HalaszP Cserefanak Fustje Hozta Ki Konnyvemet

© www.kjnt.
ro/szovegtar
Halász Péter
„Cserefának füstje
hozta ki könnyvemet…”
A kötet megjelenését a
Communitas Alapítvány,
a Magyar Tudományos Akadémia
és a Székelyföld Alapítvány
támogatta.
© www.kjnt.ro/szovegtar
Halász Péter
„Cserefának füstje
hozta ki könnyvemet…”
Néprajzi, tudománytörténeti írások

a moldvai magyarokról
KRIZA JÁNOS NÉPRAJZI TÁRSASÁG

KOLOZSVÁR, 2015
Kiadja a KRIZA JÁNOS NÉPRAJZI TÁRSASÁG
400162 Kolozsvár, Croitorilor (Mikes) u. 15.
telefon/fax: +40 264 432 593
e-mail: kriza@kjnt.ro
www.kjnt.ro
© Kriza János Néprajzi Társaság, 2015
Lektorálta:
dr. Pozsony Ferenc
Borítóterv:
Szentes Zágon
Számítógépes tördelés:
Sütő Ferenc
Készült a kolozsvári IDEA Nyomdában

Igazgató: Nagy Péter
Descrierea CIP a Bibliotecii Naţionale a României

HALÁSZ, PÉTER
Cserefának füstje hozta ki könnyvemet... : néprajzi,
tudománytörténeti írások a moldvai magyarokról / Halász Péter.
- Cluj-Napoca : Kriza János Néprajzi Társaság, 2015
Conţine bibliograe
ISBN 978-973-8439-79-5
393(=511.141 Ceangăi)(498.3)
„Nem sírok, nem sírok,

Nem sírok, nem sírok,
-------------
Cserefát égetek,
Cserefát égetek,
Cserefának füstje
Hozta ki könnyvemet.”
Bogdánfalva, 1993.
(KALLÓS 1996. 87.)
Tartalom
Az idők homályában
Szent István király bujdosása az egykori Etelközben . . . . . . . . . . . 11
Mátyás király moldvai kalandjai . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 21
A székelyek migrációja Moldvába/n . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 37
A „csíki karácsony”. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 55
„Mi, pusztinaiak” . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 57
A hagyományos népélet emlékei

Adatok a moldvai magyarok hagyományos halászatához . . . . . . . . 73
A közösségi legelőhasználat emlékei . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 95
A kecsketartás jelentőségének változása a moldvai magyaroknál. . . 107
„… fő a must a nagy hardúkba tűz nélkül…”
A moldvai magyarok 19. század végi szőlő- és borkultúrájáról . . . . 125
A kutak építése és használata a moldvai magyaroknál . . . . . . . . . 141
A lakodalom mint „gazdasági vállalkozás” a pusztinai magyaroknál. . . 209
A szarvasmarha és a tejhaszon mágikus védelme . . . . . . . . . . . 219
„Bátyám János piros vére…”
Hogyan terem a ballada?. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 235
Diószén története és helynevei . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 253
Akik előttünk jártak

„Csalhatatlanul magyarok’ régi hazája ez…”
Jerney János moldvai utazása . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 291
„A Szeret-völgy csángói mind beszélnek magyarul…”
Radu Rosetti és a moldvai magyarok . . . . . . . . . . . . . . . . . . 309
„…osztatlan szeretet és tisztelet vette körül…”
Imets Fülöp Jákó személyisége. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 319
„... ahol bátorítást vártam volna, nem kaptam mást, mint gáncsot …”
Dr. Ioan Ferenţ, a tudós csángó pap . . . . . . . . . . . . . . . . . . 329
„Eltűnt a háború vérözönével…”
Mikecs László a moldvai csángók kutatója . . . . . . . . . . . . . . . 333
„Egy nép nagyond nehezend pusztul el…”
Lakatos Demeter csángó költő . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 341
„Én serény ember voltam…”
Amit Kaszáp Istvántól tanultam . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 361
Jáki Sándor Teodóz és a Lakatos Demeter
Csángómagyar Kulturális Egyesület . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 367
Az igazsághoz közelítve
Pozsony Ferenc a moldvai magyarokról . . . . . . . . . . . . . . . . . 381
Bibliotheca Moldaviensis
A moldvai csángók könyvtára . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 389
Gazda László csángó helytörténeti lexikona. . . . . . . . . . . . . . . 401
Faragó Laura Baranyában gyűjtött moldvai csángó népdalai . . . . . 407
Csoma Gergely elveszett szavai
A moldvai magyarság írott nyelvemlékei . . . . . . . . . . . . . . . 411
„Kit feldob magából egy nép….”
Iancu Laura Szeretföldje . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 415
Mivé lettél csángó magyar?
Jakab Attila megválaszolt és megválaszolatlan kérdései. . . . . . . 419
Vallási élet Magyarfaluban
Iancu Laura néprajzi vizsgálata. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 427
A moldvai magyarokról
Oláh-Gál Elvira riportjai, interjúi, tudósításai . . . . . . . . . . . . . . 431
Felhasznált irodalom . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 435
A tájszavak magyarázata . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 457
A kötetben előforduló településnevek . . . . . . . . . . . . . . . . . . 461
Rezumat. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 462
Abstract . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 463
Az idők homályában
Szent István király bujdosása az egykori Etelközben
Az 1993-tól megjelenő új Katolikus Lexikon V. kötete a Szent István ma-

gyar királyról elnevezett templomokból szám szerint 342-t tart nyilván.
Ezek közül 339 a történelmi Magyarország területén található, három
pedig (Pusztina, Gajcsána, Kickófalva) a régi Etelközben, ma Románia
Moldva nevezetű részében. A valóság azonban az, hogy a moldvai magyar
nyelvterületen nem három, hanem öt olyan csángómagyar települést is-
merünk (Gajcsána-Magyarfalu, Herló, Kickófalva, Pusztina, Szőlőhegy),
melynek temploma hosszú évszázadokon keresztül, négynek pedig még a
20. század elején is Szent István magyar király volt a védőszentje.
A múlt időt nem véletlenül hangsúlyozom. Herló egykori, Szent Ist-
ván királyunk nevére szentelt temploma már a 16. század végén elpusz-
tult, s nem is épült fel többé. A román nacionalizmus szolgálatába sze-
gődött moldvai katolikus klérusnak pedig gondja volt – és van – rá, hogy
a 20. évszázad első felében további három, Szent István oltalmába aján-
lott templom védőszentjét megváltoztassa, ezzel is csökkentve Csángóföld
magyar emlékeinek számát. Nem rajtuk múlott, hogy a negyedik temp-
lomot nem sikerült megfosztani patrónusáról. Ugyanakkor jelkép érté-
kű eseménynek tekinthetjük, hogy az 1940-es években Magyarországra, a
Baranya megyei Egyházaskozárra telepedett csángók kezdeti imaházának
és később fölszentelt templomának is Szent István királyunk a patrónusa.
A templomok védőszentjén kívül Szent István emléke él a nem véletle-
nül éppen Pusztinában megmarad s onnan elterjedt, Óh, Szent István di-
csértessél… kezdetű, valamint a Kallós Zoltán által, Lujzikalagorban, egy
guzsalyasban éneklő vak fértól gyűjtött népénekben is (KALLÓS 1958. 62.):
„Magyar István királly, Hogy gyüllyenek össze

Országunk istápja Az ő gyermekei,
Felköté a kardját, Az ő gyermekei,
Vevé trombitáját. Hadbeli ai.
Kiment zajtójába, Össze es gyűlének.

Zudvarába lépett, Fegyver alá tette
Hangozá keletre S háborúba indul
S napszentületére, Dusmány elejibe.”
12 AZ IDŐK HOMÁLYÁBAN
Ismeretes továbbá a moldvai magyarok körében az a népmonda, amit

Szent Istvánnal és Szent Lászlóval is összefüggésbe hoznak, s az ortodox
és a római katolikus naptár közti eltérő időszámítás közti különbséget ma-
gyarázza jellegzetes népi észjárással, ami csakis az ortodoxiával érintke-
ző katolikus környezetben születhetett. (MAGYAR 1998. 205.) A mon-
da egyedül a moldvai csángó szájhagyományban ismeretes, sőt első írá-
sos említése egy 1645 körül keletkezett román nyelvű krónikában tűnik fel,
amelynek forrása azonban egy „magyar évkönyv”: letopisețul unguresc.
(LÜKŐ 1936. 86.) A számtalan változatban élő mondának most egy 1998-
ban, Somoskán gyűjtött szövegét elevenítem föl: Mért van a magyarok-
nak két nappal később a húshagyattik, mint az oláoknak? Szent István
király ment a verekedésbe, s meghagyta, hogy ha hét esztendeig nem jő
haza, akkor adóggyék el a királyné. Mikor letelt a hét esztendő, azt mond-
ja neki a lova: menjünk, mert a királynénak van a nuntája. Azt kérdet-
te a királytól:
– Hogy menjünk? Úgy menjünk, mint a gondolat, vagy úgy menjünk,
mint a szél?
– Úgy menjünk, hogy neked se ártson. Aztán mentek, ahogy tudtak.
Ahogy odaértek zúgott a muzsika, mert adódott a királyné. A ki-
rály odahívatta a királynét. Összetették a gyűrűiket, s a gyűrűk talál-
tak. Akkor azt mondta a királyné: szűnjék meg a muzsikának zengése,
mert hazajött a király. S akkor az Isten még hagyott két napot, hogy
ő is vigaggyék, s haggyon húst. Ez az ő két napja. Ezétt van nekünk
katulikusoknak így.
A következőkben áttekintjük az öt moldvai magyar település, illetve a
hat csángó közösség templomának sorsát. Melyik milyen hajlékkal szol-
gált, szolgálhatott első királyunk szent szellemének?
Herló Kotnártól 10 km-re északra fekvő kisváros Iaşi megyében, a Bahlui

patak forrása közelében. KISS Lajos (1987. 220.) szerint ukrán személy-
névből származik, a mássalhangzó-torlódás feloldása a magyarban tör-
tént, s így került a románba. Egyik legrégebbi moldvai település, első írá-
sos említése 1384-ből ismeretes. A 15. századtól híres szőlőtermelő köz-
pont volt, virágkora 1487-ban kezdődött, amikor nagyszámú magyar tele-
pült ide. (AUNER 1908. 20.) Rövid ideig Moldva fővárosa is volt.
A 16. században épült templomában az oltárképen Szent István, Szent
Imre, Szent László ereklyéi vannak jelezve. Az 1640-es évek második felé-
SZENT ISTVÁN KIRÁLY BUJDOSÁSA AZ EGYKORI ETELKÖZBEN 13
ben idelátogató Bandinus püspök a „régen több mint 500 házban itt lakó
magyarból” már csak tizenkilencet talált, akik elmondták neki, hogy em-
beremlékezet óta nem járt náluk püspök, a bérmálás szentségéről nem is
hallottak. 40 lépés hosszú és 6 lépés széles kőtemplomuk fedetlen, elha-
nyagolt. A magára hagyott gyülekezet a templom szent tárgyait a kotnári
egyházra bízta, az elismervényen szerepel többek között egy feszület, ame-
lyen Szent Imre, Szent István és Szent László ereklyéi vannak feltüntetve.
Két szép szavú harangját elrabolták az ortodoxok. (DOMOKOS 1987. 411.)
Magyar lakossága már a 17. század közepén szinte teljesen elpusztult,
sokakat megöltek, mások elmenekültek, aki mégsem, azoknak gyerme-
keit az ortodox papok keresztelték meg. Az Árpád-házi szentekre, köztük
Szent István király tiszteletére szentelt templomából csak a falak marad-
tak, amik 1779-ben még látszottak. A 19. század elejétől néhány tucatnyi
katolikus lakosát a kotnári pap „gondozta”. Később sokáig nem volt kato-
likus templomuk, csak 1950-ben épült egy, de azt már Szűz Mária szüle-
tésének tiszteletére szentelték.
Kickófalva Románvásártól északnyugatra, Szabófalva szomszédságá-

ban található. Egyike a legrégebben ismert moldvai magyar települések-
nek, első írásos említése 1435-ből való. Legrégebbi, de valószínűleg nem
az első temploma 1872 és 1874 között épült. (GABOR 1996. 271.) Búcsúját
a 19–20. század fordulóján még augusztus 20-án tartották. (LAHOVARI
és mások 1902. 599.) Domokos Pál Péter második moldvai utazása során,
1932-ben kereste fel Kickófalvát, a templomba pedig az öreg Jancsó La-
jos helybeli kántorral látogatott el. Erről írja: „Örömmel látom, hogy a fő-
oltár fő szobra s egy elég nagy kép Szent István magyar királyt ábrázol-
ja”. (DOMOKOS 1987. 250.) Valószínűleg a templom védőszentjével függ
össze, hogy Lükő Gábor szerint (1936. 170.) a környező falvak magyar la-
kossága Istvánfalvának nevezte a települést. A templom a temető mel-
lett, a jelenlegi labdarúgópálya szélén lehetett, „a miszécke mellet ültek
a hultak” emlékezett rá egy szabófalvi ember. Ebben a templomban, az
1930-as években még énekelték a Szent István magyar királyról szóló
éneket, de már oláhra fordítva, a templom búcsújának napját pedig szept-
ember másodikára tették. (LÜKŐ 1936. 16.) Ezt a templomot az 1930-as
években lebontották, s helyette pár száz méterrel északabbra újat építet-
tek, amit azonban már nem Szent István magyar király, hanem Szent Te-
réz nevére szenteltek.
A régi templomból kikerült szobrokat egy időre elhelyezték ugyan az új

templomban, de aztán – vélhetően az 1980-as években – kidobták onnan,
s Szent István királyunk szobra valami raktárféle lomtárban porosodott,
Szent Péter és Szent Pál apostol „tettestársak” társaságában. Szegények-
nek nyilván az volt a bűnük, hogy az oltáron „rossz társaság”-ba kevered-
tek. 1991-ben Dim Péter, Kickófalva talán utolsó magyarul tudó embere,
a falu egykori temploma helyén, többek összefogásával, elkertelt egy kb.
5x5 méteres területet, kövekből barlangszerű kis „groapát” épített, s ab-
ban elhelyezte az egykori templomból származó, általa szépen újrafestett
szobrokat. A bekerített részt virágokkal ültette be, és amíg élt, gondozta.
Dim Péter, a Jugánban született s Kiczkófalvára nősült derék közgazdász
teljes tudatában volt munkájának értelmével, s önérzetesen hangoztatta:
Ijén hosztam ki Szentesztánt a temlecből!
Az egyház vagy az önkormányzat később táblát helyezett el a szobor-
csoport mellé, a falu katolikus lakossága első (1604) írásos említésének
emlékére. A dolog pikantériája, hogy az a dokumentum, amire ez a táb-
la hivatkozik, nem más, mint négy katolikus pap – Balthasarius István
szucsávai, Laurentius Demuth kutnári, Jakob moldvabányai lelkész, vala-
mint Erdélyi István – VIII. Kelemen pápának küldött, 1604. március 30-
án, Jászvásáron kelt levele, amelyben az argyesi püspökre panaszkodnak,
mert az nem védelmezi a moldvai katolikus magyarokat a vajda zsarnok-
sága és emberei visszaélései ellen. A táblán szereplő szövegben egy szó
sincs a Kickófalva népének magyarságáról.
A Szeret folyón túl lévő Magyarfalut még a 16. században vagy talán
az előtt alapították, és ma az egyik legkeletebbre fekvő magyar telepü-
lés Moldvában, sőt: Európában. Közigazgatásilag a Bákó megyében lévő,
Găiceana román községhez tartozik. Románul évszázadokon keresztül
Ungureni-nek nevezték, de az 1970-es években nevét Arini-ra változtat-
ták, kiegészítve ezzel az egyház által a templomban már korábban meg-
kezdett magyartalanítás folyamatát. A falu korábbi lakossága a 18. század
végén, Erdélyből menekült székely bujdosókkal töltődött fel. (JERNEY
1851. 176.; KOVÁCS 1870. 50.)
Nem tudjuk, hogy első templomát mikor építették, de a 19. század
első felében már állott, Szent István nevére szentelve. (DOMOKOS 1979.
1384.) 1910-ben elbontották és 1913-ban újat építettek a helyére, ugyan-
csak első királyunk tiszteletére. Ezt azonban a moldvai egyházi hatósá-
gok később „átszentelték” István vértanúra. Amikor Domokos Pál Péter

1932-ben Magyarfaluban járt, így írt templomi látogatásáról: „... bemen-
tem a templomukba is. Azonban a templom főoltárán új képet látok, mely
Szent Istvánt, a vértanút ábrázolná, de fölötte körírásban ez van: »St. Ste-
fan Roaga te pentru noi!« Ezután a kórusba megyek és ott, nagy meglepe-
tésemre megtalálom a régi oltárképen Szent István magyar király képét.”
(DOMOKOS 1987. 234.)
A két világháború közti időszakban tehát a moldvai püspökségnek volt
gondja arra, hogy megfossza magyar patrónusáról a magyarfalusi temp-
lomot, papot azonban csak 1960-tól küldött számukra, addig a 30 km-re
lévő Valénből járt ki a plébános – már amikor kijárt. Mert volt olyan esz-
tendő, hogy mindössze négyszer jött el. A falubeliek mégis szívesen emlé-
keznek azokra az időkre, mert pap nélkül, kántorukkal – Bogdán Rafael-
lel – magyar nyelven gyakorolhatták vallásukat. Amikor atal voltam –
emlékezett később a kántor úr felesége, az 1902-ben született Ládás Mária
azokra az időkre –, magyarul énekeltünk, a rózsafüzért magyarul mond-
tuk. Az volt nekünk a misénk a deákval, hogy a rózsafüzért elimádkoz-
tuk, s közbe-közbe énekeltünk.
1960-ban, mikor Magyarfalu plébániás hely lett, ismét megváltoztat-
ták a templom védőszentjét. Most már elhagyták a Szent Királyra emlé-
keztető István Vértanút is, és Szűz Máriát kapta a templom védőszentül.
Cinikus módon azzal indokolták a cserét, hogy Szűz Mária „nagyobb”,
mint Szent István. A valószínűleg az 1920-as években eltávolított, Szent
István királyunkat ábrázoló oltárkép még az 1970-es évek elején is meg-
volt a sekrestye szekrényének háta mögött, amit az akkor ott szolgáló, kü-
lönben lengyel származású pap hozzájárulásával le is fényképeztem.
Az immár több alkalommal is átszentelt templom az 1977-es földren-
géskor erősen megrongálódott, egy ideig nem is tudták használni. Magyar-
faluban ma már csak az öregek emlékeznek arra, hogy a falu templomá-
nak néhány emberöltővel ezelőtt még Szent István király volt a védőszent-
je. De az augusztus 15-ére helyezett búcsú korábbi (aug. 20.) idejéről ma
is úgy beszélnek, hogy Szentestánkor. S aki hajlandó emlékezni, azt emlé-
kezteti a templom „eredeti” védőszentjére a templomtéren felállított, Cso-
ma Gergely által faragott Szent István fejszobor.
Szőlőhegy falu a Kárpátok nemerei havasának keleti oldalán, Aknavá-

sártól nem messzire található. Ugyancsak régi település, első ismert írá-
sos említése 1448-ban készült. Erre az időre teszi a falu alapítását a he-
lyi hagyomány is, amely szerint Korvin Mátyás atyaságba került Nagy
Estánnyal [Ștefan cel Mare] s megegyeztek, hogy Mátyás segíti a mold-
vai vajdát a török ellen. A magyar őrzők közül egy Dögös Gyurka neve-
zetű oláh leányt vett feleségül, s ők voltak Szőlőhegy alapítói. A falu la-
kossága valószínűleg a 18. század végi nagy székely meneküléskor duz-
zadt fel annyira, hogy templomot – vagy nagyobb templomot – építet-
tek maguknak. Én pedig a Gábor Áron rézágyújába puskaport gyártó
Szacsvay család egyik leszármazottjával találkoztam itt az 1960-as évek
végén, akinek családja 1849-ben Háromszékről menekült a Kárpátokon
túlra.
Először Jerney János tudósított arról, hogy Szőlőhegynek „Szent Ist-
ván király tiszteletére szentelt” temploma van. (JERNEY 1851. 213.) 1791-
ben fából építették, és Szent István király nevére szentelték. Tánczos Vilmos-
nak a falubeli öregek azt mondták, hogy a templom oltárképét egy 1812-
ben készült, Szent Imre herceget ábrázoló eredetire festették. (TÁNCZOS
1996. 134.) Ez a templom idővel annyira tönkrement, hogy mennyeze-
te 1984 májusában, egy gyászszertartás után leszakadt. Új templom épí-
tésére pedig csak évek múltán kaptak a kommunista hatóságoktól enge-
délyt, jutalmul, amiért 1987-ben Ion Robu (alias Rab János), a jelenlegi
bukaresti érsek Ceauşescu megbízásából az USA-ba ment, hogy a kom-
munista Romániát kedvezőbb színben tüntesse fel. (ANTON 1997. 14.) Az
új, 1988-ban felszentelt templomot „természetesen” kivették Szent István
oltalma alól, és Szent Szűz Mária Királynő nevére szentelték.
Megemlékezésem végére hagytam az immár egyetlen, jelenleg is Szent

István magyar király nevét viselő moldvai templomot, amely a Tázló
menti Pusztina faluban található. Ez a település a legatalabb magyar
falvak közé tartozik Moldvában, az 1764-es madéfalvi veszedelem miatt
elbujdosott székelyek alapították. Plébániája 1830-ból való, „fatemploma
Szent István magyar király tiszteletére épült, ’s az oltárképen első kirá-
lyunk látható magyar öltözetben, az olaszok’ nem kis kedvetlenségére” –
írja JERNEY János. (1851. 129.) Petrás Incze János 1839 és 1842 között
segédlelkészként, majd helyettes plébánosként szolgált itt. Az 1851-ben
kiadott Schematizmus S. Missionis Romano-Catholicae in Principatu
Moldaviae szerint a pusztinai plébánia hivatalos nyelve a magyar. (DO-
MOKOS 1987. 116.)
A falu temploma 1932-ben már meglehetősen rossz állapotban volt.

Domokos Pál Péter így ír róla: „A pusztinai omladozó magyar templom-
ban meghatódva ismerjük fel a főoltáron Szent István magyar király ké-
pét. A búcsú napját ugyan eltették augusztus 20-ról, de szeptember 2-án
is eléneklik a pusztinai magyarok a derék Bartis József kántorral az élü-
kön az »Ah, hol vagy magyarok…« kezdetű éneket.” (DOMOKOS 1987.
228.) A falu szülötte, Ősz Erőss Péter 1992-ben a következőképpen emlé-
kezett gyermekkora pusztinai templomára: „Bútorzata kevés, néhány pa-
tinás zászló, egy kopott orgonácska az igen szerény méretű kórusban, egy
kopott gyóntatószék. Volt két régi kép is: az oltáron »Szent István király
fölajánlja országát a Boldogságos Szűznek« és a kicsi oltár fölött Mária
mennybemenetelét ábrázoló festmény. Az utóbbit sokat néztem minist-
ránsként. Az egyik sarkában ez állt apró betűkkel felírva: »1875 – Rusz Pé-
ter Katalin ajándéka.« Így – magyarul.” (ŐSZ ERŐSS 1992. 1.)
Az első világháború után új templom építéséhez fogtak a pusztinai hí-
vek, illetve először csak a pénzt gyűjtötték rá, de a pénz valahogyan min-
dig eltűnt. Egyik pap váltotta a másikat, mindegyik nekifogott pénzt gyűj-
teni, de a templom csak nem épült. Aztán 1937-ben megszentelték az alap-
kövét, de még több mint másfél évtized kellett a befejezéséhez. Közben a
kis, rossz állapotban lévő, tapasztott sövényfalú templomocskát használ-
ták. Ha a zemberek megszámították volna, mennyi pénzt esszeattak ad-
dig… nem egy templom lehetett vóna, de tíz – emlékezett később egy fa-
lubeli ember.
A fából készült kicsi templomot az 1950-es években „elrontották”,
vagyis elbontották, és a szájhagyomány szerint ekkor egy kicsi csengety-
tyűt találtak a falában, 1794-es évszámmal. Az új templom aztán még évti-
zedekig épült, végre az 1970-es években fejezték be rajta az utolsó simítá-
sokat. Csakhogy a régi oltárkép már nem volt meg, a püspökség pedig itt
is meg akarta változtatni a templom védőszentjét. A pusztinai hívek azon-
ban nem adták be olyan könnyen a derekukat. Küldöttség ment Bukovi-
nába, mégpedig Hadikfalvára, ott megkeresték, elkérték és elhozták a szé-
kelyek által 1940-ben otthagyott, Szent István magyar koronát felajánló
jelenetét ábrázoló oltárképet, és akkori papjuk segítségével elhelyezték a
mégiscsak első királyunk nevére újraszentelt templomban.
Szent Istvánnal továbbra is többször bajuk volt a magyarság mold-
vai ellenségeinek – egyenruhásoknak és reverendásoknak egyaránt. En-
nek – immár folklorizálódott – történetét 1980 táján így mesélték a falu-
ban: Szentestán kirájt mü tartottuk a születése napján, szeptember má-

sodikán. Asztán átváltoztatták a halála napjára, augusztus 16-ára, mi-
kor Magyarország is tarcsa. Met ő akkor halt meg, az águsztnak tizen-
hatodik napján, s a huszadikán temették. De eszt zavarta az augusztus
23, mikor ugye felszabadítottak bennünket, s ēhoszták nekünk eszt a jó
velágot, s ez esszezavarta nekünk a bucsunkat. S mikor a papok látták,
hogy mi van: egy rend munkás menen dógozni, s egy rend marad ott-
hon, akkor micsináltak? Aszonták, hogy szeptember első vasárnapján
legyen Szentestány búcsúja. De a 16-i halálát es innapoljuk.
Ám a moldvai római katolikus klérus 1990 után sem tett le arról a szán-
dékáról, Szent István királyunk utolsó moldvai templomát is megfossza a
magyar vonatkozásoktól. A templom búcsújának napját úgy rakosgatták,
mint valami alkalmi sátoros napot. Még az 1990-es évek végén egy hó-
nappal korábbra, augusztus első vasárnapjára tették, azzal az ürüggyel,
hogy akkor a nyugati országokban dolgozó pusztinaiak közül többen láto-
gatnak haza. Aztán következett a templom renoválása, aminek következ-
tében lemeszelték a szentély fölötti diadalíven lévő „Snte Stefane, roaga-
te pentru noi!” szöveget. További lépésben eltávolították az oltárról Szent
István Hadikfalváról hozott képét, s helyette nagyobb léptékben a temp-
lom falának vakolatára festették ugyanezt a szentistváni jelenetet, a ma-
gyar korona felajánlását. A vakolatra tehát, ami lepereghet, s amit egyszer
majd fel kell újítani, s ki tudja, akkor mi kerül a helyére. Azt pedig, hogy
a régi, Bukovinából hozott oltárkép hová került, senki sem tudja, ponto-
sabban senki sem meri megkérdezni a paptól, legalábbis egyelőre. Mert
annak – ha már a templomból kitették –, úgy érzem: a pusztinai Magyar
Házban volna a helye.
De itt áll – mementóként – a templom előtt, Erős József háza előtti
kertjében, a falu védőszentje, Szent István király fából faragott „arcmása”,
ugyancsak Csoma Gergely képzőművész alkotása. Sőt újabban, 2014-ben
újabb Szent István szobrot avatott Pusztina hagyományőrző közössége,
Simmer Sándor csongrádi fafaragó művét.
Van-e olyan csángó templom széles e világon, ahol Szent István háborítat-
lanul betöltheti védőszentségi szerepét?
Van, de nem Moldvában!
A II. világháború után Baranya megyébe menekült több mint száz
moldvai katolikus csángó családnak Egyházaskozáron sokáig csak
imaháza volt, mert a „falu temploma” a korábbi lakosok, az evangélikus

németek tulajdona. Az 1990-es években széleskörű összefogással sikerült
a csángóknak templomot építeniük, amit aztán 1996-ban fel is szenteltek.
Mégpedig, minthogy a falu katolikusainak jelentős része Magyarfaluból és
Pusztinából érkezett új lakóhelyére, az új istenházának Szent István ma-
gyar király lett a védőszentje.
Az Egyházaskozárra került csángók tehát nemcsak magyarságukban
erősödtek és csángó kultúrájukat őrzik új lakóhelyükön, de egykori temp-
lomukból kilakoltatott, vagy bizonytalan illetőségű patrónusukat is. Az új
templom tornyában pedig a Lakatos Demeter Csángómagyar Kulturális
Egyesület által ajándékozott harang felirata hirdeti a Pusztinából megis-
mert egyházi ének kezdősorát: Óh, Szent István, dicsértessél!
Mátyás király moldvai kalandjai
Mi, magyarok az Úr 2008. esztendejében nagy királyunk, a Hunyadinak

született Corvin Mátyás királlyá választásának 550. évfordulójára emlé-
keztünk. Az esemény jelentőségét talán Dümmerth Dezső fogalmazta meg
legmarkánsabban A két Hunyadi című munkájában: „…fejlődés az – írja –,
ami itt megindult, a reneszánsz stílusváltás kora, amely Itália kis városál-
lamaiban, polgárias környezetben kelve életre, most hirtelen egy feudális
monarchiában és Közép-Európában ad első példát arra, hogy a humaniz-
mus, a szellem értékei egyenrangú módon jelennek meg az egyoldalúan lo-
vagi-katonai magatartású emberek között.” Ebből megérthetjük, miért a
reneszánsz volt az utolsó nagy történeti – sőt világnézeti – kor, amit a ma-
gyarság még ereje teljében, Európa országai között egyenjogúan és egyen-
rangúan tudott befogadni, magáévá, vagyis magyarrá tenni. Azért, mert
Mátyás volt a középkori Magyar Birodalom utolsó szuverén uralkodója,
akiben a magyar mentalitás, a magyar virtus, a magyar tehetség úgy tudott
megnyilvánulni, hogy az utóbb nem bizonyult rövid fellobbanásnak, gyor-
san elhamvadó rőzsetűznek, hanem biztos alapokra emelt, 32 esztendeig
épülő és fennálló politikai erődítménynek bizonyult. Mátyás után ugyan
melyik jelentős magyar államférnak adatott meg, hogy egy emberöltőn át
uralkodhasson, s utóbb még ez is milyen kevésnek bizonyult! De ha bele-
gondolunk, hogy a mindössze 47 esztendőt élt Mátyás és apja, a 49 eszten-
dőt kapott Hunyadi János, milyen külső és belső ellenségeskedés és értet-
lenség mellett valósította meg világraszóló tetteit, vagy szenvedte el meg-
alázó, árulásokkal és hátbatámadásokkal súlyosbított vereségeit; s ha el-
gondoljuk, hogy Mátyásnak mennyi bogáncsként ráakaszkodó nyűgöt kel-
lett magáról folyamatosan letépni, hogy erejét időnként a fő ellenség, a
Magyarországot s egész Európát fenyegető török ellen fordíthassa, akkor
érzékelhetjük igazi teljességükben ezeket az erőfeszítéseket.
Az évforduló alkalmából sok ismert és kevéssé ismert emléket és ada-
tot hallottunk a nagy reneszánsz uralkodó koráról és életéről. Tudjuk,
hogy Mátyás raboskodott és győzedelmeskedett Prágában, diadalmasko-
dott a Balkánon és – mint Himnuszunk írja – „nyögte Mátyás bús hadát
Bécsnek büszke vára”. Hagyományaink számon tartják, hogyan leckéztet-
te meg a kegyetlen bírót Kolozsváron, vagy ejtette rabul „szép szem suga-
ránál” a Vértes rejtekében Szép Ilonkát, és hogyan kapáltatta meg a gőgös

urakat Gömörben. Keveset vagy talán semmit sem tudunk azonban arról,
hogy Mátyás király járt volna az egykori Etelközben, a keleti Kárpátok és
a Dnyeszter közé eső tartományban, vagyis Moldovában.
Pedig járt, képletesen és valóságosan is, testileg és szellemileg is, és
ma is él ezeknek a látogatásoknak az emléke a kotnári szőlőhegyen, a klé-
zsei népballadában és a moldvabányai római katolikus templom romjai
között. Ezeknek felidézésével emlékezünk a nagy magyar uralkodó trónra
lépésének évfordulójára.
„A kotnári hegyekend…”
Lakatos Demeter, a boldogtalan életű szabófalvi csángó költő verseiben

többször is megénekelte kotnári borok kiválóságát:
„Itt teremnek a jó borok

A kotnári hegyekend…” (LAKATOS 2003. 31.)
Avagy:
„Itt a híres szűlűkertek
Kotnárba,
Nincsen párja a borának
Országba…” (LAKATOS 2003. 42.)
De talán még Lakatos Demeter sem ismerte azt a hagyományt, hogy a

híres kotnári bort adó szőlők vesszei annak idején Mátyás király ajándé-
kaként kerültek Moldovába. Pedig hát így volt!
Kotnárt (románul Cotnari) a 15. század elején, valószínűleg német
(szász) husziták alapították. Jelentős település volt annak idején, a moldvai
vajdák írnokaikat előszeretettel választották a kotnáriak közül, mert az it-
teni iskolákban – óh, boldog középkor! – a latin, a német és a magyar nyel-
vet is tanították. A település huszita valláson lévő, vagyis protestáns lakosai
a 17. században tértek át – valószínűleg nem jószántukból – katolikus hit-
re, de ez jó ideig csak formális dolog volt, mert a misszionárius jelentések
szerint a kotnáriak még sokáig „lutheránus módon éltek, papjaik Magyar-
országról jöttek és házasok voltak.” (HALÁSZ 1999. 165–178.) Ezekből a je-
MÁTYÁS KIRÁLY MOLDVAI KALANDJAI 23
lentésekből azonban egyebeket is megtudunk. 1643-ben Kotnár Szűz Má-

ria mennybemenetelének emlékére szentelt temploma kőből épült, de a vá-
roson kívül, a szőlők között volt még egy Szent Orbánnak, a szőlősök oltal-
mazójának tiszteletére szentelt templomuk és ugyancsak a szőlősökben egy
Szent Lénárd oltalma alatt álló kőtemplom is. (BENDA 2003. 237–241.)
További jelentésekből megtudjuk, hogy „Kotnár plébániája az összes töb-
binél gazdagabb, mert igen sok és bőséges szőlei vannak, s ebből a papot
bőséggel élelmezni lehet”. (BENDA 2003. 469.) Hasonló értelemben tudó-
sít a településről Auner Károly is: „A csinos és boráról híres Kontnár fa-
lut a XVI. század végén kizárólag magyarok és németek lakták.” (AUNER
1908. 20.) Nem meglepő tehát, hogy a kotnári szőlőhegyek között magyar
nevűek is voltak: Laslo, Szamar, Kevély. (KISS 1987. 222.) A kotnári ma-
gyar szőlőművesekről az utolsó híradás 1957-ből való: Gunda Béla sze-
rint néhány hetven éven felüli öreg nő és fér törve még beszélt magya-
rul sziszegő tájszólásban, szerintük a régi kádármesterek magyarok voltak.
(GUNDA 1988. 14.)
Mindezek ismeretében méltányolni tudjuk Marcus Bandinus, a nehéz
életű moldvai püspök leírását, aki híres Codex Bandinusában Kuthnárról
is megemlékezik. Az Úrnak 1646. évében, december 13-án, tehát Luca nap-
ján érkezett a „két hegy között, eldugott völgyben” lévő városba. „Amint
mondják – írja – nevét a moldvai szőlők első ültetőjétől kapta. Régente
ugyanis e tartomány Magyarország királyának adót zetett. Történt egy
időben, hogy e tartomány vajdája Budára utazott a királyhoz, ahol a ki-
váló magyar borokat megízlelve, fájlalta, hogy az ő egyébként nagyon ter-
mékeny tartományában bor nem terem.” (Más forrásokból tudjuk, hogy
„a tartomány vajdája” nem volt más, mint Ştefan cel Mare, akit a moldvai
csángók egyszerűen csak Nagy Estánynak hívnak, s Budán Mátyás király
udvarában vendégeskedett.) „Azért a királytól egy embert kért, aki a sző-
lőültetést kiválóan értette. Meg is kapta egy Gutnar nevű német személyé-
ben, aki a vajda meghagyására bejárta az egész tartományt, melyben sző-
lőültetésre eléggé alkalmas hegyeket és dombokat talált. De mindeniknek
elébe helyezte ezt a helyet, azzal a kifogással azonban, hogy városalapí-
tásra alkalmatlan a hely, mert sem patak, sem folyó közelben nem folyik.
Erre nem tekintve, a jó bor reményében szőlővesszőket ültettek, kunyhó-
kat építettek, és a hely megtalálójáról Gutnarnak nevezték el – ami azt je-
lenti: jó bolond, vagy amint némelyek magyarázzák: Gut nor= jó szél. Az-
után a g-t k-vá változtatva közönségesen Kutnar vagy Kotthnarnak írták,
és a kisszerű kunyhókból híres város fejlődött ki, ahol a szőlőre való tekin-
tetből nemcsak a fejedelem, hanem Moldva összes előkelői, sőt a szom-
széd Lengyelországból is sokak szőlős házakat vettek és szőlőt művelnek.”
(BANDINUS 2004. 104–106.)
Gutnar vincellérmester jól kiválasztotta a helyet, ahol a Mátyástól
Moldvába küldött, s azóta Himnuszunkban is megénekelt „Tokaj szőlő-
vesszei”-t elültette. De vajon hányan ismerik ma Moldvában a kotnári
szőlővesszők eredetének történetét, vagy akár csak meséjét? Vajon há-
nyan emelik poharukat, és kiáltják egy-egy korty jó kotnári bor elfogyasz-
tásakor, hogy: éljen Mátyás király!?
Ifjú Mátyás király Klézsén
A magyar balladakincs hatalmas tárházában van egy, amit sehonnan

nem ismer a folklórkutatás, csakis a Szeret mentén fekvő Klézse faluból.
Itt, a tragikus életű Petrás Incze János plébános úr parókiájának tövé-
ben azonban már sokan rátaláltak erre a Mátyás királyról szóló ének-
re. Közölte a 20. század elején az akkori forrófalvi kántor, Róka Márton
nyomán Rubinyi Mózes (RUBINYI 1902. 206.; DOMOKOS–RAJECZKY
1956. 104.), gyűjtötte és közzétette Faragó József és Jagamas János
(FARAGÓ–JAGAMAS–SZEGŐ 1954. 134.), KALLÓS Zoltán (1958. 52–
53), majd POZSONY Ferenc. (1994a 68–69.) A legteljesebb változatot a
klézsei Miklós Gyurkáné Szályka Rózsa 1956-ban énekelte KALLÓS Zol-
tánnak (1970. 350.):
„Éfjú Mátyás kérál ulyan álmot látott,

Évegablak alatt nagy hosszú almafa,
Nagy hosszú almának tizenkét szép ága,
Háromszáz levelén hatvanhat virágja.
Ifjú Mátyás király fennszóval kiáltá:

»Ha ezt fel nem fejted, neked fejed veszem.«
Ő es elfordula, sírdogálni foga.
»Mét sírc, mét keseregsz, lelkem, édes lányom?«
»Hogyne keseregnél, hogyne sírjak, hogyne!

Ifjú Mátyás király ullyan álmot látott:
Ivegablak alatt nagy hosszú almafa,
Nagy hosszú almának tizenkét szép ága,
Háromszáz levelén hatvanhat virágja,

Ha ezt meg nem fejtem, fejemet leveszi. «
»Ne sírj, ne keseregj, lelkem édes lányom,
Lelkem édes lányom, menj el, mond meg neki:
Nagy hosszú almafa nagy hosszú esztendő,

Tizenkét szép ága tizenkét szép hónap,
Háromszáz levele háromszáz mies nap,
Hatvanhat virágja hatvanhat vasárnap.«”
Aztán a király azt kívánja a lánytól, hogy szőjön neki „három ken-
derfejből egy kendező-kendőt, egy sátorborítót, egy ebédelő ruhát!” De
a lány apja tanácsára azt mondja a királynak, hogy „csánnyon ő nekem
két hollyagforgácsból esztevátát s vetőt.” S „ifjú Mátyás király nem lőn
mit feleljen”, ezért „fennszóval kiájtá”:
„Nem kell nekem, nem kell, e kendező-kendő,

E kendező-kendő, sem sátorborító,
Sem ebédlő ruha, csak kellesz te nekem.”
Vargyas Lajos szerint középkori eredetű balladáról van szó, amit csak Klé-
zséről ismerünk (VARGYAS 1976. 528–529.), máshonnan nem került elő.
KRIZA Ildikó (1994) részletesen foglalkozik a talányfejtő lány balladájával, ha-
sonló témájú angol balladákból idéz párhuzamokat, hasonló magyar mesetí-
pusokra is utal (Okos lány, Cinkotai kántor), és azt gondolja, hogy a ballada „a
középkori európai talányfejtő balladának távoli rokona”. (KRIZA 1994. 251.)
Minket azonban most elsősorban Mátyás király érdekel: hogyan került éppen
Moldvában a talányfejtő lány balladájába, és miért kizárólag Klézséről került
elő ez a ballada?
Természetesen elképzelhető, hogy Mátyás csak „vendégségben jár” eb-
ben a balladában, tehát a nevét kölcsönözték a ballada formálói, akik
egy korábbi, ismert ballada szövegébe vagy dallamába szőtték, toldták
az ifjú Mátyás király történetét, vagy „hozták össze” a talányfejtő lányt

– ezúttal – Mátyás királlyal. Ez a kérdés, nevezetesen hogy miként ke-
rült Mátyás a talányfejtő lánnyal Moldvába, s ott is éppen Klézsére, már
másokat is foglalkoztatott, nevezetesen a Balladák könyve első szer-
kesztőjét, Szabó T. Attilát. Az első kiadás jegyzetei között írja: „Feltűnő
volna, hogy éppen a moldvai csángóság körében maradt fenn egy ilyen,
Mátyás király személyéhez fűződő történetet magába foglaló ballada,
ha nem tudnók, hogy a folklórdarab eddig ismert változatainak lejegy-
zési helye, Klézse, hihetőleg a XVIII. század végétől Moldvába irányu-
ló székely átvándorlók egyik legjelentősebb településhelye.” (KALLÓS
1970. 635.)
Mátyás és a talányfejtő leány mesealakja tehát Erdélyből kerülhetett
századokkal ezelőtt Moldvába, s éppen Klézsén hullhatott rá a balladák
fájának az a gyantacseppje, ami megőrizte számunkra, Szályka Rózsa és
Hodorog Luca hagyományos balladatudásának borostyánkövébe zárva.
„Ragyogó katonai pályafutásának legválságosabb ütközete”
Az 1241–1242. évi, Magyarországot is alapjaiban megrendítő tatárjárás

elsöpörte keleti szomszédunkat, a kereszténnyé válás útján éppen csak
megindult Kunországot, földúlta és lerombolta az 1220-as években alapí-
tott milkói püspökséget, s több mint egy évszázadon át a Krimi kánság ré-
sze volt a magyarság egykori, etelközi szállásterülete. Csak I. (Nagy) Lajos
uralkodásakor jött el az ideje, hogy Magyarország ismét kiterjessze ural-
mát Moldvára. 1345-ben küldte a király Lack Andrást, a székelyek ispán-
ját Moldva fölszabadítására. Arany János balladájából ismerhetjük az ese-
mények költői feldolgozását, amikor is
„Monda Lajos a nagy király:

Eredj szolgám, Lacz Endre,
Küldj parancsot, mint a villám,
Köss nehéz szablyát övedre:
A tatártól nagy veszélyben
Forog Moldva, ez a véghely:
A tatárra veled menjen
Tízezernyi lófő székely!”
A többit tudjuk. A „tízezernyi lófő székely” kevésnek bizonyult, és há-

rom teljes álló napig vívott a pogánnyal Lacz, „… mert a tatár – több mint
polyva.” De amikor már minden veszni látszik, akkor megjelenik a csata-
mezőn a váradi sírjából kikelt Szent László király, hogy – mint egykor éle-
tében – megsegítse a pogány ellen küzdő népét. „Hallja körme csattogá-
sát a vad székely és a csángó” és „fölharsog a kiáltás: Uram Isten és Szent
László.” A pogányság pedig, Szent László megjelenésére, s a feje fölött le-
begő Boldogságos Szűz látomására „leragad a félelemtül”.
Így volt-e vagy sem, ki tudná megmondani?
Két dolog azonban biztos: Arany János tudta – hogyne tudta volna,
mikor már Csokonai is megírta –, hogy Moldva magyarsága csángó, a má-
sik pedig, hogy a tatárok kiűzésével helyreállt Moldva fölött a Magyar Ki-
rályság hűbérurasága, ami az Árpádok idején nem volt kérdéses, az An-
jou-házból való I. Lajosnak azonban a tatárok kiverése után a moldvai
vajdát több hadjáratban kellett erről meggyőznie. Ez a hűbéres fennha-
tóság természetesen kétfelé szolgált: a moldvai fejedelem egyrészt a ma-
gyar király adózetője volt, másrészt a magyar királynak veszedelem ese-
tén segítséget és védelmet kellett nyújtania hűbéresének. A magyar kirá-
lyok a hűbéri viszonyból fakadó mindkét kötelezettségüknek tőlük telhe-
tően igyekeztek eleget tenni.
A 15. században Magyarország keleti határán Hunyadi János szervez-
te a török elleni védelmet. Hunyadi János erdélyi vajda és szörényi bán,
ragyogó katonai erényekkel rendelkezett, a török elleni harcokban dia-
dalt diadalra halmozott. Ennek köszönhette, hogy a „bizonytalan” és „ala-
csony” származása ellenére önerejéből kormányzóságig vitte, addig csak
„oláh fattyú” volt az ország idegenszívű urai szemében. Hadi sikereit gyors
vagyoni gyarapodás követte, s ekkor kezdték suttogni, hogy nem is Vajk
vlah kenéz, hanem Zsigmond király természetes gyermeke, hiszen Vajk-
nak volt egy másik, János nevű a.
Luxemburgi Zsigmond által a tatárok ellen kiépített magyar védelmi
vonal előretolt bástyái a Dnyeszterig terjedtek, s a 15. század közepén, a fe-
nyegető török előretöréssel szemben Hunyadi János megerősítette és ma-
gyar helyőrséggel látta el Akkermannt, vagyis Dnyeszterfehérvárt, Kiliát
és Brailát. (BENDA 2003. 20.) Kormányzósága idején, majd az 1450-es
években különös gondot fordított erre a területre. 1450. július 5-én a ha-
vasalföldi vajda hűségesküjébe belevette, hogy Kilia várőrségének csak ő,
Hunyadi adhat parancsot. 1453-ban, mint országos főkapitány sorozato-
san fegyvereket küldött Kilia várába, s föltehetően máshová is. Brassó vá-
rosának kellett – országos adója terhére – a fegyvereket előteremteni és
a vajda udvarába Tergovistére eljuttatnia, ahonnan aztán továbbították a
véghelyekre. (BENDA 1985. 902–903.)
Hunyadi János nem véletlenül erősítette a török felé a határokat!
II. Murád szultán már 1442-ben elhatározta Moldva és Havasalföld elfog-
lalását, s Erdély meghódítását. Hunyadi előbb vereséget szenvedet, de az-
tán győzött a hatalmas török túlerővel szemben. A törökkel tartó két oláh
vajda azonnal elpártolt, és sietve hódolt a vajdaságok régi urának, a ma-
gyar királynak. Így a következő évi támadást Hunyadi már Havasalföldön
kivédte. A szerencsétlen várnai csatavesztés után azonban a vajdák ismét
Hunyadi ellen fordultak, akárcsak Brankovics szerb despota, kinek orszá-
gát Hunyadi korábban felszabadította, most pedig elárulta tervét a török-
nek, s ezzel okozója lett a rigómezei vereségnek. (DÜMMERTH 1985. 57.)
Száztíz esztendővel Moldva tatár uralom alóli felszabadítása után a
tartomány vajdája az a Petru Aron, aki korábban meggyilkolta II. Bogdant
és elűzte át, Ștefant, aki Havasalföldre menekült. 1455-ben Aron megújí-
totta kapcsolatát a magyar királlyal, s attól kezdve a szokásos évi „aján-
dék” helyett rendes évi adót zető lett. 1457 áprilisában Ștefan (a későb-
bi „Nagy”) Vlad Ţepeş havasalföldi vajda támogatásával betört Moldvába,
Petru Lengyelországba menekült, Ştefan pedig elfoglalta fejedelmi széket.
(ELEKES 1937. 23.) Akárcsak Mátyás a magyar trónt, 1458 januárjában.
A két ifjú uralkodó – István tíz évvel volt idősebb Mátyásnál – akár bará-
ti kapcsolatba is kerülhetett volna egymással, ha jobban felismerik közös
érdekeiket, a török veszedelem elhárításának fontosságát.
István, uralkodásának első éveiben Magyarországhoz is közeledni pró-
bált, a törökkel is jó viszonyt ápolt, a lengyelekkel békét kötött, hogy elfog-
hassa apja gyilkosát, fejedelemségének riválisát, Petrut. Az üldözött Er-
délybe húzódott, István 1461 júniusában Székelyföldet dúlta a határ köze-
lében, s valósággal vadászott Petrura. Mátyás erre az udvarába „kérette”
Petrut, ami tulajdonképpen jóindulatú gesztus volt István felé, mert an-
nak így nem kell tartania a Moldva határán ólálkodó riválisától. Erdély-
ben egyébként ekkoriban vajdasági vajdajelöltek egész gyűjteménye élt,
Mátyás befogadta őket, de a trónköveteléseket magánügyüknek tekintet-
te. (ELEKES 1937. 24.)
Közben azonban neki is meggyűlt a baja a belső elégedetlenkedőkkel.
Türelmetlen és sokszor erőszakos belpolitikája miatt magyarok és idege-
nek közül sokan Mátyás ellen fordultak. Erdélyben az eltávolított Szapo-

lyai Imre a maga oldalára térítette Elderbach Bertholdot és Szentgyör-
gyi János grófot is, s az utóbbinak azt ígérte, hogy ő lesz „Erdély királya”.
A kitörőben lévő felkelésnek Erdély volt a fő központja, de a Szepesség-
ben és a Délvidéken is mozgolódtak a Mátyással elégedetlenkedő urak.
Mátyás azonban gyorsan és habozás nélkül cselekedett: 1467 őszén hadai
élén megjelent szűkebb pátriájában, éppen szülővárosa, Kolozsvár köze-
lében, ahol gróf Szentgyörgyi János mintegy ötvenezer emberrel gyüle-
kezett. Hirtelen támadással szétverte a gyülevész sereget, a pártütő főúr
azonnal lemondott a további ellenállásról, s a királyhoz sietett bocsána-
tért, amit meg is kapott. Tisztségét azonban nem nyerte vissza, a király a
lázadók közül többeket nemcsak száműzött, némelyeket kegyetlenül ki is
végeztetett. Számos erdélyi nemest megfosztott birtokaiktól, hogy azokkal
híveit jutalmazza, s még azzal is megalázta őket, hogy az erdélyi nemesek
fejenkénti váltságdíjösszegét, ami eddig 200 forint volt, 66 forintra szál-
lította le. De már ugyanez év őszén Kolozs megye összes nemesének meg-
kegyelmezett. Talán azért volt ez a szigorúság, mert éppen szülővárosából
érte az orvtámadás, s emiatt lehetett a gyors kegyelem is.
Közben azonban kiderült, hogy a lázadás nem is volt egészen „belügy”,
az erdélyi felkelésben István moldvai vajda keze is benne volt. Jól mutatja
Mátyás efölötti haragját, hogy szinte azonnal, hadviselésre a legrosszabb
időszakban, még 1467. november végén elindult a gyimesi és az ojtozi szo-
roson át a moldvai büntetőhadjáratra. István bevágatta a szorost, kidön-
tette az erdőt, így akarván feltartóztatni Mátyás seregét. Ő azonban nem
sokat tétovázott, hanem egyszerűen felgyújtatta a torlaszokat, s így nyi-
tott utat Moldva felé. „Vad és gyönyörű látvány volt a hatalmas tűz – írja
később a regényírói fantázia –, az erdő idei harasztja úgy fogta a lángot,
mint az olaj. Az első lovak térdig gázoltak a nyirkos pernyében, jobbról és
balról már távol recsegett és lángolt az erdőtűz.” (HARSÁNYI 2003. 384.)
November 19-én Mátyás bevette Tatros és Bákó városát. November
29-én fölégette Románvásárt – itt István béketárgyalást ajánlott, de kide-
rült, hogy csak az időt akarta húzni –, majd a magyar király Moldva ak-
kori fővárosa, Szucsáva felé fordult. Útközben, „hogy egyetlen zugot se
hagyjon érintetlen” – írja Ureche (GIURESCU 1934. 31.) –, feldúlta Né-
metvárat és megszállt Moldvabányán, Moldva egykori székhelyén. Ez a ki-
térő mutatja a hadjárat büntető jellegét, Mátyás módszeresen pusztította
Moldva harcászati, gazdasági szempontból fontos vidékeit. Nagy István
eddig nem állt csatát, igyekezett ellenfelét fárasztani, aki csak a románvá-
sári színlelt tárgyalásokkal vesztett néhány napot, és veszedelmesen köze-
ledett Szucsávához.
Mátyás december 14-én Moldvabányán szállt meg, a Moldvai Feje-
delemség első fővárosában. A román hagyomány szerint a várost szász
bányászok alapították, de ennek ellentmond a sok magyar helynév: Bé-
kás, Delelő, Farkas, Gerinces, Gyula, Halom, Hanga, Homoród, Malom,
Meggyeske, Patak, Ráró, Sár, Somos. (DOMOKOS 1941. 29.) Főként ara-
nyat bányásztak, pontosabban mostak itt az aranyban bővelkedő folyó-
ból – szászok és magyarok. (ELEKES 1937. 28.) Moldvabányán István is-
mét tárgyalást ajánlott, de december 14-e éjjelén rátört azt alvó magyar
seregre.
Filmre kívánkozna Mátyás moldvai hadjárata, az ojtozi szoros be-
döntött fáinak felgyújtása, különösen pedig ez a jelenet, a fáklyaként égő
moldvabányai fenyőfaházak fényénél vívott ütközet, vagy inkább öldök-
lés. Ennek hiányában azonban ismét csak a regényíró képzelethez nyúl-
hatunk: „Éjféltájban hirtelen erős világosságra riadt fel, az ablakokon tűz-
vész fénye tündökölt befelé… Egy pillanat alatt magára kapkodta a holmi-
ját, s már mások is hanyatt-homlok futkostak a házban… Kint már har-
sogott a riadó. Perceken belül a havas utcán volt a király, mellette Pong-
rácz János és Bán Miklós. A házak havas teteje tündökölve ragyogta a
tűz visszaverődő pirosát. Látni lehetett, hogy a várost több ponton is rájok
gyújtották. Magyar lovasok nyargaltak el mellettök. Toronyiránt kezdtek
nyargalni, mert a várost nem ismerték. De a görög hitű templom tornya a
tűz világításában idelátszott. Mind a hárman kardot rántottak, mögöttük
fegyvernökeik. Egy utcakeresztezésnél már gyalogos sokaságba rohantak,
azok fejszés, darócos, báránysüveges moldvai harcosok voltak. A nyarga-
ló csapat meglepte őket, de egyikök hirtelen sújtani akart a fejszével. A
király gyorsan féloldalt hajolt a nyeregben, és odavágott. A moldvai elej-
tette a fejszét, felordított, és elnyúlt a földön, ordítását elfojtotta a szájá-
ba ömlő vér. Ők akkor már messze jártak. S már be is fordultak a főtér-
re, ahol rohanvást gyülekezett a magyar sereg minden oldalról. Egyes ut-
caszegleteken már dühös verekedés folyt, a moldvaiak már támadtak. Itt
elég sötét volt még, mert a tüzek a városvégeken lángoltak, s csak a fel-
törő tornyot világították meg. Zűrzavaros kiabálás hallatszott mindenfé-
le nyelven. A fekete sereg zsoldosai csehül kiáltották és keresték egymást,
magyarul kiáltoztak a tisztek és oláhul az ellenség. […] Egyszerre hirtelen
kitisztult az ég, és teljes fényével elétűnt a telihold. Az új világítás heve-

sebbre lendítette a verekedést. A király a tömör csoport egyik szélén dol-
gozott, mint a motolla. Lova egy helyben állott, annak nyergéből csapta el
egymás után a feléje döfött gerelyek nyeleit, s utána rögtön a támadók fe-
jére sújtott. Kisvártatva a ló összerogyott alatta, dárdát kapott a hasába.
Bán Miklós már gyalogszerrel verekedett. Rettenetes üvöltözés és ordí-
tozás hallatszott mindenfelől. Különösen itt a király körül volt nagy kiál-
tozás. Felismerték. Egyszerre ennek az oldalnak minden ereje idetódult.
A király feszülten gyelt és dolgozott. Háta fedve volt, ott magyarok ál-
lottak. De észrevette, hogy a szekercés és dárdás moldvaiak a háta mögé
igyekeznek furakodni.
– Jobbra, Bertót, jobbra! – kiáltott Drágra, az udvarnagyra, aki má-
sik oldalán verekedett. De az udvarnagy ugyanekkor elhanyatlott. Csak
feljajdult, és még egyet hörgött a földön. A király rálépett az elesett em-
ber testére, hogy hátrálni tudjon. De már mögéje férkőztek. Erős ütést ér-
zett hátában. Hanyatt esett. Esése eltörte a dárdát, melyet hátába döftek.
Érezte, hogy a dárdahegy beletörik a hátába. Egyszerre három moldvai
ugrott feléje, hogy megöljék. Az egyik azonban nyílvesszőt kapott és el-
esett, a másik kettőt Bán Miklós, mint a villám, egy-egy remek vágással
leterítette. Mind a kettő rázuhant a királyra. Ő rettenetes erőfeszítéssel le-
taszigálta magáról a két fájdalmasan ordító sebesültet. Megtörölte arcát,
amelyet egyiknek vére elöntött. Mialatt körülötte csörömpölve, zuhanva,
nyögve, csattogva folyt a harc, ő próbált feltápászkodni. Sebe cudarul fájt.
Hátranyúlt, hogy megtapintsa a hátába tört dárdahegyet, de nem találta.
Csak érezte, hogy lucskos a vértől. Sikerült térdre emelkednie. Megkereste
kardját. Talpra állott, az egyik sebesültet, aki már felegyenesedett, azon-
nal levágta. De ekkor koponyáján érte rettentő ütés. Csak azt érezte még,
hogy zuhan. Elvesztette eszméletét.
Ismeretlen háznál tért magához. Késő délelőtt volt. Mellén vastag kö-
tést érzett, mozdulata erős fájdalmat okozott a hátában. Pongrácz János
ült az ágy mellett, az ágy lábánál fegyveres szolgája állott.
– Anyjok teremtésit – szólt ő dühösen –, meggyőztek?
Elmondtak neki mindent. A csata négy óra hosszat tartott. De nem-
csak a piacon, hanem mint utóbb kiderült, a város majd minden utcáján.
[…] Hogy ki győzött, nehéz lett volna megmondani. A moldvaiak hajnal-
ban visszavonultak az erdőbe. A halottakat most számlálják. A moldvai-
ak közt igen sok lengyelt is találtak, bizonyságát annak, hogy Kázmér keze
benne volt az egészben. Elesett Drág Bertót udvarnagy; Andrási Boldi-

zsár, a székely ezredeskapitány, aligha éri meg a holnapot. A magyarok
sok zászlója került ellenséges kézre, de legalább annyi moldvai zászló van
magyar kézen. Szörnyű csata volt, egyhamar egyik fél sem ereszkedhetik
újabb ütközetbe.” (HARSÁNYI 2003. 385–386.)
A vajda emberei tehát három oldalról támadtak, a várost felgyújtották,
s az őrséget áttörve a piacig nyomultak. Itt tört ki az elkeseredett kézitusa,
amire Mátyás későbbi adománylevelei is utalnak, s melyben ő maga is sú-
lyos sebet kapott. Mátyás azonban erőt vett magán és sebesülését eltitkol-
va a moldvaiakat visszaszorította. Nehéz sebével kedve sem volt folytat-
ni a harcot. (ELEKES 1937. 28.) Sportnyelven szólva döntetlennek mond-
hatjuk tehát a moldvabányai összecsapást, amit magyar és román a tör-
ténészek természetesen eltérően értékeltek. Nicolae Iorga nem mulasztja
el, hogy az eseménnyel kapcsolatban ne utaljon Mátyás vlah származásá-
ra, és ezzel együtt fogalmazza meg István győzelmének vélelmét: „Biruitor
în războaie, învins numai la Baia de propriul său neam, când încerca să
învingă Moldova nebiruită”. [Csaták győztese, Moldvabányán saját népe
által legyőzött, amikor a győzhetetlen Moldvát próbálta legyőzni.] De a
józan történelemtudós is joggal állapította meg, hogy ez volt „Mátyás ra-
gyogó katonai pályafutásának legválságosabb, kevés híján szerencsétlenül
végződő ütközete”. (ELEKES 1937. 28.)
A moldvabányai csetepaténak mindkét részről nagy veszteségei voltak,
s a győzelmet mindkét fél magának tulajdonította. Volt már ilyen a világ-
történelemben, ezért számunkra nem az a fontos, hogy mi történt azon a
szörnyű éjszakán, hanem hogy mi következett az öldöklés után, majd pe-
dig hogyan alakult a továbbiakban Mátyás és István, azaz Magyarország
és Moldva viszonya. Érdemes azonban kissé elidőznünk annál a forrás-
nál, ami az 1930-as években került elő Lengyelországban és valamelyest
árnyalja a moldvabányai eseményeket. (GORKA 1931.) Eszerint a mold-
vai sereg Isaia nevű nagyvornikja nem az Istvántól kapott parancs szerint
járt el, ezért a moldvaiak terve nem sikerült, a magyarok sokat levágtak
belőlük, sőt a harc folyamán egy időre István is a magyarok kezébe került,
de aztán kiszabadult. A vajda elfogását más forrás nem erősíti meg, Isaiat
mindenesetre később lefejezik, bár nem lehet tudni, hogy pontosan miért:
árulás, önfejűség, vagy egyéb okból?
Mit művelt a két uralkodó a moldvabányai „döntetlen” után? Má-
tyás Brassóba ment, hogy „a hű várost jelenlétével megjutalmazza”, s
adománylevelek sorát diktálta a harcokban kitűnt hívei javára. Aztán si-

etett Budára, mert már javában állt a cseh–osztrák háború, s a német-
római császárság kérdéseivel kellett foglalkoznia. István sem tétlenke-
dett, levelet írt Kázmér lengyel királynak, s abban magát nyilvánította
moldvabányai győztesnek: (1) Mátyás három sebéről ír, s azt sem tudja
élve maradt-e; (2) az estétől hajnalig tartó harcban kiemeli saját győzel-
mét; (3) békét ajánl és kéri Kázmér segítségét arra az esetre, ha Mátyás
visszatérne Moldvába. Persze Mátyás is hirdette (legalábbis fél) győzel-
mét, a Moldvabányán zsákmányolt hadizászlókat a budai Nagyboldogasz-
szony templom oltára elé helyeztette – bizonyára István is elküldte a ma-
gáét valahová –, s Janus Pannonius dicsőítő költeményben magasztalta a
királyt:
„Hősi király, Mátyás, számodra a moldvaiaktól vette a Szűzanya el

hadban e harcjeleket.
Melyek alatt eddig barbár hordák tusakodtak, most köz látványul függnek
a szent falakon.
Ó, a vezéri erény, amely egymaga verte tulajdon odvuknak mélyén tönkre
a thrák hadakat!
Istennő, te pedig hallgasd meg újra imáját:
győzzön az ozmánon, s hozzon újabb jeleket.” (Vajda Endre fordítása)
Még e dicsőítő költeményből is kitűnik az a nom intés, hogy Mátyás-

nak mielőbb a török felett kellene győzelmet aratni, nem pedig a hűbéres
vajdákon. A király maga is érezte, hogy ez nem volt igazi győzelem, bünte-
tőhadjáratra készült minél gyorsabban vissza, Moldvába, hogy a törökök
árnyékában élő és kétfelé szolgáló hűbéresnek elvegye a kedvét a Magyar-
ország ügyeibe való beleavatkozástól.
Tehát mindkét uralkodó sikerként könyvelte el magának Moldvabányát.
És tulajdonképpen igazuk is volt, ha távlatokban és következményeikben
szemléljük az eseményt. Sőt még azt is megkockáztathatjuk, hogy István
szempontjából döntőbb siker, bár Mátyás a büntetőhadjárat során csak-
nem egy hónapon át tűzzel-vassal pusztította országát, de végül is sikerült
uralmát megtartani és leváltását elkerülni. Ezzel szemben Mátyás csak
annyiban volt sikeres, hogy elvette a vajda kedvét Mátyás elégedetlenke-
dő alattvalóinak lázításától, s a lengyeleknek bizonyította Moldva iránti
igényét, hogy aztán már nyugat felé gyelhessen.
Mátyásnak Moldva többé nem jelentett veszélyt, nyugati hadakozásai

során innen nem kellett hátbatámadástól tartania. Hamarosan ki is bé-
kült Istvánnal, aki 1468. július 28-án Szucsávában hűségnyilatkozatot
tett Mátyás mellett, de hűségesküt nem. Másfelől a lengyel rendek tilta-
koztak Mátyás büntetőhadjárata ellen, de Mátyás közölte, hogy Moldva
mindenkor Magyarországhoz tartozott, apja is vajdákat nevezett ki oda,
noha nem is király volt, csak kormányzó. De még hat esztendőt kellett
várnia, amíg 1474. július 12-én, Jászvásáron István nyilatkozatot adott
ki, amely szerint elődei a magyar királyoknak és a Szent Koronának örök
hűséggel tartoztak, s bár közte és a király között voltak ellentétek, most
ismét kegyelmébe fogadta, ennélfogva elődei mintájára ő is hűséget ígért.
Mátyás tehát joggal tekintette Istvánt (és Moldvát) alattvalójának és se-
gítette törökellenes harcában. Erre a szövetségre a vajdának nagy szük-
sége is volt, mert 1476-ban a török Moldva ellen készült. István nagy dip-
lomáciai akcióba kezdett, biztatást kapott is sokfelől, tényleges segítsé-
get azonban csak Mátyástól. A szultán százezres sereggel 1476. július vé-
gén ért Moldvába, kelet felől a tatárok is betörtek, de ezeket kiverték. A
törökkel szemben István ismét a fárasztás taktikáját alkalmazza, de a
szultán határozottan és egyenesen Szucsáva felé tartott, a bojárokat buj-
togatta, és Laiotă személyében trónkövetelőt is hozott magával a Havas-
alföldről.
István súlyos helyzetben volt. Mátyás 1476 júliusában Báthory István-
nal Erdélyen át sereget küldött hozzá, de a vajda Mátyás segítségét be nem
várva harcba bocsátkozott, s a törökök meg is verték. A szultán ezután
megfélemlítési céllal Basarab Laiotă-t dúlni küldte Erdélybe, de Bátho-
ry elé sietett Bereckbe, és a trónkövetelőt visszaűzte a Havasalföldre. A
szultán, aki időközben eredménytelenül ostromolta Németkő és Szucsáva
várát, hírül véve Báthory seregének közeledtét „fegyvertől, éhségtől, jár-
ványtól tizedelt seregével” elhagyta Moldvát. István egyesült Báthory se-
regével, és együtt űzték el a törökbarát Laiotă-t Havasalföldről.
Mátyás leveleiben büszkén számolt be az Istvánnal közösen ara-
tott 1476-os moldvai hadi sikerről, de a szultán hamarosan visszaküldi
Laiotă-t, s újrakezdődött a háború. Mátyást ismét nyugati gondjai kö-
tötték le, a moldvai és a havasalföldi vajda egymással hadakozott, mert
István fő célja volt, hogy a törököt Moldváról Havasalföldre irányítsa.
Eközben a török elfoglalta a még Hunyadi János által kiépített Chiliát és
Dnyeszterfehérvárt, amit Mátyás már később sem tudott visszafoglalni.
De Mátyásnak továbbra is szüksége volt arra, hogy Moldva felől biz-

tosítva legyen. Nem véletlen tehát, hogy 1489. júniusban István vajda -
ának, Sándornak a lakodalmán Mátyás „rendezte a vendégséget”, hiszen
a nagybeteg király ekkor már a, Corvin János utódlásához gyűjtötte a
híveket. Nemsokára bekövetkezett halála után a moldvai vajda is másfe-
lé kezdett tekintgetni. Elena lánya 1490. évi házasságával István elkezdte
az oroszokkal való barátkozást, aminek lengyelellenes íze is volt. Hiszen
a törökökön kívül elsősorban a lengyelek fenyegették Moldva viszonyla-
gos önállóságát, amivel szemben Mátyás halála után Magyarországra már
nem támaszkodhatott a moldvai fejedelem.
Nagy reneszánsz uralkodónk halálával ugyanis a középkori Magyar Bi-
rodalom elindult az összeomlás felé vezető úton, ami a rátámaszkodó kis,
hűbéres országok bukását is jelentette.
Képmelléklet
1. Bezerédi Gyula: Hunyadi Mátyás 2. Nagy István (Ştefan cel Mare)

(Országház Kupolacsarnoka) moldvai vajda
3. Moldvabánya (Baia) egykori római katolikus temploma
A székelyek migrációja Moldvába/n
Amikor a magyarságnak Moldvában, vagyis az egykori Etelközben történt

különböző jellegű és irányú közösségi mozgásával, vándorlásával foglal-
kozunk, a lakóhely-változtatásnak számos indítékával találkozunk. Ennek
a csaknem évezredes, óriási térségeken zajló, nem egyszer véresen tragi-
kus, máskor inkább lappangva, a fű alatt történő vándorlások, menekü-
lések, költözködések, áramlások időről időre az egész térség népességét
átformálták, ugyanis a különböző népek és népcsoportok eltérő utánpót-
lással rendelkeztek. Ebben a – Gunda Béla szavaival szólva – nagy népi
kohóban a magyarság csak az egyik, bár korántsem jelentéktelen adalék-
anyag szerepét játszotta, a székelyek pedig a folyamatoknak csupán egy –
de számunkra igen fontos – részében vettek részt.
A következőkben elsősorban a székelyek szerepét próbálom felvázol-
ni moldvai magyarok külső és belső népmozgásában. Iránya és tartalma
szerint ismerünk nyugatról a Kárpátokon át kelet, valamint keletről nyu-
gat felé tartó népmozgásokat, továbbá különböző irányú és indítékú bel-
ső migrációs folyamatokat. Természetesen valamennyi, a tengeri áramla-
tokhoz hasonlatos népmozgásra nem lehet kitérni, ezért – a képnél ma-
radva – inkább csak a nagyobb hullámokról igyekszem vázlatot készíteni.
Moldva magyar népességének betelepülése
Ma még bizonyíthatatlan, hogy a 9. század nagy, számunkra a honfog-

lalást jelentő népmozgásai során maradtak-e magyar néptöredékek az
Etelközben. Tisztességesen föltárt, hozzáférhető és érdemleges régésze-
ti anyag hiányában ezt ma még nem lehet egyértelműen sem bizonyíta-
ni, sem cáfolni. De ha maradtak is, igen kétséges, hogy túlélték-e a jó há-
rom évszázad során bekövetkező besenyő-, kun- és tatárjárásokat, s ön-
álló identitású etnikumként megélhették-e a kunok számára létrehozott
első moldvai katolikus püspökséget. Ez irányú ismereteink hiányában te-
hát a moldvai magyarság eredetével kapcsolatosan gyakorlatilag csakis
migrációról beszélhetünk: betelepítéssel, betelepüléssel, bemeneküléssel
kerültek mai lakóhelyükre. A magyar ember ugyanis Erdélyből Magyar-
országra kijön, Moldvába bemegy. Mint ahogy Erdélyből Magyarország-

ra kijött annak idején – Pázmány Péter tanácsa ellenére – Bethlen Gábor.
Vagy miként az ének mondja:
„Macskácskának négy a lába,

Ötödik a farkincája,
Kivel bémegy Móduvába,
Móduvának országjába.”
Hogy ez miért van így, nem tudom. Talán abból következik, hogy több
mint évezrede számunkra Ázsia felől nyugatra van a kifelé és innen keleti
irányban a befelé. De lehet, hogy tévedek.
A moldvai magyarság jól ismert, befelé mutató, legfontosabb migrációs
hullámai a következők:
• a Magyar Királyságból a kunok országába küldött római katolikus
hittérítők, s a velük menő népség, katonaság (13. század eleje);
• a tatárjárást követően a magyar király által létrehozott gyepűőrző
véderőrendszer (13. század második fele)
• a székely határőrvidék szervezésével kapcsolatos továbbtelepítések
(főként a Szamos menti Mezőségről, 13–14. század);
• huszita menekültek, akiket később Moldvában katolikussá tettek
(15. század első fele);
• a székely belháborúk veszteseinek Moldvába menekülése (16–17.
század);
• jelentősége miatt külön említést érdemel a székely határőrség erő-
szakos szervezése miatt, a Siculicidium-ként számon tartott esemé-
nyeket követő tömeges Moldvába bujdosás (18. század vége).
Moldva viszonylag békés középkori történelme során az odavándor-
ló (telepített, menekülő, bujdosó) magyaroknak volt idejük, alkalmuk és
módjuk a 14. század derekán létrehozott Moldvai Fejedelemség különbö-
ző társadalmi szintjeibe való betagolódásra.
A 14. század közepétől a 15. század végéig a városi iparosság és a keres-
kedők számottevő része magyar, néhány helyen német volt. A nagyobb vá-
rosokban – például Románvásár, Bákó, Husz – a magyarok és a románok
felváltva viselték a városvezetés tisztségeit. A katolikus magyaroknak püs-
pökségeik, szép és gazdag templomaik, virágzó kolostoraik voltak, ahon-
nan a hit és a szellem világa kisugárzott a katolikus vallásban élő falvak
A SZÉKELYEK MIGRÁCIÓJA MOLDVÁBA/N 39
népére is. Amíg Moldva a magyar király hűbérterülete volt, s ez lehetővé

tette a bizánci befolyás mellett a római katolikus egyház egyenrangú mű-
ködését, a Moldvába települt magyarok jelentős szerepet játszottak a fe-
jedelmi udvarban, a városi életben, a kereskedelemben, a kézműves ipar-
ban. A földművesek számottevő hányada – így a magyarok is – szabad-
paraszti kiváltságokat kapott, ezek lettek a részes (románul răzeș) falvak.
A magyarok Erdélyből Moldvába való betelepülésének emlékét őrzik
a helységnevek, valamint a helynevek. LÜKŐ Gábor szerint (1936. 172.)
Borgován a Beszterce-Naszód vármegyei Borgó vidékéről települt, s in-
nen kapta a nevét. De megtaláljuk az erdélyi, közelebbről székelyföldi ere-
det nyomait az olyan településnevekben is, mint Csíkfalva, vagy az Ojtozi
szorosnál lévő Kászon, sőt helynevekben is: mint Lábnyik két falu utcája:
Csík és Gyergyó.
A török előrenyomulásával, majd Buda török kézre kerülésével, a Ma-
gyar Birodalom széthullásával a moldvai magyarok politikai és lelki tá-
masz nélkül maradtak. A 16. század második felétől a török és a tatár ha-
dak pusztításai, az ortodox egyház katolikusellenessége, a magyar papok
hiánya, a lengyel és az olasz misszionáriusok túlnyomó részének magyar-
ellenessége, majd a 19. századtól a román nacionalizmus erősödése miatt
az etelközi magyarok egyre inkább elszakadtak a Kárpát-medencén belü-
li Magyarországtól.
Moldva középkori magyar népességének pusztulása
Moldva török fennhatóság alá kerülésével megkezdődött az a három év-

százados időszak, amit belülről a fejedelmi és bojári érdekcsoportok küz-
delme, kívülről pedig a török és tatár hadak pusztításai jellemeztek. A hó-
dító-, megtorló- és rabló hadjáratok, valamint az ezeket követő járványok,
éhínségek következtében Moldva népessége jelentősen megfogyatkozott,
katolikus magyarsága pedig a 17. század végére gyakorlatilag elpusztult.
Ebben az időben a térség katolikus lakosságánál a 14–15. századival ellen-
tétes irányú migráció gyelhető meg.
A 16. század elején a Prut és a Dnyeszter közé eső területről, tehát
Besszarábiából menekítették a Kárpátok és a Prut közé eső vidékre a
magyar lakosságot. Ekkor szűnt meg Dnyeszterfehérvár, Kília, Őrhely,
Kisjenő és más települések magyarsága, hogy a nyugat-moldvai vidékek
katolikus lakosságát gyarapítsa. De a 16. század második felétől már in-

nen is menekülni kellett, a migrációs folyamatok visszájára fordultak. A
nehéz életű, bosnyák származású Marcus Bandinus püspök, akit balsorsa
Moldvába vezérelt, páratlan értékű útleírásában, az 1646-ban meglátoga-
tott 42 katolikus település több mint egyharmadáról följegyezte, hogy „ré-
gen a magyarok híres faluja volt” (Alfalu), „kezdetben csupán magyarok
lakták” (Paskán), „régente csupán magyarok laktak itt” (Bogdana) és így
tovább. Számos „egykor szépséges” templomot romokban és kifosztva ta-
lált. A katolikus vallású magyarok nagy része „elmenekült”, ami legtöbb-
ször azt jelenti, hogy átkeltek nyugat felé a Kárpátokon át Erdélybe. Ez
a fajta elvándorlás elsősorban a városban lakó kereskedőkre, iparosokra,
elöljárókra terjedt ki, miáltal ezekben a századokban erőteljesen deformá-
lódott a moldvai magyarság társadalmi tagolódása.
A moldvai magyarság zikai pusztulásához és eróziójához járult etni-
kai másodrendűségükből, anyanyelvű papok hiány miatti lelki gondozat-
lanságukból, és csonka társadalmi szerkezetükből eredő – ma így monda-
nánk: halmozottan hátrányos – helyzetük. Aminek következtében a kato-
likus magyarok létszáma – a migrációs egyenleget mutató mellékelt szám-
sor szerint – a 16–18. század során csaknem tizedére csökkent:
Időpont Katolikusok száma, fő

16. sz. eleje 20-25 000
1591 Kb. 15 000
1646 5 577
1696 (!) 2799
1744 5500
1807 21 307
Forrás: TÁNCZOS 1999. 11.
Moldva magyar népességének második betelepülése
A 17. század végi 2799 fős létszám a moldvai magyarság megmaradási esé-
lyeinek mélypontja volt. Ez a mai viszonyok között egy átlagos nagysá-
gú település létszáma, de akkor sem jelenthetett sokkal többet tízfalunyi
katolikus magyarnál. Persze lehet, hogy rosszul számolták őket össze, le-
het, hogy kétszer annyian voltak, lehettek. De akkor is biológiai mélypont,
olyan demográai gödör, ahonnan belső erőforrásból már aligha lehetett

kikapaszkodni. Mutatja ezt, hogy még 50 esztendő múlva sem tudott meg-
duplázódni a számuk, ami azért a moldvai csángók viszonylatában a teljes
élettani letargia jele. Aligha túlzás tehát, ha úgy gondoljuk, hogy a madé-
falvi veszedelem nyomán kapott „vérátömlesztés” nélkül ma aligha lenne
Moldvában magyar ember.
De lehet, még katolikus sem.
Így viszont van!
Ebből a szempontból aligha becsülhetjük túl a Siculicidium jelentősé-
gét, a véráldozat pozitív következményét. De hiszen tudjuk, hogy minden
szaporodás, még a legegészségesebb szülés is véráldozattal jár. Hiszen a
székelység akkor és ott, az 1764. január 6-án hajnalban eldördülő ágyú-
szóban, a véres székelymészárlás közepette szülte meg a később bukovi-
nainak nevezett népcsoportját, amiből aztán bőven jutott emberanyag a
moldvai magyarság felélesztéséhez is. A sortüzet vezénylő osztrák tisztek
nem is tudták, végső soron jót tettek a székelységgel, azzal a tűzparancs-
csal. Mert az áldozatok és a menekültek szenvedtek ugyan, de a székely-
ség túlélte, sőt erkölcsi erőt merített ebből a próbatételből, a moldvai ma-
gyarság pedig esélyt kapott a túlélésre, a megmaradásra. Végső soron iga-
za lett az osztrák tisztek cinikus mondásának: a székelység vérét minden
évszázadban egyszer le kell csapolni.
Az 1760–1770-es évek exodusa megadta azt a kezdőenergiát, ami be-
indította a moldvai csángómagyarok körében azt a robbanásszerű szapo-
rodási, és annak nyomán a gyors belső migrációs folyamatot, ami azóta is
tart. Valóban csak a folyamat elindításáról van szó, hiszen a moldvai ma-
gyarság jelentős számbeli gyarapodásáról aligha beszélhetünk. Hányan
lehettek a 18. századvég székely menekültjei? Háromszáz családról tu-
dunk, akik már az 1760-as évek elején, a határőrszervezés kezdetekor el-
bujdostak. Ezernél valamivel többen lehettek azok, akik 1764 januárjában
elmenekültek, s nem fagytak meg a télbe dermedt Kárpátokban. Azután
akik az osztrákok által felállított „bűnvizsgáló” bizottság – a criminalis
comissio – elől menekültek el, majd akik bujdosó hozzátartozóik nyomá-
ba eredtek? Akárhogy is számolunk, néhány – talán 4-5 – ezernél nem le-
hettek többen. Persze ha a közölt táblázatra pillantunk, és azt látjuk, hogy
1744-ben mindössze 5500 lehetett a moldvai magyarok (katolikusok) szá-
ma, akkor már másként kell megítélnünk annak a párezer székely bujdo-
sónak a moldvai magyarság sorsában betöltött szerepét.
Másfelől tudnunk kell azt is, hogy ezzel a néhány ezernyi betelepülővel
gyakorlatilag be is fejeződött a székelység moldvai bevándorlása. Ezt követő-
en már csak elvétve, alkalmilag és helyileg is elszigetelten költöztek át a szé-
kelyek a Kárpátokon túlra. Tudunk még a 19. század elejének székelyföldi éh-
ínségei idején történt bevándorlásról, az 1849-es szabadságharc leverésének
menekültjeiről, az 1920 utáni kisebb és az 1960–1970-es évek nagyobb mun-
kaerő vándorlásairól, de ezek a 20. századiak már nem Moldva népi magyar-
ságát, inkább a városi magyar munkásság, esetleg az értelmiség számát gya-
rapították.
Madéfalva óta tehát számottevő befelé irányuló migrációra nem került
sor. Az elindított folyamat azonban, amit a Moldvába került és ott szaporodás-
nak indult magyarság belső, elhelyezkedési migrációjának nevezhetünk, igen
jelentősen befolyásolta a csángómagyarok 19–20. századi sorsát és életét.
Moldva magyar népességének belső migrációja
A téma érdemi kutatását alapvető hiányosságok nehezítik.

Az 1860-as éveket megelőzően nincsenek romániai statisztikák, azon
egyszerű okból kifolyólag, hogy akkor Románia még nem létezett. A Török
Birodalomhoz tartozó Moldvai Fejedelemség nyilvántartásai, ha voltak is
Moldvában, azok a jászvásári levéltár 19. század elejei leégésekor valószí-
nűleg megsemmisültek.
A területi levéltárak anyagai nincsenek föltárva. Az állami és az egyhá-
zi levéltárak külföldi kutató számára gyakorlatilag hozzáférhetetlenek: a
belügyminisztérium, valamint a sok tekintetben hasonló célokat szolgáló
moldvai katolikus klérus zárolja az anyagukat.
Romániában az állami statisztika gyakorlatilag nem ismeri a település-
soros adatnyilvántartást, vagy ha valahol a belügyminisztérium nyilván-
tartásaiban lehetnek is ilyen számsorok, a közkézen forgó kiadványokban
véletlenül sem. Még kevésbé találunk nemzetiségre vagy anyanyelvre vo-
natkozó, településenkénti adatokat. Moldvában ilyet kizárólag az 1898–
1904 között megjelent Románia Nagy Földrajzi Szótárában, valamint az
1930-as népszámlálásról közzétett adatsorokban találunk, mégpedig – ro-
mán viszonyokhoz mérten – aránylag megbízhatókat.
Az írott források hiánya miatt a moldvai magyarok migrációs folya-
matainak vizsgálata során megkülönböztetett jelentőséget kap a verbális
örökség, a szájhagyomány. Ebben pedig nincsen hiány, hiszen a moldvai

csángómagyarság hagyományos kultúráját és anyanyelvét tekintve mind
a mai napig a szóbeliség állapotában él, így egy-egy falu népesség- és te-
lepüléstörténete elsősorban apáról úra szálló hagyomány. Az utóbbi öt
esztendőben – részben még magyar nyelvű –, moldvai katolikus falvakról
megjelent, dilettáns, de legalábbis amatőr helytörténeti kiadványok ada-
tait csak szigorú és hozzáértő forráskritikával lehet felhasználni, mert ezek
elsősorban propagandacélokat szolgálnak: a moldvai csángómagyarok ro-
mánságát próbálják bizonygatni. A román nacionalista indíttatású primi-
tív értelmezések mellett azonban szerencsére egyre több dokumentum-
anyagot is tartalmaznak ezek a füzetek, amit megfelelő türelemmel – mint
az aranyat a fövenyből – ki lehet mosni. (CIOBOTARU–DESPINESCU–
DOBOŞ 2003.; COŞA 2001.; DOBOŞ F. 2002.; DOBOŞ D. 2004.;
MORARU–DIMIŞCĂ–COŞA 2002.; PILAT 2002.)
A moldvai csángómagyarok belső migrációjának különböző indítékai
voltak. A dolgok természetéből adódóan ezek rendszerint nem egyértel-
műen és főként nem külön-külön érvényesültek, hiszen több körülmény
együttes hatására indult meg a népmozgás. Különösen azt nehéz eldön-
teni, hogy melyik tényező adta meg a végső lökést valamely költözésnek,
vándorlásnak, áttelepülésnek. Ezért a következőkben egyenként vesszük
sorra moldvai csángómagyarok, elsősorban a székelyek belső migrációjá-
ra ható tényezőket.
Hadak vonulása, háborús dúlások
Ez az indíték a 15. századtól folyamatosan érvényesült, a nagyobb hadjá-

ratok természetesen újabb és újabb lökést adtak, bujdosási hullámot indí-
tottak el. Tudjuk, hogy a „két pogány” közé ékelődött, viszonylagos függet-
lenségét borotvaélen őrző Erdély egymással is gyakran marakodó fejedel-
mei és feledelemjelöltjei igyekeztek jó viszonyt fenntartani a török biro-
dalommal. De ha Erdély uralkodója valamivel magára haragította a szul-
tánt, megtorlásként rájuk eresztette a Moldva keleti szomszédságában élő
tatárokat. Az Erdélyre küldött tatárok pedig jövet is, menet is keresztülha-
ladtak Moldván, s már ott elkezdték, majd hazafelé folytatták a dúlást és
pusztítást. Így a hadak útjába eső városokat, templomokat még „békeidő-
ben” is rendszeresen fosztogatták.
Emiatt költözött el például a Románvásár melletti Berendfalva lakossá-

ga a 18. század elején a Szeret folyó mellett vezető nagy úttól távolabb lévő
Szabófalvára, egykori templomuk helyét csak a Miszécke helynév őrzi.
A rendelkezésre álló forrásokban két változat szerepel Berendfalva lakói-
nak elköltözésének okairól. Az egyik szerint azért költöztek arrább, mert
1717-ben Mihail Racoviţă uralkodó „tartozása fejében hozzájárult, hogy
a tatárok felprédálták a Szeret és a Kárpátok közé eső területet”, s előlük
menekültek volna a berendfalviak Szabófalvára (ISTOC 1992. 5.). A má-
sik változat szerint a 18. században járvány miatt menekült el a lakosság
a régi településről (DUMEA 1992. 12.). Ha meggondoljuk, hogy a hadak
pusztításait járványok szokták követni, elképzelhető, hogy Berendfalva la-
kói a moldvai fejedelem által saját alattvalóira engedett tatár hordák pusz-
tításai és a nyomukban járó járvány miatt költöztek az utaktól távolabb –
mintegy 2-3 km-re – eső mai Szabófalva helyére, ahol az akkori rengeteg
erdőben védettebbek voltak, mint a Szeret terasza alatti lejtőn.
Ugyancsak a hadak pusztítása miatt menekült Husz városának magyar
lakossága, mégpedig oda, és onnan is. A 15. század elején Magyarországról
menekült husziták által alapított várost – ahol addig évente felváltva „magyar
és oláh volt a bíró” – a 17. század végén a tatárok többször feldúlták és kira-
bolták, s lakói többsége Erdélybe és Lengyelországba menekült. Több mint
száz esztendő múlva ide települt a Dnyeszter parti Csöbörcsök magyar lakos-
ságának nagy része, leszármazottaik, több mint kétezer család – bár magyar
anyanyelvüket már a 19. század végére elvesztették –, ma is élnek a városban.
A Szeret mellett haladó észak–dél irányú hadiúttól igyekeztek távo-
labb kerülni a 18. század elején a Dzsidafalváról és Tamásfalváról kele-
tebbre, Acélfalvára kirajzott csángómagyarok. A szőlőtermesztéséről híres
Kotnárról a 17. század végén települtek jelentős számban Forrófalvára;
körülbelül ugyanekkor költözött Bákó városa magyarságának nagyobb ré-
sze a város szőlőseként számon tartott, zömében szabadparaszti (részes)
kiváltságokkal rendelkező Lujzikalagorba.
Árvízveszély, árvízmentes helyek
Moldvában nincsen különösebben nagy vízhozamú folyói, mai területének

közepén folydogáló Szeret Román és Bákó között körülbelül akkora, mint a
Maros Vásárhely alatt. De fő mellékfolyói, a Moldva, a Beszterce és a Tázló a
Kárpátok havasaiból hozzák a szeszélyes mennyiségű vizeket, s tavaszonként

gyakran szertelenkednek. Veszélyességüket a mai napig fokozza szabályozat-
lanságuk, amit csak részben enyhít a hatalmas ártér, s a víztárolók újabban
épített, bár korántsem ésszerű rendszere. Azt, hogy néhány évszázada milyen
veszélyt jelenthetett egy-egy település lakóira a megáradt Szeret, elképzelhet-
jük Sadoveanu Jött egy malom a Szereten című kisregényéből.
A hagyomány szerint az árvizek miatt települt a lakosság egy része –
új falvakat is létrehozva – a Románvásártól északra eső Domafalváról
Sturdzára, Dzsidafalváról Mircsestre, valamint a Bákótól északra eső Ka-
lugyerből Rekettesbe.
A régebbi települések már eleve a magasabb, árvizektől kevésbé hábo-
rított helyeken jöttek létre. Idővel aztán, ahogy valamelyes szabályozással,
vagy legalábbis mederegyengetéssel csökkent az árvízveszély, s a csángó
falvak népe közelebb merészkedett a folyókhoz. Így jött létre a Beszterce
és a Szeret összefolyásánál Trunk halászfalu, vagy a Tatros Szeretbe folyá-
sa alatt Ploszkucén.
A víz okozta népmozgás érdekes példája az Ónfalvaként is számon tar-
tott Onyest esete. Tudjuk, hogy a falu „eredetileg” nem a jelenlegi helyén ál-
lott, hanem nyugatabbra, az Ojtoz patak mentén mintegy 4-5 km-re lévő,
Kót nevű helyen, ami románul ’szeglet’-et jelent. Onnan 1842-ben költöz-
tek, pontosabban mozdultak el mai lakóhelyükre. (JERNEY 1851. 200.)
Ez az átköltözés azonban valószínűleg nem egyik napról, még csak nem is
egyik évről a másikra történt. A szájhagyomány úgy tudja, hogy a falu fo-
kozatosan, több nemzedéknyi idő alatt „terjedt le” a Kótból a mai helyé-
re. A völgyében folyó és szabályozatlan Ojtoz ugyanis időről időre elmos-
ta az utat, s ezzel elvágta a település kisebb-nagyobb részét a kelet-délkelet
felé eső központoktól, és ilyenkor csak a Hegyen keresztül, nagy kerülővel
közlekedhettek. Így az Ojtoz újabb és újabb kanyarulataival néhány évtized
alatt, „lehajtotta” a falut a mai helyére, ahol a völgy már olyan széles, hogy
az út biztonságos távolságban maradhat a folyótól. (HALÁSZ 2004a. 121.)
Földesúri vagy fejedelmi hatások
A relatív népfelesleg által indított kirajzások Moldvában már a 17–18. szá-

zadban gyakoriak voltak. A háborús korok hosszabb-rövidebb ideig tartó
nyugalmas időszakaiban a lakosság – nemzetiségtől függetlenül – igyeke-
zett kitölteni a különböző dúlások következtében elnéptelenedett helye-

ket. Az ilyen indítékú népmozgások hátterében, vagy éppen az élén több-
nyire ott találjuk a földesúri (bojéri), a fejedelmi szándékot, vagy legalább-
is ráhatást. Ez pedig kétféle lehetett. Sokszor a hatalmaskodó földesúr elől
menekült el egy-egy falu népe, vagy annak töredéke; máskor valamelyik
bojér csábította őket kiváltságok ígérgetésével saját birtokára. Az előbbire
példa Horlest, ahová a 18. század végén Szabófalváról és környékéről (Bí-
rófalváról, Miklósfalváról) költöztek, menekültek a mind nehezebb feudá-
lis szolgáltatásokkal terhelt parasztok. A másik irányú erő által kiváltott
migráció jellegzetes esete a Szeret és a Tatros összefolyásánál, Adzsudhoz
közel fekvő Ploszkucén falu, ahová a 19. század elején a hagyomány sze-
rint hívta, valósággal csábította a bojár a szabófalviakat, akik nyilvánvaló-
an könnyű szívvel hagyták ott korábbi földesurukat.
A csángó falvak szájhagyományában erőteljesen folklorizálódott for-
mákban élnek a moldvai román bojárok csángó migrációban játszott em-
lékei. Példaként említek néhányat azokról a településekről, amelyek múlt-
ját részletesebben feldolgoztam.
Onyest falu középkori magyarsága tisztázatlan körülmények között,
de nagy valószínűséggel, részben vagy teljesen elpusztult a 17. században,
s csak a 18. század második felében települt újjá, vagy legalábbis akkor ér-
kezett számottevő újabb magyar népesség. „A szájhagyomány is tud arról,
hogy egy Juráska nevű bojár telepeseket hozott Erdélyből. Vannak, akik
meg is nevezik, miszerint a háromszéki Nyújtódról és Lemhényből jöt-
tek volna az onyestiek elődei. „Csépelni jöttek, aztán itt maradtak” – így
szól a meglehetősen közismert, gyakran hallott szájhagyomány. (HALÁSZ
2004a. 120.)
Magyarfalu népének eredetéről is megoszlanak a vélemények. JERNEY
(1851. 176.) „bukovinai származású magyaroknak” mondja őket, s ezt a
véleményt később LÜKŐ Gábor (1936. 96.) is átvette. Ezek szerint a falu
lakossága a madéfalvi veszedelmet követően, másodlagos migrációval ke-
rülhetett mai lakóhelyére. A menekültek ideérve, a népi emlékezet sze-
rint „elmentek a bojérokhoz, hogy jelentkezzenek. S azok elfogadták őket
munkásnak. Egy Mucsuj nevű gróf volt itt, s az adott nekik egy kis helyet,
hogy csináljanak házacskákat.” (HALÁSZ 2004b. 110.)
A 18–19. század fordulója táján megalapított Külsőrekecsin népessé-
ge valószínűleg másodlagos migrációval került mai lakóhelyére, székelyes
csángó lakossága tehát nem közvetlenül Erdélyből származik. A falubeliek
tudatában él annak az emléke, a tőlük északra fekvő, nagy magyar fal-

vakból érkeztek és alapították a települést. Hogy aztán a növekvő adók
és más terhek elől menekültek, mint GUNDA (1990. 59.) hallotta, vagy a
környékbeli bojérek csalogatták őket kedvezményekkel, arra vonatkozóan
a források nem adnak egyértelmű magyarázatot. A népi emlékezet szerint
mindkét lehetőség elképzelhető. (HALÁSZ 2004a. 145.)
Pusztina magyarsága sem közvetlenül érkezett Csíkból a madéfal-
vi vérengzést követően. A hagyomány szerint először a közeli román fa-
luban, Blegyesten dolgoztak cséplőmunkásként, később egy Nemes nevű
„gróf” telepítette le őket egy puszta helyre, amiből aztán Pusztina keletke-
zett. Az öregek így meséztek erről: „Jártak ide bé Csíkból csépëlni, s tőlük
születëtt Pusztina. Jártak ide, s mikor Madéfalván mëglőtték a székëlyëkët,
ide mënëkülltek akik elbujdostak, met má üsmerőssek vótak. S ide béjött
ëgy dzsënërál, Nemës nevezetű. Tátám mesézte, én eszt a dzsënërált
nem értëm. S ittëgyën kibérëlt ëgy birtokot malmostul, kurtéstól (udvar-
ház), mindënëstül. S a magyarok Blëgyëstben, amikor mëghallották, hogy
kerëkëdëtt ëgy magyar bojér, harmincan vótak azok a cséplők, kijöttek ide
a bojérhoz, s mëgszálltak ide fënn a Fenekben, s a Lacierdeiben.” (HALÁSZ
2004a. 129.)
Az ugyancsak madéfalvi menekültekből alakult Lábnyik lakóinak em-
lékezete szerint egy Vidrás nevezetű bojér birtokán telepedtek le, aki-
től házhelyet és művelni való földet kaptak. „A falubelijek úgy jöttek bé,
hogy a batyut a hátikra vëtték vót, a gyermëkëknek a kezeikët mëkfokták,
úgy vezették ükët, s átalmëntek a Kárpátokon kërësztül… Csíkból. S hogy
átalmëntek a hëgyën s ideértek a Vidrás bojérnak a mósiájára (birtokára),
letelepëttek, ijen üres hejet kaptak a zerdőbe. Ki voltak jővel Árdeálból,
ki tuggya honnat, mifélék…fugárok vótak… mások jöttek Gorzafalváról,
Nagypatakról…s azok után formálódik a falu ës. Akkoriban Vidrás nevű
bojér élt itt Petrestiben, s a felesége katolikus volt.” (HALÁSZ 2004a. 90.)
Túlnépesedés miatti migrációk
A földesúri telepítéseket természetesen a csángó falvak relatív vagy ab-

szolút népfölöslege tette lehetővé, sőt: szükségessé. Ma már közhelynek
számít, hogy az egész magyar nyelvterületen egyedül a moldvai csángó az,
amely – szemben a Kárpát-medencén belüli magyarsággal – szaporodik.
Ennek oka elsősorban az, hogy Moldvában a hagyományos értékrend egé-

szen az utóbbi évekig még kívánatosnak tekinti a gyermekáldást, ugyan-
akkor a 20. század során már ott is olyan mértékben csökkent a halandó-
ság, hogy az egyenleg jó ideje pozitív.
Ahogyan a jól tartott méhcsalád évenként újabb és újabb rajokat bo-
csát ki magából, úgy viselkedik az egészséges etnikum, a természetes mó-
don és mértékben szaporodó faluközösség is. Különösen a kishatárú tele-
püléseken telítődtek viszonylag gyorsan, és kezdték el a „fölösleges” né-
pesség kibocsátását. Jó példa erre Szabófalva és néhány szomszédos tele-
pülés, mint Jugán, vagy a most már Gyiriestnek nevezett Bírófalva. Belő-
lük szakadt ki Horlest, Valén, Balusest, Ploszkucén és még számos további
falu népességének legalábbis egy része. A bojárok, az egyház, később pe-
dig az állam különböző távoli térségekben való földjuttatással igyekezett
oldani a földínség miatti feszültségeket, jól-rosszul lebonyolított telepíté-
si akciókat szerveztek. Különösen az 1864. évi jobbágyfölszabadítás után,
majd a balkáni háborúkat és az I. világháborút követően került sor arra,
hogy a sűrűbben lakott vidékeken a felszabadított, majd a harci kedv fo-
kozására beígért földet követelő parasztságnak a bojári földek megtartá-
sa érdekében ritkábban lakott, nehezebben művelhető térségekben juttat-
tak területeket.
A túlnépesedést földjuttatással enyhítő telepítési akciók sajnálatos
következménye volt, hogy a „tömb-csángóságból” „szórványba” kerültek
nyelvvesztése, asszimilációja felgyorsult, s egy, legföljebb két emberöltő
alatt jelentős mértékben elrománosodtak. Ilyen volt az 1920-as években,
Jászvásár környékén létrehozott, vagy megnövelt lakosságú falvak, mint
Focuri, Cioara, Dochia, Adamesti, amelyeknek egykor magyar, de még ma
is katolikus népessége részben a Román, részben a Bákó környéki csán-
gó falvakból költözött ide. A túlnépesedés indukálta kirajzások kibocsá-
tó-települései természetesen megmaradtak, s legtöbbször erősebben őr-
zik a hagyományt, elsősorban a nyelvet, mint kirajzásaik, hiszen mélyeb-
bek a gyökereik. Érdemes ebből a szempontból összehasonlítani Szabó-
falvát a belőle a 19. században kiszakadt Balusesttel, Ploszkucénnal, vagy
a 20. század elején létrejött Trajánnal. Hasonlóképpen az első „vereke-
dés” utáni migráció eredményeként Bogdánfalvából kirajzott, előbb Új-
falunak, majd Nicolae Bălcescunak nevezett települést, továbbá Puszti-
nát és az 1920-as években innen települt Garofát; a Románvásár melletti
Jugánból kirajzott, s mára teljesen elrománosodott Iazu Porculuit. Hogy
a Moldvából a két világháború között a Fekete-tenger mellé, Dobrudzsába

került csángó új falukat (Ojtoz, Kogalnicseánu) ne is említsük. Valameny-
nyi utód-település nyelvhasználatának gyakorlata azt mutatja, hogy a ki-
szakadás nem tett jót hagyományőrzésüknek, identitásuknak. Meggyel-
hető, hogy a nyelvvesztés folyamatát fékezhetik, a kirajzás után is fenn-
maradó kapcsolatok, de ez elsősorban nem közösségi, hanem egyedi je-
lenségként érvényesül. A Pusztinából 20. század elején a Foksány mellet-
ti Garófára települt családok egy része búcsúkra, lakodalmakra, kereszte-
lőkre még a múlt század végén is visszajárt az „anya”-településre, nem egy
házasság is létrejött ezekből a továbbélő kapcsolatokból. Más családokra
nem volt jellemző ez a kapcsolatőrzés, ők már az első nemzedékkel elvesz-
tették egykori anyanyelvüket. De még a Fekete-tenger mellé, a Konstanca
közelében, Lujzikalagorból, Magyarfaluból szakadt kirajzások is viszony-
lag szoros kapcsolatban maradtak az elhagyott falu közösségével: meny-
asszonyt, sőt kántort is hoztak onnan.
A belső migráció különböző formái egy ideig megoldották, vagy leg-
alábbis enyhítették a túlnépesedésből adódó gondokat, s levezették a fel-
halmozódó feszültségeket. A II. világháború utáni Románia szovjet, majd
kínai minták szerinti, a politikának alárendelt gazdasági berendezkedése
egyrészt oldotta, másrészt fokozta a túlnépesedés gondjait. Az erőszakos
és ésszerűtlen kollektivizálás feloldotta a feudális örökségként jórészt a
földből élés kényszerét, s lehetővé tette, sőt kikényszerítette a falusi mun-
kaerő jelentős részének ipari, elsősorban építőipari munkavállalását, ami
a napi, heti, havi ingázó életformára való áttérést jelentett. Ez egy ideig jó-
részt az illető megye, vagy legalábbis a moldvai régió keretein belül való-
sult meg, de aztán egyre nagyobb távolságokra gyűrűzött.
A 20. század derekától mindinkább érlelődtek tehát a csángók harma-
dik, immár Moldvából való kirajzásnak társadalmi és gazdasági feltételei.
A moldvai magyarság kirajzásai
Az első nagyobb szabású kivándorlására a bukovinai székelyek államkö-

zi egyezményen alapuló hazahozatalához kötődő akció hatására zajlott le,
aminek révén több mint száz csángómagyar család költözött át Moldvából
legális vagy illegális formában Magyarországra. A lehetőség megteremté-
sének akkor főként nemzetpolitikai indítékai voltak, s a csángók különfé-
le hatásokra – Bukovinában szolgáló magyar érzelmű papok ráhatásától

kezdve a román hadseregben való szolgálat rühellésén keresztül a mind
ellenségesebb román falustársaktól való félelemig – éltek az áttelepülés
meglehetősen korlátozott lehetőségével. Az ő sorsuk aztán Bácskában, az
onnan való menekülésben, s a Völgységben való megtelepedésben folyta-
tódott. (bővebben LACZKÓ I. 1974. 311.; HALÁSZ 2002. 89.; LACZKÓ M.
2004., főként 197–271.)
A II. világháborút követő hatalmas aszály idején sok csángó utazott el
Moldvából Temesvár környékére, élelemszerző útra. Mivel onnan akkor
éppen a svábok egy részét telepítették el – kit keletre, kit nyugatra –, a
csángók közül jó néhányan később visszatértek, vagy éppenséggel ottma-
radtak a Bánságban, földet, munkát találtak, családot alapítottak. A több-
ségükben Moldvában maradt csángók körében azonban a szocialistának
nevezett Románia célszerűtlen gazdaságpolitikája miatt tovább növeked-
tek a térség népességeltartó és -megtartó képessége, létszámnövekedése
és az erőteljes természetes szaporodás közötti feszültségek.
Tudvalevő, hogy Moldvában nagyon kevés a szén- és az ércbánya, e té-
ren csak az olaj bányászata és feldolgozása teremtett a csángók számára
munkalehetőséget. Elsősorban Onyest, Mojnest, Németvásár térsége von-
zotta a földjüktől megfosztott csángókat, aztán a nagy városok (Bákó, Ro-
mán stb.) építkezései, valamint a Békás-szorosban megkezdett vízi erőmű
nyújtottak kereseti lehetőséget. A gazdaságpolitika további deformálódá-
sa újabb és újabb, jórészt haszontalan építkezést gerjesztett, agyrémsze-
rű kollektivizálásból megélni nem tudó magyar – és természetesen – ro-
mán parasztok pedig menekültek a falvakból és keresték a kenyerüket.
Ez a belső migrációs jelenség azonban csak ideig-óráig vette fel a mold-
vai falvak, azon belől a csángómagyarok abszolút és relatív munkaerő- il-
letve népfölöslegét. Már az 1960–1970-es években számottevő volt a kö-
zel-keletre, elsősorban Izraelbe, Törökországba, valamint az Algírba irá-
nyuló vendégmunkásság, ami azonban még véletlenül sem jelentett kite-
lepedést, kizárólag a kedvezőbb kereseti lehetőségek mozgatták ezeket az
embereket.
A túlnépesedés kiváltotta feszültségeket a belső migrációval egyre ne-
hezebben tudták levezetni, és a csángók különösen megsínylették eze-
ket az állapotokat, mert az anyanyelvű oktatás hiányában román társaik-
hoz képest kevesebben szerezhettek akár csak szakmunkásképzést is, ami
korlátozta munkavállalási lehetőségeiket. Pedig azok, akik inkább autodi-
dakta módon megfelelő szaktudásra tettek szert, keresett és megbecsült

ácsokká, kőművesekké váltak mindenfelé. (BEKE 1988a. 112.)
Munkalehetőség szempontjából a moldvai csángómagyarok csak az
1970-es években kezdték tömegesebben fölfedezni a Székelyföldet. A
megkésettségnek egyrészt az volt az oka, hogy a román gazdaságpoliti-
ka Erdélyben, különösen a II. világháború után újra megszállt Észak-Er-
délyben, elsősorban a Székelyföldön csaknem két évtizeden keresztül „el-
hanyagolta” az iparfejlesztést. Ezért a kollektivizálás elől menekülő szé-
kelyek is Románia nagy, főként regáti ipari építkezésein találtak maguk-
nak megélhetési lehetőséget. Amikor aztán a Székelyföldön is elkezd-
ték az ugyancsak erőltetett és ésszerűtlen iparosítást és építkezést, már
nem volt „fölösleges” munkaerő, ezért a Regátból hoztak, hívtak, csábí-
tottak embereket, nem utolsósorban a román etnikum betelepítésének
nacionalista szándékával. Csakhogy Moldvából nemcsak románok, ha-
nem csángómagyarok is jöttek, persze csekélyebb, de nem elhanyagolha-
tó számban. Az évszázadokkal azelőtt Moldvába menekült székelyek egy
része tehát megtalálta azokat a Kárpátokon átvezető utakat, immár nyu-
gat felé, amelyeken ősei valamikor kelet felé futottak.
A valamikor elcsángált székelyek Erdélybe történő „visszavándorlása”
azonban korántsem volt olyan mértékű, hogy komoly lehetőséget nyújtott
volna a mindinkább fölhalmozódott társadalmi feszültségekre, az eltartó
képességet meghaladóan népesség levezetésére. Románia nagy lágerhez
való hasonlatossága pedig Moldvában talán még erőteljesebben érvénye-
sült, s a mezőgazdaságból élés adminisztratív korlátozása (állatvágások ti-
lalma, családban termelt áruk értékesítésének lehetetlenné tétele és egyéb
bajok) erőteljesen sújtották a főleg paraszti munkából élő csángókat. Nem
csoda, ha 1990 után, mint megnyitott csapon keresztül, elemi erővel kez-
dődött meg a népesség Moldvából való kiáramlása, amiben – bár erre nin-
csenek megbízható statisztikai adataink – a moldvai magyarok számará-
nyukat meghaladó szerepet játszottak.
A moldvai magyarság demográai robbanása tehát nem új keletű, gya-
korlatilag a 18. század végétől, a székely vérátömlesztés óta tart. A mold-
vai katolikusok száma 1807 és 2004 között, tehát 200 év alatt több mint
tizenkétszeresére emelkedett. Különösen az elmúlt fél évszázad alatt nőtt
hatalmasan a természetes szaporaságból eredő népesség. A csángók, erős
vallásosságuk és társadalmi elmaradottságuk miatt nem éltek, nem élhet-
tek elég hatékonyan a születésszabályozás különböző eszközeivel, ami a
csökkenő halandósággal együtt hatalmas népességnövekedést eredmé-

nyezett. Ennek köszönhető egyébként, hogy az erőteljes asszimiláció el-
lenére, az elmúlt két emberöltő alatt a magyarul beszélők száma nem
csökkent, sőt talán növekedett is Moldvában. Vagyis a csángók valamivel
gyorsabban szaporodtak, mint amilyen mértékben vesztették a nyelvüket.
A római katolikus vallású, csángó származású és „csángó értékrendű” la-
kosság száma pedig látványosan emelkedett.
1990 után a csángók először Magyarországra indultak meg, hogy mun-
kát találjanak. Aztán a migrációs hullám egyre inkább továbbgyűrűzött
Európa nyugati országaiba, ahol összehasonlíthatatlanul kedvezőbb kere-
seti lehetőségekre találtak. Nyelvtudásukkal Magyarországon kedvezőbb
pozícióba kerültek, mint az ugyancsak Moldvából jött románok, román
nyelvismeretük pedig lehetővé tette, hogy jól elboldoguljanak az újlatin
(olasz, spanyol, francia) nyelvű népek között.
Az európai méretű, s a neolatin nyelvű országokon túl lassan már Ang-
liába, Írországba, sőt Skandináviáig elérő csángó migráció, mint a felduz-
zasztott folyó felhúzott zsilipje árasztja, sodorja, önti a moldvai csángókat
a világba. Ennek következtében a moldvai magyar és katolikus falvakban
már alig van 50 évesnél atalabb ember és lassan asszony sem, mert min-
den épkézláb ember valamelyik tőlük nyugatra eső országban dolgozik. A
folyamat természetesen önmagát gerjeszti, s annak, hogy a rendkívül ha-
gyományos értékrend szerint nevelkedett csángókra egyik napról a má-
sikra szinte rászakadt a fogyasztói társadalom szinte minden – kiszolgál-
tatottságot okozó – lehetősége, beláthatatlanok a következményei.
Ennek az elsősorban a megélhetési gondok által kiváltott, és a tehe-
tetlenségi erő által fenntartott migrációnak megvannak a sajátos jellegze-
tességei. Legalapvetőbb talán az, hogy az Európában elérhető és románi-
aiakhoz képest rendkívül kedvező kereset ellenére a hazai viszonyok csak
nagyon korlátozott mértékben teszik lehetővé a jövedelem tőkésítéséből
való biztonságos megélhetést. Ezért folyamatosan fenn kell tartani a ven-
dégmunkás állapotot, ami vagy a családok teljes szétszakadásához, vagy a
szülőföldtől való elszakadáshoz vezet. Izraeltől Izlandig, Itáliától Ibériáig
szinte minden országban megtalálhatók már a csángó vándormunkások,
akik immár egyre kevésbé vendégek, hiszen gyermekeik mind nagyobb
része jár olasz, német, francia iskolákba, egyre többen ott építenek ma-
guknak házat, egyre kevésbé járnak már haza búcsúk, családi ünnepek al-
kalmával. A moldvai csángómagyarok sajátos migrációs folyamatának kö-
vetkeztében az ideiglenességből mindinkább állandóság, az idegenségből

otthonosság válik. S ha Moldva teljes magyar lakossága kiürülésének ve-
szélye talán még nem is fenyeget a közeljövőben, a világba költöző csán-
gók minden bizonnyal elvesznek mindkét identitás – a magyar és a román –
szempontjából.
Mert az Erdélybe vagy Magyarországra dolgozó, vándorló, települő csán-
gók számára megvan a lehetőség arra, hogy magyarságukban megerősödje-
nek, de az Európába szétszóródott csángók egy-két nemzedék alatt olaszok-
ká, spanyolokká, franciákká lesznek. Még ma is magam előtt látom azt a
síró öregasszonyt Vizántán, aki arról panaszkodott, hogy az „Olaszból” ha-
zalátogató unokájával nem tudott beszélni se magyarul, se oláhul.
Az egykori Etelköz, a mai Moldva olyan, mint egy hatalmas szív, ami szív-
ja és löki az erekben a vért. Néha évszázadonként dobban egyet, néha
gyakrabban. Szívja és löki a magyarságot. A honfoglaláskor kilökte ma-
gából, áthajtotta a Kárpátokon. A középkorban magába szívta, aztán a
16. századtól ismét kihajtotta őket. Madéfalva táján, s még egy jó ide-
ig befogadta a menekülteket – egyre magasabb lett a vérnyomás –, az-
tán az utóbbi évtizedekben ismét kilöki, valósággal kihajtja a világba a
csángómagyarokat. S a szívdobbanások közötti véráramlás, az ütőerek-
ben, az artériákban el egészen a hajszálerek nom hálózatáig, ez a mold-
vai csángómagyarok migrációja, aminek vázlatát próbáltam itt most fel-
rajzolni.
Moldva magyar népességét a Kárpát-medencében, különösen pedig a Szé-

kelyföldön maradottak a 18. század végétől szinte egységesen csángóknak
nevezik. A csángó kifejezés – legjobb tudásunk szerint – a keleti nyelvjá-
rásban ismeretes ’elcsángál’ kifejezésből származik, ami azt jelenti, hogy
nem ott van (a jószág vagy az ember) ahol a többi, valamilyen formában
kiszakadt, „elcsángált” a közösségtől. Ez a kiszakadás értelmezhető tér-
ben, földrajzilag – mint a moldvai és a gyimesi csángók –, vagy pedig
közjogilag, mint a hétfalusi csángók, akik elvesztették székely kiváltsága-
ikat, amikor a 16. század elején Ulászló elzálogosította és a brassói szászok
jobbágyaivá tette őket, miáltal kiszakadtak a szabad székelyek közösségé-

ből, s elvesztették korábbi kiváltságaikat.
A Moldvában élő magyarok is megkülönböztetik egymást és magukat.
A hagyományos besorolás szerint székelyekként, székelyes csángókként
nyilvántartott magyarok általában elhatárolják magukat a Szeret menti
falvakban lakó déli csángóktól; bár nem annyira székelynek, mint inkább
magyarnak tartják magukat, míg amazokat csángóknak nevezik. Érzéke-
lik és érzékeltetik tehát azt a különbséget, hogy a Kárpát-medencéből való
későbbi kitelepedésük következtében a magyarság határozottabb kultu-
rális jegyeit hordozzák. A helybeliek még ezen belül is érzékelnek szár-
mazásbeli eltéréseket, aszerint, hogy egy-egy falu lakossága a 18. század
végén, Madéfalván történt székelymészárlást követően közvetlenül, vagy
másodlagos migrációval települt-e mai lakóhelyére. Így például a Tázló
völgyében lévő Pusztináról és Frumószáról tudjuk, hogy mindkettőt a ma-
défalvi veszedelem után elbujdosott székelyek alapították; a frumószaiak
mégis érzékelnek valami különbséget, ami mögött talán az sejthető, hogy
ők másodlagos migrációval kerültek mai helyükre. Mint mondják: A pusz-
tinaiak is csángók, de nekik másként volt a jövetelük, mint nekünk. Mert
mi úgy jöttünk, hogy egyik jött eccer, a másik máccor. Ők nem.
A moldvai magyarok, különösen az idősebbek, határozottan számon
tartják falujuk szájhagyományban élő történelmét, ami rendszerint ösz-
szecseng az írott forrásokkal. Így az ismereteink szerint másodlagos mig-
rációval keletkezett Külsőrekecsinben beszélik, hogy a falu legrégibb fa-
míliája a Kantonok, azok Nagypatakról jöttek volt. Azok voltak a legel-
sők: Kanton Gergely és Kanton János. Az én mámókám is Kanton volt,
de uk nem volt, s a név elveszett. Jöttek még ide emberek Klézséről,
Faraoanból [Forrófalva], Bogdánfalvából. Román egy se jött. Ugyanígy
Szabófalván is elevenen él az emléke annak, hogy Traján, vagyis Újfalu,
valamint Balusest lakossága belőlük rajzott ki.
Hatalmas katlan tehát a Kárpátokon túl fekvő Moldva, ahol a tör-
ténelem lapátjai keverték és kavarták a népeket, így a közéjük került
csángómagyarokat is.
A „csíki karácsony”
Moldvai útjaim során még 1974-ben felgyeltem arra, hogy Pusztinában a

naptári év általánosan ismert ünnepei között szerepel a csíki karácsony,
ami nem volt „parancsolt” ünnep, a pap a templomból nem hirdette, de
a falubeliek ilyenkor nem fogták be a marhát, nem hordtak ganyét, s más
módon is megemlékeztek arról, hogy a több mint kétszáz esztendeje el-
hagyott Csíkban akkor van a karácsony. A csíki karácsony emlékét azóta
megtaláltam Lészpeden és Frumószán is, tehát azokban a falvakban, ame-
lyek lakossága a madéfalvi veszedelmet követően menekült Moldovába.
A szokás a Julián és a Gergely naptár közti különbségre vezethető visz-
sza, s 1924-ig élt elevenen, tehát mielőtt Romániában is megtörtént az
új naptárra való áttérés. A csíki karácsony emléke azóta folyamatosan
halványul, s a harmadik évezredbe lépve már csak a legöregebbek hallot-
tak róla, az értelmére vonatkozó magyarázatok is egyre zavarosabbak. A
következőkben megpróbálom eloszlatni a ködöt erről a sajátos, csak a Ma-
défalva után keletkezett moldvai magyar településeken élő népszokásról.
A Julián naptárt Krisztus születése után 46-ban vezették be elsősor-
ban a Római Birodalomban, mégpedig Julius Caesar rendeletére, akiről
aztán a nevét is kapta. Ebben az időszámítási rendszerben azonban 11
perccel és 13,92 másodperccel hosszabb volt az „év” az úgynevezett „tro-
pikus évnél”, vagyis annál az időnél, ami alatt a föld ténylegesen meg-
kerüli a napot. Az évszázadok alatt fölhalmozódott időeltolódás miatt
vált szükségessé 1582-ben, XIII. Gergely pápa idejében, a róla elnevezett
új naptár bevezetése. Ez aztán a nap járásán kívül nem vett gyelembe
semmilyen más csillagászati ciklust. A Gergely naptár bevezetése azon-
ban nem ment simán, még a keresztény államokban sem. Magyarorszá-
gon például még az 1580-as években történtek próbálkozások, de mert
a római katolikusok akkoriban kisebbségben voltak, a kísérlet sokáig
megtört a protestánsok ellenekézésén, s csak a 17. század folyamán lett
általános. Máshol sem ment könnyebben a naptárváltás: Itáliában pél-
dául már 1582-ben bevezették, ezzel szemben Nagy-Britanniában csak
1752-ben, Romániában pedig csak 1919-ben vette át az ortodox egyház, az
állam pedig csak 1924 óta alkalmazza. Addig az időszámításban 3-14 nap
különbség volt a Kárpátok két oldala között, amikor Csíkban december
24-ét mutatott a naptár, akkor a Tázló vagy a Beszterce mentén még csak
december 11-e volt, egészen 1924-ig.
Az 1760-es években Moldvába menekült, elbujdosott székelyek nyil-
vánvalóan vitték magukkal a kalendáriumokat is, ha nem is föltétlenül
az átalvetőben, de a fejükben és a szívükben mindenképpen. S mikor a
Moldvai Fejedelemségben elérkezett a december 11-e, megemlékeztek
róla, hogy az elhagyott szülőföldön, Csíkban már karácsony van, s a ma-
guk módján meg is ünnepelték.
Ez volt a csíki karácsony.
Nem tudjuk, hogy a madéfalvi menekültek első nemzedékei a 18. és a
19. században miként emlékeztek meg erről a sajátos ünnepről, csak arról
vannak ismereteink, hogy a 20. század utolsó harmadában miként élt az
akkor már fél évszázada gyakorlatilag felhagyott csíki karácsonyok emlé-
ke. És ez bizony kevés, töredékes: elmosódnak a dátumok, a szokásele-
mek, illetve összevegyülnek más, adventi cselekedetek emlékeivel.
Az 1902-ben, Pusztinán született Kaszáp István 72 esztendős korában
így emlékezett: 1925-ig nálunk a kalendárium tizennégy nappal később
volt. Akkor karácsony előtt két héttel volt a csíki karácsony. A magya-
roknál akkor karácsony volt, s nekünk akkor csak két hét múlva. No,
annak mondták, hogy csíki karácsony, akkor nem volt szabad ganyét
hordani, s a marhát sem lehetett béfogni. Nem volt a templomban kihí-
rezve, semmi. Csak münk tartottuk. Olyasmire is emlékezett, hogy csíki
karácsonyba, me aszt mondták az az igazi karácsony, ágakat belétették
a vízbe, s az akkor kinyílott az itten való karácsonyra. Egy pusztinai idős
asszony arra is emlékezett, hogy lánykorában azt tartották, a két kará-
csony között, december 11. és 25. között kell siriteni a cérnát.
Megvan a csíki karácsony emléke a lészpedi és a frumószai magyarok-
nál is, hiszen ők ugyancsak a madéfalvi vérengzést követően menekültek be
Moldvába. Az 1912-ben született Veronka György, a Tázló menti Frumószán
így magyarázta a csíki karácsony értelmét: Az hamarébb volt, mint az itteni
karácsony, de én akkor még gyermek voltam, még legény sem voltam. Az
mindcsak a katolikusoké volt, nem az ortodoxoké. De aztán megmutálták
a meénket, összemutálták, s a csíki karácsony jónak maradott. Aztán egy
darabtól már nem beszélődött a csíki karácsony, elveszett a neve.
Ez az írás pedig azért született, hogy ne vesszen el egészen a csíki kará-
csony emléke. Hiszen hosszú éveken át ez a szokás is hozzájárult a mold-
vai magyarok identitásának, származástudatának megőrzéséhez.
1
„Mi, pusztinaiak”
Ahhoz, hogy egy nép vagy népcsoport otthonosan érezze magát az orszá-
gában, vagy akár csak a saját falujában, tisztában kell lennie önmagával,
ismernie kell múltját, jelenét, számon kell tartania értékeit, erényeit és –
mert minden népnek vannak – gyöngéit is. Ezáltal lesz önbizalma. Amíg
egy-egy falu népe csak a szájhagyományban őrizte a múltjára és önma-
gára vonatkozó tudást, az emberi emlékezet tartotta számon a közösség
fontosabb eseményeit, jelesebb személyiségeit, addig működött a hagyo-
mányos értékrend. Addig valóban azoknak a történéseknek, azoknak az
embereknek az emlékét adták szájról szájra, apáról úra, akik valamilyen
szempontból jelentősek voltak a közösség életében, így vagy úgy valami
hasznosat – ne adj’ isten károsat – cselekedtek életük során. A családi ha-
gyományban természetesen minden felmenőt, leszármazottat és oldal-
ági rokont illik ismerni, őket ugyancsak a szájhagyomány rögzíti az em-
lékezetben. És milyen jól! Régen, főleg keleti rokonainknál, így fogadták
az idegent: ki vagy és kik atyáid? És aki nem tudta felsorolni őket leg-
alább hetedíziglen, arról kiderült, hogy nincs tisztában a származásával,
hiányos a hagyománya, bizonytalan a szellemi öröksége. A család hagyo-
mánya ugyanis fontos része az ember identitásának, magyarul: azonos-
ságtudatnak. Ugyanilyen fontos a közösségi hagyomány, hogy egy nép-
csoport ismerje sorsának hordozóit: múltját, jelenét, közös értékeit. Hogy
ne lehessen, vagy legalábbis nehezebben lehessen megtéveszteni, idegen,
számára ártalmas érdekek számára felhasználni.
Az értelmiség nélküli, identitáshiányos moldvai csángómagyarok szá-
mára különösen fontos, hogy ismerjék önmagukat, falujuk eredetét, meg-
településük körülményeit, természeti és épített környezetük fontosságát,
falujuk nevezetes eseményeit, jeles személyiségeit. Ez alkalommal néz-
zünk körül itt, a Tázló folyó mentén fekvő Pusztinán. De ne is csak néz-
zünk, hanem lássuk is: mit érdemes tudniuk az itt élőknek erről a faluról,
mire lehetnek büszkék a Pusztinán született, itt élő, vagy innen elszárma-
zott emberek? Mi köti össze őket, minek az ismeretétől lesznek pusztina-
iak? Mire épülhet identitásuk, azonosságtudatuk?
1
Ezt az írást Nyisztor Tinka kérésére állítottam össze.
Pusztina a legatalabb moldvai magyar települések közé tartozik. Az 1764.

évi madéfalvi vérengzést követően, a 18. század utolsó évtizedeiben ke-
letkezett, mégis: a falu megtelepedésének körülményeit csak a helyi száj-
hagyomány tartja számon. Ez pedig arról szól, hogy az Erdélyből, köze-
lebbről Csíkból érkező bujdosók először a közeli román falvakban, főleg
Blegyesten kaptak munkát, cséplőmunkásként dolgoztak. Később valószí-
nűleg ezek a cséplők jöttek a mai Pusztina helyére, amikor azt egy Ne-
mes nevezetű ember kibérelte. Úgy mondják, hogy az elsőként érkezettek
puszta helyet találtak itt, s erről kapta a falu a Pusztina nevet. Ezt a más
falvakban is hallott „eredetmondát” úgy kell értelmeznünk, hogy néhány
csíki faluból már korábban jártak csépelni a Tázló völgyében lévő módo-
sabb birtokokra, így a madéfalvi ágyútűz után a már ismert – vagy leg-
alábbis nem ismeretlen – moldvai helyekre menekültek, bujdostak.
A népi emlékezet szerint az első telepesek a jelenlegi falutól északke-
letre, a Pojána nevű helyen vertek tanyát, ott néhány házból álló falut hoz-
tak létre, amit részben még a 20. század elején is laktak. De mert temp-
lomuk nem volt, idővel ők is leköltöztek a mai faluba. A 20. század leg-
elején született Kaszáp István az 1960-as években így mesélte el a falu
keletkezésének öregektől hallott történetét: Jártak ide bé Csíkból csépel-
ni, s tőlük szülёtett Pusztina. Jártak idё, s mikor Madéfalván meglőtték
a székëlyëket, és ide mënëkültek akik elbujdostak, met má üsmerőssek
vótak. S ide béjött egy dzsenerál, Nёmes nevezetű. Tátám mesézte, én
eszt a dzsenerált nem értëm. S ittegyen kibérelt egy birtokot malmos-
tul, kurtéstól mindënëstül. S a magyarok Blëgyëstben, amikor meg-
hallották, hogy kёrëkedett egy magyar bojér, harmincan vótak azok a
cséplők, kijöttek ide a bojérhoz, s megszálltak ide fënn a Fenekben, s a
Lacierdeiben, a Pojánán. Merthogy Lacik vótak az előbbcöri pusztinai
lakosok, asztánd a Becék, asztán az Erőssök, s errefelé a Pálok, Barták.
S amikor jöttek ki Blëgyëstből, az erdőn kaptak egy kicsi harangot. Ezt
a harangot a törököktől dukták vót el, mёt mikor béjöttek ide a törö-
kök, a harangokat gyütötték ëssze, álgyút öntöttek belőle, met az egyféle
réz vót. De hogy azt kik dukták el, ma sem tuggya senki. Hanem azok a
zëmberek mekkapták s ēhoszták ide Pusztinába.”
Ez a Blegyest (Blăgeşti) ma Pusztinától északkeletre, a Beszterce völ-
gyében található. Magyar lakossággal szerepelt Zöld Péter 1781-ben, Bat-
„MI, PUSZTINAIAK” 59
thyány Ignác erdélyi püspöknek küldött jelentésében (DOMOKOS 2001.

88.), Pusztináról azonban itt még nincs szó, s mivel magyar népességével
más forrásban később sem találkozunk, valószínű, hogy lakossága hama-
rosan átköltözött Pusztinába – esetleg éppen ők alapították a falut.
A falu első írásos említése 1792-ből való. Természetesen ez nem azt
jelenti, hogy a falu 220 esztendős, hanem azt, hogy akkor már létezett.
A bécsi állami levéltárban őrzött 1792-es térképen szerepel 62 családdal
(DOMOKOS 2001. 98.), tehát a megelőző évtized(ek)ben kellett létrejön-
nie, hiszen a moldvai római katolikusok Almanahja szerint első templo-
mát 1780-ban építették. (Almanahul 2012. 276.) Tudnunk kell, hogy a 18.
század végén Moldvába menekült magyarok már nem kaptak olyan ki-
váltságokat, mint a korábban jöttek, ezért a pusztinaiak nem lettek reze-
sek (răzeş), vagyis részes szabadparasztok. A Pusztinával egy időben te-
lepült Lészped (Lespezi), Frumósza (Frumoasa) magyar, és a szomszé-
dos Kömpény (Cîmpeni) elrománosodott lakossága sem volt rezes. Amint
Kaszáp István mondta: klëkások vótak aszt monták nekik klëkás, olául,
magyarul nem tudom. Szegények vótak. A lekkicsibb fődünk nekünk vót
ittegyen.
Él aztán a faluban olyan emlékezet, hogy érkeztek telepesek Erdély-
ből Pusztinába a 19. század első évtizedeiben is, ami összefügghet a nagy
erdélyi éhínséggel. Egy 1820-ból való forrás szerint ugyanis – több szé-
kelyföldi település is pusztán maradt „az 1817. esztendőbeli rendkívül
való szükségnek idején, amikor a szegény köznép közül igen nagy szám-
mal Hazájukat el hagyván, többnyire a szomszéd Móduvába, Törökföldre,
az éhségtől magokat menteni kévánván, által költöztek, akik közül néme-
lyek visszajöttek, némelyek pedig […] végképpen ottan maradtak.” (PÁL-
ANTAL 2003. 178.)
Hogy mi lett később a hagyomány szerint Pusztinát alapító Nemes-
sel, nem tudjuk. Jerney az 1840-es évekből leírja, hogy a falu „a székely-
ség felfegyverzésével egykorú, mikor a fegyver elől menekülni akarók ma-
guknak moldvai határok közt választának sokkal több teherrel járó éle-
tet a katonáénál, és a puszta helyről, melyen megtelepedtek, az első meg-
szállók így neveszték.” Ugyanitt megemlíti, hogy „földbirtoka magyar ere-
detű magtalanoktól volt véghagyományban a varatiki kalugernők zárdá-
jának adományozva, később cserében vevé által az agapiai. A hagyomá-
nyozó oklevelekben a mostani pusztinaiak előtt számtalanszor felolvastat-
tak a két magtalan testvér, Andriska és Mariska neveik, kik a szomszédos
szkorczényi, vallomások szerint szintén magyar eredetű rezesek közül va-

lónak, alkalmasint a hagyományzat előtt már eloláhosodva; különben ha-
gyomány alig történhetett volna.” (JERNEY 1851. 203.) Mindez egybevág
azzal, hogy a falu öregjeinek emlékezete szerint 1864 előtt valami görög
barátok birtokában volt a falu, Frumószán fëjjel nyóc kilométerre vót,
úgy monták monësztírija Tazlau. A jobbágyfelszabadítást követően pedig
elsősorban az eszkorcéni bojártól béreltek földet, s ott napszámoskodtak
a pusztinaiak. Jól írja tehát Jerney János a moldvai magyarokról készült
egyik legelsőnek tekinthető tudósításában, hogy az idegen földön való
kényszerű katonáskodás – és a tárgyalás helyett ágyútüzet nyitó osztrák
támadás – elől Moldvába menekült székelyek utóbb még nehezebb élet-
re, bujdosásra és hányatott jobbágysorba kényszerültek. Vagyis szabad-
ságvágyuk szolgaságba vitte őket. Ám végül ilyen körülmények között is
helytálltak, s olyan falut, olyan közösséget hoztak létre, amely később pél-
dát mutatott az egész környék számára.
De hát mire lehettek, mire lehetnek büszkék Pusztina mai lakosai? Mit
becsülhetnek leginkább a falujukban és önmagukban?
Mindenekelőtt azt, hogy több mint két évszázadon, tehát legalább
hét, de inkább kilenc nemzedéken át megőrizték magyar nyelvüket és
a körülményekhez képest magyarságtudatukat is. Mindenesetre jobban,
mint a Moldvába menekült székely-magyarok többsége. Az egészen kicsi
gyermekeket kivéve – akikhez a moldvai csángók kénytelenségből felvett
rossz szokása szerint a szülők itt is románul szólnak, így csak később, na-
gyocskább korban sajátíthatják el anyanyelvüket –, a falu összes lakója
érti, túlnyomó többsége beszéli is ősei Erdélyből hozott székely nyelvjárá-
suk régies formáját, gyakorlatilag még a távoli városokban élő, öregségük-
re hazaköltözők sem felejtik el teljesen.
Föltétlenül büszkék lehetnek Szent István magyar király oltalmában
álló templomukra, s arra a minden tiszteletet megérdemlő erőfeszítésre,
amivel az elmúlt bő fél évszázadban a különféle egyházi ármánykodással
szemben a mai napig megőrizték templomuknak és falujuknak ezt a rang-
ját. Teljesítményük értékét növeli, hogy Moldva többi – Herló, Kickófalva,
Magyarfalu és Szőlőhegy – Szent István királyunk nevére szentelt templo-
mát nem sikerült megőrizni a magyarellenes moldvai klérussal szemben.
Moldvában tehát nemcsak Szent István nem tudja már megvédeni a ma-
gyarságot, de még híveik sem tarthatták meg oltalmában templomait – ki-
véve ezt az egyetlen pusztinait.
A falu első templomát 1780-ban építették, s már akkor Szent István
magyar király tiszteletére szentelték, plébániáját pedig 1830-ban alapí-
tották Lujzikalagor liájából. A kalandos sorsú templom fából készült és
Jerney János a következőket írta róla: „Fatemploma sz. István magyar
kir. tiszteletére épült, ’s az oltárképen első királyunk látható magyar öl-
tözetben, az olaszok nem kis kedvetlenségére.” Akkoriban ugyanis több
alkalommal a magyarokat mélyen lenéző olasz papok „működtek” Pusz-
tinában. Az 1839 és 1843 között szolgálatot teljesítő Petrás Incze Jánost
és Funták Kozma magyar ferences szerzetest 1854-ben egy Schnobal
nevű „tót” követte, 1868-ban pedig egy Philippo Corridoni nevű „a-
tal, tüzes olasz minorita” (KOVÁTS 1870. 13.), aki „beszél egy keveset
magyarul, amennyi eddig magyar híveitől ráragadt, de magát bőveb-
ben képezni nem akarja”, […] kitűnt róla továbbá – írja Kováts Ferenc –,
hogy a legvérmesebb és türelmetlenebb olasz pap, kire Mazzini és Ga-
ribaldi valószínűleg büszkébbek lehetnének, mint a misszio és azon ko-
moly ügy, mely rá van bízva.” (IMETS 1870. 52.) Pedig az 1851-ben ki-
adott Schematizmus S. Missionis Romano-Catholicae in Principatu
Moldaviae szerint a pusztinai plébánia hivatalos nyelve a magyar volt.
(DOMOKOS 2001. 108.)
A Szent István nevét viselő templomot 1932-ben meglehetősen rossz
állapotban találta Domokos Pál Péter, s így írt róla: „A pusztinai omlado-
zó magyar templomban meghatódva ismerjük fel a főoltáron Szent István
magyar király képét. A búcsú napját ugyan eltették augusztus 20-ról, de
szeptember 2-án is eléneklik a pusztinai magyarok a derék Bartis József-
fel az élükön az »Ah, hol vagy magyarok…« kezdetű éneket.” (DOMOKOS
2001. 108.) A falu szülötte, az 1990-ben indult Csángó Újság első szer-
kesztője, Ősz Erőss Péter 1992-ben a következőképpen emlékezett gyer-
mekkora – 1940-es évek – templomára: „Bútorzata kevés, néhány pati-
nás zászló, egy kopott orgonácska az igen szerény méretű kórusban, egy
kopott gyóntatószék. Volt két régi kép is: az oltár fölött »Szent István ki-
rály fölajánlja országát a Boldogságos Szűznek« és a kicsi oltár fölött Má-
ria mennybemenetelét ábrázoló festmény. Az utóbbit sokat néztem mi-
nistránsként. Az egyik sarkában ez állt apró betűkkel felírva: »1875 – Rusz
Péter Katalin ajándéka.« Így – magyarul.” (ŐSZ ERŐSS 1992. 24. 2.)
Már az első világháború után új templom építéséhez fogtak a puszti-

naiak. Először csak a pénzt gyűjtötték rá, de az a pénz valahogy mindig el-
tűnt. Egyik pap váltotta a másikat, mindegyik nekifogott a pénzgyűjtés-
hez, de a templom csak nem épült. 1937-ben megszentelték ugyan az alap-
kövét, de még több mint másfél évtized kellett a befejezéséhez. Közben a
rossz állapotban lévő, tapasztott sövényfalú, kis templomocskát használ-
ták. Ha a zёmberek megszámították volna, mennyi pénzt esszёattak ad-
dig…nem egy templom lёhёtett vóna, de tíz! – emlékezett később egy fa-
lubeli. Ezt a fából készült kicsi templomot az 1950-es években aztán el-
rontották, vagyis elbontották és a szájhagyomány szerint ekkor egy kis
csengettyűt találtak a falában, 1794-es évszámmal. Az új templomon vé-
gül az 1970-es években végezték el az utolsó simításokat, csakhogy akkor-
ra a régi oltárkép már „nem volt meg”, a jászvásári püspökség pedig itt is
le akarta váltani a templom védőszentjét. A pusztinai hívek azonban nem
adták be könnyen a derekukat. Küldöttség járt a bukovinai Hadikfalván,
megkeresték, elkérték és elhozták a székelyek által 1940-ben otthagyott,
Szent Istvánt ábrázoló oltárképet, és ezt helyezték el a végül mégiscsak
első királyunk nevén maradt templomban.
A magyar Szent István királlyal továbbra is sok bajuk volt a román –
egyházi és világi – hatóságoknak. Ennek egyik – némileg folklorizálódott
– részletét így mesélték a faluban: Szentistán kirájt mü tartottuk ezelőtt
öt-hat évvel [kb. 1980], a szülёtése napján, szёptёmber másodikán. Asz-
tán átváltosztatták a halála napjára, augusztus tizenhatodikára. Met ő
akkor halt meg, az águsztnak tizenhatodik napján, s a huszadikán tё-
mёtték. De ёszt zavarta az augusztus huszonhárom, amikor ugye, felsza-
badítottak bёnnünket, s ēhoszták nekünk eszt a jó velágot, s ez esszё-
zavarta nekünk a bucsunkat. S mikor a papok látták, hogy mi van: ëgy
rënd munkás mënen dógozni, s ëgy rënd marad otthon, akkor micsi-
náltak? Aszonták, hogy szëptember ēső vasárnapján legyen meg Szent-
istán bucsuja. De a tizenhatodiki halálát es innapoljuk.
Így tehát Moldvában ma a pusztinai az egyetlen olyan templom, amelynek

oltárképén változatlanul Szent István magyar király látható, amint a ko-
ronát Máriának nyújtva a magyarok népét és országát Boldogasszony ol-
talmába ajánlja. De a templom védőszentjével azóta is szüntelen harcban
áll a moldvai római katolikus papság. Amikor néhány esztendeje újrafes-

tették a templomot, a diadalíven lévő, különben román nyelvű szöveget –
Snte Stefane roaga-te pentru noi! [Szent István könyörögj érettünk!] –
egyszerűen lefestették, az egykor Bukovinából hozott oltárképet pedig –
nyilván a plébános hozzájárulásával – „valahová” eltették, s helyére más-
félszeres méretben, gyönge kivitelben, ugyanazt a képet festették rá a va-
kolatra. Csak remélhetjük, hogy ez a lépés a Szent István elleni egyházi
hadjárat végét jelenti, s nem egy újabb folyamat kezdetét. Jellemző egyéb-
ként a gyülekezet és a plébános közti viszonyra, hogy nincs a faluban sen-
ki, aki rá merne kérdezni: hová lett az oltárlép? Vagy el merte volna kérni
– mint közösségi tulajdont – a Pusztinai Magyar Ház számára.
Büszkék lehetnek tehát a pusztinaiak, hogy ilyen körülmények között
is mindmáig ragaszkodtak templomuk védőszentjéhez, magyarságunk ol-
talmazójához. Pedig az utóbbi évtizedekben az egyház – amely immár úgy
váltogatja a pusztinai Szent István-búcsú idejét, mint más a gatyáját – új-
ból megváltoztatta, immár augusztus első vasárnapjára tette a templom-
búcsú időpontját, mégpedig azzal a kalmárszellemű ürüggyel, hogy akkor
rendezték – magyarországi támogatással – a Pusztinai falunapot, ami-
re rendszerint hazalátogatnak a nyugaton dolgozó vendégmunkások. Ma
már ugyan nincs falunap, Szent István király jobb sorsra érdemes búcsú-
ját azonban ottfelejtették a nemrég kijelölt napon.
De a pusztinai hívek nem bántak ilyen mostohán védőszentjükkel,
mint a papjaik. Nevét viseli a településen a dr. Nyisztor Tinka vezetésével
működő civil szervezet. 2006-ban templom közelében lévő háza előkert-
jében a budapesti Lakatos Demeter Csángómagyar kulturális Egyesület
segítségével Csoma Gergely által készített szobrot állíttatott tiszteletére
Erőss József pusztinai lakos. 2014-ben pedig újabb Szent István szobrot
avathatott Pusztina hagyományőrző, öntudatos közössége, Simmer Sán-
dor csongrádi fafaragó alkotását és ajándékát. Mindhárom – szellemi és
tárgyi emlékmű – fontos pillére Pusztina lakossága identitásának, puszti-
naiságának.
S ha már a templomnál tartunk, hát büszkék lehetnek a pusztinaiak
arra is, hogy az elmúlt évtizedekben ők tették a legtöbbet, ők fáradoztak a
legszorgalmasabban azért, hogy megvalósulhasson Jézus Krisztus tanít-
ványai számára adott megbízatása: menjetek és hirdessétek igémet, min-
den népnek a maga nyelvén! A falu küldöttsége járt a jászvásári püspök-
ségen, jártak Bukarestben a nunciusnál, jártak a Vatikánban; rimánkod-
tak, kértek, könyörögtek: de nem kaptak egyebet, mint hamis ígéreteket,

aztán kaptak egyházi emberekhez méltatlan ámítást, százával aláírt kérvé-
nyeikre sunyi lapítást vagy goromba fenyegetést. Csak éppen azt nem kap-
ták meg, amit kértek: az anyanyelvű vallásgyakorlat alternatív lehetősé-
gét. Nem is kaphatták meg, hiszen a moldvai katolikus klérus még 1886-
ban felvállalta, hogy a legális működéshez való állami hozzájárulás fejé-
ben elrománosítja a moldvai magyarokat. S amíg ettől a szégyenletes el-
kötelezettségtől nem tudnak megszabadulni, addig – vatikáni bűnrészes-
séggel – folyamatosan azt kell hazudniuk, hogy a pusztinai katolikusok –
akárcsak a többi moldvai csángó – voltaképpen románok. Minden egyes
pusztinai ember, aki aláírta a szabad vallásgyakorlat iránti kérvényt, aki
bár egyszer is részt vett a Pusztinában – különböző alkalmi helyeken – a
tiltás ellenére bemutatott magyar nyelvű misén és igehirdetésen, aki vál-
lalkozik, hogy a halottak és hozzátartozók kérésére a virrasztásokon és a
temetéseken magyarul imádkozik és elénekli a régi szép, magyar egyházi
énekeket, akik a Katolikus Rádió műsora számára elimádkozták magyarul
a rózsafüzért – azok mind-mind büszkék lehetnek arra, hogy vállalni me-
rik őseik, elődeik kultúráját, vallását és értékrendjét. S a többiek is, akik
talán nem merik vállalni a magyarságukért való nyilvános kiállást, azok is
feljebb emelhetik a fejüket, amiért vannak ilyen falustársaik.
Ám nem csak az anyanyelvükhöz való ragaszkodás és az ősi hit el nem ha-

gyása lehet az öntudat forrása Pusztinában, hanem a kétkezi munkában
végzett serény, szorgalmas teljesítmény is. Moldvában Cuza fejedelem
idejében, 1864-ben következett be a jobbágyfelszabadítás, akkor földesí-
tették meg a pusztinaiakat is. A népi emlékezet talán egy kicsit túl is be-
csüli 1864 jelentőségét, de kétségtelen, hogy a szegény nép sorsában ko-
moly változásokat hozott. Az 1902-ben született Kaszáp István szerint így
emlékezett rá a családi hagyomány: 1864-ig, ahol főszted a málét, az sem
vót a tiéd. A bojér főggyét dógoszták, jobbágyok vótak, rabok. Akkor
asztán mindënkinek attak három-öt fácsát. De nem atták egyfélekép-
pen. Akinek nem volt marhája, s a két karjával dógozott a bojér mósiján,
annak attak kicsikébbet. Akinek vót két ökre, annak attak kétökörrészt,
s akinek vót négy ökre, annak négyökörrészt. Hatökörrésze Pusztiná-
ban csak Gyurka Antinak, Gyurka Győrnek, Szabó Jánosnak s Deme-
ter Győrnek vót. A hatökrös kapott hat fácsát. Apóm három fácsát ka-
pott vót, etёtőt húsz prezsinát, szénafüvet egy fácsát, s még a mёzőben is
kapott egy darabot, s úgy lett ki a három fácsa. Összesen tehát mintegy
nyolcvan gazda kapott földet Pusztinában, csaknem mindenki, hiszen a
lakosság száma akkor nem haladta meg az ötszázat. A visszaemlékezések
szerint így körülbelül a határ egynegyede lett az embereké, a többi a bojár
tulajdonában maradt.
Az I. világháború – vagy mint a csángók mondják: az első verekedés –
után ismét osztottak kevés földet a pusztinaiak között, mégpedig megle-
hetősen zavaros körülmények között. Azoknak, akik részt vettek a hábo-
rúban, ígértek ugyan földet, de az eszkorcéni román bojár – akinek birto-
kában volt a pusztinai földek túlnyomó része –, nem szívesen adott föl-
det a magyaroknak, ezért nem itt, hanem Foksány környékén kapták meg
a jussolt földjüket. Ezt aztán volt aki, elfogadta, más nem, egyéb lehető-
ség nem kínálkozott. De a pusztinaiak ott is megmutatták, hogy a két ke-
zük szorgalmas munkájával pótolni tudják azt, ami hátrányt magyarságuk
miatti másodrendűségükből fakadóan el kellett viselniük. Akik Garófán
(Garoafa) kaptak helyet, az ottani jobb földeken, a kedvező piacot jelentő
Mărăşeşti és Focşani városok közelében, célszerű többletmunkával, bel-
terjes földműveléssel, jól jövedelmező városellátó kertészetet teremtettek,
amit a kollektivizálás időszakában is átmentettek, mára pedig virágzó fóli-
ás gazdálkodássá fejlesztették.
Hiszen azon a kevés és gyönge földön, ami a kezükön volt, a pusztina-
iak otthon is mindig okosan dolgozva igyekeztek megélni. A Tázló men-
tén a – részben magyar lakosságú – frumószaiak és a pusztinaiak hasz-
nálták ki a legötletesebben a faszujka köztestermesztésének lehetősége-
it, mivel náluk a lakosság számához képest mindig igen kevés volt a föld,
egy-egy családra még egy hektár sem jutott. Ezért a környező román te-
lepüléseken a bojártól vagy az emberektől földet béreltek, s azt többlet-
munkát igénylő belterjes műveléssel hasznosították. A földbe törökbúzát,
bosztánt és faszujkát – vagyis kukoricát, takarmánytököt és babot – vetet-
tek. Így megtermelték maguknak a puliszkához való törökbúzát, az állata-
iknak való takarmányt, a faszujkát pedig megvették a közeli városban lakó
zsidók, nekik ugyanis, kereskedők lévén, volt pénzük. Ebből aztán kizet-
ték a föld bérletét, s még egyébre is jutott. A babnak mindig jó ára volt,
az idősek ma is emlegetik: vót ojan üdő es, hogy majdnem ojan ára vót,
mint a rizskásának. A közeli Bohus város zsidó kereskedőinél a vajukat is
értékesíthették, de híresek voltak a pusztinaiak a szarvasmarhájukról is.

Ezeknek a kölcsönösen előnyös, jól működő gazdasági kapcsolatoknak az-
tán az erőszakos kollektivizálás vetett véget, de a pusztinai gazdák jó híre
mindmáig fennmaradt a környéken.
Kevés földjük miatt különféle kézműves mesterségekkel is foglalkoz-
tak a pusztinaiak, ami kiegészítette a megélhetést. Ilyen volt régebben a
fazekasság és a kosárfonás, vagyis kaskötés. Mindkettő emlékét KÓS Ká-
roly (1976. 155–166.) leírása őrzi; a fazekassággal már a két világhábo-
rú között, az 1920-as években fölhagytak, de a kaskötésnek még ma is él
néhány utolsó mohikánja. Mindkettőnek az a tanulsága, hogy az ügyes
és szorgalmas pusztinaiak megtalálták a földhiány egyik ellenszerét. Igaz,
nem volt könnyű munka: bár a cserepet és a kosarat is fedél alatt készít-
hették, az értékesítés, vagyis inkább a terményre cserélés fárasztó szeke-
rezéssel, ázással-fázással, de világlátással is járt. Mindenesetre mindkét
mesterséggel könnyebben és többet kerestek, mintha napszámban kapál-
tak volna.
Ám a földhiány mégis nyomasztó volt, mert az emberek szaporodtak, s
a föld nem. Ahogy Erőss József, a kollektív egykori elnöke fogalmazott: a
falunak ki kellett fakadnia. Így aztán az 1940-es évek elején, amikor a bu-
kovinai székelyeket magyar–román államközi megállapodással hazavit-
ték Romániából Magyarországra, Pusztinából is útra kelt mintegy negy-
ven család. Részben engedéllyel, többen szökve, a katonai szolgálat elől
menekültek, s 1945-ben, hosszas hányódás után a Baranya megyei Szárá-
szon és Egyházaskozáron telepedtek le. Évekig küszködtek az évszázados
moldvai lét miatti elmaradottsággal: az ottmaradt sváboktól s az odatele-
pített felvidéki magyaroktól tanulták el a gazdálkodás – különösen a ku-
koricavetés, a szőlőtermesztés és a borfeldolgozás – korszerűbb módját. S
váljék becsületükre, olyan jól megtanulták, hogy a magyarfalusi, lábnyiki,
lészpedi csángókkal közösen gazdálkodó egyházaskozári termelőszövet-
kezet tíz esztendő múlva már a járás első kollektív gazdasága lett. (HA-
LÁSZ 1971. 149.)
Pusztina mai lakossága a belőlük kiszakadottaknak erre a teljesítmé-
nyére is büszke lehet. A Moldvában maradottak közül 1945 után megint
csak a háborúban részt vettek kaptak földet: akiknek kevesebb földjük
volt, azoknak fél hektárt, akiknek több, azoknak 14 prezsinát juttattak. A
nagy földhiány is hozzájárult, hogy 1945 után még további 11 család ke-
rekedett föl Pusztinából, s kevés vagyonát eladva, elajándékozva elindult
Magyarország felé. Az akkori államközi viszonyok azonban már nem tet-

ték lehetővé az áttelepülést, ezért – néhány hónapos, vagonokban megélt
szenvedés után – visszatértek Pusztinába, ahol nagy keservesen új háza-
kat kellett maguknak építeniük.
A történelem malomkövei pedig őröltek tovább. 1946-ban Moldvában, így

Pusztinán is megalakult a Magyar Népi Szövetség helyi szervezete, 1948-től
pedig magyar nyelvű iskola is indult a faluban. Egy 1951 szeptemberében
készült, a Bákó tartományi csángók iskolaügyéről szóló jelentés szerint a
falu magyar tannyelvű iskolájában 5 magyar tanerő dolgozott és 210 volt
a tanköteles gyermekek száma, továbbá magyar tannyelvű óvoda is mű-
ködött 70 gyermekkel. (VINCZE 1999. 232.) Az anyanyelvű oktatás ered-
ményeként már 1948 szeptemberében öt pusztinai atal tanulhatott to-
vább különböző csíkszeredai iskolákban. Később még heten jutottak el
Erdélybe, tanítóképzőbe, s négyen végeztek is közülük: Erőss Péter (Ősz)
Kovásznára került tanítónak, majd Sepsiszentgyörgyre könyvtárosnak;
Kaszáp János Dánfalván, majd Gyergyószentmiklóson tanított, de aztán
inkább elment munkásnak; Kis István Csíkszeredán lett állomásfőnök, de
még a Ceauşescu időkben családostól kiment Amerikába; végül Bece Jó-
zsef, aki visszatért Pusztinába, s ott nyugdíjazásáig románul tanította a
magyar gyermekeket. Ugyanis 1958-ra Pusztinában is betiltották a ma-
gyar nyelvű oktatást.
Nem sokkal ezután következett az újabb csapás, az erőszakos kollekti-
vizálás. Az 1960-as években elrendelt közigazgatási átszervezés során ki-
derült, hogy a pusztinaiak nem akarnak többé az őket korábban kizsák-
mányoló, kiváltságos nagygazdák által is lakott Grigorénhoz tartozni, ha-
nem inkább a közelebb lévő, bár ugyancsak román lakosságú Pîrjolhoz
kötötték volna magukat. Noha később talán már bánták ezt a döntésü-
ket, de érdemes feleleveníteni az eseményeket. Jól jellemzi ugyanis Pusz-
tina népének helyzetét, miszerint az 1960-as években szinte lázadni-
uk kellett azért, hogy két rossz közül a kisebbnek tűnőt választhassák,
de az is jellemző, hogy kiharcolták maguknak ezt a lehetőséget. A már
idézett Kaszáp István így emlékezett az akkor történtekre: Megyésítés-
kor a megyё s a párt aszt akarták, hogy Pusztina Grigorénhoz tartoz-
zon, de a falu fellázatt. Ēmentёk Bukarestbe, s onnat hosztak komissziát.
Idёjött egy dzsenerál, aki itt vót képviselő, s mikor ment el Perzsojból,
akkor a pusztinai asszonyok az uttyát elálták, s azonták, amíg aszt nem
mondod, hogy Perzsojig jövünk, addig innёt nёm métsz el. A bukares-
ti vizsgálat asztán aszt végёszte, hogy Perzsojhoz tartozzunk, mivёl
Grigorénból ugyës ēvitték a komunát Ëszkorcénba. A grigoréniak ugye,
rezesëk vótak, s közülük sokan kёrültek magas beosztásba, s azok haj-
tották, hogy Pusztina nálik maraggyon. Mёt a grigorénijёknёk, hogy
rёzёsek vótak, sok főggyük vót, sokat felhasználták a pusztinajiakat. Ők
a pusztinajiakkal éltek: aratni, kapáni… mindent. S most, hogy közgaz-
dálkodás lett, bétették az ők főggyeiket livádával, ālmával, körtével, cse-
resnyével. S akkor nekünk itt van ez a szép, nagy mező, s gondóták, majd
itt tёrmёsztёnёk gabonát. S ёzétt kellett vóna nekik Pusztina. De a puszti-
naiak ezzel a „morzsa revolúcióval” megvédték azt, amit érdeküknek gon-
doltak.
Talán nem túlzás, ha azt mondjuk, a moldvai csángók 1990 utáni megúj-
hodásának jelentős része valamilyen formában Pusztinához kötődik. Bi-
zonyára Szent István oltalma teszi, hogy ők – s talán még a klézseiek – ju-
tottak legtöbbre identitásuk megőrzésében, öntudatuk megerősítésében,
emberi jogaik felismerésében, magyarságuk kinyilvánításában. Tudván
azonban, hogy a csángók körében a közösségi gondolkodásnak történelmi
okok miatt nincs erős hagyománya, természetes, hogy ezek a parányi di-
csőségek elsősorban néhány személy erőfeszítésének eredményei, s szin-
te felismerhetetlen az egyéni érvényesülés és a közösségi szolgálat közti,
máshol is oly sokszor elmosódó határ.
A már korábban Erdélybe költözött csángók közül az öntudatosab-
bak – akiket nem taszított a székelyek csúfolkodása a románsághoz –, az
1990-es esztendő elején megalakították Sepsiszentgyörgyön a Moldvai
Csángómagyarok Szövetségét. A szervezet első vezetője a pusztinai szü-
letésű Ősz Erőss Péter volt, akitől unokaöccse, az ugyancsak Pusztinából
származó Erőss J. Péter vette át a szervezet vezetését. Ez a szövetség je-
lentős szerepet vállalt a csángó gyermekek Székelyföldön, valamint Ma-
gyarországon történő oktatásának, a csángó hagyományőrző együttesek
magyarországi fellépésének, a 90 esztendős Domokos Pál Péter köszön-
tésének szervezésében, továbbá 1990 márciusától megindította a – ké-
sőbb Moldvai Magyarság címmel megjelenő – Csángó Újságot. (SZŐCS

1993. 163.) A szervezet az 1990-es évek közepén Bákóba költözött, és ké-
sőbbi elnökei, alelnökei között is ott találjuk a pusztinai Bartha Andrást
és Bilibók Jenőt. Pusztinai születésű továbbá az a Szőcs Anna, aki a bu-
dapesti, művelődéssel foglalkozó minisztériumban „csángó referensként”
dolgozott az 1990-es években működő nemzeti kormány idején. Alakult
aztán Pusztinán egy másik civil szervezet is, a Szent István Egyesület,
amelynek vezetője a világ első, közülük származó, és magyarságát válla-
ló, néprajzi doktorátussal rendelkező kutató, dr. Nyisztor Tinka. Jórészt
ő fogta és fogja össze falujában a magyar nyelvű miseszolgálatot sürgető
igényeket. Ő vezette a magyar nyelvű vallásgyakorlatot kérők küldöttsé-
gét a jászvásári püspökhöz, a bukaresti pápai nunciushoz, a vatikáni ad-
minisztrációhoz, s ő továbbítja azon pusztinaiak kéréseit az „illetékes” he-
lyekre, akik anyanyelvükön is szeretnék hallgatni Isten igéjét. S mivel ké-
résük ez idáig még nem talált meghallgatásra, nagyobb ünnepeken az ő
házuk udvarán misézik magyarul az Erdélyből idelátogató lelkész. A pusz-
tinai Szent István Egyesület magját alkotó asszonyok valósították meg azt
a csángók körében ma – már vagy még – sajnos rendkívül ritka gyakorla-
tot, hogy a halottak melletti virrasztások alkalmával, régi magyar egyházi
énekekkel szolgálnak.
Nyisztor Tinka erőfeszítése is hozzájárult, hogy Pusztinában az elsők
között valósult meg a magyar nyelv tanórán kívüli oktatása, 2002 őszétől
pedig – nem kevés küzdelem eredményeként – az iskolai falai között „al-
ternatív” módon oktatja a magyar nyelvet az ugyancsak pusztinai Nyisz-
tor Ilona és Bilibók Jenő, időnként máshonnan érkező pedagógusok se-
gítségével.
Az iskolai keretek között folyó anyanyelvi oktatás mellett legalább
ilyen fontos a tanórán kívüli oktató-nevelő munka, valamint a kulturá-
lis értékek, a hagyományok megélése és átörökítése. Ezt a célt szolgálja
a 2006-ban, sokféle támogatással felépült Pusztinai Magyar Közösségi
Házban folyó munka. Különböző iskolán kívüli oktatási programoknak,
konferenciáknak, népdalvetélkedőknek, zenetáboroknak és sok más kul-
turális rendezvénynek ad helyet ez a ház, emellett szervezi a magyar nyel-
vű oktatásban résztvevő pusztinai gyermekek számára a Kárpát-meden-
cei kulturális rendezvényeken való részvételt. Ők rendezik meg évről évre
a kiváló pusztinai énekes- és mesemondó asszony, László Katalin emlé-
kének ajánlott népdalversenyt. Nem tudom pontosan, hogy a különbö-
ző moldvai csángó településeken működő Magyar Házakban milyen szép

és eredményes munka folyik – arra ők legyenek büszkék! –, de az biztos,
hogy a Nyisztor Ilona, Bartha András, Bilibók Jenő és Nyisztor Demeter
szolgálatával működő Magyar Házban folyó munkára büszke lehet min-
den pusztinai ember.
Az elmondottak alapján úgy érzem: aligha túlzás, ha azt mondjuk: Pusz-

tina ma egyfajta mércét jelent, mit is tud elérni, mennyit képes megvaló-
sítani egy olyan csángó közösség, amely valamelyest már felismerte lehe-
tőségeit és törekszik is azok kihasználására. Ez a fajta érdekérvényesítés
természetesen korántsem jellemző Pusztina lakosságának egészére, még
a nagyobbik részére sem. Az identitással rendelkező pusztinaiak ma még
sajnos kisebbségben vannak a faluban. S ahogy ember nincsen, ugyanúgy
faluközösség sincs hiba nélkül. A pusztinaiak is sokkal többet érhetnének
el mind gazdasági, mind pedig kulturális téren, ha egy-egy jó ügy érdeké-
ben össze tudnának fogni, ha jobban megbecsülnék egymás erőfeszítése-
it, ha nem engednének az ördögi sugallatnak, ami igyekszik összeugrasz-
tani, egymás ellen fordítani az embereket. Ha ellent tudnának állni ennek
a kísértésnek, ha át tudnák érezni a közösséghez való tartozás előnyeit,
sokkal többet tudnának elérni, jobban is éreznék magukat és sokkal bol-
dogabbak lehetnének.
De – mint láttuk – így is van mire büszkének lenniük, van mire építe-
ni a ma még sokakból hiányzó pusztinai azonosságtudatot, a „mi, puszti-
naiak” szívből jövő érzését.
A hagyományos népélet emlékei

Adatok a moldvai magyarok

hagyományos halászatához
Ha vala hal, foksz, sz ha nem vala, akkor nem foksz…

(Chelaru Ludovic – Kelgyest)
A halászat témaköre a moldvai csángómagyarok hagyományos népéle-

tének viszonylag ismertebb területe, bár kétségtelen, hogy az eddigi szak-
irodalmi közlések alapján jóval kevesebbet tudunk róla, mint amekko-
ra jelentőségű ez a foglalatosság a csángók életében. A halászat még a
közelmúltban is rendszeres táplálékszerzési és nem elhanyagolható jöve-
delemszerzési lehetőséget jelentett a vizek mellett élők számára. Vannak
olyan falvak, mint például Kelgyest, Lészped, Ketres, Tamás, Diószén,
Trunk, ahol korábban szinte az egész falu halászott – s halászik részben
ma is –, de úgyszólván minden településen akad néhány család, amely
különös előszeretettel gyakorolja ezt a mesterséget.
Ennek ellenére fél kezünkön számba vehetjük azokat a közléseket,
melyek a moldvai magyarok halászatával foglalkoznak. KÓS Károly első-
sorban a halászfaluként számon tartott Trunk halászatát foglalja össze,
(1976. 132–141.) ugyanerről a településről Domokos Pál Péter közölt igen
értékes halászati leírást egy csángó ember, SZABÓ Ferenc tollából. (1993.
71–84.) Viszonylag részletesen ismerteti a Beszterce menti Lészped halá-
szatát FÁBIÁN Margit, (1991. 179–183.) s elszórt adatokat találunk Pusz-
tinára vonatkozóan HEGEDŰS Lajos nyelvészeti munkájában (1952).
A moldvai csángómagyarok népi halászatára vonatkozó eddigi ismerete-
inket kívánja kiegészíteni ez a tanulmány. Ezért csak röviden tekintem
át az eddig közölt anyagot, s bővebben foglalkozom a Trunkkal szemközt
fekvő és annak halászati ismeretanyagával számos hasonlóságot mutató
Diószénnel, valamint a Tázló menti Pusztinával és a Moldva folyó partján
fekvő Kelgyesttel.
Írásomban elsősorban a hagyományos halászati módok bemutatásá-
ra törekedtem.
74 A HAGYOMÁNYOS NÉPÉLET EMLÉKEI
Néhány történelmi adat
Román okleveles források már a 15–17. században említenek egy sor ha-
lastavat a Szeret mellett. (ICHIM 1987. 33.) Bandinus 1646–1648-ban ke-
letkezett országleírásában pedig a Szeret bal oldalán lévő tavakról ír Ta-
másfalva, Dzsidafalva és Dumafalva szomszédságában, amik „a folyó ára-
dásakor megtelnek és olyan sok halat fogadnak magukba, hogy még a
szomszédos településeknek is jut”. (BENDA 1989. 390.) Íme, a nehézsorsú
püspök értékes híradása az 1600-as évekből a moldvai rekesztő halászat-
ról, sőt talán a halak értékesítéséről is. De nemcsak a Szeretben volt sok hal
abban az időben, hanem a Besztercéből, a Moldvából és a szomszédos pa-
takokból is bőséggel szállítottak „nom halakat magához a fejdelemhez”.
(BENDA 1989. 396.) A valamikori halbőség emlékének tekinthetjük a Ro-
mánvásártól északra található Halasfalva (Hălăuceşti) középkori eredetű
csángó települést is. Nevének eredetét – egy kis melléütéssel – monográ-
ájának román szerzője a magyar hălas (szerinte háló) szóból származtat-
ja, s ennek alapján a falu korábbi helyét a közeli Szeret völgyébe teszi, ahol
„sok volt a halastó”. (VĂCARU 2004. 18.) Itt jegyzem meg, hogy a halas-
tavat románul – a ’iaz’ és a ’lac de peşte’ mellett – halaşteu-nak is nevezik.
Előfordul a ’halastó’ a helynevek között is. Az általam feldolgozott telepü-
lések közül Külsőrekecsinben („az Oláhelën vót két halastó, az onnan csor-
gókból lëtt. De csak vót, most nincs, mégës úgy mongyuk, a Halastónál”,
(HALÁSZ 1994. 29.) valamint Pusztinában, de ezt már az 1970-es években
duzzasztotta fel a kollektív gazdaság. (HALÁSZ 1987a. 31.)
Általános vélekedés szerint még a közelmúltban is sokkal több volt a
hal a Szeretben, a Moldvában, a Tázlóban és valamennyi etelközi folyóban,
mint manapság. A 20. század derekán élő öregek „úgy hallották, hogy a vas-
út előtt [19. század vége] még szekérszámra hordták innen a halat Oroszor-
szágba és Erdélybe”. (KÓS 1976. 133.) A régi halbőségre utaló, máshonnan
is jól ismert, szinte sztereotip szövegek alapján a jelenkori halhiány okait a
megkérdezett csángók a következőkben látják: (1) régen nagyobb volt a víz,
tutajok is jártak a Moldván, a Besztercén, a Szereten; (2) nem voltak zsili-
pek a Szereten, a Besztercén, még a Dunából is fel tudtak jönni a halak; (3)
Pusztinában úgy tartják, hogy régen sok malom volt, ott kimélyült a víz, a
malomból sok, halnak való gabonaszem került a vízbe, s ott meggyűltek a
halak; (4) az olajkutak s a vegyigyárak erősen szennyezik a vizeket; és végül
(5) a háború alatt a robbantással halászók kipusztították a Szeret halállo-
ADATOK A MOLDVAI MAGYAROK HAGYOMÁNYOS HALÁSZATÁHOZ 75
mányát – bár ez az érv fél évszázad múlva már aligha lehet indokolt. A fel-
sorolt okok nyilvánvalóan együttesen okozzák a mai halhiányt.
Bezzeg a háború előtt gyakori volt a szerencsés halfogás – idézi KÓS
Károly az idős csángók visszaemlékezéseit. „Egy este annyit fogott a ha-
lász, hogy alig bírta hazahozni, fogott két tarisznyára valót is, negyven ki-
lót.” (KÓS 1976. 133.)
A vizek és a halak természete
Úgy tartják a csángók, hogy a jó halász ismeri a vizek tulajdonságait, sűrű-

ségének változásait, s a halak viselkedését a különböző természetű vizek-
ben. Figyeli, hogy a folyóvíz árad-e, vagy apad, milyen a színe, átlátszó-e,
vagy zavaros? A trunkiak szerint a Bákó alatt egymásba folyó Beszterce
vize szürke, piszkos, a Szeret világos, kevésbé mocskos. Diószénban úgy
tartják, hogy amikor esik az eső, s megsűrűsödik a víz, akkor jó halászni,
mikor a víz nőtt, sűrűn jött, akkor a hal szökött, fogult jól. Hasonlókép-
pen a Tázló mellett lévő Pusztinában, az 1909-ben született Tímár József
úgy emlékezett: mikor gyermek voltam, ha megjött a nagyvíz, elmentem,
egy órát nem halásztam és két keldár hallal jöttem haza. Ezzel szemben
a Moldva melletti Kelgyesten úgy tudják, hogy amikor árad a víz, és zava-
ros, akkor nem jó benne halászni.
A folyók mellett élő, halászattal is foglalkozó emberek meggyelték,
hogy mikor apad a víz, akkor a hal fut lűtűre, hogy ne maraggyon asz-
szon, s mikor jő meg a víz, akkor hág lütűre. Ennek megfelelően tavasz-
szal a halak úsztak fölfelé, hogy szaporodjanak. Mikor a hal ívik, a csángók
azt mondják: verődik. Télen a hal húzódik a víz mélyére, s nyáron hág ki
a széjjekre, hol kicsid a víz.
Hagyományos halászati módok
A vizsgált térségben a hagyományos népi halászatot elsősorban patakok-

ban, kisebb-nagyobb folyókban művelik. Tavakban csak a Besztercén Lész-
ped fölött, a Szereten Rekecsinnél, valamint a Szeret és a Beszterce ösz-
szefolyásánál, az 1970-es években duzzasztott tavakban halásznak. A na-
gyobb tavak és folyók hasznosítására szerveződő halászcéhek a moldvai
csángómagyarok társadalmának kezdetleges strukturálódása miatt nem

alakultak ki, és a románok körében sem volt ismeretes ez a célszerű érdek-
védelmi szervezet, de a bérletekre alapozott „nagyüzemi” halászati formák
sem terjedtek el. Ezért a hagyományos halászati módok gyakorlata nap-
jainkra is megmaradt, legföljebb a halak számának gyérülése és az egyéb
megélhetési lehetőségek bővülése szorította vissza.
Az elmondottak miatt a csángó halászok körében elsősorban a folyóvi-
zekben alkalmazott eljárások uralkodnak, mint a rekesztő, az emelő, a kerí-
tő, a szigonyos és a horgos halászat.1 A nagyobb folyóvizek mellett lévő te-
lepülések lakói csak azokban halásztak, a környékbeli patakokat elhanya-
golták, ezekben csak azok keresték az ebédjüket, akik távol éltek a nagyvi-
zektől. A Szeret partjára települt Trunk halászfaluban a gyermekek a hallal
együtt nőttek fel. A gát megépítése előtt a tavaszi áradások idején a falu ut-
cáin is járt a víz, s amikor visszahúzódott, a kertek tövében kézzel szedték
össze a halakat.
Kezdjük tehát a halászati módok bemutatását ezzel a legegyszerűbb
halfogási móddal.
Kézzel történő halászat
Ennek a halászati eljárásnak a moldvai csángó hagyományban kétféle vál-

tozatát ismerjük, de a kettő nagymértékben különbözik. Az egyik, amikor
az eleven, sőt nagyon is eleven halat pompás kézügyességgel kapják el; a
másik pedig, amikor a különböző módszerekkel elbódított vagy éppen el-
döglesztett halakat szedik ki a vízből.
Bódítás nélkül általában folyóvízben, bokros, köves helyeken fogják
kézzel a halat, kövek alól, különféle lukakból szedik elő nagy gyakorlat-
tal, nom kézmozdulattal. Mint elmondják, némely halfajta – például a
balin –, ha noman végigsimítják, különösen a hasát, szinte hipnotizált
állapotba kerül, s így könnyen el lehet kapni a kopoltyújánál fogva. KÓS
Károly már 1949-ben feljegyezte, hogy a „puszta kézzel való halászást már
régtől csak a sok tekintetben még a gyűjtögető életmódnál tartó cigány
szegénység gyakorolta” (KÓS 1976. 134.), ennek ellenére még manapság,
1
A halászati módok értelmezését lásd SZILÁGYI 2001. 150–191.
az ezredforduló után sem veszett el ez a halfogási mód. A diószéni Füstös

Pál pedig egyenesen úgy fogalmazott, hogy az igazán szerelmetes halfo-
gás, mikor kézzel fogja az ember a halat. Kelgyesten is vannak mesterek,
akik tudnak halat fogni a kezükvel, Pusztinában is használják a kezüket
– főként gyermekek – a halak elfogására. A két halászfaluban, Trunkon és
Diószénban, a kézzel történő halfogásnak erősen folklorizálódott történe-
tét mesélik a három testvérről, Vargyas Ádámról, Mihályról és Andrásról.
Füstös Pál elmondása szerint mikor atalok voltak mentek hárman ha-
lászni. Volt a Szeretnek egy része, ahol legmélyebb volt, lehetett hat-hét
méter mély, ott bele is fulladt a kollektív idején egy román. A három test-
vér egyszerre ment bele a Hurdubéjba – úgy mondtuk ennek a helynek
–, ami olyan volt, mint egy kút, s tíz méter széles. Én nem tudtam úsz-
ni, nem mentem oda, mert féltem. S azt mondták, még a víz es szívott le,
a fenekére. Egy olyan sírülés volt. De ők belementek s fogtak halat a ke-
zükkel, s még a szájukkal es.
A bódítással történő halfogás más kategóriába tartozik, de végső so-
ron az elalélt halakat is kézzel szedik össze. Ez a gyakorlat általánosnak
mondható máshol is a Keleti-Kárpátokban. A halak bódítására – mér-
gezésére – többféle anyagot használtak. Fábián Margit részletesen is-
merteti a Lészpeden alkalmazott maszlagos halbódítás menetét. Leírja,
hogy a maszlagot a patikában vásárolták, megtörve máléval összegyúr-
ták, s apró gombócokat készítettek belőle, amit a fűtőnél megszárítottak.
A halfogás úgy történt, hogy megnézték hol van a folyóvízben a hal, az-
tán 40-50 méterrel följebb behányták a vízbe a maszlagos gombócokat.
„A halak megették a maszlagos málét, s a méregtől szétpattant a kopol-
tyújuk, s feljöttek a víz tetejére, a halásznak csak ki kellett merni.” (FÁ-
BIÁN 1991. 180.)
A maszlagos bódítást Pusztinában is művelték, mondják is a támolygó
részegre, hogy úgy megyen, mint a maszlagos hal. Frumószában – és bi-
zonyára máshol is – az erdei fűtej (Euphorbia amygaloides) összetört és
vízbeszórt szárával bódították a halakat. A Beszterce felsőbb részén, Bé-
kás-vidékén a románul coada vacii-nak nevezett Verbescum phlomoides-t
törték meg és dobálták a vízbe, hogy aztán lejjebb kifogják az elbódult ha-
lakat. (VLĂDIŢIU 1973. 311.) Vizanteától Pusztináig, valamint a Szeret
menti falvakban még emlékeznek, hogy mikor áztatták a kendert, a vízbe
fektetett kenderkévék közé bújt apróbb halak valósággal megrészegedtek
a kender bűzitől, s kézzel könnyen meg lehetett őket fogni.
A halbódítás legdurvább formája a robbantással történő halfogás. Kós

Károly ezek közül leírja a kezdetlegesebb meszelést, amikor az üvegbe du-
gaszolt oltott mész vetette fel magát (robbant fel), amitől elpattant a halak
becikája; valamint a mésznél is pusztítóbb kénezést, amit az I. világhábo-
rú óta alkalmaznak. Ilyenkor „három rész klorátot [valószínűleg kénsavas
só] egy rész kénkővel összegyúrnak gomolyába, majd papírba és rongy-
ba csavarva, dróttal összekötve, kővel nehezítik, tyilt [til: gyújtózsinór,
rom.] dugnak bele, s ezt meggyújtva a vízbe hajítják. (KÓS 1976. 140.)
Emellett ismeretes a karbiddal való halászat, amiről Diószénből és
Pusztináról van tudomásunk, de máshol sem lehetett ismeretlen. Hasz-
nálatának kétféle módjáról hallottam. Az egyik szerint egyszerűen bele-
szórják, az főzi meg a vizet, s a halak jönnek fel a víz tetejére. A má-
sik mód, amit Diószénban műveltek, amikor a karbidot valamilyen bo-
rosüvegbe tették, ledugaszolták, majd egy kicsit meglikasztották a dugót.
Bedobták a vízbe, s akkor buffant el. A halak feljöttek a víz tetejére, le le-
hetett őket gyűjteni. Ma is emlékeznek a csángók azokra az időkre, mikor
1944-ben az orosz katonák dinamittal halásztak a moldvai folyókban. A
verekedés timpjén [a világháború idején] a ruszok verték tritonokkal vi-
zet, s ölték meg a halakat. Mikor az elzúgott, fehér lett a halaktól a víz te-
teje. Ezek a robbantásos eljárások a halivadékot is válogatás nélkül pusz-
tították, ezért különböző hatékonysággal betartott törvényekkel tiltották
az alkalmazásukat.
Persze „békésebb” eszközökkel is megvolt a lehetőség a halak váloga-
tás nélküli gyilkolására. Amikor a bákói papírgyár időről időre leengedte
a szennyvizét a Szeretbe, Diószénban gereblyével szették ki a vízből a ha-
lakat. De ebből nem mindenki evett szívesen.
A rekesztő halászat
A csángók körében KÓS szerint „legelterjedtebb halászószerszám a sok-

féle formára font és különbözőképpen használt varsa volt”. (KÓS 1976.
135) A varsák egyik, a szakirodalomban bocskorvarsának nevezett for-
máját rekesztéknek nevezett cégével kombinálva használták. Erre a na-
gyobb folyók kisebb ágaiban is volt lehetőség. A Szabófalvával szomszé-
dos Kelgyesten a Moldvában halásznak ezzel a módszerrel. Mint Chelaru
Ludovic elmondta: A Moldovában mász ravasszág van. Nem a nagy
Moldovában, hanem van egy krák, ahová vitték kendert ásztatni. Csi-
nálják vala el sipkével, kővel. A kenderkévéket teszik be a víznek a
közepibe. Tesznek karót a vízbe, hogy ne vigye el a víz. A vörszát köti
hozzá mazdagval, asztán tesznek vala kűt, sipkét, erről is, arról is, sze
vörsza van a közepibe. Fent vagy háromszáz méterre elgátolják, apad
le a víz, s a hal, ha lássza, hogy apad a víz, akkor fut lütüre, hogy ne
maraggyon asszon. Mikor jő meg a víz, akkor hág lütüre. Így nem kell
hajtani a halat, magától ment a lészának nevezett bocskorvarsába. Hason-
lóképpen halásztak a Moldvánál sekélyebb vizű Tázlóban is. A pusztinaiak
kőből készült, V-alakú rekesztékkel kertelték el az ágakat, s a végére tet-
ték a lészát, a vesszőből font kucsmát. Aztán felül elterelték az ágban folyó
vizet, s ahogy megy le a víz, a halak mind belesétálnak. A sekélyebb vi-
zeken kisebb, a Szereten nagyobb verszákat használtak, Diószénban pél-
dául két méter hosszú s másfél méter a szélessége. Hasonló eszközzel ha-
lásztak a Beszterce középső folyásánál, Békás térségében is. A malázséból
(fűzcsigolya) készített eszköz végét összegyűjtik csuklya módra, s éppen
olyan, mint egy nagy bocskor. (VLĂDIŢIU 1973. 320.) Ezt a fajta varsát,
pontosabban lészát alkalomszerűen használják, amikor a medret állandó-
an alakító vízjárás erre alkalmat ad, azaz egy víz ágazatot el bírnak gá-
tolni. Akkor az egész falun halat ebédelnek.
Hasonlóképpen varsának nevezik azt a fűzvesszőből készült kast, amit
a fűz vesszőjéből szőnek (fonnak) és pápurával kötnek össze, s többnyi-
re a víz fenekére rakják, ezért fenékvarsának mondhatjuk. Ezeket in-
kább kisebb tavakban, vagy nagyobb folyóvizekben használják, s a víz fe-
nekére eresztve, amit oldalt cövekekkel kikötnek, farkánál meg madzaggal
vagy vesszőgúzzsal rögzítenek. (KÓS 1976. 136.) Kelgyesten a falut keresz-
tülszelő, helyenként tavacskákat alkotó Surlikban csak kis halak vannak, s
gyermekek halásznak benne. Chelaru Ludovik így emlékezett arra, mikor
negyven esztendeje ő is ott halászott: Hamarébb mentek vala vörszékvel.
Menek vala én is tátámval. A vörszát fűzfavesszőből csinálták, mászfél
méter mély volt. Kened meg maligával, mert a hal húz a maligához.
Tátám szpecialiszt volt a varszával, de aztán nem vala szabad, fognak
vala meg. A vörszákba tettek nagy bolovánt [követ], milyeneket [savanyí-
táskor] tesznek a káposztára, az a feneken tartotta, s kötöd oda valami-
hez kötelvel.
Ilyen „fenékvarsát” használtak a Szeretben is. Trunkban kölimarának,
Diószénban kalamárának nevezték, ami ’kalamáris’-t jelent, utalva a tin-
tatartó visszahajló nyakára, amiből éppen úgy nem ömlik ki a tinta, mint
ahogy ebből a varsából sem talál ki a betévedt hal. Vesztegáló (álló) víz-
ben, sásos, nádas helyen ventil nevű varsát használtak. A Tázlóban is al-
kalmazták ezt a varsatípust, ami 60-70 cm hosszú és 10-15 cm átmérőjű a
tölcsérszerű bejárata. Mivel elsősorban folyóvizek fenekére ültetik, gyak-
ran lapos fenekűre fonják, hogy könnyebben megüljön, a vízben. Van még
egy érdekes, varsa-rendszerű, de nem varsaformájú, hanem gömb alakú,
halfogó alkalmatosság, a gomolya. A szádját ennek is „kalamáris mód-
jára készül: a vesszőszálak hegyei hosszabbak és összve állnak, s amikor
bément a hal, akkor ha megakarna térni, nem bír, mert szúrják a vesszők.”
Ezt is a mélyebb vizek fenekére teszik, csónakról eresztik le, vagy behajít-
ják a vízbe. (SZABÓ 1993. 81.)
A varsákat hagyományosan fűzvesszőből készítik, és a halászattal fog-
lalkozó falvakban szinte mindenki ért hozzá. Csak mintegy 50 esztendeje,
hogy szőtt hálóból, 30 esztendeje pedig szermából is csinálják. Valameny-
nyi fenékvarsába csalogató ételt tesznek, ami legtöbbször málé, eseten-
ként hernyó (földigiliszta), emellett megkenik a bejáratát jó ragadós pu-
liszkával.
Moldvában kotyecnek nevezik a vejszét, ezt a rendszerint állóvízben
alkalmazott halcsapdát, de nagyobb tavak hiányában ritkán használják.
Csupán Trunkból van adatunk az ismeretére, ami természetesen nem je-
lenti azt, hogy kellő utánajárással ne lehetne még máshol is nyomára ta-
lálni. GAZDA Józsefnek Trunkban elmondta az 1900-ban született Budó
Mihály, hogy „ez a kotyec, melliket mondom én, nádból vót kötve, olyan
két méter hosszú nádakat bészurkál a víz fenekire, osztán hely van hagy-
va, ahol menen bé a hal, de kicsi hely csak, essze vótak kötve fennebb a
nádak, essze vótak fonva.” (GAZDA 1980. 35.) Ugyancsak Trunkban azt
írta le Szabó Ferenc, hogy az öreg emberek burdunak nevezik a ’kotyecet’,
s bár Domokos Pál Péter a közlemény 30. jegyzetében arra utal, hogy a
’burdu’ WICHMANN szerint (1936. 11.) „dudaszerű halászó szerszám”
lenne, KÓS Károly szerint a ’hálóvarsa’ neve a burdóháló. (1976. 134. 20.
kép c) rajz) Ez a kérdés tehát további tisztázásra szorul.
A lényeg az, hogy Moldvában, ha ritkán is, de használatos a kotyacnak
nevezett ’vejsze’. Elsősorban nádszálakból készítik, amiket úgy szúrnak
le a víz fenekére, hogy jó arasznyira kiemelkedjenek a vízből, nehogy a
fürgébb a halak kiugorjanak belőle. „Kisebb vízágazatokban, vagy in-
kább tókban” alkalmazzák ezt a halfogó alkalmatosságot, amit úgy építe-
nek fel, hogy „kezdi kertelni a vizet a szélétől kezdve bé a közepiig mind a
kétfelől, szóval elköti az egész vízágazatot, közepén helyet hagyván a két
kotyacnak. Aztán kezdi bérendezni a szövetet, karókat vervén a tó feneké-
re, melyekhez odaköti a szövetet és csinálja a kotyacokat, amint az ábrán
mutatom, fölünnet nézve.” (SZABÓ 1993. 80.)
Így tulajdonképpen elkötik a tavat, és a kerítés a kétfelől érkező hala-

kat valósággal oda tereli a kotyac – vagyis a vejsze – bejáratához, s a ha-
lász időről időre egy kis merítő szákkal kiszedi belőle őket. Ha nagyobb
halak vannak a tájékon, akkor a vejsze készítője szélesebbre hagyja a be-
járatot.
A halászati módoknak ebbe a – voltaképpen passzív – csoportjába tar-
tozik az állító halászatnak nevezett módszer. Ezt is ritkán alkalmazzák,
mert ilyen módon csak a nagyobb, csendes tavakban lehet eredményesen
halat fogni. Lényege, hogy a kifeszített hálóba maguktól, esetleg hajtva,
belegabalyodnak a halak, s megfogódnak. Valószínű, hogy nem éppen ha-
gyományos ez a halászati mód, hiszen errefelé hiányoznak az ilyen halá-
szathoz való nagyobb, nyugalmas tavak. Kétféle módja ismeretes, valószí-
nűleg mindkettő újabbkori átvétel.
Kifeszített vidlás hálóval nagyobb víz esetén halásztak, mégpedig
– mint Pusztinán hallottam – úgy, hogy ketten fognak a parton egy-
egy botot, a kettő között háló van kifeszítve, s mások hajcsák bele a ha-
lat. A Tázlón általában a románok halásznak így: perzsojiak, szalonciak,
de a pusztinaiak nem szoktak. A Szereten Prezestnél csónakot (ciobîcă)
használtak az ilyen halászathoz. Két csónak között kifeszítették a hálót,
s a víz folyása mentén haladtak. Egy fér bottal verte a vizet s hajtot-
ta a halat a hálóba. (ICHIM 1987. 34.) Diószénben három rendből való

hálóval művelték az állító halászatot, ezt inkább mrézsának nevezték.
Felül voltak pluták (úszók), alul pedig 25 cm-ként vasak. 2 méter volt a
magassága, s mikor megcsinálták csak 1 méter lett, hogy legyen kebele.
Mikor nekiütközött a hal, akkor többet nem volt ura, hogy kijöjjön. Két
csobákkal mentek, s a mrézsa elfogta az egész vizet. Ha négyen voltak,
akkor kettő elnyújtotta, kettő pedig kerített: verték a vizet négy metrus
prestinokval.
Az állító halászat másik eszköze a szátka vagy szetka. Ezt csak az 1960-
as évek óta alkalmazzák, amióta duzzasztott tó van Bákó alatt Trunk,
Ketres és Diószén határában. Úgy tudják, hogy a nagy, galaci halastavak-
ról hozták be ezt a hálófajtát, műanyagból készül, s az a lényege, hogy a za-
varos vízben a hal nem veszi észre, s beleakad. Csónakból vetik ki, néhány
úszóval jelölik a helyét, s naponta kétszer végigjárják, kiemelik, s a fenn-
akadt halakat begyűjtik a csónakba. Ez a háló is helyben ül, s olyan, mint
a mrézsa. Nyújtják el, s ül a vízben. Nem húzzák, csak este s reggel szedik
ki a fennakadt halakat. A régóta halászó emberek nagyon leszólják: ha az
összeakad, nem tudják szétszedni. A mrázsa lement a víz fenekire, s nem
tudott elmenni a hal – mondják Diószénban.
Voltaképpen a rekesztő halászat állító változata a ’farkháló’, ’farkas-
háló’, amit „néhol farszák”-nak neveztek. (HERMAN 1877. 311.) Nos, töb-
bek között a moldvai magyar nyelvterület is az a hely, ahol farcáknak,
fercáknak nevezik ezt a halászszerszámot, de mondják emellett románo-
san cserpáknak, csorpáknak is. Ehhez az eszközhöz tartozik egy csulbuk
nevű alkalmatosság, ami egy másfél méteres rúdra szerelt gömb vagy ko-
rong (olyan, mint egy hatalmas cérnasirítő), azzal ijesztik a halakat a
farkashálóba. Általában bokros, csutakos, gödrös helyeken halásznak
vele, ahol a víz alámosta a partot, és sok a halat rejtő zug. Egy ember a ke-
zével fogja a háló nyelét, s a lábával zavarja a halakat, de eredményesebb,
ha két ember összefog, az egyik elhelyezi az alkalmatos helyre a farcákot
és a nyelénél fogva ott tartja, amíg a másik a csulbukkal veri a vizet a
csutkoknál. Ezt az eljárást csak a halászattal esetenként foglalkozó kisem-
berek alkalmazzák, a csángók körében majdhogynem lenézett mesterség.
Jelzi ezt, hogy a kelgyestiek szerint a szomszédos Izvorákon és Simioneşti
faluban élő oláhok, a pusztinaiak szerint pedig az ugyancsak szomszédos
kömpényi olánék szoktak így halászni, Diószénban pedig az a vélemény,
hogy csak a gyermekek halásznak csorpákkal.
SOLYMOS Ede (1996. 68.) a rekesztő halászathoz sorolja és azon be-

lül ’tapogató halászat’-nak nevezi, SZILÁGYI Miklós (2001. 166.) önál-
ló fejezetben ’borítóhalászat’-ként tárgyalja azt a halászati módot, amit a
csángók feneketlen kosárral – kosornyával –, szapuval való halászatnak
mondanak. Lészpedi gyakorlatát FÁBIÁN Margit (1993. 181.) írta le: „fe-
neketlen kosárral járták a folyót, a halász minden lépésnél lenyomta a víz
fenekéig. Ha hal volt benne, felülről belenyúlt, s kézzel kiszedte. Sekély,
lassú folyású vízben tudták használni, főleg krápot [pontyot] fogtak így.”
Ismerték és alkalmazták ezt a halászati módot máshol is, például Puszti-
nában már csak nagyon halványan él az emléke a vesszőből készült borí-
tóval történő halászatnak, amiből felülről szedték ki a halat, de a Tázlóban
ritkán voltak az ilyen halfogáshoz alkalmas tocsogók. Diószénban gyak-
rabban művelték ezt az eljárást. Itt feneketlen kosornyával is halásztak.
Mikor nagy volt a Szeret és csinált tókat, nyáron, amikor meleg volt a víz,
annak való kötött kasokkal halásztak. Lehetett vele fogni nagy, 2-3 kilós
halakat is. Ha lecsípted, onnét nem bírt kibújni, nyúltál be a kezedvel,
s kerested meg. Még rápic szermából [aprószemű drótháló] is készítet-
ték. Ugyancsak Diószénban, mikor megjött erősen a víz, akkor marad-
tak el olyan tók. Mentek a gyermekek, száldok karéjából csináltak sza-
pukat fenek nélkül. Ezek a halászó szapuk 50-60 cm. élhosszúságú, kocka
alakú halászeszközök. Mikor megszaporodott a víz, és volt sok hal, még ki
is szökött a száldokkaréj szapuból. A halat a nyakukba kötött tarisnyába
gyűjtötték.
Húzott szerszámos halászat
Az állító halászatnál alkalmazott, ahogy a csángók mondják helyben ülő,

főként tavakban vagy csöndesebb folyóvizekben használatos hálóval
szemben Moldvában a hálós halászat inkább mozgó, mozgatott hálókkal
történik. A háló mozgásának iránya lehet inkább vízszintes – a kerítő és
kaparó hálók –, és lehet függőleges, mint az emelő- és merítőhálók.
A vízszintesen mozgatott, kerítő hálók között megkülönböztethe-
tünk szőttet és kötöttet. Az előbbieket hagyományosan asszonyok szőt-
ték gyérbordás osztovátán, az utóbbiakat férak kötötték különféle an-
nak való eszközökkel. A szőtt vonóhálóval többnyire asszonyok halász-
tak a vizek szélén (KÓS 1976. 138.), de télen ezt is használták az emberek
a jég alatti halászáshoz. (SZABÓ 1993. 75.) Mivel ezzel a hálóval az ivadé-
kot is kihalászták a vízből, már régóta tilos a használata – írta KÓS 1949-
ben (1976. 138.) –, talán ezért is használták inkább a fehérnépek, mert
„régen az asszonyokra nem volt törvény”. A kötött hálók közül megkülön-
böztetik az egyszeres kötésű porondi hálót, a plászát (Trunk – KÓS 1976.
138.; SZABÓ 1993. 75.), és a dupla kötésű marázsát (mreajă: háló, rom.),
ráros hálót (Trunk, Lészped – SZABÓ 1993. 77.; FÁBIÁN 1991. 179.),
vagy umbrézsát (Lészped – KÓS 1976. 139.). Diószéni halászok szerint
plászával inkább a Szereten, mrézsával pedig a tavakon halásztak. Ezek-
nek a viszonylag nagyméretű (általában a folyók szélességéhez, tavak mé-
retéhez igazodó) vonóhálók használatához több ember szervezett munka-
ereje szükséges, ezt azonban a moldvai csángó települések hagyományo-
san kezdetlegesen strukturált, tagolatlan társadalomszerkezete nem tette
lehetővé, a nagyobb folyók és tavak hiánya miatt pedig nem is nagyon volt
rá szükség. Ezért csak igen szerény méretű, legföljebb 4-5 emberes vonó-
hálós halászatokat ismerünk Moldvában.
A függőleges irányban mozgatott hálók közül legelterjedtebb a krisz-
nik, krisznyik, kresnyik vagy kresznyik. A kötött háló anyaga a porondi
hálóéhoz hasonló, 1,5-2,5 cm-es lukbőséggel. Mogyoróvesszőből hajlítják a
két káváját. Az asszonyok általában a kisebb, nyeletlen változatot használ-
ják. A nyeles kresnyik változó hosszúságú: Trunkon, ahol a Szeretben ha-
lásznak, akár 3 méteres is lehet, a kisvizű Tázlóban elég az 1-1,5 méteres is.
Megoszlanak a vélemények afelől, hogy mikor célszerű a kresnyikkel való
halászat: a kelgyesti Chelaru Mihály úgy tartja, akkor lehet eredményesen
használni, mikor nagy a víz s zavaros, ezzel szemben a pusztinai Tímár
József szerint mikor tiszta a víz, olyankor halásznak vele.
Az emelőhálóval halászó ember – mint Diószénban mondják – szűri
a vizet. De a jó halász nem mechanikusan eregeti a hálót, hanem megné-
zi, sőt megérzi hová teszi. Egy trunki halász elmondása szerint „van egy
hosszú rúd, 3 méteres aszt kinyújtja a vízbe, sz leül az ember oda, sz nézi,
várakozik öt percet, sze hatot, sz mikor gondolja, veszi ki. Ha nincs ben-
ne hal, még ereszti vissza. Odateszik, hol helyben áll a víz. Hol csendesz a
víz. Ha oda teszi be hol nem áll meg, nem ül, ő mind oda kondorodik, hol
a víz megáll.” (GAZDA J. 1980. 37.) Az eredményesebb halászat érdeké-
ben sokan tesznek egy darab málét a kresnyikba, ami odacsalja a halakat.
Jelentős a csángóknál a téli halászat, mert ilyenkor inkább ráér-
nek, mint nyáron, dologidőben. A jég alatti halászáshoz is rendszerint
kresnyiket használnak, és akkora léket vágnak, hogy a szerszám befér-

jen. Ilyenkor a levegőre összegyűlő halakat igyekeztek kifogni. A folyóvi-
zek partján télen farcákkal fogják a jég alá húzódó halakat, amiket botok-
kal űznek a hálóba.
Ismeretes még egy függőlegesen mozgatott hálófajta, mégpedig a ve-
tőháló, amit prostovolnak, prasztavalnak neveznek. Ritkán használták,
annyit tudnak róla, hogy kerek háló, vasak vannak a szélén. A halász kive-
tette a vízbe, aztán meghúzta a madzagot, s akkor gyűlt össze. Kerek, mint
egy umbrela – mondják Diószénban.
Szigonyos halászat
Ezt a halászati módot a moldvai magyarok inkább a kisebb vizekben gya-

korolták, ott is csak olyankor, ha tiszta volt a víz. Általában azt mondhat-
juk, hogy a szigonyos halászat kevésbé volt elterjedve a csángók körében,
erre utal az eszközkészlet szegényessége is. Korábban még előfordult, hogy
kováccsal készíttettek „ötágú kis vasvillát, melynek hegyei visz hegyekkel
vannak ellátva” (SZABÓ 1993. 72.), de a közelmúltban már inkább azt a
villát alakították át – mint Pusztinában is –, amivel esznek: megfente a
végüket, hogy legyen hegyes. Az ilyen, villából lett „szigonynak” nem volt
’szaka’, villának, vagy románosan furkulicának nevezik, s egy botra erő-
sítve alkalmazzák. Csak a Moldva-parti Kelgyestről van adatunk célsze-
rűbb szigony használatáról, a visszaemlékezések szerint itt 8-10 ágút csi-
náltattak a ferárral, s az ágak 10 cm hosszúak voltak. A Beszterce-menti
Lészpeden hét ágú (FÁBIÁN 1993. 182.), a Bákó alatti Diószénban 2-4 ágú
villával halásztak, a Tázló melletti Pusztinában 9 ágúról is tudtak.
A villával való halászatnak két alkalma volt: az éjszaka és a tél. Nyáron
valamilyen világító eszközzel, éjszaka halásznak az „alvó” halakra, télen pe-
dig főként nappal, a lékhez gyülekezőkre. Ezért ez éjszakai halászat legfon-
tosabb eszköze a villán kívül a lobogó vagy fákja, ami rendszerint nem volt
más, mint egy bot végére kötött és benzinával meglocsolt rongycsomó, vagy
ribancot tekernek össze s gázolajba mártják. A Beszterce felsőbb részén, a
fenyő övezetben gyantát égettek egy edényben, s annak fényénél, csónak-
ból szigonyozták a halakat. (VLĂDIŢIU 1973. 318.) Pusztinában télen is ha-
lásztak éjszaka. Az 1945 után Szárászra települt Bálint Péter erről a követ-
kezőket mondta: „Csináltunk ojan rongyból ëggy ojan csomót: somojógot,
belétëttük a gázbo. Ott tārtottuk tizënkét órát, kivëttük. Ēmëntünk, éj-

jel mëggyútottuk, mëgláttuk, akkòr avval a szigonyval még belédöftünk a
hàlba.” (HEGEDŰS 1952. 65.) Van, aki úgy tartja: a hal éjjel pihen, „olyan
szépen áll, mint mikor a kutya meg van kötve a kerthez” (FÁBIÁN 1991.
179.); mások úgy vélik, hogy éppen a fáklya fénye vonzza őket a szigony elé.
Mint minden halászati módnál, de különösen az egyedül vagy párosá-
val halászók esetében fontos, hogy akinek halra fáj a foga, az nem vaktá-
ban veti hálóját, vagy szurkálja vizet, hanem – mint a pusztinai Bece Jó-
zsef mondta – tudja, hol kell keresni a halat. A szigonyos halászatnál pe-
dig fontos, hogy a víz kicsi legyen és tiszta. Még fontosabb, hogy legyen hal
a vízben, mert – mint a kelgyesti Chelaru Ludovic találóan megjegyezte –:
ha vala hal foksz, sz ha nem vala, akkor nem foksz…
Horgos halászat
Itt kell tisztáznunk, hogy a csángók nem ismerik a ’horgászás’ kifejezést,

ami a BÁRCZI Géza által ismeretlen eredetűnek tartott ’horog’ szó szárma-
zéka, és először a 16. században van nyoma a magyar nyelvben. (Szófsz) Az
Erdélyi Szótörténeti Tárban is meglehetősen ritkán fordul elő a ’horog’ szó,
s ott sem mindenhol egyértelmű, hogy halfogásra szolgál. (SZT) A ’horgá-
szik’ kifejezés pedig mindössze egy szócikkben szerepel, de átvitt értelem-
ben. Moldvában tehát a ’horog’ és a ’horgászás’ szavak román megfelelőit
nem ismerik, a „horgászás”-t nem is különböztetik meg a ’halászás’-tól, ha-
nem „horoggal való halászás”-nak (pescuitul cu undiţa) nevezik. A csángók
a román ’cîrlig’ szót alkalmazzák a horgászáskor használt horogra, de ma-
gát a műveletet gyakorolják, mégpedig háromféle módon: vágó-, fenekelő-
és úszós horoggal. Mind a háromnál más a módszer, más a cél, különbözők
az eszközök, csupán az eredmény azonos, a horogra került hal. De még az is
eltérő méretű, aszerint, hogy melyik eljárással kerítik kézre.
A vágóhorog ősi, nnugor halászszerszám, az egész arktikus övezet-
ben elterjedt; eredetileg a lékhez gyűlt halak kiemelésére szolgált. (GUN-
DA 1938. 264.) Moldvai használatáról csak Diószénban hallottam – bár
máshol is ismeretes –, itt klancsa a neve, s olyan kankó, amire nem
tesznek semmit, hanem bedobták, húzták, hátha beakad egy halba. A
diószéniak szerint főként a tőlük fölfelé, ugyancsak a Szeret mellett fek-
vő Tamás lakói halásztak klancsával. Csak tiszta helyeken lehetett hasz-
nálni, ahol nem akadt bele semmibe. Nem tett semmit a kankóra, mert a
hal télen rakásban ül. Ők, hol tutták, hogy a legmélyebb a víz, oda dob-
ták. Egy hosszú mazdagra tettek fel három-négyet. Amelyikbe beleakatt,
kihúszta. Egyiket a fülinél, másikat a hasa alatt.
A fenékhoroggal vagy priponos undicával szinte valamennyi moldvai
vízben halásznak, folyóban és állóvízben egyaránt. Ennek a halászati mód-
nak klasszikus formája, amikor egy hosszú madzagra, zsinórra, vagy kö-
télre, vagyis ’priponra’ több horgot kötnek, s azokat felcsalizzák. Az egész
készséget egy karóhoz erősítik, s a pripon másik végét többnyire egy kő ne-
hezék segítségével hajítják a vízbe, esetleg a túlsó partra. A horgok rend-
szerint a fenékre süllyednek, de Kelgyesten volt olyan megoldás is, hogy a
horgok tyegtek a vízben. Fenekelő undicával csak nagyvízben halásznak,
halastavakban, a Moldvában, a Szeretben, Besztercében, különösen tavasz-
szal, mikor a hal hág fölfelé. Minden módú halat lehetett így fogni – mond-
ták Diószénban. Pusztinában hallottam arról a megoldásról, hogy amikor
priponnal halásznak, egy borosüvegre tekerik a fonalat, a végére tesznek
nehezséget, s így könnyebben és messzebbre tudják dobni, s míg repül a ne-
hezék, letekeredik az üvegről a fonal. Az undicákra tűztek prücsköt, sás-
kát, hernyót, tejben áztatott pujszemet, búzaliszttel összecsánt maligát; a
harcsára való nagy, cigánykovács készítette horogra pedig békát, kishalat.
A horgos halászat harmadik változata az úszós horog, a pluta undica.
Kisebb vizeken folyók partján, inkább gyerekek vagy sporthorgászok ha-
lásznak ezzel a készséggel. Botja – a népi használatban – leginkább mo-
gyoró, madzagja sokszor lószőr, úszója csokánból készül, a horgot pedig
a magazinban veszik, bár a kovács is csinál, de erre igen kicsi szükséges.
Jó ötven esztendeje gombostűből, darab drótból hajlították. Ezt a szer-
számot halászás közben újra és újra be kell dobni a vízbe, ezért Lészpeden
lódittónak, Diószénban kabdosónak nevezik. Csak az elmúlt két évtized-
ben kezdtek elterjedni a bolti, sőt a külföldi horgászfelszerelések.
A halászat társadalmi szerepe
A moldvai csángómagyarok halászatáról eddig megjelent közlések egyér-

telműen hangsúlyozzák, hogy a halászat elsősorban a szegény emberek
foglalatossága. Nem lévén földjük, vagy csak kevés földdel rendelkeztek,
ezért egyrészt ráértek, másrészt rászorultak a halfogásra. A hagyomány
szerint a Szeret és a Beszterce összefolyásánál fekvő Trunkot éppenséggel

a Bogdánfalváról halászat céljából kirajzott szegény családok alapították.
De más, vízparti falvakra is az volt a jellemző, hogy akkor szűrték a vizet,
amikor különböző okok miatt nem volt egyéb elfoglaltságuk. Nem véletle-
nül tartják Trunkon, hogy „a víz a szegény ember fejőstehene”. (KÓS 1976.
133.) De a hal a szegény ember számára olyan valuta is volt – s az jórészt
ma is – amit becserélhet más, számára fontos értékekre vagy előnyökre.
Vannak falvak – mint például Pusztina, Frumósza vagy Klézse, For-
rófalva és bizonyára mások is –, ahol számon tartják, ki halászik. Puszti-
nában például a mezeieknek, vagyis a Tázló mellett lakók közül majdnem
mindnek van hálója. Máshol – Kelgyesten, Lészpeden, Diószénban – úgy
lehet mondani, ha nem is szó szerint – a fél falu halászik. Aztán ott van
Trunk, ami gyakorlatilag halászfalunak tekinthető, noha a bákói múzeum
egykori néprajzos munkatársa – nyilván hogy ellentmondjon a magyar
néprajzkutatóknak – szükségesnek látta kifejteni: itt nem lehet halászfa-
luról beszélni, mert ezek földművesek voltak, csak „szabadidejükben” ha-
lásztak. (ICHIM 1987. 34.) Mintha a földművesnek több lenne a szabad-
ideje, mint a muzeológusnak!
A hal csereértéke különösen a böjt idején nő meg. A trunkiak Klézsén,
Nagypatakon, Forrófalván akkora szalonnára cserélték a halat, amekko-
ra az volt; a papok pedig még pénzt is adtak ilyenkor a böjtölnivalóért.
A kommunista időkben, mikor minden ehető dolog valutaszámba ment,
nagy dolog volt, ha valaki vitt gyöngécske gyermeke tanárának vagy kór-
házban fekvő hozzátartozója orvosának egy-egy szép halat. Egy nagybe-
teg diószéni asszonyt hétszámra föl sem akarták venni a bákói kórházba.
Foktam egy kétkilus csukát – mesélte egy rokona –, odattam az emberi-
nek, másnapra megvolt az asszon operálva.
Mindazonáltal – Trunkot kivéve, de talán még ott sem maradéktala-
nul –, a falusi társadalomban nincs különösebb becsülete a halászatnak,
mint mesterségnek. Aki kapáló időben, vagyis július második felében ha-
lászó szerszámmal megy a mezőre, arra könnyen rámondják: inkább ka-
pálna. Ezért aztán inkább eső után mennek a diószéniek vagy a lészpediek
halászni, mert akkor úgysem lehet kapálni, nem vész el az idő, s nem szól-
ják meg azt, aki szűri a vizet.
Ebben a tanulmányban korántsem sikerült feldolgoznom a moldvai

magyarok halászatának teljes ismeretanyagát. Így nem tértem ki a külön-
böző halfajták ismeretére, a halászó szerszámok készítésének módjára, a
halak hasznosításának mikéntjére, a halászat hiedelemvilágára és szókin-
csére, társadalmi–gazdasági jelentőségére. Ezeknek a területeknek kuta-
tása, feldolgozása és bemutatása az előttem lévő időre vagy az utánam
jövő kutatókra hárul.
Képmelléklet
1. Lésza és varsa. Lészped, 1991.

Kovács Győző felvétele (FÁBIÁN 1991. 180)
2. Tatros mentén használatos varsa

a kománfalvi múzeum gyűjteményében, 2004.
3. Farcák háló, Lészped, 1996 (Halász Péter felvétele)
4. Farcák háló a kománfalvi múzeum gyűjteményében, 2004

5. Kerítőhálóval (mrázsa) halászók a Szeret holtágában

(Klézse, 2004)
6. Emelőhálóval halászó fér a Szeret egyik holtágában

(Forrófalva 2004)
7. Pánczél György merítőhálót sző. Trunk, 1986.

(Csoma Gergely felvétele)
8–10. Jégen, merítőhálóval (kresnyik) történő halászat.

Trunk. (CSOMA 1988.)
A közösségi legelőhasználat emlékei
A történelmi Moldva hagyományos állattartásában a szarvasmarha ját-

szotta a legnagyobb szerepet. Úgy tűnik, hogy a 15–18. századi Moldva
mesés hírű és gazdagságú nagyállatállományában a ló jelentette a minősé-
get, a szarvasmarha pedig a mennyiséget. Valószínűleg nem véletlen, hogy
a moldvai szarvasmarhára és kereskedelmére vonatkozó egyik legkorábbi
adat 1433-ból éppen a Kun Püspökséghez tartozó, magyar eredetű város-
hoz, „in oppido nostro Egyedhalma”-hoz kapcsolódik, ahol az Erdélybe
hajtott szarvasmarhákat elvámolták. (GABOR 1996. 6.)
Számos forrásból tudjuk, hogy a középkori Moldva híres volt szarvas-
marháiról, ökreiről. Nicolae Iorga történész gazdaságtörténeti írásában hi-
vatkozik egy Ferenc (!) nevű emberre, aki 1550-ben Bákóból nagy, ökrökből
álló csordákat („turme de boi mari moldoveneşti”) hajtott Erdélybe. (idézi
ICHIM 1987. 28.) A marhák és az ökrök nagy számát a Moldvában meg-
fordult európaiak is gyakran hangsúlyozzák. Egy 1564-ben Moldvában járt
utazó leírja, hogy a tartományban évente hét nagyvásár (bîlciu) van, amit a
mezőkön tartanak, sok állattal és kereskedővel. „Rengeteg ökör van a vásá-
ron – írja az utazó –, általában három nap alatt alakul ki az állatok ára, akkor
aztán egykettőre megtörténik a vétel és viszik a portékát szerte az országba.
Egy ökör ára ritkán haladja meg a 3 galbent. A bojárok és maga az uralkodó
is hatalmas bevételekre tesznek szert az állatokból.” (HOLBAN 1970. 381.)
A moldvai állattartás jelentőségét hangsúlyozza Benda Kálmán is,
megállapítva, hogy „a háborús pusztítások idejét kivéve bőviben voltak
mindennek. Állattenyésztésük jelentős volt, a közöttük lévő vagyoni kü-
lönbségek is főként ebből adódhattak. Főleg amíg a XVI. század végén a
tatárok az ország jószágállományának nagyrészét el nem hajtották – ezt a
csapást nehezen tudták kiheverni –, a nagyszarvú, daruszőrű ökröket ez-
rével hajtották lábon Erdélybe, majd onnan nyugatra.” (BENDA 1989. 38.)
A 17. századi misszionáriusi jelentések is sűrűn említik Moldva gazdag
állatállományát, s azon belül rendszeresen megemlékeznek a „rengeteg
ökör és tehénnyájról”. „Marhában bővelkednek”, „a lakosoknak nagy
számmal vannak marháik”, „sok itt az…ökör, tehén és egyéb állat” olvas-
hatjuk a már-már sztereotípiaszerű szövegelemeket ezekben a Vatikánba
küldött jelentésekben. (BENDA 1989. és DOMOKOS 1987. 296–393.)
Figyelemre méltó, hogy Bandinus leírásában már a 17. század közepén

szerepel a mészáros céh (MIKECS 1943. 498.), mint a társadalmi tago-
lódás korai jele, továbbá hogy a 144 foglalkozásnévből 18 (11,8 %) Mé-
száros, ami a szarvasmarhák hivatásos levágásával foglalkozók körében a
magyarok jelentőségét mutatja. (HAJDÚ 1980. 19.)
A 18. században folytatódott a Moldvából nyugat felé irányuló állat-
kivitel. Az 1600-as évek utolsó évtizedében bekövetkezett óriási tatárdú-
lásokat követően alább hagytak a harcok, ami kedvezően hatott az állat-
tartásra. Dimitrie Cantemir, a történetíró fejedelem Moldva leírásában is
szót ejt a tartomány kiváló szarvasmarháiról. „A hegyilakók ökrei aprók,
a síkvidékieknek nagy csordaszám vannak az igen kifejlett és szép szar-
vasmarháik, amelyekből évente több mint negyven ezret hajtanak fel Len-
gyelországon át Danckáig, és ott lengyel ökrök gyanánt bocsátják áruba a
szomszédos tartományok részére. Moldvában öt császári aranyat zetnek
egy pár ökörért, télen azonban már háromért is odaadják; ezzel szemben
úgy hallottuk, hogy Danckában negyven-ötven aranyat is kapnak értük.”
(CANTEMIR 1973. 57.)
Más források is szólnak Moldva jelentős szarvasmarha kiviteléről. A
kereskedelem fokozatos felszabadítása nyomán a 18. században évente
20 ezer szarvasmarhát és 5-6 ezer lovat vittek Sziléziába, Morvaországba
és Brandenburgba. (VĂRZARU 1984. 48.) Elsősorban az örmények és a
brassói szászok szervezték az Észak- és a Nyugat-Európába irányuló mar-
hakereskedelmet. Csupán a brassói szász kereskedők a 18. század máso-
dik felében évente 26 ezer szarvasmarhát szállítottak Moldvából Bécsbe.
(MIHORDEA 1968. 49.)
A külterjes szarvasmarhatartás emlékei
A néprajzi szakirodalom általában háromféle állattartási módot külön-

böztet meg: a szilaj, a félszilaj és a kezes tartást. (PALÁDI-KOVÁCS 2001.
602.) A moldvai magyarok hagyományos paraszti világában a szarvasmar-
ha félszilaj tartásának már csak emlékei élnek a szóbeli hagyományban, a
szilaj tartásról pedig csupán a gyér szakirodalomban olvashatunk. Mold-
vában ugyanis – legalábbis a magyarországi kutatók számára – hozzáfér-
hetetlenek azok az egyházi, családi, közigazgatási levéltárak, ahol esetleg
találhatók lehetnének az állattartás történetére vonatkozó iratok, a román
A KÖZÖSSÉGI LEGELŐHASZNÁLAT EMLÉKEI 97
kutatók pedig gondosan távol tartják magukat minden olyan témakörtől,

ami nem a román nép általuk vallott, sajátos eredetével, kialakulásával
hozható összefüggésbe. Ily módon a moldvai magyarok állattartásának
múltját úgyszólván kizárólag a recens anyagból rekonstruálhatjuk.
Ismeretes a 19. század végére utaló szóbeli emlékekből az aklos marha-
tartás, ami kétségtelenül az úgynevezett félszilaj marhatartás egyik válto-
zatának tekinthető, ami már az állattartási módok másféle csoportosítása
felé mutat, nevezetesen az extenzív–intenzív, magyarán külterjes–belter-
jes szemléletből eredő felosztásra, ami nemcsak a szoros értelemben vett
tartási helyet, hanem a takarmány beszerzésének és a felhasználásának a
módját is igyekszik gyelembe venni. (SZABADFALVI 1970., különösen
144–161.)
A télen-nyáron kinn háló, vagyis sem szántásra, sem fuvarozásra nem
használatos, tejelésre is legföljebb időlegesen igénybevett szarvasmarha
tartásának emlékét csak a rendkívül gyér írott forrásokban találjuk meg.
A moldvai csángómagyarokra vonatkozó 16–17. századi oklevelek alapján
megállapítható, hogy a jószágot félnomád módon tartották a legelőkön.
(BENDA 1989. 38.) Egy 1781-ben készült feljegyzés szerint „az állatokat
szabadon tartották télen és nyáron, csak ritkán mentek szénához és a nya-
lósóhoz”. (CARRA 1857. 138.)
Moldvában az „emlékezet szerint” a szarvasmarhákat „korábban” a
hegyekben a fák alatt is teleltették. (VUIA 1964. 108.) Hasonlóképpen az
erdőben való teleltetés jellemzi a Dunărea által bipendulárisnak neve-
zett állattartási rendszert, amikor is tavasszal a falvak környékén, nyáron
a havasi legelőkön, ősszel a tarlókon, télen pedig a kaszálókon hagyott
szénán és a nyáron gyűjtött falevélen teleltek. Vrancsában a kinn hagyott
szénához kalibát, majd tellát is építettek a juhok és a marhák számára.
(DUNĂREA 1964.)
A 20. század elején született csángó emberek túlnyomó része már nem
emlékszik arra, hogy falujukban valaha télen is kinn háló marhacsorda
lett volna, de apjuktól, nagyapjuktól néhányan még hallottak róla. Úgy is,
hogy a szárazon álló vagy meddő tehenek és a növendékek teleltek a határ
valamelyik részén lévő kerített és részben fedett helyen, és úgy is, hogy a
faluban a kettős udvarok barmoknak való részében lévő elkerített helyen,
ágasokon álló nádas, szalmás fedelű, oldalt nyitott színek alatt töltötték az
egész telet. Egy 1927-ben született kelgyesti csángó gazda beszélte, hogy
Monta vala édeszapám, hamaréb vult kinnháló sorda, ültek vala az ak-
lokban. Ültek a házaknál es, a házak előtt vultak aklok. Víntátám vala
padurar, sze ott a zerdőben vala okol. Nyárban ültek ott, sze télben a fa-
luban, mincak okolban, sze az el vult kertelve. Nem vultak mekkötve, sak
vult egy fedel feltéve ágaszokra. A fedész nádval vult. Az elsző verekedíés
után foktak vala építeni grázsdokat. Egy másik kelgyesti gazda (sz. 1919)
így emlékezett: Tátám mondja: mikar vala gyermek, a marhák künn
háltak. A szopronnak nem vala ajtaja, tesznek vala oda egy lepedőt. Ott
ül vala a marha, a lú is, az ünő isz.
A külterjes marhatartás legegyszerűbb építménye az akol, amit a
moldvai csángók számos hangtani változattal okolnak (okoll, oko. l, o. ko. l,
okòl, okól, òkol, oka.l, òka.l, akal, a.ka.l – MÁRTON 1972. 446.) neveznek.
Ez a szláv eredetű szó a magyar nyelvben már a 11. századtól megtalálható
(KNIEZSA 1952. 62.), kicsi a valószínűsége, hogy a csángó tájnyelvbe a ro-
mánból került volna, ahol különben ugyancsak szláv, „orosz” eredetűnek
tartják. Az ’okol’ meghatározása „a teleknek az a része, ahol az istálló, az
ólak stb. vannak” (MÁRTON 1972. 446.) arra utal, hogy okolnak nem csak
a legelőt járó marha deleléskori összetartását szolgáló karámot nevezték,
hanem ez volt a Moldvában hagyományos kettős udvarok idején a nagyál-
lattartásra szolgáló résznek is a neve. Az okol kerítése a 20. század elején
Kelgyesten csipkéből, vagyis tüskés ágakból készült. Az egészről Kelgyesten
éppen olyan leírást hallottam, mint amit a szomszédos Jugánban rajzolt
1933-ban Lükő Gábor (LÜKŐ 2002. 124.), hozzátéve, hogy a külső udvar
(okol, ográda) tulajdonképpen marhaakol, amelyben nyílt állás (szopron,
szura) van, alatta a jószág védelmet talál az időjárás szélsőségei ellen. A va-
lamikor külső legelőkön telelő marhák védelmére szolgáló okol tehát a 20.
század elején már „bejött” a faluba, de még meglehetősen rideg viszonyokat
nyújtott a különben is igénytelen jószág számára.
A rideg teleltetés emlékével találkoztam még Diószénban, Klézsén,
Frumószán és Pusztinában, de ismerhették más csángó falvakban is. Az
emlékezet szerint tél végére a marhák rosszak voltak, vagyis leromlottak.
Pedig télen nem is fejték őket, mert a természet rendje szerint többnyire
márciusban borjaztak.
Volt a külterjes tartásnak még egy változata, ahol a marhákat a nyári
hónapokban a falutól távolabb eső legelőkön nyároltatták, ami egyben
azt is jelentette, hogy a távolság miatt nem tudták esténként hazahajtani,
így ebben az időszakban kinn háltak, valami alkalmi fedél alatt. Voltak
aztán ahol gyakorlatilag a juhok esztenájához hasonló módon tartották –
hálatták – a teheneket és oly módon osztoztak a tejhasznon is. Tekintettel

arra, hogy erre nyáron került sor, nem nevezhetjük ’rideg’ tartásnak, de
értelemszerűen ’istállózónak’ sem. Ehhez a rendszerhez tartoznak a nyá-
ron kinn háló borjú-, meddő- és ökörcsordák is, ahol nyilvánvalóan cél-
szerűségi szempontok alakították ki ezt a gyakorlatot.
Több helyen emlékeznek, hogy a kollektív előtt, vagyis az 1950-es
években, a tehenek nem mentek haza, kinn háltak a legelőn felállított
akolban, s a marhapásztor, a vákár éjszaka is ügyelte őket. Buteában, Dió-
szénben, Klézsén, Parincselben és Pusztinán hallottam töredékes formá-
ban a külterjes marhatartás ilyen emlékéről. Klézsén sem hajtották haza
a kollektív előtt a csordát, sem felsőt, sem az alsót. Ha valakinek kellett
a marhája (munkára), az kiment érte, s hazahozta. Egyébként kinn éltek,
nem volt, aki megfejte volna a tehenét, hagyta a borjúnak, vagy kifejték
a csobánok, de ezért nem adtak túrót. Pusztinában kijártak az emberek
megfejni a teheneiket. De annak is él az emléke ugyancsak Pusztinában,
hogy a tehenek és a gazdák számából megszámították ki hány napot feji
az egészet, s azon a napon az összes tej az övé volt. Akinek több napja
volt, az többedmagával ment. Május 20-tól Szentkeresztig voltak kinn a
marhák, ha nem végeztek, s nem adták ki a rendjét mindenkinek, akkor
még megnyújtották egy hetet, kettőt.”
Elsősorban Pusztinában, töredékesen Vizanteán találkoztam azzal a
tartásmóddal, amikor a meddő és a fejős tehenek egy részét a nyár folya-
mán elvitték, van aki úgy emlékszik elhajtották a legalább 60-70 km-re lévő
„havasokba”, ahol egész nyáron jó legelőn éltek. Pusztinának kicsi a hatá-
ra és rossz minőségű a legelője, állatot viszont sokat tartanak. Ezért aztán
úgy es volt, hogy a marhákat tavasszal kivitték Palánkára a havasok-
ba, s ősszel hazahozták. Volt egy ember, aki fejte őket, mint a juhokat az
esztenán, s adtak túrót. Ott Palánkon nagy puszták vannak – emlékezett
egy 1909-ben született, egykor pásztorsággal is foglalkozó gazdaember.
A 20. század derekán még több helyen szokásban volt az a rend, hogy
külön járt az ünő-, valamint a bori (borjú)- s az ökörcsorda, a két előbbi
hazajáró volt, az ökrök kinn háltak. A meddő és az elapasztott tehenek
az ökrökhöz csapódtak. Kelgyesten, ahol sokáig érintetlenül maradtak a
nagy legelőterületek: A sordát eresztik vala minden eszte haza. De volt
a bori’ s az ökör sorda, ez ült messzebb a falutól, sz ott ül vala nappal
sz éjen isz. Vala ember, melik űrzi vala őket. Májba mentek oda, mikor
volt fű, legyen mit harapni. Ha vala dolgod vélik, mensz vala zerdűre,
mentél oda, kötöd meg kötelvel, sze hosztad ki a zökrödet, kötöd bé a

szekérhez. Az ökörcsorda a tavaszi munkák elvégzése után lassacskán állt
össze, s ősszel is fokozatosan vitték haza őket, ha kellettek a munkában.
Kelgyesten a hazajáró ünősordát a vákár, a kinnháló ökörsordát a boár
őrizte. Sánnak neki valami kolibát, mondjuk neki borsit doszkábál, nem
füldbül, sánnak valami fedelt neki, vagyon kucsája egy-kettő, hogy ha jő
tolvaj, mi, aggyon hírt; s májustól novemberig ott ült.
Ahogy az ökrök egyre gyérebben lettek, már csak a meddő tehenek hál-
tak kinn nyaranta a legelőn. Amelyik tehenet nem fejték, az ottmaradt a
csordánál éjjen is, el volt zárva. Bírtak ott hálni, s ügyelték őket. Most
is lehetne így, de ezek restesek. A pusztinaiaknak az 1940-es években a
Himén alatt volt egy izlázuk, s egy nagy okol is. Onnan a meddőket haza
sem hozták naponta, csak a fejősöket.
Diószénban a kollektív előtt kinn háltak akolban a meddő vagy borja-
zás előtt lévő tehenek, csak munkára hozták őket haza. Volt, amelyik ott
borjadzott, ha nem fejték, nem fogták be, hétszámra kinn voltak. Az 1990-es
években ismét létrehozták meddőcsordát a vízen túl, vagyis a Szeret jobb
oldalán. Ott vannak a borjak és a bikaborjak, s ha visznek oda ilyen a-
tal dzsunkákat, akkor nem is tudja, mikor borjadzik, mert ott megűző-
dik. Lészpedről, Klézséről is ismerünk ilyen gyakorlatot.
A belterjes, kezes tartás
A moldvai csángómagyarok szarvasmarhatartására a 20. század derekától

alapvetően az volt a jellemző, hogy télen istállóban, gyűjtött és termesz-
tett takarmánnyal tartják, nyáron pedig elsősorban legeltetik, kisebb részt
jászolból etetik az állatokat. A legelő tulajdonformájának, használatának
tehát megkülönböztetett jelentősége van ebben a tartásmódban. Még ma,
a fél évszázadnyi, magántulajdont dúló korszak után is elkülönül az idős
csángó emberek tudatában a községi és a közösségi legelő.
A községi legelők az egykori Etelközben a 19. század végén, a 20. század

elején jöttek létre. Ennek megértéséhez tudnunk kell, hogy Moldvában
az 1864. évi jobbágyfelszabadítás és földosztás alkalmával nem rendez-
ték a falvak parasztságának legelőtulajdonát. A rezes (részes) státusban
lévő, szabadparaszti közösségeknek volt a földközösséghez hasonló, kö-
zösségi tulajdonon alapuló legelőbirtokosságuk, de a lakosság számának

növekedésével az is egyre szűkösebb lett. Az újonnan földhözjuttatott
jobbágyoknak pedig gyakorlatilag nem volt legelőjük. A paraszti állattar-
tásnak gátat szabó helyzetet a 20. század elején törvényileg igyekeztek
megoldani. (NEGRUŢI-MUNTEANU 1971. 197.) 1907. december 23-án
a román állam törvényt hozott a községi legelők kialakítása érdekében.
Ennek értelmében az állam a nagybirtokosoktól jelentős értékben vásá-
rolt fel területeket, amit az állattenyésztés takarmányszükségletének fe-
dezésére kívánták fordítani. Ezt azonban úgy akarták végrehajtani, hogy
a földbirtokosok érdekeit messzemenően méltányolva, amolyan „a kecske
is jóllakjon – a káposzta is maradjon” elv alapján járjanak el. A törvény
előírása szerint
 négy szarvasmarhára kell 1 ha legelő, de ez nem haladhatja meg
a község mezőgazdasági területe 1/8-át;
 községi legelőt csak olyan birtokból lehet vétel útján kialakítani,
amely 300 hektárnál nagyobb;
 150-300 hektár közötti nagyságú birtokból is létre lehet hozni,
„bizonyos megszorításokkal”;
 állami birtokból minden megkötés nélkül ki lehet alakítani lege-
lőt, a terület 1/8-át meg nem haladóan.
Mivel a legelőket jó áron vették meg a tulajdonosoktól, a községek le-
gelőbért zettettek a használókkal. De a szükséglethez képest még így is
kevés volt a takarmánytermő terület, ezért a parasztokat arra ösztökélték,
hogy a feltört legelőterületeken takarmánynövényeket termeljenek, még-
pedig 40 %-án lucernát, 40 %-on egyéb takarmányt. A földművelés és az
állattenyésztés termelési intenzitása azonban jelentős fáziseltolódásban
volt az akkori Moldvában, ezért a hagyományosan külterjes állattartáshoz
szokott moldvai parasztokat nehezen lehetett rávenni az intenzív szán-
tóföldi takarmányok termelésére. A kezdeményezés sikertelenségét jelzi,
hogy hat évre rá, 1913. április 27-én újabb törvényt hoztak, amely azt írta
elő, hogy a legelőterület felén termesszenek takarmányt. Megfelelő adatok
híján csak sejtjük, hogy ez a kezdeményezés sem járt átütő sikerrel.
A legelőhasználat másik, meglehetősen régies formája gyakorlatilag a

Kárpátokon belüli legelőbirtokosság rendszeréhez volt hasonló. Eszerint a
közösségből alakított legelőbirtokosság szabta meg, hogy egységnyi legel-
tetési joggal rendelkező gazda melyik korcsoportból hány állatot hajthat ki.
Például az egykori egésztelkes jobbágy leszármazottjának – a legelő nagy-

ságától függően – 6-12 legelőjoga volt, de a legelő fogyása esetén, a közbir-
tokosságon belül is változott a telek után járó jogok száma. A közbirtokos-
sági tagok saját tulajdonjog hányadukig általában ingyen hajthatták ki álla-
taikat, de volt olyan eset is, mikor a közbirtokosság úgy döntött, hogy min-
denki zessen a legeltetésért, s a birtokosság tagjai év végén jogosultságuk
arányában osztalékot kaptak. Aki több állatot hajtott ki, mint amennyire
joga volt, az éppen úgy „fűbért”, „szájbért” zetett a többlet állatok után,
mint akármelyik „kívülálló”, vagyis nem közbirtokossági tag. (Bővebben
HALÁSZ 1991. 44.; még bővebben: PETERCSÁK 2003., főként 140–154.)
A Kárpát-medencén belüli gyakorlathoz képest a moldvai csángóma-
gyar falvakban azonban nem találtam meg a legelő közösségi használatá-
nak ilyen célszerűen kialakult rendjét. Ennek az is oka lehet, hogy a ma-
gyar vagy többségében magyar lakosságú csángó falvakat közigazgatásilag
általában román vagy legalábbis román többségű községekhez kapcsolták,
amivel elérték az elöljáróság román jellegét. Ezért aztán a faluközösség au-
tonómiájának egyik formájaként megjelenő legelőbirtokosság Moldvában
nem érvényesült a maga teljességében. Néhány elemét azonban föl lehet
ismerni a visszaemlékezésekben. A szarvasmarha közösségi legeltetésé-
nek a csángómagyar falvakban fölismerhető formái annak a társadalmi
szerveződésnek, tagolódásnak a csíráit jelentik, amit a csángók társada-
lomtörténetének vizsgálata során általában hiányolni szoktunk. (KÓS–
SZENTIMREI–NAGY 1981. 21.; BENDA 1989. 39.; HALÁSZ 1998.139.)
Ezért is meg kell becsülnünk minden olyan, akár a szájhagyományban
fennmaradt adatot, amely a csángó parasztság spontán szerveződésére,
tagolódására utal. Ilyennek tekinthetjük Moldvában a legelőhasználatot
és a legeltetési rendet szabályozó hagyományos rendszert. Ez a téma azon-
ban ma még a moldvai csángók társadalmára vonatkozó ismereteink fehér
foltjának számít.
A nagyobb határú, valószínűleg szabadparaszti múlttal rendelkező
csángó településeken megőrizték annak emlékét, hogy a legelő, vagy leg-
alábbis annak egy darabja valamikor közös használatban volt, s az embe-
reknek részük volt benne. A Bákó melletti Bogdánfalváról, Diószénből,
Lujzikalagorból, valamint északról Jugánból és Kelgyestről ismerünk ilyen
emlékeket, és bizonyára máshol is rá lehetne akadni a nyomára. A hagyo-
mányos rendszer szerint egy-egy marharész körülbelül 30-35 prezsina
területet jelentett, de nem volt kimérve, fel volt írva „la redzsistu”, hogy
nekem ennyire van igazam. Nincs kimérve, de tudódik, hogy kinek hány
része van benne. Egy családnak átlagosan két része volt, arra ingyen küld-
hetett marhát, ha többet akart kihajtani – s volt hely a legelőn –, akkor
zetnie kellett. Ez a rész, vagyis jog öröklődött, az újonnan beköltözők
ilyen joggal nem rendelkeztek. A legelőjogra vonatkozó ismeretanyagból
kirajzolódik a legelőtulajdon és a legelőhasználat kettőssége. Egyfelől volt
a közösségi legelő, amit általában nyomásnak, románosan (sohat, suhat)
szuhátnak, szohátnak neveznek; másfelől volt az izláz, amit rendszerint
vásároltak, a primarija, az elöljáróság tulajdonában volt, s valószínűleg
a már említett 1907. és 1913. évi legelő létesítésére szolgáló terület-meg-
váltási akció során alakult ki. A nyomás vagy szuhát kifejezés jelentette a
terület egészét és az egységnyi jogot is. A ’nyomás’ eszmei területe általá-
ban 30-40 rúd között alakult. Az egykori földközösségre utal a legelőhasz-
nálatnak ez a sajátos változata.
Diószénben még ma is egyértelműen elkülönül egymástól a közösségi
és az államivá torzult községi legelő, mégpedig nemcsak területileg és tu-
lajdonjogilag, hanem úgy is, hogy a közösségi legelőn az emberek felvált-
va, vagyis szerre őrzik az állatokat, ezzel szemben az állami legelőn zetett
pásztor, vákár ügyel rájuk.
Bogdánfalván nem az összes legelőn, hanem csak a Bócáta nevezetű
szuháton volt az embereknek részük. Nem volt kimérve, hanem fel volt
írva. Csak papíron volt, s az emberek tudták, hogy ennyit tudok reatenni,
mert nekem ennyi s ennyi van, ennyire van igazam. Ez a rész öröklő-
dött. Egy ünőre 35 rudat számítottak, s egy borjúra is, mert az is marha.
Nincs kimérve, de tudódik, hogy kinek mekkora és hány része van benne.
A rész, az „egy szuhát”. Egy szuhátra két marhát hajtanak ki. Többet is
lehet, de zetni kell. De csak ha van hely. De nem igen hajtanak többet.
Kelgyesten két sorda volt, a felszősorda járt a Felszőnyomászon, s az
alszósorda az Izlázon. Itt vala kéccáz ünő, s túl vala háromszázötven.
A felsőn jobb volt a fű, ott tizenhat-tizennyolc rúd jutott egy ünőnek,
az Izlázon lehetett volna ezer ünő is, az 190 hektár. Azt az első vereke-
dés után adták, előtte a bojéré volt. Kinek volt nyomásza, ment ide, s
meliknek nem volt nyomásza, ment az Izlázra. Az Izlázért kellett zetni
a primarijének. A nyomás az embereké volt, az Izláz a falué, s admi-
nisztrálta a primarija. Akinek volt nyomásza, annak nem kellett zetni,
csak az őrzőt. Kevés ünő volt a faluban, s mindenkinek ’egy nyomásza’
volt. Csak három-négynek volt két ünője, a többinek csak egy. Ha valaki-
nek nem volt annyi nyomásza, ahány ünője, ment ahhoz, kinek nem volt
ünője, zette meg neki a helyet egy nyárra, s akkor tetted az ünőt ide.
Akinek nem volt ’nyomása’, de vala ünője, ura vala tegyen mász nyo-
mászára, de zeti vala meg annak, kinek vala nyomásza. A nyomászjog
öröklődött, elmaradott a gyermekeinek, vehetett is, ha volt eladó. De ez
szokásjogon alapult, a primariján nem jegyezték.
Jugánban az emberek nyomásán 25 ár eszmei terület volt az egy tehén
jog. Ha valakinek több tehene volt, mint legelőjoga, akkor vett legelőrészt
a községtől, vagy egy másik embertől, aki nem tudta kihasználni.
Lujzikalagorban a kollektív előtt a legelők közösek voltak. Sem én nem
tudtam mennyi az enyém, sem maga nem tudta – mondta egy gazda.
De volt nekem ennyi helyem. Ha nem volt tehenem, eladtam valakinek
a jogot. Ha volt 40 rúd nyomásom küjjel, oda tehettem 1 ünőt, dzsun-
kát, vagy két borjút. S bejül volt 30. Küjjel az Oldalakon, bejül volt a
Natyhegy. Amennyi joga volt, annyi tehén után nem kellett zetni a he-
lyért, csak a pásztort kellet megzetni. Ezeket a jogokat lehetett örököl-
ni és meg lehetett venni. Ez a kollektív előtt volt, a kollektív alatt aztán
megettük a szart. Akkor kevés marha volt, s a legelőért is zetni kellett,
mert elvette az állam.
Tehát tudtuk, hogy mennyi Templom Péteré a Hathektároktól arra-
felé. Az egész tudta volt, Oláh Nikuláj, Salamon Mihály… mennyi volt
neki? Hat hektárja. Ez elosztódott, de az öregek tudták. De akkor ember-
ség volt. Ment a primarijára: Megvettem Butaktól! Mennyit vettél meg?
30 rudat. Ne itt adom a parát. Nem volt valmasije, nem volt senkijé, s az
egészé volt. Tudta, hogy van, de nem tudta melyik darab az övé.
Magyarfaluban ismeretes volt a Tanorok nevezetű határrész, amiről
úgy tudják, hogy az a falué volt, s oda mindenki csaphatta a marháját.
Volt, akinek nem volt marhája, de jutott neki [legelőjog], s eladta.
A kommunista diktatúra idején végrehajtott kollektivizálással a lege-
lőhasználatnak ez a rendje megszűnt, s ma már az egykori legelőrész-bir-
tokosoknak is zetniük kell minden kihajtott jószág után. A tulajdonba
durván belegázoló kommunizmus a legelők közösségi tulajdonát is felfor-
gatta. Az egyének virtuális tulajdonán alapuló nyomásokat „államosítot-
ták”. A pusztulás maradandónak bizonyult, 1990 után sok helyen nem ál-
lították helyre az eredeti tulajdonviszonyokat. A falu legelője az embereké
volt – mondták Szitáson –, de elvették, s most azt mondják ezek a fejesek,
hogy a kommunáé, s zessük meg a tehent.
A közösségi legelőhasználatnak ez a hagyományos formája Moldvában

egészen a kollektivizálásig állt fenn. A kollektív eltelte után az emberek
több településen visszakapták a nyomáson való jogot.
Moldvában így ma nem minden településen van közösen használt lege-
lő, s ahol van, ott sem minden gazda használja. Elterjedt gyakorlat ugyan-
is a „kézből való legeltetés”, amikor is családonként egy-egy gyermek vagy
öregember legelteti, a láncra, kötélre kötött, vagy csak ostorral terelgetett
marhát. A gazdák által felfogadott marhapásztor, a csordás vagy vákár a
hagyományos paraszti gazdálkodás idején sem volt különösebben meg-
becsült tagja a falu társadalmának. Valószínűnek kell tartanunk, hogy a
marhapásztorral őrzött csorda gyakorlata csak a 19–20. század forduló-
ján, a községi legelők létrehozásakor alakult ki. Ezért a pásztorok nem je-
lentettek sajátos réteget a csángó falvak közösségében, inkább a paraszti
társadalom perifériájára szorultakból kerültek ki. A kollektív gazdálkodás
előtt a vákárokat, akárcsak a zsitárnak nevezett mezőőröket, a gazdák kö-
zössége fogadta fel, rendszerint egy esztendőre. A hagyományos paraszti
világban ezek általában felelős (az esetleg bekövetkező kárért felelősséggel
tartozó) személyek voltak, a gazdák úgy szereztek érvényt érdekeiknek,
hogy akinek az állatában vagy a földjén kár esett, az nem adott a zsitárnak
zsiteriját, vagyis bért, illetve terményrészt. Ezzel szemben ma az a helyzet,
hogy a gazdák – az esetek túlnyomó részében – örülnek, ha kapnak me-
zőőrnek valami lumpen személyt, akinek nincsen sem szükséges tudása,
sem pedig felelőssége.
A kecsketartás jelentőségének változása

a moldvai magyaroknál
Áttekintve Viga Gyula kecsketartással foglalkozó írásait (VIGA 1977. 311.,

1981., 1994a 71., 1994b 89., 1994c 135., 2002. 84.), nyilvánvalóvá vált
számomra, hogy a hazai és az európai néprajzi irodalom méltatlanul ke-
vés gyelmet fordított, fordít a hagyományos kecsketartás ismeretanya-
gának összegyűjtésére és közlésére. Még inkább így van ez, ha a moldvai
csángómagyarok gazdálkodásának szakirodalmára gondolunk, hiszen –
különböző szerkesztői megfontolások miatt – még a moldvai csángók állat-
tartásával foglalkozó monográámban (HALÁSZ 2007.) sem kapott helyet
ez a szakállas jószág. Pedig Moldvában, azon belül a csángó falvakban, ép-
pen az elmúlt 2-3 évtizedben nőtt meg a kecsketartás jelentősége.
Történelmi áttekintés
„Az állatok országából kiváltkép jegyzésre

méltók […] kecskéi…” (GEGŐ 1838. 37.)
„Gazdaságaikban viszonylag kevés kecskét
találunk…” ( POZSONY 2005. 164.)
Matolcsi János szerint a Kr. előtti 7. évezredre tehető a kecske háziasítá-

sa, amire föltehetően Ázsia délnyugati részén, a Földközi-tenger meden-
céjének keleti felében került sor (MATOLCSI 1975. 21., 160.), innen jutott
el aztán a Balkán területére s a Kárpát-medencébe. A nyelvtudomány sze-
rint mi magyarok a honfoglalás előtti korban, török népek között ismer-
tük meg a kecskét, ami Európában valószínűleg már régebben tenyésztett
háziállat volt, mint a juh. Itt azonban a sajátos földrajzi és klimatikus
viszonyok miatt hamarosan háttérbe szorult: tejtermelés tekintetében a
többet termelő szarvasmarha, hús dolgában pedig a gyapjút is adó juh
került előtérbe. (GYÖRFFY–VISKI é.n. II. 85.) Újabban azonban megin-
góban van ez a hagyományos értékrend, s ennek okai és következményei
jól meggyelhetők a moldvai csángómagyarok körében, ahol a hagyomá-
nyos, esztenán való juh- és kecsketartás még ma is élő gyakorlat.
A moldvai juhászatra a történelmi időkben jelentős hatást gyakorolt a

Balkánról származó dél-erdélyi, különösen a Szeben és a Brassó környéki,
hatalmas juhnyájakkal rendelkező, „mokányoknak” nevezett juhosgazdák
és pásztorok nagyszabású, hatalmas területeken átívelő, legelőváltós gaz-
dálkodása. Ezt a sajátos, juh- és kecsketartásra alapozott állattartási for-
mát a Balkánról a Déli-Kárpátokba települt, foglalkozásuk és etnikumuk
szerint vlach pásztorok hozták magukkal, akik nyájaikat nyáron főként
a Kárpátok havasi legelőin, télen pedig a Havasalföldön, valamint az Al-
Duna hatalmas árterének rétségein és nádasaiban legeltették. A középkor
vége felé Moldva és Besszarábia, majd a 17–18. században a Tiszántúl és
a Bánság is téli legeltetéseik színterévé vált. (Bővebben: VERESS 1928.
12.; GYÓNI 1951. 341–345.; PALÁDI-KOVÁCS 1993. 75–77.) Ennek a
transzhumán gazdálkodásnak részeként az oláh juhosgazdák természe-
tesen kecskéket is tartottak, amint arról a 18. század végéről való, Sucu
Mihai moldvai vajda által kiadott rendelet tanúskodik, mely szerint „a
nyárolásért juhok és kecskék után 6 új banit zetnek”. (MATEŞ 1925. 80.)
A moldvai kecsketartásra is jellemző, amit Viga Gyula általánosságban
megállapít erről a jellegzetesen marginális állattartási ágazatról, misze-
rint létszáma a többi háziállatéhoz (ló, marha, sertés, juh) képest csekély
és erősen ingadozik. Moldvában a 19. század közepét megelőző időszakról
nincsenek statisztikai adataink, de még az egyéb állatfajokról jól tudósító
források sem foglalkoznak a moldvaiak kecsketartásával. Marcus Bandinus
17. század derekán készült értékes moldvai országleírásában például még a
páváról is szó esik, de a kecskéről nem. Még ahol az állatállományról szólva
tételesen fel is sorolja a marhát, lovat, juhot és sertést, ott sem kerül szóba
a kecske. Valószínű tehát, hogy ebben a térségben a korábbi századokban
igen alárendelt lehetett ennek az állatnak a jelentősége. A források terén
talán az elsők között tarthatjuk számon – és éppen a csángókkal kapcsola-
tosan – Gegő Eleket, aki 1836. esztendei moldvai utazásának tapasztalatai
között az „állatok országáról” írva, a „kiváltkép jegyzésre méltó” ökrei, lovai,
sertései, juhai és fehérbivalai1 mellett a kecskét is fölsorolja. (GEGŐ 1838.
37.) Ezzel szemben jó másfél évszázad múlva éppen arról olvashatunk, hogy
a csángók gazdaságaiban „viszonylag kevés kecskét találunk”. (POZSONY
2005. 164.) Persze mindkét adat viszonylagos értékítéletet tartalmaz, szám-
1
Talán a Moldvában korábban elterjedt szürkemarháról van szó.
A KECSKETARTÁS JELENTŐSÉGÉNEK VÁLTOZÁSA A MOLDVAI MAGYAROKNÁL 109
szerű megjelölés nélkül, s talán éppen a Moldvában tartott kecskék számá-

nak és jelentőségének ingadozását érzékelhetjük általuk.
Pedig ez alatt a másfél évszázad alatt – a statisztika szerint – Moldva
kecskéinek létszáma éppenséggel nem csökkent, hanem növekedett, ha nem
is egyenletesen. A 19. század derekától jó száz esztendeig tartó viszonylagos
hullámvölgy mutatkozik a moldvai kecskeállományban, s ezt követően, az
1980-as évek után nagyobbra nőtt, mint ahol a 19. század közepén volt. Ez
az állapot jellemezte Moldva valamennyi vidékét, de különösképpen Bákó
megyét, ahol a magyarnak megmaradt moldvai csángók legnagyobb része él.
Tekintettel arra, hogy a romániai statisztikákra nem lehet föltétlenül mérget
venni, az 1. táblázat adataiból nem kívánok messzemenő következtetésre jut-
ni, de a kecskeállomány változásának tendenciája jól érzékelhető belőle.
1. táblázat. A kecskeállomány létszáma Moldvában és Bákó megyében, db.2
Év Moldva Bákó megye

1855 20 059 6 204
1860 32 225 4 330
1873 .. 5 285
1900 35 256 6 355
1911 40 631 5 188
1923 25 814 4 735
1932 31 619 5 325
1948 47 112 11 102
1955 .. *21 500
1978 .. 12 300
1980 .. 11 600
1985 .. 30 400
1990 49 974 52 300
2000 53 918 23 911
2005 68 323 29 558
2006 76 756 34 817
2007 121 960 50 505
2008 120 029 47 058
*Bákó régió
2
Site-urile Direcţiilor Judeţene de Statistică.
A kecskeállomány földrajzi eloszlása Moldvában
Megfelelő részletességű adatbázis hiányában sajnos nem lehet állást fog-

lalni a tekintetben, hogy akár csak Bákó megyében is miként alakulhatott
az elmúlt másfél évszázad alatt a magyar és a nem magyar lakosságú te-
lepülések kecskeállománya, de egyetlen idősíkban, az 1890-es évek ele-
jére vonatkozóan megkísérelhetjük a helyzet megragadását és a tanulság
megfogalmazását. Az 19–20. század fordulóján megjelent Románia Nagy
Földrajzi Szótára ugyanis nemcsak a lakosság nemzetiségi megoszlását
közli településenkénti részletességgel és viszonylag megbízhatóan, hanem
a fajonkénti állatállományt – köztük többnyire a kecskék számát is –, va-
lamint a lakosság lélekszámát és a termőterületet is. Ez pedig lehetőséget
ad arra, hogy a 19. század utolsó évtizedére vonatkozóan összevessük né-
hány, túlnyomó részben magyar lakosságú település3 adatát a különböző
moldvai megyékkel és az egész moldvai átlaggal. A 16 település természe-
tesen nem reprezentálhatja a moldvai csángómagyar közösséget, hiszen
kiválasztásuknál elsődlegesen a kecskékre vonatkozó statisztikai adatok
meglétét vagy hiányát kellett gyelembe vennem. Mégis megállapíthatjuk
ezen a 16 településen az esztenákon tartott és fejt állatokból a kecskék ará-
nya a moldvai átlagnál jóval nagyobb – annak csaknem ötszöröse – volt.
2. táblázat. A juhok és a kecskék létszáma és sűrűsége Moldva megyéiben és né-

hány zömmel magyar lakosságú településén (1891) (LAHOVARI 1898–1902)
Megnevezés Juh Kecske Kecske 1000 főre 100 ha-ra

db db % jutó jutó kecske
kecske
Néhány magyar 10 816 1 731 13,2 80,6 8,1
település
BACĂU megye 86 962 7 737 8,1 44,9 1,9
BOTOŞANI m. 98 902 806 0,8 5,4 0,3
COVURLUI m. 65 800 2 007 3,0 15,8 0,2
DOROHOI m. 108 036 409 0,4 3,4 0,5
3
16, túlnyomó részben magyar lakosságú település (Bogdánfalva, Bukila, Csík, Diószén, Új-
falu [ma Dózsa], Forrófalva, Gajdár, Gorzafalva, Klézse, Külsőrekecsin, Magyarfalu, Nagy-
patak, Ploszkucén, Pokolpatak [ma Kicsipatak], Tatros, Vizantea (LAHOVARI 1898–1902.)
Megnevezés Juh Kecske Kecske 1000 főre 100 ha-ra

db db % jutó jutó kecske
kecske
FĂLCIU m. nincs adat
IAŞI m. 120 457 1 177 1,0 6,8 0,4
NEAMŢ m. 120 426 736 0,6 5,0 0,2
PUTNA m. 114 716 9 979 8,0 66,3 3,9
ROMAN m. 190 801 4 894 2,6 24,2 2,3
SUCEAVA m. 116 253 523 3,5 4,0 0,1
TECUCI m. 74 724 622 0,8 5,2 0,3
TUTOVA m. 83 700 3 474 4,2 30,0 1,4
VASLUI m. 91 971 769 0,8 7,0 0,4
MOLDVA* 1 005 988 28 628 2,8 21,0 0,8
* Fălciu megye nélkül.
A kecske ezer főre és száz hektárra jutó sűrűsége tekintetében ugyan-

csak egyértelmű az eltérés iránya és mértéke: négy-, valamint tízszeres a
különbség a magyarnak tekinthető települések javára. Ha azonban arra
következtetünk ezekből az adatokból, hogy a 19–20. század fordulóján
a csángómagyarok a környező román falvakhoz viszonyítva föltehetően
nagyobb becsben tartották kecskét, akkor a jelenségnek csak a fő voná-
sához jutottunk el. Az adatok nagymértékű szóródása ugyanis nem biz-
tat összefüggések egyértelműségével, inkább csak a tájékozódáshoz nyújt
némi támpontot. Mert ha a 2. táblázaton szereplő megyei adatokat tér-
képre képzeljük, azt látjuk, hogy Moldvát É–D irányban kétfelé vágó Sze-
ret völgyétől keletre, a Prutig terjedő térségben találjuk az ezer lakosra
jutó „kecskesűrűség” átlag alatti értékekkel rendelkező megyéit, továbbá
a Szeret és a Kárpátok közé eső térség déli részén (Bákó, Román és Putna)
mutatkozik a nagyobb sűrűség, mégpedig a moldvai átlag 2–4-szerese.
Az, hogy a Szeret jobb oldalán lévő, magasabban fekvő térség két északi
megyéjében különösen gyér, a két déli megyében pedig kiugróan nagy a
kecskeállomány sűrűsége, mutatja, hogy e tekintetben a fő szerep nem a
domborzati viszonyoké. Másfelől gyelemre méltó, hogy az éppen Moldva
középen fekvő – akkor még önálló – Román megye, az itt élő úgyneve-
zett „északi csángókkal”, ebben a térségben nemcsak a legnagyobb arányú
magyar eredetű népességgel, de a legjelentősebb „kecskesűrűséggel” is
rendelkezik. Ugyanakkor Putna megye, ahol csak néhány csángómagyar

település található, valamint Covurlui (ma Galac) megyében, ahol szin-
te csak véletlenül akad magyar, a moldvai átlagot meghaladó mértékű az
ezer főre jutó kecskeállomány. Végső soron azonban a kecske legnagyobb
állománysűrűségét mégiscsak ott találjuk, ahol a magyarság aránya is jó-
val meghaladja a térség átlagát (Bákó 33,6 %, Román 14,8 %), vagy egyér-
telműen magyar településként tartható számon.
Megkockáztathatjuk tehát, hogy a moldvai térség kecskeállományá-
nak méretét és sűrűségét a domborzati viszonyok alig, a lakosság etnikai
jellege azonban számottevően meghatározza. Ezen belül a hagyományos
kecsketartás marginális jellege – csekély számuk és létszámuk erőteljes
ingadozása (VIGA 1994b. 136.) – természetesen Moldvában is érvénye-
sül. Az ingadozást jól nyomon követhetjük a területi változásoknak kevés-
bé kitett Bákó megyében, ahol különösen az egységnyi lakosra jutó kecs-
kelétszám alakulása igen tanulságos. A 19. században viszonylag nagyobb
értékeket látunk, de a 20. század három első negyedében ez alá csökkent a
megye „kecskesűrűsége”, hogy aztán az 1980-as évek közepétől – jelentős
ingadozásokkal – ismét visszatérjen a száz évvel azelőtti szintre, sőt az
ezredfordulót követően meg is haladja azt. Ez a jellegzetesség, ha nem is
ilyen markánsan, a többi megyében, és – a területváltozások gyelembe-
vételével – lényegében egész Moldvában érvényesül.
3. táblázat. Az ezer lakosra jutó kecskelétszám Bákó megyében (www.bacau.insse.ro)

2008
2004
2006
2007
1900
1990
1894
1930
1948
1984
1966
1958
1891
1977
44,9 27,7 32,9 20,4 26,7 21,3 30,6 22,6 34,8 71,1 40,7 48,3 70,2 65,5
Talán nem járunk messze az igazságtól, ha arra gondolunk, hogy a 19.

század nyomorúságos viszonyai között, a viszonylag kései (1864) jobbágy-
felszabadítást követően a moldvai parasztok, különösen a hátrányosabb
helyzetben lévő csángók nehezebben magára találó része az igénytelen
kecske tartásában kereste megélhetésének lehetőségeit. „Kinek vót egy
kecskéje, annak már vót egy kicsind az élettyiben” – mondta Laczkó Septi
György lábnyiki gazda, érzékeltetve, hogy azért egy kecske is több a sem-
minél. (LACZKÓ M. 2004. 182.)
Aztán a paraszti gazdálkodás egyensúlyának létrejöttével a gazdálko-

dók gyelme az igényesebb állatfajok felé fordult, ám az 1945-ös földosz-
tással fölszabadult energiákat hamar felélő, elkótyavetyélő kollektivizá-
lással ismét megnőtt a leszállított igényű parasztság szemében a kecske
becsülete, s a kolhozok által megtépázott értékrendű falusi lakosság azóta
is nagyobb megbecsüléssel foglalkozik ezzel a mind több relatív értéket
mutató jószággal. Azt azonban, hogy a kecskeállomány létszáma milyen
összefüggésben van a csángómagyar népességével, a rendelkezésünkre
álló adatok alapján nem tudjuk egyértelműen megragadni. Talán az et-
nikumra egyéb összefüggésekben is jellemző nagyobb innovációban, a
körülmények változásaira történő gyorsabb reagálásban sejthetjük a kü-
lönbség okát.
Középkori okleveleinkben gyakran találkozunk a kecsketartásra való
utalással, de az ágazat idővel kiszorult a peremterületek erdős, hegyes vi-
dékeire. (PALÁDI-KOVÁCS 1993. 115.) A helynevek tanúsága szerint így
volt ez Moldvában is. Az 1864. évi földosztáskor a birtokosok igyekeztek
minél rosszabb minőségű földet juttatni a felszabadított jobbágyoknak. Az
1868-ban Klézsére látogató Kovács Ferenc föl is jegyezte az egyik csángó
ember vélekedését: „A bojárok elvették a jó földeket, s azt számították bé
nekünk – mutat a közeli, sárga, agyagos oldalakra –, hol még a keczke
sem él meg.” (KOVÁCS 1870. 21.) Az Ojtozi-szoros keleti oldalán fekvő
Gorzafalva határában található a Kecskekő, Kecskés hegy nevezetű szik-
lás, kopasz hegyoldal, nem messze pedig, a Szalánc-völgyben a Kecskés
nevű oldal (GAZDA L. 2011. 74.), Tatrosvásár határának nyugati részében
fekszik a Kecskés nevű hegy és patak. (Cheşcheşul – LAHOVARI II. 1900.
356.) A ’kecskés’ nevet viselő helyek tehát Moldvában is a kopárságot, a
földművelésre való alkalmatlanságot jelzik. Hasonlóképpen, bár áttételes
érvénnyel kapta a nevét például Forrófalva gunyorosan Kecskevárosnak
mondott része, ahol elsősorban a falu elesettjei, szegényebbjei élnek, s
csúfolkodásból tették rájuk a ’kecske’ nevet; „azok is magyarok” – mond-
ják –, de amolyan lumpen falurész. (GAZDA L. 2009. 265.) Hasonló ér-
tékrend szüleménye a Lészpeden – és talán máshol is – súlyos sértés szán-
dékával a valamilyen ok miatt a közösség által elítélt, megszólt fehérnépre
használatos „feteke kecske, feteke kecáva” kifejezés, amivel annak idején a
„halottlátó” Jánó Ilonát sértegette haragos féltestvére. (KÓKA 2006. 131.)
Azt mondhatjuk tehát, hogy a moldvai magyarok körében a kecske
hosszú időn keresztül éppen olyan félreszorított, sok tekintetben lenézett
állat volt, mint a Kárpát-medencén belül. Ebből a helyzetből s a vele járó

szemléletből változott a kecske megítélése az utóbbi mintegy 30 eszten-
dő során úgy, hogy a juhhoz viszonyított hasznosságának növekedésével
mindinkább csökkent esztenabeli partnerével szembeni hátránya.
A kecske rangjának növekedése
Viga Gyula szerint a 20. században – a maradék Magyarországon – a kecs-

ketartásnak és a kecsketejnek már nem volt igazán jelentősége. (VIGA
1994a. 84.) Ezzel szemben Moldvára vonatkozóan azt mondhatjuk, hogy a
20. század első négyötöd részében a kecskének még nem volt igazán jelen-
tősége. Ugyanis a kecske fő értékeit: az igénytelenséget, a gyönge legelőn
való megélést, a kevés és sovány takarmányon való kitelelést a juhtejjel,
gyapjúval, hússal és bőrrel ellensúlyozta, s ezzel a sokoldalú hasznosság-
gal a kecske csak rendkívül extrém körülmények között, alkalmilag, s leg-
följebb a húsával és tejével kelhetett versenyre.
Más körülmények között, a Kárpát-medence belső régióiban, ahol ese-
tenként a szarvasmarhával, nevezetesen a tehénnel kellett versenyeznie,
igénytelenségével, szívósságával, ellenálló képességével, olcsóságával, kü-
lönösen háborúk, gazdasági válságok idején s a szegénység régióiban a
kecske többé-kevésbé állhatta a sarat. Még a gyermekek munkába nevelé-
se szempontjából is hasonló szerepeket töltöttek be, sőt a kecskeolló – a kecs-
kegida – legeltetése, számukra faágak lehúzása, letörése még inkább igé-
nyelte a gyermekek fürgeségét. Amikor megindultam a ziszkolába – em-
lékezett a nagypataki Csurár Antiné – akkor fogtam menni a bárány-
kákval, kecskékvel. […] Jaj isztenem, mentünk a kecskével, tepelődtünk,
húztuk le a csetike ágat, hogy tepelődjék a kecske esz, hogy szetulódjék.
De a méretével, igénytelenségével, táplálkozás- és tartásmódjával,
termelékenységével nagyon is hasonló juhval szemben – ahogyan annak
gyapja és bőre egyre kevesebb értéket képviselt – mindinkább teret nyert
a kecske. Pedig a kecskéknél még annyira sem alkalmaztak tenyésztői
munkát, kiválasztást mint a juhnál. A juhok gyapjának nomság szerinti
átvételi ára – ha a tervteljesítések őrülete el nem nyomta ez efféle szem-
pontokat – valamelyest ösztönözte a juhosgazdák minőségre való törek-
véseit, a kecskék esetében azonban még csak nem is beszélhetünk ilyesmi-
ről. A tej mennyiségére és minőségére pedig nem szelektáltak sem a juh-
nál, sem a kecskénél. Olykor-olykor szóba kerül ugyan egy-egy különleges

adottságú kecskepéldány, de inkább csak amolyan legendaként: Volt egy
kecskénk – mesézte a klézsei Tapsi István –, mikor jöttünk az etetőről,
akkora csöcsei voltak, mint egy-egy uborka. Alig bírt menni a csöcseitől,
s csösztögött belőle a téj. Mikor a budaiak meglátták, csodálkoztak: mi-
féle kecske ez, mert olyat még más helyütt nem láttak. Volt uljan nyár,
hogy hat kiló tejet adott naponta. Nem hiszi senki, de én fejtem. Három-
szor fejtük egy napon. Nem sebesítettük, megettük téjnek.
Marginális helyzetükből következően a kecskék rendszerint valami-
lyen más állatot pótolnak, helyettesítenek. A Kárpát-medencében alkal-
manként leginkább a tehenet: olyan szegényebb vagy igénytelenebb csa-
ládok tartják, akiknek „nem telik” szarvasmarhára, más szóval akiknek „jó
a kecske is”. A kecske tehenet pótló szerepét mutatja, hogy a tejét a tehén-
tejhez hasonlóan, azzal azonos módon dolgozzák fel. (VIGA 1994a. 72.) Ezzel
szemben a moldvai kecsketartás elsősorban – ha nem is kizárólagosan – a
juhtartás alternatívája, a kecskét nyáron az esztenán tartják a juhokkal, s
rendszerint a telet is együtt töltik a faluban, s ilyenkor általában a kecské-
ket sem fejik. Az esztenán a juhokkal együtt tartják, de esetenként külön
legeltetik, viszont a tejüket mindig összeöntve „juhtej-módra” dolgozzák
fel: egyformán oltják, alvasztják, készítik a sajtot. Ez nem új gyakorlat,
már a 18. század végéről vannak rá adatok. Viga Gyula Sulzer F. J. német
nyelvű munkájára hivatkozva közli, hogy a Havasalföldön és Moldvában
„a vegyes juh- és kecskenyájak tejét összeöntik, és úgy dolgozzák föl sajt-
tá.” (VIGA 1994a. 81.)
A számos azonosság mellett azonban néhány területen eltérések is mu-
tatkoznak. Például a juhokhoz képest sűrűbben fordul elő, hogy egy-egy
kecskét nyárra nem adnak az esztenára, hanem otthon tartják a kertben,
vagy kipányvázzák a ház előtt. Az ilyen kecskét aztán ősszel, egy hónap-
ra ki kell vinni az esztenára a cáphoz, különben nem ollózott meg. Télen
is inkább tartották fedél alatt, mint a gyapjas juhokat, ilyenkor szénát,
céklát, esetleg taint is kaptak. Pedig a kecskének általában még a juhnál
is nagyobb az ellenálló képessége. Forrófalván hallottam például, hogy
gyulladás esetén egyszerűen havat kötöttek fel a beteg kecske tőgyére.
Különbség mutatkozik a fejés technikájában is: a kecskét az esztenán ha-
gyományosan fér csobánok fejik a juhokkal együtt, mégpedig hátulról;
az esztrunga (fejőnyílás) kialakítása és a csobán (fejőpásztor) elhelyezke-
dése nem is teszi lehetővé az oldalról való fejést. Úgy csak az asszonyok
fejik a faluban maradt kecskéket. Számon tartják továbbá, hogy a kecske

rendszerint több tejet ad, mint a juh, ezért az esztenán tartott állatonként
kialkudott, megegyezés szerinti sajtból a kecskék után mindig többet ad-
nak. A kihajtáskori tejmérés eredménye szerint adott sajt rendszere már
a múlté, újabban az esztenagazda, a bács diktálja, hogy a juhok őrzéséért
kapott pénz mellett mennyi sajtot ad ki a gazdának. Adataim szerint ez a
mennyiség az utóbbi években a juhoknál 4 és 7 kg4 között, a kecskéknél
10 és 12 kg között alakult. Érdekes, hogy több csángó csobán úgy tudja, a
kecske ugyan több tejet ad, de teje hígabb. A szakirodalom szerint is keve-
sebb a kecsketej szárazanyagtartalma.5
A juh és a kecske arányának változása
A kecskének a juhok „pótlásában” megmutatkozó jelentősége lemérhető

az esztenán tartott állatok összetételében, s az arányok változásaiban. Ön-
álló kecskenyájakról csak a Balkánról vannak adataink (FÖLDES 1968.
240.), de ismereteink szerint Moldvában és a Havasalföldön a juhokkal
közös nyájban és esztenán mindig tartottak kecskéket. Földes szerint a
transzhumáló vándorállományban az 1830-as években 3-4 % volt a kecs-
kék aránya (FÖLDES 1968. 235.), amiket a nagyobb tejhozam miatt vegyí-
tették a juhok közé, a húsából pedig a juhokéhoz hasonló módon, szárított
húsnak tekinthető pastrama nevezetű étel készült. A csángók úgy tartják,
hogy ennek módját az oláhoktól tanulták. (HALÁSZ 2007. 395.)
A juh és a kecske értéke között mindig számottevő különbség volt a
kecske rovására. Nem is olyan régen még a juh volt a csángó paraszti gaz-
daság legsokoldalúbban hasznosítható háziállata: tej és termékei, gyapjú,
bárány, hús, bőr, ganyé, faggyú, tökzacskó, szarvak, s még számos testré-
szét hasznosították. A kecske haszna ehhez képest csekély volt, legföljebb
a tejét és a húsát dolgozták föl, s ha a bőrére is sor került, nem annak
különleges tulajdonságai miatt vették kezelésbe. Jó évszázada persze a
juh haszonvételének súlypontjai is egészen máshol voltak, mint manap-
ság. Mint Kós Károly írja, „a moldvai csángó parasztok a juhnak húsán
és gyapján kívül régebben alig vették igénybe a tejét és trágyáját. Ponto-
4
Csak a Román fölötti Bírófalván és Jugánban, valamint Ploszkucénban adtak 8-12 kg-ot.
5
A juhtej szárazanyag tartalma 19,2 %, a kecsketejé 13,1 %. (BALATONI 1978.)
sabban: e két fontos termék teljes haszna a falu néhány esztenagazdáját

gyarapította. A háború utáni esztenarendszer már mindenkit részesít a
tejhaszonban, de a trágya értékeléséig még alig jutottak el. A juhakol egész
éven át ott állott kint a határban vagy éppen a távoli havasokban egy hely-
ben, s a trágyát még az esztenagazdák is elpocsékolták. A moldvai paraszt-
gazdaságokban mindeddig az istállótrágya is jóformán kihasználatlanul
semmisült meg, kivéve a téli juhakol trágyájának egy részét, mellyel a ken-
derföldeket ganyézták. A szántóugarokat trágyázó, ún. kosarazó juhászat
Moldvában ismeretlen volt; a tárgya és tej általános haszonvételére alig a
felszabadulás óta tértek át a csángók is.” (KÓS 1976. 128.)
Ebben az értékrendben a kecskének nem volt valami előkelő helye.
Hogy mennyire nem, azt mutatja a földi lét égi mása, vagyis a minden-
napok eseményeinek és megítélésének folklorizálódott vetülete. Így több
gyűjteményben szerepel a mese a telhetetlen kecskéről – „ettem tennap,
de máma nem” motívummal –, ahol a kisebbik-nagyobbik gyermek hiá-
ba legelteti lelkiismeretesen, a kecske megjátssza az éhezőt, egészen ad-
dig, amíg a gazdája jól el nem veri. (HEGEDŰS 1952. 299.; IANCU 2002.
85.; KÓKA 2004. 23.) Vannak azonban olyan csángó népszokások, ahol a
kecskének megbecsült helye van, mint az újesztendei urálás, hejgetés so-
rán járatott, táncoltatott kecske alakja (IANCU 2005. 148.; a témáról bő-
vebben lásd HALÁSZ 1992. 173. valamint LACZKÓ M. 2004. 331–333.);
Szerbeken – és más helyeken is – uráláskor a „kecske” vezeti a menetet.
(GAZDA J. 1993. 73.) Vannak mesék, ahol szembeállítják a ranált kecs-
két a tompa agyú juhval, vagy például egy északi-csángó közmondás sze-
rint a kecske ngik, sze e johu huzza e szemérmet – vagyis szégyenkezik.
(WICHMANN 1936. 209.)
A kecske súlyát, az esztenás állattartásban betöltött jelentőségét jól jel-
zi az a szám, mely mutatja, hogy az juh és kecske összes létszámából hány
százalékkal részesedik a kecske. Erről, mint láttuk, a 19. század elejéről
ismeretes egy, Havasalföld és Moldva transzhumán nyájaira vonatkozó
3-4 %-os adat. 1855-től aztán többé-kevésbé megbízható moldvai statisz-
tikákra alapozott számaink is vannak, négy megyére vonatkozóan néhány
számsorát a 4. táblázaton láthatjuk. Az adatokból jól érzékelhetjük, hogy
ez esetben is Bákó megyében mutatkozik legmarkánsabban a különben
egész Moldvára jellemző tendencia: a 19. században és a 20. század utolsó
ötödében nemcsak a kecskék létszáma, hanem arányuk is nagyobb az átla-
gosnál. Különösen az utóbbi három évtized érdemel gyelmet, amikor az
esztenán tartott kecskék aránya hat-tízszeresére növekedett, legnagyobb

léptékben éppen Bákó megyében.
4. táblázat. A kecske aránya az esztenán tartott állatokból, Moldva négy

megyéjében (Anuarul Institutului de Statistică. Bucureşti)
Esztendő Bacău Iaşi Neamţ Vaslui

megye
1855 9,1 1,9 4,2 8,3
1860 9,2 1,0 3,7 3,9
1873 7,5 0,8 1,1 3,7
1891 .. 1,0 0,6 0,8
1900 7,2 0,9 0,6 5,0
1911 5,4 0,5 0,7 ..
1921 4,7 0,3 0,5 2,0
1931 3,2 0,1 0,4 0,4
1948 6,5 0,7 1,2 1,1..
1958 3,7 1,2 .. ..
1980 3,1 0,9 0,9 0,7
1985 6,3 .. 1,5 0,8
1990 13,6 1,1 2,6 2,5
1992 11,7 1,2 2,1 2,5
2000 12,3 1,7 .. 3,8
2005 17,3 4,3 3,0 5,5
2006 20,2 4,4 3,7 5,8
2007 21,0 3,7 5,9 9,9
2008 18,0 3,8 6,0 8,6
2009 .. 3,9 7,4 8,9
Ebben az emberöltőnyi időben ugyanis az esztenák hagyományos világának

értékrendje felbomlott. A juh már inkább teher, lekötöttség: bőre, gyapja
– a szó szoros értelmében – a kutyának se kell, esztenán tartásáért ho-
vatovább annyit kell zetni, hogy azon megvehetik a túrót a piacon. A
csobánok is egyre gyöngébbek, a nemzedékeken át halmozódott tudású
szakmunkásból fokozatosan segédmunkássá, sokszor lumpen elemekből
verbuválódott béresekké züllöttek. Az a parasztember, aki még juhot tart,
inkább nosztalgiából, állatszeretetből teszi, egyszerűen nem tudja elkép-
zelni juhok nélkül az életét. De ha mindenáron túrót akar enni, akkor is

egyre többet gondolkodik, hogy talán inkább kecskét kellene tartania,
mert az után több sajtot kap, az többször al kettőt-hármat, nem kell nyír-
ni és a fölöslegessé vált gyapjú eltakarításával bajlódni, s még a juhokénál
gyöngébb takarmányon is megél. Ugyanis egyre kevesebb a kaszáló, ahol
tavasszal szabadon legeltethetnek, a termesztett takarmánnyal bevetett
földeken a gazdák nem engedik az őszi legeltetést. A kecskét viszont köny-
nyen etethetik az erdőben, mert vágnak számukra ágakat s megeszik a
lapit, a levelet.
Ha közel hajolunk a témához, azt is megláthatjuk, hogy az utóbbi évti-
zedekben milyen sokféle tényező miatt csökkent a juhok, mi okból nőtt a
kecskék száma és viszonylagos gazdasági jelentősége.
Cs. P., egykori pusztinai csobán elmondta: mikor a kollektívnak vége
lett, a juhok nagyrészét eladták, maradt vagy százötven. Egy mérnök
kezdte volna összegyűjteni a környező falvakból a juhokat, én meg is
őriztem volna, de mikor fejni kellett, akkor a ataloknak megdagadott
az ujjuk, s nem tudtak fejni. Cselédek voltak, nem dologra valók. Aztán
nem lett belőle semmi. S most nincs es Pusztinában esztena. De van egy
ember, annak több juha van, mint az összes többinek. A csíkfalvi T. J.
juhainak száma is apadóban: „az 1993-as 8 darabról [néhány év alatt] le-
csökkent kettőre, s nem is akar ennél többet tartani. Az ok a takarmány-
hiány. Egyet-egyet a búcsúk alkalmával szokott levágni, vagy keresztelőre
adja ajándékba a gyerekeinek.” (BENEDEK H. J. 1997. 205.) Kelgyeszten
D. M. szerint most a kecskékkel együtt 300 juhnál nincs több a faluban,
az is 3-4 ember tulajdona. Egynek van százötven, egynek ötven. Nincs,
aki tartsa a johukat. Az éfjuság megy a világnak, s a vének nem tudják
tartani.
Az utóbbi fél évszázadban a juhokkal együtt alászállt a bácsok és a
csobánok becsülete is. A „szocialista gazdálkodásnak” nevezett korrupciós
világnak ugyanis számos csobán haszonévezője volt, és a juhászok nem a
rájuk bízott állatok gazdáival működtek együtt, hanem a politikai és gaz-
dasági hatalom néhány kiváltságos helyi képviselőjével. Ezt a pozíciójukat
1990 után is igyekeztek megtartani, úgyhogy sok helyen ma már valóságos
istencsapásának számítanak a juh- és kecskepásztorok. A klézsei D. A. el-
mondása szerint: A kollektív előtt megvolt a rendje a juhászatnak. Meg-
volt, hogy hol lehetett etetni, megvolt a faluban a rend: mikor szabadult
fel a határ. Azonban a kollektív idején ez felborult, senki sem tartotta be.
A gazdák nem törődtek azzal, hogy a kollektív által elvett földjeiken ki

legeltet, de a kollektív sem törődött vele. A tilosban legeltető juhászoknak
csak néhány embert – elnököt, titkárt, milicistát – kellet lezetni, s ott
legeltettek, ahol akartak. 1990 után, mikor a kolhozok tönkrementek s
felosztották a földeket, a juhászok továbbra is így gondolkodtak, s mi-
vel a kisgazdáknak nincs érdekérvényesítési lehetőségük, a falu vezetői
pedig jórészt továbbra is korruptak, a juhászok tovább kenyerezik őket.
Ezért nem lehet a határban gyümölcsöst telepíteni, nem tudnak számot-
tevő mennyiségben veteményezni. A falutól távolabb nem tudnak lucer-
nát vetni, mert a csobánok gátlástalanul legeltetnek, letörik a kerteket.
Nincs semmiféle rend, semmi sem védi a gazdákat a csobánok kártéte-
létől. Nekem van két hektárom, azzal kínlódom. Egy darabig megpró-
báltam faszujkát tenni, mikor a legszebb volt a faszujka, leetették. Meg-
próbáltam céklát tenni, meglesték mikor elmentünk hazulról, a céklát
is kietették. Úgy csinálják, hogy három csobán van a területen, s akkor
nem tudod, hogy ki teszi a kárt. Aztán beraktam gyümölccsel. Mikor az
emberek látták, hogy ennyire törekszem, akkor egyik másik is elkezdte a
földjét művelni. Persze a juhászok sem hagyják magukat, viszik a mili-
cistának a sajtot. A csobánok szempontjai természetesen egészen mások.
Ők úgy élik meg az elmúlt két évtizedet, hogy már az erdőben sem lehet
nyugodtan legeltetni, mert az erdeiket visszakapott gazdák nem akarják
engedni, s annyi embert nem lehet folyamatosan lezetni. A községi lege-
lők egyre kisebbek, s a parasztok „merő irigységből” még a tarlókról, s a
szőlősökből is kitiltják őket. A csángó gazdák szerint a csobánok kártevése
csak a hatékony zsitárság – a mezőőrség – visszaállításával, vagy a pász-
torok más módon történő megzabolázásával lenne megakadályozható.
Növeli a bajt, hogy az esztenán tartott állatok között egyre több a kecs-
ke, s ezek még több kárt okoznak a fák, bokrok, gyümölcsfák lerágásával.
A hagyományos, esztenás állattartás napjai tehát meg vannak számláva,
s ha egyelőre nem is vész el, átalakul, szakosodik, koncentrálódik. A juh-
és a kecsketartás Moldvában életformából mindinkább vállalkozássá vá-
lik, s eközben lezajlik az ellentétes irányú folyamat a két állat becsülete
között. Sokat beszélgettem erről okos, sőt bölcs csángó juhosgazdákkal,
bácsokkal, csobánokkal, s mindegyik hasonlóképpen látta a helyzetet, de
az okokat illetően megvolt a maguk sajátos árnyalata. A magyarfalusi Gy.
I. szerint a juh hasznai fontosság szerint: (1) a túró, mert abból többet és
többször ad, míg ha elvágja akkor a húsát csak egyszer lehet megenni;
(2) a bárány, mert tíz esztendő alatt tízet is ad; (3) a gyapjú, ami most
nem kell senkinek; (4) a hús, amiből egyszer-egyszer jól lehet lakni; (5)
a ganyé; s végül (6) a bőr, ami ma ugyancsak haszontalan dolog. Ezt az
értékrend váltást a juhosgazdák többsége tragédiaként, de legalábbis ke-
serűséggel élte meg. A klézsei B. M. F. így fakadt ki: Most nincs a juhok-
nak becsületük. Se a gyapjú nem kell, sem a bőr. Volt úgy, hogy elvitték
a bőrt Bákóba s nem kellett, visszahozták. Csak éppen a túróért tartsák
a juhokat.
A juhállomány fokozatos értéktelenedését és a kecskék szerepének nö-
vekedését egyrészt a gyapjú, mint textil alapanyag kiszorulása, a műanya-
gok elterjedése, a csángók megkésett viseletváltásának bekövetkezése,
másrészt a gyapjú ipari nyersanyagként való felhasználásának időszerűt-
lensége okozza. 1885-ben alapították a Bákó városától északnyugatra, a
Beszterce melletti Buhuson – Románia legrégibb és legnagyobb – gyap-
júfeldolgozó (posztó) gyárát, amely az 1970–1980-as években már több
mint tízezer munkást foglalkoztatott, s hatalmas mennyiségben dolgozta
föl a vidék curkán tájfajtájú juhainak – különben igen rossz minőségű,
csak „paraszti pokróc”-nak való – gyapjúját. (GAZDA L. 2009. 145.) A
környékbeli juhtartókat valósággal sokkolta, amikor a szocialista piacok
kiesése miatt a gyár termelése az 1990-es években zuhanni kezdett, s egy-
re kevesebb gyapjút vásároltak, hogy aztán az III. évezred elején már csak
60-80 karbantartóval vegetáló üzemmé váljon, magukra hagyva a gyap-
jújukba fulladó csángó – és román – juhtartókat. A juh két fő termékének
– a gyapjú és a tej – felhasználásában megmutatkozó fáziseltolódás miatt
azoknál a gazdáknál, akik táplálkozási szokásaik miatt ragaszkodnak a
sajthoz, túróhoz, de fölösleges nyűgnek tekintik a gyapjút, a kecskék vet-
ték át a tejtermelés szerepét, megszabadítva a gazdákat a gyapjú kényszer-
felhasználásának vagy megsemmisítésének gondjától.
A folyamat további irányát igen, de gyorsaságát aligha lehet meg-
becsülni. Nem valószínű, hogy a természetes gyapjú iránti – akár ipari,
akár háztartási – kereslet a közeljövőben növekedni kezdene. Másfelől
azonban elképzelhető, hogy a nagyobb innovációs képességgel rendel-
kező moldvai magyarok előbb-utóbb eredményesebben és főleg nagyobb
haszonnal rendezkednek be a tej- és esetleg a hústermelésre szakosodott
kecsketartásra.
Képmelléklet
1. Az 1000 lakosra jutó kecskék száma, db (1891)
2. Vegyes nyájat legeltető pásztor (Tatros, 1970)
3. Sózón nyalakodó kecskék (Csíkfalu, 1999)
4. Nyalósó elhelyezése az esztenán (Csíkfalu, 1999)

5. Sót nyaló kecskék (Csíkfalu, 1999)
6. Kecskefejés az esztenán (Klézse, 2002)
7. Kecske és juh a vegyes nyájban (Magyarfalu, 1998)
„… fő a must a nagy hardúkba tűz nélkül…”

A moldvai magyarok 19. század végi szőlő-
és borkultúrájáról
Lakatos Demeter csángó költő számos versében dalolt a szőlőről és a

borról, noha a szabófalvi és a környékbeli lejtőkön termett szőlőből szűrt
nedű nem a moldvai borok javából való. Igaz, hogy a 16. században még ez
a település is ismert volt a boráról, amiből állandóan szállítottak Lengyel-
országba és Erdélybe (GAZDA L. 2011. 58.), de a loxéra utáni változások
nyomán a csángó falvak borainak minősége nem javult, inkább romlott.
Demeter bátyánk mégis szívesen itta és énekelte:
„Bor pincébe semmi tréfa mesterül,

fő a must a nagy hardúkba tűz nélkül;
zavaraszka mindig csábít megidny,
szárnyak nélkül kezd az ember repülny.” (LAKATOS 2003. 282.)
Különben is a moldvai magyarok szőlő- és borkultúrájának kezdete,

mint általában minden termelési kultúra múltja, az emlékek ködébe vész.
Magyar és román forrásokban egyaránt feltűnik a kotnári bor eredetével
kapcsolatos legenda, miszerint az első vesszőket maga Mátyás király aján-
dékozta volna a Budára látogató Ştefan cel Mare-nak, a csángók által Nagy
Estánynak nevezett moldvai vajdának. (DOMOKOS 1987. 413.) A romá-
nok természetesen azt a változatot terjesztik, hogy a magyar szőlész szak-
emberek a kotnári borvidék már korábban meglévő nagy hírérére érkez-
tek, s „tovább növelték” a borok minőségét. (UNGUREANU–ANGHEL–
BOTEZ 1971. idézi BINDER 1982. 115.) A források szerint a 15–16. szá-
zadban Moldva északi felén, főként Kotnár, valamint Moldvabánya, Sza-
bófalva környékén, továbbá Bákó és Odobeşti vidékén, Putna és Tecuci
megyében találkozunk jó minőségű bort adó szőlővel. Ezzel kapcsolatban
„számtalan középkori oklevél”-re hivatkozik a bákói megyei múzeum egy-
kori munkatársa, a források közelebbi megnevezése nélkül. (ICHIM 1987.
26–27.)
Moldva történelme során a szőlőnek és a bornak számottevő jelen-
tősége volt tehát a tartomány egyházi és világi életében. Az itt szolgáló
római katolikus papok, ha a 17. század vége felé nem menekültek volna
el a hadak pusztításai és a belső veszedelmek miatt, mint a jelentések
írják, „a kevés alamizsnából és szőleik jövedelméből fenn tudnák magu-
kat tartani”. (BENDA 1989. 79., 171., 469., 565., 630.,704.) A szőlővel és a
borral foglalkozó szerzők általában hajlamosak arra, hogy latolgassák és
rangsorolják a különféle helyeken termett borok minőségét. E képzelet-
beli borversenyek „eredményét” pár évszázad múltán aligha ellenőrizhet-
jük, inkább az bennük a tanulság, hogy számba veszik a legjelentősebb
szőlősterületeket. Ha nem is a leginkább hitelt érdemlő, de valószínűleg a
legrészletesebb a 18. század elején uralkodott Dimitrie Cantemir Moldva
leírásában szereplő, s a szőlőültetvényekről szóló közlés. A tudós feje-
delem a Hîrlău melletti Kotnártól a Dunáig húzódó hosszú sávban jelöli
meg azoknak a szőlőültetvényeknek a helyét, amelyeknek borai „a föld
minden más ajándékain messze túltesznek”. Megállapítja, hogy a leg-
nemesebb nedűt Kotnárban szüretelik. Ez „valamennyi európai bornál
elébb való, beleértve a tokajit is”. Ettől a helytől északra, olvashatjuk a
leírásban, nincsenek többé szőlőskertek, amelyek nemes bort teremje-
nek. Ehhez képest „másodrendűnek tartják a Huşi-ban, Fălticeni vidékén
termelt bort, harmadrendűnek az Odobeşti-ben, Putna vidékén, a Milkó
partján szüreteltet, negyedrendűnek a Tecuci környéki nicoreştit a Sze-
ret mentéről. Ötödrendűnek a tutovai Greceşti-ből, a Berheci vize mellől
származót, végül hatodrendűnek azt, amelyet ugyanabban a körzetben a
costeşti-i rónaság érlel, hogy számtalan többi, kevésbé nemes borvidéket
ne említsem.” (CANTEMIR 1973. 54–55.) Ezekhez a „számtalan kevésbé
nemes borvidék”-ek közé tartozhattak a teljesen vagy részben magyar né-
pességű települések szőlősei. Ám Bandinus 17. századi utazása idején már
érzékelhető volt a középkor végén felvirágzó moldvai szőlőgazdálkodás
hanyatlása. A bosnyák származású püspök feljegyzései többször utalnak
az elhanyagolt vagy már ki is pusztult szőlőkre. (idézi BENDA 1989. 38.)
Ezek között olyan településeket is találunk, melyeknek lakossága a mai
napig magyar, vagy legalábbis katolikus. Így megemlíti Barládot („kele-
ten jó bort adó szőlőktől sárgálló hegy”, „a lakosság főleg szőlőtermelés-
sel foglalkozik”), Bogdánfalvát („nyugatra szőlősök vannak”, „borban, ga-
bonában nagy bőség van”), Forrófalvát („nyugaton közel hozzá szőlősök
vannak, jó borban [...] bővelkedik...”), Tatrost („dél felől erdős hegy lát-
szik közben-közben szőlővel tarkítva, jó bor terem ott”), Vaslot („Régen
szőlőművelést is űztek. Előrenyúló hegyükön oly bőségesen termett a jó
„… FŐ A MUST A NAGY HARDÚKBA TŰZ NÉLKÜL…” 127
bor, hogy másnak is juttathattak.”). (Közli DOMOKOS 1987. 358–359.,

369., 375.) A 17. század végén elpusztult, Kotnár közelében lévő Amadsej
magyar faluról írja Bandinus püspök tréfálkozva, hogy „az itt termő bor
jóízű, s az elkábult embereket a földre teríti”, ugyanis „Amadsej annyi,
mint megejtő, csaló.” (közli DOMOKOS 1987. 418.)
A moldvai magyarok körében a legtöbb szőlőt Bákótól délre, a Sze-
ret jobb partján lévő falvakban – Lujzikalagor, Bogdánfalva, Nagypatak,
Forrófalva, Somoska, Klézse, Szászkút – termelték. A szőlő egy részéből
saját szükségletre szűrt bor lett, más részét pedig értékesítették. Ez a
gabonatermesztésre kevésbé alkalmas helyeken különösen fontos volt,
mert búzát, törökbúzát, végső soron pedig földet vehettek a bor árából,
valamint a cserekereskedelemben hasznosíthatták. Mivel a szőlő a leg-
rosszabb talajú oldalakban is megélt, jelentős mértékben hozzájárult a
nagylétszámú, de kevés és rossz földdel rendelkező csángó családok meg-
élhetéséhez. (KÓS 1976. 118.)
Számottevő volt tehát a szőlő és a bor jelentősége a földműves lakos-
ság körében. „Mívelik továbbá a’ szőlőtis nem kis szorgalommal” – írja
Petrás Incze János Döbrentei Gábornak küldött válaszaiban. (DOMOKOS
1979. 1324.) Valóban kevés olyan csángó gazda akadt, akinek ne lett lenne
néhány rúd szőlővel beültetett földje. Ha valakinek öt hektár földje volt,
abból egy hektárt szőlőként művelt, a kéthektáros gazdának 500–600
négyszögöl szőlője volt, de akinek csak tíz rúdja volt, az is tett egy rúd sző-
lőt. (KÓS 1976. 118.) Fél hektáron 8–10 hektoliter bor termett, körülbelül
ennyi volt egy módosabb család évi szükséglete.
Visszatekintve a 19–20. század fordulójának időszakára, három olyan
tényezőt kell megemlítenünk, ami jelentős mértékben befolyásolta a
moldvai térség, ezzel együtt a moldvai csángók szőlőtermesztését és bor-
kultúráját. Ezek pedig a következők:
– az 1864., majd az 1879. évi földosztás,
– az 1890-es években kezdődő loxérajárvány és az ezzel járó fajta- és
művelési mód váltás, végül
– ezekkel együtt a művelésben, az alkalmazott fajtákban és a tulaj-
donviszonyokban bekövetkezett változások, s azok nyomán a szőlő-
termelés mértékének növekedése, ami azonban a nem szakosodott,
paraszti gazdaságokban együtt járt a minőség romlásával.
Moldvában a 19. század derekáig a föld nagy része a fejedelem, az
ortodox egyház és a bojárok tulajdonában volt, bizonyos részét pedig a
szabadparasztok, az úgynevezett részesek (răzeș) birtokolták. A 18. szá-

zad végén a moldvai településeknek 32%-a ilyen kiváltságos helyzetű
volt (MIHORDEA 1968. 79.), idős csángó gazdák még a 20. század vé-
gén is számon tartották, mely falvak voltak rezesek. Hiszen a több évti-
zedes szőlőültetvények szempontjából nem közömbös, hogy bizonytalan
bérelt területen vagy saját birtokon történik a telepítés. Ezért többször
előfordult, hogy a törpebirtokosok saját földjüket berakták szőlővel, s a
szükséges kukoricát bérelt földeken termelték meg. Valamivel kedvezőbb
lett a helyzetük az 1864. évi, Cuza fejedelem által végrehajtott, különösen
pedig az 1879-es földosztást követően, amikor például Bákó megyében át-
lagosan 3,6 fálcsa (falcea) földet osztottak, ami 2,5 hektárnak felelt meg.
(LAHOVARI és mások 1898. I. 164.) Ennek egy részét később szőlővel
telepítették be a régi és az új gazdák, ami hamarosan termőre is fordult,
hozzájárulva a loxéra pusztításának pótlásához, sőt a moldvai bortermés
növekedéséhez.
Amikor a földosztás nyomán a 19. század utolsó harmadában általában
nagyobb lett a szőlővel beültetett terület, akkor még hagyományos módon
művelték Moldvában az „őshonos” (’indigen’) szőlőfajtákat. Erre a szőlő-
művelésre elsősorban az volt a jellemző, hogy a sorok és azon belül a tőkék
egymástól két-három méterre helyezkedtek el, s nem karózták, hanem a
tőkéktől kb. egy méter távolságban szúrták le a 2,5–3 méteres, két-három
centiméter átmérőjű ágakat (herágokat), amiket fölül összekötöttek. Egy-
egy tőkét 25-30 ilyen „bot” vett körül olyan sűrűn, hogy a kapa elférjen kö-
zöttük. Ezekre kötötték fel csigavonalban a hosszúra hagyott vesszőket, így
minden tőke egy-egy zöld sátort alkotott, ami alatt elég volt egyszer kapálni,
azután már nem nőtt meg a gyom, de nem is fért volna el a kapás. (Erről bő-
vebben lásd HALÁSZ 1987b. 170–173.) Elképzelhetjük az ily módon kezelt
szőlőst egy 1868-ban Forrófalván készült leírás alapján: „A szöllőművelés
a mienktől elütő” – írja az Erdélyből Moldvába látogató katolikus lelkész –
„Felkarózás helyett csak rövid lábakra és fekmentes póznákra polczolják a
szőlőt; eszerint a szőlőtábla úgy néz ki, mint egy megterített zöld bársony
halom, mely alatt a tő megkapálása lehetetlennek, a szüretelés nagyon al-
kalmatlannak látszik.” (IMETS 1870. 59.) Ezt a loxéra előtti szőlőművelési
módot a 19. században Erdélyben karikásnak, Moldvában pedig rokolyás-
nak nevezték. Viszonylag kevés munkával bő termést adott.
De másfajta szőlők is voltak azok a rokolyás művelésűek. Egységesen
indizsén (indigyér, indizsér, indizén, indizsán, indedzsán) szőlőnek ne-
vezték, ami a román ’indigen’ szó átvétele. A moldvai falvak loxéra előtti
szőlője tehát olyan „őshonos” fajta volt, amit nem kellett sem oltani, sem
permetezni. Egyesek szerint tövenként 15-20 kilogramm termést is adott.
(KÓS 1976. 121.) Lábnyikban úgy emlékeztek, hogy az indizsán szőlőből
tíz bokorról megtelt a kocsi szüretkor. Idős embereknek, akik gyermek-
korukban még láttak ilyen régi fajta szőlőket, leginkább úgy tűnt, hogy
fehér szőlő volt, de van, aki rózsaszínűre vagy éppen pirosra emlékezik. A
népi szájhagyomány megegyezik a korabeli statisztikákkal, miszerint a 19.
század végén úgyszólván elenyésző (5% alatt) volt a vörös, vagy amint ak-
kor nevezték, a feteke (negru) bor aránya. Azok a szép, rózsaszínű fürtök,
mint valami malacok, úgy lógtak a tőkén – érzékeltette nemcsak a színü-
ket, de a méretüket is a Lábnyikból való Laczkó István. Abban pedig vala-
mennyien egyetértettek, hogy nagy szemű és nagygerezdű volt az indigén
szőlő, s olyan erős volt a kocsánya, hogy nem lehetett kézzel levenni.
A már idézett Románia Nagy Földrajzi Szótára – sajnos nagyon eset-
legesen – közölt adatai szerint is jelentősen megnövekedett Moldvában a
szőlőterület és a termelt bor mennyisége a 19. század utolsó harmadában.
A Bákó megyétől délre eső Putna megyében (ma Vrancea megye része),
Moldva egyik rangos borvidékén, 1859-ben 6.201 hektár, 1889-ben pedig
már szinte a duplája, 12.270 hektár volt a szőlő, ami 600 000 hektoliter
bortermést jelentett. (LAHOVARI és mások 1902. V. 140.) Meg kell még
említenünk a korábban ugyancsak Putna, ma Vrancea megyei Mărăşeşti
mellett lévő, teljesen a szőlőtermelésre szakosodott Pancsuj (Panciu)
települést, amelyről már a 19. század végén azt írták, hogy itt „se nem
szántanak, se nem vetnek, cselédekkel (tegyük hozzá: főként csángó nap-
számosokkal – H. P.) dolgoztatják a szőlőt és kereskednek a borral”. 55
kocsmáros működött az alig több mint 2000 lelkes településen. A kitűnő
bortermő hely aztán erőteljes vonzerőt gyakorolt Isten szolgáira is: már
a 19. század elején ortodox kolostort, templomot és 4000 vedres pincét
építettek ide. (CANIANU–CANDREA 1897. 227.)
A moldvai szőlőtermesztés 1800-as évek végén jelentkező felívelését
törte meg az 1890-es évektől jelentkező loxérajárvány. Elsősorban a ha-
gyományos, oltatlan szőlők pusztultak ki, s az ahhoz kapcsolódó művelési
módnak fellegzett be. Aztán jöttek az újvilágból hozott, gyöngébb minő-
ségű „magántermő” (vagy direkt termő) fajták. A régi fajta szőlők az első
verekedés idején pusztultak ki – emlékezett a klézsei Dávid Illésné. Az
egész országban kiposztult, de nem tudták mért. Előbbször az öregebb
szöllők pusztultak ki, aztán néhány esztendő múlva az erősebb atalok

es. A visszaemlékezések szerint az 1920-as években még akadt néhány
tőke ezekből az őshonos szőlőkből. Jó szőlő volt, majd’ szemült a zótottal.
Jó bora vót, fehér bora. S nem kellett öntözni. De aztán azok is kivesztek
– mesélte egy 1918-ban született bogdánfalvi ember. Kós Károly szerint a
nagy szőlőpusztulás elsősorban a moldvai szegénységet sújtotta, mert az
új, külföldi származású, a loxérának ellenálló szőlővesszőkhöz nagyon
drágán lehetett hozzájutni. Némely spekulánsok hatalmas vagyonra tet-
tek szert a direkttermő szőlővesszők árusításával. (KÓS 1976. 121.)
Erről a rendkívül mozgalmas, a szőlő és bortermelésre igen sokfé-
le hatást gyakorló időszakról fontos, de korántsem rendszeres adatokat
találunk a Lahovari nevével fémjelzett Marele Dicţionar Geograc al
Romîniei nevű, gyarlóságai ellenére és alapvető jelentőségű helytörténeti
szótárban. (LAHOVARI és mások 1898–1904.) Ezt a munkát jelentőségé-
ben leginkább a mi Fényes Elekünk 1851-ben megjelent, bár jóval részle-
tesebb Magyarország geographiai szótárához (FÉNYES 1851.) hason-
líthatjuk, helytörténeti és néprajzi forrásértéküket tekintve pedig méltán
állíthatjuk őket egymás mellé.
A szótár a Román Földrajzi Társaság (Societatea Geogracă Romînă)
15 éves munkájával született meg. Az anyagot mintegy 30 munkatárs
gyűjtötte össze, a szerkesztőbizottság pedig igyekezett kiegyenlíteni a
különböző szerzők részanyagai közti stiláris, koncepcionális eltéréseket.
Amint a szerkesztők az 1898-ban megjelent első kötet előszavában leszö-
gezték: tudatában vannak a szótár fogyatékosságainak (térképek, tábláza-
tok, illusztrációk hiánya), de mint írják, inkább így jelenjék meg, semhogy
tovább késlekedjenek közzétételével. (LAHOVARI és mások 1898. I. VII.)
A Románia Nagy Földrajzi Szótára nem előzmények nélküli. 1872-
ben már megjelent a Románia Kis Topográai és Statisztikai Szótára
című 500 oldalas kötet (FRUNZESCU 1872.), amihez képest a Románia
Nagy Földrajzi Szótára óriási vállalkozás. A Román Földrajzi Társaság
vezetőiben már az 1882. év elején megfogalmazódott a „Nagy” Földraj-
zi Szótár terve. Dr. Barbu Constantinescu professzor kidolgozott egy 19
kérdésből álló ívet, amit a Belügyminisztérium szétküldött a Román Ki-
rályság valamennyi településére. A kérdésekre a polgármestereknek és
a községi tanítóknak kellett (volna) válaszolniuk. 1883-ra mintegy 2500
településről érkeztek válaszok, azonban meglehetősen hiányosan, ezért
a Hadügyminisztériumtól próbáltak kiegészítő adatokhoz jutni, hogy
kidolgozhassák Románia Községi Szótárát, de a próbálkozás nem járt

sikerrel.
1884 februárjában pályázatot írtak ki községi szótárak készítésére, s
ugyancsak Constantinescu professzor ismét összeállított egy tematikus
tervezetet a pályázók számára. Az egyéves határidő eltelte után, mivel
egyetlen pályamű sem érkezett, egy évvel meghosszabbították a pályáza-
tot, de ez sem hozott eredményt. Így ment ez 1886-ig, amikor megvál-
toztatták a pályázat feltételeit, s végre négy megyéből küldtek anyagokat.
Újabb pályadíjakat tűztek ki, s lassan megindult a pályázatok sora. Argeş
megye (Havasalföld) pályázatát egy addig névtelen szerző nyerte, s mikor
felbontották a borítékot, ‚Lahovari’ nevével találkoztak, aki díjazása ese-
tén felajánlotta nyereményét egy további pályázatra. Így évről-évre több
megye anyaga készült el, szinte mindegyik más szerző munkája. Bákó
megyéét például Hortensia Racoviţă asszony állította össze, mégpedig
példamutató alapossággal, a „csángókutatók” örömére az összes megye
közül ez a legrészletesebb kiadvány. 1897-re lett kész az akkori Románia
32 megyéjének leírása. Már 1896 márciusában szerkesztőbizottság alakult
a megyei anyagok összedolgozására és a Nagy Földrajzi Szótár kiadására.
A bizottságnak számos nehézséggel kellett szembenéznie. Egyrészt gon-
dot okozott az anyag sokfélesége, előjöttek a szerzők amatőrségéből faka-
dó problémák, továbbá az anyaggyűjtés során bekövetkezett közigazgatási
változások és falvak községbe csoportosításának bizonytalanságai. A be-
küldött statisztikai adatok tekintetében is sok volt a megbízhatatlanság,
az ellentmondásosság. „Igyekeztünk – írják az Előszóban – minél köze-
lebb férkőzni az igazsághoz, de statisztikai adataink megbízhatósága igen
messze van a nyugati államokétól. Adataink teljesen eltérnek a Nagyve-
zérkar, valamint a Belügyminisztérium, a Mezőgazdasági Minisztérium,
továbbá a Statisztikai Igazgatóság által közzétett számoktól, amelyek egy-
mástól is különböznek.” (LAHOVARI és mások 1898. I. XVII.)
A mentegetőzés ellenére a moldvai magyarság történetének és nép-
rajzának kutatója csak elismeréssel forgathatja a Marele Dicţionar… kö-
teteit, és hálásan gondolhat az anyag összeállítóira és szerkesztőire. Hi-
szen az 1930-as román népszámlálás szűkszavú, de mégis községsorosan
publikált adatain kívül, azóta sem készült Romániában a Románia Nagy
Földrajzi Szótárához hasonló részletességű, gazdagságú munka, olyan,
amiben a szerzőket elsősorban a tények bemutatásának és nem eltagadá-
sának szándéka vezette.
A Marele Dicţionar… szócikkei foglalkoznak a települések szőlőter-

mesztésével és a borelőállítással is, de a szótárra jellemző módon, meg-
lehetősen alkalomszerűen és szűkszavúan. Az adatok elsősorban a szőlő-
ültetvények méretére, valamint az előállított bor mennyiségére és színére
vonatkoznak, s mivel a szótár anyagának összeállításakor az információ-
kat elsősorban helyi forrásokból gyűjtötték, a legtöbb bor „jó” minősítést
kapott. De nem is ez a fontos, hanem hogy milyen tényezők alakítják a
szőlőterület nagyságát és arányát, valamint az egységnyi területről nyert
bor mennyiségét, továbbá hogy miként alakul a szőlőből készült fehér-
és vörösbor aránya. Ezeket a számokat és mutatókat elsősorban a Csán-
góföldnek tekinthető Bákó megyére vonatkozóan vizsgáltam. Bizonyára
érdemes lett volna a már jórészt román nyelvű csángó közösségeknek ott-
hont adó Roman és Neamţ megye településeit is áttekinteni, de a szótár
már említett aránytalanságai miatt ezeknek a megyéknek a településeire
vonatkozó adatok – legalábbis a szőlő és a bor tekintetében – összehason-
líthatatlanul hiányosabbak, mint a Bákó megyeieké.
Nem volt meglepetés számomra, hogy a moldvai települések szőlő- és
bortermelése – amint az 1. táblázat mutatja – nem, vagy csak igen bizony-
talanul függ össze a lakosság nemzetiségi összetételével. Miért is gondol-
nánk, hogy a magyar többségű településeken eredményesebb vagy éppen
eredménytelenebb a szőlőtermesztés, mint az ortodox románok falvai-
ban? A moldvai csángómagyarok túlnyomó többsége a 18. század folya-
mán elsődleges, másod-, vagy ki tudja hányadlagos migrációval érkezett
mai lakóhelyére. Minden bizonnyal nem az erdélyi Székelyföldről hozták
magukkal a szőlő- és bortermesztés hagyományos kultúráját, hanem itt,
az egykori Etelközben – elsősorban román közvetítéssel –, a mediterrán
technológiát, fajtákat, borkészítési módszereket vették át és fejlesztették
tovább. (bővebben HALÁSZ 2002a. 186.) Mindazonáltal megállapíthat-
juk: ha a szőlőterület aránya nem is függ egyértelműen a magyar lakosság
arányától, a legmarkánsabban magyar jellegű településeken jóval az át-
lag fölött alakult a művelt területből a szőlő hányada, az előállított borból
pedig – úgy tűnik – inkább az erősen román többségű településeken na-
gyobb a vörösbor aránya. Olyannyira, hogy azokon a helyeken, ahol a ma-
gyarság lélekszáma a 19. század végén meghaladta a háromnegyedes mér-
téket, Lahovari szótára szerint nem is készítettek vörösbort. A termésátla-
gok tekintetében hasonlóképpen nem találunk egyértelmű összefüggést a
magyarság aránya és az egységnyi területre jutó bortermés tekintetében.
Gyakorlatilag ugyanakkora volt a termésátlag azokon a településeken,

ahol a magyarság aránya meghaladta a 60 %-ot, mint ahol alatta maradt
a 10%-nak. Ami azt is jelenti, hogy a Bákó megyében élő csángómagyarok
semmivel sem eredménytelenebb szőlőtermelők az itt élő románoknál.
1. táblázat: A magyar lakosság, valamint a szőlőterület,

a termésátlag és a termelt vörösbor aránya Bákó megyében 1891-ben
(LAHOVARI és mások 1900., 1902.)
Magyar népesség A szőlőterület A vörösbor A bortermés

(százalékban) hl/ha
aránya (százalékban)
0 – 9,9 7,8 4,6 26,9
10,0 – 19,9 6,3 5,6 18,9
20,0 – 39,9 3,0 1,3 21,8
40,0 – 59,9 9,2 0,0 ..
60,0 – 79,9 2,4 2,6 30,4
80,0 – 20,5 0,0 25,6
Átlag 7,8 3,9 25,1
A térség 19–20. század fordulójának szőlőtermelését tekintve tehát nem

a magyar lakosság volt a fő csoportképző tényező. Bákó megye közepes
méretű területi egység, akkora, mint egy átlagos belső-magyarországi
megye: Tolna megyénél valamivel nagyobb, Baranyánál pedig kisebb te-
rületről van szó. Észak–déli irányban mintegy 75-80 kilométer a hossza,
szélessége pedig kb. 150 kilométer, de ebből a szőlőtermesztés szempont-
jából csak jó 80 kilométeres sáv jöhet szóba, aztán már emelkednek a
Kárpátok. Domborzati szempontból erősen tagolt ez a táj, kelet felől ha-
ladva dombok, aztán síkság – a Szerettere –, majd magasabb hegyek kö-
vetkeznek, nyugati szélén pedig a Kárpátok 1500–2000 méteres csúcsai
zárják és teszik a szőlő számára megközelíthetetlenné. A szőlőtermesztés
mértékét és az átlagtermés alakulását tehát sokkal inkább befolyásolhat-
ja az a körülmény, hogy a megye északi vagy déli részén van-e az a szőlő,
másfelől lényegesen meghatározhatja, hogy a Szeret völgyének keletre
vagy nyugatra néző domboldalain, esetleg a Tatros mente köves-sziklás,
szakadékos hegyoldalain kapálják és szüretelik. Ilyen szempontból ele-
mezve a rendelkezésünkre álló adatokat, mutatkozik is némi összefüggés
a termésátlagok és a földrajzi fekvés között, de ezt számos egyéb körül-

mény torzítja.
Ha azonban képzeletbeli térképen szemléljük a hektárra vetített sző-
lőtermés adatait és a más forrásokból nyert tapasztalatokat, három olyan
körzet körvonalai bontakoznak ki, ahol az átlagosnál nagyobb jelentőségű
és színvonalasabb szőlőtermesztésre következtethetünk.
1. Bákótól északra, nyugatra és északnyugatra, nagyjából a Szeret-, a
Beszterce folyó és a Terebes patak völgyét befogadó, mintegy 25-30 kilo-
méter átmérőjű körben található a – nevezzük így – bákói és Beszterce-
völgyi szőlő- és bortermő körzet. Határait Blăgeşti, Prăjeşti, Bacău és
Dealu Nou települések jelölik ki. A csángómagyar falvak közül ebben a
térségben található a Beszterce menti Lészped, továbbá az egykor sza-
badparaszti Újfalu és Lujzikalagor község, valamint maga a megyeszék-
hely, amelynek a 16–17. században nagyrészt a bákói római katolikus püs-
pökség tulajdonában lévő, jól művelt szőlősei a várostól nyugatra fekvő
dombokon, Barát és Terebes határában helyezkedtek el. A terebesi szőlő-
ről, vagyis inkább a belőle készült borról, már Bandinus püspök is meg-
emlékezett a 17. században: „Kellemes ízű s színű, kiváló bor terem itt.”
(DOMOKOS 1987. 376.) Sőt, a 19. században Jerney János is feljegyezte,
hogy lakosai „szőlőművelésből tengődnek”. (JERNEY 1851. 161.)
2. Bákótól délre a Szeret völgyében, főleg annak nyugati oldalán
Szászkútig, 35-40 kilométer hosszan húzódó, Szeret mentinek nevezhető
borvidék szinte összeér az előzővel. Ebben a térségben majdnem min-
den jelentős szőlőtermeléssel foglalkozó település magyar lakosságú.
Északról déli irányba haladva: Bogdánfalva, Nagypatak, Forrófalva, Klé-
zse, Somoska, a két Rekecsin, le egészen Szászkútig, idevéve a bal parti
Diószént, de a jobb parton lévő Orbeni községet is, aminek ugyan nincs
számottevő magyar lakossága, de a szőlőt művelő napszámosok zöme a
környező magyar falvakból való, és művelt területének több mint egy-
harmada szőlővel volt beültetve a 19. század végén. Ez az arány külön-
ben Forrófalván 20,6%, Klézsén és Somoskán 41,4%, a hegyek közé ékelt
Külsőrekecsinben 15%. Klézséről pedig már Petrás Incze János is megír-
ta Tudósításaiban, hogy „mívelik továbbá a’ szőlőtis nem kiss szorgalom-
mal, ha nem Mindenüttis”. (DOMOKOS 1979. 1234.) Igaz ugyan, hogy a
tragikus sorsú plébános nem nagyon lehetett megelégedve faluja borának
minőségével, mert egy Bukovinában működő és borvásárlási lehetősé-
gek felől érdeklődő paptársának a következőket írta 1864. február 14-én:
„… bor is volt elég, de nem igen jó minőségű. …ha Isten éltet örömest
szolgálok a borvásárlásban, magamnak ugyan több nem terem, mint ami
házam szükségére kívántatik, hanem a körben lehet vásárolni, csak azon
megjegyzést kell tennem, hogy a bukovinaiak Odobestre szoktak menni,
[…] hol jobbnak mondják a bort.” (DOMOKOS 1979. 1449.) De azért nem
lehetett rossz a klézsei bor sem, hiszen a két világháború között a buko-
vinai székely falvakból a kocsmárosok szekérszám hordták Hadikfalvára,
Andrásfalvára.
3. Bákó megye számba vehető harmadik borvidéke a Tatros alsó fo-
lyása mentén, a Tatros és a Gorza folyócskák összefolyásánál, Aknavásár
és Onyest körzetében található, leginkább talán Tatros menti borter-
mő vidéknek nevezhetjük. Súlypontja Aknavásár környékén van, amit
egyébként a Románia Nagy Földrajzi Szótára is Bákó megye számottevő
borvidékeként tart számon. (LAHOVARI és mások 1898. I. 164.) Külö-
nösen a szomszédos Szőlőhegyet említik a források, melynek már a neve
is mutatja a szőlő kiemelkedő jelentőségét, itt találhattuk a sóbányászat-
ból meggazdagodott polgárok szőlőseit, amint az már egy 1448-ból való
oklevélben is szerepel. (COSTĂCHESCU 1932. 355. – idézi GAZDA L.
2010. 135.)
Meg kell mondanunk, hogy ezek a Bákó megyei „borvidékek”, noha
múltjukat illetően „történelminek” tekinthetők és jelentős tényezők
voltak a kereskedelemben is, mégiscsak főként az önellátást szolgálták.
Ezért a szőlővel beültetett terület mértékét elsősorban a birtokok átlagos
nagysága befolyásolja, amit a rendelkezésünkre álló adatok alapján az
egy földművesre jutó művelt terület nagyságával tudunk kifejezni. Ha
eszerint csoportosítjuk a szőlőnek a művelt területen belüli arányát, azt
látjuk, hogy minél kisebb művelt terület jut egy földművesre, viszonylag
annál nagyobb területet foglal el birtokán a szőlő. Úgy is fogalmazha-
tunk: a moldvai paraszti üzem arra törekedett, hogy a család szőlőszük-
ségletét lehetőleg maga állítsa elő, akár más termények rovására is. Az
1864-es földosztáskor a volt jobbágyok a gyöngébb, szántóföldi művelés-
re kevésbé alkalmas helyeket kapták, különösen a kétszeresen hátrányos
helyzetű csángómagyarok. Ezeket a helyeket aztán – az egész család ke-
mény munkájával – úgy hasznosították, hogy nagy részét betelepítet-
ték szőlővel. Erre a jelenségre már KÓS Károly is felhívta a gyelmet
1976-ban megjelent tanulmányában: „A szegényesebb földművesek éltek
a szőlőművelés azon sajátosságával, hogy nem igényelt nagy és »jó« föld-
területet, csak két kezük szorgalmas és állandó munkáját.” (KÓS 1976.

118.) Bákó megyében a nagyobb földterülettel rendelkező gazdák nem
bővítették arányosan a szőlőterületüket, vagyis általában nem töreked-
tek arra, hogy a nagyobb területen több szőlőt, több bort állítsanak elő
(2. táblázat). Bezzeg a valóságos moldvai borvidéken, mint nagyjából a
jelenlegi Vrancea megyét magába foglaló egykori Putna megye, ahol a
híres Odobeşti szőlőhegyei húzódnak, az egy földművesre átlagosan jutó
öthektáros birtokokon 17,5%-os volt 1891-ben a szőlővel beültetett terü-
let aránya.
2. táblázat. A birtoknagyság és szőlőterület aránya

a Bákó megyei gazdaságokban (1891)
Egy földművesre A szőlő aránya a művelt

jutó terület (hektárban) területből (százalékban)
0,55–0,99 9,2
1,00–1,49 6,4
1,50–1,99 4,4
2,00–2,99 2,5
3,00–3,99 2,8
4,00 – 2,1
A Lahovari-féle szótár szőlőtermesztésre vonatkozó, sajnálatosan eset-

leges adatai között akad egy nagyon tanulságos járási számsor, amely
megerősíti ezt a birtoknagyság és a szőlőterület aránya közti összefüg-
gést. Csak sajnálhatjuk, hogy a többi településre és közigazgatási egy-
ségre vonatkozóan nem rendelkezünk akár csak ennyire is részletes
adatbázissal. A 19. század végén még létező, Bákó megyétől délre, a Sze-
ret- és a Prut-folyó között, Egyedhalmától (Adjud) keletre, északkeletre
elhelyezkedő, az akkori Tekucs (Tecuciu) megye Berheciu járásáról van
szó, ahol a jelzett időben – mint a szótár írja – igen elterjedt volt a sző-
lőtermesztés. A 3. táblázat mutatja, hogy még ebben a tíz településből
álló járásban is mennyire eltérőek a szőlőtermesztés fajlagos mutatói. De
az adatok eltéréseiből és megoszlásából így is értékes következtetésekre
juthatunk.
3. táblázat. Berheciu járás településeinek szőlőtermesztési adatai (1890) (LAHOVARI és mások I. 1898. 384.)
Község A Lélek- A Művelt Egy A szőlő- Szőlő- 100

családok szám családon- terület családra terület terület családra
száma (fő) kénti (hektár) jutó összesen aránya jutó szőlő
lélekszám művelt (hektár) (százalék) (hektár)
(fő) terület
(hektár)
Condrăcheşti 342 1877 5,5 1852 5,4 69,50 3,8 20,3
Corbasca 544 2223 4,1 .. .. 138,00 .. 23,4
Corni 367 1644 4,5 1288 3,5 101,00 7,6 27,5
Găiceana 590 2110 3,6 1219 2,1 183,00 15,0 31,0
Godineşti 472 1529 3,2 2817 6,0 95,50 3,4 20,2
Homocea 437 1660 3,8 1698 3,9 108,75 6,4 24,9
Hurueşti 349 1506 4,3 1645 4,7 143,00 8,7 41,0
Neguleşti 377 1314 3,5 1878 5,0 76,00 4,0 20,2
Ploscuţeni 245 900 3,7 1045 4,2 3,50 0,3 1,4
Vultureni .. 1603 .. 4822 .. 82,75 1,7 ..
Berheciu *3723 16366 *4,4 **18264 ***4,2 1020,25 **4,7 **25,2
járás
* Vultureni nélkül, ** Corbasca nélkül ***Corbasca és Vultureni nélkül. Kövérrel szedve a magyar települések.
„… FŐ A MUST A NAGY HARDÚKBA TŰZ NÉLKÜL…”
137
Mindenekelőtt megállapíthatjuk, hogy – akárcsak a Bákó megyei hely-

zetet mutató 2. táblázaton – nagyon szoros, fordított összefüggés van az
egy családra jutó művelt föld és a szőlőterület aránya között. Az 1. ábrán
jól kirajzolódik az összefüggés irányát jelző egyenes, ami mentén sorakoz-
nak az adott birtoknagysághoz tartozó szőlőhányad százalékszámai. Két
pont lóg ki ebből a sorból, éspedig Ploszkucén (Ploscuţeni), egyike a járás
két, magyar lakosságú településének, valamint a részben magyar lakossá-
gú Găiceana község, amelynek Magyarfalu – románul Arini – nevű faluja
teljes egészében magyar népességű. Érdekes, hogy a Berheciu járás tele-
pülései közül a legtöbb és legkevesebb szőlővel és családonkénti szőlőte-
rülettel rendelkező település magyar népességű. Gajcsána-Magyarfalu
szőlőterületének aránya kiemelkedően nagy, Ploszkucéné pedig elenyé-
szően kicsi. Azon kívül, hogy Gajcsána-Magyarfaluban különlegesen ke-
vés az egy családra jutó művelt földterület, a különbség elsősorban a két
helység múltjának különbözőségeivel magyarázható.
Szőlő területaránya %
1. ábra: Az egy családra jutó művelt terület és a szőlőföld aránya
Magyarfalu igen régi település, a népi emlékezés a török háborúk, sőt

Szent László idejére teszi a falu keletkezését. Régiségét mutatja, hogy
temploma Szent István magyar király nevére volt szentelve, egészen addig,
amíg a moldvai renegát római katolikus egyház az 1920-as években Isten
házát meg nem fosztotta magyar védőszentjétől. Utoljára még a madéfalvi
veszedelem menekültjeiből is érkeztek a faluba, többségük azonban ré-
gebben telepedett le. (HALÁSZ 2004b. 109.) Ezzel szemben Ploszkucén
magyar lakói viszonylag újonnan, az 1820-as években telepedtek ide az
északi csángók vidékéről, Szabófalváról, Hordzsestből (Horgeşti), va-
lamint Gherăeştiből, vagyis Bírófalváról. Azon a tájon nincs olyan nagy
hagyománya a szőlő- és borkultúrának, mint itt délen, az Egyedhalma
környéki falvakban. A Ploszkucénba telepedett „északi csángóknak” te-
hát a 19. század folyamán kellett elsajátítaniuk új lakóhelyük környékének
szőlőtermesztési módját. Aztán a jellegzetes moldvai szőlőültető bottal, a
bitonággal, amit a csángók már évszázadok óta ismernek és használnak,
(LÜKŐ 1936. 141.) el kellett ültetni a szőlővesszőket. Ennek a század végé-
re valószínűleg csak egy része fordult termőre. E miatt lóg ki a ploszkucéni
szőlőtermő terület Berheciu járás átlagából, és ilyen történelmi tényezők
húzódnak a két, magyar népességű település szőlőtermesztésére vonatko-
zó adatainak szélsőséges különbsége mögött.
A Románia Nagy Földrajzi Szótárából – vak tyúk módjára – szemel-
getett adatok alapján fölrajzolt képpel reményeim szerint sikerült vala-
melyest árnyalnom a moldvai magyarok 19. század végi szőlőtermeszté-
séről alkotott képünket. Ezek az ígéretes összefüggések azzal biztatnak,
hogy ha majd nagyobb nyilvánosságot kapnak a romániai agrártörténelmi
statisztikai adatok, a kép tovább nomítható. Ám az igazi képet nem is
a számadatokkal, hanem a szájhagyomány termoforjában őrzött emlé-
kekkel tudjuk tökéletesen élesre állítani. Amint azt egy igen bölcs, öreg
klézsei barátom megfogalmazta, mikor a régi idők szőlőtermesztéséről
beszélgettünk: Tátámnak húsz rúdon felül volt szőlője. S úgyes csak két
putyinacska bora lett, egy-egy ötszáz kilus. S most öt rúdon csinálsz öt-
száz kilut. Mindcsak ez a fajta volt. S azétt, hogy nem mentél oda, idején
mekkapáld. Mert szegén voltál, s a szegén nem bír elékapni soha. Nap-
számból napszámba mégy kapálni, a magadéra nem jut idő, s te örökké
szegén vagy.
A kutak építése és használata

a moldvai magyaroknál
Mondták a régi öregek: akkor lesz világvége,

ha majd minden háznál kút lesz.
(Bács Mária, Frumósza, 2007)
Ennek a tanulmánynak a címe nem azt sugallja, hogy a Moldvában élő ma-
gyaroknak valamiféle sajátos kútépítési és kúthasználati szokásaik lenné-
nek, csupán annyit jelent, hogy a témát ennél az etnikai csoportnál vizsgál-
tam és tárgyalom. Mégpedig elég széles körben, szám szerint 21 településen:
Butea, Csíkfalu, Diószén, Frumósza, Gorzafalva, Kelgyest, Külsőrekecsin,
Lábnyik, Lészped, Magyarfalu, Nagypatak, Pokolpatak, Pusztina, Rotunda,
Somoska, Szabófalva, Szerbek, Szitás, Szőlőhegy, Tatros, Trunk, Vizantea.
A hagyományos víznyerés és vízellátás különböző módjával és eszkö-
zeivel „önálló tanulmány keretében” a magyar néprajzi irodalomban vi-
szonylag kevesen foglalkoztak. A magyar szakirodalmat viszonylag teljes
körben UJVÁRY Zoltán (1996. 38.) tekintette át, amit kiegészített DÁM
László (1997. 221.) újabb adatokat is tartalmazó összefoglalója.
Ujváry röviden áttekinti az európai néprajzi irodalom kúttípusokkal,
vízhordó és víztartó eszközeivel, vízszállítási módjaival foglalkozó közléseit,
érdekes módon ezek között kiemelten szerepelnek a skandináv országok.
Még kevésbé feltárt a moldvai magyar népességű településeken talál-
ható víznyerés, vízkivétel hagyományos módja. Gyakorlatilag egyetlen ön-
álló dolgozat foglalkozik ezzel a témával, pontosabban annak egy kicsiny,
marginális szeletével, a gorzafalvi sós kutakkal. (NAGY B. 1997. 190–194.)
Ezen kívül csak a néprajztudós Kós Károly (KÓS–SZENTIMREI–NAGY
1981. 22.) írt néhány sort a Moldvában hagyományos utcai kutakról, vala-
mint Ion H. CIOBOTARU (2003. 288.) tér ki a falubeli kutakra Bírófalva
(Gherăeşti) monográájának a népi folklórkincsről szóló fejezetében. A
kutakkal kapcsolatos hagyománnyal foglalkozó, elszórt utalásokkal talál-
kozunk BEKE György (1988) Csángóföldön készült riportjaiban, DOMO-
KOS Pál Péter a moldvai magyarsággal foglalkozó könyvének többszöri
kiadásaiban (1941, 1987), HEGEDŰS Lajos moldvai csángóktól közölt
beszélgetéseiben (1952), PETRÁS Incze János Moldvából küldött „fele-
leteiben” (DOMOKOS 1979), GAZDA József riport-montázsaiban (1993),

GAZDA László csángó „helytörténeti lexikonjaiban” (2009, 2010, 2011),
továbbá LACZKÓ István és ERDŰS SZÁSZKA Péter önéletírásaiban
(1994). Ezekre az alkalmi közlésekre a maguk helyén még utalok.
A moldvai kutak a múltban
Az emberiség, így a részüket alkotó moldvai magyarok életében az idők

kezdetétől rendkívül fontos volt a víz. Voltak idők, amikor ezt a vizet a ter-
mészetes forrásokon kívül elsősorban az élővizekből szerezte meg a lakos-
ság, ezért is települtek előszeretettel a folyó- vagy ezek híján a tavak part-
jaira. De mert ezek a vizek természetes módon – nagy esők, sárlavinák – is
hajlamosak voltak a szennyeződésre, az emberek szívesebben használták
a természetes-, majd a kiépített források vagy a különböző módon védett
kutak vizét. Ezekben találták meg ugyanis, ha nem is az „élet vizét”, de az
élethez nagyon is nélkülözhetetlen vizet.
Bizonyára nem véletlen, hogy a történelmi időkben dúló háborúk
okozta szenvedések leírásában rendszerint nagy szerepet kaptak az élő-
vizek eldugulásának, a kutak beomlásának, a malmokat hajtó vizek el-
szennyeződésének érzékletes leírása, elborzasztó megjelenítése, mint az
élet feltételeinek hiányát jelképező pusztulás képe. A román szépirodalom
kiemelkedő írójának a 15–16. századi állapotokat megelevenítő művében
olvashatjuk, hogy a Botosan megyei Bahluion a malomárkok eldugultak,
a malmok leálltak, […] A dögtől bűzlő kutak, a szörnyű halált jelző keresz-
tek, a hajdani boldog lakóhelyek látványa […] a véget nem érő dúlások
meg háborúskodások áldásairól beszélt. (SADOVEANU 1966. 64.) Talán
az sem véletlen: kelgyesti ismerőseim a kollektív gazdálkodás pusztítása-
inak mértékét azzal érzékeltették, hogy a Zángles kúttya jó kút volt, de a
bírófalvi kollektív behányta döglött juhokkal. Durvábban fogalmazott a
lujzikalagori Horvát Péter, amikor a mezei kutakról úgy beszélt, hogy volt
komponás, volt horgas, jó vizük volt, de a kollektív mind belészart.
Természetes módon a régmúlt időkből a szájhagyomány, vagy az írá-
sos feljegyzések elsősorban azoknak a kutaknak az emlékét őrizték meg,
amikhez valami csodás elem kapcsolódik. Ilyen volt egy Szeretvásáron
lévő kolostorban működött „csodatevő” kút, ami már a római katolikus
püspökség megalapítása előtti időkben, vagyis a 13. században, nem min-
A KUTAK ÉPÍTÉSE ÉS HASZNÁLATA A MOLDVAI MAGYAROKNÁL 143
dennapi szerephez jutott Moldva középkori történelmében. Bandinus

Márk, a boldogtalan életű püspök számolt be róla a moldvai katoliku-
sokról szóló jelentésében. Eszerint a kolostor fölött „még most is (ami az
1646-os esztendőt jelentette) bugyogó forrás van, amelyről – mint biz-
tosan megtörtént dolgot – ezt a történetet beszélik. Egy leány Úrnapján
a reggeli pirkadáskor a forráshoz ment, hogy vizet merítsen. A forrás-
ban három vércseppet látott, melyek úgy úszkáltak a vízen, mint az olaj.
A lány gyorsan a kolostorhoz ment, a lelki igazgató atyának elmondta
az esetet, ahonnan aztán ünnepélyes körmenettel a forráshoz mentek,
a vércseppeket zsebkendővel felfogták, s a templomba vitték. Ezt köve-
tően a forrásnál számos gyenge és beteg gyógyult meg, egyetlen beteg
sem távozott megkönnyebbedés nélkül. Vakok visszakapták látásukat,
sánták és bénák tagjaik épségét, a némák szólásukat, rühesek, poklosak,
kelésesek megtisztultak. A katolikus hit ereje melletti eme csalhatatlan
bizonyítékok hatására sok szakadár – vagyis görögkeleti valláson lévő – a
római egyház kebelébe tért […] ami némely istenteleneket azonban nem
az üdvre indított, hanem haragra s veszedelemre, akik a fejedelmet rá-
vették, hogy romboltassa le a szereti kolostort, […] különben a szereti ba-
rátok szemfényvesztéseikkel és bűbájosságaikkal egész Moldvát a római
pápa jármába hajtják. […] annyi csodáról prédikálnak, hogy nemcsak a
szász és a magyar nép, hanem az oláh is éppoly kegyelettel járul oda. […]
A könnyelmű, ostoba és kegyetlenségre hajló fejedelem haragra gyullad-
va, nemcsak a kolostorra támadt rá nagy zsarnoki dühében, hanem az
egész katolikus népre. Miután a kolostort lerontatta s a szerzeteseket el-
űzte, minden [katolikus] templomot leromboltatott Moldvában.” „Az is
megjegyzendő – folytatja a legenda –, hogy ámbár több ízben érték ágyú-
lövések a [szereti] kolostor templomát, falaiban kárt nem tehettek ad-
dig, amíg a csodás forrást trágyával és egyéb mocskosságokkal meg nem
szentségtelenítették…”, ez után azonban „… a forrás minden betegséget
gyógyító erejét elveszette.” „Egy szakadár főnemes – folytatja Bandinus
– a Szent Szűz születésének 1641-ik évében megpróbálta kitisztítani a
forrást […], a fenekén edényt találtak, mintha nemrég tették volna oda;
s attól fogva a víz zavarosabban jön elő, mint azelőtt; a főnemes pedig
hirtelen halállal múlt ki.” (DOMOKOS 1987. 410.)
Azért idéztem ilyen bőven a szereti katolikus kolostor melletti forrás-
hoz fűződő hiedelmekből, mert a történet egyrészt jelképezi a vízforrás
jelentőségét a moldvai katolikusok életében, másrészt pedig mert félezer
esztendő múltán hasonlóképpen folklorizálódott sorsa lett a Benedek

Márton doktor trunki háza előtt lévő csodatévő kútnak, amire majd még
majd visszatérek.
A kutak megnevezése
Kút szavunkat valamely török nyelvből vettük át, még a honfoglalás előtt,
a moldvai magyarok tehát a Kárpát-medencéből vitték magukkal mai lakó-
helyükre. De megtalálható a qudugh szó a különböző szibériai jellegű nyel-
vekben is (SzfSz). A ’kút’ szó magyar nyelvben jelentkező előfordulásaival
nyelvészeink közül Szabó T. Attila foglalkozott alaposabban, s megállapítja,
hogy „A kút a maga külön nevét többnyire arról a személytől kapja, akinek
valami köze volt a kúthoz. A kútnevek legnagyobb része személynévi erede-
tű, és rendesen annak a területnek a birtokosával kapcsolatos, akinek terü-
letén lévő kútról van szó. […] A személynévi eredetű kútneveken kívül egész
sereg más szemlélet alapján keletkezett kútnév van. Aszerint, hogy milyen
a kút vize, milyen környezetben, határrészben van, milyen célra használják,
hogyan készült, hol fekszik stb., a helynévképződésnek sokféle esete lehet-
séges. A kútnevek legnagyobb része olyan jelzős összetétel, amelyben maga
a kút köznév a jelzett tag.” (SZABÓ T. 1988. 201.)
Kilenc moldvai település saját gyűjtésű helynévanyagát áttekintve azt
láthatjuk, hogy a kútnevek 56 %-a személynevekből képzett, mégpedig –
SZABÓ T. Attila (1985. 75–115.) rendszerét követve – a következő meg-
oszlásban:
Keresztnév + köznév + egysz. 3. szem. birt. rag: Nikuláj kútja (Kelgyeszt),
Nyikoláj kútja (Szerbek), Petro kútja (Kelgyeszt), Vaszili kútja (Diószén).
Vezetéknév + köznév + egysz. 3. szem. birt. rag: Balázs kútja (Frumó-
sza), Baric kútja (Onyest), Bálint kútja (Csíkfalu), Bálint kútja (Pusztina),
Bece kútja (Pusztina), Buzsor vályúja (Lábnyik), Bucsak kútja (Szitás),
Buláj kútja (Bogdánfalva), Busznat kútja (Szitás), Buzsor kútja (Magyar-
falu), Csauszé budéja (Onyest), Csibi kútja (Magyarfalu), Dávid kútja
(Magyarfalu), Demse kútja (Forrófalva), Diák kútja (Csíkfalu), Dobos csor-
gója (Bogdánfalva), Duma csorgója (Csíkfalu), Dzsurdzsika kútja (Magyar-
falu), Farcádi kútja (Lujzikalagor), Görög kútja (Somoska), Griván kútja
(Kelgyeszt), Gyozsán kútja (Magyarfalu), Hadarók kútja (Somoska),
Istenuk kútja (Frumósza), Kaus kútja (Frumósza), Kádár kútja (Magyar-
falu), Kléty kútja (Pusztina), Kodrátyi kútja (Lábnyik), Kozsokár kútja

(Lábnyik), Krecuj kútja (Frumósza), Legedi kútja (Csíkfalu, Klézse,
Somoska), Lohán kútja (Külsőrekecsin), Marijám kútja (Bogdánfalva),
Móric kútja (Pusztina), Neznáj csorgója (Onyest), Páncél kútja (Pusztina),
Pénzes kútja (Szitás), Preszekár kútja (Diószén), Siket kútja (Csíkfalu),
Simó kútja (Pusztina), Szabó kútja (Diószén), Tála kútja (Klézse), Tomica
csorgója (Külsőrekecsin), Zehere kútja (Külsőrekecsin).
Vezetéknév + keresztnév + köznév + egysz. 3. szem birt. rag: Amré
György kútja (Külsőrekecsin), Ádám János csorgója (Külsőrekecsin), Ba-
log György kútja (Frumósza), Bandi Mihály kútja (Magyarfalu), Bácsu Já-
nos csorgója (Frumósza), Benedek János kútja (Diószén), Bilibók Anti kút-
ja (Lészped), Bíró György kútja (Frumósza), Bíró Józsi kútja (Magyarfalu),
Bőr György kútja (Bogdánfalva), Budó György kútja (Magyarfalu),
Burlák Józsi kútja (Frumósza), Cikó Andris kútja (Magyarfalu), Csere
Józsi kútja (Pusztina), Csernát Kosztantin kútja (Klézse), Csurár Já-
nos csorgója (Külsőrekecsin), Deák Gyurka kútja (Diószeg), Fejér Már-
ton csorgója (Külsőrekecsin), Fülöp Anti kútja (Pusztina), Grigor Vaszi
csusznevája (Frumósza), Jakab Istány kútja (Lészped), Józsijózsi kútja
(Frumósza), Kati Anti kútja (Lészped), Katyi Mihály kútja (Klézse), Ki-
csi Pityi kútja (Magyarfalu), Kosz György kútja (Frumósza), Kozán Józsi
kútja (Bogdánfalva), Kozsokár István kútja (Magyarfalu), Lackó Péter
kútja (Pusztina), Magyori Estány kútja (Somoska), Márton János kútja
(Kelgyeszt), Molotás Péter kútja (Klézse), Pál Józi kútja (Bogdánfalva),
Sándor Mihály kútja (Klézse), Sándor Péter kútja (Klézse), Sánta Antal
kútja (Frumósza), Szabó Márton csorgója (Külsőrekecsin), Szabó Péter
kútja (Újfalu [Szőlőhegynél]), Szarka János csorgója (Külsőrekecsin),
Tót István kútja (Lészped), Vajda Antal kútja (Klézse), Vas Pista kútja
(Bohána), Zsuzsa György csorgója (Magyarfalu).
Vezetéknév + keresztnév+ kicsinyítőképző + köznév+ egysz. 3. szem.
birt. rag: Antal Jánoska kútja (Szőlőhegy), Feri Mihályka kutacskája
(Onyest), Tamás Józsika kútja (Pusztina).
Kettős vezetéknév + keresztnév + köznév + egysz. 3. szem. birt. rag: Ádám
Pista Józsi kútja (Lábnyik), Balog Ferenc Józsi kútja (Frumósza), Ber-
ta Péter István kútja (Lészped), Korda Péter István kútja (Frumósza),
Koszferenc István kútja (Frumósza).
Kettős vezetéknév + keresztnév + k (többes) jel+köznév + egysz. birt.
rag: Szőcs György Jánosék kútja (Pusztina).
Keresztnév + kicsinyítőképző + köznév + egysz. 3. szem. birt. rag: Gyur-

kacska kutkája (Diószeg)
Vezetéknév + -né képző + köznév + egysz. 3. szem. birt. rag: Ciklósné kút-
ja (Magyarfalu).
Vezetéknév + keresztnév + -né + köznév + egysz. 3. szem. birt. rag: Bog-
dán Istvánné kútja (Magyarfalu), Bogdán Mihályné kútja (Magyarfalu),
Furujás Istvánné kútja (Magyarfalu).
Szentek neve + köznév + egysz. 3. szem. birt. rag: Szent Antal kútja (Fru-
mósza)
Foglalkozás v. méltóságnév + -né + köznév + egysz. 3. szem. birt. rag:
Vajdáné kútja (Terebes).
Kereszt- v. vezetéknév + köznév + tbsz. 3. szem. birt. rag: Csókán kút-
jai (Szitás).
Vezetéknév + k (tbsz.)-jel + köznév + egysz. 3. szem. birt. rag: Pisták
kútja (Somoska).
A személynévből (is) képzett kútnevek túlnyomó része a vezeték és/
vagy keresztnév + a kút szó egyes vagy többes szám 3. személyű bir-
tokos esetének sémája szerint keletkezett. Bár moldvai helynévgyűjté-
sem a teljesség szempontjából korántsem mérhető Szabó T. Attila tér-
ben és időben egyaránt jóval kiterjedtebb kalotaszegi anyagához, két-
ségtelen, hogy a moldvai kútnevek tekintetében is a jelzős összetételű
személynévi helynévadás tekinthető a legáltalánosabb helynévadási
módnak.
A moldvai kútnevek kisebbik fele (46 %) a kút helyére, készítőjének
vagy a kúthely tulajdonosának nemzetiségére, foglalkozására, a kút jelle-
gére, anyagára, vizének minőségére, valamint egyéb tényezőkre vonatko-
zik. Ezeknek százalékos megoszlása a következő.
A kút helye szerint 25 %, úgymint Arinószai csorgó (Lábnyik), Bécs
kútja (Lábnyik), Bikkbeli kút (Klézse, Somoska), Bikkesi kút (Klézse),
Cserkutak (Frumósza), Csigási kút (Klézse), Csigáskút (Somoska), Csor-
gó a valea fejiben (Frumósza), Fábrikai csorgó (Gorzafalva), Fűrészi
csorgó (Gorzafalva), Hertenesti kutak (Diószeg), Iskolánál lévő csorgó
(Külsőrekecsin), Izlázi forrás (Magyarfalu), Jészki csorgó (Külsőreke-
csin), Kenderesi csorgó (Onyest), Keresztfánál lévő kút (Szitás), Littyek
kútja (Pusztina), Lunkai forrás (Onyest), Patyul oldali nagy forrás (Klé-
zse), Plostyina kútja (Gorzafalva), Somosgorci kút (Külsőrekecsin), Te-
metői forrás (Onyest), Templomi kút (Klézse).
A kút jellege szerint 22 %, úgymint Forrás (Lábnyik), Kutacska

(Onyest), Kutak gödre (Forrófalva), Kutaknál (Külsőrekecsin), Csorgó
(Bogdánfalva, Klézse, Lábnyik, Pusztina, Somoska), Nagycsorgó (Láb-
nyik), Budé (Magyarfalu), Fedeles budé (Onyest), Puté (Szerbek).
A kútvíz tulajdonsága szerint 20 %, úgymint Borvíz (Külsőrekecsin),
Büdös víz (Klézse), Hideg források (Külsőrekecsin, Klézse, Somoska),
Hidegkút (Klézse, Lészped, Somoska), Kettős hidegforrás (Somoska),
Rezescsorgó (Klézse, Külsőrekecsin).
Foglalkozásra utaló kútnév 8 %, úgymint Csobán kút (Kelgyest), Deák
kútja (Klézse, Lészped, Somoska), Eszkumpiás forrás (Onyest), Haran-
gozó kútja (Magyarfalu), Mokán kútja (Magyarfalu), Pap kútja (Lész-
ped, Pusztina), Primár csorgója (Lészped), Tolvajok kútja (Bogdánfalva,
Külsőrekecsin).
A kút anyaga 4 %, úgymint Cserép csorgó (Diószeg), Köveskút (Lábnyik).
Népnévből lett kútnév 3 %, úgymint Görög kút (Frumósza), Magya-
rok kútja (Frumósza), Oláhkút (Kelgyest).
Egyéb nevek 18 %, úgymint Degett kutak (Pusztina), Diós kút (Kül-
sőrekecsin, Somoska), Egykút (Magyarfalu), Gyimpész budé (Onyest),
Hamzik kútja (Klézse), Háromkutak (Diószeg), Ikrek forrása (Onyest), Ki-
csike kút (Kelgyest), Kiskút (Frumósza), Ördögök gáttyik (Magyarfalu),
Rátyér kútja (Lészped), Zácsasztan kútja (Kelgyeszt), Zánges kút (Kel-
gyeszt).
Ez a kétszázvalahány kútnév, ami kilenc moldvai csángó település-
ről állt össze, aligha alkalmas messzemenő következtetések levonására
a moldvai kutak magyar névadási szokásaira vonatkozóan. De arra azért
igen, hogy megállapíthassuk: ennek a kilenc településnek a mintegy 200
kútjának neve a magyar helynévadási szokások rendszere szerint született
meg, és csak igen ritkán találunk köztük idegen nyelvből való kútnevet.
A kút becsülete
Közös kútból meríthetett akárki, ha megszomjazott. Csuprot is kötöttek a

kávájához. „Belebámulok – írja egy klézsei kútról Beke György lírai han-
gulatában. Mohos kövek körben egymás fölött, mint egy öreg fa évgyűrűi.
Vajon mikor áshatták ezt a kutat? A kutak egyidősek a falukkal, hiszen
az ember egyetlen napig sem bírná ki víz nélkül, szomjan. Bámulom a
mohos köveket, de hiába, közönyösek, hidegek, nem adják ki titkukat. Ők

ismerik egyedül ennek a falunak a teljes történelmét. A kutak vizet adnak,
azt jó szívvel, minden mást azonban magukba zárnak, mélyen sejtelme-
sen. A kutak a legnagyobb titoktartók a világon.” (BEKE 1988c. 39.)
A csángó falvak határát a Jóisten megáldotta forrásokkal és kutakkal.
Az emberek régen nagy jelentőségűnek tartották a forrást és a kutakat,
Isten áldásának tekintették, ha valaki a darabján forrást kapott. Meg-
tisztelte, becsülte és tisztán tartotta. Volt mindig odakészítve egy csipor,
amit nem kellett leláncolni, az mindig ott volt, senkinek sem jutott eszé-
be, hogy elvigye. Megtisztelték azokat is, akik időről időre részt vettek a
kút tisztításában. Az egyik szőlőhegyi kút betonkáváján a következő szö-
veg olvasható: Onoare celăţenilor care-au participat în mod deosebit la
construcţia acestei fîntîni în anul 1986 [Tisztelet azon polgároknak, akik
példásan részt vettek e kút megtisztításában].
A kutakat a kerítés mentén, az úthoz minél közelebb ásták, s ellátták a
szükséges kellékekkel, hogy akárki ihasson. Akkor is szabad járása van a
kutakhoz mindenkinek, ha veszekedés törne ki a szomszédok között, mert
a kúttól való eltiltás bűnnek számít. Ehhez kötődik az az – egész Moldva
területén elterjedt – mondás, hogy: „minél több kutat ásat valaki a sa-
ját költségén, annál több bűnétől szabadul meg”. A Bírófalvával szomszédos
Barticeştből ismeretes is erről egy népdal (CIOBOTARU, I. H. 2003. 285.):
„Măi bărbate, măi om bun,

Fă fîntîna lîngă drum,
Sî beie şî bun şî rău,
C-aşa o vrut Dumnezău”
(Énekelte Farcaş P. Elisabeta, 91 éves, 2000-ben)
Magyarra fordítva:
Hej, te derék férember!

Ássad kutad az út mellé.
Itassad a jót s a rosszat,
Amint Isten rendelé.
Kútásáskor nem lehet akárhol vizet kapni. A kút helyének megkeresé-

se az mesterség – mondták Külsőrekecsinben. Élt ott egy olyan ember, aki
meg tudta keresni a forrást, Benke Márton volt a neve, s magyaróágakval

kereste a vizet. Hol ő mondta, ott volt a víz. Mert az a játék, az mozgott.
Ő tutta, hogyan kell használni.
Diószénban úgy mondták, hogy nem mindenhol van egyforma mélyen
a víz. El kell érni a víz terit, a Szeret vize terit. Mikor elérted a víz terit,
akkor nem lehet, hogy ne kapj vizet. Más helyt, a hegyen, ott meg kell
kapd a forrást, a hegyi forrást. S ha nem kaptad meg az egyik helyt,
megkaptad máshol. Volt, hogy 2-3 helyt is kellett ásni, más megkapta
elsőre. Mikor előbbször csináltam a kutat – emlékezett Füstös Pál (sz.
1948) – elsőre megkaptam, az azt hiszem, hegyi forrás volt, 7-8 méter
mélyen volt a víz, s elszáradt. A másodiknál 9 méterre kaptam vizet, ez
immá nem száradt el. Átmentem a márnán, azon a kéken, kékfőd.
Hogy hová ássák a kutat, azt csak a mesterek tudták. Az ember, ha kutat
akar csinálni, akkor meggondolta, hogy ne, itt a házam, s oda csánom, a
kutat, legyen közelébb – emlékezett a Frumószán élő Bece József. Az északi
csángóknál, mint Kelgyesten, már korábban is voltak olyan szpecialistok,
akik hosztak vesszőt, de acélból, hod lássza meg, hul ásszák ki a kutat. Sz
ahol van víz, ott hajlik, rezeg az az acélvessző. Hul nem, ott nem. Itt nálunk
nem még kutasszák, még kapsz vizet. De Korhánban pacil a kút 28 metrut.
Mikor gyermek voltam, nem voltak ilyen szpecialisztok, mégis kaptak vi-
zet. Előfordultak persze véletlen esetek, mint például Külsőrekecsinben,
amikor Kotyor Mihálynál új villanypóznákat tettek be azok a dolgosok…
két métert kellett beássák, hogy oda tegyék be. S azoknak itt a víz folyt.
Mikor megláttam: jaj, én itt kutat csinálok.
Máshol, például Magyarfaluban, a kút helyét úgy keresték, hogy meg-
fúrták a földet. Az 1919-ben született Gyurka Mihály így emlékezett: Volt
egy nagy fúró, 10 cm vastag, úgy csinálták a ferárok. Mikor megfúr-
ták, s vizet értek, már vizes volt a föld, akkor elhatták úgy, s reggelig
ha megtőtt, akkor ott volt a forrás, s kezdték ásni. Más helyt béfúrtak
három métert, négyet, s ha száraz volt, akkor nem még fúrták tovább.
Ez az 1930-as években így ment. Amikor Domokos Pál Péter 1929-ben,
Valén felől az erdőn át Gajcsánára érkezett, örömmel jegyezte föl, hogy
„hosszú, 6 órás út után sötét erdőből bújunk elő, s kútásó emberekkel ta-
lálkoztunk, akik kimondhatatlan örömömre magyarul beszélgettek. Szeb-
ben és tisztábban ejtették a magyar szót, mint bárhol, ahol addig jártam.”
(DOMOKOS 1941. 207.) Akkor tehát Gajcsána magyarfalusi részén ásták,
és nem – vagy legalábbis nem csak – fúrták.
Amikor valahol kutat akartak ásni, rendszerint megnézték, hogy a

szomszédnál hol van a kút, s az milyen mély. Aztán úgy kezdték az ásást,
s olyan mélyre számítottak. De, mint Pusztinában mondták, egyik kút
sem olyan, mint a másik, még egy településen belül sem. Pusztinában
például vannak magasabb helyek, ahol kankóval tudják kivenni a vizet,
sokkal lejjebb fekvő falurészeken pedig csak 20-25 méteres kerekes ku-
takból.
Szabófalván – emlékezett Erdős Szászka Péter – nem kapuzik min-
denhol víz. Sok ászat, építtet kutat, be ásztak 28-30 métert, s nem kapott
vizet, s így betőtette, mert az helybe nincs forás víz. Nem érnek vizet,
érnek kűt, sz ásszák a kutat, ásszák, sz akkor jön a víz a kűn. Sz akkor
lásszák, melyik partyáról jő. Mekkapják eleistyén, az jő Móduából, az a
víz a Módua. Ha van huma, az jő a Szeretből. Ha nem kapja meg, hogy
jő a Móduából, kell még ássza, hogy érjen le a Szerethez. Szeret alantabb
van, mint a Módua. Vagyis a Szeret földalatti vízrendszere mélyebben ta-
lálható, mint a Moldváé.
Kútásás, kútépítés
Amikor hozzáfogtak a kútásáshoz, először kimérték kereken, s úgy kezd-

ték el, ahogyan a kertben ás az ember. Általában 80–120 cm átmérővel
kezdték ásni a kutat, mintegy négyzetméternyi területen, s úgy igazítot-
ták, hogy a tervezett belvilágnál 20–40 cm-el nagyobb legyen.
A kútásáshoz kurtanyelű lapátot (hellész) használtak. Ha kemény volt
a föld, akkor kázma nevű keskeny kapát alkalmaztak, ennek eredeti ren-
deltetése tulajdonképpen az erdőirtások alkalmával használatos irtókapa
volt. Ez a trapéz alakú kapavas átlagosan 18 és 8 cm széles, 17 cm magas
volt. De ahol esztenkás, vagyis köves a talaj, oda kellett a csákány, amit
román szóval tîrnăcopnak neveznek.
Először könnyű ásni a földet, de aztán egyre nehezebb. Ilyenkor lép-
csőzetesen ásták és másfél méterenként dobták ki a földet. Ha mélyebbre
értek, akkor egy vödörbe, üstbe rakták a földet, amit három lábra szerelt
csiga segítségével húztak ki. Arra is ügyeltek, hogy a készülő kút fala füg-
gőleges legyen. Ezért Diószénben – és bizonyára máshol is – köttek egy
nehezséget egy mazdagra, és azzal mérték, hogy egyenes legyen a fal. A
kútásáshoz szükséges anyagokat és eszközöket, alkatrészeket az „amatőr”
kútásás esetében az emberek igazítják a fábrikából, vagyis alkalomadtán

a munkahelyükről csenik el az alkatrészeket.
Ha 3 méternél mélyebben jártak a készülő kútban, akkor már fölál-
lították a kecskét, ami három felül összekötött gerendát jelentett, amire
fölszereltek egy csigát, keresztbe fektettek egy gerendát s úgy húzták fel
kötéllel, keménykötéllel vagy lánccal a földdel megtöltött geleátát (vöd-
röt) vagy üstöt. Ilyenkor már 4-5 ember dolgozott, s amelyik legalul ásott,
azt rendszeresen váltották. A kiásott földet, ha arravaló volt, elhasználták
sikálásra.
Kútásáshoz oda tesznek egy kecskét vagy egy gerendát s egy hosszú
láncot, s azzal húzzák ki a földet. Nagypatakon: „Rakja meg odabé földdel
a geleátát, húzzák ki ketten, még vetik be, s mikor elérik a vizet, még men-
nek egy-két méterrel lőtőre, aztán fogják rakni ki. Négy fát összeszegeznek
négy kócra, s úgy.” (GAZDA J. 1993a. 195.) Buteában csubarral (kútve-
der) emelik ki a földet.
Pusztinában úgy tartják, hogy kútásáshoz öt ember kell. Kettő hajcsa,
egy meg elveszi a csebret mikor feljött a szággyára. Kettő kell fogja a
kezével. A negyedik, ahogy letőtik, egy lapáttal hánnya kissé arrább, az
ötödik benn van a kútban. Két-három nap, egy hét alatt befejezték, attól
függően, hogy milyen mélyre készült. Kiásták a kutat, aztán kirakták kővel.
Alul tettek fát: gizsgyele, a négy fáját összekötötték szépen, s azon jött be
a víz. A gizsgyele tetejére kerültek a kövek, felül, ha fából volt, olyan volt,
mint a gizsgyele, ha betonból, akkor tub. Ha fából, akkor gerezdbe rakták.
Alul is cserefából volt, s nem rothadt el a vízben. A kutakat egyenesen
ásták, edényekbe – vödörbe, üstökbe – rakták a földet, húzták ki kötéllel.
Ennek nem volt külön mestere, akárki meg tudta csinálni. Ha omlós volt a
föld, tettek oda deszkát s megtámasztották. Vizanteán is egyenesen ássák
a kutat. A földet tekerővel, s cseberrel szedték ki. Mikor leérnek a vízhez,
akkor teszik be a kalácsot, s kezdik kibélelni. Volt ember, aki ásta a kutat,
de még az 1990-es évek közepén meghalt. Az addig ásta, amíg forrást nem
kapott, aztán faragott kövekkel kibélelte. A kalácsot árinfából készítette.
Külsőrekecsinben 5-6 méteres kutat az emberek is raktak, de mélyeb-
bet csak mester vállalt. Volt annak való ember a faluban, aki máshova
nem ment kutat ásni. Régebben, az 1970-es években ezer frankot kellett
zetni egy kút kiásásért, most már [1993] 2500 lej. Hozzáfogtak ásóval,
cseberrel, rossz vájlinggal. Tekerővel, láncval húzták ki, régen is. Csántak
egy kereket, s keménykötéllel húzták ki. Mikor a vízhez értek, akkor még
mentek lefelé és merték ki a vizet, amíg megkapták az igaz vizet. Szapo-

rán kellett merni, mert ázott bé a föld. Kellett tepelődni gyorsan, s tettek
bé köveket, hogy fogja bé a földet. A vízbe tettek doszkát, kalácsot, s arra
rakták a köveket.
Frumószában is volt olyan mester, aki csak kútásással foglalkozott. Az
1990-es években még mindig volt, de már inkább csak takarította a ku-
takat. Deák Józsi volt a neve, de csak úgy mondták Bakszamár, az ásott
kutat. S még volt egy román, de az beteges volt. Ez a Bakszamár másfelé
is ásott kutakat, járt bé az oláhok felé es. Amikor ásták, akkor tettek egy
csebert, s csináltak egy ojant, amivel hajtották ki a fődet. S akkor tet-
tek kondért fából, s az oldalához köveket. A Bakszamár ásta lapáttal,
helléccel, tette bele abba a kondérba, csöbörkébe, s egy a martyán haj-
totta ki, tőtötte ki a fődet.
Kelgyesten is vannak meszterek, akik ássák a kutat. Ott ássák, ahol
az ember akarja. Nem kell próbálni, mindenütt kapódik víz. Kijelölték –
így vagy úgy – a helyet, akkor hívtak embereket. Fél nap alatt kiásták.
– emlékezett Buláj Péter.
Szabófalván is volt mestere a kútvájásnak. Kerekeskén vájja, sze váj-
ja, vájja rendeskére, gyüti ki a fjüldet, kalderusba, csípi ki, s az emberek
húzzák ki.
Trunkban 1994-ben halt meg a kútásó ember. Ezért újabban Diószén-
ből hívnak kútásó specialistát, ha szükség van rá – mondta Róka Mihály-
né. Somoskán még az ezredfordulón is dolgozott kútásó, Csíkfaluba is on-
nan szokták áthívni.
A mezei kutak úgy készültek, hogy összeálltak az emberek, akiknek ott
volt a földjük: Gyertek – mondták Diószénben – csináljunk egy kutat, mert
nincs honnan hordjuk a vizet. Aztán ásták lapáttal, hörlécvel. Ahol omlott
a föld, ott kertelték ki, vesszővel, deszkával. S haladtak lefelé, meddig vizet
értek. Aztán merték ki a vizet, csináltak kalácsot, s fogták rakni. A kalá-
csot cserfából készítették. Arra tették rá a követ, mikor rakták a kút falát.
Patakkövet használtak, lapos köveket gyűjtöttek, s ha volt, még megfa-
ragták. A víz 1 méter magasan állt a kútban, de volt úgy is, hogy ásták a
kutat, s nem kaptak vizet, de mentek bele a hummába [homok], s addig
ástak, míg kaptak. Trunkban, ahogy Róka Mihályné elmondta, mikor kút-
ásáskor kijelölték a kút helyit, tettek három fát így ide egyet, sze ide egyet,
sz közepibe is, sz a zutan húzták fel gelejátával. Egy ember volt odabé,
tőtötte, húszták ki, még tőtötte, még húszták ki. Mikor leértek, s fojni fogott
a víz, addig merték, míg maradott tiszta víz. A kút aljára tettek tubakot,
vagy kirakták kőből. A követ a Szeretből hozták, vagy a patakoktól. Akik
tartottak a kúthoz, azok mind ott voltak a kútásásnál. A kiásott föld, ha jó
volt, használták sikálni, ha nem, vitték le a vízhez.
A kútásás mindig közösségi munkával, gyakorlatilag kalákával való-
sult meg. Mint Trunkban mondták, akik tartottak a kúthoz – vagyis, akik
majd abból merítik a vizüket – azok mind ott voltak a kútásásnál, noha
érdemben egyszerre csak 4-6 ember kellett a munkához. Persze váltották
egymást, hiszen azon a szinten szinte mindenki értett ehhez a mesterség-
hez. A kútásás időtartama változó volt, függött a talajtól és a kút mélysé-
gétől. Külsőrekecsinben köves talajon, egy 8 méter mély kutat négy napig
ástak, egy 4 méteressel két nap alatt készültek el. Szabófalván, ahol 15-20
méteresek a kutak egy-egy kutat maj’ egy hétig ásznak, sze még egy hiét,
amíg kirakják.
Mikor elérték a vizet, akkor még ástak tovább. Úgy tartották, hogy a for-
rástól amennyit megy lefelé az ember, annyi vize lesz a kútban. Általában
egy-másfél méteres vízre törekedtek, mert ha nem elég mély, akkor szá-
razságkor kifogy a víz. Minél mélyebb, annál jobb – mondták Diószénban.
Szabófalván – de más helyeken is – merik továbbra is a kalderussal, s
húzzák ki, hogy lásszák, megkapta. Haggyák, hogy limpezelóggyék le, sze
gusztolják meg meg a vizet. Isznak rakijut, pálinkát, tisztelődnek, sánnak
pitánt, gyűlnek meg, büsülik meg, tisztelik meg a kutat. Rotundán, amikor
a régiek kalákában építették a kutakat, az a beszéd járta, hogy nincs annyi
víz a kútban, amennyi bort és pálinkát megittak a kútépítő munkások.
Kútépítés, kútrombolás
Amikor megkapták a vizet, akkor behelyezték a már előre elkészített kút-

kalácsot vagy talpat.
Kelgyesten hallottam, hogy a kút talpa olykor vesszőből is készülhetett,
mégpedig rikita-nak mondott fűzvesszőből. De általánosan fából állították
össze a kút fenekére való kalácsot. Négy darab fát összeróttak vagy összesze-
geztek négy kócra, s beeresztik a vízbe. Aztán arra kezdik rakni a köveket, a
kút bélését. Ezzel sietni kell, mert ha nem, könnyen beomlik. Ezt a kalácsot
többnyire cserefából, vagyis tölgyből készítik, mert az – tartják Nagypata-
kon – „ezer évig ott ül a vízben, s nem rothad el. Mászmódú fa eltelik, de a
cserefa nem.” (GAZDA J. 1993a. 194.) Máshol, Magyarfaluban hallottam,

egy ötvenéves kútról, ami összeomlott, kiszedték a köveket, s felhasználták
más kút béleléséhez. S akkor mekkaptuk a kalácsot nyersen, ahogy betették
vót. Nem korhatt. Az északi csángó falvak népe (Jugán, Kelgyest, Szabófal-
va) ezt a kalácsot a kút talpának, románul – mint Rotundán – tălpoinak
nevezi, de Diószénban említették még gizgyirének is, ahogy az észak-mold-
vai románok is nevezik. Ez a talpat vagy kalácsot négyszögre összerótt –
újabban szögezett – 15 x 20 cm átmérőjű tölgyfa, esetleg szálken gerendá-
ból készítik, miközben ássák a kutat. Különösen homokos helyeken a kisebb
kutak fenekére patakköveket tesznek, hogy ne zavarodjék fel a víz.
A kút bélelése
Külsőrekecsinben – s bizonyára máshol is – régebben voltak olyan kutak,

amiket nem béleltek semmivel, mert a föld elég jól tartott s nem volt rá
szükség. A kút bélése hagyományosan kőből, elsősorban patakkőből ké-
szült. Mint Kelgyesten mondták hamarább sánják vala bolovánból, rak-
ják vala ki kereken. Lentről kezdik természetesen, s úgy haladnak fölfelé.
Megkereste a megfelelő követ, kám laposat, s rakta kereken, mint a fecs-
ke a fészkét – mondta a frumószai Bece József. Általában úgy rakták, hogy
2-3 sor kő maradt a vízben. Ahol volt pataki kő, ott azokból válogatták a
jó, kútba valókat. Elsősorban a lapos köveket keresték, mert azokat ügye-
sen egymáshoz lehetett illeszteni.
Ahol nem tudtak patakkövet gyűjteni, ott valamelyik közeli kőbányá-
ból szállítottak kútbavaló követ. Diószénban például inkább a Kőhegy
bányájából hozták az úgynevezett hegyi követ, kutak és pincék bélelése
céljából, mert a szereti kő igen apró. De ez a hegyi kő is meglehetősen
gyönge, nem tart sokáig. Többször gondot jelentett, hogy helyben vagy a
közelben nem találtak megfelelő követ a kút béleléséhez. A Románvásár
fölött lévő Buteába például kénytelenek voltak, hogy a mintegy 70 km-re
lévő Costeştiből hozzák a követ, vagy legalábbis onnan is hoztak.
A bányászott követ többnyire meg kell faragni, hogy a kutat bélelhessék
vele. A kövek közé nem tettek semmit, igyekeztek úgy megfaragni, hogy
találjanak egymáshoz. Pusztinában arra is emlékeztek, hogy egy jó gazda a
Tázlóból gyűjtött köveket is megfaragtatta a kútjához. Laposforma kő kel-
lett, rományokat fogattam abba az időbe. Minden metruba kellett majd’
két szeker kő. De még ott a Tázlónál megválogatták, s jóelőre odavitték a

kúthoz. Mincsak innen a Tázlóból, de faragott vót. Lajtorján állt az, aki
rakta a kút falát. Kelgyesten a Moldvából hozták a köveket. Úgy tartották
a lapos és a hosszú kő jó a kútba. Külsőrekecsini gyakorlat szerint a kővel
való kútkirakásnál mindig a kő vastagabb része kerül a víz felé, hogy ne
tudjon összemenni, besuvadni. Az alulról fölfelé rakott köveket Rotundán
egy kb. 5 kg-os kalapáccsal verik be a kút falába.
Buteában, ahol elég mély kutakat kellett készíteni, mert a Szeret ma-
gasabb teraszán épült a falu, úgy tartották, hogy 4-5 szekér kő kell egy
átlagos mélységű kúthoz. A kút készítésénél a kővel való kirakás igényli a
több időt. Mert annak a mesternek – mondták Külsőrekecsinben – úgy
kell rakja azokat a köveket, hogy 60-70 esztendőt is kitartson.
Megoszlanak a vélemények atekintetben, hogy mikortól kezdte fölvál-
tani a kutak kövekkel való bélelését a betongyűrű. A Kelgyesten megkér-
dezettek az 1940-es évek végére tették a betongyűrűvel való kútbélelés
kezdetének időpontját, azzal a megjegyzéssel, hogy kezdetben csak a va-
gyonosabbak bélelték betonnal a kútjukat, a szegínnek nem vala parája,
az kűvel rakta ki. A szomszédos Szabófalván az 1980-as évek elejére
emlékeztek, mint a Moldva-szerte román szóval, tubnak nevezett beton-
gyűrű alkalmazásának kezdetére. Ezen az időhatáron belől aztán számos
időpont előfordult: Diószénben úgy mondták, hogy az 1960-es évektől,
Magyarfaluban úgy, hogy 1970-től jött be a ciminttub.
A kutak ásásakor általában nem történt beomlás miatti súlyosabb
baleset, legalábbis akikkel beszélgettem, nem emlékeztek ilyesmire. Ha
látták, hogy az ásott kút fala hajlamos az omlásra, vesszőből fontak sö-
vénykertet, s azzal, meg karókkal támasztották meg a kút oldalát. Ilyenkor
kövekkel is kirakták ideiglenesen, ami később benne maradt az oldalban.
Trunkon Róka Mihályné úgy emlékezett, hogy kútásás közben valakinél
egyszer beomlott a fal, de nem esett baj. Kivetették a beomlott földet, s
folytatták az ásást. De ha már két-háromszor beomlott, akkor újat kezd-
tek egyebütt. Így tettek Rotundán is 1995-ben, amikor az egyik embernél
összeomlott az 5 méteres, homokos földben ásott kút. Másik helyen kez-
dett új kutat, és szűk tubokkal rakta ki. A pusztinai Barta István (Bosztán)
büszkén mesélte, hogy 12 méterre ment le a kútjának ásásakor, semmit
sem tett az oldalához, s nem omlott be. Amíg nem érnek le a vízhez, mond-
ta, addig nem omlik, csak ott lehet baj, mert ott fövenyes.
Pusztinában az 1926-ban született Erős Ferenc elmondta a lányánál

ásatott kút készítésének történetét. Kitrászáltuk, fogadtam egy embert,
aki benne dolgozott, egy olyan jó, dolgos embert. Szépen ásni kezdte, le-
ment olyan két metruig, akkor kellett tegyünk két ágast, s a kettő között
nyújtva egy. Kormája volt, s azzal hajtottuk ki azt a fődet. Egyik ebbe a
felibe, a másik abba..., reakötöttünk egy csebret, megköttük jól. Az em-
ber ásta, rakta meg a csebret, mi húsztuk ki, még eresztettük vissza….
szaporátlan dolog, tuggya-e? Egy nap nem végeztük el a zegészet. Két
nap durálta, amíg végig lementünk. Mikor hozzákezdtünk, meg voltak
csinálva a tubok cimintből. S akkor látta az ember, hogy mekkora a tub,
s még egy ekkorával [arasznyi] nagyobbra vájta, hogy térjen jól belé.
Akkor ástuk, ástuk, s mikor leértünk három metruba, csak szivárogni
kezdett a vízforrás. No, akkor az ember azt mondja: tuggyátok, ha leme-
gyünk még két metrut, a víz eddig jő fel, ahol most kezdett folyni. Úgy es
volt. Aztán lementünk még két metrut, minél alább, tyár annál nagyobb
lett a sár, s akkor nem tudtunk tovább menni, mert a forrás úgy jött, úgy
sietett bé kereken. Tehát öt metruig lementünk, kitakarítottuk a talpáig,
s akkor eresztettük bele a tubot. A talpára tettünk négy nagy követ, s
arra a tubot szépen beléeresztettük. De kellett sietni, mert sülyedett, s
jött fel a víz. De mikor beléeresztettük, akkor nem volt többet semmi baj.
Még egyet eresztettünk a tetejére, megtöltöttük födvel kereken jól a há-
tánál. Megvertük jól, s aztán nyugodtan dolgoztunk, mert fennébb már
nem omlott.
A betongyűrűk elterjedésével háttérbe szorult a kútkalács használata,
gyakran már el is hagyták, négy nagyobb kőre nehezedő, esetleg kisebbre
öntött és lyukakkal ellátott tub vette át a szerepét, amit a lábukkal jó erő-
sen benyomtak a földbe. A pusztinai Kaszáp István a következőképpen
mondta el a betongyűrűvel való kútbélelés módját: Kell egy olyan jó mes-
terember, hogy üsmeri, műves ember, hogy nem fél a kútba. A tuboknak
ötezer lej volt darabja, falubeli csinálta, ott az udvaron. Vittünk neki
cimintet, balásztrut, mindent vittünk, s minden nap kicsinált egy tubot.
Tipárban csinálták a tubot. Reggel megcsinálta, elhagyta 24 órát, más-
nap vette le a tipért, s tette másra, s így minden nap készen lett egy. A
tubot is azzal a válval eresztették. Megkötte az ember kantárban három-
felé, hogy se így se úgy horgosan, hanem ereszkedjék belé egyenesen. Az
utolsó, a legfelső tubot úgy öntötték, hogy legyen hol kivegye a keldárt. A
legislegutójján tettük azt. S annyi vize van most a lányomnak…!
Amikor készen lettek a kúttal, akkor kimerték belőle az összes vizet s

kitakarították, s mosták le az oldalait. A külsőrekecsini Kotyor Mihály el-
mondása szerint az ő kútjából ilyen takarításkor 200 vödör vizet húztak ki.
A moldvai magyar nyelvterületen a fedetlen – vízkivételkor nyitott –
kutak grádicsának (kávájának) négyféle változatát különböztethetjük
meg. Legrégiesebbnek tűnik a vékonyabb-vastagabb gerendákból szoro-
sabban-gyérebben összerótt szerkezetű kútkáva. A gerendák szorossága
– vagyis a köztük lévő rések nagysága – elsősorban megmunkáltságukon
múlik. Ezek a kútkávák, különösen ha az idő már többé-kevésbé eljárt fö-
löttük, meglehetősen rusztikusnak tűnnek (KÓS 1981. 23. 9. és 10. rajz.),
noha sokszor csak néhány évtizedesek, de a vízkivétellel járó rendszeres
locsolás miatt meglehetősen hamar elkorhadnak. Ilyen készítésű volt az
általam vizsgált kutak mintegy 12,4 %-a. Valamivel kevesebb (9,4 %) a
hasonlóképpen fából való, de nem rovással összeillesztett, hanem össze-
szögelt deszkából készült kútkáva. Az ezredforduló táján általam számba
vett kutak csaknem négyötöde betonból készült, mégpedig a felük az egész
kút bélését jelentő kútgyűrűk folytatásaként, másik felük pedig úgy, hogy
a kővel kirakott kutak fölé betonból öntötték a kávát.
A kútkáva betonból készítése során lehetőség nyílik arra is, hogy ügyes
módszerrel vízkiöntő helyet alakítsanak ki a káva belső oldalán (1. kép).
A kutak halála
Az eddigiekben a kutak létesítéséről, vagyis a születésükről esett szó, illő

immár, hogy a halálukról is megemlékezzünk. Mert mint minden ember
által létrehozott építménynek, a kutaknak is megvan a sajátos sorsuk, éle-
tük, ami a „születéstől a halálig” tart. Sőt – akárcsak nekünk, emberek-
nek –, a haláluk után is él az emlékük.
A Romániában Ceauşescu nevével fémjelzett vészkorszakkal együtt
érkezett kollektivizálás a moldvai kutak körében is elvégezte a maga pusz-
títását. Elsősorban a mezőkön, vagyis a szántóföldeken lévő kutakat ítélte
halálra a kollektív gazdálkodás. Nem mintha attól kezdve nem lett volna
rájuk szükség, hanem abból a megfontolásból, pontosabban megfonto-
latlanságból, hogy akadályozzák a „nagyüzemi gazdálkodást”. Hiszen ha
csak a kutak akadályozták volna! Ám a gépesítés, a szakértelem, a terület-
rendezés, a gazdasági koncepció és még egy sor tényező hiánya nem „aka-
dályozta”, csupán a szerencsétlen kutak voltak a „fejlődés” útjában. Be is

hányták, be is dózerolták jelentős részüket, vagy lassú elhalásra ítéltettek,
mivel a műtrágyák és a növényvédő szerek miatt a vizük elmérgeződött,
aztán a rendeltetésszerű használat hiánya miatt elszennyeződött. A mező-
kön dolgozó emberek pedig hordhatták magukkal az ivóvizet, vagy járhat-
tak a messze eső kutakhoz. Például a Románvásártól északra eső Rotunda
már csak románul beszélő csángó lakói több mint húsz ásott, kővel kira-
kott bélésű, elpusztított kútjukat búsulták, mikor 1997-ben arra jártam.
Sok kút halálát földrengések okozták, de inkább a kővel kibélelt, régeb-
ben ásott kutakét. Vultak fődingászok, sz e kutak omlottak bé – mond-
ták Kelgyeszten, de a moldvai földmozgások központi helyének számító
Vráncsa közelében lévő Magyarfaluban is földrengéskor omlott be a régi,
kővel bélelt kutak egy része.
A kutak fajtái
A néprajzi szakirodalom szerint a kutak – vagyis a mesterséges víznyerő

helyek – jelentősége aztán nőtt meg, miután a folyószabályozásokat köve-
tően megszűntek azok a természetes víznyerési lehetőségek, amik koráb-
ban ki tudták elégíteni az állatok és az emberek ivóvízszükségletét. Dám
László írja a Nagy Sárrét hagyományos népi építészetéről, hogy akkoriban
egy-egy településen csak egy, vagy legföljebb néhány mesterségesen kiala-
kított kút volt használatban – rendszerint a falu szélén –, s az tökéletesen
kielégítette a falu ivásra, főzésre szolgáló víz iránti szükségletét. Itatás-
ra, mosásra az úgynevezett kotukutakat, gödörkutakat használták (DÁM
1975. 147.). A Zempléni hegyvidék forrásaival és kútjaival kapcsolatosan
UJVÁRY Zoltán is megemlíti (1996. 40.), hogy a vízben aránylag gazdag
területen a falvak határában lévő bővizű források az emberek és az iga-
vonó állatok szükségletét teljesen kielégítik. A faluban pedig egy-egy kút
bőségesen ellátta az utcarészt ivóvízzel.
Erdőbeli, mezei források, gyalogkutak, göbekutak
Hasonlóképpen Moldvában is sokáig rendszeresen ittak az emberek a pa-

takok vizéből. Az erdőbeli és a mezei forrásokat is mindenki használhatta,
ezeket nem építették, de időről-időre megtisztították. Diószénben, amióta
megvan az erőmű tava, a gát külső oldalán is fakadtak „források”, ezekből

is ittak, mert – mint mondják – legalább 10 méteres földön jött át a víz.
A legkezdetlegesebb megoldás, amikor semmiféle formában nem
építenek a kútforrás köré védőfalat, csupán a forrás mellé helyezett ivó-
csiprocska mutatja, hogy itt nem egyszerű természeti képződményről van
szó, hanem, emberek által számon tartott, használt, időről időre megtisz-
tított kútforrásról. Máshol egyszerűen körülkerítették egy hevenyészett
korláttal a mezei kutat, hogy a vigyázatlan ember vagy állat bele ne poty-
tyanjon. Ahol könnyen hozzá tudtak férni a patakkőhöz, ott azzal rakják
ki a mezei forrásokat (2. kép), máshol inkább a fát helyezték előtérbe. Az
égetéses erdőirtással (perzselés) keletkezett, s neve is innen eredő (Pîrjol)
településen található egy olyan, a föld szintjében lévő forrás, amit deszká-
val kerítettek és fedtek le. (3. kép) Ezt a fával kiépített kutat a mára szin-
te teljesen elrománosodott településen facutnak, azaz fakútnak nevezik.
Vannak aztán olyan források, amiket csak azért mondanak ’kút’-nak, mert
betonból készült kútgyűrűbe foglalták, s benne föld felszínével csaknem
azonos magasságban van a víz. Ilyenek általában a különböző sóskutak:
a Pusztina közelében lévő Baszesten, Klézsén, Frumószán, és bizonyára
más helyeken is. Az ilyen „kútból” könnyen kapják a vizet, ezeket merítős
kutaknak nevezik, s hogy a sokszor étkezési célokra is használt sós víz ne
piszkolódjon, különösen lejtős területeken valamilyen védőtetőt emelnek
fölé. A könnyebb merítés érdekében a foglaló kútgyűrűnek gyakran kitö-
rik az oldalát.
Frumószában, a hegyek alatt kézzel merítettek a mezei kutakból,
amikor a környékén dolgoztak. Ezekhez a gyalogkutakhoz nem kellett
kompona, nem kellett semmi, mertél s jó volt. Nem voltak mély kutak,
legfeljebb egy metru s fél. Ahol látták, hogy foly ki a víz a földből, s kelet-
kezik egy kicsi vizesség, ottan megcserkálták, s ha folyt, akkor csináltak
egy kutat. A gyalogkutakból kannával, kondérral vették ki a vizet, de haza
nem vitték, csak úgy vettek inni, mikor ott dolgoztak. A gyalogkutakat az
emberek ásták, kinek ott volt a helye a közelben. Ezek régi kutak, van tán
ezer esztendős is (!). Kankós bottal vették ki a vizet belőle. A merítő edény
ott ült mindig a kútnál, máskor ment az ember az ő fazakjával. De öröké
volt odakötve egy kanna vagy mi, hogy legyen mivel merítsen aki odajő.
Ilyen sok van a határban.
Ilyen kiépítetlen gyalogforrás volt sok ideje a szabófalvi határban lévő
Forrászok, amiket csak az utóbbi fél évszázadban foglaltak betonkeretek
közé. „Állandóan bugyogó forrásai vannak, melyek közül az egyik éppen a

templom mellett soha meg nem szűnő folyással jó és egészséges vizet bu-
gyogtat” – írja Bandinus püspök a 17. század derekán készült feljegyzései-
ben. (DOMOKOS 1941. 461.) Tehát már 1646-ban bugyogott a Forrászok
vize, a falu korábbi helyén, a közelben lévő templom – ma Miszécke hely-
név – mellett.
Később több helyen fémcsövet építettek a természetes források vize
számára, ezeket magyarul csorgónak, románul csusnyevának nevezik.
Néhány helyen olyan kezdetleges kutakat készítettek, ahová lépcsőfo-
kokon kellett lemenni, s ott meríthettek vizet. Diószénben például, ahol a
mezőkön veteményes kerteket létesítettek a Szeret közelében, a víznyerő
kutakhoz 3-4 lépcsőfokon lehetett a vízhez menni. Az ember lépett egyet-
kettőt, s merítette a vizet. Nem még használt kankót, csak egy vedret,
amivel merített. Ott lehetett ilyet csinálni, ahol a víz a föld színétől nem
volt egy méternél mélyebben. Legfeljebb négy lépcsőfok volt, onnan me-
rítette a vizet, s öntözte a káposztát, vagy más veteményt. Az ilyen kút
nem volt kővel kirakva, csak ki volt ásva. Magyarfaluban is voltak ilyen
göbék, göbekutak, nem volt nagyon mély, legföljebb 2-3 méter.
Köpüs kút, bugyin, budó
Köpűs kutaknak nevezik azokat a többé-kevésbé „kiépített” forrásokat,

amelyekre belül kivájt tőkét, fatörzset tettek, abban jött fel a víz, s abból
kézzel meríthettek. Az ilyen típusú kutakat Moldvában sokféle néven ne-
vezték.
Kelgyesten budzsina volt a nevük. Vultak ujan vén tőkekovásak, ki-
vájtuk kereken, nem még öntöttük betonból, tettük be oda, sze utána jött
ki a víz, szípen tisztult le, sze azután ment a zember sz iutt. Főleg Bíró-
falván voltak gyakoriak a határban ezek a bugyinok. S ahogy jött ki a víz,
az emberek tettek tubakot, verték a fődbe. Régebben, a beton előtt volt
vasból, hamarébb volt fából, de az hamar elromlik. A már román nyelvű
Rotundán budajnak (budăi) nevezték a köpűs kutakat, s kőből rakták ki.
Trunkon a hegy alatt, az Egreszbe vannak bugyinok. Nagy fából ké-
szültek, fából volt a karimájuk, a kalácsuk. A vizet egy kannacskával kéz-
zel merítették, de később kiöntötték bitonval.
Vizanteán a nem sós forrásokra budujokat csináltak: kiásták, kapával
kivájták, s mikor meggyűlt benne a víz, akkor csorgott ki. Aztán kővel, vagy
fával kirakták. Nagyon jó, hideg víz jött belőle, például a Bokor komorája
nevű helyen olyan hideg forrás van, hogy a nyakad1 kezd fájni tőle.
Szitáson tubok vannak betéve a csorgóforrásokra, s annak azt mond-
ják: budé. Régen ezek fából voltak, s kézzel lehetett meríteni üvegbe. Ha
viszi a tehenet a mezőre, viszi a vödröt is, avval merít, s abból iszik a te-
hén. Onyesten az ilyen forrás neve budó, Szerbeken pedig puténak mond-
ják a forráskutat, ami fából készült, cserefa rönkből.
A 19. században a középen kivájt fatörzseket, a felszíni források, kutak
falainak megerősítésére szolgáló kútbödönöket a Szabófalvától északnyu-
gatra eső Muncelul de Sus-ban állították elő, s onnan szállították és árusí-
tották a falvakban. (LAHOVARI 1902. V. 461.)
A kankós kút (köteles, láncos)
Lényegüket tekintve a merítős kutakhoz hasonló elv szerint működnek az

úgynevezett kankós kutak, azzal az eltéréssel, hogy ezeknek egy-két mé-
terrel mélyebben van a vizük, ezért egy kampós segédeszközzel, a kankó-
val merítik meg a vödröt, illetve emelik ki a vizet (4. és 5. kép.). Ezeket
a kankók rendszerint természetesen nőtt, alkalmatos faágakból lesznek,
de előfordul, hogy szirmából alakítják ki. Csak a kankó ült ott, a vedret,
amivel hordták a vizet, vitték magukkal, máskor kötelvel vagy láncval me-
rítették. Kézzel húzták fel, de most már nincsen ilyen, vagy nagyon ritka.
Frumószán, a Tázló árterének szélén, a víztől kb. 20 méterre, patakkővel
rakták ki, ennél kb. 1,80 m mélyen van a víz színe. A kút merítője másfél
méteres. Kelgyesten volt olyan, hogy egy bottal merítettek, ez a bot állan-
dóan ott volt, s ha valaki jött, merített vele.
Édesapám élettyiben is olyan kút volt, közel volt a víz, legföljebb 2 mé-
terre, annak a gardánya nem volt cimintből, hanem fából – emlékezett a
pusztinai Kaszáp István. A Román fölötti Rotundán az ilyen sekély kutak-
ból úgy vették ki a vizet, hogy egy bot végére egy dobozkát (újabban kon-
zervdobozt) erősítettek, s azzal merítettek. Régebben fából készítették és
cupiţănak nevezték. Szabófalván a faluban nincsenek kankós kutak, mert
mélyen van a víz. Csak a lejtőn, a Forrászoknál volt olyan kút, hogy bottal
meríthették ki a vizet.
1
értsd: torkod
Trunkban egyáltalában nincsenek kankós kutak, itt is mélyen van a

víz. Meg is jegyezte Róka Mihályné, hogy amikor Csíkfaluban jártak, ott
látott életében először kankós kutat. De az ottaniak úgy megtanulták a
kankóval való vízmerítést, hogy még éjszaka, sötétben is tudtak meríteni.
Tatrosvásáron hasonlóképpen közel a felszínhez a víz, s kankósfával me-
rítették meg a vedret, ott ezt kézbeli kútnak nevezték.
A komponás kút
Ahol olyan mélyen volt a víz, hogy kézzel, de még kankóval sem tudtak be-
lőle meríteni, ott mélyebbre ástak, és különféle (komponás-, csigás- vagy
kerekes) emelő szerkezetek segítségével vették ki a vizet. Ahol mélyebben
van a víz, ott kerekes- vagy csigáskutat csináltak, ahol pedig magasabban,
ott komponásat. De idővel is változtak az alkalmazott vízkiemelő kúttípu-
sok. Általános vélekedés szerint régebben szinte mindenhol komponásak
voltak a kutak, de aztán idővel elvesztek, s elterjedtek a csigásak és a ke-
rekesek.
Régen minden kút komponás volt – mondták Trunkban. Komponás
kút régen volt, de most nincsen, rothadott el a kopona, inkább kerekesre
alakították – vélekedtek Frumószán. Komponás kutak voltak régebben,
de most csak egy van a faluvégén – hallottam Csíkfaluban. 1945 előtt
csak komponás kút volt a faluban, kerekes nem – mondta a diószéni Ben-
ke Jánosné 1997-ben –, de most már a kerekes kút lett több. Ennek a
váltásnak nyilvánvalóan voltak objektív és szubjektív vagy legalábbis ne-
hezebben indokolható okai. A talajban lévő víz mélysége ugyanis nyilván
nem változott olyan mértékben, ami indokolta volna egy-egy településen
belül a kerekes kutakra való áttérést. Többen is megemlítették, hogy a
kerekes kúttal könnyebb vizet húzni, mint komponással. Füstös Pál is
úgy vélekedett Diószénban, hogy komponással nehezebb húzni, vagy leg-
alábbis nehezebb üresen lenyomni a vödröt.
Hogy ezen „racionális okok” mellett az értékrend változásában gyöke-
rező, „divatból” fakadó szemléletbeli módosulások is jelentős mértékben
érvényesültek, azt jelzi, hogy a komponás kutakat elsősorban a településen
belül lévő víznyerő helyek esetében váltották föl a kerekesek. A mezőn lé-
vők még jó ideig megmaradtak komponásnak, bár bizonyos mértékben itt
is érvényesülhetett az ésszerűség, hiszen a települések inkább magasabb
helyekre épültek, ahol a kutak vizét többnyire mélyebbről kellett fölhúz-
ni. Így volt ez Buteától Pusztináig és Vizanteáig, de azért idővel a mezei

komponás kutak is „megkerekesedtek” – ha egyáltalában megmaradtak –,
Frumószán például úgy érzékeltették 1995-ben az e téren mutatkozó „hala-
dást”, „korszerűsödést”, hogy immár a mezőn is kerekesek a kutak.
A gémeskutakat a moldvai magyar nyelvterületen a román ’compănă’
(mérleg) kölcsönszóval komponás kútnak, románul pedig ’fîntînă cu
compănă’-nak nevezik. A témával való foglalkozás során fölmerült ben-
nem a kérdés, hogy vajon miért mondják a moldvai magyarok a románból
véve, komponás-kútnak a gémeskutat? Hiszen a Szótörténeti Tár szerint
Erdélyben már a 16. században használták, de legalábbis ismerték a gé-
meskút megnevezést. Igaz, hogy néhány helyen a 18. század végén és a
19. század elején a ’kompanás’ kút megnevezést is följegyeztek, de ezek
a települések inkább Belső Erdélyben (Hunyad, Kolozs, Alsó-Fehér me-
gyében), oláh vagy oláhval vegyes lakosságú helyek voltak – legalábbis
a 19. század végi Helységnévtár szerint (JEKELFALUSSY 1898.). Ezzel
szemben a ’gémeskút’ megnevezés a 17–19. században feltehetően Erdély-
szerte használatos volt erre a kúttípusra, bár a Magyar Néprajzi Atlasz
279. térképlapján is több ’komponás’ és ’kompona’ megnevezés található
ezen a tájon. Azon gondolkoztam, hogy vajon a korábban, majd a 18. szá-
zad végén Moldvába menekült székelyek miért nem vitték magukkal en-
nek a kútformának a ’gémes’ nevét, miért vették át a román ’komponás’-t.
Továbbá hogy azok a Madéfalváról menekült székelyek, akik még a 18.
század végén föltelepültek Moldvából Bukovinába, miért cserélték föl a
’gémes’ nevet a ’komponás’-ra. A Csángó Nyelvjárási Atlaszban sajnos
nincsen gémeskúttal foglakozó térképlap, de minden általam elérhető,
moldvai magyar szószedetben – ha egyáltalában szerepel a gémeskút, az
– mind ’komponás’-ként fordul elő.
Péntek János nyelvészprofesszor szerint azonban az Erdélyi Magyar
Szótörténeti Tár nem bizonyítja feltétlenül, hogy valamely „szót az erdé-
lyiek használták volna”. Témánk esetében – írta kétségeimre válaszoló le-
velében – lehetséges, hogy a „leltározók nem erdélyiek voltak, vagy a már
akkor alakuló írásbeliségben ezt [mármint a ’gémes kutat’] tartották iro-
dalminak, hivatalosnak a komponás kúttal szemben.” Nem beszélve arról,
hogy a román jobbágy vallomását lejegyző magyar írnok a „komponást”
gémesnek írhatta. Péntek János szerint tehát „a SzT. alapján nem cáfol-
ható, hogy a gémeskút általánosan elterjedt erdélyi neve a komponás kút
volt, és így az sem valószínű, hogy a székelyek (vagy bárki más Erdélyből)
a gémeskút nevet vitte volna magával Moldvába.” – Péntek János levélbe-

li tájékoztatása, amit ezen a helyen is megköszönök.
A ’kútgém’ értelemben használatos ’kumpëna’ szót MÁRTON Gyula
(1972. 386.) román kölcsönszónak tekinti, és a következő összetételekben
hivatkozik rá: komponás kút (Pusztina, Onyest), kumpënás kut (Klézse,
Magyarfalu), kumpanás kut (Magyarfalu), kumpënász kút (Bogdánfalva),
kumpënász kut (Ploszkucény, Szabófalva). A román nyelv értelmező szó-
tára (DEX) szerint a szó a szlávból került a románba.
A moldvai kutak vízemelő szerkezetei közül kétségtelenül a komponás
a leghagyományosabb, ami aztán a 20. század második felében gyorsan
kiment a divatból. A csángó falvak 1950-es években, vagy ez után szüle-
tett nemzedéke már csak elvétve találkozott használatban lévő komponás
kúttal, részeinek megnevezését pedig jószerivel hiába is kérdeznénk tőlük.
A komponás kút részeinek megnevezései
Telepü- ágas kompona rúd hosszab- nehéz- vödör kútká-

lés bító ség va
Szabó- ágasz kompona kohorba .. sög seber pájant
falva
Kelgyest ágasz kompona kohorba .. sög vider, pajant
seber
Bogdán- ágasz kumpona rúd .. nehesszék tszeber
falva
Diószén oszlop kompona rúd .. nehezség keldár, gizgyele
cseber
Pusztina ágas kompona rúd sikojcsó .. keldár gárdina
Trunk ágas kompona rúd .. .. .. ..
Magyar- ágas kompona rúd .. .. .. ..
falu
Csíkfalva ágas kompona rúd .. .. geljáta kalács
Frumósza ágas, kompona rúd .. .. kondér ráma
kútláb
Külső- ágas kumpona rúd .. .. cseber kútka-
rekecsin lács
Tatros ágas vízhúzó vízme- .. .. cseber kút-
rítő deszka
Klézse ágas kumpona rúd .. súly cseber kalács
Pedig néhány emberöltővel ezelőtt, vagyis a 20. század közepéig,

Moldvában gyakorlatilag mindenhol – Jugántól Vizanteáig – komponás
kutakkal húzták a vizet. Talán csak Szabófalván és néhány hasonló fekvé-
sű északi csángó településen, ahol 20-25 méter mélyen van a kutak vize,
bizonytalanok a megkérdezettek abban, hogy 50-60 esztendeje is kerekes
kutakat használtak-e, mint manapság, vagy pedig akkor netán sekélyeb-
bek lehettek a kutak, magasabban volt a talajban a víz.
Komponász kút Szabófalván
A szabófalvi születésű Lakatos Demeter népköltő verseiben is szerepel

– elvétve – a komponász, vagy kumpanász kút:
„Kumpanász kút áll a lűtűnd

míg nehány,
mint virágval a hajába
egy nogy lány.” (LAKATOS 2003. 334.)
Ám egy másik versében a komponás kútra vonatkozó sorok már in-

kább csak a rím kedvéért írattak:
„Hacászand már ínekelve

lyányak jönnök faluba,
cinigél a kumpunász-kút
majdnem minden kapuba.” (LAKATOS 2003. 537.)
A megkérdezett szabófalviak szerint a lűtűn voltak kompána kutak,

amelyeken volt cseber megkötve, hogy azt senki el ne lopja. Egy ijen kum-
pána most is megvan a lütün – emlékezett Szászka Péter 1994-ban –,
Kalagar bácsi kúttya, ott csak 9-10 méter benne a víz, de jó hideg vize
van. Ez a „lűtű” Szabófalvától keletre, a Szeret valamikori magas partján
lévő ’lejtő’, amit a folyó évszázadok során egyre nyugatabbra tolt. A me-
redek folyómart tövében fakadnak a Forrászok, s errefelé található az itt
említett, viszonylag sekély vizű komponász kút.
A magyarok által lakott moldvai részeken ma már egyre ritkábban ta-
lálható komponás kutak közös jellemzője a villás ágas, ami szinte min-
denhol természetes képződmény, mesterséges toldással kialakított ágvil-
lával nem is találkoztam. Legföljebb az öregedő kútágasok villáját kötik
össze egy-egy rászegezett deszkadarabbal, hogy az megtartsa a korhadó
favillát. Az ágast átlagosan másfél-két méterre ássák be a földbe, de ahol
laza a talaj, ott az oszlop tövéhez fonott kasból vagy deszkákból kertelt
kőhalommal rögzítik az ágast (6. kép). Szükség esetén három támaszték-
kal is megerősítik az ágast. A komponás kutak káváján (garád) általában
nincsen a víz kiöntésére szolgáló hely, a felhúzott vízzel teli vödröt a káván
átemelve öntik a földre, esetleg a káva melletti megemelt padra helyezett
vízhordó vödörbe, ami már legalább ötven esztendeje átvette a vízhordó
kártya szerepét (7. kép). Elvétve találkoztam a komponás kútból a vizet
vályúba vezető csővel.
A komponás kút részeinek megnevezéseiben elég nagy a változatosság,
amint azt a mellékelt táblázat mutatja. A kút legszilárdabb része az erősen
földbeásott ágas vagy ágasz, csak elvétve nevezik oszlopnak (Diószén)
vagy kútlábnak (Frumósza). Általában cserefából, serefából készítették,
ugyanúgy, mint a még egységesebben megnevezett komponát, amit csak
egyetlen helyen, Tatroson nevezték „vízhúzónak” – ami persze lehet a va-
lódi név ismeretének hiányában feltalált megnevezés. A gémeskút ostorá-
nak neve Moldvában általánosan rúd, az északi csángóknál (Kelgyest, Sza-
bófalva) kohorba, ami a román ’cocioarbă’ (=rúd) csángósodott alakja. A
kút komponájának a rúddal ellentétes oldalán lévő „ellensúlynak” a neve
az északi falvakban sög, néhány helyen, mint Bogdánfalván nehesszék,

Diószénban nehezség; Klézsén súly, ami azonban valószínűleg nem au-
tentikus kifejezés.
A kút hagyományosan fából készült kávájára különböző kifejezése-
ket használnak. Kelgyesten és Szabófalván pajant a neve, ami a románból
átvett kölcsönszó, és favázas épületfalat jelent; Csíkfaluban, Klézsén és
Külsőrekecsinben kútkalácsnak mondják, akárcsak a kút fenekén, a vízben
lévő, fából összerótt faszerkezetet, amire fölrakják a kút bélelésére szolgáló
köveket. Ezt a kútkávát Diószénban – román szóval – gizgyelének (ghizdele),
Pusztinában gardinának (gardină) is nevezik, és – akárcsak máshol a kút-
káváról – itt is megfogalmazzák a – ha csak áttételesen is, de – ártó tevé-
kenységet végző emberre, hogy nem a kútba szarik, hanem a gardinájára.
Frumószában egyedi módon – valószínűleg ötletszerűen – rámának, Tatro-
son pedig kútdeszkának nevezte a kávát a megkérdezett személy.
A vizet a kútból kiemelő eszköznek többféle neve ismeretes. A legtöbb
helyen csebernek, sebernek, tszebernek, esetleg keldárnak (Diószén, Pusz-
tina), kondérnak (Frumósza), geljátának (Csíkfalu) nevezett ’veder’ a kút-
ban ült, s abból öntötték ki a felhúzott vizet. Csak a kankós kutaknál volt
szokás, hogy a kúthoz vitt vederben húzták föl a vizet. Említésre méltó, hogy
Komponás kút Pusztinán

amikor Domokos Pál Péter 1932-ben az Anna-napi búcsú alkalmával Lész-

peden járt, amikor az őket szekerestől befogadó Simon Ferenc Józsefnétől
kért egy vedret, hogy a lovacskáját megitassa, Ilona néni azt mondta: „A ve-
der a kútban van, mi keldárból iszunk.” (HALÁSZ 2014. 221.)
Nem tudjuk, hogy a komponás kutak mikortól vették át a különböző
egyszerűbb, kiépített vagy kiépítetlen vízforrások helyét, s lettek Moldvá-
ban a vízkiemelés általánosan elterjedt formái. Mindenesetre a 20. szá-
zad utolsó harmadában a csángó falvakban általánosan úgy emlékeztek
vissza rájuk, hogy „régen”, vagyis a század közepe táján a kutak, elsősor-
ban a közkutak zöme komponás volt. A változás később elsősorban ab-
ban mutatkozott, hogy falubeli kutak kezdtek átalakulni. Ez a folyamat a
Magyar Néprajzi Atlasz 276. térképlapjának (BARABÁS 1987.) tanúsága
szerint a 20. század első harmadában egyértelműen abban a szakaszban
volt, hogy a moldvai magyar nyelvterület északabbi, Bákó fölötti részén
(Szabófalva, Balusest, Lészped) már akkor inkább a „hengeres kút”, míg
ettől délre (Bogdánfalva, Külsőrekecsin, Tatros, Magyarfalu, Ploszkucén)
a komponás kút volt elterjedtebb. Tanulságos továbbá, hogy a 18. század
végén Moldvából Bukovinába költözött székelyek körében a 19. század
elején ugyanúgy a komponásnak nevezett gémeskút volt elterjedve, mint
ami általában a Székelyföldre is jellemző volt.
Nehéz eldönteni, hogy vajon a célszerűség vagy inkább a divatosság
szorította ki a moldvai csángó területekről a komponás kutakat, de két-
ségtelen, hogy az 1980-as évektől az ezredfordulóig tartó időszakban a
településekről szinte teljesen eltűntek és átadták a helyüket a hengeres
kutaknak. A megkérdezettek többféleképpen magyarázták ennek a folya-
matnak a kiváltó okait. Szerepel ezek között a korszerűbb kútásási mód-
szerek elterjedése, aminek eredményeképpen mélyebbre tudtak ásni a
víz után. Aztán hivatkoztak a komponához és az ágashoz szükséges erős
cserefák hiányára, továbbá arra, hogy az utcai közkutak helyett egyre
több egyéni kút készült az emberek élettyin – vagyis az udvaron –, ahol a
komponák több helyet foglaltak volna – mint a kerekesek.
Hengeres kutak
Adataim szerint már az 1940-es években voltak a moldvai magyar nyelv-

területen kerekes – amit talán helyesebb hengeresnek nevezni – kutak,
de az 1970-es évektől különösen felgyorsult a komponás kutak hengeres-
re váltásának folyamata. A 20. század utolsó harmadában tökéletesített

módszerekkel mélyebb kutakat kezdtek ásni, s a komponás kutak egyre
kevésbé lettek használhatók, így előtérbe kerültek a kerekesek. A henge-
res vagy csigás kúttal ugyanis mélyebbről lehetett felhúzni a vizet.
Az ilyen kutaknak megvolt az az előnyük, hogy fedelet készíthettek rá,
ami megóvta a kút vizét a szennyeződésektől, bár olykor a komponás ku-
takat is befedték, de csak alkalmilag. A dolgok rendjét magyarázó képze-
let arra is visszavezette a kerekes kutakra való átállást, hogy az esfát [az
állam] nem éppen adott cserefát, s nem tudtak komponát csinálni – mi-
ként Frumószában hallottam.
Kezdetben valóságos kerekeket tettek a kutakra, akkorát, mint egy sze-
kér kereke, de aztán egyre nagyobbak lettek a kerekek, mert azt könnyebb
hajtani. Korábban fából volt a kerék tengelye, amit rendszeresen zsírozni
kellett, mert nehezen forgott. Előfordul, hogy karokkal szerelik föl és ro-
mánul megnevezve a golyóscsapágyat, rulmentot tesznek bele, hogy köny-
nyebben forogjon. Mint Diószénban mondták: újabban karokat tesznek
rá és rulmentot tesznek belé. A rulmen miatt a kisebb kerék is jó. Ezeket
a kerekes kutakat is elsősorban maguk a telektulajdonosok –, tehát nem
ilyen munkára szakosodott mesterek – készítették.
A „hengeres kutakat” Moldva magyar nyelvterületén általánosan „kere-
kes kút”-nak, Kelgyesten csavarós kútnak nevezik. A henger, amire a drót-
kötél vagy a lánc tekeredik és felhúzza a vízzel telt vödröt, az a gerendelj
(Külsőrekecsin, Szabófalva), ezt kerékkel vagy Szabófalván kokellának
nevezett hajtókarral forgatják. Szabófalván egyébként a kutak jelentős
mélysége miatt a legkorábban és a legáltalánosabban terjedt el a kerekes
kút használata és éppen a mélységük és a táj kövekben való szegénysége
miatt viszonylag hamar rátértek a betongyűrűk alkalmazására. Ezekről a
kutakról a település krónikása a következőket írja: „A kutak vanak mély-
be 25-30 méter a vizek. A kutak megvannak csinálval bitonból. Két felül
van lábaik vasból, melyekre van felhejezvel a gerendel s rá vagyon kötvel
a kötel, vaj lánc, amelyekre rá van kötvel a kaldaros karcsia, amelyekbe
húznak ki a kutból. Egy végébe van mind a ketőbe, van kakasba csavaru,
amelyekvel huzat, s igy hozák ki a vizet a kárcsiával.” (ERDŰS SZÁSZKA
1994. 85.)
Korábban már szó volt róla, hogy a Magyar Néprajzi Atlasz (BARA-
BÁS 1987.) 276. térképlapja szerint a Bákó vonalától északra fekvő csángó
falvakban már a 20. század elején többségben voltak a kerekes kutak a
komponás (gémes) kutakhoz képest. De akadtak kivételek is. Az 1920-tól

kiépült, korábban Ferdinándújfalunak, majd Nicolae Bălcescunak neve-
zett, Bogdánfalvalvából kirajzott településen már kezdetektől többségben
voltak a kerekes kutak. Ezeknél korábban fából készült a tengely, amihez
kereket tettek, ami sokszor nagyobb volt, mint az átlagos szekérkerék. Az
ilyen kerekes kutakat Tatrosvásáron hajtós kútnak nevezik.
A hengeres kutak szerkezetileg és kiegészítő járulékaikat tekintve ko-
rántsem olyan egységesek, mint a komponás kutak. Újabb keletűségüket
jól mutatja ez a sokféleség, bár alapvetően valamennyi hengeres kút azo-
nos elven működik, mégpedig úgy, hogy egy kerékkel vagy karral forgatott
hengerre csavarodó lánc vagy drótkötél segítségével húzzák föl a kútba
eresztett vödörben lévő vizet. Természetesen a henger átmérőjétől, vala-
mint a kerék vagy a kar sugarának nagyságától függ az erőáttétel mértéke,
vagyis, hogy mekkora erőt kell kifejteni a vízhúzáshoz.
A hengeres kutak különféle műszaki változatait gyakorlatilag ennek az
erőátvitelnek a minél előnyösebb módjaira való törekvés hozta létre. En-
Moldvai kerekes kút
nek érdekében igyekeztek különböző megoldásokkal növelni a henger át-

mérőjét. Fa henger esetén a szövőszék (osztováta) hasajójához hasonlato-
san botocskákat (csépkéket) helyeztek a hengerre a húzólánc alá, ha pedig
vasból készítették (hegesztették) a vízkiemelő szerkezetet, akkor különféle
műszaki leleményekkel törekedtek a henger átmérőjének növelésére. Mert
minél nagyobb a henger átmérője, annál kevesebbszer kell átfordítani ah-
hoz, hogy azonos kötélhossz feltekeredjen. Másfelől arra is törekedtek, hogy
a henger forgatásához használatos kerék vagy hajtókar sugara minél na-
gyobb legyen, ami elősegíti a kedvezőbb erőátvitelt (8. és 9. kép).
A hengeres kutaknak van egy sajátos alkatrészük, amit valószínűleg
azért „találták föl”, mert az igen nagy mélységű kutaknál bosszantóan soká
tartott, amíg az üres vödröt letekerték a kút fenekén lévő vízig, ha pedig sza-
badjára eresztették, a becsapódástól felkeveredett a fenéken lévő iszap és
– legalábbis ivásra – használhatatlan lett a víz. Ezért az emberek a henger-
re vagy a hajtókerékre szorított tenyerükkel fékezték annak forgását, ami
bizony nem volt kellemes dolog. Ezért ezeken a mély kutakkal rendelke-
ző településeken kitaláltak egy kútkereket fékező szerkezetet, amit egy kar
lenyomásával lehet mozgásba hozni, majd a forgó részhez szorítani. Ilyen
kútba való kéziféket elsősorban a 20-25 méter mélységű szabófalvi kutak-
ban találtam (10. kép), de láttam néhányat a szomszédos Jugánban is.
Más természetű technikai megoldással szolgálta a vízhúzás könnyí-
tését a kettős kutak módszere, amikor két vödröt mozgatott a vízkieme-
lő szerkezet. Amikor a teli vödröt felhúzták, akkor a másik, az üres le-
ereszkedett, és a súlyával egyszersmind könnyítette a kiemelést. Ezeket a
megoldásokat elsősorban az újabban létesített, főként vasszerkezetekkel
készített „hengeres” kutaknál alkalmazták, amint a 21. és a 22. képen lát-
hatjuk. Ezeknél természetesen fontos volt, hogy hozzávetőlegesen azonos
súlyú és méretű vízkiemelő eszközöket (vödröt) használjanak. Uljan es
van – mondták Külsőrekecsinben –, hogy két veder járt a kútban, mert
az szaporább, nem kell még béereszteni, s még kivenni.
Csigás kutak
A kútból való vízhúzás könnyebbségére való törekvés újabb állomása a

csigás kutak létrehozása volt. Ennek lényege, hogy a vízzel telt vödröt
nem hengerre tekeredő lánccal vagy drótkötéllel húzzák fel, hanem csi-
gán átvetett lánc vagy drótkötél segítségével. Meggyelésem szerint a csi-
gát általában a sekélyebb, 8-10 méteres kutaknál alkalmazták, mégpedig

technikai szempontból kétféle változatban.
Az elterjedtebbek esetében a kút fölé erősített lánc két végére helye-
zett vödröket emberi erővel eresztik és húzzák fel s le a kútban, itt tehát
a csiga egyszerűen csak vezeti a láncot, ilyenkor erőmegtakarításról nincs
szó. Ez a rendszer ugyanúgy működik, mint a kétvödrös hengeres kút, és
gyakorlatilag ugyanannyi erőkifejtés kell hozzá. Magyarfaluban az 1960-
as években terjedt el ez a megoldás, amikor két fa vót kétfelől, egy fa vót a
tetejin, s úgy jött a csiga, vagyis a H alakú állvány épül a kútra és az össze-
kötő vízszintes fára kerül a csiga. Ilyen kútnak a képét közli IANCU Laura
(2002. 171.) Magyarfaluból, ahol az 1970–1980-as évektől meglehetősen
elterjedt ez a típus. Somoskán is feltűnően sok az olyan kút, amelyen két
vödör van, az egyik jön, a másik megy. Klézsén is sok az ilyen kút, de ko-
rántsem annyi, mint Somoskán. Ott ugyanis mélyebbek a kutak, vagy leg-
alábbis sok a mély kút. A csigával működő kutak belvilága lehet azonos
az átlagos, hagyományos kútéval – tehát 70-80 cm –, és lehet keskeny,
gyárilag fusizott inox-vödörre méretezett (35-40 cm-es).
A csigás kút bonyolultabb és hatékonyabb erőátvitellel működő válto-
zatában egy vödör működik, aminek lánca akasztófaszerű állványon lévő
csigán keresztül vezetve egy hajtókarral mozgatható hengerre tekeredik,
s ily módon már kettős áttétellel, egy henger és egy csiga segítségével, ki-
sebb erőkifejtéssel húzzák fel a kútból a vízzel telt vödröt. Több településen
előfordul ez a műszaki megoldás (11. és 12. kép), de különösen gyakoriak a
Foksány közelében lévő Garoafa nevű településen. Ezt a Foksány mellett
fekvő Garoafat az első világháborút követően alapították olyan pusztinai
családok, akiknek a háborúban való részvételükért a román állam ígérete
ellenére nem a szülőfalujuk határában mérte ki az őket megillető földet.
Új telephelyük kedvező viszonyait kihasználva intenzív zöldségtermesz-
tésbe fogtak, amihez igen sok vizet használtak, amit nem volt mindegy,
milyen erőkifejtéssel húznak fel a kutakból.
A kút fedele
Anélkül, hogy az elmúlt évtizedek során meggyelt és számba vett csán-

góföldi kutakra vonatkozó adataimat reprezentatív mintának tekinteném,
annyit megállapíthatok, hogy a csángóföldi kutak hozzávetőlegesen na-
gyobbik része (57 %) fedetlen. Kisebbik felükön (mintegy 43 %) van vala-
milyen fedél. A fedeles kutaknak túlnyomó része – több mint kétharma-

duk – a Magyar Néprajzi Atlasz 277. térképlapja szerinti „széles tető”,
ami azt jelenti, hogy a tető hozzávetőlegesen olyan széles, mint a kút ká-
vája (13. kép). Mintegy 20 %-uk a „keskeny tető”, vagyis a tető nagyjából
csak a kúthengert fedi le, egytizedük pedig „körülépített” kútház. Ez utób-
bi lehet a kútkávára emelt, többé-kevésbé zárt „kalicka” (14. kép), vagy a
kutat fészerszerűen körülfogó, lábakon álló tetőzet. A „kútház” régies vál-
tozatára úgy emlékeztek Magyarfaluban 1993-ban, hogy régen építettek
egy kis házikót a kút fölé, s befedték náddal, vagy szalmával. Az utóbbi
évtizedekben azonban már a módosság togtatására is használják az úgy-
nevezett kútházat. Meggyelhető, hogy – különösen a falut átszelő főutak
mentén – újonnan épült kútházak különösen rangosak, olykor éppenség-
gel öncélúan csicsásak.
Pumpás (szivattyús), dugattyús kutak
A 20. század harmadik harmadában újabb változás következett be a víz-

kiemelés módjában: a kerekes kutakat kezdték fölcserélni a szivattyús,
úgynevezett pompás kutakkal. Ennek okát a népi gyakorlatban jellegzetes
módon nem higiéniás, egészségügyi szempontokkal magyarázták, hanem
azzal, hogy féltették a gyermekeket, bele ne essenek a nyitott kútba. Elő-
ször az utcai kerekes kutakat kezdték felhagyni, tettek pompát, aztán nem
grizsélted a kutat, magyarán nem volt rá gondod. Bé kellett csánják, mert
féltek, hogy a gyermekek beléesnek.
Azonban a pumpás kutaknak is meg van a maguk hátránya. Vékony
csöveik télen könnyen befagynak, ezért sokan megbánták, hogy áttértek
erre a típusra. Most már kicsánnák – mondták Trunkban –, mert télen
a pompákkal nehez, könnyen befagynak, de nem lehet. S olyankor hoz-
nak vizet az útból, más kutakból. Magyarfaluban sokan kivették az újabb
kutakból a pumpát, kitágították a csövet és hosszú, vékony vödröt tettek
bele. Az utcai közkutakat pedig egyszerűen felhagyták, belehányták a sze-
metet, volt, amelyikben rozsdás kerékpárt is láttam.
A „dugattyús” kutak Diószénban az 1970-es években jöttek divatba, eze-
ket kézzel kezdték fúrni, de mikor a kövecshez értek, akkor már úgy fúrták
géppel. De hagyják fel immár, mert vékony a csöve, vesz ki hamar, nem
lehet tisztítani, meszet sem lehet bele tenni. Amint az odavalósi Füstös Pál
elmondta, az ő kútja ki van vájva kb. 60 cm átmérővel, abban van egy 40
centiméteres fémcső, körülötte kavicságy, ami szűri a vizet s odavezeti a kút

aljához, de ha szükséges lejjebb lehet nyomni, mert a cső mozog a földben.
Mikor kiásták, akkor mélyebb volt, közben összegyűlt benne a föld, de van
egy szerkezet, amivel ki lehet húzni a földet, ha szükséges. Időnként oltatlan
meszet tesznek a kútba, hogy fertőtlenítse, aztán merik erősen, hogy tisztul-
jon, de ilyenkor a kút vize egy napig használhatatlan.
A gyakori befagyások miatt télen meleg vízzel kell olvasztgatni a pum-
pás kutakat, ezért például Csíkfaluban sokan megunták, elhagyták az ud-
varukon lévő szivattyús kutat, s a legközelebbi utcai kerekes kútra járnak
vízért, amint azt 1999-ben tapasztaltam. Akinek módja van rá, inkább
„motoros kutat” csináltat.
Klézsén találkoztam egy különleges, bátran mondhatom, egyedi vízki-
emelő szerkezettel, ami egyesítette magában a kerekes és a szivattyús kút
részleteit. Egy végtelenített drótkötélről van szó, amire 7-8 centiméteren-
ként 3 centiméteres átmérőjű korongokat applikáltak. Ezt a láncszerűséget
egy 34 cm átmérőjű, nyeles hajtókeréken lévő speciális „fogaskerék” lehaj-
totta a zárt kútba, majd ott, a vízben megtérve olyan csőben jött fel, amelybe
többé-kevésbé pontosan beleillettek a rajta lévő korongok. Ahogyan aztán
a kereket hajtják, a korongok felhozzák a vizet, amit a felszálló ág végéhez
illeszkedő vékonyabb cső kivezet a kút mellé helyezett vödörbe (15. kép).
Bevezetett forrás vagy „műcsorgó”
A moldvai települések határa általában gazdag forrásokban, különösen

azok, amelyek hegyek vagy dombok oldalában, lábánál helyezkednek el.
A többnyire erdő borította hegyoldalakban lévő források vizét sok helyen
bevezetik a településekre, vagy a lakott helyek közelében lévő, öntözésre
alkalmas szántóhelyekre. Ezek a bevezetett források, hagyományos csor-
góként működnek, ahová vízért járnak az emberek. Ezeknek háromféle
megoldását ismerik és hasznosítják.
(1) Buteában, Szabófalván, Diószegen és bizonyára még számos helyen
a bevezetett források vize csorgóként működik a szántóföldeken, ahonnan
öntözőcsővel, vödörrel vagy árkokban juttatják el a veteményhez.
(2) Kiépített csorgóként a falu alkalmas helyén állandóan folyik belőle
a víz, amit vödörrel hordanak el a lakosok, különben pedig vályúba cso-
rog, ahonnan az állatokat itatják.
(3) Újabban egyre inkább terjed az a megoldás, amikor a hegyoldalak-

ban lévő forrásokból egy vagy több háztartásba vezetik a vizet. Műanyag
csövekkel vagy galvanizált vascsővel viszik a vizet, ahová kell. Ahol a forrás
van, ott kialakítanak egy nagy, mély gödröt, kiöntik betonnal, s kisimíssák
üvegpasztával, hogy a víz ne tuggyon átalmenni a bitonon. Kisimíssák
ilyen üvegvízzel [vízüveg]. Ez a fedett medence (bazin) általában 1-2, de
van 10 köbméteres is. Összefognak az emberek, közös költséggel elkészítik,
s együtt használják. Az erdőben lévő források elvileg közösen hasznosítha-
tók, mindenki bevezetheti a vizüket, akinek van rá pénze. A módszer hátrá-
nya, hogy ha szárazság van, akkor senki sem jut elegendő vízhez, és minél
többen kapcsolódnak egy forrásra, ennek annál nagyobb a valószínűsége.
Diószénban a hegyoldalban az út sarkán van egy csorgó, azt is úgy ve-
zették be a hegyoldalból a faluba, s annak a falurésznek a lakói ott itatják
az állataikat. Azt egy család készítette saját költségén a falu számára, föl is
van rá írva, hogy ki vezette be a vizet, 1970 után.
A kutak, források fedése és vize
A kutak fölé emelt – ha emelt – tetőzeten kívül, a nyíltvizű kutak káváját

is többször lefedték. A kutak fedésének legkezdetlegesebb formája, ami-
kor a hevenyészve körülrakott források fölé emeltek valamilyen tetőt vagy
féltetőt, hogy a fölötte lévő lejtőről nagyobb esőzéskor ne hordja bele a
víz az avart, a földet vagy más szemetet. A kútforrások esetében alkalmi
és hevenyészett fedelekkel találkozunk, de a leggyakrabban fedetlen a kút
vize. A kankós kutak esetében is csak ritkán találkozunk a kút fedésével.
A komponás kutak jelentős része is híjával volt az effajta védelemnek, leg-
följebb olykor néhány szál deszkát fektettek át a kútkáván, vagy a fazékra
helyezett fedőhöz hasonlatos alkalmatossággal borították le, de rendsze-
rint annak oda- és elvételével sem bajlódtak. A hengeres és csigás kutak
esetében már inkább találkozunk a lefedésükre szolgáló maradandó meg-
oldásokkal (16. kép).
Általános vélekedés szerint a különböző kutak között jelentős különb-
ség van a víz minőségében. Diószénban úgy tartják, hogy van malos víz,
ami olyan kékes, mint a márna, vagyis márga. Itt azt mondják, hogy minél
mélyebb a kút, annál jobb a vize. Másrészt a Szerethez közelebb eső ku-
takban halas a víz, mert olyan íze van. Kelgyesten az a vélemény, hogy az
egyik kútban jobb, a másikban rosszabb a víz, ahol a Nyomáson megyünk

le a Moldovához, ott rossz a víz. A pusztinaiak szerint a temető alatt, a híd
véginél van egy kút, annak olyan jó vize van, hogy onnan lefelé mindenki
abból hordja a vizet. S az olyan kút, hogy akarmennyit ne essen, annak
forrása van, s a vize jó. A falu közepén lévő kutak vizének az íze olyan
rozsdásforma. Rotundán például az a vélemény, hogy a kőből épült kút-
nak jobb a vize, mint a betongyűrűkkel bélelté.
Ezek azonban inkább csak egyéni vélekedések, alkalmi megérzések,
hiszen a különböző kutak vízminőségének összehasonlítására használó-
inak nincsen objektív mércéjük.
Vízhúzó és vízhordó eszközök
A víz kútból való felhúzására szolgáló eszközöknek többféle nevük van a

moldvai magyar nyelvterületen. Az északi és déli csángóknál a kútban
ülő eszközt, tehát a fából készült, s rendszerint vaspántokkal összetartott
’vödröt’ csebernek, sebernek, tszebernek nevezték. A már román nyelvű
csángó falvakban (Románvásár fölött) ciutura (csutora) volt a neve. De
csebernek nevezték a Bákó környéki székelyes csángó falvakban (Csík-
falva, Lészped, Lábnyik, Külsőrekecsin, Klézse stb.). A komponás ku-
takban szinte kizárólag facseber volt található, amit olykor, románosan
keldárnak (căldare), kalderusnak is mondtak. Frumószában és Puszti-
nában régen nevezték kondérnak is, amit cserefa dongákból készítettek.
A vödör vagy csöbör a komponás kutaknál mindig ott lógott a kútostoron
(rúdon), többnyire a hengeres kutaknak is állandó tartozéka.
Újabban bádogból készült vödröt használnak a kutakból való vízhú-
zásra, ezt románból kölcsönzött szóval geleátának is mondják. A könnyű
bádogvödrökre gyakran kötnek valami vasdarabot, hogy leeresztve köny-
nyebben megmerüljön. Néhány évtizede inox fémből is készítenek, leg-
gyakrabban a gyárakban fusizzák, főként a kettős csigás kutak számára.
A vízhordásnak a hagyományos paraszti életben igen nagy volt a je-
lentősége, akár a kútról a házhoz, akár a forrástól vagy a kúttól a mezei
munkához történő vízhordásra gondolunk. A háznál az állatoknak és az
embereknek kellett igen sok víz, a mezei munkánál pedig a meleg és a testi
erőkifejtés miatt kíván sok vizet a szervezet. A településeken még néhány
évtizede is főleg utcai kutakról hordták a vizet, a vezetékes vízellátás pe-
dig mind a mai napig úgyszólván ismeretlen a falvakon. Ily módon a víz-
hordás hagyományos módjai és eszközei jól tanulmányozhatók a moldvai
csángómagyarok körében.
Az utcai vagy az udvari kútról ezelőtt 50–60 esztendővel kártyában,
kártyusban hordták a vizet, ez a vízhordó eszköz általánosnak volt tekint-
hető a moldvai falvakban. Űrtartalma kisebb volt, mint a mai gyári vöd-
röknek. Fenyőfadongákból készült, ezért a legtöbb faluban olyan árusok-
tól vásárolták, akik fenyőfás vidékről jöttek. Fölfelé kissé keskenyedett a
kártya, s az egyik dongája hosszabb volt, ebben két luk szolgált arra, hogy
vagy az ujjaikat beakasztva vagy pedig – ritkábban – mazdagot fűzzenek
bele, s vállra vetve vigyék. Teteje nincsen. A kártyát nem merítették bele a
kútba, hanem kimerték a vizet, s beleöntötték.
Hozzávetőlegesen ötven esztendeje kezdett elterjedni a fából készült,
vasfüllel ellátott veder, amit román eredetű szóval keldárnak vagy geleá-
tának neveznek. A veder vagy vödör szót csak újabban kezdték használni
és kizárólag a közelmúltban elterjedt táblából (bádog) vagy nájlonból
(műanyag) készült vedrekre alkalmazzák, bár az idősebbek sok helyen a
gyári vedreket is geleátának mondják. Amióta a nagyobb méretű bádog-
vödrök jöttek divatba, a vízhordásra már nem használatos, de még jobb
állapotban lévő kártyákat szemes termény tárolására vagy egyéb alkalmi
szállításra használják. Külsőrekecsinben kertyecskának nevezik és szőlő-
szedéskor abban (is) hordják a fürtöket a szekérhez.
A kútról a vizet keldárban, geleátában vagy vederben hordják manap-
ság, rendszerint kettesével. A kerekes és a komponás kutaknál állandó vö-
dör szolgál a vízmerítésre, az úgynevezett kankós kutaknál a vízhordásra
való kártyával vagy vödörrel merítenek.
Több moldvai településen úgy tartják, hogy teli vödörrel (kártyával,
keldárral) vizet hordó személlyel találkozni szerencsét, üres edénnyel já-
róval viszont szerencsétlenséget jelent. Ebben Moldva-szerte ismert hie-
delemről van szó.
A falubeli kútról vagy a mezei kútforrásból a határban munkálkodók
a vizet fedeles faedényben, voltaképpen a kártya fedéllel ellátott változa-
tában szállították. Ezt általában a hátukon hordozták. Ismeretes a fedeles
vízhordó edénynek vagy bótának a vödörhöz hasonló füllel ellátott formá-
ja is, amit kézben vittek a mezőre.
A vállon, bottal való teherhordás igen elterjedt, fél évszázada még
általánosan használatos eszköze volt a vízhordó légely, amit annak való
görbe botra akasztva vittek. Légelynek azonban sehol sem mondják, ma-
gyarul fedelesz a neve, de erre már csak Bogdánfalván és Szabófalván
emlékeznek, a legtöbb csángó faluban (Diószén, Magyarfalu, Kelgyeszt,
Külsőrekecsin, Lészped, Onyest, Pusztina, Somoska, Tatros, Vizantea) a
románból vett szóval bótaként emlegetik. Rendeltetése és formája azonos.
Ez a vízhordó edény fenyőfadongákból készült, volt feneke és fedele. A
fedelén volt két luk, azon töltötték be a vizet, illetőleg azon keresztül ittak
belőle. Ha sós víz szállítására használták, akkor hasított mogyorófa gúzs-
zsal vagy kötéllel kötötték össze a dongákat. 10-12 liter víz fért bele s 25-
30 cm széles, 60 cm magas volt. Metszete ovális, s így jól feküdt a hátra.
Volt egy füle, abba húztak madzagot, s egy görbe bottal vették a vállukra.
Ezt a klasszikus légelyhordó fához hasonló, de természetes görbületű fát
Bogdánfalván mánerkának nevezik. Máskor a szerszámnyélre akasztot-
ták. KÓS Károly (1976. 114.) utal rá, hogy a csángók ezt a vízhordó eszközt
az onyesti, a bákói vagy a románi vásáron vették, többnyire a háromszéki
Haralyból érkező árusoktól.
Régen, amikor sokkal ritkábbak voltak a családi és a közösségi kutak,
a kutaktól messzire eső falurészekbe vízhordó rúdra akasztva vitték a
vizes vödröket. A Magyar Néprajzi Atlaszban (PALÁDI-KOVÁCS 1987.
210. térkép) szereplő vízhordó rúd típusok közül a moldvai az 1. és a 3.
közötti forma, nem teljesen egyenes, de nem is annyira ívelt, mint a 3.
típus. KÓS Károly (1976. 165.) rajza jól érzékelteti ezt a formát. A vízhor-
dó rúd két végén bevágás van, abba akasztják a vödör (kártya, geljáta,
keldár) fülét. A Tázló völgyében élő székelyek szerint ezt a vízhordási
módot inkább a Szeret menti Mezőségen gyakorolták. Az enyhén ívelt
moldvai vízhordó rúd neve többféleképpen hangzik, de alapjában véve
mindenhol azonos: karamiszla (Butea, Bogdánfalva, Pusztina, Somoska,
Tatros), keremiszla (Buzdugán, Csíkfalva, Külsőrekecsin), koromiszla
(Korhán, Lujzikalagor), koromiszló (Balusest, Ploszkucén), valamint ro-
mánosan: kogyelica (Vizantea). Rendszerint kőrisfából készítették, mert
az könnyű.
KÓS Károly (1976. 165.) szerint a fedeles, a bóta, esetenként a tarisz-
nya és más terhek vállra helyezett botra akasztva, hátukra fektetve hor-
dása hegyes vidékre való, és a moldvai magyarság körében székelyföldi
örökség; ezzel szemben a kétkarú koromiszlát a csángók Moldvában vet-
ték át, mint a Balkánról származó teherhordási módot. Alátámasztja ezt a
megállapítást, hogy a kétkarú vízhordó vállrúd a Magyar Néprajzi Atlasz
térképe szerint (PALÁDI-KOVÁCS 1987. 210.) Erdély területén gyakorla-

tilag ismeretlen.
Moldvában azonban a kétkarú vízhordó rúd általánosan elterjedt,
magyaroknál és románoknál egyaránt. Gyűjtéseim során csak elvétve
találkoztam olyan településsel, ahol nem emlékeztek a használatára, de
ha volt idő, kellő utánajárással rendszerint akadt valaki, akinek tudo-
mása vagy legalábbis hallomása volt róla, hogy a 20. század elején még
használták. Az utóbbi évtizedekben azonban egyre inkább visszaszorult,
aminek oka a kutak sűrűsödése lehetett. Az 1960–1980-as években még
több településen (Bogdánfalva, Buzdugán, Forrófalva, Kápota, Korhán,
Külsőrekecsin, Lujzikalagor, Magyarfalu, Ploszkucén, Somoska, Tatros,
Terebes) voltak karamiszlát használó lakosok. Elsősorban olyanok, akik-
től messzire esett a kút.
„Ha a falusi [lujzikalagori] asszony vízre megy, a kútról vizet hoz, a
két vizes edényt (galjáta ’bádog veder’, kárcsa ’fa kártyus’) enyhén haj-
lított rúdra (koromiszla, perenge) akasztja, amit a jobb vállán cipel. A
kárcsát a budnárok otthon vagy a szomszéd falvakban készítik, a vásáro-
kon veszik” – írja GUNDA Béla (1990. 47.).
A mezőre való vízhordás hagyományos eszköze Moldvában a tidva,
tudva (tidvă), vagyis a lopótökből készített edény, amit kézben vittek az
elvékonyodó, sőt kondorgós száránál fogva, vagy pedig úgy, hogy levág-
ták a szárát, kukoricacsutkával bedugták, madzagot kötöttek rá, s annál
fogták. A tidva és a fődkorsó használata azonos időben volt általános, de
már 20-30 éve mind a kettő kiment a divatból. Manapság üvegből vagy
műanyagból gyárilag készült edényben viszik a vizet a mezőre. Azonban
ezeket is ploskának (ploscă) nevezik, ami románul kulacsot jelent.
Ha beleesik valami – rendszerint a vödör (csöbör, keldár, geleáta) – a
kútba, arra a célra szolgáló eszközzel veszik ki. Ezt a hosszú rúdra, láncra
vagy kötélre erősített vasmacskát kankónak, vaskankónak vagy macs-
kának (Magyarfalu), románosan klásnak (Szabófalva) vagy kláncsának
(Diószén) nevezik, és gyakorlatilag minden életen (portán) megtalálható.
Hol kút volt, biztosan volt kankó es.
Ha olyasmi esik a kútba, amit nem tudnak a kankóval kivenni, akkor
valaki bé kell szálljon a lajtorjával, hasonlóképpen akkor is be kellett
valakinek mennie, ha nagyon mély volt a kút. Ilyenkor a kútbélés köve-
in lépegetve haladt lefelé, vagy beleállt a cseberbe, s úgy eresztették le a
szádján (Külsőrekecsin).
A kutak használatának rendje
Az erdőkön, mezőkön található kutak használata gyakorlatilag a földkö-

zösség idejét idézte. Rendszerint azok az emberek készítették – rakták
ki, tartották karban – akiknek a földjén vagy annak közelében voltak. A
bennük lévő víz beszerzésének módja a gyűjtögető életmód hagyatéka-
ként történt (BÁTKY 1941. 85.). Ezeket a kutakat az erdőt járó és a mezőn
dolgozó emberek közösen használták és többé-kevésbé kötelességüknek
érezték a rendben tartásukat. Aki ott kaszált, szántott, dolgozott, oda-
ment, s vizet vett – mondták Frumószában. A magyarfalusi Gyurka István
elmondása szerint a forrásokat mindenki használja, nemcsak az, akinek
a földjén van, akarmelyik menen oda, veszen vizet, megitassa az álla-
tokat es. Mikor valamejik lássa, hogy elromlott a csorgó, akkor mást
csinál, mincsak arra a hejre. A határban lévő kutak létesítésének szem-
pontjaira utal egy Csíkfalváról szóló közlés: „… a régi emberek eszesebbek
voltak, mint a mostaniak. Régen elindultál a mezőn, s akkorát mentél,
hogy elfáradtál, s kutat értél, s még egy akkorát mentél, s még kutat értél.
De a mostani emberek mét nem csinálnak?! Nincs ideik kutat csináni.”
(BENEDEK H. E. 1997. 63.) Valóban így van, a mai ember, ha falun is él,
sokkal kevesebbet forgolódik a határban, mint a régiek, s ha mégis, kevés-
bé van rászorulva a mezei és erdei kutakra, forrásokra.
Az emberi emlékezettel elérhető idők kezdetén a települések lakott ré-
szein gyakorlatilag csak utcai kutak voltak, de azóta – mint Csíkfaluban
mondják – egyre több kutat építenek az ográdákban es. Frumószán úgy
tartották a régi öregek, hogy akkor lesz a világvége, ha majd minden
háznál kút lesz. Hát most efelé haladunk! Amint az általánosan ismert
nóta mondja: „kinek van, kinek nincs kút az udvarában”.
Pedig a 20. század első felében még az utcákon is igen kevés volt a kút.
A rendelkezésünkre álló gyérszámú adat alapján azt mondhatjuk, hogy
a csángó falvakban közösen használt utcai kút meglehetősen kevés volt.
A Romántól északra fekvő Buteában például egy-egy utcai kútra 30 csa-
lád jutott. Az ide nem messze lévő Rotundán az 1950-es években mint-
egy 12 család járt egy utcai kútra, de már az ezredfordulón szinte min-
denkinek volt kútja az udvarán. Szabófalván az 1990-es évek elején az
ulicákon „minden három-négy háznál látsz egy kutat, de hamarébb voltak
gyírebben.” (ERDŰS SZÁSZKA 1994. 85.) Trunkon is hasonló volt a ku-
takkal való ellátottság a 20. század végén, 5-6 goszpodár – vagyis gaz-
da – tartozott egy-egy utcai kúthoz, Lészpeden pedig az 1970-es években

6-7 háznak volt közös utcai kútja. Természetesen ezek becsült számok, de
hozzávetőlegesen jelzik a települések kutakkal való ellátottságát.
Ezeket az utcai kutakat nemcsak közösen használták, hanem közö-
sen létesítették és közösen is takarították is. Akik tartottak a kúthoz,
azok mind ott voltak a kútásásnál – emlékeztek Trunkon. Diószénban
elmondták, hogy régen, amikor szinte csak az utcákon voltak kutak, az új
kút készítéséhez rendszeresen összeálltak az érdekeltek, s amit nem tud-
tak megcsinálni, arra zetett mestert fogadtak fel. Általában 10-20 család
fogott össze, régen többen, de ahogy szaporodtak a kutak, egyre keveseb-
ben. Diószéni beszélgetőtársaim, a Füstös család tagjai negyven éve olyan
kútra járnak, ahová 6-7 család tartozik.
Frumószában, ahol a kutak az 1990-es években még többnyire kint
voltak az úton, rendszerint az viselte a gondját, az viselte – ha tehető-
sebb volt – a költségeit, hogy legyen pománája, mert azt mondták, kell
a másvilágra is a víz. Vagyis ezzel az Isten nevében tett szolgálattal sza-
badult a purgatóriumban rá váró szenvedésektől, vagy azok egy részétől.
Külsőrekecsinben Kotyor Péter elmondta, hogy nincs minden életben kút,
csak ahol kaptak forrást, s az embernek volt rá ereje, hogy kutat csinál-
jon. Ahol benn van a kút az életben, az az emberé, s ami az uccán van, az
az egészé. De az ember kúttyának ásásakor is az összes szomszéd segí-
tett. Mert ha nem, mikor nem folyik a csorgó, hogy hozok én vizet annak
az embernek az ográdájából.
Pusztinában a helytörténeti témákban rendkívül tájékozott Kaszáp
István 1975-ben még emlékezett rá, hogy a 20. század elején ki volt az a
nyolc gazda, akinek kútjuk volt az udvarukon. De amikor 1947-ben bekö-
vetkezett az emlékezetes nagy szárazság, csak két pusztinai kútban volt
víz. Talán nem pontosak ezek a számok, de jól jelzik a kutak használatá-
nak mértékét. A közös és az udvari kutak arányát befolyásolta, hogy egy-
egy településen (vagy településrészen) milyen mélyen találtak vizet. Olyan
helyeken – mint Szabófalva vagy Lábnyik –, ahol mély kutakat kell ásni,
hogy vízhez jussanak, ott több a közkút, mert drága és nehéz dolog a kutak
létesítése. A szabófalvi Erdős Szászka Péter kútját például öt család hasz-
nálta, s mikor takarítani kellett, akkor mind az öt segített. Öten zették
a mestert, öten vették meg az új kalderust. A közösségi kúthasználatnak
olyan előnye is volt, hogy a tapasztalat szerint minél többen használják,
annál könnyebben frissül a víz.
A telkeken létesített „családi” kutakat az 1950-es évek végétől kezdték

létesíteni. Többször hallottam, hogy először a pap udvarában lett kút, az-
tán mások is építettek. Főleg a völgyekben, a települések alacsonyabban
fekvő részein terjedtek a családi kutak, mert ott könnyebb volt kiásni őket.
Ha valaki kutat ás az udvarán, a szomszédság igyekszik minél látványo-
sabb segítséget nyújtani, hogy jogot szerezzenek a későbbi vízhordásra.
Sokan azért inkább az udvaruk utca felőli határára ássák vagy ásatják a
kútjukat, hogy vízért járó szomszédok – mint Külsőrekecsinben mondták
– az embernek az élettyit ne máj mozgassák örökké. Rotundán jegyeztem
föl, hogy ott is az 1960-as évek elején kezdték építeni az udvari kutakat.
Mikor az övék elkészült, 14 család hordta róla a vizet. Aztán egyre többen
maradtak el, mert megásták a kútjukat a saját udvarukon, 1997-ben épí-
tette fel a kútját az udvarán az utolsó vízhordó szomszéd.
Érdekes, de logikus meggyelés, amit Diószénben hallottam, hogy aki-
nek saját kútja van, az rendszerint több vizet használ, mint aki más kútjá-
ról hordja.
A kutak tisztítása
A csángóföldi kutak mélysége rendkívül változatos, amint arról a külön-

böző kútfajtáknál már volt szó. A mesterségesen létesített, vagyis ásott
kutak lehetnek merítősek, ahol a vízszint a talajszint közelében van, vagy
attól legfeljebb néhány arasznyival alacsonyabban, aztán lehetnek kankós
kutak, amikben a víztükör a föld színe alatt 1-2 méterre található. Ilyenek
többnyire a mezőkön, a szántó vagy legelőterületek, kaszálók alacsonyabb
részein, esetleg a lakott helyek néhány körzetében találhatók, de nem
föltétlenül mélyebben fekvő falurészeken. Esetenként a kútásáskor ráta-
lálnak ugyanis olyan magasabban húzódó talajvízrétegre, mint például
Pusztinában a Külsőszerben, Furcikék kúttyának nevezett, meglehetősen
magasan lévő 1-1,20 méter mély kankós kútban.
Az emelőszerkezettel működő kutak közül a komponásak 5-6 méter
mélyek, de ahol 8 méternél mélyebben van a kutakban a víz, ott már csak
a kerekesekkel lehet kivenni a vizet. Adataim szerint Borgovánban átla-
gosan 8 méteresek a kutak, Buteában pedig, ami részben a Szeret magas
partján épült település, 18-22 méteresek, az alacsonyabb részeken 10-
12 méteresek a kutak. A Moldva lapályos völgyének baloldalán települt
Kelgyesten 3-4 méter mély kutak vannak, de már a folyó szemközti, maga-
sabb partján épült Korhánban akad 28 méteres is. Hasonló mélységűek,
20-30 méteresek a kutak a Moldva és a Szeret közötti magaslaton épült
Szabófalván és Trajánban, ezért itt nincsen komponás, csak kerekes kút. A
szomszédos Kickófalván, Jugánban, Bírófalván vannak olyan falurészek,
amik lenyúlnak a Szeret lejtőjére, ott nem mélyek a kutak. A Szeret völ-
gyében épült falvak kútjai is sekélyek, Burjánfalván például olyan seké-
lyek, hogy mikor megjő a Szeret, törik ki a kúttyik, lehet meríccsen belőle
kézvel – mondta az odavalósi, de Szabófalvára férjezett Szászka Mária. A
Bákótól délre eső magyar falvak kútjainak többségében 4-6 méter mélyen
van a víz.
A kutak mélysége különösen akkor kerül előtérbe, amikor időről időre
ki kell takarítani. Amint a hagyományos kutak ásását idővel felváltotta a
gépesített kútfúrás, a valamikor kútásással foglalkozó – leginkább kon-
tár – „specialisták” mindinkább áttértek a kutak takarításának mester-
ségére, amely feladattal a mind kevesebb oldalú, valamikori gazdálkodók
egyre nehezebben tudtak megbirkózni.
Az erdei és mezei források takarítása Moldvában nem olyan rend-
tartásosan és szervezetten történt, mint a Székelyföldön vagy Erdély
sok más vidékén. Nem volt rendje sem a kalendáriumban, sem pedig a
társadalmi munkamegosztásban, de azért hellyel-közel sort kerítettek
rá. Magyarfaluban mindig tavasszal volt a csorgótakarítás, de nem egy
bizonyos napon és nem is szervezetten. Néhány ember alkalmilag össze-
állt és ötletszerűen elvégezték. A falurészből egy, melyik gondolta, hogy
csinájjuk ki eszt a kutat, mert kell né nyáron, akkor elmentünk, s mek-
csináltuk.
Külsőrekecsinben is úgy emlékeztek, hogy a források takarításának
nem volt napja. Leginkább első kapáláskor – június első fele – tisztították
a mezei forrásokat, amikor úgyis kéznél volt a kapa. A megzöldült, meg-
nyálasodott, megmocskosodott forrásokat kitakarították a kapával; ha lá-
tom, hogy kell, takarítom meg, veszem ki a mocsárt, s akkor egy-két óra
múlva olyan fájin víz jött.
Frumószában amikor tavasszal mentek a darabokhoz, idős emberek
már előbb mentek és megtisztították a forrásokat, hogy amikor a dologra
került a sor, legyen tiszta víz. A románoknak minden esztendőben volt egy
napjuk, mikor Boldogságos Szűz Máriát említik, akkor ők elmennek, s a
kutakat mind kitakarítják. A magyarok nem egy napon mennek, hanem ki
mikor akar. Mások szerint viszont Úrnapján tisztítják a kutakat, a magya-

rok és a románok közösen. Az arra való nap, hogy tisztíccsuk a forrásokat.
A falubeli, utcákon vagy udvarokon lévő kutakat többé-kevésbé rend-
szeresen tisztítják. A közös kutakat többedmagukkal, de az egy gazdához
tartozókat is többnyire kalákában. A kutak tisztítása során egy dolog a
kútmerés, és más dolog a kúttakarítás. Az előbbire rendszeresen, egy-két
évenként került sor, az utóbbira inkább csak olyankor, ha valami beledög-
lött, vagy mikor nagyon eliszaposodott és zavaros, piszkos vizet mertek
belőle. Persze a kétféle munkafolyamatot gyakran összekötötték: kimer-
ték a kutat, aztán ki is takarították.
A kútmerésre attól függően került sor gyakrabban vagy ritkábban, hogy
hányan használták a kutat, mennyire mocskosodott el. Ha ritkábban húz-
tak belőle vizet, hamarabb iszaposodott. Amikor már nagyon mocskos vizet
mertek, akkor valakinek be kellett mennie a kútba. Erre általában nyáron
kerítettek sort, amikor rendszerint kevesebb víz van a kutakban. Ez aztán
többféle módon történhet: vagy beleáll a kúttisztító egy cseberbe, abban le-
eresztik, s gumicsizmában, esetleg keresztbe tett deszkán áll. Megvakarják
a kút fenekét, jól kimossák, megsöprik, megsúrolják az oldalán a köveket.
Pusztinában az a szokás, hogy egy kötélre keresztbe felkötnek egy fát,
egy ember ráül úgy, hogy a lába közé veszi a kötelet, s aztán leeresztik, hogy
ott kimerje egy keldárral a molmot vagy mulmot, ami évek alatt összegyűlt.
Ha valami beledöglött a kútba, akkor föltétlenül, ha nem, akkor csak ese-
tenként tesznek a megtisztított kútba oltatlan meszet (var), vagy mészle-
vet (várlé), esetleg kicsi szenteltvizet. Egy nap s egy éjjel után használható
a kút. Oltott mésszel fertőtlenítik a különben nehezen tisztítható pumpás
kutakat is. A pusztinai Tímár József úgy emlékezett, hogy a takarítás után
régen újraszenteltették a kutat, de ez vagy fél évszázada kiment a divatból.
Errefelé csak szenteltvizet öntenek belé, de nem izélik – terhelik – a papot.
A víz használata
A csángók közül sokan emlékeznek még azokra az időkre, amikor a termé-

szetes vizek ihatók voltak. Frumószában mondták: Nálunk azelőtt tiszták
voltak a vizek, csak most rontották el ezekkel a szondákkal. A falvakon
átfolyó patakokból nem ittak, csak az erdőkben és a mezőkön található
folyóvizekből merítettek, amikor ott dolgoztak a közelben. A falu között
folyó patakokból nem is hordtak ivóvizet, csak a hitványabb dolgok mo-

sására használták. A patakok vize leginkább az állatok itatására és ludak,
récék tartására szolgált. A nagyobb folyók – mint a Szeret vagy a Beszter-
ce – mentén épült települések általában messzire estek a vizektől, a vízi
szárnyasokat még a madárinuenzához kötődő hisztéria előtt sem tudták
oda ereszteni. De például a Tázló menti Frumószán és Pusztinában vagy a
Moldva melletti Kelgyesten korábban jelentős számú libát és récét tartot-
tak a vízen, nem is beszélve a Külsőrekecsinben, Klézsén, Csíkfalván – és
a többi hasonló adottságú településen – keresztülfolyó patakokban tartott
vízi szárnyasok tömegéről. De a legtöbb patak vizét – ha még nem szárad-
tak ki teljesen –, manapság elsősorban öntözésre használják.
A mezőkön, legelőkön folyó patakokból itatták a nagyállatokat, tettek
gátakat, csináltak göbéket, s ott itattak. A faluban lévő út menti kutak
kettős célt szolgáltak, vagyis kétféleképpen használták a vizüket. Egyrészt
ivásra és háztartási célokra, beleértve a mosást is, másrészt a nagyálla-
tok itatására. Ezt hagyományosan úgy intézték, hogy kihajtották a lovat, a
marhát, esetleg a juhot és a kecskét a közkutak melletti vályúra. Ugyanis
a falu legtöbb közös kútja, különösen a csorgóként működő kutak mellett
ott állt az állatok itatására szolgáló vályú. Ezek régen fából, mégpedig el-
sősorban cserefából, plófából készültek, újabban pedig vasból, cement-
ből, olykor használt és kétfelé hasított traktorgumiból.
A szomjas emberek számára a kutak mellé helyezett ivócsészék: kannacs-
ka, kancsócska (Magyarfalu), csipor, kicsikanna (Külsőrekecsin), csipar
(Szabófalva) szolgáltak. Az mindig ott ült, s ha elrontották a kölykök tet-
tünk mást, láncval, szermával kötöttük oda – mondták Magyarfaluban.
Kutak a folklórban
Ez a témakör külön tanulmányt érdemelne, lévén hogy a kút számos for-

mában és összefüggésben szerepel a folklórban és fordítva: a folklór vilá-
gában gyakran fordul elő a kút, akár jelképesen, akár szimbolikusan, át-
tételesen. Ebben a tanulmányban azonban indokolatlan aránytalanságot
okozna, ha részletesen foglalkoznék a moldvai kutak folklór vonatkozása-
ival, ezért csak három olyan folklóralkotást, egy mesét, egy-két balladát
és néhány Lakatos Demeter verset, továbbá egy szokástörténetet mutatok
be, amikben – ha nem is fő, de – szerepe van a kútnak.
Az egyik a Lábnyikról való, Res Jankó meséje. Ez a Jankó olyan res-

tes volt, hogy azt el sem lehet képzelni. „…egyebët sëmmit së csinyát,
csak az ágybo ült. Af fël nëm këlt soha, hegy mënnyën a munkáro. Asz
mongya ëggy üdőbe az örëg annya neki: »Ó jam – aszongya – Janka, el
kël mënnyé még magad ës vizët hù’jzá ëccër – aszongya –, me látod, a vi-
zünk èlfogyott. Fëlkël Jankó ës, elévëszën két kantát s elindù’l a vízre.” De
hát meríteni is rest volt, hanem meglát egy csukahalacskát, amint mászik
a sárba, s az addig könyörgött neki, amíg be nem tette a vízbe. Aztán ez
a halacska a jótettért megsegítette: vödrei maguktól megmerültek a kút-
ban, s maguktól haza is mentek, Jankónak csak a kezét kellett összefonni
a hátán, s úgy ballagott a vödrök után. Aztán különböző bonyodalmakat
követően a „csukahalacska” minden bajból kisegítette, s végezetül király
lett belőle. (HEGEDŰS 1952. 209.) Így lett a halacska által nyújtott racio-
nális segítségből, a vízhordó vedrek kútba merítéséből, cipeléséből a mese
végére, a lehető legirracionálisabb, „meseszerű” földöntúli segítség.
A számos, kutat is említő népdal és ballada közül kiemelkedik az a Fa-
ragó József által közölt, talán nem is ballada, hanem ahogy a szerző neve-
zi: egy hagyományos paraszti tragédia verses krónikája. (FARAGÓ 1958.
19–44.) Maga a történet meglehetősen banális: egy csángó legény megré-
szegedik a guzsalyasban, majd elalszik a kút káváján, beleesik és megfullad.
A Lészpeden gyűjtött folklóralkotás különlegessége, hogy egy, a gyűjtő által
teremtett alkalomkor született, mikor viszonylag rövid időn belül többször
egymás után elénekelte az áldozat komaasszonya, s ezzel a folklórkutató Fa-
ragó Józsefnek lehetőséget adott a „ballada” születésének és variálódásának
meggyelésére. Számunkra azonban azért tanulságos ez a jelenség, mert
viszonylag reálisan bemutatja a legény kútba esését, majd a holttestnek a
kútból való kiemelését. A történetet maga a főszereplő „mondja el”, aki az
esemény hőse és egyben áldozata. A guzsalyasban megrészegedett legény
ahelyett, hogy hazament volna, leült a kút kalácsára, vagyis a kávájára, és
„Jaj, én ott már elszunyodtam,

Jaj, én ott már elszunyodtam,
S akkor a kútba béestem,
S akkor a kútba béestem.
A fejemet esszetörtem,
Én a kútba, jaj, elvesztem.”
Nagy csődület támadt, odajöttek a csendőrök is, ott volt a halott barát-
ja, Simon Péter is, akinek felesége énekelte a történetet Faragó Józsefnek,
a jeles folkloristának. Aztán fölvetődött, hogy
„Ki vegye ki azt a hóttat,

Jaj, már abból a méj kútból?
Simó Péter csak azt mondta
Csendereknek: – Ájonak meg.
Simó Péter, jaj azt mondta

Csendereknek: – Ájonak meg,
Menjek belé jén a kútba
Hogy vegyem ki Farkas Istánt.
Belé es mene ja kútba

Simó Péter, jaj, odament.
Kútba mikor belémene,
Farkas Istánt megölelte.
Farkas Istán megölelte,

Jaj, a kötelvel megkötte,
Rikojtá ja csendereknek:
– Hújzák ki imánd a legént!”
A verses elbeszélésnek ezek a részletei nyilvánvaló realizmussal közlik

a kútba fulladt ember kivételének szokásos technikáját, ez a szinte apró-
lékosan lefestett jelenet aligha lehet az énekes kitalációja. Aztán a verses
krónika újabb és újabb változataiban bővülnek a részletek, orvosok bon-
colják a halottat, csendőrök gyanúsítják a komáját, aki kihúzta a kútból,
édesanyja siratózta. Faragó alaposan végigelemzi a „maszületett” verses
krónika stiláris tulajdonságait, amik magukon viselik a folklórtermék új-
szülöttségének jegyeit, minket pedig elvezetnek a kutak világának sajá-
tos dimenziójába, a kútbaesés és a kútbafúlás területére, amiről számos
– folklorizálódott vagy racionális – történetet ismerünk.
Farkas István tragédiájának „balladája” azonban nem a semmiből szü-
letett. A verses krónika indítása azzal a – nem csak a moldvai csángó folk-
lórban ismert – sztereotip szövegfordulattal kezdődik, mely szerint
„Farkas Istán mit gondoltál,

Mikor hazól elindultál?
– Én egyebet nem gondoltam,
Korcsomába már elmentem.”
Hasonló képpel kezdődik az ugyancsak Faragó József által, Pusztiná-

ban gyűjtött, a kútbaesett legény tragédiáját elbeszélő énekelt történet:
„Szógalegény, mit gondoltál,

Mikor hazól elindultál?
Én egyebet nem gondoltam,
Életemet félbehagytam.
S a gazdámtól nem búcsúztam,

Marhát a kútra hajtottam.
Mikor a kútba hajlottam,
A halálval kezet adtam.”
És hasonlóképpen kezdődik az ugyancsak Lészpeden, a 19. század

végén keletkezett Bilibók János ballada is, amit egy megölt legény húga
„kezdett”, „a székely népköltészetben a XIX. század közepétől meglehe-
tősen elterjedt és hagyományossá vált formulával” (FARAGÓ 1958. 23.):
„Ë Bilibók János, mit gondoltál,

mikor hazól elindultál?” (DOMOKOS–RAJECZKY
1961. 108.)
A kút, mint a közösségi tér kiemelkedően fontos pontja érvényesül ab-

ban a Lábnyikból ismert népszokásban is, aminek lényege, hogy a falu
központjában lévő bővizű kútból itatták a legénysorba lépő úgyermeket.
„Amikor a lábnyiki ú elérte a tizenhat évet – írja odavaló rokonai visz-
szaemlékezése alapján Laczkó Mihály – beavatták a legénysorba, s attól
fogva felmehetett a templom kórusába, mert addig az oltár előtt ültek a
gyermekek között. Amikor a 16 éves legény először ment ki este az utcá-
ra, meg kellett igyék a Bécs kúttyából három bögre vizet, jó féllitereseket
egymás után. Ez után azt mondták neki: »immár te es legény vagy!« De
a kanna vízben hamu volt. Leghamarabb, mikor kijöttél az útra: »legény
vagy, immá idd meg«. A nagyobbak fogták meg, s addig nem hatták, míg
meg nem itta, nyomták beléje. Aki megitta, az más este kimehetett az
utcára. De hogy valaki rosszul lett volna a hammas víztől, nem tudom.”
(LACKÓ M. 2004. 286.) Ez a Bécs kúttya most kerekes, de régebben
komponás volt.
A szabófalvi Lakatos Demeter verseiben is többször előfordul a csargú,
a kumpanász, meg a bugyinka kút, mint a atalok kedves találkozóhelye,
gyakorlatilag a atalok közti szerelem jelképe. A forrástul jövő lyány elé
kiálló legény szívibe megebredt a szerelem. (LAKATOS 2003. 222.) A sze-
retőjével búcsúra menő legény meg állt Berendisnél csargúba, aztán ittak
bugyinákból vizet, hideget, ész meg kérdtem a fülibe, ha szeret…(LAKA-
TOS 2003. 244.). S talán a legszebb részlet:
„Vártalak pataknál sokcor,

ó kedvesem,
ahul a vízmolam ínekel
szép csendesen,
hul a nyári szél lúzákba
csak abajag,
kupanász kút östi csendbe
mind nyikarag.
Vártalak sokcor forrásnál,

jár eszedbe,
dét jöttél a karsú vízzel,
a kezedbe,
csúkaltalak, öleltelek,
te gurikám,
nem türűdtem, ha emberek
mind neztek rám.” (LAKATOS 2003. 252.)
Szerepel a kút néhány szólásban is. Lábnyikban, ha le akarnak szólni

valakit, aki nagyon bőcsködött, s a közülük valónak akar parancsolni, an-
nak azt mondják: „Tudom, ki vagy! Tudom melyik kútból ittál. Te nekem
nem parancsolsz!” (LACZKÓ I. 1994. 202.)
A kutakban történt balesetek
Az ilyen esetek nem túl gyakran, de mégis előfordulnak, s mert ritkák

és többnyire megrázóak, a közösség emlékezete jobban megőrzi őket. S
mint minden szájhagyományban őrzött történet, előbb-utóbb ezek is
folklorizálódtak, s a hallottakból már aligha lehetne kiválasztani a való-
ságos eseményt.
A kút, mint mindenhol, Moldvában is az életuntak végső menedéke.
Vizanteán hallottam, hogy egyszer valaki bészökött a kútba, s meghalt.
Azt a kutat aztán többet nem használták, mert „lelket kért”. Frumószán
azt mesélték, hogy egy olá eccer bészökött a kútba, de lábbal előre és csak
öt metrus volt a kút, nem pacilt semmit. Kihúszták, s Isten álgya meg.
A legtöbb történet olyan kútbeli balesetekről szól, amik rendszerint
ásás közben következtek be. Kelgyesten hallotta valaki, hogy a szomszé-
dos Dulcsesten kútásás közben ráomlott a föld a bennállókra, pedig azok
szpecialisztok voltak. Kivették az embereket, de az egyiket hultan. Má-
sik eset Külsőrekecsinben történt: már ki volt ásva a kút, eresztették be
a köveket láncval, edénnyel, s elszalasztották azt a cseber követ. S mi-
kor elszalasztották, az az edény a kővel fölesett az ember fejére. Kivet-
ték hótan. Aztán azt a kutat elhatták volt sokidőt, nem vettek vizet
onnat. Mert annak az embernek a vére oda béfolyt. Aztán későre, késő-
re kimosták, kitakarították, s aztán úgy fokták még használni most er-
refelé.
Szabófalván hallottam, hogy sántak kutat a Balázokba. Bement oda,
beszalasztottak egy kűt, s meghót odabé. Haltam ojat isz, hogy egy nép
beszökött, de nem halt meg, kivették. Máskor beestek bubák, haltak meg.
Ha valaki belehal, takaríssák ki. Acélfalván, ahol nagyon mélyek a ku-
tak az is megtörtént, hogy tisztítás közben megszédült és beleesett valaki.
Diószénban egy román ember esett bele az egyik kútba – részeg volt vagy
mi? –, azt a kutat aztán becsinálták, s azóta sem használják.
Pusztinában is megőrizte a népi emlékezet, hogy az 1910-es években
egy Kolumbán nevezetű belesett kútba. Egy Erdélyből ideházasodott gaz-
daember szolgája jött be itatni egy kankós kúthoz, s ahogy belehajolt,
hogy merítsen, beleesett. Nem kaptak róla hírt, s belefulladt. Azt a kutat
betemették.
Több történet szól arról, hogy gyermekek estek a kútba, aztán vagy
belefúltak, vagy sem. Buteában előfordult, hogy két gyermek zuhant a
kútba. Az egyik, egy kilencesztendős leány, megkapaszkodott a láncban,

kiabált és kihúzták, de a másik belefúlt. Nagypatakon egész különös, vé-
gül is kedvező kimenetelű gyermekbalesetről számolt be – maga a ko-
rábban pórul járt személy, aki nem mindennapi történetét a következő-
képpen mondta el Gazda Józsefnek: „Beléestem vót a kútba. Édeszapám
elvót Kákovára, édeszanyám gyetót beteg volt szegény. Édeszapám, mi-
kor hazajött a temetészről, hát münköt elküldött, hogy hojzunk egy kicsi
jó hideg vizet, hogy ihatna szegény. Én eléfutottam a kúthoz, szerettem,
hogy felléptem a kalácsára, oda a fára belül, s úgy húztam a kereket. A
tesztvérem, Jánosz odaért, s míg én húztam a kereket, megrántotta, ak-
kor üreszbe húztam, sz beléhuppantam a kútba. Szegény rikojtozni kez-
dett, hogy én béesztem a kútba, sz meghalok. Én mikor béesztem, engem
a vize felütött. Sz még visszaszípott, jut eszembe. S mikor kijöttem, a
lábujjkáim meloszok – fődesek – voltak, leértek épp a fenekire. Sz mikor
felütött engem harmadikszor, akkor én megfogtam a köveket. Úgy adta
a Jóiszten, nem csúsztak meg. Mikor tesztvérem elfutott, visszafutott,
hogy na, én béesztem a kútba, jaj odagyűltek a szomszédok. Mire oda-
értek, én kimásztam, mint a béka, a köveken. Odajött Benke Márton, jaj,
akkor benézett a kútba, jaj mász ki a köveken! Jaj, mász ki a gyermek a
köveken! Jaj nezze, félig kijött, hogy tudjuk kivenni, még visszaeszik a
kútba, meghal akkor! Édeszapám isz odajött szegény. Éll, éll Antikám!
Éll! Odahúzták éppen mellém a láncot, s csebret. Jaj Antikám, lépj belé
a cseberbe, sz fogd meg a láncot. Jaj Antikám, jaj Antikám! Én nem mer-
tem belépni a cseberbe, féltem, a lánc elszakad. A lánc kemény volt, de
meg voltam éjedve. Folyt a vér a fejemből, mert eléjött vót a cseber, teli
vót vízvel, elért ingemet, sz akkor megütte a fejemet. Kihúzogattak no, a
láncon, mert a cseberbe nem mertem belelépni. A láncot fogtam. Jaj, oda-
jött édeszanyámnak a mámókája, volt 82 esztendősz szegény, odajött. Jaj,
Antikám, kijöttél a kútból Antikám. Jaj, mid szérik, mid szérik? Nezte
a fejemet, be volt törve a csebertől. Megragadott, sz vitt haza, locsosan,
mert nem hoztak ruhát, hogy öltöztesszenek. Én megejedtem apámtól,
gondoltam megver, mét mentem oda, a kúthoz, hogy béesszem. Jaj édes
mámókám. Fiacskám, ne fussz el, met nem üt apád, hálá isztennek, hogy
kijöttél a kútból elevenen, hogy nem haltál meg. Mid sérik? Mit csánjak
én veled? Vetek vizecskét, hogy igyad meg! […] Osztánd úgy mind fel-
öltöztettek ingemet jól, osztán no, édesz mámókám elvitt haza hezza.”
(GAZDA J. 1993a. 24–25.)
Kutak hiedelmei
A kutak szerepelnek a moldvai magyarok hiedelemvilágában is, más szó-

val a kutaknak is megvan a maguk hiedelemvilága. Mint tudjuk, a pa-
raszti hiedelmek többféle összetevőből keletkeztek: „egy részük régebbi
pogány világképek maradványai, mások egyházi hittételekből torzultak
hozzá”. (DIÓSZEGI 1979. 544.) Ebbe a körbe tartoznak a kutak szente-
lésével – új kút megszentelése, Vízkeresztkori kútszentelés – továbbá a
különféle, kúttal kapcsolatos tilalmak. Mint például hogy Ne menjen a
nijép kendő nélkül, mert sánódnak bogarak a kútban. (Szabófalva, 1997.)
Szinte egész Moldvában ismeretesek annak a hiedelemnek a külön-
böző formái, amik szerint, ha avatatlan asszony megy a kútra vízért, el-
apad a kút. (Csíkfalva, Frumósza, Kicsiszalonc, Lábnyik, Pusztina) Ez a
hiedelemszokás szinte egész Moldvában ismert. Lujzikalagorban úgy tart-
ják, hogy: „A kútra nem lehet menni, mert megnyüvesedik a víz.”; aztán:
„Amíg ki nem avatódik Klézsén egy gyermekes asszony, nem szabad vizet
merítsen, a kútra nem lehet elmenjen, mert halálos vétket csinál és elapad
a víz”; „Lészpeden azt mondják, ha avatás előtt a kútról vizet vesz, akkor
megromlik a víz, ha nem tölti ki a hat hetet, hogy a gyermek született, s
menen ki a házból, vaj a vízre, akkor a kertek mellett kell a másvilágon
kitöltse azt a hat hetet”; Magyarfaluban: „A kútból vizet nem vettünk ki,
mert az avatatlan asszony nem szabad vizet vegyen, mert a víz megkuka-
cosodik”; „Meddig ki nem avatódott a papnál, addig nem szabad elmenni
a kútra, Isten őrözz.” (Diószén) (BOSNYÁK 1980. 192–193.) Lábnyikon
pedig néhány emberöltővel ezelőtt úgy tartották, hogy ha mégis merített
volna és valaki meglátta, azt a kutat lezárták, s nem volt szabad belőle vi-
zet vinni, amíg a pap újra nem szentelte. (LACZKÓ I. 1994. 111.)
A néphit szerint veszélyeztették a kutak vízhozamát azok is, akik hi-
tetlenül éltek együtt, ezért – lészpedi adat szerint – elhajtották őket a
kutaktól, így éjszaka, lopva vittek maguknak vizet. Frumószán olyan is
történt, hogy a pap megharagudott valakire, s kiátkozta, hogy sehová sem
mehet a kútra vízért. S akkor az emberek nem engedték, hogy vizet vi-
gyen a kútjukból.
S ha már a papoknál tartunk, itt kell megemlékeznünk a kutak szen-
telésének alkalmairól is. A kutakat általában elkészültükkor szokták szen-
teltetni, esetleg a tisztításuk után újra szenteltetik. Azokban az időkben,
mikor sok faluban nem volt pap, a deák szentelte vízkeresztkor a kutak
vizét, ami annyit jelentett, hogy imádkozott a kútnál. 1950 előtt általában
Vízkereszt napján is megszentelte a pap a kutakat, csorgókat, de ahogy a
kutak száma szaporodott, ez a szakrális tevékenység egyre inkább csak
a közkutakra korlátozódott. A 20. század utolsó évtizedeiben pedig már
általában az volt a gyakorlat, hogy a pap megszentelt néhány – utóbb már
inkább csak egy – kutat, s aki akart abból vitt vizet a saját utcai vagy udva-
ri kútjába. Ennek a hiedelemszokásnak a leépülés során sokféle változata
volt, de tapasztalatom szerint elsősorban a helybéli „lelkiatya” hozzáállá-
sán, nevezetesen a serénységén múlott, hogy a kútszentelés szokásának
elhalása mikor milyen stádiumba került. Pusztinában például Pusztinai
Jánosné elmondása szerint 2001-ben, már csak egyetlen kutat szentelt a
pap. Énekelve felmennek a keresztekvel, s megszentelik a kutat, amelyik
a diszpenzár előtt van. Abban van a legtöbb víz. De talán a hagyomány
erejét is jelzi, hogy korábban ez a kút volt a legközelebb a falu régebbi,
még az 1950-es években lerontott templomához.
Vegyes lakosságú településeken az új kutat rendszerint a katolikus
meg az ortodox pap is megszenteli, de az utóbbi időkben a kutak szente-
lése egyre inkább a valahol megszentelt kút vizének széthordására és a
kutakba öntésére szorítkozik. A mezei kutakat ma már egyáltalában nem
szentelik.
A román folklórban ismeretes az a hiedelemlény, ami meghatározza a
megszületett gyermek életsorsát, vagyis megszemélyesíti az eleve elren-
deltetés fogalmát. A jelenséget, amit a néprajzi szakirodalom sorsvetés-
nek nevez és az istenítélet témakörébe sorolja (TÁRKÁNY SZŰCS 1979.
651.), megtaláljuk a moldvai magyarok hiedelemvilágában is, mégpedig
’ursita’ néven, s ahogy magát a szót, úgy ismeretanyagát is nyilvánvalóan
a románból vették át. Mutatja ezt az is, hogy a moldvai és a gyimesi ma-
gyarokon kívül ebben a formában nem ismeretes, sőt már Gyimesben is
szinte kizárólag a ’rontás’ fogalmához kapcsolódik. Ám a moldvai magya-
rok az ’urszita’ jelenségét – akárcsak a románok – másként értelmezik:
az eleve elrendelt, megváltoztathatatlan sorsként jelenik meg, ami már az
ember születésének pillanatában eldől. (SALLÓ 2008. 28.)
Három ilyen, urszitával, sorsvetéssel összefüggő történetet ismertem
meg Moldvában, s mindháromban szerepet kap a kút. Az egyiket a Szeret
bal partján lévő Diószénban hallottam, de az eset a Szeret túloldalán, a
Lujzikalagor mellett fekvő Szarátán történt. Született itt egy gyermek, ezt
halintottam én – mesélte az 1948-ban született Füstös Pál. – Nálunk úgy
mondák: urszita, amikor a gyermek megszületik, megmondják mennyit

él, mikor hal meg és hol. S ott Szarátán volt egy szekér, mésszel volt meg-
rakva, vagy degettel, s az az ember ott aludt az udvarban a szekeriben.
Éjjel eljött az ördög vagy angyal – nem tudom – az ablakhoz, s meg-
mondta, hogy ez a gyermek ekkor s ekkor meg kell halljon, mert bele-
esik a kútba. S akkor az ember, aki volt a szekérrel, mondja a gazdának,
hogy eljövök s én leszek a gyermek keresztapja, mikor keresztelitek a
gyermeket. S az az ember, melyik otthon volt, a gyermek apja, elfogadta.
S a szekeres eljött a keresztelésbe, hogy keresztapa legyen, megkeresz-
telték a gyermeket. Mikor nagyra nőtt a gyermek, egy leánygyermek
volt mintha, amikor 10-12 éves lett, eljött ez az ember a komájához, s azt
mondta: – Komám, jó lenne, ha ennek a kútnak csinálnánk egy fedelet,
ne hogy még beleessék egy macska vagy egy tyúk. Azt mondja a komája,
az a gazda: – No, álljunk neki, s csináljunk. S megcsinálták a fedelet s a
fedőt is, mert az udvarban volt a kút. Megtettek mindent, de mikor elért
az az óra, hogy meghaljon a gyermek, akkor az lefeküdt a kútra s meg-
halt. Nem tudom igaz lesz-e vagy sem, de így halltam.
A másik eset Magyarfaluban történt: Béprimiltek ilyen fazakasokat,
akik árulják az edényeket, fődből. S egy ember béprimilte, mert nem volt
hol aludjanak. Azt mondták, kinn alusznak a szekerbe, nehogy valaki
ellopjon valamit. S akkor éjjen megszült a nép, ahol voltak. S ő meglátta,
hogy az ablaknál mit mondott, a zódiját ami adja le, hogy mit kell húz-
zon, miféle hónapban hal meg, mi történik vele. S az olyan, mintha egy
legény lenne, de nem lássuk. Hanem az mondta: mikor huszonöt eszten-
dős lesz, akkor meghal, a kútban vesz el. Eltelt a huszonöt év, s akkor az
apja becsinálta a kút szádját, s a a odament, felfeküdt, s mindcsak ott
halt meg. Ez a zódija. Ez itt történt, de régen.
A harmadik „sorsvetés” történetet a szabófalvi Erdűs Szászka Pé-
ter jegyezte le. Az eset lényege, hogy egy Bákó környékéről jött, kocsi-
kenőcsöt áruló ember elszürkült a faluban s éjjeli szállásra kérezkedett
egy szabófalvi atyahoz, ahol éppen vajúdott az asszony, ezért odakint
a töltíszen nyugodott le. Az éjjel megszületett a buba, s a pakurár a töl-
tésen hallgatta, „hogy az őrangyalok olvastatak a zodjejét az bobának:
ez a gyermek meg kel nőjön nagyot, szépen darig gyermek lesz […] de
djet megházasodjék a 20 év korán, akor menekező éjén hal meg.” A gyer-
mek nőtt, mikor elérte a 20 évet, akkor házasodott, s apja elhívták azt a
pakurárt is, melyik ott volt a születésekor. „Sok ember barátok, rokonok
s másféle kívánt emberek voltak a menekezőbe, énekeltek s táncoltak s

még sokféle játzotok mind e menekezőbe. Este készűre elsziledtek, haza
mentek mint s lefeküdtek. Othond a gazda embernél csak az a pakurár
elmaradot, hogy aludni fog mincsak e töltésen fekedik le aludni. Éjel kijöt
az nyérel a házból, felkelt a nyerásza melyül, s az udvor kertébe volt egy
kut, de bé volt takarval a fenékvel doszkából. Csak elhuzta é feli a feneket
s felfeködt rá ot a kuton. Iénd atól mind aludt s megfordult más olda-
lára s ugy mind megfordult, csak béeszett a kutba s megholt.” (ERDŰS
SZÁSZKA 1994. 73.)
A három sorsvetés történetben nem nehéz fölismerni az állandó motí-
vumokat: a vándor kereskedőt, az éppen vajúdó asszonyt, az akkor és ott
született gyermek sorsát megjövendölő túlvilági személyt, és a megjósolt
halált – a beteljesülést – okozó, megvalósító kutat, ami többnyire csak a
megjósolt esemény helyét jelenti, és nem annak okozója.
A kutakkal kapcsolatos az a Bogdánfalván megesett hiedelemtörténet
is, aminek az alapja, hogy ha valaki odamegy a szivárvány végéhez, akkor
az felszípja, s mikor lecsapja túlfelől, ha leánka volt, akkor lesz kölyök –
ahogy Magyarfaluban mondják. S Bogdánfalván volt egy leány, aki „vizet
talált innyani abból a kútból, éppen akkor, mikor a szivárvány húzta fel
a kútból a vizet. S egy hónap múlva úgy lett vele, hogy egy hónapig volt
leány, s egy hónapig legény. Hát akkor úgy jött az idő, hogy elment férj-
hez. Eladódott, elvettén őt egy legény, meg is esküttek, és a legén nem
tudott arról semmit és a lány is nem szólott neki semmit, hogy mi, hogyan
van vele. És mikor immán eljött az az üdő, hogy el kellett választódnia,
hogy abba a hónapba legény legyen, hát akkor csodálkozott, hogy mi is
volna vele. És akkor megmondta neki, a felesége, hogy: »Néha velem így
van, egy hónapig ijen vagyok, s másik hónapig ijen.« »Hát hogyan?« »Hát
egy hónapba liány, s a másikban ember.« »Hát hogyan történt ez?« »Hát
ivuttam a kútból, amikor a szivárvány szípta föl a vizet.« »És hát, ez így
végig mehet?« »Hát ahogy akar, mehet talán, ha nem akar nem menen.«
És azt mondja: »Hát, én ilyenformának nem bírlak« – aszongya. És ak-
kor szépen elmentek a paphoz, és megmondták a papnak, megabajogtak
a papnak, hogy hogyan vannak, és akkor elváltak szépen, ahogy össze-
gyűltek, úgy el is váltak. És a menyecske maradott odahaza az apjáéknál,
és az ember elment vissza… az embernek ekkor hejet adtak, hogy még
megházasoggyék, s meg is házasodott, és a menyecske maradott hon to-
vább.” (HEGEDŰS 1952. 171–172.)
A kutakkal és a vízzel kapcsolatos hiedelmekkel függ össze az az igen

szép és hasznos szokás is, hogy ha meghalt valakinek a hozzátartozója, ak-
kor felfogadja, hogy valamennyi ideig – rendszerint negyven napig – vizet
hord a kútról egy beteg, vagy öreg rokon számára, esetleg a szomszédban
lakó embernek, asszonynak, mégpedig szívességből, a halott lelki üdvös-
ségéért. Az egyházi tanítás szerint ugyanis a megtisztulás, a néphit szerint
pedig a lélek másvilágra jutása előtti ellátásának, a mulasztások pótlásá-
nak időszaka – és lehetősége – a hathetes gyász. (VIRT 2001. 80.) A szo-
kás szerint – ami különben az ortodoxoknál is megvolt – Pusztinában,
„ha meghalt valaki a családba, akkor a szomszédnak vizet vittek negyven
napig. Minden nap egy vödörvel. Saját kút van mindenkinek, abból me-
rítette, és odavitte egy vödörvel.” (VIRT 2001. 86.) Ez az „egy vödör”-nyi
víz hordása jelzi, hogy itt elsősorban nem szükséglet kielégítéséről, hanem
jelképes jócselekedetről volt szó. Akkor volt ennek gyakorlati jelentősége,
amikor a ritkán épült utcai kutakból, sokszor nagy távolságokról kellett
hordani a vizet, ami bizony az egyedülálló, idősebb asszonyok, emberek
számára erős megpróbáltatást jelentett. Hasonló megfontolásból – vagy
talán inkább: érzületből – készítette, viselte gondját, költségeit a háza
előtt lévő, főként a szomszédok által használt közkútnak az a gazda, aki
úgy tartotta, hogy ez által legyen pománája. A Tázló menti Frumószában,
azt mondták: kell a másvilágra is a víz. A szokásról és balkáni párhuza-
mairól lásd VIRT 2001. 85–86., valamint RÓHEIM 1925. 187.
Klézsén újesztendő éjjelén a lányok elmennek 12 órakor tükörrel
s „neznek be” a kútba. S ha „neznek, meglátják, ki fogja őket elvenni”.
(BOSNYÁK 1980. 118.) Pusztinán ugyanígy, szilveszter estéjén, ha valaki
meg akarja látni, hogy kihez megy férjhez, „nézzen bé a kútba, tartsa belé
a tükröt, s meglátja, kihez megy férjhez”. (BOSNYÁK 1980. 129.) Lészpe-
den az volt a szokás, hogy vízkereszt napján nem szabad a kútról mosás-
hoz vizet hozni, mert akkor a kutakat szentelik. (BOSNYÁK 1980. 119.)
A másvilággal kapcsolatos az a Magyarfaluban ismeretes szokás, hogy
Szent György-napján a családi portákat zöldágakkal vagy zöld homppal
díszítik, s azt kell gondozniuk. Ha elszárad rajta a fű, akkor „a kihelyező
embernek a túlvilágon egy mély kútból szájban kell rá hordania majd a
vizet, míg a fű újra zöld lesz”. (IANCU 2013. 361.)
Ezek a hiedelemtörténetek megerősítik a kutak, esetünkben a moldvai
magyar települések kútjainak szakrális jelentőségét. Ez pedig elsősorban
azzal hozható összefüggésbe, hogy Moldvában a hagyományos szférában
és a „hagyományos korban” – tulajdonképpen a 20. század végéig, de a

lényegét tekintve egészen napjainkig – „a kutak viszonylag kis száma, és a
vízhez való hozzáférés problematikus volta miatt – írja Peti Lehel – meg-
különböztetett gyelemmel övezik; szakrális fontosságot tulajdonítanak
nekik.” „Gyakran látni a moldvai falvakban – folytatja – a kutak mellett
elhelyezett szakrális kisépítményeket, szentek szobrait, helyenként egész
kis oltárokat. Bogdánfalván például az egyik kiszáradt kutat beépítették
egy ilyen oltárszerű »sztátujába«.” (PETI 2012. 80.)
Szerepel a kút az esővarázslás hiedelemkörében is. „Nagy szárazság
idején egy naponta használt tárgyat (ivókanna, puliszkakavaró bot) ellop-
nak az asszonytól úgy, hogy ne tudjon róla és vagy kútba, vagy forrásba
dobják. Mivel nem tud róla, keresni fogja, bosszankodik, veszekszik, eset-
leg összevész a férjével, s ettől megered az eső. De vigyázni kell, hogy há-
rom nap múlva kivegyék, mert különben nem tudják megállítani az esőt.”
(TÓTH 1996. 18–19.)
A kutak ilyen értelmű funkcióbeli felértékelődése is szerepet játszha-
tott abban, hogy a hozzájuk fűződő másodlagos szerepkörű kultuszok a
közösség szakrális életében is helyet kaptak. Ilyenek a különböző gyógyító
hatások, ami persze nem moldvai és nem is csángó sajátosság, témánk
szempontjából azonban érdemes számon tartanunk. Moldvára, pár hely-
től eltekintve, nem jellemző a gyógyvizek különösebb bősége, néhány
gyógyhatású kútról azonban szól a hagyomány, amint arról a múltbéli
moldvai kutakról szóló fejezetben már megemlékeztem.
Az utóbbi évtizedekben búcsújáró hellyé tett Kácsikán a templom
mögött is „van egy kutacska, melyik forrlik enser, hogy olyan csiprocská-
val veszel s iszol, s az o făcut minuni mari” – nagy csodákat tett. (IANCU
2013. 364.)
Végül meg kell emlékeznünk egy moldvai magyar falu kútjának talán
leglátványosabb, legnagyobb hatású, közelmúltban született hiedelemtör-
ténetéről. A trunki Benedek Márton doktor kútjáról van szó, amely 1986-
ban az egész Csángóföldet megmozgató kultusz színtere lett. Hatalmas
tömegekben zarándokoltak a katolikus falvak hívői, hogy a kút csodatévő
erejéből részesüljenek. A gyógyító vizű kút annak a Benedek Márton or-
vosnak a kapujában volt, akit Alexander Todea görög katolikus püspök
1980. szeptember 14-én, Szaláncfürdőn titokban szentelt pappá (JÁKI
2002. 20–24.). Szegény betegeit ingyen kezelte, a csángók csodadoktor-
nak tartották, s a Szekuritáte 1986-ban megölte. Trunki háza előtt lévő kút
1986 nyarán vált kultikussá, asszonyok érezték a víz rózsaillatát. A doktor

apáca nővérének látomása volt: megjelent álmában az elhunyt orvos, és
azt jövendölte, hogy kútjuknak gyógyító ereje lesz, ami minden betegségre
használni fog. A közvélemény először a kútba ejtett szappanról beszélt,
azután suttogni kezdtek halálának különös körülményeiről: gonosz kol-
légáinak mérgezési kísérleteiről, amik aztán végül is sikeresek lettek. A
kútból vitt víztől sokan meggyógyultak. Közvetlen kapcsolat volt Benedek
Márton csodadoktori híre és kútjának gyógyító ereje között, a rózsaillatú
kút vizét más, zavaros vizű kutakba öntve, azok megtisztulását észlelték.
(PETI 2003. 9. 25–29.) PETI Lehel szerint a trunki orvos drámai törté-
nete „a szocializmus idején a csángó közösségek egyik legnagyobb jelen-
tőségű innovatív vallási megmozdulása volt.” (PETI 2012. 86.) (A trunki
csodakútról bővebben lásd: CSOMA 1993. 101–107.; PETI 2012. 61–86.)
Képmelléklet
1. Beton kútkalácson kialakított vízkiöntő

(Lészped, 1995)
2. Kővel kirakott mezei forrás

(Külsőrekecsin, 1996)
3. Facut nevezetű fakút (Pîrjol, 1999)
4. Kankós kút pajantos kávája

(Magyarfalu, 1993)
5. Kankós kút használata (Rípa, 1995)

6. Komponás kút (Somoska, 1995)
7. Komponás kút használata

(Nagypatak, 1998)
8. Hengeres (kerekes) kút (Ketris, 1998)
9. Hengeres kút (Lábnyik, 1998)

10. Hengeres kút kézi fékezője

(Szabófalva, 1996).
11. Csigás kút (Külsőrekecsin, 1993)
12. Csigás kút használata

(Magyarfalu, 1993)
13. Fedeles kút (Klézse, 1998)

14. Zárt kútház (Csíkfalu, 1996)
15. Különleges láncos kút (Klézse, 1998)
16. Hengeres kút hajtókarral. Előtte Deszka Mihályné, Varga Kati

(Jugán, 2009) – Harangozó Imre felvétele
A lakodalom mint „gazdasági vállalkozás”

a pusztinai magyaroknál
Dolgozatom címe természetesen túloz és torzít. Írásomban azokra a gaz-

dasági, pénzügyi jellegű jelenségekre kívánok utalni, amik a moldvai
csángó lakodalom területén az utóbbi évtizedekben feltűntek és igen gyor-
san beépültek a hagyományba, vagy legalábbis a mindennapi gyakorlatba.
Mindenekelőtt le kívánom szögezni, hogy a moldvai csángó lakodalom,
vagy ahogyan a román ’nuntă’-ból nevezik: a nunta – az északi csángóknál
menekező (menyegző) – természetesen továbbra is elsősorban két egymásba
szeretett emberpár viszonylag lassan változó hagyomány által megszabott
egybekelésének ünnepi rítusa, az egyéni életből a páros életbe átvezető
átmenet nagyjelentőségű, sorsfordító állomása, annak minden, a közös-
ség által elvárt, sőt megkövetelt kellékével együtt. Fő indítéka náluk is a
családalapítás, az ahhoz szükséges társadalmi státus megteremtése.
A lakodalmak pénzügyi háttere
Tudjuk azonban, hogy a házasságkötések alkalmával a hagyományos kere-

tek között is – legyen az paraszti vagy főhercegi – minden időben szerepet
kaptak a gazdasági szempontok is, nevezetesen a atalok családjának va-
gyoni helyzete – vagy éppen vagyontalansága –, valamint a különféle hozo-
mányok tárgya és értéke. A néprajztudomány, tudomásom szerint, keveset
foglalkozott az ebből eredő egyéni és társadalmi feszültségekkel, netán tra-
gédiákkal, a szépirodalom azonban – ide értve a népköltészetet is – bősé-
gesen kiaknázta a témában rejlő lehetőségeket. Ezek azonban időben tartó-
san, hogy úgy mondjam „életfogytiglan” jelentkező állapotok és folyamatok,
amikről leginkább valósághűen talán a paraszti önéletírások tájékoztatnak.
Dolgozatom témája nem ez a fajta, az egyéni és családi sorsokat meg-
határozó vagyonosság vagy szegénység hosszú távú szerepe, még csak
nem is a házasság, mint páros vállalkozás gazdasági vetülete, hanem a
lakodalom eseményei során megvalósuló pénzügyi „akciók” és ezek
egyenlege, valamint az ezt befolyásoló társadalmi háttér vizsgálata. Kü-
lönböző időkben, eltérő helyszíneken nyilván hasonlóképpen vagy éppen

eltérő módon jelenhetett meg ez a téma, de tekintettel arra, hogy a mold-
vai csángók körében gyeltem fel a jelenségre, az innen szerzett tapaszta-
lataim alapján kísérelem meg a fölvázolását.
A hagyományos paraszti közösségben a lakodalom egyházi és világi
rítusaival járó ünnepi vendéglátás, valamint az ehhez kapcsolódó aján-
dékozás jellege és mértéke az önellátó parasztgazdaság igényeihez és le-
hetőségeihez igazodott, amiben magának a pénznek – föníciai értelem-
ben – nem sok köze volt, hiszen a nagyobb mértékű árutermelést folytató
gazdaságokat, esetleg körzeteket nem számítva, pénzt – egy kis túlzással
– csak adózetéskor, a só, a petróleum beszerzésekor, esetleg még a vá-
sárokon vagy a patikában használtak. A lakodalmi vendéglátáshoz szük-
séges étel és ital megtermett, a rokonság által adott hozományt pedig
kasban, zsákban, tollasan vagy bőrben hozták. Még a szülők által adott
jelentősebb értékű hozomány is inkább természetbeni, esetleg földben
adott ajándék volt.
A lakodalomban gyűjtött pénz a Kárpát-medencén belüli magyar nyelv-
területen komolyabb formában a menyasszonytánccal kezdett polgárjogot
nyerni, addig csak többé-kevésbé humorba csomagolva fordult elő. Nem is
az új párnak szedték, hanem álszituációk segítségével gyűjtötték: a muzsi-
kusnak új húrra van szüksége, a szakácsnő leforrázta a kezét és orvosságra
kell a pénz. Még a menyasszonytáncot is gyakran terménnyel zették meg:
Egy borjúért táncol a menyasszony! – kiáltotta a násznagy. Talán a 19. szá-
zad végén, nyilván vidékenként eltérő mértékben és módon, az árutermelés
mértékétől is függően kezdett elterjedni a menyasszony pénzért való táncol-
tatása. De az ilyesmi sokáig szégyellnivaló volt. A tiszasülyi lakodalomban
például már a 20. század elején többnyire „pénzért táncolt a menyasszony”
(BERECZKY T. 1983. 174.), de már a Kiskunságban csak az 1950-es évek óta
divat a menyasszonytánc, „korábban ezt koldulásnak tartották”. (KORKES
1983. 196.) A Jászságban még a 20. század elején sem „táncolt mindenhol
pénzért a menyasszony, ezt sokan szégyennek tartották”. Tulajdonképpen a
hagyományos paraszti rend fölbomlásával, a 20. század derekán kezdett álta-
lánossá válni a menyasszonytánchoz kötődő pénzgyűjtés, valamint a gazdag
tárgyi ajándékozás. Az így befolyt adomány és pénz lényegében a menyasz-
szony hozományának számított. Jelentősége idővel egyre nőtt, amint a kö-
zösség – vagyis az új pár rokonsága – arra törekedett, hogy a atalok anyagi-
lag minél megalapozottabban kezdhessék az új életet.
A LAKODALOM MINT „GAZDASÁGI VÁLLALKOZÁS” A PUSZTINAI MAGYAROKNÁL 211
Érdekük volt tehát, hogy a lakodalom során minél kevesebb költséggel

minél több bevételhez jussanak. Ennek érdekében Magyarországon 20.
század elejétől meggyelhető az az irányzat, hogy egyfelől zsugorodik a la-
kodalom időtartama (tehát a költés mértéke), másfelől bővül a meghívot-
tak köre és létszáma, és növekszik az ajándékok értéke. Egyfajta pénzügyi
kaláka létrejöttéről van tehát szó, a rokoni és baráti erőforrások koncent-
rálásáról. A Néprajzi Lexikon 1970-es éveiben készült szócikke szerint a
menyasszonytáncnak, vagyis az ezúton befolyó pénznek „növekvő jelen-
tősége van a falusi lakodalomban, minthogy ennek keretében a lakodalom
költségeinek jelentős része visszatérül, és a vendégek számára reprezen-
tációs lehetőséget nyújt.” (GYÖRGYI–MAÁCZ 1980. 567.). Bakó Ferenc a
palóc lakodalmi szokásokat vizsgálva meggyelte, hogy a meghívás bizo-
nyos mértékű hozzájárulást jelentett a lakodalom költségeihez, ez azon-
ban a jegyespár számára kötelezettséggel is járt a maghívottak rokonainak
későbbi lakodalmára, amelyre már nekik kellett ajándékkal szolgálni. „A
atal pár – írja BAKÓ (1955. 408.) a felsőtárkányi lakodalomról – min-
dig számon tartotta, hogy kitől, milyen értékű ajándékot kapott, s azt al-
kalomadtán ugyanilyen értékben szolgálta vissza.” Elmondhatjuk tehát,
hogy a hagyományos lakodalomban megjelenő pénz nyomában felütötte
fejét a könyvelés is, és az adóhivatalok titkos rejtekeiben talán már fontol-
gatják a lakodalmi ajándékok megadóztatásának lehetőségét.
A csíkszeredai Balázs Lajos is foglalkozott a csíkszentdomokosi lako-
dalom pénzügyi vonatkozásaival. Az 1970-es évek állapotáról írja, hogy
„a lakodalom rendkívüli anyagi erőfeszítést kíván, hiszen egy család nor-
mális tartalékát szokatlanul meghaladó fogyasztásra” kerül sor, s emiatt
– példaértékű felmérésében – a jeles szerző olyan válaszokkal is találko-
zott, hogy 1979-től errefelé már vannak, akik „felesleges kőtés”-nek tart-
ják, és inkább nem tartanak lakodalmat. Akik pedig tartanak, azoknak
fő indítékai – a csaknem kétszáz válasz alapján – leginkább gazdasági-
társadalmi-jogi jellegűek. Eszerint „lakodalmat” főként azért „csinálnak”,
azért „adnak ajándékot, vagyis segítik az új párt”, mert ez „alkalom arra,
hogy a rokonság, a keresztszülők, a barátok viszonozni tudják, amit az
örömszülők adtak az ő gyermekeiknek”; „hogy mindenki meg tudja adni
az adóságát…” (BALÁZS 1983. 208–209.)
Ez volt a helyzet tehát a lakodalmazással 1970-ben Csíkszentdomokoson.
Innen pedig csak egy ugrás a Kárpátokon túl, a Tázló völgyében fekvő Pusz-
tina, ahol a lakodalom, vagyis a nunta anyagiasodása a közelmúltban érke-
zett ebbe a szigorú elvárásokkal és kötöttségekkel szabályozott, valóságos

„népi könyveléssel” megvalósított állapotba. Ezt az „ugrást” a felcsíki szé-
kelyek egy része – mint tudjuk – 1764 fagyos januárjában tette meg, s talán
nem erőltetett a párhuzam, ha felvillantjuk mivé vált azóta a házassági rítus
eme szokása az egykori Etelközbe került csíki székelyek körében.
A csángó lakodalmak pénzügyi háttere
A Tázló menti Pusztinában – és többé-kevésbé más moldvai csángó fal-

vakban is – manapság a nuntának egyre fontosabb eleme a várható és a
megvalósuló gazdasági egyenleg kérdése. Vagyis hogy a méreteiben duz-
zadó vendéglátásra fordított, gyakran hitelből fedezett ráfordítás megté-
rül-e a vendégek adományaiból, s ezen felül mennyi tiszta – egyelőre még
adózatlan – jövedelmet eredményez? Az imént nem öncélú stílusfordu-
latként használtam a „többé-kevésbé” kifejezést, mert tudomásom sze-
rint más csángó településeken is kialakult hasonló rendszer, de a hiányos
anyagfeltárás miatt a Pusztinán megismert jelenséget nem merném sem
hasonlítani, sem megkülönböztetni más települések szokásától. Néhány
helyen megpróbáltam ugyanis anyagot gyűjteni, de azonnal kiderültek az
enyhén szólva intim ismeretanyag beszerzésének nehézségei. Így aztán
csak Pusztinában tudtam – családi kapcsolataim révén – olyan informá-
ciókhoz jutni, aminek alapján egyáltalában beszélhetek a kérdésről.
Az 1970-es és 1980-as években, amikor a moldvai csángók is a kollek-
tivizálás által deformált körülmények között éltek, a lakodalmak megtartá-
sának gazdasági oldalát két, ellentétes irányban ható tényező befolyásolta.
A hagyományos lakodalmi ajándékoknak (termény, állat) ekkor már le-
szállóban volt a becsületük, s noha ezekben a javakban az ország általában
szűkölködött, faluhelyen még akadt belőlük, ha nem is bőséggel. Viszont
mindenki arra törekedett, hogy minél több bolti áruval kedveskedjen az új
párnak, még ha a lábát is kellett lejárnia érte. A feszültség másik forrása az
volt, hogy a kollektív gazdálkodás beszűkített korlátai között szinte lehe-
tetlenség volt legális úton beszerezni annyi húst, bort, pálinkát, amennyi
„a család normális tartalékát szokatlanul meghaladó fogyasztásra” elegen-
dő lett volna – hogy BALÁZS Lajos már idézett megfogalmazásával éljek.
Ilyenkor a feketepiachoz fordultak, vagy az illegális csatornákat használ-
ták, ami persze rendkívül megnövelte az amúgy is csekély jövedelmű csalá-
dok anyagi terheit. A rendszerint igen kevés tartalékkal rendelkező csángó

családok így aztán kölcsönre szorultak, hitelbe szerezték be a húst, az italt,
sokszor még a muzsikusokat és az élelmiszerek kisebb tételeit is. Ezeket az
apróbb-nagyobb hiteleket a vendégek pénzvetése során begyűlt adomány-
ból egyenlítették ki, amiről meg kell mondani, hogy ebből a „tánc”, mint
olyan, egyre inkább kikopott, csak az volt a fontos, hogy „vessenek”. Ez a
pénz átadására használt szó a pénznek a nem is olyan régen még „rostára”
dobását – vetését – jelentette, amiben persze van – noha öntudatlanul –
egy mákszemnyi „úri gesztus” is. A nunta végeztével aztán – amint a mel-
lékelt képen is látható – nagy érdeklődéssel és izgalommal számolják az
összeadott pénzt, fedezi-e a kiadásokat vagy sem; esetleg marad-e belőle?
A mégoly csekély rázetés vagy jövedelem bizony súlyosan terhelhette vagy
könnyíthette az új életet kezdő pár gazdasági kilátásait.
Minden bizonnyal a nuntapénz kiszámíthatóságára való törekvés alakí-
totta ki a rokoni elkötelezettségeknek és elvárásoknak azt a bonyolult rend-
szerét, amely kezdetben – a 20. század derekától – csak a meghívandók
körét szabályozta, s ezen keresztül mintegy a visszaszolgáltatási kötelezett-
séget is kirótta, később azonban, különösen 1990 óta, a szolgáltatás és a
visszaszolgáltatás mértékét is számon tartotta. Amíg ugyanis tyúkban, ru-
cában, lúdban, malacban, kenderszöszben, csepűlepedőben, orsóban, gu-
zsalyban, gereblyében és ehhez hasonlókban adták és mérték az ajándéko-
kat, addig viszonylag könnyű volt nyilvántartani, különösen, ha a közösség
szinte tudat alatt beidegződött kollektív emlékezetével ösztönösen érezte,
hogy hozzávetőlegesen kinek mit kell adnia, s az íratlan szabályok szerint
kitől mi jár. Meg aztán: egy-két csirke ide vagy oda nem a világ, hanem
a pénz – mint tudjuk – számolva jó. Ahogyan felváltotta, vagy inkább ki-
szorította a természetbeni ajándékokat a pénz, úgy vált egyre fontosabbá a
nyilvántartás, a pontos „könyvelés”.
A hagyomány ereje természetesen még mindig érvényesül, tehát szó sincs
arról, hogy mindenki annyit adna, amennyit akar, vagy amennyit gondol, ha-
nem bizonyos határok között annyit kell adni, amennyit a közösség elvár tőle,
illetve amennyi értéket a hasonló státuszú rokonok, szomszédok egy megelő-
ző lakodalomkor vetettek. Ez a két kritérium nagyjából összecseng, hiszen
az a rokon korábban ugyanazon hagyomány által meghatározott összeggel
járult hozzá a lakodalom költségeihez. Rendkívül érdekes, és ha majd vala-
ki nagyobb minta alapján elemezheti ezt a pénzügytechnikai mechanizmust,
akár ki is deríthető, hogy milyen szabályok érvényesülnek ebben az ajándéko-
zási formában annak érdekében, hogy az időközben bekövetkező inációhoz,

sőt az inációellenes pénzügyi technikákhoz is igazodni tudjon.
A nunta különböző résztvevői által „vetett” pénzösszegek nyilvántartása
rendkívül fontos forrás a társadalomkutató számára, de ha valaki még hoz-
zájuk is jutna, önmagukban nem sokat érnek ezek a kockás füzetek. Ugyanis
tételről tételre végig kell rajtuk menni, hogy meg lehessen állapítani, milyen
rokonsági, szomszédsági, ismeretségi viszonyban van egy-egy adományozó
a nyirellel (vőlegény), a nyirászával (menyasszony), azok szomszédjaival,
esetleg az eskítő keresztszülőkkel és a többiekkel. Csakis ezeknek az össze-
függéseknek a tisztázás után kerülhet sor a rokonsági szálak eme újszerű
kritériumai alapján mérhető erősségének megállapítására, a hagyomány
formálódására és a társadalmi jelenség működésének körvonalazására.
A lakodalom résztvevőinek adakozása

a szülők által adott összeg %-ában
A lakodalom közösségének 1. 2. 3.
megoszlása lakodalom1 lakodalom2 lakodalom3
A NYIREL szülei 100 100 100
testvére .. .. 41
apja testvérei 10 .. 15
unokatestvérei 5 .. 4
egyéb rokona 6 10 6
anyja testvérei 17 6 16
unokatestvérei 6 .. 4
egyéb rokonok 5 .. 5
nagyszülei .. .. 11
A NYIRÁSZA szülei 100 100 100
testvérei 50 .. 29
egyéb rokona 9 4 ..
apja testvérei 10 10 ..
unokatestvérei 7 .. ..
anyja testvérei 40 10 ..
unokatestvérei 6 4 ..
nagyszülei 22 5 ..
AZ ESKÍTŐ KERESZTSZÜLŐK (150) 100 (83) 100 (100) 100

vér szerinti rokonai 6 5 4
komái 3 .. 4
barátai 5 4 3
szomszédjai 4 4 ..
keresztelő és bérmáló .. 17
keresztszülei
barátai 5 .. 5
szülők szomszédja 10 .. 3
kollégája 15 .. ..
barátja 5 .. 3
egyéb (testvérét 20 .. ..
eskítette)
1
a nyirel és a nyirásza szülei egyaránt pusztinaiak, viszonylag közel laknak egy-
máshoz, így a két pár szüleinek szomszédsága részben azonos
2
a nyirel székelyudvarhelyi, a nyirásza apja frumószai, tehát a Pusztinában tar-
tott nuntában érdemben csak a nyirásza anyjának rokonai vettek részt
3
a nyirásza szülei egy Szucsáva melletti faluban élnek, ott tartották a polgári eskü-
vőt, s az ahhoz rendelt vendéglátó ipari lakodalmat; a Pusztinában tartott egyházi
esküvőn és az ahhoz kapcsolódó hagyományos nuntán a nyirel rokonságán kívül
a nyirászának csak a szülei, testvére és az eskítő keresztszülei vettek részt
A mellékelt táblázatban három pusztinai lakodalom nuntapénzeinek

megoszlását vázoltam fel. A három lakodalom a résztvevő családok te-
kintetében semmi esetre sem hasonlítható össze, ugyanis időben is csak-
nem tíz esztendő esett közéjük és a résztvevő rokonsági körben is nagy
az eltérés közöttük: csak az 1. számmal jelzett esetében volt a nyirel és a
nyirásza is pusztinai, a 2. számúnál a nyirel Székelyudvarhelyről való,
a 3.-nál pedig a nyirásza Szucsáva mellől való, ortodox vallású román.
Ilyen körülmények között táblázatommal csupán a kalkulációs lehetősé-
geket kívántam felvillantani. Az 1. és a 2.–3. számú lakodalom között el-
telt csaknem évtizednyi idő, s az időközbeni inációváltozás miatt egy-egy
lakodalmon belül elsősorban arra koncentráltam, hogy a különböző ro-
konok és ismerősök által adott pénzben és tárgyakban átadott ajándékok
értéke miként viszonylik az általában legtöbbet adó szülők ajándékához.
A nyirel és a nyirásza rokonsági és szomszédsági körein belül a szülők
adományát 100 %-nak véve a következő összefüggéseket találjuk:
 a nyirel és a nyirásza szülei gyakorlatilag azonos összeget vetnek,

és a többi hozzátartozó esetében sincs egyértelmű különbség a vő-
legény és a menyasszony rokonsága adományának mértéke között;
 ennél valamivel kevesebbet, de még mindig jelentős összeget vet az
úgynevezett eskítő keresztapa, esetleg eskítő keresztapák;
 utánuk következően az ifjú pár testvérei, valamint a szülők testvé-
rei a legbőkezűbbek, a szülők adományának felét, harmadát vetik;
 a nagyszülők adománya meglehetősen bizonytalan, de ha még
mindketten élnek, viszonylag jelentős összeget vetnek;
 a nagybácsik és nagynénik hozzávetőlegesen a kétszeresét adják
annak, ami az unokatestvérektől befolyik;
 a nem vér szerinti hozzátartozók (keresztszülők, szomszédok, bará-
tok, munkatársak stb.) adománya értelemszerűen erősen szóródik,
hiszen a kolléga és a barát is sokféle, a szomszédok adományának
nagysága pedig következetesen igazodik ahhoz, hogy távoli vagy kö-
zeli, jelenlegi vagy éppen gyermekkori szomszédról van szó.
A moldvai magyarok rokonsági kapcsolatai nagyon szorosak és gondo-
san számon tartottak: általában a szóbeliség gyakorlatában élő emberek
sajátos memorizálásával rögzítik magukban az erre vonatkozó ismeret-
anyagot (HALÁSZ 2002a. 144–146.). Hogy milyen szigorúan kikristályo-
sodott rendje van a különböző mértékű rokonok, szomszédok, barátok
által adott (és elvárt) nuntapénznek (amibe esetenként a tárgyi ajándékok
értéke is beleszámít), arra jó példa, hogy amikor a kézzel írt, sokszor nehe-
zen olvasható „főkönyvet” silabizáltuk, ha egy-egy név olvasata nem volt
biztos, ha több személy is szóba kerülhetett, a vetett összeg nagyságának
segítségével csaknem egyértelműen megnevezték az illetőt. A különféle
könyvelésekhez és számítógépes nyilvántartásokhoz szokott ember való-
sággal beleszédül a szóbeli hagyományban élő ember sajátos tudásának
számunkra szinte felfoghatatlan gazdagságába, és az ebben való jártas-
ság biztonságába. Ezek az emberek szinte nemzedékekre visszamenően
tudták, sőt tudják, hogy apjuk, anyjuk kinek a nuntájában volt elhíva, ott
mennyi jándékot és nuntapénzt adott, adhatott. De mielőtt tátva marad-
na a szánk a csodálkozástól, gondoljuk meg, hogy mindez nem boszor-
kányság, hiszen ha tudom azt, hogy ez vagy az a legény vagy leány milyen
fokú és irányú rokonom, milyen jellegű szomszédom, akkor ezáltal való-
színűleg azt is tudom, hogy mennyit adhatott neki apám, anyám, testvé-
rem és mennyit várhatok tőle, ha majd az én lakodalmamra kerül sor.
Bizony ennek átérzése során érzékelhetjük azt a hatalmas összetartó erőt,

amit a hagyomány rendje jelent, amikor eligazít a világ bonyolultságában.
A hagyományos rend bomlása
Ez a nagyon nom, nemzedékről nemzedékre örökölt tudással kidolgozott,

íratlan, sőt talán leírhatatlan, és jórészt megfogalmazhatatlan, inkább sej-
tett, mint tudott rendszer került veszélybe az elmúlt két évtized során, ami-
kor elképesztő méreteket öltött a moldvai magyarok – így a pusztinai szé-
kelyes csángók – migrációja, Nyugat-Európába történő kiözönlése. Ennek
az újkori exodusnak megvoltak és megvannak a fokozatai. Munkavállalásuk
helyszíneiről kezdetben még hazajártak a búcsúkra, falunapokra, nagyobb
családi ünnepekre, aztán ahogy a gyermekeiket is egyre inkább magukkal
vitték oda, ahol a kenyérrevalót megkeresik, egyre inkább lanyhulnak a
szülőfölddel, a szülőfaluval, a szülőanyával, a családdal való kapcsolatok.
Ennek a lazulásnak a fokozatai és árnyalatai jól kitapinthatók a nuntapénz
adásának módjaival, illetve fokozatos elmaradásával.
A közölt táblázatban szereplő 3. számú lakodalom nyirelje évek óta
Franciaországban dolgozik, de a nuntáját odahaza tartották Pusztiná-
ban. A nuntáról azonban a lehetséges pároknak hozzávetőlegesen a fele
hiányzott, pedig a megelőző folyamatok szerint (szülők, idősebb testvé-
rek esketései, ajándékozási kötődései alapján) ott kellett volna lenniük.
Voltak néhányan, akik szüleik, barátaik révén elküldték azt az összeget,
amit a hagyomány szerint vetniük illett, de a többség távolmaradt. En-
nek egyrészt a nagy távolságok, a munkahely féltése és egyéb racionális
okai voltak, másrészt azonban már előrevetítette a hagyomány eróziójá-
nak azt az állapotát, miszerint ők már tudják – vagy legalábbis sejtik –,
hogy a maguk vagy a uk lakodalmára már nem hagyományosan, nem is
Pusztinán kerül majd sor, tehát fölöslegesnek gondolják – vagy talán csak
érzik –, hogy a maguk adományával megalapozzák a majdan nekik járó
nuntapénzeket.
A moldvai csángó nunta pénzügyi egyenlege tehát fokozatosan és min-
den tekintetben negatívra fordul. Célszerűen működő, az ifjú pár életét
megalapozó gyakorlata lassan elveszti realitását, s egyre inkább áttűnik a
hagyományos népélet immár csak az etnográfusok érdeklődésére számot
tartó szokásvilágába.
Képmelléklet
A nuntát követő pénzolvasás. Somoska, 1997.

(CSOMA 2009. 71.)
A szarvasmarha és a tejhaszon mágikus védelme
A hagyományos paraszti világ állatgyógyításra, az állatok egészségmeg-

őrzésére vonatkozó ismeretanyagában a hiedelmeket nem könnyű egy-
értelműen elválasztani a tapasztalaton alapuló tudástól, de talán nem is
föltétlenül szükséges. Van azonban a szarvasmarhához, különösen pedig
a tejhaszonhoz kapcsolódóan egy olyan hiedelemkör, amely a tehén egyik
legérzékenyebb és legfontosabb szervével, a tőggyel, annak betegségeivel
és sérüléseivel, végső soron – közvetve vagy közvetlenül – a tejhaszon-
nal foglalkozik. Bár nagy részük bizonyára racionális okokra – sérülések,
gyulladások, fertőzések – vezethető vissza, a szellemi környezet elvontsá-
ga, valamint a közreműködő hiedelemlények jelentősége miatt elsősorban
a mágikus cselekedetek világába tartozik.
A moldvai csángó magyaroknál a szarvasmarha három fő haszonvétele
a tej, a borjú és az igaerő. A marha – régebben elsősorban az ökör, jó fél
évszázada pedig szinte kizárólag a tehén – húzóerejét a csángók hagyomá-
nyos tudása szerint szinte kizárólag a takarmány mennyisége és minősége
szabja meg, a fajtakérdés és egyéb öröklött tulajdonságok nem szerepel-
nek az állatot értékelő tulajdonságok között. Annál több gyelmet fordíta-
nak az állatokat érő ártó vagy éppen segítő, természetfölötti hatásokra. A
kisborjút és anyját – különösen a borjazást követően – számos rontó ha-
tás fenyegeti, ezek közvetve a tejhasznot veszélyeztetik. A tejtermelést pe-
dig, tekintettel arra, hogy a genetikai összefüggéseket még a jobb gazdák
sem ismerik, szinte teljesen a szájhagyományban öröklődő hiedelmeikkel
igyekeznek serkenteni, illetve megőrizni. A dolgok ismeretéhez tudnunk
kell, hogy a moldvai magyarokat történelmük során gyakorlatilag nem
érte olyan egyházi vagy világi hatás, ami ebből az állapotból kiemelhet-
te volna értékrendjüket, gondolkodásmódjukat. Náluk gyakorlatilag nem
volt olyan szerzetesi, papi, földesúri, kisnemesi, tanítói réteg vagy bár-
minemű falusi értelmiség, ahonnan az okszerű gazdálkodás példái elter-
jedhettek, vagy akárcsak hathattak volna a hagyományos paraszti gazdál-
kodásra. A családi munkamegosztás szerint elsősorban az női munkához
kötődő szarvasmarhatartás, különösképpen pedig a tejhaszon területén
ma is erőteljesen érvényesül a hagyományos ismeretanyag, a racionális és
az irracionális szférát sajátosan egyesítő gondolkodásmód.
A vemhes tehén és a borjú védelme
A moldvai magyarok a nőivarú szarvasmarhát általában ünőnek, a széke-

lyes csángók tehénnek nevezik. Tudjuk, hogy a tehén csak akkor ad tejet,
ha rendszeresen vemhesül és megborjadzik, így a vehem és a borjú védel-
me lényegében és elsősorban a tejhasznot szolgálja.
A vemhes tehénre ügyelnek, hogy el ne vesse a borját, viselkedésének
különböző mozzanataiból pedig következtetnek a leendő borjú egészségé-
re és nemére. Úgy tűnik azonban, hogy a hiedelmek körébe tartozó cse-
lekmények segítségével gondosabban vigyáztak a borjadzó tehénre, mint
a szekerezéstől, szántástól vagy más nehéz munkától való megkíméléssel.
Beszélgetéseink vissza-visszatérő témája a szántás közben vagy a rakott
szekér előtt lefekvő és megborjazó tehén esete.
Általánosan elterjedt vélekedés szerint, ha a tehén megkíván valamit,
s nem kapja meg, éppen úgy elveti a borját, mint ahogy hasonló esetben a
menyecskének is elmehet a bubája. Ezért ha az istállóban a vemhes tehén
mellett más állatokat etettek, azok ételéből keveset neki is adtak, hogy meg
ne kévánja heába. Szabófalván hallottam, hogy mikor télen a razsdéban
tartják a malacokat, etetéskor az asszony belemártotta a kezét moslékba,
s atta az ünőnek, hogy bár nyajja meg, met ha nem, vesztette el a burút.
Pusztinában úgy mondják, ha a borjúdzó tehén visszafelé nyalja a
szőrét, lehet nincs benne megsirülve a borjú, s visszafelé borjudzik, nehéz
ellésre kell felkészülni. Diószénben és még néhány Szeret menti faluban
pedig azt tartották az öregek, ha az ünő az ellésével átalmenen a hóna-
pon, akkor bika lesz, s ha nem, akkor dzsunka. Ami jelképesen érzékelteti
azt a vélekedést, hogy a bikaborjút rendszerint tovább hordja az anyja. A
születendő borjú nemére abból is igyekeztek következtetni, hogy újeszten-
dő napján a kolindáló köszöntők közül leány vagy legény lépett-e először
a házba?
Az ellés során a tehénre, ha nehezen bornyúdzik, vizet vetnek, s azzal
vagy szentelt vízzel hintik meg az állatot. A megellett tehénnek, ha nem
megy el időre a pokla, veres pujszemet pergelnek, s megetetik vele. Miu-
tán megellett, vereset – cérnát, bojtot, rongyot – kötnek a farkára, hogy
megóvják mindenféle szemmel veréstől, de különösen a tőgyét (vagyis a
tejhasznot) fenyegető rontástól.
Minden újszülött állat fölöttébb sebezhető – biológiailag és mági-
kus szempontból egyaránt. Ez utóbbi hatások ártó ereje ellen a moldvai
A SZARVASMARHA ÉS A TEJHASZON MÁGIKUS VÉDELME 221
csángók többféleképpen védik a kicsi borjút. Az óvó cselekedetek egy

része megelőző jellegű, más része a már bekövetkezett baj elhárítását
szolgálja.
A megbornyúzott tehén és az újszülött borjú védelmét szolgálja az a ti-
lalom, ami a házból bárminemű tárgy kiadására vonatkozik, és az ellést
követően legalább három napig tart. Ez a szokás teljesen megegyezik a
gyermekáldáskor is fennálló „kiadási tilalommal”, éppen olyan általános
érvényű, mindenre és mindenkire vonatkozó.
A „kiadási tilalomra” alapozott bajelhárító szokás „ellentéte”, amikor a
három napig fejt föcstejből főzött korászlával ajándékként, istennevében
kínálják a szomszédokat és a rokonokat, elsősorban azért, hogy azok hálá-
ja a kisborjú és az anyja javára váljék. Mikor az első tejet kifejik, 2-3 napig
gyűjtik – az sárga –, aztán összevegyítik az első édes tejjel – az fehér –, fel-
főzik, s abból lesz a korászla nevű túrószerű étel, amit elküldenek – ahogy
Pusztinában mondják – a körülvaló szomszédoknak, rokonyoknak, s
azok megköszönik. Isten zesse, no ünőt borjúzott-e, ökröt borjúzott-e?
Isten tarcsa meg! Ha a tehén jó tées, akkor ad három-négy nap korászlát
– tartják Diószénban. Hogy a korászla ajándékozásának rontáselhárító
hatása jobban érvényesüljön, a szomszédok nem mossák ki, hanem mo-
satlanul adják vissza a tejesedényt.
A kisborjú és az anyja védelmét Moldvában legáltalánosabban a borjú
nyakára kötött, fülébe húzott, vagy a tehén farkára kötözött veres textil-
anyag (bojt, kordzsika, ribanc) szolgálja. Ennek az a rendeltetése, hogy
magára vonja a takaros borjúban, vagy anyjának szép tőgyében gyönyör-
ködő személy esetlegesen ártó tekintetét. Amikor megborjúdzott a tehen
– mondják Pusztinában – kötünk vereset a farkára, hogy ne igézzék meg
a tőgyit. Amikor valaki nézi, hogy ne, mekkora szép nagy tőgye van, ak-
kor az igézés odaszáll a veresre. Ezt a rontáselhárító szokást valameny-
nyi moldvai csángó faluban alkalmazzák, vagy legalábbis ismerik. A veres
holmi ott is marad rajtuk, amíg le nem szakad.
Ugyancsak bajelhárítási célból szedik ki az újszülött borjú körmében
lévő kocsonyás, sárgás anyagot. Erre a szokásra a csángók ma már igye-
keznek racionális magyarázatot adni, és azt mondják, azért kell kiszedni
a borjú körméből a gombát (Pusztina), a gyenge körmét (Magyarfalu), az
ótottat (Diószén, Pusztina, Vizantea), a ropogóhúst (Klézse), a korcogót
(Kelgyest), krancot (Bírófalva), hogy ne sikuljon, hogy jobban tudjon
járni. Hogy azonban itt korántsem az újszülöttet a járásában akadályozó
anyag célszerű eltávolításáról van szó, azt egyértelműen mutatja, hogy a

borjú körméből kiszedett kocsonyát több helyen dercébe keverik, s oda-
adják az ünőnek, hogy legyen több teje (Vizantea), vagy mert jót tesz a
gyomrának (Pusztina). Lészpeden megégették, s szirupot csináltak be-
lőle, eltették egy üvegbe, s ha a marha valami betegségbe került, azzal
itatták.
Magyarfaluban hallottam a jelenségre a legkerekebb magyarázatot.
Eszerint a gyenge körmeit levették, beletették a korpába s odaatták az
anyjának, hogy egye meg. Azért vették le, hogy a borjú ne sikuljon és
azért atták az anyjának, hogy ne vesszen el, vagyis ne betegedjék meg.
Bírófalván a művelet még egyszerűbb magyarázatát halottam: a megkér-
dezett gazda azért vette le a borjú körméből a kocsonyát, mert az apja is
mindig leszedte és megetette a tehénnel.
Ha a védekező eljárások ellenére mégis megigéznék a borjút vagy a te-
henet, akkor vettek vizet rá. Ennek hagyományosan többféle módja van.
Régebben a tűzhelyről vett szenet, vagyis parazsat dobták a vízbe, imád-
koztak rá, s azzal mosták vagy hintették meg a megigézett jószágot. Újab-
ban – mivel már több helyen gázpalackkal főznek, s nem ég minden ház-
ban állandóan a tűz – meggyújtott gyufaszállal vetik a vizet. Diószénban
például teszünk egy kicsi vizet csészébe, kilenc tyibrik szálat meggyújtok,
rakom bé a vízbe, s azzal hintem meg a borjút.
A tejhaszon megelőző védelme
A hagyományos parasztgazdaságban a tehén legfontosabb haszna a tej

volt, s jórészt még ma is az. Különösen a gyermekek egyik fő tápláléka,
számos fontos étel alapanyaga. Érthető, ha öröklött tudásukkal a maguk
módján védték és óvták a tehén tejtermelő képességét és tejét a rontó
erőktől, a tej elvételét célzó szándékoktól.
Szabófalván amikor előbcör borjúzik az ünő, megkérik a mizsécseket,
húzzák meg a seseit, ne még tudják elvenni a tejit. A tehén ellése utá-
ni háromnapos tilalom, ami a házból való bármiféle tárgy bárkinek való
kiadására vonatkozik, általában a borjú és az anyja, de kiváltképpen a
tejének a védelmét szolgálja. Erről a tilalomról Diószegről, Diószénből,
Frumószából és Pusztinából van adatom, de bizonyára több más helyen
is ismerik. Pusztinában úgy mondják, hogy mikor megborjúzott a tehén,
akkor három napig nem adtak ki semmit az életből, mert akkor kiadják
a tejet. Diószénban, ha kiadnak valamit, elvész a tej mánája, többet nem
még jó a teje. Diószegen hallottam: Édesapám azt mondta: am, mikor
megborjudzik a tehen, három napot ne vedd ki az istállóból, s ne adj ki
semmit a kezedből. Se egy tyibriket, se sót, se tálat... Ha gyermekeid jön-
nek, s azok kérik, akkor se. De a csángók között élő hagyomány szerint a
három nap elteltével sem biztonságos tejet kiadni a házból, mert azzal a
tejhasznot is könnyen odaadhatják, ezért ilyenkor egy csipetnyit megsóz-
zák a tejet.
A só bajelhárító hatását hasznosítják a tejhaszon védelmének másik
esetében is. Általános vélekedés szerint ha a tej forralás közben kifut,
akkor lefő vagy kisebzik, kicsomózik a tehén csicse, avagy elmegy a teje.
Hogy ez ne következzék be, ügyelnek, hogy ne fusson ki a tej. Forrófalván,
ha valahonnan vesznek tejet, még gyelmeztetik is a vevőt: vigyázzatok,
ne fusson ki a té. Ám ha mégis kifutott a plitre, akkor meg kell sózni, hogy
az ünő tőgye – ahonnan fejték – ne romoljék el. Klézsén úgy védték a
tehenet, hogy ha napnyugta után patakon kellett átmenni hídon a tejvel,
akkor háromszor eresztettek bele egy cseppecske sót, nehogy elromoljon
a tehénnek a tőgye.
Akárcsak a szoptató anyáknál, a tehén – különösen az elsőborjas –
tejének védelmében fontos szerepe van a természettől fogva likas kőnek,
sőt tulajdonképpen más lyukas tárgyaknak is, különösen a gyűrűnek, va-
lamint a lyukas pénznek, a likas parának. Pusztinában mikor hamarébb
megborjúzik, keresnek likas követ, s azon átalfejik, s akkor sohase tudja
elvenni senki a tejit. Frumószában az elsőborjas tehén tejét likas kövön,
amit úgy kaptak, azon fejték át. Vet keresztet, keresztesen megfeji azon a
likas kövön át, s akkor a tejit nem tudják többet elvenni. Magyarfaluban
mikor megellik a tehén, s hamarébb megfejik, hogy ne vegye el senki a
tejit, egy ardzsintgyűrűn megfeji hamarébb a likján.
Diószegről van egy érdekes adat a tej megóvásáról, ami hasonlít a vá-
sárból hazahozott tehén mágikus szoktatásához. Eszerint az ellés utáni
három nap kiadási tilalmát követően tégy kilenc láncot a földre, nem baj,
ha háromszor megtűröd, s ezen vidd által a tehenet. Többet a tejet nem
tudják elrontani. Kilenc éve van tehenem, de a tejét még nem vették el.
Ezt minden borjazáskor megcsináltam, három vagy kilenc sor lánccal.
Fontos, hogy páratlan legyen!
A tejhaszon elvétele
Az eddig bemutatottak alapvetően megelőző eljárások, amikkel meg le-

het akadályozni a bajt, a tej elvételét, a tehén megrontását. Természetesen
mindezen cselekedetek gondos – vagy éppen gondatlan – betartása esetén
is megtörténhet a baj, aminek tünetei: begyullad, megdagad a tehén tőgye,
véres lesz vagy elmegy a teje, esetleg annak kövérsége. A baj oka gyakran
bizonytalan: megmarta valami – mondják – menyet vagy kígyó. De azért
ha számba vesszük az előforduló rontásokat, az okok három nagyobb cso-
portját különböztethetjük meg. Az ismeretlen eredetű, az állati és az embe-
ri lények által okozott bajok mind rontások, amiből következik, hogy ezek
az állatok és az emberek nem természetes lények, hanem természetfölötti-
ek. Az állatok közül ugyanis – a kígyó, a béka, a menyét és az ürge – egyik
sem a maga természetes valóságában „rontja” – harapja, csípi – meg a te-
henet, veszi el a tejét, vagy teszi azt véressé. Az „emberi” lények közül pedig
bábák, boszorkányok, boszorkánybábák, ördöngősbábák, deszkentálós
asszonyok ártanak leginkább. Természetfölötti képességekkel rendelkező
hiedelemlények ezek, akik a tehén lábnyomával vagy ganyéjával űzik rontó
cselekedeteiket, máskor harmatot szednek a legelőn, megfejik a keréksze-
get vagy a tilót, de a tehén szarvába fúrt lukon keresztül is elvehetik a tejet.
A hiedelemlények által okozott rontás elhárításához ezért természet-
fölötti hatású cselekedetek vagy ilyen erővel rendelkező anyagok szüksé-
gesek, mint a szentelt pimpó füstje, a parázzsal vetett víz, a menstruáci-
ós vér, a vizelet, a szárított menyétbőr, továbbá a szómágia (ráolvasás,
imádság), a hangyaboly, az ökörfarkkóró, a természetben talált likas kő
és még jó néhány mágikus erővel felruházott tárgy.
Ha nem lehet tudni, hogy racionális vagy irracionális ok miatt véres
a tehén teje, akkor ennek megfelelően kezelik. A pusztinai László Anna
édesanyja ilyenkor azt mondta volt: megszopta egy béka, vaj delákot csi-
nált. Ha a béka szopta meg, akkor egy-két nap véres a teje, s többet
nem. Azt kifejték, édesanyám feltöltötte a malacoknak vagy a kutyá-
nak, s harmadnapra kitakarodott. Ha nem takarodott ki, akkor húztak
eszponcot, mert akkor delákja volt. A csángók általában a román ’dalac’
szóval nevezik a háziállatok – különösen a szarvasmarha – minden olyan
betegségét, ami az állat közérzetének leromlásával jár, az elesettség jeleit
mutatja. Ilyenkor a szőre börzül fel, hideg a füle, a teste, nem jár a vére,
fosik, nem eszik, nem kérőzik, nyög, gyönge, esik le… A legszemlélete-
sebb diagnózist Pusztinán hallottam, eszerint ha a tehén delákot kapott,

akkor nem ett, csak gondolkodott és fosott.
Az állatok közül leggyakrabban a menyétről esik szó, mint a tehén tő-
gyének megszopója, a véres tej okozója. A legtöbb csángó ember azonban
életében nem látott menyétet, vagy ha látott is, nem tudta, hogy az az.
A beszélgetések során is az derült ki, hogy alighanem az ürgével, eset-
leg a hörcsöggel azonosítják, amit valószínűsít az is, hogy román szóval
popondoknak nevezik, s csak ritkán használják rá a nevasztujka kifeje-
zést. Vannak tarkák sze vannak fehérek isz – mondják Kelgyesten, s né-
hány beszélgetésből kiderül, hogy nem is valóságos „megmarásról”, ha-
nem jelképes, „jelenléttel való” rontásról van szó. Kelgyesten hallottam,
hogy vannak a nyomászon popondok, sze mongyák, ha átalmenen az
ünő hasza alatt, véresz lesz a tej.
A kígyóról már úgy tudják, valóságosabban marja meg a tehén tő-
gyit. Bandi Istvánné, magyarfalusi születésű földműves asszony az 1940-
es évek végén Egyházaskozáron a következőket mondta el a tehén véres-
sé vált tejéről: „Ha a tehennek a csicsiből ity kezdët jőni vérës tej, akkor
mindig asz mondották, hogy vaj ety kígyó talán mëkszípta, hogy az vérëss
az a tèj. Sokszor ugyë, hogy még ojanokat ës hallottam, amëjikëk ténleg
mëg ës lesték, hogy a kégyó szipta a tehenet. De nagyon èlromlik – szó-
val – tőlle annak a tőgye, annak a tehénnek, hotyha szopja. Asz mongyák,
hoty kerekën ës fëlmënt a lábán. Asz fëlmënën kerekën, ugye felcsadarodik
s osztán uty szipjo be ennek a csicsit.” (HEGEDŰS 1952. 256.) A frumószai
vákár elmondása szerint a kégyó es megszopja, de ha nem áll meg, akkor
megcsokkancsa. Mert vannak marhák, amik nem állnak meg. Mikor ma-
gas a fű, s a marha lát az étel után, olyankor szopja meg a kégyó. Olyan-
kor a vákár mongya meg az embernek, hogy né, megvan marva, s kezgye
fejni ki.
A hiedelem szerint kígyón kívül béka is megszophatja a tehén tőgyét.
Ilyenkor néhány napig a malacoknak adták a véres tejet, s harmadnapra
kitakarodott.
A legtöbb esetben azonban természetfeletti képességekkel rendelkező
emberi lények rontják meg, veszik el a tehén tejhasznát. Ez a hiedelem is-
mert valamennyi csángó etnikai csoportnál és a jelenségek puszta ismere-
te mellett nemzedékeken keresztül folklorizálódott történetekben hagyo-
mányozódik a tejelvevő lények rontó tevékenysége. Valamennyi tejelvevő
eljárásról konkrét történetek emlékével illusztrálva beszélnek.
Egyik legelterjedtebb mód a tehén fölszedett lábnyomával való ron-

tás. Deák György pusztinai születésű földműves 1947-ben Szárászon a
következő történetet mondta hangszalagra. „Őseink régebben úgy me-
sélték, ha a tehénnek elapadott a teje, hogy a teje azé apadott èl, hogy
elvitte a boszorkábábo. A boszorkábábo úgy vihette el a tejit, hogy rëggel
korán, napkelet előtt felkőt, kimënt ëggy oan ződfüves gödörbe, és ëggy új
fazagba hàrmatot szëdëd bele. Visszajött, s mëgleste, ha új frizs bòrnyús
a tehén, akkor kimënt a mezőre, akkor a patájának a hejit fëlvëtte, azd
beletëtte a fazagba, hazavitte. Ëgy részit mëgëtette az ő tehénnyivel, hogy a
tehénnye aggyon töp tejet és vajat, ëgy részid betëtte a kájha alá, s téklával
lecsinyáta.” (HEGEDŰS 1952. 69.) A marha nyomával, ganyéjával való
tejelvevésre Pusztinán kívül találtam adatot Diószegen, Diószénen, Pokol-
patakon, Somoskán, s bizonyára ismerik máshol is.
A tejelvevő boszorkányok azonban egyebeket is műveltek, cselekede-
teik a népi emlékezetben egybefolytak a tehenek megrontásával. Régen
nagyobb boszorkányság volt, mint most – emlékeztek Pusztinában. –
Régen egyik a mást fermekálták meg, tejiket a marháknak elvették, de
most nem haltam. Volt egy bába, Száraz Jánosné, arról nevezték, hogy
„meghalt Száraz Jánosné, nincsen ki a marhák tejét elvegye”. Édesanyá-
mék mesélték, hogy a vákár reggel jókor kiment az izlázra, hogy vegye
számba a tehenyeket. S akkor a bába ki volt menve, reggel, mikor har-
matos, s a marhák mennek, ő ment a nyomon egy sétárval, szedte a har-
matot a fűröl. S szedte a tehenyek ganyéját. A vakár kimén, s csak hall-
gassa mit mond a bába: „si de aid oleacá, si de acolo oleacá ... [follyon
innen es egy kicsi, s onnan es egy kicsi]. Az öreg odaszólt neki: „folyjék
a seggemből is egy kicsi hugy”. A bábát vette kacagságra s elhajtotta.
A bába mit csinált, mit nem az öregnek, az öreg nem tudta a huggyát
tartani. Megcsinálta, s az öregnek örökké folyt a huggya. De az öregnek
puskája volt, s azt mondta, ha vissza nem csinálod, meglőlek. Úgy meg-
lőlek, mint a kutyát. S visszacsinálta. Aztán elveszett az a bába, s nem
még hallottunk ijenyekről. S az úgy elvette a tehén tejét, hogy az ment
a kapujára s bőgött. Annyi tej nem maradott a tőgyében, amennyit a
borjú kiszippancson. Ezt tutta az egész falu, hogy Száraz Jánosné veszi
el a tehenek tejit.
A tej mágikus elvételének több más módja is ismeretes. Van, amikor a
tilót (Pusztina), a fakecskét (Magyarfalu), a szekerszeget (Frumósza) fejte
meg a rontó személy. A fakecskét a házhijában tartotta a bűbájos bába,
s az ott gyűjtötte számára a tejet. Külsőrekecsinben beszélték az öregek,

régen voltak, akik úgy vették el a tehén tejét, hogy a szarvába fúrtak egy
lukat, abba tettek egy csapot, s azon eresztették le.
A tehenet és a tejét rontó lények tevékenységének következtében a
marhánál a következő tünetek jelentkez(het)nek: gyulladt és dagadt
tőgy, véres tej, elapadt tej, fölét (kövérségét) vesztett tej. Frumószában
maga a marhapásztor mesélt arról, hogyan veszik el a bábák a tej kövérsé-
gét. Járnak a kertek mellett, gyűtnek burjánokat, ilyen fermekát, mond-
ják. Így pacilt apósom es a vízen túl. Olyan lett a tej, mint a víz, kövérsé-
ge semmi, nem aludt meg, nem vették be sehova.
A tejelvevés különböző módjára vonatkozó adatok lelőhelyei fölvetik a
gondolatot, hogy ezt a hiedelmet talán inkább a székelyes csángó falvak-
ban ismerték, erre azonban csak további gyűjtések adhatnak egyértelmű
választ.
A rontás elhárítása, a tej visszavétele
A különféle módszerekkel elvett vagy megrontott tej visszaszerzésére al-

kalmazott eljárások között gyakran találkozunk analóg mágiás cseleke-
detekkel, továbbá a rontásnál nagyobb, ugyancsak természetfölötti erő
szembeállításával.
Az analógiás mágián alapuló tejvisszavételt alkalmaznak a menyét-
marás esetén, amikor lenyúzott és megszárított menyétbőrrel kezelik a
tehenet. Diószegen úgy tesznek, hogy veszek két krákra feszített menyét-
bőrt, s a bőrön át töltök a tehén szájába édestejet. Telik el a baj. Pusztiná-
ban ugyancsak felhúzzák a menyétbőrt egy kétágú ágacskára, s ha a tehén
meg van marva a menyettől, akkor azzal fened meg a tőgyit. Mert, ha
a menyet megmarja a tehen tőgyit, tíz percre úgy megdagad, hogy nem
es lehet diszkuntálni. Akkor keres menyetbőrt, hamar megfőzi, s azzal a
vízzel megkeni a tehén egész testit. Olyat csináltam én is: gyorsan visz-
szaesett, s nem volt semmi baja.
Ugyancsak analógiás mágiára került sor, amikor valamit megvernek,
s attól a rontó személy szenved, kínjában visszacsinálja a rontást, könyö-
rög, hogy ne verjék, s ezzel le is leplezi magát. A túrószacskó vagy valami
ruhadarab megverésekor a rontó személy ugyanúgy érzi az ütéseket, mint
az a gúnya. Ilyen jellegű cselekedetre több faluban is emlékeznek.
Forrófalván úgy mondták, ha elvették az ünő tejét, Cigány Máris visz-

sza tudta hozni. Megmondta, mit csináljanak. Hozzatok egy túrószacs-
kót, verjétek a küszöbön, s abban a timpba odamegy az az animál, ame-
lyik elvette a tejet, s kér valamit. De ne adjon neki semmit. Más mondta,
vegyenek egy gumasarut, kössék fel a gerendára, s azt verjék. Addig
verjék, hogy verjék annak a hátát, amelyik elvette a tejit az ünőnek. S
akkor az odamenen. Az emberi formában jelentkező hiedelemlényt meg-
vetése jeléül nevezi román szóval ’állat’-nak a forrófalvi asszony.
Hasonlóképpen járnak el Klézsén, ugyancsak túrószacskót vernek, de
körülményesebben: Egy hónapja elbetegedett volt a tehenünk, nem es ett
delok, sem tejet nem adott. Én es kellett kérdezzem az öregeket, hogy mit
tudnék csinálni. Egyik tanított egymodún, másik másként, s én megcsi-
náltam. Az elvett tejet úgy lehet visszavenni, hogy tesznek egy túrószacs-
kót a küszöbre, s keresnek egy magyaróbotot. Regvel, meddig fel nem jő
a nap, háromszor mongyák: „Kijelvette aggya vissza, kijelvette aggya
vissza, kijelvette aggya vissza”. S örökké kell verjed azzal a pálcával,
meddig visszaadja.
A két következő történetben már jelentkezik a valaminek a verése ana-
lógiájával a rontó személyt érő ütések hatása, az ily módon okozott fájda-
lom. Pusztinában hallottam a falubeliek esetét a szomszédos településen
a tej elvevéséről és visszaszerzéséről történteket. Természetesen a mesé-
lő is úgy hallotta. Hordták a fát Bákóba. Mikor beértek Pódisba, az egy
falu, a tehen csak bőgni kezdett. De amelyik vitte a fát, az es tudta, né a
tehennek valaki elvette e tejit, mert a tehénnek szép volt a tőgye. Ájjatok
csak meg. Kifogta a marhát, letette a visztonnyát, s mit csinált, mit nem
csinált, pallni kezdte. S egy asszony jajgatva jött bé lűtűre. A gunyáját
tette a földre. De valamit annak még mondott, mit mondott. S a másik
sikojtott, hogy ne üsse meg. Nem tudom igaz-e vagy sem.
Frumószán pedig a következőről tudnak: Mentek valami útonjárók,
valahol kifogtak, hogy egyenek. S ott volt egy esztena. Esztek-e tejet?
Elment az üstvel, de honnan fejte? A szekernek a szegétől. De a csobán
is tudott diszkentálni. Letette a glugáját, s verni fogta. Ez, akkorán or-
dított, ahogy ütte a glugát, olyan verést fogott. El kellett mennyenek a
csobánhoz, hogy ne még verje a glugát, hogy ez hót meg.
Analógiás mágiának tekinthetjük az elvett tejnek a hangyaboly, a han-
gyák segítségével történő visszaszerzését is. Ennek lényege, hogy a meg-
rontott tehenet előzőleg hangyabolyba helyezett dercével, máléval etetik.
Ezekben a cselekedetekben a hangyák serénységéhez, tömegességéhez,

szorgalmához hasonlatosan jön vissza a megrontott tehén teje. Balusesten
hallottam 1970-ben, hogy ha elveszik az ünő tejét, kiviszek ez erdőbe egy
keves málét, beléteszem egy hangyafészekbe, sze három napig elha-
gyom. Zutan hazaviszem. S adom a zünőnek. Pusztinában úgy tartják,
hogy ha elvették a tehén tejét, akkor kell olvastatni, s kell a hangyabojba
belé temetni egy kicsi dercét, nemtom én hány napra ki kell venni, s ak-
kor oda kell adni a tehennek. Sakkor úgy visszajő a teje, mint ahogyan a
hangyák jőnek. A magyarfalusi változat szerint a rontással megrövidített
tehenes gazda mágikus tudásával arra kényszeríti a hangyákat, segítse-
nek neki, hogy visszaszerezhesse az elvett tejet. Ha elveszik az ünő tejét,
hangyafészekbe új csiprocskában tesznek málét, buzadercét, betakarják,
s azt mondják: három napig nem adok ennetek, s ami marad teszem el.
Vagy viszek nekik málét. Leteszem, azt megeszik, de a karéját nem eszik
meg, azt otthagyják. Azt törtük össze, vágtuk meg, s a tehennek adtuk
oda, korpába, valamibe. Három napra jött vissza a teje.
Máskor a lumanerika virágot (ökörfarkkóró – Verbascum) „kénysze-
rítik” arra, hogy közbenjárjon az elvett tej visszaszerzése érdekében. Ha
Magyarfaluban elveszik az ünő tejét, a károsult elmegy a mezőre, lecsíp
(lehajt) három lumanerikát, s megmondja neki: akkor csaplak föl mikor
visszaadod az ünő tejit.
Végezetül analógiás megoldás a vizelettel való manipulálás, aminek
során a megrontott tehén gazdája összegyűjti a saját vagy az ünő vizeletét.
Ettől a rontó személy nem fog tudni vizelni, s a tej visszaadására kénysze-
rül. Ezt a praktikát Klézsén és Diószénban hallottam, ami nem zárja ki,
hogy máshol is gyakorolták. Ha elvették az ünő tejét, hamarább reggel,
mikor huggyol, bé kell eresszed egy fazékba úgy, hogy ne máj folyjék, ne
cseppenjen ki. S azt felkötöd a grázsdba, a gerendára. Máskor veszik a
sarut, s odatarcsák reggel, hogy huggyék bele az ünő, aztán békötik a
szádát és béteszik a grázsdba, oda hol ül a marha, úgy, hogy ki ne csep-
penjen egy is, mert akkor nem használ. S az három napra odamenen a
kapudhoz, hogy kérjen valamit. S akkor te nem lehet, hogy adj valamit,
mert akkor nem adja vissza a tejet. Te mondjad, hogy nincsen, akárhogy
könyörög, nem. Hogy ő pukkanjon el, mert nem bír vizelni. S ha nem
adsz, akkor adja vissza a tejet. Diószénban úgy tartják, hogy ha az ünő fe-
jés közben örökké vizel, akkor átol kell vesd a fejin, mert meg van igízve.
Akkor tartod a markodat, s veted átol a fejin háromszor.
A tej visszavételének másik módja a rontásnál nagyobb erő szembe-

állítása. Erre egyik lehetőség a megrontott tehén tőgyének megfüstölése,
amihez leginkább szentelt burjánt, szentelt pimpót használnak; avagy
szenteltvízzel való meghintése, lemosása. Hasonló célból történt az is,
mikor vizet vetettek, s azzal mosták a tőgyet. Szabófalván hallottam 1994-
ben ennek igen szép és részletes történetét: Elvették vala a szomszéd
ünőjének a tejét. Mentem, húsztam egy kalderus vizet, sántam tüzet, tet-
tem pujsugát a tűzre, sze mikor elégett, kihusztam azokat a szeneket, sz
egy félsupor vízbe belétettem. Elporoltam, sz vettem melik nagyoska így
ni, ni, sz belétettem. Sze montam: „igizisz, találász, pacilász”. Kilenszer
hajtottam, sz háromszor montam így, sz belétettem a kilenc szenet. El-
vettem a siport, sz átalattam a kerten: „Ne, mosszad meg.” Sze avval
megmoszta az ünő seseit, sza zuta beöntötte a vizibe, sza zünő megitta.
Egyetlen helyről, Pusztinából van adatom arra vonatkozóan, hogy a
beteg, megrontott tehén tőgyét menstruációs vérrel kezelték, ami azt je-
lenti, hogy máshol is érdemes volna keresni ezt a hiedelemelemet.
Az elvett tej visszaszerzésének általános módja a szómágia, pontosab-
ban a visszájára fordított, visszafelé mondott szöveg alkalmazása. Ez fél év-
századdal régebben, mikor még kevés településen volt helyben lakó pap,
úgy történt, hogy a károsult elment ahhoz a személyhez, akire gyanakodott
rontás tekintetében és megfenyegette vagy megkönyörögte, hárítsa el a
rontást, adja vissza a tejet. Ha nem adta, akkor elmentek egy olyanhoz, aki
tudott gyeszkentálni, s rendszerint korpára, lisztre olvastattak, amit meg-
etettek a tehénnel, s visszajött a teje. Ha elveszik a tehén tejét – mesélte a
pusztinai Erős Ferenc –, akkor mennek s olvastatnak azzal, ki tud olvasni.
S akkor a tehen odamenen éppen annak a kapujába ki elvette, s bőg, hogy
adja vissza s tejit. Másik esetben Apókám teheninek elromlott vót a teje.
S akkor elküldött Grigorénba egy román emberhez, vittem lisztet, arra
reaolvasott, visszahoztam, a tehén felnyalta, s a teje visszajött.
Diószénben van egy olá ember, az olá harangozó, az tuggya visszave-
gye a tejet. Deszkentál az ünő vizire, ételire. Hanem az a tej, ha visszajön
is, büdös, még mekkékül, többet felet nem csinál.
Tapasztalatom szerint az elvett tej visszaadására szolgáló ráolvasás-
nak nincs külön, erre a célra való szövege, bár ez sem zárható ki, hiszen
a legtöbb ember csak annyit tud, hogy az illető mond valamit. Az esetek
többségében szokásos templomi imádságot, mégpedig általában romá-
nul, hiszen a csángók túlnyomó része csak románul tud fohászkodni. Egy
pusztinai asszonynak azonban, Ruszka Katalinnak, a nagyanyja tudott

olvasni a tehénre, s unokája is megtanulta. Jártak hozzá a falubeliek, ki-
csi csiporkával hozták a kezdetlen vizet, s olvastattak vele, hogy hozza
vissza a tejet. Vizet vetett rájuk, s az visszahozta. S azt mondta nekem,
am, a teheneknek nem elveszik a tejüket, hanem megigízik. S akkor a
tehen kezd rúgni, a tőgye fáj, s nem adja le a tejet. Szénnel vette a vizet,
imádkozott, s akkor megjöttek a tehenek. Azt imádkozta, hogy
Elindula bódogságos szép Szűz Mária

Az ő áldott Szentával.
Megtalála három zsidálányval.
Egyik azt mondta: olyan, mint a szép fényes Nap.
Másik aszonta: olyan, mint a szép fényes Csillag.
Harmadik aszonta: olyan szép, mint a szép fényes Hód.
Ha ementetek, mennyetek el a Jordán vizire,
Hojzatok három szenes vetett vizet.
Úgy használjon ez a három szenes vetett víz,
Ahogy használt az ö áldott Szent Fiának.
Ha elmentetek, adok egy szép, fejér báránt.
Ha visszajöttetek, adok egy méhesköpűt.
Mennyenek a nyilalás és a hartogsoktatás
ki a kősziklába,
Phű, phű sohasem es fájjon.
Azzal vízzel aztán megmosták a beteg tehén tőgyit, s visszajött a teje.

Sem a gazdát, sem a rontót, de még a tehenet sem zavarta, hogy ez a Mold-
va-szerte igen elterjedt, mindenféle betegség elhárítására szolgáló, vízve-
téskor mondott archaikus imádságok egy szép változata, amitől – eszerint – a
tehén is meggyógyul.
A rontás vagy betegség elhárítására szolgáló mágikus cselekedeteknél
a ráhatás ereje tekintetében a csángó emberek hiedelme szerint a követ-
kezők a fokozatok: ráolvasó → állatorvos → pap. Egy pusztinai asszony
fogalmazta meg, miután elmondta a csomótól való ráolvasást: S ha két-
három napot nem használ, akkor kell mennyél a doktorhoz, vagy kell
zessél a papoknak.
Újabban az egyház is „beszállt” a tejelvevés mágikus világába, s a római
katolikus papok jobb ügyhöz méltó buzgalommal imádkoznak a hozzájuk
vitt dercére, abrakra, amitől azután, ha megették a marhák, eltávozik ró-

luk a rontás. Jugánban a deák imádkozik és szentel szenteltvízzel, hogy
visszajöjjön a tehén teje. Külsőrekecsinben mondta el egy özvegyasszony
nagy panaszosan: Mikor elvették az ünőm tejit, mit tuggyak csinálni?
Megyek a páterokhoz. Fizetek vala három, négy misét, hogy az Isten
merevítse meg a kezit, a száját [annak, aki elvette]. Mi egyebet tudnék
csinálni? Az Isten merevíccse meg őt, ne legyen része soha, hogy meglás-
sa az Istennek a színit is.
A tehénről a rontás eltávolításának cselekedetei tehát a papok révén
kezdenek a „fekete mágia” felé tolódni, s emiatt a híveknek és a papoknak
is van egy kis lelkiismeret-furdalásuk, szinte maguk sem akarják elhinni,
amit látnak és tapasztalnak. Csíkfaluban mesélte egy asszony: Halltam,
hogy vannak, akik elveszik az ünő tejét, de nem hiszem, hogy igaz len-
ne. Kimondta a pap es a templomban, hogy mentek hozzá fehérnépek,
s panaszkodtak, elvették az ünejüknek a tejét. S visznek hozzá lisztet, ő
imádkozik rá, ad szentelt vizet, hogy itassák a marhával, s aztán megjő
a teje. Mondta a pap, hogy ne máj vegyék el egymás tehenének a tejit.
Ugyancsak a szómágia műfajához tartozik, amikor a megrontott te-
hénről – úgy tűnik, végső esetben – névcserével kísérlik meg eltávolítani
a rontást. A frumószai vákár mesélte a következő esetet: A bábák elveszik
a tej kövérségit. Apósom is pacilt így, a vízen túl. Olyan volt a tej, mint a
víz, kövérsége semmi, nem aludt meg, nem vették be sehova. Mentem a
paphoz, az imádkozott, szentelt meg lisztet, adtam oda, de nem jött meg.
Ilyenkor meg kell cserélni: eladja egy ismerősnek, az ad érte 25 vagy
50 ezer lejt, s megcserélik a nevit a tehénnek. S tarcsa mincsak az, akié.
Más betegséget is lehet ezzel gyógyítani. Valaki megnézi, megszereti,
mincsak ’elaggyák’, s megcserélik a nevit.
Végezetül itt van a likas kő, amin – a csángók hiedelme szerint – ha
átfejik a tejet, azzal nemcsak megelőzhető a rontás, de el is lehet hárítani a
már megtörtént bajt. Akár menyét-, akár kígyószopástól lesz véres a tehén
tőgye, ha a tejet talált likaskövön vagy esküttgyűrűn, lehetőleg kereszte-
sen fejik át, meggyógyul. Kelgyesten, Forrófalván, Magyarfaluban, Dió-
szegen egyaránt ismerik és alkalmazzák ezt az eljárást, sőt Forrófalván egy
olyan esettel is találkoztam, amikor a beteg, véres tejet adó tehén tőgyét
likasparával nyomogatták gyógyítás céljából.
Végül érdemes megjegyezni, hogy a szemmel való megverés, az igé-
zés a néphit szerint nem mindig rosszakaratból történik, sok esetben még
csak nem is szándékos. Vannak emberek, akiknek „olyan a tekintetük”, s

ha nem ügyelnek arra, hogy ne igézzenek, akkor bizony könnyen igéznek,
rontanak. Bírófalván hallottam a következő esetet egy magyarul már nem
tudó csángó embertől. Magyar fordítása: Elvették a tehene tejét. Volt egy
jól tejelő tehenük, s a csorda ott gyűlt össze, ahol laktak. Az asszonya
kapuban várta a tehenet. Egy ember azt mondta a feleségének, hogy a
tehenük páratlanul jó. Ezek után hazajött a tehén, oda engedték a borjút,
de a tehén ellökte a borját. Hívott egy szomszédasszonyt, aki javasolta,
deszkentálják a tehenet. Az ember falubeli volt, s másnap szólt is az asz-
szonya annak a feleségének, hogy az embere megigézte a tehenüket, de
az tagadta. Búzadarára deszkentált egy asszony a faluból, megetették a
tehénnel, s megjött. Az ilyen embernek rossz szeme van, azért igéz. Ezért
kell utólag megtöpdösni a véletlenül megdicsért állatot.
„Bátyám János piros vére…”

Hogyan terem a ballada?
Simon Ferenc Józsefnéra emlékezve, baráti szeretettel ajánlom

ezt az írást a nyolcvanesztendős Almási Istvánnak!
A termőhely
Bákó városánál ömlik a Szeret folyóba a Kárpátokból aláfolyó Beszterce,

teljes nevén Aranyos-Beszterce. Ennek a folyónak a jobb oldalán, Bákótól
12 kilométerre fekszik a zömében magyar lakosságú Lészped falu, amely-
nek lakossága az úgynevezett székelyes csángó népcsoporthoz tartozik. A
falu a Gerlén (Gîrleni) nevű, többségében románok által lakott község ré-
sze. A Bákó felől gépkocsival vagy vasúttal érkezőnek már messziről fel-
tűnhet a falu újonnan épült templomának, ha nem is szép, de kiemelkedő
tornya, amihez délnyugat felől az 500 méter magas Chicere Mare erdővel
borított dombjai szolgáltatnak sötétebb hátteret. Ha kelet felé tekintünk
ki a vonat ablakából, a Beszterce tavakká duzzasztott vizét látjuk, mö-
göttük pedig a folyó baloldali terasza alatt sorjázó román falvak – Iteşti,
Ciumaşi, Gura Văii – kupolás templomtornyai csillámlanak.
Lészped magyar lakói az 1764. évi székelymészárlás és székelyüldözés
elől Moldvába menekültek leszármazottai. Ők azok, akik amikor a madé-
falvi veszedelem bujdosóit az 1780-as években Hadik András, a katona és
Mártonffy Mór, a pap fölhívta Moldvából és letelepítette Bukovinában, több
újonnan létrejött falu székely népével együtt továbbra is ott maradtak Mol-
dovában. A lábnyikiakkal, a pusztinaiakkal, a frumószaiakkal és másokkal
együtt a lészpediek is a bukovinai székelyek édestestvérei tehát, csak éppen
elmaradtak tőlük a menekülés, a bujdosás és a felköltözés során.
A település neve valószínűleg román eredetű. Román források is az itt
található kőbányákkal, kőomlásokkal hozzák összefüggésbe. KISS Lajos
(1987. 223.) is utal a román lepede [kőlap, lapos kő] szóra. Természete-
sen fölmerül a kérdés, hogy a 18. század második felében érkezett székely
menekültek Beszterce partjára vetődött családjai vajon teljesen új telepü-
lést hoztak-e létre, amit aztán Lészpednek neveztek el, vagy pedig koráb-
ban is megvolt már ez a helység? Ez utóbbi lehetőség mellett szól, hogy a

Beszterce völgyében lévő Lészped első írásos említése tudomásunk sze-
rint 1634-ből való Lispezi vagy Plepoasa néven, továbbá hogy 1752-ből is
kimutatható a település megléte.
Nem tudjuk azonban, hogy ez a két, a madéfalvi veszedelem előttről
való említés magyar vagy román lakosságra vonatkozik? A falu szájhagyo-
mánya úgy tudja, hogy Lészped – vagy ahogyan még ejtik: Lécped – első
lakója egy néma ember volt, de az nem volt katolikus. Az erdő szélén állt
a háza, s előtte volt egy lécpad, innen származna a falu neve. A néma em-
ber háza előtt elfolyó patakot pedig a mai napig Néma patakának, Mutuj
patakának nevezik. A lészpedi magyarok – folytatja a szájhagyomány –
főleg Gyimesből jöttek, s az első katolikus ember Selyem Józsi lett volna.
(HALÁSZ 1983. 3.)
Elképzelhető tehát, hogy a madéfalvi vérengzés menekültjei talál-
tak már románokat ezen a helyen, hiszen a falu lakosságának mintegy
10 %-a ma is görögkeleti vallású román, vagy ahogy a csángók mondják
– minden pejoratív él nélkül – oláh. Másfelől azonban Lészped határá-
nak részeit a lészpedi magyarok túlnyomó részben magyarul nevezik meg
(HALÁSZ 1983). A falu magyar lakosságának székely eredetére számos
egyéb jel is utal. Az 1930-as években Domokos Pál Péter meggyelte, hogy
„a lécpedi asszonyok fején is a jellegzetes főkötő látható. Olyanszerű, mint
a lábnikiaké, csak annál sokkal díszesebb és jóval nehezebb: átlagos sú-
lyuk fél kiló. Valószínűleg ezek a lécpedi magyarok a lábnikiakkal együtt
Csíkból, a madéfalvi veszedelem idején kimenekült székelyek utódai, akik
szokásaikban, étkezésükben a környezethez alakultak, csupán egy-egy jel,
mint az asszonyok csepesze, főkötője emlékeztet származásukra. Beszéd-
jük nem sz-es és š-es. Simó Ferenc Józsi beszéli, hogy őket az odavaló
kalugári csángómagyarok székelyeknek hívják, a lécpediek a kalugáriakat
csángóknak”. (DOMOKOS 2001. 201.) Hasonlóképpen Lükő Gábor is
megemlíti, hogy Lészpeden a női ing szabása eltér más moldvai falvakétól
és „székely típus”-nak nevezik. (LÜKŐ 1936. 108.)
Lészped mai magyar lakosságának megtelepedését követően a falu
1792-ben Lespesile néven fordult elő az osztrákok bécsi levéltárban ta-
lálható összeírásában. (DOMOKOS 2001. 138.) 1844-ben Leszpecznek
nevezi JERNEY János (1851. 192.), és a következőket írja róla: „I. oszt.
falu a’ bákói czin. besztercei fölső okolban, Paskán birtoka, azelőtt Ka-
lugyer’ félegyháza, attól 3 órányira sz. Anna tiszteletére szentelt temp-
„BÁTYÁM JÁNOS PIROS VÉRE…” 237
lommal. 400 kath. lakosi székely eredetű magyarok. 1845 óta Bákó -
ókja, attól 2 órányira”. Az 1851. és 1855. évi egyházi sematizmusban Le-
peti néven szerepel. (DOMOKOS 2001. 138.) A jászvásári püspöki hely-
tartóság 1857-ben készült összeállításában Leszpecz-nek írják a nevét, s
ebből a kimutatásból azt is megtudjuk, hogy temploma van és 315 lélek
lakja. (KOVÁCS 1870. 49.) Az 1875. évi sematizmusban Lecpedumnak, az
1901. éviben pedig Lespedi-Gârleninak jegyezték föl a nevét. (DOMOKOS
2001. 138.)
Viszonylag részletesen foglalkozik Lészpeddel a 19–20. század fordu-
lóján megjelent Románia Nagy Földrajzi Szótára (LAHOVARI 1901. IV.
157.): „Lespezi Bákó megyei falu, a felsőbesztercei járásban” – írja. „Itt
van a Szeret-völgyi csángók felső határa”. 228 család lakja, összesen 881
lélek. Ebből 719 magyar (81,6 %), 137 román (15,5 %), 16 cigány (1,8 %),
6 német (0,7 %), 3 görög (0,3 %). A házak száma 215, tehát csaknem min-
den család önálló házban él. A Szótár megjelenésekor, vagyis a 19. század
végén a falu román temploma éppen épülőfélben volt. Ezzel szemben a
magyarok már 1886-ban megépítették katolikus templomukat, a pap ak-
koriban Bákóból járt ki hozzájuk.
A rend kedvéért meg kell mondanunk, hogy 1886-ban már a máso-
dik templomukat építették a lészpedi katolikusok. Az első 1830-ban ké-
szült fából, ugyancsak Szent Anna tiszteletére, majd 1886-ban újat építet-
tek téglából, végül 1974-ben ismét újba fogtak, ez 1990-ben lett kész. A 19.
század elején Kalugarpataka, 1845 után Bákó liája volt, 1946-tól önálló
plébánia lett. Anyakönyvét 1838 óta vezetik, ezt Ballagi Aladár az 1880-
as években végignézte, s egyetlen nem magyar nevet sem talált benne.
(BALLAGI 1888. 22.)
Az 1907-ben Moldván keresztülcsapó parasztfelkelés viharának egyik
hulláma a Beszterce völgyén is végigsöpört, amikor – miként Beke György
írja – „revolúciót csinált a prenc ellen”. A visszaemlékezések szerint a pa-
rasztok azért kezdtek zúgolódni, mert a helybéli földbirtokos nem nekik,
hanem egy másik birtokosnak akarta bérbe adni birtokát. A lészpediek és
a blegyesti románok együtt mentek Himiusba Capri bojárhoz, hogy kér-
vényt adjanak át. Az fölírta, hogy ki bérelne földet, aztán a katonasággal
összeszedette őket, de miután lecsendesedtek az indulatok, hazaengedték
a kérvényezőket. Más emlékek szerint ló farkához kötötték az elégedetlen-
kedők vezetőit, s Bákóig kergették a lovakat. Voltak, akik ágyúkra is emlé-
keztek, amikkel körülvették Lészpedet. (BEKE 1988b. 18.)
Az 1930. évi népszámlálás statisztikai jelentése viszonylag megbízható

adatokat közöl a moldvai csángómagyarokról, falunk esetében pedig még
szerencsénk is van, mert a számok szinte pontosak. Lészped, és az akkor
még különálló Rácsila magyarságának létszáma eszerint a következőkép-
pen alakult (DOMOKOS 2001. 156.):
Lészped Rácsila Összesen

Megnevezés
fő % fő % fő %
Összes lakosság 1314 100,0 480 100,0 1794 100,0
ebből magyar 1058 80,5 235 49,0 1293 72,1
nemzetiségű
magyar anyanyelvű 1053 80,1 235 49,0 1288 71,8
római katolikus 1058 80,5 235 49,0 1293 72,1
Ebben a többségében székely-magyar településben született Simon Fe-

rencné Fazakas Ilona 1897-ben, akinek sorsában, jórészt saját elmondá-
sa alapján tetten érhetjük, megismerhetjük azt a folyamatot, amikor és
ahogyan megszületik egy népballada.
Simon Ferenc Józsefné „feltalálása”
A Beszterce menti Lészped falu azok közé a moldvai, magyar lakosságú

települések közé tartozik tehát, amelynek lakossága a 18. század második
felében, a székelyek madéfalvi vérengzését követően menekült mai lakó-
helyére. Úgynevezett székelyes csángók tehát, hagyományos viseletük kö-
zül elsősorban a jellegzetes főkötő, aztán csíkias beszédük, valamint ha-
tározottabb magyar identitásuk egyaránt megkülönbözteti őket azoktól a
magyaroktól, akik már jóval korábban kerültek a Szeret mentére, az egy-
kori Etelközbe.
Lészped történelmének említésre méltó eseménye volt, amikor 1932-
ben, népdalgyűjtő és a moldvai csángómagyarok életének megismerését
szolgáló útja során fölkereste a falut Domokos Pál Péter. „Éppen Anna
napja volt – írja könyvében –, s a faluban búcsú és püspökjárás. Simó Anti
Józsihoz szálltam, s mondhatom, hogy a búcsús tapasztalatok szomorúsá-
gát csak házigazdám szívessége, valamint feleségének fonográfra is felvett

dalai felejtethették.” (DOMOKOS 2001. 196.)
Erre a nevezetes látogatásra a húsz esztendő múlva Magyarországra
települt Simon Ferenc Józsefné az 1970-es években a következőképpen
emlékezetett:
Amikor eljött hejzánk Domokos Pál Péter tanár úr, akkor búcsúnap
volt. Szent Anna napja vót nálunk s nagy búcsúra készültünk, még a püs-
pök es ott vót. Én otthon főztem s egyszer csak hazafutott Józsi jacskám
s azt mondja:
– Édesanyám, járnak itt valami pózáló emberek, s kérnek szállást.
Aki béereszti, hát lepózálják az életjiket. Engeggye bé hejzánk!
– Mondom: halgass te gyermek! Minden cigányt ne hordj ide hejzám!
Mert annyi járt akkor nálunk búcsú napján, hogy az egyik jön, a má-
sik meen, nem lehet tőllik szabadulni. És még hejzánk jöttek a rókonság,
az idegenség, más falukból, lókocsikval. S mondom:
– Látod, milyen keskeny ez az udvar? Ha két-három kocsi béjő ide,
még nem es tud megfordulni! Hát még a cigányokat es idehozod?
– Édesanyám – aszongya –, ezek nem cigányok, meglássa kend,
hogy milyen emberek! Fogaggyuk bé!
Aszongya nekem az emberem:
– Haggy békét te neki, hojza ide!
– Na, akkor – mondom – ereggy! Ha apád es mondgya, ereggy.
Józsi el es ment, s egyszer hát hojza. A kocsicska béborítva gyékényvel,
hogy az eső ne verje őköt. Akkor ők imá kiszálltak vót a kocsiból, Domo-
kos Pál Péter fogta a fékjit a lónak, s még egy mellette. Olyan szépek vol-
tak, mint két virágszál. A hajik szépen félrefésülve, szépen kiborotvál-
kozva, szépen felöltözve, mint a bojárok, urak… mert nálunk úgy mond-
ják: bojárok. Kicsi lovacska béfogva… No, béjöttek a kapun, köszöntek,
hogy hínak, megkérdezték az uramat es, engemet es, aztán mondom:
– Telepedjenek le, űjenek le! Leültek oda a tőtésre. Mondom:
– Jöjjenek bé, s terítek asztalt.
Asztalt tettem, ettek, beszélgettünk, s kérdették, hogy élünk, mit csi-
nálunk? Aztán azt mondja a tanár úr, hogy adjunk neki egy vedret, hogy
a lovacskáját itassa meg. S én mondom:
– A veder a kútban van, mi keldárból iszunk. Aztán azt mondja az
emberemnek:
– Simó bácsi! Kérnék a lovacskámnak egy tököt. Én akkor úgy meg-

szégyelltem magam, hogy elfutottam. Azt mondja a tanár úr:
– Simó néni, ne szégyellje magát, mert ezt tiszta magyarosan így
mondják: tök.
– Nálunk úgy mondjuk, bósztán.
Aztán megkért engemet s az emberemet, hogy keressünk nekik esté-
re valami lejányokat, hogy énekeljenek nekik. Hát, kérdi az uram, hogy
mejen lejányokat kerejsünk?
De én úgy felforrtam magamban! Miféle emberek lehetnek ezek,
hogy ide lejányokat kérnek az én életembe, hogy azok énekeljenek? Hát
én erőst felforrtam! Akkor azt mondja az én emberem:
– Van itt egy leján, Kató Marika, jól tud énekelni.
Na jól van, de én magamban haragudtam. Eccercsak béjött két
mozsikás. Elkezdték ottagyan húzni – látták, hogy urak –, mozsikálni a
keserveseket. Én nem szerettem, hogy melyent énekelnek. Haragomba
mondom nekik:
– Ne ezt énekeljétek!
– Hát melyiket?
Elkezdtem:
– Nem zereg a falevele, ha ja szél nem fújja. Jártál hejzám kisangya-
lom, az Isten is tudja…
Szép nótával, nem úgy, mint most. Akkor bátran belényúlt a zsebibe
Domokos Pál Péter, s kiveszen nem tudom mennyi lejt, s odaadja a cigá-
nyoknak:
– Tessék, szaladjatok!
Elmentek a cigányok, s mi ott maradtunk. Azt mondja az embe-
remnek:
– Józsi bácsi! Ha maga megengedi, s néni Ilana akar, akkor nekünk
nem kellenek lejányok ide. Énekel néni Ilana nekünk.
Akkor szépecskén az asztalt eltakarítottuk, az ételt elraktam, ellát-
tam a dógomat.
– Eredj László – aszondja, nem tom hogy hítták a társát1 –, hozd
bé, ami a kocsiba van! Mikor az béhozta s én megláttam, hogy micsoda
szerszámokat hozott oda bé, én es, s az emberem es, megejedtünk. Én ad-
1
Laczkó László kézdivásárhelyi egyetemi hallgató.
dig olyant sohase láttam, sohase halltam. Szépecskén odatették az asz-

talra, én leültem oda, s kezdtem énekelni:
Nem zereg a falevele, ha a szél nem fújja.

Jártál hejzám kisangyalom, az Isten is tudja.
Titkos a szerelem, félek az édesanyádtól,
Azt hallottam nyári babám, válunk el egymástól.
Nem válunk el babám, azt csak a falu szája mondja,
Felfogadtam Isten előtt, el nem es hagylak soha.
Ezt énekeltem leghamarább Domokos Pál Péternek. Mikor elénekel-

tem, akkor tette a tűt vissza a gépbe, hallgassam meg, hogy én hogyan
énekelek. Osztá én egész nap énekeltem neki, estig.
Domokos Pál Péter és Lészped kapcsolatának azonban ezzel nincs
vége. Nemcsak azért, mert a Lészpeden gyűjtött népdalokból 15 beleke-
rült a 96 csángómagyar népdalt tartalmazó Rezedába (DOMOKOS 1953.);
nemcsak azért, mert az általa gyűjtött, A lészpedi erdőn felnőtt egy alma-
fa… kezdetű népdal dallamára énekelték később a jobb sorsra érdemes
NÉKOSZ indulóját; és nemcsak azért, mert Domokos Pál Péter gyakran
és nagy szeretettel emlegette Lészpedet; de leginkább talán azért, mert a
lészpediek még Péter bácsi halála után is emlékeztek és számon tartották
őt. Mégpedig nem is akárhogyan, hanem mint Magyarország királyát,
aki – a falu szájhagyománya szerint – az 1930-as években, álruhában jár-
ta Moldvát, hogy megismerje a csángó nép gondját-baját. (LUKÁCS 1996.
58–60.) Ennél szebb jutalmat aligha kaphat néprajzkutató a „témájául”
választott népcsoporttól.
Bilibók János története
Egy ilyen kis, Beszterce menti csángó faluban természetesen évtizede-

ken keresztül nem történnek nagyhírű, az országos történelemhez is
kapcsolódó események, ezért a falu érdeklődése, közvéleménye kényte-
len a „kisebb” történésekkel, családi és személyi tragédiákkal foglalkoz-
ni. Mint például Bilibók János tragikus halálával, akit egyik haragosa lőtt
meg a 19. század második felében. Az esemény viszonylag rövid idő alatt
folklorizálódott, ballada keletkezett belőle, ami az áldozat húgának lánya,
a Magyarországra települt Simon Ferenc Józsefné Fazakas Ilona révén

vált ismertté. Ilona néni az 1950-es évek elején költözött Józsi ával és
Erzsi unokájával a Baranya megyei Mekényesre, már korábban áttelepült
testvérei után. Az iskolát nem járt, írástudatlan, de a moldvai magyar-
ság szóbeliséggel hagyományozódó népi műveltsége teljességének birto-
kában lévő asszony Magyarországon a Népművészet Mestere, néprajz-
gyűjtők és népdalénekesek megbecsült és szeretett adatközlője, népzenei
fesztiválok kiemelkedő énekes egyénisége lett. Ilona néni elmondta ráol-
vasásszerű, apokrif imádságait Erdélyi Zsuzsának az imádságos nagyasz-
szonynak2, mesélt nehéz, tanulságos életének személyes részleteiről Ma-
rosi Júlia népdalénekesnek (MAROSI 1976. 1787–1797.), és Kóka Rozália
hagyományőrző mesemondónak3, megörvendeztette romlatlan szépségű
beszédével Csoóri Sándort. (CSOÓRI 1994. 691.) Minden nála megfor-
duló néprajzgyűjtőnek, népdalénekesnek, írónak, költőnek, széplelkű ér-
deklődőnek készséggel, sőt természetes öntudattal adta át mindazt a kul-
turális értéket, amit szülőföldje kincses ládájából magával hozott. Magam
is sokat kaptam tőle, tudást és szeretetet egyaránt: anyáskodó asszonyi
bölcsességével családi életem útvesztőiben segített eligazodnom és gyak-
ran támogatott a Lészpeden gyűjtött anyagaim kiegészítésében, rendezé-
sében, értelmezésében.
Írástudatlan, vagyis a szóbeliség kultúrájában élő parasztasszony lé-
tére tudatában volt a Moldvából hozott, „tűzből mentett” kincsek – dalok,
mesék, emlékek – jelentőségével. S ha talán nem is tudta volna pontosan
megfogalmazni a csángók által őrzött kulturális örökség művelődéstörté-
neti jelentőségét, veleszületett intelligenciájával fölismerte és átérezte sa-
ját tudásának értékét. „Ha én írást tudnék – mondotta Erdélyi Zsuzsan-
nának – nem itt volnék, ahol most vagyok. Ott lennék, ahol magik van-
nak…”. (ERDÉLYI 1976. 77.) S mint az élet más dolgaiban is megvolt a
maga természetes értékrendje, népdaléneklésének stílusán sem rontott –
mint sok kevésbé szilárd ízlésű énekes társáén – a rádióban, televízióban
hallható, áriázó, nótázó, romlott előadásmód. Ilona néni, a maga szájról-
szájra örökölt műveltségével, emberi tartásával igazi nagyasszony volt,
2
ERDÉLYI Zsuzsanna Hegyet hágék, lőtőt lépék (Bp. 1976.) könyvének számos imád-
sága tőle származik.
3
Simon Ferenc Józsefné története volt a címadója KÓKA Rozália Egy asszony két vét-
kecskéje című (Bp. 1989) kötetének.
aki élete egyik legnagyobb élményének és kitüntetésének tartotta, hogy

Kodály Zoltán előtt énekelhetett, és a Tanár Úr kezet fogott vele.
Simon Ferenc Józsefnének volt honnan merítenie tudását és tehet-
ségét. Különösen egyik bátyja tudott sok dalt és szeretett is énekelni
(DOMOKOS–RAJECZKY 1956. 147.), édesanyja pedig, Csonka Péterné
Bilibók Anna, azon kevés paraszténekesek közé tartozott, akiket „balla-
daszerzőként”, pontosabban egy ballada „elindítójaként” tarthatunk szá-
mon. Ilona néni elmondásából és Domokos Pál Péter könyvéből ismer-
hetjük a ballada születésének körülményeit. (DOMOKOS 2001. 199.)
Nagybátyját, Bilibók Jánost, falubeli – neve után ítélve román nemzetsé-
gű – ellensége, bizonyos Constantin Dan nevezetű bíró, az 1870-es évek-
ben bosszúból agyonlőtte. Fazakas Ilona édesanyja akkor még leány volt,
de már volt szeretője, tehát eladósorban járt, ami a moldvai magyaroknál
azidőben 14–16 esztendős kort jelentett.
Az 1970-es években Simon Ferenc Józsefné a Baranya megyei Meké-
nyesen többször is elmondta nekem – és bizonyára másoknak is – nagy-
bátyja tragikus halálának történetét. Valahányszor újabb, korábban nem
ismert vendéget vittem a házához, mindannyiszor elénekelte a balladát,
ugyanakkor elmondta a prózai keretet is. Mintha úgy érezné, hogy ezek az
idegenyek az énekelt – csiszolt, tömörített – változatból nem értik meg,
nem érzik át teljesen az egész tragédiát. A szöveg, ha nem is mindig, de
rendszerint megelőzte az éneket, mintegy megalapozta a ballada átélé-
sét és megértését. A részben már folklorizálódott szöveg részletei, stílus-
fordulatai alkalmanként szinte szórul-szóra megegyeztek. Nem volt ne-
héz dolgom, amikor egybeötvöztem a „változatokat”. Már csak azért sem,
mert most, írás közben is a fülemben volt Ilona néni jellegzetes, kicsit na-
zális hangja, felrémlett révülő tekintete, érzékeltem visszafogott gesztusa-
it. Amikkel a ballada öröklött eszközein túllépve, a maga módján megte-
remtette, előrevetítette a borzongató feszültséget: a bátyjainak ételt vivő
atal leány úgy gyönyörködik a szép, erős legényekben, hogy ő azokat mi-
lyen szépen el tudná ő siratni…
Édesanyám úgy mesézte örökké, hogy a bátyja, ez a Bilibók János
olyan nagy, kevély ember volt, aki senki előtt nem akart megaláckodni,
hogy alább maradjon. Ő édesanyám testvére volt, s még volt egy útest-
vérük Péter, s egy nagyobb bácsijuk, Ferenc.
Egyszer ez a Bilibók János elment a primerijára – itten úgy mond-
ják elöljáróság –, s ejsze neki valami nem tetszett, s a primárral, ezzel a
bíróval esszekaptak. Dán volt a neve, s ők soha sem tudtak többet kibé-
külni. Ő tartotta az ő igazságát, amaz tartotta az övét, s nem maradott.
Egyszer ez a bíró, a Dán megindult, s keresett tojást a faluban. Megtalál-
koztak, s beszélgettek… mert amúgy beszélgettek egymással, de örökké
találgatták egymást, nem voltak jó beszédvel.
– Hova menc?
– Keresek tojást.
– Gyere nálunk, én adok.
Elmentek, s ő elvitte a primárt hátra, megmutitotta a tojását neki, a
monyát. Az fölmérgedt, de aztán Bilibók megverte jól, s elengedte. De ezt
nem látta senki, ugye olyan helyre vitte, s úgy verte meg.
Máskor ment a Nagyúton Bilibók János, s amaz jött hazafelé Gellén-
ből,4 s megtalálkoztak ott, ahol a Fehérhíd van.5 S akkor ő megfogta a
lónak a fékjit, mert kerucába járt a primár… Megfogta a lónak a fékjit s
azt mondta:
– Megint a kezemben vagy! S ha még nekem vétesz, megütlek és be-
vetlek a vízbe.
Ahol elément, mind féltek tőle, azt mondja anyám, olyan kemény em-
ber volt. S az a primár felfogta a kezét, s úgy könyörgött, hogy őneki töb-
bet nem fog véteni ezen a világon. Rosszat sohase szól, csak nehogy ott
megüsse s belévesse a vízbe. Nohát, aztán elengedte. De attól fogva kezd-
te lesni az az elnök, hogy hol jár, hol megy, hogy ő kapja kézre.
S egyszer szántani indult a Zevojba,6 Gellén felé. Ott volt a szántója,
s ő ottagyon szántott Bilibók Ferenccel, a bácsijával, s Miska Jánossal,
a sógorával, aki tartotta a testvérit édesanyámnak. Édesanyám akkor
még lejány volt, és vitte az ételt a báttyainak. Úgy mesézte, mikor ment,
vitte az ételt, s az én apám – akkor még legény volt – tőlük egy kicsikét
fönnebb szántott. S az neki szereteje volt.
Látta, hogy az ekével mennek egymás után, s mikor közeledett hoz-
zájuk, látta, hogy a testvérei közül az egyik ződ öben van, s a másik bá-
csija piros öben volt, s úgy hajtották a lovakat. S ahogy mentek egymás
után az ódalban, édesanyám elgondolta magában, hogy…Istenem, be
két szép bátyám van nekem… S azt gondolta magában – így mondta
4
A szomszédos település, Lészped községközpontja.
5
Fehérre meszelt híd Lészped és Gellén határán.
6
zevoj: berek, helynév (rom.)
édesanyám –, de szép két testvérem van, s ha meg találna halni valame-

lyik, milyen szépen el tudnám siratni… Ezt gondolta.
S mikor hejzuk ért, s köszönt nekik, azt mondja Bilibók János:
– Veron, nezz csak felfelé, ne hol szánt Fazakas Péter! Azétt jössz te
olyan ügyesen az ételvel. S elkacagták akkor. De ő akkor is csak azt gon-
dolta: milyen két szép bátyám van nekem, az egyik ződ övbe, a másik
piros övbe s szép fehér ingbe – me hétfő volt –, s ha a kettőből az egyik
meg találna halni, milyen szépen el tudnám én siratni … így gondolta
magában.
S azon az éjen bételjesedett.
Az az elnök, a primár, megtudta, hogy hol szánt Bilibók János. Volt
egy szolgálója, Dulló Gyurka, s az legénke volt. Azt mondja este neki:
készítsd fel a kocsit, mert megyünk valamerre. Az felkészítette a kocsit,
szépen a lovakat béfogta, s akkor mondja a primár: na mennyünk. De
a puskát elvette magához… A szolgája látta, de nem tudta, hogy meg
van tőtve, csak látta a puskát. S ahogy a Fehér hídon keresztülmentek,
ott aztán lefogtak abba a fenekbe. Ott van egy nagy patak, a Peszterova
patakja, s annak az oldalékában mind nádak, meg lóbutikok voltak ki-
nőve, s ő ott lement. S ahol gondolta, hogy szántanak, ott megállítot-
ta a kocsit, felvette a puskát, s azt mondta a szolgájának: állítsd meg
a lovakat, én kiszállok. De nehogy magad valakinek megmond, hogy
hol voltunk az éjen ketten, mert ha meg találod mondani, én neked a
napjaidat elteszem, s magad is ez által a puska által vecc el. S az nem
es mondta senkinek. Ő pedig keresztülment a Peszterován oda, ahol ők
szántottak.
Volt ott egy nagy cfa, s az alá voltak letelepedve. Ottagyon tüzet tet-
tek, ettek, s utána lefeküdtek kereken a tűz köré. Kalapjukat idetették az
arcukra, hogy a szúnyogok ne érjék ugye, s bé voltak takarózva a szok-
nyáikkal, nálunk úgy mondták. Ő odament, s elkezdte, egyiknek felemel-
te a kalapját…, Miska Jánosnak is felemelte, nehogy meglője a többie-
ket…, csak Bilibók Jánost kereste.
Mikor a puska megroppant, akkor mind fölébredtek, de a sötétben
nem láttak. Bilibók János fel is szökött, … me vitéz ember volt – mondta
édesanyám. Azt rikojtotta:
– Szökjél sógor, me meglőttek …
S akkor mind felszöktek, ő meg es futamodott, de két lépés után felbu-
kott. Akkor azt mondta:
– Fogd járomba marháimat, s vígy el engem magad haza…

Ennyit tudott mondani, s akkor feltették a szekerbe, s még kiértek a
Fehérhídhoz az útba, akkor ímmá többé nem szuszogott … halva vitték
haza. Mikor hazavitték, akkor az édesannya fogott siratózni… Özvegy
volt, mint most én vagyok, nem volt ura, … ott az öreganyám, ott a test-
vére… s ment a híre: meglőtték Bilibók Jánost. Aztán gyűltek oda a né-
pek, aztán a csendőrök, mindenféle, s ki lőtte meg, s ki lőtte meg, de azt
senki nem tudta.
Volt egy szomszéggyik, Kompotos János, s annak egy nagyapja, úgy
hítták Nagyjános Gyurka, s azokkal egyszer már néki baja volt. Úgy be-
szélték, hogy Bilibók János le volt feküdve, aludt, s ez a Nagyjános Gyur-
ka egy fészivel odalopakodott. Ő megebredt, s akkor az a Nagyjános
Gyurka… fésze a keziben így felemelve, hogy ha még lépett volna kettőt,
akkor ketté is vágta volna a nyakát ott a földön. S aztán nem tartották
senki másra, s mind azt mondták, hogy Kompotos János lűtte meg, vaj
Nagyjános Gyurka. De hát nem tudták bizonyítani, s nem tudtak nekik
semmit se csinálni. S az a Dullo Gyurka, melyik a szolgája volt, az olyan
legénke volt, s nem szólt…
Aztán mikor meghalt az a Dán, met azt is… nem tudom már miért,
puskák közt vitték a temetésére. Belé volt valamibe pénzvel maradva,
belé volt valami bajba zavarodva… S miután eltemették, akkor az a szol-
gája… akkor már idős ember volt, odahívatta a nagynénémet, Csonká-
nét, s azt mondta neki:
– Azért hivattalak Annacska, mert tük azt mondtátok, hogy ezek lőt-
ték meg Bilibók Jánost… Nagyjános Gyurkáék, s törekedtetek, s min-
den… De Dán lőtte meg, Konstantin Dán. S ne máj vélekeggyetek, me né,
az énekbe es milyen átkot tettetek…
Az éneket akkor kezdte édesanyám, ahogy eltemették Bilibók Jánost.
Még akkor leán volt, nem ment volt férjhez. S ahogy volt a házik, volt
mellette egy szép nagy körtefa… ó be jó körte volt, sokcor ettem róla…
s még volt egy rózsafa. Édesanyám még leány volt, odament a körtefa
és a rózsafa árnyékába, ott varrogatott, hímzett. S ottan kezdte sirat-
ni a testvérit, Bilibók Jánost. Ott magába’, az ő fejiből kezdte ezt az éne-
ket, hogy mit álmodtál hetfűn éjjen, s hova mensz, s Ilonámat megcsó-
koltam…, s elbúcsúztam, …s Istánkámat es megcsókoltam… met Istánka
volt a a…s aztán így ment a baj… Aztán mindig énekelte édesanyám…
Felkőtt elöttünk, tette a tüzet, sokan voltunk, s hogy ne fázzunk. Aztán
vette a guzajt a kezébe, ült le a sarokba, s énekelt… Én hallgattam, s ak-

kor olyan fejem volt, hogy megtanultam.
Volt egy tehenünk, s egyszer mentem legeltetni. S akkor én a tehen
mellett akkorát énekeltem, hogy Isten tudja hova elhallott az énekem.
Mentek az úton, s hallgatták, hogy énekeltem. Volt egy asszony, édes-
anyámmal egykorúak, s azt mondja:
– Ilonka! Magad énekeltél-e ideki?
– Én.
– Magad énekelted-e Bilibók Jánost?
– Én énekeltem.
– Édesanyám lejánkája! Énekeljed mindig. Sose felejtsd el, csak éne-
keljed.
S én olyan hegyesen léptem… ugye leánka voltam.., hogy engemet
megdicsértek, hogy én szépen énekeltem.
A tragikus esemény mélyen megrázta a falut, elsősorban természete-
sen Bilibók János családját, de talán leginkább az áldozat húgát, Bilibók
Annát, utóbb Ilona néni édesanyját. Ő volt az, akinek lelkében a véres ese-
mény dallá vált, balladát termett. Ezt őrizték aztán, s adták tovább a falu-
belieknek, s a népdalgyűjtőknek Csonka Péterné Bilibók Anna lányai: az
1946-ban Mekényesre települt Jakab Istvánné, és az 1952-ben utána köl-
tözött Simon Ferenc Józsefné.
Bilibók János balladájához két megjegyzés kívánkozik. Az egyik, hogy
a szövegén kétségtelenül érződik a csiszolatlanság, hiszen Domokos Pál
Péter felvétele előtt alig fél évszázaddal keletkezett, míg más, klasszikus
balladánk – mondjuk a Molnár Anna vagy a Kőműves Kelemen – mögött
sok évszázad, ha nem évezred kollektív esztétikai csiszolómunkája állt. A
Bilibók-ballada dallama természetesen nem új, hanem egy másik, nyilván
rokon témájú, hangulatú ballada dallamára énekelték (ad notam); itt a
szöveg a rakomány, a dallam pedig a hajó, ami újabb és újabb szövegeket,
eseményeket szállít, hordoz, röpít embertől emberig, falutól faluig, apáról
úra, anyáról leányára. A másik megjegyzés a lészpedi – és más csángó –
közösség még a 20. században is meglévő erőteljes kultúrateremtő képes-
ségére hívja fel a gyelmet. Mert a hagyomány úgy tudja ugyan – és min-
dig úgy tudja –, hogy „édesanyám (nagyanyám, keresztanyám, ángyikám)
éneket kezdett”, de a valóságban mindig a közösségben születik az új ének,
vagy a változat. Vagy legalábbis a közösségben támad az a visszhang, ami
szükséges ahhoz, hogy az „új” dalt a szelek szárnyra kapják.
Bilibók János, mit gondoltál…?
Bilibók János balladájának dallama, szövegfűzése teljesen hagyományos

elemekből építkezik. Úgy is, hogy oly sok balladánkra jellemzően „költői
kérdéssel” indítja az éneket, azután átvált egyes szám első személyre: sze-
mélyes elbeszélésben, valamint párbeszédes formában adja elő a tragédiát;
végül a balladát záró, kicifrázott átok formulák is jól ismertek, akár a szé-
kely és csángó „kiböjtölések” prózai, akár a keservesek verses szövegeiből.
A Domokos Pál Pétertől 1932. július 26-án Lészpeden gyűjtött, majd
Bartók Béla által lejegyzett ballada kottája és szövege itt következik.
(DOMOKOS 1940. 50.).
„Édës anyámhoz bémëntem

Tölle tanácsot kérdëttëm,
Ilanámtól elbúcsúztam,
Istánkámot, mëgcsókoltam.
Aval hazúl elindulta’,

S aval hazúl elindulta’.
Mikar bátyámékhoz értem,
Met én oda jës bémëntem.
Szántoni fel készítëtte’,

Ángyikámval beszélgëtte’.
Aval szántani indúlta’.
Aval szántani indúltam.
Hosszú nap én ott szántotta’,

A Csokányoson botogtam.
Olyan erőst elfárodtam,
Elig vártam lenyugodjam.
Aval este lenyugodta’,

Mikor legjobban aludtam,
Odajött az én irigyëm,
Keresztűllöve ingëmët.
Keresztűllöve ingëmët,
Vesztëttë az életëmët,
Eltëtte az életëmët,
Árván hatta népjeinkët.
Szökjél sógor, me mëglőttek,

A világról be jel tëttek.
Fog’ járomba marhájimot,
Vígy el ingëm magad haza.
Vígy ingëm Ilanámhoz

Kicsi járva Istánkámhoz,
Az én jó testvérjeimhëz,
Kicsi jó feleségëmhëz.
Hogy lássonak mëg életbe,

Me többet nem látnak élve.
Hogy lássanak mëg életbe,
Me többet nem látnak élve.
Bátyám Jánas piras vére

Elszërtült a nagy mezőbe,
Kit mëglőtt az ő irígye,
Kit mëglőtt az ő irígye.
A nagy mező dërekába,

Ficfabokor árnjékábo,
Epërfának magossága,
Testvérbátyám mëghalása.
Ki bátyámot elvesztëtte,
Adja Isten, jusson erre:
Ő maga ës gyarló testye
Rothadjon el a tömlecbe.
Valahány csillag az égë’.

Annyit rikojtson ëggy éjël,
Kössön láncot gërëndábo,
Azan sírüljön az ágybo.
Három szeker széna-szalma,

Mi[nd] rothadjon kijalóla,
Hogy egész világ tudja mëg,
Hogy bátyámat ő lőtte mëg.
Énekelte: Simon Ferenc Józsefné Lécpeden, Bákó vm. 1932. jul. 26-án.”
Egy ballada – akárcsak az élet – születéséhez természetesen a kegyel-

mi pillanat varázsa szükséges. Gondoljunk csak bele: milyen kevésen
múlt, hogy ez a ballada eljutott a magyar népdalok világának tárházába, s
hogy Simon Ferenc Józsefné ilyen közismert tagja lehetett a magyar mű-
velődésnek. Egyházi és világi dalkincsét, meseanyagát, igaz történeteit
édesanyjától, testvéreitől, a Beszterce-parti Lészped falu egész közössé-
gétől örökölte; hangjának szépségét, egyéniségének varázsát pedig nyil-
vánvalóan attól, akiben oly erősen hitt egész életében. De ha a Moldvát
járó Domokos Pál Péter 1932-ben az Anna-napi búcsú forgatagában nem
Simon Ferenc József Józsi nevű acskájával akad össze, s ha a kisú nem
kéri olyan szépen édesanyját, hogy fogadja be a különös vándorokat, ak-

kor a moldvai népdalgyűjtő, a „csángók vándorapostola” talán sohasem
fedezi fel Ilona néni egyedülálló énekesi képességeit. És ha a Lészpedről
Magyarországra települt 14 család között nincs ott ő maga, valamint Józsi
a, akkor az egyetemes magyar kultúra nem gazdagodhatott volna általa.
Igaz, otthon maradhatott volna szülei, nagyszülei, a madéfalvi szé-
kelyirtást követően Moldvába bujdosott őseinek sírja közelében, gyer-
mekkora és ifjúsága csodálatos történeteinek színhelyein. De akkor a ma-
gyar művelődés szegényebb marad azzal a szellemi örökséggel, amit ő ho-
zott haza számunkra – szellemi csempészáruként – a szülőföldjéről. Az
1949-től 1958-ig fennálló lészpedi magyar iskolában tanító Kallós Zoltán
bizonyára százával vehette volna magnóra Ilona néni dalait – ha Kallós
Zoltánnak akkoriban lett volna magnetofonja. De ha Lészpeden marad
Ilona néni, akkor nem teljesedhetett volna ki művészete, és nem épülhe-
tett volna be olyan szervesen a magyar népzenei kultúrába, mint így. Hi-
szen alig van ma Magyarországon olyan népdalénekes, aki ne járt volna
nála, aki ne énekelne közvetlenül, vagy közvetve tőle tanult dalokat. Szin-
te mindenki meríthetett ebből a kristálytiszta, hihetetlen gazdagsággal
buzgó forrásból.
Szülőfalujában beleszületett a moldvai csángómagyarok hagyományá-
ba, s annak gazdag világában élte egész életét. Az imádságait összegyűj-
tő Erdélyi Zsuzsának így vallott erről 76 esztendős korában: „Ha a kert-
be bémentem, énekeltem, ha a mezőre mentem, útra…, én eszket min-
denütt énekeltem; mikor éjjel megébredtem, akkor törekedtem, hogy még
melyiket nem felejtettem, hogy melyiket tuggyam”. „…mennyi imádságot
elmondék, mennyi éneket e’ mondtam, hát szeretném, vegye írásba s vé-
gezze, aztán mongya el, aki tud írni...”
S az írástudatlan Simon Ferenc Józsefné öntudatára jellemzőek – sok
mai írástudó tanulhatna tőle – a következő szavak: „… nagyon szeretném,
hogy sosem vejszen el a dal, s úról úra, leányról leányra mennyen to-
vább”. (ERDÉLYI 1976. 61.)
Diószén története és helynevei
Jáki Sándor Teodóz Atyának ajánlom, kinek szerető

biztatása nélkül nem született volna meg ez az írás.
Ha Bákó városától dél felé haladunk az Egyedhalma felé vezető, újabban

szépen átépített országúton, akkor tőlünk balra a Szeret folyó halad, jobb-
ra pedig, a távolabb kéklő hegyek lábánál katolikus, csángómagyar falvak
sorakoznak: Kalugarpataka, Bogdánfalva, Nagypatak, Forrófalva, Klézse…
Mi azonban alighogy elhagyjuk a Bogdánfalvából az 1920-as évek ele-
jén kirajzott, újabban Nicolae Bălcescunak nevezett Újfalut, a benzinkút-
nál balra fordulunk, keresztezzük a vasutat, majd áthaladunk a nemrégen
még szinte kizárólag halászatból élő Trunk falucskán. Alighogy elhagyjuk
a települést, az út élesen balra fordul, s fölvezet egy hatalmas gátra, amely
a Szeret és a Beszterce éppen fölöttünk egyesült vizét duzzasztja hatalmas
tóvá, ami azonban az utóbbi években mind jobban feltöltődve, iszaposod-
va, egyre inkább nádas vízi világgá alakult. Ha megállunk néhány percre
ezen az ember alkotta építményen, észak felé, ameddig a szemünk ellát,
fodrozódó vizet, délre pedig az erőműből kicsorgó Szeretet látjuk, amely
„magából kivetkőzve”, útját immár jó darabon betonkanálisban folytatja.
Kelet felé dombok húzódnak, s két, ugyancsak katolikus templom tornyán
akad meg a szemünk. A baloldali, északabbra eső Ketrest falué és Szent
Mihály oltalma alatt áll, a jobboldali, délfelé húzódó pedig Diószéné és
Keresztelő Szent János tiszteletére szentelték.
Ha hátizsákkal utazunk, akkor a gátról mindjárt lekanyarodhatunk, s
egy nyáron sárgára aszalódott, de tavasszal üde zöld legelőn, majd szán-
tóföldön, „toronyiránt” átvághatunk a 2-3 km-re lévő úti célunkhoz. De
ha autóval közlekedünk, akkor tovább megyünk az úton egészen az elága-
zásig, ahol jobbra fordulva jó darabon az örökké félkész cigányházak kö-
zött haladunk, majd valamivel formásabb falurészbe jutunk, ahol a Dió-
szén egyharmadát kitevő román lakosság él. Hamarosan elérjük az egy-
kori bojérkurtéból lett iskolát, körülötte a régi dicsőség kopár emlékeit
őrző parkot, s a szerényen megbúvó ortodox templomocskát. Amolyan
faluközpontnak tűnik ez a hely malommal, kocsmával, magazinnal. In-
nen délre már csángómagyarok lakják ezt a Szeret menti települést, bát-
ran köszönhetünk a felnőtteknek a hagyományosan szép üdvözlési formá-
val, Istenálgyameg-gel.
Diószén falu a különböző forrásokban többféle néven szerepel, így elő-
fordul Diósfalu (LÜKŐ 2002. 217.), Dzsoszén formában, románul Zso-
szénnek mondják és korábban Joşăninak, újabban pedig 1998-ig Geoseni,
1999-tól Gioseni alakban írják. Kiss Lajos nyelvész szerint a falu neve a ro-
mán Geoseni – tehát a ’Joseni’ [’alsó vagy déli részen lakók’] nyelvjárási
módosulatának – átvétele. (KISS 1987. 217.) A falu déli csángó nyelvjárást
beszélő magyar lakosságának szájhagyománya szerint a falu helyén vala-
mikor diófák voltak. A falu lakói aztán kivágták azt a sok diófát, s szenet
égettek belőle, innen kapta a nevét: Diószén.
A település történetének kezdetei meglehetősen homályosak. A külön-
böző összeírásokban a 18. század második felétől fordul elő, de Románia
Nagy Földrajzi Szótára szerint itt született Ștefan Tomșa nevű moldvai
uralkodó (LAHOVARI és mások 1900. III. 533.). Ez a Tomșa a legkevés-
bé sem tartozott az említésre méltó moldvai uralkodók közé, Alexandru
Lăpușan (1552–1561 és 1564–1566) uralkodása során rövid ideig (1563–
1564) volt használatban, mielőtt Lengyelországban lefejezték volna. (HUN-
FALVY 1894. 295–298.) Természetesen ha egy településen, annak első
írásos említését két és fél évszázaddal megelőzően már akármilyen ural-
kodók születtek, akkor feltételezhetjük, hogy ha közigazgatásilag nyilván-
tartott településként nem is, de mint a Sturdzák birtoka – jobbágyokkal,
cselédekkel, ispánokkal – már létezhetett.
Mindenesetre Diószén település, mint közigazgatási egység, Gioseni,
Giuseno formában 1761-ben, valamint az 1770-es években szerepel először
a jelentésekben. Katolikus gyülekezete a 18. században a Szeret folyó túl-
só, jobb oldalán fekvő Forrófalva plébániájához tartozott. (CĂLINESCU
1925. 204–214.) A diószéni katolikusokról Iosif Gabor szerint (GABOR
1996. 113.) Ioan Hrizostomul Dejoannis 1762. április 9-én kelt jelentésé-
ben is szó esik. Nem sokkal később, Zöld Péter Batthyány Ignác erdélyi
püspökhöz küldött beszámolója ugyancsak Forrófalva liájaként említi.
(ZÖLD 2002. 55.)
Az 1772–1774-es orosz katonai összeírás 36 házat, az 1792. évi osztrák
katonai fölmérés pedig 26 házat említ a településen. Az előbbire hivatkoz-
va Iosif Gabor megemlíti, hogy a 36 családból 22 „a katolikusok által hasz-
nált nevű”, ami a moldvai papok óvatos fogalmazása szerint azt jelenti,
DIÓSZÉN TÖRTÉNETE ÉS HELYNEVEI 255
hogy szinte biztosan magyarok. Valójában Diószén lakosságának jelenleg

is körülbelül kétharmada katolikus és magyar.
A település lakosságának harminc esztendő alatt bekövetkezett igen
jelentős növekedése arra enged következtetni, hogy ezekben az évtizedek-
ben Diószénbe számottevő betelepülés történt, ami a 19. század elején is
folytatódhatott, mert az 1842. év római katolikus sematizmus szerint a
katolikusok száma már 407 főre növekedett. Tekintettel arra, hogy a 18.
század utolsó harmadában érkeztek Moldvába a legnagyobb számban a
madéfalvi székelymészárlás menekültjei, fölvetődik a gondolat, hogy ta-
lán ők alapították, vagy legalábbis duzzasztották föl Diószén katolikus val-
lású, magyar anyanyelvű közösségét. Ezt a föltevést megerősíteni látsza-
nak azok a román és magyar híradások, miszerint a település katolikusai
Erdélyből kerültek a Szeret partjára. Jerney szerint „különféle helyekről
és magyar földről származott nép, kik mindnyájan beszélnek magyarul”.
(JERNEY 1851. 171.) Iosif Gabor is megállapítja, hogy „a diószéni katoli-
kusok Erdélyből emigráltak a XVII. század második felében” – ahol a 17.
nyilván elírás, és a 18. századról van szó.
A különböző szerzők arra utalnak, hogy Diószén magyar népe az úgy-
nevezett déli csángó nyelvjárást beszéli (Jerney), és mások (Kovács, Do-
mokos, Lükő) is, akik közöttük jártak, magyar nyelvüket hangsúlyozzák,
de arról kevés szó esik, hogy beszédük székelyes lenne. Talán csak Szabó
T. Attila foglal egyértelműen állást a tekintetben, hogy „Diószén nyelvjá-
rása székelyes csángó, de szórványosan déli csángó jellegzetességek is je-
lentkeznek. (SZABÓ T. 1972. 45.) Mindezeket végiggondolva megkockáz-
tathatjuk annak lehetőségét, hogy Diószén magyar lakosságának több-
sége a 18. század végén, de nem elsősorban és talán nem közvetlenül a
Székelyföldről érkezett, hanem másodlagos migrációval más, korábban
már Moldvában élő (déli) csángó településekről telepedtek mai lakóhe-
lyükre, Ion Sturza „főbojár”, „vornik” birtokára.
Továbbra is nyitva marad az a kérdés, vajon román vagy magyar lakói
szállták meg előbb a falut, esetleg egyszerre érkeztek? Az írásos források
erre vonatkozóan sem adnak egyértelmű választ. Láttuk, hogy az 1770-es
években a családok kétharmada „katolikusok által használt”, vagyis ma-
gyar nevű volt, ami természetesen nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy
a többi család is magyar volt, csak szokás szerint románosan írták a ne-
vét. Yrjő Wichmann a 20. század első évtizedéből arról tudósít, hogy a
„Josen”-iek magyar nyelvűek, „a lakosok közé nem jött ortodox román”.
(WICHMANN 1936. IX.) Románia Nagy Földrajzi Szótárában az 1890-

es évekre vonatkozóan Diószén községnek 2636 lakosa volt, ebből 1727 a
magyar, vagyis 65 %, és 878 a román (33 %), élt itt még rajtuk kívül 30
zsidó és 1 örmény. Ha azonban utánaszámolunk, hogy Diószén községhez
tartozott a román lakosságú Otest (139 fő), Bîzga (59 fő) és Răcea (talán
50 fő) falu, valamint az 1233 lakosú, talán felerészben román Horgyest (ez
összesen kb. 700–750 román), akkor azt kapjuk, hogy Diószén település
lakossága abban az időben túlnyomó többségében minden bizonnyal ma-
gyar volt.
Persze éltek itt Diószénban románok is, mégpedig már a 19. század
elejétől. Jelzi ezt, hogy 1841-ben Alexandru Sturdza ortodox templomot
építtetett. Igaz, hogy a katolikusoknak előbb volt templomuk, mert az
1842. évi sematizmus szerint már volt egy Keresztelő Szent János tisz-
teletére szentelt istenháza. A gyér és kusza források szövevényében tehát
aligha dönthetjük el egyértelműen a két nép betelepedésének kezdetét.
De hiszen ez csak településtörténeti szempontból fontos. Legalábbis nem
hiszem, hogy nekik azért van anyanyelvű istentiszteletük, s gyermekeik
azért tanulhatnak anyanyelvükön, mert néhány esztendővel hamarább
kezdték szolgálni jobbágyként a diószéni Sturdzákat. Ami ráadásul nem
is valószínű! Mert ha a rendelkezésemre álló – túlnyomó többségében pe-
dig rendelkezésemre nem álló – források alapján nem is tudom eldönteni,
hogy a románok vagy a magyarok alapították-e, s népesítették-e be előbb
Diószént, a település határának földrajzi nevei eligazítanak. Azoknak túl-
nyomó részét pedig magyarul beszélők nevezték el.
Érdemes továbbá megemlíteni, hogy Diószén magyar lakossága az a
falu felső végiben helymeghatározást jellemző módon a magyarok által
lakott településrész „felső végire” érti, merthogy onnan már a románok,
majd a cigányok következnek. A falu északi részén lakó románok a ma-
gyarok által adott helyneveket vagy románra fordítva használják – példá-
ul Nagyporondra azt mondják Porondu mare –, vagy pedig egyáltalában
nem használják, mert a 19. század második felében betelepedett románok
többségükben a bojér birtokán kaptak helyet, azóta is főként azon a terü-
leten gazdálkodnak, s azoknak a helyeknek ők adtak román neveket. De ez
a falu határának csak kis része. A románok tehát nem csak a falu belterü-
letén különültek el a magyaroktól, hanem a külterületen is.
A település viszonylag késői írásos említésén kívül atal voltára vall,
hogy aránylag nagy, 15 %-os a külterületi helynevekben a személynévi
eredetűek aránya. (HALÁSZ 2002. 69–87.) Ugyanezt erősíti meg Domo-

kos Pál Péter, aki 1929-es moldvai útja során feljegyezte, hogy az öregek
elmondása szerint a falu régebben csupán néhány, a Szeret partján álló
bódéból (valószínűleg burdé) állt. (DOMOKOS 2001. 207.) Más források
szerint (LAHOVARI és mások 1900. III. 533.; GABOR 1996. 113.), de a
szájhagyomány is emlékezik arra, hogy kezdetben a falu nyugatabbra volt
a Szeret lunkájában, ám a gyakori árvizek miatt a lakosság keletebbre hú-
zódott. A falu régi helyét – Iosif Gabor szerint – Movilă-nak nevezik, és
ezen a környéken házmaradványokat és „katolikus temető”-re utaló nyo-
mokat lehetett találni. (GABOR 1996. 113.) A movila földhányást, hal-
mot, halomsírt jelent. A szájhagyomány szerint az elsőként megült, Szeret
menti faluból később keletebbre költöztek, majd innen is tovább, feltehe-
tően a mai szálláshelyükre. Az 1960-as években még látható volt néhány
ház ebből a második rend szálláshelyből.
A források hiányossága miatt nem lehet megállapítani, hogy Diószén
mikor lett közigazgatásilag önálló. Mindenesetre a 19. század végén mint
községszékhely szerepel a Nagy Földrajzi Szótárban. A községnek négy
faluja van, éspedig Oteşti vagy Galeri, Bîzga, Horgeşti és Răcea. Ezek-
ből Diószén szinte egészen, Horgyest (Horgeşti) nagyobb részben ma-
gyar lakosságú, a többi túlnyomó részben vagy teljesen román. Diószén
1930-ban is községközpont, két falu tartozik hozzá: Ketris (Chietriş) és
Fântâneanu. Nem tudjuk, meddig tartotta meg a többségében magyar la-
kosságú Diószén községszékhelyi rangját, de jellemző a szocializmussal
súlyosbított román nacionalizmusra, hogy 1967-re már csak faluként em-
lítik a román „helységnévtárban”. Amíg a magyar jellegét már a 20. szá-
zad első harmadában elvesztett Horgyest (Horgeşti) továbbra is község-
központ maradt, addig a továbbra is nagyobbrészt magyar nyelvű Diószén
– Chetrişsel, Furnicari-jal együtt – a jóval kisebb lélekszámú, de román
jellegű Tamás (Tamaşi) község faluja. (Județele 1969. 97–98.) Így van ez
mind a mai napig. Aminek következtében a több mint 3200 lelkes, több
mint kétharmad részben katolikus és magyarul tudó Diószén lakosainak
ügyes-bajos dolgaik intézésére oda-vissza csaknem húsz kilométert kell
utazniuk a mintegy 1200 lakosú, több mint kilenctized részben ortodox
vallású községi székhelyre. (TÁNCZOS 1999. 17–18.)
A diószéni katolikusoknak a 18. században sok gondot jelentett, hogy
forrófalvi anyaegyházuktól nemcsak jelentős távolság, hanem a Szeret is
elválasztotta őket, így a pap legtöbbször csak Bákó felé kerülve látogat-
hatta őket, ami jó 40 kilométer utat jelentett, s különösen a haldoklóhoz

időben való érkezést tette szinte lehetetlenné. Ezért már 1780-ban fölve-
tődött az önálló plébánia létesítésének gondolata, de a hívek szegénysége
és a kongregáció fukarsága miatt erre akkor nem került sor. A 19. század
elejétől a Diószéntől északkeletre, mintegy 15 km-re lévő Valén anyaegy-
házához tartoztak egészen 1946-ig. Csak 1947. január 1-től kapott a tele-
pülés önálló parókiát, s lett plébánia.
1842-ben már templomos helyként szerepelnek a hivatalos egyházi se-
matizmusban. A templom Keresztelő Szent János nevét viselte, s ő a védő-
szentje a későbbi szentegyházaknak is. 1860-ban (a Nagy Földrajzi Szó-
tár szerint 1864-ben) téglából új templomot építettek, a jászvásári hivata-
los egyházi statisztika valamilyen megfontolásból kiadványaiban ezt a dá-
tumot tartja nyilván, mint az első diószéni templom építésének idejét. Ér-
dekességként jegyzem meg, hogy a jászvásári püspökség által Almanahul
„Presa Bună” címmel megjelentetett évkönyvben a korábbi 1860-as esz-
tendő helyett 1998 óta következetesen 1480-ban jelölik meg Diószén első
templomának építési idejét, így szerepel még a 2013-as évkönyvben is.
Föltehetően szerkesztői gyelmetlenségről és nem szándékos torzításról
van szó, hiszen több más forrásban (COȘA 2007a., 2007b) 1860 szere-
pel, mint az első templom építési éve. Erről a templomról csak azt tudjuk,
hogy téglából épült, a helyéről nincs hírünk, a másodikról azonban tud-
juk, hogy nem a mai helyén volt, hanem a falu melletti dombon, föltehető-
en az Újtemető helyén. Ennek a templomnak a padlásán látott Domokos
Pál Péter 1929-ben egy 1647-ből származó, Szent Mihályt ábrázoló fest-
ményt (DOMOKOS 2001. 207.), ami talán megerősíti azt, amit a falu má-
sodlagos migrációval történő benépesüléséről föltételeztem. Sajnos Do-
mokos Pál Péter nem ír semmit a festmény eredetéről.
Diószén második templomán már az 1940. november 10-i földrengés
sok kárt okozott, az 1977-es pedig annyira megrongálta, hogy le kellett
bontani. A harmadikat, a jelenleg is állót 1978–1983 között építették fel
a falun végighaladó „főút” mellett. Mindhárom templom védőszentje Ke-
resztelő Szent János.
Amikor tehát a 18. század második felében a „különféle helyekről és
magyar földről származott nép, kik mindnyájan beszélnek magyarul”
(JERNEY 1851. 171.) – vagyis Diószén későbbi helyének birtokosai –, a
Szeret és a Beszterce összefolyásától délre, a Szeret bal partján, a Sturzák
közreműködésével megtelepedtek, először meglehetősen kezdetleges kö-
rülmények között éltek. Bizonyára halászattal is foglalkoztak, hiszen a fo-

lyók egyesülésénél keletkező kevert víz vonzza a halakat, és Diószén la-
kosságának később is jelentős mellékfoglalkozása, élelem- és jövedelem-
kiegészítője volt a Szeretben való halászat. Nemhogy kiváltságosak lettek
volna, de a már említett 1772–1774-ből való orosz katonai fölmérés sze-
rint a 36 házból csak három volt adómentes. Földjük alig volt, a bojárnak
dolgoztak, s szenvedték az árvizeket, amíg – nyilván erdőirtással – a fo-
lyótól keletebbre, a dombok lábaihoz nem költözhettek. Ennek az átte-
lepülésnek az emlékét őrzi a Szeret bal partján lévő „földhányások” ro-
mánból vett neve: movila. Ezek dombok a helyi szájhagyomány szerint
a diószéniek megtelepedésének emlékét őrző településnyomok, úgyneve-
zett szelistyék – faluhelyek (siliştea, rom.) – vannak itt. Egykori lakosai
a Szeret gyakori árvizei miatt keletebbre, Diószén mai helyére költöztek.
Az 1864. évi jobbágyfelszabadításkor 366 család kapott 1195 fálcsa föl-
det. A 19. század végén a határ több mint 90 %-a három birtokos: Prora
Strat – Ion Strat volt miniszter lánya –, továbbá D. Lecca felesége, Alisa Strat,
valamint Ioan Gh. Lecca tulajdonában volt. (LAHOVARI és mások 1900.
III. 533.) Több más forrás szerint az 1864. évi agrárreformkor Sturdza
földjéből 233 nincstelen cseléd jutott földhöz, tehát az összes földhözjut-
tatott kétharmada. (COȘA 2007a. 15.) A szájhagyomány is úgy tudja, hogy
az egész falu határa a bojéré volt, a magyarok úgy voltak hozatva, ra-
boknak. Azok dolgozták meg a földjét, s a bojér adott nekik amennyit
adott, éledelmet. Ugyancsak a szájhagyomány szerint a cigányokat is egy
Eorgosz nevezetű bojér hozta a faluba. Állítólag cigányokat vásárolt még
az első világháború előtt és letelepítette őket a falu mellé. Leszármazottaik
ma elsősorban vályogvetéssel, újabban házi téglaégetéssel foglalkoznak,
vallásukra nézve ortodoxok és pünkösdisták, akik közül négyszázan isme-
rik a magyar nyelvet. (TÁNCZOS 1999. 17.)
A dioszéni római katolikus magyarok 1782-től a forrófalvi, 1793-tól
a klézsei, 1850-től a valényi egyházközséghez tartoztak. 1780-tól sze-
rettek volna önálló plébániát, de ez csak 1945-ben lett meg. Az első pap
Constantin Hauser, ő építette a paplakot is. (GAZDA L. 2009. 72., 190.) Egy
Lukács Ecaterina nevű asszony így emlékezett 2011-ben azokra az időkre:
„Az emberek nálunk... ingemet is nem kereszteltek itt, mert itt nem vót
pap, páter. Itt nem vót, mikor én gyermek vótam, kicsike. Éppen Valénba
vittek, jött el a pap, egyszer egy hónapban, s a deák mondta a rozárijut.
S gyóntatott a deák, azkot, kiket ismert, mert szomszédok vótak. S hogy
gyóntatott? Írták le egy hertiére, met ezket említette tátám örökké. Írták
le hertyiére vétkeiket, csánták bé, s a deák, ha ment Valénba, akkor vitte a
papnak. A pap csitilta el, s írta fel a végére a pokaincát, s az volt a gyónás.
Mikor eljött egyszer egy hónapba, ha az ember meg bírta tartani, nem még
vétkezett, s akkor vett szentséget, s ha nem, nem. A deák a rozáriut mond-
ta esténte es, mondta vasárnap es, há. De én és tátám, mind povesztilta.
De erős nagy dusmaneala vót akkor. Melik tartott a deákval, melik … vó-
tak kétmódú emberek a faluba… olyan dusmaneala vót, hogy megüttek
egy embert is érte.” (FÜLÖP 2007.)
Az első világháború után is osztottak földet Diószénban, majd a má-
sodik háború után szinte mindet kiosztották. A bojárnak, akit akkor
Giurgheának hívtak, csupán 40 hektár földje maradt, aztán a családjuk
1947-ben menekült el Németországba. (SYLVESTER 2000. 85.) A diószé-
ni parasztemberek azonban nem sokáig örülhettek a régóta áhított föld-
nek. Egy évtized múlva, az 1950-es évek végén, már 300 bákói funkcioná-
rius járta a falut: győzködték az embereket, hogy lépjenek be a kollektív-
nak nevezett téeszbe, s mivel a Szeret befagyott és a komp – vagy amint
ott mondják: a járóhíd – nem közlekedett, a jöttment agitátoroknak hét-
számra a községi épületekben kellett aludniuk. A falubeliek pedig kiszök-
tek az erdőbe, s ott bujdostak az agitátorok elől. De a februári hideg miatt
nem bírták sokáig, s végül „önkéntesen” aláírták a belépési nyilatkozato-
kat. (BEKE 1988e. 130.) A kollektivizálás egyébként nem hozott gyökeres
változást a falu életében, hiszen a lakosság túlnyomó része uradalmi cseléd
volt, akikben a gazdaöntudat nem volt annyira erős, mint más – például a
részes – szabadparaszti közösségekben. Itt a földek és az emberek tulaj-
donképpen csak gazdát cseréltek. (BENEDEK H. J. 1997. 6.) Beke György,
az 1970-es évek elejéről még arról tudósított, hogy „Diószén az egyetlen
Bákó környéki falu, ahonnan alig ingázik valaki.” (BEKE 1988e. 130.) Nem
mintha olyan jól éltek volna a kollektívből, de változatlanul nem volt híd a
Szereten, csak komppal lehetett közlekedni. Csak az 1970-es évek második
felében épült meg az a gát, amely az erőműhöz duzzasztotta föl a Szeret vi-
zét, s a tetején út vezet a megyeszékhely felé. Ki is rajzottak Diószénből a
férak, a környék építkezésein a legtöbb munkás innen került ki. Főként
ők azok, akik aztán 1990 után munkahely nélkül maradtak.
Diószén dióhéjban elmondott történetéhez hozzátartozik, hogy az
1940-es években – a bukovinai székelyekkel együtt – innen is áttelepült
Magyarországra egy csángó család, mégpedig Benke János és felesége Ró-
zsa, valamint uk, Szilveszter. Az 1906-ban született Benke Jánosné az

1960-as években megkapta a Népművészet Mestere címet. A Baranya me-
gyei Szárászon élt, és számos néprajz- és népdalgyűjtővel osztotta meg ha-
gyományos műveltségét.
Az otthon maradottak számára is tartogatott egy morzsa örömöt a sors.
Az 1950-es években, amikor Románia – nyilvánvaló politikai számításból
– néhány esztendőre mintha megfeledkezett volna a csángókkal szembe-
ni, számukra szinte kötelező rosszindulatról, s száznál több moldvai ma-
gyar faluban engedélyezte az anyanyelvű oktatás valamilyen formáját,
Diószénben is tanították néhány esztendeig a magyar nyelvet, de tudo-
másunk szerint magyar tagozat nem volt. Adataink szerint az 1951/52-es
tanévben a román tannyelvű iskolában 4 tanító 140 diáknak tantárgyként
tanította a magyar nyelvet és 126 gyermek járhatott magyar nyelvű óvo-
dába. (VINCE 1999. 232–233.) Nem tudjuk, pontosan mikor szűnt meg
Diószénben a magyar nyelvű oktatásnak ez a felemás formája, de mint kü-
lönösen ritka jelenséget meg kell említenünk, hogy – legalábbis egy meg-
maradt irat tanúsága szerint – az akkori pap „megértő” volt a diószéni
csángók anyanyelvű oktatása iránt, vagyis nem fenyegette kiátkozással a
tanítókat és a diákokat. Megérdemli, hogy feljegyezzük a nevét: Hauszner
Konstantinnak hívták ezt a derék plébánost. (VINCE 1999. 233.) Külön-
ben az 1950-es években még magyar deák szolgált Diószénban, a Csík-
ból való Szilágyi Ferenc. Annak idején két diószéni gazdaember ment
érte, s lovasszekérrel hozták be a faluba. Hat vagy hét esztendőn keresztül
deákoskodott – kántorizált – itt.
Sajnos általában nem ez volt jellemző a falu „tanult” embereire. Egy
Pașcu nevezetű falubeli, csángónak született tanító, akiről elmondták,
hogy a testvéremet esszecsabdosta, mert attak a gyermekeknek ijen pa-
pírt, hogy írják be, ki vagy, mi vagy? S Annánk beírta, hogy nacionalitat
ungúr. S ez a Pásku összecsabdosta, s letépte a keresztet a nyakáról. Anna
bőgött: „da eu aşa am crezut că sunt ungur” [én azt hittem magyar lány
vagyok]. Vagy az 1974 óta itt „szolgáló”, 1944-ben Jugánban született, s
1968-ban, Jászvásárban szentelt Vasile Rediu. Hogy mit szolgál, azt talán
nem is kellene rtatnunk, mert nem válik becsületére. A jászvásári egy-
házi sajtó ugyan ömlengve dicsérte őt ötvenedik születésnapján, amiért
több mint 20 év alatt templom, parókia, ifjúsági ház és kolostor épült a fa-
luban. (REDIU 1994. 23.) Ám tudjuk, hogy mindez elsősorban a diószéni
csángók, különösképpen a gyermekek románosítását szolgálja. Az ifjúsá-
gi ház főként arra való, hogy a diószéni atalok minél ritkábban beszél-
gethessenek egymással felügyelet nélkül – anyanyelvükön. A Szent Carol
Borremeu nevére szentelt kolostorban német és csángó apácák működ-
nek, s az 1995. április 5-én szentelt óvodában ezek foglalkoznak a magyar
gyermekekkel – románul. Mert hogy azt a nyelvet már megtanulták, akár-
csak 3-4 évszázaddal ezelőtt az olasz misszionáriusok. Persze az óvoda jól
felszerelt, tiszta, kulturált, a csángó anyák szívesebben adják ide a gyer-
mekeiket, mint a lompos állami óvodába. Diószénben tehát az ördög a hi-
giénikus óvodákban lakik.
Vasile Rediu plébános volt az is, aki egy évtizede olyan szégyenletesen
viselkedett Magyarfaluban egy odavalósi pap első miséjén. Mikor az újmi-
sés pap csángómagyar híveire és a krisztusi tanításra való tekintettel ma-
gyarul is felolvasta az evangéliumot, a jelenlévő – csöppet sem tisztelendő
– diószéni pap lehányta magáról az egyházi gúnyát, s a hívek megbotrán-
kozása közepette tüntetően elhagyta a templomot. De ő volt az is, aki meg
akarta tiltani Tánczos Vilmos kolozsvári folklórkutatónak, hogy 1994-ben
(!) fényképezzen a falu búcsús ünnepén. Aki nem hiszi, nézze meg a mégis
elkészült fényképet. (TÁNCZOS 2001. 319.)
Velük szemben nagy megbecsüléssel kell beszélnünk a Diószénben szü-
letett, kerámiaművész és népdalénekes Petrás Máriáról. Nyolcgyerme-
kes csángó család legnagyobbjaként, sokféle hányattatás, politikai, embe-
ri, anyagi megpróbáltatás után, ma már a magyarországi képzőművészeti
és népzenei élet élvonalába tartozik. Első alkotását a diószéni templom-
nak adományozta volna, de az előbb említett templomi személy elhárítot-
ta ajándékát, s az ma a dévai ferences kolostort díszíti. Petrás Mária „Ma-
donna-változatai egyszerre szentek és profánok” – írja róla dr. Imre Má-
ria néprajzkutató. Dvorszky Hedvig művészettörténész pedig így jellemzi
az alkotást: „Petrás Mária művészetében magától értetődő természetes-
séggel jelenik meg egy ősi kultúra mese és népdalvilága, a szépség és a
jóság egyszerűsége, és mindenekfelett az a mosolygós szeretet, amit a za-
jos és tülekedő világban, a nagyvárosi és vidéki elnyomorodott magányos-
ságban sokan, sokféleképpen elveszítettünk.” (N. DVORSZKY 2003. 98–
101.) Néhány Erdélyben és Magyarországon tanult társával együtt ma el-
sősorban Petrás Mária képviseli Diószén leendő csángómagyar értelmisé-
gét, jövőbe mutató hírnevét. De meg kell említenünk az ugyancsak diószé-
ni születésű Kissné dr. Tampu Tatjánát, aki Budapesten orvos, emellett
részt vesz a fővárosi csángó kulturális rendezvények szervezésében, vala-
mint az ugyancsak idevalósi Füstös Gizella nevét, aki Gyegyószárhegyen

tanít. 2000 óta Diószénben is beindult a részben iskolán kívüli, részben
iskolán belüli, fakultatív magyar oktatás, amit Erdélyből és Magyaror-
szágról érkezett pedagógusok igyekeznek – dacolva a helyi papsággal és
a román pedagógusok egy részének ellenkezésével – megvalósítani. Erő-
feszítéseik eredményeként egyre több diószéni atal folytathatja felső ta-
nulmányait ősei anyanyelvén.
Végezetül lássuk a Diószén népességének alakulására vonatkozó szá-
mokat! Előre kell azonban bocsátani, hogy a források természetéből, va-
lamint Diószén népességének nemzetiségi összetételéből következően az
adatok elsősorban a település katolikus, vagyis magyar lakosságára vonat-
koznak. Az ettől eltérőket külön jelölöm.
Diószén falu népessége
Év Lélekszám, fő Megjegyzés
1761 112 24 ház (CĂLINESCU 1925. 204.)
1777 350 (COŞA 2007a. 108.)
1792 cc. 130 26 családfő (DOMOKOS 2001. 98.)
1842 407 (DOMOKOS 1979. 1384.)
1851 577 (JERNEY 1851. 323.)
1858 570 (KOÓS 1890. 255.)
1890 1727 „magyar”, Horgyesttel (LAHOVARI 1900. 533.)
1899 1169 (BARNA 1908.)
1912 1255 összes lakos (LÜKŐ 2001. 218.)
1930 1363 összes; (DOMOKOS 2001. 158.)
ebből m. nyelvű 135, rk. 833
1992 3243 ebből 2288 r. k., 922 ortodox, (TÁNCZOS 1992. 17.)
31 pünkösdista, 1 unitárius,
1 adventista
1999 2610 710 család (COŞA 2007a. 108.)
2010 3305 ebből rk. 2516, (TÁNCZOS 1999. 15.)
magyarul beszél 50 %, ért 64 %
Az itt következő helynevek sok mindent megőriztek Diószén egykori

életének, határhasználatának, gazdálkodásának, állattartásának, halásza-
tának emlékeiből. Maguk a nevek a falu csángómagyar nyelvjárásának do-
kumentumai, a hozzájuk kapcsolódó ismeretanyag pedig a hagyományt
őrzi. Sajnos Moldvában ma még nincs rá lehetőség, hogy a néprajzgyűj-
tő feldolgozhassa a csángó falvak helynévanyagának történeti rétegeit. A
plébániák a városi, megyei levéltárak, a püspökség iratanyagától egyenru-
hás és reverendás őrzők tartják távol a kutatókat.
Ők tudják miért!
Mi is tudjuk!
De hát volt már a magyarság történelmének jó néhány olyan korsza-
ka, amikor a különböző csapások során megsemmisült írások hitelességét
néhány jó emlékezetű és szavahihető ember eskü alatt mondott tanúsága
pótolta. Ilyen tanúvallomásnak kell tekintenünk a diószéni csángók által
megőrzött helynevek ismeretanyagát is.
Meggyőződésem, hogy a diószéni helynévanyagnak az élő szájhagyo-
mányból gyűjthető rétege is hasznára válik a moldvai csángókkal foglal-
kozó tudománynak.
Mindenesetre rekonstruálható belőle, hogy a diószéniek azon a kevés
földön, amin a nagybirtok árnyékában gazdálkodhattak, megélhetésüket el-
sősorban két mezőgazdasági ágazatra alapozták, ez pedig az állattenyész-
tés és a szőlőtermelés. A falutól nyugatra, Szeret felé eső sík területek nagy
részét legeltették, mégpedig elsősorban szarvasmarhával. A keletre eső
domboldalakon pedig, kihasználva a délről és nyugat felől érkező napsuga-
rakat, főként szőlőt termeltek. Ezt a két fő termelőtevékenységet egészítette
ki a szántóföldi növénytermelés, a halászat és az, amit az erdő nyújtott. Ta-
lán nem tévedünk, ha azt mondjuk, hogy ezek közül a szőlő volt a legfonto-
sabb, abból ugyanis még eladásra vagy inkább cserére is tellett, pujt, vagyis
kukoricát kaptak érte, ami az állatnak és az embernek egyaránt fontos volt.
A kollektív gazdálkodásnak nevezett rögeszme azután durván bele-
avatkozott ebbe a természetes rendbe: a szőlők helyére gyümölcsösöket
telepítettek, a legelők nagy részét feltörték, az emberek többsége pedig
bejárt Bákóba s ott próbálta megkeresni a megélhetésre valót. A helyi és
az országos gazdálkodás tökéletes tönkretétele után az erőszakosan létre-
hozott kollektív kolhoz feloszlott, a haszontalanná vált gyári munkásokat
elbocsátották, éljenek, ahogy tudnak. Így a keresőkorú férak nagy része
a szocializmustól megkímélt vagy kevésbé sújtott országokban – Olasz- és
Spanyolország, Izrael, valamint Magyarország – keresett magának megél-

hetést, más részük – szinte reménytelenül – odahaza próbálkozik helyre-
állítani a kontár módon megbolygatott helyi gazdálkodás rendjét.
Az új földtörvény szerint egy család legföljebb 10 hektárt kaphatott
vissza az „ősi javak”-ból, de Diószén határában nem is volt ennél nagyobb
területtel rendelkező birtokos. A visszakapott földet aztán szétosztották a
gyermekek között, ami sokszor legföljebb házhelynek volt elegendő. Ak-
kora helyük lett, hogy mentünk kapálni reggel, s végeztünk este. (FÜLÖP
2007. 7.) A megélhetési nehézségek miatt külföldi munkavállalással ten-
gődő diószéni családokat ez a szétszórtság lassanként teljesen összezilálja.
A különböző nemzedékek egyre jobban szétszóródnak a világban, a nagy-
szülők pedig egyre nagyobb magányosságban maradnak odahaza.
Belterületi helynevek
1. ĀSÓ ZSITERIJA. A falu egykori déli szélén lévő falukapu, csak 20-
30 éve számít belterületnek, azelőtt a falun kívül volt. Lásd még:
Zsiterija.
2. BALÁZS HËGYE. Balázs hegye. A falu felső, északkeleti része. Ba-
lázs hëgyin, Balázs hëgyire.
3. BALÁZSNÉ PATAKA. A Nagyiskolánál folyik le a Balázs hegyiről.
Nyáron gyakran kiszárad. -patakánál, -patakához.
4. BENEDEKJÁNOS KUTTYA. Benedek János kútja. Odale van alól.
Benn a faluban, ahol Anti ül, a Bonyha közelében. Komponás kút
volt, az első verekedés után csánták. Benedekjános kúttyánál, Be-
nedekjános kúttyához.
5. BIRÓMIHÁJ HÍGGYA. Bíró Mihály hídja. Fahíd, benn a faluban.
-híggyánál, -híggyához.
6. BLAZSÁJA. Lásd: Blozsoje.
7. BLAZSÁJA PATAKA. Egy patak folyik a Boér kertye mellett, ahol
Füstös Pável lakik. A patak körül lévő falurészt is így nevezik. On-
nan kezdődik a magyar falu.
8. BLOZSOJE. A falu románok által lakott része a Bojér kertye mel-
lett. Ld. még: Blazsája. Blozsojén laktak a legrégebbi rományok
a faluban, azok már a 20. század elején ott voltak. Blozsojén, Blo-
zsojére.
9. BOÉRHÁZ. A falu közepén volt a bojér háza, ott bújt meg Anto-
nescu második világháború idején. Antoneszku, mikar volt a vere-
kedész, akkor ott ült. Katonái ott voltak le végig, a falu végéig, ott
a végiben volt a gárda. Mikor jöttél, akkor álíttak meg, kerestek
meg van-e pistolod…, s asztán engettek el. A bojér akkor Alicsi Pé-
ter Gyorgye volt, s a házát elbontották. Boérháznál, Boérházhoz.
10. BOÉR KERTYE. Bojér kertje. A boérház körül volt az a kert, ahol
azok a fák vannak. Ott park volt, s voltak trandalok téve. Mikor
a boér élt, oda nem ment bé senki. Be volt kerítve kertvel, szépen
becsinálva… tizenhat kutyája volt a bojérnak, éjjen eresztették el
a kutyákat, s azok úgy nyargaltak, mint a vadak. Mikor a bojér
1947-ben elmenekült, a falubeliek kivágták a parkból a fák nagy ré-
szét, különösen a fenyőfákat. (SYLVESTER 2000. 85.) Lásd még:
Udvar. Boér kertyinél, Boér kertyihez.
11. BONYHA. A falu közepén, ahol van a hősök emléke. A ’bonyha’ ál-
talában lapályos helyet jelent. Régen ott volt a Bonyhán örökké a
jármarok, nagy volt benne a csipke. Ott mentünk le a Szeretre a
Bonyhánál. Ott volt a tánc is, még az 1960–1970-es években. Oda
építette a pap a kultúrházat. Nevezik még románul Mégyiánnak is.
Bonyhán, Bonyhára.
12. CIGANYEST. A cigányoknál, ahogy jövünk bé a faluba. Cigányok
vannak ott. A bojér hoszta őket, hogy kapálják a céklát. Asztánd
adott nekik hejet a bojér, csántak burgyékat be a fődbe, béfették
fődvel, asztán mentek bele lajtorján, s ott teleltek. Nyárba asztán
dolgoszták a céklát. A falu északi részén ma is elsősorban cigányok
laknak, mert nagyon elszaporodtak. Cigányoknál, Cigányokhoz.
13. CIGÁNYOK. Lásd: Ciganyest.
14. CIGENYE. Régen a cigányok csak itt, a Cigenyében laktak, de ma
már csak a neve van. Ahogy van a Híd, az Udvart elhagyod, ezt a
Parkot, hogy mondják most, s jobboldalt van egy ucca béfelé a me-
zőre, s ott laktak a cigánok. Ez a falunak, mikor még csak magya-
rok lakták, az északi széle. Akkor itt laktak a cigányok, aztán ami-
kor betelepedtek a románok, északabbra tolták őket. Cigenyében,
Ciginyéhez.
15. CSARGÓ. Csorgó. Egy forrásból jön a víz, s csövön belecsorog egy
vályúba. Mikor jönnek a mezőről haza a szekerek, ott állnak meg
itatni. A Bonyhától lefelé. Csargónál, Csargóhoz.
16. DABASKÚTTYA. Dobos kútja. Kerekes kút a faluban. Ezeknek az

utcai kutaknak helymeghatározó szerepük volt a faluban. Ha vala-
mi történt, tűz, vagy verekedés, akkor kérdették: hol, hol történt?
Mondták: a Dabaskúttyánál! Dabaskúttyánál, Dabaskúttyához.
17. FAHÍD. Fából készült híd volt a falu felső végében, később megcsi-
nálták betonból, s azután már csak Hídnak nevezték. Fahídnál, Fa-
hídhoz.
18. FELSŐ ZSITERIJA. Falukapu Diószén középső részén, Bojérkert-
nél, ami jelenleg a falu magyar és román része közötti határ. Zsite-
rije kapu a Cigenyénél.
19. GRADINICA. Óvoda, a Régi kultúrháznál. A Magazin, a Korcsma
és a Régi kultúrház között van a Gradinica. Gradinicánál, Gradi-
nicához.
20. GYIGYEL. Kocsma a tulajdonos nevéről nevezve. Gyigyelnél, Gyi-
gyelhez.
21. HÍD. Ez a faluban a legnagyobb híd, a Blazsája patakát hidalja át.
Ha a „Híd”-ról esik szó, akkor mindig a falu magyar és román része
között, a Bojér kertjénél lévő, ma betonból készült hidat értik alat-
ta. Híd a Rébényénél, a falu felső részin, a Boér kertyinél. Hídnál,
Hídhoz.
22. HOSSZÚ ÚT. Megyen végig a falun, ez a principál.
23. JAKAB. Kocsma a malom mellett. Jakabnál, Jakabhoz.
24. KAMIN. Lásd: Régi kultúrház.
25. KICSIKORCSMA, KICSIÉK. Egy Kicsi nevezetű embernek a
korcsmája volt az 1960-as években, a Régi kultúrház mögött. De
az ijen rosszalkodó korcsma volt, a Kicsiéké. Kicsikorcsmánál,
Kicsikorcsmához; Kicsiéknél, Kicsiékhez.
26. KORTU ROSU. Egy kocsmának a neve, magyarul Vörös Sátor. A
régi Magazin helyén. Kortu rosunál, Kortu rosuhoz.
27. KULTURHÁZ. A falu közepén, a Bonyhán. A pap építtette úgy,
hogy a hősök emlékművét – többek megbotránkozására – arrébb
tette. Mondják Ujkultúrháznak is. Kultúrháznál, Kultúrházhoz.
28. LIÓN KORCSMÁJA. Mulatóhely volt a Zsidó korcsmáján felül.
Lion korcsmájánál, Lion korcsmájához.
29. MAGAZIN. A régi Magazin ott volt a Gredinicánál, ahol a Régi
kultúrház van. Most ott van egy korcsma, a „Cortu Roşu” [Vörös
Sátor]. Magazinnál, Magazinhoz.
30. MALOM. Tulajdonképpen elektromos hajtású daráló a Boérházzal

szemben. Malomnál, Malomhoz.
31. MARCI. Kocsma a tulajdonos nevéről nevezve. Marcinál, Marcihoz.
32. MÉGYIÁN. Ld. Bonyha. Mégyiánba, Mégyiánhoz.
33. NAGYISKOLA. A falun fejül, azelőtt a boér palotája volt. Ez azt
jelenti, hogy Diószén magyarok lakta részének a felső szélén van a
Nagyiskola. Mostani formájára 1964-65-ben alakították át a boér-
házból.
34. NONSTOP. Éjjel és nappal nyitva tartó üzlet és kocsma a főúton.
Nonstopnál, Nonstophoz.
35. OLÁTEMPLOM. Oláh templom. A Bojér kertjétől északra, az ol-
dalban épült kicsi román templomocska. Ortodox pap nem lakik,
soha nem is lakott a faluban, valahonnan jár ide. Olátemplomnál,
Olátemplomhoz.
36. OPRÉK. Falurész. Opré nevezetűek ülnek ott. Róluk nevezik az
a részt. Szokták kérdezni: hol? Hol elé ül az? Áá, ott Opréknál.
Opréknál, Oprékhoz.
37. PAPHÁZA. Parókia, amely már azelőtt is megvolt, hogy az új temp-
lomot 1978-ban fölépítették. Ugyanezen a helyen volt, de mikor
az új templom készült, akkor a Papházat is újjáépítették. A zuj-
templomot asztán béhoszták a Papháza mellé.
38. PARK. Az egykori Bojér kertyét nevezik most így, legalábbis azt,
ami megmaradt belőle. Parkban, Parkba.
39. PATRÁSKÚTTYA, PETRÁSKÚTTYA. A templom mellett van, Pet-
rás Mária nagyapja kertjéből kerítették el a kút helyét. Patrás-
kúttyánál, Patráskúttyához.
40. RÉBIGYÉ. Ott van a Híd és a Régi iskola. Rébinyénél, Rébigyéhez.
41. RÉGI ISKOLA. Egykori iskola a két háború között iskolás nemze-
déknek az „az” iskola. Benke Jánosné szerint 1924-ben nyílt meg,
mások szerint már az 1910-es években is működött. Ott hol a Híd,
a Rébényénél, hogy mongyák, hol mennek bé Pávelékhoz. A Susán
alul, ott volt egy régi ház, s ott tanultak, ki akart tanulni. Én is mi-
kor elmentem az iskolába, nem volt obligator. Ēmentem, felírt az
amvacator, a profeszor… felírt, s asztán béfogott. De nem eppen
mentem, mikor mentem, s mikor nem, de jól fogott, mert majd
erősebb voltam én [tudásban], mint akarmejik jam. Régi iskolá-
nál, Régi iskolához.
42. RÉGI KOPERATÍVA. Az egykori szövetkezet kocsmája. Régi kope-

ratívánál, Régi koperatívához.
43. RÉGI KULTÚRHÁZ. A Gradinicánál. Lásd még: Kamin. Kultúr-
háznál, Kultúrházhoz.
44. RÉGIMISE. Régi templom, ott volt az Ujtemető mögött. 1860-ban
vagy 1864-ben épült, Keresztelő Szent János tiszteletére szentel-
ték. Az 1977. évi földrengésben annyira megrongálódott, hogy el
kellett bontani. Pedig – Petrás Mária emlékezete szerint – támpil-
léres templom volt. Abban a templomban voltak szobrok, festmé-
nyek, s a falu úgy tudja, hogy azokat az egyik pap el akarta lopni. S
a zemberek mekfokták a papot, ahogy akarta ēlopni a szobrokat.
Az Újtemető itt van, hol a Régimise volt. A Régimise földingáskor
fordult le. Lásd még: Templom hele. Régimisénél, Régimiséhez.
45. RÉGI TEMETŐ. A falutól kelet felé, egy hegy tetején, a Három-
keresztnél kezdődik. A Régi temető fenn a hegyen van. Bécsánódott
s nem még volt, hová temetkejzenek. Akkor mutálták ide belül,
hol volt a Régi templom. Immá oda temetkeznek a régi templom-
hoz. Fenn a hegyen, ott most nincsen, csak kaszálóhej. Nem le-
het száncsák fel, met boncsák ki a hóttakat. Néhány régi sírkereszt
még található. Régi temetőnél, Régi temetőhöz.
46. RÉGI TEMLOM. Lásd: Régimise. Régitemlomnál, Régitemlomhoz.
47. SUSA. Lásd még: Hosszú út. A falun keresztülhaladó fő út.
48. SZEGEL. Falurész. A Zsidó korcsmája itt volt a Szegelbe, ahol az
ulica kibúvik. Szegelben, Szegelbe.
49. TEMLOM HELE. A Régimise helye, ahol most az Újtemető van.
Temlom helin, Temlom helire.
50. UDVAR. A Boér kertyét neveszték így régen.
51. UJISKOLA. Mikor lerombolták a bojér kúriáját, építettek oda Újis-
kolát. Ujiskolánál, Ujiskolához.
52. UJKULTÚRHÁZ. Lásd: Kultúrház.
53. UJTEMPLOM. Fölszentelése után jó ideig Ujtemlomnak nevez-
ték az új templomot. Egy ideig így neveszték eszt, melik van. Uj-
temlomhoz, Ujtemlomnál.
54. VALEA BRADULUJ. Magyarul Fenyő völgye. Úgy jő ki, hogy fenyő
gödre, de ólául mondjuk. A falu román részében lévő utca, a ro-
mán templomnál, néhány fenyő van ott. Valea bradulujban, Valea
bradulujba.
55. VASZILI ÚTTYA, VÁSZILI KÚTTYA. Valamikor a mezőn volt,

most már benn van a faluban. Vázszili kútja az Öt rudak között,
bucsús kereszt es van ott, Vaszili korcsmáros csináltatta. Jóvizű
kút, moszt es isznak belőle. Vaszili kúttyánál, Vaszili kúttyához.
56. VERESZKÁN, VERESZKÁNY, VERESZHÁNY. Kocsma volt, 1920
után elbontották.
57. VICSILI. Egy Vityili nevű román lakott ott a falu magyar részé-
ben, s ezt számon tartották. Szemben a Magazinnal. Vicsilinél, Vi-
csilihez.
58. VORNIK JÁNKU CSORGÓJA. Bővizű csorgó vályúval, mellet-
te megy ki az út Pálpéter erdejéhez. Vornik Jánku csorgójánál,
Vornik Jánku csorgójához.
59. ZÚRMALMA. Az úr malma. A bojér villannyal hajtott malma,
előbb valószínűleg gőzmalom volt. A Boérhelin volt. Zúrmalmá-
nál, Zúrmalmához.
60. ZSIDÓ KORCSMÁJA. A Lion korcsmájánál lejjebb, a Szegelbe, a
falu közepibe.
Külterületi helynevek
61. ALESZANDRA, ALISZENDRE. A falu fölött lévő Keresztfáktól dél-

re, az egy hegy. A Kőhegytől jobbra, Pálpéter erdeje mögött. Szőlő-
hely. Aliszendrén, Aliszendrére.
62. ALESZANDRA PATAKA. Időszakos patak, az Aleszandrából folyik.
Csak eső után van benne víz. Aleszendra patakánál, Aleszandra
patakához.
63. ĀSÓSZUHÁT. Ide jár a falu alsó részének csordája. Lásd még: Kót.
64. ĀSÓTÓ. Diószéntől délre Rekettónál épült gáttal felduzzasztott
Szeret tava. A víz alá került földek nagy része a diószénieké volt.
Apámnak hat hektárja elúszott az Āsótóba, s hármat attak vissza.
Lásd még: Lák. Āsótóban, Āsótónál; Āsótóba, Āsótóhoz.
65. ÁLLÓHÍD. Tízlábú kőhíd Rekettónál, a Szeret fölött. Nevében az is
benne van, hogy ez a híd, szemben a járóhídnak nevezett komppal,
nem mozog, hanem áll. Nem csak magát a hidat, hanem a körülötte
lévő helyet is jelenti. Lásd még: Natyhíd.
66. BALTINA. A román baltă szóból jön, ami tavat, mocsaras helyet je-
lent. Az a falu alatt lehetett. Baltinán, Baltinához.
67. BATRINA. A cigányok fölött, határos a ketrestiekkel. Az Úrhelitől
keletre. Szőlő volt ott, de kivágták. Batrinán, Batrinába.
68. BENKE HËGYE. A Kálváriahegy, a most gyümölcsös van ott. Itt
volt régebben a Kálvárija. A harmincas években kivették a Három-
keresztet, s átalvitték a Régitemető szélire. Benke hëgyen, Benke
hëgyire.
69. BENKEKÓTTYA. Más néven a Benkéknél arra lefelé. Benkének
volt ott százrúggya a Benkekóttyában. Benkekóttyában, Benke-
kóttyához.
70. BENKEKÚTTYA. Benke Jánosé volt ez a kút, ő csinálta. A Mezőn
van a kút, a Tómartyán alul, szántóföldek vannak körülötte. Kom-
ponás kút a Vaszili kúttyán alább, a Parucon. Menünk be a Benke
kúttyához. Benkekúttyánál, Benkekúttyához.
71. BENKÉKNÉL. A falutól délre, a Mezőn, a Benkéknek volt egy jó da-
rab helyük. Benkéknél, Benkékhez.
72. BERINYE, BÉRINYE. A falutól nyugatra, a Szeret felé, a Görleától
délre, a Szuhátnak a Papdarabja felé eső része. Jó szántóföldek,
de vannak benne etetőhelyek is. Az Iskola iránt, a víz fele, a Ru-
gáza és a Szeret között. 1920 után az emberek ott nyertek földet.
Bérinyében, Bérinyébe.
73. BIRÓANTAL GÖDRE. Bíró Antal gödre. Erdő. Bíróantalgödriben,
Bíróantalgödribe.
74. BIRÓMIHÁJ HÍGGYA. Bíró Mihály hídja. Híd az Alekszandrája
patakon. Birómiháj higgyánál, Birómiháj higgyához.
75. BOÉR ERDEJE. A falutól kelet felé húzódó hegyeken. Duduje, a
bojérné tudta, hogy jönnek az oroszok, s elatták az embereknek az
erdőt. A szájhagyomány szerint a pénzből egy palotát épített Buka-
restben, de hogy mi lett vele, arról nem szól a mese. Boér erdejé-
ben, Boér erdejébe.
76. BORGYOSMIHÁJ CSORGÓJA. A falu közepe táján, a keleti szé-
len. Ahol kezdődik a hegy. Ez a Borgyos Mihály építette ki a forrást.
Borgyosmiháj csorgójánál, Borgyosmiháj csorgójához.
77. BORGYOSMIHÁJÉKNÁL. Így nevezik a Borgyos Mihály csorgó-
ja körül lévő falurészt. Ott es vót ety kicsi bonyha, s úgy monták
Borzgyosmihájéknál. A bonyha, az egy ijen nyílt hej, oda gyűlt

össze a falu, bármi volt. Borgyosmihájéknál, Borgyosmihájékhoz.
78. BUCSÚSKERESZTEK. Ha tavasszal sokáig nem esett az eső, ke-
rülték a bucsúskereszteket. Első napon a Háromkeresztet, máso-
dik nap Zócse, ott volt Szentantal keresztye, a harmadik nap men-
tünk a mezőbe a Siposkúttyánál. Három napig kértük az esőt.
79. BULÁJ DARABJA. Szántóhely. Az Úrhelétől délre, a falu és a Sze-
ret között, de közelebb a folyóhoz. Buláj darabján, Buláj darabjára.
80. BULÁJKÚTTYA. Buláj kútja. Komponás kút volt. Megvan a heje,
felvan írva a neve a kútgyürüre, de elpusztították. Nem lehet inni
belőle. Bulájkúttyánál, Bulájkúttyához.
81. CSUMORKA GÖDRE. Az Óvoda háta mögött, bokros hely a falu
szélén. Csumorka gödriben, Csumorka gödribe.
82. DEPOZIT. Raktárt, lerakatot jelent, ahol az erdőben az elszállítan-
dó fákat tárolták. Depozitnál, Depozithoz.
83. DIGAK. Gátak, az ugyanazt jelentő román dig szóból. A Szeret felé,
hol van a Lonka, csináltak ijen gátakat, hogy a Szeret ne vigye el a
vasutat. Fűzvesszőket összekötték, s engették bé a Szeretbe, hogy
véggye a martot. Nagy köveket es tettek. S ott nagy halakat lehe-
tett kapni. Menünk bé a Digakhoz. Digaknál, Digakhoz.
84. DIÓSHEJ. Lásd: Diósrész.
85. DIÓSRÉSZ. Az erdő egy része, ahol még mindig vannak vadon nőtt
diófák. Diósrésznél, Diósrészhez.
86. DZSURDZSE MÓSIJA. A boér főggye vót, fenn a hegyen.
87. ERDŐ. A falutól keletre húzódó hegyek mindkét oldalán. Szinte az
egész a bojéré volt. Egy része a trunkiaké volt, de a gyoszéni cigá-
nyok levágták, s elatták a trunkijaknak. A helyén most bokros ete-
tőhely van. Lásd még: Zerdő. A falu felé főleg szádokfa volt, a hegy
után bikk, csere, s mincsak szádok. Erdőben, Erdőbe.
88. FĒSŐSZUHÁT. Ide jár a falu felső részének a csordája. Diószénben
ma is egyértelműen elkülönül egymástól a közösségi és az államivá
torzult községi legelő, mégpedig nemcsak területileg és tulajdonjo-
gilag, hanem úgy is, hogy a közösségi legelőn az emberek felváltva,
vagyis szerre őrzik az állatokat, az állami legelőn zetett vákár ügyel
rájuk. A felsőrészi legelő a szfáté, az alsó pedig a falué. Az alsórészi
csorda a Kótba jár. Oda én kell mennyek, én őrizem, egy napon ket-
ten megyünk. Egy nem tudja egyedül megőrizni a 60-70 tehent. Ez
kám 50 gazdáé, s az ötven gazda családjából szerre mennek őrzeni

a teheneket. Mindenki megy egy hónapban egyszer, s ha két tehe-
ne van, akkor kétszer. Vagy kettő megy a familiától. Ebből a szem-
pontbál a felnőtt mellett menő gyermek is egynek számit. Ha há-
rom ünő van a csordán, akkor hárman mennek. Az alsó-csordát
is május elejétől október végéig őrzik. Az alsó csordánál az a jobb,
hogy közelebb van a Szuhát s a tehén jő haza a kapuba. Az alsóiak
mindig így csinálták, s akkor megmaradtak ennél a szisztémánál.
Régóta megvan ez a kétféle csordarendszer. Lásd még: Reknye.
89. FĒSŐTÓ. A Trunknál épült erőmű gátja által felduzzasztott víz.
Fēsőtónál, Fēsőtóra.
90. FODORKÚTTYA. Komponás kút, az Úrhelin, a falutól északra.
Valami Fodor nevezetű csánta, most el van paraszilva. Fodor-
kúttyánál, Fodorkúttyához.
91. FOJÓVÍZ. Folyóvíz. A Szeret folyót nevezik így (is). Lásd ott. Fojó-
víznél, Fojóvízhez.
92. FÜSTÖS SZÖLLEJE. A Kőhegy alatt lévő szőlő egy része. Füstös
szöllejinél, Füstös szöllejihez.
93. GÖRLE, GÖRLEA. Malomárok, a román gârlă átvétele. A 20. szá-
zad elején, valószínűleg 1920 előtt, a Szeretből hozták ki a vizet, s
malmot hajtottak vele. Ott voltak ijen kicsi tavak, de ijen götkések,
lukasak, s az a hej ijen csipkés, gazos… Annak mondták görle,
meliket csánta a boér, hogy hajtossza a malmokat, a köveket.
Hajtott egy nagy, tizenkét köves malmot – mesélte az öreg Füs-
tös. – Ő nem látta, csak kapott köveket, mikor szántott. Asztán
eldugták a traktorokval, elbontották, esszepalták. Mentünk bé a
Görlébe. A víz szakasztotta ki, rontotta a martot. Valami források
es lehettek ott, még halásztak es ott. A atalabbak, akik a malom-
ra már nem emlékeznek, csak a körülötte lévő szántóföldet neve-
zik Görleának. Jön ki egészen a volt kollektívig Lásd még: Malom.
Görlébe, Görléhez.
94. GRIGOR JÁNOSNÁL VALÓ KERESZT. Búcsús kereszt volt.
95. GYORGYE MÓSIJE. Giurghea nevezetű uraság birtoka. Diószén
utolsó bojérja, aki 1947-ben települt ki Németországba. Elődje volt
a már említett Ion Gh. Lecca bojér. Az boér volt, s annak a mósije.
Az egész hej a zövé volt, de Lékájé volt hamarább. Aztán Léka
meghalt s elvette Gyurgye.
96. GYÓMEZŐ. Diómező, vagyis a diószéniek mezeje. Az egy öt hektár

körüli rész, szántó. Gyómezőn, Gyómezőre.
97. GYÜKERES. Szántóhely, régen főként kendert termeltek itt. Hol
a Zötrudak vannak, ott van hamarabb a Gyükeres. Gyükeresbe
idele vetették a kendert. Gyükeresben, Gyükeresbe.
98. HÁROMKËRËSZT. A Kőhegyen van a három kereszt. A Régi te-
mető széliben van a Háromkërëszt. Háromkërësztnél, Három-
kërëszthez.
99. HËGY. A falutól keletre húzódó, a térkép szerint 353 m. magas,
Custure nevű domb. Hëgyen, Hëgyre.
100. HËGYFARKA. Más néven a Hëgy vége. Ott sírül egy ösvenke a
Hëgyfarkánál. Kis parcellák voltak ott, nyolc-tíz prezsinásak.
Hëgyfarkánál, Hëgyfarkához.
101. HËGY VÉGE. Lásd még Hëgyfarka.
102. HIDROCSENTRÁLÉ. A Szeretre épült vízi erőmű és környékének
neve a román Hidrocentrală szóból. Hidrocsentrálénál, Hidro-
csentráléhoz.
103. HORZSÁNTÓJA. Valamikor volt egy kis tó, a Szeret mellett, a Kót
alatt. Horzsántójánál, Horzsántójához.
104. HURDUBÉ. A Szeretnek egy kanyarulata, ahol mély volt a víz, ta-
lán 6-7 méter. Ott folyt a régi Szeret. Ott hadarászott a víz [ör-
vény volt], sokan nyuvattak el a Hurdubéba. Azér monták, hogy
ne mennyetek a Hurdubéba, me ott meg lehet nyuvadni. Itt fokták
a Hurdubéjban a Vargyas testvérek a halat, kézzel. Méj vizek vó-
tak ott. Hurdubéjnál, Hurdubéjhoz; Hurdubéjban, Hurdubéjba.
105. HUSZRUDAK. Ezeket az első háború után osztották. A Tízrudak
mellett vótak a Húszrudak. Erős, feteke főd, ha esett, nem tuttak
benne kapálni. Huszrudak közt, Huszrudak közé.
106. IZLÁZ. Legelő a Szeret mellett. Izlázon, Izlázhoz.
107. JÁRÓHÍD. A Trunknál megépített gáton átvezető út elkészülte
előtt, kifeszített dróton futó kerék segítségével, emberi erővel húz-
ták át a kompot, rajta az embereket, szekerestül, lovastul. Volt ott
egy bárka, egy vastag szerma, s azzal húszták át. A szermán kerék
forgott… A Járóhíd kám ezerkilenszázhetvenötig volt meg, akkor
csánták az álóhidat a gátra. De már ez a dróton futó kerék is újabb
találmány, mert amikor 1932-ben Domokos Pál Péter Trunkból
Diószénba igyekezett, még maguknak kellett áthúzni a túlpartra a
Járóhidat. Így írt erről: „Kora reggel, sötétben s hidegben utunk a

Szeret kompjára visz. A metsző és hideg szélben a kompot nekünk
kell áthúzni, mert nem volt ott senki más. A két ló, szekér, de főkép-
pen a szembefújó hideg szél miatt nagy erőlködésünkbe került, míg
a bal partra átvergődtünk. A folyó közepén olyas gondolataim tá-
madtak, hogy hány millió és millió ember pihen e percekben fűtött
lakásban, és nem törődik a világ folyásával, és én az idegen földön,
hidegben, fázva bolyongok, hogy egy fajtámból valót láthassak, vele
beszélhessek…” (DOMOKOS 2001. 207.) Járóhídnál, Járóhídhoz.
108. KAKASTÓJA. Az régen egy tó volt, kendert is ásztattunk ott. Me-
nünk bé Kakastójához. Egy mocskos tavacska volt az, a Reknyénél
fejjebb. Kakastójánál, Kakastójához.
109. KAPRIHÁZA. Az erdőpásztor burdészerű háza, vagy inkább kalibá-
ja, mert a visszaemlékezések szerint földdel volt lefedve. A „ház” a
Boér erdeje szélén állt. A kunyhón egy őzbak agancsa volt kiakaszt-
va, ettől kapta a nevét, ugyanis az őzbak románul căprior. A zúrnak
volt ott egy csorja ejen megbizottya. Buláj Györgynek hítták, s
erdőpásztor volt. A farkasok sokszor bé akartak menni hejza, s
vájták az ajtaját. Ezért a nyóc-kilenc gyermekével beköltözött a
faluba. „Reánk jöttek vót a farkasok”, mondogatta. Fojt ott egy
patak, jó forrása volt. Sokszor hoztunk vizet a Kapriházától. On-
nan eredt a Kapripatakja. Kapriházánál, Kapriházához.
110. KAPRIPATAKJA. A Kapriháza mellett ered. Jó vize van, gyakran
járnak oda vízért a mezőn dolgozók.
111. KATRASDARAB. A nehezen törő dióra mondják, hogy katras. Ot
van a mi szőlődarabunk, s abban volt egy ijen katrasdió. Mentünk
ki a Katrasdarabhoz. Katrasdarabba, Katrasdarabhoz.
112. KÁLVÁRIJA. A Régi temetőnél, a Háromkërësztnél. Stációk nem
voltak, csak úgy mondták, hogy Kálvárija. Kálvárijánál, Kálvári-
jához.
113. KÁLVÁRIJAHËGY, KÁLVÁRIJAHËGYE. A régi temető mögött.
Kálvárijahëgyen, Kálváriajahëgyre.
114. KERATÚRA, KURATÚRA. Bokros hely, erdőirtás, ahonnan a fákat
elszállították. Innen kaphatta a nevét. A diószéniek ide jártak so-
mot gyűjteni. A Keratúrában sok szom csánódott. Apókám szok-
cor monta, most iérnek a szomok, kimenünk a Keraturába. Le-
vertük a szomot, sze bétettük egy natykádba. Ő kolompolta le ja
zágakról, sze mi gyermekek szettük fel. Miljen jó pálinka vót belő-

le! Most szőlők vannak ott. Keratúrában, Keratúrába.
115. KERESZTFÁK. A falu fölött lévő Kálváriján.
116. KICSIKÓT. A „sarok” jelentésű Kót nevű legelő falu felé eső része.
Moldvában a csordás általában nem a faluból hajtja ki az állatokat,
hanem a gazdák lekísérik a teheneket a legelő meghatározott helyé-
re, s ott adják át a vakárnak, este ott veszik át tőle. Ez a hely volt a
Kicsikót, ma már egészen odáig ér a falu. Meddig vittétek a mar-
hákat? A Kicsikótba. Mer a Nagykótba már a vakárok vitték. A
Kicsikótba vitték a zemberek a marhákat, ott fogatta a vakár. Ré-
gen legelő volt, most kezdték felszántani. Kicsikótban, Kicsikótba.
117. KICSIPOROND. Szántóföld a Vízközben, egy árok választotta el a
Nagyporondtól. Porondos hej vót, ha meg es szántották, hamar
kiaszott. Odabé, hol mongyák Kót, ott belől van a Kicsiporond.
Kicsiporondon, Kicsiporondra.
118. KIFOJHÁZA. Erdészház volt, egy padurár lakott ott, Kifoj neveze-
tű, s a bojér szolgálatában állt. Nem volt messze a falu felső részétől,
s körülötte az erdőt és a szántót is róla nevezték. Az 1920-a években
már csak a helye volt meg és a nevét használták. A Zúrfőggyin vót
idefönn a Kifojháza, szántóhej is tartozott hozzá, aszt a zemberek
bérelték a boértól. Kifojházánál, Kifojházához.
119. KILÁKTAVA. Lásd: Kiláktója.
120. KILÁKTÓJA. A falutól délre, a Rakatói híd közelében a Szeret árte-
réhez tartozott egy nagy kiöntés, amit áradás idején megjárt a víz.
Egy részét szárazabb esztendőkben megszántották, a közepén rend-
szerint volt egy tó, ahol kendert áztattak. Bokros legelő, vizes évek-
ben halászták, száraz időben legeltették. Vót ott egy tekenyőféle,
s amikor a Szeret kiáradott, megtőtötte vízzel, s akkor halásztak
ott hálóval. Lonkás hej volt, cfákkal. A hagyomány szerint egy
Kilág nevezetű embernek volt ott szok heje, asztán felosztották a
nyámok között. Mások úgy tudják, hogy ez az ősök főggye vót, a
zembereké, vagyis nem a bojéré. Most ott van a Nagytó, a Lák.
Kiláktójába, Kiláktójához.
121. KISPOROND Lásd: Kicsiporond.
122. KLOPOCÉ. A Keresztfáktól kelet felé eső hegy, az mind szőlő. Me-
gyek ki a Klopocére. Ott ijen nagy homokkövek vótak. Az az út
ojan rossz vót gyerekkoromba! Klopocén, Klopocéra.
123. KOLOSTOR. Lásd még: Monesztírija.

124. KOPRÉHÁZA. Egy külterületen lévő, koprinak nevezett erdész-
ház. A mezőn volt odale. Ott ült egy ember, Voláj György, volt
egy kóprija, s arról neveszték a hejet. De már nincs meg. Kopré-
házánál, Kopréházához.
125. KOZSOKÁR TÓJA. A régi Szeret mellett volt, de most bevették
abba a hidrocsentráléba. A Cigenyétől felfelé a Mezőn, ahol a tehe-
neknek van a szuhátja. Legelő, de szántó is van benne. Kozsokár
tójánál, Kozsokár tójához.
126. KÓBOR. A magyar falurésztől keletre, a hegyoldalban. Régen az
emberek szőlőse volt. A kollektív idején liváda, vagyis gyümölcsös
lett, 1990 után ismét kezdték szőlővel betelepíteni. Kóboron, Kó-
borba.
127. KÓT. Délnyugati irányban, a falu szántóföldjei és a Szeret között. A
szántóknál talán egy méterrel mélyebben fekszik, hagyományosan
legelő, vagyis etetőhely volt. Két részből áll: Kicsikót és Nagykót.
Itt inkább a fejős teheneket etették, mert közelebb volt a faluhoz.
Később a kollektív kertészetet telepített egy részére, amit részben
öntöztek is a Szereten épült erőmű csurgalékvizét levezető csator-
nából. Homokos hely, nem igazán jól termő. Menünk a Kótba. Hol
etettek? A Kótba. Ott nyomás volt régen, s a marhák ott legeltek.
A komunizmus idején mincsak ijen veteményekkel foglakoztak
ezek ott a kollektívba. Használják még olyan értelemben, hogy a
Szeret kanyarulatánál – Kótnál, Kóthoz –; de úgy is, hogy hol van-
nak? – Kótba; hova mennek? – Kótba.
128. KŐHEGY. A falu fölött, egy nagy kereszt van rajta. A Kálvár alatt
van. A Kőhegy bányájából hozták az úgynevezett hegyi követ kutak
és pincék bélelése céljából. De az gyenge kő volt – mondják. Kőhe-
gyen, Kőhegyre.
129. KŐHEGYALATT. Szőlő a Kőhegy alatt. Kőhegyalatt. Kőhegyalá.
130. LACIISTÁN JÓZSI KÚTTYA. Komponás kút a mező közepén.
Laciistán Józsi kúttyánál, Laciistán Józsi kúttyához.
131. LÁK. A román lac (tó, tócsa) szóból. Az Asottó román neve. Sok jó
hej belékerült a Lákba. Lákban, Lákba.
132. LIVÁDA. A kollektív gyümölcsöse, amit az emberektől elvett terü-
leten, a kivágott szőlők helyére telepített. Most ismét szőlőt tesznek
bele. Lásd még: Liváda hegye. Livádánál, Lovádához.
133. LIVÁDA HEGYE. Odaki a Liváda hegyinél van a Natysere,

halltam, hogy rejtőszköttek benne. Liváda hegyinél, Liváda he-
gyire.
134. LONKA. Bokros, erdős hely volt a Szeret mentén. Diószén és Ketrest
között volt a Lonka. Feljebb aztán kezdődött a Sürülonka, ahová
féltünk bemenni. De Lonka vót föl Bákóig. Lonkába, Lonkába.
135. MALOM. A 20. század elején egy, a szájhagyomány szerint tizen-
két köves malmot hajtott a Szeretből kicsapott víz. A Malom az
Ötrudakon belül volt. A víz a Szeretből jött a Göllén. Én nem értem
eszt a Malmot, de a köve még ott volt a helin – mondta az 1906-ban
született, 1945-ben Magyarországra települt Benke Jánosné. – Az én
időmbe már az úrnak a malmába jártak, az ott volt a faluban, az
úrnak a kertyiben. De a vízmalom jobb, mert az szaporíccsa a lisz-
tet, s nem égeti, mint a gőzmalom. Itt jegyzem meg, hogy a 19. szá-
zad végén Diószénban két vízmalom és egy gőzmalom működött.
(LAHOVARI 1900. III. 533.) Malomnál, Malomhoz.
136. MALOMFŐGGYE. Malom földje. A valamikori vízmalom körül
lévő szántóföld neve. Malomfőggyin, Malomfőggyire.
137. MALOMILONKA. Malomi lonka. A valamikori vízmalom körül
lévő vizes hely neve. Etetőhely. Malomilonkába, Malomilonkába.
138. MÁNCSUJ, MÁNCSULJ. A falu mellett egy dombon lévő sző-
lőhegy. Fehér szőlő volt rajta – emlékezett Benke Jánosné – én
már így kaptam. Igaza lehetett, mert Diószénben hagyományosan
a fehér szőlő és a fehérbor volt elterjedve. A Nagy Földrajzi Szó-
tár szerint 1890-ben, Diószénben (a bojér birtokával együtt) volt
126 hektár szőlő, amin termett 27 hektó fekete és 3753 hektó fe-
hérbor termett. A Máncsulj végénél épült fel a Kolostor. Az egyház
megvette az emberektől a szőlőhelyeket, s oda építették a kolostort.
Máncsuljon, Máncsuljra.
139. MÁNCSULJI ÚT. A szőlők felé vezető út. Máncsulji úton, Máncsulji
útra.
140. MEZŐ. A falu és a Szeret között lévő lapályos terület felszántott,
növénytermesztésre használt része. Egyébként a mező szó a ’szán-
tó’ szinonimája, de csak sík területre használják. A kelet felé eső
dombok oldalában fekvő szántókat nem nevezik ’mező’-nek. Me-
zőn, Mezőre.
141. MONESZTIRIJA. Ld. még: Kolostor. A falutól délre, a Máncsulj

véginél, az 1990-es években felépült, Szent Carol Borremeu nevére
szentelt kolostor, amit a nép monostornak nevez. A Monesztíriját
csánták egy kolcba, s körülötte csak szőlők vannak. A hatalmas,
kőkerítéssel körülvett, a falubeliek által titokzatosnak tekintett épü-
let nem csak építészetileg uralkodik a környéken. Néhányan, akik
takarítanak, szolgálnak odabenn, ámulva mesélik, hogy mennyi odáj
van benne, de tevékenyégéről, céljáról és értelméről keveset tud-
nak. Monesztírijánál, Monesztírijához.
142. MOVILA. Földhányások a Szeret mellett, a hagyomány szerint a
diószéniek első megtelepedésének emlékét őrző településnyomok,
szelistyék – faluhelyek (siliştea, rom.) – vannak itt. Egykori lako-
sai a gyakori vízkiömlések miatt keletebbre költöztek. Most szán-
tók az Úrhele mellett, csak elmarattak azok a dombok. Movilán,
Movilánál.
143. NAGYIZVOR. Magyarul nagyforrás (izvor = forrás, rom.). Fenn
az erdőben, a Szterzsinoásza nevű részben. Nagyizvornál, Nagy-
izvorhoz.
144. NATYHÍD. Lásd még: Állóhíd. Natyhídnál, Natyhídhoz.
145. NATYKÓT. Lásd: Kót.
146. NATYPOROND. A Szeret mellett lévő, porondos terület. Főként
legelő volt. Túl a vizen, a Vízközbe vót a Natyporond. Menen bé
a Natyporondra, ety szakadék választotta el a Kisporondtól. Ott
etettük a marhákat, s most egy része benmaradott a lákban. Naty-
porondon, Natyporondra.
147. NATYSERE. Nagy csere. Odaki a Liváda hegyinél, halltam, hogy
rejtőszköttek benne. Natyseréné, Natyseréhez.
148. NATYTÓ. Két Nagytó van, lásd: Fēsőtó és Āsótó.
149. NISZIPORÉ. A román nisip szóból, magyarul homokos. Hegy. Dió-
széntől északkeletre, a falu szélén. Onnan hoszták a sikárnivaló
homokot, még fődet is. Volt ott homokbánya, nekem ott még meg-
hót egy bátyám es, lefokta a niszip. Niszipórén, Niszipóréra.
150. ÓCSÉ. A falun alul, déli irányban lévő, jelenleg szántóterület, a
dombosabb részen szőlő. A Monesztiriánál. Ott van a Szentantal
keresztje és az Ócse kúttya vagy Zócse kúttya. Valamikor erdő volt,
de az egészet levágták. Volt ott egy erdészház, kúttal, de elpusztult,
mikor az erdőt levágták. Ott van a falu végén. Menek le a Zócsére.

Lásd még: Zócsé. Ócsén, Ócsére.
151. ÓCSE KÚTTYA. Az Ócse nevű határrészben, ahol korábban erdő
volt, az egykori erdészháznak volt egy az óta már elpusztult kútja.
Ennek az egykori kútnak a helyén egy darabon még megvan – leg-
alábbis az 1990-es évek elején még megvolt – az erdő. Ott volt a
Szentantal keresztje. Lásd még: Zócse kúttya. Ócse kúttyánál, Ócse
kúttyához.
152. ÓDAL. A Hëgy oldala a falu fölött. Szántó és szőlő. Menen bé az
Ódalon. Ódalon, Ódalra.
153. ÖTRUDAK. Valószínűleg az első háború után, a bojér földjéből osz-
tottak a hadviselt embereknek öt-öt rudat. Vannak, akik Cuza vaj-
da idejére teszik a földosztást, de ez nem valószínű, mert az 1864-es
jobbágyfelszabadításkor nem egyenlően osztották a földet. Figye-
lemre méltó, hogy a román ’prezsina’ szó helyett, ami Moldvában a
rúd mértékegység megfelelője, itt a magyar szóból alkották a hely-
nevet. Az Ötrudak szántó és igen jó földek. A szájhagyomány sze-
rint mikor osztották vót a fődet, a bojér esszehítta a zëmbëreket,
levetette a bocskorokat, levitte őket a Szeretre a jégre, s ott áltat-
ta őket. A zëmbërek panaszt tettek, s igasságot kaptak. Ötrudak
közt, Ötrudak közé.
154. PAPDARABJA. A papnak még máshol is volt földje, de csak ennek
mondták, hogy Papdarabja. Mentünk le a Szeretre a Papdarabjá-
nál. Lásd még: Pap főggye. Papdarabján, Pap darabjára.
155. PAP FŐGGYE. A pap, vagyis az egyház földje. A magyar pap főggye
300 rúd vót [kb. 6. hektár], ott vót az olá pap főggye, meg a deá-
ké es. A pap főggyit kimérték a zëmbëreknek, aszt meg kellett ka-
pálni ingyen, asztán leszedni, behordani a pujt. Minden család-
ra öt-öt rudacska jutott, a kapálást 2-3 óra alatt elvégezték. Pap
főggyin, Pap főggyire.
156. PARAUC, PARÓC. Föltehetően a román ’pârâu’ (patak) szóból
ered, amit ’patakmentén’, esetleg ’völgynek’ értelemben használ-
nak. A falutól délre kb. 3 km távolságban lévő szántóhelyek, jó föl-
dek. Volt ott egy patak is. A Parócon van a Benke kúttya. A máso-
dik verekedéskor a Parócon szették a babot, ijen rakás babok vótak
a pujokba, s ez a... Gibónénak a a, oda bébútt, ott talált vót puskát,
s onnan lődözte a németeket. Le is lőtték. Parócon, Parócba.
157. PÁLPÉTER ERDEJE. Pál Péter nevezetű lakik ott a falutól keletre,
az erdő szélén, méhei is vannak. Azt az erdőrészt Pálpéter erdejé-
nek nevezik. Pálpéter erdejénél, Pálpéter erdejéhez.
158. PETRÁSGYŐR KOLCA. Petrás György sarka. Jön le egy út a Hegy-
ből, s ott van egy kereszt. Petrásgyőr kolcánál, Petrásgyőr kol-
cához.
159. PILÁK TAVA, PILÁKTÓJA. Lásd: Kiláktója.
160. PIROSKA. Hegy, a településtől nyugatra, főként szőlő. A Kőhegy-
nél kell kimenni, de nem látszik a faluból. Piroskánál, Piroskához.
161. PLETIKA. A Batrina mellett, szőlős hely volt. Pletikánál, Pletikához.
162. PLÓFAR. A rekkettóiaké volt, egy része hegy, más része lunka. Pló-
faron, Plófarra.
163. PLÓFOR HEGYE, PLÓFAR HEGYE. Egy nagy hegy a Rekettói híd-
nál. Nagy, kopár, sziklás hegy. Kopár juhlegelő, egy 20-30 méte-
res kőszál van rajta, nem terem rajta semmi. Benke Jánosné úgy
hallotta az öregektől, hogy a Plófor hegyének esztenkás részén ak-
kora kígyó lakott, hogy nem tutták kivenni. Az ott van most es,
még embereket es ett. Egyszer a pap kivitte oda az embereket, s
imátkoztak: A pap monta: Szent Miháj arkangyal! – A nép monta
rá: Dögöjjék meg, vejsze el! – A pap: Szent Péter apostol! – A nép:
Dögöjjék meg, vejsze el! S mincsak így. Benkéné Rózsi néni nem
látta a kígyót, az ő életében nem evett embert. A Plofor a Rekettói
határhoz tartozik, de a diószénieknek is van ott földjük. Most nagy
része be van maradva a vízbe. Plófar hegyén, Plófar hegyére.
164. PLÓFAR LUNKÁJA. A Plófarhegye alatt lévő lunka, ami a víz alá
került a Lákban. Plófar lunkáján, Plófar lunkájához.
165. POROND. Kavicsos hely a Beszterce és a Szeret összefolyásánál a
két víz között. Két részből áll, a Kicsiporond és a Nagyporond. Po-
rondon, Porondra.
166. PORKERIJA, PURKARIJA. Sertéstelep a Szuhát szélén. Mikor a
kollektíva volt, akkor csináltak ott a gyisznóknak helet, a Rugáza
egy részin. Szörnyű mocskos hej volt. Ciganénél ha bemensz azon
a zuton, mentél a Purkariének. Purkariénál, Purkariéhoz.
167. PRESZEKÁR KÚTTYA. Komponás kút volt a mezőben. Egy Pre-
szekár nevezetű emberről neveszték, de a faluban úgy hítták Far-
kas. Eszt a kutat a kollektívával elrontották. Preszekár kúttyánál,
Preszekár kúttyához.
168. PUTRIGÁJ. Erdő. Valamikor irtás lehetett és a román ’putregai’

(korhadt, reves fa) szóból kaphatta a nevét. Putrigájnál, Putrigájhoz.
169. RAKATÓI HÍD, REKETÓI HÍD. Diószéntől délre, Răcătău-nál
lévő, a Szereten átívelő, kőlábas híd. Reketói hídnál, Reketói hídhoz.
170. RAKOTTYÁS. A Szuháttól lefelé, a Szeret szélén. Porondos hely, az
alatt volt a Rigójózsi burdéja. Rakottyásnál, Rakottyáshoz.
171. REKNYE. A falutól napszentületre, a Szeretterin. A katolikus
templom magasságában. Ez a Reknye valamikor erdő – valószí-
nűleg ártéri erdő – lehetett, de már senki sem emlékszik rá. Aszt
– talán a 19. század első felében – levágták, s akkar ojan csutakos
hej lett. Mikar az ēső verekedés után azokat es kiszették, akkar egy
része csipkés etetőhej lett, más részét, a széjeket megszántották. S
errefelé csináltak szuhátot a Reknye hején. Nyomás lett, izláz, a
vakár őrzötte a marhákat. Volt akol es, éjjelre oda rekesztették be
meddűféléket. Reknyében, Reknyébe.
172. RIGÓJÓZSI, RIGÓJÓZSI BORDÉJA. Az 1960-as években ez a
Rigó Józsi vitte át az embereket a Szereten. Volt egy kicsi bordéja s
ő mindig ott vót, s bárkával vitte át az embereket. Vagy a rúdval,
vagy az adgonval, az ejen vaskötél. Én amikor kicsike voltam
– mondja egy 1957-ben született asszony –, akkor először men-
tünk kicsibárkával, s ez a Rigójózsi taszította egy rúdval. Men-
tünk fel, felfelé, onnan elindult, s csak lökte beljebb, beljebb, hogy
mennyünk egy kicsikét. Aztán jött az adgon, s tettek egy kereket
rá. S asztán hoztak nagyobb bárkát. Ott jártunk le a Szerethez,
a Rigójózsiéknál. Rigójózsi burdéjánál, Rigójózsi burdéjához;
Rigójózsinál, Rigójózsihoz.
173. ROBUZ. A falutól keletre. Ott van a Pál testvéreseknek [testvérek-
nek] a szőlejik. Ott ülnek az erdő aljába. Rubuzba, Rubuzba.
174. RÓKAHÁZA. Erdészház az erdő végiben. Padurár élt ott, őrzötte
a kerítést, mit a boér adott volt nekije. Kellett őrijzen száz hek-
tár erdőt, s csinált oda házat. Ott nevelt tehenyeket, de megvolt
hejhetve, békerítve jó vesszőkertvel. A hej most es megvan, de bé
van plántálva erdővel. Rókaházához, Rókaházánál.
175. RÓKAPOJÁNA. A Szterzsinoászától, ahogy jössz le, ott van a
Rókapojána. Magyarul ‚róka mezeje’. Rókapojánán, Rókapojánára.
176. RUGÁZA, RUGÓZA, RUGOAZA. A templom vonalában a falutól
nyugatra eső sima hely, ide épült a Porkarija. Szántóföld, itt van a
falu határában a legjobb föld. Az iskola magasságától kicsit délebb-

re. Rugázán; Rugázába vagy Rugázára.
177. SILVIK ERDEJE. A csobán az emberek erdeiben legeltet, s ha
netán bemegy a Silvik erdejibe, még ad a padurárnak egy sajtot.
De nagy erdőben nincs mit rontson. Silvik erdejiben, Silvik er-
dejibe.
178. SIPOSKÚTTYA. A Purkerijénél a mezőn. Régen ült ott egy ember,
volt háza, de már csak a kúttya maradott. Komponás kút volt.
Siposkúttyánál, Siposkúttyához.
179. SJUMARKA, SJUMARKA GÖDRE. A Klopocétől lejjebb egy kicsit.
Gödrös, bokros hely. Régen ott legeltették a kecskéket, bárányokat,
de most szőlő van benne. Olyan meredek, hogy zsákban vagy kosár-
ban kell a szőlőt lehordani. A Kőhegytül, ha mensz északra, ott van
egy nagy szakadék, az a Sjumarka gödre. Van a Sjumarkán egy
szuhát is, ott etetik a juhokat. Sjumarkán, Sjumarkára; Sjumarka
gödrinél, Sjumarka gödrihez.
180. SOMOS. Odale, ahogy kezdődik az a hosszú domb, a Āsótónál. Ot
kezdődik egy hosszú domb, s megy le a Reketói hidig. Az volt a So-
mos. Lásd még: Somoshegy, Szamosz, Szomosz. Bokros hely. So-
moson, Somosra.
181. SOMOSHEGY. A Szetétesz mellett, sok som terem ott. Somos he-
gyen, Somos hegyre.
182. SÜRÜLONKA. A Lonka felső, sűrű része. Volt ott füzes és plófa.
Ott volt az a Sürülonka, ahova féltek…, amiről csak legendákat
montak, hogy ott mekkaptak egy embert, s nemtuom micsináltak
vele, s ott tolvajok jártak. Nagyon nagy erdők voltak ott. Ember
egyedül nem ment oda. Mer a zerdőket járták, de a Sürülonkába
féltek egyedül menni. Sürülonkába, Sürülonkába.
183. SZABÓKÚTTYA. Jóvizű kút a mezőn, nem messze a Siposkúttyá-
tól. Szabókúttyánál, Szabókúttyához.
184. SZABÓVASZILI. Hegy, a Niszipóré hegy része. Szabóvaszilinál,
Szabóvaszilihoz.
185. SZÁZRUDAK. Ott Benkének vót százrúggya a Benkekóttyában.
Százrudak közt, Százrudak közé.
186. SZENTANTAL KERESZTYE. Az Ócséban volt ez a kereszt, oda
is kerültek, ha sokáig nem volt eső és imádkoztak. Szentantal
keresztyénél, Szentantal keresztyéhez.
187. SZERET. Diószén nyugati határán folyik végig. Hosszú ideig alap-
vetően meghatározta a falu népének megélhetését. Trunkon kívül
talán itt foglalkoztak a legtöbben halászattal. A szegények fő meg-
élhetési forrása volt, a módosabbaknak inkább az étkezés válto-
zatosabbá tételét szolgálta és a böjtök megtartását könnyítette. A
felduzzasztása óta a halászatban játszott szerepe csökkent, a nagy
tavak sok áldozatot is szedtek, mert a legtöbb diószéni ma sem
tud úszni. A kollektivizálás után az erőmű csurgalékvizét leveze-
tő csatornából gémeskúthoz hasonló vízkiemelő szerkezettel ön-
tözték a közelben lévő veteményt. Diószénnek a lenti részén men-
tünk a Szerethez. Ot a Rigójózsiéknál élé. Vagy bé a Bonyhánál,
vagy a Papdarabjánál, mentünk az ösvenyen. Sokszor megnőtt
a Szeret vize, de a faluba nem jött be, csak idebelől vaj száz mé-
terre járt. Apámék jártak halászni a Szeretre. Vittek csobákákat,
két-három ember ült bele, eszekötötték, s elfokták a zegész Sze-
retet. Egy kézvel hajtotta a lapátval a csobákát. A Plófarig men-
tek le a csobákákval. A kifogott halakat bétették a csobákákba,
s abból szekerre rakták. Lásd még: Fojóvíz. Szereten; Szeretre,
Szerethez.
188. SZERETTERE. A Szeret mentén húzódó lapályos rész. Általában
mindkét oldalra értették. A kendert régen a Szeretterin ásztatták.
Szeretterin, Szeretterire.
189. SZETÉTESZ. Setétes. A falutól DK-re. Jó nagy gödör, nagy fák van-
nak benne, s árnyék volt ott mindig. Két hegy között jól elrejtve.
Setétes erdő, de vannak benne szőlősök is. Ebben van a Szetétesz
gödre, a Szetétesz gödre, a Szetétesz ódala, a Szetétesz teteje.
Szetéteszen, Szetéteszre.
190. SZETÉTESZ DOMBJA. A Szetétesz dombján volt egy darab szőlő,
a szélén vót erdő, egyébként szántó. A kollektív bérakta gyümölcs-
fákkal. Szetétesz dombján, Szetétesz dombjára.
191. SZETÉTESZ GÖDRE. Ódalas hej. Volt ott gyümölcsös es. Mikor
gyermek voltam, sokat jártam ott a bárányokval. Ott hamar
setétedett. Szetétesz gödriben, Szetétesz gödreibe.
192. SZETÉTESZ TETEJE. Kertek, livádák voltak ott, szilva, alma,
körte, baracka, zerzár. Szetétesz tetejin, Szetétesz tetejire.
193. SZÉKALAT. Szék alatt. A zoláok mongyák subscaun. Erdő. Szék-
alat, Székalá.
194. SZILVIK ERDEJE. Az állami erdőgazdaság [ocol silvic = erdőke-

rület, rom.] erdeje, de sokat rontottak benne a csobánok. Ha a
csobán bémegy a Szilvik erdejibe, ad az erdőpásztornak egy saj-
tot, akkor bé van zetve. Szilvik erdejiben, Szilvik erdejibe.
195. SZAMOSZ, SZOMOSZ. Lásd még: Somos, Somoshegy. Bokros
hegy, csak szamot csinál, egyebet nem. Szamoszon, Szamoszra.
196. SZŐLŐHEGYEK. Volt a bojérnak vagy harminc hektár szőleje, azt
nevezték Szőlőhegynek. A Mancsujnál kezdődött. Szőlőhegyen,
Szőlőhegyre.
197. SZTERZSINOÁSZA. Szőlő és szántóhely, de már az erdőben van, s az
erdő egy részének is ez a neve. Szterzsinoászán, Szterzsinoászára.
198. TÍZRUDAK. Az Ötrudak mellett, mező. A zēső verekedés után
itt es osztottak fődet, s ott mindenkinek csak tíz rúggya volt.
Tízrudaknál, Tízrudakhoz.
199. TÓMARTYA. A falu végében valamikor volt egy időszakos tó, ami
talajvízből táplálkozott, s a Szeret vízszintjétől függött a vízellátása.
Legtöbbször száraz volt, egy részét olykor fel is szántották. Annak
tónak néha feljött a vize. Nagy tó volt, de már elhúzódott. Nádas
volt a széje, s volt ott egy kereszt. Mikor jött meg a Szeret vize, ak-
kor maradott benne tó. A Tómartya fel is volt szántva, de nem az
egész. Tómartyánál, Tómartyára.
200. TÓTYIME, TÓTIME. A falu határának déli részén lévő rossz,
gödrös, jórészt terméketlen, vízjárta terület, szántóföld és ló-
dzás. Ott mindenkinek vót darabja, mert ojan rossz fődek vó-
tak, hogy ha valaki bárhol vett [bérelt a bojértól], akkor innen
is kellett egy darabot vennije. Ezért neveszték Tótyimének. De
most a zegész Tótyime bennemaradott a Lákba, s nem attak
érte semmit a zembereknek. Megvolt beszélve, hogy legalább a
kurentot ne  zessük, csak a felit, de aszt sem akarták. Tótyimén,
Tótyimére.
201. TÓVÉGE. A Kót véginél, a Tótyimén belül. A Tómartya déli része.
Vízjárta szántó. A Tóvégén voltak füzek, a csigojából csántak ka-
sokat. Tóvégén, Tóvégébe.
202. UJTEMETŐ. A Régitemplom helyén kezdett új temető. 1945 után
kezdték használni. Az Ujtemető a régi templom hátánál a szélben
van, hol a Régimise volt. Ujtemetőben, Ujtemetőbe.
203. ÚRFŐGGYE. Lásd: Úrhele.
204. ÚRHELE. A Trunkból a Ketrest – Diószén közti országút felé ha-

ladva, a jobbra, délre eső terület. A bojér földje volt, 1920 után osz-
tották ki az embereknek, akik a II. világháborúban voltak. Valami-
kor erdő volt, de még a 19. században levágták, s szántó lett. Na-
gyon jó földek vannak ott. Az Úrhelin odafel nekem es van egy hek-
tár fődem. Úrhelin, Úrhelire.
205. ÚRSZÖLLEJE. A diószéni határ északi részén, a Ketrest–Diószéni
úttól keletre. A zúrszölleje volt, asztán mincsak maradott a nevén.
A kolektívé lett, s moszt azok a cigányok használják. Úrszöllejében,
Úrszöllejénél.
206. VALEÁN KÚTTYA. Valeán kútja, a Herzsán tója alatt, vagyis attól
délre. Komponás kút vót adale a Kótba, de már nincs meg, csak a
heje. Valeák kúttyánál, Valeák kúttyához.
207. VERESALMA. Szőlő, a falu román része fölött, attól keletre.
Veresalmánál, Veresalmához.
208. VISZKÖZ. A Szeret és a Beszterce közé eső terület, ott van a Naty-
porond, meg a Kisporond. Most a Tó alá került. Egyfelől jött a Sze-
ret, másfelől a Beszterce, a kettő között vót a Víszköz. Etetőhej volt,
ott legeltek az ünők. De csak a meddők, a fejősek marattak eben a
feliben. Meliket nem kellett fejni, aszt csapták által, a Víszközbe.
Víszközben, Víszközbe.
209. ZERDŐ. Ott van a Zerdő a Zócse végiben. Lásd még: Erdő. Zerdő-
ben, Zerdőbe.
210. ZÓCSE. Valamikor erdő, most szántó, kevés szőlő. Lásd még: Ócsé.
Zócsén, Zócsére.
211. ZÓCSE KÚTTYA. Lásd: Ócse kúttya.
212. ZÚRFŐGGYE. Az úr földje. Lásd: Úrfőggye.
213. ZÚRHELE. Az úr helye. Lásd: Úrhele.
214. ZUZINA. A román uzină electrică, vagyis villamos erőmű kifeje-
zésből, amit a Szeretre építettek. Ha valakinek ott van a fölgye a
zuzina mellett, akkor az a zuzinánál van. Szántóföld. Zuzinánál,
Zuzinához.
215. ZSIDÓKÓTTYA. Zsidó kótja. A falutól délre lejtős hely. Legelő. A
falu alatt lőtőre, hol a marhákat őrzötték a szuháton. Tehenyek
esznek ott a Zsidókóttyába. Zsidókóttyán vagy Zsidókóttyába;
Zsidókóttyába.
216. ZSITÁRKAPU. Falukapu. A II. világháború előtt a falu körül volt

kerítve, két kapu volt a kerítésen, északra és délre. Ott őrködött a
kapu melletti burdéban a zsitár, a mezőőr. Bé vót kerítvel a falu
kertvel, hogyha kiszabadul valami a faluban, ne mennyen ronta-
ni a mezőre. Annak volt zsiterije, egy ember, aki őrizte. Ott kapu
volt, s szépen este bécsináta, s reggel, mikor foktak menni a mező-
re, akkor kinyitotta. A kapu fából volt, vót egy pajta csinálva, ott
ő tüzet tett, s ott es alutt. Négyen voltak, mindegyik kapunál kettő.
S nappal kerülték a mezőt, ha valaki ment lopni, mekfokták. Ősz-
szel az emberek attak a zsitárnak egy-egy kosornya pujt, ősszel
asztánd még ment a marhákval. A ãsó részen, hul a magyarok
laktak, volt egy kapu, s a románok oldalán es egy. Éjjel nem lehe-
tett senki kimennyen a mezőre, hogy ne tuggyák. Az utóbcori ve-
rekedéskor már csak a falu ãsó része volt békerítve, s ott őrzötték.
Akkor ugyanis a falu északi részéhez már hozzátelepültek a romá-
nok, falukaput nem lehetett tartani. Zsitárkapunál, Zsitárkapuhoz.
217. ZSITÁRKERESZTYE. A Szuhát és a Lanka között. Zsitárkeresz-
tyénél, Zsitárkeresztyinél, Zsitárkeresztyihez.
218. ZSITERIJEKAPU. Lásd még: Zsitárkapu.
Akik előttünk jártak

„Csalhatatlanul magyarok’ régi hazája ez…”

Jerney János moldvai utazása
A 18. század második felében, a magyar felvilágosodás hajnalán, a nemze-

ti identitás bontakozásának idején „benne volt a levegőben”, hogy ázsiai
gyökereinket keresni, ápolni, kutatni kell, s itt az Ázsiát nem föltétlenül
földrajzi értelemben kell értenünk, hanem inkább úgy, hogy Keleten, túl
a Kárpátokon, a magyarság honfoglalás előtti szálláshelyein. Aligha vé-
letlen, hogy a reformkor kezdetén, néhány évtized alatt több jeles tudós is
elindult – Kőrösi Csoma Sándor, Jerney János, Reguly Antal és mások – az
„őshaza” vagy legalábbis az őshazá(k)ból a Kárpát-medencébe tartó ma-
gyarok szálláshelyeinek felkutatására. Sőt, éppen ekkoriban kezdett a „tá-
voli” őshazák mellett megfoganni a közvéleményben egy jóval „közelebbi
őshaza”, nevezetesen Etelköz, a magyarok honfoglalást megelőző szál-
lásterületének megismerése utáni vágy. A madéfalvi veszedelmet (1764)
követően Moldvába menekült székelyekkel együtt bujdosó papjuk, ZÖLD
Péter 1781-ben írt jelentéséből (1783. 414.) a „művelt közönség” legalább-
is tájékozódhatott arról, hogy a székely exodussal Moldvába kerültek már
jelentős számú magyart találtak a Szeret, a Prut és a Dnyeszter folyók
közti tájakon, akiket a székely nyelvjárás szerint ő, Zöld Péter nevezett az
irodalomban először csángóknak.
Jerney János már iskolás korában igen sok útleírást, „keleti magya-
rokkal” foglalkozó könyvet, útleírást elolvasott. Eljátszhatunk a gondolat-
tal, hogy olvasmányai során megismerhette Csokonai 1799-ban írt versét,
amelyben – a szerte Európában akkoriban megindult társadalmi változá-
sok nyomán abban reménykedik, hogy:
Vajha Moldvának is kies parlagjai,

Ameddig terjednek a Pontus habjai,
Magyar Koronánknak árnyékába menne,
S a csángó magyar is polgártársunk lenne!
Bizonyítékunk ugyan nincs rá, de talán – ismerhette. Moldvai (etel-

közi) útjára ugyanis már az 1840-es évek elejétől készülődött, s élete e
292 AKIK ELŐTTÜNK JÁRTAK
nagy célkitűzésében talán a Zöld Pétertől Csokonain keresztül ívelő kanóc

lángja is szerepet kapott, kaphatott…
Az azonban biztos, hogy moldvai útjának előkészítése, tervezése során
felhasználta az előtte nyolc esztendővel ott járt P. GEGŐ Elek, 1838-ban
megjelent beszámolóját. Arról ugyan nem találtam adatot, hogy Jerney
személyes kapcsolatban állt-e Gegővel, de úti beszámolójában több-
ször is hivatkozik rá, valószínűleg Gegő munkájában találkozott először
Bandinus 17. századi moldvai beszámolójával.
Családjának, eszméinek eredete
A török alatt elpusztult lakosságú Dorozsmát a 18. század elején, 1719-ben

Jászfényszaruból és Jászapátiból települt jászok népesítették be. Később
a Mátra vidékéről, Nógrád és Heves megyékből, s a Bükk hegységből paló-
cok csatlakoztak hozzájuk. (PÉTER 1988. 5.) Ebbe a vegyes etnikumba szü-
letett a 19. század hajnalán, 1800. május 12-én a kis Jerney János (PÉTER
1988. 5.), s talán nem járunk messze az igazságtól, ha úgy gondoljuk, hogy
a cseperedő gyermek számára falujának ez a két etnikai csoportja jelen-
tette elsősorban a törzsökös magyarságot, s képzelete később a tőlük meg-
ismert, immáron egységesült nyelvjárást vetítette vissza a honfoglalást
követő, középkori időkbe.
Jerney János iskoláit is Dorozsmán kezdte, a középiskola első (latin)
osztályát is itt végezte, csak a másodiktól folytatta Szegeden a piaristák-
nál. A szorgalmas és sikeresen tanuló gyermeket apja tizenöt éves korá-
ban pesti egyetemre íratta, mégpedig a bölcsészetre. Az ebből a korból
fönnmaradt néhány verse alapján elmélyülten gondolkodó, az életet ko-
molyan vevő ifjú lehetett. 16 esztendős korában fogalmazta meg életelvét,
amihez aztán később is igyekezett magát tartani:
„Éltünk után a jövendő

Úgy áldozik porunknak,
Ha jót s hasznost magunk után
Hagyunk maradékunknak”. (Figyelő 1882. 157.)
Följegyezték róla, hogy sokat olvasott, különösen az utazásokról szóló

könyvek vonzották. Az útleírások azonban egyre kevésbé elégítették ki ér-
„CSALHATATLANUL MAGYAROK’ RÉGI HAZÁJA EZ…” 293
deklődését, s mindinkább megérlelődött benne a vágy: keletre kell utaznia,

hogy mindent a saját szemével lásson. Bölcsészeti tanulmányait befejezve
Pozsonyba ment a jogakadémiára, ahol 1818-tól politikát, kereskedelmi-,
magán- és büntetőjogot tanult, s „magát szorgalmával kitüntette.” Ezek a
szakismeretek később valószínűleg megkönnyítették számára a tudomá-
nyos kutatást, az oklevelek, hiteles helyek anyagának feldolgozását, de a
pozsonyi évek nemzetpolitikai elveinek kialakulására és későbbi közéleti
tevékenységére nézve sem múlhattak nyomtalanul, hiszen az udvar és a
nemesi vármegyék közti egyre inkább elmérgesedő küzdelem sok embert
késztetett állásfoglalásra, és jelentős mértékben segíthette az amúgy is
meglehetősen szabadelvű ifjú tájékozódását.
A joggyakorlatot az 1820-as esztendő során Heves megyében végezte
egy ítélőtáblai bíró ügyvédi irodájában, s augusztus 23-án esküdött fel,
mint táblai hites jegyző. Egy évre rá a szentmártoni (a mai Kunszentmár-
ton) törvény szakon ügyvédi vizsgát tett, s 1821. december 20-án okleve-
let nyert. Akkori szokás szerint mindjárt a Jászkun kerületi „tiszteletbeli
alügyész”-i címért folyamodott – ami hivatalt jelentett volna számára –,
de Somogy Antal főkapitány úgy terjesztette fel kérelmét, hogy azt József
nádor elutasította. Mindez nem szegte kedvét, mert így idejét, erejét nem
vonta el a közigazgatásban óhatatlan adminisztrációs munka, s mivel
anyagilag megengedhette magának, a bécsi egyetemre ment, hogy régé-
szetet, keleti irodalmat és nyelvtudományt tanuljon.
Jerney azon tudósok közé tartozott, akiknek másokra, egész tudo-
mányágára gyakorolt hatása még életében megmutatkozott. Elsősorban a
jóval atalabb – utóbb magasabbra jutó – Horváth Mihály (1809–1878)
volt az, aki sokat köszönhetett neki a pályáján való elindításért, s ezt ké-
sőbb – a Magyar Történeti Társulat elnökeként, püspökként, miniszter-
ként – sem felejtette el. Kovách Pál (jogtudor, apát, dorozsmai plébános)
is a Jerney által föltárt szakirodalom alapján készítette el A káptalanok,
mint hitteles helyek című doktori értekezését. (PÉTER 1988. 8.)
Tudományos munkássága
Pályája kezdetén Jerney János szakmailag olyan felkészült volt, amilyen

csak lehetett a 19. század húszas éveiben, amikor az összehasonlító régé-
szet és nyelvtudomány, valamint az oknyomozó történettudomány – külö-
nösen Bécsben és Pozsonyban, Pestről nem is beszélve – meglehetősen

gyermekcipőben járt. Kőrösi Csoma Sándornak bizonyára felkészültebb
tanárai voltak a németországi egyetemeken, s ha Jerneynek több ismere-
tet sikerül szereznie a különböző török nyelvekben, talán biztosabb ala-
pokra rakhatja elméleteit. De hát tanult mestersége, az ügyvédi-jogászi
szakismeretek mellett Jerneynek nem volt olyan tanára, aki megfelelő
ösztönzést és kontrollt jelenthetett volna számára szellemi kalandozá-
sai során.
Így talált rá a Tudományos Gyűjtemény 1824-ben kiírt pályázata,
amely már címével is szinte provokálta őt, aki már az akkoriban szél-
tében elterjedt ideát vallotta, hogy a kunok tulajdonképpen magyarul
beszéltek, s ezen felül az egyéb török nyelvek is – mint például a kun,
a tatár, a besenyő – egymás (és a magyar) tájszólásainak tekinthetők.
A pályázat címe így szólt: Egy volt-e a régi kun nemzet nyelve a magyar
nemzet nyelvével? Jerney valósággal ráharapott a témára, s „bebizonyí-
totta”, hogy a két nyelv – igenis egy volt. Meg is nyerte a százforintos pá-
lyadíjat, de azt – a sors különös ntoraként – csak több mint egy évtized
múlva kapta kézhez, maga a pályamunka pedig később „elkallódott”. Eb-
ben Jerney szépen kimutatta, hogy a kunok magyarul beszéltek – volna.
Elmélete ugyan utólag nem bizonyult helyesnek, de József nádor gyel-
mét felkeltette, s 1822-ben végre kinevezte „tiszteletbeli alügyésznek”.
Félegyházára költözött tehát, s ez után már csak hivatali szabadidejében
búvárkodhatott.
Megírta, és 1827-ben kiadta a jászkürtről szóló tanulmányát, ebben
számba veszi a jeles reliktum eredetére vonatkozó elméleteket – példá-
ul, hogy sárkányfogból készült volna –, továbbá helyreigazította a Szeged
Alsóvárosi templom építése befejezésének esztendejét (nem 1103, hanem
1503); 1833-ban pedig megjelent Dorozsma török előtti időszakát feldol-
gozó helytörténeti munkája.
Ezek a művek azonban inkább szárnypróbálgatások, ujjgyakorlatok
voltak, bár az oroszlánkörmök már itt is megmutatkoztak. 1832-ben az-
tán Dorozsmára került segédlelkésznek Horváth Mihály, a későbbi jeles
törtész, a szabadságharc történetének feldolgozója, aki nagyra becsülte
Jerneyt „magyar zománcú tudományosságáért”, s méltó szellemi társa lett
a vidéki elszigeteltségben. A közös érdeklődésen alapuló barátság sokat
jelentett mindkettőjük számára, s Horváth Mihály később sokszor idézett
Jerney keleti utazásainak beszámolóiból.
Az elkövetkező évtized szorgos munkával telt, de ezekből az erőfeszíté-

sekből mintha hiányozna az átgondolt, tervszerű építkezés. Az életművet
áttekintve úgy érzem, az 1833 és hozzávetőleg 1843 közötti években mun-
kásságát inkább az ötletszerűség, mint a céltudatosság jellemezte, inkább
alapozott, mint építkezett, miáltal ezek az alapok mintha túlzott méretűek
lennének a felépítményhez képest.
Jerney János munkásságának ez az évtizede több fejezetre tagolódik.
Egy részüket a segédtudományok körébe sorolhatjuk. Ide tartozik
az oklevelek gyűjtése. Egész életében szenvedélyesen gyűjtötte az erede-
ti okleveleket, s 1838-ra 4071 darabos gyűjteményét 25 kötetbe köttette,
ami halála után a kecskeméti református főiskola gyűjteményébe került
– amint Thaly Kálmán ismertette a Századok 1877. évfolyamában. En-
nek Előszavában olvashatjuk, hogy „Magyarország a régi oklevelek ha-
zája – ekképp nyilatkozott egy már régen elhunyt nagytekintélyű diplo-
matikusunk a honi oklevelek tömérdeksége fölött… És valósággal – írja
Jerney – alig létezik Európában tartomány, mely annyi régi oklevelekkel
bővelkednék, mint édes hazánk. Ennek oka, hogy ősi alkotmányunk sze-
rint a magyar javak és örök birtokosok nyolcszáz év óta okmányok erejé-
nél fogva szerveztettek, kormányoztattak és őriztettek meg…” (JERNEY
1855a. 13.) Ehhez a műfajhoz kapcsolódik jogi végzettségére alapozott, s
különféle hiteles helyekről (33 káptalanról és 37 konventről) összeállított,
bár egyenként meglehetősen csekély érdemi anyagot tartalmazó munkája.
(JERNEY 1855a. 13.)
Alapozó munkásságának másik része a nyelvészet és a nyelvtör-
ténet témaköréhez tartozik. Ehhez is hosszú időn keresztül gyűjtötte az
anyagot: a 14. századig számba vett minden hozzáférhető hely-, határ-,
vidék-, hegy-, völgy-, erdő-, folyó-, család-, személy-, hivatal-, eszköz-, s
egyéb „bármirészben magyar szóelemet tartalmazó neveket és szólásfor-
mákat”, de a Magyar nyelvkincsek Árpádék korából címet viselő munka
csak 1854-ben látott napvilágot. Első kötete az oklevelekből bányászott
személy- és helységneveket tartalmazza betűrendbe szedve, sajnos a for-
rások megjelölése nélkül; második kötete pedig – voltaképpen haszon-
talanságnak tűnik – az általa föllelt, hamisított oklevelek alapján össze-
állított „nyelvkincseket” tartalmazza. Az ötezer „vezérszó”, vagyis szó-
cikk, számát tekintve abban a korban jelentős teljesítménynek számított.
A munka értelmét maga a szerző is abban látta, hogy egyrészt „hajdani
nyelvünk tömör, valamint hajlékony tulajdona állíttatik a világ elé”; más-
részt pedig, ahogy GYÁRFÁS István megfogalmazta (1883. 12.): „az addig
használt szófejtéseken kívül, írott történeti emlékek kritikai vizsgálatát
is elvégezte”. Mindazonáltal a szavak értelmezésével és magyarázatával
nem foglalkozott. Ahogy – szinte már túlzott szerénységgel – írja: „Nem
bocsátkozunk a szók magyarázatába […] a bölcselő nyelvészek föladatául
marad a bővebb fejtegetés. Ők bizonyosan tudni fogják, mikép fordíttas-
sanak haszonra anyagaink, hol keressék a gyököket, mit miért tartsanak
eredeti magyar szónak.” (JERNEY 1854. 8.)
Számos tanulmánya, könyve foglalkozik magyarság rokon népei-
vel. Hogy ez a rokonság egyik vagy másik nép, népcsoport esetében mi-
lyen jellegű és milyen mértékű, arról ma is heves indulatokkal vitatkoznak
a hozzáértők és kevésbé hozzáértők. Elképzelhető, hogy csaknem kétszáz
esztendővel ezelőtt mennyire tisztázatlan volt ez a kérdés. Bár az is két-
ségtelen, hogy a faj-, a nyelv- és a kulturális rokonság kérdései akkoriban
még nem kuszálódtak annyira össze, és a hozzá kapcsolódó viták – talán
– nem mérgesedtek el úgy, mint manapság. Annyiban azonban igaza le-
hetett Jerneynek, hogy az általa „rokonoknak” tekintett avarok, kunok,
jászok, besenyők, palócok, székelyek a középkorban is azonos kulturális
körhöz tartoztak; életmódjuk, társadalmi berendezkedésük, világnéze-
tük, szokásaik, értékrendjük kétségtelen rokonságot mutatott, s jól fel-
ismerhetően megkülönböztette őket más európai (görög, germán, latin,
szláv) népektől. Ilyenformán talán nem kellene égnek állnia a hajunknak,
ha Jerney közelebbi és távolabbi rokonainkról szóló, minden bizonnyal
kevéssé megalapozott, mai szemmel nézve sok naivitást tartalmazó, de
alapvetően nemes szándékú, jó felé tekintő műveit olvassuk. Ne feledkez-
zünk meg arról sem, hogy ebben a sokaknak talán kotyvalékszerű, de a 19.
század elejének nemzeti élet-halál harca során „kotyvasztott” fürdővíz-
ben ott van a gyermek is: a magyar nemzeti identitás felvilágosodásban
született és a reformkorban cseperedő csecsemő. Talán maga is átérezte
írásainak nemzetpolitikai jelentőségét, s ezért akarta azokat – a szabad-
ságharc leverését követő önkényuralom idején – összegyűjtve, Magyar
őstörténeti tanulmányok címmel kinyomtatni. 1854-ben már gyűjtötték
rá az előzetőket, de kötet „bizonyos körülmények miatt” nem jelent meg.
Kun-avarokról szóló írásához detektívhistóriába illő esemény szol-
gáltatott anyagot. (JERNEY 1838.) Wadasi és jeszeniczai idősb Jankovich
Miklós (1772–1846) táblabíró, könyv- és régiséggyűjtő 1837-ben, egy bu-
dai régiségárusnál több tárgyat vásárolt. Ezek között találta meg Jerney
egy látogatása alkalmával azt a pecsétnyomót, amit egy óbudai szegény

napszámos kapott a Duna parti fövenyben, s bevitte a szóban forgó ósze-
reshez. A leletet feldolgozó írásában Jerney azt írja, hogy ez a pecsétnyo-
mó a 9. században működött vetvári püspökséghez kapcsolható. Urolf, az
avarok által elpusztított lorchi érsekség helyett 804-ben, Passauban fel-
állított püspökség feje volt, s a morvai szlávok között térített. Azt Jerney
is megállapítja, hogy az avar meg morva fejedelmekhez intézett bulla az
egyetlen bizonyíték a vetvári püspökség létrehozására. Neve is bizonyta-
lan, Vetvarnak írták, de nem tudjuk, hogy mondták, lehetett ’Óvár’, vagy
talán ’Fődvár’. František PALACKÝ Csehország történetében (PALACKY
é.n.) kétségbe vonja a vetvári kun–avar püspökség létezését, Jerney azon-
ban egy elegáns kézlegyintéssel elintézi a kérdést: „Ha időmet hasztalan
vitákra fordítani akarnám, még számos [érvet] hozhatnék fel.”
A kunokkal Jerney több művében is foglalkozott. Már volt szó 1825-
ben készített pályamunkájáról, amely megragadta a „jászkun haza nemes
ambícióját”. Az elveszett pályamunka egy részét később, Keleti utazása
első kötetében, a Tatár emlékmaradványokról címet viselő értekezésben
rövidítve, átdolgozva felhasználta. GYÁRFÁS (1883. 12.) szerint Horvát
István (1784–1846) irodalomtörténész a „kun vagyis cumanus nyelvről”
a Tudományos Gyűjteményben (1833) írt fejtegetésében Jerney nyomán
haladt, bár a forrásra nem hivatkozik.
Etelközi és lebédiai utazása során Jerney nagy gyelmet szentelt az
ott található kőszobroknak, amiket eredeti helyükön, kurgánok közelében
vagy különböző múzeumokban talált. Ezeket részint lerajzolta, néhányat
pedig magával hozott, s azt állította, hogy „azokat magyar és rokon szkí-
ta, hun, besenyő és kun nép állíthatta.” Ezekről a szobrokról még akkor,
Pestre érkezésük idején megállapították, hogy „nem mongolokat, hanem
kunokat” ábrázolnak. (GYÁRFÁS 1883. 12.) A kérdést végül is Fodor Ist-
ván, a Nemzeti Múzeum tudós igazgatója tette tisztába 1984-ben megje-
lent tanulmányában. (FODOR 1984. 31–48.) Megállapítja, hogy „Jerney
idejében a tudományos köztudatban meglehetősen fellegjáró és pontatlan
elképzelés élt az orosz seregek által azelőtt nem rég meghódított déli tar-
tományokban igen nagy számban fellelhető emberalakos, csészetartó sír-
szobrokról, melyek nagy része ősi temetkezéseket jelölt, kurgánokon ál-
lott.” Jerney szobrokra vonatkozó elméletét kortársai és utódai elvetették,
mások megerősítették, sokan félremagyarázták, általában olyanok, akik
nem is olvasták Jerney műveit. Fodor István azonosította a szobrokat,
megerősítette azok 11–13. századi kunoktól való származását, s megálla-

pítja, hogy Jerney nem állította egyértelműen a szobrok magyar voltát.
A palócok kun származását Jerney – kora tudományos szemlélete
alapján, Horvát István nyomán – elfogadott ténynek tekintette. Elsősor-
ban lengyel és orosz források ’polovcok’-ra, ’polovecek’-re vonatkozó hír-
adásaira alapozta ezt a föltételezést, s „természetesnek vette a hun-szkíta
népcsaládba tartozó polovec–palóc–kun–kazár azonosságot.” (KÓSA
1978. 15.) Mint KÓSA László megállapítja, „a nemzeti önismeret lelkes
ifjúkorában olyan magyar népcsoportra volt szükség, amelynek régisé-
géhez nem férhetett kétség.” (KÓSA–FILEP 1978. 157–158.) Jerney két
tételből indult ki. (1) A palóc nemzet a hun–scyta népcsalád egyik feleke-
zete, amely saját nyelvén magát kun néven nevezi; Cuman, Cumanus meg
Hunnus néven említik a magyar krónikákban és a bizánci történetírók-
nál, míg az orosz lengyel történetekben palócz néven fordul elő. (2) „Ma-
gyar hazánk egyik terjedelmes vidékén élő magyar népfaj hívatik palóc
néven, és éppen ezen palócok valódi kun maradékoknak mutathatók fel
a magyar történetírás útmutatása szerint, mely adatok egybe vetése után
semmi sem bizonyosb annál: miképp a’ híres palócz nemzet ivadékai ho-
nunkban velünk együtt élnek maiglan.” (JERNEY 1855b. 3–4.) Később
HUNFALVY helyezte új, reálisabb alapokra a palóc őstörténet kérdését.
(HUNFALVY 1876. 363.)
A jászokkal részint azért foglalkozott Jerney, mert dorozsmai lévén,
magát is jásznak tekintette, részint pedig, mert miután megkapta a Jász-
kun kerület tiszteletbeli alügyészi kinevezését; hivatalból Félegyházán
lakott, s volt módja búvárkodni a kerületi és a községi levéltárakban. En-
nek során gyelt fel Jászberény levéltárában őrzött régi jászkürtre, s igye-
kezett összeszedni a rá vonatkozó ismereteket és közléseket. Több más
régi kürttel összehasonlítva ismerteti ezt és a hasonló kürtöket, s „egy
hazahoz” címezve 1828-ban megírta a Tudományos Gyűjteménynek.
(JERNEY 1827.) Számba vette a kürtre vonatkozó nézeteket, nem hallgat-
va el Décsy Antal véleményét sem, miszerint a kürt nem más, mint „griff-
madár körméből készült szentségtartó pogány papi ereklye”. (JERNEY
1814.) Jellemző Jerneyre, hogy nem akarta gyarapítani a jászkürtre vo-
natkozó elméletek számát, dolgozata végén szerényen megjegyzi: „Távol
sem akarok ítéletet hozni a dolgokról, sőt véleményemet nem más, mint
javaslat képen terjesztem elő, mellyet ennekutána minden vizsgáló által
gyelemre véteni óhajtassék”.
Még moldvai útja előtt foglalkozott Jerney az úgynevezett izmaëli-

tákkal, akik – szerinte – a jászok elődei voltak. 1844-ben felolvasást tar-
tott a Magyar Tudományos Akadémián A magyarországi izmaëlitákról,
valamint a volgai- bolgárokról és a magyar nyelvű népfelekezetekről.
Szerinte a névtelen jegyző Nagy Bolgáriából hozta be az izmaëlitákat, akik
„vallásra mohamedánok, vérségre besenyő-palócok, nyelvük a magyartól
csak szójárásilag különbözik, számuk száz ezer, s több megyében laknak:
Pesten, Nyírségben, Jászságban.” Jerney meggyőződése szerint „a jászok
az izmaeliták ivadékai, a palóc nyelvjárás jászok közti vesztése magyar ha-
tás, de a hegyek közti palócok megőrizték.” – amint azt a Tudománytár
1844. évfolyamában megírta.
Amikor Jerney Jánost 1838-ban az Akadémia rendes tagjává választot-
ták, székfoglalóját 1838. november 10-én, a magyarországi besenyőkről
tartotta. (JERNEY 1842. 144–184.) Ebben megállapítja, hogy „Tömérdek
gyülevész népeket, s’ vendég lakosokat keblébe fogadó édes magyarhonunk
határi közt már alapítása’ első századaiban egy, a’ többi nemzetekétől kü-
lönböző névvel jelölt, saját polgári belső szerkezettel bíró népesség tűnik
föl, mellyrül íróink a tárgy fontosságához képest kielégítő magyarázást
nem tevén, eddigelé a tudós világgal kellően meg nem ismerteték.” Ez a
dolgozat is azon munkái közül való, amelyek meggyőződése szerint a ma-
gyar és a különféle türk népek közti nyelvrokonságra, sőt a nyelvi azonos-
ságra épültek, azt mintegy természetesnek elfogadva nyúltak tárgyukhoz.
Hogy ezek az alapozó munkák semmilyen szempontból nem voltak má-
sodrendűek, azt igazolja, hogy szerzőjük ebben az időben, 1937-ben lett a
Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, és 1938-ban választották
rendes taggá. De talán nem esem az elfogultság vétkébe, ha úgy gondolom,
hogy ezek az alapozó kutatások és publikálások – kimondva, kimondatla-
nul; tudatosan vagy ösztönösen – mind az etelközi és a lebédiai (moldvai,
besszarábiai) utazásokat, kutatásokat – Jerney legnagyobb tudományos
teljesítményét – készítették elő.
Etelközi utazása és a moldvai magyarok
Ha Jerney Jánosnak az avarokról, besenyőkről, jászokról, kunokról, pa-

lócokról, székelyekről készített munkáit elsősorban – bár korántsem ki-
zárólag – a korábbi kutatási eredmények szemlézésének, mégpedig leg-
inkább kritikátlan szemlézésének mondjuk, hangsúlyoznunk kell, hogy a

moldvai és a besszarábiai magyarokról, akiket az ő idejében – Zöld Péter
nyomán – már nevezhetjük csángóknak is –, minden tekintetben új, saját
gyűjtéseinek, kutatásainak eredményeként felmutatott ismeretekkel gya-
rapította a tudományt. Nem véletlenül írta róla Sámi Lajos (1843–1878)
miniszteri fogalmazó, földrajzi szakíró, hogy „…a havasalföldi és moldvai
magyarok viszonyairól, történetük és társadalmi fejlődésük előzményei-
ről mindeddig senki sem nyújtott annyi sokoldalú és kimerítő adatokat a
magyar közönségnek, mint Jerney János az ő keleti utazásában. E tárgy
fontossága, mely iránt napjaink eseményei új meg új érdeklődést ébresz-
tenek magában, méltóvá teszik Jerneyt legmelegebb elismerésünkre és
megemlékezésünkre.” (SÁMI 1874. 913.)
Rendkívül körültekintően készült etelközi útjára. Bár atal korában
úgy gondolta, hogy „zarándoklat nélkül, könyvekből is élvezhetni [lehet]
a’ messzi országok’ ismeretét”, de hamarosan rájött, hogy „hiteles kútfők-
ből kell mindezeket kinyomozni […] s az egy- vagy közelkoru legrégibb
írókat kezdém olvasni.” Ám ezek sem elégítették ki „miután több helye-
ik homályos és a’ régi lakhelyzet’ ismeretére nézve kétes kitételűek, vagy
éppen hiányosak…” Ekkor – mint írja – „gyermekkori vágyaim éledtek
föl ujolag bennem: Keletre kell utaznod, megvizsgálandó azon földet,
mellyen e’ szép hazát szerzette hős magyar elődök egykoron laktak; fel-
kutatnod az onnan ideköltözött ősök’ történetére viszonyló emlékeket…”
(JERNEY 1851. 2.)
Az anyagi és a tudományos, szellemi alapozás mellett testét zikailag
is igyekezett erősíteni. Ha nem is edzette magát olyan következetesen és
kíméletlenül, mint nagy elődje, Kőrösi Csoma Sándor, egy éven keresztül
gyakorolta a korlátozott vízivást és a „tejevést”. Ez utóbbinak aztán nagy
hasznát vette, amikor Moldva és Besszarábia többnyire zsidó kocsmáiban
tojásnál és tejnél egyéb vacsorára sokszor nem is nagyon számíthatott.
Jerney egész etelközi útjáról naplót vezetett, pontosabban naplószerű
feljegyzéseket készített, ezek alapján állította össze úti beszámolóját. Az
úti-feljegyzésekben sajátosan keverednek a mindennapi élmények az iro-
dalmi olvasmányokból való ismeretekkel, így voltaképpen egyszerre szól
ez a kétdimenziós útinapló a szerző térben és időben történő utazásáról. A
harmadik dimenzió az Adattár. Ezek a részek jól illeszkednek egymáshoz,
s Jerney az útleírása során többször is utal az Adattárban (Bizonyítvány)
közölt anyagra.
1844. április 23-án Pestről indult a nagy útra, „jó kedvvel és egészséggel”.
Először dorozsmai birtokára ment, hogy elrendezze a gazdaság ügyeit, majd
kocsin utazott tovább Orsovára, ahonnan a Zrínyi nevű gőzhajón folytatta
útját, s négy és fél nap múlva, május 24-én, Galacnál lépett Moldva földjé-
re. „Üdvöz légy Etelköz, Árpád vezér’ előbbi hazája”– jegyezte naplójába, s
mindjárt magyarázatot is fűz e helynévhez (Etel-kuzu), amiben a Bodrog-
köz, Sár-köz mintájára alkotott ’vízköz’ szavunkat látja meg. S már itt arra
az elhatározásra jut, hogy „Moldva’ minden helységeinek nevét gyelemmel
megvizsgáljam, kipuhatolandó, valljon oláh nyelvben minő értelmet adnak,
’s nem fekszik-e bennük eltorzított ’s oláhossított magyar név?” Meglehe-
tősen naiv és mai szemmel nézve bizonytalan koncepcióval kezdte tehát
Jerney Moldva hely- és helységneveinek vizsgálatát, aminek hátrányai meg
is mutatkoznak az Adattárban szereplő szócikkek sokszor kritikátlan szöve-
gében, ami azonban nem kisebbíti valós eredményeinek értékét, hiszen – ne
feledjük – Jerney az elsők között volt, aki e témával foglalkozott.
Utazását úgy tervezte, hogy minél hamarabb a legtávolabbi céljához
érjen, s visszafelé tértében kívánta részletesen megvizsgálni (lerajzolni,
ásatni, utánajárni) a látottakat, a hallottakat és a találtakat. Ez a terve
elvileg helyesnek bizonyult, de visszatérte során már szembetalálkozott
a moldvai csángók kutatóinak örök veszedelmével, a csángómagyarokat
gyakorlatilag túszként kezelő román hatóságok gyanakvásával, bizalmat-
lanságával, ellenkezéseivel, végső soron attól való félelmükkel, hogy nap-
fényre kerülnek erőszakos asszimilációs törekvéseik.
Útja során meglátogatta azokat a Moldvában élő jeles magyar szemé-
lyeket, akiket nem kerültek el más, korabeli magyar utazók sem, mint a
Szászkúton nyomorgó Márk Mózes református lelkészt, az akkor már Klé-
zsén szolgáló Petrás Incze Jánost, aki „nyílt barátsággal” fogadta, ő pedig
„felhasználta az alkalmat ismeretei gyarapítására”. Megtudta, hogy 1844-
ben Moldvában négy római katolikus egyházmegye létezett (jászvásári, a
szereti, a besztercei és a tatrosi kerületben), s ezekben 18 parókiát szá-
moltak össze, de ez a szám – mint Petrás felvilágosította – folyamatosan
változik, mert kevés a pap, s hol ide, hol oda helyezik őket. Az összes római
katolikus lélek az 1842. évi tábla szerint 43 244-re megyen, de ez az adat
sem pontos, mert népszámláláskor „az adózó családatyák vétetvén jegy-
zékbe, a’ lélekszám meghatározására gond nem fordíttatik.”
A Petrással való beszélgetés során világosodott meg Jerney János szá-
mára, hogy a moldvai magyarok két nagy etnikai csoportra oszlanak: a
csángókra és a székelyekre. Megtudja továbbá, hogy „csángóknak tartat-

nak mindazok, kik nem székely eredetűek, ha már el is oláhosodtak nyelv
tekintetében.” (JERNEY 1851. 25.) Jerney egyébként már ekkor, moldvai
útjainak első heteiben felismerte, miszerint „Árpádkori magyar marad-
ványokat a’ most itt élő magyarokkal bármi tekintetben is kapcsolatba
hozni nem lehet…”, de persze az akkori tudományos közfelfogásban erő-
sen élő – kunból és besenyőből származtatás – elvet erősen hangsúlyozta.
(JERNEY 1851. 25.)
Klézsén, Petrás Incze vendégeként ismerkedett meg Jerney a rezes-
séggel, a moldvai szabadparaszti intézménnyel, hiszen Klézse akkor még
sziszegő tájszólásban beszélő „déli csángó” népe többségében részes volt,
ami ősiségét mutatta. A község székely lakossága jórészt Jerney látogatása
után, a 19. század második felétől telepedett oda. Innen Bákó, Románvá-
sár, Szabófalva, Szépváros érintésével hamarosan Jászvásárba érkezett,
ahol hosszabb időt szándékozott tölteni a csángók sorsának tanulmányo-
zásával. Szinte természetesnek tekinthetjük, hogy akkoriban Moldvában
milyen sok magyar vagy legalábbis Ausztria–Magyarországból való, ma-
gas beosztásban, rangban lévő orvost, gyógyszerészt, kereskedőt lehetett
találni, de a moldován birtokosok és értelmiségiek között is számosan
voltak, akik „nyelvünket tökéletesen bírták”. Velük összemelegedve több
lehetőség ígérkezett Jerney számára, hogy újdonsült ismerősei birtokain
– magyar vagy egykor magyar településeken – ásatásokat kezdjen.
Ő azonban sietett! Végigsiette Moldvát, hogy mielőbb átkelhessen a
Dnyeszteren, s beljebb, egyre beljebb mehessen Ázsiába. A nagy sietség
közben, útjának ezen a keletre tartó részén mintha megfeledkezett vol-
na arról az arany igazságról, miszerint amit ma… megnézhetsz, meg-
tudhatsz, megáshatsz… – ne halaszd holnapra. Jerney nagyon sokat
halasztott, s bár helyes logikával képzelte el, hogy mindent a visszafelé
vezető út során intéz, a körülmények másként igazították a dolgokat. Így
például Jászvásárott találkozott a már jövet, a Zrínyi gőzösön megismert
Rosnovano Rosetti Alekoné főboérnővel, kinek férje tulajdonában volt
Forrófalva, s szívesen hozzájárult az ásatáshoz. „Egész könyvet írhatnék
– mondja Jerney, csak hogy a szívünket fájdítsa, amiért nem írta meg – a’
naponta tágult viszonyok által e’ népről szerzett ismeretekről, […] ha föl-
adatom és czélomtól az effélék rajzolása félre nem vezetne.”
Ha körülményesen és nehézségek árán is, de eljutott Csöbörcsökbe
és Dnyeszterfehérvárra is. Onnan aztán a magyarok másik őshazájába:
Lebédiába indult. De csak Odesszáig jutott, s az Azovi-tenger partjának

hosszában Tagenrog városáig ért. Szeretett volna eljutni Tbiliszibe, de az
ott dúló háborúk és járvány miatt, továbbá mert oroszul és románul tudó
szolgája értékeivel együtt megszökött tőle, vissza kellett fordulnia. „Isten
megjutalmazá fáradságomat, mert megtalálám a magyarok egyik legrégibb
honát, Lebediát, s abban eleink bámulandó sokaságú, ezer meg ezer kőszo-
bor emlékeit.” (PÉTER 1988. 11.) 1844. július 1-jén kelt át a Dnyeszteren,
majd 54 nap múlva, augusztus 23-án Bendernél tért vissza Moldvába.
Visszaútjában már több ideje volt, ráérőssebben utazott, utána tudott
nézni egy-egy jelenségnek, több helyen ásatásokat is végzett. Ha a pri-
mitív, korlátolt, román nacionalizmus nem akadályozza munkáját, még
jelentősebb eredményeket mutathatott volna föl. Pedig – mint Kováts
Gyula (1849–1935) írja róla kései megemlékezésében – „Félig elmosódott
emlékek között vitték léptei. Más alig talált volna ott valamit, vagy igen
keveset. Az ő meggyelő tehetsége és sokoldalú képzettsége kellett hoz-
zá, hogy ezekből a piciny, sokszor alig mállatott részletekből össze tudja
állítani az egész képet, melybe ezek a részletek beleillettek. Itt egy sírirat,
máshol a falu neve, templombeli oltárkép, régi történeti hagyományok,
majd a lakosság típusa és öltözéke, fölásott temetkezési helyek (ezek és
ilyenek) igazítják el abban az útban, amelyen elindult.”
Pár hétig időzött Jászvásárban, mivel a rendetlen életmód hátrányo-
san hatott életműszereire, álmatlanságot és elgyengülést okozott. De jász-
vásári lábadozása idején sem tétlenkedett, bejárta a város régiségkereske-
dőit, ám Moldva történetére vonatkozó kiadványokkal – nagy bosszúsá-
gára – alig találkozott. Szeretett volna mielőbb ásatásokhoz fogni, s erre
vonatkozóan kapott is ígéretet a moldvabányai Kantakuzeno hercegtől, de
meg kellett várnia, míg Bajorországból visszatér. Hogy hasznosítsa ide-
jét, Botosánba látogatott, de ott „nem jöhetett ismeretére semmi magyar
hajdanságnak”, tudomására jutott azonban, hogy a közeli Dorohoi mel-
letti Koncseszten néhány évvel ezelőtt egy halom ásatása során temérdek
arany- és ezüstedény került elő, amit az akkor ott lévő orosz tiszt lefoglalt
és Szentpétervárra küldött. Ezek a kincsek akár Álmos sírjából valók is le-
hettek, hiszen a besenyő támadás idején itt, Etelközben történt a fejedelem
rituális megöletése. „Minden esetre érdekes feladatul marad régiségbúvá-
rainknak a’ pétervári Ermitage e’ drága eszközeinek kinyomozása.”
Időközben Bajorföldről hazatért birtokára Moldvabánya örökös ura,
ki jó szívvel fogadta a magyar tudóst, s lehetővé tette számára, hogy bir-
tokán ásatásokat végezzen. Moldvabánya a 16. század második felében

az újonnan alakult moldvai fejedelemség első fővárosa volt, s Losonczi
Margitnak, Jó Sándor (Alexandru cel Bun) vajda (akkori ismeretek sze-
rint) feleségének itt található sírját már Bandinus is említi. Jerney négy
napig ásatta a templom sekrestyéje helyén lévő dombot, s öt szép sírkö-
vet (közülük három magyar nyelvűt) talált, amiket „megmosatván rendre
helyezém a mélyes üregbe, ami a herczegnek és szemléletre egybegyűlt
rokonainak nem kis megelégedésére vált.”
Az ásató utazó, Jerney János azonban korántsem volt ilyen elége-
dett. Talán itt érte őt el a gondviselés tekintete, amivel minden nagy cé-
lok elérésére vállalkozó szellemi ember előbb-utóbb szembetalálkozik,
s ha őszinte szívvel járja az útját, fölteszi magának a kérdést: arányban
van-e az eredmény az erőfeszítéssel? Ezért indult-e el hazulról? Erre vál-
lalkozott-e? Útleírása szerint Jerneynek itt, Moldvabányán, a későgótika
jegyeit viselő római katolikus templom akkor még sokkal jobb állapot-
ban lévő romjainál kellett szembenéznie ezzel az önmaga számára feltett
kérdéssel. Ott tartózkodásának utolsó napján még egyszer fellépkedett a
templom 12 öl magasságú tornyának végső párkányzatára vezető desz-
kalépcsőn, s délnyugati irányba, Magyarhon felé vetve tekintetét, meg-
kérdezte önnön magától: „Ha majd számot adansz honod előtt […] fel-
mutatod egykor kereséseid’ eredményeit, méltók lesznek-e azok a’ nagy
czélhoz? Kielégítendik-e, nem a várakozást, mert soha nagyot nem ígértél,
hanem a’ történet hézaga’ betöltését óhajtó szakemberek vágyait.” Mert
„sok a’ hézag őstörténetünkben, igaz: de azt mind betölteni, földerítések-
kel kiegészíteni vajmi nehéz föladat, sőt sok részben lehetetlen. Ingadoz-
ni kezdett hitem, tétovázni gondolatom: a’ millyen örömtől eltölt valék
a’ múlt napokban, midőn a’ sírkövek’ iratait nemzetem’ számára az örök
feledékenységtől megmenthetném, szintolly kedvetlenség sulya nyomott
le annak áttekintésén, hogy e’ három-négy száz éves sírkőiratok a’ nem-
zet’ őstörténetére legkevesb fényt sem deritendnek. Árpád’ és a’ vezérek’
kora ezek által bizonyára bővebb ismeret polczára nem jutand. Így süly-
lyedeztem az érzelgés’ tetőpontjáról megelégedetlenség’ örvényébe. Nem
kishitűség-e ez? Így bátoritám, így vigasztaltam végre magam. […] Foga-
dom is: Árpád korából itt alig ha hozhat valamit napfényre. Ezen utolsó
gondolat volt a leghelyesb: nem azért, mintha föltétlenül igazam volna,
hanem mivel Árpád’ korát hozta emlékezetembe és az akkori Magyarhon
»Atelkuzu«, miről a’ sírköveknél majd elfeledkeztem, ötlött itt a’ Hava-
sok alatt elmémbe. Galacnál e’ földre léptemmel üdvözlém Árpád’ régi

honát, ’s itt ujban üdvözlöm a’ Havasok alatt! Csalhatatlanul magyarok’
régi hazája ez, de nem több mint tíz évig lakott, aztán az ellenséges indu-
latú, de szinte rokonfajú besenyőktől elfoglalt, midőn Árpád’ népe nyugot
felé üzetett. Az akkori magyar lakosoktól illy rövid idő alatt hogy emlékek
nagyobb számban maradtak volna, azt józanúl senki sem kívánja, de hát
a’ csángókban kéttelenül mostis élő besenyőktől nem maradtak-e valami
régebbkori emlékek?”
Jerney tehát itt, a moldvabányai templom romjainál, Mátyás király
egykori moldvai hadjárata askójának helyszínén döbbent rá, hogy amit
keresett, az – megtalálhatatlan. Árpád magyarjai rövid etelközi tartózko-
dásuk során maradandó emléket aligha hagyhattak maguk után; s azt a
keveset is csak nagy nehézséggel lehetne az előttük s utánuk ott járt, kul-
turális szempontból is rokon népek hagyatékától elválasztani. Tekintetét
így a csalóka múltról máris az akkori jelenben jól megragadható csángók-
ra veti, elhatározván, hogy azokat fogja vizsgálni.
A moldvabányai templomtoronyban támadt felismerése után Jerney
többé nem Árpád magyarjainak nyomait fürkészte etelközi útjának hát-
ralévő felében. Immár teljes gyelmét a csángómagyarok történelmének,
művelődésének feltárására, sorsának megismerésére fordította. Hét na-
pos moldvabányai „működés” után, október 6-án búcsúzott el moldvai
viszonylatban rendkívül fölvilágosult, birtokán mondhatni korszerű-
en gazdálkodó hercegi házigazdájától, s folytatta útját Németvásáron,
Kotnáron keresztül, hogy ismét Moldva fővárosába, Jászvásárba térjen.
Az úti élmények innentől szinte csak laza keretet szolgáltatnak történel-
mi beszámolójához. De aztán mégiscsak sikerül visszazökkennie az úti
beszámoló kerékvágásába. Jászvásári ismerősét, Miskolczy Lajost a vaj-
da időközben Foksányba nevezte ki kórházi orvosnak, így október 23-án
Jászvásárból együtt mehettek egészen Bákóig. Útba ejtették Szabófalvát,
ahol fontos információkat szerezhetett a moldvai római katolikus misszió
üzelmeiről, s a Rómától függő püspöki helynökök többségének gyalázatos
tetteiről.
Október 25-én nagy reményekkel érkezett Bákóba. A 15–16. század-
ban itt volt a moldvai katolikusok püspöksége, s az egész környéken több-
ségükben magyar lakosú csángó falvak sorakoztak. Bákóban hamarosan
rátalált a régi katolikus templom helyére, az onnan származó kövekre, s
elkezdte az ásatást. Ám nemsokára jelentkeztek a hivatalos személyek s
egy „Roszet György nevű tudatlan fráter” megtiltotta az ásatást, s ezen az

erdélyi gubernátor, Teleky József közbenjárása sem segített. A hamarosan
téliesre fordult idő miatt a munkát különben is abba kellett hagynia, s
üres óráiban a Bákó meg a csángó név eredetén töprengett. A közeli Kalu-
gyer – a mai Lujzikalagor – viszonyaival ismerkedve feltárult előtte a tele-
pülés szabad parasztságának jogfosztottsága –, s a velük való beszélgetés
során szóba került, hogy talán a Magyarországra település jelenthetné
sorsuk jobbra fordulását. A jószándékú, de naiv Jerney legott felszólítást
fogalmazott a magyarhoni földesuraságokhoz, ajánljanak földet az átte-
lepülni akaró lujzikalagori csángóknak, egyúttal kérte az Akadémiát, hogy
magyar énekes és imádságos könyveket küldjenek a moldvai magyar kán-
torok (deákok) számára. Nem számolt azonban a résen álló román nacio-
nalizmussal, amely Magyarországról – Brassóból (!) – valódi zsurnalista
álnoksággal kelt ki a terv ellen, valamint az olasz papok féltékenységével,
akik román szolgálatba állított asszimilációs politikájukat látták veszé-
lyeztetve Jerney nemes, jó szándékú kezdeményezésétől. A moldvai feje-
delemség vámosai nem engedték kiosztani a küldött egyházi könyveket,
a brassói lamentációra egy jászvásári román újságban – Mihály moldvai
vajda tudomásával – gúnyirat jelent meg ellene, „Új Mózes”-nek csúfolva
őt, aki ki akarja vezetni a Moldvában sanyargatott magyarokat. Jerney vá-
laszát a brassói lap nem közölte, a kalugyeri pap egyházi átok alá helyezte,
s gyelmeztették: ne menjen sehova, mert könnyen szerencsétlenség ér-
heti. Rajta is betelt tehát az a sors, ami oly sok Moldvában járt, és a csán-
gók sorsán könnyíteni akaró, jó szándékú embert utolért – Bandinustól
Lükő Gáboron át Kallós Zoltánig.
Ezek után Jerney nem tehetett mást, mint hogy 1845. március 28-án
otthagyta Bákót. A Turlui és a Tázló menti magyar falvakon, s a Tatros
völgyén át, az Ojtozi szoroson keresztül április első napján Sósmezőnél el-
távozott Moldvából. 1845. április 23-án, kerek esztendőre elindulása után
visszaérkezett Pestre.
Mintha csak érezte volna korai halálát, megfeszített tempóval dolgo-
zott. Keleti utazásairól készült könyve 1851-ben hagyta el a nyomdát.
Utolsó művét, a Magyar nyelvkincsek Árpádék korszakából című két-
kötetes munkáját pedig – megromlott látása miatt – már Miltonként írta:
mások olvasták neki az anyagot, a szövegét is másoknak diktálta. Utósza-
vának végére 1855. október 10-én írta a dátumot. Mint egyik legkitűnőbb
ismerője, Péter László szegedi professzor írja: ekkor már tudta, hogy ez
a hattyúdala, a tudományos munkától való búcsúja. „Imádott nemzetem

lábaihoz teszem ezen utolsó művemet – írta műve zárszavában –, lelép-
vén a pályáról, mely részemre kevés rózsát termett. Kimerült erőm, elho-
mályosult látásom végbúcsúvételre intenek. Miként futottam azon, mint
töltém be hivatásom körét, ítélje meg a részrehajlatlanság. Én nyugodt
kebellel nézek a jövendő bíráló széke elé, mert nem a fajunkat becsmérlő
divateszmék, hanem a való és igazság kinyomozása valának iránytűim és
fároszom működésem minden fázisában.”
Nem sokkal ez után, 1855. karácsony estéjén, megtért őseihez.
Végezetül megállapíthatjuk, hogy – Fodor István szavaival – „Jerney fel-

készülten, széles irodalmi ismeretek birtokában indult utazásra, gyűjtése
szinte példamutatónak mondható. Eredményei és következtetései kora
színvonalán álltak és az sem meglepő, ha reformkori hazaszeretete és
népe történelmének szeretete sok esetben átsugárzik tudományos állás-
foglalásain.” (FODOR 1984. 44.) Idézzünk Gyárfás István kései búcsúz-
tatójából, amiben megállapítja, hogy „Jerney kiválóan tudományos haza
volt.” „Olykor merész és a szigorú bírálatokat ki nem álló következteté-
seit fedjük el hazaságának leplével, fedjük el többi érdemeivel, melyek
közül kiemelést érdemel azon hazaas tette, hogy Moldvában két hónapi
tartózkodása alatt a testvéri csángók szomorú helyzetével megismerked-
vén, hogy ezeket az elenyészéstől megmentse, buzdítólag felemelte sza-
vát s keleti utazásának erre vonatkozó részletei oly lelkesedést idéztek elő
nemzetünknél, mely évek alatt érlelődve, egyik alapjául szolgált a buko-
vinai magyarok hazánkba oly szép sikerrel megkezdett betelepítésének.”
(GYÁRFÁS 1883. 35.)
Aki egy kicsit is jártas nagy, megszállott utazóink sorsának ismereté-
ben, az érdekes és tanulságos közös vonásokat fedezhet fel az útjaik során
felmerülő nehézségek tekintetében. Julianus baráttól Kőrösi Csomán át,
Vámbéry Árminon, Stein Aurélon át Domokos Pál Péterig – sok más tár-
sukkal együtt – valamennyien közelebbi vagy távolabbi, keleten maradt
véreinket keresték, vagy éppen találták meg, s valamennyiüknek hasonló
természetű akadályokat kellett leküzdeniük. S ha koronként változott is a
veszélyek súlyossága – hiszen a rabszolgaként való eladáshoz képest a ro-
mán szekuritáte üldözése vagy a janicsár lelkű moldvai katolikus papság
áskálódásai mégiscsak enyhébb veszedelem –, akárcsak a népmeséink hő-

seinek, keleti vándorainknak is szinte azonos forgatókönyv szerint kellett
szembenézniük az eleve elrendeltetett akadályokkal.
Szinte valamennyi keletre induló Ázsia-kutatónak – köztük Jerney Já-
nosnak is – szembe kellett szállnia és meg kellett küzdenie ezzel az útjuk-
ban álló hétfejű sárkánnyal.
„A Szeret-völgy csángói mind beszélnek magyarul…”

Radu Rosetti és a moldvai magyarok
1. A moldvai csángókkal foglalkozó kutatók és érdeklődők túlnyomó része

mindeddig inkább csak a különféle szakmunkák bibliográai tételei között
találkozhatott Radu Rosettinek, mint a Despre unguri şi despre episcopiile
catolice din Moldova (A moldvai magyarokról és katolikus püspökségek-
ről) szerzőjének nevével. Nem tudom, hány példányban jelent meg 1905-
ben, Bukarestben az az akadémiai kiadvány, amelyben ez a tanulmány
napvilágot látott, én bizony sokáig nem találkoztam olyan emberrel, aki
kézbe vehette, sem olyan magyarországi könyvtárral, ahol megtalálható
lett volna Rosetti tanulmánya. Még a moldvai csángómagyarokkal foglal-
kozó kutatók „klasszikus” személyiségei közül is csak kevesen használták
Rosetti alapvető munkáját. Így sem Lükő Gábor, sem pedig Benda Kálmán
nem hivatkozik rá, pedig nehéz elképzelni, hogy gyelmen kívül hagyták
volna ezt az értékes művet, ha egyáltalában hozzájutnak.
Tudomásom szerint csak Domokos Pál Péter és Mikecs László hasz-
nálta fel Rosetti munkáját. Rajtuk kívül csupán Veress Endre, a Bukarest-
ben élő történész gyelt fel a fontos történelmi munkára, és Tatrosi János
álnéven ismertetést is közölt róla. (TATROSI 1922. 129–134.; 176–182.)
Domokos elsősorban azokat a részeket idézi, amelyek a magyaroknak a
Moldvai Fejedelemség megalapítása előtti jelenlétével foglalkoznak, s azt
állítják, hogy Moldva egy részének toponímiája magyar. Domokos Pál Pé-
ter A moldvai magyarság című könyvének 3. 1941. évi kiadásában még a
„kitűnő Radu Rosetti”-re hivatkozik, ez a jelző a 6. kiadásból (DOMOKOS
2001. 44.) már kimaradt, ám ez valószínűleg szerkesztői húzás, nem a
szerző véleménye változott meg a román történészről. Később Gorzafalva,
Kászon és Lészped településtörténetével foglalkozva hivatkozik Rosetti
munkájára.(DOMOKOS 2001. 126., 131., 138.) Mikecs László különösen
nagyra értékeli Rosetti munkáját, megállapítva, hogy „meglepően modern
és korát meghaladó szempontokkal kapcsolta össze az okleveles történel-
mi kutatást a moldvai magyarok eredetének tisztázásában.” „Az okleveles
adatokat nemcsak úgy szárazon regisztrálta – folytatja –, hanem a hát-
terüket, összefüggéseiket is vizsgálta, a bennük lévő magyar névanyagot
másutt is, földrajzi nevekben is kutatta”. (MIKECS 1989. 48.) Mikecs ki-
emeli, hogy Rosetti már észrevette azt az – egyébként teljesen kézenfekvő –
igazságot, miszerint a legrégibb nyomokat nem onnan kell számítani,
ahonnan a legrégibb adatokat kapjuk, mert ezek feltűnéséig a háttérben
egy messzebbi keletű folyamat irányítja a történteket. (MIKECS 1989.
51–52.) Nagy jelentőséget tulajdonított annak a körülménynek, hogy „ép-
pen egy román tudós tollából olvashatjuk először a magyarok elsőbbségét
és térfoglalását a Kárpátokon kívül”, (MIKECS 1989. 53.) ám nem elége-
dett meg az általa felhozott érvekkel, s a „román tudós” megállapításai-
ra alapozva folytatta kutatásait. Mikecs kiemeli Rosetti tanulmányában
a középkori magyar határ Szeretnél történő megvonását (MIKECS 1989.
92.), valamint a magyaroknak a Moldvai Vajdaság társadalmi, gazdasági
és politikai életében játszott szerepét. (MIKECS 1989. 165.) Mikecs László
Rosettiről szólva szükségesnek tartja megjegyezni, hogy „e feltűnő és fon-
tos műről a magyar tudomány sokáig nem vett tudomást, pedig hasznára
vált volna”. (MIKECS 1989. 371.) Rosetti művének a csángók kutatóinak
körében tapasztalható mellőzése talán arra is visszavezethető, hogy ma-
gyar nyelven egyáltalán nem lehetett hozzáférni. Ezért örvendetes, hogy
most két esztendőn belül a román mellett magyar nyelven is megjelent.
(MISKOLCZY 2004.)
2. De ki volt ez a fejedelmi elődökkel rendelkező, nagybojári családból

származó, jó szándékú és nagy tudású, amatőr román történész?1
A Rosetti család a családi hagyomány szerint olaszból lett görög szár-
mazású, felmenői a 17. században Konstantinápolyból kerültek Mold-
vába, s itt egyikük 1675 és 1678 között Antonie Ruset néven uralkodott.
A Rosetti család később több ágra szakadt, a történész szerző a Rosetti
Răducanu ágból való. Az egykor gazdag, de a 19. század második felére
már elszegényedett, mégis nagylábon élő család birtokainak nagy része
Bákó megyében, a csángó vidéken volt.
Apja, Răducanu Rosetti, Münchenben tanult lozóát, de nem fejezte be
tanulmányait, hanem 1834-ben hazatért és Mihai Sturdza moldvai fejedelem
udvarában fontos beosztásokat töltött be. Tagja, majd elnöke lett az úgyneve-
1
Radu Rosetti rövid életrajzát ANGHELESCU, Mircea: Prefaţă (Előszó) című (In:
ROSETTI, Radu: Scrieri. Bucureşti 1980. 5–21.; és DEMÉNY Lajos: Radu Rosetti és a
moldvai csángó-magyarok. Rendhagyó nézetek… 93–109. alapján állítottam össze.
„A SZERET-VÖLGY CSÁNGÓI MIND BESZÉLNEK MAGYARUL…” 311
zett Divanul Apelativnek, de 1846-ban lemondott, mert nem értett egyet az

uralkodó tevékenységével. Testvéreivel együtt részt vesz az 1848. évi márci-
usi mozgalomban, emiatt letartóztatják, 1849-ben – Gr. Al. Ghica fejedelem-
sége idején – ismét elnöke az említett szervezetnek, majd államtitkár, kül-
ügyminiszter, 1854-ben igazságügyminiszter, 1859-ben a foksáni „Comisia
Centrală” elnöke és Fălciu országgyűlési képviselője. Azonban hamarosan
felhagyott a politizálással, mert szembekerült A. I. Cuza „liberális” irányzatá-
val. Azonban továbbra is folytatta a moldvai nagybojárok költekező, pazarló
életét, s amikor 1872-ben meghalt, súlyos adóságokat hagyott maga után.
Fia, Radu Rosetti, a későbbi történész, 1853. szeptember 14-én szü-
letett Jászvásáron. A családban, külföldi tanárok keze alatt nevelkedett,
kiknek tudásából – mint később írja – kevés haszna volt, hacsak az nem,
hogy megtanult franciául, németül, angolul s kicsit görögül. 1870-ben
szülei Genovába küldték tanulni, aligha véletlenül, hiszen a családi hagyo-
mány szerint innen kerültek őseik az a 13. század folyamán Sztambulba.
Innen hamarosan Párizsba megy, a híres „Louis le Grand Liceumba”, majd
1873-ban Toulousban érettségizik.
Hazatérve az apja után maradt adóságok miatt falura költözik és meg-
próbálja rendezni a család súlyos anyagi helyzetét. 1888-ban eladják a csa-
lád kövesi (Căiuţi) birtokát, s Aknavásárra (Tg. Ocna), majd Bákóba (Bacău)
költöznek. Ezt követően mintha apja nyomában járna: 1889-ben Románvá-
sár prefektusa, 1891-ben Fălciu képviselője, 1892 októberétől Brăila prefek-
tusa. 1895-ben mindössze tíz hónapig Románia börtöneinek főigazgatója,
de aztán erről is lemond. 1898-tól 1911-ig különböző közhivatalokban szol-
gál, akkor aztán végképp visszavonul a politikai életből, irodalmi és törté-
nelmi művek készítésének szenteli idejét. 1926-ban halt meg Bukarestben.
Érdemes megjegyezni, hogy az úgynevezett hivatalos Románia egyáltalá-
ban nem gyászolta, mindössze néhány író és történész emlékezett meg róla.
Radu Rosetti azóta sem tartozik a „hivatalos” román történetírás ked-
vencei közé, írásai közül is csak két, szépirodalmi ihletésűt adták ki válo-
gatott kötetben.
Hogy miért, azt hamarosan megtudjuk.
3. Radu Rosetti, mint említettem, amatőr történetíró volt. Ezt nem én

mondom, hanem Demény Lajos professzor írta róla. (DEMÉNY 2004. 98.)
Történelmi tárgyú írásaihoz elsősorban kétféle forrást használt: kiadott és
kiadatlan, részben addig ismeretlen okleveleket, amiket ószláv és görög
nyelvtudása, cirill írásismerete révén könnyen hasznosított, továbbá azon

tapasztalatait, amiket a birtokain és a prefektussága, képviselősége révén
megismert falvak népétől közvetlenül szerzett. Amit talán leginkább hiá-
nyolhatunk munkáiban, az az alapos, szakmai hátterű forráskritika. Minden
általa hozzáférhető forrást válogatás nélkül igyekszik felhasználni, valószí-
nűleg emiatt bonyolódik olyan könnyen a különféle történészi vélekedések
útvesztőibe. Élete nagy, katartikus élménye volt az 1907. esztendei véres
moldvai parasztlázadás, amit földesúrként, prefektusként és történészként
egyaránt átélt. „A sors ntora – írta később a –, hogy apám prefektusi mi-
nőségében a veréshez folyamodott, noha a verést mindig barbárságnak tar-
totta és a brutalitás mindig felháborította.” (ROSETTI 1940. 73)
A birtokos bojár szemlélete a moldvai parasztságról és a mezőgazda-
ságról, a zömmel Bákó megyei birtokokkal rendelkező román történész
véleménye falvainak csángómagyar népéről, a moldvai zsidóság szerepe
és a parasztság föllázadásának okai, néhány moldvai település és bojár-
család története – hozzávetőlegesen ez a tájékozódási kör, ez az isme-
retanyag nyomja rá bélyegét Radu Rosetti irodalmi és történészi mun-
kásságára.2 Történelmi munkáin megérzik a szerző műkedvelő mivolta,
elbeszéléseit és regényeit pedig erős történelmi szemlélet jellemzi. Műve-
iben nemcsak a feszültségeket, a földért való kíméletlen küzdelmet és a
felkelések okait mutatja be, de megoldásokat is kínál, mégpedig rendsze-
rint romantikus, idealista szellemiségű félmegoldásokat. De nem is ezek
jelentik műveinek fő értékét, hanem a források feltárása, hozzáférhetővé
tétele, valamint a konkrét tapasztalatokra alapozott helyzetképek.
Mindazonáltal Rosetti munkásságát nem kísérte osztatlan elismerés a
kortársak részéről. Negatív megítéltetésében bizonyára szerepe volt annak a
körülménynek, hogy egyike volt azoknak, akik nem fogadták el a „dákó–ro-
mán kontinuitás” elméletét, ami pedig az ő korában már a „szekularizált val-
2
Főbb munkái a teljesség igénye nélkül: Despre clasele agricole din Moldova. Revista
Nouă I (1888) 12. sz. 468–477., II (1889) 2. sz. 70–72., 3 sz. 102–110., 5 sz. 185–194.;
Despre urmaşii lui Grigore Ghica-vodă III şi originea Ghiculeştilor din Moldova.
Convorbiri Literare. 1902. 9 sz. 793–818.; Verax [álnéven]: Roumanie et les Juifs.
Bucharest 1903.; Despre unguri şi episcopiile catolice din Moldova. Analele Academiei
Române 1905. 247–322.; Cenzura în Moldova. Analele Academiei Române 1906–1907.;
Pentru ce s-au răsculat ţăranii? Bucureşti 1907.; Cu paloşul. Epoca. 1904 nov. – 1905
ápr.; Păcatele sulgeriului. 1912.; Poveşti moldoveneşti. 1920.; Alte poveşti moldoveneşti.
1921.; Cronica Bohotinului. Analele Academiei Române 1905.; Note genealogice şi
bibliograce despre familiile Buhuş şi Rosetti. Analele Academiei Române 1906.
lás jellegét öltötte.” „Igaz – állapítja meg szellemesen Miskolczy Ambrus2 –,

mint fejedelmi sarj, ezt megengedhette magának”. Bírálták, lekicsinylették
szépírói eszközeit, szemére vetették a bojárság történelmi szerepével kapcso-
latos elfogult és elavult szemléletét. A maga korában talán a moldvai zsidó-
sággal foglalkozó és álnéven, francia nyelven, majd angolra fordítva is meg-
jelent munkáját támadták a legkeményebben. Ezt a dolgozatot a román kül-
ügyminisztérium felkérésére készítette s – mint a írja – fő célja „a románok
zsidóellenes kampányának cáfolata volt. […] Benne bizonyítást nyert, hogy
intézkedéseink nem a románoktól különben is idegen vallási és faji gyűlölet-
ből fakadtak, hanem abból a szándékból, hogy gazdaságilag megóvják a ro-
mánokat.”3 Ugyancsak támadták a moldvai magyarokról írt könyvét, mégpe-
dig érdekes módon nem megjelenésekor, a 20. század első évtizedében, ha-
nem jóval később, az 1920-as években. Pedig azok a támadások szinte eltör-
pültek a későbbi, a szélsőségesen nacionalista töltésű szocialista és kommu-
nista idők kigúnyolásai mellett, szerencséjére azt már nem a szemébe mond-
ták. Egy Mărtinaş nevezetű renegát csángó pametírót például rendkívül
„felháborított” Radu Rosetti csángókkal foglalkozó tanulmánya, és gyerme-
kesnek minősítette annak megállapításait. (MĂRTINAŞ 1985. 110.)
Rosetti történelmi munkái fölött persze jócskán eljárt az idő, a legtöbb
témakörben azóta újabb, teljesebb forrásanyagra alapozott, korszerűbb
szemlélettel megfogalmazott művek születtek. De nem szabad elfelejte-
nünk, hogy a moldvai magyarokkal és katolikus püspökségükkel foglalkozó
Rosetti mű – és néhány kortárs történelemtudós munkájának (LAHOVARI
1898–1902.;. GHIURESCU 1991. 11. 4.;. NĂSTASE 2003.; IORDAN 1963.) –
megjelenése óta eltelt mintegy 60-70 esztendő alatt román történész nem
nyúlt tisztességes szándékkal a moldvai katolikus csángók múltjához.
Jószerivel jelenéhez sem. Amíg tehát Rosetti más témájú művei elsősor-
ban művelődéstörténeti értékeket hordoznak, Radu Rosetti tanulmánya
– történeti értékén túl – arra is bizonyíték, hogy – Demény Lajos fogal-
mazásában – „a XX. század elején akadt olyan román szakember, aki
román szempontból is tárgyilagosan próbálta megközelíteni a moldvai
csángómagyarok kérdését…” (DEMÉNY 2004. 109.)
4. Aligha kétséges, hogy Radu Rosettit úgy is, mint bojárt és úgy is, mint
amatőr történészt elsősorban azért érdekelték a birtokain élő katolikus
vallású és magyar anyanyelvű csángók, mert a számára oly felkavaró
élményt jelentő 1907. évi parasztlázadásban a helybéli magyarok meg-
különböztetett szerepet vállaltak. Ebben a véres felkelésben a Bákó és a

Román megyei csángómagyar falvak népe fokozott dühvel, elkeseredéssel
és vitézséggel támadt román nemzetiségű földesuraira. Így volt ez még
azokon a csángó településeken is, ahol már nemzedékek óta nem beszél-
tek magyarul, csak római katolikus vallásuk jelezte eredetüket. A törté-
nelem erői és mozgatórúgói iránt fogékony, szépírói vénával is megáldott
„amatőr” történésznek rá kellett éreznie, hogy a csángó parasztok láza-
dásában valamivel több a töltet, mint a hasonlóképpen, de talán nem ha-
sonló módon elkeseredett román parasztokéban. Természetesen ezek a
nemzeti-nemzetiségi érzelmi többletek nemcsak Radu Rosettinek tűntek
fel. Az Opinia című napilap 1907. március 9-i száma például arról írt, hogy
a Jászvásár melletti Cucuteni faluban nagy zavargások voltak, de ezeket
a szomszédos Horleşti falu magyar parasztjai okozták. Egyedhalma
(Adjud) városkáját, a közeli Ploszkucén csángói szállták meg.
A moldvai falvak parasztságának történetét és helyzetét kutató törté-
nészben magától értetődően felvetődött a kérdés: kik is ezek a katolikus
csángómagyarok, honnan kerültek ide, és mit tudnak róluk az oklevelek,
az írásos források? Ebből az érdeklődéséből fakadt a Despre unguri şi
episcopiile catolice din Moldova (A moldvai magyarokról és a katolikus
püspökségekről) című tanulmánya, ami először előadásként hangzott el,
majd pedig írásban is megjelent a Román Akadémia 1905-ös Évkönyvé-
ben (Analele Academiei Române).
Maga a dolgozat tizenegy római számmal jelzett – esetenként sajnála-
tosan rövid – fejezetre tagolódik.
Moldva magyar népességéről szól az első, a számunkra talán a legérté-
kesebb rész. Szó esik ebben Moldva katolikus lakosságának magyarságáról,
akiknek egy része – az elszigetelt helyeken élők – már csak románul beszél,
de a „Szeret völgy csángói mind beszélnek magyarul, a nők egy része pedig
egyáltalában nem tud románul.” Fel kell gyelnünk arra a körülményre,
hogy ezt a nyilvánvaló tényt Rosetti, a moldvai nagybojár család sarja, tel-
jesen természetes jelenségként közli és eszébe sem jut felháborodni. Szinte
szó szerint ugyanerről a témáról, a csángók nagy részének magyar nyelvé-
ről tudósít 1880-ban, egy Moldvában járt szamosújvári román újságíró, aki
Rosettivel szemben fölháborodik amiatt, hogy tapasztalata szerint Bákó és
Román megye földművelő parasztsága a legtöbb helyen „csak magyarul be-
szél. Amikor beérkezel – írja – falvaikba, még rosszabb helyzetet találsz,
mint Magyarországon: tolmáccsal kell menned, asszonyaik és gyermeke-
ik még jó reggelt sem tudnak románul köszönni”. (POLESCU 1880. 27.)

Rosetti azonban, mivel születésétől fogva benne élt a moldvai valóságban,
nem ennek a valóságnak a cáfolatával tölti idejét, nem vesztegeti energiáját
a tényeken való felháborodásra, marad hely a fontosabb dolgokra.
Mint több más román történész kortársa, Rosetti is hangot ad annak
a véleményének, hogy a Moldvai Fejedelemség megalakításakor „itt min-
den valószínűség szerint számottevő magyar népesség élt”, továbbá, hogy
az első moldvai uralkodók oklevelei szerint a „tanácsukat alkotó bojárok,
vagy a falvak birtokos urai közül sokan határozottan magyar nevet visel-
tek.” Megállapítja, hogy nyelvi sajátosság tekintetében Moldva katolikus
vallású népessége két csoportra oszlik: csángókra és székelyekre. A csán-
gókról megállapítja, hogy akár románul beszélnek, akár magyarul, „nem
tudják” kiejteni a cs és az s hangot. Ebben a fejezetben megkockáztat né-
hány nyelvtörténeti elméletet, ezek azonban azt mutatják, hogy nemcsak
történészként volt „amatőr”. Maga is elismeri, hogy a csángó és a székely
nyelvjárás közti különbségre vonatkozó fejtegetései csupán feltételezések,
„… a kérdést a magyar nyelvfejlődés és a magyar nyelvjárások ismerője old-
hatja meg.” Mindazonáltal a csángó parasztok körében végzett nyelvi meg-
gyelései alapvetően helyesek és fontos tényeket közölnek. Megállapításait
részben irodalmi hivatkozásokra, de talán inkább személyes meggyelése-
ire alapozza. „… 1904 folyamán több Szeret menti magyar faluban tett lá-
togatásom alkalmával azt tapasztaltam – írja –, hogy a csángók eme nyelvi
sajátossága eltűnőben van. Kivált a vegyes lakosságú falvakban a csángók
is kezdik úgy ejteni az ş (s) és ce vagy ci (csé, csi) hangokat, akárcsak mi.
Ez a változás főként a kötelező katonai szolgálat hatása. […] Az asszonyok
viszont, ha beszélnek is románul, megőrzik a szüleiktől megszokott ejtést.”
Ezek a mondatok, továbbá a magyar helynevek közötti feltűnő tájékozottsá-
ga óhatatlanul fölveti a kérdést, vajon tudott vagy legalábbis értett-e Radu
Rosetti magyarul? Erre vonatkozóan nem találtam semmi nyomot, de mert
tudjuk, hogy a család birtokai Bákó megyében, az Egyedhalmához (Adjud)
közel eső, a részben magyar lakosságú Kövesen (Căiuţi-n) és a mellette lévő
Prálán voltak, talán nem légbőlkapott ötlet, ha fölvetjük a lehetőségét.
Helytelen lenne azonban Rosettinek valami magyarság iránti részrehaj-
lást, netán irántunk érzett – horribile dictu! – rokonszenvet tulajdoníta-
nánk. Nem, ő csupán előítélet nélkül közeledett a moldvai magyarokhoz és
tőle telhetően tisztelte a tényeket. Mint történész persze sokat protált ebből
az elfogulatlanságból. Amíg számos román szerző csángókkal foglalkozó írá-
saiban energiái nagy részét a tényekkel való viaskodásra pazarolja, Rosetti

bölcsen nem vitatkozik a valósággal, ami már önmagában is nyereség.
Rosetti könyvének II–IV. fejezete az első milkói püspökségről, a II.
Endre királyunk által Moldvába űzött barcasági német lovagrendről, va-
lamint az úgynevezett Kun Püspökségről szól. Korabeli oklevelek alap-
ján bemutatott korrajza kevés újat mond erről az időszakról, de számos
csángó településről közöl értékes helytörténeti ismeretanyagot. Márpedig
Moldva 14–15. századának forráshiányos korszakából minden adatnak
hallatlan értéke van. Kászonról (Caşin), Oituzról (Oituz), Sztanfalváról
(Stănişoreştii, talán Onyest), Gorzafalváról (Grozeşti), Lászlófalváról
(Laslovovţii, talán Vizantea), Völcsökről, Tatrosvásárról, Miklósfalváról,
Tamásfalváról, Bírófalváról olvashatunk a fejezet jegyzetanyagában.
Az V. fejezet a magyarok moldvai letelepedésével foglalkozik. A szerző
úgy véli, hogy a csángók őseit a Magyar Korona telepítette Moldva Szeretig
tartó részére, a Királyság határának védelmére, s föltételezi, hogy ezt a
telepítést IV. Béla végezte. Itt már nehezen kerüli meg Rosetti a román
hivatalos történetírás néhány sarkalatos és mélyen leásott sarokkövét, ti-
lalomfáját, olykor bele is zavarodik a kerülgetésükbe. Egyrészt hangsúlyo-
zottan emlegeti a 13. századi Moldva román lakosságát, másrészt viszont
a gyér lakossággal indokolja a magyar király telepítési akcióját. Néhány
jól elhelyezett „minden bizonnyal” és „több mint valószínű”-vel azonban
szerencsésen áthidalja a veszedelmesebb szakadékokat, annál is inkább,
mert ezekről az időkről mások sem tudnak sokkal többet. Sajnos Rosetti is
elköveti azt a hibás leegyszerűsítést, ami sokszor még ma is kísért a csán-
gókkal foglalkozó laikusok – főként újságírók és politikusok – körében,
miszerint a magyarok Moldvába kerülését egyetlen, vagy legföljebb né-
hány történelmi eseményhez igyekeznek kötni. Pedig közelebb kerülnénk
a valósághoz, ha inkább a migrációs események láncolatának folyamatá-
ról beszélnénk, ami időnként – különböző okokból – megszakadt.
A VI–IX. fejezet a további moldvai püspökségekről szól, úgymint a má-
sodik Milkóiról, aztán a Szeretvásári-, a Bákói, a Moldvabányai és a har-
madik Milkói Püspökség következik. Tudjuk, hogy a 14. század elejétől a 16.
század elejéig tartó időszakban, Moldvában még nem dőlt el egyértelműen
a római katolikus és a görögkeleti egyház közti hatalmi megoszlás, több
moldvai fejedelemnek volt katolikus felesége, s nem egy kacérkodott Róma
elismerésével, sőt Lackó vajda át is tért a nyugati kereszténység vallására.
Nem tudhatjuk természetesen, hogy ezekben a lépésekben mennyi szerepe
volt a lelkiismereti meggyőződésnek és mennyi a magyar és a lengyel poli-

tikai erőtérhez való igazodási kísérletnek. Ha pedig a moldvai fejedelmek
is sokszor beszorultak a két – vagy akár három – malomkő közé, hogyne
őrlődtek volna a késő-középkor moldvai katolikus, csángó közösségei.
Ezekből a fejezetekből elsősorban ismét a moldvai magyarok helytör-
téneti ismeretanyaga gazdagodik. A szerző megkísérli a Milkói Püspökség
topográai meghatározását, fontos adatokat közöl a középkori Szeretvásár
(vagy Szeretváros) fejlődéséről, zarándokhellyé vált katolikus templomáról.
Joggal bizonytalankodik a szerző a Bákói Püspökség 14. századi alapításán,
ami elsősorban csak szándékokban és deklarációkban létezett, mint holmi
kormányprogram, hiszen abban az időben még magának a városnak meglé-
te sem egyértelmű. Többet tudhatunk meg a Moldvabányai Püspökségről,
a „civitas Moldaviensis”-ről, erről a különös történelmi jelenségről, amelyet
a 15. század elején, főként Erdélyből kitelepült szászok alapítottak, száz év
múlva fényes fejedelmi székhely lett, a 17. század derekán pedig „már alig
számlálható negyven ház”, bár Nagyboldogasszony boltozatos templomát,
– „melynek nincs párja Moldvában” –, még épségben találta a Bandinus
püspök. (BANDINUS 2004. 92.)
Moldva római katolikus egyháztörténetében a Milkói Püspökség talán a
„Rex Cumanie” címhez hasonlítható, vagyis nem tényleges rangot és hatal-
mat jelentett, hanem „címzetes”-t, amit a használatára jogosult személy –
király vagy egyházfő – tényleges címei és rangjai mellett, a kor szokásának
megfelelően használt. A „milkói püspök” címet a korábbi „kunok püspöke”
megfelelőjeként alkalmazták, ámbár a felruházott személyek csak elvétve for-
dultak meg ténylegesen „püspökségük” színhelyén, az egykori Etelközben. A
pápa és a magyar királyok részéről több sikertelen kísérlet történt a milkói
püspökség újjászervezésére. Ezért aztán erről a „hol volt, hol nem volt” püs-
pökségről pontos képet nehéz – ha nem lehetetlen – rajzolni. Ennek ellenére
Rosetti még abba is belemerészkedik, hogy a búvópatakszerűen elő-előtű-
nő „milkói püspökség”-eket feltűnéseik alapján megszámozza, ami nagyon
kockázatos vállalkozás. Így ír aztán a X. fejezetben a „harmadik” Milkói Püs-
pökségről, ami nem más, mint a régóta már csak „címzetes” püspökségnek
számító intézmény Bakócz Tamás esztergomi érsek révén újjáélesztett, és II.
Gyula pápa által az érsekség fennhatósága alá vont reinkarnációja.
Moldva római katolikus püspökségeire és egyházmegyei szervezetei-
nek változásaira vonatkozóan Radu Rosetti által felvázolt képet a későbbi
történeti munkák, elsősorban DOMOKOS Pál Péter (1941, 1987, 2001) és
BENDA Kálmán (1989, 2003) kutatásai azóta bővítették és árnyalták, de

a fő irányzatokat illetően nem sokat változtattak rajta. Jól esik látnunk
és tudnunk, hogy Radu Rosetti, a maga nemében ritka tárgyilagosságú
román történész száz esztendővel ezelőtt alapvetően helyesen ismerte fel
a moldvai magyarok és katolikus püspökségeik középkori gyökereit.
5. Nem tudhatjuk, hogy Radu Rosetti érzékelte-e, milyen elaknásított te-

repre indult, amikor a maga módján feldolgozta a moldvai magyarok és
katolikus püspökségeik történetét. Az aknákat nem más helyezte le, mint
a jászvásári püspökség, amely azzal a föltétellel kapta meg az ortodox ál-
lamvallású román államtól a megalakulás lehetőségét, hogy vállalják a ka-
tolikus moldvai magyarok elrománosítását. Moldvában a 19. század köze-
pén 208 helységben összesen 22 plébániát és 186 liát tartottak nyilván. A
22 plébániából 16-ban magyar volt a használatos nyelv, vagyis százötven
esztendeje a moldvai katolikusoknak hozzávetőlegesen háromnegyede
magyarul beszélt. A hívek túlnyomó részének magyar anyanyelve miatt
Jászvásárott 1866-ban Moldva Apostoli Vizitátora kétnyelvű – magyar és
román – katekizmust adott ki a papok számára. 1884-ben, mikor a jász-
vásári missziót püspökséggé alakították, az egyházmegye első egyházfő-
je, Iosif Camilli haladéktalanul hozzálátott a románosításhoz. 1889-ben
kibocsátott pásztorlevelében elrendelte, hogy a hozzá tartozó plébániák
templomaiban csak románul imádkozhatnak és énekelhetnek.
Rosettinek aligha lehetett tudomása moldvai katolikus klérus árulásá-
ról, de az is lehet, hogy bízott saját jobbágyaitól és az oklevelekből kapott
tudásában. Arról sem tudunk, hogy közvetlenül az előadás elhangzása és
tanulmánya megjelenése után bárki is ellentmondott volna, vagy támadta
volna. Az 1920-as évek elején azonban elindult a támadás ellene és a köny-
vét Tatrosi János néven, francia és angol nyelven ismertető Veress Endre
ellen. Ennek során érhette Rosettit valami, ami megroppantotta a gerincét.
Talán a megnagyobbított országban eluralkodott nacionalista mámor ha-
tására, megmásította, részben letagadta a csángókról 1905-ben megfogal-
mazott, saját tapasztalataira és az oklevelekre alapozott véleményét.
Mindez azonban nem változtat sem Rosetti tanulmányának erkölcsi
és művelődéstörténeti értékén, sem a kétnyelvű kiadás nemzetpolitikai és
tudományos jelentőségén.
„…osztatlan szeretet és tisztelet vette körül…”

Imets Fülöp Jákó személyisége
„Mint pap, tanár, író, hű volt és kitartó;

székely ifjúságért, szeretett fajáért égett szíve, lelke.”
(Sírfelirata)
Ne mondja senki, hogy a csíki székelyek úgy általában nem szeretik, ne-
tán lenézik a moldvai csángómagyarokat! Gondoljunk mindjárt Domo-
kos Pál Péterre, a „csángók vándorapostolára”, vagy a csíkszeredai Mirk
László tanár úrra, aki kötetbe gyűjtötte – és gyűjti – a magyar irodalom
csángókról szóló verseit. (MIRK 2001.) Aztán gondoljunk dr. Csedő Csa-
bára, Csíkszereda korábbi polgármesterére és a moldvai Rekecsin falu
egykori körorvosára, vagy csíkszentmártoni Borbáth Erzsébetre, a Csík-
szeredában tanuló csángó diákok „tiszteletbeli édesanyjá”-ra, és még sok
más csíki székelyre. De vannak a csángók iránt elkötelezett csíkiak között
olyanok is, akik az elmúlt századokban éltek, s talán kevésbé ismert, hogy
Csíkországban rengett a bölcsőjük. Itt van mindjárt a Taplocán1 született
Gegő Elek, valamint Imets Fülöp Jákó, aki itt látta meg a napvilágot 1837-
ben Csíktusádon, és ott is halt meg. Mint tanártársai írták „a csíki székely-
ségnek évtizedeken át ő volt a szellemi vezére”, s ezt jól össze tudta egyez-
tetni a moldvai csángók sorsának gyelemmel kisérésével. 1868-ban több
társával bejárja Moldva magyarok által lakott vidékét, meg is írta tapasz-
talatait, s elmélyülten foglalkozott a sorsüldözött csángók helyzetével.
Imets Fülöp Jákó élete és munkássága
Az 1837. november 12-én született Imets Fülöp Jákó régi lófő családból
származott. Anyai nagybátyja, Kováts Miklós, ugyancsak Tusnádon szüle-
tett megyéspüspök jelentős összegekkel támogatta az erdélyi múzeumot,
valamint a szabadságharcban elpusztult templomok újjáépítését. Unoka-
1
Ma Csíkszereda északi városrésze.
öccsét is segítette a tanulásban, szülei – Imets János és Kovács Borbála

– a püspök nagybácsi bíztatására íratták be a nyolc éves út a csíksomlyói
gimnázium „kisiskolájába”. Az algimnáziumot is itt végezte, mégpedig
mindig kitűnő eredménnyel. Ez után Székelyudvarhelyen, majd a gyula-
fehérvári és a pesti papnevelő intézetben tanult tovább. 1861-ben, Eszter-
gomban szentelték pappá, s Haynald Lajos, az új püspök már 25 nappal
később kinevezte őt a gyulafehérvári gimnázium tanárává. Így kezdődött
Imets Fülöp Jákó pedagógusi pályája, ami a negyedszázados főgimná-
ziumi igazgatósághoz vezetett, és népe – elsősorban a székely ifjúság –
érdekében végzett hathatós szolgálat volt, de iskolai kötelességei mellett
számos egyéb feladatot is vállalt és teljesített.
Mert azon emberek közé tartozott, akik a komoly tanulás, majd a nehéz
hivatallal járó munka mellett egyéb szellemi tájakra is sűrűn kitekintettek.
Gyulafehérváron a gimnáziumi tanítás mellett is képezte magát: tökéle-
tesen elsajátította a német és a román, később a francia nyelvet, emellett
Marosportuson egy ideig ellátta a plébánosi teendőket. Amikor négy esz-
tendő múlva Fogarasy Mihály püspök a gyulafehérvári gimnázium igaz-
gatójává tette, Imets 33 éves fejjel nem röstellt beiratkozni a budapesti ma-
gyar királyi tudományegyetemre, hogy földrajz–történelem szakos tanári
képesítést szerezzen. Az erdélyi egyházmegye papjai közül egyébként ő volt
az első, s csaknem egy évtizedig az egyetlen, aki állami egyetemen is letette
a tanári vizsgát. Eközben, az addig meglehetősen középszerű gyulafehér-
vári gimnáziumot „mintaszerű intézménnyé” szervezte.
Szakmailag alaposan fölvértezve került tehát Imets Fülöp Jákó 1870-
ben a csíksomlyói gimnázium igazgatói székébe. Örömmel tért vissza szü-
lőföldjére, pedig – vagy tán éppen azért, mert – ismét kemény munka várt
rá. A Csíksomlyói Római Katolikus Gimnázium 1857-ig csak négyosztá-
lyos volt, majd fokozatosan fejlődött nyolc osztályosra. A gyergyói születé-
sű Fogarasy püspöktől Imets azt a feladatot kapta, hogy emelje az iskolát
„a kor színvonalán álló oktatási intézménnyé”. Az időközben Kalocsára
került Haynald érsek, Fogarasy püspök és maga Imets számottevő anyagi
hozzájárulásával, valamint a csíkszéki római katolikus hívek segítségével
komoly fejlesztéseket valósítottak meg. Bevezették Eötvös József vallás-
és közoktatási miniszter ajánlott tantervét, és 1881-re sikerült elérniük,
hogy az iskola megkapja a kormánytól az érettségiztetési jogot. Imets ala-
pítványokat, egyesületeket hozott létre az iskolai oktatás és az interná-
tusi elhelyezés színvonalának emelésére; saját jövedelméből ösztöndíjat
„…OSZTATLAN SZERETET ÉS TISZTELET VETTE KÖRÜL…” 321
alapított az eminens diákok számára, amiből még az 1930-as években is

részesülhettek az arra érdemesek. Még 1871-ben beindította A Csíksom-
lyói Római Katholikus Főgimnázium Értesítőjét, ami aztán a csíkszeredai
gimnázium évkönyveként jelent meg, amíg megjelenhetett. Maga Imets is
ebben tette közzé számos, a székelység és az iskola történetével foglalkozó
tanulmányát.
1891. évi nyugdíjba vonulása után elsősorban egyházi, vallásügyi és
hitéletbeli kérdésekkel foglalkozott. De Imets Fülöp Jákó igazgató úr az
iskolavezetés, néhány földrajz, történelem és nyelvóra tartása, az Értesítő
szerkesztése, az iskolakönyvtár, valamint a szegény diákok részére létesí-
tett ifjúsági kölcsönkönyvtár működtetése mellett tagja volt számos tudo-
mányos és társadalmi szervezetnek, valamint számtalan cikket és tanul-
mányt írt és tett közzé. Foglalkozott a székely nemzet és a lófő szó erede-
tével, Csíkszék 1848–1849 évi hadi eseményeivel, a bukovinai székelyek
hazatelepítése és a székely kivándorlás kérdésével. Még gyulafehérvári
tanársága idején beutazta szinte egész Erdélyt, s a tapasztaltakról tanul-
ságos ismeretterjesztő útinaplókban számolt be. Nem volt tehát újdonság
számára, amikor a Szent László Társulat 1868-ban öt főből álló küldött-
séget indított Moldvába az ott élő csángómagyarok helyzetének tanulmá-
nyozására, s ebben az ő részvételére is számítottak. Veszely Károly ma-
rosvásárhelyi esperes és Kovács Ferenc gyulafehérvári hittanár társaságá-
ban mintegy tíz napot töltött Moldvában, s bár időnként elválltak útjaik,
a látottakból és hallottakból végül is hasonló következtetéseket vontak le.
Így megállapították, hogy Moldvában „a magyarok vallása, nyelve, nem-
zetisége […] a legérzékenyebben letiportatik, míg minden faluban, ahol
néha egyetlen oláh sincs – a falusbírák, jegyzők stb. mindnyájan oláhok
s mint ilyenek oláh nyelven intézik a falu ügyeit, addig a Magyarország
területén élő románok szabadon élvezhetik nemzeti létöket nyelvük, val-
lásuk gyakorlatában ép oly szabadon folynak be, mint a magyarok, sőt […]
tetemes anyagi segélyben is részesíttetnek.” (KOVÁCS 1870. 55.)
Veszely Károly esperes úr, moldvai útjuk végeztével javaslatot fogalma-
zott csángó bizottság létrehozására, amely kidolgozná a megoldást, azon
elven, hogy „valamint Magyarhonban a románok bírnak román iskolákkal,
melyekben csupán románul tanulnak, a méltányosságnál fogva is követel-
hetni, hogy a moldvaoláhországi magyarok az ottani törvények által meg-
engedett magániskolákban magyarul tanulhassák vallásukat és a szükséges
ismereteket.” Imets Fülöp Jákó pedig mindehhez annyit tett hozzá a maga
részéről, hogy „… mindenek előtt az lenne a legczélszerűbb […], hogy ott-

honi intézeteinkben magánosok áldozatkészségéből és alapítványainkon
csángó gyermekeket taníttassunk. Ezekből idővel a néptanítás számára ré-
szint képzett tanítókat, részint olyan papnövendékeket képezhetnénk, kiket
nemcsak mi, de […] a Sacra Gongr. propag. de2 is több sikerrel fogna alkal-
mazhatni, mint a mostani merőben népidegen papokkal!”
Az idézett szövegekből kiderül: a derék atyák számára bizony kevés
volt az a tíz nap, hogy megismerjék a csángók sorsát meghatározó sötét
erők működésének lényegét. Gondolkodásukat a teljes naivitás jellemzi,
amikor a román politikával kapcsolatban a méltányosságot és az egyen-
lő bánásmód elvét emlegetik, s azt gondolják, hogy a Vatikánnak fontos
lenne a magyar anyanyelvű csángók vallásának megőrzése. Imetsék is úgy
jártak tehát, mint előttük – és utánuk – oly sok, csángókat fölkereső, jó
szándékú utazó, jelentésük az utókor számára értékes művelődéstörténe-
ti adalék, de moldvai testvéreink sorsának alakulását tekintve nem más,
mint pusztába kiáltott szó.
Részletek Imets Fülöp Jákó útinaplójából
Három részt emeltem ki a nevezetes útinaplóból. Az első a moldvai ha-

táron, az ojtozi vámnál szerzett némileg humoros tapasztalatok, amikor
is kiderül, hogy nánc a román oldalon is – magyar. A második élmény
már korántsem ilyen mulatságos: az utazó szembesül a helyzettel, hogy
Moldvában a tiszta magyar római katolikusok számára olyan olasz papok
mímelik a lelki gondozást, akik egy szót sem tudnak híveik anyanyelvén. S
végül a harmadik részlet egy másfajta olasszal, a forrófalvi P. Miglioratti
Domokossal való találkozásukról számol be, aki nem röstellt megtanulni
hívei nyelvén.
Úgy gondolom, ezekből a rövid, szinte találomra kiemelt részletekből
is érzékelhetjük Imetsék küldetésének virtuális voltát, megrendültségük
őszinteségét, s az úti beszámoló történeti hasznosságát.3
2
A Hitterjesztés római Szent Kongregációja.
3
Az eredeti írásmódot lehetőleg meghagytam, csak a nyilvánvaló elírásokat javítottam és
az azóta megváltozott helyesírási rendet alkalmaztam.
(Ojtoz 1868. augusztus 11.) „A várdán álló harisnyás és bocskoros határ-

őrnek csak felsőköpenye s puskája ad némi katonai színezetet. Egy más,
hason primitív kinézésű katona a kocsikat nézi meg, a netán vám alá eső
poggyászok miatt.
– Poti làsa, n’avemu nemica pentru vama – szólék hozzá.
– Méges egy kicsit megvigyázom – felele tiszta magyarsággal.
– Hát maga magyar létére miért katonáskodik itt?
– Csak azért, mert idevaló vagyok.
Íme, ez is bizonyság, hogy nem vagyunk egészen idegen földön; azon-
ban az irodában fungáló egyik tiszt sem beszélt magyarul; egyikük egy
csinos termetű, megnyerő képű katonatiszt vala, úri viselete és szelíd tár-
salgása neveltség és kellő modern-műveltség, halvány érdekes arca pedig
a keleti enerváltság nyomait láttatta. Pénzügyőr társa egy marczona oláh
prototypon volt. Útleveleinkre ezt jegyzé: «Libera intrarea in Romania».”
(TUSNÁDI IMETS 1870. 29.)
(Gorzafalva, augusztus 11.) „Lehetett már dél, midőn a nap forró heve
alatt ellomhulva Gorzafalvára (Grozesti) beérkeztünk. Egy minden rend
nélkül épült nagy falu ez, bükkfából épült s jobbára szalmafödelű idomta-
lan lakokkal bír, de később meggyőződtem, hogy a többi falvakhoz képest
ez még elsőrendűnek tekinthető. Fekszik az Ojtoz vize bal partján, szembe
a határhavasokból benyúló hegygerinc legbenső fokával. A lakosság ¾-ed
része magyar ajkú. Azonban mielőtt az ittlevő nemzeti- és hitéletnek tüze-
tesebb képét adnók, valahova szálljunk meg. Több oknál fogva oda hatá-
rozódtunk, hogy fogadóba térjünk ki; […] de látván, hogy itt mitsem lehet
kapni, s azonkívül a zsidó (másféle korcsmáros nincs) ünnepélyeskedő
egmával fogad, a Magnicus4 semmi áron nem akara maradni, s elhatá-
roztuk fölkeresni a helybeli kath. papot. […]
Előre egy kéttagú deputatio5 ment be, s miután ezek szívélyesen fogad-
tattak, mindnyájan bementünk. […] P. Bella Lajos úrban nemcsak e köz-
ség plébánosát, hanem egyszersmind a tatrosi districtus vicariusát is tisz-
telhetjük. Amint beléptünk hozzá, még vállgallér nélkül volt, szinte zavar-
ba jöttünk, úgy nézett ki, mint egy atal zsidó; felöltvén azonban minorita
vállgallérját, csinos szakállú pap állott udvarias és sima elfogadásunkra.
4
’nagyságos’, itt Veszely Károly esperesre használatos cím.
5
küldöttség
Ifjú, fürge kis ember; bár már évek óta van ezen missióban, magyarul egy
mondatnak sem ura; a Magnicus többnyire olaszul beszélt vele, jobbára
a parochialis administratio köréből. A vicarius képével hiába igyekeztem
rokonszenvezni, míg tehát az ebéd elkészült, székely típusú kántorával,
Gergely Imrével tekintettem széjjel az életen (értsd: oeconomián). A szé-
les papi jószágon az épületek nem igen jó karban állanak; a külső csín- és
rendre itt úgy látszik, sehol sem tartanak sokat. A paplak maga régi törpe
faház, apró zsendellyel födve, s mint minden moldvai nagyobbacska ház,
közepében egy pitvarul szolgáló szűk folyosó által két egyenlő részre van
osztva, a pitvarból mindenik részbe két-két ajtó ugyanannyi szobába ve-
zetvén, melyeknek falai mellett csaknem egész kereken részint moldvai
tarka festékes, részint más színes kelmékkel bevont kerevetek intenek,
nem annyira leülés-, mint törökös leheveredésre. […] A konyha vígan füs-
tölög, a pincze – mint a kántor értesít – tele van különféle borral, a szín
alatt háromrendbeli kocsi, mind kedvező gazdasági jelek. Nem is csoda: a
fürge olasz barát jelenleg két terjedelmes egyházközséget adminisztrál, a
gorzafalvit és a tatrosit, melyekben ókjaikkal együtt mintegy 5000 katoli-
kus = magyar hívő van; kiktől szép jövedelem foly be […] Miképpen történik
aztán a szegény hívő nyáj lelkipásztorolása, az másod- vagy harmadrendű
dolog. Ezt mutatá legalább azon szomorú meghatottságot okozott tény,
hogy éppen a pap közvetlen szomszédságában egy öreg asszony észrevevén,
hogy «magyarföldi» papok vagyunk, siránkozva kért, hogy gyóntatnók
meg, mert ezt, mióta a magyar pap innen elment, nem tehette, pedig beteg
lévén, minden nap fél bekövetkező halálától s az igaz Bírótól; […] Mit tehe-
tünk e szánandó esettel, ez itt mindennapi lelki zavar- és éhhel szemben?
Semmit, igen semmit, mert enged-e nekünk e páratlan olasz gazdálkodás
– ne mondjam, garázdálkodás – arra missiót és tért, hogy mi, magyar pa-
pok, e nép természetes táplálói; az éhezőnek számára saját emészthetőbb
kenyerünket megszegjük?” (TUSNÁDI IMETS 1870. 31–33.)
(Forrófalva, augusztus 15.) „Nem sokat kelle haladnunk, hogy Nagypatakot

s a mellette magasló és bádogos tornyával messzepillantó Forrófalvát meg-
lássuk. Hol az országútból e szintén jobbraeső faluba kitérünk, ott postaál-
lomás van. Én szerencsés körülménynek tartom, hogy ezen jámbor csángó
helységek az országútjától mind félrébb esvén, nem voltak és nincsenek
közvetlenül kitéve azon járdakoptatói polgárisultság hódításainak, mely az
országútjának szárnyaló porával és bűzével oly rokon… Így e falukba csak az
tér ki, akinek egyenes czélja azokat meglátogatni. Még csak délelőtti 11 óra
volt, midőn Forrófalvára beértünk. A falu egy része völgyben, a másik, mint
a pap és templom is, a völgy oldalában, illetőleg dombján lakik. Alig találtuk
meg a paphoz vezető utczát. Elvégre fölvergődünk a kapuhoz. Bemegyek az
udvarra, de valami kemény komondorok szinte lehúznak, s a csángó asz-
szony sem igen csitítja, ki a tornác körül őgyeleg. Ez mind nem igen jó jel. A
paphoz akarok bemenni – mondom a szolgálói színű csángónőhöz. »Nincz
honn a páter, hát mit akar kegyelmed?« – s többször végigmért szemeivel.
Én is nézegettem, s nem tudtam mosolyogjak-e ezen körül-belől első példá-
nyú nő nemzeti viseletén, mely vastag tagjait oly artisticailag6 tünteti ki az
idegen előtt; vagy bosszankodjam a csángó féraknál nem tapasztalt azon
leplezettségen és jámbor ravaszságon, melyet az elárult, hazugul állítván,
hogy a Pater nincs honn. Szerencsémre és bátorításomra valami székely
emberek […] cséplettek az udvaron, kik meghazudtolták az asszonyt s én a
pap ajtaján beléptem. Egy velem hasonkorú, kisszakállú pap jő szembe, ki
azonnal a szívesség félreismerhetetlen jeleivel fogad. Nyomban beállítunk,
elhelyezkedünk s bővebben igyekszünk egymást megismerni P. Miglioratti
Domokosban – így nevezik őt – percenként fokozódik a gyelem, szívesség,
sőt lelkes készség irántunk, ki őszinte örömérzet kiséretében beszél velünk
magyar nyelvünkön. Egy lelkes, szikrázó mozgású, atal olasz áll előttünk,
kinél a dolog és helyzet természetes felfogásán és szintén természetes szív-
hajlamon még nem vett erőt fajának mesterségesen és destructiv7 irányban
számító és foglalkozó űzéri szellem; ki elhivatását igazi lelkesedéssel fogván
föl, egyedül áll pályatársai között, mint olyan, ki papi üdvös föladatához ké-
pest a nélkülözhetetlen eszközt, a nép nyelvét, el kívánta sajátítani! Nagyon
jól esett annyi sivárság és kietlenség után e lelkemmel rokonabb gyepszige-
ten kipihennem […] Az udvaron rend, csín, meg jómódúság nyomai. Há-
rom torjai atya régóta veri itt a törökbúzát és még munka elég kínálkozik.
[…] Szép új templom épült közelebbről a buzgó pap működései folytán. A
tanítás némi nyomaival is találkozunk; régibb rozzant iskolája helyett új fog
építtetni, mint a templommal történt. A faanyag egy szomszéd szép telekre
már össze van hordva. Az állam talán nem fogja akadályozni, hogy a pap
legalább a katekizmus számára iskolát nyithasson. Kiszállott ugyanis min-
den faluba az oláh tanító, nem azért, hogy szükséges ismereteket közölje-
6
művészileg
7
romboló, pusztító
nek, hanem csak hogy tért foglaljanak, miszerint ezen általok gyűlölt népet
ne művelhesse senki, hogy így a mesterileg8 őrzött tudatlanság homályában
annál könnyebben elbánhassanak vele. Fájdalom! e szándékot nem én fo-
gom rájok.
E falu és a tőle csak egy domb által elkülönzött Nagypatak, régebben
egy községet képeztek. Igaz ugyan, hogy e parochia jelenleg is a forrófalvi
lelkész által láttatik el; mindazáltal Nagypatak önálló egyházközség s csak
papszűke miatt nincs jelenleg külön lelkésze. E két falu közös templom
a kettő közti dombbon állott, romjait most is ott őrli az idő foga és őrzi a
bogáncs. Kápolnával ellátott temetőjük ma is közös, bent fekszik az or-
szágút felé s azon régi telepek helyét jelzi, honnan a gyakori tatár-dúlások
a népet mostani hegyesebb lakhelyeire űzék fel. E falvak nem voltak oly
szabad föld, mint Kaluger9 és Klézse, csak közelebbről szabadultak föl.
Egy cigány-kovács vinnyéje10 előtt szekeret vasaltató csángó legények
őgyelegtek, beszédbe ereszkedtünk velök: többek közt megmagyarázták,
értelmökhöz képest azon mértékeket, melyek szerént a volt hűbéri birtok
ujólag felosztatott. Egy élhető gazdának jutott egy rész – 2½ fatia11. […]
Az egyenlően felosztott fatiá-tól az új birtokos nép 15 évig zeti a váltsá-
got, fertályonként egy aranyat. […] A szelíd képű legények bámészkodtak
rajtunk s papjok ajánlatára sem akarták hinni, hogy papok vagyunk.
– Csókoljatok kezet – inté lelkészök –, mert ezen urak papok.
– Kijetek – felelé az egyik – nem páterek, hisz kijetek még czak gyer-
mekek.
– Nem úgy van, mi olyan papok vagyunk, mint páter Domokos.
– Mi nem tartjuk paternek, akinek bajusza sz még szakálla szinc. […]
Amire visszatértünk körszemlénkből, már várt az ebéd s a plébános
édesanyja, egy tisztes olasz matrona. Komoly öltözéke mintegy apá-
cai vala, övéről olvasó csüngött le, mint egy szerzetes-nőnek. […] A jó
Miglioratti szívessége és barátsága annyira lekötelezett, hogy szinte nála
feledtük magunkat; mégis tovább-tovább intett a cél. P. Dominico azon-
ban csak azon ígéretünk folytán nyugodott bele távozásunkba, hogy hozzá
mielőbb visszatérendünk.” (TUSNÁDI IMETS 1870. 57–59.)
8
mesterségesen
9
Lujzikalagor
10
A kovácsműhely neve a székely tájnyelvben. (SZINNYEI 2003. 256.)
11
fálcsa (falce) moldvai földmérték: 14 322 m2, kb. 1,45 ha.
Az egykori kanonok, a kiváló pedagógus és sokoldalú tudós, Imets Fü-

löp Jákó 1912. október 24-én hunyt el. Élete alkonyán „osztatlan szeretet
és tisztelet vette körül” – írja róla Antal Áron. Szülőfalujában, Tusnádon
temették el, kívánsága szerint. Csíksomlyón, a Kissomlyó-hegy oldalában
gránitkőből faragott keresztet állítottak fel a hajdani gimnázium igazga-
tójának tiszteletére. Szülőföldjén ápolják emlékét, a tusnádi iskola az ő
nevét viseli. A község nagy szülöttének tiszteletére szervezett iskolanapok
keretében 2008. november 14-én – Imets Fülöp Jákó születésnapján –
leleplezték az egykori kanonok portréját ábrázoló bronz féldomborművet,
Sárpátki Zoltán képzőművész alkotását az iskola falán helyezték el. „Mint
pap, tanár, író hű volt és kitartó; székely ifjúságért, szeretett fajáért égett
szíve, lelke.” – hirdeti a síremlékén és a dombormű tábláján álló felirat.
Imets Fülöp Jákó, mindannyiunk bánatára, nem tért vissza páter
Miglioratti Domokoshoz, a derék forrófalvi paphoz. Útinaplója azonban
megőrizte az utókor számára megragadó beszámolóját, naiv, de tisztes-
séges gondolatait, s a csángók méltatlan helyzete miatti nemes fölhábo-
rodását.
Képmelléklet
„... ahol bátorítást vártam volna, nem kaptam

mást, mint gáncsot …”
Dr. Ioan Ferenţ, a tudós csángó pap
Sajnálatosan keveset tudunk Moldva

11–13. századi, a fejedelemség megala-
kulását megelőző korszakának és akkori
népeinek történetéről, pedig hát abban
az időben az egykori Etelközt a magya-
rokkal etnikailag és kulturális szem-
pontból rokon kunok lakták. Ám az ott
élő kunok nemcsak az életforma és a no-
mád műveltség tekintetében voltak utó-
dai a honfoglalás előtti magyarságnak,
hanem egyszersmind elődei is lettek a
térség későbbi, római katolikus vallású
magyarságának. Hiszen az 1241–1242-
ben rájuk és reánk tört tatár veszedelem
előtti évtizedekben a Magyarországról Dr. Ioan Ferenţ (1886–1933)
érkezett hittérítőknek olyan jelentős
hányadukat sikerült megkeresztelniük,
hogy 1227-ben IX. Gergely pápa püspökséget alapított számukra, és Ró-
bert esztergomi érsek a kunok püspökévé nevezte ki Teodorikot, a domi-
nikánus szerzetest. A Moldva és Havasalföld határán folyó Milkó patak
mentén székelő püspökséget a tatár támadás elpusztította, mára nyoma
se maradt, s hogy az emléke sem veszett el, azt jelentős mértékben a 125
esztendeje született dr. Ioan Ferenţnek köszönhetjük. A téma másik ki-
váló kutatója, MAKKAI László (1936. 12.) „a kérdés mindmáig legjobb és
legkimerítőbb tárgyalásá”-nak nevezte a tudós plébános munkáját.
Ioan Ferenţ, vagyis Ferenc János 1886-ban született, éppen Petrás
Incze János, a tudós klézsei pap halálának évében, mintha a gondviselés
kárpótlásul adta volna őt a csángó nép számára. A Tatros és az Úz össze-
folyásánál fekvő Dormánfalva (Dărmăneşti) községnek az Úz jobb parti,
Brătuleşti nevű részében látta meg a napvilágot, ott, ahol ma is elsősor-
ban magyar származású római katolikusok élnek. A település korai em-
lítése egy levél, amely kelt „Dorman Falvan 1675”, a ’Dorman’ szó török,
esetleg besenyő eredetű, román neve a magyarral párhuzamos névadás
eredménye. (KISS 1987. 219.) Dormánfalva és Brătuleşti lakói eredetileg
részesek, szabadparasztok voltak, de a 18. században besorozták őket az
aknavásári sóbányászok közé, cserébe adómentességet kaptak. 1806-ban
rezesbirtokaikat „elajándékozták” Costache Ghica ispánnak, aki megsza-
badította őket a bányamunkától, de a szabadparaszti státust nem kapták
többé vissza. (BLAJ 1993. 13.)
Nem sokkal Ferenc János születése előtt, 1879-ben Fidel Dehn apos-
toli vizitátor magyar elemi iskolát létesített itt a magyar nyelv székely
nyelvjárását beszélő katolikus gyermekek számára. (DUMEA 1984. 144.)
A 19. század végéről tudjuk, hogy Dormánfalva Brătuleşti nevű ’secţie’-
jének „locuitorii sunt mai toţii Unguri” [csaknem egész lakossága magyar]
(LAHOVARI 1898. I. 634.)
Az elmondottak alapján nagyon valószínű, hogy Ferenc János a
Dormánfalva magyar – közelebbről székely – közösségéből került az
1900-as évek elején a jászvásári római katolikus szemináriumba, ahol
a román állammal kötött egyezségük értelmében őt is román nemze-
ti érzelmű pappá igyekeztek nevelni. A teológia elvégzése után a svájci
Fribourgban tanult tovább, ahol széles látókörű történész-kutatóvá érett.
(DOMOKOS 2007. 223.) Hazatérve Jászvásáron, a teológián lett tanár és
vikárius. Nemsokára megkínálták a püspöki címmel, de ő nem vállalta.
Ehelyett a középkori és magyar eredetű, római katolikus lakosságú
Domafalván (román nevén Răchiteni) vállalt plébánosságot. A település
magyar családneveit (Szöcs, Kadar, Dobos, Kantor, Gall, Fazakas, Kakas,
Kati, Istvan stb.) már BANDINUS (2004. 161.) is említi a 17. század dere-
kán. Az 1671 októberében a Vatikánba küldött nevezetes „Szabófalvi levél”
– melyben anyanyelvükön prédikáló papért könyörögnek – aláírói között
említett „az töb öt falukval”-ban Domafalva is szerepel (idézi DOMOKOS
1979. 78.), s Zöld Péter 1781-ben készült jelentésében a Domafalva plébá-
niájához tartozó 17 falut magyarnak mondja. (ZÖLD 2002. 161.) Romá-
nia Nagy Földrajzi Szótára szerint lakosai „compusă numai din Unguri”
(LAHOVARI 1902. V. 199.) – vagyis kizárólag magyarok –, ami azonban
ekkor már inkább azt jelzi, hogy a katolikusokat Moldvában általában
magyaroknak tekintették. 1844-ben ugyanis csak „valamennyire” tudtak
magyarul (JERNEY 1851. 207.) Wichmann pedig az 1900-as évek elején
már románul beszélőket talált itt. [CsángSz.]
„... AHOL BÁTORÍTÁST VÁRTAM VOLNA, NEM KAPTAM MÁST, MINT GÁNCSOT …” 331
Ennek, az akkorra tehát gyakorlatilag elrománosodott, nagy zöldség-

termesztő településnek a katolikus közösségét választotta dr. Ferenţ Ioan
a felkínált püspökség helyett. De mi késztette a külföldi tanulmányokat
végzett, a jászvásári papneveldében oktató, nagytudású lelkiatyát erre az
egzisztenciális meghátrálásra? Hozzáférhető dokumentumok híján csak
találgathatjuk indítékait. Hatalmas tudományos munkássága ismereté-
ben aligha gondolhatunk kényelmességre. Még kevésbé valószínű, hogy
az elvont tudományok elefántcsonttornyába kívánt zárkózni, hiszen a
többliás (Miklósfalva és Butea) plébánia napi ügyeinek intézése mellett
felépítette Farkasfalva (Farcaşeni) és Karakas (Caracaşi) templomát. A kö-
rülmények ismeretében megkockáztathatjuk a föltevést, hogy a nagy tudású,
magyar születésű és talán hasonló identitású lelkiatya nem kívánt asszisz-
tálni ahhoz a tisztességtelen szerződésen alapuló elkötelezettséghez, amibe
a moldvai római katolikus klérus keveredett a katolikus csángómagyarok
elrománosítására tett ígéretével. Elgondolhatjuk, hogy e helyett inkább
az igazság, a moldvai katolicizmus gyökerei feltárásának útját választotta.
Persze lehet, hogy feltételezésünk nem állja meg a helyét, s teljesen más
indítékai voltak. Talán egyszer e téren is megtudjuk a valóságot, ha majd
lehetőség nyílik a moldvai katolikus egyház levéltári dokumentumainak –
püspökségtől plébániáig terjedő – korlátlan kutatására.
Addig pedig tűnődhetünk, hogy a tudós plébános moldvai egyháztör-
téneti kutatásainak eredményét miért nem a jászvásári püspökség kiadá-
sában, netán a halasfalvi nyomda termékeként jelentette meg, s miért
fordult az erdélyi Balázsfalva kiadójának kevéssé ismert folyóirataihoz?
(DOMOKOS 2007. 224.) Mert Ioan Ferenţ, a csángó paptörténész nagyon
vigyázott, hogy Moldva kétszínű egyházi keretei között ne adjon alkalmat
magyar származása miatti támadásra. Amikor például Domokos Pál Pé-
ter 1929-ben és 1932-ben fölkereste őt buteai otthonában, s kölcsönkapta
tőle a Román Akadémia által kiadott Codex Bandinus kötetét, Ferenţ pá-
ter gondosan ügyelt, hogy bár a parókián magyarul beszéltek egymással,
onnan kilépve azonnal románra fordítsák a szót. Mikor pedig megaján-
dékozta őt A kunok és püspökségük című könyvével, a következő sorokat
írta bele: „Neobositului călător şi cercetător al unui trecut mai bun. Butea,
19. aug. 1932. Autorul” [Egy jobb múlt fáradhatatlan utazójának és kuta-
tójának.] (DOMOKOS 2007. 224.)
Ha valaki, hát ő méltán értékelhette Domokos Pál Péternek a csán-
gó múltat kutató munkásságát, ezért is segítette őt gazdag könyvtárának
számos, egyébként nehezen hozzáférhető kötetével. De „a csángók ván-

dorapostola” sem maradt adósa, hiszen az eredeti könyv megjelenését
követően, fél évszázad(!) múltán magyarra fordította a kunok püspöksé-
géről szóló művét. Ily módon megismerhették belőle az érdeklődő ma-
gyar olvasók is Etelköz kun korának történetét, úgymint A kun hatalom
kialakulásának és fejlődésének (1050–1206) történetét; A kun hatalom
hanyatlását a politikai életből való eltűnésükig; s végül A kun püspök-
ség alapítását, a magyar dominikánusok és a magyar királyság szerepét a
moldvai katolikus egyház alapjainak lerakásában. (FERENŢ 1981.) Szüle-
tésének 125. évfordulóján méltán föltehetjük a kérdést: milyen ember volt
Ioan Ferenţ, a tudós csángó pap? Minden bizonnyal olyan, aki egyaránt
tudatában volt képességeinek és lehetőségeinek. Tudásának és felkészült-
ségének birtokában önérzetesen utasította például vissza Nicolae Iorga
román történész fölényeskedő kioktatását, s a pengeváltás során elejtett
megjegyzése jól mutatja, milyen légkörben kellett dolgoznia Domafalva és
Butea plébánosának. „...ahol bátorítást vártam volna, nem kaptam mást,
mint gáncsot, akadályt, mintha készakarva gátat akarna vetni vizsgálódá-
saimnak, amelyekkel a moldvai katolikus élet történetét kutatom.” – írja
„harag nélkül”. (FERENŢ 1981. 73.) Panaszolja továbbá, hogy nehezen
vagy sehogyan sem jut hozzá a szükséges forrásokhoz, még a legalapve-
tőbb román történelmi folyóirat, a Revista istorică sem jut el „minden
törekvésünk ellenére a Szeret partjára, ahol a lelkek pasztorálása mellett
a régmúlt időkben is el-elkalandozunk a rendelkezésünkre álló szerény
eszközök segítségével.” (FERENŢ 1981. 77.)
Ezeknek a külső nehézségeknek ismeretében kell méltányolnunk Fe-
renc János tudományos teljesítményét. Arról pedig, hogy milyen lélek-
kel élte meg ezt a helyzetet, csak sejtéseink lehetnek. Talán Domokos Pál
Péter érzett rá leginkább Ferenţ személyiségének mélységeire, mikor azt
írja: „beszélgetéseink során az volt a benyomásom, hogy lelke mélyén sej-
tette magyar származását, de a kényszerrel kijelölt útról már nem térhe-
tett vissza.” (DOMOKOS 2007. 224.)
Valóban, akkor már nem volt számára visszaút. Mentségére szolgál-
jon, hogy élete legnagyobb döntése előtt állva helyesen választott, s a jász-
vásári püspökséggel járó jól ismert kötelezettségek helyett a történelmi
valóság feltárásának és bemutatásának ügyét szolgálta méltatlanul rövid,
de szakadatlan munkával töltött élete során.
„Eltűnt a háború vérözönével…”

Mikecs László a moldvai csángók kutatója
„Tán egy új Széchenyi tűnt Benne el…”

(Jékely Zoltán)
Amikor a moldvai csángók egyik legkiválóbb kutatója, Mikecs László 27

éves korában elpusztult a Krím-félsziget mellett lévő taganrogi fogolytá-
borban, mindössze egy esztendővel volt idősebb, mint amikor Pető Sán-
dort halálra tiporták az orosz katonák paripái. Sőt, ha utánaszámolunk,
kiderül, hogy még annyival sem: Mikecs alig több mint 5 hónappal élt
többet, mint Pető. S ha ehhez hozzávesszük, hogy Bihardiószeg és Koltó,
ahol e két ember élete talán legboldogabb időszakát töltötte, mindössze
százegynéhány kilométerre esik egymástól, akkor akár fölösleges is utal-
nunk a párhuzam utolsó akkordjaira. Mindkettőjük vesztét idegen katonák
okozták: Sándorét a cári, Lászlóét a szovjet oroszok. S bár nem szeretném
ezeket a sokak szemében bizonyára hajuknál fogva előrángatott párhuza-
mokat szaporítani, talán megengedik, hogy megpendítsem: ahogy Pető,
úgy Mikecs végzetében is jelentős szerepet kapott a sors keze, a véletlen-
szerűség. Ahogy Petőnek sem kellett volna föltétlenül részt vennie a fe-
héregyházi ütközetben – tudjuk, hogy Bem nem is akarta odaengedni –,
ugyanúgy Mikecs esetében sem volt törvényszerű, de még logikus sem,
hogy a – ma így mondanánk „jó értelemben vett baloldali gondolkozású” –
Mikecs László, aki naiv módon fölszabadítóként várta a szovjeteket, az ő
fogolytáborukban végezze életét.
De térjünk vissza a képzelet világából a valóságba, amely éppen olyan
tragikusan tanulságos – avagy tanulságosan tragikus –, mint az effajta
ábrándozások.
Mikecs Lászlót úgy ismeri az utókor, hogy történész, néprajzkutató és
nyelvész volt, de a tudományos élet elsősorban, mint a Kárpátokon túli
magyarság, különösen a csángók egyik legavatottabb kutatóját tartja szá-
mon. Bihar vármegye székelyhídi járásában, a kora-Árpádkor óta magyar-
lakta érmelléki tájon, Bihardiószegen született, s 1917. szeptember 27-én
innen lépett arra a fényesen induló életpályára, amely bár 27 esztendős

korában tragikusan véget ért, a magyarságtudomány legjelentősebb sze-
mélyiségei közé vezette őt. A legszebb méltatását talán Szabó T. Attila tol-
lából olvashatjuk, aki ezekkel a szavakkal búcsúzott atal pályatársától:
„… kritikai gondolkozása magasan kiemelte őt kora értelmiségi rétegének
tévedező, ábrándokat kergető tömegemberei közül.” (SZABÓ T. 1945.
516.) Ősei évszázadok óta éltek ezen a tájon, s a parasztcsaládok sorából
édesapja lépett elsőként tanítói pályára, majd gyógypedagógiai képesítést
is szerzett. A gyermek Mikecset anyai nagyszülei Diószegen nevelték, s itt
érte őt a trianoni tragédia. Csak hat esztendős korában követte az akkor
már a Maradék-Magyarországon élő szüleit, az elemi iskolát Cegléden, a
középiskolát is itt, valamint Aszódon végezte, itt is érettségizett. (NAGY
VARGA 1988.) A nemcsak kitűnő tanuló, hanem jó atléta, tehetséges he-
gedűs, és már szépirodalmi szárnyait is bontogató diák aztán beiratkozott
a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem magyar–német szakára,
fél év múlva pedig az Eötvös-kollégiumba is fölvették. A fölvételhez szük-
séges ajánlások között találjuk egyik gimnáziumi tanára, Geréb Gyula le-
velét, amely egyebek mellett így szól: „Példás magaviseletű ú, aki sikerét
nem csupán ernyedetlen szorgalmának, hanem határozott kiváló tehetsé-
gének köszönheti. Nem a szajkoló tanuló, hanem az önállóan gondolkodó
tanuló típusa, távol minden egyoldalúságtól.” (KÓSA 1989. IV.)
Az Eötvös-kollégium tovább csiszolta a „kedves megjelenésű, szeretetre
méltó, megnyerő és fegyelmezett természetű ifjú” (KÓSA 1989. IV.) sze-
mélyiségét. A politika által akkor még el nem torzított kollégiumi szellem-
nek és saját hajlamainak megfelelően tevékenyen tájékozódott a különbö-
ző szellemi irányzatokban, de leginkább a tanárai – elsősorban a történész
Mályusz Elemér és a nyelvész Pais Dezső – gyakorolták a legnagyobb ha-
tást tudományos arculatának kialakulására. Rajtuk kívül, leckekönyvének
bizonysága szerint, a lológus Horváth János, a nyelvész Zsirai Miklós,
a turkológus Németh Gyula, a folklorista Solymossy Sándor, az iroda-
lomtörténész Keresztury Dezső előadásait hallgatta, de látogatta Kodály
Zoltán és Györffy István óráit is. Az Eötvös-kollégiumban az önképzéshez
hozzátartoztak a külföldi tanulmányutak is, Mikecs László saját költségén
Ausztriában, ösztöndíjjal Németországban, majd ismét saját költségén
Romániában képezte magát. Itt részt vett Moldvában egy Dimitrie Gusti-
féle szociológiai táborban, ahol megismerkedhetett a regáti viszonyokkal.
A kollégiumban olaszul, franciául és bolgárul tanult, sőt már a román
„ELTŰNT A HÁBORÚ VÉRÖZÖNÉVEL…” 335
nyelv tanulásában is előrehaladt, mert azt otthon, Bihardiószegen nem

sajátíthatta el.
1939-ben saját költségén ismét a Kárpátokon túli Ó-Romániával ismer-
kedik. Mint írja: „Erdély magyarsága nem érthető meg az ott lakó más
népek ismerete nélkül. Szükségképpen foglalkoztam hát szászokkal és ro-
mánokkal is. Az utóbbiak lehető legpontosabb megismerése, kultúrájuk
felmérése, a magyarsággal való viszonyuk elejétől végig való felkutatása,
világháború óta folytatott politikájuk, gondolkodásmódjuk gyelése egy-
úttal egyik legfontosabb magyar nemzeti érdek is.” (KÓSA 1989. VIII.)
A magyar–román viszonyban, írja, még sok elintézni való kérdés van, s
a 19. századi Salamon Ferenc történészt idézi: „kivel valami célunk van,
jól ismernünk legfőbb kötelességünk.” Ezért töltött 1939-ben ismét egy
hónapot Iorga Vălenii de Muntén szervezett szabadegyetemén, de elju-
tott a moldvai csángó településekre is, mert már akkor elhatározta, hogy
könyvet ír róluk. Talán éppen arra gondolva: lássuk hogyan bánt a maga
maroknyi kisebbségével az a románság, amely oly vehemensen kritizálta
a magyar kisebbségpolitikát!
Óromániai tapasztalatait a Románia című, két kiadást is megért köny-
vecskéjében tette közzé. Jó stílusú, logikus gondolatmenetű könyv ez, bár
optimizmusát az eltelt idő jórészt megcáfolta. Kósa László szerint egész
„kis breviáriumot lehetne összeállítani Mikecs Romániájának fontos gon-
dolataiból és meggyeléseiből.” (KÓSA 1989. X.) Úgy gondolom, a mű
újrakiadása ma sem lenne fölösleges.
Mikecs Lászlót 1940-ben, 23 esztendős korában kinevezték a kolozsvá-
ri gyakorló gimnázium „próbaszolgálatos” tanárának, s rövid élete végéig
ez az oktatási intézmény volt a munkahelye. Ezt követően tanári munkája
mellett írta tudományos műveit, egy könyvet (MIKECS 1941.), valamint
két nagyobb tanulmányt a Kárpátokon túli magyarságról (MIKECS 1943.
441–507. és 1944.), továbbá néhány kisebb cikket és recenziót. Több műve
– úgy tudom –, nem is született, hiszen akkor már nem sok volt hátra
ifjú életéből. Pedig mennyi terve volt, mennyi feladatot tűzött maga elé.
Ám a végzet másként akarta. 1944 októberében sok más magyarral együtt
Mikecs sem engedelmeskedett a kiürítési parancsnak. Kolozsváron ma-
radt, s néhány baloldali értelmiségivel – Balogh Edgárral, Nagy Istvánnal,
Szabédi Lászlóval és másokkal a demokratikus átalakulásra készültek. A
város elfoglalása után azonban, október 15-én a Vörös Hadsereg katonái
„házról házra, utcáról utcára járva több ezer civilt összeszedtek, s Mikecs
Lászlóval együtt hadifogságba vitték őket.” (KÓSA 1989. XVII.) Állító-

lag „román részről elhitették a Vörös Hadsereg parancsnokságával, hogy
a magyar férak partizántevékenységre készülve maradtak helyben.”
(ugyanott) Elhurcolását nem sokkal élte túl, 1944. december 4-én, az
Azovi-tenger partján, a taganrogi hadifogolytáborban, vérhasban és tüdő-
gyulladásban nyomorultul elpusztult. Azok okozták halálát tehát, akiknek
jöttét oly naiv reménykedéssel várta
Még az Eötvös-kollégiumban kezdte el élete legnagyobb lélegzetű és
legnagyobb hatású munkáját, ami végül is – a kiadó javaslatára – a Csán-
gók címet kapta, bár foglalkozik valamennyi, Kárpátokon túli magyar
közösséggel. Ám azok a magyar népcsoportok, amelyeket Havaselvére,
az egykori Kunországba, Olténiába és Munténiába vetett különböző idő-
ben és szándékkal a történelem, azoknak híre, emléke már inkább csak a
helynevekben, a gyérszámú krónikákban, oklevelekben élt, de hát a tör-
ténész azért történész, hogy ezekből rekonstruálja azt az állapotot, ami-
kor – nevezetesen a 10. században – a Duna jelentette a magyar–bolgár
határt. Mikecs – mint zongoraművész a billentyűkön – ujjaival végigfut
a korai évszázadokon, s bemutatja azt a folyamatot, ahogy a honfoglaló
magyarság a Kárpát-medence benépesítése után túlcsordult a Kárpátok
gerincén, ahogy megtöltötte népességgel a korábban lakatlan gyepüket:
Szörény földjét, valamint a Havasalföld északkeleti csücskén lévő Săcueni
megyét – a források Săcueni Micnek, Kis-Székelyföldnek is nevezik –,
amit aztán 1845-ben felosztottak, de magyar eredetű helynevei Buzău
és Prahova megyében is tanúskodnak valamikori magyar lakosságáról.
Mégpedig oly módon, hogy „néhányuk teljes bizonyossággal a legrégibb
magyar katonai szervezetre, a gyepűrendszerre utal, mint a Les, Kapus,
Szemes, Vámos, amik […] a magyar gyepűövezet legkarakterisztikusabb
nevei.” (MIKECS 1941. 86.)
A legnagyobb gyelmet mégis a legtöbb adatot megőrző és szolgáltató
moldvai magyarság szolgáltatta Mikecs történelmi tanulmányához, akik
a könyv címét is adták: Csángók. Nekik nemcsak az emlékük létezik, ha-
nem jelentős hányaduk a valóságosan is megtalálható. Vérbeli tudósként
mindenekelőtt tisztázza kutatása tárgyának lényegét, s fölteszi a kérdést:
kik a csángók? Meg is felel rá: „csángók azok a falvakban lakó magyarok,
akik az összefüggő székely népsziget szomszédságában, vagy közelében,
népünk legkeletibb szélein, határainkon belül és kívül, idegenek, szá-
szok, de főleg románok között élnek.” (MIKECS 1941. 11.) A mindenfajta
csángó témában alapműként számon tartott könyv bemutatja, hogy kik a

Kárpátokon túl élő, csángóknak nevezett magyarok, és hogyan kerültek
lakóhelyükre. Ismerteti a származásukra vonatkozó ismertebb elmélete-
ket; számba veszi odakerülésük okait, mint az Árpád-házi királyok által
védelmi célokból végrehajtott telepítéseket, a vallásüldözéseket, a poli-
tikai okokból történő menekülést. Bemutatja a kivándorlás külső okait:
a csábítóan jó moldvai földeket, az oláh vajdák és bojárok csalogatását;
valamint a belsőket: az erdélyi éhínségeket, a dögvészt, a nyomort, az
idegen (osztrák) hatalom ellenséges föllépését. Felvázolja a Kárpátokon
túli magyarság sorsának alakulását a középkorban és az újkorban, közli
a létszámukra vonatkozó statisztikai adatokat, és kitér a 19. századi és
a századfordulói úgynevezett „székely kivándorlás”-ra, aminek következ-
ményeként a székely a regáti, de főleg a bukaresti románság „szolgané-
pe” lett. A könyv utolsó fejezete pedig arról szól, hogy a Kárpát-medencei
Magyarország hogyan gondolkodott a Kárpátokon túl élő magyarokról és
mit tett értük?
Pontosabban: mit nem tett – teszem hozzá –, hiszen elsősorban erről
van szó. Számomra, aki nem is vagyok történész, de egyéb elfoglaltságaim
mellett immár legalább tízszer annyi ideje foglalkozom a csángókkal, mint
amennyit Mikecsnek adott a gondviselés, és nem is tudom, hányadszor
olvasom el ezt a könyvét, mondom, számomra is megdöbbentő, hogy ez
a zseniális tehetségű, 23 (írd és mond: huszonhárom!) és fél esztendős
atalember talán háromesztendőnyi tájékozódás után ilyen tökéletesen
megismerte, megértette és megfogalmazta nemcsak a csángók múltját és
jelenét, nemcsak a csángókérdés lényegét, de a csángók sorsának tanul-
ságait is. Mégpedig úgy, hogy a könyv megjelenése óta eltelt több mint
70 esztendő gyűjtése, kutatása és történése gyakorlatilag semmit sem vál-
toztatott a csángók sorsának tanulságaira vonatkozó megállapításainak
érvényességén.
S nem azért, mintha nem kerültek volna elő újabb és újabb oklevelek,
statisztikák, mintha nem történtek volna hatalmas és imponáló helyszíni
gyűjtések. Hanem mert ez a hihetetlen lényegre töréssel és lényeglátással
megáldott ifjú, a partiumi Bihardiószeg szülötte, de aki magát mindig er-
délyi embernek vallotta, mindent megérzett és mindent megértett, amit
a csángók sorsa a 20. – s tegyük hozzá immár, hogy a 21. – századi ma-
gyarságnak üzent. Mert üzennek ezek a ma is sokak által lenézett, vagy
elfeledett csángók nekünk, mai magyaroknak! Mit üzennek?
 Azt üzenik, hogy ők a „középkori nagyságunk ma is élő, valóságos

bizonyítékai, amikor Európa atal népe, a magyar terjedt, duz-
zadt, ömlött előre, kelet felé, a kínálkozó utakon…”
 Azt üzenik, hogy a moldvai magyar „néptöredékek kultúrája és
nyelve olyan archaizmusokat őrzött meg, amelyek régiességük
okán fokozottan értékesek a nemzeti műveltség szempontjából.”
 És végül azt üzenik, hogy miként „Erdély magyarsága nem érthető
meg az ott lakó más népek ismerete nélkül”, ugyanúgy az erdélyi
magyarság sorsának jövőbeli alakulása sem képzelhető el a mold-
vai csángók múltjának és sorsának megismerése nélkül.
A moldvai csángómagyarok Mikecs László által közvetített üzenetét
mindmáig nem értettük meg igazán. Az utóbbi két évtizedben sok minden
történt náluk és velük, de mintha betelt volna rajtuk a kommunista idők-
ben hangoztatott, keserű humorú jelszó: sok mindennek kell történnie,
elvtársak, ahhoz, hogy ne változzon semmi.
Persze ha igazságosak akarunk lenni, be kell ismernünk, hogy a csángó
nép sorsában 1990 óta több kedvező esemény történt, mint a megelőző
évszázadokban.
 „érdekérvényesítő” civil szervezeteik vannak, amelyek – jó ma-
gyar szokás szerint – hagyják magukat egymás ellen uszítani;
 több száz csángó atal érettségizett, sok közülük diplomát is ka-
pott az erdélyi és a magyarországi főiskolákon, egyetemeken, – de
ezek közül alig néhány megy vissza a szülőföldjére vagy szolgálja
a csángók érdekérvényesítését;
 az Európa Parlament Ajánlásokat fogadott el a román állam szá-
mára a moldvai csángómagyarok kisebbségi jogainak biztosításá-
ra – amit a román állam jórészt elenged a füle mellett.
De azért ha szívünkre tesszük a kezünk, el kell ismernünk, hogy a
moldvai csángókat őrlő pokoli malom forgását valamelyest sikerült fékez-
ni, lassítani. Ebben pedig óriási szerepe van a bihardiószegi Mikecs Lász-
lónak, aki rövid alkotó életében olyan mérföldköveket vert le a moldvai
csángók megismeréséhez vezető út kijelölésekor, ami biztos alapot szol-
gáltat a kutatás és az érdekvédelem számára.
Nem véletlenül emlegetem Mikecs diószegiségét! Fő műve, a Csángók
Előszavát így zárja: Diószegi szőlőhegy, 1941 nyárelő. Fontosnak tartotta
tehát, hogy szülőfaluját, ahol könyve kéziratát befejezte, ebben a formá-
ba is megörökítse. A faluhoz elsősorban a patriarchai jogokat gyakorló
nagyapja emlékén keresztül kötődött, akivel sokat beszélgetett, és akit

nagyon szeretett. Örökölt földjén népfőiskolát, nyomdát, kiadót tervezett,
de ebből szinte semmi sem valósult meg. (KÓSA 1989. II.) Mégis szülőfa-
luja büszkén gondolhat nagy szülöttére, s a település honlapjának „Amire
büszkék vagyunk” rovatában a kiváló szőlő- és a borkultúra mellett, és
azon kívül, hogy 1870-ben itt létesült az ország (vajon melyik ország?) első
vincellérképző iskolája, 2017-ben, Mikecs születésének centenáriumán
remélhetőleg azt is olvashatjuk, hogy itt született a szovjet fogolytáborban
ártatlanul és atalon elhunyt Mikecs László, kiváló magyar történész, a
magyar–román kölcsönös megismerés jelentőségének hirdetője.
S ki tudja, talán még egy emléktáblát is állít neki a hálás utókor!? Ad-
dig pedig emlékezzünk rá sógora, Jékely Zoltán Hagyaték című, Mikecs
László emlékére írt versével:
„Eltűnt a háború vérözönével;

biztosra vettük, hogy visszajön;
de vártában szürkén múlt hétre hét el,
s szemünkből rendre elfogyott a könny.
Tépett madárkák jöttek, kósza lelkek,

– Él! – szólt az egyik, – Meghalt! – szólt a más,
lelkünkben egymással így feleseltek
pogány valóság s hívő látomás.
--------
Nem jött… A sálja így került nyakamra:

sebaj, ha megjön, szebbel tisztelem!
Aztán megnyílt a pince és a kamra,
s mindent feléltünk rendre, dicstelen.
Befogtuk fekhelyét, aztán a székét,

már évek múltak el, míg jött a hír:
keresztútjának rég elérte végét,
poklába zárta már a messzi sír…
--------
S én bújni kezdtem sok-sok irományát,

könnyezve bámulván a kései
éjszakában, jégábrás ablakán át
fehér arcát!... Tán egy új Széchenyi
tűnt Benne el, tudásával, hitével,

és minden tette ott is áldozat:
sírban is égő, buzdító szívével
istápolja a holt magyarokat.”
„Egy nép nagyond nehezend pusztul el…”

Lakatos Demeter csángó költő
Saját magát kültűnek mondta, Beke György erdélyi író a megtisztelő nép-
költő címet adományozta számára, „összes” műveinek szerkesztője, Libisch
Győző pedig „a moldvai magyarság egyetlen jelentős költőjének” nevezte
őt, gyűjteményes kötete utószavában. Én magam a moldvai magyarság
konok élni akarásának mindnyájunk számára példát mutató alakját látom
benne.
Családi nevén Demeter János, vagy talán Demeter László, esetleg Lász-
ló Demeter lenne, de ezen kívül van még néhány neve. Magyarul Lakatos,
románul Lăcătuş, magyarul Demeter, románul Mitică. Tehát Lakatos
Demeter, alias Mitică Lăcătuşu, avagy Vasile Dumitru. Ő maga Lakatos
Demeterként szignálta verseit. Románul és magyarul beszélő falustársai
így többféle néven is számon tartották Demetert, mindenki megtalálhatta
az ízlésének megfelelőt. Csupán az ugyancsak Szabófalván született Rab
János – alias Ion Robu – bukaresti érsek vette magának a bátorságot,
hogy leírja: ilyen nevű ember nem élt Szabófalván. Ez a főpap tehát – re-
méljük nem Isten nevében – nemcsak nyelvétől, múltjától, de költőjétől is
megfosztja, megfosztaná a csángó népet, melyből vétetett!
Lakatos Demeter Moldvában, az egykori Etelközben, a Szeret és a
Moldva folyó összefolyása fölött lévő Szabófalván született, 1911. novem-
ber 19-én, tehát Árpád-házi Szent Erzsébet nevének ünnepén. Édesap-
jának kovács volt a mestersége, s az 1916-os erdélyi betöréskor a román
hadseregben harcolva, román érdekekért kényszerűségből magyar test-
vérei ellen támadva esett el. A gyermek Demeter harmadmagával árván
maradott, kereset után kellett néznie. Inasnak adták Románvásárba, in-
nen azonban hamar megszökött, s a románi cukorgyárban lakatosmester-
séget tanult.
Négy „falusi” (általános) és három „ipari” (szakmunkás) osztályt vég-
zett, de ezek – mint önéletrajzában írja – nem segítették semmiben; édes-
apja, aki pedig egyáltalában nem járt iskolába, „jobban olvasott és többet
tudott, mint egy tanítu”. Amikor kitanulta a lakatosmesterséget – nyil-
ván erről kapta ragadvány, vagy ha úgy tetszik művészi nevét –, elment
sofernek, hogy „világot lásson”. 1930 és 1937 között színtársulatot vezetett

a falujában, s az általa írt – vagy átírt – darabokat adták elő. Emiatt „sok-
szor kikergették a faluból”, mert – úgymond –„ostorozta a politikusokat,
a gazembereket, még a papokat is.” Költészetében is érvényesülő erkölcsi
értékrendjét maga vetette papírra önéletírásában: a színész élettel nem
boldogultam, mert „nagyon veszélyes volt, mikor az igazságot mondtam.
És ha egy színész hazugságra van szorítva, akkor többöt nem míg színész,
hanem pojáca!”
Így ismét sofőrködésre adta a fejét, majd 1938-ban nyitott egy kis bol-
tot, de hát ez sem volt igazán testre szabott foglalkozás számára. A világ-
háború idején tönkrement, s 1948-ban megint a közeli megyeszékhelyen,
Románvásárban keresett munkát, ezúttal a cséplőgépgyárban, majd 1952-
ben főgépész lett a vajgyárban. Innen ment nyugdíjba az 1970-es évek ele-
jén, nem sokkal 1974-ben bekövetkezett halála előtt. Még az 1930-as évek
vége felé Erdélyből, a Szeben melletti Nagyselykről hozott feleségétől két
gyermeke született, Demeter és Elvira.
Tíz-tizenkét esztendős korától írt verseket, mégpedig először románul.
Ezek azonban teljesen értéktelen rigmusok, akárcsak későbbi, alkalmi, ro-
mánnyelvű, főként politikai „csasztuskái”. Első magyar nyelven írt versét
(Falevelek hullodoznak) Dsida Jenő közölte 1935-ben, Kolozsvárott a Kele-
ti Újságban, „Latiatuk feleim zumtuchel” című összeállításában. (LAKATOS
1935. 6.) Erre utalva Demeter öntudatosan veti fel önéletírásában a fejét:
„De már csángóul én írtam a legelső verset a világond…” Később még több
ezer verset írt, s ezek közül jó néhány még életében meg is jelent. A két
világháború között az Ellenzék, a Jóestét és a Magyar Nép című lapokban,
1945 után pedig számos romániai magyar sajtótermékben (Dolgozó Nő,
Előre, Falvak Dolgozó Népe, Igazság, Hargita, Korunk, Megyei Tükör,
Utunk, Vörös Zászló), valamint magyarországiakban (Forrás, Kortárs,
Magyar Nemzet, Magyar Nyelv, Művészet, Tanácsi Építő, Tolna Megyei
Népújság, Új Írás, Vigília), és föltehetően még máshol is közölték írásait.
Halála után négy kiadvány jelent meg Lakatos Demeter költeménye-
iből. 1986-ban az ELTE Magyar Nyelvtörténeti és Nyelvjárási Tanszéke,
valamint az MTA Nyelvtudományi Intézete kiadásában, a Magyar Cso-
portnyelvi Dolgozatok 26. füzeteként jelent meg a Csángó strófák című
kötet, mint nyelvjárási szöveggyűjtemény, 350 példányban, Hajdú Mi-
hály és tanítványai szerkesztésében. 1988-ban, Bernben, az Európai Pro-
testáns Szabadegyetem kiadásában, Csángú strófák címmel látott nap-
„EGY NÉP NAGYOND NEHEZEND PUSZTUL EL…” 343
világot verseinek válogatása, K. Lengyel Zsolt, Szabó T. Ádám és Szász

Judit Anna szerkesztésében. 1992-ben az Áramlat Kiadónál Domokos Pál
Péter saját költségén, Libisch Győző szerkesztésében jelent meg a Búcsú
az ifjúságtul című kötet, ugyancsak igen kis példányszámban. Csángú
országba című gyűjteményes kötetét a Lakatos Demeter nevét viselő
Csángómagyar Kulturális Egyesület jelentette meg 2003-ban, ugyancsak
Libisch Győző gondozásában. Ez a költő verseinek, leveleinek, prózai írá-
sainak gyakorlatilag teljes anyagát tartalmazza.
Lakatos Demeter versei, irodalmi értékük mellett, elsősorban tájnyel-
vi dokumentumként fontosak a magyar művelődés számára. Valóságos
20. századi nyelvemlékekről van szó, hiszen szerzőjük megfelelő iskolák
hiányában – akárcsak a többi moldvai csángómagyar – nem tanulhatott
anyanyelvén írni és olvasni. Egy a szóbeliség állapotában lévő, apáról -
úra, anyáról leányára szálló műveltségről és nyelvről hoz üzenetet tehát,
elsősorban hallás szerint, jórészt román ortográával leírt verseiben.
Szabó T. Ádám, élete delén elhunyt kiváló nyelvészünk, az úgynevezett
északi csángókra jellemző nyelvjárási sajátosságok egész sorát vette számba
Lakatos Demeter költeményeiben. Úgymint a szavak hangalakját, tolda-
lékolási módját, a ragozás rendszerét, a szóalakokat és jelentésüket, vala-
mint a mondatszerkezetet. Ezek egyszersmind Szabófalva magyar lakossá-
gának szavajárását is tükrözik, hiszen Demeter a szó legteljesebb értelmé-
ben népének költője volt. Vegyük sorba nyelvének sajátosságait, értékeit!
Mindenekelőtt rá kell mutatnunk az erős és határozott sz-elésre, vagy-
is az s hang helyett az sz szinte törvényszerű használatára: szeghit (se-
gít), maszt (most), szenki (senki), szebeszül (sebesül, értsd: savanyodik),
tejfelesz (tejfeles), lesz (füles, azaz nyúl). Másik jellegzetessége a régi
erdélyi nyelvjárásra és a mai mezőségi magyar beszédre jellemző a-zás:
vagyak (vagyok), táncalni (táncolni), mikar (mikor). A szabófalvi táj-
nyelvből következően Lakatos Demeter verseire is jellemző a nagyfokú
í-zés. Elsősorban az é és az e helyett ír i-t, amint ez Belső-Erdély jelen-
tős részén használatos: szíp (szép), tighed (téged), míg (még), szigheled
(szégyelled). Szembetűnő sajátosság továbbá Lakatos Demeter verseiben
az ü hang erős megterheltsége. Egyrészt a rövid ö és a hosszú ő helyett ír
ü-t: ük (ők), üt (őt), ültezik (öltözik), kültű (költő); másrészt sokszor az i
helyett is ü-t használ: üdű (idő), üsmerem (ismerem), szüve (szíve).
Bár költőnk ismerte és használta a cs hangot (például csángó), írása-
iban gyakran s szerepel a köznyelvi magyar cs hangjele helyén. Például:
sak (csak), sánnak (csinálnak), busura (búcsúra), surguba (csorgóba),

silagak (csillagok), sukalni (csókolni). Ez is jellemző az északi csángó táj-
nyelvre, akárcsak ami ritkábban, de előfordul, hogy a gy helyén dzs-t ta-
lálunk: dzsermek (gyermek), dzsirend (gyéren), dzsir (gyér). Ez a jelenség
különben a magyar nyelvterület nyugati szélén, a várvidéki magyaroknál
is meggyelhető.
Markáns és erősen régies vonás a határozott és a határozatlan névelő
gyakori hiánya. E tekintetben több száz éves nyelvi múltunk egyik sajá-
tosságát őrzik a szabófalvi költő versei és prózája. Nyelve ilyen szempont-
ból – véli SZABÓ. T. Ádám (1993. 63–70.) – közelebb áll Mátyás király
korának magyar nyelvállapotához, mint mai korunkéhoz.
Jelentős mértékben eltér Lakatos Demeter írásmódja a mai magyar he-
lyesírási szabályzattól. Ennek természetes oka, hogy a költő román iskolá-
ban tanulta az írást, így a keleti szláv felé mutató román helyesírási rend-
szer uralja szóképeit: iár (jár), iácotom (játszottam), iutul (jótól), eghene fa
(jegenyefa). Régen elfelejtett szavaink és nyelvi fordulataink is megeleve-
nednek költeményeiben, prózai írásaiban. Ilyen a ’sérül’ szavunk rokona-
ként használt szérik (fáj) nyelvjárási változata. Hasonló a humály (felhő,
felleg) szó is, a ’homály’ köznyelvi szavunk alakváltozata. A 17. században
a románból, szlávból átvett ’furulya’ szó helyett a szabófalvi, s általában a
moldvai magyar nyelvjárásban a ’süvölt’ szavunkból származó süvöltő,
szültű, szültül (furulya, furulyál) használatos. Mint a szabófalvi csángók a
beszédben, Lakatos Demeter is beleírta verseibe a Kárpát-medencén belüli
magyarság emlékezetéből már évszázadok óta kiveszett pogocsál, pogocsás
(tréfál, tréfás) szavunkat is. DOMOKOS Pál Péter (1959. 244.) az 1390 kö-
rül keletkezett Schlägli Szójegyzékig vezeti vissza a szó történetét a magyar
nyelv múltjában. (Magyar Nyelv 1959. 244–249.)
Lakatos Demeter versei tehát nemcsak a moldvai magyarság legrégibb
rétegének életmódjáról, érzéseiről és gondolatairól adnak művészi érték-
kel rendelkező formában hírt, hanem nyelvünk múltbéli hajszálgyökérze-
téről is fontos ismereteket közvetítenek.
Lakatos Demeter számos versében említi, sőt kimondottan hangsú-
lyozza moldvai születését, csángó és magyar voltát. Verseiből mégsem
bontakozik ki népének olyan gazdag és egyértelmű képe, mint például
Sinka Istvánéból a bihari pásztorélet, Tamás Menyhértéből a bujdosó bu-
kovinai székelyek, vagy Illyés Gyuláéból a tolnai puszták népének sorsa
és érzelemvilága. De a szándék, a kötődés és a vállalás szilárdsága hozzá-
juk hasonló. Így benne van költeményeiben a csángók történelme is, de

persze nem a tankönyvekben oldott történelem, hiszen azt Demeter csak
áttételesen, mintegy másodkézből ismerhette. Hiszen Moldovában, akár
a többi csángómagyar, ő sem tanulhatta népének történelmét, még csak
nyelvét sem. Mint írja:
„Nem jártam magyar iskolába,

nem tudtam írny, olvasny,
pedig ez vult az anya nyelvem,
vele kezdtem én beszélny;”
Ilyen körülmények között hogyan is ismerhette volna a magyar törté-

nelem jeles alakjait, eseményeit? Egy-egy név – mint Attila, Árpád, Pető –,
egy-egy esemény, ha felbukkan verseiben. De már a csángó nép „törté-
nelme” – vagy legalábbis a szájhagyományban megőrzött múltja –, gyak-
rabban előfordul a „csángó strófák”-ban. A szülőfalu névadóját a vínektől
hallotta emlegetni, az ő alakját támasztja föl látomásos versében.
„Szabó Jánosnak a hírit

Történelem nem üszméri,
Remélem, hogy minden magyar
Moszt megtudja, ki eléri.
Nem vult császár, nem vult király,

Magyarember egy darab vult,
Reszketett a föld hul lípett,
Úgy hallottam a vínektül.
Felcsavart nagy bajuszakval

Fejír luván mindig járt,
Ű volt csángók kapitánya,
Szabó János, míg meghalt.
Egyelőre a mi falunk
A nevit büszkén viseli,
Szabófalván minden buba
Száz bő évek után nevezi.
Ötszáz esztendű nem játék,

Mük megőrizzük a nevit,
Szabad szívünkbe bennünk marad
Mai napig a magyar hit.
Zavaros századok folyamán

Szabófalva büszkén áll,
Itt Moldova szivében
Mint egy gyönyörű virágszál.”
A szabófalvi költőt sokszor elbűvölte és elvarázsolta a táj, ahol a Mol-

dova és a Szeret vize sompolyog. Kár, hogy többnyire nem bajlódik a rész-
letekkel, megelégszik a sablonokkal: „szereti”, sőt „imádja” szülőföldjét,
amelynek értékeivel leginkább az évszakokhoz kötődő verseiben találko-
zunk. Szabófalva határának keleti részén, amely meredeken lejt a Szeret
felé, bővizű forrás fakad, s az itt kiépített, szinte kultikus helyen mossa a
falu népe „minden szennyesét”. Tisztáló, tisztálkodó és jeles beszélgető
hely tehát a Bonyha nevű határrészen, a Lűtűn fakadó Forrás, amiről köl-
tőnk így énekel Űsz a Bonyhánd című versében:
„Forrás csak úgy ugrik, mint nyárand,

úgy szöki által a gátakat,
csupán a szép lyányak hiánzanak,
melykek feérítik vásznakat.”
Az Ősz a Lűtűndben a táj kietlen melankóliáját festi le a keleti minia-

túrák leheletnom ecsetjével:
„Vájsa színit a plup levél

nyár után,
és mind festi arany színbe
szaporán!
Nyomászon szültül a pásztor
hunyarog,
őszi szél a nádasakban
abajog.”
Persze az ősz mellett a tavaszt és a tavaszi tájat is megverseli, de – ízig-

vérig alanyi költőként – az évszakról írva is magáról vall, olykor meglepő
könnyedséggel, pillangószárnyalással:
„Írtam tavaszrul eleget,

De nem éreztem meleget;
Hóba, sárba, vízbe jártam,
Sehul virágat nem láttam –
De a tavaszt, én imádtam.”
Érdekes, hogy Demeter valamennyi évszakról gyönyörködve ír, mind-

egyikben megtalálja a szépet, de egyedül a nyárról írja, hogy
„nyárba szeretnék megholny,

eszt a világot itt hodny.”
És valóban nyáron halt meg, augusztusban!

A tájat mindig az emberrel együtt látja, az ember alkotta, ember for-
mázta tájat dicséri, s ebbe az emberekkel gazdag tájba természetesen ön-
magát is benne érzi.
„Szeretem, mikor a búza

megérik,
arany kalász a táblában
hintázik,
nop a lyányaknak csúkolja
képiket,
mikar ínekelve kötik
kivíket.
-------
mért a természetnek a
maradak,
falutul, néptül soha nem
szakadok.”
Nem tudnám nyugodt lelkiismerettel eldönteni, hogy Lakatos Deme-

ter mennyire őszinte a hagyományos falu dicséretében, és mennyire csak
sémákat alkalmaz. Sokszor úgy érzem, ezekkel a többször használatos,

„előregyártott” szövegelemekkel igyekszik elvetni a kifejezés gondját, és
próbálja áthidalni a szófűzés nehézségeit. A pásztor – mintha egyéb dol-
ga nem is volna – szinte unalomig szültül – vagyis furulyál –, mégpedig
szinte kizárólag a lúza, vagyis a fűzfa alatt. De ha nemegyszer el is csépelt
a kép, ha sokszor döccen is a szó, botlik is a rím, mégis-mégis megérezzük,
mint a kisgyermek akadozó beszédében, hogy mi is az, amivel tele van
például a Falum című verset író Demeter szíve.
„Ott, hul kumpanász kút banyhánd

büszkénd áll,
és hul pásztor lúza alatt
furulyál,
hul a csángók magyar nyelvvel
szöszögnek,
ott, hul Árpád unokái
léteznek,
itt a régi szalmás házak

míg álnak,
hajikba virágval lyányak
kapálnak,
vesszűs kerteket míg lehet
vállalny,
tekenűcskékbe bubákat
míg látni”
Talán az ünnepek és a népszokások megverselésekor sikerült a költő-

nek a leginkább tetten érnie a hagyományt. A tűzhelyeket, melyek körül
kiteljesedik a meséknek országa, ahol megőrzik a szép meséket, a szép
táncakat, s ősapáink starungját, amit kapatt. Megénekli a guzalyasba,
a fonúba járó nagy legényeket és szép lányokat, ahol a
„Lyányokat mind gizigelik

Legények a padokon,
Dologgal nem is törődnek,
Más forog a gondukon.”
A tárgyi néprajz iránt érdeklődő is találhat fontos adalékokat Lakatos

Demeter verseiben. Én legalábbis, amikor a Libisch Győző által összeállí-
tott kétkötetes „összes” verseit lektoráltam, gondosan kiírtam valameny-
nyi, csángó népéletre utaló adatot. A hagyományos szemnyerés módját,
mint a szegénység és a nyomorúság jelképét szedi versbe, s bár néprajz-
kutatóként boldogabb lennék, ha a vers magáról a műveletről szólna, így
is fontos, amiről hírt hoz, mert hiszen a leghitelesebb helyről kapjuk. A
Máskar és most című versben azt a 20. század derekáig tartó állapotot írja
le, amikor a szegényebbek cséphadaróval verték, a valamivel módosabbak
lovakkal nyomtatták ki a kalászokból a szemet.
„Vény nogy apám csípvel

nyomtatott,
néhány kívít ha kuláktul
ű kapatt;
huszitkor és karácsonykar
kynert ett,
és ameddig meghult az öreg,
szulga lett.
Apámnak se volt jobb sorsa:

luakkal
nyomtatott és nogyon sokcar
rudakkal.”
Vagy az Aratáskor címűben, mikor a „korral haladva” a szemnyerés

mai módját is megénekli:
„Repedt tenernek üdüje

rég elmúlt,
nem emlíkszem, ha vaj egyszer
csíp is vult;
kombina arat és csípel
táblába,
foly a búza, mind patak
zsákakba.
Feltürkezve a legínek
dolgoznak,
zákakat hordják szekérre,
forgulnak;
nem míg verik a karuval
a búzát,
nyomtasszák nyomorult lóval
a szalmát.”
Ezek a részletek azonban az aratásnak, cséplésnek, nyomtatásnak –

hogy úgy mondjam – csak a technikai vonatkozásai, bár olykor megkapó
költői erővel, képszerűen vázolja elénk az eseményt. Van azonban Laka-
tosnak egy olyan, Aratászról szóló verse, ahol ez a maga valóságában is
jelképszerűen szép művelet csupán keret a bubájával arató anya és gyer-
meke közötti titokzatos kapcsolat semmilyen „néprajzi módszerrel” meg
nem fogható, csakis a földi élet égi másaként megragadható költői rajzo-
latához.
„Megiért a búza,
Ringossza sziél,
Arassza Rúza,
Kölökivel.
Üremszál alatt
Buba riu,
Seset nem kapatt,
Azírt sziú.
Beszíl a Rúza,
Ű érti:
»Nem vár a búza
Kell aratni.
Hallgasszand a szád,
Moszt ni, kiész,
Hazafelé anyád
Szopva visz.
Moszt kell aratni,
Hallgassz, ne bűgj,
Kinyert kell szajnálni,
Seppet még ülj!«

Nem tudom a buba
Megiértette?
Ledzsott a búza,
Zölbe vette.
Szietett a Rúza,
Aratász nem vár,
Minden szem búza
Elvesztete kár.
Kacagva szopik buba,
Kacagva,
Zanyja dzsönyörködik
Kívíkbe…”
A költői lélek nom érzékenységével megrajzolt kép egyszerű szépsége

mellett a csángó nyelv kifejezőképességét is teljes mértékben kihasználja.
A keserűséget eszünkbe juttató ürömszál mellett rídogáló csecsemő, a jár-
tában szoptató anya, a kacagva szopó buba képi hangulata a magyar nyelv
más tájairól való szókinccsel talán ki sem volna fejezhető.
Lakatos Demeternek szinte minden verse egy-egy sebtében odavetett
„ars poetica”, költői hitvallás. Nem lenne nehéz összeszedni belőlük egy
csokorra valót. Ezekben érhető tetten identitása, önbecsülése, amire oly
nagy szüksége volt ott, ahol a közvetlen környezet afféle bolondériának te-
kintette verselését, a tágabb – egyenruhás – kör pedig, politikailag veszé-
lyes tevékenységet látott a magyarul (is) író, magyarországiakkal levelező,
onnan látogatókat fogadó lakatos-poétában. Lelki erejének megőrzésére,
megtartására szüksége volt az olykor talán hősködésnek is tekinthető, ön-
magát bátorító melldöngetésre:
„Kültű nép mellett kell legyend halálig.

Ez már nem is egy nagy dolog, nem elíg.
Kell harcaljan a neviben, szenvedjen,
Harctereken is eleibe ű menjen.
Máskíppend ne míg kívánja rímeket,
Ha bajnál nem segít meg népeket,”
De azért – ha jól megnézzük – ezek a kurjantások inkább csak a ma-

gányos félelem fütyörészései a rengetegben. Legalábbis úgy érzem, hogy
inkább azok az igazán őszinte, lelke mélyéről jövő megnyilatkozások, ami-
kor szorong, kesereg, s egyedüllétében önmagát biztatja. Kirekesztettség-
ből fakadó lelkiállapotát jól tükrözi Kültűnek kezdetű versének részlete:
„Kültűnek mindig szépeket kell írny,

A világot minél jobban csábítny,
Myndenkyt verse tudjan elámítny,
Ha fáj is a szíve, soha nem kell sírny.”
Vagy a Nem című, amit Domokos Pál Péternek is elküldött:
„Sokszar írak boldogságrul,

de itt már csak a kezem ír,
szívemet nem látja senky,
ma bezzeg sokszor nagyon sír.”
Mert a nagy magabiztosság időről-időre megbicsaklik, a sokszor szó-

lamszerű vidámság, könnyedség leple alól kitetszik a keserűség; a túlfű-
tött optimizmus átcsap a szinte erőltetett önmarcangolásba. Legelkesere-
dettebb a Kár című, nincs is a versei közt ehhez mérhető kiábrándultságot
sugalló költemény.
„Kár, hogy ezekend a tájakand születtem,

És az ifjúságomat én itt megettem,
Kár, hogy kezdtem csángú népet énekelny,

Jobb lett volna ezt a népet elfelejteny;
Ű se tudja my van vele világan,
Elmaradt, mind néma madár az ágan.
------
Kár, hogy én születtem, én eszt is meglátny:
Igaz testvéreid kezdnek utálny,
És bánják, mikar akarsz felemelkedny,
Kyvánják a nemzetemet elpusztulni.
Megébrendek már eccer, de kár: készű lesz,
Utolsú csángunak a magja is elvesz!”
– írta halála évében, 1974-ben. Mintha az öreg Vörösmarty Szózatá-

nak lemondó, vizionáló keserűségét lehelnék ezek a sorok.
De ha ilyen mély meghasonlásba máskor talán nem is süllyedt a lát-
szólag mindig vidám, pogocsás Lakatos Demeter önbizalma, a tétova elbi-
zonytalanodással újra és újra szembesülünk verseiben. A papokat, tudjuk,
nem szerette, bár ellenük nem írt verset, önéletrajzából tudjuk, hogy szín-
darabjaiban „ostorozta” őket. Mintha csak ismerte volna Németh László
intelmét: „ne ítéld el a templomot a papért, s az Istent a templomért”, oly-
kor hitet tesz, vagy legalábbis megfogalmazza kétségeit a világmindenség
működését szabályozó renddel kapcsolatban. Kinek a hírivel? – kérdezi
versének címével, s így folytatja:
„Tavasz kinek a hírivel érkezik,

baracknak ky parancsol, hogy
virágzik?
------
Ky hozza a darukákat
országba,
ky tesz anya szíp illatat
virágba?
------
Ky csinálta fend a napat
és mibül;
fel van kötve egy láncval,
Ott hogy ül?”
– és így tovább: Ky vezeti délibábot? Ky zűldíti meg a füvet? Kynek

hírivel jön a tél? S a vers profán befejezése ellenére is megérezzük a kér-
désekbe rejtett transzcendenciát.
Talán ebben a lehet, hogy létező felsőbb hatalomban is bízik, amikor
a csángómagyarok jövőjére veti tekintetét. Már a megközelítés is mutatja
Lakatos Demeter emberi nagyságát, amikor a 4+3 román osztállyal ren-
delkező vajgyári lakatosmester ízig-vérig értelmiségként, példamutató fe-
lelősséggel gondolkozik csángó népe sorsáról.
„Egy nép nagyond nehezen pusztul el,

Akár ky lenne, nép nem burján-szál.
Tudja az, ki burjánt pusztít, pusztít,
Tépi, vágja, de újból kyvirít.
--------
Egy nép, mind mük, tudjuk, nem burján-szál,
Ha nem jut elűre, okkor már áll,
És lehet dorsa hátra maradny,
Ez nem elenty, hogy kezd pusztulny.
--------
A csángú nípisz nem egy burján-szál,
Századok folyamán, míg büszkénd áll
Barlangjába. Sehogy sem fejlődik,
És primitív módon létezik.”
Lakatos Demeter magyar identitásának legszebb, mert tettel alátá-

masztott bizonyítéka volt – sok melldöngető példát vehetne róla –, ami-
kor át és lányát Marosvásárhelyre küldte Szabófalváról, hogy magyar
iskolában tanulhassanak. Nem lehetett ez olcsó mulatság az 1950-es évek
első felében, de költőnknek mérhetetlen boldogságot jelentett, és büszke
is volt erre a döntésére. Érdemes idéznünk az útravalónak és hazai üze-
netnek szánt versekből. Ne nézzük most, hogy mennyi bennük a közhely,
hogy mennyi az – utóbb megalapozatlannak bizonyult – optimizmus. In-
kább a csodát lássuk benne, a szinte eszeveszett reménykedést, az Adyé-
hoz hasonló víziót a szent, nagy óceánba érkező érről.
Demeter ának ezt írta Vásárhelyre:
„Légy büszke am ezután,

– Kevíly, mind csángú mondja –
Beteljesül az apádnak
S a ának a gondja.
Megérted: magyarul tanulny

Ma olvasny és írny,
Szemem, szívem örömire,
Érzem, hogy kezd már sírny.
--------
Ezt jól kell tudny Demeter:

Magyar szúnak drága az ára;
Te azt hozd veled, mikor jössz
Te haza Szabufalára.
---------
Én csángú verseket írak,
Nekem ezt meg kell hidny;
Egy lángész lehet belüled,
Ha magyarul fogsz írny.”
Elvira lányának pedig így üzent:
„Most a rígi kívánságad

Teljesul:
Tanuld ősapáink nyelvét
Magyarul.
-------
Örvendek, első írásod
Tudd meg júl,
Szabófalvára el jőjjön
Magyarul.
Ez az egísz kívánságam
Elvirának,
Csúkalam és sok szerencsét
Kyvánok.”
De nem csak magyar iskolába járó gyermekeinek küldött verses üzene-

teket, hanem számos erdélyi és belső-magyarországi emberrel levelezett.
Többek között Újváry Lajos festőművésszel, Bajkó Sándor főorvossal,
Bartis Árpád költővel, és természetesen Domokos Pál Péterrel, a csán-
gók vándorapostolával. Neki írt verse számomra a leginkább bizonyítja,
hogy Lakatos Demeter írásai nemcsak a 20. század második feléből való
magyar nyelvemlékként értékesek. Ez is azok közé a költemények közé
tartozik, amik a szabófalvi pogocsás költőt a magyar irodalom magasabb
régióiba emelik.
Kedves Domokos bácsi
„Bocsásond meg, gyirend írak,

érty maga helyzetet:
meg holt anyám, árva vagyak,
kell halny a hegyeket.
Kis korámbul árva vultam,
apám meghult rázbelbe,
harcat vittem pulickáirt,
mint szolga, idegenbe.
Hála istenek jól vagyak,
neky kezdett főny bor,
mégis magának is írny
el került talán a sor.
Hogy míg viszi az életvel?
Egissígivel hogy áll?
Maga él vagy száz esztendűt,
Nem iszik és nem pipál.
Mikor míg jön hozzám felé?
Nyáron hollottam, míg járt.
Nekem vágyam Budapesttül
Örökre, hiszem, elzárt;
Azt hiszem, meg fogok halny,
A lábam oda nem lép.
Azt mondja az egísz világ:
Fővárosuk dorsa szíp.
Mit csináljak? – ez az élet,
Ebben a századba élünk:
Úgy meg átkozott o sorsunk,
hogy egy másiktul félünk.”
Lakatos Demetert én is Domokos Pál Péteren keresztül ismertem meg.

Az ő üzenetével kerestem fel az 1970-es évek elején, mégpedig kellő kö-
rültekintéssel, mert akkor már gyakran zaklatta őt a romániai „ávó”, a
szekuritáte. Versei, kapcsolatai miatt elsősorban, meg azért, mert Magyar-
országról feltűnően sokan látogatták, nem egyszer busznyi ember érkezett
hangoskodva, oda nem való módon viselkedve. Sokat ugyan nem értettek
a szabófalviak archaikus tájnyelvéből, de otthon eldicsekedhettek vele:

jártak Lakatos Demeternél. Nála pedig járt a – titkos és nem titkos – rend-
őrség, s e látogatásoknak rendszerint kihallgatás, nem egyszer házkutatás
lett a következménye. Éppen ezért a szomszédos, már néhány nemzedék
óta elrománosodott, de változatlanul csángó identitású Buteából mentem
hozzá odavaló ismerősömmel, aki szabófalvi keresztlányát látogatta meg.
Az már akár véletlen is lehetett – volna –, hogy a keresztlány családja
Lakatos Demeter lábszomszédja volt. Mindig szürkületben, a kertek alatt
mentem hozzájuk, s szomszédjától egy kiskapun léptem át a kertjébe. Így
a házával szemközt lakó besúgó nem is tudta, hogy járt nála valaki.
Lakatos Demeter alapjában véve vidám, tréfálkozásra – vagyis pogo-
csálásra – hajlamos, tagbaszakadt, őszbecsavarodott, lomha mozgású,
de fürge észjárású ember volt, akivel könnyen szót lehetett érteni – kü-
lönösen, ha az ember Domokos Pál Péterre hivatkozott. Nála jártamkor
verseiből olvasott, tapintatlan látogatóira panaszkodott. Elmondta, hogy
melyik szomszédja gyeli és jelenti a vendégeit, s arra kért, hogy ugyan-
arra távozzam, amerre jöttem. Domokos Pál Péternek többnyire mag-
nómra mondta üzenetét. Savanyú borára és ízes beszédére mindig sokáig
emlékeztem.
Mondom, jól ismertem az eleven Lakatos Demetert, most végezetül
mégis arra szeretnék emlékezni, miként él emléke szülőfalujában. Több
versében is feldolgozta a mesét, aminek lényege, hogy a kántor halászna, de
nem fog semmit, míg aztán feltekint az égre s így fohászkodik: „Isztenem,
ha ién egy halackát fognék, azt a szegínyeknek adnám!” S ahogy ezt ki-
mondja, máris ott a hal a horgán, a kántor kirántja, belésuppantja a tarisz-
nyájába, s azon gondolkozik, hogy hazatérve miként készítse el, süsse-e
vagy rántsa, tehát a szegényekről már szó sincs. A tarisznya azonban lyukas
volt, a hal kiesett, egyet csapott a farkával, be a vízbe s el. A kántor pedig az
égre tekint, s azt mondja: „Édesz Isztenem, hiszen én eszt a sziegínyeknek
adtam volna”. Lakatos Demeter pedig levonja a mese eszmei tanulságát:
a kántor elfeledte, hogy az ember az Istenvel nem pogocsálhat. Ezt a szép
történetet Domokos Pál Pétertől hallottam, aki Lakatos Demeter egyik
verséből ismerte meg, s előadásaiban mindig hozzátette, hogy a pogocsál
szó, hasonló értelemmel, már a 14. század végén szerepel az úgynevezett
Schlägli Szójegyzékben. A témát meg is írta a Magyar Nyelv 1959. évi szá-
mában, bizonyítva ezzel a csángók nyelvi archaizmusának művelődéstör-
téneti jelentőségét, s azt, hogy „a nagyon régi feljegyzéssel nyilvántartásba
vett pogocsa magyar szó a moldvai északi csángómagyarok nyelvi haszná-

latában töltött nagy idő hiteles magyar tanúja.”
Úgy gondoltam, ennek a szónak az „értékével” Lakatos Demeter is tisz-
tában lehetett, mert feltűnően sokszor használta. „Így kaptuk ezt vének-
től” – írja, s több versben is feldolgozta a témát. Azt hittem, hogy Lakatos
Demeter, aki a maga módján olvasott ember volt, talán egy kicsit tudato-
san is használta ezt a szót, mint a régi magyar nyelv becses, rájuk bízott
kincsének egyik gyöngyszemét. Ezért aztán meglepődtem, amikor falujá-
ban a pogocsa szó „köznyelvi” előfordulásával találkoztam, s különösen
szép volt, hogy éppen Demeterrel kapcsolatosan.
Az 1990-es évek elején lmet készítettünk Moldvában, s ellátogattunk
Szabófalvára is. Fölkerestük Demeter egykori házát is, ahol már egy atal
csángó házaspár lakott, mert az özvegy hazaköltözött a leányához, az er-
délyi Nagyszebenbe. Több szabófalvitól is megkérdeztem: milyen ember-
nek ismerték Lakatos Demetert? Megleptek és meghatottak a válaszok,
hiszen tudjuk, hogy a földek és a gyárak kétkezi munkásai általában nem
sokra nézik az írogató, versfaragó embereket, különösen, ha közülük való,
falubeli. Lakatos Demeterre mégis mindenki szívesen emlékezett, külö-
nösen halála után. Derék ember volt, mondták –, pogocsás, emlékezett
az egyik szomszéd, mikor egykori lakóháza udvarán a kamera körül ösz-
szegyűltünk.
Milyen szép lenne, ha a „pogocsás ember” egykori házában életét és
munkáit bemutató múzeum nyílhatna, homlokzatán pedig emléktábla
hirdetné, hogy 1974 augusztusáig itt élt a szabófalvi csángók költője.
Demeternek hosszú időn keresztül dédelgetett vágya volt, hogy eljus-
son oda, hol „a nap leszentül”, vagyis Magyarországra, annak is a főváros-
ába, Budapestre. Élete utolsó pillanatáig bizakodott, hogy megkapja az
útlevelet, a román „pasaportot”. Noha egyik versében megvallja, a lelke
mélyén tudta: Ceauşescu Romániájában erre aligha kerülhet sor. Szomo-
rúan írta egyik, Domokos Pál Péternek küldött verses üzenetében:
„Azt hiszem meg fogok halni,

s a lábam oda nem lép…”
Máshol keserűbben fogalmazva:
„Mert szabad világban nem élünk,

Amerre hí a vágy, nem menünk,
Mit akarsz, nem lehet csinálni,
Hul parancsolnak, ott kell élni.”
Versei is csak halála után jutottak el nyomtatásban Magyarországra,

akkor is csak kevesekhez.
Amíg élt, de halála után is, sokat gondolkoztam: vajon nem született-e
rossz időben Lakatos Demeter, a 20. század csángó költője? De akármeny-
nyit jártattam is az eszemet, mindig arra jutottam, hogy: nem! Mert ha
néhány évszázaddal korábban érkezik erre a földre, bizonyára jeles, de
ismeretlen mondó ember, népmesék, népdalok névtelenség homályában
maradó forrása lehetett volna, s mára már talán falujában sem ismerné
senki a nevét. Ha pedig néhány évszázaddal – vagy évtizeddel – később
születik, esetleg neves költő, színész, elismert színházi rendező, író lett
lenne, de már aligha írt, beszélt, gondolkodott és érzett volna magyarul,
hiszen szülőfalujában igen nagy veszélyben van a magyar nyelv.
De akár előbb, akár később születik, nem lett volna belőle a magyar
népi műveltség Moldvában fellelhető archaikus rétegének felszínre hozó-
ja, középkori okleveleink nyelvén verselő népköltő, a szabófalvi csángók
magyarságának hiteles bizonyítéka.
Nehéz élete, többszöri meghurcoltatása ellenére úgy érzem: jó időben
született és élt Lakatos Demeter. Művészetével már ki tudott emelkedni a
folklórforrások gazdag, ám névtelen buzgásából, de még magyarként le-
hetett a csángó nép költője.
„Én serény ember voltam…”

Amit Kaszáp Istvántól tanultam
Ha még száz évig járhatnék Moldvában a csángómagyarok között, aligha-

nem akkor sem találnék még egy olyan emberre, beszélgetőtársra, adat-
közlőre, mint amilyen a pusztinai Kaszáp István (1902–1982) volt.
Adatközlő!? Milyen semmitmondó szó, mégis milyen gyakran hasz-
nálják a néprajzgyűjtők ezt a lélektelen kifejezést. Hiszen nem mondom,
akad olyan is, akivel a kapcsolatunk csak „adatra” és „közlésre” szorítko-
zik. Én azonban ott a Szeret, a Tázló és a Tatros vidékének magyar falvai-
ban elsősorban barátokra, lelki társakra, bölcs öregemberekre és jóságos
öregasszonyokra leltem gyűjtőútjaim során. Kaszáp István bácsi közülük
is kiemelkedett egyéniségének varázsával, a részleteket összefogni képes
pillantásával és határozott értékítéletével. Dehogyis „adatokat” közölt –
bár mindent számon tartott. Sokkal inkább tapasztalatait, bölcsességét
igyekezett velem megosztani. Rengeteget tanultam tőle!
Ő maga sem szégyellte, hogy mindenkitől igyekezett tanulni. Nemcsak
a mezei munka, a paraszti gazdálkodás fortélyait leste el mások eredmé-
nyeiből vagy éppen kudarcaiból, de befogadta példaképeinek gondolko-
zását, világnézetét is. Olykor-olykor idézte is őket – akárcsak mi a klasz-
szikusokat –, amikor a maga érzéseinek kívánt nyomatékot adni. Száz-
esztendős házacskája udvarán szoktunk volt beszélgetni egy-egy kancsó
vagy üveg borocska mellett. A beszélgetés mindig kétoldalú volt, nem
csak én faggattam őt, hanem ő is engem. Minden érdekelte: hogyan élünk
Magyarországon? Milyen az időjárás? Milyen termés ígérkezik? Hogyan
élnek, dolgoznak az emberek a kollektívban, vagyis a termelőszövetke-
zetben? De azért legtöbbször az ő élete volt a téma, mert az gazdag volt,
nemcsak eseményekben, de az átélés mélységében is. Akármiről beszél-
gettünk, mindig a saját életéből hozta a példákat.
Azt mondja egyszer, mikor a mezei munka szépségeiről kérdeztem: Én
mikor éjjel a mezőn háltam, s a gallat a fejem alá tettem, azt gondoltam,
hogy a mennyországban vagyok. S mindjárt feltört az emlék annak érzé-
keltetésére, miért érezte ő ezt olyan csodálatosnak.
Megkérdeztem egyszer egy bácsit, egy öregembert.
– György bácsi, kend eszes ember, mi tette kendet arra, hogy a főd-
munkát ölelje meg?
– Te István, aszongya, szabadabbnak érzem magam. Én a katona-
ságnál is megállottam lenne, de nem szerettem, hogy parancs alatt le-
gyek. A szondáknál mester voltam, jó pénzeket kaptam. Ott sem szeret-
tem, te! Ezt öleltem meg, mert szabadabbnak kaptam.
Ez a „szabadság” természetesen nem a szabadosságot jelentette, hanem
azt, hogy a maga uraként kívánt élni, a maga törvényei szerint akart dol-
gozni, vagy ha kellett – robotolni. Kaszáp István pontosan ismerte lehető-
ségeit, s azt is, hogy képességeivel mit kell és mit nem szabad csinálnia. Én
serény ember voltam, örökké oda mentem lenne, ahol többet szerejzek.
Nem hogy lapáttal szórogassak. Inkább egy embernek megzettem s én
tettem azt, amit csak én tudtam! Tavasszal szántottam, aztán mentem
fuvarozni Konstancába. Amíg a kapa bejött, addig Konstancából meg-
tértem. Mikor a kapa elfogyott, esént mentem s fuvaroskodtam. Mikor
béjött a kasza – akkor baj volt: kellett kaszálni es, takarni es, az asszony-
nak abban az időben kellett menni kendernyi is, de kellett mennünk arat-
ni es. Akkor fogadtam embert!
A paraszti gazdálkodás rendjének és mértékének ez a magabiztos átte-
kintése újra és újra megragadott a beszélgetések során. Aki járt már Mold-
vában, az tudja: a csángók között a paraszti hagyomány régiesebb elemeit
ismerhetjük meg, mint a Kárpát-medencén belül élő magyaroknál, de ke-
vesen vannak, akik rendszerbe tudják foglalni tudásukat, át tudják látni
a folyamatokat. Ezért is volt különösen élvezetes a bácsi Istvánnal való
beszélgetés. Tuggya-e, nem volt akkor es jó. Akkor es nem volt jó, mert
a gazdaembernek… mikor végzette a kapát, akkor béjött… hamarébb a
zabkaszálás, melyiket ződen vágtad le a marháknak. Még nem végez-
ted le, máris menny s a virágos kendert szedd ki. Az szaporátlan munka
volt: szálanként szedd, s a másikat se tapodd le, ugye idegent nem tud-
tál belécsapni. Az asszony kellett mennyen oda, az ember kellett meny-
nyen takarni. Akkor kellett menni hordani. Az még nem fogyott le, jött
az a kicsi búza, jött akkor a zab, rendbe. Jött a faszujka. Azt ki kellett
szedni, nem tudtad megvárni, hogy a törökbúza megérjen. Egyik munka
a másikat érte. Csodálkozom én most, hogy nezem: van egy ljányom,
igaz, hogy közgazdálkodásban es dolgozik, s az ura es állásban van. 14
rudacskájuk van, s úgy megöli magát. Hát akkor azt a sok fődet, hogy
tudtuk mi megdolgozni? Hét-nyolc hektárt…!
„ÉN SERÉNY EMBER VOLTAM…” 363
Az igazán eredményes gazdálkodást természetesen akkor sem azt je-

lentette, ha valaki időben elvetett, betakarított, hanem ha a jövedelmet
forgatni tudta, s a „birtokot” gyarapította. Nem azé a para, aki meg-
szerzi, hanem aki megtakaríccsa! – szokta volt mondogatni. Kaszáp
István ennek is mestere volt. Visszaemlékezéseiben nem is az eredmény
mértéke megragadó, hanem a stratégia átgondoltsága. Még negyven-
ötven esztendő múltán is pontosan vissza tudott rá emlékezni. Hama-
rébb, akkor még rekut katona voltam, hazajöttem a nyári koncsétba,
s egy szomszédom itt adott el három rudat ne …idebé a Fenekbe. Én
azt a három rudat megvettem. A szomszédom egy szegén ember vót,
s atta el. S én nem engedtem másnak aggya, megvettem. Aztán még
egy nyomosúságában megszorult, hejzám jött mindcsak, aszonta, hogy
beáll nekem. Reavett, hogy esztenát csinájjak, s akkor még adott egy
rudat, s lett négy rúd. Aztán kimaradott az út mellé, de még maradott
négy rúdja, s akkor azt es megvettem. Mikor azt es megvettem, eszten-
dőre itt elbontottam a házat, levittem, s oda formáltam egy központot.
A nagy házat innet levittem, de az istálló ittmaradott, mint egy tella.
Akkor én lementem a központba, ott kocsmát nyitottam, s ott laktam
huszonöt esztendőt.
A „birtoképítés” fontos stratégiai eleme volt, hogy az apránként vá-
sárolt területek lehetőleg egymás mellett legyenek, mert így sokkal na-
gyobb értéket képviseltek. A földszerzés azonban nem volt könnyű, hi-
szen nagyon kevés volt belőle, Pusztinán a 20. század derekán egy lakosra
mindössze 0,3 ha szántóföld jutott. Okkal-móddal, sokszor csavaros el-
járásokkal azonban esetenként szert lehetett tennie egy-egy földdarabra.
Eközben a maguk teljes józanságával és kíméletlenségével érvényesültek a
gazdasági élet törvényei. István bácsi mindezt pontosan érzékelte, hiszen
eszerint kellett élnie.
Volt egy szegény bácsi, elment a faluból. Szegény ember volt, s volt
neki egy lánya. Az férjhez ment vót valahová egy erdészhez, s ő es elment
a lánya után. Azt mondtam neki: Péter bá, ne mennyen el! Ne mennyen
el, met kend szegény ember. Ne aggya el a házacskáját. Met ebben a
faluban azt mondták vót, hogy a szegény ember a nagygazda faluban
megél. Met kap pénzvel, kap pénz nélkül. Ha munka kell, kap munkát,
ahová mennyen munkálni. Ha törökbúza kell, kap törökbúzát kapálá-
sért. Ha kend elmegy oda Rikityénbe, ottagyon kend honnat kap egy lejt
es? Ottagyond elvész étlen!
Ott van egy darabocska surina, azt kend adja el. Ne nekem aggya,
hogy azt mondja, én azétt mondom, de aggya el. Me az kendnek nem gaz-
dagság, az kendnek szegénység. Me lássa-e, hogy még a csokánnyáétt
sem száncsák meg. Ha tavasszal nincsen pénze, akkor én azt mondom:
én megszántom Péter bá, de a csokánnyáét nem szántom meg. De ha
kend jön öt napszámot a nyáron kapálni, akkor én kendnek megszántom
a darabját.
S akkor én nem kizsákmányoltam azt az embert!?
Pusztina – többségében szorgalmas lakosságú, de kishatárú telepü-
lés – lakóinak megélhetésében fokozott szerepet kapott az árutermelés.
Állatokat, terményt vittek piacra, s adtak el az idelátogató kereskedők-
nek. A mezőgazdasági holtidőben pedig vesszőkosarakat fontak, s azzal
járták a piacokat. A 20. század elején még jelentős volt a fazekasság is.
Föld azonban kevés volt, ezért – mint minden egészséges közösség – rajo-
kat bocsátott ki magából, közelebbi és távolabbi vidékekre. Így az otthon
maradottaknak is volt reményük arra, hogy földhöz jutnak. Kaszáp István
természetesen azok között volt, akik a leghamarabb ismerték fel ezt a le-
hetőséget, különösen pedig annak a módját, hogy miként lehet a földvá-
sárláshoz szükséges pénzt előteremteni.
Személyiségének teljességéhez tartozik, hogy nem rabszolgaként dol-
gozott. Képességei lehetővé tették, hogy ne legyen más szolgája, egyéni-
sége pedig hozzásegítette, hogy a maga gazdaságának se legyen rabja, bár
tudott dolgozni – s erre büszke is volt – látástól vakulásig, sőt örömét is
lelte a kemény zikai munkában. Többször elmesélte, hogy a mezei mun-
kák összetorlódása idején hétszámra éjszaka is kaszált. Mégis, az jelentet-
te számára a teljes boldogságot, ha eszével tudott elérni valamit.
Kaszáp István értékrendjében fő helyet a teljesítmény elismerése je-
lentette. Egyéniségéhez azonban az is hozzátartozott, hogy nemcsak töb-
bet és eredményesebben dolgozott másoknál, de élni is tudott a megszer-
zett javakkal. Még nyomorékká válva is derűs, kiegyensúlyozott embernek
ismertem meg. Történeteiben mindig fölvillant humorának bölcsessége.
Mikor azt kérdeztem tőle, miként őrzik meg a szőlőt a madaraktól, azt
válaszolta: Sehogyan. Mert a madarak csak az ő részüket eszik, s nem a
miénket.
István bácsi arra is megtanított, hogy mi ennek a bölcs lelki kiegyen-
súlyozottságnak a titka. Ez pedig nem más, mint az olyan ember nagy-
vonalúsága, aki tud ugyan örülni minden eredménynek, szerzeménynek,
„ÉN SERÉNY EMBER VOLTAM…” 365
de tud veszíteni is. A kudarc, a veszteség nem töri össze, túl tudja magát
tenni rajta. Mint mindenre, erre is megvolt a példabeszéde: Őrzötte a ci-
gány a diót, de a csókák hordták el. Az egyik felragadott egy diót s a
cigány: hüss…hüsss…hüsss, amíg az által nem röpült a vízen. Mikor a
csóka átalment a vízen, a cigány aszongya: „immá legyen az édesapám
lelkéért”. Hogy akkor se maraggyon jába. Tuggya-e?
Ez a „semmi se essék hiába” elvű bölcsesség segíthetett neki abban,
hogy derűs lélekkel viselje testi elesettségét. De azért valahányszor el-
köszöntem tőle, sohasem tudhatta, hogy esztendőre találkozunk-e. Egy
alkalommal így búcsúzott: Megegyeztem mindenvel, tuggya-e. De nincs
egészségem, s ez nagy hiba. Nagy, nagy, nagy! Immá most megbocsás-
son maga es, megbocsásson az Isten es. Még úgy sem vagyok, hogy vár-
jam a halálomat… nem halok meg… nem halok meg… A szivart elhattam,
a pálinkát elhattam, a bort nem hagyom el. Ha meghalok sem hagyom
el. Ha meghalok… meghalok egy pohár borral a kezemben!
Kaszáp István 1902. augusztus 24-én született és 1982. november 20-án

halt meg. Lehet, hogy pohár borral a kezében, lehet, hogy nem. De én így
őrzöm most már törődött alakját, bölcs mosolyát a szívemben, az én időm
végeztéig.
Jáki Sándor Teodóz és a Lakatos Demeter

Csángómagyar Kulturális Egyesület
Jáki Sándor Teodóz atya csángókkal való kapcsolata – saját visszaemlé-

kezése szerint – 1939-ben kezdődött. Tehát amikor én megszülettem, ő
már pontosan tudta, hogy az egykori Etelközben hol élnek csángómagyar
testvéreink.
Hogy honnan tudta? Akkor került először a kezébe Kogutowicz Manó
iskolai atlasza, amelyben Magyarország néprajzi térképén feltűnt neki „a
Keleti-Kárpátokon túl a kékes román »tengerben« néhány piros pötty”. A
tízesztendős Jáki Sanyikának nagy szerencséje volt, mert sem Kogutowicz
előtt, sem azóta nem jelent meg olyan hivatalos „Magyarország” földab-
rosz, amely föltüntette volna Moldva magyarságát, a csángókat. A Jóisten
tehát még idejében kezébe adta a tudás kulcsát: történelmi Magyarország
határain túl, Moldvában és Bukovinában is élnek – részben éltek – ma-
gyarok. Ő pedig csaknem negyven esztendő múltán, 1978-ban bedugta ezt
a kulcsot a zárba, és – elfordította. Akkor járt ugyanis először Moldvában,
s az történt vele is, amitől viccelődve oly sokszor óvott másokat, arra int-
ve őket, hogy ne kezdjenek foglalkozni a moldvai csángókkal, mert aztán
nem tudják abbahagyni.
Teodóz atya csángók iránti érdeklődésére – mint oly sokunkéra – Do-
mokos Pál Péter volt legnagyobb hatással, akinek biztatására és tanácsai
nyomán kezdett bejárni az egykori Etelközbe. Gyűjtötte vallásos nép-
énekeiket, imáikat, kereste az egykori vallási élet nyomait, támogatta a
magyar nyelvű vallásgyakorlatukért folytatott küzdelmüket, sokukban
erősítette a hitet, a magyarságtudatot és – tartotta a lelket. Minden tu-
dásával, egyházi és zenei képességével, varázslatos – ahogy Bíró László
püspök úr mondta róla –, „tüneményes” egyéniségével szolgálta tehát a
csángókat. Úgy is, hogy a pápa által megszentelt rózsafüzéreket és szent-
képeket, Lourdes-ból való szentelt vizet vitt vagy küldött számukra, úgy
is, hogy magyar nyelvű misében részesítette őket 1991 szeptemberében
Budapesten, II. János Pál látogatásakor; aztán a bukovinai Kácsikán, a
háromszéki Futásfalván, Csíksomlyón és még számos más helyen. Szerte
a Kárpát-medencében számlálatlanul tartotta róluk hit- és ismeretterjesz-
tő előadásait. Moldvai útjairól készült könyvében pedig valóban lelki (lel-

kekbe látó) atyaként idézte föl és fogalmazta meg azokat a szellemi erővo-
nalakat, emberi kapcsolatokat, amik éveinek számát meghaladó moldvai
útjai során jöttek létre és épültek ki a mindinkább rájuk hangolódó lélek
nom rezdüléseivel.
Szívén viselte az egész Kárpát-medence elszakított, elárvult magyarsá-
gának sorsát, s tőle telhetően vállalta lelki gondozásukat. Megtette, amit
egyetlen, önmagát nem kímélő ember megtehet értük. Ha a Győrben hív-
tuk telefonon, „biztosan Moldvában tekereg” – mondta a Bencés Rendház
kedves telefonközpontosa; ha Erdélyben vagy Etelközben kerestük, való-
színűleg a Zobor-vidék magyar falvaiban hirdette az igét azoknak, akik
máskülönben nem hallhattak volna templomaikban anyanyelvű igehirde-
tést. A Lakatos Demeter Egyesület titkáraként egyik legnehezebb felada-
tom volt, hogy rendezvényeinkhez számára is megfelelő időpontot egyez-
tessünk. Jáki atya élete nyolcadik évtizedében is erős, érces hangon pré-
dikált, énekelt, előadott, avatott vagy búcsúztatott, mikor mire volt szük-
ség. Valóban tüneményes ember volt tehát, aki hol itt, hol ott tűnt fel, hol
pedig amott, leginkább a szórványmagyarság sorsüldözött közösségeiben.
„A magyarul átélt katolicizmust és a katolikussá teljesedett magyarságot
kereste újra meg újra a Csángóföldön és máshol is.” (BÍRÓ 2006. 9–14.)
Jáki Teodóz atya és a Lakatos Demeter Egyesület útjai két külön nyo-
mon indultak, de már az 1990-es évek elején találkoztak. Tudjuk, hogy
1978-ban fordult meg először a csángók földjén, a Lakatos Demeter Egye-
sület pedig de facto 1990. július 18-án alakult meg, de jure pedig 1990.
szeptember 27-én, amikor a Fővárosi Bíróság hivatalosan is bejegyezte.
Az egyesület alapítói és első tisztségviselői között többségben voltak olya-
nok, akik akkor már jó ideje kutattak, gyűjtöttek, vagy legalábbis jártak
Moldvában. Tiszteletbeli elnökünk Domokos Pál Péter, a „csángók ván-
dorapostola” volt, az elnöki funkciót Benda Kálmán történész, a titkárit
jómagam vállaltam, Jáki Sándor Teodóz atya pedig alakulásunkkor az El-
lenőrző Bizottság elnöki tisztségét töltötte be. A vezetőségben pedig olyan,
a csángók sorskérdései iránt elkötelezett emberek voltak találhatók, mint
Atzél Endre jogász, Barna Gábor néprajzkutató, Csoma Gergely szob-
rászművész, Kóka Rozália népművelő, Laczkó Mihály honvéd-tanár és
mások.
Teodóz atya legjelentősebb szolgálata az első esztendőben a II. János
Pál pápa magyarországi látogatásakor érkező, több mint ezer moldvai
JÁKI SÁNDOR TEODÓZ 369
csángó lelki gondozása és eligazítása volt. Magyarországi zarándoklatuk

kiemelkedő eseményei az Esztergomi Bazilikában, a gellérthegyi Szikla-
kápolnában, a Szent István Bazilikában a számukra bemutatott misék vol-
tak. Felemelő, torkot szorító, szíveket dobbantó ünnepi alkalmak voltak
ezek, amiben nagy része volt Jáki atyának – mint a csángók történelmét,
gondolkodását, hitéletét kiválóan ismerő bencés szerzetesnek. Szuggesz-
tív egyéniségének minden sugarával arra törekedett, hogy a Szentatya
jelenlététől átszellemült csángókat minél teljesebben magával ragadja,
zarándoklatukat minden mást elsöprő élménnyé tegye. De még azoknak a
napoknak is kiemelkedő fénypontja volt, amikor az ezernyi, hagyományos
viseletbe öltözött csángó keresztjük alatt, méltóságteljesen végigvonult
a Duna-parton, a Belvárosi templomtól a Bazilikához. Akárcsak a csík-
somlyói búcsún, úgy haladtak, régi magyar egyházi dalaikat énekelve a
tarkainges csángó fehérnépek, s a fehérbe öltözött férak. Az autók, autó-
buszok leálltak, a járókelők szájtátva csodálták a látványt: ezer csángó vo-
nul a magyar főváros utcáin, hogy magyar nyelvű misét hallgasson Szent
István Bazilikájában. Ott pedig Domokos Pál Péter fogadta őket, akinek
egykori látogatására úgy emlékeztek vissza Moldvában, hogy Magyaror-
szág álruhás királya járt közöttük. (LUKÁCS 1996. 58–60.) Ott várta őket
a renoválásra fölállványozott templom oltára előtt, székelyharisnyásan,
csizmásan, fekete atillában, köszöntötte őket és beszélt hozzájuk: ne fe-
ledkezzetek meg róla, hogy a magyarsághoz tartoztok! A szentmisét Jáki
Sándor Teodóz, valamint a lujzikalagori születésű Horváth Antal esperes
celebrálta. A csángók számára legnagyobb esemény, a Szentatyával való
találkozás és magyar nyelvű egyházi liturgiát kérő – egyébként válasz nél-
kül maradt – levelük átadása ugyancsak Jáki Atya szervezésével és irányí-
tásával történt.
Ezt követően aztán számos területen működtünk együtt. Egyesületünk
jelentette meg a Barna Gáborral közösen, a pápalátogatásra készített, Ma-
gyar Szentek című könyvecskét; együtt szerveztük Domokos Pál Péter te-
metését a Farkasréten, ahol Jáki Teodóz koncelebrált a gyászmisén, majd
később ugyancsak ő szentelte meg a tiszteletbeli elnökünk sírjára Csoma
Gergely által, csángó mintára készített keresztet. Ő képviselte Csoma Ger-
gellyel az egyesületet, amikor Külsőrekecsinben az árvízkor megrongáló-
dott harang helyett újat küldtünk. Így aztán, amikor első elnökünk, Benda
Kálmán 1994-ben elhalálozott, az egyesület tagjai számára úgyszólván ké-
zenfekvő volt, hogy Teodóz atyát kérjük fel erre a tisztségre.
Azt hiszem, személyében a lehető legalkalmasabb emberre találtunk.

Olyanra, akire föltétel nélkül felnéztek a csángók, és azt is megérezték,
hogy Teodóz atya olyan pap, aki a javukat akarja. Többé-kevésbé a csángók
közt élő, románná vedlett katolikus papok is elfogadták, legalábbis szük-
ség esetén szóba tudott velük állni. Töviről hegyire ismerte a csángókkal
foglalkozó irodalmat, de nem csak könyvekből tudott róluk mindent, ha-
nem számtalanszor – vagy nagyon is számolva – járt közöttük, mégpedig
nem nézelődő autós turistaként, hanem legtöbbször hátizsákosan, háztól
házig lépegetve, asztaluk mellé telepedve, gyakran velük énekelve, imád-
kozva, gondjaikat hallgatva, s tőle telhetően orvosolva. Pontosan ahogy a
költő Nagy Gáspár írta róla 75. születésnapjára készült versében:
„… Égből küldött mentő hágcsó

így látják a Szeret martján
mikor arrafelé csángál
Domokos Pál Péter nyomán
rendületlen szívű vándor
ruganyos léptű és bátor
papi ember a javából …”
Később, amikor egyre jobban megismertük őt, nemhogy megbántuk

volna választásunkat, de egyre inkább meggyőződtünk kiválóságairól.
Tudása sohasem párosult tudálékossággal, rátermettsége fennhéjázás-
sal – éppen hogy minden témához alázattal és szeretettel közeledett.
Sokszor emlegette, hogy mi mindent tanult a csángóktól, s nem véletlen,
hogy ezt a témát választotta akkor is, amikor a csíksomlyói búcsú idején
Csobotfalván bemutatott „csángó misén” ő tartotta a prédikációt.
Idősödve talán még nagyobb lendülettel igyekezett teljesíteni vállalt
szolgálatait. Mint egri barátja, moldvai útjainak többszöri kísérője, az iro-
dalmár Cs. Varga István írta róla: „Határainkon innen és túl, Mária-kegy-
helyeken, a kácsikai búcsúban a csángómagyarok élén, az egri fertálymes-
terek csíksomlyói zarándoklatának lelki vezetőjeként, a soproni bencés
öregdiákok honismereti zarándoklatain, a búcsújáróhellyé vált Futásfal-
ván, példát mutatott, hogy zikai jelenlétünkkel is erősíteni kell hitünket
és a magyarság összetartozását”. Kácsikai és futásfalvi búcsúvezetéseire
énekes Nyisztor Ilona is hálás szívvel emlékezik, hozzátéve: Teodóz atyá-
nak köszönheti, hogy meglátta az értéket a moldvai csángó népdalokban.
Amikor az 1980-as években elhívta őt Győrbe s bemutatta a gimnáziumi

tanítványainak, meglepődött s egy kicsit el is szégyellte magát, hogy azok
több csángó népdalt és népéneket tudnak, mint ő. Ilona attól fogva keres-
te a csángó énekeseket és kezdte gyűjteni, újratanulni az énekeket. Nem
egyszer ellátogatott a gyimesfelsőloki Árpád-házi Szent Erzsébet Gimná-
zium látványos és fölemelő kicsengetési (ballagási) ünnepeire is, utoljára
itt találkoztam vele személyesen.
2002-ben megjelent a Csángókról, igaz tudósítások című könyvét
több alkalommal is bemutattuk különböző helyeken, írtam is róla a Hitel
folyóiratban. Mert ami ebben a páratlan könyvben benne van, azt senki
más nem tudta volna így összeszedni. Olyan meglátásokkal, olyan felis-
merésekkel találkozhatunk könyvében, amihez Teodóz atya egyházi mű-
veltségének és papi elhivatottságának kellett ötvöződnie az – akkor még
csak – hetvenegy moldvai út tapasztalatával, s azzal a kapcsolati tőkével,
amit húsz esztendő alatt a csángók között összegyűjtött.
Életem nagy ajándékának tartom, hogy a Lakatos Demeter Csángó-
magyar Kulturális Egyesület titkáraként, az ő elnöksége mellett is dolgoz-
hattam. Olyan embert ismertem meg benne, akivel félszavakban is meg-
értettük egymást, aki sohasem azzal kezdte, hogy valamit miért nem lehet
megvalósítani, hanem azt kereste ő is, hogyan lehetne mégis?!
Igaz, a gondviselés kegyelméből a Lakatos Demeter Egyesület elnö-
kei mind olyan emberek voltak, akikre ráillett az együttérző jelző. Őrá
használta ezt e megjelölést Bíró László püspök úr, a budapesti Központi
Szeminárium akkori rektora, a 75. születésnapra rendezett tudományos
ülésen, „együttérző népének gyűjtő”-nek tisztelve az ünnepeltet. Domo-
kos Pál Péter, Benda Kálmán, Jáki Sándor Teodóz … mindhárman olyan
emberek voltak, akiket a tudományos érdeklődésen kívül a kiszolgálta-
tottságban vergődő magyarokért való aggodalom vezérelt.
Hetvenötödik születésnapja alkalmából, 2004. május 11-én A népének,
mint a hagyományos vallásgyakorlat egyik legfontosabb eleme címmel
tudományos ülést szerveztünk a Magyarok Házában, és az ott elhangzott
előadások szerkesztett szövegét 2006-ban a Csángó füzetek 5. számában
meg is jelentettük. Kézenfekvő volt, hogy ezen az ünnepi megemlékezé-
sen Teodóz atya művelődéstörténeti munkásságának gerincét jelentő
népének legyen a fő téma, mégpedig úgy, hogy az egész Kárpát-meden-
cét befogjuk, nem hagyva ki természetesen Etelközt sem. Hiszen a Győri
Bencés Gimnázium tanára akkor már évtizedek óta gyűjtötte a népéneke-
ket a moldvai csángók körében, és a Kárpát-medence más területein is,

és akkor már több mint tíz esztendeje maga is búcsúvezető volt. Minden
augusztus 15-én ő vezette a Bákó és a Román környéki csángókat a bu-
kovinai Kácsikára, a Nagyboldogasszony-napi búcsúra, ahol és amikor, a
jászvásári római katolikus egyházmegyében a „román katolikus” egyházi
tolerancia nagyobb dicsőségére, évente egyetlen alakalommal engedélye-
zik – pontosabban eltűrik – a katolikus csángók számára szolgáltatott ma-
gyar anyanyelvű, hivatalos misét. Teodóz atya pénzt szerzett – többször
a Lakatos Demeter Egyesület is segítette –, autóbuszt vagy autóbuszokat
bérelt, és csángó segítőivel, falvanként rendszerint 10-10 asszonyt, esetleg
fért gyűjtöttek össze Bákó környékéről, a Tázló és a Beszterce mentéről
és már a buszon vagy ott, a lengyel katolikus lakosságú helyszínen gyako-
rolták magyarul a mise liturgikus elemeit, hogy az majd úgy mehessen,
mintha nem egy esztendőben egyszer kerülne rá sor. Mert az Atya nem
csak vezette a búcsúsokat e jeles zarándoklatra, hanem rendszerint a mi-
sét is ő szolgáltatta néhány Erdélyből való paptársával. Jáki Atya halála
óta pedig Berszán Lajos atya, a gyimesfelsőloki Árpád-házi Szent Erzsébet
középiskola alapítója teljesíti ezt a nemes szolgálatot.
Elnökünk születésének 75. évfordulója tehát jó alkalom volt arra, hogy
ha csak jelképesen is, összegyűjtsük a Kárpát-medence vallásos népéne-
kekkel foglalkozó szakembereit, énekeseit és együtteseit, hogy ünnepi
rendezvényen tisztelegjenek Jáki Sándor Teodóz és munkássága előtt.
Elhangzott Szabó András előadóművész tolmácsolásában Nagy Gáspár
Énekpróba című, Jáki Teodóznak ajánlott verse. Tisztelgő előadást tar-
tott: dr. Bíró László püspök, a budapesti Központi Szeminárium rektora
(A hetvenöt esztendős Jáki Sándor Teodóz), továbbá Ág Tibor népzene-
kutató Nagymegyerről (Vallásos népi énekek a Felvidékről), Jókai Mária
tanár a felvidéki Aháról (Népénekek a Zobor-vidéken), Kónya Sándor
mérnök a délvidéki Csókáról (Népénekek Észak-Bánátban), dr. Tánczos
Vilmos egyetemi tanár Kolozsvárról (Bogdánfalvi szentemberek és népi
énekeik), dr. Barna Gábor egyetemi tanár Szegedről (Egy kunszentmár-
toni előénekes és énekei), Harangozó Imre tanár Újkígyósról (Jézus
szenvedésének stációi a paraszti szájhagyomány tükrében), és Kővári
Réka tanár Vácról (A Kájoni Cantionale énekei a moldvai csángók között).
Énekszóval közreműködött Ferencz Éva, Nyisztor Ilona, Petrás Mária
és dr. Laczkó Mihály, valamit Moldvából, Vajdaságból, Baranyából és a
Zobor-vidéktől érkezett népénekesek.
A népének „a népi nyelvű egyházi énekek hagyományos rétege, a hívők

szélesebb körében elterjedt vallásos tartalmú lírai dal, mely többnyire a
hívők szélesebb körében elterjedt, vallásos tartalmú lírai dal, többnyire al-
kalmi jellegű, egyházi szertartáshoz közvetlenül rendszerint nem kapcso-
lódik, és nem is mindig jóváhagyott.” (KATONA–RAJECZKY 1980. 714.)
A népénekek sorában népszerűek a Mária- és a búcsúsénekek, a magyar
szentekről, vértanúkról szóló szöveges dallamok, amik hagyományosan
főként a kalendáris szokásokhoz kötődnek. A születésnapi rendezvényen
elhangzott előadások elsősorban a népénekeknek a vallásos emberek
közös éneklésében játszott szerepével, a búcsújárás alkalmain betöltött
funkciójával foglalkoztak. A népénekek közösségteremtő, közösséget for-
máló és összetartó szerepével tehát, ami különösen a kisebbségben élők-
nél az anyanyelv használatát, őrzését, az összetartozás tudatának erősö-
dését szolgálja. Vallásos közösségekben pedig ezek éneklése jelentheti a
zenei műveltséget és általában a közművelődést.
Teodóz atya és a Lakatos Demeter Csángómagyar Kulturális Egyesület
szép és emlékezetes együttműködése volt, amikor síremléket állítottunk
és avattunk a mekényesi temetőben Simon Ferenc Józsefné Fazakas Ilo-
na, a Népművészet Mestere sírjára. A II. világháború idején és azt köve-
tően Moldvából Baranya megyébe telepedett csángók között többen meg-
kapták a Népművészet Mestere címet, de az elhunytak közül csak neki
nem volt falujában kőből készült síremléke. Pedig Ilona néni, akit 1932-
ben „fedezett föl” a Lészpeden járt Domokos Pál Péter, később énekelt
Kolozsváron Jagamas Jánosnak, Budapesten Kodály Zoltánnak, sokat
gyűjtött tőle többek között Erdélyi Zsuzsa és Marosi Júlia is. A Lakatos
Demeter Egyesület a kétezres évek elején gyűjtést kezdeményezett tagjai
és azok között, akik ismerték és becsülték Simon Ferenc Józsefné tudását
és művészetét. Az adományokból készült síremléket 2008. október 26-án
avattuk föl a mekényesi temető vadgesztenyefái alatt. Az ünnepi beszédet
dr. Domokos Mária, az MTA Zenetudományi Intézetének vezetője mond-
ta, s a síremléket Jáki Sándor Teodóz szentelte meg. Az avatáson nemcsak
a Mekényesen élő rokonok és leszármazottak vettek részt, de a Lészpeden
maradt családtagok képviseletében Ilona néni egyik unokája és ükunoká-
ja is eljöhetett. Utána Mekényes önkormányzata vendégül látta a megje-
lenteket és megnéztük Lugossy László Csángómagyarok című, Domokos
Pál Péterről, Simon Ferenc Józsefnéről, valamint testvéréről és lányáról
készült lmjét.
A csángókkal együtt érzők és értük aggódók örök bánata marad,

hogy Teodóz atyának az újabb és újabb, önmaga által vállalt és mások
által rárakott feladatai mellett nem jutott ideje az összegyűjtött nép-
énekek feldolgozására, vagy legalábbis rendszerezésére. Hagyatékáról
bizonytalan és ellentmondásos híreket hallunk, kétséges, hogy ki vagy
kik fogják közkinccsé vagy legalább a tudomány számára hozzáférhető-
vé tenni gyűjtéseit? A Lakatos Demeter Egyesület részéről annak ide-
jén megpróbáltuk, de kudarcot vallottunk. Németh Istvánnal, az MTA
Zenetudományi Intézetének munkatársával igyekeztünk őt rábeszélni,
hogy legalább egy dvd-re való népénekgyűjteményt megjelentethessünk
a 75. születésnapjára. Sokáig alkudoztunk, határidő határidőt követett,
Teodóz atya újabb és újabb terminusokat mondott: mikorra szedi össze
a felvételeit, amikről kiválogathatjuk a hanganyagot. Míg aztán Németh
Istvánnal felajánlottuk, hogy elutazunk Győrbe és segítjük összeállítani
a megjelenésre szánt anyagot. Még ebbe is belement, de néhány nappal a
találkozó előtt szinte idegesen utasította el a segítséget, mondván, most
nem ér rá ezzel foglalkozni. Mit tehettük mást, szomorú szívvel vettük
tudomásul döntését, s csak sejteni mertük: a gyűjtött anyag rendezet-
lensége miatti aggodalmában utasította el segítő szándékú együttmű-
ködésünket. A témára, legalábbis a Lakatos Demeter Egyesület részéről
nem is tértünk vissza, utóvégre nem alkalmazhattunk erőszakot. Csak
reménykedtünk, hogy idővel jobb belátásra jut, vagy másvalaki eredmé-
nyesebben tud majd segíteni. A magam részéről még mindig reményke-
dem, hogy a győri bencés rendház szekrényeiből, pincéiből vagy ki tudja
honnan, előkerülnek majd az Atya gyűjtéseit tartalmazó hanghordozók,
és méltó kezekbe jutva, betöltve hivatásukat, eljutnak az érdeklődő utó-
korhoz.
Jáki Teodóz atya másik adóssága, amit – szinte gyónási titokként – vitt
magával a sírba, a moldvai katolikus papokra vonatkozó ismereteinek,
véleményének és megérzéseinek világa. Bár sokszor emlegette előadása-
iban, hogy milyen fontos az igazság keresése és kimondása, szóban vagy
írásaiban soha nem hányta a moldvai csángókat eláruló paptársai szemére
vétküket. De a különböző alkalmakkor elhangzó, szolidan ítélkező szavait
hallva gyakran eszembe jutott a kufárokat templomból kihajtó Krisztus.
Hatalmas és pótolhatatlan az az érték, amit a Csángókról, igaz tudósítá-
sok című könyvében – akkor még csak – hetvenegy csángóföldi útjának
tapasztalataiból párlatként leszűrt és megfogalmazott. De legalább ilyen
fontosak, legalább ilyen nélkülözhetetlenek lennének azok a meglátásai,

felismerései, amiket nem írt meg ebben a könyvben. Mire gondolok?
A moldvai magyarok sorsa évszázadok óta a római katolikus papok
kezében van. A politikusok, a milicisták, a szekusok inkább csak a sta-
tiszta szerepét játszották ebben a nagy és szégyenletes színjátékban. A
csángómagyarok sorsával foglalkozó, de a papok dolgait inkább kívül-
ről szemlélő „világi” néprajzgyűjtők, -kutatók igen nagy izgalommal és
reménykedéssel várták, hogy a Teodóz atya által megtörölt ablakon ke-
resztül bepillanthatnak abba a homályos világba, ami a moldvai „román
katolikus” klérus tevékenységét, indítékaik belső mozgatórúgóit jellemzi.
Én legalábbis sokat tűnődtem azon, miként tudják ezek a csángó szülőktől
való, sokszor saját édesanyjuk nyelvének ellenségeivé nevelt papok lelki-
ismeretükben összeegyeztetni a krisztusi tanításokat azzal, amit híveikkel
művelnek. Hiszen még a frissen asszimilálódott neoták elborult buzgal-
mát is vissza kellene fognia a papi hivatás máshol oly fontos erényének,
a türelemnek, a megértésnek és a szeretetnek. Mindig reménykedtem – s
talán így voltak mások is –, hogy Jáki Teodóz, aki papi hivatása, olasz
és latin nyelvtudása segítségével úgy kommunikálhatott moldvai kollégá-
ival, ahogy közülünk kevés világi halandó, ha nem is hatolt be lélekbúvár-
ként ennek a sötétségnek a mélységeibe, talán föllebbent néhány fátylat a
moldvai katolikus papok üdvösségének illuzórikus, nehezen felfogható és
elfogadható világáról.
Ezekkel bizony jószerivel adós maradt Jáki Teodóz atya. De azért ha
gondosan végigolvassuk csángókról szóló igaz tudósításait, jól érzékel-
hetjük semmivel sem helyettesíthető felkészültségéből eredő sajátos lá-
tásmódját, megérzéseit, közvetett utalásait. S ha a renegátnak tekinthető
– bár ő nem szerette ezt a kifejezést – moldvai katolikus papok belső lelki-
világáról, az önmagukkal való kiegyezésük ellentmondásos mechanizmu-
sáról nem is kapunk alapos elemzést, az állapot összetevőiről sokat elárul
nekünk, hiszen a könyv címében igaz tudósításokat ígér.
Tudjuk, hogy a jászvásári római katolikus püspökség engedélyezése
fejében 1884-ben a csángók elrománosítására vállalkozó moldvai papság
módszeresen igyekezett eltüntetni a moldvai csángómagyarok hagyomá-
nyos kultúrájának már amúgy is pusztulóban lévő emlékeit. Jáki Teodóz
elsősorban fő szakterületén, az egyházzene és a népének világában éri tet-
ten ezt a tudatos pusztítást. Először a szép, régi, magyar egyházi énekeket
fordították románra, ami nem új dolog: Pertás Incze János már másfél
évszázada kesergett miatta. Aztán a már egyre inkább románul énekelt,

de a bizonytalan identitású hívek fülében még a magyarra emlékeztető
értékes, középkori gyökerű dallamok helyett Európa nyugati feléből beho-
zott „vallásos csasztuská”-kat, „zenei limonádé”-t igyekeztek terjeszteni.
Ennek komolytalanságát érzékeltette Jáki Atya bölcs humorral, azzal a
megjegyzésével, hogy Jézus Krisztus mindnyájunknak üzen, de nem biz-
tos, hogy Hófehérkével és a hét törpével. Aminek következtében a csángó
falvak templomaira korábban jellemző, tele torokkal hangzó hatalmasan
zengő éneklés mára a már betört kántor és a betanított gyermekekből álló
„kórus” vékony kis hangjaira szűkült. Így aztán a hagyományos énekeiktől
és énekeseiktől megfosztott gyülekezetben nincs már előénekes, nem érvé-
nyesül – mint Jáki atya írja – „a közösségi éneklés szent titka, lendülete-
csodája”. Hasonló célból tiltják a csángó kántor – a deák – tartós jelenlétét
a házaknál történő halottvirrasztásokon. Nehogy anyanyelvén – horribile
dictu! –, magyar énekkel, imádsággal búcsúztassák az elhunytat. Ünnepei-
ken, különösen egy-egy bérmálás alkalmával, csak a hitványabb, csicsás, új
stílusú szőttesekkel díszíthetik templomaikat és a kerítéseket, olyanokkal,
amik ízléstelenségükben immár semmiben sem különböznek a román fal-
vak ugyancsak elgiccsesedett „népművészetétől”. A hagyományosan szép,
geometrikus díszítésű, „saját” csángó falravalókat, padravalókat pedig –
mint holmi „régiségeket” – leparancsoltatja a páter, így fosztva meg őket a
anyanyelvük után immár az „anyaművészetüktől” is.
Jáki Sándor Teodóz pedig járta a csángó falvakat, a csángó templo-
mokat, a csángó házakat. Járta, megnézte, és meg is látta, ami jellemző
és amit látni kell. A látottakat és a hallottakat elraktározta emlékezetében
és megalkotta róluk a véleményét. Amit a felületes, párnapos, párhetes
moldvai szemlélődőkből lett „csángószakértők” éppen csak megpillantot-
tak, azt ő összevetette az évtizedekkel előbb, száz kilométerekkel arrébb
látottakkal, s leszűrte magában a tanulságot. És a Moldvát ötvenedszer,
századszor, százvalahányadszor megjáró Teodóz atyában, a csángóból lett
„román katolikus” papok zavart lelkivilágába mindnyájunk közül a legmé-
lyebben bepillantó népénekgyűjtőben összeállt a kép, amiből kiderül az
az átgondolt, ördögi praktika, amelynek kiterjedt taktikai elemei egyetlen
célt szolgálnak: a katolicizmus ortodoxia körében való terjesztése álcázott
feladatának teljesítését, a katolikus csángómagyarok elrománosítását.
A folyamat lényegét tizennégy pontban foglalta össze, noman „negatívu-
mok”-nak nevezve a tömény hazugságáradatot, amibe a moldvai, magát
„román katolikus”-nak nevező papság süllyedt. Teodóz atya kíméletlen

igazságérzettel, ugyanakkor sokszor lelki atyához méltó bölcs humorral
veszi számba ezeket az „érthetetlen” – vagy nagyon is érthető – „ellent-
mondásokat”.
Merem remélni, hogy Teodóz atya csángókra vonatkozó lenyűgöző tá-
jékozottságához a Lakatos Demeter Csángómagyar Kulturális Egyesület
elnökségével járó feladatok és az így kialakult kapcsolatok is hozzájárultak.
Talán mi is segítettünk abban, hogy a csángókért vállalt szolgálatát minél
eredményesebben végezhesse. Talán reménykedhetünk abban is, hogy nem
csak mi tanultunk és kaptunk tőle meghálálhatatlanul sokat, de mi is ad-
hattunk neki, hozzájárulhattunk munkásságának eredményeihez. Hozzánk
való ragaszkodásának jelét látom abban, hogy könyvének utolsó két sorá-
ban ezt írta: „A Lakatos Demeter Egyesület vállalta, hogy bátor képviselője
lesz a csángó-ügynek és a csángómagyarok teljes igazságának.”
Ezt az elkötelezett szellemi örökséget kell továbbvinnie a Lakatos De-
meter Csángómagyar Kulturális Egyesület minden tagjának, vezetőjének…
Az igazsághoz közelítve
1
Pozsony Ferenc a moldvai magyarokról
Nem ismeretlen számomra Pozsony Ferencnek a moldvai csángó magya-

rok hagyományos műveltségére vonatkozó összefoglaló könyve, noha ed-
dig csak a három esztendeje megjelent, román nyelvű változatát (Ceangăii
din Moldova. Asociaţia Etnogracă Kriza János. Cluj, 2002) láttam. Sietek
megjegyezni, hogy ez a most megjelent, magyar nyelvű kötet lényegesen
gazdagabb, és ez így is van rendjén. A szerző beépítette könyvébe az újabb
kutatások eredményeit, az azóta feltárt források révén megnyílt frissebb
adatokat, szempontokat.
Mindenfajta tudomány eredményes műveléséhez szükséges, hogy
időről időre elkészüljön egy-egy szintézis, összefoglalás a vizsgált téma-
körben, hogy széttekintsünk a munkapadon vagy a csatatéren, és számba
vegyük, mit tudunk az adott témakörben – és mit nem. Ilyen széttekintés,
fölmérő mustra ez a könyv, alkalmat ad a tudott dolgok rendszerezésé-
re, az erők összegyűjtésére, a feladatok kijelölésére. Pozsony Ferenc jól
kihasználja a kolozsvári egyetem néprajzi tanszéki műhelyének lehetősé-
geit, bár a famulusok nyilvánvalóan nála sem azonos eredményességgel
és színvonalon dolgoznak, valamit azért mindenki letesz a közös asztalra.
Igazi műhelymunka eredménye tehát ez a könyv! Másfelől magán viseli
a moldvai magyarsággal foglalkozó jelentős néprajzi munkák túlnyomó
részének azon sajátosságát is, miszerint a kutató személy tudományos té-
mája vizsgálata és bemutatása során képtelen megőrizni a – manapság
egyébként divatos – hűvös távolságtartást, ami rendszerint nem is válik a
kutatómunka javára, s a tárgyilagosságnak legföljebb a látszatát kelti. Po-
zsony Ferenc, akárcsak az előtte járók – Csűry Bálint, Domokos Pál Péter,
Lükő Gábor és a többiek – a moldvai magyarság kutatását nem csupán
etnográai és folklór témának tekinti, hanem egy sajátos magyar népcso-
port sorskérdésének is.
A Bevezető fejezetben a szerző tisztázza témája koordinátáit. Foglal-
kozik a csángó népnév és a csángó etnikum eredetéről szóló elméletekkel,
anélkül, hogy egyértelműen letenné a garast egyik vagy másik mellett, de
1
Pozsony Ferenc: A moldvai csángó magyarok. Megjelent az Európai Folklór Intézet
Örökség sorozatában. Gondolat Kiadó–Európai Folklór Intézet. Bp. 2005
382 AZ IGAZSÁGHOZ KÖZELÍTVE
azért érzékelteti, hogy melyiket tartja komolynak vagy éppen komolyta-

lannak. A csángók eredetét tapogató elméletek sokfélesége természetesen
jórészt abból ered, hogy a moldvai magyarok különböző csoportjai eltérő
időben, más-más helyekről és különféle történelmi szélfúvások vagy ép-
pen viharok nyomán kerültek mai lakóhelyükre. Mégis sajnálatos, hogy a
legtöbb zsurnaliszta, és sajnos sok jó szándékú politikus is – a dolgok ré-
szükről mutatkozó áttekinthetetlensége miatt – úgy áll a kérdéshez, hogy
a „csángók eredetéről sokféle elmélet létezik”, mintha bizony ezt a sokfé-
leséget nem eredetük sokrétűsége okozná. Egy kis iróniával azt mondhat-
juk: ebből is látszik, hogy a csángók magyarok, hiszen a mi eredetünk is
„sokféle”, nem úgy, mint az olyan népeké, ahol a hatalom diktatúrája vagy
a diktatúra hatalma dönti el, melyik az egyedüli üdvözítő eredetmonda.
A magam részéről örvendetesnek tartom, hogy Pozsony kinyitotta az
ajtót – vagy talán leverte a lakatot – a moldvai csángók magyar anyanyel-
vű hányadával kapcsolatosan Tánczos Vilmos, egyébként rendkívül alapos
és tisztességes, de talán túl szigorúan becsült létszám adatát tartalmazó
ajtóról azzal, hogy a 62 ezres számot „közel százezerre” módosította. Nem
hiszem ugyan, hogy a különbség csak a városban élő s magyarul beszélő
csángók korábbi gyelmen kívül hagyásából származna, de a szívemhez
és az eszemhez is közelebb áll ez a most Pozsony Ferenc által is elfogadott
számhatár.
Történetesen ebben a bevezető fejezetben kapott helyet Dumitru Mărti-
naş, bizonytalan identitású és kétes egzisztenciájú moldvai renegát kato-
likus elméleteinek bírálata. Bár erre szinte bármelyik fejezetben lett volna
szükség és lehetőség, de igazat kell adnunk a szerzőnek abban, hogy nem
érdemes ágyúval lőni a bolhát. Mărtinaş dilettáns és rosszindulatú nyel-
vészkedései azonban módot adtak Pozsony Ferencnek arra, hogy értékes
nyelvtörténeti adatokkal ismertessen meg bennünket, akár a „sziszegő ro-
mán nyelvjárás”-ra vonatkozó légből kapott föltevések, akár a ’sógor’ szó
régi magyar megfelelője, a ’ler’ szó románból való eredeztetésének kriti-
kája során.
A Magyarok Moldva történelmében című fejezetben Pozsony Ferenc
bemutatja, hogy túlnyomó részben román történészek munkái alapján is
meg lehet írni a csángók „igaz történetét”. Mégpedig nem is akármilyen
szerzőket idéz ebből a célból, hanem éppenséggel a román történetírás
legkiválóbbjait: V. A. Urechiát, Miron Costint, Dimitrie Cantemirt, Ioan
George Lahovarit, Radu Rosettit, Gheorghe Năstasét, valamint Nicolae
POZSONY FERENC A MOLDVAI MAGYAROKRÓL 383
Iorgát, akiről még ellenségei sem állíthatták, hogy elfogult lett volna a
magyarok javára. De fölvonultat olyan szerzőket is, akik eddig nem vol-
tak benne a csángókkal foglalkozó tudományosság köztudatában, mint
a Románia történeti szótárát szerkesztő Octav George Leccát vagy P. P.
Panaitescut, aki új és jó adatok alapján, elfogulatlanul foglalkozik a Kár-
pátokon túli „magyar behatolással”. Ebből a fejezetből egyértelműen kide-
rül, Moldva történelmét nem lehet megírni az ott élő magyarok gazdasági,
kulturális, társadalmi, egyházi szerepének elhallgatásával, vagy akár csak
mellőzésével.
Pozsony Ferencnek könyvében sikerült az eddiginél árnyaltabb képet
rajzolnia a lengyel hatalmi politika moldvai magyarok sorsára gyakorolt
hatásáról. Úgy tűnik, hogy a hagyományosnak tekintett és gyakran emle-
getett lengyel–magyar barátság sok tekintetben visszafogott fogalmazásra
késztette a kérdéssel korábban foglalkozó magyar történészeket. Pozsony
új forrásai alapján markánsabban kibontakozik a lengyel királyság és a
lengyel katolikus egyház 16–17. századi moldvai orientációja, s a moldvai
katolikus magyarok két malomkő – vagy talán két tűz – közötti helyzete.
Ugyancsak új források alapján vázolja a szerző a csángók szerepét a 20.
század elejei moldvai parasztmegmozdulásokban. Szerencsés, hogy e té-
ren felhasználta Gazda József páratlan értékű dokumentációs anyagát is,
amit egyébként is csak ajánlani tudok minden néprajzkutatónak. (GAZDA J.
1980., 1993a., 1993b.)
Az egyházi élet a moldvai magyar közösségekben fejezet a moldvai
római katolikus egyházzal és a katolikus klérussal foglalkozik. A szerző-
nek számos új forráscsoportot sikerült bevonnia az eddig ismert képek
árnyalásába, így sok új adatot, összefüggést ismerünk meg a protestáns
vallásoknak és egyházaknak moldvai kapcsolatairól, az itt élő magyarság
életében játszott szerepükről. Ugyancsak új források alapján, a 20. szá-
zad derekán zajlott eseményekről írott részben olvashatunk a fasizálódó
Romániában egyre féktelenebb és immár rasszista alapokra helyezett
magyarellenességről. Pozsony Ferenc itt közvetíti az olvasónak a mold-
vai katolikus papság azon teóriáját, miszerint ők csak azért hazudták a
csángókat románnak, hogy megmentsék őket a Szovjetunióba való depor-
tálástól. Ezzel a merőben új, korábban sohasem hallott elmélettel, amik
az újabb, Jászvásáron és máshol megjelenő, csángó településekkel fog-
lalkozó monográákba csempészve láttak napvilágot, úgy érzem, vigyáz-
nunk kell. Hiszen tudjuk, hogy – számos korábbi jelenséget most nem
említve – az 1880-as években, az újonnan fölállított jászvásári püspökség

azonnal teljes erejével fellépett a csángók magyarsága ellen, pedig akkor
senki sem akarta „deportálni a moldvai magyarokat”. Másfelől az 1950-es
években, mikor a világi politika – tudjuk, hogy porhintésképpen, de – szá-
mos moldvai csángó településen engedélyezte a magyar nyelv valamilyen
formában történő oktatását, a moldvai római katolikus klérus – biztosan
nem szovjet elvárásra, hanem teljesen magánszorgalomból – dühödten
támadta ezt a gyakorlatot. A csángók által ugyancsak igényelt anyanyelvű
vallásgyakorlatról pedig hallani sem akart, de nem akar ma sem, mikor a
„szovjet veszedelemre” már aligha hivatkozhatnak. Kérdés tehát, hogy föl-
menthetjük-e a moldvai katolikus egyházat a minden krisztusi szeretetnek
és tanításnak ellentmondó magatartás vétke alól, még ha talán voltak is az
oroszok részéről olyanfajta eltévelyedések, amikre ma a jászvásári egyházi
vezetés hivatkozik? Ez az újonnan előrángatott magyarázkodás több kér-
dést is fölvet. Lehet-e egy korábbi hazugságot egy újabbal közömbösíteni?
Mennyire tekinthetjük az e téren újabban kiszivárogtatott beismeréseiket
a moldvai katolikus papság damaszkuszi útja első állomásának? Tudom,
hogy a történelemben általában nem az erkölcs irányítja a dolgokat, leg-
többször ilyesmi még csak számon sem kérhető, de azt hiszem, rendkívül
óvatos és több felől ellenőrzött kritikával kellene fogadni a megtérésnek
ezeket a különös jelenségeit.
A moldvai magyarok történeti tudatával foglalkozó fejezet jól ösz-
szegzi a témával kapcsolatos ismereteket. Megkülönböztetett elismerés
illeti a Pozsony Ferenc vezette kolozsvári néprajzi műhely e téren végzett
kutatásait, aminek eredményeként, ha szűk körben is, de pontos ada-
tokkal alátámasztva érzékelhetjük, miként vélekednek maguk a csángók
a magyarsághoz való kapcsolatukról. Kevesebbet tudunk arról a – jobb
szó híján – „kettős identitás”-nak nevezhető állapotról, amiről talán a
nnországi svédek vagy a svájci franciák, esetleg a különböző országok-
ban élő aromânok tudnának mesélni, legtöbbet azonban a középkori
Magyarország szászai, horvátjai és más, hungarus tudatú nemzetiségei
tudhattak. Nagyon fontos tehát a történeti tudat mellett általában az
identitás megjelenési, megélési formáinak elmélyült vizsgálata. A mold-
vai csángómagyarok esetében, mint a megvakult embernél a többi ér-
zékszervnek, megnő az identitás egyéb tényezőinek jelentősége. Koránt
sincs feltárva ez a téma, de van némi ismeretünk arról, hogy a magya-
rul már nem vagy csak elvétve beszélő csángók körében milyen sok ma-
gyar népdal, ballada, keserves vagy mondjuk inkább úgy: népdaltöredék,

balladatöredék él. Mint ahogy a ráolvasásoknak, gyermekaltatóknak,
hejgetés-szövegeknek is fel-felbukkan egy-egy eleme, a magyar nyelvet
már elfelejtő falvak öregjeinek gyermekkori emlékeiben. Igen, őket a val-
lásukon kívül ezek a keserves- vagy imádságtöredékek is megkülönbözte-
tik az ugyanabban a faluban, vagy a szomszédosban élő, ugyancsak román
nyelven beszélő ortodox vallásúaktól. Ilyen identitást őrző tényező lehet
még a tánc, a népszokás, a hiedelem és a népélet számos más eleme is,
aminek kutatásával még adósak vagyunk. Hiszen nemcsak anyanyelv lé-
tezik, hanem – egy kis erőltetettséggel – anyatorok és anyaláb, sőt – gon-
doljunk csak bele – még anyagesztus is, hiszen estenként a mozdulatok is
jellemzőek lehetnek egy-egy kultúrára.
A moldvai „magyar nyelvű folklór” – hogy Pozsony Ferenc pontos
megfogalmazását használjam – a csángók hagyományos műveltségének
talán legjobban kutatott területe. A szerző azonban e téren is tudott újat
hozni a Samanizmus és a medvekultusz Moldvában téma földolgozásá-
val. Hasonlóan jól, ha nem is a legjobban kutatott témakör a moldvai
csángómagyar nyelvjárás, ami még ma is fő ismérvét jelenti a moldvai
magyarság etnikai tagolódásának. Egyúttal talán ezen a területen kell
szembenéznünk a csángókkal foglalkozó tudományosság legnagyobb
adósságával. Nem hallgathatom el ezen a helyen sem, hogy mekkora hiá-
tusnak tartom a Szabó T. Attila, Gálffy Mózes és Márton Gyula kétkötetes
Moldvai csángónyelvjárás atlasza anyagának „parlagon heverését”. A
megismételhetetlen körülmények között gyűjtött anyag néprajzi és nyel-
vészeti értékei sajnálatos módon nincsenek feldolgozva, pedig talán Szabó
T. Attila születésének 2006-ban esedékes századik évfordulójára meg kel-
lene – meg kellett volna – valósítani e páratlan érték közkinccsé tételét,
vagy legalábbis hozzá kellene kezdeni ehhez a fontos munkához, hogy mi-
nél teljesebb képünk legyen a moldvai magyarok Európai Unió szerint is
értéket jelentő, középkori gyökerű nyelvjárásáról.
A könyv Gazdasági élet régen és napjainkban című része arról győz
meg, hogy a moldvai magyarok legkevésbé kutatott területe a gazdasá-
gi élet, s általában az anyagi kultúra területe. Úgyszólván semmit, de a
hagyományosan szellemi néprajznak tekintett témakörökhöz képest min-
denképpen jóval kevesebbet tudunk a moldvai magyarok gyűjtögető te-
vékenységéről, az úgynevezett ősfoglalkozásokról, de a szántóföldi és er-
dőgazdálkodásról, az állattartásról, állattenyésztésről sem sokkal többet
– bár ez a helyzet a könyv megjelenése óta kedvezően változott. A témakö-

rökkel kapcsolatos gyűjtések és kutatások hiányos volta megmutatkozik a
könyv gazdasági fejezetének vérszegénységében. Közismert, hogy a nép-
élet kutatása során általában, Erdélyben pedig mindenképpen háttérbe
szorult a földművelés, az állattartás, egészében a gazdaság vizsgálata.
Jóval többet tudunk meg Pozsony Ferenc könyve alapján a moldvai
csángó falvak társadalomszerkezetének helyzetéről és alakulásáról, ami-
nek részletes és rendszerezett bemutatása azért is fontos, mert ennek a
népcsoportunknak a társadalmi strukturálódásáról eddig szinte csak any-
nyit tudtunk, hogy kialakulatlan, csökevényes és kezdetleges. Ebből a feje-
zetből azonban már bontakozik valami, mégpedig úgy tűnik, egyre jobban
felismerhető körvonala annak, hogy talán mégiscsak volt valami társadal-
mi szerveződés a csángó falvak közösségében, elsősorban a szántók, vala-
mint a legelők, s talán az erdők használata terén. Ugyancsak újat hozott
Pozsony könyve a faluközösségen belül (és kívül) a nemzedékek és a nemi
csoportok közötti kapcsolatok erővonalainak felvázolásával.
Külön könyvet lehetne – és kellene – összeállítani a moldvai csángók
érdekvédelmi törekvései 1989 után témakörben. Pozsony Ferenc köny-
vében ezzel csak egyetlen fejezet foglalkozik, de az rendkívül tartalmas
és alapos, pedig még így is sok minden hiányzik belőle. Talán nem túlzás,
ha úgy fogalmazok, hogy a moldvai csángó magyarok sorsában az elmúlt
évtizedekben több jelentős és pozitív változás történt, mint annak előtte
évszázadokon át, noha alapvetően kedvező fordulatra mindmáig nem ke-
rült sor. Jól tükrözi a történések és a változások sokféleségét ez a fejezet,
amit, azt hiszem, elsősorban azok tudnak, tudunk értékelni, akik nemcsak
áttételesen, de közvetlenül – hogy úgy mondjam a magunk bőrén – ér-
zékelhettük a moldvai csángómagyarok 1989 előtti sorsát vagy – divatos
szóval –: sorstalanságát. Csak remélhetjük, hogy ennek a könyvnek egy
közeljövőben esedékes bővített kiadásában az érdekvédelmi törekvések
mellett már az érdekérvényesítés eredményeiről is szó eshet.
Végezetül elmondhatjuk, hogy a moldvai csángó magyarok történel-
mének, néprajzának kutatása ma idült forráshiányban szenved. A recens
anyag gyűjtésének lehetőségei az egykori Etelközben is fogyóban vannak,
az írott forrásokat pedig továbbra is hét lakat alatt tartják, bár a kiska-
puk megnyitása elkezdődött, s előbb-utóbb talán eljuthatunk a csángók
múltjának feltárásához szükséges levéltári anyagokhoz is. Minden új for-
rástípus feltárása hatalmas előrelépést jelenthet tehát a kutatásban, s azt
hiszem Pozsony Ferenc könyvének legnagyobb értéke, hogy jelentősen

sikerült bővítenie a felhasználható források körét.
Persze ha most nem ismertetést, hanem lektori véleményt készíte-
nék A moldvai csángó magyarok című könyvről, akkor talán volna még
néhány szavam, egy-két ötletem, hasogatnám a hajszálat, fölpattannék
valamelyik vesszőparipámra. Fölvetném, hogy talán össze lehetett volna
vonni „A moldvai magyarok történelmi tudata”, valamint az „Identitás és
modernizáció” fejezetet, fölhívnám a szerző gyelmét néhány további iro-
dalomra, a képek aláírásában szereplő egy-két elírásra. De hála Istennek
nem lektorálom, hanem bemutatom Pozsony Ferenc kitűnő munkáját.
Ezért őszinte szívvel gratulálhatok a csángókkal foglalkozó szakirodalom
újabb jeles kötetéhez, és mindenkinek ajánlom érdeklődő gyelmébe.
Bibliotheca Moldaviensis1
A moldvai csángók könyvtára
Igen jelentős könyvsorozat magyar és román nyelven történő megje-

lentetéséhez fogott a moldvai magyarság hagyományos műveltségének
közkinccsé tételét évek óta felvállaló csíkszeredai Hargita Kiadóhivatal.
2000-től gondozza a moldvai csángók egyetlen folyóiratát, a Moldvai
Magyarságot; 2001-ben kiadta a magyar irodalom csángókkal foglalkozó
verseiből Mirk László által összeállított válogatást (Az ember ott a legfá-
jóbb magyar); és az ugyancsak általa megjelentetett Székelyföld folyóirat
is számos, csángó témájú írást közölt.
Az elegáns, kézbe és zsebbe simuló Bibliotheca Moldaviensis fő cél-
kitűzése, hogy mindkét nyelven hozzáférhetővé tegye azokat a magyar
és román szerzőktől való, a moldvai csángómagyarokra vonatkozó for-
rásmunkákat, amelyek nélkülözhetetlenek e nehéz életű népcsoportunk
múltja és művelődése iránt előítéletek és elfogultság nélkül érdeklődök
számára. A közléseket mindegyik könyvben komoly jegyzetapparátussal
ellátott értékelés egészíti ki, amely bemutatja a szerzőt, elhelyezi művét az
adott korban és vázolja a téma tudományos hátterét.
1. A sorozat első kötete Zöld Péter csíkdelnei plébános Batthyány Ignác

erdélyi püspökhöz 1781-ben írt jelentését tartalmazza. Annyira jelentős ez a
forrásmunka, hogy legtöbbször még a csángók magyarságát tagadó román
1
A Bibliotheca Moldaviensis sorozat kötetei: Pater Zöld. Zöld Péter Batthyány Ignác
erdélyi püspökhöz írt jelentése. Szőcs János: Zöld Péter élete és munkássága. 2002. 126
old. – Năstase. Moldvai magyarok 1646-ban a Bandinus-kódex nyomán. 2003. 127 old.
– Petrás. Petrás Incze János tudósításai. Domokos Pál Péter: Petrás Incze János élete és
műve. 2004. 175 old. – Bandinus. Bandinus-kodex. Bartha György: A Bandinus-kódex és
a moldvai csángómagyarok ügye a XVII. század derekán. 2004. 303 old. – Domokos Pál
Péter. Moldvai útjaim. Halász Péter: Domokos Pál Péter moldvai útjai. 2005. 339 old. –
Gazda László Codex. Halász Péter: Codex Gazdalaciensis. 2005. 511 old. – Rosetti. A
moldvai magyarokról és katolikus püspökségükről. Halász Péter: Radu Rosetti és a mold-
vai magyarok. 2006. 286 old. – Ferenţ. Ferenţ, Ioan: A kunok és püspökségük. Domo-
kos Pál Péter: Utószó. 2007. 231 old. – Jerney. Jerney János’ Keleti utazása a’ magyarok
őshelyeinek kinyomozása végett: 1845 és 1845. Halász Péter: Jerney János és a moldvai
magyarok. 2011. 387 old.
szerzők sem kerülhetik meg brossuráikban. A jászvásári püspökség csángó-

ellenes akcióit szervezők azonban mindeddig csupán vitatkoztak Zöld Péter
jelentésével, román nyelven azonban óvakodtak megjelentetni a szövegét.
Páter Zöld ugyanis felsorolja a Moldvában talált kilenc római katolikus
plébániát, néhány esetben megjelöli a lakosság számát, és közöl még négy
települést, amelyeknek részben vagy egészen katolikus, tehát túlnyomó
részben magyar a lakossága. A plébániák szűkszavú bemutatása mellett
a népéletről is szolgál néhány fontos adalékkal. A felkeresett magyar tele-
pülések közül Csöbörcsökkel foglalkozik a legrészletesebben, valószínűleg
itt érte őt a legnagyobb megrázkódtatás, látván a magyarság magáraha-
gyottságát, lelki gondozatlanságát. Végezetül megemlíti a néhai forrófalvi
kántor, Petrás Mihály 1671-ben kezdett, magyar nyelven írt naplóját, ami
– bár többen is jártunk utána – a mai napig nem került elő.
2. Ennek a naplóíró kántornak volt 19. századi leszármazottja Petrás

Incze János, az Egerben szentelt, később Pusztinában, majd élete vé-
géig Klézsén szolgáló tudós lelkész, egyike azon keveseknek, akik a jász-
vásári római katolikus egyházmegyében való szolgálatot össze tudták
egyeztetni a csángók javára végzett munkájukkal. A moldvai magyarokról
küldött jelentései a csángók tudományos megismerésének becses forrá-
sai, a Döbrentei Gábor kérdéseire adott Feleletek pedig megalapozták a
moldvai magyarság történeti-néprajzi kutatását. A harmincnyolc kérdés-
re adott válaszokból megismerjük a moldvai csángómagyarok 19. század
elejei életét. Olvashatunk létszámukról, településeikről, foglalkozásukról,
öltözetükről, mai lakóhelyükre kerülésükről, társadalmi rétegződésükről,
magyarságukhoz, nyelvükhöz való ragaszkodásukról, történelmi tudatuk-
ról, nyelvi sajátosságaikról, lelki gondozottságukról, szokásaikról, vallási
életükről. Ha jól meggondoljuk, ez volt a magyarság körében az első tuda-
tos, „kérdőívvel” végzett néprajzi gyűjtés, 1841-ben.
3. A következő kötet a bosnyák nemzetiségű Bandinus Márk 1646-ban

készült jelentését tartalmazza. Ez a páratlan értékű forrás 42, többségében
magyarok lakta településről ad hírt, a legtöbb esetben földrajzilag is beazo-
nosítható pontossággal. Bemutatja a falvak és a városok környezetét, termé-
szeti kincseit, lakóinak megélhetését, templomaik felszerelését. Különös, 17.
századi népszokásokról, csodákhoz kapcsolódó búcsújáró helyről, bajelhárí-
tó hiedelemről ad hírt. De a nehéz életű püspök nemcsak azt írta le a moldvai
BIBLIOTHECA MOLDAVIENSIS 391
körútjai során, amit a szemeivel látott, hanem azt is, amit füleivel hallott.
Különösen érdekelte a múlt, a sokszor már akkor is csak romokban megma-
radt magyar, katolikus történelem. Feljegyzéseiből ízelítőt kapunk a török és
a tatár pusztítások előtti, középkori Moldva virágzó életéről, s az ott élő ma-
gyarság kereskedelemben, valamint az iparosság terén betöltött szerepéről,
majd azt követő pusztulásáról. Számos jelentős moldvai városról és faluról
már csak azt jegyezhette föl, hogy „régen a magyarok híres faluja volt, most
szinte elhagyott”. Nem hallgatja el azt a mérhetetlen szenvedést sem, amit a
háborúk és éhínségek által sújtott tartományban nyomorgó katolikusok cse-
kélyke javaiért marakodó, különféle politikai érdekek szolgálatába szegődött
papok okoztak az elhanyagolt, lelki gondozás nélkül maradt híveknek.
4. Gheorghe Ioan Năstase, a jászvásári egyetem történész professzora

ennek a Kódexnek az anyagára, valamint a moldvai katolikusok 1926. évi
egyházi összeírására építette a Moldvai magyarok 1646-ben a Bandinus-
kódex nyomán című, összehasonlító történeti munkáját. Elsősorban arra
kereste a választ, hogy melyek a moldvai magyar betelepedés szakaszai
és milyen lehetett a magyarok letelepedési folyamata Moldva területén?
Tanulmányának legfőbb hozadéka, hogy megállapítja: Moldva középkori
magyar lakossága a 17. század derekára alaposan megcsappant, „elköltözés
vagy a moldvai román tömegekbe való beolvadás következtében” elveszett.
Năstase arra is fölgyelt, hogy a Szeret folyó baloldalán 1930-ben sorakozó,
magyar lakosságú települések Bandinus idejében még nem, vagy kizárólag
román lakossággal léteztek. Ebből arra a határvédő szerepre következte-
tett, amit a Szeret folyó „a magyar elem nyugatról keletre terjeszkedésében
betöltött”, s levonta a tanulságot, miszerint „ez volt a magyar állam keleti
határa a moldvai államiság létrejöttét megelőző időkben.”
Mely okok vezetnek a moldvai magyar közösség földrajzi elterjedésé-
nek visszaszorulásához? – teszi fel a kérdést az objektivitásra törekvő ro-
mán történész, majd több fontos tényezőt sorol fel, melyek mind az etel-
közi magyarság etnikai leépüléséhez, a magyar politikai érdekérvényesítés
hatékonyságának csökkenéséhez vezettek. „A moldvai magyar közösség
gyengülésének első jelentős oka, minden kétséget kizáróan a moldvai állam
létrejötte volt” – írja. Második tényezőnek a moldvai katolikus püspökség
hiányos szervezettségét említi, s ehhez kapcsolódik a harmadik körülmény,
az egyre jobban szervezetett ortodox román egyház erőszakos fellépése. En-
nek hatását erősítette a negyedik tényező: „egész sor magyar falu a moldvai
püspökségek és kolostorok birtokát képezte, s az ortodox hittérítői buzga-

lom ezekben a falvakban nyilván hatékonyabb lehetett, mint általában”.
Végezetül megemlíti a szerző a háborúkat és a járványokat, „amelyek meg-
tizedelték és szétszórták a lakosságot”.
5. Domokos Pál Péter 1929. és 1932. évi moldvai útjainak leírását tartal-
mazza az ötödik kötet. Ő volt az első felkészült néprajzgyűjtő, aki a csángók
közé ment, s tudta, mit kell keresnie és mit fog találni. Naplószerűek ezek
a följegyzések, a beszámoló mégsem egyszerű útleírás, nem is kronológia.
Szerzője ugyanis nemcsak térben, de időben is utazik. A látottak és hallot-
tak följegyzése mellett visszapillant az elmúlt századokra: mi volt, mi lehe-
tett itt ötven, száz vagy éppen több száz esztendővel ezelőtt? A moldvai ka-
tolikus papok túlnyomó részének ellenséges magatartása miatt a plébániák
könyv- és iratanyagába ő is csak elvétve tudott betekinteni, de amit néhány
tisztességes lelkésznél kijegyzetelhetett, az ma valóságos kincset ér.
Utazásai során elsősorban a moldvai csángó falvak ott deáknak neve-
zett kántoraira támaszkodott, akik az idegenszívű papok mellett – de fő-
ként helyett – az anyanyelvű vallásgyakorlat, a mélyen átélt katolikus hit
őrzői, megtartói voltak. Idős csángó emberek még ma is vágyakozva emlé-
keznek azokra az időkre, mikor falujuknak csak leányegyháza volt, és a ro-
mánul prédikáló, gyóntató pap csak évente néhányszor látogatta meg őket,
egyébkor a deákkal énekeltek és imádkoztak magyarul a templomaikban.
Domokos Pál Péter még találkozhatott a nagy moldvai kántor-nemzedékek
néhány jeles, már-már legendává vált személyiségével, a hívek által az óta
is nagy tisztelettel és szeretettel emlegetett véngyákokkal, akiket aztán a
renegát papok rendre eltiltottak vagy elüldöztek a szolgálattól.
Két, összesen fél éves időtartamú útján, a beszámolók szerint, több
mint ötven helyen fordult meg a szerző. Közöttük több olyan település is
szerepel, amelynek magyar lakosságáról Domokos Pál Pétertől tudjuk a
legtöbbet. E félszáz faluból azóta már jó néhányban kiveszett vagy erősen
meggyérült a magyar szó, a legtöbben azonban még ma is magyar a lakos-
ság anyanyelve. Másfelől több olyan települést ismerünk, amelynek kato-
likus lakossága ma is túlnyomó részben magyar, de ahová Domokos an-
nak idején nem jutott el, vagy legalábbis nem szerepel úti beszámolóiban.
6. A sorozat eddig megjelent köteteinek hatodika a Gazda László Codex.

Talán furcsa, hogy egy kortárs szerző „helyismereti lexikonára” ezt a pati-
nás szót használja, de mert a moldvai csángómagyarok számos középkori

elemet őrző archaikus műveltségéről, valóságos nyelvemlékekről van ben-
ne szó, mégsem tekinthetjük anakronizmusnak.
Akik a moldvai magyarok történelmével és hagyományos értékeivel fog-
lalkoznak, régóta ismerik Gazda Lászlónak, az ugyancsak csángókat is kuta-
tó Klára és József bátyjának nevét. Azon kevesek közé tartozik, akik a legne-
hezebb időkben, a furfangos székely észjárással kifundálható lehetőségeket
felhasználva, méghozzá nem is a könnyebben elrejtező magányos vitézek
módján, hanem diákcsapatok élén, hogy úgy mondjam az ellenség szeme
láttára, pionírexpedíciónak álcázott felderítő utakon, a legalitás vérfagyasz-
tóan veszedelmes lehetőségeivel élve, éveken át járta nyaranta a moldvai
magyar településeket, értékesnél értékesebb írott forrásokat és személyes
tapasztalatokat gyűjtve a Kárpátok keleti oldalán élő testvéreinktől. Míg
csak ki nem szorították őt is Moldvából. Mikor aztán az 1990 márciusá-
ban Sepsiszentgyörgyön induló Csángó Újság, majd utóda a Csíkszeredán
megjelenő Moldvai Magyarság közölni kezdte az egykori Etelköz magyar
lakosságú településeire vonatkozó, szócikk műfajú írásait, ezt a korábban
gyűjtött értékes anyagot is fölhasználta „csángó helytörténeti lexikonához”.
Ezeknek összegyűjtött és kiegészített szócikkeknek az anyagát adta
közre a Bibliotheca Moldaviensis legvaskosabb kötete. Szám szerint har-
mincöt település múltjával, művelődéstörténetével ismerkedhet meg az
olvasó. Az egyikről bővebb ismertetés született, a másikról szűkszavúbb a
közlés, melyikről mennyi forrásanyag és személyes tapasztalat állt a ren-
delkezésére. Márpedig a források rendkívül szűkösek, a hozzáférési lehe-
tőségek pedig ugyancsak mostohák. A jászvásári egyházi levéltár még a 19.
század elején leégett, az azóta keletkezett vagy összeszedett anyag pedig –
magyar kutató számára – gyakorlatilag hozzáférhetetlen. Az utóbbi, több
mint fél évszázadban aztán a világi levéltáraktól a román szekuritáté, az
egyháziaktól pedig a hasonló célokat szolgáló római katolikus klérus tartja
távol a valóság feltárásán és bemutatásán fáradozókat.
Így aztán a Gazda László Codex anyagának fontos részét jelentik a
helyi szájhagyományból szerzett ismeretek. De természetes is, hogy egy
ilyen népcsoportnál, amelynek magyarul értő és beszélő része a harmadik
évezredben is a szóbeliség állapotában él, anyanyelvű iskolák hiányában
felmenői nyelvén nem tud sem írni, sem olvasni, annak történelmi forrá-
sai között legalább olyan fontosnak kell tekintenünk az apáról úra szálló
szellemi örökséget, mint a Kárpát-medencén belül – mondjuk a 12–13.
század táján, amikor Anonymus mester számos, szájhagyományból átvett

elemből építette föl a magyarokról szóló krónikáját.
A könyvben szereplő harmincöt településből négy olyan moldvai város
– Bákó, Huszváros, Kotnár és Románvásár –, amelynek a múltban szá-
mottevő magyar lakossága volt, és jelentős a szerepük a moldvai magyar-
ság történetében. A 31 faluból kettő (Szabófalva és kirajzása, Ploszkucén)
az úgynevezett északi, három (Bogdánfalva, Diószén. Trunk) a déliként
számon tartott csángó etnikai csoporthoz tartozik. A többi falu magyarsá-
ga úgynevezett székelyes csángó.
7. Radu Rosetti azok közé a román történészek közé tartozik, akik nem
álltak be az hivatalos előítéletes történeti-politikai irányzatba, s úgy te-
kintettek a moldvai magyarok történelmére, mint feltárandó témára és
nem mint készen átveendő sémára. Emiatt nem esett a nacionalizmus ál-
tal gerjesztett újkori román történetírás csapdájába, munkáját nem pre-
koncepciókra építette, hanem saját tapasztalataira, kutatásának eredmé-
nyeire. A fejedelmi elődökkel rendelkező, nagybojári családból származó,
jó szándékú és nagy tudású történészben természetes módon felvetődött
ugyanis a kérdés: kik ezek a birtokán élő és dolgozó katolikusok, hon-
nan kerülhettek ide, mit tudnak róluk az írásos források? Saját kutatá-
sának eredményeiről előadást tartott a Román Tudományos Akadémián,
amit aztán le is közölt az 1905-ös évkönyv. Ennek szövege jelent meg a
Bibliotheca Moldaviensis hetedik kötetében.
Maga a tanulmány tizenegy, sajnálatosan rövid fejezetre tagolódik. Mold-
va magyar népességéről szól a számunkra talán legértékesebb, akiknek
az elszigeteltebb helyeken élők része már csak románul szól, de a „Szeret
völgy csángói mind beszélnek magyarul, a nők egy része pedig egyálta-
lában nem tud románul.” Rosetti, mivel születésétől kezdve benne élt a
moldvai valóságban, nem annak cáfolatával tölti idejét, nem háborodik
fel a tényeken, marad helye és ideje a fontosabb dolgokra. Mint több más
történész kortársa – Cantemirtől Iorgu Iordanig –, ő is hangot ad véle-
ményének, hogy a Moldvai Fejedelemség megalapításakor „itt minden
valószínűség szerint számottevő magyar népesség élt”, továbbá, hogy az
első moldvai uralkodók oklevelei szerint a „tanácsokat alkotó bojárok,
vagy a falvak birtokos urai közül sokan határozottan magyar nevet visel-
tek”. Jobbágyai, cselédei alapos meggyelésére vall – sőt bizonyos magyar
nyelvismeretet is sejttet – annak a jelenségnek felismerése, hogy „nyelvi
sajátosság tekintetében Moldva katolikus vallású népessége két csoportra

oszlik: csángókra és székelyekre”. Megállapításait részben irodalmi utalá-
sokra, főként azonban személyes meggyeléseire alapozza: „… 1904 folya-
mán több Szeret menti magyar faluban tett látogatásom alkalmával azt ta-
pasztaltam – írja –, hogy a csángók eme nyelvi sajátossága eltűnőben van.
Kivált a vegyes lakosságú falvakban a csángók is kezdik úgy ejteni az ş (s)
és a ce vagy ci (csé, csi) hangot, akárcsak mi. Ez a változás főként a kötele-
ző katonai szolgálat hatása. […] Az asszonyok viszont, ha beszélnek is ro-
mánul, megőrzik a szüleiktől megszokott ejtést.” Helytelen lenne azonban
Rosettinek valami magyarság iránti részrehajlást, netán irántunk érzett
(horribile dictu!) rokonszenvet tulajdonítani! Ő csupán előítélet nélkül
közeledett a moldvai csángókhoz és tőle telhetően tisztelte a tényeket.
Foglalkozik a szerző a magyarok Moldvába telepedésével is. Úgy véli,
hogy a mai csángók őseit a Magyar Korona telepítette a Kárpátok és a Sze-
ret közé eső területre, a Királyság határának védelmére. Itt már nehezen
kerüli meg a hivatalos román történetírás néhány mélyen leásott ideológiai
aknáját, olykor bele is zavarodik a kerülgetésükbe. Néhány jól elhelyezett
„minden bizonnyal” és „több mint valószínű”-vel azonban szerencsésen át-
hidalja a veszedelmesebb szakadékokat, annál is inkább, mert azokról az
időkről mások sem tudnak nála sokkal többet.
Moldva magyarságára, római katolikus püspökségeire és egyházmegyei
szervezeteinek változásaira vonatkozóan a Rosetti által felvázolt képet a
későbbi történeti munkák, elsősorban DOMOKOS Pál Péter (1941., 1987.,
2001.) és BENDA Kálmán kutatásai (1989., 2003.) azóta bővítették és ár-
nyalták, de a fő vonalakat tekintve nem sokat változtattak rajta. Jól esik
látnunk és tudnunk, hogy Radu Rosetti, a ritka tárgyilagosságú román tör-
ténész, száz esztendővel ezelőtt alapvetően helyesen ismerte fel a moldvai
magyarok és katolikus püspökségeik középkori gyökereit. Ezt zúzta szét az
olasz misszionáriusok segítségével „román katolikus egyház” létrehozására
törekvő, csángókból nevelt neota moldvai papság. Rosettinek aligha lehe-
tett tudomása a moldvai katolikus klérus árulásáról, de az is lehet, hogy
jobban bízott saját jobbágyaitól és az oklevelekből szerzett ismereteiben.
Arról sem tudunk, hogy előadása elhangzása és megjelenése után bárki
cáfolta volna megállapításait. Csak az 1920-as évek elején, a nacionalista
irányzat fellángolásakor indult támadás ellene és a könyvét Tatrosi János
néven, angol és francia nyelven ismertető Veress Endre ellen. (TATROSI
1920.; 1922. 129–134., 176–182.) Ekkor érhette Rosettit valami olyan hatás,
ami megroppantotta a gerincét. Talán a felnagyított országban elszabadult

nacionalista indulatok hatására megmásította, részben pedig megtagadta
a csángókról 1905-ben megfogalmazott, saját tapasztalataira és felkutatott
okleveleire alapozott véleményét. Mindez azonban semmit sem változtat
eredeti tanulmányának erkölcsi súlyán és tudományos értékén.
8. Ferenţ. Bizony, rendkívül keveset tudunk Moldva 11–13. századi, a fe-

jedelemség megalakulását megelőző korszakának és akkori népeinek tör-
ténetéről, pedig abban az időben az egykori Etelközt a magyarokkal etni-
kailag és kulturális szempontból is rokon kunok lakták. Az 1241–1242-ben
rájuk és reánk tört tatár veszedelem előtti évtizedekben a Magyarország-
ról érkezett hittérítőknek olyan jelentős hányadukat sikerült megkeresz-
telniük, hogy 1227-ben IX. Gergely pápa püspökséget alapított számukra
és Róbert esztergomi érsek a kunok püspökévé nevezte ki Teodorikot, a
dominikánus szerzetest.
Az ott élő kunok nemcsak az életforma és a nomád műveltség tekin-
tetében voltak utódai a honfoglalás előtti magyarságnak, hanem elődei is
lettek a térség későbbi, katolikus vallású magyarságának. A Moldva és Ha-
vasalföld határán folyó Milkó patak mentén álló püspökséget a tatár tá-
madás elpusztította, mára nyoma se maradt, s hogy az emléke sem veszett
el, azt jelentős mértékben a 125 esztendeje született dr. Ioan Ferenţnek
köszönhetjük. A téma másik kiváló kutatója, Makkai László „a kérdés
mindmáig legjobb és legkimerítőbb tárgyalásának” nevezte a tudós mold-
vai plébános munkáját. (MAKKAI 1936. 12.)
Ioan Ferenţ, vagyis Ferenc János 1886-ban született, éppen Petrás Incze
János, a tudós klézsei pap halálának évében. A Tatros és az Úz összefolyásá-
nál fekvő Dormánfalva (Dărmăneşti) községnek az Úz jobb parti, Brătuleşti
nevű részében látta meg a napvilágot, ahol nem sokkal születése előtt, 1879-
ban Fidel Dehn apostoli vizitátor magyar elemi iskolát létesített a székely
nyelvjárást beszélő katolikus gyermekek számára. (DUMEA 1984. 144.)
A 19. század végéről tudjuk, hogy Dormánfalva Brătuleşti nevű ’secție’-
jének „locuitorii sunt mai toți Unguri” [csaknem egész lakossága magyar].
(LAHOVARI 1898. I. 634.) Nagyon valószínű tehát, hogy Ferenc János
Dormánfalva magyar, azon belül székely, közösségéből került az 1900-as
évek elején a jászvásári római katolikus szemináriumba, ahol a román ál-
lammal kötött egyezség értelmében őt is román nemzeti érzelmű pappá
igyekeztek nevelni. A teológia elvégzése után a svájci Fribourgban tanult
tovább, ahol széles látókörű történész-kutatóvá érett. (DOMOKOS 2007.

223.) Hazatérve a jászvásári teológián lett tanár és vikárius. Nemsokára
megkínálták a püspöki címmel, de ő nem vállalta ezt a méltatlan feladatot.
Ehelyett a középkori, magyar alapítású, római katolikus lakosságú
Domafalván (román nevén Răchiteni) vállalt plébánosságot. Ennek az ak-
kor már nagyrészt elrománosodott, nagy zöldségtermesztő településnek a
katolikus közösségét választotta tehát dr. Ioan Ferenţ a felkínált püspökség
helyett. Innen került aztán később a szomszédos, ugyancsak románoso-
dó magyar népességű Buteára. De mi késztette a külföldi tanulmányokat
végzett, a jászvásári papneveldében oktató, nagy tudású lelki atyát erre az
egzisztenciális meghátrálásra? A körülmények ismeretében megkockáztat-
hatjuk a föltevést, hogy a nagy tudású, magyar születésű és talán identitá-
sú Ferenţ atya nem kívánt asszisztálni ahhoz a tisztességtelen szerződésen
alapuló elkötelezettséghez, amibe a moldvai római katolikus klérus keve-
redett a katolikus csángómagyarok elrománosítására vonatkozó ígéretével.
Elgondolhatjuk, hogy e helyett inkább az igazság, a moldvai katolicizmus
gyökerei feltárásának útját választotta. Eltűnődhetünk továbbá, hogy a tu-
dós plébános egyháztörténeti kutatásainak eredményét miért nem a jász-
vásári püspökség kiadásában vagy a halasfalvi nyomda termékeként jelen-
tette meg. Miért fordult az erdélyi Balázsfalva kiadójának kevéssé ismert
folyóirataihoz? (DOMOKOS 2007. 224.) Mert Ioan Ferenţ, a csángó pap-
történész nagyon vigyázott, hogy Moldva kétszínű egyházi keretei között ne
adjon alkalmat magyar származása miatti támadásra. Amikor Domokos Pál
Péter 1929-ben és 1932-ben fölkereste őt buteai otthonában, s kölcsönkapta
tőle a Román Akadémia által kiadott Codex Bandinus kötetét, Ferenţ pá-
ter gondosan ügyelt, hogy bár a parókián magyarul beszéltek egymással,
onnan kilépve azonnal románra fordítsák a szót. Amikor pedig megajándé-
kozta őt Cumanii şi episcopia lor [A kunok és püspökségük] című könyvé-
vel, a következő sorokat írta bele: „Neobositului călător şi cercetător al unui
trecut mai bun. Butea, 19. Aug. 1932. Autorul” [Egy jobb múlt fáradhatatlan
utazójának és kutatójának.] (DOMOKOS 2007. 223.)
„A csángók vándorapostola” az eredeti könyv megjelenését követően,
fél évszázad múltán magyarra fordította a kunok püspökségéről szóló
művét. Ily módon megismerhették belőle az érdeklődő magyar olvasók is
Etelköz kun korának történetét, úgymint A kun hatalom kialakulásának
és fejlődésének (1050—1206) történetét; A kun hatalom hanyatlását a
politikai életből való eltűnésükig; s végül A kun püspökség alapítását, to-
vábbá a magyar dominikánusok és a magyar királyság szerepét a moldvai

katolikus egyház alapjainak lerakásában.
Milyen ember volt Ioan Ferenţ, a tudós csángó pap? Minden bizony-
nyal olyan, aki egyaránt tudatában volt képességeinek és lehetőségeinek.
Tudásának és felkészültségének birtokában önérzetesen utasította például
vissza Nicolae Iorga román történész fölényeskedő kioktatását, s a szellemi
pengeváltás során elejtett megjegyzése jól mutatja, milyen légkörben kel-
lett dolgoznia Domafalva és Butea plébánosának. „...ahol bátorítást vártam
volna, nem kaptam mást, mint gáncsot, akadályt, mintha készakarva gátat
akarna vetni vizsgálódásaimnak, amelyekkel a moldvai katolikus élet tör-
ténetét kutatom.” – írja „harag nélkül”. (FERENŢ 1981. 73.) Panaszolja to-
vábbá, hogy nehezen vagy sehogyan sem jut hozzá a szükséges forrásokhoz,
még a legalapvetőbb román történelmi folyóirat, a Revista istorică sem ér
el „minden törekvésünk ellenére a Szeret partjára, ahol a lelkek pasztorá-
lása mellett a régmúlt időkben is el-elkalandozunk a rendelkezésünkre álló
szerény eszközök segítségével.” (FERENŢ 1981. 77.)
Ezeknek a nehézségeknek ismeretében kell méltányolnunk Ferenc
János tudományos teljesítményét. Arról pedig, hogy milyen lélekkel élte
meg ezt a helyzetet, csak sejtéseink lehetnek. Talán Domokos Pál Péter
érzett rá leginkább személyiségének mélységeire, mikor azt írja: „beszél-
getéseink során az volt a benyomásom, hogy lelke mélyén sejtette magyar
származását, de a kényszerrel kijelölt útról már nem térhetett vissza.”
(DOMOKOS 2007. 224.)
Valóban, akkor már nem volt számára visszaút, 1933-ban meg is halt.
Mentségére szolgáljon, hogy élete legnagyobb döntése előtt állva helyesen
választott, s a jászvásári püspökséggel járó kötelezettségek helyett a törté-
nelmi valóság feltárásának és bemutatásának igaz ügyét szolgálta méltat-
lanul rövid, de szakadatlan munkával töltött élete során.
9. A Bibliotheca Moldaviensis eddigi utolsó kötete Jerney János’ Keleti

utazása a’ magyarok’ őshelyeinek kinyomozása végett. 1844 és 1845 cí-
met viseli. A 18–19. század fordulóján, nemzeti identitásunk formálódása –
Jerney János születése – idején, Zöld Péter híradása, Csokonai Vitéz Mihály
Marosvásárhelyi gondolatok című verse nyomán, mondhatni „benne volt a
levegőben”, hogy keresnünk, kutatnunk kell ázsiai gyökereinket, s itt Ázsiát
nem föltétlenül földrajzi értelemben kell értenünk, de úgy is, hogy Kelet, túl a
Kárpátokon, a magyarság honfoglalás előtti szálláshelyeinek vidéke.
A török után jász és palóc népességgel újjátelepült Dorozsmán 1800-

ban született Jerney János képzelete később a tőlük megismert, immár egy-
ségesült nyelvjárást vetítette vissza a honfoglalást követő időkre, a közép-
kori magyar népességre. A szorgalmas és tehetséges gyermeket apja már
15 esztendős korában beíratta a pesti bölcsészetre. Az ifjú sokat olvasott,
különösen az utazásról szóló könyvek vonzották, de az útleírások egyre
kevésbé elégítették ki, mindinkább megérlelődött benne az elhatározás:
keletre kell utaznia, hogy mindent a saját szemével láthasson. Az 1820-as
években azonban az összehasonlító régészet és nyelvtudomány, valamint
oknyomozó történettudomány Bécsben, Pozsonyban – Pestről nem is be-
szélve – igencsak gyermekcipőben járt. Így Jerney talán nem olyan tudás-
sal felvértezve indult útjára, mint a Heidelberget, Göttingát megjárt Kőrösi
Csoma Sándor, ám semmiképpen sem tekinthetjük felkészületlennek. És
megvoltak ennek az állapotnak az előnyei is: az Etelközbe és Lebédiába
induló Jerneynek nem voltak különösebb prekoncepciói útjának hozadékát
illetően. Nem keresett keleten maradt magyarokat, csupán az őshazából
több mint ezer esztendeje a Kárpát-medencébe tartó magyar törzsek – és
„rokonaik” – nyomait, tárgyi emlékeit kutatta, és – számos elemét – találta
meg. De a körülmények hamarosan kizökkentették a „hűvösen tárgyila-
gos” szakember szerepéből, s a gyökerek feltárása és kutatása közben meg
kellett látnia az etelközi magyarság lombozatát és virágjait pusztító kárte-
véseket, sőt a baj enyhítésére is vállalkozott volna, ha nemzetének külső és
belső ellenségei nem álltak volna jó szándékának útjába.
Etelközi útjáról naplószerű feljegyzéseket készített, s ezek alapján állí-
totta össze úti beszámolóját. Ebben sajátosan keverednek a napi élmények
az irodalmi ismeretekkel, így lesz többdimenziós a térben és időben meg-
jelenő útinapló. A harmadik „dimenzió” pedig a Bibliotheca Moldaviensis
sorozatban megjelenő „Bizonyítvány”, ami nem más, mint a moldvai ma-
gyarok 19. század derekáról való, névsorba szedett helyismereti Adattára.
Az „úti-napló” jól tükrözi Jerney türelmetlenségét: ahogy sietve végigjár-
ta a mai Moldvát, az egykori Besszarábiát és Lebédiát, az mutatja elégedet-
lenséget, pedig hát sok mindent látott, talált és tapasztalt. „Egész könyveket
írhatnék a’ naponta tágult viszonyok által e’ népről szerzett ismeretekről
[…] ha föladatom és czélomtól az effélék rajzolás félre nem vezetne.” Ez az
önmagával való elégedetlenség nemegyszer jellemezte Jerneyt, pedig hát
elégedett is lehetett volna azzal, amire utazása során rátalált. Útjának jelle-
gét és hozadékát talán Fodor István fogalmazta meg legtalálóbban: „Jerney
felkészülten, széles irodalmi ismeretek birtokában indult utazására, gyűjté-

se szinte példamutatónak mondható. Eredményei és következtetései kora
színvonalán álltak és az sem meglepő, ha reformkori hazaszeretet és népe
történetének szeretete sok esetben átsugárzik tudományos állásfoglalása-
in.” (FODOR 1984. 44.)
Jerney itt megjelent anyaga, bár néhány helyen kritikára szorul, igen
fontos dokumentum. 151 csángómagyar településről közöl adatokat, elté-
rő terjedelemben. Manapság, amikor a moldvai magyarság történelméről
megjelent kiadványok jelentős része rendkívül felszínes általánosításokat
tartalmaz, kincset ér minden konkrét, pontosan lokalizálható, különösen
pedig a 19. század közepéből való információ. Valóságos helytörténeti,
művelődéstörténeti kincsesbánya.
Mi a legfontosabb közös érték a Bibliotheca Moldaviensis kötetei kö-

zött? Négy szempontot emelek ki:
(1) Nehezen hozzáférhető vagy éppen hozzáférhetetlen könyvek újra-
kiadásáról van szó, mégpedig két nyelven, ami hozzájárulhat ahhoz, hogy
a témával előítéletektől mentesen foglalkozó magyarok és románok – le-
hetőleg mielőbb – „egy nyelven” beszéljenek.
(2) Nem egyszerűen reprint kiadásokról van szó, mert mindegyik kötet
tartalmaz egy-egy bevezető tanulmányt, ami hasznos ismereteket nyújt a
könyv szerzőjéről, és tudománytörténeti szempontból értelmezi, elemzi a
közölt szöveget.
(3) Valamennyi kötet érett, korrekt, elfogultságoktól és előítéletektől
mentes anyagot ad közre, a szerzők nem vesztegetik idejüket és nem terhe-
lik az olvasót fölösleges és haszontalan állításokkal vagy éppenséggel azok
cáfolatával; természetesnek tekintik azt, ami kézenfekvő. Se nem vonják tu-
dománytalan módon kétségbe a csángók magyarságát, se nem bizonygatják
haszontalanul, mikor az mindenki számára természetes. A szerzők – romá-
nok és magyarok – kizárólag a történeti tényekkel, azok értelmezésével és
tanulságaival foglalkoznak.
(4) Számomra pedig az a könyvecskék legnagyobb értéke, hogy Mold-
vában járva élő-előhúzhatok egyet-egyet a tarisznyámból, kezükbe ad-
hatom csángó barátaimnak, s örömmel láthatom, hogy milyen szívesen
olvassák a népükről, falujukról szóló igaz leírásokat.
Gazda László csángó helytörténeti lexikona1
Ízig-vérig honismereti kiadványként köszönthetjük Gazda László, nemrég

elhunyt sepsiszentgyörgyi tanár csángó helytörténeti lexikonát. Hiszen
napjainkban, amikor a moldvai csángómagyarokkal foglalkozó könyvek
között ritka az olyan, amelyik nem a már megjelenteket kérődzi újra, s
nem is kiagyalt – olykor légből kapott – elméletek állításával vagy cáfola-
tával foglalkozik, nagy öröm, ha friss feltárásból való nemes ércre bukka-
nunk. Ilyen a hosszú évek szorgalmas munkájának betakarítása közben,
2007-ben elhunyt Gazda László imponáló terjedelmű könyve, amely több
mint ezer oldalon veszi számba a moldvai római katolikus csángók ma-
gyarságának gyökereit, törzsét és virágait. Korábbi munkájában (GAZDA L.
2005. 512.) feldolgozott 34-gyel szemben most 290 moldvai település
magyarságáról ad számot ez a három kötet, a Románvásár fölötti Acél-
falvától a Mojnest melletti Zemesig. Néhány ki is maradt, mint például
a Gyimes szomszédságában lévő Kostelek. A szerző nem statikusan, ha-
nem térbeli és időbeli változásában értelmezi a történelmi Moldvát, sőt
ott van a számba vett falvak között Bukovina egykori öt székely telepü-
lése (Andrásfalva, Fogadjisten, Hadikfalva, Istensegíts és Józseffalva),
valamint a Besszarábiába eső Csöbörcsök (de hiányzik Kisjenő-Kisinyov,
Őrhely-Orhei és a többi); itt vannak az I. világháború utáni földosztások-
kal Dobrudzsába került csángó kirajzások, és szerepel számos olyan falu
is, amelyek egykori magyar lakosságát a török és a tatár hordák vagy a
román egyházi és világi adminisztráció kipusztította.
Hatalmas mennyiségű anyagot tartalmaz tehát a három kötet. Gazda
tanár úr egy-egy helytörténeti szócikk esetében a településeket először a
térképen helyezi el, aztán természetföldrajzi leírásukkal a tájban: ismerteti
domborzati viszonyaikat, geológiai múltjukat, talajadottságaikat. Ezután
rátér nevük eredetére, ahol máris meggyűlik a baja a román forrásokkal,
amelyek nagy súlyt fektetnek arra, hogy minden magyar névadású telepü-
lésről megkíséreljék bebizonyítani: az bizony román, s minél kevésbé az,
annál nagyobb az igyekezet. Forrófalváról például megkockáztatja egy –
neve szerint magyar eredetű – egyházi szerző, hogy az a román nyelvben
1
Gazda László: Csángómagyar falvak I–III. Nap Kiadó. Bp. 2009–2011.
a cigányok gúnyolására használt szóból ered (GABOR 1996. 96.), noha

a kifejezést a román szótárak nem ismerik, a községben pedig soha nem
élt cigány közösség. Gazda László toleranciáját mutatja, hogy az ilyen és
hasonló esetekben megmutatja a dolgoknak nemcsak a színét, hanem a
fonákját is.
Ez után következnek a település történetére vonatkozó adatok. A
szerző általában a kronológiai rendet követi, hiszen a források jellege,
gyér száma és esetlegessége miatt még „mini-monográák” készítésére
sem vállalkozhatott, pedig – mint számos esetben kiderül – hajlama és
készsége meg lett volna rá. Csakhogy a Sepsiszentgyörgyön tanárkodó,
majd nyugdíjaskodó Gazda Lászlónak ezen a terepen csak nagyon kor-
látozottan álltak rendelkezésére az anyaggyűjtéshez szükséges lehetősé-
gek. Hiába élnek hat évtizede egy országban, erdélyi magyarnak ma sem
könnyű hozzájutnia a moldvai levéltárak anyagához, a jászvásári kato-
likus püspökségen és a plébániákon őrzött dokumentumokat pedig hét
lakat alatt tartják, amire meg is van minden okuk. Azokból ugyanis fel
lehet(ne) tárni a maga valóságában a moldvai csángómagyar települések
keletkezésének körülményeit, migrációs jelenségeit; az anyakönyvekből
a névadási, keresztelési, házassági, temetkezési szokásokat; a historia
domusokból (ha van ilyen, és miért ne lenne?) megismerhető volna a falu
krónikája, a templom és az egyházközség létesítésének, átszentelésének
körülményei, és még számos olyan ismeret, aminek eltitkolására mindent
elkövet a moldvai római katolikus klérus. Hiszen még abból a tucatnyi
falumonográából, ami az utóbbi években állami és egyházi kiadóknál
megjelent egy-egy csángó településről, sem sikerült kigyomlálni múltjuk
minden magyar emlékét. Különösen LAHOVARI és társai (1898–1902),
aztán Iosif GABOR (1996. 96.), valamint a magyarok iránti elfogultsággal
aligha vádolható Nicolae IORGA (1972) munkáiban találunk meglepően
őszinte adatokat, olykor szavakat, mondatokat, sőt hosszabb leírásokat
is a moldvai csángók magyar voltáról, magyar történelméről. Sőt, a jász-
vásári püspökség által kiadott Lumina Creştinului című havilap – ami
újabban az interneten is olvasható2 – legtöbb számában is található egy-
egy moldvai katolikus település jól-rosszul megírt, dióhéjnyi története.
Jórészt ezekből, továbbá a csángó falvak néptanácsainál kapott kézira-
2
http://www.ercis.ro/lumina/
GAZDA LÁSZLÓ CSÁNGÓ HELYTÖRTÉNETI LEXIKONA 403
tos falutörténetekből gyűjtötte össze Gazda László gondos, aprólékos

munkával a történeti tár anyagát. A Lahovari Nagy Földrajzi Szótárán
kívül felhasználta az annak előmunkálatai során készült, szám szerint
12 megyei földrajzi szótárak adatait is, amelyek egy-egy településről sok
esetben részletesebb anyagot közölnek, mint az összedolgozott „marele
dicţionar”, vagyis a „nagy” szótár. Ehhez járulnak még az 1970-es évek-
ben, helyszíni tapasztalatok során szerzett személyes ismeretek, benyo-
mások, amik árnyalják az írott forrásokból, statisztikákból származó
képet, otthonossá teszik a moldvai magyar vonatkozású települések tör-
téneti tárát.
A falvakról, községekről, városokról szóló történelmi ismertetés –
nagyjából időrendben –, kiterjed a korai okleveles említésekre, majd kö-
vetkeznek a lélekszámra, a vallási és az etnikai viszonyokra, a település
nyelvi állapotára (nyelvjárás, családnevek, helynevek), lakosságának fog-
lalkozására vonatkozó adatok, határának művelési ágak szerinti megosz-
lása, a termesztett növények aránya, a tartott állatok fajai, a falukép, a
településszerkezet, az említésre méltó középületek, az iparosítás jelensé-
gei. Kiterjed tehát úgyszólván mindenre, amit a szerző rendelkezésére álló
forrásanyagból össze lehetett szedni.
Gazda László könyvének fő értékét a korlátozott lehetőségek ellenére is
a mindeddig használatlan, sőt részben ismeretlen források összegyűjtése,
feltárása jelenti, amiknek legfontosabb hozadékát beépítette helytörténeti
lexikonjába. Ezeknek a forrásoknak túlnyomó része román nyelvű, ami
a moldvai magyarok történelmével foglalkozók többsége számára jórészt
hozzáférhetetlen, így a román nyelv birtokában lévő szerző három köte-
te nagy szolgálatot tesz a csángó művelődéstörténet magyar kutatóinak.
Persze nem könnyű a szinte véletlenszerűen összeálló anyagot egységes
szöveggé gyúrni, hiszen a moldvai csángómagyarok „helytörténeti kuta-
tója” számára nemigen van más lehetőség, mint hogy a már megjelent
gyűjteményes munkákból, az elszórt, sokszor ellenőrizetlen, alkalmi köz-
lésekből – kényszerű „puzzle játékosként” – próbálja összerakni egy-egy
település múltjának mozaikképét, ám Gazda László ezzel a feladattal is
igyekezett megbirkózni. Tehát itt elsősorban a szerző számára hozzáfér-
hető források köre, tartalma és minősége határozza meg a településekről
bemutatott kép részletgazdagságát és élességét.
A forráskritika, a különböző helyekről származó, alkalmanként egy-
másnak ellentmondó adatok összevetésének, hitelesítésének lehetetlen-
sége miatt azonban az ilyesfajta kronológia olykor veszélyekkel jár. Nem-

csak a történések folyamatossága törik meg számtalanszor, de előfordul,
hogy egymás mellé kerülnek a különböző jelentőségű és megbízhatóságú
vagy éppen egymásnak ellentmondó információk. Tekintettel azonban a
csángó településekre vonatkozó adatok ritka és hiányos voltára, úgy kell
tekintenünk erre a három kötetre, mint Fényes Elek és Pesty Frigyes
19. század közepén megjelent hatalmas méretű, és – nem az eredményt, ha-
nem módszerét tekintve – hasonlóképpen szedett-vedett országleírásaira,
amikor is az összegyűjtött és közölt anyag értéke és jelentősége az idő mú-
lásával együtt éppen úgy növekszik majd, mint amazoké azóta.
Ezen kívül nyomatékosan hangsúlyozni kell a Csángómagyar falvak
három kötetének még egy lényeges elemét, ami a könyv műfajából adó-
dik. A honismereti mozgalomban évtizedek óta ismert gondolat, hogy a
helytörténet bizonyos esetekben sokkal tisztességesebb műfaj, mint a köz-
történet. Már szovjet hódoltság idejében felismertük és lehetőségeink sze-
rint hangoztattuk is, hogy a helytörténeti munkák konkrét helyekhez való
kötődésük miatt sokkal kevésbé prostituálódtak, kevésbé vannak kitéve
a különféle – elsősorban természetesen a marxista – ideológiák mellébe-
szélő, tényeket elfedő, sőt meghamisító hatásának, mint a köztörténet. Az
úgynevezett marxista történelem ugyanis végletekig leegyszerűsített, egy-
oldalú, hazugságban pácolt szövegei helyett a térségekhez, településekhez
vagy még kisebb egységekhez kötődő helytörténeti munkák már termé-
szetüknél fogva is tárgyszerűbbek és tényszerűbbek, s ha mégsem: jobban
kilóg a mellébeszélés lólába, sokkal inkább elválik benne az a bizonyos
fekália – a májtól. Azt hiszem, ez az értékrend szinte tökéletesen ráillik a
moldvai csángómagyarok történelmével foglalkozó, „többségi” szemléle-
tet tükröző állami és egyházi kiadványokra, ahol a marxizmushoz hason-
lóan talajtalan történelmi ideológia is általában a köztörténethez hasonlí-
tó műfajú írásokban3 érhető tetten. Ezzel szemben az egy-egy településsel
foglalkozó monográákban az általános típusszöveg mellett – amiben a
csángómagyarokat románnak, sőt (horribile dictu!) dák eredetűnek nyil-
vánítják – mindig találunk magyar helyneveket, családneveket, olvasha-
tunk a falu magyarságát jelző népszokásokról, s egyéb, akár őszintének is
tekinthető jelenségről. Mert minél konkrétabbak az adatok, annál inkább
3
Két legkirívóbb példája PAL (1942), valamint a MĂRTINAȘ (1985), de számos hasonló
szemléletben pácolt kiadványt sorolhatnék.
GAZDA LÁSZLÓ CSÁNGÓ HELYTÖRTÉNETI LEXIKONA 405
feltárják a valóságot, Gazda László könyve pedig ízig-vérig helytörténeti

munka. Azzá teszik nemcsak a településekről lexikonszerűen közölt, gon-
dosan adatolt szócikkek, de a szöveget illusztráló, Tánczos Vilmostól és a
szerzőtől való fényképek is, köztük számos magyar feliratú keresztről, ha-
rangról. Mindezt erősíti dr. Gazda Klárának a könyv Utószavában közölt,
a moldvai Jugánból Erdélybe származott csángó asszony identitásának
összetettségét bemutató, részletekben gazdag esettanulmánya.
Biztos vagyok benne, hogy ha majd – előbb-utóbb – sor kerül a mold-
vai csángómagyarok történelmének átfogó, széles forráskörre és forráskri-
tikára alapozott feldolgozására, Gazda László munkájának olyan szerepe
lesz benne, mint az égre törő hegycsúcsok meghódítói számára a középső
régióban létesített, s a továbbhaladást megkönnyítő bázistáboroknak.
Faragó Laura Baranyában gyűjtött

1
moldvai csángó népdalai
A Magyar Televízió 1970. évi Röpülj Páva vetélkedőjének nagydíjasa, az

azóta méltó karriert befutó Faragó Laura akkoriban elsősorban a mold-
vai csángók énekeiből merítette a műsorában előadott dalokat. Mégpedig
rendhagyó módon, hangszeres kíséret nélkül, amit akkoriban nem volt
könnyű megvalósítani a televízióban uralkodó szemlélet ellenében. De
a fő szervező, Vass Lajos karnagy azóta is utolérhetetlen ízlésvilága, va-
lamint a páratlan színvonalú zsűri – többek között Török Erzsi, Kodály
Zoltánné, Sárosi Bálint – hozzásegítette az énekest ennek az autentikus
előadásmódnak érvényesítéséhez és szépséges megvalósításához. Aztán
egy évre rá, Jancsó Adrienne Irodalmi Színpadon bemutatott Földédes-
anyám műsorsorozatában működött közre a nemrég elhunyt „imádságos
asszony” Erdélyi Zsuzsa gyűjtéseivel: az akkor még csak kéziratban létező
Hegyet hágék... kötetből adott elő énekes és szöveges imádságokat.
Faragó Laura a szegedi tanítóképző intézet diákjaként kezdett érdek-
lődni a moldvai csángók népzenéje iránt. Baranyai útjára nem kisebb sze-
mélyiség, mint Domokos Pál Péter kísérte el, s ő vezette be a második
világháború során Baranyába érkezett csángók szellemi világába, kultú-
rájába. Nála alkalmasabb embert nem is találhatott volna a Röpülj Páva
vetélkedő nyertese. A 44 esztendő múltán megjelent könyvben az akkori
tapasztalatait, gyűjtéseit bemutató emlékek felelevenítik a még csak 25
esztendeje hazatelepült moldvai csángók „azon melegében” megszólal-
tatott és magnószalagra vett énekes kultúráját. Mintha befőttesüvegben
őrizte volna a most felbontott, és eredeti zamatukkal közkinccsé kínált
dallamokat.
Domokos Pál Péterrel együtt felkeresték azokat a csángó énekeseket,
akik az óta a Népművészet Mesterei, a csángó népzene klasszikusai lettek.
Az elevenen élő emlékekből megtudjuk, hogyan fogadta be a népdalgyűjtő
Domokos Pál Pétert és munkatársát a lészpedi búcsú forgatagában Simon
1
A Baranyában élő moldvai magyarok hit- és dallamvilágáról (CD melléklettel). Ma-
gyar Napló Kiadó. Bp. 2014.
Ferenc Józsefné és családja, hogy aztán életre szóló barátság szülessen

ebből a véletlen – vagy talán éppen a gondviselés rendezte – alkalmi is-
meretségből. Hasznos felismerések sorozata következett a találkozásból,
ahol Domokos Pál Péter tudományos felkészültsége, valamint a lészpedi
Ilona néni, a klézsei Demse Dávidné, a diószéni Benke Péterné istenadta
képessége talált egymásra, hogy másfél emberöltő múltán Faragó Laura
fölmutathassa népi kultúránknak ezeket a ragyogó gyöngyszemeit. Jól-
esik fellapozni a kottamellékleteket is tartalmazó dalokat, balladákat,
keserveseket, mulató nótákat, amik azóta, hogy az első Röpülj Páva nép-
dalvetélkedőt sikerre vitték, az egész Kárpát-medencében megismertették
azt a kulturális kincset, amit az írástudatlan, de nagy műveltségű csángó
bábák – öregasszonyok – őriztek meg minden szépet szerető magyar em-
ber számára. Huszonöt népdalt és balladát tartalmaz a válogatás, a csángó
népdalok termésének színe-javából. Nem mondom, hogy a legszebbeket,
mert ezek közül mindegyik „legszebb”, de a legtöbbjének megpillantása
nyomán bennem is megszólalt a klézsei Rózsi néni és Gyuri bácsi, a lész-
pedi Ilona néni jól ismert, sokat hallgatott hangja.
A népdalok mellett megismerkedhetünk Laura könyvéből a csángók
hiedelemvilágának néhány elemével: mit kell tudni a sárkányról, a jég-
győzőkről, a lüdércekről, a vízvetésről és a tisztátalan helyekről. Beleke-
rült továbbá néhány apokrif imádság is azok közül, amik a mai napig őrzik
a moldvai katolikus templomokból kiüldözött középkori magyar nyelvün-
ket. Nagyon fontos, amit a népdalok előadásának módjáról, az éneklés
stílusáról ír Faragó Laura, hiszen ezekről sem a kottás füzetek, sem a
hangzóanyagok nem adtak pontos felvilágosítást, csak a hagyományőr-
ző nótafákkal való személyes találkozás nyújthat átvehető tapasztalatot.
Nehéz is az ilyesmit szövegbe foglalni, hiszen a Péter bácsi segítségével
felkeresett csángó énekesek 1970-ben, huszonöt esztendővel hazatelepe-
désük után a legrégibb stílust élték, amin még alig vagy egyáltalában nem
rontottak a rádióban, televízióban hallott „nótázó” énekesek. A szerző jó
érzékkel ismeri fel és fogalmazza meg ennek az előadói stílusnak a lénye-
gét, amit nem lehet a mások által készített hangfelvételekből elsajátítani:
„Egyenes derékkal ülnek énekléskor, szemük a távolba réved, s lejátszódik
előttük minden egyes történet. Hisznek a dalok és a balladák szövegeiben.
A népdalt nem árunak tekintik. Nem kelletik, nem toldják meg egyetlen-
egy fölösleges gesztussal sem. Éneklés közben eggyé válnak a népdallal.”
Ahogyan Bartók Béla írta a csángó énekesekkel való találkozása után elő-
FARAGÓ LAURA BARANYÁBAN GYŰJTÖTT MOLDVAI CSÁNGÓ NÉPDALAI 409
adói stílusukról, jellemző rá „a szentimentalizmusnak, az érzelmek túlára-

dásának teljes hiánya”.
Szóvá kell tennünk hiányérzetünk néhány elemét is. Nyilván technikai
okai lehettek, mégis hiányoljuk, hogy a könyvhöz mellékelt hanghordo-
zóra nem kerültek rá azt eredeti, 1970-ben gyűjtött dallamok. Így Laura
sajátos és rendkívül vonzó előadásában megismert balladák és keserve-
sek stílusát nem tudjuk összevetni az autentikus hangzóanyaggal. Másik
észrevételünk arra vonatkozik, hogy a könyvet illusztráló, s a Néprajzi
Múzeum gyűjteményéből való, Székelyföldről származó kerámia-képek és
motívumok nincsenek összhangban a csángó zenei anyaggal. Nem sike-
rült tehát megragadni a lehetőséget és megteremteni az összhangot, hogy
a moldvai dallamokat rendkívül értékes, moldvai Gorzafalváról származó,
archaikus motívumvilágú cserépedények képei díszítsék. Ezek az észre-
vételek azonban semmit sem vonnak le a Magyar Napló által közzétett
kiadvány értékéből.
Faragó Laura hiteles képet rajzolt a hetven esztendeje, Baranya me-
gyében fölkeresett csángó énekesek hit- és dallamvilágáról. A kép érvé-
nyesüléséhez nagymértékben hozzájárul az ugyancsak általa választott
szövegkörnyezet. A könyv utolsó lapjain Domokos Pál Péter lánya, az
ugyancsak népzenével foglalkozó Domokos Mária vázolja, hogy mit je-
lentett édesapja számára a moldvai csángómagyarok sorsának és kultúrá-
jának megismerése. A Bevezetőben pedig azt írja a költő Juhász Ferenc,
hogy „külön szép ebben az áldott könyvben, hogy gyűjtője egyre mélyebb-
re ás anyanyelvünkben, mint a kútásó a gyökeres, agyagos földcsőben,
hogy végül a mélyben, a hideg üresség alján a víz-eret megtalálja az éltető
szent anyagot, életünk megváltó, föld-szülte könnyeit.”
Faragó Laura új könyvét átlapozva, a szerző szándéka szerint fölismer-
hetjük, átérezhetjük a csángók által őrzött magyar népzenei anyag értékét
és megtartó erejét. Hozzásegít bennünket, hogy megismerjük és meg-
őrizzük hagyományos kultúránknak ezt a szeletét. S ha valakiknek, hát
a szegény csángóknak igen nagy szükségük van ezekre a szellemi erőkre,
hiszen tudjuk, hogy amiképpen egy közösség őrzi hagyományos gyökereit,
azonképpen őrzik ezek a gyökerek az ártó erőknek kiszolgáltatott közös-
séget.
Csoma Gergely elveszett szavai

A moldvai magyarság írott nyelvemlékei
Csoma Gergely fotó- és szobrászművész Elveszett szavak című fotóal-

buma a moldvai magyarság 20. századi, írott nyelvemlékeit mutatja be.
Bizony nem túlzás, ha nyelvemlékekről beszélünk, hiszen az anyanyelvű
oktatás lehetőségétől megfosztott moldvai csángók napjainkban, a har-
madik évezred elején is a szóbeliség állapotában élnek, hagyományos
kultúrájuk elsősorban szájról szájra öröklődik. Ezért magyar anyanyelvük
írásos nyomai szinte ugyanolyan ritkák és értékesek, mint az egyetemes
magyar nyelv középkori emlékei.
Már a könyv borítóján lévő kép is ritka pillanatot rögzít: könyvet olva-
só csángó ember látható rajta. A kép minden tekintetben hiteles. Az idős,
ősz hajú csángó hagyományos viseletben, honcsánt, vagyis házilag készí-
tett vászonból varrt kieresztett ingben, hasonló icárban, tehát nadrágban,
derekán tenyérnyi széles szőttes övvel, erős szellemi koncentrációt jelző
arckifejezéssel olvassa a minden bizonnyal vallásos tartalmú könyvet.
Olvasmánya iránti tiszteletet a kalap hiánya, a saját házában való ottho-
nosságot mezítelen lába mutatja. A hátteret a régies falravaló szőttes, az
asztal tiszta házivászon terítője és az ablakon besugárzó fény szolgáltatja.
A pillanat rendkívüliségének érzékeléséhez tudnunk kell, hogy egy mai
moldvai csángómagyar életéhez, tevékenységéhez mennyire nem tartozik
hozzá a betű, a könyv, az olvasás. A 19. század elején Moldvába látogató
Gegő Elek vagy az 1868-ban ott megforduló Imets Fülöp Jákó, Kovács Fe-
renc, Veszely Károly és társaik még bőven találtak magyar nyelvű, főként
vallásos témájú könyveket a csángó falvakban. De még az 1930-as években
ott járt Domokos Pál Péter is tucatjával láthatott, forgathatott ilyen jellegű
nyomdatermékeket, valamint csángó emberek által kézzel írt krónikákat,
imádságos könyveket, virrasztások alkalmával használatos, elmosódott
szövegű, szakadozott lapokból álló füzeteket. Az idegen nyelvű és idegen
szívű papok mellett az anyanyelvű vallásgyakorlatot szolgáló, ott deák-
nak nevezett kántoroknál pedig láthatta Kájoni János Cantionaléjának a
csíksomlyói „kalastromjuk nyomdácskáján”, 1676-ban született énekes-
könyvének számos, 17–19. századból való kiadását. Domokos 1929-ben,
Onyesten járva följegyezte, hogy „Nyomtatott magyar könyvet elég gyak-

ran látni, imádságos könyv csaknem minden házban van. Egy Varga nevű
embernél – ki magyarságát tanító ával együtt megtagadja – találtam a
legtöbb könyvet, közöttük Pápai Páriz »Pax corporis«-ának 1695-ből való
kiadását”. Még a 20. század első felének, közepének moldvai utazói is
számos magyar feliratú út menti és temetői keresztet láthattak, fényké-
pezhettek, akár olyan falvakban is, ahol manapság az élő magyar beszéd
egyre ritkább, mint például Szabófalva vagy a több mint száz esztendeje
innen kirajzott Ploszkucén.
Az idő vasfoga – és a román sovinizmus vasökle – azonban az utób-
bi néhány emberöltő alatt hatalmas pusztítást végzett az egykori Etelköz
írásos magyar nyelvemlékeiben, s ma már csak igen alapos utánajárással,
rendkívüli helyismerettel és kitűnő személyi kapcsolatokkal lehet rátalál-
ni, rögzíteni a moldvai magyarság anyanyelvének féltve őrzött írott em-
lékeit. Nem véletlen tehát, hogy ez a könyv a mindezen tulajdonságokkal
rendelkező Csoma Gergely tolla és lencséje által született meg.
Milyen jellegű nyelvemlékek találhatók a 20. század végén és száza-
dunk elején Csángóföldön? Milyen helyeken, milyen műfajban lelhetők
ezek a szövegek, szövegfoszlányok? Csoma Gergely könyvét végiglapozva
nem kétséges, hogy a könyvben szereplő szövegek között a csángók által
készített nyelvemlékek a legértékesebbek, más szempontból ugyancsak
jelentősek a máshonnan odakerült, de a csángók által megőrzött ma-
gyar nyelvű írások. Hiszen tudjuk, hogy a politikai és egyházi diktatúrák
idején mekkora bátorság, már-már hősiesség kell a Krisztusként halálra
keresett magyar nyelvű emlékek őrzéséhez, mentéséhez, bujtatásához.
A csángók lelkén uralkodni igyekvő, anyanyelvük ellenségeivé szegődött
papok fondorlatos módokon még ma is igyekeznek elveszejteni minden
magyar nyelvemléket, legyen az út menti keresztre vésve, avagy ceruzá-
val papírra írva.
Csoma Gergely Az elveszett szavak című könyve tehát éppen azt a célt
szolgálja, hogy a magyar nyelv moldvai szórványban megmaradt emlékei
ne vesszenek el nyomtalanul. Láthatunk néhány képet Moldva magyar
feliratú harangjairól, köztük a legújabbról, az árvízkárosult Külsőrekecsin
számára Árva Vince pálos rendi szerzetes költségén 1991-ben öntetett-
ről, szövegében a „…MAKULA NÉLKÜL VALÓ SZŰZ ANYÁNAK SZENT
SZÜVE KÖNYÖRÖGJ ÉRETTÜNK…” felírással. Láthatjuk Petrás Incze
Jánosnak, Klézse nagyhírű, orvul meggyilkolt papja édesapjának a nagy-
CSOMA GERGELY ELVESZETT SZAVAI 413
pataki temetőkápolnában lévő, 1843-ban készült keresztfáját: „Itt az

urnak Sz Nevében / Petrás Ferencz meg pihen / Míg trombita szavára
a nagy napon felserken…”. Az út menti kereszteken Boldogságos Szűz
Máriák, Megfeszített Krisztusok, Szent Illések, Páduai Szent Antalok őr-
zik – amíg őrzik – a csángóföldi magyar nyelv emlékeit. A világháborús
emlékműveken, például Trunkon, a román fonetikával írt magyar nevek
– Pista Joji [Pista Józsi], Isvanca Ianos [Istvánka János], Cosa Antal
[Kósa Antal], Sabau Joji [Szabó Józsi] és mások – bizonyítják, hogy ezek
a csángók azért az országért áldozták életüket, amely azóta is vesztükre
tör. Számomra azok a nyelvemlékek a legértékesebbek és a legmeghatób-
bak, amelyeket az anyanyelvükön csak beszélni, de írni nem tudó csángók
vetettek papírra az iskolában – úgy ahogy – megtanult román írásmód
szerint. Ezek egy része a hallás után tanult egyházi énekek szövegeit igyek-
szik rögzíteni. Ilyen a somoskai Bálint Máris énekes füzete:
„Adam kasaru almai (Ádám keserű almája)

Hozot a kinoş halaro (Hozott a kínos halálra)
Jartek oz in kerest famhoz (Jertek az én keresztfámhoz)
Idvaşigeş ultaromro” (Üdvösséges oltáromra)
Ide kívánkoznak a harminc esztendeje elhunyt szabófalvi népköltő ha-

sonló fonetikával írt versei is, mint például a Tavaszról szóló kézirata:
„Dét ujbul szul banyhánd a szültü (Mikor újból szól Bonyhán a szültű)
én ugy erzem a lelkembe, (úgy érzem a lelkemben,)
fel támad álmábul a kültü (feltámad álmaiból a költő)
Versek forognak eszembe.” (Versek forognak eszemben.)
Vannak ezek között az írásos emlékek között virrasztóénekek, nép-

szokásleírások, naplóvallomások, és különös értékként Bálint János so-
moskai gazdálkodó különféle betegségek elleni ráolvasásokat tartalma-
zó kézírásos füzete, amiben olvashatunk például a Fog siralámtul és a
Pocolvartól, vagyis a fogsérelemtől (fogfájás) és a pokolvar ellen való,
rontást elhárító szövegeket.
Végezetül megidézik Csoma Gergely képei azokat az eseményeket és je-
lenséget, amelyek az elmúlt másfél évtizedben a moldvai csángómagyarok
anyanyelvének megmaradását szolgálták és szolgálják. Így az anyanyelv
újabb kori fakultatív oktatásának néhány mozzanatát, a néhol még ma-

gyar nyelvű imádságokkal és énekekkel végzett halottvirrasztásokat, az
Erdélyben és Magyarországon tanult csángó atalok néhány hazatért, s
népét otthon szolgáló személyiségének munkáját, a csángóknak adomá-
nyozott magyar feliratú búcsús-zászlót, a Domokos Pál Péter Alapítvány,
a Szeret-Klézse Alapítvány, valamint a Bákói Csángó-Magyar Szervezet
vezetőit, s az Európa Tanács moldvai csángókról készült jelentése készítő-
je, Tytti Isohookana Asunmaa nn politikus etelközi látogatását.
A szerző művészi fényképei egyszerre hordoznak esztétikai és doku-
mentációs értéket. Valamennyi kép Isten és ember előtti bizonyságtétel
arról, hogy mennyire hazugok a csángók magyarságát tagadó vélekedé-
sek. Mind a 111 kép egy-egy koronatanú a csángók magyarsága mellett!
S hol vannak még a többiek? Hiszen mindannyian, akik bejártuk a Csán-
góföldet, tucatjával tudnánk szaporítani Csoma Gergely moldvai magyar
nyelvemlékekről összeállított gyönyörűséges adattárát. Ha talán nem is
ilyen művészi kivitelben, nem ilyen lényegre törő megvilágításban, nem
ilyen meggyőző fény és árnyék kombinációkkal.
Tudnánk – írtam –, de hát miért nem szaporítjuk? Ha a moldvai ma-
gyarok sorsának dokumentálása nem ilyen magunkra hagyottan, intéz-
ményi háttér nélkül folyna, már régen létrehozhattuk volna a moldvai
csángómagyarok nyelvemlékeinek, írásos emlékeinek módszeres adattá-
rát. Hiszen még napjainkban is napvilágra kerül egy-egy értékes nyelv-
emlék, amint azt a Honismeret folyóiratban 2004-ben megjelent írás is
mutatja. Gondolkozzunk rajta, miként válhatna Csoma Gergely szépséges
fotóalbuma olyan kristályosodási ponttá, amely magához vonzza, magába
olvasztja mindazt az írásos, fényképezett, lmezett s még ki tudja mi mó-
don rögzített és őrzött dokumentációs anyagot, ami a csángók írott nyelv-
emlékeinek szakszerű és teljességre törekvő nyilvántartását szolgálhatná.
„Kit feldob magából egy nép….”

Iancu Laura Szeretföldje
Moldva egyik, a Szeret folyótól keletre eső csángó településén, a nevében

is Magyar-faluban1 született Iancu Laurát sokan talán inkább költőként
ismerik, bár bizonyára többen találkoztak már néprajzi témájú munkáival
is. (IANCU 2002., 2005., 2011., 2013.) Újabban pedig két könyve is nap-
világot látott az irodalmi próza műfajában. A hálás és hűséges tanítvány-
ként, Borbáth Erzsébethez írt leveleinek szerkesztett gyűjteménye (IANCU
2009.) már három esztendővel ezelőtt jelezte, hogy a csángómagyar ér-
telmiségiek nem könnyű pályáján emelkedő Iancu Laurának ebben a mű-
fajban is van fontos mondanivalója. Bizonyítja ezt újabb prózakötete, a rá
jellemző szerénységgel „elbeszélés”-nek nevezett Szeretföld, amit azonban
inkább tekinthetünk néprajzi és szociográai ihletésű kisregénynek. Hiszen
szerzője ezzel a Domokos Pál Péter emlékének ajánlott munkájával arra
az útra lépett, amin a 20. századi magyar szépirodalom legjobbjai jártak,
azok, akik a magyar valóságba eresztett gyökerekkel teremtették írói vilá-
gukat. Ahogy Tamási Áron a Székelyföld, Kós Károly Kalotaszeg, Kodolányi
János az Ormánság népét emelte a magyar irodalomba, úgy öleli magához
és mutatja föl Iancu Laura a földönfutó Szeret menti csángó népet minden
kulturális és emberi értékével, minden elesettségével, nyomorúságával.
Kisregénye időpontjául a szerző azt a történelmi pillanatot vagy inkább
korszakot választotta, amikor véget ért a II. világháború, s az emberiség –
az emlékezetes Valahol Európában című lm kábulatában tapogatózva –
próbált valamiképpen magára találni. Mintha Ady verssorai szolgáltatnák
a könyv cselekményének kegyetlen hátterét:
„Uram, háborúból jövök én,

Mindennek vége, vége:
Békíts ki Magaddal, s magammal,
Hiszen Te vagy a Béke.” (ADY é.n. 160.)
1
Korábbi, még őszinte román nevét az utóbbi időben, Ungureni-ről a falu egyik része
után Arini-ra változtatták.
A „Szeretföld” cselekménye azzal a jelenetsorral kezdődik, amikor a

kisregény egyik főszereplője útban van a háborúból „hazafelé”, vagyis a
teljes bizonytalanságba. Lelkiállapotát így jellemzi a szerző: „Magam szá-
mára is idegen vagyok. Háborúból jövök. Sem hősi halott, sem fogoly.
Túlélő.” Igen, a túlélők sorsa zsúfolódik ebben a kisregényben, amelynek
stílusát – az aprólékosan realista eszközökkel megrajzolt mesevilágot –
leginkább talán szürrealistának nevezhetném, anélkül hogy leragadnék
ennél a jelzőnél. Mert a cselekmény mesterien szőtt szálaiból egyszerre
bontakozik ki a nyers, sokszor kegyetlen valóság, valamint az, ami ebből
az emberi lelkekben ver tanyát és él tovább. Aztán ebből a kétféle szálból
születik, mint a csángó szövőszék, az osztováta hosszú és keresztszálából
– a mejjékből s az ontokból – ez elbeszélés szövete.
A nem evilági szálakból szőtt cselekményre jellemző, hogy sok minden
történik benne, de szinte semmi sem valósul meg. Jön a háborút túlélt
katona, de igazából sohasem érkezik haza, mert feltartóztatják őt a jel-
képeknek is tekinthető részletek. Az otthon, a háborút túlélt falu templo-
mot épít, de nem annyira Istennek, inkább önmaguknak –, ám a templom
sohasem épül fel, mert „amit raknak estig, leomlik reggelre…” A háború
során megesett asszony nagy szeretettel megformázott, kegyetlen sorsú
gyermekének életfonala is úgy sírül az anyjáéval, s a frontról megtérő em-
berével, ahogyan a párhuzamosak futnak egymás mellett azzal a tudattal,
hogy ha előbb nem is, a végtelenben egészen biztos találkozni fognak. S ta-
lán találkoznak is, legalábbis a könyvet letéve nem érezzük azt, hogy nem
találnak majd egymásra, s nem fordul jóra minden. Mintha a háborúból
megtért katona is elérne a családjához, s mintha a virágból lett gyermek
is megtalálná a helyét a világban. Úgy tűnik, a templom is felépül, vagy
legalábbis nem marad félbe’.
A cselekménynek ezt a hajnali ködben bontakozó, elő-előtűnő, újra és
újra elhomályosodó, látomásszerű vázát tölti ki Iancu Laura a szülőföld
valóságos világából költött részletekkel, amelyek úgy simulnak az egész-
hez, mint a szárnyak színes tollai, amelyek mindegyikének önálló a raj-
zolata, de együtt a madár teljes és jellemző színezetét teremtik meg. Aki
nemcsak kutyafuttában járt már a Szeretföldön, könnyen felismerhet egy-
egy konkrét néprajzi jelenséget, folklórtémát vagy éppen a sok meséléstől
folklorizálódott történetet, de aki nem, az is ráérezhet az itt-ott heverő
drágakövekből a megcsiszolt gyémántok csillogására. Ízig-vérig próza-
író szerzőre találtunk tehát. Kezdetben elővarázsolja a cselekmény vázát,
„KIT FELDOB MAGÁBÓL EGY NÉP….” 417
vagyis megalapozza, miként a festőművész, a kép hátterét. Majd saját testi

és lelki élményei teljességéből felhordja rá a mesét, vagyis a húst, azután
hozzáteszi a maga gondolat- és érzelemvilágából azt, ami szükséges és
odavaló, tehát az idegrendszert. Amitől pedig ez az összegyúrt anyag meg-
elevenedik – szorongattat, szívbe markol, felmagasztosul, üdvözül – az
már a szépírói tehetség dolga, azé a képességé, ami – Kodolányi János
szavaival szólva – a lelkiismeretesen körmölő íródeákot a jelenségeket
megidéző, művét és hőseit teremtő táltostól megkülönbözteti.
Ez a csángó élet és a csángó sors valóságából megteremtett, újjászült,
elővarázsolt világ pedig sokszor jellemzőbb, torokszorítóbb, mint a puszta
valóság, talán mert az igazat mondja, nem csak a valódit. Ezért van aztán,
hogy a szerző, aki maga is néprajzkutató, néhány mondattal, egy-egy gon-
dosan megformázott kifejezéssel sokszor többet, teljesebbet közöl vala-
mely jelenségről, mint akárhány hosszúlére eresztett tudományos tanul-
mány. Ilyen a pokolpataki halottlátó, a többször is „újjászületett” Ellátó
Mihály szigorúan realista eszközökkel megrajzolt, de nem e világból való
alakja, megnyilatkozásai. Ilyen a Moldva népe által a háború utáni időben
átélt, szecsetának (secetă) nevezett, kegyetlen szárazság okozta apokalip-
tikus éhínség emlékfoszlányokból, nagy írói erővel kidolgozott jelensége,
és az esőért könyörgő körmenet megrázó leírása. Ilyen a hazatérőben lévő
katona, Keleti Jeremiás feleségét, a falu szemében a hadiözvegyek titokza-
tosságába burkolt Magdolnát a férakat álmukban megkísértő, megnyo-
mó szépasszonnyá tevő sóvárgás. Legfőképpen pedig ilyenek a Szeretföld
templomát kalákában építők megpróbáltatásai, amik – Kazán várától a
bodrogközi Karcsa templomán keresztül Déva váráig – minden igazán
nagy vállalkozásba fogott közösséget ősidők óta próbára tesznek, ember-
fölötti áldozatvállalásra késztetnek, még ha itt a valamikori emberáldozat
humánusabbnak tűnő változatával: az áldozatra szánt asszony árnyéká-
nak befalazásával találkozunk is.
„Akit feldob magából egy nép, az nevében akarjon nagyot” – írja Ma-
gyari Lajos Kőrösi Csoma testamentuma című versében. S ez így is van: a
moldvai magyarságból vétetett Iancu Laura kisregénye megidézi, tetem-
re hívja a csángó sorsot alakító okok és okozatok szinte minden gyanú-
sítottját. Így kerül terítékre a moldvai római katolikus pap és a csángó
nép riasztóan elkeserítő viszonya; azé a népé, amely „tökélyre vitte az
engedelmességet, önszántából vagy sem, egészen alávetett lett, idővel az
elnyomott élet vált egyetlen élhető, kiismerhető életformává, ahonnan
erőszakkal sem lehet már kirántani. A nép a jogot nem ismerte, csak a
törvényt, a törvényt s a parancsot, mely egyedül csak rá vonatkozott.” Ez
a falu tudatvilágában élő, íratlan törvény telik be Palika Minyin, amikor
igazába vetett meggyőződésével panaszt mer tenni, szembe mer szállni
a pappal, mire az, ahogyan „a faluban beszélték”, megátkozta. Felidézi
a szerző az idegen nyelvű templomi szolgálatot, az imádkozást nem értő
gyermek keserű érzéseit; a bojárnét játszó nagygazdafelség hisztérikus
embertelenségét; az állatként tartott, szeretetre éhes szolgagyermek naiv
játékait, odaadó ragaszkodását.
Ilyen felismerésekre csak az juthat, aki belülről látja, érzi Szeretföld
emberi közösségének természetét, a megrajzolt társak lelki mélységeit,
s olyan anteuszi erővel tudja megidézni ezt a világot, mint Iancu Laura.
Könyve nem azt a felszínes spekulációt nyújtja, amit harminc aranyért
vetnek papírra, sem nem törekszik a mindentudás hamis babérjára, amire
a Szeretföldön futtában megfordulók vágynak. Laura, mint a kisregény
Nevesincs Pétere, almacsemetét ültetett, amelynek gyümölcse talán nem
mindenkinek ízlik, de a fanyalgó is megpihenhet az árnyékában.
1
Mivé lettél csángó magyar?
Jakab Attila megválaszolt
és megválaszolatlan kérdései
Jakab Attila könyve nem kimondottan néprajzi témájú, hiszen már alcí-
mében is megfogalmazza, hogy a csángó sorskérdések egyik legfontosab-
bikával, a katolikus egyháznak a moldvai magyarok elrománosításában
játszott szerepvállalásával foglakozik. De hát a csángók néprajzával, folk-
lórjával, tájnyelvével foglalkozó szerzők sem tudták és tudják magukat
túltenni e népcsoport ellen elkövetett igazságtalanságokon, s tudományos
munkáikban is szóvá teszik az erőszakos asszimiláció embertelenségeit.
Gondoljunk csak Domokos Pál Péterre, Lükő Gáborra, Kallós Zoltánra,
vagy akár a magánhangzók és a mássalhangzók „száraz” tudományával
foglalkozó Csűry Bálintra. Mert a moldvai csángó nép tragikus módon
benne van a „román katolikus egyház” létrehozására irányuló, embertelen
és istentelen folyamatban, s ez jórészt meghatározza gazdasági és kulturá-
lis életük szinte minden mozzanatát.
Kiszolgáltatottságukban nagy szükségük van minden együtt érző szó-
ra, helyzetüket őszintén, tudományos alapossággal bemutató munkára.
Jó, ha valaki időről-időre áttekinti és összefoglalja a témára vonatkozó
részeredményeket, megjelöli a továbbra is fehér foltokat, s a jövőre vonat-
kozó kutatási feladatokat. Ilyen céllal készült Jakab Attila vallástörténész,
kisebbségszociológus moldvai csángómagyarok helyzetével, múltjával és
jövőjével foglalkozó munkája. A témát ismerők számára ugyan nem mond
sok újat a moldvai katolikus egyház dicstelen tevékenységéről, de felszín-
re hoz jó néhány kevéssé ismert forrásból származó adatot és egészében
véve teljes áttekintést nyújt a moldvai csángók identitásának a tudomány
és a politika metszéspontjában bekövetkezett változásairól, valamint a va-
tikáni geopolitika és a román nemzetpolitika érdekeinek több évszázados
együttműködéséről.
A könyv tematikailag öt fejezetre és a függelékre tagolódik. Az első
rövid történeti áttekintés, ezt követi a moldvai katolikus egyház román
1
Jakab Attila: Mivé lettél, mivé leszel csángómagyar? Kariosz Kiadó. Bp. 2012.
nemzetpolitikában való szerepvállalásának bemutatása, majd a csángó

identitás számbavétele, aztán a magyar nyelv és kultúra szerepe a csán-
gók körében, végül pedig helyzetük az új lehetőségek és „kihívások” kö-
zepette a demokratizálódás és a globalizáció viszonyai között. A Függe-
lékben felsorakoztatott szám szerint 8 dokumentum elsősorban az utóbbi
részhez szolgáltat adalékokat. Valamennyi fejezetről elmondhatjuk, hogy
– egy kis túlzással – elsősorban az apró betűs lábjegyzeteiben találjuk a
fontosabb, ha nem a legfontosabb információkat.
A történeti rész a 14. század közepétől, a tatárok Moldvából való kiszo-
rításától a román állam 19. századi megalakulásáig tekinti át az egykori
Etelközbe került magyarság sorsát. A szerző megkülönböztetett gyelmet
fordít a lengyel királyság Moldva iránti érdeklődésére, ami valóban jelen-
tős tényező volt az ottani katolikus magyarság szempontjából. Megálla-
pítja, hogy a Vatikán már a 16. századtól szívesebben támogatta a mold-
vai katolikusok lelki gondozására irányuló lengyel aspirációkat, mint a
– magyar anyanyelvű – katolikus hívek igényeit. Hogy ez az „érdeklődés”
elsősorban politikai célokat szolgált, azt mutatja, hogy miután a lengyel
katolikus egyháznak a 17. század elején sikerült megszereznie a bákói
püspökséget, sem a püspök, sem lengyel papok nem tartózkodtak Mold-
vában, csupán időnként keresték fel szolgálati helyüket, hogy beszedjék
a tizedet. Az oly sokszor és méltán emlegetett lengyel–magyar barátság
tehát Moldvában nemcsak hogy nem működött, de a két hatalom olyan
ellenkező irányban forgó malomkő szerepét töltötte be, ami folyamato-
san őrölte a moldvai csángóknak nemcsak a magyarságát, de a katolikus
vallását is. Jakab Attila többször is fölveti, hogy a Vatikán a moldvai ka-
tolikusok tekintetben milyen elfogult volt a lengyelek mellett a magyarok
ellenében, de sajnos adós marad a válasszal, hogy ennek vajon vallási, po-
litikai, netán egyéb okai lehettek.
Róma azonban nemcsak a katolikus hívek érdekeit nem vette gye-
lembe, de a lengyel érdekeltségű bákói katolikus püspökségről is levette
a kezét, amikor missziós területté nyilvánította Moldvát. Fontos a szerző-
nek az a megállapítása, hogy ezt követően, „1622 és 1812 között Moldvá-
ban működő, név szerint ismert, szám szerint 54 missziós prefektus kö-
zött egyetlen magyart sem találunk”. Mikor pedig a Habsburgok 1791-ben,
a szisztovói béke révén megszerezték a felügyeletet a moldvai missziós te-
rület fölött, az osztrák fennhatóság alatt lévő „anyaországra” éppen úgy
nem számíthattak a moldvai csángómagyarok, mint az 1860-as években a
MIVÉ LETTÉL CSÁNGÓ MAGYAR? 421
Monarchiával „közös” külpolitikai kalodában, vagy száz esztendő múltán

a szovjet hódoltság alatt lévő Magyarországra. Így aztán az 1881-ben ön-
állóvá vált román királyság teljesen kötetlenül, sőt mondhatjuk gátlásta-
lanul folytathatta a moldvai magyar kisebbséggel szemben azt a politikát,
amit folyamatosan szemére hányt Magyarországnak, miközben erőtelje-
sen „követelte az erdélyi román kisebbség számára, mindazt, amit megta-
gadott a moldvai magyar (és más) kisebbségektől”.
Az effajta máig ható, kettős mércével manipuláló, a saját kisebbségeit
tűzzel-vassal irtó francia nacionalizmus emlőin szocializálódott elittel ren-
delkező románsággal vállalt aztán szoros és összehangolt együttműködést
az 1884-ben önállósodott moldvai római katolikus egyház. Jakab Attila
idéz azokból a román forrásokból, amelyek elismerik vagy legalábbis tu-
domásul veszik a csángók magyarságát, mint például az 1958-ban, Buka-
restben megjelent Dicţionarul limbii române moderne (a csángó „a Bákó
tartományban a XIII. században megtelepült magyar népességhez tartozó
személy”); vagy az ugyancsak bukaresti kiadású Dicţionarul explicativ al
limbii române (a csángók „a székelyek egyik ága, akik a XV. század táján
települtek a Tatros, az Aranyos-Beszterce és a Szeret völgyébe Románvá-
sártól északig.”) Ennél is fontosabb, miszerint az olasz származású jászvá-
sári püspök, Iosif Nicolae Camilli, aki az 1880-as évek végén pásztorlevél-
ben tiltotta meg, hogy a csángó falvak templomaiban magyarul misézze-
nek és imádkozzanak, 1883-ban még elismerte a csángók magyarságát, s
arról írt, hogy taktikai okokból (!) kell román nyelvűvé tenni őket, mert „a
román nyelv egyházi használata elsősorban a »szakadár« ortodoxok meg-
térítése céljából szükséges…” A Jakab Attila által idézett forrásokból –
különösen a lengyel Agnieszka Barszczewska kutatásai nyomán – újra és
újra nyilvánvalóvá válik, hogy ezek a moldvai katolikus papok, vezetőikkel
az élen, tökéletesen tisztában voltak a csángók magyar voltával, magyar
eredetével. A moldvai katolikus papság tehát idestova két évszázada olyan
hazugságözönben él, amiből még azok is képtelenek kitörni, akik netán
már – vagy még – tudják a valóságot és ismerik az igazságot. Hasonlatos
ez a kelepce a román történelemszemlélet romantikus korszakából itt re-
kedt, régen túlhaladott dákó–román eredetmítosz erkölcsi, műveltségi és
mentális kártételével. De ebből mintha már ocsúdna az újabb történész-
generáció, a csángók románságának hiedelméhez való görcsös ragaszko-
dás azonban még ma is olyan csökönyös a katolikus papság körében, mint
a 17. században – Galilei idejében – az egyház arisztotelészi, geocentrikus
felfogása. S bár Jakab Attila könyve korántsem vonultatja föl a csángók

magyarsága melletti valamennyi érvet, a moldvai katolikus papok beteges
magyarellenességének okait keresve, felveti a neota papság lelkivilágá-
nak kérdését is, de sajnos nem tapasztalati, hanem spekulatív módszer-
rel. Pedig fontos volna szociológiai, de legalábbis szociográai eljárással
elemezni ezt a tényezőt, amely a Ceauşescu-korszakban betetőzte a rég-
óta tartó asszimilációs folyamatot, s melynek következtében a csángók „a
nemzeti-kommunista román állam és a moldvai katolikus egyház harmo-
nikus együttműködésével” tömegesen tagolódtak be a románságba.
Az eddigi fejezetek anyagához a szerzőnek viszonylag bőséggel álltak
rendelkezésére különféle forráskiadványok és tanulmányok. A követke-
ző, a „csángó identitással” foglalkozó részhez azonban inkább csak spe-
kulatív, a zsurnalisztika mérsékelt magasságaiban mozgó írásokra kellett
hagyatkoznia, s ez meg is látszik a szövegen. Kétségtelen, hogy híveik
nyelvét nem értő pap tolmáccsal történő gyóntatása, a papság és a híveik
közötti mélységes érzelmi szakadék hol nevetségessé, hol tragikussá teszi
a moldvai katolikus egyház szerepét. De az, hogy a hívek jelentős része
nem érti sem a misét, sem a prédikációt, korántsem jelenti azt, hogy a
csángók hitélete kimerülne a formalitásokban. Inkább ennek köszönhető,
hogy „mélységes hitbeli meggyőződésük” magukra hagyottságuk ellenére
is megtartja őket a passzív módon gyakorolt, középkori gyökerű, jószeri-
vel idegenszívű egyházuktól független vallásukban. A lelki elhagyatottsá-
guk miatt előtérbe került népi vallásosságukban is inkább értéket látnék,
s nem a műveletlenséget és a babonaságot. Úgy is tekinthetünk a népi
vallásosságban gyakorolt archaikus imádságaikra, mint a templomból is
kiüldözött anyanyelv utolsó menedékére.
Hasonlóképpen a helyszíni tapasztalatok hiányával magyaráznám a
magyar nyelv és kultúra szerepéről szóló fejezetben található félreértése-
ket, mint hogy a csángók nyelve „igazából nem vált a művelődés eszközé-
vé, hanem megrekedt a mindennapi kommunikációs szükségletek kielé-
gítésének szintjén.” Ez a szemlélet – megítélésem szerint – onnan ered,
miszerint a hagyományos, szóbeliségben öröklődő kultúra alacsonyabb
rendű lenne az írott műveltségnél. Mintha a csángók jórészt nyelvújítás
előtti időkből való tájnyelve, művelődésünk legarchaikusabb rétegeiből
elővarázsolható, íróink, költőink fantáziáját élesztő, szívét dobbantó csán-
gó balladák, népdalok, népmesék nyelvi világa nem „a művelődés eszkö-
ze” lenne, hanem „a mindennapi kommunikációs szükségletek kielégíté-
sének szintjén megrekedt”, alacsonyabb rendű közlési mód. Ugyancsak

borúlátóan ítéli meg a szerző az úgynevezett „csángó nyelv”, valamint a
csángók „hagyományos kultúrájának” jövőjét. De hát miért éppen a csán-
gó tájnyelv és a hagyományos műveltség maradna fenn a mindennapi gya-
korlatban a 3. évezred küszöbén, ha nem maradt fenn a közhasználatban
teszem azt a palóc, a székely vagy a szegedi etnikumban? Ahol pedig léte-
zik – olyan-amilyen – nemzeti oktatás, közművelődés, értelmiségi réteg.
Ebben a fejezetben (is) közöl Jakab Attila számos panaszkodó, könyör-
gő levelet, amelyek írói anyanyelvükön értő és azon egyházi szolgálatot
végző papokért esdekelnek. Meg lehetne és egyszer meg is kellene írni
moldvai csángók történetét ezeknek a leveleknek egymás mellé helyezé-
sével, a 17. századtól napjainkig. A szerző hangsúlyozza azt a kétségtelen
tényt, hogy ezeknek a leveleknek évszázadok óta nemhogy hatásuk nem
volt, de még választ sem kaptak rá a címzettől, a római katolikus egy-
ház fejétől. Ennek ismeretében valóban megdöbbentő, hogy a katolikus
egyház és a román politikai nacionalizmus összehangolt manipulációja
ellenére még az 1930-as hivatalos népszámlálás során is a római katoli-
kus hívek Román megyében 61, Bákó megyében pedig 78 %-a magyar-
nak vallották magát – pontosabban merték magukat magyarnak vallani.
Márpedig az identitásnak – magyarán azonosságtudatnak – nincs jobb
fokmérője, mint az, hogy az ellenséges (és ellenérdekelt) érzelmű szám-
lálóbiztosok előtt a csángók ilyen nagy hányada vállalta magyarságát. Ezt
a kétharmadot törölte el mintegy két emberöltő alatt a nemzeti-kommu-
nista román hatalommal megerősített moldvai katolikus egyház, mintegy
befejezve az erőszakos asszimiláció folyamatát. Nem véletlen, hogy még
az 1940-es évek végén is, amikor a Román Kommunista Párt szolgála-
tába szegődött Magyar Népi Szövetség antiklerikális harcának horgára
csaliként rövid időre feltűzte az anyanyelvű oktatás lehetőségét a csángó
közösségek szószólóinak egy része határozottan odaállt a kezdeményezés
mellé, s az 1950-es évek első felében 35 településen több mint 40 isko-
laegység, 8 óvoda működött, mintegy 120 tanerővel, sőt 1952-ben két
esztendőre még magyar tanítóképzőt is indítottak Bákóban. Jakab Attila
ugyan kissé leszólja a magyar nyelvoktatás 1950-es években megvalósí-
tott formáinak jelentőségét, de azt azért elismeri, hogy „negyven-ötven
év múltán a moldvai magyarság helyi ’szószólói’ majdnem kizárólagosan
azok közül kerülnek ki, akik [akkoriban] ha csak egy-két évig is, magyar
iskolába jártak...” S tegyük hozzá, 2000-ben, sőt kezdetleges formáiban
már az 1990-es évek második felében újrainduló iskolán kívüli vagy belüli
magyar nyelvoktatást elsősorban azok igényelték a gyermekeik számára,
akik a szüleiktől átvették, átvehették a magyar nyelv értékként való felfo-
gásának csíráit. Nem érthetünk tehát maradéktalanul egyet Jakab Attila
megállapításával, miszerint ezekkel az iskolákkal „szélesebb körben nem
sikerült sem a magyar identitást, sem pedig a nyelv és a kultúra presztí-
zsét megerősíteni.” Már csak azért sem, mert nincs ellenpróbánk, ha csak
azoknak a – főként Románvásár környéki – csángó falvak népének iden-
titásával nem vetjük össze őket, ahol nem sikerült még néhány évre sem
valamilyen formájú magyar oktatást beindítani.
Könyvének utolsó fejezetében a szerző a „demokratizálódás és a glo-
balizáció” hatását vizsgálja a csángók körében. Ha a Jakab Attila által
számba vett, általa „új lehetőségekkel és új kihívásokkal” jellemzett két
évtized történéseit tekintjük – s még hozzáadjuk a magunk tapasztalatát
is –, alighanem elmondhatjuk, hogy ez idő alatt több változás következett
be a moldvai csángók életében, mint ennek előtte évszázadok során. Több
mint húsz településen megvalósult a magyar nyelvű oktatás valamilyen
formája, megalakult talán fél tucat csángómagyar civil szervezet, csángó
atalok százai tanulhattak és tanulhatnak erdélyi, magyarországi iskolák-
ban, csángó munkavállalók ezrei találnak megélhetésre magyarországi, de
főleg nyugat-európai munkahelyeken, az Európa Parlament legmagasabb
szinten foglalkozott a csángók identitásának megőrzésére vonatkozó el-
képzelésekkel, számosan felvették a magyar állampolgárságot, Magyar Há-
zak jöttek létre több csángó településen, számos tudományos tanácskozás
foglalkozott a csángók identitásával, kultúrájuk értékeivel és bátortalan
kezdeményezések történtek az anyanyelvű vallásgyakorlat megvalósítása
érdekében. Mindez a nacionalista román politika és a még nacionalistább
katolikus egyház következetes ellenállása közepette, mint mikor a vitor-
lás hajónak teljes ellenszélben kell(ene) előrehaladnia. Úgy tűnik, hogy a
csángók ma már (vagy még) nagyon visszafogott és pianóban megfogal-
mazott igényeivel szemben a román állam toleránsabbnak bizonyul, mint
a moldvai római katolikus egyház. Mert a magyar nyelvű oktatás külön-
böző formáira vonatkozóan a csángó szervezetek vezetői ki tudtak harcol-
ni bizonyos – meglehetősen korlátolt – lehetőségeket, a magyar nyelvű
vallási élet lehetőségének megadásától mereven elzárkózik a klérus. Tu-
lajdonképpen meg is lehetne őket érteni, ha nem a bőrünkre menne ez a
merevség. Elvégre bő fél évszázad alatt fölépítettek egy olyan elméletet,
amire alapozva teljesíthetik az 1880-as években, a román államnak tett

ígéretüket: a moldvai római katolikus egyházmegye létrejöttéért és mű-
ködésének lehetőségéért elrománosítják a moldvai csángómagyarokat. A
légből kapott elmélet alapjai ugyan már repedeznek, de amíg az erdélyi és
a magyarországi katolikus egyház vezetői – különféle egyéb szempontok
és szemponttalanságok alapján – a vétkesek közti cinkosságot választják,
a Vatikán pedig annak a hamis illúziónak a csapdájában lapít, hogy ka-
tolikus csángómagyarokból erőszakkal asszimilált „román katolikus egy-
ház” közelebb hozza az ezer esztendeje rómaira és görögkeletire szakadt
katolikus egyházat, addig csak az idő lassú kijózanító erejében bízhatnak
azok, akik – az Európa Tanács parlamenti közgyűlésével együtt – érték-
nek tekintik a csángó kisebbségi kultúrát, és tisztelik az emberek jogát,
hogy anyanyelvükön gyakorolhassák a vallásukat.
Vallási élet Magyarfaluban

1
Iancu Laura néprajzi vizsgálata
A moldvai csángókkal foglalkozó tudományos kutatás emlékezetes dátu-

ma a 2013. esztendő. Ekkor jelent meg róluk az első, belőlük támadt ku-
tató tollából való, monograkus igényű könyv, amely egyetlen település
vallási élete mélyfúrásszerű vizsgálatának eredményét mutatja be, jól kö-
rülhatárolható téma keretében. Növeli az alkalom jelentőségét és a feldol-
gozás hitelességét, hogy ez a „mélyfúrás” a szerző szülőfalujában történt,
s talán az sem véletlen, hogy a téma annak a római katolikus vallásnak
a hagyományos megélésével és átélésével foglalkozik, amely a Szereten
túli Magyarfalu népét immár több mint három évszázada megőrizte ősei
vallásában, s akik aztán – talán hogy a mérleg egyensúlyban maradjon –
többségükben megtartották elődeik magyar anyanyelvét is.
A szerző maga is tudatában van az alkalomban rejlő lehetőség fon-
tosságának, annak nevezetesen, hogy „a vizsgált településen született és
nevelkedett, ahol szülei és családtagjainak egy része ma is él”. Ezért az
anyaggyűjtés során a falujából már jó ideje távol élő szerzőnek „újból a kö-
zösség tagjává kellett válnia, ami természetesen nem minden esetben volt
egyszerű feladat, de ez a szituáció mindenképp egy folyamatnak, vissza-
helyezkedési kísérletnek” tekinthető, írja meghatóan szép őszinteséggel
Iancu Laura. Ez a „bennszülöttség” azonban csak részben könnyíti meg a
szerző munkáját, másfelől azonban növeli a felelősségét, hiszen a közülük
való kutatónak „fokozott éberséggel kell követnie a jelenségeket, esemé-
nyeket…”. Ezzel tudományos és érzelmi felkészültséggel elemzi Iancu La-
ura Magyarfalu csángó közösségének „átalakulás előtt álló hagyományos
(„középkorias”) vallásosságát”.
Az imponálóan vaskos könyv – aminek nagy része a szerző doktori
disszertációjából való – tizenhárom fejezetre oszlik. Az elsőben tisztázza
a helyi vallás fogalmát, vázolja a kutatás módszertanát. Majd áttekinti
a moldvai magyar katolikusokra vonatkozó valláskutatás főbb terüle-
1
Iancu Laura: Vallás Magyarfaluban. Néprajzi vizsgálat. (Studia Ethnologica Hungari-
ca, XVII.) L’Harmattan–PTE Néprajz–Kulturális Antropológiai Tanszék. 2013.
teit, eddigi eredményeit, valamint meglévő hiányosságait. A szerző már

itt találkozik azzal a problémával, hogy míg a legtöbb csángó kultúrával
foglalkozó munka a lokálisból igyekszik − legtöbbször nem is kellő meg-
alapozottsággal − általánosítani, ő egy konkrét közösségre vonatkozóan,
a helyi vallás, a lokális kereszténység vizsgálatát tűzte ki feladatul. Csak
sajnálhatjuk, hogy egy ilyen tiszteletreméltó vállalkozáshoz ma még hi-
ányzik a hasonló színvonalon feltárt tudományos háttér, ehelyett csupán
alkalmi összevetésekkel kell megelégednünk. Ilyenkor újra és újra átérez-
hetjük a helyzet tragikumát, ami a téma vizsgálatának előzményei során a
rendelkezésre álló csekély muníció vétkes elfecsérelésével annyi energiát
pazarolt épeszű evidenciák, esetünkben a moldvai csángók magyarságá-
nak cáfolatára, vagy éppen emiatt: bizonygatására. Mennyivel előbbre
tartanánk a rohamosan kivesző hagyományos csángó műveltség tudomá-
nyos feltárásában, ha a jobb sorsra érdemes munkák során az energiákat
erre a célra lehetett volna fordítani.
A III. fejezet bemutatja a falu történetét, településrendjét, gazdaságát
és társadalmát. Ennek a résznek sajnálatos kurtaságát nyilvánvalóan a
szükséges források hiánya, hozzáférhetetlensége okozza, hiszen az ilyen
jellegű kutatásokra a moldvai parókiákon, állami és magánlevéltárakban
még ma sincs meg a lehetőség. Lényegében ugyanez mondható a követ-
kező, Magyarfalu egyháztörténete címet viselő fejezetről is, ahol a szer-
zőnek a templomokra, a plébániára, az egyházi struktúrára és az itt „szol-
gáló” papokra vonatkozó kutatásai csak igen szerény – ám a körülmények
ismeretében mégis tiszteletreméltó – eredményt hoztak.
A további nyolc fejezet már Iancu Laura közvetlen, személyes, immár
elsősorban saját közösségétől nyert tudásanyagán épül és a lehető legtel-
jesebb áttekintést nyújtja a helyi vallás elemeiről: a természetfeletti lé-
nyekről (szentháromság, angyalok, démonok); a lélek, a halál, a túlvilág
és az eszkatológia (világvége) kultuszáról; a vallási szocializáció (neve-
lés, vallásos tudat megalapozása) részleteiről; a vallási kultusz (mise,
prédikáció, a papi feladatkörök, az ima és az imádkozás módja, tartalma,
eszközei, a böjt) részleteiről, megéléséről; a szentekről, képeikről és tisz-
teletükről; a szentelmények (szenteltvíz, szentelt növények, gyertya stb.)
szerepéről; végül a különböző (otthoni, templomi, köztéri, temetői) kul-
tuszterekről.
A monográának ez az igazi mélyfúrást jelentő része, a könyv terjedel-
mének csaknem háromnegyedét kitevő anyag igazi kincs, miáltal tisztelet-
VALLÁSI ÉLET MAGYARFALUBAN 429
reméltó mértékben gyarapodnak Moldva római katolikus magyarságának

szellemi életére, hitvilágára vonatkozó ismereteink, közelebb kerültünk
annak megértéséhez, hogy ez a több száz esztendeje az egykori Etelközbe
menekült népcsoport teljes magárahagyottságában, szellemi és gazdasági
kiszolgáltatottságában, milyen külső és belső energiák segedelmével tud-
ta úgy-ahogy megőrizni vallását, anyanyelvét, azonosságtudatát. Növeli a
közölt anyag tudományos és olvasmányos értékét az a – talán nem véletle-
nül megmutatkozó – már-már költői többszólamúság: a vallásos szakiro-
dalomból és a helyi „adatközlőktől” származó, sokszor szó szerint közölt
információk gyakran egybecsengő, másszor egymást kiegészítő láncolata.
A különböző témáknak ez a több oldalról történő megvilágítása nemcsak
garantálja a szerző által formált kép hitelességét, de azt is érzékelteti,
hogy Magyarfalu hívő közössége – s annak egy-egy személye – miként
éli meg a családi, közösségi hagyományból valamint az egyházi tanítás-
ból megismert ajánlásokat és előírásokat. Aki már járt közöttük és meg-
ismerte a csángók – sorsukból fakadó – lelki bezártságát, az tudja csak
igazán méltányolni, hogy Iancu Laura milyen hatékonyan értékesítette a
„bennszülött” helyzetéből adódó lehetőségeket. Csak példának említem
a számtalan alkalom közül a misén résztvevők egyéni – tehát rendkívül
bensőséges – imádkozására vonatkozó leírást, amit a szerző információi
és tapasztalatai szerint „a mise előtt, vagy az egyetemes könyörgések felol-
vasása, vagy az Oltáriszentség felmutatása során, vagy az áldoztatás alatt,
vagy pedig a mise végén mondanak el.” Fontos, hogy itt a hangsúly nem
a kérés teljesülésében, hanem „pusztán” az ima meghallgatásába vetett
hiten van: „vajegyszer meg kell hallgasson az Isten”; „mikor jónak lássa,
megadja az Isten”; „ha vajegyszer megérdemlem lesz, megadja lesz”.
A magyarfalusi vallási életről szóló monográa legértékesebb ré-
szei azok, amelyek a helyi sajátosságokat hangsúlyozzák vagy emelik ki.
Ezeknek „magyarfalusi” voltáról azonban – szélesebb körű összehason-
lító anyag hiányában – nem lehetünk teljesen meggyőződve, ezért rá kell
bíznunk magunkat a szerző valószínűleg megérzésre alapozott vélemé-
nyére, nyitva hagyva azt a lehetőséget is, hogy esetenként nem is annyira
magyarfalusi, inkább moldvai csángó jelenségről van szó. Így az olyan
fontos felismerés esetében, mint az, hogy az imakönyvek olvasása során
nyert „tudás, fogalom, hit idővel beépül, saját tudás, saját hit lesz”. Ugyan-
csak helyi sajátosságnak tekinthető, hogy „Magyarfaluban viszonylag ke-
vés szentet ismernek”. Templomuk eredeti védőszentjétől, Szent István
magyar királytól való megfosztásán Iancu Laura – sejthetjük miért – igen-

csak nagyvonalúan siklik át, pedig ebben is helyi, ha nem is egyedülálló
folyamatot kell látnunk. Az ellopott tárgyak visszaszerzéséért a csángók
általában Szent Antalhoz fohászkodnak, de úgy tűnik – írja a szerző – „he-
lyi sajátosságnak tekinthető, hogy az esetek többségében az elveszett tárgy
nem feltétlenül ellopott tárgy”, mert Szent Antal Magyarfaluban „nem
csak az ellopott tárgyak megkerítője, egyre inkább az elfeledett dolgok
felderítője, s mint ilyen, az emlékezést segítő és a feledést gátló szent.” A
szerző meggyelései szerint „feltűnő, hogy a szentelmények használata el-
sősorban védekezés céljából történik, tehát az áldás mintegy a védekezés
következménye; az áldáshoz vezető út és az ördögtől való védekezés útja
ugyanaz”.
De a helyi sajátosság legmarkánsabban talán azokban a jelenségek-
ben érvényesül, gyakorlatilag a moldvai katolikus régió egészében, ahol
„a vallás etnikai színezettséget is kap, ami fokozza a táj differenciáltságát.
Ebből a szempontból – folytatja a szerző – a vallás kettős irányban tölt be
meghatározó szerepet: a régió belső koherenciájának a megerősítésében
és a többi (más vallású, más etnikumú) régiótól való elkülönítésben, tehát
az integrációs és a szeparációs folyamatok lebonyolításában.”
Magyarfalu vallási életét bemutató monográa végén ismételten és
hangsúlyosan fölmerül a – kimondva, vagy kimondatlanul – már jó né-
hányszor megfogalmazott téma, hogy a könyv gazdagon és részletesen
számba vett témakörei milyen mértékben helyi (lokális), moldvai (regio-
nális) sajátosságok, avagy mennyiben tekinthetők a római katolikus vallás
középkorias örökségének, etelközi sajátosságának, netán egy-egy paphoz,
faluközösséghez vagy annak pár tagjához kötődő specikumnak? Ma még
nyitott kérdések ezek, amiket éppen Iancu Laura Magyarfalu vallási életét
feltáró monográája vetett fel immár megkerülhetetlenül. Ebben mutat-
kozik meg, hogy egyre inkább hiányzik a minél több anyagi és szellemi
területre kiterjedő, átgondolt, tudományosan felépített, intézményesí-
tett csángó-kutatás, ami megalapozhatná az elmélyültebb összehasonlító
elemzéseket.
A moldvai magyarokról
Oláh-Gál Elvira riportjai, interjúi, tudósításai
Az utóbbi években egyre több írás foglalkozik a moldvai csángómagyarok

történelmével, kultúrájával, sorsával vagy egyszerűen csak – létezésükkel.
Sajnos azonban ezeknek a közléseknek túlnyomó része felszínes, pontat-
lan, többnyire tájékozatlanságról vagy kifejezett rosszindulatról tanúsko-
dik, többségük nem a valódi, becsületes tájékoztatást szolgálja. Ezért kell
megbecsülnünk minden munkát, amely új ismereteket nyújt és tisztessé-
ges hangvételű. Vagyis olyan, mint Oláh-Gál Elvira Moldvai magyarokról
szóló könyve.1
A szerző Csíkszeredán született, Csíkszeredán él, de otthonosan mozog
Moldvában, az egykori Etelközben is. Ízig-vérig tudósító alkat, aki írásai-
ban, rádió- és televízió-riportjaiban a kiegyensúlyozott tájékoztatásra tö-
rekszik. Ám ezt a „kiegyensúlyozottságot” nem úgy mímeli, mint manap-
ság oly sokan, hogy az egyik serpenyőbe tett igazságot a másikba helye-
zett valótlansággal ellensúlyozzák. Elvira írásai úgy kiegyensúlyozottak,
hogy kulturáltan ugyan, de méltán fölháborodik azon, ami fölháborító,
másfelől elismer és örvend minden kedvező eseménynek, minden pozi-
tív jelenségnek. A csángókról tudósítók közül talán csak Beke Györgynek
volt ilyen mesterségbeli tudása, háttérismerete és nemes elkötelezettsége.
Talán csak ő látta ilyen tisztán, ennyire „belülről” a csángó sors minden
mozzanatát.
Jelképes jelentőségűnek érzem, hogy a nehéz sorsú moldvai csángó-
magyarok médiákban való hatékony képviseletét éppen egy csíki illetősé-
gű tudósító vállalja föl és valósítja meg. Onnan jön tehát a segítő szándék,
ahonnan a moldvai magyarok túlnyomó része, különösen a madéfalvi ve-
szedelem vérfürdőjéből 250 esztendeje bemenekülők származnak. Tud-
juk, hogy a székelyekre általában nem jellemző a csángók iránti különö-
sebb érdeklődés, még kevésbé a pozitív elfogultság. Tulajdonképpen meg
lehet érteni, ha hátrányos helyzetükből fakadó kisebbségi érzésüket egy
1
Oláh-Gál Elvira: A moldvai magyarokról – riportok, interjúk, tudósítások. Hargita
Kiadóhivatal. Csíkszereda 2014.
másik, véletlenül éppen belőlük kiszakadt népcsoport kisebbítésével, le-

nézésével igyekeznek ellensúlyozni. De meg lehet, sőt meg kell érteni azt
is, ha ez a méltatlan állapot rosszul esik székelységből a történelem során
jórészt önhibájukon kívül kiszakadt, elcsángált, gyimesi vagy moldvai
magyar testvéreiknek. Ezért fontos és szép Oláh-Gál Elvira feléjük nyúj-
tott, feléjük sugárzó gesztusa.
A könyv három nagyobb fejezetre tagolódik.
Az elsőbe a tudósítások és beszámolók kerültek, mégpedig többnyi-
re emelkedett hangulatú, ünnepi alkalmakról szóló híradások, mintegy
cáfolatul azoknak, akik örökösen csak keseregnek a csángók sorsán. A
budapesti Csángó Bálról, a csíkszeredai Csángó Napokról, a különféle
csángó találkozókról, konferenciákról szóló beszámolók valóságos győ-
zelmi jelentések a csángó sors megjavításáért és minél szélesebb körű
megismertetéséért folyó küzdelemről. Moldvai barangolásai során a
szerző felkeresett olyan helyeket is, ahová nem éppen sűrűn vetődik el
„magyarfődi” – így neveznek a csángók minden, a Kárpátok túloldaláról
hozzájuk érkezőt – látogató. Így járt az egyik legészakabbi csángó falu-
ban: Szabófalván, és az egyik legdélebbre esőben: Vizanteán; aztán járt
Trunkon, a legendás Benedek doktor házánál, ahol a kút vize „hajdaná-
ban rózsabűzűvé vált”; felkereste Csíkfalván Lőrinc Celesztint, az egyelő-
re még csak interneten hallható Csángó Rádió szerkesztő-mindenesét;
ellátogatott a csíkdelnei Szent János templomnál élő, Külsőrekecsinből
való Kotyor családhoz; s részt vett a legtöbb budapesti Csángó Bálon is.
A második részbe, Portrék és beszélgetések címszó alá került írások a
csángók közül való és a csángókkal dolgozó, többségükben a csángókért
fáradozó ismert és kevésbé ismert személyiségekről szólnak. Huszonhat
csángó értelmiségi ember, ha nem is mind értelmiségi munkakörben,
de legtöbbjük szakmát tanult, érettségizett vagy főiskolát végzett. Kö-
zös jellemzőjük a népükről való felelős gondolkodás, és hogy elsősorban
odahaza végzik szolgálatukat, legalábbis a riportok készültekor legtöb-
ben Moldvában éltek. De – milyen a csángó sors!? – arról is hírt adnak
ezek a riportok, hogy mennyire sokfelé szóródnak a „tanultabb” csángó
emberek! Olyanokat is megszólaltat Oláh-Gál Elvira, akiket szülőföld-
jükről Budapestre vagy éppen az Amerikai Egyesült Államokba vetett a
sorsuk. Nem véletlen, hogy az „elcsángált csángók”-kal készült beszél-
getések vissza-visszatérő témája a hazatérés szándéka vagy legalábbis
gondolata.
A MOLDVAI MAGYAROKRÓL 433
A harmadik fejezet pedig az utánpótlásról szól, azokról, akik már rá-

találtak az „igaz magyarrá” válás vagy a csángómagyarnak megmaradás
útjára, módjára, és arra a lehetőségre, amit a tanulás jelent. És azokról
is természetesen, akik az utánpótlást nevelik. Az áldozatkész pedagógu-
sokról, nevelőkről, akik immár másfél évtizede vállalkoztak a magyar
anyanyelvű szülőktől származó, de kiszolgáltatott sorsuk miatt többsé-
gükben idegen nyelven beszélő csángó gyermekek magyar nyelvre és ma-
gyar nyelven való oktatására, nevelésére. Sokszor névtelenségben dolgozó
hősök ezek a pedagógusok, legtöbbjük nehéz körülmények között végzett
áldozatos munkával teljesíti a legszebb pedagógusi hivatást. Számomra
azok a beszámolók voltak a legértékesebbek, amik az olyan nevelőmun-
káról szóltak, amikor a tanító nénik és bácsik az íráson olvasáson kívül a
saját kultúrájuk elemeit is igyekeztek meg- (vissza) tanítani a gondjaikra
bízott csángó gyermekeknek. Néhány pedagógus rátermettségén és lelke-
sedésén kívül különösen ott van erre mód, ahol anyaországi segítséggel
fölépült a helyi Magyar Ház, s azokban a szülők bevonásával is tarthatják
ünnepi rendezvényeiket, különösen pedig hétköznapi foglalkozásaikat.
Mert szép és látványos, amikor egy-egy ünnepi alkalommal – karácsony-
kor, uráláskor, mesemondó- és népdaléneklési vetélkedőkön és más jeles
eseményeken – bemutatják tudásukat az apróságok, de még fontosabb
a hetenkénti, naponkénti rendszeres kézműves, népdalt éneklő, rajzoló,
bábozó és egyéb, esetleg helyismereti foglalkozás, amikor a csángó gyer-
mekek saját kultúrájukkal, saját falujuk értékeivel ismerkedhetnek. Ne-
héz pedagógiai feladat ez, talán nem is minden Moldvába került pedagó-
gusnak van hozzá elegendő felkészültsége, s talán sokszor nincs is olyan
kívülről jövő ösztönzés, ami segítené a belső, lelkiismereti késztetést.
Csekély elégtétel számukra, hogy Oláh-Gál Elvira kiemeli őket az isme-
retlenségből és példának állítja elénk erőfeszítéseiket, heroikus munkájuk
szabad szemmel sokszor csak nehezen meglátható eredményeit. Mert a
Moldvában való magyartanítás módszertanát nem tanítják a tanító- és
a tanárképzőkben – sem Erdélyben, sem pedig Magyarországon. Pedig
érdemes volna, hiszen Moldván kívül a Kárpát-medence egyre nagyobb
térségeit fenyegeti a „csángósodás” veszélye.
A könyv nagy értéke a tudósítások hitelessége. Ami elősegíti, hogy a
csángók maguk is felismerhessék hagyományos értékeiket, mert az el-
mélyítheti identitásukat, önbecsülésüket. Nem lesz haszontalan talán, ha
hangsúlyozom a könyvnek azt a hasznát is, hogy hozzájárulhat a székely-
ség és a csángók közötti nem mindig felhőtlen kapcsolatok és balítéletek

harmonizálásához, sorsközösségük felismeréséhez, aminek oly szép ta-
nújelét látjuk minden esztendőben a Napbaöltözött Asszony tiszteletére
megjelenő moldvai csángók imáiban a csíksomlyói pünkösdi búcsún és az
évenként Csíkszeredán megtartott Csángó Nap eseményein.
Oláh-Gál Elvira kötetének különös értéke a minden bajon, keserűségen
átderengő derűlátás. Nem valami hivatalból kötelező, kincstári optimiz-
musról van itt szó, a „nem vész az el, ha eddig el nem veszett” üres szó-
lamáról. Hanem a csángókban megtalált önmegtartó képességbe vetett
hitről, az egyenként megismert esetekből leszűrhető általánosítás bizton-
ságot adó erejéről.
Mert miért fontosak számunkra a moldvai csángók?
• Mindenekelőtt azért, mert magyarok, legalábbis számottevő részük
annak érzi magát. Nem vagyunk olyan sokan a világban, hogy le-
mondhassunk 60-70 ezer magyar anyanyelvű testvérünkről akár úgy
is, hogy megfeledkezünk róluk, kihullatjuk őket az emlékezetünkből.
• Másodsorban azért, mert hányatott sorsukból következőn, földrajzi,
etnikai, vallási elszigeteltségükben kultúránk olyan archaikus rétege-
it őrizték meg számunkra, amelyek a magyar művelődés (nyelv, nép-
zene, hiedelemvilág) legértékesebb rétegeit jelentik. Összegyűjtésük,
megismerésük gazdagítja a magyar művelődés gazdag tárházát.
• Végül, de nem utolsósorban azért kell ismernünk múltbeli és jelenle-
gi sorsuk minden területét, jelenségét, mert megláthatja benne nem
csak a székelység, nemcsak az erdélyi, de az egész Kárpát-medence
magyarsága, hogy milyen sors várhat ránk, ha nem követünk el min-
dent annak érdekében, hogy ne így legyen.
Ezt a célt szolgálja Oláh-Gál Elvira könyve, amit jó szívvel ajánlok min-
denkinek, aki érdeklődik csángó testvéreink múltja és jelene iránt és fele-
lősséget érez megmaradásukért.
Felhasznált irodalom
ADY Endre
[é.n.] Imádság háború után. In: Uő: Összes versei. Atheneum, Budapest,
160.
Almanahul …
2012 Almanahul Presa Bună. Editura Presa Bună, Iaşi
ANDRÁSFALVY Bertalan
1971 Állattartás Tápén. In: Juhász Antal (szerk.): Tápé története és
néprajza. Községi Tanács, Tápé, 349–350.
ANGHELESCU, MIRCEA
1980 Prefaţă. In: Rosetti, Radu: Scrieri. Editura Minerva, Bucureşti, 5–21.
ANTON, Ioan
1997 Parohia Pârgăreşti. Lumina Creştinului. VIII. (11) 14.
AUNER Károly
1908 A romániai magyar telepek történeti vázlata. Szent László Társulat,
Temesvár
BAKÓ Ferenc
1955 Felsőtárkány község lakodalmi szokásai. A kultúra alakulásának és
etnikus jellegének vizsgálata. Ethnographia LXVI. (1–4) 345–408.
BALATONI M.
1978 Tejipari táblázatok. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest
BALÁZS Lajos
1983 Egyén és közösség viszonya a lakodalomban Csíkszentdomokoson.
In: Novák László – Ujváry Zoltán (szerk.): Lakodalom. (Folklór és
etnográa, 9.) Kossuth Lajos Tudományegyetem Néprajzi Tanszéke,
Debrecen, 207–220.
BÁLINT Sándor
1974/75 A szögedi nemzet. A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve 1974/75-2.
Móra Ferenc Múzeum, Szeged
BALLAGI Aladár
1888 A magyarság Moldvában. Földrajzi Közlemények XIV. (1) 1–27.
BALOGH István – HOPPÁL Mihály
1980 A kút. In: Ortutay Gyula (főszerk.): Magyar Néprajzi Lexikon III.
Akadémiai Kiadó, Budapest, 362–364.
436 FELHASZNÁLT IRODALOM
BANDINUS
2004 Bandinus-kodex. Bartha György: A Bandinus-kódex és a moldvai
csángómagyarok ügye a XVII. század derekán. (Bibliotheca Mold-
viensis) Hargita Kiadóhivatal, Csíkszereda
BARABÁS Jenő (szerk.)
1987 Magyar Néprajzi Atlasz. Akadémiai Kiadó, Budapest
BÁRCZI GÉZA
1941 Magyar szófejtő szótár. [SzófSz.] Királyi Magyar Egyetemi Nyomda,
Budapest
BARNA Endre
1908 Románia nemzetiségi politikája és az oláhajkú magyar polgárok.
Budapest
BÁTKY Zsigmond
1941 Italok és fűszerek. In: Bátky Zsigmond – Györffy István – Viski
Károly (szerk.): A Magyarság Néprajza I. Királyi Magyar Egyetemi
Nyomda, Budapest, 85–89.
BEKE György
1988a Csángó passió. Barangolások moldvai csángó-magyarok között.
Sajtó alá rendezte Ara-Kovács Attila. Európa Könyvkiadó, Budapest
1988b Földfoglalás Forrófalván 1907-ben. In: Uő: Csángó passió.
Barangolások moldvai csángó-magyarok között. Sajtó alá rendezte
Ara-Kovács Attila. Európa Könyvkiadó, Budapest, 16–20.
1988c Demse Antal Klézséről (1971). In: Uő: Csángó passió. Barango-
lások moldvai csángó-magyarok között. Sajtó alá rendezte Ara-
Kovács Attila. Európa Könyvkiadó, Budapest, 36–82.
1988d Csángó olajbányászok (1973). In: Uő: Csángó passió. Barangolások
moldvai csángó-magyarok között. Sajtó alá rendezte Ara-Kovács
Attila. Európa Könyvkiadó, Budapest, 220–225.
1988e Csángó gazdák Moldvában. In: Uő: Csángó passió. Barangolások
moldvai csángó-magyarok között. Sajtó alá rendezte Ara-Kovács
Attila. Európa Könyvkiadó, Budapest, 130.
BENDA Kálmán
1985 Csöbörcsök. Egy tatárországi magyar falu története a XVI–XVIII.
században. Századok CIX. (4) 895–916.
1989 Moldvai csángó-magyar okmánytár 1467–1706. Magyarságkutató
Intézet, Budapest
2003 Moldvai csángó-magyar okmánytár. Teleki László Alapítvány,
Budapest
FELHASZNÁLT IRODALOM 437
BENEDEK H. Erika
1997 A terhesség, szülés, csecsemőgondozás múltja és jelene egy moldvai
csángó faluban [Csík]. In: Pozsony Ferenc (szerk.): A Kriza János
Néprajzi Társaság Évkönyve 5. Dolgozatok a moldvai csángók
népi kultúrájáról. Kriza János Néprajzi Társaság, Kolozsvár, 56–72.
BENEDEK H. János
1997 Csángó falvak gazdasági problémái. In: Pozsony Ferenc (szerk.): A
Kriza János Néprajzi Társaság Évkönyve 5. Dolgozatok a moldvai
csángók népi kultúrájáról. Kriza János Néprajzi Társaság, Kolozs-
vár, 195–209.
BERECZKY Ibolya, T.
1983 A tiszasülyi lakodalom a XX. században. In: Novák László – Ujváry
Zoltán (szerk.): Lakodalom. (Folklór és etnográa, 9.) Kossuth Lajos
Tudományegyetem Néprajzi Tanszéke, Debrecen, 169–181.
BINDER Pál
1982 Közös múltunk. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest
BÍRÓ László
2006 A tüneményes ember. In: A népének, mint a hagyományos val-
lásgyakorlat egyik legfontosabb eleme. Jáki Sándor Teodóz OSB
a Lakatos Demeter Csángómagyar Kulturális Egyesület hetvenöt
esztendős elnöke tiszteletére rendezett tudományos ülés előadásai.
Kiadja az egyesület, Budapest, 9–14.
BLAJ, Petru
1993 Dărmăneşti. Lumina Creştinului IV. (8) 13.
BOSNYÁK Sándor
1980 A moldvai magyarság hitvilága. Folklór archívum 12. Szerkesztet-
te Hoppál Mihály. MTA Néprajzi Kutatócsoportja, Budapest
1984 A bukovinai magyarok hitvilága. Folklór archívum 16. Szerkesztette
Hoppál Mihály. MTA Néprajzi Kutatócsoportja, Budapest
CĂLINESCU, Gheorghe
1925 Alcuni missionari cattolici italiani nella Moldavia nei secoli XVII.
et XVIII. In: Diplomatarium Italicum. Documenti raccolti negli
archivi italiani. Vol. I. Roma–Bucureşti, 1–223.
CANIANU, Mihail – CANDREA, Aureliu
1897 Dicţionar geograc al judeţului Putna. Bucureşti
CANTEMIR, Dimitrie
1967 Descrierea Moldovei. Editura Tineretului, Bucureşti
1973 Moldva leírása. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest
CARRA, M. [Jean Louis]

1857 Istoria Moldovei şi a Romaniei (1781). Bucureşti
CIOBOTARU, Ion. H.
2003 Satul şi oamenii. In: Ciobotaru, Ion H. et al: Gherăeşti, un sat din
ţinutul Romanului. Editura Presa Bună, Iaşi, 269–275.
CIOBOTARU, Ion H. et al.
2003 Gherăeşti, un sat din ţinutul Romanului. Editura Presa Bună, Iaşi
COȘA, Anton
2001 Cleja. Monograe etnogracă. Editura Semne, Bucureşti
2007a Comunităţile catolice din Judeţul Bacău. Editura Magic Print, Oneşti
2007b Catolicii din Moldova în izvoarele Sfântului Scaun (secolele XVII–
XVIII). Sapientia, Iaşi
COSTĂCHESCU, Michai
1932 Documentele moldoveneşti înainte de Ştefan cel mare II. Iaşi
CSOMA Gergely
1988 Moldvai csángó magyarok. Corvina Kiadó, Budapest
1993 Egy csángó legenda nyomában. In: Halász Péter (szerk.): „Megfog
vala apóm szokcor kezemtül…” Tanulmányok Domokos Pál Péter
emlékére. Lakatos Demeter Egyesület, Budapest, 101–107.
2004 Elveszett szavak. A moldvai magyarság írott nyelvemlékei. Etno-
fon Kiadó, Budapest
2009 Az elhagyott idő. 33 év a moldvai csángók között. Székelykönyv
Kft, Budapest
CSOÓRI Sándor
1994 Tenger és diólevél. Összegyűjtött esszék, naplók, beszédek 1961–1994.
Püski Kiadó, Budapest
CS. SEBESTYÉN Károly
1934 A magyar gémeskút. Szegedi Füzetek, Szeged
DÁM László
1975 A Nagy-Sárrét népi építészete. Műveltség és hagyomány XVII.
Kossuth Lajos Tudományegyetem, Debrecen
1997 Kutak. In: Balassa Iván (főszerk.): Magyar Néprajz IV. Életmód.
DEMÉNY Lajos
2004 Radu Rosetti és a moldvai csángó-magyarok. In: Miskolczy Ambrus
(szerk. és előszó): Rendhagyó nézetek a csángókról. ELTE Román
Filológiai Tanszék–A Központi Statisztikai Hivatal Levéltára, Buda-
pest, 93–109.
Dicţionarul
1996 Dicţionarul explicativ al limbii române. [DEX] Academia Română–
Institutul de Lingvistică „Iorgu Iordan”–Editura Univers Enciclo-
pedic, Bucureşti.
DIÓSZEGI Vilmos
1952 A halottlátó. Kézirat. Etnológiai Adattár
1979 Hiedelem. In: Ortutay Gyula (főszerk.): Néprajzi Lexikon II. Akadé-
miai Kiadó, Budapest, 544.
DOBOŞ, Dănuţ (coord.)
2004 Sagna. File de monograe istorică. Editura Sapientia, Iaşi
DOBOŞ, Fabian (coord.)
2002 Săbăoani – le de istorie. Editura Presa Bună, Iaşi
DOMOKOS Pál Péter
1940 Mert akkor az idő napkeletre fordul. Ötven csángómagyar népdal.
Cluj–Kolozsvár
1941 Moldvai magyarság. A moldvai magyarság múltja és jelene. Száz-
húsz csángómagyar népdal. Harmadik, bővített kiadás. Cluj-
Kolozsvár
1953 Rezeda. 96 csángómagyar népdal. Zeneműkiadó Vállalat, Budapest
1959 Pogocsál. Magyar Nyelv LX. (2) 244–249.
1979 „... édes Hazámnak akartam szolgálni…” Szent István Társulat,
Budapest
1987 A moldvai magyarság. Ötödik, átdolgozott kiadás, Magvető Kiadó,
Budapest
2001 A moldvai magyarság. Hatodik kiadás. Fekete Sas Kiadó, Budapest
2005 Moldvai útjaim. (Bibliotheca Moldaviensis) Hargita Kiadóhivatal,
Csíkszereda
2007 Utószó Ioan Ferenţ A kun püspökség című könyvéhez. In: Ferenţ. (Bib-
liotheca Moldaviensis) Hargita Kiadóhivatal, Csíkszereda, 221–225.
DOMOKOS Pál Péter – RAJECZKY Benjamin
1956 Csángó népzene I. Zeneműkiadó, Budapest
1961 Csángó népzene II. Zeneműkiadó, Budapest
DÖMÖTÖR Sándor
1959 Újfajta csigáskutak. Néprajzi Közlemények IV. (1–2) 252–254.
DUMEA, Emil
1984 Istoria bisericii catolice în Moldova. Kézirat
1992 Săbăoani, paşi în cunoaşterea adevărului. Lumina Creştinului. III.
(12) 2.
DUNĂREA, Nicolae
1964 Păstoritul de pendulare dublă pe teritoriul României. Revistă de
folclor şi etnograe. 115–138.
DÜMMERTH Dezső
1985 A két Hunyadi. Panoráma, Budapest
ELEKES Lajos
1937 Nagy István moldvai politikája és Mátyás király. Sárkány Nyomda,
Budapest
ENASCUT, Valerian
1995 Parohia Siret. Lumina Creştinului VI. (2) 13–14.
ERDÉLYI Zsuzsanna
1976 Hegyet hágék, lőtőt lépék. Archaikus népi imádságok. Magvető
Kiadó, Budapest
ERDŰS SZÁSZKA Péter
1994 Emlékféli… (Levelek Szabófalváról). In: Forrai Ibolya (szerk.): Csángók
a XX. században. Élettörténetek. (Néprajzi Közlemények, XXXIII.)
Néprajzi Múzeum, Budapest, 41–85.
FÁBIÁN Margit
1991 Adatok a moldvai Lészped község halászatához. In: Halász Péter
(szerk.): A Duna menti népek hagyományos műveltsége. Magyar
Néprajzi Társaság, Budapest, 179–183.
FARAGÓ József
1958 Farkas István balladája. Nyelv és Irodalomtudományi Közlemények
II. (1–4) Kny.
FARAGÓ József – JAGAMAS János – SZEGŐ Júlia
1954 Moldvai csángó népdalok és népballadák. Állami Irodalmi és
Művészeti Kiadó, Bukarest
FARAGÓ Laura
2014 A Baranyában élő moldvai magyarok hit- és dallamvilágáról (CD
melléklettel). Magyar Napló Kiadó, Budapest
FEHÉR Gyula
1938 Kutak a Körös Kis-Sárrétjén. Ethnographia XLIX. (1–2) 175–185.
FÉNYES Elek
1851 Magyarország geographiai szótára, mellyben minden város, falu
és puszta, betürendben körülményesen leiratik. Pest
FERENŢ, Ioan
1981 A kunok és püspökségük. Fordította Domokos Pál Péter. Szent István
Társulat, Budapest
2007 A kunok és püspökségük. (Bibliotheca Moldaviensis) Hargita Kiadó-

hivatal, Csíkszereda
FODOR István
1984 Jerney János a dél-oroszországi kun sírszobrokról. In: Juhász Antal
(szerk.): Múzeumi kutatások Csongrád megyében. Magánkiadás,
Szeged, 31–48.
FÖLDES László
1968 Az erdélyi vándorpásztorok állatfajtái a XIX. sz. első felében. In:
Gunda Béla (szerk.): Műveltség és Hagyomány X. Kossuth Lajos
Tudományegyetem, Debrecen, 231–246.
FRUNZESCU, Dimitrie
1872 Dicţionar topograc şi statistic al României. Tipograa Statului,
Bucureşti
FÜLÖP Mónika
2007 Egy moldvai család [Diószén] életmódváltozása. (Kézirat. KJNT
Adattára 1189)
FÜZES Endre
1979 Gémeskút. In: Ortutay Gyula (főszerk.): Magyar Néprajzi Lexikon
II. Akadémiai Kiadó, Budapest, 276–277.
2012 Víznyerés – Kutak. Próbakommentár a Magyar Néprajzi Atlasz
térképlapjaihoz. In: Uő: A szántalpas hombártól a tájházig.
Szabadtéri Néprajzi Múzeum, Szentendre, 224–235.
GABOR, Iosif
1996 Dicţionarul comunităţilor catolice din Moldova. Editura Conexiuni,
Bacău
GÁLFFY Mózes – MÁRTON Gyula – SZABÓ T. Attila
1991 A Moldvai Csángó Nyelvjárás Atlasza. [CsángNyA] (A Magyar
Nyelvtudományi Társaság kiadványai, 193.) Magyar Nyelvtudomá-
nyi Társaság, Budapest
GAZDA József
1980 Így tudom, így mondom. A régi falu emlékezete. Kriterion Könyv-
kiadó, Bukarest
1993a Hát én hogyne siratnám. Csángók a sodró időben. Szent István
Társulat, Budapest
1993b Mindennek mestere. A falusi tudás könyve. Püski Kiadó, Budapest
GAZDA László
2005 Codex. Halász Péter: Codex Gazdalaciensis. (Bibliotheca Moldavien-
sis) Hargita Kiadóhivatal, Csíkszereda
2009 Csángómagyar falvak I. A–G. Nap Kiadó Kft., Budapest

2010 Csángómagyar falvak II. H–P. Nap Kiadó Kft., Budapest
2011 Csángómagyar falvak III. R–Z. Nap Kiadó Kft., Budapest
GEGŐ Elek
1838 A’ moldvai magyar telepekről. Buda
1999 A’ moldvai magyar telepekről. Reprint kiadás. Státus Könyvkiadó,
Csíkszereda
GIURESCU, C. Const.
1934 Ureche vornicul şi Simion Dascălul, letopiseţul Ţării Moldovei. Craiova
1991 Târguri sau oraşe şi cetăţi moldovene din secolul al X-lea până la
mijlocul secolului al XVI-lea. Csángó Újság II. (11) 4.
GORKA, O.
1931 Kronika czasów Stefana wiekiego Moldawskiego. Krakow (románul
közli a Revista Istorică Română IV. 1934., V–VI. 1936.)
GÖNCZI Ferenc
1905 Göcsei kutak. Néprajzi Értesítő VI. 6–11.
GUNDA Béla
1938 Összehasonlító néprajzi jegyzetek. Néprajzi Értesítő XXX. 262–266.
1979 Halászat. In: Ortutay Gyula (főszerk.): Magyar Néprajzi Lexikon II.
1982 Vágóhorog. In: Ortutay Gyula (főszerk.): Magyar Néprajzi Lexikon V.
1988 A moldvai magyarok eredete. Magyar Nyelv LXXXIV. (1) 12–24.
1990 A moldvai magyar népi műveltség jellegéhez: néprajzi gyűjtőúton
a moldvai magyaroknál. In: Paládi-Kovács Attila (főszerk.): Népi
kultúra – Népi társadalom XV. Akadémiai Kiadó, Budapest 37–87.
GYÁRFÁS István
1883 Jerney János emlékezete. Az MTA Könyvkiadó Hivatala, Budapest
GYÓNI Mátyás
1951 A balkánszigeti vlachok kétlegelős pásztorkodása a középkorban. In:
MTA Nyelv- és Irodalomtudományok Osztályának Közleményei I.
Budapest, 337–349
GYÖRFFY István– VISKI Károly
é.n. A Magyarság Néprajza II. Gazdálkodás. Királyi Magyar Egyetemi
Nyomda, Budapest
GYÖRGYI Erzsébet – MAÁCZ László
1980 Menyasszonytánc. In: Ortutay Gyula (főszerk.): Magyar Néprajzi
Lexikon III. Akadémiai Kiadó, Budapest, 566–567.
HAJDÚ Mihály
1980 Az 1646–1647. évi Bandinus-féle összeírás névstatisztikái. (Magyar
Személynév Adattárak, 30.) Eötvös Loránd Tudományegyetem,
Budapest
HALÁSZ Péter
1971 A termelőszövetkezeti mozgalom története Egyházaskozáron. Agrár-
történeti Szemle XIII. (1–2) 149–195.
1981 Magyarfalu helynevei. (Magyar Névtani Dolgozatok, 19.) Szerkesz-
tette Hajdú Mihály. ELTE Magyar Nyelvészeti Tanszékcsoport Név-
kutató Munkaközössége, Budapest
1983 Lészped helynevei. (Magyar Névtani Dolgozatok, 26.) Szerkesztette
Hajdú Mihály. ELTE Magyar Nyelvészeti Tanszékcsoport Névkutató
Munkaközössége, Budapest
1987a Pusztina helynevei. (Magyar Névtani Dolgozatok, 68.) Szerkesztet-
te Hajdú Mihály. Kiadja az ELTE Tanszékcsoport Névkutató Mun-
kaközössége, Budapest.
1987b A moldvai magyarok szőlőkultúrájáról. In: Balázs Géza – Voigt
Vilmos (szerk.): Arator. Dolgozatok Balassa Iván 70. születésnapja
tiszteletére. Magyar Néprajzi Társaság, Budapest, 165–184.
1991 A közbirtokosság, mint hagyományos önkormányzati forma. Honis-
meret XIX. (6) 44–46.
1992 Adatok a moldvai magyarok kecskemaszkos játékához. In: Viga Gyula
(szerk.): Kultúra és tradíció. Tanulmányok Ujváry Zoltán tisztele-
tére I. Miskolc, 173–179.
1994 Külsőrekecsin helynevei. (Magyar Névtani Dolgozatok, 139.)
Szerkesztette Hajdú Mihály. Kiadja az ELTE Tanszékcsoport
Névkutató Munkaközössége, Budapest.
1997a Új szempontok a moldvai magyarok táji-etnikai tagozódásának
vizsgálatához. In: Pozsony Ferenc (szerk.): A Kriza János Néprajzi
Társaság Évkönyve 5. Dolgozatok a moldvai csángók népi kultú-
rájáról. Kriza János Néprajzi Társaság, Kolozsvár, 7–26.
1997b Szabófalva helynevei. (Magyar Névtani Dolgozatok, 143.) Szer-
kesztette Hajdú Mihály. Kiadja az ELTE Tanszékcsoport Névkutató
Munkaközössége, Budapest.
1998 A moldvai csángó falvak társadalmának néhány sajátossága. In:
Novák László (szerk.): Az Alföld társadalma. Arany János Múzeum,
Nagykőrös, 423–433.
1999 A protestáns vallások szerepe a moldvai magyarok életében. In:

Für Lajos (szerk.): A Ráday Gyűjtemény Évkönyve IX. Budapest,
165–178.
2002a A moldvai csángó falvak társadalmának néhány vonása. In: Uő:
Bokrétába kötögetem vala. Európai Folklór Intézet, Budapest,
139–146.
2002b Csángó falvak helyneveinek néhány településtörténeti tanulsága.
In: Uő: Bokrétába kötögetem vala. Európai Folklór Intézet, Buda-
pest 69–87.
2002c „Merre tekereggyünk immá’…? Egy csángó család útja Moldvából
Baranyába. In: Uő: Bokrétába kötögetem vala. Európai Folklór
Intézet, Budapest, 101–110.
2004a Nem lehet nyugtunk…! Esszék, gondolatok, útirajzok a moldvai
magyarokról. Magyar Napló, Budapest
2004b „Megkondultak a harangok kis Magyarfalumban...” In: Uő: Nem
lehet nyugtunk...! Esszék, gondolatok, útirajzok a moldvai magya-
rokról. Magyar Napló, Budapest, 108–117.
2007 Moldvai magyarok hagyományos állattartása. General Press
Kiadó, Budapest
2011 Jerney János és a moldvai magyarok. Jerney János si maghiarii
moldoveni. In: Jerney János’ keleti utazása a’ magyarok őshelyei-
nek kinyomozása végett, 1844 és 1845. (Bibliotheca Moldaviensis).
Hargita Kiadóhivatal, Csíkszereda 5–52, 321–373.
2014 Bátyám János piros vére… Avagy: hogyan terem a ballada? In: Salat-
Zakariás Erzsébet (szerk.): Pontosan, szépen. Almási István 80.
születésnapjára. Mega Könyvkiadó, Kolozsvár, 217–233.
HARSÁNYI Zsolt
2003 Mathias Rex. Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár
HEGEDŰS Lajos
1952 Moldvai csángó népmesék és beszélgetések. Népnyelvi szövegek
moldvai telepesektől. Közoktatásügyi Kiadóvállalat, Budapest
HERMAN Ottó
1887 A magyar halászat könyve. K. M. Természettudományi Társulat,
Budapest
HOLBAN, Maria (red.)
1970 Călători străini despre țările române II. Editura Științică, Bucu-
rești
HUNFALVY Pál
1876 Magyarország ethnographiája. Budapest
1894 Az oláhok története II. Budapest
IANCU Laura
2002 Johóú Jankó. Magyarfalusi csángó népmesék és más beszédek.
Somhegyi Kft., Velence
2005 Magyarfalusi emlékek. MTA Néprajzi Kutatóintézet, Budapest
2009 Élet(fogytiglan). Universitas Kiadó, Szeged
2011 Jeles napok, ünnepi szokások a moldvai Magyarfaluban. Lucidus
Kiadó, Budapest
2013 Vallás Magyarfaluban. Néprajzi vizsgálat. L’Harmattan–PTE
Néprajz-Kulturális Antropológia Tanszék, Budapest–Pécs
ICHIM, Dorinel
1987 Zona etnogracă Bacău. Editura Sport–Turism, Bucureşti
IMETS Fülöp Jákó és mások
1870 Utazása Moldva-Oláhhonban – 1868. Maros-Vásárhely
IORDAN, Iorgu
1963 Toponimia Românească. Editura Academiei, Bucureşti
IORGA, Nicolae
1972 România cum era până la 1918. Vol. II: Moldova și Dobrogea.
Editura Minerva, Bucureşti
ISTOC, Anton
1992 Parohia romano catolică Săbăoani. Lumina Creştinului III. (1) 5.
JÁKI Sándor Teodóz
2002 Csángókról, igaz tudósítások. Való Világ Alapítvány, Budapest
JEKELFALUSSY József (szerk.)
1898 A Magyar Korona Országainak Helységnévtára. Budapest
JERNEY János
1814 Fris és újabb előadás a jászokról és kürtjökről és ennek értelméről
vagyis magyarázatáról. Miskolcz
1827 Gondolatok a’ jász-kürtről, a’ kor hasonló több kürtök ösmérte-
tésével. Szeged
1838 Anno Vetvári kun-avar püspök pecsétnyomója DCCCXXVI. Tudo-
mányház. III. füzet. Pest
1842 A’ magyarországi besenyőkről. In: Magyar Tudóstársaság Évkönyve
V. Budán, 144–184.
1851 Keleti utazása a’ magyarok’ őshelyeinek kinyomozása végett 1844
és 1845. Pest
1854 Magyar nyelvkincsek Árpádék korszakából II. Pest

1855a A magyarországi káptalanok és konventek’, mint hiedelmes és
hiteles helyek története. In: Magyar Történelmi Tár. A’ Magyar
Tudományos Académia Történelmi Bizottmánya II. Pest
1855b A’ palócz nemzet és a palócz krónika orosz és lengyel évkönyvek
nyomán. Magyar Történelmi Tár I. Pest, 3–4.
2011 ’Keleti utazása a’ magyarok őshelyeinek kinyomozása végett:
1845 és 1845. Halász Péter: Jerney János és a moldvai magyarok.
(Bibliotheca Moldaviensis) Hargita Kiadóhivatal. Csíkszereda
Județele ...
1969 Judeţele României Socialiste. Editura Politică, Bucureşti
KALLÓS Zoltán
1958 Ismeretlen balladák Moldvából. Néprajzi Közlemények III. (1–2)
51–70.
1970 Balladák könyve. Élő hazai magyar népballadák. Gyűjtötte Kallós
Zoltán. Sajtó alá rendezte és bevezetéssel ellátta Szabó T. Attila.
Kriterion Könyvkiadó, Bukarest
1996 Ez az utazólevelem. Balladák Új Könyve. Akadémiai Kiadó, Buda-
pest
KÁPLÁR Róza
1978 A víz szerepe. In: Bakó Ferenc (szerk.): Mátraderecske. Néprajzi
tanulmányok. Dobó Múzeum, Eger, 61–72.
KATONA Imre – RAJECZKY Benjamin
1980 Népének. In: Ortutay Gyula (főszerk.): Magyar Néprajzi Lexikon
III. Akadémiai Kiadó, Budapest, 714–716.
KISS Lajos
1987 Magyar helységnevek a Keleti-Kárpátokon túl. Magyar Nyelvőr
CXI. (2) 215–233.
KNIEZSA István
1955 A magyar nyelv szláv jövevényszavai.I–II. Akadémiai Kiadó, Bu-
dapest
KÓKA Rozália
1989 Egy asszony két vétkecskéje. Harminchárom bukovinai székely,
gyimesi, és moldvai csángó népi szerelmes történet. Ötlet Kiadó,
Budapest
2004 Aranyhajú ikergyermekek. Moldvai csángó mesék, mondák, le-
gendák. Timp Kiadó, Budapest
2006 „Bételjesítem Isten akaratját…” A lészpedi szent leány látomásai.

L’Harmattan–PTE Néprajz-Kulturális Antropológia Tanszék, Bu-
dapest–Pécs
KOÓS Ferenc
1890 Életem és emlékeim II. Brassó
KORKES Zsuzsanna
1983 Lakodalmi szokások a Kiskunságban. In: Novák László – Ujváry
Zoltán (szerk.): Lakodalom. (Folklór és etnográa, 9.) Kossuth
Lajos Tudományegyetem Néprajzi Tanszéke, Debrecen, 183–199.
KÓS Károly
1976 Csángó néprajzi vázlat. In: Uő: Tájak, falvak, hagyományok. Kriterion
Könyvkiadó, Bukarest, 103–217.
KÓS Károly – SZENTIMREI Judit – NAGY Jenő
1981 Moldvai csángó népművészet. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest
KÓSA László
1978 Palóc őstörténet. In: Kósa László – Filep Antal: A magyar nép táji-
történeti tagolódása. Akadémiai Kiadó, Budapest, 8–16.
1989 Mikecs élete és munkássága. In: Mikecs László: Csángók. Optimum
Kiadó, Budapest
KÓSA László – FILEP Antal
1978 Palócok. In: Uők: A magyar nép táji-történeti tagolódása. Akadé-
miai Kiadó, Budapest, 157–158.
KOVÁCS Ferencz
1870 ~károly-fehérvári hittanár úti-naplója 1868. Maros-Vásárhely
KOVÁTS Gyula
1883 Jerney János. Vasárnapi Újság XXX. (17) 266.
KRIZA Ildikó
1994 Egy moldvai balladáról. Néprajzi Látóhatár III. (1–2) 245–252.
LACZKÓ István
1974 A tizenhárom család. In: Hoppál Mihály – Küllős Imola – Manga
János (szerk.): „Emlékül hagyom az unokáknak, dédunokáknak,
lássák, hogyan éltünk, s hogy az ő életük szebb legyen egyszer...”
Önéletírások. Gondolat Kiadó, Budapest, 311–345.
1994 Emlékek egy moldvai csángómagyar életéből. In: Forrai Ibolya
(szerk.): Csángók a XX. században. Élettörténetek. (Néprajzi Köz-
lemények, XXXIII.) Néprajzi Múzeum, Budapest, 89–206.
LACZKÓ Mihály
2004 Észre sem vettük, magyarok lettünk. Moldvai csángómagyarok
Magyarországon I. Egyházaskozári Önkormányzat, Egyházaskozár
LAHOVARI, George Ioan et al.
1898–1902 Marele Dicţionar Geograc al României I–V. Stab. Grac J.
V. Socecŭ, Bucureşti
LAKATOS Demeter
1935 „Latiatuk feleim zumtuchel”. Falevelek hulladoznak. (DSIDA Jenő
összeáll.) Keleti Újság. november 15. 6. Kolozsvár
1988 Csángú strófák. Válogatott versek. Válogatta, a szöveget gondozta
és a bevezetőt írta: K. Lengyel Zsolt, Szabó T. Ádám, Szász Judit
Anna. Az Európai Protestáns Szabadegyetem kiadása, Bern
2003 Csángú országba. Összegyűjtött versek, mesék, levelek I-II. Össze-
állította Libisch Győző. Kiadta a Lakatos Demeter Csángómagyar
Kulturális Egyesület, Budapest
LENKEY István
1991 Kutak Alsószuhán. In: Rémiás Tibor – Viga Gyula (szerk.): A Miskolci
Herman Ottó Múzeum Közleményei 27. Herman Ottó Múzeum,
Miskolc 335–339.
LUKÁCS László
1996 Domokos Pál Péter, Magyarország királya. Honismeret XXIV. (3)
58–60.
LÜKŐ Gábor
1936 A moldvai csángók. A csángók kapcsolatai az erdélyi magyarsággal.
Budapest
2002 A moldvai csángók. A csángók kapcsolatai az erdélyi magyarsággal.
Szerkesztette Pozsgai Péter. Táton Könyvkiadó, Budapest
MAGYAR Zoltán
1998 A „húshagyat”. Adalékok egy csángó Szent-László mondához. Ethno-
graphia CIX. (1) 205–213.
MAKKAI László
1936 A milkói (kun) püspökség és népei. Debrecen
MARKÓ László (főszerk.)
2002 Új Magyar Életrajzi Lexikon IV. Magyar Könyvklub, Budapest
MAROSI Júlia
1976 Vallomások egy csángó asszony életéből. Kortárs XX. (11) 1787–
1797.
MATEŞ, Ştefan
1925 Păstori ardeleni în principatele Romîne. Arad
MATOLCSI János
1975 A háziállatok eredete. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest
MÁRTON Gyula
1972 A moldvai csángó nyelvjárás román kölcsönszavai. Kriterion Könyv-
kiadó, Bukarest
MĂRTINAŞ, Dumitru
1985 Originea ceangăilor din Moldova. Editura Științică și Enciclope-
dică, Bucureşti
MIHORDEA, Vasile
1968 Relaţiile agrare din secolul al XVIII-lea în Moldova. Editura
Academiei Republicii Socialiste România, Bucureşti
MIKECS László
1941 Csángók. Bolyai Akadémia, Budapest
1943 A Kárpátokon túli magyarság. In: Deér László – Gáldi László (szerk.):
Magyarok és románok. A Magyar Történettudományi Intézet
Évkönyve I. Budapest, 441–507.
1944 A moldvai katolikusok 1646–1647. évi összeírása. (Erdélyi Tudo-
mányos Füzetek, 171.) Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár.
1989 Csángók. Optimum Kiadó, Budapest
MIRK László (vál.)
2001 Az ember ott a legfájóbb magyar. Versek a csángómagyarokról.
Hargita Kiadóhivatal, Csíkszereda
MISKOLCZY Ambrus (szerk. és előszó)
2004 Rendhagyó nézetek a csángókról. ELTE Román Filológiai Tan-
szék–A Központi Statisztikai Hivatal Levéltára, Budapest
MORARU, Alois – DIMIŞCĂ, Ioan – COŞA, Anton
2002 Pildeşti. Monograe istorică. Editura Presa Bună, Iaşi
MÓZES Teréz
2000 Érzelmes etnográa. A néprajzkutató jegyzetfüzetéből. Literator
Könyvkiadó, Nagyvárad
NAGY Balázs
1997 Sós források hasznosítása a moldvai Gorzafalvában. In: Pozsony
Ferenc (szerk.): Kriza János Néprajzi Társaság Évkönyve 5. Dol-
gozatok a moldvai csángók népi kultúrájáról. Kriza János Néprajzi
Társaság, Kolozsvár, 190–194.
NAGY Emőke
2003 „Megszabadultak”. A szüléshez kapcsolódó szokások és hiedelmek
egy székelyes csángó településen. (Kézirat). Babeș–Bolyai Tudo-
mányegyetem Bölcsészettudományi Kar, Magyar Néprajz és Antro-
pológia Intézet
NAGY VARGA VERA
1988 Cegléden is járt iskolába Mikecs László. A Ceglédi Turini Százas
Küldöttség Múzeumbarátok Köre Értesítője. Cegléd
NĂSTASE, Gheorghe Ioan
2003 Moldvai magyarok 1646-ban a Bandinus-kódex nyomán. (Biblio-
theca Moldaviensis) Hargita Kiadóhivatal, Csíkszereda
N. DVORSZKY Hedvig
2003 Petrás Mária kerámiái. Honismeret XXI. (4) 98–101.
NEGRUŢI-MUNTEANU, Ecaterina
1971 Islazurile comunale din România la începutul sec. XX. In: Mewes,
Eugen (red.): Terra nostra. Culegere de materiale privind istoria
agriculturii în România. II. Ministerul Agriculturii și a Industriei
Alimentare, Bucureşti, 197–208.
ŐSZ ERŐSS Péter
1992 Orgonaillatú májusi vecsernyék. Moldvai Magyarság III. (24) 1.
PAL, M. Iosif Petru
1942 Originea catolicilor din Moldova şi Franciscanii păstorii lor de
veacuri. Săbăoani–Roman
PALACKÝ, František
é.n. Gescichte von Böhmen. Praha
PALÁDI-KOVÁCS Attila
1993 A magyarországi állattartó kultúra korszakai. MTA Néprajzi
Kutatóintézet, Budapest
2001 Állattartó gazdaságok In: Uő (főszerk.): Magyar Néprajz II.
Gazdálkodás. Akadémiai Kiadó, Budapest, 597–616.
PALÁDI-KOVÁCS Attila (szerk.)
1987 Magyar Néprajzi Atlasz. Akadémiai Kiadó, Budapest
PÁL-ANTAL Sándor
2003 A Székelyföld és városai. Történeti tanulmányok és közlemények.
Mentor Kiadó, Marosvásárhely
PÉTER László
1988 Jerney János. Jerney Általános Iskola, Szeged
PETERCSÁK Tivadar
2003 Nemesi és paraszti közbirtokosságok Heves megyében. (Studia
Agriensa, 23.) Heves Megyei Múzeumi Szervezet, Eger
PETI Lehel
2003 A trunki orvos rózsaillatú kútjának mítosza. Korunk 3. f. XIV. (9)
25–29.
2008 A moldvai csángók vallásossága. Lucidus Kiadó, Budapest
2012 A trunki orvos rózsaillatú kútja. In: Uő: A moldvai csángók népi
vallásosságának imagisztikus rítusai. Nemzeti Kisebbségkutató
Intézet, Kolozsvár, 61–86.
PETRÁS Incze János
1979 Feleletek tekintetes és nemzetes Döbrentei Gábor budakerületi
országos fő biztos kérdéseire, a’moldovai magyarok felől (1841).
In: Domokos Pál Péter (összeáll.): „... édes Hazámnak akartam
szolgálni…” Szent István Társulat, Budapest, 1321–1351.
2004 ~ tudósításai. Domokos Pál Péter: Petrás Incze János élete és műve.
(Bibliotheca Moldaviensis) Hargita Kiadóhivatal, Csíkszereda
PILAT, Liviu
2002 Comunităţi tăcute. Satele din parohia Săbăoani (secolele XVII-
XVIII.) Editura Dumitru Mărtinaș, Bacău
POLESCU, Ioanu
1880 Limba ungurească în Moldova. Amicul Familiei IV. (3). 27.
POZSONY Ferenc
1993 Csorgóújítás. In: Halász Péter (szerk.): A Duna menti népek hagyo-
mányos műveltsége. Magyar Néprajzi Társaság, Budapest, 451–
458.
1994a Szeret vize martján. Moldvai csángómagyar népköltészet. A klé-
zsei Lőrinc Györgyné Hodorog Lucától gyűjtötte, bevezetővel és
jegyzetekkel ellátta Pozsony Ferenc. A dallamokat hangszalagról
lejegyezte és sajtó alá rendezte Török Csorja Viola. (Kriza János
Társaság Könyvtára, 2.) Kriza János Néprajzi Társaság, Kolozsvár
1994b Újesztendőhöz kapcsolódó szokások a moldvai csángóknál. Nép-
rajzi Látóhatár III. (1–2) 151–166.
2005 A moldvai csángó magyarok. Gondolat Kiadó–Európai Folklór
Intézet, Budapest
RACOVIŢĂ, Hortensia
1895 Dicţionarul Geograc al Judeţului Bacău. Bucureşti
REDIU, Vasile
1994 Gioseni. Lumina Creştinului V. (8) 23.
RÓHEIM Géza
1925 Magyar néphit és népszokások. Athenaeum, Budapest
ROSETTI, Radu
1905 Despre unguri şi despre episcopiile catolice din Moldova. Analele
Academiei Române. Seria II. Tom. XXVII. Memoriile Secţiunii
Istorice Nr. 10. Bucureşti, 247–322.
1940 Mărturisiri I. Editura Bucovina, Bucureşti
2006 A moldvai magyarokról és katolikus püspökségükről. (Bibliotheca
Moldaviensis) Hargita Kiadóhivatal, Csíkszereda
RUBINYI Mózes
1902 Újabb adalékok a csángók nyelvjárásához. Magyar Nyelvőr XXX.
(1) 1–7, (2) 82–87, (3) 143–148, (4) 202–208.
SADOVEANU, Mihail
1966a Jött egy malom a Szereten. In: Uő: Válogatott művek II. Európa
Könyvkiadó, Budapest, 5–274.
1966b A rák jegyében (1929). In: Uő: Válogatott művek III. Európa Könyv-
kiadó, Budapest, 7–309.
SALAT-ZAKARIÁS Erzsébet
2014 Fonó, tánc, szerelem Székelyföldön és a moldvai csángók körében.
In: Uő (szerk.): Pontosan, szépen. Almási István 80. születésnapjá-
ra. Mega Könyvkiadó, Kolozsvár, 411–455.
SALLÓ Szilárd
2008 Az urszita rontáshiedelem a Gyimesekben. Erdélyi Múzeum LXX.
(1–2) 17–28.
SÁMI Lajos
1874 Híres magyar utazók II. Jerney János. Athenaeum, Budapest
SÁNDOR Mihályné
1962 Adatok a berettyújfalui vízhordáshoz. Ethnographia LXXIII. (3)
462–463
SOLYMOS Ede
1996 A Velencei-tó halászata. Akadémiai Kiadó, Budapest
SYLVESTER Lajos
2000 Csupa csapás az élet. Az elsorvadt moldvai magyar oktatás és a
csángó szétrajzások emlékkönyve. (Kaláka Könyvek) Háromszék
Lap- és Könyvkiadó. Sepsiszentgyörgy
SZABADFALVI József
1970 Az extenzív állattenyésztés Magyarországon. (Műveltség és hagyo-
mány, XII.) Kossuth Lajos Tudományegyetem, Debrecen
SZABÓ Ferenc
1965 A szeghalmi kutak néprajzából. In: Miklya Jenő (szerk.): Sárréti
írások. Szeghalom Község Tanácsa, Szeghalom, 81–100.
1993 A halászás módja a Szeret és a Beszterce folyók összegyűlésénél
Trunkban. In: Halász Péter (szerk.): „Megfog vala apóm szokcor
kezemtül…” Tanulmányok Domokos Pál Péter emlékére. Lakatos
Demeter Egyesület, Budapest, 71–84.
SZABÓ T. Attila
1972a Mikecs László. In: Uő: Nyelv és múlt. Válogatott tanulmányok,
cikkek III. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 515–516.
1972b Kik és hol élnek a csángók? In: Uő: Nyelv és múlt. Válogatott
tanulmányok, cikkek III. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 122–131.
1985 A személynevek helyneveinkben (1938/1984). In: Uő: Tallózás a
múltban. Válogatott tanulmányok, cikkek VI. Kriterion Könyvki-
adó, Bukarest, 75–115.
1988 A kalotaszegi helynévanyag vízrajzi szókincse (1942). In: Uő:
Nyelv és település. Válogatott tanulmányok, cikkek VII. Európa
Könyvkiadó, Budapest, 185–212.
1975–2009 Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár I–XIII. [SzT.] Akadémiai
Kiadó–Kriterion Könvykiadó, Budapest–Bukarest
SZABÓ T. Ádám
1993 A csángók nyelve és helyesírása Lakatos Demeter szövegeinek
tükrében. In: Halász Péter (szerk.): „Megfog vala apóm szokcor
kezemtül…” Tanulmányok Domokos Pál Péter emlékére. Lakatos
Demeter Egyesület, Budapest, 63–70.
SZILÁGYI Miklós
1980 A Hernád halászata. (Borsodi Kismonográák, 10.) Herman Ottó
Múzeum, Miskolc
2001 Halászat. In: Paládi-Kovács Attila (szerk.): Magyar Néprajz II.
Gazdálkodás. Akadémiai Kiadó, Budapest, 104–192.
SZINNYEI József
2003 Magyar tájszótár. Reprint. Nap Kiadó, Budapest
SZŐCS Anna
1993 A Moldvai Csángómagyarok Szövetsége. In: Halász Péter (szerk.):
„Megfog vala apóm szokcor kezemtül…” Tanulmányok Domokos
Pál Péter emlékére. Lakatos Demeter Egyesület, Budapest, 163–
164.
TÁNCZOS Vilmos
1995 Gyöngyökkel gyökereztél. Gyimesi és moldvai archaikus népi
imádságok. Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda
1996 Keletnek megnyílt kapuja. Néprajzi esszék. KOMP-PRESS–Korunk
Baráti Társaság, Kolozsvár
1999 A moldvai csángók lélekszámáról. In: Pozsony Ferenc (szerk.): Csán-
gósors. Moldvai csángók a változó időkben. (A Magyarságkutatás
Könyvtára, XXIII.) Teleki László Alapítvány, Budapest, 7–32.
2001 Nyiss kaput, angyal! Moldvai csángó népi imádságok. Püski Kiadó,
Budapest
2011–2012 A moldvai csángók magyar nyelvismerete 2008–2010-ben.
Nivelul de cunoaştere a limbii maghiare la ceangăii moldoveni în
2008−2010. Moldvai Magyarság XXI. (7) 14−18, (8) 6−11, (9)
8−9, (10) 14−18, (11) 14−15, (12) 14−20, XXII. (1) 14−18, (2) 14−20,
(3) 14−18.
TÁRKÁNY SZŰCS Ernő
1979 Istenítélet (sorsvetés). In: Ortutay Gyula (főszerk.): Magyar Népraj-
zi Lexikon II. Akadémiai Kiadó, Budapest, 651.
TATROSI János ld. VERESS Endre
TATROSI, John
1920 The Hungarians of Moldavia. (East-European Problems, nr. 8.)
London–New York–Budapest
TOPSI Bálint
2004 Egy legendás csángómagyar – Bezsán Ferenc. Honismeret XXXII.
(5) 92–95.
TÓTH Erika
1996 Út az életbe: világkép elemzés egy csángó közösség [Csík] születés-
hez fűződő hagyományai alapján. Babeş-Bolyai Tudományegye-
tem Bölcsészettudományi Kar. Magyar Nyelv és Kultúra Tanszék.
Kolozsvár (Kézirat)
TUSNÁDI IMETS Fülöp Jákó
1870 ~ gimnáziumi igazgató-tanár uti-naplója 1868. Maros-Vásárhely
UJVÁRY Zoltán
1996 Források és kutak a Zempléni hegyvidéken. In: Uő: Miscellanea
II. (Folklór és etnográa, 90.) Kossuth Lajos Tudományegyetem,
Debrecen 35–76.
1980 Kutak. In: Ortutay Gyula (főszerk.): Magyar Néprajzi Lexikon III.
UNGUREANU, Gheorghe – ANGHEL, Gheorghe – BOTEZ, Constantin
1971 Cronica Cotnarilor. Editura Științică, Bucureşti
VARGYAS Lajos
1976 A magyar népballada és Európa II. Zeneműkiadó, Budapest
VĂCARU, Silviu
2004 Hălăuceşti – sat al conuenţelor. In: Doboş, Dănuţ (coord.):
Hălăuceşti. Editura Sapientia, Iaşi.
VĂRZARU, Simona
1984 Prin ţările române. Călători străini din secolul al XIX-lea. Editura
Sport-Turism, Bucureşti
VERESS Endre
1922 Les Hongrois de Moldavie. Revue Hongrie XV. 129–134.; 176–182.
(Tatrosi János álnévvel)
1928 Erdélyiek legeltetése Moldva-havasalföldjében. Magyar Gazdák
Szemléje XXXIII. 162–178, 209–228, 289–308.
VIGA Gyula
1977 Kecsketartás az Aggteleki-karszton. In: Szabadfalvi József (szerk.):
A Miskolci Herman Ottó Múzeum Évkönyve XVI. Herman Ottó
Múzeum, Miskolc, 311–343.
1981 Népi kecsketartás Magyarországon. (Borsodi Kismonográák, 12.)
Herman Ottó Múzeum, Miskolc
1994a A hazai kecsketartás és a kecsketej felhasználásának történeti át-
tekintése. In: Uő: Huszonegy néprajzi közlemény. (Folklór és et-
nográa, 81.) Kossuth Lajos Tudományegyetem, Debrecen, 71–87.
1994b A Kárpát-medence népeinek kecsketartásához. In: Uő: Huszonegy
néprajzi közlemény. (Folklór és etnográa, 81.) Kossuth Lajos Tu-
dományegyetem, Debrecen, 89 – 109
1994c Néhány szempont az állattartás marginális területeinek vizsgálatá-
hoz. In: Uő: Huszonegy néprajzi közlemény. (Folklór és etnográa,
81.) Kossuth Lajos Tudományegyetem, Debrecen
2002 Kecsketartás a Tiszazug falvaiban. In: Uő: Miscellanea museologica.

(Ofcina Musei, 12.) BAZ Megyei Múzeumi Igazgatóság, Miskolc,
84–88.
VINCZE Gábor
1999 Csángósors a II. világháború után. In: Pozsony Ferenc (szerk.):
Csángósors. Moldvai csángók a változó időkben. (A Magyarságku-
tatás Könyvtára, XXIII.) Teleki László Alapítvány, Budapest, 203–
249.
VIRT István
2001 Elszakasztottad a testemtől én lelkemet. A moldvai és a Baranya
megyei csángók halottas szokásai és hiedelmei. (Kriza Könyvek, 8.)
Kriza János Néprajzi Társaság. Kolozsvár
VLĂDIŢIU, Ion
1973 Pescuitul în satele din zona Bicaz. In: Vuia, Romulus (red.): Etno-
graa văii Bistriței zona Bicaz. Comitetul de Cultură și Educație
Socialistă al Județului Neamț, Piatra Neamț, 308–324.
VUIA, Romulus
1964 Tipuri de păstorit la romîni. (sec. XIX – începutul sec. XX). Editura
Academiei Republicii Populare Române, Bucureşti
WICHMANN, Yrjő
1936 Wörterbuch des ungarischen Moldauer Nordcsángó- und Hétfaluer
Csángódialektes nebst grammatikalischen Aufzeichnungen und
Texten aus dem Nordcsángódialekt. [CsángSz.] Suomalais-Ugri-
lainen Seura, Helsinki
ZAKARIÁS Erzsébet
2006 Miesnapok képei. Moldvai csángó hétköznapok. Koinónia Kiadó,
Kolozsvár
ZÖLD Péter
1783 Notitia de rebus Hungarorum qui in Moldavia et ultra degant, scripti
ab. Adm. R. D. Zöld Parocho Csík-Delniensis in Siculia data ad A. R.
P. Vincent Blaho. In: Molnár János (szerk.): Magyar Könyvesház III.
Pozsony, 414–428.
2002 Pater Zöld … Batthyány Ignác erdélyi püspökhöz írt jelentése. Szőcs
János: Zöld Péter élete és munkássága. (Bibliotheca Moldaviensis).
Hargita Kiadóhivatal, Csíkszereda
A tájszavak magyarázata
adgon: vaskötél (odgon ua., rom.) csipke, csipkés: tövis, tövises, szúrós
amvacator: tanító (învățător ua., rom) csitil: olvas (citi ua., rom)
animál, ánimál: állat (animal ua., rom.) csobáka: fatörzsből kivájt csónak
ardzsint: ezüst (argint ua., rom.) (ciobacă ua., rom)
árinfa: égerfa (arin ua., rom.) csobán: juhász, fejőpásztor
bács: felelős, számadó juhász, aki a (cioban ua., rom.)
sajtot készíti (baci ua., rom.) csóka: varjú
balasztru: sóder (balastru ua., rom.) csokán, csokány: kukoricaszár
bátran: gyorsan (ciocan ua., rom.)
becika, besike: (húgy)hólyag csusnyáva: csorgó (ciusmea ua., rom)
(băşică ua., rom.) darig: derék
béprimilni: befogadni delák: lépfene (dalac ua., rom.)
(primi ua., rom.) deszkentál: ráolvas, igézés alól felold
bitonág: szőlőültető bot (descânta ua., rom)
(chitonag ua., rom.) diszpenzár: orvosi rendelő
bolován: folyami kő (dispensar ua., rom.)
(bolovan ua., rom.) dorse: gyorsan, nagyon
bosztán: tök (bostan ua., rom.) durál: tart [ideig] (dura ua., rom.)
bóta: légely [vízhordó edény] dzsenerál: tábornok (general ua., rom.)
börzül: borzolódik dzsunka: növendék ünő, üsző
buba: baba (juncă ua., rom.)
budaj, budé, budó, budoj: bodon eccer: egyszer
(kút) (budăi ua., rom.) élet: itt: udvar, porta
buffan: robban enser: állandóan, sorban
bugyin: köpüskút (în şir ua., rom.)
burdé: kaliba, kunyhó esztena: juhfejő hely (stână ua., rom.)
(bordei ua. rom.) esztenka: kőszikla (stâncă ua., rom.)
burján: vadon nőtt növény esztrunga: fejőnyílás (strungă ua., rom.)
büsülik: becsülik etető, etetőhely: legelő, legelőhely
cáp: kecskebak (ţap ua., rom.) fábrika: gyár (fabrică ua., rom.)
cékla: répa (sfeclă ua., rom.) fálcsa: régi moldvai földmérték:
cementtub: cement kútgyűrű 14 322 m2, kb. 1,45 ha
ciment, cimint: cement (falce ua., rom.)
(ciment ua., rom.) faszuj, faszujka: bab, paszuly
csadarodik: csavarodik (fasole ua., rom.)
cseber, seber, tszeber: vödör fedeles, fedelesz: mezei vizesedény
csepű: durva kenderszál felszíp: felszív
cserefa: tölgyfa ferar: kovács (erar ua., rom.)
cserkál: próbál (cerca ua., rom.) fermekál: elvarázsol, megront
csetika, csetina (ág): fenyőgally (fermeca ua., rom.)
(cetină ua., rom.) tyil: gyújtózsinór (til ua., rom.)
458 A TÁJSZAVAK MAGYARÁZATA
fölünnet: fölűről jába: hiába

fugár: szökevény, elfutott jándék: ajándék
(fugar ua., rom.) kalderus, keldár: favödör
furkulica: villa (furculiţă ua., rom.) (căldare ua., rom.)
gall, galy: hant, rög kám: mintegy, körülbelül
garád: kerítés (cam ua., rom.)
gardina: kútkáva (gardină ua., rom.) kankó: kampó, horog
geljáta, gelyáta: vödör karamiszla, keremiszla, koromiszla:
(găleată ua., rom.) vízhordó rúd
girizsélni: gondozni (îngriji ua.,rom.) kártya, kárcsi: vízhordó faedény
gizigelni: csiklandozni (gâdili ua., rom.) kas: kosár
gizsgyele: kútkáva, kútkalács kázma: keskeny vasú irtókapa
(ghizdele ua., rom.) kecáva: nőstény kutya, szuka
gluga: csuklya (căţea ua., rom.)
(glugă: csuklya ua., rom.) kelotór: utazó, utas (călător ua., rom)
gomba: itt: újszülött borjú körmében keménykötél: drótkötél
lévő kocsonyás anyag kendernyi: kenderrel foglalkozni
goszpodár: gazda, földműves kert: kerítés
(gospodar ua., rom.) keruca: szekér
göbe: felduzzasztott patakvíz kitrászálni: kijelölni (a trasa ua., rom.)
grazsd: istálló (grajd ua., rom.) klancsa, klás: vasmacska, vágóhorog
grizsil, grizsélni: gondoz, gondozni (clănţa ua., rom.)
(griji ua., rom.) klekás: robotoló paraszt, úrbéres,
gumasaru: gumicsizma jobbágy (clăcaş ua., rom.)
gyenge köröm: itt: újszülött borjú kóc, kolc: szeglet (colţ ua., rom)
körmében lévő kocsonyás anyag kohorba: rúd (cociorbă ua., rom.)
gyirend: gyéren, ritkán kolindálni, korindálni: köszönteni,
hamp: gyeptégla, hant kántálni (colinda, corinda ua., rom.)
harág, herág: karó komisszió: bizottság
(hărag, arac ua., rom.) (comisie ua., rom.)
heába: hiába kompona: mérleg, kútgém
hejzám: hozzám (cumpănă ua., rom.)
helléc, hërléc, hörléc: ásó koncsét: szabadság (concet ua., rom.)
(hîrleţ ua., rom.) kondér: vödör, üst
hertie: papír (hârtie ua., rom) kontrák: szerződés (contract ua., rom.)
hitetlenül él: házasság nélkül korászla: előtej, föcstej
huma, humma: homok (coraslă ua., rom.)
indigén, indigyér, indizsén, indizsán: korcogó: itt: újszülött borjú
őshonos, bennszülött körmében lévő kocsonyás anyag
(indigen ua., rom.) kordzsika: pántlika, szalag, itt: újszülött
istennevébe: Isten nevében, borjú körmében lévő kocsonyás
ajándékba anyag (cordică: ua., rom.)
ittegyen: itten korma: hajtókar (cîrmă ua., rom.)
izláz: legelő (izlaz ua., rom.) kosornya: kosár
A TÁJSZAVAK MAGYARÁZATA 459
közgazdálkodás: közös gazdálkodás, nyirej, nyirel: vőlegény

kollektív, termelőszövetkezet (mire ua., rom.)
kranc: itt: újszülött borjú körmében o făcut minuni mari: nagy csodát tett
lévő kocsonyás anyag osztováta: szövőszék
krák: ág (fa vagy folyó) ótott: kocsonya vagy újszülött borjú
(crac ua., rom.) körmében lévő kocsonyás anyag
kresznyik, kresnyik, krisznyik: padurar: erdész (pădurar ua., rom.)
keresztkávás, sűrűszövésű pajant: gerezdbe tett fából készült kút-
halászháló, emelőháló káva (paiantă, favázas épület, rom.)
ledzsott: lefogyott pakura: kocsikenőcs, degett, kőolaj-
leszentül: lenyugszik származék (păcură ua., rom.)
limpezelóggyék: tisztuljon, ülepedjen pakurár: pakura árus
(lipezeală ua., rom.) palni: ütni
liváda: gyümölcsös (livadă ua., rom.) pápura: gyékény, káka
lóbutik: a sás buzogánya (papură ua., rom.)
lodzás: füzes (loză ua., rom) para: pénz, aprópénz (para ua., rom.)
lűtű: lejtő pasztrama, pasztráma: szárított,
máccor: másszor füstölt, sózott hús
malázsé: csigolyafűz vesszője (păstramă ua., rom.)
(mlajă ua., rom.) perenga, perenge: két emberes te-
maliga, málé: puliszka herhordó rúd (părângă ua., rom.)
(mămăligă ua., rom.) pimpó: a fűz barkája
mána, mánája: java plit: a tűzhely vas teteje
mánerka: légelyhordó fa (plită ua., rom.)
(maner, kilincs, rom.) plofa: nyárfa (plop ua., rom.
marázsa: háló, kerítőháló pluta: tutaj (plută ua., rom.)
(mreajă ua., rom) pogocsál: tréfál
márna: márga pokainca: bűnbánat
mazdag: madzag (pocăinţă ua., rom)
megabajogni megpanaszkodni pokla: méhlepénye
megcserkál: megpróbál pomána: alamizsna, ingyen
(cerca ua., rom.) (istennevében) adott valami,
menekező: menyegző a túlvilágon is számon tartott
menyet: menyét jótétemény (pomană ua., rom.)
mizsécs, midzsés: szomszédos popondok: ürge (popândău ua., rom.)
(megieș ua., rom.) pózáló: fényképező (poza ua., rom.)
mony: tojás, here prestin: kazalkaró, fedelet tartó karó
mulm: iszap (nămol ua. rom.) (prăştină ua., rom.)
nép, nijép: nő, fehérnép prezsina: rúd, régi területmérték, kb.
nevesztujka: menyét 180-210 m2 (prăjină ua., rom.)
(nevăstuică ua., rom.) primar: elöljáró, polgármester
nunta: lakodalom (nuntă ua., rom.) primarija: elöljáróság,
nyirásza: menyasszony önkormányzati hivatal (primărie
(mireasă ua., rom.) ua., rom.)
460 A TÁJSZAVAK MAGYARÁZATA
pripon: pányva (pripon ua., rom.) szén: parázs

priponos undica: fenékhorog szirma: drót (sârmă ua., rom.)
prostoval, prasztaval: vetőháló szohát, szuhát: vizenyős (rendszerint
puj: kukorica, törökbúza közösségi) legelő (suhat ua., rom.)
pujsuga: kukoricaszár szoknya: hosszú posztókabát
rákiju: pálinka (rachiu ua., rom) szonda: kőolajkút (sondă ua., rom.)
rázbel, razboj: háború szültű: furulya
(război ua., rom.) tella: tanya, szállás (târlă ua., rom.)
rekita, richita: csigolyafűz (Salix) tepelődni: törekedni
(răchită ua. rom.) tidva: lopótökből készült vízhordó
rekut(katona): sorkatona, regruta edény (tigva ua., rom.)
(recruta ua., rom.) timp: idő (timp ua., rom.)
rezes: részes, szabadparaszt timpján: idején (timp ua., rom.)
(răzeş ua., rom.) tipár: forma, zsalu (tipar ua., rom.)
ribanc: rongy töltísz: töltés
ropogó hús: itt: újszülött borjú tub, tubak: beton kútgyűrű
körmében lévő kocsonyás anyag tyibrik: gyufa (chibrit ua., rom.)
rulment: golyóscsapágy urszita: sorsvetés (ursită ua., rom.)
(rulment ua., rom.) ünő: tehén
sánódik: csinálódik üszméri: ismeri
seset: csecset üvegpaszta: vízüveg
sipke: csipke, tüskés ágak üvegvíz: vízüveg
sipor: csupor vakár, vákár: marhapásztor, csordás
sírül: kanyarog, fonódik (văcar ua., rom.)
sofer: gépkocsivezető, sofőr valmasije: zűrzavar, forgatag
sura, szura: csűr (şură ua., rom.) (învălmăşeală ua. rom.)
szádja: szája, torkolata, bejárata verekedés, verekedísz: (világ)háború
száldok: hárs vërsza, vörsza: varsa
száldok karéja: hárshéj víntáta: dédnagyapa
szálkem, szálken: akác visztony: rövid posztókabát
(salcâm ua., rom.) (veston ua., rom.)
széjek: szélek zodie: a csillagokban megmutatkozó
szekuritáté: biztonsági, állambizton- sors (zodie ua., rom.)
sági (securitate ua., rom.) zsitár: mezőőr, csősz (jitar ua., rom.)
A kötetben előforduló településnevek
Balusest – Bălușești Kukujéc – Cucuieți

Bákó – Bacău Külsőrekecsin – Fundu Răcăciuni
Bereck – Brețcu Lábnyik – Vladnic
Berengyest – Berendeşti Lészped – Lespezi
Békás – Bicaz Lujzikalagor – Luizi-Călugăra
Bírófalva – Birăești (Gherăești) Magyarfalu – Arini
Blegyest – Blăgești Mekényes (Baranya megye)
Bogdánfalva – Bogdănești Milkó – Milcov
Bohána – Bohana Moldvabánya – Baia
Bohus – Bohuș Mojnest – Moinești
Braila – Brăila Nagypatak –Valea Mare
Burjánfalva – Buruienești Német (-város, -vásár) – Târgu-Neamț
Butea – Butea Nicolae Balcescu – Nicolae Bălcescu
Cserdák – Cerdac Onyest – Onești
Csík – Ciucani Petrest – Petrești
Csöbörcsök – Ciuburciu Pokolpatak – Valea Rea
Csügés – Ciugheș Ploszkucén – Ploscuțeni
Diószeg – Tuta Pojánánukuluj – Poiana Nucului
Diószén – Gioseni Prála – Pralea
Dnyeszterfehérvár – Cetatea-Albă Prezsest – Prăjești
Dzsidafalva – Adjudeni Pusztina – Pustiana
Egyedhalma – Adjud Rekecsin – Răcăciuni
Egyházaskozár (Baranya megye) Ripa – Râpa Iepii
Foksán – Focșani Rotunda – Rotunda
Forrófalva – Fărăoani Somoska – Somușca
Fumósza – Frumoasa Szabófalva – Săbăoani
Gorzafalva – Grozești Szárász (Baranya megye)
Halasfalva – Hălăucești Szerbek – Florești
Husz – Huși Szitás – Nicorești
Jászvásár – Iași Szőlőhegy – Pârgărești
Jugán – Iugani Szucsáva – Suceava
Kákova (Forrófalva) – Fărăoani Tamásfalva – Tămășeni
Kápota – Capăta Tatros – Târgu Trotuș
Kelgyest – Pildeși Tekucs – Tecuci
Ketres – Chetriș Terebes – Trebeș
Kicsipatak – Valea Mic Traján – Traian
Kicsiszalonc – Tarâța Trunk – Galbeni
Kília – Chilia Valén – Văleni
Klézse – Cleja Vizantea – Vizantea
Kotnár – Cotnari
Lucrări de etnograe și istorie etnogracă

cu privire la maghiarii din Moldova
Atunci când în septembrie 2010 m-am mutat din Budapesta în Ghimeș, scopul
meu primordial a fost să scap de toate obligațiile, și să-mi dedic timpul și ener-
gia celei mai importante sarcini: descrierea și prezentarea culturii ceangăilor
maghiari din Moldova. Drept urmare acest volum cuprinde o selecție din mun-
ca ultimilor cinci ani. O mare parte din aceste lucrări au apărut deja în diverse
reviste sau volume omagiale. Dar nu există nici una, care nu ar  suferit modi-
cări acum, la editarea acestui volum, căci elaborarea unei tematici nu poate 
nalizată niciodată, mai degrabă întreruptă. Astfel aceste lucrări devin cizelate,
lărgite cu ecare reeditare.
Lucrările s-au grupat de la sine în patru blocuri tematice.
Similar celorlalte națiuni, etnii, trecutul maghiarilor din Moldova dispare în
negura timpului. Amintirea regelui Sf. Ștefan al Ungariei s-a păstrat în legende,
cântece sau în sfântul protector al unor biserici. Tradiția orală și sursele scrise
au păstrat și povestea bătăliei dintre Matei Corvin și Ștefan cel Mare. Catolicii
maghiari din Moldova au reușit să supraviețuiască până astăzi mai ales datorită
șirului de migrații din timpul istoriei, migrații dinspre Transilvania, în primul
rând dinspre Secuime. Amintirea acestora s-a păstrat în toponimii și legende.
Datorită istoriei lor specice, maghiarii din Moldova au păstrat asemenea
relicve ale culturii populare tradiționale, care se pot culege și cerceta și astăzi,
contrar celorlalte regiuni și grupuri etnice din Bazinul Carpatic. Amintim aici
pescuitul tradițional, folosirea pășunilor, viticultura și vinicarea medievală,
fântânile tradiționale, protejarea magică a laptelui etc.
Deși ceangăii din Moldova sunt deseori numiți cea mai neglijată minoritate
a Europei, în ultimele secole au existat autori maghiari și români consacrați,
care s-au ocupat de istoria și cultura lor. Pe ei îi comemorăm în capitolul Cei
care au pășit înaintea noastră: o cinstire a celor care au cercetat această cul-
tură.
În ultima vreme au apărut multe volume despre ceangăii din Moldova, atât
în limba maghiară, cât și în limba română. O mare parte dintre acestea nu ur-
măresc o informare corectă a cititorului, ci din potrivă, o dezorientare declara-
tă. Acestea nu merită amintite, dar din fericire au apărut numeroase volume,
datorită cărora ajungem tot mai aproape de adevăr. Prezentării acestora din
urmă este dedicat ultimul capitol.
Titlul volumului (Fumul de cer mi-a smuls lacrimile…) l-am împrumutat
dintr-o baladă populară superbă, culeasă de către Zoltán Kallós în 1993, la Va-
lea Seacă. Am folosit forma specică dialectului ceangăiesc moldovean.
Ethnographic and Historical Writings

on the Moldavian Csángós
When in September 2010 I moved from Budapest to the Ghimeș region, my

primordial aim was to get rid of all obligations and to dedicate all my time and
energy to the most important task: writing down and making public the culture
of the Csángós of Moldavia. As a result, the present volume offers a selection
from the last ve years` work. Most of these studies have already been published
in different periodicals or honorary volumes. But there is none that was not
modied during the editing of this volume, as no topic can be nalized for good,
rather interrupted. Thus these works become more elaborated, enlarged with
every edition.
The studies have formed almost naturally four thematic parts.
Similar to other nations, ethnic groups, the history of the Hungarians of
Moldavia disappears in the mist of time. The memory of St Stephen, King of
Hungary was kept in legends, songs or patron saints of some churches. Oral
history and written sources have preserved also the story of the battle between
Mathias and Stephen the Great of Moldavia. Moldavian Hungarians have
survived to our days due to several migrations during history, from Transylvania,
mainly from Szeklerland. This was preserved in toponyms and legends.
Due to their specic history, the Moldavian Hungarians have preserved
such relics of traditional culture, which can be collected and studied even
today, contrary to other regions and groups of the Carpathian Basin. He
mention traditional shing, usage of pasture-lands, medieval viticulture and
winemaking, traditional fountains, magic protection of milk etc.
Although the Moldavian Csángós are often called the most neglected
minority of Europe, in the last centuries there were Hungarian and Romanian
authors dedicated to their history and culture. We honour them in the chapter
Those Who Walked before Us: a homage to those who carried out researches
on this culture.
Lately there are numerous works published about the Csángós of Moldavia,
both in Hungarian and Romanian. Most of these do not care for an accurate
reection, but seek for misleading information. These deserve not to be
mentioned, but fortunately there are several books through which we can get
closer to the truth. The last chapter is dedicated to their presentation.
I have borrowed the title of this volume (The Smoke of Oak Burst My Tears)
from a superb folk ballad collected in 1993 by Zoltán Kallós in Valea Seacă.
I have used the specic Moldavian Hungarian dialect version.

HalaszP Cserefanak Fustje Hozta Ki Konnyvemet

Uploaded by

Document Information

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

HalaszP Cserefanak Fustje Hozta Ki Konnyvemet

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

© www.kjnt.

Néprajzi, tudománytörténeti írások

KRIZA JÁNOS NÉPRAJZI TÁRSASÁG

© Kriza János Néprajzi Társaság, 2015

Készült a kolozsvári IDEA Nyomdában

Descrierea CIP a Bibliotecii Naţionale a României

„Nem sírok, nem sírok,

A hagyományos népélet emlékei

Akik előttünk jártak

Felhasznált irodalom . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 435

A tájszavak magyarázata . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 457

A kötetben előforduló településnevek . . . . . . . . . . . . . . . . . . 461

Szent István király bujdosása az egykori Etelközben

Az 1993-tól megjelenő új Katolikus Lexikon V. kötete a Szent István ma-

„Magyar István királly, Hogy gyüllyenek össze

Kiment zajtójába, Össze es gyűlének.

Ismeretes továbbá a moldvai magyarok körében az a népmonda, amit

Herló Kotnártól 10 km-re északra fekvő kisváros Iaşi megyében, a Bahlui

Kickófalva Románvásártól északnyugatra, Szabófalva szomszédságá-

A régi templomból kikerült szobrokat egy időre elhelyezték ugyan az új

gok később „átszentelték” István vértanúra. Amikor Domokos Pál Péter

Szőlőhegy falu a Kárpátok nemerei havasának keleti oldalán, Aknavá-

Megemlékezésem végére hagytam az immár egyetlen, jelenleg is Szent

A falu temploma 1932-ben már meglehetősen rossz állapotban volt.

ban: Szentestán kirájt mü tartottuk a születése napján, szeptember má-

imaháza volt, mert a „falu temploma” a korábbi lakosok, az evangélikus

Mátyás király moldvai kalandjai

Mi, magyarok az Úr 2008. esztendejében nagy királyunk, a Hunyadinak

ránál” a Vértes rejtekében Szép Ilonkát, és hogyan kapáltatta meg a gőgös

Lakatos Demeter, a boldogtalan életű szabófalvi csángó költő verseiben

„Itt teremnek a jó borok

De talán még Lakatos Demeter sem ismerte azt a hagyományt, hogy a

lentésekből azonban egyebeket is megtudunk. 1643-ben Kotnár Szűz Má-

Ifjú Mátyás király Klézsén

A magyar balladakincs hatalmas tárházában van egy, amit sehonnan

„Éfjú Mátyás kérál ulyan álmot látott,

Ifjú Mátyás király fennszóval kiáltá:

»Hogyne keseregnél, hogyne sírjak, hogyne!

Háromszáz levelén hatvanhat virágja,

Nagy hosszú almafa nagy hosszú esztendő,

„Nem kell nekem, nem kell, e kendező-kendő,

az ifjú Mátyás király történetét, vagy „hozták össze” a talányfejtő lányt

„Ragyogó katonai pályafutásának legválságosabb ütközete”

Az 1241–1242. évi, Magyarországot is alapjaiban megrendítő tatárjárás

„Monda Lajos a nagy király:

A többit tudjuk. A „tízezernyi lófő székely” kevésnek bizonyult, és há-

nek közül sokan Mátyás ellen fordultak. Erdélyben az eltávolított Szapo-

kitisztult az ég, és teljes fényével elétűnt a telihold. Az új világítás heve-

benne volt az egészben. Elesett Drág Bertót udvarnagy; Andrási Boldi-

adománylevelek sorát diktálta a harcokban kitűnt hívei javára. Aztán si-

„Hősi király, Mátyás, számodra a moldvaiaktól vette a Szűzanya el

Még e dicsőítő költeményből is kitűnik az a nom intés, hogy Mátyás-

Mátyásnak Moldva többé nem jelentett veszélyt, nyugati hadakozásai

De Mátyásnak továbbra is szüksége volt arra, hogy Moldva felől biz-

1. Bezerédi Gyula: Hunyadi Mátyás 2. Nagy István (Ştefan cel Mare)

3. Moldvabánya (Baia) egykori római katolikus temploma

A székelyek migrációja Moldvába/n

Amikor a magyarságnak Moldvában, vagyis az egykori Etelközben történt

Moldva magyar népességének betelepülése

Ma még bizonyíthatatlan, hogy a 9. század nagy, számunkra a honfog-

országra kijön, Moldvába bemegy. Mint ahogy Erdélyből Magyarország-

„Macskácskának négy a lába,

népére is. Amíg Moldva a magyar király hűbérterülete volt, s ez lehetővé

Moldva középkori magyar népességének pusztulása