonterítős vendéglőasztalhoz, néz-
tek lefelé az új Déli pályaudvar égszürke üveg-beton karéjára. Me-
leg szelek fújtak a város felett. Üveg- és betonkaréjok épültek. Re-
mény úszott az új pályaudvar felől. Lassan itták a bort, és sötétre
sült pogácsákból haraptak hozzá. A poharak oldalán pára ült. Az
asztalnak billegett a lába, és a völgyből támadó szél meg-megemelte
a piros-kék kockás vászonterítőt.
– Öregem, még mit! – Albin fizetett, elhárította az ő pénzét.
– Kólja – mondta Bárán egy idő után. Elnyújtotta az ó-t, mint-
ha szólítana valakit. – Eszembe jutott, hogy Kólja.
 – Jó név, nem?
– Jó. Jó név.
– Mit akarsz? Ezekben nőttünk fel.
Nem folytatta. Nem mondta, hogy „de”, vagy „csak”. Albin
fűszálat rágott, illett a pillanat súlyához. Ő kísértést érzett, hogy kö-
rülnézzen, honnan szerezte a fiú ezt a nagyon alkalmas hajtást itt a
betoncsíkok, a járdák, a rakpartok között. Albinnak tulajdonképpen
igaza volt: jó név a Kólja, mi az, hogy jó, ráadásul még ezekben is
nőttek fel mindannyian. Eltette a kérdést magában későbbre. Egy
másik név is forgott a fejében:
– Van egy Madár A. János nevű grafikus. – Már fölálltak az
asztaltól. – Kiállítása lesz a Kondor Béla teremben. Nem tudod,
hány éves?
– Ezer grafikus van – vont vállat Albin.
– Egy Madár Jancsi nevű gyerekre gondolok, tudod. A Boráros
tér kettőben lakott negyvennyolcban a keresztmamája. Fontos do-
log.
– A legfontosabb! Hát persze. – Albinnak nem kellett magya-
rázni. Felkiáltott. – Szavak! Épp Madár. Meg Boráros tér. Bor és áros.
Nem árus ám, hanem áros. Félelmetes. Klassz! Klassz! Hát nem?
Szűk utcákon mentek csöndben; hosszú lépcsősorokon ügettek
lefelé.
– Tudod – kezdte most megint Albin körülményes lassúsággal,
ahogy olyankor szokott beszélni, ha a maga gondját-baját vette elő.
– Én olyan szennyes vagyok már. És az énem legmélyén úgy érzem,
hogy belém a legszebb dolgokért sem kár. Bennem átalakul, átforr
minden, és valami más lesz belőle. Úgyszólván akkor bomlik ki be-
lőle a mocsok minden szépsége. Érted, nem? – És ő érteni vélt vala-
mit.
 Fura pók volt Albin. Úgy tudott ilyesmiket mondani, hogy ő
elhitte. Tartalmat érzett a legképtelenebb szósorai mögött is, mintha
abban bízna, hogy egy szép napon majd villámcsapásszerűen átlát-
ja, megérti, a helyére ugrik minden. Egy emeletre jártak az egyete-
men, majdnem négy évig, sőt, már előbb, gimnazista korában ismer-
te. Távoli, ösztönös rokonszenvvel figyelték egymást, váltottak két
szót itt-ott. Egyszer, negyedév után belebotlott a Váci utcán, és föl-
mentek együtt az ő akkori albérletébe. Filmről beszéltek, egy kiállí-
tásról, könyvekről, persze. Nem volt kérdéses az összetartozásuk.
Bárán tönkretette fűtőolajjal a százforintos vászoncipőjét, súlyos
ügy volt. Amikor éjféltájban nagy nehezen elváltak, Albin a vászon-
cipőről mondott vigasztaló szavakat. Jött később is, nagyszerű
könyvek létezéséről lehetett értesülni tőle. Bárán is volt náluk. Ne-
gyedévben őt kirúgták az egyetemről, Albin bent maradt, végzett, és
úgy nem jutott álláshoz. A közvetítéskor meg sem várta, míg sor ke-
rül rá. Beteg volt az édesanyja, hazament, hogy ebédet főzzön neki,
otthogyta a rabszolgapiac-szerű termet, ahol fanyar megyei kulturá-
lis osztályvezetők előtt vonultatták fel a diplomásokat. Tanulmá-
nyokat írt. Elfogadott, megtervezett tudathasadásban élt: pénzt ke-
resett külön, és dolgozott külön, olyan szabadon, mint aki a birtokai
jövedelméből él. Hihetetlen erővel csinálta. Hol órákat adott, hol
tolmácsolt. Legutóbb nevelőtanári állást kapott egy rabnevelő inté-
zetben. Huszonnégy órás szolgálata váltakozott huszonnégy órás
szabad idővel. Lidércálmai voltak százágyas, imbolygó termekről,
ágybavizelőkről, homoszexuális kamaszbetörőkről.
Leballagtak a Dunához. Albin összeakadt két festő ismerősé-
vel. A leányt, aki egy nagy, ritka fajtájú kutyát tartott pórázon, Hód-
nak hívták, és egyénien káromkodott. Megbeszéltek valamit, elbú-
csúztak.
A rakparton álltak meg aztán ketten. Hátuk mögött, a széles
betonúton folyamatosan zúgott el az autóforgalom. Ő a Dunára fi-
gyelt, a platánok ritka árnyékára. Lába a rakpart alacsony kőkeríté-
sére támaszkodott. Egy csöndesedő nap tűnő fényei nyúltak ki a
ringó vízen a túlsó partig. A kikötőtuskó árnyékát óriásra nagyította
a fény, szélesebb feje elérte a pesti rakpartot, felkapaszkodott alsó
lépcsőin.
A levegőt néha otthonos szél lódította meg. A Dunaparti úton
egykocsis, szögletes, régimódi villamos járt. Nem messze volt a
megállója. Ezen a vonalon ebben az évben egyformán jártak a nyi-
tott peronos, zörgő, ormótlan, gyönyörű kocsik, amilyenen gimná-
ziumba járt itt évekkel ezelőtt és az áramvonalas zárt stukák – a szó
még ma is a vijjogó zuhanóbombázókat jelentette neki.
– Amit most mondok, nagyon fontos – szólalt meg Albin. – Je-
gyezd meg, hogy épp itt mondta egy barátod, nézd meg jól, milyen
az út, a fa, a víz, hogy majd emlékezz.
Ő gépiesen emelte fel a fejét az út, a fa és a víz felé, és annyit
látott egy megkezdett pillantással: Üres a parti fasor. Messze elöl
egy pár megy a járdán. A fiú a lány nyakát fogja tenyérrel, a lány
keze a fiú derekára hajlik. Távol járnak az egyenes sétányon, ő csak
megsejti a mozdulatokat befejezetlen pillantásával. Közelebb, két
lépés, egy barna kabátos ember ül a padon, almát vett elő a táskájá-
ból, dohánydoboz és cigarettapapír fekszik mellette. Elment egy ré-
gi kilences – üres a fasor. A platánok alatt sötétebb a fény, mint kel-
lene. Pest felé indul egy propellerhajó a híd alól. Leesett a lába elé
egy zöld falevél. Puha fénymederben fekszik el, a levelek aszfaltra
ejtett árnyéka között. Az aszfaltra, a piros padokra, a barna ruhákra,
a vászoncipőjének orrára zöld derengés árnyékát veti a fa koronáján
áthulló nap. Albinnak akár el is mondhatná az egészet, ő nem felel-
né, hogy olyan nincs, mert az árnyék az szürke vagy barna. De nem
mondott semmit. Nem hunyta be a szemét, mégis látta azt a másik
zöld árnyékot. A lépcsőház előtt, az intézetben. Homok hűvösségét
érezte a lábán. Befolyik a szandál lukacsain, rásimul zoknitlan bőré-
re. Állóvízszerű, pontokká szitált hangsúlytalan napban áll egy elfu-
tó pillanatig, és a zöld derengés kiszűrődik a lépcsőház aknájából,
körülveszi, melegen beburkolja.
***
Bent nagy világoszöld kockák borítják a lépcsőház falait. A
kockákat sötétebb pálcikák rácsa keresztezi, és a lapokon sárgás
márványerek futnak át, rendezetlen rétegekben.
A lépcsőház egy másodpercig csendes, mozdulatlan, s a gye-
rek látja a reggelt: a korai fény szétporlik az üvegtéglákon, a négy-
szögletes ablakok során.
A háta mögött a kavicsút, a kerti kapu, hajlított vascsövek, kor-
lát a fehér lépcső oldalán. Szűrt reggeli fény. Egy éles lánykiáltás:
– Koólja? – és ő hátrafordult. Két nagyobb lány jött, hangosan
beszéltek. Megálltak az út felénél, szemben a házzal. Felfelé néztek,
őt nem látták. Az egyik tölcsért csinált a tenyeréből.
– Ko-ólja! – hallotta a gyerek még egyszer a kiáltást. A hang ki-
tartott, megállt. Mintha mindig ez lett volna a levegőben. Aztán a
lépcsőház mellett felemelkedett egy négyszögletes bukóablak alsó
fele, és kibújt egy fiúfej. – Dobjál le egy törülközőt! – a fej visszahú-
zódott, ő látta a reggelt az üvegtéglákon, a négyszögletes lépcsőházi
ablakok során. Újra megjelent a fej, kinyúlt egy kar, és lerepült a tö-
rülköző: sárga darázstörülköző, apró kockamintákkal, s miközben
szállt lefelé hosszan, lassan kitárult. Becsukódott, csattant, összevág-
ta szárnyait.
A lányok aztán továbbmentek a törülközővel az ebédlő felé.
Bent a lépcsőházban meglibbent az ajtó, s mozdulása fény pókháló-
ját szalasztotta keresztül a kapuüvegen. Jött valaki. A gyerek kilé-
pett a homokból, megrázta a lábát.
 Nem akart találkozni senkivel. Úgysem beszél senkivel, sem-
mit, ha a fejük tetejére állnak, akkor sem.
A kert most az övé, más nem megy le reggeli előtt. Homokkal
tele szandáljában hátraszaladt a téglafalhoz. Már messziről látta raj-
ta a Magyarország alakú foltot, oda vezetett az ösvény. Mindent le-
hetett tudni már a kerítésről.
Igazítani kellene a Dunán, gondolta, ott fönt a kanyarnál. Va-
lamikor régen, még amikor nem intézet volt a ház, a háború előtt,
vadszőlőt futtattak fel a falon, a piros cserepekig, és most egy Ma-
gyarország alakú folton nem volt levél, csak két nagy elszáradt inda
folyója futott keresztül, Duna meg Tisza. Fölnyúlt Szentendrénél,
hogy a Dunát egy kicsit feljebb húzza, de rátapadt a téglára két erős
kaccsal, amiket nem látott. A határon túl, Ausztriában két levél hal-
ványzöld árnyékában egy sereg apró zöld félgömbbogár mászott, ő
már tudta a nevüket: Isten tehénkéi. Előjött a törött farkú gyíkja, ki-
dugta a fejét a fal aljában, itt szokott napozni délelőtt. Felnézett rá
két zöld-arany gyöngyszemével. A farka félig hiányzott. Madár Jan-
csi azt mondta, hogy utánanő nekik.
Aztán már nagyon hamar hangok hallatszottak fentről. Gyere-
kek meg egy felnőtt hang: a Barka Iréné. Valaki azt kiabálta, hogy
reggeli. Fölemelte a kezét, hogy elküldje a törött farkút, s ahogy az
árnyék elérte, a gyík villámgyorsan eliszkolt.
Maguk töltöttek a kávéból a reggelinél; volt aki kilocsolta, és
az nem volt baj. Amikor Barka Irén kifelé ment a kancsóval,
utánakiabált valaki:
– Ne vidd ki, hülye! – Tegezték a nevelőket.
Madár Jancsi még az asztalnál szólt:
– Ma megcsináljuk a felvonóhidat. – Madárról tudták az inté-
zetben, hogy mindenhová eltalál Budapesten. Van, amikor csak úgy
elmegy a keresztmamájához Pestre. Gondolja magát, felszáll a busz-
ra, vesz egy gyerekjegyet, villamosozik, vár a megállóban, átszáll.
Most szerzett valahonnan békebeli cukorspárgát a felvonóhídhoz.
Gerendának való cseresznyeágat már tegnap vágtak a kertben. –
Csinálunk várárkot is. A török ellen.
Ő nem válaszolt, de Madár nem is várta. Barka Irén, az igen.
Leguggolt elé a hosszú reggelizőasztal mellett.
– Szombat van, tudod, ugye? – azt mondta. Várt, de aztán foly-
tatta egyedül. Mindig ezt csinálják, gondolta ő közben. A végén
mindig kiderül, hogy nélkülem is jól elbeszélgetnek. – Ma biztos el-
jönnek érted anyukádék. – Idővel azért elengedte a vállát, és mehe-
tett a homokhoz.
Nem beszélt; épített. Guggolt a négyujjas tenyérnyomokkal
mintázott homok fölött. Az intézetnek nem volt külön, elkerített
homokozója, a nyár elején hoztak vagy két kocsi homokot és kiborí-
tották, tele lett vele az udvar első fele. Jó homok volt, jó benne állni
szandálos lábbal, érezni, ahogy befolyik minden kis lyukon. A vár
körül vízzel telt árok lesz, lándzsákkal. Csak az mehet be, akinek az
őrök leeresztik a felvonóhidat, mert tudja a jelszót; a török nem tud-
ja. Ötszögletes lesz, a sarkain őrtorony, a fal tetején út az íjászoknak.
Már itt volt a délelőtti várakozás, az azért jó. Színek, zajok.
Négyszögletesek, sárgával keveredő fűzöld. Ezüst: napfény az alu-
mínium vízcsőn. A csövön túl a fűkockák, a padok, az út fehér sze-
gélykövei, végig az út mellett. Terepszín lent: a homok, ahogy szá-
razabb-nedvesebb. A két pad; fehér kő, piros támla és fehér: Barka
Irén köpenye, csapódó szoknyák. Kiáltások: egyforma magasan áll-
tak meg a végén, átnyúltak az udvarról a hangok egymás kezéért.
Fiúk fogóztak. Valaki bőgött. A fűnél nyamvadtan énekelt egy
pár lány, egymás kezét fogták, és forgolódtak körbe. Megállt, nézte
őket: megkeresett a kék szoknyák között egyet, szerette tudni, hogy
az hol van.
A zajokból és a színekből, a fény erejéből kialakult valami ha-
tározottabb. Íze lett a várakozásnak. Szaga. Kenyéríze és pástétom-
szaga.
A két kecskelábú asztal már ott állt a fa alatt, a tálcán magas
hegyben a kenyerek. Ma nem is látta, amikor az asztalokhoz vitték a
tízórait.
Csilingelt a kiskolomp Barka Irén kezében. Kezet mostak az
alumínium cső végénél. Ott volt a csap, mindig folyt vékonyan.
Madár Jancsi rászólt:
– Mosd le a pofád is! – Reggel, mindennap, kimentek a mos-
dóba, és akkor elmondták, a fülükben volt, materialista árvaház
imája: „Arcot-kezet-nyakat-fület.” Mást nem kellett megmosni, nem
is volt hol.
Evés után végre összeszerelték a felvonóhidat. Külön helyen
szereltek, a terasz alatt, majd ha egyben lesz, hatökrös szekerek vi-
szik fel a várhoz. Munka közben egyszer csak anya hangját hallotta
fentről. „Ha kétségbe vonja”, ez meg Gazsi. Itt ültek a fejük fölött
egy órája anyáék, a Kerék meg Barka Irén. „A gyerek”, mondta Bar-
ka. Most határoztak el róla valamit.
Sokszor kellett felállnia a nadrágja miatt. Sok volt a baj vele.
Mindenkinek ez volt: kék nadrág vagy rakott szoknya, mackófelső-
rész, kék-fehér kockás ing. A nadrág majdnem térdig ért, és lötyö-
gött a derekán. Az egyik kantárja mindig lecsúszott. Fölállt, fölrán-
totta, nekiállt inkább, kigombolta hátul, hogy áttegye keresztbe. Ez
az egy baj volt mindig nyáron, a nadrág kantárja, mert nem érte el a
másik kezével. Meg kellene kérni valakit, hogy gombolja be, beszél-
ni kellene hozzájuk. A végén visszagombolta simán, és leguggolt
megint Madár Jancsi mellé.
 Keményen dolgoztak, amíg anya leszólt, hogy jöjjön fel a te-
raszra.
Vaslábú székeken ültek. Elhallgattak és feléje fordultak. Gazsi
kezet adott. Ő várta, mit akarnak.
– Okosan szeretnék beszélni veled, János. – Barka Irén felállt,
körbejött az asztal mellett, megfogta a kezét, és odahúzta maga elé.
Anyáéknak így háttal került, őket nem látta, de nem szóltak bele
egyébként sem.
Ordítottak a homoknál, ő odanézett, mi van. A Nagyjózsa ki-
szállt a fogózok közül, és odataposott a felvonóhidra és a várárokra.
Innen is látni lehetett, hogy az árok lándzsái elhajoltak, beomlott a
töltés, és kifolyt a víz. Madár vicsorított, bőgve kiabálta:
– Ezt most mért kellett, a rohadt kurva anyádat! – és nekiro-
hant, pedig tudta, hogy megveri. A Nagy mindenkit megvert, na-
gyobb volt mindenkinél két évvel.
A nevelőnő közben beszélt, nem hagyta abba. Azt mondta
most: segíteni akarunk neked, de ahhoz tudnom kell, hogy mi a
problémád.
Négyszöget rajzolt az asztalon a mutatóujjával. Ahol fordult,
ott bütyök volt a fában, másik helyet kellett keresnie, mert nem sze-
retett bütykökbe belemenni. Az új négyszöget egészen az asztal szé-
lére húzta, és magában azt gondolta: ha valaki egy kicsit meglöki,
akkor leesik és zörög. Akkor sem vennék észre.
A nevelőnő a fiú keze felé nyúlt, hogy elhúzza az asztalról, az-
tán erőt vett magán, és anya felé fordult:
– Láthatod, elvtársnő, te is. János senkit sem méltat válaszra.
Ez így megy május elseje óta.
Megint lecsúszott a nadrág kantárja. Hátranyúlt, piszmogott
vele.
 Anya odahúzta a térde közé, kigombolta a nadrágot, áttette
keresztbe, végre egyszer a helyén volt. Aztán kérdezte csak:
– Igaz ez? Miért nem akarsz beszélni?
*
Amikor a kezébe kerültek a levelek, ő úgy következtette, hogy
az elsőt az után a szombati beszélgetés után írhatta az intézet veze-
tője. Hamar sárguló másolati papírra gépelték, és a Dereglye utca
egy cébe címezték, Bárán elvtársnőnek. Így szólt:
„Kedves Asszonyom, Elvtársnő! Tudomásunkra jutott, hogy
János ellátásával kapcsolatban panaszai vannak. Nagyon szeret-
nénk, ha az Elvtársnő a demokratikus pedagógia követelményeinek
megfelelően, mind a saját, mind a köz érdekében velünk közölné
panaszait. Szíves válaszát várjuk. Szabadság!” Alatta tollszemes tol-
lal, világoskék tintával: R. Kapuvári Magdolna. Gazsi válaszolt rá
egy hosszú levélben, sok új bekezdéssel, ritkított és aláhúzott sza-
vakkal:
„Kedves Kapuvári Elvtársnő! Engedje meg, hogy május 3-i kel-
tű s feleségemnek a tegnapi napon kézbesített levelére válaszoljak.
János ellátásával kapcsolatban valóban vannak panaszaink, nem-
csak a feleségemnek, hanem magamnak is. E panaszok egy megbe-
szélésen váltak magam előtt is teljesen világossá, egy megbeszélé-
sen, amelyet feleségemmel együtt Barkáné elvtárssal és Kerékgyártó
elvtársnővel tartottunk a közelmúltban. Panaszaimat ez alkalommal
nevezett elvtársaknak bírálat formájában ki is fejtettem, s ugyanak-
kor az ő bírálatukat részben elfogadtam, s János nevelésében a ma-
gunk részéről le is vontuk ennek a bírálatnak a helyes részét. Meg-
döbbentett azonban, hogy az elvtársak részéről az önkritika teljes
hiányát tapasztaltam, s ezenfelül az, hogy bírálatunk elől teljes mér-
tékben elzárkóztak. Én azt hittem, hogy az elvtársak a mi bírálatun-
kat – noha nem értenek vele egyet – mégis a pártszerűség követel-
ményeinek megfelelően Szakácsné elvtársnőnek és rajta keresztül az
elvtársnőnek is továbbítani fogják…” A levél két gépelt oldalon át
folytatódott, és azzal fejeződött be: „Remélem, néhány napon belül
módunk lesz egymással találkozni, s a szóban forgó kérdéseket
részletesen megbeszélni, valamennyiünk hasznára, a köz érdeké-
ben. Szabadság! Nagy Gáspár min. oszt. v. h.” Május tizennegyedi-
kéről keltezték, és otthon maradt piszkozatát is az akkori Gépipari
Minisztérium Kossuth-címeres levélpapírjára írta egy gyakorlatlan
gépírónő. Az írógép-hibákat a papír szélén vékony hegyű, fekete
tintás töltőtollal javította ki Gazsi.
***
Három hétig gyakorolt a Nagyjózsával áprilisban. Közben
egyszer vihar volt éjjel, villámlott sokáig, de ő akkor sem ment oda
Barka Irénhez, akinek nevelői asztala fölött kék lámpa égett a háló-
ban. Reggelre sütött a nap, ahogy reggel kell, és mindennek olyan
színe volt, ahogy kell. A délelőttöket várta izgalommal ezen a há-
rom héten át. Jó volt felkelni. Jó volt, amikor megint elkezdődött egy
nap, és a Nagyjózsával gyakoroltak.
A nagyobbik Józsa mindenkit megvert. Úgy mondták: meg-
verni valakit. Erősebbnek lenni. Ez számított. Ő mindig megmond-
ta, ha új volt valahol, hogy nem ver meg senkit.
Húsvétkor a Nagy elhatározta: nem engedi, hogy a kicsi Bárán
legyen a leggyöngébb az intézetben.
– Addig fogunk gyakorolni, amíg olyan erős leszel, mint én –
magyarázta el a tervét. – Mindenki mást megversz. Először csak a
negyed erőmet fogom használni. – Ott állt fölöttük az öccse, Környei
Béla, mások is.
A Nagy először mindig megmutatta, hogy ő hogy verekszik.
Bárán teljes erővel feszítette hátrafelé a másik fiú vállát, mindennap.
Egyszer már hátra tudta hajlítani a bal karját. Egyszer, egy hét múl-
va, letette félvállra. Érezte, hogy mindennap erősebb lesz. Minden
másképp volt, a gyerekekkel is. A félerő következett, és egy hét
múlva a Nagy már nem tudta letenni őt kétvállra félerővel. Egész
nap a gyakorlásra készült itt a homoknál. Más lesz minden még.
Csak gyakorolni kell. És van egy barátja, a legerősebb gyerek, ne-
gyedikes, és mindenkit megver az intézetben. A háromnegyed ere-
jével birkózott. Ő egyszer arra gondolt, hogy most már, szombaton
és vasárnap, ha nincs ott a Nagy, ő is megvédheti neki az öccsét. (A
Kisjózsát szombaton és vasárnap nem szokta hazavinni az apjuk,
mert az csak fogadott gyerek.)
Május elsején, ahogy hazafelé jöttek a felvonulásról, a Nagy
szólt:
– Most már ugyanolyan erős vagy. Ma komolyra megyünk.
A fél intézet körülöttük állt a homok szélén; a fiúk mind és két
lány is.
– Fogadunk, hogy a Nagy győz. – Nem látta, hogy ezt ki
mondja.
– Nagy meccs lesz – bólogatott a kisebbik Józsa. – Ha fütyülök,
mehet. – Odakiabáltak még gyerekeket a hátsó udvarból. Aztán a
Kisjózsa a szájába tette a négy ujját és fütyült. A Nagy átfogta János
felsőtestét, és a földhöz vágta.
A homokban feküdt, egy kicsi belement a szájába. Egy csomó
lábat látott körben. Barna, magas szárú cipőket, lecsúszott drapp
harisnyákat, összekarcolt lábakat. Aztán elkezdtek röhögni.
Nem akartak elmenni onnan.
– Nem is néztem oda – mondta a Nagy. – És ez még csak a ne-
gyed erőm volt. – Nem tudták abbahagyni, úgy nevettek. Nagy vicc
volt a Nagyjózsától. Nem sajnálta a fáradságot. Jól adta. Három hé-
ten át adta, hogy egy jót lehessen röhögni. Egy csomóan nemsokára
átmentek az udvar másik oldalára focizni. Ő fölállt, és később be-
ment a házba. Madár is ott volt, bejött vele, szólt:
– Mosd le a pofádat.
***
Gazsi rosszul számított, amikor azt írta válaszlevelében a veze-
tőnek: reméli, lesz módjuk rá, hogy néhány napon belül újra talál-
kozzanak. A teraszon lefolyt beszélgetést nem követte több szemé-
lyes találkozás, csak a vezetőnő második levele, amelyben megírta,
hogy Jánossal olyan problémák vannak, amiket nem lehet az intézet
keretén belül megoldani. Ezt a levelet már az intézet nyomtatott fej-
léces levélpapírjára írták, és már Nagy Gáspárnénak címezték, R.
Kapuvári Magdolna aláírása alá pedig odapecsételték a rangját is: jé
vé Sztálin gyermeknevelő intézet, pedagógiai vezető. A tizennyolc
nap előtti levélnek kétszáztizenhárom per negyvennyolcas volt az
iktatószáma, ennek kétszáznegyvenegy per negyvennyolcas. Ez
alatt az idő alatt tehát huszonnyolc levelet küldtek el az intézetből;
ezek között feltehetően voltak gazdasági természetűek, mosoda-
számlák, tüzelő- és élelmiszer-rendelések is.
*
Másnap a délután olyan volt, mint a többi. Majdnem üres volt
a ház, mert vasárnap egy csomó gyereket hazavittek. Ő még nem
tudta, hogy ez az utolsó napja az intézetben. Nem épített, délután
nem épített soha. Ült a homok mellett a füvön, járkált, állt a kerítés-
nél egyedül, bámult ki az utcára. Madár nem szólt, tudta, hogy dél-
után ő nem jön.
Megváltozott a fény. Hidegek, élesek, idegenek lettek a dolgok.
Meredekebben esett be a nap a betonra a terasz fölött. Sötétebb lett a
padok színe, meg elöl az alumínium vízcsőé. Az úton halkan szik-
ráztak a fehérebb kavicsok, és a vékony nyírfa megállíthatatlanul
nyújtotta előrébb bizonytalan pamatban végződő árnyékát. A dél-
után, az este, azután éjszaka lesz. Mindig ez volt: miközben gyanút-
lanul dolgozott a homokban, nyomasztó, érthetetlen gyorsasággal
múlt a nap. Előjöttek azok a dolgok, amik délelőtt nincsenek.
Ebédnél jutott eszébe először egy sötét hálóterem, ahol egy
hajnalon sokáig feküdt nyitott szemmel, egy másik intézetben. Az
ablakokat új kék bekötőpapírral sötétítették el, sorozatban hallat-
szottak a föld tompa döngései Pest felől, és vékony, félős hangon re-
zegtek az üvegtáblák. Nem akart abbamaradni a rezgés, nem akart
reggel lenni. Más dolgok is előjöttek, nem ilyen pontosan.
Bolyongott ide-oda az üres kertben, végül a terasz alatti beto-
non talált magának munkát. Völgyhidat épített a betonfolyókán át a
hangyák karavánútja fölé. Két sorban vonultak a terasz lábához és
vissza a kertbe. Lefelé málhát cipeltek: kenyérmorzsákat meg vala-
mi világos maszatot. A messze füves fennsíkok felől jöttek a fárad-
hatatlan karavánok, leereszkedtek a kavicsos tájon át, és mielőtt el-
érték céljukat, a terasz kőlábát, átkeltek a betonsíkon, ahol nem
mozdul fűszál sem, csak a könyörtelen sivatagi nap csillan fehérre
szítt koponyákon. Az útvonal egy hosszú darabon arra vezetett,
amerre a beton esőhordó vályú, kiszáradt ősi folyómeder húzódott.
Lapos kavicsokat válogatott, azokkal dolgozott. Úgy kellett
megépíteni a völgyhidat, hogy alatta továbbra is zavartalanul vo-
nulhassanak a karavánok.
Kényes munka volt. Ha leejt közben egy kavicsot a folyókába,
ezek elkezdenek futkosni, mint a bolond, aztán kerülővel megépítik
az utat másfelé. Egyetlen mozdulatot sem téveszthet el. Először fel
kell rakni egy biztos boltozatot. Ha az megvan, akkor már nyugod-
tan megcsinálhatja az egészet, az emelkedő országutat, ezek nem
fognak törődni vele, mi van a fejük fölött.
Kiválasztott két zömök, barna kavicsot, letette a folyóka mellé
jobbról-balról, pillérnek. A híd középső íve egy lapos, fehér termés-
kődarab lesz. Föléjük emelte próbára, a fesztáv jó volt. Visszarakta a
fehéret oldalt, mert nem lehet csak úgy beemelni.
Valaki kiabált a ház felől:
– Bárán! Itt van anyukád!
Fel kellett menni. Gyorsan megnézte még a völgyhíd helyét. A
túlsó parton, a hídfő körül nagy ívben elszórva suszterbogarak süt-
kéreztek a betonon: fekete-piros papucsok, fürtökben mászkálnak,
ha kisüt a nap. A falnál össze volt ragadva kettő a potrohánál, és
ahogy az egyik szaladni kezdett, háttal húzta a másikat. Futottak, az
ő árnyékára megdermedtek, aztán újra futottak.
Felállt. Már meggyőződött: minden elő van készítve, a legjobb
kavicsok ott fekszenek a fűben, a vályú szélén, ahol a beton két lapja
egymáshoz illeszkedik, s egyetlen mozdulattal be lehet emelni a kö-
zépső hídívet. Rohant. Nem értette, miért jött anya vasárnap. Láto-
gatás csak szombaton van.
*
Nem jutott hozzá azután, hogy befejezze a völgyhidat, elra-
gadták a teendői. Anya szólt: reggel értejön Gazsi, hoz rendes ruhát
az intézeti helyett és elviszi. Megkérdezte Madártól a címét, hogy
majd meglátogathassa egyszer, a fejébe tette el, más helye nem volt
rá: Boráros tér kettő. Törte a fejét a szón: jó lenne látni egyszer a
borárt, arra gondolt. Este két gyerek berohant meztelenül a lányok-
hoz, körbeszaladtak, de most ő nem volt velük. Villanyoltás után,
amikor még mindenki ébren volt, halottnak tetette magát az éjjeli
lámpa. Utoljára hallgatta-szagolta a hosszú hálótermet: a szuszogás,
forgolódás hangjait, a meleg izzadtságszagot, a matrac sárgás
pisiszagát, a lepedő szigorú tisztaságszagát. A Barka Irén asztala fö-
lött kék életre kelt az éjjeli lámpa. Reggel elmondta magában még
egyszer, hogy arcot-kezet-nyakat-fület.
 Félt, hogy elfelejti a Madár címét. Két napon át ismételte ma-
gában; és a legizgalmasabb az első reggel volt, amikor felébredt a
Dereglyében. Nézte az előszobaajtó üvegét, és egy pillanatra azt hit-
te, hogy nem fog emlékezni. Elmondta magában még ötvenszer,
megjegyezte örök életére: Boráros tér kettő. Tudta ezen a napon is,
amikor Albin nevű barátjával álldogált a Duna-parton.
***
Végül el kellett válnia tőle. A vas kikötőcölöpre tette a lábát,
nézte a Margit-híd alatt a kishajóállomást, a híd szögecselt hasa al-
ját, a kikötőcölöpöt, a hajóhíd tábláját. Alumínium testű új vízibusz-
ok közlekedtek a folyón. A tábla felirata nem változott ezerkilenc-
százharmincnyolc óta: „Tilos a hajó kikötése előtt a hídra lépni.” Az
utolsó percekben pillanatonként nézett az órájára, úgy tapasztalta,
hogy akkor lassabban múlik az idő. Tovább már nem húzhatja, látta.
Be kell mennie a súlyos vaskapun. Előveszi megint a belépőcédulát.
Felmegy a piros szőnyeg mellett a lépcsőn. Két óra hosszat kérdez,
hallgat, s mered a két tanítványa feje fölött a protokollszoba sárga
falára. Szünet következik, újabb két óra, közben kint elmúlik a vilá-
gosság, Isten napja.
*
A volt Margit körúton ment haza este. Nézte a neonlámpákat.
Huzalon lógtak az út közepén, fehéres fénnyel öntötték le az aszfal-
tot. A sarki fodrászszövetkezet ablakán át női arcokat látott, roham-
sisakszerű vörös burák alatt. Kolja, arra gondolt. Nem hagyta nyu-
godni a dolog. A neonreklám piros volt a filléres áruházon. Az au-
tóbuszok közepébe vászonharmonikát raktak, hogy fordulni tudja-
nak a hosszú testek. A taxiállomásra kocsi érkezett, két várakozó
kapott kétfelől a kilincse után, megdermedtek egy pillanatra, és
meglepődve néztek fel egymás arcára. Hallotta a kanyarodó autók
gumijának csikorgását. Látta a csemegebolt ajtaján át a köpenyes
kövér lányt, akit ismert. Az antikvárium bezárt már hatkor; meg-
jegyzett magának egy könyvet a kirakatból. Egy hengeres hirdető-
oszlopon megint látta a plakátot: Madár A. János grafikus kiállítása
a Kondor Béla teremben. Egyszerű falragasz volt, nagy szabad tér, a
közepén feketével a grafikus neve, ugyanolyan betűtípussal, mint a
képzőművészeké ezeken a falragaszokon mind. Nem csak Józsa van
meg, gondolta. Madár Jancsi is megvan. Egyáltalán nem biztos,
hogy ez ő. Lehet, hogy ez a grafikus hatvanéves, lehet, hogy az én
egykori barátom vadászrepülő. De megvan ő is. Biztos, hogy Madár,
aki nyolcévesen eltalált egyedül Budapesten mindenhova, itt él a
városban. Az is lehet, hogy néha elmegyünk egymás mellett az ut-
cán. Úgy érezte, hogy tudja, hol találja, ha bármikor meg akarná ke-
resni. Jár majd egyszer a Boráros téren, akkor megállhat, és bemehet
a kapu alá, megnézheti a névtáblán, hogy ott lakik-e még, akár rá-
csöngethet egy nyúzott arcú, fiatal férfira.
***
A következő hetekben többször is végigjárta a budai Gubacs
utcát, és nem tudott rátalálni a házra, ahol az az intézet volt.
Fordított, tanított. Egy fárasztó nap után azt álmodta Bálint
Anniról, hogy kislánykorában ő is odajárt az intézetbe. Ő volt az
egyetlen a lányok közül, akiről tudta, hogy hogy hívják. Most már
felnőtt nő. És Bárán azt mondja neki: „Istenem, ha ez igaz volna.”
„Mi?”, kérdezi Bálint Anni. „Hogy te előkerültél, és itt vagy nekem.
De úgyis álmodok. Sőt, azt álmodom, hogy tudom is, hogy álmo-
dok.”
Anni hosszan csodálkozik őrajta. „Nézd csak, milyen lettél”,
mondja. „Alig éltél.” Tömpe ujjai vannak a lánynak. Barna, kerek
arcú, testhez álló szürke kötényruhája. Bárán keze a derekán. Aztán
a melle belecsúszik a tenyerébe. „Vékony voltál”, mondja Anni,
„mindig éhes. Most meg: Megférfiasodtál. Komolyan veszed itt ma-
gadat. Még jóképű is vagy. Lányok mellét fogod. A kicsi Bárán az in-
tézetből!”
Azon csodálkozik, hogy neki kitelt, szögletes az arca, éles az
álla. Rendes fehér inge, kockás kabátja van.
„…hozok sok mazsolát”, mondja később. „Te azt úgyis nagyon
szereted.” „Te még ezt is tudod?”, kérdezi ő csodálkozó örömmel.
„Persze hogy tudom. Együtt voltunk intézeti gyerekek, nem?” A ha-
jához emeli a kezét: „Nézd.” Széthúzza a haját a feje tetején: vékony
varrat fehérlik a választék mellett. „Ez tízéves. Egyszer felborult az
intézeti teherautó a Balatonnál. Betörtem a fejemet.” „Akkor?”
„Ühüm.” „Mentőautóval vittek Székesfehérvárra éjszaka”, mondja
Bárán. „Lehet. Összekapcsolták.” „Ugyanaz az autó vitt minket”,
mondja Bárán, mert jól emlékszik, ő elájult akkor. Majd átmenet
nélkül így folytatja: „Elmondjam, hogy közben hogy alakult az éle-
tem? Akarsz beszélni az eltelt évekről? Ami közben volt?” „Igen.
Beszéljünk.” „Az erotikus tapasztalataidról. Én el akarok mondani
mindent. Emlékszel, amikor a fiúk beszaladtak hozzátok a lányhá-
lóba?” „Emlékszem”, mondja Anni. „Irtózatos izgalom volt. Felka-
vartátok a hálót. Sokáig sustorogtak azután a gyerekek. Én nem lát-
tam semmit soha.”
*
Reggel kilenc óra volt, amikor dobogó szívvel, merev hímvesz-
szővel fölriadt erre, egy fordítással, óraadással telt nap után. Fekete-
fehérben álmodott, mint legtöbbször.
Éjjel háromkor került ágyba, és sokáig még akkor sem tudott
elaludni. Azután nagyon mélyen aludt. Most boldog volt az álmá-
val.
Vastag, szép ajkú cigánylányt látott hazafelé az éjszakai villa-
moson, a fiúja időnként rácsókolt a szájára, a lány hátradűlve, fel-
tárva adta át magát, a fiú hátulról átkarolta, keze rajta volt a mellén
a sötétszürke kötényruha fölött.
Az történt: felborultak egyszer teherautóval a Balatonnál, ő el-
ájult, bevitték a mentők. A lányokhoz meg ketten rohantak be Ma-
dár Jancsival azokon az éjszakákon. Beszaladtak és megint ki a fa-
burkolatos átjárón. Két bársonyfüggönyt kellett félrehajtani futás
közben. Ő mindig attól félt, hogy egyszer begabalyodik a két füg-
göny közé, és Barka Irén ott találja meg meztelenül. A fiúk a függö-
nyök mögött vártak. Mesélni kellett volna, hogy mit láttak. Ő soha
nem látott a lányokból semmit, csak őrülten dobogott a szíve, ahogy
körberohant, és boldog volt, hogy kint van. Bár, gondolta, nem is
volt ott még semmi lány. Nyolcévesek voltak, az ágy tetején visítoz-
tak meztelenül.
***
Két hónappal azután, hogy Albinnal beszélt, egy nyári délelőtt
mégis ott állt Budán, egy házkapu alatt, ahol feljebb a lépcsőházból
kis fényrongy vetődött ki, az üvegkapu kapta el. Áthajította a másik
kapuszárnynak, amaz visszadobta, fénnyel labdáztak az üvegfelüle-
tek. A fénnyel, ami csak egyetlen helyen van a városban, egy helyen
a világon, műmárvány lapokról verődik egy hegyi lépcsőházban.
Most érünk be a zöld derengésbe, gondolta, és elgyengült, úgy érez-
te, kiszalad alóla a lába.
Nem tudott számot adni magának utóbb, évekkel később sem,
hogy hogy ért fel az első emeletre. Erőt vehetett magán, külső ma-
gán, s ha valaki látja a földszinten, azt hihette volna: egy kopottan
öltözött magas homlokú fiatalember intéz itt magabiztosan dolgo-
kat; odamegy a dundi betegfelvevő lányhoz, magyaráz, beutalót ad
át, bediktálja egy csecsemő adatait, átveszi a betegkartont, majd
vissza egy másik fiatalemberhez, a kisbaba apjához, segít kihámozni
a gyereket a pokrócából, azután a karjába veszi a kicsit, és elindul
felfelé a lépcsőn. És nem vehettek volna észre rajta semmit, de
semmit.
Pedig nem tudott magáról. Lebegett a derengésben, a körbe-
hajló lépcső végtelen fordulatán át, s körülötte sárga márványerek
ritkították a zöld fényt. A következő pillanatban pedig ott volt az
emeleten, földet ért, megkapaszkodott a fapárkányban, és körülvet-
ték fehér ajtók, egy kerekes kocsi, sterilizátor, beteghordozó szőrös
lába a fehér köpeny alatt, orvosnő biztos lépése, székek, fogasok,
gyerekek.
*
Hazaért váratlanul az intézetébe, ahol egyszer bentlakó volt.
Hazaértét nem tekintette véletlennek. Mostanában, ha feltette kér-
déseit, idővel, látszólag véletlen módon, látszólag isteni csoda for-
májában, feleletet kapott rájuk. Nem csodálkozott, hogy egy Józsa
nevű tisztviselő arcát épp akkor ismeri fel a piros szőnyeges épület
folyosóján, amikor a melegítős gyerekeket látja reggelenként. A szí-
ve mélyén mindig is hitte, hogy az élet ilyen. Most már hosszabb
ideje párbeszédben volt a világgal. Amikor decemberben egyedül
maradt, valami ilyesmire volt szüksége: a világgal akart párbeszéd-
be kerülni.
A Várbeli szerda után, nyár végén, felhívta gimnáziumi osz-
tálytársa, Korondi Viktor: el kell vinni a fiát gégészhez, segítsen.
– Nincs semmi – mondta Viktor, amikor ő a kicsi mózeskosara
fölé hajolt. – Csak folyton odanyúl a füléhez, a körzeti orvos a biz-
tonság kedvéért elküldte a Gubacs utcai klinikára.
– Milyen utca? – Bárán óvatosan lefejtette a mutatóujjáról a ki-
csi kezét.
 – Gubacs. Miért? – Viktor felnézett. Épp a kicsit csomagolta át.
Sokat tudott Báránról, de nem is sejtette, hogy ehhez az utcanévhez
mi köze lehet. Megismételte: – Gubacs utca. Miért, mi van?
– Semmi. Mehetünk. A negyvenkilences buszhoz.
– Te tudod, hogy hol van?
Az autóbuszon ő vitte a szatyrot a kicsi pelenkáival és a cuc-
lisüveggel. A kis Viktor a csendes utcán visszafordult az apja kezé-
ben, egészen kicsavarta a fejét. Színt nem látnak még ilyenkor, a fa
árnyékát nézte.
Az egész utca a gyerekkórházhoz tartozott most. Volt lakóhá-
zak, egy- és kétemeletes villák. Modern épületek voltak, terméskő
lábú kerítések mögött. Üvegtégla lépcsőházak.
Valaki kikiabált egy kertbe a nyitott ablakon át, rózsatövekről
beszélt. Víz permetezett, locsoltak. Két fehérköpenyes nő ment felfe-
lé az utcán egy-egy kisgyerekkel. Mind a két gyereken a kórházak
komoly posztóból készült fekete felleghajtója volt – ezekből nem ké-
szítenek többfélét. Egykedvűen baktattak az út közepén kopott-
fehér gyerekcipőjükben, a kezüket magasra nyújtották, hogy elérjék
az ápolónőét. Öelőttük fordultak be a gégészetre. Nyolc-tíz gyerek
várt már az emeleten, az ambulancia beugrójában. Kopott, kék me-
legítő-felsőrészt viseltek, a kabátjukat egy székre rakták le. Nem
egészen egyforma, megközelítőleg azonos árú konfekció-
kiskabátjuk, melegítőjük és ingük volt.
A kis Viktor csöndesen feküdt az apja karjában, nézett nagyra
nyitott kék szemmel.
A fehér cipős kislány halkan sírt. Egy gyerek sikoltása hallat-
szott a vizsgálóból. Akkor a másik gyerek, aki előttük jött föl – kisfiú
volt – , odament Báránhoz.
– Bácsi, ugye nem fogják felszúrni a fülemet?
 Minden új felnőttet megkérdezett, senki nem akadt, aki meg-
ígérje neki. Nem ígérte meg ő sem. Iszonyú volt.
Meg kellett várniuk az intézeti gyerekcsoportot, addig rá lehe-
tett hajolni a fényes fakorlátra, és lenézni a lépcsőre.
Kijött egy ápolónő, és ő látta a kórterem túlsó ablakán, a ház
testén át az udvart, a ház mögötti kerítés tetejét, a keresztbe rakott
cserépsort.
Kicsaptak a hangok, délelőtti gyermekkórterem hangjai. Valaki
magyarázott, izgatott-vidáman, egy másik gyerek csöndes nyöször-
géséből hallatszott egy ajtónyitásnyi darab. A hálók voltak ott, gon-
dolta. A mi hálótermünk, a másik oldalon a lányoké. Állig felhúzott
takarók mögött sikoltoztak az ágyak tetején állva, amikor meztele-
nül berohantunk hozzájuk.
Megszökött. Otthagyta a kicsi pelenkacsomagját egy széken, és
lerohant a lépcsősoron.
A szeme sarkából észlelte a kockák zöldjét. Átment három
nagy lépéssel a földszinti előcsarnokon, el a betegfelvevő lány aszta-
la mellett, ki az üvegkapun. A kapu és az út között megállt. Felné-
zett az üvegtégla falra és a lépcsőház bukóablakára. Ko-ólja! Emléke
üvegkapuja volt ez, mellette a négyszögletes ablakok között az,
ahonnan a nagylány kiáltására felbukott Kolja feje, és később lere-
pült a sárga darázstörülköző. Tudta, hogy bukóablak, pedig most
csukva volt valamennyi. Az egyik lány elkapta a törülközőt, becsuk-
ták az ablakot, és a lányok továbbmentek, el a hálótermek felé, fü-
rödni. A recésüveges ajtó után jobbra volt az ebédlő. Kolja. Az orosz
becenév nem fér el a tények rendjében. Itt van valami hézag, tudta.
De majd betömjük azt is. Leszaladt hátra a kertbe. Az erkély alatt
zöld és sárga fűszálak ütöttek ki gazos, összevissza vonalban. Han-
gyák másztak a betonon, apró, sötétbarna maszatok. Lassan guggo-
lásba ereszkedett, hogy lásson mindent.
 A guggoló óriás feje magasságából belátta a másléptékű mesz-
szeséget: kavics morénavidékét, távol hullámzó füves szavannákat,
napégette sivatagot, kiszáradt ős folyómedert. A síkon türelmes kö-
vek hevertek, látszólag céltalanul. Kinyújtotta a kezét, és tétován a
part felé tolt egy széles tömböt, pillérnek, aztán valami lapos ter-
méskőszilánkot keresett a völgyhíd középső ívéhez. Nyár eleje volt,
bogarak nyüzsgésének, bogarak párzásának ideje. Ahogy lehajolt, a
terasz lábánál mozdulatlanságba dermedt két suszterbogár. Össze
voltak ragadva a potrohúknál, háttal. Azután megszaladtak, az
egyik háttal, fölhúzta a lábait, szánkáztatta magát, csak a hat bogár-
könyök érte a talajt. Rájuk sütött a délelőtti, magasan álló nap. Kö-
rül a többi suszterbogár, piros-fekete papucsok, négyes-ötös fürtök-
ben a langyos betonon, mint akkor, amikor itthagyta őket.
***
A kis Viktor füle egészséges volt. Csöndesen feküdt a vizsgálat
alatt, nézett nagyra nyitott kék szemmel. Otthon is száraz volt még
a pelenkája. Nem pisilt reggel nyolctól egyig.
– Húszpercenként szokott különben – mondta az apja. – Most
szorongott.
 VII. MAGYARORSZÁG, 1947

Volt még egy útja. Most már egymásból következtek a lépései.

Leemelt a fehér szekrény tetejéről egy hengeres vászonzsákot, eb-
ben tartotta évek értékes limlomját. Géppel és kézzel írott lapokat,
fényképeket pörgetett át. Az ujjait befogta a por. Egy negyedóra
múlva az asztalon feküdt a két gépelt lap. „Az Áldás utcai iskolába
jártam ezerkilencszáznegyvenhétben”, így kezdődött. „Reggelen-
ként az Újlaki templom mögött mentem fel Óbudáról a hegyre. Sár-
ga, agyagszínű, széles útra emlékszem, bár széles biztos nem volt,
csak az én méreteim változtak meg időközben, és így ment össze a
világ.
Az úttest a közepe felé lejtett két oldalról, s ott kockakővel ki-
rakott lefolyó vezette a vizet a Duna felé.
Egyedül mentem itt minden reggel. A templomkertben, egy-
két méternyire a mindig zárt kapu mögött óriás szederfa állt. Ágai
kihajlottak a kövezetlen út fölé, odahullatták a lila, fekete kövér
szedreket. Száraz időben a gyümölcsök a porba estek. Volt, amelyik
azonnal szétloccsant a saját súlyától, másokat kutyák és emberek
tapostak el. De mindig akadt elég, amit felszedhettem és megehet-
tem az utcán vagy a kertben – a kapu alatt kellett benyúlni a víz-
mosta résen. A legjobban azért mégis az eső utáni napoknak örül-
tem, mert olyankor sok tisztára mosott, vizes ízű szeder gyűlt fel a
rés alatti kő elé. Sok mindenért vigasztalt az az öreg templomkerti
fa.
 A túloldalon, a nagy udvar nyitott kapuján nehéz lovas kocsik
jártak ki reggel. Az udvarról hangos hórukkolások hallatszottak. A
kapu mellett elhullott szalmaszálak feküdtek a földön, csizmás em-
berek jártak, s kedélyes arccal brummogtak oda nekem felnőtt dol-
gokat. Néha csaholó kutyagomolyag kapkodott a türelmes murakö-
zi lovak lábához; míg én egyik kezemmel a hátitáskám szíját fogva
bámészkodtam. Aztán indulni kellett felfelé, hét óra múlt.
Télen villamossal tettem meg négy megállónyi utat a Kavics
utcáig, és csak a Kavics Lépcsőn mentem fel a hegyi agyagösvény-
hez.
A Kavics Lépcsőn szerettem járni. Később is, mindig, minden-
féle utcát szerettem. Megjegyeztem ezt a lépcsőt, kilencven centimé-
teres magasságból. A táska szíját sose kapcsoltam be. A menedékes
lépcsősoron minden hat lépcső után vízszintes szakasz következett.
A szélén fűszálak álltak ki az oldalsó perem ferdén vágott macska-
kövei közül, s ősszel elsárgultak, zizegtek. A lépcsőárok meszelt
korlátját olyan kőből készítették, amilyenből a kilométerköveket az
országúton. A második vízszintes szakasz fölött behajlott, mintha
valami nagy teher dőlt volna neki – úgy van talán még ma is. Egy-
szer, ez nyáron volt, tornacipős fiú rohant le ezen a lépcsőn, két tele
szódásüveget lóbálva, és én attól féltem, hogy az üveg nekiütődik a
korlátnak és felrobban.
Amikor hazafelé mentem, napközi után, le lehetett látni a La-
jos utcáig. Láttam a golyószóró-sorozat nyomát azon a házon, ame-
lyikben a borbélyüzlet volt. Kint a járdán nagy golyóscsapágy-
csattogással skiróztak a Lajos utcai gyerekek, bent az üzletben az
öreg borbély mondogatta, hogy az én hajamat nem lehet hátrafésül-
ni már, mert túl sűrű hozzá, és megmaradna a forgója (Ari néniék
úgy mondták: a Kálvin tere). Nagyon éhes voltam minden délután,
amikor hazafelé mentem. De nem arra figyeltem. A másik oldalon,
három lépésnyire az ösvénytől volt a két barlang. Este fél hat volt, a
barlangszájakba már árnyékokat rajzolt a sötétedés, és én lefelé néz-
tem, jobbra, a Lajos utca házaira, hogy ne lássam a barlangokat,
ahonnan előjöhetnek a német katonák.”
„Már tavaly” így fejeződött be feljegyzése a vízjeles géppapí-
ron, „szerettem volna elsétálni oda, és végigmenni az utamon, el a
templomkert mögött, aztán végig a Szemlőhegy oldalában az isko-
láig és vissza a barlangok mellett. Azután nem volt időm, közbejött
mindenféle.
Most már biztos, hogy el fogok menni, mielőtt az idő valami-
lyen fortélyos módon, templomkertek, hegyek és utak eltűntével
végleg kiütné a kezemből ezt a lehetőséget.”
***
Évek teltek el. Most jött el az ideje, hogy megtegye a régen
esedékes utakat.
A tizennyolcas villamossal kellett elmennie. A villamosmegál-
lóban egy öreg hangú ember megkérdezte, hogy hol van a
szanmarkó utca. Ő elgondolta, milyen csavaros úton és mikor ke-
rülhetett Szent Márk neve olasz változatban egy óbudai utca táblái-
ra. Az Újlaki templomnál szállt le.
Asszonyok mentek csomagokkal a Kolosy téri piac felé. Vajon
Kolosy térnek hívják-e még a Kolosy teret, és piacnak hívják-e a pia-
cot? Mindennek kicsi volt a valószínűsége, Magyarországon, ennyi
év után. Nem nézte meg, úgysem fontos.
Nyolc óra lett. A Lajos utcai iskola hátsó ablakai a villamos-
megálló felé néztek. Most raffiát húztak át a kerítésrudak között;
már kifakította a nap. Az iskolaorvosi rendelő volt ezen az oldalon a
földszinten, amikor már a Lajosba járt. A fal mellett vizsgálóasztal
állt, piros gumilepedővel letakarva. Szemben várt a sarokban, deré-
kig levetkőzve a fiúk között, és félt, hogy sírni fog a vérvételnél.
 A Szépvölgyi út alsó szakaszán az alacsony tűzfalakat most is
befedte egy trapéz alakú fakult reklám: Rábl, autóvillamosság. Hete-
dikes korában az állt a táblán: Pál, autószerelő. Pál Jancsi az osztály-
társa volt, és azt mesélték róla a gyerekek, hogy ő már volt nővel: a
nővére megengedi neki. Bárán látta is Pál Marit, tizenöt éves volt
akkor, nagy, gyönyörű mellei voltak. Sima hajjal járt, mindig barna
lemberdzsekben. A fiú arról álmodott, hogy ha neki volna egy nővé-
re, aki megengedi. Megengedné biztos.
Ma nem lefelé ment, hanem balra, a hegy felé. Átvágott a síne-
ken és befordult a templom mögött a Lelkész utcába. Tudta, hogy
nem tévesztheti el az utat. A templommal szemben kőfal húzódott,
a tetején három szál szögesdrót. A kis zöld deszkaajtón nem fért
volna ki már semmiféle stráfkocsi. A főváros belső területéről évek-
kel azelőtt kitiltották a lovas kocsikat. Ősz hajú, fiatalos pap lépett ki
a kapun, és átment az utca túlsó oldalára. „Nincs?”, kérdezte menet
közben a templomajtóban váró fehéringes embertől. Lentről fékező
autó, induló villamosok zöreje hallatszott.
Följebb szemben találta magát a kapuval, amelyet a templom-
kert kapujának tudott – kis utca választotta el a templomépülettől,
át lehetett látni rajta az új étterem felé. (Kezdetben, negyvenhétben,
egy szögletes, tuskóorrú barna autóbusz járt fel innen óránként a
Hármashatár-hegyre. Később betonöblöt építettek a térre, és a ren-
des kék városi buszok végállomása került ide. Mostanra az is meg-
kopott, kisebb lett, behúzódott a vendéglő tövébe.) A kapu mellé ki-
tették a telek helyrajzi számát: HRSZ 14 864, és egy táblát: „Tóth
Sándor géplakatos”.
A szederfa mögötte volt, csak ez lehetett. Szedret most ősz ele-
jén nem talált a földön. A kapu alatti rés helyén betonfolyókát csi-
náltak, autóbehajtót.
 Lassan ment fölfelé. Néhány lépésnyi volt az egész templom
melletti útszakasz.
Egy üres telken élénk színű fagarázsok sora állt, balról kalapá-
lás tette reggellé a reggelt, s ahogy hátrapillantott, félkész horgany-
zott lemezek fénye tükrözött a szemébe.
Az Ürömi utcát keresztezte. Felfelé ment, egyenesen, a lábában
voltak a lépések. Farmernadrág volt rajta, vászoning, a nyersgumi
talpú cipője és a nagy, fekete-fehér kockás pokróckabátja. A kabátot
az ócskapiacon szerezte, amerikai csomagból árulták, háromszáz fo-
rintért. Fene gazdagnak érezte magát. Balra, egy félig üres telken
öregember csukta maga mögött a ház barna faajtaját. Heverő beton-
csövek, garázsok a telken.
Vödörzörgést hallott. Egy kapu alól kis vízfolyás bújt ki, fel-
fénylett, lassan kereste a kövek között az útját a csatorna vasrácsa
felé, amely félrebillenten ült a köves utcán, mint tutaj a hullámon.
Fekete galamb lépegetett, kapta a fejét a víz felé.
Lelkész utca, pergette magában, Repkény utca, Felhévízi út,
Ürömi utca, Szépvölgyi út. Errefelé mintha békésebb évek járták
volna, mint a városban lent, a nagyforgalmú utakon, amelyektől új-
ra-újra elvették a nevüket az utolsó ötven évben. De ő nem dőlt be a
látszatnak, jobban tudta, milyenek voltak az évek a hegyen.
A Repkény utcán a vályogházak alacsonyabbak lettek, majd
egészen belebújtak az emelkedő agyagoldalba, kis ablakaikat csak-
nem kitöltötte a keret fakeresztje. Az utolsó métereken már nem volt
sem ablak, sem vakolat.
Akácerdő, gaztelep kísérte az utat. Sütött a nap. A lejtő mere-
dekebb lett. Lefelé nézett a városra, a Dunára. A lába előtt kavicsból,
homokból, gallyból összehordott gátfélét látott a betonút közepén.
Az elmúlt napok esői hordták oda a környék telkeiről, meredek ut-
cákról. Mindig ez volt az utca közepén, mindig ez a gát, ez a kes-
keny töltésutánzat. (Bizonytalanul a válla felé emelte a jobb kezét;
abban a néhány évben a táska jobb oldaláról hiányzott a kapocs,
kézzel fogta a szíjat.)
Elért egy olajos-fekete betonúthoz. Szeréna út. Szeréna, Szeré-
na, ízlelgette. Jó íze volt, olyan igazi, régi Szerén néni-íze, volt vala-
hol barna fényképeken a nagyanyjánál egy Szerén néni.
A Csejtei úton vágta el először az útját egy kerítés. Talán csak
egy újabban – öt éve, tizenöt éve, nemrégiben – elkerített telek sar-
kát kellett megkerülni. Az út, ahol iskolába járt, a hegyen át, most
megszakadt, s mire a kerülőn túljutott, már nem a lábában lévő
húsz év előtti léptek vitték tovább. Tájékozódnia kellett, következ-
tetnie. Egy öreg rozsdaszínű kaput látott, fölülről, gondosan körül-
láncolták, a láncon nagy lakat lógott. Jobbról-balról nem volt mellet-
te kerítés, alatta gaz borította a telket. A gazban talán halványuló
ösvény van, talán azon jöttem, gondolta.
Olajtól fekete betonon járt, bekerítő mozdulattal készült visz-
szavágni az eredeti útvonalára. Magas fák szegélyezték az utat. Lá-
tott egy autóbuszmegálló-táblát. Busz nem jött.
Minden részletet észlelt. Kempingnadrágos cseh turistákkal ta-
lálkozott. Új rendszámos piros Porsche sportkocsi robbant el mellet-
te. Egy kék szemétládára hivatalos betűkkel ráfújták: hulladék.
Taxi fékezett mellette, hátulról jött, a Szeréna út felől. Új len-
gyelországi licensz-Fiat, ebben az évben ezek voltak az új taxik Bu-
dapesten.
– Bocsánat egy pillanatra, az Áldás utcát keresem…
A taxislánynak barnára sült pogácsaarca volt, kunos szemek-
kel. Mosolygott.
– Ümm.
– Valahol a hegy…
 – Igen. – Tudott mindent. – Itt, a telefonfülke mellett, mindjárt
a sarkon jobbra. Ott van az egyes szám.
– Köszönöm. – A taxislány mosolygott, a lengyel Fiat gumija
alatt porzott az út, ahogy helyből ugorva indult.
Előkelő környék lett belőlünk időközben, gondolta. Egy ideje
már újra a saját kétévtizedes nyomain járt. Jól tudta, hogy hol kö-
vetkezik az út kanyarulata alatt az Áldás utca.
Egy kertben falevelet égettek. A járda menti folyókában csak
rövid darabon maradt meg a tavalyi avar; sokat takarítják ezeket a
rózsadombi utcákat. Fekete autó hagyta el a mozduló világoszöld
falombok alatt. Ismerős volt az érzet. Suhant a nadrágja vászna.
Felnőtt volt, embermagas, érezte: könnyen és szabadon léphet a régi
és új utcákon. Odaért az iskolához. Újraéledő repkény borította fol-
tosán az épület falait is. Piros és zöld volt egyszerre a vadszőlő, bu-
sán nőtt már, most májusban, s itt-ott ablakok szemébe lógott. Az
épületnek hegyes csúcsai-tornyai voltak, a kapuk fölött faragott ge-
rendából bonyolult házereszek, mesekönyv-rajzok háromszögeiből
állt össze az egész iskola: gerenda, vadszőlő, piros-cserép, kacsalá-
bon forgó vár.
Befordult az Áldás utcai oldalra. Az iskolaudvaron mész állt
deszkanégyszögben, fekete műanyag lepedővel fedve, odébb lyuka-
csos tégla, deszkák. Leszerelt fűtőtestek a földön, a halom tetejére
foszlott kosarat raktak, és a rongyok közül vékony miaukolás hal-
latszott. Látta két kismacska fejét. Egy-két hetesek lehettek. „Cicc”,
mondta.
A szemközti házból magnetofonzene ömlött az utcára, az év
vontatott ütemű kamaszzenéje. A kertben két hosszú fiú farmernad-
rágban deszkadarabokat rakosgatott. Megnézte a környező házakat.
A lépcsőkön avar ült. Vörös repkény futott egy-kétemeletes épüle-
tek ablakáig, s lent is, a terméskő darabokból illesztett kerítéseken.
Errefelé a lépcsőkön avar ült, és minden kerítés terméskőből volt.
Kijött az iskolakapun egy kislány, és egy héjas gesztenyét rugdosott
fölfelé az Áldás utcán.
Egy egész csoport gyerek jött ki, fiatal tanítónővel, együtt in-
dultak ugyanarra, fölfelé.
Elmentek. Nem zavarta semmi. Tekintete egy betoncsíkot kö-
vetett az udvaron. A beton melletti sávba fákat ültettek, egy fa tövé-
ben kidurrant gumilabda feküdt. Mészfoltos volt a labda, fekete-
fehér futball utánzata, azt mondják, ezt a fajtát televíziós közvetíté-
seknél használják. Gömbjének egyik fele egészen ellapult. Az egész
udvart bonyolulttá tették a terméskőből rakott támoszlopok. A pin-
ceablakokat rozsdaszín vasrács borította. A betonsáv az épület be-
ugrójába vezette a tekintetét, keskeny zsákutcába. Ezt a beugrót
nézte, úgy érezte, nagyon hosszan.
Tudta, ablakok vannak fönt, nem lehet tudni, ki van mögöttük,
az ablakokból mindig figyelhet egy felnőtt. Állt.
***
Áll, második elemista, új gyerek az Áldás utcában, délelőtt
van, az első délelőtti tízperc. A kis zsákutcabeugró vége az udvar-
ban. A fiú feje hátrahajlik, hozzásimul a téglafalhoz. Piros labda pat-
tan a falnak a füle mellett. Nem néz fölfelé. Fent minden oldalról az
ablakok a vakolatukhullott szürke, fekete falakban, barna ablakkere-
tek, vasrácsok. A zsákutcát az egyik oldalról négy egymás fölé dró-
tozott deszka szegélyezi. A palánk felső része kifelé dől, nem bírja
tartani a belül halmozódó szén súlyát. A zsákutca végében néhány
gyerek. Állnak, csak nézik, beszélnek egymás közt, felé böknek
közben, vigyorognak. Ő az új gyerek. Mindig, mindenhol. Legelöl a
fekete copfos, piros masnis lány. Megunták már őt.
Az egyik felkapta a visszapattant labdát, berúgta az udvar kö-
zepére, utánarohantak. Labdáztak fától falig, pattant; piros, fehér
pöttyökkel. A piros masnis lány még megállt, hátranézett rá. A nap
átsütött a két fölső deszka közötti résen, csíkja a lány lakkcipőjére
hullott. Hosszan lehetett nézni a fekete pántot.
Valaki bakugrásra tartotta a hátát. Játszottak, az udvar köze-
pén, távol a falaktól. Majorosi csíkos pulóvere. Az első kiáltás az
udvar túlsó oldaláról:
– Úttörő a béke katonája! – Az osztály fele úttörő volt, a jé vé
Sztálinból jártak a hegyről, tíz perc volt az út, kimérte, amikor még
bentlakó volt. Majorosi kiáltotta most a választ:
– A cserkész Isten katonája! – Összekapaszkodtak, verekedtek.
A többiek, béke katonái, Isten katonái körülállták őket. Mind a ket-
tőnek zsíros kenyér volt a kezében. Ha hozzájutottak, gyorsan ha-
raptak egyet. Nevettek közben. A csíkos pulóveres fiúalak – széles
kék, barna, fehér csíkok – most földhöz vágta a kéknadrágost,
utánaesett ő is. Letette kétvállra. Esés közben eltartották maguktól a
kenyeret. Egy zsivaj volt az egész udvar. Összeszedte magát, elsza-
kadt a faltól.
*
A nagyszünetben pedig már nem ment le egyáltalán. Megállt a
földszinti folyosó végén. Itt nem esett be a nap. Hozzásimult egy
oszlophoz, átfogta a karjával ameddig elért, megkapaszkodott ben-
ne.
(Nem tudom, hogy tudod-e: ha egy újszülöttnek odaadja az uj-
ját az ember, az megmarkolja, fel is lehet emelni így az egész gyere-
ket – és elengedni nem tudja még, ahhoz úgy kell lefejteni az ujjait.
Ezt úgy nevezik, hogy fogóreflex. A csimpánz születése pillanatától
meg tud maradni az anyja testén: a szőrébe kapaszkodik, amikor
villan a fény, árnyék, árnyék, fény: nyaktörő zöld úton lendül az
anya a fák között.)
 Átfogta a hengeres oszlopot, amíg elért a karja, és a két tenyere
rátapadt az olajfestékre, arcával érezte a hűvösségét. Minden osz-
tályajtón gyerekek tódultak ki kiabálva. Elszaladtak mellette, vala-
melyik meglökte. Ő ott maradt a csöndes háromszögben, az oszlop
másik oldalán, védve a kétfelől áradó gyerekek sodrásától.
Porhasábok a napfényben. Ablakkeret árnyéka. A gyerekek,
ahogy átfutnak az ablak alatt. Velük kellene menni, felette lebegett
az unszolás, szeretett volna engedelmes lenni, olyan, mint a többiek.
Felnőttet nem látott. A kapu négyszögén túl éles volt a fény.
*
Az órán a lányok között ült, az ajtó mellett, az első félpadban;
büntetésből a füzete miatt: pacás, rendetlen. Csak a lányokra figyelt
maga mellett, maga mögött. A második padban róla sutyorogtak, a
hosszúcopfos nevetett. Az ő hajában matatott. Boszorka – gondolta,
és valami érthetetlenül jó volt most. Bozsgott az egész feje. Átenged-
te magát a bozsgásnak, és eszeveszetten kívánta, hogy a lány sokáig
boszorkányozza a haját. Már büntetésben van az új gyerek, pedig
még az osztálykönyvbe sem írták be.
Be kellett diktálni, már megint. Állt a telekarcolt zöld iskola-
pad fölött, a véseteket piszkálta, hátrafordult, nézte a piros masnis
fekete varkocsát. Nem is hallatszott rendesen, ahogy a tanítónő kér-
déseire válaszolgat: „Apád neve?”, „Foglalkozása?”.
– Eltűnt a háborúban. – Mást már nem kérdeztek ilyenkor. Úgy
képzelte, hogy akinek nem tűnt el az apja, az egy iskolába jár végig:
ahol laknak.
*
Órák után halk sorokban mentek le a Marcibányi térre, a széles
utcán, nagy koronájú gesztenyefák alatt.
 Kettes sorban át a másik oldalra. Nemigen jártak autók, néha
egy hosszú, fekete jármű. A gyerekek ismertek autómárkákat. Az
egyik hosszúfajtájúról tudta, hogy Buick és amerikai. Voltak zöld
Chryslerek, olyan orral, mint egy ezüst fogpótlásos cápa. A kistaxik
lent a városban tömpe orrú Skodák és Renault-k, össze lehetett té-
veszteni a kettőt, annyira egyformák.
Csak a napközisek mentek le, tavaly ilyenkor ő is hazament
enni a többiekkel az intézetbe. Egy gyerek megállt egy fa mellett pi-
silni. A tanítónő odaszaladt hozzá a sor elejéről és elcibálta. Bárán
János így tudta meg, hogy nem illik az utcán. Már ő is éppen akart.
Éhes is volt. A Marcibányi úton párosával bukott le a sor a
szürke kőboltozat alá. Lelassult a menet. Ő hátul állt. Csöndesebb
lett mindenki, ahogy beléptek az iskola vaskapuján. A többi gyerek
is éhes volt. Már befelé figyelt, érezni lehetett a babfőzelék szagát.
Aztán egy lépcsősor következett, kosztól szürke-barna, kikoptatott
iskolalépcső, az alagsorban ugyanaz a feketére rugdosott fal.
Babfőzelékszag. Mindig babfőzelékszag volt, akkor is, amikor
sárgaborsó az ebéd. A vastag pincefalakba elmozdíthatatlanul beette
magát a babszag.
A folyosón, ahol az ebédlőhöz mentek, keskeny, letakaratlan
faasztalok álltak a bunkerszerűen behajló fal alá tolva. Csak a külső
oldalról lehetett hozzájuk ülni. Fapadon öreg emberek, öreg asszo-
nyok hajoltak a kislábasuk, csajkájuk fölé. Télen evés közben is ma-
gukon tartották sötét télikabátjukat. Lehajtott fejjel álltak sorba az
edényükkel a kiadóablaknál, és óvatosan hozták a meleg ételt. Az-
tán leültek, a falat nézve, háttal a folyosónak. Két kezüket föltették
az asztalra a kislábas két oldalán. Beosztották a kenyérdarabokat.
Némelyik újabb kenyérsarkokat húzott elő a kabátzsebéből, kipa-
kolta. Bátortalan, kietlen hangon zörögtek a csajkákban a kanalak.
Ingyenkonyha: ugyanazt ették az öregek, amit a napközisek.
 Hátrább, a kiadóablak mögött köpenyes szakácsnék hatalmas
lábasokat húztak a kövön. A lábasok szélére sárgaborsó hígja égett
oda. Az Uszály utca környékén srácok meséltek a svéd- meg dán-
ebédekről, amiket a Lajos utcában osztanak, és mindennap húst ad-
nak a főzelékhez. Az utcából minden normális gyerek a Lajos utcai
iskolába jár, gimnáziumba pedig az Árpádba mennek majd.
Pléhkanállal ettek a Marcibányi téri alagsorban, mindkét ol-
dalról körülülhető asztaloknál. A főzelék jó volt, mindig. Kifelé
megint az öregek háta mögött jöttek el; azok sokáig piszmognak.
Ebéd után napközi. Hosszú délutánok. Semmi.
Szívgárda-tanfolyam. Padokat hordtak ki az udvarra, ott ültek
a napközis szívgárdisták. A nagy fa alatt fekete ruhás, fiatal pap be-
szélt. Nem értette. Nem kellett érteni. Valahogy belesodródott, a
Szívgárda nem volt kötelező. Néha reggel, amikor otthon felébredt,
arra gondolt, hogy ha mégis van Isten, akkor nem kell félnie tőle,
mert ő hisz benne.
Lassan múlt az idő, amíg haza indulhatott. Gyalog a hegyen át,
naponta fél hatkor délután. Haza mindig gyalog ment, végig. Olyan
éhséget érzett, hogy járni gyenge volt, remegett a lába, és folyama-
tosan arra a messzi pillanatra gondolt, amikor majd a bordó kövön
áll a lépcsőházban, az utcára menet, és az elsőt harapja az Imola zsí-
ros kenyeréből. Megfogta a nyakában a láncot, kitapogatta a lakás-
kulcsot.
A Kavics utca fölött kiszélesedett a tájék. Agyagos sík az ös-
vény két oldalán. Szemben messze a kavicsbánya látszott, nagy,
szürke félkör völgy, éles szegéllyel. Jobb felől a hajdani agyagbánya
fejtésénél meredeken szaladt le a part. Balról a hegyoldal. Itt egy da-
rabon sehol sem lehetett lemenni a város felé. Így nyár felé jobb volt.
Épp csak érezni lehetett, hogy be fog sötétedni. Télen, ősszel, sötét-
ben kellett elmenni a barlangok előtt, hóban, alig járt úton.
 Rozsdásodó fémdarabok, amerre ment. A táj részei, mint a lép-
cső, a gaz, a drótkerítés. A barlangok előtt az acél- és vashulladék
egyszerre jelentést kapott. Tárgyak lettek belőle: rohamsisak, töl-
ténytár, dum-dum golyóhüvely, tojásgránát. A két sötét nyílás a
hegyfalból egyenesen a fiúra nézett. Keskeny ösvény nyoma veze-
tett a két barlang felé, a föld ott nyirkos volt, barnás, félig benőtte a
gaz. A nagyobbik barlang szájában fél konzervdoboz. Szarcsomó,
papírok, nagy zöld legyek. És más út nincs.
A túlsó oldalra fordította a fejét, és merev nyakkal ment el a
barlangszájak előtt. Most nem gondolt a zsíros kenyérre, nem figyelt
a lába gyengeségére.
A másik oldalon, messze, a piacnál a Lajos utca házai. A
Kolosy tértől a Dereglye utca túlsó oldaláig tartottak az új négyeme-
letes házak, madártávlatból felismerte a belövéseket és a hiányzó
műmárványdarabok sötét rajzát.
Ha egyszer elhagyta a barlangokat, soha nem nézett hátra.
Minden gyerek tudta az utcában, hogy az egyik barlangban német
katonák bújtak el a háború után, és ma is bent vannak, kihúzzák az
éveket. Itt várnak valamire. Tíz évre való konzervet, fegyvereket és
lőszert hordtak be maguknak, kiszámították. Amikor szükségük
van valamire, kijönnek a sötétben. A gyerek apróra elképzelte ma-
gának százszor, főleg, ha sötétedéskor ment haza. Látta maga előtt,
mint a moziban. Megáll a két német a szarkupac és a papír mellett,
a nyakukba akasztott géppisztolyon nyugvó kézzel, mozdulatlanul
néznek: egy iskolatáskás gyerek. Az egyenruhájuk zöld, a mellükön
keresztbefutó antantszíjat fehér penész lepte be foltokban. A csizmá-
juk fekete, ragyog. Az egyik belerúg aztán a konzervdobozba, és a
doboz zörögve gurul az ösvényre a fiú lábához. De már az egyen-
ruhájukon sárga agyagfoltok látszanak, az arcuk sápadt, borostás.
***
 Borostás volt az arcuk, persze, úgy láttam őket magam előtt,
emlékezett most – épp hogy elhagyta az Áldás utca sarkát, a kék ta-
xi visszafelé söpört utassal az utca felső vége felől. Míg fordulás
közben fékezett, porzott, a lány felemelte a tenyerét, úgy köszönte
meg. Ő ettől jól érezte magát, aminek nyilvánvalóan nem volt sem-
mi értelme.
Érdekes, úgy gondolta, évek óta élnek a barlangokban a néme-
tek, a háború óta, mégsem szakállasnak látta őket, hanem borostás-
nak, háromnapos borostával, négynapos borostával. Vagy nem is
érdekes. Csak: számára nem ért véget a háború negyvenöt május ki-
lencedikén vagy augusztus másodikán. (Ezerkilencszáznegyvenhét-
ben nem hallott még senki japán katonákról, akik egy negyedszá-
zaddal később is vívják a maguk háborúját, végig. Hetvenben, ami-
kor Bárán a hegyen járt, már tudott róluk. De csak két évvel később
olvassa majd a hírt: Kinsicsi Kozuka közlegény és Hiro Onoda had-
nagy ezerkilencszázhetvenkettő októberében csapott össze a rend-
őrséggel Lubangon [Fülöp-szigetek]. Szolgálati fegyverük hibátla-
nul működött huszonhét év után. Kozuka meghalt, nyolc lövés ta-
lálta, Onoda sebesülten újra bevette magát a dzsungelba. Falvakat
támadtak meg élelemért és ruháért. Háromezer-ötszázhetven japán
eltűnt van még hetvenkettőben szerte a csendes-óceáni szigeteken.
A hatóságok nem remélték, hogy Onoda előjön a dzsungelből. Úgy
szólt a parancsa, hogy ne adja meg magát soha. Két évvel később ta-
lálta meg a japán titkosszolgálat tisztje, úgy sikerült hazavinnie,
hogy megkereste Tokióban Onoda háborús parancsnokát, és annak
írásos parancsával ment érte újra. A japánok nem tudták eldönteni,
hogy örüljenek-e a történetnek vagy gyászoljanak.) Óbuda és Újlak
határán a gyerekek, Sénák, Kiskovok, Prijotok tudták negyvenhét-
ben a holnap képtelen történelmét.
Minden gyerek tudta az utcában.
 A két német penészlepte vállszíja, a barlangok szája. Ez is hát-
ra van még. El kell mennie odáig, szétnézni. (Csak azt sajnálta, hogy
nincs ősz, este fél hat és sötét. Múltak az évek, és nem szokott már
félni efféléktől – nem volt hajlandó félni komolyabb dolgoktól sem,
ezerkilencszázötvenöt nyara óta, amikor végiggondolta a félelmet,
és leszámolt vele. Az Elemér utcában lakott a nagyanyjánál, a Sztá-
lin tér mellett ültek egy padon, Ő, Ili, az unokatestvére és Tomori
Viktor. Szombat volt, éjfél, nyár. Viktor a padon feküdt, a feje Ili ölé-
ben. A Mémosz-székházban voltak. Tizenkettőkor véres nagy vere-
kedésben végződött az össztánc; az Aréna útiak verekedtek a görö-
gökkel. Megállt a padjuk fölött öt-hat srác napszemüvegben. Aréna
útiak voltak, de lehet, hogy görögök. Körülállták a padot, nem be-
széltek. Nálunk élő görögök jártak akkor a Mémosz össztáncaira, és
napszemüveget hordtak a vagányok állandóan. Körülállták a padot.
„Szevasztok.” „Pihentek?” „A csajod?” „Jó csaj?” „Smár van?”, hal-
kan kérdezgetett az egyik görög. Viktor kinyitotta a szemét, a lám-
pákra nézett felfelé, úgy válaszolt mindenre. Angyalföldön volt kis-
srác. A görögök elmentek azután. Bárán csúnyán félt; Viktor nem
állt fel, nem ült fel, nem emelte fel a fejét Ili öléből, amíg ott álltak a
pad fölött a görögök. Akkor éjjel, ahogy hazafelé ment, a Szabadság-
hídon eldöntötte, hogy nem fog félni. Gőgös volt egyszerűen. Nem
akart többé megalázó perceket élni. Elég gőgös volt, hogy elhatáro-
zását ezután való életében már csaknem hiánytalanul meg tudja va-
lósítani. Nem félt. Legalábbis striciktől, sötét negyedektől, dél-
amerikai városoktól, ahol olykor lőttek, viharfelhő belsejében, repü-
lőgépen, Camagüey tartomány fölött, nem. Ezt abbahagyta.)
Oldalról kell elkapni a barlangok ösvényét. A Szeréna út alatt,
Óbuda felé üres gazlepte rét feküdt, abban volt a reménysége.
Ugyanazon a mozgalmas reggelen kilenc óra negyven perckor a
Szeréna út, az Apostol utca és a Kavics utca hármas találkozásánál
állt. Ahol a rét véget ért, lejjebb gyerekkiabálás hallatszott folyama-
tosan. Tornyos épület, mostani intézet, árvaház udvarán voltak a
gyerekek, ide látszottak a kékre festett mérleghintáik.
A betonkezdetű utat Józsefhegyi lépcsőnek hívták, és a Kavics
lépcsőbe-utcába torkollott, levezette a Lajos utcába, nem tudott le-
vágni oldalt. A lépcsőrészen kilométerkő anyagból állított, kidőlő-
bedőlő korlát mellett száraz ürülékhalmot látott, fölötte zöld légy
járt, oldalt repülve, állva a levegőben, mint a helikopter. A lépései
ritmusa egyszerre ismerős lett: ti-tá, ti-tá ta-tamm, ta-tamm. A széles
lépcsők minden második lépést megnyújtottak. Ettől lengett ki
olyan nagyokat a tornacipős fiú kezében a szódásüveg negyvenhét
nyarán. A Kavics utca aljában fehér betűkkel írták az új emeletes há-
zakra: LOTTÓHÁZ. A Duna-partról emberek jöttek be a HÉV-
szerelvénytől. Balra fordult. Egy farmernadrágos fiú és egy szoros
pulóvert viselő lány ment előtte, egymás kezét fogták, a fejük közel
volt egymáshoz, összesimult az arcuk és járás közben hosszan szá-
jon csókolták egymást. A fiú bement egy kapun, a lány a követke-
zőn.
A Darázs utca fölött megtudta, hogy a barlanghoz mégsem
mehet el. Nem keresheti vissza a régi, lappangó fenyegetést, nem
vizsgálhatja meg töviről hegyire a barlangbejáratot, rozsdás vasda-
rabjait, ürülékhalmait. A Darázs utca a második keresztutca a Ka-
vicstól. Két-három háznyi. Fölötte már rét, domb. Innen keresztezni
tudja az agyagösvényt végre, arra számított. Az utca egyik házát
beállványozták, teherautó állta el az úttestet, rakodtak róla. Kövér
gerenda végét fogta át egy kerek fejű fiú, nagyot dubbant a gerenda,
ahogy leejtette. „Két üveg bányait hozok neked, ha beviszed”, neve-
tett fel egy vékony fiú, amint a gerendavég földet ütött. „Két üveg
bányait.” A kerek fejű a két karjával alig érte át a gerendát. Rákérde-
zett: „Két üveg bányait?” „Na. Két bányait.” „Miért, azt hiszed, nem
viszem be egyedül?” Nevetgélt, nem nyúlt a gerendavég után,
ahogy ő elment mellettük. „Hát te? Hozol nekem két üveg bányait,
ha beviszem?” kérdezett a másik. És a kerek fejű megint: „Azt hi-
szed, én nem viszem be?”
A háta mögül hallotta már a felcsapó mondatokat. Egy ablak-
ban fiatal nő könyökölt, pongyola volt rajta, nézelődött, egy forint
hatvan filléres kekszet evett papírzacskóból. A zacskó barnás színű
volt, durva papírból. A kekszhez, ahhoz jár, nem kell külön fizetni
érte tíz fillért. Barátságosan nézték egymást a nővel, ahogy találko-
zott a tekintetük. Gyermekágy. A nő mosolygott, büszke volt. Ő
ment, szeme az ösvényt kereste. Otthon lenni, öregem, jó. Világos,
persze. Mégis mondom, mert hogy ezt igazán tudd, ahhoz talán az
is kell, hogy előbb élj a másik félgömbön, idegenben, ahol azt is
másképpen intik, hogy gyere ide (Dél-Amerikában: kapirgáló moz-
dulat a levegőben, négy ujjal lefelé). S utána megint otthon. Itthon,
ahol ennyi mindent tud az ember, ha egy nőt lát kikönyökölni az ab-
lakon, mert ismeri a papírzacskók színét, a kekszek árát az élelmi-
szerüzletben, a pongyolák fajtáit a külvárosban, ismeri valamelyest
a szülési szabadságok rendjét, és felismeri az anyák arcán, ha most
az egyszer velük törődik az egész ház. Tudja, hogy a háromnyolc-
vanas kőbányai sör a legjobb ízű a magyar sörök között, s anyanyel-
ve egy új hiányjellel gazdagodik számára, amikor egy vékony
kőművessegéd azt mondja, hozok neked két üveg bányait. Hogy mi
lesz a gerendával, azt nem várta meg.
A házak fölött az utca lépcsőben, majd keskeny ösvényben
folytatódott.
A szeme sarkából észlelte, hogy a fűvel borított, mérnökien
vízszintes tetőn antennarendszer emelkedik, és egy egyszemélyes
betonkúp, üres géppuskaállás. Vigyázott, nehogy sokáig arrafelé
forduljon, nem is gondolt közben semmire, ösztönösen volt óvatos.
Az oldalban mesebeli kunyhó volt. Hegyes tetejű, roggyant
házikó, hatalmas szélkakassal. A kerítése anyagában egymásba ért
piszkos nylonzsák, esőcsíkozta rafiafonadék, rongy, egy kiegyenge-
tett bádoghordó. A veteményeskert sarkában kerék nélküli autóbusz
állt, kátránypapír tetővel. Egy kicsike lány tyúkokat hajkurászott.
Nem sokáig lesz már itt, gondolta, a háború előtti autóbusz, kis-
lányok a tyúkjaikkal. Ezekből a részekből is jó építkezőhely lesz
már. Tartott annyit egyfolytában az az időszak Budapesten, amikor
nem lőttek. Mégis, a ház mellett friss téglagúlát emeltek, és a gaz-
ban, szemközt, papírzsákcafat feküdt, latin betűs felirat kiolvasható
részével: „USSR Portland Cement 400…” A vasorrú bába kunyhójá-
hoz fürdőszobát építenek.
És ez után magas drótkerítés vágta keresztbe az utat. Az ös-
vény a házikó fölött egyre inkább elkeskenyedett, csaknem meg-
szűnt: nem volt már több, mint az egykori csapás vonala-maradéka,
amely egyenesen nekivezetett a kerítésnek.
Teniszpálya állt az elegyengetett hegyoldalban. Rendezett vö-
rös salakmező, fekete salakút. Terméskőből vágott csinos párká-
nyok, háló, talajhenger és egy locsolócső csapja. Hátul az öltözők
előtt golyódobó nő szobra zöldesedő bronzból. Elérte a kerítést, ta-
lált egy beláncolt kék vaskaput. A kaputól betonút vezetett hátra. Az
út végén, bent a pálya mögött rácsajtó zárta el egy barlangbejárat
száját. (Volt még egy hegybe vájt, fehér falú mélyedés is, kétkerekű
áramfejlesztőt húztak be alá.)
Később hátrafordult, lenézett a hegyről. Az Újlaki templom
tornyát látta a mélyben.
Talált valamit mégis a barlangok előtt. Lejjebb a csapás mellett
lábbal odébb tolta a cementeszsák darabját: alatta egy kóró tövében
német acélsisak darabja feküdt. A többi részét goromba erő tépte le,
a csorba él benyomódott, kirajzolódott egy golyólyuk tiszta félköre.
A valamikori tarkórésznél kis perem ugrott ki – te ennyiből nem lá-
tod, hogy egészen pontosan hogyan hajlik az a perem, de mi, akik
harminckilencben születtünk, ismerjük az acélsisakokat. Te is talál-
kozhattál még azzal a fényképfelvétellel, amely a második világhá-
ború első mozdulatát rögzíti: német katonák borítják fel rajta a
gdanski lengyel határsorompót. A Danzigi Korridornál, úgy hívják a
történelemkönyvekben azt a helyet. Egész sor katona látható hátul-
ról fényképezve, végig a sorompó mellett, karoló mozdulattal eme-
lik, a tövénél mintha sűrűbben állnának. A csíkos sorompórúd félig
fölemelve, félig oldalt döntve. Látható még egy német tiszt, német
puskák és talán az ellenhatás kedvéért egy szál lengyel katona, ta-
nácstalanul, meg a lengyel sorompóőr csíkos faházikója. Jól látni a
német katonák lendületét, amellyel meg se állnak majd, amíg öt-
venmillió halott nincs – abból tízmillió a német. Ezerkilencszázhar-
minckilenc szeptember elsején készült a felvétel. S ezen jól kivehető
a rohamsisakok felhajló pereme. Őrzi ezt a hajlást a recehártyánk,
későbbi náci csapatbevonulásokból is, a megszállásból negyvennégy
márciusából, és a megszálláson belüli megszállásból októberből,
ahogy őrzi harminckilencből a lengyeleké, ezerkilencszáznegyven-
ből a dánoké. A rozsdás csaton ott az óbudai réten rajta volt még
egy zöldesre penészedett állszíjvég.
Nem jutott el a Szemlőhegy barlangjához. Ezt a lehetőséget ki-
ütötte a kezéből az idő – a templomkertek, utak és hegyek is eltűn-
tek részben. Teniszpályát építettek. Belakatolt vasajtóba ütközött,
magas kerítésbe. Az öltözősorokba, futósalakba, csinos terméskő
párkányokba meg a golyódobó nő bronzszobrába.
Csak egy fél rohamsisakot talált, az állszíj maradékával. Ami-
kor odaköltöztek negyvenhétben a Dereglye utcába, a szobája falán
eleinte deszkával volt befedve két belövés. Most látta: innen a he-
gyekből hullhattak le a fáradt lövedékek, a Lajos utcai háztetők fö-
lött vitt a röppályájuk, csak a negyedik emeletet találhatták, mert az
alsókat már beárnyékolják a szemközti emeletes házak. Arrafelé
többször tértek vissza a harcok, mint máshol a városban. A németek
bevették magukat a hegyekbe. Gondolj rá: Buda ostromakor a mi
agyagos-saras domboldalainkon folytak az értelmetlen végharcok.
Nem először volt így, egész Magyarország idegen katonák véghar-
cainak színtere volt, Európa isten háta mögötti tája, a világ gazos
agyagdombvidéke. Az a ház temette maga alá a legtöbb fel nem
robbant bombát, ahol apánk és anyánk felnőtt. A mellett az ösvény
mellett gyűlt össze a legtöbb golyóhüvely, ahol a nyolcévesek járnak
szürkületkor, iskolatáskával a hátukon, itt maradtak meg a tojás-
gránátok, széttépett acélsisakok. A végső harcok után tizenöt évvel
is gyerekek kezét, fél arcát tépték le a döglött kézigránátok. Itt a tűz-
szerészeknek húsz évvel az utolsó világháború után is van munká-
juk mindig. A civilek is ismerik a tojásgránátot, megismerik a gép-
puskagolyó-hüvelyt, dum-dum golyót.
(Egy évig tanított magyar nyelvet Havannában, akkor történt,
hogy barátja elcsodálkozott, hogy ő mennyire ismer mindenféle
fegyvert. A Víbora negyedben jártak, ahol Jesús iskoláskorában la-
kott. Bárán megállt egy előkertnél, befelé mutatott a betonozott fo-
lyóka sarkába:
– Nézd, tojásgránát. Hogy kerül ez ide?
– Ártalmatlan. Valaki kibelezte, kiszedte belőle a puskaport.
– Tegnap egy üres dum-dum golyó hüvelyt találtam – mondta
Bárán.
– Valaki biztos öngyújtót akart belőle farigcsálni. Egy katona.
Az most nagy divat.
– Nem kell elszámolniuk a lőszerrel?
– Nem Európában vagy, mindig elfelejted. Nálunk nem olyan
merevek ezek a dolgok. És imádják a hülye fegyvereiket.
– Granada huevo, – mi így mondjuk – fordította le tükörszóval
Bárán a tojásgránátot, azután magyarázni kezdte: – A németek
használták a háborúban, marokravaló vas, huszadik századi ökölkő,
büszke találmány, látod: be van vágva kis négyzetekre, az arra való,
hogy amikor robban, a vágat mentén repedjen, minden egyes négy-
szöge éles repesszé lesz, külön sebez.
– Persze – mondta a szót magyarul-latinul Jesús, ő tudta, és
mosolygott hozzá. – Értem, csak nem tudom, mi a spanyol neve. De
ahhoz képest, hogy sosem voltál katona, rengeteget tudsz a fegyve-
rekről. Az utcán fekszik egy ilyen vas, és azt mondod, gránáttojás,
meg hogy hogy működik.
– Európában élek, most te felejted el – mondta Bárán. – Közép-
Európában. Mi azért mind voltunk háborúban, otthon. Nálunk nem
kellett ahhoz katonának lenni.)
 VIII. KENYÉR

Lejárt a fordítás határideje. Bizonyos tekintetben észrevétlenül

érkezett el a december. Száraz tél kezdődött. Észrevétlenül készült
el a könyvvel. Sosem fogom megtudni, gondolta, hogyan szenderült
jobblétre Mester Verdi, és a munka befejezésén érzett örömében
nem kis része volt ennek a ténynek.
Nem az egész könyvnek a végére ért el, csak a nála lévő ki-
szaggatott résszel lett kész. Az utolsó húsz oldalt Koós Erzsi fordí-
totta, és az első másfél ívet megint más. Ő csak a fennmaradó részt.
Addigra már engesztelhetetlenül utálta Giuseppe Verdit, a há-
ta borsózott a nevétől is, és a zenéjét sem tudta többé viszolygás
nélkül hallgatni. Amikor a kötet végül megjelent, és a fordítói tiszte-
letpéldányai megérkeztek, még ugyanazon a napon antikváriumba
vitte, hogy ne kelljen egy szobában aludnia velük. Egyszer szórako-
zottan belelapozott egy antikváriumi polc előtt. Meyerbeer, látta, A
végzet hatalma, és ott álltában elfogta az émelygés. Rosszul volt a fé-
lelemtől. Attól rettegett a lelke mélyén, hogy Carlo Gatti könyve va-
lahol titkon visszafordult olasz eredetire, újra előjöhet, és neki még
egyszer magyarra kell fordítania.
Az utolsó napon este tízig diktált. Jóformán percnyi pihenés
nélkül, négy nyelvóra után, hogy be tudja fejezni. Az utóbbi hetek-
ben egyre keményebben szorította a határidő. Az utolsó íveket már
nem íratta újra javítás után. Most már az történt, amit a fáradt szer-
kesztőnő kért, azt a szöveget kellett diktálnia olaszból, amit le fog
adni. Rossz szöveget készített és rossz érzéssel adta ki a kezéből.
 – Kész van – telefonált egy nap a szerkesztőnőnek. – Délelőtt
beviszem az utolsó ívet, ott lesz?
– Jaj! – hallotta a zörgő készülékben a választ. Érezte a meg-
könnyebbülést az asszony hangjában. – Az egész? Legalább ez nincs
– mondta. Bárán közben elrévedt egy pillanatra, keze lent babrált a
telefonasztalon, épp rávilágított az olvasólámpa. Felnézett: Emma
néni gondos rendbe rakta a maradék papírt, indigót. Onnan hívta
fel a szerkesztőnőt a jó hírrel, ahogy az utolsó mondatot befejezték.
– Ma hétfő – mondta az asszony egészen felvidulva. – Holnap kiíra-
tom magának a honoráriumot. Mennyit vett fel egyáltalán? – Szor-
zott, kivont, és úgy számolta, hogy ki tud utaltatni még egy összeg-
ben kétezer forintot. Szerdára pénz lehet belőle. Emma néninek pén-
tek este megadja, amivel tartozik.
Hazafelé tartott. Zúgott a feje a hosszú nap után. Nézte az ut-
cát, rácsodálkozott a lámpa alatt egy pincelakás zöldre festett ablak-
rácsára, virágcserepeire, járda alatti csipkefüggönyére, és nem értet-
te, amit lát. Fényes, sárga réztáblán állt: „Teller fsz. 2.”, a betűk egy
pillanatra meghökkentették, megállították, szent Isten, jutott eszébe,
egy család él itt, a föld alatt, és földszint kettőnek nevezik.
Átvágott egy üres telek fekete sarkán. A tűzfal alatt útépítők
lakókocsija állt fabakon. A falon nyugatnémet nagycirkusz vendég-
szereplését hirdető plakát. Megzavarta az utcasarki épület új fehér
zománctáblája: „Száva áramátalakító”. A szó magukban álló szürke
fémházikókat juttatott eszébe, amelyeken sokszor nézte a halálfejes
zománctáblát, a porcelán szigetelőcsigákat, hallgatta a mély, egyen-
letes zümmögést a fémajtók mögül. Ez az áramátalakítónak neve-
zett épület ugyanolyan fővárosi bérház volt, mint a többi. Azután
észrevette, hogy a mellékutcát Száva utcának hívják. Akkor már
tudta, hogy a felirat hozzátartozik a városhoz, amely él, növekszik,
burjánzik, közben rossz szokásai alakulnak ki, olykor egy percre el-
felejt magyarul, és ilyen táblák születnek. Voltak más áramátalakí-
tók is: Kádár áramátalakító, Ferenc áramátalakító, Damjanich áram-
átalakító meg autóbuszgarázsok, sablonon keresztül fújták a nevü-
ket a sofőrfülkék vászonfüggönyére: Lónyai garázs, Hámán Kató
garázs.
A Visegrádi utcán ment a Nagykörút felé. Az utcát már sok
éve elzárták a forgalom elől, és a gyalogosok, külvárosi villamosok
utasai az úttesten jártak, a Körútra forduló síneken, amelyeket nem
használt a villamosvasút. Megállt egy kirakat előtt. Falakat bámult,
fáradtan. Egy vakolatdarabon krétaírás állt: FTC, Újpest, aláhúzva és
fölötte áthúzva, újraírva: éljen, fúj, éljen, fúj, fúj. A járda fölött meszelt
nyíl mutatta, hogy hol volt a háború idején a légoltalmi pince. A Vi-
segrádi utca végén magánboltok sora nyílt, a sarkon lángost árultak
üvegablakon át, most este is.
Este tizenegykor a körúti autóbuszra várt a megállóban. A háta
mögötti lakóház járdáján házmester várakozott, kapucsukás előtt.
Tudta, hogy reggel még föl kell kelnie szétrakni az utolsó adag Ver-
di-szöveg négy példányát. A háta mögött nyílt az új önkiszolgáló
vendéglő, ahol pirítóst is árultak velőscsonttal – azon kapta magát,
hogy elhúzza a száját a pirítósszag és a fénylő zsírpontok emlékére.
Enyhén émelygett – enni nem volt kedve, ahhoz is fáradt volt. Eszé-
be jutott az autóbusz belseje, testek szaga, nyomulása.
Ügyetlenül szállt fel: egyik kezében táska, a másikban a mara-
dék géppapír ötszázas csomagban (ezt sem szerette, üres kézzel járt,
amikor tehette). Állt az autóbusz elforgó körén, középen. Az egyik
lábát a nem mozduló padlódarabon támasztotta meg, és figyelte,
hogy húzza el egymástól a lábait az autóbuszpadló a Nagykörút
lágy kanyarulatában, a Vígszínház előtt. Kurta veszekedés csapott
fel a háta mögül, aztán el is ült. Hátrafordította a fejét. Fekete hajú
lány nézett vissza rá. Nem rebbent a tekintete, egyenesen a szemébe
nézett, várt. Nem volt csúnya, csak jelentéktelen. A megállónál né-
hányan leszálltak, a forgó körül megbolydultak az utasok, és ő a
lány mögé került. Nem vigyázott a távolságra, egy kicsit még előre
is lépett. A lány hátrább húzódott, és a combját hosszan az övéhez
simította, később hátrafordult, és kérdő szemöldökkel, mosolytalan,
sivár komolysággal nézett az arcába. Nem mozdult ő sem. Felemás
érzetek közt, a fáradtság tehetetlenségével, úgyszólván kötelesség-
tudásból lépett közelebb. Nem tehette volna meg, hogy ne lépjen,
fent kellett tartania a tisztes látszatot, az egész női nemnek volt örök
adósa, s ha egy lány ránézett, arra habozás nélkül válaszolnia kel-
lett. Belemaszatolt a helyzetbe, hogy fáradtságán is átütött az örök
testi vágy, a fiatalsága: jólesett a hozzásimuló combhát. Pedig nem
akart semmit, senkivel, békén akart maradni, ágybaesni, egyedül és
aludni. Tisztességtelen volt végül, felébresztett valami reményt, és a
semmi fekete lány megkapaszkodott benne. A hídon, a kanyarban
hátrafordult, hozzálökődött sután, mosolygott, „Bocsánat”, mondta.
A lány lehúzta a kesztyűjét, feltette a jobb kezét a kapaszkodóhoz,
hogy lehessen látni: nincs gyűrűje. Ő akkor készülődés nélkül az aj-
tóhoz lépett, és egy megállóval hamarabb leszállt.
***
Műszőke szerkesztőnője meghalt a fürdőkádjában, a szomorú
vállalkozás történetének csattanójaként.
Szerda volt, amikor a kézirat utolsó kétszáz oldalával bement a
kiadóba. Nem tudta még. Egy darabig várt a szerkesztőnő szobájá-
ban, azután letette a kéziratot az üres asztalra. Kinézett a Körútra, és
ismerősnek találta a látványt, a körúti napfény vízszintes beáramlá-
sát; körúti házak, nagy szobák, körúti ablakok; a túloldalon negy-
venöt méterre újra házak, csak annyi a fény nekifutása.
A félig telt hivatali könyvesszekrény üvegének dőlve próbálta
megtalálni, honnan tudja, hogy milyenek a körúti ablakok, a körúti
fény. Belépett a szobába egy kövér, göndör férfi. Ne várjon, mondta,
nem tudják, mikor jön be a kolléganője, majd ő átadja a kéziratot.
 Pénteken, a következő kiadói napon, ahogy reggel felhívta az
asszonyt, a telefonoslánytól hallotta a hírt.
– Kit? – kérdezte döbbenten, felcsapó izgalommal a néhány-
szor már hallott telefonközponti hang. Mohóság érződött a hangjá-
ban: hogy most majd olyat mond, amit nem szokott a telefonosrutin
hétköznapjaiban: – Őt nem tudom adni… – Szünetet tartott, a tisz-
tesség kedvéért. – Meghalt.
A fürdőkádjában halt meg, mint Bárán utóbb értesült. Vele hét-
fő este beszélt telefonon. Hetvenéves anyja kedden holtan találta a
kihűlt fürdővízben, a vízmelegítőből ömlött a gáz. Nem derül ki
már soha, vajon az történt-e, hogy elaludt a kádban, és magától ki-
hunyt a gáz lángja, vagy pedig öngyilkos lett. Bárán maga előtt látta
ebben a pillanatban: régi ház fürdőszobája, itt-ott lehullott egy
csempe, száradó ruhadarabok egy felhúzott farácson, két színes tö-
rülköző. Lemezezés hallatszik a szoba felől. Még a kezében volt a
kagyló, benne visszhangzott a telefonoslány utolsó szava. Látta a
fehér bőrű arcot, elernyedten a nagy, zománcos kádban. Behunyta a
szemét, és látta az asszonyt a víz alatt, a kék kötött ruhában, ame-
lyik akkor volt rajta, amikor először beszélgettek a kiadói titkársá-
gon, amikor elmondta a fiát. „Kiegyensúlyozatlan volt idegileg”,
mondta a kövér kollégája később a kiadóban. „És most ez a Verdi-
izé; az utolsó pillanatig nem merte hinni, hogy kész lesz. A kilátásba
helyezett fegyelmi már az utolsó lökést jelentette számára. Mire el-
hihette, már késő volt”.
*
Ezen a halálon gondolkozott még, ahogy kilépett az utcára,
beharapta a száját, megrázta a fejét.
Sokszor járt úgy, hogy csak utólag vette észre: nem tartotta
magában, amit gondolt, szabályos grimaszban ült ki az arcára rémü-
lete, viszolygása, öröme; vagy bólogatott, a fejét csóválta hevesen a
nyílt utcán. Ha ilyesmin kapta magát, önkéntelenül is körülnézett.
Egy nagybajuszos öregen akadt meg a tekintete a körúti
nyüzsgésben, aki fél méterről, a kiadói ház kapujából figyelte. Óriási
volt ez a „bajusz, vakítóan fehér, vagy tizenkét centiméter hosszú,
tömött, gondozott, hegyesre sodorva a két végén. Első látásra végig-
futott benne a gondolat, hogy ilyen bajuszt csak a Monarchia idején
játszódó kosztümös filmekben láthatott még életében – de most
mégis ismerősnek találta. Őrá nézett az öreg. Elmentek egymás mel-
lett; tétován lelassította a lépteit ő is, fordulgatott visszafelé, azután
köszönt bizonytalan-hangtalanul. Akkor a fejedelmi bajusz tulajdo-
nosa megállt:
– Te vagy János, nem? Bárán János. – Kevesen szólították így,
kevesen tudták egyáltalán ismerősei közül a valódi nevét. – Sándor
bácsi vagyok, nem ismersz meg? – De akkorra már felismerte: a
nagyanyja legidősebb bátyja volt, aki tizenkét évesen kifutó lett az
Athenaeum Könyvkiadónál, és most nyolcvanhét évesen is az volt,
kifutófiú, a Móra Ferenc Könyvkiadónál. Régóta dolgozott ebben a
könyvszakmában a család. – Látod, milyen jó, hogy megvan a baju-
szom. Hogy ismertél volna meg? Mondták nekem mindenféle idők-
ben, hogy vágassam le. – Sándor bácsi félrehúzta a járda szélére,
hogy ne legyenek útban. – Nem én, azt mondtam, csak ha a fejemet
is vele vágják. Magyar ember a bajuszától meg nem válik. Nekem ez
már a világháború előtt is megvolt. – És Sándor bácsi az első világ-
háborúról beszélt.
Azután pillanatokon belül már nagy lendülettel mesélt a lánya
kandidátusi értekezéséről, az unokájáról, akinek biciklit vesz a szü-
letésnapjára.
– Aranka nénéd? – kérdezte azután. – Hogy van? Neki sok baja
volt a cukrával.
 – Nem tudom – mondta Bárán.
– Hogy hogy nem tudod? – Ívelte fel két fehér, összeérő szem-
öldökét Sándor bácsi.
– Rég láttam. – Két éve nem nézett a nagynénje felé.
Sándor bácsi azon melegében csúnyán lehordta:
– Apád egy szem élő testvére, és nem mégy el hozzá. Nem tu-
dod, él-e, hal-e. Micsoda dolog az?
*
Két nappal ezután megkereste a nagynénjét az Elemér utcá-
ban.
Ahányszor a belső pesti utcákon járt, és megcsapta a hűvös le-
vegő egy nyári kapualjból, eszébe kellett, hogy jusson: a harmincki-
lenc és negyvenkettő között épült házak, a falba süllyesztett szap-
pantartócsempével, a központi fűtés kerámia vízpáráltatójával, a fa-
betétes lépcsőházzal, ahol hajóablaka van a házmesterlakásnak,
végeredményben nagyon ritkák Budapesten. A legtöbb ház szerte a
városban egy másik fajtába tartozik, egy másik kor építette. Ezek-
ben a vastag falak egész nyáron át sem melegszenek föl, s a kapualj
hűvössége egy tömbben ér ki az utcára, mint a nagy folyók vize,
amint a tengerbe ömölve tovább is együttmarad, megédesíti kilomé-
tereken át. Három-négy emeletesek ezek a budapesti házak, hátsó
lépcsőjük van, ahol a cselédség járt, házalók és szállítók: mészáros,
cukrász és a szabó inasa a kivasalt gérokkal, a kapu alatt több nem-
zedék hagyta szénporrétegek árasztanak meleg párát a régi pince-
útvesztők felől, ahol számlálatlanul élnek birodalmukban a ház fe-
kete és vörös macskái. A kapu alatt táblán áll, hogy a koldulás és
kintornázás tilos. Ilyen házakból is felépült ez a város egyszer, a
millennium körül, a múlt század végén, meg ennek a századnak az
elején. Lópaták dobogtak a hűvös kaputorkok előtt a sárga keramit
utcán, és a kintornás zenéjére papírba csomagolt pénz hullott a ke-
ramit köves udvarra. Fekete drótkalitkában lassan búg fölfelé benn
a hatszemélyes felvonó.
Készült a látogatásra, korábban. Azon a pénteki hajnalon, négy
óra előtt már tudta, hogy elmegy, mert az Elemér utcáról álmodott.
Tél volt. A nagyszoba ablakában állt, a túloldal házaira nézett. Haj-
nali derengés ült a pesti háztetők hegy-völgye, téli látványa felett,
havas volt minden, a tetők, az úttest odalent. S a tetők fölött postá-
sok siettek minden irányban.
Nem kellett lemenniük az öt emeleten át az utcára, átvergőd-
niük az eltakarítatlan hajnali havon, mély autókeréknyomokon fel-
gyalogolni újra, kapuzárásra várni. „Ez aztán a posta” mondta a
mellette álló Anninak. „Mit szólsz?”
Hencegett az utcájával álmában is. Ismerte az utca háztetőit,
csőfogóit valóban. Első gimnazista korában Ari néniéknél lakott egy
évig; akkor gyakran ült ki a műteremlakás ötödik emeleti ablakába.
Kilépett az erkélyre. Mindenhol gyöngék voltak az erkélyek, ezt is-
merte meg rendes tulajdonságukként, hisz ő már a háború után ta-
lálkozott a város erkélyeivel. De ez itt az ablak alatt nem erkély, csak
dísz volt, álerkély, nem állt másból, mint vakolatból, drótból és tek-
nővé formált párkánylemezből, azért kell gyakran letisztítani róla a
galambszart, hogy le ne szakadjon a súlya alatt. Kiment nem is egy-
szer, kiesett az ablakon a kisolló, Béla bácsi nem volt otthon, és ő
volt a legkönnyebb, felvette az ollót. S most arról álmodott, hogy
kint jön fel, a ház falán.
Valamiért nem lehet bemenni, nincsenek otthon vagy alszanak,
és nem hallják, hogy kiabál, és így a házfalon megy fel az ötödikre,
kiálló gipszdíszek között, kikerül egy telefondrótot, és belép az ál-
erkélyről a nagyanyja szobájába.
***
 Ari néni megörült, ahogy kora reggel rányitott a konyhába.
Felpillantott a mosogatásból; azt hitte, az öccse jött meg.
– Amikor megláttalak, azt gondoltam: „Jaj de jó, itt van Imre!”
– mondta. – Nagyon hasonlítasz rá. Tudod, éveken át vártam őket
haza. Lent a Molnár lakásban, ha lépések hallatszottak a gangon,
mindig azt hittem, hogy valamelyik megjött… – (Bárán Jancsi is a
háborúban halt meg, a harmadik testvér.) – És most, hogy meglátta-
lak, hirtelen azt hittem, hogy ott vagyunk. Tudod, hogy negyvenöt-
ben lent laktunk az első emeleten.
– Igen – bólintott rá ő. – Egy szobában heten.
– Heten? Te erre emlékszel? – Ari néni a kezébe adta a
törülgetőruhát. Nem kellett mondania, mit csináljon vele, amikor itt
lakott, akkor is ő törülgetett, hol a nénjének, hol Ilinek, a helyükön
látta a holmikat ma is, alig változott valami. – Várjál: mami, nagy-
apó, Béla bácsi, amikor megjött a fogságból, meg én, Ili, Zsófi és te.
Az hét, tényleg. Azt hittem, hogy csak itt fönt laktál velünk.
Lakott fönt is, valamikor negyvenöt végén vagy negyvenhat
elején jöttek fel. Nagyanyja írni tanította abban az évben; ott csinálta
vele az írásleckét a nagyszoba ablaka alatt.
– Egy rajztábla volt falábon az ablak alatt, fel lehetett hajtani,
azon.
– Rajztábla – Ari néni megcsóválta a fejét – , hogy te mikre em-
lékszel!
Tudott emlékezni, persze. Emlékezett mindenre, minden álmá-
ra, minden lépésre, kőre, kövirózsára. Ő fog emlékezni harminc év
múlva. A Madách tér lámpájára és a Ruszwurm műbarlangfalára.
Emlékezett: Bognár Borika minden kézmozdulatára. Az alumínium
szelencére: a kocka városában egy alumínium szelence volt a
kenyeresautó, gyorsan nyomult előre két fakult kockasor között a
parkettaléceken a sarokszobában.
*
Nemcsak azóta tartotta fontosnak emlékezőképességét, amióta
a szörnyű öregasszonyt hallotta a Ruszwurm-cukrászdában. Ez is
olyan lehet, úgy gondolta, mint a nyelvérzék vagy az erotikus tehet-
ség: ha valaki annyira fontosnak tartja, abban meg is van.
Emlékezett az írástanulás délutánjaira, és bűntudatot érzett,
hogy halott nagyanyjából a rikácsolására emlékszik.
– Kidobtátok a fürdőszobakályhát? – kérdezte ujjal a háta mö-
gé bökve most.
A fehér ajtófélfának dőlt. A fürdőszoba a háta mögött volt: ha-
talmas, elnagyolt, mint minden a valamikori műteremlakásban. A
másik ajtaja a nagyanyja régi szobájába nyílt, és mind a kettőt be
kellett kampózni egyszerre. Benyitott az üres fürdőszobába, meg-
nézte: az ajtóban most is bent volt a kulcs, amelyet egy időben le-
húztak, őmiatta. A tenyerébe fektette, földobta, elkapta, aztán újra.
Szép sárga rézforrasztás fénylett a kulcs tolla alatt, ő tudta, hogy
hogy került oda.
– Emlékszel – mondta Ari néni – , a Molnár lakásban, lent, mi-
lyen hatalmas fürdőkád volt? Nem is kád, inkább medence. Úgy
szerettem volna átcserélni, amikor feljöttünk, de mami azt mondta,
hogy azt nem lehet győzni fával, annyi meleg víz kell bele. Végül ott
hagytuk lent. – A fürdőszobakályhát kidobták csakugyan, gázmele-
gítő került a helyébe.
Ezerkilencszáznegyvenötben, amikor a konyhai ajtó kulcsára
rákerült a forrasztás csíkja, nem lehetett gázmelegítőt szerezni. Fát
kellett rakni a tűzre néha, fürdés közben is, azután megvárni, ahogy
kivág az élő tűz fénye. Dohogott a meztelen, nagy zománckályha fö-
lött, hangja bele-beleszólt a konyhából jövő, távoli edényzörgésbe.
***
Körmös fehér lába volt a kádnak, azt nézte, órák hosszat el tu-
dott kuporogni így a vécédeszkán, ha ilyenkor jött ki, amikor valaki
fürödni készült. A hasábok fel-fellobbantak, sárga-vörös lángok sej-
telmes tükörképét vetették a többi fára, a fürdőszobakőre, szemben
a fal csempéire. Színház az egész, gondolta, félig írt mese, továbbír-
hatom egyedül.
Szemben, a fényakna túlsó oldalán a társbérlő lakott, egy öreg-
asszony, itt maradt a zsírpapírral beszögezett ablaka mögött.
Végre elszakadt a tekintete a sárga lángoktól, felállt, be akart
menni. Nehezen érte fel a kulcsot. Rozsdás barna szára volt, eről-
ködve nyújtózott érte, ránehezedett, lefelé húzta, aztán egyszerre
tompa krakkal a kezében maradt, a tolla nélkül. Beletörött. Abban a
másodpercben eszébe jutott: mami annyira haragszik, ha magára
zárja a fürdőszobát.
Üldögélt a lehajtott vécédeszkán. Kint mami meg Ari néni
hangja egybekeveredett a szomszédokéval. Hazajöttek a lányok is
az iskolából. Idegen hangok hallatszottak, lakók az alsó emeletekről.
„Enni kell neki. Éhen fog halni az a gyerek ott bent!” Mami egy
hosszú-hosszú befőzőkanál végén benyújtott egy bögre kávét az
öregasszony szobájából, aki sosem nyitotta ki az ajtaját, és most
erőtlen hangon tiltakozott. Mami megpróbált átdobni egy darab zsí-
ros kenyeret is: a kenyér leesett, sokáig kellett várni a halk tottya-
násra, öt emelettel lejjebb.
A vécédeszkára kuporodott vissza. Tudta, hogy nem látnak
oda. Besötétedett. A villanyt nem érte fel, a kályhában kialudt a pa-
rázs. Előhúzta a kötött nadrág zsebéből a kenyérsarkot. Befordult a
fal felé, úgy rágta. Nem szabad meglátniuk, úgy érezte. Csak sokára
tudott felelni a nagyanyjának, félt, hogy a hangján meghallani, nem
üres a szája.
Amikor megjött Béla bácsi, és áttett egy vasalódeszkát az öreg-
asszony ablakából, neki azon kellett kijönnie. Valaki azt mondta:
„Huszonöt percig volt bezárva.” Ő azt hitte, hogy órákig. Mást nem
bírt volna el a deszka, jutott eszébe a konyhai beszélgetés közben,
csak őt: ő volt a legkönnyebb a családban.
*
– Látod, erre emlékszem – felelte rá Ari néni. – Bár máig sem
tudom, hogy nyitotta ki Béla azután az ajtót. Mami végig attól fél-
tett, hogy éhen fogsz halni ott, ha sokáig, nem tudjuk kinyitni. Min-
dig attól félt, az ostrom óta az ennivalóért aggódott a legtöbbet. Ak-
koriban mindannyian többet gondoltunk a kenyérre.
– Volt nálam kenyér. – Nagy nyugalmat érzett, ahogy ezt ki-
mondta. Akkortól jött a nyugalma; ezerkilencszáznegyvenötből.
Volt nála kenyér mindig.
És ekkor történt, hogy nem tudott tovább beszélni a dologról a
nagynénjével. Amikor másodszor is elhangzott a szó, hogy kenyér.
Egyedül kellett maradnia vele. Rábökött a gázfűtés csövére, innen a
konyhából vezették át a cserépkályhákba azon az őszön. – Nem na-
gyon sok a kéthavi gázszámlátok? – Társalogni kezdett hirtelen, el-
szakadva az ezerkilencszáznegyvenötös évtől.
Akkor volt a kezében a kenyér, negyvenötben, emlékezett a
percre: egy gyerekkocsiban fekszik, csöndben a hátán.
***
Nagy, fehér nyári gyerekkocsi; fehér oldalsó lapjai, fehér, tele
kerekei. Anya, előrehulló szép hajával kicsit görnyedten áll, a fogan-
tyúra támaszkodik, s néha-néha változtat a testtartásán, megpihen-
teti a derekát. Csöndben áll előttük a sor. Borostás férfiarcok, vihar-
kabátok sátoranyaga, túrabakancsok, fekete télikabátok. A várako-
zók nagy szürke sálakat húznak arcuk elé a hideg ellen. Hátizsáko-
kat fognak, papírbőröndöket. Minden arcon ugyanaz a fehér, fakult
fáradtság. Anyán szálkamintás szürke férfizakó, belegyűrt sál, vas-
tag szoknya, túrabakancs, jégzokni. Elővesz a zsebéből egy fehér
cédulát, megnézi újra. Mocorgás támad: messze elöl a sor félrehú-
zódik az út jobb oldalára. Ő lassan oldalt fordítja a kocsiban a fejét,
és a katonanőt nézi a tér közepén, prémsapkáját, lógó, olajfoltos kö-
penyét. Tud annyit, hogy orosz. A köpenye ujján karszalag, a kezé-
ben tárcsa. Ez előtt a tárcsa előtt vonulnak el: tankok, teherautók,
ágyúk, nagy, szögletes formájú vöröskeresztes autók, meg bádog-
kéményes tábori konyhák és a híd másik oldalán, dobtáras géppisz-
tollyal a kedvetlen gyalogos katonák. Haragos katonazöld minden:
gépek, ruhák. Mennek végetérhetetlenül, órákon át: ugyanazok a
gépek, ugyanazok az emberarcok. Hosszú várakozás. A katonanő
félig lelógó tárcsája, anya sálja, a halszálkás anyagú férfizakó, a saját
kilógó lába, a keze. Egy kenyérsarkot fog a katonapokróc alatt,
megkapaszkodik benne, most már nem fogja elengedni többé. Ez a
perce még megvolt.
 IX. A HARMADIK MÓDSZER

Egyre bizonyosabban tudta, hogy a legelső perc, amelyre em-

lékezni tudunk, meghatározó egész életünkre. Ezzel a tudattal ke-
reste. És itt, a háborús híd előtt, a fehér gyerekkocsinál, falba ütkö-
zött.
Arra gyanakodott, hogy ennek oka a háború, az árvaházak és
vöröskeresztes otthonok, az ő akkori fizikai gyöngesége, az agy nem
megfelelő vérellátása. Tudta, hogy a biológiailag lehetséges legko-
rábbi emléke megvan neki is. Nem volt hajlandó beletörődni, hogy
az a proteinhiány örökre elvehesse életéből az eredendő békét.
Amikor ennek a gyógyítandó és múló betegségnek keresni
kezdte az orvoslását, elég hamar eljutott Császár doktorhoz, a pszi-
chológushoz. A Verdi-könyv leadása utáni hetekben hagyta csönd-
ben csörgedezni az életét. Elment pihenni két napra a Balatonhoz.
Ott, a levéltelen sétányon, a parti jégről visszaszikrázó téli napsü-
tésben járkálva beszélgetett többször is a Pusztai nevű pszicholó-
gussal, ő találta meg azt a kollégát, aki emlékezéssel foglalkozik.
Császár doktor egy pszichológiai laboratórium feliratú helyi-
séggel rendelkezett, az egyik belvárosi minisztériumi épületben. Itt
fogadta őt.
– Elnézését kell kérnem, hogy ilyen nagy sokára találtam csak
alkalmas időpontot. Biztos, hogy nem akarja levetni a kabátját?
Kellemes hangja volt, kicsit papos, recsegő, alig kenetteljes,
alig észrevehetően rutinos, mint ősz orvosprofesszoroké új beteggel.
 Bárán egy melegbarna színű, szögletes karosszékben ült. Min-
den meleg színű volt a szobában, csak dr. Császár viselt fehér kö-
penyt.
– Azt mondanám, mégis vesse le a zekéjét – mutatott Császár a
pokróckabátra. Ilyen szavakat használt: zeke, bundapálinka; beszé-
de összhangban volt a külsejével. Azt is mondta, hogy szerényked-
jék meg helyezkedjék. – Helyezkedjék kényelembe. – Fölemelte a te-
lefonkagylót, és kávét kért a külső szobában ülő lányoktól.
– Én köszönöm, nem iszom – emelte fel az ujját Bárán.
– Nem? Biztos? Igazán ne szerénykedjék. – Aztán kinyitotta a
vastag bőrpárnás ajtót, és kiszólt rajta: – Nem kérünk kávét még-
sem, köszönjük. Most nyugodtan beszélgethetünk – fordult felé. –
Mondjon magáról valamit. Pusztai barátom elmesélte a problémáját,
de csak egészen nagy vonalakban. Mit is dolgozik?
Aztán az ő válaszára kicsit felnevetett:
– Szóval ez a foglalkozása? Hogy az emlékezését keresi? –
Nem gondolta komolyan. – Hm. Értem. Tiszteletre méltó. – S még
mielőtt Bárán rátérhetett volna a meséjére, ugyanazon a selymes,
megnyugtató, a barátihoz közeli és mégis hivatásos hangon meg-
kérdezte: – Kínálhatom egy kis bundapálinkával? Jót tesz ilyenkor. –
Már nyitotta is a barna pohárszék ajtaját, keze kis metszett üvegpo-
háron nyugodott. – Nem is iszik? Valóban? De kérem, ne utasítsa
vissza merő szerénységből. Igazán jót tesz. Felold… Ha nem, hát
nem.
Bárán végül nem sokszor jutott szóhoz a délelőtt folyamán.
Elmesélte az életrajzát, tíz mondatban. A pszichológus végighallgat-
ta, elővett egy ív géppapírt. Kilencfilléres, fehér fajta, gondolta
Bárán. Túl előkelő papír volt, ő nem szívesen használta.
 – Lássuk csak – foglalta össze Császár. – Tehát ezerkilencszáz-
harminckilencben született. – Piros függőleges vonalat tett a lap ele-
jén. – Nem gondolta meg? Egy kis bundapálinkát? Nem, jó. Nem,
köszönöm, nem iszom egyedül, én sem igen élek vele. Ezerkilenc-
száznegyvenötig vissza tud emlékezni folyamatosan. Illetve többé-
kevésbé folyamatosan, értem, de azokat a hiányokat azért rendjén
valónak érzi. – Újabb függőleges vonalat húzott a papírra zölddel. –
Édesapját behívták?… Ezerkilencszáznegyvenkettő nyarán. – Most
kékkel rajzolta be a függőlegest, a negyvenkettes évhez. – Többet
nem látta. Nem emlékszik rá. Töredékesen sem? Semmire? Persze,
nem csoda. Maga akkor két és fél esztendős volt. Édesanyja nem be-
szélt róla? Igen, ezek a sajátos körülmények, új házasság, új társada-
lom. Lássuk. – Újabb zöld függőleges vonal. – A folyamatos emléke-
zése, úgy ítéli, ezerkilencszáznegyvenhétben kezdődik. A kritikus
pont tehát ezerkilencszáznegyvenöt. Később különböző helyeken
lakott, különböző iskolákba járt. Az ostrom ideje. Igen. Akkor tehát
egy árvaházban volt Budán. Így fest az ábra. – Hosszú, kék össze-
kapcsoló jelek futottak a papíron az egyik évszámtól a másikig, ke-
resztezték egymást, egy nagy kapocs összefogott két kisebbet. Szép
ábra lett. A pszichológus maga elé fektette az íróasztalra, egy dara-
big nézte. – Meg kell mondanom persze, akárhány esetben előfor-
dul, hogy hatéves koruknál régebbre nem emlékeznek vissza az
emberek. Értem, természetesen, az ön igényét, valószínűleg reális is.
– A golyóstoll most még egyszer átment az ezerkilencszáznegyven-
ötöt jelző zöld vonalon. A vonal vastagabb lett, meghosszabbodott,
már ez volt a leghosszabb függőleges az egész lapon. – Itt falba üt-
közik. Át szeretné törni.
Beszéd közben átismételte a feladatot: elkészítette az egész raj-
zot még egyszer, arányosabban, tisztábban. A papírt ráfektette az
előzőre. Az ábra vonalai átütöttek, a kettő majdnem pontosan fedte
egymást.
 – Igen – szólalt meg végül vontatottan a lélekidomár. – Az
ilyenre elvben vannak metódusok. Azt hiszem, meg lehet kísérelni.
– Egyre sebesebben beszélt. – Egyáltalán nem bizonyos. Néhány
százalékos a valószínűsége annak, hogy eredményt érhetünk el…
– Mielőtt azonban erre rátérnék, engedje meg, hogy elmondjak
önnek egy esetet. Megtörtént. Nem tudom, szokta-e nézni a televí-
zió műsorait? Nincs? Erről a dologról riportot készítettek a televízi-
ósok – gondoltam, esetleg látta. De nem lényeges. Sorozásra hívtak
be egy tizenkilenc éves, állami gondozott fiút. Akkor derült ki, hogy
nem tudja, kik a szülei, honnan való. A háborúban szakadt el tőlük,
nem emlékezett a nevére, semmire. Pszichológust hívtak, aki végül
hipnózissal próbálkozott. Hosszú, fáradságos folyamat volt, meg
kellett ismerni a fiú énjét, és utána is rendszeres üléseket folytatni
hosszú hónapokon át. A beszélgetésekből előkerült néhány hely-
ségnév, a fiú kisgyerek korából, ezekből meg lehetett állapítani,
hogy valahonnan Kárpátukrajnából került Magyarországra a vonu-
ló front előtt. Bizonyos használati tárgyak formája, neve, egy-egy
ház alakja segített; végül a pszichológus elvihette a fiút egy szovjet
faluba, ahol a szomszédok emlékeztek még egy fiatal házaspárra,
akik elvesztették a gyereküket. Szó ami szó, néhány hónap alatt
nyomára akadtak a két évtizedes történetnek, megtudták a fiú ne-
vét, születési helyét, s nagyjából azt is, hogy mi történt vele, hogyan
került Magyarországon árvaházba. De meg kell mondanom: ez nem
mindennapi eset volt, nagy feltűnést keltett a szakmában, s nem azt
jelenti, hogy ezzel az eljárással minden esetben biztos az eredmény.
Harmadik személyben beszélt arról a bizonyos pszichológus-
ról. Megígérte, hogy majd gondolkodik a feladványon, egy hét múl-
va újra találkoznak. Bárán felhívta Pusztait. „Persze”, mondta amaz.
„Amiből a tévéfilmet is csinálták. Ő volt az. Híres eset.” Emiatt az-
után határozottan rossz szájízzel ment el a második találkozóra.
Nem tudta, mivel magyarázza Császár doktor szerénységét.
 Egy percig sem gondolt rá, hogy netán ő is csak hatéves korá-
tól emlékezne természetszerűen.
Császár a második találkozásukon mondta el a három mód-
szert, amelyek ilyen esetben szóba jöhetnek. Az egyik a hipnózis: a
teljes nyugalom állapotában átszakadhat a fal, amely gátolja az em-
lékezést. Munka- és időigényes, a kárpátukrajnai fiatalembernél is
több hónapon át tartott. Császár megígérte, hogy egyszer, egy csön-
des estén megpróbálja egy ülésre vele, akkor sok minden kiderül-
het. A másik módszer: meg lehet próbálni enyhe hallucinogén anyag
befecskendezését, amely hatásában az LSD-re emlékeztet, csak jóval
gyengébb. A dolog orvosi felügyeletet igényel. Hasonló eredményt
hozhat egyszerű marijuana szívása is. Báránnak májgyulladása volt
ötvenhatban, és azóta is többször feküdt kórházban, a túl gyors me-
tabolizmusával volt baj. Ilyen esetekben komoly rosszulléteket
okozhat minden hallucinogén. Meg akarta próbálni, bár a rosszul-
léttől félt ma is.
Elment az Üllői úti kórházba, ahol a hipoglikémiájával szokott
feküdni. Megvizsgálták a keringési gyorsaságát. Ismerte a vizsgála-
tot régről: köhögtető anyagot fecskendeznek a karba, ezt a vérkör
rendes esetben tíz másodperc alatt viszi el a tüdőig. Őt az ötödik
másodpercben fogta el a köhögőroham most is. A belgyógyász nem
engedélyezte a hallucinogént.
Van még egy megoldás, mondta el a harmadik estén doktor
Császár: nem olyan drasztikus – úgyszólván sebészi – beavatkozás,
mint a másik kettő, de bizonyos esetekben eredményt hozhat. Meg-
van az az előnye, hogy nem kell hozzá szakember segítsége. Hogy a
körülményekből próbálja összerakni a páciens a kiesett emlékeit.
Beszél azokkal, akik körülötte voltak, tanúi voltak a szóban forgó
időnek: szülőkkel, pedagógusokkal, oldalági rokonokkal.
 Találkozásaik után Császár mindig kikísérte az ajtóig, először
még a lépcsőig is elkalauzolta a minisztérium bonyolult folyosólabi-
rintusában. Ő azt szerette volna, hogy megpróbálják a hipnózist. Va-
lami szakszerű kezelést várt, csodát az idegen pszichológustól: va-
rázsvesszőt, időgépet, amely fáradság nélkül elviszi oda, ahová el
akar jutni.
De kiderült, hogy a hosszadalmas hipnotikus ülésekkel járó
megoldásra nincs lehetősége. A doktor országos hírű szakember,
akinek ő egyszerűen nem tudja megfizetni az idejét.
Amikor másodszor kikísérte, akkor mondott valamit, abból
már tudnia kellett volna. A különmunkáról volt szó, a hosszú mun-
kanapjáról.
– A mindennapi kenyér is egyben – azt mondta. – Persze: veze-
ti az embert a szakma szeretete is, szenvedelem, hivatás, de a min-
dennapi kenyér is, a gyerek napközije, á kisautó üzemköltsége.
Báránt voltaképpen megnyugtatta, amikor három hét múlva,
két elhalasztott esti találkozás után egy szombaton azzal fogadta
Gréta, a főbérlőnője: „Üzenete van. Egy Császár elvtárs titkárnője
telefonált, hogy a mai nap nem alkalmas, mert ma érkezik a kelet-
német delegáció. Azt mondta, maga fogja tudni, hogy miről van
szó.” Nem hívta föl többet Császárt.
Megpróbálkozott a második módszerrel, a hallucinogénnel. A
félelmet a rosszulléttől, fájdalomtól és betegségtől egy elhatározás-
sal kiiktatta. Nem törődött a törvénnyel sem. Nem hagyhatott ki
semmilyen esélyt.
„Mixture”, mondta a kanadai festőnő, aki a vézna töltésű ciga-
rettát egyengette számára a farkasréti műteremlakásban. Keverék.
„Marijuana és hasis”, tette hozzá angol férje. Együtt szívtak vele,
szívott Jusszuf is, aki összeismertette velük. Amikor Bárán előadta a
kívánságát a szobrásznak, elmondta, hogy a belgyógyász nem en-
gedélyezi. Nyilvánvalóvá vált: a dolog orvos nélkül, illegálisan bo-
nyolítandó, és ehhez külföldiekre van szükség, akik hozzájuthatnak
a szerhez. Shit, így becézték. Egy hónapja ismerte már őket, amikor
körbeadták a békepipát. Szerette a házaspárt, sajnálta, hogy néhány
nap múlva örökre eltűnnek az életéből. Ők tanították meg jó előre,
hogy szívni csak olyannal lehet együtt, akiben valóban megbízik az
ember; és az ilyen sokkal ritkább, mint akivel teszem azt lefeküdne.
Most a festőnő várakozón, kérdőn nézett rá, érez-e valamit. Ő már
jól van, mondta, és hátradőlt a földre rakott díványpárnákon, elen-
gedte magát. Jól volt az angol is, Jusszuf is, nem először szívtak.
Bárán figyelt, feszülten. Előtte végiggondolta a hidat, a fehér gye-
rekkocsit. Nem tapasztalt semmi. „Talán mert annyira várod”,
mondta később Jusszuf. A tudatosság átka. A festőnő egy második,
erősebb töltetet készített, úgy adták körbe, hogy szinte az egészet ő
szívja el. Ettől egy ló is felrepülne, mondta az angol. Akkor Bárán,
aki egy pompeji csarnok képét nézegette a kanadaiak olasz gyufája
fedelén, meglátta a színeket: minden élesebb és valóságosabb volt.
Nem tudta letenni a gyufafedelet, lelassult mozdulatokkal, lelassult
tekintettel forgatta. Elővette a saját képeit: gyerekkocsi, hídfő, anya
férfizakója. A konyhába mászkált ki, nézte a kékcsempés sarkot,
nem látott még ilyen ékkő-ragyogást. De ez volt minden. A gyufafe-
delet elkérte, és eltette magának, napló helyett.
 X. SZABAD SZOMBATOK

Felhívta az anyját. Elmondta, hogy pszichológusnál járt. Orvo-

si problémaként adta elő a dolgot.
– Gyere el és kérdezz – válaszolta váratlanul az anyja. – A jövő
héten szabad szombatos leszek. Akkor nyugalom van, nincs itthon
senki. – Bárán meglepődött.
Szombaton már akkor szégyellte magát, amikor körülményes-
kedve belekezdett a mondanivalójába. Érezte a saját célratörő mo-
hóságát. Előadta a Császár nagy teljesítményét a kárpátukrajnai fiú-
val. Elmesélte a többi megközelítési lehetőséget, amelyekről le kel-
lett mondania s végül a harmadik módszert. Úgy adta elő, mint aki-
nek az orvos felírta ezt a beszélgetést.
Orvosi műszavakat kevert az előadásába, latin szavakat hasz-
nált. Amióta az egyetemről kirúgták, nagyon keveset beszélt az any-
jával – és sohasem a lényeges dolgokról. Látta, hogy amikor felhív-
ta, az anyja félt tőle. Valami mást várt, valami rosszat, s most meg-
könnyebbült.
Ezen a napon váratlanul megnyílt előtte.
Most sem beszélt neki az apjáról, és semmi olyasmiről, ami a
háború vége előtt történt. Igazán csak azt mondta el részletesen, ami
az után volt, hogy Gazsit megismerte – mégis: arról beszélt, amiről
kérdezte. Elkezdte a hídnál:
 – Január tizenkilencedikén szabadult fel Pest negyvenötben.
Egy doktor Balázsovits Miklós nevű orvos akkor felment az Orsó
utcába, a Vöröskeresztbe, ott voltál. De csak általában hozott hírt az
ott lévő gyerekekről. Téged nem talált meg elsőre. Végül azért vala-
hogy sikerült.
Nekem ott kellett maradnom Pesten. Egy fiatalasszonynál lak-
tam; a Kanizsai utcát szétbombázták. Emlékszem, az anyja olyan be-
teg volt, szánkón húztuk be az Alsóerdősor útra.
Február elején kerültem a Városházára dolgozni. A kommunis-
ta párt titkára szerzett útlevelet Pestről Budára a szovjet várospa-
rancsnok aláírásával. Megvan még most is.
Hat órára kellett odaállni a hídhoz reggel. Időnként egy cso-
portot átengedtek. Pontonhíd volt, erős, katonai járművek is járhat-
tak rajta. Délután négyre vissza kellett érnem. Az volt a legutolsó
időpont: elsötétítés és kijárási tilalom volt a városban. Gyalog kellett
megtenni az egész utat. Fönt rossz körülmények között találtuk a
gyerekeket. Nem volt élelem, hiányoztak a legszükségesebb gyógy-
szerek.
Egy orvosnővel voltam, az el se jött, amíg a gyerekeket rendbe
nem szedte. Még egyszer felmentünk, gyógyszerekkel. Nem tudtál
járni, úgy legyengültél az éhségtől. Megállapodtunk, hogy gyerek-
kocsit kell szerezni. Bekopogtam egy házba, ott kértem. Úgy jöttünk
vissza, ugyanúgy. Márciusban vagy áprilisban.
A Somogyi Béla út tizenhatban jutottam társbérlethez egy sza-
bóval. Lászlónak hívták, a vezetékneve volt László. Aztán elment, és
kiutalták nekem az egyszobás, fürdőszobás, konyha nélküli lakást.
Ekkor kezdődtek a problémák.
Élelmem nem volt. Bertalanék nem tudtak téged magukhoz
venni. Rettenetes körülmények között éltek ők is. Zuglóba kerültél
egy átmeneti gyermekotthonba. A fő cél az volt, hogy enni kapjatok,
feltápláljanak. Éhesek voltatok. Még évekig eldugtál cukrot, ke-
nyérhéjat.
Annak ellenére nagyon vidámak voltunk. Rövid ideig voltál
csak ott. Bertalanék lakásügye rendbe jött, odamentem, megkérdez-
tem, vállaltak. Magam mellett tartani nem tudtalak, kicsi voltál,
rengeteget dolgoztam.
Volt egy feltételük: hogy iskolába járj. Ehhez korengedély kel-
lett. Iskolai vizsgáztatással sikerült.
Végül ez nem volt jó megoldás. Negyvenhat nyarán jutottál be
a jé vé Sztálin intézetbe. Először Pesten, a Bajza utcában. Ott volt
élelmezés, ruha, fűtött lakás. A Somogyi Béla úton nem volt ablak,
papírral volt befedve, gyerek ott nem maradhatott.
***
Kezdődő félelmetes sötétedésben bőg egyedül, végtelen sokáig
a konyhaablak alatt. Az ablak magasan van, ha lábujjhegyre áll, ak-
kor lát ki a gangra. Odahurcolt egy sámlit. Kint meggyújtották a
konyhai villanyokat. A gyerek arcán egymásra száradtak a könnyré-
tegek. Egy virágos ruhás nő jött, az előszoba függönyén át beszélt
hozzá, nyugtatgatta. Kihajolt, lefelé kiabált az udvarra. Elment.
Szomszédok. Ő az udvart nem látta a sámliról sem. Később tisztán,
érthetően hallotta a kiáltást: „így bezárni a gyereket!” Belefáradt
már a bőgésbe. Rekedt volt, ahányszor erősödött a bőgés, fájt a tor-
ka. Megint ráállt a sámlira. Két ököllel dörzsölte a szemét. Úgy bő-
gött tovább. Anya nem jött haza. Ővele mi lesz?
*
– Sohasem hagytalak egyedül – mesélte tovább az anyja. –
Negyvenhétben kerültünk össze Gazsival, ő még nem volt elválva.
Éhes volt egy kis szeretetre, melegségre. Hegedűtanárnő volt a fele-
sége. Nem én voltam a kiváltó ok.
 Negyvenhét pünkösdjén Magyarkúton voltunk a vállalatom-
mal kétnapos túrán, és ő rendezte otthon az ügyeit.
Május körül elkezdtünk lakást keresni. Júniusban Gazsi eluta-
zott Lengyelországba. Közben elcseréltük a Somogyi Béla úti lakást
a Dereglye utcaira, azt ötezer forintért kaptuk meg. Ezerbe beszámí-
tották a Somogyi Béla útit, és eladtuk Szentmihályon a telket, nyo-
masztó emlék volt úgyis. Te meg bejáró lettél a jé vé Sztálinban.
Velem voltál itt olyankor, amikor hazaengedtek. Egyszer szü-
netben is. Laktunk Maráéknál is közben egy hónapig… nem tudom,
már nem emlékszem.
Nagy apavágy volt benned. Sokan jártak hozzám, kollégák,
barátok” munkatársak. Te mindenkihez odamentél:”Te nem akarnál
az apukám lenni?”
Júniusban Gazsi odaköltözött. Akkor volt egy nagyon csúnya
konfliktusunk a jé vé Sztálinnal. Józsáék segítettek nekünk az inté-
zettel való harcban. Már előbb is rosszban voltunk velük. Állandóan
követeltek, az időmet, hogy ezt szerezzek, azt szerezzek. A Madár
Jancsi volt a legjobb barátod, egy kis szőke. Kapuvári Magdi meg-
rótt, hogy vele barátkozol, elesett gyerek, nincs anyja, apja neveli.
Azután nekem szólt: „Hallom együtt élsz valakivel. De mért a gye-
rek előtt?” „Házasok vagyunk”, mondtam. „Formai okokból még
nem.” Te meséltél, gondolták, hogy valami olyan futó együttélésről
van szó.
Jóval előbb összeismertettelek titeket Gazsival, sokat sétáltunk
együtt. Nagyon szeretted őt. Az első nap, amikor együtt maradtunk
otthon, azt mondtad, beszélni szeretnél vele. Én a konyhában ren-
dezkedtem. Nyolcéves voltál.
„Együtt fogunk-e lakni?”, azt kérdezted.
Ő:
 „Igen, és az apukád szeretnék lenni, elfogadsz?”
„És ez igazi házasság lesz vagy rövid?”, kérdezted. „Lesz-e es-
küvő?” Biztos volt már ilyen tapasztalatod az ismerősök között.
A jé vé Sztálinnal összekaptunk. Szülői értekezleteket tartot-
tak, és Gazsi megmondta a véleményét. A gyerekeket azzal tették
tönkre, hogy az iskoláig mindent rájuk hagytak, semmi kényszer,
semmi jó szokás nem ragadt rátok. Bekerültetek az iskolába, ott fe-
gyelmezetlenek voltatok, hanyagok, rendetlenek, és egyik napról a
másikra éltétek át az iskola követelményeit.
Kisgyerekes szülőknek megtiltották, hogy villanyt gyújtsanak:
a gyerek életének természetes ritmusához tartozik a fokozatos besö-
tétedés, mondták, a villany mesterséges.
Megfenyegették Gazsit: „Megvannak az eszközeink, hogy el-
bánjunk a renitens szülőkkel.” Aztán levelet kaptunk, hogy te nem
vagy alkalmas, hogy az otthon lakója légy.
Elemeltél valahonnan egy lakatot, és ebből ügyet csináltak. Az
első évben nem volt fűtés a Dereglyében. Az ablakon át fűtöttünk.
Kapuvári Magdi behívatott:
„Ez így pedagógiailag ártalmas a gyerekre. Miért nem költöz-
nek ki a konyhába a szülők?”
Akkor vittünk el az URI-ba. U-er-i. Nem tudom, hogy minek a
rövidítése volt. Nem is tudom, milyen nyelven rövidítették, egy
nemzetközi gyermekvédelmi intézmény keretében működött, talán
svájci központtal. Amúgy csak néhány hétig tartott az egész. Kapu-
vári Magdi ajánlotta, amikor el kellett jönnöd az intézetből, hogy
próbáljunk elvinni. Ott foglalkoznak nehéz esetekkel. Valahol a
körúton.
***
 És ő akkor már tudta, hogy honnan ismerőse a széles ablako-
kon át beeső körúti világosság. Fény tava, aranysárga színben, halk
parti Balaton-hullámok beszédével locsog a parkettán az ablak alatt.
A nyitott ajtón át egy másik szobára látni, mögötte egy harmadikra,
egymásba nyílnak végig, magas, hintakampót is megtartó egyforma
ajtókkal. Tudta, hogy figyelik: természetesen kell viselkednie. Ját-
szani, amivel akar. Idegen, távoli színek: játékok széles, nyitott pol-
cokon, harsogó kék tárcsák, liláspiros korongok, fűzöld kockák.
Nem abból a világból, ahonnan a Gubacs utcai kilőtt terepzöld két-
éltű, házromok, téglapor, hullott vakolat, fakó homokozók, csorbult
szélű német rohamsisakok. Tele, meleg színek, egy vajas zsömle me-
legségű, mazsolabarna távolból. Talált magának egy beszögellést,
ahol néha kicsit másképp esik a fény: a fűzöld kocka változott fris-
sebb zöldre egy kint elcikkanó tükröződéstől, vagy a korongok lilá-
ját árnyékolta forróbbra egy elberregő tömeg. A kukucskálóablakból
nem lehetett idelátni. Nem látta ő sem, hogy figyel-e valaki, de tud-
ta mindig. Amikor eltelt két óra, akkor következett a drótkalitkában
kúszó lomha felvonó, szobányi liftakna, lassú liftbúgás, hűvös régi
vakolat a lépcsőház távoli falain, aztán sárga keramitkő a tágas bel-
ső udvaron, gangok alatt a kapu. Délután, mehet haza, s a kezét a
virágos blúzos lány fogja, akinek csilingelő-bongó neve van: Imola.
*
– Egy sereg ilyen intézmény volt a háború után, szerte Euró-
pában – mesélte az anyja. – Közösségeket hoztak létre, gyerekeket
gyűjtöttek össze, akik nem gyereknek való dolgokat éltek át a hábo-
rú alatt. Meg akarták tanítani őket, hogy kell játszani… Segíteni,
hogy gyerekké váljanak újra…
 XI. MI, CIVILEK

A négyéveseket hallgatta a Virág árokon, akik odagyűltek a

napfényre a terasz alá.
– A Három Méter Kövér Asszony!
– Tizenhét zsömlét eszik reggelire.
– Az ágya akkora, mint a szenesautó.
– Egy külön ajtója van a ház túlsó oldalán, ott ment ki mindig.
– A ruhájához kilenc méter anyag kellett.
– Három székre ült le egyszerre, hogy le ne essen.
Egy ideje már nem dolgozott. Az órák óta tartó szél elvitte a
felhőket, és váratlanul állt el. Ahogy kisütött a nap, ő fogta a Marke-
ting en Hungría négyes számának levonatait, és Grétáék összehajt-
ható alumínium asztalával együtt kihurcolta a lépcső fölötti terasz-
ra. Aztán nézte a gyerekeket. Gabi a villa első emeletéről. Zsolt, a
szomszéd házmesterék fia. Szelíd arcú szerelme, Kiskati. Annak a
nővére, Juli iskolaköpenyben – őt vették körül a négyévesek. Letele-
pedtek a fűre, és Juli mesélt a Három Méter Kövér Asszonyról.
– Biztos igaz, mert az újságba volt. Most halt meg, és nem tud-
tak koporsót találni neki, és külön kellett csináltatni, de akkor meg
nem fért be az ajtón!
Nem tudták abbahagyni a nevetést, hemperegtek a fűben a
gyönyörűségtől. Már nem is kellett folytatni a mesét. Már nem is hi-
ányzott, amikor Juli meg a testvére eltűnt közülük. Pár perccel ké-
sőbb megjelentek újra, Juli elengedte Kiskati kezét, és csípőre tett
kézzel megállt a többiek előtt. A nyolcéves hang rikácsolni próbált, a
gyerekarc egy pillanatra kivetkőzött magából, és a tömpe formák
mögül kinézett egy negyvenéves asszony arca:
– Mi a frásznak jösztök föl ilyen hamar! Megmontam – százszor –
hogy maj’ha hívlak! Mi a frásznak! – Azután leeresztette a kezét, el-
rendeződtek a vonásai. Nyolcéves lett megint: – Ezt mondja folyton
az anyukánk.
Bárán tudta, hogy ilyenkor egy vízipólós van a nőnél, a két
gyerek apja egy éve költözött el tőlük.
Csak hallgatta őket, csukva volt a szeme, könyökkel támasz-
kodott az apró fekete maszatokkal mintázott fémlapra. A tenyeré-
nek egy kis pipereszappan-, egy kis verejték- és egy kis szardínia-
szaga volt. A pulóvere vastag fonatai közül csukott ruhásszekrények
levegője áradt.
– Megvárjuk, amíg felszívja – hallotta a vékony gyerekhangot:
Zsolt pisilt a homokra.
– Mutasd – kérte Kati kedvesen. Zsolt megmutatta a fütyülőjét.
– Hadd simogassam meg. – Zsolt egykedvűen bólintott, és egy kicsit
előrébb düllesztette a hasát, hogy hozzá lehessen férni. Kicsit bam-
ba, jóindulatú gyerek volt. Juli a terasz kövének dőlve nézte, amíg
lebonyolódik a simogatás.
Ő rászorította a kezét a két szemére, míg fájtak a nyomástól a
szemgolyói. Megint a hidat látta, a kedvetlen gyalogos katonákat, a
gyerekkocsit. Kiskati is érezheti lent a hűlő fekete szagát, gondolta.
Ennek a kislánynak talán ez az idő és ez a hely lesz a legelső, amire
emlékszik életében. Az örökké tartó békéje pillanata, ez az egyedül
érvényes, és egy napon talán idegen tengeren, fémes szájízzel gon-
dol majd rá, emlékében időtlenül áll a nyár végi tavaszidő, amikor
hirtelen elállt a szél, Budán, a terasz kőlába alatt. Az anyjuk odafönt,
csukott ajtó mögött, és Juli rikácsolása. A Három Méter Kövér Asz-
szony. Zsolt kidülledő hasa, a feketekávészag fentről. Nem tudja
majd megtalálni, nem lesz rajta dátumcédula. És nem lesz semmi
verejtékes, napi, lényegtelen.
*
Este hét óra tájban az ágytámla fehér fababáit nézte. Lakatot
loptam, gondolta. Erről nem tudott. Ruhástól feküdt most az ágyon,
a lábát föltámasztotta a támlára. Ezt az ágyvéget, ezt a bútorzatot
kimondottan szerette a Virág árokban.
A szemközti falon esti fények táncoltak, egy elmenő autó lám-
pája felülről lefelé végigsimította a szobát. Észbe kapott, hogy egy
ideje nem olvas, csak fogja két kézzel a mellén nyitva álló könyvet,
és az ágy végre, a falra bámul. Hangok-zajok kavarogtak benne: az a
kidobott Elemér utcai fürdőszobakályha dohogott, darab kenyér
tottyant a fényakna fenekén. A híd, a gyerekkocsi. Bundapálinka.
Császár doktor meleg hangja.
A kerület mély utcái fölött, mintha a szemközti járdáról jönne
a váratlan csendben, belépett a szobába a völgy másik oldalának
élete. Autó fékje csikorgott. Női nevetést vágott el egy kocsiajtó csa-
pódása. Féloldalasan tik-takkolt egy kulcscsomó, fém himbálózott,
női léptek kopogtak a járdaköveken. Korai nyugovóra térő villamos
vaskereke sírt a szépilonai villamosremíz sínjein. A csendes utcák,
az útkanyarulat országúti fehér-fekete kőkorlátja fölött hullámok-
ban áradt felé a város estéje.
Messze a Dunánál neonfények égnek, fiatal férfiak lődörögnek
egyedül, kettesével. Gitárosok dobálják a lábukat egy dobogón fehér
nadrágban. Valaki benyit a neonfényű új híd alatt egy tompán kivi-
lágított bárba, és lila nőarc néz rá kérdőn a fal mellől. Két slágerak-
kord a zongorán, régi dallam, Gyertyafény-keringő. Valaki leszáll a
bárszékről, és kilép a kora esti utcára. Nyár végi meleg estében sé-
tálni az új „híd magasútjai alatt, fölnézni a meztelen tartókra, örülni
a kemény anyagnak, a zsaludeszka betonba örökített bütykének.
Továbbjárni, bámulni az éjszaka képeit, ezüstruhás fiatal kurvát és
éjszakába gyalogló-beszélő pulóveres tizenhétéveseket. Kóborolni
senkitől sem siettetve, a parton, a hidakon, magányosan bele az éj-
szakába, amely nem ér véget. Hasra vágta a nyitott könyvet, és elő-
kotorta villanyborotváját a papírhalmok alól.
*
Zöld villanygyöngyökkel kivilágított hajó úszott lefelé a Du-
nán később, vonagló kamaszéneket hozott hangszóróiból a víz. Egy
rendőrségi motorcsónak kerített habfélkört köré, nyitott kipufogó-
val repesztett a híd alatt. A híd úttestjén elrohant egy motorkerék-
pár. A Váci utcában újra találkozott egy NSU Prinz autóval, gazdája
a Kristóf téren leállította, és a slusszkulcsával labdázva, ruganyos
talpú cipőben ment egy eszpresszóbejárat felé. Váci utcán, Váci ut-
cán, hogyha egyszer végigmész, fütyörészte ő. Összesen három em-
bert látott az egész utcában: késő volt és hétköznap.
Befordult a sarki eszpresszó ajtaján. Hátrament a legbelső he-
lyiségbe, és kért egy üveg sört. Kívánta a torka, jéghideg volt, jóle-
sett. A zongoránál entellektüelképű szemüveges fiú ült, a sarokban
kövér dobos. Hosszú szüneteket tartottak már a zenében, eljött az
éjszakai holtpont. A zongora melletti asztalnál rózsaszín arcú húsos
fiatalemberek osztrák söröket ittak, szokatlan formájú üvegekből. A
zongorista bizalmas félmosollyal, halkan beszélt velük a zene szü-
netében: a szőke pincérlányt adta el, hatszáz forintért. (Még abban
az évben ez volt az ára.) Bárán hívta a fizetőt.
Kimelegedett a sörtől. Levetette a kabátját, és a vállán lógatta,
ahogy elindult az utcán. Kellemesen, jegesen tapadt a hátára és a
nyakába az ing az újratámadt esti szélben. Jó volt a cseh sör, erős.
Könnyűnek érezte a fejét, és a hideg ital emléke karcolta a torkát.
Most fázik meg, gondolta. Két részeg jött a Kristóf tér felől. Átment
közöttük, felelt nekik valamit, és ment tovább, gyalog a Vörösmarty
tér felé. Már bebújt a kabátjába. Az autóbuszmegállóban, szemma-
gasságban felírást talált egy plakáton: „Ági, Bálint, Herr!”, és alatta
új sorban: „Hideg van. Elmentem. Zsu.” Kék tintával írták, sietős
betűkkel. Itt a belváros közepén az ötös autóbusz megállójánál
megváltozott a világ rendje az utolsó hetekben. Nagykavicsos, dur-
va betonból rakott ideiglenes járdára lépett az ember a buszlépcső-
ről. Szemben kerítés állt, plakáttal teleragasztott bádogtáblákból. A
réstelen palánk mögül nappal kihallatszottak a térre az okos zajok.
Építették a Vörösmarty tér egyes számú házát. A bádogtáblák közé
beékeltek egy újságosbódét is, ugyanilyen táblákból; valami különös
építész-újságos varázslattal csinálták, mert úgy simult bele a kerí-
tésbe, mintha csak két kiterjedése volna, nem nyúlt be az építkezés-
be, és nem lett tőle keskenyebb a járda. Ezeken a táblákon jelentek
meg az országban először az óriás plakátok. Takarékpénztári hirde-
tés volt az egyik, nagy halom százforintos sötétlila rajza. A pénzto-
rony mellett, a lilába olvadó üres mezőt foglalták el az egymás alatt
sorakozó üzenetek. Itt szálltak át a gyerekek iskolába menet, és néha
sokáig kellett várni a buszra.
„Szerelmem, Zsuzsikám, harmatos virágszálam, eldzsaltunk
cipőtet nézni (Váci u).” Mellette más írással: „Mutasd meg az újsá-
gosnak”, és egy nyíl a bódéhoz. (Az újságos szőke fiatal férfi volt,
farmernadrágban, zöldmintás, magas nyakú sípulóverben; Bárán
látta nappal, egy kövér ballonkabátossal egy használt motorkerék-
párról beszélt, vette vagy eladta.) Olvasta tovább a felírásokat:
„Megfagytam, el”, és csak egy fázós Zs. „Na mi van a cipővel?
(Herr), Ági.” Itt idegen ceruzával, kerek betűkkel, zsinórírással:
„Nekem biztos nem tetszik Öcsi”. A dátumok itt-ott hiányosak, csak
az óra volt meg, vagy csak a nap, akinek szólt, annak láthatóan egy-
értelmű felvilágosítást adott így is. „Zsu, gyere fel hegedű előtt vagy
hegedű után. Lehet, hogy lemegyünk a Julihoz. Tegnap voltunk.
Szia. Jön a busz. 735” „Nem megyek hegedűre, hanem színházba.
3h.” És lejjebb: „Öcsiké, ne szólj bele, Zsuzsi.” A kacér i-n pont he-
lyett margaréta. Öcsi válasza másnapról, fájón nyomtatott betűkkel:
„Azért nem kell az embert legorombítani Öcsi.” „Öcsikém, elegem
van belőled Zsuzsi.” (A margarétával.) „Na! Ez azért túlzás. Biztos,
hogy eleged van belőllem? Öcsi-ke.” Még egy sietős, aláíratlan üze-
net: „Ibika, elkések oroszról és kirúg a Pálma. A hülye Br.-t vártam,
és nem jön. Olyan ciki. Szia.” Olvasta az üzeneteket, olvasta egyszer,
elolvasta még egyszer, sokáig, mintha meg akarná tanulni az egé-
szet kívülről. Kék és piros golyóstollal, néha ceruzával írtak Zsuék,
gömbölyű gyerekírást játszva. Zsebre vágta a kezét, fázósan állt a
tér járdáján. Lejjebb felbukkant egy illetéktelen szöveg is, idegen
írással, bekeretezve: „Miért nincsenek itt disznó föliratok?” A válasz
Zsu írása volt, nem írta alá: „Hát írjál, ha azt akarsz olvasni, vagy
olvass Turgonyit!” És megint az övék: „Ibika, mért nem írsz? Mi van
veled? Szögyényi IX. 21.” „Mit írjak, úgyis naponta találkozunk!”
Így képzelte, persze, ő is. Naponta találkoznak. Ugyanabba az
osztályterembe mennek, és útközben leveleket rejtenek el oda, ahol
biztos, hogy nem keresi a Pálma: az új Pepsi Cola plakát kellős kö-
zepére a Belváros legforgalmasabb terén, azon a járdadarabon, ahol
tizenötezer ember száll át naponta az egyik autóbuszról a másikra.
Pad alatti levelezés volt az egész, zsinórírással. Hogy megtalálták
ezt a tökéletes rejtekhelyet, a lányok már habozás nélkül odaírták a
nevüket is.
Most már hamar a Dunához érkezett. Észak felé ment a rak-
parton, és attól kezdve, hogy a Lánchíd alatti keresztalagútból kiért,
a kivilágított Margit-híd felé gyalogolt. Látta az ismerős körvonala-
kat, a széles hídíveket, az alacsony korlátot, a vonal törését középen,
ahol a szárnyhíd leágazik a Szigetre. Egy háromkocsis éjszakai ha-
tó? villamos állt a szigeti megállóban, a budai oldalon két teherautó
ment, amikor rájött, hogy egy slágerdallam lüktet a fülében már az-
óta, hogy a Lánchíd alagútja alól kiért: ta-ramm-papamm-paramm-
papamm… Szöveg is jelentkezett hozzá: „…a-a Maar-git-hí-
donááát…” S amióta a dallam felbukkant, egy képet keresett az em-
lékezete, egy régi látványt, azt akarta megfogni éjszakai gyaloglása
utolsó órájában. Ott keringett az emlékezése szélén, kacérkodott,
kellette magát, visszahúzódott, aztán megint közelebb jött. Csak ki
kellett nyúlni érte. Mély, leszbikus női hangon lépett be a szöveg,
egy régi rádió hangszórójából.
Orion volt, ötlámpás készülék, Orion 844-es U jelű.
***
Fénye vörös fotelekre, egy vörös díványra hullik. A gyerek
nagy kockákból rakosgat a díványon. Fölötte Gazsi bácsi hangja azt
mondja, Jánosnak milyen kitűnő ízlése van; szimmetrikusan épít. Ő
meg azt gondolja magában: ez azt jelenti, hogy ugyanazt akarom
tenni a másik oldalra is. Nem nagy dolog. Azért gyorsan odatett
még egy-egy zöld kisháromszöget kerékvetőnek a kapu két oldalá-
ra, hallani akarta, hogy dicsérik a feje fölött. A már sötétedő szobá-
ban a fotel, az olvasólámpa felé ment előregörnyedve, és csak a há-
tára hurkolt vörös díványpárnára tudott figyelni, nyögve cipelte,
hogy Gazsi bácsi lássa: nem csak jó ízlése van, hanem nagyon erős
is. Macskaszem zöld legyezője tágult-szűkült Beromünster alatt.
Macskaszem, varázsszem.
Az Orion rádió már megvolt a Somogyi Béla úton, mindjárt a
háború után. Az a fajta nagy, ötlámpás készülék, amilyeneket a né-
met megszállás idején be kellett szolgáltatni, hogy ne hallgassuk
Londont. Az Orion ugyanolyan volt, mint a tanár úréké a Dereglye
utcában, csak még eggyel régebbi kiadású. Halványan világított a
keresőlapja; különös szavakat írtak fel rá. (Úgy olvasta őket, a betűk
magyar ejtése szerint: Bruk-szel-les, Ban-do-eng, Bero-mün-ster
vagy Hamar. Most úgy érezte, hogy tulajdonképpen sürgős magya-
rázattal tartozik a beromünsterieknek és hamariaknak: nem tudta,
hogy Hamar milyen város: német, holland vagy csukcs. De biztosan
megértik ők is, hogy Beromünster és Hamar nem a térképen van.
Sárga fénnyel égnek két szomszéd város, Csunking és Magyaróvár
között, nem messze Vilnótól és Sverigétől.) Az Orionon hallotta a
rekedt női hang énekét arról, hogy A nyár A csók Az esküvés És a
híd A vízbe hullt.
*
Dúdolta a dallamot a pesti rakparton, és most egyszerre bele-
gondolt a szövegébe, amely úgy szólt, hogy egy autó jár Budára át a
Margit-hídon át. A háború környékéről jött a dal, akkor hallotta so-
kat az öreg Orionból, eredetileg Gyertyafény-keringőnek hívták,
Candlelight-valaminek, de magyar sláger lett, és Karády Katalin
hangján a hídról szólt, arról, hogy a háborúban nyár, csók, esküvés
mellett a Margit-híd is a vízbe hullt.
Így történt. (A lexikon nyelvén: „A visszavonuló német csapatok
1944. nov.-ben a Margit-sziget és a Pest közötti részt, 1945. jan.-ban pedig
a budai szakaszt felrobbantották.) Erre gondol, ha gyalog megy a hí-
don, és a híd megremeg egy autóbusztól: az agyba markoló reme-
gésre, amellyel kétszer megmozdult akkor lakói alatt a város köve,
és a híd, rajta háromkocsis hatos villamos, ponyvás teherautó,
dzsip, lassan felemelkedett a levegőbe, egy végtelen pillanatra
mozdulatlanná dermedt, akkor körülnézett a pesti part fölött, és
csendben, visszafojtott lélegzettel várt minden. Csak ezután jött az
ezertonnák robaja, visszahulló kő, sín, kalap.
A Margit-hídon egyszer megállt, lenézett a Dunára, és ahogy
fölemelte a kezét, hogy a korlátra tegye, megremegett. Fölemelte
megint a vasról, nézegette, tartotta, azután maga elé nyújtotta kime-
revítve, ahogy csalni szokott az orvosnál, máshol, ha azt akarta,
hogy ne lássák, hogy remeg a keze.
Bele volt írva a testébe az a világháború. Közbeszólt, ha bele-
ringatta volna magát a gondolatba, hogy békében él: mert nemcsak
a foga állt másképpen. Másképp nyúlt egy pohárért, egy női tarkó-
ért, mint azok, akik csakugyan békében nőttek fel. Tudta, hogy a
kéz, amely kifogástalanul ellátja a felnőtt ember feladatait, cipőzsi-
nórt köt, kenyeret vág, autót vezet, és szeret, olykor, ha üres, nincs
feladata, egyszer csak reszketni kezd: közbeszól a második légi-
bomba. Az első az ötödik emeletet vitte le a Honvéd utcai házról. A
második leborotválta a többi négyet a pincéig.
*
A sziréna hullámzó vijjogása, tompán az elsötétített ablakon át.
A gyerek az almáriumon ül. Anya megfogta a hóna alatt és föl-
rakta. Elviselhetetlenül álmos.
– Ébredj, légiriadó. – Anya rázta. – Tartsd egy kicsit a lábad. –
Cipőt kell húzni. A ruhája rajta, úgy aludt, nadrágban.
A sötét sarokban a szoba harmadik lakója, kékesfekete hajú,
meleg tenyerű nő, egy sötét pokrócot hajtott össze. A párkányon kis-
tányérban gyertya állt. Rávilágított az elsötétítő papírokra, az ablak
közepéig ért a fekete pokróc. Az almárium csipketerítőjén ezüstszí-
nű bádog ébresztőóra állt, a tetején kétfelé két csengő. Nem tudtak
csöngetni, csak berregtek tompán. Anya körülkötötte a gyerek cipő-
jét a bokáján. Az ébresztőóra melletti kis tálból cseresznyebefőttet
lehetett enni.
– Fél kettő.
Nem szabad harangozni a lábával. Tovább harangozott. For-
gatta a fejét. A gyertya lángja valami gyenge huzatra hajladozni
kezdett, és előkerült a réz parázsfogó a kályha előtt, aztán újra el-
bújt. Vali kék haja a széken, az elmozduló fényben. Az ébresztőóra
számai foszforeszkáltak a sötétben. Az előszobaajtón recésüveg, fe-
hér csipkefüggöny.
Arra gondolt: mi lenne, ha a mi gyertyánk fénye kiszűrődne a
bekötőpapír alatt az utcára? Abból már felismernék az angolszász-
ok, hogy itt van Budapest? A dereka körül a kétrét hajtott pokróc,
amikor lementek a pincébe. Vali megnyálazta a két ujját, úgy nyom-
ta el a gyertyát, hallatszott a sercenés. Ezt meg kell tanulni. Zseb-
lámpák, imbolygó árnyékok a lépcsőházban. Anya meg sem gyúj-
totta, az udvaron nem szabad világítani. Bőröndöket hoztak. Tisz-
tábban, megnyugtatóbban közelebbről hallatszott a sziréna. Egy ki-
abáló hang: „Mi lesz ott!”
Sokat kellett kanyarogni a szénpor szagú, reves fa leheletű fo-
lyosókon. A két vasajtón hosszú vaskar volt, kilincs helyett. Padok,
felfordított ládák. Télikabátban ültek, előregörnyedve. A pince kö-
zepén két üres karosszék. Ők a kispadjuk előtt álltak meg, a hátsó
falnál. A mennyezeten szál dróton sárgafényű villanykörte.
A pince egyszerre megbillent. Sötét. Recsegés-ropogás. Égett
por szaga a levegőben. Közben egy pillanatra még egyszer kigyul-
ladt a villanykörte. Két drótból sodort zsinóron lógott. Lassan him-
bálózott, mintha megőrizte volna azt a tengermozgást, amellyel a
légópince hullámzani kezdett a lábuk alatt. A sárga fény megvilágí-
totta a télikabátban kuporgó borostás embereket, nagykendős nő-
ket, bőröndöket. Újra a sötétség. Egy éles női hang ismételte újra és
újra: „Betemettek. Élve betemettek.”
*
Bálint Annival bohóckodott egyszer az utcán. Egy műhelyből
kihallatszott a szó: almárium. Megállt körülötte a világ, ott a belvá-
rosi utca közepén, a nevető kislány boldogságának szomszédságá-
ban. Nem tudta, hogy miért. Ott ült a szőnyegbombázások óráiban,
hagyta, hogy ráadják a cipőjét, és akkor anya azt mondta, hogy al-
márium.
A kézremegésre a különféle orvosok azt mondták, hogy majd
kinövöm, gondolta most a hídon. Amiatt olyan ronda az írásom is.
Nem nőtte ki, inkább hozzászokott. Azzal hódította meg, hogy
megismerte. Ha valaki nézte a kezét, akkor reménytelen volt. És né-
ha, nagyon ritkán, ha tálcát, tányérokat vitt, vizet töltött, váratlanul
nagyot rándult a keze, odébb tette magát egy fél centiméterrel, és
tört, kiöntött. Egyébként csak az kellett, hogy markoljon valamit, te-
gyen, és akkor biztos volt a fogása. Ha akarta, rezzenetlenül tudta
maga elé tartani is, megvolt a technikája, hogyan merevíti ki. Így
nem volt nehézsége azzal sem, hogy autóvezetői jogosítványt kap-
jon és időnként megújítsa.
Ez így rendben is van, gondolta, még mindig az éjszakai Du-
nát nézve. Ezzel lehet együtt élni. Kóborolt tovább, Pesten, majd
Budán, a Margit-hídon át, majd Pestre megint, végig, a Nagykör-
úton, a Belvárosban, égett a lámpasor a Lánchídon, fénycsövek
himbálóztak a Kossuth Lajos utca fölött, részeg ember kiabálása ko-
nyult idétlen csuklásba a Belváros felől. Nem vette észre, hogyan
múlt el közben az éjszaka.
Egy nyári üvegverandára gondolt. Gyalult, fehér asztallapra,
hosszú paddal a kockákra osztott üvegboltozat alatt.
***
A napfény széles sávokban hullik be a recés üvegen át. Derített
fényben áll a kristálytál, a piros gyümölcshalom és a fehér porcukor.
Fekete ruhás, ezer szarkaláb arcú öregasszony az asztalfőn;
aprómintás fekete kendője van, alóla kilátszik fehér haja. Kristály tá-
lacskák az asztal hosszában. Egy üres hely. A gyerek a tövénél fogja
ökölre a kanalát. Epren olvadt cukor ül a nyelvén, szaga az orrában.
Hirtelen mozgás – kicsapódott egy üvegajtó, rezegtek keretükben a
táblák, és csaholó, hosszú szőrű gomolyag, fekete-fehér játékos ro-
hanás: az én kutyám. Fölugrott az asztaltól, egymáshoz kaptak, az
asztallábak között vakkantva, Pajtás meg ő.
A nyitott verandaajtón át hallatszott, ahogy az udvaron meg-
nyikordul a kút kereke, lánc csörög. A felbukkanó vödör szélét látta,
az utána nyúló kékeres kezet. Öt lépcső lefelé az udvarra, jobbról
méregzöld repkénnyel futtatott fal. Puha akadály a lába alatt, bele-
botlott Pajtásba, ahogy lerohantak az udvarra. Más zöld fakeretes,
recésüveg verandák körben. Ugyanolyanok, mint az övék.
Vékony, ismerős csilingelést hallott, amikor a kutya berohant.
A kapu előtt állt, és a szódáskocsit nézte. Már elment a ház elől. Az
utca fölött sárga por, lassan ült le a mély keréknyomra, a bakhátra a
kövezetlen úttesten.
Állott nyári délidő. Világos falak, zöld és sárga fakapuk. Egy
gyerek jött visszafelé a porban, négy szódásüveggel. A szódáskocsi
előtt egyetlen fekete szerszámos, szemellenzős fehér ló, lehorgasz-
tott fejjel. Hosszú ostort tűztek a bak mellé, a végén színes pántlika
mutatta, amikor mozdul a levegő. Fakapu csukódott. Távol szódás-
üvegek csörrentek össze. Csengetés megint. Fekete macska bújt be a
kapu alatt.
***
Szent Isten – gondolta Bárán, miközben lement az évek óta új-
jáépült Margit-hídról – ez már békében volt! Előbb, mint a híd a
gyerekkocsival és a fáradt katonákkal. Már a pince, a város bombá-
zása is. Lakott a másik nagyanyjánál télen, nyáron, háború előtt Rá-
kosszentmihályon volt házuk. A kertes település, ahova zöld helyi-
érdekű szerelvények jártak, akkor még falu volt, nem tartozott Bu-
dapesthez közigazgatásilag. Nem akkor élt hát először vidéken,
amikor a Dereglye utcából elköltöztek. Ezért van sokszor, hogy fa-
lusi színek, hangok érthetetlenül ismerősek, már-látottak. (Csak-
ugyan: a szódáskocsi előtt mindig fehér volt a ló.)
Mostantól kezdve tudta; megvan. Emlékezése megállíthatat-
lan. Ami pedig azon a legelső, meghatározó képen túl van, azt már
önmagán kívül kell keresnie.
Az Erzsébet-híd előtt várt egy-két ember, fázósan, zsebre du-
gott kézzel. Megjött az ő villamosa is, régimódi nyitott peronja volt,
megvárta, amíg berreg a csöngő, és elmegy mellette egy fél kocsi,
akkor szaladt, ugrott.
A napfelkeltének semmi jele nem volt még. A kabátja gallérjá-
ba húzott nyakkal, fázósan ült le a sárga-fekete lécekre. Egy fehér
kabátos részeg lány, és egy Beszkárt-egyenruhás nő utazott vele.
Nézett, az üvegen túl. Tekintete habzsolta a városi éjszaka utolsó
órájának fehér, kék, fekete árnyalatait. Látta a híd neonfénnyel leön-
tött tartóit, korlátait. Nem látta, csak tudhatta, hogy világosszürkére
mázolták őket – most minden fémfelület fehér volt a lámpák alatt.
Csak az úttest olajos aszfaltja folyt a két fénypart között
feketekéken, mint az éjszakai ég, amelytől a színét kapta. Az abla-
kok alatt fénytrapézok vonultak zörögve, együtt a villamossal; hi-
deg, fehér csillagok szaladtak Buda felé a másik sínpályán. Egy pár
jött szembe a híd járdáján. Nem is jönnek, látta aztán. Álltak, fázó-
san csókolóztak.
Ismerte a város hajnalait, mint a saját tenyerét. Csavargott haj-
nali körutakon a fiúkkal egy megfeledkezett percre, az érettségi
bankettjének másnapján. Ismerhette más városok hajnalait, égnek
épp most London narancs fényei, zárt kocsmák rézpultjain tükröző-
dik világuk. A Föld túlsó oldalán, Havanna sós parti sétányán pat-
kány fut gyors sikollyal az elhagyott autójavító kövei közé.
Budára ért a negyvennégyes. Előrehajolt: mindig megnézte itt
a magasút meztelen betonpályáját. A Déli pályaudvar előtt lassított
a villamos, és a kalauznő kiszaladt a fehér kabátos lány után a pe-
ronra, megfogta a kezét, rátette a kapaszkodóra. Őrizte a megállóig.
„Moszkva tér”, hallotta még a Beszkárt-egyenruhás nő hangját
egy megállóval később. Már nem érezte a hideget. Azelőtt Széli
Kálmán térnek hívták, sokáig így hallotta még. Nem nézett utána
soha, hogy ki lehetett ez a Széli nevű úr, művész, mártír, hazaáruló,
polgármester, hóhér vagy állatorvos. Feljebb, a Széna tér. A piacon
kovászosuborka-levet mértek még ezerkilencszázötvenhatban is,
üveg söröskorsókban, és a tér mellett visz föl meredeken a Várhegy-
re az Ostrom utca, ezerötszáznegyvenegyben itt jutott föl a Várba a
török. Ostrom utca, ostrom. Őt más is fűzte ehhez az utcához: ké-
sőbbi év, későbbi ostrom ideje. Ha feláll a zsámolyra és megkapasz-
kodik a fehér párkányban, kilát a meredek Ostrom utcára.
***
A túlsó oldalon is magasak, fehérek a szobák, fehér hintagyű-
rűkkel. Egy első emeleti párkányon cselédlány áll, a felső keretet
dörgöli újságpapírral, és azt énekli, hogy volt egy szőke hadna-
gyocska, ifijú volt és bohó. Elfordul az újságpapiros alatt az ablak-
tábla, tükröz, elrezdült szélű fénytéglák szaladnak keresztül az út-
testen, fel ferdén az Ostrom utcai házak falán. Visszahasal a sző-
nyegre, a képeskönyvéhez. Két betűt már ismer benne: a nagy Jé,
előrenyúló kezével, és a kéthasú nagy Bé; a neve kezdőbetűi. Barna
szőnyeg, fehér várakkal. A két szoba között lassan himbálódzik elő-
re-hátra a gyűrűhinta fehér karikája. A nyitott ablakon túl a délelőtti
nap. Bent előrekúszik a padlón, felkapaszkodik a szőnyegvárak cif-
ra bástyáin, mind nagyobb darabot fest világosra, itt az idő, indulni
kell a nagy játszótérre.
A peronon áll, nem ér fel a rácsajtóig. Az ajtó felett visszahaj-
tott tábla, akkor szokták leengedni, amikor tele a villamos. Egy fe-
hér hóbogyót markol, óvatosan, hogy szét ne nyomódjon, nagyapó
szedte egy kerítésről a Széna téren, a földhöz kell vágni jó erősen, és
akkor pukkan. Most nem érdemes, mert a villamos mellett lent föld
van, majd ha leszáll, ott macskakő a járdasziget. Nagyapó megen-
gedi, hogy kint maradjanak a peronon.
*
Új bisztró és Night Club van ma az Ostrom utca sarkán.
Még egy kis külön szerencséje is volt. Ugyanazon a tájon,
ugyanazokkal a villamosokkal ment „most hazafelé az albérletébe,
ahol a dolgok kezdetén járt már villamossal.
Abban a töredékmásodpercben olvasta el a Night Club fény-
reklámját, amikor a mozgó kocsiról leereszkedett az aszfaltra, és
meglátta a világosodás első jeleit.
Az alatt gyűjtötte erejét a nappal, az alatt sápadhatott meg fo-
kozatosan a mély égbolt, amíg ő a negyvennégyesen utazott, beton-
ívek, neonkandeláberek alatt.
Már a Szép Ilona kocsiszínbe tartó régi villamos peronján várt.
Négy huszonötre ugrott az óramutató, amikor megszólalt a rekedt
berregő, kigyulladt a piros lámpa, elindult kifelé az ötvenhatos.
Szemben háztetők szaggatott vonala rajzolódott az égre. Vonultak a
felső emeletek a még mindig nagyon halvány ég előtt. Beton ablak-
keretek és erkélyek, száraz folyondárszárak, háromszögletes kilátó-
ablakok, kerek és szögletes tetőteraszok, a ház sarkán töretlenül át-
forduló ablaksorok, építés, tatarozás, belövés és emeletráépítés kő-
jegyzőkönyve. Egyre közelebb ér valamihez, tudta már.
Valaki állt még a peronon a nyitott rácsnál, oldalt; ezt csak
érezte. Az utcát nézte, amelyet újfajta patinával vont be a fehéres ég
derengése. Magát mutatta a mezítelen fasor. Közvetlenül a sín mel-
lett keskeny földsáv, vastag törzsű gesztenyefákkal, azon túl járda, a
néma úttest, a másik járda: kapuk, redőnyök, falak, ablakok. Ritkán
látom a várost ebben az órában, gondolta. Soha. Autók, buszok, te-
herautók lepik el nappal, búgó, csikorgó, füstköpő tolongás; a jár-
dán üzletsor, megállók, a csemegebolt, az eszpresszó, a patika ügy-
felei. Nem láthatta a Fasort éveken át, eltakarták a napok, megmász-
ták.
Átkóborolta az egész éjszakát. Tíz percig részeg volt. Csókoló-
dzó párt látott a fehér hídon. És most olyannak látta az üres utcát,
mint még soha.
Gyalogos nem jár a járdán. Minden kapu zárva. Az üzletek,
kocsmák lehúzott redőnyök és hálórácsok mögött hallgatnak. Fölös-
leges fényreklámok zizegnek a házak első emeletén. Az úttest macs-
kaköveit, olajos domborulásukat fehérrel vonja be a sehonnan nem
jövő fény. Nincs a tájon semmi fölösleges, lényeghez nem tartozó,
izzadságos, mai.
Fél öt volt, reggel. Ráköszönt egy kiugró barnatéglás ablaksor.
Mindig itt járt, ebben a fasorban, ezen a nyitott peronú villamoson,
tudta. Minden sínkattanás, minden elvillanó fatörzs, kiugró barna
tégla jó irányba viszi; egy megtalálható bizonyosság, anyaölmeleg
felé. Itt kellene villamosozni az idők végéig. Kitárni magát, megma-
radni ebben a pillanatban, megőrizni tekintetében ezeket a háztető-
ket, az úttestet, fülében a villamost, a bőrén ezt a szelet. Azután
megpendült benne a felismerés, amire várt: meglátta az egyik házte-
tőn a furcsa gerendakeretet, mintha hiányozna az egyik kocka a
házból, lukas, látszik rajta keresztül a világos, nyári ég.
Leszállt a villamosról. Átment a kiugró síneken és a zúzottkő
talpfaágyon. Levelek zizzentek a járdán. Látta az új fedett stadion
héj szerkezetes kupoláját, a háború előtti templom beton harangtor-
nyát. A kertmozi sárga falánál eldobott jegyek feküdtek. Minden
tárgy eldobott volt a nappal első percében: a park nagyöblű fasz-
ékei, a mászórudak. A nagyhomokozó sarkában barna falevelek
halma, foltokban látszott alatta a homok. Szemben a csupasz, olajos
macskaköveken túl a Fasor házai, boltok, raktárak ajtaja. Ott volt. Ez
volt minden előtt. Erre jöttek nagyapjával, e felé a furcsa háztető fe-
lé, most látta maga előtt, ahogy jönnek az imbolygó egykocsis
nyolcvanegyes villamoson az Ostrom utcából.
***
Azután már fehér napban áll a homokozóban. Nyár, nincs fel-
hő az égen. Néz a magasba, keresztül a fák zöld koronáján. Az egyik
fasori házból legfölül hiányzik egy kocka. A homokban formák el-
szórtan: zöld, kék, kerek, négyszögletes, egy csillag alakú torta. Bá-
dogformák, az volt akkor. A homokozó tele gyerekekkel. Kiabálás,
homoktorták, homokvár. Az én vödröm. De odaadom. Buborékot
csinál a nyelve és a szájpadlása között. Ruganyos falú buborék, el-
lenkezik, ha szét akarja lapítani. Azután két buborék lesz, szétpuk-
kadhatnak, egybeolvadhatnak. Prity. Prity. A két karját leereszti, el-
tartja magától. Kézzel az alsó ajkát pergeti. Babb, babb-be-babb. Hall-
gatja, és érzi, hogy elég jól babog. A háta mögött egy padon ül
nagyapó. Fekete ruhája van, és tisztaságszag, borotvált szag van az
arcán. A botja fogantyúja hosszú fülű ezüstkutya, arra támaszkodik:
őrá vigyáz. Ő elbámészkodik, egyszer csak haj-hó, mozgás támad
fent az úttest túlsó oldalán, élet vidámsága a fasori háztetők alatt.
Szaggatott dudálással teherautó fordul be a bolt elé, még meg sem
állt, egy ember ugrik le a vezető melletti hágcsóról, ajtó csapódik, a
motor jár, berreg, táncol az orrán a fémdísz, gőzölög a motorház, és
víz csurog le a hatszöghálós hűtőrácson a járdára. Vasredőny zörög
a raktárajtón. Csapódnak a teherautó oldalai, a gyerek bámészko-
dik, fent kikampózzák a hosszú szürke lécoldalt, leeresztik, embe-
rek járnak, lökik, csattantják a kenyeresládákat.
A legelső dolog az életéből, amire emlékszik.
*
 Bárán lassan keresztülvágott az új Városmajor homokozóján a
Malinovszkij fasor felé.
A csönd utolsó pillanatában ért ki a park útján újra a villamos-
hoz. Szemben a villanyóra nagymutatója a tizenegyesre ugrott: öt
perc múlva öt, azt jelezte. Két villamosmegállónyival odébb, a par-
kot keresztülvágó mellékúton járó motorral, rezgő táblákkal álltak
az első autóbuszok. Szoba-konyhás lakásokban kapunyitni készülő
kövér házmesternék mocorogtak szerte a városban.
Amikor leszállt a villamosáról a Szép Ilonánál, valami barna
kicsit szaladt, fordult előtte a lehullott levelek között, aztán elült –
egy buroktalan gesztenye. Két láb közé kell szorítani, páros lábbal
felugorva lehet a járdára emelni. Ősz közeledett megint ezen a haj-
nalon, amikor megtalálta a minden előtt volt békéjét.
Már tudta, hogy miért keresi a saját legelső emlékét. Hiszen
csak azt a tájat, az Ostrom utca fehér házait, szőnyegvárait, a Major
homokozóját és rezgő hűtőjű kenyeresautóját tudta érvényes való-
ságnak elfogadni. Az végérvényes, arra támaszkodik minden más.
Ami azóta volt, légibombák, birkózás piros paplanon, a Szemlőhegy
barlangja, az intézetlépcsőház árnyéka, szobák, szerelmek, fehér le-
ánybútor, egy szomorú gépírónő, országutak, repülések és a keze
reszketése, ez mind kaphat még új értelmet, az első pillanat nem.
Ott volt a való világ. Az nem lehet más, csak amilyen ő, Bárán János
valójában volt. Ezt az emléket nem is irányíthatja. Nem rajta múlik,
hogy mit őrzött meg, hogy mit tud elfogadni legelsőnek és meg-
őrizni addig az óráig, amikor meghal a saját halálával. (Illésnek ez a
perc: a falu utcája, a nyomóskút, ahol meg fogják verni, és a nagyfiú
mondata: „Vedd tudomásul, hogy a te anyád is baszik!” Kiskatinak
a Virág árokból talán: a terasz lába a nedvességfoltokkal, a fekete-
kávészag, az anyja hangja: „Mi a frásznak!”) Az én alkotmányomba,
gondolta, abba, ahol az első pont, hogy minden embernek eredendő
joga, hogy békén hagyják – ez is belekerülne: az az egy mindenki-
nek meg kell hogy legyen: az első pillanat, amire emlékezni tud.
Éveken át újra és újra minden szobapadlón, amelyeket valam-
ennyire a magáénak érezhetett, megépítette a kockavárost, ennek a
percnek a városát. A nyolcvanegyes tetején tábla volt: TANGÓ
PARKETT PASZTA, és a taxi mindig hajszál híján összeütközött egy
nagy kenyeresautóval. Sokszor világította be az egészet az Orion
844-es U rádió keresőlapjának sárga fénye. S ő azt hitte, akkor, és
később tíz éveken át, egészen máig, hogy ezt a mindennél jobb vá-
rost úgy találta ki.
*
Megállt a Pasaréti út járdáján, megvárta, amíg elmegy előtte az
első kivilágított autóbusz. A közeli végállomásról indult öt órakor.
Utánanézett, az utasok őt nézték, különben üres volt még az úttest.
Elment az első új házak között; elöl az udvarban még álltak a felvo-
nulási épületek. A telep aljában toldott-foldott fa öltözőkocsi, rajta
meszelt betűk, hetek óta mindig ott látta a felírást: LE A
FEHÉREKKEL. Elolvasta újra, és ment tovább.
A kockavárosaink ott vannak a térképen is, arra gondolt, fehér
ember, kisebbségben a Földön. Meg arra, hogy megtalálta az érvé-
nyes pillanatát, nem lesz mit keresnie tovább. Hosszú lesz az élet.
Látszott följebb a hét sivár, szomorú ház. A szomszéd kertek-
ben, gyümölcsfákon, tetőkön, póznákon az elsőket rikoltották a lát-
hatatlan szürke madarak. Elindult a Guyon Richárd-közön. Amikor
a Virág árok hatos számú házát meglátta, már egészen világos volt.
***
(Nyugtalanította az a rovátkolt alumínium szelence, amelyik
kenyeresautó lett, amikor később, a Dereglye utcai padlón fölépítet-
te a békebeli várost. A szelence folyamatosan arra emlékeztette,
hogy így sem tud semmit. Nem tudott hogyan továbbmenni. Ez
szünetet idézett elő a keresésében, szabadságot vett tőle, tudatosan
mással foglalkozott, mellékszereplőkkel. Meg kellett várni egy
szeptembert is, hogy tapintani tudja, mikor érnek keményre az egy-
kori Széli Kálmán tér bokrain a fehér hóbogyók, s végül két évnek
kellett elmúlni, mint egy percnek addig, amíg:)
Ari néni egy nap azt mondta: „Negyvenhatban hazajött egy
ember, az együtt volt apáddal a hadifogságban.”
Megint elment a nagynénjéhez. Az anyjától erről az időről nem
remélt feleletet. Ahogy az apjáról került szó, bezárult, reménytele-
nül. Kiderült: úgy érzi, hogy Gazsi ellen vétene, ha beszél róla. Ren-
des dolog tőle, és tévedés, gondolta Bárán. A nénjénél, amíg moso-
gatás-törölgetés közben beszélgetett, leplezetlen mohósággal terelte
mindig az apjára a szót. Azokra az évekre, azokra a lakásokra, iro-
dákra, amikor és ahol élt. A legapróbb részleteket is tudnia kellett a
békéről, amit az ő két albumából ismert meg, az ezerkilencszázhu-
szonnyolcas esős Margit körútról.
– Én akkor láttam Imrét – mondta a nénje – , amikor utoljára
bevonult. Szabadságot kaptak, hogy elbúcsúzzanak. Kikísértük a
Keleti pályaudvarra. Akkor már tudta, hogy nincs tovább, mennek
egyenesen az Ukrán frontra, a váltással. Új zászlóaljparancsnokot
kaptak nemrég, egy Mátra völgyi nevű századost, aki Szibériáig vo-
nulni készült a hadra kelt sereggel. Akkor láttam Imrét először félni.
Húzta a lábát, mert feltörte egy menetelésen, felhólyagosodott a tal-
pa. Előttünk ment a peronon, végig a vonat mellett, lassan, karon-
fogva anyuddal, és mami meg én lemaradtunk néhány lépéssel.
Az az ember, aki negyvenhatban hazajött, írt egy lapot. Vagy
telefonált, nem tudom. Béla meg anyud elmentek hozzá. Ott lakott
valahol az Ó utcában. De nem, nem emlékszem, én nem is beszél-
tem vele. Kár, hogy Béla nincs itthon. Meg anyudat kellene megkér-
dezni…
Nem tudom már, mit mondtak, Istenem… – A nénje ekkor el-
húzta a keze fejét a homloka előtt. Hamar kifáradt mostanában, és
ez bántotta. – Mami írt egy cédulát akkor. Meg kell lennie valahol,
arra írta, amit az az ember mondott. Úgy kezdődött az a cédula,
hogy drága Imrém. Vagy úgy végződött… A cédulán rajta van min-
den. Az, hogy Imrét nagyon szerette a fogságban is mindenki. Ő
volt a tábor lelke… Hullottak ott az emberek, orosz orvosok, ma-
gyar foglyok, mint a légy. Ő kigyógyult a tífuszból és utána még a
vérhasból is. Tüdő- és mellhártyagyulladást kapott azután. Az az
ember haza is hozott valamit Imrétől, igazolványt, vagy nem tu-
dom.
Ő meg tudta, ettől a perctől. A kályha mellett állt, begyújtották
az első csípős őszi napra. (Kint a Városliget fűkockái fölött szürke,
kavargó és összefüggéstelen köd gőzölgött, őszi nap Európában.)
Tudta, hogy mikor volt az ő első pillanata, és hogy az az ember nem
igazolványt hozott haza az apjától. Az első emléke. Meghatározó az
egész életére. Hát igaz. Csak nem úgy, ahogy hitte, másféleképpen.
Egyszerre a napnál is világosabb volt. Mintha rajta volna egy
cédula a dátummal. Nem tudtam még olvasni, következtette, tehát
nem jártam iskolába: hatéves korom előtt volt. Megismertem már a
nevem kezdőbetűit, bele voltak varrva a kabátomba-nadrágomba,
onnan – tehát már óvodába jártam: három elmúltam. Ari néniéknél
laktam az Ostrom utcában Budán. Kint álltam nagyapámmal a nyi-
tott villamosperonon. Csatot hordtam a hajamban; nagyanyám ké-
sőbb mindig emlegette, hogy milyen engedetlen, ágaskodó hajam
volt, a csatot csak négyéves koromban vették ki belőle, azt kértem a
születésnapomra. Tehát a negyedik életévemben volt. Tiroli nadrág-
ban jártam: nyár volt. A hóbogyó megérett már, de kemény volt
még, jól pukkanó: nyár vége. Azoknak a nyári vasárnap délelőttök-
nek, az érvényes pillanatomnak, minden előtti békémnek idején a
világban, Magyarországon, Dániában, Varsóban és Sztarij
Oszkolban ezerkilencszáznegyvenhárom késő nyara volt.
Béke.
Béke! Most már belegondolhatott, hogy miféle béke volt az túl
a homokozón és a nagyapó padján.
Ezerkilencszáznegyvenhárom: Voronyezs éve. A második vi-
lágháború már megfordult. A szövetségesek partra szálltak Észak-
Afrikában, és megverték Romínéit El Alameinnél; Sztálingrádnál
megadta magát a Vörös Hadseregnek a Paulus-féle Hatodik Hadse-
reg.
És Voronyezsnél egy mellékcsatában megsemmisült a Második
Magyar Hadsereg. (Bárán ezekben a napokban újra arról álmodott,
hogy hosszan lapoz egy második világháborús történelemkönyv-
ben, már sírva birkózik a vastag, fekete kötettel, és nem találja a vo-
ronyezsi ütközetet. A könyv valódi. Amerikai siker, William Shirer
munkája, már kemény kötésben tizennyolcszor adták ki Ameriká-
ban, neki a puha fedelű van meg, azzal szokott ebben az álmában
verekedni. Shirer a háború előtt évekig Németországban volt hadi-
tudósító, és a német kapituláció után tanulmányozhatta a hadi-
zsákmányul esett náci iratokat. Bárán háromszor olvasta végig
egymás után az ezerötszáz oldalas könyvet. Már jól tudta, hogy nin-
csenek benne véletlenek és véletlen hiányok. Hétszáz oldal tárgyalta
magát a háborút, El Alameinnel és Sztálingráddal negyvenhárom
oldalas fejezet foglalkozott. És a voronyezsi ütközet csakugyan nem
volt benne. Most tovább is folytatódott a visszatérő álma. William
Shirer egy dzsip hágcsóján állt, amerikai nyári egyenruhában, csinos
sapka, keki ing, nyakkendő. Bozontos szemöldökű, fiatal, fekete fér-
fi. Fölfelé nézett rá, és azt mondta: Voronyezs a történelemben nincs
benne.) A Második Magyar Hadsereg veszteséglistája: százötvenezer
ember: eltűntek, foglyok és sebesültek. Abban az évben a német
nyelvű térképekről, rossz, félig németes átírásban sosem hallott
orosz helyneveket, vér-, fagy-, és üszöghangú földrajzi jelöléseket
tanult meg az ország, mint: Uryw, Don-könyök, Korotojak, Csucsje,
Novi Oskol és Stari Oskol… A százötvenezerből az egyiknek bics-
kával a dögcédulatokjára vésve a B és I betű.
Apja azzal a Második Magyar Hadsereggel érkezett meg
Oroszországba.
Az az első perc velem maradt, gondolta: olyan lett a béke is.
Ezerkilencszáznegyvenhétben felépítettem a régi Budapestet, így ta-
láltam olyan játékot, amit csinálhattam egyedül, a végtelenségig.
Bármit felépíthettem, és gondolkodás nélkül azt a várost választot-
tam, amelyikben a városmajori perc van. A jó kis babogásom nap-
ján. A tiszta, kristályos, az éteri pillanatban, amelyről úgy éreztem:
időtlenül állt az emlékezésemben, nem tapad hozzá gond, pénzke-
reset, undokság, nincs rajta semmi izzadságos, mai. Az:t hittem,
van, kell olyan: amibe nem szól bele kívülről a világ. A minden előtt
volt békémben. A Dereglye utcai padlón építettem, újra, újra; az
évek során folyamatosan alakultak ki az utcái, a mozgásai.
Annak a városnak az építőelemei, tudta most már azonosítani,
egy háború utáni év tárgyai voltak, egy repesztalálta piros gyerek-
szekrény aljába beszórva. Addigra, negyvenhétre már mindenhol
elült a földindulás, véget ért a sziklaomlás, az özönvizek levonultak
a szárazról, és az élők kiválogatták a romokból a használható dara-
bokat. Nem volt játék a boltban és a karácsonyfa alatt. Minden ami
volt: játékrom, törmelék, maradvány a háború előtti készletekből, a
magáéból vagy máséból, a tárgyak önálló létre tettek szert a hat év-
ben, amíg égett a világ. Közöttük is megvoltak a túlélők. Magukat
az utcákat, amikhez a legtöbb anyag kellett, egy képes kirakósjáték
nagy fakockáiból építette (ha jól rakják, összeáll a kép, Piroska és a
farkas, Fehérlófia, Babszemjankó, minden oldalán más, összesen hat
kép van a játékban). Jó nagy, hat-nyolc centis kockákból állt, és any-
nyira hiányos volt, hogy eszébe sem jutott volna eredeti jelentésében
használni, és képeket rakni1 össze belőle.
Fakó, fehéres alapszíne lett az utcának, mintha a fakockák,
amelyekre színes papírból ragasztották valamikor a kirakós kép da-
rabkáit, maguk is ott lettek volna a lebombázott házban, elöntött
pincében, s úgy úszták volna meg a háborút. A lift egy kimerült
zseblámpaelem volt. A taxi egy csodafekete színű csont dobókocka,
játékos, sejtelmes, nagyvárosesti a fényessége is. Arra állított rá egy
nagyobb társasjátékbábut, amelynek esztergált alakja súgta a kör-
gallért a sétapálcás úrra.
A lapos alumínium szelence kenyeresautó meg tejesautó volt.
A szelence alumíniumból készült.
Négyzetes háló rovátkolta.
A szélein elkeskenyedtek a rovátkák és megszűntek.
Fölül mind a két fele át volt lyukasztva, és az alsó sarkában két
betű, bicskával vésve gondosan, utánuk pont: negyvenhétben már
felismerte: egy nagy B, mélyről induló kunkorodó szárral, és egy
nagy I, cifra hurokkal alul.
B. I.
Bárán Imre. A szelence: tok volt. Két behajtogatott alumínium
lap, amit összepréseltek, közétették a papírt. Dögcédula. Talán az az
ember hozta haza negyvenhatban az apja dögcéduláját. Amit a há-
borúban a legnagyobb zűrzavar, vereség, szétszórt visszavonulás
közben is levehetnek a halott katona nyakából bajtársai, és beadhat-
ják az első parancsnokságon, ahol feljegyzik az azonossági számát,
nevét, születési évét, anyja nevét – hogy értesíthessék a családot. A
két lyuk a tokon azért kellett, mert zsinórt fűztek át rajta, azzal
akasztották nyakba.
 Az apám dögcédulatartójával játszottam a Dereglye utcában
éveken át, gondolta. Raktam ide, raktam oda, Kettényitottam, kis
levelet dugtam bele, kenyeresautónak használtam, tologattam a
kockák között a padlón, nem tudtam, hogy mi az, nem volt, aki rám
üvöltsön, és kiverje a kezemből. Kutyakölykök játszanak így a teme-
tőárok mellett kifordult koponyával, emberkölykök nem.
***
Megtalálta az első pillanatát, és nem tudott semmit.
Két nap múlva átrendezte az életét. Feladta az ezerforintos al-
bérletet, és odaköltözött az Elemér utcába a nagynénjéhez, hazaér-
kezett idegen pesti utcák között. Lemondta a nyelvórákat, a hivata-
lokban és kiadókban, amelyekből eddig megélt, bejelentette, hogy
nem tud vállalni fordítást, kontrollszerkesztést, véleményező lekto-
rálást, tolmácsolást, és éjszakai korrektor lett a Korom Illés nyomdá-
jában, hogy a nappalaival maga rendelkezhessen.
 XII. KISTÖRTÉNELEM

– Miért nem költözöl ide a mami szobájába? – mondta Ari né-

ni, amikor elmesélte neki, hogy jóval kevesebb pénze lesz. Úgy
gondolta ő is, ezt akarta kérni, de a nénje megelőzte. – Ide mindig
hazajössz, azt tudod. – Lakott náluk nem csak első elemista korá-
ban; később még egyszer. Második gimnáziumba járt, és anyjáéknak
még nem talált cserelakást Gazsi minisztériuma, a dunántúli város-
ban laktak még egy évig, ő pedig mindenképp Óbudán akart gim-
náziumba iratkozni, otthon járni, az Árpádba. Nem tudta, hogy a
város melyik pontján fognak lakni, így jóformán mindegy volt, hogy
honnan villamosozik. Úgy alakult tehát, hogy mindig hazament, va-
lóban az Elemér utca öt, negyedik emeletén lévő műteremlakásba,
erre a biztos támaszpontjára, ha nem volt hova lennie éjszakára,
vagy csak nem volt annyi pénze, hogy havi ezer forintot fizessen ki
albérletre. És bár közben két évig is eltartott, hogy érzéketlenül felé-
je sem nézett az apja nővérének, ha bajban volt, mindig eszébe ju-
tott. A mami volt szobájában Ili lakott, az idősebb unokatestvére,
nem volt ott a beszélgetés elején, később jött be, nem hallotta, mit
mondott az anyja egy negyedórával előbb. Amikor megértette, hogy
miről van szó, azt mondta:
– Költözz ide az én szobámba.
A költözést elintézte villamoson, csak az írógépét kellett taxin
vinni, egy Continental Silenta márkájú tizennyolc kilós öreg csata-
hajót. Ari néni negyven éven át volt gépírónő, áhítattal szeretett
minden írógépet, és nem állta meg, hogy azonnal le ne üljön kipró-
bálni. Könnyű billentésű gép volt, és majdnem hangtalan, először
idegesített mindenkit, aki komolyan gépelt, meg kellett szokni a
némaságát. Megállapították a nénjével, hogy legalább hatvanéves.
Harminchárom forintért vitte el a taxi a Virág árokból.
– Hangversenyírógép – röhögött Korom Illés, aki segített a köl-
tözködésnél. Nem törött össze a pipával együtt a barátságuk, ezt ő
már akkor is sejtette. Mostanában mégis ritkábban találkoztak.
A munkáját a nyomdában szerezte, ahonnan a korrigálásokat
kapta eddig is. A nyomda állandó munkaerőhiánnyal küszködik,
nincs korrektor, panaszkodtak, ahányszor bentjárt. Olyankor tréfá-
san állást ajánlottak neki is. Most aztán elfogadta, s így ezen az
őszön, szinte mellékesen, megtalálta a kenyérkeresetét a jövőre: éj-
szakai korrektor lett. Ebben a szakmában meg is maradt. A munka
minden tekintetben megfelelt az igényeinek: szinte fölöslegesen
magas fizetéssel járt, és csak az éjszaka óráit töltötte a betűk fölött.
Olvasnia kellett az újságot, amit az éjszakai csoportvezető este az
asztalára rakott, hasáb- vagy oldallevonatban. Ha hibát talál, kijaví-
tani és amennyit elolvasott, beírni a teljesítménylapra. A kézirattól
eltérően javítani nem volt szabad. Egy megdöntött lapú, hosszú asz-
talnál dolgoztak a korrektorok, éjszaka összesen hárman a tizenhá-
rom helyen. Olyan emberek, akik maguk ragaszkodtak ehhez a mű-
szakhoz: mindegyiküknek megvolt a jó oka rá, hogy állandó éjsza-
kás legyen, és mind berendezték már az életüket erre.
Egyenletes és kellemetlenül fehér volt a fény, visszaverődött a
levonati ívekről, a friss fekete nyomdafestékről. Nagy ritkán nyílt az
ajtó. Egy hibás kezű nyugdíjas behozott egy ívet a szedőteremből,
odaterítette a főkorrektor elé, aki egy keresztbe állított külön kisasz-
talnál ült a terem végében. Kijelölte az oldalt valakinek, beírta a
nyilvántartó lapra. A korrektor maga elé vette a lejtős asztallapon és
olvasott.
 Bárán hamar kialakított magának egy nyomdai jelsort a javítá-
sokhoz, így többé nem kellett gondolkoznia, hogy milyen jelet te-
gyen, ez gépiessé vált. A szövegre, amit javított, nem figyelt – na-
gyon ritkán volt érdemes, vagy lehetséges egyáltalán – , és a legtöbb
hajnalon úgy indult haza a csendes Nagykörúton, hogy nem tudta,
mit javított ki – jól – az éjszaka során. Jó volt a munkája, tiszta, nyu-
godt. Hamar megszerette” elégedett volt vele. Az állandó éjszaká-
sok pedig olyanok, akikkel szívesen volt egy teremben, egy asztal-
nál, napi négy vagy nyolc órát. Nem figyelt rá, nem használta el a
fejét olyasmire, amiért csak pénzt kap. Amivel megszerzi a napi öt-
ven pengőfillérjét.
(Mert annyi kell. Ötven pengőfillér naponta. Ezt Jusszuf most
mondta el neki, nemrég. Váratlanul vallott: elmesélte, hogy ezerki-
lencszáznegyvenötben jött haza Theresienstadtból. Ott volt a néme-
teknek luxus koncentrációs tábora. Oda vitték többek között a meg-
szállott országok uralkodóit. Ott érte meg a felszabadító amerikai
csapatok érkezését a görög király, Ciano gróf lánya és Jusszuf is. Ő a
magyar foglyoknak messze legnépesebb csoportjához tartozott: zsi-
dó volt. A háború végére Himmler megállapodott a Vöröskereszttel,
hogy akik ott élve maradtak, azokat épségben átadja. A bőréről volt
szó. Hitlertől ugyanakkor ellentétes utasítást kaptak a táborpa-
rancsnokok: mindenkivel végezni. Választhattak, hogy melyiknek
engedelmeskednek. Jusszuf addig egy kisebb tábor foglya volt,
Theresienstadttól öt kilométerre. Kiütéses tífusz után.
– Egy napos délelőttön csak átsétáltam a feljavító táborba: a
halálból az életbe – mesélte –; egy óra alatt. Addig négykézláb jár-
tam az avaron. Gyönge voltam fölállni. Zézé, a költő hozott nekem
mindennap egy tányérka köménymagos levest, azért maradtam
életben. Különben nagyon jól éreztem magam, derűsen, könnyen…
Az új táborban aztán összeakadtam Keresztes-Fischer belügymi-
niszterrel, Schweinitzer-Somborral, a titkosrendőrség parancsnoká-
val. Persze ők privilegizált helyzetben voltak, irodán; de
Schweinitzer-Somborral beszéltem. Olyan közelről látszott csak iga-
zán, hogy milyen példátlanul ócska garnitúra volt, Horthystól
együtt, ez az egész, amelyik huszonegyben rátette a kezét az or-
szágra. Hazaértem, gyalog, katonai dzsippeken, teherautón meg
egy kétfedelű futárrepülőgépen. Először, amikor felszálltam itthon a
villamosra, eszembe se jutott, hogy ahhoz pénz kell. Jött a kalauz,
kérte a jegyet. Mondtam, hogy nekem nincs pénzem. Közbeszóltak
az utasok: „Persze, hogy nincs pénze, nem látja?” Honnan jöttem,
kérdezgették. Meglátszott az emberen. Mondtam. „Na látja”, mond-
ták a kalauznak. „Mit akar tőle?” „De hát ha nekem jön az ellenőr.”
Majdnem megverték a végén. Eleget szállítottak vonaton az utolsó
három év alatt, sose jutott eszükbe, hogy a menetjegyet kérjék tő-
lem. – A hazautazása alatt döntötte el, hogy mekkora szerepet en-
ged ezután életében a pénznek.
„Itt, a Ferenciek terén mondtam el Zsuzsának”, mesélte egy
nap. A térről jutott eszébe, ahol kiültek az Egyetem eszpresszó elé a
járdára beszélgetni. Zsuzsa volt a neve annak a lánynak, akivel
Jusszuf hazajövet találkozott, azután együtt élte le vele az életét,
Bárán vékony, ezer-ránc nevetésű, nagyon hamar öregedő asszony-
ként ismerte már. „A templombejárat előtti járdán ült egy hadirok-
kant, azt mutattam neki. Figyeld, azt mondtam. Egy bakancsos férfi
ment el a vak előtt, és pénzt dobott a katonasapkába. Számoltam:
egy. Zsuzsa várt, mi lesz ebből. Jöttek mások. Egy asszony esernyő-
vel, pénzt dobott, arra rámondtam: kettő. Egy negyedóra alatt ti-
zenkét olyan ember ment el a templomkapu előtt, aki adott. Ezt
akartam csak megmutatni Zsuzsának. Aztán elmagyaráztam, hogy
is képzelem el az életünket. Theresienstadtban kiszámítottam: arra,
hogy életben maradjak, napi ötven fillért fordítottak, békebeli pen-
gőben számolva. Azt számoltam, amire igényt tartottam. Nem kér-
tem, hogy egy század drágán táplált SS őrizzen. A legújabb mintájú
géppisztolyokat, a nagy költséggel kiképzett gyönyörű farkasku-
tyákat, az áramfejlesztőt, a transzformátorházat, a fényszórókat, és
az irracionálisán magas fogyasztású villanykerítést sem kértem.
Anélkül: napi huszonöt deka szójalisztkenyér, egy csajka leves,
amiben néhány szelet répa úszott és három deka obst, mi magyarok
kolbásznak mondtuk, nem tudom, miből csinálták; meg egy óriási
barakk, ahol százan aludtunk háromemeletes fapriccseken – ezekre
igényt tartottam. Az napi ötven fillérbe került. Nem pontos a számí-
tás, nehezen meghatározható tételek vannak benne. Napi ötven fil-
lér, annyi elég, az ember élve marad, ha mást nem akar, ez bebizo-
nyosodott. Ha megszorozzuk kettővel, még akkor is csak egy pengő
fejenként. Az heti tizennégy pengő kettőnkre. Úgy fogjuk csinálni,
gondoltam, hogy én kiállók egy kalappal vasárnap a Ferenciek
temploma elé, és ennyit egy óra alatt összeszedek. A hét többi nap-
ján pedig szabad vagyok, mintázok, olvasok, tanulok.” Egy percig
sem volt kétséges Jusszuf előtt, hogy dolgozni, azt nem fognak.
Gyerek persze így nem lehet. A terve később lényegében helyesnek
bizonyult. Nem számíthatott ugyan arra, hogy ilyen nagyot változik
a világ. De az összeg kijött.
Jusszuf is felvételre jelentkezett abba a bizonyos történelmi
céhbe, fordító lett. Volt már tapasztalata akkorra, Tarzanból. Most
ifjúsági regényeket fordított, görcsösen, lassan, franciából, a múlt
századi nagy oroszok levelezéséből; Zsuzsája régész volt: múzeumi
kiadványokhoz készített szemléltető ábrákat. Megéltek napi húsz
forintból az utána következő években fejenként.
Ennyit kell megkeresnem, gondolta Bárán, és akkor semmi
más gondom, keresem az öreget. Hivatásos kereső leszek, húsz fo-
rinttal nagy kereső. Fejet hajtott gondolatban az öregek előtt, akik
mindent végigcsináltak már, és kidolgozták a módszereket helyet-
tünk is.)
Átszámította forintra az ötven pengőfillért, és tudta, hogy ha-
mar meglesz. Hamar megvan az mindenütt a világon, számítsa át
akárki forintra vagy angol fontra, olasz lírára, és kiderül, mennyire
kevés.
A megélhetés gondját így el is vetette. Azután számolt: ruhára
nem kell költenie, a farmernadrágja még két vagy három évig kitart,
tudta; a pokróckabátot élete végéig nem tudja kilyukasztani. Az ét-
rendje egy kicsit különösen alakult, mert az üzemi konyhán kettő
negyvenért kapott ebédet, de az este tizenegykor volt. Az volt a biz-
tos meleg étkezés a napban. Hetenként száz forintot adott haza en-
nivalóra Ari néniéknél, abból reggelizett és ebédelt, ha otthon volt
éppen. Ahol hétre vásárolnak, főznek, nagyon kevés költség esik
egyre, mondta Béla bácsi, és nem engedték, hogy többet adjon, bár ő
ezt a pénzt mindig gyanúsan kevésnek tartotta. Mindent egybevetve
úgy látta, hogy a fizetése felét minden hónapban takarékba teheti.
Az az érzése volt, hogy hamarosan szüksége lesz pénzre; bár még
homályosan sem tudta, mire akarja majd elkölteni.
Ment könnyen. Már előbb, alkalmi munkái, a spanyol piacku-
tatási szövegek olvasása közben megtudta, hogy jó készsége van a
korrigáláshoz, könnyen észreveszi a betűhibát. Végül is fárasztó
volt nyolc órán át olvasni, de szerette csinálni, munka volt, érdemes
erre a névre.
Egy sárgaréz léniát csúsztatott lejjebb sorról sorra olvasás köz-
ben, és óriási reklámgolyóstollal írt. A léniát az egyik mettőrtől kap-
ta, még az első napon. Sok lexikon, szótár volt a korrektorszoba
szekrényében. Egy-egy reggel, amikor elkészült a munkájával, ott
maradt tovább, ellapozgatott egy század eleji lexikonkötetben vagy
a Nyelvőr régi számaiban; az öreg könyveknek már a fogása is
nagyszerű volt. Gyakran élvezte azt is, hogy egyenesen a terítőre
rajzolhat, írhat. Itt más értéke volt a papírnak – a korrektorasztalt
naponta borították friss ívekkel, a mosdóban fehér kutyanyelvek
lógtak kéztörlésre.
 Valérka volt még éjszakás ekkor, az első évben és Albert, egy
kövér szőke fiú. Valérka így tudta otthon fenntartani a háztartását,
gondozni beteg anyját, és még a csúcsforgalom zsúfolt járműveit is
megúszta. A korrektorszoba ablakát nyitva hagyták egészen a hűvös
hajnali órákig: csöndes és levegős munka volt ez az éjszakaiakkal.
Az emeleti szedőteremben új holland kávéautomatát állítottak
fel a nyáron; ő minden nap végignézte, hallgatta, hogy a gép kávét
darál, poharat, keverőt pottyant ki, tejszínport, cukrot, kávét adagol,
majd kiöblíti önmagát. Maga elé tette az asztallapra a kis műanyag
kávéspoharat, és amíg hűlt, korrigált.
Reggel, ha nem a városnak vágott neki, hazament. Ilyenkor
már nem tudott lefeküdni, járt az agya délutánig, tele volt kávéval,
és a fáradtság sem hagyta elaludni. Heverészett, olvasgatott; látszó-
lag semmittevéssel pazarolta el drágán megváltott szabadnapjait. A
mosogatásban segített sokat a nagynénjének.
Rengeteg volt az edény, vasárnap a legtöbb. Ott vártak a regge-
li tálcák, bögrék, a két napi evőeszköz, a vacsorák kis- és nagytá-
nyérjai, színes halom, kibuggyant a konyhai kiöntő peremén. Ari
néniéknél mindig nagyon sokáig lehetett halogatni a mosogatást:
sok edény volt.
– Elmosogatok ma neked – mondta az első vasárnap Bárán.
De aznap még nem engedte a nénje.
– Szó sincs róla. Vagy, tudod mit: törülgethetsz, nem bánom.
Add ide azt a marék kanalat még, légy szíves, a konyhaasztalról –
kérte később, miközben két tenyerét fura ájtatos manó mozdulattal
egymás felé fordítva a szűk mosogató fölé tartotta, és lerázta a kezé-
ről a csapvizet. – Folyó vízben mosogatni, az egészen más, tudod. A
múltkor majdnem eltörtem a bögrédet. Megcsúszott a kezemben,
még nem szoktam hozzá ehhez az új mosogatószerhez. TIP. Itt kap-
tam el a bögrét, a mosogató fája fölött.
 Ott állt a bögréje most is a fali ládában, látta: nem használta
más, az övé volt végig, arra az esetre, ha három évben egyszer ná-
luk akar meginni egy bögre vizet. Mellette a család többi pohara-
bögréje. Egy szürke üvegkorsó, függőleges bordákkal, a füle mellett
őriz egy régi csorbát. A hátsó sorban sötétkék bádogbögre, az a
nagyanyjáé volt – nem, az a nagyanyjáé. Mellette a nagyapja óriás fa-
janszbögréje. Nem tették el őket a kredenc mélyére, és a
szennyesedénykupac aljáról is mindenki mindig kiásta a sajátját.
Ari néni arról kérdezte, hogy a nyomda előtt miből élt meg.
Verdit fordított, mondta, kilencszáz oldalas könyvből a fennmaradó
részt. A nagynénje nevetett, mintha valami régen várt, törvénysze-
rűnek vélt dolog bekövetkeztét nyugtázná.
– A te nagyapád – mesélte – azt mondta mindig, hogy kell va-
laki, aki a nagy emberek után elvégezze a munka többi részét, és
hogy akikre ez jut az életben, azok becsületes emberek szoktak len-
ni, olyanok, akik dolgoznak. Ő fordította a fennmaradó részt a
Bölsche könyvéből, két kötetben a háromból. Az megvolt, az ostrom
alatt zabrálták el, amikor a csillagász távcsövemet. Fordított ő is,
nem tudtad?
Nem tudta eddig még, hogy a nagyapja fordított, pedig jót tett
volna, amíg tartott a fennmaradó rész Verdiből.
Úgy gondolta, elbizakodottan és magában tetszelegve: szólt” a
lélek szava, talán nagyapjától örökölte a gőgjét és a makacsságát,
ami belezavarta a kényszerfordítók magyar történelem összehívta
testületébe. Talán apjától. Ahogy a fogáról sem tudhatta, melyiké.
– Nincs egy lyukas fogad se, igaz? – kérdezte a néni, – Apai
ágról örökölted, apádtól, nagyapádtól. Imrének is nagyszerű fogai
voltak. Nagyapónak, amikor meghalt, összesén négy hiányzott.
Arra gondolt, hogy ő a fogszabályozóhoz járt fogorvos helyett.
Meg arra, hogy nem mondták meg neki, amikor meghalt a nagyap-
ja. Ő tanította meg ceruzával zenélni. Az elülső fogakhoz kell oda-
kocogtatni a fairónt, és a száj öblének változtatása alakítja a hang-
magasságot. Már első elemista korában bonyolult dallamokat tudott
elkocogtatni hosszú, sárga Hardmuth-ceruzáin. A kisszobában ültek
a nagyapjával, és krumplit sütöttek a kályhában a parázson.”
– Felelőtlen ember volt – mesélte tovább Ari néni. – Száz ciga-
rettát szívott el naponta. Erősét, Munkást. Add csak azt a virágos
tálcát… A sarkáról már a háború előtt hiányzott a zománc. Ezen
még az én nagymamám reggelizett.
A reggelit mindig nagyon komolyan vették ennél a háznál.
Megvolt mindenkinek a maga reggeli tálcája is.
– Nagyapó ezen evett, ezen a barna papírtálcán. Szemben ültek
egymással mindig, mami meg ő, a konyhaasztalnál a két tálcával,
úgy reggeliztek, és mami beleaprította a kenyerét a kávéba. Emlék-
szel? Mindig zsémbelt veled, hogy minek majmolod.
Ott lábatlankodott a törülgetésnél. Matatott, belefeledkezett a
konyhakredenc fiókjaiba. Az egyik kisfiókban csak dugók voltak,
egy másikban spárgák, tudta, hogy ha egy nap máshova költözne a
család, ezeket biztos magukkal vinnék.
Hosszan emelgette a súlyos, kék vaslábost. Ari néni nevetett
rajta.
– Jánosnak minden szép, ami régi – mondta Ilinek. – Mi szép
van égy ilyen öreg vasláboson?… – Bárán nagyanyja ebben a lábos-
ban szokta behozni a levest. Sárga húsleveseket főzött, sok zöldség-
gel, télen üvegből vette elő az apróra vágott kevert, sózott zöldséget.
Vastag falú edény volt, súlyos, harang formájú, kihajló szegéllyel. A
szélén egy helyen lejött a zománc, látszott a kétféle kék alatt a fehér
alapozóréteg és a barnára színtelenedett meztelen vasanyag… –
Megvan százéves – mondta Ari néni. – Ezt az én nagymamám is
úgy örökölte már a maga háztartásába. Öt vagy hat háztartás edé-
nyei vannak itt együtt nekem.
Múltak a napok. Ha megjött a munkából, reggelenként, nem
feküdt le délig, a nénjét hallgatta. Egyszer azon kapta magát, hogy
azt mondja Evetkének egy vendéglői halászlé fölött: „Volt nekem
egy nagyapám, aki egészben rakta a levesbe a cseresznyepaprikát.”
Most jutott hozzá az egész családlegendához, amit az apja nem
mondhatott el neki, és az anyja nem mondott el; felnőtt fejjel, szinte
véletlenül.
***
– Ahogy nagyapó összeismerkedett anyuval – mesélte a nénje
az olyan volt, mint a mesében. Anyunak Kassán volt egy nagybácsi-
ja, övig érő, hosszú fehér szakállas úr, mint Jókai Mór azokon a ké-
sői képein. Nála volt nyaralni anyu, és ott hagyott egy fényképet.
Nagyapó Kassán volt akkor szerkesztő, ebédre volt hivatalos ehhez
a bácsihoz, és meglátta a képet a kandalló szélén. Ilyen öreg kandal-
lók voltak akkoriban. Csudára megtetszett neki, és azon nyomban
fogadalmat tett, hogy ezt a leányt, akit a kép ábrázol, ő el fogja ven-
ni feleségül.
A maga lábán állt már akkor. Zentáról jött Kassára, ott lakott a
családja. A dédapádék, azok csuda murisán éltek. József fuvaros
volt Zentán. Na, József mindig részeg volt. Dédanyád meg sodrófá-
val várta haza. Nagyapád mesélte: ők, az a sok gyerek, ott lapultak
az ágyban. Reszkettek, szűken voltak, és azon nevettek, hogy déd-
anyád jól megverte az urát, ha részegen jött haza. Az úgy félt tőle,
az a hatalmas nagy darab ember, hogy szaladt be az ágy alá, úgy
préselte be az óriásnagy vállát, és könyörgött, hogy ne bántsa.
– Tizennyolcan voltak testvérek apuék. Egyszer tudtam a ne-
vüket mind. Várj csak. Józsi, Jenő, Kálmán, Berta, Szerén, Zolti, Ár-
pád, Emma, Fruzsin, Margit, Aladár. Az tizenegy. Nagyapóval ti-
zenkettő. Érdekes, ahogy visszatérnek a keresztnevek. Akkor volt
Kálmán bácsi, az első, aki eltűnt az első háborúban, úgy, ahogy
apád eltűnt a másodikban. Azután megint el lehetett nevezni egy
gyereket Kálmánnak. Tizenhat szülésből lettek, mert kétszer voltak
ikrek. Az egyik ikergyerek az úgy halt meg, hogy a testvére ráfe-
küdt, agyonnyomta, mindig több aludt egy ágyban. Tizenegyen él-
tek meg, egy eltűnt, tízen maradtak. Abból most már csak egy él, a
Berta néni, Abbáziába sodródott férjhez, tán még ma is megvan,
megnézhetnéd egyszer, ha arra utazol, Jugoszláviában.
– A másik ágról borzasztó keveset tudok mondani neked; talán
anyudat kellene egyszer mégis megkérdezni. Az ükapád kalandor
volt; Dél-Amerikába vetődött a szabadságharc után, és ott benne
volt valamilyen polgárháborúban. Vagy egyszerűen útonálló volt;
azt tudom, hogy indiánok voltak az emberei, ilyen pokrócba öltö-
zött indiánok. Mesélt sokat, kint, Rákosszentmihályon, ha igaz, ara-
nyat is talált, aztán mindent elveszített egy vad vasútvállalkozás-
ban. Egy fillér nélkül jött haza, pincér volt a hajón.
A másik nagymamám negyvenhét gombócból főzte a töltött
káposztát, tőle van a kék zománclábos. Vele éltünk itt együtt.
Várgedén született. Mami is Várgedén született, Gömör megyében,
na, gyorsan akartam kimondani, ott Miskolcnál. Igen, Gömör me-
gyében. Ott volt kerékgyártó műhelyük. Öt fiú volt és egy lány. A
lány a legkisebb. De ők mind feljöttek Pestre.
Sűrűsödő sötétség szivárgott be a fényudvar felől a konyhába.
Maminak is az volt a tanult szakmája, ami nagyapónak, tud-
tad-e? Gép- és gyorsíró. Úgy adtak engem is gépírónőnek, szép
szakma nagyon. A mami idejében még nagy dolog volt a gépírás,
kevesen tanulták ki. Hat elemije volt csak pedig. És jól írt, tisztán,
szépen, odavették állásba a parlamentbe. De nem tudtak egymásról.
 Összeházasodtak már, akkor mondta meg neki nagyapó, hogy
ha a parlamentben találkozik vele, vagy ha előbb megtudja, hogy ott
volt gépírónő, akkor sose vette volna feleségül. Rossz hírük volt
azoknak a lányoknak. Nagy káknak tartották őket, na, az az igazság.
Mami más természet volt. Nagyapó borzasztóan lenézte azokat a
lányokat. Nem tudom, mire fel, férfi létére. Elég nagy hadfi volt.
Akár az Imre fia.
Elég az hozzá, nagyapád tanulni akart. Azért ment fel először
Kolozsvárra, azután meg Budapestre. A végzősöknek írta a diplo-
mamunkákat pénzért, úgy próbálta elvégezni a jogot, közben há-
romszázötven szótagos gyorsíró lett. Aztán, hogy az apja meghalt,
nem tanulhatott tovább, el kellett mennie dolgozni, hamar meghív-
ták parlamenti gyorsírónak. Az orvosegyetemet akkor hagyta ott,
amikor először vitték őket boncolásra. De a jogot azután, meglett
ember létére befejezte. Tizennégyben kapta kézhez a diplomáját a
Pázmány Péter Tudományegyetemen, az állam- és jogtudományok
doktoraként. Nagy eset volt, akkor még nem volt szokásban, hogy
valaki felnőtt fejjel szerezzen diplomát. Két nagy gyereke volt ott a
rektori kézfogásnál, Imrus is, én is.
Parlamenti tudósító lett aztán: hírlapíró. A háborúban az első
vonalból sebesülten kórházba vitték, utána a Belgrádi Hírekhez ve-
zényelték. Tudod, kiadtak egy magyar katonai újságot, amikor mi
szálltuk meg Belgrádot az első világháborúban. Onnan küldött ne-
kem képeslapokat, fényképeket, de nemcsak ő, a többiek is mind
engem kényeztettek; a hadnagy úr kislánya voltam. Egyszer voltunk
lent Belgrádban anyuval és Imrével hárman, rövid időre. Az ostrom
alatt a képeslapgyűjteményemet is elzabrálták.
– Mami mindig tartott otthon állatokat – szólt a történet to-
vább. – Nem tudott beletörődni sehogyan sem a városi életbe, abba,
hogy a gyerekek itt nőjenek fel ötemeletes házak között. Volt két ku-
tyánk, kétszer macskánk, hogy is hívják azt a páncélos állatot? Tek-
nőc. Látod, hogy szenilis vagyok. Volt egy teknőcünk, az megszö-
kött. Volt egy tüskésdisznónk, és volt egy kecskegida. Egyhetes volt,
te, az úgy sírt az anyja után. Anyu adott neki tejet szopósüvegből.
Aznap, amikor szereztük, színházjegyünk volt estére. Aztán, amikor
hazajöttünk, a házmester azzal fogadott, hogy csináljunk valamit a
kecskével, mert nem tud aludni a ház. Úgy bőgött. Amikor belép-
tünk, elhallgatott, és Imre egész reggelig dajkálta. Ilyen volt. De azt
is megcsinálta, hogy amikor tyúkot akart fényképezni, hipnotizálta.
Megfogta a tyúk fejét, lenyomta, és krétával vonalat húzott előtte a
földön. Az csak ment a vonal után, amíg egészen elkábult. Ez volt az
egyik módszere, a másik meg az, hogy leitatta. Rummal. Egyszer
egy békát itatott le – csuda muris volt; így ugrált ide-oda.
S lassan, észrevétlenül ráterelődött a szó Imrére.
– Kidobták a kartonját először a katonaságnál… – Nem mindig
beszélt egészen összefüggően a nénje. Vagy inkább: ő tudta az ösz-
szefüggéseket. Fennhangon kimondott szavai mind egy folyamatos
töprengés részei voltak. Kórházban volt nemrég, kivizsgálták, nem
találtak semmit. Elmesélte, hogy alaki hibája van a veséjének. Azért
engedi át a cukrot. Van a családban a cukorral valami. Imrének is a
veséje miatt dobták ki a kartonját. S egy újabb átkötés nélküli lóug-
rásos mondattal rátért, hogy ilyen volt Imre is, mindenki szerette,
mindig, ahol csak megfordult.
– Nagyon meg tudta szerettetni magát az emberekkel világéle-
tében… Volt benne valami több… Ha megérkezett valahová, azon-
nal ő lett a társaság középpontja. Én nem is értem, hogyan. Csuda
érdekes ember volt, színes a végtelenségig. Öt meg hat szép lány
volt szerelmes belé mindig. Sose felejtem el: egyszer az én születés-
napomra hívtunk vendégeket, és folyton befulladt a tánc, mert a lá-
nyok mind Imre köré sereglettek. Elragadó tudott lenni, hogyha
akart. Este tízkor egyszer csak megunta. Otthagyta faképnél az egé-
szet, udvariatlan volt, még goromba is…
 Egy nap, mint fehér homlokú hintalovat a karácsonyfa alá,
ajándékként tette elé a nénje:
– Rád, tudod, mit mondott? Olyan egyéves lehettél, amikor azt
kérdezte: „Mit kezdjek most még vele? Olyan, mint egy kis állat.
Majd ha beszélni tudunk. Akkor fogom érezni, hogy van fiam.”
Amikor megtudta: az apja elragadó fráter volt, és közömbös,
önző nyilván, örült. Büszke volt az apja hibáira. A betegségére is.
Neki magának is baja volt már a vércukrával, azért nem engedélyez-
te az orvos a hallucinogéneket. Most arra gondolt egy pillanatig re-
ménykedve, hogy talán alaki hiba van a veséjével, s egyszer még,
nagyon sokára, megtörténhet, hogy egy kő elzárja az egyik veseve-
zetékét, és abban hal meg irgalmatlan fájdalmak között, ami az
öregnek is betegsége volt. Ez: a cukorral baj volt mindig a család-
ban, azt jelentette, hogy volt család. Megtalálta a saját árnyékát,
amiről azt hitte, hogy egyedül neki, négymilliárd ember közül, nin-
csen. Nem is: az árnyék – ő – találta meg a testet, amely veti.
– Szerették a hadifogságban is – mondta Ari néni. – Nemcsak a
fogolytársai. Az oroszok, ápolónők, mindenki. – (Bárán úgy érezte,
mintha a nénje most egy láthatatlan ellenféllel vitatkozna; cáfolni
akarna valamit, amit nem állított senki. Nem értette.) – Hatalmas
barakktábor épült ott. Ők voltak az elsők, akik megérkeztek, még
nem volt semmi, ő vezette az építkezést. Építészmérnök akart lenni,
tudod. Mesélte az a két ember, aki hazajött. Most nincs meg a papír,
pedig azon ott volt a címük meg egy dátum is: április harmadika
vagy harmincadika, nem tudom. A mami holmijai közt kellene len-
nie, abban a dobozban, amit kértél… Mindjárt megmondom a ne-
vüket, emlékeztem, ma is emlékszem pontosan… Érdekes, olyan
dolgokat, amik tegnap voltak vagy ma délelőtt, elfelejtek, szomba-
ton is a tűzön hagytam a babot, elfelejtettem egyszerűen, hogy föl-
tettem… és ennek a két embernek a nevére, akik hazajöttek, ponto-
san emlékeztem. Azok mondták: egy Rasszijszk nevű városnál, az
erdőben volt a tábor, Marinovo alatt… De miért nem kérdezed meg
anyudtól, őhozzá kétszer is elmentek.
 XIII. ÍGY ÉLTEK

Keresett egy könyvesboltot. A világatlasz új kiadása kétszáz-

nyolcvan forintba került, úgy döntött, hogy egyelőre nem nyúl a ta-
karékbetétjéhez, nem veszi meg. Beült a Széchényi Könyvtárba, ab-
lak melletti helyet kapott. Amíg az atlaszra várt, nézte, hogy a
szemben ülő kopott kabátos úr hogyan talál helyet százezer
gyöngybetűnek egy tenyérnyi papírcédulán.
Egy fél órával később rátette a mutatóujját Rasszijszk területi
székhelyre. Ennyit tudott meg róla: területi székhely, huszonhatezer
lakossal. Még kétszer kérte ki később az atlaszt, mindig az Oroszor-
szág felé vezető utakat kereste. Amióta elhangzott annak a városnak
a neve, a keresésének új törvényei támadtak, saját lendülete és tehe-
tetlenségi energiája. Megkérdezte anyját is még egyszer, bár most
már nem számított rá, hogy választ kap. Azt kérte, hogy meséljen
arról is, ami a háború előtt történt. A tanúk nevét ugyan nem tudta
meg, valami mégis történt ezen az újabb szabad szombaton, ami
eddig soha.
– Mesélek, persze – felelte az anyja. És azt mondta, hogy azzal
ő nem árulja el Gazsit, ha a boldog első házassága idejéről beszél a
fiának. Nem kell megtagadnia az első szerelmét. Nemsokára azt a
szót is kimondta: „apád”.
– Jó, elmesélem szép sorjában. A születésed. Szeptember else-
jén vonultak be a németek Lengyelországba, harminckilencben. A
rádió egész nap ezt közvetítette. A danzigi korridornál kezdődött.
Másodikán meg akartuk ünnepelni előre apád születésnapját. Le-
mentünk vásárolni: rántott csirkét akartunk csinálni. Szirénapróba
volt szombat délben egykor mindig. Aznap egykor is. Megijedtem.
A kórház az Üllői úton volt, egy nagy honvédlaktanya mellett.
Nem képzeltük még, hogy hogy lesz a második világháború, és a
gáztól rettegtem a legjobban. Újszülöttre nem lehet gázálarcot adni.
Nem tudtam, hogy hogy lehet megóvni egy csecsemőt. Egész nap
különféle szűrőket próbáltam, hevedereket szerkesztettem a baba-
kelengyéből, gézből és pelenkából. (Most értette csak meg, hogy az
anyja gázvilágháborút várt, ahogy mindenki. Mindig az elmúlt há-
ború szerint félünk. Bárán nagyanyja is azért gondolt még negyven-
hétben is arra, hogy a kisebbik fia, János, él, csak nem tudja, hogy
kicsoda: a tizennégyes háború amnéziás gázsérültjei kísértették.)
– Harmadikán születésnapra mentünk Báránékhoz – a nagy-
anyádékhoz. Az Ostrom utcában laktak, együtt Ariékkal. Már reg-
gel kisebb fájdalmaim voltak. Az orvosom Pulitzer István volt, a
Bertalanék távoli rokona. A feleségének Szilárdka volt a keresztne-
ve, azt megjegyeztem, sokat nevettem rajta. Déltájban ment el a
magzatvíz, és fél három körül mentünk be a kórházba. Tizenhárom
óra hosszat vajúdtam. Túl fiatal voltam, de erős, kisportolt hasiz-
mokkal. Negyedikén hajnali háromkor lettél meg. Ari éjfél előtt két-
szer betelefonált a kórházba, siessünk; legyen Imrével egyszerre a
születésnapotok. Aztán azon könyörgött, hogy anyakönyvezzék egy
nappal előbbre a születést. Féltem, hogy bombázni fogják a kórhá-
zat. A szülés alatt bedagadt a szemem. Utána három napig nem
szabadott fényt ereszteni a szobába. Altattak. Gyulai doktor meg-
hallgatta a rádiót: az angolok elfogták a Schanhorst és a Gleisenau
német tengeralattjárókat. Ezzel aludtam el. És azzal ébredtem, nem
fogták el mégsem, tévedés volt.*

* Schnarhorst és Gneisenau, és persze nem tengeralattjárók (a dig.).

 A házasságunk. Színésznő szerettem volna lenni, persze, meg
orvos, arról nem tudsz. Szentmihályon jártam polgáriba két évig,
aztán különbözetivel átkerültem a gimnáziumba. Magántanuló vol-
tam, de az sokba került, és a negyediket abbahagytam. Drogistainas
lettem harmincötben, Pesten, az Eötvös utcában. Nem szerződtettek,
ingyen kifutónak tekintettek. Onnan a Molnár-féle csokoládégyárba
kerültem az Aréna út tizenkilencbe. Dobozkiadó lettem, ragasztó,
aztán adminisztrátor. Közben sikerült bekerülni a színházba statisz-
tának. Egy évadon át voltam segédszínész. Bekerültem a színész-
szakszervezetbe. Apáddal közvetve ismerkedtünk meg, szinte vélet-
lenül. Nekem Tóth Paja udvarolt, a fővilágosítónk, villamosmérnök.
Közös csónakjuk volt Imrével, Brünnben dolgoztak együtt. Imre egy
Ili nevű kislánnyal járt a Dunára, sokat voltunk együtt négyesben.
Amikor már régen felbomlott mind a két pár, lekéstem egy tú-
ratalálkozót a Banántoronynál, a Banánszigeten. Négyen mentünk
volna, harmincnyolcban egy nyár eleji vasárnap reggel. Apád is ké-
sett, ott álltunk ketten. Menjünk el kirándulni, hívott. Fölmentünk a
Nagyszénásra.
Ősszel összeházasodtunk. Én a színháznál akkor harminc-
negyven pengő fizetést kaptam havonta. Báránék a Dembinszky ut-
cában laktak, Arankáék a Vérmezőn. Rossz volt a hangulat, lebeszélt
mindenki, azzal, hogy úgysem maradunk meg együtt. Édesapád
háborútól tartott.
Az elbeszélésnek ezen a pontján Bárán megcsóválta a fejét.
Anyja ránézett kérdőn, de ő nem szólt. Magában gondolta csak:
„Édesapám”. Máskor nem mond ilyen szavakat. Mint egy idegen-
nek egy idegenről.
Anyja folytatta, most már benne voltak a dolgok közepében.
 – Harmincnyolc november tizedikén volt a polgári esküvő, hu-
szadikán az egyházi. Közben a Felvidéket visszacsatolták; az én
apámat behívták néhány napra.
Gyereket vártam.
Bárán megint fölkapta a fejét. Ilyeneket mond neki az anyja:
gyereket vártam. Hivataloskodik. Mintha ők ketten – anya meg ő –
nem lettek volna ott.
Most meglódult a mese. Bárán megtudta, hogy a fekete bútort
a lehajtható szekrénnyel a házasságuk előtt csináltatták, a fehér
lámpalapokkal együtt: azokat Imre tervezte. A Thék Endre utca ti-
zenhétben laktak először; vagy a tizenötben, vagy a tizenhétben.
Még egy lehet: hogy a tizenhármas szám volt. Most Leonardo da
Vinci utca, az Üllői útból nyílik, majdnem szemben a Kilián lakta-
nyával, egy vagy két keresztutcával a Körút mögött. Anya otthon
maradt, a háztartást látta el, nagyon kimerült volt már az utolsó
színházi hónapokban. Bárán apja a Schliemann érténél dolgozott,
fűtési berendezéseket, vízvezeték-szerelvényeket, kazánokat készí-
tettek. „Installációs” szerelő- és építővállalat volt. Gépészmérnök
volt az apja.
Az olajfűtés akkor új volt, a Schliemann cég annak a szakértője
lett. Olajfűtő berendezéseket szereltek be iparvállalatoknak, magán-
személyeknek is. Imre tervezte a spanyol követség fűtésberendezé-
sét. A polgárháború még tartott, egy francia nő volt az
ügyvivőhelyettes, úgy hívták, hogy Madame Tournier vagy
Fournier. A Schliemann maga félig német vállalat volt. Két vezére
volt; a magyar Kresz Ferenc – neki volt, Bárán anyja nem tudta bi-
zonyosan, az apja vagy más felmenője az a Kresz Géza, akiről utca
van elnevezve, a mentőszolgálat alapítója. Ferencnek két fiát cégve-
zetőként alkalmazta a vállalat. A német vezérigazgatót Heisének
vagy Hossénak hívták. Talán Rudolfnak. Egy Jolle nevű német tit-
kárnője volt, annál járt bent Bárán anyja is: nagy Hitler-képet tartott
az irodája falán.
Hárman laktak a Thék Endre utcai egyszobás garzonlakásban.
Előszoba, teakonyha, fürdőszoba, kamra. Nagy szoba, nagy erkély.
Fafűtéses kályhájuk volt, a fürdőszobában autogejzír, nagy henge-
res, húszliteres. A bútoraik megvoltak már.
– Apád télen osztott munkaidőben dolgozott – mondta ki az
igét anyja. Most már más volt a világ.
Így éltek. A színházból apa kivette anyát, otthon tartotta.
– János szerettette meg velem a zenét, apád öccse – mondta az
anyja. – A nagymama mást szeretett volna feleségül Imrének; a Béla
egyik bátyjának a lányát.
– Nagyapó lett a leggálánsabb lovagom. Téged rontott; ké-
nyeztetett.
– Apád Brünnben dolgozott egy évet, és a Budapesti Műegye-
temen végzett, harmincegyben. A Heinemann és Roessemann, Epp,
Fekete és Harmatta-féle gépgyárban dolgozott először.
Közvetlenül az előtt kezdett a Schliemannál dolgozni, hogy
anyát megismerte. Felvették gyakornoknak ötven pengővel egy hó-
napra. Nyolcszor egymás után, nyolc hónapon át: nem tudták állás-
ba venni, rengeteg volt az állástalan diplomás. Amikor összeháza-
sodtak, rendes állásban volt már, kétszáz pengő havi fizetéssel. A
havi étkezésük, számolt anya, jó hatvan-hetven pengőbe volt. A lak-
bér a Thék Endrében pontosan hatvanhat pengő hatvanhét fillér.
Egy mozijegy két-három pengőbe került, egy jó gyapjúszövet húsz-
harminc pengőbe, egy kiló cukor egy pengő húsz fillérbe. Apa fize-
tését harmincnyolcban, a házasságkötése alkalmával felemelték két-
százharminc pengőre.
 Ezerkilencszáznegyvenkettőig nem hívták be az apját; a
Schliemann hadiüzemnek számított, a katonai parancsnoka el tudta
intézni a mentesítést. Negyvenkettőben azután nagyon gyorsan be-
hívták. Schliemannék jogtalanul használták a hadiüzem titulust. A
németországi központ negyvenkettő nyarán lebukott. Nálunk a do-
ni frontra készült a váltás. Negyvennyolc óra alatt lebonyolították a
szabotázspert. Három embert kivégeztek. Budapesten Herr Hosse
főbe lőtte magát, Frau Jolle három napig sírt a Hitler-kép alatt, majd
eltűnt. A botrány legutolsó, elcsitult hulláma sodorta Bárán Imrét
hathetes póttartalékos kiképzés után, karpaszományos honvédként
megállás nélkül Rasszijszk városáig. („Ő volt a tábor lelke”, hallotta
János. A Schliemann-botrányt szemérmesen megkerülték a családi
elbeszélések, azzal vitatkozott magában a nénje, amikor azt bizony-
gatta: szerették.)
Negyvenben, ahogy a gyerek féléves lett, és a lakás szűknek
bizonyult, kiköltöztek az anyja szüleihez Szentmihályra. Apja on-
nan járt be Pestre dolgozni. Anyja otthon maradt vele.
Angóranyulakat tenyésztettek. Egy ideig az egész család ketreceket
épített. Apja az első párt a saját szüleiről Rózának és Józsinak ke-
resztelte el: Róza volt a bak. Egy Burai nevű tenyésztőtől vették a
törzsállatokat. A nyulakat egy hónapig a konyhában tartották. Az
angóra, jutott Bárán tudomására, a mellszőrét tépkedi ki, abból ké-
szít fészket magának.
Egyszer náthajárvány volt, néhány állat elhullott, meg kellett
enni. Később már nem volt egyszerű takarmányhoz jutni, egy-két év
múlva felszámolták az egészet.
Rákosszentmihályon földszintes lakásuk volt. Hat-hét család
lakott egy zárt udvar körül, ott éltek anya szülei is. Az ő apja az Ad-
riani-féle Szesz- és Élesztőgyárban volt kapus a Hon utcában, az
anyja egy játéküzemben munkavezető. Tőle került anyához az indi-
ánfejes gyűrű, amit majd János fog örökölni: az ő nagyapja hozta
Nicaraguából. Anya is sokat segített neki a játékfestegetésben. A fia-
talok lakásában barna diószekrények álltak világos betéttel.
– A szobagarnitúra roncsai még a Dereglyében is megvoltak –
mondta anya. – Emlékszel arra a kis barna teázóasztalra.
Negyvenkettő elejéig csinálták így: hogy apa Szentmihályról
járt be Pestre. A Schliemann-cég a Belvárosban volt, a Duna-parton.
Akkor megunták. Kezdődtek az elsötétítések. A fiatalok nem tudtak
eljárni sehova. Nem volt összkomfort, kútról hordták a vizet. Egy
hónapig lakást kerestek, annak a végén találták meg a Kanizsai ut-
cait.
Lakáskeresés közben az Ostrom utcában laktak, ahová az ő
születése után költöztek össze Bertalanék és Báránék. Sokat járt oda
a család: anyja és apja, vele, hétvégeken vendégségbe.
– Te talán kint maradtál Szentmihályon – mondta az anyja.
– Nem maradtam kint – szólt közbe. – A Városmajorba vittek
le játszani.
– Lehet. – Az anyja folytatta. – A Kanizsai utcai lakásban éltük
át a kassai légitámadást. A lakás még negyvennégy júniusáig meg-
volt.
– Kellemes vidék. Kerítése se volt még a háznak. Előtte majd-
nem grundszerű tér, a Tengernagy utcára nyílt. Ma Belgrád utca a
neve… Volt a lift előtt egy két és fél méterszer egynyolcvanas
buklészőnyegünk… Kígyós-csöves falilámpáink voltak, elvesztek az
ostrom alatt.
Negyvenkettes építésű ház volt, első lakók voltunk benne, az
volt a jó. Drága, hetven pengő havonta, de mi azt szerettük volna,
hogy önálló lakásunk legyen. Hármasban éljünk. Szombaton édes-
anyám bejött, és mi szabadságot kaptunk, moziba mentünk. Min-
den vasárnap Imre szüleihez mentünk ebédre.
 A kisszoba volt a tiéd. Cserépkályha fűtötte a szobákat, a hall-
ból kellett tüzelni. Tiszta fafűtésű. Szépen lehetett kenyeret pirítani
a parázs előtt. Edényben meg tököt, almát, krumplit, a hamvas pa-
rázson.
A kisszoba fala nem ért föl a mennyezetig. Nagy ablaka volt.
Valami adóügyi oka volt ennek; így nem számított külön szobának.
A háztulajdonosnak kevesebb adót kellett fizetnie.
Egyszer nagy ijedtséget okoztatok, mert Zsófi meg te kilógattá-
tok lábatokat az ablakon. A negyediken laktunk. Nem te találtad ki;
rendkívül megbízható lény voltál. Zsófinak életveszélyes ötletei vol-
tak.
Közel volt a vasúti töltés. Egyszer hosszú szemlélődés után ki-
jelentetted: „Nem szeretem a vonatot.” „Miért?” „Mert fekete.”
 XIV. KIHŰLT NYOMOKON

Itt megállt. Most már helyre állítgatta a könyvtámasz négerba-

bákat és a berakásos kártyaasztalt. Más irányban kellett újra elin-
dulnia.
A nyomok egy még meglevő itthoni pillanathoz vezettek: Apa
a felhólyagosodott lábával. Kihúzza a karját anyáéból, lehajol, hogy
megigazítsa a bakancsán a bőrfűzőt. Hátrább mami meg Ari néni. Ő
megy előre lassan a vonat mellett – és fél.
Idáig eljöttem vele, gondolta. Most már csak tovább kell men-
nem, tartani az irányt, a Keleti peronjától annak a régi tábornak a
helyéig, ezerkilencszáznegyvenháromig.
Most már csak a konokságomat kell jól megőriznem.
A pályaudvaron, kint, ahol a Keletnek tartó vágányok fölött
véget ér az üvegboltozat, lehajolt és rátette a négy ujját a sín acéljá-
ra. Fémesen távoli hideget sugárzott. A nyomok is, amelyeken elin-
dult végre, régiek voltak, kihűltek már.
Az a dögcédula vagy a tokja, úgy látszik, hazaért. Valaki elhoz-
ta Budapestig. Két ember jöhet számításba, mind a ketten hatvan-
egynéhány évesek lehetnek, mint apa volna most. Vele voltak a ke-
leti front ezerkilencszáznegyvenkettes, negyvenhármas perceiben.
Ha itt élnek valahol a városban, akkor meg is fogom találni őket.
Mondjuk ötven százaléknyi esély van erre mindegyiküknél, tehát
nem több, és nem kevesebb: épp egy egész esélyem van, hogy be-
széljek egy emberrel, aki ott volt, akkor volt, vele.
 *
Hivatalos levelet kapott Verdi életének magyar kiadójától. A
kötet új szerkesztője felszólította, hogy javítsa át a fordítást, amely
stilárisan sok kívánnivalót hagy. Újabb honoráriumokat ajánlottak.
De hát nem volt ideje ilyesmire.
*
Már azon a napon beiratkozott a Széchényi Könyvtárba, ami-
kor lerakta az öreg Continentált az Elemér utcában. S most egyre
több idejét kezdte ott tölteni. Más irányban egyelőre nem tudott to-
vább haladni. Ugyanahhoz az asztalhoz ült, ahol az érettségi dolgo-
zatára készült.
A szerzői katalógusban négy cédulát talált a nagyapja nevével.
Az egyik: a Szerelem az élők világában (A szerelem fejlődéstörténete és
földi vándorútja). Politzer adta ki, előszava Budapesten, ezerkilenc-
száztíz ápril havában kelt, és ebben elolvashatta: a munka megosz-
lott a fordítók között; Bárán Józsefről mind a három kötetben az állt,
hogy”a fennmaradó részt fordította”. „A rákszerelem alapdallama”,
ilyeneket írt bele a nagyapja. Egy másik katalóguscédulán az állt:
Cicero (Marcus Tullius): Scipio álma (Somnium Scipionis) a De
republicából, Praeparatio, tárgyi és nyelvtani magyarázatok: doktor
Bárán József. Vékony zöld füzetkét kapott kézbe Az új tanulók
könyvtára kiadásában, amolyan nyomtatott puskát. A folyóirattár
szerzői katalógusában a H nulla-százhuszonkettes cédulán találko-
zott a nagyapja nevével: Budapesti hírek, 1908-1909. Így tudta meg,
hogy az apja Budapesten született. Eddig is azt diktálta be minden-
hol, bizonytalanul, de most tudta: ezerkilencszáznyolcban már át-
költözött Kassáról a család. Ellenállt a kísértésnek, hogy kikérje a
Magyar bútor című újságot is, ezerkilencszázhétből. Boldog volt,
hogy a nagyapja mégsem lett jogász, sem orvos, s így a mestersége
révén követhetők a nyomai, megvannak nyomtatásban.
 Ment a feltáruló nyomokon, könyvtárakban, levéltárakban.
Falta az elszalasztott ismereteket, apjáról, nagyapjáról, saját magáról
– egybeolvadtak ezek a nemzedékek, átfedték egymást. Lassú mun-
ka volt, nehezen ment, mint apjának a fogságba esés. (Ehhez utóbb
talált párhuzamot, amikor egy volt oroszországi hadifogoly, akivel
beszélt, odáig ért az elbeszélésében, hogy „… sokáig tartott a fog-
ságba esés. Még az sem ment könnyen…” Ő a saját keresgélésének
éveire gondolt rögtön.)
Most már monomániává nőtt a keresése.
Vallás lett számára, mely a puszta szertartásaival örömet és
megnyugvást hoz, mely érthetetlen erőtartalékokat hív elő, megha-
tározza a világ erkölcsi rendjét, máskülönben elképzelhetetlen cse-
lekedeteket szentesít, felmentést ad.
Lopott érte. Később betört.
Átváltozott keresőgéppé: felhúzták és nem áll meg, amíg le
nem járt. Egészen belecsavarodott az ügybe. Egybefolytak a napjai,
azután a hónapjai. Elmúlt október és október lett megint. Már rég
nem tartotta számon a külső időt – ami nem ahhoz az egy dolgához
tartozott, azt nem érzékelte. Csak azt, hogy meddig jutott el a nyo-
mokon. Ezek nem sorban, az idő humortalan rendjében kerültek
elő, egészen másképp rendeződtek tisztán követhető széles csapás-
sá. Végtelenül türelmes is volt. Amíg világ a világ, ő ráér.
Hónapszám nem beszélt másról senkivel. Elburjánzott rajta a
keresés, lehámozta körüle a mát. Nem maradt ideje barátságra, sze-
relemre. Ereje nem maradt.
Egy téli szombaton Korom Illés elhívta havat lapátolni.
„Brahiból”, mondta. Úgy ismerte Báránt, mint akire biztosan szá-
míthat egy ilyen megmozdulásban. Délután mentek, akkor nincs
annyira hideg. Sort álltak a Bertalan utca sarkán. Vastaligát kaptak
és lapátot. A hídról tolták a Dunába a megkeményedett havat, egye-
temistákkal és utcaseprőkkel, akiket munkavezetővé táncoltat elő a
tél. Egy kucsmás pöttöm emberrel, aki azért dolgozott, hogy csem-
pészett keletnémet zsebórát vegyen a kislánya születésnapjára het-
venért. Egy kétméteres lódenkabátossal, aki az ötödik műszakját
csinálta egyhuzamban. Alvajáróként imbolygott a hamuszürke arc a
fejek fölött, csak annyit mozdult, hogy el ne aludjon állva. Még egy
hátra van neki. Megfogadta, hogy vasárnap reggelig nem teszi le a
lapátot, mondta az utcaseprő. Az után már nem áll föl a monya.
Máskor Bárán nem tudott volna betelni a látnivalóval. Most hiába
hívta Illés újra, nem ment havat lapátolni, mert ott biztosan nem ta-
lál nyomokat Rasszijszk felé. Ezt komolyan is gondolta.
Évek teltek el, és nem találkozott Illéssel.
– Hová tűntél? – kérdezte Evetke nyáron az antikvárium előtt.
– (Szembe himbálózott az úttest közepén Papp, a főrendező, kö-
szöntek. „Kihízta a Váci utcát”, nézett utána Evetke.) – Nem látni
mostanában. Azt hittem, itthon se vagy, elutaztál.
Elütötte a kérdést, azt felelte, dolgozik, és ami ideje marad, azt
elviszik a nők, pontosabban: nőzik és ami ideje marad, azt elviszi a
munka. De nem így volt, életének arányai eltorzultak.
Délelőttönként feljárt hozzá a ropogós röhhencs statisztalány,
akit még a színházban szedett össze. Két napra vagyok hitelesítve,
mondta Bárán ismételten, fölöslegesen. Értésére adta, hogy közöt-
tük csak erről van szó: ha két napon át nem fekszik le valakivel, a
harmadikon már nem tud a dolgára figyelni. Higiéniává silányította
a nemiségét. Leeresztett redőnnyel, az ágyon fekve várta a lányt, aki
gyalog ment fel a hatodik emeletre. Kedves volt, őszintén mohó, és
Bárán ezért csakugyan hálás volt. De mindig a lánynak volt fonto-
sabb a találkozásuk. Másfél év telt el már így, amikor Bárán rájött,
hogy amióta lefekszik vele, még nem látta napfénynél az arcát.
Egyetlenegyszer nem ment vele együtt az utcán. Nem ült be egy
vendéglőbe. Férje volt, de Bárán jól tudta, hogy az számára nem ok,
csak ürügy. Elszégyellte magát, és ez azt eredményezte, hogy elrak-
ta a sárga vászonredőnyt Ili szekrénye aljába. Más nem változott.
Bálint Anni ott élt, ugyanabban a városban, néhány ezer mé-
terre tőle, egyedül. A feje még most is zúgott az elválásuk megráz-
kódtatásától. Nem futotta új kezdésre az erejéből.
Sovány volt Anni, lefogyott, kisebbnek is látszott. Mint aki
megöregedett. A nyomda előtt találkoztak össze egy októberi dél-
előtt, Bárán hazafelé indult éppen. Meg kellett volna ijednie Anni
vékony arcától. Észrevette, látta, elraktározta magában a képet, de
valójában nem érdekelte. Anni hajnalban végzett a kórházban, azóta
cél nélkül járt az utcán, és már harmadszor találta magát a Bárán
nyomdája előtt. Ő ettől sem gondolkodott el. Együtt csatangoltak
tovább. Később fölmentek az Elemér utcai lakásba, Ari néni nem
volt otthon. Teát ittak Áci szobájában, amelyre most nem vetett sár-
ga fényt a vászon.
– Mit csinálsz? – kérdezte, és nem hallotta Anni válaszát. Nem
érdekelte. Nem érzékelte a másik szorongatottságát.
Anni dolgozott, bábáskodott. Nem volt gyereke.
– Találtál valamit? – kérdezte, őt érdekelte, valóban. Báránnak
pedig nem kellett több. A két szó felemelte a zsilipeket.
Ahogy mesélt, abból kiderült: látja is közben a saját patologi-
kussá nőtt önzését, mintha egy történet szereplőjét látná, lelkifurda-
lást is érez e szereplő nevében, de ő maga kívül marad, nem képes
szembenézni vele. Anni látta: előtte nem lehetett titka. Csak a nyo-
mokra szegezte tekintetét. Átsiklott Anni megrendült életén, be-
szélt, megszállottan, érzéketlenül a másik bánata iránt, és ahogy
mesélt, a becsavarodottsága lendületével, abba újra beleszűrődött az
a láz: ahogy a kutatás mozzanatai új keresnivalókat nemzettek, s ő
sokszor már a nyom nyomát kergette.
 Apróhirdetést fogalmazott, mesélte. Három spanyol folyóirat-
korrektúrával az után, hogy odaköltözött a nénjéhez.
„Aki tud valamit Bárán Imre gépészmérnökről, aki ezerkilenc-
száznegyvenhárom elején esett fogságba a Don-kanyarban, és a
rasszijszki negyvenhatos hadifogolytáborban látták még ezerkilenc-
száznegyvenhárom áprilisában, kérem értesítse fiát, Nagy (Bárán)
Jánost. Budapest, VII. Elemér utca 5.” Elkért a nyomdában
Valérkától egy napilapot, megnézte, hogy fest ma egy kishirdetés-
rovat, tollal a gépelt szöveg alá írta: Közlemények vagy Egyéb.
*
– Ilyen már nincs nálunk – mondta egy kékköpenyes nő a hir-
detési iroda pultjánál.
– Micsoda? – Nem értette, hogy mi nincs már.
– Az ilyen keresések. A háború után volt ez, de már évek óta
megszűnt. Nem vehetem föl. Ilyen hosszú tilalmi listánk van – az
alkarján mutatta. – A Közleményekben most csak érettségi találkozó-
kat, köszönetnyilvánításokat és tudományos dolgozatok megvédé-
sét hozzuk.
Sohasem tudta meg, hogy miért nem adhatta fel a hirdetését.
Eszébe jutott, hogy a mieink a hadifogolytáborokban sok he-
lyen együtt voltak a németekkel. Amikor Jusszuf Kölnbe utazott ki-
állításra, levelet küldött vele. Viszontagságos próbálkozások után
helyezte el Jusszuf barátja, egy ott élő magyar műtörténész a
Heimkehrer című havi lapban, amelyet volt német foglyokat, katoná-
kat kereső levelekkel, hirdetésekkel, fényképekkel nyomtattak tele.
A támpéldányban – néhány hónappal az ő első levele után
kapta – gumibélyegzővel odanyomott nyíl jelölte a közleményét, a
„Kameraden sucben, Kameraden helfen cím alatt a háborús nemzedék
újságjában (Stimme der Kriegsgeneration). Díjat nem kértek a hirdeté-
sért. Megváltoztatták a szövegét, úgy jelent meg: „Offizier Imre
Bárán”, így ő eleve nem sokat remélt az egésztől. Különös társaság-
ba keveredett az öreg, gondolta a lapot nézegetve.
A hirdetése alatt egy francia jelentkezett (az ezerkilencszáz-
harminckilences évjáratból), aki a szülővárosáról, Angers-ről írt
könyvet a német megszállás idejéből, és segítséget, képeket, doku-
mentumokat kért. A szomszédos hasábot bélyegrovat foglalta el. Az
oldal tetején a Frontharcos Szövetség új parlamenti képviselőinek
arcmása: gondozott külsejű, jólétben élő, tekintélyes férfiak. Egy el-
ső látásra felfedezhetetlen, lényegi vonás – talán nem több, a bizton-
ságuk – egyformává tette őket. Az oldal első harmadában, vonal
alatt, tárcaszerűen elhelyezve, egészen másfajta, sovány arcok: kere-
sőszolgálat háborús fényképekkel; tiszt, közlegény, kontyos nő ci-
vilben medailonnal. A második világháború kurta, nem időrendi
története német szemmel: Kolberg, 1945 (Bárán úgy gondolta, hogy
ez a lengyel Kolobrzeg lehet, autóstoppolt már arra), Sztálingrád,
1945; Pó-delta, Pádua–Este–Ferrara körzet, 1945; Bromberg, Hermann
Göring strasse, 1945; Lubowka tábor, 1943; Rhodos, 1944; Königsberg,
1945; 7051-es láger, Odessa, 1944-45. Az SS rohamosztagos Franz
Dietz, aki tizenhat éves korában vonult be negyvenkettő november
elsején, Budapest körzetéből adta az utolsó életjelet, 1944-ben.
A levelezési rovatban Edgár Joubert azt írta Párizsból, hogy
Kopernikuszt németnek kinevezni sem kisebb ostobaság, mint len-
gyelnek, s ugyanolyan neurotikus nacionalizmus, mint a „francia
Nagy Frigyes” gondolata. A svéd Elsa Brandströmről, Szibéria An-
gyaláról új nővérotthont neveztek el Löxterben. Tizenhatodikára és
tizenhetedikére lágertalálkozót és tábori konyhából elköltendő ebé-
det hirdettek Haliéba.
A Gratulálunk rovatban Frieda Harke bajtársat hetvennegye-
dik, Josef Lasys bajtársat hetvenegyedik születésnapja alkalmából
köszöntötték. A háborús nemzedék életkora ma, gondolta Bárán.
Apa hatvan sem volna még. És, gondolta, Franz Dietz negyvenöt
sem.
Választ egyetlenegyet sem kapott.
*
Idegen embereket keresett, hívott telefonon.
Járt a Hadtörténeti Múzeumban, ahol nagy haditervokmányo-
kon megőrizték az egyes bevonulások táboriposta- és századszáma-
it.
Űrlapokat töltött ki a Honvédelmi Minisztérium Feketesas ut-
cai Központi Irattárában, ahol a háborús halottakat és a Vaskapu ut-
cai Központi Lakcímhivatalban, ahol az élőket tartják nyilván. Köl-
csönkérte Nagy Gáspár autóját, elutazott Nógrádba,
Párkánynánára, és a két album fehér tussal írt helynevei, házak, vár-
romok váltak ismerőseivé.
A Műegyetem Könyvtárában előásta a Schliemann-cég har-
mincnyolcas épületgépészeti prospektusát. Jusszuf miniszter isme-
rősétől, akivel a szobrász a német megszállta városban együtt gyár-
totta a hamis papírokat, sikerült ajánlólevelet szereznie a Széchenyi
Könyvtár zárt osztályára és a Magyar Szocialista Munkáspárt Köz-
ponti Bizottsága Párttörténeti Intézetének könyvtárába. Mikrofilm-
kockákon végigböngészte a szovjet hadsereg Igaz Szó című magyar
nyelvű lapjának első évfolyamait.
Régi napilapokban, a Magyarországban, a Pesti Naplóban
Josephus és -árá- szignókat keresett a piaci jelentések és parlamenti
tudósítások alatt.
Elolvasta magyar haditudósítók könyvbe gyűjtött írásait, Hit-
ler Adolf Mein Kampf (Az én harcom) című munkáját.
*
 Illés azt mondta, hogy az első magyar kiadásban még benne
állt az is, hogy az Új Rendben mi a teendő idővel a magyarokkal, s
csak a továbbiakból hagyták ki a bestseller nagyobb itthoni sikere
érdekében. Nem talált semmit. Az egyedül jogosított magyar kiadás
ezerkilencszázharmincötben jelent meg. Fordítói előszót is írtak
hozzá. Olyan emberek voltak ők, akik már huszonháromban a
„Hakenkreuz sorsdöntő küzdelme Münchenben” címmel publikáltak a
mű szerzőjéről a Kecskeméti Közlönyben. S később, ugyanott: „…
lassanként elhervadnak a »Horogkeresztes« hősök sírhantját borító
virágok…” „Igen!”, szóltak az átültetők, „Mi ott ismertük meg Őt, e
mű nagyszerű szerzőjét… a müncheni Circus Crone hatalmas
ponyvája alatt, a Bürgerbau csarnokában, november 9-én horogke-
resztes rohamosztagosai élén, csapzott hajával, erőt sugárzó tekinte-
tével… Amikor Hitler Adolf maroknyi táborának csak gúny, majd
erőszak, leveretés és börtön jutott osztályrészül…” „… akkor ami-
dőn a rabság keserű kenyerét ette Az előszó után gyászkeretben áll
a szerző ajánlása: „1923. évi november hó 9. napján déli 12 óra 30
perckor Münchenben a Feldhernhalle előtt és az egykori hadügy-
minisztérium udvarán a következő férfiak estek el népük feltáma-
dásába vetett törhetetlen…” és a nevek, a Kapp-puccsból. A könyv
magyar zárszava Németországról beszélt, arról az államról, „amely
– egy napon a föld ura lesz”.
*
Egy nap rémületében lehunyta a szemét a hadtörténeti inté-
zetben, amikor egy papírdobozból előkeveredett táblázatot, fekete
pecsétet látott: „Szigorúan titkos! Csak vezérkari tisztek betekintésére.”
Akkor lélegzett fel, amikor rájött, hogy egy másik hadsereg más ve-
zérkari tisztjeiről van szó, akik nincsenek már.
Talált egy Magyarország háborúja című angol propagandafüze-
tet, amely történelmi visszapillantással igazolta, hogy a magyarok-
nak mint mindig, most is minden érdekük és hajlandóságuk a gyil-
kosság, rablás, a szomszédos népek megnyomorítása. Csaknem be-
tűről betűre elolvasta. Csak a szerzőtől undorodott. – (róla feltéte-
lezhette, hogy magyar), az angolokat, akik a könyvet kiadták, meg-
próbálta megérteni – ezerkilencszáznegyvenhármas volt a dátuma.
Megtalálta a magyar Don-arcvonal térképét is, amelyre a Má-
sodik Hadsereg tartalék, 1 harckocsi, repgép nélkül, 54 zászlóaljjal
200 km-es arcvonalra felkenve várta a támadást.
A Széchényi Könyvtár hírlaptárában öt dátumot írt fel magá-
nak ezerkilencszáznegyvenháromból egy kérőlap hátára: I. 26. (III.
hdt.), I. 16. (IV. hdt.), I. 17. (VII. hdt.). Ezek voltak a doni szovjet át-
törések napjai a Második Hadsereg egyes hadtesteinél. Kikérte a
Magyar Nemzet megfelelő számait.
Január tizenhetedikén, az urivi hídfőnél történt szovjet áttörés,
és a III. hadtest szétveretésének másnapján a keleti arcvonal hírei
Sztálingrádról szólnak: ott állnak német szövetségeseink élethalál-
harcban. De már súlyos harcok folynak a voronyezsi új támadó sza-
kaszon is. „Napok óta a bolsevisták tömegtámadásai az egész keleti
front hosszában.” Tudósítások Berlinből: Befejeződött a Velikije Lu-
kiért folytatott küzdelem. A harmincnégy fokos hidegben harcoló
csapataink kitörtek.
Tizenkilencedikén Sztálingrádban hullahegyek tornyosulnak a
német támaszpontok előtt, jelentette Berlin. Huszadikán 50 fokos
hidegben, kétméteres hóban harcol a Sztálingrádi Romváros védő-
serege. És őrültségnek tartják ezeket a rohamokat Berlinben. A szov-
jet rohamokat. A magyar hadsereggel kapcsolatban csak a tábori
postának volt bejelentése: a csomagforgalom ideiglenesen szünetel –
a mozgó hadműveletek, a hóviharok miatt. Huszonkettedikén hely-
reigazítják az itthoniak tájékozatlanságát. A miniszterelnök kijelenti,
hogy veszteségeink távol állnak az ellenség által közölt számoktól.
A legszigorúbban eljárnak felelőtlen és valótlan hírek terjesztőivel
szemben. Minél súlyosabb kint a harc, annál nagyobb rendnek kell
lenni idebent… Lényeges magyar haderő bekerítve nincsen. A voro-
nyezsi hídfő tervszerű kiürítése folyik.
A napi főcímek Dönitz óceáni offenzívájáról szóltak. Berlin
szerint: „Ha sikerül az ellenséges hajózás 25 százalékát megbénítani, a há-
ború megnyertnek tekinthető.” Az angolszászok döntő kudarcot szen-
vedtek Afrikában.
Az ezerkilencszáznegyvenhárom április harmadikai budapesti
újság már foglalkozott a mi háborúnk egyik áldozatával is: hősi ha-
lált halt Alfred Zahn német százados, miután huszonnégy óra hosz-
szat védelmezte a túlnyomó szovjeterő ellen az egyik német tá-
maszpontot az Ilmen tótól délre.
Aztán az elsüllyedt város tegnapjai szóltak hozzá a könyvtár-
ból, és váltak mává. Mintha a tegnap telefonkönyveivel a hóna alatt
járkálna erre-arra. A saját, később zajlott életéből hívtak volna elő
képeket. Egy név: a hajdani tornatanáráé: Iglóy. Egy másik: Kenne-
dy.
*
Látott egyszer egy képaláírást: „a zongoránál Kresz Antal”,
most ennek is utánajárt. Ismerőseinek, barátainak és szerelmeinek
mozgósításával sikerült találkoznia a dzsesszzongoristával, egy
lompos fiatalemberrel, akitől megtudta, hogy a Kresz család ezer-
nyolcszázegyben telepedett meg nálunk, addig visszamenőleg
megvannak az iratok, Bajorországból jöttek, él egy ág Dél-
Franciaországban is. Azonos, mondta Antal, ők azok, akik a mentő-
szolgálatot megszervezték Budapesten. Schliemannékról nem hal-
lott. Egy fasori eszpresszóban játszott, egyedül: jó muzsikus volt
természetesen, az éjszaka megbízható munkása.
***
 Úgyszólván észre sem vette, hogy Anni feláll és elmegy. Mint-
ha nem is találkoztak volna ezen a napon, ott maradt benne a hiá-
nya.
 XV. TŰZ-VÍZ

Az volt a legnehezebb: ismeretlen embereket felhívni telefo-

non. Hiszen sokáig még attól is félt, hogy egy kereskedősegédet
megszólítson, és tíz deka parizert kérjen.
Most nem gondolt minderre, és csak akkor jutott eszébe, ami-
kor meglepődött a saját nyugalmán: hogyan hív fel, hogy keres meg
sorra vadidegeneket, egyetemi tanárt, vezérigazgatót, nemzetközi
sakkmestert és segédmunkást.
*
– Tulajdonképpen mit is akarsz tudni? Olyan régen volt. –
Isztrai professzor kérdezte ezt a kis műegyetemi szobájában, és ő ar-
ra gondolt: a tanárnak régebben volt, mint neki. Harminc éve. Nem
is reális idő már egy emberéleten belül. Húsz év alatt elévül a gyil-
kosság; addigra más ember, aki tette. Harmincat számolnak egy
emberöltőre. Annyi van az apák és fiaik között.
Megszokta az ilyen kérdéseket, amióta ősz ismerőse, Czukor
Józsi, aki nagy kölcsönöket erőltetett rá az előző években, összehoz-
ta az első volt hadifogollyal. Tulajdonképpen mit akar, ezt kérdezték
sorra mások is, szinte egyformán, és ő már megszokta a kérdést.
Meg a maga zavart, lassan idétlen válaszait is. „Különben éjszakai
korrektor vagyok egy nyomdában, abból élek” mondogatta, ha kel-
lett, és fontos volt neki, hogy minden kérdező tudja: ez csak azért
van, mert enni kell; a mestersége az az, hogy az öreget keresi. Ágh
Emilnek mondta először, ő volt a Czukor ismerőse. Haditudósító
főhadnagyként került fogságba a Donnál. Ő maga nem volt
Rasszijszkban, más fogolytáborokat járt meg, de elvezette őt a
rasszijszkiakhoz. Már ő is helyesen ejtette a város nevét: a-val:
Rasszijszk.
Ágh sötét, csíkos öltönyben ült a dohányzóasztal mellett, egy
ötödik emeleti lakásban. Metszett, hatlapú üvegpoharak álltak a
kártyaasztalon vörös borral. Francia konyakot hozott elő, Bárán nem
hagyta, hogy felbontsa az üveget. Zavarba jött az idős férfi kedves-
ségétől: először látta őt ez az ember.
Azután megállapította magában, hogy baj van, nem tud igazán
figyelni semmire, ami a második világháború után történt. Két érin-
tetlen sörkarikát tett ki vendéglátója a poharak alá, azt írták rájuk
mélybarna és fekete nyomással, hogy SKOL. Nem állt még pohár
rajtuk, amióta elhozta őket valamelyik nyugat-európai nagyváros
étterméből, magyar turista, Európa szegény rokona. Mintha erre az
alkalomra tartogatta volna őket meg a következőkre, amikor feljön
hozzá ismeretlen hadifogolytársának a fia. Csak hát egy hónapja
még azt sem tudhatta, hogy Bárán a világon van. Végül vörös bort
töltött neki a belvárosi lakásban, a római kori romok fölött öt eme-
lettel: ott esett az első ilyen beszélgetése a hosszú sorból, amelyben
minden szó válasz volt arra, hogy milyen béke is volt az az ő első
érvényes emléke idején, amikor megállt a napon a Városmajor ho-
mokozójában.
Most már fokozatosan közelebb került a tűzhöz. (A tűz-víz já-
tékban: jéghideg, langyos, már melegszik, forró, tűz, tűz! Ismered?
Játsszák még?) Egymás nevét adták meg ezek az emberek, és ő meg-
találta idővel mind, és elment mindegyikükhöz többször is. Nem
tartotta számon az idő múlását.
Bárán Imrével nem találkozott egyikük sem. Ketten a
rasszijszki táborban voltak foglyok. Valamennyien eljutottak polgári
pályájukon addig, ameddig egyáltalán el fognak jutni: valamennyi-
en hatvan év körüliek voltak, Ágh pedig, aki haditudósító főhad-
nagyként járta meg a háborút és a hadifogságot és tiszti táborokban
töltötte el a háború utolsó két évét, már nyugdíjba ment az állami
hírügynökség magas állásából. Angol, német és orosz könyvek áll-
tak rendetlenül a polcán, meg az íróasztalán, legújabb könyvek leg-
újabb dolgokról, olyasmi, amihez rendes körülmények között nem
lehet hozzájutni.
Volt egy vezérigazgató. Csak a nevét tudta előkotorni Ágh
Emil egy régi noteszből, de megígérte, hogy a hírügynökség mozgó-
sításával megszerzi a telefonszámát is. Egy este, két nap múlva cé-
dula várta Báránt a nyomdában, amikor beért, annyi állt rajta
Valérka írásával: Ágh Emil – Fejér 180-960. Nem tudta, ki ez, otthoni
telefonszámot hív e vagy munkahelyit. Puha lányhang jelentkezett:
„Mit mondhatok, milyen ügyben keresi Fejér elvtársat?” „Magán-
ügyben”, talált rá ösztönösen a megfelelő válaszra, és ennek kö-
szönhette, hogy a hívását bekapcsolták a Füszköng vállalat vezér-
igazgatójához. Fejérnek bemutatkozás után csak azt mondta, hogy
az apja hadifogoly volt a Szovjetunióban, a rasszijszki negyvenhatos
táborban. „Szombat délelőtt ráér?” kérdezte a vezérigazgató. „Ak-
kor várom tizenegykor.”
Járt többször a Thököly úti ház legfelső emeletén levő irodá-
ban. Az épület utcai frontján népbüfé volt, a Keleti pályaudvarról ki-
jövő emberek töltötték meg, csomagjaikat lábukhoz állítva híg feke-
tekávét ittak. A kapu alá portásfülkét húztak téglából, mint annyi
budapesti bérházban, amelybe irodák költöztek az elmúlt évtize-
dekben. A harmadik emeleten állandó irodaépítés-alakítás
malterosvödrei között, folyosók útvesztőjében keresgélt. Ült a puha
hangú titkárnő szobájában, először látott irodai hűtőszekrényt és
gömbtestű autoszifont. Sofőrök, küldöncök jártak. Az igazgatónál
ritkuló cigarettafüst húzódott ki az ablakon, amely mellett televíziós
kamerára emlékeztető kis készülék állt háromlábon. „Ionizátor”,
mondta az igazgató. Elébe jött a bőrajtóba, furcsa járással. Mind a
két lábát levágták bokából, lefagyott, ahogy másoknak, a doni front-
szakaszon negyvenháromban, de ezt Bárán csak egy idő után tudta
meg. „Ionizátor. Nézze meg. Tizenhárom ember ült itt. Öt óra hosz-
szat. Beszéltünk össze hülyeségeket. Öt percre bekapcsoltuk, és
semmi fáradtságot nem érzek. Máskor egy ilyen értekezlet után úgy
kell összevakarni kiskanállal a cselovekeket.”
Volt egy segédmunkás, akivel egy Visegrádi utcai pinceven-
déglőben ebédelt többször is, felváltva fizettek. Machala Péter egye-
dül élt, nem beszélt soha a családjáról. Bort ivott, a háború emlékére
fölélénkült, és szívesen beszélt. Orosz és német szavakat szőtt a be-
szédébe, ukáz, mondta, rausch (parancsot jelent az egyik, érzéstelení-
tést a másik). „Voltam Bécsben”, mondta az első találkozás napján.
„Egy bécsi rendőr kérdezte meg tőlem: Váren zí beftling in Szovjet-
unión? Hogy voltam-e hadifogoly a Szovjetunióban. Ja, mondom én.
Láger Rasszijszk?, kérdezi a pali. Ő is ott volt. Egy osztrák, egy ilyen
Schuppó, aki áll a ládán az útkereszteződés közepén, és az autókat
tereli. Megismert az utcán.”
Volt az egyetemi tanár. A Műszaki Egyetem folyosóján várt rá,
nézegette a gombnyomásra kivilágosodó, három kiterjedésű ábrá-
kat. Kanyargó, bonyolult módon foldozott-alakított faburkolatos
szobasoron át vezette a tanszéki titkárnő. „Egy kicsit még várni
kell”, mondta, a professzor mentegetőzött, egy külföldi építésügyi
miniszter volt nála, váratlanul jött.
Volt egy világhírű sakknagymester. A rózsadombi lakásán járt;
az egységes térré kiképzett helyiséget mennyezetig sötét fával bur-
kolták, rejtett világítást és térhatású hangszórókat építettek a falba.
A sakkozó gyereke sohasem látott nyugati játékkal volt elfoglalva:
színes üvegfélét olvasztott ólomkeretbe, úgy csinált magának játék-
autót. A nagymester amerikai turnéra készült, és egy washingtoni
sakkfolyóirat számára írt cikkét hagyta félbe Bárán kedvéért.
Akivel beszélt, mind szívesen fogadta. Hogy az apjának fia,
megváltotta erre a jogot. Ő kérdezett, megfontoltan, tervszerűen,
annak alapján, amit apjáról, a tábortervezőről, április harmadikáról
vagy harmincadikáról tudott. Ők meséltek.
Elmondták a háborújukat, a hadifogságukat. Hallgatta az
egyiket, a másikat, azután újra az elsőt, akkor egy harmadikat a ket-
tészakadt beszélgetésbe ékelve, ahogy ráértek, ahogy megtalálta
őket. Nem tartotta számon a napokat, heteket; nem tudta, mennyi
idő múlik el. És egybekeveredett benne, amit elmondtak. Nem tudta
már, hogy mit melyiküktől hallott. Egy emberré olvadt a négy. An-
nak itta minden szavát. Megállt mellette a Keleti pályaudvar vá-
gányfejénél, magára vette a szerelvényét, a hátizsákját, a térképtás-
káját, feltette az altiszti rangjelzéseit, munkaszolgálatos karszalagját,
tiszti váll-lapját, a vállát megropogtatva belebújt az egyenruha posz-
tózubbonyába, a civil viharkabátba, az autós katonatiszti bőrzekébe,
hosszú útra számítva. Együtt jutottak előrébb, Rasszijszk városa,
ezerkilencszáznegyvenhárom tele felé. Így beszélt körülbelül:
Harminc és feles beépítendő ágyúkkal álltunk ott. Elmondom,
öregem, százötvenezer emberünk maradt ott, azért csináltuk végig,
vagy nem azért, most már halljad, legyen meg. Azok az ágyúk az el-
ső világháború sztárjai voltak, hosszú lövészárok-háborúkra valók,
és ha egyszer beásták őket, mozdíthatatlanok. Mert a magyar had-
vezetőség az előző háború megvívására készült fel; minden hadse-
reg, mindig, a megelőző háború megvívására készül fel, ez katona-
politikai tény. Január tizenkettedikén, amikor az oroszok áttörtek,
egyszerűen elmentek az ágyúk mellett. És ezek a mi hivatásosaink,
akik ott voltak az első vonalakban, ezek tudták előre. Nem voltak
olyan ostoba emberek. Egy téli nap, decemberben volt, negyvenket-
tő decemberében, a hadtesttörzshöz hívtak meg vacsorára. Nekik
nem a kenyérrel volt problémájuk. Azt én neked elmondani nem
tudom, hogy ott mi volt. Tyúklevestől kacsasültön át négyfogásos
ebéd, előtte konyak, közben bor, utána pálinka, de literszámra ám.
Ezt csinálták minden áldott nap a törzsnél: délután elkezdték a kis-
üstit, és estére lerészegedtek. Nekem tudósításokat kellett küldenem
a frontról, az állásokból, tudták, hogy azért vagyok ott – különben
nem ülhettem volna egy asztalhoz velük, nyavalyás kis főhadnagy
voltam. Azt hiszem, annál az asztalnál a vezérkari alezredes volt a
legalacsonyabb rangú tiszt rajtam kívül. Tudták, hogy a tudósítása-
im felmennek a hadügybe, a vezérkari főnökségre, az is, ami nem
jelenik meg sehol: odafent cenzúrázták ezeket a tudósításokat, így
aztán traktáltak minden földi jóval, megvolt az okuk rá. Én meg,
amikor már vacsora után voltunk, megkérdeztem mindenki füle
hallatára, hogy hogy lehet ez? Micsoda, kérdezi a tisztem. Bár már
tudta, mire gondolok, tudnia kellett. Mondtam neki, hogy most jö-
vök az első vonalból, egy hétig jártam az állásokat. Tudják-e a ve-
zérkarnál, hogy ott kint a katonák néha negyvennyolc órán át nem
jutnak meleg ételhez, mozogni nincs erejük az éhezéstől meg a hi-
degtől? Mondom neked: ezek tudták.
Részeg volt már az alezredes, nem tudom, józanul megtette
volna-e, amit tett. Gyere velem, kérlek, azt mondta, és nekiállt téli
bundába öltözni. Addigra már nagyban folyt a tegeződés, az ilyet
másnapra elfelejtik, azt tudtam. Mindegy, akkor tegeződtünk. Gye-
re, nézd ezt meg, mondta, és elvezetett a domb aljában egy pravo-
szláv templomba. Raktárnak használták. Fölmutatott az egyik olda-
lon. Látod, mondja. Én nem voltam részeg, de nem akartam hinni a
szememnek. A mennyezetig nem volt más, mint oldal szalonnák. De
úgy értsd, hogy hegyszámra állt a szalonna. Egy másik oldalon me-
leg kesztyűk, bakancsok, meleg zokni, alsóruha, fülvédő, őrbundák,
hőpalackok, gondolhatod.
 Parancsolj, mondja, vételezzél, kérlek. Rám tukmált egy oldal
szalonnát, egy kis hordó pálinkát, vigyem el a sajtószázadnak.
De hát hogy lehet, mondom megint, amikor az emberek kint a
vonalban… Tudjuk, azt mondja nekem a vezérkari alezredes – nem
tudom, hogy hívták – , nagyon jól tudjuk. Idehallgass. Kétszáz ki-
lométeres frontszakaszunk van, láttad az állásokat. Hát aki egy eny-
nyit ért a hadászathoz, az tudja. Szakszerűen elmagyarázta, hogy mi
a különbség az első világháborús haditechnika meg a mostani kö-
zött, azután jósolt: Elmondom neked szépen, hogy mi fog történni.
Egy nap be fog állni a jég a Donon. Akkor az oroszok átkelnek, és
úgy törik át a mi magyar frontvonalunkat, ahogy kedvük tartja. Na-
pok alatt. És ami az első vonalban van, ember, lőszer, élelem, felsze-
relés, az a kezükbe kerül. Hát ezért nem küldjük mi előre ezt az egé-
szet, azt mondta. Nekünk az a feladatunk, hogy megmentsük a ké-
sőbbi küzdelmek számára. Sokszor; eszembe jutott ez az ember az-
után a fogságban. Nem volt téli bakancsuk az embereknek.
Nem kaptak téli bakancsot a cselovekek, bassza meg. Rohad-
tak a lábak, jött a fagyás. Olyan bűz volt a bunkerban, mint egy mé-
szárszékben. Jöttek a bokacsonkolások, napi ötven-hatvan ember-
nek amputálták a lábát. Nekem is, nézze meg, ma is fabokán sánti-
kálok, bassza meg. Rausch nem volt az első időben. Vodkát adtak,
mert nem bírtam volna ki. Megvolt annak a technikája, hogy kell
rausch nélkül vágni lángon fertőtlenített borotvával. Volt egy
Hargitay nevű fiú, annak csak a nagylábujjait vágták le. Most Nyu-
gat-Németországban él, kiment ötvenhatban. Onnan írta, hogy kór-
házba került valami kisebb dologgal, és a főorvos ráismert a lábujja
hegyére: maga, azt mondja, láger Rasszijszkban volt, Oroszország-
ban, ott amputáltunk így. Ott volt felcser az a német is.
Engem az első napon elfogtak, illetve a másodikon: január ti-
zenharmadikán. Tizenkettedikén fagyott be a Don hirtelen. Negy-
venkét fok hideg volt. Tizenharmadikán hajnalban, emlékszem,
fenn volt a hold, tiszta csillagos az ég, ahogy nagyon hideg éjszaká-
kon. Fejetlenül menekült mindenki. Egy magas rangú ismeretlen
tiszt rám kiabált: „Fogj géppisztolyt, és megállítani őket. Gyáva
nyulak!” Két rohamlöveggel indultunk el felderítésre előre.
Boldirevka falu mellett találatot kaptunk, Isten csodája, hogy még ki
tudtunk szabadulni a tankból, egy fél perc múlva felrobbant az is. A
másik kettőben bennégtek. A falut közben körülvették az oroszok,
de mi azt nem tudtuk. Egy pillanat alatt fogott körül az orosz gya-
logság. Egy hegyoldalról zúdultak lefelé, egy szibériai gárdaezred,
nagy tűzerejű dobtáras géppisztolyokkal, a hidegre fütyültek. Há-
rom vonal egymásután, a hurrájuk a láthatár széléig, mindent betöl-
tött – és számomra eljött az igazság pillanata. Megállt fölöttem egy
hatalmas szerzsánt, kétméteres szibériai óriás, kezében a kibiztosí-
tott géppisztoly, és egy másodpercig farkasszemet néztünk egymás-
sal. Én akkor tudtam meg, hogy ezt a háborút elvesztettük.
Egy hajszálon múlt az életem. Töltőtoll volt nálam, meg egy
Leica, tokban. Feltartottam a kezem, a töltőtollal. Fegyverem nem
volt. Tévedésbe estek, bőrkabátban voltam, csak egy térképtáskával,
látcsővel, fényképezőgéppel, nyilván azt hitték, hogy nagyon érté-
kes foglyot ejtettek. Még egy pisztoly sem volt nálam. Azt hiszem,
ennek köszönhetem, hogy élek. A szerzsánt intett a géppisztolyával,
hogy vigyenek hátra. Bekísértek Boldirevkába. Kihallgattak – ott
volt a hadosztály parancsnokság, előző nap, emlékszem, még a ma-
gyar ezredparancsnokság volt elszállásolva ugyanabban a házban.
Amíg arra vártam, hogy tolmácsot találjanak, aki tud németül,
a tűz előtt melegedtem. A tűzben a mi ezredparancsnokságunk pos-
tazsákját égették, a cenzúrázásra váró napi katonaleveleket. El tud-
tam olvasni egy tábori levelezőlap első szavait, ahogy lassan behaj-
lott a lángban megbarnulva: „Kedves Anyám, tudatom, jól vagyok.
István öcsém felől tegnap kaptam hírt…” Egy ősz hajú, öreg alezre-
des hallgatott ki aztán, halkan, szomorúan, civil kíváncsisággal kér-
dezte: „Maguk nem németek. Mit keresnek itt? Mi dolguk maguk-
nak Oroszországban?” Én még olyan nehéz kérdéssel nem találkoz-
tam. Képtelen voltam válaszolni ennek a halálra fáradt, keserű öreg
tanárnak – bemutatkozott, megmondta, hogy kolléga, történelemta-
nár. Csak azt mondogattam: „Nem, nem vagyunk németek, alezre-
des úr.”
Szánon átvittek aztán valami magasabb parancsnokságra,
Bobrovba. Négy nap, négy éjszaka hallgattak ki itt is.
Még a fogságba esés is lassan ment, eltartott vagy egy hétig.
Volt valami falu, én már nem tudom, Jablocsnoje vagy Kopotocska,
valami ilyen. A rosseb emlékszik. Engem ott fogtak el. Kopotocska.
Vagy Jablocsnoje, az volt. Játszottak velünk, mint macska az egérrel,
kergettek, hajtottak, kóboroltunk a régi vonalak mögött, hol előre,
hol hátra, ezek jöttek repülőgéppel, bombáztak minket meg gép-
puskáztak. Nekünk a gyalogságnál voltak olyan csapataink is, ami-
ket hathetes póttartalékos kiképzés után dobtak ki a frontra… Aztán
végre elfogtak. Hátrakerültünk az elosztóba, Davidovkára.
Jablocsnoje volt az, mégis.
Amolyan átmenő állomás volt Davidovka, csak pályaudvar,
semmit nem tudtak adni. Rémületesen sok ember átvonult ott.
Úgy kerültünk el a táborba, gyalogmenetben a vonattól. Csat-
lakoztak útközben mások is. Nem nagy távolság volt, de roppant
hóviharban kellett megtennünk. Nem ettünk, és a havat nyaltuk víz-
ivás helyett.
Egy falun mentünk keresztül, mutatták, menjünk arra, előre az
erdő közepébe, őrség se volt, drót se, nem féltek, hogy megszökünk,
nem volt hova. Ennivalót meg csak itt remélhettünk.
Tizenhat kilométerre volt Rasszijszktól, a várostól a tábor.
Nem volt ott barakk, bunkerok voltak, ilyen normál föld alatti
dekkungok, ha a németek a frontot áttörnék. Ez volt a harmadik vé-
delmi vonaluk a Don mögött. Mindenre fel voltak készülve, de úgy
értse, hogy mindenre, hogy a hazáért, Sztálinért, az utolsó csepp vé-
rig. A háború elején, a nagy német előrenyomulások idején voltak
politikai tisztek, politrukok, akik ott maradtak a saját lövészárkuk-
ban, egy rádióval, és úgy irányították saját magukra a tüzet, hogy
pontosan be lehessen lőni a célt, ott találták meg őket a németek, a
rádió mellett. Hát ez a harmadik vonal volt, ezekben várták a táma-
dást. Amikor megindult a nagy doni offenzíva, kibújtak, mentek ro-
hamra a katonák. Burzsujka volt benne – az apró orosz vaskályha,
meg egy-egy petróleumlámpaszerű kis pipiske. Hogy mondjam?
Mutassa csak még egyszer azt a fényképet. Igen. Ismerős az
arc… Nem tudom. Nem lehet arra emlékezni. Tízezer ember volt kis
híján.
Volt olyan, hogy ki miben halt meg? Az egyik fiú téglát tartott
maga elé az utolsó napokban, az volt a rögeszméje, hogy lőnek rá,
az örmény Kékesi. Én Hrenovojén voltam először. Egy hosszú istál-
lóépület az egész. Nagy ménes volt ott azelőtt, orlovi fajta, két te-
nyészállatot tartottak egy boxban. Január végén aztán harminc-
hatvan embert benyomtak egy boxba, csak állni lehetett. Egy fiatal
őrnagy mondta nekem, az jól beszélt németül: holnap itt már lesz
hely, holnapután még több. Tudta, hogy mi fog történni. Ötszáz ha-
lott volt akkor naponta. Nem volt élelem, nem volt gyógyszer. A
front egész szélességében támadásban voltak. Nem számítottak a
tömeg fogolyra, nem volt ellátmány még az ő harcoló csapataiknak
sem.
Fából csináltunk mérleget. Nem volt más, hullott furnir-
darabokból, kétkarú mérleget, de azok a mérlegek a gramm tizedré-
széig pontosak voltak. A saját kezemmel készítettem, a saját ke-
zemmel mértem rajta a kenyeret, a negyven gramm cukrokat. Har-
minc ember nézte másfél órán át némán, amíg szétmértünk egy heti
adagot, és elszámítottuk magunkat, maradt tíz deka cukor. Össze-
raktuk, és elkezdtük elölről az egészet. Létkérdés volt. Ha három
ember kivonult kenyeret vételezni, nyolcan-tízen mentek velük do-
rongokkal, hogy megvédjék a táboron belül.
Ez az állapot májusig tartott. Aki negyvenhárom májusát meg-
érte, az már hazajött. Áprilisban hivatott Arharov őrnagy. Én beszél-
tem németül, oroszul akkor még nem tudtam. Azt mondta: május
elsejétől megváltozik minden. Amikor összehívtam a többieket, és
elmondtam nekik, a szemembe röhögtek. A tiszti ellátmányban ná-
lunk ez tizenöt cigarettát jelentett naponta, negyven gramm cukrot,
negyven gramm vajat, hatszáz gramm kenyeret, háromszáz gramm
fehér, háromszáz gramm fekete kenyeret. Akkor majdnem megver-
tek. És ezerkilencszáznegyvenhárom május elsejétől csakugyan úgy
lett. Életbe lépett a kölcsönbérleti szerződés, mi a harcoló csapatok-
kal azonos ellátmányt kaptunk. A lakosságnak a környéken nem
volt meg ugyanaz: amikor mi hatvan deka kenyeret kaptunk napon-
ta, később hetvenöt dekát is, nekik sokszor csak huszonöt-harminc
deka jutott. Nem is néztek valami jó szemmel bennünket.
A bunkerokat azután bulldózerral fellökték. A tetű miatt, hogy
a tífusszal valahogy végezzenek. A fertőtlenítést úgy csinálták, min-
dent ott kellett hagyni, hogy ne vigyük tovább a tífuszt. Húztak egy
szögesdrót kerítést azon az oldalon, ahol már fertőtlenítették a tá-
bort, aki megvolt, átment a szögesdrót túlsó oldalára. Lenyírták a
palit, fertőtlenítették meleg vízzel, fasajtárban le kelletett neki mo-
sakodni az orra lukától kezdve. Az orvos megnézte, hogy megmos-
dott-e. Anyaszült meztelenül át a kerítés másik oldalára. Géppiszto-
lyos őrök vigyáztak, hogy vissza ne menjenek a vacakjaikért. Mert
ne ám úgy képzelje, hogy csupa Bárán Imre mérnök volt ott. Sok
primitív ember. Mert olyanok voltak még így is: volt amelyik Isten
tudja, hogy, de átcsempészett valami rongyot, zubbonyt, kapcát.
Akkor megkapta a ruhát a fertőtlenítőből, a fertőtlenített pokrócot,
szalmazsákot. Jöttek német tisztek később, a rigai katlanból, az
négyezer ember volt. Egy kisebb barakkot átalakítottak az érkezé-
sükre fertőtlenítőnek, és háromszor terelték át rajta őket.
A barakkokat? Azokat negyvenhárom tavaszán kezdtük építe-
ni, Isztrai György egyetemi tanár volt, aki az építkezést vezette.
Csak én voltam magyar szakember, építész. Emlékeznék, ha
más is lett volna. Úgy történt az építés, hogy két szovjet mérnök
volt, mérnök-hadnagyok. Amikor megtudták, hogy mérnök vagyok,
azonnal hívattak: az egyiket elvezényelték a frontra. Három ilyen
bunker volt eredetileg: hosszú, félig a földbe temetve, belül fával ki-
bélelve, gerendával. A teteje egyoldalú vagy kétoldalas. Moha volt
még rajta, földdel befedve, és valahol egy bejárat, egy kis faajtó.
Mindegyikben volt egy kis kemence vagy kályha, fűthetők voltak.
Szalma a földön, ott éltek az emberek. Egy tízezer személyes tábort
akartak ugyanazon a helyen megépíteni. Leültettek oda, hogy raj-
zoljak, a kis faházikó sarkába, ami a mérnököké volt. Két hónap
múlva elvezényelték a másikat is, úgy hogy rám maradt az egész.
Anyag volt, hozták teherautón a fát. Néhány ács volt orosz, ilyen
művezetőféle rangban. De a ruszin hadifoglyok, kárpátukrajnai, er-
dő mellett felnőtt emberek, tudtak bánni az ácsszekercével, nemigen
kellett mondani nekik, hogy mit csináljanak. Ment a dolog hamar.
Megépítettük a tábort azután, nem sok maradt belőle később. Tudja,
régen volt. Harminc éve. A Fischer Lacit kellene talán megkérdez-
nie, az biztos emlékszik sok részletre. Fischer László, a nemzetközi
sakknagymester. Ő már előbb ott volt. Amikorra kijöttem a kórház-
ból, tífusz után, április végén, már barakkparancsnok lett. Százötve-
nen voltak egy barakkban; ő feltehetően jól ismerte az embereit, em-
lékezhet rá. Sakkozó agya van.
*
De a sakkozó agy sem volt elég. Így veszett el számára az, aki
a tábort építette a családi szép legendában.
 Így mondta el az az ember, akivel beszélt, akit megtalált, és
akivel együtt eljutott Kopotocskáig vagy Jablocsnojéig és tovább a
davidovkai elosztón át Rasszijszkig abban a nagy országban, ahol, a
nagyanyja a halála napjáig azt hitte: Jancsi ma is kóborol elborult
elmével, és nem tudja, hogy kicsoda, nem tud magyarul, nem tudja,
hogy magyar egyáltalán.
***
– Annyiszor gondoltam rá – mondta egy alkalommal Ari néni.
– Mind a két fiú el akart jutni Oroszországba. Látni akarták. Az
orosz zene miatt, nagyon szerették. Aztán így jutottak el.
 XVI. ABBAN A NAGY ORSZÁGBAN

Látni akarta azt a nagy országot. Elutazni a Szovjetunióba.

Most tudta: készült rá régen, talán attól a pillanattól, hogy vissza-
emlékezett egy Kólja-kiáltásra. Vonatra szállni a Keleti pályaudvar
peronján, ahol négy ujjának ismerős a sínek hűvössége. Magába
szívni az országot, telítődni havával, szelével, nyírfaerdőivel, vonat-
zakatolásával széles nyomtávú síneken, és eljutni egy Rasszijszk ne-
vű területi székhelyig.
***
– A város nevét hiába mondom, még az oroszok sem szokták
tudni, hogy a világon van – mondta Báránnak szemben, a folyosó
sarkán, Cékus honvéd. A tisztítóvesszőt kétszer áthúzta a kóccal a
Kalasnyikov géppisztoly csövében, azután elővette a gyakorlónad-
rág zsebéből a kanálkészletét, és irigylésreméltóan szakértő mozdu-
lattal a cső alá tartotta a kést, hogy föltükrözze a napfényt, úgy néz-
te meg, maradt-e benne porszem vagy szösz. – A feleségem szülei
onnan valók, Rasszijszk a neve.
– Területi székhely, Marinovo alatt, huszonhatezer lakos –
Bárán János honvéd, hétnapos katona ezzel kapcsolódott bele a be-
szélgetésbe. Ő már lerakta a géppisztolyt, nem sok türelme volt
hozzá. – Pontos?
Cékus eddig nem tudott róla, hogy Rasszijszk város területi
székhely is, de elhitte. Báránnak azóta, hogy tavasz elején megkapta
a behívóját, ezekben a fegyverismeretnek szentelt percekben támadt
először olyan sejtelme, hogy ezt a hat hónapot mégsem csak egysze-
rűen kivágták az életéből. Úgy tekintette addig, hogy míg régen
esedékes alkotmányos kötelezettségét teljesíti, csak az történik: hat
hónapig nem keres. Vár. S most itt talált képtelen kapcsolatot
Rasszijszk városával, az első kaszárnyanap döbbenetében, amikor
még semmit nem tudtak egymásról, a többi újonc csak megannyi
ismeretlen arc volt egy idegen, komor helyzetben. Cékus is.
Bárán nagyokat vigyorgott magában, gyermekesen élvezte a
tréfát: szakasztársai átmenetileg akár azt hihették, hogy ő ugyanígy
fújna néhány lényeges adatot bármelyik orosz kisvárosról. Netalán
a világ bármely kisvárosáról. Holott egyedül éppen Rasszijszkról
tudott, melynek nevét a nagynénje szájából hallotta először, o-val,
magyarosan ejtve. Azóta hallotta már helyesen is, volt rasszijszki
foglyoktól, s egy nap őrá mondta egyikük, hogy rasszijszki, mert az
volt, apai jogon. A városkára behunyt szemmel rá tudott mutatni a
térképen. Sokáig nem volt még sejtelme róla, hogy hogyan fog el-
jutni oda, de hogy eljut, az egy pillanatig sem volt kétséges.
Különös betonfejek foglalták el a legjobb belső sarkot bevonu-
lás napján a kiürített KISZ-klubban, ahol délelőtt várakoztak. Vörös
nyakú, tüskehajú egyforma férfiak, akik bizalmatlanul méregették
az öt budapestit. Bárán számára jócskán hozzájárult ezeknek az első
óráknak a szorongásához, hogy kisebbségben érezte magukat, bu-
dapestieket a főváros területén fekvő kaszárnyában. Gyakorló
egyenruhás öregkatonák pártfogó-leereszkedő mozdulatokkal az
asztalra raktak egy kétkilós kenyeret, fejenként egy hétötvenes turis-
takonzervet és egy fehér golyót az asztalifocihoz. Asztalifocizott,
életében először. A sarokban alumíniumiparról, autóról, fizetésről
beszélgettek túl hangosan a betonok. Volt köztük kettő, aki nem itt-
hon járt iskolába azokban az években, amikor a szókincs, a világgal
szembeni viselkedés alakul; ezt Bárán tíz perc alatt felismerte; a be-
szédjükből, abból, ahogy egy viccen nevettek, vagy nem nevettek.
Az egyikük Lipcsében járt egyetemre, a másik volt Cékus, ő Lenin-
grádban végzett, és onnan nősült.
Bár ez csak később derült ki, már a körletnek nevezett szobá-
ban. Ő még sokáig nem tudta, hogy mitől olyan nyomasztóak az ar-
cok a sarokban. Úgy érezte, hogy ezek nem szoronganak a bizonyta-
lantól, valamiképpen idetartoznak, otthonosak a katonaság ordítozó
hidegében. Pedig nagyot tévedett: tanárok voltak és mérnökök,
egyikükről megtudta idővel, hogy egyazon folyosóra jártak egye-
temre. Tévedését az okozta, hogy ekkoriban már évek óta nem lehe-
tett tüskehajjal látni az utcán senkit, a felnyírt tarkók köztörvényes
bűnözők, mészárosok és ezerkilencszázötvenes olimpiai bajnokok
emlékét élesztgették benne. Ezek a fiúk, az ország négy sarkából,
más reflexekkel indultak neki a katonahónapoknak, mint a buda-
pestiek: már otthon levágatták a hajukat olyanra, amiről azt gondol-
ták, ezt várja tőlük a sereg. Volt rá alapjuk, néhány évvel előbb még
a behívók szövegében állt a szabvány: „négy centiméternél rövi-
debb hajjal”. Délután Gájer, a rendőrből lett szolgálatvezető őrmes-
ter végigüvöltötte a folyosón: „Felszerelni! Tíz perc múlva nem aka-
rok civilt látni az emeleten!”, majd miheztartás véget hozzáfűzte:
„Bassza meg az Isten”; s egy fél óra múlva a tüskehajúaknak is épp-
úgy sorba kellett állni Babiczky tizedes előtt, aki a fodrászár kétsze-
reséért megnyírta őket, mint annak, aki a saját hajával jött.
Egyáltalán nem hasonlítottak egymáshoz különben a sarokban
beszélgetők. Bárán nem tudhatott még senkiről, nem váltak külön
az arcok. Nem tudott Götz Ivánról, aki a harmadik héten már írnoki
magasságból panaszolta be a többieket, és nem tudott Cékusról
sem, a rasszijszki anyósával.
A turistaházban, fél év múlva, ahova a szakasz (miután a léte-
ző legalacsonyabb tiszti rangban, alhadnagyként leszereltek) elment
két búcsúnapra együtt és Götz Iván nélkül, hat hónap közkatonaság
után már tudta, hogy Cékus tiszta, bátor, becsületes és humortalan,
s amint a turistaház fölötti erdőben egy utolsó nagyot jártak, hatan a
szobából, akik végig kitartottak megbeszélhette vele a pontos részle-
teket: hogyan intézi el majd, hogy a feleség nagyszülei meghívóle-
velet küldjenek Bárán számára Rasszijszkból. Januárban ír, mondta,
akkor jön a nagymama Pécsre, jobb az ilyet személyesen megbe-
szélni. Először el kell majd mennie Leningrádba, ott él a család kö-
zépső nemzedéke. Az asszony unokatestvére, Galina, az Inturiszt
idegenvezetője; munkája a marinovói járáshoz köti. Onnan már el-
kíséri őt, csak ki kell várni, hogy hazautazzon.
*
Leszerelt. Dolgozott és várt. Folyamatos, nagyszerű izgalom-
ban teltek ezek a hónapjai. Belerögződött az izgalom, mindig így
volt, ha utazásra készült. Negyvennyolcban nem mehetett el az any-
jával a tengerhez, azóta.
(Nem ismerhettél hasonló kort, öregem. Ezerkilencszáznegy-
venkilencben már nem lehetett elutazni Abbáziába. Máshova sem.
Zárva voltak az ország határai, és ott véget is ért a világegyetem, hi-
ányzott belőle az a fogalom, hogy külföld. Báránnak elégségese volt
földrajzból. Kegyelemből engedték át évről évre, ahogy énekből
szoktak jobb tanulókat, ha nincs hallásuk, vagy tornából, ha nagyon
ügyetlenek. A földrajzhoz nem volt hallása. Rendkívüli nyelvérzéke
volt, és mégis csak évekkel később jutott eszébe, hogy ennek valami
köze lehet az utazáshoz. Addig védekezett, taszította az emlékezete
az országok, népek és pénznemek nevét. Minden, ami arról szólt,
hogy mi van Magyarországon kívül, halott papír volt, zörgő, por-
szagú, mint amikor a Mendelejev-féle periódusos táblázatot akarta
bevágni. S csak nehezebb volt a dolga, hogy a pedagógiai tapaszta-
lat nem találkozott még azzal: a földrajzhoz is lehet süket egy kü-
lönben ép gyerek. Tizenhét éves korában, a kisérettségin, amellyel
az ő földrajzoktatása lezárult, azt felelte: Japánnak ötszáz millió la-
kosa van, és semmit sem értett tanárja, Móric válaszából, hogy ak-
kor már régen megettek volna minket, na menj a helyedre gyorsan.
Tudása, hogy az orosz, amerikai meg német, az katonákat jelent, ta-
pasztalatra épült, s nem változtathattak rajta papírra tett közlések és
házi feladatok. A gyengeelméjűek biztonsága volt benne; ebben az
ügyben szabályosan gyengeelméjű volt.
Mozdulatlan volt a világ, mozdíthatatlan itt a határaink mö-
gött. Végérvényesen. Csoda változtathatott rajta csak, és értelmes
kamaszkorában nem vár az ember csodákra. Tudta, hogy nem me-
het már olyan helyre életében, ahol más formájúak az utcatáblák,
más színűek a ruhák, az arcbőrök és az autóbuszsofőr idegen nyel-
ven beszél.
Ezerkilencszázötvenhat nyarán látta meg azután, hogy milyen
a határ. Eljuthatott váratlanul egy iskolai kirándulással Erdélybe, az
óbudai Árpád Gimnázium bérelt Ikarusz ötvenötöse volt az első
magyar autóbusz azokon a tájakon. Akkor megtört a varázs, meg-
elevenedett a világ kicsukott része. Akkor kiderült, hogy a határ egy
széles homokozó az országút közepén, amin az átugráló veréb
nyoma is meglátszik. A határ előtt hosszú amerikai autó vár, abban
althangú nő ül zöld blúzban, aki az embernek azt mondja: „Ön mi-
lyen nagyszerűen beszéli az angol nyelvet!”, akkor is, ha ez nem
igaz. Amikor az autóbusz átgurul, akkor a határt újra simára gereb-
lyézik a sorompós házban váró zöld egyenruhás emberek. Nem jó
homok, száraz, láthatóan nem tapad, nem jó egyébre, mint határ-
nak.
Másfajta évek jöttek. Már érezte ébredni magában a vágyat,
amely más századok suhancában éledt volt szerte Európában, szűk
fészerben, műhelyudvaron. Érezhette: hogy el kell indulnia, ahogy a
hajdani céhlegények indultak el, nekivágni az országutak porának,
hogy megnézze magának, milyen is az a világ, mert ha vándorútját
meg nem járja, megkövül az élete, soha nem lesz belőle igazi kéz-
műves, akinek munkája messze külországokba is elviheti a magyar
mesterek hírét. Akkor más emberré válik, mint amilyen valójában.
Külországokban élni, sodródni Nyugatnak és Keletnek, autó-
stoppal, vonaton és gyalog, amerre az út pora-olaja vezeti, megállni,
tányért mosni Párizsban, traverzeket mázolni Svédországban,
pincérkedni Svájcban, aztán menni tovább, céltalan, megint, csak
hagyni, hogy szembejöjjenek idegen utak, nyelvek, városok, lányok
és tengerek. Egy benzinkutasnak segíteni a konstantinápolyi bazár-
téren, és elvetődni még az Újvilágba is, a világ végére, hajófűtőként
szolgálva egy brit szkuneren. Tanulmányutat tenni, értelmiségi céh-
legény a magyarok országából, hazahozni, amit lát Flórencben és
Wittembergában, Bandoengben és Beromünsterben.)
*
– Maga fiatal ember – Viktor Alekszandrovics Voron kivette a
szájából a pipát, és kiütögette a hamut a leningrádi Asztorija szálló
üres ruhatári pultján. – Van-e szeretője? Hallgasson rám. Higgye el
nekem, hogy ha valakinek szeretője van, akkor gyönyörű dolog élni.
Szorongatta a kicsit részeg Nyikoláj kezét, Leningrádban, egy
lépéssel túl Kopotocskán, egy lépéssel közelebb Rasszijszkhoz. Néz-
te Voront, Natasát, Galinát, Nyikolájt, a szálloda halljában járkáló
férfiakat és nőket.
Nyikolájnak kissé izzadt a keze. Nem húzhatta ki a magáét,
megbántotta volna ezt a csupa szeretet fiút. Vörösbe hajló szőke
barkója leért a füle aljáig, Jackienek volt ilyen barkója a Jackie-és-
Alvarezék galerijából ezerkilencszázötvenötben az Árpád Gimnázi-
um össztáncain.
– Mi most jó barátok lettünk – mondta Nyikoláj. – Ittunk vod-
kát. Beszélgettünk. Táncoltál az orosz kislányokkal.
 A ruhatár előtt állt, keze Nyikoláj izzadt kezében, körülöttük a
többiek öltözködtek, az étterem utoljára maradt vendégei, akik éjfél-
re már egy társasággá sodródtak össze: Galina Kirillovna, az
Inturisztos, hosszú szőke haját fésülte. Szergej, a vőlegény, szemben
állt egy puhaszájú, prémgallérkás fiatal nővel, akiről Bárán még
mindig nem tudta, ő-e a menyasszony. Viktor Alekszandrovics ki-
gombolt télikabátban ácsorgott, és nézte a felelőtlen ifjúságot. Nata-
sa, a kis fekete lány, aki magyar gyártmányú piros műanyag lem-
berdzseket vett fel a bátyja eljegyzési vacsorájához, a csizmáját húz-
ta a forgóajtó előtt egy fiú karjába kapaszkodva. Bárán pedig a vo-
natútra gondolt, Ukrajna őszbe vörösödő erdőin át.
– Kolecska – szólt egyszerre a lány a forgóajtóból. – Menjünk
már, Ko-ólja!
Kolja, gondolta ő. Az első eleven Kolja, akinek a kezét szoron-
gatom, az első, akit látok életemben. Jó név. Hát persze, hogy igaza
volt Koncz Albinnak négy éve, tegnap, ott a Duna-parton: ezekben
nőttünk fel. „Van valami hézag? Majd betömjük”, hallotta Bárán. Ő
most betömte. Oroszok között volt, Oroszországban, az a nyelv vet-
te körül, először életében, milyen későn, hány országot megjárt már
előbb, pedig egyik sem lett volna ennyire sürgős. Most jött rá, hogy
hogy került oda a Ko-ólja kiáltás a jé vé Sztálin udvarára. Ezerki-
lencszáznegyvenkilenc-ötven-ötvenegy. A moziban a szerelmesek
hímzett ukrán inget hordtak és tarantászon száguldoztak. Az em-
bernek három könyve közül kettő szovjet volt. Nem tudott oroszul,
de tudta, hogy egy orosz lónak, ha vissza akarják fogni, nem azt kell
mondani, hogy „hő!”, hanem „brrr!”. Mindenki tudta. És orosz ke-
resztnevekkel találkoztunk a” legsűrűbben, nemcsak azt ismertük
jól, hogy Kolja, hanem a Nyikoláj többi becézését is: Kolecska,
Kolka, Nyikolka, Nyikolinka, Nyikoluska, és Kot meg Kotik, ez
kismacskát jelent amúgy, és olyan mélyen van a beszéd rétegeiben,
mint hogyha magyarul azt hallod, hogy Ike, és tudod, hogy Irénké-
ből maradt. Tudtad? És mi azokban az években ugyanígy ismertük
Vaszilij és Szergej becézéseit is. Volt egy szovjet könyve, fedőlap
nélküli vastag salátatömeg. Már régen nem lakott az intézetben ak-
kor, a harmadik iskolába járt az Áldás utca óta, az élete jobbik felét
az utcán töltötte vagy a Duna-parton. Nevelőotthonról szók a
könyv. Új fiú jött. A gyerek megáll reggel a ház előtt, két lány jön ér-
te, hogy fürdőbe vigye. Fölkiabálnak kétszer. Akkor Kolja kinyitja
az ablakot, és ledobja a törülközőt. Az első pillanattól, amikor az
újonnan jött kisoroszországi csavargó szemével annak új otthonát
megpillantotta, ő a jé vé Sztálin árvaházat látta maga előtt, a Gubacs
utcában. A többi azután már ott történt. Amikor Kolja nem jött, ő a
négyszögletes, sima vonalú ablakokra nézett föl, amelyek alatt há-
rom év nyárdélelőttjeit átépítette a homokban, ahol a Nagyjózsa a
negyed erejével a földhöz nyekkentette. A húszas évek Szovjetunió-
jában, ahol kacabajkába burkolt éhes kamaszok százezrével kóbo-
roltak, az a törülköző csak egy szürkére mosott, szögletesre tépett
vászondarab lehetett, megviselt fa- és vakolatfelületek előtt hullott
le. Ő üvegtéglás lépcsőház, bukóablak és kavicsút háromszögébe
szerkesztette bele a repülő, szárnykitáró, összecsukódó darázstörül-
közőt. Erezett műmárvány lapokat látott, zöld fényt, amerre a két
lány a fürdőhöz indult. Szétbonthatatlanul keveredtek össze a kép
elemei, úgy maradtak egészen ez őszig, az Asztorija étterméig.
*
Volt egy hete a szeles Leningrádban, mielőtt Galináék tovább-
viszik Rasszijszkig, a Cékus Pistáné nagymamájához.
Naponta háromszor végigment gyalog a Nyevszkij
Proszpekten. Egyedül járt a hótlan téli járdán, lányok és tengerészek
között. A sugárút végén kalandfilmet hirdetett egy téglalap alakú
apró villanyplakát. Kétméteres rendőr sípok a tilosban átkelőkre.
Felhajtott gallérral járt vasárnap este, nyitva voltak az élelmiszerbol-
tok, megbámulta a sorbanállókat, tolakodókat egy pincébe süllyesz-
tett húsbolt ablakán át. Befordult a mozi előcsarnokába céltalanul,
párát, híg sárnyomokat hozott magával, és látta a hadirokkant jegy-
szedőt és a hadirokkant ruhatárost.
Megszomjazott a téli utcán, bement egy állóbüfébe, nem vett
semmit, csak állt, és nézte sokáig, ahogy az emberek blokkot válta-
nak, elveszik kis műanyag tálukat a pultnál, krumplipürét, káposz-
tát szafaládéval.
A kopekjait forgatta a zsebében, nézte az árakat, nézte, ahogy
esznek, és végül a leningrádi metró állomásának automatájából vett
egy kopekért szódavizet. Gép mossa ki a fémtárcsára nyomott
üvegpoharat, egyetlen pohár van, várni kell. Az ázsiai részeken ko-
lerajárvány volt azon a télen, és a leningrádi metróállomáson min-
denki hosszan mosta ki a poharát a hideg víz fölött. Voltaképpen
mandarinszörpöt szeretett volna vásárolni, ugyanabból az automa-
tából háromért, de hiába próbált idegenektől egy háromkopekest
szerezni. Jó volt: a téli utcán szomjazni, azután a pohár szódavíz hi-
degével a szájában kilépni újra a hidegre, ahol lágy orosz beszéddel
van tele a levegő.
Szállásért tizenöt rubelt fizetett naponta; csak a város legdrá-
gább szállodájában tudott szobát adni otthon az idegenforgalmi hi-
vatal. Nem bánta: erre volt a takarékkönyve. Amúgy is: egy pillanat
alatt megszerette a régies, túl elegáns Asztoriját. Az alatt a hét alatt
ideje megoszlott a Nyevszkij Proszpekt két járdája és a szálloda fo-
lyosói között.
Sokat barangolt az emelet szűkülő szárú H betűjének alsó vége
felé (bár ezt a betűt itt nyomtatott nagy N-nek olvasták volna). Oda
már nem látott el a főlépcsőnél uralkodó kulcsosasszony. Ilyenkor
zsebre vágta a szobakulcsát a tenyérnyi rézlevéllel, és hátrafelé
ment be a keresztfolyosóra. Kirakott bútordarabok, díványok, ka-
rosszékek és szekrények álltak itt a falnak támasztva. Látta a vakaj-
tót, amelyre krétával annyit írtak: „Fürdő”, majd „Javítás” (BANJA;
REMONT), résnyire nyitva, lassú koppanások hallatszottak belülről,
egy rosszul elzárt zuhany rózsájából hullanak nagy csöppek a für-
dőbetonra így, de nem nyitott be, hogy meg is nézze.
A ház öreg volt; akár Nagy Péter idejében is épülhetett volna.
Szobája a függönyös alkóvval bizonyára így állt az Októberi Forra-
dalom előtt is, akkor állt így igazán, fényűzése ahhoz a korhoz illett,
tábornokok és főurak, udvari hölgyek és egyenruhás hivatalnokok
igényeivel számolva nyílhatott meg eredetileg az Asztorija. (Nem
Astoria, az Astoria a Múzeum körút és a Kossuth Lajos utca sarkán
van, eszpresszója a budapesti arabok törzshelye, akiknek egyike,
egy széles barkós, alacsony izomember, sok éve él nálunk, nagy fe-
kete-kékfehér kockás zakóban mászkál télen is kint a Múzeum kör-
úton, és déltájban négyszer-ötször benéz az eszpresszóba; az Astori-
ának Gróf Emil az igazgatója.) A fürdőszoba nikkelezett csapjait
Franciaországból hozatták. Első olvasmányai közé tartozott a
Schliemann és társa gépgyár katalógusa, amelyben fürdőszobák és
központi fűtések darabjait-részeit írták le, rajzzal, fényképpel, ma-
gyar és német szöveggel. S ő idegen házakban mindig gondosan
megnézte a fürdőszoba-szerelvényeket, csapokat és angolvécéket, a
központi fűtést, hajókon és bérházakban lelátogatott a kazánházba,
ismeretlen utcákon megállt a csatornafedelek, vas tűzcsapok, há-
romszögellési pontok fölött. Rijekában találkozott vas kikötőcölöp-
pel és csatornafedéllel, amelyen ez állt: „FISCHER ÖDÖN ÉS
TÁRSA GÉPGYÁR Budapest, 1890”, abból az időből, amikor a város
még Fiume volt, olasz nevű magyar tengeri kikötő. Amikor a volt
grófi kastély vécéjében üldögélve, amelyet tulajdonába vett a nép,
apró fali szentélyben lógó osztrák porcelán fogantyút húzott meg,
amelyen az állt: „Parmenter, ZIEHEN” – kézzel foghatta meg a kö-
zép-európai történelmet. Úgy találta, hogy a vízcsapoknak és a csa-
tornafedeleknek van a legbiztosabb esélyük arra, hogy túléljék a vi-
lágháborúkat, forradalmakat, országhatárok megváltozását, bloká-
dot, idegen megszállást és társadalmi igazságtételt.
Esténként, amikor már kihalt a Nyevszkij Proszpekt, az étte-
remben üldögélt, elnézte a mennyezetet, tükör háromszögek, trapé-
zek fakult keretes ódon-előkelő halmazát. Abban a helyiségben
ebédelt, vacsorázott három napja, amelyikben Hitler a győzelmi
bankettjét készült megtartani, amikor beveszi a várost, és azon kap-
ta magát, hogy megpróbálja elrendezni a Hitler bankettjét. A terem
középső oválisából kiszórja a négy-hat személyre terített asztalokat,
jugoszláv, szovjet, német, amerikai zászlócskájukkal együtt, és
egyetlen hosszú asztalt állít be. Hátul bő hely felszolgálóasztalok-
nak, pincéreknek és segédtiszteknek. Egyébbel nem kell számolni, a
második világháború idején vagyunk (a második világháború har-
madik vagy negyedik évében – akár az ő minden előtt volt békéje
évében – , ezt nem tudhatni kellő bizonyossággal egy meg nem va-
lósult bevonulás meg nem valósult bankettjénél): a sajtó idomított,
televízió nincsen, egy operatőr hadnagyi rangban a DEFA filmhír-
adótól. A pincérek németek, katonai állományú személyek Berlin-
ből, halk, pontos irányítás alatt állnak. Rendjelek, lampaszok, sasok
és horogkeresztek, barna és fekete egyenruhák, és nincs egy nő az
egész teremben. (Igen, talán ez a mellékkörülmény a leglényege-
sebb: nincs egyetlen nő sem.) A győzelem jóllakott halk moraja, elé-
gedettség felböffenései, s egyszerre mindenki az asztalfőre tekint,
ahol az alacsony, kefebajuszos ember, mielőtt köszöntőre emeli a
poharát, megcsendíti finoman a villával, minthogyha szüksége vol-
na erre ahhoz, hogy őrá figyeljen a világ. A halk csendülés az északi
tengerig hallik az elcsendesedett, mozdulatlan város felett, ahol
csak az éjszakai járőr tapossa a havat rom utcák vonalát követve, és
az utolsó meghagyott épület, az Asztorija pincéjében, a kiürített mo-
sodában papírokat rendezget egy karikás szemű, kövér altiszt, ren-
geteg adminisztratív tennivaló van még hátra, munkára kell vinni
az utolsó rongycsomókat Németország felé, szállítmányokat össze-
állítani, menetrendet egyeztetni, táblákat állítani addig is, amíg a
műszaki egységek eltakarítanak mindent, ami kiemelkedik a föld-
ből, mert mint a Vezér már régen értesítette a világot, s pohárkö-
szöntőjében ismét emlékeztet: St. Petersburg város létezésének
semmiféle néven nevezendő értelme nincsen; addig is, amíg rendet
teremtenek dinamittal és lángszóróval, s beköszönt a csönd, amelyet
Pax Hitleriana néven fog dicsérni a magasabb rendű történetírás
ezer éven át.
A bankett azután elmaradt. Az ostromlott város kilencszáz na-
pon át Viktor Alekszandrovics, a rádiós hangjára ébredt: „Lenin-
grád él”. Ebben a fordulóban elmaradt a Pax, a csönd és az ezer év.
A teremben ma dzsessz, szalonzene, Kalinka maja, vörös brokátfüg-
göny, reflektorfény oválisa. A közönség együtt énekelt a zenével.
Mikrofon drótja, reflektorfény a fekete hajú énekesnő ruháján, zené-
szek, szaxofonok, vendégek: részeg egymásbafeledtséggel csókoló-
zó német pár, finnek, lengyelek, Báránt uramnak szólította a bordó-
szmokingos gyerekpincér: gaszpogyin, úgy érte a szó, mintha régies
volna, mintha nem is ahhoz a létező orosz nyelvhez tartozna, ame-
lyet tanult és megélt, hanem az ó-oroszhoz (drevnyeruszkovo, így ju-
tott eszébe, a birtokos eset ráérősebb lejtésével). Az Asztorija nagy-
termében, a város legdrágább helyén, hivatalos vacsorán vett részt
Viktor Alekszandrovics, és eljegyzési asztal körül ült Nyikoláj,
Vologya, a lányok – St. Petersburg város létezésének néven neve-
zendő értelme.
*
Viktor Alekszandrovics rasszijszki családból származott, és lá-
togatóba készült haza a hét végén. Galina szerezte meg útitársul,
együtt utazhatnak majd. Mesélt róla Báránnak, elmondta: a piros
arcú, horgas orrú Viktor Alekszandrovics a Honvédő Háború Hőse.
Minden évben pionírküldöttség jön el a születésnapján, és frissen
sült egész kenyeret hoz a blokád megosztott kenyerének emlékére.
Voron a háborúról csak egyszer beszélt. A fia került szóba, akit vég-
re fölvettek orvostanhallgatónak. Azon az éjszakán, mesélte, amikor
a Vörös Hadsereg áttörte a blokádot, az egész város ünnepelt, és ez
a fiú kerek kilenc hónapra rá született. Galina büszke volt városa
hősére, tündöklött az arca. Grúz fehér bort ittak, pezsgőt, vodkát,
egyiket a másik után.
***
Nem a vagon heves rándulásai ébresztették fel, azt tudta rög-
tön. Emberhang visszhangzott még a fülében, meleg szó, az hívta
elő álmából. Próbálta visszakeresni; valami fontos volt. Hallgatta a
vasút fémes zajait. Gőz sistergett éles, távoli suhogással.
Vonatozott Rasszijszk városa felé, nyitott pályán, zöld szema-
forok alatt. A szomszéd fülkében ott aludtak a vendéglátói-
házigazdái. Rohant a vonat a síneken, amelyek a budapesti Keleti
pályaudvartól indulnak el erre. Az este, nem sokkal Leningrád után
végigment a kocsin egy vasutas-egyenruhás nő, elkérte a jegyüket
Vorontól. Fekete haja volt, varkocsba fonva, hosszúkás, szép arca.
– Húzza már fel az ablakot, kérem – szólt oda a kalauzlány, aki
egész úton a szamovárral babrált. – Egészen átfagytam.
(ZAKROJTYE AKNO PAZSALUSZTA – JA ZAMERZLA) Fiatal női
hangon, ahogy a legszebbek az idegen nyelvek. Ő bólintott, és fel-
húzta az ablakot büszkén. Férfierő kellett hozzá és orosz nyelvtu-
dás. A kalauzlánynak Ljuba volt a neve. Ljubuska.
Bárán egész nap kint állt a reggeltől égő szamovár fényében
fel-felderengő folyosón. Teát ivott nyolc kopekért, ezüsttartós üveg-
pohárból. Letörülte a párát a felhúzott ablakról, és nézett ki az ide-
gen tájra. Kopaszok voltak a nyírfák, fáztak a télben, és egy helyen
úgy ment át a vonat a hegyipatak fölött, hogy ő látott mindent: feke-
te avarréteget, gallyat, tiszta jeget a köveken.
 A pálya két oldalán meredek töltés szaladt, egyhangúan, véget
nem érően, keresztül Európának ezen a darabján, mint egy
alacsonyka hegygerinc. Úgy érezte, hogy a szovjet határtól indul, és
egyenesen az Urálhoz, Európa és Ázsia határához tart. Ő pedig
most már örökké a vonaton fog állni, ezeket az orosz távolságokat
nem lehet bejárni, így sem, első osztályú hálókocsin, vendégként.
Nem egyenesen utaztak pedig: a rasszijszki szárnyvonalon a
vagonokat egy baltikumi bumlivonathoz csatolták, amely óránként
állt meg ködbe bújt apró állomásokon. Galina érte jött, és elvitte az
étkezőkocsiba meleg ebédre. Idegen ízű húsmorzsalékot kaptak,
színtelen lében főtt rizzsel. Oda- és visszamenet végigjárták a vona-
tot.
(Elöl ment, át a kocsik közötti vászonharmonikákban, elmoz-
duló vasplatókon. Nyitotta maga előtt a fogyni nem akaró ajtókat,
kocsiról kocsira, és a villanó látványok, a hangok és a szagok mozi-
vá olvadtak össze; a mozi erről a nagy országról szólt. Asszonyok,
csecsemők, kendők, hagymaszag, vodkaszag, sült hús szaga. Fo-
gócskázó gyerekek kurjantása, csecsemősírás, férfimorgás. Az em-
berek beköltöztek a termes kocsikba, felkészültek az utazás napjai-
ra. Fekete szakállak, bajuszok, fakó fehér vászon ruhadarabok. Lá-
daszerű padokon és csomagtartókban befelé forduló alvók. Egy
vetkőző kamaszfiú. Kosarak, hálók, papírbőröndök, faládák. Szőke
balti férfi szájharmonikával. Fekete fonatos grúz fiatalasszony, ha-
talmas mellén a csecsemője. Moszkva felé utaztak, ahol kétmillió
ember utazik át naponta, a dolgát intézni. S míg kocsiról kocsira lo-
holt, keskeny szemű tatárok és magas észtek között, felbukkant a
kérdés: amikor visszatér, meglesz-e még Magyarország? Az őstörté-
neti léptékű idő leheletét érezte meg egyszerre a meztelen bőrén, és
rátört a riadalom: hogy nem is vagyunk sehol. A közelségtől elkáp-
ráztatva régen szem elől vesztettük a valóságos arányokat, és nevet-
séges módon túlzott fontosságot tulajdonítunk a saját létezésünk-
nek. Holott a makacskodásnak semmi néven nevezendő értelme,
számtalanszor törvényszerű lett volna már, hogy elmosson egy
népvándorlás vagy kolerajárvány. Mintha itt, nagy áramlatok talál-
kozásánál látta volna a saját országát először annak, ami: úszó szi-
get, hordalékanyagát csak a rajta nőtt gyomnövény, csenevész te-
nyészet fogja össze, teszi földdé; én vagyok a gyom, egy hete nem
vagyok otthon, hogy tartsam, hát nem is lehet, hogy meglegyen, mi-
re hazaérek.)
Oroszország az ablak párájának ablakában, tegnap. A
rasszijszki szárnyvonal. Egy asszony állt, apró bakterház előtt, fel-
tartott tárcsával tisztelgett. Barnászöld vattakabát volt rajta, és a
szürke se cipő, se csizma, amit úgy hívnak: válenki. Az ösvényen, a
sáros hómaradékban feketébe csavart asszonyok gyalogoltak, egy-
más mögött, az erdő szélén, párhuzamosan a sínekkel, a hátukon
csepp alakú, lappadt zsák. Fekete kabátok, tömzsi alakok, kendővel
fedett homlokok, harisnyás lábak, ormótlan gumicsizmában. Men-
tek, egyenletes járással az ösvényen, mintha gyalog akarnának ke-
resztülvágni Oroszországon ezzel a batyuval. Táj, háttér nem volt
mögöttük. Csak a töltés vagy védősánc, amely végigkísérte az egész
vasútvonalat. Elszórt vasdarabok hevertek az oldalában, autógumi,
kicsavart rozsdás lemez, egy vonatkerék, síndarab, a béke fémsze-
mete. A szikra”égette fű között répaverem fekete földháromszöge,
faház. Állomás jött, egy szál kitérősín, az állomásjelző táblák oszlo-
pai. A fapadokon is asszonyok ültek a lappadt zsákjaikkal, rövid,
fekete vattakabátban, és várták a vonatot, amelyik majd megáll ezen
az élettelen állomáson egy fél percre, és elviszi őket a területi szék-
helyig – emlékezett Bárán félébren, félálomban.
Kereste hát a hangot, a szót, amely felébresztette. Állomáson
voltak, zökkent a hálókocsi. Kint hajnalodott, nem tudta, hol jár a
vonat ebben a nagy országban, meddig jutott el a Keleti pályaudvar-
tól. Két keze a takaró melegében, nem akarózott kidugni. Erőt vett a
lustaságán, elhúzta a függönyt egy darabon, letörölte a párát a feje
fölött. A felső ágyon aludt, az alsó üresen utazott Leningrádtól.
Nem zavart senkit, nem zavarta senki. Kirajzolódott a ködből egy
teherszerelvény a szomszédos vágányon. Fehér kezeslábasba öltö-
zött vasúti munkás jött a vastag ködben a két vonat között, nem lát-
szott belőle más, mint hogy hajadonfőtt van, a lehelete, és a felső
karjának mozdulata, ahogy a szerszám lendülete maga után húzza.
Fém csengett fémen, visszatérő aprózó ütemben, amint megütögetik
a vonatkerekeket, az este látta is a vonatutazásoknak ezt az ősi egy-
szerűségű szertartását: öt acélgyűrű fogta körül a karcsú kalapács
nyelét a fej fölött. Távolabbról úszó kiáltások, fémcsengés, acélkere-
kek csikordulása, már-már visszaringatták a félálom langyosságába,
amikor újra hallotta a hangegyüttest, amelyik az előbb fölébresztet-
te. Most egészen közelről jött, még egyszer nem veszíthette el:
– Ljuba, Ljubuska. – És a szláv arccsontú, fekete varkocsos há-
lókocsi-kalauzlány nevetését rá. Énekelve, az első elhúzott ú-val:
Ljuú-úba, a másikat kurtán: Ljubuska, fiatal férfihang, vasutas az ál-
lomásról, vasúti tiszt a vonatról, csak az anyanyelvén tud az ember
beleénekelni egy női névbe ennyi dallamot, a tréfásan reménytelen
szerelem sóhaját, ingerkedést, szerenádot. S ő mostantól már tudta,
hogy ennek az orosz keresztnévnek legszebb becézése a Ljubuska,
hiába suttogják regények hősei meggyőződéssel, hogy Ljubocska.
Így utazott Rasszijszk területi székhely felé, aztán:
– Vot, János, pazsaluszta: vas Rasszijszk. Tessék, itt vagyunk –
mondta egy reggel Galina Kirillovna.
Voron pipázott lassan tovább.
Rasszijszk, Rasszijszk.
Pását, aki vezetőjük lett az út végén, a vendéglátóipari főiskola
kollégiumából kerítették elő. Elemi iskolai tanítványa volt a Cékus
felesége nagymamájának. Marja Alekszandrovna, akivel Bárán már
Pécsett beszélt, mindjárt a vasúttal szemközt lakott egy apró faház-
ban. Bárán átadta neki a csomagot, amit Pista küldött, meg a saját
üveg tokaji borát. Az öreg tanítónő teavizet tett föl szamovárban, és
leültette a vendégeit a lócára egy hosszú gyalult asztalhoz. „Most
mindjárt mennének”, bólogatott. „Lássuk csak. Azért csak tegyék le
a kabátot.” Az asztal fölött megereszkedtek a gerendák, és a tető
mindkét irányból befelé lejtett. Az ajtón, hatalmas szögön, férfikabát
lógott. A néni bekiabált az utcáról egy nevetséges varkocsú lenszőke
kislányt, elément, halkan beszélt vele a tornácon, pénzt adott a ke-
zébe. „Mindenki az én tanítványom volt”, mondta büszkén. Amint a
kislány megjött a boltból, nagy szelet kenyeret rakott mindenki elé,
és üvegpoharakba töltötte a forró folyadékot. „Gyári tea, fehér ke-
nyér.” Bárán a szájába tette a cukrot egészben, ahogy az oroszok.
Sem éhes, sem szomjas nem volt, de most meg kellett enni a kenye-
ret, meg kellett inni a teát. Amikor már mindenkit ellátott, és ven-
dégei óvatosan hörpölgették a forró teát, akkor rakta ki a nagyma-
ma az asztalra a tintatartót, szemes tollat, irkalapot. Kis térképet raj-
zolt néhány vonallal, alá háromsoros levelet írt Pásának, kerek sza-
bályos betűkkel, ahogy csak egészen kis gyerekek és elemi iskolai
tanítók írnak, latin vagy cirill ábécével egyformán. „Magam men-
nék”, mentegetőzött Báránnak, „csak az a hetven évem. De ez a kis-
lány ügyes, aranyos. Elvezeti magukat”.
Pása szobáját nem találták meg rögtön, hosszan kóboroltak az
ablaktalan kollégiumfolyosókon. A falakat világos, a vasajtókat, bá-
dog lámpaernyőket sötétebb zöldre mázolták. A fiúk épületszárnya
felől hangos ének hallatszott, tavalyi francia sláger a párizsi bulvár-
ról. Egy hatalmas fenekű melegítős lány vezette el őket a három-
százkilences szobához. Nyílt a vasajtó, Bárán orrát megütötte a mo-
sásgőz és az ételszag. Négy lány lakott egy szobában: a négyemele-
tes panelépületet, a város büszkeségét szobánként hozták ide teher-
vonaton, a körülötte fekvő telkeket méltó beépítés híján évek óta
üresen hagyták. A szobában egy tizenhat éves nagyon szép, szőke
kislány szárítgatta a haját, ő Szibériából jött, mesélte el az első perc-
ben. Üljenek csak le, mindjárt kész, és föltesz egy teát. Pása tévét
néz, majd előkeríti. A szoba felét eltakarta a mosdó spanyolfala. Az
ágy alatt vulkánfíber bőröndök zsúfolódtak, egy falipolcon fényké-
pezőgép, lemezjátszó, füzethalom. Egy szekrényül szolgáló virágos
függöny, ételekkel telerakott íróasztal, két szék. Pása ágyára ültek.
Az ablakban lekvárosüvegek, konzervek, papírcsomagok. Az ajtótól
ablakig kihúzott zsinóron száradó törülközők, harisnyák. Pása,
ahogy megjött, azonnal készülődött, elhúzta a függönyvásznat a
szekrény elől, megvillantak a nyár virágos orosz lányruhái, negy-
venháromban sem lehetett más, harmincnyolcban sem. A lány be-
ment a spanyolfal mögé, váratlan módon agyonkoptatott-mosott-
foltozott farmernadrágot húzott és indultak.
A csilingelő piros villamoskocsi a városka egyetlen vonalának
egyetlen vágányán, elszórt faházak között. Nyaralótelepre emlékez-
tette az egész város. Antennák a tetőkön, villanyvezeték a házak kö-
zött. Híg sár és vékony hó váltakozó darabjai. Egy nagy fekete folt,
pernye, üszkös gerendavégek, a földön rozsdás tárgy: oda nem illő
fehér géphulla, mosó- vagy hűtőgép. Két perc múlva újabb fekete
folt. Leégett faházak, mondta Galina. Egy eldobott cigaretta elég.
Már a kertekben emelkedtek a szálfenyők, egyre sűrűbben, az erdő
jött be a városba. A sínpárral párhuzamos úton motoros látszott a
fák között, hol megelőzte őket, hol lemaradt, tetőtől talpig páncél-
szerű fényes gumiköpenyben-csizmában, hosszú ősz szakállát, fe-
detlen haját hátrafújta a szél. Irtáshoz érkeztek, nagy üres terek vet-
ték körül a villamos-végállomás kitört üvegű kalickáját. Addigra
csak ők utaztak a kocsiban, négyen, a végállomáson sem várt senki.
A vezetőnő csöngetett, kiszállt, lehúzta az áramszedőt, a másik ol-
dalon fölengedte, átment a kocsi másik végébe, újra csöngetett, és
indult vissza. Addig nézték, nem mozdultak tovább. A sínpár be-
tonütközőjén túl, egy kis tisztás túlsó végén cikornyás tetejű, gon-
dosan mázolt zöld fapavilon állt, nyári vasárnapok térzenéjének
emelt színpada. Báránban egy felkavarodó keringődallam, egy szó:
kurszalon.
„Bekapunk egy kis lélekmelegítőt, jöjjenek”, mondta a lány, és
a pavilon felé indult, amely mögött kiáltások hallatszottak, s fel-
bukkant a föld alatti kocsma hosszú téglateteje. A lejáratnál üres
sörösrekeszek álltak, bentről vodkaszagú sűrű zsivaj tört fel. A lejá-
ratnál behúzta a fejét. Sört kért. Megnézték őket a rasszijszkiak: ide
nem szoktak már elérkezni a nagyvárosból jövő jó kabátos emberek.
A pultok között gomolygó füstszürke, sűrű tömegben egy
hang azt kiáltotta: Én Malinovszkij marsall segédtisztje voltam!
Bárán tekintete megtalálta az őszbajuszos, gondosan beretvált állú
fejet, azután lejjebb siklott a kiabáló ember köpenyére, és egy pilla-
natra azt hitte, hogy eltalált abba az időbe, ahova akart: a második
világháború közepébe. A váll-lap és rangjelzés nélküli tiszti köpeny
harsányan és rejtélyesen ismerős volt: Malinovszkij adjutánsa a Vö-
rös Hadsereg régi egyenruháját hordta. Bárán hosszú évek óta nem
látott ilyet, csak a moziban. A köpeny szára kigombolva csapkodott,
s leért a fűrészporos padlóig. Egy kedélyes kövér ráhunyorított az
idegenekre, s a kezével jelezte, hogy az ipse ismert figurája a kocs-
mának, és nincs ki mind a négy kereke. Vett kétszáz gramm vodkát,
szó nélkül lerakta a tisztiköpenyes elé, visszament és Báránnak
mondta: „Senki sem tudja, hogy nem volt-e tényleg Malinovszkij
adjutánsa.”
Pása a pultok között járt, kezében Marja Alekszandrovna le-
vélkéjével, a kis rajzzal, és sorra szólította meg az embereket. Voron
elkísérte, gondosan kigombolt felöltőben, és a gyanakodva emelke-
dő tekintetek megtorpantak a kitüntetése szalagján. Egy báránybőr
kabátos fiatal teherautósofőrrel jöttek vissza. Megnézte még egyszer
a rajzot, bólintott. Kivezette őket a kocsmaépület mögé, ott állt a te-
herautója, magasan megrakva liszteszsákokkal. A nők beszálltak
előre, Voron és Bárán fölkapaszkodott a zsákok tetejére, és a hátukra
terítették a ponyvát a szél ellen. Voron pipára gyújtott, mielőtt elin-
dultak. Percenként ütődtek egymáshoz az egyre kátyúsabb úton.
Egy fél óráig tartott. Azután – a négy orosz a háta mögött, mellette
állt udvariasan, kicsit lisztesen, a teherautó motorja járt, rezgett a
hűtője – s egyszer csak:
– Vot, János – mondta Galina. – Pazsaluszta.
Otthon ősz volt, meleg, néha szinte nem-magyarországi, medi-
terrán október, ezen a napon, amikor egyszer csak ott állt a kezdődő
orosz télben az elmúlt háború negyvenhatos számú volt fogolytábo-
rának helyén.
Korán havazott ebben az évben, utoljára ezerkilencszáznegy-
venegyben esett le ilyen hamar az első hó, mesélte a teherautón Vik-
tor Alekszandrovics. Akkor pedig nagy szükségük volt rá, mondta
ő. Guderian német tábornok páncélosaira gondolt, amelyek alatt
nyílt máglyákat kellett rakni, égetni reggelig, hogy meg ne fagyjon
az olaj. Voron igenlően bólintott: igen, segített háborúzni a hó. A mi
orosz telünk. Egyedül Marja Alekszandrovna tudta, hogy miért uta-
zott ő Rasszijszkba, és miért kérte, hogy vigyék el az erdőhöz; se
Galina, se Voron. A szőke asszonynak arcába fújta a szél a kék fej-
kendőt, összeborzolta a kiszabadult néhány haj fürtöt, arca elé haj-
totta a puha széles kabátgallért. Ő ebben a percben nézte meg az ar-
cát, úgyszólván most látta először, hogy mennyire szőke, hogy vilá-
gítóan kék szeme milyen boldog a magas homlok alatt. Galina arca
lágy vonású volt, fehér, az a típus, aki falevelet ragaszt az orra he-
gyére, ha napozik, a bőre érzékeny, hajlamos az allergiára. Finom,
sima úgy, hogy élesen, csaknem árnyékoltan rajzolódik meg rajta a
száj éle, bársonyos, nem érzik rajta ernyedtség vagy kor, inkább csak
fáradtság, mintha rá volna írva, hogy már holnap egyik pillanatról a
másikra megereszkedhet a feszessége, öregasszonyarccá omolhat
össze az egész. Magyarországra szeretett volna látogatni egyszer
Galina, leningrádi vicceket mesélt halkan az Arbat cukrászda bok-
szában. Ő a Voron tanácsára gondolt: legyen szeretője, és akkor
gyönyörű dolog élni. Kemény ember, tekintélyes ember, rengeteget
megélt, tapasztalt, komolyan kell venni a szavát, alapszabálynak az
élethez, elhitte azonnal, éppen felvillant benne a kérdés: hogy is van
ez, kell-e ahhoz feleség is előbb, amikor egyszerre csak a helyére ug-
rott minden. Hogy is nem tudta rögtön? Hát persze, Galina a Voron
szeretője, neki köszöni, hogy gyönyörű dolog élni, neki tett rejtett
lovagias, hódoló vallomást, amikor ezt mondta. Milyen szép dolog,
Istenem, jutott eszébe mindez egyszerre, pedig most teljes figyel-
mével a hajdani barakkok helyén álló fák felé fordult.
Nézhette, ameddig jólesett, nézhette, ahogy csak akarta, a két
szemét kinézhette: nyírfaligetet látott, fehér törzsű fákat és enyhén
lejtő domboldalt. Értelmetlenül szabályos ovális meg kerek foltokat,
amelyekről a szél elfújta a havat, s szabaddá tette a barna avart. A
ligetnek minden fája egyformán fiatal volt, a békével egyidős, egy-
formán fehér és egyenes. Ennyit látott azon a helyen: fiatal erdő, he-
pehupák, semmi.
Innen már csak hazafelé vezet út, Magyarországra. Ennyire le-
het megközelíteni azt a tábort ma, a háború utáni harmadik évti-
zedben. Tavasszal iskolások jönnek erre kirándulni, fiatal párok ösz-
szefogódzva.
Hát eljutott. Most már volt ott, most már keresztüljött ezen a
nagy országon, zöld szemaforok alatt, és megállt a zöld liget előtt.
– Otthon reggel egy szál pulóverben mentem be a városba, né-
hány nappal ezelőtt – szólalt meg egy idő után. Úgy érezte, hogy
mondania kell valamit. Napsütéses arany ősz volt ebben az évben
Magyarországon. A Virág árok felől jött. A Pasaréti úton sárga és vö-
rös fakoronák szűrték színesre az útra vetülő fényt, az olajfekete
aszfalton az ötös autóbusz kereke zúgott. Akkor is így volt, amikor
egy héttel később hazaérkezett.
 Megvolt Magyarország, az ésszerűség törvényei ellenére, állt.
A Vörösmarty téren új kéz írta közben egy óriás arc közepére: „Fia-
im, ti csak énekeljetek!”
 XVII. A CIPŐDOBOZ

Hallotta a hangot. Kicsit rekedt, fáradt tanárnőhang volt, a

Pálma, talán negyvenöt éves, gumimellet hord, és lecsúszott az
egyik azon a rossz napján, úgy lépett az osztályba. S akkor még
egymás mellé sikeredett ez a négy szó szerencsétlenül, a gyerekek
pedig könyörtelenek voltak, így megmaradt. Ha délután bevásárol a
Közértben vagy színházba megy, időnként felhangzik mögötte kis
röhögések között: fiaim, ti csak énekeljetek. Összerándul, nem néz
hátra, lenyeli, ez benne van a tanári fizetésben.
Bárán vonata kora délután érkezett meg, hetvenórás úton,
vissza, újra a balti államokon keresztül, és azon az estén már be kel-
lett mennie a nyomdába. Valahol Lettországban döcögött-zökkent-
álldogált a hálókocsi, amikor eszébe jutottak a Vörösmarty plaká-
tok. Élénkpiros szájú nő volt az első budapesti Pepsi Cola plakáton,
profilban, és az óriásnő arca mellett fennmaradó nagy szabad tere-
pen szoros hasábokban állt az új levelezés, mintha egy füzetlap
margói tartanák. Reggel nyolckor, munkából hazamenet olvasta el a
levelet, amelyik akár aznapi is lehetett: „Fázom, enyhe depresszió.
Nem tanultam semmit, mert délután az anyámmal ordibáltunk, és
irtó ideges lettem stb. Mi újság? Hogy tetszett a film? Bőgtél a vé-
gén, ugye. Vettem Lux szappant. Olyan frankó vagy. Szia.” Egy nyíl
az olyan frankó vagy felé: „Ez csak eszembe jutott. Siess. Fél nyolc
múlt öt perccel.” Nem írták alá, de már ismerte Szögyényi írását.
Sietett haza.
*
 – Akarok mutatni neked valamit – mondta Ari néni, ahogy be-
nyitott a feldúlt nagyszobába. – Nem is tudom, fog-e érdekelni.
Később elgondolkozott azon, hogyan alakult volna az élete,
hogyha a nagynénjénél nem festenek azon az őszön. Mert megtör-
tént: előkerült a nagyanyja doboza, szinte másnap, hogy befutott a
vonata a Keleti pályaudvarra Rasszijszk felől. Nem hitte persze,
hogy véletlenen múlt. Ha nem festenek Ari néniéknél, akkor más
történik. Mondjuk, meglazul a födém – földrengés segítségével, ha
másképp nem megy – , hogy fel kelljen fordítani az egész házat, és
megbolygatni a kombinált szekrény alját a nagymama elcsomagolt
fekete selyemruhája alatt, amelyhez nem nyúlt kéz tíz éve, és úgy
bukkant volna ki a poros cipődoboz sarka. Nem csodálkozott.
A vacsoránál Leningrádról mesélt, szabályos útibeszámolót
tartott, Rasszijszknak a nevét sem ejtette ki. Általában nem beszélt
arról, hogy mivel tölti az idejét, megtakarított nappalait a városban.
A nagynénje valószínűleg úgy gondolta, hogy lányok után mászkál.
Ő nem bánta, még jól is esett, hogy ilyen szép, értelmes elfoglalt-
sággal gyanúsítják. Egy futó kísértés elmúltával magában tartotta a
nemzeti könyvtárral kapcsolatos gyermeteg gondolatait, nem me-
sélte, hogy megtalált egy-két olyan dolgot is, amit Ari néni sem tu-
dott a saját apjáról – bár ez a nénjét illette elsősorban, és ő adósságai
között tartotta számon, hogy elmeséljen-megmutasson mindent. Ar-
ról sem számolt be sokáig, hogy beszélt egy szabómesterrel a Jókai
téren.
De szót szóba öltök megint, egymásba torlódnak a történtek,
fegyelmezetlenül. Lássuk csak, lassan, nyugodtan. Az jön: az apai
öröksége. A napnál világosabb az egész, csak hát: a jó meséléshez
idő kell, valami béke, egy szoba, csönd, egy széles asztal, ami mellé
nyugodtan leülhet az ember, kirakhatja a papírjait, egy utcára nyíló
ablak. Ott kell kezdenem, illetve, ott kell folytatnom, ahol félbesza-
kítottam:
 Hazaérkezett tehát Rasszijszk felől, és óriási felfordulást talált
az Elemér utcában. Mindjárt másnap, reggel valamivel később ment
haza a nyomdából, és Ari néni azzal fogadta, hogy mutatni akar va-
lamit, nem tudja, fogja-e érdekelni őt.
Érdekelte.
A fél műteremben már a padló közepére tolták a díványokat,
asztalt, zongorát, a két szobafestő most húzott nagy szürke mű-
anyag ponyvát az egész bútorhegyre. Egy karton cipődobozt talált
meg a nénje, benne egy gyöngyvarrásos tetejű vászontáskát, a nagy-
anyja neki ígért papírjait, és a családi fényképalbumot (valahol egy
barna tónusban nagyított Szerén nénivel). Egymás tetején feküdt a
két csomag a szekrénysarokban, nagyanyja halála óta háborítatla-
nul. Az album borítója összefüggő falap, domborművű faragvány:
rózsák, tüskék és levelek között üres ovális, abban kicirkalmazott
nagy A betűvel: Az én fényképalbumom. Az jutott eszébe, hogy ak-
kor gyűjtötték ilyenbe a családi felvételeket turnűrös lánykák, ami-
kor a fényképezést alighogy feltalálták (és rögtön rájött, hogy nem
tudja, mi az a turnűr). A cipőskatulyát vastagon belepte a por, s
ahogy fölemelték, kis kerek felhők puffantak belőle. Régen, ahány-
szor a fényképeket nézték a nagyanyjával, tengeri fürdőhelyekről
meg Karlsbadból és Harkányból, a mulatságos trikókba öltöztetett
bajuszos urakat, kalapos-harisnyás fürdőző asszonyságokat, ez a
doboz ott volt az album mellett. „Te fogod örökölni”, mondta ilyen-
kor a nagyanyja. „Majd ha meghalok.” Emiatt feledkezett meg róla:
nem tartozik a valóban lehetséges dolgok közé, hogy az embernek a
nagyanyja meghal egyszer.
Most megismétlődtek az akkori szavak, Báránt ez meg sem
lepte.
– Megnézheted, de nem adom ki a kezemből – mondta Ari né-
ni, és ezzel a kezébe adta. – Csak ha én is itt vagyok melletted. Hozd
be Ili szobájába. Nem adom ám neked. – S a vaskos vászontasakot,
amelyet Bárán nagyanyja hímzett ki gyöngyökkel, külön félrerakta.
– Legfeljebb, majd ha meghaltam; akkor a tiéd lehet.
Nem szól semmit, nem mert. Nem volt hajlandó a nénje halá-
lára gondolni. A bűntudata is visszatartotta: amióta Annival találko-
zott a nyomda előtt, jobban érezte az önzése súlyát. Jól tudta, hogy
ha egy nap a gyöngyös tárcára lesz szüksége, akkor kíméletlenül
megszerzi majd, ha kell, ellopja, betör érte. Ha olyasmi van benne,
ami az övé. Ha nem, akkor nem is érdekli.
Nem szólt a tárcáért: ravaszságból is tette. Attól tartott, hogy
megriasztja a nénjét, és akkor nem nézhet bele a cipődobozba sem.
Behúzódtak a lelettel a kisszobába, amelyet nem dúlt fel a fes-
tés, ő rákuporodott a díványra, és ketten rakták ki sorban az irato-
kat, borítékokat, egy kisebb fadobozt VIRIBUS UNITIS felírású első
háborús kitüntetéssel, diploma hengeres tokját.
Nem feküdt le, valahogyan sikerült feltámasztania a szemhéját
este hatig, és öt óra alvással, elkésve ment munkába. Ugyanígy tör-
tént másnap, azután harmadnap. A dobozzal kuporgott a díványon
három napon át a kisszobában (ahonnan Hit az ő megjelenése a
félműterembe száműzte, és ezt ő, ahogy múltak a hónapok, egyre
tarthatatlanabbnak érezte – de Ili is). Most nem figyelt másra a vilá-
gon.
Felolvasott Ari néninek egy-egy mondatot, levél darabját, két
szót egy letépett papírról. Azt már alig vette észre, hogy nénje az-
után hamar elfárad, nem figyel, hátradől a maga díványán, félig le-
hunyt szemmel.
Látta jól: minden megvan a cipődobozban.
Táviratok a szülei esküvőjére Rákosszentmihályra harminc-
nyolcban, az első háború előtti Magyarország minden sarkából, hisz
szerteszóródott a család, végre is tizennyolc testvére volt a nagyap-
jának. (Kosice, Budakeszi, Satu Mare, Felsőgöd, Tasnád, Rákos-
szentmihály, Oradea, Fülek, olvashatatlan bélyegzők, feltehetően
romániai -tiu végződéssel, Kistarcsa, Acas, Polgárdi, Magyaróvár,
Putnok, Zenta és Berettyóújfalu, Opatija és Rákoshegy, a budapesti
62-es és 503-as posta, egy sürgöny LX 2-es dísztávirati lapon, a kép
Éder Gyula hárfázó amorett című alkotása. Egy másikon: Ufficio
telegrafico Urgente Roma.)
Látta: arról beszél a doboz, hogyan keletkeznek a családi le-
gendák. Benne van, amennyit az apjáról tudhatott a család és az is,
hogyan tudták meg. Papírokba eltemetve-balzsamozva az évek.
Országgyűlési tudósítás áthúzgált fogalmazványa, nyolcrét
hajtogatott miniszterpapíron a nagyapja göcsörtös ceruzaírásával:
„Pongrácz gróf főispán a polgármesternek erélyes hangon kijelen-
tette, hogy intézkedését mindenben fenntartja. – Ilyen módon nem
lesz Ön Kassán főispán, azt én mondom. – A főispán ezért a fenye-
getésért azonnal megbízta a királyi ügyészt Korláth ellen eljárni. –
Az ellenzék vereséget szenvedett, de a város a kárt.”
– Ezeket mindig meg akartam kérdezni tőled. – Ari néni egy
csomag papírdarabot tartott a kezében. Kockás jegyzetlapok össze-
hajtogatva és cérnával füzetté zárva. – Olvasd el: Imre versei máso-
dik elemista korából. Olyan régen szeretném tudni, hogy tehetséges
volt-e.
„A nyár”, ez volt az első vers, ceruzával. „Nyárban itt van a
madárka / S zúg a fának lombos ága / Kinyílik a rózsabimbó/ Szé-
pen szól a kis tilinkó.” Alul: „írta: Bárán Imre II. oszt. 1916. Febr. 20-
án Budapest.” Mindjárt mellette csoportkép egy iskolai ünnepélyről:
négy kislány telehímzett pruszlikban, bokorugró szoknyában, a
négy fiú borjúszájú ingben, mellénykében és kiscsizmában. Apja
gondosan átkötött első hajfürtje, az első rajzai, hepehupás, csupa
nagybetűs írással: „APUKAVACSORAUTÁNELUTAZIK
KEDVESAPUKÁMGYEREELHOLNAP
HOLNAPMEGYÜNKAZISKOLÁBA GYORSVONAT
HAFELGYÖSZ PESTRE AKORHÓZÁLMEGINTCSOKOLÁDÉT
CSOKOLSZERETŐFIADIMRE.”
Bárán hosszan megnézegette a papírlapok hátát: az a takaré-
kos kor volt ez a Magyar-Osztrák Monarchiában, amikor elhaszná-
latlan nyomtatványok hátoldalát fűzték össze notesznak, jegyzetfü-
zetnek, számolócédulának. Az egyik kötegen, üres űrlapokon a
„Tőzsdés neve” felcím alatt az irodák: Vérmező-u, Ostrom-u, Hor-
váth-kert b. Ami egy másik űrlapból maradt, az után, hogy notesszá
vágták: „…………úr népfölkelési tényleges szolgálatra ………ennel
behívatik és köteles ezen behívójegy átvételétől számítva… oly
gyorsan a mennyire lehet. A behívott Ausztria-Magyarország, vala-
mint Bosznia és Herczegovina területén… ehívójegy felmutatása
mellett a vasutakon és gőzhajókon ingyen utazhatik.”
Azután egy államtitok került a kezébe – igaz, az az állam, és az
utána következő nem volt már sehol. Az első háború, a legelső ősz.
Nagyapó levele, haza a családhoz, 1914. nov. 21-i kelettel, Kassáról,
a Felső-Magyarország (Kassai Napló) levélpapírján. „Drága
Babukáim! Természetesen a legnagyobb discretio mellett közlöm ve-
letek, hogy a főhadiszállás egy része tegnap reggel Boroevicscsal az
élén Kassára érkezett. Az összes szállodákat kiürítették, hogy ezek
az urak elhelyezhetők legyenek… Annyi bizonyos, hogy Boroevics
tett egy hivatalos nyilatkozatot, azt előbb kiadták hivatalosan, én ki
is szedettem és utóbb cenzúrálták.” S a levélhez ragasztva a kivágott
újságdarab – a túlsó oldalára is nyomtak már, kész volt a lap, ami-
kor a hadicenzúra közbeszólt – mely szerint Boroevics Szvetozár, a
III. hadsereg parancsnoka kijelentette, hogy: „helyzetünk jó, a leg-
teljesebb bizalommal tekinthetünk a jövő elé. A Kárpátok és a hatá-
ron lévő vitéz harcosaink Magyarországnak erős vára, s ő, hogy en-
nek az erősségnek minden pontjával közvetlenül érintkezhessen,
érkezett Felsőmagyarország természetes központjába, Kassára”.
Kézzel rajzolt levelezőlap ezerkilencszáztizenöt novemberéből,
„Szépséges Bárán Aranka és Imre” részére, feladó: dr. Bárán József,
e. é. ö. örm. 6. honv. gy. ezr., táb. posta 84. A barna tónusú felvételen
négy katona, a lövészárok-építés tárgyai: deszkaajtó, homokzsák,
kulacs és hosszúfűrész között, mind a négy bajusszal; nagyapónak,
akit Bárán nagyszerűen felismert, a gallérján három krumplivirág.
A háború és egy katonai pálya ívének túlsó pontja: levélmáso-
lat, tizennyolcból. Írja: a Közélelmezési Kormánybiztos; Méltóságos
Demján Hugó cs. és kir. vezérőrnagy államtitkár úrnak. „Méltósá-
gos Uram! A múlt napokban előttem személyesen nyilvánított óha-
jod alapján tisztelettel értesítelek, hogy Dr. Bárán József népfelkelő fő-
hadnagy urat közvetlenül magam mellé vettem a vezetésem alatt álló
kirendeltség központi irodájába. Így kívánságodhoz képest biztosít-
va lesz, hogy amíg felmentése el nem intéződik – Budapestről elve-
zényelve nem lesz.” Eddig a protectio, ez után a hideg zuhany, a ka-
tonaélet érdes tréfája: „Nem mulaszthatom el ez alkalommal köszö-
netemet fejezni ki Neked, Méltóságos Uram, hogy Báránra figyel-
memet felhívni szíves voltál, mert egy igen kiváló munkaerőt bocsá-
tottál benne rendelkezésemre, aki rövid néhány nap alatt már any-
nyira nélkülözhetetlenné tette magát, hogy a hivatal érdekében le-
endőnek tartom, ha felmentése és ezzel a jelenlegi beosztásától való
távozása minél később következne be.” Nagyapó a háború utolsó
napjáig szolgált.
Apa osztálynévsorának eleje, ezerkilencszázhúsz, a Reáltano-
da utcai főreáliskola: Andrássy, Bárán, Bauer, Darvas, Dőry,
Eschenbach. Kötelező olvasmányai egy boríték hátuljára firkálva:
Herceg (így): Pogányok, Zord idők, Két szomszédvár, A nagyidai
cigányok. A nagyanya kézírása egy Imre felzetű, nyomtatott, zöld
levélpapírkán: „Drága Apókám! Én is írok egy pár sort a babukáid
sorai közé. Ma kaptam Tőled az első lev. lapot. Azt én is nagyon fáj-
lalom, hogy pénzed nincsen, mert akkor nekem sincs, pedig jól tu-
dod, hogy még az apró pénzem nagyrészét (20 fillért) is elvitted!”
A következő: a kis család, az otthonmaradottak, Imre házas-
ságkötése után, majdnem húsz évvel később, a következő világhá-
ború felé evezve. Pillanatfelvétel egy szürke cédulában: havi költ-
ségvetés három főre, nem tudni, melyik évből, Jancsi írása, a jövede-
lem feljegyzésével kezdte, fel sem merült, hogy kinek a jövedelme,
nem lehetett másé, a férfié, az apáé: fizetés a két lapjától, ahol
hírlapíróskodott, kétszázhatvanhat pengő és száznegyvenöt pengő,
negyven pengő egy harmadiktól, amelynél gyorsíró volt, azután ne-
vek, kisebb összegekkel, munkadíjak – az egyik mögött a könyvki-
adót gyanítja Bárán, Politzer Zsigmond és fiát: a régi Bölsche fordí-
tás hozhatott még mindig folyamatosan valami kevés jogdíjat – het-
venöt pengő, negyven, negyven még egyszer, húsz. Összesen hat-
százhuszonöt pengő – még ha közvetlenül a háború előtti évekből
való a cédula, akkor is nagyon sok. (Állandó szükséglet: lakás száz-
ötven pengő… Zongora ötven. Mosás tíz. Lány huszonöt. Villany
tíz. Rádió öt. Jancsi tizenegy. Jancsi zenede évi száznyolcvan pengő,
biztosítás tizenkét pengő, beíratás harminc, társadalombiztosítás
huszonnégy, fűtés háromszázhatvan. Havi kiadás háromszáztizen-
egy pengő. Állandó évi kiadás tehát hatszázhat pengő, az havonta
ötven. Apu fizetéséből marad háromszáztizennégy pengő. Apu
költség napi két pengő. Háztartásra és ruhára maradni kell kétszáz-
ötvennégy, vagyis napi nyolc pengőnek. Anya kap ötszázhatvanöt
pengőt.) Nagyapó hazaadta a magas keresetét, a többi nem az ő
dolga, a kályha sarkában ül, lába a kisszéken, orrán az olvasószem-
üvege, szájában cigaretta, egy a napi száz közül, kényelmesen hát-
radől, néha-néha szól oda a Naplója fölött. Mami haja szalaggal kö-
rülkötve, ősz, frissen mosott; ő megbízható, garasos és rendszeres.
Jancsi, az otthonmaradt fiú, idős szülei öröme, nagyra nyílt szem-
mel, lobonc hajával, a feladatban elmélyedve, hosszú ujjú zongorista
kezében a tintaceruza.
– Nagyapád az Otthon-körbe járt kártyázni – nézegette a cédu-
lát nénje. – Késő éjszaka jött haza minden nap.
Bárán a díványon, a kisszoba sarkában, a második nap, a har-
madikon. Nénje nagy, szuszogó teste, a falnak dőlve éppen, feje elő-
renyaklik, néha felpillant:
– Mit találtál?
Forgatja a régi iratokat, nagyapja értesítőjét a szabadkai gim-
náziumból, ahol a mennyiségtantanára Kosztolányi Ákos volt.
Nagyapó volt az első nemzedékes, gondolta, ő tette meg a
nagy lépést a világ felé az ágyból, amelyikben a részeg fuvaros gye-
rekei agyonnyomták újszülött testvérüket. Fuvaros, az ő apja pedig
szántó vető, ott még két szóban írva. Nagyapó költözött a városba,
és ő szerezte meg felnőtt fejjel, két gyerek apjaként a diplomáját –
lett doctor politicae. Az oklevélen még nem száradt meg a tinta,
ahogy mondták akkoriban, és kitört az első világháború, s rá túl
hamar következett a második.
Nagyapó „Levele a szerkesztőhöz”, a Magyarországban,
amelyben történeti hátteret rajzol értelmiségi félelmének. Beszámo-
lója az elsőről, képtelen hencegése, egy földrész nem ismétlődő lel-
kiállapota tizennégyből: „Ott kezdem”, írta, „hogy önként jelentkez-
tem a frontra. Mint gyenge testalkatú katona, nem voltam frontszol-
gálatra alkalmas… Purth százados, a tisztiiskola parancsnoka, több-
szöri kérésemre, mégis beosztott abba a menetzászlóaljba, amelyik-
nek ő volt a parancsnoka, és amely 1915. szeptemberében indult ki a
frontra, zászlóalj napiparancsba vétette azonban, hogy mint önként
jelentkezőt osszanak be…” Az utolsó háború Európában, amikor
még önként jelentkeztek az emberek katonának, önként a frontra,
„nagyapám a szabadságharcban, apám a boszniai okkupációban
küzdött…”. A lap szemközti hasábjain interjú állt Sóstay Horváth
Etel szobrászművésznővel, a kor reprezentatív alkotójával, Zog al-
bán király és Geraldine királyné tiranai, valamint Gömbös Gyula
miniszterelnök budapesti szobrának alkotójával. (Ez utóbbit felrob-
bantották a német megszállás idején.) A levél alatt a teljes aláírás:
Dr. Bárán József hírlapíró, volt 6-os honvédgyalogezredbeli népfel-
kelő főhadnagy.
– Imre keze írása – mondta a nénjének, váratlanul keresztne-
vén nevezve apját, mint egy ismerős srácot, ahogy befordul a sar-
kon. Az év és a hó, a nap, amikor a megnyálazott tintaceruza érde-
mén és hasznosságán felüli szerephez jutott.
S itt van a legközelebbről készült pillanatfelvétel, amit Imréről
találhat. Az ő keze írása, egy egész csomag levelezőlap és levél,
amelyeket Bárán Imréné úrhölgynek címezve írt haza. Ceruza- és
tintaceruza-írás mind, ezerkilencszáznegyvenkettes dátumokkal és
postabélyegzőkkel, a póttartalékos gyalogoskiképzés itthoni hetei-
ből. Azt írta a mérnök ezer dolog között, szabályos, tábori posta-
számmal ellátott, cenzúrázott lapokon és a valóságos tájékoztatást
hozó kicsempészett, szabálytalanul postára adott, ráérős és elkap-
kodott, néha félbehagyott levelekben, amelyek egyetlen folyamatos
üzenetté s az után, hogy „mit kezdjek vele? Olyan, mint egy kis ál-
lat. Majd, ha beszél”, apja első hozzá intézett szavaivá váltak most,
hogy –
Kicsi Jánost csókold meg helyettem is, és mondd el neki, hogy
mekkora nagy már a kicsi bajuszom.
Igen, gondolta János, itt vagyok, megkapom. Mondd tovább.
Hazamenésre, látogatásra természetesen gondolni sem lehet, a
katona az alapkiképzés befejeztéig még nem tud egyedül járni az
utcán. Bal kézzel tisztelegnénk egy huszárszázadosnak a korzón, és
most háború idején az nagyon veszélyes lenne. Jánost és téged vi-
szontlátásig ölel lesült és bajuszos Imréd.
Hozd le magaddal az utolsó piros regiszteres noteszomat. A
legnagyobb méretű notesz valamennyi között. Egy pár építkezési
adat érdekelne belőle. A hátfájásom még tart, de így is jól bírom.
Remélem előbb-utóbb elmúlik. Örülök, hogy strandolsz, szeretném,
ha jól éreznéd magad. Jánost csókolom.
A fáradtságom teljesen elmúlt, a hátam sem fáj, és a lábamat az
új betét és gumiharisnya egy nap alatt rendbe hozta. A daganat
ugyan még nem ment teljesen vissza, de nagyon csökkent, és egész
könnyen viselem a bakancsot.
Különös öröm, hogy a kabátanyagod megvan, csináltasd meg
hamar és nagyon csinosra. Ma délután háromtól hatig azt tanultam,
hogyan veszi le sapkáját a honvéd. Kiképző őrmesterünk különös
örömét leli a karpaszományosok megfektetésében. Az alaki kikép-
zésről egyebet így sem írhatok, katonai titok. Az is, hogy a koszt
tűrhető és elég. Reggeli: fekete, pótkávéból, konzerv, előre édesítve,
nincs kávéíze, de azért jó. Bróm, komiszkenyér, legalább négynapos,
és ládalekvár. Ebéd, vacsora: leves, főzelék, hús, sok főtt tészta. Ha a
hideg vacsorához sajt van, teledobálják vele az udvart: a parasztgye-
rekeknek, úgy látszik nem veszi be a gyomra. Négy adagnál többet
nem tudok megenni. A héten már sokat angoloztam, sakkoztam, ol-
vastam. Új parancsnokot kaptunk, és kisebb gyaloglással (a felszere-
lést egész jól bírom) vagonban utaztunk tovább ide. Napirendünk:
ébresztő ¾6-kor, derékig meztelenül csuklógyakorlat a kaszárnya-
udvaron, mosdás, öltözés, körlettakarítás. 7-kor reggeli, kivonulás a
gyakorlótérre (3 km), gyakorlatozás 12-ig, gyaloglás vissza a körlet-
be, ebéd. 3-ig szabad idő, az ágyra ülni szigorúan tilos. 3-6-ig dél-
utáni kiképzés, ugyanaz a bornírt baromság, 6-7-ig szabad idő, va-
csora, tisztálkodás, körletrend, takarodó ¾10-kor. Gyalogolunk na-
ponta 12-18 km-t. De az egész nagyon jól megy, érzem, hogy kemé-
nyednek az izmaim, és egész barna vagyok. A lábam most még fel
van törve, de már javul az is.
Amint látod, nagyon jól vagyunk. Ha nem aggódnék értetek,
szinte jól érezném magamat.
Hétvégi látogatásra valószínűleg János is jöhet; vonatút hosz-
szú, de nagyon kényelmes.
A körlet egy ötven ágyas hodály, emeletes ágyak, felül alszom.
A fejem fölött deszkapolc, rajta a csajka, a tisztasági szerek, az ágy
alatt a katonaláda a személyes holmival. Sokszor van áramszünet,
este zseblámpával olvasok, úgyhogy szeretnék a cégtől egy kis kar-
bidlámpát kölcsönkapni és cca 2 kg karbidot. Hívd fel Kóródi Danit
telefonon, és vele beszéld meg a dolgot.
A testi fehérneműt meg lehet tartani. Kaptunk egy-egy rossz
inget, szétvágni kapcának, 4 pár lett belőle, egyelőre tehát ez nem
kell. Zokni, harisnya, törülköző és úszó ill. evezősnadrág és trikóing
azonban igen. Az ünnepre hozz valami jó könyvet.
Ma éjjel 1 órakor tetűtlenítésre indulunk Kecskemétre, 25 km
oda és 25 vissza, könnyített felszereléssel. Remélem kellemes utunk
lesz. A Jáger műrost dolgokat nem kell leadni, úgyhogy remélem
semminemű holmimnak nem lesz baja. Hajöblítés lausetolban. És
ezen kívül megfürdünk. Úgy számítják, hogy 7-re Kecskeméten és
du. 3-ra ismét Félegyházán leszünk.
Most összeírom azokat a dolgokat, amiket az elveszett leve-
lemben kértem, de egyik sem sürgős, majd elküldheted csomagban,
vagy elhozhatod látogatáskor. 1 pár bőr bakancsszíj, tű, háromféle
cérna (zöld, szürke, barna). A fehér evezősnadrág. 30 lap fehér papír
(Schliemann-levél). A még otthon levő két pár zoknim. 1 pár
bokafásli, 5 db bélyeg, 20-30 pengő, valami cukorka.
 Míg ezt a lapot írom, megjött a második légiriadó, az egész
támadást a piactérről néztük végig, próbakimenőn voltunk, őrmes-
teri vezénylettel, gyakoroltuk a szalutálást a garnizon tisztjein. Lát-
tam Papp Zolit, tartalékos tiszti egyenruhában, úgy látszik itt nyaral
ő is, de nem mentem oda. A légitámadás egész érdekes látvány volt,
de nagyon féltettelek titeket. Kérlek, hogy ezentúl is minden légitá-
madás után azonnal írj, hogy mi újság, nem történt-e baja a család-
nak. Ezer csók mindkettőtöknek.
Kresz, itt nem tudott semmit intézni, de megkapta a pesti fó-
rum címét egyenesen odamegy. Dolgozik a cégben a lelkifurdalás.
Itt azt mondják, a leszerelés lehetetlen, ne is számítsak rá.
Mindenem megvan. A hadifelszerelésem most olyan pompás,
hogyha vége lenne a háborúnak, direkt el kellene ennek a kedvéért
menni legalább Erdélybe egy szép téli túrára, ha már Ukrajnába
nem jutunk el.
Lapok negyvenkettő november huszonkettedikéről. Kettőnek
párkánynánai a bélyegzője. Drága anyukám és az egész család! Sok-
szor csókolok mindenkit az útról, amely úgy megy, ahogy Valinak
előre mondtam. Jól vagyok, az utazás könnyű. Remélem, hogy fél-
éven belül egészségben és sokkal jobb sorban látjuk egymást vi-
szont. Valira és Jánosra vigyázzatok ti is, amíg megjövök, bár bízom
benne, hogy anyagi gondjaik nem lesznek. Adjátok át nekik csókja-
imat.
A másik párkánynánai a kiscsaládnak ment, a Kanizsai utcába.
Jól vagyok, sokat gondolok rátok, az út nem fárasztó, úgy megy,
ahogy számítottam. Járj lehetőleg sokat szórakozni, és gondolj
anyukáinkra, akik az első háborúban évekig vártak férjeikre, akik
nagyobb veszélyben voltak, mint mi lehetünk.
Még egy ugyanaznapról, ugyanazzal a ceruzával: Érsekújvár,
1942. XI. 27. Sokszor csókol Imre.
 Egy tintaceruzás papír a sárga vászonroló alatti félhomályban,
a nagyanyja egykori szobájában. Apa utolsó levelezőlapja, amelyet
engedély nélkül a Harmadik Birodalom Generalgouvermentjének
területén (magyarul/emberül: Lengyelországban) adtak fel, egy
Pionki nevű városban: Viele Grüsse, ez volt az utolsó szöveg.
Absender: I. Baran. Nyílt lap németül, nincs rajta semmi, amitől
fennakadhatna a katonai vagy polgári, a német vagy magyar cenzú-
rán, annyit jelez: élek…
Otthoni papírok: Damjanich utca. Bárán csak egy megkezdett
keresést folytatott, amint elért a férfikorhoz, és nem ismerte az
előzményeket. Azt, amit nagyapó és később a fogságból hazaérkez-
ve Béla bácsi már elvégzett.
Egy boríték a Magyar Királyi Mozgóposta pecsétjével, negy-
venhármas dátummal, üresen és rajta, amiért megőrizték, egy szám
– háromszor megismételve – mami írása, nagyapóé kétszer, tollal,
tintaceruzával és grafittal: Imre azonossági száma: 6008 30 2276. Im-
re azonossági száma: 6008 30 2276. Imre. Azonossági. Száma. Hat-
van nulla nyolc harminc kétezerkétszázhetvenhat.
Levelezőlap, már egy újabb évvel későbbről. Nagyapóé, Bárán
látja otthon, a Damjanich utcában: a mártogatós tollával, íráshoz
szokott keze tartása, a kefehaja, ahogy a sárga lap fölé hajol, ír, a tol-
lat mártja, fogalmaz, szavakat, félmondatokat húz át, és elhallgattat-
ja magában a jéghideg bizonyosságot, hogy ha itt most egy monda-
tot nem így ír le, hanem úgy, az semmin sem változtat, a fia attól
nem fog előkerülni. A megszólítások adottak, nagyapó nagyságos,
de a magyar vöröskereszt, nem úgy, mint a svéd vöröskereszt vagy
a libériai vöröskereszt, Tekintetes, mint a Tekintetes Vármegye,
adott a hang is, amint alulírott tisztelettel kéri, méltóztassanak neki
fia sorsáról tudósítást adni. A levelezőlap visszatért, benne az ada-
tok – neve, anyja neve, születési éve, a bevonulás dátuma – már alá-
húzva a válaszoló hivatali kéz piros tintájával. Nagyapó beszámolt
arról, hogy fia levelet soha nem írt, és állítólag ezerkilencszáznegy-
venhárom januárjában az orosz harctéren eltűnt. Így fejezte be:
Olyan hírt is kaptam, hogy folyó év március elsején, húsz per ezer-
kilencszáznegyvennégy szám alatt a tekintetes cím értesítést küldött
eltűnéséről, amely értesítés azonban elkallódott. Amennyiben ez
megfelelne az igazságnak, úgy erről hiteles másolatot kérek, mert
nekem szegény fiam sorsáról semmiféle pozitív értesülésem nincs.
Aláírta, kitűnő tisztelettel, doktor, nyugalmazott, hírlapíró.
Ehhez a levélhez utóirat is volt: megjegyzem, hogy második fi-
am, Bárán János is eltűnt, és értesítés szerint a tekintetes cím most
nyomoz utána a csapattesténél. Kitűnő tisztelettel a Fenti. A mon-
dat: egy ráadás mozdulat, más idők, más viszonylatok maradványa,
minthogyha egy percre emberarcot képzelne a hivatalnak, ahogy
egy eszpresszóban, vagy vonat padján valamennyien megmonda-
nánk ilyenkor a velünk szemben ülőnek: még egy fájdalmam van
ám, a kisebbik fiam, a zongorista.
A postai bélyegző felülnyomata: A hulladékgyűjtés nemzeti
érdek. Segíts! Talán ezekben az években, a háború elvesztésével egy
időben, kezdődött az, hogy a hivatalos és félhivatalos felszólítások,
hulladékgyűjtésről és villamosraszállásról, csöngőnyomásról egy-
szerre tegezték az egész országot. A lapot később egy borítékba
dugták, amely már a vöröskereszt tudósító irodájának közlését is
tartalmazta („a felesleges szöveg áthúzandó”). A nyomtatvány első so-
ra: Nevezett a mai napig a veszteség-nyilvántartásban nem szerepel.
Felesleges volt, áthúzták. A szükséges szöveg tintával, rutinos be-
tűkkel, mintha ez a kéz írta volna le ötvenezerszer, egy kicsit bosz-
szankodva is a huzatos Vöröskereszt-irodában: mi a fenének nem
nyomtatták ki ezt is, a hellyel, az azonos pontatlan időmegjelöléssel
együtt, ötven-hatvanezer példányban, a Második Magyar Hadsereg
számára: Nevezett ezerkilencszáznegyvenhárom január-február hó
…-án (nap kihúzva) orosz hadműveleti területen eltűnt. Az ékezet
kiabáló hosszú párhuzamosai az ű-n. A gyerek háború utáni isko-
lákban elmondott, padban állva bediktált mondókájának eredeti le-
lőhelye.
Papírok. Jövő-menő levlapok, el nem küldött, visszaérkezett
levlapok. Világoskék, sárga, zöld rózsaszín levlapok. (Egyszerre egy
elképzelt újság elképzelt divatrovatát látta maga előtt, kiabáló betű-
sort: világvégéhez levelezőlapok pasztell színekben.) Egy rózsaszín
lap: elhibázott címzéssel, a vöröskereszt bajtársi rádiószolgálatának,
ára egy fillér. A címzett csapattestének, alakulatának megnevezése
szigorúan tilos. Jelmondata: Magyarország jövő békessége és felvi-
rágzása – a szovjetoroszországi harcmezőkön dől el! A tájékoztatás
az otthoniakról: Mindnyájan jól vagyunk. Nagyon aggódunk érted.
Okvetlenül üzenj vagy írj. Csókolunk szüleid, Vali, János. Civil re-
mények a kézírásban, nagyapó megingathatatlan hite a tárgyilagos
rádióhullámokban, amelyek frontvonalakon, tüzérségi zárótűzön,
Sztálin-orgonán és angolszász repülőgépek három hullámán keresz-
tül eljuttatják majd a szavakat fiához.
*
Kettős a kép rajzolata, ott van előtte az árnyék, másolat, haj-
szálnyi eltolódással, hogy eggyel több dimenzióban láthasd: Jancsi,
a kisebbik testvér.
Gyulai Emma diakonissza nővér, aki róla írt, először egy
negyvennégy hetedik hó huszonhetedikén húsz órakor, a hatvan-
kettes postahivatalban feladott levélben jelentkezett. Pesthidegkú-
ton lakott, a Báthory László utca nyolc szám alatti Fébé (?) Evangé-
likus Diakonissza Anyaházban, telefonja százhatvanhét nyolcszáz-
hatvan. Levelén az egyik bélyeg – a tizennyolc filléres címlet – a
magyar címerrel korona nélkül, Mária-ábrázolással a Patrona Hun-
gariae feliratot viseli, Kontuly bélyegtervező alkotása. Ma kaptam,
írta, unokaöcsémtől egy lapot, ki az Önök fiának bajtársa, kérte,
hogy értesítsem Önöket, hogy jól vannak. Itthonról semmi hír nem
jut el hozzájuk. Élelmezésük a körülményekhez képest elsőrendű.
Konzerv, vaj, sajt, szardínia, gyümölcsbefőtt van napirenden, nem
marad el kosztjuk a már fronton küzdő honvédek kosztja mögött. A
karton levélpapír nyomtatott jelmondata Márk evangéliumából való
(9. 23.): Minden lehetséges a hívőnek. A nővér befejező mondata:
Hisszük és reméljük, hogy az Úr megőrzi szeretteinket, hiszen őket
az Úr kezében tudjuk. Tábori postaszámuk: C. 25 273.
Később egy – halványzöld – levelezőlapon: Kedves Doktor úr.
Kérdő soraira sajnos nem tudok örvendetes választ adni. Unoka-
öcsémről hónapok óta semmi hír nincsen. Egy nem hivatalos és nem
is teljesen megbízható hír szerint fogságba került volna… A nővér
az Úr áldását kérve üdvözölte a Doktor urat.
*
Világossárga lap a vöröskereszttől, a Szent István körút egyből
(ma az egyes számú ügyvédi munkaközösség működik ott, ügyvéd-
re szoruló, így kiszolgáltatott emberekre méretezett szűk, sárgán vi-
lágított folyosón). Jancsiról írtak: Hozzátartozója érdekében a szük-
séges lépéseket megtettük, amint a csapattest a jelentést megküldi,
azonnal értesítjük Önt. A hűbéri levelezés nyakatekert fordulatával,
a megszállt fővárosban németre fordult nemzeti érzelemmel színe-
zett befejező frázis: hazafias tisztelettel. A következő lap Gaál had-
nagyé, akinek a keresztneve elolvashatatlan, Tivadar talán, Egon
vagy Arvéd, de ha más, akkor is bizonnyal a korhoz tartozó, ahhoz
a néhai országhoz, amely a lap keltének napján, ezerkilencszáz-
negyvennégy október hó tizenötödikén többszöri halálos sebből
agonizált már, amikorra a már megszállt országba még egyszer be-
vonultak a németek (tudod, az a visszahajló perem az acélsisako-
kon). Formát bontottak, és új történelmi műfajt teremtettek akkor a
mi történelmünk, a világnak ezen a táján élő emberek számára: a
megszállást a megszállásban. A megszólítás a három rövidítéssel is
igénybe vesz egy gépelt sort. Nagyságos doktor Bárán József nyu-
galmazott hírlapíró úrnak. Október tizedikén kelt érdeklődésére
közlöm, hogy fia, Bárán János karpaszományos őrvezető (1920. Perl
Berta) ezerkilencszáznegyvennégy évi július hó huszonötödikén a
galíciai Kraszna községnél eltűnt. Minden valószínűség szerint
egészségesen esett fogságba, azonban a hozzátartozók részére
semmiféle emlék nem maradt tőle hátra, mert egész szerelvénye ná-
la maradt, fejeződött be a szöveg. A lapot a negyvennégyes évben
nyomta a M. Királyi Állami Nyomda, a postai levelezőlap ára még
mindig egy fillér, nem volt igazi infláció. A pecsét rajta Ellenőrizve” a
katonai cenzúráé, abba belefoglalva még egyszer Gaál hadnagy alá-
írása, feladója a Magyar Királyi há nyolcszáznyolcvannyolcas tábori
postaszámú parancsnokság (ahol a nagy há, gondolta Bárán, mint
ma a nagy országok forgalmába keveredett autóinké, akkor a német
hadrendbe beosztott magyar egységek jelzése volt). A jelmondat:
„Magyarország kitartása és áldozatkészsége teszi győzelmessé
fegyvereinket!”
Az az év, amikor abbamaradt az ágyúzás. Az Új szó című újság
ezerkilencszáznegyvenöt július tizenhetediki keddi száma. (Buda-
pest, Erzsébet körút, a volt New York palotában, ahol Sándor bácsi
nem sokkal utóbb újra munkába lépett kifutófiúként. Por, téglatör-
melék, leszakadt folyosók, emberek az éledő városban, nyüzsgés:
magyar toprongyok, szovjet egyenruhák, tisztek, politrukok és
szerkesztő urak a rom körút felett. Itt adta ki az Új szó című lapot a
Vörös Hadsereg politikai osztálya „Izdajetszja Poliupravljenyijem
fronta dlja vengerszkovo naszilenyija”, Sztálin–Truman–Churchill ta-
lálkozója. – Potsdam; Fjodorov Nyikoláj kommentárja). Folytatják a
hadifogoly-hozzátartozók üzeneteinek közlését. Imre újra belép a
képbe, az üzenetek harmadik oszlopában: A távirattá, matematikai
jelzéssé kopott szöveg: „Élünk, várunk, üzenj. Vali, János, anyádék.”
Béla bácsi hazaért már ebben az évben, visszaszállt rá a családfői
tiszt, segített s részben kezébe vette a dolgokat. (János ekkor lakott
náluk először, nem volt szabad fütyülnie, ha otthon volt Béla bácsi.
Egyszer megdühödött a fütyörészése miatt, micsoda utcai csibész-
tempó ez, mondta és pofon vágta. Vérzett az orra, a bácsi is meg-
ijedt.) Ugyanebből az évből, amikor ő különféle iskolákban diktálja
be: „eltűnt a háborúban”, két újságkivágás: kétszáz főnyi, százötven
főnyi hadifogolytranszport érkezett Debrecenbe, s a névsorokban
jelölve, akiknek a századszáma azt mutatta, hogy tudhatnak valamit
a két fiúról. Béla bácsi cédulája, ott írta a zongora sarkán, azzal a
nehezen hajló, mégis íráshoz szokott kézzel, amelyikkel a raktári té-
teleket, gépalkatrészeket írta be a motorgyárban, és amelyikkel fel-
építette a kilőtt lakást, felhordta ölben az ötödik emeletre a maltert,
téglát, homokot. A cédulán, az egyik név mellett:
„Lap visszajött”, és a visszajött lap maga. Kedves bajtársához
címezte Béla bácsi, aki együtt teljesített szolgálatot
„…sógorommal, Bárán Imre gépészmérnökkel. Úgy tudom,
vele együtt jutottál fogságba is. (Egy nagyváradi csoportképen, ami
a birtokomban van, együtt vagy vele lefotografálva… Kérlek, ha
tudsz valamit róla… Ne kímélj, akkor sem, ha a legrosszabbat vol-
nál kénytelen közölni…” Az első visszajelzés, Jancsiról. Az egyik
névnél:
„Kimerítő levelet írt.” A hosszú levélből magából: „Ma kapott
leveledre válaszolok, ahogy tudok. Sajnos, amit tudok János sorsá-
ról – nem holtbizonyosan – , az rossz hír. Valóban egy helyen, sőt
egy percben estünk fogságba, azonban János többedmagával egy
parasztház velem ellentétes oldalára keveredett. Bizonyosan tudom,
hogy akna csapott be közéjük. Többet én nem állíthatok bizonyosan.
A becsapódást magát egy parasztház takarta. Egy közvetlen szem-
tanú, valaki, akit megnevezni nem tudok, a történtek után pár perc-
cel azt állította, hogy Jánost azonnali halált okozó fejsebesülés érte.
Adja az ég, hogy állításai ne lettek légyen igazak.”
 A szalmaszál, amelyben mami éveken át, élete végéig megka-
paszkodott. Hiszen a levélíró nem állított holtbizonyosan. János ta-
lán csak megsérült, a fején, él, kóborol abban a nagy országban a
mai napig. Mami cédulája, amit telefonálás közben tolhatott oda:
„Béla, kérdezd meg, hány órakor volt.”
Béla bácsi és nagyapó levelezésének-kutatásának fakult nyil-
vántartása egy foszló, átlátszó, egyenetlenül letépett szélű papírda-
rabon; a visszaérkezettek neve, címe mellett:
„Anyja jelentkezett helyette.” „Nem válaszolt.” „Lap vissza-
jött.” „Nem válaszolt.” „Lapot írt.” Szabó Miklós nevénél: „Volt itt.”
***
A diakonissza utolsó levele a Klotild-ligeti Béthel villába átköl-
töztetett anyaházból érkezett, januárban: nem tud semmit, az ő öcs-
cse meghalt, huszonnégy évesen végelgyengülésben, szó sincs róla,
hogy ez Isten akarata szerint volna.
 XVIII. A PEPITA FÜZET

„Az ilyet nem felejti el az ember.”

Ezt Evetke mondta, a tudós csőlakó, amikor Bárán elmesélte
neki, hogy az anyja leírt egy csomó dolgot egy pepita füzetbe, öt-
venhétben odaadta neki elolvasni, és ő ezt egyszerűen elfelejtette.
Evetke olyan határozottan beszélt, mintha valami csillagászati tör-
vényt szögezne le. Nem tévedett. Nem most történt először, hogy
egy fontos igazságot, amelyre Bárán lassan épp ráismert maga is,
abból a két-három emberből valaki, a barátja, a szerelmese mondott
ki számára. Elég mélyen belebonyolódott önmagába az utóbbi évek
alatt: kezdte már jobban megismerni emlékezetének a természetét.
Az ilyet nem felejti el az ember, valóban. Ő pedig azt hitte, hogy
megteheti. Arra sem emlékezett, a közbeeső éveken át, hogy a Med-
vetáncot anya hangján jegyezte meg először, pedig hogy szerette.
Személyes szállóigeként használta, idétlen magánszellemességként
potyogtatta el, ha volt helye, ha nem, téli villamosmegállóban és ka-
szárnyafogságban, hogy Kinek fázik a lába / Takaródzzék deszkába.
Ugyanakkor a színtiszta igazat mondta Evetkének, mert valóban
nem tudta, hogy anya mondta neki a verset, és valóban megfeledke-
zett a füzet tartalmáról addig a napig, amelyen a cipődobozra buk-
kant. Meg kellett szereznie azt a levelet, ha még létezik. Betört érte.
Az anyjától hiába kérné, ahogy hiába kérte a fényképalbumo-
kat is, azt érezte. Attól félt, ha szól, akkor bizonyosan nem jut hozzá.
Nagyjából sejtette, hogy hol lehet a pepita füzet. Másnap műszak
után az utcán járt, amíg úgy gondolta, hogy már mind a ketten el-
mentek munkába. Fél kilenckor felhívta az anyjáék lakását telefo-
non. Hagyta csöngeni tizenötször, azután letette. Elvillamosozott a
játszótérre néző házhoz. A sarokról még egyszer telefonált, nem vet-
ték föl most sem. Felnézett a túlsó járdáról: az esslingeni redőnyöket
leeresztették, mint mindig, ha elmentek. Így is felkészült arra, ha
mégis otthon találná valamelyiküket. Ugyanazt mondja, amit Judit-
nak, a szomszéd házban lakó fiatal anyának, akitől a kulcsot elkérte.
Egy régi szótárért jött, amelyre most délelőtt szüksége van, posta-
munka, nem várhat, amíg hazajönnek. Judit otthon maradt a kislá-
nyával, ő járt Nagyékhoz takarítani, ő engedte be a szerelőket. Ál-
landóan nála voltba harmadik kulcs. Báránt ismerte, nem akadt meg
a kérésén. Ő azt remélte, hogy egy kis szerencsével meg is úszhatja,
hogy az anyja vagy Gazsi megtudja, itt járt. Judit előző nap takarí-
tott, amíg újra megy, eltelik hat nap, ezer dolog verheti ki a fejéből.
Fönt csöngetett, hosszan, várt, csak azután nyitott be. Nem remegett
a keze.
Ráfordította a kulcsot belülről. Várt, amíg hozzászokik a sze-
me a homályhoz. A redőnyt nem akarta felhúzni, résnyire sem. A
nagyszobában először is kitette az asztalra az ürügynek szánt kis
orosz szótárat. Azután az íróasztal fiókját húzta ki először, abban
tartották a lámpabetétes fekete szekrény kulcsait. Hangosan elnevet-
te magát: ezt tulajdonképpen kesztyűben kellene végezni, az ujjle-
nyomatok miatt. Látta magát zseblámpával, karikán száz tolvaj-
kulccsal, a szemébe húzva széles karimájú kalap. Soha nem volt ka-
lapja. Illetve volt. Nahát, jutott eszébe, ezt nem gondoltam volna ró-
lad, Bárán: első éves korában egy darabig még kalapot is hordott,
akkor divatos, apró karimájú komolytalant.
A második kulcs az ajtóba illett. Ezt az egy szekrényrészt zár-
ták az egész lakásban, itt volt a pénz, az iratok, húsz év poros szám-
lái, levelei egy dobozban, néhány százforintos, az anyja régi órája és
egy ötezres nyereménybetétkönyv. Bárán egymás után emelte ki a
kötegeket. A pepita füzet az utolsó előttiben feküdt. Kinyitotta,
ahogy kémektől és betörőktől látta a moziban, megbizonyosodott
róla, hogy az az, amiért jött, s kettéhajtva betette a belső zsebébe.
Szakszerűbb dolog volna oldalanként lefényképezni, gondolta.
Visszarakta a holmikat, úgy ahogy voltak, becsukta a rekeszt,
helyére tette a kulcscsomót. Nem mosta le a port az ujjairól, nem
akart esetleges újabb nyomokat hagyni. A szótárat majdnem az asz-
talon felejtette. Felmutatta Juditnak, amikor visszaadta a kulcsot:
megvan. Nem fogadta el az asszony meghívását feketére. Vigyázott,
hogy meg ne lássák a poros ujja hegyét.
*
Előző éjszaka Bálint Anniról álmodott. Minden éjszaka álmo-
dott, mindig, és nagyon fontos helyet foglaltak el életében az álmok.
Kettőjükön kívül még Evetke is látható volt ebben az álomban, a fe-
hér szobában, a Virág árokon, ahogy gitárral kíséri az éneket a saját
dzsesszlemezén. „Északi stílusban játszik”, mondja ő az álombeli
Bálint Anninak. Most újra Evetke bérli a szobát, lehet tudni. Ők An-
nival a leánykaágy szélén ülnek. Annin a fehér ballonja, a haja le-
eresztve. Evetke egy széken, a falnak támasztja. Szűk a hely. A legje-
lentősebb tárgy az egész szobában az ágy; sarka olyan közel van a
szobafalhoz, épp hogy elfér valaki, lapjával, ha vékony.
Evetke nagyon vékony. Ez az álom most nem fekete-fehér.
Evetke kékbe öltözik. A farmernadrágja foltosán fakult, a magas
nyakú pulóvere galambkék. Az arca egy távoli nyár színét őrzi, na-
gyon fiatal, hosszú, határozott élekkel az állán, az arccsontján, s
mintha beesett volna, annyira vékony. A haja göndör, világos, szőke
vagy szög, védtelen kék alak. A lemezjátszó körül hajladozik azon a
szűk helyen. „Északi dzsesszt játszom”, mondja ő is. „Saját maga-
mat kísérem.” Felteszi az egyik lemezét. Vontatott dallamú ének,
Bárán a torkában érzi, mintha maga próbálna énekelni, a Landslaget
együttesére emlékezik, egy zsúfolt stockholmi sörkocsmából, ő már
csak állva fért el, hátul, kezében a korsóval, s a hegedűsök, egy na-
gyon hosszú szőke lány, agyonfakult farmerban, mezítláb verte a
dobogón az ütemet. Ilyen elnyújtott, napfényes, hegyes-havas,
gleccseres visszhangzó dallamra. Evetke szerény beszédhangja az
éneklésben megnő, megerősödik, mégis nagyon felismerhetően, re-
kedten az övé.
Evetke később vászonkabátot vesz, és elindul valahova. Anni
feláll, meghúzza a fehér ballonkabátja övét, és megy a kékbe öltö-
zött, vékony fiúval. Akkor áll fel ő, nekirohan Evetkének, verekedni
akar, és szándékosan eltöri a csuklócsontját, hogy ne gitározhasson
többet soha.
Azután a szoba, a lemez vagy magnószalag még, Evetke utolsó
felvételének utolsó hangjai, és az ő torkát elszorítja a kétségbeesés,
átöleli a kék pulóveres testet, és sír, úgy bánja, amit tett; tudja, hogy
nem lehet soha visszacsinálni. Tizenkét éve nem sírt már. A kék ru-
hás fiú is átöleli őt, mert érti, nem kell beszélniük. Őérte sír Evetke,
Jánosért, és a saját gitárjátékáért, de a keze, amellyel átöleli, oldalt
bicsakolva, törötten lóg csuklóból.
Bálint Anni szó nélkül öltözik nadrágba a szekrényajtó mögött,
mert Evetke neki fog vágni az országútnak, át a határon is, Erdély
felé, egy vászon sportzsákkal, és erre az útra nadrágban kell menni
egy lánynak is. János pedig, nem törődve semmivel, végül már a
lánnyal sem, a lány szándékával sem, csak megy mellettük, lakóte-
lepi házak ritka utcai neonjai között, és azt mondja Bálint Anninak:
„Csökönyös vagyok, mint az öszvér. Megyek, ahova te mész.” Jó,
hogy Mester Zoli nem is tud a nevéről, gondolja még. Csak ő hívja
Evetkének magában, hiszen úgy álmodta neki ezt a nevet egyszer,
és ez által mélyebb a kapcsolatuk, nem olyan nagy a baj – de erről
csak ő tud, ha csak Evetke nem álmodott ugyanúgy ugyanazon az
éjszakán.
 Szépen összeférnek az álomban a befejezetlen dolgaim, gon-
dolta, ahogy felébredt. A szerelem. A barátság. És amit Evetke mon-
dott ki a pepita füzetről. Arra gondolt, hogy megkeresi Annit egy-
szer, és elmondja neki, amit álmodott. Így indult Budára betörni.
***
Volt egy idő – a füzetben leírtak ideje – amelyről a szabad
szombatokon sem beszélt az anyja.
A dívány sarkába kuporodott fel a pepita füzettel, ahol a cipő-
doboz tartalmát böngészte. Időnként felemelte a fejét, és a mennye-
zet sarkára nézett. Újra meg újra azt kereste, hogy miért akarta elfe-
lejteni a füzetet.
Sértette, ami vele történt ötéves korában. Nem akart emlékezni
rá. Féltékeny volt az apja nevében, aki csak eltűnt, visszavárta –
nem akart tudni az anyja hozzá írott végső leveléről. Megbocsájtha-
tatlan érzéketlenséggel csak az anyja önigazolásának érezte a pepita
füzetet, nem tudta eldönteni, hogy a benne foglalt tájékoztatásból
minek hihet és minek nem. A füzet dolga nem volt tiszta és egysíkú,
és Bárán mindig hajlott a végletesen egysíkú, merev gondolkodásra.
Ezért kikapcsolta a tartalmát.
Pedig meg kellett volna találnia, elő kellett volna keríteni a
föld alól is, előbb elolvasni. Mindazokra a tényekre, amelyeket csak
ott találhatott meg, olyan szüksége volt, mint egy falat kenyérre. Ha
ő elég bátor, és elég okos, hogy a saját okaival szembenézzen, vilá-
gosan különváltak volna a megbízható adatok. Lehet azt tudni. Ak-
kor megtalálta volna a két tanú nevét-címét az irka hátsó borítóján.
S akkor nem kellett volna most, későn, szégyellnie magát a
kurta ítéleteiért, amelyekkel olyan egyszerűen elintézte magában az
anyját, aki huszonnégy éves korában (nála fiatalabban) került szem-
be háborúval, bombázással és halállal. „Ismeretlen – Inconnu”, ol-
vasta anya egy visszaküldött levelezőlapon, és ez azt jelentette,
hogy az ő apját és anyját megölte a leomló ház. Anya akkor bátor
volt.
Mostanra már sok minden megváltozott. Nem bánta, hogy
nem tudja pontosan, miért történt így. Többet már nem felejtette el,
kitől tanulta a Medvetáncot.
Nem láthatjátok meg kívülről, hogy mit tett, vitatkozott magá-
ban, Csontossal, elképzelt idegenekkel. Az én anyám, és én voltam
ott. Akkor ti mit vagytok olyan szigorúak?
Ahogy olvasta a hiányos, akadozó elbeszélést, különös párbe-
széd alakult ki közte és távollevő anyja között.
A párbeszéd egyik felét magában szúrta közbe-közbe anyja
mondataihoz. „Ha mégis visszajönnél”, olvasta, és azt gondolta: (Is-
tenem, anya, hogy írhattál le ilyet? Ha mégis. Miféle levél ez? Aki-
nek írod, arról nem reméled, hogy vissza fog jönni. Nem reméled,
hogy él, és egy kicsit tartasz attól, hogy mit szól, ha mégis, mert sze-
rettél, mást, elkószáltál, nem egészen tudsz elszámolni a gyerekkel
sem.) Ha azt olvasta: „Báránéktól pár lépésre volt a rendelő”, magá-
ban válaszolt: (Kinek írod? Kiről? Már idegen neked a nevünk?) Ha
azt: „Tudnod kell, hogy mik történtek velem, hogy ezeken az ese-
ményeken keresztül ítéld meg a változásokat, amiken keresztül-
mentem”, akkor: (Hisz te is: arra készültél, hogy hazajön. Arra is.
Ugyanarra készültünk? Közben együtt éltél ezzel-azzal. Ezek voltak
a változások.) Amikor egy fogászról azt olvasta: „…nagy műveltsé-
gű, szabad gondolkodású férfi volt…”, majd, hogy két vizsgálat kö-
zött is hegedült, ráébredt, hogy az anyja észjárásával is most talál-
kozott csak. (Most mindenhogyan meg akarta érteni a szeszgyári
kapus lányát, akinek világát olyan egykettőre robbantotta fel, hogy
férje nélkül maradt, és megszűnni látszottak körülötte az alig három
éve kapott polgári normák. Kiszaladt alóla a laza talaj, visszacsú-
szott, talán egy bódító bonvivánnal kezdődött, egy régi kollégával.
Ami velem történt, ezért történhetett csak, gondolta János; nem volt
háttere, biztonsága, nagyon fiatal volt, még alig jutott túl az egyik
megrázkódtatáson: drogistainas, kóristalány, egyszerre az értelmi-
ségi környezetben. „Francia-német szakos bölcsészdoktor”, írta a
fogász feleségéről. Mennyit bajlódott világéletében a műveltséggel;
rengeteg könyvet tartott otthon később is, és mindig éjszakába olva-
sott.)
„Otthagytam Düreréket, és felcsaptam könyvügynöknek.” (Jól
van, anya. Bátor vagy. Ha egyszer csavarogsz, akkor vagányul csiná-
lod. Ki hitte volna?)
A mondatnál: „D. Balázs észrevette, hogy zsebkését a mene-
dékházban hagyta, én visszamentem vele”, Bárán kapkodott, hol ezt
gondolta, hol azt, felháborodott az apja helyett: (Miért kell ezt meg-
írni? Ott volt már az a Balázsovits doktor is, aki a Vöröskereszt-
otthonba felment értem január tizenkilencedike után, és elhelyezett
a jé vé Sztálinban. Kik ezek? Mit gondoltál, mit fog hinni Imre? D.
Balázs. Dé!), és csak utána állította le magát. (Állj. Bárán János, állj.
Anyának volt lakása.
Nem szorult menedékházra, és szándékosan ottfelejtett zseb-
késekre. És ha igen? Nekem nem voltak még kégligondjaim? Nem
tudom, hogy az őrült szép szerelem percében hogy válhat egy la-
káskulcs tárgyi körülményből érzelmek kristályosodási pontjává?
De egyáltalán: van rá okom, hogy anyámra így gondoljak? Megtehe-
tem, hogy az elhallgatott mondatait kutatom, a gondolatait, a gon-
dolat előtti motivációit, harminc évvel később olyan kérdéseket
boncolok, amelyeket ő maga, egyetlen évvel a történtek után sem
tudott megválaszolni? Van erre jogom? Nem jogom, nem jó a szó. A
fenét sem érdekel a jog, vagy a fair play. Nem játék ez. Magamnak
nem kell hazudni. Az igazat akarom. Megkaparintani vélek vele va-
lamit, elintézni így utólag, hogy ötéves koromban ne lettem légyen
egyedül a világban, valami igazi, legalább félcsaládot keríteni ma-
gam köré abba az elmúlt időbe.)
„Szegény gyerek”, olvasta „ekkor kezdődött el a vándorlása,
ami sajnos, még ma sem ért véget.” (Hát itt van. Amiről Csontos
anyja beszélt. Amiért ő pofont kapott. Anya sajnos csakugyan sza-
badult tőle, amikor tehette. Űtban volt már akkor is, amikor meg-
kezdődött a szegény gyerek vándorlása. Negyvenháromtól negy-
vennyolcig. Mindig máshol, új emberek között épp ő, akinek férfi-
korában is olyan fontos lett, hogy kit milyen régóta ismer. Vagy
emiatt lett fontos? És mikor ért volna véget a vándorlása, ha nem
lop lakatot a jé vé Sztálinban? Ha nem rúgják ki negyvennyolc nya-
rán. Szóval, hogyha az anyján múlik? Bárán most a Szemere utcai
általános iskolára gondolt; az volt az egyik a hat közül, negyedik
félévtől ötödik félévig járt oda, közel volt a Vegyipari Igazgatóság-
hoz, ahol anya dolgozott. Molnár tanár úrnál ő volt a legrosszabb
tanuló az osztályban. Hivatalosan. Pszichológusok jöttek az iskolá-
ba, akik minden osztályból a legjobb és a legrosszabb tanulóval
akartak beszélni, és Udvardit meg őt jelölte ki Molnár, ez Báránt
nem is lepte meg. Mindenfélét kérdeztek a fogorvosiban, tintafolto-
kat mutattak, rajzokat és számsorokat kellett kiegészíteni, egy szóra
tíz másikat mondani, és mérték az időt. Azután visszakísérték őket
az osztályba. Kilenc és fél évesek voltak. Bárán megjegyezte, a pszi-
chológusnő fogalmazta így a gyerekek számára: Udvardinak tíz és
fél éveshez való esze van, Báránnak tizenhárom és fél éveshez való.
Intelligenciahányadost mérhettek, Rorschach-tesztet végeztek. A
pszichológusok elmentek, és Molnár tanár úr maró gúnnyal emle-
gette a tudományukat. Bárán ottmaradt. Még gyakrabban állta vé-
gig a sarokban Molnár első óráit háttal a teremnek, mert elkésett
vagy rossz volt. A gyerekek szavazhattak, hogy ki állt mozdulatla-
nul, ki az, aki a helyére mehet. Ez a demokrácia, mondta az osztály-
főnök. Most demokrácia van nálunk, és azt tanulni kell. Báránt csak
utolsóként engedték a helyére. Ő nézte a legtovább a térkép alsó
sarkát, s nem történhetett már meg életében, hogy eltévessze:
Kogutowitz Manó, a térképrajzoló nevét dupla w-vel és té-zé-vel ír-
ják. Az osztály is tudta, hogy az új gyerek nem érdemel jobbat, min-
dig baj van vele. Elkésik, otthon hagyja a tollát, szamárfüles a füze-
te. Amikor félév végén átment a Lajos utcába, osztályzatokat kellett
vinnie, földrajzból elégtelenje volt, egy csomó kettese. Az az egy
dühítette, hogy oroszból hármast kapott. Akkorra már megtudhatta,
hogy van nyelvérzéke.
Ezért keresett, és ezért is felejtett: azt akarta, hogy abban az
elmúlt időben másképp álljon majd a Szemere utcai iskola olajos
deszkapadlóján. Hogy minden Molnár tanár úr ne csinálhasson be-
lőle osztály hülyéjét, csak úgy.)
„D. Balázs, amikor én nem értem rá, folyton sétált Jánossal…”
(Ne sétáljon velem!
És rögtön: Mit bántom azt a szegény fiút! Ahelyett, hogy ma-
gamat képzelném a helyébe. Ugyanazt tettem volna. A nővel is.
Mindennel. Mi volt abban? Együtt éltek, lefeküdtek. Sokszor. Na?
Szerette az anyámat. Valószínűleg szeretett engem is.)
„Lakatos követelte, hogy Jánost magamhoz vegyem; legyen
velem a bajban. Terrorizált, öt percenként küldött a telefonhoz, hogy
sürgessem.”
(Erről szól a régi gyanakvásainak egyike. Ezért haragudott az
anyjára. Amikor először olvasott bele a füzetbe, ezért érezte úgy,
hogy a haja szála az égnek áll: nógatni, fenyegetni kellett egy ide-
gennek. Az anyja közönyét olvasta a naplóból: lusta volt, vagy elfe-
lejtette őt behozni Budapestre. Szinte meg akarta úszni, a nagy sző-
nyegbombázások előtt, gondolta. Azon a két héten múlt, hogy a
gyerek megéri-e a hatodik születésnapját. És még el is meséli. Utálta
ezt a helyzetet. Engem ne rázzanak le, ne hagyjanak ott, ne rakjanak
innen oda, mint egy csomagot. Egyszerűen kihagyta a tényt, hogy
az a százkilós repülőbomba ugyanúgy eshetett volna a Kanizsai ut-
cára Budán, mint a peremfalura, az anyja nem tudhatta előre, mi a
jobb megoldás. A legtöbben épp a várható bombázások elől menekí-
tettek minél távolabbi falvakba gyereket, családot. Az anyja ilyen
helyre nem tudta küldeni; Szentmihályról pedig valóban nem lehe-
tett tudni. Ki más volt a hibás, mint én, kérdezte most magától, ha
ezt nem gondoltam végig?)
„…s Balázs csak az uccán mesélte…”
(Lassan megbékélek Balázzsal. Szóval már belépett a családba.
Azért ez faramuci, anya. Most már így írod csak, természetesen,
közben meg elfelejtetted megírni Imrének, hogy együtt éltél a pa-
sassal. Azt hiszem, még ebben is neked volt igazad.)
„Drágám”, így kezdődött a levél/napló a pepita füzetben,
amely a magyar országos szabvány (MOSZ) 401/c. P. szerint készült,
s kapható volt 40, 60, 80 és 100 lappal.
Anyja írása nem változott az idők során. Ugyanolyan volt az a
negyvenötös füzetben, mint az ötvenhetes levélben. A dátum, a ki-
írt, nem apró betűs folyóírással: Bp. 1945. nov. 20. A füzet hátsó ol-
dalán kis körben korona sematikus rajzát találta: a ferde keresztből
lehetett tudni, hogy ez a magyar korona.
„Drágám!”, olvasta tehát. „Nem szívesen beszélek arról az
időszakról, amiről most írni fogok, nem is szívesen írok. De mégis
meg kell tennem. Csak most, hogy a dátumot leírom, vettem észre,
hogy ma van a hetedik házassági évfordulónk, s egy hét múlva lesz
három éve, hogy utoljára láttalak.
Azóta sok minden történt a világban, s ebből bőven jutott ne-
kem is. Már nagyon kevéssé remélem, hogy visszajössz. De ha még-
is visszajönnél, tudnod kell, hogy mi történt velem.
 Tudnod kell, hogy mik történtek velem, hogy ezeken az ese-
ményeken keresztül ítéld meg azokat a változásokat, amiken ke-
resztülmentem.
Bár az események még elég frissek, mégis érzem, hogy az idő
múlásával elvesztik az élénkségüket, és ezzel a jelentőségükből is
veszítenek. Megpróbálom tárgyilagosan, emóciók nélkül, de híven
leírni az elmúlt három évet.
Miután elmentél, egy ideig nagyon nyomorult és minden akci-
óra képtelen voltam. Legtöbb időmet anyádéknál töltöttem, és Jan-
csi volt az egyetlen barátom. Néhány hét múlva, bár anyagi gondja-
im nem voltak még – elkezdtem böngészni az újságokat, szerettem
volna valami állást találni. A színházba semmiképp sem akartam
visszamenni asszony létemre. Egy fogorvos háromhónapos
asszisztensnőképző tanfolyamot hirdetett, s kilátásba helyezte, hogy
a növendékeit elhelyezi. Beiratkoztam. Akkor ismerkedtem meg
Lakatos főorvossal és családjával. A tanfolyamnak megvolt az az
előnye, hogy a nap nagy részében el voltam foglalva. A munka nem
volt valami különös, főleg ajtónyitásból és műszermosogatásból állt.
Lakásom és háztartásom mindenképpen fenn akartam tartani.
Gondoltam, így János is velem maradhat. Felvettem egy öreg, lom-
pos asszonyt, aki hat hét alatt engem anyagi romlásba döntött, a la-
kás pedig csurgott a piszoktól. Mindezt még kibírtam volna, de a nő
hisztériás volt, s Jánost nagyon utálta, és nem akart vele maradni.
Kénytelen voltam elküldeni az öregasszonyt, Jánost pedig negyven-
három áprilisában hazaküldtem Szentmihályra. Szegény gyerek,
ekkor kezdődött el a vándorlása, ami sajnos még ma sem ért véget.
Tanárom, doktor Csuka Sándor fogorvos gyakorlati kiképzésre
dr. Lakatos Kossuth Lajos utcai rendelőjébe küldött. Az ismeretsé-
gem Lakatosékkal nagy fontosságú volt, szinte közvetlenül nekik
köszönhetem, hogy János megmaradt nekem. Lakatos maga nagy
műveltségű, szabad gondolkodású férfi volt, nagyon szerette a ze-
nét, ő maga is szorgalmasan és elég jól hegedült, a feketén és a ciga-
rettán kívül ez volt a legkomolyabb szenvedélye. Két vizsgálat kö-
zött is játszott.
Hozzám nagyon kedves volt. Míg Csuka doktor igyekezett a
tanítványait meggyőzni cseléd mivoltukról, addig ő egyenrangú
munkatársának tartott. Nagyon sokat tanultam tőle, komoly szájse-
bészeti műtéteknél asszisztáltam, s ő közben mintha csak az egye-
temen lett volna, állandóan magyarázott, és így az egész műtétet
megértettem.
Tudod, hogy nem volt véletlen a pályaválasztásom. Senki sem
álmodik arról gyerekkorában, hogy segédszínész lesz. Én orvos sze-
rettem volna lenni, de ez nem sikerült, s így csak körülsündörögtem
az orvosi pályát.
Lakatos felesége csinos, kissé öregedő intelligens asszony,
francia-német szakos bölcsészdoktor. Bár velem igen kedves volt,
kevésbé szerettem, mint a férjét.
A háromhónapos tanfolyamból két hónapot töltöttem el,
Lakatoséknál három hétig dolgoztam. Állást kaptam dr. Dürer Im-
rénél a Krisztina körúton. Doktor Dürer undok dög volt, pénzéhes
orvoskapitalista. Valami sántasága maradt vissza gyermekparalízis-
ből, s ezért csak fél napokat rendelt. Ez volt az egyetlen vonzereje,
különben mindjárt otthagytam volna. A felesége szófukar és procc,
úgynevezett jó parti, Bratelli csónaképítő lánya. Engem lekezeltek,
kimért udvariassággal kisasszonynak szólítottak. Undok társaság
volt, a betegeik hasonlóak. A doktor urat jobban érdekelte a gazdag
ember kutyája, mint a szegény ember gyereke. A fizetésem 120 P
volt, melyet néhány hónap múlva megelégedésük jeléül 180-ra
emeltek (havi). S ezenkívül a kezembe nyomott 2-10 P borravalók. A
munkám nehéz, fáradságos, mechanikus. Mégis csaknem egy egész
évig kibírtam, ennek oka a rövid munkaidő volt – így Jánoshoz
gyakran kimehettem Szentmihályra. S az, hogy Báránéktól pár lé-
pésre volt a rendelő, így gyakran ott is ebédeltem.
Azért ezerkilencszáznegyvennégy február elsejénél tovább
nem bírtam ki. Otthagytam Düreréket, és felcsaptam könyvügy-
nöknek.
Március tizenkilencedikét el kell mondanom. Aranka nagy
gyerekzsúrt tervezett Ilike születésnapja alkalmából, János is meg
volt híva. Én barátaimmal felmentem a Sváb-hegyre. Gyönyörű me-
leg nap volt, mindenki remekül érezte magát. Este már hazaindul-
tunk, már majdnem a villamosmegállónál voltunk, amikor D. Balázs
észrevette, hogy zsebkését a menedékházban hagyta. Én visszamen-
tem vele.
Hat óra körül érkeztünk a Széll Kálmán térre, ekkor még nem
tapasztaltunk semmi meglepőt. Bementem Bertalanékhoz, mert a
születésnapi zsúrra János is hivatalos volt. Gyerekzsivaj helyett mé-
la csendet és lógó orrokat találtam. Elmondták, ami történt. Alig-
hogy hazaértem, ott volt nálam D. Balázs is, az „újsággal”.
Nem tudtuk, mi lesz, féltünk.
Másnap a Horthy Miklós úton már nem lehetett villamossal
végigmenni: a síneket is elfoglalták a német tankok és páncélautók.
Elhatároztuk, hogy Jánost egyelőre visszavisszük Szentmi-
hályra.
Pünkösdkor kimentem én is, kint töltöttem 3 szép napot, ekkor
láttam utoljára a szüleimet.
A német megszállás elején levelet kaptam Lakatoséktól. Felke-
restem őket. Érdeklődtek, dolgozom-e, s tagadó válaszomra köntör-
falazva megkérdezték, nem jönnék-e hozzájuk dolgozni. Egyre na-
gyobb gond volt a megélhetés, nem tudtam kijönni a havi kétszáz
pengőből, készséggel elfogadtam az ajánlatot, 250 P fizetést, és na-
gyon jó kosztot kaptam.
Nem bántam meg, Lakatosék végtelenül kedvesek voltak, az
otthonomat pótolták.
Nagy dilemmában voltam, mit tegyek Jánossal. Kint remek
dolga volt, az emberek azt beszélték, hogy a vidéket nem fogják
bombázni, de azért mégis féltem. Szentmihály túlságosan közel van
a fővároshoz. Lakatos dr. követelte, hogy Jánost vegyem magam-
hoz, legyen velem a bajban. Az alatt a néhány nap alatt, amíg az ügy
vajúdott, szinte óránként kérdezte: még mindig nincs itt az a gye-
rek? Valósággal terrorizált. Öt percenként a telefonhoz küldött,
hogy sürgessem. Azt is felajánlotta, hogy míg én dolgozom, János
velem lehet. Soha nem fogom neki elfelejteni.
János végre nagy nehezen bekerült Szentmihályról. Ez ezerki-
lencszáznegyvennégy június huszadika után volt.
Alig egy hét múlva, július másodikán délben, Budapest meg-
kapta az első szőnyegbombát a Váci úttól a Ligetig. A házból két
emeletet levitt a támadás. Órákig nem tudtuk, mi a helyzet, a pincé-
ben füst volt, és nem lehetett kijutni.
Végre kimásztunk. A mi lakásunkból csak az előszoba maradt
ép.
Éjfélig szedtük a cserepet. János – és általában a gyerekek –
édesen és hősiesen viselkedtek. Két órán át tűrték a szájukra kötött
vizes zsebkendőt.
Lakást kellett keresni. Néhány nap azzal telt el, hogy hajnaltól
éjfélig az utcákat és emeleteket róttam. Egyre több volt a kibombá-
zott és különféle menekült. A gyerek mindenütt akadályt jelentett.
Végül, bár nem szívesen, de elfogadtam D. Balázséknál egy szobát.
Balázs két szipirtyóval, anyjával és nővérével lakott együtt, akik
szintén nagyon viszolyogtak a gyerektől. Nem tudom, mit kell félni
egy ötéves jó kisfiútól. Mikor azonban egy öttagú menekült családot
akartak betenni hozzájuk, inkább minket vállaltak. Így kettőnknek
egy szép, egészséges szoba jutott. Megmaradt bútoraink nagy részét
is ide vihettem, a többit elherdáltam, szétosztogattam.
A másnapi postával visszajött a lev. lap, amit anyáméknak ír-
tam, „Ismeretlen – Inconnu” felírással, és kaptam egy telefonüzene-
tet, hogy a szentmihályi házat telibe találta egy százkilós repülő-
bomba, senki sem került ki élve a romok alól. Sírógörcsöt kaptam,
egy hétig nem tudtam felkelni. Azóta sem szűnt meg fájni egy perc-
re sem.
János július közepén szamárköhögést kapott. Szegény nagyon
sokat szenvedett. El kellett volna vele utazni. Nem lehetett. Rémes
volt nézni, elkékült, levegő után kapkodott. Hónapokig nem alud-
tunk. Az öregasszony személyes sértésnek vette, hogy a gyerek kö-
hög, és ő nem tud aludni. A gyerekkel nem volt szabad az előszobá-
ba vagy a konyhába kimenni. Közben János egészen elvadult, nem
volt hajlandó egyedül a szobában maradni, csak ha én vagy Balázs
is bent vagyunk. Mind a ketten eljártunk dolgozni, így ezt lehetetlen
volt megoldani. A legtöbbször magammal vittem Lakatosékhoz a
rendelésre, ott üldögélt csöndben és a leporellójával játszott. Nehe-
zen gyógyult. Anya vér-injekciókat is kapott. Amikor nem értem rá,
Balázs sétált Jánossal.
A nyár a napi két légitámadást leszámítva aránylag csendesen
telt. A külföldi rádió hírei eljutottak hozzánk, de a magyar lapok is
kénytelenek voltak hadijelentéseket többé-kevésbé hitelesen közöl-
ni. Már özönlöttek a menekültek, és hozták a híreket.
Nagyon komoly anyagi gondjaim voltak, az infláció kezdett
meglódulni, pénzem kevés volt, segítséget nem fogadhattam el sen-
kitől. Schliemannéktól megkaptam szabályszerűen a törzsfizetése-
det, és ebből éltünk nagyon szűkösen. A te kabátanyagodat eladtam
Kóródinak 1000 P-ért.
J. Vali a Töttösy-féle panzióban dolgozott az Anker-közben.
Sokat segített, állandóan adott élelmiszerjegyeket és gyakran élel-
met is.
Október 15-én korán reggel bementem a városba. A vasárnapi
utca szokatlanul nyüzsgő és izgatott volt. Idegen emberek rábeszél-
ték egymást, hogy ne menjenek haza a saját lakásukba.
Egy órára értem haza, a ház olyan volt, mint egy felforgatott
méhkas. Mindenki összevissza szaladgált. A budai partról gépfegy-
ver és puskazaj hallatszott.
Balázsék lakása a Duna-partra nézett, fedetlenül, azt mondta,
itt nem maradhatunk. Összecsomagoltunk néhány darab ruhane-
műt, a fogkefénket, egy-két könyvet, és elindultunk Valihoz, gyalog.
Még ekkor sem tudtam, mi történt, s Balázs csak az utcán mesélte el
a kormányzói proklamációt: kiléptünk a háborúból. A lakásokból a
rádiók kiordítottak az utcára. A pestiek nagy része szemmel látható-
lag örült, hogy »vége van a háborúnak« Időnként megrakott autók
robogtak végig az utcán. Nyilas röpcédulák röpködtek. Du. fél 3
volt. Nem éreztük jól magunkat.”
*
Itt megszakadt a levél/napló; kitépett füzetlapok nyoma kö-
vetkezett a pepita füzetben. És másfajta különálló papírlapon anyjá-
nak „János!” megszólítású levele, ötvenhétből, annak a régi, nem
szívesen mondott, nem szívesen hallgatott történetnek röviden ösz-
szekapott végével: „így folytatódott:
Valinak egy pici, 1½×2 méteres személyzeti szobája volt, 3-ra
odamentünk. Délután a nyilasok elfoglalták a stúdiót, beolvasták a
mikrofonba a parancsot a harc továbbfolytatására. Horthyt előbb
lehazaárulógazemberezték, majd később mint „volt” kormányzót
emlegették. Az utcákon nem lehetett járni, kénytelenek voltunk Va-
linál maradni. Pici, vékony falú szobájában négyen aludtunk. Egész
éjjel ropogtak a puskák.
Csütörtök este hazamentünk, a házmester alig engedett be a
kapun.
Pénteken hajnalban egy vegyes őrjárat az összes épkézláb férfit
összeszedte az utcából. Elvitték őket sáncot ásni, Őrszentmiklósra.
Próbáltam megkeresni Balázst, de közben közénk került a front, so-
ha többé nem tudtam meg, mi lett vele. Nem tudtam, mit kezdjek
veled. Ennivalónk nem volt már, elkezdtük felbontani az utolsó be-
főtteket. Eljutottam valahogy a spanyol követségre. Édesapád a kö-
vetség olaj kazánjait felújította, s így ismeretségbe került az akkori
ügyvivővel, Mme Fournier-vel. Megígérte, hogy megpróbál segítsé-
gemre lenni, és felajánlotta, hogy Téged elhelyeznek egy Vöröske-
reszt-otthonba. Így kerültél az Orsó utcai Vöröskeresztbe. Decem-
berben már hallatszottak az orosz fronthangszórók a házban. Hatan
voltunk fiatalok, egy húszéves katonaszökevény fiú, lányok és én az
egyetlen asszony. Ha légiriadó volt, fent maradtunk az emeleten, és
ennivalót loptunk. Állandóan ugattak az ágyúk. Egy asszony, aki
vízért ment az utcára, haslövéssel jött vissza. A pincében operálta
meg a házban lakó orvos, én asszisztáltam; a műtét eszközei között
körömolló és nyakkendő is szerepelt! így értük meg a karácsonyt.
A felszabadulás után azonnal kerestelek, s mihelyt a volt Fe-
rencz József híd megnyílt, jóval a polgári forgalom megindulása
előtt a szovjet katonai parancsnokság engedélyével átmentem Budá-
ra Hozzád. Olyan állapotban voltál, hogy a doktornő nem engedte,
hogy elhozzalak. Néhány nap múlva újra átmentem a gyógyszerek-
kel, amiket szereztem; az egész otthonnak elég volt. 2-3 hét múlva
hazahoztalak, gyerekkocsiban, mert nem tudtál járni. Állandó orvo-
si kezelésre szorultál, én dolgoztam, ezért egy zuglói átmeneti gye-
rekotthonba helyeztelek el. Naponta meglátogattalak, s mikor ösz-
szeszedted magad, kerültél Nagymamáékhoz egy évre, majd a jé vé
Sztálin intézetbe, s végre, mikor 1948-ban Apuval összekerültünk,
haza. Így volt a te elhagyásod.
Anyád.”
***
Most már nem fogom megtudni, mi annak a D betűnek a foly-
tatása, gondolta.
A kitépett lapok helye, a levél után, az irka hátsó borítóján
anya ceruzaírása látszott, fakuló, de még hiánytalanul kiolvasható
sorok: „Homola Pál taxisofőr Ó utca 1. Szabó Miklós úri szabó Jókai
tér 9.” A két tanú: A fene a pofámat, gondolta Bárán. Itt a bizonyíték,
az orromat verték bele a tények: mindenképpen kutya kötelességem
lett volna ötvenhétben tisztességesen elolvasni az anyám levelét.
Kötelességem évek óta betörni.
 XIX. SZABÓ, A SZABÓ

Forró, forró, mondta maga elé a tűz-víz játékot. Már egy ideje
forró. Közel a tűz. Előszedte az atlaszát, Európa oldalán összekötöt-
te ceruzával az ismert földrajzi pontokat. Ugráló, egyenetlen hosz-
szúságú darabokból álló vonalat nyert. Budapest Keleti pályaudvar
– Párkánynána – Érsekújvár – Pionki – Kopotocska – Rasszijszk.
Most már tudott még egy adatot: Jókai tér kilenc, hatodik kerület. A
Rasszijszk felírás alá tartozott zárójelben, kisebb betűkkel, ahogy az
események magyarázata áll történelmi térképeken. Ezen a harmadik
napon be kellett mennie egy délutáni fél műszakra is, nem volt elég
ember; hat óráig ért rá, és már dél volt, amikor az olvasásban elért a
két lakcímhez. Elővette a telefonkönyvet – Ari néniéknek csak a ré-
gi, négyéves kiadás volt meg – , és egy Szabó nevű szabót keresett
benne.
(A másik tanú, a Homola Pál neve előkerült már az egyik volt
hadifogolynál, róla tudta, hogy nem szerepelhet a budapesti tele-
fonkönyvben: nemzetközi zsebes volt Homola, békebeli tolvaj, s
amikor Magyarországon nagyot változott a világ, és eltűntek azok a
helyek, ahol ő dolgozott: luxusszállodák, játékkaszinók és nemzet-
közi expresszvonatok, hamarosan ő is átlépte a nyugati határt, köl-
tözött, vándorolt az ügyfelei után, felszívódott az európai térségben,
ahol ma is él, ha meg nem halt. Az Interpolnak nem sikerült megta-
lálnia. Attól még Bárán, ha nekiáll utánajárni, ráakadt volna, ő meg-
találná, tudta. Könnyebb a dolga: neki saját oka van.)
 Megvolt Szabó Miklós, annak rendje és módja szerint: foglal-
kozása szabó, lakáscíme Jókai tér.
Kevés ideje volt délután hatig. Felszállt a hetvennégyes autó-
buszra a Dembinszky utcai végállomáson.
Utazott. Nézete kifelé a hátsó peronról. Elhagyta a villamos-
színt, ahol szerszám csengett, karbantartó munkák folytak, olaj- és
verejtékszagú szerelők másztak a sárga kocsik alá. A Nemzeti Szín-
ház ideiglenes épülete mellett megnézte az eszpresszót, ahol öreg
alkoholista nők üldögéltek minden délután, a Hársfa utcai megálló
mögött magán-cipzárjavítók kapu alatti boltjaira látott. A Nagykör-
útnál leszállt. Egy kicsit gyalogolnia kellett a gumiharmonikás ti-
zenkettes busz megállójához. Várni a Madách Színház jegyirodája
előtt, kék keretes plakátokat és a tavalyi főpróbákon készített fény-
képfelvételeket nézegetni. Azután fölszállt a szűk középső ajtón.
Egy rekedt hang szólt a mikrofonba: hármas kész, mögötte sziszeg-
ve csukódott az ajtó. Egy megállót zötykölődött még. Az Oktogon-
nál kellett leszállnia, és átmenni a Körút túlsó oldalára a lámpánál,
el a népbüfé mellett, és jobbra fordulni a térre. Elhagyni a szobrot,
amely alatt nagy hálóval galambcsapdát kezelt egy öregember havi
ötszáz forintos nyugdíj kiegészítő állásban, mert a madarak elpima-
szodtak, ekkoriban telepítették ki őket a fővárosból.
A gumijavítónál felnézett az épületre, hogy megbizonyosod-
jon. Régi, félig leverődött, penészszínű cégérek alatt járt; aztán egy
bedolgozó kátéesz táblája mellett ott látta a kilences számot.
Pauperitás bedolgozó szövetkezet, így szólt a tábla, fekete alapon
arany festéssel, oldalt a kapualjban pedig egy ugyanilyen színű ke-
retes, kisebb: „Szabó Miklós fazonszabó. II. em. 3.” A telefonkönyv
bejegyzése érvényes volt. Érezte, hogy lámpaláza van. A szíve gyor-
sabban vert a felindulástól. Állt a kapu előtt. A szemközti utcában
látott egy telefonfülkét. Visszament, fellapozta még egyszer, hala-
dékot keresve, a számot. Kettőhatvanhét ötkilencvenhat (így jegyez-
zük meg, budapestiek, ezekben az években hatjegyű telefonszáma-
inkat). Telefonálni sem volt könnyebb.
Nekiindult újra.
*
A másodikon megismétlődött a tábla. Krémsárga téglalap volt
a csengő.
Bárán nem remélte, hogy ez az az ember, aki tanúskodott
negyvenhatban. Talán a fia, aki az évtizedek során megőrizte a sza-
bó iparengedélyt, a család létfenntartásának, később jólétének forrá-
sát. De akkor ez a fiú tud az apja fogságáról, úgy gondolta, és talán
el is vezetheti őt Szabóhoz.
Amíg az üvegbetétes ajtó előtt állt, a második emeleten, s mu-
tatóujja a csengő krémszínű lapocskáján nyugodott, egyszer csak
éles csengetést hallott belülről: magától billent át a csengőlap az ujja
alatt. Hátha nincsenek itthon, reménykedett. Hátranézett a szűk
lépcsőház kanyarulata felé. Ha gyorsan dobálja a lábait, eltűnhet
még, és nem látja meg senki. Végül is nem tudhatta, él-e még egyál-
talán az az ember. Meghalhatott, akár most nemrég is, mondta ma-
gának, és akkor a fiának, a családtagjainak dadognék itt a friss ha-
lottjukról.
Homályfolt mozdult a katedrálüveg mögött, most már nem
lehetett elfutni. Kihúzta magát, úgy állt, ahogy akkor áll az ember,
ha tudja, hogy nézik. Alacsony, zömök ember nyitott ajtót, trikóban:
– Tessék – mondta. Bárán köszönt. Azután:
– Szabó Miklóst keresem. – A tengerésztrikós ember bólintott,
és nem mozdult el az ajtóból. Várta, hogy ő mondjon többet, mutat-
kozzon be, szolgáljon további felvilágosítással. Ő már nagyon régen,
csaknem azóta, amire azt mondják, hogy amióta az eszemet tudom,
álnéven, Nagy Jánosként élt a világban, és ezt a nevet mondta, ha a
kezét adta valahol. Mások számon tartották a nevét: Bárán, mondta
a Nagykovács, Bárán, mondta Sándor bácsi. Most megvillant benne
egy dallam, egy sor a Carmagnole-ból, régi francia forradalmi dal-
ból, amelyet a háború után új szöveggel énekelt az ország: „…
gyeride hát, gyeride hát / táncolva ünnepeljük /” Szabadítónk ágyúját”, és
értelmetlen, oktalan, felszabadult derűvel ő mondta ki: – Bárán Já-
nos vagyok.
Szabó háta mögött látható volt az elosztófalakkal, ki- beszögel-
lésekkel alakítgatott előszoba, egy fa-üveg fal. Zömök nyugalmat
árasztott ez a férfi. Báránnak ismerős volt a nyugalma, csak most két
éve – tegnap! – találkozott az egykori Uszály utcai fiúkkal: ők is ab-
ban az életkorban lettek felnőttek, amikor mi többiek még iskolákat
járunk, nyolcat, tízet, tizenkettőt, tizenhetet, nebulók vagyunk húsz-
évesen is.
Álltak az ajtóban. Volt rá ideje, hogy megnézze, nyugodtan lel-
tározza magában a kerek, lesült koponyát, az őszülő haj szárnyait a
tonzura két oldalán, a húsos orrnyerget, a kék-fehér matrózcsíkos
trikót, a borotválatlan arcot. Nem lépett hátrább a lakásajtóból Sza-
bó, még egyszer azt mondta:
– Tessék.
– Azt szeretném megkérdezni, van-e tíz perce számomra. –
Egy gondolatjelnyi szünet után hozzátette, ami más környezetben,
egy vezérigazgatónál egyszer már bevált: – Magánügyben.
Szabó tempósan feljebb emelte a tekintetét, még egyszer meg-
nézte az ő arcát.
– Jöjjön beljebb – mondta. Becsukta mögötte az ajtót. Lassan
megvakargatta a bal karját, a körme halvány fehér csíkokat hagyott
a visszasimuló aranyszínű szőrszálak tövében. Harsogott a nyu-
galma, és Bárán ettől azonnal úgy érezte, hogy ő kapkod, sután, ösz-
szevissza beszél.
 Mintha kikötői gengsztertörténetből vágták volna ki a jelene-
tet. Állt a kövér barna emberrel az ismeretlen, hulló vakolatú ház-
ban, két ajtó között, megszámolhatta a csíkokat a matróztrikóján, a
szőrszálakat az alsókarján. Várta, hogy az a másik egyszerre meg-
vakarja a hasát a trikó alatt, és felfedi alatta a tetovált sárkányt. Fia-
tal volt, fiatalabb, mint várta volna: ötvenéves, talán csak negyvenöt.
Nem mutatkozott be, amikor kezet adott. Semmi tájékoztatást nem
előlegezett önként, és semmiben sem kötelezte el magát. Hallgatott,
s mintha két lábon egyensúlyozna a fehér fakeretből, katedrálüveg-
ből összeálló fal előtt, hogy bármerre elugorhasson egy pillanat
alatt. Báránnak olyan érzése támadt, hogy egy rossz szóval, egy
mozdulattal mindent elronthat, és akkor ugatni kezdenek a lefűré-
szelt csövű fegyverek, rendőrautó szirénája vijjog fel mindenfelől, s
a hirtelen halál hangjai törik meg a csöndet. Most már lassabban
mondta:
– Azt szeretném tudni, hogy azonos-e. Jó helyen járok-e? Ön az
a Szabó Miklós, aki hadifogságban volt negyvenháromban?
– Hmm. – Szabó még most sem válaszolt, csak hümmentett
egyet. Nem mondta: igen én vagyok. Mindeddig nem is szólt
Báránhoz semmit, amiből kiderült volna, hogy őt tegezi-e vagy ma-
gázza. De most hátrább mozdult egy fél lépéssel a szobák felé. Ő
nem ment utána egy fél lépésnyit, mást lépett, kimondott egy szót:
– Egy Rasszijszk nevű táborban.
A tengerésztrikós ember erre azt kérdezte:
– Kiről akar tudni? – Ez volt a legelső jele, hogy jó helyen jár,
Szabó első olyan szava a beszélgetésben, amely kimondatlanul, de
választ adott. Az ő egyoldalú próbálkozása most vált párbeszéddé,
– Az apám.
 – Bárán Imre, a mérnök. – Szabó megint bólintott. Ő nem várt
mást, nem is tudott volna elképzelni mást. Szabó közben végig
mindent megjegyzett. Megjegyezte a vezetéknevüket is, igazolta a
maga hitelességét: apa keresztnevét ő mondta ki először.
– Ön az?
Szabó nem válaszolt, kérdezett megint:
– Ő hányas volt? Húszas?
– Ezerkilencszáz? Nyolc. Nyolcas.
– Épp annyi idős, mint a fivérem – mondta a tengerésztrikós
ember, és ezzel helyre kattant minden. – A fivérem – mondta újra
hosszú i-vel – most el van foglalva.
– Beszélni szeretnék vele egyszer.
Az ifjabb Szabó fivér válaszként elbillent a katedrálüveg elől,
lazított a készenlétén. A kilincsre tette a kezét:
– Majd bemegyek hozzá, és megkérdem, mikor alkalmas neki.
Várjon meg, – Befelé indult a keskeny előszoba-folyosó következő
hajlata felé. – Bárán Imre – mondta közben. – Ő tervezte a barakko-
kat.
Ő volt a tábor lelke, gondolta Bárán. A mondat folytatását a
családi legendából ismerte. Helyben volt.
A matróztrikós megállt, visszafordult. Döntött közben:
– Tudja mit? A fivérem most el van foglalva, de mégis: jöjjön
velem. Meglátjuk. – Az ajtóban azután: – Miklós, én behoztam ne-
ked mégiscsak ezt a fiatalembert. – A helyiségből csak a zsúfoltságát
érzékelte, a fülledtségét, vasalásgőzét. Most műhely, látta ezzel az
első pillantással, azelőtt cselédszoba volt. Vannak benne mások is,
férfiak. Nem észlelte, hogy kik, hányan, milyenek, előrenézett, míg
lépett, most már elöl, mert az ifjabb fivér a bejárat után elfordult ol-
dalt, a posztóval, vassal és emberrel zsúfolt helyiségben, mint rév-
hajó a kikötőbejárat után. Közben befejezte az ő bemutatását azzal,
hogy: – Miklós, én behoztam neked mégiscsak ezt a fiatalembert.
Rasszijszki.
Így. Rasszijszknak mondta, a-val, ahogy a segédmunkás meg
az egyetemi tanár, ahogy magyar csak akkor mondja a város nevét,
ha ott tanulta meg a szót: Rasszijszkban.
Rasszijszki, ő. Kis híján hangosan felsóhajtott, olyan hevesen
érezte ebben a különös, nagyon idegen belsőpesti lakásban, hogy
megérkezett, ahova tartott ezekben az években, oda akkorra. Mellbe
vágta a tények rohanása, hitének, sejtelmeinek megerősítése, végső
soron másodpercek alatt tudott meg sorra egymás után olyan dol-
gokat, amiknek a megemésztéséhez külön-külön egy évszázadra
van szükségünk, ha emberibb léptékben jár itt a Földön az idő. Ma-
gához térni sem volt ideje még azóta, hogy ott állt a sárgára vakolt
lépcsőházban, és nem tudta, hogy be fog-e csöngetni.
A szoba végén Szabó Miklós nézett fel a munkájából:
– Kinek a fia vagy? – kérdezte. A fivér válaszolt helyette.
– Bárán. A Bárán Imrének, a mérnöknek… – Szabó Miklós le-
tette az anyagot, amit a térdén férceit, leemelte a szemüvegét, fölállt.
Ő a fény felé fordult, hogy jobban mutassa az arcát.
– Ilyen is volt – mondta. Hozzá beszélt. – Emlékeztetsz rá. –
Szabó, a szabó magasabb volt nála egy fejjel, széles vállú, nagy da-
rab ember, széles ősz barkóval, ősz borosta volt a nyakán, karja a fel-
tűrt ujjú flanell-ingben ugyanolyan göcsörtös, bogas izmú, mint az
öccséé, csak a szőr volt egészségesen szürke rajta. Egy túlélő teste,
csapott át őrajta a gondolat, azé, aki visszajött a fogságból. – Igen,
nagyon emlékeztetsz rá. Ennyi idős lehetett, mint te most, nem? Jól
emlékszem az Imrusra. Jóban voltunk. Háverek voltunk. Hogyne,
emlékszem. Na, és miért jöttél? Milyen papír kell?
 – Nem kell semmi. Hallani akarok róla.
– Elmondom én. Elmondom pontosan, várjál. Ülj csak le oda. –
Szabónak megint a kezében volt a munkája, egy nagy tű meg egy
anyagdarab. Nagy öltésekkel, fehér cérnával férceit ideiglenes he-
lyére egy pepita válltömést.
Megállt a dolgok pergése, egyszerre látott már mindent: az
anyag apró fekete-fehér kockáit, a magasra emelt váll formáját, a
fércelőtűt és a cérnaszál fehér cikkanásait. Látta a különös szobát,
ahol:
Vastag deszkából készült, agyonszurkált, faragott és firkált
zsámoly állt a szabóasztal túlsó oldalán. A megelőző másodpercek
során ő emelt le róla egy újságba tekert posztócsomagot. Ahogy
most a saját mozdulatát észrevette, a kezében tartott holmit átrakta
a rendetlen szabóasztalra. Az ifjabb fivér a falnál vasalt, háttal a
szobának, vasalója háromszor akkora volt, mint egy közönséges va-
saló, nagy lyukak a lapja fölött, és nem volt villanyzsinórja. A bú-
tordarabok közötti szabad helyen ingujjas nyakkendős férfi cigaret-
tázott, várta, hogy folytatódjon a próba. Gesztenyeszínű hajában
magas hullám emelkedett, fényesen, mintha eddig a pillanatig fésül-
te volna, gonddal, hosszan, tükör előtt. (Triplatornyos háriját marhán
lengeti a szél, jutott eszébe az aszfaltköltemény ezerkilencszáznegy-
venhétből. Minden egybevágott: egy másik világba érkezett meg,
arra a Magyarországra, ahol most lett vége a második világháború-
nak, az idősebbik Szabó testvér már hazajött, már elment, felkereste
a többi fogoly családját sorra. Még nem alakult ki új világunk, új
szokásaival, az emberek még szabónál csináltatják a zakójukat, pe-
pitának nevezett fekete-fehér anyagból. Fényes hajhullámokat hor-
danak, magas válltöméseket, pamaccsal és szappannal borotválkoz-
nak, és parazsat lóbálnak a vasalóban.)
 Leült a szabaddá tett zsámolyra. Szabó felnézett, hol Báránra,
hol a szoba közepén állóra. Elharapta a fehér fércelőcérnát, kifordí-
totta a pepita kabát ujját, felállt. Valahogy megoldotta, hogy se ud-
varias ne legyen a nyloningessel, se goromba, nem rásegítette a ka-
bátot, hanem ráadta. – Ernus – fordult hátra. – Lesz ebbül zakó? –
Ernus rátette a vasalót egy hatalmas villanyfőzőlapra, és körbejárta
az egykabátujjas embert. Amaz önkéntelen mozdulattal kihúzta
magát. Ernus nyitott tenyérrel végigsimított a zakó hátán, válltól le
derékig, négyszer-ötször egymás után. Egy kevés anyagot feljebb
húzott a vállából, megtűzte, akkor mondta:
– Lesz.
Szabó Miklós megfogta a zakó ujját, és három mozdulattal le-
tépte a törzsről. Bólintott. A vendég leakasztott a fogasról egy másik
zakót és fölvette; barna-fehér aprókockás anyagból volt, magas váll-
töméssel. Kétszer végighúzott egy fésűt a hajában és ment. Szabó a
széken ült megint, és a pepita zakó vállát varrta sebes öltésekkel,
úgy mondta:
– Együtt voltunk az Imrével. Beszéltem róla sokat.
Ernus azt mondta a vasaló mellől:
– Beszéltél.
– Elmondom én pontosan. Csak nem akartam ez előtt. – Állá-
val lefelé bökött a pepita zakóra: – Járnak ide mindenféle fajta
cselovekek. – Valami kibogozhatatlan tájszóláskeverék nyomait
hordta még a beszéde, hatvanöt évesen, pesti külvárosok csibész-
nyelve keveredett bele, a havert rövid Á-val ejtette, tőle hallotta
Bárán nemsokára először életében azt a szót, „hogy behangyásodott
és azt, hogy oda kúráltak, mindebből mégis valódi beszéd kevere-
dett. Ezek az emberek, a háború hadifogolytáboraiból, orankiak,
Pontilly sur Mere-iek és rasszijszkiak összetartoztak, a birkózó alka-
tú, kilencvenkilós öreg szabó ugyanazokat a szavakat használta,
mint a haditudósító főhadnagy és az egyetemi tanár. – Együtt vol-
tunk a bunkerban. Így, mint ez az asztal. – Szabó mutatta a méter
magas munkaasztal lapját és a padlót. – így volt az én priccsem, ő
így feküdt alattam a földön. Közel voltunk. Háverek voltunk. Csen-
des ember volt. Akarod tudni sorjában?
Szétosztottak vagonokba, ahogy fogságba estünk, úgy vittek.
Akkor ott vártunk négy napig vagy hat napig, nem tudom már. Hat
napot tartott az út. Oda kúráltak az emberek a vagonba, a saját
szalmájukra. Amikor kiszálltunk: Istenem, hogy néznek ki ezek,
gondoltam. Lesoványodtak, mocskosak, szarosak minden. Én is így
nézek ki? Aztán már volt enni – kilencven kiló voltam, amikor haza-
jöttünk. De először, amikor az egyik bunker kigyulladt a
burzsujkától, és bennégett egy ember, abból hiányzott. Kivágták a
seggét, megsütötték… Csendes ember volt az Imre, nagyon csendes.
– Szabó felnézett ültéből a szemüvege fölött. – Egy kicsit magasabb,
mint te, vállasabb.
– Evezett – mondta Bárán. Evezősnadrágjai voltak, gondolta.
Mióta a leveleiben erről olvasott; csak evezősnadrágot volt hajlandó
hordani alsónadrág helyett.
– Ügyes fiú volt – bólintott az öreg szabó. – Aztán behangyá-
sodott. A flekktífusztól. Negyvenkét fokos lázuk van, akkor ott lát-
nak mindenkit. Járt ott az erdőben. Anyám, feleségem. Ne menj el,
mamikám.
Behangyásodott. Anyanyelvének új szava, nem hallotta még,
megtakarított számára a fájdalom borotvaéles pillanataiból annyit,
amennyivel késleltette, hogy megértse a mondatot.
Akkor lehúzó ürességet érzett a mellkasában, hideg nyomást a
tarkóján, mint fizikai fájdalom, úgy nyomta a félelem undora. Késve
elért hozzá a mondat jelentése, a mondatoké egyszerre; apja meg-
őrült a halála előtt. Apa megtébolyodva, be-han-gyá-sod-va az orosz
erdőben, a végén. Egy kétségbeejtően hiteles, kisgyerekszó: mami.
Szűkölt benne a káromló fájdalom: ezt ne! A Jókai téri második eme-
leti gengszterbarlang mindvégig egyre biztosabban ringatta bele: az
igazi szemtanúra talált itt, s most a bizonyosság keménységével érte
a hír: behangyásodott. Egy irgalmatlan másodperctöredékig tartott
ez így. – Ja, az nem ő volt, a Gyuri. – folytatta Szabó Miklós. – A Ké-
kesi Gyuri, egy örmény fiú Erdélyből, az téglát szorított a mellére.
Hogy őt lövik. Imre meg Gyuri, egymás mellett volt a priccsük.
Szabó szünetet tartott közben, leeresztette az ölébe az anyagot,
öltésenként végigsimította.
Nem apa őrült meg. Az apja betegségeinek neve és sorrendje
litániaszerűen volt ott a fejében Ari néni hangjával: „A tífuszból fel-
gyógyult”, így kezdődött. De a szó elhangzott. Arra elég volt az idő,
hogy a lehetőségét végigélje.
Mostantól tudta, hogy szüksége lesz az erejére. Sosem érezte
úgy, hogy másokról szólnak a háború történetei, a történetek egyál-
talán, az ember végső léptei, ha például már a csatornában él.
Hiszen ezt akarta; vele lenni apával, végig. Vele volt, ő volt az,
János akkor, ott, ahol az emberek mocskosak voltak, szarosak, leso-
ványodtak, ő volt az, aki odakurált a saját szalmájára, és ha úgy
volt, hogy a megégett embernek kivágták a seggét és megsütötték, ő
evett belőle, és övé volt apa minden lehetősége is, ő járt behangyá-
sodva az orosz erdőben, mamikám.
Visszatért lassan a testhőmérsékletű világ, visszaszivárgott a
mellkasába a meleg. Hallgatta Szabót, amint körülpillantva mesél,
nagy lendülettel az egész műhelynek: próbababáknak, vasalóáll-
ványnak, pepita szövetnek.
Oldódott a beszélgetés. A fiatalabb fivér egy szavából, amelyet
a figyelme szélén észlelt, Bárán megtudta, hogy nem is gondolta ő
olyan rosszul, amit gondolt tetovált sárkányról, lefűrészelt csövű
fegyverekről. Ernus tizenhét éves volt ezerkilencszáznegyvennégy-
ben, s míg fivére a hadifogságban az ezredszabóságot vezette, és
huszonhét ember dolgozott a keze alatt, addig ő embereket szökte-
tett a németek elől, hamis papírokat gyártott a szabóműhelyben,
tiszti egyenruhában mászkált az utcán.
Készült valahova, és átöltözött. Bőrujjas kötött mellény volt
rajta, nyakkendő. Egy szekrényoldalról leakasztotta a kocsikulcsot.
Bárán arra gondolt, hogy mire leér az utcára, és beül a
kétszínzománcos keletnémet Wartburgba, senki sem fogja megkü-
lönböztetni a város tízezer más konfekcióba bújtatott Wartburg-
tulajdonosától, nem is sejti senki, honnan jött elő, milyen rejtélyes
kikötőből a betonváros közepén. Csöngő szólt olykor kint, mozgás
támadt az előszobaajtónál. Egy öregasszony hozott egy öltönyt va-
salni, elment. Ernus kiment, aztán visszajött. Más női hangok hallat-
szottak.
– Dalma megjött? – Szabó szólt Ernusnak.
– Megjött. A gyerekkel.
– Küldd be.
Bejött Dalma, harmincöt éves forma volt, mindenhol kerek,
még kemény, épp túlérőben, mélyfekete szemmel; Szabó Miklós
szabályszerűen bemutatta őket egymásnak.
– Ez a feleségem. Ez a Bárán Imrusnak a fia, tudod, a mérnöké,
azért jött, hogy az apjáról halljon. – És még Dalma is tudott az Im-
rusról, pedig csak három éve voltak házasok. Elmondta, ahogy leült
Bárán mellé a másik zsámolyra. A gyerek az előző házasságából va-
ló (bejött egy pillanatra, kért egy forintot nyalókára, tizennégy éves,
piros arcú, szőke fiú). Szabónak érezhetően jólesett, hogy fiatal fele-
sége a hites tanú szerepben látja. Sok év telt el már azóta, hogy utol-
jára jött valaki, és ő a tábort mesélte.
 – Jöttek igazolásokért, adtam én mindenkinek. Emlékszem az
édesmamáék otthagytak a járdán, a Flórián tér közepén, kint a fené-
be Óbudán. Tanúskodni kellett a bizonyítási eljáráshoz a tanácsba,
jöttek értem, vittek ki a nagy, fekete autóval, aztán csak addig volt
sürgős. (Jaj, Istenem, gondolta Bárán. Megint.) Hű, de pipa voltam.
Siettem én is, vissza kellett jönnöm ide a műhelybe, segédekkel dol-
goztam én már akkor.
– Jöttek. Amelyik úgy jött, hogy kézenfogva hozta a vőlegény-
ét, annak ugyan nem csináltam semmit. Elküldtem a picsába. Még
ki sem hűlt az a pali. Később, menjenek férjhez, naná, persze, mire
várjanak, hogy megöregedjenek…? És belőled? Mi lett? Miből élsz?
– kérdezte most Szabó. Korrektor vagyok, nyomdában, mondta ő,
javítom az oldalakat, az órájára nézett: most megyek majd hatra
dolgozni, amúgy az egyetemre jártam majdnem négy évet, de kirúg-
tak, és céduláztam, könyveket fordítottam, fordításokat ellenőriz-
tem, dolgoztam színházban is. Akkor derült ki, hogy Ernus olvasta
egy fordítását, egy amerikai detektívregényt, tájékozott volt a meg-
jelenő könyvek között, és ismerte Ábel drámáit. Ernus most elbú-
csúzott.
Szabó kikísérte az öccsét. Amikor ketten maradtak Dalmával, a
nő azt mondta:
– Milyen szörnyű ez. – Ő várt, nem kérdezett. – Hogy ennyi év
után is, nem tud megnyugodni. Milyen borzasztóan szomorú dolog.
Ő meg azt válaszolta rá, hogy:
– Nem szomorú. – Azt értette ezen: így van, tény, vele történt
magával. A maga dolgain nem szomorkodik az ember: tudja, szá-
mot vet vele, rendet csinál a számadásaiban. Dalma nagy fekete
szemmel nézett rá az imént, ahogy mellé ült, a férfit felmérő pillan-
tással, és rajta átrebbent egy futó gondolat a fiatal, forró nőről, aki a
hatvanöt éves ember felesége; ha más körülmények között találkoz-
nék vele. Nem érezte torznak vagy zavarónak a gondolatot, csak
nem tudott most figyelni rá. A nő is a túlélőhöz tartozott, a kilenc-
venkilós emberhez.
Szabó visszajött a műhelybe, leült, előrebuktatta a homlokáról
a szemüvegét, hosszú mozdulatokkal varrt, és beszélt tovább az el-
csendesedett szabóságban.
– Elmondom én, hogy mi volt, hogy volt. Volt egy két kilomé-
ter hosszú út a tábor közepén, úgy hívtuk, hogy a halottak útja.
Hajnalban az őrök végigmentek rajta, és összeszedték, akik az éj-
szaka meghaltak. Nekünk ki kellett húzni őket a főútra. Zsineget
kötöttünk rájuk, és vontattuk őket a havon, meztelenül – a ruha az
így vagy úgy, érték volt. Ki kellett vinni, halomba rakni őket. A föld
olyan kemény volt, hogy szikrázott, doronggal ütöttük, három-négy
centit tudtunk mélyíteni rajta egy óra alatt. Hányat eltemettem. Ki-
lencezret is. Amire kiértem velük a bunker elé, olyanok voltak, mint
a fa. Negyvenkét fok hideg volt. Úgy ment: jött egy szánkó, arra fel-
rakták őket, úgy is rakták fel, mint a fát, egy sor hosszában, egy sor
keresztben, elvitték. Kész volt már egy gödör, amibe belefért hat-
száz ember. Három év múlva erdőt ültettek a tábor helyébe, jártam
ott, amikor jöttünk hazafelé. Nem tudták, hogy ott valaha láger volt.
A dögcéduláját mondod.
Emlékszem az Imrére. Segítettem neki. Én jó erőben voltam,
háverek voltunk, kellett segítenem. A tábort ő már nem érte meg.
Valamikor éjjel maradt abba a lélegzése, zihálni kezdett, kihagyott,
aztán elcsendesedett. Reggel néztem meg. A szája elé tartottam a
zsebtükröt, de nem lett párás. Azt a közös tükröt állandóan ott tar-
tották a bunker végében, a burzsujka mellett. Erre használták. Is-
mertem, hogy tartják a lábukat, amikor meghaltak. Még a hold meg
a csillagok fent voltak. A dögcédulát levettem a nyakából. Felemelni
nem bírtam. A jobb karom alá vettem az egyik lábát, a másik karom
alá a másik lábát, aztán kihúztam a bunker elé.
 Én vagyok az utolsó, aki él. Még egy volt, az kiment Bécsbe, ott
halt meg. Úgy hogy ne keresse tovább, mert nincs kinél.
– Ne magázzon, Miklós bácsi – felelte rá Bárán. – Mondja csak,
hogy te.
***
Induló esőben lépett ki az utcára. Összesűrűsödtek a felhők,
amíg fent volt a szabóműhelyben. Nagy szemek estek le csöndesen.
A járókelők most kanyarodtak beljebb a házfalak, kapuk felé. A szé-
les járdán végigértek az emberalakok megnyúlt, cikcakkos szélű
tükröződései. Nem volt messze a munkahelyétől. Ez a háztömbnyi
szakasz a Jókai téren, akkor jobbra fordul, gyalog elmehet a Nagy-
körúton a nyomdáig.
 XX. OLDALFÉNY, 38

Egy éve tartott már az ősz, hetedig hete tartott a november. Es-
ténként heves szélrohamok zörgették meg a környéket, a Városliget
felé vezető utcák tetőcserepeit, keresztülzúgtak a padlásfeljárókon
és a műteremlakásokon.
Mostanáig mindig tudta, hogy mit fog csinálni a következő
órában és a következő napon. Tele voltak a percek. Azután megpat-
tant egy húr. Két vége táncolt még egy darabig pengve ide-oda az
ürességben. Keresése a leghosszabb ágyúzás nélküli időszakra esett,
amelyet Európa megélt ebben a században. Az ő számára mégis
most ért csak véget a második világháború, a Jókai téren. Szokatlan,
különös csönd támadt.
*
A következő munkanapon éjjel fél háromkor otthagyta a
nyomdát.
Fene jókedve volt.
– Ha nem vigyázok, egyszer csak felugrók, és arcon csókolom
Csukicsot – mondta Valérkának.
Éjfél előtt fél órával, hogy a veszedelmes csókolózást megelőz-
ze, szólt a csoportvezetőnek, hogy fél műszak után elmegy. Amúgy
is: érezte, hogy a legfőbb ideje már, hogy kirúgassa magát valahon-
nan. (Később kiderült, hogy ez nem olyan egyszerű: a nyomdában
kell az ember, így mások a fegyelem mércéi. Megmaradt éjszakai
korrektornak.) Rajta és a főnökön kívül csak Piri, az új lány és
Valérka ült a korrektorasztalnál, ők hallgatták végig a rövid párbe-
szédet. Bárán nem kért Csukicstól semmit, közölt: megy, csúsztat.
Tudta, hogy ami ma hátra van, meg tudják olvasni ketten, és volt
három elcsúsztatható fél műszakja. Azt neki külön megfizetik,
mondta Csukics. Nem fizetik meg, felelte ő, mert nem dolgozom le,
ma fél műszakban elmegyek. Csukics megkérdezte, hogy különben
is, mi olyan sürgős éjjel fél háromkor. Mondta: halaszthatatlan dol-
gom van. Az ember megkérdezte, a vesztét érzi-e? Na látja, ez az,
mondta ő: a vesztemet érzem, és az valóban sürgős fél háromkor is.
A helyére menet lehajolt Valérka mögött, és belecsókolt hátulról a
nyakába. Valérka bugyborékolva nevetett, és mélyen a teljesítmény-
lapja fölé hajolt. Csukics levágta a golyóstollát, kiment. Valérka ak-
kor kérdezte csak meg halkan, hogy mi van ma vele. Bárán sietve
szerelmet vallott, és megkérte a kezét. A gyereket hozhatja, tette
hozzá, mert a fiatalasszony kisbabát várt, a hatodik hónapban volt.
A férjét expresszlevélben értesítjük majd a fejleményekről, mondta.
Van öt forintom bélyegre. Hülyéskedik itt, felelte Valérka, és még
mindig kicsiket kuncogott a nyakbacsóktól. Mutatta: csupa libabőr
lett a karja. A világért sem hülyéskednék, felelte. Ilyen életbevágó
dologban. Csakugyan van öt forintom. Megmutassam, akarja? Új
ötös. Szóval, valami megmozdult benne. Különben csakugyan volt
öt forintja, és a zsebében ott volt a gyöngyhímzéses tárca, amely a
cipőskatulyával került elő.
Leült vele egy padra a téren, mindjárt ott a nyomda előtt.
Először a fedél rekeszébe nyúlt be: egy gondosan őrzött ezer-
nyolcszáznegyvenkilences Kossuth-ötforintos hajtásai között ott
volt a nagyanyja cédulája, amelyről olyan régen tudta, hogy így
végződik: Drága Imrém nyugodj békével. Úgy szólt: Bárán Imre
szül. Budapest 1908. szept. 3-án. Meghalt Rosszijszk oroszországi
községben 1943. ápril 29-én hajnali 3 órakor, élt 35 év és 7 hónapig.
Alighogy kiértek Oroszországba fogságba estek, s ott nagyon jó
dolga volt, mint mérnök dolgozott – sajnos, rövid ideig. Mindenki
nagyon szerette, ő volt a tábor lelke és vezetője. A tábort is az ő terve
és felügyelete alatt építették. Tífuszt kapott, abból felgyógyult. Ké-
sőbb vérhasban betegedett meg, s tüdő- és mellhártyagyulladást
kapott, s abban halt meg. Azt már nem bírta ki a szervezete.
Drága Imrém nyugodj békével!
*
Még a fedélben, anya papírlapjait őrizte meg a nagyanyja,
ugyanakkorról. A pepita irkából tépték ki, onnan, ahol a napló/levél
váratlanul megszakadt:
Május 5.
Vége.
Ó, nem az én küzdelmeimnek, azok most kezdődnek igazán. A
reménységemnek – s kicsit talán az életemnek is – van vége. Drá-
gám, tegnap megtudtam, hogy már 3 éve nem élsz.
Talán folytatom egyszer ezt a naplót. De a jellege és a lényege –
az, hogy legyőzöm vele az éveket és a kilométerek ezreit – meg-
szűnt.
Búcsúzom drágám, egyetlenem. A világ számára meghaltál.
De számomra amíg élni fogok, te is élsz. Az életem egyik része
olyan lesz, mint egy normális, egészséges fiatal nőé, de belül lesz
egy hely, ami csak a tiéd s az irántad érzett el nem múló örök sze-
relmemé. Nagyon, nagyon szeretlek. Ha nem vártalak volna ennyire
vissza, nem lett volna erőm ezeken a borzalmakon átvergődni, ke-
vesebb energiával küzdöttem volna az életemért. Így volt jól drá-
gám, Jánosnak szüksége van rám, s talán én se élek hiába. Hányszor
erősítettem magam, mikor valami nagy baj volt, azzal: ha ezt sikerül
megúszni, milyen jó lesz Imrének elmesélni. Azóta is sokszor örül-
tem annak, hogy milyen büszke leszel arra, „hogy a feleséged egye-
dül, minden segítség nélkül, újra kezdte. Ez is azért volt, hogy ha
hazajössz, otthonod legyen. Ha egy rendes ruhához jutottam, ha
bármi történt velem, első gondolatom az volt: Imrének hogy tetsze-
ne, mit szólna hozzá? És tegnap Homola azt mondta: „Szegény Im-
re, sajnos az elsők között volt, akik meghaltak. Mindent megtettünk,
hogy megmentsük, ő volt a tábor lelke, nagyon szerettük.”
Nekem, drágám, mindegy, hogy hol fekszel, tömegsírban vagy
külön, ezer km-rel közelebb vagy távolabb. Zsebedbe a mi fényké-
pünk van. Úgy szeretném tudni, mik voltak az utolsó gondolataid.
Gondoltál-e ránk, tudtad-e, hogy várunk? Persze, hogy tudtad.
Olyan borzalmas, hogy ilyen távol tőlem haltál meg. Mi saját
jószántunkból az együtt töltött évek alatt egy napot se töltöttünk
egymástól külön.
János már nagy fiú, egyre jobban hasonlít hozzád, drágám. Ol-
vasni tud, iskolába jár.
Az én hajam is őszül, pedig még csak 26 éves vagyok. Min-
denki azzal vigasztal, hogy fiatal vagyok. Én nagyon öregnek érzem
magam. 18 éves koromban voltam fiatal, mikor megszerettük egy-
mást, és még nem voltam 23, mikor elváltunk. Akkor lett vége az én
fiatalságomnak. De ez az öt év oly szép volt, annyi jó volt benne,
ami másnak talán 15 évre is elég lenne, őriztem a szerelmünket,
mint valami kincset. Csodás volt a Nagyszénás áprilisban, a hó alatt
virágzó fákkal. Akkor csókoltál meg először. A házasságunk is olyan
magától értetődő volt, s az is, hogy gyerekünk lett. Mindig nevet-
tünk az embereken, hogy milyen bolondul élnek.
***
Felhajtotta a kabátgallérját, a két kezét zsebre vágta, és egészen
lecsúszott a padon. Hallgatta a ritka autók gumisustorgását a fello-
csolt aszfalton. Elővette a gyöngyös tárca rekeszéből Bárán Imre
megfakult fedelű útlevelét, nézegette. Csöndes volt a körút. Három
óra lett. A gallérjába süllyedve ült a betontér fáradt, vékony fái alatt,
amikor a rendőr megállt előtte. Azt hitte oka van rá: Bárán egyedül
olvasott a padon éjszaka háromkor, látszólag fázósan, látszólag ok
nélkül. A közeg nem tudhatta, hogy a pokróckabát meleg, mint a
kályha, és hogy ő a vesztét érzi.
– A személyazonossági igazolványát kérem – mondta. Ezután
azonban rátévedt a tekintete az összecsukott útlevélre. Mondtam
már, öregem: kis darabokra volt felvagdalva a földrészünk, határok
voltak már az első világháború óta, és ezeken a határokon csak ok-
mányokkal engedték keresztül az embert, ezt te már nem érted. Az
okmányt hívták útlevélnek, más és más színű volt minden egyes or-
szágban. A fakózöld könyvecske Bárán kezében külföldire vallott.
Semmi módon nem emlékeztetett sem a közelmúlt vörös magyar út-
leveleire, sem az épp akkor használatos kékre vagy barnára. A
rendőr el se vette, csak azt mondta: – Minek utazol, ha nincs pénzed
szállodára.
Tegezte, az emberek sokszor tegezik, akiről azt hiszik, hogy
nem érti, amit hall. Ő meg arra gondolt, hogy a legjobb volna min-
dig a zsebében hordani ezt az aláíratlan magyar útlevelet, amely
felhasználatlanul vesztette érvényességét ezerkilencszázharmincki-
lenc júniusában, két hónappal az előtt, hogy ő megszületett. Nem
tette el, kinyitotta, nézte tovább, amikor a csizmás rendőrléptek már
messzebbről hallatszottak. Fura jószág volt egy ilyen útlevél.
A fedőlapjára címert nyomtak, arannyal: tölgyfalevél-koszorú
és a korona a Kossuth-címeren – így tudta csak megfogalmazni a ki-
rályi címert: a Kossuth-címer meg egy korona – , s lent fakult arany-
betűkkel állt: Magyar királyság – Royaume de Hongrie Útlevél –
Passeport. Azt a fényképet adta be ehhez az útlevélhez apja, ame-
lyikből a fiúnak is megvolt egy nagyítása, amelyiket a barátjának is
megmutatott – felfelé néz rajta, csíkos a begombolatlan inge gallérja.
Az útlevél száma kétszáznegyvenezer-háromszáznyolcvankilences.
Lyuggatott számjegyekkel ütötték át minden lapon. Érvényes Jugo-
szláviára, talán Zentára akart utazni apa, valamelyik nagybátyjához,
talán Berta nénihez, Abbáziába. Az utazás célja üdülés
(convalescence-nak, lábadozásnak fordították franciára). A magyar
királyi rendőrség budapesti főkapitányságának útlevélosztálya állí-
totta ki ezerkilencszázharmincnyolc június hó tizedikén, egy évi ér-
vényességgel. A negyvenedik számozott oldalra tilalmakat nyomtat-
tak, és odaírták, hogy külképviseleti hatóságaink a figyelmeztetések
ellenére bajba jutott honosainkat sem anyagilag, sem más módon
nem támogathatják. Nem használta föl apa, közelebb került közben
a háború. Otthon maradt mindenki, összehúzódott, álla alá kapta a
térdét. Az aláírás (signature du titulaire) hiányzott a fénykép alól. És
a hetedik oldalon leírták Bárán apját, hat darab adattal, az egyik
zöld papírlap alján. Született (né a). Családi állapota (État de
famille). Vallás (religion). Termete (taille). Arca (visage). Szeme
(yeux). Haja (cheveux).
A rendőr után nézett, aki már elment a Népszínház utcai vil-
lamos-végállomás mellett, és csatlakozott hozzá egy másik, hátratett
kézzel gyalogoltak a Nagykörút túlsó oldalán.
Zsebre vágta az útlevelét, és kitette az ölébe a gyönggyel hím-
zett tárcát. Fekete befőttesgumival átkötött vaskos csomag volt az
utolsó rekeszben, megsárgult névjegyborítékok, megszámozva egy-
től százhétig, hiányosan; mindegyiken egy fénykép dátuma, címe,
olykor az expozíció technikai adatai. Ugyanaz a pontos, szabvány-
betűk alakította mérnökírás volt, amit a Mac Callum könyv margóin
látott apjától. Széles hegyű tollal írt, a vonalak szélessége, a tinta sö-
tétsége változott egy szón belül is, ahogy a tollhegy elfordult, kes-
kenyebb vagy szélesebb síkban érte a papírt. A tizenegyes boríték
felső szélét valamelyik évben egy csepp víz érte, elmaszatolódott
sávot hagyott a papíron fölfelé. Minden névjegyborítékban egy ki-
sebb celofánboríték volt, abban keskenyfilmdarab, két filmkocka
vagy csak egy. Gyártmány és év szerint más-más volt a filmek szín-
árnyalata. A legtöbb szürke, lilás, még egy darab barna is. Ismeret-
len és ismerős fotóanyagmárkák neve állt apró betűkkel a filmkoc-
kák perforációja mellett: Agfa Isopan, Kodak, Panatomic, Perutz, Zeiss.
A Panatomic-kal nem tudott mit kezdeni, úgy gondolta, amerikai
lehet; Perutz filmet sem lehetett látni itthon a háború óta.
A névjegyborítékon felül a fényképek címe. Fehér tussal írva
látta ezeket a Dereglye utcai díványon, délutánokon, amikor apja
albumait nézte, és volt idő, hogy ezekből állította össze magának
apja életrajzát, annyit tudhatott róla. Most két ujjal lapozta a boríté-
kokat, nem vette le még a fekete befőttesgumit. A borítékoknak csak
az élébe-tetejébe pillantott bele, nagyon lassan, mint kártyás egy
döntő osztás után, ha nyerni készül.
A tetejükön voltak a címek, egy élet története. Eső a Margit
körúton, 1928. Anyanyelvéhez tartozott ennek a két albumnak min-
den felirata, a háború előtti Budapest szóhasználata. Tudta, bele
fognak tartozni egész életében, akárhány évtizedet él, úgy fognak
előbukkanni, mint a Dereglye utcai telefonszámuk, ha keresi: száz-
hatvankettő-ötnyolcvan, mint a Madár Jancsi nevű fiú címe az inté-
zetből: Boráros tér kettő. AZ ÓBUDAI SCHMIDT-KASTÉLY,
ÚJPESTI RAKPART, TÉL A LIGETBEN, ÚJ CSÁSZÁRFÜRDŐ, RÉGI
SZÉCHENYI FÜRDŐ, ANYU VARR, APU ÉS A PESTI NAPLÓ,
BRÜNNER VENEDIG, RÁKOSSZENTMIHÁLY VERANDA,
KERÁMIA FIGURÁK, JÁNOS A KÓRHÁZBAN, 1939. SZEPT. 4.,
SZEMÜVEGBE SZOPIK.
Arra gondolt, hogy mi lett volna, ha nem festenek Ari
néniéknél. Más nem igen történhetett volna, ami meggátolja, hogy a
gyöngyös tárcát megszerezze. De még ez sem – egyszer minden la-
kást kifestenek. Amióta a cipődoboz visszakerült a helyére, azóta fi-
gyelte, hogy a nénje hol tarthatja a személyes holmiját. Talán kérnie
kellett volna előbb. De nem kockáztathatott. Figyelte, hogy hol tartja
a nénje a gyógyszereit, igazolványait, fényképeket, leveleket. Az
után már csak meg kellett várnia a mai estét, amikor moziba megy a
család. Ugyanazzal a betörőkesztyűs, nyugodt céltudatossággal,
amellyel anyjánál járt, kirámolta azt a négy-öt helyet. A gyöngyös
tárcát az örökké néma zongora takaróján, a doboztömegben találta
meg. Gondos betörő módjára belepillantott, és ott voltak az anyja
papírjai meg a névjegyborítékok.
Végül nem volt meglepetés ez az éjszaka, amelyen az apai
örökségét átvette. Hiszen úgy sem hitte egy percig sem, hogy any-
nyiban maradtak volna a kettőjük beszélgetései. (Amikor Imre azt
mondta a járóka fölött: „Mit kezdjek vele. Olyan, mint egy kis állat.
Majd, ha beszélni tudunk egymással.”) Akkor nem került rá sor,
csak a képet csinálhatta meg az öreg: a gyerek a szoba sarkában áll,
kötött rövidnadrágban, a térdén lecsúszó harisnyában. Aláírta fehér
tussal, az albumában: „János haragszik, 1941”. A filmet betette egy
borítékba, annak a száma már száz körül lehetett, a sor vége felé, rá-
írta kívülről a szobai felvétel expozíciós adatait. János azután – ab-
ban az életkorban, amikor az ember kinyitja a szemét, amikor az
apák kézen fogva járnak a gyerekükkel az utcán és magyarázzák a
világot – elővehette az albumokat á Dereglye utcai díványon. Ezen
az éjszakán pedig egyszerre kapta meg az útravalóját, végkielégí-
tésként. Átadta az üzenetet az öreg. Amit segíthetett, elmondta. El-
küldte a városát, a háború előttről, milyen volt a világ, ahogy csak ő
látta. Matt kristálypapíron, egészen széles keretben és keret nélkül.
Ezt mondom el neked, kisöreg, akárki vagy, fiú, lány, mondjuk le-
gyen a neved Zebulon, ettől lehetsz ez is, az is. Azt, hogy itthagyjuk
a nyomunkat, elmondjuk, továbbadjuk a láncon, ami megőrzésre
ránk bízatott: segíthetünk valamit.
Egyetlen filmet vett elő. Az éjszakai Nagykörúton közben
mozdult az élet: valahonnan a Bástya mozitól megindult egy sárga
locsolóautó, a mellékutcában két szabad jelzéses taxi sietett egymás
után az új (alig négyöt éve megnyílt) Maxim mulató elé. Tétova em-
berek álldogáltak a villamosmegállóban, mintha nem mernék iga-
zán elhinni, hogy valaha még erre jön a hatos villamos. Negyed
négy volt. Még nem világosodott. A kezébe vett néhány névjegybo-
rítékot a tárcából, kártyakeverő mozdulattal eltolta egymás fölött, és
a tizenegyes számút emelte ki találomra. Két perforált kocka volt
benne, Perutz filmen. Vigyázva húzta ki a celofánborítékból a filmet,
az élénél fogta, és a tér új higanygőzlámpája felé tartotta. A felső
kockán látta, hogy a nagyítások között ezzel még nem találkozott.
Esti felvétel volt, a negatív felületének nagy része érintetlen, átlát-
szó. Báránnak volt gyakorlata a negatívok nézésében, jól látta ben-
nük a kész képet; sokat fényképezett, nagyított és tervezett felvéte-
leket, mindig fekete-fehérben, csaknem mindig matt kristálypapírra,
széles kerettel vagy egyáltalán keret nélkül. Hollywood-Film Szalon
volt a felvétel címe. Hatalmas fénybetűkkel függőlegesen írták az
épületre a Hollywood szót és alatta két sorban a két másikat. Oldalt
egy tűzfalon négy reflektor világította meg a plakátot: Stan és Pan a
Nevető bombában. Előrébb Elek szűcs reklámja lefelé mutató nyíl-
lal, dohánybolt kerek tányérja a nagy stilizált dohánylevéllel, a Ma-
gyar Dohányjövedék (egy korszak, vereség kora az is, amit a szó
bekapcsolt, a szomszéd szavak: Bach-huszárok, szűzdohány, finánc
és fináncláb, ezernyolcszáznegyvenkilenc, ezernyolcszázötven, Ki-
rályrét, Haynau, Paskijevics). A szélen utcai lámpák fekete pontjai
szórták be a negatívot, sötétszürke fényudvarral. A kivilágított mo-
zibejárat előtt emberek látszottak, esti ácsorgók. Egy-két milliméter
magasságú alakjukon inkább sejteni lehetett a huszonnyolcas év
hosszú ruháit az előcsarnokból feketén kiszivárgó gyenge-sötét
fényben. Visszatette a filmet. A gondolatától is elállt a lélegzete,
hogy milyen felmérhetetlen kincs várja meg nyolcvan másik borí-
tékban.
 (Kollár Karcsi jutott eszébe, aki ott lakott a Bécsi úton, gyakran
eljött a Dereglye utcába, odaköszönt az ember háta mögé, „Csóko-
lom, Pityu bá”, s utána előbb vagy utóbb elkerülhetetlenül megkér-
dezte: „van valami hézag?” Az Árpád Gimnáziumban három évig
osztálytársa volt, nemrégiben pedig összefutottak a városban. Kol-
lár elmondta, mi újság van: megkapta az örökrészét. Szakácsiskolát
járt, a Royal Szállodában dolgozott. Puha hasítottbőr kabát volt raj-
ta, kesztyűt viselt, apró ebet vezetett pórázon. Jól lehet nőt fogni ve-
le, mondta. A papája vidéki házát adták el négyszázezer forintért, az
az ő jussa volt, azonnal megkapta, autót, Duna-parti telket és bala-
toni nyaralót vesz majd belőle. A pénzt nem is tekinti a sajátjának,
nem ő szerezte, örökölte, tovább keli adni a maga gyerekeinek, bár
még nincs gyereke. Az ilyesmit, örökséget az ember megkapja, átve-
szi, gondozza, őrzi, aztán jó állapotban adja tovább az utána követ-
kezőknek.)
Bárán Imre gondosan rakta el a filmjeit. János ennek köszön-
hette, hogy megkapta az örökségét; meg a véletlennek, hogy ezek-
ben az évtizedekben a vizek nem ott áradtak, a tüzek nem ott gyul-
ladtak, a légibombák nem ott hullottak le éppen, ahol ez a gyúlé-
kony, mállékony kincs volt, hogy a lángszórók nem Budapest csa-
tornáit és házait perzselték végig (Varsóét), hogy az atombombák
nem Budapest fölött robbantak, ezt tudod, hol. A gyönggyel hímzett
tárca megmaradt, bár elég alkalma lett volna a megsemmisülésre: a
lángszórócsóva, a bombatalálat vagy ahogy erre-arra sodródik a tör-
ténelemben, egyszerűen a társadalmi igazságszolgáltatás vágyának
lendülete szórja szemétdombra egy szétdúlt lakásból.
Megkaptam, gondolta. Nem az enyém. Őrzöm, gondozom, to-
vábbadom.
(Kollár Karcsi örökségére gondolt megint. Hogy akit vagyon-
elkobzásra ítélnek, elveszít telket, autót, balatoni nyaralót. De nincs
olyan ítélet a világon, amelynek hatálya kiterjedne ennek a gyöngy-
gyel kivarrott tárcának a tartalmára. Mindenesetre, mondta magá-
ban, látatlanban, gondolkodás nélkül odaadnék ezért a nyolcvan
megsárgult névjegyborítékért egy telket, egy autót és egy nyaralót,
hozzá még az órámat, az írógépemet és ami könyvem van, Mac
Callum Englisch Perfektje kivételével. És akkor még piszkos jó bol-
tot is kötnék.)
Szóval jó befektetést csinált az öreg a felvételekkel, nagyszerű-
en gondoskodott a gyereke jövőjéről. Nem került sokba. Nem kerül
sokba, azt rászánja az ember: felnőtt életének szabad óráit. Úgy ti-
zennyolc éves korától kezdve látni tanul mindennap, három-négy-
öt évtizeden át azt gyakorolja. Járja világát nyitott szemmel. Járja a
várost. Elmegy egy utcasarokra mindennap, néhány évszakon át.
Megáll a Ferenciek terén a templom előtt, megnézi a teret reggeli és
délutáni fényesésben, havasan vagy szeptemberi napban, eső után,
amikor feketére ázott az aszfalt az úttesten. Mondjuk, harmincnyolc
szeptemberében.
Amikor a tanévnyitókat tartják mindenfelé a városban, és gye-
rekek jönnek szembe matrózblúzban.
***
Rikkancs kiabálja a szeptemberi prognózist: „Időjárásban lehű-
lés, a nemzetközi helyzetben enyhülés.” A Klotild-palota két tor-
nyának tömbje visszatükröződik a mély aszfalton. A mérnök neki-
támaszkodik a falnak, a Ferenciek temploma járdáján. Cigarettát,
gyufát kotor elő a trencskója zsebéből, rágyújt. Dohányos még eb-
ben az évben; gyilkolja a tüdejét. Megvásárol egy újságot, belenéz.
Körülfogják a nap hírei. Cáfolják a Sztálin ellen elkövetett merénylet
hírét, varsói kelettel. Autóbaleset sem érte. A nürnbergi pártnap elő-
készületei. Délután négy órakor Hitler vezér és kancellár tart foga-
dást a városháza nagytermében. Elkészült Budapest légoltalmi ter-
ve. Katasztrófától nem kell tartani, mondja Berlin. Prága megnyu-
godott. A Pápa nyilatkozott. Teleki Pál kultuszminiszter nyilatko-
zott. A Pápa: hogyha ezek a most fenyegető veszélyek valóra válná-
nak, a világ valami olyasmit tenne, ami Isten nélkül történik. Teleki:
a mai világpolitikai helyzetet, ha a világtörténelemben lapozunk,
semmihez sem lehet jobban hasonlítani, mint a népvándorlás korá-
hoz. A mérnök a városra figyel, amelyet tud kívülről, a kisujjában
van, a lábában az utca fordulói, a recehártyáján utcasarkainak képe.
Péntekre premier készül a Royal Apollóban: Új bálványok,
Clark Gable-lel. Meg lehet tekinteni Miss Arizona és Rozsnyai Sán-
dor új revüprodukcióját, a lokálban süllyeszthető páholyok, városi
telefonnal. Drágult a tojás. Lezuhant egy angol bombavető. Műkö-
dik Walter magánnyomozó, nyitva Abonyi Ödön bukméker irodája,
fogadást feladni telefonon is lehet.
Az apróhirdetés-oldal személyes rovatában elolvassa az üze-
neteket. „Margót. Miskolc főpostán leveled van nevedre. Menj érte.
Csókol É.” A félreérthetetlen nyíltságuk bűvöli el. „Bajor. Szomba-
ton okvetlen. 5017.” A három szóból látja a pásztoróra helyét, mo-
dern garzonlakás, az új Madách-házakban lesznek ilyenek, hátul az
Éva utcai átjárónál. Az esslingeni redőny leeresztve, névtábla nincs
az ajtó fölött. Női léptek, csengőszó. Nesztelenül nyílik az ajtó. A
lépcsőházi fűtőtestnek támaszkodva vár a női alak, fekete kalap, fe-
hér kar, egy könnyű illat, egy könnyű lépés, és az ajtó csukódik. Ba-
jor csak a férfi lehet.
A rikkancs nagy szavakat kiabál. A mérnök Jánosra gondol, az
öccsére. Tizennyolc éves, és huszonötödikén a második önálló zon-
goraestje lesz a Zeneakadémián. Scarlatti, Chopin, a második rész-
ben csak magyarok: három Liszt-darab és Bartók Román táncai. Az-
tán a nyaralás. Jugoszláviába lehetne lemenni, szép őszi nyaralás
lenne. Útlevelet kellene váltani. Azután Valikára gondol, és abban a
pillanatban tudja már, hogy erre készült a napi kóborlás során. Sza-
badsággal és egyedülléttel lepte meg magát ma születésnapi aján-
dékul. Szüksége volt az esős város képeire és hangjaira is, készült
rá, hogy zavartalanul emlékezhessen a tavaszi vasárnap délutánra.
Akkor is esett.
Tudtam, hogy meg fog eredni az eső, jut eszébe, már előbb, a
rét végén a ritka bokrok alatt. A kabátom gallérjának még nincs eső-
szaga ebben az első pillanatban. Fél vállon fekszem, és a kislányt
nézem. Egészen különös zöld szeme van, benne aranybarna, sza-
bálytalan pontok. A szeme zöld, a haja és a természete fekete. Vihar
közeledik.
Hangtalanul kinyúlik a felhők alól egy villám, cikcakkja vé-
gigvág az égen. A bokor alján a szél egy télen át sárgult papírlapot
lebegtet: gyűrött újságszél, vonalas fekete táblán fehér zsinórírással:
Itt az iskolai év. Iskolacipő – boxcalf felsőrészből krepon talppal. Át-
tetsző, szürke papírdarab fekete nyomással: Negró-cukorka volt
benne. Egy bádogfedél, a felírásból csak a nagy S betűt lehet kiven-
ni, Schmoll cipőpaszta. Lehunyom a szemem.
A száját érzem, nemcsak a számmal, a bőrömmel, mindenhol
egészen a lábujjam hegyéig, megkeresem a nyelvét, megkeresi a
nyelvem, és a második másodpercben vagy a századikban eggyé vá-
lik a szánk íze. Kereső, simogató ujjam érzi a görbületet feszülő szá-
ja mellett. A szemgolyóm átmelegedik csukott szemhéjam alatt, és
bepárásodik a szemem. Nézek. A tekintete mélyén fekete tűz villan,
végigfutott a szemén a pára.
Végigsimítom a szája melletti vonást, a bőrömmel látok, az uj-
jam hegyével az arcát, a nevetését. Előttem a szemének tág mélye,
nincs közöttünk semmi se. A teste, a fiatalsága, a fehér, lágy ováli-
sok, körök, a horpadt kislányhasa, összefut, keskeny, kékes a fehér-
je, sebezhető. Nem is pontok az aranyak a szemében: apró trapézok,
a szélsőket elnyeli táguló pupillája. De jó! Imre. És amint tetőzik a
teste hullámverése, a torkában felzubog a nevetés, öröme oda-vissza
verődik, róla rám, rólam rá, örömöm. Nem hallom a közeli menny-
dörgést, hangosabb a nevetésem. Amikor én, akkor ő, amikor ő, ak-
kor én. Megtudom belőle a végtelen lehetőségeimet, harmincéves
koromra azt, hogy hogyan tudok szeretni.
Odahúzza az ujjamat a szeméhez.
Félkönyökre emelkedtem, és őt nézem, sötét haját, amelyet
kétoldalt simán fésült le, oválisán fogja keretbe az arcát, a szeme
zöldje fölött keresztbekuszálódott néhány szál. Egyszerre jövök rá,
hogy a tarkómat és a hátamon az inget kövér esőcseppek verik.
Nem hallotta a mennydörgést ő sem. Nem mozdulunk még. A víz
vonalat rajzol a homlokára, és ahogy lecsurog a kissé túl széles orr-
nyergén, higanyszínnel világítja be egy hosszú villámlás.
Rumos teát ittunk később, visszataláltunk a kertvendéglőbe,
ahol sonkát, sört kaptunk délben, egy földtörténeti korral előbb. Kö-
ré terítettem a trencskómat. Úgy ült ott, mint egy halandó, mint
akárki megázott lány, egy nyár eleji vasárnap a kertvendéglőben.
Annak hihette, aki látta.
Később feltettem a helyiérdekűre Rákosszentmihály felé. Ő, az
eső szálai mögött a zöld szerelvény ablakában, újból bőrig ázva. A
peronablak mögül nézett, mozdulatlan, egyre messzebbről, amíg
már nem láttam a Hévét sem az eső miatt. Amikor felszállt, megállt
hátul, fél kézzel a vezetőállást fogva, a másikkal lekanyarította fejé-
ről a hárászkendőt, lepillantott maga elé valamiért. Erre az arcára
emlékszem. Kusza, ázott, csúnya volt a haja, úgy csavarta össze ha-
marjában valami kontyfélébe. Alatta tisztán az arca, mintha most
mosták volna le az üveget előtte. A homloka, a félrefordított fej
mozdulata, a nyaka vonala lefelé a fekete ruha kivágásában, a szét-
nyíló viharkabát alatt. Miközben néztem utána, torokból nevettem.
Most is a torkomban van.
 Jártam a várost azután is egész nap. Sárga keramit köves utcá-
kon jártam. Megnéztem magamnak a Lövölde tér sínéit és a Lánchíd
alját akkor is. Itt kötöttem ki a templomkapuban, gondolja a mér-
nök.
A fürdőszobai szerelőoszlopon töpreng, ki-be hajló, önmagába
visszatérő vonalat húz a lábával a vízbe: vesealak, ez lesz az alapraj-
za, bólogat, így több oldalról tudok majd csatlakoztatni. Hat fok
van. Az eső elállt, de a közlekedési rendőr gumiköpenyben fordul el
a fadobogón. Hegyes, bő csuklya van rajta, keze kinyúlik a köpeny
nyílásán a fekete gumibottal. Minden vízburok alatt csillog, a szür-
ke taxisofőrök világító malaclopója, Pázmány Péter szobra hátrább,
a villamossínek és az utca köve, a vaspontok, amelyek a gyalogátjá-
rót jelölik a Petőfi Sándor utca felől. Budapestet délkelet felől este
hét óra tájban érte el a zivatar. Hosszú időn át villámlott és dörgött.
Felületi villámok, szél. A nap tizennyolc óra huszonegy perckor
nyugodott le. A világ tőzsdéiből Prága egyenetlen volt, Genf üzlette-
len, Párizs tartott, Chicago javult, és Budapest kedvetlen. Prága a
harmadik tervet tanulmányozza és bízik, Kennedy, az Egyesült Ál-
lamok londoni nagykövete, az Ewening American-nek nyilatkozott
rádiótávbeszélőn. Dupla w-vel írják az Ewening-et – németül tanul-
tunk itt mindnyájan néhány száz év óta, közben esetleg törökül, ez
már nem is történelem, egyszerűen földrajz. A dolgok távolról sem
olyan rosszak, mint amilyennek látszanak. A fő most az, mondta
Kennedy, hogy Amerika és Európa ne veszítse el a fejét. (A mérnök
látja a két földrészt, ahogy elveszíti a fejét: lehullik Alaszka, már ott
áll egy lelkifurdalásos orosz cár, aki valamikor eladta kétszázmillió
dollárért, hogy „gyorsan elkapja; már nincs a Skandináv-félsziget.)
Lemondta az utazását Iglóy, nélküle utaznak el Párizsba a magyar
atléták. Meghalt Karinthy Frigyes, a tetemet a temetkezési intézet
BN-134 számú furgonja szállította el. Ötjegyű autórendszámok a ta-
xikon is. Megjelent a Nouvelle Revue de Hongrie, Georges Ottlik
szerkesztésében.
 A villamosra várakozók már nem tartanak esernyőt a fejük fö-
lé. A Klotild-palota tornyának elrezdült szélű képe mellett világos
sávok néznek vissza a fekete aszfalttükörről: jobbról a Kígyó utca, a
Piarista Gimnázium, és balról a híd, a szabad ég tükre a Duna fölött.
A mérnök szívja magába a kép legapróbb részleteit: ezekért a részle-
tekért, ezekért a képekért szokott nekivágni a városnak. Szemben a
világos ég alatt a világos rozsdaszínű Erzsébet-híd. Esernyős, hosz-
szú kabátos járókelők, villamosra várók. Testetlen ruhaoszlopok
várnak a Belvárosi Kávéház és a Lipcsei Ruhaüzlet előtt az Eskü téri
villamos megállónál. A vas megállótáblák, sarkukon négy kis körrel,
rajtuk a járat útvonala, az örökkévalóságnak szóló, vasból öntött be-
tűk – megbízhatóak, tovább el fognak tartani, mint maguk az útvo-
nalak. (Míg az ember tantuszt dob a villamos perselyébe, pillantása
Gellért püspök szobrára téved a túlsó parton, eszébe jut egy-két
mondat az elemi iskolából: onnan gurították a Dunába Szent Gellér-
tet a pogányok kilencszáz évvel ezelőtt, a szöges hordó, pogány
képzelet: belülről, benne lenni, daróc cafatjaiban szögek hegyén vé-
rezve zuhanni – ááááá! – lökődni, esni, ütődni félarcú brigantik ke-
zétől, a kegyelmes halálig, a vízig. Míg tantuszt dob az ember a vil-
lamos perselyébe vagy megváltja a kis szakaszát, hogy percek alatt
odaát legyen Budán.)
Az új villanydúcnak és egy kopasz fának a vízben megtörő tü-
körvonala, a három autó, amelyek egymás háta mögött várakoznak
a rendőr intésére: két béemvé, egy Opel-taxi az úttest bal oldalán. A
cégtáblák. A Fratelli Deisinger kávészaküzlete, Chmura optikus.
Jobbra a Szénási papírkereskedése, aztán a Kígyó patika és a Petőfi
Sándor utca eleje. Sorban: az American espresso, a Corso vendéglő
és a Belvárosi Színház mellett a Monpti. A fém derengésű gyalogát-
járó. Lekopott szélű, fehér fényű vaspontok jelölik az átkelést, tíz-
ezer talp megy át rajtuk egy nap. A maradék világosság megdobó-
dik a fémen, kacsázik az aszfalt folyóján. Az autók hátulján a H-
jelzés, Hungária. A rendőr ismét előhúzza a gumibotot a köpeny ha-
sítékából, és ismét elfordul a fadobogón, hogy az autók áthajthassa-
nak a Petőfi Sándor utcába és az Erzsébet-hídra. Négy-öt autó for-
dul a híd felé, egy autóbusz szögletes hátulja. Az Egyetem Kávéház
előtt üres a parkírozóhely. A rendőr a kis fadobogóját este a járda
széléhez támasztja.
A taxistandnál, a Fratelli Deisinger előtt sofőr vár kuncsaftra,
előregörnyedve támaszkodik az Adlerja tetejére. A mérnöknek a
kisujjában van a városa. Tudja, hogy így csak a mi taxisofőrjeink
várják a kuncsaftot. Sem Berlinben, sem Londonban, sem Hamarban
vagy Königsbergben nem állhatnak egészen így a taxisofőrök az
esőben, ilyen rövid fehér pelerinnel, fekete gallérral, kobakkalappal
a vászontetős Adlerjüknek támaszkodva, tudja.
És akkor továbbadja.
*
Bárán előhúzta a következő filmkockát, a Schliemann B és E
cég ezerkilencszáznegyvenkettes tablójának reprodukcióját.
*
Így telt el ez az éjszaka, a hajnal, az első napon, amikor kinyi-
totta a gyöngyhímzéses tárca legvastagabb rekeszét. Elindult zsebre
vágott kézzel a Rákóczi úton a Duna felé. A túlsó járdán egy fiú meg
egy lány jött szembe, forogtak egymás körül, fehér sálja és hosszú,
fekete lebernyege volt az egyiknek. A nevetésük kigurult az árkádok
alól.
Percekkel távolabb két aktatáskás férfi gyalogolt egy kirakat
előtt. A fiatalabbik a neonfények alatt felolvasott egy egyetemi jegy-
zetből. Héttonnás teherautók zörömböltek végig az utakon (éjszaka
volt, nappal ezek már nem járhattak a város belső részein). A Vas
utca sarkán megnézte a Színművészeti Főiskola épületét, bebámult
az Uránia mozi sötét előcsarnokába, és hallgatta a Keleti pályaudvar
felől jövő motorzajokat, vonathuholást. A keresztutcánál közlekedé-
si lámpa kattant a néma úttest felett, szorgalmasan váltogatta a szí-
neket. Mentőautó állt a fehér vonalnál az üres utcán, ahol kereszte-
ződés nincs, keresztforgalom nincs, a zöld hullám kedvéért kell csak
a közlekedési lámpa; várt, mint valami felnőtt játékban.
*
Így látta a madarakat is a fehér-szürke pettyes járda fölött. Egy
negyedórán át nem mozdult el; nézte a néhány levelehullott őszi ág
végén a madárülepeket, érett, sötét pontok ezreit, verébfát.
 XXI. MOST ÍGY ÉLÜNK

A Schliemann tabló negatívja a százhetes számú névjegyborí-

tékot foglalta el. A fél milliméteres arcokat s alattuk a névaláírást
csak otthon, nagyítóüveggel tudta kivenni. Nem sokat aludt. Most
már a végére jár az ügynek. Másnap kinagyította újra a tablót tizen-
nyolcszor huszonnégyes méretben Evetke albérleti szobájában, ame-
lyet nemrégiben sötétkamrának rendezett be a barátja.
Evetke reggel korán elment otthonról, ő zavartalanul nagyítha-
tott. Délutánra ott feküdt előtte a tabló, a még nedves fotópapíron,
Ili szobájában.
A béke ült a képen. Csak a dátum figyelmeztetett: amikor ké-
szült, a Második Magyar Hadsereg már beásta magát a Don folyó
kanyarulatába az ötven és fél milliméteres gyorstüzelő ágyúival, s
talán éppen a váltáshoz bevonulók kedvéért, a búcsú napján csinál-
tattak tablót. Családias cég volt a Schliemann magyarországi részle-
ge (amely a Penta Skövde svéd csónakmotorgyárat is képviselte),
huszonegynéhány emberből ha állt az egész tisztviselőkar. Magát a
tablót Halmi udv. és kamarai fényképész készítette a Kecskeméti ut-
cában. Az igazgató és a három cégvezető neve mellé odaírták a hi-
vatali rangjukat is. A felső sor szélén, egy kissé oldalt döntött kép
alatt csak a név állt: Bárán Imre. Arca ápolt volt, a csíkozott inge,
széles sávos nyakkendője és csíkos anyagú öltönye megfelelt az év
divatjának. Mint már azon a régi képén is, az elsodort fényképal-
bumok egyikében, ahol kölykös arcával egy egyetemi előadóterem
padjában ül, előtte vonalzó, fél kézzel könyvet nyit, jobbról-balról
egy-egy évfolyamtársa. A mesterkélt beállítást elrontja, ahogy ko-
molytalanul belevigyorog a lencsébe. Mintha akkor is ugyanez a ru-
ha lett volna rajta: mindig jól öltözött, mindig vigyázott a gondozott
külsejére.
Bárán végignézett a farmernadrágja fakult kékjén, a pokrócka-
báton, és beletúrt gubancos hajába. Fura, gondolta. Ő úgy járt,
mintha békére nőne fel. Elosztottuk magunk közt a tennivalókat, ki-
ki vállalta a ráeső részt.
Nézte a többi nevet a tablón. Igazgató, cégvezető. Cégvezető h.
Sima hajú fiatalember nézett rá komolyan az egyik képről, a fölső
sorban, közvetlen apja mellől. Bárán ismerősnek érezte a nevét. Kó-
ródi Dániel. Ködös messzeségekben hallotta már egyszer ezt a
mély-magas hangzósort, ezt a nevet, úgy volt ismerős, már hallott a
hullámzása, le- és felívelése. Kó-ró-didá-nijel.
Biztos volt a dolgában. Ari néniék a nagyszobában televízióz-
tak, átment, kivette a telefonasztal aljából a könyvet, és a fel-fel vi-
lágló televíziófénynél ráhajtott a Kóródi névre. Megtalálta, csak egy
Kóródi Dánielt talált. Kilenc óra volt, este, már késő. Nemsokára
munkába indult. Reggel nyolcra ért haza másnap, és délután hatig
ki sem tette a lábát a lakásból, várta, hogy felhívhassa a háromöt-
venegy kettő nulla kettes számot egy olyan órában, amikor mind-
azok, akik az ország hivatali szobáiban, tervezőasztaloknál a fürdő-
szobáinkat rajzolják és a repülőgépek súlyelosztását ellenőrzik, ott-
hon vannak. Eltelt az idő addig is valahogy.
– Bárán János vagyok – mondta a telefonba a vékonyka férfi-
hangnak. Veszett kedve támadt. Rövid időn belül másodszor érezte
azt, hogy álnéven élt eddig, álruhában járt, mint maharadzsa,
bégum, akinek országnyi föld, millió lélek és csordányi fehér elefánt
a tulajdona. Eddig a nép közé vegyülve éltünk, próbatétel volt, feje-
delmek iskolája Harun al Rasid óta; tudnunk kellett, hogyan él az
egyszerű nép és látnunk, mire megyünk az életben a puszta két ke-
zünkkel; most pedig előállunk egy kegyes szóval: ideadhatják az or-
szágot. – Nem tudom, jó helyen próbálkozom-e. Az a Kóródi Dáni-
el, akit keresek, a Schliemann gépgyárnál dolgozott a háború előtt.
– Bárán! – közbevágott. – Nem az Imre rokona!?
– A fia – mondtuk csendesen. Azon voltunk, hogy segítsünk
átvergődni elfogultságán, midőn megtudja, hogy mától kezdve más
lesz minden, előlépünk, átvesszük országunkat, egymillió lelkünket
és a fehér elefántokat, ez után már a bégumi palotából kormányoz-
hatjuk a boldog alattvalókat, kiknek árvasága véget ért. A megpró-
báltatások éveiben szerzett érdemeire való tekintettel úgy határoz-
tunk, hogy Kóródi Dániel leülhet a jelenlétünkben, s egyben értésé-
re adtuk, hogy személyesen óhajtunk vele beszélni.
– Bármikor! – mondta. – Bármikor. Keress meg. Bejöhetnél a
minisztériumba. Csak van egy kis nehézség: nappal nem jó, nappal
én alszom. Tudod, rászoktam, hogy éjszaka jöjjek be, olyankor
csönd van, nincs senki. Igazán akkor lehet dolgozni, amikor mások
alszanak.
Éjszakai munkás volt Bárán is. Lám, gondolta, mi mindenre jó
a korrektorkodás. Felírta: Kóródi Dániel. Környezetvédelmi Minisz-
térium. Korona utca három-öt. Beruházási Főosztály. Tizenöt-
tizenöt-huszonöt.
– János! Drága öregem! – Felállt, amikor Bárán belépett a szo-
bába, másnap este. – Ülj le egy pillanatra, ezt befejezem, megbocsá-
tasz. – Gondos és határozott vonalakat húzott egy rajzon. Amúgy:
ránézett Báránra, és tudta, hogy kicsoda. Igen, öreg, ezzel fogadta:
„öregem”, ő nem mondta előre, hogy melyik nap fog jönni, és
ahogy belépett, még nem szólalt meg, nem ért rá bemutatkozni.
– Tussal dolgozom, kiszárad, tudod – magyarázta fejével a rajz
felé bökve Kóródi. – Megismertelek – mondta azután. – Emlékszem
rád, találkoztunk mi. Ilyen kicsi voltál, amikor láttalak. – A tenyeré-
vel mutatta a földtől, hogy milyen kicsi. – Jártunk együtt evezni a
Római-partra Imrével, édesanyáddal, téged is hoztak egyszer-
kétszer. – Persze nem emlékezhetett rá. Ő két és fél éves volt azon a
nyáron, amikor utoljára fordulhatott elő, hogy az apja evezni vitte a
Dunára, és kiszálltak a Lupa szigetnél, ahol fűzfák hajlanak a part
fölé, volt egy kis szél is, hamar felszárította azt a kevés vizet, ami rá-
fröccsent a gyerek meztelen felsőtestére Imre lapátja végéről – most
pedig idestova annyi idős, mint Imre akkor, negyvenkettőben. Őrá
emlékezhetett olyan jól Kóródi Dani bácsi. De ennél jobbat nem té-
vedhetett volna. Apró emberke volt, fehér inges, nyakkendős, köny-
nyen gyűrődő konfekcióöltönyben – ahogy nálunk ma öltöznek a
hatvan felé közeledő értelmiségiek, akik az ország dolgozószobái-
ban a munkát elvégzik. Géprajzok voltak a szobája falán, színes
fényképek, egy fekete-fehér is. Amikor azt mondta, „drága öre-
gem”, erősen raccsolva görgette az er-et, s neki azonnal otthonos
volt a raccsolása. Dani bácsinak szólította, eszébe sem jutott más.
– Szemben ültünk egymással – mesélte rögtön az apjáról. – A
Schliemannak akkortájt az a híre volt, hogy itt biztosan át lehet vé-
szelni a háborút. Amikor aztán kiderült a hadiüzemcsalás, a kisem-
bereket dobták oda, Kresz igazgató úr hiába próbálta kihúzni őket.
Én azzal úsztam meg, hogy a legfiatalabb voltam. Így volt a helyünk
Imrével, mintha itt ülne, látod, ennek az asztalnak a túlsó oldalán.
És hozzá lehetett fordulni, tudod, mindennel. Azt hiszem, két évvel
utána végeztem. Vagy hárommal. Én huszonegy éves voltam, ami-
kor a céghez kerültem, ő huszonhárom.
Az ember frissen végez, bekerül egy munkahelyre, el van
veszve. De nekem Imre mindenben segített eligazodni, és mondha-
tom neked, ő volt az egyetlen. A többi úgy kuporgatta azt a kicsit,
amit tudott, mintha minden fiatalabb mérnök az ő szájából akarná
kivenni a falatot.
 – Várjál, öreg, csinálok egy kávét. Iszol ilyenkor, éjszakára? –
Elpepecselt az alumínium kávéfőzővel, kiöntővel, miközben beszélt,
mesélt, nekilendült. – Hát hogy mi volt azóta. Mondom. Negyven-
hatban egyszer csöngött a telefon az irodában, interurbán Bécsből. A
direktorunk volt, az öreg Kresz. Ez az a Kresz család, a Kresz Géza
utca az ő apjáról van elnevezve, aki megszervezte a mentőszolgála-
tot Budapesten. Na, Kresz negyvenhatban kiutazott Ausztriába,
még teljesen szabályosan, útlevéllel. Fogta a feleségét, a fiait, ki-
ment, körülnézni, azt mondta. Minden széthullott. Teljes volt a ká-
osz. A többiek is: egy csomó embert már negyvenkettőben behívtak,
ki meghalt, ki fogoly volt, némelyik Németországba menekült, egy-
szer csak azt láttam, hogy harmincegynéhány éves fejjel én vagyok a
rangidős a régiek közül.
A rangidős a régiek közül. Ez a félmondat elindított Bárán Já-
nosban valamit. Egyetlen egy dologra tudott gondolni: Apa két év-
vel volt idősebb Kóródinál, két évvel előbb került a Schliemann cég-
hez. Ha negyvenhárom április harmincegyedikén lecsapódik egy
kevés pára a közös zsebtükörre, amint Szabó másodszor tartja a szá-
ja elé. Az olasz fogoly orvos mégis belenyom egy harmadik kámfor-
injekciót. Sor kerül rá: megtanulja, hogy kipjatok oroszul, az a forró
víz csajkában. (A grúz kapitány tud németül. „Kipjatok”, hajol oda
Imre fölé. „Figyeljen erre a szóra. Ott legyen, amikor osztanak. Kell,
hogy ahhoz az egyhez legyen ereje. Magának flekktífusza van. Ne
felejtse el, amit Sztálin mondott: Amíg az ember mozogni tud, ha csont-
tá fagyott, akkor is újra kezdheti az életet. Egyen meg két-három deka
kenyeret egy nap, akkor is, ha az ujjával kell ledugni a torkán. Vizet
csak, ha már száraz rongy a nyelve, akkor egy-két csöppet.”) Apa
betartja. Meggyógyul, nem kap mellhártyagyulladást. Megéri negy-
venhárom májusát, a kölcsönbérleti szerződést, amikor már volt éle-
lem, gyógyszer bőven. Ugyanaz a fejadag, ami az első vonalban
harcoló szovjet csapatoknak. Tábort épít Isztrai professzorral. Még
valami súlytöbbletet is magára szed. Huszonkét napig tart az út az-
után hazafelé, az egyik legelső fogolyvonaton, Debrecenig. Nem is
várja meg az igazolást, jön fel Pestre, vonatok tetején. Éjfélkor ér a
Nyugati pályaudvarra. A vasutasok óvják, ki ne menjen az utcára:
rossz a közbiztonság. De nincs türelme várni reggelig. Nem is ve-
hetnének el tőle semmit. Gyalog megy végig a Nagykörúton, aztán
a Duna-parton. Fél kettőre otthon van, a házmester, Somorjai néni
először nem akarja beengedni. „Báránék itt laknak?” „Itt.” „Élnek?”
„Miért ne élnének.” Becsönget a negyediken. Szaladok, én nyitok aj-
tót.
Ahogy bejön, egy pillanatig keresgél. Megtalálja az előszoba-
fogast, a beépített kisszekrény alatt, és felakasztja a kenyérzsákját.
Megdöngeti az egyik vastag csövet, jól kong. Megkérdezi, hogy me-
lyik a fürdőszoba. „Most jött be a vonatom a Nyugatiba”, mondja.
„Dög fáradt vagyok. Először is meg akarok fürödni, lekaparom a
képemről a szőrt, és alszom huszonnégy óra hosszat egyhuzamban,
friss ágynemű között. Azután kisöreg, elmegyünk valahova és meg-
ebédelünk.” Otthon van negyvenhatban. Akkor ő lett volna a rang-
idős a régiek közül.
Az ő szobájában csöngött volna egyszer negyvenhatban a tele-
fon, interurbán Bécsből. És akkor a továbbiakban már minden vele törté-
nik.
Ő ülne ma itt a géprajzokkal, színes fényképekkel teleaggatott
falú minisztériumi irodában, apa. Mesélne, mintha itthon találtam
volna meg a tekervényes nyomozásom végén, hatalmas kerülő utak
után, egy budapesti minisztérium szobájában. Elveszett és megke-
rült egy hosszú, esztelen távollét után, vele szemben ülnék most
végre felnőttként, férfi a férfival, és ő mondaná el, amit megélt, hogy
tudjam, adná tovább, apa a fiának, a dolgok természetes rendje sze-
rint. Akkor az ő mindig kifogástalan háború előtti eleganciája ala-
kult át az idők során szerves fejlődéssel ezzé a divatjamúlt, tisztes
konfekcióöltönnyé, a mindennap felvett nyakkendővel, kicsit kopott
gallérral. Ezt hordja hétköznap is, meleg nyáron is. A laza, kicsit ló-
gó öltöny alatt is kidomborodik egy kézmozdulatnál az izom, ró-
mai-parti evezősévek tanúja. A haja oldalt elválasztva, ma is jobb fe-
lől. A homloka magas, magas volt már húszéves korában is. Csak-
nem teljesen megőszült, természetes: nyugdíjba megy jövőre. Figye-
lem a kézmozdulatait, apró modorosságait, ahogy elmondja a bécsi
interurbán hívást. A szobájába futott be negyvenhat őszén.
– Gyűlés volt nálam éppen. Tudod, hogy volt az azokban az
időkben, a rommá lőtt város közepén. – A legnagyobb káoszban
kezdtünk dolgozni. Te ezekről a dolgokról soha nem hallottál tőlem,
úgy gondoltam: majd ha férfikorba lépsz. Ott ült az üzemi bizottság
elnöke, ez a Vásárhelyi, a szakszervezeti titkár és még egy harmadik
pofa, én már nem emlékszem. Meg kellett beszélnünk valamit, ren-
geteg dolog volt, el kellett indítani újra a munkát a maradék géppel,
felszereléssel, amit a németek nem szállítottak el. Ott ült ez a három
ipse a szobámban, amikor csöng a telefon, egyenesen Bécsből. Az
öreg Kresz hívta a gyárat, tudni akarta, hogy állnak a dolgok. Be-
számoltam apróra mindenről. Akkor megkérdezte, hogy ki intézi
átmenetileg az ügyeket. Bárán? Jól van, csinálja, régi ember, szak-
ember, ismeri a dolgokat. Így lettem műszaki igazgató harminchét
évesen. Tudtam, hogy nem nagy dolog, csak legyen, aki odanéz. –
Apa felnevet. – Ideiglenesen, amíg haza nem jön. Azt várta, hogy
egy kicsit elüljön a zűrzavar. A Schliemannt azután az első gyárak
között államosítottuk, én is ott voltam, nagy terveink voltak, hogy
mi mindent fogunk most végre megcsinálni. Kreszék akkor már
végleg kint maradtak Ausztriában, talán Nyugat-Németországba
mentek tovább, nem tudom. Rengeteg munka várt, dolgoztunk, a
város rommá lőve, kellett az épületgép, ha tízszer annyit gyártunk,
annak is helye lett volna. Elfelejtettem az egészet.
Az egészről rég elfeledkezett már, így szól tovább a történet,
amikor negyvenkilencben egy nyári napon nagyon későn jött haza.
 – Már akkor is csak éjszaka tudtam nyugodtan leülni a mun-
kához – így meséli. Éjjel egykor állt be a ház elé az öreg Topolino-
autóval, a háború után vette, előre nyílt még az ajtaja.
– A család nem volt otthon. – Nem voltunk otthon, már szom-
baton reggel kivitt a Római-partra engem, anyámat meg öcsémet.
(Nem maradtam egyedüli gyerek, negyvenhatban született meg az
öcsém, komoly fiú, ő a megbízható ember a családban, műszaki,
gyengeáramú mérnök lett belőle, és a Műegyetemen meghívott
gyakorlatvezető, egy tanszéken dolgozik a Kenyérrel: Kenyeres
László adjunktussal, a Dereglye utcából. A Kanizsai utcai lakást is
lebombázták az ostrom alatt, és apáék a Rákosszentmihályon örö-
költ kibombázott telek árából vették meg a Dereglye utcait – csak ta-
taroztatni kellett, befoltoztatni a deszkával fedett két belövést az
Uszály utca felé, ahova a Lajos utcai háztetők fölött az óbudai he-
gyekből meredeken estek a fáradt lövedékek. Kitűnő, kényelmes la-
kás, ilyet keresett az öreg, ami negyvenben vagy negyvenkettőben
épült. Így kerültünk Óbudára, én otthon laktam, és nem hat iskolá-
ban jártam a nyolc általánost, hanem végig a Lajos utcában, gimná-
ziumba az Árpádba kerültem, természetesen. Rómaira egy negyed
óra alatt elértünk otthonról. Sokat voltunk kint a háború utáni
években, kabint béreltünk a csónakház mellett a VIP-től, a Vegyipari
Igazgatóságtól, ott volt gépírónő akkor anya, a Szemere utca köze-
lében. Negyvenkilenc húsvétján egy Ági meg egy Zsuzsi nevű lány
nyaralt a szomszéd kabinban, testvérek, az ő gépükön tanultam bi-
ciklizni, az öreg tanított meg. „Háromszor végigtollak a parton”,
mondta. „És tudsz biciklizni.” Hátul fogta a vázat, a nyereg mögött,
és kétszer kellett végigtolnia, harmadszor már csak futott a gép mö-
gött, ezt csak később árulta el. Így tanított meg férfidolgokra; fü-
tyülni is meg úszni is egy háború utáni nyáron a Császárban. Hogy
biciklizni megtanultam, pénzt kaptam tőle két üveg szódára, ötven
fillérbe került akkoriban egy üveg szódavíz. Az egészet ráfröcsköl-
tem Ágira és Zsuzsira a parton, úgy locsoltam meg őket. Meleg
húsvét volt, fürdőruhában járt mindenki. Azután szívküldit rendel-
tem az ötven filléremen a telep hangszórójából, anyának és apának
küldtem el a Három aranyásó ment a hegyek közt a vízesés felé
kezdetű slágert, azt borzasztóan szerettem akkoriban. Egy VIP-es
pacák rám szólt, hogy lehet ilyen kovbojnótát küldeni, de apa azt
mondta, hogy nem is rossz szám, nagyon jó kis ritmusa van, úgy-
hogy a pacák elhallgatott, többet nem is tolta oda az orrát.) Apa te-
hát kiszállt, a Topcsiból, becsapta az előrenyíló ajtót a vezetőülés
mellett, bezárta a kocsit, indult a kapu felé, csak akkor látta meg a
járda mellett álló függönyös, hosszú fekete Chryslert. Négy piszto-
lyos fiatalember várta már fönt a lakásban. A szoba felforgatva, a
rajzai a földön, a fehérneműs szekrény összetúrva. Nem ellenkezett,
miért félne, gondolta, megvonta a vállát és velük ment.
– Éjjel egykor kezdték a kihallgatást – meséli. – Bárán Imre?
Én. A külföldre szökött tőkés bizalmasa? Hangosan röhögni kezd-
tem. Ez volt a vád, amivel behoztak. Én a Kresz bécsi telefonjától
persze régen megfeledkeztem, de még ott se jutott eszembe, a
kihallgatószobában. Vásárhelyi Nándor súgott be, aki ott ült akkor a
szobámban. Jöttek a kérdések tovább. Bizalmi állást töltött be? Per-
sze, hogy bizalmi állást, ha egyszer a vállalat műszaki igazgatója
voltam. És hogy nem vezettem be a darabbérrendszert. Véletlenül
elsőnek vezettem be az egész szakmában; nem mintha okos dolog
lett volna, kiderült hamar. De mintha nem is mondtam volna sem-
mit. Nagyüzemben folytak a kihallgatások éjszakánként. Egy kis
totyi vasutast vettek elő a szomszéd szobában, a gyűjtőben, mesélte.
Volt akkor Hatvanban egy vallási felvonulás, biztos hallottál róla
már. „Maga”, mondja a vasutasnak az ipse, „ott volt azon a tünteté-
sen”. „De kérem, én akkor szolgálatban voltam Nyíregyházán”.
Munkából vitték el, nála voltak a menetlevelek, elővette, megmutat-
ta. „Nem maga volt ott, az isten bassza meg, hanem a felesége!” –
Rám néz. Felnőtt emberek vagyunk, mondja az arcjátéka, beszélünk,
férfi a férfival, azért meséli nyugodtan, hogy azt mondták: az isten
bassza meg. – „Kérem”, a kis vasutas siránkozott, „én nőtlen va-
gyok”. Oda került ő is, ahova mi, biztos, ami biztos.
– Elém tették a papírt. Aláírja? Abban a percben bejött a szom-
széd szobából egy ilyen százharminc kilós pasas. Fel volt tűrve az
ingujja. Nyitva hagyta az ajtót. Amíg érdeklődtek, hogy aláírom-e,
hallottam a falon át, ahogy preparálják az előttem behozott embert,
ordít megállás nélkül. Nem akarta aláírni a beismerő vallomását. –
Látom: a pasast, százharminc kiló. Összesűrűsödik a szeretetem, a
dühöm, a vágyam, írja alá, csak írja alá, ne üssék meg, nem enge-
dem. – Hol a toll, mondtam. Adja ide. Már láttam, hogy mindegy.
Ha nem írom alá, még meg is vernek. Akármi lett volna, aláírom.
Tiszta volt a lelkiismeretem, nem követtem el semmit. A legvadabb
képtelenség volt, én – hülye-fej-jel! – azt hittem, hogy édesmindegy,
ha aláírom, ebből úgysem lehet bajom.
A felső réteghez tartozott Recsken a kőbányában.
– Elvégre szakember voltam – mondja egy kis elégedett öntu-
dattal. Elgondolkozik, maga elé néz, a recski időre emlékszik, egy
barakktájra, a zöld fűfoltra a barakk előtt, a vörös sarokra a három
fényképpel bent. – Akik voltak, jobboldali szocdemek – így tartottak
számon, öregem, gondold el, engem jobboldalinak, egyszer meg-
kérdeztem a századosunkat – az Bajára vonult be utásznak, és a fog-
ságban propagandista lett – , hogy milyen érzés, ha nem tudja, hogy
melyik a jobb keze és melyik a bal, nem szédül? Na, ott tartottam,
hogy mi szocdemek, szakemberek voltunk mind. Értelmiségiek. –
Napi tizenkét óra kőfejtés, ez volt a munka először. Ott törte a követ
Kabala Ferenc mellett; Kabala később miniszter lett. Apáról sem so-
kan hitték volna akkor, hogy főosztályvezetői szobában kell majd
egyszer keresni. Nem tartott soká, elvégre szakember volt. Jó szak-
ember. Egy nap, sorakozón, a százados megkérdezte, hogy ki ért a
villanyszereléshez. Jelentkezett. Attól kezdve sorra volt: a kőfejtő
csillevasútjának főmérnöke, az elektromos mű igazgatója, a gázmű
igazgatója. Épített barakkot, irodát, ebédlőt. A segédmunkára úgy
hozták át az embereket más táborokból, szükség szerint. Volt közöt-
tük egy Zichy gróf, mások, magas rangú katonatisztek, hozták őket
Kistarcsáról, ha kellett. Recsk önellátó volt, úgy szedték össze az
embereket, hogy legyen minden; mérnök, szabó, borbély, szakács.
Egyszer hiányzott egy szabó, aznap éjszaka letartóztattak egy sza-
bót Budapesten. Hozták egyenesen.
– Önellátók voltunk, mondom. Emberben is. Várj, öregem. –
Elővesz a zakója mellső zsebéből egy kis üveget, a tenyerére ráz be-
lőle két sárga pirulát.
– Ott a pohár a mosdón, adj ide egy kis vizet. Köszönöm.
Míg csurgatom a vizet a csapból, nézem a mozdulatát, amivel
visszateszi a gyógyszeres üveget. Nézem a karizmai játékát a kék-
csíkos szövet alatt, és a rómaiparti evezős vasárnapokra gondolok.
Nem tudhattam úszni háromévesen, mégis, nyugodtan ültem a csó-
nakban előtte. Ismertem a karja erejét, ahogy a gyerekszobában föl-
dob, elkap, földob, elkap, bennem volt a göcögő, torkomon meg-
akadó nevetés, a röpülés biztonsága. Fél másodperc a pillantás,
gondolat, aztán már a vízsugár hangja figyelmeztet, hogy a pohár
megtelik, visszafordítom a tekintetemet, elzárom a csapot, és kezébe
adom a poharat.
– Kösz. – A két sárga tabletta a tenyere közepén fekszik már,
nyitott tenyérrel megcélozza a száját és ráüt: úgy kapja be a gyógy-
szert, ahogy én szoktam, titkos hajszálereken folyt örökségem ré-
szeként. – Bogyókat szedek. Az én vas egészségemmel. Így va-
gyunk.
Nem használtak a recski hónapok, hiába. A rehabilitációjára
ezerkilencszázötvenhatban került sor. Az ítéletet kezdettől fogva ér-
vénytelennek nyilvánították. Bűntény híján visszavonták a vádeme-
lést. Megítéltek az öregnek harmincötezer forint kártérítést. Sok
pénz volt az akkor. Ezerkilencszázötvenhat október huszonharma-
dikán, délután kettőre kellett volna bemennie a Belügyminisztéri-
umba. Mire odaért, a kapuk már zárva voltak. Ötvenhétben megint
elővették az ügyét, behívták, akkor már a Központi Bíróság épületé-
be. Arra kérték, hogy legyen türelemmel, most szegény az ország.
Szegény volt az ország, belátta, türelemmel van, hiszen, ha meg-
gondoljuk, szegény az ország azóta is. Él a munkájából.
– Szobaszökőkutakat csinálok – a nevetése is olyan, mint fiatal
korában; összeszaladnak a ráncok a szeme körül, nevetünk, férfi a
férfival, élünk azonos gondok között, azonos világban. – A minisz-
ter a szobaszökőkutat találta ki. Amikor az új, levegőbefúvásos fű-
tést terveztem a fogadószobájába, megkérdezte, hogy nem lehetne-e
egy kis szökőkutat építeni a középre. Mondtam, lehetne. Jönnek
hozzá, tárgyalnak, megtetszik. Azóta a nyolcadikat tervezem.
Felállók, nézegetem közelebbről a színesfénykép-csoportot,
amelyikkel kitapétázta a falat.
– Nézd meg azt a reprót, az alsó sarokban – mondja – , az öreg
Rima kazánt. – Az az egy kép fekete-fehér: csövek, szelepnyitó ke-
rekek és manométerek halmaza. – Szebb volna fekete-fehérben
mindegyik, jobb is. De itt színes fotó kell: ez olyan szakmai rongy-
rázás. – Szórakozottan ránéz a cigarettásdobozra, előrébb tolja. Ki-
veszek egyet.
– Nem zavar a füst, apa? – kérdezem meg.
Nemet int a fejével, mosolyog.
– Szívjál, öreg – azt mondja. – Gyilkold a tüdődet, ha elszántad
magad rá. – Felnőtt ember vagy, ez is benne van, nem védhetlek
meg magadtól örökké. Oldalt fújom ki a füstöt a cigarettából, hogy
ne menjen az arca felé, míg mondja tovább. Benne van a mesélés-
ben.
 *
Mesél, szünet nélkül, mindenről van mondanivalója számom-
ra, elmondja a világot, magyarázza, megmutatja. Katót és Ilust, a
testvéreket, akiket most a Hófehérke gyermekruha bolt előtt látni
(két öregasszony kendővel, kék-piros-sárga virágos pult mögött).
Elmeséli, hogy ők már harmincnyolcban is a Belvárosban árulták a
virágot, a Petőfi Sándor utca és a Haris köz sarkán. Egy sarokkal
sodródtak odébb harmincöt év alatt. Ma is kint vannak, már reggel
hétkor, amikor együtt megyünk el apával a minisztériumból.
– Nézd csak meg ezt. Mit szólsz? – mondja, ahogy hazaérünk.
A kabátját sem veszi le. – Csendélet. Valami olyan címmel, hogy 8
órai újság.
A zsebórája, feltámasztva az asztalon. Még az este kirakta, de
reggeli fény kellett hozzá. Felpattintott fedéllel áll az óra, harminc
fokos szögben, a karikája tartja. Az acélgyűrű és a lánc árnyékot vet
az asztallapra; a fa világos erezése arra jó, hogy épp meghullámoz-
tassa a képet, mozduljon, el ne aludjon. Továbbélő századelő, gon-
dos öregúr reggelije, Otthon-kör, kapucíner szűrve, vizes zsömle,
újság nádkeretben. Régimódi óraszámlap, nehézkes lándzsavégű
mutatói három órán állnak, valószínűtlen délutánt jeleznek, bár
reggel éri őket a városi utca napja a Honvéd utca szemközti háztetői
fölül.
A Honvéd utcában lakunk, a hatodik emeleten, a város legjobb
albérletében. Nem messze onnan, ahol egy légibomba az ostrom
alatt lerombolta a harmincnyolcas számú házat.
– Ezek a kilencszáznegyven körül épült lakások – magyarázza
az öreg – , a kerámia vízpáráltatóikkal meg a beépített szappantar-
tócsempéikkel a legjobbak a városban, és még sokáig azok is ma-
radnak.
 Elhiszem neki, elvégre az ő szakmája. Itt csönd van, van ablak
az utcára: lehet kikönyökölni, kinézni. Van egy széles asztal.
Értesítés vár a villanyszámláról, kiderül, hogy az öregnek sincs
száznyolcvan forintja. Nem ezt várná az ember egy főosztályvezető-
től – mondom. A díjbeszedő ma délelőtt jön másodszor. Nincs mese,
pénzt kell csinálni, van rá két óránk.
Minden zsebet kiürítünk, mindent végiggondolunk. Végül a
Feneketlen Fiókból előkerül egy takarékbetétkönyv háromszáz fo-
rinttal, bemutatóra szól, a Lenin körút negyvennyolc alatti takarék-
pénztár-fiókba.
– Miért éppen pénz ne volna? – vonja meg ő a vállát. – Mi az a
pénz, hogy olyan nagyra van?
Tudhatnám már, hogy ebben a fiókban minden van. Készpénz
is: egy Nescafés doboz, tele apróval, egy elődünk szórta ide, hogy
ne húzza le a zsebét, fémtízes is akad közte. Általában, ha nincs
pénzem, amikor kimegyek az utcára, a zsebembe csurgatok a do-
bozból. A Feneketlen Fiók a háromajtós szekrényben található, a
Brehm-atlasz, a National Geographic Magaziné régi számai és
használhatatlan hetvennyolc fordulatos RCA Victor hanglemezek
fölött. Az egyetlen hely a világon, ahol van igazán minden: gránát-
alma, üres dísztök, ezerkilencszázötvenhatos évi notesz, négerbaba
kalappal, ceruzacsutka, radír, vonalzó, acél szemüvegkeret egy len-
csével, lengyel zlotyk és garasok, színes üveggolyó, kék agyaggolyó,
nagyító, ex libris, érettségi bizonyítvány, piros batyu, hamuba sült
pogácsa, mammutfog-kövület és expanderrugók; csütörtökön, ha
Zebulonhoz megyünk fürdetni, nem felejtjük el, kihúzzuk, és bele-
nézünk, mindig kerül valami neki való ajándék.
El kell szaladni a Lenin körúti bankba most rögtön, de nem is
baj, úgysem tudunk aludni még ilyenkor, zúgó fejjel, tele kávéval.
Jó, ha délután háromra ágyba kerülünk.
 Villamossal megyek, az utcán várok fél kilencig, akkor elsőnek
szolgálnak ki, és kilencre otthon vagyok a zsákmánnyal.
– Még marad is – mutatom fel a pénzeket.
– Mm – mondja. A fürdőszobában találom, megfürdött közben,
és most a szőrt kaparja az álláról. Nem borotválkozik villannyal,
nem mond le a játszadozásról a borotvapamaccsal, a kékes acélpen-
géivel, még timsója is van.
– Éjszaka gyorsabban nő – gondolkozik el, a simára borotvált
állát tapogatva. – Mármint, ha éjszaka fent van az ember. – A pen-
géket vizsgálgatja, válogatja a csomagban, és közben előadja, hogy
milyen komoly gondjai vannak. Vacsorára hivatalos egy japán üz-
letemberhez.
– Külön megkérdeztem telefonon a titkárnőjét. Titkárnővel
utazik, mondd. Black-tie, azt mondja. Szmoking. Kérdem, hogy kivel
tévesztenek össze, de nem, hogy is gondolhatom, hogy náluk ilyes-
mi előfordul. Rólam van szó. A forradalmi fürdőszobámról. Ne rö-
högj, szó szerint ezt mondta. „Your revolutionary bathroom.”
Hayakawa úr szeretne megismerkedni velem, személyesen.
– Jól van, öreg – mondom, kezemben a gőzölgő rántottás ser-
penyővel. – Gyere enni.
– Öreg az öregapád.
Mire nagynehezen megreggelizünk, emberformát öltünk, a
mosogatóba rakom a reggeli edényt, elindulhatunk a városba, ti-
zenegy óra.
Most így élünk. Cél nélkül mászkálunk sokszor, jobban mond-
va nem beszélünk a célunkról. Ma nem csinálunk felvételt, nem is
hoz gépet. Nem tud dönteni. Ismerem a nehézkességét, én is olyan
vagyok. Először meg kell szoknia a kép gondolatát, szerkezetét,
kompozícióját, az árnyalatait, kinézni a variációs lehetőségeket;
megépíti magában, látja az egészet, és csak azután csinálja meg,
amikor más régen a következő felvételnél tartana vagy a harmadik-
nál. És persze sok kép egyáltalán nem készül el, ezért. Képtelen rög-
tönözni.
Ma rossz napja van: a jobb lábát húzza egy kicsit. Ilyenkor a
bal válla valamivel előrébb dől, és különös ritmusa lesz a járásának.
Alig lehet észrevenni. Még így is hosszabbakat lép, mint én. Mintha
sietne valahova most is. Pedig ráérünk. Járunk, a miénk a nappal. A
belváros történelmi magja felé hajlunk, azt járjuk körül, a hajdani
határát, a városfal félkörét, a Kiskörutat tapossuk. Bekukucskálunk
az Astoria Szálló függönyén át. Megmutatom neki az ődöngőket a
Műszaki Bizományi előtt: a magyar üzleti géniusz kicsi képviselőit,
akiket fölöslegessé tett, bebalzsamozott a történelem. Ott kerülgetik
a törvényt a huszonnégyes számú ház járdáján, és naponta újra re-
mélik, hogy kifogják az évszázad üzletét, háromdimenziós, japán
hangos-fényképezőgépet vesznek az utcán, balektól, négyszáz forin-
tért.
Itt a Madách téren, a nagyföldalatti új építkezésénél, én kérde-
zem:
– Vajon hova lettek ebből a városból a keramit kövek?
– Utoljára Szófiában látták őket – adja elő. – Ott rakták le, amit
fölszedtek nálunk. A bolgárok nagyon megszerették. Amikor azután
elért hozzájuk is nyugati irányból a nagy autóforgalom, és napvilá-
got láttak az első tervek a főútvonalak aszfaltozásáról, akkor tilta-
kozó meneteket szerveztek: a budapesti sárga követ, azt nem enge-
dik. Tovább nem követhetők a nyomok. Én Kelet felé keresném a
keramitot, talán Sztambulba hajózott tovább, ahol már nem tudják a
bazár vízipipásai, hogy min üldögélnek; esetleg tizennyolc kerekes
teherautón szállították fel Katmanduba, Nepál hegyi útjain.
A tér túlsó oldalán a Madách-házak.
 – Ide kellett volna beépíteni, harmincnyolcban – néz a nagy,
vöröstégla tömbök felé, a feldúlt téren át.
– A forradalmi fürdőszobádat?
– Ühüm. Azt. – Nevet. Pedig ez komoly dolog. A találmánya,
arra gondol éjjel-nappal. A lényege megvolt már harmincnyolcban.
Csakugyan forradalmi. Egy szerelőoszlop a fürdőszobában. Nekiáll,
és magyarázza a világot. Mutatja, hogy milyenek lesznek a fürdő-
szobáink egyszer. A palánk tövében a cipősarkával húzza az ábrákat
a keményre taposott homokba. Egy nagy cikkekben-cakkokban ki-
és behajló, önmagába visszatérő vonal, mint két egymásba olvadt
kör vagy osztódó amőba; végül mégis nyugodt, egyszerű forma –
vesealak: a szerelőoszlop alaprajza. Úgy kell elképzelni, hogy az
oszlop a fürdőszoba közepén ugrik ki a falból, és benne van a fő-
nyomócső, a vízmelegítő, a vécétartály, kívülről csatlakozik hozzá a
mosdó, a kád, a bidé, a vécé. Az oszlop belsejéből, egy helyről sze-
relhető, javítható minden. Oda a fényudvarból is be lehet lépni; ha
tetszik, be se kell menni a lakásba. Az oszlop külső köpenye volt a
nehéz, megoldhatatlannak látszott addig, amíg a kemény mű-
anyagok ipari méretekben felhasználhatóvá nem váltak. Az egész
mintegy hatvan százalékába kerül a hagyományos módon épített
fürdőszobának. Az angolok már lekötötték. Meg akarják venni a
szovjetek, nyugatnémetek, a franciák és a svédek. A próbapéldány
bevált. A gyártáson összeveszett két nagy szövetkezet. – De ne hidd,
hogy el lehet kezdeni. Magyaráz. – Könnyebb így, hogy a miniszté-
riumban dolgozom: ismerek mindenkit a szakmában. De még így
sem sikerült átvergődnöm a rendelkezések között, a hivatalok
dzsungelében a szabadalmaztatásig. Ez az, amit egy gazdag ország
sem engedhet meg magának. Pedig szeretnék jövőre elkészülni.
Hogy mire nyugdíjba kerülök, ne kelljen a megélhetésen törni a fe-
jemet. A szabadalmi díjakkal az el lenne intézve.
 Továbbmegyünk, a mellékutcákon át. Benézünk az idegen
nyelvű könyvesboltba a Váci utcában, aztán Parker filctollbetétet
keresünk. Ilyenkor már megjöttek azok a holmik, amiket karácsony-
ra hoznak be minden évben. Itt nem járnak autók, kopognak a lép-
tek. Épül az utca megint, a házfalaknak támasztva várnak hatalmas,
meztelen üvegtáblák, ablakok, ajtók. A túlsó járdán szembesántikál
Zoli, a füttyös bolond, és boldogan rám kiabál: „Huhu! Te is hülye
vagy?” Az eszpresszóban, amelyet Francis Scott Fitzgeraldról ne-
veztem el régen, most is benn áll a sötét szemű, lomha járású pin-
cérnő, és a kávégéppel babrál. Az úttesten három fiatalember, há-
rom barna Eszterházy-kockás öltöny, három nagy csomóra kötött li-
la nyakkendő, három csukott esernyő. Piros csizmás apró cigány-
gyerek koldul a kockás lábak körül, kislány, hároméves sincs még. A
többi négy-öt gyerek laza gomolyagban, felfelé nyújtott tenyérrel.
Járunk, az öreg fütyörészik. Ugrabugra dal: Váci utcán, Váci
utcán. Pizzát eszünk az olasz eszpresszóban. Elveszi a szomszéd
asztalról a Chiantis kancsót:
– Töltsek neked ebből?
– Látod? – Közelebb hajol, így is alig értem, olyan halkan be-
szél. A vak lottóárus felé néz, aki vékony fehér botját felemelve biz-
tonsággal jár az asztalok között.
Fiatal férfi. Ismerjük. A városhoz tartozik, ahogy a Klotild-
paloták. – Láttad? – mondja most. – Megszámolja az aprópénzt, amit
a kalapos nőtől kapott. E szerint megtörténhet, hogy becsapják. Egy
forinttal kevesebbet tesznek a kezébe a lottószelvényért.
Nem csinál róla felvételt, mert a vak nem tudná. Esetleg nem
akarja, hogy lefényképezzék, és nem tiltakozhat.
Később a Kígyó utca sarkán, a divatüzlet előtt megáll:
 – Meg kell néznem itt, hogy van-e szárnyas gallér. A szmo-
kinghoz. Bejössz velem? – Bent meg azzal kezdi: – Régen ez egy jó
üzlet volt.
Komiszkodik tovább az eladóval. Ezt is tud. A barnaköpenyes
ember buta arcot vág. Széttárja a karját:
– Nem tudom, kérem, nincs. Mi nem tartunk.
– Szmokinghoz. Fehér gallér, amelyik így visszahajlik.
– Értem, kérem, igen. Nem tudom, hogy hol lehet kapni.
– Na de vannak mégis pincérek. Azok vannak ma is, nem? –
Folytatja megállíthatatlanul. – Művészek. Karmesterek. Egy zongo-
rista. Ha hangversenyt ad egy zongorista, az frakkban megy föl a
dobogóra, nem?
– De.
– Honnan veszi hozzá a szárnyas gallért?
Az eladó széttárja a karját. Reménykedik, hogy egyszer csak
elmegyünk a fenébe.
Az utcán aztán látszólag összefüggés nélkül másról kezd be-
szélni:
– Tudtad, hogy apu tárcaregényt írt egyszer a Felső-
Magyarországba? Szabályos ponyvát. Liane a címe vagy Diane, nem
lehetett elolvasni, kézzel írta be egy sajtókamarai kérdőívbe. Megke-
reshetnéd egyszer, csak végig kell lapozni tizenkét évfolyamot:
ezerkilencszázháromtól dolgozott Kassán.
Azután hallgat. Látom rajta, hogy igazán még most sem tért
rendre a szárnyas gallérja fölött. A következő utcasarkon már nem
tudja magában tartani.
– Ez azért csalódás volt nekem.
 – Ugyan, apa!
– Tudod, hogy mennyi minden kell egy szmokinghoz? – ma-
gyarázkodik is, persze. – Lakkcipő, szmokingnyakkendő. A vissza-
hajtható kettős gomb, ami biztosan megfogja.
– Komolyan! – szabályosan rászólok. – Igen, persze: vannak
pincérek, vannak karmesterek, és vannak zongoristák. Most jobb?…
Csinálod itt az arénát!
Megáll a járda mellett, elgondolkozva rám néz, nem erre vála-
szol.
– Reménytelen – mondja. – Úgyis végigcsinálod ugyanazokat a
hülyeségeket, amiket én. A jópofa önzéseimet. A kis és nagy érzéket-
lenségeimet; anyámmal, a szerelmeimmel. Kezded elölről, mintha
nem történt volna semmi.
És legyint egyet. Ilyen dolgai vannak. Én ettől az egy mozdu-
lattól leállók, képtelen vagyok értelmes párbeszédet folytatni, felelni
arra, amire kellene. Idővel azért majd leesik a húszfilléres, és akkor
már járna a szám. Ezt ismerem. Most mindenesetre alapos, bamba
szünet után folytatom, a szárnyas gallérról, ott ahol abbamaradt:
– Különben is, hol él Hayakawa úr? Menjen a fenébe. Mondd
meg neki. Kinek van itt szmokingja? Egyáltalán, miért küldték ezt
ide? Nem vált be révkalauznak kilencszáztízben Pheng-yangban?
– Jó, jó – vigyorog az öreg. – Éppen ellenkezőleg. Egy kedves
fiatal jampec.
– Mondd meg neki…
– Megmondom. – Elhallgat. Ez után pont van. Én meg nem vi-
selem jól az ilyet, túlságosan is ismerem a különböző elhallgatásait.
Biztos az igazában, de nem akar lesöpörni a terepről, ez van
most benne, meg az is, hogy mit ugrálok én itt a kék vászon topron-
gyomban, inkább öltöznék normálisan, meg egyáltalán, benőhetne
már egyszer a fejem lágya.
Mert persze nem véletlenül beszélt a nagyapó tárcaregényéről.
Az van az elhallgatásában, hogy ő megcsinálta a forradalmi fürdő-
szobáját. Nagyapó gyorsírással vezette éveken át az országgyűlés
jegyzőkönyvét, és tárcaregényt írt a Felső-Magyarországba. Én
meg? Rendben van, a végére akartam járni valaminek. Megtörtént,
dicséretes. Megszereztem a szabadságomat, nem is könnyen. Jó.
Most mit csinálok vele?
Továbbmegyünk. Közben támadt egy lépcsőházi gondolatom,
már válaszolnék arra, hogy úgyis, meg hogy reménytelen. De most
odaértünk a Vörösmarty térre, és plakátot olvasunk.
***
A takarékpénztári falragaszt új kézírásdarabok borítják. A
százforintos papírpénzek halma melletti üres felületet kuszálják fél
méter hosszan a gyerekes nagy gömbbetűk: „Szögyényi fiam, egy
Patrónásnak nem illik a tiszta plakátra firkálni. Blum Jutka.” Ma is
létezik egy Patrona Hungáriáé szép latin nevet viselő egyházi isko-
la, oda járhatnak. Szögyényi válaszolt, pontosan és kegyetlenül:
„Egy volt patrónásnak sem, s különben is, egy htb. az csak hallgas-
son, s különben is, itthagyott a kedvesed. Szia. Szögyényi.” Kimaradt
a Patrónából vagy kirúgták, és most háztartásbeli. Olykor eljön a
Vörösmarty térre, és belelevelez még. Ráér, ő jöhet fél kilenckor is.
Szomorú ügy. Ráadásul a kedvese is elhagyta. „Szemét vagy”, szólt
közbe a harmadik kéz. Szögyényihez beszélt, és azután nagyon ha-
mar meggondolta, mert ő tudott valamit, amit mi, plakátolvasók,
nem tudhatunk. Mondta is rögtön, harmadnapi dátummal, meg-
győző módon sietve: „Tegnap rájöttem, Szögyényi, drága, hogy
mégsem vagy szemét, de ezt nem tudtam kifejteni neked.” S az
utolsó szó, félénk gimnazistaírással megint Szögyényié: „Ibika! be-
mentem a politechnikát másolni. Tegnap tanultam is kicsikát. Ör-
vendj. Elhoztam a füzetedet. Az idén talán szebb év vár rád. Szia,
siess. Zsu.”
A szél a Váci utca felől fújt. Összehúzott kabáttal ment a föld-
alatti lejárója felé. Őszintén kívánta: várjon az idén szebb év Ibikára.
A két falragasz eltűnt a következő tél folyamán. Akkor volt,
amikor a palánkokat átrendezték, a járdát visszakaptuk, újságot is
rendes bódéból árultak. Volt kerítésdarab, amit egyszerűen befelé
fordítottak, vagy függőlegesen állítottak föl. Teherautó zötykölődött
ki az udvarról, s a munkások felemeltek néhány palánkot, akkor
mintha látni lehetett volna a méteres női szájat a kis maszatokkal a
szájszél körül. De ez már később volt, addig nem ér el időben ez a
történet.
Az egész, persze, történet. Persze. Kezdettől fogva világos volt,
öreg, hogy nem fogod azt hinni egy másodpercre sem, amint to-
vábbhajtasz egy lapot, vagy új kvarckristályt csúsztatsz olvasóké-
szüléked kék lemezére, hogy a tárgy, amit a kezedben tartasz, nem
könyv, hanem egy darab hegyoldal Óbudán, Duna-part, zöld de-
rengés, híd, tehervagon deszkája, harminc és feles beépítendő ta-
rack, azóta kimúlt villamos a Kiskörútról, bőrfogantyú, neonkande-
láber, benzinszagú autóbusz, hatodik emeleti garszonlakás vagy ci-
gánygyerek piros csizmában. Történet. Másrészt: komoly, megbíz-
ható. Nem valami kitalált dologban lézengtél eddig. (Különben: ki-
talált történetek nincsenek.) Mindannak, ami itt elhangzott, tárgyi
nyomai is várnak valahol, más-más módon és mértékben kézzelfog-
hatóak, de meg lehet határozni őket a négy dimenzió segítségével:
térképen bejelölni, naptárban fellapozni. Utánajárhatsz. A Száva
áramátalakító ott van a Száva utca sarkán, egy tizenharmadik kerü-
leti bérház földszintjén, a Marketing en Hungría című piackutatási
lap megtalálható a könyvtárakban. Ugyanígy Wilhelm Bölsche Sze-
relem az élők világában című könyve is. (Első kiadás: Politzer, 1910.
Budapest.) Doktor Bárán József hírlapíró a darabont kormány idején
szerkesztette az Észak-Magyarországot Kassán, és eredeti tárcare-
gényt írt a lapba Diane címmel. (Széchenyi Könyvtár, hírlaptár, kata-
lógusszám: H 233.) A Második Magyar Hadsereget ezerkilencszáz-
negyvenháromban semmisítették meg a Donnál. (L. Nagybaczoni
Nagy Vilmos: Végzetes esztendők – katalógusszám a Széchenyi
Könyvtárban: 413 014, Horváth: a 2. Magyar Hadsereg megsemmi-
sülése a Donnál, Bp. 1959. Zrínyi, kat. sz.: C 24039, stb.) A második
világháborúban a magyar dögcédulákat eleinte két hálósán rovát-
kolt alumíniumlapból készült szelencében tartották. A Schliemann B
és E Gépgyár Részvénytársaság német-magyar tulajdonú vállalat
volt. Kilencszáznegyvenkettő júliusában tablóképet készíttetett
tisztviselői karáról, ezen látható a vállalatigazgató, annak a Kresz
Gézának a leszármazottja, akiről utcát neveztek el a tizenharmadik
kerületben. A tabló első sorában látható a vállalat ifjú mérnöke,
nyakkendővel, csíkos ingben, neve Bárán Imre, első munkája az
úgynevezett Madách-házak gépészeti tervezése volt. (Van, amiben a
szájhagyomány segíthetne, s ha az ellenőrzés pontjai kevésbé adat-
szerűek, attól nem kevésbé érvényesek. Archívumokban kellene ki-
nyomoznod, hogy kik a volt Schliemann-alkalmazottak s leszárma-
zottaik Magyarországon, akiknek holmijai, családi ereklyéi között
megtalálható a tabló egy-egy példánya.)
A volt New York házban, a Lenin krt. 9-11. alatt könyvkiadók
és szerkesztőségek minden alkalmazottja éveken keresztül találko-
zott a császárbajuszos, nyolcvanon felüli kifutófiúval a folyosókon,
liftekben. Stan és Pan a Nevető bombát a Hollywood Film Szalon-
ban vetítették annak idején nagy sikerrel, megvan a moziműsor va-
lahol. Dole, dole magyarul úgy van, hogy beba, beba. A városmajori
homokozó előtt egy öregember ült délutánonként negyvenhárom-
ban, és ezüst fejű botra támasztotta az állát.
 Megpróbálhatsz utánanyomozni akár Szögyényinek, Ibikának
és Blum Jutkának is, vannak a Patrónának osztálykönyvei, felad-
hatsz apróhirdetést, ha van még apróhirdetés, vagy elkiabálhatod
nevüket korridorjaid kongó boltozata alatt. Ha meg nektek kerül a
kezetekbe ez a holmi, gyerekek, Szögyényi, Ibika vagy Blum, Szász
Józsika vagy Ágnes, tekintsétek apróhirdetésnek, írjatok, hogy meg-
vagytok (a kiadó címén).
A lépcsőházi gondolatom az, mérlegelte Bárán, hogy valamit
azért mégis segíthetek a Zebulon-gyereknek, ha már éltem előtte.
Azért az nem úgy van, hogy reménytelen úgyis, hogy a hülyesége-
inket és a fájdalmainkat csak a saját bőrünkön tapasztalhatjuk meg.
Vagyis az sem, hogy csak a saját legelső pillanatunkat találhatjuk
meg. Akkor nem tartanánk sokkal előbbre, mint az öregasszony – a
Ruszwurmban láttam – , aki hiába jött haza harminc év után, már
nem tud emlékezni. Élnénk pavlovi reflexekkel az elvágott jelen idő
hetven-nyolcvan éves nyúlfarknyi szakaszaiban, és amikor kilé-
pünk, annyi sem maradna: egy kávéfoltos árlap, az az öt szó, hogy
én már nem tudok emlékezni.
Ugyanazt kell tennem, amit a nagyapám tett, amikor az or-
szággyűlés jegyzőkönyvét készítette, vagy ponyvaregényt írt egy
napilapba. Amit apa, amikor fényképezett. Az a lépcsőházi gondo-
latom, hogy a megszerzett örökségem – ami, tudjuk, csak megőrzés-
re van nálunk – azon nyomban adóssággá vált.
Mert igaz, hogy nem tanulhat a gyerek abból, amit én csinál-
tam rosszul. Mégis. Ha egyszer emlékezni tud az én hülyeségeimre
is, pontosan részletesen emlékezni olyanra, amikor ő még nem volt
itt, akkor az örökséget a kezébe adtam. Tudom, hogy kell: elmondok
mindent.
Ha lesz egy srácom, mondjuk Annitól, aki mégiscsak rendesen
előkerült. Vagy mástól. Húsz év múlva, megváltozott utcák, házak,
járművek és országok között. Zebulonnak hívtuk, amikor még meg
sem született. Amikor hétéves lett, én kaptam már levelet/naplót,
düledező nagybetűkkel. (APUSZERETLEK. ELVITTÜK A
TESÓMAT ÓVODÁBA. MAGNÓZTUNK KISKARÁCSONYT
NAGYKARÁCSONYT ÉNEKELTEM. TANULTUNK
JÁTSZOTTUNK ISKOLÁBAMENTÜNK. HÚSLEVES
SZARVACSKA CSIRKEHÚS KUKACOSALMA APUÉRTEM
VACSORÁZTUNK MESE FÜRDÉSLEFEKVÉS) Akkor. Felnőtt már,
és lesz egy nehéz órája.
Akkor el fogom mondani majd neki az enyémet. Hogy ezerki-
lencszázötvenhétben este hazafelé mentem az egyetemről a negy-
venkilences villamossal. Úgy éreztem, Anninak egyetlen mozdulata
vagy hangsúlya miatt az együtt töltött hosszú napból, hogy nem
örül nekem. Kétségbeesetten szerelmes voltam. Bőrfogantyúk lóg-
tak kapaszkodónak a csupasz villanykörték alatt. Szomorúságom
nevetséges és oktalan boldogsággal elegyedett, mert egy bőrkötéses
spanyol nyelvű könyvet tartottam a kezemben. A második világhá-
ború alatt ajándékozta az egyetemnek a spanyol falangista követség
(igen, öreg, megint ugyanaz: ahol Madame Fournier volt az ügyvi-
vő, ahol apa végezte el a kazánok felújítását). Spanyolország ekkor
még mindig Francóé volt, Jorge Semprun csak titokban léphette át a
saját országa határát. Egy Jovellanos nevű XIX. századi tárcaíró
munkája volt a könyv, utcai életképek az akkori Madridból. Ötven
új szót kellett megtanulnunk naponta Vizy adjunktus órájára. Az a
kemény nyelv a legtágabb világot, az elérhetetlen Amerikákat jelen-
tette számomra. A zárt határokon túli Föld birtokbavételét. Úgy
éreztem a villamoson, hogy ezt a könyvet mától kezdve egyszerre
érteni fogom (és fura módon, ebben nem is csalódtam). Elmondom
majd, pontosan, milyen plakátok milyen mosószert és milyen kon-
fekcióöltönyt hirdettek a villamos ablakai fölötti megdöntött fém-
lemezen; milyen volt az emberek ruhája, aktatáskája a hátam mö-
gött. Tintával és tollszemmel felszerelt töltőtollal írtak. A pénz egy-
sége a forint volt, századrésze a fillér. Elmondom, hogy mit kiabált
akkoriban egy villamoskalauznő – kalauznők voltak – , milyen
egyenruhában. Milyenek voltak az autóbuszok az utcán, mit látott
általában az ember akkor, az első budapesti fénycsövek felszerelé-
sének évében, ha szerelméért kétségbeesve egy könyvnek örülve,
bőrfogantyúba kapaszkodva ment hazafelé Budára – hogy pontosan
emlékezhessen ő is. És hozzáteszem, mondjuk, hogy és tessék: Ze-
bulon, látod? Az a Bálint Anni lett a te anyád.
***
Tudta, hogy most mihez kezd a szabadságával. Két évig csak
pénzt keres, és utána két évig mesél. A nyomdai munka bevált. Ösz-
szeszedi a régi szellemi segédmunkáit. Detektívregényt fordít (a
Tarzanokra sajnos nem kérnek fel mostanában senkit), lexikont cé-
duláz, fordítást vet egybe eredetivel, angol ponyvákat lektorál az if-
júsági kiadónak. A pénzt takarékba teszi.
Tanul, olvas. Könyvet, azt vesz. Most már egyre drágábbak,
úgy, hogy a könyvei egy részét ott tartja a Váci utcai antikvárium-
ban. Rendesek az antikváriusok; kiválasztják a könyvet, félreteszik
számára fent a galérián, és ha nincs pénze, nem hozza el. Sokszor
úgy oldja meg, hogy cserél: visszavisz valamit, mást elhoz.
Éjszakánként a Ganz Mávag művek üzemi újságját olvasta,
amelyet Ganz Mávagnak kereszteltek el az alkotók. Nem hagyott
benne hibát. Ha sok volt a munka, kölcsönkérték őt is az első eme-
letre, ott készültek a napilapok. A nyomda működésének alapszabá-
lya volt: a napilapok az elsők. Fönt mindig teljes kellett, hogy legyen
a létszám, ha egy emberük hiányzott, már a földszinti csoportról vit-
tek: gépszedőt, mettőrt, korrektort. Nyolcadmagával ült olyan na-
pokon egy teremben, és a távirati iroda híreit olvasta: Veszprém
megyében új százhúsz személyes bölcsődét adtak át rendeltetésé-
nek. A somogyi állami gazdaságokban rendben halad a kalászosok
vetése.
Egy este sötéten várta az épület. Áramszünet volt. Addig még
nem látta a szedőterem biztonsági lámpasorát, a régimódi cifra vi-
lágítótesteket: a mennyezet alatt meghúzódva erre a napra vártak.
Csak sakkozni lehetett és a nyomdászlányokkal hülyülni. A Karcsi-
ka nevű gépszedőlány kihúzta a magnójából a zsinórt, telepről járat-
ta tovább. Kétszer cserélt kazettát, amíg az épület túlsó végén této-
ván, majd mind biztosabban gyulladozni kezdtek a fénycsövek. A
kávéautomata vizet melegített, egy negyedóra múlva kávét adott,
de betűt szedni még másfél óráig nem lehetett, megdermedt a gé-
pekben az ólom. Amikor újra fölolvadt, a szedőteremből mindenkit
elvittek a napilapokhoz. Fölment Karcsika is a magnójával, csönd
lett. Korrektort nem hívtak.
Az egész nyomda valamennyi munkafolyamattal megkésik. A
vidéki kiadásokhoz vonatokat kell majd visszatartani, vagy teherau-
tón utánuk vinni az újságot az első állomásra. Korrigálható oldal
nem volt készen, s amikor a délutáni műszakban megolvasott olda-
lak korrektúrasorai megérkeztek végre, a földszinti szedőben fel-
halmozódtak az ólomoldalak. Cseresznye, egy nagy kövér cigány-
fiú, az éjszakások legjobb mettőrje egyedül maradt lent. Bárán ott
csellengett a háta mögött, a keze alá adta a sorokat, segített, ameny-
nyit tudott.
– Így – mondta időnként Cseresznye, ahogy új meg új hasá-
bokból dobálta ki a hibás sorokat. – Csicsásan… – Holnap délben is
itt leszünk még – állapította meg tárgyilagosan. – Már látom. Meg-
kereshetnéd nekem az ötvenhatos hajót, ennek a címnek meg kell
lenni még egyszer.
Bárán, ha akadt egy üres félórája, a mettőrök mellett ácsorgott.
Nézte a kezüket, azzal a magának sem bevallott szándékkal, hogy
eltanulja a mesterségüket. Mindig úgy vélte, az az igazi, ha valaki
szükség esetén meg tud élni a két keze munkájából. Rábízta magát a
szemére, mindenféle mozgást úgy sajátított el egész életében, hogy
kikeresett magának valakit, aki szépen csinálja, és csak nézte, sokat.
Azután már próbálgatás nélkül tudta. Így tanult meg rock-and-
rollozni is, pingpongozni is, a fal mellett állva. Figyelte Cseresznyét,
ahogy az új sorok alsó felén végighúzza az árat, mindig háromszor,
mindig ugyanazokkal a mozdulatokkal.
Később fel kellett mennie az emeletre finom rézléniáért, abból
mindig kevés volt, úgy lopkodta össze magának mindenki műszak
előtt. Az ötvenhatos hajót hiába találta meg. Fölvitte a másodikra a
kéziszedőkhöz a hibás címet és megvárta. A levágott ólomdarabokat
az asztalról a csúszka torkába söpörte, amely levezeti őket a hulla-
dékládába. Ahogy Cseresznye elkészült az oldallal, gyors mozdula-
tokkal összecsukta körülötte a keretet, és megkocogtatta az ár nye-
lével, ő utána nyúlt:
– Lehúzom.
Cseresznye maga elé vette a következő oldalt. Bárán fölnyalá-
bolta a több, mint tíz kiló ólmot és átcipelte a lehúzósajtóhoz. Befes-
tékezte a kézihengerrel, rátett egy ív papírt, és két karral kinyúlva
végighúzta rajta a nyomóhengert. Először túl sok festék került rá,
eldobta, csinált egy másodikat, aztán még egyet, mert két példányt
kellett a korrektorszobába vinni minden oldalból.
Bent voltak másnapig, ahogy Cseresznye megjövendölte. Min-
denki ráhúzott egy egész műszakot, Valérka is, a nagy hasával; a
külön műszakért kétszeres pénzt fizettek. Kint eső esett az éjszaka,
sokáig egyáltalán nem vették észre. Csukicsot elragadta az üzemza-
var, Valérka ült az asztal végén, ott szabadabban járt a levegő. Fris-
sen mosta a haját, fátyolossá tették a ritka fehér szálak. Új, majdnem
ismeretlen, vonzó nő ült ott ezen az éjjelen. Fiatal és ősz, puha és
telt; a melle majd kipattant a kötényruha alól. A második nap, kora
délután már mindenki nagyon elfáradt. Valérkának be nem állt a
szája. Nem fért a bőrébe.
Almát evett, így almákról beszélgettek, sokáig. Van két almám,
mondta Valérka, és a futkosó kóboráramok minden szótagnál és
minden harapásnál, kis nevetésnél felparázsló-elhalványuló hálót
rajzoltak az arcára pirosból és fehérből. Mindjárt észrevettem, felelt
rá Bárán. Az almáim, nem tudom, Jánoska, szereti-e?, kérdezte
Valérka. Hajaj, sóhajtotta ő. Tényleg? Szereti? Akkor maga tudja, mi
a jó. De hát miért nem szólt már előbb? Nem tudtam…, mondta ő.
Ejnye hát, nem szabad olyan félénknek lenni. Nyafogósan közbe-
kérdezett Piri, a másik lány, hogy Az én almám, az nem kell senki-
nek? A tiédet meg mindjárt harapják. Dehogyisnem, kell a tied is,
nyugtatta meg Valérka. Biztosíthatom, bólogatott Bárán. Hát akkor
most melyik?, kérdezte Piri, Valérka meg azt mutatta: tudni kell kí-
nálni. Így: Tessék. János? Fogja, bátran. És így kell nézni hozzá. Ve-
gye kézbe. Kettő van. Előrenyújtotta a jonatánt. Úgysem gondolja
komolyan, Bárán észrevette, hogy a saját hangja is rekedtebb a ren-
desnél, és ezen elnevette magát. De, mondta Valérka, tisztességes nő
az ilyet mindig komolyan gondolja. Nekem már ez a természetem,
ilyen adakozó. Csak ki kell nyújtani a kezét.
***
Délután megnézte az építkezéspalánkokat a Vörösmarty téren.
A régebbi íráshasábokat egyformára fakította az idő. Az óriásnő ar-
ca mellett, fehér mező alján új ismeretlen írással világított:
– Szász Józsika! Itt voltam és vártalak. Ágnes.

Vége
 MUTATÓ *

I. SZINOPSZIS HELYETT
Nem ismerte az apját. Szinopszis hat mondatban. Kilenc év. (9)
– Villamosozni, állóbüfék. Nem a saját nevén. (10)
– Egy szép napon beállít. Kenyérzsák. Az első férjem. (11) –
Arckép Evetke kezében. Eltűnt a háborúban. Két album. (12) –
Bárán mestersége. (13) – Gyakorlati kérdés. Zebulon. (14) – Matema-
tika. (15)
Olyan nincs. Napóleon. (15) – Nassolni való. Azért hasonlítasz
te az anyádra is. Gyerekszáj. (16) – Szabad szombatok. (17) – Indián-
fej a délamerikai gyűrűn. (18) – Szőrháromszög. Fazokakon rézsar-
kantyút. (19)
II. BIZONYTALANSÁGOK
Szerencse a munkahelyén: baj. (20) – Darabtemetés, Vovácska.
(21) – Ábel. A lánya. (22) – Hivatalnok-biztonság. (23) – Liliomtip-
rásról. Az igazi művész sorsa. (24) – Húzzál. (25)
Bognár Borika. Az első szerelem. (25)
Igazgatói tanács. Böbe, csal. Húsvétné. (26) – Nagy elvtárs. Be-
teg volt? (27) – Fordulóponton. Akikre büszkék vagyunk! Egy négy-
zet betöltése. Mucsai holivud. (28) – Hamlet, Paprika és migrén.

*Az oldalszámok az eredeti kötetre vonatkoznak, ebben a változatban pároldalas

eltérések vannak ehhez képest (a dig.).
Szoboszlai kitör. Játszható állapotba hozni Ábelt. (29) – A csillár. E-
lő-ad-ha-tó-ra. (30) – Egy liter rum. (31)
Gumicsomag. Leány. (32) – Nincs is melle. A Csőgörény. (33) –
Rutin művelet. (34)
Nem csinálom meg. Szájzár? Kézfájás? (35) – Mit fognak belő-
lem csinálni? Vért pisálni. Aknák között. (37)
Villamosozás. Tanulóhetijegy. Stuka. Csikk, csatorna. (38) –
Anyák napja. (39) – A szép kis erotikus pofijára. Atomvilágháború.
(40) – Japán és kínai. Tá-csi-cu-te-to. Cséj süj i gö zsen. Pofonok ötven-
hét őszén. Macskabunda. Ezek. (41) – Anni. Kanárimadarak az
Édenben. Nassolás. (42) – Anya ellenállhatatlan. Gazsi tilt. (43) – Ki-
csit balra. Bárán János. Napló, 1953. Nagy János. (44)
Anya kézírása. Életed 5-6. évének története. (46)
B. kézírása. (46) – Mami. Négyszögletes nap.
Írni sose tudtam. Örömmel. (47)
Az arca. Fogászati képtelenség. (48)
Hatévesekkel a klinikán. (48) – Pornográfia. Lányka, ujjainak
játéka. Forró szája. (49)
A Ruszwurmnál. Én már nem tudok emlékezni. Harminc év
után. (50) – Hatvan év, slow-fox, hómező. Árlap kávéfoltokkal. Eve-
zős nadrág. (51) – Álom meztelensége. A szégyen képei. A kisfiú.
Nagy akar lenni! (52)
Csita. Komoly fiú. Nőnemű világ. (53)
Ni, a buzik. Három hétig juhászkutya. (54)
Udvari bolond. Zalaegerszeg, tábor. Figyuzz ide, Puskás elv-
társ. A Négyszemű. (55)
Koszos motor. (56) – A Kenyér. Mint a tücsök. Ilyen ez. (57)
 Az éjszaka körüljárása. (57)
Ábel Szárszón. Manír. (58)
Nappali éjszaka a Rákóczi úton. A tűzoltó autót. Húsz forint.
(59) – Ba-la, ba-la. Kesztyűben? A Csőgörény, emészthetően. (60) –
Karácsonyozók a Madách téren. Az élők gyűlölete. (61)
Felmondás. (61) – Anni, cérna. Bírd ki. Maradj egyedül. (62)
Búcsú. Szörnyeteg tudatosság. (63) – Ha háború van. (64)
Anni. A meg nem született gyerekei. (64)
A rendről. Tél a Ligetben, 1932. (64) – Brünn Velencéje. Mutas-
sátok. (65) – Protein. A tárgyak békéje. (66)
III. FELISMERT KESERŰSÉG
Virág árok. Pénzgondok. (67) – Korrektúra. (68)
Négy sor Semprun. (69)
Korom Illés a kocsmában. (69) – Egy sznob nő, aki eltart.
Nagykanál. (70) – Májkrémek. (71) – Annyi cigarettát kapok ebben
az országban, amennyit akarok. (72)
Telefon reggel. (72)
Püffedt arcok. (72) – Osztályon felül. Öltönyös szép ember. (73)
– A világ-HÉV. (74)
Illés, a varázsló. A falnál. Kétéves lebbencs. (75) – Kézrátevés.
Illés pipája. Rojtos kézelője. Az Alkotmány utca novemberben, örült
ősz. (76) – Lámpaerdő. (77)
Tömjénrúd és szépségpötty. (78) – Hosszú luftballon. (79)
Egy Verdi nevű halott. Sok pénz. (80) – Negyven ív. A Mester.
Makaróni, jég, szőrme. (8r)
 Magyarul tudni (81) – Kritérium és ismérv. Verdi, Marlowe,
Jemcev-Parnov. (82) – Idegen nyelvek. A különös galeri. Cseréptörés.
(83) – Paca. Hajsz. Alász-plajbász. Brekkancs. Olly-olly-ox-in-free.
Jusszuf. (84) – A majomember és az ámuló Cathné-beliek. Komissi-
ók. Jó civil dolog. (85) – Bárán országa. (86) – Harántdobás. Vereked-
jünk. (86) – Jusszuf ifjúsága. (87) – Pantheon Könyvkiadó. Edgar Ri-
ce Borroughs városa. (88)
Rossz szöveg. Kétezer forint. Szerelmes, vagy lemezezik. (89) –
Hála. (90)
A rossz szöveg előállítása. Bableves. Herczegh Gyula doktor,
meghívott előadó. Fioritura az fioritura. (90) – A Nyevszkij
Proszpekt. Nyeszteruska. (91)
Nyár. (91) – Emma néni, a szomorú öregasszony. Véges erő.
(92) – A gázrózsa ára. (93)
IV. NI, A RETEK!
Ipari jogi kérdések. Ebonit fúvócső. (94) Kedves nők. Ni, a Re-
tek. (95) – Szarvasbőr kötényruha. (96) – Gyászos figura. (97) – Au-
tórally. Televíziónézés. A Nagykovács. (98) – Gebines nő. (99) – Tini
lányok. (100)
Fogadjunk. Hogy csinálod? A Nagykovács keze. (101) –
Méretek. Konya bajusza. Gyerekkori hapsijaim. A Retek, a milli-
omos. Amikor agyon akartál verni. (102) – Én téged, te engem, nem
mindegy már? Táncol a Nagykovács. Indián. A Fej. (103) – Minden-
ki a piacról él. Az a négy év. A Nagy helye az országban. Kistáska
dohánnyal. (104)
Retek. Én már csak így. A Sárospataki, meg a kurva anyja! Pi-
románia: jó szó. (105)
V. BEBA-BEBA KECCS, KECCS, KECCS
 Villamosok. (106) – Regicidium. Barna Ádler a Kolosy téren.
Három utca. (107) – Borikáék ablaka. (108)
Partizán. (108) – Ben Szodoma, a hímvessző.
Beszélgessetek. (109) Minden csendes. (109) – A kisablak a ne-
gyediken, (110)
Récék. Kulcsos gyerek. Tengeri csillag, (110) – A várakozás.
Schliemann B és E. Szürke kép. (111) – Hely a parkettán. Bújj be.
Imola. Boszorka. (112)
A faliszekrényben. A kard. (112) – Este birkózunk. (…) Bruk-
szel-les. Hamar. Beromünster. (113) – Vakpali. Ke-Reke Ram pam
pam. Zsíroskenyér. Repülni. (114)
A sarkon. Hekus Dönci. Spiné a postán. (115)
Első találkozás a társasággal. Mumpsz. (116) – Labdagyár. A
redőnynél. (117) – Retek, meg leszel verve. (118) – Árulkodni. Pe-
ches nő Sutyi. Gőzgép. (119) – Fémszínek. Felvonó. Siralomház.
Gumisapka. (120)
A HÉV-pálya. (121) – Van valami hézag? Teniszlabda. Té-
harmincnégyes. Dánebéd. Skíró. (122) – Szövetségesek a Siposnál.
Katonákat jelent. Beba beba. – Róma, Spanyol Lépcső. Dole dole.
(123) – Banán. (125) – Legyen valami. Kiskapura. Pötyizni. Julius
Meinl. (126) – Ebonit fúvócső. Bab. Hosszú vékony a pipaszár. (127)
– Sztálin apánk. (128)
Egy különös pillanat. (128) – Árnyas erdő rejtekében. Császár
Marika. Milyen a jó nő? (129) – A Tornyi fagylaltja.
Ipi-apacs.
Cseréptörés. (130)
Kockaváros. Szilágyi Lajos Építőmester. (131) – A körgalléros.
(132)
 Birkózás. Imola. (132) – Macskaszem. Hamar, Beromünster.
(133)
Pacs-pacs, Mari. (133)
VI. SUSZTERBOGARAKRÓL SZÓL
Belépő, káposztatorzsa. Egy puhuló arc. (134) – A malacarcú
tréfamester. Ürítés, érdekellentét. Maesztró. (135) – A Nagyjózsa az
intézetből. Egy felnőtt ember. (136) – Gyerek-amőba a hegyen. (137)
– Szivárvány Áruház. Mesebeli szeptember-délután. Jé vé Sztálin
nevelőintézet. (138) – A harmadik levél, 1948. május. De hiányzik
még a katonáim. (139)
Albinnal a Várban. (139) – Kolja. Ezekben nőttünk fel. Madár
A. János, grafikus. Kondor Béla terem. Bor és áros. A mocsok minden
szépsége. (140) – Fűtőolaj és vászoncipő. A Dunánál. (141) – Az út, a
fa, a víz. Zöld árnyék. (142)
Jé vé Sztálin. Gubacs utca. Lépcsőház, üvegtéglák. Ko-ólja!
Sárga darázstörülköző. (143) – Magyarország a kerítésen. Isten te-
hénkéi Ausztriában. (144) – Ne vidd ki, hülye! Madár Jancsi. Felvo-
nóhíd. Várárok. Szombat van. Fűkockák, padok. (145) – Kenyér és
pástétom. Arcot-kezet-nyakat-fület. Bajok nyáron: a nadrág kantár-
ja. (146) – Okosan beszélni. Ezt most miért kellett. Négyszög az asz-
tal szélén. (147)
Az első levél. A demokratikus pedagógia követelményei. (148)
Gyakorlás a Nagyjózsával. Negyederő. Félerő. (149) – Nagy-
meccs. (150) – Mosd le a pofádat. (151)
Kétszáznegyvenegy per ezerkilencszáznegyvennyolc. (151)
Az utolsó nap. (151) – Völgyhíd, hangyakaraván. (152) – Itt
van anyukád. Suszterbogarak összeragadva. (153)
A Madár címe. Meztelenül a lányoknál. (153)
 Albin. A Margit-híd hasaalja. Isten napja. (154)
Nyúzott arcú fiatal férfi. (155)
Becsavarodott álom. (155) Alig éltél. Kötényruha. Erotikus ta-
pasztalatok. (156)
Cigánylány. A lányhálóban. (157)
A látszat. Kisviktor, gégészet. (158) – Gubacs utcai klinika. Ró-
zsatövek. (159) – Bácsi. Iszonyat. – Kolja! Bukóablak, darázstörülkö-
ző. Van valami hézag. Majd betömjük. (160) – Bogarak párzásának
ideje. (161)
Kisviktor szorongása. (161)
VII. MAGYARORSZÁG, EZERKILENCSZÁZNEGYVENHÉT
Hengeres vászonzsák. Templomkert, szederfa. (162) – Kavics-
lépcső. A Lajos utca házai. (163) – Barlangok. Idő. Templomkertek,
hegyek, utak. (164)
A tizennyolcas villamos. Kolosy tér, piac. (164) – Vérvétel. Pál
Jancsi nővére. Megengedi. Lelkész utca. (165) – Ürömi utca. (166) –
Az iskolatáska szíja. Szerén-néni íz. A Semmi Kapuja. Taxislány,
licensz Fiat. (167) – Gesztenyerugdosó. Tévélabda. (169)
Második elemi. Új gyerek. (169) – A pirosmasnis. Béke katonái,
Isten katonái. (170)
Fogórefleksz. (170)
Boszorka a padban. Apád neve? (171)
Marcibányi tér, menza. Babszag. Ingyen-konyha. (172) –
Minden normális gyerek. Szívgárda. Éhség. (173) – A barlangok
előtt. Konzervdoboz, szarkupac. Németek, penész és antant-szíj.
(174) – Borosta. (175)
 A taxi visszafelé söpör. Hiro Onoda hadnagy, Kinsicsi Kozuka
közlegény. (175) – Minden gyerek tudta. Sztálin tér, görögök. (176) A
félelem abbahagyása. Lottóház, csókolózók. (177) Két üveg bányai.
Otthon lenni. (178) – Fürdőszoba a vasorrú bába kunyhójához. Szo-
bor, teniszpálya. (179) – A német acélsisak pereme. Danzigi Korri-
dor, 1939. IX. I. (180) – Európa, istenhátamögött. (181) – Tojásgránát,
Havanna. Per se, persze. (182)
VIII. KENYÉR
Mester Verdi halála. A fennmaradó rész. Verdi visszafordulása.
Félelem. (183) – Kész van. Száva áramátalakító. (184) – Visegrádi ut-
ca. FTC Újpest éljen fúj éljen. Fúj fúj. (185) – Semmi fekete lány. (186)
A műszőke szerkesztőnő. Kötött ruhában a víz alatt. (187) –
Fehér császárbajusz. Sándor bácsi. Kifutófiú. (188) – Micsoda dolog
az? (189)
Belső pesti kapualjak. Elemér utca öt. Postások a háztetőkön.
(190)
Jaj, de jó, itt van Imre! Egy szobában heten. (191)
Fürdőszobaajtó. Kulcs, forrasztáscsík. (193)
A fürdőszobában. Társbérlőnő. (193) – Kulcstörés. A vécédesz-
kán. Vasalódeszka. (194)
Kenyér volt nálam. (195)
Nyári gyerekkocsi, a hídnál. Katonanő. (195) – Kedvetlen gya-
logoskatonák. (196)
IX. A HARMADIK MÓDSZER
Tehetség az emlékezésre. Gyógyítandó betegség. (197) – Bun-
dapálinka. Kávé. Ez a foglalkozása? (198) – Ábra az életről. Új há-
zasság, új társadalom. (199) – Vannak metódusok. Egy eset. Hipnó-
zis. (200) – LSD. A harmadik módszer. (201) – Keverék. Shit. (203)
 X. SZABAD SZOMBATOK
Telefon anyának. Gyere fel. (204) – Egy Balázsovits nevű orvos.
Társbérlet egy szabóval. (205) – Átmeneti gyermekotthon. Éhesek
voltatok. (206)
A gangon. (206)
Bejáró a jé vé Sztálinban. Apavágy. Negyvenhét pünkösdje:
Gazsi, Magyarkút. (207) – És ez igazi házasság lesz? A szülők a
konyhában. U-er-i. (208)
Megváltozott színek. Lila, zöld. Lift kalickában, Imola. (209)
XI. MI, CIVILEK
A három méter kövér asszony. Juli, Edina. (211) – Mi a frász-
nak? Zsolt pisil. (212)
A város estéje. Messze a Dunánál. (213)
Duna. Váci utcán. Sarki eszpresszó. Cseh sör. Hatszáz forint a
pincérlányért. (214) Ági, Bálint, Herr! A Vörösmarty-plakátok. Újsá-
gos varázslat. Eldzsaltunk cipőtet nézni. (215) – Öcsi-ke. Kirúg a
Pálma. (216) -…a-a Maar-git-hí-don ááát… Orion 844 U (217)
Vörös fotel, vörös dívány. (217) – Macskaszem. Bero-
münsteriek és hamariak. A nyár A csók Az esküvés És a híd. (218)
Candlelight valami. Karády Katalin. A lexikon nyelvén. A tes-
tébe írva. Repülőbomba. (219)
Elsötétítés. Cseresznyebefőtt. Lábbal harangozni. (220) –
Betemetve. (221)
Almárium. (221) – Budára át a Margit-hídon át. (222)
Veranda. Rákosszentmihály. Eper cukorral. (222) – A Pajtás-
kutya. A szódás lova. (223)
 Szent Isten. Már békében. Áttörés. (223) – Erzsébet-híd. Tra-
verzek. (224) – Széli Kálmán tér. Ostrom utca. (225)
Fehér szobák, szőnyegvárak. Villamos. Hóbogyó. (225)
A nappal. Kőjegyzőkönyv. (226) – Hiány a háztetőben. Város-
major. Eldobott tárgyak. (227)
Fehér napban. A homokozó. Prity. Babb-be-babb.
Teherautóhűtő. (228) Kenyeresládák. (229)
Öt perccel öt előtt. A való világ. (229) – A te anyád is. Tangó
parkettpaszta. (230)
Le a fehérekkel. (230) – Láthatatlan szürke madarak. (231)
(Két év, mint egy perc.) Negyvenhatban hazajött egy ember.
Apánál bezárult. Én akkor láttam Imrét. (231) – A Keleti pályaudva-
ron. A tábor lelke. Mami cédulájáról. Drága Imrém. Az első emlék.
(232) – Béke! – 43. (233) – B. I. Dögcédulatartó. Emberkölykök nem.
(236)
Megszerezni. (237)
XII. KISTÖRTÉNELEM
Miért nem költözöl ide? (237) – Hangverseny-írógép. Korrek-
tori állás. (239) – Nyomdai jelek. Ötven pengőfillér. Luxus koncent-
rációs tábor. Ciano gróf lánya. (240) – Keresztes-Fischer belügymi-
niszter. Koldus a Ferenciek templománál. (241) A létfenntartás költ-
ségei. Obst. Állandó világ. (242) – Fordítók történelmi céhe. Költség-
vetés. (243) – Korrektor-szoba. Valérka. Kávéautomata. Semmitte-
vés. (244) – Nem bánom, törülgethetsz. Tálcák és bögrék. (245) – A
fennmaradó rész fordítása. (246) – Kávéba áztatott zsömle. Régi vas-
lábasok. Öt vagy hat háztartás. (247)
Leánykérés, 1906. Fuvaros Zentán. Tizennyolc testvér. Parla-
menti gyorsíró. Útonálló Nicaraguában. (248) – Nagy hadfi. Diplo-
mamunkák. (249) – Belgrádi Hírek, 1915. Imre. Állatok otthon. Tek-
nőc. (250) – A cukor a családban. Szenilitás. Mint egy kis állat. (251)
– Tüdő- és mellhártyagyulladás. (252)
XIII. ÍGY ÉLTEK
Területi székhely. A születésed. (253) Szirénapróba. Újszülöttre
gázálarcot. Szilárdka, a feleség. (254) – Schanhorst és Gleisenau. A
házasságunk. Anya. Drogista-inas. Színház. Banán-torony, Banán-
sziget. Nemzetközi helyzet. Édesapád. (255) – Schliemann B és E.
Installációs szerelő vállalat. Madame Tournier. Kresz Ferenc és a
budapesti mentők. Herr Heise. (256) – Frau Jolle. Thék Endre utca.
Osztott munkaidő. Így éltek. Heinemann, Roessemann, Epp, Fekete
és Harmatta. Ötven pengő egy hónapra. Havi kétszáz fix. Kétszáz-
harminc. (257) – Nyolcszáz. Hadiüzem. Póttartalékos. Angóra nyu-
lak: Róza, a bak. Adriani Szesz- és Élesztőgyár. (258) – Szobagarni-
túra. Ostrom utca. Kanizsai utca. (259) A vonat fekete. (260)
XIV. KIHŰLT NYOMOKON
Vágányok Keletnek. Egy egész esély. (261)
Levél Verdi kiadójától. (262)
A rákszerelem alapdallama. Scipio álma. (262) – Sokáig tartott,
mint a fogságba esés. Keresőgép. (263) – Hóhányók, monya. Göm-
bölyű röhhencs. (264) – Anni, egyedül. Találtál valamit? (265) – Ap-
róhirdetés. (266) – Kameraden suchen, Kameraden helfen. Sztálingrád,
Pádua-Este, Ferrara, Herrnann-Göringstrasse, Odessa. (267) – Budapest.
(268)
Szál virág a horogkeresztes hősök sírjára. Csak gúny, erőszak,
leveretés és börtön. (269)
Csak vezérkari tisztek betekintésére. Magyarország háborúja.
(270)
A Romváros védőserege. Túlnyomó szovjeterő. (271)
 A zongoránál Kresz Antal. (272)
Anni elmegy. (272)
XV. TŰZ-VÍZ
Ismeretlen emberek. Harminc év egy emberöltő. (273) – Római
romok fölött. Ágh Emil haditudósító. Tűz-víz játék. (274) – Vezér-
igazgató. (275) – Ionizátor. Segédmunkás. Egy ilyen Schuppó. Egye-
temi tanár. (276) – Nemzetközi nagymester. (277) – Harminc és feles
beépítendő ágyúkkal. Az előző háború. Egy katonapolitikai alapté-
tel. (278) – Domb alján pravoszláv templom. Vételezzél, kérlek. (279)
– Bokacsonkolások, fabokán sántikálva. Ratisch nélkül. (280) Egy
szerzsánt Szibériából. Töltőtoll, Leica. Boldirevka, hadosztálypa-
rancsnokság. Maguk nem németek. Nem vagyunk. Bobrov. (281) –
Kopotocska vagy Jablocsnoje. Davidovka, elosztó. Normál föld alat-
ti dekkungok. (282) – Hrenovoje, orlovi ménes. Ötszáz halott. Furnír
mérleg, negyven gramm cukor. Nyolcan-tízen dorongokkal. (283)
Fertőtlenítés. Nem csupa Bárán Imre mérnök. A barakkok. Csak én
voltam magyar építész. (284) – Sakkozó agy. (285)
A legenda táborépítője. (285)
Az orosz zene. Abban a nagy országban. (286)
XVI. ABBAN A NAGY ORSZÁGBAN
Látni. (287)
Cékus honvéd, fegyverismeret (287) – Betonfejek. Anyós
Rasszijszkból. (288)
Abbázia, ahol a tengeri csillag terem. Ötszáz millió japán. A
határ. (291) – Külországok, Flórenc, Wittemberga. (292)
Van-e szeretője? Nyikoláj. (292) – Jackie-és-Alvarez. Kolecska.
(293) – Hő! Brrr. Koólja! Kacabajkák. (294)
 Nyevszkij Proszpekt. Mandarin szörp. Kolera, hó. (295) –
Asztorija szálló. Astoria. (296) – Vízcsapok, csatornafedelek. Hitler
győzelmi bankettje. (297)
A blokád áttörése. (299)
Ljuba. Férfierő és orosz nyelvtudás. (300) – A balti
bumlivonaton. Meglesz-e még Magyarország? (301) – Úszó sziget. A
gyom. Válenki. (302) – Ljubuska. Itt vagyunk. A tanítónő. Kollégi-
um. Pása. (304) – Piros villamos. (305) – Lélekmelegítő. Malinovszkij
adjutánsa. (306) – Rasszijszk. Tartsunk szeretőt! (307) – Fiatal erdő,
hepehupák. (308)
Fiaim, ti csak énekeljetek! (309)
XVII. A CIPŐDOBOZ
A Pálma gumimelle. Olyan frankó vagy. (310) – Fog-e érdekel-
ni? Szót szóba ölteni. (311) – Idő a jó meséléshez. A cipődoboz. Te
fogod örökölni, ha meghalok. (312) – Ravaszság. VIRIBUS UNITIS.
(313) – Esküvői táviratok. Felsőgöd, Tasnád, Rákosszentmihály,
Róma, Satu Mare, Acas, Polgárdi, Zenta. (314) – Szépen szóló kis ti-
linkó. Kolszeretőfiadimre. Drága Babukáim. (315) – Boroevics
Szvetozár. Helyzetünk jó. E. é. ö. örm. 6. honv. gy. ezr. Három
krumplivirág. Protekció. (316) – Drága apókám. A kis-család költ-
ségvetése. (317) – Jancsi zenede. Otthon kör. Első nemzedék. (318) –
Levél a szerkesztőhöz. Szabadságharc, Boszniai okkupáció. Zog al-
bán király és Geraldine királyné. Gömbös Gyula szobra. Imre
kezeírása. (319) – A legközelebbi pillanatfelvétel. Nagy már a kicsi
bajuszom. Regiszteres notesz. (320) – Kabátanyag. Új parancsnok.
(321) – Cca 2 kg karbid. Kóródi Dani. Evezős nadrág. Második légi-
riadó. Tetűtlenítés, Lausetol. (322) – Kresz. Szép téli túra Erdélybe. A
pesti fórum címe. Párkánynána. Anyukáink várakozása. Érsekújvár.
Sokszor csókol. Pionki. Generalgouverment. Viele Grüsse. (323)
 Imre azonossági száma. 6008 30 2276. Tekintetes Vöröskereszt.
(324) – Doktor, nyugalmazott, hírlapíró. A második fiam is. Felesle-
ges szövegek. (325) – A szovjet-oroszországi harcmezők. Magyaror-
szág jövő békessége és felvirágzása. Pasztell-színű levelezőlapok.
(326)
Gyulai Emma, diakonissza nővér. (326) – Szeretteink az Úr ke-
zében. (327)
Gaál Arvéd, hadnagy. (327) – Fjodorov Nyikoláj kommentárja.
Élünk, várunk, üzenj. (328) – Kedves Bajtársam. Jancsiról. Kimerítő
levél. (329) – Volt itt. Szabó, a szabó. (330)
Szó sincs róla, hogy Isten akarata szerint. (330)
XVIII. A PEPITA FÜZET
Az ilyet nem felejti el az ember. A Medvetáncot. (331) – A betö-
rés előkészítése. Száz tolvajkulcs. (332)
Kék álom. Evetke, északi dzsessz. (333)
Gőg. Kurta ítéletek. Különös párbeszéd. Ha mégis visszajön-
nél. (336) – Dürerék. Zsebkés. (337) – Kégli-gondok. Szegény gyerek.
Intelligencia-hányados. (338) – Kogutowitz Manó. Lakatos követel.
Ucca. Dé. Balázs. (339) – Drágám. Bp. 1945. nov. 20. (340) – Nyomo-
rultul, minden akcióra képtelen. (341) – Ajtónyitás és műszermoso-
gatás. A lakás csurgott. A szegény gyerek vándorlása. Ismeretségem
Lakatosékkal. Két beteg között. (342) – A pálya körülsündörgése. Jó
társaság. Pénzéhes orvoskapitalista. Sántaság, mint vonzóerő.
Bratelli csónaképítő lánya. Könyvügynök. (343) – Svábhegy. Kerületi
viszonylatban. Gyerekzsúr Bertalanéknál. A Horthy Miklós úton
nem lehet villamosozni. Lakatos terrorja. (344) – Szőnyegbomba. Ba-
lázs két szipirtyóval. Inconnu. (345) – Szamárköhögés. Anyavér-
injekciók. Kabátanyag. Kóródi. 1000 P. Fölfordulás okt. 15-én. (346)
 Pici, vékony falú személyzeti szoba. Balázs, sánc,
Őrszentmiklós. (347) – Mme Tournier. Körömolló és nyakkendő.
Felszabadulás. Volt Ferencz József híd. Átmeneti gyerekotthon. A te
elhagyásod. (348)
A D betű folytatása. (348) – Szabó. Jókai tér. (349)
XIX. SZABÓ, A SZABÓ
Budapest-Keleti-Diósd-Párkánynána-Érsekújvár-Pionki-Kopotocska-
Rasszijszk. (Homola, Interpol.) (350) – Telefonkönyv. Pauperitás be-
dolgozó szövetkezet. (351)
Lámpaláz. Tengerésztrikó. (352) – Táncolva ünnepeljük szaba-
dítónk ágyúját. (353) – Lefűrészelt csövek. Fegyverek ugatása. Egy
Rasszijszk nevű tábor. (354) – Imre, a mérnök. Húszas? A tábor lel-
ke. A fivérem. Cselédszoba. Műhely. (355) – Rasszijszk-i. (356) –
Háverek. Milyen papír kell? Triplatornyos hári. (357) – Ernus. Lesz
ebbül zakó? (358) – Pontilly sur Mere-iek és Rasszijszkiak. Oda kú-
ráltak. Kivágták. Behangyásodott. (359) – Gyuri a téglával. (360) –
Dalma a gyerekkel. (361) – Kézenfogva. Belőled. Mi lett? Nem szo-
morú. (362) – Túlélők. A halottak útja. (363) – A zsebtükör. Ne keres-
se tovább. Ne magázzon, Miklós bácsi. (364)
A Nagykörúton a nyomdáig. (364)
XX. OLDALFÉNY, 38
Egész évben ősz van. Ágyúzás nélkül. (365)
Arccsók Csukicsnak. A vesztét érzi. (365) – Valérka. Öt valódi
forint. Drága Imrém. (366)
Május 5. Búcsúzom, egyetlenem. (367) – Olvasni tud, iskolába
jár. Hó alatt virágzó fák. (368)
Gallérba süllyedve. Közeg. Útlevél. (369) – A Kossuth címer
meg egy korona. (370) – A gyöngyös tárca. Nyolcvan névjegyborí-
ték. Perutz-film. (371) – Schmidt kastély. Szemüvegbe szopik. Tárca-
lopás (372) – Élet a Nagykörúton. (373) – Hollywood filmszalon.
Haynau, Paskijevics. Kollár Karcsi öröksége. (374) – Befektetések.
(376)
Oldalfény, 38. Ferenciek tere. Trencskó. Sztálint nem érte autó-
baleset. Isten nélkül. (376) – A népvándorlások kora. Új bálványok.
Margót. Szombaton okvetlen. Önálló zongoraest. (377) – Zöld szem,
fekete természet. A rét végén. Boxcalf felsőrész, krepon talp. (378) –
Nevetés. Jó. Harmincéves koromra. A HÉV-en. Hárászkenő. (379) –
Szerelőoszlop. Pázmány Péter szobra. Kennedy, londoni nagykövet.
Németül, törökül. Európa elveszíti a fejét. (380) – Félarcú brigantik.
(381) – Hungária. A taxistand. Pelerin. Rendőr. (382)
Rákóczi út. (382) – Felnőtt játék. Verébfa. (383)
XXI. MOST ÍGY ÉLÜNK
A 107-es számú névjegyboríték. Tabló. Schliemann B és E.
Halmi udv. és kamarai fényképész. Bárán. (384) – Kóródi. Darócban.
Kóró-didá-nijel. (385) – Álnéven. Harun al Rasid. Bármikor. Drága
öregem! (386) – Találkoztunk mi. A Rómain. (387) – Direktorunk, az
öreg Kresz. Interurbán Bécsből. A rangidős a régiek közül. (388) –
Tükör. Kipjatok. (A grúz kapitány.) Amit Sztálin mondott. Közbiz-
tonság Budapesten, 1945. (389) – 24 óra alvás. A rommá lőtt város
közepén. Három ipse. Csöng a telefon. (390) – Műszaki igazgató. Ál-
lamosítottuk a Schliemannt. Negyvenkilencben egy nyári napon.
Öcsém. (391) – Belövések. Nyolcadikig a Lajos utcában. Negyvenki-
lenc húsvétja. Bicikli. Három aranyásó. (392) – Egy VIP-es pacák.
Hosszú fekete Chrysler. Kihallgatás. Kis totyi vasutas. (393) – Prepa-
rálás. Százharminc kiló. Szakember. (394) – Önellátás. Bogyók. (395)
– Türelem. Szegény az ország. Szobaszökőkút. Szakmai rongyrázás.
Tüdőgyilkolás. (396)
 Elmondja a világot. Kató és Ilus. 8 órai újság. Otthon kör.
Honvéd utca. (397) – Pénz. A Feneketlen Fiók. (398) – Penge, timsó.
Black-tie. Forradalmi fürdőszoba. (399) – Bicegve. Magyar üzleti gé-
niusz. A keramitkövek útja. (400) – Katmandu. Szerelőoszlop. (401)
– Chianti. Vak lottóárus. (402). – Szárnyas gallér. Tárcaregény a Fel-
ső-Magyarországba. (403) – Reménytelen. (404) – Elhallgatások. Kék
vászon toprongy. (405)
Különben is, itthagyott a kedvesed. (405) – Történet. Kvarckris-
tály. (406) – Referenciák, katalógusszámok. (407) – Apróhirdetés.
Amit segíthetek. (408) – Negyvenkilences villamos.
APUSZERETLEK. (409) – Jovellanos spanyol tárcaszerző. Látod?
Anni. (410)
Nyomdai munka (410). – Antikvárium. Ganz-MÁVAG. Áram-
szünet. (411) – Cseresznye, a mettőr. (412) – Valérka két almája. (413)
Szász Józsika és Ágnes. (414)
 ISBN 963 15 1060 3
FELELŐS KIADÓ A SZÉPIRODALMI
KÖNYVKIADÓ IGAZGATÓJA
FELELŐS SZERKESZTŐ MÁRVÁNYI JUDIT
MŰSZAKI VEZETŐ PINTÉR LÁSZLÓ
MŰSZAKI SZERKESZTŐ APRÓ TIBOR
A BORÍTÓ FELVÉTELEIT MERÉNYI ENDRE KÉSZÍTETTE A
SZERZŐ FÉNYKÉPÉT NÁDAS PÉTER KÉSZÍTETTE MEGJELENT
1978-BAN, 21,6 A/5 ÍV TERJEDELEMBEN MSZ 5601-59 ÉS 5602-55
SZ 2820-11-7879
77-3756 – SZEGEDI NYOMDA
FELELŐS VEZETŐ DOBÓ JÓZSEF IGAZGATÓ