NNCL1301-4DDv1.

A. J. CRONIN

Vétlen vétkes

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

A. J. Cronin: Beyond This Place
Fordította: Péter Éva
A magyar kiadás az A. M. Heath & Co. Ltd. London és az
Esély Kft. Budapest között kötött szerződésen alapul.
Copyright © by Patrick Cronin (A. J. Cronin örököse)
Hungarian translation copyright © 1994 by Péter Éva
A borítón Szendrei Tibor festménye
Copyright © 1994 by ESÉLY KIADÓ Kft.
Hungarian edition copyright © 1994 by ESÉLY KIADÓ Kft.
All rights reServed/Mindenjog fenntartva!

ISSN 1217 3169

ISBN 963 7709 97 5

Esély Kiadó és Kereskedelmi Kft.

1072 Budapest, Akácfa u. 24.
telefon/fax: 269-6768; 269-6769
Hungary

Felelős kiadó: Varga László igazgató

A sorozat főszerkesztője: Varga Lászlóné

Felelős szerkesztő: dr. Szigethy Ágnes
Műszaki vezető: Szentiványi András
Művészeti vezető: Szendrei Tibor
Szedés, tipográfia: Esély Kiadó Kft.
Nyomta és kötötte: Alföldi Nyomda Rt.
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató
A nyomdai megrendelés törzsszáma: 4804.66-14-1
Készült Debrecenben, az 1994. évben

-1-
 ELSŐ RÉSZ
1. fejezet

Paul anyja szerda esténként elvillamosozott munkahelyéről, a városházától a hétköznapi

istentiszteletre a Merrion-kápolnába. Paul pedig az ötórai filozófiaóra után rendszerint elébe sétált
az egyetemről, hogy a szertartás végeztével együtt menjenek haza. Ma azonban Slade professzorral
tanácskozott, s közben úgy eltelt az idő, hogy órájára pillantva úgy döntött, inkább egyenesen
hazamegy.
Júliust írtak éppen: a varázslatosan szép este még Belfast összekormolódott épületeit is
megszépítette. A borostyánszínű ég ünnepi fénybe vonta az Észak-ír város háztetőit és kéményeit;
eltűnt a hétköznapok szürkesége, a város az álmok titokzatos, csillogó tájaira emlékeztetett.
Paul és anyja egy téglából épült ikerházakkal szegélyezett mellékutcában, a Larne utca 29.
szám alatt bérelt egy kis földszinti lakást. Hazafelé ballagva a csendes utcácskán Pault hirtelen
elöntötte a boldogság. Úgy érezte, hogy az élet leírhatatlan örömet és számtalan lehetőséget tartogat
számára. Egy pillanatra megállt az ajtóban - fedetlen fejével, viseltes gyapjúöltönyében szerény
külsejű fiatalember benyomását keltette. Mélyen beszívta a lágy, balzsamos levegőt, majd gyorsan
megfordult, és beillesztette a kulcsot a zárba.
A konyhában énekelni kezdett a kanári. Paul füttyentett a madárnak, aztán levetette a
zakóját, felakasztotta az előszobafogasra, feltette forrni a teavizet, és ingujjban, ahogy volt,
nekilátott a vacsorakészítésnek. Néhány perccel később a kandallópárkányon a nikkel ébresztőóra
hetet ütött, s a külső lépcsőfeljárón felhangzottak anyja léptei. Jókedvűen üdvözölte a szikár, komor
feketébe öltözött idősebb asszonyt, aki kicsit meggörnyedt az elmaradhatatlan szatyor súlya alatt.
- Sajnálom anya, hogy nem értelek el - mosolygott rá Paul -, de megkaptam az állást Slade-
től. Majdnem biztos vagyok benne!
Mrs. Burgess fürkészve nézte a fiát. A viharvert kalap alól kibukkanó ősz hajfürt erősítette
az összbenyomást, melyet ráncokkal barázdált arca és átható tekintetű, rövidlátó szemei keltettek:
az egész alak törődöttséget, keresztényi állhatatosságot és lemondást sugárzott. Az asszony
arckifejezése azonban lassan meglágyult, amint fia nyílt, vidám arcába nézett. Bizalomgerjesztő
volt ez az arc, amint azt Istennek hálát adva megállapította, bár nem különösképpen csinos - s itt
ismét hálát adott a Mindenhatónak, hogy megkímélte fiát a túlzott vonzerővel járó kísértésektől -,
ugyanakkor nyílt és becsületes, bár vonásai talán egy kicsit élesebbek a kelleténél, valószínűleg a
túlerőltetett tanulás következtében. Arccsontja az átlagnál jobban kiugrott, ezt azonban
ellensúlyozta egészséges arcszíne; tiszta, nagyon világos szürke szempár és széles homlok tette
jellegzetessé az arcot, melyet rövidre vágott barna haj keretezett. Teste is arányos felépítésű volt, a
karcsú alak egyetlen hibája, hogy egy korábbi, futballozás közben történt baleset miatt jobb lábát
járás közben enyhén befelé fordítja.
- Boldog vagyok, hogy elintéződött a dolog, fiam. Biztos voltam benne, hogy ha nem jössz,
annak nyomós oka kell, hogy legyen. Ella és Mr. Fleming nagyon hiányoltak.
Az anyja összehajtogatta pamutkesztyűjét, gyakorlott pillantással végigtekintett a terített
asztalon, majd szatyrából előhúzott némi zsírpapírba csomagolt hideg sonkát és Paul kedvenc
teasüteményét. Leültek, Mrs.Burgess elmondta az asztali áldást, majd nekiláttak az egyszerű
vacsorának. Paul érezte, hogy minden visszafogottsága ellenére anyja nagyon boldog.
- Micsoda szerencse, anya! Heti három guinea. És az egész vakáció alatt kapom, mind a
kilenc héten át!
- Kellemes változatosság lesz azután, hogy olyan rengeteget tanultál a záróvizsgádra.
- Hát igen. - Paul rábólintott. - Nyári tanfolyamon tanítani majdnem nyaralásnak számít.
- Az Úr valóban kegyes volt hozzád, Paul.
Paul elfojtott egy mosolyt, és megjegyezte:
- Még ma el kell küldjem a születési bizonyítványomat Slade-nek.
Hirtelen csend támadt. Az anya lehajtott fővel próbált kikanalazni egy tealevelet a
csészéjéből. Majd alig hallható hangon megszólalt:
- Ugyan mire kell nekik a születési bizonyítványod?

-2-
 - Csak formaság - mondta Paul könnyeden: - Nem alkalmazhatnak olyan diákot, aki nem
töltötte be a huszonegyet. Slade sehogy sem akarta elhinni, hogy a múlt hónapban lettem nagykorú.
- Kételkedett a szavadban?
Paul meghökkenve pillantott fel:
- Anya! Erre a megjegyzésre igazán nem volt semmi szükség. A professzor nem tesz
egyebet, mint hogy a szabályok szerint jár el. Kérelmemet a születési bizonyítvánnyal együtt a
Tanács elé kell terjesztenie.
Mrs. Burgess nem válaszolt. Rövid csend után Paul nekifogott, hogy elmesélje, hogyan
zajlott le a beszélgetés a professzorral, aki egyben a sortray-i nyári iskola igazgatója is volt.
Beszámolóját humoros részletekkel színezte. A harmadik csésze tea után Paul felállt az asztaltól.
Anyja csak ekkor mozdult meg.
- Paul - szólalt meg váratlanul. Nem is tudom... nem vagyok biztos benne, hogy olyan jó
ötlet ez a nyári tanítás.
- Micsoda? - kiáltott fel Paul. - Hiszen ebben reménykedtünk mindketten hetek óta!
- De akkor nem leszel velem. - Anyja habozott, majd ismét maga elé nézett. - Elmulasztod a
hetes közös nyaralásunkat Flemingékkel. Ella csalódni fog. Túl sok lesz ez neked.
- Csacsiság, anya! Lényegtelen dolgok miatt aggódsz.
Paul könnyedén elintézte anyja ellenvetéseit, s mielőtt Mrs. Burgess folytathatta volna,
végigsietett az előszobán, hogy a kérvényt a saját szobájában töltse ki.
Ez egy kis dolgozószoba volt, mely egyben hálószobaként is szolgált; a világos tapétával
borított falat futball- és hokicsapatok bekeretezett fényképei díszítették. A kandallópárkányon
serlegek és egyéb díjak álltak, melyeket Paul egyetemi évei során különböző sportágakban nyert.
Az ablak alatti könyvespolcon regények és más komoly művek sorakoztak, elsősorban
klasszikusok. Mind-mind Paul választékos ízlését dicsérték. A szemben lévő, zöld
posztófüggönnyel elválasztott fülkében állt a keskeny ágy, s a fal melletti fényezetlen asztalon, a
tanrend mellett, szép rendben sorakoztak Paul egyetemi jegyzetei. Itt minden tárgy Paul egyéniségét
tükrözte: ifjú teste erejét, esze fürgeségét. Rendszeretete már szinte túlzottnak tűnt: pedantériára, a
tökéletesség állandó hajszolására utalt, ami minden bizonnyal az anya folytonos instrukcióiban,
állandó nevelő szándékában lelhette az okát.
Paul leült az asztalhoz, kicsavarta a töltőtollat, előrehajolt, és könyökét oldalához szorítva,
nagy szakértelemmel kitöltötte a kérvényt. Még egyszer átolvasta, hogy meggyőződjön róla,
mindent helyesen írt-e, majd bólintott, és visszatért a nappaliba.
- Akkor ideadod, anya? A születési bizonyítványt. Szeretném, ha még a ma esti postával
elmenne.
Az anya felemelte a fejét. Még nem kezdte el leszedni az asztalt; úgy ült, ahogy a fia
otthagyta. Az arca kipirult, a hangja furcsán csengett.
- Fogalmam sincs róla, hogy hol lehet. Nem olyasmi ez, amit egyik pillanatról a másikra elő
tudok rántani.
- Jaj, anya! - Paul a kiöblösödő fiókosszekrényre vetette pillantását, ahol anyja az összes
iratot tartotta, néhány olcsó ékszerrel, a Bibliával, a szemüvegével és pár egyéb aprósággal együtt: -
Csak a legfelső fiókban lehet.
Az anya visszanézett rá: szétnyílt ajkai közül kivillant olcsó, rosszul illeszkedő műfogsora.
Fénytelen arca most már nem piros volt, hanem szokatlanul sápadt. Fölkelt, táskájából kivette a
kulcsot, és kinyitotta a felső fiókot. Fiának háttal vagy öt percet matatott benne, majd betolta a
fiókot és megfordult.
- Nincs meg - mondta kifejezéstelenül - nem találom. Itt nincs.
Paul bosszúsan az ajkába harapott. Kötelességtudó, szerető fiú volt, s a szigorú nevelés
rászoktatta, hogy kordában tartsa indulatait, de most képtelen volt megérteni anyja viselkedését.
Fegyelmezett hangon mondta:
- De anya, ez egy fontos irat! Szükségem van rá.
- Honnét kellett volna kitaláljam, hogy szükséged lesz rá? - Az anya hangja megremegett
dühében. - Az ilyesmi könnyen elkallódik. Tudod, milyen küzdelmes életem volt: özvegyen,
egymagam neveltelek éveken keresztül, közben ezer dologra kellett figyelnem. Halandó asszony
nem cipelt még ilyen súlyos keresztet, mint én! Egyfolytában csak azon járt az eszem, hogy tető
-3-
legyen a fejünk fölött, az iskoláztatásodról nem is szólva! Hidd el, volt gondom elég, anélkül is,
hogy vacak papírokért aggódjak! Sokáig még tisztességes helyem sem volt, ahol tarthattam volna
őket.
Ez a kitörés, amely az asszony tartózkodó természetétől teljesen idegen volt,
megdöbbentette Pault. Egyre értetlenebbül szemlélte anyja megmagyarázhatatlan viselkedését. De
az asszony arckifejezése, melyet Paul már jól ismert, elejét vette a további vitának. Paul csendesen
mondta:
- Szerencsére lehet másolatot szerezni. Csak írni kell Londonba, Somerset House-ba. Még
ma megteszem.
Az anya tagadóan intett. Hangja most már nyugodtabb volt.
- Nem a te dolgod, hogy írj, Paul. - Fia kétkedő arckifejezését látva hozzátette: - Ne
csináljunk a bolhából elefántot. Nem volt könnyű napom ma. Még holnap írok a bizonyítványért, a
Városháza levélpapírján.
- Nem fogod elfelejteni?
- Paul!
- Bocsánat, anya.
- Nincs semmi baj, drágám. - A tétova mosoly halvány fényt varázsolt az asszony
meggyötört arcára. - Most pedig gyújtsd meg a gázt. Elmosogatok; aztán eltesszük magunkat
holnapra.

2. fejezet

A következő két nap Paulnak rengeteg elfoglaltsága adódott. A Queen's Egyetemen

mindenki a hosszú vakációra készülődött, s a szemeszter végén temérdek intéznivaló akadt.
Közkívánatra Paul zongorázott a diákok éves zenés összejövetelén. Közben fel kellett kutatnia egy
elkallódott könyvtári könyvet. Az utolsó pillanatra meg jutott egy gyakorlati vizsga kémiából, és
Paul a szokásos izgalommal várta az eredményt. Amikor aztán a listát kifüggesztették, neve az elsők
között szerepelt. Paul eminens tanuló, kellemes társalgó és kiváló atléta volt, így osztálytársai
általában kedvelték. Népszerűségét csak néhányan vonták kétségbe, főképpen a medikushallgatók -
visszataszító népség! - Ezek megszólták mintaszerű viselkedéséért, és rossz néven vették, hogy Paul
távol tartja magát gátlástalanabb társai tivornyáitól.
Mindezen elfoglaltságok közepette Paul gondolatai vissza-visszatértek az anyjával való
jelenetre; lopva figyelte, hogy nem látja-e rajta a kimerültség jeleit. Az asszony ingerlékenynek tűnt,
sápadtabb volt, mint rendesen, s időnként furcsán el-elrévedezett. Az igaz, hogy szigorú elvei és
uralkodó természete ellenére mindig is ideges természetű volt. Paul visszaemlékezett rá, hogy
belfasti tartózkodásuk kezdetén Mrs. Burgess gyakran összerezzent és elsápadt, ha valaki váratlanul
kopogtatott az ajtón. Ez azonban más volt: most valami emésztő aggodalom tükröződött az arcán.
Csütörtök és péntek este vacsora után egy-két órát töltött lelkipásztorukkal és legrégebbi
barátjukkal, Emmanuel Flemuggel, aki a Merrion-kápolnában teljesített szolgálatot. A látogatások
után nyugodtabban, de sápadtan tért vissza, kivörösödött szemeiben rémület bujkált.
Csütörtök reggel Paul megkérdezte anyját, kapott-e választ Somerset House-ból. Az asszony
nemmel válaszolt.
Paul ezután többször volt azon a ponton, hogy kivallatja anyját, de az engedelmességhez
szokott fiút lelkiismeretfurdalása az utolsó pillanatban mindig visszatartotta. Hiszen nem lehet
semmi baj! Mégis meg volt zavarodva, s anyja furcsa viselkedésére saját múltjában keresett
magyarázatot. A tények azonban mindennapiak és világosak voltak.
Élete első öt évét Anglia északi részén töltötte szülővárosában, Tynecastle-ban. Még ma is
fülébe csengett a szegecselőkalapácsok zaja, meg a hajnali sziréna hosszas búgása, amint munkába
szólítja a hajógyár dolgozóit. Elmosódott emlékein átfénylett apja alakja. A vidám és a gyermek
számára mindenkinél kedvesebb ember vasárnaponként kézen fogta és magával vitte Jesmond
Dene-hez, ahol kék papundekliből hajtogatott vitorláshajókat eregettek a tavon, amikor Paul
elfáradt, apja egy árnyékos padra ültette, és lerajzolt mindenfélét, ami csak a szeme elé került:
embereket, kutyákat, lovakat, fákat. Született tehetség volt; rajzai elbűvölték és felajzották Paul
gyermeki fantáziáját. Az ünnepnapok hamar elszaladtak, és hétköznap esténként apja
-4-
marcipángyümölcsöket hozott Paulnak, zöld csumájú epret, sárga banánt, pirospozsgás
őszibarackot, mindent, mi szem-szájnak ingere. Apja utazó ügynöke volt az országos cukrászati
cégnek, mely e csodákat készítette.
Ötödik születésnapját követően egy közép-angliai nagyvárosba, Wortleybe költöztek, innét
szürkébb és szomorkásabb képeket őrzött emlékeiben, füsttel, esővel és költözködéssel, az öntöde
fényeivel, szülei rosszkedvű arcával, s mindennek betetőzéseként apja dél-amerikai üzleti útjával.
Mennyire fájt a válás a drága, vidám társtól, milyen izgatottan várta visszatérését, s-milyen
elviselhetetlen volt a fájdalma, amikor boldog gyermeki várakozása tragédiába torkollott: apja
vasúti szerencsétlenség áldozata lett Buenos Aires közelében.
Ezek után a szomorúan vándorló kisfiú, aki még hatodik évét sem töltötte be, Belfastba
érkezett. Itt Emmanuel Fleming jótékony közvetítésével anyjának sikerült munkát találnia a városi
Közegészségügyi Hivatal számviteli osztályán. A fizetés csekély volt, de legalább biztos, s így az
özvegy tisztes otthont biztosíthatott mindkettőjüknek, sőt, a takarékosság és az önmegtagadás
csodájaként fiát tanárnak taníttatta. Most tizenöt küzdelmes év után Pault már csak egy hajszál
választotta el az egyetemi diplomától.
Visszatekintve Paulnak úgy tűnt: anyja erőfeszítései éppen arra irányultak, hogy életüket a
lehető legszűkebb keretek közé szorítsa. Gyakori templomlátogatásain kívül anyja nem járt sehová.
Csak Fleming lelkipásztorral és lányával, Ellával volt közelebbi kapcsolata. Még a szomszédokat
sem igen ismerte. Az egyetemen Paul közvetlen természete nem tudott kibontakozni, mert mindig
úgy érezte, anyja rossz szemmel nézi barátkozási kísérleteit. Gyakran bosszankodott ezeken a
korlátozásokon, mégis mindig szeme előtt lebegett, mi mindent köszönhet anyjának, s így engedett
a követelőzésnek.
Paul régebben anyja jámbor vallásosságának számlájára írta féltő aggodalmaskodását. Most
azonban felmerült benne, nincs-e más oka mostani viselkedésének? Eszébe jutott egy eset: egy
évvel azelőtt Pault az a megtiszteltetés érte, hogy felkérték, játsszon az Írország-Anglia nemzetközi
rugby-mérkőzésén. Ennél jobbat aztán egyetlen anya sem kívánhatott volna a fiának! Ennek
ellenére Mrs. Burgess határozottan megtiltotta Paulnak, hogy eleget tegyen a felkérésnek. Vajon
miért? Akkor nem tudta kitalálni. Most felsejlett előtte az igazi ok. Hirtelen rémülettel döbbent rá,
hogy anyja egész életmódja - ahogyan gondosan óvja nyugalmukat, a kapcsolatoktól való irtózása,
titkolódzása, kétségbeesett kapaszkodása a Mindenhatóba - mind azt sugallja, hogy valami
rejtegetnivalója van.
Szombaton az anyja csak fél napot dolgozott, kettőkor ért haza a munkából. Addigra Paul
már elhatározta, hogy dűlőre viszi a dolgot. Az idő esősre fordult, az anya az előszobában hagyta
esernyőjét, majd belépett a nappaliba, ahol Paul egy könyvet lapozgatott. Az asszony úgy nézett ki,
hogy Paul megijedt, amikor meglátta. Az arca egészen szürke volt. De nyugodtnak látszott.
- Ebédeltél, fiam?
- Ettem egy szendvicset az egyletben. És te?
- Ella Fleming készített nekem meleg kakaót.
Paul gyorsan rápillantott.
- Már megint ott voltál?
Anyja fáradtan leült.
- Igen, Paul. Már megint ott voltam. Útmutatásért könyörögtem, és imádkoztam.
Szünet állt be, majd Paul kiegyenesedett, és izgatottan megragadta a fotel karfáját.
- Anyám, ez így nem mehet tovább! Itt valami nincs rendben. Mondd, megkaptad ma reggel
azt az igazolványt?
- Nem, fiam. Nem is írtam érte.
A vér Paul arcába szökött.
- Miért nem?
- Mert nálam volt, egész idő alatt. Hazudtam neked. Most is itt van, a táskámban.
Paul dühe elpárolgott. Riadtan nézte anyját, amint az ölében lévő táskában kotorászott, és
előhúzott egy összehajtogatott kékesszürke papírt.
- Mindvégig azért harcoltam, hogy eltitkoljam előled, Paul. Először azt hittem, hogy sosem
fog sikerülni, annyira fájdalmas és nehéz volt. Minden lépésre, minden hangra reszketni kezdtem
érted. Aztán, ahogy teltek az évek, és te nőttél, úgy képzeltem, hogy Isten segítségével megnyertem
-5-
a csatát. De nem ez volt az ő akarata. A nagy dolgoktól féltem, de kicsiségen buktam el; azon az
apróságon, hogy te tanítani akartál a nyáron. Lehet, hogy előbb-utóbb úgyis be kellett volna
következnie. Ezt mondja a tiszteletes is. Könyörögtem neki, hogy segítsen valahogy elterelni a
figyelmedet. De nemet mondott. Azt mondta, hogy most már férfi vagy, s tudnod kell az igazságot.
Az anya izgalma fokozódott, és annak ellenére, hogy láthatólag elhatározta, nem veszti el
nyugalmát, szavai nyögésbe fulladtak. Keze reszketett, amint fia felé nyújtotta a papírt. Az kábultan
átvette, ránézett, és azonnal látta, hogy az. ott szereplő név nem az ő neve: Paul Burgess helyett
Paul Mathryt látott.
- Ez nem az... - Hirtelen elhallgatott, a lapról az anyjára emelte szemét; emlékei mélyén
egyszercsak felrémlett a Mathry név, és szinte fájdalmasan visszhangzott, mint amikor egy régóta
elhagyott szobában megpendítenek egy húrt. - Mit jelent mindez?
- Amikor ide jöttünk, felvettem a leánykori nevemet, a Burgesst. Én Mathryné vagyok, apád
Rees Mathry volt; a te neved pedig Paul Mathry. De azt akartam, hogy felejtsd el ezt a nevet. - Ajka
megremegett. - Azt akartam, hogy soha ne lásd, és ne is halld.
- Miért?
Szünet következett. Az anya lesütötte a szemét. Alig hallhatóan felelte:
- Hogy megóvjalak... a rettenetes szégyentől.
Paul érezte, hogy szívverése felgyorsul, gyomrában ürességet érzett: mozdulatlanul várta,
hogy anyja folytassa. De úgy tűnt, hogy az asszony ereje végére ért. Kétségbeesett pillantást vetett
fiára.
- Ne kényszeríts rá, hogy folytassam, fiam. Mr. Fleming megígérte, hogy mindent elmond.
Menj hozzá. Vár rád!
Paul látta, milyen gyötrelmet okoz anyjának a történet folytatása, de ő is szenvedett, s nem
volt képes rá, hogy megkímélje.
- Folytasd - mondta sápadtan. - A te kötelességed, hogy elmondd nekem.
Az asszony sírni kezdett, fuldokló zokogás rázta keskeny vállát. Paul még sosem látta anyját
sírni. Egy perc múlva az anya fájdalmas gyorsasággal beszívta a levegőt, mintha minden erejét
összeszedné. Nem nézett fel, úgy mondta:
- Apád nem halt meg Dél-Amerikában. Útban volt odafelé, amikor letartóztatta a rendőrség.
- Miért? - dadogta.
- Gyilkosságért.
Halálos csönd lett a kis szobában. Gyilkosság. A rettenetes szó lassan hatolt el Paul tudatáig.
Tagjai elzsibbadtak, egész testét kiverte a hideg veríték. Kérdése remegő suttogás volt csupán:
- Akkor... felakasztották?
Anyja megrázta a fejét, szeméből sütött a gyűlölet.
- Bár akasztották volna! Halálra ítélték... az ítéletet az utolsó pillanatban visszavonták.
Életfogytiglani büntetését tölti a Stoneheath-fegyházban.
Az asszony nem bírta tovább. Feje oldalra csuklott, megingott, és előrezuhant a széken.

3. fejezet

Fleming lelkipásztor háza Belfast forgalmas központjában, a Nyugati Pályaudvar mellett

állt. Csúf, keskeny lakóépület volt, palaszürkére festették, mint a szomszédos templomot. Bár Paul
teljesen kimerült, s legszívesebben elbújt volna egy sötét sarokban, mégis valami sürgető érzés
hajtotta át a latyakos utcákon, a lámpák fényében zsivajgó szombat esti tömegen keresztül a
tiszteleteshez. Paulnak azonban nem volt nyugta, amíg nem tudott többet - amíg nem tudott
mindent.
Kopogására az előszobában kigyulladt a lámpa. Ella Fleming nyitott ajtót.
- Te vagy az, Paul? Gyere be!
Ella bevezette az alacsony mennyezetű, mélyvörös függönyökkel és lószőrrel tömött
bútorokkal berendezett nappaliba, ahol a szenes kandallóban már égett a tűz.
- Apa egyik hívünkkel beszél éppen. Nemsokára itt lesz. - Arcára erőltetett egy alkalomhoz
illő kis mosolyt. - Nedves lett kint! Mindjárt csinálok kakaót.

-6-
 Ella általában minden bajt egy csésze kakaóval szokott kikúrálni. Paul igazán nem vágyott
az ártalmatlan nedűre, de túl fáradt volt ahhoz, hogy visszautasítsa. Vajon csak képzelődött, amikor
Ella szándékoltan könnyed modorából, enyhén összeszorított ajkából arra következtetett, hogy a
lány tisztában van a helyzetével? Paul halálra váltan ült le, miközben Ella behozta a konyhából a
tálcát, összekeverte a cukrot a kakaóval, és felöntötte forró vízzel.
Ella két évvel idősebb volt a fiúnál, de karcsú alakjával, halvány arcával kislányos
benyomást keltett. Nagy, szürkészöld, beszédes szemei megszépítették az arcát. A szemek általában
érzelmesen csillogtak, de szikrázni is tudtak, néha pedig sírósra fordultak. Ella mindig adott a
megjelenésére: ma csinos, sötét rakottszoknyát viselt fekete harisnyával és bő, frissen vasalt fehér
blúzzal, melynek kör alakú kivágása szabadon hagyta a nyakát.
Paul elvette a csészét, és csendben inni kezdett. Ella egyszer-kétszer felpillantott a kötése
fölött, és kérdőn Paulra nézett. A lány természeténél fogva beszédes volt, szívesen és könnyedén
társalgott; megözvegyült apja háztartásának fejeként rutinos társasági modorra tett szert. De amikor
Paul nem felelt elejtett megjegyzéseire, összevonta határozott szemöldökét, és úgy tűnt,
beletörődött, hogy szótlanságra van ítélve.
Az előszobából hamarosan hangok hallatszottak, majd csapódott a bejárati ajtó. Ella azonnal
felállt.
- Szólok apának, hogy itt vagy.
Kiment a szobából, s egy percre rá megjelent a tiszteletes, Emmanuel Fleming. Ötven felé
járhatott, széles vállú, ormótlan nagy kezű férfi volt. Sötét nadrágot, nehéz strapacsizmát és fekete
alpakka zakót viselt, mely kifakult a varrásoknál. Hegyesre nyírott szakálla acélszürke volt, tágra
nyílt, világos szeme gyermekes tekintetet kölcsönzött az arcának.
A tiszteletes gyorsan Paulhoz lépett, szokatlan melegséggel szorította meg a kezét, majd
jelentőségteljesen karon ragadta, és szeretettel mondta:
- Hát itt vagy, fiam! Nagyon örülök. Gyere be, beszélgessünk egy kicsit.
A dolgozószobába vezette Pault. Kis, egyszerűen berendezett szoba volt ez a ház hátsó
felében; csupasz, festett hajópadlóval, szőnyeg nélkül. Egy lehajtható fedelű sárga tölgyfa íróasztal,
néhány hajlított fából készült szék és egy politúrozott könyvszekrény volt az összes berendezése. A
bársony rojtokkal szegélyezett keskeny kandallópárkányon egy súlyos zöld márványóra
éktelenkedett, melyet aranyozott angyalkák tartottak, a csúf darabot ajándékba kapta a tiszteletes.
Miután leültette a vendéget, ő maga is lassan leereszkedett az íróasztal melletti székre. Rövid
habozás után megszólalt, hangjából rokonszenv és együttérzés csendült ki.
- Édes fiam, szörnyű megrázkódtatás ez neked. Tartsd mindenkor szemed előtt, hogy az Úr
akarata mindez. Az Ő segítségével képes leszel túltenni magad rajta.
Paul szája kiszáradt, nyelt egyet.
- Nem tudom túltenni magam rajta, amíg nem tudom meg, hagy mi történt. Tudnom kell!
- Bizony szomorú és csúnya história ez, fiam - felelte komoly hangon a tiszteletes: - Nem
lenne jobb, ha hagynánk a múlt árnyait nyugodni?
- Nem. Hallani akarom! Meg kell tudjam, mert ha nem, folyton azt fogom képzelni... -
Elcsuklott a hangja.
Csend lett, Fleming tiszteletes az íróasztalra támasztotta a könyökét, nagy kezével eltakarta
a szemét, mintha magában segítségért fohászkodna. A tiszteletes komoly, jó szándékú férfi volt, aki
hosszú ideje fáradtságot nem ismerve munkálkodott az Úr szőlőskertjében. De mindenütt
korlátokba ütközött, és csüggedten szemlélte, amint legjobb szándékai kudarcba fúlnak. Magányos
lélek volt; gyakran gyötörte a lelkiismeretfurdalás. Még leánya iránti szeretetét is felrótta magának,
hiszen tisztán látta Ella hibáit, kicsinyességét, hiúságát, de túlságosan szerette ahhoz, hogy korholja
érte. Tragédiája az volt, hogy szent vágyott lenni; igaz tanítvány, akinek az érintése gyógyít; azt
szerette volna, ha hívei lelkét is beragyogja az Úr igéje, melyet ő olyan mélyen átérzett. De nyelve
nehézkes volt, lábai botladoztak... belesüppedt a sárba. Amikor most megszólalt, keresgélte a
szavakat, komoly, tanáros mondatait az óra súlyos ütései tagolták.
- Huszonkét évvel ezelőtt Tynecastle-ban én eskettem Rees Mathryt és Hannah Burgesst.
Hannah-t jó néhány éve ismertem már akkor, egyik legkedvesebb hívem volt. Reesszel nem
találkoztam azelőtt, de jó modorú, vonzó fiatalembernek látszott. Walesből származott.
Megkedveltem, és bíztam benne. Remek állása volt: egy nagy cukrászati cégnek ügynökölt az
-7-
északi megyékben. Minden okom megvolt tehát, hogy boldognak higgyem őket, főképpen miután
megszületett a fiúk. Én voltam az, gyermekem, aki téged megkeresztelt Paul Mathry névre.
A tiszteletes szünetet tartott, láthatólag nagy gonddal válogatta meg szavait.
- Nem tagadom, néha előfordultak a családban apróbb összezördülések. Anyád nagyon
vallásos volt, igazi keresztény. Apád finoman fogalmazva szabadelvűbb nézeteket vallott. Ez persze
összeütközésekhez vezetett. Anyád például a leghatározottabban ellenezte az ivást és a dohányzást a
házon belül. Apád sosem volt képes megérteni, hogy miért. Munkája havonta legalább egy hétre
elszólította otthonából; lehet, hogy ez is rossz hatással volt rá. Barátai is voltak, mégpedig sokan -
mint mondtam, apád vonzó, szeretetreméltó fickó volt -, és nem éppen a legjobb fajtából.
Billiárdtermekbe, kocsmába és egyéb rossz hírű helyekre csábították. Mindezek ellenére semmi
komoly vád nem szólt ellene, amíg be nem következtek az 1921-es év rettenetes eseményei.
A tiszteletes felsóhajtott, levette arcáról a kezét, összekulcsolta vaskos ujjait, fájdalmas,
elrévült tekintettel idézte fel a múltat.
- 1921 januárjában a cég, mely apádat alkalmazta, átcsoportosításokat hajtott végre; ennek
következtében szüleid veled együtt Közép-Angliába költöztek. Néhány hónappal ezt megelőzően
engem is áthelyeztek ehhez a belfasti egyházközséghez, de anyáddal továbbra is szoros
kapcsolatban maradtam, gyakran váltottunk levelet. Meg kell mondjam, hogy életetek Wortleyben
az első pillanattól fogva zűrzavaros volt. Apád nehezményezte, hogy egy olyan kerületbe helyezték,
ahol kevesebb lehetőség nyílt számára. Bár Wortley környékén igazán szép a vidék, maga a város
szürke és kietlen. Anyád sohasem volt képes megszeretni. Nem találtak megfelelő házat, úgy hogy
bútorozott szobákat kellett bérelniük, egyiket a másik után. Szeptemberben azután, hogy
pontosabbak legyünk, szeptember 9-én, apád egyszer csak kijelentette, hogy elfogyott a türelme.
Azt mondta, az lenne a legjobb, ha azonnali hatállyal felmondaná az állását, és kivándorolnátok
Argentínába - az Újvilágban mindnyájatoknak több lehetősége lenne. Lefoglalt három jegyet a
Kelet Csillaga nevű hajóra, amelynek szeptember 15-én kellett indulnia. Szeptember 13-án téged
anyáddal együtt előreküldött Liverpoolba, és meghagyta, hogy a Great Central szállodában várjátok
be őt. 14-én késő este elindult Wortleyből, hogy csatlakozzon hozzatok. De sohasem érkezett meg.
Hajnali kettőkor, amikor a vonat befutott a főpályaudvarra, a rendőrök már a peronon várták. Heves
küzdelem után letartóztatták, és a Canon utcai börtönbe zárták. Uramisten, még ma is emlékszem,
milyen rettenetesen megdöbbentünk, mikor meghallottuk a vádat: előre megfontolt szándékkal
elkövetett gyilkosság!
Hosszú, feszült csend következett. Paul összegörnyedt a székben, mint akit megbabonáztak,
levegőt is alig mert venni, míg a tiszteletes rá nem kezdett ismét.
- Szeptember nyolcadikának éjszakáján különös kegyetlenséggel elkövetett bűntény történt:
meggyilkoltak egy Mona Spurling nevű, huszonhat éves, vonzó, fiatal nőt, aki egy virágüzletben
dolgozott a Leonard tér környékén. A gyilkosságot az áldozat lakásán követték el, Ushaw Terracé
52. szám alatt, Eldonban, Wortley egyik elővárosában. A bűntény időpontját sikerült pontosan
megállapítani: este 8 és 8.10 között állt be a halál. Spurling kisasszony fél nyolckor ért haza a
munkájából, evett egy keveset, majd átöltözött abba a lenge pongyolába, amelyben rátaláltak. Nyolc
órakor az alsó lakásban a Prusty házaspár felfigyelt a mennyezeten átszűrődő szokatlan zajra.
Felesége bíztatására Albert Prusty felment, hogy kiderítse, mi történt. Hangosan kopogott a felettük
lévő lakás ajtaján, de nem kapott választ. Prusty nem tudta, mitévő legyen, az ajtó előtt álldogált,
amikor egy Edward Collins nevű fiatal teherautósofőr jött fel a lépcsőn, aki a tisztítóból szállította
házhoz a mosott ruhát. Amint Collins felért, az ajtó kivágódott, a Spurling-lakásból egy férfi
száguldott ki, súrolta őket, amint elhaladt mellettük, majd lerohant a lépcsőn. A két férfi besietett a
nappaliba, ahol megtalálták Spurling kisasszonyt: a kandalló előtti szőnyegen feküdt vérbe fagyva,
a fejét szinte teljesen elvágták a testétől.
- Prusty azonnal elrohant a legközelebbi orvosért. Az orvos perceken belül megérkezett,
teljesen feleslegesen, hiszen Spurling kisasszony már halott volt. Kihívták a rendőrséget, a helyi
rendőrorvost és egy Swann nevű detektívfelügyelőt. Először úgy tűnt, hogy a gyilkos nem hagyott
hátra nyomokat, de azután néhány órán belül három áruló jelet is találtak. Swann felügyelő az
íróasztalban egy ceruzával skiccelt képeslapra bukkant, amelyet alig egy héttel azelőtt postáztak
Scheffieldben, a következő szöveggel: „A távolból forróbban dobban a szív. Akar velem vacsorázni
Drurynál, ha visszajövök?” Aláírás: Bon-bon.
-8-
 - Találtak azután még egy félig elszenesedett levelet is; aláírás nem volt rajta, de a
postabélyegző szeptember 8-at mutatott. A kandalló előtti szőnyegen, a tetem mellett pedig egy
furcsa, zacskóforma pénztárca hevert; egészen finom, puha bőrből készült, s a nyakánál fémkarika
fogta össze. A tárcában mintegy tíz font volt, bankjegyekben és érmében. Edward Collins és Albert
Prusty elbeszélése alapján azonnal közzétették a személyleírást, és busás jutalmat ígértek a
nyomravezetőnek.
- Másnap a rendőrségen megjelent egy környékbeli mosodásasszony az egyik vasalónőjével,
egy Louisa Burt nevű tizenhét éves lánnyal. Kiderült, hogy Louisa, aki Edward Collinsnak, a
mosoda sofőrjének volt az unokahúga, elkísérte rokonát az Ushaw Terrace-ra a bűntény éjszakáján,
s amíg az utcán várakozott - ugyanis nem volt kedve felmászni a lépcsőn -, egy férfi, aki az 52.
számú házból rohant ki, nekiment és kis híján fellökte. Louisa tanúvallomásában részletes
személyleírást adott erről a férfiről. A rendőrségnek így már három tanúja volt, akik látták a
gyilkost.
Fleming tiszteletes elakadt, és a fiatalemberre emelte zavart, jámbor pillantását.
- Vannak dolgok, Paul, amiről nem könnyű beszélni, de sajnos, anélkül nem lehet megérteni
ezt a tragikus históriát. Szóval Mona Spurling nem volt tisztességes nő. Sok férfival volt futó
kapcsolata, egy valaki pedig rendszeresen látogatta. Hogy ki volt ez a férfi, azt senki sem tudta, de a
virágbolti eladók megerősítették, hogy Mona az utolsó időben rosszkedvűnek és gondterheltnek
látszott, sőt fültanúi voltak néhány telefonbeszélgetésnek, ahol a nő dühödten vádolt valakit; olyan
kifejezések hangzottak el, hogy „te vagy a felelős”, és „ha most elhagysz, mindent kipakolok”. A
boncolásnál pedig kiderült, hogy a meggyilkolt nő terhes volt. Az indokhoz tehát nem fért kétség: a
nőt nyilvánvalóan az a férfi tette el láb alól, aki felelős volt állapotáért. Lehet, hogy már ráunt.
Amikor pedig leleplezéssel fenyegették, találkára hívta, majd meggyilkolta barátnőjét.
- E bizonyítékok birtokában a rendőrség minden erejét bevétette, hogy megtalálja a kérdéses
személyt. A „Bon-bon” aláírású, ceruzával rajzolt képeslap másolatát feltűnő helyen közölte
valamennyi napilap, a rendőrség felhívásával: felkérték mindazokat, akik bármilyen információval
rendelkeznek a képeslap feladójáról, hogy értesítsék a wortley-i rendőrséget. Az összes
vasútállomást és kikötőt megfigyelés alatt tartották, és egy héten át nagy erőkkel folyt a nyomozás.
Szeptember 13-án késő este azután a rendőrkapitányságon megjelent egy Harry Rocca nevű
bukméker, és látható izgalomban önkéntes tanúvallomást tett. Azonnal bevallotta, hogy intim
kapcsolata volt az áldozattal; mi több, beismerte, hogy vele töltötte a gyilkosságot megelőző
éjszakát. Majd hozzátette, hogy ismerte a képeslap feladóját; egy barátja volt az illető, akivel
gyakran billiárdoztak együtt, s aki igen tehetségesen rajzolt. Néhány hónappal azelőtt Rocca
bemutatta ezt a férfit Mona Spurlingnek. Amikor a képeslapot közzétették a napisajtóban, barátja
izgatottan felkereste Roccát, és kérte, hogy támassza alá az alibijét: - Ha bárki megkérdezne, hogy
hol voltam szeptember 8-án este, mondd azt, hogy veled billiárdoztam a Sherwood Hotelben.
Ez persze eldöntötte a dolgot. A rendőrfelügyelő Swann társaságában azonnal felkereste a
címet, melyet Rocca adott meg nekik. Itt megtudták, hogy a keresett személy egy órával azelőtt a
Leonard utcai állomáson felszállt az éjszakai liverpooli expresszre. Ahogy Liverpoolba ért, azonnal
letartóztatták. Ez a férfi, Paul, az apád volt.
Ismét csend állt be. A tiszteletes megnedvesítette ajkát az íróasztalán álló kancsóból.
Összevont szemöldökkel folytatta:
- Úgy esett a dolog, hogy a koronatanú, Albert Prusty, asztmarohammal nyomta az ágyat.
Prusty dohányárus volt, saját maga sodorta a cigarettákat, és a nikotinpor időnként előidézte nála ezt
az állapotot. A két másik tanút azonban a rendőrkapitány és Swann felügyelő azonnal Liverpoolba
vitte. Ott egy tucat felsorakoztatott férfi közül habozás nélkül kiválasztották apádat, hogy őt látták a
gyilkosság éjszakáján.
Annyira biztosak voltak a dolgukban, hogy az már szinte félelmetes volt.
- Isten engem úgy segéljen, ez az az ember! - kiáltotta Edward Collins, a fiatal lány, Louisa
Burt pedig annyira átérezte felelőssége súlyát, hogy kis híján hisztériás rohamot kapott: - Tudom,
hogy most hurkolom a kötelet a nyakára - mondta zokogva. - Mégiscsak ő volt az!
- A közhangulat a vádlott ellen fordult, olyannyira, hogy Barbridge állomáson le is
szállították apádat a vonatról, és onnét elkülönített kocsiban vitték a wortley-i börtönbe, hogy a
népharagtól megóvják. Kedves fiam, már éppen eléggé megszomorítottalak! A tárgyalás december
-9-
15-én kezdődött a wortley-i esküdtbíróságon, Oman bíró elnökletével. Elképzelhetetlenül
gyötrelmesek voltak számukra azok a sorsdöntő napok. Az ügyész egymás után szólította a tanúkat,
hogy tegyék meg terhelő vallomásukat. Apád bőröndjében találtak egy borotvát, amelyről az
orvosszakértők kiderítették, hogy az volt a gyilkos fegyver.
Egy írásszakértő megállapította, hogy a félig elszenesedett levelet, melyet a meggyilkolt nő
lakásában találtak, apád írta bal kézzel. Apád gyakran megfordult a virágboltban, kitűzőket vásárolt,
s közben nevetgélt és csevegett Spurling kisasszonnyal. Így ment ez végig. Minden apád ellen szólt:
menekülési kísérlete Argentínába, a kétségbeesett küzdelem, amikor a rendőrség rátalált, s a
legterhelőbb bizonyíték: hogy hamis alibit próbált szerezni Róccánál.
Amikor pedig sor került a vallomására, mindenkit maga ellen hangolt: ellentmondásokba
keveredett, kijött a sodrából, sőt, még rá is kiabált a bíróra. Nem tudott számot adni arról az óráról,
amikor a gyilkosságot elkövették; azt állította, hogy az est nagy részét egy moziban töltötte. Az
ügyész persze ízekre szedte ezt a szánalmas kifogást. A kétségbeejtő helyzetben egyetlen aprócska
körülmény szólt mellette. Albert Prusty elismerte ugyan, hogy apád hasonlít arra a férfira, aki a
lakásból kirohant, de nem volt hajlandó eskü alatt vallani, hogy ugyanarról a személyről van szó.
Kiderült azonban, hogy Prusty nem lát elég jól; a keresztkérdéseknél pedig nyilvánvalóvá vált, hogy
meg volt sértve, amiért őt nem vitték Liverpoolba Collinsszal és Louisa Burttel együtt.
A bíró zárszavában porrá zúzta a vádlottat. December 23-án délután három órakor az
esküdtszék visszavonult tanácskozni. Csak negyven percig voltak távol. A gyanúsítottat bűnösnek
találták. Ott voltam a tárgyalóteremben - anyád olyan rosszul volt, hogy nem tudott megjelenni -, és
halálom órájáig emlékezni fogok arra a rettenetes pillanatra, mikor a bíró feltette a fekete fejfedőt,
kihirdette az ítéletet, és apád lelkét Isten kegyelmébe ajánlotta. Apád ordított és küzdött az őrökkel,
amíg elvezették. - Nincs Isten! A pokolba a kegyelmével, meg a tiéddel is! Egyikre sem tartok
igényt! – üvöltötte.
- Senki sem gyalázhatja büntetlenül az egek Urát, Paul. De lehet, hogy ő éppen azzal
válaszolt e szentségtörésre, hogy irgalmat mutatott a bűnös iránt. Bár senki sem merte remélni, a
kivégzés estéjén az ítéletet életfogytiglani börtönbüntetésre változtatták, s apádat a Stoneheath
fegyházba szállították.
Ahogy a lelkipásztor elhallgatott, a szobára csend borult. A két férfi kerülte egymás
tekintetét. Paul olyan mélyen besüppedt a karosszékbe, mintha beleragadt volna, s megtörölte
homlokát a gyűrött zsebkendővel, amit a kezében szorongatott.
- Él még?
- Igen.
- Senki sem látta... mióta bezárták?
A lelkipásztor mélyet sóhajtott.
- Eleinte próbáltam kapcsolatot tartani vele a börtönlelkészen keresztül, de kísérleteim olyan
heves ellenállást váltottak ki apádból, hogy kénytelen voltam felhagyni velük. Ami pedig anyádat
illeti, ő, kedves fiam, úgy érezte, hogy aljasul kihasználták. Természetesen rád is tekintettel kellett
lennie. Úgy döntött, hogy a te érdekedben jobban teszi, ha kitörli fiatal életedből ezt a fejezetet.
Hogy erőfeszítése nem járt teljes sikerrel, az most már nem számít. Van annyi időd, hogy elviseld
ezt a megrázkódtatást, és ezért döntöttem úgy, hogy ahelyett, hogy féligazságokkal ámítanálak,
elmondom neked a valót. És most, hogy ez megtörtént, szeretném, ha kitörölnéd emlékezetedből a
múltat. Te a magad ura vagy, az élet előtted áll. Úgy kell előrehaladnod, mintha mindez, amit most
elmondtam, sosem történt volna meg. Előre kell tekintened, mindig csak előre, nemcsak hittel,
hanem feledéssel is.

4. fejezet

A Fleming dolgozószobájában lezajlott jelenet óta egy hét telt el. Vasárnap délután volt; a
Merrion bibliaóra éppen véget ért. Elment az utolsó gyerek is, és Ella az előszobaajtónál várta Pault,
legjobb kék kosztümjében és csinos szalmakalapjában, melyet maga díszített fel kék szalaggal. Paul
elgémberedett tagokkal állt fel a padból, s az üres sorok között a lány felé tartott. Bár inkább csak
anyja kedvéért járt el ezekre az órákra, általában élvezni szokta őket; a Merrion utca éles eszű kis

- 10 -
csibészei elszórakoztatták. Ma azonban az agya kába volt, a feje kóválygott a sorozatos álmatlan
éjszakák után - a jó ég tudja, hogyan bírta ki egyáltalán.
Ella tapintatosan mondta:
- Gondolom, ma semmi kedved a muzsikához, Paul. Szép idő van, ha akarod, sétálhatnánk
egy kicsit.
Szokásos vasárnapi sétájuk előtt Paul általában leült a harmóniumhoz, és hogy a lánynak
kedvébe járjon, játszott neki valamit. Átlagon felül tehetséges volt, s ismerve a lány ízlését - ami
nem egyezett az övével -, azok közül a darabok közül választott, amiket Ella ismert, általában
Haendelt vagy Elgart. De ma képtelen lett volna erre a teljesítményre. Ami azt illeti, a sétához sem
volt nagy kedve, de érezte, hogy Ella őt akarja felvidítani vele, s végül is nem ellenkezett.
Ella belekarolt - a mozdulatnak némiképp kisajátító jellege volt -, ő pedig végigsétált vele az
utcán az Ormeau park irányába. Még korán volt, de már többen korzóztak kinn: a nők kicsípték
magukat, a férfiak tekintélyesnek és önelégültnek tűntek ünneplő öltönyükben - ez a vasárnapi
rituálé most először idegesítette Pault. Ahogy áthaladtak a park kapuján, feszült hangon mormolta:
- Semmi hangulatom ehhez a parádéhoz.
A lányt láthatóan felbosszantotta a megjegyzés, de nem szólt semmit. Természeténél fogva
nem volt ugyan képes mély érzelmekre, gondolatai mégis már régóta Paul körül forogtak. Nem
tartotta volna persze illendőnek, hogy ezt a fiú tudomására hozza. Paul - anyja gyakori célozgatásai
ellenére - csupán közeli barátnak tartotta a lányt, jóhiszemű kedvességgel hagyta magát belevonni a
kapcsolatba, s nem vette észre a kibékíthetetlen ellentétet a saját nyílt és nagyvonalú természete és a
másik szűk látókörű, konvencionális nézetei között, amelyek a lány minden cselekedetében
megmutatkoztak. Ella azonban elintézettnek tekintette a dolgot – a jövőre vonatkozó terveiben
házasságuk biztos tényként szerepelt. Nagyra törő volt mind magát, mind a fiút tekintve, felismerte,
hogy Paul okosságát jól kiegészíti az ő irányító hajlama. Már látta, hogyan fogja egyengetni férje
karrierjét az egyetemi katedráig, akkor majd a legelőkelőbb körökbe is bekerülhet az oldalán.
Mindezt tekintetbe véve a közelmúlt eseményei súlyos csapást jelentettek a lány
büszkeségére. Jól látta azt is, mennyire megrázta mindez Pault. De ha egyszer ő hajlandó volt
napirendre térni fölötte, a másik miért nem képes rá? Nincs olyan nagy vész, az egész ügy el van
temetve a múltban; egy kis elővigyázatossággal senkinek sem fog eszébe jutni gyanakodni. Ez volt
a lány véleménye. És mivel látta, hogy a fiú még mindig mennyire levert, együttérzésébe egy kis
sértődöttség, sőt bosszúság vegyült. Bár ügyesen palástolta, meglehetősen hisztérikus természete
volt - nem a hirtelen dühkitörésekre, hanem sértődött jelenetekre hajlott -, s ahogy a fiú ismét
megszólalt, alig tudta magába fojtani a haragját.
- Úgy tűnik nekem, mintha egész életemben hazugságban éltem volna - Paul szégyenkezve
próbálta szavakba önteni gyötrő gondolatait. - Még a Burgess név is hamis - a nevem Mathry, Paul
Mathry... - ha nem ezt a nevet használom, hazug vagyok és csaló. De ha felveszem az igazi
nevemet, bárhová megyek is, azt fogom képzelni, hogy az emberek mutogatnak rám, összesúgnak a
hátam mögött... ott megy Mathry, a fia annak az embernek, aki…
- Hagyd abba, Paul - vágott közbe Ella. - Túlságosan megnehezíted magadnak a dolgod.
Senkinek sem kell megtudnia...
- S ha senki nem is tudja meg, én tudom... - Paul továbblépett, fájdalmas tekintetét a földre
szegezte. - Mi lesz velem... mihez fogok én kezdeni?
- El kell felejtened az egészet.
- Elfelejteni? - ismételte Paul hitetlenkedve.
- Igen. - Ella türelme fogytán volt. - Nagyon egyszerű a dolog. Verd ki a fejedből ezt a
Mathry nevű embert, egyszer s mindenkorra.
Paul ráemelte fájdalmas tekintetét.
- Tagadjam meg az apámat?
- Miért, büszkének kellene lenned rá?
- Bármit tett is, megfizetett érte. Fél életét bezárva töltötte - szegény ördög.
- Csak a te javadat akartam - válaszolta Ella élesen. - És légy szíves, ne káromkodj a
jelenlétemben.
- Hiszen semmit sem mondtam.

- 11 -
 - De mondtál! - Ella nem tudta tovább türtőztetni magát. A vér az arcába szökött. Rátámadt a
fiúra. - Olyan szót használtál, ami nem egy úrinő fülének való. Azt hiszem, megbocsáthatatlan
módon viselkedsz.
- Szerinted hogyan kellene viselkednem?
- Egy kicsit udvariasabban. Úgy látszik, nem fogod fel, hogy ez a dolog engem éppen
annyira érint, mint téged.
A lány hirtelen megállt, elöntötte saját megbántottságának tudata, s az a vágy, hogy
uralkodjék a fiú fölött. Arca zöldes színt öltött, szeme megnedvesedett, szeme fehérje kifelé fordult.
- Azt hiszem... amíg így viselkedsz... semmi értelme, hogy együtt menjünk tovább.
Szünet következett. A fiú némán, kifejezéstelen arccal nézte. Gondolatai messze jártak.
- Ahogy gondolod.
Ella nem számított rá, hogy szaván fogják. Dühösen ajkába harapott, hogy visszatartsa
könnyeit. Miután Paul semmilyen jelét nem adta, hogy vissza szándékozná tartani, kísérletet tett egy
sértett ártatlanságot tükröző, szemrehányó mosolyra... így mosolyoghattak az ókeresztény
mártírnők, amikor tüzes vassal égették a mellüket.
- Remek. Akkor én most visszafordulok és hazamegyek. Isten áldjon! Remélem, jobb
hangulatban leszel, mikor legközelebb találkozunk!
Ella sarkon fordult, és fejét felszegve elvonult; minden mozdulatából sütött a szemrehányás
az őt ért sérelemért. Paul egy pár pillanatig követte tekintetével; sajnálta a megmagyarázhatatlan
félreértést, ugyanakkor mélyen megkönnyebbült, hogy egyedül van. Mikor a lány eltűnt a szeme
elől, lassan elindult az ellenkező irányba.
Képtelen volt hazatérni a Larne utcába. Otthon anyja figyelmes, elviselhetetlenül
aggodalmaskodó gondoskodása várja. Irtózattal gondolt a suttogó hangra, a kikészített papucsra;
nem vágyott arra, hogy visszacsábítsák az otthon békéjébe és biztonságába.
Milyen furcsa volt ez az új érzése anyja iránt! De még furcsábbak és érthetetlenebbek voltak
öntudatlanul éledező érzelmei apja iránt. Hiszen valójában ő volt a bűnös, ő volt minden
nyomorúságuk okozója. Paul mégsem tudta gyűlölni. Sőt, a legutóbbi gyötrelmes, álmatlan órák
során gondolatai mély szánalommal szálltak felé. Tizenöt év börtön - nem lenne ez elég büntetés
bárki emberfiának? Lelke mélyén ködösen, de annál nagyobb erővel feléledtek legkorábbi emlékei.
Mennyi gyengédséget kapott mindig az apjától! Egyetlen rossz emlék sem zavarta meg az idilli
képet. Szemét hirtelen elhomályosították a könnyek.
Közben elért a Donegal rakparthoz, a város vízparti szegénynegyedéhez. Öntudatlanul ide
vezette valami furcsa erő, amely egyre erősödött benne. Leszegett fejjel gyalogolt előre, átment a
vasúti síneken, majd bálák és hordók között oldalazott tovább a macskaköves rakparton. A tenger
felől esti köd szállt a part felé, összevegyült az öbölből felemelkedő sós párával, és kísérteties
formát kölcsönzött a magas kikötői toronydaruknak. A külső hullámtörőn bánatosan felbődült egy
ködkürt.
Végül a feltornyozott áruktól nem tudott továbbhaladni, úgyhogy leült egy
csomagolódobozra. Éppen szemben vele egy kis, rozsdás teherhajó induláshoz készülődött, csak a
dagály tetőzését várta. Felismerte az Avoca völgye nevű teherszállítót, amely Belfast és Holyhead
között ingázott a csatornán. Néha felvett néhány fedélközi utast is; a pallónál motyóját szorongatva
most is ott állt egy kis csoport, ezek az emberek krumplit szedni mentek a lincolnshire-i farmokra,
és barátaiktól búcsúzkodtak éppen.
Paul csak ült, a köd kísértetiesen gomolygott körülötte, a ködkürt hangja a fülében búgott, ő
pedig minden figyelmét a hajóra szegezte. A szünidő már elkezdődött, a nyári iskolára vonatkozó
tervei füstbe mentek, a szünet elviselhetetlenül hosszúnak tűnt. Hirtelen furcsa, leküzdhetetlen
izgalom fogta el. Váratlan elhatározással előhúzta jegyzetfüzetét, és két sort írt bele:

Elutazom néhány napra. Ne aggódj!

Paul.

Letépte a lapot, összehajtogatta, és a hátuljára ráírta anyja nevét és címét. A bámészkodók

közül odaszólított egy fiút, a kezébe nyomta a levelet és némi aprót, hogy kézbesítse. Aztán felállt,
határozott léptekkel odament a hajózási társaság bódéjához, és néhány shillingért jegyet vett
- 12 -
Holyheadbe. Már kötötték el a hajót, amikor végigsietett a pallón. Egy pillanattal később
megcsobbant a nehéz kötél, aztán az öreg motorok feldübörögtek, a teherhajó kicsit megdőlt, és
dohogva útnak indult a nyílt tenger felé.

- 13 -
 5. fejezet

Az Avoca zuhogó esőben kötött ki másnap reggel hatkor Holyheadben. Paul merev végta-
gokkal, dideregve lépett partra, majd átvágott a síneken a vasútállomáshoz. Éppen csak felhörpintett
egy csésze teát az állomás büféjében, s már jelezték is a délnek tartó vonatot. Fizetett az álmos
pincérnőnek, és szaladt, hogy elfoglalja helyét egy harmadosztályú fülke sarkában. A mozdony
felpüfögött, s a vonat útnak indult.
Hosszadalmas volt az út: Shrewsburyn és Gloucesteren át utazott, kétszer is át kellett
szállnia, s mivel nem vitt magával kabátot, alaposan átfázott. A fizikai kényelmetlenségek ellenére
azonban belső elhatározása egyre erősödött. A táj mintha követte volna hangulatának változását: az
idilli képet vadabb, kietlenebb vidék váltotta fel. A sövénnyel körülvett szabályos alakú
szántóföldeket és réteket kiterjedt tőzeglápok váltották fel. Furcsa, ősrégi oszlopcsoportok villantak
fel a szeme előtt. Nyugaton a fenyőerdők mögött hegygerinc emelkedett, csúcsán felhő gomolygott,
oldalán vízesés zuhogott alá. A mozdony nehezen haladt a tenger felől süvítő szélben, és egy
kanyarban Paul megpillantotta a sziklákat csapdosó fagyos hullámokat.
Végül délután négy óra körül a vonat befutott a végállomásra, egy kisváros pályaudvarára a
mocsárvidéken. Az egyetlen peron majdnem teljesen kihalt volt, amikor Paul, halántékán lüktető
erekkel, átadta a jegyet a kapusnak. Szeretett volna útbaigazítást kérni tőle a börtön felé, de
valahogy a torkán akadtak a szavak; szótlanul haladt át a fehér kapun. Amikor aztán kiért, a
távolban, túl a vöröses földsávon és az esőverte lápon, egyszer csak megpillantotta a csipkés
oromzatú falak mögött a börtön óriási, szürke épületét. Elindult hát a mocsáron átvezető keskeny
úton.
Ahogy közeledett a baljós kinézetű erődítményhez, a pulzusa egyre szaporábban vert. Szája
kiszáradt, melle összeszorult, hirtelen gyengeség fogta el. Az éhség is gyötörte, egy csésze teán és
egy szendvicsen kívül egész nap nem evett semmit. Az egyik útkanyarban nekidőlt egy fának, hogy
lélegzethez jusson. Nyugatról feltisztult az ég, a felhők mögül zöldes színben kibukkant az égbolt, s
ebben a különleges fényben a magaslatról, ahol állt, tisztán kivehette a börtönt, minden részletével
együtt.
Hatalmas ablaktalan kockát látott, közepén lecsapódó kapuráccsal, sarkain ragadozó
madarakként ültek az őrtornyok; megingathatatlannak látszott, mint a szikla s hátborzongatónak,
mint egy középkori várkastély. Kint kettős sorban álltak az őrök házai, körülöttük sufnik és egyéb
melléképületek, azokon túl pedig a mocsár pusztasága. Az egész területet áthatolhatatlan fal vette
körül, hegyes vasakkal a tetején, középen három kőfejtés ötlött a szemébe, mint három hatalmas
seb. Az egyikbe rabok csapata dolgozott, szürke hangyáknak látszottak a távolból. Négy kék ruhás
őr vigyázott rájuk; ezek lassan, fenyegetően sétáltak körbe a puskájukkal. Paul merev pillantásának
tükrében a kis szürke alakok hajladoztak, erőlködtek, munkálkodtak; az egész helyre az
örökkévalóság csendje borult.
Háta mögött váratlanul lépések hangzottak fel. Paul úgy megriadt, mintha a végzet csapott
volna le hirtelen mellette, sarkon fordult. A hegyoldalon egy pásztor ballagott felfelé, bozontos
kutyája kíséretében. A férfi titokzatosnak és fenyegetőnek látszott, mintha megfertőzte volna ez a
baljós pusztaság, s amint botjára támaszkodva megállt Paul mellett, szemében gyanakvás látszott.
- Nem valami szép látvány - jegyezte meg végül.
- Nem. - Paulnak erőfeszítésébe került, hogy megszólaljon.
A másik egyetértése jeléül lassan bólintott.
- Veszett egy hely ez, én mondom! Én már csak tudom, hisz itt élek negyven éve. - Szünetet
tartott. - Múlt hónapban volt lázadás - öt elítéltet és két őrt öltek meg -, de akkor is pont ugyanúgy
nézett ki minden, mint most. Kívülről teljes nyugalom látszott, zavargásnak semmi jele nem
mutatkozott. Most is, amíg beszélgetünk, az őrszem abban a toronyban ránk szegezi a látcsövét,
figyeli minden mozdulatunkat.
Paul elnyomta a borzongását, és kényszerítette magát, hogy feltegye a számára legfontosabb
kérdést:
- Mikor van látogatás?
- Látogatás! - A pásztor látható megvetéssel nézte. - Stoneheath-ben soha.
Paul érezte, hogy a szíve összeszorul. Gyorsan közbevetette:
- 14 -
 - De hát bizonyos napokon csak beengedik az elítéltek rokonait?
- Nincs látogatás - mondta a másik kurtán. - Soha, semmikor. - Időjárástól barázdált arca,
mely nem volt képes a mosolyra, baljós tekintetet öltött. - Nekünk épp olyan nehéz oda bejutni,
mint azoknak kijönni onnét. Most pedig jó éjszakát, fiatalúr. - A pásztor füttyentett a kutyájának,
fejével búcsút intett és eltűnt.
Mikor egyedül maradt, s ismét teljes csend vette körül, Paul mozdulatlanul állt, összes
vérmes reményét porba zúzták. Soha nem engedik be a látogatókat - semmikor! Nem láthatja hát
apját - nem szólhat hozzá egy szót sem. Amit tenni szándékozott, az teljes lehetetlenségnek
bizonyult. A börtön riasztó valóságával szembesülve rá kellett ébrednie, hogy a lelke mélyén táplált
remény és hirtelen elhatározásból fakadó, érzelmes utazása erre az elátkozott helyre, mind-mind
teljesen hiába való volt.
A táj elsötétült, amíg ott tétovázott, a börtönben lassan, komoran megkondult egy harang,
megtörvén az örökös csendet, akárha halottért kongatták volna. Aztán látta, hogy az elítéltek
befejezik a munkát, s őreik lassan a börtön felé terelik őket. Nemsokára felemelték, majd ismét
leengedték a kapurácsot, s, ők eltűntek mögötte. Az égről eltűnt az utolsó zöldes csík is. Paul
mellkasában megroppant valami. A fájdalom, a szörnyű csalódás vad, artikulátlan kiáltással tört fel
belőle. Égő könnyek csordultak ki a szeméből, és végigfolytak az arcán. Hátat fordított az átkozott
látványnak, és vakon elindult az állomás felé.

6. fejezet

Wortley külvárosában, az Ayres utca és az Eldon Avenue sarkán áll egy trafik. Megfakult
cégtábla hirdeti a tulajdonos nevét: Albert Prusty, dohányimportőr. A hely régimódi, de szolid és
tiszteletreméltó látszatot kelt. Két ablaka van, az egyik kirakatként szolgál szivarok, tubák,
tajtékpipák, jobbfajta vágott dohány díszelegnek benne; a másikat tejüveg borítja, kivéve egy kis,
aranyozott kört a közepén, melyen keresztül jól látható a tulajdonos, amint padján ülve kézzel
sodorja a Robin Hood nevű cigarettát, melyről az egész környéken híres.
Ezen a júliusi napon, délidőben, Mr. Prusty kötényben és ingujjban ült a padján, és gyors,
gyakorlott mozdulatokkal sodorta híres cigarettáját. Vékony kis ember volt, hatvanon felül, tömpe
orral és vérmes kedélyállapotra valló arcszínnel. Egyetlen ősz tincset leszámítva teljesen kopasz
volt; tar koponyáján egy terjedelmes dudor éktelenkedett, mint egy jókora szilva. Tekintélyes
bajuszát belepte a nikotinpor, mely ujjain is élénksárga foltokat hagyott. Acélkeretes pápaszemet
viselt.
Prusty a hokedliján ülve kikukucskált az ablakon, s perceken keresztül fürkésző
gyanakvással figyelte a fedetlen fejű fiatalembert, aki föl, s alá rótta az utcát, többször
megközelítette a boltot, mint aki rászánja magát, hogy belép, aztán az utolsó pillanatban mégis
visszafordult. Végül is Paul összeszedte minden bátorságát. Sápadt, de határozott arccal, gyors
léptekkel átvágott az utcán, és belépett az ajtón. Prusty, aki nem tartott segédet, lassan
felkászálódott a hokedliről.
- Nos? - kérdezte tömören.
- Albert Prustyval szeretnék beszélni, ha még él.
A trafikos gunyoros mosollyal nézett a látogatójára.
- Tudomásom szerint életben van. Én vagyok Albert Prusty.
A fiatalember hirtelen elhatározással mély lélegzetet vett, mint az úszó, amikor beleveti
magát a jeges vízbe.
- Paul Mathry vagyok. - Kimondta hát. Ahogy a szó felszakadt belőle, elöntötte a
megkönnyebbülés, nem dadogott tovább. – Igen, Mathry. M A T H R Y. Nem mindennapi név.
Jelent ez magának valamit?
A dohányárus arckifejezése változatlan maradt. Bosszúsan válaszolta:
- Mit kellene jelentsen? Emlékszem a Mathry-ügyre, ha arra gondol. Hogy is felejthetném
el, hisz életem legkellemetlenebb eseménye volt. De magának mi köze hozzá?
- Én vagyok Rees Mathry fia.
Csönd ereszkedett az alacsony mennyezetű szobára. Az öreg alaposan szemügyre vette
Pault, miközben tubákot csippentett a pulton álló edényből, és lassan beszívta az illatos port.
- 15 -
 - Miért jött hozzám?
- Nem tudom elmagyarázni - el kellett jönnöm! - Paul töredezett mondatokban próbálta
leírni stoneheath-i utazásának körülményeit. Így fejezte be: - Ma reggel érkeztem ide... ma este 9-
kor indul egy vonat, amely csatlakozik az éjféli belfasti hajóhoz. Úgy éreztem, hogy ha megtudnék
valamit... ,tudom is én, valamilyen enyhítő körülményt... könnyebb szívvel mennék haza. Azért
jöttem ide, mert maga volt az egyetlen, aki a vádlott mellett tanúskodott.
- Hogyhogy mellette? - vágott közbe Prusty ellenségesen. - Nem értem, hogy mit beszél!
- Akkor hát... semmit sem tud mondani nekem?
- Ugyan mi az ördögöt mondhatnék?
- Nem is tudom.
Paul felsóhajtott. Kis szünet után kihúzta magát, és az ajtó felé fordult. Határozott hangon
mondta:
- Akkor megyek is. Elnézést a zavarásért. És köszönöm, hogy meghallgatott.
Félúton volt kifelé, amikor egy parancsoló hang megállította:
- Várjon!
Paul lassan visszafordult. Prusty ismét végigmustrálta, meggyötört fiatal arcától a sáros
nadrágszáráig, s közben még egyszer szippantott a tubákból.
- Istentelenül siet maga! Előbukkan a semmiből ennyi év után, és úgy rohan be meg ki,
mintha csak egy doboz gyufáért jött volna. A fene egye meg! Nem várhatja tőlem, hogy tizenöt perc
alatt visszapergessek tizenöt évet!
Mielőtt Paul válaszolhatott volna, megszólalt az ajtó feletti csengő, s egy vásárló lépett be.
Mire megkapta a pakli vágott dohányát és indult volna, megjelent egy másik vevő, egy köpcös férfi,
aki rágyújtott a kiválasztott szivarra, és láthatólag maradni készült még egy kis diskurzusra. A
dohányárus odament Paulhoz, és odasúgta:
- Ebédidőben a legnagyobb nálam a forgalom. Most nem tudunk beszélgetni. Nem mintha
lenne valami mondanivalóm, a legkevésbé sem. De én már hétkor bezárok, a maga hajója meg csak
kilenckor indul, úgyhogy fél nyolc felé feljöhetne a lakásomra. Megkínálom egy csésze kávéval,
mielőtt indul.
- Köszönöm! - Paulnak hirtelen felvillant szemei összeszűkültek.
- Ugyanaz a cím! Ushaw Terrace 52. Még megvan. És megvagyok én is.
Prusty visszafordult a vevőhöz, Paul pedig kiment az üzletből. Ahogy végigballagott az
utcán, támolyogva a fáradtságtól - az előző éjszakát a vasútállomás várótermének deszkapadján
töltötte -, az éhségtől legyöngülve, eszébe jutott, hogy a városközponttól kifelé tartva elhaladt a
Keresztény Ifjak Egyesületének egyik épülete előtt. Felszállt egy sárga villamosra, és öt perc alatt
oda is érkezett. Itt vett egy forró fürdőt, kikefélte a ruháját, és rendbeszedte magát, aztán bőségesen
megvacsorázott. Leves, frissen sült hús és rizskoch volt a menü.
Mire mindezzel elkészült, két órára járt az idő. Paul felfrissülve hagyta el az ebédlőt, és azon
törte a fejét, hogy hogyan verje el az időt a Prustyval való találkozóig. Egyszer csak eszébe ötlött
valami. Kérdezősködött a portán, majd elindult a Leonard utcán, vagy tíz percet gyalogolt a
tömegben, átvágott a Kenton téren, és áthaladt a Városi Könyvtár árkádos bejárata alatt.
A magas, visszhangos kupolateremben megkereste a folyóirat-katalógust.
- Mi a neve a legszínvonalasabb wortley-i napilapnak?
Az asztal túloldalán álló fiatalember hetykén felkapta a fejét.
- Van köztük egyáltalán színvonalas?
Majd oktató hangnemben, melyből hallatszott, hogy az idegenek eligazítása szokásos
feladata, gyorsan hozzátette:
- Gondolom, a Kurír a legjobb. A tudósításai egészen megbízhatók.
- Köszönöm. Megkaphatnám az 1921-es évfolyamot?
- Az egész évet?
- Tulajdonképpen nem kell az egész. - Erőltetett önbizalma cserbenhagyta Pault. Elpirult. -
Elegendő lesz az 1921-es év utolsó négy hónapja.
- Szíveskedjék kitölteni a nyomtatványt.
- Hogyne.
Paul az asztalhoz láncolt ceruzával kitöltötte és átadta a kérőlapot.
- 16 -
 A fiatal könyvtáros barátságosan mosolygott. Megnyomta az asztalán a csengőt. Néhány
perc múlva megjelent a segédje egy vaskos, bőrbe kötött fóliánssal, és letette az egyik szomszédos
asztalra.
Paul izgatott mozdulatokkal kezdte lapozni a száraz, megsárgult oldalakat, és idegei ismét
pattanásig feszültek, amint rábukkant az első beszámolóra a bűntényről. Igen, itt volt az orra előtt,
fehéren-feketén: Aljas bűntény Eldonban. Kegyetlenül meggyilkoltak egy fiatal nőt.
Paul erőt vett magán, s összeszorított szájjal olvasni kezdett. Lehajtott fejjel, megállás nélkül
bújta a kötetet, s mire a kupolaterem óráján körbeértek a mutatók, átrágta magát az egészen.
Alapjában az a történet volt, amit már ismert, csak drámaibb előadásban. A letartóztatásról
szóló beszámolóhoz érve homlokát elöntötte a veríték. És ahogy mondatról mondatra követte a
tárgyalás drámai eseményeit, jajkiáltás hagyta el az ajkát. Matthew Sprott ügyész vádbeszéde
vágott, mint az ostorcsapás.
Ez az égbekiáltó gyilkosság - olvasta -, melyet a hidegvérű gonosztevő olyan barbár
kegyetlenséggel követett el, hogy azt szavakba foglalni lehetetlen, egyedülálló a bűnözés
történetében. A gazember, aki a bűntettet elkövette, eljutott az emberi elaljasodás legutolsó
lépcsőfokára. Tisztelt esküdtszék, az akasztás megtiszteltetés neki!
Aztán egy különszámban, a legutolsó oldal végén, néhány fényképre bukkant; az egyiken az
áldozat látszott, csinos, bávatagon mosolygó fiatal nő, nagy, laza konttyal, felszalagozott blúzban; a
többi kép a tanukat mutatta, meg az aljas besúgót, Roccát, egy jellegtelen arcú, csenevész férfit,
középen elválasztott, lenyalt hajjal; egy másik fotón az áruló képeslap látszott a csacska szöveggel:
„A távolból forróbban dobban a szív”, megint egy másikon pedig a gyilkos fegyver - egy német
gyártmányú borotva, a Frass cég gyártmánya. Nem hiányzott semmi, még a hajót is megörökítették,
a Kelet Csillagát, melyen a bűnöző menekülni szándékozott. Középen pedig ott volt maga a vádlott,
amint az ítélethirdetés napján két őr kíséretében belép a bíróság épületébe. Paul fájdalmas
pillantással bámulta a képet; apja arcának sarokba szorított állatéhoz hasonló, űzött, reményvesztett
arckifejezése teljes kétségbeeséssel töltötte el.
Gyorsan becsapta a kötetet. Úgy érezte, hogy megfosztották az utolsó szalmaszáltól,
melyhez titokban minden észérv ellenére csökönyösen ragaszkodott. - Bűnös bizony! - mormolta
magában. - Nem fér hozzá semmi kétség.
Az órára pillantott, és meglepve látta, hogy kis híján nyolcra jár. Felállt és visszavitte a
pulthoz a kötetet. Még mindig ugyanaz a könyvtáros volt szolgálatban.
- Szüksége lesz erre később is? - érdeklődött. - Ha igen, elöl hagyom.
Paul érezte, hogy a fiatalember barátságos érdeklődéssel nézi. Tizenkilenc éves lehetett,
alacsony, karcsú fiú volt, széles, mosolygós szájjal, okos szürke szemekkel és pisze orral, amely
vidám és magabiztos kifejezést kölcsönzött az arcának. Paul kis szégyenkezéssel azon töprengett,
hogy vajon a fiú tanúja volt-e érzelmi kitörésének.
- Nem lesz rá szükségem többet.
Még állt egy percet, mint aki választ vár; a fiatalember ugyan nem vette le róla a tekintetét,
de nem szólalt meg. Paul megfordult, s kilépett a könyvtárból a zajos utcára.

7. fejezet

Most, hogy már mindent tudott, első gondolata az volt, hogy lemondja a találkozót Albert
Prustyval. Minek tegye ki magát még egyszer feleslegesen ugyanannak a fájdalomnak, amin
egyszer már keresztülment? Végül mégiscsak engedett annak a különös, kényszerítő érzésnek,
amely a megvilágosodás pillanata óta minden lépését irányította, s Eldon felé vette az útját.
Lassan baktatott; már leszállt az alkony, amikor befordult a kockaköves Ushaw Terrace-ra.
Keskeny utca volt, mindkét oldaláról magas, stukkódíszítéses házak szegélyezték, kocsifelhajtók és
tágas előcsarnokok hirdették a régi szép idők gazdagságát. Bár az összbenyomás még most is
tiszteletet parancsolt, azzal, hogy az egykori úri palotákat lakásokká alakították, a környék
elveszítette eleganciáját.
Fakó, szinte nyomasztó látványt nyújtott az épületegyüttes. Paul nem tudta elfojtani
borzongását, ahogy közeledett ahhoz a házhoz, ahol a gyilkosságot elkövették. De azután

- 17 -
összeszorított szájjal belépett a kapun, felment a nedvességet lehelő kőlépcsőkön a második
emeletre, és meghúzta a csengőt.
Prusty hamarosan beengedte, s a sötét előszobán át a rendetlen nappaliba vezette, ahol a
gázrezsón egy kanna forró kávé illatozott.
A kis trafikos nemezpapucsot viselt, hozzá egy jobb napokat látott bársony szmokingzakót; a
furcsa együttest egy kopott bojtos sipka egészítette ki. De a viselkedése barátságos volt: nagy
ügybuzgalommal töltötte ki a kávét, barna cukrot kevert bele, majd odanyújtotta vendégének az
egyik csészét.
Paul lassan kortyolgatta a sűrű, fekete, zaccos italt, amely keserű és édes volt egyszerre. A
forró kávé felüdítette. Eközben a trafikos kihúzott egy szálat egy hosszú manilaszivarból,
helyeslőleg megszagolgatta, megsodorta és rágyújtott.
- Magam vezetem a háztartást - jegyezte meg, miközben elégedetten szippantott egyet. - A
feleségem hat éve meghalt. Remélem, ízlik a kávé! Magam importálom.
Paul válaszként dünnyögött valamit. Helyzete furcsaságának tudatában körbenézett a kopott
plüsshuzatú bútorokkal berendezett szobában, megcsodálta a díszes bronzcsillárt, majd végül a
mennyezeten állapodott meg a tekintete.
- Nos, igen - mondta Prusty, felfogva e tekintet jelentőségét. - Ugyanezen a helyen ültem,
amikor a dörömbölést meghallottam. Olyan rettenetes dörömbölést csaptak, hogy azonnal
felrohantam. Istenem! Sosem fogom elfelejteni a nőt... ahogy ott hevert, félmeztelenül… még
vonzó is lehetett volna, ha a torka nincs elvágva egyik fülétől a másikig. - Hirtelen abbahagyta. -
Ember, ne legyen már annyira megrémülve! Nincs most ott senki... üres az egész lakás. Nálam van
a kulcs... a háziúr megengedte, hogy magamnál tartsam... ha akarja, megnézhetjük a szobát!
- Jaj, nem! - Paul megrázta a fejét. Aztán homlokára szorította a kezét és elnézést kért. -
Egyszerűen nem bírok többet elviselni. Egész délután az esetről olvastam a Kurírban.
- Hát igen - mélázott el Prusty -, a Kurír egész tisztességes tudósításokat közölt. Még rólam
is elfogulatlanul írtak. Pedig én igazán nem remekeltem! Sprott úgy tüntetett fel, mintha komplett
hülye lennék. Csak mert nem voltam hajlandó megesküdni rá, hogy a férfi, aki kijött abból a
lakásból - itt szivarját felfelé fordította - Rees Mathry volt!
- Nem ismerte fel... az apámat?
- Sötét volt az előtérben. Rajtam meg nem volt szemüveg. Könnyen lehet, hogy tévedtem.
Ed, a rnosodásfiú, meg… a többiek mind olyan magabiztosak voltak! De - s itt büszkén
kidüllesztette a mellét - én csökönyös ember vagyok! Nem voltam biztos benne, s akárhogy piszkált
az a pöffeszkedő Sprott, nem voltam hajlandó megesküdni rá. Tanúskodott már valaha?
- Soha.
- Úristen, ha egyszer odakerül az ember, pacalt csinálnak belőle. Sokszor azt se tudod, hogy
mit beszélsz. Máskor meg nem hagyják, hogy elmondd, amit szeretnél. Volt egy fura dolog, amit
sosem volt alkalmam megemlíteni. Gyakran beszélgettem róla a feleségemmel, meg Tuke doktorral
- ő volt az az orvos, akit kihívtam a tetemhez. Persze, sosem szerepelt az ügyben, nekik megvoltak a
maguk bírósági orvosszakértői, meg miegyéb, de őt is érdekelte a dolog, és utóbb gyakran
megvitattuk.
A trafikos leszívta a füstöt, és elgondolkozva kavargatta a kávéját.
- Amikor beléptem a nappaliba és láttam, hogy gyilkosság történt, ösztönösen az ablakhoz
rohantam és kinyitottam. Látni akartam azt a férfit, aki elmenekült onnét. És mit ad isten, láttam is!
Az ablakból kiszűrődő fényben ki tudtam venni, ahogy lenn az utcán megragad egy kerítésnek
támasztott kerékpárt, rápattan, és elhajt rajta, mint egy őrült. Na mármost, a bicikli zöld volt, erre
megesküszöm - egy zöld kerékpár. Fura, nem? - Prusty, aki láthatólag élvezte előadásának drámai
hatását, itt jelentőségteljes szünetet tartott. - Különösen, ha figyelembe vesszük, hogy Mathrynak
életében nem volt biciklije, a legközönségesebb fajta sem. - Lekicsinylőleg legyintett a kezével. -
Persze, úgy magyarázták, hogy egyszerűen elemelte a járgányt, hogy minél gyorsabban kereket
oldhasson. De ha így volt, kié volt a zöld bicikli, és hová a csodába tűnt? A csatornát többmérföldes
szakaszon átkutatták, de sosem találták meg.
Nehéz csönd támadt.
- A másik dolog - folytatta Prusty töprengve - az a furcsa bőrtárca, amit a holttest mellett
találtak. Nem a meggyilkolt nőé volt. Nem is Mathryé. De hát akkor kié? Ez itt a kérdés... Ez a
- 18 -
kérdés egy nálam eszesebb ember fejében is szöget ütött. Ő volt az, aki a rendőrségi vizsgálatot
vezette, az első pillanattól az utolsóig. Swann volt a neve.
- Swann - visszhangozta Paul kifejezéstelen hangon.
- James Swann detektívfelügyelő. -A trafikos ösztönösen rápillantott Paulra, mintha félne,
hogy kihallgatja őket valaki. Közelebb húzta a széket. - Nem vagyok én valami jótét lélek. Nincs
kedvem vásárra vinni a bőrömet senki emberfiáért. De úgy gondolom, fiatalember, hogy magának
tudnia kell Swannról.
A hirtelen hangnemváltás felrázta Pault az apátiájából. Felegyenesedett, miközben Prusty
halkan és óvatosan folytatta.
- Swann rendes pasas volt, és nem is buta. De nemcsak ezért volt figyelemreméltó. A
nyomozás során például, ha valamelyik fiatal gyerek bajba keveredett, nem tartóztatta le mindjárt,
hanem előbb a lelkére beszélt, mint valami jóságos nagybácsi - szóval tényleg rendes volt. Sajnos,
volt egy gyengéje, mégpedig nem is akármilyen - az ital. - Prusty szivarja parázsló végét bámulta,
és megrázta a fejét. – Esküszöm, fura volt az egész... nagyon fura.
Paul felkapta a fejét. Most már feszülten figyelt.
- Jól ismertem, mert általában hetente kétszer bejött a boltba pipadohányért. És persze a
tárgyalás alatt is gyakran láttam. Mikor mindennek vége volt, és minden visszatért a rendes
kerékvágásba, észrevettem, hogy megváltozott. Sosem volt éppen beszédes, de most aztán egy szót
sem lehetett kiszedni belőle. És rosszkedvű volt, mintha valami nyomasztaná. Gyakran ugrattam
emiatt, megkérdeztem, hogy nem szerelemes-e, meg ilyesmi, de mindig elütötte. Aztán egy nap,
körülbelül egy évre rá, különösen komoran jött be... - talán kicsit be lehetett szívva. - Nagy dologra
szántam rá magam, Albert - mondta -; elmegyek Walter Gilletthez.
Prusty szünetet tartott, és kortyolt a kávéjából.
- Mármost Walter Gillett igen jóhírű ügyvéd volt, akit gyakran lehetett látni rendőrségi
tárgyalásokon. Megkérdeztem Swannt, hogy miért akarja felkeresni. De Jimmy csak a fejét rázta. -
Most még semmit sem mondhatok - mondta furcsa hangsúllyal. - De meglehet, hogy hamarosan
meghallja a hírét!
A trafikos ismét felemelte a csészéjét és belekortyolt. Paul alig tudta türtőztetni magát.
- Hát - folytatta Prusty komoran -, hallottam is, mégpedig hamarosan. Másnap Swann
holtrészegen jelent meg a munkában. Rendőrautót vezetett és súlyos balesetet okozott - elgázolt egy
nőt, aki majdnem belehalt a sérüléseibe. Persze óriási volt a felzúdulás. Swannt bíróság elé
állították, elbocsátották az állásából, és - kétségtelenül jogosan - hat hónap kényszermunkára ítélték.
- Bebörtönözték! - kiáltott fel Paul. – De hát mi lett a sorsa?
- Az az ember kész volt - mondta Prusty. - Amikor kijött a börtönből, több mindennel
megpróbálkozott - volt magánnyomozó, hotelportás, jegyszedő egy moziban -, de egyik mellett sem
tartott ki sokáig. Az az igazság, hogy egészen megváltozott, az italtól vagy valami más egyébtől, de
teljesen szétesett. Nem tudom megmondani, hogy most mi van vele, néhány éve nyoma veszett.
- De hát miért? - Paul levegő után kapkodott. - Miért történt mindez? Elment végül is
Gilletthez?
- Aha! - válaszolta Prusty jelentőségteljesen. - Jó kérdés!
Kiitta a kávé végét, s még halkabbra fogta a hangját.
- Szabadulása után már alig láttam Swannt. De egy este bejött az üzletbe. Napok óta
egyfolytában ivott, és meglehetősen rossz bőrben volt. Csak állt ott és dülöngélt, de nem szólt egy
szót se. Végre megszólalt. – Tudja, mi újság? - kérdezte. - Nem tudom, Jimmy - feleltem, hogy
kedvébe járjak. - Hát csak ennyi - mondta. - Sose próbálj jó fiú lenni! - És elkezdett nevetni, egyre
nevetett, még akkor is, amikor kitántorgott az üzletből, és Istenemre mondom, ennél rémesebb
nevetést még sosem hallottam.
- Mi mást mondott még? - kiáltott fel Paul.
- Semmit - sem akkor, sem máskor. Egyetlen szót sem szólt. Isten engem úgy segéljen, lehet,
hogy nincs igazam, de a lelkem mélyén mindig úgy éreztem, hogy a Mathry-ügy juttatta erre a
pontra.
Hosszas csend állt be. Paul úgy érezte, mintha abroncs szorítaná össze a mellkasát, mereven
ült a székén. Aztán ültében feje lassan hátracsuklott, tekintetét a mennyezetre szegezte. Semmi sem

- 19 -
volt világos előtte, sőt, most még ködösebben látott mindent, mint annak előtte, de
zavarodottságában ismét érezte azt a különös késztetést, mely előre ösztökélte.
- Kezd későre járni. - Prusty a tűzbe hajította a szivarvéget. - Nem akarom siettetni, de ha
nem igyekszik, lekési a vonatot.
Paul felállt. Nyugodt hangon mondta:
- Ma nem tudok elutazni. Meg kell tudjam..., hogy mi mondanivalója van Gillettnek és
Swann-nak.

8. fejezet

Másnap reggel ragyogó tiszta volt az idő. Paul korán ébredt a Keresztény Ifjak
Egyesületének házában, ahol előző délután, miután Prustytól elvált, kibérelt egy szobát éjszakára.
Megreggelizett, majd írt egy rövid levelet anyjának, hogy megnyugtassa, postára adta az irományt,
aztán céltudatosan nekivágott a városnak. A trafikos, aki mostanában már ritkán tette ki a lábát a
saját kerületéből, nem tudta sem Swann, sem Gillett jelenlegi címét, de az iratait átkutatva legalább
az ügyvéd Temple utcai irodájának a házszámát megtalálta, és előásott még egy Szénatér melletti
címet, ahol Swann legjobb tudomása szerint néhány évvel azelőtt lakott.
Paul fél tízkor ért a Temple utca 15. számhoz. Szerencséje volt: egy zöld posztókötényes
férfi, aki láthatólag éppen hogy kinyitotta az irodát, a külső ajtón lévő réztáblát fényesítgette.
- Ez Walter Gillett irodája?
A kapus abbahagyta a dörgölést. Olyan ember benyomását keltette, mint aki sokat ül
lóháton. Karikalábai és kicsi, véreres szemei voltak. Elég udvariasan válaszolta:
- Ez volt az.
- Meghagyta a címét?
- Ahogy mondja.
Szünet közvetkezett.
- Nem tudja, hogy most hol tartózkodik?
A kapus ferde pillantással méregette Pault.
- Éppenséggel tudom.
- Hol láthatnám?
- Hát - mondta a férfi ismét csak ferde pillantással -; hogy látni fogja, azt kétlem. De persze
meg lehet próbálni. - Elgondolkozva vakargatta az orrát. - Megérne magának egy shillinget?
Apadó pénztárcájából Paul előhúzott egy egyshillingest. A kapus nagy szakértelemmel
megpörgette az érmét, majd a keze fejével megtörölte a száját:
- Az Orme téren van. Egészen közel ide, az óvárosban, a városi templom mellett. Menjen
végig a Temple utcán, forduljon jobbra, aztán menjen tovább egyenesen. Nézzen körül, majd látni
fogja a nevét. Nem lehet eltéveszteni.
Paul nem várt ilyen könnyű és gyors sikert. Hátában érezte a tekintetét, amint végigsietett az
utcán a kiugró homlokzatú irodaépületek között.
Az Orme teret nem volt nehéz megtalálnia. Mint a kapus mondta, egész közel volt a városi
templomhoz. Ez volt ugyanis a városi köztemető. A bejárat egy ódon, fekete-fehérre festett,
fagerendákkal megerősített őrházból nyílt, melyet magas szilfák árnyékoltak. Paul először nem
fogta fel, hova vezet a férfi útmutatása. Aztán megértette: Gillett a temetőben fekszik, holtan.
Elvörösödött dühében, és első gondolata az volt, hogy visszafordul, és elégtételt követel a
posztókötényestől. De inkább belépett a templomkertbe, és körülbelül fél óra múlva rátalált arra,
amit keresett: egy fehér márvány sírkőre a temető sarkában. Átfutotta a rövid feliratot:

Walter Gillett áldott emlékének

Született 1881-ben, meghalt 1930-ban
Mélyen gyászoljuk, emlékét megőrizzük
Közösségünk dísze volt Tettei beszélnek helyette

- 20 -
 Paul háromszor gépiesen elismételte magában az utolsó sort, közben rájött, hogy ha Gillett
nincs már az élők sorában, akkor Swann marad az egyetlen reménye; mindent el kell követnie, hogy
megtalálja! Elszántan sarkon fordult, és gyors léptekkel továbbsietett.
Hamarosan egy alagsori lakás bejáratán zörgetett, a Szénatér mögötti sorházak egyikében.
Egy tisztes külsejű, középkorú nő jelent meg kockás kék kabátban a lépcső alján.
- Swann urat keresem - James Swannt. - Paul erőlködött, hogy a hangja természetesen
csengjen. - Úgy tudom, régebben itt lakott.
- Így igaz - ismerte el a nő. - Hónapokon át bérelt itt szobát. De már két éve, hogy
elköltözött.
- Hová ment?
A nő töprengett.
- Végül is semmi bajom nem volt azzal a szegény emberrel... kifizette a lakbért, amikor csak
tehette. Remélem, nem valami elszámolnivalója van vele?
- Jaj, dehogy! - vágta rá Paul gyorsan. - Épp ellenkezőleg!
- Hát akkor... egy bútorozott szobát vett ki a Ware utcában. A házszámra nem emlékszem, de
tudom, hogy a tulajdonost Hartnak hívják.
A Ware utca vagy nyolcszáz méterre lehetett onnét; a hosszú, forgalmas út a város egyik
szegénynegyedét szelte át. Olcsó boltok és zsibárusbódék szegélyezték, lármásan csörömpöltek el
rajta a villamosok. Paul bement a helyi postahivatalba, és ott tanulmányozta az utcajegyzéket.
Sikerült megtalálnia a házat, ahol Harték szobákat adtak bérbe.
Ez egy téglából épült bérház volt, mely egy piszkos, elhanyagolt udvar közepén állt, és
magas, kormos épületek fogták közre, keskeny bejárón lehetett megközelíteni. A csengőhúzót
letépték, helyét egy lyuk jelezte, s a viharvert kapun nem volt kopogtató. Paul öklével ütemesen
verte a felpúposodott kapudeszkát. Hamarosan megjelent egy tizenkétéves-forma, koszos arcú fiú,
gyulladt fültőmirigyei körül piros flanellronggyal.
- Senki sincs itthon - közölte rekedtes hangon, mielőtt még Paulnak alkalma lett volna
megszólalni. A kisfiú előadta, hogy beteg, ezért nem ment iskolába, majd Paul kérdésére válaszolva
kijelentette, hogy az összes lakó munkában van, legtöbbjük az öntödében. Nem ismert Swann nevű
férfit. Anyja a házmester, négyre jön haza.
Paul azt mondta a fiúnak, hogy visszajön, majd megfordult, és hamarosan ismét a Ware utca
nyüzsgésében találta magát. Nem tudott tétlen maradni, minden idegszálával cselekedni vágyott.
Már az előző éjszaka óta motoszkált a fejében egy gondolat, amely most ismét a közkönyvtár felé
hajtotta.
Délután volt, s ugyanaz a könyvtáros volt szolgálatban, mint előző nap. Tétlenül
bámészkodott az íróasztala mellett, amikor Paul belépett a lengőajtón, de ahogy a fejét felemelve
megpillantotta őt, felegyenesedett, és növekvő figyelemmel nézte, ahogy Paul végigmegy az
olvasótermen. Szó nélkül átvette a kérőlapot, amit Paul a kezébe nyomott.
A könyvtáros csengetett a segédjének. Mikor az kiment, az asztal alatt kihúzott egy fiókot.
- Mikor utoljára itt járt, benne hagyott egy pár jegyzetlapot a kötetben. Itt vannak.
Paul a papírlapokra bámult - elkezdett összefoglalót írni az esetről, aztán abbahagyta.
Ösztönei azt súgták, hogy a másik színlelt közönye ellenére bizonyára elolvasta a jegyzeteket,
belenézett az újságokba, s talán már a kilétét is kitalálta.
- Igazából nincs szükségem a jegyzetekre - mondta, majd hozzátette: - azért köszönöm, hogy
eltette.
A fiatalember furcsa tekintetet vetett rá ragyogó, madárszerű, okos szemével.
- Az ilyesmit jobb összetépni.
Paul figyelte, amint a könyvtáros megsemmisíti a papírokat. Ekkor megjelent a segéd a két
súlyos kötettel - a Kurír 1922-es bekötött évfolyamával. Paul követte az egyik közeli asztalhoz,
leült, és kinyitotta az első kötetet.
Szorgalmasan átolvasott minden hasábot, ujjával követve a sorokat. Fáradságos munka volt,
belefájdult a szeme. De kitartott, s mikor az első kötet végére ért, sorra vette a másodikat. Amikor
befejezte az olvasást, elgondolkozva hátradőlt a széken, kezével dörzsölgetve a homlokát. Paulnak
eszébe jutott a megbeszélt találkozó, és felállt, hogy visszavigye a köteteket.

- 21 -
 - Megtalálta, amit keresett? - A könyvtáros mindennapi hangnemben tette fel a kérdést, de
Paul kihallotta belőle a kíváncsiságot.
Szünet következett. Paul tudta, hogy a másik nem fog még egyszer megszólalni. Csak odébb
kellett volna állnia, s azzal a beszélgetés befejeződik. De furcsa módon úgy érezte, hogy a másik
hallgatásával és kíváncsi tekintetével jó szándékkal bár, de majdhogynem tapintatlanul beszédre
ösztökéli, és hirtelen elöntötte a vágy, hogy kiöntse a lelkét.
- Arról az esetről kerestem beszámolót, amikor 1922-ben egy Swann nevű rendőrfelügyelőt
bíróság elé állítottak és elítéltek.
A fiatalember leplezte a csodálkozását.
- Az nem lehet nagyon nehéz. Ha megtalálom valamelyik másik kötetben, félreteszem
Önnek. - Szünetet tartott. - Érdekli magát ez az úr?
- Próbálom megtalálni.
- Van valami elképzelése, hogy hol keresse? - Okos kérdés volt.
- Valószínűleg még mindig itt van a környéken. Állítólag nagyon lerobbant.
- Értem.
Szünet következett. Paul még álldogált egy darabig, aztán saját közlékenységétől
megzavarodva néhány suta szóval köszönetet mondott, feltette a kalapját, és elhagyta a könyvtárat.
A Ware utca felé vette az irányt. Öt körül ért a Hart-házhoz, a háziasszony addigra már
hazaért. Molett nő volt, gyapjúszoknyában, a vállán kockás nagykendőt, a fején pedig férfi
szövetsapkát viselt, melyet két agátutánzatú hajtűvel erősített a fejéhez.
- Emlékszem Swannra, méghozzá elég jól – mondta. - Szegény embert elhagyta a
jószerencse. Megbetegedett, s így elvesztette az állását az üzemben. Túlságosan gyakran nézett a
pohár fenekére, érti, ugye? Nem sírtam utána, mikor elment.
- Mikor ment el?
- Vagy hat hónapja.
- Tudja, hogy hova ment?
- Jó kérdés. Azt hiszem, Bromleaba, ott kapott munkát egy új építkezésen.
- Az egész közel van, nem?
- Meglehetősen közel... vagy öt kilométerre innét.
- Meghagyta az új címet?
- Swann nem az az ember volt, aki meghagyná a címét. Harapófogóval kellett belőle kihúzni
minden szót. De várjon csak, hadd gondolkozzam egy percet! Mondta, hogy vár egy levelet, s kérte,
küldjem utána, ha megjön. Csak az a kérdés, hogy leírtam-e. - A fiúhoz fordult, aki az előszoba
végéből hallgatta a beszélgetést. - Josey, hozd csak ide a füzetemet a szobából!
Egy perc múlva a fiú már hozta is a viharvert, szamárfüles füzetet. Az asszony benyálazta a
mutatóujját, és lapozgatni kezdett.
- Lássuk csak, hát ez mi? Ugye mondtam!
Paul hirtelen újra reménykedni kezdett, odalépett az asszonyhoz, és belekukucskált a
füzetbe. A maszatos lapra ceruzával firkálták a címet, amelyet keresett:
James Swann c/o Robert's
15 Castle Road Bromlea
Gyorsan lemásolta a noteszébe, köszönetet mondott az asszonynak, és elsietett. Ahogy
végigment az egyetlen lámpával megvilágított keskeny úton, érezte, hogy nem vesztegette el a
napot. Nyomára akadt Swann-nak! Szinte maga elé tudta képzelni a férfit: szerencsétlen, lecsúszott
figura, egyre mélyebbre süllyed, bánatát italba fojtja, kétkezi munkával próbálja előteremteni a
mindennapra valót. Aznap már túl késő volt ahhoz, hogy Bromleába menjen. De másnap első útja
oda fog vezetni. Igen, másnap megtalálja Swannt!

9. fejezet

Másnap este, pontosan huszonnégy órával később, Paul ismét a Keresztény Ifjak Egyesülete
felé tartott. Kora délután óta vigasztalanul zuhogott az eső, de ő csak ment, észre sem vette, hogy
cipője beázott, és a ruhája csuromvizes. Minden reménye odavolt, nagyratörő tervei csúfos
kudarcba fulladtak. Megjárta Bromleát, elment a lakásadónőtől kapott címre, beszélt az építési
- 22 -
vállalkozóval, akinél Swann egy darabig dolgozott, és átfésülte a kerületet az első háztól az
utolsóig, mindhiába. Swann nem került elő; egyszerűen nyoma veszett.
Paul csüggedten lépett be a szállására, és lassan kaptatott felfelé a szobájához vezető
lépcsőn. Bedobott egy érmet az automatába, ezzel a pici szobában bekapcsolt a gázfűtés. Ahogy
felegyenesedett, a kandallópárkányon megpillantott egy táviratot. Feltépte és elolvasta:

Szörnyen aggódom - gyere haza azonnal - a nyári iskolában várnak - mindnyájan ölelünk -
anyád.

Paul a kályha előtt guggolva szárítgatta nedves öltönyét, s közben még egyszer elolvasta az
üzenetet. Nem volt benne semmi meglepő, hogy anyja könyörögve hívja haza. Mostani
hangulatában meg is fordult a fejében, hogy talán ez a legésszerűbb megoldás. A távolság
megenyhítette anyja iránti érzéseit. Anyja nyilvánvalóan beszélt Slade professzorral, vagy ami még
valószínűbb, Fleming lelkipásztort kérte fel a feladatra, és az állást Portrayban fenntartották
számára. A „mindnyájan ölelünk” kifejezés láttára kesernyésen elmosolyodott, maga elé képzelve a
kegyesen megbocsátó Ellát.
Amint a ruhája megszikkadt, eloltotta a gázt, és lement vacsorázni. Éppen készült belépni az
ebédlőbe, mikor észrevette, hogy a portásfiú az előszobán át felé igyekszik.
- Egy fiatalember várja az urat. A vendégszobában van.
Paul meglepve követte a fiút a régimódi fogadószobába, melyet merev támlájú, fonott
székekkel és egy cserépbe ültetett szobapálmával rendeztek be, s egy kigyöngyözött zsinórokból
font függönnyel diszkréten leválasztottak a vendégek fogadására. Ahogy szétcsapta a csilingelő
gyöngyöket, megdöbbenve látta, hogy az egyik nádfonatú széken a fiatal könyvtáros ül.
Paul tétovázva lépett közelebb.
- Jó estét!
- Nem számított rám; ugye?
- Egyáltalán nem.
A fiatal könyvtáros gyors, élénk mosollyal nyugtázta az egyenes választ. Hivatali
környezetéből kiszakítva még hetykébbnek tűnt, mint egyébként; naiv, megkapó őszintesége
bizalomgerjesztő volt, Paul mostani hangulatában szinte zavarba hozta.
- Szeretnék mondani valamit. - Gyorsan körbepillantott az üres szobában. - Gondolom, itt
senki sem fogja hallani, amit beszélünk.
Paul úgy bámult rá, hogy a másik elnevette magát.
- Tudom, hogy nem ért semmit a dologból, de higgye el, nem akarok semmi rosszat. A
nevem Boulia... Mark Boulia.
Kinyújtotta a kezét. Paul megszorította, majd leült. A helyzet lassanként valami furcsa
várakozással töltötte el. Mark egy darabig kifürkészhetetlen arccal tanulmányozta, majd folytatta:
- Az első nap megfigyeltem magát a könyvtárban... nem tehetek róla, annyira lerítt magáról,
hogy bajban van. Megsajnáltam, és szimpatikusnak is találtam. Tudja, hogy van az, néha az ember
azonnal vonzódni kezd valakihez. Utána átnéztem a jegyzeteit. - Némi önelégültséggel
megállapította: - Kitaláltam, hogy ki maga, és hogy mit akar.
Paul próbálta mindezt megemészteni. Csendben maradt, és figyelmesen hallgatta, hogy mit
mond a másik.
- Tegnap további forrásanyagokat keresett, és nem járt sikerrel. De miután elment, én
megtaláltam, amit keresett. Egyetlen újság volt, az igen kis példányszámú liberális Harsona, amely
közölt kommentárt Swann tárgyalásáról. Érdekes módon a cikk az ítélet súlyossága ellen prosperált.
Paul arca sápadt volt és kifürkészhetetlen, de szemében sötét tűz égett. Végre megszólalt:
- Miért meséli nekem mindezt?
Mark vállat vont, szája mulatságos kis fintorra húzódott.
- Mert meg akarta találni Swannt.
Paul lassan megrázta a fejét.
- Semmi értelme.
- Miért ne lenne?
- Tizenöt év elteltével már reménytelen.
- 23 -
 - Ne legyen olyan biztos benne! - Mark szeme csillogott, modora megélénkült.
Hatásszünetet tartott. - Ami azt illeti, én megtaláltam.
Paul érezte, hogy kiszárad a szája. Hitetlenkedve bámulta ezt a furcsa szerzetet, aki élénk
magabiztonsággal bólogatott.
- Nem volt túl nehéz azok után, amit mesélt. Végignéztem a segélylistákat, meg a dologház
és az összes városi kórház iktatókönyvét. Swann a Belvedere-kórházban van.

10. fejezet

A kórházi osztály, ahol Swann feküdt, egy keskeny, hosszú teremből állt, a falakat fehérre
meszelték, s a ferde mennyezetet félköríves ablakok tagolták. A legszegényebbeket hozták csak
ebbe a csupasz, lehangoló helyiségbe. Az elfüggönyözött ágyat fadobogóval megemelték, lábánál
egy oxigénpalack állt, melyből hosszú cső lógott ki. A betegségszag, a bomló test kipárolgása a
karbol csípős szagán át is érződött.
Swann két párnán feküdt, tagjait kinyújtotta. Szemét a mennyezet felé fordította. Valaha
szép szál férfi lehetett, de most csontig le volt soványodva, beesett arca természetellenes
kihegyesedő orrával sárgásnak tűnt a fehér párnahuzaton; bőrét furcsa barna pettyek tarkították.
Megvastagodott ujjai erőtlenül nyugodtak az ágy szélén. Olyan gyengén lélegzett, hogy bordái alig
emelkedtek.
A délutáni látogatás ideje volt éppen, és Paul az ágy mellett állt Mark Bouliával. Vagy tíz
perccel azelőtt érkeztek. Mark tapintatosan bemutatta Pault a beteg embernek, Paul pedig
érzelemtől fűtött hangon előadta a kérését. Átérezve a pillanat jelentőségét, feszülten várta, hogy
Swann megszólaljon.
Swann nem sietett, lefoglalták a saját gondolatai. De hamarosan, anélkül, hogy megmozdult
volna, Paulra emelte tekintetét, és gyenge, rekedtes hangon megjegyezte:
- Hasonlít rá.
Aztán szemét ismét a mennyezeti ablakra szegezte, és sokáig hallgatott, mielőtt fátyolos
hangján ismét rákezdett volna:
- Furcsa, hogy most találkozunk. Azután, ami velem történt, megesküdtem, hogy néma
leszek, mint a sír - bolondság volt, hogy valaha is kinyitottam a számat. De maga Mathry fia.
Nekem meg már úgy sincs sok hátra. Úgyhogy mit bánom én!
Rövid szünet következett - Swann tekintete a múltba révedt:
- Amikor rám bízták az eldoni gyilkosságot, rettentő lelkesedéssel láttam a nyomozáshoz -
akkor én egészen más ember voltam -, s arra a napra, amikor a fordulat történt, ma is úgy
emlékszem, mintha csak tegnap lett volna. A főkapitányságon megjelent egy Rocca nevű
bukméker… annál beszaribb alakot én még életemben nem láttam. Olyan pánikban volt, hogy
megszólalni is alig tudott. De aztán beszélt, mint a vízfolyás: elmondta, hogy egy éve volt viszonya
a meggyilkolt nővel, gyakran aludt nála, és vele töltötte szeptember 7-ének az éjszakáját. A
gyilkossághoz azonban semmi köze nem volt, nem is lehetett, mert szeptember 8-át és 9-ét a
doncasteri lóversenyen töltötte, s ezt számos tanúval tudta bizonyítani. Önként jelentkezett, hogy
tisztázza magát.
- Hát ezzel nem mentünk valami sokra, azt addig is tudtuk, hogy Spurlingnek sok hódolója
akadt, de gondoltuk, azért benttartjuk Roccát. Amikor meghallotta, hogy le akarjuk csukni,
elzöldült, és tényleg köpni kezdett. Mesélt a haverjáról, Rees Mathryról, akinek megtetszett
Spurling. Elmondta, mennyire idegeskedett Mathry, hogy olyan hűhót csaptunk a képeslap körül. S
mindennek a tetejébe előadta, hogy Mathry hogyan próbált hamis alibit szerezni. Hát ez csodálatos
újság volt - azután, hogy majdnem egy teljes hétig egy helyben topogtunk, végre forró nyomon
voltunk! Még izgalmasabb lett a dolog, amikor kiderült, hogy a keresett személy útban van a
liverpooli kikötő felé. Telefonáltunk Liverpoolba, s Rees Mathryt azonnal elkapták.
Swann szünetet tartott, és megnedvesítette ajkait.
- Mathry - szerencsétlenségére - hirtelen haragú, indulatos ember volt, ellenállást tanúsított,
amikor letartóztatták, s elkövette azt a végzetes hibát, hogy megütött egy rendőrt. Ha hozzávesszük,
hogy amint mondtam, éppen Dél-Amerika felé menekülőben fogták el, a helyzete bizony nem volt
valami rózsás. Ő meg csak rontott rajta. Amikor előzetes letartóztatásba helyezték, az első kérdés
- 24 -
persze az volt: hol volt este nyolc és kilenc között szeptember 8-án? Mathry nem tudta, hogy a
barátja elárulta, s így válaszolt: egy Rocca nevű emberrel billiárdoztam. Ez aztán betett neki.
Swann feje hátrahanyatlott, fénytelen szemében különös kifejezés jelent meg.
- Szólnom kell a főnökömről, a főfelügyelőről - ma ő a wortley-i rendőrség feje, Adam Dale
rendőrfőkapitány. Cumberlandi paraszt fia, alulról küzdötte fel magát; megkövetelte a fegyelmet,
kiállt az embereiért, kiváló tiszt és megvesztegethetetlen rendőr volt. Imádta a munkáját, s azzal
szokott nekem dicsekedni, hogy egy kilométer távolságból kiszagolja a bűnözőket. Mathryt azonnal
kiszúrta.
A beteg, saját szavaitól felélénkülve, megpróbált felkönyökölni.
- Nekem ez nem volt ilyen egyszerű. Bár számos bizonyíték szólt ellene, felhívtam rá a
figyelmet, hogy Mathry a saját nevére foglalta le a jegyeket Dél-Amerikába, a liverpooli
szállodában is így bérelt magának és családjának szobát; nem titkolta a személyazonosságát -
mindez teljesen elképzelhetetlen egy olyasvalaki részéről, aki üldözőktől tart, és nem akar
nyomokat hagyni maga után. Egyébként pedig a terhelő bizonyítékok ellenére Mathry kedvező
benyomást tett rám. Nem próbálta letagadni, hogy ismerte Spurlinget, és elismerte, hogy ő rajzolta
és küldte a képeslapot. Azt állította, hogy csak könnyű szórakozást keresett. Erre vallott az a csacsi
szöveg a lapon: „A távolból forróbban dobban a szív.” Aztán Spurling olyan rettenetes sérüléseket
szenvedett, amelyek csak egy robusztus férfitől származhattak, Mathry pedig vékony termetű volt.
Pehelysúlyú volt a jelleme is; s számomra ez megmagyarázta, hogy miért próbált alibit biztosítani
Roccával. Ideges és rémült volt, egyre jobban megijesztette, hogy annyi szó esik arról a buta
képeslapról, nyilván szükségét érezte, hogy valaki megerősítse, amit mond. Ostoba lépés volt, de
beleillett a képbe.
- Mindezt előadtam a főnökömnek, de ő nem hallgatott rám. Meg volt róla győződve -
teljesen őszintén! -, hogy a gyilkost tartja a markában.
Swann visszasüppedt a párnába, s egy percre megpihent, majd csendesen folytatta:
- A rendőr agya megszabott pályán mozog, ezt nálam jobban senki sem tudhatja, s a gépezet,
melyet Dale beindított, a bevett - és persze teljesen helyénvaló - rutin szerint haladt előre. Dale meg
akarta találni Mathry holmija között a fegyvert, ami a sérüléseket okozta. Vérfoltokat keresett
Mathry öltönyén. És tanukra vadászott, akik azonosítani tudnák Mathryt a tetthelyen látott férfival.
Mathry egyik bőröndjében a főfelügyelő azonnal megtalálta a gyilkos eszközt. Egy borotva
volt; ómódi német pengével; be volt rozsdásodva, miután Mathry nem használta. Mathry azonnal
elismerte, hogy a borotva a tulajdonában van évek óta - apjától örökölte. Gyakran gondolt rá, hogy
kidobja, de érzelmi okok miatt mégsem tette. Na mármost Mathry ezt a pengét használta volna a tett
elkövetésére, valószínű-e, hogy gondosan megőrzi, hogy mi megtaláljuk? Biztos, hogy nem: a
gyilkos első tette, hogy megszabadul a fegyvertől. Dale azonban odavolt a büszkeségtől és az
örömtől, mikor megmutatta nekem.
- Hát nem megmondtam? - jelentette ki. - Most aztán elkaptuk!
A borotvát Mathry ruházatával együtt elküldték a szákértőknek, hogy vizsgálják meg,
találnak-e rajta vérfoltokat. Közben folytatták a tanuk, Prusty, Edward Collins és Louisa Burt
kihallgatását; ők a gyilkosság éjszakáján látták a tettest kijönni a lakásból. Prusty rosszul látott,
Collins pedig félénk fiatalember volt, akinek szemlátomást nem volt ínyére, hogy tanúskodjék. De
Burtot egészen más fából faragták. Ez a fiatal lány egy sötét, esős szeptemberi éjszakán, egy alig
megvilágított utcán egy röpke másodpercre szembetalálta magát a gyilkossal. De azt állította, hogy
a legapróbb részletekig képes leírni a külsejét! Még ma is látom kerek, komoly arcát, ahogy előadja
a tanúvallomását.
- Harmincöt év körüli férfi volt - állította. - Magas, vékony, sötét hajú ember sápadt arccal,
egyenes orral, simára borotválva. Kockás sapkát, drapp ballont és barna csizmát viselt.
Dale először meg volt elégedve a személyleírással. De Mathry letartóztatása után
megváltozott a helyzet - , hiszen Mathry nem volt sem magas, sem sötét hajú, sem simára borotvált
arcú; középtermetű, szőke hajú férfi volt, barna bajusszal. A ruházata is egészen más volt. De Burt
nem jött zavarba. Azt mondta, hogy össze volt zavarodva, kapkodott, amikor az első vallomást tette.
A magas, borotvált arcú férfiből teljes lelki nyugalommal alacsony, bajuszos embert faragott.
Collins pedig, aki közvetlenül a történtek után egyenesen kijelentette nekem, hogy nem tudná
azonosítani a férfit, most majmolni kezdte Burtot. A világos, kockás sapkából sötét, puha kalap lett,
- 25 -
a ballonkabát szürke szövetté változott. Vagyis addig csűrték-csavarták a személyleírást, hogy
végül, akármilyen homályos volt, rá lehetett húzni Mathryra.
Swann megint pihent egy kicsit, sápadt ajkát beszívta, amint próbált levegőhöz jutni.
- A következő lépés az volt, hogy a koronatanúkat szembesítették a fogollyal. Maga a főnök
kísérte el őket; ott voltam én is. Egy szobában Mathryn kívül felsorakoztattak tizenegy civilruhás
rendőrt. Az azonosításnak ez volt a bevett gyakorlata - s még van, aki ezt tisztességes eljárásnak
nevezi! Akárhogy is van, a két tanú határozottan felismerte Mathryt. A foglyot elvitték Wortleybe,
és hivatalosan vádat emeltek ellene Mona Spurling meggyilkolásáért.
A beteg ember nagy nehezen oldalra fordult, és egyenesen Paulra nézett.
- Sehogy sem tudtam elhinni, hogy ezzel Mathrynak befellegzett... annyira tökéletesnek tűnt
az ellene felhozott vád, hogy úgy éreztem, egyszer csak ki kell derüljön, hogy valahol hiba csúszott
az egészbe. Kihagytam azonban a számításaimból az ügyészt, aki a vádat képviselte. Azt hihetnénk,
hogy a főfelügyelő, a becsületes, csökönyös Dale volt elsősorban felelős mindazért, ami Mathryval
történt, de nem: az agyafúrt Sprott volt a kulcsfigura. Ma Sir Matthew-nek hívják, felkapaszkodott
az uborkafára, s valószínű, hogy még előbbre fog jutni, de akkoriban még a kutya sem ismerte, és
kétségbeesetten küzdött a sikerért. Ahogy az első szavát meghallottam, már tudtam, hogy fel akarja
akasztani Mathryt.
- Hát elkezdődött: A vád szakértőket idézett meg. Nem hallgatták ki Tuke doktort, azt az
orvost, aki először látta a tetemet. A rendőrorvoson, Dr. Dobsonon kívül volt még egy Jenkins
professzor nevű szakértő, aki szerint lehetséges volt, hogy a Frass borotvával ejtették a halált okozó
sebeket. Arra nem esküdött meg, hogy vérfoltok lennének a fegyveren vagy a vádlott kabátján, de
talált olyan nyomokat, amelyek akár emberi testből is származhattak. Majd az írásszakértő
következett, aki megesküdött, hogy az áldozat lakásán talált félig megszenesedett levelet Mathry
írta; „a megtévesztés céljából” balkézzel. Collins és Burt pedig túltettek önmagukon elsősorban
Burt, aki ártatlan fiatal arcával és nagy őzikeszemeivel rendkívüli hatást gyakorolt az esküdtekre.
Úgy állt ott, mint egy földre szállt angyal, és megesküdött: ez az a kabát! ez ugyanaz az ember! Az
azonosítási komédiára utalva pedig valódi büszkeséggel vallotta: én voltam az első, aki
felismertem!
Ezután következett a vádbeszéd. Sprottból három órán keresztül megállás nélkül folyt a szó,
egy percnyi szünet, s bármiféle írásos segédanyag nélkül. Szózuhatagával megbabonázta az egész
termet. A bűntény ecsetelésébe beleadott apait-anyait - a bűnös, amint a borotvát szorongatja a
zsebében, kegyetlenül rátámad védtelen szeretőjére, meg nem született gyermeke anyjára, aztán
eszét vesztve menekül, hogy elbujdosson egy távoli országba... Mondom, mestermű volt. Az
esküdtek tátott szájjal csüngtek minden szaván.
- Emellett a színjáték mellett a védőügyvéd egyáltalán nem rúgott labdába. A védelem
anyagi lehetőségei korlátozottak voltak, a védőügyvéd egy idősebb ember volt, aki magas, vékony
hangon, vontatott lassúsággal beszélt, és számos pontra vonatkozólag nem kapott megfelelő
tájékoztatást. Láthatólag fogalma sem volt a Mathry mellett szóló tényekről.
- Az egész igen hamar lezajlott. Bűnös! Késként vágott belém, amikor hallottam, ahogy a
vádlott az ártatlanságát bizonygatta. De azután elvonszolták, és mindenki felettébb meg volt
elégedve. Az 500 font jutalmat, amit a bűnös kézrekerítéséért kitűztek, Collins és Burt kapták. Isten
a tanúja, hogy megdolgoztak érte!
A beteg ereje láthatólag fogytán volt; visszahanyatlott, és kimerült hangon közölte, hogy
nem tudja folytatni.
- Jöjjenek el ismét egy-két nap múlva! Akkor majd elmesélem a többit.
Hosszú, irtózatos csönd állt be a keskeny teremben. Boulia halkan felállt, egy kis vizet
töltött egy pohárba, és Swann ajkához tartotta. Swann lenyelte anélkül, hogy megmozdult volna.
Paul eközben kábultan, tenyerébe támasztott fejjel ült, szinte elsodorták az érzelmei. Ajkán egy sor
kérdés lebegett. De tudta, hogy aznap már nem teheti fel őket, a beszélgetés lezárult - Swann
lehunyt szemmel, teljesen elernyedve feküdt, képtelenül bármilyen további erőfeszítésre. Ahogy
Mark lábujjhegyen kifelé indult a szobából, Paul tétován felállt, megszorította a beteg ember kezét,
aztán követte barátját kifelé a kórteremből.

11. fejezet
- 26 -
 Lehetséges lenne, hogy egy ártatlan embert tizenöt esztendőre elevenen eltemettek? Paul
olyan tétova és zavarodott volt, hogy még magában is alig-alig merte megfogalmazni az ijesztő
kérdést; véleménye hol ide, hol oda hajlott inkább. Swann ez idáig még semmilyen kézzelfogható
bizonyítékkal nem szolgált, csupán egyéni véleményének adott hangot. Felfoghatatlan volt az egész.
De az apjával elkövetett égbekiáltó igazságtalanságnak puszta lehetősége is kis híján őrületbe
kergette. Nem szabad erre gondolnia! Elhatározta, hogy uralkodni fog érzelmein. Tudta, hogy
mindenekelőtt nyugodtnak, gyakorlatiasnak és határozottnak kell lennie.
Első lépésként írt haza egy váltás friss ruháért, azután pedig nekilátott, hogy valamilyen
szállást szerezzen, ahol nagyobb szabadsággal mozoghat, mint a Keresztény Ifjak Egyesületében.
Némi keresgélés után talált is egy olcsó bútorozott padlásszobát egy Poole utcai ház ötödik
emeletén. A Poole utca gondozatlan, de tisztességes környéken feküdt - a Sherwood-csatorna
közelében, a forgalmas Ware utcától délre, főképpen olcsó szálláshelyeket lehetett itt találni. A
háziasszony, Mrs. Coppin alacsony kis asszony volt, átható hanggal. Felvezette Pault az emeletre, és
adott neki szappant meg egy durva szövésű, tiszta törülközőt. A szobára kifizetett foglalóval Paul
Belfastból magával hozott szerény készpénzkészlete csaknem teljesen kimerült, úgyhogy amint
megmosdott, nekiindult, hogy valamilyen munkát szerezzen, amivel megkeresheti a mindennapra
valót.
Wortley nyüzsgő város volt, mindenfajta tevékenység középpontja a sík, mezőgazdasági
vidéken, de szomszédaihoz, Coventryhez és Northamptonhoz hasonlóan erősen specializált iparral
rendelkezett - porcelán- és evőeszköz készítéséről és bőrdíszmű iparáról volt híres -; ezek az
iparágak azonban olyan szakképzettséget és gyakorlatot igényeltek, mellyel Paul nem rendelkezett.
Nem volt tagja egyetlen szakszervezetnek sem, nem volt ajánlólevele, és természetesen a tanári
diploma sem volt még a zsebében. Amikor már két nap eltelt bármifajta eredmény nélkül, egyre
aggodalmasabban bújta az újságok „Felvételre keresünk” rovatát.
A rákövetkező reggel azonban rámosolygott a szerencse. A padlásszobából kilépve a Ware
utcai tömegben a taxisok pihenőhelye felé igyekezett éppen - ugyanis felfedezte, hogy itt pár
fillérért ebédelhet kolbászos zsemlét kávéval -, amikor észrevette a Bonanza Bazár nevű hatalmas
üzlet kirakatüvegére ragasztott hirdetést:

Zongoristát keresünk. Jelentkezés az irodában Victor Harris üzletvezetőnél.

Pillanatnyi tétovázás után Paul belépett a boltba. Árultak itt a világon mindenfélét a
háztartási eszközöktől az illatszerekig és az alsóneműtől a gyermekjátékokig; a sokféle cikket
mutatósan rendezték el a nyitott pultokon. Az üzletvezető harminc körüli, sima modorú,
hullámosított hajú férfi volt csíkos szövetből készült dupla soros öltönyt viselt, virágos nyakkendője
lobogott utána a villanyventillátorok kavarta szélben, amint Pault gyorsan szemügyre véve
megindult arrafelé, ahol a polcokra kitett kották között egy pianínó állt. Találomra felvette az egyik
kottát, a zongorára tette, és kurtán rendelkezett:
- Játssza le!
Paul leült és végigfuttatta ujjait a billentyűkön. Tökéletesen olvasott lapról bonyolult zenét
is; az elébe rakott népszerű keringő semmilyen problémát nem jelentett számára. Végigjátszotta,
majd improvizált a témára, aztán felvett még néhány kottát, és lezongorázta azokat is. A lányok a
szomszéd helyiségben fülelni kezdtek, Harris pedig strassz gyűrűs kezével verte a taktust, s közben
helyeslően bólogatott.
- Meg fog felelni - döntötte el az üzletvezető, és bólintott. - Fel van véve. Heti három fontot
kap, és ebédre szendvicset. Csak ügyeljen rá, hogy állandóan játsszon! Semmi lazsálás, mert akkor
fel is út, le is út! És használja a hangosabb pedált! Hogy kedvük támadjon vásárolni!
Leereszkedő mosolyt vetett Paulra, kivillantva aranyfogait, szigorú pillantással
helyrezavarta a bámészkodókat, majd odébbállt.
Paul egész nap játszott. Nem volt valami könnyű munka. Elég frissen kezdte, de ahogy az
órák teltek, izmai megfájdultak a kemény, támla nélküli zongoraszéktől, s mikor az üzlet megtelt,
csaknem elviselhetetlennek találta a levegőtlenséget, a lökdösődő tömeget, az emberek a nyakába
lihegtek, a könyökét bökdösték s kis híján a zongorára ültek. Fejében eközben zűrzavaros
- 27 -
gondolatok kavarogtak; apja járt az eszében, kezdetleges tervek ötlöttek az agyába, s tudta, el kell
végre határoznia, hogy mit tegyen.
Egy óra körül Harris kivonult ebédelni, s néhány percre rá az étkezde felszolgálója áthozott
Paulnak egy tál szendvicset és egy csésze kávét. Paul örült, hogy végre megpihenhet, felállt,
nyújtózkodott, majd mosolyogva megkérdezte a nevét. A lány színtelen hangon mutatkozott be,
Lena Andersonnak hívták. Paul szívesen váltott volna vele néhány szót, de a pincérnő azonnal
továbbment az üzlet egy másik részébe. Nem volt udvariatlan ez a tartózkodás, de Paul mostani
zaklatott lelkiállapotában megérezte, hogy a lány modorával leplez valamit, s ez felkeltette
kíváncsiságát. Később, amikor visszatért az átellenben lévő étkezőbe, Paul szinte ösztönösen
rápillantott, mielőtt ismét játszani kezdett.
Nem lehetett több mint húsz éves; Paul skandináv típusnak nézte; magas volt, nyúlánk és
szőke hajú. Szabályos vonásai az arccsontja mentén végigfutó keskeny fehér sebhely ellenére
vonzóak lettek volna, ha nem ül a homlokán valami mély bánat. Még amikor megfeledkezett is
magáról, feltűnően szomorú kifejezést öltött az arca; merengő volt, figyelmes és komoly. Aznap
délután Paul tekintete szinte akarata ellenére többször tévedt a tragikus külsejű fiatal nő irányába.
Megfigyelte, hogy egyenruháját feltűnés nélkül, ízlésesen viseli. Bár a többi felszolgálóval
láthatóan jó viszonyban volt, távolságot tartott, és néhány törzsvendég kivételével mindenkivel igen
tartózkodóan viselkedett. Vajon milyen ember lehet? Paul kérdően vetette rá érdeklődő, barátságos
tekintetét, de nem kapott választ. A lány lesütötte a szemét és elfordult.
Lassan telt a délután. Paul behunyta a szemét, míg ujjai az unalomig ismert melódiát verték
a billentyűkön, melyet már kívülről tudott. Végre elérkezett a hat óra, s Paul megkönnyebbülten
felsóhajtott: szabad volt! Az üzletből egyenesen a kórházba sietett, s némi nehézség árán ismét
bejutott Swannhoz. A beteg állapota szemlátomást rosszabbodott: levert volt, és nehezen szólalt
meg. Szinte úgy tűnt, mintha megbánta volna, hogy annyi mindent mondott az előző alkalommal.
De ahogy Paul türelmesen ült az ágya szélén, s egyáltalában nem sürgette, lassacskán megenyhült.
Paul felé fordította a fejét, és sajnálkozva nézte a fiatalembert.
- Hát visszajött? - kérdezte végre.
- Igen - felelte Paul csendesen.
- Figyelmeztetnem kell... hogyha rászánja magát a dologra, ez az egész életét meg fogja
változtatni, mint ahogyan az enyémet is megváltoztatta. S ha egyszer belevág, nincs visszaút.
- Nem fogok meghátrálni.
- Hát akkor hogyan szándékozik hozzákezdeni?
- Arra gondoltam, hogyha legépelném a vallomását és ön aláírná, elvihetném a
hatóságokhoz...
Swann nem tudott nevetni, de valami rövid, gunyoros remegésféle futott át sápadt ajkán.
- Miféle hatóságokra gondol? A rendőrségre? Ők mindent tudnak, s a jelenlegi helyzet teljes
mértékben kielégíti őket. Vagy a királyi ügyésznek, Sir Matthew Sprottnak? Személyes
tapasztalataim alapján azt tanácsolom, hogy tartsa magát távol az említett úrtól. - Swannt elkapta
egy hosszadalmas köhögőroham, szünetet tartott. - Nem! Egyedül a belügyminiszternek van joga rá,
hogy újratárgyaltassa az ügyem, s a maga rendelkezésére álló bizonyítékokkal a közelébe sem
érdemes menni. Egy haldokló, lejáratott egykori rendőr delíriumos képzelgései - ezt fogják rá
mondani - semmit sem nyomnak a latban. Egész egyszerűen ki fogják nevetni!
- De maga hisz abban, hogy az apám ártatlan!
- Tudom, hogy ártatlan - válaszolta Swann, egy kicsit nyersen. - A bíró záróbeszédében
gonosz, kegyetlen, rettenetes bűnténynek nevezte a Spurling-gyilkosságot, amelyre a törvény által
kiszabható legsúlyosabb büntetés az egyedüli méltó ítélet. És ennek ellenére megkegyelmeztek
Mathrynak. Miért, kérdezem én? Lehet, hogy mégsem voltak százszázalékosan biztosak benne,
hogy a bűnöst ítélték el, és így szívük nagylelkűségében nem húzták fel gyorsan, hanem lassú
kínhalálra ítélték - életfogytiglanra Stoneheath-ben?
Paul szótlanul, megrendülve ült, míg a beteg próbált újra levegőhöz jutni.
- Nem - mondta Swann hamarosan szárazon, egészen más hangnemben. - Csak egyetlen
módon tudja rákényszeríteni őket, hogy újratárgyalják az ügyet. Meg kell találnia az igazi gyilkost!

- 28 -
 A váratlan kijelentés hallatán Paul hátán végigfutott a hideg. Eddig csak apja ártatlansága
járt az eszében, az igazi gyilkos kilétére jóformán nem is gondolt. Most mintha egy új, ijesztő
árnyék vetült volna az előtte álló útra.
- Az a Rocca - próbálkozott hosszú hallgatás után. - …Vele mi van?
Swann megvetően rázta a fejét.
- Semmi köze nem volt hozzá - nem lett volna hozzá mersze. Csak a saját bőrét akarta
menteni. De bőrről szólva - itt a beteg ajkai csúfondáros grimaszra húzódtak - visszakerültünk a
tetem mellett talált pénztárcához. Hiszi-e vagy sem, az az azonosítatlan tárca a világ legfinomabb
bőréből készült... kikészített emberbőrből!
Néma csend következett.
- Úgyhogy láthatja - folytatta Swann ugyanazzal a keserű gúnnyal -, nem is kell mást tennie,
mint megtalálni azt a személyt, aki elég perverz ahhoz, hogy ilyesfajta tárgy legyen a birtokában.
Összefüggésbe kell hozni a többi bizonyítékkal, amit helytelenül azonosítottak, s máris megvan a
tettes. - Arcán ismét végigfutott a keserű mosoly. - Tizenöt év után gyerekjáték lesz az egész.
- Az Isten szerelmére, ne beszéljen így! - kiáltotta Paul. - Szükségem van a segítségére...
mindenre, amit nyújtani tud!
Swann arckifejezése megváltozott. Szinte kétségbeesetten nézett Paulra.
- Hát ha mindenáron tudni akarja... akkor mesélnem kell a két koronatanúról, akik nem az
igazi tettest azonosították: Edward Collinsról és Louisa Burtról.
- Amikor Burt és Collins megjelentek a kapitányságon a jutalmakat felvenni, éppen én
voltam szolgálatban. Ahogy már említettem, komoly kétségeim voltak a díszes párral kapcsolatban -
nem is annyira Collinsszal, aki elég jó szándékú volt, csak gyenge, mint inkább Louisa Burttel, akit
tizenhét éve ellenére legalábbis megfigyelésre érdemesnek tartottam. Egy mellékszobában ültettem
le őket, s amíg várakoztak, én a szomszéd helyiségben dolgoztam az íróasztalomnál. Olyan
akusztikai berendezésünk volt, hogy hallhattam minden szavukat: Le is írtam. Először nem nagyon
beszéltek. Aztán Collins nagyon ijedt hangon azt mondta: - Tényleg meg fogjuk kapni a pénzt? -
Persze, hogy megkapjuk Ed, ne izgulj! - mondta Burt fölényesen, majd hozzátette? - Kaphatunk
még többet is. - Hogy érted? - kérdezte Collins. Burt nevetett: - Van egy kis tervem, lehet hogy meg
fogsz lepődni. - Ez láthatólag megzavarta Collinst. Elég sokáig nem szólalt meg, majd úgy mondta,
mint egy papagáj, aki már ezredszer szajkózza agyanazt: - Mathry volt az, ugye, Louisa? - Fogd be
a szád! - csattant fel a másik. - Most már késő van ahhoz, hogy visszakozzunk. Nem csináltunk mi
semmi rosszat. Annyi bizonyíték szólt ellene, hogy úgyis elítélték volna, nélkülünk is. Aztán meg
nem is akasztották fel. Nem érted, te tökfej, hogy a rendőrséggel nem érdemes packázni? Aztán meg
lehet, hogy nekünk sokkal jobban fog végződni a dolog, mint ahogy gondoltuk volna. Az utóbbi
napokban már kezdtem kapisgálni - folytatta merengő hangon -, úgy fogok élni, mint egy előkelő
hölgy, Ed, vagy inkább mint egy királynő, és cselédeim lesznek, azok fognak kiszolgálni, el is
mosogatnak utánam, még a bilit is kiöntik! Csak egyszer legyen lehetőségem, majd én
megmutatom! Soha többet nem fogok inget vasalni!
Swann ismét szünetet tartott, hogy lélegzethez jusson. Mikor folytatta, egyenesen Paulra
szegezte a tekintetét.
- Ezzel a beszélgetés befejeződött. De eleget hallottam ahhoz, hogy legsötétebb gyanúm
beigazolódjék. Burt elárulta magát. Látta a gyilkost, és megadta a személyleírást. Amikor az nem
illett rá teljesen Mathryra, gátlás nélkül változtatott rajta. A kapitányságon azután sokat faggatták,
keresztkérdéseknek vetették alá, s ő készségesen engedett mindenben hiszen minden jel arra vallott,
hogy Mathry a bűnös. Meg aztán jó pontot akart szerezni a hatóságoknál, ő akart lenni a sztár, aki
az előtérben szerepel - no és persze a jutalom sem volt közömbös. Collins az ő hatására ingott meg.
Lehet, hogy Burt elhitette magával, hogy Mathry volt az, akit látott... ez gyakran előfordul ennél az
embertípusnál. Aztán, amikor mindennek vége volt, a főcímeknek, a szerepléseknek, a
népszerűségnek, a dicsőségnek, az egész cirkusznak; és végre maradt ideje gondolkozni, akkor
elkezdte törni a fejét azon, amire nem került sor a tárgyaláson, s feltette magának a kérdést, hogy
nem valaki mást látott-e, olyasvalakit, aki halványan ismerősnek tűnt, akit látott mar Eldonban, úton
a mosoda felé. Hirtelen rádöbbent, hogy ki is lehet ez az ember... talán tényleg ő az... s ezzel
felvillant előtte egy csodálatos lehetőség.

- 29 -
 - Azonnal a főnökhöz kellett volna mennem, de nem tettem. Túl sokat nyaggattam a
vizsgálat elején, úgyhogy most már rám se hederített volna; mellesleg az előző héten letolt
mulasztásért, és nem voltunk éppen a legjobb viszonyban. Így hát egy ideig próbáltam
megemészteni, amit megtudtam, végül pedig tanácsot kértem egy Walter Gillett nevű-ügyvédtől.
Gillettet kedveltem, bíztam benne, és biztos voltam abban, hogy ő is kedvel engem. Mit gondol, mit
tanácsolt? Hogy hagyjam a csodába az egészet! Tudta, hogy a rendőrségen ingatag a pozícióm.
Lehet, hogy az iszákosságom miatt nem vette elég komolyan az új bizonyítékokat. Azt mondta:
Jimmy, az ég szerelmére, ne nyúljon bele a darázsfészekbe! - És mit tettem erre én? Az agyamban
olyan zavar és feszültség keletkezett, hogy berúgtam, részegen mentem dolgozni... a többit meg már
úgyis tudja. Amikor kiszabadultam, már semmi sem érdekelt.
Swann egyre halkuló hangon beszélt. Most hosszas köhögőroham szakította félbe, s teljesen
elnémult. Intéssel jelezte, hogy nincsen több mondanivalója.
Paul mereven és mozdulatlanul ült, majd megtörte a csendet:
- Még megvannak... Burt és Collins?
- Collinst sosem fogja megtalálni - évekkel ezelőtt megnősült, és kivándorolt Új-Zélandra.
De Burt még itt van… a kis Louisa Burt, úristen, micsoda figura... az egész rejtélynek ő a kulcsa. -
Swann szünetet tartott. - Egy az esélye az ezerhez, hogy ki tud szedni valamit belőle.
- Hol találom meg? - kiáltott fel Paul.
- Egy köztiszteletben álló családnál alkalmazott… újabb példája annak, hogy hogyan tud
rászedni rendes embereket.
Swann párnája alól előhúzott egy papírlapot, melyre néhány sor volt írva. Szótlanul
átnyújtotta Paulnak.
- Itt van! - mondta színtelen hangon. - Bár nem fogja sok hasznát venni. És most hagyjon
békén. Eleget tettem már magáért, többre nem futja. Átkozottul rosszul érzem magam, és aludni
akarok.
Paul felállt. Érzelemtől fűtött hangon szólalt meg:
- Köszönöm - mondta egyszerűen. - Hamarosan eljövök ismét.
Még egy pillantást vetett a csontig lesoványodott, mozdulatlan alakra, majd sarkon fordult
és kiment a kórteremből. A lépcsőn lefelé ballagva szívében újjáéledt a remény. Swann minden
várakozását felülmúlva a segítségére volt. Mégsem tudott megszabadulni az érzéstől, hogy a beteg
eltitkol valamit, amit nem akar vagy nem tud felfedni. Megfogadta magában, hogy a következő
kórházi látogatása alkalmával kideríti, mi az.

12. fejezet

Másnap este munka után Paul találkozott Markkal a Bonanza előtt - a könyvtáros napközben
felhívta, - akkor beszélték meg az összejövetelt. Boulia láthatóan örült a találkozásnak, s miután
kezet ráztak, lelkesen felkiáltott:
- Akkor ma este belevágunk?
- Igen - felelte Paul. - Mi lenne; ha előbb ennénk valamit?
- Nem, köszönöm. Én ötkor uzsonnáztam. Hát maga?
- Én sem kívánok semmit.
- A telefon óta alig győztem kivárni, hogy elteljen az idő - tört ki Mark izgatottan, ahogy
elindultak a tömegben. - Meséljen Burtről!
Paul hallgatott. Boulia hirtelen természet, az a szokása, hogy mindent könnyedén vesz, mint
valami vidám, izgalmas kalandot. Elgondolkodtatta: vajon bölcs dolog volt-e megkérni, hogy
kísérje el? Ugyanakkor többé-kevésbé lekötelezve érezte magát Marknak nagyon is kézzelfogható,
nagylelkű segítségéért. Percnyi hallgatás után így válaszolt:
- Burt háztartási alkalmazottként dolgozik, úgy tűnik, nem vitte valami sokra. Ma este van a
kimenője. Többé-kevésbé tudom, hogy hogy néz ki, és hol találjuk meg.
- Nagyszerű munka! - kiáltott Mark, majd hozzátette: - Milyen állapotban hagyta Swannt?
Paul megrázta a fejét, s egy oldalpillantást vetett rá. Boulia szóáradatát egy csapásra mintha
elvágták volna.
- Rosszabbul van? - kérdezte halkan.
- 30 -
 - Ebédidőben beszaladtam a kórházba. Olyan rosszul volt, hogy nem engedtek be hozzá
látogatót.
Ezek után csendben vágtak át a parkon; elhaladtak a zenélő kút mellett, amelyet télre
befedtek, s így az alkonyi fényben meglehetősen kísérteties látványt nyújtott: megkerülték a
dísztavat, s a park északi, dombos részén kötöttek ki a Városi Képcsarnok és a Természettudományi
Múzeum mellett. A Brimlock dombon jártak, a város egyik legelőkelőbb negyedében, melyet tágas
kertek közepén pompázó elegáns villák tagoltak, a köztük futó utakat pedig magas gesztenyefák
szegélyezték. Az úri negyed tőszomszédságában azonban furcsa módon továbbélt a sokkal
szerényebb múlt: egy pár zegzugos hátsó utcácska, macskaköves átjárók, átalakított melléképületek,
néhány kisebb bolt és egy kisvendéglő: a Royal Oak.
- Ez az! - mondta Paul, amint megpillantották a cégért. - Mondanom sem kell, hogy legyen
nagyon óvatos! Ha nem tudja, hogy mit mondjon, inkább maradjon csendben!
Átvágtak a keskeny utcán az ónkeretes ablakokon át kiszűrődő lámpafény irányába, s
belökték az ivóba vezető lengőajtót.
A vendéglő régimódi, kopottas eleganciát sugárzott; megfakult plüsshuzatok, rojtos
lámpaernyők díszítették, a falakon versenylovak fotói függtek, a félköríves bárpult mögött pedig
aranykeretes, repedt tükör lógott. Már kezdett gyűlni az esti közönség: főképpen helyi kereskedők s
néhány megkésett mesterember. Paul az egyik füstös tölgyfaasztal felé tartott, s két pohár csapolt
barna sörrel a kezében óvatosan körbetekintett a teremben.
- Még nincs itt. - Markhoz fordult. - Meglehet, hogy mégse lesz ma szerencsénk.
Épp csak hogy kiejtette ezeket a szavakat, mikor ismét lendült az ajtó, egy nő lépett be rajta,
s a törzsvendégek magabiztonságával az egyik box felé tartott. Paul furcsa gombócot érzett a
torkában; rögtön kitalálta, hogy csak Louisa Burt lehet az: A nő vagy harmincéves lehetett, csípőben
és mellben már kezdett elhízni; olcsó kockás anyagból készült kosztümöt viselt sárga kesztyűvel és
cifra kézitáskával. Annyira közönséges volt, úgy lerítt róla a kimenős cseléd, hogy Paul, bár szíve
hevesen vert, egy pillanatig teljesen megzavarodva ült a helyén.
Louisa elhelyezkedett, rendelt egy kis pohár gint és miután a táskájában matatott egy
darabig, pillantásával elkezdte feltérképezni a termet: Paul elfogta a tekintetét és rámosolygott. A nő
azonnal elfordult, mint akit inzultus ért, ám két perc múlva, sértett méltósággal ugyan, de ismét
feléjük nézett. Paul erre felállt és odament az asztalához. Semmi sem állt távolabb tőle, mint az
ilyen tolakodó viselkedés, de valami újfajta felnőttességgel, tökéletesen játszotta a szerepét.
Könnyed hangnemben, de ugyanakkor lekötelező udvariassággal köszönt.
- Jó estét!
Szünet következett.
- Hozzám beszél?
- Igen. Ha egyedül van, talán csatlakozhatnánk.
- Nem vagyok egyedül. Vagyis hát nem igazán. Egy barátomat várom.
- Ó!
- Persze, lehet, hogy ma tovább dolgozik, és nem tud elszabadulni: Nagyon fontos ember.
- Akkor valószínű, hogy késni fog. Az ő vesztesége a mi nyereségünk. Szabad egy italt?
- Ó, nem is tudom. Igazán nem szokásom! De ha már ragaszkodik hozzá...
Paul hátrafordulva intett Marknak, aki átjött a boxhoz, kezében Paul és a saját poharával.
- Bemutathatom a barátomat?
- Örvendek a találkozásnak! A vizitkártyáimat otthon felejtettem. Louisa Burt a nevem.
Kicsit visszahúzódott, ahogy melléültek, és kényeskedve rendezgette a szoknyája ráncait,
aztán kisujját eltartva felhajtotta az italt.
- Most az én vendégem, Burt kisasszony - mondta Mark. - Mit iszik?
- Igazán eszembe se jutott volna! Gint.
- Üsse kő! - Mark barátságosan mosolygott.
Louisa nem mosolygott vissza. Babakék szemei fürkésző kíváncsisággal méregették őket.
Arca sápadt volt, bőre durva, tág pórusokkal, tömpe orrát vastag púderréteg fedte. Gyerekes, húsos
orcái furcsán beestek a szájzugnál, ettől vékony, nedves ajkain állandó kényszeredett mosoly ült.
Ellentétben az arckifejezésével amely a humornak minden nyomát nélkülözte. Szinte nem is volt
homloka.
- 31 -
 - Igyunk a szerencsénkre! - kiáltotta Paul, amikor kihozták az italt. Felemelte a söröskorsót.
- Tudják - mondta Mark -, semmi sem ér fel egy kellemes társas estével. Úgy értem, barátok
között az ember felvidul. Jókedvű lesz. Egy kicsit kikerül a taposómalomból.
- Ma este kilencre otthon kell legyek. - Louisa figyelmeztetően, nőies méltósággal kihúzta
magát. - Nem tudok sétálni menni. Ma este nem.
- Hát mit tegyünk - mondta Paul könnyedén. - Legközelebb több szerencsénk lesz. Addigra
legalább jobban megismerjük egymást.
- Meg kell mondjam, hogy maguk igazán rendes úriemberek. Van, aki ajtóstul ront a házba. -
Tekintete visszatért Paulra, szemében érdeklődés csillant.
- Nem találkoztunk mi már valahol?
- Nem - mondta Paul. - Sajnos nem.
- Még előtte áll az élvezet. - Mark megnyerően nevetett. Paul éberen figyelt, s közben szőtte
tovább a beszélgetés szálait; alájátszott Burt hiúságának, engedett szeszélyeinek; csodálattal fogadta
magyarázatát, miszerint „házvezető hölgy” minőségben dolgozik egy nagy villában a Brimlock-
dombon. Egy pár ital után a nő ébersége kezdett alábbhagyni, egyre jobban kényeskedett, üveges
tekintetű szemei elhomályosodtak a hirtelen rátörő önsajnálattól.
- Igazán kellemes ilyen finom úriemberekkel megismerkedni! Maguk nem olyanok, mint
egyesek, akiket említhetnék, de hát hisz finom úrikisasszony vagyok magam is, láthassák. Engem
nagyon szigorúan neveltek ám, zárdába jártam francia apácákhoz, úgy bizony! De imádtam azt a
zárdát; olyan nyugodt volt meg csöndes. Azok a drága apácák, azok azt se tudták, hogy mit
csináljanak velem. Louisa drágám így, Louisa drágám úgy; így ment ez egész idő alatt. Maga a
főtisztelendő anya hozta az ágyba a reggelimet. Minden fehérneműmre csipkét varrattak azok az
angyalok. No persze tudták, hogy félig én is francia vagyok, hogy én mire vihettem volna, ha nem
bánik velem ilyen mostohán az élet! Talán sejtették a drágáim, hogy mennyit fogok még szenvedni.
- Abbahagyta, és sírós tekintettel nézte őket. - Csodálkoznak?
Paul komolyan megrázta a fejét, magában pedig azt gondolta: uramisten, micsoda egy
született hazug!
- Ó, ha tudná! - Louisa megragadta Paul karját. - Hogy én mi mindenen mentem keresztül!
Atyám a seregben szolgált, nem az Üdvhadseregben, hanem az igaziban. Verte az anyámat az a
cudar, főleg szombat esténként, mikor bepiálva jött haza. El akartam menekülni otthonról. A
rivaldafényre vágytam egész életemben, hogy engem bámuljon és csodáljon az egész sokadalom. Ó,
ha nekem lett volna lehetőségem!
- Hát nem volt? - vetette közbe Mark együttérzően.
A nő megrázta a fejét, lesütötte a szemét, hogy elrejtse a hirtelen felvillanó dühöt.
- Közbejött valami. Csak azt tettem, amit kellett, ezt jól jegyezzék meg! Nem mondtam
mást, csak az igazságot, a teljes igazságot, és semmi mást, mint az igazságot, Isten engem úgy
segéljen! És mit kaptam érte cserébe? Egy pár nyomorult garast; elment egy fél év alatt.
- Mindig így van ez - helyeselt Paul színlelt keserűséggel. - Az ember jót tesz valakivel,
aztán semmi köszönet
- Nem vártam köszönetet! - tört ki a nőből. - Csak azt akartam, hogy tiszteljenek! Hogy
pozícióm legyen! Nem gondoltam, hogy életem hátralévő részét cseléd... - akarom mondani,
házvezetőnőként kell letöltenem.
Paulnak volt annyi esze, hogy csendben maradjon, de Mark izgatottan előrehajolt.
- Miért nem meséli el nekünk az egészet? - mondta rábeszélően. - Talán mi tudnánk segíteni!
Éles szünet következett. Paul az ajkába harapott, és maga elé meredt. Burt Bouliára nézett,
mint aki hirtelen észre tér. A düh pírja eltűnt húsos arcáról. Felpillantott a bárpult feletti órára,
felhajtotta italát és felállt.
- Látják, ménnyi az idő? Mennem kell.
Palástolva a csalódását, Paul segített neki összeszedni a cókmókját, kifizette az italokat, és
kikísérte a lengőajtón.
- Micsoda gyönyörű este van! - Paul felnézett a csillagos égre. - Nem kísérhetnénk haza?
Louisa tétovázott, majd habozva beleegyezett.
- Na jó... de csak a kapuig!

- 32 -
 A macskaköves kis utcáról egy kikövezett, széles és kihalt elővárosi sugárútra fordultak.
Burt Paul és Boulia között tipegett magas sarkú cipőjében. Paul még sosem próbált ennyire a
kedvében járni valakinek. Nemsokára egy még szélesebb úthoz értek, ahol a dupla hársfasor mögött
hatalmas kertekkel körülvett piros tetős villák húzódtak. Az utolsó ház előtt Burt megállt:
- Hát itt lennénk - mondta.
- Micsoda gyönyörű palota! - ámuldozott Paul.
- Ugye? - Burtnek hízelgett a megjegyzés. - Oswaldéknál dolgozom - nagyon finom
emberek!
- Gondolom! - Paul rábeszélően megszólalt: - Találkozhatnánk jövő szerdán?
Burt habozása csak egy percig tartott.
- Rendben van -~ mondta. - Ugyanebben az időben, az Oakban.
- Pompás!
Paul levette a kalapját, és igen udvariasan kezet nyújtott. Eközben kinyílt a villa bejárati
ajtaja, és egy idősebb úriember lépett ki rajta, fedetlen fővel, szivarozva, kezében néhány levéllel. A
kapu felé tartott, kinyitotta, és megindult, minden jel szerint az út végén álló postaláda irányába. A
sötétben nem lehetett teljesen kivenni a vonásait, de Paul látta, hogy arckifejezése szórakozott és
jóindulatú, haja ezüstszürke. Ahogy elhaladt a kis csoport mellett, észrevette Burtot, és barátságos
hangon megszólalt:
- Jó estét, Louisa!
- Jó estét, uram! - válaszolta Louisa annyi szolgai alázattal a hangjában, hogy az már szinte
komikus volt. Mikor a házigazda eltűnt, maga mögött hagyva szivarjának kellemes illatát, Louisa
némi zavarral vett búcsút két kísérőjétől. A kapun belépve a személyzeti bejárat felé indult, s
hamarosan eltűnt a sövény mögött. Visszafordulva Paul és Boulia még hallották a hátsó ajtó
csapódását.
Vagy jó öt percig szó nélkül baktattak az úton, majd Boulia bocsánatkérően megszólalt:
- Sajnálom, Mathry. Már majdnem elkezdett beszélni... és akkor én visszaküldtem a
csigaházába.
Paul összeszorította a száját, hogy visszafojtsa az ajkán lebegő dühös választ.

13. fejezet

Mire Paul felért a padlásszobájába, már majdnem tizenegy óra volt. Képtelen lett volna
aludni. Föl-alá járkált a rozoga mosdó és alacsony ágy közti szűk helyen, s most alig hallotta a
vékony falakon átszűrődő éjszakai zajokat, lakótársai megszokott foglalatosságait: a perzsa medikus
rádiózott az alatta lévő emeleten; James Crocket könyvelő a cipőjét kefélte s közben bánatosan
fütyörészett a szomszéd szobában, egy nyugdíjas becsüs, Mr. Gavin pedig éppen lefelé tartott a
nyikorgó lépcsőn, hogy megtöltse a vizeskancsóját. Ő meg csak küszködött a feszültséggel, ami az
este támadt benne.
Végül mégis levetkőzött és lefeküdt. Rosszul aludt, mert agyában még mindig kergetőztek a
gondolatok, idegei pattanásig feszültek a tettvágytól. Örült, mikor a pirkadat első szürke sávjai
megjelentek a kémények tetején, és átszüremkedtek a nyomorúságos szoba ablakán.
Az üzletben egész nap feszült és gondterhelt volt. Mikor Lena Anderson áthozta az
étkezőből az ebédet, a szendvicseket sem ette a megszokott étvággyal. A lánynak ez feltűnhetett,
mert a maga komoly és személytelen módján megkérdezte:
- Nem ízlik a sonka?
Paul magához tért, felnézett és elmosolyodott.
- Dehogynem. Csak ma valahogy nem vagyok éhes. - S még hozzátette. - Maga igazán
kedves hozzám. Tudom, Harris azt mondta, tízórait kapok, de ez egy teljesen szabályos ebéd.
- Ugyan, ez nem igazi ebéd. Nem mindenki éri be egy pár szendviccsel. De remélem, este
legalább meleget vacsorázik!
Paul ráhagyta. Bármilyen nyomott hangulatban volt is, megnyerőnek találta ezt a nőt,
ahogyan előtte állt és beszélt hozzá - egyáltalán nem könnyedén, inkább valami fájó feszültséggel,
szinte akarata ellenére. Talán Paul néma tekintete, melyet a megszokás már meghitté oldott, vitte rá,
hogy végre megtörje a hallgatást. Valahogy megérezték egymás magányát, ez bírhatta szóra őket.
- 33 -
 - Gondolom, egyedül él, albérletben.
- Igen - bólintott Paul. - És maga?
- Én nem. Szerencsés vagyok - csöppnyi büszkeség suhant át az arcán. - Kellemes lakásom
van, két szoba egy baráti háznál a Ware Terrace-on.
- Akkor ez szinte önálló háztartás!
Lena rábólintott, és elfordította a tekintetét. Sötét mogyoróbarna szemében valami
vágyakozás tűnt fel s egy nehéz élet terhe.
- Megtehetem. Keményen meg is dolgozom érte, láthatja. Esténként eljárok rendezvényekre,
az jól fizet.
- Hát táncolni vagy moziba nem jár, ahogy mások? - Paul egyszerre kíváncsi lett.
- Nem én - vont vállat a lány. - Nem vagyok oda az ilyesmiért...
Egy darabig állt még, szórakozottan bámult maga elé, aztán felkapta az üres csészét, és
halvány mosollyal visszament az étkezőbe.
Az éles szemű pincérnőnek persze feltűnt, hogy Lena milyen hosszan beszélget Paullal, és
mivel nem volt nagy forgalom, az egyikük, Nancy Wilson, oldalba lökte a társnőjét, mikor Lena
visszatért a pulthoz. Nancy csinos, szemtelen kis kültelki lány volt, egyenköpenyére piros lakkövet
csatolt, csipkeharisnyát hordott és gombokkal díszített posztó csizmácskát.
- Láttátok? - intett csúfondárosan a fejével. - Anderson kisasszonynak ma hosszúra nyúlt a
zeneleckéje!
- Dó, re, mi... - kezdett dúdolni egy másik lány.
- Mondd csak, Lena! - kiabált át valaki széles mosollyal. - Csak nem a zongorádat akarod
felhangoltatni?
Általános nevetés tört ki, de Nancy Wilson túlment a tréfán.
- Csak óvatosan, Lena - figyelmeztette mézédes hangon. - Aki egyszer már megégette
magát, ne menjen a tűz közelébe!
Kínos csend támadt. A lányok hirtelen buzgón foglalatoskodni kezdtek; többen gyors,
rosszalló pillantást vetettek Nancyra. Lena úgy tett, mint aki nem hallott semmit, elővette a
számlákat, és kezdte összeadni a végösszegeket. Általában békülékeny hangon válaszolt az
ugratásokra, de mos hallgatott.
Paulnak ugyan megfordult a fejében, hogy vajon miről beszélgethetnek a lányok, de
hamarosan elfelejtette az egészet. A várakozás olyan feszültséget keltett benne, hogy képtelen volt
bármire is figyelni. Csak a Burt-lánnyal való következő találkozásra koncentrált, és számolta a
napokat, hogy múljon már el a hét.
Végre eljött a várva-várt nap. Paul idegei pattanásig feszültek; tudta, hogy történnie kell
valaminek! Nagy nehezen eltelt a munkaidő. Úgy beszélték meg Markkal, hogy hétkor találkoznak
a Bonanza előtt; záráskor Paul az elsők között hagyta el a boltot. Boulia még nem érkezett meg,
úgyhogy megállt a szemben lévő járdán egy neonreklám alatt, s türelmetlenül pásztázta tekintetével
az utcát. A bolt félig lehúzott redőnye alól most már szállingóztak kifelé a többiek is; egyesével
vagy párosával összekarolva bukkantak fel, s vidáman beszélgettek. Lena az utolsók között jött ki,
egyedül; esőköpenyt viselt, meg egy jobb napokat látott barna filckalapot, melyet mélyen a fejébe
húzott, hogy az szinte teljesen elfedte ragyogó szőkeségét, Ahogy zsebre dugott kézzel elindult,
kecses, arányos alakjában a mindennapi öltözék ellenére volt valami nagyon vonzó benne. Paul
nehezen tudta levenni a szemét róla. Látta, hogy a lány egyszer csak integetni kezd. A tömegben
feltűnt egy alacsony, molett idősebb nő, kezében számos csomaggal. Az újonnan érkezett feltűnő
melegséggel üdvözölte Lenát, majd együtt elindultak a Ware Cross irányába.
A rövid jelenet melegséggel töltötte el Paul szívét, s ahogy az órájára pillantott, meglepődve
látta, hogy már húsz perccel elmúlt hét. Ugyan miért nem jön Mark? Paul egyre türelmetlenebbül
leste, hogy a forgalmas utca járókelői között mikor bukkan fel végre Mark közeledő alakja. Már fél
nyolcra járt, s a fiúnak még mindig nyoma sem volt. Paul most már komolyan aggódni kezdett;
minden pillanatban az óráját nézte. Végül is úgy döntött, hogy nem vár tovább; aggodalmas arccal,
gyors léptekkel elindult a könyvtár irányába. Tíz percen belül odaért, s látta, hogy Mark még
mindig szolgálatban van. Odasietett a pulthoz, és felkiáltott:
- Mi történt? Hát nem jön?

- 34 -
 Boulia láthatóan összerezzent, amikor észrevette Pault. Tétovázott, majd idegesen
hátratekintett, és suttogva mondta:
- Szolgálatban vagyok. Nem mehetek.
Paul megdöbbenve bámult rá. Modora, beszédmódja, még a kinézete is teljesen
megváltozott. Természetes hetykeségének, vidámságának nyoma sem volt; visszahúzódó, sőt riadt
benyomást keltett; megfélemlített pillantása ide-oda cikázott az olvasóteremben.
- Szólhatott volna előbb is! - háborgott Paul, érthető bosszúsággal.
- Ne olyan hangosan! - mormolta Boulia. Közelebb lépett Paulhoz, és szapora suttogással
mondta: - Sajnálom, hogy pácban hagytam, Mathry, de az az igazság, hogy én ebből kiszállok.
Gondolkodás nélkül, a kaland kedvéért vágtam bele, de nem olyan jó hecc az egész, mint ahogy
eleinte hittem.
- De hát mi történt?
- Nem mondhatom meg... de hallgasson ide - Mark még jobban visszafogta a hangját -,
fogadja meg a tanácsomat, és adja fel maga is. Ennél többet nem mondhatok, de higgye el, hogy
olyan komolyan beszélek, mint még életemben soha.
Feszült csend következett.
- De legalább találkozhatunk? - kérdezte Paul lassan. Mark elfordította a tekintetét, és
megrázta a fejét. Nehezen formálta a szavakat:
- Áthelyeztek a városból... a redwoodi közkönyvtárba. A hét végén kell mennem.
Hosszabb, kényszeredett szünet következett. Paul végre kezdte felfogni a szavak
jelentőségét. Valójában nem is épített túlságosan Mark közreműködésére, de most még azt a keveset
is elvesztette. Egyedül volt hát ismét, magányosan kell szembenéznie a jövővel. S mi több, a fiatal
könyvtáros megváltozott modora, hirtelen lelki összeomlása először engedett bepillantást a rá
leselkedő sötét, lappangó veszélyekre.
Ezernyi kérdés tódult az ajkára, de észrevette, hogy Boulia tűkön ülve várja a távozását.
Kinyújtotta hát a kezét, és csak ennyit mondott:
- Sajnálom, hogy bajba sodortam. Nagyon köszönöm a segítségét. Sok szerencsét!
Remélem, találkozunk még!
Ezzel sarkon fordult, s kilépve a könyvtárból, a legközelebbi telefonfülke felé vette az
irányt. Talán még nincs túl késő! Szaporán lapozgatta a láncon lógó viharvert, szamárfüles
telefonkönyvet, míg végre megtalálta a keresett számot, és bedobott egy érmét. Végtelennek tűnő
várakozás után végre kapcsoltak.
- A Royal Oakkal beszélek?
- Itt a Royal Oak-fogadó. Jack vagyok.
Paul felismerte annak a pincérnek a hangját, aki az előző héten kiszolgálta.
- Burt kisasszony egyik barátja vagyok. Hétre volt megbeszélve a találkozónk. Átadna neki
egy üzenetet? Mondja meg neki, legyen szíves, hogy valami közbejött, de már útban vagyok.
- Sajnos - hallotta ismét a pincér hangját - Burt kisasszony már nincs itt.
- Nem is volt ott ma este?
- A szokásos időben érkezett, és fél órát maradt. Nyolc körül ment el.
Paul visszaakasztotta a hallgatót, gondolkodott egy percet, majd kilépett a fülkéből. Három
perc se telt bele, már a téren volt, ahol felszállt a villamosra a Brimlock-domb irányába. Fél kilencet
mutatott az óra, mikor elért az utolsó házhoz a sugárúton.
A ház utcai frontja sötét volt, de az egyik emeleti oldalablakból fény szűrődött ki. Paul
kinyitotta a kaput, és belépett a kocsifeljáróra, aztán mély lélegzetet vett, körbement a személyzeti
bejárathoz, és kopogtatott a hátsó ajtón. Benn ugatni kezdett egy kutya, majd kinyílt az ajtó, és egy
ötven körüli, sovány, higgadt tekintetű asszony jelent meg fekete házvezetőnői egyenruhában.
- Beszélhetnék Burt kisasszonnyal?
A nő alaposan szemügyre vette Pault.
- Már felment a szobájába, felfájása van.
- Nem jönne le egy percre? - erősködött Paul. - A barátja vagyok!
- Sajnálom. - A házvezetőnő megrázta a fejét. - Nem engedjük be az udvarlókat. Ez a
háziszabály.

- 35 -
 Még egyszer udvariasan elnézést kért, és becsukta az ajtót. Paul nem járt ugyan sikerrel, de
remélte, hogy még nincs veszve minden. Feltétlenül találkoznia kell Barttel!
Csikorgó hideg, tiszta este volt; az égen ragyogtak a csillagok. Paul lába alatt megreccsentek
a levelek a korai fagyban, amint visszalépkedett a ház utcai frontjához. Az egyik tágas, kivilágított
ablakban, melyet valószínűleg a gyönyörű estére való tekintettel nem függönyöztek el, Paul
megpillantotta a ház urát, akit egyszer már látott útban a postaláda felé, és egy barátságos arcú
középkorú nőt, nyilvánvalóan a feleségét. A klasszikus eleganciával berendezett fogadószobában
még egy vendégházaspár ült. Valamennyien estélyi ruhát viseltek.
Paul a babérsövény védelméből figyelte a jelenetet, melynek nyugodt előkelősége kiáltó
ellentétben állt a saját keblében dúló sötét, fájdalmas indulatokkal. Látta, amint felállítják a
bridzsasztalt. A nevetgélés, a vidám beszélgetés arra utalt, hogy nem fogják egyhamar befejezni a
játszmát, úgyhogy Paul hosszadalmas várakozásra készült fel.
Az árnyékban egyszer csak nehéz léptek hangzottak fel a háta mögött. Sarkon fordult, és
szemtől szembe találta magát egy rendőrrel.

14. fejezet

- Hát maga miben sántikál?

A rendőr szavaira Pault elfogta a jeges rémület; közel volt hozzá, hogy elrohanjon. De
azután erőt vett magán.
- Szerettem volna valakivel találkozni a házban.
- Maga úgy szokott vizitelni, hogy elbújik a bokrok mögött a sötétben?
- Nem bujkáltam...
- Dehogynem! Figyeltem azóta, hogy ide érkezett. Én ezt szándékos rendzavarásnak
minősíteném.
- Jaj, dehogy! - tiltakozott Paul. - Mindent meg tudok magyarázni, csak hallgasson végig!
- Majd elmagyarázhatja az őrmesternek az őrszobán - vágott a szavába a másik. - Jobb lesz,
ha csendben követ.
Paul kemény arccal bámulta az egyenruhás alakot. Az összes elképzelhető szerencsétlenség
között ez volt a legrosszabb, ami megeshetett vele. De nem tehetett mást, mint hogy
engedelmeskedjék. Szótlanul megindult a rendőr mellett.
Sokáig gyalogoltak a megvilágított, zsúfolt utcákon át a város központjába. Paul rádöbbent,
hogy nem a legközelebbi rendőrőrsre viszik. Végül áthaladtak egy kék lámpával megvilágított
boltíves kapun, és beléptek a Wortley-i Rendőrfőkapitányság szolgálati szobájába.
A kicsi, csupasz, élesen megvilágított helyiségnek két rácsos ablaka és két ajtaja volt - az
egyiknek kis, négyszögletű rostély látszott a közepén -, a fal mellett pedig két pad állt. A magas
íróasztalnál egy zömök, vörös arcú őrmester állt kigombolt gallérral, és olyan igyekezettel körmölt
valamit egy füzetbe, mint egy iskolásgyerek. A jól olvasható kitűző szerint Jupp volt a neve. Úgy
nézett ki, mint egy vidéki kocsmáros. Középen gondosan elválasztott, gyér haja olajosan fénylett
kocka alakú fején a zöld ernyős villanylámpa fényében.
Öt percet váratta Pault, amíg az utolsó ékezetet is gondosan kitette az írásműre, majd
felpillantott, új lapot nyitott és felkiáltott:
- Hát akkor hadd halljam, mi történt!
Jupp rutinszerűen, majdnem felületesen jegyezte le, amit a beosztottja előadott, közben a
bajusza végét pödörgette, s időnként a szeme sarkából furcsa pillantást vetett Paulra. Végül tolla
végével a pad felé bökött.
- Az az érzésem, hogy a főnöknek beszéde lesz magával. Maradjon ülve, amíg nem
szólítom.
Paul engedelmeskedett. Most már meg volt győződve róla, hogy nem véletlenül kísérték be,
s hogy előállítása része valami nagyobb szabású tervnek. Vagy fél órát üldögélt a padon. Ezalatt
behoztak két részeg matrózt - úgy nézett ki mindkettő, mintha a város összes csatornájában
végighemperegtek volna -, meg egy üveges tekintetű nőszemélyt, csapzott tollal a kalapján, egy
prostituáltat, aki nyíltan vadászott kuncsaftokra. Mindhármat elvezették a baloldali rácsos ajtón át.
Amikor az ajtó kinyílt, a fertőtlenítőszer szagán át is megcsapta orrát az emberi mocsok bűze.
- 36 -
 Jupp őrmester végre intett. Paul felállt, és követte a jobbra vezető folyosón. Majd megnyílt
egy kipárnázott ajtó, s Paul egy kényelmes irodában találta magát, melyet bőrfotelekkel, egy széles
mahagóni íróasztallal és egy ezüstserlegeket és egyéb trófeákat tartalmazó üveges vitrinnel
rendeztek be. A falakat a rendőrök futballcsapatának és atlétáinak berámázott fényképei díszítették,
egy másik vitrinben pedig muzeális értékű gumibotokat állítottak ki. A padlót vastag vörös szőnyeg
fedte.
De Pault nem derítette jobb kedvre a helyiség barátságos hangulata; figyelmét az íróasztal
mögött ülő férfira összpontosította. Egy korábban látott fényképről azonnal felismerte Wortley
rendőrfőkapitányát, Adam Dale-t.
- Ülj le, fiam. Úgy, az egy nagyon kényelmes fotel.
A nyugodt, minden várakozásával ellentétben meleg és barátságos hang meglepetésként érte
Pault; leroskadt az íróasztal előtti karosszékbe. Tekintetét Dale-re szegezte.
A rendőrfőkapitány ötvenöt év körüli férfi volt, fizikai erejének teljében: hatalmas szál
ember vastag nyakkal, s olyan vastag karokkal, mint egy átlagos földi halandó combja. Semmi háj
nem volt rajta, csupa csont és izom volt az egész ember, vonásait mintha gránitból vésték volna,
kiugró arccsontja félelmetes erőt sugárzott. Erőteljes volt a homloka is, s értelem sugárzott róla, de
könyörtelen álla arra vallott, hogy harcban áll a világgal. Szeme szürke volt, mint az acél.
- Már napok óta szerettem volna találkozni veled, fiam - folytatta Dale ugyanazon a
nyugodt, megfontolt hangon -, úgyhogy ez az alkalom éppen megfelelt arra, hogy elém hozzanak.
Paul megkapaszkodott a szék karfájában.
- Nem tettem semmit!
- Bízom benne, hogy nem. Erről majd később beszélünk. Először is szeretném, ha
megértenéd, hogy tisztában vagyok azzal, ki vagy, és mindent tudok rólad. Neked Wortley
nagyvárosnak tűnhet. Nekünk olyan, mint egy kis falu. Tudjuk, hogy mi történik benne. A legtöbb
dologról tudomást szerzünk - ez hozzátartozik a mesterségünkhöz. Rólad rögtön a megérkezésed
után tudtunk már. - A bal oldalon lévő lakkdobozból előhúzott egy táviratot. - Belfasti jó barátaid
hozzánk fordultak, azzal a kéréssel, hogy keressünk meg téged, és vigyázzunk, nehogy bajod essék.
Tudom, hogy hol szálltál meg, hol dolgozol, tisztában vagyunk mindazzal, amit eddig csináltál.
A rendőrfőnök felvett egy fekete vonalzót, és elgondolkozva forgatta hatalmas mancsaiban,
melyekkel fiatal korában, birkózóként számos ellenfelet küldött a szőnyegre.
- Nézd, fiam... el tudom képzelni, hogy mit érzel irántam. Nyilván a szíved mélyéből
gyűlölsz. Én vagyok az a kegyetlen ember, akinek apád az életfogytiglani börtönbüntetését
köszönheti, akit kis híján akasztófára juttattam. Így fest a dolog a te oldaladról. Most pedig hallgasd
meg az én szemszögömből nézve. Én csak a kötelességemet teljesítettem. Annyi bizonyíték szólt
ellene, hogy nem is lett volna más választásom. Apád egy volt a sok ezerből, aki megfordult a
kezeim között. Az az igazság, hogy teljesen megfeledkeztem róla, amíg te fel nem bukkantál.
Dale ismét szünetet tartott, és Paulra vetette átható tekintetét.
- Én azért vagyok itt, hogy a közösség érdekei felett őrködjem. A társadalom két részre
oszlik: azokra, akik a törvény szerint cselekednek, és azokra, akik áthágják a törvényt. Nekem az a
feladatom, hogy üldözzem a törvényszegőket, és védelmezzem a bűnteleneket. Világos? Mert ha
igen, akkor szeretnék feltenni egy egyenes kérdést. - Szünetet tartott, és Paulnak szegezte a
vonalzót. - Te melyik oldalon állsz? Tedd fel magadnak ezt a kérdést, fiam! Hogyha szembeszegülsz
a törvénnyel és a renddel, komoly bajba fogsz keveredni. Nézd meg, már most hová jutottál! Úgy
találtak rád, hogy sötétedés után egy villa kertjében ólálkodtál a tulajdonos beleegyezése, sőt tudta
nélkül. Ha ez így megy tovább, legközelebb a házon belül kapunk el. Értsd meg, nincs
szándékomban vádat emelni. De nekünk az a szilárd alapelvünk, hogy a megelőzés jobb, mint-a
gyógyítás. Én most csak figyelmeztetlek, próbállak rávezetni a saját érdekedben, hogy hová visz a
viselkedésed.
Dale szünetet tartott, ezalatt Paul szótlanul, dermedten ült. Kezdetben az volt a szándéka,
hogy kiönti a szívét, megvilágítja a saját szempontjából; érvel, következtet, magyaráz. De valami
belső erő, valami titokzatos előrelátás visszatartotta.
- Nem az én dolgom, hogy tanácsot adjak neked. - Dale hangja kétségkívül őszintén
csengett, meggyőzően, ésszerűen beszélt. - De hidd el, a legjobb lenne, ha hazamennél Belfastba,
anyádhoz. Jó állás vár ott rád, s ahogy hallottam, egy rendes lány. Hagyd abba az élet fonákjának
- 37 -
kibogozását. Hallod, amit mondok? Nekem is vannak gyermekeim, ember vagyok én is. És nem
szeretném, ha bajba keverednél. Ez minden. Most szedheted a sátorfádat, és ha egy csöpp eszed
van, sosem jössz vissza.
Elbocsátó mozdulatot tett, szívélyesen inkább, mint parancsolón. Paul felállt, és egyetlen szó
nélkül elhagyta az irodát, végigment a folyosón és az őrizetes szobán anélkül, hogy valaki is
megállította volna, s végül kinn találta magát a hűvös esti levegőn. A rendőrfőkapitány szókimondó
őszintesége megingatta. A másik becsületességéhez, jószándékához nem férhetett kétség.
Zűrzavaros gondolatai közül mégiscsak a neheztelés kerekedett felül. Nem követett el semmi
rosszat, ebben a szabad országban senkinek sincs-joga hozzá, hogy előírja, mit tegyen; nem tudta és
nem is akarta alávetni magát Dale kívánságának. Éppen ellenkezőleg; a kívánság jellege s az azt
megelőző körülmények dacos ellenállást váltottak ki belőle. Már napok óta érlelődött benne a
gondolat, hogy erőteljesebb cselekvésre van szükség, s elhatározása most megerősödött.
Azonnali tanácsra volt szüksége, s a késői óra ellenére szinte kétségbeesetten töprengett.
- Beszélnem kell Swann-nal... mégpedig azonnal. Igaz, hogy ő óvatosságra intett... de hát
akkor még nem tudta, hogy mi fog történni. Ha itt ragadok Wortleyben, akkor mindenképpen, igen,
mindenképpen határozottabb lépésre kell szánnom magam. Végül is ő mondta, hogy csak a
legmagasabb szinten várhatok elégtételt.
Nagy léptekkel haladt a visszhangos utcákon, s hamarosan elérte a kórházat.
Ahogy azonban bemondta a nevet a bejáratnál, az idős portás, miután beszakadt körmét
végigfuttatta névjegyzéken, szemüvegén át ránézett, és szelíden megrázta a fejét.
- Swann... James Swann. Sajnálom, fiam. Már nincs rajta a listán. Ma délután négy órakor
békésen jobblétre szenderült.
Aznap késő éjjel, hosszas töprengés után Paul elhatározásra jutott. Írt egy levelet, és feladta
a Parlamentbe.

15. fejezet

Wortley városának liberális országgyűlési képviselője élvezte a választókerületébe tett rövid

kiruccanásait, különösen, így október táján, a fogolyszezon derekán. George Birley, a helyi
földbirtokos nemesség soraiból került ki, és sikeres londoni pályafutása - Lady Ursula Duncasterrel
kötött házassága révén bekerült az ország egyik legbefolyásosabb liberális politikus-famíliájába -
nem ölte ki belőle régi barátai és kedvenc sportága iránti vonzódását. Az ötvenes, pirospozsgás,
borotvált arcú férfi nagy népszerűségnek örvendett Wortleyben: szívélyes volt, nagyszerűen tudott
történeteket előadni, nagy szakértelemmel bírálta el a különböző dohányfajtákat, mindig
kifogástalanul öltözött - szabad idejét szívesen töltötte ruhaválogatással -, barátait sosem hagyta
cserben, minden helyi jótékonysági kezdeményezéshez csatlakozott - egyszóval mintapéldája volt
az érdemes helyi polgárnak, akit nem ront meg a siker.
Az igaz, hogy parlamenti pályafutása nem volt különösképpen fényes. Az üléseken jelen
volt, hűségesen szavazott, és részt vett az éves golfmérkőzésen az alsóház csapatában a felsőház
ellen. Minden közéleti személyiségnek vannak ellenségei. Így akadt, aki Birleyről is az állította,
hogy sem esze, sem műveltsége nem készítette fel magas állására, hogy egy cimbora nem feltétlenül
kiváló államférfi is egyben, hogy retteg arisztokrata feleségétől és az egész Duncaster-pereputtytól,
hogy az „édes öcsém, de jó, hogy látlak!” féle kedélyeskedéssel sznobizmusát leplezi csupán, és
hogy főrangú felesége és annak kormányszintű kapcsolatai nélkül George bizony nem maradt volna
meg ilyen hosszú ideig képviselői székében.
Aznap reggel Birley kitűnő hangulatban volt. Kényelmesen utazott Wortleybe a hajnali
expresszvonaton, most pedig a Quennas-szállodában, megszokott lakosztályában fogyasztotta éppen
a reggelijét. A szalonnás tojást roston sült vesével és báránybordával már bekebelezte, most a
lekváros pirítósnál és a harmadik csésze kávénál tartott. Közben a Kurírt lapozgatta; ma reggel még
az újság is csupa kellemes hírrel szolgált: pártja jól szerepelt a cotswoldi előválasztásokon, nem
fenyegetett sztrájk, a tőzsdeárfolyamok pedig még mindig emelkedtek. Éjszaka talajmenti fagy volt,
most pedig már kisütött a nap. Tíz perc múlva előáll a kocsi, egy órán belül pedig ismét megcsapja
orrát a termékeny föld gazdag illata, melyet gyermekkorától fogva oly jól ismert és szeretett. Három
másik jó cimborájával együtt járja majd a vidéket; jó lövők azok is, bár talán nem bánnak olyan
- 38 -
ügyesen a puskával, mint ő. Volt egy új spánielje is; most kezdte betörni, remélte, jó vadászkutya
válik majd belőle.
Belépett egy idősebb, pofaszakállas pincér, rendkívül illedelmes és tisztelettudó férfiú.
George szerette a szálloda hangulatát; itt minden a régi jó hagyományok szellemében történt,
nyoma sem volt a modern hóbortnak, amit annyira utált.
- Egy fiatalember keresi az urat.
Birley bosszúsan nézett fel az újságból.
- Nem tudom fogadni! Tíz percen belül indulok.
- Azt mondja, hogy be van jelentve, uram. Ezt a levelet adta át nekem.
Birley átvette a levelet, melyet a pincér tapintatosan oda nyújtott neki - a saját levelét, az
alsóház levélpapírján. Bosszúsága nőttön-nőtt. Micsoda ostobaság! Jó néhány napja jelölte meg ezt
az időpontot, válaszul egy meglehetősen homályosan megfogalmazott meghallgatást kérő levélre,
majd megfeledkezett az egészről. De hát mit lehet tenni, ha az ember azzal büszkélkedik, hogy
sosem másítja meg az adott szavát!
- Rendben van - mondta. - Vezesse fel!
Egy perc múlva Paul belépett a szobába. Birley, aki éppen rágyújtott egy vagyont érő
szivarra, barátságosan kezet rázott vele, s intett, hogy foglaljon helyet az asztalnál.
- Na végre! - kiáltott vidáman a füstfelhőből. - Már alig vártam a találkozást! Kér egy kávét?
- Nem, köszönöm. - Paul sápadt volt, de határozott arckifejezése és egyenes tartása igen jó
benyomást tett Birley-re, aki mindig szívesen pártfogolta a tisztelettudó, szépreményű ifjakat.
- Térjünk talán a tárgyra, fiatalember. - Birley szokásához híven barátságos, kedélyeskedő
hangnemet ütött meg. - Az az igazság, hogy sürget az idő. Egy fontos megbeszélésre vagyok
hivatalos a városon kívül. Az esti expresszel pedig megyek vissza Londonba.
- Gondoltam, hogy nem lesz sok ideje, uram. - Paul ideges mozdulattal előhúzott egy
papírlapot a belső zsebéből. - Úgyhogy megpróbáltam írásban felvázolni az ügy főbb pontjait.
- Nagyszerű, nagyszerű! - helyeselt Birley minden lelkesedés nélkül, s közben védekezőn
felemelte a kezét. Rendkívül utált gépelt összefoglalókat olvasni... mi az ördögnek tartja akkor a két
titkárt a Házban? - Mondja el néhány szóban, hogy miről is van szó!
Paul megnedvesítette az ajkát, és vett egy mély lélegzetet.
- Az apám tizenöt éve ül börtönben egy olyan bűntényért, melyet nem ő követett el.
Birleynek leesett az álla; kimeredt szemekkel bámult Paulra, mintha hirtelen valami undorító
dolog jelent volna meg a szeme előtt. Paul azonban nem hagyott rá időt, hogy szóhoz jusson;
egyenletes tempóban adta elő a mondókáját.
Először úgy tűnt, hogy Birley közbe akar vágni. Mégsem tette, bár arckifejezése egyre
savanyúbb lett, és többször is szemrehányó pillantásokat vetett Paulra. De odafigyelt. Még a
szivarja is kialudt közben.
Az előadás pontosan hét percig tartott, s mikor véget ért, Birley úgy ült ott, mint akit galádul
tőrbe csaltak. Megköszörülte a torkát.
- Nem tudom elképzelni, hogy ez igaz lehet. Szerintem képzelődés az egész. De még ha
lenne is benne valami... ez egy ezeréves história!
- De nem annak, aki Stoneheath-ben senyved! Ő ennek a históriának minden pillanatát átéli.
Birley tiltakozó mozdulatot tett.
- Ezt nem fogadhatom el. És nem hiszek abban, hogy fel kell kavarni, ami egyszer már
leülepedett. Bárhogy is van, nekem semmi közöm hozzá.
- Ön Wortley országgyűlési képviselője, uram!
- Az igaz, hogy az ördög vinné el! De nem Stoneheath-é! Én tisztességes embereket
képviselek, nem pedig fegyenceket!
Fölállt és föl-alá járkált a szobában, dühöngve, hogy így elrontották a szépen induló napot.
Miért is fogadta ezt a bolond fiút? Nem bolygathat fel egy ilyen darázsfészket!
Minden épelméjű ember távol tartaná magát az ügytől. De ahogy Paulra nézett, aki teljes
csendben ült az asztalnál, elfogta valami kellemetlen érzés. Idegesen az órájára pillantott, majd
elhatározta, hogy elhalasztja a döntést.
- Rendben van. Adja ide azt a nyavalyás gépelményt! Majd valamikor átolvasom napközben.
Jöjjön vissza ma este hét körül.
- 39 -
 Paul átadta a gépelt papírt, röviden köszönetet mondott, majd felállt, és csendben kiment a
szobából. Odakint mélyen beszívta a tiszta reggeli levegőt. Ha rá tudná venni a képviselőt, hogy
lépéseket tegyen a Parlamentben, a kormányzat kútfőjénél, akkor bizonyos, hogy újra előveszik az
ügyet. Miközben a Bonanza felé sietett, reménykedett, hogy kedvező benyomást keltett Birleyben.
A nap csigalassúsággal telt. Paul tudta, hogy Birley most dönti el a sorsát, és aggodalmasan
tekintgetett a faliórára. Harris, az üzletvezető többször odajött, és figyelte, mint aki reménykedik,
hogy mulasztáson kapja. Végül is elkövetkezett a várva-várt óra. Zárás előtt Paul bement a
mosdóba, hideg vizet engedett a fejére, és felfrissítette magát. Negyed nyolckor ott volt a
szállodánál, és rövid várakozás után felvezették.
Most azonban, amikor belépett, Birley modorában nyoma sem volt a kedvességnek. Wortley
képviselője háttal állt a kandallónak, bőröndje útra készen pihent mellette, nehéz útikabátja az
asztalon hevert. Köszönés gyanánt alig észrevehetően bólintott, majd hosszasan és barátságtalanul
vizsgálgatta a fiatalembert. Végül megszólalt:
- Elolvastam az irományát, az utolsó szóig. Azt olvastam odafelé a kocsiban, aztán
visszafelé még egyszer átfutottam. Meg kell mondjam, ügyesen összeszedte! De minden ügynek két
oldala van. És maga csak az egyiket világította meg.
- Csak az egyik lehet igaz! - vágott közbe Paul gyorsan. Birley bosszúsan megrázta a fejét.
- Ilyesmi nálunk nem fordulhat elő. Külföldön talán, valahol az isten háta mögött... de nem
nálunk! Hát nem a világ legfejlettebb jogrendje a miénk? Élen járunk ebben is, mint minden
másban. Lehet igazságosabb eljárást elképzelni, mint az esküdtszéki tárgyalás? Hiszen ez a rendszer
érvényben van már több mint hétszáz éve!
- Az utóbbi érv inkább ellene szól, mint mellette - válaszolt Paul halkan. - Sokat
gondolkodtam én ezen, uram. Az én helyzetemben ez természetes. Nem gondolja, hogy az
esküdtszék néha ostoba, tudatlan, előítéletekkel megmételyezett személyekből áll össze, akik nem
értik a bírósági szakzsargont, járatlanok a pszichológiában, s könnyen meginognak véleményükben
a közvetett bizonyítékok s egy agyafúrt ügyész érzelmeket pengető szólamainak hatására?
- Te jó ég! - kiáltotta Birley. - Ha ez így megy tovább, mindjárt a bíróság elnökét fogja sárba
rángatni!
A szenvedélyes felháborodás, mely napok óta érlelődött Paul lelkében, válaszra késztette:
- Az az ember, akinek karrierje függ attól, hogy sikerül-e halálra ítéltetnie a vádlottat,
véleményem szerint épp olyan kevéssé érdemel tiszteletet, mint a közönséges hóhér.
- Elfelejti, hogy a közönséges hóhérra szükségünk van!
- Miért?
- Ördög és pokol! - tört ki Birley. - Természetesen azért, hogy felakassza a gyilkosokat!
- Mindenképpen fel kell akasztani őket?
- Természetesen! Védelmeznünk kell a közösséget. Bármilyen gazember átvágná az ember
torkát pár fillérért egy sötét éjszakán, ha nem rettegne a kötéltől.
- A statisztika azt mutatja, hogy azokban az országokban, ahol eltörölték a halálbüntetést,
nem emelkedett a bűntények száma.
- Nem hiszem el! Az akasztás a legjobb óvintézkedés. És ez emberséges halál, nem úgy,
mint a quillotine vagy a villamosszék. A legnagyobb ostobaság lenne eltörölni.
Paulon úrrá lettek az érzelmei, már nem gondolt az óvatosságra.
- Pontosan így érvelt Lord Ellenborough, Anglia Legfelsőbb Bíróságának elnöke nem olyan
régen, amikor Samuel Romilly azt próbálta elérni, hogy ne büntessék halállal az öt shillinget
meghaladó lopásokat.
A vér Birley fejébe szaladt. Kitört belőle:
- Maga szerencsétlen fiatal hülye! Ezt nem tudja rámfogni! Én liberális vagyok! Az
emberséges bánásmód híve! s emberséges a mi rendszerünk is. Nem az a célunk, hogy embereket
felakasszunk! Istenem, ezt tudnia kellene a saját tapasztalatából! Mindenki részesülhet
kegyelemben!
- Az Ön jogrendje, a legfejlettebb a világon, először bűnösnek talál valakit gyilkosság
büntettében, és kötél általi halálra ítéli, azután kételkedni kezd saját igazában, visszakozik, és a
börtön poklára küldi az elítéltet élete hátralévő részére. Ezt nevezzük könyörületességnek?
Emberségnek? Igazságnak? - Paul felemelkedett; arca elfehéredett, szeme égett. - Ez történt az én
- 40 -
apámmal. Stoneheath-be juttatta az igazságszolgáltatás, amely közvetett bizonyítékokra és
megbízhatatlan tanúk vallomására alapozza a vádat, amely megengedi, hogy az ügyész
zsonglőrködjék a tényekkel, olyan szakértőkre hivatkozzék, akik az állam fizetett fejbólintójánosai,
s a vádat olyan büntetőtanáccsal képviselteti, amely ahelyett, hogy az igazság védelmét tekintené
legfőbb céljának, nem riad vissza semmilyen eszköztől, csak hogy felakasztathassa a vádlottat.
Pault elragadta a lendület; Birleyről tudomást sem véve, fojtott hangon folytatta:
- A bűnözés valamely ország társadalmi berendezkedéséből fakad. Azok, akik e társadalmi
rendszert létrehozzák, gyakran méltóbbak az ítéletre, mint az úgynevezett bűnözők. A
társadalomnak nem szabadna ugyanazon elvek alapján ítélkeznie, melyek száz évvel ezelőtt még
lehetővé tették, hogy felakasszanak egy éhező gyereket, ha elemelt egy kiló kenyeret. De ha a
„szemet szemért, fogat fogért” elvet követjük, akkor legalább bizonyos hatékonyságot elvárhatnánk
az igazságszolgáltatástól. Ehelyett mit kapunk? S elsősorban a főbenjáró esetekben? Olyan elavult
módszereket, mint az akasztófa, ahol az imádság paródiája után végrehajtják a bosszúállás végső
aktusát. - Paul lélegzetvételnyi szünet nélkül folytatta: - Megérett az idő egy új, igazságosabb
rendszerre, de Önök azt akarják, hogy soha semmi se változzék meg, hogy minden pontosan
ugyanúgy maradjon, mint a „régi szép időkben”. Lehet, hogy szeretnének még messzebbre
visszalépni a múltba, a feudalizmusba, amikor egyébként megkezdték az esküdtszéki tárgyalásokat.
Nos, Önnek joga van a véleményéhez. De Ön egyúttal a köz képviselője is - többek között az én
képviselőm a Parlamentben. Még ha nem is hiszi el, amit a beadványomban leírtam, kötelessége
gondoskodni arról, hogy megfelelő fórum elé kerüljön. Ha nem teszi meg, kiállok a térre én magam,
s onnan fogom szétkürtölni panaszomat a világnak.
Paul ekkor döbbent rá, hogy mit is mondott, és elakadt. Lába elgyöngült, leült és kezével
eltakarta a szemét. A beálló huzamosabb csöndben nem mert Birleyre nézni. Úgy érezte, hogy
minden esélyét eljátszotta a sikerre.
De tévedett. Birley sohasem indult meg a szolgai esdeklésre, de őszintén becsülte, ha valaki
megmondta a véleményét. Csodálta a bátorságot, és általában megkedvelte azokat, akik az ő
kifejezésével élve „nem ijedtek be tőle”. Meg úgy is érezte, lehet, hogy van valami igazság ebben a
furcsa, kellemetlen ügyben. Ezen felül Paul az elevenébe vágott, amikor kétségbe vonta, hogy
hűségesen teljesíti a kötelességét. Birley tudatában volt annak, hogy az évek múlásával egyre
inkább elkényelmesedett, s engedelmesen követte azt az életmódot, melyet ellentmondást nem
ismerő felesége írt elő a számára. Az utóbbi időben bizony néhányszor visszariadt a hivatalával járó
kellemetlenebb feladatoktól.
Tett néhány lépést a szőnyegen, hogy lehiggadjon. Aztán megszólalt:
- Maguk, fiatalok, azt gondolják, hogy magukon kívül nincs tisztességes ember a Földön. Ez
a maguk hibája. Senki másban nem hajlandók észrevenni a jót. Nem állítanám magamról, hogy
angyal lennék. De annak ellenére, hagy maga micsoda jelzőkkel illetett, azért én is képviselek
valamit. Például a tisztességes játszmát. A maga ügye egyáltalán nem tetszik nekem. De ez nem
jelenti azt, hogy emiatt visszariadok tőle. Nyilvánosságra fogom hozni, és felvetem az alsóházban.
Istenemre mondom, és erre ünnepélyesen megesküszöm Önnek, hogy egyenesen a
belügyminiszterhez fogok fordulni vele!
Paul felemelte a tekintetét. Ez a kijelentés olyan váratlanul érte, győzelme olyan
lélegzetelállító volt, hogy úgy érezte, körbefordul vele a szoba.
Megpróbált köszönetet dadogni, de ajkai nem engedelmeskedtek, s a szoba egyre
gyorsabban pörgött körülötte.
- Az ég szerelmére! - Birley gyorsan előcibált a zsebéből egy nagyobbfajta útiflaskát,
hozzáhajolt, és Paul fogai közé erőltetett némi italt. - Úgy! Mindjárt jobban lesz! Hajtsa le a fejét!
Bátorítóan figyelte Pault, amíg visszatért arcába az élet, s közben többször gyors
egymásutánban jókat húzott az üvegből, Paul reakciója elűzte rossz érzésének utolsó maradványát
is; megnyugodhatott saját felsőbbrendűségének jóleső tudatában. Később majd, amikor már
tisztázták ezt a sok butaságot az igazságtalan ítéletről, milyen élvezetes lesz mindezt elmesélni a
klubban! - „és akkor a lábaimhoz rogyott a balga ifjú” - hallotta a saját hangját.
De az idő közben eltelt.
- Jobban van? Nyolckor indul a vonatom!

- 41 -
 Paul a lábára állt, vakon elfogadta Birley felé nyújtott kezét, s néhány perc múlva kint volt
az utcán; szíve dalolt örömében.

16. fejezet

Másnap Paul előfizette a sarki újságosnál a wortley-i Kurir című napilapot. Az újság nap
mint nap részletesen beszámolt róla, hogy mi történt előző nap az alsóházban. S bár tudta, hogy
nem várhat azonnali eredményt - a parlamenti sürgésforgásban Birleynek ki kell várnia a megfelelő
pillanatot - mégis mohón vetette rá magát a hírékre azonmód, ahogy hazaért a munkából.
A remény felvillanyozta, megpróbált hát jó képet vágni jelenlegi körülményeihez. A
szálláshelyén barátkozni kezdett az egyetlen korban hozzá illő lakóval: James Crocket
segédkönyvelővel. Crocket nyugodalmas, megállapodott típus volt, olyan pontos a szokásaiban,
mint az óramű, a keménygallér és a csokornyakkendő híve; óvatosan viszonozta Paul közeledését,
de egy szombat reggel aztán, ahogy egyszerre léptek ki a szobájukból, tárcájából tétovázva
előhúzott két jegyet.
- Lenne kedve elmenni? Apámtól kaptam. Ő tagja a társaságnak.
Paul szemügyre vette a jegyeket.
- Magának nem kell?
- A barátnőm nem érzi jól magát - válaszolta Crocket -, úgyhogy sajnos nem tudunk
elmenni. Nagyon szép! A nagyközönséget nem engedik be vasárnaponként, csak a tagokat és a
meghívottakat.
Paul nem akarta megsérteni Crockettet, így hát köszönettel elfogadta a jegyeket, és elsietett
az üzlet irányába. Most, hogy a hangulata megjavult, a zongorázás sem untatta annyira. Néha Lena
Anderson felé szállt a pillantása; megpróbált áttörni a lány tartózkodásán. Ez semmiképpen sem
volt könnyű - az utóbbi időben, azután, hogy egy kicsit felszabadultabban beszélgetett vele, Lena
ismét hallgatagabbá vált, arcán néha átsuhant valami kérdő, makacs, fájdalmas kifejezés. Pault
bántotta, hogy a lány visszautasítja a felkínált barátságot, s egyszer ebédidőben - szombati nap volt
éppen - váratlan elhatározásra jutott.
- Lena - kiáltott fel, szándékoltan könnyed hangnemben - lenne kedve eljönni velem egy
rövid kirándulásra holnap délután?
Mivel a lány nem felelt, folytatta:
- Az egyik pali a szállásomon adott két belépőt a Botanikus-kertbe. Nem lesz észbontóan
érdekes, de azért mégis egy kis kikapcsolódás!
Lena arckifejezése észrevehetően megváltozott, s egy pillanatra halálos csendben állt.
- Mi a baj? - Paul nem tudta mire vélni a dolgot, s megkísérelte tréfával elütni zavarát: - Fél,
hogy megharapják az orchideák?
Lena egy picit elmosolyodott. De tekintetének merevsége nem enyhült, és szemében még
egyre ott ült a félelem, a rettegés a világtól és az emberektől.
- Igazán nagyon kedves magától - mondta félrefordított fejjel. - Ritkán járok el...
Paul nem értette, hogy a lány miért reagál ilyen zavartan egy baráti meghívásra. Az üzlet
közben kezdett ismét megtelni.
- Gondolja meg – mondta, és visszaforgatta a zongoraszéket a billentyűkhöz. - Ha van kedve
jönni, szóljon.
Lena lassan lépegetett vissza a pulthoz; furcsa módon fel volt zaklatva. Az utóbbi hat
hónapban, azóta, hogy Wortleybe jött, egyetlen férfi közeledését sem fogadta vagy bátorította.
Persze voltak nehézségek, sőt, kellemetlenségek is. Harris például eleinte nem hagyta békén,
amikor a Bonanzába jött, de elutasító merevségével lassan sikerült megszabadulnia tőle. Esténként
pedig gyakran megesett, hogy valaki követte az utcán, amint hazafelé tartott, mint valami fiatal
istennő ilyenkor rettegése újraéledt, s merev arccal, fagyos tekintettel sietett tovább. De ez ma
valami egész más volt, s talán éppen azért veszélyesebb. Hát nem tűzött maga elé szigorú
szabályokat, nem fogadta meg, hogy kordában tartja érzelmeit?
Ahogy azonban telt a délután, meggyőzte magát, hogy semmilyen baj nem származhat
abból, ha elfogadja Paul meghívását. A fiúnak láthatólag nem jelentett a dolog semmit - nyílt és
barátságos volt vele, de semmi több. Egyszer sem nézett rá úgy, nem érintette meg a kezét.
- 42 -
Szükségtelen volt, hogy túlzásba vigye a fogadalmat, amit rendkívül nehéz körülmények között,
nagy lelki gyötrelmek közepette tett. Amikor a forgalom csitult egy kicsit, az első adandó
alkalommal átment Paulhoz, és azt mondta, örömmel elfogadja a meghívását, ha a fiú hajlandó érte
jönni délután két órára.
Így a következő nap ebéd után, ragyogó, napos időben Paul a Ware Place-en találta magát. A
csendes, nyugodt utca közel volt az üzlethez. A magas, kormos épületek közül jó néhányat festett
virágtartók díszítették, s ez a vidám színfolt felélénkítette a régimódi utcát. Ahogy elérte a 61.
számot, megnyílt az ajtó, Lena sötét ünneplő kabátjában és kalapjában végigjött a zöld korlát
mentén, és kilépett az utcára. A bejáratnál az az idősebb asszony állt, akit egyszer este az üzlet előtt
látott, s aki most percnyi habozás után láthatólag úgy döntött, hogy lejön, és bemutatkozik Paulnak.
- Mrs. Hanley vagyok. - Mosolyogva kinyújtotta reumától elformátlanodott kezét. – Lena
mesélt magáról.
Ötven körül járhatott, ősz hajú, közepesnél alacsonyabb termetű asszony volt; a reuma úgy
meggörnyesztette, hogy hátra kellet hajtania a fejét, hogy Paulra nézhessen. Merev mozgása
ellenére fürgének és vidámnak látszott; fénylő tekintetű, madárszerű szemei csak fokozták ezt a
hatást.
- Azt hallottam, maga igen jó muzsikus - jegyezte meg, s ragyogó szemei még mindig Paul
arcát fürkészték.
Paul felnevetett.
- Egy kicsit püfölöm a zongorát, ennyi az egész. Én is csak annyira vagyok zenész, mint a
kíntornás, aki a verklit nyekergeti.
- Akárhogy is van, nagyon örülök, hogy elviszi Lenát. Úgyse megy soha sehová. Nem
akarom feltartani magukat, csak üdvözölni akartam. - Úgy tűnt, hogy Mrs. Hanley meg van
elégedve, elfordította Paulról a tekintetét, és gyengéden, bátorítóan rámosolygott Lenára. - Érezzék
jól magukat!
Visszabicegett a házhoz, és a rácsba kapaszkodva felment a lépcsőn.
Amikor az ajtó becsukódott mögötte, Paul és Lena útnak indultak. Piros villamossal utaztak
végig a Ware utcán, ahol most ünnepi csend honolt, át a Leonard téren, aztán végig a Garland út
elővárosi eleganciáján, ahol a nyírott sövények mögött piros téglás villák húzódtak. A Botanikus-
kert ennek a kerületnek a szélén terült el; a végállomáson leszálltak, és beléptek a nagy, díszes
kapun.
- Láttam már rosszabbat is. - Paul Lénára mosolygott, ahogy szemügyre vette a szépen
gondozott pázsitot, a formás gesztenyefákkal szegélyezett sétányt, amely a távolabbi tóhoz vezetett,
és a tágas kertben elszórt díszes külsejű üvegházakat. - A szabadban már nem lesz sok látnivaló
ebben az évszakban, de azért sétáljunk körbe, mielőtt bemegyünk az üvegházakba. Meg kell
mondjam, Lena, hogy ma rendkívül csinos!
A lány nem tett megjegyzést a könnyed bókra, ami egyébként teljesen igaz volt. Paulnak
azonnal feltűnt, amikor meglátta a lányt, és észre kellett vennie az emberek érdeklődő pillantását is,
amint a tó felé sétáltak. Még sosem látta Lenát más öltözetben, mint az egyenruhájában és viseltes
hétköznapi kabátjában, s valahogy sosem tűnt fel vele született kecsessége és átütő egyénisége. Ma
mintha kicserélték volna - különlegesen szép volt meleg arcszínével, dús, mézesszőke hajával, bájos
alakjával és könnyed mozgásával. Szeme, melyet még sosem látott természetes fényben, sötét,
dióbarna volt. Legjobban azonban az tűnt fel a fiúnak, hogy mennyire nincs tudatában saját
szépségének; természetes viselkedése meghatotta, s ugyanakkor tiszteletet ébresztett benne. Pault
hirtelen elfogta a kíváncsiság, szeretett volna többet megtudni a lányról.
- Meséljen valamit magáról, Lena... a családjáról... az otthonáról.
Percnyi csend után Lena, miközben a csupasz, magas fák között a tó ezüstösen csillogó
tükrét nézte, néhány rövid mondatban előadta, hogy a keleti parton született egy Sleescale nevű
halászfaluban - valószínű, hogy svéd ősei már jó néhány évvel azelőtt megtelepedtek ott. Lena
hétéves volt, amikor anyja meghalt. Apja egy heringhalászhajó résztulajdonosa volt, s így kijutott
nekik egy letűnőben lévő mesterség minden gondjából-bajából. Évről-évre kevesebb lett a fogás, a
hajók időnként csaknem üresen tértek vissza. Ha nem lett volna egy kis földjük, ahol termelni
tudtak, bizony éheztek volna, de végül már ez a kis köves talajú, Északi-tengerre néző birtok sem
volt képes összetartani a családot. Apjuk halála után Lena két bátyja elhajózott Kanadába, hogy a
- 43 -
manitobai gabonaföldeken próbáljanak szerencsét, s azóta már sikerült ott venniük egy szép földet.
Mielőtt elindultak, Lena jó állást szerzett magának, így miatta nem kellett aggódniuk. Tizennyolc
éves korában Astburybe, a Wortleytól vagy harminc kilométerre keletre fekvő fürdővárosba jött,
ahol a County Arms-szálloda recepcióján kapott állást.
Mikor befejezte a történetet, csend lett.
- Szóval maga maradt egyedül a családból?
A lány igent intett a fejével.
- Nem érezte jól magát Astburyban?
- De, nagyon is.
- Mégis eljött?
- Igen.
Most már kényszeredettebb lett a szünet. Paul érezte, hogy a lány sokkal többet tudna
mesélni, de nem akar.
- Utána költözött Mrs. Hanlyehez?
- Igen. - Megfordult, és egyenesen a fiú arcába nézett, nagy szemeiben szokatlan
melegséggel. - Nem tudom elmondani, mennyire jó volt hozzám!
- Szokott bérbeadni szobákat?
- Nem nagyon. De nekem kiadta a két legfelső szobát. A férje sokat van távol - főmérnök
egy olajtankhajón.
Szokatlan volt, hogy valaki feladjon egy ígéretes szállodai karriert a jelenlegi állásért egy
olcsó étkezdében. Pedig Lena éppen ezt tette, s mivel nyílt, őszinte tekintete ellenére modora ismét
visszahúzódóvá vált, Paul elejtette a témát. Visszafordult, és az üvegházak felé vezette a lányt, ahol
a vastag csövek fölött emeletszám pompáztak az egzotikus virágok a meleg, nedves levegőben.
Ahogy körbesétáltak a gyönyörű kiállításon, Pault, aki csupán futó érdeklődéssel szemlélte a
növényeket, meglepte társnője reakciója. Végre eltűnt róla a szomorúság, ami állandóan
körüllebegte. Beszélni kezdett, élénken és annyi lelki finomsággal, amit Paul nem várt volna tőle.
Rengeteg olyasmit észrevett, ami a fiú figyelmét elkerülte; természetes esze pótolta a tanulságot.
Szívből, minden mesterkéltség nélkül lelkesedett. Megálltak egy fiatal narancsfa előtt, amely
egyszerre hozott virágot és gyümölcsöt. Lena szótlanul, leplezetlen vágyakozással és csodálattal
nézte, mint akit megbabonáz ennyi illat és szépség. Úgy tűnt, hogy nem tud megválni a gyönyörű
fától. Paul látta, ahogy szempilláin összegyűlik két könnycsepp, mint két gyöngyszem. Váratlanul ő
is megrendülést érzett és elcsendesedett.
Az étteremként szolgáló japán pagodában teáztak. Huzatos kis hely volt, bambusznádak
díszítették; gyenge, langyos teát szolgáltak fel, s a sütemény inkább madáreleségnek lett volna való,
a verebek várakozásteljesen ugráltak a lábuknál, morzsára várva. Újonnan formálódott barátságuk
azonban megoldotta a nyelvüket, az étel hiányosságait észre sem vették. Lena jó társ volt,
figyelmesen, érdeklődve hallgatta Pault, s helyénvaló megjegyzései mutatták, hogy meg is értette,
amit mond.
- Sosem kérdezte, hogy miért vagyok a Bonanzánál. - Paul szünetet tartott, majd váratlanul
megkérdezte: - Talán úgy gondolja, hogy nekem való ez a hely?
- Nem - felelte Lena lesütött szemmel, majd hozzátette - Gondolom, megvan az oka, hogy
ott dolgozik.
- Ahogy mondja.
Lena nézte a tekintetét.
- Van talán valami baj?
Paul bólintott.
- Remélem, minden rendbe jön majd - felelte a lány halk hangon.
Az egyszerű szavak meghatották Pault. A lány szabályos, szomorú arcéle fiatal Madonnára
emlékeztetett, szempillái finom árnyékot vetettek arcára az alkony utolsó sugarában.
Nemsokára elhagyták a Botanikus-kertet, és megindultak visszafelé a Ware Place-re. Lena
arckifejezése elgondolkodóbbá vált, láthatólag viaskodott magában valamin. Egyszer-kétszer Paul
felé pillantott, mint aki szólni akar. De a szavak nem hagyták el az ajkát.
Paul nem beszélt; érezte, hogy vissza kell térjenek a válóság talajára. Mrs. Hanley háza előtt
megállt, és kinyújtotta a kezét.
- 44 -
 - Csodálatos délután volt - mondta a lány lassan. - Nagyon élveztem. Köszönöm, hogy elvitt.
A beállott szünetben a lány határozatlan pillantást vetett az ablakokra. Paul azon tűnődött,
vajon behívja-e. Nem tette. A csend már kezdett nyomasztóvá válni, de Lena még mindig habozott,
szemei kutatóan fürkészték a fiú arcát, lélegzete felgyorsult, mintha nem tudná többé magába
fojtani a mondanivalóját.
- Paul... - Ez volt az első alkalom, hogy a keresztnevén szólította.
- Igen?
Lena ránézett, aztán elfordította a tekintetét, arcán fizikai fájdalom tükröződött.
- Nem számít, nem érdekes.
Bármit is akart közölni, egyszerűen nem volt képes rászánni magát, hogy kimondja. Ehelyett
sietősen csak annyit mormolt:
- Jó éjszakát!
Majd megfordult, s a rács mentén gyorsan felsietett a házba.
Paul az ajtó becsapódását követően ott időzött még egy pár percet; rosszkedvűen és
értetlenül álldogált, megzavarta, hogy a délután ilyen csalódást keltő módon végződött. Végül is
elindult, és visszaballagott a csöndes vasárnapi utcákon.
Másnap este a munkából hazaérve az asztalán már ott várta a Vasárnapi Kurír, s miután
begyújtotta a gázt és kezet mosott, a szokásos várakozással kezdte el lapozgatni.
Először azt hitte, hogy megint hiába várt. De azután az utolsó hasáb alján a szeme megakadt
a keresett néven. Boldog izgalommal kezdte olvasni, aztán ahogy továbbhaladt, szeme elködösült,
olyan nehéz lett a szíve, mint az ólom. A cikk egészen rövid volt.

Az alsóházban George Birley (liberális képviselő, Wortley) indítványára napirendre tűzték

Rees Mathry ügyét, aki életfogytiglani büntetését tölti a Stoneheath-fegyházban. Mr. Birley
felvetette a kérdést, hogy az általa beterjesztett új bizonyítékok nem teszik-e indokolttá az ügy
újratárgyalását, illetőleg arra való tekintettel, hogy az elítélt büntetéséből tizenöt évet már letöltött,
nem lenne-e helyénvaló a szabadon bocsátása?
Sir Walter Hamilton (belügyminiszter) mindkét kérdésre elutasító választ adott. Először is, a
tisztelt képviselő úr beadványának gondos áttanulmányozása után semmilyen okot nem látott arra,
hogy beleavatkozzék az igazságszolgáltatás szokott menetébe. Másodsorban pedig Mathry olyan
rossz magaviseletet tanúsított a börtönben, annyi kirívó fegyelemsértés volt a rovásán, hogy ezzel
minden jogát eljátszotta hátralévő büntetésének elengedésére. Az ügyet véglegesen és teljesen
lezártnak kell tekinteni.

Paul az asztalra tette az újságot. Nem nézett fel, ahogy Mrs. Coppin bejött a szobába,
gyorsan rápillantott, majd letett az asztalára egy expresszlevelet, amely éppen akkor érkezett.
Paul kinyitotta a levelet, és figyelmesen végigolvasta. George Birleytől származott:
megerősítette és részletesen kifejtette mindazt, amit a Kurírból már tudott. Birley megtartotta a
szavát: mindent megtett, ami erejéből telt, de teljes elutasításba ütközött. Bármilyen további lépés,
írta, teljesen haszontalan lenne. Próbálta enyhíteni a csapást, amennyire csak tudta, bíztatta fiatal
barátját, hogy verje ki a fejéből az egész szomorú históriát egyszer s mindenkorra. Szép levél volt,
jó szándékú és kétségtelenül kedves. Mikor elolvasta, Paul úgy érezte, megszakad a szíve.

17. fejezet

Másnap reggel, egy álmatlan éjszaka után Paul gépiesen felhajtott egy csésze kávét, majd a
latyakos utcákon átvágva elgyalogolt a Bonanzába, ott leült a zongorához, és nekikeseredve verni
kezdte az olcsó nótákat. A rossz idő miatt az üzletben egész nap világító éles fény elvakította, de
nem annyira, hogy ne vegye észre a zongorán a csokor sárga gólyahírt egy kis kerámiavázában -
nyilvánvalóan Lena hozta és tette oda a csokrocskát.
Paul keserű csalódásában nem tette szóvá a kirándulásukra való szerény emlékeztetőt; nem
tudta, hogy Lena mennyit viaskodott magával, amíg rászánta magát a gesztusra. De amikor a lány
áthozta az ebédjét, pár szóval köszönetet motyogott.

- 45 -
 Paul modora megijesztette a lányt; egy percnyi habozás után rákényszerítette magát, hogy a
fiú szemébe nézzen.
- Valami kellemetlenség történt?
- Igen - felelte Paul feszült hangon. - Mindennek vége.
Mielőtt Lena tovább kérdezősködhetett volna, visszahívták az étkezőbe. Ahogy visszaindult,
Paul észrevette, hogy Harris a szeme csücskéből figyeli őket, miközben egy lúdtoll fogpiszkálóval
játszik. Az üzletvezető hamarosan odalépett hozzá, arcán rosszindulat és káröröm keveredett.
Társalgó hangnemben kezdte:
- Hallom, hogy maga meg a barátnője kirándultak egyet.
- Kirándultunk? - Paul összehúzta a szemöldökét.
- Bizony! A lányok elújságolták, hogy együtt voltak. Meg kell mondjam, hogy
meglepődtem, amikor meghallottam. - Harris arca megvető mosolyra húzódott. Áthajolt a zongorán.
- Azt hittem, hogy figyelmeztettem magát Andersont illetőleg. Nem tudja, amit mi mind tudunk?
Paul nem felelt.
- Nem tudja, hogy volt egy gyereke? Persze nem volt férjnél. Süketnémán született a kis
fattyú, ha igaz, és belehalt valami rohamba. Romantikus, mi? Miért nem kérdez rá, ha legközelebb
együtt vannak? Talán elmeséli a zaftosabb részleteket, amíg egymás kezét fogják.
A beálló csendben Harris arcán egyre szélesedett a kárörvendő vigyor; jelentőségteljesen
bólintott, és szájában a fogpiszkálóval odébbsétált.
Paul teljesen csendben maradt, szemét az elvonuló üzletvezető hátára szegezte. Istenem,
micsoda gusztustalan, nyálas féreg! Hát ez volt az oka Lena vissza-visszatérő szomorúságának!
Szegény lány! Nem hitte volna róla. Szívét eltöltötte a szánalom, de szánakozásába furcsa módon
valami hidegség keveredett, és elfojtotta azt a lángocskát, amely korábban fellobbant. Puritán lelke
a belenevelt prüdéria hatására felháborodott a hallottakon. Akarata ellenére úgy érezte, hogy
szerény viselkedésével, szűzies derűjével a lány félrevezette őt. A legdurvább becsapásnak számít,
hogy elhallgatta előle a történteket! Paul elfordította a fejét, szándékosan kerülte Lena pillantását.
Úristen, hát mennyi nyomorúság éri még ezen a szörnyű napon?
Délután, ahogy a legújabb tangót verte a zongorán, hullámokban öntötte el a keserűség.
Szegény Swann-nak igaza volt - hiábavaló dolog hivatalos helyről segítséget várni; magának kell
véghezvinnie mindent, egyedül. És bármi történjék is, véghezviszi! Paul elszántan összeszorította az
ajkát. Nem szenvedett vereséget! Az igazi küzdelem csak most kezdődik. Bármilyen kockázatos is,
meg kell próbálnia kapcsolatba lépni Louisa Burttel - most már ő maradt az egyetlen reménye. A
hivatalos szervek már elriasztották Mark Bouliát, de arra nem volt okuk, hogy Burttel is ugyanezt
tegyék. Volt rá valami halvány remény, hogy őt még nem figyelmeztették.
Este egyenesen visszasietett a szállására, elővett egy üres papírlapot és egy borítékot, és a
következőket írta:

Kedves Louisa!
Nagyon bántott, hogy nem tudtam elmenni legutóbb a találkozóra; nem az én hibámból
történt! Remélem, meg tud bocsátani! Mióta találkoztunk, csak magára gondolok nap mint nap.
Hajlandó lenne hát találkozni velem jövő szerdán az Oakban? A barátom nem jön. Legyen ott
Louisa, nagyon kérem, hét óra körül. Várom a kellemes találkozást, és biztosíthatom, hogy nem
fogok csalódást okozni, ahogyan legutóbb legnagyobb fájdalmamra tettem.
Odaadó híve: Paul

Két napra rá a következő választ kapta:

Tisztelt Uram!
Szívesen találkoznák Magával csak az istenér nehogy mégegyszer a házhoz jöjjön vagy a
hátsó kapuhoz. Várjon szépen ott, ahol megbeszéltük, én is igyekszek ott lenni.
Kiváló tisztelet (jelenleg se több, se kevesebb)
L.B.

- 46 -
 Paul alig tudta elfojtani örömkiáltását: Burt még nem gyanakszik, ezt a lehetőséget legalább
nem vesztette el. Alig győzte kivárni a szerdát. Az utolsó két nap végig izgult, hogy Birley akciója
tovább rontja a helyzetet a hatóságok szemében. Most megkönnyebbült, mert meg volt róla
győződve, hogy az apjára vonatkozó jelentéktelen bekezdés a Kurírban mindenki figyelmét
elkerülte Wortleyban.
Ebben, sajnos, erősen tévedett.

18. fejezet

Aznap reggel, pontosan abban a pillanatban, amikor Paul megkapta Burt levelét, egy ötven
körüli, enyhén pocakosodó férfi, akinek szabályos arcvonásai leginkább egy színészre
emlékeztettek, éppen befejezte a reggelijét, s ebédlője ablakából szemlélte a rododendron bokrokkal
szegélyezett széles pázsitot, közepén a díszes virágágyakkal. A szomszéd szobából két leánya
csacsogása hallatszott - a Szent Winifred-iskola pónilovas bemutatójára készülődtek -, amit
időnként szeretett felesége, Catharine mélyebb hangja váltott fel, amint közbevetett egy-egy vidám
megjegyzést. A családi idill e barátságos jeleinek ellenére Sir Matthew Sprott rossz hangulatban
volt.
Gondolatmenetét megzavarta a szobalány belépése, aki csendben elkezdte leszedni a
gazdagon megterített asztalt. A ház ura fensőbbséges pillantást vetett rá, melyet a személyzet
részére tartogatott, majd kiment az előszobába. Itt a kis csoport már indulásra készen állt; felesége
hosszú szárú kesztyűjét húzogatta éppen; nagyon bájos volt kis szőrmekalapjában és az ugyanabból
a barna szőrméből készült, puha gallérban. A lányok is vidámak és csinosak voltak
lovaglónadrágjukban és bársony lovaglósapkájukban, kezükben az aranyos lovaglóostorral, amit
karácsonyra ajándékozott nekik. Az idősebbik tizenhat éves volt, karcsú, sötét hajú, és derűs, mint
az anyja; a kicsi, aki nemrég múlt tizenkettő, alacsony, gömbölyű alakjával és rózsás arcával inkább
az apjára hasonlított.
Sprott arca felderült, amint lányai hozzábújtak, és unszolták, hogy kísérje el őket, míg
felesége, aki csendes mosollyal figyelte a jelenetet, majd rábeszélőn mondta:
- Jót tenne neked, drágám. Túl sokat dolgozol mostanában.
Karcsú, törékeny asszony volt sápadt, tojásdad arccal és nagyon kedves arckifejezéssel.
Negyvenéves korában finom arccsontjával és vékony alakjával kislányosnak látszott, de
megjelenésében volt valami, ami elárulta, hogy egész életében betegeskedett. Fehér bőre szinte
áttetsző volt, hosszú ujjai elkeskenyedtek.
Sprott leplezetlen gyengédséggel nézte az asszonyt, tétovázott, majd szokása szerint
végighúzta a mutatóujját az ajkán. Elutasító válaszát tréfával enyhítette:
- Aztán ki keresi meg a betevőt, ha én is szórakozni megyek?
Kinyitotta nekik a bejárati ajtót. A feljárónál már várt a csukott kocsi: Banks, a sofőr is
készenlétben állt. Hamarosan mindnyájan kényelembe helyezkedtek, a plédet maguk köré
csavarták. Ahogy elindultak, Catharine visszafordult, és integetett a hátsó ablakon át.
Sprott lassan visszaballagott a könyvtárszobán át a dolgozószobája felé, közben
elgondolkodott, és szórakozottan bámulta értékes képeit. Otthona gazdag volt és kényelmes - az
utóbbi tíz évben tudatosan törekedett arra, hogy felesége vele született jó ízlését követve a
legelőkelőbb és legkifinomultabb módon rendezze be. Nagyra értékelte kincseit, a gobelinszékeket,
az Aubusson-szőnyegeket, a Rodin- és Maillil-bronzokat, s a két Constable-tájképet. Mind eme
földi javak oly ékesszólóan bizonyították, hogy milyen sokra vitte!
Egymaga, csupán saját erőfeszítéseire támaszkodva verekedte fel magát a legalacsonyabb
sorból, a társadalom legmegvetettebb rétegéből - ahogy ő mondta, a mínusz végtelenből kezdte.
Árva gyermek volt, egy nagynénje nevelte; a szikár, nagykendőt és fapapucsot viselő, állandóan
szénporos asszony szénszortírozással biztosított maguknak szűkös megélhetést Gadshillben,
Nottingham közelében. A nyomasztó környezet, az egyszobás bányászlakás nyomora s az
elszenvedett rúgások és ütlegelések ellenére Matthew Sprottot az első pillanattól kezdve egy vágy
hajtotta: hogy vigye valamire! Csak feljebb, feljebb, feljebb jutni - ez volt a jelmondata, mely
kitörölhetetlenül belevésődött a szívébe.

- 47 -
 Mint a legtöbb saját erejéből felkapaszkodott embernél, a kezdeti sikerek nála is a lázas
igyekezet és a szerencsés vétetlenek egybeeséséből adódtak. Okos fiú volt, s a gadshilli
iskolaigazgató - a klasszikus szerzők szerelmese - estenként ingyen foglalkozott vele. Tizennégy
éves korában ahelyett, hogy beállt volna a bányába dolgozni, elszökött Wortleybe, előbb kifutófiú,
majd irodista lett a Marsden és Tsa. nevű jogi kiadónál és nyomdánál. Itt nyert először bepillantást a
bíróságok működésébe; e meghatározó élmény hatására szabad idejében keményen tanult, és
nemsokára módja nyílt rá, hogy elhelyezkedjék az öreg Thomas Hailey, egy köztiszteletben álló
vidéki ügyvéd irodájában joggyakornokként.
Sprott nem érdeklődésből választotta a jogot, nem is azért mintha erkölcsileg vonzotta
volna, hanem mert úgy érezte, hogy ezen a területen van rá a legtöbb esélye, hogy hatalomra tegyen
szert. Csak feljebb, feljebb, feljebb jutni - a szavak megállás nélkül zakatoltak agyában, mint a
fogaskerekek. Természetesen esze ágában sem volt, hogy örökké Hailey irodájában
ügyvédbojtárkodjék; öt év múlva, végzett jogászként, azonnal otthagyta a hivatalt, s önálló praxist
kezdett, cserbenhagyta főnökét, aki már beteges volt, és mindenben rászorult volna. De hát mit
számított mindez?
Most már gyakorló ügyvéd volt, igaz, hogy csak a legalsó szintű bíróságokon, de mégiscsak
egy lépéssel közelebb a célhoz. Munkáját példamutató odaadással végezte, s közben magánúton
folytatta közjogi és alkotmányjogi tanulmányait. Végre letette az utolsó vizsgát is, és összeszedte a
szükséges anyagiakat, hogy felvételt nyerhessen az Ügyvédi Kamarába.
Tisztában volt vele, hogy milyen óriási feladatot vállalt magára. Sem pénze, sem
összeköttetése nem volt elegendő, s hónapokon keresztül lézengett a bíróságok környékén
megbízatás nélkül. Aztán felajánlottak neki egy előadói állást a jogászkollégiumok egyikében.
Szükségmegoldásként elfogadta, de úgy kezelte, mint ugródeszkát, ahol hasznossá teheti magát a
hatalmon lévők számára. Okosságának, rendkívüli kitartásának és a büntetőjogban való kivételes
jártasságának híre lassan kezdett elterjedni. Még ennél is többet nyomott a latban kiváló szónoki
képessége - csattanós megjegyzései az ember elevenébe vágtak, vagy derültséget keltettek, ahogy az
alkalom megkívánta - s az a zseniálisnak nevezhető adottsága, ahogyan az esküdtek érzelmeivel
játszott. Az 1910-es országgyűlési választások alkalmával beállt a helyi konzervatív jelölt, Sir
Henry Longden támogatóinak sorába, s erőt és fáradtságot nem kímélve korteskedett. Longdent
megválasztották, és Sprott jutalma sem maradt el. Elárasztották munkával, s egyre gyakrabban
lépett fel ügyészként a wortley-i bíróságokon.
Szülőhelyén befolyása ugrásszerűen megnőtt, noha fizetése még mindig szerény volt. Sprott
öt évet húzott le Wortleyben, s ez idő alatt jól ismert és közutálatnak örvendő személyiséggé vált a
város népes bűnöző társadalmának szemében. Lankadatlanul ápolta a kapcsolatot azokkal, akik
hasznára lehettek - ha kedve támadt rá, képes volt elbűvölni bárkit. Minden erőfeszítése ellenére
azonban előmenetele elakadt. Ebben az időszakban nősült meg, s feleségének nem volt könnyű
dolga, hogy megóvja a kétségbeeséstől. Hát sosem fog már feljebb, feljebb, feljebb jutni?
Amikor már kezdett úgy tűnni, hogy élete végéig vidéki középszerűségre lesz ítélve, egyszer
csak ölébe hullott a várva várt alkalom. A megyei bíróságon tárgyalásra tűztek ki egy nagy port
felvert gyilkossági ügyet, s a tárgyalás előestéjén a vád képviseletére kijelölt ügyész magas lázzal
ágynak esett. A tárgyalást nem akarták elnapolni, s így az az elhatározás született, hogy Sprottra
bízzák az ügyet, mivel jobb nevű kollégái mind más esetekkel voltak elfoglalva, s az utolsó
pillanatban nem tudták volna áttekinteni a meglehetősen bonyolult tényállást.
Sprott pályájának ez volt a fordulópontja. A belső hang diadalmasan suttogta: csak előre,
előre, előrejutni... végre itt a lehetőség! Sprott minden rendelkezésére álló eszközt bevetett a Rees
Mathry-ügybe. Az volt a célja, hogy felhívja a figyelmet a saját képességeire, hogy mindenkit
elkápráztasson és lehengereljen tehetségével, és ha törik vagy szakad, elítéltesse a vádlottat. Minden
sikerült, amit tervbe vett.
Nyolc hónapon belül már főügyész volt Upmarstonban, és fenntartva vidéki otthonát - ez
nem jelentett problémát, hiszen az expresszvonat kiváló összeköttetést biztosított Wortley és
London között - feljebb lépett az Ügyvédi Kamarán belül. Részint képzéséből kifolyólag, részint
ékesszólása miatt egyre gyakrabban kapott ügyészi megbízatást főbenjáró ügyékben: ezt a feladatot
olyan kiválóan látta el, hogy 1933-ban lovaggá ütötték. Most, ötvenévesen, még mindig telve volt
energiával; nagyravágyását táplálta az elért siker, s fel volt készülve rá, hogy még magasabbra
- 48 -
lépjen. Eredményesnek bizonyult az a döntése, hogy fenntartotta wortley-i otthonát: felkérték, hogy
induljon a választásokon a konzervatív párt színeiben George Birley ellenfeleként, és sokan sikert
jósoltak neki. Ha egyszer bejut a Parlamentbe, már csak egy lépés a főállamügyészség. És vajon
nem lehet-e belőle idővel főkancellár, netán eljuthat a piramis csúcsúra, a miniszterelnöki székig?
Természetesen ebben a heroikus küzdelemben elkerülhetetlen volt bizonyos kíméletlenség.
Sprottnak nem voltak illúziói afelől, hogy milyen tulajdonságok elengedhetetlenek a sikerhez - az
élet könyörtelen harc, ahol csak a legéletrevalóbbak maradnak a felszínen. Ahogy egyre nagyobb
hatalomra tett szert, fenyegető arckifejezése állandósult, szavai vágtak, mint a korbács. Rá volt
kényszeríve, hogy a legmagasabb pozíciót betöltő politikai személyiségek kegyeit keresse, s
művészi szintre vitte annak tudományát, hogy mikor kell ejteni valakit, aki már nem lehet többé
hasznára, hogy hogyan kell szórakozott tekintettel átnézni azokon, akit korábban körülhízelgett. S
mindenek felett megtanulta, hogy saját értékének fitogtatásával s hatalmi szóval hogyan körözheti
le riválisát egy lépéssel.
Persze ellenségei is akadtak, s lehetetlen volt nem tudomásul vennie a kétes hírnevet,
amelyre szert tett. Azt terjesztették róla, hogy köpönyegforgató és a nagy emberek talpnyalója, hogy
minden lépésével, mely előbbre juttatta, beletaposott az alatta állóba. Megvádolták azzal is, hogy
viselkedésével egyeseknek komoly károkat okozott. Főképpen arról suttogtak, hogy ügyészi
kötelességének gyakorlása közben született tehetségét túlzott mértékben felhasználta az
igazságszolgáltatás menetének befolyásolására.
Amint most nyugtalanul járkált föl-alá a dolgozószobájában, bosszúsága nőttön nőtt. Nagy
nehezen bevallotta magának, hogy mi az, ami nem hagyja nyugodni. Igen, az alsóházban oly
váratlanul napirendre tűzött kérdés mélyen elkeserítette. George Birley persze hülyeséget csinált,
amiért a pártvezére kellőképpen le is tolta. A belügyminiszter pedig a legnagyobb határozottsággal
csírájában elfojtotta a szerencsétlen ügyet. Mindezekkel együtt az egész dolog fölöttébb kellemetlen
volt. Egyes körökben bizony szóvá tették a dolgot - olyannyira, hogy a szóbeszéd imádott felesége
fülébe is eljutott, s ő gyengéden rá is kérdezett egyik este, mikor kettesben voltak.
Sprott szokásával ellentétben halkan elkáromkodta magát. Életének egyetlen önzetlen
szenvedélye családjához, elsősorban feleségéhez fűzte. Az asszony nem hozott sem pénzt, sem
előmenetelt a házasságba - egy wortley-i orvos lánya volt csupán, s Sprott hűtlenné vált saját
elveihez, amikor szerelemből nősült. Az asszony gyengéd szeretete, odaadó csodálata és angyali
természete azonban bőségesen kárpótolta mindenért. Barátai nem voltak, s az a tudat, hogy felesége
helyesli tetteit, és mindenben mellette áll, sok nehézségen átsegítette. Most is az a félelem késztette
végül is cselekvésre, hogy jó hírneve csorbát szenvedhet az asszony szemében.
Határozott mozdulattal felkapta a telefonkagylót, és a wortley-i Rendőrfőkapitányságot
kérte.

19. fejezet

Tíz perccel később Dale rendőrfőkapitány felvette nehéz, ezüstsújtásos egyenkabátját, és a

kapott felszólításnak engedelmeskedve megindult a parkon át a Grove tér irányába.
Jobb szeretett volna gyalogolni, mint a szolgálati kocsiján közlekedni. Ahogy az utcákon
megjelent, mindenki a legnagyobb tiszteletet tanúsította iránta - a saját rendőrei haptákba vágták
magukat, a járókelők felnéztek rá, még az utcaseprők is lázas tevékenységbe kezdtek láttára a
parkban -, s mindez titkos elégedettséggel töltötte el.
Sprott Grove téren lévő házában egy idősebb, mályvaszín egyenruhás szobalány az
előszobától jobbra lévő kis dolgozószobába vezette. A nő a bizalmas alkalmazottak tiszteletteljes
suttogásával közölte, hogy Sir Matthew azonnal fogadja. Dale válaszul csak bólintott. Jól tudta,
hogy meg fogják váratni, és a legkevésbé sem volt ínyére a dolog.
Leereszkedett egy bőrfotelbe, az aktatáskáját a térdére tette, és körülnézett a szobában. A
padlót süppedő szőnyeg borította, a natúr fenyő burkolatú falak mentén díszes kötésű könyvek
sorakoztak a polcokon. Dale egy kis irigységgel állapította meg, hogy ő is vihette volna ennyire, tán
még többre is, ha meg lett volna hozzá az iskolázottsága. A dolgok jelenlegi állása szerint azonban
kénytelen-kelletlen elrejtette a büszkeségét - mégsem vitázhat a kenyéradó gazdájával!

- 49 -
 - Á, hát megjött, Dale! - Sprott belépett a szobába, és melegen kezet nyújtott; az előbbi
rosszkedvnek nyoma sem látszott rajta. - Megkínálhatom valamivel?
- Köszönöm, nem, Sir Matthew.
Sprott leült.
- Remélem, jól van?
- Remekül.
- Nagyszerű! - Sir Matthew percnyi szünetet tartott, és végigsimította az ajkát. - Dale... látta
az újságban azt az ostobaságot a parlamenti felszólalásról... a Mathry ügyben?
Dale megrázkódott, de eltitkolta meglepetését.
- Láttam, Sir Matthew.
- Persze nevetséges az egész... csupa rágalom, politikai mocskolódás. De azért - Sprott itt
megrázta a fejét - vigyáznunk kell, hogy valami hozzánk ne tapadjon belőle.
Dale lassan forgatta hatalmas mancsaiban a nehéz egyensapkát; nem teljesen értette a
dolgot.
Sprott folytatta a töprengését.
- Az a bolond fiatalember... a fia... hogy is hívják, Mathry... a városban van még?
Dale elfordította a tekintetét, és vastag talpú csizmáját kezdte bámulni.
- Még itt van. Megfigyelés alatt tartjuk egy ideje.
- Az jó - mondta Sprott. - Tipikus bajkeverőnek látszik - tudja mire gondolok: az a fajta, aki
mindenhová követi az embert, meghallgatást kér a legalkalmatlanabb időpontokban, kérvényekkel
ostromol boldog-boldogtalant játssza a sértett ártatlanságot. Mintha mi kezdők lennénk a
szakmában!
Furcsa szünet állt be. Azután Sprott elgondolkozva simogatta a száját:
- Csak az a kérdés, hogy mit tegyünk vele.
A rendőrfőnök egy teljes percig hallgatott. Már kitalálta, hogy Sir Matthew miért hívta fel, s
most elfogta a kétség, meg valami enyhe rosszindulat. Lassan felemelte a tekintetét:
- Vádat akar emelni ellene?
- Isten ments! - tiltakozott Sprott. - Lehet, hogy a fiatalember megtévedt, de bűnözőnek
végül is igazán nem nevezhető. Nekünk pedig könyörületesnek kell lennünk, Dale. „Ezerszeresen
áldott a könyörületesség; olyan, mint a mezőre hulló gyenge harmat.” Remélem, hogy pontosan
idéztem. - Sprott a rendőrfőnök szemébe nézett. - Talán rávehetné megtévelyedett fiatal barátunkat,
hogy váljon meg Wortley kies városától.
- Már mondtam neki, hogy tisztuljon innét.
- Szavak, kedves Adam, melyek, mint a saját tapasztalatomból tudom, igen keveset
jelentenek. Távol legyen tőlem, hogy ötleteket adjak. De talán megtalálja a módját, hogy ésszerűbb
viselkedésre bírja a fiatalembert.
Sprott felemelkedett, és a kandallónak háttal állva, parancsoló hangon mondta:
- Félre ne értsen, Dale. Töméntelen munkám ellenére vettem magamnak a fáradtságot, hogy
végignézzem a Mathry-ügy jegyzőkönyvét.
- Aha! - gondolta magában Dale, valami furcsa belső remegéssel.
- Semmi okunk nincs rá, hogy szemrehányást tegyünk magunknak, semmi az égegyadta
világon! A legmagasabb helyeken is jóváhagyták a döntésünket. Mindezzel együtt a jelenlegi
helyzet bizonyos veszélyeket rejt magában. A helyhatósági és az országos választásoktól már csak
néhány hónap választ el bennünket, s ha felvetődik, bármilyen alaptalanul is, hogy jogsérelem
történt, az súlyos következményekkel járhat az összes érintettre nézve. Tudja, hogy konzervatív
képviselőként jelöltettem magam, s remélem, van némi esélyem a győzelemre. De nem csupán önző
szempontból mondom mindezt. Nemcsak a saját jövőmre gondolok - egyúttal a magáéra is -
...hogyha rosszindulatú elemek botránnyá fújnák fel ezt az ördögi hazugságot, akkor az emberek
bizalma meginogna az igazságszolgáltatás rendszerében, sőt magában a kormányban is. Ezért olyan
fontos, hogy eltussoljuk ezt a szerencsétlen esetet.
Amikor befejezte mondókáját, Sprott ismét a rendőrfőnökre szegezte átható tekintetét, aztán
kinyújtotta a kezét, jelezve, hogy vége a beszélgetésnek. Amikor Dale kilépett a tér széles járdájára,
már semmi kétsége nem volt. Ami eredetileg csak halvány elképzelésként merült fel agyában, az

- 50 -
alakot változtatott, szilárd körvonalat öltött, s bántotta született becsületes természetét, mint egy
tüske. Merev arccal egyre csak azt ismételgette magában:
- Biztos, nincs benne semmi... nem, lehetetlen, hogy igaza legyen!
De saját hangja üresen csengett a fülében: természetesen harciassága feléledt, s elhatározta,
hogy enyhíteni fog Sprott parancsain. Figyeltetni fogja a fiatal Mathryt, de békén hagyja, hacsak
nem szegi meg a törvényt.

20. fejezet

Szerda este korán besötétedett, s hideg eső szemerkélt. Paul útnak indult a Brimlock-domb
felé; megtévesztő nyugalommal mozgott, holott agya s idegei pattanásig feszültek. Hét után ért el a
Royal Oak-hoz; először körülnézett a fogadó környékén, majd átvágott az utcán, s az ablakon át
bekukucskált az ivóba. Mikor úgy látta, hogy tiszta a levegő, gyorsan bement, odalépett Burt
törzsasztalához és leült.
Körülnézett. A helyiség körülbelül félig volt - két cselédlány az udvarlójával csevegett és
kacarászott, egy középkorú házaspár egyetlen szó nélkül, egykedvűen sörözött, két taxisofőr
dominózott, a társaik meg kibiceltek, egy sötét öltönyös, kockafejű, komornyik külsejű férfi pedig
elmélyülten tanulmányozott egy rózsaszínű sportújságot. Paul úgy döntött, hogy nincs miért
aggódnia, a kutya sem figyel rá.
Aztán ahogy ismét az ajtó felé pillantott, látta, hogy Burt belép, és feléje indult.
Felugrott, és a nő felé nyújtotta a kezét üdvözlésül.
- Louisa! - kiáltott fel. - De jó, hogy újra látom!
Louisa szemérmesen rámosolygott, kesztyűs kezével megszorította az ujja hegyét, majd
kényeskedve leült az asztalhoz. Paul észrevette, hogy ez alkalommal erősebben ki van készítve,
mint legutóbb, nyaka körül kék üveggyöngysort viselt, karkötője alá pacsuliszagot árasztó hímzett
zsebkendőt dugott.
- Igazán nem is tudom, miért jöttem el - mondta szemrehányóan. - Mikor egyszer már
felültetett! Valami nővel volt, lefogadom.
- Hová gondol! - tiltakozott Paul. - Senki más nem érdekel, csak maga.
- Mondja maga! Minden férfi egyforma? - Füle mögé simította a haját, és bizalmasan intett a
pincérnek. - Jack, a szokásost!
Paul előrehajolt.
- Csak az a különbség, hogy én komolyan is gondolom. - Arcára erőltetett egy elragadtatott
mosolyt. - Elragadóan néz ki ma este!
- Menjem már! - mondta Louisa kacéran. A bók eloszlatta a sértődöttségét, belekortyolt a
ginbe. Aztán újra a fiúra pillantott a szeme sarkából.
- Azt ne higgye, hogy nem tudom, miben sántikál. Én tisztességes lány vagyok!
- Éppen azért vonzódom magához!
- Na úrinő vagyok, de prűd azért nem! Ha tetszik nekem egy pali, elmennék vele. Persze
csak akkor, ha rendesen ellátna. Magának van munkája, ugye?
- Még szép! És tudja, hogy megveszek magáért! - Az asztal alatt a nő lábához nyomta a
térdét.
- Aha, szóval ezen jár az esze! - Váratlanul felvihogott. - Hát üsse kő... Tudok egy helyet,
ahová mehetnénk... egy kicsit később. Olyan szállóféle, nagyon klassz hely, megkaphatnánk a
nagyszobát. De nem az egész éjszakára! Tizenegyre otthon kell lennem.
- Hát persze - egyezett bele Paul. - Remélem egyébként, hogy nem volt semmi nehézsége
azzal, hogy idejöjjön?
Louisa kiegyenesedett.
- Miért kérdezi?
- Hisz maga írta a levelében... hogy óvatosnak kell lennünk.
- Tényleg. - Visszadőlt, és ismét kortyolt az italából. - Mert a tulaj... akarom mondani
Oswald úr iszonyúan ad bizonyos dolgokra. Nagyon nemes elveket vall. Biztosan hallott róla! Ő az
egyik legjótékonyabb ember Wortleyben. Ezreket ad a wortley-i kórházaknak minden évben, és
telente ingyenkonyhákat állít, ahol kávét osztogatnak - Ezüst király konyhának hívják az emberek.
- 51 -
Klassz pali, akármilyen szigorú. És mindig úgy bánt velem, mint egy úrinővel, különben meg sem
maradtam volna nála.
- Akkor jó ideje ott dolgozik már?
Louisa elégedetten bólintott.
- Tizennyolc éves voltam, mikor felvett. Nem hiszi? - kérdezte, kacéran keresztbevetve
kerek térdeit és a szoknyáját húzogatva.
- Dehogynem! - Paul azon gondolkodott, hogy vajon a nő letagadja-e a korát. - Csak olyan
fiatalnak látszik!
- Ugye?
- Nem is értem, hogy nem ment férjhez.
A hízelgésre Louisa önelégült mosolyra húzta a száját.
- Oswaldék is ezt mondják. Úgy bizony! Folyton emlegetik, hogy milyen jó lenne, ha férjhez
mennék és megállapodnék; ott van például Frank, a mindenes vagy Joe Davies, a tejesember.
Rendes pasas mind a kettő, az igaz, de ötvenen felül vannak. El tud engem képzelni velük? Lehet,
hogy egy idő után majd rájuk fanyalodom, ki tudhassa? De most még szórakozni akarok egy kicsit.
Megvet érte?
- Jaj, dehogy! - tiltakozott Paul, és megszorította a kezét. Minden úgy volt, ahogy gyanította.
A jótékony hajlamú Oswaldék pártfogásukba vették ezt a szerencsétlen, megtévedt teremtést, és
megtettek minden tőlük telhetőt, hogy jó irányba tereljék, olyannyira, hogy megpróbálták férjhez
adni egy józan, megállapodott férfihoz. De mindennek ellenére Louisa valamiféle sérelmet dédelget
a lelke mélyén; meg van győződve róla, hogy kitolt vele az élet. Paul hirtelen ráébredt, hogy hogyan
tudná saját hasznára fordítani a nőnek ezt az érzését, s ezáltal megszerezni éppen azt, amire
szüksége lenne. Hirtelen támadt izgalmát leplezve mormolta:
- Csodálom, hogy egy ilyen okos lány, mint maga, nem kapott jobb állást!
- Igaza van - bólintott Louisa durcásan. - Sose akartam én elszegődni cselédnek, akarom
mondani házvezetőnőnek, de hát mit csináljak, rábeszéltek. - Ahogy beszélt, önelégültsége eltűnt,
szemét elöntötték az önsajnálat könnyei. - Az az igazság, drágám, hogy csúnyán kibabráltak velem.
Mindazok után, amin keresztülmentem!
Paul hitetlenkedést színlelt.
- Lehetetlen, hogy bárki is méltatlanul bánjon egy olyan kedves lánnyal, mint maga!
- Ahogy azt maga elképzeli! Ezt kaptam a jóságomért jutalmul, igen, a nemes tettemért!
Paul nem árulta el érzelmeit, együttérzőn mormolta:
- A jótettnek gyakran szenvedés a jutalma.
- Azt hiszem, fején találta a szöget. Először minden egészen jól ment. Bekerültem az összes
újságba... ott volt a fényképem a címlapon... mintha én lennék a királynő!
A nő sandán nézett rá, mint aki szavai hatását lesi. Paul nevetett, remekül tettette a
hitetlenséget. El is érte a várt hatást.
- Szóval azt hiszi, hogy hazudok, mi? Ebből is látszik, hogy nem tudja, kivel beszél! Talán
érdekelné, hogy én valamikor... - itt abbahagyta.
- Tudtam, hogy csak tréfál. - Paul mosolyogva megrázta a fejét.
Louisa arca elvörösödött. Hátranézett, majd áthajolt az asztalon.
- Egy embert kis híján az akasztófára juttatni az magának tréfa, mi?
- Jaj; dehogyis! - kiáltott Paul, megdöbbent csodálattal. - De hát, csak nem ezt tette?
Louisa lassan bólintott, és felhajtotta a második pohár gint.
- Pontosan ezt csináltam.
- Csak nem gyilkosságért? - Paul levegő után kapkodott.
Louisa büszkén rábólintott, majd intett az italosfiúnak, hogy töltsön újra.
- Én szerénységem nélkül sosem tudták volna rábizonyítani. Én voltam a főszemély.
- Nahát! - kiáltotta Paul elszörnyedt hangon. - Egészen oda vagyok! Nem is álmodtam
volna...
- Most már látja - Louisa sütkérezett a fiú nyilvánvaló csodálatában - hogy micsoda finom
hölggyel hozta össze a jósora. És még tudnék olyat mesélni, hogy még jobban meglepődne.
- Hát folytassa!
Louisa ravaszkás, olvadozó pillantást vetett rá.
- 52 -
 - Az árulkodás lenne, kíváncsi uraság. De hát megkedveltem magát. Finom úriember maga,
a szemibe mondom. És olyan régen történt... már senkinek sem árthat. Hát, az úgy volt...
egészségére, és minden jót. Szóval, mit szólna hozzá, ha tényleg tudnék valamit, amitől mindenki
fenékre esne? Például, hallott-e már valaha olyasmiről, hogy zöld bicikli?
- Zöld bicikli?
- Ahogy mondom, drágám. Élénkzöld. - Felvihogott. - Fűzöld!
- Még az életben nem hallottam ilyesmiről.
- Ezt mondták a bíróságon is. Mindenki röhögött, mikor az egyik öreg szivar megesküdött,
hogy látta a férfit, amint elkarikázott egy zöld biciklin. Bezzeg nem nevettek volna, ha én kinyitom
a számat! Egész gyerekkoromban az utcákon lógtam. Én tudtam volna mesélni a zöld bicikliről!
Amíg Louisa tétovázott, Paul hitetlenkedve nevetett.
- Szerintem kitalálja az egészet!
- Micsoda! - A nő sértődötten elvörösödött. - Nem hagyom, hogy hazugnak nevezzen!
Abban az időben volt egy kerékpáros klub Eldonban, a tagok Szöcskének nevezték magukat. S
hogy hűek legyenek az elnevezéshez, minden tag zöldre festette a biciklijét.
- Á, szóval Szöcskéknek hívták őket - Paul tettetett közönnyel beszélt. - Akkor az a férfi,
akiről beszélt, nyilván tagja volt a klubnak.
- Pontosan. Fura fickó kellett hogy legyen, annyi bizonyos - felelte Burt bennfentes
kacsintással. - Az a fajta, akinek sajátos ízlése van... meg egy igen különös pénztárcája... teszem azt,
emberbőrből. Megbotránkoztatom?
Paul kétségbeesett erőfeszítéssel próbálta leplezni, hogy mennyire érinti mindez. Intett a
pincérnek, hogy töltse újra Louisa poharát.
- De még mennyire!
- Kérdezném én, milyen ember lehet az, aki ilyen pénztárcával szaladgál?
- Tán egy őrült!
- Menjen már! Inkább talán egy orvostanhallgató, aki boncolásokra jár!
- Uramisten! - kiáltotta Paul. Ez a következtetés meg sem fordult a fejében, de most azonnal
átlátta, hogy minden kétséget kizáróan igaznak kell lennie. Visszaemlékezett rá, hogy a Quenn's
Egyetemen a bátrabb anatómiahallgatók gyakran hoztak bőrdarabokat a boncteremből, és
készíttették őket emléktárgynak.
Feszült csend támadt - Paul képtelen volt megszólalni. Burt élvezte a hatást, ismét
kacarászni kezdett, és húzott egyet a ginből. Már dülöngélt egy kicsit a székben.
- Tudnék én még mesélni olyasmit, hogy minden hajszála égnek állna, ha hallaná! Például...
a pasas, akire rávetették magukat, nős volt. Tudta ezt az összes lány a virágboltban, ahová néha
benézett - alkalmilag, tudja -, tudta Mona is, ez volt az a nő, akit elintéztek. Na mármost abból, amit
én hallottam róla, biztos vagyok benne, hogy sose állt volna össze egy nős emberrel. Ahhoz túl
számító volt: nagyon is férjhez akart menni. Vagyis a férfi, aki a bajt csinálta, csak nőtlen lehetett.
Azonkívül a baj, hogy úgy mondjam, vagy négy hónappal azelőtt esett meg. A pasas meg, akit
megvádoltak, csak hat hete ismerte. Semmi köze nem lehetett Mona állapotához. Teljes
lehetetlenség volt az egész dolog, amivel vádolták.
Paul a szeméhez emelte a kezét, hogy elrejtse feltörő érzelméit. Rekedt hangon suttogta:
- Miért... miért nem derült ki mindez soha?
Burt nevetett.
- Azt ne tőlem kérdezze. Hanem a fejesektől, akik az egész cirkuszt rendezték. Volt ott egy
ügyész, az az első pillanattól kezdve gúzsba kötött mindenkit.
Paul úgy érezte, hogy minden pillanatban ebbe a Sprott nevű emberbe ütközik, aki a
távolból, láthatatlanul is jelen volt mindenütt. Ő volt e rejtélyes eset kulcsa, az övé volt a hatalom,
mely kegyetlen módon élőhalottat csinált az apjából Stoneheath-ben. Paul életében először érzett
gyűlöletet, s ajkán a kimondatlan kérdéssel társa felé hajolt.
Ebben a percben azonban Burt arckifejezése teljesen megváltozott. Húsos orcái viaszsárgák
lettek, szemében, ahogy átpillantott Paul válla fölött, rémület tükröződött.
- Bocsánat - mondta akadozva. - Egy kicsit elszédültem.
- Igyon még egy kicsit! - mondta Paul. - Várjon, rendelek még egyet!
- Nem, nem... micsoda butaság... ki kell kerüljek innét.
- 53 -
 - Maradjunk még egy kicsit!
- Muszáj mennem.
Paul bosszúságában az ajkába harapott. Őrjítő volt, hogy éppen akkor szakadjon félbe a
beszélgetés, amikor Burt már majdnem kimondta a legfontosabbat. Bármi történjék is, nem
hagyhatja elmenni! Előrehajolt, és suttogóra fogott hangon mondta:
- Mi a baj?
- Egy zsaru.
Paul félig megfordulva rábámult a kockafejű férfira a szomszéd asztalnál. Tudata mélyén
valószínűleg egész idő alatt érzékelte a sötét öltönyös alakot, aki rettentően belemélyedt a
lóversenytippekbe. A férfi az utóbbi húsz percben egy centit sem mozdította odébb az
összehajtogatott rózsaszínű újságot, mely félig eltakarta a lapot, s mögüle előbukkant Jupp
őrmester.
Paul összeszedte magát, és visszafordult Burthoz:
- Elkísérem. Túl meleg van itt. A friss levegő jót fog tenni.
Mielőtt a nő tiltakozhatott volna, odahívta a pincért és fizetett. A nő ideges pillantásokat
vetett a szomszédos asztal felé, összeszedte a cókmókját és belebújt a kabátjába. Végre elkészült.
Felálltak. Jupp őrmester is felállt, zsebre vágta az összehajtogatott rózsaszínű újságot, és a semmibe
bámulva kivonult a kocsmából.
Paul gyomra összeszorult az idegességtől. Vajon amikor kilép, megállítja-e majd ismét egy
vállára tett kéz, bekísérik-e megint a rendőrkapitányságra valami mondvacsinált ürüggyel? Nem
engedheti! Kutatva nézett előre. Látta, hogy a rendőr megáll a járdán, szemben a lengőajtóval: Paul
elszántan megragadta a kornyadozó Burt karját, és megindult előre.
- Álljon meg egy percre!
Paul megállt és szembenézett az őrmesterrel, aki kifejezéstelen tekintettel közelebb lépett.
- Figyeltem magát benn. Maga molesztálta ezt a fiatal hölgyet!
- Hazugság!
- Tényleg? - a rendőr Burthöz fordult. - Ez a fickó nem hagyta békében... igaz?
Üres csönd következett. Majd Burt ezt sipította:
- Azt akarta, hogy menjek el vele, meg minden... nekem meg eszem ágában sem volt!
- Rendben van. Tűnjön el innen, de rögtön!
Ahogy Burt szaladni kezdett, Jupp jelentőségteljesen Paulra nézett:
- Láthatja! Figyeljen ide, Mathry, most nem kísérem be. De ez a második figyelmeztetés:
Remélem, van annyi esze, hogy megfogadja!
Megkönnyebbülés helyett Pault elöntötte a tehetetlen düh. Ezt a színlelt elnézést nehezebb
volt elviselni, mint a valódi sértést. Nem várt egy percet sem. Burtot most már nem volt értelme
követnie. Szaporán lélegezve sarkon fordult, és eltűnt a sarkon.
Három kisebb kereszteződés után egy mellékutcán átvágott a forgalmas Marion utcára. Itt
lelassított, és elvegyült a Tron-híd és a belváros felé igyekvő tömegben. Főleg nők voltak, egyedül
vagy párosával andalogtak a széles fákkal szegélyezett poros úton, és hívogató pillantásokat
vetettek az idegenre a villanylámpák kékes fényében.
Ahogy Paul továbbsietett, még mindig összeszorított állkapoccsal, levegő után kapkodva,
felháborodása nőttön nőtt. Megmenekült a közvetlen veszélytől, de Burttel való kapcsolata
jóvátehetetlenül megromlott. A nő sosem fogja túltenni magát az ijedtségen. Vad kiáltás hagyta el
Paul ajkát. Az az érzés, hogy minden lépését figyelik, hogy gátolják szabad mozgásában és
fenyegetik, tovább szította a parazsat, amely állandóan izzott a szívében.
Amikor megérkezett a Poole utcába, levetkőzött, és halálfáradtan bezuhant az ágyba. Vajon
ide utána jönnek? Nem hitte. Az alkalom elmúlt, s bár biztos megjegyezték maguknak, nem
gondolta, hogy ezzel az ürüggyel előállítanák. Helyesen vagy helytelenül, de úgy gondolta, hogy a
rendőrség még mindig ijesztgetéssel próbálja eltávolítani Wortleyből.
De ha érte jönnének is, már nem érdekelte. Lehunyta a szemét, és mély álomba zuhant.

21. fejezet

- 54 -
 Mikor Paul másnap reggel felébredt, kezdte tisztábban átlátni, hogy mi volt az előző esti
találkozó eredménye. Bár a beszélgetés nem volt zavartalan, mégis lényegbevágó információhoz
jutott, elsősorban a zöld biciklire és a bőr pénztárcára vonatkozóan. Paul végiggondolta a tényeket
és rájött, hogy ha a pénztárca tulajdonosa valóban orvostanhallgató volt, akkor az illető azóta már
nyilván végzett orvos. Az orvosok névjegyzékének és a Szöcskeklub egykori tagnévsorának
egyeztetésével meg lehetne állapítani a kilétét.
Paul az új reménysugártól felvillanyozva ugrott ki az ágyból. Nyolc óra már elmúlt, vagy
tizenöt perccel később kelt fel, mint rendesen. Megborotválkozott, felöltözött, sebtében bekapta a
reggelijét, és elrohant az üzletbe. A Bonanzánál Harris a bejárat előtt várta. Szokatlan esemény volt
ez; az üzletvezető tíz felé szokott bejárni.
- Elkésett - mondta Harris előrelépve, és elállta Paul útját.
Paul felpillantott a faliórára a terem végében. Hat perccel múlt kilenc. A vevők még nem
kezdtek el szállingózni, csak a kiszolgálók voltak az üzletben; valamennyien, köztük Lena is, az
üzletvezetőre szegezték a tekintetüket. Lena különösképpen zavartnak látszott.
- Elnézést kérek - dadogta Paul -, sajnos, elaludtam.
- Ne feleseljen vissza! - csattant fel Harris. - Van rá valami mentsége?
- Ugyan mire? - bámult rá Paul elképedve. - Hiszen csak hat percet késtem.
- Azt kérdeztem, hogy van-e valami mentsége!
- Nincsen.
- Akkor ki van rúgva. Nincs szükségünk az üzletben olyan alkalmazottra, akit a rendőrség
köröz!
Harris nem hagyott lehetőséget Paulnak, hogy válaszoljon; sarkon fordult, és bevonult az
irodájába. A kiszolgálók eközben valamennyien a pultoknál buzgólkodtak, kivéve Lenát, aki
sápadtan és tanácstalanul támasztotta az asztalát.
Paul megfordult, és szívében égő fájdalommal kivonult a boltból. Amint végigment a Ware
utcán, az volt a benyomása, hogy követik.
Kezdetben, amíg még perzselte a felháborodás, gyorsan és céltalanul száguldott át a város
legforgalmasabb utcáin, beleolvadva a járdákon hullámzó tömegbe. Azután fokozatosan
megnyugodott, és visszanyerte önuralmát. Végre megszabadult attól a rettenetes zongorától, s most
legalább meggyőződhet róla, hogy az előző este eseményeiből levont következtetései megállják-e a
próbát.
Belépett egy telefonfülkébe, és a telefonkönyvből megállapította, hogy a Kerékpárosok
Klubjának irodája a Leonard utca 62. sz. alatt található. Tíz percen belül az épületnél volt; elhaladt a
bejáratot jelző aranyozott szárnyas kerék alatt, és hamarosan a tudakozónál állt a térképekkel
körbeaggatott előtérben.
A titkárnő, egy középkorú nő cseppet sem lepődött meg a kérdésen: levett egy kézikönyvet a
pultról, és nagy szakértelemmel forgatta a lapokat. De a keresgélés nem hozott eredményt.
- A jelenlegi listánkon nem szerepel ilyen nevű klub. Egyesületként volt bejegyezve?
- Nem tudom - vallotta be Paul. - Az is lehet, hogy már feloszlottak. Mindenképpen nyomára
kell bukkanjak! Kérem, segítsen! Nagyon fontos!
Szünet következett.
- Nekem most nincs időm keresgélni - mondta a nő. - De ha annyira fontos, megnézheti
maga a régi könyvekben. Azokban kell lennie valahol.
Bevezette Pault egy kis mellékszobába, és rámutatott a polcra, ahol sárga és zöld kötésű
könyvek sorakoztak. Ahogy egyedül maradt, Paul végignézte az összes kézikönyvet és éves
beszámolót az utolsó húsz évre vonatkozólag. Az aprólékos munka három teljes óráját vette
igénybe. Semmilyen említést nem talált a Szöcskeklubról.
Pault lehangolta a kudarc, de elhatározása szilárd maradt. A leglogikusabb következtetésnek
az tűnt, hogy ha ilyen klub valóban létezett, akkor a tagok minden bizonnyal valamilyen helyi
boltban szerezték be a kerékpárjukat. Otthagyta hát a Kerékpárosok Klubját, és nekiindult, hogy
módszeresen feltérképezze a város valamennyi kerékpárüzletét.
Itt sem volt azonban nagyobb szerencséje. Kérdésére jó esetben közönyös „nem”-et kapott
válaszul, de volt, ahol kinevették, sőt néhány helyen alaposan le is hordták. Senki sem hallott a
Szöcskeklubról, s többen azzal gyanúsították, hogy valami ostoba heccen jár az esze. Amikor
- 55 -
belevágott a keresésbe, izgatottan gondolta, hogy ha talál egy olyan egykori klubtagot, aki jelenleg
orvosként praktizál, nyert ügye van. Most csüggedten azon mélázott, hogy minden bizonnyal mese
az egész, Burt torz, perverz fantáziájának a szüleménye. Délután négykor halálfáradtan és reményt
vesztve elért az utolsó címhez a listán. Eldon külvárosában, egy kis garázsnál találta magát, mely a
Jos. Stevens feliratot viselte. Nem nagyon látott mást, mint egy benzinkutat meg két kézipumpát, de
az udvaron egy nyitott sufniban felfedezett néhány használt biciklit, melyek eladásra, illetőleg
bérbeadásra vártak. A hely nem látszott túl biztatónak, de egy perc tétovázás után Paul szinte
gépiesen átvágott az udvaron, és odalépett a munkaruhás férfihoz, aki éppen a betont locsolta.
Mire idáig eljutott, Paul minden köntörfalazás nélkül, szinte udvariatlanul tette fel a
kérdéseit. Hasonló stílusú választ várt, de legnagyobb meglepetésére a garázstulajdonos
elgondolkodott. Nem válaszolt azonnal, hanem elzárta a vízcsapot, és töprengve nézett Paulra.
- A Szöcskék- ismételte. - Legjobb emlékeim szerint apám mesélt róluk.
- Igazán?
- Igen. Apám idejében csak kerékpárokkal foglalkoztunk, halála után építettem hozzá a
garázst. Azt hiszem, ő javította a klubtagok kerékpárjait; New Hudson márkájú bicikliket
használtak, s zöldre festették valamennyit.
- Akkor biztosan tudja, hogy kik voltak a tagok.
- Én bizony nem! - a tulajdonos elmosolyodott. - Akkor én még gyerek voltam.
- De az apja biztosan vezetett valami listát... iktatta a számlákat, esetleg volt egy
címjegyzéke, vagy valami hasonló.
- Nem ő! Nála készpénz volt a jelszó.
- Csak kellett hogy legyen egy névjegyzék... jegyzőkönyv... beszámoló az
összejövetelekről...
- Kétlem. Emlékeim szerint nem volt hivatalos a dolog, pár fiatal fickó hozta össze az
egészet kedvtelésből, bolondozásként, és a klub nem volt hosszú életű.
Szünet következett. Paul felfokozott várakozásában ismét csalódott; megpróbálta leküzdeni
a rátörő keserűséget és kudarcot.
- Ha van egy kis ideje, megkérném, nézze át az apja iratait. S ha talál valamit a klubról,
kérem, értesítsen. Nagyon hálás lennék.
Fegyelmezett hangon megadta a nevét és a címét, majd elvette a névjegyet, melyet a másik
odanyújtott, köszönetet mondott, sarkon fordult, és nekivágott a városnak.
A kilátástalan erőfeszítés kifárasztotta; eltévedt, és váratlanul a Grove tér elegáns
magánpalotái között találta magát. Szórakozottan nézegette a hangzatos neveket a névtáblákon:
Torony, Wortley-palota, Robid Hood-villa. Hirtelen megakadt a szeme egy pompázatos dupla
kapun, az egyszerű réztáblára csupán a tulajdonos nevét vésték: Sir Matthew Sprott állt rajta.
Paul megigézve bámulta a fényes névtáblát, a kertet, a villát, a pompás birtokot; miközben
úgy elsápadt, mintha minden életereje hirtelen cserbenhagyta volna. Ez volt hát az ügyész otthona -
a Sprott név számára nem jelentett mást, mint ezt az egyetlen fogalmat: ügyész. S miután váratlanul,
minden előkészület nélkül a közelségében találta magát, hirtelen elöntötte a méltatlankodás, amely a
Swann-nal való beszélgetés óta gyülemlett fel benne.
Adva van egy ragyogóan tehetséges ember; egy jogi szaktekintély, aki a legmagasabb
szinten járatos a logikai következtetés és érvelés módszereiben. Hogyan hagyhatott figyelmen kívül
olyan kulcsfontosságú bizonyítékokat, mint a zöld kerékpár, a bőrből varrott pénztárca, vagy az
áldozat terhességének ideje? Szándékos volt-e ez a feledékenysége? Lehetséges, hogy egy ilyen
ember tudatosan nem tesz említést a vádlott mellett szóló tényállásról, s csupán az előítéleteken
alapuló vallomásokra összpontosít. Magára vállalva az ördög ügyvédjének szerepét, s minden erejét
és tehetségét arra használja fel, hogy szétzúzza az erőtlen, tehetetlen védelmet, s elítéltesse a
vádlottat, miközben meg van győződve róla, hogy az ítélet igazságtalan? Ez lenne a törvény?
A puszta gondolatra Paulon annyira erőt vettek zűrzavaros érzelmei, a düh és a harag, hogy
valósággal fuldokolni kezdett. Remegett arra a gondolatra, hogy az előtte lévő bejáraton egyszer
csak megjelenhet az ügyész, hogy megláthatja színről színre. Menekülni akart, de tagjai
elnehezültek, mint az ólom; képtelen volt megmozdulni, a rácsba kellett kapaszkodnia. De végül is
nagy erőfeszítéssel elszakította magát onnét, s a domb lábánál talált menedéket egy forgalmas
utcán.
- 56 -
 Mikor a szobájába ért, az ágyra hajította a kabátját, és idegesen járkálni kezdett fel s alá.
Sikerült megbizonyosodnia róla, hogy Burt történetének a magva igaz. De saját tehetetlenségének
tudata elviselhetetlen próbára tette a türelmét. Cselekedni vágyott, mégpedig haladéktalanul,
látványos eredmény után áhítozott. A percek múlásával nyugtalansága nőttön nőtt. Amikor úgy
érezte, hogy egy pillanatig sem bírja már tovább, egyszer csak kopogtak. Sietősen ajtót nyitott. Lena
Anderson állt előtte. A bő esőkabátját viselte, s nem volt rajta kalap. A csípős esti levegőtől - vagy
talán a sietségtől - szőke haja hátrahullott a homlokából, finom bőre kiszínesedett. Bizonytalanul
megállt a küszöbön, tágra nyílt szemeiben ijedtség látszott, az aggodalom, melyet képtelen volt
eltitkolni, kiült az arcára.
- Paul... sajnálom, hogy megzavartam... el kellett jöjjek. Ma délután kereste valaki az
üzletben.
- Tényleg? - kérdezte Paul mesterkélt hangon. Amikor váratlanul megpillantotta a lányt, arca
önkéntelenül felderült. De örömébe abban a pillanatban üröm vegyült; eszébe jutott mindaz, amit
Harris mesélt. A szégyenletes újság megmérgezte a lányra irányuló gondolatait. Az a kellemetlen
érzése támadt, hogy a lány tettetett egyszerűségével az orránál fogva akarja vezetni. Modora
önkéntelenül hűvös lett, kemény hangon kérdezte:
- Bejön?
- Nem. Máris vissza kell mennem. - Majd érzelemmel teli hangon hozzátette: - Mr. Harris
annyira igazságtalan volt ma reggel.
- Biztosan megvolt rá az oka!
A lány nem vette le róla a szemét, még mindig izgatott volt.
Paul nézte, hogy a felgombolt kabátgallér felett hogy lüktet az ér fehér nyakán.
- Talált másik állást?
- Nem is kerestem.
- De hát mit fog csinálni?
A lány hangjából kicsendülő leplezetlen aggodalom szíven ütötte Pault. De azután
megrántotta a vállát.
- Nem kell izgulni. Majd megleszek valahogy. Ki keresett? A rendőrségtől valaki?
- Jaj, dehogy! - felelte Lena sebesen, remegő ajakkal. - Egy fura kis ember volt. Mr. Harris
nagyon udvariatlanul fogadta; nem hallgatta meg, nem is adott neki útbaigazítást. De nekem azután
sikerült szót váltanom vele. Mr. Prustynak hívják, az Ushaw Terrace 52. szám alatt lakik. Azt akarja,
hogy nézzen be hozzá ma este.
- Ma este?
- Igen. Bármilyen későn. Azt mondta, hogy borzasztóan fontos!
- Köszönöm - mondta Paul csendesen. - Nagyon jót tett velem.
- Semmiség... Nem akarok beleavatkozni... de ha tudnák bármiben segíteni...
Minden visszafogottsága mellett a lány hangjából annyi őszinte együttérzés áradt, hogy Paul
hirtelen rettenetesen szerette volna a bizalmába avatni. De ismét ellenállt a csábításnak. Ehelyett
szokványos mosolyt erőltetett az arcára, mely grimasszá torzulva összerántotta a vonásait.
- Hát nincs elég baja nélkülem is?
A lány furcsán, kérdő tekintettel nézte, állát a mellére szorította:
- S ha lenne, attól talán a magáét is könnyebben megérteném, nem?
Szinte aggodalmasan várta a választ. Mivel Paul nem felelt, összeszorította az ajkát, mint aki
elfojt egy sóhajtást.
- Legalább próbáljon meg vigyázni magára!
Egy pillanatig Paul szemébe nézett, majd gyors mozdulattal megfordult és eltűnt.
Ahogy elment, Paul valami ürességet érzett; hiányérzetébe bosszúság vegyült a saját
gyengesége fölött, amiért azt kívánta, bárcsak maradt volna még a lány. Kísértésbe esett, hogy
utánaszalad a lépcsőházba és visszahívja. Ekkor azonban a Ware utcáról meghallotta az óra
kondulását. Kilenc óraütést számolt; rögtön magára kapta a kabátját és kalapját. Lefelé menet azon
töprengett, hogy vajon miért akar Prusty találkozni vele? Ez a váratlan közeledés teljesen elütött a
dohányárus szokásos óvatosságától. Szemöldökét ráncolva törte a fejét a rejtélyen, miközben gyors
léptekkel haladt Eldon irányába.

- 57 -
 22. fejezet

Végre megváltozott az időjárás: hideg és télies volt az éjszaka. Ólomszürke ég borult a

csendes és kietlen utcákra; a város fagyos némaságba burkolózott. Hamarosan eleredt a hó. A
hópelyhek körtáncot jártak a levegőben, azután puhán hulllak alá a járdára. Paul hangtalan léptekkel
elhaladt a dohánybolt lehúzott redőnye előtt, és folytatta útját az Ushaw Terrace felé.
A dohányárus otthon volt, vastag gyapjútakarót csavart maga köré. Kikukucskált az
ajtórésen; ahogy felismerte Pault, szélesebbre tárta az ajtót. Paul a lépcsőházban lerúgta a havat a
csizmájáról és belépett. A szalon éppen olyan homályos és poros volt, mint először, most is belengte
a szivarfüst, a gázláng fénye pedig ismét a báránybőr előtétre vetődött. A kinti csípős levegő után
zsúfoltnak és áporodottnak tűnt a szoba.
- Korán jött a tél - mondta Prusty, gyors pillantásokat vetve Paulra a csiptetője fölött. - A
csontjaimban érzem. Üljön le. Én most fogok vacsorázni.
Töltött vendégének az elmaradhatatlan kávéból, és mogorván erősködött, hogy Paul egyen a
húsos haséból, amelyet készen vásárolt a pékségben, és felmelegített a sütőben. A vendégváró
fogadtatás ellenére Paul azt gyanította, hogy házigazdája nem látja olyan szívesen, mint először. A
trafikos lopva fürkésző tekintettel nézegette, és egy csomó látszólag közömbös kérdéssel ügyesen
kiszedte Paulból, hogy mi történt az elmúlt két hét alatt.
Mikor ez megtörtént, Prusty nem szólalt meg azonnal; elgondolkodva kiválasztott egy
manilszivart, rágyújtott, köhintett egyet-kettőt, majd összevonta bozontos szemöldökét, és a tűz fölé
hajolt.
- Akkor hát ez az - mondta elgondolkozva. - Nem csoda, hogy úgy éreztem, hogy az egész
ügy újraéled. Mindezidáig eltemetve pihent... most pedig az a benyomásom, hogy ha a fülem a
földhöz szorítanám, hallanám, amint a sírban mocorogni kezd valami.
Csend borult a szobára. Mintha a szalon hirtelen árnyakkal népesedett volna be.
- Egyelőre még minden csendes - folytatta Prusty kitartóan. - De vannak jelek... előjelek és
csodás események... hogy jót jelentenek-e avagy rosszat, azt nem tudnám megmondani, de a
csontjaimban érzem a közelgő feltámadást. Még ebben a szobában is érzem. - Felfelé pillantott. - És
a felettem levőben is.
Paul megreszketett a baljós hang hallatán. Elfojtotta borzongását, s fölpillantott a
mennyezetre.
- Még mindig üres?
A dohányárus rábólintott.
- Egyfolytában. Ahogy mondtam, a gyilkosság óta sohasem lakott benne senki huzamosabb
ideig.
Paul idegesen megmozdult; gondolatai nem hagyták nyugodni, úgy érezte, hogy bármi áron
folytatnia kell a kérdezősködést.
- Látom, hogy valami nyomasztja. Én lennék az oka?
- Híre járt annak, amit csinált - hagyta helyben Prusty. - Elcsiripelték a kismadarak. Egy pár
furcsa helyen is felfigyeltek rá. Ezért kértem, hogy jöjjön el.
Paul szorosan összekulcsolta az ujjait, hogy elfojtsa a remegését, és előrehajolt a széken,
úgy figyelt.
- Múlt pénteken itt, a lakásomon felkeresett egy ember. Én a boltban voltam éppen, de Mrs.
Lawson, a takarítóasszony, aki hetente kétszer jár, éppen itt volt. Mrs. Lawson egyszerű, józan
teremtés, nem ijed meg egykönnyen a saját árnyékától, de ennek a férfinak a puszta látványa kis
híján halálra rémisztette. - Prusty Paulra nézett. - Akarja, hogy folytassam?
- Igen.
- A férfi meghatározhatatlan korú volt. Lehetett öreg is, fiatal is. Erősnek látszott,
ugyanakkor betegesnek is. A ruhája egyáltalán nem illett rá. Kemény és halotti fehér volt az arca.
Fejét teljesen simára borotválták. Mrs. Lawson megesküdött rá, hogy fegyenc.
- Ki lehetett az? - Paulnak kiszáradt az ajka.
- Isten tudja... nekem fogalmam sincs róla. De fogadnék, hogy Stoneheath-ból jött. Nem
hagyta meg a nevét. De itt hagyta ezt a cédulát, mielőtt elszelelt.

- 58 -
 Prusty komoly, megfontolt mozdulattal előhúzott a mellényzsebéből egy parányi összesodort
papírdarabot, széttekerte és átnyújtotta Paulnak. A sárgás fecnire apró betűkkel néhány szót
kapartak. Paul nem győzte újra és újra elolvasni a barnásnak tűnő írást:

Az Isten szerelmére ne hagyd, hogy eltérítsenek! Keresd meg Charles Castles-t a Lanesben.
Majd ő megmondja, mit tegyél.

Mit jelenthet mindez? Ki írhatta a kétségbeesett üzenetet? Kiből szakadt fel a

reményvesztett jajkiáltás? Paul mereven ült a székében, és vadul találgatott. Lehetséges lenne, hogy
ez a papírfecni apjától származik, titkos föld alatti csatornákon adták volna kézről kézre, s lopva
kézbesítette volna egy kiszabadult rabtárs?
Paul úgy érezte, mintha villamos áram futott volna végig a gerincén. Új inspirációt merített
ebből a kétségbeesett jajkiáltásból, mely tovább ösztökélte. Összeszorult a szíve, amíg feltekerte a
papírdarabkát. Megkérdezte Prustyt:
- Megtarthatom?
A trafikos lemondóan legyintett, mint aki elhárítja magáról a felelősséget.
- Boldog vagyok, ha megszabadulhatok tőle. Eszem ágában sincs belekeveredni ebbe az
ügybe.
A szobára félhomály borult. Halvány fénnyel világított a gázláng. Kint egyre mélyült a
csend, a hó vastagon megülte az ablaktáblákat. Paul gondolataiba merülve, mozdulatlanul ült, szíve
megdobbant az újjáéledő reménytől.
Egyszer csak váratlanul léptek zaja hallatszott a felettük lévő emeletről.
Paul kővé dermedt; az első pillanatban azt gondolta, hogy hallucinál. De nem, a léptek
megismétlődtek, szabályos időközönként felhangzott a gyászos dobbanás. Jelenlegi lelkiállapotában
ez a furcsa esemény baljós jelentőségre tett szert. Paul felegyenesedett a székben, a haja égnek állt,
szemét a mennyezetre szegezte. Prusty is kihúzta magát, és hasonlóképpen megdöbbenve bámult
felfelé.
- Azt mondta, hogy a lakás üres - suttogta Paul.
- Megesküszöm rá - felelte Prusty.
Prusty szokatlan fürgeséggel pattant fel a székből, s az előszobán át kirohant a lépcsőházba.
Ugyanebben a pillanatban csapódott a fenti ajtó, majd hallatszott, ahogy valaki lefelé jön a lépcsőn.
Paul ösztönösen Prusty után indult, de félúton megállította a lépcsőházból behallatszó
megkönnyebbült kiáltás. Pattanásig feszült idegekkel hallgatózott, fülét hegyezve próbálta kivenni,
hogy mi történik az ajtón kívül. Először egy ismeretlen hangot hallott, amint köszön, majd Prusty
válaszát, immár a szokásos hangszínben. Halk beszélgetés következett, majd mindkét részről
barátságos búcsúzkodás.
Egy perccel később megjelent Prusty, s a homlokát törölgette. Becsukta az ajtót,
meggyújtotta a gázt a mennyezeti lámpában, és zavartan Paulhoz fordult.
- A háziúr volt - kiáltotta. - Beázik a tető... a szél lefújt néhány cserepet. Emiatt ment föl. -
Prusty szorosabbra húzta a válla körül a takarót. - Ha az ember sokat üldögél a sötétben, képzelődni
kezd. Elragadott a fantáziám.
- De ez a papírdarab nem a képzeletében született!
- Nem - mondta Prusty. - S amikor a zajt meghallottam és felfelé rohantam... hirtelen olyan
elevenen láttam magam előtt mindent, mint tizenöt évvel ezelőtt. Hja, így van ez! Nem kér még egy
korty kávét?
Paul elhárította a kínálást. Nem tudott nyugton ülni. A megfakult írás a papírfecnin a ruha
szövetén át is égette a bőrét, mint a forró ólom. Már nem érdekelte a zöld bicikli meg a bőr
pénztárca, mely néhány órával azelőtt még égetően fontosnak tűnt. Az utolsó óra eseményei minden
egyebet kiűztek a gondolataiból.
Ahogy visszasietett a Poole utcába, agyában lázas zavarodottsággal kergették egymást a
gondolatok. Vajon a saját tettei vezettek el ehhez a szivettépő üzenethez? Paul felsóhajtott - nem
bírta elviselni ezt a rettenetes feszültséget. De legalább most már biztos nyomon volt, s ezt fogja
követni mindvégig.

- 59 -
 23. fejezet

- Nagyon sajnálom, de már egy hete tartozik a lakbérrel.

Paul szállásadónője fordult hozzá e szavakkal másnap reggel, amint a fiú befejezte az
öltözködést.
- Egy kicsit meg vagyok szorulva, Mrs. Coppin. Adna haladékot jövő szombatig?
Mrs. Coppin szorosabbra húzta a piszkos nagykendőt horpadt mellkasán, s gyanakodva
méregette Pault a küszöbről. Kitalálta, hogy Pault kirúgták az állásából. Nem volt szívtelen
teremtés, de a létért való küzdelemben az együttérzés olyan fényűzésnek számított, amit nem
engedhetett meg magának.
- Nem vagyok jótékonysági intézmény - mondta végül is. - Holnap estig adok haladékot. Ha
addig nem talál munkát, akkor sajnos el kell menjen innen. És kénytelen leszek megtartani a
holmiját.
Paulnak nem állt szándékában, hogy rendszeres munkát vállaljon, a zsebében pedig
mindössze tíz shilling lapult. De nem akarta megkárosítani az asszonyt sem. Amikor az kiment a
szobából, kinyitotta a bőröndjét, és átvizsgálta kevés ingóságát, köztük az ezüst zsebórát. Talán ha
az asszony eladja az órát, az ára fedezni fogja az adósságait. A rajta lévő ruhán kívül Paul csak az
ügyre vonatkozó iratokat vitte magával; ezeket gondosan felöltője belső zsebébe tette. Majd még
egyszer körbepillantott a szobán és kiment.
Tíz óra felé járt, amikor megérkezett a Laneshez. Wortley egyik legrégibb városrészét hívták
így; az eredeti neve Fairhall Lanes volt. A középkorban tornaviadalokat tartottak ezen az elkerített
területen, később pedig vurstli került a helyére. A XIX. sz. végén a kerület egyre lejjebb csúszott, s a
viktoriánus kori ipari terjeszkedés idején olcsó bérkaszárnyákat építettek ide gyári munkások
számára. Mára mindez nyomornegyeddé züllött; a város legveszedelmesebb része lett, keskeny,
kanyargós utcácskákkal, melyeket magas, düledező épületek szegélyeztek. Paul egész nap ezeket az
utcákat fésülte, próbált a Castles nevű ember nyomára akadni - mindhiába. Estefelé elkezdett
szemerkélni az eső. Paul elhatározása megingathatatlan maradt; a kerület középpontjában található
munkásszálló felé irányította lépteit, ahol kilenc pennyért adtak szállást éjszakára.
A hely szegényesebb volt még a Hart-háznál is, ahol egyszer, régebben eltöltött egy éjszakát.
Düledező falépcső vezetett fel az egyetlen hosszú, deszkapadlós emeleti terembe. Zsákvászoncsíkok
szolgáltak függőágy gyanánt, melyeket két végüknél fogva a szoba teljes hosszában végigfutó két
kötélhez erősítettek. A terem egyik végében helyezték el a konyhát, ahol a tűzhely körül
serpenyőkkel és ételhordókkal felszerelkezett lerongyolódott férfiak lökdösődtek és tülekedtek,
hogy hozzájussanak egy platnihoz, amelyen megfőzhetik a vacsorájukat. Savanykás ételszag
terjengett a levegőben.
Paul egy pillantást vetett a tömegre, majd felöltözve végigvetette magát a függőágyon, és
magára húzta a vékony, agyonhasznált szürke takarót.
- Hát vacsorázni nem akarsz, pajtás?
Paul megfordult. A szomszéd ágyon egy összeaszalódott, mulatságos arcú pöttöm emberke
könyökölt, előtte két zsíros papírzacskó. Szakadozott felöltőt viselt, sáros, lyukas orrú vászon
tornacipőjét barna csomagolópapírral tömte ki, nyaka köré tarka sálat tekert. Fényes madárszemét
Paulra szegezte, miközben csontos ujjait az egyik zacskóba mélyesztette, kihúzott onnét egy
cigarettacsikket, széttekerte, és gyakorlott mozdulattal a második zacskóba rázogatta belőle a
dohányt.
- Főznék én mindkettőnknek, pajtás, ha lenne nálad valami alapanyag.
- Sajnálom - mondta Paul. - Én már haraptam valamit, mielőtt idejöttem.
- Szerencsés vagy, pajtás. Én meg tudnék enni egy egész marhát - mondta, s halálfejszerű
ábrázata elvigyorodott. - Szőröstül-bőröstül.
Amikor befejezte működését, becsukta a teli zacskót, és gondosan elrejtette az inge alatt. A
maradék dohányreszelékből pedig cigarettát sodort, és a füle mögé dugta. Aztán felkelt, mint egy
kis egér, bennfentes pillantást vetett Paulra, állával a „Tilos a dohányzás” tábla felé bökött, és
sebesen elcsoszogott a mellékhelyiség irányába.
Amikor visszajött, Paul odahajolt hozzá.
- Egy Castles nevű embert keresek. Hallott valaha róla?
- 60 -
 - Charlie Castles-ról? Hallottam. Ki ne hallott volna?
- Hol tudnám megtalálni?
- Most nincs a felszínen. Biztos valami melója akadt. Pár nap múlva majd előkerül. Ha csak
be nem kasztnizzák megint. Maradjon a környéken, majd én szólok. - Bizonytalan szünetet tartott. -
Ugye tudja, hogy kivel van dolga?
Paul megrázta a fejét.
- Nem.
A másik idegesen vihogott.
- Hát akkor majd rájössz, pajtás!
- Mondja el! - kérte Paul.
A kis ember megrántotta a vállát.
- Rosszfajta, az biztos... a lóversenyen ellopta a réteket... szabad idejében orgazdasággal
foglalkozik. Éveket ült: Betörés, fegyveres rablás, meg ilyesmi... most éppen próbaidőre szabadult
egy hosszabb büntetés után. Igazi börtöntöltelék. Valaha úrféle volt. De nagyon lezüllött.
- Értem - mondta Paul. - Melyik börtönben volt?
- Stoneheath-ben.
Paul hirtelen mélyet lélegzett.
A hálóteremben fokozódott a zaj - kiabálás, káromkodás, hangos nevetgélés hallatszott.
Valaki szájharmonikázni kezdett. Mire valamelyest elcsendesedtek, már majdnem éjfél volt. Paul
nyugtalanul aludt.
Másnap reggel hatkor ébresztették őket, mégpedig úgy, hogy elkötötték az egyik kötelet, s
ezzel valamennyi függőágy automatikusan ledobta terhét. Azokat, akik a padlóra gurulva
megpróbáltak továbbaludni, a szobafőnök csizmájával próbálta jobb belátásra bírni. Ahogy Paul a
többiekkel együtt kivonult a barátságtalan hajnali szürkeségbe, előző esti szomszédja mellette
baktatott, s a legközelebbi kávésstandhoz vezette Pault; itt megállt, topogott lyukas
vászoncipőjében, a kezeit fújdogálta, s arcára mulatságos várakozás ült ki.
- Mi lenne, ha ennénk egy bögre kását, pajtás? Te fizeted. Nekem nincs kisebb pénzem, mint
egy ötshillinges.
Paul utolsó néhány shillingjéből elvett egyet, és megvendégelte társát egy zsemlével és egy
bögre kávéval.
Jerrynek hívták, a barátainak csak Szamár Jerry volt. Vigyorogva beismerte, hogy
gyűjtögetésből él; évek óta nem volt rendszeres munkája, de ismerte minden fortélyát annak, hogy
hogyan lehet összekaparni a mindennapra valót. A csikkszedegetés volt leggyakoribb elfoglaltsága -
végigkutatta a csatornákat elhajított cigarettacsikkekért, s az ebből nyert dohányt árusította; három
shilling hat pennyt is kapott fontjáért. De rossz időben nem került elég csikk, úgyhogy ma reggel a
„plakátozók”-hoz készült, hogy ott próbáljon szerencsét. Felajánlotta Paulnak, hogy magával viszi.
- Gyere csak, pajtás. Ilyen rendes ruhában biztos kapsz munkát.
Paul először vissza akarta utasítani. Aztán azt gondolta, ugyan miért ne? Ha meg akarja
találni Castles-t, jobb, ha ápolja a kapcsolatot furcsa társával. S ebben a környezetben több esélye
van, hogy eltűnhet a rendőrség szeme elől. A pénztárcája majdnem üres; életben kell maradjon
valahogy. Elindult hát a másikkal a Dukes Row irányába.
Az utca végén egy lerobbant telep a „Lane Plakát- és Hirdetővállalat” feliratot viselte.
Elfoglalták a helyüket a sorban azok mögött, akik már a fakerítés mellett ácsorogtak. Vagy egy óra
múlva megnyílt a kapu, és bebocsátották az első húsz embert, köztük Pault és társát.
Az udvaron hirdetőtáblák sorakoztak, mindegyikre frissen ragasztották a Palace Szinház
piros-sárga plakátját. Paul a többieket utánozva odament a plakátokhoz, a vállára akasztotta az
egyik páros táblát és a nagykapu felé irányította a lépteit. Ott ismét felsorakoztak. Paul átvette az
ütemet, és Szamár Jerry után kocogott.
Egész nap a város legforgalmasabb utcáin kanyargott a szendvicsemberek sora. A táblák
nehezek és formátlanok voltak, s kellemetlenül ütögették a vállát. De délután ötre visszatértek a
Dukes Row-ra, ahol minden ember két shilling kilenc pennyt kapott a napi munkájáért. Amint
együtt kijöttek a telepről, Jerry megjegyezte:
- Most végre ehetünk. - Szokásos vigyorával a legközelebbi étkezdébe vezette Pault.

- 61 -
 Paul azon a héten minden nap a plakátokat hurcolta a hátán. Megalázó munka volt - az
embereknek valami feltűnő ruhadarabot kellet viselniük, hogy magukra vonják a figyelmet. Egyik
reggel például Pault, fején egy viharvert cilinderrel küldték ki. Dél felé, ahogy a Ware utcán
masírozott éppen, meglátta a Bonanza egyik alkalmazottját, Nancy Wilsont, amint felé tart. Gyorsan
lehajtotta a fejét, de elkésett: a lány már felismerte; arcára kiült a riadt meglepetés.
Pault nem érdekelte. Keresménye elegendő volt arra, hogy fenntartsa magát: kilenc pennyt
költött a szállásra éjszakánként, a maradékért pedig ennivalót vásárolt. Gazdaságosabban jött ki, ha
a szálló konyháját használta, így Jerry tanácsát követve vásárolt egy használt serpenyőt a
szobafőnöktől. A legolcsóbb húst kisütötte hagymával, s ez volt a laktató vacsora.
A munkásszálló furcsa, elhagyatott, céltalan társaságnak adott menedéket; Wortley
társadalmának legalja gyűlt itt össze. Egyiküknek se volt állása, s még a legrendesebbek is az
alkalmi munkák szeszélyeitől függtek. Ha a csatornán uszályok tűntek fel, melyekről le kellett
rakodni, ha új szennyvízcsatornát kellett ásni, ha hóvihar jött, s vastag hótakaró lepte be az utcákat,
akkor, Jerry szavaival élve, került étel s ital. Voltak azután olyanok, akik különösebb és
visszataszítóbb mesterséget űztek: rongyszedők, az üveg- és csontgyűjtögetők, a szemétben
guberálók - szótlan, rongyokba bugyolált alakok, akik folyton a város szemetesedényeiben
kotorásztak, s meggörnyedt háttal, földre szegezett tekintettel állandóan kincsekre vadásztak:
üvegre, törött porcelánra, rozsdás vasdarabokra. Az utcai mulattatók is fura szerzetek voltak: ott volt
a kígyóember, aki azzal szórakoztatta a népet, hogy lábujjai közül ette a virslit; a vak hegedűs, egy
morózus öregember, aki esténként eltette a kék szemüveget és a botot, mellyel napközben oly
szánalomra méltóan tapogatózott, s az ágyban fekve a Kurírt olvasta; az utcai énekes, egy lelkes
dublini ír, aki színházi kuplékra specializálta magát, s akinek a sós heringbe mártott forró krumpli
volt a kedvenc eledele. Végül pedig ott voltak a nyomorékok: a lábatlan ember, aki kezén és
csípőjén csúszkálva közlekedett az utcán, meg az albena - a betegek, akik nyílt sebeiket mutogatták
pénzért, s a koldusok szégyentelen hada. Sokuk aljas és gonosz volt. Sokan valamilyen betegség
előrehaladott stádiumában voltak. Az alacsony mennyezetű, rosszul szellőző hálóteremben
összezárt mosdatlan emberek horkoltak, fel-felkiáltottak álmukban, s rettenetes szagot árasztottak a
sötétség óráiban, mely összekeveredett a latrina bűzével.
A hely hamarosan megfertőzte Paul kedélyét is: kétségbeeséssel és reménytelenséggel
töltötte el. Kezdte úgy érezni, hogy sosem lesz képes megoldani a rejtélyt, s a saját tétlensége egyre
nagyobb súllyal nehezedett rá: arra vágyott, hogy valamilyen sorsdöntő cselekedettel egyszer s
mindenkorra elvághassa a szövevényes szálakat, melyek gúzsba kötötték. Az elkövetett
igazságtalanság egyre mélyebben vésődött tudatába, álmatlan éjszakákon át hánykolódva gondolatai
növekvő keserűséggel tértek vissza apja szenvedéseinek fő forrásához: Matthew Sprotthoz, az
ügyészhez.
A hét vége felé a Lanes Hirdetővállalat leállította a szendvicsembereket. Miután a telepről
elküldték őket, Paul Jerryre nézett, aki különösebb aggodalom nélkül megrántotta keskeny vállát.
- Gyakran megesik. Inkább kiragasztják a plakátokat. Próbáljuk meg a vasútállomást!
Együtt mentek a pályaudvarra, s a következő két nap ott lődörögtek, lesve az alkalmat,
amikor felkaphatnak egy-egy bőröndöt, közben állandóan szemmel tartották a hordárokat, akik nem
vették jó néven, hogy az ő területükön kalózkodnak. Az a kevés borravaló, amit Paul kapott,
kitartott szombatig. Aznap este, amikor beléptek a szállásra, Jerry Paul mellé lépett, és egy idegenre
mutatott: egy magas, inas, negyven körüli férfira, sápadt, keskeny arccal, borotválatlan állal és
kicsiny szemekkel; a férfi barna öltönyt és keskeny karimájú kalapot viselt, nyaka köré pedig sötét
sálat tekert, amely lazán lelógott a mellényére.
- Itt van, akit kerestél, pajtás - súgta oda halkan Jerry. - Az ott Castles... és vigyázz, hogy
hogyan beszélsz vele!

24. fejezet

Aznap este egy kis udvari szobában, melyet Castles egy szomszédos utcában bérelt, Paul
végre szemtől szembe találta magát azzal az emberrel, akit annyi izgalommal várt. Szokványos
külseje és rekedtes hangja ellenére Castles szembeötlően művelt és értelmes ember volt.
Megjelenésében volt valami, ami jogászemberre utalt. Hosszúkás, beesett arca irodistára vallott, és
- 62 -
sárgásfehér, hullaszínű szemének jeges, komor tekintete valamiképpen azt sejtette, hogy ez az
ember valaha sorozatban gyártotta a végrendeleteket. De bármilyen magas pozíciója lehetett is
egykor, az is nyilvánvaló volt, hogy mostanra mélyre süllyedt az alvilág árnyai közé.
- Most rajtam töri a fejét - mondta Castles. Olyan pontosan ráhibázott Paul gondolataira,
hogy a fiatalember elvörösödött zavarában. - Ne tegye! Én már nem létezem.
Élettelen tekintete képtelen volt bármit is kifejezni, de vékony ajkait megvetően lefelé
biggyesztette.
- Mit akar tőlem?
Ismét csend állt be, majd, még mindig szó nélkül, s anélkül, hogy szemét egy pillanatra is
levette volna a másikról, Paul átnyújtotta azt az összetekert papírfecnit, amelyet Prsutytól kapott.
Castles szétcsavarta, felületes pillantást vetett rá, s aztán valami keserű közönnyel visszaadta.
- Szóval ezért jött.
- Ki küldte ezt az üzenetet? Valóban... az apám?
Újabb szünet következett, ezúttal rövid, de feszültséggel terhes.
- Meglehet - válaszolta Castles színtelen hangon.
- Akkor hát... ismeri?
- Lehetséges.
- Stoneheath-ből?
- Arról az elátkozott helyről, igen… ha már mindenáron tudni akarja, szomszédos
lakosztályunk volt. Éjszakánként átkopogtunk egymásnak a falon, úgy beszélgettünk... amikor nem
volt éppen magánzárkában.
Paul végighúzta kezét forró homlokán.
- Hogy van az apám? - Alig tudta kinyögni a szavakat.
- Rosszul. - Castles egy zacskó dohányt húzott elő a felöltője zsebéből, kivett egy levél
rizspapírt egy csomagból, és fél kézzel sodort egy cigarettát. - Rosszabbul már nem is lehetne.
Pault cserbenhagyta a bátorsága, valami zokogásféle rázta a mellkasát.
- Hát semmit nem tud mondani nekem? Semmi reményteljessel nem tud biztatni?
- Mi lehetne reményteljes Stoneheath-ben?
Paulnak olyan hangosan zakatolt a szíve, hogy azt hitte, egy gyászszertartás dobpergését
hallja. Feltétlenül, igen, feltétlenül kell, rejtőzzék valami ennek a férfinak a kiismerhetetlen, baljós
hallgatása mögött! Paul vadul az ajkába harapott.
- Miért kellett találkoznom magával?
- A maga örege tudta, hogy engem kiengednek. Úgy gondolta, hogy össze kellene jönnünk.
Odacsempészte nekem ezt a csomagot.
Paul átvette a papírokat, amit a másik odanyújtott. Nem volt az egyéb, mint egy csomag
maszatos papírfecni, rajtuk ceruzával valami macskakaparás. Bár Paul újból és újból
nekiveselkedett a majdnem olvashatatlan írás kisilabizálásának, lelkesedése hamarosan lelohadt.
Jajkiáltások voltak ezek a sötétségből, folytonosan ismételgetett tiltakozás és panasz, más semmi. A
belőle áradó szenvedés Paul elevenébe vágott de az írás nem kínált semmiféle bizonyítékot, semmi
olyasmit, aminek gyakorlati hasznát lehetne venni. Paul tompa tekintetet vetett Castles-ra, aki
eközben közönyösen, ámde példamutató türelemmel várakozott.
- Hát tényleg nem tud nekem segíteni?
- Az attól függ - mondta Castles lassan, mélyen leszívva a füstöt -, hogy miféle segítségre
gondol.
- Tudja jól, hogy mit akarok - kiáltotta Paul szenvedélyesen. - Kiásni azt a szegény ördögöt,
aki tizenöt éve él elevenen eltemetve!
- Akit a sír szája egyszer elnyelt, az nem kerül elő onnan többé.
Paul vadul kiáltotta:
- Én kiszabadítom! Ő ártatlan... és én be fogom bizonyítani! Meg fogom találni az igazi
gyilkost!
- Azt ugyan soha - mondta Castles megvetően. - Tizenöt év után szemernyi esélye sincsen.
Bárki tette is, már több ezer mérföldre lehet innét. Megváltoztathatta a nevét, új
személyazonosságot vett fel. Vagy meghalt. Reménytelen vállalkozás! - Várt, hogy Paul felfogja,

- 63 -
amit mond, mereven a fiúra szegezett, sárgás szemére hályog ereszkedett. - Miért nem üldözi azt,
aki a törvényesség leple alatt gyilkol... azt, aki Mathryt valójában elintézte?
- Kire gondol?
- Az ügyészre.
Paul felegyenesedett, mint akinek elevenébe vágtak. Visszafojtotta a lélegzetét.
- Az Isten szerelmére... ki maga?
Súlyos csönd következett. Aztán a másik lassan megszólalt, azzal a közönnyel, amelyet
álarcként öltött magára.
- Nem titok... priuszom van... elítéltek sikkasztásért. Legalábbis így kezdődött. Csak egy kis
elnézésre lett volna szükségem... egy kevés időre, hogy vissza tudjam fizetni a pénzt. Könyörögtem
érte... az egész bíróság előtt. Hét év kényszermunkát kaptam helyette.
Hosszú csend következett: Majd Castles folytatta:
- Láthatja, hogy ugyanabban a cipőben járunk mind a ketten. Mathry bizonyára ezért
gondolta, hogy össze kellene kerülnünk. Mindennek az az egy ember az oka. Mi pedig olyan
lágyszívűek vagyunk, hogy mindezt tétlenül tűrjük.
- Mit tehetnénk? - kiáltotta Paul reményvesztetten. Fejét kezébe hajtotta, a csalódás
lesújtotta. A könyörtelen hang pedig tovább folytatta:
- Sosem volt szerencséje az illető úriemberhez?
- Nem.
Castles röviden felnevetett:
- Sose bánja. Mi mind a ketten jól lecsúsztunk, maga is, én is, s meg is érdemeljük, de a
kisegér is csodálhatja az oroszlánt, nem? - Fátyolos szemében furcsa fény villant. - Tudja, mire van
magának szüksége? Egy kis vidámságra. Talán megengedi, hogy elszórakoztassam.
- Hogy elszórakoztasson?
- Miért ne? Maga nem olvas rendesen újságot, különben tudná, hogy tíz napja kitűnő előadás
megy a városban... két élvonalbeli mutatványossal. Rendszeresen produkálják magukat Wortleyben,
de ez a sikerszámuk. És tudja, mi a vicc? Hogy ingyenes az egész cirkusz!
Hangja lassanként olyan árnyalatot öltött, hogy velejéig megdermesztette Pault. Szünet állt
be. Paul várt.
- Ülésezik az esküdtbíróság. Lord Oman a bíróság elnöke, Sir Matthew Sprott az ügyész...
nem kíváncsi rájuk?
Paul a másikra bámult, és nem válaszolt.
- Olyan remek lehetőség... a tárgyalás utolsó napja. - Castles ismét azzal a rettenetes
iróniával beszélt. – Biztosan szívesen velem tart holnap délután... hogy lássa, hogy csinálják?
- Mit hogy csinálnak?
- Ó, hát tudja - mondta Castles, valódi meglepetést színlelve. - Hogyne tudná! Ez azért nem
lesz olyan izgalmas. Csak egy nyomorult kis kurva, aki megkéselte a szeretőjét. De a fekete talán
érdekes... vonzó... és mindig divatos.
- Nem - mondta vadul Paul.
Castles arca megkeményedett. Sárgás szemei szúrósan meredtek Paulra.
- Fél?
- Nem félek... de nem látom be, mi keresnivalóm van ott.
- Mondom, hogy fél. - Az éles, hideg szavak egyre gyorsabban követték egymást. - Először
azt hittem, hogy van magában valami kurázsi. Most már látom, hogy tévedtem. Azt mondta, hogy
leszámolást akar. Hát akkor tegyen is valamit, az isten szerelmére! Nem jött még rá, hogy kétfajta
ember sétál manapság ezen a világon: azok, akik megszerzik maguknak azt, amit akarnak, és azok,
akik nem?
Orrlyuka kitágult, arca elvértelenedett.
- Mit gondol, miféle játszmába keveredtünk bele, maga meg én? Azt hiszi, hogy jó
kedvünkből csináljuk ezt? Én tudom, hogy mivel áll szemben! De maga... maga engedi, hogy
eltapossák... maga mind a kettőt akarja: menekülni, mint a nyúl és hajtani, mint a kopó. Hát legyen!
Ha nem akarja, hogy segítsek, menjen a maga útján, s én is megyek a magamén.
Elhallgatott, fölállt, és a hideg kandallóba hajította a cigarettacsikket. Paul állt és figyelte:
felvillanyozódott s ugyanakkor sértve érezte magát; képtelen volt dönteni. A „segítség” szó, melyet
- 64 -
Castles odavetett, volt az, ami végül is elhatározásra bírta. Bármilyen megfoghatatlan és
bizonytalan a felajánlott segítség, nem utasíthatja vissza.
- Elmegyek - mondta. - Hánykor találkozunk?
- Nem! - Castles megrázta a fejét: - Nincs értelme a színjátszásnak. Köztünk mindennek
vége.
- Hánykor találkozunk? - ismételte a kérdést Paul. Castles a kabátját gombolgatva lassan
hátrafordult.
- Komolyan gondolja? - Átható tekintettel fürkészte Paul arcát. - Rendben van. A bíróság
előtt. Kettőkor. Holnap. - Megfordult, és kitárta az ajtót.

25. fejezet

Másnap délután szürke és nedves volt az idő. Paul a megbeszélés szerint találkozott a volt
fegyenccel. Az esküdtbíróság méltóságteljes, szürke kőpalota volt, Palladio stílusában; a tágas
bejárati oszlopcsarnokot faragott oszlopok díszítették. A bejárat felett a középső szoborfülkében
bekötött szemű márványfigura tartotta az igazság mérlegét.
Castles, aki frissen borotválva s tisztességesen felöltözve jelent meg - barnás öltönyt viselt
fehér inggel és fekete nyakkendővel -, láthatóan jól kiismerte magát. Egy oldalbejáraton át vezette
be Pault, majd felvonultak egy széles körlépcsőn, és hamarosan egy nehéz mahagóni ajtóhoz értek,
ahol egy egykedvű rendőr ujját ajkára téve csendet intett, majd bebocsátotta őket az ajtón a köz
számára fenntartott keskeny erkélyre, ahol sikerült találniuk két szabad helyet.
Maguk alatt látták a zsúfolt tárgyalótermet: egyik végében egy emelvényen ült a taláros bíró,
balra egy elkerített részben az esküdtek, jobbra a tanúk emelvénye húzódott, előttük pedig kitárult a
tárgyalóterem szokásos nyüzsgése: köpenyes, parókás alakok kavarogtak, középütt, a vádlottak
padján pedig egy olcsó ruhát viselő fiatal nő állt két néma őr között. Bármilyen szürke és komor is
volt a látvány, olyan erővel tört Paulra, hogy kis híján elvakította. Az erkélykorlátba kapaszkodva
előrehajolt, és Lord Omanra szegezte a tekintetét. Őlordsága idősebb úriember volt, az átlagnál
magasabb termetű, s enyhén hajlott hátú, mint aki érdemei súlya alatt görnyed. Arcán, melynek
borvörös színe éles ellentétet képezett hófehér hajával, gőgös kifejezés ült, vonásai
engesztelhetetlen szigorúságot mutattak. Csőrszerű orra két oldalán orcái lefittyedtek, mint a
bulldog arcán a bőr. A bozontos szemöldök alól kitekintő szempár öregkori bárgyúságában is
félelmetes volt.
Paul szorítást érzett a karján, Castles-hoz fordult, aki most a terem végében éppen
felemelkedő alakra mutatott.
- Ne törődjön Omannal, már teljesen gyagyás - hallotta a kellemetlen hangot közvetlenül a
fülében. - Ott készülődik a beszédre a maga igazi barátja… Sprott.
Paul érezte, hogy verejtékezni kezd, ahogy a megadott irányba nézett, és szemügyre vette az
ügyész zömök alakját a hullámos parókában és a komor fekete talárban. A terem félhomályában
élesen kirajzolódott kemény profilja és kerekded állának körvonala; elbiggyesztette mozgékony
ajkát, s élénk szemeivel villámgyorsan körbepillantott a termen, mint egy színész, aki a közönség
figyelmét akarja magára vonni. Rövid szünet után az esküdtek felé fordult, és megkezdte az
összefoglalót.
A tények igen egyszerűek voltak ebben az undorító, szerencsétlen történetben. A vádlott
utcalány volt, a legszegényebbek közül való, aki tizenhét éves korától kezdve prostituáltként kereste
kenyerét a város egy hírhedt negyedében - most huszonnégy éves volt. Persze volt egy „pártfogója”,
egy férfi, aki „vigyázott rá” az utcasarkon, aki az ő becstelenül szerzett nyomorult keresményéből
élt, s aki igazából aljasul kihasználta, és gyakran kegyetlenül megverte. Egy éjszaka a nő berúgott, s
a rátörő lelkiismeret-furdalás és undor hatására minden közvetlenül kiváltó ok nélkül leszúrta a
férfit egy konyhakéssel, majd önmaga ellen fordította a fegyvert, de sikertelenül.
Igazán semmi szükség nem volt rá, hogy ezt a szerencsétlen történetet valaki tovább
színezze, de Sprott hosszasan időzött a visszataszító részleteken, nem hagyott ki egyetlen apróságot
sem, amivel növelhette a drámai hatást, és fenyegető hangon intette az esküdteket: ne engedjék,
hogy bármilyen enyhítő körülmény befolyásolja az ítélet szigorúságát. Ha a vádlott szántszándékkal
leszúrta a szeretőjét, akkor minden kétséget kizáróan vétkes gyilkosság bűnében. Paul érzése szerint
- 65 -
Sprott arra használta a tehetségét, hogy amíg látszólag tárgyilagosan és részlehajlás nélkül írta le az
esetet, valójában megfosztotta a vádlottat minden olyan lehetőségtől, hogy az eseményeket az ő
szemszögéből is figyelembe vegyék.
Amikor egy színpadias gesztussal befejezte előadását és leült, a teremben halotti csend
honolt.
- Jól nézze meg! - Castles suttogóra fogta rekedtes hangját. - Ezt csinálta Mathryval is.
Pault, aki mereven bámulta Sprottot, e nélkül a felszólítás nélkül is elöntötték az érzelmek,
olyan váratlan erővel és intenzitással, hogy elszédült, s a homlokán kiütött a hideg verejték. A
múltban is előfordult, hogy ösztönös ellenérzés támadt benne valakivel szemben - vannak
összebékíthetetlenül ellentétes természetek, akikben azonnal ellenséges érzelmek ébrednek a másik
puszta látására. De az, amit most érzett, sokkal több volt, mint egyszerű taszító érzés. Lénye
legmélyéről fakadt, kiszámíthatatlanul és megváltoztathatatlanul. Arra gondolt, hogy mit mondott
ez az ember az apjáról. Maga előtt látta, ahogy könyörtelenül, irgalom nélkül aláveti a
keresztkérdéséknek. Az igaz, hogy sok hasonló eset után gyakran már csak megvetést érez az
ember, s az állandó használat eltompítja a legérzékenyebb szerkezetet is. De a Királyi Bíróság eme
eszközének mesterkélt viselkedésében volt valami olyan fellengzős; annyira híjával volt a
legelemibb emberiességnek, hogy Paul keblében vad bosszúszomj éledt.
Hirtelen szünet állt be. A bíró befejezte a zárszót. Az esküdtszék nagy lábdobogás közepette
visszavonult ítélkezni; a tárgyalóterem pedig gyorsan kiürült.
- Négy óra van - jegyezte meg Castle, hátrahúzva vékony ajkait. - A délutáni tea idejére pont
készen lesznek.
- Hogy beszélhet így?
Castles cinikus közönnyel rántotta meg a vállát.
- Ez mind belefér nekik... Oman és Sprott, Korlátlanul Felelőtlen Társaság. Kíváncsi
vagyok, hogy vajon hány embert tett el láb alól az utóbbi tizenöt évben ez a kettő. Akar kimenni?
- Nem - szűrte át Paul fogán a választ s elfordult.
A másik szomszédja szendvicset majszolt egy papírzacskóból a törzsközönség
bennfentességével - horpadt mellkasú emberke volt; gyér haját viaszsárga fejbőréhez tapasztotta.
Bizalmasan hozzájuk fordult.
- Maguk egy kicsit elkéstek. Lemaradtak a legjobb cirkuszról. Sprott nem volt rossz a
záróbeszédében, de hallották volna csak ma reggel! Hogy nekirohant! Csatornatöltelék... az
emberiség szemete... azt hallani kellett volna, ahogy a nő zokogott. Még tíz percet adok az
esküdteknek. Lógni fog, az hétszentség. Ahogy elnézem az esküdtszék elnökét - fogadok, hogy a
felesége nem hagy neki békét -, ez nem fog kegyelmet kérni. Izgi, mi? Szívesebben jövök ide, mint
a futballmeccsre, az egyszer szent.
Vajon mindannyian ilyenek-e, töprengett magában Paul. Hányingere támadt a hőségtől a
keskeny erkélyen. Az esküdtek meg a bíró közben visszajöttek.
- Bűnös!
Hát persze... a kis ember, a szakértő megmondta előre. De nem jósolta meg azt a rettenetes
sikolyt, amely a kendője alatt reszkető szerencsétlen teremtésből kiszakadt a vádlottak padján, sem
a köhögőrohamot s a hosszú, görcsös rángatózást, ami követte. Őlordságát láthatóan bosszantotta,
hogy meg kell várnia, amíg a roham elmúlik. Majd feltette a fekete sapkát - Paul kimeredt szemmel
figyelte, amint a bíró fején elrendezik a hagyományos fejfedőt - s amint ajkát elhagyták a szavak:
„kötél általi halál”, a tizenöt évet mintha elfújták volna. Azt érezte, amit apja érezhetett: vonaglott a
gyötrelemtől, kiáltani próbált, de nem tudott, levegőért kapkodott, s mikor feleszmélt, az erkély
korlátját markolászta.
- Vége - mondta Castles könnyedén. - Matinénak nem is rossz.
Paul kábultan követte lefelé a lépcsőn, ki a tágas udvarra. Ahogy az utcára értek, Castles
megállt.
- Menjünk be valahová enni?
Láthatólag Paul reakcióját mérlegelte, hideg kíváncsisággal, mintha egy rovart nézne
nagyítóüvegen át. De ez csak a felszín volt - a halotti maszk mögött Paul a magáénál is erősebb
érzelmeket sejtett.
- Nem bírok enni.
- 66 -
 Castles társa karjára tette a kezét.
- Menjünk fel hozzám egy italra. Azt hiszem, ránk fér.
- Rendben van. - Érzelmei forgatagában Pault nem érdekelte, hogy hová megy és mit csinál.
Elindultak hát együtt.

26. fejezet

A Lanes-beli udvari szobába visszatérve Paul belesüppedt a székbe, miközben Castles

vigyázva leeresztette a redőnyt, elővett a szekrényből egy üveget, és kitöltött két pohár italt.
- Ezt megérdemeltük - jegyezte meg, amint Paulnak nyújtotta a poharat. - Nem fog
megártani. Jó helyről való.
Az ital kellemesen melengette Paul gyomrát, és csillapítóan hatott idegeire. Kétségbeesett
hangulatában úgy érezte, hogy szüksége van rá, s ezért nem gondolt a következményekkel. Életében
nem érzett még ilyen sötét és reménytelen keserűséget. Egyszerre lehajtotta az italt, s nem
tiltakozott, mikor Castles megdöntötte az üveget, s újra töltött.
Az egykori fegyenc a kandallópárkányra helyezte a poharát, s pár pillanatig szeme sarkából
figyelte a fiatalembert. Lopva megnedvesítette az ajkát, érezte, hogy válságos pillanat előtt áll.
Végre elérkezett az egyedülálló alkalom, melyre oly sokáig várakozott. Az a vékony, felsodort
papírfecni, melyet szabadulása előtt néhány nappal a börtönudvaron végzett gyakorlatozás közben
pár elmormolt szóval a kezébe nyomtak, kivételes lehetőséget biztosított a számára, melyet bűn lett
volna kihagyni. Mathry, a stoneheath-i fogoly semmit sem jelentett neki - egyébként is, a pasas kész
volt, életfogytiglani ítélettel, a kegyelem legkisebb reménye nélkül. Paul egyáltalán nem érdekelte,
úgy tekintette, mint bosszújának égből pottyant eszközét.
Lebukása idején Castles egy nagy cégnek, a Közép-angliai Megyék Biztosítótársaságának
volt körzeti megbízottja. Jómódú agglegényéletet élt: szerette a sportot, néha eljárt vadászni, s
gyakran megfordult a helyi lóversenypályán. Éles eszű, vállalkozó kedvű ember volt, a hazárdírozás
természetéből fakadt. Így amikor magánforrásból fülébe jutott az értesülés a saját cége és a Haddon
Hall Tűz- és Életbiztosítási Társaság tervezett egyesüléséről - az összeolvadás rendkívüli
előnyökkel járt volna a kisebb cég számára -, úgy érezte, eljött élete nagy lehetősége. Kölcsönvett a
Közép-angliai Megyék Pénzalapjából, mely felügyelete alatt állt, és vásárolt a Haddon Hall
részvényeiből ötvenezret.
Az akciót nagy körültekintéssel hajtotta végre, mégis akkora összegről volt szó, hogy nem
tudta titokban tartani; a hír egy idő után a hatóságok fülébe is eljutott. Castles-t az a kellemetlen
meglepetés érte, hogy egy ügybuzgó hivatalnok, Matthew Sprott, könyvei azonnali átvizsgálását
rendelte el. Castles rögtön elment Sprotthoz, akivel társaságban gyakran találkozott, habozás nélkül
elismerte a történteket, és megkérte, hogy halassza el a vizsgálatot mindössze tíz nappal. Sprott a
papírforma szerint járt el: visszautasította a kérést. Irányításával Castles ellen szigorú vizsgálat
indult, majd vádat emeltek, bűnösnek találták, és kiszabták rá a legsúlyosabb büntetést. Közben a
Haddon-részvények értéke megháromszorozódott. De hetvenezer font nyereség helyett Charles
Castles-nak hét év kényszermunka jutott.
Castles természetéből fakadt, hogy képtelen volt felejteni. Halálos és egyre növekvő
szenvedéllyel gyűlölte Sprottot, s szakadatlanul az járt az eszében, hogy hogyan tudna bosszút állni
anélkül, hogy saját magát veszélyeztetné. És akkor, ennyi év után egyszer csak felbukkant Mathry
fia, egy idealista, érzelgős fiatal hülye, akinek az a mániája, hogy „tisztára mossa apja nevét”. Te jó
Isten, az ember már a gondolattól is röhögőgörcsöt kap! Abban a körben, ahol Castles mostanában
forgott, a rendőrség minden lépéséről tudtak, úgyhogy rövid időn belül értesült Paul amatőr
próbálkozásairól. Ezek után az ő csavaros eszének gyerekjáték volt megragadni a lehetőséget.
Castles nem győzött tovább várni. Szinte megrészegülve engedett a kísértésnek. Magára
öltötte az álarcszerűen semmitmondó arckifejezést, s egy lépést tett Paul irányába.
- Meg kell mondjam, hogy egész jól viselte a mai délutánt – mondta, miközben
elhelyezkedett a másik karosszéknek a karfáján. - Gondolom, beleélte magát, mi?
Paul nem válaszolt.
- Lehet, hogy igazságtalan voltam tegnap délután. - Castles hangja mintegy akarata ellenére
elismerően csengett. - Végül is, magánál minden rosszul ütött ki. Semmi se sikerült, és még a
- 67 -
rendőrség is piszkálta - igazán nem lenne csoda, ha elvesztette volna a bátorságát. - Szünetet tartott,
és megcsóválta a fejét: - Maga fejjel megy a falnak. Ezért akartam, hogy lássa ma ezt a díszes párt.
Nem is Oman az érdekes, aki manapság már csak egy kiöregedett, fogatlan kopó, bár még most
szereti követni a vérszagot: Sprott a főszemély. - Ahogy Castles kiejtette e nevet, arca elsötétült, s
minden abbeli igyekezete ellenére, hogy megtartsa az ironikus hangvételt, hangja olyan kemény
lett, mint a kő.
- Ő a rendszer agya, a legátkozottabb reakciós egész Wortleyben. Hosszú lenne elsorolni, mi
mindent követett el... s mindig, közvetve, mindig a törvény védelmében. Ő az, aki apádat
Stoneheath poklára küldte. S amíg ő él, sohasem fogod kiszabadítani onnét.
A beállott csendben Paul lelki szemei előtt látta a magabiztosságtól sugárzó Sprottot, s
valami furcsa, lázas dübörgést érzett ereiben.
Castles pedig láthatóan lecsillapodva folytatta, mint aki hangosan gondolkodik.
- Igen... a többiek egyszerűen csak ostobák voltak. Dale például teljesen fafejű, szakmai
előítéletének a rabja. Valószínűleg meggyőzte magát, hogy igaza van. Nem tud annyira
lealacsonyodni az ember, hogy gyűlölje. Oman, a bíró, az ösztöneit követi, de Sprott - nos Sprott, az
egészen más. Sprottnak vág az agya, mint a borotva. Sprott minden bizonnyal egy pillanat alatt
áttekintette a rendelkezésére álló bizonyítékokat, s az első perctől fogva tudta, hogy azok
egyáltalában nem meggyőzőek. De erre cseppet sem hederített, s minden mesterségbeli tudását
bevetve törtetett előre. S a kötélnél is kegyetlenebb sorsra ítélte apádat; élőhalottat csinált belőle
immár tizenöt éve. Ő volt az, aki ezt tette. Igen, mindennek ő az oka...
A könyörtelenül logikus érvelés alatt Paul érverése az elviselhetetlenségig felgyorsult. Most
tisztán látta az ügyet, s Sprott felelősségének tudata úgy tört rá, mint valami megvilágosodás.
Castles pedig mintegy véletlenszerűen gyengéden a fiatalember vállára tette a kezét.
- Megértem, hogy mit érzel. És nagyon sajnállak. Hogy is tudnál elkapni egy ilyen embert?
Nagyon meg van itt gyökeresedve.
Paul felemelte a fejét, s a másikra vetette égő tekintetét.
- Kell lenni valami módnak arra, hogy elkapjuk.
- Nem Paul... nincsen! - Castles együttérző hangot ütött meg. Majd habozott, leplezve, hogy
arcvonásai eltorzultak. - Egy megoldás persze van... de hát az lehetetlen.
Paul szeme sötéten csillogott sápadt arcában.
- Miért lenne lehetetlen?
Castles mintha latolgatott volna valamit, majd elvetette az ötletet.
- Nem... Túl fiatal vagy hozzá. Te nem mennél el Sprotthoz... a házába... hogy rendezd vele
a számlád...
Amint Castles kiejtette ezeket a szavakat, gyorsan Paulra nézett, lélegzése felgyorsult,
túlságosan is kapkodva szedte a levegőt ahhoz képest, amilyen közönyös, nyugodt modort tettetett.
De Paul már túljutott azon a ponton, hogy érzékelje a szenvedélyt, melyről a másik férfi remegése
árulkodott. Megránduló arccal mormolta:
- Miért is ne mennék el Sprotthoz, hogy kérdőre vonjam? Meg tudom tenni!
- Képes lennél rá? - faggatta Castles, ugyanazon a feszült hangon.
Paul visszabámult rá, lassan kezdte felfogni, hogy a másik mire gondol. A vér fülében
dobolt, mint száz kalapács ütése, hogy zúgott a feje tőle.
- Képes lennél rá? - ismételte Castles, egyre követelődzőben.
Paul rábólintott.
- Ez az egyetlen út maradt számodra, hogy az igazadat érvényre juttasd. Az, hogy a saját
kezedbe veszed a dolgot. Senki sem fog hibáztatni. Napvilágra kerül az igazság. Ha megteszed,
többé már nem tudják elhallgatni apád ügyét. Mindenki hallani fog róla. Képzeld csak el! Minden
kiderül, amit most megpróbálnak eltitkolni. Micsoda hülyéknek fognak látszani mind... ha
megteszed. Mindennek ők az okai... az első lépéstől az utolsóig. És Sprott, az igazságtalanság
eszköze és kimódolója, kampec lesz, eltűnik az útból... ha megteszed. Bőven megérdemelte... ezt
fogják mondani... senki sem fog hibáztatni... mindenki azt mondja majd, hogy igazad volt... ha
megteszed... tedd meg...

- 68 -
 Paul felállt. Castles szavai, mindaz, aminek a tárgyaláson tanúja volt, az utóbbi tíz nap
reménytelensége erősebben hatottak rá, mint az értelem szava. Szeme előtt fények villóztak. Töltött
magának még egy pohár italt, és felhajtotta.
- Figyelj rám - mondta Castles rekedtes suttogással. - Arra az esetre, ha megpróbálnának
megállítani... tedd el ezt! Egy fekete automata Webley pisztoly volt az, amit átnyújtott. Paul nem
érzett meglepetést. Castles nem szólalt meg. Paul se. Castles kinyitotta az ajtót. Paul kiment. A
lépcsőn lefelé érezte, amint a súlyos tárgy a zsebében a csípőjének ütődik. Kilépett az utca
sötétjébe.
Egyedül maradva a szobájában, Castles oldalához szorított kézzel egy percre nekidőlt az
ajtófélfának, mint aki levegő után kapkod, a szája eltorzult, arca furcsán beesett. Aztán megremegő
ujjakkal összesodort egy cigarettát, rágyújtott, majd órájára nézett. Tíz percen belül indul egy vonat
észak felé. Nem lenne bölcs dolog lekésni róla. Felvette a kabátját, majd sietősen szívott még egy
utolsót a cigarettájából. Hogy mit gondolt magában, azt senki sem tudhatja, de ajkát széthúzta fehér
ínye fölött. Ádáz dühvel széttaposta a csikket, majd sarkon fordult és kiment.

27. fejezet

Ugyanaznap este, amikor Sir Matthew Sprott elhagyta a bírósági öltözőszobát, megállt az
oszlopcsarnokban, s azon tanakodott magában, hogy mire fordítsa a rendelkezésére álló két szabad
órát vacsora előtt. A Burrough-teremben biliárdmeccs folyt éppen Smith és David között. Sprott
szerette a játékot, ő maga is elég ügyesen játszotta amatőr létére, s volt is otthon egy biliárdasztala.
De most úgy döntött, hogy a játszma valószínűleg a vége felé járhat már, s ezért inkább a Leonard
téren található klubja, a Sherwood felé vette az irányt.
A lemenő nap utolsó sugara nyugatról még megvilágította az égboltot, amint Sir Matthew a
tér felé ballagott, s az ég kísértetiesnek tűnt a vöröses fényben. Különösképpen egy lángoló pici
felhőcske ragadta meg a figyelmét a horizont alján; nem látszott nagyobbnak, mint egy férfitenyér.
Sir Matthew furcsa módon képtelen volt a tekintetét levenni erről a felhőről, mely oly fenyegetően
sötétlett az ég alján, mint valami baljós előjel. Hirtelen megrázkódott. Az utolsó néhány héten szinte
kivetkőzött önmagából. Talán túl sokat dolgozott vagy túl nagy izgalommal készülődött a közelgő
választásokra. Annak ellenére, hogy gyakran dicsekedett vele: vasból vannak az idegei, mostanában
érthetetlen módon képtelen volt napirendre térni semmiségek fölött. Miért vette például ennyire a
szívére felesége legutóbbi csacska álmait?
Sprott észrevehetően összerázkódott, ahogy gondolatai a bosszantó tárgyra tértek. Ennek az
őrültségnek nyilvánvalóan se füle, se farka - mit kezdjen vele az ember? Egy dologban azonban az
álmok hasonlítottak egymásra. Mindegyiknek ő volt a főszereplője, s mindegyikben valami
rettenetes szerencsétlenség érte. A tárgyalóteremben volt, és otthon felejtette a jegyzeteit: szólásra
emelkedett, az esküdtekhez intézve szavait, és belesült a beszédbe; a bíró rettenetesen lehordta;
vagy pedig - és ez az álom ismétlődött a leggyakrabban - amikor elhagyta a termet, az emberek
felugráltak, becsmérelték és gúnyolták. Ez a Vissza-visszatérő jelenet okozta drága feleségének a
legnagyobb szomorúságot, emiatt határozott úgy, hogy beszél vele az álmairól.
A baljóslatú ég komor visszfénye tükröződött Sprott arcán, amint magányosan és
rosszkedvűen befordult a térre. Akármennyire is színlelte, hogy lenézi az új pszichológiai
irányzatokat, el kellett ismerje, hogy az a tudat alatti kisördög, amely nem hagyja az ő drága
Cathrine-jét nyugodni, a réges-régi Mathry-esettel van kapcsolatban. Fellobbant benne a düh,
amikor ráébredt, mekkora galibát okozott ez a pici féreg, amely felháborító módon előmászott a
múlt mocsarából.
Hazudott, amikor azt mondta a rendőrfelügyelőnek, hogy végignézte az iratokat. Erre nem is
lett volna semmi szükség, az emlékezőtehetsége kiválóan működött, a legapróbb részletet is
pontosan megjegyezte. Hogyan is felejthette volna el azt az eseményt, amely az első lépcsőfok volt
mostani magas pozíciójához, még ha tizenöt évvel ezelőtt történt is?
Még ma is maga előtt látja Mathry arcát a vádlottak padján, a vonzó vonásokat; az a fajta arc
volt, ami után bolondulnak a nők - vesztükre. Ezt a tulajdonságát aztán alaposan ki is színezte, ezt el
kell ismerje... s máshol sem kímélte, ha úgy tetszik, kiszúrta a fogoly jellemének gyengéit, s annyira
lehengerelte, hogy amikor vallomást kellett tennie, a szerencsétlen végleg összezavarodott. És miért
- 69 -
is ne? Nem az volt-e a kötelessége, hogy olyan meggyőzően képviselje a vádat, ahogy erejéből
telik, hogy elkendőzze annak gyengéit és kidomborítsa meggyőző pontjait... röviden, hogy
megnyerje a pert?
Mire ideért gondolataiban, Sir Matthew elérte a Leonard teret, melynek füvesített középső
részét a múlt jeles közéleti tisztségviselőinek szobrai díszítettek a galambok legnagyobb örömére, s
nagy erőfeszítéssel megpróbálta lerázni magáról bosszúságát. Belépett a klub tiszteletet parancsoló
kapuzatán, levetette a kabátját és a kalapját, talált egy sarokasztalt az alsó teremben, és teát rendelt.
A Sherwood exkluzív intézmény volt, tagjai a régi helyi családokból és Közép-Anglia
arisztokráciájából kerültek ki. Sprott itt nem élvezett különösebb népszerűséget: háromszor is
kigolyózták, mielőtt kierőszakolta, hogy felvegyék, és az, hogy végül is bekerült, rendkívül
hízelgett a hiúságának. Mivel úgy érezte, hogy az emberek irigykednek rá a sikerei miatt, szívesen
hencegett a népszerűtlenségével, azzal, hogy képes bárkinek az ellenállását megtörni. Gyakran,
amikor a tükör előtt állt a hosszú fekete talárban, miközben Burt, középkorú, sárgás arcú irodistája
alázatosan átnyújtotta a parókáját, önelégülten mosolygott tükörbeli hasonmására és megjegyezte:
„Brrr! Engem utálnak a legjobban Wortley városában.”
Ma este azonban szokatlanul letört hangulatban volt, s ahogy elnézte a teremben elszórtan
lézengő klubtagokat, azt kívánta, bárcsak valamelyik odajönne hozzá és megszólítaná. Pár
közönyös főbiccentésen kívül azonban senki sem méltatta üdvözlésre. A szemben lévő sarokban
négyen bridzseltek, köztük egy szakmabeli, akit felületesen ismert, Nigel Grahame udvari
jogtanácsos. Egyszer-kétszer feléje pillantottak, s ő ösztönösen arra kezdett gyanakodni, hogy talán
a Mathry-esetről beszélnek. Hiszen az lehetetlen - most már tényleg össze kell szednie magát! De
hát akkor miért nem ismerte fel Grahamet? Ahogy lassan itta a teáját, tekintetét a férfira
függesztette.
Véleménye szerint Grahame fura szerzet volt, kirívó és felelőtlen nézetek szószólója. Falusi
pap fiaként azzal tűnt ki, hogy elnyert egy winchesteri ösztöndíjat. Ebből a híres iskolából, mely
egy életre meghatározta művéltségét és modorát, Oxfordba került. Egy évre rá, hogy letette az
ügyvédi vizsgát, apja meghalt, évi kétszáz fontos szerény jövedelmet hagyva fiára. A temetést
követően Grahame azonnal külföldre utazott, ahol a következő öt évben hányatott életet élt. Egy
ideig egy tüdővészben szenvedő osztrák fiú magántanára volt, akinek állandó magaslati levegőt
írtak elő Tirolban. Az idő többi részét vándorlással töltötte Európa-szerte, főleg gyalogosan,
hátizsákkal a vállán, télen a Jura-Alpokban, nyáron a Dolomitokban. Nagyon szeretett a hegyekben
járkálni: egy nap elgyalogolt Meranóból Innsbruckba jó pár mérföldet.
Céltalannak tűnő élete természetesen aggodalommal töltötte el barátait, de a következő
évben Grahame visszatért Wortleybe, szemmel láthatólag testileg-lelkileg egészségesen, és a
legteljesebb nyugalommal, mintha csak az előző nap hagyta volna el a várost, belevetette magát a
szakmájába. Lassan kiépített egy szűk körű, de minden tekintetben a legkiválóbb emberekből álló
ügyfélkört. Az a hír járta, hogy sokat köszönhetett modorának és megjelenésének - magas, sovány
férfi volt, sápadt arccal, szabályos vonásokkal, egy aszkéta sötét szemeivel; mindig kifogástalanul
öltözött, s modora udvarias és tartózkodó volt. A jellegzetes külső rendkívül egyenes jellemet
rejtett; ez volt az az alap, melyre hírneve épült. Volt benne valami megfoghatatlan és
megfejthetetlen, ami mindig megzavarta Sir Matthew-t.
Maga elé idézte például azt az esetet, mikor az egyik Grove téren adott estély alkalmával,
tudván, hogy Grahame-et érdekli a művészet, no meg dicsekedni is akart kincseivel, félrehívta őt
vendégei közül, hogy megmutassa Constable gyűjteményét. Grahame kifogástalanul udvariasan
viselkedett, de Sprott végig úgy érezte, hogy a furcsa fickó közönyös kincsei láttán - majdnem úgy
tett, mintha hamisítványokkal lenne dolga. Végül Grahame viselkedése kiprovokálta Sir Matthew-
ból a kiáltást:
- Nos, barátom, maga hozzáértő, nem irigyel engem?
Grahame barátságosan mosolygott.
- Miért is irigyelném... mikor legalább ilyen jó képeket láthatok a park túloldalán, a Városi
Képtárban?
- De az Isten szerelmére... - tört ki Sprott -, a Képtárban nem az ember saját képei lógnak.
- Nem? - Grahame még szélesebben mosolygott, furcsa módon felbosszantva ezzel Sir
Matthew-t: - A legjelesebb mesterművek valamennyiünké, nem?
- 70 -
 Sprotton újra erőt vett ugyanaz a fajta bosszúság, mint akkor, és mivel ebben a percben
véget ért a játszma, valami perverz ösztönnek engedelmeskedve intett Grahame-nek.
Grahame alig észrevehetően habozott, majd átvágott a termen.
- Tartson velem - mondta Sprott feltűnően barátságosan. - Egyedül vagyok.
- Már teáztam - mosolygott Grahame udvariasan.
- Akkor üljön le egy percre. Igazán ritkán találkozunk, maga meg én.
Grahame ugyanazzal az udvarias, majdnem bocsánatkérő mosollyal leereszkedett a
szomszéd karosszék karfájára.
- Úgy - mondta Sir Matthew, és farkasétvágyat színlelve beleharapott egy süteménybe -, hisz
nem harapok, tudja. Mindannak ellenére, amit rólam pletykálnak a klubban.
- Biztosíthatom - mondta Grahame, enyhe zavarral, de kifogástalan modorban -, hogy
amennyire én tudom...
Sprott könnyedén felnevetett, bár kicsit hangosabban, mint ahogy szándékában állt.
- Hát nem rólam beszélt egy perccel ezelőtt a többiekkel? Nem tudnak becsapni egy ilyen
vén rókát, mint én. - Sprott tudta, hogy túllőtt a célon, mégis valami arra ösztökélte, hogy folytassa.
- Nemhiába gyakoroltam a logikai következtetés művészetét annyi éven át.
Szünet állt be, mialatt Sprott felemelte a csészét, és ivott a teából.
- Tudja, Grahame, ha valaki olyan pozíciót ér el mint én, elkerülhetetlen, hogy ne legyenek
rosszakarói, akik csak az alkalmat lesik, hogy „farkast” kiálthassanak. Egy olyan felelőtlen hülye,
mint George Birley is képes felhergelni őket. Egyetért velem?
- Egy pár soros hírt láttam csupán a Kurírban az ügyről - mondta Grahame lassan. -
Egyáltalában nem gondolkodtam a dolgon.
- Szenzációhajhászás volt az egész, semmi egyéb. Álmában sem gondolt a dologra senki,
míg Birley fel nem szólalt a Házban. A belügyminiszter dühöngött. Aznap este fogadást rendeztek a
Duncaster család egyik tagjánál. Birley felesége is ott volt, és mindenki füle hallatára ezt mondta:
„Mindig is tudtam, hogy George hülye. De azt hittem, annyi esze azért van, hogy nem ás elő ilyen
szemetet.” Hallott már valaha ilyen marhaságot? Azt mondják, meg fog bukni a választáson.
Rövid szünet következett. Grahame lesütötte a szemét. Végül így szólt:
- Lehet, hogy őszinte szándék vezette. Egyébként nem gondolja, hogy jobb bolondnak lenni,
mint aljasnak? - Órájára nézett. - Elnézést, de most már igazán mennem kell.
Felállt, és udvariasan elköszönt.
Sprott elsötétült arccal töltött magának még egy csésze teát, de az ital megkeseredett a
szájában. A beszélgetés eredménye nem elégítette ki, s Grahame hirtelen távozását újabb
sérelemként értékelte. Arckifejezése megkeményedett a gondolatra, s hirtelen elöntötte a sértődött
düh. Hisz megküzdött ő már régebben ennél sokkal komolyabb nehézségekkel is, úrrá lett mélyebb
rosszindulaton.
Ahogy győzelmeire gondolt, ösztönösen kihúzta a vállát, előretolta alsó ajkát, s felöltötte azt
az arckifejezést, mellyel az esküdtekhez szokott szónokolni. Már bánta a pillanatnyi gyengeséget,
mely az előbb úrrá lett rajta. Hát kihalóban volná lelkében a tűz? Most adná fel a harcot, a
Parlament küszöbén, amikor már csak egy lépés választja el a céltól? Nem, és ezerszer nem!
Elszántan felállt, és kiment a klubból. A portás, aki kikísérte, kedveskedve mondott valamit
az időjárásról. Sprott szándékolt udvariatlansággal elengedte füle mellett a megjegyzést. Taxiba ült,
és kurtán utasította a sofőrt, hogy hajtson a Grove térre.
Amint belépett a házba, meglepve látta, hogy felesége felé tart az előszobában. Az asszony
megcsókolta, és lesegítette róla a kabátot.
- Matthew, drágám, egy fiatalember vár rád a könyvtárszobában. Olyan türelmes szegény...
nem fogadnád még vacsora előtt?
Sir Matthew felvonta a szemöldökét. A nyelve hegyén volt, hogy megmondja az
asszonynak: az, hogy bárkinek is megengedi, hogy megzavarja magánéletének nyugalmát, teljesen
ellentétes a rendelkezéseivel. De mivel rajongott a feleségéért, nem szólt semmit. Félrehajtotta a
fejét, és belépett a könyvtárszobába.

28. fejezet

- 71 -
 Szép volt ez a könyvtárszoba; vastag vajszínű szőnyeggel, rengeteg könyvvel és a drága
metszetekkel a falakon. Paul vagy tíz percet várt itt, olyan mozdulatlanul, mint egy szobor. Sir
Matthew felesége maga vezette be: a csinos asszony negyven felé járhatott, sápadt volt és törékeny,
világosszürke ruhát viselt. Paul látta rajta, hogy azt gondolja, a férje hivatalából jött.
- Remélem, nem hozott több munkát Sir Matthew-nak - jegyezte meg csendes mosolyával.
Majd megkérdezte, hogy kér-e egy pohár sherryt és süteményt. Amikor Paul nemet mondott,
még egyszer elmosolyodott és kiment.
Csend volt a szobában. Azután fenn valaki elkezdett gyakorolni a zongorán. Egy Chopin-
prelüdöt játszottak; a hetes számút, lassan és melléütésekkel. Egy gyermek volt az, aki zongorázott;
beszélgetés és nevetés hallatszott. A zongoraszó kegyetlenül hasogatta Paul fülét. A férfira gondolt,
akinek gyönyörű otthona, vonzó felesége, kacagó kislányai vannak. És lelki szemei előtt megjelent
a másik férfi a nedves zárkában. Nem bírta tovább elviselni a gondolatot. S ekkor meghallotta az
érkező kocsit. Tudta, hogy Sprott az. Úgy kihúzta magát, mint még soha. Érezte, hogy készen áll a
találkozásra.
Kinyílt, majd becsukódott a bejárati ajtó. Hangok hallatszottak az előszobából. Egy percre rá
kinyílt a könyvtárszoba ajtaja.
Paul tökéletes csendben ült, amikor Sir Matthew belépett. Ránézett, de nem szólalt meg. Egy
pillanatig teljes volt a némaság. Aztán Sprott összeszedte magát.
- Mi az oka, hogy így rámtört? - Nagyon dühös volt. De a szemében valami egyéb is
tükröződött. Paul azonnal tudta, hogy megismerte. - Nincs rá joga, hogy idejöjjön. Ez az én
magánlakásom.
A megjegyzés mindent elárult Paulnak: felfedte a pompázatos homlokzat mögötti titkos
repedést. Azt gondolta: ennek az embernek nincs joga, hogy ítélkezzék. Agya hirtelen teljesen
kitisztult. Lassan mondta:
- Amikor sokáig halogatnak egy ügyet, az sürgetővé válik.
A másik férfi homlokán kidagadtak az erek. Nem is próbált közeledni Paulhoz: még mindig
az ajtóban állt. Összeszedte minden méltóságát: ismét színész volt, aki a helyzethez illő szerepet
alakítja.
- Nem tagadom, néhány hónappal ezelőtt tudomásomra hozták, hogy a városban van, s az
sem titok előttem, hogy mit csinált azóta. Maga egy életfogytiglanra ítélt ember fia, és megpróbál
ügyet csinálni valamiből, amit már tizenöt évvel ezelőtt lezártak.
- Kétségek merültek fel az esettel kapcsolatban - mondta Paul. - Új bizonyítékok kerültek
elő, melyek nem hagyhatók figyelmen kívül.
Egy percre Sir Matthew-ban felülkerekedett az indulat, mely ebben a pillanatban még
leplezett bizalmatlanságánál is erősebb volt.
- Ne vicceljen! - mondta. - Tizenöt év múltán semmilyen jogalap nincsen. A maga istenverte
okoskodása miatt kérvényt nyújtottak be a belügyminiszternek perújrafelvételre, és ő azt
kategorikusan elutasította.
- De Önnek nem kell elutasítania - mondta Paul. - Ön volt az ügyész. Az az elsőrendű
kötelessége, hogy az igazságot képviselje. És Ön is úgy érezné, kötelessége lépéseket tennie, ha
meg lenne győződve apám ártatlanságáról.
- De nem vagyok meggyőződve róla - Sprott már majdnem ordított.
- Ha meghallgatna, megbizonyosodna róla. Az a legkevesebb, amit megtehet, hogy hivatalos
minőségében meghallgatja az új bizonyítékokat.
Sprott annyira dühöngött, hogy nem jutott szóhoz. Arcát elöntötte a vér. De nagy
erőfeszítéssel úrrá lett indulatain. Végre lecsillapodott a dühe. Jeges hangon szólalt meg:
- Meg kell kérjem, hogy távozzék. Fogalma sincs arról, hogy mit kér... a technikai
nehézségekről, a jogi gépezetről, a kellemetlen következményekről. Maga egy ostoba kölyök, aki
szét akar robbantani egy hatalmas épületet, mert azt hiszi, hogy egy téglát rosszul fektettek le az
alapozásnál.
- Ha az alap ingatag, az épület össze fog omlani.
Sir Matthew nem méltatta válaszra ezt a megjegyzést. Vonásaiból most mély megvetés áradt.
De ahogy oldalról nézte a fiatalembert, előreszegett fejjel, kicsiny szemei ferde pillantásával, Paul
ismét látta rajta azt a homályos rosszallást, azt a titkos repedést a homlokzaton, és most már
- 72 -
bizonyos volt benne, hogy ha másért nem is, de mert a repedést el kell rejtse mindenáron, Sprott
soha, semmilyen körülmények között nem fog perújrafelvételt kérni. De akkor is kell adjon neki
még egy esélyt.
- Ha egy fogoly tizenöt évet már letöltött az életfogytiglani büntetéséből, nem az az
emberséges gyakorlat, hogy büntetésének hátralévő részét elengedik?
Sir Matthew kidülledő, véreres szemeinek ferde pillantását még mindig Paul arcára szegezte.
Élesen mondta:
- A belügyminiszter már nyilatkozott ezzel kapcsolatban.
- De Ön még nem- ismételte Paul kitartóan, s elcsuklott a hangja. - Ha Ön szót ejtene a
megfelelő helyen, annak nagy hatása lenne. Csupán egy szó... egyetlen utalás arra, hogy kétségek
merültek föl...
Sir Matthew megrázta a fejét, visszavonhatatlanul, majdnem vadul, lerázván magáról
minden felelősséget. Hátranyújtotta a karját, és kinyitotta az ajtót.
- Lenne szíves eltávozni? - Még mindig azzal az arcára meredő, megvető tekintettel beszélt.
- Vagy kényszerít, hogy kidobassam?
Paul ekkor látta be, egyszer s mindenkorra, hogy minden hiába. Ez az ember nem fog tenni
soha semmit, még kegyelmet sem lesz hajlandó kérni. Büszkeségének rabja, semmi más nem számít
neki, csak a saját méltósága, a saját pozíciója, a saját jövője. Ezeket akarja megőrizni, bármi áron.
Pault fékezhetetlen düh öntötte el erre a gondolatra; úgy omlott szét benne a harag és a
kétségbeesés, mint a méreg. Castles-nek igaza volt! Az apja, Swann, ő maga, minden emberi
akadály semmivé lett e férfi kielégíthetetlen büszkesége előtte. Egyetlen kiút maradt csupán. Felállt.
Ízületei megmerevedtek, nem érezte a végtagjait. Megindult a zömök alak felé az ajtóban.
- Utoljára kérem. - Alig lehetett hallani a hangját. Nehezen lélegzett.
- Nem.
A zsebében volt a keze. Egész idő alatt, amíg beszélt, a pisztolyt szorongatta a tenyerében.
Már nem érezte hidegnek... átforrósodott a keze melegétől... mintha hozzá tartozna. Ujját a ravaszon
tartotta, érezte a rugó ellenállását. Még csak ki sem kell húznia a zsebéből a fegyvert. Sprottra
szegezte, a színészre, az üres figurára, aki mit sem sejtett. Ott állt, arcán a sértett méltóság
kifejezésével; nem nézett Paulra. Paul most szemtől szembe állt vele, egy méternél nem lehetett
messzebb.
Jól látta Sprott kidudorodó pocakját. Arra szegezte a pisztolyt. Egyáltalán nem félt.
Behunyta a szemét, megfeszítette magát, az ajka, mintegy extázisban, enyhén szétnyílt; mintha
egész testét valami erős fizikai vágyakozás töltené el.
Aztán hirtelen egész testében görcsösen összerázkódott; szinte az újjászületés fájdalmában, s
gyötrődve feleszmélt; önmaga volt ismét. Jaj ne, Istenem, ne, gondolta a hirtelen megvilágosodás
pillanatában. Apját gyilkosnak nevezték. És most belőle is gyilkost csinálnának? Pisztolyt szorító
keze elernyedt. Kinyitotta a szemét, és vaksin Sprottra nézett. Lihegett, mint aki futásból tér vissza.
Képtelen volt megszólalni. De ahogy az ellenséges szemekbe tekintett, ajka megremegett,
halványan elmosolyodott, arcán elömlött a különös megvilágosodás fénye. Míg Sprott dühödten
nézte, ő egyenesen elment mellette, és kilépett a házból.
Ott kin, a csillagos ég alatt a hűvös sötétben szeméből előtörtek a könnyek. Halk, de
diadalittas hangon, töredezve suttogta magában:
- Nem tettem meg. Istennek legyen hála, nem tettem meg.

MÁSODIK RÉSZ
1. fejezet

Amikor Pault a Bonanza vezetője három héttel ezelőtt elbocsátotta, Lena mélységes
felháborodással figyelte az eseményt. Rossz érzése némiképp csökkent, amikor aznap este
meglátogatta Pault. Beszélt vele, átadott egy üzenetet, amellyel láthatólag felvidította, úgyhogy úgy
érezhette, segített neki valamit. De ahogy a napok múltak anélkül, hogy viszontlátta volna a fiút, az
élete furcsán fakó és üres lett. A hét végén Harris felvett egy másik zongoristát; egy fiatal nőt. Így

- 73 -
ismét zongoraszó szállt az étkező felé. Mindhiába: szépen szólt a muzsika, de ez nem volt ugyanaz.
S a szorítás csak nem akart enyhülni Lena mellkasában. Érezte, hogy visszasüpped abba a csüggedt,
depressziós állapotba, melyet nem érzett azóta, hogy élete az őt ért megpróbáltatás miatt kizökkent
a medréből.
Lena igazat mondott, amikor arról mesélt Paulnak, milyen boldog volt a Country Arms-
hotelben két évvel azelőtt. Astbury elbűvölő régi városka volt, nevezetességei közé tartoztak az
apátság romjai, néhány fekete-fehér Erzsébet-kori ház, meg a római maradványok a Trent folyó
legfestőibb szakaszán. Tavasszal és nyáron vakációzni jártak ide az emberek. A hotel első osztályú
intézmény volt, egy nyugalomba vonult Prentice nevű katonatiszt vezette a feleségével, a
közönséget főképpen délről érkező horgászok és turisták alkották. A hely és a munka megfelelt
Lenának, jó kilátásai voltak, s érezte, hogy kollégái is megbecsülik.
Minden második szombaton kapott egy fél nap szabadságot. Ilyenkor szívesen bevonatozott
Wortleybe, ahol a nagy áruházakban nézelődve töltötte a délutánt; tömérdek olyan áru volt ott, amit
a vidéken nevelkedett lány izgalmasnak és újnak talált. Öt órakor egymagában megteázott a Zöld
Lámpás nevű hangulatos kis kávéházban, melyet ő fedezett fel a Leonard tér sarkán. Aztán kipirulva
és boldogan, hóna alatt a csomagjaival felszállt a hatórás Astburybe tartó vonatra. A Country Arms-
hotel meglehetősen messze, több mint három kilométerre volt az astburyi vasútállomástól, s az út,
mely a folyó partját követte, erdős részeken kanyargott keresztül. Ez azonban nem zavarta Lenát,
aki remek gyalogló volt, s otthon megszokta, hogy kilométereket járjon a Sleescale környéki
lápvidéken.
Nyár vége felé, egy szombat este Lena szokása szerint jókedvűen elköszönt a jegykezelőtől,
majd gyalogosan elindult az állomásról a szálloda irányába. A hold a felhők mögé bújt, az út sötétbe
burkolózott. Forró, fülledt volt ez a sötétség, az erdőből titokzatos zaj hallatszott, éjszakai rovarok
zsongtak a levegőben - a dzsungel ragadós sötétjére emlékeztetett. Lenát elfogta valami nyomasztó
érzés; úgy érezte, figyelik. Eszébe jutott, hogy a vonaton látott egy hangoskodó bandát. Rendes
szokásával ellentétben vissza-visszanézett a válla fölött. Ha mögötte az ösvényen megreccsent egy
száraz ág, idegesen meggyorsította a lépteit, hogy szinte már futott. Amikor az út legelhagyatottabb
kanyarodójához ért, a sötétből kinyúlt egy kar, és átkulcsolta a nyakát. Felkiáltott, de egy kéz
könyörtelen mozdulattal belefojtotta a sikoltást. Vadul küzdött, megfeszítve ifjú teste minden erejét,
de mindhiába. Öten voltak a bandában, amely rátámadott, öt erős fiatalember. A földre dobták,
estében bevágta a fejét egy kőbe. Szerencséjére elvesztette az eszméletét.
Vannak tettek, amelyek olyan iszonyúak, hogy nem foglalhatók szavakba - jobb, ha
megnevezhetetlenül hagyjuk őket abban az ősmocsárban, ahová valók. Ugyanakkor van valami
sorsszerű kapocs a bűnesetek között, a véletlennek és a körülmények egybeesésének olyan
összefonódása, mely összeköthet egymástól több évnyi távolságra lévő eseteket. Azért kell itt
feljegyezzük a Lena Andersonnal megesett szörnyűséget, mert kihatással volt a Mathry-ügyre;
valójában ha ez az eset nem történt volna meg, a Mathry-ügy sem oldódott volna meg soha.
Magához térve Lena nyöszörögni kezdett, próbálta felfogni, hogy mi történt vele, feltápászkodott,
ismét elesett, azután összeszabdalt arccal és bedagadt szemekkel elvánszorgott a menedéket nyújtó
hotelbe.
Az esetet övező felháborodás az egész közösséget felrázta. Csapatokat szerveztek a banda
kézrekerítésére. De a támadókat nem sikerült elfogni soha. Idegenek voltak, valószínűleg
nottinghami huligánok, akik a mösley-i vásár idején elözönlötték a környéket.
Az őrnagy és felesége példamutató gyengédséget mutattak Lena iránt. Amikor az első
megrázkódtatás elmúlt, és Lena képes volt már járni-kelni, megpróbálták rábeszélni egy hosszabb
vakációra, melynek ők viselték volna a költségeit, utána pedig a lány folytathatta volna munkáját a
szállodában. De Lenát egyik lehetőség sem vonzotta. Nem tudta elviselni a folytonos gondoskodást
és a lopva felé küldött pillantásokat, a jó szándék e két megnyilvánulási formáját, melyekkel szünet
nélkül elárasztották. Tudta, hogy pályafutásának a Country Arms-ban vége szakadt. Más oka is volt
rá, hogy el akarjon menekülni onnét. Senkinek sem árulta el, hanem sztoikus némasággal magába
fojtotta a rémületes újságot, hogy gyermeket vár.
Ebben az időben a szállóban lakott egy Dunn nevű hallgatag, csúnya férfi, aki rendszeresen
járt Astburybe; légycsalival próbálta horogra kapni az ezüst lazacot, mely ősszel felfelé vándorolt a

- 74 -
folyón. Dunn egyebek között az emberi természet tanulmányozásának szentelte idejét, és a
lazacokkal való meddő próbálkozásai közepette Lenát tanulmányozta.
Dunn ugyan azzal hízelgett magának, hogy nem lepődik meg semmin, most mégis néma
csodálattal figyelte Lena csendes, kitartó bátorságát, amellyel megpróbálta túltenni magát a
megtörtént szörnyűségen, s mindenekfelett azt a békés türelmet, ahogyan a sérült, magányos lélek
elviselte a környezetében az ügy kapcsán eluralkodott tömeghisztériát. A folyó partján ábrándozva,
miközben a nap tar koponyáját melengette, Dunn azzal a gondolattal játszott, hogy jó lenne könyvet
írni Lenáról, de nem volt a hosszú műfaj mestere, és attól tartott, hogy kudarcot vallana vele.
Mindenesetre volt benne annyi empátia, hogy ráérezzen, mire vágyik a megtört szív: menekülni
onnét mindenáron, levetni a személyazonosságát, kikerülni mindazok közül, akik valaha is
ismerték. Minden feltűnés nélkül gondoskodott hát Lena átköltözködéséről Wortleybe régi jó
ismerőséhez, egy Hanley nevű asszonyhoz, akinek megbízhatóságáról meg volt győződve.
Dunn nem volt gazdag ember, s feleségéről és családjáról is gondoskodnia kellett. Mégis ő
volt az, aki Lena mellett állt a nehéz órákban, akkor is; amikor azok a törődő emberek, akik
elárasztották Lenát a gyengédségükkel és rohantak, hogy párnákat rakjanak a háta mögé a szálloda
teraszán, már rég megfeledkeztek róla.
Dunn gondoskodott a szülésről is, ami nehéznek és életveszélyesnek bizonyult. A gyermek
nem volt normális, süketnémán született, csak pár hetet élt, majd könyörületes módon meghalt. De
hónapok teltek el, mielőtt a testileg-lelkileg teljesen összetört Lena képes volt visszatérni Mrs.
Hanleyhez a szállására.
Dunn nem ajánlotta fel Lenának, hogy állást szerez neki. Most már, hogy a legnehezebben
túljutott, azt akarta, hogy álljon ismét a saját lábára. Amikor végül is Lena elhelyezkedett a Bonanza
étteremben, nem mondta neki, hogy az állás nem neki való. Csupán helyeslően rábólintott.
Munkába menet gyakran megállt nála egy csésze kávéra, hogy szemrevételezze védence
előrehaladását. Szokásos közönyös modorának leple alatt érdeklődve figyelte a fejleményeket, a
sebzett, rendíthetetlen lélek küzdelmes újjászületését. Dunn örömmel figyelte, hogy a gyakran
rátörő szomorúságot a lány milyen erővel próbálja elűzni.
Lena mostani szomorkás hangulatában is ezt a gyógymódot alkalmazta. Amikor hazaért az
üzletből, háziruhába öltözött, és szótlan elszántsággal nekilátott padlót súrolni és fényezni, kimosta
a függönyöket, megtisztította a kandallórácsot, kifényesítette a rezeket; addig dolgozott a két
szobán, amíg ragyogott minden.
Egyik este bánatosan nézett körül: semmi tennivalója nem akadt már, egyetlen porszem nem
volt, aminek nekieshetett volna. Képtelen volt nyugton maradni. Úgy levonult Mrs. Hanley
birodalmába, és nekilátott a tortasütésnek. Majd letelepedett háziasszonya nappalijában, és
meghallgatta Mrs. Hanley férjének, Joe-nak legutolsó levelét; Joe már elhajózott Tampicóból, és
úgy volt, hogy a következő hétfőn partra száll Tilburyben. De ma figyelme elkalandozott a
mérnöktől érkezett hírekről.
- Mi a baj, Lena? - kérdezte Mrs. Hanley. - Egészen ki vagy cserélve. Agyondolgoztad
magad!
- Nincs semmi különös. - Lena mosolyt erőltetett az arcára.
- Nem, egy kicsit sápadt vagy. Nem szívesen hagylak magadra. Milyen kár, hogy Joe-nak a
hajó közelében kell maradnia, amíg felkészítik a következő útra... ráadásul egyhónapos szabadsága
egész ideje alatt.
- Nem lesz semmi bajom. Te pedig remekül fogod magad érezni Londonban.
- Hát igen, mindig vágytam oda. És a hajótársaság fizeti a hotelt mind a négy hét alatt. De
azért... ígérd meg, hogy vigyázni fogsz magadra.
- Ígérem... holnap majd lazítok. Szabad szombat lesz.
Lena hangulata azonban szombaton sem javult feltűnően. Másnap reggel, azután, hogy
kikísérte Mrs. Hanleyt az állomásra, fájdalmasan egyedül érezte magát, s léptei furcsa módon más
irányba vették, mint a megszokott sétaútja. Mikor végre kikötött a Botanikus-kert bejáratánál,
megriadt, és elfogta a lelkiismeret-furdalás.
- Ha már itt vagyok - gondolta magában, szégyenkezve a gyengesége miatt -; akár be is
mehetek. Ma legalább ingyenes.

- 75 -
 Belépett a széles kapun, és a gondozott ösvényen pontosan ellenkező irányba indult el, mint
annak idején Paullal. Egy órán keresztül küzdött a kísértéssel, de végül is, mikor indulni készült,
mégiscsak ellátogatott a melegházba. Felgyorsult a szívverése, amint a díszes, magas
üvegpavilonban közelebb lépett a karcsú narancsfához, melyet együtt láttak. Gyorsan
hozzászorította arcát az egyik ághoz, amely roskadozott a viaszfehér, illatos virágok súlya alatt.
Mikor elfordult, kezére hullott egy keserű könnycsepp.
Aznap este vetkőzés közben hirtelen megpillantotta meztelen testét az öltözőasztal kis
tükrében: a terhesség jól átható, kékes jeleket hagyott fehér bőrén. Megmerevedett, elöntötte az
undor, és váratlanul erős ütést mért sebhelyes arcára.
- Ne légy hülye - suttogta magában. - Nem érdemes.
Leoltotta a lámpát, és szorosan lehunyta szemét a sötétben. De elhatározása nem volt
elegendő ahhoz, hogy elfojtsa a lelke mélyén ébredt érzelmeket. Ezek voltak az erősebbek, úgyhogy
végül szégyenkezve megadta magát. Másnap elment Paul szállására a Poole utcába, és
megkérdezte, hogy beszélhet-e vele.
Mrs. Coppin összehúzott szemmel méregette.
- Elköltözött - válaszolta kurtán.
Lenának kihagyott a szívverése. De nem adta fel.
- Hová ment?
- Fogalmam sincs. Talán érdekelni fogja, hogy a rendőrség érdeklődött utána. Meg kellett
tartsam a bőröndjét a lakbér fejében - tette hozzá.
Csend következett. Lenának támadt egy ötlete.
- Ha kifizetem a lakbért, elvihetem a holmiját?
Mrs. Coppin töprengeni kezdett. A holminak nem volt valami nagy értéke, nem is remélte,
hogy visszanyeri a pénzét belőle. Ilyen esetben az ember nem kérdezősködik - túl jó lehetőség volt
ahhoz, hogy elszalassza. Savanyúan igent mormolt, és bevonult a házba, kitárva az ajtót maga
mögött.
Lena kipirulva, egy összeesküvő lopakodó lépteivel vitte haza a viharvert barna bőröndöt,
melyet kiváltott. Nem volt benne más, mint pár viseltes ruhadarab. Kimosta és kivasalta az ingeket,
megstoppolta a zoknikat, kitisztította a formátlan flanellnadrágot, és forró vassal élt vasalt bele.
Még pár shillinget is tett a zsebébe. Amíg ezzel foglalatoskodott, kicsit megkönnyebbült, de nem
érezte magát jobban, mint korábban. Egyre inkább erőt vett rajta az a meggyőződés, hogy Paullal
valami szerencsétlenség történt.
Aztán a Bonanzában végre hallott róla. Másnap reggel, amikor bement, Nancy Wilson nagy
élvezettel mesélt valamit a többieknek. Mindenki köréje sereglett, még Harris is ott állt és hallgatta,
olyan izgalmas volt az újság.
- Én mondom nektek - mesélte Nancy drámai hangon -, azt hittem, hogy ott helyben
összeesem. Moziba mentünk éppen a barátommal, amikor megláttam, ahogy hurcolta a plakátot.
Először alig ismertem rá, annyira megváltozott, sovány volt, a ruhája ócska, arca csapzott, és nem
volt rajta nagykabát. - Várj csak, George - mondtam a barátomnak -, látok valakit, akit ismertem.
Ott álltam, és néztem, ahogy trappolt a sorban a többi csóróval. Esküszöm, hogy Paul volt az! Aztán
meglátott az utca túloldalán, elfordult és eloldalgott.
A kis közösség egy emberként felkiáltott. Lena érezte, hogy elhagyja az ereje.
- Látnotok kellett volna - Nancy a szemét forgatta. - A pasas teljesen kész.
- Tudtam, hogy semmirekellő - zárta le a jelenetet Harris a bennfentesek mindentudásával. -
A rendőrség mondta. Gyerünk, menjen vissza mindenki a helyére!
Ez volt az a pont, amikor Lena ellenállásának utolsó morzsája is szertefoszlott. Tudta, hogy
őrültséget csinál, s azt is, hogy a legjobb úton van afelé, hogy tönkretegye az életét. Mégsem volt
képes másképp cselekedni. Most már céltudatosan kezdte keresni Pault. Minden reggel munkába
menet, és esténként hazafelé jövet kitérőt tett, átfésülte a város valamennyi szegény utcáját, s leste a
lecsúszott alakot. Szabad idejében órákat várt a Leonard utcai vasútállomás környékén.
Próbálkozott a többi állomással is. De Paul nem volt sehol. Buzgó kísérletei mind kudarcba fúltak, s
a nappalok és éjszakák nem hoztak mást, mint csalódást.

2. fejezet
- 76 -
 Hideg és tiszta volt az éjszaka, amikor Paul elhagyta Sprott házát, és vaksin átvágott a
csendes utcákon; erős szél fújt, s a levegőben érezni lehetett a fagy tiszta illatát. Pault, nyilván az
események utóhatásaként, elöntötte a gyengeség, egy cél azonban tisztán lebegett a szeme előtt.
Amint elérte a csatornát, előhúzta a zsebéből a fegyvert, s a megkönnyebbüléstől felzokogva
messzire hajította az olajos vízbe. Hallotta a tompa csobbanást.
Némán figyelte, amint a sötét víztükör ismét kisimul a holdfényben. Csak akkor fordult el,
amikor a víz már nem fodrozódott tovább.
Ebben a percben a Ware templomtornyának órája tizenegyet ütött.
A súlyos óraütések visszahozták a valóságba, s kavargó gondolatain és leküzdhetetlen
fáradtságán át egyszer csak belehasított a tudat, hogy nincs egy fillérje sem. Azon töprengett, hogy
hol töltse az éjszakát. Lassan ráébredt, hogy egyetlen kiút maradt a számára. Azt kell tennie, amitől
Jerry meg a többiek a szállón mindennél jobban irtóztak. A szabad ég alatt kell aludnia. Volt egy
Árkádok nevű hely, a temetőn kívül az egyetlen a városban, ahol valami íratlan törvény értelmében
a hajléktalanokat békében hagyták. Ahogy Paul lassan e nyomorúságos hely felé irányította lépteit,
érezte, hogy önbecsülésének utolsó maradványa is szertefoszlik. Kívül rekedt az emberi
társadalmon.
Az Árkádok nem volt messze a csatornától, a Miland vasúti híd íve védte. Mikor Paul
odaért, a többi szerencsétlen már berendezkedett éjszakára. Felhajtotta a kabátgallérját, s a fagyos
sötétben zsebre vágott kézzel lecsúszott a földre, hátát egy gömbölyű vasoszlopnak vetve.
Kegyetlenül hideg volt. Paul megpróbálta leküzdeni a borzongását, s rövid időszakokra el-
elszenderedett. Szürke, ólmos párára ébredt másnap reggel, mikor egy korai vonat
mennydörgésszerű robaja a feje fölötti hídon felébresztette. Paul annyira meggémberedett a
hidegtől, hogy alig tudott felkelni. Végre mégis feltápászkodott és elbotorkált. Gyomra fájt az
éhségtől, de még egy zsemlére sem tellett neki. Ösztönösen a Lánes hirdetőtársaság irányába indult,
ahol zárt kapuk fogadták. Így a Leonard téri vasútállomás felé vette az útját. Egész nap a peronok
körül lődörgött, s a hivatásos hordárok sűrű szidalmai közepette végül mégiscsak keresett kilenc
pennyt. Vacsorára és szállásra ez nem volt elegendő. Bement egy közeli munkásétkezdébe, és
kolbászos krumplit rendelt. A zsíros, félig főtt étel ólomként ülte meg a gyomrát; éles fájdalom
hasított bele, amikor visszavonszolta magát az Árkádokhoz.
Másnap reggel sűrű eső esett. Az állomáshoz nem volt lelkiereje ismét, úgyhogy az utcákon
kóborolt, menedéket keresve. Már nagyon elfáradt, de ebben a nagy városban láthatólag nem volt
olyan hely, ahová ingyen beülhetett volna. Végül egy biliárdteremhez ért, és fenn a füstös, zöld
ernyős lámpákkal megvilágított helységében végre elengedhette magát. De ez is csak ideiglenes
volt: miután teljes apátiában végignézett néhány játszmát, és semmi jelét nem mutatta, hogy maga is
csatlakozni akarna, egy alkalmazott feltűnés nélkül távozásra szólította fel.
Mikor ismét kilépett az utcára, tudta, hogy mozognia kell, hogy milyen irányba megy, az
mindegy.
Késő délután egy vontatóösvényen találta magát az egyik kisebb csatorna mellett; a piszkos,
szinte fekete vizet gyárak és égetőkemencék szegélyezték. Egy hajós megszólította, s megkérte,
hogy tartsa az egyik kötelet, amíg a legénysége a kézi működtetésű zsilippel bajlódik. A hajón egy
anyás külsejű nő szalonnát sütött tojással a nyílt tűzön. Valószínűleg kitalálta, hogy Paul milyen
állapotban van. Mielőtt a hajó elindult, odanyújtott neki egy vastag szalonnás szendvicset, azon
forrón, ahogy kivette a serpenyőből.
A kedvességnek ez a megnyilvánulása, az asszony szánakozó tekintete mélyen megrendítette
Pault, s hirtelen ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy otthagyjon csapot-papot, s elmenjen haza, ahol
emberi körülmények között, normálisan folytathatná az életét. De leküzdötte ezt a sürgető érzést.
Nem adja fel, nem, soha! Agyonázva visszagyalogolt a városba, az Árkádokhoz.
S ezzel Paul életének olyan szenvedésteli szakaszába ért, ahogy amikor időnként eloszlott
agyáról a köd, s a tudatáig hatolt valós helyzete, képtelen volt elhinni, hogy vele történik mindez.
Filléres alkalmi keresményektől függött, s néha napok múltak el úgy, hogy egyáltalán nem evett
semmit. Rövid időszakokra cserbenhagyta az emlékezőtehetsége, és teljesen bambán kószált a
városban. Ebben a rémálomszerű állapotban néha elfelejtette, hogy ő kicsoda, s amikor feleszmélt,
oktalan vágyat érzett, hogy megszólítson idegeneket, és elmesélje nekik az élettörténetét. Máskor
- 77 -
meg emberek helyett csupán elmosódott foltokat látott az utcán, amikor nekiment valakinek,
bocsánatkérést mormogva állt odébb. Mindvégig az volt az érzése - s szilárdan meg volt győződve
róla, hogy ez esetben nem képzelődik - hogy követik, s mindig Jupp őrmester leselkedő arcát vélte
felfedezni az árnyak között, amint kifejezéstelen, de ellenséges arccal figyeli, és várja az
elkerülhetetlen végét. Néha elcsodálkozott rajta, hogy vajon miért nem tartóztatják le. Ruhája
mocskos volt, csizmája beázott, napok óta nem borotválkozott. Nyíratlan haja a gallérjára hullott,
szeme kifejezéstelenül meredt maga elé. Kábultan azon töprengett, hogy lehetséges-e éhen halni
ebben a nagy és virágzó városban.
Természetesen ott voltak a könyöradományok, s végül, amikorra már túlságosan megtört
ahhoz, hogy adjon a büszkeségre, eljutott eddig az utolsó állomásig. Egyik nap alkonyatkor a
Szénatér keleti sarkához vonszolta magát. Itt a villamossínek által határolt kis háromszögletű téren
egy kerekeken gördülő, utánfutószerű kocsi állt; bádogkéménnyel és lehajtható pulttal az oldalán,
körülötte már gyülekeztek a nincstelenek. Pontosan öt órakor leengedték a pultot, mögötte láthatóvá
vált egy korszerűen felszerelt konyha. A pult mögött fehér köpenyes kiszolgáló állt, s mindenkinek
egy tányér levest és egy darab pecsenyezsíros kenyeret nyomott a kezébe. Mikor Paulra került a sor,
s megkapta az adagját, a forró leves új erőt árasztott szét benne. Mohón felfalta a zsíroskenyeret,
majd odébbállt.
Hányatott életében, a túlélésért vívott szükségtelen, de könyörtelen harcban ez az
ingyenkonyha volt az egyetlen biztos pont, létének mintegy középpontja. Akár esett, akár fújt, Paul
minden este némán csatlakozott a várakozókhoz. Az emberek csendben vártak, sosem szóltak
egymáshoz egy szót sem. S amikor jóllaktak, ugyanolyan némán szétszéledtek a sötétben.
Azután vagy egy hétre rá, egy szerda este a fehér kötényes kiszolgálóhoz egy ötven körüli,
magas, egyenes tartású férfi csatlakozott; fekete, majdnem papos öltözetben, sötét szemekkel és
halvány, de barátságos mosollyal az arcán. Paul azonnal ráismert Enoch Oswaldra; most döbbent rá,
hogy az „Ezüstkirály-konyhát” látogatja. Amikor Sir Oswald levetette széles karimájú, puha fekete
kalapját, a petróleumlámpák fényében haja ezüstfehéren csillogott; annyira feltűnő volt ez a
jellegzetessége, hogy a számkivetettek, akik jóságból éltek, erről a tulajdonságáról nevezték el
maguk között.
Oswald fedetlen fővel, a szokásos távoli, de barátságos mosolyával lépkedett végig a
kenyérre várók sora mellett, s egy percre megállt mindegyiküknél; nem nézett rá senkire, nem szólt
egy szót sem, de mindenkinek a kezébe nyomott egy új, fényes egyshillingest. Amikor Oswald
megállt mellette, Paul nem emelte fel a fejét, de minden porcikájában érzékelte a másik férfi
jelenlétét. Elöntötte a hála. De lassan erőt vett rajta egy másfajta érzés, a saját helyzetének
reménytelenségéből fakadó mély, kétségbeesett vágyakozás, hogy segítséget kérjen ettől a valóban
jó embertől, akit az a szenvedély vezérel, hogy kezét nyújtsa a leginkább rászorulóknak - ez az
ember bizonyosan nem utasítaná el! Castles elárulta, mindenki cserbenhagyta, kicsúszott a lába alól
a talaj; üldözték - Isten a tudója, mennyire rászorult e férfi támogatására és segítségére.
Pault erős vágyakozás fogta el, hogy beszéljen, feltárja a kilétét és a helyzetét. Micsoda
lehetőség! - gondolta visszafojtott lélegzettel. Több órás fájdalmas töprengés után rádöbbent, hogy
csak Burton keresztül tudja megoldani a gyilkosság rejtélyét. Burt mindent tud, ebben bizonyos
volt. Burt elérhető, élő és valóságos személy, minden más beleveszett az évek homályába. S most itt
áll mellette az egyetlen ember, aki helyzeténél és befolyásánál fogva megszólalásra késztetheti a
nyomorult nőt... Bizonyára volt valami sorsszerű Paul kétségbeejtő körülményeiben, amely így,
színről színre összehozta őket!
Pault elfogta a szédülés. Legyengült, ideges állapotában a hirtelen jött lehetőség több volt,
mint amit el tudott viselni. Torka görcsösen összeszorult, nem volt képes szólásra nyitni az ajkát.
Amikor már nem forgott vele a világ, s magához tért, jótevője már elment. Vadul átkozta magát a
gyengeségéért. Nem mert nyíltan mutatkozni Oswald otthonában. De a kiszolgálótól megtudta,
hogy a „főnök” minden szerda este ellátogat az ingyenkonyhára, s csalódottságában rájött, hogy egy
hét múlva ismét lesz lehetőség a találkozóra. A tenyerében szorongatott ezüstérme szerencsét fog
hozni!
A következő néhány napot nehéz volt elviselni. A hét vége felé az időjárás hidegebbre
fordult. A mocsarak felől köd szállt fel, és rátelepedett a városra. A piszkosszürke, füstös levegőnek

- 78 -
kénes szaga volt. Paul köhögni kezdett. Tiszta pillanataiban belátta, hogy nem folytathatja így
tovább.
Majd ismét szerda lett, s újjáéledt benne a remény. Korán kiment a Szénatérre, s az elsők
között volt a sorban. Hamarosan beesteledett. Kigyulladtak a petróleumlámpák, leeresztették a
pultot. Amint a sorára várakozott, egyszer csak rádöbbent, hogy valaki áll mellette. Nem az
Ezüstkirály volt az. Egy pillanat múlva felemelte a fejét. Meglátta Lena Andersont.

3. fejezet

Hát megtalálta végre Pault; itt állt tőle egy lépésnyíre, de a fiú annyira megváltozott, hogy
Lena a lelke mélyéig megrendült.
- Jé, Paul... hát maga az? - Lena úgy tett, mintha véletlenül futottak volna össze.
Paul azonban halálsápadtan elfordította a tekintetét, és nem is válaszolt.
- Ez aztán a meglepetés - folytatta a lány akadozva. - Talán együtt mehetnénk tovább.
Kis szünet után Paul megszólalt:
- Itt kell várnom.
- De hát miért?
Tudván, hogy úgysem tudja megértetni magát, Paul köntörfalazás nélkül válaszolt:
- Hát az az igazság, hogy itt osztanak vacsorát. Ha elvesztem a helyemet, nem kerülök sorra.
Az a vigasztalan hang, ahogy nyomorúságát beismerte, ismét szíven ütötte Lenát.
- Éppen hazafelé indultam. Jöjjön, vacsorázzunk együtt!
Paul ráemelte elgyötört tekintetét. A nő szemében annyi féltő aggodalmat látott, amitől csak
még erősebb lett a szűnni nem akaró fájdalom a szíve táján.
- Nem érdemes velem kezdenie - mormogta alig érthetően.
Lena nem vette le róla a tekintetét.
- Jöjjön már, Paul… jöjjön, kérem.
Panl habozni kezdett, nem tudta, hogy engedjen-e a gyengeségének, vagy pedig kitartson
elhatározása mellett, és kivárja az Ezüstkirályt. Hirtelen szédülés fogta el. Lenézett kirojtolódott
nadrágjára, kopott csizmájára, és végül ezt motyogta:
- Így nem mehetek magával végig az utcán. Most hagyjon... szeretnék itt maradni még egy
fél órát. Utána elmegyek magához.
- Megígéri? - A lány kapkodva szedte a levegőt.
Paul rábólintott. Lena egy percig aggódva fürkészte, aztán még egy utolsó pillantást vetett
rá, és lassan elindult.
A fiú feje lecsuklott, még csak utána sem nézett, mégis váratlan felbukkanása a névtelen,
ismeretlen arcok tengerében feltámasztotta szívében a reményt, hogy talán egyszer még jobbra
fordulnak a dolgok.
Megeredt a könyörtelen, ferdén vágó eső, ahogy télen Angliában szokott. Paul felgyűrte a
kabátja gallérját, s mivel már elkezdték osztani a levest és a kenyeret, ő is lassan haladt előre a
sorral, közben izgatottan várta, hogy Enoch Oswald megérkezzen.
Ám az Ezüstkirály ma késett, s még nem jött meg, mikor Paul a tálalóhoz ért. A fiú éberen
kémlelte a piactér környékét, majd a felszolgálóhoz fordult és megjegyezte:
- A főnök nem jön ma este?
- Holnap jön csak - válaszolta az ember, s közben újabb tálcára csapott egy újabb edényt. -
Jöhet a következő!
Paul mélységes csalódást érzett. Annyira számított erre a találkozóra, hogy még egy ilyen
rövid időbeli csúszás is teljesen kiborította. A tömeg meg nyomta őt előre, még a levest és kenyeret
sem vette el. Egy pillanatig mozdulatlanul állt, tétova pillantást vetve a piactér órájára, majd
céltalanul útnak indult, nehézkesen vonszolva magát a csúszós járdán.
Lena azonban nem ment haza, hanem meghúzódott az utca túloldalán, és a tér sarkán
csatlakozott a fiúhoz.
- Mehetünk, Paul?
- Hát elvileg, tulajdonképpen - kezdett rá Paul tétován - hogy is mondjam, a tiszta logika
szempontjából... én tényleg nem is tudom...
- 79 -
 A lány most már komolyan megijedt. Egy percet sem habozott tovább.
Karon ragadta Pault, az pedig hagyta, hogy vezessék. Útközben, a Ware térig nem szóltak
egymáshoz, de Lena észrevette, hogy a fiúnak olykor mozog a szája, mintha magában beszélne, s
egyszer-kétszer hátranéz a válla fölött.
Amikor a házba érve Paul végre felkapaszkodott a lépcsőn, Lena sápadtabb volt, mint
valaha, de továbbra is elszánt maradt. A nappalija elé érve szembefordult Paullal:
- Rögtön kész a vacsora. - Bár belső remegés rázta, arckifejezése nyugodt volt. - De először
át kell öltöznie.
Bevezette a fürdőszobába, megeresztette a melegcsapot, hozott szappant és törülközőket, a
fiú saját borotvakészletét, meg egy váltás ruhát. Paul furcsa, üveges tekintettel meredt a halom tiszta
ruhára.
- Kinek a holmijai ezek?
- Minden a magáé - hangzott a gyors válasz. - De most ne kérdezősködjék, iparkodjon!
Mialatt a fiú a fürdőszobában volt, Lena hamar begyújtott a nappaliban, kinyitotta a
konyhaszekrényt, két serpenyőt tett a tűzhelyre, sebtiben megterített. Mire a fiú frissen borotválva,
flanellnadrágban és kihajtott nyakú ingben előkerült, már majdnem kész is volt. Szótlanul egy
széket húzott az asztalhoz, intett, hogy oda üljön, és elétett egy tányér levest.
Paul két kézzel szorongatta a levesestányért; időbe telt, amíg megtalálta a kanalat az
asztalterítőn. Belemerítette a sűrű húslevesbe, s remegő kézzel emelte a szájához. Mikor a tányér
kiürült, Lena pörköltet hozott. Paul némán evett és olyan révült állapotban, hogy azt sem vette
észre, a lány figyeli őt. Siralmasan sovány volt, de ennél is ijesztőbb volt üveges tekintete, arcának
halotti merevsége. Amikor végre befejezte az evést, felsóhajtott, és felemelte a fejét. Csak ennyit
jegyzett meg csendesen:
- Hetek óta nem ettem ilyesmit.
- Jobban érzi magát? - kérdezte Lena és felállt, hogy elrejtse visszatarthatatlan könnyeit.
- Sokkal jobban. - Felugrott, mintha menni akarna, mintha egy rögeszme szállta volna meg,
hogy folytatni kell az útját.
Lena hirtelen mozdulattal a tűz felé fordította a széket. Mikor Paul felfogta, hogy neki tette
oda, visszaereszkedett rá, összekulcsolta a kezét, és tekintetével a fel-felcsapó lángok táncát
követte. Időnként szorongó csodálkozással nézett körbe a szobán, mint aki próbál megbarátkozni a
négy fal nyújtotta kényelem gondolatával.
Amíg leszedte az asztalt és figyelte őt, Lena eltökélten összeszorította a száját. A helyzet -
háziasszonya távollétében - igencsak kényes volt, de ő nem riadt vissza tőle. Amikor befejezte a
mosogatást, letűrte a ruhaujját, és nyugodtan kiment. Tíz perc múlva visszajött, és a fiúhoz lépett,
aki még mindig a lángokat bámulta.
Megérezve a lány közelségét, Paul összerezzent és felállt.
- Hát akkor... ideje, hogy elinduljak.
- Ugyan hová?
- Vissza a szállodámba.
- És az merre van?
Paul megpróbált kikényszeríteni egy mosolyt, de arcizmai nem engedelmeskedtek. Válla
elernyedt, lekókadt a feje.
- A híd alatt, ha mindenáron tudni akarja. Ha valaki nem ér oda időben, nem jut tető alá. -
Rövid nevetés rázta meg. - Írtó rohadt érzés, amikor az ember nyakába csurog az eső!
- Nem! - mondta Léna. - Nem megy sehová!
- Muszáj mennem! - Hirtelen izgatott lett a hangja: - Hát nem érti. Nem járkálhatok az utcán
egész éjszaka! Adja ide a kabátomat! Ha ott nem találok helyet, hogy fogok aludni?
- Itt. Itt fog aludni. Használhatja Mrs. Hanley vendégszobáját. Minél hamarabb ágyba kerül,
annál jobb.
Sarkon fordult, és lefelé indult a félemeletre, itt kitárta a szoba ajtaját, ahol már mindent
előkészített. Összehúzva a vörös függönyök, a lámpa meggyújtva, a gázláng is égett, a kényelmes
ágyon felhajtott takarók.
Paul lassan megdörzsölte a szemét a kézfejével, mintha még mindig nem tudná felfogni,
honnan ez a simogató melegség.
- 80 -
 - Uramisten - mondta egészen kábán - vacsora… és vetett ágy. Hogyan tudom valaha is
megköszönni...
- Ó, Paul - suttogta Lena elcsukló hangon. - Egy szót se többet... feküdjön le gyorsan, és
pihenje ki magát.
- Jó - hangzott a beleegyező válasz. - Ez kell... a pihenés.
Míg ott álltak, egy hirtelen támadt szélroham az ablaktáblákhoz csapta az esőt. Paul
megborzongott. Félrefordította a fejét, hogy a lány ne vegye észre megránduló arcát, majd belépett
a szobába, s behúzta maga mögött az ajtót.

4. fejezet

Mikor Paul felébredt, nappali fény áradt szét a szobában. Egy-két percig mozdulatlanul
fekve próbálta kitalálni, mi is történt vele valójában, majd amikor zajt hallott a szomszéd szobából,
felkelt, gyorsan felöltözködött, és kiment a konyhába. Lena már ott volt; a reggelit készítette éppen
az asztalra. Mikor Paul belépett, mélyen elpirult, egész arcát és nyakát elöntötte a vörösség. Alig
hunyta le a szemét az éjszaka, folyton Paulra gondolt, akit végre a közelében tudhatott, ugyanakkor
szemrehányást tett magának, hogy visszaél háziasszonya távollétével. A kényes helyzet ellenére
ösztöne azt súgta, hogy tartsa ott a fiút mindenáron, távol az utcán rá leselkedő veszedelmektől,
legalábbis addig, amíg Mrs. Hanley hazatér. Kitöltötte a kávét, főtt tojást tálalt a fiúnak pirítóssal, s
figyelte, amint enni kezd. Paul nemigen szólalt meg, a lány pedig okosabbnak vélte, ha ő sem
kommentálja a helyzetet. Mikor megreggeliztek, Lena minden további megjegyzés nélkül elindult a
Bonanzába, mintha Paul ottléte a világon a legtermészetesebb dolog volna.
Lena távozása után Paul visszament a szobájába, s ott töltötte csaknem az egész délelőttöt;
valami nagy-nagy lustaság vett erőt rajta. Mindazok után, amin keresztülment, a védettség, az
átmeneti biztonságérzet lehetővé tette, hogy gondolkozzék. Kiszabadulva az Árkádok alatti
nyomorúságos létből, tisztességesen felöltözve, tele gyomorral úgy érezte, hogy a bátorsága is
visszatér; az agya kitisztult, s úgy döntött, még egyszer megkísérli, hogy találkozzék Mr. Oswalddal
a házában.
Négy óra volt, amikor kilépett a lakásból. A Brimlock-fasorig hosszú volt az út, s amíg a
parkon átment, többször le kellett ülnie egy padra megpihenni. Egy óra múlva azonban elérkezett
arra a környékre, melyet olyan sokáig került.
Egy útkereszteződéshez érve a sarkon szembetalálta magát egy férfival, aki mellette
elhaladva kíváncsian bámult rá a szürkületben, majd megállt és visszafordult. Jack volt az, a Royal
Oak pincére.
- Nahát, maga az! - kiáltott fel Jack meglepetten. Majd hozzátette: - Van nálam valami a
maga részére.
- Megvan! - mondta Jack. - Már két hete hordozom magammal. Louisa Burt kért meg rá,
hogy adjam át ezt magának.
Paul űzött tekintete megpihent a piszkos borítékon, melyet a pincér feléje nyújtott, s ereiben
egyszerre sebesebben kezdett zakatolni a vér. Kinyújtotta kezét, és elvette a papírdarabot. Jack
egyre nagyobb kíváncsisággal nézte.
- Nem túl gyakran látjuk mostanában!
- Nem - felelte Paul. - Tényleg nem túl gyakran.
- Csehül állnak a dolgok, mi?
- Nincs semmi gond - mondta Paul színtelen hangon. Képtelen volt levenni a tekintetét a
borítékról, s valami furcsa, meghatározhatatlan előérzet vett rajta erőt.
Szünet következett. A pincér egyik lábáról a másikra nehezedett.
- Hát - mondta végül - nekem mennem kell. Minden jót!
Még egy utolsó fürkésző pillantást vetett Paulra, majd vállat vonva sarkon fordult, és
megindult ellenkező irányba. Amikor a pincér eltűnt, Paul még mindig mozdulatlanul állt a komor
alkonyi félhomályban. Megnyalta cserepes ajkát. A piszkos papírdarabot kezében szorongatva a
legközelebbi lámpaoszlophoz sietett, s feltépte a borítékot. A pislákoló fény felé tartva a levelet a
következőket olvasta:

- 81 -
 Tisztelt Nagyokos Uram!
Vegye tudomásul, hogy nagyot csalódik, ha azt hiszi, hogy engem palira vehet. Jóakaróim
elárulták, hogy miben sántikál. Tudja hát meg, hogy férjhez megyek, rendesen, templomban; úgy
ám, maga meg elmehet a fenébe az ígéreteivel, meg a mézesmázos beszédjével, kedves uram. Mr.
Oswald elintézte, hogy a férjemmel Új-Zélandra utazunk a jövő hónapban, mint a barátom, Ed
Collins, aki előttem itt szolgált, és már alig várja, hogy felújítsa velem a barátságot. Maga meg
tudhassa, hogy én a legnagyobb kényelemben élek majd az új hazában, mint egy luxusnő -
remélem, megpukkad az irigységtől!
Tisztelettel: Louisa Burt
U.i.: Egy szavát se hittem el sose. Sajnálom magát.

Paul lassan felemelte csalódott tekintetét. Nem sikerült hát ez se. Aztán egyszer csak
különös gondolatai támadtak, mint amikor a posványos állóvíz fölött végre eloszlik a köd.
Fájdalmas csodálkozás lett úrrá rajta, s az alkonyatban valóság és képzelet határán lebegett. Az utca
úszni kezdett előtte. Úgy érezte, hogy valami zümmög, zsong a fejében. Azután, mintha az agya,
mely az utóbbi hetekben békésen elnyugodott, a pihenő után összpontosította volna minden erejét,
hirtelen rátört a megvilágosodás. Lassan eloszlott a homály.
Előredőlve, karját a szélben az utcalámpa felé nyújtva ismét elolvasta az ostoba, gonosz
levelet, melynek minden sorából sértett büszkeség és olcsó önsajnálat áradt. Egyetlen mondat
azonban kiugrott belőle; ijesztő jelentőséggel, mintha lángbetűkkel írták volna: a barátom, Ed
Collins... aki előttem itt szolgált... Paul arca természetellenesen merevnek tűnt a félhomályban. De a
szeme csillogott, s a halántékán sebesen lüktetett az ér.
Kezében még mindig a levelet szorongatva belekapaszkodott a lámpaoszlopba, mintha
valami szörnyű teher a földre húzná. Miért nem jutott ez eszébe soha? Míg agyában egyre csak
egymást kergették a gondolatok, megpróbált lecsillapodni, és rendet teremteni ebben a zűrzavarban.
Louisa Burt tizenkét évet szolgált Oswaldéknál - ez a tény figyelemre méltó volt ugyan, de
önmagában véve nem adott okot gyanúra. Azonban rögtön különleges jelentőségre tett szert, ha
hozzávesszük, hogy Burttel egyidőben Edward Collins is a háznál szolgált.
Vajon hogyan történhetett, hogy a Mathry-ügy két ifjú koronatanúja az Oswald-családnál
talált állást? Lehet, hogy az emberbaráti jóság volt a magyarázat. De mégiscsak különös az a jóság,
amely abban nyilvánul meg, hogy kiházasít két cselédet, majd elküldi őket a földbolygó
legtávolabbi pontjára!
Paul nagy idegfeszültséget érzett: lelki szemei előtt hirtelen megjelent Enoch Oswald -
magas, hajlott hátú férfi, nagy feje szögletes vállai közé süpped, a sötét szemek jóindulatúan
csillognak az ezüstös szemöldök alatt. Lehetséges, hogy ez a jó ember valamilyen módon
kapcsolatban állna az üggyel?
Paul agya természetellenesen felfokozott állapotban működött; gondolatai, mint a csápok,
tapogatózva keresték a megoldást. Ebben a pillanatban tudata mélyéről egyszer csak kényszerítő
erővel felbukkant egy emlék - hogy honnan, arról fogalma sem volt -, annak a férfinak a hangja, aki
Albert Prustyval beszélgetett a sötét lépcsőházban egy hóviharos nap délutánján: az Ushaw Terrace
háziurának hangja.
Mint a sötétségben áthatoló fénysugár, úgy hasított Paul szívébe a gyanú. Kiegyenesedett
izgalmában. Mivel aznap csütörtök volt, az a nap, amikor a trafikos korábban zár, szinte biztosra
vehető, hogy Prustyt otthon találja. Még nem volt öt óra. Ösztöneit követve Paul kihúzta magát, és
nekivágott az esőnek.

5. fejezet

Húsz perc múlva Paul az Ushaw Terrace 52. szám második emeleti lakásának ajtaján
zörgetett. Először nem kapott választ, de többszöri kopogtatás után valaki félrehúzta a
kémlelőnyílás fedelét, majd Prusty hangja hallatszott.
- Ki az? Nem fogadok senkit!
Paul gyorsan lehajolt, és felfedte kilétét.

- 82 -
 - Elkapott az asztma - panaszkodott Prusty. - Éppen most készülök lefeküdni. Jöjjön vissza
holnap!
- Nem, nem... most kell beszélnem magával... feltétlenül!
Paul nem hagyta magát, s a trafikos hosszas morgás után végül is ajtót nyitott, és beengedte
a túlfűtött előszobába, melyet betöltött a gyógytea maró illata. Prusty ingujjban volt, görcsösen
zihálva, enyhén vértolulásos arccal nézte Pault, jogos méltatlankodással kérdezte:
- Mi az ördögöt akar?
- Nem akarom feltartani - mondta Paul gyorsan. - Csak azt szeretném megkérdezni - itt a
szája hirtelen kiszáradt, nagy nehezen nyelt egyet -, hogy ki a háziúr ebben a házban?
A keskeny, túl meleg előszobában Prustynak meglepetésében alábbhagyott az ingerült
lihegése. Látogatójára pislogott.
- Hisz hallotta, amikor beszéltem vele a múltkor délután. Mr. Enoch Oswald az.
Paul ismét elgyengült, mintha jégkalapáccsal vágtak volna rá. Nekitámaszkodott a falnak.
- Nem tudtam, hogy Mr. Oswald volt az.
- Pedig ő volt… ő a háziúr ma is. Övé az egész Ushaw Terrace... előtte pedig az apjáé volt.
Ő az egyik legnagyobb ingatlantulajdonos Wortleyben, s kétségen kívül ő a legjobb. Tíz év alatt
egyetlenegyszer sem emelte a lakbéremet. És nagyon szépen kitataroztatta a lakásomat.
- És a fenti lakást - kérdezte Paul furcsa, fojtott hangon - azt is rendben tartja?
- Persze! - felelte Prusty melegen. - Nagyon rendes, tisztességes ember az. Mi az ördög ütött
magába?
- Nem tudom. Magánál van még a kulcs?
- Igen, nálam van. De asztmarohamom is van. El kell mennie. Nem állhatok itt tovább
ingujjban!
Elkezdte az ajtó felé terelni Pault.
- Csak egy percre! Emlékszik? A múltkor megígérte, hogy megnézhetem a fenti lakást. Adja
ide a kulcsot!
Prusty arcából csak ügy sütött a bosszúság. Láthatólag nemet készült mondani. De nem
akarta megszegni adott szavát sem, meg Paultól is szeretett volna már megszabadulni. Hirtelen
befordult hát a konyhába, s a kulccsal tért vissza.
- Itt van! - kiáltott fel kurtán. - És most legyen szíves hagyjon békén.
Ezekkel a szavakkal becsapta az ajtót.
Paul ott állt a lépcsőház félhomályában, s hallotta, amint Prusty betolja a reteszt a
tölgyfaajtó túloldalán. Feszült tekintettel kémlelte a felső lakásba vezető, rosszul megvilágított
lépcsősort. De ahogy megtette az első lépést fölfelé, eszébe jutott egy gyorsabb, célravezetőbb
megoldás. Megállt, gondolkodott egy percet, majd a zsebébe süllyesztette a kulcsot. Még nem jött el
az idő, gondolta magában. Sarkon fordult és lement.
Kint felhajtotta a kabátgallérját védekezésül a metsző szél ellen, és sietősen útnak indult. A
feje lüktetett, rettenetes gyanú kezdett gyökeret verni benne. Nyugodtabb pillanataiban biztosan
őrültségnek tartotta volna az egészet. De a nyugalma már odavolt, s a semmiből támadt ötlet úrrá
lett gondolatain, úgy eltöltötte egész lényét, hogy már ha akart volna sem tudott volna
megszabadulni tőle; egészen a rabjává vált. Enoch Oswald... ő volt a tulajdonosa Mona Spurling
egykori lakásának. S miután Oswald mindig személyesen intézte üzleti ügyeit, találkoznia kellett a
nővel legalább havonta egyszer, amikor beszedte a lakbért. Ha pedig gyakrabban látogatta volna
Monát, ugyan kinek szúrt volna szemet? Ő volt a háziúr; szabadon jöhetett-mehetett minden
feltűnés nélkül éppen úgy, mint a postás vagy a fűszeres, aki házhoz szállítja az árut. Ha Mona
Spurling ennek a férfinak volt a szeretője, gyanakodott volna-e bárki? Ha pedig a férfi
meggyilkolta...
Paul görcsösen összerázkódott. Lehet, hogy őrültség az egész, de elkínzott agya mégsem
volt képes megszabadulni a gondolattól, hanem próbálta összefűzni e vagyonos férfi különös
cselekedeteit, mintha egy lánc szemeit illesztette volna össze. Most már nyilvános jótékonysága is
csalásnak tűnt, vagy legjobb esetben a leküzdhetetlen bűntudatból fakadó engesztelő áldozatnak.
Paul már szinte rohant, kifulladva ért a városközpontba, s belépett a Leonard könyvtár
félhomályos, nyirkos olvasótermébe, ahol hónapokkal azelőtt az első bizonytalan, tapogatózó
lépéseket megtette.
- 83 -
 Markot már nem találta a pult mögött, egy fiatal nő volt szolgálatban, aki értelmesen és
szolgálatkészen tett eleget sürgető kérésének. Paul egy távolabbi sarokasztalhoz cipelte a
könyvhalmazt, amit a lány kihozott, és lázas energiával nekiállt, hogy a könyveket átfussa.
Az első kötet, az aktuális Ki kicsoda? néhány soros szűkszavú tájékoztatást tartalmazott
csupán Enoch Oswald származásáról, rangjáról és jelenlegi lakhelyéről. Hasonlóképpen
semmitmondónak és így használhatatlannak bizonyult két másik könyv is. A negyedikben nem
szerepelt más, mint az Oswald család által támogatott jótékony célú alapítványok hosszú listája. De
végül egy papírfedelű helyi kiadványban, mely a Wortley és legjelesebb polgárai címet viselte,
legnagyobb megelégedésére részletes életrajzot talált a város élenjáró jótevőjéről. Mohón falta a
szokványos, hízelgő sorokat:

Enoch Oswald, született 1885. november 13-án Oswald és Martha Cleghorn egyetlen
gyermekeként… Tanulmányait a Wortley-i Gimnáziumban és a Bottinghami Egyetemen végezte...
Kezdetben értelmiségi pályára készült, de egészségügyi problémák miatt a St. Mary-kórházban
folytatott orvosi tanulmányait két év után félbe kellett szakítania...

Paul megborzongott, amikor ráébredt az utolsó mondat jelentőségére. Lélegzetet is alig vett,
úgy folytatta:

Ezt követően… belépett apja virágzó, nagy múltú üzletébe... kiterjedt ingatlantulajdon
Eldonban... pályafutását mintaszerűen a legalacsonyabb szinten kezdte, a heti és havi bérek
beszedésével...
Időszakos gyengélkedései ellenére az ifjú Oswald nem volt anyámasszony katonája... sport
iránti vonzalom... elsősorban kerékpározás... néhány hónapig tagja volt a rövid életű
Szöcskeklubnak.

A dicshimnusz folytatódott, de a rosszul szedett nyomtatás elmosódott, Paul nem tudta

tovább olvasni a szöveget. Megrendülve dőlt hátra. Agyában kergették egymást a keserű
gondolatok, közben azonban ráébredt, mi a következő lépés. A cél a szeme előtt lebegett, habozásra
vagy bűntudatra nem volt idő. Ismét emberfeletti energia szállta meg, nagy zajjal hátralökte a
széket, a könyveket hagyta szanaszét heverni az asztalon, és kirohant a teremből.
Tíz perccel később a Ware térre ért, és felnyargalt a lépcsőn Mrs. Hanley házának bejárati
ajtajához. Maga Lena nyitott ajtót. A lány még épp hogy üdvözölte, Paul a szavába vágott, olyan
hangon, hogy Lena megijedt:
- Lena... szükségem van a segítségére... azonnal!

6. fejezet

Ott az előszobában, ügyet sem vetve Lena kérdéseire és aggódó pillantásaira, Paul
részletesen elmagyarázta, hogy mit akar. Olyan körülményesen beszélt, s egész viselkedése annyira
természetellenes volt, hogy Lena azon gondolkodott, nem szenved-e pillanatnyi elmezavarban. Volt
azonban Paul modorában valami olyan mélyről fakadó, rettentő elszántság, ami minden aggodalma
s a terv nyilvánvaló abszurditása ellenére arra késztette Lenát, hogy engedelmeskedjék. Bement a
konyhába, s ott keresett egy papundeklidobozt, barna csomagolópapírt, spárgát és pecsétviaszt. A
hálószobából pedig előhozott egy régi jegyzetfüzetet, melyben még volt néhány üres lap.
A rosszul megvilágított előszobában oldalához szorított kézzel figyelte Pault, ahogy
módszeresen becsomagolja a dobozt a barna papírba, majd átköti, és piros viasszal lepecsételi a
spárgát.
Aztán a jegyzetfüzetet vette elő, kiválasztott egy új oldalt, és neveket és címeket írt az első
hat sorba.
- Istenem, Paul - kiáltotta Lena - mi a csudát csinál?
Paul tétovázott. Talán érezte, hogy cselekedetei elképesztőnek tűnhetnek. De a
megrázkódtatás érzéketlenné tette, s miután e mellett a terv mellett döntött, csökönyösen
ragaszkodott hozzá. Egy dologról még meg kell bizonyosodnia... csupán egyetlen dologról.
- 84 -
 - Majd később elmagyarázom... most mennünk kell.
A lány mellette állt, küzdöttek benne az érzések, nehezen tudta eldönteni, hogy
engedelmeskedjék-e. Talán mégis fontosak ezek a furcsa, értelmetlennek tűnő előkészületek.
- Ne izguljon! - mondta Paul. - Nagyon egyszerű az egész.
- Egyszerű vagy bonyolult, megteszem.
Paul ránézett. Fojtott hangon elismételte, hogy mi a teendője.
- Megértette?
- Azt hiszem. De Paul... - itt a lány hangja megremegett - hiszen semmi sincs a csomagban!
Paul furcsán nézett maga elé.
- Semmi... és mégis minden. - Az előszobai órára pillantott, mely kilenc előtt néhány percet
mutatott. - Akkor mehetünk is. Készen van? Az egész nem fog fél óránál tovább tartani.
Együtt mentek ki. Csendben végigsétáltak a Ware utcán a Lanes irányába, az Északi úton
jobbra fordultak, majd balra kanyarodtak a Takácsok útja nevű keskeny közön. A köz végén Paul
megállt, tekintetével végigpásztázta a háromszögletű Széna teret. Az ingyenkonyha nyitva volt, a
sor már megindult, s egész testében összerándulva érzékelte, hogy Oswald is ott van már. A pultnál
állt, a lelógó villanylámpa rávetődő fénye egész alakját megvilágította, ezüstös haja halvány glóriát
vont a feje köré az alkonyatban.
Paul ösztönösen visszalépett az árnyékba. Lelke mélyén meg volt győződve róla, hogy
Oswald tisztában van a kilétével. Ezért úgy döntött, hogy nem mutatja magát, nehogy befolyásolja a
lényegbevágóan fontos teszt eredményét. Sokáig állt mozdulatlanul, majd karja egy észrevehetetlen
intésével a konyha felé irányította Lenát.
A lány egyenletes léptekkel átvágott az úttesten, és odalépett az Ezüstkirályhoz. Paul torka
kiszáradt. Előrehajolt, szeme szinte kiesett a szemgödréből, egész teste megmerevedett. Látta, hogy
Lena megszólítja az Ezüstkirályt, ajkai mozgásából nagyjából le tudta olvasni, hogy mit mond.
- Oswald úr?
A magas férfi Lena felé fordult, majd méltóságteljesen igent mondott.
- Megkértek, hogy adjam át ezt Önnek, uram.
Milyen jól, milyen nyugodtan és természetesen játszotta Lena a szerepet! Paul visszafojtotta
a lélegzetét, amint Lena átadta a csomagot, kinyitotta a nyugtakönyvet, és Oswald felé nyújtotta a
ceruzacsonkot.
A ceruza most Oswald kezében volt. A pillanat elviselhetetlenül hosszúra nyúlt, a csend oly
természetellenesnek és fagyosnak tűnt, hogy Paul attól félt, megreped a dobhártyája. Aztán Oswald
aláírta a nyugtát. Paul lassút, mélyet sóhajtott, Lena visszafelé tartott, most is egyenletes, nyugodt
léptekkel, kényelmes tempóban haladt. Csatlakozott a fiúhoz. Paul szó nélkül megfordult. Lépteik
zaját elnyelte az utca sötétje.

7. fejezet

Paul nem tudta, hogyan került vissza a Ware térre. A visszaúton egy szót sem szólt, csak
vaksin, lehajtott fejjel gyalogolt, a fizikai összeomlás határán. Mikor visszaértek a 61. számhoz,
leroskadt, agya egyetlen gondolat körül forgott. Homloka éles fájdalomtól lüktetett, s rohamokban
fogta el a hidegrázás. Oswald balkezes volt. Enoch Oswald, egykori anatómia-hallgató, a
Szöcskeklub tagja, lakbérbeszedő az Ushaw Terrace 52. sz. tulajdonosa volt a tettes. Fojtogatta a
felismerés, s elkápráztatta a megvilágosodás fénye. Nem tudta többé egymaga elviselni a
feszültséget. Könyökét az asztalra támasztva két tenyerébe hajtotta a fejét.
- Léna - motyogta. - El kell mondanom magának valamit.
- Még ne. - Lena nagyon sápadt volt, de arckifejezése elszántságot tükrözött. A tűzhelyen
rotyogó fazékból kitöltött egy csésze levest, és ellentmondást nem tűrve megitatta Paullal.
Mikor befejezte, Lena leült a fiúval szemben.
- Hallgatom, Paul - mondta csendesen.
Szünet állt be. Azután Paul felemelte a fejét és beszélni kezdett; a leány figyelmesen
hallgatta, ő pedig mindent elmondott. Halk, remegő hangon beszélt, de amikor a végére ért,
érezhető volt, hogy forr benne a keserűség.

- 85 -
 - Most hát tudom - tudok mindent. És mit tehetek? Semmit. Kihez fordulhatok? Nincs senki,
akihez mehetnék. Hát mit gondol, ha idáig sem hallgattak meg, mit szólna most vajon Sprott vagy
Dale vagy maga Birley, ha kitálalnám az egészet? Nincs igazság a földön. Amíg az emberek
kényelemben élnek, van enni-innivalójuk, tele a pénztárcájuk és fedél van a fejük fölött, addig
fütyülnek az igazságra meg az igazságtalanságra. Velejéig rothadt az egész világ.
Fagyos csend következett. Lena lelke mélyéig megrendülve megrázta a fejét.
- Nem. Ha az emberek tudnának erről, nem engednék. Az egyszerű emberek becsületesek...
és jók.
Paul hitetlenkedve nézett rá.
- Ezt tapasztalatból mondja?
Lena enyhén elpirult, meg akart szólalni, aztán mégsem tette, mintha nem lenne biztos
benne, hogy a fiú mire céloz utolsó megjegyzésével. De azután vett egy mély lélegzetet.
- Paul! Én nem vagyok okos. De azt hiszem, tudom, hogy mit kellene tennie.
A fiú rábámult.
- Igen! - mondta a lány komolyan. - Tudok valakit, akivel beszélnie kellene.
- Ki az?
Lena habozott; elpirult, látható zavarban mondta:
- Egy... egy barátom...
- Egy barátja? A maga...
Ahogy Paul elismételte a szavakat, azok oly erőtlennek és semmitmondónak tűntek az ő
szörnyű dilemmájához képest, hogy arca fájdalmas, torz mosolyra húzódott: Lena egyik barátja! Az
ő erőfeszítései, kétségbeesett próbálkozásai után ez a naiv megoldás olyan komikusnak tűnt, hogy
minden előzmény nélkül hisztérikusan nevetni kezdett. Akárhogyan próbálkozott, nem tudta
elfojtani a nevetőgörcsöt, s mielőtt felfogta volna, hogy mi történik vele, a szívet tépő fájdalom
fuldokló zokogásban tört ki belőle. Lena felugrott és mély aggodalommal nézte, de még a vállát
sem merte megérinteni. Amikor a roham végre elmúlt, így szólt:
- Most pihennie kell egy kicsit. Holnap majd megbeszéljük a dolgot.
- Holnap - visszhangozta Paul furcsa, vad hangón. - Igen... holnap sok minden fog történni.
Mikor egyedül maradt a vendégszobában, ahol az előző éjszakát töltötte, leült az ágy
szélére. A fejében forróságot érzett, lába pedig hideg volt. Homályosan felötlött benne, hogy
megfázhatott, de ez most egyáltalán nem érdekelte. Sőt, minél rosszabbul érezte magát, annál
jobban vágott az agya. Átlátta erőfeszítései hiábavalóságát, s azzal is tisztában volt, hogy
ugyanilyen hiábavalóan fogja folytatni, hacsak nem sikerül robbantania az ügyben. Úgy elöntötte a
sorsdöntő cselekedet iránti vágyakozás, mint amikor a hömpölygő folyam készül áttörni a gátakat.
Ebben a felajzott lelkiállapotban elvesztette természetes arányérzékét és ítélőképességét, helyükbe
valami kétségbeesett izgágaság lépett. Ki akart állni a piactérre, hogy kitárja a karját, és szétkürtölje
az őt ért igazságtalanságot a világ négy tája felé.
Erre a gondolatra szemei szinte őrült fénnyel kezdtek lobogni. Gyorsan felállt, s miután
megbizonyosodott róla, hogy az ajtó kulcsra van zárva, odament a sarokban álló íróasztalhoz.
Kivette belőle a papírt, majd tollat és tintát ragadott, letérdelt, és nyomtatott nagybetűkkel kezdett
rajzolni. Volt tehetsége a kalligráfiához, s bár keze enyhén remegett, és nem látott tisztán, egy óra
alatt elkészült. Az íveket a földön hagyta száradni, és ruhástól végigvetette magát az ágyon.
Minden tettrekészsége ellenére elaludt, bár álmában is nyugtalanul hánykolódott, s lázas
érzése egy pillanatra sem szűnt meg. Hét körül ébredt. A fejfájása rosszabbodott, most már
valósággal hasogatta a homlokát, de ez is csak erősítette elhatározását. Felvette a földről az
ívpapírokat, összetekerte őket és kiment, Lena ajtaja előtt lábujjhegyen osont el.
Az eső már elállt, amikor végigsietett a Ware utcán, tiszta és friss volt a levegő, puha fénnyel
kelt fel a nap. A Duke's Caurttal szemben megállt egy étkezdénél, ahová taxisofőrök jártak, s mivel
talált a zsebében egy pár fillért, rendelt egy bögre kávét és egy vastag szelet margarinos kenyeret.
Evés után egy kicsit jobban érezte magát, de még félúton sem volt a Duke's Row felé, amikor ismét
elfogta a rosszullét. A rátörő hányinger hatására egy csatorna fölé hajolt.
A Duke's Yard, a Lane Hirdetőtársaság telepe a Duke's Row végén ebben a kora reggeli
órában még kihalt volt. Paul átpréselte magát a málladozó fakerítés egy résén, amely mellett oly
sokszor álldogált a többi szendvicsemberrel együtt. Bent tucatjával álltak a páros táblák egy
- 86 -
hullámvassal fedett nyitott sufniban. Paul kiválasztotta a legújabbnak látszót, elvett egyet a
csirízesfazekak közül, és felragasztotta rá a plakátját. Éppen készült magára aggatni a táblákat,
amikor a szeme megakadt egy halom rozsdás vason a sarokban. Felismerte a vasláncot, melyet
hirdetési fogasként alkalmaztak a Houdini nevű bűvész Palace színházbeli legutóbbi fellépése
alkalmából. Paul most már teljesen megszállottan viselkedett: habozás nélkül odament a halomhoz,
és némi keresgélés után talált egy vékony, ép láncot, meg egy működő lakatot. Öt perccel később a
teste köré tekert lánccal és a hirdetőtáblákkal elhagyta a telepet.
A székesegyház órája nyolcat ütött, mikor visszaért a Ware utcába, és megindult a
városközpont felé. Már megkezdődött a reggeli csúcsforgalom. Tömegek szálltak le a buszról, és
özönlöttek elő a földalatti kijárataiból. A munkába sietők közül azonban csak néhányan vetettek
kíváncsi pillantást a fiatalemberre, aki hátán ezt a feliratot viselte:

Gyilkosság: az ártatlan, elítélve

A mellkasán pedig:

Gyilkosság: a bűnös szabadlábon

Aki netán utánagondolt a dolognak, az ügyes hirdetési fogásként könyvelte el - valami

blikfangos reklám, amivel hetekig izgalomban tartják a közönséget, mielőtt kiderül, hogy mit is
jelent az egész.
Már kilencre járt, s Paul még mindig a csatornák mentén caplatott, előreszegezett tekintettel,
kifejezéstelen arccal, miközben merev ujjai a nehéz táblákat szorongatták. Mivel nem szerette volna
magára vonni a rendőrség figyelmét, amíg csak lehetett, elkerülte a nagyobb kereszteződéseket,
amelyek mindegyikénél rendőr áll. Egyszer-kétszer érezte, hogy éles tekintetek vizsgálják, de
mintha most mellé szegődött volna a szerencse: nem állta útját senki.
Ahogy telt a délelőtt, Pault ájulás környékezte, de mivel még messze volt célja
megvalósításától - ez a parádé csak előjáték volt mindahhoz, amit tervezett -, nem adta fel.
Majdnem megsüketült a forgalom lármájától, a kerekek rácsapták a sarat, de ő csak ment
rendületlenül. Növekvő gyengeségét azonban nem tudta teljesen leküzdeni: többször is megingott a
lábán.
Dél felé már a nyomába szegődött egy kíváncsi gyülekezet. Többségükben munkanélküliek
és naplopók voltak, meg egypár kifutófiú és egy loboncos, ugató kutya. Először elcsattant egy-két
durva tréfa, de mivel Paul nem válaszolt, a tömeg némán követte, nem értették ugyan a dolgot, de
ösztönösen érezték, hogy jutalomjátékban van részük. Egy óra után néhány perccel a menet
Leonard térre ért, és Paul itt végre megállt Robert Greenwoodnak, Wortley első polgármesterének
szobra alatt. Levette a táblákat, és letámasztotta őket a járdára, majd szorosan a csuklója köré
tekerte a láncot, és odalakatolta magát a szobor talapzatát körülvevő vasrácshoz. A nézőközönség
várakozásteljesen lihegett, s mivel közben ebédidő lett, egyre többen nyomakodtak oda. Amikor
Paul megfordult, és szembenézett a gyülekezettel, mintegy százfőnyi tömeg vette körül.
Szabad kezével megoldotta a nyakkendőjét - attól félt, hogy megfojtja. Nem érzett sem
félelmet, sem izgalmat, csak valami kétségbeesetten sürgető késztetést, hogy ügyét Wortley
jelenlévő polgárai elé tárja. Itt volt végre az alkalom: mindenki arra várt, hogy megszólaljon. Lena
szerint az egyszerű emberek jóindulatúak, ennél kedvezőbb lehetősége sosem lesz, hogy meggyőzze
őket. Csak a feje ne hasogatna ennyire! S még ennél is jobban bántotta a rosszullét, meg valami
furcsa, lebegő érzés: mint hogyha léggömbökön állna, melyek a levegőben ringatóznak.
Megnedvesítette kicserepesedett ajkait.
- Barátaim! - kezdte. - Azért jöttem ide, mert el kell mondanom nektek valamit... amiről
tudnotok kell. A nevem Marthy, s az apám börtönben ül...
- Te is odakerülsz, komám, ha nem vigyázol!
A hátulról jövő közbeszólásra nevetés volt a válasz. Paul megvárta amíg abbamarad.
- Tizenöt éve van börtönben egy olyan bűnért, amit nem ő követett el.

- 87 -
 - Mással próbáld megetetni ezt a dumát - kiáltott egy másik hang a háttérből. Megint
felcsattant a nevetés, ezúttal azonban kiáltások követték: - Pofa be! Tisztességes játékot! Hagyjátok
szóhoz jutni a szerencsétlent!
- Bizonyítékom van rá, hogy apám ártatlan, de senki sem akarja meghallgatni...
- Mi sem fogjuk hallani, barátom, ha nem beszélsz hangosabban!
- Úgy van. Hangosabban! Hadd halljuk! - kiabálták többen a tömegből.
Paul szárazat nyelt. Kezdett rádöbbenni, hogy bármennyire is erőlködik, csupán gyenge,
rekedtes hang tör elő a torkából. Emberfeletti erőfeszítést tett.
- Tizenöt évvel ezelőtt közvetett bizonyítékok alapján apámat elítélték gyilkosságért. De
nem ő követte el a tettet...
A korcs kutya, amely kitartóan követte Pault, ekkor ugatni kezdett.
- Ismétlem... nem ő követte el a tettet... bizonyítékaim vannak...
De a kutya, mely Paul lábai körül morgott és ugrált, most már olyan hangosan ugatott, hogy
képtelen volt túlkiabálni. Amíg szünetet tartott, a kutya, a közönség nyilvánvaló heccelésére,
hirtelen felugrott rá. Paul megtántorodott, és kis híján elesett. Ahogy kábán belekapaszkodott a
hirdetőtáblába, a csőcselék zúgolódni kezdett:
- Hisz ez részeg!
- Hülyének néz ez minket?
- Ezt a részeg disznónak!
Banánhéj repült a levegőben, és péppé mállott Paul arcán. Ez volt a jel, melyre az eszegető
tömeg kenyérhéjjal és egyéb ételmaradékokkal kezdte bombázni. Majd változatosság gyanánt
néhány almacsutka következett. Ebben a percben két rendőr furakodott át a szoros embergyűrűn. Az
egyik fiatal biztos volt, a másik pedig Jupp őrmester.
- Mi van itt? Tisztában van vele, hogy zavarja a közrendet?
Paul a két elmosódott kékruhás alakra nézett, homályosan felismerte Juppot. Kifogyott az
ötletekből. Szóra nyitotta a száját, de nem jött hang belőle. A tömeg nyomása nőtt.
- A pasas részeg, őrmester - készségeskedett egy hang az első sorból. - Összehordott egy
csomó hülyeséget.
- Most elintézted magad. Csak erre vártam. Velünk jössz! - Az őrmester megragadta Pault, és
megpróbálta átvonszolni a tömegen. Mikor ez nem sikerült, még erősebben rángatta, majdnem
kificamította Paul csuklóját, mire észrevette a láncot. Húsos nyaka sötétvörösre változott.
Odasúgta a társának:
- Odaláncolta magát. Szükségünk lesz a kocsira.
A két rendőr dühödten próbálta eloldani a láncot, közben ide-oda ráncigálták Pault,
miközben körülötte lökdösődött és nyomakodott a tömeg. Megjelent még egy rendőr; odasietett, és
belefújt a sípjába. Úgy tűnt, hogy mindenki egyszerre lökdösődik és kiabál, a forgalom elakadt,
általános lett a zűrzavar. Ez volt a helyzet csúcspontja, melyre Paul számított; úgy érezte, itt a
pillanat, hogy előadja nagy beszédét.
- Barátaim! - próbált kiabálni. - Csak igazságot akarok! Egy ártatlan ember...
De a fiatalabb rendőr addigra leverte a lakatot a botjával, Pault belökték a várakozó
rendőrkocsiba, amely meglódult vele a rendőrkapitányság irányába. Paul félig-meddig érzéketlenné
vált, alig fogta fel, hogy mi történik, amíg be nem lökték egy zárkába. Homlokát nagy erővel
bevágta a cementpadlóba. Ez alig jelentett valami különbséget az állandó hasogató fejfájásához
képest, inkább felrázta abból az apátiából, mely erőt vett rajta. Legalább végre felnyögött. A nyögés
rossz hatással volt a három rendőrre, akik ott álltak és figyelték, és akik már kellőképpen
felbosszankodtak azon, hogy mennyi bajt okozott nekik.
- A fiatal disznó - mondta az első. - Kezd kijózanodni.
- Nem - mondta Jupp őrmester - nem részeg.
A harmadik rendőr, egy köpcös ember még mindig kivörösödve lihegett - a zűrzavarban
valaki gyomron vágta.
- Akármi baja is van, azt nem ússza meg szárazon, hogy velem kikezdett.
Előrehajolt, tarkón ragadta Pault és lábra állította, mint egy liszteszsákot. Aztán ökölbe
szorította a kezét, és a szeme közé vágott. Paul orrából kifröccsent a vér. Összeesett és
mozdulatlanul feküdt egy kupacban.
- 88 -
 - Ez felesleges volt - mondta Jupp hidegen. - Fog kapni eleget... mégpedig hamar.
Amint a néma, összegörnyedt alakra rácsapódott a zárka ajtaja, a legfiatalabb rendőr
kényelmetlenül felnevetett.
- Akárhogy is van - mondta, mint aki könnyíteni akar a lelkiismeretén -, ezt kiérdemelte.

8. fejezet

Késő délután volt, mikor Paul kezdett ráébredni, hogy hol is van. Sokáig feküdt egy
helyben, s az acélhálóval védett egyetlen mennyezeti lámpát bámulta. Aztán négykézlábra állva
elkúszott a deszkaágy végében álló vizeskancsóig. Megdöntötte a kancsót, ivott, majd megmártotta
benne feldagadt arcát. A hűs víz felüdítette: arca viszont azonnal égni kezdett.
Vigyázva felhúzta magát és leült az ágyra. A feje már nem fájt annyira. De legnagyobb
meglepetésére nehezére esett levegőt vennie - minden belélegzésnél szúró fájdalmat érzett a
baloldalában. Hamarosan felfedezte, hogy úgy kerülheti el vagy legalábbis csökkentheti a fájdalmat,
ha nem lélegzik olyan mélyen, illetve ha igazából csak egy fél lélegzetet vesz. Így persze sokkal
szaporábban kellett lélegeznie, de ez nem zavarta túlságosan.
Ahogy ott ült, s próbálta megszokni ezt az új tünetet, hirtelen megnyílt a zárka ajtaja és
belépett rajta egy férfi. Paul rápislogott bedagadt szemével, s felismerte Wortley
rendőrfőkapitányát.
Dale sokáig csendben szemlélte Pault, mintha állapotát részleteiben vizsgálta volna. Előző
találkozójukkal ellentétben most távolságot tartott, arckifejezése különösképpen komoly volt. Mikor
megszólalt, nyugodt és visszafogott hangon beszélt.
Szünet állt be.
- Biztosan rém okosnak képzelte magát. Packázott az őrmesteremmel és megúszta. Heteken
keresztül lődörgött az utcán, és nem állították elő. Ne áltassa magát, barátom. Egész idő alatt az én
nagylelkűségemből élt. Bármelyik percben elkaphattam volna. Mégis ahelyett, hogy a jobbik
eszemre hallgattam volna, akartam adni magának még egy lehetőséget. De maga nem élt vele.
Dale hátrahúzta az ajkát, hogy kilátszottak erős fogai.
- Úgyhogy most elég nyomorúságos állapotban van, legalábbis ránézésre. Lehet, hogy a
legényeim nem bántak kesztyűs kézzel magával. Ezt nem veheti rossz néven tőlük - ez történik, ha
megakadályoz egy rendőrt kötelességének teljesítésében. Csak önmagát okolhatja.
Ismét csend következett. Úgy tűnt, mintha a főkapitány azt várná, sőt remélné, hogy Paul
megszólal, s mond valami ostobaságot. De abban a pillanatban, ahogy Dale belépett a zárkába, Paul
elhatározta, hogy nem fog szólni semmit. Az ő órája később jön majd el, a bíróságon. Mintha a
messzeségből hallotta volna a kapitány hangját:
- És mit gondol, most mi történik majd magával? Ha azt hiszi, hogy megint elengedjük egy
figyelmeztetéssel és néhány további jó tanáccsal, akkor azt hiszem, téved. Valahogy úgy tűnik, hogy
a jó tanácsok korszakán már túljutottunk. Megvolt a lehetősége - nem élt vele. Beleártotta magát
olyasmibe, amihez semmi köze, szembehelyezkedett a közösséggel, zaklatta a becsületes
polgárokat, nyakára járt a hatóságoknak, sőt, még parlamenti tagokat is felbosszantott! S mindennek
tetejébe - Dale itt leeresztette a hangját - felbosszantott engem is. Nem mintha különösebben
számítana - én biztos vagyok a dolgomban, s engem nem lehet megingatni. Mégis rossz néven
veszem; felháborít a makacssága, s kikérem magamnak azt a feltételezést, hogy valami rosszat
követtem el. De most az a furcsa érzésem, hogy meg fog fizetni érte. Most maga az, aki rosszat
követetett el. Holnap reggel elővezetik kihallgatásra. Nem lennék meglepve, ha a bíró komolyan
venné az ügyet, és meglehetősen magas összegben állapítaná meg az óvadékot - mondjuk, ötven
fontban. Az az érzésem, hogy magának nem áll módjában ötven fontot összeszedni, igaz? - Dale
csendes gúnnyal megcsóválta a fejét. - Hát akkor visszaküldik majd ide, hozzánk. Mit akar, egész
otthonos a zárkája... a kilátás nem a legszebb, az igaz... de azért komfortos. Remélem, tetszik
magának, mert nagy a valószínűsége, hogy huzamosabb időt fog tölteni benne a közeljövőben.
Még egy percig figyelmesen fürkészte Pault, azután sarkon fordulva kiment.
De alighogy kilépett a zárkából, arckifejezése megváltozott. Összevonta a szemöldökét. Az
az ember, aki ott bent ágált, nem ő volt. Úgy érezte magát, mint egy színész, aki undorodik magától
a rossz szereplés után. De hát az ég szerelmére, mi mást tehetett volna? Kapott egy sürgető
- 89 -
üzenetet, hogy hívja fel Sir Matthew-t a bíróságon. Látnia kellett a foglyot, mielőtt eleget tesz a
kérésnek.
Ahogy az irodájába ért és leült az íróasztalához, rosszkedve fokozódott. Dale edzett ember
volt, s szokva volt a bűnös életekből fakadó mindenfajta bonyodalomhoz és zűrzavaros
helyzetekhez, de most egyáltalán nem örült, hogy visszakerült hozzá az ügy, amelytől
gyomorgörcsei támadtak. Bárcsak élt volna a jóindulatával az az idióta kölyök, és pucolt volna el a
városból! S gondolatai mélyén újból felmerült az a gyötrő kérdés, nem is annyira kérdés, inkább
csak halk suttogás, a kétely hangja: - Lehet, hogy mégis van benne valami?
Mérgesen hátravetette a fejét, mint egy felbőszített bika. Isten a tanúja, hogy ami őt illeti,
semmit nem vétett. Túlságosan jól ismerte önmagát. Nagyítóval vizsgálhatná a pályafutását bárki,
nem találhatna mást, mint becsületességet és feddhetetlen tisztességet. Nem úgy, mint egyesek, akik
alkuba bocsátották a lelkiismeretüket. A mottója mindig az volt: nem nyúlhatsz mocsokba anélkül,
hogy az hozzád ne tapadjon. Az ő keze tiszta volt.
De azért mégis bámulta a telefont, mielőtt rávette magát, hogy leemelje a kagylót. S lassan,
habozva tárcsázott. Burt, a titkár vette fel a telefont, de Sprott szinte rögtön átvette a kagylót.
- Halló! Halló! Sir Matthew, maga az?
Dale azonnal hallott egy kattanást, ami azt jelezte, hogy Sprott a közvetlen vonalán vette fel
a hívást. Aztán Sprott hangja hallatszott, ezúttal nem nyájasan és barátságosan, hanem dühöngve:
- Mi az oka ennek a legújabb baklövésnek?
- Baklövésnek, Sir Matthew? - ismételte Dale konokul.
- Maga nagyon jól tudja, hogy miről beszélek. A mai jelenet a téren. Nem adtam magának
pontos utasításokat erre az egyénre vonatkozóan?
- Az utasításait végrehajtották.
- Akkor hogy történhetett meg ez a nyilvános színjáték... éppen az, amit legjobban
igyekeztem elkerülni? Néha megpróbálhatná használni az eszét egy kicsit.
A főkapitány megpróbálta megőrizni a higgadtságát. Nem engedhette meg, hogy kihozzák a
sodrából. Így válaszolt:
- Nem volt olyan könnyű dolgunk, Sir Matthew. Ki tudhatta, hogy ez az idióta kölyök mire
készül? Figyeltük, amennyire tőlünk telt. Az egyik legjobb emberemet állítottam rá. De nem
tartóztattuk le, hiszen maga azt mondta, hogy ne legyünk túl kemények. Ezúttal azonban átlépte a
határt. Ezért könnyen kaphat akár hat hónapot is.
- Ne beszéljen marhaságokat.
Kényelmetlen csend következett. Amikor Sir Matthew ismét megszólalt, a hangja lágyabb
volt, érvelni kezdett:
- Hallgasson ide, Dale. Közelebb jár az igazsághoz, mikor az „idióta” szót használja. Most
már semmi kétség nincs afelől, hogy a fiatalember pszichopata.
A főkapitány ideáig mintákat rajzolgatott egy itatósra, hogy megőrizze a nyugalmát. Most
hirtelen abbahagyta, s szemét a szemközti üres falra szegezte.
- Ha ez így van - hallotta ismét Sprott barátságos érvelését -, akkor emberünk nem az igaz-
ságszolgáltatás hatáskörébe tartozik, hanem azonnali orvosi kezelésre szorul valamelyik
intézményünkben, mely az elmebetegségek gyógyítására hivatott.
- Bolondokházára gondol? - vetette közbe Dale. Sprott válaszképpen fájdalmasan felkiáltott.
- Kedves Dale, hát nem fogta még fel, hogy a művelt emberek szóhasználatában ma már
nem fordulnak elő olyan megbélyegző elnevezések, mint a „bolondokháza”? Nagyon helytelennek
tartanám, ha ezt a becsmérlő kifejezést alkalmazná például kiváló intézményünkre Dreemben.
- Aha - mormolta a főkapitány leírhatatlan hangon. Dreem!
- Persze ahhoz, hogy alkalmasnak találják - vágott vissza Sir Matthew -, szükségünk lesz
néhány adatra. Meséljen valamit róla, Adam. Vadul viselkedik?
- Igen - ismerte be Dale. - A viselkedését nevezhetjük vadnak.
- Hát a barátai? Nincs senki, aki gondot viselne rá?
- Anyja van... és van egy lány is Belfastban, de úgy tűnik, hogy nagyjából lemondtak róla.
Mostanában az utcán lakott... egészen egyedül.
- Szerencsétlen fiatalember! - mondta Sprott szánakozó hangon. - Minden jel arra mutat,
hogy intézeti kezelésre van szüksége. Gondolom, holnap hallgatják ki.
- 90 -
 - Igen - mondta Dale kemény hangon. - Ebből nincs kiút.
Ez alkalommal Sprott hangjában nem volt semmi szánakozás. Eltűnt a kenetteljes modor,
válasza úgy érte a főkapitányt, mint egy késszúrás:
- Én nem keresek kiutat. Vagy ha igen, akkor mindkettőnk számára.
Már nem volt kétséges, hogy kettőjük közül melyik az erősebb. Sprott nyugodt hangon
folytatta:
- Úgy hallottam, hogy a bíró, Mr. Battersby, igazán józan gondolkodású ember.
- Így igaz - mondta Dale ugyanazon a kicsit természetellenesnek ható hangon. - Ha elég
magas óvadékot állapít meg, biztosak lehetünk benne, hogy visszakerül hozzánk a fiú.
- Nem akarom, hogy vesztegetéssel vagy bármilyen megkérdőjelezhető módon erőltesse a
dolgot - mondta Sprott köntörfalazás nélkül. - De talán jó lenne, ha beszélne vele, elmagyarázná az
ügy pszichológiai hátterét, és rámutatna, hogy a börtönbüntetés módot adna egy alapos orvosi
kivizsgálásra, amely végül is teljesen a fiatalember érdekét szolgálná.
- Igen - mondta Dale.
- Remek - mondta Sprott. Majd nagyon nyomatékosan hozzátette: - Ezúttal ne csináljon
hibát.
Kattant a telefon.
A főkapitány egy teljes perccel később lassú mozdulattal a helyére tette a kagylót.

9. fejezet

A rendőrbíróság másnap reggel tíz órakor ült össze. A földszinti tárgyalóterem magas volt
ugyan, de kicsi és nem túl hivatalos jellegű; az egyik oldalon faemelvényen ült a rendőrbíró,
szemben pedig padsorokat helyeztek el a közönség számára. A bírótól jobbra állt a vádlottak padja,
balra pedig a tanúk emelvénye. Huzatos helyiség volt, a bírói emelvény és az ablak közé
széthajtható bőrparavánt tettek, amely elzárta a fény útját. A mennyezeti freskó a város címerét
ábrázolta két nyilas megfeszített íjjal egy tölgyfa előtt -, de soha nem csodálta meg senki.
Pault a vörös nyakú rendőrtiszt vezette fel. Ma reggel nem látszott durva fickónak -
lélegzetén érződött, hogy épp azelőtt szívta el a reggeli utáni pipáját. A zárkából kilépve
sokatmondó pillantást vetett Paul sebes arcára és bedagadt szemeire:
- Csúnyán elesett tegnap, barátom. Vigyázzon, hogy ma reggel el ne csússzon megint.
Megértette?
Paul nem válaszolt. Hajnalban sikerült néhány órára elszunnyadnia, a teljes kimerültségből
fájdalmas, tompa álomba zuhant, mintha sötét verembe esett volna. A pihenés azonban nem üdítette
fel. Nem értette, hogy miért van ennyire legyengülve: még lélegzetet venni is nehezére esett, és az
oldala annyira hasogatott, hogy bal kezét állandóan szorosan a testéhez kellett szorítania, hogy
valahogy megbirkózzon a fájdalommal. Agya azonban megint azzal a lázas tisztánlátással
működött, ami az utóbbi napokban, mióta az emlékezőtehetségét visszanyerte, egész gondolkodását
jellemezte. Minden természetellenesen éles fényben jelent meg előtte. Szentül elhatározta, hogy fel
fog szólalni, s mindent felfed. Igen, ez alkalommal semmi sem tarthatja vissza!
Mire az oldalajtón bevezették, és leültették a vádlottak padjára, a bíró, Mr. Battersby, egy
sovány, középkorú, gondterhelt, de ugyanakkor jóindulatú külsejű férfi már sikeresen elintézett
három idősebb részegest, egy fiatalembert, aki fogadószelvényekkel szélhámoskodott, egy engedély
nélküli utcai árust, egy koldulással vádolt öreg utcai zenészt, és egy csavargót, akit „bizonyítható
megélhetési forrás” híján állítottak elő.
A bíró szigorúan összeszorította keskeny ajkát, amint az hivatalához illett, de tekintete bölcs
volt és emberséges. Sohasem mosolygott az elévezetett nyomorultak hízelgő könyörgésein. De
sohasem ítélt túlságosan szigorúan. Paul vizsgálódva nézte, és magában megállapította: - Ez az
ember meg fog hallgatni engem.
Paul egyszer csak rádöbbent, hogy őt magát is nagy figyelemmel méregeti valaki. A
közönség sorai felé pillantott, és azonnal észrevette Lenát. Nem volt egyedül, egy Paul számára
teljesen ismeretlen, negyven körüli, rendkívül nagydarab és esetlen férfi ült mellette, aki
flanellöltönyt, hanyagul megkötött nyakkendőt és egy jobb napokat látott, gyűrött tweedkabátot
viselt. Levetette viseltes puhakalapját, s ezzel felfedte nagy fejét és kerek, kopaszodó homlokát.
- 91 -
Kerek, telt arca, borotválatlan álla ellenére furcsán védtelen benyomást keltett, amit nagy
erőfeszítéssel, seszínű szempillájú szemének unott tekintetével próbált leplezni. Nyilvánvalóan már
percek óta tanulmányozta Pault személytelen, távoli tekintetével, de most, anélkül, hogy az
arckifejezése megváltozott volna, ajka elé emelte a mutatóujját. Triviális, rövid mozdulat volt, de
kényszerítő erejű. Paul gyorsan Lenára nézett, látta könyörgő tekintetét, aztán visszapillantott a
testes idegenre, aki alig észrevehetően, de igen nyomatékosan ismét bólintott egyet, majd hátradőlt
a székében, s a körmeit kezdte vizsgálni, mint akit az egész ügy nem érdekel tovább.
Paul felállt s kábán hallgatta, amint monoton hangon felolvassák a vádat. Észrevette, hogy a
főkapitány belép a terembe.
- Beismeri a bűnösségét vagy sem?
Paul megzavarodott, és nem szólt egy szót sem. Pillanatnyi csend következett.
- Nos, mit tud felhozni a védelmére? - kérdezte a bíró.
Sokkal nagyobb figyelmet szentelt Paulnak, mint az előző ügyek vádlottainak. Ismét rövid
csend következett. Paul készen állt rá, hogy megindítsa a tervezett szózuhatagot, de valamilyen
oknál fogva, saját meggyőződése ellenére mégsem tette. Nem mert még egyszer a közönség
irányába tekinteni Lenára, vagy az idegenre, aki parancsoló módon a különös jelet adta. De egyszer
csak, szinte akarata ellenére lehajtotta a fejét és színlelt bűnbánattal motyogta:
- Nagyon sajnálom, bíró úr. Lehet, hogy egy kicsit többet ittam a kelleténél.
Rövid, de teljes csend következett. Paul látta, hogy a kapitány kiegyenesedik a széken, Mr.
Battersby megköszörülte a torkát.
- Be volt rúgva? Elég szomorú, a maga korában!
- Igen, uram.
- Nem szégyelli bevallani?
- De igen, uram.
Paul olyan alázatos hangnemben beszélt, hogy a bíró értetlenül összevonta a szemöldökét.
Az íróasztalán lévő jegyzeteket nézegette, majd előrehajolt.
- Miért követte el azt a demonstrációt... hogy kikötötte magát a város legszembetűnőbb
helyén?
- Már mondtam, uram. Többet ittam a kelleténél. Nyilván feltűnést akartam kelteni.
- Magyarázatot tud adni arra a felháborító plakátra, amit magával cipelt?
- Nem, uram. Nem akartam rosszat. Tudja, hogy van az, ha az ember pityókás egy kicsit.
Paul nem látta az alig észrevehető, futó mosolyt az ismeretlen ajkán, aki abbahagyta a
körmei vizsgálgatását, s most láthatólag a megsötétedett címer feliratát próbálta kisilabizálni a
mennyezeten. A főkapitány, aki eddig mereven ült, félfordulatot tett a székében, s így most a
bíróság felé fordította kemény arcélét. A bíró titokban gyors pillantást vetett felé, mielőtt feltette a
következő kérdést Paulnak:
- Rendezett már régebben is effajta demonstrációt?
- Nem, uram.
- De idegrohamban szenvedett időnként, ugye?
- Nem hinném, uram.
Újabb szünet.
- Milyen politikai elveket vall?
- Nincsenek politikai elveim.
A bíró ismét habozott, megint bizonytalan pillantást vetett a főkapitány rendíthetetlen alakja
felé. Végül is úgy tűnt, hogy elhatározásra jutott.
- Fiatalember, rendes körülmények között megbüntetném két guinae-re, és figyelmeztetéssel
elbocsátanám. De felelős személyek elém terjesztett véleménye arra enged következtetni, hogy az
esete súlyosabb, mint ahogy itt látszik. Ezért az óvadékot ötven fontban állapítom meg. Ha nem
képes ezt az összeget felmutatni, akkor letartóztatásban marad, s ezalatt a rendőrségnek módjában
lesz újabb bizonyítékokat beszerezni.
Ahogy az ítélet elhangzott, az idegen a közönség soraiban megfeledkezett arról, hogy unott
viselkedést színleljen. Nem tűnt sem felháborodottnak, sem meglepettnek, de sárgás szemében
érdeklődés csillant. Lena arcán riadt aggodalom tükröződött.
- Le tud tenni ötven font értékű óvadékot? - kérdezte éneklő hangon a jegyző.
- 92 -
 - Nem.
- Meg tud nevezni olyan személyt, aki kezeskedne ezért az összegért?
Paul a fejét kezdte rázni, mikor az idegen felemelkedett.
- Kész vagyok rá, hogy letegyem az óvadékot.
Paul teljesen csendben állt, összekulcsolva forró kezeit.
Eközben a főkapitány visszafordult, meghökkenése és bosszúsága hirtelen haragba csapott
át.
- Tiltakozom! Tudni akarom, hogy honnét származik a pénz.
- Tőlem származik - L.A. Dunn a nevem, s a Grant utca 15. szám alatt lakom e dicső és
történelmi múltú városban. A pénz itt van a zsebemben.
- Tiltakozom!
- Csendet kérek a teremben!
- Bíró úr! - A főkapitány nem adta fel. Most már állt, s fenyegetően előreszegezte az állát: -
Az a véleményem, hogy az óvadék túl alacsony. Kérem, hogy emelje fel az összeget.
- Csend legyen a teremben!
A bíró merev arccal várt, s nem folytatta addig, amíg a főkapitány vissza nem ült a helyére.
Majd érezhető ingerültséggel a hangjában folytatta:
- A bíróság szeretné mindenki számára nyilvánvalóvá tenni, hogy nem áll a rendőrség, sem
bármilyen más hivatalos szerv befolyása alatt. Nem látunk okot rá, hogy a döntésünk
megváltoztassuk: Ezért az ötven font összegű óvadékot elfogadjuk. Kérem a következőt!
Ahogy Paul elhagyta a termet, látta, hogy ott még tart a felfordulás, Dale vitatkozik a
bíróval, majd hirtelen kifordul a mellékajtón. Tizenöt perc múlva azonban, miután az egyik jegyző
elvégeztette vele a szükséges formaságokat, szabad emberként lépett ki az épületből.
Kilépett az utcára, ahol a napfény úgy hasított bele, mint egy fénylő kard, úgyhogy
megtántorodott. Aztán meglátta Lenát és társát, amint egymás mellett állnak a járdán, mindössze pár
méternyire tőle. Lena látványa furcsa módon gyógyító írként hatott sebzett szívére. A lány nem
mozdult. A nagydarab, tohonya férfi volt az, aki felé lépett szétnyíló kabátjában, zsebre vágott
kézzel, tarkójára csúszott kalappal.
- Engedje meg - mondta. - Dunn a nevem. Anderson kisasszony barátja vagyok. Azért
vártunk itt, hogy visszavihessük a Ware térre.
- Miért tették ezt értem? - kérdezte Paul.
- Miért ne tettük volna? - Dunn szórakozottan mosolygott. - Ha valaki annyira beteg, mint
maga, szüksége van egy kis segítségre.
Tapinthatóvá vált a csend. Paul pillantása Lena felé vándorolt, aki egy percre sem vette le
aggódó tekintetét az arcáról.
- Nagyon bánt a dolog - motyogta Paul a fülében érzett doboláson keresztül. - Hogy
belekeveredett ebbe, miattam.
- Ne izguljon, fiam. Túl fogjuk élni.
Dunn a szája elé tette két ujját, és fülsiketítőt füttyentett, az arra haladó taxi megállt a
járdaszegélynél. Dunn besegítette Pault, aztán beszállt Lena, s végül ő maga is. A Ware térre
hajtattak.
Fél óra múlva Paul megmosakodva, levetkőzve, háta mögött két párnával feküdt a
vendégszobában, véraláfutásos, égő homlokán hideg ecetes borogatással, s jéghideg lábánál
melegvizes palackkal. Sikerült lenyelnie és magában tartania a pohár tejet, melyet Léna hozott. Még
mindig érezte a pokoli szúró fájdalmat a bal oldalában, de ezt az érzést elnyomta a
megkönnyebbülés, hogy kikerült a zárkából, és ismét itt van, ebben a békés szobában.
Dunn belegyömöszölte magát a keskeny, nádfonatú székbe anélkül, hogy megszabadult
volna az elmaradhatatlan kabáttól és kalaptól - az embernek az az érzése támadt, hogy ezekben
alszik -, s egy pillanatra sem vette le a tekintetét Paulról.
- Jobban érzi magát? - kérdezte.
- Sokkal - lihegte Paul.
Dunn nem szólt semmit - lehet, hogy ebben a kérdésben megvolt a saját véleménye. Ismét
lerágott körmeit vizsgálgatta - úgy látszik, nem tudott betelni a látvánnyal. Majd így szólt:

- 93 -
 - Idehallgasson, fiam! Nem akarom felizgatni amíg beteg. De úgy tudom, hogy valami
nyomja a lelkét. Lenától hallottam róla, aki egyébként régi jó barátom. Hogyha gondolja, hogy
szívesen elmondaná, mi bántja... - Kifejező mozdulatot tett a vállával.
- Maga ügyvéd?
- Attól óvjon az ég!
Lena közben lement, de most visszajött a szobába, és helyet foglalt Dunn mellett egy
alacsony zsámolyon.
Paul mindkét alakot egyszerre látta anélkül, hogy meg kellett volna mozdítania a fejét.
Rájuk szegezett tekintettel beszélni kezdett, néha szünetet tartott, hogy visszanyerje a lélegzetét.
Dunn néma figyelméből, Lena teljes mozdulatlanságából bátorítást érzett, hogy feltárjon mindent,
ami a lelkét nyomja.
Amikor befejezte, hosszú csend következett. Dunn, aki Paul elbeszélése alatt mélyebbre
süppedt a székben, most lassan felegyenesedett. Ásított egyet, nyújtózkodott, elhúzta a függönyt és
kinézett az ablakon.
- Már megint esik... micsoda rémes klíma. - Ismét ásított, és Lenához fordult. - Vigyázzon
rá! Öt hetünk van mielőtt ismét meg kell jelennie a bíróságon.
Néhány pillanatra az ajtónak dőlt, kabátjából előhúzott egy cigarettát, és az ajkai közé vette
anélkül, hogy rágyújtott volna. Álmos tekintettel nézett körül, majd a nagydarab ember megfordult,
és szó nélkül kiment a szobából.

10. fejezet

Ez az unott tekintetű, tövig lerágott kormű Dunn nevű férfi Wortley városának és bizonyos
furcsa, örökletes tényezőknek volt a leszármazottja. Teljes neve Luther Aloysius Dunn volt - úgy
titkolta a keresztnevét, mint a bűnt, s halálos ellenségnek tekintette azokat, akik használni
merészelték -, s ez már önmagában is elárulta eredetét: „vegyes” házasságból származott. Az ilyen
helyzet számos esetben egymás kölcsönös elfogadásához és megértéséhez vezet, Dunn szüleinek
házassága azonban rendkívül boldogtalan volt. Református anyja és katolikus apja megállás nélkül,
vadul veszekedtek egymással. Nyomorúságos gyermekkora volt: ide-oda csapódott a két felekezet
között - bizalmasainak később megvallotta, hogy mindkét helyen megkeresztelték -, s mire felnőtt,
határozott ellenszenv alakult ki benne mindkét intézményes vallás iránt.
Tizennégy éves volt, amikor apja egy utcai baleset áldozata lett: bőséges reggeli után John
Knoxot, a skótok vallásújítóját ócsárolva indult útnak, s ebéd előtt hordágyon hozták haza a tetemét.
Igazságos büntetés! Az özvegy a kezdeti sokk után azonban vigasztalhatatlan volt - elkésve döbbent
rá, hogy mennyire ragaszkodott a pápai csalhatatlanság e kemény nyakú apostolához -, s bármilyen
hihetetlennek tűnik is, gyökeresen megváltoztatta egész életvitelét. Hogy az ő sorsa milyen
fordulatot vett, az történetünk szempontjából lényegtelen, fia életében azonban az eseménynek volt
egy sorsdöntő következménye: anyja kivette őt a helyi iskolából, és a Hassock Hill-i bentlakásos
jezsuita gimnáziumba íratta át.
Itt az atyák bölcs belátással bántak vele: mikor felvették, a tapasztalt, öreg igazgató pislogva
szemügyre vette, majd így szólt a kollégáihoz: - Az Isten szerelmére, hagyjátok ezt a fiút békén! -
Rengeteg tapintatos bátorítást kapott, de már későn: tizenöt éves volt, s a baj már megtörtént. Sosem
volt képes feloldódni az iskola közösségi életében. Mindig magányos volt; egyedül járt
futballmeccsekre a város legtávolabbi részeibe vagy kiszökött a Hassock-domb lábánál található
biliárdterembe, s órákat elüldögélt ott, érdeklődő, komoly holdvilágképével bámulva a zöld posztót
a füstös helyiségben. Mindenfajta játszmát szeretett: bár maga nem vett bennük részt soha - és
kiterjedt lexikális tudással rendelkezett valamennyi sportág eredményeiről és
csúcsteljesítményeiről. Mivel tehetségesen fogalmazott, Marchant atya, az angoltanár bíztatására írt
néhány rövidebb cikket az atlétikáról az iskolai újságba. S amikor a hallgatag, szomorkás
fiatalember leérettségizett, az igazgató közbenjárására állást kapott a wortley-i Krónika, egy kis
példányszámú, de független és jó nevű szerkesztőségében.
A következő néhány évben élete teljesen eseménytelenül zajlott. Kifutói munkát végzett,
segített szétvágni és felragasztani a tördelt példányokat, s nagy ritkán beszámolót írt a

- 94 -
legjelentéktelenebb helyi sporteseményekről. A Krónikában megjelent első, nyúlfarknyi cikke -
melyet kivágott és gondosan megőrzött - az egyik hasáb utolsó sorait töltötte be.
Később aztán kapott érdemlegesebb feladatokat is: vizipóló mérkőzésekre, boxmeccsekre
küldték a Blakely-stadionba, s felettesei felismerték - bár nyilvánosan persze nem vallották be -,
hogy Dunn tehetséges újságíró, leírásai képszerűek, értékelései élénkek. Huszonöt éves volt csupán,
amikor Újév napján minden előzmény nélkül megbízták a legkecsegtetőbb sportriporteri feladattal:
a kupadöntő futballmeccs közvetítésével, mely évente Wortleybe vonzotta a szurkolók lelkes
táborát, és teljesen megbolondította a helyi lakosság nagy részét. Dunn két teljes hasábot diktált a
sajtópáholyból az újság közvetlen vonalán, másnap reggel pedig leadott egy kommentárt. Ez utóbbi
cikk egyáltalán nem foglalkozott magával a meccsel, csupán egy annak során megesett rövid
eseménnyel.
Ugyanaznap délután James McEcoy, a Krónika szerkesztője s egyben tulajdonosa kezében a
cikket lobogtatva lépett ki az irodájából. Jellemző volt McEcoyra, hogy soha sem „hivatott” senkit.
Leült Dunn parányi íróasztala mellé.
- Ez meg micsoda? - kérdezte, csiptetőjével ütögetve a kérdéses cikket. – Megkérem, hogy
tudósítson egy futballmeccsről. Erre maga hoz nekem egy cikket egy fiatal összekötőről, akit
véletlenül fejbe rúgnak. Bemutatja, hogy amíg a játékos eszméletlenül fekszik, harmincezer
emberszabású lény ordítva követeli a vérét. Azután mutat másik harmincezer embert, akik meg az
ellenfelet akarják ugyanilyen hévvel megsemmisíteni. Leírja az ordítozást, a káromkodást, az
elszórt verekedéseket, a játékosokhoz vágott üvegeket, a bíró összekarmolt arcát - egyszóval
bemutatja, hogy a meccsen a dzsungel törvényei uralkodnak, s olyan képet fest a faji és vallási
türelmetlenségről, hogy az pirulásra késztetne egy kunyhójában üldögélő eszkimót is.
- Sajnálom - dadogta Dunn. - Beindítottam a gépezetet, s ez lett az eredmény.
McEcoy csendben ült, s elmélázott azon a furcsa ellentmondáson, hogy ez a nagydarab,
mindig zavarban lévő fiatalember, aki mindennapos beszélgetések során egy szót sem szokott
kinyögni, s valószínűleg akkor sem tudna kedélyesen adomázni, ha az élete függne tőle, a papíron
megtáltosodik, s úgy ontja magából a szavakat, mint egy felszökő gejzír vagy egy kitörő vulkán,
kifejezéseinek áradata magával ragadja az olvasót, megpendíti a szív húrjait, megnevettet vagy
megríkat bárkit tetszése szerint.
McEcoy felállt.
- Ez a leglehangolóbb történet, amit az utóbbi évben olvastam. De a címoldalon fogjuk
lehozni. - S miközben Dunn teljesen megzavarodva bámult rá, elmosolyodott: - Örülnék, ha eljönne
hozzám vacsorára vasárnap este.
Így végződött Luther Aloysius Dunn karrierje a sport világában, s így kezdődött valódi
pályafutása. McEvoy először rendőrségi tárgyalásokra küldte, ahol sok olyan emberi drámának
lehetett tanúja, melyek megírásához kimondott tehetsége volt. Aztán utazni kezdett országszerte, s
rendszeresen küldte féloldalas tudósításait az újságnak. Miután vígjátékba illő neve nem volt már
titok McEvoy előtt, a szerkesztő találó álnevet gondolt ki vezető riportere számára. Ezután Dunn
mindig úgy írta alá cikkeit: „Az eretnek”. „Égető kérdések” majd a „A máglya tovább lobog” című
sorozatai nagy port vertek fel, s egyebek mellett két sajtópert is eredményeztek, melyeket az újság
sikeresen kivédett. A Krónika példányszáma ugrásszerűen megnövekedett, ezzel egyidejűleg
szorosabbra fonódott a barátság is az Eretnek és szerkesztője között, mely 1929-ben családi
kapcsolattá alakult, amikor McEvoy magas és tekintélyes külsejű testvérhúga, Eva, aki már jó ideje
küldözgette Dunn felé szemérmesen olvadozó pillantásait, kezét nyújtotta neki.
A házasság ugyan nem gyógyította ki Dunnt a sör és az ócska ruhák iránti vonzalmából, de
tartósnak és sikeresnek bizonyult, és két kislány született belőle, akiket apjuk titokban halálra
kényeztetett. Eva szép, hattyúszerű teremtés volt, szerette az elefántcsont ékszereket, a levendulás
zacskókat és a hosszúkás, csepp alakú fülbevalókat. Dunn hagyta, hogy mindent a felesége
irányítson, s miután az asszony, őszintén vallásos volt, annak rendje s módja szerint eljárt vele
misére a gyerekekkel együtt. A Szt. József plébánián a példamutató családi élet mintaképeinek
tartották őket. De Dunn a gyermekkorában őt ért lelki trauma következtében valahogy kívül maradt
az egészen. Nem törődött a külszínnel, csak azt tartotta fontosnak, ami az emberek lelke mélyén
rejlik. Jelszava az lehetett volna: „élni és élni hagyni”; ő maga mindig készen állt arra, hogy
jóvátegye az igazságtalanságot és küzdjön az elnyomottakért.
- 95 -
 Ez a lelke mélyéből fakadó érzelmesség rendkívül védtelenné tette, negyvenévesen ugyan-
olyan visszahúzódó és érzékeny volt, mint kamaszkorában. Nem bírta volna elviselni, ha valamiféle
erkölcsreformátornak vagy meggyőződéses népboldogítónak tartják. Ő újságírónak tekintette
magát, aki csupán a munkáját végzi. Ezért önvédelemből cinikus, unatkozó pózt öltött magára, mely
a közhit szerint az újságírók sajátja. Álarc volt ez, állandó színjátszás, mely valószínűleg senki mást
nem tévesztett meg, csak Dunnt magát. Az érdes külső nem volt képes elrejteni a gyengéd
érzelmeket, de ezt ez a jó ember nem vette észre, s ezért biztonságban érezte magát, mint a strucc,
amikor a homokba dugja a fejét.
Lenával való ismeretségéről már korábban szót ejtettünk. Az utóbbi év során is ápolta a
lánnyal a kapcsolatot, s a Krónika Arden utcai szerkesztősége felé menet gyakran megállt nála egy
kávéra és egy süteményre. Így amikor Paul letartóztatásának estéjén Lena megjelent Hassock Hill-i
házában, azonnal látta rajta a kétségbeesést, és figyelmesen végighallgatta. Másnap reggel, amikor
elkísérte Lenát a rendőrségre, még úgy gondolta, hogy reménytelen vállalkozásba fogtak. Amit ott
látott, az megingatta ebben a hitében. Ezután következett Paul elbeszélése, melyet a fiú teljes
kétségbeesésben adott elő; a történet hitelességéhez nem fért kétség, egyetlen hamis hang sem
csendült ki belőle.
Dunn rászoktatta magát, hogy sose vonjon le elhamarkodottan következtetéseket, de most
minden ösztöne azt súgta, hogy rábukkant élete nagy sztorijára. Általában nyugodt ember volt, de
aznap éjjel hazafelé a hirtelen izgalom következtében olyan fürgén lépkedett, mint egy iskolásfiú.
Egy hétig nem szólt James McEvoynak semmit. Ez alatt az idő alatt ugyan egyszer sem
jelent meg a kiadóhivatalban, mégis rendkívül elfoglalt volt, s több utazást is tett. Aztán a
rákövetkező csütörtökön éjjel tizenegy óta után megjelent a Krónika szerkesztőségében - az éjszakai
portás volt egyetlen tanúja késői érkezésének -, és magára zárta az irodája ajtaját. Az utazgatás
elfárasztotta és kimerítette, de a szeme ragyogott, unalomnak nyoma sem látszott rajta, amint
ledobálta a kabátját, a zakóját és a mellényét, feltépte az inge nyakát és nadrágtartóban leült az
íróasztalához. Egy darabig elgondolkodva ült, majd arca lassan elragadtatott kifejezést öltött, a
tenyerébe köpött, összedörzsölte a kezét, maga felé húzta az írógépet, s szaporán kopogni kezdett
rajta; születőben volt a cikk a szenvedélynek és a szenzációnak oly sajátos, csak rá jellemző
keverékével:

Wortley dicső városában, a halálraítéltek cellájának nyirkos sötétjében egy ártatlan ember
akasztásra vár. A börtönudvarról behallatszik a kopácsolás; már ácsolják a bitófát. Pár óra múlva
érte jönnek, hátrakötik a kezét, és kivezetik a dermesztő hajnalba. Ott, az akasztófa alatt hurkot
vetnek a nyakába, s fehér zsákot húznak a fejére...

Másnap reggel kilenckor álmosan kászálódott fel az irodai díványról. Holtfáradtan,

borostásan, s még mindig ingujjban átvitte a gépelt kéziratot McEvoyhoz.
- Ez itt - mondta - az első cikk az Eretnek új sorozatából. És itt van a többi kilenc részletes
kivonata. Olvasd el: Én kimegyek reggelizni.
Egy félóra múlva, amikor Dunn visszajött, a szerkesztő az íróasztalánál ült, és úgy
belemerült a gondolataiba, hogy képtelen volt megmozdulni. Aztán lassan megcsóválta a fejét.
Kellemes külsejű, sovány, keskeny arcú férfi volt, halántékánál már őszülő, sötétkék öltönyt viselt,
keret nélküli csiptetőt, s a mellénye alatt fehér ingmellet. Büszke volt rá, hogy nem jön ki könnyen a
sodrából. De most látszott rajta az idegesség. Akármennyire próbálta is leplezni, meg volt
döbbenve.
- Az Isten szerelmére, hol szerezted ezt?
- Nem én szereztem.
- Hát akkor kicsoda?
- Mathry fia. Tőle szárinazik az egész sztori.
- Ő hol van most?
- Óvadék ellenében szabadlábon; ágyban és siralmas állapotban.
McEvoy megdörzsölte keskeny állát. Aggódott, tétovázott és nagyon izgatott volt.
- Kinyomtathatjuk?
Dunn megvonta a vállát.
- 96 -
 - Ahogy tetszik.
- De hát az Isten szerelmére; ez az igazságszolgáltatás legfelsőbb szerveit érinti, beleértve a
belügyminisztert. Na és Mr. O.? Ezt nem hozhatjuk le. Mit csinálunk a rágalmazási perrel? Mert
hogy perelni fognak minket, az egyszer biztos.
- Biztos, hogy nem! Hát nem látod, hogy hogyan terveltem ki az egészet? Őt hagyjuk a
legvégére. Nem megyünk bele a részletekbe. Csak mint Mr. O-t fogjuk emlegetni vagy inkább mint
Mr. X-et. Aztán csak ülünk szépen, és várjuk, hogy mi történik. Uramisten, ez fantasztikus! Ez idáig
ez a legnagyobb fogásunk. Gondolj csak bele... itt van ez a férfi - tizenöt évet ült Stoneheath-ban...
semmiért!
- Nem lehetséges, hogy mégis ő a te-tettes? - A precíz McEvoy izgalmában dadogni kezdett.
- Megesküszöm rá, hogy ártatlan!
- Sohasem fogják beismerni!
- Majd mi rákényszerítjük őket! - Dunn fel-alá kezdett járkálni a szobában. - Megmutatjuk,
hogy micsoda hatalom a szabad sajtó! És a közvélemény ereje! Olyan támadást indítok, hogy az
érintett felek nem tudnak többé a hivatali pozíciójuk védőbástyája mögé menekülni. Ha
kipellengérezzük őket, kénytelenek lesznek újratárgyalni az ügyet. Kényszeríteni fogjuk őket, hogy
indítsanak vizsgálatot. A Mathry gyerek hónapok óta döngeti az ajtajukat, de egy tapodtat sem
engedtek. S vajon miért? Mert tisztában vannak vele, hogy hibát követtek el. És megpróbálják
elásni az ügyet, olyan mélyre, amennyire csak lehet. Ugyan mi az ördögnek nevezzük magunkat
demokráciának, ha engedjük, hogy a hivatalnokok hada terrorizáljon bennünket? Innét már csak egy
lépés a kommunizmus! Ha meg akarjuk őrizni a demokráciát, rendet kell teremtenünk a saját
házunk táján. Haladásra és tervszerű fejlődésre van szükségünk. Hogyha akár csak egyetlen esetben
szemet hunyunk az igazságtalanság fölött, ha csupán egy másodpercre is elfojtjuk a
szólásszabadságot, akkor végünk van. Férgek martalékaivá leszünk. Vegyük csak például, hogy mi
is történt a Mathry-gyerekkel. Egy hájszál híja, hogy nem pusztult bele - ami egyébként még mindig
megtörténhet. És miért? Mert minden lépéssel csorbították azt a jogát, hogy hallassa a szavát. Ha mi
valóban szabad ország vagyunk, és azok is akarunk maradni, akkor mindenkinek lehetőséget kell
biztosítani arra, hogy felemelje a szavát...
- Jó, jó - mondta McEvoy savanyúan. - Azért nem kell szóról szóra idézni az egész cikket.
Ki fogjuk nyomtatni; ha tönkremegyünk is bele. És biztos, hogy tönkremegyünk!
Hirtelen elhatározással megnyomta a csengőt az asztalán.
Dunn visszatért az irodájába, felvette a mellényét, a zakóját, a kalapját és a kabátját. Lenn
megindultak a nyomdagépek, dübörgésük megremegtette az egész épületet. Dunn elgondolkodva
végighúzta a kezét borostás állán - Evie mindig nyaggatja, hogy adjon magára, úgyhogy jobb lesz,
ha megborotválkozik. Az majd felfrissíti. És szomjas is volt. Felcsillant a szeme: majdnem délre
járt, leugorhat hát a Hannigan-kocsmába egy sörre.

11. fejezet

Előző szerda délután, azután, hogy Dunn eltávozott a Ware térről, Lena látta, hogy Paul
hátrahanyatlott a párnáján és elaludt.
Ahogy aggodalmasan összeráncolt szemöldökkel figyelte a fiút, be kellett ismernie, hogy
betegnek látszik, mégpedig súlyos betegnek. Mégsem tudta leküzdeni azt a különös érzést, amely
azt diktálta, hogy tartsa őt maga mellett, ebben a nyugodt, biztos menedékben. Legalább meg kell
próbálnia! Meggyötört lelke, melyet annyira lesújtott a kegyetlen csapás, hogy a szerelemnek még a
gondolatától is visszariadt, most újjáéledt; olyan mély érzelmek ébredeztek benne, melyekre sosem
tartotta volna magát képesnek. Sértett magányában, ahogy szomorú fiatal istennőként lépdelt előre
az élet útján, s a férfiakat gyanakodva kerülte, mint egy apáca, el sem tudta volna képzelni, hogy
egyszer őt is megérinti a szerelem, sőt, egész lényét átalakítja, s édes szenvedéssel tölti el a szívét.
De éppen ez a szenvedés adott neki erőt.
Leült egy székre az ágy mellé, s a fiú arcára szegezte a tekintetét. Időnként felállt, és
letörölte homlokáról a bő verítéket. Úgy gondolta, hogy a lázrohammal túljutottak a krízisen, s ez
némileg megnyugtatta. Estefelé adott neki egy kevés meleg tejet s egy tojást. Amikor magára hagyta

- 97 -
éjszakára, reménykedett benne, hogy másnap be tud menni dolgozni. Nem szerette volna elveszíteni
az állását a Bonanzánál.
Másnap reggel, mikor felébresztette, Paul azt mondta, hogy jobban van, és el tudja látni
magát. De mikor Lena már felöltözve egy kis levest tett a kályhára ebédre, hirtelen hozzáért a fiú
kezéhez. Sütött belőle a forróság. Lena arckifejezése nem árult el semmit, de hirtelen erőt vett rajta
a kétségbeesés. Sapkában és esőkabátban állt ott, egyik kezével a kilincsen.
- Ne maradjak mégis itthon?
Paul megrázta a fejét.
- Dehogy, nem lesz semmi bajom.
- Biztos benne?
- Egészen biztos.
Lena rossz előérzettel indult útnak, s egész nap, amíg a pult mögött sürgölődött, a fiún jártak
aggódó gondolatai. Négy felé összeszedte a bátorságát, és megkérdezte Harrist, hogy kivételesen
elengedné-e korábban. Harris felvonta a szemöldökét, és szokásos, tolakodó modorában
rámosolygott, de nem mondott nemet. Lena kisietett az üzletből, és megállt a zöldségesnél
bevásárolni. Ahogy felment a lépcsőn, szokatlan érzés kerítette hatalmába - a szíve a torkában
dobogott.
Paul hátával a párnának támaszkodva ült az ágyon és a háztetőket bámulta az ablakon
keresztül: Amikor Lena belépett, a fiú révedező, megkínzott arca egy pillanatra felderült. De a lány
az első pillanatban látta, hogy az a tünet, ami korábban annyira megijesztette, azóta csak
rosszabbodott. Paul már üdvözlés közben is kapkodta a levegőt.
- Ilyen korán?
- Gyenge napunk volt. - Lena lassan bújt ki az esőkabátjából. - Nem kellene inkább
visszafeküdnie?
- Jobban érzem magam feltámasztva.
- Megette a levest?
- Ittam belőle egy csészével.
Hogy aggodalmát leplezze, Lena a takarót kezdte igazgatni.
- Hoztam piskótát, meg gyümölcsöt. Csináljak limonádét?
- Az bizony jó lenne. - A fiú visszafojtotta a köhögését. - Szomjas vagyok, de enni nem
tudtam.
Lena megremegett.
- Paul - mondta. - Azt hiszem, ki kellene hívnom az orvost.
- Ne! - tiltakozott a fiú. - Jobban örülnék, ha békén hagynának. Ha tudná... azok után, amin
keresztülmentem... békén feküdni...
Lena fájdalmas tehetetlenséggel nézte: józan esze küzdött azzal a fájó vágyakozással, hogy
egyedül, kettesben maradjon a fiúval. Paul érdekében sem vette volna szívesen a külső
beavatkozást, ami újabb bonyodalommal járhat, esetleg ismét rendőrkézre juttathatja. Istenem, mi
tévő legyen?
Mivel nem tudott elhatározásra jutni, meggyújtotta a gázt, és behúzta a függönyt. Paul úgy
érezte, mintha a messzeségből nézné a lányt, a mozdulatai furcsán elmosódottnak tűntek.
Napközben többször elszunnyadt, amikor felébredt, mindig Dunnon járt az esze. Nem reménykedett
benne túlságosan, hogy ez az ismeretlen képes lesz segíteni. Sőt, ahogy végiggondolta saját
küszködését az elmúlt hónapok során, az a meggyőződése támadt, hogy hiábavaló volt minden.
Elérkezett az út végére. Nincs tovább.
A leírhatatlan kétségbeesésnek ebben az állapotában váratlan fájdalommal gondolt Lenára.
Dunn-nal való szoros barátsága és kettőjük nyilvánvaló egyetértése kevés kétséget hagyott számára
kapcsolatuk természete felől. Azt gondolta, hogy nyilván ez a jellegtelen, középkorú házasember
Lena gyermekének apja, s minden bizonnyal jelenleg is a barátja. Mikor erre a következtetésre
jutott, arca összerándult, tényleges fizikai fájdalmat érzett, s mintha még a minden egyes belélegzést
kísérő éles szúrás is erősebb lett volna az oldalában. Valami arra kényszerítette, hogy tovább
fokozza a szenvedését, s ezért megszólalt.
- I.ena...
- Tessék!
- 98 -
 - Maga rengeteget tett értem. Egyre csak azt kérdezem magamban, miért.
Lena hirtelen elfordult.
- Miért tesz bármit is az ember? Megtettem és kész.
- Szeretném, ha tudná, mennyire hálás vagyok érte.
- Semmiség az egész.
Rövid csend következett.
- Gondolom, régebben ismeri Dunnt.
- Vagy három éve.
- Jó volt magához?
- Igen, mindent neki köszönhetek.
- Értem.
Mintha kihívást olvasott volna ki a büszke, szomorú szempárból. Ugyanakkor összeránduló
vonásai annyi lemondást és bánatot sugároztak, hogy Paul egészen megrémült. Arccal a falnak
fordult.
- Akárhogy is van - mondta -, most már mindegy. Tudtam úgyis.
A lány megriadt és elsápadt, láthatólag szólni készült, szeme esdeklőn tapadt a fiú arcára,
míg szája szánalmas mosolyra húzódott. De csak egyetlen pillanatra engedett a gyengeségnek.
Határozottan összezárta az ajkát.
A csend most hosszabbra nyúlt. Paul lehunyta a szemét, s elnyomott egy hirtelen, mélyről
feltörő köhögést.
- Most már tényleg cudarul érzem magam.
Lena nem habozott tovább: Szó nélkül kisietett az előszobába, felvette az esőkabátját, és már
ment is.
Kerr doktor rendelője volt a legközelebb, csupán pár száz méternyire onnét a Ware utcában.
Az orvos fiatalember volt, nemrégen végzett, mostanában tette ki a névtáblát, s próbálta kiépíteni a
praxisát a kerületben. Lena azt hallotta róla, hogy kellemes modorú, jó szakember.
A rendelő már zárva volt amikor odaért, de az ajtóra kiszögezték a telefonszámot, ahol a
doktort el lehetett érni. Lena a sarki fülkéből tárcsázta a megadott számot. Női hang jelentkezett.
Mint mondta, a doktort súlyos beteghez hívták éppen, de megígérte, hogy azonnal átadja az
üzenetet, mihelyt visszajön.
Lena sápadtan, gyötrődő arccal lépett ki a fülkéből. Jól tette-e, hogy beérte a bizonytalan
válasszal? Vagy inkább más orvost kellett volna keresnie a környéken? A halogatás után, amiért
most keserű szemrehányással illette önmagát, feltétlenül szükségesnek találta, hogy minden további
késedelem nélkül orvos lássa a beteget.
Mikor visszaért a szobába, Pault alva találta. A várakozás feszültsége elviselhetetlen volt,
minden zörejre összerezzent, úgy leste az orvost. Tizenegy óra után érkezett meg végre, amikor a
lány már azt hitte, nem bírja tovább. Látta, hogy a doktor nagyon fáradt, markáns vonásai még
jobban kiéleződtek, kurtán beszélt Lenával, de Pault alaposan megvizsgálta. Amikor befejezte,
odébb lépett az ágytól, és az órájára pillantott.
- Mi a baj, doktor úr? - Lena alig tudta kiejteni a szavakat. - Valami komoly?
Az orvosnak nehéz napja volt, és nem is vacsorázott, de példás türelemmel válaszolt.
- Száraz mellhártyagyulladása volt, ez okozta a fájdalmat. Ezt követte az
izzadmányképződés, a sok folyadék pedig nyomja a tüdőt.
- Mellhártyagyulladás? - Ez nem is hangzott olyan ijesztőén.
De az orvos gyorsan rápillantott, majd félrenézett.
- Attól tartok, hogy tályog is van. Ez kórházat jelent.
Lena arca elváltozott. Oldalához szorította a kezét.
- Nem tudná itt kezelni?
- Isten őrizz! Bordareszekcióra van szükség, ki kell tisztítani a mellkast. Ez legalább hat
hetet vesz igénybe. Van telefon a házban?
- Igen, a hallban.
Az orvos lerobogott a lépcsőn. Lena hallotta, hogy mit mond. Az eset súlyosságát és
sürgősségét hangsúlyozta. Sápadtan ment utána.

- 99 -
 Az orvos nem könnyen talált üres ágyat: az ingyenes kórházak nagy része tömve volt, s
mivel a doktort nem igen ismerték még a kerületben, a legtöbb felvételes nem szentelt neki
különösebb figyelmet. De végre szerencséje volt, s miután megtette a szükséges intézkedéseket,
megkönnyebbült sóhajjal tette le a kagylót.
- Felvették a Szt. Erzsébet-otthonba. Öt kilométerre van innét az Oakdene úton. Kis kórház,
de nagyon rendes. Már elküldtek érte.
Negyedórán belül megérkezett a mentő. Tíz percre rá pedig már el is mentek.
Lena feszültsége nem enyhült, zavart és kimerült volt, érzései valósággal letaglózták.
Amikor ismét fölment, forrónak és fülledtnek érezte a kis lakást. Lekapcsolta a gázmelegítőt. Az
ablakhoz lépett, kitárta, mélyen beszívta a nedves éjszakai levegőt, majd megszokásból elkezdett
rakosgatni a szobában.
Paul kopott öltönye, melyben annak idején az Árkádok alatt is aludt az ágy melletti széken
feküdt összehajtva. Lena felvette, hogy beakassza a szekrénybe. Eközben a zakó belső zsebéből
kipottyant Paul ütött-kopott pénztárcája, nekiütődött az ágy rámájának, és tartalma - elsősorban
néhány papírdarab - szanaszét szóródott a padlón.
Lena lehajolt, hogy felvegye a cédulákat - Paulnak az ügyre vonatkozó jegyzetei voltak -, s
egyenként visszatette őket a zsebébe. A papírosok között ujjai egyszer csak egy kicsi, körülvágott
fényképet tapintottak; ösztönösen rápillantott. Műtermi portré volt Ella Flemingről, amely rendkívül
előnyös pózban mutatta a lányt - Ella mindig vigyázott az ilyesmire -, alatta pedig a Bibliából vett
gyengéd ajánlás állt. Ezt az emléket Ella tizenkilencedik születésnapjára ajándékozta a fiúnak -
jelentőségteljes mosollyal maga csúsztatta be a pénztárcájába abban a reményben, hogy a szíve
fölött fogja viselni.
Paul már rég megfeledkezett a fényképről. De a csinos arc, a nagy szemek, a laza hullámos
haj, s mindenekfölött a szívhezszóló ajánlás láttán Lena meg volt győződve róla, hogy Paul
legféltettebb kincsét tartja a kezében.
Egyetlen sóhaj sem hagyta el ajkát, de mozdulatlan alakja, dermedt tekintete, melyet csak
ajka remegése enyhített, mérhetetlen kétségbeesést sugárzott. Végül is felegyenesedett a térdelő
helyzetből, visszatette a fényképet a tárcába s a tárcát a belső zsebbe. Felakasztotta az öltönyt egy
fogasra, betette a szekrénybe, és kiment a konyhába. Itt nekidőlt a kandallópárkánynak, félig
behunyta a szemét és elfordította a fejét; nem tudta elfojtani a mélységes undort, ami elfogta.
Mindvégig kísértette a rettegés, hogy lehetetlen helyzetbe hozza magát. De egyáltalán nem
volt felkészülve erre a mindennapos, s mégis oly váratlan fejleményre, amely azt bizonyította, hogy
mennyire elragadta a képzelet. Megborzongott, ha arra gondolt, milyen hiábavalóan küzdött
érzéseivel, míg végre szánalmasan megadta magát. Balgaságában összetévesztette a hálát a
szerelemmel, s már-már azon a ponton volt, hogy felfedi élete tragédiáját, s így maga rombolja szét
a fiú róla alkotott illúzióit. Most már soha sem mondhatja el. Soha. Teljesen megsemmisülve
lehunyta a szemét; ismét megszállták az önutálat és a szégyen untig ismert démonai. A saját sárba
tiport lényét összehasonlította ezzel az angyali teremtéssel, Paul jegyesével, és azt kívánta, bár
halna meg ott, abban a pillanatban; szeretett volna megsemmisülni a szívét hasogató fájdalomban.
Hogy meddig gyötrődött ott, maga sem tudta. Végül hirtelen energiával kitépte magát a
letargiából, hátrasimította a haját a homlokából, és leült egy sámlira. Száraz szemmel, szorosan
összezárt ajakkal, megtagadva magától minden kíméletet, arra kényszerítette magát, hogy
gondolkozzék. Percek teltek el így, majd gondolatai zűrzavarában felsejlett a keresett megoldás -
valójában ez tűnt az egyetlen kiútnak. Bármilyen nehéz is, ezt kell tennie. El akart menekülni,
eltűnni, kitörölni az emlékezetéből is ezt az őrültséget. A kisszéken kuporogva tervezgetni kezdte a
jövőt.

12. fejezet

Február 21-én, hétfőn reggel a wortley-i Krónika a címoldalon közölte Dunn első cikkét a
Marthy-ügyről.
Szokásával ellentétben - ugyanis későn és nehezen szokott felébredni - Dunn már kora
reggel útban volt a Krónika épülete felé. Az utcákon a rikkancsok a főcímeket kiáltozták, és
lobogtatták a plakátokat, melyeket McEvoy külön erre a célra nyomtatott. Ahogy meghallotta a
- 100 -
kiabálást, és meglátta a hatalmas betűkkel nyomtatott MATHRY nevet, ujjongó érzés fogta el. Nem
volt hiú, és szakmáját illetően nem voltak illúziói. De szenvedélyesen hitt a sajtószabadságban és a
tisztességes újságírás erejében. - Kiszabadult végre a szellem a palackból - gondolta feszülten. - Ez
majd, felrázza őket!
McEvoy már a hivatalban volt mire Dunn odaért - megegyeztek abban, hogy együtt böjtölik
végig a sorozatot az irodában -, s Dunn nem tudta megállni, hogy ne ossza meg a gondolatait a
szerkesztővel.
- Szerettem volna Sprott meg Dale arcát látni, mikor rádöbbentek, hogy mit tálaltak fel
reggelire.
McEvoy kevésbé hajlott a lelkesedésre. Flegmatikusan megvonta a vállát.
- Most már nyakig benne vagyunk. Imádkozzunk, hogy minden jól menjen!
Aznap nem történt semmi említésre méltó. Több terjesztő betelefonált néhány száz plusz
példányért. Nem volt remittenda. Ebédelni menet Dunn látta, hogy az utcán, a villamoson, az
étteremben az emberek a cikket olvassák. Teljes nyugalom volt - magában azt mondta, hogy ez a
vihar előtti csend.
Másnap délelőtt tizenegy körül megcsördült a telefon. A második cikk, mely sokkal erősebb
volt, mint az első - az csak körvonalazta az ügy főbb eseményeit -, konkrét mulasztással vádolta a
rendőrséget. Mikor McEvoy a füléhez emelte a kagylót, tekintetét Dunnra szegezte, majd
jelentőségteljesen bólintott, míg ajkai némán formálták a nevet: Dale.
- Igen - mondta. - Itt a Krónika szerkesztője. Jó reggelt, főkapitány úr. Remélem, jól szolgál
az egészsége. Szünet következett. Az irodában nem volt mellékállomás, így Dunn-nak nem volt
telefonja. A beszélgetés egyik felét hallotta, a másikat McEvoy arcáról próbálta leolvasni.
- Sajnálom, kapitány úr. Melyik cikkről is beszél? Ó, a Mathry-ügy! Istenem, Istenem,
remélem nem izgatta föl nagyon!
A szerkesztő arca kifejezéstelen maradt.
- Igazán nem értem, hogy mit kifogásol. Az a kötelességünk, hogy napvilágra hozzuk a
tényeket. Most is csak ezt tettük. Hogyan? Nem, nincsenek kétségeink. De érdekes bizonyítékokkal
tudunk szolgálni.
Hosszabb szünet. McEvoy most már kevésbé barátságosan válaszolt.
- Nem félünk a rágalmazási pertől vagy bármiféle egyéb pertől. Az a meggyőződésünk, hogy
az olvasóknak ismerniük kell a tényállást. És gondoskodni fogunk róla, hogy ez megtörténjék.
Ismét csönd. A szerkesztő szemei villogtak csiptetőjének üvege mögött.
- Én a maga helyében nem tenném, Dale. Tudja, eladhatjuk a sorozat további részét a
Howard Thomson-láncnak. Az öt vidéki újságot, meg egy londoni napilapot jelent. Ajánlatot tettek
Dunn sorozatára. Nem, én az Ön helyében nem tenném. És próbálja meg megőrizni a hidegvérét!
Még szüksége lesz rá a sorozat végéig. Egyébként ha kíváncsi Swann detektívfelügyelő
vallomására, azt a következő cikkben olvashatja. Holnap közli a Krónika.
McEvoy enyhén kipirult, mire letette a kagylót. Rágyújtott egy cigarettára, hogy
lecsillapodjék.
- Dale dühöng. És rémesen izgul. Úgy láttam a legjobbnak, ha határozott hangot ütök meg
vele.
- Dale nem rossz ember - mondta Dunn. - Alapjában véve becsületes. Az irányítja, aki
fölötte áll. De nem tehet semmit.
- Tehetne éppen - mondta McEvoy. - De nem fog. Ha lecsapnának ránk, azzal ténylegesen
beismernék a bűnösségüket. Ez ellen nem tudnak védekezni. Lefogadom egy italba, hogy holnap
vagy holnapután maga a főszemély fog minket meglátogatni. - Felvett az íróasztaláról egy
jegyzetet, melyet épp akkor tettek le. Tárgyilagosan hozzátette. - Jól jön az üzletnek a dolog. Ma
húszezer plusz példányt nyomtunk. Elkapkodták mind egy szálig.
Másnap reggel nyilvánvalóvá vált, hogy az emberek tárgyalni kezdtek az ügyről. A posta
egy zsáknyi levelet hozott a Krónika olvasóitól, és több más újság is kommentálta az Eretnek
cikkeit. A legtöbb említés óvatos volt, és a blankshire-i Guardian megintette Dunnt. „Attól tartunk,
hogy nagyra becsült kollégánk túllőtt a célon.” De a londoni Record, egy nagynevű liberális lap a
vezércikkben foglalkozott az üggyel, amely így kezdődött: „A wortley-i Krónika súlyos vádakat
hozott nyilvánosságra, amelyek, ha igaznak bizonyulnak, az egész országot meg fogják rázni” - és
- 101 -
így végződött: „Mint az Eretnek korábbi ragyogó írásaiból már megszoktuk, minden mondatot áthat
a meggyőződés ereje. A legnagyobb érdeklődéssel várjuk e figyelemreméltó sorozat további
cikkeit.”
- Elkezdődött! - McEvoy átadta a kívánságokat Dunnnak. - Csak várjuk ki, mit szólnak, ha
elolvassák a Swannról szóló részt. Egyébként pedig... a helyedben nem sétálnék este túl későn az
utcán.
- Te jó Isten! Csak nem próbálkoznának ilyesmivel!
- Nem - mondta a szerkesztő furcsa hangon. - De megfázhatsz.
Kopogtattak az ajtón. Belépett egy fiatalember, McEvoy titkára.
- Elnézést, uram: Sir Matthew Sprott titkára van a vonalban. Sir Matthew nagyon örülne, ha
valamikor a délután folyamán át tudna fáradni hozzá.
Dunn és McEvoy összenéztek. McEvoy kinyújtotta a lábát az asztal alatt.
- Mondja meg Sir Matthew titkárának, hogy legnagyobb sajnálatunkra nem tudunk eleget
tenni a kérésének. Mondja meg, hogy rengeteg dolgunk van. Viszont ha Sir Matthew-nak kedve
lenne idefáradni, a legnagyobb örömmel fogjuk fogadni.
- Rendben van, uram. - A titkár kiment.
- Sosem fog idejönni - mondta Dunn.
- Lehet, hogy nem - vonta meg a vállát McEvoy. - De az utóbbi tizenöt évben egyfolytában
ijesztgette az embereket. Itt az ideje, hogy valaki ráijesszen.
A következő két cikk félreérthetetlen utalást tett a terhesség idejének elhallgatására s arra a
különös módra, ahogy a rendőrség a tanúkat kezelte. És most már valóban megindult a lavina.
Zsákszámra érkezett a posta a Krónika épületébe, s olyan mennyiségben kapták a táviratokat, hogy
McEvoy külön szortírozó csoportot alakított ki, míg ő és Dunn ingujjban járkáltak fél-alá a
szomszéd szobában. Néhányat őrültek küldtek, néhányat mindenféle társaságok, akik különböző
intézmények eltörléséért küzdöttek, néhányan mocskolódtak, s azt állították, hogy a cikkek aláássák
a törvényt és a rendszert, de a nagy többségük az ország minden részéből melegen gratulált. Az ocsú
között akadt néhány ritka búzaszem.
Foster Bowles tiszteletes, egy szenzációhajhász újságíró és a London Városi Tabernákulum
prédikátora ezt táviratozta:

forroo uedvoezletem nagyszerue kampaanyuk alkalmaabool stop joevoo vasaarnap a

mathry-uegyről preedikaalok stop isten aaldaasa legyen rajtatok bowles testveer

- Miért akarja beleütni az orrát? - kérdezte Dunn egy kicsit féltékenyen. - Ez az ember egy
pöffeszkedő senki.
McEvoy gúnyos helytelenítéssel csóválta a fejét. - Hová lett a felebaráti szereteted, testvér?
Bowles az, akire szükségünk van. Az ő hangja betölti a Tabernákulumot, és kihallatszik azon túlra
is.
Felvette a következő táviratot.
- Ezt hallgasd meg! „Nagyon helyeslem, hogy folytatják az ügyet, melyet én vetettem fel a
házban november 19-én stop. A közelgő választásokra való tekintettel méltányolnám, ha utalnának
erőfeszítéseimre stop. Végül is én kezdtem stop tovább harcolok az igazságért az Önök George
Birleyje.”
- A jó öreg George - mondta Dunn, de nem mosolyodott el. - Ő is fel akar kapaszkodni a
szekérre.
- És szeretne visszavágni a Duncastereknek. Úgy elnáspángolták, hogy majdnem elvétette az
ütést a golfjátszmában. Tetszik nekem, hogy „ő tovább harcol az igazságért”. - A szerkesztő felvett
egy újabb darab papírt, tanulmányozta, majd átnyújtotta az asztalon Dunn-nak. - És erről mi a
véleményed?
Dunn összehúzott szemöldökkel olvasta a táviratot. Személyes üzenet volt a Record
szerkesztőjétől.

Kedves McEvoy a Mathry-ügy iránti nagy érdeklődésre való tekintettel szeretnénk közölni
az Eretnek cikkeket, azonnali árajánlatot kérünk; szívélyes üdvözlettel I.lyod Bennett.
- 102 -
 Egy pillanatra csend lett az irodában. Mindketten újságírók voltak, ugyanarra gondoltak...
McEvoy az itatósára firkálgatott, majd hirtelen felnézett.
- Tudom, hogy mit érzel. Mint a horgász, amikor egymaga talál egy csodálatos tavat, aztán a
túlparton hirtelen felbukkan valaki, és azt mondja: Hadd szálljak be én is! Persze nagy
megtiszteltetés… a Record… Lloyd Bennett kiváló horgász... ha érted, amit mondok...
Dunn felállt, az ablakhoz ment, és hátat fordított a szerkesztőnek.
- Ez az ügy túlmegy a személyes hiúságon - mondta végül. - Jobb, ha elfogadjuk az
ajánlatát.
- Remek - mondta McEvoy fürgén. - Gondoltam, hogy egyet fogsz érteni. És jól megkérjük
az árát.
- Jaj, Jimmy, fogd be már a szádat. - Dunn még mindig az ablaknál állt. - Ez a dolog nem a
mi tulajdonunk. Mi itt mintha lóversenyen lennénk, fogadásokat kötünk, és élvezzük a dolog
izgalmát... és a fiú, aki a munkát valójában elvégezte, az a szerencsétlen, hősies fiatalember, aki
foggal-körömmel küzdött, hogy összehozzon minden részletet, kórházban fekszik, két bordája
hiányzik, és lyukas a tüdeje. Nincs igazság a földön.
- Még mindig olyan rossz állapotban van?
- Nagyon. - Dunn bólintott. - De azt mondják, van egy szemernyi esély, hogy túléli. Ha
legalább olvashatná a cikkeimet! Többet használnánk neki, mint az orvosság.
- Hm! Micsoda szenzáció lenne! - A szerkesztő nem állta meg, hogy ne gondolkodjék
hangosan. - Úgy értem... ha a döntő pillanatban... tényleg feldobná a talpát...
Mikor Dunn felháborodva megperdült, McEvoy gyorsan összeszedte magát, és
bocsánatkérően megnyomta a csengőt.
- Nem tehetek róla, hogy eszembe jutott... mit csináljak, szakmai ártalom. Azonnal
táviratozok Lloyd Bennettnek.
Másnap reggel a londoni Record teljes oldalas mellékletben közölte a sorozat első három
cikkét. Másnap a következő hármat hozták, s ezzel utolérték a Krónikát. A hetedik cikk egyszerre
jelent meg mindkét újságban. Aznap későn este, mikor Dunn és McEvoy már haza készülődtek,
betoppant egy fiú egy telexszel.
Az Alsóházban Mr. Douglas Gibson, Newtown városi liberális képviselő, feltette a kérdést,
hogy a legújabb sajtóbeli és egyéb fejlemények tükrében a belügyminiszter nem óhajtja-e revideálni
a Mathry-üggyel kapcsolatos korábbi álláspontját.
Válaszában a belügyminiszter, Sir Walter Hamilton úgy nyilatkozott, hogy a kérdés érdemi
elbírálásához írásbeli beadvány szükséges.
Az irodában a két férfi felvillanyozva tekintett egymásra. Fárasztó nap volt minden
felmutatható eredmény nélkül, s a feszültség mindkettőjükön kezdett megmutatkozni.
- Írásbeli beadvány - mondta McEvoy végül, furcsa, rekedtes hangon. - Most már nem
merev elutasítás a válasz. Időt akarnak nyerni, hogy gondolkodjanak. Az éjjel fel fognak forrósodni
a drótok Wortleybe. Holnap látogatót várhatunk.
Kezet ráztak szó nélkül, de szívből jövő egyetértéssel, majd vették a kalapjukat és távoztak.
Másnap kedd volt, és négy óra körül, amikor a Krónika szerkesztője általában egy csésze
erős teát szokott fogyasztani frissítő gyanánt, melyet a kifutófiú készít, s melyet vastag, csorba
teáscsészékben szolgálnak fel, egyszer csak kopogtatás hallatszott az ajtón.
- Tessék!
A tea helyett Ted Smith, McEvoy titkára nyitott be, felettébb idegesen, mögötte pedig Sir
Matthew Sprott lépett a szobába. Sir Matthew rendkívül elegáns volt, s a modorában nem volt
semmi rendkívüli. Vonásai, melyek szokás szerint méltóságteljes távolságtartást tükröztek, teljesen
összeszedettek voltak.
- Foglaljon helyet! - mondta a szerkesztő.
- Köszönöm. - Sir Matthew elvett egy széket. - Nehéz magát elérni manapság, Mr. McEvoy.
Miután úgyis erre vitt az utam, gondoltam, megragadom az alkalmat és benézek. Természetesen
nem hivatalosan.
- Természetesen - mondta McEvoy, s kifejezéstelen tekintettel bámult a másik arcába. -
Parancsol egy cigarettát?
- 103 -
 - Nem, köszönöm. - Sprott eltolta magától az ezüstdobozt. - Szerencsém van, hogy Önt is itt
találom, Mr. Dunn. Megjegyzéseim bizonyos mértékben Önre is vonatkoznak.
Hosszabb csend következett. Sprott teljesen magabiztos és határozott volt, semmiféle
nyugtalanságot nem árult el. Még egy kicsit el is mosolyodott, hogy mutassa, mennyire könnyen
veszi az egészet.
- Uraim – mondta -, nem azért jöttem ide, hogy vitába bonyolódjunk. Ez az ügy túlságosan
szimpla ahhoz. Azt is belátom, hogy Önöknek jogában áll úgy irányítani a saját újságukat, ahogyan
jónak látják. De meg kell mondjam, hogy a mostani sorozatuk némi kellemetlenséget okozott
Őfelsége kormányának.
Csend következett. McEvoy és Dunn Sprottot nézték. Fontoskodó arroganciája enyhe
idegességet rejtett, melyet nem volt képes teljesen eltitkolni. Mikor ismét megszólalt, szokatlanul
barátságosan folytatta.
- Valamennyien rendelkezünk némi tapasztalattal, uraim. Bizonyos vagyok benne, hogy
mind a hárman átérezzük az ország kormányzásának nehézségeit a mai zűrzavaros időkben. Három
hónap, és nyakunkon a választás. Nem akarom levonni a következtetéseket ezekből a tényekből,
csak arra kérem Önöket, hogy ne tévesszék azokat szem elől. Az egy percig sem kérdéses, hogy
Őfelsége kormánya teljes egyetértéssel kezeli az Önök által felvetett ügyet.
- Valóban? - kérdezte a szerkesztő.
- Biztosíthatom róla Önöket. - Sir Matthew jelentőségteljesen bólintott. - Tegnap éjjel egy
órát beszéltem telefonon a belügyminiszterrel. - Sprott nem vette észre, amint McEvoy gyors
pillantást vet Dunn felé. - És ismételten határozottan állítom, hogy Sir Walter, aki rendkívül
felvilágosult férfiú, a legnagyobb emberséggel készül eljárni ebben a különös, bonyolult ügyben.
- Ó!
Sir Matthew egyre szélesedő mosollyal szemlélte őket.
- Ahogy már említettem, uraim, nem hivatali minőségemben vagyok itt - hogyan is lehetne
ez másképp, az én pozíciómban? De bizalmasan közölhetem az urakkal látogatásom célját: egy
nagyvonalú, sőt, nagyon is nagylelkű ajánlatot szeretnék Önök elé terjeszteni, mely véleményem
szerint egyszer s mindenkorra lezárhatja ezt az ügyet, és igazságot szolgáltat mindenkinek.
Sprott megnedvesítette az ajkát és előrehajolt.
- Felhatalmaztak annak közlésére, hogy amennyiben beszüntetik a cikksorozat közzétételét -
erre az adott körülmények között nem lesz többé szükség -, Sir Walter beleegyezik, hogy a Mathry
nevű rab kegyelemben részesüljön, s azonnal bocsássák szabadon a Stoneheath-fegyházból.
Sir Matthew arcára láthatóan odaragadt a jóságos mosoly. Dunn és McEvoy nem néztek
egymásra.
- Nos, uraim, hát elfogadják az ajánlatot?
- Nem. Visszautasítjuk.
Sprott lassan elővette a zsebkendőjét és megtörölte a tenyerét. Arcáról letörölték a mosolyt.
Nem tudta többé magára erőltetni.
- Visszautasítják? Ez nagyon meglep. Megkérdezhetem, hogy vajon miért?
A szerkesztő egy percre sem vette le róla a tekintetét.
- Először is veszélyeztetnénk a Krónika tisztességét, ha idáig már eljutva alkuba
bocsátkoznánk. Másrészt pedig egy ártatlan embernek nem szokás megkegyelmezni.
Ismételt csend következett. Sprott gondosan visszahelyezte a zsebkendőt a mellényzsebébe.
- Azt mondja, hogy „idáig már eljutottunk”: Megkérdezhetem, hogy mi a végcélja?
McEvoy nyugodt hangon válaszolt.
- El akarjuk érni a Mathry nevű rab szabadon bocsátását. Teljes körű, nyilvános és
részrehajlástól mentes vizsgálatot követelnünk az elítéltetés körülményeinek kivizsgálására... és
amennyiben jogsérelem történt, bőséges és kielégítő kártérítést igénylünk egy ártatlan ember
számára a rettenetes meghurcoltatásáért.
Sir Matthew felvonta a szemöldökét és elmosolyodott. Vagy legalábbis kísérletet tett egy
könnyed mosolyra, de arcizmai nem engedelmeskedtek. Menet közben feladta a küzdelmet, így torz
vigyor lett az eredmény. Sir Matthew gyorsan az arca alsórésze elé tette a kezét. Egy percig
mozdulatlanul ott tartotta, mint aki súlyos neuralgiás görcstől szenved. Majd nagy erőfeszítéssel
talpra állt. Hidegen mondta:
- 104 -
 - Csak remélhetem, uraim, hogy nem fogják megbánni, hogy milyen irányvonalat
választottak. Talán szükségtelen hangsúlyoznom, hogy minden erőmmel ellenezni fogom az Önök
erőfeszítéseit. És emlékeztethetem Önöket, hogy az állam ellen harcolni költséges mulatság.
Tapasztalata, a közszereplésekben való gyakorlata folytán nem vesztette el az önuralmát.
Mindkét férfi felé megbiccentette a fejét, és nyugodtan kivonult a szobából. De az arca szürkés
színben játszott. És úgy járt, mint egy beteg ember.
A hét vége felé az előrelátó McEvoy a Krónika hasábjain megindította a Mathry
Jogsegélyalapot. Az egész ország területéről érkeztek a hozzájárulások. A szerkesztő a kezét
dörzsölte, és feszült várakozással jegyezte meg:
- Most már össznépi ügy lett belőle! És közel a kibontakozás.
Szabad országokban, ahol a közvéleményt nem zabolázzák meg és nem hallgattatják el,
időről-időre bekövetkeznek olyan pillanatok, amikor az emberek érzelmeikben mélyen érintve
nagyszabású tiltakozó mozgalmakat kezdeményeznek. Olyan ez, mint a szélvihar: halk susogással,
egyéni elégedetlenkedéssel kezdődik. De azután nő, dagad, hihetetlen sebességgel terjeszkedik és
erősödik, s a végén orkán erősségűvé fokozódik. Amikor lecsap egy ilyen tornádó, a hatalmon lévők
próbálnak szembeszállni vele. Vagy meghajolnak, vagy elsöpri őket a vihar. Ilyenkor mutatkozik
meg, hogy a népből, a népért való kormány mit jelent.
És ez történt a jelen esetben, a Rees Mathry-ügyben is. A tárgyalás során az eset nem jutott
túl a helyi körökön, hamarosan megfeledkeztek róla, s tizenöt éven keresztül fedte a feledés
homálya. Most pedig, McEvoy szavaival élve, össznépi ügy lett belőle. A nagyvárosok újságai
egymás után kezdték követelni az ügy pártatlan kivizsgálását. A ziháló szedőgépek milliószám
ontották a sorokat a Mathry-ügyről. Írók és politikusok, különböző felekezetek prédikátorai,
publicisták, egyetemi tanárok és előadók, szakszervezeti vezetők, élenjáró tudósok, vezető
színészek, jeles orvosok hallatták hangjukat az üggyel kapcsolatban. Különböző központokban Rees
Mathry-társaságok alakultak. Mathry-kitűzőket gyártottak és árultak országszerte. Iskolás
gyermekek, akik meg sem születtek, amikor a vádlottat elítélték, felvonulásokat rendeztek
„Engedjétek szabadon Rees Mathryt” feliratú zászlókat lobogtatva. Élő ember nem állhatott meg
ezzel a felzúdulással szemben, még kevésbé egy ingatag kormány.
A hónap vége felé, egy esős, borongós délután, amikor McEvoy és Dunn nyugtalanul és
szótlanul ültek az irodában - az elmúlt napok állandó feszültsége megviselté őket -, hirtelen
kiabálást hallottak a folyosóról. Egy percre rá Smith a szerkesztőségi titkár lépett be a szobába,
utána besereglett a szerkesztőség többi tagja.
Smith izgatottan nyújtott át egy telexet.
- Ebben a pillanatban érkezett, uram.
Lentről, a szedőteremből és a pincéből további zaj hallatszott.
- Olvassa már fel, az ég szerelmére! - mondta McEvoy. Smith emelt hangon olvasta:
- Öt órakor az alsóházban a belügyminiszter bejelentette, hogy e hónap utolsó napján Rees
Mathryt feltétel nélkül szabadlábra helyezik a Stoneheath-börtönből; négy héten belül pedig
rendkívüli tárgyalást tűznek ki a helyi bíróságon. A bejelentést hosszas taps köszöntötte.
Mintegy az utolsó szavak hangsúlyozásaként kitörő örömrivalgás hangzott fel az épületben.
A szerkesztő az ajtóban tömörülő kis csoportra tekintett. Saját agyonhajszolt állapotában meglepte
az előtte lévő arcokon tükröződő öröm és izgalom. Úgy érezte, kell tennie valamilyen alkalomhoz
illő megjegyzést.
- Kiváló munkát végeztetek, fiúk - kezdte a szokványos bevezetővel, és örömtől sugárzó
kifejezést erőltetett az arcára. - S most, hogy meghallottuk a jó hírt, szeretnék köszönetet mondani
valamennyiőtöknek a lelkesedésetekért és a kitartásért. A szerkesztőség valamennyi tagja tisztes
jutalomban fog részesülni aznap, amikor Mathryt kieresztik.
Mind Dunn, mind McEvoy átlátták, hogy a belügyminiszter döntésével mind a két félnek
megpróbált eleget tenni. Nem tudott ellenszegülni a közakaratnak, amely Mathry
szabadonbocsátását követelte, s így elhatározta, hogy ezt a lépést haladéktalanul megteszi. Ugyan-
akkor szabadon bocsátás egyúttal vádemelést is jelentett azok ellen, akik az ítéletet hozták, s a
belügyminiszter nem volt meggyőződve Mathry ártatlanságáról. Ezért nyilvánvalóan úgy döntött,
hogy a törvény által ráruházott hatalomnál fogva felkéri a Fellebbviteli Bíróságot, hogy
folytassanak le nyilvános tárgyalást annak megállapítására, felmerült-e olyan új bizonyíték, mely
- 105 -
indokolná a kegyelmet. Valószínűleg a helybeliek érzelmeire akart apellálni, amikor úgy döntött,
hogy a tárgyalást Wortleyben kell megtartani.
Amikor McEvoy elbocsátotta a szerkesztőség tagjait, Dunnhoz fordult, aki hátradőlve
vizsgálgatta a körmeit. Üresnek és másnaposnak érezte magát.
- Nos, megtettük - mondta. - És eszméletlenül fáradt vagyok. Elmegyek haza.
Lassan kezdte felvenni a zakóját.
- Szeretnék egy rövid vezércikket betenni a holnapi számba. Tudod, a parlamentáris
kormányzás dicsérete, a nép hangjának ereje, stb. Megírnád?
- Rendben van.
- Köszönöm. Vacsorára pedig hozd át Evát. Ünnepelünk majd egy kicsit. - Felvette a
kabátját, és megállt. - Győztünk, ugye? Egymás kezét kellene rázogassuk, és táncra kellene
perdüljünk örömünkben. Mi van velünk?
- Gondolom, az utóhatás. Elég keményen dolgoztunk. De Mathry szabad... visszahoztuk az
életbe.
- Hm… - kíváncsi vagyok rá, hogy mit érzett a feltámasztott Lázár, amikor kilépett a
sírveremből. - Ezekkel a rejtélyes szavakkal McEvoy megrázta a fejét, majd elindult.
Dunn negyedóra alatt befejezte a vezércikket. Megnyomta a csengőt, odaadta a kéziratot
Smithnek, azután bement a saját szobájába. Fel akarta hívni a kórházat, hogy közölje Paullal az
örömhírt - már régóta tervezgette, milyen örömet fog ezzel szerezni a fiúnak. De támadt egy
gondolata, ami visszatartotta. Elmosolyodott magában azzal a mély érzéssel, melyet sosem tudott
elfojtani; a tarkójára csapta a kalapját, és kiment az irodából.
A Ware tér 61. szám alatt otthon találta Mrs. Hanleyt, aki már visszatért londoni útjáról, és
éppen vasalt a konyhai tűz mellett.
- Mrs. Hanley - mondta Dunn. - Paul apját szabadon fogják engedni. Ez hivatalos és
végleges. Szeretném, ha Lena azonnal elmenne a kórházba, és közölné Paullal a jó hírt. Azt hiszem,
ő sokkal jobban csinálná ezt, min én. Siessen, hívja le!
Mrs. Hanley nem mozdult. Összeszorította az ajkát, ahogy a férfira nézett.
- Lena nincs már itt. Múlt héten, amikor visszajöttem, üresen találtam a szobát. Üzenetet
hagyott, hogy elmegy örökre.

13. fejezet

Tiszta és enyhe idő köszöntött be március másodikának reggelén, a Szt. Erzsébet-otthon

füves előterét tarkító sárga kökörcsinek között verebek csiripeltek. Gyönyörű tavaszi nap volt, az
első, amikor már érezni lehetett a nap melegét; gyanta folyt a rövid bejárati fasor szilfáinak oldalán,
s a legfelső ágak legyezőszerű hajtásai világoszöld színt öltöttek. Láthatatlan patakok csörgedeztek
a föld felszíne alatt, élettől duzzadt a nedves talaj.
Pault ezen a napon engedték ki a kórházból.
Dunn délre ígérkezett, Paul azonban már jóval korábban elkészült, s miután mindenkitől
búcsút vett, a Szt. Erzsébet otthon fogadószobájában üldögélve várakozott. Különös hálával és
meleg kézszorítással mondott köszönetet a telt, pirospozsgás arcú, mindig vidám Margit nővérnek,
aki ápolta. Betegsége súlyosnak indult, de azután a borda begyógyult, a tüdő állapota javult,
köhögése is elmúlt. Bár nem nyerte még vissza teljesen az erejét, és néha-néha elfogta a rosszullét,
a kórház gyógyultnak nyilvánította.
Dunn taxija percre pontosan futott be. A tervezettnél hosszabban időztek a fogadóteremben -
kiderült, hogy a derék apácák nagy becsben tartják Dunnt, s minden ügyességét be kellett vetnie,
hogy kitérjen a Főtisztelendő Anya vendégszeretete elől, aki mindenáron likőrrel és süteménnyel
akarta traktálni - de végül elszabadultak. Ahogy a városon áthajtottak, balzsamos tavaszi levegő
áradt be a kocsi nyitott ablakán. Pault elöntötte az izgatott várakozás, mikor a ráváró eseményekre
gondolt. Végül is elérte, amiért hónapokon át küszködött és dolgozott.
- A Windsorban foglaltam magának szobát - törte meg a csendet Dunn. - Nem luxusszálloda,
de nagyon rendes, nyugodt hely. Alkalmas lesz arra, hogy összeszedje magát.
Paul hálás tekintettel jelezte, hogy készségesen elfogadja Dunn minden intézkedését.

- 106 -
 - Ha holnap megérkezik az édesanyja - folytatta Dunn -, tulajdonképpen mindketten
lakhatnának ott a vizsgálat befejezéséig. A költségeket a Krónika viseli. Nem, ne nekem köszönje.
Ez a mi nagyjelenetünk. Itt van még harminc font. Vegye magához. Szüksége lesz rá, hogy apjának
ruhát és egyebeket vásároljon. Majd visszafizeti, ha akarja, ha megkapják a kártérítést.
- Miféle kártérítést?
Dunn egy oldalpillantást vetett rá.
- Azt hiszem, az apjának követelése van a kormánnyal szemben. Az ügyvéd szerint ötezer
font körüli összegre lehet számítani.
Paul csendben hallgatta e teljesen váratlan hírt. Bár jelenlegi lelkiállapotában a kárpótlás
kilátása viszonylag lényegtelennek tűnt, mégiscsak kevesebb szabódással fogadta el a
bankjegyköteget, melyet társa átnyújtott. Úgy fogja felhasználni, ahogy Dunn javasolta. És az
elkövetkező kellemes eseményekre gondolva különösen boldog volt, hogy egyedül tölthet apjával
egy napot mielőtt másnap reggel anyja megérkezik Belfastból.
- Találkozott vele? - kérdezte kis csönd után.
Dunn bólintott.
- A szállodában van. Smith van vele a szerkesztőségből.
- Maga mindenre gondol!
- Bárcsak igaz lenne! - felelte Dunn kurtán. A modora figyelmes volt ugyan, hangjában
mégis volt valami nyerseség. Rövid szünet után témát váltott.
- Találkozott Lenával mostanában?
- Nem. - Paul arckifejezése megváltozott. - Aznap éjszaka láttam utoljára, amikor bevitetett
a kórházba.
- Maga nem tud Lenáról semmit - mondta Dunn váratlanul. - Épp ideje, hogy megtudja az
igazat. - Maga elé szegezett tekintettel néhány rövid mondatban Paul tudomására hozta a tényeket,
kitérve valamennyi részletre.
Paul kábultan és megrendülve hallgatta, s érezte, hogy a torka összeszorul. Mennyire
félreismerte a lányt! Milyen bolond volt... milyen elvakult, elviselhetetlenül álszent módon
viselkedett! Maga előtt látta a lány arcát, szomorú, őszinte tekintetét. Amikor képes volt uralkodni a
hangján, ezt mondta:
- Találkoznom kell vele.
- Elment.
- Elment?
- Feladta az állását - úgy tűnt, mintha Dunn keserű elégtétellel ejtené ki e szavakat - és
eltűnt.
- De hát miért?
- Honnét tudjam?
- Azt legalább tudja, hogy hová ment?
- Először fogalmam sem volt róla, de aztán kiderítettem. - Dunn féloldalas pillantást vetett a
társára. - Pincérnőként dolgozik Sheffieldben, egy olcsó étteremben.
- Megvan a címe?
- Ha igen, nem fogom nyilvánosságra hozni - mondta Dunn szűkszavúan, lezárva ezzel a
témát.
A taxi megkerülte Wortley üzleti negyedét, áthaladt a Nottingham-hídon, majd a déli
külvárosok felé vette az irányt. Paul gyakran csavargott ezeken az utcákon abban a nyomorúságos
időszakban, amikor az élet csak reménytelenséget tartogatott a számára. De hamarosan elérték a
Fairhall-negyedet, és a kocsi lefékezett a Windsor szabálytalan alakú, piros cseréptetős épülete előtt,
melyet faerkélyek és tornyocskák díszítettek. Egy évtizeddel azelőtt, amikor felépítették a
nagyszabású szállodát, arra számítottak, hogy a tehetősebb helybeliek huzamosabb időre bérelnek
majd szobákat. A vállalkozás azonban sosem fizetődött ki, s a hotel egyre köznapibb lett;
tisztességes hely volt ugyan, de félig mindig üres, és egy kicsit kopottas. Áthaladva a forgóajtón
felmentek a zöld szőnyeggel borított lépcsőn, és egy pillanatra megálltak egy első emeleti
lakosztály bejárata előtt. Paul érezte, hogy nézi őt Dunn, mint aki szólni készül. De nem tudta
tovább türtőztetni magát. Az izgalomtól remegve egy lépést tett előre, és belépett az ajtón.

- 107 -
 A nappaliban az ablak melletti asztalnál egy idősebb ember sonkás tojást fogyasztott éppen,
miközben McEvoy titkára egy távolabbi székből szemlélte a jelenetet. Hatvan körüli, nehézkes,
idomtalan külsejű férfi volt, vaskos felsőtesttel és izmos karokkal. Kopaszodó feje, melyet az elálló
fülek mögött rövidre nyírott ősz haj fedett, kerek volt, mint az ágyúgolyó; úgy tűnt, mintha
hozzácementezték volna görnyedt, vastag vállaihoz. A megvastagodott bőr viaszsárgán lifegett a
nyakán, sebhelyszerű ráncok szelték át és kis, kékes foltok tarkították. Ódivatú, fényes barna
öltönyben, mely szétrepedt a varrásoknál és komikusan kicsi volt rá, úgy festett, mint egy
ünneplőbe öltözött kubikos.
Amíg Paul dobogó szívvel, mozdulatlanul állt, az idegen felemelte kurtára nyírott fejét,
összeráncolta a homlokát, s miközben egyre csak rágott erős, elszíneződött fogaival, merev,
ellenséges tekintettel bámult vissza rá. Egy gyötrően hosszú pillanatig Paul nem volt képes
megszólalni. Ezerszer kiszínezte magában ezt a jelenetet, s mindig másként; gyors felismerés, forró
ölelés, megbocsátható könnyek - milyen gyengéd képet festett magában a gyermekkorában oly
forrón szeretett szülőjével való találkozásról! Felkészült rá ugyan, hogy az évek megváltoztatták
apját, de álmában sem lett volna képes elképzelni ezt a kétségbeejtő átalakulást. Nagy nehezen erőt
vett magán, előrelépett, és kinyújtotta a kezét. Egy pillanatnyi habozás után széles, kérges,
szaruszerűen kemény ujjak érintették a kezét; a körmök sárgásak és töredezettek voltak.
- Nos, uram - kiáltott fel Dunn erőltetett kedélyességgel, ami annyira természetellenes volt, s
oly mértékben ellentétben állt korábbi szűkszavúságával, hogy szinte sértette Paul fülét - remélem,
jól viselik gondját.
Az asztalnál ülő férfi Dunnra vetette a pillantását. Nem válaszolt, hanem komolyan folytatta
a rágást, mint aki eltökélte, hogy az utolsó cseppig kiélvezi az étel ízét.
A helyeztet megmentendő, Dunn Smith-hez fordult.
- Mindenről gondoskodott, Ted?
- Igen, Mr. Dunn. - felelte Smith.
- Remélem, nem hagyta, hogy a riporterek túl sokat alkalmatlankodjanak Mr. Marthynak!
- Nem, uram... Az előre elkészített közleményünket adtam oda nekik.
- Remek!
Csend következett. A titkár felvette a kalapját, mely a lábánál hevert a földön.
- Nahát akkor! - kiáltott fel Dunn, s egyik lábáról a másikra nehezedett. - Maguk jó ideje
nem találkoztak. Smithy meg én nem akarunk tolakodni. Holnap majd benézünk. Ha bármire
szükségük van, hívjanak nyugodtan.
Pault valóságos rémület fogta el. Az égvilágon bármit megtett volna, hogy visszatartsa a két
férfit, de nem lehetett. Látta, hogy azoknak is mehetnékjük van.
Amikor becsukódott utánuk az ajtó, egy percig teljes csendben állt, majd elvett egy széket,
és leült az asztalhoz. Az idegen; ez a Rees Mathry, aki mellesleg az apja volt, még mindig
falatozott, gyors kézmozdulatokkal vitte a szájához az ételt, és időnként rápillantott kifejezéstelen
arcával. Paul nem bírta tovább. Kétségbeesésében majdnem összefüggéstelenül kezdett beszélni,
lassan, ügyetlenül keresgélve a szavakat.
- El sem tudom mondani, mennyire örülök, hogy látlak, apa. Olyam sokat jelent ez nekem!
Persze, ennyi év után... mindkettőnk számára nehéz. Gondolom, te is olyan furán érzed magad, mint
én. Annyi mindent kell elmondanunk egymásnak, hogy nem is tudom, hol kezdjem. És ami azt
illeti, tennivalónk is rengeteg van. Először is kell vennünk neked rendes ruhát. Ha végzel az
ebéddel... elmehetnénk vásárolni...
Megjegyzései, melyek egyáltalán nem tűntek ideillőnek, lassan belevesztek a csendbe.
Megriadt, de meg is könnyebbült, mikor a másik megszólalt:
- Van gubád?
A durván feltett kérdés lehűtötte Paul lelkesedését, de azért készségesen válaszolt:
- Elég lesz arra, amire kell.
- Dunnból nem tudtam kiszedni egy vasat se. - Aztán hozzáfűzte, mint aki hangosan
gondolkodik: - Pénzt fogok szerezni. Fizetni fognak azért, amit csináltak velem.
A hangja durva volt és rekedt, mint egy berozsdásodott hangszer, de a hangjánál is ijesztőbb
volt az azt átható keserűség és ellenséges indulat. Paul szíve még jobban elnehezedett.
- Van egy cigid?
- 108 -
 - Sajnálom - Paul megrázta a fejét. - Egy ideje nem dohányzom.
Mathry kutatóan nézett rá, álarcra emlékeztető, merev arccal, mintha latolgatná, hogy vajon
igazat mond-e. Majd kelletlenül elővett egy csomag cigarettát; Paul első ránézésre megállapította,
hogy az a márka, amit Dunn szív.
- Hány óra van?
Paul az ezüstórájára pillantott, s közben érezte, hogy apja furcsán, irigykedve bámulja. Egy
percen belül Paul meg is szólalt:
- Használd az enyémet. Addig is, amíg nem veszünk jobbat.
Nem kapott köszönetet. Mathry megemelte az órát és a láncot, a súlyát méregette, majd
jellegzetes, hirtelen mozdulatával eldugta a belső zsebébe.
Ebben a pillanatban kopogtattak az ajtón: belépett a szobalány, hogy leszedje az asztalt.
Paul felállt. Tudta, hogy van mentség apja viselkedésére, mégis lelke mélyéig
megcsömörlött tőle. Alig hallható hangon mondta:
- Indulnunk kellene bevásárolni.
- Igen - mondta Mathry. - Jó cuccokat akarok!
Kiléptek a fényes tavaszi napsütésbe, aztán eltaxiztak a Leonard térre a Dron's-hoz, a város
egyik legnagyobb ruhaüzletéhez. Ha Paul abban reménykedett, hogy a kikapcsolódás jó hatással
lesz apjára, keservesen csalódnia kellett. Az egész délután olyan volt, mint egy rémálom. Apja
külseje magára vonta az emberek pillantását. Nyers modorával kis híján megríkatta az egyik fiatal
kiszolgálónőt. A legszörnyűbbnek azonban az a hajthatatlan makacssága bizonyult, amellyel
következetesen a leglehetetlenebb ruhadarabokat választotta ki magának. Az öltöny, amihez
mindenáron ragaszkodott, kockás anyagból készült, és sokkal fiatalabb férfira szánták; az ing tarka
műselyem volt, hozzá kanárisárga nyakkendőt és hegyes orrú barna cipőt választott. Majdnem egy
órát bámészkodott az ékszerosztályon, elbűvölték a csillogó vitrinek, s Paul csak úgy tudta elcsalni
onnét, hogy vett neki egy pecsétgyűrűt.
Hat óra körül értek vissza a Windsorba. Paul fáradtan és leverten zuhant bele egy
karosszékbe a nappaliban. Matrhy a hálószobába cipelte a csomagjait, melyeket addig ki nem adott
volna a kezéből. Vagy húsz percet volt távol. Mikor ismét felbukkant, az új ruhákban pompázott,
ujjára húzta a pecsétgyűrűt, s az óra is ott fityegett a láncon. Hiú tekintettel szólalt meg:
- Ugye látod, hogy nem voltak képesek elintézni, akár hogy is próbálkoztak! De szeretném,
ha most látnának a disznók, főképpen az a Hicks! Ki kellene ruccanunk egy kicsit. Elmehetnénk
színházba.
- Hiszen éppen csak, hogy megérkeztünk - mondta Paul gyorsan. - Ma bent fogunk
vacsorázni.
Mathry ránézett, s összeráncolta viaszos homlokát.
- Igyunk valamit!
- Hát persze! - hagyta rá Paul. - Mit innál?
- Whiskeyt.
Mathry elnyúlt a díványon, és kinyitotta az esti újságot, amit visszafelé vetetett Paullal.
- Kellene írniuk rólam. Lefényképeztek! Minden sort megfizettetek, amit kinyomtatnak.
Paul megnyomta a csengőt, és néhány pillanaton belül belépett a szobalány, ugyanaz, aki
korábban leszedte az asztalt. Amíg Paul megrendelte a vacsorát s egy üveg ír whiskeyt, Mathry, aki
új ruhájában ült a díványon, rá-rápillantott a lányra az újságja fölött. Magas, beesett arcú, butácska
kinézetű leányzó volt, s a jeles, közismert személyiség megkülönböztetett figyelme pirulásra és
ostoba vihogásra késztette.
- Tudja ám, hogy ki vagyok! - dicsekedett Mathry, ahogy a lány kilépett.
Amikor behozták a vacsorát, Paul alig nyúlt hozzá. Mathry viszont farkasétvággyal evett, s
közben egyetlen szót sem szólt. Mikor befejezte, kinyitotta az üveg whiskeyt, és teletöltött egy
poharat. Ezzel és az üveggel együtt a szoba túlsó végébe vonult, és leült az egyik magas támlás
székbe a fal mellett. Egyenes tartással, teljes csendben ült, és olyan intenzíven bámult maga elé a
semmibe, hogy az egészen ijesztő volt. Időnként újra töltött magának. Ajkai néha megmozdultak,
mintha magában beszélne. Paulról láthatólag teljesen megfeledkezett, s amikor a szobalány bejött,
hogy leszedjen, szempillantásra sem méltatta, nagy csalódást okozva a leányzónak.

- 109 -
 A fokozódó csendben Paul szinte pánikba nézte apja groteszk, révedező alakját. Ez lenne az
a gyengéd, elegáns férfi, aki a kezét fogta, amíg papírvitorlásokat eregettek a Jesmond Dene vízen,
aki olyan végtelen türelemmel rajzolt és vágott ki neki papírfigurákat, hogy elszórakoztassa, aki
sosem jött úgy haza a hétvégén, hogy ne hozott volna neki valamilyen aprójátékot, akinek minden
cselekedetéből gondoskodó szeretet áradt? Micsoda rettenetes kegyetlenkedéssel változtatták meg
ennyire, juttatták ebbe az állapotba? Ahogy Paul megpróbálta maga elé képzelni a tizenöt év
emberpróbáló nyomorúságát - a keskeny cellát, a börtönruhát, a szörnyű ennivalót, a vasrácsot, a
sötétben töltött magányos órákat, a csürhe kiáltásait és bűzét, az állandó felügyeletet, a szüntelen
kemény robotot télen és nyáron, hóban és tűző napon, az örömtelen nappalokat és véget nem érő
éjszakákat - úgy érezte, mintha a lelke legmélyén a szánalom halvány szikrája éledezne. De azonnal
lehűtötte apja fizikai jelenléte a szoba túlfelében, amint mereven ült az egyenes hátú széken, és
bámult maga elé.
Mathry hirtelen, szinte gyengéd mozdulattal előhúzta az órát. Hosszasan nézte. Majd
megszólalt:
- Kilenc óra. Most már sötétben vannak mind... a kényelmes deszkaágyukon. Napközben a
kőfejtésen dolgoztak; kiizzadták a lelküket az esőben. Híg leves volt a vacsora... ha szerencséjük
van, jutott bele egy kis mócsing is... meg krumpli... szappanízű krumpli. Soha semmi más, csak
szürke krumplidarabok... hogy belesavanyodik az ember belseje. Teljes a sötétség, de hallják őt kinn
a körfolyosón... fel-le, fel-le, néha benéz a kukucskálón. Lehet, hogy Hicks van őrségben... azt
biztosan tudják, ha ő az. A Hicks nevű őrrel mindenki vigyáz.
- Van, aki összelapította az ujját a kőbányában; van, akinek felhólyagzott a tenyere vagy úgy
érzi, hogy szétroppan a háta... mindnyájan reumások az állandó, pokoli nedvességtől. De mindez
nem számít, csak az a fontos, amire gondolnak. Mindannyian a külvilágról álmodoznak... a deszkán
fekve megpróbálnak visszaemlékezni rá, hogy milyen volt a magas falakon kívül, a régi jó időkre
gondolnak, puha ágyra, vastag szelet húsra, s más egyébre. Az öreg börtönlakók átkopognak a
falon, kikopogják a híreket... ki jön; ki megy. De legtöbben tudják, hogy nem kerülnek ki soha.
Életfogytiglan vannak ott. Már semmiben sem reménykednek... elevenen eltemették őket.
- De lehet, hogy nincs ilyen jó dolguk, lehet, hogy nem az otthonos zárkájukban pihennek.
Talán van valami vétkük, vagy rosszul csináltak valamit. Akkor pedig magánzárkába kerülnek, két
méterszer másfél méter, lent a pincében. Ott azután szuroksötét van. És még szappanízű krumpli
sincs. Kenyér és víz... száraz kenyér és víz. Megfordulni sincs hely, két lépés, és máris beveri az
ember a fejét a cementbe. Itt kezdesz el igazán gondolkodni... hogy ki vagy... és hol vagy... és mit
csináltál, hogy ide jutottál. Itt aztán megfogadod magadnak, hogy ha a falak egyszer kitárulnak,
akkor megmutatod nekik... valakivel megfizettetsz azért, amit szenvedtél... gyűlölni fogod az egész
rohadt világot... csak magadra gondolsz... csak megnyílnának azok a falak! Hát nekem megnyíltak.
Úgyhogy most már tudod, hogy mit szándékozom tenni.
Mikor befejezte, felállt, s anélkül, hogy elköszönt volna, Paulra még csak pillantást sem
vetve, kilépett a szobából. Hallatszottak nehéz léptei, amint végigtrappolt a folyosón a hálószoba
irányába. Rövid szünet következett. Aztán Paul halk csengőszót hallott, ezt könnyedebb léptek
követték a folyosón. Nem volt képes megmozdulni, a fülét hegyezve figyelt. A léptek nem tértek
vissza.
Paul felnyögött. Nem mert a másik ajtóhoz menni, hogy megbizonyosodjék az igazságról, de
valami tudat alatti gondolattársítással visszaidézte azt a percet késő délután, amikor a Dron's
üzlettől visszafelé jövet apja meglökte a tömegben. Ösztönösen a belső zsebe felé nyúlt. Mindaz,
ami a pénzből maradt, vagy tizenöt font, eltűnt.

14. fejezet

Másnap reggel is ragyogó idő volt, és a reggeli fényben a kilátások sem látszottak annyira
komornak. Paul jól aludt, bár ezt igazán nem merte volna remélni, s amint felébredt, újult
elszántsággal nézett szembe a nehézségekkel. Anyjának tizenegykor kellett megérkeznie Belfastból.
Amíg borotválkozott és öltözködött, reménység töltötte el, hogy új támaszt kap, s ez lényegesen
javítani fog a helyzeten. Végül is igazán érthető, hogy a börtön megváltoztatta apját - ő maga csak

- 110 -
lelkes jóhiszeműsége folytán hagyhatta figyelmen kívül ezt a tényt -, de az idő, a szeretet, a család
ragaszkodása bizonyára meglágyítja és meggyógyítja a legkeményebb szívet is.
Egyedül reggelizett lenn az étteremben, és a folyosó felől - valami újra támadt
nyugtalansággal - megpróbált benyitni a szomszéd hálószobába. Az ajtó könnyen nyílt, Paul
megkönnyebbülten lépett be. Mathry aludt még. Úgy feküdt, mintha nem is lenne benne élet, a
szürke, bozontos fejét karjába temette, alatta ronggyá gyűrt lepedő, a párnák szanaszét szórva a
földön. A fú szívét szánalom öntötte el, amint apja összekuporodó, öntudatlanságában oly védtelen
alakjára nézett. Úgy döntött, hogy nem ébreszti fel. A sarokban íróasztal állt, rajta a szálloda
jegyzettömbje; letépett egy lapot, és ráírta az üzenetet: „Kimentem a vonathoz. Remélem,
elkészülsz, mire megérkezünk. Paul.” A papírt feltűnő helyen hagyta, azon a széken, ahol az új
ruhák feküdtek, aztán kiment.
Útban a város felé beszívta az éltető, friss levegőt. A csatorna mentén haladt végig. Szép
látványt nyújtottak a kikötőben rakodó uszályok s egy indulásra kész kis sétahajó. A vonat nem
futott be időben a pályaudvarra, csak huszonöt perc késéssel tűnt fel a pöfékelő mozdony a
kanyarban, majd begördült az első vágányra. Az első kocsiból kis csoport szállt le; anyja, Ella és
Emmanuel Fleming.
Paul összerezzent - nem számított rá, hogy itt látja a tiszteletest és a lányát is; már az
emlékük is olyan távoli volt, hogy zavarba jött, és kényelmetlenül érezte magát. De nem sok ideje
maradt töprengésre, már észre is vették őt - Fleming magasba emelte a karját, Ella pedig kis fehér
zsebkendőjével integetett. Pillanatok alatt átjutottak a korláton, körülfogták őt, lelkesen üdvözölték;
mindenki egyszerre beszélt, csak töredék mondatok értelmetlen zagyvaléka hallatszott. Az anya
szemében könnyek csillogtak, Ella csak nagysokára húzta ki kesztyűs kezét az övéből, a lelkész
pedig hátrább húzódva, megértéssel és helyeslően mosolygott rájuk.
Megindultak a villamosmegálló felé. Fleming és az anya vezették a sort, Paul meg - ahogy
elvárták tőle - Ella oldalán követte őket. A lány fehér arcát izgalom színezte, látszott, hogy rövid,
fényes haját frissen mosták és bodorították. Vadonatúj galambszürke kosztümöt viselt, egy takaros
kis szürke kalap alól csillogott elő a tekintete.
Karon fogta Pault, és rögtön bizalmas hangot ütött meg:
- Hát igen, Paul, el kell ismernünk, hogy alázatos bocsánatkéréssel tartozunk neked. Térden
állva kellene ezt tennünk, és így is lesz, ha kívánod. Legalábbis én hajlandó vagyok rá. -
Jelentőségteljes, bizalmas pillantást vetett a fiúra. - Természetesen fogalmunk sem volt semmiről
vagy egészen más fogalmaink voltak. Úgy gondoltuk, most törik derékba az ígéretes karriered, és
teszed tönkre egész életedet semmiért. És számunkra, akik szeretünk, ez volt az elképzelhető
legszörnyűbb. Úgy gondoltuk, ha segítünk vagy bátorítunk, csak még rosszabbra fordulnak a
dolgok. Mondom, álmunkban sem képzeltük volna... Aztán egyszer csak mi történt? Mit tettél? Te
egyszerűen csodálatos ember vagy! Amikor a hír napvilágot látott, majdnem elájultam,
természetesen az örömtől. Éppen kakaót főztem a konyhában, mikor apa megjött a gyülekezetből és
beszámolt róla. Le kellett feküdnöm. Meg kell vallanom, Paul drágám, hogy bizony igen-igen
rosszul voltam. Majdnem idegösszeomlást kaptam az érted való aggodalomtól, a szégyentől, meg
mindentől, ami összejött. De nem akarok én itt szerény személyemről beszélni, de hát a magam
csendes módján eléggé megszenvedtem a dolgot. Most rólad van szó, Paul, te nagyszerű ember! Ha
olvasod a belfasti újságokat - de gondolom, a helyiek ugyanazt írják -, láthatod, hogy az emberek
mit gondolnak rólad. A környéken mindenki erről beszél. Persze az ember ilyen helyzetben nem
szeretne közönséges vagy hatásvadász lenni; én tényleg örültem, hogy nem voltak fotóriporterek a
vonaton, de az igazat megvallva, számítottam volna rájuk. No és hogy tetszik az új kosztümöm,
drágám? Azt hiszem, eléggé tavaszias, és az alkalomhoz is illő. Ahogy már mondtam, ez a te
örömünneped, Paul, és én szeretném, hogy úgy istenigazából ki is élveznéd. Persze könyörgő
imáink is megtették a magukét, ezt jól tudjuk mind a ketten, egyetlen este sem múlt el anélkül, hogy
ne ostromoltam volna velük az Urat. - Tekintete elmélyült mint mindig, mikor a vallásról volt szó -
szemének világoszöld fényei kigyúltak.
- Ez kész csoda, Paul, hogy újra együtt vagyunk, és előttünk az élet. De hát találkozásunk
öröme nem feledtetheti el velünk apádat, ezt a szegény, szerencsétlen embert. Annyira fáj a szívem
érte! Nehéz megérteni, miért enged az Úr megtörténni ilyesmit. Néha azt gondolom, talán azért,
hogy megmérjen és próbára tegyen bennünket, hogy lelkünket tökéletesítse és megtisztítsa. Már alig
- 111 -
várom, hogy találkozzam vele, és kifejezzem együttérzésemet és sajnálatomat. Abban biztos lehetsz
Paul, hogy ha bármikor, bármiben segíthetek rajta, csak szólnod kell!
Hirtelen elhallgatott, tekintete újra megvillant, amíg e hosszú, birtoklási vágytól fűtött
monológot hallgatta. Milyen üres és felszínes volt, milyen értéktelen, kisszerű jellemre vallott!
Valóban annyira elkötelezte volna magát a lánynak, mint ahogy ő azt feltünteti? Megdöbbent még a
gondolatára is, hogy valaha egyáltalán figyelemre méltatta, s hogy ő azóta mennyit változott. A
gondolatai Lenán jártak, és elszorult a szíve. Mikor mind a négyen elhelyezkedtek a villamos felső
szintjén, úgy érezte, legalább el kellene mondania, hogy Mathry már nem az, aki volt. A lelkipásztor
a szokottnál is visszafogottabb volt, mereven nézett ki az ablakon, mintha valamin töprengne;
egyedül csak rajta érződött, hogy valami titkolt kétely nyomasztja. De a két nő - akárcsak ő maga
annak idején - nyilvánvalóan nem volt felkészülve semmire. Az ő feladata lenne figyelmeztetni
őket. A villamos csörömpölve haladt, percről-percre közelebb vitte őket a szállóhoz és ő mégsem
szólt semmit. Valami furcsa ellenérzést keltett benne Ella felszínes lelkendezése, sőt anyja
mesterkélt, ideges várakozása is - aki a maga módján, valami öregasszonyos kacérsággal szintén
kiöltözött -, így nem az ő oldalukon állt, hanem arra a marcona, eldurvult férfival érzett együtt, aki
most a hotelben várja őket. Igen, nekik maguknak kell rájönniük mindenre.
Mikor a Windsor-megállónál leszálltak, hang nélkül vezette őket a szálloda felé. Odafönt,
szinte gúnyosan összeszorított szájjal tárta ki a fogadószoba ajtaját, és tessékelte be a társaságot.
Mathry már befejezte a reggelit, és éppen cigarettázott. Nadrágban, nadrágtartóval,
kigombolt nyakú ingben ült, új barna cipőjét be sem fűzte, hogy kényelmesebb legyen, előtte az
asztalon piszkos tányérok szanaszét. Mikor lassan a belépők felé fordult, arckifejezése
kifürkészhetetlenebb volt, mint valaha. Míg szemrevételezte őket, felemelte a kávéscsészéjét.
Ráncos ádámcsutkája fel-le ugrált, amint a zaccot szürcsölte. Aztán letette a csészét, és Paulhoz
fordult, mint az egyetlenhez, akit felismer és el tud fogadni.
- Mit akarnak ezek itt?
Erre a megszólításra Paul valami olyan válaszon törte a fejét, ami nem robbant újabb
indulatokat.
- Tudod, apa... együtt szeretnének lenni veled.
- Csakhogy én nem akarok együtt lenni velük. Te legalább megtetted a magadét. Ők nem
csináltak semmit, hagytak rohadni évekig. És most, hogy végre kinn vagyok, előjönnek, mint a
csúszómászók, és a talpamat nyalják, hátha nekik is leesik valami.
A lelkész egy lépést tett előre. Sápadt volt, de őt a fogadtatás kevésbé lepte meg, mint a
többieket. Paul jól sejtette, valami ilyesmire számított. Halk, rábeszélő hangon szólalt meg:
- Minden oka megvan a szemrehányásra. Mi csak a megbocsátásában reménykedhetünk, és
kérjük, legyen elnéző irántunk!
- Maga aztán nem változott... emlékszem magára jól. Elegem van az ájtatos dumájából,
eleget szenvedtem tőle annak idején. Megbocsátás! - Csupasz ajkait szinte vicsorogva húzta szét. -
Volt benn egy őr, Hicksnek hívták. Egy nap a kőbányához vezényeltek ki minket. Újonc voltam az
első hónapban, gőzöm se volt a munkáról, majd beledöglöttem. De Hicks ott volt, pont mellettem
állt és hajtott. A veríték a szemembe folyt, alig láttam. Ahogy a csákányt levágtam, megcsúszott a
grániton és a lábának ment. Meg sem sebezte, csak a bakancsát hasította fel. Ő talán megbocsátott
nekem? Eskü alatt vallotta, hogy meg akartam ölni. A parancsnok elé citáltatott, de ez sem volt elég.
Rugdalt és kínozott, a levesembe köpött, magánzárkába csukatott, engem lesett minden műszakon,
tizenöt éven át pokollá tette az életemet. Maga meg itt megbocsátásról papol nekem!
- Tudom, hogy sokat szenvedett - mondta Fleming elhaló hangon. - Rettenetesen sokat.
Annál inkább segítenünk kell, hogy megtalálja régi önmagát, megbékéljen és visszatérjen szerető
családja körébe.
- Én másképp képzelem. - Mathry arca ugyanazt a vad elszántságot mutatta, mint mikor új
ruhákat válogatott. - Élvezni akarom az életet. Eddig nem élveztem semmit.
- De hát hogyan?
- Csak várjon, majd meglátja, maga fecsegő álszent. Eddig velem szórakoztak, most rajtam a
sor...
Fleming kiegyenesedett, és reményt vesztve nézett Paul anyjára. Az asszony ajkai
szétnyíltak, döbbent tekintettel bámulta Mathryt. Eddig egy szót sem szólt, valójában nem is volt
- 112 -
képes megszólalni. De most valami ismeretlen, talán a távoli múltból feltámadt érzelem lett úrrá
rajta, s kinyújtott kézzel, remegve felkiáltott:
- Rees - próbáljuk meg újra kezdeni!
De mielőtt lépett volna egyet, a férfi tekintete megálljt parancsolt.
- Nem kérek belőle. - Öklével az asztalra csapott. - Fiatalt akarok; valami jó, belevaló kis
nőt. - Tekintete Ellára siklott, aki szégyenlősen elpirult, majd újra a feleségére nézett, keserűen
összerándult szájjal. - Ahányszor csak egy korsó sört akartam inni a cimborákkal, mindjárt sápítozni
kezdtél, és nyavalyogtál, hogy menjek inkább a templomba. Akkor se nyúlnék hozzád többé, ha te
lennél az utolsó nő a Földön.
Az asszony porig alázva egy szék mélyére rogyott, feje lecsüggedt, szeméből ömlöttek a
könnyek. Ella odaszaladt hozzá, mellétérdelt, és együttérzése jeléül pityeregni kezdett. Fleming
csendben állt, és a függönyt vizsgálgatta. Paul anyja görnyedt alakjára nézett, de egy lépést sem tett
felé - mintha most ismét apjával érzett volna együtt.
Mathry néhány pillanatig mozdulatlanul maradt az asztalnál, szemöldökét összeráncolta,
félig lehunyta a szemét, mintha valami módon visszazárkózott volna önmagába. Aztán nehézkesen
felállt, és megindult az ajtó felé.
- Nyolc korbácsütés - mormolta. - Akkor volna mitől sírnotok. Ezt érdemelnétek tőlem.
Az ajtó becsapódott mögötte, már csak a zokogás hangja hallatszott. Fleming az ablakhoz
lépett, és eltökélten nézett ki rajta.
- Istenem, Istenem! - Nem értem, nem tudom megérteni! Azt hittem, minden jóra fordul,
minden jóra fordul, ahogy az újságok írták. Haza akarok menni!
Az anya zokogása egyetértést fejezett ki.
- Nem lett volna szabad eljönnünk. Azonnal indulnunk kell.
Fleming lelkész lassan visszafordult az ablaktól.
- Nem - mondta fojtott, de türelmes hangon. - Meg kell várnunk az eljárás végét. Egyszer
már cserben hagytuk őt, ezt nem tehetjük meg újra. Hátha még nem késő. Ha reménykedünk és
imádkozunk, talán megmenthetjük őt!

15. fejezet

Hétfőn, március 25-én 10 órakor; ezen a meleg, nedves reggelen a wortley-i bíróság
zsúfolásig megtelt, olyannyira, hogy a tömeg egy része az utcára szorult. A közönség számára
fenntartott erkélyen a nézők egymáshoz szorultak a padokon, s elözönlötték a lépcsőfeljárókat; az
egymás fölötti sorokban egészen a mennyezetig izgatott arcok látszottak. A földszint is éppen
ennyire tömve volt. Riporterek hada rendezgette a papírt és az írószerszámokat. Wortley jeles
polgárai és kiemelkedő személyiségei egy csoportban ültek a közönség számára fenntartott erkély
első, elkerített soraiban. Köztük volt Lord Oman és Sir Matthew Sprott is. A főállamügyész, egy
másik ügyvéd és egyéb magas állami tisztviselők a tárgyalóterem bal oldalán foglaltak helyet; velük
szemben a fellebbező ügyvédje, Nigel Grahamé ült két asszisztense társaságában. Paul és anyja,
Ella, Fleming tiszteletes, Dunn, McEvoy és néhány barátjuk a nyilvános erkély első sorában
foglaltak helyet, ügyvédje mellett pedig a nyílt színen - jóakarói sehogy sem tudták lebeszélni arról
a helyről, melyet kiválasztott magának - ajkát harapdálva s töprengő tekintettel nézelődve ült az
egykori rab, tizenöt éven át a stoneheath-i fegyház elítéltje, Rees Mathry.
A várakozásteljes csevegés zaját egyszer csak félbeszakította egy kiáltás: „Csendet kérünk a
teremben!”, s amikor teljes csend lett, kitárult egy ajtó. Mindenki felállt, amint Frame bíró az egyik
fellebbviteli bíróval együtt ünnepélyesen, lobogó talárban bevonult a tárgyalóterembe. A közönség
lélegzetvisszafojtva várt, amíg el nem foglalták a helyüket az emelvényen. Majd a teremben levők
zajosan elhelyezkedtek. Egy perccel később felhangzott a bejelentés:
- Rees Mathry ügye következik.
Paul, aki a szűk helyen összeszorítva, idegesen ült a padon, élesen, fájdalmasan beszívta a
levegőt. Nap mint nap egyre fokozódó feszültségben követte, ahogy Nigel Grahame aprólékos
gonddal készítette elő az ügyet. Alig tudta elhinni, hogy végre valóban megkezdődött a vizsgálat.
Érezte, hogy szeme elhomályosul, amint Grahame lassan felállt. A magas, fiatal ügyvéden
izgalomnak nyoma sem látszott, amint egyik kezével megfogta köntöse hajtókáját, ahogy a szokás
- 113 -
diktálta, s higgadtan beszélni kezdett. Hangja éppúgy, mint a modora, teljesen fesztelen volt, szinte
társalgási stílusban vezette elő mondandóját.
- Méltóságos uraim, 1921. december 15-én s az azt követő napokban az Önökhöz most
fellebbező Rees Mathry ügyét tárgyalta a wortley-i bíróság. Az volt a vád ellene, hogy 1921.
szeptember 8-án Wortley városában meggyilkolta Mona Spurlinget. Miután ártatlannak vallotta
magát, a tárgyalást Oman bíró elnökletével az esküdtek jelenlétében lefolytatták, a bíró 1921.
december 23-án halálra ítélte a vádlottat. Ezt követően a halálos ítéletet a belügyminiszter
rendelkezésével életfogytiglani börtönbüntetésre változtatta, az elítéltet pedig Őfelsége stoneheath-i
fegyházába szállították s ott tizenöt éven át elzárva tartották. A jelen bíróságot a belügyminiszter
törvényadta jogánál fogva hívta össze azzal a céllal, hogy vizsgálja ki az elítéltetés körülményeit, s
tekintettel az ügy jellegére, nyilvános tárgyalást rendelt el. Én a fellebbező képviseletében állok itt
Önök előtt, s be fogom bizonyítani, hogy ártatlan volt az ellene felhozott vádban, s hogy ennél
fogva elítéltetése minden szempontból elhibázott és igazságtalan lépés volt, mely által súlyos
jogsérelem történt.
Paul lopva figyelte a törvény három képviselőjét, akik olyan közel ültek hozzá, hogy ha
oldalt hajol, akár meg is érinthette volna a vállukat. Dale rendőrfőkapitány arcéle nem fejezett ki
érzelmeket. Oman gőgös és szórakozott benyomást keltett, Sprott pedig, aki kicsit elnyúlt ültében,
enyhén kipirult, de tekintete határozott volt és szándékoltan közönyös. Paul pillantása ezután apja
magányos, esetlen alakja felé fordult, aki ismét a nyilvános tárgyalás ódiumának volt kitéve, s szíve
egyszer csak vadul kezdett dobogni. Bizonyos, hogy végre legalább igazságot szolgáltatnak neki!
Mivel nem akart utat engedni érzelmeinek, gyorsan félrefordította a tekintetét.
Miután Grahame befejezte a bevezetőjét, egy percnyi szünetet tartott, komoly tekintetét a
bírói emelvényre függesztette. Majd ugyanazon a higgadt hangon folytatta:
- Méltóságos uraim, tizenkét hónappal ezelőtt Rees Mathry ügye a belügyminisztérium
irattárában porosodott. Az eltelt tizenöt év alatt megfeledkeztek róla, az elítélt gyilkos
életfogytiglani - mondhatnánk úgyis, mindhalálig tartó - büntetését töltötte Őfelsége fegyházában, s
minden rendben folyt e világban.
- Aztán puszta véletlen folytán az elítélt gyilkos fia, aki elől a bűntényt eltitkolták, hirtelen
tudomást szerzett a szégyenről, a rettenetes foltról, mely apja nevéhez tapadt, s amely persze
bizonyos mértékig beárnyékolta az ő életét is. Lesújtott állapotban is bízott a törvény igazában, és a
borzalomtól reszketve elfogadta a szégyenletes tényt, hogy egy gyilkos gyermeke. De mélységes
szeretete szinte akarata ellenére arra késztette, hogy vizsgálja meg a rettenetes körülményeket,
melyek apját a tett elkövetésére indították. Nekivágott hát, és több hónapos szenvedés és a
legkegyetlenebb ellenállás ellenére lépésről lépésre felderítette az elfeledett ügy valamennyi
mozzanatát. Uraim, ezeknek az erőfeszítéseknek s az azokból fakadó eredményeknek a
következményeképpen gyűltünk ma egybe itt, ebben a tárgyalóteremben.
Grahame megnyitó szavai s az a nyugodt, ünnepélyes mód, ahogyan előadta őket, mély
benyomást keltettek mindenkiben. Paul egyfolytában a földre szegezte a tekintetét. Érezte, hogy
belülről remeg, amikor rövid szünet után Grahame folytatta a beszédét, s időnként belepillantva az
előtte fekvő jegyzetekbe, rátért az elfogatás, a tárgyalás s Rees Mathry 1921. decemberi
elítéltetésének leírására és elemzésére. Akármennyire jól ismerte Paul e sorsdöntő eseményeket,
nem tudta elfojtani érzelmeit, amint Grahame lépésről lépésre végigvette és logikai sorrendbe
illesztette a közvetett bizonyítékok sorozatát, melyekkel behálózták apját.
A remekül felépített beszéd ebédszünettel együtt majdnem három óra hosszat tartott.
Befejezve Grahame nem hagyott időt a közönségnek, hogy kikerüljön a hatása alól, nyugodtan
folytatta. Közvetlen, halk modorában, a fáradtság legkisebb jele nélkül meghajolt a bírói emelvény
felé és jelezte, hogy a tanúkat szeretné szólítani.
- Uraim - mondta, - elsőként magát a fellebbezőt szeretném szólítani. A tárgyaláson, miután
a vád képviselői példa nélkül álló támadást indítottak jelleme ellen, Rees Mathrynak nem volt rá
módja, hogy megvédje magát. De most kész tanúbizonyságot tenni arról, hogy a bűntényről nem
volt tudomása, s szívesen válaszol bármilyen kérdésre az üggyel kapcsolatban.
A főállamügyész azonnal tiltakozni kezdett. Grahame beszéde alatt tehetetlenül izgett-
mozgott a székében. Most felkiáltott:

- 114 -
 - Uraim, én készségesen, sőt örömmel pártolok mindenfajta törvényes vizsgálatot ebben a
fellebbezési ügyben. Elleneznem kell azonban minden olyan jellegű kísérletet, amely a per
újratárgyalására irányul. A leghatározottabban ellenzem azt az indítványt, hogy a vádlott
tanúskodhasson.
Izgalom futott végig a termen. Paul látta, hogy apja kiegyenesedik és szürkés, feszült arcát
Grahame felé fordítja. Őlordságaik fejüket összedugva tanácskoztak. Azután Frame bíró kihirdette a
döntést:
- A jelen bíróság azzal a céllal ült össze, hogy megvizsgáljon bármilyen új bizonyítékot,
amelynek hatása lehet az előző ítéletre. Nem tartjuk szükségesnek és kívánatosnak, hogy
meghallgassuk magát a vádlottat. Az előző tárgyaláson tett vallomása előttünk van, s annak
tartalmával valamennyien tisztában vagyunk. Az esküdtek egyszer már véleményt nyilvánítottak a
vádlott szavahihetőségével kapcsolatban. Nekünk nem az a feladatunk, hogy szubjektíven
átértékeljük a vádlott szavahihetőségét, hanem az, hogy megállapítsuk, az átértékelhető-e új
tanúbizonyság alapján. Ezt pedig, Grahame úr, Önnek kell elénk tárnia.
Mathry előrehajolt, s egyre növekvő izgalommal követte őlordsága szavait. Most pedig a
növekvő zaj közepette egyszer csak talpra ugrott, egész nagydarab, nevetséges ruhákba bújtatott
teste remegett. Paul legnagyobb rémületére öklét rázta a bírói emelvény felé, és rekedt hangon
kiáltotta:
- Ez nem igazság! Miért nem hagyják, hogy elmondjam, amit akarok? Rengeteg
mondanivalóm van! Azt akarom, hogy hallja meg mindenki! Hogy hogyan döntöttek romlásba!
Hogy hogy bántak velem tizenöt éven keresztül! - Hangja fájdalmas kiáltásba csapott át: - Most már
nem tudnak elhallgattatni... mint korábban. Azt akarom, hogy hallgassanak meg! Igazságot akarok...
igazságot!
A vadul gesztikuláló Mathryt Grahame és néhány odasiető bírósági alkalmazott végül is
visszakényszerítette a helyére. Néhány percig nagy volt a zűrzavar, amit elképedés követett, majd
teljes csend. Paul, aki magába roskadva ült, észrevette, hogy anyja és Ella zokognak mellette.
Távolabb McEvoy és Dunn aggódó pillantást váltottak. Sprott és Dale viszont most először
mutattak bármifajta érzelmet: komor megelégedés sugárzott mindkettőjükről.
Azután Frame bíró nagyon szigorúan Mathryhoz intézte a szavait:
- Sok minden fölött kész vagyunk napirendre térni. De fel kell hívjam a fellebbező
figyelmét, hogy effajta viselkedéssel aligha fogja kedvező irányba befolyásolni a bíróság
véleményét ügye iránt. Mi több, figyelmeztetnem kell, hogy ha a fenti eset megismétlődik,
komolyabb lépésekhez leszünk kénytelenek folyamodni.
Grahame, aki közben visszatért a helyére, ügyesen közbeszúrta:
- Uraim, a fellebbező nevében őszintén elnézést kérek a bíróságtól ezért a sajnálatos, de
talán érthető kitörésért. És most az Önök engedelmével szólítanám az első tanút, a belügyminiszter
jeles szakértőjét, Sir Malcolm Garrisont.
A főállamügyész ismét gyorsan szólásra emelkedett.
- Uraim, ismételten tiltakoznom kell. További szakértői vélemény csak akkor fogadható el,
ha az új tényekből fakad.
Frame bíró fejbólintással jelezte egyetértését:
- Milyen oknál fogva kívánja, Grahame úr, elénk tárni Sir Malcolm Garrison véleményét?
- Uraim - felelte Grahame -; mint tudják, Sir Malcolm egyike legjelesebb bűnügyi
szakértőinknek. Olvasta az áldozat által elszenvedett sérülések leírását. Látta a tetemről készített
fényképeket, úgyszintén a borotvát, mellyel a vád állítása szerint a gyilkosságot elkövették, és az a
határozott véleménye, hogy ennek az eszköznek a világon semmi köze nincs a gyilkossághoz...
Frame bíró összevonta a szemöldökét és tanácskozni kezdett a kollégáival. Néhány perc
múlva ismét Grahame-re vetette szigorú tekintetét.
- Grahame úr, Ön ismét félreértelmezte a feladatunkat. Nem azért vagyunk itt, hogy
újratárgyaljuk a pert; ebben az esetben a szakértők találgatásainak talán lehetne némi fontossága.
Azért vagyunk itt, hogy meghallgassunk és megvizsgáljunk minden olyan új bizonyítékot, amelyet
Ön elővezet, s amely befolyásolhatja a korábbi ítéletet. Nincs olyan per a világon, ahol a védelem
ne tudna tetszés szerint új szakértői véleményt felvonultatni az ítéletet követően, de ez nem számít
új bizonyítéknak, csupán új következtetésnek.
- 115 -
 Paul előbb kipirult, majd elsápadt a méltatlankodástól. Hát minden szavukba bele fognak
kötni? Nigel Grahame azonban meghajolt és a lehető legnagyobb nyugalommal fogadta a bíróság
határozatát.
- Uraim, látom, hogy Önöknek szándékában áll a tanúk számát a lehető legszűkebbre
korlátozni, s éppen ezért csak öt tanút fogok szólítani, akik ellen semmilyen kifogás nem merülhet
fel. Önök vetették fel azt a kérdést, hogy kik látták a tetemet. Emlékeztetnem kell Önöket a
periratra, mely szerint Tuke doktort, azt az orvost, aki a meggyilkolt nőt megvizsgálta a halál beállta
utáni pillanatokban, nem kérték fel vallomástételre. Uraim, Önök a saját gyakorlatukból nyilván
egyetlen olyan esetet sem tudnának megnevezni, ahol azt az orvost, aki a tetemet először
megvizsgálta, nem hallgatták ki. Vajon ebben az esetben, miért feledkeztek meg az egyik
koronatanúról? Tuke doktor már nincs az élők sorában, de az özvegye ma eljött, hogy válaszoljon
erre az igen lényeges kérdésre.
Izgatott hullámzás futott végig a közönségen Mrs. Tuke nevének hallatára. Egy perc múlva a
tanúk emelvényén megjelent egy feketébe öltözött, tiszteletet parancsoló külsejű idősebb asszony,
akinek nyílt, ráncokkal barázdált arca félreismerhetetlen módon becsületességet és méltóságot
sugárzott.
Érthetően elismételte az eskü szavait, majd Grahame felé fordult, aki nyugodt hangon kezdte
meg a kihallgatást.
- Ön, tudomásom szerint, Tuke doktor özvegye, aki 1933-ban hunyt el, és a halálát megelőző
években Wortley város Eldon kerületében folytatott magánpraxist.
- Így igaz, uram.
- Tudomása van arról, hogy a gyilkosság éjszakáján férjét Mona Spurling lakásához hívták?
- Igen.
- Mondott a férje valamit Önnek erre vonatkozólag?
- Hát hogyne, olyan rettenetes dolog volt az, hogy gyakran beszéltünk róla.
- Jelezte-e a férje valaha is Önnek, hogy meglepte, amiért nem idézték be tanúként a
tárgyalásra?
- Hogyne. Egészen elképesztőnek tartotta. Azt mondta... - Itt elakadt, s félénk pillantást
vetett a bírók felé.
- Ne féljen, Mrs. Tuke. Ennek a bíróságnak az a célja, hogy kiderítse, nem pedig, hogy
elhallgassa az igazságot. Mit mondott a férje?
- Azt mondta, hogy a hatóságok nem tartották lényegesnek a véleményét.
A közönség ismét felmorajlott, a nézők érdeklődése első ízben fordult Sir Matthew Sprott
felé. Bár Paul betéve tudta a tényeket, mégis érezte, hogy magával ragadja a teremben érezhetően
növekvő izgalom.
- Mrs. Tuke - folytatta Grahame -, mondja el nekünk a saját szavaival a férje véleményét,
melyet kifejezésre juttatott az Önnel e tárgyban folytatott számos beszélgetés során.
Csend következett. A tanú ivott egy korty vizet az előtte álló pohárból.
- Nos, uram - kezdte. - Tuke doktor mindig azon a véleményen volt, hogy a gyilkosságot
nem követhették el borotvával. Szerinte a gyilkos fegyver egész más formájú lehetett - hegyes,
szúró szerszám, leginkább olyan, mint egy bonckés.
- Hogyan jutott erre a következtetésre?
- A sérülések alapos vizsgálatából. Tudja uram, egy mély, szúrt sebet talált a nyak jobb
oldalán, majd egy széles vágást, amely elkeskenyedett a bal fül irányába.
- Tehát úgy következtetett, hogy egy hegyes, keskeny pengéjű szerszámmal először átszúrták
a nyaki verőeret, majd utána vágták el a nyakat?
- Igen, uram.
- És hogy egy lekerekített, tompa hegyű borotvával képtelen lett volna bárki is ilyen sebet
ejteni?
- Pontosan ezt mondta, urain. Azonkívül úgy gondolta, hogy a támadást egy rendkívül erős,
felbőszült személy követhette el. A sebek helyéből s abból, ahogy a vér a mellette lévő szőnyegre
ömlött pedig arra következtetett, sőt saját szavai szerint meg volt győződve róla, hogy csak egy
balkezes személy vihette végbe a támadást.

- 116 -
 - Egy balkezes személy - ismételte Grahame különös nyomatékkal, s hirtelen elkomolyodva
nézett a tanúra. - Erre egészen biztosan és határozottan vissza tud emlékezni?
- Egészen biztosan. - Az özvegy ajka enyhén megremegett. Méltóságteljes válasza megható
volt. - Dr. Tuke jó férjem volt, uram. Tiszteletben tartom az emlékezetét. Gondolja, hogy olyan
szavakat adnék a szájába, amelyeket nem tartok igaznak?
- Egy percig sem hinném. Csupán az egész bíróság előtt mindenki számára nyilvánvalóvá
akartam tenni az Ön jóhiszeműségét.
A főállamügyész láthatólag kihívást érzett e szavakban és Grahame ráirányított
pillantásában, mert mérgesen válaszolt:
- El nem tudom képzelni, hogy mi a célja e tanú ily hosszan tartó kihallgatásának. Jelen
pillanatban nincs kérdésem.
- Hát akkor ez lenne minden, Mrs. Tuke. Rendkívül hálásak vagyunk Önnek. És most
szólítom a következő tanút.
Grahame intésére az idős hölgy lelépett az emelvényről és Valentine professzor nevét
kiáltották a teremben.
Alacsony, fontoskodó kinézetű, ötven körüli férfi lépett elő rendkívül méltóságteljes
öltözetben: enyhén kopottas frakkot viselt szatén kihajtóval, felgombolt fehér ingnyakkal és fekete
nyakkendővel. Arcszíne sápadt volt, s magas homlokát bozontos fekete haj keretezte, melyet hátul
hosszúra növesztett, úgy nézett ki ezzel a frizurával, mint valami másodrendű impresszárió. Miután
letette az esküt, egyik kezét csípőre tette, a másikkal az előtte levő korlátot ragadta meg, fejét
hátravetette, ezzel a tartással jelezve, hogy mindenre készen áll.
- Valentine úr - kezdte Grahame szelíden -, úgy tudom, hogy Ön ért valamit a kézírásokhoz.
- A grafológia professzora vagyok - jelentette ki Valentine méltóságteljesen. - Doktori
diplomám van e tárgyban. S azt hiszem, bátran állíthatom, hogy szaktudásomat világszerte
elismerik.
- Kiváló. Ha jól tudom, a tárgyaláson úgy tanúskodott, hogy a meggyilkolt nő lakásában
talált levelet Rees Mathry írta.
- Így igaz, uram. A vád képviselői kérték ki a szakvéleményemet.
- Ön bizonyára tudatában volt annak, milyen súllyal bírt a szakvéleménye, s nyilvánvalóan
meg volt győződve annak helyességéről.
- A helyességéhez nem férhet kétség, uram. Nagy tapasztalattal rendelkezem magánjellegű
és közfontosságú iratok valódiságának az elbírálásában a legéletbevágóbb ügyekben.
- Elmondaná hát nekünk, Valentine úr - elnézést, Professzor úr -, hogy hogyan jutott erre a
minden kétséget kizáró következtetésre?
- Nagyítóüveggel vizsgáltam, uram, a kérdéses iratot, s a felnagyított kézírásról készített
fényképeket, amelyeket összehasonlítottam a fogoly kezeírásával - a képeslapot vettem alapul,
amelyet a fogoly saját bevallása szerint maga írt - s különleges szakértelmemnek hála, arra a
határozott következtetésre jutottam, hogy a szóban forgó levelet is Mathry írta, megváltoztatott
kézírással.
- Milyen módon volt az írás megváltoztatva?
- Azon az igen egyszerű és gyakori módon, hogy a vádlott a bal kezébe vette a tollat.
- Aha! Szóval a kérdéses levél bal kézzel íródott?
- Minden kétséget kizáróan. És a Mathry nevű fogoly írta.
- És Mathry írta. - Grahame barátságosan mosolygott. - Ez a következtetés felettébb
megnyugtató. Professzor úr, én nem rendelkezem megfelelő képesítéssel arra, hogy behatoljak az
Ön művészetének titkaiba. De a témakör legjelesebb szakértőiek írásaiból úgy tűnik, hogy erre a
fajta spekulációra és vélekedésen alapuló bizonyítékra nem lehet mindig teljes mértékben építeni.
Talán hallott az Adolf Beck-ügyről?
A professzor nem válaszolt, de arca még fensőségesebb kifejezést öltött.
- Ebben az esetben, Professzor úr, egy ismert, nagy hírű írásszakértő eskü alatt vallotta, hogy
bizonyos leveleket egy Adolf Beck nevű ember írt, akit e tanúvallomás alapján öt év
kényszermunkára ítéltek. Ez idő leteltével minden kétséget kizáróan bizonyítást nyert, hogy a
leveleket nem ő írta, hogy tökéletesen ártatlan volt, s hogy az írásszakértő felfoghatatlan módon
borzasztó bakot lőtt, mellyel ártatlan embertársát öt évnyi kétségbeejtő nyomorúságra ítélte.
- 117 -
 Valentine felháborodott mozdulattal megrázta a sörényét.
- Semmi közöm nem volt a Beck-ügyhöz!
- Persze hogy nem, Professzor! Önnek a Mathry-ügyhöz volt köze, s mi is csak ebben az
esetben vagyunk közvetlenül érdekelve. Nos, az Ön véleményét három részre bonthatjuk. Először
is, hogy a leveleket bal kézzel írták; másodszor, hogy az írást félrevezető módon megváltoztatták, s
harmadszor, hogy az Mathrytól származik. Elmondaná nekünk, hogy e következtetések közül
melyik alapul tényeken, s melyik az Ön személyes véleményén?
A professzor láthatólag fel volt zaklatva, és némiképpen felpaprikázva válaszolt:
- A betűk döntéséből és összekapcsolásából a legtehetségtelenebb kezdő is meg tudná
állapítani, hogy a levelet bal kézzel és elváltoztatott kézírással írták. A harmadik pont azonban
magasabb szintű technikai tudást igényel... használhatjuk akár az intuíció kifejezést is... egy hatodik
érzék, amely lehetővé teszi, hogy a szakértő felismerje és kiválassza egy bizonyos személy keze
vonásait egy csomó más írás közül.
- Köszönöm, Professzor - mondta Grahame csendesen. - Pontosan erre voltam kíváncsi.
Valójában tehát Önnek minden érzéke azt diktálja, hogy a levelet bal kézzel és elváltoztatott írással
írták. A hatodik érzéke, az intuíciója pedig azt sugallja, hogy az írás Mathrytól származik. Ez
minden.
A professzor kedélyállapota még jobban felborzolódott; kinyitotta a száját, mint aki szólni
készül, aztán mégis bölcsebbnek ítélte, ha csendben marad. Ahogy lelépett, Grahame a bírókhoz
fordult.
- Uraim, engedelmükkel szólítom Dr. Dobsont, a rendőrorvost.
A főállamügyész nehézkes termete ellenére ismét fürgén talpra ugrott.
- Uraim, a leghatározottabban tiltakozom! Megállapodtunk, hogy nem tárgyaljuk újra a pert!
A rendőrorvost az eredeti tárgyaláson részletekbe menően kihallgatták. További tanúvallomás nem
fogadható el tőle.
- Kivéve azt az esetet - vetette közbe Grahame nyugodtan -, ha mint azt Ön is állította, a
tanúvallomás új tényállásra épül.
Feszült csend következett, eltérő akaratok szegültek némán egymásnak, majd Frame bíró
törte meg a csendet:
- Ezen oknál fogva akarja az orvost szólítani?
- Az Önök szíves hozzájárulásával, uraim.
A bíróság beleegyezését követően egy fürge mozgású, atlétatermetű, fekete hajú férfi
csörtetett át a tárgyalótermen tengerészkék öltönyben, mozgékony arcán barátságos arckifejezéssel,
és elfoglalta helyét az emelvényen azzal a természetellenességgel, amely mutatta, hogy
számtalanszor vett már részt hasonló eljárásokon.
- Dr. Dobson - kezdte Grahame a legmegnyerőbb modorában. - Ön hallhatta Dr. Tuke
elméletét a meggyilkolt nő sérüléseire vonatkozóan, özvegye tiszta és világos összefoglalásában. Mi
a véleménye róla?
- Hogy ostobaság.
Ez a megjegyzés, melyet a doktor nem megvetően, hanem lefegyverző mosollyal ejtett ki a
száján, nagy vidámságot keltett az erkélyen. Mathry a fogát csikorgatta és a rendzavarókra bámult,
bár ezúttal magába fojtotta a dühkitörését.
- Ostobaság, doktor? Nem erős egy kicsit ez a kifejezés?
- A véleményemet kérdezte. Megmondtam.
Paul visszatartotta a lélegzetét: Kétségbevonta, hogy bölcs dolog volt-e tanúvallomásra
szólítani a rendőrorvost, és aggódott, hogy Grahame alulmarad e magabiztos, határozott tanúval
szemben. De a fiatal ügyvédet nem lehetett eltéríteni a tárgytól, a legkisebb zavar nélkül folytatta:
- Lehet, hogy Ön általánosságban nem híve az elméleteknek?
- Ha elvágott torokkal találok egy nőt, akinek a fejét jóformán lemetélték a testéről, akkor
kevés szükségét látom az elméleti spekulációnak.
- Értem. Ön azonnal arra a következtetésre jutott, hogy a gyilkos fegyver nyilvánvalóan a
borotva volt.
- Egyetlen egyszer sem tettem említést borotváról.

- 118 -
 - De a vád legterhelőbb bizonyítéka egy borotva volt, mellyel állítólag a gyilkosságot
elkövették.
- Ez nem az én asztalom.
- Akkor talán térjünk vissza az Ön szorosabban vett szakterületére. Félretéve az elméleteket,
Önnek mi a véleménye a gyilkos fegyverről?
- Hogy a sérüléseket egy rendkívül éles eszköz okozta.
Az orvos, érthető módon, de nagyon helytelenül, kezdett méregbe gurulni; Grahame
kedvesen rámosolygott.
- Tehát a gyilkos használhatott egy keskeny, éles pengét, például egy bonckést, ahogyan azt
Dr. Tuke állította.
Az orvos arcán a bosszúság láthatólag küzdött a becsületességgel.
- Igen - válaszolta végül. - Azt hiszem, ez lehetséges: Feltéve, ha a gyilkos rendelkezett némi
anatómiai alapismerettel.
- Némi anatómiai alapismerettel! - Grahame a nyugodt hangvétel ellenére hátborzongató
nyomatékkal ejtette ki e szavakat. - Köszönöm, doktor... hálásan köszönöm! A következő kérdés:
Ön felboncolta a meggyilkolt nőt?
- Természetesen.
- És megállapította, hogy az áldozat terhes volt.
- Ezt a tényt belevettem a jelentésembe.
- Kitért a terhesség idejére is?
- Természetesen - válaszolta az orvos meleg hangon. - Úgy gondolja talán, hogy
kötelességbeli mulasztást követtem el?
- Szó sincs róla, doktor úr. Bármennyire különbözik is a véleményünk elméleti kérdések
dolgában, meg vagyok győződve az Ön feltétlen tisztességéről. Milyen idős volt az áldozat
terhessége?
- Három hónapos.
- Biztos ebben?
- Olyan biztos, mint ahogy most itt állok ezen a pulpituson, azt jelentettem, hogy a terhesség
elmúlt három hónapos... talán egy vagy két nappal.
- És az Ön jelentését továbbították a vád képviselőjének?
- Természetesen.
- Köszönöm, doktor úr. Ez volt minden. - Grahame kellemes mosollyal elbocsátotta
Dobsont, majd a bírói testülethez fordult.
- Uraim, az Önök beleegyezésével szólítom a negyedik tanút.
Egy keszeg kis ember lépett elő, keskeny arcú, kopasz, korán öregedő férfi, kockás öltönye
lötyögött összeaszott alakján.
- Mi a neve?
- Harry Rocca.
- Jelenlegi foglalkozása?
- Lovász vagyok a nottinghami lóversenypályán.
- Ön volt az, aki tizenöt évvel ezelőtt felfedte a rendőrség előtt a hamis alibit, amellyel
Mathry próbálkozott?
- Igen.
- Jól ismerte Mathryt?
- Lógtunk párszor együtt.
- Hol ismerkedtek meg?
-A Sherwood biliárdszalonban... 1921 januárjában lehetett.
- Később pedig bemutatta a Spurling nevű nőnek, ugye?
- Így igaz, uram.
- Vissza tud pontosan emlékezni, hogy mikor történt ez a bemutatás?
- Nézzük csak. A cattericki nagy júliusi derby napján történt; erre egész tisztán emlékszem,
mert öt fontot tettem a befutóra... Warminster volt a ló neve.
- Azt mondja, hagy a júliusi derby napján történt?
- Igen, uram. Július 14-én volt a verseny.
- 119 -
 - Említette a pontos dátumot a hatóságoknak?
Szünet következett. Rocca lehajtotta a fejét.
- Nem emlékszem...
- Tekintetbe véve az orvosi véleményt, ez az időpont, amely bizonyította, hogy Mathry
csupán két hete ismerte Spurlinget, döntő jelentőségű volt. Nem kérdezték ki erre vonatkozólag?
- Nem emlékszem rá.
- Erőltesse meg egy kicsit az emlékezőtehetségét!
- Nem tudom. - Rocca makacsul rázta a fejét. - Nem emlékszem. Nem érdekelte őket
túlságosan... nem hiszem, hogy nagyon fontosnak tartották volna.
- Értem. Nem tartották fontosnak, hogy bebizonyítsák, hogy a leggyalázatosabb rágalom, a
Mathry elleni bizonyítékok legterhelőbbike időben teljesen lehetetlen volt, hogy úgy történt volna,
ahogy feltételezték. Ennyi elég is lesz, köszönöm.
Rocca távozása után Grahame szelíd pillantást vetett a bírói testület irányába.
- Uraim, a következő tanúm Louisa Burt.
Megkapván az engedélyt, a törvényszolga kiment az előszobába és egy perccel később
Burttel tért vissza.
A nő elég élénken lépkedett, csak a szeme sarkában tükröződött egy kis aggodalom. Miután
elfoglalta a helyét, a ruháját igazgatta, majd körülnézett a teremben azzal az affektált
arckifejezéssel, amit Paul olyan jól ismert. A nő nem vette észre Pault, Mathry irányába sem vetett
egyetlen pillantást se. Mathry attól a pillanattól fogva, ahogy a nő belépett, leplezetlen gyűlölettel
bámult rá.
- Ön tehát Louisa Burt? - szólította meg Grahame a legudvariasabb modorában, miután a nő
letette az esküt.
- Igen, uram. Legalábbis ez volt a nevem. - Feltűnő fejmozdulatot tett. - Biztosan hallotta,
hogy nemrégiben mentem férjhez.
- Fogadja a szerencsekívánatainkat! Nagyon hálásak vagyunk, hogy megjelent, különösen
ilyen hamar az esküvő után!
- Hát tényleg meglepődtem, amikor leszedtek minket a hajóról. De igyekszem mindenben a
kedvébe járni, uram…
- Nagyon köszönöm. Biztosíthatom, nyomós okunk volt rá, hogy beidézzük. Gondolom,
tisztában van azzal, hogy nagy jelentősége volt a tanúvallomásának a tizenöt évvel ezelőtti
tárgyaláson - végső soron legnagyobbrészt az Ön vallomásának a következménye volt, hogy a
vádlottat elítélték.
- Megtettem, ami tőlem telt, uram - felelte Burt szerényen. - Ennél többet ma sem
mondhatok.
- Mármost a gyilkosság éjszakáján, tudomásom szerint, sötét volt és esett az eső.
- Igen, uram. Úgy emlékszem rá, mintha tegnap történt volna.
- S az az ember, aki az Ushaw Terrace 52. számból menekült, igen gyorsan szaladt.
- Bizony, uram!
- Olyan gyorsan, hogy valójában egy másodperc alatt elrohant Ön mellett.
- Gondolom, igen - mondta Burt gondterhelten.
- Mégis nagyon tiszta és részletes képet nyert erről az emberről. Az Ön leírása szerint
szürkésbarna esőkabátot, kockás sapkát és barna csizmát viselt. Elmondaná nekünk, hogy hogyan
jutott ennyire pontos személyleíráshoz egy másodperc alatt, a sötétben?
- Hát tudja, uram - válaszolta Burt magabiztosan -, az az ember elszaladt az utcai lámpa alatt
és a lámpafény teljesen megvilágította.
- Mindez húsz perccel nyolc óra előtt történt.
- Pontosan, uram. Fél nyolc volt, amikor letettem a barátnőmnél a mosott ruhát és onnét az
52. számhoz érni kevesebb, mint tíz perc.
- Így hát biztosan emlékszik az időpontra?
- Megesküszöm rá, uram. Vagyis már megesküdtem.
- Ebben az esetben hogyan figyelhette meg a menekülőt a lámpafénynél? Eldon kerületben a
korabeli közigazgatási rendelet szerint az utcai világítást csak este nyolckor kapcsolták be.

- 120 -
 Burt először látszott meghökkentnek, s szemei lopva Dale-t keresték, aki szándékosan
elfordította a tekintetét a tanúk emelvényéről.
- Úgy tűnt nékem, mintha égett volna a lámpa, uram - állította végül is Burt. - Nagyon
gyorsan történt az egész, szinte egy pillanat alatt az agyamba vésődött a kép...
- Akkor hogyan lehetséges, hogy ez az Ön agyába vésődött kép lényegesen eltér az Ön
végleges tanúvallomásától, amelyet többszöri rendőrségi kihallgatás után végül is aláírt?
Burt neheztelve lehajtotta a fejét, és nem szólt semmit.
- Lehetséges, hogy a hatóságok súgtak Önnek?
- Tiltakozom, uraim - pattant fel nagy vehemenciával a főügyész - ez ellen a megalapozatlan
és megbocsájthatatlan vádaskodás ellen!
- Akkor talán hagyjuk - egyezett bele Grahame készségesen. - Ha nem csalódom, Ön azt
vallotta, hogy a menekülő férfi borotvált arcú volt.
- Igen - válaszolta Burt némi késlekedés után.
- Ezt az állítását közvetlenül az események után tette, azt a sajtó leközölte, visszavonni tehát
már nem lehetett, hacsak nem akarta teljesen elveszíteni a szavahihetőségét. - Grahame szünetet
tartott. - Mathry viszont, akit Ön Liverpoolban azonosított a menekülő férfival, bajuszos ember volt,
s az azt megelőző hat évben egyfolytában bajuszt viselt.
- Nem tehetek róla - vágott vissza Burt mogorván. - Mikor jobban belegondoltam, úgy tűnt,
mintha lett volna bajusza. Mondtam, hogy megtettem, ami tőlem telt.
- Hát persze - mondta Grahame csitítóan. - Ez egyre nyilvánvalóbbá válik előttünk. Hát
akkor hagyjuk az ilyen apróságokat, mint a meggyújtatlan lámpa, a bajusz és a megváltoztatott
személyleírás, és térjünk át egy még sajátosabb tényre.
Feszült csend következett. Burt nyugalma elszállt. Egyfolytában Sprott, majd a
rendőrfőkapitány felé nézegetett bátorítás reményében és miután mindkettő makacsul kerülte a
pillantását, szemét kétségbeesetten jártatta körbe a tárgyalóteremben. Hirtelen megpillantotta Pault.
Megriadt. Szemei tágra nyíltak, sápadt, kövérkés arca elszürkült ijedtében.
- Edward Collinsszal való kapcsolatára lennénk kíváncsiak - folytatta Grahame. - Jó
barátságban voltak?
Burt könnyekben tört ki. Megragadta maga előtt a korlátot.
- Rosszul érzem magam - nyafogta. - Nem tudom folytatni. Le kell pihenjek. Még csak
nemrégen vagyok fiatalasszony.
Frame bíró szigorú arcot vágott, hogy elnyomja a halk kuncogást, amely a tárgyalóterem
hallgatóságának izgalmát jelezte.
- Rosszul érzi magát? - érdeklődött.
- Igen, uram, igen, bíró urak, pihenésre van szükségem!
- Uraim - mondta Grahame engedékenyen - engedelmükkel semmi kifogásom nincs ellene,
hogy a tanú pihenjen egy keveset. De később vissza kell hívjam egy másik kulcsfontosságú téma
kapcsán, melyet szintén bizonyítani szeretnék.
Rövid tanácskozás után a bírák beleegyeztek. Miután Burtot lesegítették az emelvényről,
Frame bíró a tárgyalóterem órájára pillantott, mely öt perc híján négyet mutatott. Szűkszavúan
bejelentette, hogy a vizsgálatot másnap reggelig elnapolja.

16. fejezet

Alighogy őlordságai felemelkedtek a helyükről, Sprott, aki tűkön ülve várta a tárgyalás
elnapolását, kisietett a teremből, átvágott a saját üres öltözőszobáján és az oldalbejáraton át kilépett
az épületből. Már előre elhatározta, hogy nem enged a riporterek zaklatásának, felesleges
csevegésre sem vágyott, s ezért négyre rendelte az autót. Az már várta is, s ahogy a járdán át a kocsi
felé tartott, felgyülemlett rosszkedvét egyszer csak enyhítette az öröm, amint megpillantotta a
feleségét a hátsó ülésen. Menekülésszerűen vetette be magát a védelmet nyújtó járműbe,
megparancsolta Banksnak, hogy hajtson haza, majd elfordította a kallantyút a sofőrt az utastértől
elválasztó üvegfalon, hátradőlt a puha, szürke párnázaton és megfogta az asszony kezét.
Uralkodó természetének gyötrelem volt az egész nap. Különösen Grahame nyitóbeszéde
viselte meg. Ezen felül szakmai ösztöne azt súgta, hogy még rosszabbra is számíthat. Ha arra
- 121 -
gondolt, hogy Burt ismét tanúskodni fog, s hogy mi mindent fog Grahame kihúzni belőle, arca
összerándult. Egy percre behunyta a szemét, jól esett pihennie egy kicsit. Aztán megszólalt:
- Milyen kedves tőled, hogy eljöttél, Catharine! Olyan jellemző rád! Tudom, hogy mindig
számíthatok rád!
Sprott résnyire nyitotta fáradt szemét, s hirtelen feltűnt neki, hogy felesége szokatlanul
sápadt, s hogy a délutáni selyemruha helyett egyszerű szövetkosztümöt visel puha filckalappal,
melyet elől lehajtott, hogy eltakarja a szemét. Rövid idő múlva az asszony elhúzta a kezét.
Sprott felegyenesedett.
- Mindent tekintetbe véve nem is ment olyan rosszul. - Mindkettőjüket meg akarta nyugtatni
e szavakkal. - Grahame persze szenzációhajhász módon viselkedett - ez várható volt. Előásta a
szemetet, és a képünkbe vágta - micsoda olcsó bérenc!
- Hagyd abba, Matt!
Sprott megdöbbenve, kérdő tekintettel hajolt felé.
- Mi a baj?
Az asszony elfordította sápadt arcát, a fény megvilágította karcsú nyakának ívét, amint
kinézett a kocsi ablakán.
- Szerintem Mr. Grahame nem olcsó bérenc.
- Micsoda!
- Szerintem őszinte és becsületes ember.
Sprott pirospozsgás arca sötétvörösre változott.
- Nem beszélnél így, ha hallottad volna ma!
- Éppen hogy hallottam. - Az asszony visszafordult az ablaktól, arcát hosszú, vékony ujjaira
támasztotta, s először emelte a férjére fájdalmas tekintetét. - Ott voltam az erkélyen a leghátsó
sorban. Muszáj volt elmennem! Azért mentem, hogy melletted legyek, hogy támogassalak a
szeretetemmel, hogy halljam, amint tisztáznak a gonosz vádak alól. S ehelyett...
Sprott rémülten bámult rá; a vér kifutott az arcából. Hogy a felesége végigülje a tárgyalást és
végighallgasson mindent, az igazán a legkevésbé sem hiányzott.
- Jobban tetted volna, ha otthon maradsz - mondta dühösen. - Ahogy megmondtam! A
tárgyalóterem nem nőnek való hely. Hát nem magyaráztam el elég érthetően? Egy közéleti ember
alkalomadtán kénytelen lenyelni egy-egy keserű pirulát. De ez még nem jelenti azt, hogy a
feleségének ezt végig kell néznie!
- Oda kellett mennem - ismételte az asszony színtelen hangon. - Valami kényszerített rá.
Csend lett. Sprott megfékezte a dühét. Szerette a feleségét.
- Ne is gondoljunk rá többet. - Ismét az asszony keze után nyúlt. - Nemsokára vége lesz az
egésznek. Ennek a Mathrynak hajítanak majd valami koncot. Azzal befejeződik az ügy, s hamarosan
mindenki megfeledkezik róla.
- Biztos vagy benne, Matt? - kérdezte az asszony, hangjában ugyanazzal a furcsa apátiával.
Viselkedése, beszédmódja ostorcsapásként érte Sprottot. Szeretett volna hangosan
szitkozódni, de ebben a pillanatban behajtottak a Park térről a kocsifelhajtóra és az autó lefékezett a
házuk bejárata előtt. Catharine azonnal felsietett.
- Szüksége lesz még ma a kocsira, uram? - kérdezte Banks Sprottól amint kiszállt.
- Nem, hogy az Isten verje meg! - válaszolta Sprott gorombán.
Vajon csak képzelődött, mikor a sofőr alázatos arcán furcsa grimaszt vélt felfedezni? Sir
Matthew nem volt benne biztos.
De különben sem érdekelte a dolog. A felesége után sietett, s az előtérben utolérte.
- Várj, Catharine! - kiáltotta. - Beszélnem kell veled!
Az asszony kelletlenül megállt, feje előrecsuklott karcsú, puha keblére. Sir Matthew szíve
összeszorult ennyi fájdalom s felesége szokatlan sápadtsága láttán; tétovázott, s ahelyett, hogy
tovább erőszakoskodott volna. megkérdezte:
- Hol vannak a gyerekek?
- Elküldtem őket anyámhoz. Úgy gondoltam, örülni fogsz neki, ha kimaradnak ebből a
felhajtásból.

- 122 -
 Sprott tudta, hogy a felesége bölcsen cselekedett, s hogy ő maga is áldását adta volna erre a
lépésre. Leányai meleg, szeretetteljes köszöntését mégis nagyon hiányolta. Rövid szünet után az
asszonyra pillantott.
- Nem valami örömteli hazatérés ez az egész napos bosszúság után. Talán jobb kedvünk
lenne, Catharine, ha együtt vacsoráznánk?
- Utasítást adtam, hogy terítsenek meg neked, Matt. De ne haragudj, én nem érzem jól
magam.
A vér ismét Sir Matthew arcába szaladt, véreres szemével kétségbeesetten nézte az asszonyt.
- De hát mi az ördög történt veled?
Az asszony megtört hangon válaszolt:
- Hát nem tudsz rájönni?
- Nem. És nem látom okát, hogy a saját házamban úgy bánjanak velem, mint egy
bélpoklossal!
Az asszony egyik kezét a lépcső korlátjára tette, és félig elfordult.
- Bocsáss meg, Matt. Most muszáj lefeküdnöm.
- Nem! - A férfi majdnem kiabált. - Először magyarázatot kérek!
Hosszú csend lett, aztán az asszony, aki még mindig a korlátnak támaszkodott, egyik lábát a
legalsó lépcsőfokon nyugtatva felemelte a fejét és ránézett, mint egy sebzett madár.
- Azt hittem... talán megérted magadtól is... micsoda megrázkódtatás ez nekem. Az évek
során gyakran a fülembe jutott, hogy megszólnak az emberek... mindenfélét mondtak rólad. Bíztam
benned: De most… most kezdem megérteni... hogy mire gondoltak. Ma a tárgyaláson Grahame
nem mocskolódott veled, Matt. Az igazat mondta. Halálra, a halálnál is rosszabbra ítéltél egy
embert, Matt; a saját nagyra törő céljaid érdekében, csak azért, hogy feljebb juss. - Vékony kezével
gyötrődve végigsimította a homlokát. - Hát hogy tehetted? Hogyan voltál képes rá? Borzasztó volt
még csak ránézni is arra a szerencsétlenre, s látni, hogy mit szenvedett!
- Catharine! - kiáltott fel a férfi és közelebb lépett az asszonyhoz - fogalmad sincs róla, hogy
mit beszélsz. Nekem kötelességem kiharcolni, hogy a vádlottat elítéljék!
- Nem igaz! - kiáltott az asszony. - Az a kötelességed, hogy igazságos ítéletet szolgáltass!
- De kedvesem - erősködött Sprott - én az igazságszolgáltatás eszköze vagyok. Ha a vádlott
minden kétséget kizáróan bűnös, az a dolgom, hogy lecsukassam.
- Azon az áron is, hogy eltitkolod a bizonyítékokat?
-A vádlott érdekének képviselete a védőügyvéd feladata.
- Miközben te semmilyen észköztől nem riadsz vissza, hogy tőrbe csald és elítéltesd. Téged
joggal hívhatnának az ördög ügyvédjének!
- Catharine! Attól, hogy fel vagy izgatva, még lehetnél egy kicsit méltányosabb! Ma
láthattad, miféle ember ez a Mathry!
- Láttam, hogy mi lett belőle. És mindezzel együtt nem tűnt gyilkosnak. Inkább úgy nézett
ki, mint akit meggyilkoltak.
- Ne csinálj jeleneteket! - mondta Sprott élesen. - Egyelőre még nem mentették fel!
- De fel fogják - suttogta az asszony.
- Azt még meglátjuk!
Az asszony ajka megremegett, mégis hosszú, kutató pillantást vetett a férjére.
- Matt, te is tudod... mindig is tudtad!... hogy ártatlan.
Az „ártatlan” szóra, melyet oly gyakran hallott a vádlottak padján elhangzani, de amely
most, felesége ajkán rettentő jelentőségre tett szert, Sprotton hirtelen úrrá lettek az érzelmei,
megmagyarázhatatlan módon harag és vágy keveredett benne. Fájdalmat kívánt okozni, s
ugyanakkor meg is szerette volna vigasztalni a feleségét, s mindennél erősebb volt benne a
kétségbeesett vágyakozás, hogy felesége mellére hajtsa a fejét és sírjon. Az asszonyhoz lépett és
megpróbálta átölelni a derekát, de az ideges rándulással félrehajolt előle.
- Ne nyúlj hozzám!
A felkiáltás megdermesztette. Az asszony fájdalomtól és szenvedéstől meggyötört arcában
felvillant valami, amit még sosem látott; pillantása szinte ellenséges volt, s ami még ennél is
szörnyűbb: félelem tükröződött benne. Sprott figyelte amint felesége megfordul, és lassan felmegy a
lépcsőn.
- 123 -
 A gong a vacsorához szólította.
Egymaga lépett be az ebédlőbe, ahol egy személyre volt megterítve az asztal. A szobalány
némán feltálalta a levest. A kedvenc ételeit szolgálták fel - húslevest, roston sült halat, ízletes
marhahússzeletet, almapudingot és márványsajtot. De az ételt ízetlennek érezte a szájában,
szórakozottan őrölte a falatokat. Nyomorúságos lelkiállapotban is érezte, hogy fűti a harag.
Egyszer-kétszer, amikor kinyílt az ajtó, a konyhából újságpapír zörgése és beszélgetés zaja
hallatszott be. Hirtelen elfutotta a méreg és zsarnoki módon lehordta az idősebb szobalányt, amiért
az rosszul szolgálta ki.
Mikor befejezte az étkezést, felpattant az asztaltól és átment a dolgozószobájába. A
körülményekre és felzaklatott idegállapotára való tekintettel szokásától eltérően kevert magának
egy nagy pohár wiskeyt szódával, majd belevetette magát egy székbe. Agya úgy elködösödött mint
még soha, s ezzel együtt valamiféle ürességet érzett, mint aki légüres térbe kerül, ahol nem képes
tájékozódni. Rettegett attól, hogy mit hoz a következő nap, gondolatai mégsem igazán a körül
forogtak. Mint egy hirtelen szélütést szenvedett ember, teljesen megzavarodott, és kétségbeesetten
próbálta összeszedni magát - sikertelenül. Mindaz, amiért küzdött s amit elért, a pompás környezet,
amely körülvette, drága kötésű könyvei, gyönyörű festményei egyszerre elveszítették a
jelentőségüket. Semmi másra nem tudott gondolni, mint Catharine-ra, s a néma házban fülét
hegyezte, hogy meghallja, mit csinál fenn az asszony.
Ivott még egy pohárral, ettől fokozatosan átmelegedett, már nem látta olyan sötét színben a
dolgokat. Catharine ideges természetű asszony, olyan, mint egy telivér paripa, de majdcsak túlteszi
magát ezen a szerencsétlen eseten. Hát nem osztozott vele a felemelkedésében, a sikereiben? Máris
elindul hozzá. Most nagyobb szüksége van rá, mind eddig bármikor. Felgyorsult az érverése, ahogy
felidézte odaadó gyengédségét, szerető gondoskodását, mindenkori kedveskedéseit.
Tizenegy óra volt, a személyzet már lefeküdt, a házra teljes csend borult. Sprott felállt,
leoltotta a lámpát, és csendes léptekkel elindult felfelé a lépcsőn, vigyázva, hogy ne csapjon zajt.
Dobogó szívvel állt meg felesége hálószobájának ajtaja előtt, elöntötte a vágy, és együttérzés
után sóvárgott. Ujjait az ajtó kilincsére tette, és finoman elfordította. Az ajtó zárva volt.
Csalódásában feleségét szólította, először halkan, majd egyre hangosabban. Nem kapott választ.
Újra és újra próbálkozott, vadul rázta a kilincset, vállával nekifeszült az ajtónak. De az nem
engedett. Köpcös teste egy pillanatra görcsösen összerándult, mintha át akarna törni az akadályon,
majd lassan elernyedt. Sir Matthew sarkon fordult, lehunyta a szemét és tapogatózva elindult a saját
szobája felé.

17. fejezet

Ugyanazon este, ahogy a hosszú órák lassan peregtek, Pault valamilyen kényszeres érzés
kerítette hatalmába. Anyja és Fleming tiszteletes vigasz reményében átvonultak a szomszédos
templom nyolcórai istentiszteletére, minden erőltetésük ellenére Paul határozottan visszautasította,
hogy velük tartson. Ella duzzogva bevonult a saját szobájába, Mathry engedett Dunn és McEvoy
szigorú utasításának és lefeküdt. Paul magányosan üldögélt a Windsor nappalijában, a nap
eseményei érzelmileg kimerítették, furcsa levertség lett úrrá rajta és valamilyen különös előérzet
tartotta hatalmában.
Több napilap hevert a lábánál. Hamar híre járt, hogy Oswald valamiképpen kapcsolatban áll
az esettel, s a szalagcímek most a Mathry-ügy legújabb szenzációs fejleményeit harsogták. Paul
ültéből is jól látta a vastag fekete betűket.

Hol van Enoch Oswald? Az ezüstkirály rejtélyes eltűnése!

Ahogy elolvasta ezeket a szavakat, elfogta a cselekvés láza, mely egyre határozottabb lett,
végül is ellenállhatatlanná vált. Még kilenc óra sem volt. Felemelkedett a székből, felvette a
kabátját, a kalapját és kiment a szállodából. Az előérzete olyan erős volt, hogy most már bizonyosra
vette, nem fog csatlakozni.
A nehéz, sűrű pára korábban megnedvesítette a járdát, mostanra pedig leszállt a hideg,
szürke köd s teljesen ellepte és beborította az utcákat, noha még nem sötétedett be egészen. Paul
- 124 -
Eldon felé vette az irányt. Most már egy percig sem volt kétséges, hogy az Ushaw Terrace a
végcélja. Hamarosan belépett az 52. szám kapuján. Ahogy felfelé kapaszkodott a lépcsőn, s elhaladt
Prusty lakása előtt, a nyomasztó csend szinte ránehezedett a dobhártyájára. Tiszta fejjel, de szaporán
verő pulzussal ért fel az utolsó lépcsőfordulóra, megállt, majd határozott mozdulattal bekopogtatott
a baljós lakás ajtaján.
Nem válaszolt senki. Tévedett volna talán? Paul ösztönös mozdulattal előhúzta zsebéből a
Prustytól származó kulcsot, és beillesztette a zárba. Az ajtó könnyen kinyílt. Végre bent volt a
lakásban és becsukta maga után az ajtót.
Erős hangon megszólalt:
- Van itt valaki?
Nem kapott választ. Mozdulatlanul állt a félhomályos előtérben s érzékelte az őt körülvevő
csendet, a köd minden zajt elnyelő csendjét, amely még teljesebbé tette a használaton kívüli lakás
tökéletes némaságát. A hely ugyanakkor nem látszott elhanyagoltnak - nem érzett sem nedvességet,
sem penészszagot. Talált a kabátzsebében egy doboz gyufát, s óvatosan meggyújtotta az egyik
szálat. A padlót fedő linóleum tiszta volt, a tömör mahagónikból készült fogason egy szem por sem
éktelenkedett. A gyufa lángjánál látta, hogy a nappaliba vezető ajtó nyitva áll. Három lépést tett
előre és belépett. Ismét feltette a kérdést:
- Van itt valaki?
És ismét nem kapott választ. Talán valóban egyedül van a lakásban?
Meggyújtotta a gázégőt a rózsaszín tejüveg búrában. Eddig a pillanatig meglehetősen
nyugodt volt, hajtotta a bátorság, amely idáig eljuttatta. De most, ahogy szemügyre vette a
félelmetes szobát, amely színhelye volt a mindannyiuk életére kiható tragédiának, a csontja velejéig
megdermedt. A gázláng tompa fényében a szoba tökéletes köznapisága volt az, ami a
legfélelmetesebbnek tűnt. A bronzcsillár alatt kerek tölgyfa asztal állt. Két plüssfotel terpeszkedett a
kandalló két oldalán, ahol az ellenző mögött szép rendben fel volt stószolva a tűzifa. Á piszkavasak
és a védőrács, a tükör, a kandallópárkányt díszítő csecsebecsék mind tiszták és fényesek voltak, az
óra percre pontosan mutatta az időt.
Paul egyszer csak visszafojtotta a lélegzetét. A túloldalon, a hálószobában hirtelen
nyikorogni kezdett egy deszka - akármilyen halk volt ez a zaj, úgy felverte a néma ház csendjét,
mint az ítéletnap harsonája. Paul megriadt, szemét villámsebesen a hálószobaajtóra szegezte.
Minden férfiúi bátorságát latba vetve leküzdötte a kísértést, hogy sarkon forduljon s elrohanjon,
mikor a következő pillanatban csoszogó lépteket hallott a padlón. Bár számított rá, hiszen éppen ez
volt az oka idejövetelének, úgy állt, mint akit odacövekeltek, mikor megnyílt a hálószoba ajtaja, s
megjelent Enoch Oswald a szokásos ünnepélyes fekete ruházatában, ugyanakkor zilált hajjal, laza
nyakkendővel, sápadt arccal, szemébe csüngő hajtincsekkel, szemében üres, tompa kifejezéssel,
mintha mély álomból ébredt volna. Lassan Paul felé tartott, mint egy túlvilági jelenés, és a fiú
arcába bámult.
- Hát maga az? - mondta végül. - Mély hangjából kimerültség csendült ki, rekedtes hajszíne
teljes összhangban állt szögletes, esetlen termetével. - Éreztem hogy meg fog látogatni. Tudtam,
hogy van kulcsa. - Leereszkedett az egyik asztal melletti székre, és udvarias mozdulattal hellyel
kínálta Pault.
- Sajnálom, hogy nem tudom megkínálni semmivel. Csak tegnap költöztem be ide, az
ösztöneimnek vagy tán úgy is mondhatnám, a szeszélyeimnek engedelmeskedve. Ezidáig nem
bajlódtam ennivalóval.
Beszéd közben, Oswald a szemgolyóit körbe-körbe forgatva, kifejezéstelen tekintettel
bámulta a szobát, majd pillantása megpihent Paulon.
- Mondja... miért jött ide?
Paul érezte, hogy szája kiszárad. Hogyan mondja el azt, ami a lelkét nyomja? Nagy nehezen
megszólalt, s megpróbált nyugodt hangon beszélni:
- Rájöttem, hogy itt kell lennie. Azért jöttem... hogy megmondjam, tűnjön el innét...
meneküljön el azonnal.
Furcsa szünet következett. Oswald ólmos letargiájából felocsúdva hirtelen Paulra vetette a
pillantását:

- 125 -
 - Maga meglep engem, fiatalember! Igazán meglep! Tudomásom van a tevékenységéről az
utóbbi hónapokban. Úgy képzeltem, hogy nem táplál különösebb jóindulatot az irányomban.
- Ma már másképpen érzek - válaszolta Paul csendesen. - Amin keresztülmentem, amit ma a
tárgyalóteremben láttam, amit megtudtam az igazságszolgáltatás menetéről, az megváltoztatta a
véleményemet. Ez az eset már épp elég szenvedést és keserűséget okozott. Apám tizenöt év
nyomorúságot kapott: Mi haszna lesz, ha most újrakezdik az egészet magával? Menjen hát el, amíg
még tud. Holnapnál hamarabb biztosan nem kezdik el kerestetni. Huszonnégy órája van rá, hogy
elhagyja az országot. Legalább van egy lehetősége.
- Van egy lehetőségem - visszhangozta Oswald leírhatatlan hangon - lehetőségem van! -
Valamiféle elragadtatott állapotba került, hosszú felső ajka remegni kezdett, elefántcsontszínű bőre
megszínesedett, nagy szemei nedvesen forogtak ezüstös szemöldöke alatt. – Fiatalember - kiáltott
fel hirtelen harsányan, lelkesen - még sincs veszve az emberiség! Ó, most már bizonyosan tudom...
tudom, hogy az én Megváltóm él!
Nem tudott többé uralkodni magán, felugrott és gyors léptekkel fel-alá kezdett járkálni a
szobában, ujjizületeit ropogtatta, időnként felemelte a fejét, mint aki hálaimát mormol. Végül nagy
erőfeszítéssel úrrá lett az érzelmein, visszaült a helyére, és erősen megragadta Paul karját.
- Kedves fiatal barátom, hálán kívül magyarázattal is tartózom Önnek. Joga van hozzá, hogy
hallja teljes egészében ezt a tragikus históriát.
Még mindig vasmarokkal szorongatva Paul karját - a szemébe bámult, és rövid szünet után
rekedtes hangon belefogott a mondókájába. Archaizáló, bibliás stílusa kétségessé tetté, hogy vajon
teljesen normális-e.
- Fiatalember - kezdte - egész életemben túlvilági látomások kísértettek. Kora
gyermekkoromtól fogva epilepsziában szenvedtem. - Szünetet tartott, és mély sóhajjal folytatta. -
Szüleim idősek voltak... én voltam az egyetlen fiuk. A körülményekre való tekintettel védett
környezetben nőttem fel, kivettek a helyi iskolából, magántanárral taníttattak és minden lehetséges
módon elkényeztettek.
- Későn érő gyermek voltam, de mivel az érdeklődésem az orvostudomány felé fordult,
tizenkilenc éves koromban egyetemre küldtek, onnét pedig a St. Mary-kórházba. A betegségem
azonban közbeszólt, orvosi tanulmányaim így abbamaradtak. Kénytelen voltam hazatérni. De mire
betöltöttem a huszonötödik évemet, idegrohamaim ritkultak, sőt, a rohamok majdnem megszűntek,
úgyhogy képes voltam elfoglalni a helyem atyám kiterjedt üzleti vállalkozásában, és lassan
beletanultam abba a felelősségteljes feladatkörbe, mely rám várt mint apám örökösére. Harminc
éves koromban eljegyeztem magam egy tisztajellemű leánnyal, akinek családja éppen olyan előkelő
volt, mint az enyém. A lány családja beleegyezett a házasságba, ha a kiszabott próbaidő alatt
bebizonyosodik, hogy végleg kigyógyultam a nyavalyámból.
Oswald szünetet tartott, s újabb sóhaj remegtette meg a mellkasát.
- Sajnálatos módon ebben az időben megismerkedtem a Spurling nevű nőszeméllyel, aki,
mint tudja, egy virágüzletben dolgozott, ahová véletlenül tértem be, hogy egy csokrot rendeljek a
menyasszonyomnak. Nincs sok mondanivalóm erről a jelentéktelen első találkozásról, sem arról,
hogy hogyan bontakozott ki a kapcsolatunk. Vállalom a teljes felelősséget a gyengeségemért és
bűnös viselkedésemért. Azt azonban állíthatom, hogy szeretőm mindenben elősegítette a
bukásomat. Fiatal barátom, soha ne engedje, hogy egy hiú, követelőző nő behálózza. Mona mindent
kiszedett belőlem, amit csak tudott - ruhákat, ékszereket, pénzt, saját lakást és amikor végső
megoldásként felajánlottam, hogy gondoskodom róla és a születendő gyermekről, a legsértőbb
módon visszautasított. A házasságnál kevesebbel nem érte be.
- Miközben ez történt, meghalt az apám. A bánat és a gond hatására újra rám törtek az
epilepsziás rohamok. Egy különös kegyetlen roham után megbeszélés szerint találkozóra indultam
Spurlinggel. Kedves fiatal barátom, maga el sem tudja képzelni, milyen fájdalmas és veszélyes a
rohamot követő állapot. Az ember sápadtan, összevert arccal, habzó ajakkal, összeharapdált
nyelvvel tér magához, amikor feltápászkodik a földről: az agy mintha még valami mély narkózisban
lenne, teljesen öntudatlan, a szenvedély azonban továbbra is viharos erővel dúl bennünk. Ebben az
állapotban történt, hogy nem bírtam tovább a nő erőszakoskodását; teljesen elvesztettem a fejem és
elkövettem a gyilkosságot.

- 126 -
 Hosszú szünet következett, s Oswald zaklatott vonásain egyszer csak halvány mosoly jelent
meg - a titokzatos arckifejezés meghasonlott, bomlott agyat tükrözött, olyannyira, hogy Paul
megragadta a szék karfáját.
- Első ösztönöm az volt, hogy feladom magam. Azután először szólított meg a Belső Hang.
Egy szót súgott csak: ne tedd! Nem mintha féltem volna a bűntett következményeitől, de egyszer
csak, mintha megszentelt tájékon tekintenék végig, felrémlett előttem, hogy mennyi mindent
tehetnék jóvátételként és engesztelésként, ha szabad maradnék. - Oswald modora még
ünnepélyesebb és pátosszal teltebb lett: - Ezért az emberiség szolgálatának szenteltem az életemet.
Így kiáltottam: gondoskodni fogok a szegényekről, a nyomorékokról, a bénákról, a sántákról, és
áldott lesz a nevem: elnyerem jutalmamat az Igazak feltámadásakor!
- De hát... - szúrta közbe Paul - arra, akit elítéltek, nem gondolt?
- Ó - sóhajtotta Oswald mély sajnálkozással a hangjában -, ez volt üdvös szándékú tervem
egyetlen bökkenője. De így rendeltetett. Nem tagadom, néhanapján elfogott a kísértés, hogy
feladjam magam. De a Hang ismét megszólított, immár egyre parancsolóbban, az éjszaka
csendjében: Micsoda! Hát hasonlatos akarsz lenni a férfiúhoz, aki házat kezdett építeni magának, és
nem tudta befejezni? Ha most feladod magad, akkor a törvény szerint minden vagyonod az államra
száll! Ne tedd! - Igen, kedves fiatal barátom, teljes szívemből bántam az én bűnömet. De hát mit
tehettem volna? Valamennyien a Felsőbb Hatalom eszközei vagyunk. Sorsunk a szenvedés. A cél
szentesíti az eszközt. - Oswald márványarcán ismét megjelent az őrült, szinte ravasz mosoly. - A
Belső Hang meg elővigyázatossági lépéseket is javasolt biztonságom megóvására, hogy nagy
művem kibontakozhassék. Ott voltak azok, akiknek lelke mélyén, mint tudja, feléledt a gyanú, és
nyerészkedni akartak belőle. Bár rájuk kényszerítettem akaratomat; a házamba fogadtam őket,
formáltam őket, mint a fazekas az agyagot, mindvégig az aggodalom forrásai maradtak számomra.
Ó, ne képzelje, hogy könnyű életem volt! Épp ellenkezőleg, a legszigorúbb önmegtagadásban éltem
állandóan. Az idegbaj, amely ifjúságomtól fogva gyötört most már állandósult - heti két-három
alkalommal kellett elszenvednem megsemmisítő öleléseit. És mindezeken túl összes vállalkozásaim
legnehezebbike és legnyomasztóbbika az volt, hogy állandóan ügyelnem kellett magamra; ihletett
cselekedeteimet a megszokás keretei közé kellett szorítsam, hogy leselkedő tekintetek ki ne találják
a titkomat.
Oswaldot úgy felizgatták saját szavai, hogy ismét felpattant, fel-alá járkált a szobában, vállát
felhúzta, kezeivel gesztikulált, hangosan, izgatottan vitatkozott magával.
Paul megremegett, ahogy Oswald izgatottságát figyelte - sötét kétségbeesése és gyötrelme
pillanatról pillanatra növekedett. Rettenetes látvány volt ez az emberi roncs, de teljes
elhagyatottsága még nagyobb szánalmat ébresztett Paulban. Világosan látta, hogy a férfi elvesztette
józan eszét.
A kinti ködből valószínűleg a távoli csatornáról egyszer csak felharsant egy hajó ködkürtje.
Ez a földöntúli hang, mint egy szenvedő lélek jajkiáltása, láthatólag Oswald szívébe hasított.
Felnyögött, kiegyenesedett és maga elé szegezett tekintettel, hátravetett fejjel felkiáltott:
- Közeleg az óra. Szenteld meg a te szolgádat!
Az utolsó szavakkal Oswald hangja megtört. Arca elszürkült, kitárt karjai megmerevedtek,
úgy állt ott, mint egy megszállott. De néhány perc múlva elengedte magát, körültekintett, s lassan
magához tért. Az asztalra támaszkodott, előhúzott a zsebéből egy zsebkendőt, és megtörölte a
homlokát. Majd erőtlenül Paulra mosolygott:
- Drága fiatal barátom, ismételten köszönöm a figyelmét. Nem lesz semmi bajom, most már
nyugodtan elmehet.
Paul habozott, lelkében még mindig égett a megmagyarázhatatlan szánalom.
- Megígéri, hogy elmegy?
- El fogok menni. - Oswald karjával átfogta Paul vállát, mosolygott és bólintott. - Nem ér
felkészületlenül ez az esemény. Gondoskodtam a megoldásról. Viszontlátásra, és Isten áldja!
Oswald keze jéghideg volt. Kinyitotta Paul előtt az ajtót és kikísérte a fiút.

- 127 -
 18. fejezet

Másnap reggel, amikor ismét összeült a bíróság, rendkívül várakozásteljes, feszült volt a
hangulat a tárgyalóteremben. Ha lehetséges, még nagyobb volt a tömeg, az emberek jobban
összepréselődtek, zsúfolásig megtöltve a helyiséget, ahol már úgyis tikkasztó volt a hőség, és
visszafojtott hangon beszélgettek egymással. Furcsa hírek jártak szájról szájra. Azonnal megindult
az izgatott szóbeszéd, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy Sir Matthew nincs a helyén, s akkor is csak
nagy nehezen csitult el, amikor végre, elkésve megérkezett, és kialvatlan, rosszkedvű arccal az
ülése felé sietett, láthatólag összeszabdalta az állát borotválkozás közben.
Ahogy őméltóságaik helyet foglaltak az emelvényen, Nigel Grahame felállt, nyugodtan,
mint mindig, de valami szokatlan hidegséggel a modorában.
- Uraim - jelentette be -, engedelmükkel folytatnám Louisa Burt tanú kihallgatását.
Rövid szünet következett, amíg elvégezték a szükséges formaságokat, majd megjelent Burt
és elfoglalta a helyét.
- Remélem - kezdte Grahame udvariasan, de fagyos hangnemben -, hogy az éjszaka
folyamán alkalma volt összeszednie magát.
- Nincs semmi bajom. - Burt levetette a készséges, félénk modort, s csaknem durván beszélt.
Előző napi tétovázásának nyoma sem volt, mintha a közbeeső időszakban kioktatták és
felbátorították volna. Felállt az emelvényen és merészen viszonozta Grahame pillantását.
- Arról beszélgettünk - mondta Grahame -, hogy milyen kapcsolatban állt Edward
Collinsszal, azzal a fiatalemberrel, aki az áldozat lakására szállította a mosott ruhát. Gyakran
találkozott vele a tárgyalás előtt és alatt is, ugye?
- Hogy a csudába ne, mikor folyton együtt voltunk?
- Ó! Szóval együtt voltak. Akkor hát gyakran beszélgettek az ügyről?
- Nem - felelte Burt gyorsan. - Egyetlen egyszer sem beszéltünk róla.
Grahame enyhén felvonta a szemöldökét, és Frame bíróra pillantott, mielőtt megjegyezte:
- Felettébb meglepő kijelentés! De hagyjuk most ennyiben. Beszéltek hát Collinsszal az
ügyről a tárgyalást követően?
- Nem - vágott vissza Burt.
- Figyelmeztetnem kell - mondta Grahame határozottan -, hogy eskü alatt vall, és a hamis
tanúzásért igen szigorú büntetés jár.
- Uraim, tiltakozom a gyanúsítás ellen! - A főállamügyész félig felemelkedett ültéből. - Az a
célja, hogy megfélemlítse a tanút.
- Ön és Collins tehát egyáltalán nem beszéltek az ügyről soha? - erősködött Grahame.
- Hát - Burt most először sütötte le a szemét - már nem nagyon emlékszem rá. Lehet, hogy
igen.
- Tehát beszéltek róla?
- Lehetséges.
- És gyakran?
- Igen.
Grahame mély lélegzetet vett.
- Az a férfi, aki a gyilkosság éjszakáján a lépcsőházban elrohant Edward Collins mellett,
halványan sem emlékeztette őt senkire?
- Nem - válaszolta Burt fennhangon.
- És Önt? Teljesen idegen volt Önnek?
- Igen.
- Soha nem mondta Collinsnak, hogy úgy rémlik, mintha már látta volna ezt a férfit valahol?
- Soha.
- Bizalmasan, egymás között sem említett neki egy nevet?
- Nem.
Vészterhes csend állt be.
- Térjünk vissza hát arra, amit Ön a saját szemével látott aznap este... még ha az utcai lámpa
nem is égett, s ha nem is tudta kivenni a menekülő arcvonásait, azt legalább látta, hogy mit csinál.
Futott ez a férfi?
- 128 -
 - Igen. Annyiszor ismételtem már, hogy egész belefáradtam.
- Bocsásson meg, ha túlságosan kimerítem. A férfi tehát egész végig rohant?
- Mit ért azalatt, hogy egész végig?
- Egészen az utca végéig?
- Hát persze, úgy gondolom, hogy végig rohant.
- Úgy gondolja? Nem lehet, hogy ehelyett felpattant egy biciklire, egy zöld biciklire, ami a
kerítésnek támasztva állt és elkerekezett?
- Nem.
Grahame komoly arccal nézett a tanúra.
- Tekintettel bizonyos, azóta birtokunkba jutott információra, ismételten figyelmeztetnem
kell, hogy vigyázzon, mit mond. Megismétlem a kérdést: nem egy zöld biciklin menekült el az
illető?
Burt határozottsága megingott. Ezt motyogta:
- Mondtam már, hogy nem. Ennél többre nem vagyok képes. - És hüppögve törölgetni
kezdte a szemét.
A főügyész ismét felszólalt:
- Uraim, a leghatározottabban tiltakoznom kell az ellen, ahogy a tanút itt módszeresen
megfélemlítik.
Grahame arca enyhén kipirult. Lendületesen válaszolt:
- Lehet, hogy a Főügyész úr attól tart, hogy kisajátítom az ő privilégiumát. Volt idő, amikor
ugyanebben a tárgyalóteremben saját fülemmel hallottam, amint a Korona ügyésze úgy bánt a
tanúkkal, mint macska szokott az egérrel: annyira felizgatta és összezavarta őket, hogy a végén
egész egyszerűen nem tudták, mit beszélnek. Már csak azért is törekszem arra, hogy a lehető
legelőzékenyebb bánásmódban részesítsem az itt megjelent tanút, s biztosíthatom Önöket, uraim,
hogy szüksége lesz rá!
Halálos csönd követte e szavakat. Sir Matthew Sprott a bírói emelvény felé pillantott, de
Frame bíró ezúttal nem szólalt fel.
Grahame várt, amíg Burt megtörli a szemét.
- Amikor a tárgyalás befejeződött, Ön Edward Collinsszal a Központi Rendőrfőkapitányság-
ra ment, hogy átvegyék az ötszáz fontos jutalmukat, igaz?
- Így történt, és ebben nem találhat semmi kivetnivalót.
- Távol álljon tőlem! Amikor megérkeztek a kapitányságra, felkérték Önöket, hogy
várakozzanak, amíg elintézik a szükséges formaságokat.
- Ahogy mondja. A rendőrségen mindig szépen beszéltek velünk, nem úgy, mint maga.
- Ismét meg kell kérnem, hogy legyen még egy kis türelemmel és gondolatban térjen vissza
arra a félórára, amikor Collinsszal a rendőrség várótermében ültek. A tárgyalás kétségtelenül
mindkettőjüket megviselte. Valószínűleg idegeskedett egy kicsit, bizonytalannak érezte magát -
ezzel magyarázható az a beszélgetés, amely kettőjük között lezajlott.
- Miféle beszélgetés?
- Nem emlékszik rá?
- Nem, nem emlékszem.
- Akkor engedje meg, hogy felfrissítsem az emlékezetét.
Grahame felemelt egy lapot az előtte heverő papírhalmazból.
- Úgy gondolom, hogy a beszélgetés valahogy ilyenformán zajlott:
Collins: Igazán nem bánom, hogy vége van az egésznek; engem jól kikészített.
Burt: Ne izgulj, Ed! Tudod, hogy csak azt tettük, amit kellett.
Collins: Igen, persze. De azért mégis...
Burt: Mégis micsoda?
Collins: Hisz tudod, Louisa. Miért nem mondtad el… tudod mit?
Burt: Mert sosem kérdezték, te buta.
Collins: Azt elhiszem. Mit gondolsz... tényleg meg fogjuk kapni a pénzt?
Burt: Persze, hogy megkapjuk, Ed, ne izgulj! Kaphatunk még többet is!
Collins: Hogy érted?
Burt: Csak várd ki a végét. Lehet, hogy meg fogsz lepődni.
- 129 -
 Collins: Mathry volt az, ugye, Louisa?
Burt: Fogd be a szád! Most már késő van ahhoz, hogy visszakozzunk. Nem csináltunk
semmi rosszat. Annyi bizonyíték szólt ellene, hogy úgyis elítélték volna, nélkülünk is. Aztán meg
nem is akasztották fel. Nem érted, te tökfej, hogy a rendőrséggel nem érdemes packázni? Aztán meg
lehet, hogy nekünk sokkal jobban fog végződni a dolog, mint gondoltuk volna. Úgy fogok élni,
mint egy előkelő hölgy...
Ahogy Grahame befejezte a felolvasást, szigorúan a tanúhoz fordult, mielőtt még az
ügyésznek módja lett volna közbeszólni:
- Tagadja, hogy ez a beszélgetés, amelyet kihallgattak és jegyzőkönyvbe vettek, elhangzott?
- Nem tudom. Nem emlékszem rá. Arról én nem tehetek, hogy Ed Collins mit beszélt. - Burt
teljesen elvesztette a fejét, kapkodva válaszolt.
- Amikor átvették a rendőrségtől a jutalmat, mit csinált?
- Már nem emlékszem pontosan.
- Nem Margate-be ment nyaralni Edward Collinsszal együtt?
- De, azt hiszem, igen.
- És ugyanabban a szobában szálltak meg a Fürdőszállóban, nem?
- Nem bizony! És nem azért jöttem ide, hogy sértegessen!
- Akkor talán jobban szeretné, ha nem mutatnám meg a bíróságnak a hotel akkori
névjegyzékét.
- Uraim - vetette közbe a főügyész -, ismételten tiltakoznom kell a tanú erkölcseit kétségbe
vonó lényegtelen állítások ellen.
- Amikor az én védencem erkölcseit ennél sokkal kevésbé hiteles és sokkal nagyobb kárt
okozó állításokkal kérdőjelezték meg, az ügyész nem tiltakozott.
Csend támadt. Grahame Burthoz fordult.
- A vakáció után Ön visszatért Wortleybe. Ott rá kellett döbbennie, hogy a hangulat
megváltozott és lehűlt. Nem várta a népszerű hősnőnek kijáró fogadtatás, amint azt elképzelte. Nem
volt könnyű munkát találni. Mégis ez volt az a pillanat, amikor mind Önnek, mind Edward
Collinsnak kiváló pozíciót ajánlottak az egyik legelőkelőbb magánházban, melyet Önök el is
fogadtak. Így történt?
- Igen.
- Ki volt a ház tulajdonosa?
Burt kezdeti merészségének nyoma sem volt már. Lopva Paulra pillantott. Egy hosszú percig
úgy tűnt, mintha a torkán akadt volna a szó. Aztán teljesen csendben elhangzott a név:
- Mr. Enoch Oswald.
- Megfelel az igazságnak, ha azt állítom, hogy Mr. Oswald feltűnő figyelmességet tanúsított
Collins iránt, összeházasította az első szobalányával aztán hajóra ültette őt Új-Zéland irányába?
- Rendesen bánt Eddel, az már igaz - motyogta Burt.
- És Önnel? - érdeklődött Grahame behízelgő hangon. - Nem kezelte Oswald úr Önt is talán
egy kicsit keményebb kézzel, de ugyanilyen körültekintő gondossággal? Jó állást biztosított Önnek
az otthonában, majd idővel kiházasította, és kis híján Önt is felpakolta egy hajóra e távoli földrész
irányába, fedezve az útiköltséget?
Ahogy Burt megtörten igent mormolt, a terem ismét megmozdult, a közönség érdeklődése a
végsőkig felcsigázódott. Minden szem Grahame-re szegeződött, amint feltette a következő kérdést:
- Magyarázatot tud adni arra a megkülönböztetett figyelemre, melyet Mr. Oswald Önnek és
Collinsnak, a Mathry-ügy két koronatanújának szentelt?
Burt némán megrázta a fejét.
- Lehet-e valami köze ahhoz - érdeklődött Grahame higgadtan -, hogy Enoch Oswald volt a
tulajdonosa annak a lakásnak; amelyet a meggyilkolt nő, Mona Spurling bérelt?
Burt most sem válaszolt. A teremre halálos csend borult.
- Oswald rendszeresen látogatta a lakást, feltehetőleg üzleti ügyben: hogy beszedje a lakbért,
meggyőződjék lakója kényelméről stb. Mivel általában esténként járt arra, nagyon is lehetséges,
hogy Collins, aki gyakran megfordult az utcán ebben az órában, halványan emlékezett rá.
- Én... én gondolom, így lehetett.
Aztán mint a késszúrás:
- 130 -
 - Oswald kerékpáron tette e látogatásait?
- És ha igen... méghozzá zöld biciklin! - nyögte Burt. - Nekem semmi közöm nem volt
hozzá!
Szenzáció a teremben.
- Már csak egy utolsó kérdés maradt - mondta Grahame könnyedén, mintha még eszébe
jutott volna valami. - Tegnap és ma sok szó esett egy balkezes férfiról. Mr. Oswald nem balkezes
véletlenül?
A terem ismét elcsendesedett. Burtot minden ötlete cserbenhagyta. Kétségbeesetten nézett
körül és rémült kiáltásban tört ki:
- Igen, balkezes - sikította. - Tudja meg mindenki, engem már nem érdekel!
Ezután kitört rajta egy hisztérikus roham. A terem forrongott az izgatottságtól. A riporterek
felmarkolták jegyzeteiket és a kinti telefonok felé siettek.
Miután Burtot lesegítették az emelvényről, drámai csend állt be, majd Grahame a bíróság
felé fordulva előadta a záróbeszédét. Őszinte hév fűtötte eddig oly nyugodt és kimért hangját:
- Köszönettel tartozom a tisztelt Bíróságnak, hogy oly hosszú időn át türelemmel hallgattak.
Ígérem, hogy most már rövidre fogom a szavam. Uraim, mi büszkén hirdetjük igazságszolgáltatási
rendszerünk alaptételét: minden embert ártatlannak tartunk mindaddig, amíg bűnössége bizonyítást
nem nyer. Ha valaki gyanú alá esik, a Korona feladta, hogy a gyanút bizonyítékokkal támassza alá.
- De mi történik akkor, uraim, ha a Korona nem képes rá, hogy feladatát becsülettel ellássa?
Ha a törvény képviselői a gyanúsított személy letartóztatását követően saját igazuk bizonyítására
kiforgatják a törvény betűjét, nem riadnak vissza semmiféle demagóg fogástól, a meggyőzés
legkifinomultabb eszközeitől, sőt, erőszaktól és üldözéstől sem, csakhogy elhitessék, hogy valóban
a tettes az, akit letartóztatásba vettek?
- A Koronának, uraim, minden téren bőséges források állnak a rendelkezésére: ész,
anyagiak, kétségbevonhatatlan tekintély. Képviselői azonban emberi gyarlóságuk folytán nem
csupán jogos gyanújukat akarják igazolni, hanem ugyanakkor feljebb is akarnak emelkedni, és
köztiszteletet szeretnének kivívni maguknak. A legfelkészültebb jogszakértőt is befolyásolhatja a
közhangulat. A rendőrkapitány abban a hitben, hogy a bűnöst tartja a markában, eget-földet
megmozgat, hogy az illetőt elítéljék. Ha a rendőrorvosok az ügyész kérésére megvizsgálnak egy
kést, kalapácsot vagy ólmosbotot, ritkán jelentik ki egyértelműen: „Ezen a fegyveren nyoma sincs a
vérnek.” Sokkal inkább így fogalmaznak: „A minta nem bizonyította meggyőzően a vér jelenlétét”,
sőt: „Nyomokban felleltünk valamilyen elemet, amely akár vér is lehet.” Röviden, uraim, ha egy
szerencsétlen flótásra a gyanú árnyéka vetül vagy Önnön tetteivel tudtán kívül magára vonta a
gyanút, hamarosan elfogult hozzáállással, ellenséges, előítéletekkel terhes légkörrel találja szemben
magát.
- Vegyük például a mi átlagpolgárunkat: jelleme nem sziklaszilárd, talán egy kicsit
felelőtlen, hajlik a hiúságra, de alapjában véve se nem rosszabb, se nem jobb embertársainál. Saját
otthonában boldogtalan, házastársának fagyos viselkedése megdermeszti, s így érthető módon
elkószál a tekintete abban a reményben, hogy valahol együttérzésre talál. Ez az a pillanat, amikor
egy barátja bemutatja egy csinos fiatal nőnek. Flörtöl vele egy kicsit és néhány hét múlva, mikor
egyedül van egy távoli város lerobbant vidéki szállodájában, küld neki egy lapot, melyre, miután
tehetségesen rajzol, felskiccel egy idilli jelenetet és vacsorára hívja. Aztán néhány nap múlva az esti
újság ordító szalagcíméből legnagyobb rémületére arról értesül, hogy a nőt kegyetlenül
meggyilkolták, s hogy a rendőrség mindent tűvé tesz, hogy megtalálja a lap küldőjét; a másolatot
valamennyi újság főhelyen közli.
- Mi a csodát csináljon? Tudja, hogy önkéntes vallomást kellene tennie a rendőrségen. De a
nyilvánosság gondolata, az a rémület, hogy talán teljesen feleslegesen belekeveredik valamibe,
visszatartja. Másfelől pedig egy kérdést bizonyára fel fognak tenni neki. Hol volt szeptember
nyolcadikán este nyolc és kilenc óra között? Aggodalmasan visszapergeti az eseményeket és
rádöbben, hogy moziban volt, mégpedig egyedül, és elaludt az előadás alatt. Micsoda szánalmas
alibi! Ki láthatta, amint ott ült a sötétben? Sőt, amikor belépett, a pénztárosnő még csak a fejét sem
emelte fel; senki sem tud tanúskodni hollétéről abban a végzetes órában. Rémületében elveszti a
fejét, s ahelyett, hogy jelentkezne a hatóságoknál, egy ostoba pillanatában alibit beszél meg a
barátjával. Hamarosan kiderítik, hogy ő írta a lapot. Amikor az alibijára hivatkozik,
- 131 -
bebizonyosodik, hogy az hamis. Ettől a perctől kezdve csapdába került - aki egy valamiben
hazudik, az mindenben hazudik. A terhelő bizonyítékokból elkezdik építeni ellene a vádat -, de
eközben bizonyos ellentmondásokra is fény derül. A tetem mellett egy különleges pénztárcát
találnak, s szó esik egy zöld bicikliről, amelyen a gyilkos minden valószínűség szerint elmenekült -
a vádlottnak pedig egyikhez sincs semmi köze. De ezeket az ellentmondásokat lényegtelennek
tartják, nem vesznek róluk tudomást, hiszen nem illenek bele a képbe, s ami nem illik bele a képbe,
azt elejtik. Amikor a vád képviselői igazságért lihegve szólásra emelkednek a tárgyalóteremben,
ezekről az oda nem illő elemekről még csak említés sem történik.
- Uraim, azt állítom, hogy a Rees Mathry elleni vádat a Korona oly módon vezette elő, hogy
eleve lehetetlenné tegye az eset igazságos elbírálását, s ez teljes mértékben sikerült is. Bár én is csak
körvonalaiban vázoltam a tényállást, Önök ebből is kénytelenek leszűrni, hogy a bizonyítékok
előtárásánál az eredeti tárgyaláson súlyos mulasztások történtek. Mindezeken túl az ügyész a
tárgyalás során, legfőképpen pedig az esküdtekhez intézett beszédében egyoldalú, elfogult
álláspontot képviselt.
- Az egész beszéd demagóg módon tele volt tűzdelve elfogult megjegyzésekkel, amelyek
szándékosan és ravasz módon mind az esküdtek befolyásolását és az elmarasztaló ítélet
kierőszakolását célozták.
- Uraim, amikor szavainktól egy ember élete függ, akkor nincs helye az effajta
demagógiának, amely nem az értelemre, hanem az esküdtek érzelmeire apellál, s nem a logika tiszta
fényével vezeti őket, hanem a legvadabb dühöt, elszörnyedést, undort és bosszút váltja ki belőlük.
Az ilyen szónoklatokat még lejjebb alacsonyítja az a fajta színjáték, amikor tanult kollegám előránt
egy fegyvert, földhöz vágja, még a végzetes csapást is eljátssza, mindezt valami morbid melodráma
formájában, mely a tárgyalás ünnepélyességét filléres vásári mutatvánnyá alacsonyítja.
Véleményem szerint a Rees Mathry elleni vádbeszéd és előadásának módja rávilágítanak
igazságszolgáltatásunk problémáinak gyökereire. Bízom benne, hogy a bíróság is osztja
véleményemet, s ezt kifejezésre fogja juttatni.
Mikor Grahame szünetet tartott, Paul az izgalomtól felcsigázva gyors pillantást vetett
Sprottra. Pirospozsgás arca halálsápadtra változott, ajkát szorosan összeszorította. Vajon mire
gondolhatott? Jelenlegi megaláztatására? Kettétört karrierjére... meghiúsult politikai ambícióira?
- Továbbá az a véleményem - folytatta Grahame -, hogy a tárgyalást vezető bíró az
esküdtekhez intézett beszédében helytelen jogi útmutatást adott - összefoglalója pontatlan, helytelen
és félrevezető volt. Ő is azt a hangnemet alkalmazta, mint az ügyész, szélsőségesen elfogult képet
festett a vádlott jelleméről, s elmulasztotta felhívni az esküdtek figyelmét a tettes azonosítása körüli
rendellenességekre. A rendőrség minden kétséget kizáróan jóhiszeműen cselekedett, ugyanakkor
tény, hogy az egyik kulcskérdésben, a tettes azonosításában súlyos hibát követtek el. S az is
egyértelmű, hogy szándékosan eltitkolták a vádlott és jog képviselője elől a vádlott mellett szóló
tényeket. - Grahame először gesztikulált a beszéde alatt: kezét váratlanul a bírák felé nyújtotta.
- Uraim, a gyilkosságot nem Mathry követte el. Vizsgálatunk és az eredeti tárgyalás
elemzése minden kétséget kizáróan bizonyítja az ártatlanságát, s azt, hogy az igazságszolgáltatás
szégyenletes megcsúfolásának lett az áldozata. A Burt nevű tanú maga bizonyította be Önök előtt,
hogy hamisan esküdött, s mikor hazugságainak ingoványából végre kikeveredett, egyértelműen
rámutatott a valódi tettesre. Uraim, én nem vagyok a rendőrség eszköze, s nem tartozik
kötelességeim közé, hogy a bűnöst bíróság elé állítsam, de a birtokomban lévő bizonyítékok
lehetővé teszik, hogy a tettest megnevezzem. Vegyék a hatóságok őrizetbe ezt a férfit, hogy a kétség
árnyéka is eloszoljék! Uraim, a jog valamennyi szent alapelvére hivatkozva felkérem Önöket, hogy
tegyék jóvá ezt a rettenetes hibát, ismerjék el a Korona felelősségét, és hirdessék ki nyilvánosan az
egész világnak, hogy Rees Mathry ártatlan!
Nagy csönd következett, mikor Grahame leült, aztán egyszer csak kitört az üdvrivalgás. A
bírónak csak azzal a fenyegetéssel sikerült elcsitítani a zajt, hogy kiürítteti a termet. Paul szemébe
könnyek szöktek, még sosem hallott olyan megható beszédet, mint Grahame zárszava.
Elragadtatásában a fiatal ügyvédről apjára nézett, aki megzavarodva ült, mint aki nem képes
felfogni, hogy ugyanaz a tömeg, amely tizenöt évvel azelőtt a fejét követelte, most lelkesen élteti.
Mikor végre helyreállt a csend, a főállamügyész kollégáival való hosszas tanácskozás után
nagy nehezen feltápászkodott, hogy kifejezésre juttassa a hivatalos álláspontot. Bár arckifejezése
- 132 -
nyugodt és méltóságteljes volt, nyilvánvalóan nem élvezte feladatát, de megpróbált jó képet vágni
hozzá. Csupán egy órát beszélt, minden szavából megfontoltság és mérséklet csendült ki. Grahame
hosszadalmas, mesteri felszólalásával ellentétben az ő beszéde talán szándékoltan szenvedélytelen
volt. Mikor leült, Frame bíró azonnal elnapolta a tárgyalást.
Másnap délután fél háromkor ült össze ismét a bíróság. Mikor a terem elcsendesedett, Frame
bíró méltóságteljesen szólásra emelkedett. Amíg beszélt, Paul szíve úgy dobogott, mint egy
gőzkalapács. Apjára nézett, aki fájdalmas csendben hallgatott.
- Értesítettük a belügyminisztert - jelentette ki a bíró -, hogy olyan új tények jutottak a
bíróság tudomására, melyek az eredeti ítéletet nem támasztják alá.
Hosszú csend következett. Paul alig mert lélegzetet venni.
- Ezért az a feladatunk, hogy közöljük, a belügyminiszter javaslatára őfelsége azonnali
hatállyal kegyelemben részesítette az elítéltet.
Pokoli lárma… kalapok repülnek a levegőbe... vad, fékezhetetlen örömujjongás. Dunn és
McEvoy mosolyognak és kezet ráznak egymással, Nigel Grahame-mel, Paullal. Az emberek Paul
köré gyűlnek, és a vállát veregetik. Ott van az öreg Prusty és asztmás lihegéssel átöleli: Ella
Fleming és anyja egymás mellett állnak, teljesen megzavarodva és még mindig szégyenkezve. A
lelkipásztor behunyja a szemét, mint aki imádkozik. Dale arca most még inkább olyan, mint egy
kőbálványé, Sprott a csapástól elkábulva bukdácsol a kijárat felé. Az erkélyen egy vékony alak
vadul integet - lehetséges volna, hogy Mark Bouila az?
Azután Paul sarkon fordul, és elindul arra, ahol az általános zűrzavar közepette
meggörnyedve - mint aki még mindig nem képes felfogni a történteket - ül az a megtört férfi, akit
ezentúl senki sem fog gyilkosnak nevezni többé.

19. fejezet

Paul négy óra tájban ért vissza a Windsorba. Nyertek hát - a csavaros jogásznyelv és a bírák
szertartásos modora sem csökkentette e végső győzelem diadalmámorát. De idegei még mindig
pattanásig feszültek, mindent furcsán valószerűtlennek érzett, jövője pedig bizonytalannak és
ingatagnak tűnt.
Ahogy végigsietett a szálloda folyosóján a szárnyépület felé, megpillantotta Ella
összeszíjazott, felcímkézett bőröndjeit, a félig nyitott ajtón át pedig látta, hogy anyja is csomagol a
szobájában. Ez valahogy felkészítette arra, hogy mit várhat. A nappaliba lépve ott találta Ellát, aki
kalapban, kesztyűben üldögélt, arcán azzal az eltökélt arckifejezéssel, ami mindig azt jelezte, hogy
a lány mindkettőjük számára eldöntötte már, mi a teendő.
A lány láttán Paul belső bizonytalansága tovább erősödött. A tálalóhoz lépett és töltött
magának egy pohár vizet a kancsóból, közben egyfolytában magán érezte Ella tekintetét.
- Befejeződött hát végre.
- Nagyon remélem! - Ella nagyon egyenesen, szigorúan összezárt ajkakkal ült, s határozott
mozdulatot tett a fejével. - Éppen ideje!
- Tudom, hogy nem volt valami kellemes, Ella - mondta Paul nyugodt hangon. - De hát
végig kellett csinálnunk.
- Ez a te véleményed? De nem az enyém! Szerintem teljesen felesleges volt az egész. Sőt,
teljesen haszontalan. És mindennek te vagy az oka! Te kezdted az egészet. Te voltál az, aki nem
adtad föl, hanem dacoltál mindenkivel. És most mi hasznod van belőle? Semmi. Az égvilágon
semmi!
- Az azért talán mégis jelent valamit, hogy megnyertük a pert!
- És mi jó származik abból? Hallhattad az összefoglalót - ezek az ügyvédek mind
összejátszanak. A Parlamentbe kell menjen, ha valami pénzt is akar szerezni. És még ha megítélik
is, te sosem fogsz tudni hozzányúlni.
Paul elpirult a méltatlankodástól, de kényszerítette magát, hogy rosszindulat nélkül
válaszoljon.
- Engem nem érdekel a pénz. Eszembe se jutott soha. Csak az apám nevét akartam tisztára
mosni. S ezt megtettem.

- 133 -
 - Hát ez nagyszerű! A viselkedéséből ítélve jobban tetted volna, ha hagyod, ahol van, ha már
annyira szíveden viseled a jó hírét. Kiderült, hogy valójában kicsoda... egy részeges vén disznó.
- Ella! A börtön tette vele... Nem volt mindig ilyen.
- De ez lett belőle. És én torkig vagyok vele. Elegem volt belőle már fegyenc korában is. De
akkor legalább nem lábatlankodott itt. Nem volt szem előtt, nem tudott róla senki. Hisz még a
bíróságon is jelenetet rendezett! A bírák is azért vettek bennünket annyira semmibe. Életemben nem
voltam így megalázva és megszégyenítve, mint még a gondolattól is, hogy rendes emberek fülébe
juthat, hogy énnekem bármiféle kapcsolatom lehet egy ilyen emberrel! Megmondom kereken, ha
nem rólad lenne szó, már régen összepakoltam és elmentem volna.
Paul látta, hogy a lány képtelen felfogni, hogy valójában miről is van szó. Egyáltalán nem
volt tekintettel az ő küszködésére, keserves harcára. Csak az érdekelte, hogy a saját hiúsága és
önbecsülése csorbát szenvedett; attól rettegett, hogy az emberek nem fogják elég előkelőnek tartani,
pedig neki ez volt a legfontosabb a világon. Ezért záporozott most rá a panasz és a szemrehányás,
ami annál kicsinyesebbnek tűnt, mert a lány jogosnak érezte őket. Hogy lehetett valaha is olyan
ostoba, hogy egy pillanatra is bedőlt a csinos arcnak és az ájtatos szövegnek?
Csend következett, melyet korábbi tapasztalatai alapján Ella megadásnak értelmezett. Ettől
kicsit megenyhült, s hogy a fiú nem vágott vissza, engedékenyebben válaszolt, mint egy vértanú,
akit bár mélyen megbántottak, keresztényi kötelességből kész a megbocsátásra.
- Hát akkor gyere. Kezdj el csomagolni.
- Minek?
- Mert indulunk, te bolondos fiú. Nincs mire várjunk. Mr. Dunn kifizette a hotelszámlát - ez
a legkevesebb, amit megtehetett, hisz az újsága vagyonokat keresett rajtunk! A hétórás komppal
megyünk Holyheadból.
- Nem hagyhatom magára, Ella.
A lány teljesen elképedve bámult rá.
- Életemben nem hallottam még ilyen ostobaságot. Neked nincs rá szükséged, neki pedig
nincsen szüksége rád. Abban a pillanatban, ahogy kilépett a bíróságról, eltűnt az első, ócska
kocsmában. Hát csak maradjon is ott!
Paul megrázta a fejét.
- Én nem megyek.
Ellának az arcába szaladt a vér. A szemei szikrát szórtak.
- Figyelmeztetlek, Paul, ha nem jössz, nagyon meg fogod bánni! Sok mindent lenyeltem a
kedvedért, mert szeretjük egymást. De az én türelmemnek is van határa!
Mialatt Ella szájából tovább folyt a szemrehányások özöne, kinyílt az ajtó. Mr. Fleming és
Paul anyja lépett a szobába. Mindketten útiruhában voltak. A lelkész Paulról a lányára nézett.
- Mi a baj? - kérdezte.
- Minden! - kiáltotta Ella. - Azok után amit érte tettünk, Paulnak van képe úgy tenni, mintha
nem akarna velünk visszajönni!
Fleming tiszteletes gondterhelt arccal nézett körül. Az utóbbi hetekben sokat szenvedett és
küszködött magában. Abban reménykedett, hogy hozzájárulhat Mathry újjászületéséhez és minden
erőfeszítése, minden könyörgése ellenére kísérletei csődöt mondtak. A vereség megviselte,
alapjaiban rendítette meg a hitét. Most pedig a lánya és Paul - a helyzet megzavarta, nem látott
kiutat. Szokványos frázisokkal próbált időt nyerni, melyeket már maga is megvetett.
- Nem gondolod, hogy eleget tettél már, fiam? Olyan... olyan nemesen cselekedtél!
- Így igaz, Paul! - kérlelte anyja fojtott hangon. - Velünk kell jönnöd!
- Végül is nem erkölcsi kötelességed, hogy itt maradj. - Fleming elgondolkodott, aztán ismét
egyezkedni próbált. - Vagy talán... ha mi most elmegyünk... te később utánunk jöhetnél!
- Ha most nem jön velünk - vágott közbe Ella -, keservesen meg fogja bánni!
- Maradj csendben, Ella! - utasította rendre Fleming, egy csepp haraggal a hangjában. - Hát
nincs határa az önzésednek?
De a lányt már nem lehetett visszatartani, dühödt könnyekben tört ki.
- Az én részemről ezzel mindennek vége. Ez azt jelenti, hogy jobban ragaszkodik ahhoz a
gonosz öregemberhez, mint hozzám. Soha, soha nem állok vele szóba többé!

- 134 -
 Fleming sápadtan, rosszalló tekintettel nézett körbe, próbálta összeszedni a gondolatait, és
megbékíteni a lányát. Mindhiába. Ellát már túlságosan elragadta a haragos indulat; ügyet sem vetett
az apjára. Paul anyja pedig az utolsó napok megpróbáltatásainak hatására túlságosan levert volt
ahhoz, hogy segítsen a lelkipásztornak. Semmi más nem érdekelte, csak hogy mielőbb
elmenekülhessen innét.
Végül is a lelkipásztor feladta a harcot, s lelkiismerete megnyugtatására és méltósága
részleges megóvására Paulhoz lépett, és hosszasan, némán megszorította a kezét.
Néhány perccel később útnak indultak.
Paul alig tudta elhinni. Súlyos teher gördült le a lelkéről. Mikor egyedül maradt a
szobájában, megkönnyebbült sóhajjal roskadt le egy székbe. Nem döntötte el előre, hogy marad. De
most már tudta, hogy sosem látja Ellát többé. Szabadnak érezte magát.
Ahogy mozdulatlanul ült ott, nehéz lépteket hallott az előszobában. Majd kinyílt az ajtó, és
Mathry lassan bejött a szobába.
Paul meglepve nézett apjára, aki általában éjfél után szokott hazatántorogni. Mathry teljesen
józan volt, de fáradtnak és tétovának látszott, lassabban mozgott a szokásosnál és ahhoz képest,
hogy igazságot szolgáltattak neki, furcsa módon csüggedt benyomást keltett. Ócska öltönye rosszul
bírta a strapát, hónaljban már kifeslett, a kihajtója pedig foltos volt. A térdén nem kefélte ki
rendesen a sárfoltot, amit egy elesés alkalmával szerzett. Odavonszolta magát az egyik székhez,
majd gyors pillantást vetett Paulra bozontos szemöldöke alól. Úgy tűnt, hogy azt várja, a másik
szólaljon meg előbb, de mivel Paul néma maradt, egy perc múlva nehézkesen megkérdezte:
- Elpucoltak innét?
- Igen.
- Na, hála Istennek! - Aztán szokott hálátlanságával hozzátette: - Hát te mit lógsz
körülöttem? Gondolom, azt várod, hogy mikor kapom meg a dohányt, mi?
- Azt bizony - mondta Paul nyugodtan. Úgy találta, így tudja a legeredményesebben
elhárítani apja gonoszkodó szurkálódásait. A válasz valóban elnémította Mathryt. De időről időre,
cserepes felső ajkát harapdálva, furcsa pillantásokat vetett a fiára; ismét úgy tűnt, mintha várná,
hogy megszólaljon.
- Mi van, elment a hangod? - vetette oda a kérdést szinte kétségbeesetten.
- Nem.
- Vacsoráztál már?
- Most akartam rendelni valamit.
- Hát akkor rendelj nekem is.
Paul a szobatelefonhoz lépett és vacsorát rendelt kettőjüknek. Szándékosan nem szólt
Mathryhoz, hanem ismét olvasni kezdett, amíg megterítettek.
Hamarosan hozták a vacsorát: levest, báránysültet zöldborsóval és krumplival, meg
almáspitét - dupla fedők tartották melegen az ételt -, ők pedig szótlanul hozzáláttak. Mathry
szokatlanul étvágytalanul evett, s hamarosan abbahagyta. Anélkül, hogy megette volna az édességet
felállt és átment a karosszékhez, ahol lassan megtömködte a pipáját és rágyújtott; nemrégiben vette
fel ezt a szokást. Ormótlan alakja alatt megreccsent a szék gyenge rugózata, ahogy leült. Törődött
öregember benyomását keltette.
- Nem csodálkozol, hogy miért vagyok ma itt? - érdeklődött végül is. - Most, hogy vége a
komédiának, mulatnom kellene!
- Nem tudsz olyasmit csinálni, amin meglepődnék - mondta Paul.
Szándékosan azon a közönyös hangon beszélt, amiről biztos volt, hogy a beszélgetés
folytatására ingerli Mathryt. Felkelt az asztaltól és a kandalló másik oldalához húzott egy széket.
- Betege vagyok annak a bandának, akikkel együtt lógtam - szólalt meg Mathry váratlan
keserűséggel a hangjában. - Teljesen hülyének néznek! Egyfolytában arról szónokolnak, hogy
micsoda nagy ember vagyok én, közben egymás után rendelik az italokat, és hagyják, hogy én
fizessem. Nyavalyás, élősködő társaság! A nők a legrosszabbak. Mit érdeklem én őket? Egy cseppet
sem! Elvennék az utolsó filléremet és a szemembe nevetnének. De tudod, hogy miért. Mert már
semmire sem vagyok jó... nem érek egy fabatkák sem.
Fájdalmas csend következett, aztán Mathry élettelen hangon folytatta anélkül, hogy a fiára
nézett volna:
- 135 -
 - Te nem tudod elképzelni, mi az... amikor több száz javakorabeli, életerős férfit elzárnak a
nőktől. Nem jó rágondolni, mi? A szex nem élvezet, ha fegyencekről van szó. A börtönlátogató
bizottság... azok az álszent disznók egy pillanatra sem gondolnak rá. Bezzeg eszükbe jutna, ha ők
lennének ott! Az ember nap mint nap, hétről hétre, hónapról hónapra másra sem tud gondolni, míg
végül azt hiszi, hogy megbolondul. Az emberi természetet nem lehet elnyomni. Ott fekszik az
ember a zárkában éjszaka, és álmodozik... egy nőre gondol, aki kint vár rá... gyönyörű, fiatal és
téged kíván... rád vár... míg végül már ököllel mennél neki a falnak, csak hogy kikerülj onnét. És
amikor végre kijutsz... micsoda pokoli tréfa... akkor kiderül, hogy már nem megy a dolog.
Paul aggodalmára és ijedtségére Mathry mellkasa egyszer csak görcsösen összerándult,
álarcszerűen merev arca szánalmasan elkámpicsorodott:
- Nekem semmi sem sikerül. A rohadt életben, semmi. Még az újratárgyalás se! Micsoda
kudarc volt a mai nap! Nem volt benne semmi örömöm. Ezek a kikent-kifent ügyvédek a csavaros
beszédükkel! Miért nem csinálnak valamit a változatosság kedvéért másképpen? Miért nem
engednek engem megszólalni! Magukban csak röhögnek rajtam. Én olyan vagyok, mint egy
szörnyeteg - mindenhonnan kilógok. Sose lesz már belőlem semmi. Teljesen el vagyok intézve.
Nem gyilkoltam meg soha senkit. Ők gyilkoltak meg engem.
A pipája kialudt, az arca sápadt volt, egész teste rázkódott az izgalomtól.
Paul a lelke mélyéig megrendült. De apjának ez a váratlan gyengesége, ez a reménysugár túl
értékes volt ahhoz, hogy elpocsékolja valami hasonló gyengeségre, érzelmei mutogatására. A szíve
zakatolt, de rákényszerítette magát, hogy fagyosan válaszoljon.
- Egyáltalán nem vagy elintézve. - Szándékosan várt, míg apja felfogta szavai értelmét. -
Amin keresztülmentél, az nagyon megviselt. De az éveket tekintve nem vagy még öreg ember.
Neked kell megváltoztatnod a gondolkodásodat és valami olyasmibe kezdeni, ami igazán neked
való.
- Nekem semmi se való - motyogta Mathry. - A legjobb lenne, ha végeznék magammal.
Amikor ma este átjöttem a csatorna hídján, lenéztem... és közel voltam hozzá, hogy belevetem
magam.
- Ez igazán nagyszerű módja lenne annak, hogy megháláld, amit érted tettem!
Mathry felemelte a mellkasáról ősz fejét és lopva a fiára nézett.
- Igen - motyogta. - Te tényleg jó voltál hozzám.
- Csak ugorj be a vízbe, ha ahhoz van kedved! - folytatta Paul kegyetlenül. - Válaszd a
könnyebbik megoldást! De nekem úgy tűnik, hogy van ennél egy kicsit jobb lehetőség is.
Hamarosan sok pénzt fogsz kapni. Igen, meg fogod kapni, bármit is gondolsz most! Venned kellene
vidéken egy kis tanyát... kikerülnél a jó friss levegőre; lenne saját házad, tarthatnál csirkéket... és
közben elfelejtenéd, hogy gyűlölöd az embereket... Vidéken majd az egészséged is helyreáll...
testben és lélekben is fiatalabbnak éreznéd magad. - Paul hirtelen felemelte a hangját. - Én hoztalak
ki a börtönből, nem igaz? Legalább használd ki az éveket, amiket adtam neked!
- Nwm lennék képes rá - mondta Mathry fátyolos hangon.
- De képes lennél rá! - kiáltotta Paul. - Én segíteni fogok! Megpróbálok majd keresni egy
iskolát a környékeden. Kéznél leszek, ha szükséged lesz rám.
- Nem... azt nem tennéd meg. Vagy igen?
- De igen...
Mathry ismét Paulra vetette azt a szégyenlős pillantását. Repedezett ajkai megremegtek.
- Én benne volnék - motyogta. - Most pedig azt hiszem, lefekszem.
Paul lelke szárnyalni kezdett győzelmében. Hogy mi okozta Mathry hirtelen pálfordulását,
azt nem tudta - ezt a változást remélni sem merte. De most hirtelen felvillant előtte a közös jövő, és
úgy érezte, hogy apja megadása végre igazolja minden reményét. Boldog volt, hogy a maradás
mellett döntött.
Egyenesen apjára nézett, s igyekezett nyugodt hangon beszélni.
- Jobban fogod érezni magad, ha alszol egy jót.
Mathry felállt.
- Vidéken - mormogta: - Csirkéket tartanék, meg egy tehénkét... az nagyon jó lenne... de hát
lehetséges?
- Igen - mondta Paul még határozottabban. Apja egy percre tétovázott.
- 136 -
 - Rendben van - mondta Mathry furcsa, rekedtes hangon. Kinyitotta a száját, majd újra
becsukta. - Most megyek és lefekszem. - Hirtelen szünetet tartott, mintha villámcsapás érte volna,
felemelte a fejét és a messzeségbe nézett. Hangja egészen más színt öltött - távoli volt, nagyon
emberi és furcsa módon félénk.
- Emlékszel rá... Paul... a Jesmond Dené vizén... amikor a papírhajókat eregettük?
Szégyenlős, elgyötört tekintettel nézett a fiára, aztán keze fejével megtörölve gyulladt,
könnyes szemeit, kicsoszogott a szobából.

20. fejezet

Paul sokáig üldögélt a nappaliban. Most végre nekiláthatott terve megvalósításának!

Elképzeléseiben ma már nem szerepelt a rózsákkal befuttatott kis ház idilli képe a zöld mezők fölé
magasodó domboldalon. Az az újfajta érettség, ami szentimentális kamaszkorát felváltotta, józanná
és gyakorlatiassá tette; óvakodott az elhamarkodott lelkesedéstől. Be kell fejeznie a tanárképzőt,
nem Belfastban - ez most már elképzelhetetlenné vált -, hanem valamelyik kisebb vidéki
egyetemen, például Durhamben, ahol a tandíj mérsékelt, az oktatás színvonala pedig kiváló. Ebben
a székesegyházáról híres észak-angol városban biztosan talál Valahol szállást kettőjüknek, s egy kis
kertet, amely Mathry számára a megváltást jelenthetné. Van még reménye az újjászületésre? Paul
nem tudta. Hallott olyan esetekről, ahol tizenöt, húsz, sőt harmincéves börtönbüntetés után
szabadon bocsátott emberek képesek voltak visszatérni a hétköznapok világába, megtalálták
helyüket az emberek között, és békés öregkort értek meg. De őket persze nem igazságtalanul ítélték
el.
Paul gyorsan talpra ugrott, mielőtt még újra sajogni kezdene benne az elszenvedett
igazságtalanság által ütött fájó seb. Nem akarta, hogy bármi is megzavarja lelke újonnan szerzett
békéjét és nyugalmát, amely a jogrend ellen korábban érzett vad dühét felváltotta. Még korán volt,
elhatározta hát, hogy lefekvés előtt sétál egyet. Leoltotta a lámpát és csendesen végiglépkedett a
folyosón, nehogy felköltse Mathryt, aztán lement.
A nappalok egyre hosszabbodtak és kint még világolt egy fénysugár, mintha nehezére esne
búcsút mondania. A langyos csendben fények szikráztak. Az alkony szépségétől megindultan Paul
útnak eredt.
Eredetileg különösebb cél nélkül vágott neki az útnak, mégsem volt meglepve, amikor fél
órával később különböző kitérők után a Ware tér olyannyira ismerős környékén találta magát.
Megállt Lena egykori szállásával szemben, s az utca túloldalán a vaskorlátnak támaszkodva
bámulta a kihalt felső emelet megvilágítatlan ablakait.
A fojtogató bizonytalanság napjai elmúltak, idegei már nem jártak kötéltáncot.
Kényszerképzeteitől megszabadulva végre képes volt méltányolni mindazt, amit Lena tett érte.
Most döbbent rá, hogy a lány segítsége nélkül apja még mindig Stoneheath-ben ülne, ő
pedig minden valószínűség szerint nem élte volna túl a kalandot. Keservesen bántotta
érzéketlensége és háládatlansága, ugyanakkor újjáéledt benne a vágy, hogy újra lássa a lányt - olyan
erővel, hogy az majdnem elviselhetetlen volt. Csak még egyszer láthatná! Bárcsak most, ebben a
pillanatban kilépne az árnyékból; úgy, ahogy mindig: fedetlen fővel, régi, állig felgombolt
esőkabátjában, keskeny arcával, elgondolkodó tekintettel, akadozón és alázatosan, önzetlenül s
azzal az üdeséggel, amely úgy lengte körül, mint a harmat.
Milyen infantilis volt a reakciója, mennyi éretlenségről tanúskodott felháborodása a lány
meggyalázott szüzessége miatt! Most már nyugodtan tudott a megbecstelenítő tettre gondolni,
amely korábban őrjöngő, esztelen dühöt váltott ki belőle. Most éppen az elszenvedett erőszak miatt
még nagyobb gyengédséget érzett a lány iránt.
A Ware téri templom órája lassan tizenegyet ütött, feljött a dagadó hold, de Paul még mindig
mozdulatlanul állva nézte a három sötét ablakot, míg képzeletében egymást kergették az
emlékképek. Bár a lány nem volt jelen, talán még sohasem látta maga előtt olyan tisztán, mint
ebben a magányos órában. És egyre erősödött a meggyőződése, hogy hamarosan újra együtt
lesznek. Nem akart Mrs. Hanleyhez fordulni, mert attól tartott, hogy az asszony túl sokat
kíváncsiskodna. Ehelyett Dunnt fogja másnap megkeresni, s tőle szerzi meg a címet. Egy pillanatra

- 137 -
elképzelte, hogy hogyan fog a lány nyomára bukkanni, s mintha már eljött volna a találkozás órája,
hirtelen elöntötte a boldogság.
Végül lassan elfordult. A főútvonalon már elcsendesedett a forgalom, a boltok rég bezártak,
de az utcasarkokon egy pár rikkancs még mindig árulta az újság utolsó kiadását. Paul gondolatain át
elmosódva egész este hallotta a kiáltozásaikat, de annyira elege volt már a szenzációkból, hogy nem
vett tudomást róluk. Most azonban elhaladtában szeme megakadt egy plakáton, amit egy rongyos
gyerkőc lobogtatott az utcalámpa fényében. Hirtelen megállt, egy pár lépést visszament, átadott egy
pénzdarabot és a lámpa pislákoló fénye felé tartotta a Krónikát. „Lapzártakor értesültünk róla”
felirattal három elmosódott soron akadt meg a szeme. A rendőrség betört a Ushaw Terrace-i lakásba
és megtalálta Enoch Oswaldot. Felakasztotta magát a csillárra...
Paul lassan tért magához.
- Szegény ördög! - mormolta végül is. - Azt ígérte, hogy elutazik - hát ez volt az úticél!
Ezzel a szomorú, együttérzéssel telt felkiáltással lelkéből eltávozott a keserűség, a gyűlölet
utolsó szikrája is. Hosszú, mély lélegzetet vett. Nedves és hűvös volt az éjszaka. Egy közeli
pékségből, ahol már megindult a sütés, új kenyér illata szállt. A hold már eltűnt, de a háztetők
között néhány csillag tekintett le a városra, ahogy azt beburkolta az éjszaka sötétje. Paul szívébe
békesség költözött. Meggyorsította a lépteit, ahogy megindult a hotel irányába. Hosszú hónapok óta
először érezte, hogy az élet szép, s hogy előtte a holnap.

- 138 -