RAY BRADBURY

Az öröm masinériái

agave
könyvek
Ray Bradbury: The Machineries of Joy
Copyright © Ray Bradbury, 1964

Hungarian translation © Pék Zoltán, Heinisch Mónika, Göncz Árpád, Török

Krisztina, Gálla Nóra, Mészáros Dániel
A magyar fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Ray Bradbury: The Machineries of Joy
Grafton, London, 1977

Fordította: Pék Zoltán, Heinisch Mónika, Göncz Árpád, Török Krisztina,

Gálla Nóra, Mészáros Dániel

ISBN: 9 789637118661

Agave Könyvek
Felelős kiadó: Varga Bálint, Meznerics Gergely
A borítót és a kötetet tervezte: ‘Sigmond Viki
Felelős szerkesztő: Csurgó Csaba
Korrektor: Boncz Éva
Tördelőszerkesztő: Téglás Zoltán
Nyomtatta és kötötte a Kaposvári Nyomda Kft. – 270416
Felelős vezető: Pogány Zoltán igazgató
10987654321

Műfaj: science fiction, szépirodalom

Ramónának,
aki sírt, amikor meghallotta, hogy a Sátán kutyája halott…

Susannek,
aki csak legyintett…

Bettinának, aki nevetett…

és Alexandrának,
aki mindenkit félreparancsolt az útból…

Ezt a könyvet, drága lányaim, négy különféle szeretettel nektek ajánlom

 TARTALOM

Az öröm masinériái (The Machineries of Joy)

Pék Zoltán
A várakozó (The One Who Waits)
Pék Zoltán
Tyrannosaurus Rex (Tyrannosaurus Rex)
Heinisch Mónika
A vakáció (The Vacation)
Göncz Árpád
A kisdobos Shiloh mellett (The Drummer Boy of Shiloh)
Heinisch Mónika
Srácok! Ültessetek óriásgombát a pincébe! (Boys! Raise Giant Mushrooms
in Your Cellar!)
Török Krisztina
Majdnem világvége (Almost the End of the World)
Pék Zoltán
Vizeidről hazatérvén (And the Sailor, Home from the Sea)
Pék Zoltán
Talán elmegyünk (Perhaps We Are Going Away)
Gálla Nóra
El Día de Muerte (El Día de Muerte)
Heinisch Mónika
A tetovált asszony (The Illustrated Woman)
Heinisch Mónika
Akik úgy élnek, mint Lázár (Some Live Like Lazarus)
Mészáros Dániel
Ritka művészet, ihlet és csoda (A miracle of Rare Device)
Gálla Nóra
És így halt meg Riabouchinska (And So Died Riuabouchinska)
Pék Zoltán
A koldus az O'Connell hídon (The Beggar on O'Connell Bridge)
Török Krisztina
A halál és a szűz (Death and the Maiden)
Pék Zoltán
Csapdosó szárnyak (A Flight of Ravens)
Heinisch Mónika
A sors tenyerén (The Best of All Possible Worlds)
Heinisch Mónika
Juan Díaz életműve (The Lifework of Juan Díaz)
Pék Zoltán
Szabadjegy a Chicagói Bombatölcsérbe (To the Chicago Abyss)
Pék Zoltán
Himnuszfutók (The Anthem Sprinters)
Pék Zoltán
 AZ ÖRÖM MASINÉRIÁI

Brian atyának nemigen akarózott lemenni reggelizni, mert mintha

Vittorini atyát hallotta volna nevetni ott lent. Vittorini atya szokás
szerint egyedül étkezik. De akkor kivel vagy kin nevet?
Rajtunk, gondolta Brian atya, rajtunk bizony.
Fülelt.
A folyosón szemben Kelly atya is bujkált, vagyis inkább meditált
a szobájában.
Sosem hagyták, hogy Vittorini teljesen egyedül fejezze be a
reggelit, nem ám, mindig csatlakoztak hozzá, amikor a pirítósból
már csak pár falat maradt. Különben egész nap bűntudatuk lett
volna.
Pedig ott lent valaki nevet, nem? Vittorini atya talán talált valamit
a reggeli Timesban? Vagy ami rosszabb, fennmaradt fél éjjel azzal a
szentségtelen lélekkel, a televíziókészülékkel, ami úgy áll a sarokban,
akár egy hívatlan vendég, fél lábbal a szeszélyben, a másikkal a
tespedtségben? S miután az elektronikus fenevad kilúgozta az
elméjét, Vittorini atya most valami kacifántos új ördöngösséget
tervel, agyában hangtalanul forognak a kerekek, ott ül és
szándékosan böjtöl, azt reméli, hogy lecsábítja őket olasz jókedvének
hangja?
– Istenem – sóhajtotta Brian atya, és megtapogatta az előző este
előkészített borítékot. A kabátzsebébe dugta, ha esetleg úgy döntene,
hogy Sheldon tisztelendőnek adja. Vajon Vittorini atya röntgen-
tekintetével ruhán keresztül is észreveszi?
Brian atya lesimította a zsebet, hogy eltüntesse nyomát is a másik
parókiára való áthelyezési kérelmének.
– Gyerünk.
S imát mormolva elindult lefelé.
– Á, Brian atya!
Vittorini atya előtt a tányér kukoricapehely még érintetlen volt. A
vadember még a cukrozásig sem jutott.
Brian atya úgy érezte, mintha liftaknába lépett volna.
Ösztönösen kinyújtotta a kezét. A televíziókészüléket érte el. Még
meleg volt. – Tegnap este szeánszot tartott itt? – szaladt ki a száján.
– Itt virrasztottam vele, igen.
– Virrasztott?! – mordult fel Brian atya. – Az ember a betegekkel,
haldoklókkal virraszt, nemde? Annak idején magam is értettem a
spirituális szeánszokon használt ábécéstáblához. Még annak is több
értelme van. – Elfordult az elektronikus butítógéptől, és Vittorini
atyát méregette. – És hallott távoli kiáltásokat, szellemjajongást…
hogy is hívják… Canaveralról?
– Hajnali háromkor lefújták a kilövést.
– És most itt ül, üdén, mint a harmat. – Brian atya fejcsóválva
megindult. – Ami igaz, az nem mindig tisztességes.
Vittorini atya tejet öntött a táljába. – Maga viszont, Brian atya, úgy
fest, mintha éjjel keresztül-kasul bejárta volna a Pokol mind az összes
bugyrát.
Szerencsére ekkor lépett be Kelly atya. Ledermedt, amikor
meglátta, hogy Vittorini atya még mennyire a reggeli elején tart.
Morgott valami köszönésfélét, leült, és a zaklatott Brian atyára
nézett.
– Így igaz, William, rémesen nézel ki. Álmatlanság?
– Mondjuk.
Kelly atya fejét oldalra döntve nézte a két férfit. – Mi folyik itt?
Történt valami az éjjel?
– Elbeszélgettünk – felelte Brian atya, a kukoricapehellyel játszva.
– Elbeszélgettünk?! – Vittorini atya majdnem elnevette magát, de
még idejében észbe kapott. – Az ír papot aggasztja az olasz pápa.
– De Vittorini atya – csitította Kelly atya.
– Hadd mondja – morogta Brian atya.
– Köszönöm az engedélyt – bólintott nagyon udvariasan
Vittorini.− Il Papa tiszteletteljes bosszúság állandó forrása néhány ír
papnak, ha nem az egész ír papságnak. Miért nem Nolan nevű pápa
van? Miért nem zöld kalapot visel piros helyett? Vagy ha már itt
tartunk, miért nem visszük a Szent Péter-székesegyházat Corkba
vagy Dublinba, mire eljön a huszonötödik század?
 – Remélem, ezt azért senki nem mondta – jegyezte meg Kelly
atya.
– Dühös vagyok – felelte Brian atya. – Előfordulhat, hogy
implikáltam.
– Dühös? Miért? És mi okból implikáltad?
– Hallottad, mit mondott az imént a huszonötödik századról? Ha
Flash Gordon meg Buck Rogers repül át a keresztelőkápolnán, akkor
őszinte híve inkább a kijáratot keresi.
– Édes Istenem, ez most valami vicc? – sóhajtott Kelly atya.
Brian atya érezte, hogy a vére égetni kezdi orcáját, de gyorsan
visszaküldte teste hűvösebb régióiba.
– Vicc? Azon messze túl van. Vittorini atya már egy hónapja csak
Canaveralról meg röppályákról meg asztronautákról tud beszélni.
Mintha július negyedike lenne, fél éjjel fent van a rakéták miatt.
Miféle élet ez, hogy éjfél után ott mulat azzal a medúzagéppel, ami
azonnal megdermeszti az ember agyát, ha csak rápillant? Aludni
sem bírok, annyira félek, hogy az egész parókia bármelyik
pillanatban felszáll.
– Jó, jó – bólogatott Kelly atya –, de mi ez az egész a pápával?
– Nem a mostanival, az eggyel ezelőttivel – válaszolt fáradtan
Brian. – Mutassa meg neki, Vittorini atya.
Az habozott.
– Mutassa meg – ismételte Brian határozottan.
Vittorini atya egy kis újságkivágást vett elő és letette az asztalra.
Brian atya még így, fejjel lefelé is el tudta olvasni a rossz hírt: A
PÁPA MEGÁLDOTTA AZ ŰRUTAZÁST.
Kelly atya egy ujjal óvatosan megérintette a kivágást. Hangosan
olvasta fel, ujjával követve minden szót:

CASTEL GANDOLFO, OLASZORSZÁG, SZEPTEMBER 20. – XII.

Piusz pápa áldását adta az űr meghódítására.
A főpap azt mondta a delegáltaknak a Nemzetközi
Asztronautakongresszuson: „Isten nem szándékozik gátolni az
embert az űr meghódításában.”
A 22 ország 400 küldöttjét a pápa a nyári rezidenciáján fogadta.
„Ez az asztronautakongresszus nagy jelentőséggel bír most, hogy
az ember az űr feltérképezését tűzte ki célul – mondta a pápa. – Az
egész emberiség ügye ez… Az embernek újra kell fogalmaznia
kapcsolatát Istennel és a világegyetemmel.”
Kelly atya hangja elcsuklott.
– Mikor jelent ez meg?
– 1956-ban.
– Olyan rég? – Kelly atya letette a papirost. – Nem olvastam.
– A jelek szerint – mondta Brian atya – mi ketten nem sokat
olvasunk.
– Könnyen el lehetett siklani felette – védekezett Kelly. – Nagyon
kurta cikk.
– És nagyon nagy idea – tette hozzá Vittorini atya szokásos
jókedvével.
– A lényeg…
– A lényeg – jelentette ki Vittorini –, hogy amikor először
beszéltem róla, erősen megkérdőjelezték az igazmondásomat. Most
már látjuk, hogy nagyon is közel jártam az igazsághoz.
– Igaz – vágta rá Brian atya –, de ahogy nagy költőnk, William
Blake írta: „Rossz szándékkal mondott igazság többet árt, mint
bármely hazugság.”
– Valóban – felelte még nyájasabban Vittorini atya. – És azt nem
Blake írta, hogy

Ki a szemének se hisz,
Sohase hisz, tégy bármit is.
Csöppet kételkedne csak,
Kihűlne már a hold s a nap.1

Ami igencsak illik az űrkorszakra – tett hozzá Vittorini.

Brian atya a felháborító emberre meredt.
– Megköszönném, ha nem idézné ellenünk a mi Blake-ünket.
– A maguk Blake-jét? – hökkent meg a karcsú, sápadt férfi a
puhán izzó, sötét hajjal. – Különös, én világéletemben azt hittem,
hogy ő angol volt.

1 Kálnoky László fordítása

 – Blake költészete nagy vigaszt jelentett anyámnak – magyarázta
Brian atya. – Ő mondta nekem, hogy anyai ágon ír vér folyt benne.
– Ezt nagylelkűen elfogadom. De térjünk vissza a cikkhez. Most,
hogy ezt megtaláltuk, talán ideje átolvasni XII. Piusz pápai
körlevelét.
Brian atya óvatossága, amely mintegy második idegrendszerként
hálózta be bőrét, most bizseregni kezdett.
– Miféle körlevelét?
– Amelyik az űrutazásról szól.
– Csaknem?
– Csak de.
– Pápai körlevél kifejezetten az űrutazásról?
– Kifejezetten.
Ez a detonáció kis híján lesodorta a két ír papot a székükről.
Vittorini atya óvatosan mozgott, mint aki robbanás után takarít
fel; kabátja ujjáról lepöckölt egy pihét, az asztalterítőről felcsippentett
egy-két morzsát.
– Nem volt elég – kérdezte elhaló hangon Brian –, hogy kezet
rázott az asztronautákkal és megdicsérte őket, még hosszasan írt is
róla?
– Nem, nem volt elég – felelte Vittorini atya. – Ha jól tudom, még
kommentálni akarta az élet más világokon problémáját, és annak
hatását a keresztény gondolkodásra.
Minden kiejtett szóval egyre jobban beledöngölte a két férfit a
székébe.
– Ha jól tudja? Úgy érti, maga nem olvasta?
– Nem, de szándékomban áll…
– A maga jó szándéka sokszor rossz véget ér. Sajnálom, hogy ezt
kell mondanom, de néha, Vittorini atya, egyáltalán nem úgy beszél,
mint az anyaszentegyház papja.
– Úgy beszélek, mint egy olasz pap, aki megpróbál a felszínen
maradni egy egyházi mocsárban, amelyben túlerőben vannak a
Shaughnessy meg Nulty meg Flannery nevű papok, akik
mindahányszor megvadulnak, amikor csak annyit mondok, hogy
„pápai bulla”.
– Szemernyi kétségem sincs – és itt Brian atya arra nézett, amerre
a Vatikánt sejtette –, hogy ha ott lehetett volna, maga végleg
meggyőzte volna a szentatyát erről az egész űrutazáshablatyról.
– Én?
– Maga! Mert nem mi, hanem maga hozza kocsiszámra a
magazinokat, amiknek a fényes címlapján űrhajók vannak, meg
hatszemű, mocskos zöld szörnyek, amik félmeztelen nőszemélyeket
üldöznek valami holdon. Éjjelente hallom, ahogy a szörnyeteg
tévével együtt visszaszámol, tíz, kilenc, nyolc, egészen egyig,
miközben várjuk a rettenetes rázkódást, ami a tömést is kirázza a
fogunkból. Egy olasz pap itt, egy másik Castel Gandolfóban, Isten
bocsássa meg nekem, de maguk ketten elcsüggesztették az egész ír
papságot!
– Békesség, testvéreim – szólalt meg végre Kelly atya.
– Így vagy úgy, de én békét is szerzek magamnak – húzta elő a
borítékot a zsebéből Brian atya.
– Tedd azt el – szólt rá Kelly atya, megérezve, mi lehet a
borítékban.
– Kérlek, add ezt át Sheldon tisztelendőnek a nevemben.
Azzal Brian atya nehézkesen felkelt, körülnézett, hol a kijárat, és
már ott se volt.
– Látja, mit művelt? – meredt Kelly atya Vittorinire.
Az őszintén döbbent arcot vágott:
– De én azt hittem, csak barátságosan civakodunk, ő is mondja a
magáét, én is mondom a magamét, ő hangosan, én halkan.
– Hát a civakodás kifejezetten komolyra fordult! És nem ismeri
úgy Williamet, mint én. Mélyen megsebezte.
– Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy befoltozzam a…
– A nadrágja fenekét foltozza be! Hagyja ezt rám, most már az én
dolgom. – Kelly atya felvette a borítékot az asztalról, és a fénybe
tartotta. – Egy szegény ember lelkének röntgenképe. Édes Istenem.
Sietve elindult fel a lépcsőn. – Brian atya? – Lassított. – Atyám? –
Kopogott az ajtón. – William?
Az ebédlőben a magára maradt Vittorini atyának eszébe jutott,
miért is van ott, és szájához emelte a kanalat. A kukoricapehely
teljesen elvesztette az ízét. Sokáig tartott, mire a végére ért.
 Kelly atya csak vacsora után tudta elcsípni Brian atyát a paplak
mögötti, kietlen kis kertben. – Azt akarom, hogy tépd ezt össze,
Willy – adta neki vissza a borítékot. – Nem engedem, hogy most a
közepén feladd. Mióta tart ez a dolog kettőtök között?
Brian atya sóhajtva elvette a borítékot, de nem tépte össze.
– Apránként történt. Először ír írókat hoztam elő, ő meg olasz
operákat. Aztán meséltem neki a Kellsi kódexről Dublinban, ő meg
átvezetett engem a reneszánszon. Istennek hála a kis csodákért: hogy
nem hamarabb találta meg a pápai körlevelet az űrutazásról,
különben olyan kolostorba kértem volna magam, ahol a szerzetesek
hallgatási fogadalmat tettek. De szerintem még oda is követne, és
jelbeszéddel számolná vissza a canaverali kilövést. Belőle lenne ám
remek ördög ügyvédje!
– Atyám!
– Majd később levezekelem. Csak ez a sötét vidra, ez a fóka úgy
játszik az egyház dogmáival, mint a pöttyös labdákkal. És a fókák
ugrándozhatnak, de ne keveredjenek igazi fanatikusokkal, mint
maga meg én. Bocsássa meg a büszkeségemet, atyám, de ahányszor
közénk, hárfások közé fuvolista keveredik, a dallam is megváltozik,
nem gondolja?
– Ez aztán a rejtély, Will. Mi itt, az egyházban kéne hogy példát
mutassunk másoknak.
– És ezt Vittorini atyának is mondta valaki? Valljuk be, az olaszok
az egyház golf klubtagjai. Az utolsó vacsora alatt se maradnának
józanok.
– És vajon mi, írek azok maradnánk? – merengett Kelly atya.
– Mi legalább kivárnánk a végét!
– Na most papok vagyunk, vagy borbélyok? Itt szőrözünk
egymással, vagy megborotváljuk Vittorini atyát a saját borotvájával?
Hát nincs terved, William?
– Talán hívjunk egy közvetítőt.
– Még mit nem. Átnézted a levelet?
– Milyen levelet?
– Reggeli óta csak lustálkodtál? Naná! Olvasd el azt az űrutazást
tárgyaló pápai körlevelet. Memorizáld, és a kellő pillanatban a saját
fegyverével győzd le ezt az űrhajósjelöltet! Gyere, menjünk a
könyvtárba! Manapság mit is kiabálnak a fiatalok: öt, négy, három,
kettő, egy, kilövés?
– Ilyesmit.
– Akkor mondd te is ezt. És kövess!

Sheldon tisztelendő éppen kijött a könyvtárból, amikor odaértek.

– Felesleges – mondta, ahogy észrevette arcukon az izgalmat. – Itt
nem találják meg.
– Mit nem találunk meg? – Brian atya észrevette, hogy a
tisztelendő a levelet nézi, amit még mindig szorongat, hát gyorsan
eldugta. – Mit nem találunk, atyám?
– Egy űrhajó túl nagy mihozzánk – próbált titokzatoskodni a
tisztelendő.
– Az olasz a maga fülét is rágta? – csattant fel Kelly atya
bosszúsan.
– Nem, de itt mindenhová elérnek a visszhangok. Azért jöttem,
hogy magam is utánanézzek.
– Akkor a mi oldalunkon áll? – kérdezte megkönnyebbülten Brian
atya.
Sheldon szeme elszomorodott. – Több oldal is van?
Mindhárman bementek a kis könyvtárba. Brian atya és Kelly atya
kelletlenül leültek a kemény székek peremére. Sheldon tisztelendő
állva maradt.
– Miért félnek Vittorini atyától?
– Félni? – Brian atyát meglepte a szó. – Inkább dühösek vagyunk.
– Az egyikből következik a másik – ismerte el Kelly atya. – Tudja,
tisztelendő, arról van szó, hogy egy kis olasz falu Toscanában kővel
dobálja Meynoothot, ami pár mérföldre fekszik Dublintől.
– Tudom, hol van, ír vagyok – mondta türelmesen a tisztelendő.
– Ezért is nem értjük a nyugalmát ebben a katasztrófában –
jegyezte meg Brian atya.
– Kaliforniai ír – tette hozzá Sheldon, s hagyott időt, hogy
felfogják. Amikor a bedobott kő feneket ért, Brian atya azt mondta:
– Ó. El is felejtettük.
És a tisztelendőre nézett, és látta friss barnaságát, egy olyan ember
bőrét, aki arcát napraforgóként az égnek fordítva járkál még itt,
Chicagóban is, és ezzel a kevéske fénnyel meg hővel is táplálja színét
és lényét. Egy férfi a ruhája alatt tollaslabdázó- vagy teniszezőtesttel,
és egy kézilabdázó erős kezével. A pulpituson, ahogy mozog a keze
a levegőben, úgy fest, mint aki a meleg kaliforniai ég alatt úszik.
Kelly atya halkan felnevetett.
– Á, a finom irónia! Brian atya, itt a mi közvetítőnk!
– Közvetítő? – nézett rá Sheldon.
– Ne vegye sértésnek, tisztelendő, de épp egy közvetítőt akartunk
keresni, és itt van maga, egy ír Kaliforniából, akinek még olyan új
Illinois téli szele, hogy látni rajta a hömpölygő mezőket és a januári
napsütést. Mi Cork és Kilcock lankáin nőttünk fel, tisztelendő. Húsz
év Hollywoodban sem olvasztana ki. Márpedig azt mondják, nem
igaz, hogy Kalifornia nagyon… – szünetet tartott – hasonlít
Olaszországhoz?
– Látom, hová akar kilyukadni – morogta Brian atya.
Sheldon tisztelendő bólintott. Arca meleg és finoman szomorú
volt.
– A vérem olyan, mint a maguké, de a klíma, ami formált,
Rómáéhoz hasonló. Látja, Brian atya, amikor azt kérdeztem, van-e
több oldal, szívből kérdeztem.
– Ír, és mégse ír – mondta panaszosan Brian atya. – Majdnem és
mégsem olasz. A világ játszik velünk.
– Csak ha hagyjuk, William, Patrick.
A két férfi megrezzent a keresztnevük hallatán.
– Még nem válaszoltak. Miért félnek?
Brian atya egy pillanatig nézte, ahogy kezei, mint két ideges
birkózó, gyűrik egymást:
– Mert amikor már úgy látszik, hogy a Földön elrendeztük a
dolgokat, amikor a győzelem már látótávolságon belül került, s az
egyház szilárdan áll, akkor jön Vittorini atya…
– Elnézést, atyám – szólt közbe a tisztelendő –, de a valóság jön. A
tér jön, az idő, az entrópia, a haladás, millió és egy dolog jön. Nem
Vittorini atya találta ki az űrutazást.
– Nem, de felhasználja. Neki „minden miszticizmussal kezdődik,
és politikával végződik”. Na mindegy. Elteszem a furkósbotomat, ha
ő elteszi a rakétáit.
 – Nem, hagyjuk csak elöl. Jobb nem eldugni az erőszakot vagy az
űrutazás formáit. Jobb dolgozni velük. Miért nem szállunk be abba a
rakétába, atyám, és tanulunk belőle?
– Mit tanulnánk? – kérdezett vissza Brian atya. – Hogy amit a
múltban tanítottunk a Földön, annak zöme nem érvényes a Marson,
Vénuszon, vagy amilyen pokolba Vittorini atya lökne minket? A
saját rakétáink tüzével űzzük ki Ádámot és Évát az Édenkertből a
Jupiteren? Vagy ami még rosszabb, kiderül, hogy nincs se Éden, se
Ádám, se Éva, se mérgezett alma, se kígyó, se bűnbeesés, se
eredendő bűn, se angyali üdvözlet, se születés, se egyszülött fiú, és
még folytathatnám, semmi, de semmi egyik átkozott világon sem?
Ezt kéne megtudnunk, atyám?
– Ha kell, igen. Ez az űr az Úré, és a világok az ő világai, atyám.
Nem szabad magunkkal vinnünk a székesegyházainkat, ha csupán
egy kistáskára van szükségünk. Az egyház belefér egy dobozba,
amibe a miséhez szükséges kellékek, és így két kézzel el tudjuk
vinni. Vittorini atyának igaza van ebben: a déli emberek rég
megtanulták, hogy viaszból építkezzenek, ami olvad, és az ember
mozgásával és szükségével harmóniában változtatja alakját. William,
William, ha mindenáron jégből akar építeni, az szétreped, amint
átlépjük a hangsebességet, vagy elolvad, és semmi nem marad a
rakéták tüzében.
– Ezt igencsak nehéz ötven év után elfogadni, atyám.
– De el fogja fogadni, tudom – fogta meg a vállát Sheldon. – Adok
magának egy feladatot: béküljön ki az olasz pappal. Még ma este
oldják meg. Dolgozzanak rajta. Először is, mivel a mi könyvtárunk
szegényes, keressék meg azt a pápai körlevelet az űrutazásról, hogy
tudjuk, miről is vitatkozunk tulajdonképpen.
A következő pillanatban a tisztelendő már ott se volt.
Brian atya hallgatta a fürge lábak elhaló neszét; akárha egy fehér
labda repülne magasan az édes kék légben, a tisztelendő pedig
kapáslövésre rohanna.
– Ír, és mégsem ír. Majdnem, de mégsem olasz. És mik vagyunk
mi, Patrick?
– Már én sem nagyon tudom – érkezett a válasz.
És elindultak egy nagyobb könyvtárat keresni, ahol fellelhetik a
pápa magasztos gondolatait a végtelen űrről.

***

Aznap este jóval vacsora után, sőt már majdnem lefekvéskor, a

küldetést teljesítő Kelly atya az ajtókon kopogva, suttogva járta a
rektóriumot.
Nem sokkal tíz óra előtt Vittorini atya lejött a lépcsőn, és
meglepetésében elakadt a lélegzete.
Brian atya a nem használt kandalló mellett melegedett egy kis
gáztűzhelynél, és nem fordult meg.
Valaki helyet csinált, és az otromba televíziót közelebb hozta,
négy szék elé, melyek közé két zsámolyt állított, azokra két üveget és
négy poharat helyezett. Brian atya rendezte el, Kelly atya hozzá sem
nyúlhatott. Most megfordult, mert Kelly és Sheldon érkeztek.
A tisztelendő megállt az ajtóban és felmérte a szobát.
– Pompás. – Kisvártatva hozzátette: – Azt hiszem. Lássuk csak… –
Elolvasta a címkét az egyik üvegen. – Vittorini atya ide ül.
– Az Irish Moss mellé? – húzta fel szemöldökét Vittorini.
– Tisztelettel – mondta Brian atya.
Vittorini atya boldogan ült le.
– Mi pedig a Lachryma Christi mellé ülünk – jelentette ki Sheldon.
– Olasz ital, atyám.
– Azt hiszem, hallottam róla.
– Tessék. – Brian atya odasietett, és fel sem pillantva megtöltötte
Vittorini atya poharát. – Ír transzfúzió.
– Majd én – bólintott Vittorini atya, felkelt, és sorban töltött a
többieknek. – Krisztus könnyei és Olaszország napsütése. És mielőtt
innánk, mondanék valamit.
A többiek várakozva néztek rá.
– A pápai körlevél az űrutazásról nem létezik.
– Mi is rájöttünk pár órája – felelte Kelly atya.
– Bocsássanak meg, testvéreim – folytatta Vittorini. – Olyan
vagyok, mint a halász a parton, aki halat látva még több csalit dob
be. Mindvégig gyanítottam, hogy nincs ilyen körlevél. De ahányszor
beszéltek róla a városban, olyan sok dublini pap tiltakozott a létezése
ellen, hogy egyre inkább úgy gondoltam, léteznie kell! Ők azért nem
ellenőrizték, hátha létezik. Én a büszkeségemben azért, hátha nem
létezik. Római büszkeség, corki büszkeség, egyre megy. Hamarosan
visszavonulok, és egy hét némaságot fogadok, és penitenciát.
– Helyes, atya, helyes. – Sheldon tisztelendő felkelt. – Most nekem
van közlendőm. Jövő hónapban új pap érkezik. Sokat gondolkodtam
rajta. Olasz származású, de Montrealban született és nevelkedett.
Vittorini atya lehunyta fél szemét, hogy maga elé képzelje.
– Ha az egyház minden embernek minden dolgot jelent – folytatta
Sheldon –, úgy gondoltam, kell az ilyen hideg éghajlaton nevelkedett
forró vér, mint ahogy magam hideg vér vagyok a forró Kaliforniából.
Kell nekünk még egy olasz, hogy felrázzon minket, és ez a latin még
Vittorini atyát is fel fogja rázni. Mondana valaki tósztot?
– Ha szabad, atyám – emelkedett fel ismét Vittorini atya,
mosolyogva. Sötét szeme izzott, ahogy sorban végignézett rajtuk.
Emelte poharát. – Nem beszél Blake valahol az öröm masinériáiról?
Hogy Isten világot teremtett, majd a természetet a hús létrehozásával
szelídítette meg, játék férfiakkal és nőkkel, mint mi vagyunk? És
hogy mi, kiket legjobban megformálva, jóindulattal és
szellemességgel feltöltve szétküldött nyugodt délidőben kellemes
éghajlaton, mi vagyunk az öröm gépezetei?
– Ha Blake ezt mondta, mindent visszaszívok – jelentette ki Brian
atya. – Akkor sosem élt Dublinban!
Mind nevettek.
Vittorini atya kortyolt az ír borból, és elakadt a lélegzete, ahogy
illik.
A többiek pedig ittak az olasz borból, és elbágyadtak, és Brian
atya bágyadtan mondta: – Vittorini atya, akármilyen szentségtelen is,
bekapcsolná a szellemet?
– Kilences csatorna?
– Kilences bizony!
És míg Vittorini atya a kapcsolóval babrált, Brian atya az ital fölött
merengett:
– Blake tényleg ezt mondta?
– Az igazság az, atyám – mondta Vittorini atya a képernyőn
jövőmenő fantomok mellől –, hogy mondaná, ha ma élne. Én magam
írtam ezt ma este.
Mind tisztelettel néztek az olaszra. Aztán a tévé zümmögött és a
kép kitisztult, egy rakétát mutatott, messziről, amelyet éppen
kilövésre készítettek elő.
– Az öröm masinériái – ismételte Brian atya. – Az is az ott? És az
ott a kilövőálláson?
– Lehetséges – mormolta Vittorini atya. – Ha felszáll, és emberrel
kering a világ körül, és az túléli, és mi vele vagyunk, pedig csak itt
ülünk, az valóban örömteli lenne.
A rakétát még ellenőrizték, Brian atya pedig egy pillanatra
lehunyta a szemét. Bocsáss meg, Jézus, gondolta, bocsásd meg egy
öregembernek a büszkeségét, és Vittorini atyának a mérgét, és segíts
megérteni, amit most látok, és segíts ébren maradnom, ha kell,
hajnalig, és menjen minden simán, menjen fel és szálljon le az a
masinéria, és gondolj a férfira abban a szerkezetben, Jézus, gondolj rá
és légy vele. És segíts, Istenem, nyár elején, mert július negyedikén
este Vittorini atya és a gyerekek a környékből rakétákat röptetnek
majd a rektórium gyepén. Az eget nézik majd, mintha a megváltás
hajnala lenne, és segíts nekem, Uram, hogy mint azok a gyerekek,
olyan legyek az idő és a semmi nagy éjszakájában, ahová hívsz. És
segíts előrelépni, Uram, hogy meggyújtsam a következő rakétát a
függetlenség napjának éjjelén, és ott álljak az olasz pappal,
ugyanolyan örvendő gyermekarccal, lángoló glóriáid előtt, melyeket
kezünk közelébe helyeztél és megízlelni kértél.
Kinyitotta a szemét.
A messzi Canaveralból hangok sodródtak az idő szelén. Különös
fantomerők töltötték be a képernyőt. Az utolsó kortynál tartott,
amikor valaki gyengéden megérintette a könyökét.
– Atyám, kösse be az övét – tanácsolta Vittorini atya.
– Úgy lesz. És nagyon köszönöm.
Hátradőlt. Lehunyta a szemét. Várta a mennydörgést. Várta a tűz-
özönt. Várta a rázkódást és a hangot, amely buta, furcsa, vad és
csodálatos dolgot tanít majd:
Hogyan számoljon vissza, egyre csak vissza… zéróig.
Pék Zoltán fordítása
 A VÁRAKOZÓ

Kútban élek. Úgy élek a kútban, mint a füst. Mint pára egy kőto-
rokban. Nem mozgok. Nem csinálok mást, csak várok. Odafent
látom éjjel-hajnal hideg csillagait, és látom a napot. Olykor régi
dalokat dalolok a világ ifjúkoráról. Hogyan mondhatnám meg, mi
vagyok, amikor én sem tudom? Nem mondhatom meg. Én csak
várok. Köd vagyok, holdfény és emlékezet vagyok. Szomorú vagyok,
és öreg vagyok. Néha aláhullok a kútba, akár az eső. Ahol esőm vizet
ér, pókhálók fodroznak a felszínen. Hideg csendben egyre várok, de
elérkezik majd a nap, amikor nem kell várnom tovább.
Reggel van. Robajt hallok. A távolból tűz szagát érzem. Fém
reccsen. Várok. Fülelek.
Hangok. Messziről.
– Rendben!
Egy hang. Idegen hang. Idegen nyelv, nem érthetem. Egyetlen szó
sem ismerős. Fülelek.
– Kiküldeni az embereket!
Ropog a kristályos homok.
– A Mars! Szóval ilyen!
– Hol a zászló?
– Itt, uram.
– Helyes.
A nap magasan áll a kék égen, aranysugarai megtöltik a kutat.
Lebegek, mint a virágpor, láthatatlan szemcse a meleg fényben.
Hangok.
– A Föld Kormánya nevében ezt a területet Mars Territóriumnak
kiáltom ki, mely egyenlő arányban osztandó szét a tagországok
között.
Mit mondanak? Forgok a napon, akár egy kerék, láthatatlanul és
lustán, aranyszínben és fáradhatatlanul.
– Mi az ott?
 – Egy kút!
– Az nem lehet!
– De igen, az.
Melegség közeleg. Három dolog hajol a kút szája fölé.
Hűvösségem feléjük emelkedik.
– Csodás!
– Iható víz lehet?
– Meglátjuk.
– Engedjünk le egy tesztüveget.
– Majd én.
Futó léptek távolodnak. Visszatérnek.
– Itt van.
Várok.
– Engedd le. Lassan.
Üveg csillan odafent, lassan engedik lefelé.
A víztükör finoman megrezzen, ahogy az üveg belemerül és
megtelik. A meleg levegőben a kút szája felé emelkedem.
– Itt is van. Leteszteled, Regent?
– Add ide.
– Gyönyörű kút. Jól megépítették. Milyen régi lehet?
– A jó ég tudja. Amikor tegnap leszálltunk abban a városban,
Smith azt mondta, tízezer éve nincs élet a Marson.
– Nem semmi.
– Na mi van a vízzel, Regent?
– Tiszta, mint a hó. Egy poharat.
Víz csobog a forró napfényben. Lebegek a langy szellőn, mint
porszem, mint fahéj szemcse. – Mi a baj, Jones?
– Nem tudom. Szörnyen megfájdult a fejem. Csak úgy.
– Ittál már a vízből?
– Nem, még nem. Nem attól. A kút fölé hajoltam, és hirtelen
belém hasított. De most már jobb.
Most már tudom, ki vagyok.
Stephen Leonard Jones a nevem, huszonöt éves vagyok, most
érkeztem egy űrhajóban a Föld nevű bolygóról, és két barátommal,
Regenttel és Shaw-val állok egy régi kútnál a Mars bolygón.
Lenézek aranyszín ujjaimra, barnák és erősek. Nézem a hosszú
lábamat, az ezüst egyenruhámat, a barátaimat.
– Mi a baj, Jones? – kérdik.
– Semmi – mondom, őket nézve. – Semmi az égvilágon.
Az étel jó. Tízezer éve nem ettem. Kellemes érzés a nyelvemen, a
mellé kortyolt bor pedig melengető. Hallgatom a hangjukat.
Szavakat ejtek ki, amiket nem értek, és mégis értek. Ízlelem a levegőt.
– Mi van már, Jones?
Oldalt billentem a fejem, kezemet az ezüst evőeszközökön
nyugtatom. Érzek mindent.
– Hogy érted? – kérdezi ez a hang, az én új hangom.
– Olyan furcsán veszed a levegőt. Harákolva – mondja a másik.
– Talán megfáztam – felelem, gondosan ejtve a szavakat.
– Később nézz be a dokihoz.
Bólintok, és bólintani jó. Tízezer év után sok mindent jó csinálni.
Jó lélegezni a levegőt; jó érezni a nap erejét a hús mélyén; jó érezni
ezt az elefántcsont-szerkezetet, a csontvázat a melengető húsban; és
jó sokkal tisztábban és közelebbről hallani a hangokat, mint a kőkút
mélyén. Lenyűgözve ülök.
– Hahó, Jones, ébredj! Mennünk kell.
– Igen – mondom. Hipnotizál, ahogy a szó vízként alakot ölt a
nyelvemen, majd komótos szépséggel lehullik a levegőbe.
Lépdelek, és lépdelni jó. Magasan vagyok, a fejemből és
szememből kinézve messze van a talaj. Mintha egy szép szirt
peremén élnék boldogan.
Regent a kőkúthoz lép és belenéz. A többiek mormolva
visszamentek az ezüsthajóhoz, amelyből jöttek.
Érzem kezem ujjait és a mosolyt a számon.
– Mély – mondom.
– Az.
– Lélekkút a neve.
Regent felemeli a fejét, és rám néz. – Ezt meg honnét tudod?
– Nem úgy néz ki?
– Sose hallottam még lélekkútról.
– Olyan hely, ahol várakozó dolgok, olyan dolgok, amik valaha
húsból voltak, csak várnak és várnak – felelem, és megérintem a
karját.
 A homok tűz, és a hajó ezüsttűz a nap hevében, és a meleg is jó
érzés. Lábam nesze a kemény homokon. Fülelek. A szél hangja, meg
a völgyeket perzselő napé. Érzem a napon hevülő rakéta szagát. A
bejárati nyílás alatt állok.
– Hol van Regent? – kérdezi valaki.
– A kútnál láttam – felelem.
Egyikük a kút felé rohan. Elfog a remegés. Finom borzongás
mélyen belül, ami egyre erősödik. És most először meghallom,
mintha az is egy kútban rejtőzne. Egy hang szólal meg bennem,
halkan, félve. És a hang azt kiáltja: Engedj ki, engedj ki, és mintha
valami szabadulni akarna, ajtókat dönget, sötét folyosókon és
járatokban rohangál, kiáltása visszhangot ver.
– Regent a kútban van!
Odaszaladnak mind az öten. Velük tartok, pedig már rosszul
vagyok, minden tagom hevesen remeg.
– Biztos beleesett. Jones, te voltál itt vele. Láttad? Jones! Beszélj
már.
– Mi az, Jones ?
Térdre esem, annyira remegek.
– Rosszul van. Fogjuk meg.
– A naptól lehet.
– Nem, nem a nap – dörmögöm.
Lefektetnek. A görcsök jönnek-mennek, akár a földrengés, és a
titkos hang a mélyben azt kiáltja: Jones vagyok, én vagyok, nem ő, ez
nem ő, ne higgyetek neki, engedjetek ki, engedjetek ki! És felnézek a fölém
hajoló alakokra, és a szemhéjam rebeg. Megérintik a csuklómat.
– A szíve vacakol.
Lehunyom a szemem. A sikoltozás abbamarad. A remegés eláll.
Emelkedem, akár egy kútban, megszabadultan.
– Meghalt.
– Jones halott.
– Mitől?
– Úgy néz ki, hogy a sokktól.
– Milyen sokktól? – kérdezem, és a nevem Sessions, pattogósan
beszélek, én vagyok ezeknek az embereknek a kapitánya. Ott állok
velük, nézek le a testre, ami ott fekszik a hűlő homokon. Mindkét
kezem a fejemhez kapom.
– Kapitány!
– Semmi baj – felelem. – Csak egy kis fejfájás. Jól vagyok. Igen,
igen – suttogom. – Már jobb is.
– Menjen be a napról, uram.
– Igen – nézem Jonest. – Nem lett volna szabad idejönnünk. A
Mars nem akar minket.
Visszük a testet a hajóhoz, és most egy új hang kiabál bennem,
szabadulást követelve.
Segítség, segítség. Messze lent, a test nyirkos pincéiben. Segítség,
segítség!, visszhangzik a könyörgés a vörös mélységben.
A remegés ezúttal sokkal hamarabb kezdődik. És még kevésbé
tudom irányítani.
– Kapitány úr, menjen be a napról. Pocsékul néz ki.
– Igen – mondom. – Segítség – mondom.
– Tessék, uram?
– Nem mondtam semmit.
– Azt mondta: „Segítség”, uram.
– Tényleg, Matthews?
A testet leterítik a rakéta árnyékába, a hang meg egyre sikoltozik a
csont- és karmazsin dagály víz alatti katakombáiban. Kezem ráng.
Szám kicserepesedik. Orrlyukaim kitágulnak. Szemem forog.
Segítség, segítség, jaj, segítség, ne, ne, engedjenek ki, ne, ne.
– Ne – mondom.
– Hogy, uram?
– Nem érdekes – mondom. – Ki kell jutnom – mondom. A szám
elé kapom a kezem.
– Tessék, uram? – kérdi Matthews.
– Szálljanak be mind, menjenek vissza a Földre! – kiáltom.
Kezemben fegyver. Felemelem.
– Ne, uram!
Dörrenés. Árnyak dőlnek. A sikoltozás abbamarad. Zuhanás
fütyülő hangja.
Tízezer év után milyen jó meghalni. Milyen jólesik a hirtelen
hideg, az ellazulás. Milyen jó kéznek lenni egy kesztyűben, ami
elnyúlik és csodálatosan kihűl a homokon. Ó, a gyülekező, sötétedő
halál csendje és szépsége! De időzni nem lehet.
Reccsenés, roppanás.
– Te jó ég, megölte magát! – kiáltom, és kinyitom a szemem, és a
kapitány a rakétának dőlve fekszik, koponyáját felhasította egy
golyó, szeme kerekre tágulva, nyelve kilóg fogai közül. Vér patakzik
a fejéből. Lehajolok és megérintem. – Az ostoba. Miért tette?
Az emberek halálra vannak rémülve. Ott állnak a két halott felett,
és fejüket forgatva nézik a marsi homokot meg a távoli kutat, ahol
Regent lebeg a mély vízben. Kiszáradt ajkuk közt nyögés szakad ki,
vinnyogás, gyerekes tiltakozás a szörnyű rémálom ellen.
Felém fordulnak.
Nagy sokára egyikük azt mondja: – Most te vagy a kapitány,
Matthews.
– Tudom – felelem lassan.
– Csak hatan maradtunk.
– Atyaég, olyan gyorsan történt!
– Nem akarok itt maradni, tűnjünk el!
A férfiak hangoskodnak. Odamegyek és megérintem őket, olyan
magabiztossággal, ami szinte zeng bennem. – Figyeljetek – mondom,
és megérintem a könyöküket, karjukat vagy fejüket.
Mind elhallgatunk.
Egyek vagyunk.
Nem, nem, nem, nem, nem, nem! Kiabálnak a hangok belül, a külső
alatt, a mély börtönben.
Egymást nézzük. Mi vagyunk Samuel Matthews, Raymond
Moses, William Spaulding, Charles Evans, Forrest Cole és John
Summers, és nem szólunk semmit, csak nézzük egymást, sápadt
arcunkat és remegő kezünket.
Egyszerre fordulunk meg és nézünk a kútra.
– Most – mondjuk.
Nem, nem, sikoltozza hat hang, elrejtve, lefedve, örökre elzárva.
Lábunk lépdel a homokon, mintha egy óriási, tizenkét ujjú kéz
mozogna a forró tengerfenéken.
A kút fölé hajolunk, lenézünk. A hűs mélyből hat arc néz fel ránk.
Addig hajolunk, míg elveszítjük egyensúlyunkat, és egyenként
belezuhanunk, keresztül a hűs sötéten, bele a jeges vízbe.
 A nap lenyugszik. Az éjszakai égen köröznek a csillagok. Messze
egy fény pislákol. Ujabb rakéta közeleg, vörös foltot hagy az űrben.
Kútban élek. Úgy élek a kútban, mint a füst. Mint pára egy kőto-
rokban. Nem mozgok. Nem csinálok mást, csak várok. Odafent
látom éjjel-hajnal hideg csillagait, és látom a napot. Olykor régi
dalokat dalolok a világ ifjúkoráról. Hogyan mondhatnám meg, mi
vagyok, amikor én sem tudom? Nem mondhatom meg.
Én csak várok.
Pék Zoltán fordítása
 TYRANNOSAURUS REX

Benyitott a sötétbe, mire egy hang ütötte meg a fülét:

– Becsukni!
Mintha arcul csapták volna, rögvest beugrott a helyiségbe. Nagy
dörrenéssel bevágódott mögötte az ajtó. A férfi halkan átkozta
magát. A hang hátborzongatóan higgadtan szólalt meg ismét:
– Szentséges egek! Maga az, Terwilliger?
– Igen – felelte Terwilliger.
Jobbra egy elmosódott, zöldes vászonkísértet derengett a terem
falán. Balra egy cigaretta rajzolt izzó köröket a levegőbe, miközben
valaki hadarva tartotta az ajkai között:
– Öt percet késett!
Mintha legalábbis öt évet késtem volna, gondolta magában
Terwilliger.
– Adja be a filmjét a vetítőfülkébe. Haladjunk!
Terwilligernek hunyorognia kellett, hogy ki tudja venni a
homályban az öt terebélyes, egymáshoz kapcsolódó moziülést. Az
ülőhelyek szinte lélegeztek és fújtattak, amint fontos emberek testei
hullámzottak rajtuk, többnyire a középső felé figyelve, ahol egy kicsi,
dohányzó fiúcska ült, jóformán belerejtőzve a sötétségbe.
Nem, gondolta magában Terwilliger, nem fiúcska. Az ott Joe
Clarence személyesen.
A Nagy Clarence.
A parányi emberke megszólalt, és játékbáb-száján füstfelhő
bodorodott ki:
– Nos?
Terwilliger eltámolygott a hátsó vetítőszoba ajtajáig, hogy átadja a
filmet a gépésznek, aki mielőtt becsapta volna a fülke ajtaját, obszcén
mozdulatot tett a moziülések felé, és rákacsintott Terwilligerre.
– Atyaég! – sóhajtott a gyermeki hang. Megszólalt egy csengő. –
Fűzze már be! Vetítés!
 Terwilliger kitapogatta a legközelebbi ülést, ám miután emberi
testet érintett, inkább visszahúzódott, és ajkát harapdálva odaállt a
falhoz.
Zene harsant a vetítővásznon. Orkánszerű dobpergés jelezte a
film kezdetét.

TYRANNOSAURUS REX: A Mennydörgő Gyík.

Állókép-animációs kisfilm John Terwilliger bábjaival. Tanulmány a Föld

létformáiról az egymilliárd évvel Krisztus előtti időkből.

Erőtlen, gúnyos taps hallatszott a középső szék tájékáról: mintha

babakezek ütődtek volna össze.
Terwilliger behunyta a szemét, ám a zene újabb hulláma szinte
belecsapott az arcába. Az utolsó feliratok beleolvadtak az ember
előtti ősnap tüzébe, felszívta őket a mérges eső, a szitáló köd meg a
buja vadon. Reggeli pára gomolygott a kortalan tengerpartokon, ahol
roppant méretű sárkányfélék és rémálmok lidérces fenevadjai
kavarták fel a levegőt. A csontból és cserzett bőrből álló hatalmas
háromszögek, a gyémántszemű és rücskös fogú, kíméletlen
pterodactylusok lecsaptak áldozataikra, majd az ollószájukban
sivalkodó húscafatokkal tovaszárnyaltak.
Terwilliger elbűvölve nézte a vásznat. A dzsungel lombkoronái
között nyugtalanság támadt: csúszás-mászás, rovarzizegés,
csápremegtetés, zsíros nyálkában felemésztődő csúszós testek,
páncélon csikorgó páncél; fényben és árnyékban mozogtak
Terwilliger őrült, bosszúszomjas emlékezetének lakói, az életre
keltett, riasztóan rezgő szárnyú őshüllők.
Brontosaurus, stegosaurus, triceratops. Milyen könnyedén gördülnek
ki a soktonnás, ormótlan szavak az ember ajkán!
A gigantikus ősállatok úgy suhantak a mohos szakadékok felett,
mint pusztító háborús gépezetek, egyetlen léptükkel ezer virágot
tapostak péppé, vérszomjasán szimatolták a ködöt, és dermesztő
sikolyukkal kettéhasították az eget.
Az én gyönyörűségeim, gondolta magában Terwilliger. Az én kis
csemetéim! Az én kezem gyúrta azokat a nyersgumiból és
habszivacsból álló, élethű szemgolyókat, én mélyesztettem bele őket
a ridegen gesztikuláló acélpofákba. Én formáltam meg agyagból a
testeket, én hegesztettem össze a tagokat, én hajlítgattam és
szegecseltem össze a fémet, a saját kezemmel pofoztam életre ezeket
a rémségeket. Egy részük alig nagyobb egy emberi ökölnél, a többi
épp akkora, mint a fej, amely elméjében megszülte őket.
– Jézus úristen! – sóhajtotta egy elragadtatott hang a sötétben.
Ő, Terwilliger lépésről lépésre, filmkockáról filmkockára,
állóképről állóképre vezette végig szörnyetegeit a különféle
testhelyzeteken; mindig csak egy hajszálnyi elmozdítás, felvétel,
újabb hajszálnyi változtatás, újabb felvétel, és ez így ment órákig,
napokig és hónapokig. És most ezek az állóképek, csekély
kétszázötven méternyi filmszalagon, zuhatagként omlanak végig a
vetítőn!
Ejha! Terwilliger úgy érezte, soha nem fogja megszokni. A
mindenit, hiszen életre keltek!
Az a rengeteg gumi, acél, agyag, hüllőbőrszerű kaucsukburkolat,
üvegszem, porcelán tépőfog mind ott baktat, trappol, vonul irtózatos
büszkeséggel a még névtelen földrészeken, a még sótlan tengerek
partján, több milliárd elveszett évvel ezelőtt. Valósággal lélegeznek!
Tényleg mennydörög a léptük! Felfoghatatlan csoda!
És mégis milyen egyszerű és magától értetődő, sóhajtott fel
magában Terwilliger, hogy ez itt az én Édenkertem, telis-tele az én
teremtményeimmel, amelyekben ma, a Hatodik Napon
gyönyörködöm, hogy utána holnap, a Hetedik Napon végre
megpihenjek.
– Uram, teremtőm! – hüledezett még mindig az a hang a sötétben.
Terwilliger majdnem visszakérdezett: – „Igen?”
– Csodálatos anyag, Mr. Clarence – folytatta a hang.
– Talán igen – felelte a kisfiúhangú férfi.
– Elképesztően élethű.
– Láttam már jobbat is – jelentette ki a Nagy Clarence.
Terwilliger kővé dermedt. Elfordult a vászontól, ahol ősi barátai
belecammogtak a feledés ködébe, miközben folytatták műteremben
megtervezett mészárlásukat. A férfi első ízben vette szemügyre
lehetséges megbízóit.
 – Gyönyörű alkotás.
A dicsérő szavak egy idős férfitól érkeztek, aki a vetítőterem túlsó
végében ült, és fejét megigézve nyújtogatta előre, úgy bámulta az ősi
életet.
– Sok helyen döcög. Nézze meg ezt! – A középen ülő furcsa kis
figura félig felállt a székből, és cigarettájával a vászon felé mutatott. –
Ügyetlen beállítás volt. Látta?
– Igen – felelte az öregember, és hirtelen megfáradtan ernyedt el a
székén. – Láttam.
Terwilligerben egyre gyűlt a fojtogató indulat, vére dühödten
dörömbölt a halántékán.
– Döcög – ismételte Joe Clarence.
Fehér fény, gyorsan pörgő számok, majd sötétség; a zene
elhallgatott, a szörnyek eltűntek.
– Már alig bírtam kivárni – fújtatott Joe Clarence. – Lassan
ebédidő van. Dobja be a következő tekercset, Walter! Végeztünk,
Terwilliger.
Csend.
– Terwilliger!
Csend.
– Itt van még az a mamlasz?
– Itt vagyok.
Terwilliger a csípője két oldalát gyúrta az öklével.
– Na! – szólította meg Joe Clarence. – Nem rossz. De ne várjon sok
pénzt érte. Tegnap jött egy tucat pasas egy sokkal jobb anyaggal.
Próbafelvételeket készítettek az új filmünkhöz, az Őskori
monstrumhoz. Hagyja az ajánlatát egy borítékban a titkáromnál.
Ugyanazon az ajtón távozzon, amin bejött. Walter, mi az ördögre vár
még? Indítsa el a következőt!
Terwilliger a sötétben beütötte a sípcsontját az egyik székbe, aztán
bukdácsolva odatántorgott az ajtóhoz, és megragadta a kilincset. A
háta mögött ismét fellobbant a vászon fénye: rémisztő kőlavina
omlott le, egész gránitvárosok, eget verő márványépületek zúzódtak
össze és borultak egymásra. A robajlás közepette már hallani vélte,
hogy mivel fogadják majd a következő héten:
– Ezer dollárt fizetünk magának, Terwilliger.
 – De nekem csak a felszerelés ezerbe kerül!
– Nézze, mi lehetőséget kínálunk fel. Éljen vele, vagy tűnjön el!
Ahogy a mennydörgés kezdett halkulni a vetítőteremben, már tudta,
hogy élni fog vele, és előre gyűlölte magát érte.
Csak miután a lavina utolsó visszhangjai is elhaltak a háta mögött,
és a vére is lecsillapodott a kényszerű döntés sokkja után, csak akkor
tárta szélesre az ajtót, hogy kilépjen a kiábrándítóan nyers, nappali
fénybe.

Erősítsd a rugalmas gerincet a tekergő nyakra, csavard a nyakra a

gyilkosan vicsorgó koponyát, forgópánttal szereld az állkapcsot az
üreges arccsontra, ragassz habszivacsot a síkosított csontvázra, húzz
kígyóbőrszerű anyagot a szivacsra, forraszd meg a varratokat, aztán
állítsd a két hátsó lábára, hogy győzedelmeskedhessen egy olyan
világban, ahol a tébolyt az öldöklő őrület üldözi – íme a
Tyrannosaurus Rex!
A Teremtő keze visszahúzódott a napot helyettesítő lámpa
fényéből. Egy mesterséges nyár zöld művadonjába rakta a pikkelyes
szörnyet, ahol kedvére gázolhatott a baktériumoktól nyüzsgő
pocsolyákban. A gépgyík hajmeresztő vigyorral sütkérezett a
műfényben. A képzeletbeli mennybolton a Teremtő hangja
zümmögött, és egy régi, monoton dallammal remegtette meg az
Édenkertet. A talpcsontot követi a… bokacsont, a bokacsontot a…
lábszárcsont, a lábszárcsontot a… térdkalács, utána pedig…
Kivágódott az ajtó. Joe Clarence úgy viharzott be, mint egy egész
megvadult cserkészcsapat. Űzötten körülnézett, akárha senki sem
lenne a szobában.
– Atyaég! – rikoltotta. – Még nem készült el? Felemészti az összes
pénzem!
– Ugyan már! – ellenkezett Terwilliger száraz hangon. –
Akármennyit pepecselek vele, ugyanannyi pénzt kapok.
Joe Clarence hirtelen szökellésekkel és még hirtelenebb
megállásokkal közelítette meg.
– Hát csak csipkedje magát! Félelmetes filmet akarok!
Terwilliger a miniatűr dzsungeljelenet mellett térdelt. Amikor a
szeme egy vonalba került a producer szemével, megkérdezte:
 – Hány méter vastagon képzeli el a vért és a belsőségeket?
– Minden állat combig taposson benne! – Clarence
izgatottságában hebegve-habogva nevetett. – Hadd nézzem!
Azzal megragadta az egyik gyíkot.
– Óvatosan!
– Óvatosan? – Clarence közömbösen és megvetően fogta kezébe a
förtelmes bábot. – Ez az én szörnyem, vagy nem? A szerződés
szerint…
– A szerződés szerint maga üzleti és reklámcélokra felhasználja
ezeket a modelleket, de a film bemutatója után engem illetnek.
– A szentségit! – Clarence meglóbálta a szörnyet. – Mit felesel itt
nekem? Még csak négy napja, hogy aláírtuk a szerződést…
– Nekem négy évnek tűnik. – Terwilliger megdörgölte a szemét. –
Két napja egy szemhunyásnyit sem aludtam, hogy minél hamarabb
elkezdhessük a forgatást.
Clarence ezt elengedte a füle mellett.
– Pokolba a szerződéssel! Vérszegény kis próbálkozás! Ez az én
szörnyem. Agyvérzést kapok magától, meg az ügynökétől.
Agyvérzést kapok a pénz miatt, a felszerelés miatt, és a szívroham
kerülget, ha belegondolok, hogy…
– Ez a kamera, amit adott, ősrégi.
– Ha elromlik, hát javítsa meg. Van keze, nem? Pont az a kihívás
az ilyen kis költségvetésű produkciókban, hogy a régi, jól bevált
agyunkat használjuk pénz helyett. Na, visszakanyarodva a
témánkra: ez a szörny az enyém, és ezt le kellett volna szögeznünk a
szerződésben.
– Soha nem adom oda senkinek, amit készítek – vallotta be
Terwilliger őszintén. – Túl sok időt szánok rájuk, és túl sok érzelmet
táplálok feléjük.
– Egye meg a fene a maga érzelmeit! Tudja mit? Rendben van, kap
ötven dolcsit a szörnyért, aztán ha végeztünk, még a kamerát is
odaadom magának ajándékba. Akkor megalapíthatja a saját
stúdióját. Versenyezzen velem. Akár bosszút is állhat rajtam a saját
gépemmel! – hahotázott Clarence.
– Ha addig nem esik szét – jegyezte meg Terwilliger.
– Ja, és még valami. – Clarence letette az őshüllőt a padlóra, és
körbejárta. – Nem tetszik ennek a fizimiskája.
– A mije?! – ordította majdnem Terwilliger.
– A pofázmánya. Nincs benne elég vadság… elég grrr… meg
vrááá!
– Vrááá?
– Így még olyan bociszerű. Jobban ki kéne düllesztenie a szemét.
Feszítse szét az orrlyukát. Villantsa ki a fogakat. Hegyezze ki jobban
a nyelvét. Meg tudja csinálni!… Szóval azt mondja, nem az enyém?
– Az enyém! – állt fel Terwilliger.
Most az övcsatja került egy vonalba Joe Clarence szemével. A
producer pár pillanatig szinte hipnotizáltan figyelte a fényes
övcsatot.
– Az isten verje meg a rohadt ügyvédeket! Dühöngve indult az
ajtó felé.
– Iparkodjon!
Alighogy az ajtó becsapódott, a szörny nekirepült, és az
ajtótábláról lepattanva a földre hullt. Terwilliger nem eresztette le a
karját, amivel odadobta. Aztán a válla mégis elernyedt. Leguggolt az
ajtónál, hogy felvegye kedves teremtményét. Lecsavarta a fejét,
lenyúzta a gumihúst a koponyáról, aztán egy emelvényre helyezte a
fejet, és kínos gonddal hozzálátott, hogy agyagból ismét megformálja
a történelem előtti ábrázatot.
– Egy kis grrr – motyogta. – Egy leheletnyi vrááá…

Egy héttel később nézték meg először az életre keltett szörny

próbafelvételeit. Hiába ért véget, Clarence tovább ült a sötétben, és
alig észrevehetően bólintott.
– Jobb. De még iszonytatóbbnak, még velőtrázóbbnak kell lennie.
Azt akarom, hogy a meglett asszonyok észvesztve sikoltozzanak.
Menjen vissza a próbaterembe!
– Már így is egy héttel tovább dolgoztam – tiltakozott Terwilliger.
– Maga folyton a nyakamra jár, hogy alakítsam át ezt, cseréljem ki
azt, és én megteszem. Egyik nap a farka túl hosszú, másik nap a
karma túl…
– Majd rájön, hogyan járjon a kedvemben – vágott közbe Clarence.
– Vonuljon vissza, és küzdjön tovább azokkal a műalkotásokkal!
 A hónap végén újabb próbafelvételeket tekintettek meg.
– Ez már majdnem jó! Egészen közel járunk! – közölte Clarence.
-A pofája szinte tökéletes. Veselkedjen neki még egyszer, Terwilliger!
Terwilliger visszament a műterembe. Úgy mozgatta a
dinoszaurusz száját kockáról kockára, mintha durva, ocsmány
káromkodásokat kiáltozna, amiket csak az ért meg, aki tud szájról
olvasni. A közönség többi része azt fogja hinni, hogy csak úgy
üvöltözik. A Teremtő a kezébe vette az agyagot, és hajnali háromig
dolgozott a fertelmes fizimiskán.
– Ez az! – rikoltotta Clarence a vetítőteremben a következő héten.
– Pompás! Ezt nevezem szörnyetegnek!
A producer idős ügyvédjéhez, Mr. Glasshoz fordult, majd a
produkciós asszisztensre, Maury Poole-ra nézett.
– Na, mi a véleményük? – kérdezte sugárzó arccal.
Terwilliger, akinek az alakja úgy megnyúlt, mint az őslényeké a
vásznon, erőtlen halomként gubbasztott az egyik hátsó sorban.
Érezte, ahogy az ügyvéd vállat von.
– Ez is csak egy dinoszaurusz a sok közül.
– Igen, persze, de ez az egy különleges – harsogta Clarence
boldogan. – Még nekem is el kell ismernem, hogy Terwilliger
zseniálisat alkotott.
Mind visszafordultak a képernyőn vérengző őshüllő felé, ami
titáni keringőt járva csapdosott borotvaéles farkával, és
könyörtelenül lekaszálta maga körül a füvet meg a virágokat. Aztán
felemelte a fejét, és mélán belenézett a ködbe, mancsában megrágott
vörös csonttal.
– Ez a szörny… – szólalt meg Mr. Glass végül hunyorogva. –
Olyan ismerősnek tűnik.
– Ismerősnek? – kérdezte Terwilliger hirtelen felélénkülve.
– Valakire hasonlít – folytatta az ügyvéd vontatottan. – Mintha
már láttam volna valahol…
– Talán a Természettudományi Múzeum őskori kiállításán.
– Nem, nem.
– Lehet, hogy egy könyvben olvasott róla, Glass! – vihogott
Clarence.
– Különös. – Glass nem zavartatta magát: felemelte az állát, és
becsukta az egyik szemét. – Olyan arcmemóriám van, mint a
nyomozóknak. De vajon… honnan emlékezhetek erre a…
Tyrannosaurus Rexre?
– Kit érdekel? – csattant fel Clarence. – Bravúros és kész. Mindezt
annak köszönhetjük, hogy állandóan Terwilliger fenekét rugdostam,
és nem hagytam lanyhulni. Akkor indulhatunk is, Maury.
Miután az ajtó becsapódott, Mr. Glass metsző tekintettel fordult
Terwilliger felé. Nem is vette le róla a szemét, miközben odaszólt a
gépésznek.
– Walt? Walter? Megmutatná nekünk még egyszer azt a
dinoszauruszt?
– Persze.
Terwilliger kényelmetlenül feszengett, érezte, hogy valami
hátborzongató erő gyűlik össze a feketeségben, majd szinte testet ölt
az ismét felvillanó éles fényben, hogy aztán gellert kapjon a
vetítővászon iszonytató képein.
– Igen, biztos vagyok benne – motyogta Mr. Glass. – Milyen bosz-
szantó, hogy nem jut eszembe! Ki az ördög lehet ez?
A ragadozó, mintha válaszolt volna neki, megfordult, és
százezermillió év távlatából lesújtó pillantással illette a két aprócska
embert a szoba levegőtlen sötétjében. A zsarnok gépgyík bömbölni
kezdett, mintha a saját nevét mondaná.
Mr. Glass előredőlt, talán hogy jobban hallja.
Aztán mindent elnyelt a sötétség.

Amikor a film – a tizedik hétre – félig elkészült, Clarence

összehívta a stáb harminc tagját, technikusokat és néhány barátot,
akiknek szívesen megmutatta a nyers, úgy-ahogy megvágott
alkotást.
Már negyedórája nézték, amikor a kis közönségnek egyszerre
akadt el a lélegzete. Clarence sietve körülnézett. A mellette ülő Mr.
Glass megmerevedett. Terwilliger veszélyt érezve hátrált a kijárat
felé, nem is tudta, pontosan, miért. Idegessége ösztönösen
menekülésre sarkallta. Kezét a kilincsen tartva figyelt.
Újabb felhördülés a nézőtéren. Valaki halkan felnevetett. Az egyik
asszisztensnő kuncogott. Aztán váratlanul csend lett.
 Joe Clarence ugyanis felugrott a helyéről. Pöttöm figurája
elmetszette a vászonra vetülő fényt. Egy darabig két lény kapálózott
a sötétben: a Tyrannosaurus, ami épp egy Pteranodon lábát tépte ki,
és Clarence, ordítozva-ugrabugrálva, mintha részt akarna venni a
gigászi, véres küzdelemben.
– Állj! Állítsa meg!
A film megállt. A kép kimerevedett.
– Mi a baj? – kérdezte Mr. Glass.
– Baj?!
Clarence szinte rámászott a vászonra. Babakezével tapogatta a
fényben úszó felületet, rácsapott a gyilkos állkapocsra, az ősgyík
szemére, fogára, homlokára, majd vaksin a vetítőfénybe hunyorgott,
s így az óriáshüllő pikkelyei pont a bőrére vetültek.
– Mi folyik itt? Mit jelentsen ez?
– Ez csak egy szörny, főnök.
– Egy frászt! – csapott a vászonra apró öklével Clarence. – Ez én
vagyok!
A nézők fele előredőlt, a másik felük hátrahőkölt, ketten
felugrottak; az egyik Mr. Glass volt, aki a másik szemüvege után
matatott, és közben a szemét erőltetve felnyögött:
– Hát ezért volt olyan ismerős!
– Miket hadovál itt?
Mr. Glass behunyt szemmel csóválta a fejét.
– Tudtam, hogy valahol már láttam ezt az arcot.
Szél söpört végig a helyiségen. Mindenki megfordult. Az ajtó
tárva-nyitva állt.
Terwilliger eltűnt.

Terwilligert az animációs műteremben találták meg. Éppen az

íróasztaláról söpörte be a holmiját egy nagy kartondobozba, hóna
alatt kedvenc Tyrannosaurus-modelljével. Amikor a nézőcsapat,
Clarence-szel az élen betódult, felnézett.
– Mivel érdemeltem ezt ki? – vonyította a producer.
– Sajnálom, Mr. Clarence.
– Sajnálja? Talán nem fizettem magának eleget?
– Hát ami azt illeti…
 – Elvittem ebédelni…
– Egyszer. És én fizettem a számlát.
– A saját házamban is megvendégeltem, úszott a medencémben,
és így hálálja meg? Ki van rúgva!
– Nem rúghat ki, Mr. Clarence. Az utolsó héten ingyen
dolgoztam, túlóráztam, és ön teljességgel megfeledkezett a
csekkemről…
– Nem érdekel, ki van rúgva! Feketelistára kerül Hollywoodban,
értette? Mr. Glass! – Clarence megpördült, hogy megkeresse az idős
férfit.
– Pert indítok!
– Nincs mit elperelnie tőlem – vette vissza a szót Terwilliger, aki
már nem is nézett fel, csak a pakolásra összpontosított, és megállás
nélkül szorgoskodott. – Pénzt? Hiszen soha nem adott annyit, hogy
félrerakhassak. Házat? Soha nem tudtam házat venni. A
feleségemet? Ugyan már! Egész életemben magához hasonló
embereknek dolgoztam, meg sem tudtam nősülni. Nincs mire
ráterhelni, mert nincs semmim. Nem árthat nekem. Ha lefoglalják a
dinoszauruszaimat, elmegyek valami messzi kisvárosba, szerzek egy
vödör nyersgumit, némi agyagot a folyóból, egy régi acélcsövet, és új
szörnyeket készítek. Még nyersfilmet is tudok szerezni olcsón. Van
egy ósdi, viharvert állókép-rögzítő kamerám. Ha azt is el akarja
venni, majd összerakok egyet a saját kezemmel. Látja, bármit
megtehetek. És ezért nem tud soha többé ártani nekem.
– Ki van rúgva! – hajtogatta Clarence. – Nézzen rám! Ne fordítsa
el az arcát! Ki van rúgva! Ki van rúgva!
– Mr. Clarence – szólalt meg Mr. Glass halkan, és kissé előrébb
lépett.
– Hadd beszéljek vele négyszemközt.
– Beszéljen csak! – fortyogott a producer. – De mi haszna? Itt áll
azzal a szörnnyel a hóna alatt. Azzal, amelyik rám hasonlít!
Takarodjanak az utamból!
Clarence kirohant az ajtón, a többiek meg követték. Mr. Glass
becsukta az ajtót, odasétált az ablakhoz, és kinézett. Az alkonyati ég
kristálytiszta volt.
– Bárcsak esne – jegyezte meg az ügyvéd. – Ez az, amit képtelen
vagyok megbocsátani Kaliforniának. Soha nem engedi el magát, soha
nem sír. Pedig mit nem adnék most valami égi áldásért! Akár egy
villámlásért is.
Némán ácsorgott, és egy idő után Terwilliger is lassabban
csomagolt. Mr. Glass lerogyott egy székbe, és ceruzát meg
jegyzettömböt vett magához, hogy firkálgathasson. Szomorú hangon
beszélt, félhangosan, inkább csak magának:
– Hat tekercs film fogyott el, jól sikerült tekercsek, az alkotás félig
kész, és mégis háromszázezer dollár folyik le a csatornába. Ennyi
volt, agyő! Mindenkit szélnek ereszthetünk. Ki fogja etetni az éhes
kislányokat és kisfiúkat? Ki néz szembe a részvényesekkel? Ki
rendezi majd a tartozást a Bank of Americánál? Megtették tétjeiket?
Megfordult, és végignézte, ahogy Terwilliger rápattintja a zárat az
aktatáskájára.
– Miért büntet minket az Isten?
Terwilliger lenézett a kezére, és ide-oda forgatta, mintha az
anyagát szemlélné.
– Esküszöm, hogy nem vettem észre. Így jött ki a kezem alól.
Valami tudatalatti dolog. Mindent az ujjaim csinálnak helyettem. Ez
is az ő művük.
– Jobb lett volna, ha azok az ujjak besétálnak az irodámba, és
rövid úton megfojtanak – közölte Glass. – Sosem bírtam a lassúságot.
Olyan vagyok, mint az autóversenyzők; háromszoros sebességgel
éltem az életemet, és úgy is szeretnék meghalni. Még belegondolni is
szörnyű, hogy egy gumiszörny tapos agyon minket! Tessék,
paradicsommassza lett belőlünk, lehet konzervekbe adagolni!
– Ne fokozza a bűntudatomat – kérte Terwilliger.
– Mit kéne tennem? Kérjem fel táncolni?
– Nem, csak… – Terwilliger hangja fájdalmasan elcsuklott. –
Folyton a sarkamban volt. Csináljam így, csináljam úgy. Nem jó,
cseréljem ki. Fordítsam ki, állítsam a fejére… Mindig elöntött az epe,
de egyre csak nyeltem a mérgemet. Öntudatlanul változtattam meg
az arcot. Csak öt perccel ezelőtt vettem észre, amikor Mr. Clarence
kiabálni kezdett. Engem terhel minden felelősség.
– Nem – sóhajtott Mr. Glass. – Mindnyájunknak látnunk kellett
volna, mi folyik itt. Talán láttuk is, csak nem vallottuk be. Lehet,
hogy egész éjjel nevettünk álmunkban, akkor, amikor a saját
hangunkat sem hallottuk. És mi lesz most? Mr. Clarence sokat
fektetett be, nem dobhat ki mindent az ablakon. Magának épp csak
ma kezdődött a karrierje, nem dobhatja el. De Mr. Clarence szenved
a fájdalomtól; szeretné, ha mindez csak egy rossz álom lenne.
Részben azért szenved, egész pontosan kilencvenkilenc százalékban,
mert kiürült a pénztárcája. Ha ön csak az ideje egy százalékát
rászánná arra… csak egy órácskát szánna rá, hogy meggyőzze arról,
amit én most javaslok önnek, akkor holnap nem ébrednénk arra,
hogy árván maradt gyerekekről regél a Variety és a Hollywood
Reporter. Menjen oda, és mondja el neki, hogy…
– Mit mondjon el nekem?
Joe Clarence időközben visszatért, és még mindig lángoló arccal
megállt az ajtóban.
– Amit épp az imént mesélt nekem – felelte Mr. Glass higgadtan.
-Megható történet.
– Csupa fül vagyok – borongott Clarence.
– Mr. Clarence… – Az idős ügyvéd igyekezett óvatosan
fogalmazni. -A film, amit ma látott, valójában Mr. Terwilliger
ünnepélyes és néma tiszteletadása önnek.
– Hogy mi?! – kiáltott fel Clarence.
Terwilliger álla ugyanúgy leesett, mint a produceré.
Az ősz hajú ügyvéd csak a falat bámulta, és szemérmes hangon
megkérdezte:
– Folytassam?
A bábkészítő becsukta a száját.
– Ha akarja.
– Ez a film… – az ügyvéd felállt, és egy nagy ívű mozdulattal a
vetítőterem felé mutatott – abból a megbecsülésből és barátságból
származik, amit Mr. Terwilliger ön iránt érez, Joe Clarence. Ön csak
ül az íróasztala mögött, a filmipar névtelen hőseként, ismeretlenül,
láthatatlanul. Egész szűkös és magányos kis életét feláldozva
munkálkodik a filmművészetért, és ki aratja le a babérokat? A
sztárok. Hányszor fordul elő, hogy egy férfi az idahói Atawanda
Springsben így szól a feleségéhez: „Múlt éjjel eszembe jutott Joe
Clarence, a nagy producer. Micsoda rendkívüli ember!” Hányszor?
Megmondjam? Soha! Terwilliger nagyon fájlalta ezt. Hogyan
mutathatná meg az igazi Joe Clarence-et a világnak? Hát persze, itt
ez a dinoszaurusz! Bumm! Már meg is van! A puszta megjelenése is
lenyűgöző, ő a függetlenség és az erő, a hatalom és a ravaszság
magányos, csodálatos, büszke és szörnyűséges szimbóluma, az igazi
demokrata, a földi pályafutása csúcsára érkezett egyén, akit
mennydörgés és ménkű övez! A dinoszaurusz nem más, mint Joe
Clarence. Joe Clarence a dinoszaurusz. A Zsarnokgyíkban testet
öltött férfi!
Mr. Glass halkan pihegve leült a székre.
Terwilliger egy szót sem szólt.
Clarence megmozdult. Átkelt a szobán, lassan megkerülte az
ügyvédet, és elfehéredett arccal megállt Terwilliger előtt. Feszülten
méregette a bábkészítő magas, csontvázszerű alakját.
– Tényleg ezt mondta? – kérdezte fakó hangon.
Terwilliger nagyot nyelt.
– Csak nekem mondta el. Nagyon gátlásos – szólt közbe Mr.
Glass. – Hallotta őt valaha locsogni, visszabeszélni, káromkodni?
Nagyhangúnak ismerte meg? Nagyon is kedveli önt, csak nem tudja
kifejezni. Viszont mindenkinél jobban meg tudja örökíteni!
– Megörökíteni? – kérdezte Clarence.
– Hát persze! Szobrokat készít, méghozzá mozgó szobrokat. A
távoli jövőben is azt fogják mondani az emberek: „Emlékeztek még
A pleisztocén szörnyetegre?” Erre a többiek azt válaszolják: „Hát
persze! Miért?” „Mert az volt az egyetlen fenevad Hollywood
történetében, akit valós személyről mintáztak. Hogy miért? Mert egy
lángésznek volt annyi fantáziája, hogy hús-vér emberről mintázza a
teremtményt, egy kőkemény, elsőrangú üzletemberről, akinek vágott
az esze, mint a borotva!” Ön immár a történelem része, Mr. Clarence.
Minden filmkönyvtárba beiktatják a nevét. Reflektorfénybe kerül a
filmiparban. Milyen szerencsés ember! Persze Immanuel Glasszal, az
ügyvéddel soha nem történik ilyesmi. Az elkövetkező kétszáz vagy
ötszáz évben önt mindennap játszani fogják valahol a világon!
– Mindennap? – kérdezte Clarence ellágyuló hangon. – A
következő…
– Akár nyolcszáz évben is, miért ne?
 – Erre nem is gondoltam.
– Hát akkor gondoljon csak bele!
Clarence az ablakhoz sétált, és kinézett a hollywoodi hegyekre.
Végül bólintott: – Jó ég, Terwilliger, tényleg ennyire kedvel engem?
– Nehéz szavakkal kifejezni – bökte ki Terwilliger nagyot nyelve.
– Szóval akkor befejezzük ezt a filmtörténelmi bravúrt? –
erősködött Glass. – Befejezzük a zsarnok fenevad történetét, aki
végigtrappol az egész bolygón, és akinek érkezését már jó előre
rengéssel jelzi a föld? Befejezzük a gigászi Mr. Joseph J. Clarence
hőseposzát?
– Igen, persze. – Clarence döbbenten vonult az ajtóhoz, ahonnan
még visszafordult. – Tudják, mindig is színész szerettem volna lenni.
Azzal halkan kiment, és becsukta az ajtót.
Terwilliger és Glass összekoccantak az íróasztalnál, mert
egyszerre nyúltak a fiókhoz.
– Az öregebbé az elsőbbség – közölte az ügyvéd, és sietve elővett
egy üveg whiskyt.

A Kőkorszaki szörny bemutatójának napján Mr. Glass éjféltájt ért

vissza a stúdióba, ahol a film készítői ünnepelni gyűltek össze. Az
ügyvéd egyedül találta Terwilligert az irodájában a dinoszaurusszal
az ölében.
– Nem nézte meg? – kérdezte Mr. Glass.
– Nem bírtam volna elviselni. Nagy botrány volt?
– Botrány? A sajtóbemutató után mindenki áradozott a filmről.
Még soha senki nem látott ilyen szerethető szörnyeteget! Folytatást
követelnek! Joe Clarence a Zsarnokgyík szerepében, a Kőkorszaki
szörny visszatér című filmben! Joe Clarence mint Tyrannosaurus Rex
az Ősföld ragadozója címszerepében!
Megcsörrent a telefon. Terwilliger felvette.
– Terwilliger, itt Clarence. Öt perc múlva ott vagyok. Sikerült! A
maga állata… bámulatos! Most már az enyém lehet? Pokolba a
szerződéssel! Ajándékozza nekem, hogy feltehessem a
kandallópárkányra!
– Mr. Clarence, a szörny az öné. – Jobb, mint egy Oscar-díj!
Viszlát!
 Terwilliger sokáig meredt a süket telefonra.
– Hüvelyk Matyi Isten áldását küldi mindnyájunkra. Nevetett,
szinte hisztérikus volt, annyira megkönnyebbült.
– Talán tudom is, hogy miért – tette hozzá Mr. Glass. – Egy
kislány odament hozzá a sajtóbemutató után, és autogramot kért
tőle.
– Autogramot?
– Igen, ott az utcán. Élete első autogramja. Kacarászva írta le a
nevét. Végre valaki felismerte. Ott állt a mozi előtt Rex maga, teljes
életnagyságban, és még autogramot is követeltek tőle. Persze
örömmel adta.
– Várjon csak egy kicsit! – Terwilliger valamivel lassabban töltötte
az italt a poharakba. – Az a kislány…
– A legkisebb lányom – bólintott Glass. – És? Nem tudja senki. Ki
fogja elárulni?
Belekortyoltak az italba.
– Én ugyan nem – ingatta a fejét Terwilliger.
Aztán a gumi dinoszauruszt közrefogva, whiskys pohárral a
kezükben elindultak a stúdió bejárata felé, hogy megvárják a villogó,
tülkölő limuzinokat és a velük érkező csődületet.
Heinisch Mónika fordítása
 A VAKÁCIÓ

Friss nap volt, amilyen frissé csak a felnövekvő fű, a lelibbenő

pillangók s a fölöttük szálló felhők tehették. A méhek, a virágok, a
tenger és a föld csöndjéből összeszőtt nap volt, amelyek egyike sem
csönd, csak mozgás, rezdülés, rebbenés, emelkedés, süllyedés, mind
a maga idején, s a ritmusa foghatatlan. A föld nem mozdult, mégis
mozgott. A tenger nem volt mozdulatlan, mégsem mozdult. Ellentét
ellentétbe ömlött, a csend csenddel keveredett, a hang hanggal. A
virágok reszkettek, s a méhek külön-külön kis aranyesőként
záporoztak a lóherésre. A hegyek tengerét a vizek tengerétől, az
egyiket a másik mozgásától üres vasúti vágány választotta el, a vas
velejét emésztő csupa-rozsda vágány, amelyen, ez nyilvánvaló,
hosszú-hosszú évek óta nem ment végig vonat. Har-
mincmérföldnyire északra, ködös távolba kanyarodott, harmincmér-
földnyire délre, a távoli hegyek oldalán láthatólag helyüket
változtató felhőkontinensek alagútjába futott.
Most egyszerre a vágány reszketni kezdett.
A sínen álló fekete rigó észrevette, hogy mérföldekkel arrébb e
ritmus – mint a szívé, mely most kezd verni – egyre gyorsul.
A fekete rigó kiröppent a tenger fölé.
A sín továbbra is lágyan reszketett, mindaddig, míg nagy sokára,
egy part menti kanyarban föl nem bukkant egy kis hajtány, s
kéthengeres motorja bele nem köhögött-köpködött a nagy-nagy
némaságba.
A négykerekű kis hajtányon, az előre-hátra néző kettős padon, az
árnyat adó vászontető alatt egy férfi ült, a felesége és hétévesforma
kisfiúk. Miközben a hajtány az egyik magányos útszakaszt a másik
után nyelte el, szél verte a szemüket és fújta a hajukat, de nem néztek
hátra, csak mindig előre. Néha lelkesen, ahogy kibomlott előttük
egy-egy kanyar, néha mélységes szomorúan, de mindig éberen, új
látványra készen.
 Mikor beértek a sík egyenesbe, a motor hörögni kezdett, s hirtelen
leállt. A nyomasztó csendben úgy rémlett, hogy maga a föld, az ég és
a tenger nyugalma volt, ami sűrűjével a hajtányt lefékezte.
– Kifogyott a benzin.
A férfi fölsóhajtott, kivette a kis csomagtartóból a tartalék kannát,
és nekifogott, hogy az üzemanyagtartályba töltse.
Felesége s fia nyugodtan ült, nézte a tengert, hallgatta tompa
mennydörgését, suttogását, a roppant homok-, kavics-, fű- és
tajtékszőnyeg visszahúzódását.
– Hát nem szép a tenger? – kérdezte az asszony.
– Nekem tetszik – mondta a fia. – Miért ne ennénk itt?
A férfi távcsövön szemügyre vette előttük a zöld félszigetet.
– Semmi akadálya. A vágány csúful berozsdált. El is tört egy
helyütt. Addig úgyse mehetünk tovább, amíg meg nem javítom.
– Mindent összevetve – mondta a kisfiú –, itt eszünk!
Az asszony megpróbált mosolyogni, majd komoly tekintetét a
férfira vetette.
– Ma mennyit jöttünk?
– Még kilencvenmérföldnyit sem. – A férfi még mindig
összehúzott szemmel vizsgálódott a távcsövön. – Annál többet egy
nap se szeretek, tudod. Ha az ember siet, nem lát. Holnapután érünk
Montereybe, a rákövetkező nap meg, ha akarjátok, Palo Altóba.
Az asszony levetette árnyat adó nagy szalmakalapját, amelyet
vidám sárga szalag tartott aranyszőke haján, s kissé izzadtan megállt,
valamivel távolabb a hajtánytól. Oly régóta jöttek a borzongó
vágányon, hogy a mozgás már a vérükké vált. Most, hogy megálltak,
furán érezték magukat, mintha széthullanának.
– Akkor hát lássunk neki!
A kisfiú a vesszőből font elemózsiás kosárral leszaladt a partra.
Mire a férfi lejött hozzájuk, sötét ruhában, mellényben,
nyakkendősen, kalapban, mintha arra számított volna, hogy
útközben valakivel találkozik, a kisfiú meg az asszony már ki is
bontotta az asztalterítőt, és leült. Miközben a férfi kiosztotta a
szendvicseket, s előásta a savanyúságot a köcsögből, meglazította a
nyakkendőjét is, kigombolta a mellényét, de újra meg újra
körülnézett, készen, hogy újra begombolkozzék.
 – Egyedül vagyunk, papa? – kérdezte a kisfiú evés közben.
– Egyedül.
– Sehol senki?
– Sehol senki.
– Voltak itt azelőtt emberek?
– Minek kérdezed folyton? Hisz nem volt olyan régen. Alig
néhány hónapja csak. Emlékszel.
– Majdnem. Ha nagyon igyekszem, aztán megint elfelejtem. – A
kisfiú egy marék homokot szitált át az ujjai közt. – Annyi volt itt az
ember, amennyi a homok a parton? És mi lett velük?
– Nem tudom – mondta a férfi, és ez igaz is volt.
Egy reggel arra ébredtek, hogy üres a világ. Ott feszült a
szomszédék szárítókötele, rajta a mosott ruha, a korán kelők kocsijai
is ott csillogtak a villák előtt, de sehol egy búcsúszó, a városban nem
zúgtak a közlekedés roppant verőerei, nem riasztották egymást
telefonok, nem bőgtek gyerekek a napraforgók rengetegében.
A férfi a feleségével előző este ott ült a ház előtt a verandán,
mikor meghozták az esti lapot, de rá se mert nyitni a főhírekre, úgy
mondta:
– Nem tudom, mikor un ránk az Úr, és törül el a föld színéről.
– Ez már sok – mondta az asszony. – Újra meg újra. Olyan ostobák
vagyunk, nem?
– Hát nem lenne szép – kezdte a férfi, közben rágyújtott a
pipájára, és kifújta a füstöt –, ha reggel arra ébrednénk, hogy
mindenki eltűnt, s a világon minden újrakezdődik? – Ült, pöfékelt,
kezében az összehajtott újsággal, s fejét hátrahajtotta a széke
támlájára.
– Ha ezt egy gombnyomással megtehetnéd, megnyomnád a
gombot?
– Azt hiszem, meg – mondta a férfi. – Hiszen nem folyna vér.
Egyszerűen csak eltűnne mindenki a föld színéről. Itt maradna a
föld, a tenger és a növényzet, a virág, a fű, a gyümölcsös. És persze
az állatok is, azok hadd maradjanak. Maradna minden, csak az
ember nem, aki akkor is vadászik, ha nem éhes, akkor is eszik, ha
jóllakott, és akkor is aljas, ha senki se bántja.
– Mi persze maradnánk – mosolygott az asszony.
 – Nem bánnám – töprengett a férfi. – Hogy mennyi-mennyi időnk
lenne! Soha még ilyen hosszú nyári vakációt. És soha ekkora
kirándulást elemózsiás kosárral. Csak mi: te, én meg Jim. Semmi
tülekedés. Semmi versengés a szomszédokkal. Még kocsi sem.
Valami más módot keresnék az utazásra, régibb módot. Aztán egy
fedeles kosár teli szendvicsekkel, három üveg üdítőital, és ott
veszünk fel utánpótlást, ahol kell, a kihalt városok kihalt boltjaiban, s
előttünk az örök nyár…
Sokáig ültek némán a verandán, közöttük a kibontatlan újság.
Végezetül az asszony szólalt meg: – Nem lennénk nagyon
egyedül?

Szóval így volt ez az új világ reggelén. A föld halk hangjaira

ébredtek, mely most már nem volt más, mint rét, hisz a világ
nagyvárosait elnyelte a kardfű, a maszlag, a menta és a medveszőlő.
Kezdetben figyelemre méltó nyugalommal vettek tudomásul
mindent, talán mert hosszú évek óta utálták a várost; mert annyi
barátjuk volt, aki nem is volt igazán barátjuk; mert annyira bezárt és
elkülönült életet éltek egy gépkaptárban.
A férfi fölkelt, kinézett az ablakon, s nagyon nyugodtan, mintha
csak azt közölné, hogy milyen az idő, megjegyezte:
– Mindenki eltűnt. – Mert nyomban észrevette, hogy a város
megszűnt hangot adni.
Elpiszmogtak a reggelivel, mert a gyerek még aludt, aztán a férj
visszaült, és azt mondta:
– Most pedig ki kell tervelnem, hogy mit csináljunk.
– Hogy mit?… Miért?… Hát elmégy dolgozni.
– Még mindig nem tudod elhinni, ugye? – Elévette magát. – Hogy
nekem nem kell elrohannom minden reggel nyolc óra tízkor, és hogy
Jim soha többé nem megy iskolába. Kitört a vakáció. Nincs több
ceruza, nincs több könyv, nincs több szúrós szemű főnök! Szabadok
vagyunk, drágám, soha többé nem térünk vissza ahhoz az átok,
ostoba, unalmas napi robothoz. Gyerünk!
S kettesben végigsétáltak a város néma és kihalt utcáin.
– Nem haltak meg – mondta a férfi. – Csak… csak eltűntek.
– És a többi várossal mi lett?
 A férfi betért egy nyilvános telefonfülkébe, és föltárcsázta
Chicagót, aztán New Yorkot és San Franciscót. Csönd. Csönd.
Csönd.
– Igen – bólintott, és visszaakasztotta a kagylót.
– Rossz a lelkiismeretem – mondta az asszony. – A többiek
eltűntek, és mi itt maradtunk. És… boldog is vagyok. Miért? Hisz
szomorkodnom kéne.
– Szomorkodnod? Ez nem tragédia. Se meg sem kínozták, se föl
nem robbantották, se meg nem égették őket. Elmentek, könnyen,
még csak észre se vették. És mi nem tartozunk senkinek semmivel.
Csak egy a dolgunk, hogy boldogok legyünk. Még harminc év
boldogság, hát nem gyönyörű?
– De… akkor még kell hogy gyerekünk legyen!
– Hogy újra benépesítsd a világot? – A férfi lassan, derűsen
megrázta a fejét. – Azt nem. Legyen csak Jim az utolsó. Ha ő felnőtt
és elment, hadd legyen a világ a lovaké, teheneké, mókusoké és
pókoké. Majd ők folytatják. S valamikor egy másik fajta, amely
egyesíteni tudja a természetes boldogságot a természetes
kíváncsisággal, majd megint épít nagyvárosokat, amelyek még csak
hasonlítani se fognak a mieinkhez, és azok majd fönnmaradnak.
Akkor hát rakjuk meg a kosarat, ébresszük fel Jimet, és kezdjük meg
azt a mi harmincéves vakációnkat. Fussunk versenyt hazáig.

Kivett egy ráverőkalapácsot a hajtányból, s miközben jó félóra

hosszat dolgozott magában, hogy helyére rakja a rozsdás síndarabot,
az asszony és a gyerek a parton szaladgált. Csöpögő kagylókkal
tértek vissza, hoztak vagy tucatnyit, s egypár szép piros kavicsot,
leültek, a kisfiú iskolát játszott az édesanyjával, egy blokkon
ceruzával megírta a leckét, aztán délidőben lejött a férfi is, ingujjban,
nyakkendő nélkül, és szénsavas narancslevet ittak, s figyelték, mint
száll fölfelé az üvegben pezsegve a buborék. Csönd volt. Hallgatták,
az öreg acélsínekből milyen hangokat csal ki a nap. A sós szélben
körüllengte őket a talpfák meleg kátrányszaga, s a férj gyöngéden
rácsapott a térképre.
– A jövő hónapban, májusban Sacramentóba megyünk. Seattle-t
július elsejéig meg kell járnunk, mert a július Washingtonban szép;
aztán, ha már hűvösödik, visszajövünk Yellowstone-ba, szép lassan
vadászgatva, horgászgatva, néhány mérföldenként naponta…
A kisfiú unta, elment, botokat hajigált a tengerbe, aztán begázolt
értük, hogy mint egy kutya, visszahozza. A férfi folytatta:
– A telet Tucsonban töltjük, aztán a tél vége felé elindulunk
Floridába, tavasszal végigmegyünk a parton, s júniusra talán New
Yorkban leszünk. Két év múlva Chicagóban töltjük a nyarat. S három
év múlva, télen, mit szólnál Mexikóvároshoz? A sínek mindenhova
elvezetnek, az égvilágon mindenhova, s ha valahol egy régi
elágazáshoz érünk, amelyikről semmit se tudunk, hát elindulunk
rajta, valahova csak elvezet. És valamelyik évben, ha Isten is segít,
végighajózunk a Mississippin, arra mindig vágytam. Egy életre van
mit csinálnunk. Csak addig éljünk, amíg ezt mind végigcsináljuk…
A hangja elhalt. Tétován becsukta a térképet, de mielőtt még
becsukta volna, valami fényes hullott a levegőből a papirosra.
Legördült a homokba róla, s nedves kis rög maradt a nyomában.
A feleség rápillantott a nedves kis rögre, majd hirtelen férje arcára
nézett. Komoly szeme nagyon is fényes volt. S az arcán nedves nyom
szántott végig.
Mély lélegzetet vett. Aztán megfogta a férfi kezét.
Az ökölbe szorította kettejük kezét, behunyta a szemét, s lassan,
erőlködve azt mondta:
– Hát nem lenne szép, ha ma este lefeküdnénk, és az éjjel
valahogyan minden visszaváltoznék olyanra, amilyen volt?
Visszatérne minden ostobaság, minden zaj, minden gyűlölködés,
minden szörnyűség, minden lidércnyomás, minden gonosz ember és
ostoba kölyök, az egész mocsok, minden kicsiség, az egész zűrzavar,
minden remény, minden szükség és minden szeretet. Hát nem lenne
szép?
Az asszony várt, aztán rábólintott. Majd mindketten
összerezzentek. Mert közöttük, maguk se tudták, mióta már, ott állt a
kisfiú, kezében az üres üveggel.
A kisfiú sápadt volt. Kinyújtotta szabad kezét, hogy megérintse
apja arcát, ott, ahol a magányos könnycsepp nyomot hagyott rajta.
– Apu – mondta. – Ó, apu! Hát neked sincs kivel játszanod?
Az asszony mondani akart valamit.
 A férfi előrelépett, hogy megfogja a kisfiú kezét. A kisfiú
visszariadt.
– Buták vagytok! Jaj, de buták! Csacsik, csacsik, csacsik! – Sarkon
fordult, lerohant a tengerpartra, megállt, és hangosan sírva fakadt.
Az asszony fölállt, hogy utánamenjen, de férje megállította.
– Ne. Hagyd csak.
Aztán mindketten megdermedtek s elnémultak. Mert a gyerek,
lenn a parton, még mindig zokogva, ráírt valamit egy darab papírra,
a papirost begyömöszölte az üvegbe, visszakalapálta rá a
bádogkupakot, fogta az üveget, messze elhajította, az csillogva szállt
a levegőben, bele az apadó tengervízbe.
Vajon mit írhatott, gondolta az asszony, mit írhatott arra a
papirosra? Mi van az üvegben?
Az üveg kifelé úszott a hullámokkal. A kisfiú abbahagyta a sírást.
Jó darabig várt, aztán fölment a partra, megállt, és ránézett a
szüleire. Arca se derűs nem volt, se sötét, sem élénk, sem egykedvű,
se készséges, se lemondó; egyszerűen az idő, az időjárás és e két
ember különös keverékének tetszett. Ránéztek, s mögéje az öbölbe,
ahol az üveg, benne az üzenettel, már alig látszott, de meg-
megcsillant még a hullámok közt.
Vajon azt írta, amit mi szeretnénk, kérdezte az asszony
gondolatban. Vajon azt, amit az imént hallott tőlünk?
Vagy magának kívánt valamit, töprengett, azt, hogy holnap arra
ébredjen, hogy magára maradt a kihalt világban, nincs körülötte
senki, se férfi, se nő, sem apa, sem anya, sem más ostoba felnőtt az
ostoba vágyaival, s akkor majd egyedül róhatja a síneket, motorozhat
a hajtányon, ő, a magányos kisfiú, át a világrész vadonán, örökké
úton, kiránduláson?
Vajon ezt írta a papirosra? Melyiket a kettő közül?
Belenézett fia színtelen szemébe, és nem tudta kiolvasni a választ;
kérdezni meg nem merte.
Sirályárnyék futott végig a parton, s érintette meg hűvösen az
arcukat.
– Ideje elindulnunk – mondta valamelyikük.
A vesszőkosarat berakták a hajtányba. Az asszony jól megkötötte
álla alatt a széles karimájú szalmakalap sárga szalagját, a kisfiú
vödrét a kagylókkal berakta a padlódeszkára, aztán a férfi is
fölkötötte a nyakkendőjét, fölvette a mellényét, kabátját, kalapját,
mind beültek a padra, mely a tengerre nézett: a palackba zárt üzenet
már messze kint csillogott a látóhatáron.
– Elég, ha kér az ember? – kérdezte a fiú. – Ha kíván valamit,
teljesül?
– Néha… túlságosan is.
– Attól függ, mit kérsz.
A kisfiú bólintott, a szeme valahol messze járt.
Hátranéztek, oda, ahonnét jöttek, aztán előre, ahova menni
készültek.
– Isten veled, tengerpart – mondta a kisfiú, és integetett.
A hajtány végiggördült a rozsdás síneken. Hangja mind halkabb-
halkabb lett, majd elhalt. A férfi, az asszony, a kisfiú egyre
zsugorodott a távolban, a hegyek közt.
Miután elmentek, a vágány még reszketett vagy két percig, majd
elnyugodott. Lepattant róla egy pikkelynyi rozsda. Megbiccent egy
virág feje.
A tenger harsogott.
Göncz Árpád fordítása
 A KISDOBOS SHILOH MELLETT

Az áprilisi éjszakában többször is virágeső hullott alá a

gyümölcsfákról, és halk, pihe-puha ritmust játszott a dob bőrbevonatán.
Éjfélkor egy suta madár leverte a barackmagot, ami csodával határos
módon egész télen egy faágon maradt. A mag fürgén és láthatatlanul
pottyant le a dobra, és olyat ütött rá, hogy a fiú rémülten riadt fel
álmából. Jó darabig hallgatta a néma csöndben zakatoló szívverését,
amely egyre halkult, és visszaaraszolt a füléből a mellkasába.
Aztán inkább az oldalára fektette a dobot, hogy annak holdvilágarca
nézzen vissza rá, valahányszor kinyitja a szemét.
A kölyök arca éberen és álmában is komoly volt. Komoly időket éltek,
és kiváltképp komoly volt ez az éjszaka egy alig tizennégy éves fiúnak a
Bagoly-folyó melletti barackosban, nem messze Shiloh templomától.
– …harmincegy, harminckettő, harminchárom.
Mivel már nem látott semmit, abba is hagyta a számolást.
A harminchárom ismerős árnyékon túl negyvenezer férfit lehetett
sejteni, akiket kimerített az ideges várakozás, akik nem tudtak aludni a
megvívásra váró csatákról szóló romantikus ábrándoktól, és furcsán,
kitekert pózban heverésztek az egyenruhájukban. Egy mérfölddel arrébb
egy másik sereg időzött egymás hegyén-hátán, egyre zsibbadtabban,
azon tipródva, hogy mit tesznek majd, ha eljön az idő. Gyanították, hogy
felugranak, kurjantanak egyet, majd vakon fejest ugranak a veszélybe,
amelyben egyetlen támaszuk és segítőjük a fiatalság nyers ereje lesz.
A fiú néha mintha irdatlan szélfúvást hallott volna a messzeségből,
ami körülöttük is megrezegtette a levegőt. Tudta, honnan ered: mindkét
sereg, ez is, az is magában suttog a sötétben. Néhányan egymással
beszélgetnek, mások magukban motyognak, és az egész olyan tompa
morajjá áll össze, mint egy mocorgó természeti elem, amely délről vagy
északról kíséri a hajnal felé forgó földet.
A fiú csak találgatni tudta, hogy miről beszélnek a katonák. Úgy
vélte, ilyeneket mondhatnak: „Én, én leszek az, csak én leszek az, aki
megmarad. Túlélem. Hazamegyek. A zenekar nekem fog játszani, és én
ott leszek, meghallgatom.”
Igen, tűnődött magában a fiú, nekik könnyű, vissza tudják adni, amit
kapnak! Mert ahogy az éjszaka learatta és tábortüzek köré kötegelte az ő
csontos, ifjú testüket, úgy fektették ők maguk mellé acélcsontos
karabélyaikat és a gyümölcsös füvében fagyott villámként derengő
szuronyokat.
Nekem meg csak egy dobom van, gondolta magában a fiú, és két
dobverőm. Nincs pajzs, ami megvédene.
Az összes többi suhancnak volt saját pajzsa, közel s távol, legfeljebb
maga öntötte, szegecselte vagy faragta az első ütközete előtt. Valami
távoli, mégis erős és heves családi odaadás, valami tűzről pattant
hazafiasság vezette közben a kezüket, no meg túlbuzgó
halhatatlanságtudat, aminek a nagyon is valódi puskapor, puskavessző,
golyó és kovás puska volt a próbaköve. Ám ez utóbbiak nélkül a fiú úgy
érezte, a családja még messzebbre lebeg tőle a sötétben, mintha egy
hatalmas, prériket végigpörkölő átokvonat vitte volna el őket örökre,
hogy ő ott maradjon egyedül a dobjával, amely még játékszernél is
kevesebbet ért az elkövetkező félelmetes viadalban.
A fiú az oldalára fordult. Egy molylepke suhintotta meg az arcát, de
kiderült, hogy barackvirág. Később egy barackvirág simította meg, de
kiderült, hogy molylepke.
Semmi sem maradt ugyanolyan. Semminek sem volt neve. Semmi
sem emlékeztetett a régi önmagára.
Ha mozdulatlanul fekszik, talán elmegy mellette mindenki
virradatkor, amikor a katonák a sisakjukkal együtt felöltik vitézségüket,
és talán velük együtt továbbáll a háború is. Senki sem fogja észrevenni,
hogy ott fekszik a fűben, merev játékszerként.

– Te jó ég, mi ez itt? – hallatszott egy hang.

A fiú behunyta a szemét, így akart elbújni, de már késő volt. Valaki
épp arra sétált az éjszakában, és megállt fölötte.
– Lám-lám, itt egy katona, aki sír a csata előtt – jegyezte meg az
idegen halkan. – Jól van. Add csak ki magadból. Ha elkezdődik, nem
lesz idő rá.
A hang már továbblibegett volna, amikor a riadt fiú a könyökével
véletlen megütötte a dobot. A férfi meghallotta a neszt, és megállt. A fiú
magán érezte a tekintetét, és hogy lassan közelebb hajol hozzá.
Valószínűleg lenyújtotta hozzá a kezét is, mert hallani lehetett a körmök
súrlódását és kopogását a bőrön. A férfi lehelete meglegyintette a fiú
arcát.
– Ez a kisdobos, nem?
A fiú bólintott, bár azt nem tudta, látszik-e a bólintása.
– Ön az, uram? – puhatolózott.
– Igen, bizonyára.
A férfi térde recsegve hajlott be, ahogy még közelebb dőlt hozzá.
Olyan szaga volt, amilyen az apáknak szokott lenni: sós izzadság,
gyömbéres dohány, ló, csizmabőr és a föld a talpa alatt. Rengeteg szeme
volt. Nem, nem is szemek, hanem rézgombok pislogtak a fiúra.
Csak egyvalaki lehetett, és az is volt: a tábornok.
– Hogy hívnak, kölyök? – kérdezte.
– Joby – suttogta a fiú, és elkezdett feltápászkodni.
– Jól van, Joby, nem kell felkelned. – Egy kéz lágyan visszanyomta a
mellkasát, mire a fiú teste ellazult. – Mióta vagy velünk, Joby?
– Három hete, uram.
– Elszöktél otthonról, vagy besoroztak, fiam?
Csend lett.
– Ostoba kérdés – korholta magát a tábornok. – Már borotválkozol,
kölyök? Ez még ostobább. Szamárság. Látom az arcod. Mintha egy
barack esett volna le a fáról. Itt a többiek sem sokkal idősebbek. Nyersek
vagytok mind, igazi zöldfülűek. Készen állsz a holnapra vagy a holnap-
utánra, Joby?
– Azt hiszem, uram.
– Ha sírni akarsz, csak nyugodtan, ne fojtsd vissza. Én is így tettem
tegnap éjjel.
– Ön, uram?
– Így görbüljek meg. Eszembe jutott minden, ami ránk vár. Mindkét
oldal, ahogy azt várják, a másik adja fel előbb, sőt mielőbb, hogy aztán
pár héten belül befejeződhessen a háború, és hazatérhessünk. De nem
így fog történni. Talán ezért sírtam.
– Igen, uram – vágta rá szendén Joby.
Joby tudta, hogy a tábornok szivart vett elő, mert a sötétség hirtelen
megtelt a dohány indián szagával, olyan dohányéval, amit még nem
gyújtottak meg, de már rágódtak rajta, ahogy a következő mondaton is.
– Tébolyult napok lesznek – jegyezte meg aztán a tábornok. –
Mindkét oldalt számítva százezer ember vesz részt a háborúban, plusz-
mínusz pár ezer fő ma éjjel idekint… egyik sem tud leköpni egy fecskét a
fáról, egyik sem tudja megkülönböztetni a patakopogást a
puskalövéstől. Akár fel is állhatnátok, szétnyitott inggel, azt kiáltva: „Ide
lőjetek!” És utána megköszönnétek, és leülnétek. A mi seregünk
éppolyan, mint az övék. Sarkon kéne fordulnunk, és hónapokig
gyakorlatozni. Mindkét hadnak. Mégis itt vagyunk, új erőt öntött belénk
a tavasz, és azt hisszük, a vérünk harcra készen zubog. Az ágyúkból
vesszük magunkhoz a ként, nem a melaszból, ahogy kéne. Hősök
akarunk lenni, örökké akarunk élni. És lelki szemeim előtt látom, ahogy
azok is ott mind bólogatnak erre, csak persze ellenkező előjellel. Nem jól
van ez így, fiam, mintha fordítva tették volna fel a fejet a testre, mintha
valaki visszafelé élné az életét. Duplán ömlik majd a vér, ha valamelyik
türelmét vesztett tábornokuk úgy dönt, a mi füvünkre küldi piknikezni a
katonáit. Több ártatlant lőnek le indiános lelkesedésből, mint eddig
bármikor. A Bagoly-folyó pár órája még tele volt a déli nap fényében
sütkérező, pancsoló gyerekekkel. Attól tartok, nemsokára megint tele
lesz gyerekekkel, de holnap estére már csak lebegni fognak a vízen, és
mit sem érdekli majd őket, merre visz a víz!
A tábornok szünetet tartott, és miután összegyűjtött néhány télről
maradt levelet és gallyat a sötétben, kis kupacot formált belőlük. Úgy
tűnt, bármikor fellobbanthatja a tüzet, amely megvilágítja a szurokfekete
közeljövőt, amikor talán a nap sem mutatja majd az arcát, mert taszítja a
vérben ázó föld látványa.
A fiú nézte a levelek között kotorászó kezet, és kinyitotta a száját,
hogy mondjon valamit. Aztán mégsem mondta. A tábornok hallotta,
hogy a fiú nagy levegőt vesz, és kisegítette:
– Hogy miért beszélek most erről? Ezt akartad kérdezni, ugye? Nos,
ha laza pórázon tartasz egy csapat vadlovat, valahogy rendet is kell
teremtened közöttük. Meg kell őket zabolázni. Ezek a tejfölösszájú
kölykök nem tudják azt, amit én tudok, és nem is magyarázhatom el
nekik. Nem érthetik, hogy az ember tényleg meghal a háborúban.
Mindenki a saját maga hadserege. Nekem meg egy nagy sereget kell
csinálnom belőlük. Ehhez pedig rád is szükségem van, fiam.
– Rám? – A fiú ajka alig észrevehetően megremegett.
– Igen, fiam – felelte a tábornok halkan. – Te vagy a sereg szíve. Ezt
ne feledd. Te vagy a sereg szíve. Figyelj csak egy kicsit!
Joby hegyezni kezdte a fülét.
A tábornok pedig tovább beszélt.
Ha ő, Joby, lassan veri a dobot holnap, a férfiak szíve is lassú ütemet
ver. Vonszolni fogják magukat az út szélén. Muskétájukra dőlve
szenderednek el a mezőn. És onnantól fogva örökké csak alszanak,
azokon a mezőkön, miután szívüket lelassította a kisdobos, és
megállította az ellenség ólomgolyója.
Ám ha kitartó, pergő, egyre gyorsuló ritmust diktál, a katonák mind
magasabbra emelik a térdüket, térdük egyetlen hosszú vonalba
rendeződik, ahogy átkelnek azon a közeli dombon: egyik térd a másik
után, akár egy óriáshullám az óceán partján! Látta már valaha az óceánt?
Látta a kigördülő tajtékot, ahogy szabályos lovasságként rátámad a
fövényre? Hát ez az, ezt akarja Ő is, erre van szükség most! Joby az ő
jobbkeze, sőt a bal is. Ő adja ki a parancsot, de Joby határozza meg a
tempót!
Emelik a jobb térdet, és jobb lábbal lépnek, aztán emelik a bal térdet,
és bal lábbal lépnek. Követik az előttük haladót hamarjában, szaporán. A
vér feltolul a testben, a fej büszkén megemelkedik, a gerinc
kiegyenesedik, az állkapocs konokul megfeszül. A szem összpontosít, a
fog csikorog, az orrcimpa reszket, a kéz markol. A tomboló vér olyan
érzést kelt, mintha acélból vert páncél feszülne a testre. Nem szabad
lankadnia, nem szabad abbahagynia! Hosszan, töretlenül, töretlenül és
hosszan! Aztán, még ha golyó vagy szurony érte is a katonákat, a
sebeket beburkolja a forró vér – a dobpergéstől felhevült vér –, és
csökken a fájdalom. Ha hideg maradna a vérük, kegyetlen mészárlás
lenne pusztán az egész, gyilkos rémálom, és olyan fájdalom, amit jobb
nem felemlíteni, és jobb bele sem gondolni.
A tábornok abbahagyta a beszédet, és megvárta, amíg lecsillapodik a
légzése. Aztán folytatta:
– Hát erről lenne szó. Most már érted? Te leszel a sereg tábornoka, ha
a tábornok elesett.
A fiú némán bólintott.
 – Akkor végigvezeted őket a kedvemért, fiam?
– Igen, uram.
– Jó. És ha Isten is úgy akarja, sok-sok éjszaka múlva, sok-sok év
múlva, amikor annyi idős leszel, mint én, vagy még idősebb, és
megkérdezik tőled, mit tettél ezekben a vérzivataros időkben,
elmondhatod nekik, egyszerre szerényen és büszkén: „Én voltam a
kisdobos a Bagolyfolyó menti csatában.” Vagy a Tennessee folyónál, de
az is lehet, hogy az után a templom után fogják elnevezni az ütközetet.
Én voltam a kisdobos Shiloh mellett. Atyaég, ez olyan, mint egy vers;
úgy hangzik, mintha Longfellow írta volna. „Én voltam a kisdobos
Shiloh mellett.” Aki hallja majd ezeket a szavakat, és nem ismer téged,
fiam, az nem tudja, mire gondoltál ma éjjel, vagy mit fogsz gondolni
holnap, vagy azután, ha majd felkelünk és csatába indulunk.
A tábornok felállt.
– Hát akkor… áldjon meg téged az Isten, fiam. Jó éjszakát.
– Jó éjt, uram.
Azzal a dohány, a réz, a cipőpaszta, a sós verejték és a bőrszag a
férfival együtt tovalengedezett a füvön.
Joby egy darabig mozdulatlanul feküdt és a tábornok után bámult, de
nem látta, merre ment.
Nagyot nyelt. Megtörölte a szemét. Megköszörülte a torkát.
Kényelmesen elhelyezkedett, és végül nagyon lassan, biztos fogással az
ég felé fordította a dob arcát.
Melléfeküdt, átölelte a karjával, érezve a remegést, a feszes felületet
és a különös, csöndes mennydörgést, ahogy – mint az 1862-es év
áprilisának összes éjjelén, a Tennessee folyó közelében, nem messze a
Bagoly-folyótól, egy kőhajításnyira Shiloh templomától – a
barackvirágok ringatózva sodródtak le a dob felületére.
Heinisch Mónika fordítása
 SRÁCOK! ÜLTESSETEK ÓRIÁSGOMBÁT A PINCÉBE!

Hugh Fortnum a szokásos szombati nyüzsgésre ébredt, de nem

kelt fel azonnal, hanem szemeit lustán lehunyva hallgatózott.
Lentről a sült szalonna illata; végre egy nap, amikor Cynthia
sürgetés helyett a terített asztallal várja.
A ház túlsó végében Tom zuhanyozik éppen.
És ez a hang a reggeli szűrt, remegő fényben, amint szapulja az
esőket meg a zord időket és a világot általában. Igen, Mrs.
Goodbody. Egy-nyolcvan magasra megnőtt keresztény szívjóság,
cipő nélkül, a nyolcvanasok városi filozófiájának teljes arzenáljával, a
szuperkertész és konyhatündér eltalált keverése.
Hugh Fortnum feltápászkodott, felhúzta a redőnyt, hogy hallja,
mi az oka a földindulásnak.
– Na, gyertek csak, ez majd elintéz benneteket! De el ám! – így
Mrs. Goodbody csatakiáltásai.
– Kellemes szombatot, Mrs. Goodbody!
Az öregasszony egy pillanatra megmerevedett a rovarirtófelleg
közepén, kezében a permetezőpuska harciasan ágaskodott.
– Még hogy kellemes! Amikor ezek az ocsmányságok felfalják az
ember kertjét?!
– Ezúttal mifélék, Mrs. Goodbody?
– Nem akarnék vészmadárkodni, de… – gyanakodva
körbepislantott –, úgy fest, én volnék az elsődleges védvonal, ami a
repülő csészealjakat illeti.
– Persze – bólogatott Fortnum. – Hamarosan beindulnak az
interplanetáris járatok is.
– Már beindultak! – pumpált kiadós adag mérget Mrs. Goodbody
a sövény tövébe. – Nesztek! Ezt nem köszönitek meg!
Fortnum behúzta a fejét a friss szombati levegőből. Már
korántsem volt olyan fényes a kedve, mint ébredéskor. Szegény jó
Mrs. Goodbody. A megtestesült szellemi frissesség. Eddig. Hát, ha az
ember megöregszik…
Csöngettek. Felkapta a köntösét, és a lépcső közepén járt, amikor
kedélyes férfihangot hallott.
– Sürgős küldemény. Fortnum?
Aztán Cynthia jött be az előszobából, kezében egy csomag.
– Sürgős küldemény a fiadnak, légipostán – mondta köszönés
helyett.
Tom léptei végigdübögtek a lépcsőn.
– Azannya! Biztos a Nagy Lápvidék Üvegháztól!
– Bár én is így tudnék örülni a postámnak – konstatálta Fortnum.
– Ez nem sima posta, apu – tépte fel a papírt vadul Tom. – Te nem
olvasod a Mindennapi Mechanika újdonságrovatát? Tessék, itt van.
Mindhárman beledugták az orrukat az aprócska dobozba.
– Itt? De mi? – értetlenkedett Fortnum.
– A Garantált Hozamú Extranagy Ültesd-El-A-Pincében-És-
Győzd-Szüretelni Erdei Tisztás Gomba.
– Ja, tényleg. Milyen ostoba is vagyok.
– Ezek a kis hüvelyknyi micsodák? – pislogott Cynthia.
– „Fantasztikus növekedés huszonnégy óra alatt – idézte fejből
Tom. – Ültesd el a pincében… ”
Fortnum összenézett a feleségével.
– Még mindig jobb, mintha békákat vagy siklókat kellene a
pincénkbe fogadni – adta meg magát Cynthia.
– Naná – és Tom már rohant is.
– Tom, várj… – szólt utána Fortnum.
Tom megtorpant a pincelejáró ajtajában.
– Legközelebb azért a sima posta is megteszi, fiam.
– Valamit bekavarhattak, nyilván azt hitték, valami nagy cég
vagyok – vont vállat Tom. – Azoknak nem ügy a légipostás sürgős
kiszállítás.
És becsapódott mögötte a lejáró ajtaja. Fortnum elgondolkodva
nézegette a csomagolópapír cafatjait, aztán a kukába gyűrte. A
konyha felé menet azért még lekukkantott a pincébe: Tom
négykézláb munkálkodott, kis kéziásóval túrta a port. Fortnum a
nyakán érezte felesége könnyű leheletét, ő is a pince hűvös
félhomályát kémlelte.
 – Remélem, tényleg gombák… nem légyölő galóca – mormolta az
asszony.
Fortnum felkacagott.
– Bő termést, farmer!
Tom hátranézett a válla felett, intett nekik.
Fortnum becsukta a lejáró ajtaját, belekarolt a feleségébe, és nagy
elégedetten besétált vele a konyhába.

Dél felé Fortnum éppen a közeli piacra igyekezett, amikor

kiszúrta a járdán hevesen integető Roger Willist, akit a Rotary
klubból ismert, és aki egyébként a gimnáziumban tanított biológiát.
Megállt mellette, és kitárta neki az ajtót.
– Szevasz, Roger, elvigyelek?
Willis kicsit talán túlságosan is megörült a fuvarnak, olyan
lendülettel pattant be a kocsiba, és csapta be az ajtót, mintha
üldöznék.
– Pont jókor jössz. Már napok óta tervezem, hogy felhívlak –
lihegte. – Leszel a lelki szemetesládám? Örökké hálás lennék érte.
Fortnum végigmérte a barátját, aztán gázt adott.
– Örökké? Na jó, mondjad.
Willis hátradőlt az ülésben, és a tenyerét vizsgálgatta. – Várj, két
pillanat, és összeszedem magam. Na, szóval. Bele is vágok,
egyenesen a közepébe: valami nagyon nincs rendben a világban!
– Csak most tűnt fel? – nevetett könnyedén Fortnum.
– Nem, nem úgy értem. Valami történik. Valami szokatlan,
egészen váratlan.
– Mrs. Goodbody – szaladt ki Fortnum száján önkéntelenül.
– Mrs. Goodbody?
– Reggel repülő csészealjakról beszélt.
– Az istenért, hogy jönnek ide a csészealjak? – harapdálta
idegesen az öklét Willis. – Nem, másról van szó. Vagy legalábbis azt
hiszem. Figyelj, mi is pontosan az intuíció?
– A régóta meglévő tudat alatti sejtelem tudatos felismerése. De
ne gyere nekem ezzel a mezítlábas pszichiáterdumával – nevetett
megint Fortnum.
– Ez az, helyes. – Willis úgy fészkelődött az ülésen, hogy nagy
tányér-arca Fortnum felé fordult. – Szóval, a dolgok felszaporodnak
szép lassan, nem igaz? Egyszer csak azon veszed észre magad, hogy
tele a szád nyállal, ki kéne köpni, de fel nem foghatod, honnan is lett
ennyi nyálad. A kezed csupa kosz, arra viszont nem emlékszel,
mikor és hogyan mocskoltad be. Minden áldott nap ránk telepedik a
por, és még csak észre se vesszük. De amikor már hosszú éveken át
gyűlik, egyszer csak felfigyelsz rá, és nevet adsz neki. Érted? Én ezt
nevezem intuíciónak. Szóval, akkor miféle porról is beszélek?
Éjjelente az eget szántó meteorrajokról vagy a hajnalonként beálló
furcsa időről? Nem is tudom. Különös szagok, vagy ahogy a ház
eresztékei nyögnek hajnali három körül? Ahogy meredezik a
karomon a szőr? Nem tudom. Csak azt, hogy az az átkozott por
összegyűlt. Egyik pillanatról a másikra ráébredtem erre, tudom.
– Aha… de mégis mit tudsz? – kérdezte Fortnum nyugtalanul.
Willis a kezeit nézegette.
– Félek. Aztán elmúlik. Aztán a nap közepén váratlanul megint
rám tör a félelem. Voltam kivizsgáláson, minden rendben van,
makkegészséges vagyok. Otthon sincs semmi gond, Joe remek srác,
jó gyerek, Dorothy meg csodálatos nő, tényleg az. És még az
öregedés sem aggaszt. Sem a halál.
– Szerencsés alak vagy.
– És szerencse ide vagy oda, rettegek a családomért, önmagamért;
most, ahogy itt ülünk, még téged is betegesen féltelek.
– Engem? – ámult Fortnum. Közben leparkoltak a piac közelében,
és a hirtelen rájuk ereszkedett nagy csöndben Willis felé fordult. A
barátja hangjától valahogy megfagyott az ereiben a vér.
– Mindenkit féltek. A barátaimat, a tieidet, azoknak a barátait,
akiket még soha nem is láttam. Hülyén hangzik, mi?
Willis kinyitotta az ajtót, kiszállt, és az ablakon behajolva
Fortnumra nézett. Az úgy érezte, ideje lenne valamit mondani.
– Hát, mit tehetünk ellene? – bökte ki.
– Légy résen – mondta lassan Willis, és belenézett a vakító napba.
– Pár napig figyeljük meg a dolgokat.
– Milyen dolgokat?
– Istenadta képességeinknek jó, ha felét használjuk az idő tíz
százalékában. Sokkal jobban kellene hallanunk, látnunk, éreznünk a
szagokat és az ízeket. Lehet, hogy a szél borzolja máshogy a gazt a
kertek hátsó szegletében. Talán a nap csillan meg különösen a
telefonvezetékeken, vagy a kabócák percegnek máshogy a szilfán.
Csak pár nap nyugalom kellene, hogy rendesen figyelhessünk, és
mindent összehasonlíthassunk. És utána mondhatod, hogy duguljak
el végre, és el is fogok.
– Úgy legyen – igyekezett Fortnum könnyedebben venni, mint
ahogy valójában érzett. – Résen leszek. De honnan fogom tudni,
hogy azt a bizonyos dolgot találtam meg, amikor megtaláltam?
– Tudni fogod – nézett mélyen, őszintén Fortnum szemébe Willis.
– Egyből ráismersz, különben végünk.
Fortnumnak gőze sem volt, mit mondhatna erre. Hirtelen
mélységesen zavarba jött, Willis pedig megérezte.
– Gondolod… szóval, hogy becsavarodtam, Hugh?
– Ugyan, dehogy! – vágta rá kicsit talán túlságosan is gyorsan
Fortnum. – Egyszerűen csak zaklatott vagy, ennyi az egész. Szabira
kéne menned, pihenni kicsit.
– Hétfő este találkozunk?
– Amikor akarod. Ugorj csak be nyugodtan.
– Remélem, úgy lesz. Őszintén remélem, Hugh – mondta még
Willis, és már indult is, keresztül az üres telken a piac oldalsó
bejárata felé.
Fortnum csak nézett utána, és egyáltalán nem akaródzott neki
elindulni. Rájött, hogy nagyon lassan, nagyon mélyeket lélegzik,
mintegy a csendet mérlegeli a nyelvén. Ajka sós volt, könyökén a
nap melegen sütögette az aranyszőke szőrszálakat. Kihajolt a
kocsiablakon. A szél céltalanul kavarta a port a gyomok közt, a nap
pedig kérlelhetetlen sárga lángtömbként köpte az arcába a hőséget.
Visszarántotta a fejét, kifújta a levegőt, és hangosan felkacagott.
Aztán hazahajtott.

A pohár hűvös párája simogatta a tenyerét, a jégkockák

csilingeltek a pohár oldalán, és a limonádé pont olyan savanykás és
pont olyan édes volt, amennyire savanykásnak és édesnek lennie
kellett. Fortnum lehunyt szemmel hintázott a fonott hintaszékben a
verandán, nyelvén lassan forgatta, ízlelgette az italt. A fűben tücskök
ciripeltek. Cynthia kötéssel a kezében vele szemben ült, és a bőrén
érezte férje mustrálgató tekintetét.
– Mit forgatsz a fejedben? – kérdezte végül.
– Minden rendben a megérzéseiddel, Cynthia? Nincs semmi rossz
előérzet? Égszakadás, földindulás? Harmadik világégés? Hm? Vagy
csak a sarkantyúvirágok nem bírják az aszályt, és fonnyadnak el idő
előtt?
– Várj, megkopogtatom a csontjaimat.
Fortnum kinyitotta a szemét, és figyelte, ahogy most a felesége
hunyja le a sajátját, kezeit a térdén nyugtatva szoborszerű pózba
dermed. Így maradt egy ideig, aztán mosolyogva megrázta a fejét.
– Semmi. Se földindulás, se háború, de még csak aszály sem.
Miért?
– Túl sokan jósoltak ma világvégét, talán azért. Jó, csak ketten,
de… De nem fejezhette be, mert hirtelen kivágódott a
szúnyoghálóajtó.
Fortnum úgy rándult össze, mintha belerúgtak volna. –
Jézusom…
Tom egy farekesszel a kezében lépett ki a verandára.
– Bocs – mondta, látva az apja ijedtségét. – Mi a baj, apu?
– Semmi – felelte a férfi, és felállt. Tulajdonképpen nem is bánta,
hogy kinyújtózhat. – Ez már a termés?
– Egy része. Eszméletlen gombák ezek, az tuti. Hét óra alatt, jó,
adtam nekik vizet rendesen, de akkor is, nézzétek, mekkorára nőttek!
– lelkendezett a fiú, és a rekeszt letette a szülei közé.
Tényleg szép termés volt, a nedves talajon apró, szürkésbarna
gombák százai tenyésztek.
– A mindenit! – ámuldozott elismerően Fortnum.
Cynthia óvatosan megérintette a rekeszt, de alig ért hozzá, rögtön
el is kapta a kezét.
– Nem szeretnék ünneprontó lenni… de ugye, ezek biztosan csak
és kizárólag emberi fogyasztásra alkalmas gombák? Semmi más.
– Mit képzelsz, mit akarok megetetni veletek? – húzta fel Tom az
orrát. – Bőrgombát?
– Nem úgy értettem – sietett a válasszal Cynthia –, csak épp
honnan tudod, hogy nem mérgezőek?
 – Kóstold meg. Ha túléled, ehető gombák, ha belehalsz, nem azok
– vihogott Tom, és tulajdonképpen Fortnum is mókásnak találta.
De Cynthia nem volt nevetős kedvében.
– Nekem nem tetszenek – dőlt hátra székében.
– Na persze. Köszi a bátorítást – kapta fel mérgesen Tom a
rekeszt, és kedvetlenül odébb állt.
– Tom… – szólt utána az apja.
– Rá se ránts – morogta a gyerek. – Szakmai féltékenység. Hogy
nekem is összejöhet valami. A francba is.
Fortnum arra lépett be a házba, hogy Tom lecipeli a rekeszt
gombástul, mindenestül a pincébe, aztán feljön, nagy garral bevágja
a lejáró ajtaját, és a hátsó ajtón távozik. Fortnum a feleségéhez
fordult, aki zavartan kapta el a tekintetét.
– Sajnálom, igazán nem is tudom, miért kellett így… –
mentegetőzött az asszony, de a telefon csörgése félbeszakította.
Fortnum kijött a készülékkel.
– Hugh – hallotta Dorothy Willis nagyon összetört és rémült
hangját. – Roger nincs nálatok véletlenül, Hugh?
– Te vagy az, Dorothy? Nem, nincs.
– Elment! Az összes ruhája eltűnt a gardróbból – és sírva fakadt.
– Nyugodj meg, Dorothy, semmi baj. Egy perc, és ott vagyok.
– Segíts, Hugh, valami borzalmas történt, érzem – zokogott
Dorothy a vonal túlvégén. – Ha te nem segítesz, nem látjuk soha
többé.
Fortnum csigalassúsággal ejtette vissza a kagylót a helyére, még
az utolsó pillanatban is hallotta Dorothy zokogását. A tücskök
zenebonája valahogy aránytalanul felhangosodott. Érezte, ahogy a
hátán egyenként feláll minden egyes szőrszál.
A valóságban ez képtelenség, gondolta, hát nem? Micsoda
ostobaság, ostobaság.
Pedig a szőrszálak bizony egyesével, csiklandozva emelkedtek.

***
Tényleg csupaszon lógott minden vállfa a szekrényben. Fortnum
nagy lendülettel csapta félre őket, hogy egészen a falig csúsztak a
rúdon, és a szekrény mellett ácsorgó Dorothyhoz és Joe-hoz fordult.
 – Véletlen jöttem be ide, és megláttam, hogy üres. Hogy apu
összes ruhája eltűnt – magyarázta a fiú.
– Pedig olyan boldogok voltunk – sírt Dorothy. – Olyan szépen
éltünk! Nem értem, nem fér a fejembe!
Könnyes arcát a tenyerébe temette. Fortnum ellépett a
szekrénytől.
– Nem hallottátok, amikor elment?
– Apuval kint labdáztunk a ház előtt – mesélte Joe –, és egyszer
csak azt mondta, hogy be kell jönnie egy percre. Aztán én
hátramentem a kertbe, aztán meg már nem volt sehol.
– Gyorsan összedobálta a ruháit, és még taxit se hívott, nehogy
meghalljuk. Gyalog mehetett – vélte Dorothy.
Időközben lesétáltak az előszobába.
– Fel kell hívni a repülőteret meg az állomást. Dorothy… –
Fortnum habozva elhallgatott egy pillanatra. – Nincs Roger
múltjában semmi, ami… ?
– Hogy nem csavarodott-e be? Nem hiszem. – Most Dorothy is
hallgatott egy sort. – Valahogy az az érzésem, hogy elrabolták.
– Nem hangzik túl ésszerűen – csóválta a fejét Fortnum. –
Összepakolja a holmiját, semmit sem hagy ki, aztán szépen elsétál az
elrablóihoz?
Dorothy kitárta a bejárati ajtót, talán, hogy beengedje az éjszakát
vagy a szelet, és megfürdesse benne a szobákat. A hangja távolról
csengett.
– Nem, persze. Valahogy bejöhettek a házba. A szemünk előtt
rabolták el. – Majd hozzáfűzte: – Valami szörnyűség történt.
Fortnum kilépett a tücsköktől zengő sötétbe a sustorgó fák alá. A
vészmadarak, futott át az agyán, károgják a sok rémséget. Először
Mrs. Goodbody, aztán Roger, és most Roger neje. Valami szörnyűség
valóban történt. De mi, az istenért? És mikor? És hogyan?
Dorothyról a fiára tévedt a pillantása. Joe közben kipislogta a
szeméből a könnyeket, lassan megfordult, és átsétált az előszobán,
egészen a pincelejáró ajtajáig. A keze ott játszott a kilincsen. Fortnum
szeme megrándult, a pupillája kitágult, mintha egy képet próbálna
felidézni, ami még ott vibrál a retináján.
Joe kitárta a lejáró ajtaját, belépett, és nagy kattanással becsapta
maga mögött. Már ott sem volt.
Fortnum nyitotta a száját, amikor megérezte Dorothy kezét a
karján, és kénytelen volt ránézni.
– Könyörgök, Hugh – kérlelte az asszony –, hozd haza!
Fortnum arcon csókolta.
– Megteszek mindent, ami emberileg lehetséges – mondta.
Ami emberileg lehetséges? Szentséges isten, ezt meg miért
mondta? Miért pont ezekkel a szavakkal? Aztán elnyelte a nyári
éjszaka.

Beszív, kifúj, beszív, kifúj, hörögve beszív, fröcsögve kifúj. Valaki

haldoklik a sötétben? Nem.
Csak Mrs. Goodbody ügyködik a permetezőpuskájával a
vaksötétben, a sövény alatt még mindig, csontos könyöke az égnek
mered. Fortnum a rovarölő szer ragacsosan édeskés fellegén át érte el
a házuk ajtaját.
– Még mindig nem végzett, Mrs. Goodbody?
– Nem hát, hogy gebedne meg! – érkezett a válasz a fekete
sövényből. – Van itt minden, levéltetű, poloska, farontó bogár, és
most még ráadásul Marasmius oreades. Hogy az milyen szemtelenül
gyorsan nő!
– Mármint melyik?
– A Marasmius oreades, természetesen. De én felvettem a harcot, és
nem hagyom magam, de nem ám! Na, ezt kapjátok ki! Meg ezt!
Fortnum magára hagyta Mrs. Goodbodyt a permetezőjével meg a
nagy csatájával a sövény tövében, csakhogy a feleségét a verandán
találta, ott várt rá, mintha ő is mindjárt rázendítene arra, amit
Dorothy alig pár perce abbahagyott.
Odabenn egy árny suhant el, valami nyikorgott, kilincs kattant.
Tom ment le a pincébe.
Fortnum szóhoz sem jutott, hirtelen mintha fényrobbanás csapott
volna a képébe. Még hátra is hőkölt. Minden nagyon ismerős volt,
ahogy csak éber álmunkban, amikor már a mozdulat előtt pontosan
sejtjük, mi is fog következni, és fejből idézhetnénk a szavakat, amik
majd el fognak hangozni.
Azon vette észre magát, hogy a pincelejáró csukott ajtaját bámulja.
Cynthia remekül szórakozott, karon fogta, és bevitte a házba.
– Ja, Tom? Végül nem akadékoskodtam, annyira fontosak neki
ezek a nyavalyás gombák. És különben is, tényleg lenyűgözőek,
hogy ott lenn, a porban így megnőttek.
– Tényleg? – hallotta a saját hangját Fortnum.
– És mi van Rogerrel? – szorította meg a karját Cynthia.
– Elment. Tényleg elment.
– Férfiak, ó, ti férfiak!
– Nem, most kivételesen nincs igazad – cáfolta meg Fortnum. – Az
elmúlt tíz évben nem volt nap, hogy ne találkoztunk volna Rogerrel.
És amikor ennyire közelről látsz valakit, meg tudod mondani,
hogyan él, hogy boldog-e, vagy vannak dolgok a háttérben. Még
nem lihegett a nyakába a halál, nem érezte szükségét, hogy az
elveszett fiatalságát vadássza valahol, házon kívül. Roger nem járt rá
semmiféle tiltott gyümölcsre. Nem, ebben halálosan biztos vagyok,
akár az életemre is lefogadnám, hogy nem…
Megszólalt az ajtócsengő. Miközben beszélgettek, a küldönc
észrevétlen fellopózott a verandájukra. Egy táviratot tartott a
kezében.
– Fortnum lakás?
Cynthia felkapcsolta a lámpát az előszobában, Fortnum pedig
feltépte a borítékot.

ÚTON NEW ORLEANSBA. TÁVIRAT TALÁN VÁRATLAN.

SEMMIFÉLE, ISMÉTLEM, SEMMIFÉLE SÜRGŐS KÜLDEMÉNYT
NE VEGYETEK ÁT. ROGER

– Ezt nem értem – nézett fel Cynthia a papírból. – Mit akar ezzel?
De Fortnum már a telefonnál volt, villámgyorsan tárcsázott.
– Központ? A rendőrséget kérem, de azonnal!

Aznap éjjel negyed tizenegykor a telefon immár hatodszor

csörrent meg. Fortnum rögvest felkapta.
– Roger! Hol vagy? – nyögte a kagylóba döbbenten.
– Még hogy hol vagyok, a francba is – hallotta Roger könnyed,
már-már kedélyes hangját. – Pontosan tudod, hol. Miattad kerültem
ide. Haragudnom kellene, de…
Fortnum biccentett Cynthiának, hogy vegye fel a másik kagylót a
konyhában. Kivárta a távoli kis kattanást.
– Esküszöm, Roger, fogalmam sincs. Megkaptuk a táviratodat…
– Miféle táviratot? – kérdezte Roger, mint aki biztos benne, hogy
tréfálnak vele. – Nem küldtem semmiféle táviratot. Viszont a
rendőrség egyszer csak megszállta a vonatot, leráncigáltak, mint
valami porfészekben, és most azért hívlak, hogy vakard le rólam
őket. Ez valami hülye tréfa, vagy mi, Hugh?
– De hát te tűntél el egyik percről a másikra, Roger!
– Már amennyiben egy üzleti utat eltűnésnek nevezhetünk. Csak
Dorothyt kellett volna megkérdezned. Vagy Joe-t.
– Zavaros ez az ügy, Roger. Ezt most mind önszántadból
mondod? Nem tartják a fejedhez a pisztolyt a zsarolók?
– Beszélsz már hülyeségeket, az égvilágon nincs semmi bajom!
Nem kényszerít senki, szabad vagyok, mint a madár.
– És a megérzéseid, Roger?
– Marhaság. Eddig jól bírtam az egészet, igaz, Hugh? De most
már kezd egy kicsit elegem…
– Persze, Roger, de…
– Akkor játszd el a tündérkeresztapát, és vakard le rólam a
rendőrséget. Mondd meg szépen nekik, hogy nyugodtan
elengedhetnek. Dorothyt meg hívd fel, hogy öt nap múlva otthon
vagyok. Nem is értem, hogy mehetett ki a fejéből.
– Pedig elfelejtette. De akkor öt nap múlva találkozunk, ugye,
Roger?
– Mondom. Öt nap múlva. Leteszem a nagyesküt.
Roger hangja tényleg olyan volt, mint régen, megnyerő, kedves.
Fortnum megcsóválta a fejét.
– Ilyen hibbant napot még nem éltem, Roger. Figyelj, a mindenit,
velem őszinte lehetsz. El akarod hagyni Dorothyt?
– Ne hülyülj, teljes szívemből szeretem. Na, adom Parker
hadnagyot a ridgetowni rendőrségtől. Szevasz, Hugh.
– Szev…
De már Parker hadnagy volt vonalban, és dühödten bombázta a
kérdéseivel, hogy mégis, kinek képzeli magát Fortnum, hogy az ő
idejükkel szórakozik, és egyáltalán, mi ez az egész? Most akkor
elengedjék ezt a bizonyos barátját vagy sem?
– Engedjék – sikerült valahogy Fortnumnak beszúrnia a nagy
szóáradatba, és letette a telefont. Lelki szemei előtt megjelent a kis
állomás valahol háromszáz kilométernyire délre, a hangosbemondó
mindenkit felszállásra szólít, és a vonat kizakatol a valahogy a
szokásosnál is komorabb éjszakába.
Cynthia lassan visszajött a nappaliba.
– Olyan végtelenül idiótán érzem magam – mondta.
– És szerinted én? Ki küldhette azt a táviratot? És miért? Fortnum
italt töltött magának, aztán csak állt a szoba közepén, és nézte a
poharat.
– Örülök, hogy Roger jól van – mondta végül a felesége.
– Nincs jól.
– De pont azt mondtad…
– Nem mondtam semmit. De hát nem rángathatjuk le a vonatról,
és cipelhetjük haza a feleségéhez, ha nem akarja! Ha azt állítja, hogy
nincs semmi baja! Hát nem. Pedig ő küldte a táviratot, aztán később
meggondolta magát. Csak azt tudnám, hogy miért. Miért? Miért? –
Fortnum a whiskey-t iszogatva járkált fel-alá a szobában. – Mi ez az
egész a sürgős küldeményekkel? Időtlen idők óta nem kaptunk
semmi hasonlót, csak Tom ma reggel azt a csomagot…
Hirtelen elhallgatott.
Cynthia gyorsabb volt nála, már ki is kapta a gyűrött
csomagolópapírt a szemetesből, rajta a sürgős küldemény felirat. A
postai bélyegzőn ez állt: NEW ORLEANS, LA.
– New Orleans – nézett fel Cynthia. – Nem oda tart éppen Roger?
Fortnum agyában kilincs kattant, kinyílt az ajtó. Egy másik kilincs is
nyikordult, egy másik ajtó szélesre tárult, majd becsapódott. Nedves
föld szaga áradt. Azon vette észre magát, hogy ismét tárcsázik.
Dorothy Willis a sokadig csengetés után vette fel. Fortnum látta
maga előtt, ahogy egyedül ücsörög a hatalmas házban, minden
helységben ég a villany. Halkan beszélgetett vele egy ideig, aztán
megköszörülte a torkát, és sokkal határozottabban szólt bele a
kagylóba.
– Figyelj csak, Dorothy, tudom, hogy idétlenül hangzik, de meg
kell kérdeznem. A napokban nem kaptatok valamiféle sürgős
küldeményt?
– Nem – hallatszott az erőtlen válasz. Aztán. – Várj csak. Három
napja jött egy, de azt hittem, az neked sem újdonság. A környéken az
összes kamasznak ez az új dilije.
– Egészen pontosan milyen dili? – kérdezte Fortnum nagyon
lassan.
– Van ennek jelentősége? A gombatermesztés igazán nem egy
veszedelmes hobbi.
Fortnum lehunyta a szemét.
– Hugh, ott vagy még? Mondom, a gombatermesztés…
– Hallottam, igen. Nem egy veszedelmes hobbi – ismételte
Fortnum. – Hát nem. Tényleg nem.
És szépen, lassan letette a telefont.

A holdfény fátyla megrezzent a függönyökön. Egy óra ketyegett.

Az éjfél utáni világ beáramlott a hálószobába, csurig töltötte.
Fortnumnak a fülében csengett Mrs. Goodbody hangja reggelről.
Mintha évtizedekkel ezelőtt lett volna. Hallotta Roger szavait,
melyek délben borút vontak a derűs égboltra. Meg a hadnagy
szavait, ahogy pár állammal délebbre elküldi őt melegebb
éghajlatokra. És Rogert, megint, a mozdony zakatolásával a
háttérben. És az esti találkozást sem felejtette el, Mrs. Goodbody
elkeseredett kiáltását a sövény alól: „Szemtelenül gyorsan nő!”
Mi az isten az a Marasmius oreades?
Fortnum szeme felpattant.
Felült, és egy perccel később már lent a nappaliban bújta a
nagylexikont. Mutatóujja a szöveggel együtt haladt:
„Marasmius oreades: nyáron és kora ősszel a gyepen elszaporodó
gombafajta…”
A könyv becsukódott a kezében.
Kiment, rágyújtott egy cigarettára, és a mélyen hallgató
nyáréjszakában elszívta csendesen.
Meteorit suhant át az égen, másodpercek alatt kihunyt. A fák
lágyan susogtak.
Kinyílt és becsukódott mögötte a bejárati ajtó, Cynthia lépett
mellé köntösben.
– Nem tudsz aludni? – kérdezte.
– Gondolom, a meleg.
– Nincs is meleg.
– Nincs, tényleg – mondta Fortnum, és végigsimított a saját
karján. – Sőt, inkább hideg van. – Mélyeket szippantott a cigijéből,
aztán óvatosan kerülve felesége pillantását, megkérdezte. – Cynthia,
az jutott eszembe… – tüsszentenie kellett, de aztán folytatta, ahol
abbahagyta: – Szóval az jutott eszembe, hogy mi van, ha Rogernek
igaza volt. Mármint délben. Ahogy Mrs. Goodbodynak is. És tényleg
valami szörnyűség történik éppen. Mondjuk… – az ég és a rajta
ragyogó ezernyi csillag felé bökött a fejével –, mondjuk, megszállják
a Földet onnan… egy másik világból. Például.
– Vadul hangzik.
– Vadul. De mi van, ha mégis?
– Ha megszállnának bennünket, nekünk is feltűnne.
– Tegyük fel, hogy félig-meddig már észrevettük. Érezzük a
bizonytalan nyugtalanságot. Azt még nem tudjuk, mi miatt. Hogy
szállhatnának meg bennünket? Hogy kerülhetnének ide egyáltalán?
Cynthia az égboltot pásztázta. Valami kezdett körvonalazódni az
agyában, de Fortnum félbeszakította.
– Lehet, hogy nem is láthatóak, nem meteorok meg repülő
csészealjak, hanem valami egészen más. Vegyük például a
baktériumokat. Az is érkezhet az űrből, nem?
– Mintha olvastam volna egyszer valami ilyesmit – bólintott
Cynthia.
– Másodpercenként trilliónyi spóra, mag, pollen száguld be a
légkörünkbe már évmilliárdok óta. Most is itt ülünk, és láthatatlan
esőként zuhognak ránk. Az egész országra, a nagyvárosokra,
falvakra, házakra, a kertünkre.
– Hogyhogy a kertünkre?
– Meg Mrs. Goodbodyéra. De az olyanok, mint Mrs. Goodbody, a
fél életüket azzal töltik, hogy a gyomokat meg a tetveket huzigálják,
permetezik, irtják. Egy idegen életforma esélytelen velük szemben.
És a városok sem kifejezetten alkalmas terep. Plusz még ott a
kedvezőtlen időjárás. Talán a dél a legmegfelelőbb: Alabama,
Georgia, Louisiana. Ott a nedves lápvidékeken szép nagyra
cseperedhetnek.
– Ez most csak vicc, ugye? – nevetett Cynthia. – Magad sem
gondolod komolyan, hogy ez a Nagy Lápvidék Üvegház Társaság
vagy mi, aki a gombákat Tomnak küldte, egy-nyolcvan magas, és
földönkívüli gombák irányítják, ugye?
– Hát, így kimondva tényleg viccesen hangzik.
– Viccesen? Mondjuk inkább, hogy nevetségesen – és tele szájjal
kacagott, ami hirtelen megmagyarázhatatlan módon irritálni kezdte
Fortnumot.
– Szent ég! – csattant fel. – Valami igenis történik: Mrs. Goodbody
késő éjszakáig gyilkolta a Marasmius oreadest a sövénye alatt. És hogy
mi az a Marasmius oreades? Bizony, egy gombafajta. És ugyanazon a
napon, persze te ezt nyilván véletlen egybeesésnek nevezed, sürgős
küldemény érkezik Tomnak. Na és mi van a csomagban? Hát
gomba! Ja, és itt még nincs vége, mert Roger a megmagyarázhatatlan
félelmeiről beszél, és pár órára rá el is tűnik, mint a kámfor, hogy
aztán küldjön egy táviratot, ami mire figyelmeztet? Hogy mit ne
vegyünk át? A sürgős gombaküldeményt, amit reggel Tom
megkapott! Vajon Roger fia is kapott hasonló csomagot a napokban?
Kapott bizony. És honnan érkeztek a csomagok? Természetesen New
Orleansból, ahová Roger is éppen úton van, ahogy az eltűnése után
kiderült. Érted, Cynthia? Felfogod, mit jelent mindez? Mert ha nem
lenne semmi köze ezeknek az eseményeknek egymáshoz, nem
szólnék semmit. De minden beleillik ugyanabba a képletbe: Roger, a
gombák, Mrs. Goodbody, a csomagok, a feladó, minden!
Cynthia még mindig kedélyesen figyelte a férjét, de már legalább
nem kacagott olyan bántón.
– Ne kapd fel a vizet – jegyezte meg.
– Nem kapom – harsogta Fortnum.
De aztán elakadt. Attól tartott, hogy ha tovább kiabál, végül ő is
elneveti magát, ahhoz meg semmi kedve nem volt. Inkább a
szomszéd házak sötét sziluettjét bámulta, a sok megbújó pincét, ahol
a környékbeli kamaszok, a Mindennapi Mechanika újdonságrovatának
szellemében gombákat nevelnek, amiket milliós tételben rendeltek
meg valami rejtelmes lápvidéki cégtől. Pont, ahogy ő is, kisfiú
korában, amikor mindenféle vegyszert, magot, teknőcöt, kencét, és
még a jó ég tudja, mi mindent megrendelt. Vajon az ártatlan kezek
gondoskodásának hála, hány millió amerikai otthonban növekednek
ebben a pillanatban is gombák trilliói?
– Hugh – simított végig Fortnum karján a felesége. – Még a
hatalmasra nőtt gombák sem tudnak gondolkozni, nincs kezük,
lábuk, nem mozognak. Hogy küldhetnek akkor bárkinek is
csomagokat, és hogy vehetnék át felettünk az uralmat? Na, gyere,
vizsgáljuk meg alaposabban a szörnyeidet.
Behúzta maga után a házba, és a pincelejáró felé indult, de
Fortnum megtorpant, a fejét rázta.
– Nem – húzódott torz mosolyra a szája –, pontosan tudom, hogy
mi van odalenn. Te nyertél. Butaság ez az egész. Roger jövő héten
hazajön, és jól leisszuk magunkat. Feküdj csak le nyugodtan, én is
megyek mindjárt utánad, csak iszom egy bögre langyos tejet.
– Ez a beszéd!
Cynthia adott neki két puszit, és felment a lépcsőn.
Fortnum elővett egy bögrét a konyhaszekrényből, fogta a tejet a
hűtőből, és töltött. Aztán megállt a keze a levegőben. A felső polc
jobb szélén kis sárga tányér volt. De nem az volt a lényeg, hogy ott
van, hanem a tartalma.
A frissen felaprított gomba.
Legalább fél percig csak állt, és dermedten szuggerálta a
tányérkát, lehelete meglátszott a levegőben. Végül óvatosan
kiemelte, megszagolta, megtapogatta, majd a tányérral együtt
kisétált az előszobába. Felnézett a lépcsőn. Cynthia tett-vett a
hálóban lefekvés előtt. Már majdnem felkiáltott neki, hogy ő tette-e a
gombát a hűtőbe, amikor hirtelen meggondolta magát. Meg sem
kellett kérdeznie, anélkül is pontosan tudta a választ. Nem ő volt.
A lépcsőkorlát tartóoszlopára tette a tányért, és messziről
szemlélte a gombát. Nézegette, és közben elképzelte, hogy pár perc
múlva fekszik az ágyában, nézi a kitárt ablakot, a holdfény pászmáit
a mennyezeten, majd odaszól Cynthiának, aki még ébren van: Igenis
van egy mód, hogy a gombák karokat és lábakat növesszenek,
mozogni és gondolkodni kezdjenek. Mire Cynthia rákérdez, hogy
ugyan mi. Mi lehet ez az újabb bohókás ötlet? És akkor összeszedi
minden bátorságát, hogy megküzdjön a várható reakcióval, a nagy
derültséggel, és belevág: Mi van, ha egy szép napon valaki azon a
lápvidéken kirándult, gombát szedett, és megevett belőle párat… ?
Cynthia némán figyel.
És ha már a gomba bekerült az ember emésztőrendszerébe, onnan
szétáradt a vérében, és a földi emberből marslakót csinált. Így,
ugyebár, a gombának nem szükséges saját karokat meg lábakat
növeszteni, egyszerűen csak beletelepszik az emberekbe, és bennük
növekszik tovább. Saját testet szerzett magának. Roger is evett a
gombából, amit a fia termesztett. Roger átváltozott „valami mássá”.
Aztán elrabolta önmagát. Volt még egy utolsó, tiszta pillanata, akkor
küldte a figyelmeztető táviratot, hogy ne vegyük át a
gombaküldeményt. Az a Roger, akivel később telefonon beszéltem,
már nem az igazi Roger volt, már annak a foglya volt, amit megevett.
Hát nem világos, Cynthia, nem tökéletesen egyértelmű?
Nem, egyáltalán nem az, utasította el az elméletét az elképzelt
Cynthia. Nem, nem és nem.
A pincéből egészen halk sutyorgás, mozgolódás szűrődött fel.
Fortnum végre elszakította megbűvölt tekintetét a gombás tányértól,
a lejáróhoz ballagott, és az ajtóra tapasztotta a fülét.
– Tom!
Semmi válasz.
– Tom, odalent vagy?
Még mindig semmi.
– Tom?
– Igen, apa! – hallatszott hosszú várakozás után lentről Tom
hangja.
– Éjfél is elmúlt már. – Fortnum minden idegszálával azért
küzdött, hogy normálisan csengjen a hangja. – Mit csinálsz még
mindig odalenn?
Csend.
– Azt kérdeztem…
– A gombát gondozom – mondta végül a fiú hűvösen, alig
hallhatóan.
– Elég legyen! Gyere fel onnan, fiam! Megértetted?
Csend.
 – Idefigyelj, Tom! Miért tetted be azt a tányér gombát a hűtőbe?
Legalább tíz másodperc eltelt, mielőtt Tom válaszolt volna.
– Nektek. Anyának meg neked.
Fortnum szíve dörömbölt a mellkasában, három mély lélegzetet
vett, hogy hang jöjjön ki a torkán.
– De te ugye nem… Tom, ugye még csak véletlenül sem ettél
belőle?
– Fura vagy, apa. Vacsora után, később még ettem egy
szendvicset, és arra tettem. Miért kérded?
Fortnum a kilincsbe kapaszkodott. Most rajta volt a nagy
hallgatás sora. A térdei mintha málós masszává változtak volna,
közben az egész olyan ostobán értelmetlennek tűnt. Csak úgy, akarta
mondani, de az ajkai nem engedelmeskedtek.
– Apa? – szólt fel halkan Tom. – Nem jössz le? – Kis csönd. –
Megmutatom a termést.
Fortnum izzadt tenyerében megcsúszott a kilincs. Megnyikordult,
Fortnum levegő után kapott. – Apa?
Fortnum kinyitotta az ajtót. Odalenn, a pincében súlyos sötétség
ült. A kapcsoló felé nyúlt, de Tom mintha megérezte volna a
mozdulatot:
– Ne. A fény árt a gombáknak.
Fortnum keze engedelmesen lehanyatlott.
Nyelt egy nagyot. A válla felett visszanézett az emeletre vezető
lépcsőre. Nem ártana elbúcsúzni Cynthiától, gondolta. De milyen
őrült gondolat ez! Édes istenem, hogy jut ilyesmi egyáltalán az
eszembe? Milyen alapon?
Csak úgy.
– Tom! – kiáltott le derűsen. – Aki bújt, aki nem, megyek!
És ahogy belépett a feketeségbe, behúzta maga mögött az ajtót.
Török Krisztina fordítása
 MAJDNEM VILÁGVÉGE

Megpillantva az arizonai Rock Junctiont 1967. augusztus 22-én

délben, Willy Bersinger kicsit felemelte bányászcsizmás lábát a tragacs
gázpedáljáról, és azt mondta társának, Samuel Fittsnek:
– Jó végre várost látni, jó bizony. Pár hónap után a Lélekölő
Bányában nekem egy zenegép is templomi üvegablak. Kell nekünk a
város, nélküle egy reggel arra ébredünk, hogy megszáradt hús és
megkövesedett csont vagyunk. És persze a városnak is kellünk mi.
– Már miért? – érdeklődött Samuel Fitts.
– Mert olyan dolgokat hozunk magunkkal a városba, ami neki nincs:
hegyeket, patakokat, sivatagi éjeket, csillagokat, ilyesmiket…
És ez így igaz, gondolta Willy vezetés közben. Vigyünk el egy
embert mesze idegen földre, és ő feltöltődik a csend forrásaiból. A
zsálya csendjével, vagy egy hegyi oroszlán dorombolásával, ami olyan,
akár egy meleg méhkas délidőn. Sekély folyók csendjével a kanyonok
mélyén. Ez mind beivódik az emberbe. Aztán a városba érve kinyitja a
száját és kilélegzi.
– Mennyire imádok beleülni abba a borbélyszékbe – ismerte el
fennhangon Willy –, és nézni a városi férfiakat, akik odaülnek a
meztelen-nős naptárok alá, visszanéznek rám, miközben én csócsálom a
filozófiámat a kövekről és délibábokról, meg az Időről, ami csak ül kint
a hegyekben, és várja, hogy eltakarodjon az ember. Kilélegzem, és az a
vadvidék finom porként ülepedik meg a kuncsaftokon. Olyan jó: csak
mondom, nyugodtan, ráérősen, fel és le, tovább és tovább…
Lelki szemei előtt látta, ahogy a vendégek szemében tűz gyúl. Egy
nap majd felkiáltanak, és eliramodnak a hegyek felé, hátrahagyva
családot és óramutatóhoz igazodó civilizációt.
– Jó érzés, ha szükség van ránk. Te meg én, Samuel, mi alapvető
szükséglet vagyunk a városi népeknek. Jövünk, Rock Junction! – és
remegő bádoghangú fütyöléssel áthajtottak a városhatáron, be az
ámulatba és csodába.
 ***
Talán harminc métert mehettek, amikor Willy a fékre taposott.
Rozsdafelhő lebbent fel a tragacs sárhányója alól. A kocsi imbolyogva
állt az úton. – Valami nincs rendjén – dörmögte Willy. Sasszemével erre
hunyorgott, arra hunyorgott. Szimatolt hatalmas orrával. – Érzed?
– Ja – bólintott nyugtalanul Sámuel. – De mi ez?
– Láttál valaha égkék indiánszobrot bármilyen dohányboltban is? –
vágott mogorva képet Willy.
– Soha.
– Hát ott van egy. És láttál már rózsaszín kutyaházat, narancssárga
pajtát, lila kerti kádat? Ott, ott, ott!
Lassan mindkét férfi felállt a nyikorgó járműben.
– Samuel – suttogta Willy –, az egész mindenség, az összes tüzelőfa-
rakás, tornáckorlát, kerítés, tűzcsap, csecsebecse, az egész rohadt város,
nézd meg! Egy órája festhettek át mindent!
– Na ne.
De ott volt a zenekari pavilon, a baptista templom, a tűzoltóság, az
árvaház, a vasúti depó, a börtön, az állatkórház, meg az összes bungaló,
ház, üvegház, újságos, cégér, postaláda, telefonpózna és szemetes, és
minden napsárga, vadalmazöld, cirkuszvörös színben virított. A
víztartálytól az imaházig minden épület úgy nézett ki, mintha Isten
elemekből rakta volna össze, majd kifestette és kitette a napra száradni,
mindezt alig egy perce.
Sőt mi több, ahol mindig is gaz nőtt, most káposzta, zöldhagyma és
saláta foglalt el minden négyzetcentit, kíváncsi napraforgók figyelték a
déli eget, árvácskák terítették be a számtalan fa hűs árnyékát, mint a
nyári kölyökkutyák, és nagy nedves szemük olyan mentazöld gyep
fölött kukucskált, amilyet utazási irodák írországi plakátjain látni.
Mindennek tetejébe hirtelen tíz fiú szaladt el mellettük: arcuk
megmosva, hajuk lezselézve, ingjük, nadrágjuk és edzőcipőjük hótiszta.
– A város megőrült – nézett utánuk Willy. – Rejtély. Mindenütt
rejtély. Samuel, miféle zsarnok juthatott hatalomra? Milyen törvényt
fogadtak el, ami a fiúknak tisztaságot ír elő, és minden virágedény,
minden fogpiszkáló befestésére kötelez? Érzed ezt a szagot? Ezekben a
házakban új a tapéta! Valamiféle szörnyű végzet csapott le ezekre az
emberekre. Az emberi természet nem lesz ilyen finnyás egy éjszaka
alatt. Lefogadom az összes aranyba, amit múlt hónapban ástam, hogy a
padlásokat és pincéket is kitakarították, tipp-topp állapotba hozták.
Fogadok, hogy valami Dolog támadta meg ezt a várost.
– Én szinte hallom az Édenkertben daloló kerubokat – ellenkezett
Samuel. – Miért végzet? Itt a kezem, áll a fogadás!
A tragacs befordult a sarkon, a szélben, aminek terpentin- és
mészszaga volt. Samuel horkantva kidobta a rágója papírját. Ami ekkor
történt, az őt is meglepte kicsit. Egy öregember új overallban,
tükörfényes cipőben kiszaladt az útra, felkapta a papírgalacsint, és az
öklét rázta a kocsi után.
– Végzet…? – dörmögte Samuel Fitts visszanézve. – Mindegy, a
fogadás áll.

A borbélyüzlet ajtaját kinyitva olyan kuncsaftokat találtak bent,

akiknek haját már levágták és beolajozták, akiknek rózsaszín arcát
alaposan megborotválták, s akik mégis arra vártak, hogy
visszaülhessenek a székekbe, melyek körül három borbély sürgölődött
ollóval és fésűvel. Tőzsdemoraj töltötte meg a helyiséget, a vendégek és
a borbélyok is egyszerre beszéltek.
A zsibongás azonnal elhalt, amint Willy és Samuel belépett. Mintha
úgy robbantották volna be az ajtót.
– Sam… Willy…
A csendben néhány ülő felállt, néhány álló leült, lassan, bámulva.
– Samuel – morogta Willy a szája sarkából –, úgy érzem, mintha
maga a Vörös Halál volnék.
Aztán fennhangon:
– Hello! Azért jöttem, hogy befejezzem előadásomat a Nagy
Amerikai Sivatag flórájáról és faunájáról, valamint…
– Ne! – A főfodrász, Antonelli odasietett Willyhez, megragadta a
karját, és a szájára tette a kezét, akárha gyertyát oltana el. – Willy –
súgta, válla felett izgatottan hátrasandítva a vendégekre. – Ígérj meg
valamit: tűt meg cérnát veszel, és azonnal bevarrod a szádat. Hallgass,
ha drága az életed!
Willyt és Samuelt előretolták. A borbélyszékekből két ott ülő vendég
kérés nélkül felpattant. A két bányász leült a székbe, és meglátták
magukat a bogárürülék pöttyözte tükörben.
 – Ott vagyunk, Samuel! Nézd!
– Hát, a jelek szerint Rock Junctionben csak mi vagyunk olyanok,
akikre tényleg ráfér a hajvágás meg a borotválás.
– Idegenek! – engedte hátra a széküket Antonelli, mintha
érzéstelenítésre készülne. – Nem is tudjátok, mennyire idegenek
vagytok.
– Csak pár hónapja vagyunk távol… – Willy arca eltűnt a gőzölgő
törülköző alatt; tompa nyögéssel adta át magát. A párás sötétben
hallotta Antonelli halk, sürgető hangját:
– Úgy fogtok kinézni, mint bárki más. Nem mintha így veszélyesnek
néznétek ki, na nem, de a ti bányászbeszédetek ilyen időkben csak még
jobban felzaklatná az embereket.
– Ilyen időkben? – Willy felemelte a meleg törülköző sarkát. Egyik
szemét Antonellire szegezte. – Mi van Rock Junctionnel?
– Nem csak Rock Junctionnel. – Antonelli egy hihetetlen álmot
bámult a horizont mögött. – Phoenix, Tucson, Denver. Amerika minden
városa! A feleségemmel jövő héten elugrunk Chicagóba. Képzeljétek el
Chicagót vadonatújnak. Úgy nevezik: a Kelet Gyöngyszeme!
Pittsburgh, Cincinnatti, Buffalo, ugyanez! Azért, mert… állj fel, menj
oda, és kapcsold be a tévét.
Willy odaadta Antonellinek a törülközőt, és odament bekapcsolni a
tévét. Hallgatta a zümmögését, tekergette a gombokat, várt. Fehér hó
szitált a képernyőn.
– Próbáld meg a rádiót – javasolta Antonelli.
Willy magán érezte a tekinteteket, ahogy állomásról állomásra
tekerte a keresőt.
– A fenébe, a tévéd meg a rádiód is elromlott.
– Nem romlottak el – felelte Antonelli.
Willy visszaült, hátradőlt a székben, lehunyta a szemét. Antonelli
föléje hajolt. Erősen zihált.
– Idehallgass. Képzeld el, hogy négy héttel ezelőtt, szombat dél felé
járunk. Háziasszonyok és gyerekek nézik a bohócokat és bűvészeket a
tévében. A szépségszalonokban a nők a tévés divatműsorokat
bámulják. A borbélynál és a műszaki boltban a férfiak baseballt vagy
pisztránghalászatot néznek. A civilizált világban mindenhol mindenki
néz. Se más hang, se más mozgás, csak a kis fekete-fehér képernyőkön.
És egyszer csak a nagy bámészkodás közepette…
Antonelli felemelte a meleg ruha egyik sarkát:
– Napfoltok – mondta. Willy megmerevedett. – Az emberi
történelem legnagyobb napfoltjai. Az egész világot beborította az
elektromosság. Tisztára söpört minden tévéképernyőt, nem hagyott
semmit, és még több semmit.
Hangja távoli volt, mint aki az antarktiszi tájat írja le. Oda sem nézve
beszappanozta Willy arcát. Willy a zümmögő képernyőn hulló örök tél
puha havát nézte. Szinte hallotta a helyiségben tartózkodók szívének
szapora dobogását.
Antonelli folytatta temetési beszédét:
– Az első nap egészen ráment, mire rájöttünk, mi történt. Két órával
azután, hogy az első napfoltok vihara beütött, az Egyesült Államok
minden szerelője úton volt. Mindenki azt hitte, csak a saját készülékével
van gond. Mivel a rádiók is felmondták a szolgálatot, csak aznap este,
amikor – mint a régi időkben – rikkancsok kiabálták az utcán a
főcímeket, akkor tudtuk meg, hogy a napfoltok talán… egész
életünkben ott lesznek.
A vendégek dörmögtek. Antonelli borotvát tartó keze remegett.
Kénytelen volt várni.
– Én mondom, mindenkit kirázott a hideg attól az ürességtől, ami a
televízióinkban szitált. Mint amikor egy jó barát beszél hozzád a
szobában, aztán elhallgat, és csak fekszik ott, és tudod, hogy meghalt, és
magad is kezdesz megdermedni. Az első este megrohamozták a
mozikat. Egyik film se volt túl érdekes, de mintha bál lett volna. A
Csapás első estéjén a boltokban kétszáz vanília- és háromszáz
csokoládéturmix elfogyott. De minden este nem lehet mozizni és üdítőt
inni. Akkor? Felhívni a rokonokat, mit szólnak egy kis kanasztához
vagy pacsézihoz.
– Ennyi erővel az agyunkat is kiloccsanthatjuk – jegyezte meg Willy.
– Persze, de ki kellett menekülni a kísértetházakból. Olyan volt a
nappali, akár a temető. Az a rettenetes csend…
Willy kihúzta magát. – Ha már a csendnél tartunk…
– A harmadik éjjelen – folytatta gyorsan Antonelli – még mindig
sokkban voltunk. Egyetlen nő mentett meg minket attól, hogy
megőrüljünk. Valahol a városban ez a nő kiment a házából, majd egy
perc múlva visszament. Egyik kezében ecsetet fogott. A másikban…
– Egy vödör festéket – tippelt Willy. Mindenki mosolygott, hogy
milyen jól vág az esze.
– Ha a pszichológusok valaha osztanak aranyérmet, ennek a nőnek
jár egy, és minden ilyen nőnek minden kisvárosban, akik megmentették
a világot attól, hogy véget érjen. Azoknak a nőknek, akik ösztönösen
betévedtek szürkületkor, és megajándékoztak minket a csodaszerrel.
Willy elképzelte. Komor apák és durcás fiúk görnyedtek a
tévékészülékük előtt, várva, hogy az azt kiáltsa, „rossz ütés” vagy „kint
van”. Aztán felemelték virrasztó szemüket, és megpillantották a
céltudatos, büszke nőket, ahogy ott állnak ecsettel és festékkel. És
dicsőséges fény gyúlt arcukon és szemükben.
– Istenem, úgy terjedt, akár a bozóttűz! – mesélte Antonelli. – Házról
házra, városról városra. Az 1932-es kirakósjáték-láz, az 1928-as jojóláz,
semmi nem volt mérhető ehhez a Mindenki Csináljon Valamit lázhoz,
amely ízekre szedte ezt a várost, majd megint összerakta. A férfiak
mindenhol festéket loccsantottak mindenre, ami csak tíz másodpercig is
mozdulatlanul állt; férfiak mindenhol falakra másztak, kerítésen ültek,
százával estek le tetőről és létráról. Nők konyhaszekrényeket,
ruhásszekrényeket festettek; gyerekek bekentek utánfutókat meg
papírsárkányokat. Kerítést lehetett volna vonni a város köré, és
átnevezni Tüstént-újházának. Mindenhol, minden városban ugyanez
történt, ahol az emberek elfelejtették, hogyan csóválják az állkapcsukat,
hogyan beszéljenek. Én mondom, a férfiak körbe-körbejártak, míg
feleségük ecsetet nem nyomott a kezükbe, és a legközelebbi festetlen
falra nem mutatott!
– Úgy nézem, befejezték a munkát – jegyezte meg Willy.
– A festékboltok az első héten háromszor is kifogytak. – Antonelli
büszkén nézte a várost. – A festés csak bizonyos ideig tart, hacsak az
ember be nem ken minden kerítést, aztán neki nem áll minden
fűszálnak egyenként. Most, hogy a padlások és pincék ki lettek
takarítva, a tüzünk lassan elszivárog. A nők megint gyümölcsöt tesznek
el, paradicsomot, málnát, szamócát. A pincék polcai megteltek. A
templomban is nagy összejövetelek zajlanak. Közösségi tekézés,
éjszakai baseball, sörverseny. A hangszerboltok négy hét alatt eladtak
ötszáz ukulelét, kétszázhúsz steelgitárt, négyszázhatvan okarinát és
kazút. Én pozanozni tanulok. Mac, ott, fuvolázni. Csütörtök és vasárnap
este zenekari koncertet tartunk. Kurblis fagylaltgép? Bert Tysoes csak a
múlt héten kétszázat adott el. Huszonnyolc nap, Willy, huszonnyolc
nap, amely megrengette a világot!
Willy Bersinger és Samuel Fitts csak ültek ott, próbálták elképzelni a
sokkot, a megsemmisítő csapást.
– Az üzlet huszonnyolc napig tele volt férfiakkal, akik naponta
kétszer kértek borotválást, hogy itt ülhessenek olyan képpel, mint akik
mindjárt mondanak valamit – borotválta Willyt módszeresen Antonelli.
– Emlékszem, hogy annak idején, még a tévé előtt, a borbélyok nagy
dumások voltak. Hát ebben a hónapban egy hétbe telt, mire
belemelegedtünk, leráztuk a rozsdát. Most be nem áll a szánk. Minőség
ugyan nincs, de a mennyiség félelmetes. Amikor bejöttetek, hallottátok.
Persze majd elapad, ahogy hozzászokunk a nagy Feledéshez.
– Így nevezik?
– Legtöbbünknek így nézett ki jó darabig.
Willy Bersinger halkan nevetett és a fejét csóválta. – Most már értem,
miért nem kellett az előadásom, amikor beléptem.
Miért is nem láttam azonnal, töprengett Willy. Alig négy hete a
pusztaság zuhant a városra, megrázta és ráijesztett. A napfoltok miatt a
nyugati világ összes városa kapott annyi csendet, ami tíz évig kitart. És
itt jövök én még egy adag csenddel, szövegemmel a sivatagról, a
holdtalan éjekről, amikor csak csillagok vannak és csak az üres
folyómedrekben fúvó szél hangja. Ki tudja, mi történt volna, ha
Antonelli el nem hallgattat. Látom magam, ahogy szurokba forgatva
kergetnek ki a városból.
– Köszönöm, Antonelli – mondta fennhangon.
– Nincs mit. – A borbély felvette az ollót meg a fésűt. – Na, oldalt
rövid, hátul hosszú?
– Oldalt hosszú – hunyta le a szemét Willy Bersinger –, hátul rövid.

Egy órával később Willy és Samuel visszaültek a tragacsukba, amit

valaki, sosem tudták meg, kicsoda, lemosott és lefényezett, míg ők bent
voltak a borbélynál.
– Végzet – nyújtott neki Samuel egy kis zacskó aranyport. – Nagy V-
vel.
 – Tartsd meg. – Willy elgondolkodva ült be a kormány mögé. –
Fogjuk ezt a pénzt, és menjünk el Phoenixbe, Tucsonba, Kansas Citybe.
Na, mit szólsz? Itt most felesleges árucikk vagyunk. Akkor látnak majd
szívesen, ha azok a kis dobozok megint elkezdenek énekelni-táncolni.
Mert ha maradunk, úgyis kinyitjuk a csőrünket, és kisurrannak az
óriásgyíkjaink, a sólymaink, kicsusszan a vadon, és bajba kerülünk.
Willy hunyorogva nézett az országútra.
– A Kelet Gyöngyszeme, így mondta. El tudod képzelni azt a
mocskos, öreg várost, Chicagót újrafestve, üdén, mint egy nő hajnali
fényben? Látnunk kell Chicagót!
Indított, üresbe tette, majd körülnézett.
– Az ember túléli – dörmögte. – Kibírja. Nagy kár, hogy lemaradtunk
a nagy változásról. Vad egy dolog lehetett. Mit láttunk mi valaha is a
tévében, emlékszel, Samuel? Én nem.
– Egyik este egy nőt, aki három menetet birkózott egy medvével.
– És ki nyert?
– Vesszek meg, ha emlékszem. Talán…
De a tragacs már megindult, és vitte Willy Bersingert és Samuel
Fittset, hajuk levágva, beolajozva és beillatosítva, arcuk frissen
borotvált, körmük csillog a napon. Megnyírt, frissen öntözött fák alatt
suhantak, virágos utakon, nárcisz, akác, ibolya, rózsa, és mentaszín
házak között.
– Kelet Gyöngyszeme, jövünk!
Egy illatos, frissen nyírt kutya szaladt ki az útra, megpróbált
beleharapni a gumiba, majd ugatott utánuk, míg el nem vesztek szem
elől.
Pék Zoltán fordítása
 VIZEIDRŐL HAZATÉRVÉN

– Jó napot, kapitány.
– Jó reggelt, Hanks.
– Kész a kávé, uram. Üljön le.
– Köszönöm, Hanks. – Az öregember leült a hajóasztalhoz, két
kezét az ölébe ejtette. Rájuk nézett: lusta pisztrángok lélegzetének
jeges vizében. Tízévesen hegyi patakokban látott ilyen pisztrángokat.
Lenyűgözte a remegő mozgásuk ott lent, az, ahogy a szeme láttára
lettek egyre fehérebbek.
– Jól van, kapitány?
A kapitány felkapta a fejét, és régi izzó tekintetével nézett rá.
– Persze! Micsoda kérdés, hogy jól vagyok-e?
A szakács letette elé a kávét, amiből nők meleg illata szállt, nőké,
akik oly távol kerültek a múltjába, hogy már csak sötét pézsmaillat
maradtak, és tömjént dörgöltek az orrába. Tüsszentett, mire Hanks
ott termett egy zsebkendővel.
– Köszönöm, Hanks. – Kifújta az orrát, majd remegve megitta a
kávét. – Hanks?
– Igen, kapitány?
– A barométer esik.
Hanks a falra nézett.
– Nem, uram, tiszta, enyhe, ezt mondja, tiszta, enyhe.
– Közeleg a vihar, és csak sokára, nagy csinnadratta után lesz újra
nyugalom.
– Nem szeretem az efféle beszédet! – körözött körülötte Hanks.
– Azt mondom, amit érzek. A szélcsend egy nap véget kellett
hogy érjen. Ideje a viharnak. Már olyan rég készen állok.
Olyan rég, igen. Hány éve is? Megszámlálhatatlan sok homok
pergett le a homokórában. Meg hó is pergett az órában, fehéret szitált
fehérre, mind mélyebb és mélyebb telek alá temetve az emlékezetet.
Felállt, és imbolyogva a fedélzeti ajtó felé indult. Kinyitotta és
kilépett…
...a ház tornácára, melyet hajóorr alakban építettek, a tornácra,
melyet kátrányos hajódeszkákból ácsoltak. Nem vízre tekintett le,
hanem az udvar nyár pörkölte porára. A korláthoz ment, és nézte a
szelíden hullámzó dombokat, melyek a végtelenbe fodroztak,
amilyen irányba csak fordította szemét az ember.
Mit keresek itt, tört rá hirtelen a gondolat, egy különös ház-hajón,
ami vitorlák nélkül vesztegel a magányos préri közepén, ahol nincs
más hang, csak az ősszel erre, tavasszal arra húzó madárárnyékok!
Mit is?
Megnyugodott, leakasztotta a korláton lógó távcsövet, s a táj és az
élet ürességét pásztázta.
Kate, Katherine, Katie, hol vagy?
Este, mélyen az ágyába fúlva mindig elfeledte, hogy aztán nappal,
amikor előlépett az emlékezetből, felidézze. Egyedül volt immár
húsz éve, kivéve Hankset, az ő arcát látta először hajnalban, és
utolszor este.
És Kate?
Ezer viharral és ezer szélcsenddel ezelőtt volt egy szélcsend és egy
vihar, mely rátelepedett egész életére.
– Ott van, Kate! – dörrent végig hajnal-rekedt hangja a dokkon. –
Ott a hajó, ami elvisz minket, ahová csak akarjuk!
És ott voltak együtt, hihetetlen pár, Kate csodálatos módon
mennyi is?, maximum huszonöt, és ő maga, már beledőlve a
negyvenbe, de még így is egy gyerek, kézen fogva húzta Kate-et fel a
hajóhídon.
Akkor Kate vonakodva San Francisco dombjai felé nézett, és
félhangosan azt mondta, csak úgy magának vagy senkinek: – Soha
többé nem érintek szárazföldet.
– Azért nem olyan hosszú út.
– De igen – felelte halkan Kate. – Nagyon hosszú utazás lesz.
És egy pillanatig a kapitány mást se hallott, csak a hajó
nyikorgását, mintha a Sors forgolódott volna álmában.
– Miért is mondtam ezt? – kérdezte Kate. – Butaság.
Azzal emelte a lábát, és fellépett a fedélzetre.
 Aznap éjjel elindultak dél felé, s a teknősbőrű vőlegény meg a
szalamandrahajlékony ara a hátsó fedélzet tüzes kemencéjén táncolta
végig az augusztusi délutánokat.
Aztán az utazás közepén a hajó szélcsendbe került, mintha egy
nagy meleg lélegzetbe ragadt volna bele, a vitorlák gyászos, mégis
békés sóhajjal estek össze.
Talán ez a sóhaj ébresztette fel, talán a fülelve felülő Katie.
Nem nyikordult kötél, nem susogott vitorla, nem neszezett
csupasz talp a fedélzeten. A hajó megállt. Akárha a felkelő hold
egyetlen ezüstszóval bűvölte volna meg a világot: Béke.
A legénység tagjai, akiket a kimondott szó odaszegezett a
helyükre, meg sem fordultak, amikor a kapitány a feleségével a
korláthoz ment és ott megérezte, hogy a Most immár Örökké lett.
És akkor Katie, mintha ki tudná olvasni a jövőt a tükörből, mely
mozdulatlan tartotta a hajót, azt mondta vágyakozva:
– Sosem volt ennél szebb éjszaka, sem két boldogabb ember egy
csodásabb hajón. Bárcsak itt maradhatnánk ezer évig. Ez így
tökéletes, a mi saját világunk, ahol mi szabjuk meg a törvényeket, és
azok szerint élünk, ígérd meg, hogy sosem engedsz meghalni.
– Soha. Megmondjam, miért?
– Mondd meg, és hitesd is el velem.
Akkor elmondott Katie-nek egy rég hallott történetet egy nőről,
aki olyan szépségesen szép volt, hogy az istenek féltékenyek lettek
az Időre, és a tengerre tették a nőt, mondván, sosem érinthet többé
szilárd talajt, mert a föld lehúzná a súlyával, elgyengítené hiú
találkozásokkal, értelmetlen kalandozásokkal és szörnyű
ijedelmekkel, melyek a halálát okoznák. Ha vízen marad, örökké fog
élni, és örökké gyönyörű marad, így hát sok-sok évig hajózott, el a
sziget mellett, hol eközben szerelme egyre öregedett. Időről időre
kikiáltott neki, kérte a férfit, hogy hívja ki a partra. Az azonban nem
akarta tönkretenni, ezért nem tette meg, míg egy nap a nő fogta
magát és partra szállt. Együtt töltötték az éjszakát, a szépség és csoda
éjjelét, s a hajnal első sugaránál a férfi egy vénséges vénasszonyt
talált maga mellett, egy fonnyadt levelet.
– Hallottam ezt a történetet? – kérdezte a kapitány. – Vagy valaki
később meséli majd, és mi a részesei vagyunk? Ezért hoztalak el,
hogy a zaj, a forgalom, a milliónyi ember és tárgy ne fonnyasszon el?
De Kate csak nevetett rajta. Hátravetette a fejét és kiengedte a
hangját, és minden férfi arra fordult, és minden száj mosolygott.
– Tom, Tom, emlékszel, mit mondtam, mielőtt tengerre szálltunk?
Hogy sosem érintek újra szilárd talajt? Biztos megéreztem, hogy
miért akarsz elszökni velem. Jól van hát, itt maradok, akárhová
megyünk, körbe a világon. És sosem változom. De te sem, jó?
– Mindig negyvennyolc maradok, ígérem!
És ő is nevetett, örült, hogy kikergette magából a sötétséget, fogta
Kate vállát, csókolta a nyakát, ami olyan volt, mint télbe hajolni
augusztus közepén. És aznap éjjel, az izzó szélcsendben, mely
örökké tart, Kate hófoltként derengett-hűsített az ágyon…
– Hanks, emlékszel a szélcsendre kilencvenhat augusztusában? –
nézegette távoli kezeit az öreg. – Mennyi ideig is tartott?
– Kilenc-tíz napig, uram.
– Nem, Hanks. Megesküdnék rá, hogy kilenc teljes évet
megéltünk alatta. Kilenc nap, kilenc év. És azokban a napokban-
években azt gondolta:
Jaj, Kate, olyan boldog vagyok, hogy elhoztalak, olyan boldog,
hogy nem törődtem mások gúnyolódásával, és hagytam, hogy
érintésed fiatallá varázsoljon. A szerelem mindenhol ott van,
mondták, a dokkokon várakozik, fák alatt, akár meleg kókusz, ami
simogatásra, dajkálásra vágyik, arra, hogy belerészegedjünk. De
istenemre, tévedtek. Szegény részeg lelkek, hadd birkózzanak
majmokkal Borneón, dinnyékkel Szumátrán, mit tudnak építeni
táncoló majmokkal és sötét szobákkal? Hazafelé hajózva azok a
kapitányok magukban alszanak. Magukban! Micsoda bűnös társaság
az tízezer mérföldre! Nem, Kate, akárhogy is lesz, mi ketten
vagyunk!
És a mély szélcsend nem akart véget érni az óceánvilág közepén,
melyen túl csak a semmi van, rettenthetetlen kontinensek, melyeket
leterhelt és elsüllyesztett az idő.
A kilencedik napon azonban a legénység csak leeresztette a
csónakokat, és parancsra várva ült benne. Nem volt mit tenni, evezni
kellett. A kapitány csatlakozott embereihez.
A tizedik nap vége felé egy sziget bukkant fel a horizonton.
Odakiáltott a feleségének:
– Kievezünk eleségért, Kate. Velünk tartasz?
A nő úgy bámulta a szigetet, mintha már születése előtt látta
volna, majd lassan a fejét rázta.
– Menjetek csak! Én nem lépek földre, míg haza nem értünk.
És ahogy a csónakból felnézett rá, a kapitány tudta, hogy Kate
ösztönösen átéli a mesét, amit ő olyan hanyagul kitalált és elmesélt.
Mint a mítoszban az aranynő, Kate is titkos gonoszt sejtett a
magányos homok- és korallsziget hőségében, és félt, hogy megviseli,
sőt elpusztítja.
– Isten veled, Kate. Három óra.
És elevezett a szigetre az embereivel.
Később öt hordó friss vízzel, meleg gyümölccsel meg virággal
tértek vissza.
A hajón pedig várt rá Kate, aki nem lép partra, nem érint
szárazföldet.
Ő ivott elsőnek a hűs vízből.
Aznap éjjel a haját fésülve nézett ki a mozdulatlan víztömegre:
– Mindjárt vége. Reggelre megjön a változás. Jaj, Tom, ölelj át! A
nagy meleg után olyan rettenetesen hideg lesz.
Éjjel a kapitány felriadt. Kate mormolt álmában. Keze az övére
csúszott. Forró volt. Felesége felkiáltott. Megmérte a pulzusát, és
akkor először hallotta meg a támadó vihart.
Ahogy ott ült Kate mellett, a hajó magasra emelkedett egy nagy,
ágaskodó vízgerincen, és a varázs megtört.
A lógó vitorlák megborzongtak. Minden kötél felzümmögött,
mintha egy hatalmas kéz siklana el a hajó felett, s hárfának használva
utazás hangjait keltené rajtuk.
A szélcsend véget ért, a vihar megkezdődött.
És újabb követte.
A két viharból az egyik hirtelen ért véget – a láz, mely Kate-ben
tombolt és fehér porrá égette. Nagy csend töltötte meg testét, aztán
semmi nem mozdult.
A vitorlavarró öltöztette fel a tengerhez illőn. Tűje úgy villogott a
kabin víz alatti fényében, akár vékony, végtelenül türelmes trópusi
hal, harapdálta a leplet, beszegte a sötétséget, levarrta a csendet.
 A fenti vihar utolsó óráiban lentről felhozták a fehér szélcsendet,
majd beledobták a tengerbe, mely egy pillanatra szétnyílt előtte.
Aztán Kate és élete nyom nélkül odalett.
– Kate, Kate, jaj, Kate!
Nem hagyhatta ott, az árban a Japán-tenger és a Golden Gate híd
között. Aznap éjjel sírva kitépte magát a viharból. Kezébe kapta a
kormánykereket, és körbe-körbe keringett a hullámseb körül, amely
pimasz gyorsasággal begyógyult. És akkor köszöntött be az élete
végéig tartó szélcsend. Soha többé nem emelte másik emberre
hangját vagy öklét. Színtelen hangjával és laza öklével végül
elfordította a hajót a beforrt víztől, megkerülte a világot, leszállította
az árut, majd örökre hátat fordított a tengernek. A hajót otthagyta
ringani a zöld vizű dokkban, s ezerkétszáz mérföldet utazott be a
szárazföldre. Vakon vett egy földet, vakon építkezett, Hanksszel
kettesben, sokáig nem is tudva, mit vett vagy épít. Csak azt tudta,
hogy sokáig öreg volt, aztán Kate mellett rövid időre fiatal lett, és
most megint nagyon öreg, és már sosem kap újabb esélyt.
Így hát a kontinens közepén, ezer mérföldre a keleti tengertől,
ezer mérföldre a gyűlölt nyugati tengertől átkozta az életét és a vizet,
csak arra emlékezett, amit gyorsan elveszített, arra nem, amit kapott.
Ezen a földön vetett el magvakat, és készült az első aratásra, és
farmernek nevezte magát.
Ám egy éjjel azon az első nyáron, a tengertől olyan messze,
amennyire csak lehet, hihetetlen, ismerős hang ébresztette fel.
Ágyában reszketve suttogta: – Nem, ez nem lehet… elment az
eszem… de ez a hang…
Kinyitotta az ajtót, hogy szétnézzen. Kilépett a tornácra,
megbabonázta az, amit a tudta nélkül tett. Megfogta a tornác
korlátját, és pislogva, nedves szemmel meredt a messzeségbe.
Ott, a holdfényben egyik búzadomb a másik után lassan
hullámozva hömpölygött. Végtelen búzaóceán terült el a
szemhatárig, s háza, a hajó, ott vesztegelt a kellős közepén.
Kint maradt fél éjjel, fel-alá járkált, meg-megállt, megdöbbentette
a felfedezés, beleveszett ennek a beltengernek a mélységeibe. S az
elkövetkező évek folyamán a ház kötélről kötélre, deszkáról
deszkára felvette annak a hajónak a súlyát, érzetét és lendületét,
mellyel valaha kegyetlen szelekben és mély vizeken hajózott.
– Mikor láttunk utoljára vizet, Hanks?
– Húsz éve, kapitány.
– Nem, tegnap reggel.
Ahogy bejött a tornácról, szíve dübörgött. A barométer a falon
elfelhősödött, halvány fények játszottak rajta, amelyek a szemhéja
szélén vibráltak.
– Nem kell kávé, Hanks. Csak… egy pohár tiszta víz.
Hanks ment és jött.
– Hanks? ígérd meg, hogy oda temetsz, ahova őt.
– De kapitány, ő… – Hanks elhallgatott. Bólintott. – Ahova őt.
Igenis, uram.
– Helyes. Add a poharat.
A víz csillogott. A föld alatti szigetekről jött. Álomíze volt.
– Egyetlen pohár. Tudod, Hanks, igaza volt. Soha többé nem
érinteni földet. Igaza volt. De én hoztam neki egy pohár vizet, és
abban a vízben bizony benne volt a part. Egyetlen pohár. Bárcsak…
Forgatta a poharat rozsdás kezében. Tájfun támadt a semmiből,
megtöltötte a poharat. Fekete vihar tombolt a parányi helyen.
Felemelte a poharat, kiitta a tájfunt.
– Hanks! – kiáltotta valaki.
De nem ő. A tájfun elrobogott és magával vitte. Az üres pohár a
padlóra hullt.

Enyhe reggel köszöntött be. A levegő édes volt, nyugodt szél fújt.
Hanks fél éjjel ásott és fél délelőtt temetett. Most készült el. A városi
lelkész segített neki, aztán hátralépett, ahogy Hanks az utolsó rögöt
is a helyére tette. Egyenként rakta őket le, majd ledöngölte. És
minden rögön aranyszín, magas, érett búzaszál lengett, olyan magas,
akár egy tízéves fiú.
Hanks lehajolt, és az utolsó rögöt is beillesztette.
– Kereszt nem lesz? – kérdezte a lelkész.
– Nem bizony, uram.
A lelkész tiltakozni akart, ám akkor Hanks megfogta a karját,
felkísérte a dombra, majd visszamutatott. A pillanat sokáig nyúlt.
Majd a lelkész bólintott és elmosolyodott:
 – Értem.
Búzaóceán hömpölygött ott, a szél hatalmas hullámokat görgetett
keletre és azon túl, s egyetlen vonal, egyetlen fodor sem árulta el, hol
süllyedt el az öreg.
– Tengeri temetés volt – mondta a lelkész.
– Az. Ahogy megígértem. Tengeri temetés.
Aztán megfordultak és elindultak a dombos parton, és egy szót
sem szóltak, míg el nem érték a recsegő-ropogó házat.
Pék Zoltán fordítása
 TALÁN ELMEGYÜNK

Különös dolog érintette meg, amire nem voltak szavak.

Félálmában felállt a szőr a tarkóján. Csukott szemmel a földre
szorította a tenyerét.
Repedezik a régi tüzeket rejtő kéreg?
Bölénypaták dübörögnek felé a poros prérin sustorgó gyér fűben,
mint valami súlyos, fekete felhő?
Nem.
Hát akkor? Mi lehet?
So-Hu (törzse egy madárról kapta a nevét, a környező hegyek
pedig a bagoly árnyékáról) kinyitotta a szemét. Megfoghatatlanul
baljós nap köszöntött a földre a világválasztó nagy víz partján.
A sátorlap megreszketett a feje fölött, mint a télre emlékező
fenevad.
Mondd, gondolta, honnan fúj a gonosz szél? Ki hal meg?
Felemelte a ponyvát, és kilépett a szabadba.
Körbekémlelt. Arccsontja íve, akár a röptükbe fagyott apró
madarak. Barna szemében megcsillant az istentől-felhőtől terhes ég.
Fülelt. Hallotta, ahogy ördögszekér karistolja a harci dobokat, de
nem törődött vele. A rejtély a falu szélére vonzotta.
A legenda szerint itt bukik a föld a tengerbe. Ameddig a szem
ellátott, sárga mezők hullámoztak, a lapályon fekete bölénycsordák
aratták a füvet. A fiú gyomra összeszorult. Értetlenül leste a
horizontot. Várt. Félt.
Te is?, kérdezte a sólyomárny.
So-Hu megfordult.
Nagyapja keze rajzolt szavakat a szélbe.
Ne! Az öregember csendre intette. Nyelve puhán forgott fogatlan
szájában, szeme mély kút volt a ráncos orcák árnyékában, az évek
repedezett, barna hordaléka mögött.
A most határán álltak, egybeterelte őket az ismeretlen.
 Az öreg úgy tett, ahogy a fiú. Aszalódott fülét hegyezte, mozgott
az orrcimpája. Megerősítésre várt. Tudni akarta, miféle új idők
hullottak alá az égből. De a szél nem felelt, csak szöszmötölt
körülöttük.
Az öreg jelt adott: Nagy Vadászatra indulnak. Ez, magyarázta
reszketeg keze, a pelyhes fiatalok és a tollfosztott öregek napja. A
harcosoknak semmi hasznát nem vennék. A napos fiókának és a
szárnyszegett keselyűnek együtt kell követnie a nyomot. Csak a
gyerekek ismerik a jövőt, csak a vének ismerik a múltat. A többieket
túlságosan leköti az élet; az orrukig sem látnak.
Az öreg körbehordozta a tekintetét. Lobogó bizonyossággal tudta,
hogy csak együtt lelnek rá a sötét dologra, aminek a megfejtéséhez az
újszülött ártatlansága és a vak tisztánlátása kell.
Kövess, intett a ráncos ujj. A pelyhes fióka és a földre
kényszerített sólyom kimerészkedett a faluból, és az árnyékok
rejtekében belegázolt a változó időbe.

Megmászták a magas hegyeket, hogy lássák, megindultak-e a

kövek. A sziklák némán feszültek egymásnak, éppúgy, mint azelőtt.
Bejárták a prérit, de csak a szelekkel találkoztak, amik a fű között
játszottak egész álló nap, akár a puszta gyermekei. Nyílhegyeket
találtak, régi háborúk nyomait.
Nem, írta az öreg keze az égre, nem a nemzetségünkből való
férfiakat keressük, és nem is amazokat, a nyári tüzek füstjén túl, ahol
az asszonyok rőzsét gyűjtenek az erdőn. Nem a nyilak suhogása az,
amit hallunk.
Végül, amikor a nap narancsteste beleolvadt a bölényvadászok
földjébe, az öreg felnézett.
A madarak, kiáltotta a keze, a madarak délre repülnek! Vége a
nyárnak.
Hiszen, felelt rá a fiú karja, a nyár csak most kezdődött! Nem
látok madarakat.
Magasan szállnak, magyarázták az öreg csontos ujjai. Csak a vak
érzi a röptüket. A szívre nagyobb árnyékot vetnek, mint a földre.
Érzem a véremben, hogy délnek fordultak. Elmúlt a nyár. Talán mi is
velük tartunk. Talán elmegyünk innen.
 Nem!, kiáltott a fiú fennhangon, megrettenve. Hová megyünk?
Miért mennénk? Miért?
Ki tudja, vont vállat az öreg. Talán egy lépést sem teszünk, mégis
elmegyünk.
Nem! Forduljatok vissza, kiabálta a fiú az üres égboltnak, a
láthatatlan madaraknak, az árnytalan levegőnek. Nyár, maradj!
Hiába, legyintett az öreg, alig rebbentve a kezét. Sem te, sem én,
de még a népünk sem állíthatja meg. Elhervadt az idő, az árnyék a
földjeinkre telepedett, örökre.
De hát honnan jön?
Onnan, mutatta az öreg.
Az alkonyati homályban a kelet nagy vizei hullámoztak. Az óceán
a világ végét nyaldosta, ahol még senki se járt.
Ott! Az öreg keze ökölbe szorult, és előre lendült. Nézd!
A távolban halovány fénypont pislákolt a parton. A kelő hold
fényénél a vénember és a gyermek végigbaktatott a homokon.
Különös hangokat sodort feléjük a tengeri szél, egyre erősebben
érezték a tűz nyers, pernyés szagát.
Négykézlábra ereszkedtek, hason csúsztak. Aztán csak feküdtek
és a fénybe bámultak.
Minél tovább nézte So-Hu, annál jobban mardosta a hideg. Már
tudta, hogy az öreg minden szava igaz.
A tüzet fahasábokból és mohából rakták. Fényesen lobogott a
simogató esti szélben, aminek az érintése hűvösebb volt, mint nyár
derekán szokott. A tűz köré különös lények gyűltek, amilyeneket
még sosem látott.
Férfiak voltak, a bőrük mint a fehéren izzó parázs, a szemük akár
az ég. Sima, fényes szőr nőtte be az arcukat, hegyes éket formázott az
állukon. Egyikük megemelt villámmal a kezében állt, fején éles
csúcsban végződő fejfedő, mint egy lapított halfarok. Sokuknak
fényes, kerek holdtányér volt a mellkasára tapasztva, ami minden
mozdulatra finoman megkondult.
Néhányan leemelték a fényes tálat a fejükről, kibújtak a
teknőspáncélból, leszedték a mellkasukról, karjukról, lábukról, és a
levedlett, csillogó kérget a homokba dobták. Nevettek. Kinn az
öbölben fekete árnyék magasodott a víz fölé; nagy, sötét kenu, fölötte
rúdra szúrt, rongyos szélű felhők.
Sokáig nézték lélegzet-visszafojtva, az öreg és a fiú. Aztán
elmentek.
Egy távoli dombról figyelték a tüzet. Innen nézve alig volt
nagyobb, mint egy csillag. Ki lehetett takarni egy szempillával. So-
Hu arra gondolt, ha becsukja a szemét, már nincs is.
De mégis ott volt.
Ez az?, kérdezte a fiú. Ezt hallottuk?
Az öreg tekintete a halódó sólyomé, tele súlyos évekkel és
kéretlen bölcsességgel. A szeme tisztán ragyogott, mint a hegyi
forrás, amiben mindent látni lehet; mint a folyó, ami beissza az eget
és a földet, és nem tagadja a por, az idő, a forma, a hang és a mélység
törvényét.
Az öregember bólintott.
Innen ered a gyilkos szél, a fekete árnyék; ezzel ér véget a nyár.
Emiatt fordulnak a madarak délnek, suhannak árnyék nélkül a
gyászoló föld fölött.
Az agg kezek nem mozdultak többé. A kérdések ideje lejárt.
Messze, a távolban a tűz új erőre kapott. Az egyik jövevény
megmozdult, megvillant teknőspáncélba bújtatott teste. Mintha
nyílvessző hasított volna sebet az éjszakába.
A fiú beleolvadt a sötétségbe, követte a nagyapja kőtestében élő
sólymot.
Alattuk lélegzetet vett a tenger, és újabb sóhullámot sodort a
partra millió apró darabban; csattogtak és surrogtak, mint megannyi
kés, ahogy elöntötték a kontinens partjait.
Gálla Nóra fordítása
 EL DÍA DE MUERTE

Reggel.
Raimundo, a kiskölyök átszaladt az Avenida Maderón. Áthasított
a templomokból érkező reggeli tömjénszagon, és a tízezer készülő
reggeli faszénillatán. Ezernyi halál-gondolaton rohant át.
Mexikóváros ugyanis ezen a reggelen tele volt rideg halál-
gondolatokkal. Mindenhová templomok árnyéka vetült, a
gyászruhás asszonyok is árnyaknak tűntek, a templomi gyertyák és
szénserpenyők füstje pedig megédesítette a halál szagát a fiú
orrában, miközben futott. Nem furcsállotta, hiszen ezen a napon
minden a halál körül forgott.
Elérkezett az El Día de Muerte, a Halál Napja. Ma az ország
összes porfészkében beállnak az asszonyok a deszkákból
összeeszkábált kis standjaik mögé, és azokról árulják a fehér
cukorkoponyákat és csontváz-nyalókákat. A templomokban miséket
tartanak, a temetőkben gyertyákat gyújtanak, temérdek bor gurul le
a torkokon, és bizarr férfikórusok zengnek az ég felé.
Miközben szaladt, Raimundo az egész világmindenséget ott
érezte magában; mindent, amit Tío Jorge valaha mesélt neki,
mindent, amit eddigi nyúlfarknyi élete alatt saját maga
megtapasztalt. Ezen a napon még az olyan távoli helyeken is történik
valami, mint Guanajuato és a Pátzcuaro-tó. Itt, Mexikóváros jókora
bikaviadal-arénájában a trabajandók még sepregették és simítgatták a
homokot, javában fogyatkoztak a belépőjegyek, és a bikák eldugott
állásaikban idegesen forgó szemmel várták a halált.
A guanajuatói temető hatalmas vaskapuja szélesre tárult, hogy a
turisták lesétálhassanak a hideg csigalépcsőn a mélybe, és
végigjárhassák a szárazon visszhangzó katakombákat, ahol játék
babákhoz hasonló merev múmiák ácsorogtak a falak mentén. Száztíz
múmiát erősítettek dróttal a kövekhez – iszonyszájú, aszott szemű,
az érintésre zörgő hanggal felelő rémségeket.
 A Pátzcuaro-tavon, Janitzio szigeténél az óriás kerítőhálók
pillangócsapásokkal terültek a vízbe, hogy minél több ezüstös halat
begyűjtsenek. A szigeten, amelynek csúcsán Morelos atya irdatlan
kőszobra állt, már belekortyoltak a tequilába az El Día de Muerte
ünnep tiszteletére.
Az aprócska Lenares faluban egy kamion elütött egy kutyát, és a
sofőr nem állt meg megnézni, hogy mi lett vele.
Maga Krisztus jelent meg minden templomban, vérrel borítva,
fájdalomtól elgyötörten.
És Raimundo csak szaladt a novemberi fényben keresztül az
Avenida Maderón.
Ó, azok az édes ijedelmek! Az ablakokba helyezett
cukorkoponyák, hófehér homlokukon különféle nevekkel: JOSÉ,
CARLOTTA, RAMONA, LUISA! Az a rengeteg név a csokoládéból
készült halálfejeken és a porcukorral behintett csontokon!
Az ég kék színű, mázas cserépedényként borult fölé, a fű zölden
villódzott, ahogy elinalt a kidíszített kis pavilonok, a glorieták mellett.
Szorosan fogta markában az ötven centavót, amiből mesésen sok
édességet lehet venni, és már előre összefutott a nyál a szájában a sok
rágható lábszár, csukló és borda gondolatára. Ezen az ünnepen
felfalják a Halált. Most megmutatják neki, igen, de még hogy! Ő és
madrecita mia, és a fivérei, igen, és a lány testvérei is!
Lelki szemei előtt fehér betűk derengtek fel egy cukorkoponyán:
RAIMUNDO. Megeszem a saját koponyámat, gondolta. Így cselezem
ki a Halált, aki az esőben veri az ablakot, aki az ósdi ajtó
sarokvasaiban nyikorog, aki felhőként homályosítja el a vizeletünket.
Kicselezzük a Halált, kukoricalepényt nyújt belőle a beteg szakács,
finom kukoricalisztes tortillába bugyolálja.
Raimundo fejében az öreg Tío Jorge beszélt így. Ősöreg,
vályogarcú nagybátyja minden kurta szónál intett az ujjával,
miközben figyelmeztette: – A Halál benne van az orrlyukadban, mint
az órarugószerű szőrszálak. A Halál magzatként növekszik a
hasadban. A Halál zománcréteget ken a szemhéjadra.
Az egyik rozoga stand mögött keserű szájú, idős asszony állt,
füléből apró szőrszálak meredeztek. Kis fatáblákat árult, rajtuk
parányi temetési jelenetekkel. A miniatűr kartonkoporsó felett a
krepp-papírból hajtogatott pap végtelenül kicsiny Bibliából olvasott
fel, és az oldalánál a mogyorófejű, krepptestű ministránsfiúk szent
zászlókat tartottak. Eközben a cukorfehér, pontszemű holttest ott
hevert az aprócska koporsóban, amely mögött az oltáron egy
filmsztár képe díszlett. Ezeket a kis képtemetéseket haza lehetett
vinni, ahol mindenki lecserélhette a filmsztár képét a saját
halottjának fényképére. Így akárhányszor átélhették szeretteik
temetését. Raimundo elővett egy húszcentavós érmét.
– Kérek egyet – mondta, és megvette az egyik temetési jelenetet.
Tío Jorge azt mondta: – Az élet sóvárgások sorozata, Raimundito.
Mindig vágynod kell valamire az életben. Babkására vágysz, vízre
vágysz, asszonyok után epekedsz, aludni kívánsz; legfőképp aludni
kívánsz. Erős burrót akarsz majd a szekered elé, új tetőt a házadra,
finom cipőre vágysz a zapatería kirakatából, aztán ismét csak aludni
kívánsz. Esőre ácsingózol, zamatos erdei gyümölcsre, laktató húsra,
aztán megint csak aludni vágysz. Lovat keresel magadnak, gyereket
áhítasz, drágaköveket szemelsz ki a káprázatos, nagy üzletben az
avenidán, ó, igen, emlékszel? Végül aztán megint az alvást kívánod.
Ne feledd, Raimundo, mindig epekedni fogsz valami után. Az élet
sóvárgás. Akarsz dolgokat, amíg aztán elmúlik a vágy, és akkor csak
az alvást kívánod újra meg újra. Mindnyájunk életében eljön az idő,
amikor az alvás a legnagyszerűbb, leggyönyörűségesebb dolog. És
amikor már nem vágysz másra, csak alvásra, akkor eszedbe jut a
halottak napja, és azok, akik már boldog, örök álmukat alusszák.
Nem felejted el, Raimundo?
– Dehogy, Tío Jorge.
– Mit akarsz most, Raimundo?
– Nem tudom.
– Mit akar minden ember, Raimundo?
– Mit akarhat?
– Mit lehet akarni, Raimundo?
– Talán mégis tudom. De nem, mégsem vagyok biztos benne.
– Én tudom, mit akarsz, Raimundo.
– Mit?
– Tudom, mit akarnak az emberek ezen a vidéken. Nagyon sűrűn
van jelen, és az emberek minden másnál jobban vágynak rá, és
hódolnak neki, és tisztelik, és sóvárognak utána, mert
megpihenhetnek benne, megnyugszik kezük-lábuk…
Raimundo belépett a boltba, és magához vett egy koponyát, amire
fehér cukorral az ő nevét pingálták.
– A kezedben tartod, Raimundo – szólalt meg benne Tío Jorge. –
Már ilyen fiatalon is óvatosan tartod, és addig majszolod, amíg a
véreddé válik. Ott van a kezedben, Raimundo, nézd csak!
A cukorkoponya.
– Ó! – sóhajtott fel a fiú.
– Egy kutyát látok az utcán. Az autómat vezetem. Megállok?
Leveszem a lábam a pedálról? Nem! Gázt adok! Bumm! Tessék, a
kutya most már boldogabb, nem igaz? Kiszállt ebből a világból,
elment örökre.
Raimundo kifizette a pénzt, és büszkén mélyesztette koszos ujjait
a cukorkoponyába, amelynek így öt, izgő-mozgó kukacból álló agya
lett.
Kisétált az üzletből, majd végignézett a széles, verőfényes
sugárúton, amelyen mindkét irányba suhantak és süvöltöttek a
járművek. Hunyorgott, és…
A barrerák megteltek; a bikaviadal-aréna lelátói la sombrában és el
solban, árnyékban és napsütésben, az első sortól az utolsóig
nyüzsögtek. A rézfúvósok robbanó hanggal játszani kezdtek. A
kapuk szélesre tárultak, és a matadorok, a banderillerók és a picadorok
mind beözönlöttek, hogy végiglovagoljanak a friss, lágy és meleg
napfényben fürdő arénán. A zenekar csörömpölt, csapkodott, a
sokadalom izgatottan feszengett, morajlott, kiáltozott.
A muzsika egy cintányérütéssel véget ért.
A barrera falai mögött a szoros, csillogó öltözéket viselő férfiak
megigazították olajozott fekete hajukra illesztett fövegüket,
megtapogatták körgallérjukat és kardjukat. Egy férfi áthajolt a magas
fal tetején, hogy fényképezőgépével kattogva megörökítse őket.
A zene ismét büszkén felharsant. Egy ajtó feltárult, és kirontott az
első óriási, fekete bika, ide-oda zökkenő lágyékkal, a nyaka köré
kötött apró, lobogó szalagokkal. A bika!
Raimundo előreszaladt, könnyedén-kecsesen szökkenve az
Avenida Maderón. Könnyed-kecses ugrándozással rohant végig a
hatalmas, száguldó, fekete bika-teherautók között. Az egyik óriás
autó kereke megcsikordult, dudája ráförmedt. Raimundito
továbbszaladt, fürge, súlytalan léptekkel.
A banderillero, a matadorsegéd könnyedén-kecsesen szaladt előre,
akár egy nagy kék tollpihe, amit sodor a szél az aréna gödrös
homokja fölött, melyből a bika fekete sziklaszirtként emelkedett ki. A
banderillero most megállt, megvetette egyik lábát a talajon, a másikkal
toppantott. Felemelte banderilláit, színes dárdáit. Lágyan, finoman
suhantak a kék balettcipők a homokon, és nekilódult a bika, és a
banderillero ívet leírva libbent fel a levegőbe, és a két rúd lesújtott a
bikára, és az állat megtorpant, nyögve-ordítva fogadta a véknyába
mélyedő kis dárdákat. Gyötrelmének okozója, a banderillero azonban
már el is tűnt. A tömeg őrjöngött.
A guanajuatói temető kapuja is kitárult.
Raimundo kővé dermedve, némán állt a közeledő autó előtt. Az
egész vidék ősi halál porát lehelte, és az égvilágon minden a halál
felé tartott, vagy már oda is ért.
A turisták besereglettek Guanajuato temetőjébe. Kinyílt egy nagy
faajtó, aztán levonultak a kanyargós lépcsőn a katakombákba, ahol
száztíz förtelmes, szikkadt figura állt sorban a falaknál. Előreugró
fogsoruk, semmibe révedő, kidülledt szemük… Asszonyok
mezítelen teste, mint megannyi agyaggal kitöltött, szedett-vedett
drótkeret.
– Azért állítjuk őket a katakombákba, mert a rokonaik nem tudják
kifizetni a temetésüket – suttogta a köpcös gondnok.
A temetődomb alatt egy zsonglőrféle egyensúlyoz valamit a fején,
és egy egész tömeg követi a koporsóács üzlete mellett elhaladva, az
ács zenéjére, amelyet szögekkel a szájában, kalapáló dobolással
szolgáltat. A zsonglőr óvatosan viszi büszke fekete fején az ezüstös
szaténnal borított dobozkát, amit időnként épphogy megérint,
nehogy lecsússzon valamelyik irányba. Méltóságteljes komorsággal
vonul, csupasz lába szinte siklik a macskakövön, nyomában arcukat
fekete rebozóval eltakart, mandarint majszoló nők. A dobozban,
titkon, a kíváncsi szemek elől elrejtve, a zsonglőr nemrég meghalt
kislányának törékeny teste bújik meg.
A menet elhalad a nyitott koporsóboltok mellett, ahonnan a
kiszűrődő lárma – a szögek tompa kopogása és a deszkafűrészelés
hangja – az egész tájat betölti. A katakombákban álló hullák már
várják a gyászmenetet.
Raimundo peckes toreropózba vágta magát, hogy felkészüljön a
veronicára, a lassú fordulásra, amikor elszáguld mellette az autó,
miközben a tömeg felkiált: „Olé!” Hevült mosoly rajzolódott ki a
szájára.
A fekete kocsi fölé magasodott, és kitakarta a fényt, amint
hozzáért. Feketeség ömlött szét testében. Éjszaka lett…
Janitzio szigetének templomudvarán, Morelos atya hatalmas,
sötét szobra fölött, beköszönt a szénfekete éjfél. Férfiak bortól visítós
hangját lehet hallani, amely hasonlít nők hangjára, de nem lágy nők
hangjára, nem bizony, hanem magas, kemény és részeg nőkére
gyors, vad és melankolikus nőkére. A sötét tó felszínén aprócska
tüzek lebegnek tova a szárazföld felől érkező indián csónakokon,
melyek turistákat hoznak Mexikóvárosból, hogy részesei legyenek az
El Día de Muerte ünnepének, siklanak a sötét, ködös tavon, állig
bebugyolálva a hideg ellen.
Napsütés.
Krisztus megmozdult.
A keresztről leengedte kezét, majd hirtelen felemelte… és intett.
A forró nap aranykitörésekkel sütött le Guadalajara magas
templomtornyára, és lecsorgott az ormon imbolygó keresztről. Ha
Krisztus meleg, lágy szemével letekintett volna az utcára, márpedig
ebben a pillanatban éppen azt tette, kétezer felfelé forduló arc nézett
rá vissza. A bámészkodók szétgurult dinnyékhez hasonlatosan
töltötték meg a piacteret, és sok ezer kéz emelkedett fel beárnyékolni
a zaklatott és kíváncsi szemeket. Enyhe szellő kelt, és a torony
keresztje sóhajtva szegült szembe a fuvalommal.
Krisztus intett a kezével. A piactéren álló tömeg visszaintett.
Fojtott kiáltás hullámzott végig az egybegyűlteken. Forgalom nem
kavarta fel az utcát. Tizenegy óra volt ezen a forró, zöld vasárnap
délelőttön. Érezni lehetett a levegőben a plaza frissen nyírt füvének
illatát, és a templomajtóból előkígyózó tömjénszagot.
Krisztus a másik kezét is leemelte, azzal is intett. Váratlanul
leszakította magát a keresztről, és csak a lábánál fogva függött, fejjel
lefelé. Ezüstösen csilingelő medál lógott sötét nyakából, bele az
arcába.
– Olé! – kiáltott odalent egy kisfiú, felmutatva a keresztre, aztán
saját magára. – Látjátok őt? Látjátok? Az ott Gómez, az én
bátyuskám, Gómez, a testvérem!
Azzal a kisfiú elindult a tömegben egy kalappal, hogy pénzt
gyűjtsön.
Mozgás. Raimundo az úttesten eltakarta a szemét, és felsikoltott.
Megint sötétség.
A turisták a csónakokból éjfél közeledtével beléptek Janitzio
szigetének álmába. A homályos utcán hatalmas hálók lebegtek,
mintha a tó felől érkező köd foszlányai lettek volna, és a ma fogott
ezüsthalak csillámló zuhatagként ömlöttek le a lejtőkön. A holdfény
érintésére cintányérként csendültek meg, és a hang néma
utózengéssel halt el.
A durva, sziklás dombon álló romos templomban egy
termeszektől hemzsegő Krisztus lakik, de a vére még mindig
vastagon és sűrűn buggyan ki a mesteri kézzel faragott sebhelyekből,
és még évekig tart, mire szenvedő álarcát lerágják róla a rovarok.
A templom előtt egy tarascan indián asszony révült bólogatással
szórja bele a letépett hajnalkavirágokat hat gyertya lángjába. A
virágok molylepkeként suhannak át a lángokon, és játszi, érzéki
illatot lehelnek magukból. Az őgyelgő turisták meg-megállnak
mellette, lenéznek rá. Meg akarják kérdezni, hogy mit csinál ott a
férje sírján, de nem kérdeznek tőle semmit.
A templomban Krisztus értékes, egzotikus fafajtákból készült
lába, akár egy gyönyörű faritkaság, édes és szent gyantát izzad
szemerkélő kis cseppek formájában, amelyek rajta csüngnek, de nem
hullnak le. Ez a vér az egyetlen ruhája.
– Olé! – rikoltotta a tömeg.
Megint süt a nap. Raimundo elrepülő testére irdatlan nyomás
nehezedik. A kocsi, a napfény, a fájdalom!
A picador előreszökkent a lovával, a vastag matracokkal
körbepányvázott lóval, és csizmájával belerúgott a bika vállába.
Ugyanabban a pillanatban beledöfte a vállba hosszú, szöges végű
rúdját. Aztán a picador visszahúzódott. Felzengett a muzsika. A
matador lassan előrébb merészkedett.
A bika egyik lábát előrenyújtva állt a napfénytől átitatott aréna
középpontjában, minden ízében idegesen remegve. Szemét a félelem
és gyűlölet vonta be tompa, hipnotikus hályoggal. Addig rohamozott
dühödten és feldúltan, míg folyni kezdett belőle az idegesség bűzös
patakja. A tomporából zöldes váladék fröcsögött, sebzett vállából vér
pulzált, a hat színes kis dárda ott meredezett-zörgött a gerincén.
A matador komótosan, körültekintően megigazította a pengéjére
terített vörös posztót, miközben a tömeg lélegzet-visszafojtva, a bika
lüktetve várakozott.
A bika nem lát semmit, nem tud semmit. A bika nem vágyik
semmire, nem akar látni semmit. A világ csupa fájdalom, árnyék,
fény és kimerültség. A bika csak azért áll ott, hogy
megszabaduljanak tőle, és megszabadítsák a káosztól, a versengő
alakoktól, a becsapós köpenyektől, a hazug, nagy ívű gesztusoktól,
és a hamis arcoktól. A bika erőtlenül kitámasztja lábát, és megmarad
ebben a tartásban, lassan előre-hátra ingatva fejét, fátyolos szemmel,
ürüléke, bár még nem érzi, a horpaszán csorog, a vére megfáradtan
patakzik a nyakából. Valahol a homályos messzeségben egy férfi
előveszi fényes kardját. A bika nem mozdul. A kard, amit a torz
vigyorú ember előretart, most három rövid sebet vág az üres
tekintetű bika orrán… hopp!
A tömeg tombol.
A bika fogadja a vágást, meg sem rezzen. Vér ömlik a szortyogó,
szétvágott orrlyukakból.
A matador dobbant a lábával.
A bika erőtlen kötelességtudattal indul meg az ellenfél felé. A
kard nyakon szúrja. A bika elesik, a földre puffan, rúgkapál, majd
elnémul.
– Olé! – üvölti a csőcselék. A zenekar egy utolsó rézfinálét játszik.
Raimundo érezte, ahogy az autó nekicsapódik. Röpke szünetekkel
váltotta egymást a fény és a sötétség.
Janitzio templomudvarán kétszáz gyertya égett kétszáz köves sír
tetején, a férfiak énekeltek, a turisták pedig nézték, és a tó felől csak
úgy hömpölygött a szigetre a köd.
Guanajuatóban sütött a nap! Utat vágott magának egy résen át a
katakombákba, megcsillant egy nő barna szemében, kinek szája
halálsikolyba merevedett, karja teste előtt keresztbe téve. A turisták
úgy ütögették-kopogtatták, akár egy dobot.
– Olé! – A matador körbejárta a küzdőteret, kalapját a magasba
tartva. Eleredt az eső. Fémpénzek, erszények, cipők, kalapok. A
matador állt az esőben, és esernyőként tartotta maga fölé a fejfedőjét.
Egy férfi odaszaladt hozzá a leölt bika egyik levágott fülével. A
matador magasra tartotta, hogy mindenki lássa. Amerre elsétált, a
tömeg feldobálta a kalapját és a pénzét. Ám a hüvelykujjak sorban
lefelé fordultak, és bár örömkiáltások zengették az arénát, a sokaság
nem akarta, hogy a győztes megtartsa a levágott fület. A
hüvelykujjak immár mind lefelé mutattak. A matador hátra sem
nézett, csak vállat vont, és hanyagul elhajította a fület. A véres fül ott
hevert a homokban, miközben a tömeg, örvendezvén, hogy a
szerénységét bizonyító matador elhajította a fület, ujjongva ünnepelt.
Előjöttek a rendrakók, és a kivégzett bikát egy csoport katonásan
lépdelő lóhoz láncolták, melyeknek orrlyuka félelmetes szirénaként
fütyült a forró vérszagtól, aztán a jelet megkapva fehér robbanásként
viharzottak végig az arénán, fel-felnyerítettek, s dobálták a magukkal
vonszolt bikatetemet, szarv-barázdákat és vér-csepp-amuletteket
hagyva a homokban.
Raimundo érezte, ahogy a cukorkoponya kiugrik az ujjai közül,
másik kezéből pedig elrepült a fadarabra ragasztott temetési jelenet.
Bumm! A bika nekicsapódott a legközelebbi barrerafalnak,
ahonnan visszalökte a lendület. A lovak lármázva, sivalkodva tűntek
el az alagútban.
Egy férfi rohant Señor Villaltához, aki a lelátón az első sorban ült.
Felnyújtotta neki a banderillákat, amelyeknek szúrós hegyére a bika
vére és húsa nyársalódott.
– Gracias. – Villalta ledobott egy pesót, és büszkén vette át a
banderillákat, a lobogó narancs- és kék színű kreppcsíkokkal.
Dédelgetett, értékes hangszerként adta tovább a feleségének és
szivarozó barátainak.
Krisztus megmozdult.
A tömeg felnézett a katedrálison tántorgó keresztre.
Krisztus két kezén egyensúlyozott, lábait az ég felé nyújtva. A
kisfiú szaladt a tömegben.
– Látjátok a bátyámat? Fizessetek! Adjatok pénzt a fivéremnek!
Krisztus most már csak egyik kezével függeszkedett az imbolygó
kereszten. Alatta mézédesen és hallatlanul csendesen terült el a
vasárnapi Guadalajara. Úgy gondolta, ezen a napon nagyon sok
pénzt fog keresni.
A kereszt megbillent. Lecsúszott a keze. A tömeg felsikoltott.
Krisztus lezuhant.
Krisztus minden órában meghal. Tízezer halálos fájdalommal teli
helyen lehet látni faragott megfeszítettségében, szemét tízezer
parányi templom magas, poros mennyboltjára szegezve, és mindig
rengeteg a vér… borzasztóan sok a vér.
– Nézzétek! – kiáltott Señor Villalta. – Nézzétek! – Meglobogtatta
a banderillákat a barátai kipirult, verejtékes arca előtt.
A nyomában futó, kacarászó szaladó gyerekek meg akarják
csipkedni a matadort, aki körbejár az arénában. Szüntelenül
záporoznak rá a kalapok, miközben megállás nélkül rója a köröket.
És most a turisták csónakjai átkelnek a hajnal-sápadt Pátzcuaro-
tavon, maguk mögött hagyva Janitzio szigetét. A gyertyák
ellobbantak, a temető elhagyatott lett, a letépett virágok
összezsugorodnak szétszórt magányukban. A hajók partot érnek, és
a turisták kilépnek az új fénybe. A szárazföldi szállodában jókora
ezüsturna vár rájuk, tele forrón lobogó, friss kávéval; a suttogó gőz,
akárha még mindig a tó ködének foszlánya lenne, megtölti a szálloda
étkezőjének meleg levegőjét, kedélyesen karattyolnak a tányérok
meg a villák, s a halk morajlásban elnehezednek a szemhéjak. A kávé
álombéli szivárgása már azelőtt megkezdődik, hogy a fejek a párnát
érnék. Becsukódnak az ajtók. A turisták ködtől nyirkos párnákon,
szürkületszínű lepedőn alszanak, mintha földköpetes múmiagézbe
tekerték volna őket. A kávé illata olyan tömör, akár egy tarascan
indián bőre.
Guanajuatóban bezárulnak a kapuk, és a hullamerev
lidércnyomások magukra maradnak. A csigalépcső felszívódik a
forró novemberi fényben. Egy kutya ugat. A szél a halott hajnalkák
között bóklászik a süteményszerű síremlékek tetején. A terebélyes
ajtó rácsattan a katakombák nyílására. Eltűnnek szem elől az aszott
emberek.
A zenekar egy utolsó győzedelmes dallammal búcsúzik, és a
barrerák kiürülnek. Odakint az emberek csipás, sipító-magas hangon
óbégató koldusok sorfalai között sétálnak, míg bent a gereblyések az
utolsó bika vérnyomait is összegereblyézik és feltörlik a széles
árnyékokkal megtelő küzdőtéren. A zuhany alatt egy férfi rácsap a
matador vizes fenekére, amiért tetemes összeget nyert neki az aznapi
győzelmével.
Zuhant Raimundo, zuhant Krisztus a vakító fényben. A bika
rohamozott, az autó rohamozott, és hatalmas fekete kriptaajtót
nyitottak ki a levegőben, amely azonmód be is csapódott…
mennydörögve bezárult, és csak az alvás maradt. Földet ért
Raimundo, földet ért Krisztus, bár egyikük sem tudott róla.
A kartontemetés ripityára tört. A cukorkoponya összezúzódott
egy távoli csatornában, három tucat vakfehér hószilánkra esett szét.
A fiú és Krisztus némán hevertek.
Az éjbika eltávozott, hogy más embereknek adjon sötétet, hogy
másokat tanítson aludni.
– Ó! – hördült fel a tömeg.
RAIMUNDO. Ezt harsogták a koponya cukordarabjai,
szétszóródva a földön.
Az emberek szaladtak, hogy körbevegyék az élettelen csendet.
Ránéztek az alvóra.
Az édesszájú gyerekek felkapták a cukros koponyadarabokat az R
és A és I és M és U és N és D és O betűkkel. Azon vitatkoztak, hogy
vajon milyen nevet ettek meg.
Heinisch Mónika fordítása
 A TETOVÁLT ASSZONY

Amikor egy új beteg bejön a rendelőbe, és kinyújtózik a díványon,

hogy dadogva belekezdjen a szabad asszociációkba, amelyek
morzesorozatként kattognak ki belőle, a teljhatalmú pszichiáter
maga határozza meg, hogy anatómiailag a páciens hány ponton
érintkezik a bútordarabbal.
Máshogy fogalmazva: mennyire érintkezik a beteg a valósággal?
Egyesek mintha állandóan egy ujjnyival lebegnének a felszín
fölött, mindenféle reális felszín fölött. Olyan régóta nem látták a
földet, hogy már valamiféle légibetegség lett úrrá rajtuk.
Mások szinte odaszögezik magukat a díványhoz, és olyan erősen
kapaszkodnak, úgy hozzápréselik magukat a valósághoz, hogy még
jóval a távozásuk után is ott éktelenkedik tigrisalakjuk és karmuk
lenyomata a kárpitban.
Emma Fleet esetében Dr. George C. George-nak a szokásosnál is
nehezebb volt rájönnie, hol ér véget a bútordarab, és hol kezdődik az
asszony, illetve mi érintkezik mivel.
Először is, Emma Fleet maga is olyan volt, mint egy dívány.
– Mrs. Emma Fleet van itt, doktor úr! – jelentette be az
asszisztensnő. Dr. George C. George-nak a lélegzete is elakadt.
Megrázó élmény volt végignézni, ahogy ez az asszony betolatott az
ajtón, mindenféle vasúti váltókezelő segítsége nélkül, sőt a repülőtér
földi személyzete sem állt rendelkezésére, akik oly fürgén
szaladgálnak és lenyűgöző gyakorlottsággal terelik be a gépóriásokat
az eget verő hangárakba. A padló gigantikus mérlegként ringott
Emma Fleet léptei alatt.
Dr. George szája tátva maradt, mert ha sejtése nem csalt, az
asszony súlya a száznyolcvan kilót is elérte. Emma Fleet látta az
arckifejezését, és elmosolyodott, mintha olvasna a gondolataiban.
– Száznyolcvankettő és fél, hogy pontosak legyünk – helyesbített.
A pszichiáter önkéntelenül is a díványra nézett.
 – Ó, remekül elbír majd engem – találta ki az orvos aggodalmának
tárgyát Mrs. Fleet.
Leült. A dívány kivert kutyaként nyüszített fel. Dr. George
megköszörülte a torkát.
– Mielőtt kényelembe helyezné magát – szólalt meg –,
kötelességemnek érzem haladéktalanul és őszintén tájékoztatni önt
arról, hogy a pszichiátria mind ez idáig vajmi kevés sikert ért el az
étvágycsökkentés terén. Úgy tűnik, a különféle súllyal és étkezéssel
kapcsolatos anomáliák kezelése egyelőre meghaladja képességeinket.
Talán furcsának találja, hogy ezt így kertelés nélkül bevallom, de ha
nem tisztázzuk a hiányosságainkat, fennáll az önámítás veszélye, és
így álnoksággal teszünk szert jövedelemre. Ezért ha az alakjával
kapcsolatban keres segítséget, attól tartok, másféle szakemberhez
kéne fordulnia.
– Köszönöm az őszinteségét, doktor – felelte Emma Fleet. – De én
nem fogyni akarok. Azt szeretném, ha segítene hízni még ötven vagy
száz kilót.
– Miket beszél?! – kiáltott fel a pszichiáter.
– Igen, igen. Csak az a baj, hogy a szívem nem bírná azt a
terhelést, amit az én drága lelkem oly hőn kívánna tőle. Az én testi
szívem csődöt mondana abban, amit az én szerető szívem és elmém
kitalált.
Az asszony sóhajtott. A dívány is sóhajtott.
– Nos, engedje meg, hogy felvilágosítsam. A férjemet Willy
Fleetnek hívják. Mindketten a Dillbeck-Horsemann
Vándorcirkuszban dolgozunk. Engem Dús Donnaként ismernek,
Willyt pedig…
Itt bágyadtan lecsúszott a díványról, lábra emelkedett, és
végigsiklott a padlón, helyesebben elkísérte terebélyes árnyékát az
ajtóig. Kinyitotta.
Odakint a váróban egy alacsony emberke ücsörgött mereven,
egyik kezében sétapálcát, a másikban szalmakalapot tartott. Mindene
apró volt: a lába, a keze, a kék szeme és az egész feje. Ránézésre
legfeljebb egy méter magasnak tűnt, és valószínűleg bőrig ázva is
maximum harminc kilót nyomott. Ezt a parányi, de barázdált arcot
egy büszke, borús, sőt féktelen géniusz ragyogó fénye világította be.
 – Ő Willy Fleet – mutatta be Emma lelkesen, majd becsukta az
ajtót. A dívány ismét felnyüszített, amikor leheveredett.
Emma sugárzó arccal nézett a pszichiáterre, aki képtelen volt
levenni döbbent tekintetét az ajtóról.
– Gyerekük persze nincs – bukott ki belőle akaratlanul.
– Nem, nincs – felelte az asszony hervadhatatlan mosollyal. – De
nem is ez a gond. Willy bizonyos értelemben a gyerekem. Én pedig,
bizonyos értelemben, amellett, hogy a felesége vagyok, az anyja is
vagyok. Feltételezem, ez a méretünkkel is összefügg, és mi
tökéletesen elégedettek vagyunk azzal, ahogy kiegészítjük egymást.
– Nos, ha nem a gyerek a probléma, vagy valamelyikük testalkata,
és nem is a súlycsökkentés, akkor miért… ?
Emma Fleet könnyedén, elnézően felkacagott. Kedves kis kacaj
volt, mintha egy kislány raboskodott volna abban a hatalmas testben
és torokban.
– Türelem, doktor úr. Nem gondolja, hogy az elején kéne
kezdenünk, és visszamenni a múltban a Willyvel való első
találkozásomig?
Az orvos vállat vont, halkan ő is nevetett magán, majd
merevségéből felengedve bólintott.
– Dehogynem.
– Középiskolásként nyolcvan kiló voltam, és mire betöltöttem a
huszonegyet, már elértem a száztizenhárom kilót is – mesélte Emma
Fleet. – Mondanom se kell, kevés nyári kiránduláson vettem részt.
Általában otthon kuksoltam. Ennek ellenére sok barátnőm volt, akik
szívesen mutatkoztak velem. Többségük hatvannyolc kiló körül
mozgott, és mellettem kifejezetten karcsúnak tűntek. De ez régen
volt. Már nem emésztem magam miatta. Willy mindent
megváltoztatott.
– Rendkívüli ember lehet ez a Willy – jegyezte meg dr. George
ösztönösen, minden etikettszabályt felrúgva.
– Ó, nagyon is! Szinte izzik a temérdek felfedezetlen, kiaknázatlan
képességtől és tehetségtől! – áradozott az asszony, melegséggel a
hangjában. – Áldja meg az Úr azért, hogy derült égből érkező
villámként egyszer csak belecsapott az életembe! Nyolc évvel ezelőtt
elmentem a barátnőimmel a május elsejei karneválra. Mire az este
véget ért, minden barátnőmet elragadta mellőlem egy fiú. Csak úgy
elrohantak mellettem, és egyenként az összes lányt magukkal vitték
az éjszakába. Ott maradtam egyedül három pufók játék babával és
egy krokodilbőr-utánzat retiküllel. Egyetlen szórakozást tudtam
kitalálni: igyekeztem felidegesíteni a „Megsaccolom a súlyod”
bódéban álló férfit. Valahányszor elmentem előtte, ránéztem, és úgy
tettem, mintha ki akarnám fizetni, és meg akarnám vele becsültetni a
súlyomat.
Aztán rájöttem, hogy a stand mögött álló férfi nem is ideges!
Amikor harmadszor is elvonultam előtte, észrevettem, hogy ő is
ugyanolyan intenzíven néz engem. Valamiféle tisztelet volt a
szemében. Sőt: csodálat! Mit gondol, ki volt ez a súlysaccoló
mutatványos? Természetesen Willy Fleet! Amikor negyedszer is
elmentem előtte, odakiáltott nekem, hogy ingyen kapok tőle valamit,
ha megengedem, hogy kitalálja a súlyomat. Szinte lázasan izgatott
lett. Körbe-körbe táncikált. Még soha senki sem lelkesedett értem
ennyire. Elpirultam. Nagyon jólesett. Felültem a mérlegre.
Hallottam, ahogy a mutató sziszegve fellendül, majd körbemegy, és
hallottam Willy örömittas füttyentését is.
„Pontosan százharmincegy kilogramm! – ujjongott. – Hát ez
fantasztikus! Maga egy csoda, kisasszony!”
„Mi vagyok én?” – kérdeztem.
„Maga a legcsodálatosabb nő a világon” – felelte Willy a
szemembe nézve.
Megint elpirultam. Elnevettem magam. Mindketten nevettünk.
Aztán valószínűleg sírtam is, mert ezek után már csak arra
emlékszem, hogy egyszer csak aggódva megérinti a könyökömet a
szék karfáján. Az arcomat nézte, kissé riadtan.
„Valami rosszat mondtam?” – faggatott.
„Nem – feleltem, aztán elhallgattam. – Maga jót mondott, a
legjobbat, amit csak lehet. Velem még nem fordult elő, hogy… ”
„Micsoda?” – szakított félbe izgatottan.
„Hogy valaki ilyen jól viseli a kövérségemet” – böktem ki
őszintén.
„Maga nem kövér – világosított fel Willy. – Maga nagy és testes,
maga csodálatos. Michelangelónak is nagyon tetszett volna.
Tizianónak is. Da Vinci rajongott volna magáért. Akkoriban még
tudták, mi a szép, mi a szeretetreméltó. A méret. A méret minden. Én
már csak tudom. Nézzen rám. Hat évadot utaztam végig a Singer
Törpetársulattal Hüvelyk Matyiként… Istenem, drága kisasszony,
maga a reneszánsz legdicsőségesebb időszakát idézi! Bernini, aki az
oszlopokat építette a Szent Péter bazilika homlokzatán és oltáránál,
még halhatatlan lelkét is eladta volna, hogy megismerkedhessen egy
ilyen lénnyel, mint magácska.”
„Hagyja abba! – kérleltem. – Én nem tudok mit kezdeni ennyi
boldogsággal. Borzasztóan fog fájni, ha abbahagyja.”
„Akkor nem fogom abbahagyni – közölte. – Miss…”
„Emma Gertz” – mutatkoztam be.
„Emma, maga férjnél van?” – kérdezte.
„Ne viccelődjön velem!”
„Emma, szeret utazni?”
„Még sohasem utaztam!”
„Emma, még egy hétig tart ez az ócska karnevál a városukban.
Jöjjön el minden este. Van valami akadálya? Beszélgessünk.
Ismerkedjünk. A hét végére talán odáig is eljuthatunk, hogy velem
tart majd.”
„Mire akar kilyukadni?” – kérdeztem. Nem voltam mérges, nem
is éreztem sértőnek, amit mond, de elképesztett és felcsigázott az,
hogy bárki is ajánlatot tesz egy magamfajta fehér bálnának.
„Hát a házasságra!”
Willy Fleet zaklatott örömmel nézett rám, és hirtelen olyan
érzésem támadt, mintha valami hegymászó lenne, alpinistakalapban,
szöges bakancsban, gyermekien rövid és vézna karján jégcsákánnyal
és kötéllel. Elképzeltem, hogy kérdőre vonom: miért pont nekem tesz
ilyen ajánlatot, és ő azt válaszolja, hogy azért, mert én vagyok ott; én
vagyok az ellenállhatatlan, hatalmas hegy. De végül nem kérdeztem
semmit, és ő nem válaszolhatott. Ott álltunk a sötét éjszakában, a
vurstli kellős közepén, míg végül támolyogva elindultam a bódék
között.
„Lerészegedtem! – rikkantottam. – Részeg vagyok, pedig nem is
ittam semmit.”
Willy Fleet utánam kiáltott: „Most, hogy megtaláltalak, soha többé
nem engedlek el, ezt jól jegyezd meg!” Döbbenten tántorogtam ki a
vándorcirkusz területéről, mert elbódítottak ezek a roppant férfias,
bár szoprán hangon elcsilingelt szavak. Hazavonszoltam magam. A
rákövetkező héten összeházasodtunk.
Emma Fleet szünetet tartott, és a kezét szemlélte.
– Zavarná önt, ha mesélnék a nászutunkról? – kérdezte
szemérmesen.
– Dehogy! – felelte az orvos, aztán halkabban folytatta, mert rájött,
hogy túl hevesen érdeklődik a részletek iránt. – Kérem, folytassa.
– A mézeshetek…
Emma hangja úgy zengett, mint egy emberi hangon szóló,
hatalmas orgona. A testének üregeiből érkező visszhang
megrezegtette a díványt, a szobát, és még az orvost is, minden
ízében.
– A mézeshetek… nem voltak szokványosak.
A pszichiáter szemöldöke leheletnyivel feljebb kúszott. Tekintetét
levette az asszonyról, és az ajtóra emelte, amely mögött ott ült a
parányi Edmund Hillary, a Mount Everest hőse kicsiben.
– Elképesztő sietséggel utaztunk el Willy otthonába, egy aranyos
kis babaházba, aminek egyetlen emberi méretű szobája volt, azt
szánta nekem, jobban mondva nekünk. Ott ez a roppant udvarias,
töretlenül kedves és halk szavú úriember elkérte a blúzomat és a
szoknyámat. Mindkettőt odaadtam neki. Egyenként minden
ruhadarabot átadtam neki, a kérése szerint, míg végül… Létezik
olyan, hogy valaki tetőtől talpig elvörösödik? Bizonyára. Én
mindenhol elpirultam. Úgy álltam ott, mint a máglyarakás, amit egy
mindent elemésztő, folyamatosan változó vörösség szít, és forró
hullámzással vándorol fel-le a testemen, hol rózsaszínben, hol
karmazsinpirosban, hol ismét rózsaszínben. „Egek! – kiáltott fel
Willy. – Te vagy a legbájosabb hatalmas kamélia, amely valaha
szirmot bontott!” Erre újabb lánghullámok árasztottak el legbelül, és
ezekből már csak halvány pír mutatkozott a bőrömön, Willynek
mégis ezek az árnyalatnyi változások jelentették a legnagyobb
gyönyört. Ön szerint mit tett ezek után Willy? Találja ki.
– Nem mernék vállalkozni rá – ismerte be az orvos enyhén
kipirulva.
 – Körbejárt engem.
– Körbejárta?
– Igen. Körbe-körbe, mint egy szobrász, aki egy jókora hófehér
gránittömböt méricskél. Ő maga fogalmazott így. Gránitnak vagy
márványnak látott, amelyből a szépség olyan alakzatait formálhatja
meg, amelyek létezését akkor még csak sejteni vélte. Folytatta a
körözést, sóhajtozott és hitetlenkedve ingatta a fejét, mint aki nem
meri elhinni, mekkora szerencséje van. Összekulcsolta a kis kezét,
csillogott az apró szeme. Úgy láttam, azt kérdezi magától, hol is kéne
kezdenie.
Aztán végre megszólalt. „Szerinted miért dolgoztam ilyen sokáig
a bódéban az emberek súlyát saccolva? Miért utaztam a cirkusszal?
Mert egész életemben egy hozzád hasonló teremtést kerestem.
Estéről estére, egyik nyáron a másik után, csak figyeltem, ahogy
felugrik és megremeg a mérleg. És most végre itt van az eszköz, a
lehetőség, a fal, a vászon, amelyen kifejezhetem egyedülálló
zsenialitásomat.” Megállt és rám nézett. Könnyes volt a szeme.
„Emma – folytatta lágyan –, megengeded, hogy bármit megtehessek
veled, amit csak szeretnék?” „Ó, Willy, Willy! – sóhajtoztam. – Amit
csak szeretnél!”
Emma Fleet elhallgatott. Az orvos most vette észre, hogy közben
majdnem lecsúszott a székről. Kihúzta magát.
– Igen, igen, és utána?
– Utána előhozta az összes kis festékesdobozát, tintásüvegét és
festősablonját, valamint az ezüstösen csillogó tetoválótűket.
– Tetoválótűket? – Az orvos hátrahőkölt a széken. – Tetoválta…
magát?
– Igen. Tetovált engem.
– Ezek szerint tetoválóművész volt?
– Nem csak volt, most is az. Csodálatos művész, csak éppen a
tetoválást választotta kifejezőeszközként.
– És ön volt a vászon, amit felnőttkora hajnala óta keresett? –
kérdezte lassan az orvos.
– Én voltam a vászon, amit egész életében keresett.
Hagyta, hogy a szavak elmerüljenek, és egyre mélyebbre
süllyedjenek az orvosban. Amikor látta, hogy leülepedtek, és
hatalmas mennyiségű iszapot kavartak fel, nyugodtabban folytatta:
– Így kezdődött a mi nagyszerű életünk! Szerettem Willyt, és ő
szeretett engem, és mindketten imádtuk ezt a dolgot, ami messze
túlnőtt rajtunk, mégis együtt hoztuk létre. A legnagyobb festményt
akartuk megalkotni, amit ember valaha látott. „A tökélynél nem
adom alább!” -ismételgette Willy. „A tökélynél nem adom alább!” –
helyeseltem én is.
Ó, milyen boldog időszak volt az! Tízezer meghitt, serény
munkával töltött óra együtt… El sem tudja képzelni, milyen büszke
voltam, hogy én vagyok a termékeny part, amit ilyen őstehetséggel
fest színesre Willy Fleet egyedülálló géniuszának áradata.
Egy évet teljes egészében a két karomnak szenteltünk, aztán fél év
volt a jobb lábam is, és nyolc hónap a bal. Mindez csak előkészítette a
ragyogó színeknek azt a pazar robbanását, ami a kulcscsontom és a
lapockám magasságában bontakozott ki, és amely szökőkútként
lövellt fel a csípőmtől, olyan ünnepi hangulatot keltve, mint a
függetlenség napja július elején. Volt ott temérdek szélkerék,
Tiziano-akt, Giorgione-tájkép, és egy csomó El Greco-villám,
amelyek keresztül-kasul hasították a homlokzatomat, és kábító
elektromos tüzeket gyújtottak végig a gerincem mentén.
Édes istenem, soha nem létezett ehhez fogható szerelem, és nem is
lesz többé olyan, mint a miénk. Nincs még egy olyan kapcsolat, ahol
két ember ilyen őszintén egy nemes ügynek szentelné magát, és
egyforma mértékben ajándékozna valódi szépséget a világnak. Nap
nap után repültünk egymás karjaiba, és én egyre többet ettem, és
egyre jobban híztam az évek során. Willy örült ennek, tapsikolva
fogadta. Boldog volt, hogy még több hely áll rendelkezésére, még
szélesebb ültetvényekbe szúrhatja le művészi elképzeléseit. Egy
percet sem bírtunk egymás nélkül, mert mindketten éreztük, mi
több, meggyőződéssel hittük, hogy ha elkészül a remekmű, örökre
búcsút inthetünk a cirkusznak, a karneválnak, a vándorló
látványosságoknak. Grandiózus terv volt, persze, de tudtuk, hogy ha
egyszer befejezzük, a legnagyobb múzeumokban
vendégeskedhetünk vele: a chicagói Művészeti Intézetben, a
washingtoni Kress-gyűjteményben, a londoni Tate galérián,
megjelenhetünk vele a Louvre-ban, az Uffiziban és a Vatikáni
Múzeumban is! Életünk hátralévő részében együtt csatangolunk a
nappal.
Így teltek-múltak az évek. Nem volt szükségünk a világra, sem az
emberekre, ott voltunk egymásnak mi. Nappal a szokványos
munkánkat végeztük, ám éjjel, még jóval éjfél után is alkottunk.
Willy a bokámnál kuporgott, a könyökömnél görnyedt, és
felkaptatott a hátam irdatlan lejtőjén a hófehérre hintőporozott
csúcsig. Rendszerint nem engedte meg, hogy odanézzek. Nem
szerette, ha átnézek a válla fölött, de azt sem akarta, hogy a saját
hátam felé kacsingassak. Már hónapok is elteltek, és én a
kíváncsiságtól már az őrület határára kerültem, amikor végre
megnézhettem, hogyan halad apró, ujjnyi lépésekkel, hogyan
fecskendezi belém pompás tintáit, hogyan fullad bele testem az ő
ihletettségének óriási szivárványaiba. Nyolc év telt el, nyolc
dicsőséges, varázslatos év. Aztán végre elkészült. Befejeztük. Willy
eldőlt, mint egy darab fa, és negyvennyolc órát végigaludt. Én is ott
aludtam mellette, mint a mamut a kis fekete bárány mellett. Ez négy
héttel ezelőtt történt. Alig négy héttel ezelőtt véget ért a mi
boldogságunk.
– Ó, persze – szólt közbe a pszichiáter. – Ön és a férje a kreativitás
időszaka utáni „gyermekágyi lázban” szenvednek, egyfajta szülés
utáni depresszióban. Elkészült a mű. Elkerülhetetlen, hogy ezek után
egy kedvetlen, valamelyest szomorú időszak következzen. De
gondoljon csak bele: most már learathatják a hosszú és kimerítő
munka gyümölcseit! Végig fogják utazni a világot?
– Nem! – sikoltott Emma Fleet könnybe lábadó szemmel. – Willy
bármikor elszökhet otthonról, és talán soha nem tér vissza. Folyton a
városban kódorog. Tegnap rajtakaptam, hogy letörli a port a
vurstliban használt mérleg tetejéről. Ma rábukkantam egy
karneválon, ahol ismét ő volt a mutatványos, aki megsaccolja az
emberek súlyát.
– Magasságos ég! – mondta az orvos elhűlve. – Ezek szerint…
– Újra nőket méricskél, igen! Új vásznat keres magának! Még nem
mondta ki, de tudom. Tudom! Ezúttal egy még súlyosabb nőt fog
találni, talán kétszázharminc-kétszázhetven kilósat! Egy hónappal
ezelőtt már megfogalmazódott bennem ez a félelem, amikor
befejeztük az alkotást. Ezért még többet ettem, és még jobban
igyekeztem kinyújtani a bőrömet. Itt-ott meg is jelentek kisebb
területek, kis foltok, amiket csak be kell töltenie friss részletekkel. De
mostanra elfáradtam, elfogyott az erőm, agyonzabáltam magam, és
immár betöltöttük a legkisebb foltocskákat is. Akárhol keressük a
bokámtól az ádámcsutkámig, milliomod centit sem találni rajtam
ahhoz, hogy beszoríthasson egy utolsó démont, dervist vagy barokk
angyalt. Willy számára én egy befejezett mű vagyok. Tovább akar
lépni. Attól tartok, hogy még akár négyszer is meg fog nősülni, és
minden alkalommal egyre kövérebb nőket vesz el, hogy növelje
hihetetlen freskóinak méretét, és tehetsége mind nagyobb és
pompásabb finálékban teljesedjen ki. Múlt héten ráadásul kritizálni
is kezdett.
– A Remekművet kritizálta? Azt, amit nagy kezdőbetűvel kéne
írni? – kérdezte az orvos.
– Mint minden művész, Willy is javíthatatlan maximalista. Egyre
több kis hibát vél felfedezni. Azt mondja, hogy ez vagy az az arc nem
megfelelő árnyalatú vagy textúrájú lett, ez vagy az a kéz furcsán
kifordul, mert kapkodva próbáltam súlyt felszedni, és újabb üres
felületeket adni neki abbéli igyekezetemben, hogy visszanyerjem az
érdeklődését. Számára én mindössze a kezdet voltam. Most tovább
kell lépnie a tanonc szerepköréből a valódi művészlét magaslataiba.
Jaj, doktor úr, el fog hagyni! Mire számíthat még egy asszony, aki
száznyolcvan kilót nyom, és a teste telistele van tetoválással? Ha
elmegy, mihez kezdek magammal? Hova menjek? Kinek kellek így?
Megint elveszetten bolyongok majd ebben a világban, ahogy a
szenvedélyes boldogságom előtt tettem?
– Egy pszichiáternek nem feladata tanácsot adni – közölte az
orvos. – De…
– De, de, de? – csapott le mohón Emma.
– Egy pszichiáter rávezetheti a páciensét arra, hogy ő találjon
gyógymódot saját maga számára. Ugyanakkor ebben az esetben…
– Igen, ebben az esetben? Folytassa!
– Olyan egyszerűnek tűnik. Hogy megtartsa a férje szerelmét…
– Igen, hogy megtartsam a szerelmét… ?
A pszichiáter elmosolyodott.
 – El kell pusztítania a Remekművet.
– Tessék?
– Törölje le, szabaduljon meg tőle. Azok a tetoválások lejönnek,
nem igaz? Valahol azt olvastam, hogy…
– Jaj, doktor úr! – Emma Fleet felugrott a díványról. – Ez az! Meg
lehet oldani! És ami a legjobb, maga Willy fogja megcsinálni! Három
hónap, mire lemossa rólam a képeket, és megszabadít az összes
olyan részlettől, amivel elégedetlen. Aztán ismét szűz terület leszek,
és elkezdhetjük az újabb nyolcéves munkát, utána pedig még nyolc
év, és így tovább. Jaj, doktor úr! Tudom, hogy bele fog egyezni.
Lehet, hogy csak erre a javaslatra várt, de én túl oktondi voltam,
hogy felvessem. Doktor úr, drága doktor úr!
Az asszony a szuszt is kinyomta a pszichiáterből az ölelésével.
Amikor Dr. George végre kiszabadult, Emma megfordult, hogy
távozzon.
– Milyen furcsa – tűnődött. – Fél óra alatt megoldja az életem
következő háromezer napját, és még többet is. Ön annyira bölcs!
Kérjen csak, amennyit akar!
– Megelégszem a szokásos, szerény honoráriummal is – felelte az
orvos.
– Alig várom, hogy elmondjam Willynek! De előbb… mivel
annyira bölcs tanáccsal látott el… megérdemli, hogy vessen egy
pillantást a Remekműre, mielőtt elpusztul.
– Ez nem szükséges, asszonyom…
– A saját szemével kell látnia, milyen ritka értékes elme, milyen
ügyes kezű művész az én férjem, még mielőtt ez a káprázatos munka
örökre megsemmisül, és mindent újrakezdünk! – kiáltotta az
asszony, és kigombolta vitorla méretű kabátját.
– Nem hinném, hogy…
– Nézze csak! – vágott közbe Emma, és széttárta a kabátot.
Az orvos most már azon sem lepődött meg, hogy az asszony
semmit sem viselt a kabát alatt.
Dr. George-nak elakadt a lélegzete, tátva maradt a szája, és
elkerekedett a szeme. Lassan leült, bár valójában állva szeretett volna
maradni, mint ötödik osztályos korában, amikor a zászlónak való
tisztelgés után három tucat hang énekelte remegve és áhítattal:
 Ó szépséges és tágas ég,
Arany búza-ár,
Bíborszín hegyek ormai,
Gyümölccsel dús határ

De muszáj volt leülnie, mert letaglózta a látvány, a földrész

méretűnek tetsző asszonyi testtájak.
Nyoma sem volt rajtuk tűszúrásnak, olaj- vagy vízfestéknek, vagy
bármiféle egyéb tetoválásnak.
Egy csupasz test, dísztelenül, érintetlenül, vonalak és rajzok
nélkül. A pszichiáter megint levegő után kapkodott.
Az asszony ismét felvette a kabátot, mint egy akrobata, aki most
fejezte be lélegzetelállító mutatványát, és tapsra vár. Kisvártatva
megindult az ajtó felé.
– Várjon… – szólt utána az orvos.
Ám Emma már kiment a váróterembe, és halk becézgetéssel
közelítette meg a férfit.
– Willy, Willy!
Az aprócska ember fölé hajolt, és addig sutyorgott parányi fülébe,
amíg Willy szeme el nem kerekedett, és merev szája szenvedélyesen
ki nem nyílt. A férfi felkiáltott, és elragadtatottan ütötte össze a
tenyerét.
– Jaj köszönjük, doktor úr! Nagyon köszönjük!
Odarohant a pszichiáterhez, megfogta és erősen megrázta a kezét.
Dr. George-ot meglepte a kicsi emberben lobogó tűz, és fogásának
sziklakeménysége. Egy elkötelezett művész fogása volt ez, és a
tekintet is sötéten izzott a megszállottan forrongó arcban.
– Minden rendben lesz! – ujjongott Willy.
Az orvos tétovázott, és hol Willyre, hol az ormótlan, mindent
beárnyékoló léggömbre nézett, amely egyre csak nyaggatta a férfit,
hogy repüljenek végre haza együtt.
– Ugye, már nem kell többször visszajönnünk?
Te jó ég, gondolta magában az orvos, ez a férfi tényleg elhiszi,
hogy tetőtől talpig teletetoválta az asszonyt, és az asszony az ő
kedvéért belemegy a játékba? Megőrült?
Vagy az asszony hiszi el, hogy a feje búbjától a lába ujjáig
tetoválások borítják, és a férfi tartja fenn az ő kedvéért az illúziót? Ő
tébolyodott volna meg?
Esetleg, ami a legfurcsább lenne, mindketten azt hiszik, hogy
Willy telefestette az asszony testét, mintha a Sixtus-kápolna
mennyezete volna, és megtöltötte a tagjait ritka és jelentőségteljes
műalkotásokkal? Mindketten meggyőződéssel vallják ezt, és egyik
sem akarja a másikat kizökkenteni ebből az egyedi létdimenzióból,
ami csak a számukra létezik?
– Vissza kell jönnünk? – ismételte meg a kérdést Willy.
– Nem. – Az orvos imát rebegett magában. – Nem hinném.
Miért? Mert valami eszelős kegyelem folytán helyesen
cselekedett? Mert sikerült egy félig tisztázott esetre olyan kezelési
formát találnia, ami teljes gyógyulást hozott? Mindegy, hogy az
asszony hitt a Remekmű létezésében, vagy a férfi, vagy mindketten,
azzal, hogy a képek eltávolítását javasolta, újra tiszta, vonzó,
hívogató vászonná varázsolta a nő testét, ha neki erre van szüksége.
Ha viszont a férfinak van szüksége egy új nőre, akit telefirkálhat, akit
képzeletben tarkára tetoválhat, hát ezt a dilemmát is sikerült
megoldania. Hiszen most az asszony új lesz és érintetlen.
– Nagyon köszönjük, doktor úr, hálásan köszönjük a segítségét!
– Nekem nem tartoznak köszönettel – tiltakozott az orvos. – Én
nem tettem semmit.
Majdnem kimondta. Majdnem elárulta, hogy az egész csak egy
vicc, egy rossz tréfa, egy megdöbbentő meglepetés.
– A viszontlátásra! Minden jót!
Azzal lesüllyedt velük a lift, és a gigantikus asszony a törpe
méretű férfival együtt eltűnt az orvos szeme elől a hirtelenjében nem
is olyan szilárd földbe, ahol az atomok is megnyíltak és átengedték
őket.
– Viszontlátásra, és köszönjük, köszönjük… köszönjük!
Hangjukat, amellyel egyfolytában a nevét ismételgették és az
eszességet dicsérték, még jóval azután is hallotta, hogy maguk
mögött hagyták a negyedik emeletet.
A pszichiáter körülnézett, majd bizonytalan léptekkel visszaindult
az irodájába. Becsukta az ajtót, és nekitámaszkodott.
– Doktor úr – motyogta –, most magadat kell meggyógyítanod.
Előrelépett. Hirtelenjében saját magát sem érezte valóságosnak. Le
kell feküdnie, ha csak egy pillanatra is.
De hová?
Hát a díványra. Persze, csakis a díványra.
Heinisch Mónika fordítása
 AKIK ÚGY ÉLNEK, MINT LÁZÁR

Talán nem is hiszik el, ha elmesélem, hogy több mint hatvan évet
vártam egy gyilkosságra. Úgy reménykedtem benne, hogy egyszer
megtörténik, ahogyan csak egy nő tud reménykedni, és a kisujjamat
sem mozdítottam, hogy megakadályozzam, mielőtt végül
bekövetkezett. Anna Marie, gondoltam, nem tudsz örökké őrködni.
Egy gyilkosság tízezer nap elteltével már nem egy egyszerű
meglepetés, hanem szinte csoda.
– Várj! Ne hagyj itt! – Mrs. Harrison hangja. Hallottam őt fél
évszázad alatt valaha is suttogni? Vagy tényleg mindig sikított,
rikácsolt, követelőzött vagy fenyegetett?
Igen, mindig.
– Gyere, anya… Na, már itt is vagyunk. – A fia hangja. Vajon
hallottam-e Rogert az évek során valaha is tiltakozni, vitatkozni,
vagy egyáltalán a hangját felemelni?
Nem. Mindig az a kedves egyhangúság.
Ma reggel tizenegykor, pontosan ugyanúgy, mint mindig, nagy
fekete halottaskocsijukkal érkeztek a szokásos éves nyaralásukra
Green Bay-be. Ott volt Roger, ahogy húzta azt a kirakati bábut maga
után, egy régi zacskónyi csont és hintőpor, amit csakis valamiféle
borzasztó tréfából csúfolhattak Anyának.
– Mindjárt megvagyunk, anyám.
– Felsérted a karomat!
– Elnézést, anyám.
A tóparti pavilon ablakából néztem, ahogy tolószékében
végiggurította az asszonyt az ösvényen, az meg a botját, mint egy
muskétát tartotta, hogy elpusztítson minden párkát és fúriát, ami az
útjukba kerül.
– Óvatosan! Nehogy a virágágyásba tolj! Hála istennek, hogy
végül nem mentünk Párizsba. Az a borzasztó forgalom… Nem vagy
csalódott?
 – Nem, anyám.
– Majd jövőre megnézzük Párizst. Jövőre…
Jövőre… sohanapján, mormogta valaki. Saját magamat hallottam,
még mindig az ablakpárkányt markolva. Majd hetven éven át
hallgattam, ahogy ígérget a fiúnak, fiatalembernek, férfinak, felnőtt
szöcskének és a megfakult imádkozó sáskának, amivé vált, ahogy a
hotel erkélyei felé tolta a végtelenül hideg és bundába csomagolt
asszonyt, ahol egy régebbi korban úgy hízelegtek a papírlegyezők a
sütkérező hölgyek ölében, mint egzotikus pillangók.
A férfi halovány hangja a házikóba érve még jobban elhalkult,
öregen fiatalos volt, fiatalon vénséges vén.
Hány éves lehet most az asszony? – tűnődtem. Kilencvennyolc,
igen, kilencvennyolc nyavalyás évet élt eddig. Olyan, mint egy
horrorfilm, amit minden évben megismételnek, mert a hotel
szórakoztatási alapjából nem futja, hogy újat vegyenek, amit a
molyrágta estéken vetíteni lehetne.
Az érkezések és távozások monotóniájában visszaemlékeztem
azokra a napokra, amikor még a Green Bay hotel alapja frissen volt
kiöntve, és a napernyők a zsenge levél zöldjében és a citrom
sárgájában pompáztak. 1890 nyarán láttam először Rogert, ötéves
volt, de a szemei már akkor öregnek, bölcsnek és fáradtnak tűntek. A
pavilon füvén állt, és nézte a napot, meg a fénylő zászlókat, ahogy
közeledtem felé.
– Szia – köszöntem.
Egyszerűen csak rám nézett. Vártam egy kicsit, aztán
megérintettem, és elszaladtam. Nem mozdult. Visszamentem, és
megfogtam újra. A vállára nézett, oda, ahol megérintettem, és már
épp utánam rohant volna, amikor a távolból felcsattant egy hang:
– Roger, ne koszold össze a ruhádat! – És akkor visszaballagott a
házikójuk felé, vissza sem nézett.
Azon a napon kezdtem el gyűlölni Rogert. A napernyők jöttek-
mentek ezernyi nyári színben, egész legyezőrajokat fújt el az
augusztusi szél, a pavilon leégett, aztán ugyanabban a méretben és
formában újjáépítették, a tó kiszáradt, mint egy szilva a héjában, a
gyűlöletem pedig jött és ment, mint minden más körülöttem, óriásira
nőtt, aztán egy időre megdermesztette a szerelem, visszatért, majd
enyészni kezdett az évek során.
Emlékszem, amikor Roger hétéves volt, elhaladtak mellettem a
lovas hintón, hosszú haja felvont, dundi vállát cirógatta. Egymás
kezét fogták, és az asszony azt mondta neki:
– Ha jó leszel ezen a nyáron, jövőre elmegyünk Londonba. De
legkésőbb a rákövetkező évben.
Én pedig néztem az arcukat, hasonlítgattam a szemüket, a fülüket,
szájukat, így amikor Roger bejött egy üdítőért azon a nyáron,
egyenesen odamentem hozzá, és kiabálni kezdtem:
– Ez a nő nem az anyád!
– Micsoda?
Pánikba esve nézett körbe, mintha beszélgetésünk tárgya itt lenne
a közelben.
– Sem a nagynénikéd, sem a nagymamád! – kiabáltam. – Ő egy
boszorkány, aki még csecsemőkorodban elrabolt. Nem is tudod, ki az
anyukád vagy az apukád. Nem is hasonlítasz rá. Az egymilliós
váltságdíjért tart rabságban, amit valami hercegtől vagy királytól
kap, amikor te huszonegy leszel.
– Ne mondd ezt! – kiabálta ugrálva.
– Miért ne? – kérdeztem dühösen. – Miért jössz ide? Nem
játszhatod ezt, nem játszhatod azt, semmit sem csinálhatsz, hát akkor
mire vagy jó? Amit mond, azt teszed. Már tudom is, hogy mi ő! Fejjel
lefelé lóg a plafonon a fekete ruhájában minden éjfélkor a
hálószobájában!
– Ne mondd ezt! – Arca rémült volt és sápadt.
– Miért ne mondjam?
– Mert – csuklott el a hangja – igaz.
És már kint is volt az ajtón, és szaladt, mintha soha többé nem
akarna megállni. Nem találkoztam vele a következő nyárig. Aztán
egyszer összefutottunk, azon a nyáron, amikor mindketten tizenkét
évesek voltunk. Éppen tiszta ágyneműt vittem a házikójukba. Ez volt
az a nyár, amikor egy kis ideig nem gyűlöltem.
A nevemen szólított a pavilon szúnyoghálóján túlról, és amikor
kinéztem, nagyon halkan azt mondta:
– Anna Marie, amikor én húszéves leszek, és te is húszéves leszel,
elveszlek feleségül.
 – És ki fogja azt neked megengedni? – kérdeztem.
– Én fogom megengedni magamnak – válaszolta. – Te csak
emlékezz erre, Anna Marie. Addig várj rám. Megígéred?
Csak bólintani tudtam. – De mi lesz, ha… ?
– Addigra már halott lesz – mondta nagyon komolyan. – Vagy
nagyon öreg. Nagyon-nagyon öreg.
Aztán megfordult és elment. A következő nyáron egyáltalán nem
jöttek az üdülőbe. Úgy hallottam, az asszony megbetegedett. Minden
este imádkoztam, hogy meghaljon, de két évvel később megint
jöttek, és a rákövetkező évben is, meg azután is, amíg Roger is, és én
is tizenkilenc évesek nem lettünk, és aztán végül elértük a húszat, és
a ritka esetek közül, amikor együtt jöttek a pavilonba, az asszony a
tolókocsiban még mélyebbre bújt a bundájába, mint valaha, arca
fehér hamu és gyűrött pergamen keveréke.
Szemmel tartott, ahogy a fagylaltkelyhet elé tettem, aztán Rogert
figyelte, amint azt mondja:
– Anya, szeretném ha megismernéd…
– Nem ismerkedem lányokkal, akik nyilvános helyen felszolgálók
– mondta. – Tudomásul veszem, hogy léteznek, dolgoznak, és
kifizetik őket. De a nevüket azonnal elfelejtem.
Megfogta és majszolni kezdte a fagylaltját, míg Roger csak ült
némán, hozzá sem érve a sajátjához.
Abban az évben szokásuktól eltérően egy nappal hamarabb
távoztak. Láttam Rogert, ahogyan kifizeti a számlát a recepción.
Megrázta a kezemet, hogy elbúcsúzzon, és nem tehettem róla, de
valahogy mégis kibukott belőlem:
– Elfelejtetted.
Egy fél lépést tett hátra, aztán megfordult, a kabátja zsebeit
tapogatva.
– Csomagok, számlák fizetve, pénztárca itt van. Nem, úgy néz ki,
minden megvan.
– Annak idején megígértél valamit.
Csendben maradt.
– Roger, én most vagyok húsz. Ahogyan te is.
Hirtelen ismét megragadta a kezemet, mintha épp átesne egy hajó
korlátján, és én lennék az, aki magára hagyja őt segítség nélkül.
 – Csak még egy év, Anna. Kettő, de háromnál biztosan nem több!
– Ó, ne – mondtam kétségbeesetten.
– Négy év legfeljebb! Ezt mondják az orvosok.
– Az orvosok nem tudják azt, amit én már igen, Roger. Örökké fog
élni. Eltemet téged és engem, és bort fog inni a temetésünkön.
– Beteg asszony, Anna! Istenem, nem élhet túl bennünket!
– Márpedig túl fog, mert mi adunk neki erőt. Tudja, hogy a halálát
akarjuk. Igazából ez adja neki az erőt, hogy kitartson. De nem szabad
így beszélnem, nem szabad! – Ő a csomagját megragadva elindult a
hall felé. – Nem várok tovább, Roger.
Megfordult az ajtónál, és olyan elesetten, olyan fakón nézett rám,
mint egy falhoz szegezett lepke. Nem voltam képes megismételni.
Az ajtó becsapódott. A nyárnak vége lett. Egy évre rá Roger
egyenesen az italautomatához jött, ahol azt kérdezte:
– Tényleg igaz? És kivel?
– Paullal – mondtam. – Ismered Pault, ő fogja egyszer vezetni a
hotelt. Most ősszel házasodunk.
– Nem sok időt hagysz nekem – mondta Roger.
– Már késő – válaszoltam. – Már ígéretet tettem.
– Dehogy tettél! Nem is szereted!
– De, azt hiszem, igen.
– Nem hiszed! Hinni egy dolog, tudni egészen más. Tudod, hogy
engem szeretsz!
– Tényleg így lenne, Roger?
– Te is tudod, hogy így van! Ó, Anna, nyomorultul fogod érezni
magad!
– Már most is elég nyomorultul érzem magam.
– Ó, Anna, Anna, várj!
– Egész eddigi életemben azt csináltam. Most már legalább
tudom, mi fog történni.
– Anna – bökte ki hirtelen. – Mi lenne… Mi lenne, ha mondjuk
meghalna ezen a nyáron?
– Nem fog.
– De ha mégis, ha rosszra fordulna az állapota, úgy értem, a
következő két hónapban… – A tekintetemet fürkészte. Aztán
gyorsan befejezte a gondolatot. – A következő hónapban, Anna, két
héten belül, figyelj, ha meghalna két héten belül, várnál addig?
Hozzám jönnél akkor?
Sírni kezdtem.
– Ó, Roger, még csak nem is csókolóztunk soha. Ez nevetséges.
– Válaszolj, ha a jövő héten, hét nap múlva meghalna… –
Megragadta a karomat.
– Hogyan lehetsz biztos benne?
– Biztos vagyok benne. Esküszöm, hogy egy héten belül meghal,
vagy soha többé nem foglak zaklatni!
Azzal kivágta a szúnyoghálót, és elsietett. A nap most hirtelen
valahogy túl fényesnek tűnt.
– Roger, ne! – kiáltottam.
De közben mindvégig arra gondoltam: Roger, tedd meg, tegyél
valamit, hogy végre vége legyen.
Aznap éjjel az ágyamban azon gondolkodtam, milyen módon
lehet valakit meggyilkolni, hogy arra senki ne jöjjön rá? Vajon Roger
alig ötvenméternyire tőlem ugyanezen tűnődik ebben a pillanatban?
Vajon holnap bemegy az erdőbe az ehető gombákhoz hasonló
mérges gombák után kutatva, vagy túl gyorsan hajt majd a kocsival,
és hirtelen kivágja az anyósülés ajtaját, miközben sodródik egy
kanyarban? Láttam magam előtt a viaszbábut gyönyörűen ereszkedő
ívben repülni, hogy aztán széttörjön, mint földimogyoró héja a
tölgyfán, szilfán, juharfán. Felültem az ágyamban. Nevettem, amíg el
nem sírtam magam, aztán addig sírtam, amíg nevetni nem kezdtem.
Nem, nem, ennél biztosan jobb módszert talál. Egy éjszakai
rablótámadástól a torkában kezd dobogni a szíve. És ha már a
torkában van, Roger nem engedi vissza újra, az asszony a saját
rémületébe fog belefulladni.
Vagy itt van a legősibb, legsötétebb, leggyerekesebb gondolat
mind közül. Egyetlen módja van, ahogy végezni lehet egy nővel,
akinek a száját vér színezi vörösre. Minthogy ő nem rokon, nem
nagynéni vagy üknagymama, a szívén átdöfött karóval kell
meglepni! Szinte hallottam a sikoltását. Olyan hangos volt, hogy az
összes éjjeli madár felröppent a fákról, hogy eltakarják a csillagokat.
Visszafeküdtem. Kedves Christian Anna Marie – gondoltam –, mi
ez az egész? Ölni akarsz? Igen, miért ne lehetne megölni egy
gyilkost, egy nőt, aki megfojtotta a saját gyermekét a bölcsőben, és
azóta sem lazított a fojtogató zsinóron? Azért olyan sápadt szegény
fiú, mert még nem lélegzett szabadon egész életében.
Aztán hirtelen, hívatlanul, egy régi vers sorai tűntek fel a
fejemben.
Hogy hol olvastam, vagy ki írta, vagy én magam írtam a fejemben
az évek során, nem tudnám megmondani. De a sorok ott voltak, és
én a sötétben olvastam őket:

Akik úgy élnek, mint Lázár

Az élet sírjában,
Várja őket alkonyfényü kórház
S boncterem smaragd csillogása.

A sorok eltűntek. Egy ideig nem tudtam többre visszaemlékezni,

de aztán szinte magától, kivédhetetlen erővel az utolsó töredék is
feltűnt a sötétben:

Mert vonzóbb a fagyos ég a metsző északon,

Mint a néma tétlenségbe ragadt, langyos szellemlét,
Ha Rio elveszett, hát szeresd a Jeges-tenger partját
Ó, ősi Lázár
Lépj hát elő!

Itt a versnek vége szakadt, és a sorok békén hagytak. A hajnalt

várva, nyugtalanul aludtam, és abban reménykedtem, hogy a
hajnallal együtt kedvező hírek is érkeznek majd.
A következő napon láttam, ahogy a móló felé tolja az asszonyt, és
azt gondoltam, igen, ez az. Eltűnik, és csak egy hét múlva találják
meg a parton, mint egy lebegő tengeri szörnyet, egy arc lesz majd
belőle, test nélkül.
A nap eltelt. Nos, gondoltam, hátha holnap… A hét második
napja, a harmadik, a negyedik, az ötödik és a hatodik is eltelt, aztán a
hetedik napon az egyik cselédlány rohant az ösvényen, sikoltozva.
– Ó, ez borzalmas, borzalmas!
– Mrs. Harrison? – kiáltottam. Valami borzalmas és
zabolázhatatlan mosolyt éreztem szétterülni az arcomon.
– Nem, nem ő. A fia! Felakasztotta magát!
– Felakasztotta? – kérdeztem elképedve, és azon kaptam magam,
hogy döbbenten magyarázok neki. – Nem, nem neki kellett volna
meghalnia, hanem… – Abbahagytam, mert a szobalány
megragadott, és a karomnál fogva húzott.
– Levágtuk, ó, Istenem, még élt, gyorsan!
Még élt? Igen, lélegzett, és igen, itt járt-kelt közöttünk, de hogy
valaha élt volna? Nem hiszem. Az anyja pontosan abból merített erőt
és amiatt élte őt túl, hogy a fia megpróbált elmenekülni tőle. Ezt
sohasem bocsátotta meg neki.
– Hogy érted ezt? Hogy érted? – Emlékszem, ahogy az anyja
ráförmedt, ahogy ő ott feküdt a kisházban, hervadtan, a torkát
tapogatva, szemei csukva, én meg berohantam az ajtón.
– Hogy képzeled, hogy ilyesmit csinálsz, hogyan, hogyan? – És
ahogy néztem őt, tudtam, hogy mindkettőnk elől menekült,
mindketten lehetetlenek voltunk a számára. Ezt sem bocsátottam
meg neki, egy darabig.
De éreztem, hogy iránta érzett régi gyűlöletem valami mássá
változik, egyfajta tompa fájdalommá, ahogy visszafordultam, hogy
orvost hívjak.
– Hogy gondoltad ezt, buta fiú?
Azon az őszön összeházasodtam Paullal. Ezután az évek
homokszemcséi gyorsan peregtek lefelé a homokórán. Roger minden
évben egyszer bejött a pavilonba, hogy leüljön mentafagyit eszegetni
ernyedt kezével, de soha többé nem szólított a nevemen, és a régi
ígéretét sem említette többé.
Hébe-hóba, a hónapok százai elteltével azt gondoltam, csak saját
maga miatt pontot kellene tennie az ügy végére, és el kellene
pusztítania a sárkányt a förtelmesen fújtató ábrázatával és a
rozsdaszín pikkelyes kezeivel. Roger miatt, és csakis miatta,
Rogernek meg kell tennie.
Biztosan idén, gondoltam. Most volt ötvenéves, ötvenegy,
ötvenkettő.
A folytonosan változó évszakok között azon kaptam magam,
hogy alkalomadtán a chicagói lapokat fürkészem, abban
reménykedve, hogy találok az asszonyról egy képet, ahogy fekszik
kiterítve, mint valami szörnyű csirke. De nem, de nem, de nem…
Már majdnem elfelejtettem őket, amikor ma reggel visszatértek.
Roger már nagyon öreg, inkább mondanám csoszogó férjnek, mint a
fiának. Szürke égetett agyagból van, tejszerű kék szemekkel, fogatlan
szájjal és manikűrözött körmökkel, amik erősebbnek látszanak, mert
a hús már megfonnyadt alatta.
Ma délben, egy pillanatnyi mélázás után úgy jött be hozzám, mint
egy magányos, szárny nélküli sólyom, ami olyan eget bámul, ahol
még soha nem szárnyalt ezelőtt. Felemelt hangon szólt hozzám:
– Miért nem mondtad el?
– Mit nem mondtam el? – kérdeztem, miközben kikanalaztam a
fagylaltját anélkül, hogy kérte volna.
– Az egyik cseléd épp említette, hogy a férjed öt éve meghalt!
Mondanod kellett volna.
– Hát most már tudod – mondtam.
Lassan leült.
– Istenem – mondta, ahogy ízlelgette a fagylaltot, szemei csukva –,
milyen keserű.
Majd sokkal később azt mondta:
– Anna, sosem kérdeztem. Voltak gyerekeitek?
– Nem – válaszoltam. – És azt sem tudom, hogy miért nem. Talán
már nem is fogom megtudni.
Otthagytam, ahol ült, és elmentem, hogy elmosogassam a
tányérokat. Este kilenckor hallottam, hogy valaki nevet a tónál.
Gyerekkora óta nem hallottam Rogert nevetni, így egészen addig
nem is gondoltam rá, hogy ő lehet az, amíg az ajtó ki nem vágódott,
és Roger be nem lépett hevesen gesztikulálva, ahogy képtelen a
sírásba hajló jókedvét visszafogni.
– Roger, mi a baj ? – kérdeztem.
– Semmi! ó, semmi! – mondta sírva. – Minden rendben! Egy kis
üdítő, tessék, neked is, Anna! Igyál velem!
Együtt ittunk, ő nevetett, kacsintott, aztán végtelenül nyugodt lett.
Bár még mindig mosolygott, hirtelen gyönyörűen fiatalnak tűnt.
– Anna – suttogta hangosan, előrehajolva. – Képzeld! Holnap
repülök Kínába! Aztán Indiába! Aztán Londonba, Madridba,
Párizsba, Berlinbe, Rómába, Mexikóvárosba!
– Igazán, Roger?
– Igazán – válaszolta. – Én, én, én, nem mi, mi, mi, csak Roger
Bidwell Harrison, én, én.
Őt bámultam, ő pedig csendben nézett engem, és valószínűleg
elakadt a lélegzetem. Akkor már tudtam, hogy mit tett végül az este,
vagy ebben az órában, percekkel ezelőtt.
– Ó, nem – mormogták ajkaim.
Ó, de igen, igen, válaszolták a szemei, ahogy rám nézett, csodák
csodája, ennyi várakozással teli év után. Ma este végre. Ma este.
Hagytam, hadd beszéljen. Róma után Bécs és Stockholm,
menetrendek, repülőjárat-táblázatok és hotelprospektusok ezreit
gyűjtötte össze negyven év alatt, tudta a holdállásokat, hogy mikor
van ár, és mikor apály, ismerte a dolgok mikéntjét és hogyanját a
vízen és a levegőben.
– De a legjobb – mondta végül –, Anna, Anna, eljössz velem? Sok
pénzt félretettem, ne hagyd, hogy kárba vesszen. Anna, mondd,
megteszed?
Lassan megkerültem a pénztárgépet, és megláttam magam a
tükörben, hetvenes nő, aki egy fél évszázad késéssel megy bálba.
Leültem mellé, és megráztam a fejem.
– De Anna, miért nem, nincs rá indok!
– De van rá indok – mondtam. – Te vagy az.
– Én nem számítok!
– Dehogynem, Roger, számítasz.
– Anna, csodálatos lenne…
– Efelől biztos vagyok, de Roger, te hetven éve házasságban élsz.
Ennek most lett vége. Nem akarhatsz megfordulni, és újra
megházasodni, ugye?
– Nem akarok? – kérdezte pislogva.
– Nem akarsz, tényleg nem akarsz, megérdemelsz egy kis
magányt, hogy világot láss, hogy megtudd, ki is Roger Harrison. Egy
kis idő távol a nőktől. Aztán ha körbejártad a földet és visszajöttél,
na, akkor lesz majd itt az ideje, hogy más dolgokról gondolkodj.
– Ha te mondod…
– Nem. Nem lehet semmi, amit én tudok vagy én mondok meg
neked. Most neked kell megmondanod saját magadnak, amit
tudnod, látnod, tenned kell. Érezd magad nagyszerűen. Ha teheted,
légy boldog.
– Várni fogsz rám, amikor visszajövök?
– Már nincs bennem várakozás, de itt leszek.
Az ajtó felé mozdult, aztán hirtelen megállt és rám nézett, mintha
meglepődött volna egy új kérdéstől, ami az eszébe jutott.
– Anna, ha mindez negyven, ötven évvel ezelőtt történik, velem
jöttél volna? Akkor most együtt lennénk? – Nem válaszoltam. –
Anna? – kérdezte.
Hosszú idő telt el, mire megszólaltam:
– Vannak kérdések, melyeket soha nem szabad feltenni.
Mert nem lehet őket megválaszolni – gondoltam. Csak néztem a
tavat, és az elmúlt évekre gondoltam. Nem emlékszem, így
megmondani sem tudom, hogy lehettünk volna-e valaha is
boldogok. Talán már gyerekként is a lehetetlent éreztem Rogerben,
ebbe a lehetetlenségbe kapaszkodtam, egyszerűen mert lehetetlen és
túlságosan különleges volt a szívemnek. Egy régi nyár hajtása volt
egy könyvbe préselve, hogy kivegyem, megcsodáljam, évente
egyszer. De hogy jelentett-e ennél többet? Ki a megmondhatója? Én
biztos nem, ilyen későn biztos nem. Az élet csupa kérdés, válaszok
helyett.
Roger nagyon közel lépett hozzám, hogy kiolvassa az arcomat, a
gondolataimat. Félrenézett, mintha zavarba hozta volna az, amit
látott, becsukta a szemét, aztán megfogta a kezem, és a saját arcához
nyomta.
– Visszajövök. ígérem!
Zavarodottan állt egy pillanatig az ajtó előtt a holdfényben, nézte
a világot minden irányban, kelet, nyugat, észak, dél, mint egy
gyerek, aki az első nyarán az iskola után nem tudja, hogy melyik
irányba menjen először, csak lélegzik, figyel, lát.
– Ne kapkodj – mondtam hevesen. – Ó, Istenem, bármit is
csinálsz, kérlek élvezd ki, ne kapkodj!
Láttam, ahogy a limuzin felé szalad a házikó mellett, ahol
megvádoltam reggel, és ahol nem kaptam választ. De tudtam, hogy
nem fogok a házikóba menni, és a cselédeket is visszatartom ettől,
mivel az öreg hölgy utasításba adta, hogy ne zavarják.
Ez megadná Rogernek az esélyt, a lökést, amire szüksége van.
Egy, két vagy három hét múlva lehet, hogy kihívom a rendőrséget.
Akkor, amikor rátalálnak Rogerre, aki a föld ezernyi izgalmas
helyéről hajózik vissza, már nem fog számítani.
A rendőrséget? Lehet, hogy még azt sem. Lehet, hogy az asszony
szívinfarktusban halt meg, és szegény Roger csak azt hiszi, hogy ő
ölte meg, és most büszkén indul útnak, és a saját büszkesége miatt
nem veszi tudomásul, hogy anyja természetszerű halála szabadította
föl.
De aztán mégis, mintha végül mindaz a gyilkolás, amiről hetven
éven keresztül lemondott, most arra késztette, hogy megragadja és
megölje a förtelmes pulykát. Nem találtam a szívemben
szomorúságot iránta. Végre beteljesítette az ítéletet.
Az út csendes. Egy óra telt el azóta, hogy a limuzin elsüvített az
úton.
Épp eloltottam a fényeket, és egyedül ácsorgok a pavilonban, és
nézem a fénylő tavat, ahol egy másik évszázadban, egy másik nap
alatt, egy öregarcú kisfiút megérintettem, hogy fogócskázzon velem,
és most, nagyon sokára, visszaadta, kézen csókolt és elfutott, és most
én vagyok az, aki kábultan nem követi őt.
Sok minden van még, amit nem tudok, de egy dologban biztos
vagyok. Már nem gyűlölöm Roger Harrisont többé.
Mészáros Dániel fordítása
 RITKA MŰVÉSZET, IHLET ÉS CSODA

Egy se nem enyhe, se nem csípős napon, amikor sem a nagy

meleg, sem a hideg nem fárasztotta az utazót, viharvert csotrogány
kapaszkodott fel a kopár hegy oldalán. A sziesztájukból felriasztott
futókakukkok lisztfehér porfelhőt kavarva rebbentek szét a
betegesen kereplő fémkaszni elől. Sértődött arizonai óriásgyíkok
cipelték arrébb húsos testüket, mint megannyi lusta indiánékszer. A
rozzant Ford puffogó-zakatoló parazitaként ette be magát a sivatag
gyomrába.
Az öreg Will Bandin visszapillantott az anyósülésről, és
felkiáltott: – Húzódj le! Húzódj le gyorsan!
Bob Greenhill csikorogva farolt ki egy eltévedt óriásplakát mögé.
A két férfi hátrafordult, és a horpadt csomagtartó fölött rémülten
pislogott a kocsi nyomában kavargó homokfelhőbe. Némán
fohászkodtak.
– Bukj le! Húzd le a fejed!
A por leülepedett. Éppen időben.
– Feküdj!
Kerregő motorbicikli száguldott el mellettük szédítő sebességgel,
mintha egyenesen a pokolból lőtték volna ki. Gépzsírtól csillogó
kormánya fölött gyűrött, durva vonású férfi görnyedt, ördögpirosra
cserzett arcát motorosszemüveg keretezte. Hujjogva feküdt rá a
szélre, és végigdübörgött az úton.
A két öreg nagyot fújva, megkönnyebbülten ült fel.
– Viszlát, Ned Hopper – dünnyögte Bob Greenhill.
– De miért? – siránkozott Will Bantlin. – Miért követ bennünket
mindenhová?
– Willy-William, hiszen te is tudod – felelte Greenhill türelmesen.
– Mi vagyunk az aranybányája. A szerencsemalacai. Miért hagyna
futni bennünket, amikor a fogócska őt boldog pénzeszsákká teszi,
bennünket pedig bölcs földönfutóvá?
 A két férfi egymásra nézett, halovány félmosoly derengett az
arcukon.
Amit a világ nem követett el ellenük, azt megtette a puszta
gondolat. Harminc éve éltek egymás mellett csöndes békességben,
ami az ő esetükben csöndes, békés munkakerülést jelentett. „Közel
az aratás ideje, érzem a csontjaimban” – szokta mondogatni Will;
ilyenkor kapták magukat, és odébbálltak, mielőtt beért volna az őszi
búza. Vagy: „Meglásd, az alma maholnap lepotyog a fáról.” És
azonmód arrébb vonultak háromszáz mérfölddel, nehogy fejbe
kólintsa őket egy kóbor gyümölcs.
Bob Greenhill komótosan visszakormányozta a tragacsot az útra.
– Ne lógasd az orrod, Will barátom!
– Az orrlógatáson túl vagyok – legyintett Will. – Rég elfogadtam a
nagy büdös igazságot.
– És mi volna az a nagy büdös igazság? – mosolygott a barátja.
– Egy szép napon egész halom szardíniakonzervre bukkanok,
csakhogy nem lesz konzervnyitóm. Másnap lépten-nyomon
konzervnyitókba botlok, hal meg sehol.
A motor sértődötten motyogott a motorháztető alatt, mint valami
zsémbes vénember. Ilyesféle hangja van az álmatlan éjszakáknak, a
rozsdásodó csontoknak és a lejárt szavatosságú álmoknak.
– A mi balszerencsénk sem tarthat örökké, Willy.
– Pedig nagyon igyekszik. Ha nyakkendőt árulunk, ki ver tábort
az utca túloldalán, és kínál alánk tíz centtel?
– Ned Hopper.
– Aranyat találunk Tonopahban, és ki szerez bányászati
engedélyt?
– A vén Ned.
– Hát nem tartozik nekünk már így is egy egész életnyi
szívességgel? Nem jött el az ideje, hogy végre valami a miénk legyen,
és ne az ő zsebében végezze?!
– Dehogynem, nagyon is eljött az ideje – felelte Robert higgadtan.
– A baj csak az, hogy te, én meg Ned sosem döntöttük el, mit
akarunk. Egyik városból a másikba sodródunk, és ha valamiben
fantáziát látunk, két kézzel kapunk utána. Ned ugyanígy van ezzel.
Nincs igazán szüksége arra, amit elvesz tőlünk; csak azért kell neki,
mert mi akarjuk. Megtartja, amíg odébb nem állunk, aztán bedobja
az első kukába, és ismét a sarkunkba szegődik, újabb kincsmorzsákra
vadászva. Abban a pillanatban, amikor valóban tudni fogjuk, mit
akarunk, Nednek a csizmaszárába száll a bátorsága, és a színét sem
látjuk többé. A pokolba is… – Bob Greenhill nagyot szippantott a
harapnivalóan tiszta, reggeli levegőáradatból, ami a szélvédőn
átbukva ömlött rájuk. – Minek panaszkodunk? Nézd az eget! Vagy
azokat a hegyeket, ott. A sivatagot és…
Hirtelen elhalt a hangja. Will Bantun felpillantott.
– Mi a baj ?
– Nem tudom, miért, de mintha… – Bob Greenhill körbekémlelt,
eres keze lassan forgatta a kormányt. – Le kell húzódnunk… az útról.
A tragacs finom huppanással a padkára gurult. Amikor
kibukkantak a kavargó porfelhőből, száraz, repedezett földnyelven
találták magukat, ahonnan hosszú mérföldekre be lehetett látni a
sivatagot. Bob Greenhill kikapcsolta a motort; az ócskavas
abbahagyta a zsémbelést, mintha varázsütésre megnémult volna.
– Ezt miért csináltad? – fordult felé Will Bantlin.
Bob meglepetten bámult a kezére.
– Úgy éreztem, mintha… Ide kellett jönnöm. Hogy miért? –
Zavartan pislogott. Aztán megrázta magát, és kényelmesen
hátradőlt. – Talán meg akartam csodálni a kilátást. Mindez már
millió éve itt van.
– Kivéve azt a várost, ott – mutatott előre Will Bantlin.
– Város?
Bob követte barátja ujját a tekintetével. Valahol a távolban, a
gőzölgő reggeli homok fölött, a horizonton ágaskodó oroszlánszínű
hegyek előtt házak halvány körvonalai derengtek.
– Ez nem lehet Phoenix – morfondírozott Bob Greenhill. – Az
kilencven mérföldre van innen. Más nagyvárosról pedig nem tudok
a környéken.
Will Bantlin kisimította a térképet a térdén.
– Közel-távol nincs más település – állapította meg.
– Nézd! – kiáltott fel Bob Greenhill. – Egyre tisztábban látszik!
Nyakukat nyújtogatták a poros szélvédő fölött, a szél csúfondárosan
fütyült időgyűrte, szikár arcukba.
 – Nahát… Tudod, mi ez, Bob? Délibáb. Ez az; délibáb! A
fénysugarak mókája. Nem kell hozzá más, csak a megfelelő nyomás,
páraviszonyok, hőmérséklet, meg efféle. A város ott lehet valahol a
horizonton. Nézd, hogy vibrál, szinte táncol a levegőben, aztán
megszilárdul. Visszatükröződik az égről, mint valami hatalmas
tükörről, és idevetül elénk. Egy délibáb, te jó ég!
– De ekkora… – Bob Greenhill hitetlenkedve méregette a várost,
ahogy hízott, és mind tisztábbá, élesebbé vált a kósza széllökésektől
vagy egy-egy puhán kavargó, távoli portölcsértől.
– Minden város öregapja! Biztos, hogy nem Phoenix. De nem is
Santa Fe vagy Alamagordo. Még csak nem is Kansas City…
– Az különben is túl messze van.
– De még milyen messze! Nézd ezeket a házakat. Hatalmasak! A
legmagasabbak az országban. Mit az országban? Csak egyetlen ilyen
hely van a világon.
– New York?
Will Bantlin lassan, ünnepélyesen bólintott. Megilletődött
csöndben ültek, és a délibábot bámulták. Az égig nyújtózó
épületegyüttes megmegcsillant a kora reggeli fényben.
Megtévesztőén kézzelfoghatónak tűnt.
– Ó, istenkém – sóhajtott fel Bob. – Ez csodálatos!
– Az – bólogatott Will. – De – tette hozzá suttogva, mintha attól
félne, hogy a város meghallja – mit keres háromezer mérföldre
otthonról, az arizonai senki földje közepén?
Bob Greenhill egyetlen pillanatra sem bírt elszakadni a
varázslattól.
– Willy, öreg barátom, sose kérdőjelezd meg a természet hatalmát!
Egyszerűen van, és kész. Rádióhullám, szivárvány, északi fény meg
minden efféle hókuszpókusz… Ha ettől jobban érzed magad,
képzeld azt, hogy életnagyságú fotó készült New Yorkról, és éppen
itt hívták elő, háromezer mérföldre az eredetitől, amikor éppen egy
kis lélekvidításra volt szükségünk. Csak a mi kedvünkért.
– Nem csak a mi kedvünkért. – Will a földre mutatott. – Nézd!
Körülöttük megszámlálhatatlan vastagabb-vékonyabb csík futott
keresztbe-kasul; idegen írásjelek a mindent betakaró, szürke
homokban.
 – Keréknyomok – állapította meg Bob Greenhill. – Több száz, több
ezer keréknyom. Rengeteg autó állt meg itt.
– De miért, Bob? – Will Bantlin kiszállt a kocsiból, körbetrappolt,
aztán letérdelt, és gyors, reszketeg mozdulattal megérintette a
nyomokat. – Miért, kérdem én? Hogy megnézzék a délibábot? Igen,
pontosan azért! Hogy megnézzék a délibábot.
– És?
– Drága barátom, ébredj fel! – Will felegyenesedett, és hangosan
brummogva tett néhány kanyart. – Vrrrummm! – Megforgatta a
képzeletbeli kormányt, és végigfutott egy keréknyomon. –
Brrrunimmm! Iiiiiih, padlófék! Robert-Bob, tudod te, miféle kincsre
bukkantunk? Nézz keletre, nézz nyugatra! Ez az egyetlen hely
sokmérföldes körzetben, ahol lehúzódhat az ember az autóútról, és
ahonnan rálátni a környékre.
– Szép dolog, ha az embernek szeme van a természet szépségeire,
de…
– A természet szépségeire?! Szent Habakuk! Szerinted kié ez a
föld?
– Az államé, gondolom.
– Rosszul gondolod! A tiéd és az enyém. Tábort verünk itt,
használatba vesszük, vagy hogy is mondják, és a törvény szerint
idővel a miénk lesz. Na, mit szólsz?
– Úgy érted – Bob Greenhill a sivatagot bámulta, és a távoli,
különös várost –, egy délibábba akarsz beruházni?
– Fején találtad a szöget.
Robert Greenhill egy ideig a kocsi körül téblábolt, és a nyomokkal
teleírt földet nézegette.
– Meg tudjuk csinálni?
– Hogy meg tudjuk-e csinálni? Futóhomok legyek, ha nem! – Will
Bantlin felpattant, és munkához látott; egyenlő távolságban
sátorvasakat kalapált a földbe, aztán spárgát tekert köréjük. – Lássuk
csak, innentől… idáig! Ez egy kincsesbánya, meglátod! Kiaknázzuk.
Egy aranytojást tojó tyúk, egy gyémánttó. Lubickolni fogunk a
pénzben! – Izgatottan kotorászott a csomagtartóban, ütött-kopott
dobozokat és széles kartonpapírt varázsolt elő, amin valaha kravátlit
hirdettek, fél áron. Halkan dudorászva megfordította, és az üres
oldalára ecsettel nagy nyomtatott betűket pingált.
– Willy – szólt közbe a barátja –, senki sem fizet azért, hogy lásson
egy szimpla…
– Egy szimpla délibábot? Húzz fel ide egy kerítést, mondd a
népeknek, hogy semmit sem fognak látni, és épp ezért fogja ideenni
őket a fene. Na, kész is! – Azzal felemelte a táblát.

MISZTIKUS DÉLIBÁB KILÁTÓ-A TITOKZATOS VÁROS

25 cent autónként. Motorosoknak csak egy tízes!

– Már jön is az első kuncsaft. Figyelj!

– William…
Ám Will már loholni kezdett, és meglengette a táblát. – Hé! Ide
süss, hé!
Az autó lassítás nélkül elrobogott mellettük; a bika tudomást sem
vett a matadorról.
Bob behunyta a szemét. Nem akarta látni, ahogy Will arcáról
leolvad a remény.
Egyszer csak csodálatos, lélekremegtető hang hallatszott: a fékek
csikorgása. A kocsi tolatott. Will vadul ugrált, integetett és
gesztikulált.
– Igen, uram! Úgy van, kishölgy! Páratlan, misztikus délibáb. A
titokzatos város! Erre parancsoljanak, hajtsanak be!

A nyomok a porban megsokszorozódtak, aztán tengerré olvadtak,

megolvashatatlan áradattá. A kíméletlen hőség buraként lebegett a
szikkadt földnyelv fölött, összemosta az érkező járművek robaját, a
fékek csikorgását, a becsapódó ajtók zaját, az elhallgató motorok
tiltakozó köhögését, miközben az újonnan érkezők a sorukra vártak.
Az autókban ülő emberek sokfélék voltak, mintha a világ négy
tájáról hozta volna össze őket a sors. Először izgatottan beszélgettek,
aztán elnémultak; szavukat vette, ami a sivatagból nézett vissza
rájuk, A szél puhán az arcukba lehelt, beletúrt a nők hajába, matatott
a férfiak nyitott gallérján. Sokáig ültek az autóban, néhányan kiálltak
a plató peremére. Hallgattak. Végül megilletődve távoztak.
 Az első autó volánjánál ülő nő boldog mosollyal biccentett Bob és
Will felé.
– Pompás! Épp olyan, mint Boston!
– Mit mondott? – kérdezte Will Bobtól. – Boston vagy otthon?
Újabb autó gördült a rögtönzött kijárat felé.
– Hálás köszönet, uraim! – A sofőr kinyújtotta a kezét, hogy
parolázzon Bobbal. – Csak ránézek, és máris úgy érzem, tudok
franciául.
– Franciául? – ámuldozott Bob.
A harmadik autóban öregember ült. A fejét ingatta.
– Ilyesmit nem látni minden bokorban, földi! A szutyakos angol
köd is, meg minden. Ott a Westminster híd. Fess, mint a képeslapon.
Odább a Big Ben, ahogy kell. Hogy csinálják? No, isten megáldja
magukat, jóemberek. Tiszteletem.
A két barát egyik lábáról a másikra állva figyelte, hogy az öreg
elhajt, aztán mintha összebeszéltek volna, egyszerre fordultak meg,
és bámultak az egyre erősödő déli ragyogásba.
– Big Ben? – visszhangozta Will Bantlin. – A Westminster híd?
Szutyakos angol köd? – Valahol a távolban, a földnyelv peremén túl
mintha hármat ütött volna egy irdatlan óra. Mintha ködszirénák
jajongtak volna láthatatlan bárkák után. Mintha hajókürtök ríttak
volna egy testetlen folyó fölött…
– Tud franciául? – suttogta Robert. – Big Ben? Otthon? Boston?
Szerinted ott van Boston is, Will?
Megfordult a szél. Forró levegő bugyogott fel, változást pengetve
egy láthatatlan hárfán. A köd szürke kőszoborrá szilárdult. A nap
arany emlékművet emelt a délutáni izzás hullámzó talapzatára.
– De hogyan… – merengett William Bantlin –, hogyan képes
változni? Hogy lehet egyszerre több város? Mondtuk valakinek, mit
fog látni? Nem mondtuk. Szerinted, Bob, szerinted…?
Tekintetüket utolsó ügyfelükre szegezték, aki magányosan állt a
terméketlen kiszögellés szélén. Robert csendre intette barátját, és
odaóvakodott a vendég mellé. Negyvenes férfi volt életteli, markáns
vonásokkal. Meleg, tisztakék szemét kiemelte szép ívű arccsontja és
érzékenyen formált szája. Úgy festett, mint aki sok mindent látott
már életében, és számtalan sivatagon vágott át egy bizonyos oázist
keresve. Mint az építész, aki a sötét utcán kóborol saját épületei
árnyékában, és kínlódva keresi az ég egy szabad darabkáját, amit
nem takar ki a vas, acél és üveg. Az arckifejezése a mesteremberére
emlékeztetett, kinek régi álma vált valóra, és most betölti a világot,
horizonttól horizontig. Csak félig-meddig tudatában, hogy nincs
egyedül, halk, könnyed, szinte csodálkozó hangon szólalt meg;
kimondta, amit látott, szavakba öntötte, amit érzett.
– „Xanaduban, hol roppant barlangokon át…”2
– Tessék? – kérdezte William zavartan.
Az idegen halványan elmosolyodott, de nem vette le a szemét a
délibábról. Csöndes szóval, emlékezetből mormolta a verset:

Kubla kán tündérpalotát

építtetett Xanaduban,
hol roppant barlangokon át
örök éjbe veti magát
az Alph, a szent folyam.

A férfi szavai mintha megbabonázták volna a szelet. A két barát

körül nyugtalanul kavargott a levegő. Mozdulni, lélegezni sem
mertek.

Mérföldnyi jó földet tizet

gyorsan torony s fal övezett:
s itt tömjénfa nyilt, illat volt a lomb,
tündöklő kertek és kanyar patak;
ott sötét erdők, vének, mint a domb,
öleltek napos pázsitfoltokat.

William és Robert a délibábot bámulták. Amiről az idegen beszélt,

mind ott kavargott az aranyló homokban; olyan volt, mint valami
mesebeli, minaretekből és távol-keleti kupolákból emelt kőkoszorú.
A Góbi csillámló porkavalkádja közepette karcsú tornyok törtek a
magasba, a termékeny Eufrátesz partjait napszítta kövek övezték,

2 Kubla Kán, Samuel Taylor Coleridge (1772-1834); Szabó Lőrinc fordítása

Palmyra még nem hevert romokban, szinte lüktetett az élettől; csak
később koptatták meg fényét az elszivárgó évek. Körös-körül
minden vibrált a hőségtől; félő volt, hogy a törékeny csoda örökre
eltűnik a föld színéről.
Az idegen szinte megrészegült a látomástól. Hangos szóval fejezte
be:

Ritka művészet, ihlet és csoda:

jégbarlangok és napfénypalota!

Elhallgatott. A csend szinte dübörgött Bob és Will fülében. Aztán

a férfi előkotorta a tárcáját, szemében könnyek csillantak.
– Köszönöm.
– Már fizetett – sietett a válasszal Will.
– Ezért minden pénzemet odaadnám.
Megszorította William kezét, és belenyomott egy ötdollárost.
Beszállt a kocsijába, még egyszer felnézett a délibábra, aztán
beindította a motort, és kimanőverezett az útra. Az arca
átszellemülten ragyogott.
Robert tett néhány bizonytalan lépést a távolodó autó után.
William táncra perdült örömében: kalimpált, kiabált, kurjongatott, a
port rugdosta, pörgött-forgott.
– Halleluja! Éljen a bőségszaru! Tele tál ebéd! Vadonás új,
csikorgós cipők! Nézd, mi van a markomban!
Robert leintette.
– Nem hiszem, hogy el kellene fogadnunk.
William abbahagyta a táncot.
– Tessék?
Robert merőn nézett a sivatagba.
– Sosem lehet igazán a miénk. Irdatlan messze van. Persze
megszerezhetjük a földet, de… Még azt sem tudjuk, mi ez.
– Mi lenne? New York és a…
– Jártál valaha New Yorkban?
– Nem, de mindig meg akartam nézni.
– Hát éppen ez az: meg akartad nézni, de sosem jártál ott. – Robert
jelentőségteljesen bólintott. – Pontosan úgy, ahogy ők. Hallottad:
Párizs, Boston, London. És ez a férfi a Xanadujával. Willy, Willy,
valami nagy és különös akadt a horgunkra. Félek, hogy akarva-
akaratlanul bajt okozunk.
– Miért? Senkit sem kergettünk el, nem igaz?
– Ki tudja? Lehet, hogy valakinek negyed dollár is túl sok. Valami
nem stimmel, Will, értsd meg; egy természeti jelenség nem
működhet természetellenes szabályok szerint. Nézd csak meg
jobban, aztán mondd a szemembe, hogy ok nélkül
aggodalmaskodom!
William megnézte. A délibáb az első nagyvárosra emlékeztette,
amit még kisfiúként látott, amikor az anyjával utazott vonaton a
végtelenbe nyúló szántóföldeken át. Házról házra, toronyról
toronyra nőtt ki a földből; ezer üvegszemével mind őt figyelte. Most
ugyanaz a friss, régi-új, lélegzetelállító csoda érzés bizsergette
minden porcikáját.
– Szerintem – mondta végül Robert – csak annyit kellene
elfogadnunk, amennyiből vehetünk egy hétre való benzint. A többit
dobjuk az első templomi perselybe, ami az utunkba kerül. Ez a
délibáb olyan, mint egy friss hegyi forrás, és a szomjúhozó emberek
tömegével jönnek ide. Ha okosak vagyunk, merítünk egy pohárral,
csillapítjuk a szomjunkat, aztán odébbállunk. Ha nekilátunk gátat
építeni, és kisajátítjuk az egész forrást…
William a titkokat suttogó porciklonok közé bámult. Igyekezett
belenyugodni abba, amin nem változtathat.
– Ha azt mondod.
– Nem én mondom. A sivatag mondja.
– Hát én mást mondok!
A két öreg összerezzent a harsány kiáltásra.
A makadámút derekán poros motorbicikli állt. Az olajfoltos
gépen, homlokán motorosszemüveggel koromfoltos, pufók arcú férfi
ült. Fennhéjázó önteltsége és világmegvetése démoni sálként lebegett
mögötte.
– Ned Hopper!
A férfi rájuk villantotta legüresebb mosolyát, és kieresztette a
féket. Végiggurult a lejtőn, és megállt előttük.
– Te? – hápogta Robert.
 – Én, én, én! Én! – Ned Hopper négyet tülkölt a dudával, és
hátravetett fejjel nevetett. – Ki más?
– Egy szót se! – mormolta Róbert. – Ez a tulok széttöri, mint egy
tükröt.
– Mit tör szét, mint egy tükröt? – William, megérezve Robert
aggodalmát, a sivatagra pislogott.
A délibáb megborzongott és hullámozni kezdett, pillanatról
pillanatra testetlenebbé vált. Végül még egyszer, utoljára kirajzolta
magát a levegőben.
– De hát semmi sincs odalenn! Ki vele, barátocskáim, miben
mesterkedtek? – Ned végignézett a keréknyomoktól barázdált
földön. – Jó húsz mérfölddel előttetek jártam, amikor észrevettem,
hogy lemaradtatok. Mondom magamnak, ez nem vall öreg
haverjaimra, akik nagylelkűen elvezettek az aranybányához
negyvenhétben, aztán ötvenötben egy szerencsés dobás révén
megajándékoztak ezzel a remek paripával. Ennyi éven át segítettük
egymást, és most titkolnak valamit előlem? Szóval fogtam magam,
visszajöttem. Itt ücsörögtem fél napig a dombtetőn, rajtatok
tartottam a szemem. – Távcsövet húzott elő olajos kabátja alól. –
Tudjátok, szájról olvasásban különösen tehetséges vagyok. Láttam a
rengeteg autót, a pénzt. Micsoda boltot csináltatok!
– Halkabban – figyelmeztette Róbert.
– Viszlát, fiúk. – Ned mintha meg se hallotta volna a férfit,
angyalian mosolygott. – Sajnálom, hogy búcsúznunk kell, de nagyra
értékelném, ha elhúznátok a birtokomról.
– A birtokodról? – Robert és William rekedt suttogással, kánonban
ismételték: – A te birtokodról?
Ned teli szájjal nevetett.
– Mikor láttam, mekkorát kaszáltatok, visszakerekeztem
Phoenixbe. Látjátok ezt a pecsétes bilétát?
Szépen összehajtogatott papírt húzott elő a zsebéből.
William kinyújtotta a kezét.
– Ne add meg neki ezt az elégtételt – fogta vissza Robert.
William visszahúzta a kezét. – El akarod hitetni velünk, hogy
megvetted ezt a földet?
Ned szemében nevetés bujkált.
 – Igen. Vagyis nem. De ha hazudnék is, gyorsabban érek
Phoenixbe, mint ti a szeméttelepre való tragacsotokkal. – A távcsövet
széles mozdulattal a szeme elé illesztette, és körbekémlelt. – Ja, igen.
Ide a pénzzel, amit ma délután két óra óta kerestetek! Ugyanis azóta
tartózkodtok jogtalanul az én birtokomon.
Robert egy marék aprót szórt a porba. Ned Hopper a fényes
szemétre pillantott.
– Őrület, kész őrület! Semmi sincs odalenn, és az a sok balek
képes fizetni érte.
Robert megfordult, hogy megnézze magának a sivatagot.
– Te sem látsz semmit, mi? – horkantotta Ned.
– Semmit a világon.
– De igenis látunk! – kiabálta William. – Mi…
– William! – dörrent rá Robert.
– De Bob!
– Semmi sincs ott. Ned is megmondta.
Időközben újabb vendégek érkeztek hangos motordorombolás
közepette.
– Ha megbocsátanak, uraim, elfoglalom a helyem a kasszánál. –
Ned nekilódult, szélesen hadonászva. – Igen, uram! Erre,
asszonyom! A pénzt előre kérem!
– Miért? – William a távolodó Ned Hoppert figyelte. – Miért
hagyjuk, hogy ezt csinálja?
– Várj! – csitította Robert derűsen. – Mindjárt meglátod.
Egy Ford, egy Buick és egy vízözön előtti Moon gördült el
mellettük. A két barát szó nélkül félreállt.

Halódó bronzfény. A dombtetőn, jó ötszáz lépésnyire a Misztikus

Délibáb Kilátó fölött William Bandin és Robert Greenhill szegényes
vacsoráját költötte, amiben több volt a bab, mint a szalonna. Robert
jobb napokat látott színházi látcsővel kémlelte az odalent zajló
eseményeket.
– Harminc kuncsaftja volt, mióta elhajtott minket – összegezte. –
Nemsokára kénytelen lesz bezárni a boltot. Negyed óra lehet hátra a
naplementéig.
William a villájára tűzött ráncos babszemre pislogott.
 – Magyarázd el nekem még egyszer, miért van az, hogy amikor a
szerencse ránk mosolyog, Ned Hopper varázsütésre kiugrik a
földből?
Robert fáradtan sóhajtott, és az ingujjába törölte a kopott kukkert.
– Mert tiszta a szívünk, öreg barátom. Fényben járunk. És a föld
söpredéke a világ túlfeléről is észreveszi a fényt. Azt mondják
magukban: nahát, ott egy balfácán, egy újabb palimadár. És körénk
gyűlnek, hogy a kezüket melengessék. Nem tudom, mit tehetnénk.
Hacsak azt nem, hogy kioltjuk a fényt.
– Azt nem szeretném – motyogta William, és előrehajolt, tenyerét
az aprócska tűz fölé tartva. – Csak hát… reméltem, hogy végre
elérkezett a mi időnk. Egy ilyen korhadt lelkű tuskóba, mint Ned
Hopper, igazán belecsaphatna a mennydörgős istennyila.
– Hogy mondod? A mennydörgős istennyila? – Robert egyre
erősebben markolta a látcsövet. – Ahogy nézem, épp most ütött bele.
Mit féltek, ti kicsinyhitűek?
William felugrott, és csatlakozott barátjához. Belebámultak a
látcső egy-egy szárába, és mohón lesték, mi történik.
– Látod?
William hangosan kiabálni kezdett: – Üknagyapám skótkockás
térde kalácsára, ez az! Hohó, kellett neked vízibicikli, te hétpróbás
anyaszomorító!
Ned Hopper a domb tövében egy autó előtt őrjöngött. A kocsiban
ülők dühösen rázták felé az öklüket. Ned kénytelen volt némi
apróval befogni a szájukat. Az autó csikorogva elhajtott. Hallani
lehetett Ned elkeseredett szitkozódását.
William alig bírt magával.
– Visszaadta a pénzt, láttad? Majdnem nekiment annak a férfinak.
Az meg ott mindjárt bepancsol neki, te jó ég! Neki is visszafizeti a
belépti díjat! Újabb könnyes búcsú.
– Hip-hip-hurrá! – kurjongatott Robert, saját kukkerszárán
követve az eseményeket.
Az autók egytől egyig elmentek. A jó öreg Ned cifra
káromkodások közepette a porba dobta motorosszemüvegét, letépte
a kartonfeliratot, és megtaposta.
– Istenkém – vigyorgott Róbert. – Örülök, hogy nem hallom, amit
mond. Gyere, Willy, induljunk!

***
William Bantlin és Robert Greenhill kocsiba szálltak, és
visszadöcögtek a Titokzatos Város lehajtójáig. A szemből jövő Ned
Hopper sivító dühorkánként döngetett el mellettük. Útközben
felrúgta a festett kartonlapot, ami fütyülve zúgott el Bob feje mellett,
mint a bumeráng. Még akkor is repült, amikor Ned már rég eltűnt a
dombtető mögött, és a távolodó mennydörgés robaja is elült, aztán
lustán levitorlázott a porba. William felvette, és gondosan leporolta.
Erősen alkonyodott, a nap megérintette a távoli hegyeket és az
elcsöndesedő földet. A két férfi egyedül találta magát a semmi
közepén. Nézték a keréknyomoktól barázdált homokot, a különös,
halott vidéket.
– Gondoltam – motyogta Robert.
A lemenő nap rózsaszín-arany fénye felszárította a délibáb utolsó
foszlányait is. Illékony pordervisek kerengtek a pusztaságban, más
nem mozdult. Williamből panaszos, gyászos nyögés tört fel.
– Megölted! Ned Hopper, gyere vissza, te alávaló… Ó, a pokolba,
Ned, mindent tönkretettél! Hogy a kénköves kárhozat állna a… –
Elharapta a szót. – Bob, neked egy szavad sincs?
Robert szomorúan csóválta a fejét.
– Tulajdonképpen sajnálom Nedet. Nem látta, amit rajta kívül
mindenki más látott. Egyetlen pillanatra sem hitt benne. És tudod,
mit mondok? A hitetlenség ragadós. Megfertőzi az embert.
William körbenézett a kietlen vidéken.
– Ezért tűnt el?
– Ki tudja? – Robert a fejét ingatta. – Egy dolog biztos: amikor a
népek idejöttek, a város, a városok, vagy bármi volt is az, szóval a
délibáb itt volt. Csak hát nehéz élvezni az előadást, ha folyton
kitakarják előled a színpadot. Anélkül, hogy Ned a kisujját
mozdította volna, kitakarta a napot. Vége a műsornak, legördült a
függöny.
– És nem tudnánk esetleg… – kezdte William habozva.
– Tudnánk-e ráadást kérni? De hogyan? Hogy idézel meg egy
csodát? Tanácstalanul nézték a szőke homokfodrokat, a ködszürke
hegyeket, a kócos, zilált felhőket, az üres, nyomasztóan mozdulatlan
eget.
– Talán ha a szemünk sarkából sandítanánk arrafelé; ha úgy
tennénk, mint akit nem érdekel, csak közönyösen, szóval érted…
Meredten bámulták a cipőjük orrát, a körmüket, a porban heverő
köveket. Végül William törte meg a csendet: – Tényleg mi lennénk a
fényben járók?
Robert zavartan felnevetett.
– Nem hasonlítunk a gyerekekhez, akik ma itt jártak, és azt látták,
amit akartak. De egyszeri lelkek sem vagyunk, akik a búzaföldön
termettek, Isten kegyelméből vándorolnak a nagyvilágban, és sosem
nőnek fel. Sem kicsik, sem nagyok nem vagyunk, Willy, de egy
biztos: minden új napnak örülünk;. Tudjuk, milyen a napfelkelte a
szabad ég alatt, tudjuk, hogyan születnek a csillagok, és hogyan
halnak meg a hajnali szürkületben. Ez a gazember régóta nem örül
semminek. Rágondolni is rossz, hogy egész álló éjszaka az utakat
rója, egy életen át.
Elhallgatott. William óvatosan a sivatag felé sandított.
– Látsz valamit? – suttogta Robert. Magányos fényszórópár
közeledett az úton.
A két férfi összenézett. Halvány remény gyúlt a tekintetükben,
mégsem tudták rászánni magukat, hogy integessenek és kiabáljanak.
Csak álltak az út mellett a viharvert táblával a kezükben.
A kocsi elszáguldott mellettük.
Sóvárgó tekintettel követték.
Aztán mintha a sofőr meggondolta volna magát; lassított, megállt.
Visszatolatott. Fiatal férfi volt, mellette a felesége, hátul két gyerek.
Biccentett.
– Nyitva vannak még?
– Nem fogadunk… – kezdte William, de Robert közbevágott:
– A barátom úgy érti, az utolsó látogatótól nem fogadunk el
pénzt. Ön és a családja a ház vendége!
– Köszönjük! Ez igazán kedves maguktól.
Az autó kidöcögött a platóra. William megfogta Robert könyökét.
– Bob, mi ütött beléd? Csalódást akarsz okozni nekik?
– Pszt! – intette le Robert gyengéden. – Gyere és figyelj!
 A gyerekek kiszálltak a kocsiból. A férfi és felesége komótosan
követték őket a földnyelv pereméig. Valahol a távolban, az alkonyi
ég alatt halk szavú madár énekelt.
– Nézd! – suttogta Robert.
A család felsorakozott a mézarany mélység fölött, a sivatagot
kémlelték.
William visszafojtott lélegzettel várt.
A felnőttek zavartan hunyorogtak, a gyerekek némán meregették
a szemüket. A tekintetük megtelt a halódó napfény párlatával.
William zavartan megköszörülte a torkát.
– Öhmm… későre jár. Ilyenkor már nem látni…
A férfi válaszra nyitotta a száját, de a fia közbevágott: – Én látom,
én látom!
– Én is! – A kislány a távolba mutatott. – Ott!
A szülők tekintetükkel követték a kislány kinyújtott kezét.
– Uram, teremtőm! – csapta össze a nő a tenyerét. – Egy pillanatra
azt hittem… És tényleg ott van!
A férfi kérdőn pillantott a feleségére. Nem volt szüksége
iránytűre; akármit olvasott ki a nő szeméből, az elrepítette a távolban
sziporkázó csodáig.
– Igen – sóhajtott. – Már én is látom!
William némán figyelte a jelenetet, aztán Robertre sandított, aki
mosolyogva biccentett.
– Ez… – suttogta a lány – ez igazi?
Az apa bólintott, tekintetében felragyogott a titok, amit csak a
szem érthet, és az értelem láthat. Megilletődve szólalt meg, mint aki
az erdőbe indult, de égig érő katedrálisban találja magát: – Istenem,
de gyönyörű!
William alig bírt magával; ő is látni akarta a várost. Robert halkan
suttogta: – Csak lassan, óvatosan. Nem szabad görcsösen akarni.
De Will tudta, mit kell tennie.
Odalépett a gyerekek mellé. Melengette magát velük, mint vándor
a tűz mellett hűvös őszi éjszakán. Mély levegőt vett, és hagyta, hogy
tekintete elkalandozzon, egyre közelebb és közelebb a remegő,
reményeiben élő csodavároshoz.
Messze a láthatáron, a hűlő homokban, amit fel-felkap és magasba
emel a szél, újra összeálltak a tornyok és minaretek.
Aztán Robert lélegzetét érezte a tarkóján, amint suttogva, félig-
meddig magában mormolja:

Ritka művészet, ihlet és csoda:

jégbarlahgok és napfénypalota!

A délibáb betöltötte a horizontot.

A nap lassan kihunyt, reszketve előbújtak az első csillagok. A
város kristálytisztán vibrált a levegőben, William pedig egyre csak
azt ismételgette átszellemülten: – „Ritka művészet, ihlet és csoda…”
Addig álltak a mélyülő sötétben, amíg mindent elnyelt a vak éjszaka.
Gálla Nóra fordítása
 ÉS ÍGY HALT MEG RIABOUCHINSKA

A pince hideg beton volt, a halott férfi pedig hideg kő, a levegőt
láthatatlan eső töltötte meg, s az emberek úgy álltak ott a holttest
felett, mintha a tenger mosta volna ki az üres partra egy reggelen. A
föld gravitációja ebben az alagsori kis helyiségben összpontosult,
olyan erős gravitáció, hogy lehúzta az arcukat, legörbítette szájuk
sarkát, és kifakította az orcájukat. Fejük előrebillent, lábukat
megvetették, úgy mozogtak, mintha víz alatt lennének.
Egy hang szólalt meg, de senki nem figyelt rá.
Aztán megint szólt, és nagy sokára az emberek megfordultak, és
egy pillanatra a semmibe révedtek. A novemberi tengerparton álltak,
fejük felett rikoltozó sirály körözött a hajnal szürke fényében.
Szomorú hang volt, mintha délre készülne a közeledő acélos tél elől.
A partot dögönyöző tenger hangja is hallatszott, de olyan messziről,
hogy csak homok és szél susogásának tűnt egy kagylóban.
Az alagsorban az emberek az asztalra néztek, meg a rajta nyugvó
aranydobozra, olyan ötven centi hosszú lehetett, rajta a
RIABOUCHINSKA név. A kis koporsó fedele alatt a hang egyre csak
szólt, és az emberek csak bámulták a dobozt meg a halottat a padlón,
míg már nem is hallották a halk kiáltást.
– Engedjenek ki, engedjenek ki, kérem, kérem, engedjenek ki!
Végül Mr. Fabian, a hasbeszélő lehajolt, és azt súgta az
aranydoboznak: – Nem, Rio, ez komoly dolog. Majd később. Most
maradj csendben. Ez az, jó kislány. – Lehunyta a szemét és
megpróbált nevetni.
A fényezett fedél alól azt mondta a nyugodt, női hang:
– Kérlek, ne nevess. Sokkal kedvesebbnek kéne lenned azok után,
ami történt.
Krovitch nyomozó hadnagy megérintette Fabian karját: – Ha nem
bánja, a műsorszámot majd később kérjük. Most ezt kell tisztáznunk.
– A nőre nézett, aki immár az összecsukható széken ült: – Mrs.
Fabian. – Majd bólintott a mellette ülő fiatalembernek. – Mr.
Douglas, maga Fabian menedzsere? A fiatalember igennel felelt.
Krovitch a földön heverő arcára nézett.
– Mr. Fabian, Mrs. Fabian, Mr. Douglas, maguk mind azt állítják,
hogy nem ismerik ezt a férfit, akit tegnap éjjel megöltek itt, sosem
hallották még az Ockham nevet. Ockham viszont korábban azt
mondta az ügyelőnek, hogy ismeri Mr. Fabiant, és roppant fontos
ügyben kell beszélnie vele.
A hang a dobozban hirtelen új rákezdte.
Krovitch felcsattant: – Az istenit, Fabian!
A fedél alatt a hang nevetett. Mintha tompa csengő szólt volna.
– Ne is figyeljen rá, hadnagy – tanácsolta Fabian.
– Rá vagy magára? A fenébe! Mi ez? Maga és a báb egy és
ugyanaz!
– Már sosem leszünk ugyanaz – mondta a halk hang –, a múlt
éjszaka után nem.
– Ide a kulcsot, Fabian – nyújtotta a tenyerét Krovitch. A csendet
megtörte a kulcs zörgése a kis zárban, majd a miniatűr zsanérok
nyikorgása, ahogy a fedél felnyílt.
– Köszönöm – mondta Riabouchinska.
Krovitch mozdulatlanul állt, nézte Riabouchinskát a dobozában,
és nem hitt a saját szemének.
A fehér arcot vagy márványból faragták, vagy a legfehérebb fából,
ami létezik. Vagy talán hóból. A fehér fej törékeny volt, akár a
porceláncsészén átragyogó nap, az azt tartó nyak pedig szintén
hófehér. A kezek elefántcsontból készülhettek, apró ujjvégükön
parányi köröm, az ujjbegyeken pedig finom spirálvonalak.
Az alak fehér kő volt, s ezen a kövön fény ömlött át, és fény
sugárzott a sötét szemből, melynek mélye kéklett, akár az érett
szilva. Krovitchot arra emlékeztette, amikor tejet öntenek
kristálykorsóba. Fekete szemöldöke ívelt és vékony volt, orcája
beesett, halántékán mindkét oldalt halvány rózsaszín ér futott, és egy
másik halványkék ér alig láthatóan keskeny orra fölött, pont a két
csillogó szeme között.
Ajkai kissé szétnyíltak, és nedvesnek tűntek, az orrlyukai
tökéletesen formáltak, akárcsak a füle. Fekete haját középen
választották el, s a fül mögé tűrték, és valóságos haj volt, látta
minden szálát. Ruhája ugyanolyan fekete volt, mint a haja, és
kilátszott belőle a válla, melynek fája olyan sárgásan fénylett, mint a
kő, amit sokat sütött a nap. Gyönyörű volt. Krovitch érezte, hogy
valami mocorog a torkában, de megállította és nem mondott semmit.
Fabian kivette Riabouchinskát a dobozból.
– Az én drága hölgyem. A legritkább importált fából faragták.
Szerepelt már Párizsban, Rómában és Isztambulban. A világon
mindenki szereti, és azt hiszi, hogy igazi ember, valamiféle
hihetetlenül apró törpe. Nem hajlandók elfogadni, hogy valaha egy
erdő része volt, mely messze-messze nőtt városoktól és idióta
emberektől.
A felesége, Alyce, férjét figyelte, le sem vette a szemét a szájáról.
Egyszer sem pislogott, miközben a férje karjában dajkálta a babát. A
férfinak ellenben csak a bábu létezett, a pince és a szoba eltűnt a
ködben.
Végül az apró alak mocorogni kezdett:
– Kérlek, ne beszélj rólam. Tudod, hogy Alyce nem szereti.
– Alyce sosem szerette.
– Pszt, ne – szólt rá Riabouchinska. – Ne itt, ne most. – Aztán
gyorsan Krovitch felé fordult, és apró ajka megmozdult. – Hogyan
történhetett? Mármint Mr. Ockhammel.
– Inkább aludjál, Rio – mondta Fabian.
– De nem akarok! – feleselt az. – Ugyanannyi jogom van hallani,
ugyanannyira része vagyok ennek a gyilkosságnak, mint Alyce…
vagy akár Mr. Douglas.
A menedzser ledobta a cigarettáját. – Engem ne keverj bele, te
kis… – És úgy nézett a babára, mintha százhatvan centisre nőtt
volna, és ott állna előtte.
– Csak szeretném hallani az igazságot. – Riabouchinska forgatta a
fejét, hogy belássa az egész pincét. – És ha a koporsómban maradok,
nem lesz igazság, mert John megrögzött hazudozó, figyelnem kell rá,
nem igaz, John?
– Azt hiszem, igaz – felelte a férfi lehunyt szemmel.
– John a világon az összes nő közül engem szeret a legjobban, és
én is szeretem, és igyekszem megérteni, amikor rossz útra téved.
 Krovitch tenyerével az asztalra csapott. – Az istenit, Fabian, ha azt
hiszi, hogy…
– Nem tehetek semmit – védekezett Fabian.
– De ő…
– Tudom, mit akar mondani – felelte Fabian halkan, a nyomozóra
nézve. – Hogy a torkomban van, ugye? Hát nincs. Máshol van. Nem
tudom. Itt, vagy itt – érintette meg a mellkasát, majd a fejét. –
Gyorsan el tud bújni. Néha semmit sem tehetek. Néha csak önmaga,
nincs benne semmi belőlem. Máskor megmondja, mit kell tennem, és
nekem muszáj megtennem. Figyel, rám szól, őszinte, amikor én nem,
jó, amikor én olyan gonosz vagyok, amilyen csak lehetek. Külön
életet él. Falat emelt a fejemben, ott él. Rám se hederít, ha azt
akarom, hogy illetlen dolgot mondjon, de együttműködik, ha a
megfelelő szavakat és gesztusokat javaslom. – Fabian sóhajtott. –
Szóval, ha folytatni akarja, attól tartok, Riónak is jelen kell lennie. Ha
bezárjuk, azzal nem érünk el semmit, de nem ám.
Krovitch hadnagy jó egy percig hallgatott, majd döntött. – Jól van.
Maradjon. Lehet, hogy mire hajnalodik, olyan fáradt leszek, hogy
még egy hasbeszélő bábuját is kikérdezem.

Krovitch cigarettát vett elő, rágyújtott, kifújta a füstöt.

– Szóval nem ismeri fel a halott férfit, Mr. Douglas?
– Halványan ismerős. Talán színész.
Krovitch elkáromkodta magát.
– Mit szólnának ahhoz, ha abbahagynák a hazudozást? Nézzék
meg Ockham cipőjét, a ruháját. Nyilvánvaló, hogy pénzre volt
szüksége, és azért jött ide, hogy kolduljon, kölcsönkérjen vagy
lopjon. Hadd kérdezzem meg ezt, Mr. Douglas: szerelmes maga Mrs.
Fabianba?
– Na várjunk egy pillanatot! – csattant fel Alyce Fabian.
Krovitch leintette.
– Ahogy ott ülnek egymás mellett. Nem vagyok vak. Ha egy
menedzser ül ott, ahol a férjnek kéne, ő vigasztalja a feleséget,
akkor… Meg ahogy maga nézi a bábu koporsóját, Mrs. Fabian, a
lélegzetét is visszafojtva. Ökölbe szorítja a kezét, amikor beszél.
Nagyon nyilvánvaló.
 – Csak nem hiszi egy pillanatig is, hogy féltékeny vagyok egy
fadarabra?
– Nem az?
– Nem, nem!
Fabian megmoccant. – Nem kell neki mondanod semmit, Alyce.
– Hadd mondja!
Mind az apró alak felé kapták fejüket, akinek szája most
csukódott be lassan. Még Fabian is úgy nézett rá, mintha az
megütötte volna. Nagy sokára Alyce Fabian szólalt meg:
– Hét éve mentem hozzá Johnhoz, mert azt mondta, szeret, és
mert szerettem, és szerettem Riabouchinskát is. Legalábbis eleinte.
De aztán rájöttem, hogy John igazából vele éli az életét, neki szenteli
minden figyelmét, én csak várakozó árnyék voltam a függöny
mögött minden este.
Ötvenezer dollárt költött a ruhatárára, százezer dollárt a
babaházra arany-, ezüst- és platinabútorokkal. Minden este
betakargatta az apró szaténágyban, és beszélt hozzá. Eleinte azt
hittem, csak egy vicc az egész, és le voltam nyűgözve. Ám amikor
rájöttem, hogy én valóban csak segédkezem ebben az egészben,
gyűlölet és bizalmatlanság töltött el. Nem is a bábu iránt, mert végül
is nem az ő műve volt, hanem John iránt, ő volt a hibás. Hiszen ő
irányította, és minden okossága és szadizmusa előjött a fababával
való kapcsolatában.
És amikor végül igazán féltékeny lettem, milyen ostobaság volt
tőlem! Ennél jobban nem is tiszteleghettem volna Johnnak, és annak,
ahogy a hangutánzás művészetét tökélyre fejlesztette. Annyira
bugyuta volt, annyira különös. Mégis tudtam, hogy valami
megszállta Johnt, mint ahogy egy szomjas állat lapul azokban, akik
isznak.
Úgyhogy düh és szánalom, féltékenység és megértés között
ingadoztam. Voltak hosszú időszakok, amikor egyáltalán nem
gyűlöltem őt, és azt, ami Rio volt őbenne, azt pedig sosem gyűlöltem,
mert ő volt a jobbik énje, a jó, az őszinte és a kedves része. Rio volt
az, ami John sosem lett.
Alyce elhallgatott, és a pincére csend telepedett.
– Meséljen Mr. Douglasről – suttogta egy hang.
 Mrs. Fabian nem nézett a bábura. Nagy erőfeszítéssel befejezte: –
Ahogy az évek teltével olyan kevés szeretetet és megértést kaptam
Johntól, azt hiszem, természetes volt, hogy… Mr. Douglas felé
forduljak.
– Kezdenek összeállni a dolgok – bólintott Krovitch. – Mr.
Ockham nagyon szegény, peches ember volt, aki azért jött ebbe a
színházba, mert tudott valamit magáról és Mr. Douglasről. Talán
azzal fenyegetőzött, hogy beszél Mr. Fabiannal, ha nem fizetnek
neki. Ez nyomós ok lett volna megszabadulni tőle.
– Ez oltári nagy butaság – felelte Alyce Fabian fáradtan. – Nem
öltem meg.
– Talán Mr. Douglas tette, és nem mondta el magának.
– Miért öltem volna ezért embert? – vont vállat Douglas. – John
tudott rólunk.
– Úgy van, tudtam – mondta John Fabian, és felnevetett.
Aztán elhallgatott, és keze a parányi baba hópihe belsejében
megrándult, a baba szája kinyílt és becsukódott, nyílt és csukódott.
Azt akarta, hogy az nevessen helyette, de nem érkezett hang, csak
mozgott a parányi száj üres sustorgással, miközben Fabian erőlködve
nézte a kis arcot, és sajátján fényes verejték gyöngyözött.

Másnap délután Krovitch hadnagy átvágott a színpad mögötti

sötétségen, megkereste a vaslétrát, és nekiállt mászni, nagy gonddal,
minden fokra megfelelő időt áldozva, fel az emeleti öltözőkhöz.
Bekopogott az egyik vékony ajtón.
– Szabad – hangzott Fabian hangja, de mintha nagy messzeségből.
Krovitch belépett, betette az ajtót, és a férfira nézett, aki az
öltözőtükör előtt ült görnyedten.
– Mutatni szeretnék valamit – mondta Krovitch. Arca semmit nem
árult el, ahogy kinyitott egy dossziét, kivett egy fényképet, amit az
öltözőasztalra tett.
John Fabian szemöldökét ráncolva Krovitchra pillantott, majd
hátradőlt a székben. Két ujjával megfogta és masszírozni kezdte az
orrnyergét, mintha fejfájás gyötörné. Krovitch megfordította a képet,
és nekiállt felolvasni a hátára gépelt adatokat.
– Név: Miss Iljana Riamonova. Ötven kiló. Kék szem. Fekete haj.
Ovális arc. 1914-ben született New York Cityben. Orosz-szláv szülők
gyermeke. 1934-ben eltűnt. Feltehetőleg amnézia áldozata. És így
tovább.
Fabian ajka megrándult. Krovitch letette a fényképet, és
elgondolkodva ingatta a fejét.
– Eget verő ostobaság volt tőlem, hogy átnéztem a rendőrségi
aktákat egy marionettbáb képe után. Hallania kellett volna, hogy
röhögtek rajtam. Atyaég. De hát itt van. Riabouchinska. Nem
papírmasé, nem fa, nem báb, hanem egy nő, aki valaha élt, járt-kelt
és… eltűnt. – Állhatatosan figyelte Fabiant. – Folytatja innét?
– Nincs mit mondanom – mosolyodott el halványan Fabian. –
Egyszer rég láttam ennek a nőnek a képét, megtetszett, és róla
mintáztam a bábomat.
– Nincs mit mondania. – Krovitch nagy levegőt vett, kifújta, és
megtörölte arcát egy hatalmas zsebkendővel. – Fabian, ma délelőtt
néztem át egy ekkora rakás Billboard magazint. Az egyik 1934-es évi
számban találtam egy érdekes cikket egy műsorszámról egy
másodrangú cirkuszban, amely a ,,Fabian és Édes William” néven
futott. Édes William egy kis bábfiú volt. Volt egy segéd is, Iljana
Riamonova. A cikkben nem közöltek róla képet, de legalább volt egy
név, egy ember neve, amin továbbmehettem. Utána már könnyű volt
átnézni az aktákat, és előásni ezt a képet. Mondanom sem kell, hogy
a hasonlóság az eleven nő és a bábu között hihetetlen. Szóval mi
lenne, ha mégis mesélne, Fabian?
– A segédem volt, semmi több. Modellnek használtam.
– Maga megizzaszt – csóválta fejét a nyomozó. – Bolondnak néz?
Azt hiszi, hogy nem ismerem meg a szerelmet, ha látom? Láttam,
hogyan bánt a bábuval, hogyan beszélt vele, és az hogyan reagált
magára. Maga szerelmes a bábuba, mert szerette a nőt is, méghozzá
nagyon. Túl sokat éltem, hogy ezt ne érezzem meg. A francba,
Fabian, ne kerteljen tovább.
Fabian felemelte sápadt, karcsú kezeit, megfordította őket,
megnézte úgy is, majd leejtette.
– Jól van. 1934-ben a Fabian és Édes William című műsorral
jártam az országot. Édes William egy kicsi krumpliorrú bábfiú volt,
akit réges-rég faragtam. Los Angelesben játszottam, amikor ez a lány
egy este megjelent a színpad mögött. Évek óta nyomon követte a
munkámat. Nagyon kellett neki munka, az asszisztensem akart
lenni…
Emlékezett a lányra a színház mögötti sikátor félhomályában,
emlékezett arra, mennyire megdöbbent az üdeségén és a vágyán,
hogy szeretne vele dolgozni, arra, ahogy a hideg eső hullott finoman
a sikátorra és gyűlt kis csíkokba a lány hajában, ahol elolvadt a sötét
melegben, gyöngyökben megült porcelánfehér kezén, amivel
összefogta a nyakánál a kabátját.
Ajka mozgott a sötétben, hangja meg, mintha külön hangsávon,
az őszi szélben szólt, és anélkül, hogy ő igent, nemet vagy talánt
mondott volna, már ott állt vele a színpadon, a fényözönben, és két
hónap elteltével ő, aki mindig büszkén hirdette cinizmusát és
hitetlenségét, lelépett a világ pereméről, a lány után, belevetette
magát a feneketlen mélységbe, ahol nem volt határ és nem volt fény.
Aztán veszekedések következtek, majd újabb veszekedések;
mondtak és tettek dolgokat, amiknek nem volt értelme, sem célja.
Végül a lány elhidegült tőle, amitől ő dührohamokat kapott. Egy
féltékenységi rohamában egyszer a lány egész ruhatárát elégette. Az
nyugodtan vette.
Egy éjjel aztán rettenetes hűtlenséggel vádolta meg, kiabált vele,
megragadta és többször pofon vágta, taszigálta, majd kilökte a
szobából, és becsapta utána az ajtót. A lány pedig eltűnt az
éjszakában. Amikor másnap ráébredt, hogy végleg elment, hogy
soha nem fog rátalálni, úgy érezte magát, mintha egy titáni robbanás
centrumában állna. A világ kilapult, a detonáció visszhangjai éjfélkor
érkeztek vissza, aztán hajnali négykor, aztán reggel, és korán ébredt,
zsibbadtan, amit nem oldott fel a kávé kotyogása, a gyufa sercegése
és a cigaretta, se a borotválkozás meg a tükör, ami émelyítően
torzított.
Az újságokból kivágta az összes hirdetést, amit feladott, és szép
rendben beragasztotta őket egy könyvbe; az összeset, amiben ő
szerepelt, ami róla mesélt és őt idézte. Még egy magánnyomozót is
ráállított az ügyre. Pletykák keltek szárnyra. A rendőrség beugrott
kikérdezni. Újabb pletykák terjedtek.
Ő azonban eltűnt, akár egy darabka fehér, hihetetlenül vékony
papír, ami felrepül az égbe, majd alázuhan. A rendőrség küldött róla
jelentést a nagyobb városokba, nekik ezzel le is zárult az ügy. De
nem Fabiannak. Talán meghalt, talán csak elszökött, de Fabian tudta,
akárhol van is, valamiképp visszaszerzi.
Egy éjjel hazaért, magával hozva a szobába saját sötétségét,
lerogyott a székre, és mire észbekapott, már Édes Williamhez beszélt
a szuroksötét szobában.
– Mindennek vége, William. Nem bírom tovább!
Mire William azt kiáltotta a levegőből a feje fölül, a semmiből,
hogy: – Gyáva! Visszakaphatod, ha akarod! – Édes William tapsolt az
éjben. – Bizony! Gondolkodj! – nógatta. – Találj ki valamit. Meg
tudod csinálni. Tégy engem félre. Zárj be. Kezdd elölről.
– Elölről?
– Igen – súgta Édes William, és sötétség moccant a sötétség
mélyén. – Igen. Vegyél fát. Vegyél új, finom fát. És faragj. Lassan
faragj, óvatosan farigcsálj. Reszelj neki orrlyukat is. Vágj vékony,
fekete szemöldököt, és kicsit beesett arcot. Faragj, faragj.
– Nem! Ostobaság! Nem menne.
– De igen. De igen, de igen, de igen…
A hang elhalt, vízfodor egy föld alatti patakban. S a patak
megemelkedett és elnyelte őt. Feje előrebukott. Édes William
sóhajtott. S ők ketten úgy feküdtek, akár vízesés alá temetett kövek.
Másnap reggel John Fabian megvette a legkeményebb fadarabot,
amit csak talált, hazavitte, letette az asztalra, de hozzá sem nyúlt.
Órákig csak nézte. Hihetetlennek tűnt, hogy kezével és emlékeivel
ebből a hideg anyagdarabból újrateremtsen egy meleg, hajlékony és
ismerős valamit. Még csak megközelítőleg sem lehet megbecsülni az
esőt, a nyarat, az első porhavat az ablaküvegen egy decemberi
éjszakán. Lehetetlen elkapni a hópelyhet úgy, hogy ne olvadjon el
otromba ujjaink között.
Éjfél után mégis megszólalt Édes William, sóhajtva-suttogva:
– Képes vagy rá. Ó, igen, igen, igen.
Hát nekiállt. Egy hónapba telt, hogy a kezét olyan természetesre
és gyönyörűre faragja, mint a napon heverő kagyló. Még egy hónap,
és a váz, akár egy megkövült, elrejtett lábnyom az erdő mélyén,
kiformálódott, lázban égve és olyan aprólékosan, hogy sejtette az
ereket az alma-fehér húsában.
Mindeközben Édes William a dobozában feküdt, amely egyre
inkább igazi koporsóra hasonlított. Édes William köhögve-zihálva
segített, szarkazmussal, kritikával, célzással, de közben haldoklott,
távolodott, hamarosan elfelejtődik, olvadt burokká lesz a nyári
napon, szelek martalékává.
Ahogy teltek a hetek, és Fabian farigcsálta, fényezte az új fát, Édes
William mind hosszabb és hosszabb csendbe merült, s amikor egy
napon Fabian kezébe vette a bábot, Édes William értetlenül nézett rá,
majd a halál köhögött fel a torkából.
És Édes William elment.
Ahogy Fabian dolgozott, torka mélyén rebegő beszédféleség
moccant meg, visszhangot vert, halkan sustorgott, mint szél a száraz
levelek között. És akkor először tartotta a bábot bizonyos módon a
kezében, s emlékezete végigfutott a karján, bele az ujjaiba, ujjaiból az
üreges fába, s a parányi kezek megremegtek, a test hirtelen puha,
hajlékony lett, a szem kipattant és felnézett rá.
A szája épp csak hajszálnyira nyílt, készen állt, hogy beszéljen, s ő
tudott mindent, mit fog mondani, tudta az első, a második és a
harmadik dolgot, amit ki akar vele mondatni. Suttogás, suttogás,
suttogás.
A pici fej lassan erre fordult, arra fordult. A száj megint kinyílt, és
beszélni kezdett. S ahogy beszélt, a férfi odahajtotta a fejét, és érezte
a szájból jövő meleg lélegzetet – hát persze! –, és ahogy nagyon
erősen fülelt, a bábot a fejéhez tartva, nem a halk szívverését
hallotta?
Miután Fabian abbahagyta, Krovitch egy teljes percig ült a széken,
s csak utána szólalt meg: – Értem. És a felesége?
– Alyce? Ő volt a következő asszisztensem. Keményen dolgozott,
és isten bocsássa meg neki, szeretett engem. Ma már nem nagyon
tudom, miért vettem el. Nem volt tisztességes tőlem.
– És a halott? Ockham?
– Sosem láttam azelőtt, hogy tegnap este megmutatta a testét a
pincében.
– Fabian! – szólt rá a nyomozó.
– Ez az igazság!
 – Fabian.
– Ez az igazság, az igazság, a fene egye meg!
– Az igazság. – Suttogás támadt, mint amikor a tenger fut ki a
szürke partra kora hajnalban. A víz finom csipketerítőként szalad le
a homokon. Az ég hideg és üres. A parton egy lélek sem mutatkozik.
A nap lement. És megint a suttogás: – Az igazság.
Fabian kihúzta magát, és vékony kezével átfogta a térdét. Az arca
merev volt. Krovitch ugyanazt csinálta, mint előző nap: úgy nézett a
szürke plafonra, akárha novemberi ég volna, amelyen magányos
madár verdes el, szürke ponttá olvad a hideg szürkeségben. – Az
igazság. – Távolodva. – Az igazság.
Krovitch felkelt, és amilyen óvatosan tudott, odament az öltöző
túlsó felébe, ahol az aranydoboz nyitva feküdt, s benne az a dolog
suttogott, beszélt, néha nevetett vagy énekelt. Megfogta a dobozt,
odavitte és letette Fabian elé, hogy az beledugja élő kezét a
kesztyűürességbe, a finom száj megmoccanjon, a szem fókuszáljon.
Nem kellett sokáig várnia.
– Az első levél egy hónapja jött – mondta a hang.
– Ne.
– Az első levél egy hónapja jött.
– Ne, ne!
– Az állt benne: „Riabouchinska, született 1914, meghalt 1934.
Újraszületett 1935.” Mr. Ockham zsonglőr volt. Ugyanabban a
műsorban szerepelt évekkel azelőtt, mint John és Édes William.
Emlékezett rá, hogy akkor egy nő volt, most meg egy báb.
– Nem, ez nem igaz!
– De az – mondta a hang.
Az öltözőben sűrű csend havazott. Fabian szája remegett. Az üres
falat bámulta, mintha ajtót keresne, amin kimenekülhet. Félig
felemelkedett a székből. – Kérlek…
– Ockham azzal fenyegetőzött, hogy mindenkinek beszél rólunk.
Krovitch látta, hogy a baba remeg, látta rebegő ajkát, látta Fabian
elkerekedő szemét, összeszoruló torkát, mintha meg akarná állítani a
suttogást.
– A szobában voltam, amikor Mr. Ockham jött. A dobozban
feküdtem, mindent hallottam, mindent tudok. – A hang elmosódott,
majd kitisztulva folytatta. – Mr. Ockham fenyegetőzött, hogy
összetör, hamuvá éget engem, ha John nem fizet neki ezer dollárt.
Hirtelen puffanást hallottam. Kiáltást… Mr. Ockham szerencsétlen
módon a fejét verhette be a padlóba. Hallottam, hogy John felkiált,
káromkodik. Hallottam, hogy zokog.
– Nem hallottál semmit! Süket és vak vagy! Fából vagy!
– De igenis hallottam – mondta a báb, majd elhallgatott, mintha
befogták volna a száját.
Fabian talpra ugrott, és ott állt a bábbal a kezében. A száj nyílt
egyszer, kétszer, háromszor, mire végre szavak jöttek ki rajta.
– A hörgés elhallgatott. Hallottam, hogy John végigvonszolja Mr.
Ockhamet a lépcsőn, le a színház alatti régi öltözőbe, amit évek óta
nem használnak. Hallottam, ahogy távolodnak…
Krovitch hátralépett, mintha filmet nézne a moziban, és a vásznon
hirtelen irtózatosan megnőnek az alakok. Megrémisztették, óriások
voltak, szét tudták volna taposni. Valaki felerősítette a hangot is,
szinte üvöltött.
Látta Fabian fogait, grimaszt, suttogást, öklöt. Látta, ahogy
szorosan lehunyja a szemét.
A hang olyan magas és halk volt, semmibe fúlt.
– Nem azért lettem, hogy így éljek. Így. Nem vár ránk már semmi.
Mindenki tudni fogja, mindenki. Már miután tegnap este megölted,
egész éjjel ébren feküdtem és álmodtam. Tudtam, rájöttem.
Mindketten tudtuk, mindketten rájöttünk, hogy ezek az utolsó
napjaink, utolsó óráink. Mert ugyan élni tudtam a gyengeségeddel, a
hazugságaiddal, de olyasvalakivel nem tudok élni, aki öl. Innen
nincs tovább. Hogyan élhetnék ezzel a tudattal?
Fabian feltartotta a tompa napfénybe, ami beszűrődött az öltöző
ablakán. A báb ránézett, és nem volt a szemében semmi. Fabian keze
remegett, és vele remegett a marionett is. Riabouchinska szája nyílt
és csukódott, nyílt és csukódott, nyílt és csukódott.
Csend.
Fabian hitetlenkedve szájához emelte az ujjait. Szemére hályog
borult.
Úgy nézett ki, mint aki eltévedt az utcán, s próbálja felidézni a
házszámot, megtalálni egy bizonyos kivilágított ablakot. Imbolyogni
kezdett, a falat bámulta, Krovitchot, a bábot, szabad kezét, forgatta a
kézfejét, megérintette a torkát, nyitotta a száját. Fülelt.
Mérföldekre egy barlangban magányos hullám gördült be a
tengerről, és habosan suttogott. Sirály körözött hangtalanul, nem is
verdesve, puszta árnyékként.
– Elment. Elment. Nem találom. Elmenekült. Nem találom. Nem
találom. Keresem, keresem, de már messze jár. Segít nekem? Segít
nekem megkeresni? Segít nekem megkeresni őt?
Riabouchinska lecsúszott az ernyedt kézről, levitorlázott a
padlóra, hangtalan elterült, csukott szemmel, csukott szájjal.
Fabian rá se nézett, ahogy Krovitch kivezette az ajtón.
Pék Zoltán fordítása
 A KOLDUS AZ O'CONNELL HÍDON

– Kötözni való bolond vagyok.

– Miért volnál? – kérdezte a feleségem.
– Hogy miért? – kérdeztem vissza harmadik emeleti hotelszobánk
ablakából. Alattam, a Dublin Streeten épp áthaladt egy férfi a
kandeláber fénykörén. – Megismerem – motyogtam –, ő az. Két
napja…
Két napja, hazafelé jövet, a szálloda előtt leszólított valaki az
utcán.
– Uram! Várjon, uram, beszélnünk kell!
Megtorpantam, ott állt a félhomályban a hotel melletti sikátorban.
– Belfastban vár rám egy munka, nagyon jó kis munka – közölte
kertelés nélkül. Apró kis ember volt. – Csakhogy a vonat odáig egy
font.
Haboztam.
– Fontos lenne. Jó munka – hadarta. – Jó pénz. Csak oda kellene
valahogy jutnom. Kölcsönbe kérem, felírom a nevét meg a szálloda
címét, és amint lesz miből, megküldöm. Megadom.
Szóval le se tagadhatnám, hogy turista vagyok. Már így is
késésben voltam, és ez a kölcsöndolog, mit tagadjam, megérintett.
Már ropogott is a kezemben az egyfontos. Vesztemre a kis ember
kiszúrta, hogy egy egész kötegből választom ki a pénzt. Felcsillant a
szeme, még a félhomályban is láttam.
– Ha még eggyel megtoldaná, nem kellene éhgyomorra utaznom
– sóhajtotta, én pedig már gyűrtem is mellé a második bankót.
– Na, persze három fontból még az asszony is velem jöhetne.
Lehámoztam a harmadikat is a kötegből.
– Istenem az égben, öt fontból szállásunk is akadna. Kegyetlen
város az a Belfast, szállás nélkül ki tudja, mi lesz velünk… –
siránkozott nyomorúságosan. – Hogy állok munkába, ha ki se
pihentem magam…
 Micsoda virtuóz alak volt, ahogy szökellt, hajladozott előttem
lábujjhegyen, táncolt, mint bokszoló a ringben, szeme sebesen
cikázott a kezem és az arcom közt, nyelve szaporán pörgött, ajkán
egyre kövérebbre duzzadt a mosoly.
– Köszönöm, uram, az Isten áldja meg a jó szívét!
És már loholt is, markában az én öt fontommal.
Csak odabenn, a szálloda halljában kapcsoltam, hogy hát hiszen a
nagy fogadkozások közepette a nevemet mégse írta fel.
– A szentségit! – kiáltottam bosszúsan akkor.
– A hétszentségit! – visszhangoztam most önmagamat. Mert az az
alak ott lenn, a lámpafényben bizony az én emberem volt, holott már
két napja Belfastban lett volna a helye.
– Azt én is ismerem – lépett mellém a feleségem. – Ma délben
leszólított, vonatjegyre koldult. Galwaybe akart utazni.
– És adtál neki?
– Nem – felelte szimplán a feleségem.
Ekkor megtörtént a borzalom: a koszlott ördög felemelte a fejét
odalent a járdán, és felnézett, egyenesen ránk. És istenemre,
felintegetett! Én meg kis híján vissza.
– Utálom, hogy el kell mennünk. Ki, az éjszakába – húztam
émelygős mosolyra a számat.
– Ronda hideg van, az biztos – bújt bele a kabátjába a feleségem.
– Nem is a hideg, hanem ők. Ott lenn.
Megint az utcát néztük.
Az esti szél nedves hódarát kavart a Dublin Street macskakövein a
Trinity College és a St. Stephen park irányába. Az utca túloldalán, az
édességbolt mellett két férfi álldogált moccanatlanul, nyakukat
mélyen a kabátjukba húzva. A sarkon egy magányos harmadik ásta
kezeit a nadrágzsebébe, talán kővé dermedt csontjaiba igyekezett
némi meleget pumpálni. Szakálla dértől fehérlett. Távolabb, egy
kapualjban újságpapírkupac, ami a közeledő járókelő lépteire
ébredező egéralomként elevenedik meg, és borízű hangon kíván
kellemes jóéccakát. Egészen közel pedig, szinte a szálloda kapujában,
melegházi lázrózsákkal orcáján egy nő tanyáz, karjában rejtélyes
csomag.
– Ja, hogy a koldusok – értette meg végre a feleségem.
 – Nem egyszerűen az, hogy kéregetnek – próbáltam szavakba
önteni gondolataimat –, hanem hogy embereket koldussá tett az
utca.
– Mint egy filmen. Ott várnak lenn a sötétben, ugrásra készen
várják, hogy mikor érkezik meg végre a hős.
– A hős. Az én vagyok, hogy a fene esne belé.
– Csak nem félsz tőlük? – mért végig a feleségem.
– Nem. Igen. A fenébe is. A legrosszabb a nő a csomaggal.
Őserőként zúdul az emberre a nagy nyomorúsága. A többiek meg…
olyan, mintha egy gigantikus sakkjátszmát játszanék. Kábé nyolc
hete vagyunk Dublinban, nyolc hete gubbasztok itt fenn az
írógépemmel, és figyelem őket. Lesem, mikor vonulnak el meginni
egy kávét, akkor aztán felpattanok, lerohanok az édességboltba vagy
a könyvesboltba, esetleg én is iszom egy kávét valahol, néha még a
színházat is megkockáztatom. Ha pontosan időzítek, egyetlen tenyér
sem lendül elém, nem kell borbélyüzletekbe meg vendéglők
konyhájába menekülnöm. Már úgy ismerem a szálloda összes
kijáratát, mint a tenyeremet.
– Szentséges ég, kezdesz becsavarodni – nézett a feleségem
elkerekedett szemekkel.
– Kezdek. És ez még mind semmi. Mert a legrosszabb az a koldus
az O'Connel hídon.
– Melyik?
– Hogy melyik? A megtestesült fertelem és a földre szállt csoda
egyszerre. Gyűlölöm, és imádom. A puszta látványára oda minden
hitem. Gyere, megmutatom.
A lift nyögve, undok belekként vonszolta magával földi láncait,
ahogy felénk emelkedett a mocskos aknában, melyben már száz éve
kísértett. Az ajtó szisszenve tárta fel a fülke belsejét, a szerkezet
morogva nyugtázta, hogy elkínzott gyomrába léptünk. A közöny
méla tiltakozásával indult el velünk, és süllyedtünk le lassan a
felszín póri világába.
– Ha megfelelő az arckifejezésed, hozzád se fognak szólni.
Mármint a koldusok – magyarázta útközben a feleségem.
– Az arckifejezésem olyan, amilyen. Adott – feleltem türelmesen.
– Wisconsinból hoztam magammal. És a „kóbor kutyák, gyertek
szépen a bácsihoz” felirat a homlokomon levakarhatatlan. Én kilépek
a kihalt utcára, és két kilométeres körzetben felpattannak a
csatornafedők, hogy a létező összes tarháló megrohamozzon.
– Elég lenne, ha megpróbálnál valahogy keresztülnézni rajtuk –
morfondírozott a feleségem. – Megmutassam, hogy kell?
– Hogyne, persze. Meg is érkeztünk – tártam ki a lift ajtaját, és
átsétáltunk a Royal Hibernian Hotel hallján. Az ajtókon túl a hódarás
éjszaka várt ránk. – Jöjj, Krisztusom, a tiéd vagyok – mormogtam a
bajszom alatt. – Ott vannak mind, már szagot kaptak, szemük lángol.
Már érzik a desszert illatát…
– Találkozzunk két perc múlva a könyvesboltnál – mondta a
feleségem. – És figyelj.
– Várj! – kiáltottam utána, de késő volt. Már kifordult az ajtón, le a
lépcsőn, léptei a járdán kopogtak.
Orromat az ajtó üvegének nyomva vártam és figyeltem.
A két koldus a bolt mellett, a harmadik a sarkon, a szállodával
szemben, mind a feleségem felé hajolt. Szemeik megannyi lángoló
golyóbis.
A feleségem higgadtan és lassan végigmérte őket.
A koldusok meginogtak, csontjaik csak úgy ropogtak cipőikben.
Aztán válluk megrogyott, szájuk nyomorultul beesett, szemükben
kihunyt a tűz, fejük előrecsuklott.
Süvöltött a szél.
Feleségem cipőjének éles kopogása kegyetlen dobszóként pergett
a járdán, egyre távolabbról.
Mögöttem, a szálloda sörözőjében zene és nevetés csendült.
Gondoltam, bedobok gyorsan egy pohárral, aztán, ha felszívta a
bátorságom…
A fenébe is, gondoltam, és határozott mozdulattal kitártam az
ajtót.
Mintha egy ősi japán gongra csaptam volna rá teljes erőből.
Hallani véltem, ahogy egyszerre mélyen beszívják mind a levegőt,
aztán a cipőtalpak már csattognak is felém a macskaköveken. Az
emberek rohanvást támadtak le, cipőjük talpán a rajzszeg szikrákat
szórt a nagy sietségben. Kezek kaptak felém, tenyerek nyíltak, és az
arcok nyikorogva húzódtak mosolyra.
 A távolban, a könyvesbolt előtt várt a feleségem, de csak a hátát
láttam. Ám így is látott mindent, a tarkóján a titkos harmadik szeme
pontosan regisztrálta a jelenetet, ahogy Kolumbuszt körbesereglik az
indiánok, ahogy Szent Ferenc egy nagy zsák mogyoróval
meglátogatja mókusbarátait. Egy végtelen, szörnyűséges pillanatig
azt vizionáltam, hogy a Szent Péter-székesegyház karzatán állok, és
pápaként emelem áldásra a kezem, alattam az őrjöngő tömeg.
A lépcső harmadik fokán jártam, amikor a nő a bebugyolált
valamivel a karján támadásba lendült.
– Nézze ezt a szegény kicsikét! – siránkozott.
Néztem.
A gyerek visszanézett.
Isten az égben, lehetséges, hogy a kis ravasz rám kacsintott?
Megőrültem, futott át az agyamon; a baba szeme csukva van. Persze,
jó nagy adag sört kaphatott, hogy ne fázzon, és csöndben legyen.
Tenyeremet égették a pénzérmék.
– Áldja meg az Úr!
– Köszönöm, a kicsi nevében is, uram!
– Már csak páran maradtunk!
Ekkor kitörtem a körből, és nekilódultam. Pedig már olyan
mindegy volt, ismét kudarcot vallottam, akár gyalogolhattam volna
kényelmesebb tempóban is, de nem, nem bírtam parancsolni a
lábaimnak. Rohantam, és közben járt az agyam. Az a gyerek valódi
egyáltalán? Vagy csak kellékbaba? Nem. Hiszen már hallottam sírni,
nem is egyszer. Enné meg a fene, nyilván belecsíp egy nagyot,
amikor a nagy fehér törzsfőnök kilép az ajtón… Milyen egy cinikus
vagyok, nyögtem magamban némán. Ugyan, dehogy, csak egy
beszari alak.
A feleségemnek meg sem kellett fordulnia, a kirakatüvegben látta,
ahogy közeledem. Biccentett.
Én meg csak álltam, próbáltam újra levegőhöz jutni, és mogorván
csodáltam a tükörképemet: a mosolygó szemeket, a védtelen,
idealizmustól duzzadó ajkakat.
– Jól van – sóhajtottam –, ne fogd vissza magad. Az
arckifejezésemmel van a baj.
– Imádom az arckifejezésedet – karolt belém a feleségem.
 – Bár nekem is menne.
Hátrapillantottam. Az egyik koldus épp beleveszett a süvöltő
sötétbe. Zsebében az én shillingjeim csilingeltek.
– Azt mondta, „már csak páran maradtunk” – ismételtem el a
feleségemnek. – Szerinted miért mondta?
– Ezt mondta? Már csak páran maradtunk? – meresztette szemét a
félhomályba a feleségem.
– Elgondolkodtató. Kik páran? Hogyhogy maradtak?
Az utca közben kiürült, és eleredt az eső.
– Szóval, akkor most hadd ismertesselek meg a misztikumok
legnagyobbikával – mondtam –, az emberrel, aki veszett dühöt
gerjeszt bennem, aztán meg, váratlanul, mennyei békével tölti el
lelkemet. Ha ezt a rejtélyt megfejted, megfejted az összes koldus
titkát.
– Irány az O'Connell híd? – kérdezte a feleségem.
– Irány az O'Connell híd – bólintottam.
És elindultunk a híd felé a lágyan szitáló esőben.
Félúton megálltunk egy kirakatnál, és miközben a csodás ír
kristálypoharakat nézegettük, egy nagy kendőbe bugyolált asszony
böködte meg a könyökömet.
– Vége van, uram – zokogta. – Az én szegény húgocskám odavan.
Eszi a rák, az orvos szerint egy hónapja sincs már. Az a sok éhes száj
meg rám marad mind! Csak egy pennyvel, ha megszánna, uram.
A feleségem megszorította a karomat, én meg csak néztem a nőt,
énem egyik fele szánta, hiszen „egyetlen pennyt kér csupán”, a
másik meg kételkedett, mondván, „nagyon okos, tudja, hogy ha
keveset kér, többet kap”! Hogy utáltam magam a végeérhetetlen
vergődés miatt!
– Maga nem… ? – szakadt ki belőlem hirtelen.
– Mi nem, uram?
Maga nem az a nő a csomaggal, folytattam magamban, akinek
most adtam a szállodánál?
– Ó, beteg vagyok én is – húzódott be a félhomályba. – Egészen
belebetegedtem a sok sírásba a húgom miatt.
Lerakta valahol a kölyköt, morfondíroztam magamban, a szürke
kendőt zöldre cserélte, aztán valami rövidebb úton elénk vágott.
 – Rák… – Pontosan tudta, mit kell mondani. – Eszi a rák…
– Már elnézést – mondta ki hangosabban a feleségem –, nem
találkoztunk az előbb a szállodánál?
A nőt is, és engem is meghökkentett ez az egyenesség. Ez nem
szokás!
Az arca eltorzult, és ahogy egészen közelről figyeltem, már egy
egészen más arcot láttam. Ezt nem lehetett nem csodálni. Pontosan
tudta, érezte vagy kitanulta, amit színészek tanulnak meg: ha a
személyiség átalakul, megváltozik az arc, a karakter – az egyik
pillanatban még hőzöngve ordibál, a másikban nyomorult
szerencsétlenné húzódik össze, és már rá sem lehet ismerni. Ugyanaz
a nő volt, egyértelmű, de már más szerepet játszott, más lett az arca
is. Felismerhetetlenül más.
– Rák – mosott be még egy utolsó, övön aluli ütést.
Összerándultam.
Rövid kis tusa következett, ahogy az egyik nő pártjáról átálltam a
másikéra. A feleségem elveszítette felettem a hatalmát, a
koldusasszony pedig megszerezte a magáét az erszényem felett.
Mintha korcsolyán száguldana, olyan sebesen tűnt el boldog
zokogással a sarkon túl.
– A mindenit! – néztem utána áhítattal. – Betéve tudja
Sztanyiszlavszkijt. Ő írja valamelyik könyvében, hogy ha fél
szemmel hunyorítani kezdesz, és lebiggyeszted féloldalasan a szád
sarkát, az emberek nem fognak rád ismerni. Vajon lesz mersze elénk
toppanni a szállodánál, amikor hazaérünk?
– Vajon mikor ábrándul ki végre a férjem a ripacs
utcaszínházból?!
– És mi van, ha nem hazudik? Ha igaz minden szó, csak éppen
már kisírta az összes könnyét, és kénytelen rájátszani? Mi van akkor?
– kérdeztem.
– Kizárt, hogy igaz legyen – mondta lassan a feleségem. – Kizárt,
hogy bedőljek neki.
Én viszont akkor sem szabadulhattam a varázs alól.
– Itt kell bekanyarodni a hídhoz, ugye? – kérdezte a feleségem,
ahogy közben egy sarokra értünk. Mögöttünk valószínűleg sokáig
kihalt volt az utca, csak az eső szitált.
 Ott ívelt előttünk a nagyszerű O'Connellről elnevezett, szürke
bazaltkő híd, alatta jeges, szürke vizével áramlott a Liffey; és már
most, egysaroknyira is hallottam az énekfoszlányokat. Az agyam
nagyot ugrott visszafelé az időben, egészen decemberig.
– A karácsony a legjobb. Itt Dublinban főleg – motyogtam.
Azt már csak gondolatban tettem hozzá, hogy legjobb mégis a
dublini koldusoknak.
Karácsony előtti héten ugyanis a város utcáit nagy csordákban
árasztják el az iskolás gyerekek, tanár urak vagy apácák vezetésével.
Kapualjakban, boltívek és árkádok alatt csoportosulnak, ajkaikról
zengve száll a „Mennyből az angyal”, szemeikben a „Csendes éj”
fénye ragyog, kezükben apró dobok és cintányérkák, gallérjukra
áldott fényt szitál a hó. Dublin-szerte száll az ének, nincs utca, ahol
ne ácsorogna egy csapat az esti hóesésben. És nem volt este, hogy a
feleségemmel ne sétáltunk volna kart karba fonva végig a Grafton
Streeten, és ne hallottuk volna a mozi árkádjai alól a sorban
várakozók szórakoztatására felcsendülni a „Kiskarácsony,
nagykarácsony”-t, vagy a Négy Tartomány pub előtt a „Csengőszó”
vidám csilingelését. Megszámoltuk: Krisztus születése előestéinek
mindegyikén jó félszáz kisiskolás mancsocska lendült elénk úton-
útfélen, zárdaegyenruhás lánykák és polgári iskolás kisfiúk ölelték
magukhoz a hideg téli éjszakát, és énekelték tele Dublin
macskaköves utcáit. És ahogy hóesésben sem kerülheti el az ember a
kristályos pelyheket, a kisiskolások között sem sétálhattunk át úgy,
hogy ne ütközzünk a tenyerükbe, ők voltak a kedves koldusok, így
hívtam őket, hiszen ők legalább adtak valamit cserébe az
adományokért.
A jó példának még a legszakadtabb vén utcai rókák is behódoltak,
kimosakodtak kicsit, szereztek valahonnan egy bendzsót vagy
legalább egy elhangolódott hegedűt a rögtönzött macskazenéhez.
Sőt, akadtak olyanok is, akik hevenyészett kórusban kánonokat
énekeltek. Hogy is ne fakadtak volna dalra az általános zenebonában
és énekszóban, amikor a sok járókelő olyan szívesen nyitogatta a
pénztárcáját a dallamosan kotyogó folyó partján?
A karácsony tehát mindenkivel jót tett, még a koldusok is
megdolgoztak a pénzükért, igaz, hamiskásan, de legalább egyszer az
évben nem a semmiért kapták, amit kaptak.
De az ünnepek végeztével a mályvacukorszín diákok visszaültek
az iskolapadba, a város koldusai pedig nagy megelégedéssel tértek
vissza korábbi, némán dologtalan hétköznapjaikhoz. Nem számítva
az O'Connell híd koldusait, akik az év minden napján igyekeztek
teljesíteni.
– Ezek itt önérzetesek – magyaráztam a feleségemnek, ahogy
egyre közelebb értünk. – Az egyik gitározik, a másik hegedül, és ott,
nézd, a híd közepén!
– Miatta jöttünk, igaz?
– Úgy bizony. Nézd, hogy gyötri a harmonikát. Nézhetjük
nyugodtan. Nem gond, nem igaz?
– Ezt meg hogy érted? Hát vak, nem?
Megütközve néztem a feleségemre, mintha valami nagyon
illetlent mondott volna.
Az eső lágyan szitált a bazaltköves Dublinra, a folyópart
bazaltkockáira, a folyó bazaltszín hullámaira.
– Pont az a bökkenő – nyögtem ki végül –, hogy nem tudhatom
biztosan. És elhaladtunkban mind a ketten alaposan megnéztük
magunknak az O'Connell híd kellős közepén ácsorgó alakot.
Nem volt különösebben magas, mint egy elegáns vidéki úri ház
kertjéből ideemelt kőszobor; ruháit, mint általában Írországban a
ruhákat, fakóra mosta a zord idő, haját szürkére festette a füstös ír
levegő, arcán szakáll piszka ült, nagy, elálló füleiből kókadt
szőrpamacsok kandikáltak elő, orcáját pedig rózsásra színezte a sok
hidegben álldogálás meg a hideg ellen elfogyasztott szíverősítő. Sötét
szemüveg takarta szemének ismeretlen pillantását. Már hetekkel
ezelőtt tűnődni kezdtem, vajon nem mér-e megvetően végig mögüle
minden áldott alkalommal, ahogy bűntudatosan elsietek mellette,
vagy csak pamacsos füleivel érzékeli, ahogy rossz lelkiismeretem
szapora léptei kopognak a hídon. Rettegtem, hogy egyszer le találom
kapni az orráról azt a szemüveget, de még ennél is jobban rettegtem
a feneketlen sötétségtől, amit esetleg a lencsék helyén láthatnék. Jobb
nem is tudni, hogy villogó macskaszemek vagy galaktikus sötétség
rejlik-e a füstüveg mögött.
De volt még egy ennél is nyomósabb okom, amiért nem hagyott
nyugodni ez az ember: két hónap alatt egyetlen nap sem láttam se
kalapot, se sapkát a fején, még a szél, az eső és a hó dacára sem.
Az egyetlen férfi volt egész Dublinban, aki a szakadó esőben és a
dermesztő fagyban órákig állt egy helyben, fülein patakzott le az
esővíz, hamuszín-vörös haját a koponyájára tapasztotta,
szemöldökén miniatűr zuhatagként csapott át, hogy végigzubogjon a
légyszemlencséken, az eső gyöngyözte orron. Úgy mosta át a dublini
idő az arcát, a szája keserű vonásait, ahogy a vihar marja le a
szemcséket a vízköpőn. Hegyes álláról mint meredek ereszről
csurgott le gyapjúsáljára és gépzsírszín kabátjára a szürke esővíz.
– Miért nincs a fején sapka? – szaladt ki a számon hirtelen.
– Mert talán nincs neki – adta meg a választ a feleségem.
– Az kizárt.
– Halkabban – intett a feleségem.
– Olyan nincs, hogy nincs neki – folytattam halkabban. – Még
Dublinban sem lehet senki olyan szegény, hogy egy nyavalyás
sapkája se legyen.
– De lehet, hogy minden pénze elmegy a számlákra. Vagy a beteg
feleségére költi.
– Egyszerűen fel nem foghatom, hogy állhat valaki rezzenéstelen
arccal hetekig, hónapokig az esőben. Meg se moccan – csóváltam a
fejem. – Az lehet a megoldás, hogy trükk az egész. Neki ez a trükkje,
hogy megszánd, hogy amikor látod a rezzenéstelen arcát,
beleborzongj, átérezd a nyomorúságát, és többet adj neki.
– Lefogadom, hogy már bánod, hogy ezt mondtad – somolygott a
feleségem.
– Bánom hát, hogyne bánnám – ismertem el, hiszen még így,
sapkában is, csupa víz volt a fülem, az orromon patakzott végig a
víz. – Édes istenem, mi az oka, áruld el.
– Talán inkább őt kérdezd – tanácsolta a feleségem.
– Az kizárt.
Ez volt a lehető legrettenetesebb verzió.
És ekkor még rátett egy lapáttal a hideg esőben fedetlen fővel
ácsorgás rejtelmére.
Egy ideje már, ahogy kicsit távolabb tőle megálltunk beszélgetni,
ő is hallgatott. Most, hogy talán az eső életet mosott belé, nagy garral
rázendített a harmonikával. A kígyószerűen összehúzódó és
visszaugró szerkezetből felszakadó asztmatikus hörgések azonban
nem készítettek fel a kíséretre. Mert a férfi kinyitotta a száját, és
énekelni kezdett. A tisztán csengő, mézes bariton magabiztosan és
szépségesen zengett az O'Connell híd felett, meg se csúszott, meg se
rezdült. Csak kinyitotta a száját, és a hang erőlködés nélkül
kanyargott ki teste titokzatos barlangjából, nem is énekelt,
egyszerűen átadta magát a dallamnak, szabadon engedte a lelkét.
– Nahát, de csodás – ámult el a feleségem.
– Csodás bizony – bólintottam.
Ott álltunk, és végighallgattunk egy egész balladakört Dublin
Szép Városáról, ahol télen harminc centi eső hull minden hónapban,
egy dalocskát a liliomtiszta macushlahi Kathleen Movourneen
erényéről, meg még jó párat leányokról és legényekről, ír tavakról,
hegyekről, a dicső múltról meg a kiismerhetetlen jelenről, és egyszer
csak azt vettük észre, hogy az áztató eső már inkább tavaszi zápor, a
levegőben pedig tavasz édes illata száll. Nem is tudom, mikor vett
levegőt közben, ha vett egyáltalán, olyan egyenletes, szakadatlan
tempóban énekelt, a szavak hibátlanul gömbölyödtek az ajkán.
– Ezzel akár fel is léphetne – lehelte a feleségem.
– Lehet, hogy régebben fel is lépett.
– Mindenesetre kár, hogy az utcán vesztegeti el a tehetségét.
– Nekem is sokszor eszembe jutott már.
A feleségem a pénztárcája után kotorászott. Én a férfit figyeltem,
ahogy az eső a csupasz fejét csapkodja, kis folyócskákat ás a hajában,
cseppjei remegve csillognak a fülcimpáján. A feleségem közben
kinyitotta a pénztárcáját.
És akkor különös perverzió fogott el. Mielőtt még odamehetett
volna a férfihoz, megragadtam a feleségem könyökét, és
leráncigáltam a hídról. Pillanatnyi tiltakozás után megadta magát.
Ahogy a Liffey partján távolodtunk, egy újabb dalba kezdett, amit
gyakran hallottunk már Írországban. Visszasandítottam, láttam,
ahogy fejét büszkén felszegi az esőben, fekete lencséin csillognak a
cseppek, és telt hangja könnyedén száll a levegőben:
 Az lesz majd a boldog nap,
amikor sírba raklak, vén öreg.
Az lesz majd a boldog nap,
amikor sírba dobnak, vén öreg.
Boldog nap lesz, az bizony,
Virágok nyílnak sírodon,
s kezem egy vándornak adom…

Csak később, amikor mint elmúlt időkre tekintesz vissza arra az

írországi pár hétre, ahogy az esőáztatta szállodában kopogtad az
írógépeden a beszámolót az élményeidről, vagy a feleségedet vitted
vacsorázni, esetleg múzeumba, csak akkor lesz teljes a kép, és látod
azokat is, akik az utcán és a tereken álltak, és örökké csak vártak.
Ki törődik a dublini koldusokkal, ki pazarol rájuk akár egyetlen
gondolatot is, ki veszi észre őket? Pedig a szem felületén megtapad,
és az agy mélyén megragad az emlék, te meg, a kettő közé szorulva,
fel sem fogod, micsoda ritka szolgálatot tesz neked a tudatnak ez a
két fele.
Ilyeténképpen vettem észre és negligáltam a dublini koldusokat,
így menekültem előlük egyszer, és szálltam le közéjük másszor. Így
hallottam meg, de igazán soha nem is hallgattam a mondatot: „Már
csak páran maradtunk!” Töprengtem rajta, de tudatosulni soha nem
tudatosult. Egyik nap biztosan tudtam, hogy a híd emberi vízköpője,
aki istenként énekli meg az ír sorsot, mindent pontosan olyan tisztán
lát, mint én. Másnap már arra esküdtem volna meg, hogy szemében
fekete vakság ül.
Aztán egy délután egy ruhaüzlet előtt azon kaptam magam, hogy
a kirakatban feltornyozott gyapjúsapkákat nézegetem. Nem volt
szükségem sapkára, egy bőröndnyi, jobbnál jobb, meleg sapka várt a
szállodában, egész életemre elegendő mennyiség. És mégis ott álltam
benn az üzletben, és egy melegbarna, puha holmit forgattam a
kezemben.
– Az a sapka hetes, uram – mondta az eladó. – Ahogy nézem,
magának egy fél számmal nem ártana nagyobb. Hét és feles.
– Ez jó lesz. Nagyon is jó – és begyűrtem a sapkát a zsebembe.
– Szívesen becsomagolom, uram…
 – Nem kell! – kiáltottam, és arcom mélyen belepirult a szörnyű
gyanúba. Kezdtem sejteni, miben mesterkedem. És már ott sem
voltam.
A híd most is szemerkélő esőfüggönybe burkolózott. Most már
csak el kellett sétálnom a közepére…
Az éneklő férfit nem találtam ott.
A helyén öregember és öregasszony ócska verklit tekert, hangot
azonban nem sikerült előcsalniuk, csak nyikorgott, hörgött, mint
üveget morzsoló mákdaráló. Szánalmas, fület tépő fémzuborgás
szakadt fel a masina gyomrából.
Vártam, hogy vége legyen a dalnak, már ha ezt dalnak lehetett
nevezni egyáltalán. Izzadt markomban szorongattam az új sapkát, és
kénytelen-kelletlen beengedtem a hallójárataimba a verkli
szörnyűséges köhécselését.
„Süketüljetek csak bele mind!” – olvastam a két öreg
gondolataiban, miközben nagy igyekezettel, villámlóan sápadt
képpel és vöröslő szemekkel tekergették a szerkezetet. – „Fizess, ha
hallgatod, de dallamot tőlünk ugyan ne várj! Azt csinálj magadnak!”
– mondta makacsul néma ajkuk.
Ahogy álltam ott a hídon, pontosan azon a helyen, ahol a
sapkátlan, éneklő koldus szokott, hirtelen az ötlött az eszembe: vajon
miért nem áldozzák a havi bevételük nyamvadt két százalékát ennek
az istenverte hangszernek a felhangolására? Ha én gyötörném a
masinát, a helyükben biztosan örülnék, ha legalább valamennyire
élvezhető hangokat adna ki magából. Már csak önmagam miatt is.
Ha én gyötörném, feleltem is meg magamban a kérdést rögtön. De
nem én gyötröm. Nyilvánvalóan gyűlölik a koldulás minden
másodpercét, és ki róhatna ezt fel nekik, így hát nem szándékoznak
cserébe semmiféle örömben részesíteni a külvilágot. Mennyire más
az én sapkátlan barátom. Az én barátom? Csak pislogtam a meglepő
gondolatra, aztán gyorsan odaléptem a párocskához, és biccentettem.
– Elnézést. A harmonikás ember…
Az öregasszony keze megállt, és rám meresztette a szemét.
– He?
– A férfi, aki még az esőben sem visel sapkát.
– Ja, az!
 – Ma nincs itt? – kérdeztem bizonytalanul.
– Látja talán? – sivította az asszony.
És ismét nekiveselkedett a pokoli szerkezetnek. Egy pennyt
ejtettem a bádogbögréjükbe. A nő úgy nézett rám, mintha
beleköptem volna. Megtoldottam még eggyel, mire elengedte a kart.
– Nem tudja, hol van? – használtam ki a csendet.
– Az ágyban. Lebetegedett. A fene ezt a hideget! Köhögve ment el,
hallottuk.
– Tudják, hol lakik?
– Nem!
– És a nevét?
– Persze, a nevét. Más nem kéne?
Csak álltam ott, elveszetten, és a férfire gondoltam, aki valahol a
városban fekszik egy nyomorúságos ágyban, egyedül. Idétlenül
forgattam a kezemben a sapkát.
Azok ketten feszengve figyeltek.
Még egy shillinget dobtam a bögrébe.
– Gyorsan helyrejön – mondtam biztatóan, na nem nekik, sokkal
inkább önmagamnak.
A nő lökött egyet a zenegép karján, mire üvegcsörömpölés-szerű
zajszemét hördült valahol a doboz mélyén.
– Mi ez a… dallam? – kérdeztem erőtlenül.
– Süket maga vagy mi? Ez a himnuszunk – vakkantotta a nő. –
Levehetné a sapkáját.
Meglobogtattam előtte az új sapkát, ami már amúgy is a
kezemben volt. A nő majd ledöfött a tekintetével.
– A sapkát, ami a fején van, ember!
– Ó, persze – és már le is kaptam a fejemről nagy pironkodva, így
mind a két kezemben volt egy sapka.
A kar meglódult, a „muzsika” betöltötte a levegőt. Eső csapkodta
a homlokom, a szemem, a szám.
A híd túlsó végében megtorpantam, és egészen komolyan el
kellett gondolkoznom, hogy végül is melyik sapkát húzzam
csuromvizes fejemre.

A következő hét során gyakran jöttem a híd felé, de csak az öreg

párt találtam a lármadobozzal, már ha egyáltalán ők ott voltak.
Elutazásunk előtti napon a feleségem berakta az új sapkát a régi
darabokkal együtt a bőröndbe.
– Azt ne, légy szíves – kaptam ki a többi közül. – Hagyd kint a
fogason, kérlek. Így.
Este a szálloda igazgatója kopogott be hozzánk egy búcsúitallal. A
beszélgetés hosszúra nyúlt, kellemesen eldiskuráltunk a kandalló
melegnarancs tüze előtt, a brandy sűrű aranyszínbe vonta a
poharakat; későre járt. Váratlanul csend borult a szobára, talán a
magas ablakokon túl nagy pelyhekben hulló hó csendje lopózott be
közénk egy pillanatra. Az igazgató nézte az égből leszakadt
csipketerítőt, aztán az éjféli utcakövekre tévedt a tekintete.
– „Már csak páran maradtunk” – mormolta a pohara fölött. A
feleségemmel egymásra néztünk, ami nem kerülte el az igazgató
figyelmét. – Szóval maguk is találkoztak vele? Maguknak is mondta.
– Mondta. Csak azt nem tudom, mit akar jelenteni.
Az igazgató figyelte az utca félhomályában megbúvó alakokat, és
belekortyolt az italába.
– Régebben azt hittem, ő is részt vett a forrongásokban, és az IRA-
ra gondol, hogy már csak kevesen vannak. De nem. Vagy az is
megfordult a fejemben, hogy egyre nagyobb a jómód, és egyre
kevesebben lesznek a koldusok. De az sem. Végül arra jutottam,
hogy esetleg arra gondol, hogy kevés az „emberi lény”, aki nemcsak
néz a szemével, hanem lát is, és felfogja, mikor kell adni és mikor kell
kérni. A többiek meg csak loholnak vég nélkül, egy percük sincs,
hogy megálljanak, és figyeljenek egymásra. De az a gyanúm, hogy ez
csak amolyan szentimentális, érzelgős közhely – tette még hozzá,
aztán visszafordult az ablaktól. – Szóval ismerik Már Csak Páran
Maradtunkot? – Bólintottunk. – És a nőt a gyerekkel?
– Őt is – bólintottam megint.
– Meg azt a másikat is, akinek rákos a húga?
– Igen, őt is – csatlakozott a feleségem.
– Meg a férfit, aki vonatjegyre gyűjt, hogy eljusson Belfastba?
– Galwaybe – helyesbített a feleségem.
Az igazgató szomorú mosollyal nézett ki megint az ablakon.
– Hát az öregeket a lehangolódott verklivel?
 – Adott az ki valaha élvezhető hangot? – kérdeztem.
– Már kisfiú koromban sem. – Az igazgató arca hirtelen
elkomorodott.
– Az O'Connell híd koldusát is ismerik?
– Melyiket? – kérdeztem, pedig nagyon is jól tudtam, melyiket,
hiszen közben a fogason lógó sapkára sandítottam.
– Olvasták a mai lapot? – kérdezett vissza az igazgató.
– Nem.
– Az Irish Times ötödik oldalának bal alsó sarkában volt egy hír.
Úgy fest, belefáradt a dologba, és behajította a Liffeybe a
harmonikáját. Aztán utánaugrott.
Ezek szerint tegnap végre visszatért, és én pont nem jártam arra!
– Szerencsétlen ördög – nevetett fel kurtán és üresen az igazgató.
– Micsoda nevetségesen borzalmas halál: az a gyűlöletes harmonika,
ahogy hullik alá a jeges levegőben, mint egy szárnyavesztett galamb,
a férfi meg utána. Muszáj nevetnem, közben meg majd elsüllyedek
szégyenemben, hogy nevetek. Szóval nem találták meg a tetemet, de
még nem adták fel a keresést.
– Ó, istenem! – Nem tudtam türtőztetni magam, felpattantam. – A
fenébe is!
Az igazgató figyelmesen vizsgálgatott, eléggé meglepte a
hevességem.
– Maga aztán igazán nem tehet róla.
– Dehogynem. Soha egy vacak pennyt sem adtam neki! Soha! Hát
maga?
– Most hogy kérdi, én sem.
– De hát maga még nálam is lelketlenebb! – fakadtam ki. – Láttam,
hogy fűnek-fának szórja a pennyket. Neki miért nem volt képes…?
– Azt hiszem, úgy voltam vele, hogy túlságosan is jól csinálja.
– Milyen igaza van, a fenébe is! – Már én is ott álltam mellette az
ablakban, és együtt bámultunk ki a kavargó hóesésbe. – Azt
gondoltam, hogy a sapkátlan fejével szánalmat akar bennem
ébreszteni. A francba is, az ember egy idő után már mindenütt
trükközést gyanít. Gyakran jártam arrafelé sötétedés után, és ahogy a
csupasz fejét áztatta az eső, ő meg csak énekelt, már a puszta
látványtól egészen összefagytam, és gyűlöltem érte. Vajon rajtam
kívül még hányan érezték ugyanezt? Mert akkor az égvilágon semmi
sem jutott a bögréjébe. Én is a többieken vezekeltem le, hogy soha
nem adok neki semmit. Közben meg lehet, hogy az igazi kevesek
egyike volt, akik tényleg most kerültek az utcára, ez volt az első tele,
és a ruháit mind elkótyavetyélte, hogy legyen mit ennie, ezért állt
sapka nélkül az esőben.
Odakinn egyre sűrűbben, egyre nagyobb pelyhekben havazott, a
kandeláberek is alig látszottak már.
– Hogy tudja megkülönböztetni őket? – néztem az igazgatóra. –
Honnan tudja, melyik hazudik, és melyik nem?
– Az igazság az, hogy képtelenség – mondta az igazgató halkan. –
Nincs köztük különbség. Néhányan már olyan régóta csinálják, hogy
egészen kiokosodtak, és el is felejtették, milyen volt, amikor először
nyújtották ki a kezüket. Szombaton még van mit enni, vasárnap már
nincs. Hétfőn kölcsönkér, kedden pedig már cigarettát lejmol.
Életében először. Pár csütörtökkel később pedig már a Royal
Hibernian Hotel előtt találja magát, és egyedül az ég tudja, hogy
került oda. Egyikük sem tudja, hogyan történt. Egy dolog azonban
biztos: körmükszakadtáig kapaszkodnak a szakadék peremén.
Annak a szerencsétlen ördögnek ott a hídon valaki nyilván
rátaposott az ujja hegyére, és már képtelen volt megtartani magát,
eleresztette. És hogy mi következik ebből? Nem nézhetünk keresztül
rajtuk, nem fordíthatjuk félre a fejünket. És el sem futhatunk. Az
egyetlen megoldás, hogy mindenkinek adunk, mert ha valahol meg
akarjuk húzni a vonalat, valakivel mindenképpen igazságtalanok
leszünk. Már bánom, hogy nem adtam minden egyes alkalommal,
amikor arra jártam, annak a szegény vak énekesnek egy shillinget.
De próbáljuk azt gondolni, hogy nem a pénz miatt tette, hogy valami
családi probléma miatt nem bírta tovább. Persze soha nem fogjuk
megtudni. Az újság még a nevét sem írta meg.
A hó puhán, hangtalanul töltötte be a látóterünket. Lent vártak a
sötét árnyalakok. Nem lehetett tudni, hogy farkasokat bugyolál-e
fehér báránybundába, vagy bárányokat, ahogy az árnyak vállán,
hátán, kalapján és sálján egyre vaskosabb réteget von.
Pillanatokkal később, amikor az éjszakai ürességben kísértetiesen
kongó lifttel ereszkedtem lefelé, rájöttem, hogy az új gyapjúsapkát
szorongatom.
Kabát nélkül, ingujjban léptem ki az éjszakába.
Az első férfi megkapta a sapkát. Soha nem tudom meg, jó volt-e
rá. A pénz, ami a zsebeimben volt, hamar elfogyott.
Akkor reszketve magamra maradtam, és véletlenül
felpillantottam. Csak álltam, és pislogtam bele a hóesésbe, a pelyhek
vakítón hullottak bele a szemembe. Néztem a szálloda magas
ablakait, a fényeket, az ásító sötétet.
Milyen lehet odafönn, gondoltam. Lobog a tűz a kandallókban?
Meleg van, mint az ember összezárt tenyerében? Kik ezek az
emberek? Esznek, isznak? Boldogok?
Tudják egyáltalán, hogy én is itt vagyok?
Török Krisztina fordítása
 A HALÁL ÉS A SZŰZ

Messze az erdőn túl, sőt messze a világon túl élt az Öreghölgy.

Kilencven éve lakott ott csukott ajtó mögött, nem nyitotta ő ki
senkinek, kopogjon szél vagy eső, cikázó fecske vagy kisfiú vödörnyi
rákkal. Ha megkaparnád a zsaluját, kiszólna:
– Távozz, Halál!
– Én nem vagyok Halál – felelnéd.
Mire ő azt kiáltaná: – Ismerlek én, Halál, ma kislány alakját vetted
fel. De én látom a csontjaidat a szeplők alatt!
Vagy valaki más kopogna.
– Látlak, Halál – kiáltaná. – Most meg köszörűs képében jössz! De
az ajtómon három zár és két retesz van. A repedésekre légypapírt
tettem, a kulcslyukakra ragasztószalagot, a kéménybe porrongyot, és
a póknak hagytam, hogy a zsalukra hálót szőjön. Az áramot is
kikapcsoltam, azzal se tudsz besurranni! Nincs telefon, nem tudsz
hajnali háromkor végzetemre hívni. Fülemet betömtem vattával,
hogy ne is halljam, mit mondasz. Úgyhogy tűnj el, Halál!
Így volt ez mindig is a város története során. Abban az erdőn túli
világban az emberek olykor emlegették, s néha a fiúk, akik nem
hitték a mesét, megdobálták a háza tetejét, és hallották, hogy az
Öreghölgy jajong: – Menj el, te fehér arcú feketeség! Isten veled!
És azt mesélték, hogy ezzel a taktikával az Öreghölgy örökké fog
élni. Hiszen a Halál nem tud bejutni, nem igaz? Házában a régi
bacilusok feladták és álomra tértek. Az új bacilusok meg, amik
hetente-tíz naponta söpörtek végig a világon, már ha az újságoknak
hinni lehet, képtelenek voltak beférkőzni a moha-, dohány- és
ricinusmagcsokrokkal bepárnázott ajtókon.
– Túlél mindnyájunkat – mondogatták a városban, messze, ahol a
vonat járt.
– Túlélem mindnyájukat – mondogatta az Öreghölgy, aki
magában, vakírással írt kártyával pasziánszozott a sötétben.
 És így is történt. Évek teltek el anélkül, hogy újabb látogató, fiú,
lány, csavargó vagy utazó ügynök bekopogott volna hozzá. Évente
kétszer egy boltossegéd, maga is hetvenéves, érkezett a világból, és
csomagot tett le, ami lehetett madáreledel, lehetett teasütemény, de
biztosan fényes fémdobozban volt, az élénk csomagoláson sárga
oroszlán és piros ördög díszelgett. Ezután a férfi lecsoszogott a
tornác imbolygó deszkatengeréről. Az étel ott maradt egy hétig,
perzselte a nap, jegelte a hold, igazi antiszepszis, ahogy az kell. Majd
egy reggelre eltűnt.
A várakozás volt az Öreghölgy élete. Jól csinálta, lehunyt
szemmel, ölében összekulcsolt kézzel, fülében remegő szőrszálakkal,
állandó készenlétben.
Így aztán nem is érte meglepetésként, amikor kilencvenegyedik
éve augusztusában, annak is a hetedik napján egy napbarnított arcú
fiatalember bukkant ki az erdőből és állt meg a háza előtt.
Öltönye fehér volt, akár a hó, mely fehér lepelként csúszik le a téli
háztetőről, majd összetekeredik az alvó földön. Kocsija nem volt,
nagy utat gyalogolt, mégis üdének és tisztának tűnt. Nem
támaszkodott sétapálcára, nem védte kalap a nap égető sugaraitól.
Nem izzadt. S ami a legfontosabb, csupán egyetlen holmi volt nála,
egy háromdecis üveg, s abban világoszöld folyadék. Éppen ebbe a
zöldbe bámult erősen, amikor megérezte, hogy az Öreghölgy háza
előtt áll. Felnézett.
Nem ment az ajtóhoz. Komótosan körbejárta a házat, s hagyta,
hogy az ott bent megérezze ezt. Majd hagyta, hogy az ott bent
megérezze az ő röntgenpillantását.
– Jaj! – ébredt az Öreghölgy egy morzsányi keksszel a szájában. –
Te vagy! Tudom, hogy most kinek adod ki magad!
– Kinek?
– Egy fiatalembernek, akinek olyan rózsaszín az arca, akár a nyári
dinnye. De nincs árnyékod! Miért nincs? Miért?
– Az emberek félnek az árnyékoktól. Úgyhogy én az enyémet az
erdőn túl hagytam.
– Látom, pedig nem is nézem.
– Ó, szóval van Erőd – bókolt a fiatalember.
– Nagy erőm, hogy téged kint tartsalak, magamat meg benn.
 A fiatalember ajka szinte meg sem moccant: – Nem fogok birkózni
veled.
Az azonban meghallotta: – Vesztenél, vesztenél.
– Pedig szeretek nyerni. Akkor… csak itt hagyom ezt az üveget a
tornácon.
A falakon keresztül is hallotta, hogy az asszony szíve sebesebben
ver.
– Várj! Mi van benne? Ha valamit a birtokomon hagysz, jogom
van tudni, mi van benne!
– Hát… – mondta a fiatalember.
– Halljam!
– Ebben az üvegben van az első éjszakája és első napja annak,
amikor tizennyolc éves lettél.
– Hogy… hogy… hogy…? Tessék?
– Jól hallottad.
– Az éjszaka, amikor tizennyolc éves lettem? Az első nap?
– Úgy van.
– Az üvegben?
A fiatalember feltartotta a magasba; az üveg alakja-domborulata
egy fiatal lányt mintázott. Elnyelte a világ fényét, majd melegséget és
zöld tüzet tükrözött vissza, mint a tigris szeme az izzó zsarátnokot.
Ahogy fogta a kezében, egyszer nyugodt volt, másszor haragosan
kavargott.
– Nem hiszem el! – rikoltotta az Öreghölgy.
– Itt hagyom és elmegyek – mondta a fiatalember. – Ha elmentem,
próbálj ki egy teáskanálnyit ebből a zöld gondolatból. Akkor majd
megtudod.
– Méreg!
– Nem.
– Esküszöl anyád becsületére?
– Nincs anyám.
– Akkor mire esküszöl?
– Magamra.
– Megöl, ezt akarod!
– Feltámaszt halottaidból.
– Nem vagyok halott!
 A fiatalember a házra mosolygott:
– Nem?
– Várj, hadd kérdezzem meg magamtól: Halott vagy? Az? Vagy
majdnem az, ennyi év után?
– Tizennyolc éves korod első éjjele és napja. Gondold meg.
– Olyan régen volt!
Az egyik koporsóablak mellett moccant valami, épphogy-nesszel,
akár az egér.
– Ez visszahozza.
A fiatalember hagyta, hogy a nap átcsapjon az elixíren, ami
felizzott, akár a nyári gyep tízezer fűszálából facsart lé. Forró és
nyugodt volt, akár egy zöld nap; vadul hullámzott, mint a tenger.
– Jó évjárat – mormolta az öregasszony a rejtekében.
– De még milyen jó. Akkor még volt zamata az életnek. Egy korty,
és újra érzed! Egy próbát megér, nem?
Még magasabbra emelte az üveget, az pedig hirtelen teleszkóppá
változott, aminek bármelyik végén kukucskál bele az ember,
közelebb hozza egy rég eltűnt év perceit-idejét. Zöld és sárga időt,
nagyon hasonlatosat ehhez a délutánhoz, amelyen ez a fiatalember
nyugodt ujjai közt lángoló üvegként ajánlja fel a múltat.
Megbillentette az üveget, mire fehéren izzó pillangó röppent a
spalettára, úgy játszott a zsalukon fel-le, akár szürke, néma
zongorabillentyűkön, lángszárnyai hipnotikus könnyedséggel
átszöktek a zsalu résein, és megtaláltak egy ajkat, orrot, szemet. A
szem elhőkölt, majd kíváncsian újragyújtotta magát a fénysugárban.
Most, hogy elkapta, amit akart, a fiatalember biztosan tartotta a
pillangóárnyat, csak tüzes szárnya verdesett, s ama távoli nap zöld
tüze átömlött nemcsak a vén ház, de még a vénasszony zsaluin is.
Hallotta, ahogy elfojtott örömében döbbenten liheg, zihál.
– Nem, engem nem teszel bolonddá! – kiáltott ki, mint aki a víz
mélyén próbál nem belefúlni a dagályba. – Húsba öltözve jössz
vissza. Maszkot öltesz, amin nem látok át. Olyan hangon beszélsz,
ami más évekből rémlik. Kinek a hangja? Nem érdekes. Itt van az
ölemben a számtáblám, ez megmondja, ki vagy és mit árulsz!
– Huszonnégy órát árulok egy ifjú életből.
– Mást árulsz te!
 – Nem, azt nem árulhatom, ami vagyok.
– Ha kilépek, elkapsz, és hat láb mélyre temetsz. Évek óta
bolonddá teszlek, távol tartalak. Most új tervekkel kullogsz vissza,
de egyik se válik be.
– Ha az ajtóhoz jönnél, csak kezet csókolnék, ifjú hölgy.
– Ne hívj annak, ami nem vagyok.
– Annak hívlak, ami egy órán belül lehetnél.
Bentről, suttogva: – Egy órán belül…
– Mikor sétáltál utoljára az erdőben?
– Egy másik háborúban vagy másik békében. Nem látok odáig.
Zavaros a víz.
– Ifjú hölgy, szép nyári nap van. Itt, a fák zöld templomában a
méhek mozgó faliszőnyeget játszanak, egyszer ilyen mintával,
másszor olyannal. Egy üreges tölgyfában úgy folyik a méz, akár a
tűzfolyó. Rúgd le a cipődet, és bokáig járhatsz a vadmentában. A
völgyben a vadvirágok összetömörülnek, akár sárga lepkefelhők. A
fák alatt olyan a levegő, mint egy mély kút vize, hűs és tiszta, az
orroddal iható. Ilyen nyári nap csakis ifjúkorban van.
– De én vén vagyok, vén.
– Nem, ha hallgatsz rám. Itt az ajánlatom, egy üzlet közted,
köztem és az augusztusi időjárás között.
– Miféle üzlet? Mit kapok a befektetésemért?
– Huszonnégy hosszú, édes nyári órát, mostantól kezdve.
Átszaladunk az erdőn, epret szedünk és mézet eszünk, aztán
bemegyünk a városba, megvesszük neked a legszebb,
pókhálóvékony nyári ruhát, és felülünk a vonatra.
– A vonatra!
– A nagyvárosba tartó vonatra. Egy óra az út. Ott
megvacsorázunk, aztán táncolunk egész éjjel. Veszek neked négy pár
cipőt, mert szükséged lesz rá, elkoptatod majd mindet.
– A csontjaim… moccanni se tudok.
– Nem jársz, hanem futsz majd, nem futsz, hanem táncolsz. És
majd nézzük, ahogy a csillagok átkeringnek az égen és felgurítják a
lángoló napot. Hajnalban csupasz lábbal hagyunk talpnyomfüzért a
tóparton. Úgy bereggelizünk, mint még senki az emberiség
történelmében, aztán délig fekszünk a homokon, akár két sülő pite.
Estefelé kétkilós bonbondobozzal ülünk vonatra, és a hazautat
végignevetjük. Beborít minket a kalauz jegylyukasztójának
konfettije, kék, zöld, narancssárga papírfodrok, mintha házasok
volnánk. Aztán átballagunk a városon, de egy lélek se zavar meg
minket, és az édes illatú erdőn át visszajövünk a házadhoz…
Csend.
– Már vége is – mormolta az Öreghölgy. – Pedig még el sem
kezdődött. – Aztán: – Miért csinálod ezt? Miért jó ez neked?
A fiatalember gyengéden elmosolyodott.
– Mert veled akarok hálni.
– Sosem háltam még senkivel!
– Te… szűz vagy?
– És büszke vagyok rá!
A fiatalember fejcsóválva sóhajtott:
– Szóval igaz, tényleg szűz vagy.
A házból erre nem érkezett válasz. Fülelt. Halkan, mintha egy
titkos csapot engednének meg nagy nehezen, s a vénséges vén
rendszert most először használnák fél évszázad óta, az öregasszony
sírni kezdett.
– Öreghölgy, miért sírsz?
– Nem tudom.
A sírás aztán elapadt, és a fiatalember hallotta, hogy az Öreghölgy
hintázik a székben, bölcsődallal nyugtatva magát.
– Öreghölgy – suttogta.
– Ne nevezz így!
– Jó. Clarinda.
– Honnan tudod a nevemet? Senki nem tudja.
– Clarinda, miért rejtőztél el abban a házban annak idején?
– Nem emlékszem. De igen. Féltem.
– Féltél?
– Életem felében az élettől féltem. A másik felében a haláltól.
Mindig féltem valamitől. Te! Mondd meg az igazat! Amikor lejár a
huszonnégy órám, miután sétáltunk a tónál és visszajöttünk a
vonattal és átgyalogoltunk az erdőn a házig, velem akarsz majd… –
kénytelen volt kimondani – hálni?
– Tízezer évig.
 – Ó – mondta az öregasszony tompa hangon. – Az sok idő. – A
fiatalember csak bólintott. – Sok idő. Miféle üzlet ez, te ifjú? Te
huszonnégy órát adsz nekem, én meg neked tízezer évet?
– Ne felejtsd el, hogy az az én időm is. Nem megyek el.
– Itt fekszel velem?
– Itt.
– Jaj, te ifjú. Olyan ismerős a hangod.
– Nézz ide.
Látta, hogy a kulcslyuk szabaddá válik, és egy szem kukucskál ki.
Mosolygott a napraforgókra a mezőn és a napraforgóra az égben.
– Vak vagyok, vaksi, de lehetséges, hogy te vagy az, Willy
Winchester?
A fiatalember nem felelt.
– De Willy, ránézésre húsz lehetsz, egy nappal se öregebb, mint
hetven éve voltál!
Letette az üveget az ajtó elé és visszament a gazba.
– Én… – elcsuklott az Öreghölgy hangja, – Én is így fogok
kinézni?
Bólintott.
– Willy, Willy, tényleg te vagy?
Az öregasszony várt, őt bámulta a nyári légben, boldogan és
fiatalon állt ott, fénylett a nap a haján és az arcán.
Eltelt egy perc.
– Nos?
– Várj! Hadd gondolkodjam.
És a házban az emlékek szitáltak az öregasszony fejében, mint
homok az órában, végül porrá és hamuvá omlottak. Az emlékek
égették elméjét, miközben hulltak és mind magasabb homokkupacot
alkottak. Az a végtelen sivatag, gondolta, sehol egy oázis.
Megremegett a gondolatra.
– Nos?
– Különös – mormolta odabent –, de hirtelen huszonnégy óra,
egyetlen nap tízmillió-billió évért cserébe jó üzletnek hangzik.
– Az is, Clarinda, az is.
Retesz csusszant, zár csörgött, ajtó nyikordult. Keze kicsapott,
megragadta az üveget, majd eltűnt. Eltelt egy perc. Aztán mintha
pisztolyt sütöttek volna el, léptek kopogtak a hallban. A hátsó ajtó
kicsapódott. Fent zsaluk hulltak le a fűbe, ablakok tárultak ki. A
következő pillanatban lent megismétlődött ugyanez. A zsaluk
gyújtóssá estek szét, ahogy kilökte őket. Az ablakok port leheltek.
Végül a sarkig tárt ajtóból kirepült az üres üveg, és széttört egy
kövön.
A tornácra pattant, fürgén, mint a madár. Napfény zuhogott rá.
Úgy állt ott, akár a színpadon, egyetlen mozdulattal lépett elő a
sötétből. Aztán lenyújtotta kezét az övéért.
Egy kisfiú haladt el a lenti úton, megtorpant, majd visszahátrált
elkerekedett szemmel.
– Miért bámult rám? – kérdezte. – Szép vagyok?
– Gyönyörű.
– Tükröt akarok!
– Nem kell.
– Mindenki szépnek lát majd? Nem csak én gondolom vagy
tettetem?
– Gyönyörű vagy.
– Gyönyörű vagyok, mert annak érzem magam. Mindenki velem
táncol majd, a férfiak verekszenek értem?
– Mind egy szálig.
Az ösvényen, a méhek zümmögésében és a levelek susogásában
megtorpant, és úgy nézett fel a fiatalember arcába, akár a nyári
napba:
– Jaj, Willy, Willy, ha mindennek vége és visszajöttünk, kedves
leszel hozzám?
Az mélyen a szemébe nézett és megérintette az arcát.
– Igen – felelte gyengéden –, kedves leszek.
– Hiszek neked. Willy, hiszek neked.
És addig futottak az ösvényen, míg eltűntek szem elől, por maradt
utánuk a levegőben, a ház ajtaja szélesre tárva, az ablakok nyitva, a
nap fénye végre betűzhetett, berepülhettek a fészket rakó,
családalapító madarak, szép nyári virágok szirmai esküvői
konfettiként lephették el a szobákat, szőnyeget, az üres, de várakozó
ágyat. És a szél révén a nyár kiszellőztette a házat, olyan illata lett,
akár a Kezdetnek vagy a Kezdet utáni első óráknak, amikor a világ
még új volt, és semmi nem változott és senki nem öregedett. Valahol
nyulak szaladtak, lábuk hangja, akár a szapora szívverés.
Messze-távol vonat füttyentett, egyre gyorsabban és gyorsabban
robogott a város felé.
Pék Zoltán fordítása
 CSAPDOSÓ SZÁRNYAK

A Washington Square-nél szállt le a buszról, és fél háztömbnyit

sétált. Örült, hogy rávette magát a látogatásra. Senkihez sem ment be
most olyan szívesen New Yorkba, mint Paul és Helen Piersonhoz. A
végére tartogatta őket, mert tudta, hogy temérdek kötelességízű
találkozó hatásait kell semlegesíteniük, hiszen már túl régóta
tobzódnak körülötte a rigolyás, neurotikus és boldogtalan alakok.
Piersonék kezet ráznak majd vele, és mintha hűs borogatást
raknának a homlokára, barátsággal és jó szavakkal fogadják.
Hangos, hosszú, mérhetetlenül vidám estének néz elébe, és utána
visszamegy Ohióba, ahol pár napig csak azért fog örömmel
visszagondolni New Yorkra, mert ez a két csodálatos ember üdítő
oázist nyújtott neki a pániktól és bizonytalanságtól izzó sivatagban.
Helen Pierson a bérház harmadik emeletén várta a lakás bejárata
előtt, a lift mellett.
– Hello, hello! – üdvözölte harsányan. – Jaj de örülök, hogy látlak,
Williams! Gyere csak be! Nemsokára Paul is megjön, csak ma későn
végez a munkával. Olasz csirkét fogunk vacsorázni. Remélem,
szereted az olasz csirkét! Én magam készítettem. Ugye szereted a
csirkét, Williams? Bízom benne. Hogy van a feleséged? És hogy
vannak a gyerekek? Ülj le, vedd le a kabátod, vedd le a szemüveged
is. Sokkal helyesebb vagy szemüveg nélkül. Olyan fülledt volt ez a
nap, nem igaz? Iszol valamit?
A nagy áradat közepette valamikor bevezették az ajtón, és
lerángatták róla a kabátot. Az asszony összevissza integetett a másik
kezével, és valami erős parfümillat bodorodott elő a szájából. Te jó
ég, gondolta magában Williams, hiszen ez a nő részeg! Jól megnézte
magának Helent.
– Egy martini jólesne – mondta végül. – De csak egy pohárral.
Tudod, nem nagyon iszom.
– Hát persze, drágám. Paul hatra ér haza, most fél hat van.
Annyira boldog vagyok, hogy eljöttél, Williams, három év után.
Hízelgő számunkra, hogy velünk töltöd az estéd.
– Ugyan már – horkant fel a férfi.
– Nem, komolyan mondom, Williams – vágott közbe a nő, bár
szavai kissé elmosódtak, és túlzottan is kontrollálnia kellett a
mozdulatait. A férfi úgy érezte, rossz lakásba tévedt, vagy valakinek
a nővére érkezett látogatóba, esetleg egy nagynéni, sőt valami idegen
is lehet. Persze lehet, hogy csak rossz napja volt. Mindenkinek lehet
olykor rossz napja.
– Én is iszom veled egy martinit. Eddig csak egyet ittam – tette
hozzá, és a férfi hitt neki. A legutolsó találkozásuk óta kezdhetett
inni, csendben, lopva. Mindennap egy kicsivel többet kortyolgatott,
mígnem… Tapasztalt ilyet már másoknál is, többször látta a barátait
ilyen helyzetben. Az egyik pillanatban még józanok, és egy perccel
később, egyetlen korty hatására az utolsó háromszáz nap összes
martinije felpezsdül álmából a vérükben, és odasereglik az új korty
martinihoz, hogy régi barátként üdvözölje. Helen tíz perce
vélhetőleg még teljesen józan volt. Most viszont már le-lecsukódott a
szemhéja, és a nyelve minduntalan kiradírozta azt a szót, amit ki
akart ejteni.
– Komolyan mondtam, Williams. – Soha nem szólította a
keresztnevén. – Williams, annyira örülünk a látogatásodnak Paulie-
val együtt! Istenem, micsoda három év van a hátad mögött: magasra
tornásztad magad a világ szemében, híressé váltál, már nem szorulsz
rá, hogy Paul délutáni tévéműsorába írj, elég volt abból a sok link
dumából!
– Nem volt link duma, remek kis műsor volt. Paul ügyes
producer, és én igyekeztem jó szöveget írni neki.
– Link duma volt, értéktelen süketelés. Te igazi író vagy, ragyogó
üstökös lettél, nincs több olcsó handabanda! Milyen érzés sikeres
regényírónak lenni? Milyen érzés, hogy mindenki rólad beszél, és
dagad a bankszámlád? Várj, nemsokára Paul is itt lesz, már nagyon
szeretne találkozni veled. – Az asszony mondatai özönvízként
borították el. – Olyan rendes vagy, hogy benéztél hozzánk,
komolyan!
– Mindent Paulnak köszönhetek – felelte Williams, ellökve
magától kavargó gondolatait. – Huszonegy évesen kezdtem a
műsorában, még 1951-ben, és oldalanként tíz dolcsit kaptam.
– Ezek szerint már harmincegy éves lennél? Atyaég, hát akkor te
még egy fiatal kakas vagy! – sóhajtott fel Helen. – Szerinted én hány
éves vagyok, Williams? Tessék, találd ki. Találd ki, hány éves
vagyok!
– Ööö… fogalmam sincs – vallotta be az író elvörösödve.
– Nem, próbálkozz csak! Találd ki, mennyi idős vagyok –
erősködött az asszony.
Egymillió éves, gondolta magában a férfi. Paullal nem lesz semmi
gond. Nemsokára hazajön, és minden rendben lesz. Vajon felismer
majd téged, Helen, ha belép az ajtón?
– Nem jeleskedem az ilyen találós kérdésekben – vallotta be.
A tested, tűnődött, mintha a város régi tégláiból épült volna, tele
láthatatlan kátránnyal, aszfalttal és malterrel, meg a kor
mészrétegével. Szén-dioxidot lehelsz a tüdődből, a szemed
hisztérikus neonkék, a szád égővörös, mint a közlekedési lámpák, az
orcád színe a kőházak mészfehérje, amit csak itt-ott tarkít egy kis kék
vagy zöld folt, a nyakad, a halántékod és a csuklód vénái, akár New
York City kis zöld terei. Mindenütt erezett márvány vagy és gránit,
és oly kevés már benned az ég és a fű.
– Gyerünk, Williams, találd ki, hány éves vagyok!
– Harminchat?
A nő erre olyan hangot hallatott, ami már-már sikolynak is
beillett. A férfi attól tartott, hogy túl diplomatikus volt.
– Harminchat! – kacagott az asszony a térdét csapkodva. –
Harminchat? Jaj, drágám, ezt nem gondolhatod komolyan! Még
hogy harminchat, édes istenem! – Nevetve elmorzsolt egy
könnycseppet. – Már tíz éve betöltöttem a harminchatot!
– Soha nem beszéltünk a korodról – védekezett az író.
– Jaj, te drága kisfiú! Korábban soha nem volt fontos. Aztán
rájössz, hogy lassan fontossá válik, egyre fontosabbá, úgy, hogy te
észre sem vetted. Egek, te még csak egy suhanc vagy, Williams. Van
fogalmad arról egyáltalán, mennyire fiatal vagy?
– Feltételezem. – Williams a kezét nézte.
– Édes, drága kis gyermekem! – csacsogott tovább Helen. – Ezt el
kell mesélnem Paulnak. Harminchat, hát ez oltári! De ugye
negyvennek vagy negyvenhatnak még nem nézek ki?
Korábban soha nem kérdezett ilyeneket, gondolta magában
Williams. Az ilyen kérdések mellőzése az örök fiatalság titka.
– Paul ezen a héten tölti be a negyvenet – közölte az asszony. –
Holnap van a születésnapja!
– Ó, ezt nem tudtam.
– Felejtsd el, utálja az ajándékokat. Nem árulja el senkinek, mikor
van a születésnapja, és meg is sértődne rendesen, ha felköszöntenéd.
Tavaly abbahagytuk a szülinapi bulizást. Emlékszem, kidobta a
tortáját, pedig égtek rajta a gyertyák. Úgy, ahogy volt, lángolva
dobta le a liftaknába.
Helen hirtelen elhallgatott, mintha olyat mondott volna, amit nem
szabad. Egy darabig mindketten némán, kényelmetlenül fészkelődve
ücsörögtek a magas mennyezetű szobában.
– Paulie bármelyik percben hazaérhet – szólalt meg végül az
asszony. – Tölthetek még? És mondd csak, milyen érzés híresnek
lenni? Te mindig olyan lelkiismeretes voltál, Williams. Minőséget
produkáltál. Mindig ezt mondtuk egymásnak Paulie-val: minőséget.
Akárhogy próbálkoztál, nem tudtál selejtet írni. Olyan büszkék
voltunk rád, Paulie és én. Mindenkinek eldicsekedtem azzal, hogy a
barátunk vagy.
– Különös – jegyezte meg Williams. – Fura egy világ ez. Amikor
huszonegy éves voltam, én dicsekedtem azzal, hogy ismerlek titeket.
Büszke és izgatott voltam, amikor megismerkedtem Paullal, meg
akkor is, amikor megvette az első forgatókönyvemet, aztán…
Csöngettek, és Helen az ajtóhoz szaladt. Egyedül hagyta
Williamset az italával. A férfi attól tartott, hogy túl leereszkedően
beszélt, mintha most már nem lenne büszke rá, hogy ismét
találkozhat Paullal. Nem ezt akarta mondani. Minden visszazökken
a rendes kerékvágásba, ha Paul végre beviharzik a szobába. Paullal
mindig minden a helyére billent.
Erőteljesen visszhangzó mondatok szűrődtek be az előszobából,
és Helen nemsokára egy ötven év körüli asszonnyal tért vissza. Az
idegen nő ruganyos mozgásából arra lehetett következtetni, hogy túl
korán kezdett ráncosodni és őszülni.
 – Remélem, nincs ellenedre, Williams, elfelejtettem mondani, de
remélem, nem bánod… Ó Mrs. Mears, kedves szomszédunk.
Elmeséltem neki, hogy eljössz hozzánk vacsorázni, hogy néhány
napot a városban töltesz, és az új könyvedről tárgyalsz a kiadóddal,
és nagyon izgatott lett, mivel az összes könyvedet olvasta. Imádja a
munkádat, Williams, és már alig várta, hogy találkozhasson veled.
Mrs. Mears, hadd mutassam be Mr. Williamset.
Az asszony biccentett:
– Jómagam is író szerettem volna lenni. Most is egy könyvön
dolgozom.
A két nő helyet foglalt. Williams úgy érezte, hogy az ajkára kiülő
mosoly nem is a saját része, hanem különvált tőle, mint azok a
viaszfogak, amiket a gyerekek vesznek a trafikban, hogy lófogat
imitálva bohóckodjanak vele. Vigyora hamarosan olvadásnak indult.
– Eladott már valamit a saját írásaiból? – érdeklődött.
– Nem, de szüntelenül próbálkozom – felelte Mrs. Mears bátran.
-Habár mostanában kissé összekuszálódtak a dolgok.
– Tudod – dőlt előre Helen bizalmasan –, két hete meghalt a fia.
– Nagyon sajnálom – mondta Williams esetlenül.
– Nem, jobb ez így szegény fiúnak… Annyi idős volt, mint maga,
épp csak harmincéves.
Williams gépiesen tette fel a kérdést: – Mi történt vele?
– Szörnyen túlsúlyos volt, szegénykém, száznegyven kiló. Folyton
csúfolták. Művész akart lenni, de csak hébe-hóba sikerült eladnia egy
képet. Annyira sokat bántották, hogy fél éve elkezdett diétázni. A
hónap elején, amikor meghalt, már csak negyvenkét kilót nyomott.
– Szentséges ég! – nyögött fel Williams. – Ez rettenetes.
– Makacsul ragaszkodott a fogyókúrájához, akármit is mondtam
neki. Bent maradt a szobájában, nem evett egy falatot sem, ezért a
temetésen sokan már rá sem ismertek. Szerintem az utolsó napokban
nagyon boldog lehetett. Évek óta nem volt olyan boldog. Győztesnek
érezte magát, tudja… szegény kisfiam.
Williams kiitta a maradékot a poharából. Az a nyomottság, amely
napok óta hollórajként keringett a feje fölött, most egyre lejjebb
ereszkedett. Mintha mélységes mély és fekete pocsolyába dugta
volna a lábát. Túl sok helyen járt, túl sokat látott, túl sokat beszélt túl
sok emberrel az elmúlt egy hétben. Azt remélte, hogy ez az este
felüdíti majd, erre…
– A nemjóját, milyen helyes fiatalember maga! – kiáltott fel Mrs.
Mears. – Miért nem említetted, hogy ilyen jóképű, Helen? – Szinte
vádló tekintettel nézett Helen Piersonra.
– Azt hittem, tudod.
– Ugyan már, sokkal helyesebb, mint a róla készült fotókon!
Tudja, volt egy-két hét Richard fogyókúrája közben, amikor pont
úgy nézett ki, mint maga. No persze csak egy rövid ideig.
Williams lelki szemei előtt hirtelen újraélte az előző napot, amikor
a végeérhetetlen magazin-, rádió- és sajtóinterjúk között
fellélegzésképpen bemenekült egy filmszínházba híradóvetítésre. A
vásznon egy férfit látott, aki épp a George Washington hídról készült
levetni magát. A rendőrségnek sikerült lecsalnia onnan. Aztán egy
másik városban egy másik embert mutattak, egy hotel párkányán
állt, a tömeg a mélyben meg azt ordítozta neki, hogy úgysem mer
leugrani. Williams nem bírta tovább nézni. Amikor kilépett a
sokkolóan forró napfénybe, minden túlzottan is reálisnak és
nyersnek tűnt, mint mindig, amikor egy álom után túl gyorsan lép ki
az ember a hús-vér emberek világába.
– Igen, maga nagyon jóképű férfi – ismételte Mrs. Mears.
– Mielőtt elfelejtem – szólt közbe Helen. – Itt van a fiunk, Tom is.
Hát persze, Tom. Williams egyszer látta Tomot évekkel korábban,
amikor a fiú feljött az utcáról, és váltottak néhány szót. Értelmes
gyerek volt, szemfüles, illedelmes és olvasott. Olyan fiú, aki nem hoz
szégyent a szüleire.
– Tizenhét éves – közölte az anyja. – A szobájában van, szeretnéd,
hogy kihívjam? Tudod, egy kis kalamajkába keveredett. De amúgy
rendes gyerek. Mindent megadunk neki. Mégis összeakaszkodott
egy bandával a Washington Square-en, amolyan nehézfiúkkal, akik
kiraboltak egy boltot, és Tom is velük volt. Elkapták. Ez két hónapja
történt. Borzasztó sokat idegeskedtünk miatta. Istenem, még mindig
nem tértünk igazán magunkhoz, de majd lecsillapodnak a dolgok.
Tom rendes fiú, te is tudod, ugye, Williams? – Az asszony teletöltötte
vendége poharát.
– Igen. Derék kis kölyök. – Williams sietve belekortyolt az italába.
 – Tudod, milyenek a fiatalok. Egy ilyen városban nem sok
mindennel tudják elfoglalni magukat, legalábbis nem gyerekeknek
való, annyi bizonyos.
– Igen, láttam, hol kell játszaniuk.
– Förtelmes, mi? Sokat töprengtünk azon, hogy mit lehet tenni, és
van egy meglepetésünk számodra, Williams. Tudod, mit tervezünk?
Hogy Paullal veszünk egy vidéki házat, és végre ennyi idő után,
ennyi bezárt év után kimehetünk a szabadba. Paul felmond a
tévénél, igen, éppen a felmondási idejét tölti, hát nem csodálatos? Ő
is írni fog, mint te, Williams, pont úgy, mint te, és Connecticutban
fogunk élni, egy tüneményes kis helyen. Ott majd elválik, ott majd
tényleg kiderül, hogy Paul tud-e írni. Szerinted van tehetsége hozzá,
Williams? Ugye van? Ugye elragadó, ahogy ír?
– Hát persze – vágta rá Williams. – Hogyne.
– Szóval Paul éppen otthagyja azt a nyomorult állását, azt a
rengeteg szemetet, és leköltözünk vidékre.
– Mikor?
– Valamikor augusztusban. De lehet, hogy szeptemberre kell
halásztanunk. Az év eleje a legkésőbbi lehetséges időpont.
Persze! Williams egészen fellelkesült. El fognak költözni. Akkor
rendbe jön minden. Csak messzire kell kerülniük ettől a várostól.
Paul biztos elég pénzt gyűjtött ennyi év alatt. Bárcsak elmennének,
bárcsak az asszony tényleg engedné!
Ránézett Helen felragyogó arcára, amely csak azért ragyogott
annyira, mert bizonyos izmokat mereven tartott, keményen és
moccanatlanul, és annyira makacsul ragaszkodott ehhez az új
ragyogáshoz, mint egy villanykörte fényéhez, amely végre kigyullad
a napfénytől megfosztott esti szobában.
– Izgalmasan hangzik – ismerte el Williams.
– Szerinted tényleg meg tudjuk tenni, Williams? Tényleg menni
fog nekünk? Ugye te is úgy gondolod, hogy Paul elsőrangú író lesz?
– Miért ne gondolnám? Ki kell próbálni.
– Ha muszáj, még mindig visszajöhet ide dolgozni.
– Hogyne.
– Most végre tényleg sikerülni fog. Elmegyünk, magunkkal
visszük Tomot, a vidéki környezet jó hatással lesz rá. Mindnyájunkra
jó hatással lesz. Abbahagyjuk az ivást, az éjjeli kilengéseket, és
megelégszünk egy írógéppel, meg ötezer ív papírral, amit Paul
kényekedve szerint teleírhat. Szerinted is kiváló író válik majd
belőle, ugye Williams?
– Tudod, hogy ez a véleményem.
– Mondja csak, Mr. Williams – szólalt meg Mrs. Mears. – Hogyan
lett író magából?
– Gyerekkoromban imádtam olvasni. Tizenkét éves koromban
elkezdtem mindennap írni, és azóta is ragaszkodom ehhez a
szokásomhoz – mesélte Williams idegesen. Megfeszítve emlékezett,
nehogy ostobaságot mondjon. – Ehhez tartottam magam: naponta
ezer szó.
– Paul is ugyanígy kezdte – szúrta be Helen gyorsan.
– Maga már biztos nagyon gazdag – jegyezte meg Mrs. Mears.
Abban a pillanatban felhangzott egy kulcs zörgése a zárban.
Williams önkéntelenül is felugrott a fotelből, és megkönnyebbülten
elmosolyodott. Mosolyogva nézte a folyosót, az előszobát és a
kinyíló bejárati ajtót. Akkor is lankadatlanul mosolygott, amikor
meglátta Paul alakját, és hirtelenjében csodálatosnak látta, ahogy a
folyosón feléjük közeledett. Pazar érzés volt látni, és Williams a kezét
nyújtva szaladt elé, a nevén szólongatta, és végtelenül boldognak
érezte magát. Paul átvonult a lakáson, magasan, de testesebben, mint
amikor utoljára látta, rózsaszín arccal, természetellenesen csillogó,
enyhén kidülledő, kissé véreres szemmel, és a szájából áradó gyenge,
de összetéveszthetetlen whisky-szaggal. Megragadta Williams kezét,
és kurjongatva szorongatta.
– Azt a mindenit, Williams, milyen jó újra látni téged! Tehát
meglátogattál minket végre! Nagyon örülök, hogy itt vagy, a fenébe
is. Mi újság veled? Híres lettél, igaz? Az ég szerelmére, igyunk már
valamit, erre inni kell! Helen, hozz még valami itókát! Jó estét,
Mears. Üljön már le, könyörgöm.
– Épp elmenni készültem. Nem akarok zavarni – hátrált Mrs.
Mears. – Köszönöm, hogy áthívtak ma este. Minden jót, Mr.
Williams.
– Williams, barátom, de örülök, hogy látlak. Elmesélte Helen,
hogy mit forgatunk a fejünkben? Hogy elhagyjuk a várost? És
vidékre költözünk?
– Azt mondta…
– A rohadt életbe, végre tényleg itt hagyjuk ezt a büdös várost.
Nemsokára jön a nyár. Alig várom, hogy kiszabaduljak abból a
kínzókamrából. Tízmillió mondatot olvastam el abból a tévés
hulladékszövegből az elmúlt tíz évben. Ideje kiszállni a
mókuskerékből, nem igaz, Williams? Nem gondolod, hogy évekkel
ezelőtt ki kellett volna szállnom? Connecticut kell nekünk! Akarsz
még egy pohárral? Találkoztál már Tommal? A szobájában van,
Helen? Hívd ki, hadd beszéljen Williamsz-szel. Jaj cimbora, el sem
tudom mondani, mennyire boldog vagyok. Mindenkinek
elmondtam, hogy nálunk vacsorázol. Kinél voltál eddig a városban?
– Tegnap este Reynoldséknál jártam.
– Reynoldsnál, a United Features főszerkesztőjénél? Hogy van?
Eljár még otthonról?
– Ritkán.
– Tudtad, hogy már tizenkét hónapja nem hagyta el a lakását,
Helen? Emlékszel Reynoldsra? Nem rossz srác, csak a katonaévek
tönkretették, vagy valami ilyesmi. Egy éve nem meri elhagyni a
lakását, mert attól tart, hogy megöl valakit. Csak úgy lelő egy
járókelőt az utcán.
– Tegnap velem együtt kimerészkedett – jegyezte meg Williams. –
Elkísért a buszmegállóig.
– Hé, ezek szerint nem is olyan reménytelen a helyzet! Örömmel
hallom. Banksről hallottál? A múlt héten meghalt autóbalesetben
Rhode Islanden.
– Nem lehet!
– De bizony. A franc egye meg, szeretetre méltó fickó volt, az
egyik legjobb fotós, aki valaha a nagy magazinoknak dolgozott.
Nagyon tehetséges volt, és pokoli fiatal. Berúgott, és útban hazafelé
elütötte egy autó. Ezek a járművek, hogy rozsdásodna el mind!
Williams most úgy érezte magát, mintha a feje fölött repkedő
hollók felkavarták volna a szoba forró levegőjét. Ez már nem Paul
volt. Ez egy furcsa asszony férje volt, annak az idegen házaspárnak a
férfi tagja, amelyik Piersonék után költözött be ebbe a lakásba
valamikor az elmúlt három év során. Senki sem tudja, hova lettek
Piersonék. Ettől a férfitől ráadásul meg sem lehetett kérdezni, hogy
hol van most Paul, mert fogalma sincs róla.
– Már találkoztál a fiunkkal, ugye, Williams ? Hívd ide Tomot,
Helen, jöjjön ki kicsit!
Az asszony elment a fiúért. A tizenhét éves, szótlan kamasz
megállt a nappali ajtajában, ott, ahol Williams is állt újonnan
teletöltött poharával, kissé imbolyogva, egyre nehezebben védekezve
az alkohol erősödő rohama ellen.
– Ő Tom, Williams, ő itt Tom.
– Emlékszel Tomra, ugye?
– Te is emlékszel Williamsre, igaz, Tom?
– Köszönj szépen, Tom.
– Ugye szerinted is helyes kölyök, Williams?
A férfi és a nő egyszerre beszélt, szünetet sem tartottak, csak
csobogtak, mint egy sietős patak, és szavaik néha köveknek
ütköztek. Az alkohol kékes tüzet csiholt a szemükben, és ők egyre
csak loholtak előre.
– Tom, mondj néhány szleng kifejezést Mr. Williamsnek – vetette
fel Helen.
Néma csend.
– Tom könnyen megtanulta a városi szlenget, nagyon jó eszű
gyerek, kitűnő memóriája van. Tom, beszélj olyan bandanyelven Mr.
Williamsnek. Na gyerünk már, Tom! – biztatta az anyja.
Csend. A nyurga Tom konokul a nappali küszöbére szegezte a
pillantását.
– Kérlek, Tom! – nyaggatta az asszony.
– Ó, hagyd már békén, Helen!
– Miért, Paulie ? Szerintem Williams kíváncsi a helyi szlengre.
Olyan ügyesen beszéled, Tom, mondj végre valamit!
– Ha egyszer nem akar, akkor nem akar! – fortyant fel Paul.
Csend.
– Gyere ki velem a konyhába, készítek magamnak még egy italt. –
Paul belekarolt Williamsbe, és megterebélyesedett testével szinte
kisodorta a konyhába.
Ott dülöngéltek ketten a konyhában, Paul Williams könyökébe
kapaszkodott, ismét kezet rázott vele, és közelről, halkan beszélt
hozzá. Olyan volt az arca, mint egy malacé, amelyik egész délután
keservesen visítozott.
– Williams, most őszintén, szerinted menni fog nekem?
Leléphetek csak úgy? Van egy pompás regényötletem. – Rácsapott
Williams karjára, először csak finoman, aztán ahogy belelovalta
magát a történetbe, egyre erősebben. – Tetszik az ötlet, Williams? –
Williams elhúzódott tőle, de a kezét nem tudta kiszabadítani. Az
ököl újra és újra lesújtott rá. – Milyen jó lesz újra írni! Írni, aztán
fellélegezni, és járni a szabadban. Le is fogyok egykettőre.
– Csak ne kövesd Mrs. Mears fiának példáját! – kérte az ajtóban
felbukkanó asszony.
– Az egy agyalágyult volt! – csattant fel Paul, és satuba szorította
Williams karját. Barátságuk megannyi éve alatt alig érintették
egymást, ám Paul most erőszakosan markolászta Williams karját, és
nem tudta abbahagyni a tapogatást. Megrázta a vállát, és rá-
rácsapott a hátára. – Vidéken végre lesz időm gondolkodni, és
ledolgozom ezt az úszógumit. Tudod, hogy telik egy nyamvadt
hétvége ebben a városban? Ketten megiszunk egy-két liter Scotchot.
Hétvégén nehéz autóval kijutni a városból, akkora a forgalom meg a
tömeg, ezért itt ragadunk, berúgunk, és jobb híján pihengetünk. De
ennek vége lesz, ha egyszer leköltözünk vidékre. Szeretném, ha
elolvasnád a kéziratomat, Williams.
– Ó Paulie, hagyd abba! – rimánkodott az asszony. – Elég!
– Te hagyd abba, Helen! Williams nem bánná, ugye? Nincs
kifogása ellene, ugye, Williams?
Nem bánnám, és mégis bánnám, gondolta magában Williams.
Félnék, és mégsem félnék. Ha biztos lehetnék benne, hogy
megtalálom a régi Pault valahol a sorok között, elevenen, józan és
tiszta fejjel, szabadon kószálva. Ha ott lenne az a Paul, aki
magabiztosan hozza meg egyik döntését a másik után, akinek
igényes ízlése soha nem csorbul ki, aki mindig egyenesen és
markánsan kritizál. Bárcsak ráakadnék a régi jó producerre, aki
mindenekelőtt a jó barátom volt, sőt éveken keresztül atyám s
teremtőm. Ha azt a Pault megtalálnám a szövegben, villámgyorsan
elolvasnám. De kétségek gyötörnek, és nem akarok ezzel az új és
érthetetlen Paullal találkozni a papíron. Soha nem akarok! Paul,
kesergett magában, jaj, Paul, hát nem tudod, nem érted, hogy te és
Helen már soha nem fogtok elmenni a városból? Soha, de soha?
– Hogy tetszik New York, Williams? – mondta a magáét Paul. –
Cseppet sem, ugye? Egyszer azt mondtad rá: neurotikus. De nem
sokban különbözik Sioux Citytől vagy Kenoshától. Csak itt több
emberrel futsz össze rövidebb idő alatt. Milyen érzés, Williams, hogy
ilyen magasra emelkedtél, és egy csapásra híressé váltál?
Megint egyszerre locsogtak. Ahogy mind jobban lerészegedtek,
összeütközött a hangjuk, a szavak felszökkentek, lezuhantak,
összekeveredtek, egymásnak csattantak, hipnotikus hullámokban
mosódtak egybe, szakadatlan morajlást szülve.
– Williams – szólította meg a nő.
– Williams – szólította meg a férfi.
– Megyünk. Költözünk – folytatta az asszony.
– Az isten verjen meg, Williams, én annyira szeretlek téged! Ó te
lókötő, mennyire utállak! – Paul röhögve csapott rá Williams karjára.
– Hol van Tom?
– Büszkék vagyunk rád!
Az egész lakás fröcsögött és lobogott egyszerre. A levegőben
fekete szárnyak nyüzsögtek. A sok ütéstől lassan kiment az élet
Williams karjából.
– Nem könnyű feladni az állásomat, olyan jól fest az a megszokott
csekk… – Paul megragadta Williams fehér ingének elejét. Williams
hallotta a leszakadó gombok pattanását. Úgy érezte, hogy ebben a
rózsaszín hevületben Paul képes lesz megütni. Állkapcsa remegett,
lehelete bepárásította Williams szemüvegét. – Olyan büszke vagyok
rád! Szeretlek téged! – Kipumpálta a vért Williams karjából,
rácsapott a vállára, eltépte az ingét, aztán pofon ütötte. Williams
szemüvege lerepült, és alig hallható csilingeléssel csapódott a
linóleumnak.
– Úristen, sajnálom, Williams!
– Semmi baj, spongyát rá. – Williams felvette a szemüvegét. A
jobb lencse megtelt apró repedésekkel, és úgy festett, mint valami
nevetséges kis pókháló. Átnézett rajta, és Paul ott állt előtte
döbbenten, sajnálkozón, csapdába esve az őrült üveglabirintusban,
ahonnan eszelősen próbál kiszabadulni.
 Williams nem szólt semmit.
– Paulie, olyan ügyetlen vagy! – sikoltotta Helen.
Egyszerre csörrent meg a telefon és a csengő az ajtónál. Paul is
beszélt, és Helen is beszélt, Tom közben eltűnt valahová. Williams
kitisztult fejjel azt gondolta magában: nem vagyok rosszul, nem
akarok hányni, nem igazán, de azért most kimegyek a fürdőszobába,
és ott majd annyira rosszul leszek, hogy hányni fogok. Szó nélkül
átvonult a fojtogató, csengő-bongó, csevegő-csobogó, bűnbánóan
visongó zűrzavaron, a reményvesztett barátság légkörén, a forró
helyiségeken, amely mintha megtelt volna emberekkel. Higgadtan
becsukta a fürdőszoba ajtaját, letérdelt, mintha imádkozni akarna,
majd felemelte a vécédeszkát.
Három görcsös roham tört rá, háromszor okádott. Összeszorította
a szemét, amelyből könnyek patakzottak, és nem tudta, mikor lesz
vége, nem tudta, hogy levegőért kapkod-e, vagy sír, és nem tudta,
hogy a kíntól vagy a bánattól könnyezik-e. Hallotta, ahogy a lehúzás
után a víz a fehér porceláncsészéből tovazubog a tenger felé, de csak
térdelt tovább fohászkodó testtartásban.
Hangokat hallott az ajtó túloldaláról.
– Jól vagy? Jól vagy, Williams, jól érzed magad?
Motozni kezdett a zakója zsebében, kivette a pénztárcáját,
ellenőrizte, hogy benne van-e a visszaútra szóló vonatjegye, aztán
becsukta, a mellső zsebbe rakta, és szorosan megmarkolta. Ezek után
feltápászkodott, gondosan letörölte a száját, és megállt a tükör előtt.
Sokáig nézte azt a furcsa embert a pókhálós szemüveggel.
Amikor az ajtóhoz lépett, és nyitásra készen a rézkilincsre tette a
kezét, egy pillanatra behunyta a szemét, és úgy érezte, hogy teste
nem nyom többet negyvenkét kilónál.
Heinisch Mónika fordítása
 A SORS TENYERÉN

A két férfi egymás mellett ült a rázkódó fülkében, nem is szóltak

egymáshoz, mialatt a vonat egyik vidéki állomástól a másikig
vánszorgott a hideg decemberi szürkületben. Amikor viszont a
tizenkettedik megállóhelyet is maguk mögött hagyták, az idősebb
férfi motyogni kezdett az orra alatt:
– Idióta! Idióta!
– Tessék?
A fiatalabb férfi felnézett a Timesból. Az idősebb barátságtalanul
bólintott.
– Látta azt a marhát, aki most ugrott le a vonatról a Chanel-csíkot
húzó nő után?
– Ja, az a nő? – A fiatalabb férfi úgy nézett a másik ingázóra,
mintha nem tudná eldönteni, nevessen vagy csüggedjen-e. – Egyszer
én is leugrottam érte a vonatról.
Az idősebb horkantott, majd behunyta a szemét.
– Én is. Öt évvel ezelőtt.
A fiatalabb most megrökönyödve nézett rá, mintha egy jó baráttal
találkozott volna a lehető legváratlanabb helyen.
– Ugyanaz történt magával is… amikor elérte a peron végét?
– Talán. Folytassa.
– Úgy hat méterrel maradtam le tőle, és már majdnem utolértem,
amikor a férje megérkezett az állomásra egy szekéraljnyi gyerekkel.
Bumm! Becsapódott a kocsijuk ajtaja. Láttam a nő alamuszi
macskamosolyát, miközben az autójuk kigördült az állomásról. Fél
órát vártam, csontig átfagyva, a következő vonatra. De istenemre
mondom, tanultam belőle!
– Ugyan már, nem tanult belőle semmit! – vágta rá az idősebb
férfi szárazon. – Ostoba ökrök, tényleg azok vagyunk mindnyájan,
maga meg én meg a többiek… buta kölykök egytől egyig. Úgy
rángatózunk, mint a kísérleti békák, ha egy nő megbizserget minket.
 – A nagyapám azt mondta egyszer: „Vérbő lágyék, szűkös elme,
ez a férfi veszedelme.”
– Bölcs ember volt. De mondja, mit gondol róla? – kérdezte az
öreg.
– A nőről? Hát… jól tartja magát. Biztos hízelgő neki, hogy ha
esténként visszanéz a vonat felé a legcsábosabb ábrázatával,
nyomban leugrik legalább egy őrült. A tenyerén hordozza a sors,
nem? Férj, gyerekek, és a bizonyosság, hogy jól néz ki, amit hetente
öt utazás során is visszaigazolnak. Ráadásul senkit sem bánt vele,
legkevésbé saját magát. Pedig nem is néz ki olyan jól. Csak vonzó az
illata.
– Meghiszem azt! – bólintott az öreg. – Ráadásul itt nem holmi
lemosható illatról van szó. Egyszerűen, velősen: nőből van. Minden
nő nő, és minden férfi mocskos disznó. Amíg ezt nem fogadja el,
egész életében magyarázatot fog keresni arra, ami a mirigyeiben
zajlik. Ne is áltassa magát, nem lesz nyugta, amíg be nem tölti úgy
a… hetvenet. Addig is az önismeret nyújthat magának némi vigaszt,
már amennyire egy ilyen sikamlós helyzetben ez egyáltalán
lehetséges. Ezek alapvető és kikerülhetetlen igazságok, és alig akad
férfi a világon, aki kiegyensúlyozott tud lenni ilyen téren. Ha
megkérdezünk egy férfit, hogy boldog-e, úgy értelmezi, hogy
kielégült-e. A kielégülés minden férfi paradicsomi álma. Csak
egyetlen férfit ismerek, akit igazán a tenyerén hordoz a sors, ahogy
maga fogalmazott.
– Na, őrá kíváncsi lennék! – csillant fel a fiatalabb férfi szeme.
– Remélem, lesz még időm elmesélni, mielőtt megérkezünk. Az a
fickó a valaha élt legboldogabb kan, a leggondtalanabb bika. Ötöt
fizet, tízet kap… valahogy így fogalmaznék, ha most kiárusítást
tartanék. Ennek ellenére nincsenek aggályai, sem bűntudata, nem
gyötrik lázas rémálmok, és nem mardossa az önsajnálat.
– Képtelenség – közölte a fiatalabb. – A kecske meg a káposzta
ugyebár…
– Neki sikerült, sikerül, és sikerülni is fog! Meg sem inog,
szemernyi erkölcsi tengeribetegsége sincs egy-egy éjszakai
akrobatamutatvány után a matracrugók fodrozódó tengerén. Sikeres
üzletember. Lakás New York legjobb utcájában, épp a megfelelő
magasságban az utca fölött, meg egy hosszú hétvégékre tartogatott
kalyiba Bucks megyében, egy pompás kis patakocska partján, ahol ő,
az elégedett földműves karámba terelheti a hamvas kecskéket. De
először a New York-i lakásában találkoztam vele tavaly, nem sokkal
az esküvője után. A vacsoránál alig tudtam levenni a szemem a
feleségéről… azok a gyönyörű hófehér karok, az eperajkak, buja
termőföld lent, bőség földje felül. Egy mézzel teli bőségszaru, egy
dugig pakolt almásrekesz télire… ilyennek tűnt nekem, és
valószínűleg a férjének is, aki mindig belecsípett a karjába,
valahányszor elment mellette. Éjfélkor távoztam, és azon kaptam
magam, hogy már emelem a kezem, hogy rácsapjak a tomporára.
Micsoda telivér! Miközben lefelé mentem a lifttel, az utolsó csepp erő
is kiszállt belőlem. Sokáig egy hang sem jött ki a torkomon.
– Hihetetlen, milyen életszerűen tud mesélni – jegyezte meg a
fiatalabb ingázó levegő után kapkodva.
– Reklámszövegeket írok – magyarázta az idősebb. – De hogy
folytassam… Két héttel később ismét találkoztam vele… nevezzük
Smithnek. Valaki – és minő véletlen egybeesés! – meghívott egy
barátja partijára. Csak akkor derült ki, hogy Smithről van szó, amikor
megérkeztem Bucks megyébe! A házigazda mellett pedig, a nappali
kellős közepén, ott állt egy sötét olasz szépség, egy kecses gazella,
csupa éjfél és holdfény, a föld árnyalataiba öltözve: barnába,
terrakottába, rozsdaszínbe, karamellbe, egy kicsapongóan gazdag
ősz színeibe. A nagy kavalkádban nem is tudtam megjegyezni a
nevét. Később láttam, hogy Smith úgy fogdossa, mint egy nagy,
napérlelte, októberi szőlőfürtöt. Ostoba fajankó, gondoltam
magamban, aztán később be kellett ismernem: inkább szerencsés
flótás. Feleség a városban, szerető vidéken. Pofátlanul tobzódik a
gyönyörben ott, ahol éppen van, tapossa a szőlőt a kádban,
mondhatnám. Jó ég, azért a tivornyán nem maradok ott, határoztam
el, és az első adandó alkalommal elszöktem.
– Ez a szöveg kissé túlfűtött nekem – közölte a fiatalabb ingázó, és
megpróbálta kinyitni az ablakot.
– Ne szakítson félbe – intette meg az öregebb. – Hol tartottam?
– Taposás. Szüret.
– Ja igen! Nos, miközben a társaság szétszéledt, végre sikerült
kiderítenem a pazar negyvenes nő nevét. Mrs. Smith!
– Újranősült a fickó.
– Francokat. Ennyi idő alatt nem lehet. Teljesen ledöbbentem.
Biztos két baráti köre van. Az egyik úgy tudja, hogy a városi nő a
felesége, a másik a vidéki szeretőjét hiszi annak. Smith túl okos
ahhoz, hogy a bigámia bűnébe essen. Más válasz viszont nincs.
Rejtély.
– Folytassa, folytassa – nógatta a fiatalabb ingázó izgatottan.
– Smith meglehetősen emelkedett hangulatban vitt ki engem a
vasútállomásra aznap éjjel. Útközben azt mondta: „Mit gondolsz a
feleségeimről?” „Több is van?” – kérdeztem. „Neked mi számít
többnek? – provokált. – Húsz nejem volt az utóbbi három évben,
egyik jobb, mint a másik. Húsz! Számolj csak utána: húsz nő! Tessék,
nézd!” Amikor megálltunk az állomáson, elővett egy vaskos
fényképalbumot. Az arcomat vizslatta, amikor átadta. „Nem, nem! –
nevetett. – Nem vagyok én Kék-szakáll, aki néhai nejekkel telezsúfolt
ósdi bőröndöket halmoz fel a padlásán! Nézz csak bele!” –
Felütöttem az albumot. Úgy peregtek le előttem a fotók, mint valami
animációs film. Szőkék, barnák, vörösek, jellegtelenek és
egzotikusak… mesés, pimasz és fenségesen engedelmes nők néztek,
mosolyogtak vagy morcoskodtak rám a képekről. A fotóktól először
hipnotikus állapotba kerültem, aztán inkább kísérteni kezdtek. Volt
valami hátborzongatóan ismerős azokban a fényképekben. „Smith –
szólítottam meg. – Te nagyon gazdag lehetsz, ha ennyi feleséget el
tudsz tartani.” „Gazdag? Egy frászt. Nézd meg újra a képeket!” –
Végigpörgettem a fotómontázst a kezemben. A lélegzetem is elakadt.
Akkor rájöttem. „Az a Mrs. Smith, akivel ma este találkoztam, az
olasz szépség… ő az egyetlen Mrs. Smith… Ugyanakkor az az
asszony, akivel két héttel ezelőtt New Yorkban találkoztam, szintén
az egyedüli Mrs. Smith. Ebből csak arra lehet következtetni, hogy a
két nő ugyanaz a személy.” „Talált, süllyedt!” – kiáltott fel Smith,
akit láthatólag büszkeséggel töltött el a nyomozásom eredménye.
„Lehetetlen!” – csattantam fel. „Nem az – felelte Smith
megmámorosodva. – A feleségem káprázatos. Az egyik legkitűnőbb
off-Broadway színésznő volt, amikor megismertem. Önző módon
arra kértem, hogy hagyja ott a színpadot, és elégedjen meg a kettőnk
közös, őrült színházával, azzal az ámokfutással, ami a heverő egyik
feléről a másikra vezet. Az óriásnőt törpévé tette a szerelem, ezért
végleg becsapta a színház ajtaját, és eltűnt velem a sikátorban. A
házasságunk első hat hónapjában nemcsak hogy megmozdult a föld,
de rengett is. Mégis elkerülhetetlen volt, hogy a magam ördögi
természetével előbb-utóbb lesni kezdjek más nőket, akik csodálatos
ingaként lengtek át az életemen. Már a feleségem is észrevette, hogy
figyelem a ketyegést. Közben ő is egyre többször leste a színházi
hirdetéseket. Egyszer azon kaptam, hogy könnyáztatta arccal ugrik
fejest a New York Times színházi híreibe. Borzalom! Hogy lehetne
összeegyeztetni két ilyen szenvedélyes karriert? A megrögzött,
vérmes színésznő és a csillapíthatatlanul tüzes kan…
Aztán egy éjszaka rajta felejtettem a tekintetem egy tündéren, aki
olyan ínycsiklandó volt, mint a likőrös, barackos fagylalt.
Ugyanekkor azt a régi színlapot is meglobogtatta a szél, ami még
mindig oda volt ragadva a feleségem cipőjének talpához. Mintha ez
az egyszerre történő két esemény hatalmas csörömpöléssel
leszakította volna a vaksi redőnyt az ablakról. Beáradt a fény. A
feleségem megragadta a karomat. Végtére is színésznő, vagy mifene.
De még milyen! Elküldött otthonról egy egész napra, be sem
engedett a lakásba, és eközben lázasan készülődött valamire. Amikor
másnap a kék órában hazatértem, a l'heure bleue-ben, ahogy a
franciák mondják azon az örökösen alkonyszerű nyelvükön, a
feleségem már nem volt ott! Egy barna bőrű latin szépség fogott
kezet velem. A feleséged barátnője vagyok, közölte, és rám vetette
magát. Harapdálta a fülemet, összevissza ropogtatta a bordámat,
míg végül sikerült eltaszítanom magamtól. Hirtelen gyanút fogtam,
és felkiáltottam: Nem egy idegen nővel vagyok… ez a feleségem!
Nevetve zuhantunk a padlóra. Tényleg a feleségem volt, csak
máshogy festette ki az arcát, máshogy szárította meg a haját, más
testtartást vett fel, és más hangszínnel beszélt. Az én színésznőm!,
örvendeztem. Igen, a te színésznőd, nevetett ő. Csak mondd, hogy
minek akarsz látni, és én az leszek. Carmen legyek? Jó, azonnal
átvedlek Carmenné. Brünhilda legyek? Semmi akadálya. Majd
tanulmányozom, létrehozom magamban, és ha megunod,
átalakítom. Beiratkoztam a Táncakadémiára. Ezerféle ülést, állást,
járást el fogok sajátítani. Fejest ugrottam a beszédtechnikába is,
beiratkoztam a Berlitzbe… sőt a Jamajuki Dzsúdóklubnak is tagja
lettem! Te jó ég, miért, kérdeztem. Ezért, felelte, és ledöntött az
ágyra!
Nos, attól a naptól fogva én voltam Reilly és még kilenc másik ír
férfi egyszerre! Megszámlálhatatlan sok ábrándnak lehettem részese
ebben az élvezetes árnyékszínházban, ahol mindenféle színű és
alakú, méretű és vérmérsékletű asszonnyal lehettem együtt. A
feleségem megtalálta a neki való színpadot, a saját szalonunkat, és a
megfelelő közönséget is: engem. Teljesült az álma, hogy ő legyen az
ország legkiválóbb színésznője. Túl kicsinek tartod ezt a közönséget?
Hát én egymagamban is sok vagyok az állandóan változó
ízlésemmel, és vevő vagyok mindegyik szerepére. Az én
vadászhajlamaim összecsengenek az ő széles színpalettájú
tehetségével. Szóval immár a legszabadabb állapotomban lakom egy
ketrecben, és azzal, hogy őt szeretem, minden nőt szeretek. Ez a
létező legjobb sors, barátom, ez az, amikor a sors a tenyerén hordoz.”
Egy darabig csend volt.
A vonat tompán zakatolt a decemberi szürkületben. A két ingázó,
a fiatalabb és az idősebb, a gondolataiba merült, és az elmesélt
történeten töprengett.
Végül a fiatalabb nyelt egyet, és lenyűgözve bólintott.
– Hát ez a Smith ügyesen megoldotta a problémát.
– Valóban.
A fiatalabb férfi még mélázott egy darabig, aztán halkan
mosolyogva ismét megszólalt.
– Nekem is van egy barátom. Az ő helyzete is hasonló volt, de…
mégis más. Nevezhetném mondjuk Quillannek?
– Persze. De siessen, mert nemsokára leszállok.
– Quillan – folytatta a fiatalabb gyorsan – egyik este egy
szédületes vörös hajúval jelent meg egy bárban. A tömeg úgy vált
ketté előtte, mint a tenger Mózes előtt. Csodálatosnak láttam,
olyannak, aki valóságos vérátömlesztést ad egy férfinak. Egy héttel
később Greenwichben egy kövér, alacsony, vele egykorú nővel
láttam viszont Quillant… ami persze nem azt jelenti, hogy öreg,
hiszen alig múlt harminckettő, de olyan típus volt, hogy hamar
fonnyadni kezdett. Olyan kis pufók, vagy ahogy az angolok
mondanák, molett… turcsi orrú, jóformán festetlen, gyűrött
harisnyával, pókhálószerű hajjal. Feltűnően csendes jelenség volt.
Úgy láttam, megelégszik azzal, hogy Quillan oldalán sétálhat, és
foghatja a kezét. Haha, gondoltam magamban, itt ez a paszternák-
feleség, aki a lába nyomát is megcsókolná! Ha pedig Quillannek úgy
hozza a kedve, kiruccan a bárba, és felhúzza azt a hihetetlen vörös
robotot! Micsoda kegyetlenség, hát nem szégyelli magát?! Aztán
folytattam az utamat.
Egy hónappal később ismét találkoztam Quillannel. Már épp
eltűnt volna egy sötét kapualjban a MacDougal Streeten, amikor
megpillantott. „Magasságos ég! – kiáltott fel izzadt arccal. – Nehogy
elárulj! A feleségemnek nem szabad megtudnia!” Már-már
titoktartási fogadalmat tettem, amikor az egyik emeleti ablakból egy
nő rikkantott le Quillannek. Felnéztem, és leesett az állam. Az
ablakból a pufók, ágrólszakadt nő nézett lefelé! Akkor értettem meg
mindent. A gyönyörű vörös asszony volt a felesége. Az, aki táncolt,
énekelt, örökké csicsergett, akinek vágott az esze, mint a borotva, aki
maga volt Síva, az ezerkarú, a legpompásabb díszpárna, amit emberi
kéz valaha hímzett. Mégis volt benne valami fárasztó.
Szóval az én Quillan barátom kivette azt a koszlott vidéki
szobácskát, ahol hetente kétszer ott ücsörgött az egérbarna csöndben,
vagy épp tett egy sétát a homályos utcácskákon azzal a jóravaló,
csúnyácska, kellemesen szófukar nővel, aki eredeti feltevésemmel
ellentétben nem is a felesége volt, hanem a szeretője! Ránéztem
Quillanre, majd az ablakból kihajoló pufók asszonykájára, és kitörő
melegséggel és megértéssel ráztam kezet vele. Utoljára egy
presszóban láttam őket, Quillant és a szeretőjét. A pillantásukkal
simogatták egymást, nem szóltak egy szót sem, csak falták a szalámis
szendvicset. Ha jól belegondolunk, őt is a tenyerén hordozza a sors.
A vonat dübörögve, harsányan fütyülve lassított. A két férfi felállt
az ülésről, megtorpant egy pillanatra, és meglepetten nézett
egymásra. Egyszerre szólaltak meg:
– Ön is itt száll le?
Mindketten mosolyogva bólintottak. Némán mentek el az ajtóig,
aztán amikor a vonat mozdulatlanná dermedt a fagyos decemberi
éjszakában, leszálltak és kezet fogtak.
– Adja át üdvözletemet Mr. Smithnek.
– Az enyémet meg Mr. Quillannek.
Két autó tülkölt az állomás két ellentétes végén. Mindkét férfi
ugyanarra a kocsira nézett – arra, amelyikben egy szépséges nő ült.
Aztán a másik irányba fordultak. Abban az autóban is egy gyönyörű
nő ült.
Amikor különváltak, mindketten úgy néztek vissza egymásra,
mint az iskolásfiúk, és még egyszer lopva belestek a másik autójába,
mielőtt elindultak volna a sajátjuk felé.
– Vajon… az a nő ott nem… ?
– Vajon… az az asszony véletlenül nem… ?
De most már mindketten futottak. A két kocsi ajtaja úgy csapódott
be, mint a matiné végét jelző pisztolylövés.
Az autók elhajtottak. A peron kiürült, mint a színpad előadás
után, és hamarosan legördült a hideg december hófüggönye.
Heinisch Mónika fordítása
 JUAN DÍAZ ÉLETMŰVE

Filomena úgy becsapta a deszkaajtót, hogy a huzattól kialudt a

gyertya, s ő ott maradt síró gyerekeivel a sötétben. Csak az ablak
adott némi fényt, amelyen keresztül látszottak a vályogházak, a
macskaköves utcák, ahol most a sírásó ballagott dombnak felfelé,
ásója a vállán, holdfény fente a kék fémet, ahogy befordult és eltűnt
szem elől a hideg temetőben.
– Mamacita, mi a baj? – húzta meg ruháját legnagyobb fia, a
kilencéves Filepe, mert az előbb az a különös, sötét férfi nem szólt
semmit, csak állt az ajtóban az ásóval, bólintott és várt, míg Filomena
rá nem csapta az ajtót.
– Mamacita?
– A sírásó – gyújtotta meg reszkető kézzel a gyertyát Filomena. –
Apád sírján már rég esedékes a bérleti díj. Kiássák és leteszik a
katakombába, dróttal fogatják álló helyzetben a falhoz, mint a többi
múmiát.
– Jaj, ne, mamacita!
– De igen. – Magához szorította a gyerekeit. – Hacsak nem
kerítünk pénzt.
– Én… megölöm azt a sírásót! – kiáltotta Filepe.
– Ez a munkája. Ha ő meghal, más áll a helyébe, aztán az ő
helyébe is, és annak a helyébe is.
A férfira gondoltak, meg a rettenetes helyre ott a dombtetőn, ahol
a férfi élt és mozgott, meg a katakombára, amit őrzött, meg a furcsa
földre, amiből az emberek kiszáradva kerülnek elő, akár a sivatagi
virágok, és cserzetten, akár a cipőnek való bőr, és üresen, akár a
püfölhető dob; a földre, amely cigarettabarna, sustorgó, szikkadt
múmiákat termel, amik aztán a katakomba termeiben támasztják
örökre a falat, akár a kiásott kerítésoszlopok. És ezektől az ismerős-
ismeretlen dolgoktól Filomena és gyerekei fázni kezdtek a nyár
közepén, és elnémultak, pedig szívük igencsak robotolt a testükben.
Egy pillanatra még összebújtak, majd azt mondta az anya:
– Filepe, gyere. – Kinyitotta az ajtót, és ott állt a holdfényben,
fülelt, hallja-e a kék ásót, amint földet harap, amint homokot és
elszáradt virágokat szór, de csak a csillagok csendje ásított felé. – Ti
ágyba – mondta a többi gyerekének.
Az ajtó becsukódott. A gyertya lángja megrezzent.
A városka macskakövei fénylő holdezüst kőfolyamban
hömpölyögtek le a dombról, el zöld parkok és apró üzletek mellett,
meg ahol a koporsókészítő szüntelen kopácsolása halálváró
kopogóbogár hangját idézte éjjel-nappal, nappal-éjjel. A holdfénytől
csatakos köveken sietett Filomena, szoknyája a szükségéről
sugdosott, mellette a kifulladt Filepe loholt. A Hivatalpalotánál
befordultak.
A félhomályos irodában az apró, papírral teli asztal mögött ülő
férfi meglepetten felpillantott. – Filomena, kedves rokon!
– Ricardo. – A nő megfogta, majd elengedte a férfi kezét. –
Segítened kell.
– Ha Isten meg nem gátolja. Mondjad.
– Ma… – A keserű kő eltömítette a száját, hát megpróbálta
kiköpni. – Ma este kiveszik Jüant a földből.
Ricardo, aki már félig felkelt, most visszaült, kitágult, fénnyel teli
szeme elkeskenyedett és eltompult. – Ha nem Isten, akkor az Ő
teremtményei cselekednek… Már egy éve lenne, hogy Jüan meghalt?
Már esedékes a bérlet? – Üres tenyerét mutatta. – Jaj, Filomena,
nincsen pénzem.
– De beszélhetnél a sírásóval. Te vagy a rendőrség.
– Filomena, Filomena, a törvény megáll a sír szélén.
– Ha csak tíz hetet adna, tíz hetet! Mindjárt vége a nyárnak.
Közeleg a halottak napja. Csinálok majd cukorkoponyákat, és amit
azzal keresek, mind nekiadom. Kérlek, Ricardo.
És itt, mert tovább nem tarthatta bent a hideget, ki kellett
engednie, ha nem akart megfagyni tőle, ha nem akart lebénulni, itt a
tenyerébe temette arcát és sírva fakadt. És látva, hogy szabad, Filepe
is sírt, anyja nevét ismételgetve.
– Jó, jó – emelkedett fel Ricardo. – Odamegyek a katakomba
szájához és beleköpök, de Filomena, ne számíts válaszra. Még csak
visszhangra se. Vezess. – Azzal fejébe nyomta vén, zsíros, elnyűtt
rendőrsapkáját.
A temető magasabban volt a templomoknál, az összes épületnél,
az összes dombnál. A legmagasabb dombtetőn terült el, akárha a
város éjszakába borult völgyét vigyázná.
Alighogy beléptek a hatalmas kovácsoltvas kapun, és elindultak a
sírok között, máris megpillantották a sírásó hátát, aki egy
folyamatosan táguló gödörből merte ki lapátszámra a földet mind
magasodó kupacba. A sírásó fel sem nézett, csak halkan
megkérdezte, amikor odaálltak a sír szélére: – Ricardo Albanez
rendőrfőnök?
– Hagyja abba az ásást!
A lapát lebukott, merített, emelkedett, borított. – Holnap temetés
lesz. A sírnak üresen kell állnia.
– Senki nem halt meg a városban.
– Mindig meghal valaki. Úgyhogy ások. Már így is két hónapot
vártam, hogy Filomena megadja a tartozást. Türelmes ember vagyok.
– Legyen még türelmesebb. – Ricardo megérintette a görnyedt
ember vállát.
– Rendőrfőnök. – A sírásó megállt, és izzadtan a lapátra
támaszkodott. – Ez itt az én országom, a halottak országa. Ezek itt
nem parancsolgatnak nekem, és senki más se. Itt én uralkodok
fémlapáttal és vasakarattal. Nem szeretem, amikor az élők idejönnek
beszélni, megzavarni a csendet, amit olyan szépen kiástam és
megtöltöttem. Megmondom én magának, hogyan vezesse a várost?
Na hát akkor. Jó éjt.
Folytatta az ásást.
– Isten és e nő meg a fia színe előtt – húzta ki magát Ricardo,
ökleit az oldala mellett lógatva – meg meri szentségteleníteni a férj-
apa végső nyughelyét?
– Nem végső és nem az övé, csak bérbe adtam neki. – A lapát
magasba emelkedett, megcsillant a holdfényben. – Nem kértem,
hogy az anya meg a fia itt álljon és nézze. És jó, ha tudja, Ricardo
rendőrfőnök, hogy egy nap maga is meghal. És én fogom eltemetni.
Jól jegyezze meg: én. A kezeim között lesz. És akkor, hajaj, akkor…
– Akkor mi lesz? – kiáltotta Ricardo. – Fenyegetni merészelsz, te
kutya?
– Én csak ások. – A férfi már nagyon mélyen volt, elveszett az
árnyékos sírban, csak az újra meg újra felbukkanó lapát beszélt
helyette. – Jó éjt, señor, señora, niño. Jó éjt.
A kis vályogházhoz visszaérve, Ricardo végigsimított kuzinja
haján és megérintette az arcát. – Istenem, Filomena.
– Te megtetted, amit tudtál.
– Az a rettenetes ember. Ha meghalok, ki tudja, miféle
becstelenséget művel majd a tehetetlen testemmel? Fejjel lefelé állít
be a katakombába, a hajamnál fogva kötöz oda az egyik eldugott
sarokba. Abból meríti az erejét, hogy tudja, egy nap mindnyájan az
övé leszünk. Jó éjszakát, Filomena. Nem, még az se. Mert az éjszaka
rossz.
Azzal elment.
Odabent, gyerekei között Filomena ölébe temette arcát.
Másnap, a késő délutáni ferde napsütésben visító gyerekek
üldözték Filepét hazáig az iskolából. Amikor elesett, nevetve
körbevették.
– Filepe, Filepe, ma láttuk apádat!
– Hol? – kérdezték egymástól.
– A katakombában! – felelték.
– Milyen lusta ember! Csak áll ott!
– Nem dolgozik!
– Nem is beszél! Jaj, az a Juan Díaz!
Filepe hevesen remegett a tűző napon, forró könnyek patakzottak
kerekre tágult, félvaksi szeméből.
Filomena is meghallotta odabent a vályogházban, és a hangok
tőrként fúródtak a szívéig. Nekidőlt a hűs falnak, s az emlékek
elfoszló hullámai egymás után csaptak át testén.
Élete utolsó hónapjában a kínlódó, köhögő és izzadó Juan a
szalmamatraca fölötti mennyezetet bámulva gyakran suttogta:
– Milyen férfi vagyok én, hogy a gyerekeim meg a feleségem
éheznek? Miféle dolog ez, hogy ágyban halok meg?
– Hallgass – tette hűs kezét férje szájára, ám az mondta a magáét
az ujjai között:
– Mi volt a házasságunk, ha nem éhezés és betegség, és most a
nagy semmi? Istenem, te egy jó asszony vagy, én meg itt hagylak, és
még annyi pénz se marad utánam, ami a saját temetésemre elég!
Aztán összeszorította a fogát, káromolta a sötétet, majd
elcsendesedett a meleg gyertyafényben, megfogta felesége kezét, és
megesküdött:
– Figyelj, Filomena. Veled leszek. Életemben nem védtelek meg,
hát halálomban megvédelek. Életemben nem etettelek, halálomban
foglak. Szegény voltam, de a sírban nem leszek. Ezt tudom. Ezt
kijelentem. Erre megesküszöm. Halálomban dolgozni fogok, és sok
mindent csinálok. Egyet se félj. Csókolom a kicsiket. Filomena.
Filomena…
Aztán még utoljára nagy levegőt vett, mint aki meleg vízbe merül.
Majd lassan alábukott, lélegzetét visszatartva, hogy az
örökkévalóság tegye próbára kitartását. Sokáig várták, hogy kifújja a
levegőt. Nem tette. Többé nem bukkant fel az élet felszínére. Teste
úgy hevert a matracon, akár a viaszgyümölcs, amely meglepi azt, aki
megérinti. Mint a viaszalma a fogaknak, olyan volt Juan Díaz teste az
érzékeiknek.
Aztán leengedték a száraz földbe, a hatalmas szájba, amely sokáig
befogadta, kiszívta belőle az éltető nedveket, kiszárította, akár az ősi
pergament, mígnem múmia lett, könnyű, mint a pelyva, őszi
termény, melyet learathat a szél.
Attól kezdve Filomena sokat töprengett: hogyan etetem majd a
gyerekeimet, most, hogy Juan barna krepp-papírrá töpörödik egy
ezüstözött dobozban, hogyan nyújtom majd a csontjaikat, erősítem a
fogaikat, pirosítom orcájukat?
Odakint megint felvisítottak a gyerekek, és boldogan kergették
Filepét.
Filomena felnézett a távoli dombra, amelyen élénk színű
turistaautók zümmögtek felfelé, sok-sok látogatóval az Egyesült
Államokból, akik még most is fejenként egy pesót fizetnek annak a
sötét, ásós embernek, hogy lemehessenek a katakombákba a halottak
közé, és lássák, mit tesz a napszítta föld és a forró szél a testekkel
ebben a városban.
Filomena nézte az autókat, és Juan hangja azt suttogta: –
Filomena. – Majd megint: – Ezt kijelentem. Halálomban dolgozni
fogok… Nem leszek szegény… Filomena… – A hangja elhalt. Az
asszony megtántorodott és hányingere támadt, mert eszébe jutott
egy új és rettenetes ötlet, amitől hevesen kezdett verni a szíve. –
Filepe! – kiáltotta.
És Filepe beszökött az őt kínzó gyerekek elől, és rácsapta az ajtót a
fehéren izzó napra. – Igen, mamacita?
– Ülj le, niño, beszélnünk kell, a szentek nevére, beszélnünk kell!
Az asszony érezte, hogy az arca megöregszik, mert a lelke is
megöregedett mögötte, s lassan, nagy nehezen kimondta: – Ma éjjel
belopózunk a katakombába.
– Viszünk kést és megöljük a sötét embert? – vigyorgott zordan
Filepe.
– Nem, nem, Filepe, figyelj rám…
És a fiú hallgatta anyját.
És teltek az órák. Templomok éjjele volt, harangok és éneklés
éjjele. A völgyben hallatszott az esti misén kántálók hangja, gyerekek
mentek gyertyával ünnepélyes sorban a sötét domboldalon, a
hatalmas bronzharangok pedig himbálózva ontották zengő bimjüket
és kongó bamjukat, amitől a kutyák forogtak, táncoltak és ugattak az
üres utcákon.
A fénylő temető csupa fehérség volt, csupa márványhó, a kemény
kavics szikrázott, akár a mennyei jégeső, csikorgott is Filomena és
Filepe talpa alatt, ahogy ott szaporáztak, magukkal cipelve
tintafekete, állhatatos árnyékukat, amiről a felhőtlen hold
gondoskodott. Izgatottan hátra-hátrasandítottak, de senki sem
kiáltott rájuk, hogy „Állj!”. Látták a sírásót, az árnyékok miatt szinte
lebegve haladt lefelé, biztos éjszakai hívásra. – Gyorsan, Filepe! A
zárat! – Bedugtak egy hosszú fémrudat a lakatpánt és a száraz földbe
fektetett ajtó közé, majd együttes erővel húzták. A fa megreccsent. A
lakatpánt kiszakadt. Együtt felemelték az óriási, dupla szárnyú ajtót,
és csörögve a földre engedték. Együtt néztek le a legsötétebb,
legnémább éjszakába. A katakomba várta őket.
Filomena kihúzta magát és nagy levegőt vett.
– Menjünk.
Azzal rálépett az első lépcsőfokra.
 Filomena Díaz házában a gyerekek elnyúlva aludtak a hűs
szobában, meleg szuszogásukkal vigasztalva egymást.
Szemük hirtelen kipattant. Odakint lassú, tétova léptek
csikorogtak a macskakövön. Az ajtó kitárult. Egy pillanatig három
alak körvonala rajzolódott ki az ajtón túli, fehér esti ég előtt. Az
egyik gyerek felült és gyufát gyújtott.
– Ne! – ütötte ki kezéből Filomena. A gyufa leesett. Az asszony
megkönnyebbülten fújt. Az ajtó becsapódott. A szobára sötétség
borult. Filomena ennek a sötétségnek mondta: – Ne gyújtsatok
gyertyát. Apátok hazajött.

Éjfélkor makacs kopogás-dörömbölés rengette meg az ajtót.

Filomena ajtót nyitott.
– Itt vagy! – üvöltötte a sírásó az arcába. – Rabló! Tolvaj! Mögötte
Ricardo állt igen gyűrötten, igen fáradtan és igen öregen.
– Sajnálom, rokon. A barátunk…
– Én senkinek nem vagyok a barátja! – csattant fel a sírásó. –
Feltörtek egy zárat és elloptak egy testet. Ha tudjuk, melyik testet,
megvan a tolvaj. Csak ő lehetett. Tartóztassa le.
– Egy pillanat. – Ricardo lesöpörte a férfi kezét a karjáról, és
komoran meghajolt a rokona előtt. – Beléphetünk?
– Ott, ott! – A sírásó beugrott, körülnézett, és a szemközti falra
mutatott. – Látja?
Ricardo azonban csak a nőt nézte. Gyengéden megkérdezte tőle: –
Filomena?
Filomena arca olyan volt, mint aki végigballagott az éjszaka
hosszú alagútján, és végre kilépett a túloldalon, ahol az eljövendő
nap árnyéka él. Szeme felkészült. Szája tudta, mit kell tennie.
Rémülete már elmúlt. Ami maradt, olyan könnyű volt, akár az őszi
pelyva, amit a fiával hozott le a domboldalon nemrég. Ebben az
életben már semmi nem történhet vele; ezt sugallta a testtartása,
ahogy azt mondta: – Itt nincs múmia.
– Én hiszek neked, rokon, de… – Ricardo zavartan megköszörülte
a torkát, és felemelte tekintetét – mi az ott a falnál?
– Hogy megünnepeljük a halottak ünnepét – felelte Filomena, oda
sem nézve –, papírból, lisztből, drótból és agyagból készítettem egy
életnagyságú bábut, ami úgy néz ki, mint egy múmia.
– Valóban? – ámult el Ricardo.
A sírásó szinte toporgott bosszúságában: – Nem, nem!
– Ha szabad. – Ricardo odament a falnál álló alakhoz. Felemelte a
lámpáját: – Nahát.
Filomena kifelé bámult a nyitott ajtón át, a holdfényt nézte. – Jóra
akarom használni ezt a múmiát, amit a saját két kezemmel
készítettem.
– Miféle jóra? – fordult felé a sírásó.
– Pénzt szerzek a gyerekeimnek, hogy ehessenek. Megtagadná
tőlük?
Ricardo nem figyelt oda. A falnál állva erre döntötte a fejét, arra
döntötte a fejét, vakarta az állát, hunyorogva nézte a magas alakot,
mely saját árnyékába burkolózva, saját csendjébe bugyolálva állt a
falnál. – Báb. A legnagyobb halálbáb, amit életemben láttam. Láttam
ember nagyságú csontvázakat ablakokban, és papírból készített
ember nagyságú koporsókat, amit cukorkoponyák töltöttek meg. De
ez! Le vagyok nyűgözve, Filomena.
– Lenyűgözve?! – A sírásó már szinte visított. – Ez nem bábu, ez…
– Megesküszöl, Filomena? – kérdezte Ricardo, rá se hederítve a
férfira. Megkopogtatta az alak rozsdaszín mellkasát. Dobbant, mint a
magányos dob. – Megesküszöl, hogy ez papírmasé?
– A Szűzre esküszöm.
– Hát jó. – Ricardo vállat vont, horkantott, majd elnevette magát.
-Egyszerű. Ha megesküszöl a Szűzre, minek több beszéd? Nincs
szükség a törvény beavatkozására. Amúgy is hetekbe vagy
hónapokba telne bizonyítani vagy cáfolni, hogy ez tényleg liszt,
ragasztó és barna földdel tele újságpapír.
– Hetek, hónapok, bizonyítani, cáfolni! – A sírásó körbe-körbe
forgott, mintha kétségbe vonná a négy fal határolta világ józanságát.
– Az én bábom, az enyém!
– A „báb” – szólalt meg Filomena nyugodtan, még mindig a
hegyeket bámulva –, ha tényleg báb, és én készítettem, akkor csakis
az enyém lehet. Sőt – folytatta, erőt merítve a testében újonnan
felfedezett békéből –, sőt még ha nem báb, és valóban Juan Díaz tért
haza, akkor Juan Díaz elsősorban nem Istené?
 – Ezzel hogyan vitatkozhatnánk? – értett egyet Ricardo.
A sírásó hajlandó volt megpróbálni. Mielőtt azonban elkezdhette
volna, Filomena azt mondta:
– És Isten után, Isten szemében, Isten oltáránál és Isten
templomában, Isten egyik legszentebb napján nem azt mondta-e
Juan Díaz, hogy az enyém lesz, amíg a halál el nem választ?
– Ez az! – kiáltott fel a sírásó. – A halál már elválasztotta, így az
enyém!
– Vagyis – mondta a magáét zavartalanul Filomena – először ami
Istené, aztán ami Filomenáé, azaz ha ez báb nem báb, hanem Juan
Díaz, és maga, a holtak főbérlője amúgy is kilakoltatta már, mondta
is, hogy magának nem kell, ha most mégis annyira szereti és annyira
akarja, kifizeti helyette a bérleti díjat?
A csend főbérlőjét annyira fojtogatta a düh, hogy Ricardo közbe
tudott szólni: – Sírásó, én láttam sok hónapot és sok ügyvédet, sok
érvet, ravasz érvet, amivel így is, úgy is lehet érvelni, például az
ingatlan, a játékgyárak, Isten, Filomena, maga Juan Díaz, bárhol
legyen is, az éhes gyerekek, a sírok ásójának lelkiismerete és még
sok-sok komplikáció, ami mind a halál ellen szól. Az adott
körülmények között kész rá, hogy éveken át járjon bíróságra?
– Készen… – kezdte a sírásó, majd elhallgatott.
– Maga a múlt éjjel adott nekem egy tanácsot, ezt én most
viszonzom. Én nem mondom meg magának, hogyan kezelje a
halottakat. Maga most ne mondja meg nekem, én hogyan kezeljem
az élőket. A maga fennhatósága véget ér a temető kapujánál. Azon
túl az én polgáraim vannak, akár némák, akár nem. Úgyhogy… –
Ricardo még egyszer rákoppintott az álló alak üres mellkasára.
Olyan hangot adott, mint egy szív, erős, rezonáns hangot, amitől a
sírásó összerezzent. – Hivatalosan kijelentem, hogy ez egy
hamisítvány, egy báb, és nem múmia. Csak az időnket pocsékoljuk.
Jöjjön, sírásó polgártárs, menjünk, ki-ki vissza a maga földjére! Jó
éjszakát, Filomena gyerekei, és neked is, Filomena, jó rokon.
– És vele mi lesz? – bökött a testre a sírásó.
– Mit érdekli? Nem megy sehová. Ha mégis törvény elé akarja
vinni a dolgot, itt megtalálja. Vagy talán elszalad? Na ugye. Jó éjt.
Az ajtó becsapódott. Elmentek, mielőtt Filomena köszönetképp
kezet nyújthatott volna bármelyiküknek.
A sötétben gyertyát állított a magas, néma burok lába elé. Így már
szentély lett, gondolta. Meggyújtotta a gyertyát.
– Ne féljetek, gyerekeim – mormolta –, már aludhattok.
És Filepe lefeküdt, és a többiek is, végül maga Filomena is
lefeküdt, betakarta magát a vékony takaróval a gyertya fényénél, és
mielőtt álomba zuhant, gondolatai a jövőt jelentő hosszú napokra
terelődtek. Reggel, gondolta, berregő buszokkal jönnek majd a
turisták az úton, és Filepe ott lesz köztük, mesél majd nekik erről a
helyről. És festett táblát teszünk ki az ajtó mellé: MÚZEUM – 30
CENT. És a turisták majd bejönnek, mert a temető ugyan a dombon
van, de mi itt lent, a völgyben, közel, könnyen idetalálni. És a
turisták pénzéből nemsokára megjavítjuk a tetőt, nagy zsák friss
búzalisztet veszünk, meg mandarint, igen, a gyerekeknek. És egy
nap talán mind el tudunk utazni Mexikóvárosba, ahol nagy iskolák
vannak, mindezt amiatt, ami ma történt.
Mert Juan Díaz valóban hazatért, gondolta. Itt van, azokra vár,
akik látni akarják. A lábához teszek egy tálat, amibe a turisták
beletehetik a pénzt, amit Juan Díaz annyira igyekezett megkeresni
életében.
Juan. Felemelte a tekintetét. A gyerekek lélegzete kályhamelegen
vette körül. Juan, látod? Érted? Tényleg érted? Megbocsátasz, Juan,
megbocsátasz?
A gyertyaláng megrezzent.
Filomena lehunyta a szemét. Szemhéja mögött látta Juan Díaz
mosolyát, de hogy azt a mosolyt, amit a halál vésett az ajkára, vagy
az új mosolyt, amit ő adott vagy képzelt neki, azt már nem tudta. Ám
az is elég volt, hogy ott áll, őrködik, büszkén vigyáz rájuk az éjben.
Egy messzi, névtelen városból kutyaugatás hallatszott. Csak a
temetőben éberen fekvő sírásó hallotta.
Pék Zoltán fordítása
 SZABADJEGY A CHICAGÓI BOMBATÖLCSÉRBE

Az öregember sápadt ég alatt, a tél emlékezetéből fúvó szélben

csoszogott be a délben szinte üres parkba. Lomha lábát nikotinfoltos
pólyába bugyolálta, hosszú szürke haja szanaszét állt, csakúgy, mint
a szakálla, az abban megbúvó száj pedig akárha új és új felismeréstől
remegett volna folyton.
Most visszanézett, mintha annyi mindent elvesztett volna a
leomlott romokban, a város foghíjas horizontján, hogy azt se tudja,
hol kezdje keresni. Nem is lelt semmit, hát továbbcsoszogott, míg
talált egy padot, ahol egy nő üldögélt egymagában. Az öreg
megnézte magának, bólintott, leült a pad túlsó végére, és többet rá se
pillantott a nőre.
Három teljes percig ült ott csukott szemmel, rángó szájjal; feje
remegett, mintha orrával egy szót akarna a levegőbe írni. Amikor
végre odapingálta, kinyitotta a száját, és tisztán, érthetően
megszólalt:
– Kávé.
A nő felszisszent és megdermedt.
Az öregember göcsörtös ujjai pantomimot játszottak ölében.
– Levenni a polcról. Sárga betűs, piros doboz! Sűrített levegő.
Sssz. Vákuumcsomagolás. Pssz! Mint a kígyó.
A nő úgy kapta oda a fejét, mint akit pofon csaptak. Ijedt
ámulattal meredt az öreg mozgó nyelvére.
– Az illat, a szag, a pára. Erős, sötét, csodás brazíliai kávébab,
frissen őrölve.
A nő felugrott. Megtántorodott, mintha golyó találta volna el.
Az öreg szeme felpattant: – Ne! Én csak…
De a nő már elszaladt.
Az öreg sóhajtott, majd tovább-ballagott, míg talált egy padot,
ahol egy fiatalember ült, s elmerülten éppen száraz füvet sodort
vékony cigarettapapírba. Vékony ujjai finoman terelgették-
nyomogatták a füvet, szinte szent szertartásként, majd a kész rudat
reszketve a szájába dugta, s rágyújtott. Hátradőlt és elégedetten
hunyorgott, miközben lelke egyesült a szájába és tüdejébe áradó
különös füsttel.
Az öreg nézte, ahogy a déli szél elsodorja a füstöt, majd azt
mondta:
– Chesterfield.
A fiatalember megmarkolta a térdét.
– Raleigh – sorolta az öreg. – Lucky Strike. A fiatalember
rámeredt.
– Kent. Kool. Marlboro – mondta a magáét az öreg, rá sem nézve.
– Ilyen nevek voltak. Fehér, piros, borostyánszín csomagok, fűzöld,
égkék, tisztaarany dobozok, a vékony piros csíkkal a tetején, amit
meg kellett húzni, hogy lejöjjön a celofán meg a kék hatósági
zárjegy…
– Elég – szólt rá a fiatalember.
– Lehetett venni boltban, utcán, metróban…
– Elég!
– Kérem – vont vállat az öreg. – Csak a füst elgondolkodtatott…
– Ne gondolkodjon! – A fiatalember úgy összerándult, hogy saját
készítésű cigarettája az ölébe esett. – Most nézze, mit művelt.
– Sajnálom. Olyan kellemes, barátságos napnak indult.
– Én nem vagyok a barátja!
– Már mind barátok vagyunk, különben minek élünk, nemde?
– Barátok! – horkantott a fiatalember, a szétesett papírt és füvet
csipegetve. – Talán az 1970-es években voltak „barátok”, de ma…
– 1970. Maga akkor még csecsemő lehetett. Akkoriban még volt
vajassütemény világossárga csomagolásban. Kókuszos csoki
narancssárga papírban. Meg Milky Way… egy harapásra befalni a
csillagokkal, üstökösökkel és meteorokkal teli világegyetemet.
Mennyei volt.
– Sosem volt mennyei – állt fel hirtelen a fiatalember. – Mi ütött
magába?
– Emlékszem a citromra, ez ütött belém. Maga emlékszik a
narancsra?
– Narancs, egy frászt. Hazugnak nevez? Még jobban el akarja
rontani a kedvemet? Elment az esze? Nem ismeri a törvényt? Tudja,
hogy feladhatnám, ugye?
– Tudom, tudom – vont vállat az öreg. – Az időjárás megtréfált.
Eszembe juttatta…
– A pletykákat, azt. A rendőrség, a titkosrendőrség szerint ezek
pletykák, maga bajkeverő disznó.
Megragadta az öreg kabátjának a hajtókáját, ami elszakadt,
úgyhogy új fogást kellett keresnie, s csak aztán tudott az arcába
üvölteni:
– Miért nem verem ki magából a szart is ? Olyan régen nem
ütöttem meg senkit, hogy…
Meglökte az öreget, ami arra ösztökélte, hogy megüsse, és amikor
megütötte, elkezdte öklözni, és amikor megöklözte, már könnyű volt
csépelni, és csak úgy záporoztak az ütések az öregre, aki úgy állt ott,
mintha felhőszakadás kapta volna el, csak az ujjaival próbálta
elhárítani az ütéseket, melyek arcát, vállát, homlokát, állát érték, s
közben a fiatalember üvöltött, cigarettát üvöltött, édességet, füstöt,
csokit üvöltött, mígnem az öreg remegve összeesett. A fiatalember
akkor abbahagyta és sírva fakadt. A hangra a fájdalmában
összegörnyedt öregember elvette ujjait vérző szája elől, kinyitotta
szemét, és döbbenten nézett fel támadójára. A fiatalember sírt.
– Kérem… – nyögte az öreg.
A fiatalember még hangosabban zokogott, záporoztak a könnyei.
– Ne sírjon – kérlelte az öreg. – Nem fogunk örökké éhezni.
Újjáépítjük a városokat. Nézze, nem akartam megríkatni, csak azt,
hogy elgondolkodjon: merre tartunk, mit csinálunk, mit tettünk?
Nem is engem ütött. Másvalamit akart ütni, csak én voltam
úgymond kéznél. Nézze, már fel is ülök. Jól vagyok.
A fiatalember abbahagyta a sírást, és pislogva nézett le az öregre,
aki mosolyra erőltette véres száját.
– Nem járkálhat itt… – lihegte a fiatalember – elcsüggesztve az
embereket… Kerítek valakit, aki majd elintézi!
– Várjon! – kecmergett térdre az öreg. – Ne!
A fiatalember azonban vadul kiabálva már elszaladt. Az öreg
guggolva tapogatta csontjait. Észrevette egy kiesett fogát a kavicson,
és szomorúan vette fel.
 – Ostoba – mondta egy hang.
Az öreg körülnézett.
Egy ösztövér, negyvenes férfi támaszkodott egy közeli fának,
sápadt lóarcán kimerültség és kíváncsiság.
– Ostoba – ismételte.
– Végig ott volt, és nem csinált semmit? – hüledezett az öreg.
– Minek? Verekedjek meg az egyik bolonddal, hogy megmentsem
a másikat? Azt nem. – Az idegen odament, felsegítette és leporolta. –
Ott harcolok, ahol kifizetődik. Menjünk. Jöjjön haza velem.
– Miért? – csodálkozott megint az öreg.
– A fiú pillanatokon belül rendőrökkel jön vissza. És én nem
akarom, hogy ellopják magát tőlem. Maga nagyon értékes árucikk.
Hallottam már magáról, napok óta keresem. És amikor végre
megtalálom, éppen a híres trükkjét mutatja be. Mit mondott neki,
hogy így megveszett?
– Narancsról, citromról, csokiról és cigarettáról beszéltem. Éppen
fel akartam idézni a felhúzhatós játékokat, hangafa pipákat és
hátvakarókat, amikor rám támadt.
– Én nem is hibáztatom. Mélyen belül én is szívesen megverném
érte. Na jöjjön, siessünk. Ez már sziréna, gyorsan!
És szaporán elhagyták a parkot a másik irányba.

A házi bort itta előbb, mert ez volt az egyszerűbb. Az étel várhat,

amíg éhe legyűri a fájdalmat a szájában. Bólogatva kortyolgatta.
– Jó. Örök hála. Finom.
Az idegen, akivel elosontak a parkból, most vele szemben ült az
ingatag ebédlőasztalnál, miközben az idegen felesége csorba,
megragasztott edényekkel terített meg a foltos terítőn.
– Hogy történt a verés? – kérdezte végül a férj. Erre a feleség kis
híján elejtette a tányért.
– Nyugodj meg – mondta neki a férje. – Senki nem követett.
Halljuk, öreg, árulja el nekünk, miért viselkedik úgy, mint egy
mártírságra ácsingózó szent? Maga híres ember ám. Mindenki hallott
már magáról. Sokan szeretnék megismerni. Én először is azt
szeretném tudni, mi hajtja. Nos?
Az öreget azonban megbabonázta a csorba tányéron elé tett
zöldség. Huszonhat, nem, huszonnyolc szem bab! Nem akart hinni a
szemének. Úgy hajolt a hihetetlen zöldség fölé, mint rózsafüzér fölé
az imádkozó. Huszonnyolc csodálatos, zöld színű bab, plusz pár
spagettigrafikon, melyek arról adtak hírt, hogy a tőzsde ma jól zárt.
Ám a szószréteg alatt a tányér hajszálrepedései arról árulkodtak,
hogy a valóságban az üzlet már évek óta rettenetesen pang. Az öreg
számolgatta az ételt, ott lebegett fölötte, akár egy hatalmas, rejtélyes
ölyv, amely valami oknál fogva leesett az égből, és itt fészkel, ebben
a hideg lakásban. Szamaritánus házigazdái nézték-nézték, majd az
öreg végre megszólalt:
– Erről a huszonnyolc babszemről egy film jut eszembe, amit
gyerekkoromban láttam. Ebben a filmben egy komédiás – ismerik a
szót? –, egy vicces ember találkozik egy elmebeteggel egy házban
éjfélkor…
A férj és feleség halkan nevetni kezdtek.
– Nem, ez még nem a poén – mentegetőzött az öreg. – Az
elmebeteg leülteti a komédiást egy üres asztalhoz. Se kés, se villa, se
étel. „A vacsora tálalva!”, rikkantja. A megijedt komédiás úgy dönt,
belemegy a játékba. „Remek! ” Úgy tesz, mintha bifszteket enne
salátával, és utána desszertet. Rágja a semmit. „Csodás”, nyeli a
levegőt. „Mennyei!” Ööö… most kell nevetni.
A férj és feleség azonban csöndben nézte szerény tányérját. Az
öregember megrázta a fejét, és folytatta:
– A komédiás el akarja kápráztatni az őrültet, hát felkiált: „És ezek
a fűszeres, likőrbe áztatott barackok! Fenséges!” „Barackok? – kiáltja
az őrült. – Barackot nem is szolgáltam fel! Maga őrült!” És lelövi a
komédiást.
A beálló csendben az öreg felvette az első szem babot, a súlyát
méregette a hajlott bádogvillával, majd a szájához emelte… Amikor
dörömböltek az ajtón.
– Titkosrendőrség!
A feleség szó nélkül, de remegve eldugta a plusztányért.
A férj nyugodtan felállt és a falhoz vezette az öreget, amelynek
egy falemeze félresiklott. Az öreg belépett, a lemez a helyére csúszott
mögötte, s ő ott állt a sötétben, elrejtve azok elől, akiknek most
kinyílt a lakás ajtaja. Izgatott hangok mormoltak. Az öreg lelki
szemei előtt látta a rendőrség emberét éjfélkék egyenruhájában,
kihúzott fegyverrel, amint felméri az ócska bútorokat, a csupasz
falakat, a linóleumpadlót, az üveg helyett kartonnal betapasztott
ablakokat, a civilizáció eme vékony, olajos hártyáját, melyet itt
hagyott a parton a háború elvonult vihara.
– Egy öregembert keresek – hallotta a hatóság fáradt hangját a
falon túlról. Különös, gondolta az öreg, már a törvény is fáradt. –
Foltozott ruha… – De hát mindenkié ilyen, gondolta az öreg. –
Koszos. Nyolcvanéves lehet… – Hát nem mindenki koszos és öreg? –
Ha feladják, egyheti élelmiszeradagot kapnak jutalmul – mondta a
rendőrhang. – Plusz tíz zöldségkonzervet és öt leveskonzervet.
Igazi konzervdobozok rikító címkével, gondolta az öreg. A
konzervek meteorként villantak át a szemhéja fölötti sötétségen.
Micsoda pompás jutalom! Nem tízezer dollár, nem húszezer dollár,
nem, nem, hanem öt doboz valódi, nem instant, hanem valódi
ínycsiklandó leves, és tíz, számoljuk csak meg, tíz fénylő doboznyi
cirkusztarka egzotikus zöldség, úgymint hosszúszálkás zöldbab és
napsárga kukorica! Gondolj bele! Gondolj bele!
Nagy csend állt be, melyben az öreg mintha nyugtalanul gyomrok
halk korgását hallotta volna, melyek sokkal nemesebb étekről
álmodnak, mint a szőrgomolyagok, melyek a rémálommá lett régi
illúziók és megsavanyodott politika után maradtak az AN, az
annihiláció napja óta.
– Leves. Zöldség – mondta a rendőrhang még egyszer. – Tizenöt
doboz.
Az ajtó becsapódott.
Csizmák trappoltak a lelakott bérházban, más koporsófedél-
ajtókat döngettek meg, hogy felkeltsenek más Lázár-lelkeket a
világos konzervdobozok és a valódi leves ígéretével. A dörömbölés
egyre halkult. Még egy utolsó és kész.
Nagy sokára a titkos lemez félrecsúszott. A férj és feleség nem
nézett oda, amikor kilépett. Az öreg tudta, hogy miért, s szívesen
megsimogatta volna őket.
– Még én is kísértésbe estem, hogy feladjam magam azért a
levesért – mondta halkan.
Azok még most sem néztek rá.
 – Miért nem adtak fel? Miért?
A férjnek mintha most jutott volna eszébe valami, bólintott a
feleségnek. Az asszony az ajtóhoz ment, tétovázott, mire a férje
türelmetlenül megint bólintott, hát kiment, olyan hangtalanul, ahogy
a pókháló rezeg. Behallatszott, hogy neszez a folyosón, halkan kopog
az ajtókon, amelyek nyíltak, aztán kivehetetlen mormolás hallatszott.
– Mit csinál? – kérdezte az öreg. – Mire készülnek?
– Majd meglátja. Üljön le. Fejezze be a vacsoráját – mondta a férj.
-Mondja el, miért olyan bolond, hogy mi, többi bolondok
kénytelenek vagyunk megkeresni és hazahozni magát.
– Miért vagyok olyan bolond? – Az öreg leült. Lassan enni
kezdett, egyenként szedegette a borsószemeket a visszakapott tálról.
– Igen, bolond vagyok. Hogy kezdődött a bolondságom? Évekkel
ezelőtt elnéztem a lerombolt világot, a diktatúrákat, a kiszikkadt
államokat és nemzeteket, és azt kérdeztem magamtól: „Mit tehetnék?
Én, egy gyenge öregember? Újraépítsem, amit leromboltak? Ugyan.”
Ám ahogy egyik éjjel éberen hánykolódtam, a fejemben megszólalt
egy régi fonográffelvétel. A Duncan nővérek énekeltek egyenesen a
gyerekkoromból egy „Emlékezés” című dalt. „Én csak emlékezem,
drágám, hát emlékezz te is énrám.” Dúdoltam a dalt, és egyszerre
már nem is dal volt, hanem életmód. Mit tudok ajánlani egy olyan
világnak, amely egyfolytában felejt? Az emlékezetemet! Hogyan
segít ez? Összehasonlítási alapot adok azzal, hogy elmondom a
fiataloknak, mi volt valaha, azzal, hogy felmérem a veszteségeinket.
Rájöttem, hogy minél többre emlékszem, annál több mindenre tudok
is emlékezni. Attól függően, kivel ültem le, eszembe jutottak a
művirágok, a tárcsás telefonok, a hűtőgépek, a doromb (játszott
valaha dorombon?), a gyűszűk, a biciklicsipeszek, nem a biciklik,
nem, hanem a biciklicsipeszek! Hát nem különös? A karosszék
támláját védő hímzések. Tudja, milyen az? Mindegy, nem érdekes.
Egyszer egy férfi arra kért, emlékezzem a Cadillac műszerfalára.
Emlékeztem. Részletesen leírtam neki. Meghallgatta. Nagy könnyek
csorogtak az arcán. Boldog vagy szomorú könnyek? Nem tudom. Én
csak emlékezem. Nem irodalomra, arra nem, sose volt jó fejem a
színdarabokhoz vagy versekhez, azok elfakulnak, meghalnak. Én
nem vagyok más, csak a középszerűség szeméttelepe, a
harmadosztályú, használt, felesleges és krómozott szemét
gyűjtőhelye egy olyan civilizáció számára, amely átbukott a szirt
szélén. Én csak csillogó-villogó szemetet ajánlok, nem többet,
robotok és robotőrült tulajdonosok tömegének áhított kronométereit
és abszurd masinériáit. Így vagy úgy, de a civilizációt vissza kell
terelni a helyes útra. Akik finom pillangóköltészetet ajánlanak hozzá,
emlékezzenek arra, ajánlják azt. Akik lepkehálót tudnak szőni,
szőjék, csinálják. Az én tehetségem kisebb, és talán megvetendő is a
hosszú mászásban, kínlódásban, kapaszkodásban a régi, kedvesen
ostoba csúcs felé. De muszáj azt álmodnom, hogy méltó vagyok.
Mert amire az emberek emlékeznek, legyenek azok ostoba vagy nem
ostoba dolgok, azokat fogják ismét keresni. Úgyhogy a félholt
vágyaikat én a muslincaemlékezettel oltom be. Aztán talán majd
megint megkondítják-zörgetik az összetákolt Nagy Órát, ami
valójában a város, az állam, és végül a világ. Az egyik ember bort
akar, a másik nyugágyat, a harmadik denevérszárnyú
vitorlázógépet, amin meglovagolja a márciusi szelet, aztán még
nagyobb elektromos pterodactylt épít, amivel még nagyobb szeleket
lovagolhat meg, ráadásul többedmagával. Valamelyik ostoba
karácsonyfát akar, egy bölcs ember elmegy és vág neki. Tegyük ezt
mind egybe, szükséget és akaratot, és én csak olajozni vagyok ott, de
azt akkor is csinálom. Hajaj, valaha hogy károgtam volna: „Csak a
legjobb elég jó, csak a minőség számít!” De a véres ürüléken is nőnek
rózsák. Szükség van a középszerre, hogy a legkiemelkedőbb virágot
hajthasson. Úgyhogy én leszek a legjobb középszer, és megküzdök
mindenkivel, aki azt mondja: Merülj el, süllyedj el, feküdj a porba,
hagyd, hogy bogáncs nőjön az élő sírodon. Tiltakozom a portyázó
majomembertörzsek ellen, a távoli réteken legelő birkaemberek ellen,
s a rajtuk élősködő feudális földesurak ellen, akik felhőkarcolókba
bújnak és elfeledett ételeket halmoznak fel. Konzervnyitóval és
dugóhúzóval ölöm meg ezeket a gonoszokat. Elgázolom őket
szellem-Buickokkal, addig korbácsolom medvecukorostorral, míg
kegyelemért nem könyörögnek. Megtehetem mindezt? Próbálni
mindenesetre lehet.
Az öreg elrágcsálta az utolsó babot az utolsó szóval együtt,
szamaritánus vendéglátója pedig szelíd csodálattal nézte. A házban
mindenütt emberek mozogtak, ajtók nyíltak és csukódtak, kisebb
tömeg verődött össze a lakás ajtaja előtt, melyben a férj azt mondta:
– És még maga kérdezi, miért nem adtuk fel? Hallja ezt odakint?
– Mintha a házból mindenki ott kint gyülekezne.
– Mindenki. Minden férfi, minden bolond. Emlékszik a
filmszínházakra, az autósmozikra?
Az öreg elmosolyodott. – És maga?
– Rémlik. Nézze, ha ma… ha most bolond akar lenni, ha
kockáztatni akar, csinálja nagyban. Miért pazarolja egy emberre vagy
kettőre, háromra, ha…
A férj kinyitotta az ajtót és intett. A házban lakók sorjáztak be
egyesével vagy párokban, szótlanul. Úgy léptek be, mintha
zsinagógába vagy templomba, vagy a moziként, netán
autósmoziként ismert másikfajta templomba. Esteledett, a nap már
lefelé hanyatlott az égen, a kora esti sötétben hamarosan a szoba is
félhomályba borul, s az egyetlen gyertyánál az öreg hangja szól csak,
ők meg hallgatják kézen fogva, mint a régi időkben a balkonokon a
sötétben, vagy a kocsikban a sötétben, csak a pattogatott kukorica
emléke, meg a szavak, a rágó, az üdítő, a csoki meg a szavak, csak
szavak, szavak, szavak…
És miközben szállingóztak be az emberek, és letelepedtek a
padlóra, az öreg nézte őket, el sem akarta hinni, hogy a tudta nélkül
ő hívta őket ide.
– Hát nem jobb, mint a szabadban kockáztatni? – kérdezte a férj.
– De jobb. Furcsa is, mert ki nem állhatom a fájdalmat. Ha ütnek
és kergetnek. De a nyelvem mozog. Muszáj meghallgatnom, mit akar
mondani. De ez persze jobb.
– Helyes. – A férj egy jegyet nyomott a markába. – Itt egy jegy egy
barátomtól, aki a közlekedésieknél dolgozik. Amikor ennek itt vége,
úgy egy óra múlva, indulhat. Hetente egy vonat megy vidékre.
Minden héten szerzek egy jegyet egy idiótának, akinek segíteni
akarok. Ezen a héten maga az.
Az öreg elolvasta az összehajtott piros papírra nyomtatott úti célt:
– Chicagói Bombatölcsér. Az még ott van?
– Jövőre ilyenkor a Michigan-tó talán áttöri az utolsó réteget is, és
új tó keletkezik a gödörben, ahol valaha a város állt. A kráter
peremén van némi élet, havonta egyszer körbejár egy vonat. Amint
innét elment, ne álljon meg, csak menjen, felejtse el, hogy találkozott
velünk. Adok egy listát olyanokról, mint mi. Egyszer, majd sokára,
keresse meg őket a pusztaságban. De az Isten szerelmére, egy évig
legyen magában, hirdessen moratóriumot a beszédre. Tartsa a száját.
Ez egy fogorvos – adott át egy sárga névjegykártyát. – Mondja meg
neki, hogy olyan fogsort kér, ami csak étkezéskor nyílik ki.
Páran meghallották, nevettek, és az öreg is nevetett halkan. Az
emberek már mind bejöttek, többtucatnyian is lehettek. Későre járt, a
férj meg a feleség becsukta az ajtót, és odaállt elé, majd az öreg felé
fordult, és várta, hogy az még utoljára kinyissa a száját.
Az öreg felállt.
Közönsége a lélegzetét is visszafojtotta.

A rozsdás vonat dübörögve futott be éjfélkor egy behavazott

állomásra. A fehér porral kíméletlenül bevont, mosdatlan emberek
benyomultak a vén kocsikba, ide-oda lökdösték az öreget a folyosón,
végül besodorták egy üres helyiségbe, ami valaha mosdóként
szolgált. A padló hamarosan egyetlen óriási ággyá változott, amin
tizenhat ember forgott-hánykolódott a sötétben, próbálva álomba
küzdeni magát.
A vonat továbbiramodott a fehér semmibe.
Az öreg azt kántálta magában: „Csend, pofa be, ne beszélj,
hallgass, egy szót se, nyughass, kuss!” A falnak dőlve erre-arra lökte
a rázkódás. Csak ő meg egy másik voltak ébren a rettenetes álom
eme szörnykamrájában. Pár lábnyira egy nyolcévesforma fiú ült,
hasonlóképp a falnak szorulva. Orcája beteg-sápadtan virított.
Teljesen éber volt, csillogó szemével nézett: az öregember száját
nézte. A fiú bámult, mert nem tehetett mást. A vonat fütyült,
harsogott, ringott, nyikorgott és szaladt.
Fél óra telt el így, ebben a mennydörgéses, csikorgó éjszakai
utazásban a hóbújtatta hold alatt, és az öregember száját mintha
beszegezték volna. Még egy óra: a szegek tartottak. Még egy óra, és
az izmok az arcában megereszkedtek. Még egy, és megnyalta az
ajkát. A fiú nem aludt el. A fiú figyelt. A fiú várt. Odakint az éjszakai
légben szitált a csönd, a lavinavonat pedig alagutat fúrt bele. Az
utazók a hangfosztott rémülettől, a meneküléstől zsibbadtan aludtak,
mindenki a maga külön világában. A fiú le nem vette a szemét róla,
míg végül az öreg előrehajolt:
– Pszt. Fiam. Hogy hívnak?
– Joseph.
A vonat ringott és nyögött álmában, mint az időtlen sötétben egy
elképzelhetetlen hajnal felé vergődő szörny.
– Joseph – ízlelgette az öreg, előredőlve. Szeme lágyan csillogott.
Arca megtelt sápadt szépséggel. Szeme addig kerekedett, míg szinte
vaknak tűnt. Egy messzi, titkos dolgot nézett. Nagyon halkan
megköszörülte a torkát. – Ó…
A vonat bedübörgött egy kanyarba. Az emberek megdőltek havas
álmukban.
– Nos, Joseph – suttogta az öreg, ujjait a levegőbe emelve –, volt
egyszer, hol nem volt…
Pék Zoltán fordítása
 HIMNUSZFUTÓK

– Semmi kétség, Doone a legjobb.

– Az ördög vigye Doone-t!
– A reflexe félelmetes, elképesztően bírja az emelkedőt, és mire az
ember a kalapjáért nyúlna, már ott sincs.
– Hoolihan bármikor lepipálja!
– Bármikor, ja. Most miért nem?
A Grafton Street-i bár végében ültem, hallgattam a harsogó
tenorokat, a küszködő harmonikákat, és a füstben ellenzéket kereső
kijelentéseket. A Négy Tartomány nevű pub volt, későre járt, mármint
Dublinhoz képest, a levegőben érződött a fenyegetés, hogy nemsokára
minden egyszerre zár: hordócsap, harmonika, zongorafedél, szólisták,
triók, kvartettek, pubok, édességboltok és mozik. Akárha az
ítéletnapon, hamarosan fél Dublin egy hullámban kikerül a nyers
fényre. Mivel erkölcsi és fizikai táplálékuktól megfosztották őket,
szegény lelkek pár pillanatig huzatcsapott lepkékként tántorognak,
majd a hazavezető útra térnek.
Most azonban még itt hallgattam ezt a beszélgetést, amelynek ha az
értelme nem is, hevessége ötven lépésről megcsapott.
– Doone!
– Hoolihan!
Aztán a bár túlsó végén a legapróbb ember észrevette a túlságosan
nyílt arcomra kiülő kíváncsiságot, és odakiáltott: – Maga amerikai,
ugye? És azt kérdezi magától, mi ez az egész? Bízik bennem? És ha
mesélnék egy fontos helyi sporteseményről? Ha a válasza igen, jöjjön
ide!
Hát átsétáltam korsó Guinnessemmel a Négy Tartományon,
miközben az egyik hegedűs végleg feladta a dallamot, a zongorista
meg sietett behozni a lemaradást.
– Timulty a nevem! – ragadta meg a kezem a kisember.
– Douglas – mutatkoztam be. – Forgatókönyveket írok.
 – Film! – kiáltotta mindenki.
– Film – ismertem el szerényen.
– Micsoda szerencse! Hihetetlen! – Timulty még jobban szorongatta
a kezem. – Magát az Isten is bírónak teremtette! Szereti a sportot?
Ismeri a terepfutást, tájfutást meg efféle gyalogos dolgokat?
– Két olimpiát is végignéztem.
– Nem csak filmek, de világversenyek is! – ámult Timulty. – Maga
igazi ritkaság. Na, akar látni egy különleges ír tízpróbát, aminek a
filmszínházhoz is van köze?
– Az meg milyen?
– Mindjárt megtudja! Hoolihan!
Egy még kisebb alak ugrott elő, zsebre vágva a harmonikáját:
– Én vagyok Hoolihan. A legjobb himnuszfutó Írországban!
– Milyen futó?
– H-i-m-n-u-sz – betűzte gondosan. – Futó. Himnuszfutó. A
leggyorsabb.
– Volt már moziban itt Dublinban? – szólt közbe Timulty.
– Épp tegnap – feleltem. – Egy Clark Gable-filmet néztem meg.
Előtte meg egy régi Charles Laughtont…
– Elég is! Maga fanatikus, pont, mint az írek. Ha nem lenne a mozi
meg a pub a szegényeknek meg munkanélkülieknek, már rég
kihúztuk volna a dugót, hadd süllyedjen el a sziget. Na! – csapta össze
a kezét. – Amikor esténként véget ér a film, nem vett észre valami
különlegeset?
– A film végén? – törtem a fejem. – Várjunk csak! Csak nem arra a
himnuszra gondol?
– Nem-e, fiúk?
– De-e! – harsogták kórusban.
– Már több tucat rettenetes éve megy, hogy a zenekar minden este
minden átkozott film végén rákezd az ír himnuszra, mintha még sose
hallottuk volna azt a panaszos nótát. És akkor mi történik?
– Hát – vettem fel a lépést –, aki igazi férfi, megpróbál kijutni a
moziból abban a pár pillanatban, a film vége és a himnusz kezdete
előtt.
– Fején találta!
– Egy italt a jenkinek!
 – Végül is négy hónapja vagyok már Dublinban – mondtam. – A
himnusz kezd unalmas lenni. Már elnézést – tettem hozzá gyorsan.
– Semmi gond – felelte Timulty. – Mi, hazafias IRA-veteránok, a
bajok túlélői és az ország szerelmesei megértjük. Ugyanazt a nótát
tízezerszer letüdőzni, ez bizony elkábítja az embert. Szóval mint
észrevette, abban az istenadta három-négy másodperces szünetben
minden valamirevaló atyánkfia igyekszik kijutni. És mind közül a
legjobb…
– Doone – bólintottam. – Vagy Hoolihan. A himnuszfutók.
Rám mosolyogtak. Én meg vissza.
Mind annyira büszkék voltunk a gyors eszemre, hogy fizettem
nekik egy kör Guinnesst. Ajkunkról nyalva a habot, jóindulatúan
méregettük egymást.
– Na szóval – folytatta Timulty, érzelemtől rekedt hangon, a messze
távolba hunyorogva –, ebben a szent pillanatban alig száz méterre, a
domb alján, a Grafton Street Színház kellemes sötétjében, a negyedik
sor közepén ül…
– Doone – vágtam rá.
– Ez kísérteties – emelte meg a sapkáját Hoolihan.
– Hát – nyelt hitetlenkedve Timulty – Doone van ott, bizony. Még
nem látta a filmet, egy Deanna Durbin, amit külön kérésre hoztak
vissza, és mivel a pontos idő…
Mindenki a faliórára nézett.
– Tíz óra! – olvasta le a tömeg.
– Így a mozi tizenöt percen belül végleg kieregeti az embereket.
– És? – kérdeztem.
– És? És?! Ha beküldjük Hoolihant, Doone rögtön megérti és
elfogadja a kihívást.
– De nemcsak a himnuszfutás miatt ment oda, ugye?
– Te jó ég, dehogy. Deanna Durbin meg a dalok miatt. Doone itt
zongorázik, azzal keresi a kenyerét. De ha észreveszi Hoolihant, aki
késői érkezésével fel fog tűnni, ráadásul Doone-nal egy sorba ül le,
nos, akkor Doone tudni fogja, mi a nagy helyzet. Tisztelegnek
egymásnak, és mindketten hallgatják a zenét, amíg fel nem bukkan a
VÉGE.
– Naná – hintázott Hoolihan a talpán, nyújtógyakorlatokat
végezve. – Hadd menjek, hadd menjek!
Timulty feszülten figyelte az arcomat.
– Mr. Douglas, látom, hogy hitetlenkedik. A sport részletei
megzavarták. Hogyhogy felnőtt férfiaknak van idejük erre, kérdezi.
Hát az időnek aztán bővében vannak az írek. Mivel nincs munkánk,
minden, ami maguknál kicsi, az a mi számunkra nagy. Elefántot
ugyan sose láttunk, de megtanultuk, hogy mikroszkóp alatt a bogár a
legnagyobb állat a földön. Úgyhogy habár a határon még nem jutott
át, a himnuszfutás igencsak nemes sport. Hadd mondjam el a
szabályokat.
– Mindenekelőtt – vágott közbe Hoolihan –, most, hogy már tudja,
amit tud, derítsük ki, hogy akar-e fogadni.
Mindenki rám nézett, hogy vesztegették-e csak az idejüket.
– Akarok.
Mindenki egyetértett, hogy nálam jobb emberpéldányt még nem
pipáltak.
– Akkor a bemutatás következik – mondta Timulty. – Ez Fogarty, a
kijáratfigyelő. Nolan és Clannery, folyosóbírák. Clancy, időfelelős.
O'Neill, Bannion meg a Kelly fiúk a nézők. Gyerünk!
Mintha egy hatalmas utcaseprő gép, egy sörtebajusszal és kefével
felszerelt szörnyeteg ragadott volna meg. A barátságos tömeg sodort
magával, le a dombon, a pislogó kis fények felé, ahol a mozi állt
csábítva. Közben Timulty elharsogta a tudnivalókat:
– Persze sok múlik a színház jellegén!
– Naná – kiáltottam vissza.
– Vannak a liberális, szabadgondolkodó filmszínházak széles
folyosóval, pompás kijárattal és még pompásabb, tágas latrinával.
Néhol annyi a porcelán, hogy a visszhangtól szabályosan megijed az
ember. Aztán vannak a fukar egércsapda mozik, ahol a folyosó
kiszorítja az emberből a szuszt, a székben nem fér el a térd, és az ajtók
olyan nehezen nyílnak, mintha az ördög tolná a túloldalról. A futás
előtt, alatt és után minden mozit gondosan felmérünk. Annak alapján
ítéljük meg a futót jónak vagy nem jónak, hogy férfiakon és nőkön kell
átverekednie magát, vagy csak férfiakon, vagy csak nőkön, vagy ami a
legrosszabb, a matinézós gyerekeken. A gyerekeknél nagy a kísértés,
hogy az ember elhajigálja őket jobbra-balra, akár a zsákokat, úgyhogy
ezt abbahagytuk. Mostanában főleg éjjelente járunk a Graftonba.
A tömeg megállt. A mozi fényei csillogtak szemünkben, pírba
borította az arcunkat.
– Ideális mozi – jegyezte meg Fogarty.
– Miért? – kérdeztem.
– A folyosók se nem túl szélesek, se nem keskenyek – magyarázta
Clannery –, a kijárat a megfelelő helyen, az ajtók megolajozva, a
közönségben vannak sportszeretők is, meg olyanok, akik nem
szeretnek félreugrani, ha egy futó közeleg.
Eszembe jutott valami:
– Hendikep is van?
– Naná! Néha kijáratot váltunk, ha már túl jól ismerjük a régit.
Vagy az egyik futóra nyári kabátot adunk, a másikra télit. Vagy az
egyik a hatodik sorba ül, a másik a harmadikba. És ha valaki
elképesztően gyors, akkor a legnagyobb terhet rakjuk rá…
– Italt?
– Mi mást? Doone fürge, úgyhogy kéthendikepes. Nolan – nyújtott
neki Timulty egy flaskát –, fuss be ezzel. Doone kortyoljon kettő
nagyot.
Nolan szaladt.
– Hoolihan már amúgy is egész este a Négy Tartományban volt,
úgyhogy ez is tisztességes.
– Menj, Hoolihan – mondta neki Fogarty. – A pénzünk ne húzza le
a lábad. Öt percen belül győztesként robbansz ki azon az ajtón!
– Egyeztessük az óráinkat – javasolta Clancy.
– Egyeztesd a hátsómat – mordult fel Timulty. – Mi csak a koszos
csuklónkat tudjuk bámulni. Csak neked van órád, Clancy. Hoolihan,
befelé!
Hoolihan mindnyájunkkal kezet rázott, mintha világ körüli útra
indulna, majd integetve eltűnt a sötét moziban. Nolan abban a
pillanatban rontott ki, magasra emelve a félig üres flaskát.
– Doone hendikeppelve lett!
– Remek. Clannery, ellenőrizd a versenyzőket, hogy egymás mellett
üljenek a negyedik sorban, ahogy megegyeztünk, sapkában, félig
begombolt kabátban, sálban. Aztán jelentsd.
Clannery berohant a sötétségbe.
 – A jegyszedők? – kérdeztem.
– Bent vannak, a filmet nézik. Nehéz annyit állni. Nem fognak
zavarni.
– Tíz tizenhárom – közölte Clancy. – Még két perc…
– És takarodó – mondtam.
– Maga a mi emberünk – dicsért meg Timulty.
Clannery iparkodott ki.
– Rendben. Az ültetés is meg minden.
– Mindjárt vége! Lehet tudni, mert a film vége felé a zene
elszabadul.
– Hangos, az biztos – értett egyet Clannery. – Már a teljes
nagyzenekar meg a kórus is beszállt. Holnap eljövök, megnézem az
egészet. Szép film.
– Az? – kérdezte Clancy meg a többiek.
– Melyik dal szól?
– Fenébe a dallal! – háborgott Timulty. – Egy perc van vissza, és
titeket a dal érdekel? Téteket kérek. Ki fogad Doone-ra? Ki
Hoolihanre? – Mindenki egyszerre beszélt, itt is, ott is pénzt cserélt
gazdát, főleg shilling.
Nyújtottam négy shillinget.
– Doone-ra.
– Látatlanban?
– Meglepetésre játszom – suttogtam.
– Helyes! – Timulty megpördült. – Clannery, Nolan, befelé folyosó-
bírának. Nagyon figyeljetek, a VÉGÉ-nél még nem ugorhatnak.
Clannery és Nolan bementek, boldogan, mint a gyerekek.
– Helyet. Mr. Douglas, jöjjön ide, mellém!
A férfiak sietve falat formáltak a csukott kijárat két oldalán.
– Fogarty, fület az ajtóra.
Fogarty úgy tett. Elkerekedett a szeme.
– Ez a zene nagyon hangos!
Az egyik Kelly oldalba bökte a másikat.
– Mindjárt vége. Aki haldoklik, az most haldoklik. Aki meg élve
marad, fölébe hajol.
– Még hangosabb! – közvetített Fogarty, fejét az ajtóra szorítva.
Keze rángott, mintha rádió gombját tekerné a jobb vételért. – Ez az! A
nagy ta-ta, ami akkor jön, amikor a VÉGE megjelenik.
– Indulnak! – dörmögtem.
– Vigyázz! – vezényelt Timulty. Mind az ajtót bámultuk.
– A himnusz!
– Rajt…
Mereven álltunk. Valaki tisztelgett.
– Lábak dobognak – mondta Fogarty.
– Akárki az, jóval a himnusz előtt… Az ajtó kicsapódott.
Hoolihan bukott ki, akkora vigyorral, amilyet csak a lihegő
győztesek ismernek.
– Hoolihan! – kiáltották a győztesek.
– Doone! – kiáltották a vesztesek. – Hol van Doone?
Hoolihan nyert, de a versenytárs csak nem jött.
A mozitömeg már kezdett kiszivárogni az utcára.
– Az az idióta csak nem rossz ajtón jött ki?
Vártunk. A tömeg szétszéledt.
Elsőnek Timulty lépett be az üres hallba.
– Doone?
Senki nem volt ott.
– Lehetséges, hogy odabent van?
Valaki kinyitotta a férfivécét. – Doone?
Se visszhang, se válasz.
– Te magasságos – kiáltotta Timulty –, talán eltörte a lábát és
emberfeletti kínok közt fetreng valahol bent?
– Ez az!
A férfiörvény súlypontot váltott, és a másik irányba tolódott, a
belső ajtó felé, én meg utánuk.
– Doone?
Clannery meg Nolan ott várt ránk, és némán lefelé mutattak.
Kétszer is felugrottam, hogy ellássak a tömeg feje felett. Félhomály
honolt a hatalmas színházteremben. Nem láttam semmit.
– Doone!
Végül ott tömörültünk a negyedik sor mellett. Zavarodott
megjegyzéseket hallottam, aztán megláttam, amit ők:
Doone még mindig a negyedik sorban ült, karba tett kézzel,
lehunyt szemmel.
 Meghalt?
Szó se róla.
Nagy, fénylő, gyönyörű könnycsepp csorgott az arcán. Aztán egy
másik, még nagyobb és fénylőbb a másik szeméből. Az álla nedves
volt. Jó pár perce sírhatott.
Az emberek odagyűltek, az arcába néztek.
– Beteg vagy, Doone?
– Rossz hír?
– Jaj, Istenem! – nyögte Doone. Megrázta magát, hogy legyen ereje
beszélni. – Istenem, olyan a hangja, mint egy angyalé.
– Angyal?
– Annak ott fenn – bólintott.
Az üres vászonra néztek.
– Deanna Durbinnak?
– Eszembe jut a halott nagyanyám hangja – szipogott Doone.
– Öreganyád hátsója – méltatlankodott Timulty. – Annak aztán
nem volt olyan hangja!
– És ki tudja azt rajtam kívül? – Doone kifújta az orrát, megtörölte a
szemét.
– Azt akarod mondani, hogy csak a Durbin tyúk miatt nem
futottál?
– Csak? Csak?! Egy ilyen éneklés után szentségtörés futni. Mintha
esküvőn átugranád az oltárt, vagy temetésen valceroznál.
– Legalább szólhattál volna, hogy nincs verseny – meredt rá
Timulty.
– Hogyan? Lassan fogott el, akár egy mennyei betegség. Az utolsó
dal az „Innisfree szép szigete” volt, ugye, Clannery?
– Mit énekelt még? – kérdezte Fogarty.
– Mit énekelt még?! – hüledezett Timulty. – Most vesztettük el
félnapi keresetünket, és azt kérdezed, mit énekelt még? Ne már!
– A pénz mozgatja a világot, igaz – értett egyet Doone lehunyt
szemmel. – De a zene győzi le a súrlódást.
– Mi folyik itt? – kérdezte valaki fentről.
Egy férfi hajolt át a balkonon, szivarozva. – Mi ez a lárma?
– A mozigépész – súgta nekem Timulty. Majd hangosan: – Hello,
Phil drágám! Csak a Csapat! Van itt egy kis gondunk, Phil, erkölcsi, na
meg esztétikai probléma. Szeretnénk megkérni, hogy játszd le még
egyszer a himnuszt.
– Még egyszer?
A nyertesek morogni kezdtek, böködték egymást.
– Jó ötlet – mondta Doone.
– Az hát – bólintott lelkesen Timulty. – Egy isteni közbeavatkozás
megbénította Doone-t.
– Egy 1937-es mozi megmarkolta a golyóit – mondta Fogarty.
– Az lenne a tisztességes, ha… – itt Timulty az égnek nézett – Phil
drágám, itt van még a Deanna Durbin-film utolsó tekercse?
– Hát nem is a női szakaszban – fújta a füstöt Phil.
– Ez aztán szellemes ember. Na most, Phil, vissza tudnád fűzni a
gépbe, és megmutatni nekünk a VÉGÉ-t?
– Mind ezt akarjátok? – kérdezte Phil.
Haboztak, de egy újabb verseny gondolata túl csábító volt, noha
már megnyert pénz forgott kockán. Lassan mindenki rábólintott.
– Akkor én is fogadok – szólt le Phil. – Egy shilling Hoolihanre.
A nyertesek nevettek és fütyültek; alig várták az újabb győzelmet.
Hoolihan nagylelkűen intett. A vesztesek az emberükre néztek.
– Hallod ezt a sértést, Doone? Most el ne aludj, öreg!
– Amikor a csaj énekel, süketülj meg, az istenit!
– Mindenki a helyére! – tolakodott Timulty.
– Nincs közönség – jegyezte meg Hoolihan. – Anélkül nincs
akadály, nincs igazi verseny.
– Hát akkor legyünk mi a közönség – javasolta Fogarty.
– Ez az! – ült le mindenki.
– Mi lenne, ha csapatokat csinálnánk? – vetette fel Timulty. –
Doone-csapat meg Hoolihan-csapat, és minden emberért egy-egy pont
Doone-nak vagy Hoolihannek, ha az kijut még azelőtt, hogy a
himnusz a seggére pörköl.
– Rendben! – vágta rá mindenki.
– Bocsánat – szóltam közbe –, de nincs senki kint bírálni.
Mindenki rám nézett.
– Ó. Hm. Nolan, kifelé.
Nolan káromkodva-tolakodva elindult. Phil megint kidugta a fejét
a vetítőfülkéből.
 – Készen vagytok?
– Mi igen, ha a csaj meg a himnusz is!
És kialudtak a fények.
Én pont Doone mellé kerültem, aki izgatottan suttogta a fülembe:
– Bökj meg, kölyök, hogy a körítés helyett a gyakorlati dolgokra
figyeljek, jó?
– Kuss! – mondta valaki. – Ott a rejtély.
És ott volt, a dal, művészet és élet rejtélye, ha úgy tetszik: egy fiatal
lány énekelt az időderes képernyőn.
– Számítunk magára, Doone – súgtam neki.
– He? – Mosolyogva bámult előre. – Hát nem csodás? Hallod?
– A fogadás, Doone. Készüljön.
– Jó,Jó. Hadd nyújtózzak ki… Jézus, segíts!
– Mi az?
– Eszembe se jutott kipróbálni. A jobb lábam. Elzsibbadt!
– De csak kicsit, remélem!
– Kicsit vagy nagyon, nekem végem van! Fuss helyettem, fiú! Itt a
sapkám meg a sálam!
– Sapka?
– Amikor a győzelem a tied, mutasd meg nekik, és majd
megmagyarázzuk, hogy az ostoba lábam miatt futottál te helyettem.
Fejembe csapta a sapkát, nyakamba kötötte a sálat.
– Nézze, én… – tiltakoztam volna.
– Bátor leszel! Csak várd ki a VÉGÉ-t, előbb nem szabad. Mindjárt
vége a dalnak. Feszült vagy?
– De még mennyire!
– A vak szenvedély nyer, fiam. Egyenesen ugorj neki. Ha rálépsz
valakire, vissza se nézz. Tessék – húzta félre a lábát Doone, hogy
helyet adjon. – Mindjárt vége a dalnak. Most megcsókolja…
– VÉGE! – rikoltottam.
Kiugrottam a folyosóra.
Felrohantam. Első vagyok, gondoltam. Vezetek! El se hiszem. Ott
az ajtó!
Épp akkor löktem meg az ajtót, amikor a himnusz elkezdődött.
Kizuhantam a hallba. Biztonságban vagyok!
Nyertem!, gondoltam hitetlenkedve, rajtam Doone sapkája és sálja,
akár a győzelmi szalag. Nyertem! Nyertem a Csapatnak!
Ki a második, harmadik, negyedik?
Ahogy megfordultam, az ajtó épp becsukódott.
Akkor hallottam meg odabentről a kiáltásokat.
Te jó ég! Biztos hatan próbáltak egyszerre kijutni, és egymásra
estek. Különben miért csak én vagyok itt? Heves verseny folyik a
második helyért, a két csapat életre-halálra küzd a székek felett, között
és alatt, csak ez lehet.
Nyertem!, akartam kiáltani.
Benyitottam.
Bebámultam a mélységbe, ahol semmi nem moccant.
Kintről bejött Nolan, és a vállam felett benézett.
– Ezek az írek – bólogatott. – Jobban szeretik a múzsát, mint a saját
fajtájukat.
Mert mit kiáltoztak a hangok a sötétben?
– Még egyszer, Phil! Az utolsó dalt!
– Senki ne mozduljon. A mennyországban vagyok. Doone, igazad
volt.
Nolan elment mellettem és leült.
Egy hosszú pillanatig csak néztem a himnuszfutók sorait, akik
szemüket törölgetve vártak.
– Phil drágám? – kérdezte Timulty valahol elöl.
– Megvan – szólt le Phil.
– És most a himnusz nélkül – tette hozzá Timulty.
Megtapsolták.
A halovány fények kialudtak. A vászon izzott, akár egy nagy meleg
tűzhely.
Kinéztem a fényes világra a Grafton Streettel, a Négy Tartomány
pubbal, a szállodákkal, üzletekkel és éjszakai gyalogosokkal.
Tétováztam.
Aztán az „Innisfree kedves szigete” dallamára levettem a sapkát
meg a sálat, a szék alá dugtam győzelmi jelvényeimet, majd lassan,
ráérősen, mint akinek a világon semmi dolga, leültem.
Pék Zoltán fordítása