Chuck Palahniuk

HARCOSOK KLUBJA

Chuck Palahniuk: Fight Club

Copyright © Chuck Palahniuk, 1996

Fordította: Varró Attila

Carol Meadernek, mert elviselte minden rigolyámat.

Szeretném kifejezni hálámat a következő személyeknek, akik a sok borzalom ellenére szerettek és
támogattak.
Ina Gebert, Geoff Pleat, Mike Keefe, Michael Vern Smith, Suzie Vitello, Tom Spenbauer, Gerald
Howard, Edward Hibbert, Gordon Growden, Dennis Stovall, Linni Stovall, Ken Foster, Monica
Drake, Fred Palahniuk
 1.
Tyler munkát szerez nekem egy étteremben, nem sokkal később pisztolyt nyom a számba, és elárulja
az örök élet titkát: először meg kell halni. Elég sokáig voltunk barátok. Közeli barátok. A többiek
folyton azt kérdezik, te személyesen ismered Tyler Durdent?
Pisztolya éppen a torkomat kaparja, miközben fülembe suttogja:
– A halál csupán az első lépés.
Nyelvem hegyével érzem a hangtompító lyukakat, amelyeket még együtt fúrtunk a fémbe. A
fegyverdörrenés csupán a kitáguló gázok műve, egy miniatűr hangrobbanás. A legegyszerűbb
zajtalanító néhány furat a pisztolycsövön, ahol a gáz egy része kiszabadul, így a lövedék nem éri el a
hangsebességet.
Ha a lyukak rossz helyre kerülnek, a pisztoly cafatokra tépheti az ember kezét.
– A halál csak a kezdet – ígéri halkan Tyler. – Legendát csinál belőlünk. Örökké fiatalok maradunk.
A nyelvem a csőhöz szorul; Tyler, motyogom, ne gyere most nekem a vámpírokkal.
Az épület, amelyen állunk, tíz perc múlva kicsúszik a talpunk alól. Elég hozzá egy rész gőzölgő
salétromsav, három rész kénsav, valamint egy jégágy, ahol összekeverhetjük a kettőt. Azután
szemcseppentővel glicerinoldatot adagolunk az egészhez – és máris kész a nitroglicerin.
Tyler tanított – amit ő tud, én is tudom.
Egy csinos kis plasztikbombához nem kell más, csak nitroglicerin és kevéske fűrészpor. Van, aki
vattát használ és szulfátként sima keserűsót. A végeredmény ugyanaz. Akad, aki paraffinnal keveri a
nitrót. Nálam a paraffin még sohasem vált be, egyetlen egyszer sem.
A Parker-Morris-toronyház tetején várakozunk, Tyler és én; a számban pisztolycső, fülemben
üvegcsörömpölés. Egy pillantás a mélybe. Felhős napunk van – idefent éppen úgy, mint odalent, pedig
ez a világ legmagasabb épülete, a csúcsán állandóan jéghideg a szél. Teljes a csend, úgy érzem,
mintha egy űrbe fellőtt kísérleti majom lennék. Vár még rád egy kis meló, öreg – csináld szépen
végig, amit a kiképzésen tanultál.
Húzz meg egy kart.
Nyomj meg egy gombot.
Halj meg hülyén.
Százkilencvenegy emelet magasból lenézve az utcán nyüzsgő kíváncsi embersereg tarka plüss-
szőnyegre hasonlít. A csörömpölés [az imént egy ablak volt, valahol alattunk. Szétrobbanó
üvegtáblája utat nyit egy iratszekrénynek, egy fekete, frizsider nagyságú fiókos szekrénynek, amely
lomhán forogva indul utolsó útjára, végig a homlokzat mentén, majd gombostűfejnyire zsugorodik,
mielőtt eltűnne az összezsúfolódott tömegben. Valahol a százkilencvenegy szintes toronyház
bélrendszerében a Nemezis-terv Káosz részlege, egy csapat űrhajós majom őrjöngve tapossa szét a
történelem cserepeit.
Egy régi közhely szerint mindig elpusztítjuk, amit szeretünk – nos, akárhogy nézzük, ez fordítva is
igaz.
Fegyverrel a szájban, fémcsővel a fogsorok közt a szavakból csak mássalhangzók maradnak.
Még tíz percünk van hátra.
Egy újabb ablak üvegszilánkjai fröccsennek szét a levegőben, akár egy megriadt galambraj.
Dióbarna íróasztal bukkan elő a falból, lassan araszol kifelé, majd a Káosz részleg utolsó lökésétől
átbillen a párkányon, és a rövid életű légicsoda néhány bukfenc után a nézőtéren végzi.
A Parker-Morris-toronyház kilenc perc múlva megsemmisül. Nincs olyan épület a világon, amely
képes lenne ellenállni fél tucat, tartóoszlopaihoz rögzített robbanóanyag-csomag erejének. Csak a
pillérekhez kell tapasztani a bombákat és körülbástyázni őket homokzsákokkal, nehogy a detonáció az
alapszerkezet helyett a mélygarázsban tegyen kárt.
Ezt sem a történelemkönyvekből tudom.
Három recept napalm előállításához. Egy: keverjünk össze egy rész gázolajat egy rész fagyasztott
narancslé-sűrítménnyel. Kettő: keverjünk össze egy rész gázolajat egy rész diétás kólával. Három:
oldjunk fel porrá tört macskaalmot egy kanna gázolajban.
Ideggázkészítés? Gyerekjáték. Na meg azok az eszelős gyújtóbombák...
Kilenc perc.
Majd a Parker-Morris százkilencvenegy szintje leomlik, szelíden, ahogy az erdei fák. Dől a fa. Dől
a fal. Minden ledől, csak akarni kell. Fura érzés, hogy a hely, ahol most állunk, nemsokára egy pont
lesz a semmiben.
Tyler és én kettesben várakozunk a tető peremén: Tyler egy pisztolyt nyom a torkomhoz, én meg
azon tűnődöm, vajon mikor tisztította utoljára.
Néhány pillanatra jelentőségét veszti az egész öngyilkos bosszúhadjárat. Belefeledkezünk egy
újabb kidobott iratszekrény látványába; zuhanás közben kinyíló fiókjaiból fehér papírlapok
szabadulnak a szélbe.
Nyolc perc.
Füst száll fel a kitört ablakokból. A megsemmisítő osztag alig nyolc perc múlva aktiválja a
gyújtótöltetet; a gyújtótöltet felrobbantja a bombákat, a bombák pedig szétmorzsolják valamennyi
tartóoszlopot: a Parker-Morrisból csupán egy fotósorozat marad a történelemkönyvek lapjain.
Öt egymást követő pillanatfelvétel. Az elsőn még épségben áll a toronyház. A másodikon tíz fokkal
megdől, a harmadikon újabb tízzel. A negyedik képen, ahogy félúton ég és föld között a vasbeton váz
megroppan, az egész épület ívben meghajlik. Az utolsó fotón százkilencvenegy emelet omlik a
szomszédos Nemzeti Múzeumra, lerombolva Tyler valódi célpontját.
– Ez a mi világunk, egyedül a miénk – mondogatja Tyler. – A múlt csak egy nagy rakás halott.
Ha tudnám, mi sül ki ebből az egészből, szívesebben lennék halott a múltban, mint itt eleven.
Hét perc.
Eleven a Parker-Morris tetején, Tyler pisztolyával a számban. Mert hiába záporoznak íróasztal- és
számítógép-meteoritok az épületet körülvevő tömegbe, hiába dől sötét füst az ablakokból, hiába
figyeli három tömbbel távolabb a megsemmisítő osztag a percmutatót, pontosan tudom, mi áll az egész
felhajtás, a pisztoly, a káosz, a pokolgépek, hátterében: a Marla Singer-ügy.
Hat perc.
A jó öreg szerelmi háromszög történet. Nekem Tyler kell. Tylernek Marla. Marlának én.
Engem nem érdekel Marla, Tylernek nincs többé szüksége rám.
És szó sincs szerelemről, más néven törődésről·, csak birtoklásról, más néven tulajdonról.
Marla nélkül Tyler senki sem lenne.
Öt perc.
Talán legenda születik belőlünk, talán nem. Várjuk ki a végét.
Hányan ismernék ma Jézust az evangéliumok nélkül?
Négy perc.
 Végighúzom a nyelvemet az acélcsövön, és azt motyogom, ha legendára vágysz, Tyler, tőlem
megkaphatod. Kezdettől fogva melletted voltam.
Mindenre emlékszem.
Három perc.
 2.
Bob vaskos karjai csapdába ejtenek, ahogy magához ölel; beszorulok vadonatúj, izzadó mellei
közé, amelyek úgy hullámzanak fel-alá, mintha a Mindenható óriás keblei lennének. A templom
alagsori helyisége zsúfolásig tele heti találkozóink állandó résztvevőivel: itt ül Art, Paul és persze
Bob – széles vállai a látóhatárt juttatják eszembe, sűrű, szőke haja hatásosan reklámozná a haj
formáló zselék legújabb generációját: elképesztően sűrű és szőke, a választék borotvaéles benne.
Bob karjai körém fonódnak, tenyerével hordónyi felsőtestéből kicsírázott mellbimbói közé préseli
arcomat.
– Nem lesz semmi baj – vigasztal. – Sírd csak ki magad.
Homlokomtól térdkalácsomig érzem a szervezetében zajló vegyi folyamatokat, a táplálék és az
oxigén lassú égését.
– Talán még korai stádiumnál tart – suttogja. – Talán jóindulatú, és akkor majdnem száz százalék a
túlélési esélyed.
Bob vállai megemelkednek a beszívott levegőtől, majd a fel-felcsukló zokogás szaggatott
ritmusában visszasüllyednek rám. Belééégzés. Ki-lég-zés.
Két éve járok ide, heti egy alkalommal, és Bob heti egy alkalommal magához ölel, én pedig sírva
fakadok.
– Sírj csak – zihálja a fülembe Bob egy nagy belégzés és sok apró ki-lég-zés között. – Ne tartsd
vissza.
Hatalmas, nedves arca a hajamhoz nyomódik, lágyan beleolvadok ölelésébe. Ilyenkor szoktam
elsírni magam. Könnyeim önkéntelenül törnek fel ebben a koromsötét menedékben, egy másik ember
testébe zárva, ahonnan tisztán látni, hogyan megy tönkre minden megvalósult életcél.
Minden eredmény, amelyre büszkék lehetnénk, a szemétdombon végzi.
Egy hete nem álltam ilyen közel az elalváshoz.
Egy hete láttam meg először Marla Singért.
Bob azért sír, mert hat hónappal korábban mindkét heréjét eltávolították. A műtétet kiadós
hormonkezelés követte. Bob felfokozott tesztoszteron-termelésének köszönheti újdonsült melleit.
Tornásszuk fel a tesztoszteron-szintet – a szervezet hamarosan extra adag ösztrogénnel billenti helyre
az egyensúlyt.
Ilyenkor szoktam elsírni magam; amikor úgy érzem, az életből semmi sem marad – még a semminél
is kevesebb, csak múló emlék, feledés.
Extra adag ösztrogén, és petyhüdt dudáink nőnek.
Nagyon könnyű sírni, ha egyszer rájöttünk az igazságra: mindenki, aki számít, előbb-utóbb elhagy
vagy meghal. Bizonyos idő után minden ember túlélési esélye eléri a nullát.
Bob kedvel engem, mert azt hiszi, az én heréimet is eltávolították.
Körülöttünk, a Szentháromság Episzkopális Templom alagsorának végkiárusításokon vásárolt tarka
kanapéin úgy húsz férfi és egyetlen nő üldögél, párokba tapadva. Többnyire sírnak. Néhányuk
homloka összeér, egymásnak dőlnek, mint két birkózó a ringben. A vegyes páros férfitagja könyökét
alkalmi partnere vállgödrébe temeti, tenyerei közé szorítja halántékát, miközben a nyakába zokog. A
nő elfordítja arcát, és egy szál cigarettát húz elő.
Bob hóna alól figyelem minden mozdulatát.
 – Az egész életem... – zokogja Bob. – Fogalmam sincs, van-e még értelme.
Ő az egyetlen nő a Vállvetve a Rák Ellen csoportterápiáján. Egy nő a helyi hererákosok között, aki,
vállán egy ismeretlen ember terhével, cigarettára gyújt, és egyenesen a szemembe néz.
Csaló.
Csaló.
Csaló.
Fénytelen, fekete haja rövidre vágva; tágra nyílt szeme hatalmas, mint a japán rajzfilm-hősöké; teste
kefírkarcsú és margarinsápadt sötét rózsamintás nyári ruhájában. Pontosan emlékszem rá a
Tuberkulózis Kör múlt pénteki találkozójáról. Láttam a Melanoma Kerekasztal szerdai gyűlésén és az
Igaz Hit Leukémiásainak hétfői szemléjén. Hajában a választék hófehér villámként cikázik végig
fejbőrén.
A terápiás csoportokat legegyszerűbben homályos értelmű, de könnyen megjegyezhető
elnevezésükről ismeri fel az ember. A csütörtök esti vérparazitás klub például a Tisztán és Szabadon
nevet viseli.
Az agyparazitás csoportomat Túlsó Partnak hívják.
A nő mindegyiken felbukkant – akárcsak a vasárnap délutáni Vállvetve a Rák Ellen összejövetelén,
itt a Szentháromság-templom alagsorában.
Az egyetlen baj az, hogy képtelen vagyok sírni, amíg a közelemben van, és figyel.
Pedig ez a kedvenc részem, a reménytelen zokogás Mázsás Bob karjaiban. Keményen
megdolgozunk érte, hétről hétre. Kizárólag ilyenkor tudom igazán elengedni magam.
Számomra ez az egyetlen kikapcsolódás.
Két évvel ezelőtt ismerkedtem meg első terápiás csoportommal, miután ki tudja, hányadik
alkalommal felkerestem egy specialistát kínzó álmatlanságom miatt.
Három hete le sem hunytam a szemem. Három hét álmatlanság, és az események többé nem jutnak el
az érzékszervekig. A szakorvos szerint „az alvászavar pusztán egy komolyabb panasz tünete. Találja
meg a valódi problémát – figyelje a testét.”
De én csak aludni akartam. Kicsiny, ovális, ibolyaszín Amytal-szódium tablettákra vágytam, 200
milligrammos kiszerelésben. Piros-kék Tuinal kapszulákra, rúzsvörös Seconalokra.
A jó doktor macskagyökeret ajánlott, hozzá rendszeres testmozgást. Majd meglátom, hogy
egykettőre elmúlik az álmatlanság.
Ütődött, ráncos gyümölccsé fonnyadt arcom láttán bárki halottnak hihetett volna.
Az orvos azt javasolta, ha tudni szeretném, milyen az igazi szenvedés, nézzek be egy kedd este az
Eukaristák Templomába.
Esetleg látogassam meg az agyparazitásokat. A csontvelő ritkulásos betegeket. A szervi eredetű
agykárosultakat. A haldokló tüdőrákosokat.
Megfogadtam a javaslatát.
Az első terápiás csoportban, ahol megfordultam, állandóan bemutatkozással kezdték: Alice,
Brenda, Dover. Széles mosolyuk mögött láthatatlan fegyverek szegeződtek tarkójukhoz.
Egyetlen csoportterápián sem használom az igazi nevemet.
Az első alkalommal egy Chloe nevű, aprócska, csontváz-sovány agyparazitás, fenekén bánatos
ráncokat vető nadrágját maga alá gyűrve elárulta nekem, mi a legelviselhetetlenebb a betegségében:
egy ideje senki sem hajlandó lefeküdni vele. Ott kuporgott mellettem, olyan közel a halálhoz, hogy
életbiztosítása egyhavi részletéből lakást vehetett volna, mégis egyetlen vágya egy utolsó, kiadós
orgazmus volt. Nem megértés, emberi melegség. Csak egy numera.
Mit mondhat erre egy férfi? Mit mondhatnék én?
Chloe haldoklása enyhe fáradtsággal kezdődött, majd néhány hónap alatt unalomba fulladt. Még a
kezelésről is lemondott; csak a pornófilmek érdekelték, üres lakása lassan megtelt videokazettákkal.
A francia forradalom idején börtönbe zárt hercegnők, márkinők, baronesse-ek minden férfival
lefeküdtek, aki csak rájuk nézett, mesélte Chloe a nyakamba szuszogva. Pattanj rám. Lovagolj meg,
egyre megy. Azzal is telik az idő.
La petite mort, ahogy a francia mondja.
Ha kedvem támadna hozzá, van néhány oltári szexkazettája. Amil-nitrátja. Vazelinje.
Normál esetben biztosan produkáltam volna neki egy merevedést. De megismerkedésünk idején
szegény, kicsi Chloéból már csak egy viaszba mártott csontkollekció maradt.
Akármilyen szánalmasan néz ki, én még nála is kevesebb vagyok. Nullánál is kevesebb. Chloe
mégis minden alkalommal hozzám nyomja hegyes kis vállát, miközben körbeülünk a rongyszőnyegen.
Szemünk lehunyva. Chloén a sor, az irányított meditáción ma ő vezet minket, egyenesen be a derű és
nyugalom virágoskertjébe. Szavai nyomában felsétálunk egy dombtetőn álló hétajtós kastélyhoz.
Egyenként végigjárjuk a zöld ajtót, a sárga ajtót, a vörös ajtót; követjük Chloe hangját, át a kék ajtón,
a narancssárga ajtón, a fehér ajtón, hogy felfedezzük a mögöttük rejlő csodákat.
Szemünk lehunyva. Fájdalmainkat gyógyító hófehér fénygömbnek képzeljük, amely a bokánknál
lebeg, majd felemelkedik a térdünkig, csípőnkig, mellkasunkig. Csakráink szélesre nyílnak: a szív-
csakra, a fej-csakra. Chloe hangja elkalauzol bennünket a barlangba, ahol vezérállatunk él. Az enyém
egy pingvin.
Barlangom talaját jég borítja; a pingvin korcsolyázni hív. Könnyedén, szélsebesen siklunk végig a
tágas folyosókon és csarnokokon.
Ideje megölelni a másikat.
Nyissuk ki a szemünk.
A fizikai kontaktus gyógyító hatású, hallom Chloe szavait. Válasszunk párt magunknak. Chloe máris
a nyakamba veti magát, és könnyekben tör ki. Fehérneműs fiókja tele van tangákkal, és rázza a sírás. A
nyakamba zokog kétségbeesetten, miközben franciaágyánál bilincset és ajzószereket tart – én pedig
rendületlenül figyelem a másodpercmutatót, ahogy tizenegyszer körbevánszorog a számlapon.
Két évvel ezelőtt, az első csoportterápián még nem tudtam sírni. Sem a másodikon, sem a
harmadikon. Egy könnycseppet sem ejtettem a vérparazitásoknál, a végbélrákosoknál, a szervi eredetű
agykárosultaknál.
Közönyöm az álmatlanság velejárója. Minden esemény olyan messzinek tűnik, mintha egy
másolatról készült másolat másolata lenne. Az álmatlanság elhatárolt az élettől – kartávolságon kívül
reked a valóság.
Azután megismertem Bobot. Mindjárt az első estémen a hererákosok körében Bob, a nagy zsírhegy,
a gusztustalan hájpacni rám tehénkedett, és elsírta magát. Amint elkezdődött az össznépi ölelkezés,
feltartóztathatatlanul végighömpölygött a szobán, oldalához szorított karokkal, behúzott vállal. Tokája
szétlapult az álla alatt, vaskos szemhéjai könnyektől duzzadtak. Térdeit összezárva, észrevétlen
tyúklépésekkel csoszogott keresztül az alagsori helyiségen kiszemelt célpontja felé.
Beborított, mint a hajnali hóesés.
Vaskos karjai körém fonódtak.
Mázsás Bob saját bevallása szerint a reformkonyha hívei közé tartozott. Páros napokon salátatál és
Dianából, páratlanokon versenylóerős szteroidok, mint például a Wistol. Saját edzőterme volt, amely
a Bob Edzőterme nevet viselte. Háromszor nősült. Testépítőknek szánt termékeket reklámozott a
televízióban, fogadjunk, nem jöttem rá, honnan olyan ismerős nekem. Biztosan láttam már, az a híres
mellkasfejlesztő program tulajdonképpen az ő találmánya.
Valahányszor egy vadidegen őszinteségi rohamot kap tőlem, úgy érzem, mindjárt kidobom a taccsot.
Szerintem ezzel nem vagyok egyedül.
Bob semmit sem sejtett. Lehetséges, mondta, hogy az egyik huevója sohasem ereszkedett le a
helyére, márpedig ez növeli a rák kialakulásának lehetőségét. Részletesen beszámolt a műtétje utáni
hormonkezelésről.
Egyes testépítők annyi tesztoszteront injekcióznak magukba, hogy a végén női mellük nő. Az ilyen
melleket köcsögdudáknak hívják az edzőtermek öltözőiben.
Kénytelen voltam rákérdezni Bobtól, hogy mit ért huevo alatt.
A heréket, válaszolt Bob. A golyókat, a mogyorókat, a tökeidet, a himbi-limbit, a családi
ékszereket. Mexikóban, ahová szteroidokért jár az ember, tojásoknak hívják őket. Los huevos.
Válás válást követett, mesélte Bob, majd megmutatta tárcájában őrzött fényképét: jóformán
meztelenül tornyosult egy vörös függöny előtt, valamelyik testépítő verseny kötelező pózainak
egyikébe dermedve. Elég ostoba élet, ismerte be Bob, de megvannak a maga nagy pillanatai: mikor az
ember kigyúrva és simára borotválva áll a színpadon, nincs két százalék zsírfelesleg az egész testén, a
vizelethajtótól hűvös és kemény, akár a vasbeton, elvakítja a reflektorfény, alig hall valamit a
hangszórókból áradó folyamatos dübörgéstől, azután felhangzik a bírói utasítás: „Nyújtsa ki a jobb
karját, majd feszítse meg!”
„Hajlítsa be a bal karját, majd feszítse meg!”
Jobb, mint a valódi világ.
Azután rohamtempóban jött a rák, a kórházak, az anyagi csőd, mesélte Bob. Két felnőtt fia van, de
az utóbbi időben csak az üzenetrögzítőjükkel beszél.
A köcsögdudák orvosi gyógymódja két párhuzamos bemetszés a mellizmok alatt, majd rövid
zsírleszívás.
Első beszélgetésünkből nem emlékszem többre, mivel Bob ezen a ponton magához húzott, és
elborított. Nyomtalanul belevesztem a feledésbe, a sötét, néma, határtalan semmibe, majd amikor
felbukkant a puha mellek mélyéből, pólóján ott maradt arcom könnyes lenyomata.
Mindez két éve történt, a Vállvetve a Rák Ellen hererákosainál tett első látogatásomon.
Azóta szinte minden alkalommal sikerült kisírnom magam Mázsás Bob ölelésében.
Leszoktam a háziorvosomról. Leszoktam a macskagyökérről.
Életem maga volt a megtestesült szabadság. Reménytelenségem teljesen felszabadított. Ha egy szót
sem szóltam a csoport előtt, a legrosszabbat feltételezték, és még jobban sírtak. Még jobban sírtam.
Elég volt felnéznem a csillagokra, és kész.
Útban hazafelé életerősebbnek éreztem magamat, mint valaha. Szervezetemben nem lapul
rosszindulatú daganat, nincs vérparazitám – kicsiny, ölmeleg centrum vagyok, a világegyetem hús-vér
középpontja.
És úgy alszom, akár a tej.
Minden éjjel meghalok, és minden reggel újjászületek.
Halleluja.
Azután kétévnyi sikersorozat egyetlen este véget ér, mert nem tudok sírva fakadni, miközben
magamon érzem Marla Singer tekintetét. Ha nem jutok el a mélypontig, nem is üdvözülhetek; a
feltámadás elmarad. Négy napja nem aludtam. Sebesre rágcsált számat mintha bolyhos szövettapéta
borítaná belülről.
Marla szemén keresztül hazugnak látom magam. Pedig ő is csaló és hazug.
A bemutatkozás aznap este sem hiányzott: Bob vagyok, Paul vagyok, Terry vagyok, David vagyok.
Sohasem használom az igazi nevem.
– Ti is rákosok vagytok, ugye? – kérdezte az ismeretlen nő, amikor rákerült a sor.
Aztán bemutatkozott:
– Hát, sziasztok, a nevem Marla Singer.
Senki sem tájékoztatta Marlát, miféle rákról van szó. El voltunk foglalva a bennünk szorongó
gyermek dajkálásával.
A férfi még mindig Marla nyakába zokog, ő pedig mélyet szív cigarettájából.
Bob remegő mellei közül figyelem minden mozdulatát.
Marlának én csak egy kisstílű szélhámos vagyok. Mióta másodjára láttam, elkerül az álom. Ha nem
venné észre, én voltam itt előbb; különben is, lehet, hogy mindenki csaló, a véraláfutásaikkal, a
köhögésükkel, a daganataikkal, talán még Mázsás Bob is csaló, a nagy hájpacni, a zsírhegy.
Elég egy pillantást vetni belőtt sérójára.
Marla komótosan kifújja a füstöt, majd elhúzza a száját.
Ebben a másodpercben hazugságát saját hazugságom tükörképének látom; bárhová nézek,
képmutatás vesz körül, a valódi szenvedések méhébe ágyazódva. A csoport tagjai hetente egyszer
küszködve, bátortalanul próbálják megosztani egymással rémálmaikat, a feltartóztathatatlan haláltól
való rettegésüket, a torkukba nyomott pisztolycső iszonyatát.
Marla pedig cigarettára gyújt, és a száját húzgálja, miközben én elbújok egy hüppögő tornaszőnyeg
alatt. A halál egyik pillanatról a másikra lesüllyed a műanyag virágok és temetési videofelvételek
szintjére – érdektelenné, hamissá válik.
– Bob – zihálom –, agyonszorítasz. – Suttogni próbálok, de nem kapok levegőt. – Bob! –
Önkéntelenül felkiáltok. – Engedj már el, az ég szerelmére, vécére kell mennem!
A falitükörbe bámulok egy mosdókagylóra támaszkodva. Ha jövő héten is folytatódik az eddigi
tendencia, Marla Singer ott lesz a Túlsó Part összejövetelén, az agyparazitások csoportjában.
Hát persze, hogy ott lesz, a világért sem hagyná ki – én pedig mellé ülök, majd a bemutatkozás, az
irányított meditáció, a hétajtós kastély, a fehér fény gömb, a megnyílt csakrák után, amikor a gyógyító
fizikai kontaktusra kerül a sor, elkapom a kis kurvát.
Leszorítom a karját, füléhez hajolok, és halkan belesuttogom, Marla, te utolsó szélhámos, takarodj
innen.
Tönkreteszed az egyetlen valódi élményt az életemben.
Te rohadt kis turista.
Ha legközelebb találkozunk, azt mondom neki: éjszakánként nem alszom, mióta megjelentél.
Szükségem van ezekre az estékre, Marla. Takarodj a pokolba.
 3.
Ébredés az Air Harbour Nemzetközi Légikikötőben.
Minden egyes felszálláskor és landoláskor, ha a gép a szokásosnál élesebben dől meg, buzgón
imádkozom, hogy lezuhanjunk. Ezek a ritka pillanatok azonnali narkolepsziával enyhítik
álmatlanságomat – elég magam elé képzelnem a robbanást és az égő törzsbe préselődött emberi
dohány füstfelhőjét.
Így ismerkedtem meg Tyler Durdennel.
Ébredés az O’Harán.
Ébredés a LaGuardián.
Ébredés a Loganon.
Tyler részmunkaidőben mozigépészként dolgozott. Természetéből fakadóan csak éjjeli munkákat
vállalt. Ha valamelyik gépész beteget jelentett, a szakszervezet Tylert hívta.
Az emberek egyik része éjjeli típus, a másik nappali. Én az utóbbiak közé tartozom.
Ébredés a Dulleson.
A biztosítótársaságok háromszor annyit fizetnek, ha ügyfelük üzleti úton veszíti életét. Levált
szárnyvégekért imádkoztam. A légcsavarba tévedt pelikánokért, elnyíródott csavarokért és jeges
leszállópályákért imádkoztam. Mialatt a futómű elhagyta az aszfaltcsíkot, és lezáródtak a fékszárnyak,
sóvárogva figyeltem a távolodó kifutót. Minden ülés függőleges helyzetben, a kisasztalok felhajtva,
kézitáskák a poggyásztartó oltalmában, cigaretták eloltva – én meg egy kiadós légikatasztrófáért
könyörgök magamban.
Ébredés a Love Fielden.
Az előadás alatt Tylernek kellett cserélnie a filmtekercseket. A régi mozikban máig két vetítőt
használnak: a gépek felváltva működnek, egyszerre mindig csak az egyik.
Tyler mesélte – amit ő tud, én is tudom.
A másikra közben felkerül a következő tekercs. Egy átlagos hosszúságú mozifilm öthat tekercsből
áll, amelyeket meghatározott sorrend szerint kell lejátszani. A modern multiplexekben már áttértek az
egytekercses rendszerre, így elkerülhető a két gép közti rohangálás, nincs szükség állandó
cserélgetésre: első tekercs elindítva, második tekercs befűzve, első tekercs leállítva, második
elindítva tekercs elindítva, harmadik tekercs az első helyére, második tekercs leállítva...
Csere.
Ébredés a SeaTac reptéren.
Gondosan végigtanulmányozom a háttámlára szerelt műanyag táblácska figuráit. Egy nő sodródik a
nyílt tengeren, barna haja szétterül a vízben, üléspárnáját magához szorítja. Tágra nyílt szemeitől
eltekintve arckifejezése közömbös – mosolynak, gondterhelt ráncnak nyoma sincs. A másik ábra
szereplői egy indiai szent tehén nyugalmával nyúlnak a falból kilógó oxigénmaszkokért.
Vészhelyzet.
Végre.
Csökken a nyomás az utastérben.
Végre.
Ébredés a Willow Run leszállópályáján.
Akár régi, akár vadonatúj a mozi, amelyben Tyler aznap éjjel vetít, az előadások végeztével a film
mindig több tekercsben hagyja el az épületet. Ezt követeli a szállítási előírás. A tekercsekre
hatszögletű fémdobozok várnak, erős fogantyúval a tetejükön. Nem szabad kapkodni velük, mert
könnyedén kificamodhat az ember válla. Sokkal nehezebbek, mint amilyennek látszanak.
Tyler nemcsak a mozigépész-szakszervezet tagja – üres estéin szállodai pincér egy belvárosi
hotelben. Fogalmam sincs, milyen régóta dolgozhat éjjelente, mialatt én félálomban hánykolódom az
ágyamon.
A régi filmszínházakban, ahol még két vetítőt használnak, a gépésznek éberen kell lesnie a
megfelelő pillanatot, nehogy a közönség észrevegye a tekercscserét. A vászon jobb felső sarkában
megjelenő fehér pont a figyelmeztető. Kétszer villan fel, és a nézőtérről is észre lehet venni, ha
odafigyel az ember.
A gépészek váltójelnek hívják.
Az első fehér pont a kétperces figyelmeztetés. Ekkor kell elindítani a második gépet, hogy az orsó
idejében elérje a kellő fordulatszámot.
A második fehér pont az öt másodperces jelzés. Fokozódik az izgalom. Ott áll az ember tettre
készen a két vetítő között, fojtogató meleget árasztanak a xenonégők, amelyek könnyedén átégethetik a
szivárványhártyát; elég egy hosszabb pillantást vetni vakító fényükbe. Felvillan az első pont. A
nézőteret betölti a vászon mögött elhelyezett hangszórók dübörgése. A fülke falai hangszigeteltek,
hogy benn tartsák a sok-sok apró fogaskerék folyamatos gépfegyverropogását, ahogy szünet nélkül
pergetik a filmkockákat a vetítőlencse előtt: másodpercenként két méterrel, kockánként három centivel
számolva, az hatvan kocka minden egyes másodpercben. Amikor már mindkét gép egyforma
sebességgel forog, jöhet a lencsefedő kar. Az özönvíz előtti vetítőgépeken ilyenkor megszólal egy
riasztócsengő.
A filmszalagra festett fehér pontok ott pislognak a tévében is. Vagy a repülőgépek
videoprojektorain.
Mialatt az első tekercs megtelik a lejátszott filmmel, fokozatosan lelassul, a hátsó tekercs pedig
egyre gyorsabban pereg. A szalag végére az orsó már olyan nagy sebességet ér el, hogy a
gépészébresztő megszólal, jelezve a váltást.
A sötétség forró a vetítőgépben izzó villanyégőktől, berreg a riasztócsengő. A gépész feszült
figyelemmel várja a váltójelet a vászon jobb sarkában, markába beleizzad a lencsefedő kar. Felvillan
a második pont. ad a lik Visszaszámlálás öttől. Első lencse zár. Második lencse nyit. Egy pillanat
eltérés sem lehet.
Csere.
A film megy tovább.
A közönség semmit sem vesz észre az egészből.
A hátsó tekercsre szerelt csengőnek köszönhetően a gépész akár szundimat is két váltás között. Az
alkalmi helyettesítők azonban jobb, ha leszoknak az alvásról – nem minden vetítőt láttak el
gépészébresztővel. Éjjelente gyakran riadnak fel sötét szobájukban, rémülten a lencsefedő kar után
kapva. A csere elmaradt. A közönség átkozódik. Visszakérik a jegy árát, oda a Technicolor álomvilág,
és a mozitulajdonos őrjöngve hívja fel a szakszervezetet.
Ébredés a Krissy Fielden.
Az utazás legnagyobb bája, hogy bármerre járok, ugyanaz a miniatűr világ fogad. A szállodai
szobákban apró szappanok és samponos tubusok várnak, mini vajak, egyszer használatos fogkefék, kis
adag szájöblítők. Alig tudok bepréselődni a repülőgépülésekbe – óriásnak érzem magam. Nem fér a
fejembe, hogy lehet ekkora vállam. Kinyújtott lábam Alice Csodaországban: hirtelen kilométeresre
nő, és bokán rúgja az előttem ülőt. Azután a stewardessek felszolgálják a vacsorát: a tálcán
kicsinyített csináld magad csirkésszendvics készlet, egyfogásos Kinder Surprise menü, összerakása
kifinomult kézügyességet igényel, de azzal is telik az idő.
„Öveket bekapcsolni”, tolmácsolják a vörös fényű lámpák pilótánk üzenetét. Kérjük, a leszállás
alatt ne hagyják el a helyüket.
Ébredés a Meigs Fielden.
Néhanapján Tyler felriad a fülledt sötétségben, attól rettegve, hogy elmulasztotta a tekercscserét,
lerobbant a vetítőgép, vagy félrecsúszott a filmszalag, és a fogaskerekek csinos kis lyukakat ütöttek a
hangsávon, amelyeken percek óta át- meg átvilágítanak a keskeny fénynyalábok, egy elszabadult
helikopter-rotor dübörgésévé változtatva a párbeszédeket és a kísérőzenét.
De nemcsak az alvást tiltja a szakszervezeti tízparancsolat. Tyler saját diagyűjteményt állított össze
a levetített filmek legérdekesebb képkockáiból. Az amerikai filmtörténet első szemből fényképezett
aktfelvétele egy Angié Dickinson-filmben látható. Mire a kópiák átjutottak Los Angelesből New
Yorkba, a rövidke jelenet mindegyikből eltűnt. Minden egyes gépész elemelt egy kockát. Mindenkinek
szüksége volt egy képkockára Angie Dickinson meztelen testéről. Miután a pornó bekerült a külvárosi
mozikba, egyik-másik gépész egész enciklopédiát gyűjtött össze szexképekből.
Ébredés a Boeing Fielden.
Ébredés a LAX-on.
Ma éjjel szinte teljesen kihalt az utastér, nyugodtan felhajthatom a karfákat, és elnyúlhatok az
üléseken. Testem a folyosótól az ablakig ér – térdem, csípőm, könyököm megannyi kanyar egy
szerpentinúton. Előreállítom a karórámat, két órával, három órával, alig tudom nyomon követni,
melyik időzónában járok éppen. Keleti part – nyugati part. Ma nyerek egy órát, holnap elvesztek.
Vetődjek bárhová, az életem mindenütt ugyanabban a percben ér majd véget.
Ébredés a Cleveland Hopkinson.
Ébredés a SeaTacon, már megint.
A mozigépészek munkája fárasztó és idegőrlő, de midenekelőtt unalmas a végtelenségig. Ezért
Tyler elkezdte kiválogatni a legérdekesebb filmkockákat az állandó kollégák évek óta rejtegetett
pornógyűjteményeiből, majd egy dagadozó, vörös pénisz vagy egy ásító, nedves vagina közelképét
beillesztette a frissen érkezett filmbe.
Valamennyien ismerjük azokat a kedves családi mozikat, amelyekben az elveszett kutyus és cicus
útban hazafelé emberi hangon civakodik egymással. Kaland kalandot követ, majd a harmadik tekercs
közepén, mialatt hőseink hatalmas lakomát csapnak egy szemétkukából, bevillan egy erekció.
Itt járt Tyler.
A moziban egyetlen kocka a másodperc hatvanad részéig látható a vásznon. Egy másodperc, osztva
hatvannal – ennyi ideig tart a merevedés. Négyemeletnyi duzzadt hímtag tornyosul a popcornfaló
nézősereg elé a maga nyálkás és undorító valóságában – de senki sem veszi észre.
Ébredés a Loganon, már megint.
Nincs ennél embertelenebb módja az utazásnak. Szüntelenül megbeszélésekre járok, amelyeken a
főnököm nem kívánt részt venni.
Jegyzeteket készítek. Hazarepülök.
Bárhová megyek, csak egy nyomtatványt kell kitöltenem. A titok rejtve marad.
Elemi számtan az egész.
 Egyszerű szöveges feladat.
Ha egy cégem által gyártott új gépjármű elindul Chicagóból, óránként 110 km/órás sebességgel,
majd a hátsó differenciálmű egyszer csak leblokkol, és a karambolozó jármű összes utasa szénné ég,
visszafizessük-e a szóban forgó gépkocsi teljes vételárát?
Szorozzuk be az utasok számát (A) a szokásos hibaszázalékkal (B), majd a peren kívüli megegyezés
esetén kifizetendő átlagos kártérítési összeggel (C).
AxBxC egyenlő X-szel. Ennyibe kerülne a cégnek, ha nem térítené meg a kocsi árát. Ha X nagyobb,
mint a vételár, a gépkocsit visszavásároljuk, és mindenki jól járt. Ha X kisebb, nincs üzlet.
Bárhová megyek, kiégett, oltóhabbal telefújt karosszériák várnak. Ösztönösen tudom, hol
bukkanhatok újabb roncsokra. Dicséretes szakmai hozzáértés.
Hotelszobák, éttermi koszt. Apró barátságok ismeretlen emberekkel, akiket repülőjegyük mellém
sorsolt.
Egy autógyár kártérítési ügyintézője vagyok, mutatkozom be a mellettem szorongó egyszer
használatos útitársnak. Ha szorgalmasan végzem a munkám, egy szép nap előléptetnek kifutófiúvá.
Ébredés az O’Harán, már megint.
Tyler hamar megkedvelte új hobbiját. Felhőkarcoló-péniszeket ragasztott a gyermekfilmekbe, és
tágra nyílt Grand Canyon-vaginákat, amelyekben visszhangot ver a felgyorsult pulzus, mialatt
Hamupipőke körbetáncolja a báltermet daliás hercegével. Mindenki látja. Senki sem panaszkodik.
Békésen tovább rágcsálnak és szürcsölnek, de valamitől elromlik az estéjük. Egyesek elhányják
magukat, mások sírva fakadnak, és fogalmuk sincs, mitől. Csak egy kolibri érhetné Tylert tetten.
Ébredés a JFK kifutóján.
Reményteljes mámor tölt el, ha a leszállás során oldalra billen gépünk, és néhány pillanatig
bizonytalanul, egy keréken ingadozik a visszanyert egyensúly és a végzetes borulás határvonalán.
Ilyenkor semmi más nem számít. Elég felnéznem a csillagokra, és kész. Pokolba a poggyászommal.
Pokolba a szájszagommal. Nem számít. Az ablakszemek belebámulnak az éjszakába, fülembe
üvöltenek a turbinák. Az utastér meredeken megdől, felettünk küszködik a hajtómű: nem kell több
költségtérítési igénylőlap (huszonöt dollár felett számla szükségeltetik), nem kell több hajvágás.
Aztán egy tompa puffanás – a másik kerék is szerencsésen földet ért. Felharsan a több tucat
kipattintott biztonsági öv staccatója, és az egyszer használatos útitárs, akivel kis híján szörnyethaltunk
az imént, elköszön:
– Remélem, eléri a csatlakozását.
Én nemkülönben.
Mindössze eddig tartott a kéjes pillanat. Az élet megy tovább.
Aztán egy nap, merő véletlenségből, Tyler és én összetalálkoztunk.
Épp nagyon rám fért a kikapcsolódás.
Ébredés a LAX-on.
Már megint.
Egy nudistastrandon ismerkedtünk meg. Vége felé járt a nyár, mélyen aludtam a homokos parton.
Tyler csupasz testéről csörgött a verejték, a homok apró sárrögökbe tapadt a bőrén, haja csatakosan
lógott homlokába.
Nem tudom megérteni, hogy nem akadtunk össze korábban.
Tyler uszadékfákat vonszolt ki a hullámverésből. Félkörbe rendezte őket, harminccentis
távolságban egyenként a nedves homokba ásva mindet, úgy, hogy a végük szemmagasságban legyen.
Amikor felébredtem, éppen az ötödikkel küszködött: mély lyukat kapart neki, majd enyhén megdöntve
beleállította.
Ébredés a tengerparton.
Sehol egy ember rajtunk kívül.
Egy bottal hosszú egyenes vonalat húzott a földre, néhány méterrel távolabb. Azután visszasétált a
ferdén maradt farönkhöz, és keményre taposta körülötte a talajt.
Egymagámban figyeltem munkáját.
– Nem tudod, hány óra lehet? – kiáltott felém.
Sohasem válok meg a karórámtól.
– Nem tudod, hány óra van? Hol, kérdeztem vissza.
– Mondjuk itt – válaszolta. – És mondjuk most.
Négy óra hat perc volt.
Nem sokkal később Tyler törökülésben elhelyezkedett az uszadékfák árnyékában. Néhány percig
üldögélt, majd felkászálódott, úszott egyet, pólót és rövidnadrágot húzott, indulni készült. Meg kellett
kérdeznem.
Tudni akartam, mit csinált, amíg én aludtam.
Ha váratlanul idegen helyen és időben ébrednék fel, elképzelhető, hogy egy idegen ember lenne
belőlem?
Te művész vagy, kérdeztem tőle.
Vállat vont, és megmutatta az ég felé meredő rönköket: alsó végük vastagabb volt, és a homokba
húzott vonal megegyezett az árnyékok hosszával.
Néha, közvetlenül ébredés után az embernek fogalma sincs arról, hová került.
Tyler egy hatalmas kéz árnyékát alkotta meg a tengerpart homokján. Az ujjak Nosferatu-hosszúak
voltak, a hüvelyk alig látszott, de Tyler azt mondta, pontban fél ötkor műve tökéletes formát ölt. A
hatalmas árny arányai egyetlen percre hibátlanná válnak, és azt a percet a saját kezével teremtett
tökély tenyerén ülve tölti el.
Ébredés a semmi közepén.
Egy percnyi tökély untig elég, mondta Tyler. Igaz, az embernek keményen meg kell dolgoznia érte,
de megéri az erőfeszítést. Egy percnél többet nem szabad elvárni a tökéletességtől.
Ébredés az idegösszeomlás szélén.
Tyler Durdennek hívták, a mozigépészek szakszervezeténél dolgozott, felszolgált egy belvárosi
szálloda éttermében, és megadta a telefonszámát.
Hát így találkoztunk össze.
 4.
Teljes a létszám az agyparazitások ma esti összejövetelén. A Túlsó Part messze a legnépesebb
csoport mind közül. Peter vagyok. Aldo vagyok. Marcy vagyok.
Sziasztok.
A szokásos bemutatkozás, emberek, ismerkedjetek meg Marla Singerrel, ma van először nálunk.
Szia, Marla.
A találkozók mindig bemelegítő bájcsevejjel indulnak. Hangsúly az optimizmuson. Nem véletlenül
hívják a csoportot Túlsó Partnak, Pára Zita Agyparazitásai helyett. A kór neve feketelistán. Mindenki
gyógyulófélben. Hála az új terápiának. Mindenki túl a mélyponton. A szobára mégis rátelepszik az
ötnapos migrének hangulata, a nőkön észrevétlenül elkenődik a szemfesték. Mindenki névtáblát visel;
amikor odalépnek a másikhoz kézfogásra készen, az egyéves ismeretség ellenére szemük az apró
betűs keresztnevekre tapad.
Azt hiszem, még nem találkoztunk.
A parazita szó illegalitásban. Fedőneve: ágens.
A kezelés szó száműzetésben. Fedőneve: gyógykúra.
A csevegés során egyikünk elmeséli, hogyan terjedt végig az ágens a gerincoszlopán, átvéve az
irányítást bal keze fölött. Az én ágensem, tromfol rá a mellette ülő, kiszárítja az agybarázdáimat,
napról napra növekszik a nyomás a koponyámban, bármikor megüthet a guta.
Múlt héten a Chloe névtáblát viselő nő megosztotta velünk az utolsó jó hírt, amellyel még
szolgálhatott. A szék karfájára támaszkodva álló helyzetbe tornászta magát, majd bejelentette, hogy
többé nem fél a haláltól.
Ma este a bemutatkozást és a bájcsevejt követően egy ismeretlen lány, blúzán a Glenda névvel,
tudatta a csoporttal, hogy nővére, Chloe múlt kedden, hajnali kettőkor eltávozott az élők sorából.
Istenkém, most milyen boldog és felszabadult lehetnék. Chloe két éven át a karjaimba bújva sírta ki
magát, és lám, meghalt, eltemették a földbe, halott, beletették egy urnába, befalazták egy
mauzóleumba, egy kolombáriumba zárták. Íme a bizonyíték: ma még gondolkodó, szenvedő emberi
lények vagyunk, de holnapra szerves trágya lesz belőlünk, svédasztal a férgeknek. Egyenesen az
ölembe hullott a halál káprázatos csodája, szeretném a tenyerembe zárni, de itt van ő, ez a bosszantó,
ismeretlen nő, és figyel.
Marla.
Le sem veszi rólam a szemét, rögtön kiszúrt magának az agyparazitások népes gyülekezetéből.
Hazug.
Csaló.
Én csalok, te csalsz, ők csalnak. A vonaglás, a rángatózás, a nyüszítés a padlón, a sliccek körül
megjelenő sötét foltok, az egész felhajtás csak üres színjáték.
Ma este csődöt mond a meditáció. A kastély valamennyi ajtaja, a zöld ajtó, a sárga ajtó Marlára
nyílik. A kék ajtó, a vörös ajtó túloldalán Marla áll. Hazug. A barlangomban Marla fogad. Cigarettára
gyújt, és elhúzza a száját az én vezérállatom. Hazug. Fekete haj, párnás, párizsi száj. Csaló.
Sötétbarna, olasz bőrkanapé-ajkak. Nincs menekvés.
Chloe egyedi darab volt.
Chloe úgy nézett ki, mint Joni Mitchell csontváza egy hangulatos garden party lehengerlőén kedves,
szüntelenül mosolygó háziasszonyának bőrében. Ha becsukom a szemem, magam előtt látom rovar
méretűre zsugorodott, folyton népszerű alakját – saját zsigerei csatornarendszerében rohangál,
miközben feje fölött dübörgő pulzusa megkezdi a visszaszámlálást: távozásra felkészülni, tíz, kilenc,
nyolc, utolsó lehelet, hét, hat...
Éjjelente szétporladó vénái labirintusában menekül, gőzölgő nyiroknedveket spriccelő
csővezetékeken gázol keresztül. Idegrostok szögesdrót akadályai bukkannak fel szöveteiből. Tályogok
forró, tej fehér tojásai szorítják sarokba.
A hangszóró utasításokat osztogat: a belek teljes körű evakuálásig még tíz másodperc van hátra,
kilenc, nyolc, hét...
A lélek evakuálásáig még tíz másodperc maradt, kilenc, nyolc...
Bokáig gázol a legyengült veséiből szivárgó vizeletben.
Utolsó lehelet – öt másodperc.
Öt, négy.
Négy.
A paraziták életnedvei befröcskölik megfáradt szívét.
Négy, három.
Három, kettő.
Négykézláb kapaszkodik fel nyelőcsöve alvadt nyálkahártyáján.
Kilégzés – három másodperc.
A holdfény bevilágít tátongó szájüregébe.
Indul az utolsó lehelet.
Kilégzés.
Kész.
Kérjük, hagyja el a testét.
Kész.
A halál beáll.
Kész.
Milyen boldog is lennék most, a halott Chloe karjaimba zárt, meleg zűrzavarának emlékével.
De nem lehetek, mert Marla egyfolytában figyel.
A csoportos meditáció alatt kinyújtom karomat a bennem rejtőző gyermek után – de a gyermek
ezúttal Marla, gúnyosan arcomba fújja a füstöt. Nem találom a gyógyító, fehér fénygömböt. Hazug.
Csukva minden csakra. Képzeljük azt, hogy csakráink nyíló virágok, kelyhükben csodaszép, lassított
fényrobbanásokkal.
Hazug.
Virágkelyheim szorosra zárva.
A meditáció végeztével nyújtózkodunk, nyakunkat tekergetjük, talpra segítjük egymást, felkészülve
a következő gyakorlatra. Eljött a gyógyító fizikai kontaktus ideje. Az ölelés előtt három gyors lépéssel
Máriánál termek, az arcomba néz, én pedig feszülten várok a végszóra.
És most mindnyájan öleljük meg a mellettünk állót, hangzik a végszó.
Karom Marlára zárul.
Ma este válasszunk egy számunkra különösen fontos személyt.
Cigarettázó kezeit a csípőjéhez szegezem.
Osszuk meg vele legbensőbb érzéseinket.
 Marla nem szenved hererákban. Nem szenved tuberkulózisban. Nem haldoklik. Na persze,
mindannyian haldoklunk abban a lila, nyakatekert filozófiai értelemben, de óriási a különbség Chloe
és Marla haláltusája között.
Újabb végszó: tárulkozzunk ki.
Marla, hogy tetszik lelkes kis csapatunk?
Tárulkozzunk ki, őszintén és maradéktalanul.
Nos, Marla, húzz el innen. Takarodj. Tűnés.
Ne szégyelljük a könnyeinket.
Marla felnéz rám. Szemei mélybarnák. Fülcimpáin egy-egy apró lyuk a finom ráncocskák mélyén; a
fülbevalók helye. Cserepes száját elhalt bőrdarabkák jégvirágai borítják.
Sírjunk csak nyugodtan.
– Te sem vagy beteg – suttogja Marla. Körülöttünk zokogó párok támaszkodnak egymáshoz.
– Ha elárulsz – folytatja –, én is elárullak téged.
Mi lenne, ha felosztanánk a hetet, javaslom. Te kapod a csontritkulásosokat, az agyparazitásokat és
a tébécéseket. Enyémek maradnak a hererákosok, a vérparazitások és a szervi eredetű agykárosultak.
– És mi lesz az előrehaladott tüdőrákosokkal? – kérdi Marla.
Lenyűgöző felkészültség.
Felezzünk, vágom rá. Tied a hónap első és harmadik vasárnapja.
– Nem. – Marla nem osztozik. Az egész kell neki. Az összes tumor, az összes parazita. Szemei
lőrés-szűkek. Álmában sem képzelte volna, hogy egyszer még ilyen csodálatosan érzi magát. Megtelt
életerővel. Bőre kitisztult. Sohasem látott halottat – az élet megfelelő összehasonlítások híján
felfoghatatlannak tűnt számára. Most viszont igazi exitus, kínszenvedés, enyészet és bánat veszi körül.
Zokogás és iszony, rémület és bűntudat – bármerre néz. Végre tisztán látja, hová tart minden ember,
ezért képes átérezni élete valamennyi percét.
Az összes csoportra igényt tart.
– Nem térhetek vissza korábbi életmódomhoz – magyarázza halkan. – Régebben egy temetkezési
vállalatnál dolgoztam, kizárólag azért, hogy örülni tudjak minden egyes lélegzetvételemnek. Nem
hiszem, hogy találnék a jelen helyzetemhez illő munkát.
Menj vissza a gyászhuszárokhoz.
– Egy temetést össze sem lehet hasonlítani az itteni élménnyel. Nem több elvont szertartásnál.
Nálatok viszont olyan kézzelfogható a halál.
A körülöttünk álló párok kezdik felszárítgatni könnyeiket, szipogva egymás vállát paskolják, és
szétválnak.
Együtt nem fog menni, mondom Marlának.
– Akkor ne gyere többet. De kénytelen vagyok.
– Próbáld ki a temetéseket.
Mindenki elengedi társát, kézen fogva kört alkotnak a záróima elmondásához. Kettéválunk.
– Mióta jársz ide?
Hálaadás.
Két éve.
A mellettem álló férfi megragadja a kezem. Egy másik férfi Marláét.
A kör bezárult, az ima kezdetét veszi. Áldj meg, Uram, áldj meg minket dühünkben és
félelmeinkben.
– Két éve? – Marla a fülemhez hajol. Istenem, áldj meg és tarts meg minket.
A két évvel ezelőtti tagok már meghaltak, vagy elhagyták a csoportot – nem bukhatok le.
Segíts rajtunk. Oltalmazz minket.
– Na jó – súgja Marla. – Egye fene, tartsd meg a hererákosokat.
Mázsás Bob, én kedves, zokogó húshegyem. Köszönöm, Marla.
Nyújts nekünk megnyugvást. Nyújts menedéket.
– Váljék egészségedre.
Hát így találkoztam Marlával.
 5.
A repülőtéri rendészet biztonsági embere részletesen elmagyarázta a helyzetet.
A poggyászrakodók ügyet sem vetnek a ketyegő bőröndökre. A bombák manapság már nem
ketyegnek. Ugyanakkor a hajigálók, így hívja a reptéri személyzet a poggyászrakodókat, azonnal
értesítik a különleges rendőri osztagot, amint egy vibráló bőröndre akadnak.
Tylerhez költözésemet a vibráló bőröndökre vonatkozó biztonsági előírásoknak köszönhetem.
Mielőtt hazaindultam a Dullesról, összes holmimat egyetlen utazóbőröndbe pakoltam. Soha véget
nem érő kanosszám alatt kialakítottam egy praktikus alapfelszerelést magamnak. Hat fehér ing. Két
sötét nadrág. Bőröndöm jól átgondolt túlélőcsomag.
Egy ébresztőóra.
Elemes villanyborotva.
Egy fogkefe.
Hat váltás fehérnemű.
Hat pár zokni.
Ahogy a rendész szavaiból utólag kiderült, bőröndöm vibrálni kezdett valamitől az indulás előtt,
ezért a rendőrség levetette a járatról. Mindenem benne volt. A kontaklencsekészletem. Egy kékcsíkos
vörös és egy vöröscsíkos kék nyakkendő; hosszanti, nem pedig harántcsíkozással. Egy tiszta vörös
nyakkendő.
Az alapfelszerelést tartalmazó listát kitűztem otthon a fürdőszobaajtó belső oldalára.
Az otthont számomra egy panelház tizenötödik emeleti öröklakása jelentette, saját fiók egy
pályakezdő fiatalokat és középkorú özvegyasszonyokat tároló gigászi iratszekrényben.
Reklámbrosúrája harminc centi vastag betonfalat, plafont és padlót ígért a szomszédban üvöltő
sztereó berendezések, bekapcsolva felejtett tévékészülékek ellen. A harminccentis betonfal és a
légkondicionáló azonban megfoszt a nyitható ablakoktól – de mit ér a juharfa parketta és a sok
érintőkapcsoló, ha a hatszáz méternyi légmentes szigetelés miatt képtelenség megszabadulni a
legutóbbi vacsora vagy az iménti vizelés szagától.
De volt viszont beépített tömörfa vágólap és süllyesztett falilámpa.
Azért jól jön a vastag betonréteg, mikor a szomszéd lakó hallókészülékében lemerül a gombelem,
és teljes hangerőn nézi a tévévetélkedőket. Vagy amikor a konyhában berobbanó gáztól nappalink
törmeléke pusztító tűzcsóvává olvadva zúzza szét a mennyezetig érő üvegablakot, és lakásunkból,
csak és kizárólag a miénkből, mindössze egy kiégett üreg marad a toronyház panelfalában.
Előfordul az ilyesmi.
Minden értékem, beleértve a kristályzöld üveg étkészletet, amelyben a leheletnyi buborékok és
homokszemek, az apró csiszolási hibák megnyugtatóan bizonyítják, hogy darabjait bizony saját
kezűleg készítették egyszerű, dolgos iparosok valahol Nyasszaföldön, szóval az égvilágon mindenem
megsemmisült egy gázrobbanásban. A padlót söprő tarka függönyeim lángnyelvekre szakadtak a forró
szélrohamban.
Tizenöt emelet magasságból záporozó lakásfelszerelési cikkek perzselték fel, lapították szét, törték
darabokra az utcán parkoló kocsikat.
Mialatt, tízezer méterrel a tengerszint felett, 800 km/órás ideális utazósebességgel, hazafelé tartok,
az FBI bombaszakértői szétszedik bőröndömet a Dulles egyik kiürített aszfaltsávján. Tízből
kilencszer a vibrálás villanyborotvától származik. Ezúttal is erről volt szó. Jobb, mintha egy
bekapcsolódott vibrátor lett volna.
Mindezt a rendésztől tudtam meg, mialatt a poggyászomra vártam. Nem sokkal később
hazataxiztam, és a főbejáratnál szembetaláltam magam kedvenc flanellepedőim kerge-tőző
foszlányaival.
Látnia kéne, vigyorgott a rendész, milyen arcot vág a tisztelt utas, amikor megtudja tőlem, hogy a
bőröndje egy vibrátor miatt maradt a keleti parton. Pláne, ha férfi az illető. A légitársaság szabályzata
szerint az ilyen jellegű bejelentés során tartózkodni kell a birtokviszony megjelölésétől. Legjobb
határozatlan névelőt használni.
Egy vibrátor.
Nem az ön vibrátora.
Sohasem szabad azt mondani: a vibrátor magától indult be, uram. Még félreértik.
Az aktiválódott vibrátor sajnálatos módon vészhelyzetet okozott, amely haladéktalan intézkedéseket
követelt.
Zuhogott az eső, mikor a csatlakozásra várva felébredtem a Stapletonon.
Zuhogott az eső utolsó hivatali utam záróaktusán.
A hangszóróból megkérték az utasokat, kiszállás előtt győződjenek meg arról, hogy semmi holmijuk
sem maradt a gépen. Aztán az én nevemet mondták. A légitársaság képviselője beszélni óhajt velem,
fáradjak a kijárathoz.
Három órával visszaállítottam a kismutatót, de még így is elmúlt éjfél.
A légitársaság képviselője a kapunál várt, oldalán egy reptéri rendésszel, aki vállon veregetett, és
közölte velem, hogy villanyborotvám miatt a poggyászrakodók a Dulleson tartották bőröndömet. A
hajigálók. A rámpa-koptatók. De ne szívjam mellre, örüljek neki, hogy nem egy vibrátor volt a ludas.
Azután, talán mert mindketten férfiak vagyunk, és elmúlt már éjfél, megpróbált felvidítani egy
bennfentes viccel. Tudja, hogy hívjuk egymás közt a stewardesseket? Légpárnáknak. Szárnyas
betéteknek. A rendész úgy öltözött, akár egy pilóta – fehér ing, váll-lapokkal, kék egyen-nyakkendő. A
bőröndömet azóta leellenőrizték, közölte készségesen, mindent rendben találtak, holnap utánam
küldik.
Feljegyezte a nevem, címem, telefonszámom, majd megkérdezte, tudom-e, mi a különbség egy koton
és egy stewardess között. Passzoltam.
– A kotonba egyszerre csak egy fasz fér be – árulta el a megoldást.
Az utolsó tíz dolláromat taxira költöttem.
A rendőrség is tartogatott néhány találós kérdést számomra.
Ezalatt villanyborotvám változatlanul három időzónával mögöttem tartózkodott, pedig egyáltalán
nem robbanásveszélyes.
Annál veszélyesebbet robbant valami más, szétforgácsolva helyes Njurunda dohányzóasztalom
citromzöld yinjét és narancssárga yangját, amelyek tökéletes Tao-kört formáltak nappali szobám
közepén. Béke szilánkjaikra.
Narancsszín huzatú Haparanda ülőgarnitúrám – tervezte Erika Pekkari – felismerhetetlen ronccsá
deformálódott.
Környezetemben nem én voltam a megszállott fészekrakó ösztön egyetlen rabszolgája. Hivatali
ismerőseim, akik régebben pornómagazinokat vittek magukkal a mellékhelyiségbe, most IKEA-
katalógusokat bújtak a zárt ajtók mögött.
 Mindnyájan megvettük saját Johannesov karosszékünket, egyforma zöld csíkos Strinne kárpittal. Az
enyém éppen egy szökőkútban piheni ki lángoló halálugrása fáradalmait.
Mindnyájan megvettük saját Rislampa Har lámpánkat, amely fehérítetlen, környezetbarát rizspapír
ívekből és hajlított drótvázból készült. Az enyém mára konfetti.
Oda a vécéülőkém.
Oda Alle étkészletem. Rozsdamentes és kopásálló volt.
Oda horganyzott fém Vild faliórám, istenem, első látásra beleszerettem.
Oda Klipak polcrendszerem, mondanom se kell.
Henlig kalaptartóm kipipálva.
A járdát lakberendezési cikkeim maradványai díszítik.
Oda Mommala ágynemű-garnitúrám. Tervezte Tomas Harila, és az alábbi színválasztékban kapható:
Orchidea.
Fukszia.
Kobalt.
Ében.
Zsett.
Tojáshéj és hanga.
Egy élet munkájába került megszerezni őket.
Oda Kalix kisasztalkám, munkalapján a könnyen tisztítható, mintázott politúrréteggel.
Oda összecsukható Steg asztalom.
Egymás után vásároljuk a bútorokat. Azt mondjuk magunknak, ez a heverő a sírig kitart majd. Csak
meg kell vennünk, és évekig elégedetten dőlhetünk hátra azzal a gondolattal, hogy adódjon bármilyen
probléma, a heverő miatt már nem fáj a fejünk. De kell még egy étkészlet. Egy eszményi ágy.
Függönyök. Hálószobaszőnyeg.
Puha kis fészkünk rabjává válunk, tárgyaink tulajdonból tulajdonosok lesznek.
Aztán egy nap hazatérek a repülőtérről. A főbejárat árnyékából kilépő portás közli velem a rossz
hírt. A rendőrség nemrég ment el, rengeteg kérdést tettek fel.
Valószínűnek tartják, hogy gázrobbanás történt. Kialudt a bojler őrlángja vagy nyitva maradt a
tűzhely egyik rózsája, a gáz szivárogni kezdett, fokozatosan feltöltötte a lakást, helyiségről helyiségre.
Százhatvan négyzetméter, komoly belmagasság – napokig tart, amíg mindent eláraszt. Miután az egész
lakás megtelik gázzal, klikk, bekapcsol a hűtőszekrény kompresszora.
Detonáció.
A mennyezetig érő ablaktáblák kiszakadnak alumínium-keretükből, a heverők, lámpák, edények,
lepedők lángra lobbannak, akárcsak gimnáziumi évkönyveim, okleveleim, telefonkészülékem. Szabad
szemmel is észlelhető napkitörés a tizenötödik emeleten.
Kár azért a hűtőgépért. Százféle mustárral töltöttem meg, volt dijoni, csípős angol. Tizennégy fajta
könnyű salátaöntet, hét fajta kapribogyó sorakozott a polcain.
Tudom, tudom, csupa fűszer és ízesítő, de sehol egy falat rendes étel.
A portás kifújta hatalmas orrát – mintha egy baseball-labda csapódott volna nagy lendülettel a
zsebkendőjébe. Felmehetek a tizenötödikre, mondta, de a lakást lezárták. Rendőrségi pecséttel.
Többször is rákérdeztek, nem tud-e egy bosszúszomjas ex-barátnőről, vagy olyan ellenségről, aki
hozzáférhet dinamithoz.
– Nem éri meg a fáradtságot – tanácsolta. – Csak a csupasz betonfalak maradtak.
 A vizsgálat nem zárta ki az idegenkezűséget. Senki sem panaszkodott gázszagra. A portás
összeráncolta homlokát. Ez a vén hülye egész nap bejárónőknek és nővérkéknek udvarolgat, akik a
tetőlakásokban dolgoznak délelőttönként, munka után pedig az előtérben üldögélve várják, hogy
hazafuvarozzák őket. Három éve lakom a házban, ez meg itt minden éjjel folytatásos krimikbe mélyed,
mialatt én a csomagjaimmal küszködve próbálom kinyitni a bejárati ajtót.
A portás homlokát ráncolva megjegyzi, hogy hallott már emberekről, akik egy hosszú-hosszú
gyertyát állítottak egy nagy tócsa gázolajba, azután többhetes utazásra mentek. Gyors megoldás az
anyagi gondokra. A kölcsönök, hitelek, részletek törlesztésére.
Megkérdeztem, hogy használhatom-e a telefonját.
– A mai fiatalok gazdagabbnak próbálnak látszani a környezetük előtt, és előbb-utóbb
túlköltekeznek – mondta bólogatva.
Felhívtam Tylert.
A telefon hosszasan csengett Paper Street-i bérlakásában.
Tyler, kérlek, szabadíts ki innen.
A telefon csak csengett.
A portás vállamhoz hajolva folytatta:
– A mai fiatalok nem tudják, mihez kezdjenek jó dolgukban.
Tyler, kérlek, ments meg. A telefon csak csengett.
– Azt hiszik, övék a világ.
Szabadíts ki a svéd width a ülőgarnitúrák szorításából.
Szabadíts ki a formatervezés karmaiból.
A telefon csak csengett és csengett, végül Tyler felvette a kagylót.
– Ha az ember nem tudja, mit akar – mondta a portás –, könnyen úgy végzi, ahogyan soha sem
akarta.
Ne legyek tökéletes.
Ne legyek elégedett.
Ne legyek teljes.
Tyler, ments meg a teljességtől és a tökéletességtől.
Úgy döntöttünk, hogy egy bárban találkozunk.
A portás megkérdezte, milyen számot adjon meg a rendőrségnek. Még mindig zuhogott. Audim a
szokott helyén parkolt, szélvédőjéből egy Dakapo állólámpa állt ki.
Tyler és én leültünk inni, majd néhány sör után Tyler azt mondta, persze, költözzem csak hozzá, de
előtte szeretne kérni tőlem egy szívességet.
Másnap megjön a bőröndöm, benne a túlélőkészlet. Hat ing, hat alsónadrág.
A néptelen bár sarokasztalán áthajolva megkérdeztem, miféle szívességről lenne szó.
– Szeretném, ha megütnél. Tiszta erőből.
Felelte Tyler.
 6.
A Microsoft demó második diájánál tartok, amikor váratlanul elered a számban a vér. A főnök alig
ismeri ezt a szoftvert, de biztos nem hagyja, hogy leteszteljem, ha meglátja a fekete foltot bal szemem
körül és a száj sebemtől feldagadt arcom. Nyelvemmel kitapogatom a meglazult varratokat:
összegubancolódott horgászzsinórok a tengerparton, kusza, fekete öltések egy elgázolt kutyán.
Lenyelem az ínyemből szivárgó vért. A főnök lassan a végére ér elemzéseimből összeollózott
beszámolójának, mialatt én az írásvetítőt kezelem, megbújva egy sötét sarokban, kíváncsi tekintetektől
távol.
Ajkam ragad a hemoglobintól. Megpróbálom tisztára nyalni, de mire felgyulladnak a lámpák, és
odalépek Ellenhez, Walterhez, Lindához, Norberthez, a Microsoft szaktanácsadóihoz, hogy
megköszönjem közreműködésüket, szájüregem megtöltik a fogaim közül csordogáló vörös patakok,
bármilyen szorgalmasan nyelem őket.
Fél liter vér után rosszul lesz az ember.
Holnap harci klub van – a világért sem szeretnék lemaradni róla.
A beszámoló előtt Walter Microsoft rám villantja acélkeményre edzett, ropogós burgonyaszirom-
barna marketingmosolyát. Miközben pecsétgyűrűvel ékesített, puha ujjai kezemre zárulnak, könnyedén
megjegyzi:
– Nem szívesen látnám, mi maradt a másik fickóból.
A harci klub első szabálya: senkinek egy szót sem a harci klubról.
Elestem, Walter.
Egyedül magamat okolhatom.
A délelőtti megbeszélésen szemben ülök a főnökkel, és éppen azt magyarázom neki, melyik
szövegrészt illusztrálom majd diákkal, és hol indítom el a videobejátszást, amikor hirtelen
félbeszakít:
– Kíváncsi lennék rá, mit művel maga mostanában hétvégenként.
Csak szeretnék néhány sebet magamnak, amíg nem késő, térek ki a válasz elől. Tudja, a hibátlan,
szépen kidolgozott férfitest lassan kimegy a divatból. Ahogy elnézem azokat a tükörsima régi
járgányokat, amelyek mintha most gördültek volna ki egy békebeli autószalon ajtaján, csak arra tudok
gondolni: micsoda pazarlás.
A harci klub második szabálya: senkinek egy szót sem a harci klubról.
Talán a legközelebbi ebédnél az asztalunkhoz lépő pincér sötét óriáspanda-monoklikat visel majd,
amelyeket előző hétvégén szerzett a harci klubban, mikor szemünk láttára térdelt az arcába egy
százkilós henteslegény, majd fejét a betonpadlóhoz szegezve módszeresen szilánkokra törte
orrnyergét; tompán puffanó ökölcsapásai áthallatszottak a tömeg üvöltözésén, és addig ismétlődtek,
amíg a pincér elég levegőhöz jutott, hogy kipréseljen magából egy véres „feladom” szócskát.
Mindezt teljesen felesleges lenne megemlíteni neki. A harci klub mindössze heti néhány órát
létezik, befejezése és kezdete között neve is csupán egy értelmetlen szókapcsolat.
Vagy ott az a kölyök a fénymásoló szalonból; néhány hónapja egy rendelést sem tudott normálisan
felvenni, és folyton elfelejtett színes lapot csúsztatni a lemásolt példányok közé – ugyanez a kölyök a
harci klubban tíz percre félistenné válik, amikor a szart is kiveri egy nála kétszer nagyobb
könyvelőből, beletapossa a betonba, és félholtra rugdalja, amíg megálljt nem parancsol neki a hármas
számú szabály. Ha az ellenfél feladja vagy harcképtelenné válik – még akkor is, ha csak színleli –, a
küzdelmet be kell fejezni.
Találkozzunk bár minden nap a kölyökkel, egy szóval sem említjük neki a harci klubban nyújtott
kiváló teljesítményét.
A küzdelem párokban zajlik. Egyszerre egy pár harcol. Ing és cipő nélkül. A küzdelem az egyik fél
vereségével ér véget. Ez is a harci klub alapszabályzatához tartozik.
Az emberek mások a harci klubban, mint a hétköznapi életben. Hiába mondanám a fénymásoló
fiúnak, milyen remekül küzdött a hétvégén – egy teljesen más emberhez beszélnék.
Én sem vagyok olyan, mint a munkahelyemen. A főnököm rám sem ismerne.
Néhány, a harci klubban eltöltött éjszaka után a mindennapok eseményei eltompulnak, veszítenek
jelentőségükből. Az ingerküszöb alá süllyednek. Minden szavad törvény, és ha a többiek ezeket
megszegik vagy kétségbe vonják, az sem érdekel.
Hét közben öltöny-nyakkendős kártérítési ügyintéző vagyok, nyelem a vért egy sötét sarokban
lapulva, cserélem a táblázatok és kördiagramok fóliáit, miközben a főnök elmagyarázza a
Microsoftnak, miért tartja ideális választásnak a halvány búzavirág színárnyalatot a programikonok
számára.
Az első harci klub csak kettőnkből állt: Tyler és én ütöttük egymást.
Régebben, ha dühös voltam, és úgy éreztem, kezdek lemaradni saját, öt évre előirányzott
ütemtervemtől, egyszerűen kitakarítottam a nappalit vagy elvacakoltam a kocsimmal. Halálom után
egy csinos kis lakás és egy rendszeresen karbantartott autó marad belőlem. Egy ideig csillognak-
villognak, aztán jön a por, a rozsda vagy az új tulajdonos. Semmi sem állandó. Még a Mona Lisa is
kifakul. Mióta a harci klubba járok, meglazult fogaim felét mozgatni tudom ínyemben.
Talán az önfejlesztés nem megoldás.
Tyler sohasem ismerte az apját.
Talán az önpusztítás a megoldás.
Tyler és én együtt járunk a harci klubba. Egy bár pincehelyiségében van a találkozó, szombat
esténként, zárás után. Hétről hétre többen jönnek el.
Tyler a plafonról lógó villanykörte alá lép, körülveszi a sötét pincemély és a falak mentén
pislákoló ötven éhes szempár. Belekezd a szabályzatba:
– A harci klub első szabálya: senkinek egy szót sem a harci klubról. – Leheletnyi csend. – A harci
klub második szabálya: senkinek egy szót sem a harci klubról.
Én úgy hat évig ismertem az apámat, de már nem emlékszem rá. Hatévente új életet kezdett egy új
városban, egy új feleséggel. Egyetlen saját családja sem volt, mindegyiket csak lízingelte.
A harci klub olyan férfiakból áll, akiket nők neveltek fel.
Tyler körbenéz a csupasz villanykörte fényénél, és az éjfél-elmúlt sötétségben fokozatosan testet
öltenek a harcosok. Tovább sorolja a pontokat: a küzdelem párokban zajlik, egyszerre egy pár harcol,
ing és cipő nélkül, amíg az egyik fél feladja vagy harcképtelenné válik.
– Végül a hetedik szabály – kiáltja Tyler – Akinek ez az első éjszakája, harcolnia kell.
A harci klub más, mint a futballközvetítések. Más, mint – műholdon keresztül, kétperces
időeltolódással – egy csapat ismeretlen idióta csatározását figyelni a világ túlsó oldaláról,
tízpercenként sörreklámokkal és műsorajánlatokkal megszakítva. Kérjük, maradjon velünk, a szünet
után folytatjuk közvetítésünket. Néhány éjszaka után a harci klubban olyan érzés futballmeccset nézni,
mint pornófilmre maszturbálni egy oltári numera helyett.
 A harci klubtól értelmet nyer a fekvenyomó pad, a kefefrizura és a körömvágás. Az edzőtermek
szerelmesei azt képzelik, az igazi férfiak klasszikus szobrászok és formatervezők kezei alól kerülnek
ki.
Ránézésre egy habcsók is kőkeménynek látszik, ahogy Tyler szokta mondani.
Apám nem járt főiskolára, ezért nekem feltétlenül kellett egy diploma. Kezemben a friss oklevéllel
interurbán felhívtam, és megkérdeztem tőle, most mi legyen?
Apámnak nem volt ötlete.
Amikor munkát szereztem, és betöltöttem a huszonötöt, ment az újabb interurbán hívás, hogy
megtudjam, most mi legyen? Apámnak nem volt ötlete, ezért azt tanácsolta, házasodjam meg.
Jövőre töltöm be a harmincat, és nem hinném, hogy a kérdéseimre egy feleség lenne a válasz.
A harci klub élményét nem lehet szavakba foglalni. Néhány tag minden egyes alkalommal ellenfelet
keres magának. Legutóbb Tyler azt mondta, csak az első ötven ember jöhet be, a többi kint marad.
Ennyi a limit.
Múlt héten kiszúrtam egy fickót, és feliratkoztunk a listára. Pocsék egy hete lehetett: dupla nelzonba
szorított, és a betonpadlóba verte az arcom. Több helyen átharaptam a számat, a szemem megdagadt
és vérezni kezdett – amikor feladtam, a padlón ott maradt eltorzult vonásaim véres lenyomata.
Egy ideig szótlanul álltunk, belebámultunk a vörös, üvöltő ź betű két oldaláról ránk meredős, üvk
m, keskeny szemkivágásokba, majd Tyler csak annyit mondott:
– Király.
Kezet ráztam az ellenfelemmel; köszönöm, kemény menet volt. Mire a fickó:
– Visszavágó egy hét múlva.
Az arcomra erőltetett mosoly alig látszott ki zúzódásaim mögül; nézzen rám, mondtam, visszavágó
egy hónap múlva.
Sehol sem érzem olyan elevennek magam, mint a harci klubban, farkasszemet nézve egy másik
fickóval a villanykörtefényben, a többiek gyűrűjében. A harci klub nem győzelemről és vereségről
szól. Ezek csupán szavak. Belép egy friss tag a körbe, és látom löttyedt, hófehér valagát – fél évvel
később mintha tölgyfából faragták volna. Nincsenek többé kétségei, bízik magában. A harci klubban is
összesúgnak az ember háta mögött, akár az edzőtermek öltözőiben, de itt nem a külső számít.
Eksztázisban üvöltözünk vagy nyelveken szólunk, mintha baptista istentiszteleten lennénk, és vasárnap
délutánonként üdvözülten ébredünk ágyainkban.
Legutóbbi párharcom végeztével ellenfelem éppen a véremet mosta fel a cementpadlóról, miközben
mobiltelefonon felhívtam a biztosítómat kórházi kezelésem várható költségei ügyében. A baleseti
sebészeten Tyler azt mondta az ügyeletes orvosnak, hogy leestem a lépcsőn.
Néha Tyler beszél helyettem.
Csak magamat okolhatom.
A felkelő nap besüt az ablakon.
Felesleges beszélnünk a harci klubról, mivel léte mindössze heti öt órára korlátozódik – vasárnap
hajnali kettő és reggeli hét közé.
Mielőtt Tylerrel elindítottuk a klubot, még egyikünk sem verekedett. A tapasztalatlanság kíváncsivá
tett minket. Milyen érzés lehet megsérülni, meddig tudnánk elmenni. Én voltam az első, akit Tyler meg
mert kérni – alaposan berúgtunk a bárban, senki sem törődött velünk, ezért hozzám hajolt és azt
mondta:
– Szeretném, ha megütnél. Tiszta erőből.
 Eszem ágában sem volt megtenni, amire kért, de Tyler elmagyarázta az egészet; hogy semmi kedve
sebek nélkül leélni az életét, hogy piszkosul unja már a hivatásos ökölvívókat nézni, hogy szeretne
többet megtudni magáról.
És az önpusztításról.
Akkoriban az életem túl tökéletesnek tűnt, úgy éreztem, talán valóban mindent le kell rombolni, ha
ki akarjuk hozni magunkból a maximumot.
Körülnéztem, majd igent mondtam. Igen, megteszem, de menjünk ki a parkolóba.
Odakint megkérdeztem tőle, hova kéri.
– Lepj meg – mondta.
Még sosem ütöttem meg senkit, mondtam.
– Vetkőzz ki magadból – mondta. Előbb csukd be a szemed, mondtam.
– Dehogy csukom – mondta.
Mély levegőt vettem, majd – akárcsak az összes fickó első éjszakáján a harci klubban – félkörívben
meglendítettem a karom egy látványos balhoroghoz, ahogy azokban az ezerszer látott
westernfilmekben szokás, de ütésem lecsúszott a nyakáról.
A francba, szisszentem fel, ez nem számít. Hadd próbáljam meg újra.
– De számít – mondta Tyler, és visszaütött, puff, keményen, akár a rajzfilmkenguru a szombati
matinén, egyenesen a mellkasom közepébe talált, és hanyatt lökött az egyik motorházra. Azután
kifújtuk magunkat: Tyler a nyakát dörzsölgette, én meg bal tenyerem a tüdőmre szorítva próbáltam
visszanyerni a lélegzetemet. Mindketten éreztük, hogy új fejezet kezdődött életünkben. Egy Tom és
Jerry-sorozat főszereplői lettünk, élünk-virulunk, és nem nyugszunk, amíg fel nem fedezzük, meddig
tudunk így életben maradni.
– Király – mondta Tyler. Üss meg újra, kértem.
– Rajtad a sor – mondta.
Úgyhogy megütöttem, erőtlen balegyenesem a fülén landolt, mire Tyler elgáncsolt, és a gyomromba
mélyesztette cipősarkát. A következő eseményeket nehéz lenne szavakba önteni, de mire a bár bezárt,
az összes vendég a parkolóba gyűlt, és hangosan biztatott minket.
Végre én is éreztem, amiről Tyler beszélt, hogy képes vagyok kézben tartani valamennyi
problémámat; a tisztítóból törött gombokkal visszakapott ingeket, a több száz dolláros hitelkeret-
túllépésemet, a főnökömet, aki összebarmolja a DOS parancsmenüt a számítógépemen. És Marla
Singért, aki ellopja tőlem a terápiás csoportjaimat.
A párharc végére sem oldódtak meg problémáim, de nem is számítottak többé.
Az első harci klub-meccset vasárnap éjszaka vívtuk, és Tyler egész hétvégén nem borotválkozott,
hogy kétnapos borostája kidörzsölje az öklöm. Utána hanyatt fekve bámultuk az egyetlen csillagot,
amelynek fénye áthatolt az utcai lámpák ragyogásán, és megkérdeztem Tylert, mi ellen harcol
valójában.
Az apám ellen, válaszolta.
Talán nincs szükségünk apára, hogy tökéletesebbé váljunk. A harci klubban egyébként sem
számítanak a személyes indítékok. A küzdelemért küzdünk. Mélyen hallgatnunk kellett volna, de nem
sikerült: az elkövetkező hetekben egyre több férfi gyűlt össze a parkolóban záróra után, és mire elmúlt
a nyár, találtunk egy másik bárt magunknak, ahol az alagsorban folytathattuk találkozóinkat.
Minden összejövetel elején Tyler felsorolja a kettőnk által megalkotott törvényeket.
– Legtöbben – harsogja Tyler a zsúfolt pincehelyiség közepén derengő fénytölcsérben – azért
lehetnek ma itt, mert egyesek megszegték a szabályzatunkat. Két pontban is.
– Vagy megpróbál mindenki vigyázni a szájára, vagy szükségetek lesz egy új harci klubra, mert
jövő héttől mindenki nevét felírjuk egy listára, és csak az első ötven jöhet be. Aki bejutott, azonnal
iratkozzon fel – ha nem akar harcolni, jobb, ha otthon marad, mert bőven akadnak helyette olyanok,
akik akarnak.
– Aki most van itt először, annak harcolnia kell – kiáltja Tyler.
Legtöbben azért jönnek el, mert túlságosan félnek attól, hogy megküzdjenek az igazi ellenfelükkel.
Néhány hétvége után már sokkal bátrabbak lesznek.
Számtalan barátság kötődik a harci klubban. Mostanában egyre több ismerős arcot látok különféle
konferenciákon és megbeszéléseken; könyvelők, részlegvezetők, jogi képviselők üldögélnek a
tárgyalóasztaloknál, törött orrnyergük szétlapul a kötések alatt, mint egy túlérett padlizsán, fekete
öltések feszülnek járomcsontjukra vagy drótszálak ágaskodnak állkapcsukból. Némán hallgatják végig
a sok mellébeszélést, és csak akkor szólalnak meg, amikor döntésre kerül a sor.
Biccentünk egymásnak.
A főnököm később rákérdez, honnan ismerek én mindenkit.
A főnököm szerint egyre kevesebb úriember marad az üzleti életben, mindenütt elszaporodnak a
gengszterek.
A demó folytatódik.
Walter Microsoft elkapja pillantásomat, íme egy sikeres fiatalember: fogsora hibátlan, bőre
makulátlan, munkája büszkeséggel tölti el, amikor könnyed hangnemben beszámol róla az érettségi
találkozóján. Egyetlen háborúban sem kellett részt vennie, szülei elváltak, vagy ha nem, az apja
sohasem volt otthon – most pedig itt ül velem szemben, tekintete ide-oda siklik arcom simára
borotvált jobb fele és a bal oldalt eltorzító gonosz zúzódás között. Vértől csillogó számat nézi.
Talán éppen a múlt hétvégi koleszterinszegény és fájdalommentes baráti vacsorán tűnődik, vagy az
elvékonyodó ózonrétegen, vagy a kozmetikai cégek kíméletlen állatkísérletein, vagy talán egyiken
sem.
 7.
Egyik reggel egy használt óvszer medúzateteme lebeg a vécécsészénkben.
Így ismerkedett meg Tyler Máriával.
Felkelek, kimegyek a fürdőszobába, és ott úszkál egy koton, háttérben a csésze húgy-sárga vízkő-
barlangrajzaival. Óhatatlanul eltűnődöm, vajon mire gondolhatnak az ondósejtek.
Ez itt?
Ez lenne az a híres méhszáj?
Mi történik körülöttem?
Álmomban egész éjjel Marlát dugtam. A láncdohányos Marlát. A száját huzigáló Marlát. Egyedül
ébredtem saját ágyamban, a Tyler szobájába vezető ajtó zárva volt. Tyler sohasem csukja magára az
ajtót. Egész éjjel zuhogott. Az esővíz átszivárgott a megvetemedett tetőzsindelyeken, tócsákba gyűlt a
plafonon, kövér cseppekben potyogott le a csillárokról.
Amint elered az eső, azonnal lecsapjuk a biztosítékokat. Hozzá sem érünk a villanykapcsolókhoz. A
ház, amelyet Tyler bérel, három szintből és egy alagsorból áll. Gyertyákkal járunk körbe. Van
éléskamránk, zsalugáteres verandánk, színes mozaikablakunk valamennyi lépcsőfordulóban.
Ülőzsámolyok várnak ránk a társalgó csupa üveg ablakfülkéiben. A lambéria lécei simára csiszoltak,
fényezettek, tenyérnyi szélesek.
Az esővíz átcsordogál az épületen, az összes faholmi megduzzad és elgörbül; az összes acélszög a
padlóban, a lambériában, az ablakkeretekben egyenként előbújik, és rozsdásodni kezd.
Tele az egész ház alattomos szögekkel; talpunkba fúródnak, felsértik könyökünket. Mindössze
egyetlen fürdőszoba jut a hét hálószobára, és abban is egy használt óvszer fogad.
Az egész épület csak egy környezetrendezési tervre, egy hivatalos közjegyzői végzésre vár, ami
meghozná végre a hőn áhított bulldózereket. Megkérdeztem Tylert, mióta él itt; azt felelte, úgy hat
hete. Réges-rég, még az emberiség hajnalán a háztulajdonos egy életre elég National Geographicot és
Reader’s Digestet halmozott fel magának, amelyek ingatag papírtornyokat alkotnak a falak mentén, és
minden egyes esőzés alkalmával tovább szaporodnak. Tyler elbeszélése szerint az előző bérlő ügyes
kokainos zacskókat hajtogatott a fényes borítókból. A bejárati ajtóról hiányzik a zár, mióta a
rendőrség vagy valaki más lábbal tört utat magának az előszobába. Kilenc réteg tapéta az ebédlő
falán, nefelejcsek alatt harántcsíkok alatt bazsarózsák alatt vörösbegyek alatt levélminták.
Teljes szomszédságunk egy bezárt műszaki üzletre és az utca túloldalán húzódó raktárépületre
korlátozódik. Házunk csodákat rejt. Két méter széles, falba épített abrosztartó hengert, amelyen
egyetlen ráncot sem vet a kényes damaszt. Cédrusborítású, hűtött szőrmegardróbot. Nálunk a
virágmintás fürdőszobacsempe finomabban díszített, mint másoknál az esküvői porcelán, de a
vécécsészében használt óvszer lebeg.
Alig egy hónapja élek Tylernél.
Aznap reggel lilára szívott nyakkal és vállakkal ül le a reggelihez, én meg ki sem látszom a
Reader’s Digest magazinból. Házunk ideális búvóhely lehetne a drogdílereknek. Szomszédok sehol.
Az egész Paper Streeten csak néhány raktár és egy papírmalom található, amelynek kéményéből
bélgáz gőzölög, udvarán pedig hörcsögalom szagú forgácshalmok narancsszín piramisai rohadnak.
Egy ideális kábítószer-elosztó bázison lakunk, napközben kismillió teherkocsi fordul meg az utcában,
de éjjelente egy kilométeres körzetben egy lélek sincs kettőnkön kívül.
 Az alagsorban Reader’s Digest-tornyok magasodnak, beköltözésem óta lassan ellepik a
hálószobákat is.
Otthonunk az Egyesült Államok.
A nevetés a legjobb gyógyír.
Magazinokból áll szinte az egész berendezés.
Gyermekmellékleteik hemzsegnek az olyan ismeretterjesztő cikkektől, amelyekben a különböző
emberi szervek egyes szám első személyben beszélnek magukról: hello, én vagyok Anyu Petefészke.
Hello, én vagyok Apu Prosztatája.
Nem tudom, sírjak vagy nevessek rajtuk, miközben Tyler félmeztelenül, kiszívott nyakkal feszít a
konyhaasztalnál, és be nem áll a szája: bla-bla-bla-bla-bla, tegnap este megismerkedett egy Marla
nevű csajjal, és átkefélték az éjszakát.
Szavai belecsorognak a fülembe, és máris én vagyok Apu Epehólyagja. Kizárólag magamat
okolhatom. Ha megcsinálok valamit, biztosan rossz vége lesz. Ha nem csinálok meg valamit, annak is
rossz vége lesz.
Tegnap este felhívtam Marlát. Kidolgoztunk egy rendszert: ha el szeretnék menni valamelyik
csoportterápiára, felhívom előtte a kisasszonyt, hogy megtudjam, mit tervez estére. Tegnap tartották
heti összejövetelüket a tüdőrákosok, én meg épp magam alatt voltam.
Marla a Regent Hotelben él, egy nagy, idomtalan téglarakásban, amit csak az imádság tart össze,
ahol az ágybetéteket műanyag fólia védi, ahová csak halni jár a lélek. Ha az ember óvatlanul ül rá az
ágyra, a lepedővel és takaróval együtt könnyedén a padlón találhatja magát.
Felhívtam Marlát, hogy megkérdezzem, elmegy-e a Melanoma Körbe.
Marla válasza mintha lassított felvételről szólt volna. Nem akart igazából öngyilkos lenni, mondta,
az egész csak olyan segélykérés-féleségnek indult, de úgy látszik, egy kicsit több altatót vett be a
kelleténél.
Vált a kép: Marla takaros szobácskájának padlójára hanyatlik, és azt ismételgeti: haldoklóm,
meghalok, haldoklóm, végem, végem, hal-dok-lom, végem...
Órákig eltarthat.
Ezek szerint ma este otthon maradsz, kérdeztem reménykedve.
Az előadás megkezdődött, mondta Marla. Kapjam össze magam, ha nem akarok lekésni a fináléról.
Kösz a meghívást, válaszoltam, de már van programom.
Ahogy gondolod, mondta Marla. Nekem mindegy, én akár tévénézés közben is megdögölhetek.
Remélem, nem brazil szappanopera megy az összes csatornán.
Úgyhogy szépen elballagtam a rákosokhoz. Korán hazaértem. Lefeküdtem aludni.
Másnap reggel Tyler kiszívott nyakkal keni a vajas zsömlét, és azt mondja, lökött tyúk ez a Marla
Singer, de bírja érte.
Előző este korán hazaértem a Melanoma Körből, gyorsan elaludtam, és álmomban csak dugtam és
dugtam és dugtam Marla Singért.
Reggel pedig hallgatom Tyler szövegét, mialatt úgy teszek, mintha a Reader’s Digestet böngészném.
Lökött tyúk, annyi szent. Lapozok. Humor a seregben.
De közben én vagyok Apu Izzó Epevezetéke.
Eszméletlen, micsoda kifejezéseket sikoltozott Marla egész éjjel a fülébe, újságolja Tyler. Egyetlen
csajtól sem hallott még ilyeneket.
Én vagyok Apu Csikorgó Fogsora.
 Én vagyok Apu Tűzokádó Orrlyuka.
A tizedik menet után, folytatja, Marla azt üvöltözte, hogy teherbe akar esni tőle. Azt kiabálta, akar
egy abortuszt Tylertől.
Én vagyok Apu Tenyérbe Vájt Körme.
Szerencsétlen Tyler, hogyan is kerülhette volna el a sorsát. Búvóhelye mélyén egész héten
vaginákat illesztgetett a Hófehérkébe.
Hogyan is nyerhetném vissza az érdeklődését?
Én vagyok Apu Frusztrált, Szorulásos Széklete.
Ráadásul csak magamat hibáztathatom. Miután tegnap álomba merültem, Tyler hazatért az éttermi
munkából, pont, amikor Marla áttelefonált a hotelszobájából. Minden igaz, motyogta a kagylóba. Saját
szemével látta a fényt az alagút végén. Ez a halálközeli élmény, izé, annyira felemelő; szeretné
részletesen elmesélni nekem, milyen érzés, ahogy elhagyja a testét és elindul a végtelenbe.
Marla nem volt biztos benne, hogy a lelke is folytatni tudja majd a megkezdett telefonbeszélgetést,
de szerette volna, ha valaki hallja utolsó sóhaját.
Nem, ne tedd, kiáltotta Tyler a kagylóba, mert teljesen félreértette a helyzetet. Egyszer sem
találkoztak még, ezért azt hitte, Marlának nem szabad meghalnia.
Óriási tévedés.
Bár semmi köze sem volt hozzá, Tyler értesítette a mentőket, azután átszáguldott a Regent Hotelhez.
Ettől a pillanattól fogva, ahogy ezt a Kung Fu című tévésorozatból mindnyájan megtanultuk, az ősi
kínai szokások értelmében Tyler örök életére felelős lett Marláért, mivel megmentette a haláltól.
Ha rászántam volna azt a nyavalyás tíz percet, és végignézem, ahogy Marla kiszenved, másképp
alakultak volna a dolgogy Mana ok.
Tyler elmondta, hogy Marla a 8G számú szobában lakik, a legfelső emeleten, nyolc
lépcsőfordulónyival a talajszint felett, egy hosszú folyosó végén, amely visszhangzik az ajtókon
átszűrődő televíziós konzervkacagástól. Öt másodpercenként felsikolt egy színésznő vagy eldördül
egy gépfegyversorozat. Tyler végigszaladt a folyosón, és még kopogni sem volt ideje, mivel egy haj
szál vékony, vaj sárga kar kipattant az ajtónyílásból, megragadta a csuklóját, majd berántotta a 8G-be.
Beletemetkezem a Reader’s Digestembe.
Alighogy Marla elkapta, Tyler meghallotta a fékcsikorgásokat és az egymásnak verődő
szirénahangokat odalentről. Tekintete megakadt egy műpéniszen, ami az öltözőasztalkán hevert:
ugyanabból a lágy, rózsaszín műanyagból készítették, mint azt a sok millió Barbie-babát – néhány
pillanatra felrémlett előtte egy tajvani futószalag képe, amelyre hajas babák, Barbie-görlök és
műpéniszek végtelen áradata zúdul a gyári öntőformákból.
Marla követte Tyler tekintetét, elhúzta a száját és így szólt: – Ne aggódj, nem jelent számodra
konkurenciát.
Azzal visszalökte Tylert a folyosóra, és azt lihegte, elnézést, de kár volt értesíteni a mentősöket,
mert már valószínűleg az előcsarnokban járnak, a rendőrökkel együtt. Sietősen bezárta a szobaajtót,
majd a lépcsőház felé rángatta Tylert. Két emelet között a falhoz lapulva engedték el maguk mellett a
rendőröket és az oxigénpalackot szorongató mentőorvost, aki tőlük kérdezte meg, hogy melyik a 8G.
Az utolsó ajtó a folyosó végén, világosította fel Marla.
Aztán még utána kiáltotta, hogy a 8G-ben lakó lány régebben elbűvölően kedves teremtés volt, de
most már csak egy idegbeteg kis kurva. Fertőző emberi hulladék, aki olyan határozatlan és úgy fél a
döntéshelyzetektől, hogy inkább messziről elkerüli őket.
 – Az a lány többé nem hisz magában – kiáltotta Marla. – Attól tart, hogy minél öregebb lesz, annál
kevesebb lehetőség közül választhat.
Végül sok sikert kívánt.
A rendőrök felsorakoztak a 8G előtt, Marla és Tyler pedig lerohant az előcsarnokba. Mögöttük az
egyik járőr meggyőző hangon harsogta a bezárt ajtónak:
– Engedje, hogy segítsünk magán, Miss Singer. Ne dobja el az életét. Nyissa ki az ajtót, és
meglátja, találunk megoldást a problémáira.
Ezalatt Marla és Tyler kiértek az utcára, benyomakodtak egy taxiba, és Tyler a szélvédőn át még
látta a nyolcadik emeleti ablak mögött tanácstalanul imbolygó árnyakat.
Az autópályán száguldva a hat sáv szélességben semmibe vesző reflektorfények között Marla
figyelmeztette Tylert, hogy ébren kell tartania őt egész éjjel. Ha egyszer elalszik, soha többé nem kel
fel.
Már sokan kívánták a halálát, mondta Tylernek. Azóta mindnyájan halottak, átkerültek a túloldalra,
és éjjelente gyakran felhívják odaátról. Alvás helyett sorra járja a bárokat, de a csaposok mindenhol
a nevén szólítják, és a készülékhez küldik, aztán a vonalban csak néma csend fogadja.
Tyler és Marla ébren töltötték az egész éjszakát, a szomszéd szobában. Mire Tyler délelőtt
felébredt, Marla már visszament a szállodába.
Marlának nem szerelem kell, hanem egy kiadós elektrosokk-terápia, mondtam Tylernek.
– Ki beszélt itt szerelemről? – vigyorgott Tyler.
Szóval, hogy rövidre fogjam: Marla a legjobb úton jár, hogy tönkretegye életem egy újabb fejezetét.
A középiskola óta barátokat szerzek magamnak, a barátok megnősülnek, azután magamra hagynak.
Remek.
Ez fasza, mondom Tylernek.
Ugye nem zavar a dolog, kérdezi.
Én vagyok Apu Görcsbe Rándult Gyomra.
Menj már, válaszolom, miért zavarna.
Szegezz csak pisztolyt a homlokomhoz, és fesd vörösre agyammal az ebédlő falát.
Részemről a fáklyásmenet, bólintok. De tényleg.
 8.
A főnök hazaküld a nadrágomon éktelenkedő alvadt vérfolt miatt. Eláraszt a felszabadult öröm.
Az arcomon tátongó seb a gyógyulás legapróbb jelét sem mutatja. Naponta bejárok irodámba,
miközben alig látok ki azon a két keskeny vizeletcsíkon, ami összevert, fekete rozscipóvá dagadt
szemüregeimből maradt. Nemrég még vérig sértett, hogy senki sem hajlandó észrevenni, milyen
piszkosul kiegyensúlyozott Zen mester lett belőlem. Pedig ott vannak azok a FAXok. Apró HAIKUkat
írogatok, azután szétFAXolom őket mindenfelé. Mikor elsétálok a kollégák mellett a folyosón, árad
belőlem a ZEN, egyenesen bele ellenséges, öklömnyi KÉPükbe.
A dolgozó méh, A here messze szállhat;
Királynőjük rab.
Lemondtam összes földi javamról, a kocsimat is beleértve, és albérletbe költöztem égy
hulladéktemető kellős közepére, hogy éjjelente hallgathassam Tylert és Marlát, ahogy a szomszéd
szobában emberi seggpapírnak nevezik egymást.
Nesze, te emberi seggpapír.
Csináld még, seggtörlő.
Nyomd le a torkodon. Nyeld el, bébi.
Ezalatt én a világegyetem higgadt középpontjává zsugorodom. A kontraszt kedvéért.
Monoklis szemekkel, ruhámon feketére száradt vérfoltokkal és egy nagy, boldog HELLO-val
köszöntök minden kedves munkatársat. HELLO! Nézz csak rám. HELLO! Olyan ZEN vagyok. Igen, az
VÉR. Igen, de SEMMISÉG. Minden semmiség, és annyira fantasztikus érzés ez a
MEGVILÁGOSODÁS. Én aztán tudom.
Sóhaj.
Az ablak előtt galambcsapat.
A főnök kíváncsi rá, vajon saját vérem szárad-e a nadrágomon.
A madarakba belekap a hátszél. Agyamban apró haikuk fogannak.
Az árva madár.
Fészke a tág nagyvilág.
Életed: műved.
Ujjaimon számlálgatom a szótagokat. Az ott az én vérem? Aha, mondom. Egy része. Rossz válasz.
Nem mintha olyan nagy ügy lenne. Két fekete nadrágom van. Hat fehér ingem. Hat alsónadrágom. A
túlélőkészlet. Harci klubba járok. Néhány vérfolt megszokott dolog.
– Menjen haza, és öltözzön át – utasít a főnököm.
Néha felmerül bennem a kérdés, vajon Tyler és Marla nem egyazon személy-e. Eltekintve az éjjeli
dugásoktól, amikor Marla szobájában csinálják.
Csinálják.
És csinálják.
Egyébként Tyler és Marla sohasem tartózkodik ugyanabban a helyiségben. Sohasem látni kézen
fogva őket.
Persze engem és Gábor Zsazsát sem látták még kéz a kézben, mégsem vagyunk ugyanaz a személy.
Tyler egyszerűen csak nem bújik elő, ha Marla nálunk van.
Ahhoz, hogy ki tudjam mosni a nadrágjainkat, Tylernek előbb meg kell mutatnia, hogyan kell
szappant főzni. Valahol az emeleten mászkál, miközben a konyhát megtölti a szegfűszeg és az égett
szőr szaga. Marla a konyhaasztalnál ül, egy szegfűszeges cigarettával pörköli alkarját, és emberi
seggpapírnak szólítja magát.
– Elfogadom gennyes, rothadó züllöttségemet – mondja a parázsló cigarettavég kicsiny
napkorongjának, majd selymes, sápadt könyökhajlatához érinti a csikket. – Égj, banya, égj.
Tyler emeleti hálószobámban motoszkál, a fogsorát vizsgálgatja tükrömben; állítólag elintézte, hogy
felvegyenek kisegítő pincérnek.
– Esti meló a Pressman Hotelben, remélem, megfelel – mondja elégedetten. – Ez a munka majd
felszítja benned az osztályöntudatot.
Persze, bólintok, ahogy gondolod.
– Kötelező fekete csokornyakkendőt viselned – figyelmeztet. – De ezen kívül csak egy fekete
nadrágra és egy fehér ingre lesz szükséged.
Szappan, Tyler. Szappanra lesz szükségem, mondom. Szappant kellene főznünk, hogy ki tudjam
végre mosni a nadrágokat.
Bokáját a padlóhoz szorítom, miközben a napi kétszáz felülését végzi.
– A szappanfőzéshez először is zsírt kell olvasztanunk. – Tyler agya a praktikus információk
tárháza.
Az éjjeli párnacsaták kivételével Tyler és Marla sohasem tartózkodik ugyanabban a helyiségben.
Ha Tyler mégis felbukkan, Marla átnéz rajta. Hazai terepen járunk. Szüleim éppen ilyen
természetességgel nézték levegőnek egymást évekig. Azután apám lelépett, hogy megkössön egy újabb
lízingszerződést.
– Nősülj meg, még mielőtt beleunsz a szexbe, különben sohasem fogsz – tanácsolja minden
beszélgetésünk alkalmával.
Anyám is csak úgy ontja a hasznos tanácsokat:
– Soha ne vegyél műanyag cipzáras holmit.
Szüleim életbölcsességei nem mutatnának túl jól a konyhai falvédőkön.
Tyler százkilencvennyolc felülésénél jár. Százkilencvenkilenc. Kétszáz.
Kinyúlt flanel fürdőköpenyt és boxeralsót visel. Feláll, rám szól:
– Rúgd ki Marlát. Küld el a boltba egy doboz marólúgért. De ne a szemcsésből, hanem a pehelyből
hozzon. Szabadulj meg tőle.
Na tessék, hatéves lettem megint, üzeneteket közvetítek elidegenedett szüleim között. Már
hatévesen is utáltam ezt csinálni.
Tyler hozzálát a lábemelésekhez, lassan leballagok a lépcsőn, és átadom az üzenetet: lúgpehely,
nem szemcsés, tíz dollár, buszbérlet.
Marla meg sem mozdul, óvatosan kiveszem ujjai közül az illatos cigarettát. Csak finoman,
gyengéden. Egy konyharuhával megtörölgetem karján a mélyvörös égésnyomokat, a sebekből szivárgó
vér vékony hegréteggé száradt rajtuk. Azután mindkét lábfejét bepréselem körömcipőjébe.
Marla figyeli, ahogy eljátszom vele a Hamupipőkét, majd így szól:
– Ezer bocs, hogy nem kopogtam. Azt hittem, senki sincs itthon. Nyitva volt a bejárati ajtó.
Szótlanul hallgatom.
– Gondoltál már arra, hogy a gumióvszer korunk üvegcipellője? Felhúzod, mielőtt megkezdődne a
bál. Egész éjjel táncolsz egy ismeretlennel, aztán elhajítod a francba. Mármint az óvszert. Nem az
ismeretlent.
 Egy szót sem szólok hozzá. Befurakodhat a terápiás csoportjaimba, Tyler házába, de azt ne várja el
tőlem, hogy a barátja leszek.
– Egész éjjel rád vártam.
Tavaszra ősz jön, Pilléből hópehely lesz:
A kőnek mindegy.
Marla felkel a konyhaasztaltól; ujjatlan, halványkék ruhát visel, amelyet valamilyen fényes
anyagból varrtak. Felhajtja szegélyét, hogy megmutassa a belül sorakozó, apró öltéseket. Nincs rajta
bugyi. Rám kacsint.
– Azért jöttem, hogy megmutassam az új ruhámat – mosolyog. – Nyoszolyólány ruha, az utolsó
öltésig kézzel varrták. Hogy tetszik? A turkálóban vettem egy dolcsiért. Valaki éjjeleken át kínlódott
ezzel a sok csinos kis öltéssel egy ilyen gusztustalan, ocsmány ruhán. Hát nem hihetetlen?
Ferdén áll rajta a szoknya, a csípővonal enyhén lejtve fut körbe testén.
Marla, mielőtt elindulna lúgért, ujjai közé csippenti ruhaszegélyét, és esetlenül körbetáncol engem
meg az asztalt; halványkék, fényes feneke szárnyra kel a konyhában. Leginkább olyasmiket kedvel,
meséli közben, amikbe az emberek néhány óra, néhány nap rajongás után beleunnak. Mint például a
karácsonyfák: az ünnepek alatt a figyelem középpontjában vannak, de vízkeresztkor már az
autósztrádák mentén hevernek, a rajtuk felejtett angyalhajjal. A halott karácsonyfákról az embernek
eszébe jutnak az elgázolt macskák vagy a megerőszakolt gyereklányok – fordítva felráncigált
kismackós bugyijukat fekete szigetelőszalag tartja lehorzsolt csípőjükön.
Takarodj már, üvöltöm némán.
– Imádok sintértelepekre járni – folytatja zavartalanul. – Végigsétálok a ketrecekben lapuló
kutyusok és cicusok mellett, akiket szerető gazdijuk kilökött egy mellékútra, és figyelem, hogyan
produkálják magukat a látogatóknak. Még a legöregebbek sem kivételek, mind pontosan tudják, hogy
három nap után jön a nátrium-phenohabital-injekció és a kisállattemető.
– A Nagy Álom, kutyuskivitelben.
– Még ha meg is tetszenek valakinek, aki megmenti őket a tepsitől, az ivartalanítást nem kerülhetik
el. – Marla oldalról rám sandít, mintha én dugnám éjjelente. – A mi párosunk nem túl nyerő, igaz?
Azzal kilibeg az ajtón, mint valami nyavalyás Audyrey Hepburn.
Némán figyelem távozását.
Egy, két, három szívdobbanásnyi csend, majd Marla teljesen eltűnik a konyhából.
Megfordulok, és szembe találom magam Tylerrel.
– Sikerült lerázni? – kérdi.
Zajtalanul és szagtalanul bukkan fel a semmiből.
– Először is – mondja, miközben felrántja a fagyasztó ajtaját, és kotorászni kezd benne – olvasztunk
magunknak egy kis zsírt.
Ha zavar a tehetetlen düh, javasolja Tyler, ami a főnökömtől jön rám, menjek el egy postahivatalba,
töltsék ki a nevében egy lakcímváltozási nyomtatványt, és irányítsam át valamennyi küldeményét
Alaszkába.
Egymás után szedi ki a nejlonzacskókat, tele vannak valamiféle fagyott, fehér masszával, majd a
mosogatóba pottyantja őket. Hűen követem utasításait: ráteszem legmélyebb serpenyőnket a tűzre, és
majdnem színültig töltöm csapvízzel. Ha nincs elég folyadék a zsír alatt, megpörkölődhet az olvasztás
során.
– Ez a zsír, amit használunk – magyarázza Tyler –, az átlagosnál több sót tartalmaz, ezért vízből is
több kell.
Tegyük a faggyúdarabot a vízbe, és kezdjük el forralni.
Tyler a zacskókból a serpenyőbe préseli a fehér masszát, a kiürült nejlonokat pedig gondosan a
szemétvödör aljára gyűri.
– Használd az agyadat – noszogat. – Próbálj visszaemlékezni arra a sok baromságra, amit a
kiscserkészeknél tanultál. Idézd fel a gimnáziumi kémiaórákat.
Nehezen tudom elképzelni Tylert cserkészegyenruhában.
Ha viszont igazán ki akarok szúrni a főnökömmel, ajánlja Tyler, látogassam meg egy éjjel,
keressem meg a kertben a vízvezeték kifolyócsapját, és csatlakoztassak rá egy gumicsövet. A cső
végét csavarjam be egy kézipumpába és szivattyúzzak a vezetékbe egy flakon színtartó festéket. Lehet
vörös, sárga, zöld vagy fehér, a lényeg, hogy ott legyek másnap, mikor a főnök megérkezik az irodába.
Vagy egyszerűen pumpáljak levegőt a vízvezetékbe, amíg a belső nyomás el nem éri a 12 bárt. Ha
ezek után valaki odabent lehúzza a vécét, a tartály a képébe robban. 15 bar felett elég megnyitni a
zuhanyt, és a szórófej, a csaptelep, a cső, bumm, gyilkos gránátrepeszekre szakad.
Tyler csak azért mond ilyeneket, hogy felvidítson. Igazság szerint kedvelem a főnökömet. Egyébként
is megvilágosodtam, nem? Vezérelvem a belenyugvás, egy merő Zen vagyok. Lótuszülés, Gyémánt
Szutra, meditációs kazetták. Hare Krishna, Krishna, Krishna, és a többi, Hare Rama. Nirvána,
miegymás.
– Hiába dugsz tollakat a seggedbe – legyint Tyler –, attól még nem fogsz tojásokat tojni.
Az olvasztás során a tiszta zsír finom hártyát alkot a víz felszínén.
Aha, mondom, szóval én csak tollakat dugok a seggembe.
Mintha Tyler, alkarján égésnyomok kígyózó sormintáival, maga lenne Mr. Emelkedett Szellem.
Emberi Seggpapír Úr és Becses Neje. Nyugalmat erőltetek vonásaimra, átalakulok a repülőjáratok
biztonsági ábráiról ismerős hindu jógik egyikévé, higgadt tehénként várom a hentesbárdom.
Zárjuk el a tűzhelyet.
Megkavarom a forrásban lévő vizet.
Egyre több zsiradék válik ki, a serpenyőt lassan befedi a szivárványszínekben meg-megcsillanó
gyöngyházfényű hártya. Egy hosszú merőkanállal lefölözöm a zsírréteget és félreteszem egy tálba.
Na, és mi a helyzet Máriával, kérdezek rá.
– Marla legalább megpróbálja elérni a mélypontot – feleli Tyler.
Megkavarom a fortyogó vizet.
Ezután folytassuk a lefölözést, ameddig meg nem szűnik a hártyaképződés. A szappankészítéshez
csak a tiszta zsírra lesz szükségünk. A kiváló, tiszta állati zsiradékra.
Tyler szerint én még a közelében sem járok a mélypontnak. Előbb a szakadék legaljáig kell
zuhannom, hogy esélyem legyen a menekülésre. Jézusnak a kereszt volt a mélypont. Nem elég
lemondani a tulajdonról, pénzről, tudásról. Az üdvösség többet igényel egy hétvégi lelkigyakorlatnál.
Ki kell szabadulni az önfejlesztés csapdájából, hogy teljes sebességgel, vakon rohanhassak a
vesztembe. Nincs több biztonsági játék. Ez nem csak egy szeminárium.
– Ha beijedsz, mielőtt elérnéd a mélypontot – mondja Tyler –, kudarcot vallasz.
Kínok és csapások nélkül nincs szabadulás.
– Csak miután mindent elveszítesz – mondja Tyler –, leszel mindenre képes.
Amit jelenleg érzek, csupán korai megvilágosodás.
– Ne hagyd abba a kevergetést – figyelmeztet.
 Amikor a faggyúból már nem lehet több zsírt nyerni, öntsük ki a forró oldatot. Mossuk el a
serpenyőt és töltsük meg tiszta vízzel.
És én milyen közel járok a mélyponthoz, tudakolom Tylertől.
– A mostani helyzetedben – mondja – még homályos elképzelésed sem lehet a mélypontról.
Ismételjük meg az előbbi eljárást a tiszta zsírral. Forraljuk fel a serpenyőben, kevergessük, és
fölözzük le a felszínén képződött hártyát.
– Ebben a zsírban nagyon sok a só – magyarázza Tyler –, ezért a szappan nem tud kellőképp
megszilárdulni.
Forralni és fölözni. Marla visszaért.
Abban a pillanatban, ahogy kinyitja az ajtót, Tyler felszívódik, elpárolog, lelép a konyhából, nyoma
vész.
Felmegy az emeleti szobákba vagy le az alagsorba.
Sutty.
Marla belép a hátsó ajtón, kezében egy doboz lúgpehellyel.
– A boltban árultak százszázalékosan újrafeldolgozott vécépapírt – újságolja lelkesen. – Szerintem
a világ legszarabb melója lehet vécépapírt újrafeldolgozni.
Elveszem a dobozt és az asztalra állítom. Egy szó nélkül.
– Itt maradhatok éjszakára? – kérdezi Marla.
Nem felelek. Gondolatban szótagokat számlálok: öt-hét-öt.
Mosolygó tigris, Szerelmet valló kígyó.
Hazugság – pokol.
– Mi készül? – érdeklődik.
Én vagyok Apu Forráspontja.
Menj már el, mormolom, takarodj, tűnj el innen. Képtelen vagy felfogni? Nem kanyarintottál már le
magadnak elég nagy szeletet az életemből?
Marla megragadja az ingujjamat, egy másodpercre az asztalhoz szegez, és kurta csókot nyom az
arcomra.
– Hívj fel, kérlek – leheli. – Szépen kérlek. Beszélnünk kell.
Jó, jó, jó, jó, mondom.
Amint Marla kiteszi a lábát, Tyler felbukkan a konyhaajtóban.
A Nagy Illuzionista. Akár az apám, életem első hat évében.
Tovább forralok és fölözök, miközben Tyler helyet csinál a hűtőszekrényben. Gőz száll a plafonig,
majd apró vízcseppek formájában visszahull ránk. A csemege uborkás üvegek és majonéztubusok
sorfala mögött világító negyven wattos villanykörte fénye finoman bearanyozza Tyler arcélét.
Forralni és fölözni. Forralni és fölözni. Tegyük a tiszta zsírt levágott tetejű tejesdobozokba.
Tyler a hidegbe húzott sámliról figyeli a kihűlő zsírt. A konyhai hőségben fagyfehér páragomolyok
ömlenek a hűtőrekeszekből, majd tócsákba gyűlnek Tyler talpa körül.
A megtöltött tejesdobozok felsorakoznak a rácsokon.
Tyler mellé térdelek, megragadja a kezem, és tenyérrel felfelé fordítja. Az életvonal. A
szerelemvonal. A Vénusz-domb, a Mars-domb. Hűvös ködpára burkol be, a halvány villanyfény
glóriát fon homlokunk köré.
– Még egy szívességet meg kell tenned nekem – mondja Tyler.
Marláról van szó, ugye?
 – Soha ne beszélj neki rólam. Ne tárgyaljatok ki a hátam mögött. Megígéred? – kérdi.
Megígérem.
– Ha csak egy szóval is említesz előtte, soha többé nem látsz. Bízhatok benned? Megígérem.
– Megígéred? Megígérem. Tyler hozzám hajol:
– És most vésd az agyadba: háromszor is megígérted.
A hűtőbe tett víztiszta folyadék tetejére sűrű, átlátszó hártya gyűlik.
Kiválik a zsír, figyelmeztetem Tylert.
– Semmi gond – nyugtat meg. – Az már a glicerin. Egyszerűen elkeverjük majd, mielőtt hozzálátunk
a szappanfőzéshez. De akár le is merheted a zsírról.
Tyler megnyalja a szája szélét, tenyeremet nyúlós flanelköpenyéhez húzza.
– A glicerin és a salétromsav keverékéből lesz a nitroglicerin.
Mély lélegzetet veszek a számon keresztül, nitroglicerin, sóhajtom. 102
Tyler nedves ajkait a kézfejemre tapasztja.
– A nitroglicerin, a nátrium-nitrát és egy kis fűrészpor keverékéből lesz a dinamit.
Csókja nedvesen ragyog sápadt bőrömön.
Dinamit, zihálom, és a sarkamra kuporodok.
Tyler felfeszíti a lúgpelyhes doboz fedelét.
– Hidakat robbanthatsz vele – mondja. – Ha pedig a nitroglicerinbe még több salétromsavat
keversz, és paraffint adsz hozzá, máris kész a robbanózselatin. Könnyedén földig rombol egy
felhőkarcolót.
Tyler enyhén megdönti a dobozt, néhány centivel a kézfejemre nyomott csók fölött.
– A kémiai égés jobban fáj bármilyen égési sérülésnél – suttogja. – Jobban, mint száz cigarettavég.
Csókja csillogó stigma kézfejemen.
– Örökre megmarad a nyoma – súgja. – Ha elég sok szappant főzöl, az egész világot
felrobbanthatod. Ne felejtsd el az ígéreted.
Azzal rám önti a marólúgot.
 9.
Tyler nyála dupla munkát végzett. A kézfejemre nyomott csókba beleragadtak az apró lúgpelyhek,
amikor megindult a lassú égés. Ez volt az egyik. A reakcióhoz a lúgnak nedvességgel kell érintkeznie.
Például vízzel. Vagy nyállal. Ez volt a másik.
– A kémiai égés jobban fáj – magyarázza Tyler – bármilyen égési sérülésnél.
A lúg kiválóan alkalmas eldugult lefolyók tisztítására.
Hunyjuk be a szemünk.
A lúg és víz keveréke pillanatok alatt átmarja az alumíniumserpenyőt. A fakanalat.
A vízzel reakcióba lépő lúg kétszáz fokra hevül, és izzani kezd, perzsel, forr a kezem fején, amelyet
Tyler vasmarokkal szorít vérfoltos nadrágomhoz, remegő combomhoz, és azt mondja, figyeljek jól,
mert ez életem legnagyszerűbb perce.
– Eddigi élettörténeted ezennel a végéhez ért – mondja –, és kezdetét veszi egy új történet.
Életünk legnagyszerűbb perce.
Tyler csókja vérvörös, napsárga tűzijáték, izzó billogvas, olvadó atommáglya egy hosszú-hosszú út
végén, amelyet lezárt szemhéjam falára vetítek. Tyler próbál visszarángatni a valóságba. Égő kezem
eltávolodik tőlem, egyre kisebb lesz, majd eléri a horizontot.
Képzeljük perzselő sebünket a látóhatáron túlra. Képzeljük messzi naplementének.
– Ne menekülj el a fájdalmad elől – parancsolja Tyler.
Így csináljuk a csoportterápiák irányított meditációin.
Feledkezzünk el a fájdalomról. Maga a szó sem létezik. Ha a meditáció használ a ráknál, most is
beválhat.
– Nézz a kezedre – utasít Tyler.
Ne nézzünk a kezünkre.
Száműzzük szótárunkból a parázs, hús, szövet, izzás szavakat.
Ne figyeljünk a könnyeinkre.
Irányított meditáció.
Írországban járunk. Szemeket behunyni.
Írországban járunk a főiskola utáni első nyarunkon, együtt iszogatunk a helybéliekkel egy békés
kiskocsmában, nem messze a híres Blarney-kőtől, amelyhez minden évben zsúfolt buszokon érkeznek
az angol és amerikai turisták, hogy megcsókolják.
– Add át magad a fájdalmadnak – sürget Tyler. – A szappan és az emberi áldozat ősidők óta
összetartoznak.
Elhagyjuk a kocsmát, csatlakozva a távozó törzsvendégekhez, az utcán a frissen hullott záportól
nedves kocsisorok csendje fogad. Késő éjszaka van. Követjük a kis csoportot, végig az autók csillogó
gyöngyszemei mentén, fel egészen a Blarney-követ őrző kastélyig.
A kegyhely padlója korhadt, óvatosan felkapaszkodunk a sziklafalba vájt lépcsőkön, minden egyes
lépéssel mélyebbre merülve a feneketlen sötétségbe. Mindenki hallgat, lefoglalja őket a lépcsőmászás
és heti rendszeres lázadásuk izgalma.
– Figyelj rám – szólongat Tyler. – Nyisd ki a szemed.
– A történelem előtti időkben – meséli – az emberáldozatokat rendszerint egy folyó melletti
dombon tartották. Emberek ezreiről beszélek, figyelj már rám. A szertartás végeztével a holttesteket
máglyán égették el.
– Kisírhatod magad, a mosdóhoz rohanhatsz leöblíteni a lúgot, de előbb tudomásul kell venned,
hogy milyen szánalmas, ostoba teremtmény vagy, és nem kerülheted el a halált. Nézz rám.
– Egy napon meghalsz; amíg ezt nem fogod fel, használhatatlan vagy számomra.
Írországban járunk.
– Ne tartsd vissza a könnyeidet. De gondolj arra, hogy minden csepp, ami a lúghoz ér, egy újabb
csinos sebet éget a bőrödbe.
Irányított meditáció. Írországban vagyok, a főiskolát követő nyáron; talán ez volt az első pillanat,
amikor vonzódni kezdtem az anarchiához. Sok évvel Tyler Durden előtt, sok évvel a vizelettel
felhígított vaníliasodókat megelőzően, itt kóstoltam bele először a lázadás ízébe.
Írországban.
Egy sziklapárkányon állok, a lépcsősor tetején, a Blarney-kő kastélyában.
– Egy kanál ecet semlegesíti az égési folyamatot – mondja Tyler. – De előbb fel kell adnod.
Száz meg száz feláldozott, elégetett ember után, meséli tovább, sűrű, fehér massza kezdett
csordogálni az oltárok tövéből, végig a domboldalon, le a folyó vizébe.
Előbb el kell érni a mélypontot.
Egy kőpárkányon állok az ír kastélyban, a peremen túl feneketlen sötétség, az orrom előtt, alig
karnyújtásnyira, a hideg sziklafal.
– Az esőt, amely évről évre áztatta az elszenesedett emberi maradványokat, az üszkös fadarabokat,
beszívta a vastag hamuréteg: a vegyi folyamatukból keletkezett lúg reakcióba lépett az áldozatokból
kiolvadt zsírral, és a szappan hamarosan sűrű, képlékeny patakokban folydogált le az oltártól a
vízpartig.
És az ír őslakók, a rebellis büszke írek a párkány szélére sorakozva belevizelnek a feneketlen
sötétségbe.
Azt mondják, gyerünk, öcsi, ereszd ki azt a jó minőségű, vitaminokban gazdag amerikai húgyodat.
Ki vele. Permetezd szét vitamindús és aranysárga salakanyagodat.
– Ez itt életed legnagyszerűbb perce – mondja Tyler –, és te lemaradsz róla.
Éppen Írországban járok.
Én pedig megteszem, naná, még szép, hogy megteszem. Csatlakozom hozzájuk, orromba kúszik az
ammónia és a napi ozom hs aB-vitamin-adagom csípős szaga.
Évezrednyi emberáldozat és őszi esőzés során, meséli Tyler, a törzs rájött, hogy ahol a szappan a
folyóba jut, tisztábbra mosható a ruha.
Magasról lehugyozom a Blarney-követ.
– Hoppá... – Tylernek egy pillanatra elakad a szava.
Belehugyozok fekete, vérfoltos nadrágomba, amelyet a főnököm látni sem bírt.
Egy albérletben vagyok a Paper Streeten. Ismét.
– Ez lesz az – mered Tyler a sötét foltra. – Az égi jel.
Tyler agya a praktikus információk tárháza. A szappant nem ismerő kultúrák, magyarázza, saját és
kutyáik vizeletében mosták a ruháikat vagy hajukat, a húgysav és az ammónia tisztító hatása miatt.
Ecetszagot érzek, és a kézfejemen izzó napkorong kialszik a hosszú út végén.
Érzem az ereim folyamhálózatába égett lúg, az ecet és átázott nadrágom kórtermi hányásszagát.
– Nem volt hiábavaló a sok ezer áldozat – mondja Tyler.
Kezemen vörösen, duzzadtan és csábítóan virít Tyler ajkainak pontos lenyomata. A csók körül
könnycseppeim apró égésnyomai.
– Nyisd ki a szemed – szól Tyler, arca könnyektől maszatos. – Gratulálok. Egy nagy lépéssel
közelebb kerültél a mélyponthoz. Most már érted, hogy az első szappant áldozatkész mártíroknak
köszönhetjük.
Gondoljunk csak a gyógyszerkísérletek tengerimalacaira.
Gondoljunk a világűrbe fellőtt majmokra.
– Haláluk és fájdalmuk nélkül, önfeláldozásuk nélkül – bólogat Tyler – sehol sem tartanánk.
 10.
Két emelet között megállítom a személyzeti liftet, mialatt Tyler kilazítja a nadrágszíját. Amint a
felvonó leáll, a tálalókon tornyosuló mélytányérok zörgése elhallgat, és a levesestálról leemelt fedő
alól illatos gombafelhő emelkedik a magasba.
Tyler a sliccével bajlódva odaszól nekem:
– Ha nézed közben, nem fog menni.
A tálban édes paradicsomkrém-leves párolog, kagylóval és rákkal. A tenger gyümölcseinek
zamatos illata bármilyen szagot képes elnyomni.
Siess már, sürgetem. Vállam fölött hátrapillantva látom, ahogy Tyler makkja elmerül a gőzölgő
lében. Igazán mókásan fest: mintha egy nyakigláb, csokornyakkendős elefánt krémlevest szívogatna
tömzsi ormányán keresztül.
– Megkértelek rá, hogy ne nézd – figyelmeztet halkan.
A liftajtón, szemmagasságban, egy kis, kerek üvegablak található, amelyen át látni lehet a konyhai
folyosót. A két emelet közt megakasztott fülkéből izgalmas csótánypanoráma tárul elém: a zöld
linóleumpadló néhány centire tőlem, a szállodafolyosó falai valahol a végtelenben találkoznak,
résnyire nyílt szobaajtók sorakoznak két oldalt, mögöttük titánok és hatalmas asszonyaik vedelik
hordószámra a pezsgőt, egymásra bődülnek, mázsás gyémántjaik könnyedén szétlapíthatnának.
A múlt héten, mesélem Tylernek, mikor az Ügyvédi Kamara a karácsonyi bankettjét tartotta,
felállítottam a farkam, és tövig nyomtam a narancsparféjukba.
A múlt héten, meséli Tyler, a megállított felvonó rejtekében ráfingtam a Junior Liga teadélutánjára
sütött nagy tálca cukrozott habcsókra.
Tyler tudja, mitől döglik a légy: a sült tojáshab nyomtalanul szívja magába a gázokat.
Csótánykilátómból hallom, ahogy a foglyul ejtett hárfásnő halk futamokkal kíséri a titánok
vacsoráját: vasvillákra szúrt mázsás báránybordafalatok tűnnek el a menhir méretű, vérszomjas
fogsorok között.
Ne vacakolj már annyit, szólok hátra.
– Nem megy – panaszkodik Tyler.
Ha kihűl a leves, a vendég visszaküldi.
Persze a titánok ok nélkül is visszaküldhetnek bármit. Szeretik látni, hogy megdolgozol a pénzedért.
Az ilyen csoportos vacsorákon, ünnepi banketteken a számla magába foglalja a borravalót is, ezzel
mindnyájan tisztában vannak, úgyhogy nem veszik emberszámba a felszolgálót. Ritkán fordul elő,
hogy visszaviszünk egy fogást a konyhába: még a folyosón átrendezzük a pomme parisi-enne-t
asperges hollandaises-zé, feltálaljuk egy másik vendégnek, és, csodák csodája, mindenki meg van
elégedve: az étel kitűnő.
Gondolj a Niagarára, javaslom Tylérnek. A Nílus áradására. Kisiskolás korunkban szentül hittük,
hogy ha egy alvó ember kezét meleg vízbe lógatják, bevizel álmában.
– Huh – sóhajt fel mögöttem –, hála az égnek, jön már, ez az. Igen, igen, ez az. Végre.
A bálterembe vezető ajtók mögött fekete, arany, bíborvörös szoknyák suhognak: szétnyílnak és
összezárulnak, az égig érnek, akár a békebeli Broadway Színház csodás brokát-függönyei. Néha
felbukkan egy-egy pár fekete bőrből varrt Cadillac, cipőfűzőkkel a szélvédő helyén. Az autók fölött
élesre vasalt toronyházak metropolisza magasodik.
 Ne túl sokat, figyelmeztetem.
Tyler és én a szolgáltató iparág terroristái lettünk. Partiszerviz-szabotőrökké váltunk.
Az elegáns hotelekben szervezett banketteken az étel mellett a bor, a porcelán étkészlet, az
ezüstnemű, a felszolgálók mind egy számlára kerülnek. A vendégnek csak alá kell írnia, és mivel
tisztában van vele, hogy nem zsarolhat minket a borravalóval, csótányként bánik velünk.
Tyler sokat dolgozott már ilyesféle banketteken. Az elsőn mindjárt azután, hogy pincérforradalmár
lett belőle. Halételeket szolgált fel egy hófehér üveg fellegvárban, amelyet erős acélsodronyok
láncoltak a domboldalhoz, nehogy elszabaduljon és végigsuhanjon a város fölött. Valahol a márna
táján, miközben Tyler a paradicsommártást öblítgette a tányérokról, a háziasszony berontott a
konyhába, remegő kezében egy csatazászlóként lobogtatott cetlivel. Szeretné megtudni, szűrte a
szavakat összeszorított fogsorán át, nem látott-e valamelyik pincér egy vendéget a hálószobákhoz
vezető folyosón. Esetleg az egyik hölgyet? Netalán a házigazdát?
A konyhában Tyler és Albert és Len és Jerry tányérokat öblít és tornyoz, Leslie kukta fokhagymás
vajat ken a rákkal és éti csigával töltött articsóka-szívecskékre.
– A személyzetnek tilos belépni arra a folyosóra – válaszol Tyler. – Kizárólag a garázs bejáratát
használhatjuk, úgyhogy mindössze a garázst, a konyhát és az ebédlőt illetően szolgálhatunk
felvilágosítással.
Az ajtóban, felesége mögött, felbukkan a házigazda, és gyengéden kihúzza az elfehéredett ujjak közé
szorult cédulát.
– Bízd csak rám, majd én elintézem – mondja.
– Képtelen lennék a szemükbe nézni – sziszegi a madame –, tudnom kell, ki tette ezt.
A férfi nyitott tenyerét a háziasszony hátára simuló fehér selyemestélyihez érinti, amely pontosan
illik a falak színárnyalatához, mire a madame felegyenesedik, vállai megfeszülnek, és hirtelen csend
telepszik a konyhára.
– A te vendégeidről van szó – mondja a házigazda. – És ne feledd, ez az este milyen fontos neked.
Olyan mókás az egész, mintha egy hasbeszélő irányítaná a bábuját. A madame férjére néz, aki
belekarol, és kivezeti a konyhából, vissza a morajló ebédlőbe. A cédula a földre hullik, és a
becsapódó ajtó szárnyai, huss, egyenesen Tyler bokájához sodorják.
– Mi van rajta? – kérdezi Albert.
Len kimegy, hogy a halfogások után leszedje az asztalt.
Leslie visszalöki az articsóka-szívecskéket a sütőbe.
– Na, olvasd már fel – noszogatják Tylert. Tyler egyenesen Leslie szemébe néz: – Önnek rengeteg
finom parfümje van.
Szeretném, ha tudná, hogy néhányba vizeletet tettem – idézi, anélkül, hogy lehajolna a
papírdarabkáért.
– Te belehugyoztál a parfümös üvegekbe? – kérdezi Albert vigyorogva.
Nem, válaszol Tyler, csak közéjük tettem az üzenetet. Több mint száz üvegcse sorakozik a
fürdőszoba tükrös asztalkáján.
– Egyikbe sem? – Leslie-nek fülig ér a szája. – Becsszóra?
– Egyetlen egybe sem – mondja Tyler. – De a nő erről nem tud.
A felhők közt rendezett vacsoraesten, a kristálykastély ebédlőjében Tyler ezek után érintetlenül
hagyott articsókát, hideg borjúszegyet (hiánytalan pomme duchesse-köret-tel), kihűlt choufleur a la
polonaise-t söpört a konyhai hulladéktárolóba, miközben kitűnő borokat töltögetett a madame üres
poharába. A háziasszony némán figyelte a jóízűen falatozó hölgyvendégeket, végül a sörbet és az
apricot gateau között hirtelen megürült helye az asztalfőn.
Már végeztek a mosogatással, és éppen a szállodai furgonba pakoltak be, amikor felbukkant a
házigazda, és megkérte Albertet, hogy segítsen neki, mert van odalent valami, amit egyedül nem tud
felemelni.
Leslie azt mondta, Tyler talán túl messzire ment.
Tyler hangosan hadarni kezdett a bálnavadászatokról, meg hogy az ámbrából méregdrága illatszerek
készülnek. Az emberek többsége életében nem lát bálnát. Leslie hét gyereket nevel egy
garzonlakásban az autópálya mellett, miközben a nagyságos asszony parfümkészlete többe kerül
egyévi teljes fizetésénél.
Albert ezalatt visszatér a konyhába, és telefonál a mentőkért. Tenyerével a kagylón odasúgja
Tylernek, ember, jó nagy zűrt okoztál a céduláddal.
– Köpj.
Mindannyian a cipőjük orrát bámulják.
– Az elbocsátás a legjobb, ami itt történhet velünk – folytatja Tyler. – Legalább abbahagyhatjuk a
helyben járást, és valami értelmeset kezdhetünk az életünkkel.
Albert mentőkocsit kér, és bemondja a címet a telefonba. A háziasszony teljesen kiborult, súgja a
letakart kagyló fölött. A vécékagyló mellett akadtak rá, Albertnek kellett felemelnie a
csempepadlóról, mert nem engedte, hogy a férje hozzáérjen, azt sikoltozta, hogy ő vizelt a
parfümjeibe, és meg akarja őrjíteni, viszonyt folytat az egyik vendéggel, neki pedig elege van már az
összes álszent, hazug barátjából. A házigazda képtelen volt felsegíteni, mivel a madame behúzódott a
sarokba, és hátát a hófehér falnak vetve egy törött illatszeres üveggel hadonászott. Ha a férje hozzáér,
elvágja a torkát, fenyegetőzött zokogva.
– Király – bólint elégedetten Tyler. Albert messziről bűzlik.
– Albert, szívecském, te messziről bűzlesz – panaszkodik Leslie.
Egy vécében óhatatlanul büdös lesz az ember, feleli Albert. Mindegyik üveg szilánkokra törve
hever szerteszét a padlón, a csésze félig tele van a maradványaikkal. Mintha jégdarabok lennének,
meséli Albert, akár azokon az elitpartikon a szállodában, amikor tört jéggel töltik fel az összes
klotyót. A fürdőszoba bűzlik, ropognak a jégszilánkok a talpa alatt, miközben talpra segíti a
háziasszonyt, a nő estélyi ruháján sárgás foltok, hirtelen férjére támad a markába szorongatott
üvegdarabbal, megcsúszik egy parfümtócsában, és beletenyerel az éles cserepekbe.
Sírva fakad, csorog a vér a tenyeréből, átöleli a vécécsészét. A vágásokba került illatszer vörösre
csípi a sebek szélét.
– Walter, annyira fáj – zokogja. – Nem bírom elviselni.
A lemészárolt cetrajok bosszúja.
A házigazda a könyökénél fogva felrántja, a madame imbolyogva álldogál, mintha magában
imádkozna, csak éppen összekarcolt tenyerei között kétcentis émelyítő semmi tátong, a vér patakokban
csordogál a karján, át a karkötői alatt, le a könyökéig, ahonnan kövér cseppekben a krémszínű
csempére potyog.
Mire a házigazda azt mondja:
– Minden rendbejön, Nina.
– De a kezem, Walter – sírdogál az asszony.
– Rendbe fog jönni.
 – De ki tehette? Ki gyűlöl ennyire? A házigazda Alberthez fordul:
– Telefonálna a mentőknek, kérem?
Így zajlott le Tyler első gerillaakciója a szolgáltatóiparban. Tyler az Éttermi Terrorista. A rettegett
Minimálbér-gyilkos. Évek teltek el azóta, és Tyler most úgy érzi, meg kell osztani valakivel az akciók
örömét.
Albert beszámolója végén Tyler csak annyit mondott:
– Király.
De térjünk vissza a szállodai liftbe: félúton a konyha és a fogadóterem között rekedt hangon
elmesélem Tylernek, hogyan fújtam az orrom egy tál aszpikos pisztrángra a Dermatológiai
Kongresszus díszvacsoráján. Három vendég túl sósnak találta, de akadt olyan, aki el volt ragadtatva
az ízétől.
Tyler egy utolsót csavart a gyíkján, azután azt mondta, ennyit mára. Sokkal jobban járt volna egy tál
hideg gyümölcslevessel, egres-szósszal vagy egy adag friss gazpachóval. A hagymalevesbe viszont
képtelenség észrevétlenül belevizelni, a tetejére keményedett sajtréteg miatt. Ha ebben a hotelben
kellene vacsoráznom, sohasem rendelnék mást.
Kezdünk kifogyni az ötletekből. Belerondítani az ételekbe egy idő után unalmassá válik, lassan
munkaköri kötelességünknek érezzük. Aztán egy este megüti a fülemet néhány orvos vagy ügyvéd vagy
tudom is én ki beszélgetése, azt mondják, a hepatitisz kórokozója fél évig is életben marad egy
rozsdamentes acéldarabon. Eltűnődöm, vajon meddig bírná egy tál máglyarakásban.
Vagy lazacfilén.
Megkérdem a doktort, hol szerezhet az ember hepatitiszvírust, szerencsére elég részeg már ahhoz,
hogy tréfára vegye a kérdést.
A kórházi hulladéktelepen bármit megtalálhat, mondja nevetve. Az égvilágon mindent, ismétli, és
nevet.
Egy kórházi hulladéktelep akár a mélypont kapuja is lehet számomra.
Ujjaim a felvonó irányítótábláját babrálják, készen vagy már, sürgetem Tylert. A kézfejembe égetett
seb duzzadt és érzéki, akár egy bíborszínű rúzsnyom.
– Egy pillanat – mondja Tyler.
A paradicsomkrém-leves elég forró lehet, mivel a Tyler nadrágjába visszagyömöszölt kókadt kis
húscafat vörös, mint egy főtt rák.
 11.
Dél-Amerikában, az ígéret Földjén most iszapos folyókban gázolnánk, ahol átlátszó halacskák
úsznának be Tyler húgycsövébe. Apró csontkampóikkal a szövetfalhoz rögzítenék magukat,
kényelmesen elhelyezkednének, majd hozzálátnának lerakni az ikráikat. Ehhez képest fantasztikusan
töltjük a vasárnap estét.
Igazán nem nagy ügy – tűnődik Tyler –, amit Marla anyjával műveltünk.
Hallgass már el, szólok rá.
Mennyivel rosszabb lenne mondjuk, folytatja rendületlenül, ha a francia kormány egy titkos
földalatti laboratóriumba hurcolt volna minket, Párizs egyik külvárosába, és épp gyorstalpaló
tanfolyamokon kiképzett technikai asszisztensek metélnék borotvával a szemhéjainkat, egy aeroszolos
napozóspray toxikológiai tesztsorozatának részeként.
– Mindennapos eset – bólogat –, benne van a magazinokban.
Az a legrosszabb az egészben, hogy kezdettől fogva nyomon követhettem Tyler minden lépését.
Tudtam, hogy készül valamire Marla anyjával, de ismeretségünk során először végre elegendő
pénzzel rendelkeztünk. Tyler nagy üzletet csinált. A Nordstorm néhány napja kétszáz darabot rendelt
Barnacukor Pipereszappanunkból. Szállítás még karácsony előtt. Darabját húsz dolláros ajánlott
kiskereskedelmi áron számítva elég pénz jöhet össze néhány vasárnap esti kiruccanáshoz.
Megjavíthatjuk a szivárgó gázvezetéket. Bulizni mehetünk. Talán még a munkahelyemet is
otthagyhatom, ha nem kell többé a számlák miatt aggódnunk.
Tyler nevet is adott a vállalkozásnak: Paper Street Szappantársaság. A vevők szerint első osztályú
az árunk.
– Vagy hogy éreznéd akkor magad – mondja Tyler –, ha véletlenül ettél volna Marla anyjából?
Államon csorog a Nyolc Kincs mártás, fogd már be a pofád, üvöltöm tele szájjal.
Vasárnap esténkét ezen a héten egy 1969-es Impala vezetőülésében töltjük egy használtautó-
kereskedés udvarán. Édes kettesben beszélgetünk, dobozos sört iszunk, és kényelmesen hátradőlünk
az Impala ülésén, ami szélesebb, mint egy átlagos otthoni kanapé. A sugárutat teljes hosszában
lerobbant autókereskedések szegélyezik; a szakma csak roncstemetőknek hívja az ilyen helyeket, ahol
kétszáz dollár a maximális vételár, és a cigány tulajdonosok egész munkanapjukat vékony, illatos
szivarok társaságában töltik furnérlemezekből összetákolt irodáikban.
A kínálat nagyrészt a középiskolás srácok kedvenc verdáiból áll: Gremlinek és Pacerek,
Maverickek és Hornetek, Pintók, International Harvester furgonok, süllyesztett alvázú Camarók és
Dusterek és Impalák. Nagymenő kocsik, amelyeket hajdan bálványoztak gazdáik, majd a
kamaszkorukkal együtt megszabadultak tőlük. Kutyák egy sintértelepen. Menyegzői ruhák egy
turkálóban. Horpadásaikkal, galambszürke, tűzvörös vagy éj fekete műszerfalukkal és
kormánykerekükkel, kopott ajtókilincseikkel, amelyeket senki sem csiszol többé fényesre. Csupa fa-
utánzat, műbőr és krómborítás. A cigány fickók azzal sem fárasztják magukat, hogy éjszakára bezárják
őket.
Az Impala szélvédő-képernyőjére festett vételár mögött reflektorfények szelik át a sötét sugárutat.
Íme: Amerika. Mindössze 98 dollár. Belülről nézve 98 centet sem ér. Nulla, nulla, vessző, nyolc,
kilenc. Amerikai a hívásodat várja.
A kocsik többsége száz dollárba sem kerül, és valamennyi ablakán ott díszeleg a GARANCIA
NÉLKÜL felirat.
Azért választottuk az Impalát, mert ha már egyszer kocsiban kell töltenünk az éjszakát, legalább
kényelmesen aludjunk.
Azért vacsorázunk dobozos kínai kaját, mert nem mehetünk haza. Vagy itt éjszakázunk vagy reggelig
egy non-stop diszkóban lézengünk. Ki nem állhatjuk a diszkókat. Tyler szerint a hangos zene,
különösen a mély basszus elcseszi a bioritmusát. Legutóbb is székrekedést kapott. Ráadásul egymás
szavát sem érteni: néhány pohár után mindenki a figyelem középpontjában érzi magát, miközben
légmentesen elszigetelődik a többi embertől.
Akár egy hulla valamelyik Agatha Christie-regényben.
Azért alszunk egy autóban ma éjjel, mert Marla váratlanul megjelent nálunk: kihívja a rendőrséget,
és lecsukat emberevésért, fenyegetőzött, fel-alá rohangált a házban, kannibál szörnyeteg vagyok,
sikoltozta, megfőztem az anyját, szétrugdosta a Reader’s Digest-tornyaimat, én pedig inkább magára
hagytam. Dióhéjban ennyi.
Kis híján valóban sikeres öngyilkossági kísérlete óta kétlem, hogy Marla szívesen találkozna a
rendőrséggel, de Tyler szerint nem árt házon kívül tölteni az éjszakát. Sose lehet tudni.
Esetleg Marla felgyújtja a házat. Esetleg Marla szerez magának egy pisztolyt.
Esetleg Marla egész éjjel nálunk marad.
Sose lehet tudni.
Megpróbálom összeszedni magam:
Sápadt hold-arctól
Békés az összes csillag
Bla-bla-bla, vége.
Elüldögélünk, az Impala hideg, kemény bakelit kormánya malomkerék széles, a szétrepedt
üléshuzatra ráizzad a seggem, kezemben párás sörösdoboz, autók suhannak a szélvédőn túl a
semmibe, és Tyler azt mondja:
– Még egyszer menjünk végig az egészen, rendben?
Hetekig tudomást sem vettem Tyler előkészületeiről. Egyszer még a postára is elkísértem, ahol a
szemem láttára adott fel egy táviratot Marla édesanyjának:
RÁNCAIM SZAPORODNAK (stop)
KÉRLEK SEGÍTS (vége)
Marla olvasójegyével igazolta magát, Marla nevét kaparta a táviratkérő lap aljára, és felháborodva
méltatlankodott, igen, a Marla férfinév is lehet, egyébként meg senkinek semmi köze hozzá, a
kisasszony csak törődjön a munkájával. Amikor kiléptünk a posta épületéből, Tyler hozzám fordult, és
azt mondta, ha valóban szeretem, maradéktalanul megbízom benne. Ez a dolog nem tartozik rám,
nyugtatgatott, majd elvitt a Garbonzóba ebédelni.
Az éttermi ebéd ötlete sokkal jobban megrémített, mint a távirat. Tyler soha, soha, életében egyszer
sem fizetett semmit a saját pénzéből. Ha ruhára volt szüksége, felkereste a Talált Tárgyak osztályát
egy szállodában vagy edzőteremben, és választott magának valamit a készletből. Jobb módszer, mint
Marláé, aki önkiszolgáló mosodákba jár farmert lopni, azután 12 dollárért eladja a turkálókban. Tyler
pontosan annyiszor evett étteremben, ahány ráncot találni Marla arcán.
Számomra rejtélyes okból egy óriási doboz csokoládét küldött Marla anyjának.
Az is rosszabb lenne ennél az esténél, bólogat Tyler, ha beléd csípne egy barna remetepók. A kis
dög nemcsak mérget fecskendez áldozatába, hanem egy savszerű emésztőenzimet is, ami felolvasztja a
húst a seb körül, szétroncsolva az ember karját, lábszárát vagy akár az egész ábrázatát.
Tyler házon kívül volt, amikor a balhé elkezdődött. Marla megjelent nálunk, kopogtatás nélkül
berontott a bejárati ajtón, és azt kiabálta, kip-kop, szabad?
Éppen Reader’s Digestet olvasgattam a konyhában. Szóhoz jutni sem volt időm.
– Tyler, bemehetek? Itthon vagy? – hallatszott az előtérből.
Tyler házon kívül van, kiáltottam vissza.
– Ne légy szemét – válaszolt Marla.
Addigra kiértem a folyosóra, szemben velem Marla, kezében egy expresszcsomag dobozával.
– Valamit be kell tennem a fagyasztóba – mutatja fel lelkesen.
Kétségbeesetten loholok a sarkában, nem, nem, ki van zárva, lihegem, útban a konyha felé.
Nem.
Nem.
Nem.
Szó sem lehet róla, hogy telehordja a vackaival a házat.
– De szívecském – mosolyog rám –, nálam nincs mélyhűtő, különben is te ajánlottad fel.
Én ugyan nem. Még a gondolattól is rosszul vagyok, hogy Marla apránként hozzánk költözzön az
összes kacatjával.
Marla feltépi a konyhaasztalra ejtett doboz tetejét, és kiemel belőle egy átlátszó celofánzacskót,
amelyet a szokásos sajtkrém vagy sósmogyoró helyett ezúttal valami sűrű, fehér massza tölt meg.
– Ez nem vacak – rázza meg az orrom előtt –, ez itt az anyám, úgyhogy vigyázz a szádra,
seggfejkém.
A csomagból kivett fehér massza pontosan olyan, mint Tyler faggyúja, amelyből a szappant szokta
főzni.
– Képzeld csak el, mi lett volna – vigasztal Tyler –, ha egyszer véletlenül beleeszel az egyik
szendvicses zacskóba. Felébredsz az éjszaka közepén, félálomban leballagsz a konyhába,
kipasszírozol magadnak egy adag fehér trutyit, elkevered majonézzel vagy ketchuppel, majd
elfogyasztod egy tányér burgonyaszirom mellé. Vagy rákened a párolt brokkolira.
A világ minden kincséért sem szerettem volna, hogy Marla kinyissa a fagyasztót.
Mire kell neked az a fehér kulimász, kérdeztem tőle.
– A számra – válaszolta. – Ahogy öregszik az ember, ajkai veszítenek feszességükből. Erre valók a
kollagén-injekciók. Több mint 15 kiló kollagént gyűjtöttem már össze magamnak.
Mihez kezdesz majd egy 15 kilós szájjal, érdeklődtem tovább.
Csak a beültetéstől félek egy kicsit, felelte Marla.
Abban az expresszcsomagban ugyanolyan massza úszkált, mesélem Tylernek az Impala ülésén, mint
amilyenből a szappant készítjük. Mióta a szilikonról kiderült, hogy rákot okozhat, a kollagén vette át a
helyét: néhány injekció helyrevarázsol bármilyen vékony ajkat, petyhüdt tokát vagy ráncos arcbőrt.
Marla magyarázata szerint a kozmetikai iparban rendszerint szarvasmarhákból nyert, sterilizált és
előkezelt kollagént használnak, amit azonban előbb-utóbb kivet magából az emberi szervezet. Hat
hónap sem kell hozzá, és az ajkak ismét papírvékonyak.
A legideálisabb kollagén természetesen a sajátunk, mesélte Marla, általában a comb belső feléből
szívják ki, megtisztítják, előkezelik, majd beinjekciózzák az ajkakba. Vagy máshova. A lényeg, hogy
saját szövet, és évekig kitart.
A konyhai mélyhűtőnkben sorakozó fehér zacskók Marla kollagén aranytartalékát képezték. Amint
újabb zsírpárnák jelennek meg szeretett édesanyja testén, rögtön rohan leszívatni őket, hogy
elküldhesse egyetlen leányának. Marla ezt előtakarékosságnak nevezi. Az anyjának úgysem kell, neki
viszont jól jön majd. Marlán egyetlen gramm zsírfelesleget sem találni, és édesanyja úgy vélte, a
családi kollagén még mindig jobb, mint egy vágómarháé.
A fénycsóvák végigsiklanak az Impala üvegén, GARANCIA NÉLKÜL feliratot vetítve Tyler
homlokára.
– A pókok – dünnyögte Tyler – a bőröd alá tojjak petéiket, és a kibújt lárvák alagutakat fúrnak a
húsodba. Az élet tele van visszataszító élményekkel.
A számat melegítő, lágy mogyorós mártás egy pillanat alatt olyan ízű lesz, mintha egyenesen Marla
anyjának combjaiból került volna a csirkehúsra.
Ahogy ott hallgattam Marlát a hűtőgép ajtajában, hirtelen összeállt a kép.
RÁNCAIM SZAPORODNAK
Megértettem, miért kellett csokoládét küldeni Marla anyjának.
KÉRLEK SEGÍTS
Mélyen a szemébe néztem, és azt mondtam, szerintem jobban tennéd, ha nem néznél be abba a
fagyasztóba.
– Mi bajod van? – kérdezte Marla.
– Mi sohasem eszünk vörös húst – mondja Tyler, aki nem szívesen használna csirkezsírt a
szappanjaihoz, mivel nehezebben keményednek meg tőle. – Ez az anyag egy vagyont hoz a konyhára.
A kollagénből fizetjük a lakbérünket is.
Talán ezt elmondhattad volna Marlának. Most azt hiszi, én csináltam az egészet.
– A szappanosításhoz nem jó a csirkezsír, mert túl sok sót tartalmaz – magyarázza lassan. – Gátolja
a vegyi folyamatokat. Értsd már meg. Tele vagyunk megrendelésekkel. Holnap küldünk egy újabb
doboz bonbont Marla mamájának, sőt kap hozzá fél kiló édes süteményt is.
Szerintem egyáltalán nem ilyen rózsás a helyzet.
Elég az hozzá: Marla végül belenézett a hűtőszekrénybe. Némi dulakodás árán.
Megpróbáltam visszatartani, a zacskó kicsúszott a kezéből, szétcsattant a linóleumpadlón, és
mindketten elvágódtunk a kiömlött fehér kulimászon. Összekapaszkodva hemperegtünk, hátulról
átkaroltam Marla derekát, fekete haja a számba lógott, az oldalához szegeztem karjait, miközben
szüntelenül azt ismételgettem, hogy nem én voltam. Nem én voltam.
Nem én tettem.
– Az anyám, te hülye! Telefröcskölöd vele a konyhát!
A szappanfőzéshez kellett, hörögtem a fülébe, ki kellett mosni a nadrágokat, fizetni kellett a lakbért,
megjavítani a gázvezetéket. Nem én voltam. Tyler tette. 131
– Mi a fenéről beszélsz? – sikoltozta Marla, és kibújt a szoknyájából. Próbáltam feltápászkodni a
síkos padlóról, magamhoz szorítva Marla kockás gyapjúingét, miközben ő egy szál bugyiban,
parasztblúzban és szandálban feltépte a fagyasztó ajtaját.
A kollagén aranytartalék sehol. Csak két kimerült zseblámpaelem árválkodik a polcon.
– Hova tűnt az anyám?
Lassan az ajtó felé hátráltam, tenyerem és talpam folyton kicsúszott alólam, a seggem széles
barázdát húzott a kiömlött, mocskos zsírkupacokban, egyre távolabb Marlától, a hűtőgéptől.
Szoknyáját arcom elé tartottam, hogy ne lássam, amikor mindent bevallók neki.
A teljes igazságot.
 Szappant főztünk belőle. Az utolsó cseppig.
– Szappant?
Szappant. Felforraltuk. Kilúgoztuk. Megkeményítettük.
Amint felhangzott az első sikoly, az arcába vágtam a szoknyát, és rohanni kezdtem. Megcsúsztam.
Tovább futottam.
Marla szorosan a sarkamban. Körbekergetett a földszinten, levágtuk a sarkokat, a lambériának
vetődve friss lendületet vettünk, ide-oda csúszkáltunk. Zsíros tenyérnyomokat hagytunk a virágos
tapétán. Felbotlottunk, talpra álltunk, futottunk tovább.
– Te megfőzted az anyámat! – üvöltötte Marla.
Tyler főzte meg.
Körmei utánam kaptak, a fülembe zihált.
Tyler főzte meg az anyját.
– Megfőzted a mamát!
A bejárati ajtó tárva-nyitva.
Egy pillanat alatt átjutottam rajta. Marla a küszöbről sikoltozott utánam. Talpam alatt végre szilárd
betonjárda, újult erővel menekültem tovább. Rohantam, amíg rá nem akadtam Tylerre, vagy Tyler rám,
és elmesélhettem neki, mi történt otthon.
Egy doboz sörrel kezünkben elnyújtózunk az Impalában. Marla feltehetőleg még mindig a házban
van, képes újságokat vagdos a falhoz, és azt üvöltözi, micsoda szemétláda, képmutató, kapitalista,
szarfaszú szörnyeteg vagyok. A köztünk húzódó éj sötét kilométerek rovarok, daganatok, húsevő
baktériumok oltalmát nyújtják. Ahol most vagyunk, nem érhet semmi baj.
– Ha az emberbe belecsap a villám – újságolja Tyler –, a feje összepörkölődik, és akkora lesz,
mint egy teniszlabda, a sliccén meg összeolvad a cipzár.
Elértem már a mélypontot, kérdem tőle.
Tyler hátradől, és visszakérdez:
– Ha Marilyn Monroe élne, tudod, mit csinálna éppen?
Jó éjszakát, válaszolom.
A tetőről cafatokban lóg a kárpit, és Tyler mosolyogva azt mondja:
– A koporsója fedelét kaparászná.
 12.
A főnök szorosan az íróasztalom mellé áll, ajkán feszes kis mosoly, ágyéka pont a könyököm
magasságában. Felpillantok a levélből, amelyben éppen jóvá hagyok egy kártérítési igényt. Sima
formanyomtatvány – elég kitöltenem az üres helyeket.
A Nemzeti Gépjármű-biztosítási Rendelet előírásaival összhangban cégünk úgy döntött, hogy az
Önt ért kár valóban...
A héten elvégzett fizetési kötelezettség egyenlet végeredménye szerint ez egyszer AxBxC bizonyult
nagyobbnak.
A héten az ablaktörlő gumipárnáját rögzítő apró műanyag pöcök a vétkes. Egy eldobható vacak.
Tucatáru, a postaköltséget sem éri meg.
A múlt heti eset jellemzőbb volt. Az egyik típus bőrkárpitját olyan oldattal kezelték, amely
köztudottan génmutációkat okozhat: szintetikus Nirrettel vagy valami hasonló illegális anyaggal,
amelyet a harmadik világban még mindig előszeretettel használnak a cserzőlevekhez. Méregerős szer,
könnyedén születési rendellenességet okozhat a magzatokban, elég ha csak ránéz egy várandós nő. A
múlt héten mégsem érkezett reklamáció. Nem indult kártérítési eljárás.
A kárpitok lecseréléséhez szükséges összeg szorozva az előállítási költségekkel szorozva az
adminisztrációs kiadásokkal: a végeredmény jóval meghaladná az első negyedévi profitunkat. Ha
bárhol észreveszik ezt a kis malőrt, a gatyánk is rámehet az összes megtört szívű család
kártalanítására, nem beszélve 6500 üléshuzat teljes cseréjéről.
Ezen a héten bezzeg bánjuk bűneinket.
Ismét gyötör az álmatlanság. Ma csak aludni nem tudok, holnap már az egész világ a síromra jár
szarni.
A főnök a szürke nyakkendőjét viseli, ezek szerint kedd van. Egy papírlapot szorongatva lép az
íróasztalomhoz, és megkérdezi, nem hiányzik-e valami. Ezt a lapot a fénymásolóban találta, közli
velem, majd hangosan olvasni kezd.
A harci klub első szabálya: senkinek egy szót sem a harci klubról.
Tekintete végigfut a következő soron, halkan felcsuklik a nevetéstől.
A harci klub második szabálya: senkinek egy szót sem a harci klubról.
Nézem, ahogy Tyler szavai kipotyognak a szájából, íme a Nagy Fehér Főnök, az íróasztalán
sorakozó családi fényképekkel: korai nyugdíjazásról álmodik, békés téli reggelekről egy
lakókocsiparkban az arizonai sivatag közepén. Kappanháj Főnök, Kemény Gallér Főnök, Ebéd Után
Vár A Fodrász Főnök asztalomra nehezedik, rám szegezi szigorú tekintetét, és azt sziszegi:
– Remélem, ez nem a magáé.
Apu Vérben Forgó Szempárja vagyok.
Tyler megkért, hogy nyomtassam ki a harci klub szabályzatát, és készítsek tíz másolatot. Se többet,
se kevesebbet. Pontosan tízet, figyelmeztetett Tyler. Csak a három napja tartó álmatlanságommal nem
számolt. Tessék, az eredmény. Pontosan tíz példányt másoltam, aztán az eredetit a gépben felejtettem.
A fénymásoló, akár egy lesifotós vakuja, tízszer az arcomba villant. Pontosan tízszer. Kartávolságból.
A világ csupán egy másolatról készült másolat másolata. Nem érhetek semmihez, és semmi sem érhet
el hozzám.
A főnököm folytatja:
 Harmadik szabály: a küzdelem párokban zajlik.
Szemem se rebben.
A főnököm folytatja:
Egyszerre egy pár harcol.
Három napja le sem hunytam a szemem, de mintha álmodnám az egészet: a főnök orrom alá tolja a
papírlapot, mi a nyavalya ez, érdeklődik, valami ostoba játék, amivel munkaidőben szórakozom a
feladatom elvégzése helyett, nem azért kapom a fizetésemet, hogy ostoba katonásdira pazaroljam az
időt. És máskor ne használjam a cég berendezéseit magáncélokra.
Mégis, mi a nyavalya ez, lobogtatja előttem a papírt. Szerintem mihez kezdjen egy olyan
beosztottal, aki a cég munkaidejét valami gyerekes álom világban tölti. Mit tennék én az ő helyében,
kérdi.
Mit tennék?
Az arcomat átlyukasztó seb, a kékesfekete foltok a szemem körül, Tyler csókjának duzzadt, égő
vörös lenyomata a kézfejemen csupán egy másolatról készült másolat másolata.
Eltöprengek.
Vajon mire kellhet Tylernek tíz példány a szabályzatból?
Egy szent tehén vagyok.
Az ön helyében, válaszolom halkan, nagyon-nagyon ügyelnék arra, hogy kinek beszélek erről a
papírlapról.
Ez a szöveg úgy hangzik, folytatom, mintha egy közveszélyes pszichopata írta volna, márpedig egy
ilyen kényszerzubbonyba való, tébolyult vadállat, bármelyik pillanatban eszét vesztheti, és a
munkanap közepén végigjárhatja az irodákat egy Armalite AR-180-as félautomata gépkarabéllyal.
A főnöknek elakad a szava.
Ez az őrült, mondom tovább változatlan hangerővel, üres estéit valószínűleg otthonában tölti, és
egy pontreszelővel csinos kis kereszteket vés minden egyes töltény hegyébe, így aztán, ha egy reggel
kedve szottyan egy egész tárat beleereszteni kötekedő, hasznavehetetlen, kicsinyes, seggnyaló, balfasz
főnökébe, apró keresztes lövedékei szétnyílnak a vájat mentén, és akárcsak valami dumdum golyó,
széttrancsírozzák a seggfej belsőségeit, egy kosár szaros bélmaradványt fröcskölve a hátán keresztül a
hivatali helyiség falára. Képzelje csak maga elé a látványt: ahogy gyomor-csakrája feltárul, ujjnyi
vastagbéldarabkákat okádva szerteszét a mozdulatlanná dermedt szobában.
A főnök leereszti a papírt.
Tessék csak, mondom, olvassa nyugodtan tovább.
De komolyan, most kezd érdekes lenni. Erezni rajta, hogy egy háborodott elme szüleménye.
Szélesen rámosolygok. Az arcomba ütött sebhely pereme kékesfekete, mint a harci kutyák ínye. A
szemem körüli daganatokra szorosan ráfeszül bőröm tükörsima lakkrétege.
A főnök szótlanul bámul rám.
Majd én folytatom, ajánlom fel neki előzékenyen.
A harci klub negyedik szabálya: egyszerre egy pár harcol.
A főnök a papírlapra mered, majd újra rám.
A harci klub ötödik szabálya: a küzdelem cipő és ing nélkül folyik.
A főnök újra a papírlapra mered, majd rám.
Előfordulhat, mosolygok kedélyesen, hogy ez a tébolyult seggfej inkább egy Eagle Apache
gépkarabélyt választ az ámokfutáshoz, mivel az Apache tárába harminc töltény fér, mégis alig
nehezebb négy kilónál. Az Armalite csupán ötlövetű. Harminc golyóval eszelős hősünk kiirthatja az
összes alelnököt, és még a mahagóni folyosó végén székelő igazgatótanács tagjainak is jut egy-egy
tarkólövés.
Tyler szavai szólnak belőlem. Nemrég még egy jóravaló, kedves fickó voltam.
Egyenesen a főnököm szemébe nézek. Bele tiszta, áttetsző, halvány búzavirágkék szempárjába.
A J&R 68 félautomata gépfegyvernek ugyan csak harminctöltényes a tára, ám mindössze három és
fél kiló.
A főnök szótlanul bámul rám.
Elég ijesztő gondolat, folytatom, hogy egy ilyen fickó mennyi mindent tudhat közvetlen feletteseiről.
Lehet, hogy évek óta ismeri főnöke lakhelyét, az asszony munkahelyét, a gyerekek iskoláját.
Kimerít ez a játék: hirtelen annyira, de annyira elmegy tőle a kedvem.
Vajon mire kellhet Tylernek tíz példány a szabályzatból?
Talán mondanom sem kell, hogy mindent tudok a születési rendellenességeket okozó
bőrkárpitokról. Mindent tudok a hamisított fékbetétekről, amelyek elég jónak látszanak ahhoz, hogy
átmenjenek a minőség-ellenőrzésen, de háromezer kilométer után egyszerűen szétporladnak.
Mindent tudok a légkondicionálók reosztátjáról, ami úgy átforrósodhat, hogy az autótérképek lángra
lobbannak a kesztyűtartóban. Tudom, hány ember égett el elevenen az elromlott üzemanyag-
szabályozók miatt. Láttam, mire képes egy felrobbanó kormánymű a zsúfolt utastérben. Számtalan
kiégett roncsot láttam az autópályák szélén, amelyeknél a baleseti jegyzőkönyvek MEGHIBÁSODÁS
OKA rovatába az „ismeretlen” szócska került.
Ugyan már, mondom, ez a papírlap nem az enyém. Két ujjam közé csippentem a szélét, és apró
mozdulattal kirántom markából. A széle megvághatta ujjbegyét, mivel villámgyorsan a szájához kapja,
és hevesen szívogatni kezdi, szemei tágra nyílnak. Galacsinná gyűröm a lapot, és az íróasztalomnál
álló kukába pöccintem.
Talán nem kellene minden egyes útjába kerülő papírszeméttel azonnal hozzám rohannia, javaslom
nyájasan.
Vasárnap este ellátogatok a Vállvetve a Rák Ellen csoportba, és a Szentháromság-templom
alagsorát majdnem üresen találom. Egyedül Mázsás Bob és én vonszoltuk idáig kívül-belül összetört
tagjainkat, a szívem mégis úgy zakatol, mint egy gyorsvonat, gondolataim szélviharként kavarognak.
Az álmatlanság az oka. Egész éjjel adásban van az agyam.
Egész éjjel azt figyelem: alszom már, aludtam már?
Mázsás Bob fényes karizmain szinte szétreped a póló. Fülig ér a szája, oda van az örömtől, hogy
újra lát.
Már azt hitte, meghaltam.
Én nem különben, mondom fáradtan.
– Nos – ragyog Mázsás Bob, mintha kicserélték volna –, remek híreim vannak számodra.
Hol vannak a többiek?
– Éppen ez az egyik: a csoport feloszlott, én is csak azért jöttem el, hogy tájékoztassam azokat, akik
még nem tudnak róla.
Behunyt szemmel lerogyok az egyik agyonhasznált kockás kanapéra.
– Az egészben az a legjobb – újságolja vidáman Bob –, hogy van egy új csoport, de az első
alapszabálya az, hogy nem szabad beszélni róla.
Na ne.
 – A második szabálya pedig, hogy nem szabad beszélni róla.
A rohadt életbe. Kipattan a szemem.
Bassza meg.
– A csoportot harci klubnak hívják – meséli Bob. – Péntek esténként tartják egy lezárt garázsban a
külvárosban. De van egy másik is, csütörtökönként, egy sokkal közelebbi garázsban.
Egyik helyről sem hallottam még.
– A harci klub első szabálya – kezdi Bob –, senkinek egy szót sem a harci klubról.
Szerdától péntekig Tyler minden este vetít. Múlt héten saját szememmel láttam a fizetési csekkjét.
– A harci klub második szabálya – sorolja Bob –, senkinek egy szót sem a harci klubról.
Szombat éjjel kettesben megyünk a klubba.
– A küzdelem párokban zajlik.
Vasárnap reggel összeverve vánszorgunk haza, és átalusszuk a délutánt.
– Egyszerre egy pár harcol.
Vasárnap és hétfő este Tyler szállodai pincér.
– A küzdelem cipő és ing nélkül folyik.
Kedd esténként Tyler szappant főz, selyempapírba csomagolja és házhoz szállítja az árut. A Paper
Street Szappantársaság.
– A küzdelem addig tart, amíg az egyik fél fel nem adja. Ezeket a szabályokat állította fel a harci
klub alapítója.
Aha.
– Te nem ismered véletlenül? – kérdezi Bob. – Én még nem találkoztam vele, de tudom, hogy Tyler
Durdennek hívják.
A Paper Street Szappantársaság. Hogy ismerem-e. Nem is tudom. Talán.
 13.
Marla a Regent Hotel előcsarnokában üldögél egy szál fürdőköpenyben. Felhívott a
munkahelyemen, és megkért, hogy felejtsem el az edzőtermet, a könyvtárat, a mosodát vagy bármilyen
egyéb ma estére tervezett programot, és inkább nézzek be hozzá.
Marla azért hívott éppen engem, mert szívből utál.
Egy szóval sem említi a mélyhűtőben őrzött kollagén aranytartalékot.
Ellenben kér tőlem egy szívességet. Marla az egész délutánt az ágyában töltötte. Kizárólag azt eszi,
amit a szociális segélyszolgálat házhoz szállít az időközben elhunyt szállóvendégeknek: a folyosón
várja az ételhordókat, és azt mondja, a néni éppen alszik, majd ő később beviszi hozzá. Rövidre
vágva a történetet: Marla ma délután is hanyatt fekve várta az ingyenebédet, amikor rábukkant a
csomóra. Évek óta nem fizet társadalombiztosítást, ezért leszokott arról, hogy törődjön az egészségi
állapotával, de mivel nem volt jobb dolga heverészés közben, talált egy duzzadt szövetcsomót magán,
egyszerre érezte keménynek és porhanyósnak, fogalma sem volt, kinek mondhatná el, mert a szeretteit
nem akarta megrémíteni, az orvost pedig nem engedheti meg magának, de mindenképp beszélnie kell
valakivel, aki alaposabban is megvizsgálná, mi lapul a hóna alatt.
Marla szemei olyan barnák, mint egy állatfigura, amit a forró kemencéből egyenesen a hideg vízbe
dobtak. Műszaki kifejezéssel élve: vulkanizált, galvanizált, hőkezelt barna.
Marla felajánlja, hogy hajlandó megfeledkezni a kollagén ügyről, ha megnézem a csomóját.
Valószínűleg azért nem Tylert hívta, mert nem akarta megijeszteni.
Irántam semmit sem érez, ráadásul az adósa vagyok.
Miközben felkapaszkodunk a nyolcadikra, Marla elmeséli, hogy a természetben azért olyan ritkák
az idős állatok, mert egy bizonyos kor után szinte azonnal elpusztulnak. Amint megbetegednek vagy
lelassulnak, egy erősebb példány végez velük. A vadonban nincsenek szeretetotthonok.
Marla ledől az ágyra, szorongva szétnyitja köpenyét, miközben arról beszél, hogy a mi kultúránk
irtózik a halál gondolatától. Az Öreg állatok viszont csupán a természet rút fintorai.
Életképtelen korcsok.
Marláról csorog a hideg verejték, mire elmesélem neki szemölcsöm történetét. A péniszemen nőtt,
de neki pöcsöt mondok. Főiskolás koromban elmentem az orvosi egyetemre, hogy eltávolíttassam.
Mármint a szemölcsöt. Utána elmeséltem apámnak. Évekkel utána. Apám hosszan nevetett, majd
kijelentette, hogy ostobaságot műveltem, mivel a szemölcsös pöcs az erogén zónák dédelgetett
kedvence. A nők megőrülnek érte, isteni adománynak tartják.
Az ágya mellett térdelek, kihűlt tenyeremet apránként végigcsúsztatom jeges bőrén, ujjaim között
dörzsölgetve minden egyes négyzetcentijét, egy-egy csipetnyi Marlát, ő pedig eközben felvilágosít
arról, hogy az a huncut kis szemölcs, Isten ajándéka a női nemnek méhnyakrákot okoz.
Szóval ott kuporgok a vizsgálóasztal nejlonborításán, folytatom, mialatt az egyik vézős hallgató
cseppfolyós nitrogént fúj a pöcsömre, nyolc csoporttársa figyelő tekintetétől kísérve. Így jár, aki nem
fizet társadalombiztosítást. Körülállják a farkam, apró megjegyzéseikben pénisznek nevezik, ügyelnek
érzékenységemre, és csak fújják rám a nitrogénpermetet, ami úgy éget, hogy akár kénsav is lehetne.
Marla önfeledten kacag, aztán hirtelen elhallgat, amint megtorpannak kutató ujjaim. Itt mintha lenne
valami.
Lélegzete elakad, a szíve úgy dörömböl, mint egy üstdobszóló feszes mellhártyáján. De nem, csak
azért álltam meg, hogy összeszedjem gondolataimat; mintha egy pillanatra eltűnt volna a körülöttünk
rothadó hotelszoba. Az orvosi egyetem kopott vizsgálójában vagyunk, újra a csúszós nejlonra
tapadok, farkamat majdnem leégeti a cseppfolyós nitrogén, amikor az egyik buzgómócsing tekintete
véletlenül csupasz lábfejemre téved, megfordul, két lépéssel az ajtónál terem, és eltűnik mögötte.
Három valódi orvossal tér vissza, akik szó nélkül félretolják a nitrogén-sprayjel ügyködő lelkes
medikust.
Az egyik valódi orvos megragadja a jobb bokámat, és egy mozdulattal a másik két valódi orvos
orra alá dugja. Ide-oda forgatják gyanútlan lábfejem, megbökdösik, polaroid fotókat készítenek róla,
mintha csak félmeztelen gazdája félkész mirelit makkjával a nejlonborításon nem is létezne többé.
Főszerepben a lábfejem, a hallgatóság köré tömörül.
– Mióta van ez a szederjes folt magán? – érdeklődik az egyik doktor, és rábök az anyajegyemre.
Jobb lábfejemen születésem óta körömnyi foltocska virít, apám gyakran tréfálkozott rajta: olyan, mint
egy sötétvörös Ausztrália, mondogatta, mellette az aprócska Új-Zéland-i szigetcsoporttal. Elmesélem
nekik, lélegzetvisszafojtva figyelnek. A pöcsöm lassan felenged. A történet végén szó nélkül távoznak,
egyedül a nitrogénsebész marad, aki érdeklődését vesztve, savanyú arccal ismét szemügyre veszi
szemölcsömet, azután ráfújja a flakon maradékát. Iszonyúan fáj, behunyom a szemem, és azt képzelem,
hazáig ér a farkam, annyira elviselhetetlen, égető érzés.
Marla a kézfejemre pillant, egyenesen Tyler csókjára.
Elég ritka lehet egy ilyen anyajegy, próbálok szóba elegyedni a medikussal, aki lélekben már régen
máshol jár, mintha a többiekkel együtt elhagyta volna a szobát.
Nem erről van szó, válaszolja. Az orvosok azt hitték, rákra bukkantak, egy új fajtájára, amely
elsősorban fiatal férfiakat támad meg. Egy reggel apró, szederjes foltokat találsz a bokád tájékán.
Telnek-múlnak a hetek, egyre több lesz belőlük, lassan teljesen elborítják a testet, és végeznek veled.
Az orvosok azért gerjedtek rá a lábfejedre, mondja gúnyosan, mert abban reménykedtek, hogy te is
ebben az ismeretlen, ritka rákfajtában szenvedsz. Ma még kevés áldozata akad, de rohamosan terjed.
Mindez évekkel ezelőtt történt.
Így van ez a rákkal, vigasztalom Marlát. Gyakori a téves diagnózis, csak az a fontos, hogy ne
engedje el magát az ember. Még akkor sem, ha azt hiszi, valóban komoly baja lehet.
Én nem csak hiszem, helyesbít Marla.
A nitrogénspray kiürült, és a hallgató azt mondja, a szemölcs néhány napon belül magától leválik.
Néhány centire csupasz fenekemtől egy polaroid kép ragadt a nejlonhuzatra, rajta szederjes jobb
lábam. Megtarthatom, kérdezem hanyagul.
Máig is őrzöm azt a képet, a furdőszoba-tükör egyik sarkába tűzve. Reggelente, fésülködés közben
némán elábrándozom néhány percig tartó, de annál borzasztóbb rákomon.
Elmesélem Marlának, hogy az idei lesz az első hálaadás az életemben, amikor nagyapám nem visz
el korcsolyázni, pedig a tavon legalább tizenöt centis már a jégréteg. Nagyanyám sebtapaszokat
szokott a homlokára meg a karjaira tenni, eltakarva a bőrét elcsúfító ezeréves májfoltokat. A
gézdarabok széle egy idő után kirojtosodik, és a barna naplopók előbújnak alóluk, sötétkékre vagy
feketére érve.
Amikor nagyanyám legutóbb kijött a kórházból, nagyapám alig bírta hazacipelni ólomnehéz
bőröndjeit. Kilóg a belem, panaszkodott egész úton. Nagyanyám, aki Francia-Kanadából származott,
egész életében olyan szégyenlős volt, hogy felöltözve napozott a nyilvános strandokon, és mindig
nyitva hagyta a csapot, miközben a dolgát végezte a vécén. Most azonban, frissen túlesve a
Szeplőtelen Szűz Kórházban elvégzett fájdalmas aranyérműtétjén, hirtelen nagyapámhoz fordult, és
felcsattant:
– Még te beszélsz?
Ez a rövidke történet nagyszüleim egész életét összefoglalja: házasságukat, szenvedéseiket,
harcaikat. Nagyapám könnyesre neveti magát, valahányszor szóba kerül.
Marla nem nevet. Pedig jobb lenne, mert szeretném, ha felengedne egy kicsit. Szeretném
kiengesztelni a kollagén miatt, szeretném azt mondani neki, sehol semmi, csomónak nyoma sincs, csak
egy anyajegy lapul a hóna alatt.
Marla kézfején is ott virít Tyler vérvörös csókja.
Szeretném felvidítani Marlát, ezért inkább nem mesélem el neki, milyen volt utoljára átölelni Chloé
viaszba mártott csontvázát, érezni színes selyemsállal átkötött, kopasz fejecskéje súlyát a vállamon.
Szorosan átkaroltam, még egyszer, utoljára, mielőtt végleg eltűnne, és a fülébe suttogtam: úgy nézel
ki, mint egy kalózkapitány. Halkan elnevette magát. Amikor lemegyek a partra, jobb lábam magam alá
húzva szoktam üldögélni a homokban. Ausztrália és Új-Zéland fehér folt, felderítetlen pont testem
térképen. Senki sem láthatja őket: attól tartok, rákos tünetnek vélik, és élve eltemetnek. A ritka kórból
mára népbetegség lett. Ezt sem említem meg Marlának.
Számtalan dolog van, amit nem szeretünk tudni azokról, akik közel állnak a szívünkhöz.
Inkább mesélek neki egy levélről, amelyet az egyik női magazin szexuális tanácsadó rovatában
olvastam. Egy asszony hozzáment egy jóképű, sikeres temetkezési vállalkozóhoz, majd a nászéjszakán
férje kérésére kénytelen volt órákig üldögélni egy kád jéghideg vízben, azután pedig moccanás nélkül
kellett hevernie az ágyon, mialatt a férfi magáévá tette kihűlt, mozdulatlan testét.
A levél csattanója annyi, hogy miután házasságuk tíz esztendeje alatt kizárólag így szeretkeztek, az
asszony végre szeremé megtudni, nincs-e valami probléma a nemi életükkel.
 14.
Leginkább azt szerettem a terápiás csoportokban, hogy ha úgy érezték, valakinek már nincs sok
hátra, minden figyelmüket neki szentelték.
Ha úgy érzik, utoljára látnak – csak engem látnak. Minden egyéb, a számlaegyenlegük, kedvenc
slágereik, összekócolódott frizurájuk a lista végére szorul.
Enyém az első hely.
Rám figyelnek, nem arra, mikor kerülnek sorra.
Ha hozzám szólnak, nem beszélnek félre. Létrejön valami köztünk, ami örökre megváltoztatja
mindkettőnk életét.
Marla akkor kezdett el terápiás csoportokba járni, amikor megtalálta magán az első csomót.
Egy nappal azután, hogy ráakadtunk a másodikra, korán reggel beugrándozott a konyhába, mindkét
lábával ugyanabban a harisnyaszárban, és bejelentette:
– Ide nézz, sellővé változtam.
– Sokkal jobb, mint az a játék, amikor a fiúk fordítva ülnek a klotyóra, és úgy tesznek, mintha
motoroznának – mondta csillogó szemmel. – Ez itt a véletlen műve: egyedi és hiteles.
Néhány héttel a hererákosoknál történt első találkozásunk előtt Marla egy csomót talált a mellében,
tegnap pedig egy újabbat a hóna alatt.
Arról persze nem szabad megfeledkezni, hogy Marla még mindig életben van. Életfilozófiája, saját
bevallása szerint, csupán annyiból áll, hogy a Halál bármelyik nap lecsaphat rá. Legnagyobb
szomorúsága, hogy nincs oka a szomorúságra.
Az első csomót követően Marla elment a városi rendelőintézetbe, ahol a várószoba három oldalán
sorakozó kopár műanyag székeken magukba roskadt madárijesztő-nők kuporognak; kimerült
gyermekeik összegömbölyödve alszanak ölükben vagy a lábaiknál hevernek. Az apróságok arca
beesett, szemeik körül sötét karikák – egy polcnyi fonnyadozó narancs, amelyekről megfáradt
családanyák kapargatják a fejbőrgyulladástól elhalt, korpás szőrcsomókat. Sorvadt ínyükből
kibukkanó fogaik hatalmas, kíméletlen csonteszközöknek tűnnek, amelyek tépésre, aprításra, őrlésre
éhesen lapulnak a szájüregben.
Ide jut, aki nem fizeti a társadalombiztosítást.
Mielőtt bárki alaposabban belegondolt volna, egy rakás meleg fickó gyermeket akart magának, és
most itt a sok-sok beteg kisgyerek, haldokló anyák és halott apák utódai, tele van velük az összes
kórház fertőtlenítő és vizelet- és hányásszagú folyosója, a nővérek körbejárnak köztük, oltások,
súlyveszteségek, közeli hozzátartozók után érdeklődve, nem, nem, Marla inkább a távozás mellett
dönt.
Ha úgyis meg kell halnia, jobb, ha nem tud róla.
Alig egy saroknyira a klinikától besétált egy önkiszolgáló mosodába, és kilopta az összes
farmernadrágot a szárítóból, majd felkeresett egy feketézőt, aki 15 dollárt fizetett darabjáért. Ezután
megvette a legjobb minőségű selyemharisnyát, amelyen sohasem szalad fel a szem.
– Sajnos előbb-utóbb a legtartósabb harisnya is megereszkedik – panaszolja.
Semmi sem állandó. Semmi sem tart örökké.
Marla azért vonzódik a terápiás csoportokhoz, mert jobban érzi magát a többi emberi hulladék
társaságában. Mindenkivel van valami komoly probléma. Egy kis időre megszelídülhet szédült
szívgörbéje.
Munkát talált az egyik temetkezési vállalatnál: naphosszat egy keskeny íróasztal mögött üldögélt az
előcsarnokban, szoros kis konttyal, csúszkáló harisnyában, a bal mellében egy alattomos csomóval a
végzetére várva, és elnézte, ahogy a kövér férfiak, de még inkább a kövér nők átnyomakodnak a
bemutatóterem ajtaján, kezükben egy teatojás nagyságú halotti urnával, azután nyájasan közölte velük,
hogy feleslegesen áltatják magukat, még a fejükből megmaradt hamukupac sem férne el egy ekkorka
edényben, jobban tennék, ha visszamennének, és keresnének helyette egy tekegolyó méretűt.
Marla szíve olyan aszott lett, akár az arcom. Szép pár vagyunk: a világ szennye és mocska. Két
adag elhasznált emberi vécépapír, amit már senkinek sincs gusztusa újrahasznosítani.
A városi klinika és a terápiás csoportok között eltelt hetekben Marla számtalan emberrel
beszélgetett, akik már meghaltak, mesélte nekem. Holt lelkekkel a túloldalról, akik éjjelente felhívták
telefonon. Marla bárokba menekült előlük, ahol a csapos egyszer csak a telefonhoz intette, de a
kagylóban minduntalan halotti csend fogadta.
Akkoriban úgy érezte, ennél már nem juthat mélyebbre.
– Huszonnégy éves korban – mondja nekem – még fogalmad sem lehet arról, milyen a mélypont. De
én gyorsan tanulok.
Amikor először töltött meg egy halotti urnát, fel sem vette a védőmaszkot: utána valahányszor
kifújta az orrát, a papírzsebkendőben ott feketéllett egy csipetnyi a megboldogultból.
Amikor a Paper Street-i házban mindössze egyet cseng a telefon, és senki sem szól a kagylóba,
tudom, hogy Marlát keresik. Nem is hinné az ember, milyen gyakran előfordul.
A Paper Street-i házban többször is felhívott egy nyomozó a lakásomban történt robbanás ügyében,
és Tyler minden alkalommal ott állt szorosan mögöttem, válaszokat suttogott a másik fülembe, amikor
a rendőr megkérdezte, van-e olyan ismerősöm, aki jártas a dinamitkészítésben.
– Az engem ért csapásokat személyiségfejlődésem természetes velejárójaként fogom fel – súgta
Tyler –, amelynek végállomása a tragikus és totális megsemmisülés.
Azt motyogtam a nyomozónak, hogy tudtommal a hűtőgép okozta a robbanást.
– Minden kapcsolatot megszakítottam a hatalomvággyal és a birtoklási kényszerrel – suttogta Tyler
–, mivel megértettem, hogy csakis az önpusztítás révén fedezhetem fel lényem spirituális erőforrásait.
A maradványokban, folytatta a nyomozó, szennyező anyagokat találtak, ammónia-oxalátot és
kálisót, ami házilag gyártott dinamitra utal. A bejárati ajtómat feltörték.
Washingtonban tartózkodtam aznap éjjel, mondtam.
A nyomozó a telefonvonalban elmagyarázta nekem, hogy valaki freont fújt a biztonsági zárba, majd
egy hidegvágóval feltörte a cilindert. Régi trükk biciklizárak hatástalanítására.
– A szabadságharcos, aki elpusztította tulajdonomat, lelkem megmentéséért küzd – súgta Tyler. – A
tanítómester, aki eltakarította vagyontárgyaim akadályát az útból, megszabadít korlátaimtól.
A nyomozó azt mondta, bárki helyezte el a dinamitrudakat lakásomban, feltehetőleg napokkal a
robbanás előtt megnyitotta az összes gázrózsát, és elfújta az őrlángot. A gáz csak detonátorként
szolgált. Lassan elárasztotta a lakást, megtöltötte valamennyi helyiséget, végül a hűtőgép-kompresszor
és a dinamit segítségével mindenem a levegőbe repült.
– Mondd meg neki, hogy te robbantottad fel az egészet. Ezt akarja hallani.
Nem én tettem, üvöltöm a kagylóba, nem én hagytam nyitva a gázt, mielőtt Washingtonba repültem
volna. Elégedett voltam magammal. Szerettem azt a lakást. Szerettem minden egyes bútordarabját. Az
életemet jelentették. A lámpák, a székek, a rongyszőnyegek mind én voltam. Én voltam az összes
edény a konyhaszekrényben. A televízió volt az én húsom. A szobapáfrány volt az én vérem. Én
robbantam apró darabokra azon a délutánon. Képtelen felfogni ezt?
A nyomozó csak annyit válaszolt, hogy a közeljövőben lehetőleg ne hagyjam el a várost.
 15.
Őfelsége a Nemzeti Egyesült Mozigépész-szakszervezet és a Független Mozi-üzemvezető Liga
méltóságos elnöke, ura és parancsolója bénultan ült Tylerrel szemben.
Megbízható, unalomig ismert világa mélyén és belsejében és hátterében valami kimondhatatlan
szörnyűség ütötte fel a fejét.
Semmi sem állandó.
Minden elenyészik.
Tylertől tudom.
Tyler három éven át válogatta és tekercselte a filmszalagokat több különböző mozihálózat számára.
Minden kópia öt-hat tekercsben, kis fémkazettákba zárva utazik gépházról gépházra. Tyler feladata
elsősorban abból állt, hogy ezeket a húszperces tekercseket átcsévélte egyetlen, másfél méter
átmérőjű óriástekercsre, amelyet a modern multiplexekben használnak. Három év, hét filmszínházban,
minimum három teremmel és napi öt előadással számolva: száz és száz kópia fordult meg a kezei
alatt.
Nagy kár, hogy az újfajta automata vetítőgépek elterjedésével egyre kisebb szükség van az emberi
munkaerőre. A szakszervezet nem tart igényt többé Tyler szolgálataira. A méltóságos elnök úr ezért
volt kénytelen személyesen behívatni az irodájába.
A munka egyhangú, a fizetés pocsék, ezért a Nemzeti Egyesült Mozigépész-szakszervezet és a
Független Mozi üzemvezető Liga megbízott vezetője úgy véli, tulajdonképpen szívességet tesz
Tylernek azzal, hogy kiadja az útját.
Ne hívja elbocsátásnak. Nevezzük inkább leépítésnek.
– Nagyra becsüljük értékes hozzájárulását eredményeinkhez – mondja az elnök úr, mintha maga is
komolyan gondolná.
Szóra sem érdemes, vigyorog Tyler. Amíg folyamatosan jönnek a csekkek, tartja a száját.
– Mit szólna hozzá, ha inkább korengedményes nyugdíjnak hívnánk? – javasolja az elnöknek.
Több száz kópia fordult meg a keze alatt.
Kópiák, amelyeket régen visszaküldték már a forgalmazókhoz. Kópiák, amelyeket azóta újra
bemutattak. Vígjátékok, szerelmi drámák, musicalek, akciófilmek.
Megtűzdelve Tyler egykockás pornópillanataival.
Szodómia. Felláció. Cunnilingus. Szado-mazo.
Tylernek nincs vesztenivalója.
Ő csupán az élet gyalogáldozata, a társadalom selejtje.
A Pressman Hotelben hasonló beszélgetés zajlott le köztem és az igazgató között. Tyler lépésről-
lépésre elpróbálta velem eőtte.
Tylert másik munkahelyén, a Pressman Hotelben sem vették emberszámba. Mintha nem is létezett
volna. Senkit sem érdekelt, hogy él-e vagy halott, és ez a közöny kölcsönös volt. Ezt kellett
elmondanom az igazgatói irodában, amelyet biztonsági őrök serege védett minden irányból.
Tyler és én a tárgyalásokat követő éjszakán hajnalig ébren voltunk, részletesen megosztva
egymással élményeinket.
Alighogy Tyler végzett a mozigépész szakszervezettel, átküldött a szállodába, hogy egy füst alatt ott
is beolvassunk egy nagyfőnöknek.
 Egyre inkább úgy nézünk ki, mintha egypetéjű ikrek lennénk. Járomcsontunkat ugyanolyan
zúzódások borítják, bőrünk régen elfelejtette, hogyan regenerálódjon a sorozatosan ismétlődő
sérülések után.
Én a múlt heti harci klubban szereztem legfrissebb sebeimet, Tyler arcát a szakszervezet elnöke
verte dagadtra. Miután Tyler kitántorgott az irodájából, meglátogattam a Pressman Hotel igazgatóját.
Türelmesen üldögéltem az előtérben, bebocsátásra várva.
Én voltam Apu Vérszomjas Vigyora.
Az igazgató azzal fogadott, hogy pontosan három perce van számomra. Az első harminc
másodpercben tömören összefoglaltam neki, hogyan vizeltem a húslevesekbe, fingtam a
krémpudingokra, tüsszentettem az endíviasalátákba, majd megkértem rá, hogy mától kezdve postán
küldje a heti béremet, a szokásos borravaló összegével kiegészítve. Dolgozni ugyan nem jövök be
többet, de nem keresem fel a sajtót vagy a közegészségügyi hivatalt sem, kezemben töredelmes
beismerő vallomásommal.
Pedig micsoda címlapsztori lenne.
EGY ZAVARODOTT PINCÉR ÉVEKEN ÁT AZ ÉTELBE PISZKÍTOTT!
Természetesen tisztában vagyok vele, közöltem szenvtelenül, hogy börtönbe is kerülhetek. Tudom,
hogy elkaphatnak egy sötét utcasarkon, letéphetik a heréimet, elevenen megnyúzhatnak vagy lúgot
önthetnek az arcomba, de a Pressman Hotel attól még örök időre úgy marad meg az emberek
emlékezetében, mint A Szálloda, Ahol a Felső Tízezer Taknyot és Húgyot Fogyaszt.
Tyler szavai szólnak belőlem.
Nemrég még olyan j óravaló fickó voltam.
A szakszervezeti irodában Tyler hangosan felnevetett az elnök első ökölcsapása után. Az ütés
kirepítette a székből: egyenesen a falhoz vágódott. Nekitámasztotta a hátát, és nevetni kezdett.
– Gyerünk csak, mindent bele – kacagott –, úgysem ölhet meg, maga idióta barom. A szart is
kiverheti belőlem, de megölni nincs elég bátorsága.
Túl sok a vesztenivalója.
Nekem semmi.
Magának minden.
Na gyerünk, lépjen a gyomromba. Húzzon be még egyet. Verje ki a fogaimat, csak ne feledkezzen
meg a fizetési csekkjeimről. Törje szét a bordáimat, de elég, ha egy hetet kihagy, és másnap a
címlapoldalra kerül, a nyavalyás szakszervezete pedig belerokkan a pereskedésbe: az ajtaja előtt
tolong majd az összes filmszínház és filmforgalmazó cég, és minden egyes anyuka, akinek a porontya
megesküdne rá, hogy egy hímvesszőt látott a Bambiban.
– Selejt vagyok – mondta Tyler. – Szenny és mocsok vagyok, dögvészt hozok magára, meg erre az
egész, rohadt világra. – Az igazgató némán hallgatta. – Lehet, hogy nem érdekli, hol lakom, hogy
érzem magam, mennyit eszem, mennyit esznek a gyerekeim, miből fizetem a tébét, és tudja mit, igaza
van, ha ostobának, gyengének és reménytelen esetnek tart, de akkor is a maga felelőssége maradok.
A Pressman Hotel bőrkanapéján ültem, ezer darabra tört arcom sebláztól égett. A szám mellett
tátongó gomblyukon át a szállodaigazgató egyenesen beláthatott feldagadt ínyemre. Meggyőző látványt
nyújtottam.
Többé-kevésbé ugyanazt mondtam neki, mint Tyler a szakszervezeti igazgatónak.
A szakszervezeti igazgató első balegyenese után rájött, hogy Tyler nem fog visszaütni. Őfelsége
széles Cadillac-testével, amelyet csak úgy feszítenek a kihasználatlan lóerők, fölé tornyosult, hegyes
cipőorrát nagy ívben hátralendítette, majd tiszta erőből mellbe rúgta Tylert. Tyler csak nevetett.
Főméltósága Tyler veséjébe taposott, de Tyler a fájdalomtól összegömbölyödve is tovább kuncogott.
– Adja ki a dühét – tanácsolta. – A többit bízza rám. Utána jobban érzi majd magát. Újjá fog
születni.
A Pressman Hotel irodájában megkérdeztem az igazgatót, használhatnám-e a telefonját, majd
feltárcsáztam az egyik napilap városi rovatát. Tarkómon érezve az igazgató figyelő tekintetét azt
mondtam a kagylóba:
Hello, szeretném tudatni önökkel, hogy iszonyatos bűntényt követtem el az emberiség ellen, hogy
kifejezzem a szolgáltató iparágban dolgozó alkalmazottak kizsákmányolásával szembeni
tiltakozásomat.
Ha börtönbe zárnának, már nem csak egy levesbe pisáló, szánalmas mitugrász lennék.
Megpróbáltatásaim hőst faragnának belőlem.
Robin Hood, a Felszolgálók Fejedelme, a Hidegtálak Bajnoka.
Már nem csak egy szállodáról és egy nyomorult pincérről lenne szó.
A Pressman Hotel igazgatója óvatosan kivette a kezemből a kagylót. Azt mondta, az utóbbi
hetekben látványosan leromlott külső megjelenésem kizárja további alkalmazásomat.
Az íróasztala szélére támaszkodva azt kérdem tőle, tessék?
Valami baj lenne a megjelenésemmel?
Azzal szemrebbenés nélkül meglendítem az öklömet, és félkörívben saját arcomba csapok,
szétzúzott orrnyergemből egy adag friss vért fröccsentve az igazgató ingére. 166
Fogalmam sincs, miért, de hirtelen eszembe jut az első párharcunk éjszakája. Szeretném, ha
megütnél, kérte Tyler, tiszta erőből.
Nem valami erős ütés. Megismétlem. Elég meggyőzően hat, folyik a vérem, meg minden, de azért a
biztonság kedvéért hanyatt vetem magam az üveges szekrénybe, hogy egy kis zajt csapjak, és leverjek
néhány dolgot.
A törött üveg, a földre pottyant csendéletek, a vér közepén tovább bohóckodom. Hülyét csinálok
magamból. Összekenem a perzsaszőnyeget, tenyerem hatalmas, bíborszínű lenyomatokat hagy az
íróasztal fehér lakkborításán, segítsen rajtam, próbálok könyörögni, de kitör belőlem a kuncogás.
Segítsen rajtam, kérem.
Ne üssön meg újra.
Visszacsúszok a padlóra, és szétmaszatolom a szőnyegen összegyűlt vértócsákat. Úgy döntöttem, az
első szavam a kérem lesz. Összeszorítom duzzadt ajkaimat. A szörnyeteg átvonszolja magát a keleti
virágmintákon és levélmotívumokon. Mindkét orrlyukamból szivárog a vér, kívülről és belülről a
számba csorog, forrón. A szörnyeteg átmászik a szőnyegen, lefoszlik róla a gézréteg, a por beletapad
sebeibe. Forró, bemocskolódott testét az igazgató lábaihoz vonszolja, szorosan megragadja
hajszálcsíkos bokáját, és kimondja: Kérem.
Kimondja.
Kérem, száll ki egy vérbuborék a száján.
Kimondja.
Kérem.
A buborék kipukkan, vércseppeket repítve szerteszét.
Hát így szabadult meg Tyler. Így érte el, hogy a harci klubok minden este megnyithassák kapuikat.
Ezután már hét klub működött, azután tizenöt klub, azután huszonhárom, de Tyler még többet akart.
Pénzben nem szenvedtünk hiányt.
Kérem, mondom a Pressman Hotel igazgatójának, adja ide azt a pénzt. Képtelen vagyok
visszafojtani a nevetést.
Kérem.
Ne üssön tovább.
Önnek mindene megvan, nekem semmim sincs. Egyre feljebb markolom hajszálcsíkos
szövetnadrágját, friss vérnyomokat hagyva mindenütt, az igazgató hátrál, az ablaknak szorul, erősen
megragadja a párkányt, fogai kivillannak undortól eltorzult arcából.
A szörnyeteg karmai már a nadrágszíja magasságában járnak, készülnek összegyűrni hófehér,
keményített ingét; véres markom sima csuklója köré szorul.
Kérem. Széles mosolyom körbeszalad a fejemen.
Dulakodni kezdünk, az igazgató sikoltozva próbálja kitépni magát ujj aim, vérem, törött orrnyergem
szorításából, mocskos foltokat hagyunk mindenen, és ekkor, kétszemélyes produkciónk tetőpontján a
biztonsági őrök ránk törik az ajtót.
 16.
A mai címlapsztori szerint ismeretlen tettesek behatoltak a Heim-toronyház tízedik és tizenötödik
emelete közötti irodahelyiségekbe és az ablakokon leereszkedve egy vigyorgó, ötszintes maszkot
festettek az épület déli homlokzatára, majd a két üvegtábla-pupilla mögött felgyújtották a berendezést,
hogy a hatalmas, lángoló szempárral életre keltsék a hajnali város fölé magasodó könyörtelen arcot.
A szalagcímeket kísérő szemcsés fotókon egy vérszomjas töklámpás, egy japán démonálarc ragyog,
a Mohóság Tűzokádó Sárkánya fénylik az éjszakában, füstfelhői boszorkányszemöldökké,
ördögszarvakká gyűlnek sötét homlokán. Lábainál emberek tolonganak, ki-tekeredett nyakkal, zokogva
bámulják.
Vajon mi lehet mögötte?
Vajon ki lehet mögötte. Hiába oltják el a lángnyelveket, az arc ott marad, és százszor ijesztőbb,
mint előtte. Üres tekintete mintha az egész környéket szemmel tartaná, fenyegetően, némán, élettelenül.
Mostanában egyre több ilyen hírt olvasni a lapokban.
Óhatatlanul felmerül az emberben a gyanú. Talán ez is a Nemezis-terv része.
A cikkek szerint a rendőrség tanácstalan. Lehet, hogy fiatalkorú bűnözők voltak, vagy az űrlakók,
mindenestre az életüket tették kockára, amikor végigaraszoltak a párkányokon, egyik kézzel a
homlokzat repedéseibe kapaszkodva, másik kézzel a fekete festékszórós flakonokat szorongatva.
Vajon a Káosz részleg vagy a Tűzvész részleg hajtotta végre az akciót? Melyik sejt heti házi
feladata volt a lángoló álarc?
Tyler biztosan tudja a választ, de a Nemezis-terv első szabálya értelmében tilos kérdéseket feltenni
a Nemezis-tervvel kapcsolatban.
A terv Rajtaütés részlegében Tyler ezen a héten minden taggal megértette, mit jelent elsütni egy
pisztolyt. A lőfegyver egyetlen feladata, hogy adott irányba összpontosítsa a robbanás erejét.
A Rajtaütés részleg legutóbbi gyűlésére Tyler elvitt magával egy pisztolyt és a városi telefonkönyv
Arany Oldal-mellékletét. A megbeszéléseket ugyanabban az alagsorban tartják, ahol szombat
éjszakánként a harci klub zajlik. Minden este más-más csoport találkozik.
Hétfőn a Tűzvész részleg.
Kedden a Rajtaütés részleg.
Szerdán a Káosz részleg.
Csütörtökön a Propaganda részleg.
Szándékos Pánikkeltés. Az Anarchia Hivatali Kara. Összeállt a kép.
Nevezzük őket terápiás csoportoknak.
Szóval kedd esténként a Rajtaütés részleg javaslatokat tesz a következő hétre, Tyler összegzi a
felmerült ötleteket, végül kiosztja a házi feladatokat.
Jövő keddre valamennyi tagnak verekedést kell provokálnia, amelyből nem kerülhet ki győztesen.
Harci klub kizárva. Odakint az utcán nehezebben megy, mint sejtenék. A legtöbb szembejövő
mindenre hajlandó, csak verekednie ne kelljen.
A feladat célja, hogy a tagok kiválasszanak egy átlagembert a tömegből, valakit, aki még életében
nem használta az öklét, és beavassák. Megismertessék vele a győzelem mámorát. Levezessék a dühét.
Megengedjék neki, hogy büntetlenül büntethessen.
A tagoknak vállalniuk kell a kihívást: ha véletlenül nyernek, elszúrják a feladatot.
 – Küldetésünk lényege – magyarázza Tyler –, megmutatni ezeknek a fickóknak, mekkora hatalom
van a kezükben.
Így hangzik Tyler rövid lelkesítő beszéde.
Ezután egyenként kinyitja az elé tett kartondobozban összegyűlt cédulákat. Minden cédulán egy-egy
javaslat a következő hétre. A tagok felírják ötletüket a közös pénzből vett írólapok egyikére, négyrét
hajtják a papírt, majd beledobják a dobozba. Tyler valamennyit átnézi, és kiselejtezi az
életképteleneket.
Minden egyes hamvába holt ötlet helyére egy üres cédulát tesz.
Ezt követően a tagok húznak maguknak a dobozból. Ha jól értettem Tyler szavait, akinek nincs
semmi a papírján, csak a csoportos házi feladatot köteles elvégezni a héten.
Akinek viszont javaslat jut, mondjuk ellátogathat a hétvégén megrendezésre kerülő bajor
sörnapokra, ahol hanyatt lökheti a legkeményebb vadmotorost a nyilvános vizeldében. Ha összeverik
érte, sikerrel járt. Esetleg felkeresheti az egyik belvárosi bevásárlóközpont nyilvános
divatbemutatóját, és a félemeletről eperszószt zúdíthat a kifutóra.
Ha elkapják a zsaruk, kiesik a csapatból. Ha elneveti magát, kiesik a csapatból.
Senki sem tudja, ki húzott javaslatot. Egyedül Tyler ismeri az összes ötletet; ő dönti el, melyik
cédula marad és melyik végzi a szemétkosárban. Néhány napra rá a tagok szeme megakad egy színes
kis újsághíren: egy ismeretlen férfi fényes nappal a nyílt utcán bepattant egy nyitott Jaguárba, kilökte a
tulajdonost, majd egyenesen belehajtott a városháza szökőkútjába.
A Rajtaütés részleg tagjai ilyenkor arra gondolnak: ezt akár én is húzhattam volna.
Következő kedden körülnéznek az alagsor egyetlen villanykörtéjének fénykörében gyülekező
társaikon, és azt találgatják, vajon melyikük kormányozta azt a Jaguárt a márvány-delfinek közé.
Melyikük ereszkedett le a Szépművészeti Múzeum tetején át a szoborkertbe, hogy festékbombákat
pottyantson a látogatókra?
Melyikük festette a démonmaszkot a Heim-toronyházra?
Maguk elé képzelik, ahogy a Heim-akció éjszakáján egy csapat jogi szakértő, könyvvizsgáló vagy
hivatali futár beoson az unalomig ismert irodákba, ahol munkanapjaikat töltik. Fűti őket az imént
felhajtott whisky, amelyet pedig szigorúan tilt a Nemezis-terv szabályzata, saját belépőkártyájukat
használják, vagy freont fújnak a zárszerkezetekbe, majd kimásznak az ablakokon, talpukat a
betonfalnak vetve ereszkednek lefelé, megbízva a köteleket tartó társaik erejében, ide-oda lengenek, a
homlokzatnak csapódnak, farkasszemet nézve a halálos veszéllyel abban az irodaházban, ahol nap
mint nap érzik, hogyan fogy el óránként az életük.
Másnap reggel ugyanezek a kishivatalnokok és tisztségviselők ott állnak a tömegben, hátrafésült
hajjal és hátrahajtott fejjel, megviselten, de józanul, frissen vasalt öltönyben: hallgatják a körülöttük
csodálkozó embereket, a találgatásokat, a rendőrségi hangszórókat, kérjük, menjenek tovább, nincs itt
semmi látnivaló, a víz pedig mocskos patakokban csordogál rájuk az óriási, kiégett szempárból.
Tyler bizalmasan elárulta nekem, hogy tízből legfeljebb négy használható ötlet akad a gyűléseken,
tehát alig negyven százaléknyi esély kínálkozik egy komoly megbízatásra. A Rajtaütés részleg
huszonöt harcosból áll, Tylert is beleszámítva. Mindenkinek kötelező utcai verekedést provokálni és
veszíteni. Mindenkinek kötelező húzni egy cédulát a kartondobozból.
Ezen a héten Tyler azt mondta:
– Mindenki vegyen egy pisztolyt magának.
Odaadta a telefonkönyvet a mellette állónak, és kitépetett vele egy fegyverbolt-hirdetést. Azután a
könyv körbejárt. Egyetlen üzletbe sem mehetnek ketten.
– Íme, emberek – kiáltotta Tyler, miközben kihúzta kabátzsebéből a pisztolyt –, ez itt egy lőfegyver,
és két héten belül valamennyi harcosnak rendelkeznie kell egy hasonlóval, különben többé nem
jelenhet meg a gyűléseken.
– Tanácsos kézpénzzel fizetni – ajánlotta. – Ha mindenki szerzett fegyvert, a következő alkalommal
kicseréljük őket egymás közt, majd a rendőrségen bejelentjük, hogy ellopták tőlünk.
Nem volt kérdés. Tilos kérdéseket feltenni, mondja ki a Nemezis-terv első szabálya.
Tyler körbeadta a pisztolyt. Szokatlanul nehéznek tűnt a méretéhez képest, mintha egy egész
ércbánya vagy maga a Nap zsugorodott, olvadt volna maroknyira. A részleg tagjai két ujjal maguk
előtt tartva nyújtották tovább. Ugyanaz a kérdés járt a fejükben, vajon töltve van-e, de a Nemezis-terv
második szabálya szerint tilos kérdéseket feltenni.
Lehet, hogy töltve van – lehet, hogy nem. Lehet, hogy érdemes a legrosszabbat feltételezni.
– Egy lőfegyver – mondta Tyler – pofon-egyszerűen működik. Csak meg kell húzni a ravaszt.
A Nemezis-terv harmadik szabálya szerint tilos kifogásokat keresni.
– A ravasz – folytatta – kioldja az ütőszeget, az ütőszeg berobbantja a lőport.
A negyedik szabály szerint tilos hazudni.
– A robbanás kilöki a fémlövedéket a hüvely nyitott végén keresztül a csőbe, amely adott irányba
koncentrálja a felszabaduló energiát, a lövedék pedig elhagyja a fegyvert, akár akrobata a
mozsárágyút, rakéta a kilövőállványt, sperma a húgyvezetéket, nyílegyenesen követve a számára
kijelölt pályát.
Amikor Tyler kitalálta a Nemezis-tervet, egyáltalán nem gondolt az emberiség kívülálló részére.
Nem érdekelte, hányan sérülhetnek meg az akciók során. Az elsődleges cél, hogy a terv részesei
megtanulják saját kezűleg befolyásolni a történelem menetét. Mindannyian elég erősek vagyunk ahhoz,
hogy változtassunk a világon.
A Nemezis-terv ötlete a harci klub egyik estéjén fogant meg Tyler agyában.
Éppen egy újoncot avattam be. Egy angyali szépségű fiú bukkant fel közöttünk azon a szombat
éjszakán, én pedig kihívtam egy menetre. Ez a szabály: az első alkalommal harcolni kell. Boldogan
éltem a lehetőséggel, mivel az álmatlanság ismét gyötörni kezdett, és hirtelenjében kedvem támadt
tönkretenni, elpusztítani valami gyönyörű és hibátlan dolgot.
Az arcomnak semmi esélye sem maradt már a gyógyulásra, úgyhogy nem volt mit féltenem rajta. A
szépség múlandó. A főnököm nemrég megkérdezte az irodában, mi a fenét művelek azzal a véres
sebbel a képemen, hogy hetek óta nem javul. Például amikor kávét iszom, válaszoltam neki,
beledugom a mutatóujjamat, nehogy az egész az ingemre folyjon.
Halottam egy alvásgátló készülékről, amelyik éppen annyi levegőt enged át, amennyi az ébrenléthez
szükséges: aznap éjjel a harci klub betonpadlóján egyetlen ütéssel ártalmatlanná tettem az újoncot,
majd kalapálni kezdtem azt a csinos kis angyalarcát érzéketlen öklöm csontkemény bokszerével,
bütykös ujjperceim őrlőfogakként morzsolták szilánkokra az orrnyergét, bőrömet felhorzsolták az
ínyéből kiforduló gyökércsonkok. A kölyök félájultan dőlt karjaimba.
Tyler később azt mondta, hogy sohasem látott még ilyen módszeres pusztítást tőlem. Azon az
éjszakán döbbent rá, hogy a harci klubot tovább kell fejlesztenie, vagy különben jobb, ha inkább
abbahagyja.
Másnap, a reggelinél azt kérdezte tőlem:
– Merre jártál közben, te pszichopata? Úgy néztél ki, mint egy megszállott.
 Egyszerűen szarul éreztem magam, válaszoltam, tele voltam feszültséggel. Nem tudtam elengedni
magam, mintha valami belső gát visszatartott volna. Lehet, hogy az ember egy idő után belefásul a
rutinverekedésekbe, és szeretne továbblépni.
Így találta ki Tyler a Nemezis-tervet.
Megkérdezte tőlem, mi ellen harcoltam előző este.
Tyler gyakran beszél arról, milyen szánalmas és kiszolgáltatott rabszolgákként tengődünk a
történelem szennycsatornájában. Pontosan ezt éreztem én is. Le akartam rombolni minden szépséget,
amitől megfosztott az élet. Szerettem volna porig égetni az amazonasi esőerdőket. Freongázt fújni az
ózonrétegre. Meglékelni a tankhajókat, lecsapolni az olajfúrótornyok tartályait. Meg akartam
mérgezni az összes egzotikus tengeri halat, amelyeket sohasem kóstolhattam meg, be akartam
szennyezni az egész Riviérát, ahová sohasem juthattam el.
Azt akartam, hogy az egész bolygó elérje a mélypontot.
Miközben összevertem azt a szerencsétlen kölyköt, legszívesebben golyót repítettem volna minden
egyes panda szeme közé, amelyik nem hajlandó kefélni a fajfenntartás érdekében. Megszigonyoztam
volna minden egyes bálnát, amelyik feladja a harcot, és önszántából partra veti magát.
Ne hívjuk kihalásnak. Nevezzük leépítésnek.
Az emberiség évezredeken keresztül mocskolta és rombolta szülőbolygóját, most pedig a
történelem tőlem várja el, hogy rendet teremtsek ebben a felfordulásban. Nekem kell felmosnom és
tisztára sikálnom mindent. Egyetlen fáradtolaj-folt sem maradhat ki.
Nekem kell meglakolnom az összes nukleáris hulladékért és ólomtartalmú benzinért és mérgező
vegyi anyagért, amelyet elástak a Földön, évtizedekkel a születésem előtt.
A hónom alá szorítottam Angyalarc úrfi helyes fejecskéjét, akár egy futball-labdát, és addig
csépeltem, amíg át nem harapta a szája szélét. Könyökömet a pofijába mélyesztettem, miközben térdre
rogyva belém kapaszkodott. Szünet nélkül ütöttem, vonásai felismerhetetlenné torzultak, bőre
megfeketedett és a koponyájára feszült.
Szmoggal akartam teleszívni a tüdőmet.
A madarak és őzek a természet ostoba luxuscikkei, a halak felesleges melléktermékek.
Fel akartam gyújtani a Louvre üvegpiramisát. Le akartam fejezni a milói Vénuszt, a Mona Lisával
akartam kitörölni a fenekemet. Mostantól ez az én világom.
Csak az enyém, azt csinálok vele, amit akarok: a múlt csupán egy nagy rakás halott.
Így találta ki Tyler a Nemezis-tervet.
Hogy kirobbantsuk a világot a történelem börtönéből.
Csendes Paper Street-i otthonunkban reggeliztünk, és Tyler azt mondta, képzeljem magam elé,
ahogy retket ültetünk és krumplit gyomlálunk egy elvadult golfpálya szélén, valahol a 15. lyuk
közelében.
Ahogy jávorszarvasra vadászunk a Rockefeller Központ romjai közt burjánzó erdőségben, kagylót
gyűjtünk a Szabadság-szobor féloldalra dőlt acélvázának tövében. Óriási szellemarcokat és mágikus
jeleket festünk a felhőkarcolók totemoszlopaira, esténként pedig az emberiség maroknyi túlélőjével
együtt visszavonulunk állatkerti ketreceinkbe, amelyek rácsai megóvnak minket az éjjeli sötétben
portyázó medvéktől, nagymacskáktól és farkasoktól.
– Az újrahasznosítás meg a sebességkorlátozás értelmetlen baromság – mondta Tyler. – Annyit ér,
mint a halálos ágyon leszokni a dohányzásról.
A Nemezis-terv azonban megmentheti a Földet. Kulturális jégkorszakot teremt, mesterséges
őskorba taszítja a világot, hibernálja az emberiséget, hogy a téli álom évezredei alatt bolygónk
visszanyerhesse egészségét.
– Az anarchia igazán hasznos lehet – bólogatott Tyler. – Gondold csak végig.
A Nemezis-terv végrehajtása során civilizációnk szilánkokra morzsolódik, akárcsak a harci klubba
járó nyomorult kisemberek járomcsontja, és a romokból egy szép új világ épül.
– Képzeld csak el – folytatta lelkesen Tyler – a bevásárlóutcákon legelésző szarvasokat, amelyekre
a kirakatokban rothadó nagyestélyik és szmokingok rejtekéből vadászunk; irhájukból egy életre szóló
meleg ruhát varrhatunk magunknak. Megmászhatjuk a Sears-tornyot behálózó karvastagságú indákat,
akár két Babszem Jankó, és a nedves lombkoronán túl nagyot szippanthatunk a friss levegőből, ami
olyan kristálytiszta lesz, hogy kilométerekről látszanak majd a kukoricaföldeken dolgozó férfiak és
asszonyaik, akik állatbőröket szárítanak a kihalt parkolók aszfaltján, a végtelen nyolcsávos
autósztrádákat perzselő augusztusi napsütésben.
Erre kell a Nemezis-terv, mondta Tyler. Célja a civilizáció teljes és haladéktalan lerombolása.
A terv következő lépését egyedül Tyler ismeri. A második szabály értelmében tilos kérdéseket
feltenni.
– Golyókat ne vásároljatok – utasította Tyler a Rajtaütés részleg tagjait. – Ja igen, mielőtt
feleslegesen aggódni kezdenétek, elárulom nektek, hogy bizony előbb-utóbb gyilkolnotok is kell majd.
Gyújtogatás. Rajtaütés. Káosz és Propaganda.
Kérdés nincs. Sem kérdés, sem kifogás, sem hazugság.
A Nemezis-terv ötödik szabálya szerint feltétel nélkül bízni kell Tyler Durdenben.
 17.
A főnököm egy újabb papírlapot helyez az íróasztalomra, néhány centire elfoglalt könyökömtől.
Mostanában már nyakkendőt sem hordok. A főnökömé mélykék, nahát, máris csütörtöknél járunk.
Gondosan zárva tartja irodája ajtaját, és két szót sem váltunk egymással, mióta a fénymásolóban
megtalálta a harci klub szabályzatát, én pedig finoman tudtára adtam, hogy bármikor kibelezhetem egy
géppisztolysorozattal. Javíthatatlan vagyok, folyton csak a bohóckodáson jár az eszem.
Mondjuk, mi lenne, ha ma például átcsörögnék a Fogyasztóvédelmi Hivatal panaszirodájába, és
megemlíteném azt a biztonságiöv-rögzítőt, amelyik egyetlen szakítási próbán sem vett részt, mielőtt
megindult volna a sorozatgyártása.
Mindenhol hullák rejtőznek, csak tudni kell, merrefelé érdemes ásni.
Napot, mormolom.
– Napot – mormolja.
Az íróasztalom sarkán egy újabb szigorúan titkos, kizárólag-saját-kezembe dokumentum, amelyet
Tyler rám bízott, gépelésre és sokszorosításra. Egy héttel ezelőtt lelépte az alagsori helyiség
szélességét és hosszúságát Paper Street-i otthonunkban. Negyven cipőtalp széles és hatvanöt cipőtalp
hosszú volt. Tyler félhangosan számolgatni kezdett:
– Mennyi hatszor hét? – kérdezte. Negyvenkettő.
– És háromszor negyvenkettő? Százhuszonhat.
Tyler a kezembe nyomott egy sűrűn teleírt lapot, és megkért rá, hogy gépeljem be a komputerbe,
nyomtassam ki és készítsek hetvenkét másolatot belőle.
Miért pont hetvenkettőt, kérdeztem.
– Azért – válaszolta –, mert pont ennyi fickó fér el az alagsorban, háromemeletes katonai
priccsekkel számolva.
És hová teszik a cuccaikat, érdeklődtem tovább.
– Kizárólag a listán szereplő holmikat hozhatják magukkal, azok pedig kényelmesen elférnek a
matrac alatt – mondta Tyler.
A lista, amelyet a főnököm a fénymásolóból kivett, miközben a Start gomb felett még ott villogott a
72-es számjegy, a következő utasítással kezdődik:
„Kizárólag az alábbi felszerelési tárgyak birtokában lévő jelöltek nyerhetnek felvételt a kiképzésre;
aki rendelkezik velük, részt vehet a válogatáson – azonban bármelyik tárgy, illetve a temetési
költségeket fedező 500 dollár hiánya automatikusan kizárja a jelentkezést.”
Legalább háromszáz dollárba kerül egy alultáplált férfitest elhamvasztása, magyarázta Tyler, és az
árok folyton emelkednek. Aki nem őriz magánál négy-ötszáz dollárt, halála után elkerülhetetlenül a
kórboncnoktanulók szikéje alá kerül.
A felvételt nyert jelöltek kötelesek a pénzt állandóan a cipőjükben tartani, hogy ha bármikor
életüket vesztik a kiképzés során, hullájuk ne jelentsen akadályt a Nemezis-terv megvalósítása során.
A temetési pénz mellett a jelölteknek a következő tárgyakat kell magukkal hozniuk a válogatásra:
Két fekete ing.
Két fekete szövetnadrág.
Egy pár fekete bakancs.
Két pár fekete zokni és két darab fehér alsónadrág.
 Egy fekete nagykabát.
A lista tartalmazza a jelölt ruházatát is.
Ezenkívül kell egy darab fehér törölköző.
Egy darab összehajtható tábori ágybetét.
Egy darab fehér műanyag tál.
Felemelem az íróasztalomra helyezett eredeti példányt, és annyit mondok mellettem álldogáló
hivatali felettesemnek: kösz. Némán visszasétál az irodájába, én pedig folytatom a számítógépen
megkezdett halaszthatatlanul sürgős pasziánszjátszmámat.
Munka után átadom Tylernek a másolatokat, és minden megy tovább.
Telnek a dolgos hétköznapok.
Hazajövök.
Munkába megyek.
Hazajövök, és egy talpig feketébe öltözött fickót találok a tornácunkon. Az első jelentkező áll a
bejáratnál, kezében barna papírzacskó, benne egy fekete ing és egy fekete szövetnadrág, lábainál egy
ágybetétbe csavart fehér törölköző és műanyag tál, a lista kiegészítő tárgyai, gondosan a fakorlátnak
támasztva. Az egyik emeleti ablakból szemügyre vesszük, és Tyler azt mondja, zavarjam el a francba.
– Túl fiatal – szól az indoklás.
A tornácon várakozó jelölt Angyalarc úrfi, a zöldfülű, akit azon az éjjelen csúfítottam el, mikor
Tyler kiötlötte a Nemezis-tervet. Két szénfekete monoklija és pár milliméteresre borotvált frizurája
ellenére is hibátlannak, már-már bájosnak tűnik komor, mindenre elszánt képe. Ha ráhúznék egy
matrózblúzt és mosolyt csalnék az arcára, akár holdtündérnek is beillene. Angyalarc úrfi szemben áll
az ajtóval, tekintetét a korhadt deszkatáblára szegezi, karja oldalához szorítva, fekete inge,
szövetnadrágja, katonai bakancsa makulátlan.
– Szabadulj meg tőle – utasít Tyler. – Túl fiatal.
Honnantól elég öreg, meddig túl fiatal, kérdem.
– Nem erről van szó – oktat ki. – Ha a jelölt fiatal, azt mondjuk neki, hogy túl fiatal. Ha kövér, azt
mondjuk, túl kövér. Ha sovány, túl sovány. Fehér, túl fehér. Fekete, túl fekete.
Évszázadok óta így teszik próbára a buddhista templomok leendő szerzeteseit. Elzavarják a
jelölteket, és aki elég elszánt ahhoz, hogy ennek ellenére három napig várjon étlen-szomjan a szabad
ég alatt, egyetlen szó bátorítás nélkül, csak az nyerhet bebocsátást a kolostorba.
Így hát tudatom angyalkánkkal, hogy túl fiatal a kiképzéshez, de vacsora után még mindig az ajtónál
strázsál. Kirontok a tornácra, egy seprűnyéllel végigvágok a hátán, és lerugdosom a felszerelését az
utcára. Tyler az emeleti ablakból figyeli, ahogy a fiú orra előtt hadonászok. Angyalarc meg sem
moccan, mire üvöltözve beletaposom ágybetétjét a szennyvízelvezetőbe.
Takarodj innen, kiabálom. Süket vagy, itt nincs szükség kölykökre. Úgysem bírnád soráig.
Próbálkozz meg jövőre. Húzzál haza. Tűnj el a tornácomról.
Másnap reggel még mindig odakint áll, Tyler lesétál hozzá, sajnálom, fiú, mondja mélyen a
szemébe nézve, kár volt szólni neked a kiképzésről, tényleg túl fiatal vagy hozzá, kérlek szépen, gyere
vissza egy év múlva.
Jó zsaru – rossz zsaru.
Legközelebb megint rajtam a sor, üvöltözve elküldöm a pokolba. Hat órával később Tyler megy ki,
és sajnálattal közli, hogy szó sem lehet róla, ha nem távozik önszántából, kénytelen lesz kihívni a
rendőrséget.
 A fiú meg sem moccan.
Ruhái a csatornában áznak, a szél cafatokra tépi a barna papírzacskót.
De ő meg sem moccan.
A harmadik reggel egy újabb jelölt áll a tornácon. Angyalarc úrfi még mindig várakozik, Tyler
lemegy hozzá, és annyit mond neki:
– Na, gyere. Szedd össze a cuccaidat az utcáról, és hozd be magaddal.
Az új fickóval közli, hogy félreértés történhetett, túlságosan öreg már ehhez a kiképzéshez, úgyhogy
legyen szíves távozni.
Minden reggel munkába megyek. Minden este hazajövök, és egy-két újabb jelentkezőt találok az
ajtó előtt. Egyik sem néz a szemembe. Bezárom az ajtót, és nem törődöm velük. Ez így megy hétről
hétre, néhányan felhagynak a várakozással, de legtöbbjük ki-böjtöli a harmadik napot, mígnem szinte
valamennyi emeletes ágy megtelik, amelyeket az alagsorban állítottunk fel a jelöltek számára.
Egy nap Tyler átnyújt nekem öt darab százdollárost, és azt mondja, tartsam a cipőmben. A temetési
összeg. Ez is afféle buddhista szerzetesi szokás.
Hazajövök a munkából, és a házban mindenütt idegenek, akik felvételt nyertek Tyler kiképzésére.
Szorgalmasan dolgoznak. Az egész földszint egyetlen összefüggő és olajozottan működő
szappanüzem. A fürdőszoba egy percre sem üres. Kis csoportok tűnnek el napokra; amikor
visszatérnek, a hűtőszekrény megtelik vörös műanyag tasakokba csomagolt finom, víztiszta zsírral.
Egy este Tyler feljön első emeleti búvóhelyemre, és azt mondja:
– Ne zavard őket. Mindegyik pontosan tudja, mi a dolga. Ez is a Nemezis-terv része. Egyikük sem
látja át a teljes képet, de a saját feladatát tökéletesen ellátja. Erre vannak kiképezve.
A Nemezis-terv alapszabálya: bízni kell Tyler Durdenben.
Aztán egy szép nap Tyler eltűnik.
A Nemezis-terv osztagai reggeltől estig szappant főznek. Nem tudok aludni. Még éjjel is azt
hallgatom, hogyan forralnak vizet, adagolják a lúgot, szeletelik és keményítik a rózsaszín téglácskákat
virágmintás asztalkendőiken, hogyan csomagolják selyempapírba és pecsételik rájuk a Paper Street
Szappantársaság címkéjét, összehangolt kis csapatokban. Ebben a házban rajtam kívül mindenki
pontosan tudja, mit csinál.
Tyler napok óta nem jár haza.
A falhoz tapadva közlekedek, akár egy kisegér a némán robotoló harcosok fogaskerekei között: az
idomított majmok könyörtelen elszántságával takarítanak és főznek és alszanak, hatórás váltásban.
Húzz meg egy kart. Nyomj meg egy gombot. Űrhajós majmok csapatai lapátolják magukba műanyag
tálaikból az ételt, amelyet űrhajós majmok csapatai készítettek a zsúfolásig telt konyhában, így megy
egész álló nap.
Egy reggel munkába menet Mázsás Bobba ütközöm a tornácon: fekete bakancsban, fekete ingben és
szövetnadrágban várakozik, vigyázzállásba dermedve. Láttad mostanában Tylert, kérdem tőle, nem ő
küldött ide véletlenül.
– A Nemezis-terv első szabálya szerint – darálja Mázsás Bob összezárt bokával, szálegyenes
hátgerinccel – tilos kérdéseket feltenni a Nemezis-tervről.
Van fogalmad arról, támadok rá, micsoda pitiáner, értelmetlen megtiszteltetés vár odabent rád.
Egész nap rizst párolhatsz, tálakat mosogathatsz vagy a klozetet sikálhatod, akár a többi szerencsétlen
hülye. Egész álló nap. Szerinted ez vezet el a Tyler-féle megvilágosodáshoz? Pipereszappanok
csomagolása látástól vakulásig?
 Mázsás Bob egy szót sem szól.
Inkább munkába megyek. Hazajövök, és még mindig az ajtó előtt strázsál. Egész éjjel félálomban
hánykolódom, és reggel Mázsás Bob már a veteményesben gyomlálgat.
Mielőtt elindulok otthonról, kimegyek hozzá, és megkérdezem, ki engedte be. Ki adta neki a munkát.
Találkozott-e Tylerrel. Beszélt-e vele az éjszaka.
– A Nemezis-terv első szabálya... – kezdené, de belefojtom a szót, igen, igen, igen, igen, igen, igen,
tudom.
Mialatt a hivatalban rohadok, Tyler űrhajós majmai fegyelmezett osztagokban felássák a sáros
pázsitot a ház körül, keserűsót szórnak a földbe, hogy csökkentsék a savas kémhatást, több kiló háztáji
marhatrágyát és fodrászüzletekből hozott hajhulladékot lapátolnak a vakondtúrásokba, hogy távol
tartsák a rágcsálókat és proteindússá tegyék a talajt.
Az éjszaka bármelyik percében űrhajós majmok bukkannak fel a kertben, vállukon vágóhídi
tetemek; a véres hús növeli a termőföld vastartalmát, a csontliszt a foszforkészleteit.
Precízen beosztott turnusokban bazsalikomot és kakukkfüvet és salátát és bűbájdiót és eukaliptuszt
és olasz jázmint és illatos mentát ültetnek kaleidoszkóp-szerű elrendezésben. Kertünk eleven
rózsaablak, a zöld valamennyi színárnyalatában. Van, aki éjjelente hernyókat és csigákat irt
gyertyafénynél. Mások kiválogatják a legtökéletesebb zsályaleveleket és borókabogyókat, hogy
természetes alapú hajszínezőt főzzenek belőlük. Fekete nadálytövet gyűjtenek fertőtlenítésre, ibolyát
fejfájás ellen, és szagos mügét, hogy friss szénaillatot adjon a szappanoknak.
A konyhaszekrényben méregerős vodkák sorakoznak az átlátszó rózsaszappanok,
nádcukorszappanok és pacsuliszappanok mellett, feltűnés nélkül elveszek egyet, temetési pénzemet
cigarettára költőm. Felbukkan Marla. Elcsevegünk a veteményesről. A növények kaleidoszkóp-mintáit
kerülgetve végigsétálunk a gondosan felgereblyézett sóderösvényen, vodkát iszunk és dohányzunk. A
melleiről társalgunk. Megtárgyalunk mindent, egyedül Tyler Durden nevét nem említjük.
Aztán egy nap újabb cikk a napilapok hasábjain: egy csapat fekete ruhás férfi megszállt egy
autókereskedést valamelyik jómódú környéken, és addig verték baseballütőkkel a kiállított modellek
ütközőit, amíg a légzsákok hatalmas porfelhőket szórva szét nem durrantak a kocsiriasztóktól hangos
délutánban.
Ezalatt a Paper Street-i lakban a többiek rózsák, kökörcsinek, levendulák szirmaival bélelt
dobozkákba zárják a faggyúrudakat, hogy a belőlük főzött szappan finom virágillatot kapjon.
Marla sokat mesél a növényekről.
Azt mondja, a rózsa természetes vérzéscsillapító.
Néhány virág neve gyászjelentéseket idéz: harangláb, mécsvirág, árvácska, nefelejcs. Másokat
mintha Shakespeare-mesék tündéreiről kereszteltek volna el: gyöngyvessző, gólyahír, csillagfüst,
cickafark. Az az apró édes illatú szarvaskerep. Vagy a bűbájdió, egy másik kitűnő vérzéscsillapító.
Tűzliliom és japán nőszirom.
Éjjelente körbesétálunk a kertben, miközben azt figyelem, mikor bukkan fel Tyler. Nyomunkban
mindig ott lohol egy űrhajós majom, hogy felkapkodja a letépett levendula-, citromfű- vagy
mentamaradványokat, amelyeket Marla az orrom alá dugdos. Vagy az elejtett cigarettacsikkeket.
Simára gereblyézi mögöttünk a gyöngykavicsot, mintha sohasem jártunk volna erre.
Egy éjszakával később, valahol a belvárosi zöldövezetben egy másik fekete osztag gázolajat locsol
az akácligetre, fatörzsről fatörzsre jártak, és egész kis erdőtüzet hoztak össze néhány perc alatt. Benne
volt az újságokban, megírták, hogyan olvadtak szét a közeli városháza ablakai, hogyan fingtak ki a
hivatali limuzinok leeresztett, nyúlós gumiabroncsaikra rogyva.
Tyler bérelt háza a Paper Streeten olyan már, mint egy nagy, meleg élőlény, falai nedvesek a sok
izzadó, szuszogó lakótól. Annyi ember mozgolódik benne, hogy úgy tűnik, mintha maga a ház
mozogna.
Újabb éjszaka Tyler nélkül, mialatt a városban valaki megfúrja a bankautomatákat és nyilvános
telefonkészülékeket, egy gumicsövet csavar a lyukakba, majd egy kézipumpával gépzsírt vagy
vaníliapudingot tölt a gyomrukba. Tyler nem jár haza többé, viszont egy hónappal eltűnése után néhány
űrhajós majom kézfején megjelenik csókjának égésnyoma. Azután ezeknek a harcosoknak is nyoma
vész, és újabb jelöltek lépnek a helyükbe.
Az osztagok minden nap más kocsit használnak. Sohasem láttam még kétszer ugyanazt a járművet.
Egyik este hallom, amint Marla ingerülten magyaráz a tornácon őrségben álló űrhajós majomnak:
– Tylerhez jöttem. Tyler Durdenhez. Itt lakik. A barátom.
– Sajnálom, de túl... – a majomharcos egy pillanatra elakad –, túl fiatal a kiképzéshez.
– Baszódj meg – javasolja Marla.
– Egyébként – folytatja az őr rendületlenül – sehol sem látom a szükséges alapfelszerelést. Két
fekete ing és két fekete szövetnadrág...
– Tyler! – sikítja Marla.
– Egy pár fekete katonai bakancs.
– Tyler!
– Két pár fekete zokni és két pár fehér alsónemű.
– Tyleeer!
Aztán egy csattanás, ahogy belerúg a bejárati ajtóba. Marla nem vár három napot a bebocsátásra.
Munka után rendszerint hazajövök, és kenek magamnak egy mogyoróvajas szendvicset.
Hazajövök, és a társalgó közepén egy űrhajós majom felolvas a körülötte kuporgó népes
majomseregnek.
– Egyikünk sem egyedi és csodálatos hókristály. Ugyanolyan romlandó, szervesanyag-massza
vagyunk, akár a többi emberi lény, ugyanahhoz a komposzthalomhoz tartozunk.
Hatásszünet.
– A kultúra egyformává tett bennünket: senki sem igazán fekete vagy fehér vagy gazdag többé.
Ugyanarra vágyunk. Egyénenként jelentéktelenek vagyunk.
A litánia megszakad, ahogy átsétálok a szendvicsemért, körülöttem halotti csend, mintha egymagám
lennék az egész házban.
Folytassátok csak, mondom kedélyesen. Ezt már olvastam. Én gépeltem.
Talán még a főnököm is olvasta.
Mindannyian egy rakás trágya vagyunk, bólogatok. Ne hagyjátok abba, gyerünk, szórakozzatok
tovább. Mintha itt sem lennék.
A majomlegénység némán vár, amíg elkészülök a szendvicsemmel, kiveszek egy újabb üveg vodkát,
és felvonulok a szobámba. Hátam mögött folytatódik a szózat:
– Egyikünk sem egyedi és csodálatos hókristály.
Apu Megszakadt Szíve vagyok, mert Tyler elhagyott. Mert apám elhagyott. Hadd ne soroljam a
többieket.
Munka után olykor ellátogatok néhány harci klubba, egy-egy garázsba vagy alagsorba, és
megkérdezem az embereket, nem látták-e Tyler Durdent.
 Minden egyes harci klubban egy teljesen ismeretlen fickó feszít a csupasz villanykörte fénykörében,
és Tyler szabályait olvassa az összegyűlt harcosoknak.
A harci klub első szabálya: senkinek egy szót sem a harci klubról.
Amikor elkezdődnek a párharcok, félrevonom a vezetőt, és faggatni kezdem Tylerrő. Tyler a
lakótársam, magyarázom neki, de hetek óta nem jár haza.
A fickó szemei elkerekednek, és visszakérdez: te személyesen ismered Tyler Durdent?
Minden alkalommal ugyanez ismétlődik. Igen, mondom, Tyler a legjobb haverom. Ilyenkor
mindenki körém gyűlik, és szeretné megszorítani a kezem.
Ezek az új harcosok csodálattal bámulják az arcomat elcsúfító gomblyukat, sárgászöld széleit, a
megfeketedett bőrt. Uramnak szólítanak.
Nem, uram. Távolról sem. Egyetlen ismerősünk sem találkozott még Tyler Durdennel. A barátaink
barátai állítólag látták már egyszer, mielőtt megalapították ezt a helyi klubot. Uram.
Aztán cinkosan rám kacsintanak.
Soha az életben nem találkoztunk még Tyler Durdennel.
Uram.
Igaz a szóbeszéd, kérdezik tőlem. Azt beszélik, Tyler Durden hadsereget szervez. Állítólag csak egy
órát alszik éjjelente. A mendemondák szerint állandóan úton van, harci klubokat indít az ország
minden pontján. Mi lesz a következő lépés, tudakolják.
A Nemezis-terv gyűlései egy tágasabb alagsorba költöztek, mivel a részlegek – Gyújtogatás,
Rajtaütés, Káosz és Propaganda – folyamatosan gyarapodnak a harci klubok végzőseiből. Minden
részleg saját vezetővel rendelkezik, de még ők sem tudják, merre jár Tyler. Hetente egyszer felhívja
őket telefonon.
A Nemezis-terv résztvevői is a következő lépést várják.
Merre tartunk?
Mire számíthatunk?
Éjjelente Marla és én mezítláb sétálgatunk a kiskertben, lépteink nyomán csöppnyi gombafelhők
emelkednek a magasba: zsályaillat, citromfűillat, kankalinillat. Fekete ingek, fekete nadrágok
suhannak körülöttünk, gyertyafényeik még a levelek alá is bevilágítanak, csigák és férgek után kutatva.
Mi a bánat folyik itt, kérdezi Marla.
Hajcsomók bukkannak elő a földből. Haj és ürülék. Húsfoszlányok és csontszilánkok. A növények
féktelenül burjánzanak, már a szorgos majomsereg sem képes kordában tartani őket.
– Mire készülsz? – kérdezi Marla.
Mi az ábra?
A humuszban kicsiny aranyrög csillan, letérdelek, hogy jobban megnézzem magamnak.
Halvány fogalmam sincs, mondom közben Marlának, mi történik legközelebb.
Földet ránk, bébi.
Szemem sarkából látom az árnyékban ólálkodó majomharcosokat, pislákoló gyertyáik fölé
görnyednek. A csillogó rögöcske egy záp-fogba ékelt aranytömés. Nem messze tőle két másik fog
bújik elő a földből. Mindkettőben amalgámpótlás.
Hiszen ez egy állkapocs.
Nem, nem, mondogatom, gőzöm sincs, mi lesz legközelebb, azzal a nedves talajba és hajba és
szarba és csontba és húsba nyomom a zápfogakat, egy, kettő, három, még mielőtt Marla észrevenné
valamelyiket.
 18.
Péntek este van, végre álomba merülök irodai íróasztalomnál ülve.
Telefoncsörgésre riadok fel a számítógép klaviatúráról, karom elgémberedve, arcomon
billentyűlenyomatok. A teremben már egy lélek sincs rajtam kívül. A telefon álmomban is csörgött:
képtelen vagyok eldönteni, vajon a valóság lobbant az álmomba, vagy az álmom loccsant a valóságra.
Garancia és Kárigények, motyogom a kagylóba.
Garancia és Kárigények. Ez lennék én.
A nap hamarosan eltűnik a horizont mögött, viharfelhőtornyok közelednek felénk, akkorák, mint fél
Wyoming vagy Japán. Nyugatra néző ablakom egyetlen, padlótól mennyezetig érő üvegtábla.
Bármerre nézek, minden padlótól mennyezetig érő üvegtábla. Minden csupa Reluxa. Minden
acélszürke padlószőnyeg, számítógépcsatlakozó-aljzatok apró sírhalmaival tarkítva. Minden
kárpitozott furnérlemez – átláthatatlan irodai kockalabirintus.
Valahol felzúg egy porszívó.
A főnököm szabadságra ment. E-mailben értesített róla, és már itt sem volt. Két hét múlva szakmai
beszámolót kell tartanom. Addig foglaltassam le a nagy tárgyalót. Szedjem össze magam. Frissítsem
fel az önéletrajzomat. Tartsam szárazon a puskaport. Fegyelmi eljárás készül ellenem.
Apu Hidegvére vagyok.
Viselkedésem egy ideje minősíthetetlen.
Felveszem a telefont, a vonal végén Tyler, és azt mondja:
– Menj le a parkolóba, néhány fickó már vár rád.
Kicsodák, kérdezem.
– Türelmetlenül várnak – feleli Tyler. Kezem benzintől bűzlik.
– Irány az országút – noszogat Tyler. – Kint vár a járgány. Vadiúj Cadillac.
Biztosan álmodom.
Hirtelen úgy érzem, Tyler csupán álmomban létezik.
Vagy én létezem csupán az ő álmaiban.
Megszagolom a tenyeremet. Egyedül maradtam. Felállók az íróasztaltól, és leballagok a parkolóba.
Az egyik harcos a klubból egy szerelőműhelyben dolgozik, onnan szerezhette ezt a csodaszép
Cadillac Corniche sportkocsit, ott parkol a járda mellett, bámulom leesett állal koromfekete dukkó,
szolid arany díszítés, akár egy négyszemélyes cigarettatárca, csak arra vár, hogy elrepítsen az
éjszakába. A fickó kiszáll belőle, azt mondja, ne aggódjak, rögtön lecserélte a rendszámtáblát egy
repülőtéri parkolóházban.
Gyerekjáték volt beindítani, dicsekszik. Elég összeérinteni két vezetéket a kormány-rúdban, rövidre
zárni az indító áramkörét, és máris kezdődhet a sétakocsikázás.
Vagy ha így nem megy, még mindig le lehet másoltatni a slusszkulcsot.
Három fekete egyenruhás majom sorakozik a hátsó ülésen. Ne Szólj Szám, Ne Láss Szemem és Ne
Hallj Fülem.
De hol van Tyler, kérdezem.
A szerelő kinyitja előttem az ajtót, akár egy jól nevelt sofőr. Magas, szikár fickó, széles vállairól az
elektromos távvezetékek jutnak eszembe.
Mikor találkozunk Tylerrel, kérdezem.
 Az első ülésen egy születésnapi torta fogad, színes gyertyácskákkal. Beszállok. Elhajtunk.
Nem kell hozzá egy hét a harci klubban, hogy az ember megtanulja tiszteletben tartani a
sebességhatárokat. Igaz, hogy napokig véreset szarik a belső sérülésektől, de félisteninek érzi magát.
Egymás után előznek le az autók. Ránk dudálnak. Beintenek. Vadidegenek gyűlölnek tiszta szívből. De
fel sem vesszük. A harci klub után mindenki olyan laza és kiegyensúlyozott lesz, hogy nem törődik
többé az apróságokkal. Még a rádiót sem kapcsoljuk be, a fájdalom minden egyes lélegzetvételnél
végigfut bordáinkon, az ökölcsapások hajszálrepedései mentén. A mögöttünk jövő kocsik dühödten
villognak. A nap eltűnik az aranysárga látóhatárról.
A szerelő egykedvűen markolja a kormányt. Kettőnk között vidám születésnapi torta.
Kurvára ijesztő élmény végignézni, hogyan harcolnak az ilyen típusú fickók. Csontosak, szikárak,
sohasem bénulnak le. Addig küzdenek, amíg péppé nem verik őket. Tetovált fehér fickók, akár a
viaszba mártott csontvázak, és kőkemény fekete fickók, akár a szárított hús: folyton együtt lógnak,
mintha a Névtelen Kábítószeresek gyűléseiről szalajtották volna őket. Sohasem adják fel. Két lábon
járó generátorok, olyan sebesen remegnek, hogy körvonalaik szinte elmosódnak. Túl vannak már a
legrosszabbon, egyetlen választás maradt számukra, a haláluk módja, és ők úgy döntöttek, hogy harc
közben akarnak elpusztulni.
Ezek a fickók csak egymással küzdenek.
Senki más nem hajlandó kihívni őket, és ők sem választanak a többiek közül, csak ha felbukkan egy
újabb remegő íncsomó, egy fékezhetetlen csontkollekció, akit befogadhatnak zárt közösségükbe,
amellyel senki nem mer ujjat húzni.
A többi harcos egyetlen pisszenés nélkül figyel, amikor az ilyen fickók egymásnak esnek.
Csak azt hallani, ahogy beszívják a levegőt kicsorbult fogaik között, ahogy tenyerük fogást keresve
egymás oldalához csattan, ahogy az öklük tompa puffanással lecsap egy mellkasra, hasfalra,
pofacsontra. Testük egyetlen izom- és ín- és ütőérköteg, a bőrük fénylik, izzad, megfeszül a párás
lámpafényben.
Múlik az idő: tíz perc, tizenöt perc. Verejtékük szaga megtölti az egész alagsort, mintha olajos sült
csirke illata tapadna pórusainkra.
Rendszerint húsz perc is eltelik a harci klub értékes idejéből, mire az egyikük összeesik.
A párharc után a két kigyógyult drogos összekapaszkodva kivánszorog a körből, egész éjjel együtt
maradnak, szétvert arcuk ragyog az elégedett mosolytól.
Első párharca óta az autószerelő fickó folyton a házunk körül ólálkodik. El akarja énekelni a dalt,
amit írt. Meg akarja mutatni a madáretetőt, amit épített. Fényképeket dugdos az arcomba, és
megkérdezi, elég csinosnak tartom-e a barátnőjét a házassághoz.
A Cadillac kormányánál ülve sem tagadja meg önmagát:
– Látta, milyen tortát sütöttem a születésnapjára? A saját két kezemmel csináltam.
Nem ma van a születésnapom.
– Volt egy kis gond az olajlehúzó-gyűrűvel – magyarázza büszkén –, de kicseréltem, és újlégszűrőt
is tettem a motorba. Leellenőriztem az elosztószelepet és az időzítőt. A meteorológiai előrejelzés
szerint esni fog az éjjel, úgyhogy új ablaktörlőpárnákat tettem fel.
Mit tervez Tyler, kérdeztem.
A szerelő kinyitja a hamutartót és benyomja a szivargyújtót.
– Ez most valami teszt? Próbára tesz minket?
Hol. Van. Tyler.
 – A harci klub első szabálya: senkinek egy szót sem a harci klubról – válaszol a szerelő. – A
Nemezis-terv utolsó szabálya: tilos kérdéseket feltenni.
Ezenkívül akad még valami mondanivalója számomra?
– Meg kell értenünk, hogy mindnyájunk számára apánk volt az első Isten.
A visszapillantó-tükörben munkahelyem, megszokott irodám egyre kisebb és kisebb és kisebb lesz,
végül eltűnik a távolban.
Orromat szúrja a kezemre száradt benzin szaga.
– Minden egyes keresztény amerikai férfi az apjáról mintázza istenképét. És hogyan hihetne egy
ember Istenben, ha gyermekkorában az apja börtönben rohadt, elpatkolt, vagy sosem járt haza?
Szóról szóra Tyler dogmáit hallom. Gyűrött papírfecnikre firkantotta le őket, amíg én aludtam, majd
másnap reggel megkért, hogy gépeljem le és sokszorosítsam kétszáz példányban. Mindet olvastam.
Talán még a főnököm is olvasta mindet.
– A végén azon kapod magad – folytatja a szerelő –, hogy az életed egyetlen véget nem érő kutatás
az apád után, Isten után.
– De jusson eszedbe: Isten talán nem kedvel téged. Talán kifejezetten gyűlöl. De rosszabb is lehetne
a helyzet.
Tyler álláspontja szerint jobb, ha Isten gonosztetteinkre figyel fel, mintha egyáltalán nem figyelne
ránk. Talán még a haragja is jobb a közönyénél.
Ha választhatnál Isten legádázabb ellenfele és egy nagy nulla között, melyik lennél szívesebben?
Mi vagyunk Isten mostohagyermekei, állítja Tyler, számunkra nem jelölt ki helyet a történelemben,
nem érdemeltük ki a figyelmét.
Ha nem keltünk elég nagy feltűnést, nem is reménykedhetünk kárhozatban vagy feloldozásban.
Melyik rosszabb: a pokol vagy a semmi?
Ha nem kapnak rajta és nem büntetnek meg, feloldozásra sincs esélyünk.
– Égessük le a Louvre üvegpiramisát – kántál a szerelő –, töröljük ki a Mona Lisával a fenekünket.
Így legalább Isten megjegyzi a nevünket.
Minél mélyebbre zuhan az ember, annál magasabbra szárnyalhat utána. Minél mesz-szebb menekül,
annál jobban fog hiányozni a Mindenhatónak.
– Ha a tékozló fiú otthon maradt volna – mondja a szerelő –, a hízott tinó még mindig élne.
Nem elég, ha megszámláltatunk, mint a homokszemek vagy az égbolt csillagai.
A szerelő kikormányozza a Cadillacet az autópálya peremére, sehol egy leállósáv, és máris
feltorlódik mögöttünk a kamionsor, robogásukat a sebességhatár alá szorítjuk. A luxusautó megtelik
reflektorfénnyel, ott ülünk méhébe zárva, kedélyesen eltársalogva szemben a szélvédőn tükröződő
képmásunkkal. Nem lépjük túl a sebességhatárt. Betartjuk az előírást.
A törvény az törvény, mondaná Tyler. Száguldozni az autópályán ugyanolyan, mint gyújtogatni,
ugyanolyan, mint pokolgépet robbantani, ugyanolyan, mint embert ölni.
A bűnöző az bűnöző.
– A múlt héten akár négy új harci klubot is indíthattunk volna – mondja a szerelő. – Talán Mázsás
Bob vezethetné a következőt, már csak helyet kell találnunk neki.
Szóval a jövő héten Tyler átveszi az egész szabályzatot Mázsás Bobbal, azután rábíz egy saját harci
klubot.
Mostantól fogva, amikor elkezdődnek a párharcok, a vezető kívül marad az egymást buzdító
harcosok gyűrűjén, inkább megállás nélkül sétál körbe-körbe a sötétben, amíg az összejövetel véget
nem ér.
Ki hozta az új szabályokat, kérdezem. Tyler?
– Mindenki pontosan tudja, ki hozza a szabályokat – vigyorog rám a szerelő.
Az új pontok értelmében senki sem állhat a kör közepén, folytatja, senki más, csak a két harcoló fél.
A vezető fennhangon olvassa a tanításokat, mialatt lassan körbejárja a tömeget, kívül maradva a
fénykörön. A harcosok csak egymást láthatják, az üres szorító túloldalán.
Így tesznek majd valamennyi harci klubban.
Nem olyan nehéz ügy új helyszínt, egy garázst vagy egy éjszakai bárt találni: az a kocsma, amelynek
alagsorában a legelső harci klub indult, ma egyetlen szombat estén több bevételt hoz, mint a havi
bérleti díja.
A szerelő folytatja az új szabályokat: minden harci klub ingyenes. Nincs belépődíj. Kiüvölt a
nyitott ablakon, bele a szembejövő forgalomba, a karosszériához simuló éjszakai szélbe:
– Nekünk a lelked kell, nem a pénzed! Amíg a harci klub tagja vagy, nem számít, hány dollár van a
folyószámládon. Több vagy a pénzednél. Több vagy a munkádnál. Több vagy a családodnál, és több
vagy, mint gondolnád.
Hangja széthasítja a sötétséget.
– Több vagy egy névnél – üvölti.
– Több vagy egy évszámnál – csatlakozik a sofőrhöz a hátsó ülésen összezsúfolódott majomtrió.
– Több vagy egy évszámnál – ismétli a szerelő.
– Több vagy a gondjaidnál – kiáltják a majomharcosok.
– Több vagy a gondjaidnál – kiáltja a szerelő, aztán egy hirtelen mozdulattal átkormányoz minket a
túloldalra, fénysugarak szúrják keresztül a szélvédőnket, hűvösek, akár az injekciós tűk. Kocsik
rontanak ránk fülsértő dudálással, de a szerelő az utolsó pillanatban kikerüli őket.
Újabb reflektorok bukkannak fel előttünk, egyre közelednek, egyre hangosabbak, és a szerelő
belehajol a ragyogásba, a zajba, a káoszba:
– Több vagy a reményeidnél – üvölti torkaszakadtából.
A többieknek elakad a szava.
Ezúttal csak a másik sofőr reflexein múlt, hogy elkerültük a frontális ütközést.
Megjelenik a következő kocsi, lámpái kétségbeesett vészjeleket morzéznak, ti-tá-ti-tá, sikolt a
fékje, és a szerelő visszasikolt neki:
– Nincs menekvés!
Elengedi a kormányt, szerencsére a szembejövőnek több esze van.
De már itt is a következő, a szerelő tovább üvölt:
– Egy nap úgyis mind meghalunk.
A másik kocsi ezúttal is félrekanyarodik, de a szerelő ismét célba veszi. Makacsul követi elkerülő
manővereit, a két jármű egymás felé rohan.
Egy pillanat alatt szétolvadok a semmiben. Hirtelen minden jelentőségét veszti. Felnézek a
csillagokra, és kész. Pokolba a poggyászaimmal. Nem számít semmi, már itt sem vagyok. Pokolba a
szájszagommal. Az ablakokon túl sötét mélység, a kürtök diadalmasan zengenek körülöttem. Arcomon
érzem a reflektorok ritmusos villogását, soha többé nem kell munkába mentem.
Soha többé nem kell fodrászhoz mennem.
– Ha most érne véget az életed... – kezdi a szerelő.
A karambol elkerülhetetlennek látszik.
 – ...mi lenne az utolsó kívánságod? Hiába dudál eszeveszetten a szembejövő, sofőrünk olyan
higgadt, hogy elfordítja a fejét, és egyenesen rám néz, amikor így szól:
– Tíz másodperc a becsapódásig.
– Kilenc.
– Még nyolc. – Hét. – Hat.
Bárcsak, suttogom, bárcsak felmondhatnék.
A másik kocsi sikoltó abroncsokkal elsuhan mellettünk. Ezúttal megúszta.
Újabb fényszórók közelednek, a szerelő hátrafordul a három majomhoz:
– Hé, majomlegénység – vigyorog rájuk –, most már ismeritek a szabályokat. Mi az utolsó
kívánságotok? Ki vele, mielőtt mind meghalunk.
Jobbról kikerül bennünket egy szedán, ablakán színes felirat: „Jobban vezetek részegen”. A
napilapok szerint több ezer ehhez hasonló matrica jelent meg egyik napról a másikra a közutakon.
„Hulljon a férgese”, meg ilyenek.
„Ittas vezetéssel a terhes anyák ellen”.
„Engedjétek alám a kisdedeket”.
Azonnal tudtam, hogy a Propaganda részleg keze van a dologban. Netán a Káosz részlegé.
A mellettem ülő színjózan autószerelőharcos megnyugtat, igen, jól sejtem, a Részeges-matricák
valóban a Nemezis-terv részét képezik.
A három űrhajós majom szótlanul figyel a hátsó ülésről.
A Káosz részleg új szemléltető táblácskákat szerelt a légi járatok üléseire, amelyeken kétségbeesett
utasok verekednek az oxigénmaszkokért, mialatt repülőgépük lángolva zuhan a Sziklás-hegység felé,
óránként ezer kilométeres sebességgel.
A Propaganda és a Káosz részleg egymással versengve próbál kifejleszteni egy új komputervírust,
amelytől valamennyi bankautomata gyomorrontást kap, és kiokádja magából az összes tíz-, húsz-,
ötven-, százdollárost.
A szivargyújtó kipattan a műszerfalból, és a szerelő megkér, hogy gyújtsam meg a gyertyákat a
születésnapi tortámon. A cukormázon kicsiny glória fénylik.
– Mi lenne az utolsó kívánságotok? – kérdezi a szerelő, és megcéloz egy szembejövő kamiont.
Felharsan a légkürt, és a közeledő fényszórók napfelkeltéje elhomályosítja sofőrünk mosolyát.
– Nyomás, kívánjatok valamit – szól hátra a három űrhajós majomhoz. – Még öt másodpercünk
maradt a feledésig.
– Egy. – Kettő.
A kamion kitölti látóterünket, elvakít és a fülünkbe bömböl.
– Három.
– Szeretnék lovagolni.
– Szeretnék házat építeni.
– Kéne egy tetkó – hallatszik szinte egyszerre a hátsó ülésről.
– Higgyetek bennem, és örökké halni fogtok – mondja a szerelő, és keresztet vet.
Nem kellett volna. Túl későn rántja félre a kormányt, és a Cadillac hátulja beleütközik a kamion
orrába.
Erről persze fogalmam sincs, csupán azt tudom, hogy a vontató fényszórói rám vetik magukat, majd
hirtelen eltűnnek. Én pedig nekicsapódom előbb az ajtókárpitnak, aztán a születésnapi tortával együtt
a vezetőülésbe préselődött szerelőnek.
 A szerelő teljes testsúlyával ránehezedik a kormánykerékre, hogy egyenesben tartsa az autót, a
színes gyertyácskák ellobbannak. Egyetlen tökéletes másodpercre koromsötét lesz a meleg bőrborítás
ölelésében, halálsikolyaink harmonikusan egymásba olvadnak, összhangjuk mélyen zeng, akár a
kamion légkürtje, és nincs több esély, nincs több szabály, nincs cél és nincs menekvés, aztán egy
csapásra vége mindennek.
Az utolsó kívánságom az, hogy bárcsak meghalnék. Tylerhez képest jelentéktelen senki vagyok.
Gyámoltalan vagyok.
Ostoba vagyok, csupán tárgyakra, tulajdonra vágyom.
Az én szánalmas életemre. A szaros kis munkámra. A svéd bútoraimra. Még senkinek, egy léleknek
sem meséltem korábban erről, de mielőtt találkoztam volna Tylerrel, úgy terveztem, hogy veszek
magamnak egy dogot, és elnevezem Enteriőrnek.
Hát ilyen mélyre süllyedhet az ember. 216
Halj meg.
Megragadom a kormányt, és visszairányítom kocsinkat a forgalomba.
Most.
Kérjük, hagyja el a testét.
Most.
A szerelő megpróbálja az árokba rántani a Cadillacet, de nem engedem, nagyon kell nekem az a
kurva karambol.
Most. Szükségem van a halál káprázatos csodájára, amely képes egyetlen másodperc alatt tárggyá
varázsolni egy hús-vér embert.
Semmi vagyok, a nullánál is kevesebb. Hideg. Láthatatlan.
Érzem a bőrkárpit szagát. A biztonsági öv kényszerzubbonyként szorul körém, amikor megpróbálok
felülni, beverem a homlokom a kormánykerékbe. Jobban fáj a kelleténél. Fejem a szerelő ölében,
felnézek, és elém tárul szélesvásznú mosolya, nyugodtan vezet tovább, a szélvédőn át ránk ragyognak
a csillagok.
Tenyerem és arcom ragacsos. A vértől?
A rózsaszín cukormáztól. – Boldog születésnapot – néz le a szerelő. Füstszag csapja meg az
orromat, és eszembe jut a tortám.
– Majdnem széttörtem a kormányt azzal a kemény koponyájával – meséli.
Nem kell más, csak a hűvös éjszakai levegő, a füst szaga, a csillagok és ez a mosolygó sofőr, ölébe
hajtott fejemmel, hogy úgy erezzem, semmi kedvem felegyenesedni.
– Hol az a torta?
– Lent a padlón – válaszol. Egyre fojtogatóbb a levegő. Valóra válik a kívánságom?
Valahol odafent, eltakarva az ablakban fénylő csillagokat, az arc elmosolyodik.
– Ez a fajta gyertya – hallom a távolból – sohasem alszik el.
Amint a szemem hozzászokik a félhomályhoz, meglátom a padlóborításon gyulladt apró
örömtüzekből gomolygó füstfelhőket.
 19.
A szerelő tövig nyomja a gázpedált, magában vigyorogva markolja a kormányt, maradt még egy kis
elintéznivalónk ma éjszakára. Mielőtt elpusztítjuk az emberi civilizációt, Jó lenne megtanulnom,
hogyan lehet tájékozódni a csillagos ég alapján. Minden csendes, ahogy a Cadilleckel átsuhanunk a
világűrön. Rég letértünk az autópályáról. Három utasunk eszméletlenül vagy álomba merülve hever a
hátsó ülésen.
– Halálközeli élményben volt részed – szólal meg hirtelen a szerelő.
Egyik kezével engedi a kormányt, és könnyedén megérinti a homlokomon nőtt hosszúkás púpot.
Alig látok a szemem fölött lüktető daganattól, de érzem, ahogy végigsimítja jéghideg ujjaival. A
Cadillac nagyot ugrik egy bukkanón, és a fájdalom elhomályosítja a tekintetem, mintha egy kalap
karimája borítaná árnyékba. Összenyomódott lökhárítónk vinnyog és csikorog minden göröngynél,
megtörve az elhagyatott mellékút éjjeli csendjét.
A szerelő szerint a hátsó ütközőnket csak az imádság tartja, a belénk rohanó kamion valószínűleg
teljesen kitépte a rögzítőcsavarok szorításából.
A mai este is része a Nemezis-tervnek, kérdezem.
– Részben – feleli készségesen. – Hoznom kell négy emberi áldozatot és szereznem egy rakomány
zsírt.
Zsírt?
– Tudja, a szappanhoz.
Mit forgathat Tyler a fejében?
A szerelő beszélni kezd, mintha máris Tyler Durdent hallanám:
– Látom a történelem legerősebb és legeszesebb embereit – szónokol, arcéle kirajzolódik a
csillagmintás háttér előtt –, és ezek az emberek benzinkutaknál és éttermi konyhákban robotolnak.
Homlokcsontja, orrnyerge, szempillái és szemhéjának íve, szóvirágokat formáló ajkainak
plasztikprofilja fekete árnyékot vet a csillagos égboltra.
– Bárcsak mindnyájukat kiképzőtáborokba vezényelhetnénk, hogy befejezzük félbemaradt
nevelésüket.
– Egy lőfegyver csupán irányt ad a robbanásnak.
– Adva van egy korosztály életerős férfi és nő, akik egy értelmes célt szeretnének szolgálni. A
reklámok hatására évek óta felesleges ruhákat és kocsikat hajszolnak. Egész nemzedékük gyűlölt
rutinmunkákat végez, csupán azért, hogy megvehessek maguknak ezeket a szükségtelen holmikat.
– A mi korosztályunk nem élt át háborúkat és gazdasági válságokat, mégis háború ^pusztít
szívünkben, és egész életünk egyetlen lelki válság. Forradalomra készülünk a kultúra ellen. Krízisünk
spirituális természetű, és végigkíséri életünket.
– Az ilyen emberek csak a rabszolgaság révén ismerhetik meg a szabadságot és a megfélemlítés
révén a bátorságot.
– Napóleon azzal kérkedett, hogy bárkiből képes önfeláldozó katonát képezni, aki egy darabka
szalagért is vállalni fogja a halált.
– Képzeljen el egy sztrájkot, ahol senki sem dolgozna az anyagi javak világméretű újraelosztásáig.
– Képzelje el, ahogy jávorszarvasra vadászik a Rockefeller Központ romjai közt burjánzó
erdőségben.
 – Amikor azt mondta, hogy legszívesebben felmondana – kérdezi a szerelő –, komolyan is
gondolta?
Aha, halál komolyan.
– Nos, ezért kell ez a kis autókirándulás ma éjjel – szögezi le, és elégedetten rám néz.
Kicsiny különítményünk zsírra vadászik ma éjjel.
A kórházi hulladéktelepre tartunk.
A kórházi hulladékégető felé tartunk, ahol a használt sterilkendők és orvosi kötszerek és tízéves
tumorok és fecskendők és injekciós tűk között egy nagy csomó gusztustalan és rémes,
elképzelhetetlenül rémes dolog, fertőzött vérminták és amputált végtagdarabkák között több pénzt
keresünk, mint amennyit magunkkal tudnánk vinni, még akkor is, ha egy egész szemétszállítóval
jövünk.
Annyi pénzt keresünk, hogy bele sem fér a Cadillac medence méretű csomagtartójába.
– Zsír – suttogja a szerelő –, színtiszta emberi zsiradék, egyenesen Amerika leggazdagabb
tájékáról. A világ legkövérebb, legdúsabb combjaiból.
Jövetelünk célja néhány vörös műanyag zsák, megrakva műtétileg eltávolított zsírszövettel, amelyet
hazafuvarozunk a Paper Streetre, megfőzünk, kilúgozunk, rózsaszirmokkal illatosítunk, végül eladunk
ugyanazoknak a családanyáknak, akik nemrég még fizettek azért, hogy megszabaduljanak tőle. Csak ők
engedhetnek meg húsz dollárt egy szappanért.
– A világ legdúsabb, legbársonyosabb zsírja, hazánk aranytartaléka – suttogja a fülembe. – Tisztára
a sherwoodi erdőben érzem magam.
A kicsiny lángocskák sercegve beleégnek a padlókárpitba.
– És ha már itt vagyunk – javasolja a szerelő –, körülnézhetnénk kicsit, hátha találunk azokból a
hepatitiszvírusokból.
 20.
Most aztán istenigazából eleredtek a könnyei, az egyik kövér csepp végiggördült a pisztoly csövén,
egészen a ravaszra feszülő mutatóujjamig. Raymond Hessel mindkét szemét szorosra zárta, ezért
keményen a homlokához nyomtam a csövet, hogy érezze a rá szegeződő fegyvert, hogy közvetlenül
előtte állok, hogy szánalmas élete bármelyik pillanatban véget érhet.
Egész kis vagyonba került ez a pisztoly, reméltem nem teszi tönkre a só.
Az egész olyan simán ment, tűnődtem. Mindent a szerelő utasításai szerint csináltam. Ezért kellett a
fegyver is. A házi feladatomhoz tartozott.
Fejenként tizenkét jogosítványt kell letennünk Tyler asztalára. Ez bizonyítja, hogy mindannyian
meghoztuk az előírt tizenkét áldozatot.
Leparkoltam egy saroknyira a hipermarkettől, és vártam, hogy Raymond Hessel esti műszakja
végén éjfél körül lecövekeljen a buszmegállóban az utolsó járatot lesve. Ekkor odasétáltam hozzá és
ráköszöntem, hello.
Raymond fiú, Raymond a Hesselek közül egy szót sem szólt. Biztosan azt hitte, kéregető vagyok, a
minimumbérére fáj a fogam, a tárcájában lapuló tetves tizennégy dollárra. Raymond, Raymond, hátad
mögött 23 életévvel, előtted egy homlokodnak szegezett automatával, ezúttal alaposan melléfogtál,
nem kell a pénzed. Nem mindenki a pénzedet akarja.
Legalább köszönhettél volna.
Több vagy nyomorult, soványka tárcádnál.
Szép esténk van, mondtam, szinte harapni lehet a levegőt.
Legalább bólinthattál volna.
Ne próbálj elrohanni, folytattam, még véletlenül hátba lőnélek. Előhúztam a vadonatúj pisztolyt,
kezem gumikesztyű óvta a lőpornyomoktól, ha esetleg első számú bizonyíték lenne a fegyveremből, a
szakértők egyetlen ujjlenyomatot sem találnának rajta, csupán a huszonhárom esztendős, fehér bőrű,
átlagos testalkatú Raymond K. Hessel száradt könnyeit.
Ezzel végre felhívtam a figyelmedet szerény személyemre. Szemeid olyan hatalmasra tágultak, hogy
még az utcai lámpák fényében is észrevettem fagyállózöld szivárványhártyádat.
Apró lépésekkel hátrálni kezdtél, valahányszor a cső arcodhoz közelített, mintha tűzforró vagy
jéghideg lett volna, pedig dehogy. Figyelmeztettelek, maradj egy helyben, és akkor hagytad, hogy
hozzád érjen, de a nyakadat tovább tekergetted, minél messzebb próbáltál kerülni a fegyveremtől.
Az első szóra átadtad a tárcád.
A jogosítvány szerint neved Raymond K. Hessel. Lakcímed Benning sugárút 1320, – ajtó. Ugye
földszinti lakás, azokat jelzik betűkkel számozás helyett.
Raymond K. Hessel, hozzád beszélek.
Fejed elfordítottad a fegyver csövétől, igen, motyogtad. Igen, a földszinten laksz.
Fényképeket is találtam a műanyag tokban. Az édesanyád.
Ez aztán keményen próbára tett, rá kellett nézned a fotón mosolygó Apura és Anyura, de a
pisztolyom is belelógott a képbe, mégis helytálltai, végigcsináltad, bólintottal, és újra behunytad a
szemed. Akkor kezdtél el sírni.
Hamarosan túl leszel mindenen, átélheted a Halál Káprázatos Csodáját. Egyik percben még élő
emberi lény vagy, a következőben élettelen tárgy; szegény Anyu kénytelen lesz felhívni a család öreg
doktor bácsiját, hogy elkérje a fogászati leleteidet, mivel az arcodból alig marad valami, pedig a
szüleid olyan sokat vártak tőled, és tessék, micsoda igazságtalanság ez a sorstól, nem lehet, hogy csak
ennyit ér egy fiatal élet.
Tizennégy dollár.
Szóval így néz ki az anyu, kérdeztem.
Igen, ziháltad, szipogtad, ziháltad. Nagyot nyeltél. Igen, így.
Egy könyvtári jegy. Egy videotéka tagságija. Tébé-kártya. Tizennégy dollár készpénzben. Én
beértem volna a buszbérleteddel [is, de az utasítás szerint kizárólag a jogosítvány felel meg. Egy
lejárt diákigazolvány.
Szóval főiskolára is jártál.
Eddig bírtad. Kitört belőled a hangos zokogás, kénytelen voltam keményen a képedbe nyomni a
pisztolyt, megint hátrálni kezdtél, ne mocorogj, szóltam rád, különben golyót repítek a szemeid közé.
Szóval, mit tanultál?
Hol?
A főiskolán, feleltem türelmesen. Ahol a diákigazolványt kaptad.
Hát nem is tudom, hüppögted, ezt-azt, hüpp-hüpp, leginkább biológiát.
Figyelj rám, Raymond K. Hessel, te ma éjjel meghalsz. Kizárólag rajtad múlik, hogy egy perced
vagy egy órád maradt még hátra. Tarts szóval. Hazudj, mondd ki az első gondolatot, ami eszedbe jut,
engedd szabadjára a képzeleted. Nekem tökmindegy. Nálam van a stukker.
Végre megértettél, és rám koncentráltál, nem a fejedben zajló kicsinyes tragédiára.
Töltsük ki az üres helyeket. Mit szeretne csinálni Raymond Hessel, ha felnő?
Hazamenni, válaszoltad, csak haza szeretnék menni, kérem.
Még szép, mondtam, de azután hogyan tovább? Mivel szeretnéd eltölteni életed hátralévő részét, ha
szabadon választhatnál?
Találj ki valamit.
Fogalmad sincs.
Erről ennyit, mondtam, hajtsd előre a fejed.
Kilövés indul, tíz, kilenc, nyolc.
Állatorvos, szóltál közbe, állatorvos szeretnék lenni.
Szóval állatokat gyógyítanál. Hát, ahhoz sokat kell tanulni.
Túl sokat, mondtad.
Válassz, Raymond Hessel: vagy félholtra tanulod magad a főiskolán, vagy most rögtön kinyírlak.
Visszagyömöszöltem a tárcádat farmered farzsebébe. Szóval állatgyógyász szeretnél lenni. Elvettem a
sós lében pácolt acélcsövet a homlokodtól, és a szádba nyomtam. Valóban ez lenne életed álma, Dr.
Raymond K. Hessel, kutyákban turkálni?
Igen, bólintottad.
Nem szívatsz?
Nem, nem, azazhogy igen, nem szívatsz. Szaporán bólogatni kezdtél.
Rendben, mondtam, és az állad alá nyomtam a nedves csőtorkolatot, amerre csak járt, szabályos
könnyköröket hagyott hamuszürke bőrödön.
Menj vissza a főiskolára, sziszegtem az arcodba, holnap reggel az legyen az első dolgod, hogy
kitaláld, milyen módon folytathatod a tanulmányaidat.
Hozzáérintettem a csövet az arcodhoz, jobbról és balról, majd az álladhoz, aztán ismét a
homlokodhoz, és ott hagytam egy kicsit.
Hajszálon múlott az életed, mondtam.
Nálam van a jogosítványod.
Benne a neved és lakcímed. Magamnál tartom, és egy nap meglátogatlak, Raymond K. Hessel,
azután háromhavonta leellenőrzöm, hogy a legjobb úton haladsz-e hogy az állatorvosi diploma felé.
Ha nem, szétlövöm a fejed.
Egy szót sem szóltál.
Na hord el magad, folytasd a tyúkszaros életedet, de ne feledd, figyellek, Raymond Hessel, és
inkább a tulajdon két kezemmel végzek veled, mintsem hogy lássalak éhbérért gályázni valami ócska
bevásárlóközpontban.
Most magadra hagylak, javasoltam, ne fordulj hátra egy ideig.
Ezt várja tőlem Tyler.
Az ő szavai szólnak belőlem.
Tyler szája vagyok.
Tyler karja vagyok.
A Nemezis-terv minden tagja Tyler egy testrésze és fordítva.
Raymond š. Hessel, a vacsorád ma jobban fog esni valamennyi falatnál, ami valaha lecsúszott a
torkodon, és a holnap lesz életed legcsodálatosabb napja.
 21.
Ébredés a Sky Harbor Nemzetközi Légikikötőben.
Állítsuk vissza óráinkat két órával.
A reptéri busz Phoenix szívében tesz le, és akármelyik bárba térek be, szembetalálom magam
néhány monoklis fickóval, duzzadt szemhéjuk körül fekete öltések tartják össze a könyörtelen
ökölcsapásoktól szétrepedt bőrt. Néhányuk orrcsontja szétzúzva, csak rápillantanak az arcomat
átlyukasztó sebre, és máris a családba tartozom.
Tyler hónapok óta nem jár haza. Folytatom megszokott munkámat. Városról városra repülök, hogy
megtekintsem a karambolokban meghalt emberek autóit. Az utazás varázsa. Apró élet, apró
örömökkel: miniszappanok, gyerekülések.
Bármerre járok, Tyler után kérdezősködök.
Zsebemben lapul a tizenkét áldozati jogosítvány, hátha összefutunk valahol.
Minden bár, minden egyes rohadék bár hemzseg az összevert fickóktól. Minden alkalommal
átkarolják a vállamat, és meghívnak egy sörre. Mintha szándékosan harci klub támaszpontokra
vadásznék.
Nem láttak errefelé egy Tyler Durden nevű fickót, érdeklődöm.
Felesleges lenne a harci klubról kérdezni őket.
Az első szabály: egy szót sem a harci klubról.
Nem láttak egy Tyler Durden nevű férfit?
A nevét sem hallottuk még, válaszolják, majd hozzáteszik, uram.
Talán Chicagóban kellene körülnéznie, uram.
Valószínűleg ocsmány arcsérülésemmel vívtam ki tiszteletüket.
Rám kacsintanak.
Ébredés az O’Hare repülőtéren, majd irány Chicago belvárosa.
Állítsuk az óráinkat egy órával előre.
Ha váratlanul idegen helyen ébrednék fel.
Ha váratlanul idegen időben ébrednék fel.
Miért ne ébredhetnék fel idegen bőrben?
Bármelyik bárba térek be, monoklis férfiak vesznek körül, sört rendelnek nekem.
És nem, uram, mondják, sohasem láttuk azt a Tyler Durdent.
Aztán rám kacsintanak.
Még a nevét sem hallottuk. Uram.
Másképp próbálok szerencsét. Ismernek harci klubot a közelben?
Nem, uram.
A harci klub második szabálya: egy szót sem a harci klubról.
A monoklis fickók szinte vezényszóra rázzák meg a fejüket.
Sohasem hallottunk ilyesmiről, uram. Talán Seattle-ben talál egy ilyen, hogyishívják, harci klubot.
Uram.
Ébredés a Meigs Fielden. Felhívom Marlát, hogy megtudjam, mi a helyzet a Paper Streeten. Marla
elmeséli, hogy ma reggelre az összes űrhajós majom kopaszra nyírta a fejét. Villanyborotváik
felmelegítették a házat, minden helyiség égett haj szagától bűzlik. A majomharcosok jelenleg lúggal
roncsolják felismerhetetlenné ujjbegyük mintázatát.
Ébredés a SeaTacen.
Állítsuk vissza az óráinkat két órával.
A reptéri busz Seattle szívében tesz le, és az első utamba akadó bár pultja mögött egy
nyakmerevítős fickó fogad, állat olyan magasra feszíti az acélbetét, hogy kénytelen brokkoli méretűre
dagadt, liláskék orra fölött átsandítani a vendégekre. Rám.
A bár üres. Örülök, hogy újra látom, üdvözöl széles mosollyal. 233
Soha nem jártam még ezen a helyen, soha az életemben.
Hallott már Tyler Durdenről, kérdezem tőle.
A csapos vigyorog, álla felém mered a hófehér nyakmerevítő fölött.
– Most próbára tesz, uram? – kérdezi. Naná, mi mást tennék. Szóval találkozott már Tyler
Durdennel?
– Múlt héten benézett, Mr. Durden – válaszol. – Nem emlékszik?
Szóval itt járt Tyler.
– Beszéltem is Önnel, uram.
Ma este vagyok először ebben a bárban.
– Bizonyára igaza van, uram – bólint a csapos. – Múlt csütörtökön mégis bejött ide, és
megkérdezte, mikor akarja a rendőrség bezáratni a bárunkat.
Múlt hét csütörtökjén álmatlanul hánykolódtam egész éjjel, azon tépelődve, ébren vagyok éppen
vagy alszom. Péntek délben másztam ki az ágyból, holtfáradtan és kialvatlanul.
– Igen, uram – folytatja a csapos –, csütörtök éjjel pontosan ott állt, ahol most, a rendőrségi
rajtaütésről kérdezgetett, és arra volt kíváncsi, hány embert érint majd a szerda esti harci klub
megszűnése.
A csapos kitekeredett derékkal és nyakmerevítővel körülnéz az üres helyiségben, majd így szól:
– Senki sem hall minket, uram. Huszonhét harcost kellett elküldenünk múlt éjjel. A harci klub
másnapján sohasem járnak ide, Mr. Durden.
Valamennyi bárban, ahol a héten megfordultam, uramnak szólítottak.
Valamennyi bárban, ahol a héten megfordultam, az összevert fickók egyre jobban hasonlítottak
egymásra. Honnan tudná egy idegen, hogy ki vagyok?
– Van egy anyajegye, Mr. Durden – válaszolja a csapos. – A lábfején. Úgy néz ki, mint egy
sötétvörös Ausztrália, mellette az Új-Zéland-i szigetcsoporttal.
Erről egyedül Marla tud. Marla és az apám. Még Tylernek sem mondtam. Amikor kiülök a partra,
mindig magam alá húzom a jobb lábamat.
A rák, amely elkerült, manapság divatba jött.
– A Nemezis-terv összes résztvevője tud róla, Mr. Durden. – A csapos felemeli kezét, tenyérrel
maga felé, bőrén ott virít az égett csóknyom.
A csókom?
Tyler csókja.
– Mindenki tud az anyajegyről – folytatja, keze a levegőben. – Része a legendájának, uram. El sem
hinné, micsoda kibaszott hős lett magából, ember.
Seattle-i motelszobámból felhívom Marlát, hogy megtudjam, csináltuk-e. Azt.
– Micsodát? – kérdi Marla a világ másik végéből.
Hát az ágyban.
 – Micsoda?
Lefeküdtünk valaha, izé, egymással?
– Jézusom! Nos?
– Nos? – ismétli. Lefeküdtünk?
– Te mekkora szarzsák vagy! Lefeküdtünk?
– Meg tudnálak fojtani! Szóval: igen vagy nem?
– Tudtam, hogy ez lesz belőle – üvölti a kagylóba. – Kiszámíthatatlan vagy. Hol imádsz, hol meg
sem ismersz. Előbb megmented az életemet, azután szappant főzöl az anyámból.
A karomba csípek.
Hogy ismerkedtünk meg, kérdezem Marlát.
– Találkoztunk abban a hererák körben – feleli –, azután megmentetted az életemet.
Én a te életedet?
– Te az én életemet. Az Tyler volt.
– Te voltál.
Ujjamat tövig dugom az arcomon tátongó sebbe, és alaposan megforgatom benne. Ha ettől az
elviselhetetlen fájdalomtól sem ébredek fel, akkor biztosan nem alszom.
– Megmentetted az életemet – mondja Marla. – A Regent Hotelben, amikor véletlenül majdnem
megöltem magam. Nem emlékszel?
Vagy úgy.
– Aznap éjjel azt mondtam neked, hogy akarok egy abortuszt tőled. Csökken a nyomás, uram. Hogy
hívnak, kérdezem Máriától. Süllyed a gép, uram.
– Tyler Durden – feleli Marla. – A neved Tyler Húgyagyú Durden. Lakcímed Paper Street 5123,
egy bérelt ház, amelyben szorgos kis tanítványaid éppen kopaszra borotválják a hülye fejüket és lúgot
locsolnak a tenyerükre.
Sürgősen aludnom kell néhány órát.
– Sürgősen haza kell húznod a beled – sikítja Marla a telefonba –, még mielőtt a koboldjaid
szappant főznek belőlem.
Meg kell találnom Tylert. Honnan szerezted azt a sebet a kézfejeden, kérdezem Marlát. 237
– Tőled kaptam – válaszol. – A kézcsókod.
Meg kell találnom Tylert.
Aludnom kell néhány órát.
Aludni akarok.
Aludni.
Jó éjt, mondom Marlának, dühös sikítása egyre messzebb és messzebb és messzebb szól, azután
elhallgat, ahogy leteszem a kagylót.
 22.
Egész éjjel adásban van az agyam. Alszom már? Aludtam már? Ilyen az álmatlanság.
Lélegzetvételről lélegzetvételre próbálok megnyugodni, de egyre hevesebben ver a szívem, a
gondolatok tornádóként kavarognak agyamban.
Semmi sem hat. Csődöt mond az irányított meditáció.
Írország nem fogad.
Hiába számolok bárányokat. Számba veszek minden egyes ébren töltött napot, órát, percet. Az
orvos hülyének néz. Senki sem halt még bele az álmatlanságba. Ütődött, ráncos gyümölccsé fonnyadt
arcom láttán bárki halottnak hihetne.
Hajnali háromkor egy seattle-i motelszoba cellájában nem könnyű terápiás csoportot találni. Nem
könnyű ibolyaszín Amytal-szódium tablettákat, rúzsvörös Seconalokat keríteni, nem könnyű átkerülni
a szivárványon túlra. Hajnali háromkor már minden harci klub zárva.
Találkoznom kell Tylerrel. Aludnom kell néhány órát. Kinyitom a szemem, és ott áll az ágy lábánál
a félhomályban. Ébredés. Alighogy álomba merülök, Tyler felriaszt:
– Ébresztő, ébredj már, megvan a megoldás a seattle-i problémára. Ébredj.
A helyi rendőrfőnök szeretné hivatalosan bezáratni a harci klubokat, amelyek saját szavaival élve a
szervezett bűnözés melegágyaivá válhatnak.
– Cseppet se aggódj – nyugtat meg Tyler –, a méltóságos rendőrfőnök úr nem jelenthet gondot
nekünk. Elkaptuk a tökét.
Követtél, kérdezem tőle.
– Érdekes – feleli –, én is éppen ezt akartam megkérdezni. Beszéltél rólam másoknak, te kis
seggfej. Megszegted a szavad.
Tyler kíváncsi rá, mióta tudok a magánakcióiról.
– Tudod, amint elalszol, már rohanok is, hogy elkövessek valami oltári nagy őrültséget.
Tyler az ágyam mellé térdel.
– Amikor múlt csütörtökön elaludtál suttogja –, azonnal repülőre ültem, és ellátogattam Seattle-be,
hogy körülnézzek a helyi harci klubokban. Létszámellenőrzés, tehetségkutatás, ahogy szoktam. Tudod,
már itt is beindult a Nemezis-terv.
Ujjai gyengéden megérintik a szemöldököm fölött húzódó duzzadást.
– A Nemezis-terv ott van Los Angelesben és Detroitban, minden várakozást felülmúl
Washingtonban, New Yorkban, nem is képzelnéd, milyen hatalmasra nőtt Chicagóban.
Megrázza a fejét:
– Képtelen vagyok elhinni, hogy megszegted a szavadat. A harci klub első szabálya: senkinek egy
szót sem a harci klubról.
Szóval Seattle-ben járt a múlt héten, vele beszélt a nyakmerevítős fickó a készülő hatósági
rajtaütésről. A rendőrfőnök személyesen. A ü adott rá parancsot.
– Az a helyzet – meséli büszkén –, hogy számtalan rendőr tagja a harci klubnak, és nagyon élvezik.
Vannak köztünk újságírók, törvényszéki tisztviselők, ügyvédek, ezért mindenről idejében értesülünk.
Be akarnak tiltani minket.
– Legalábbis Seattle-ben – bólint. És mit léptél?
– Talán inkább: mit léptünk – javít ki. Összehívtuk a helyi Rajtaütés részleget egy röpgyűlésre.
 – Nincs többé te meg én – mondja Tyler, és megcsavarja az orrom. – Azt hittem, rájöttél már.
Ugyanazt a testet használjuk, csak eltérő időben.
– Különleges házi feladatot adtunk ki – folytatja. – Azt parancsoltuk az összegyűlt harcosoknak,
hogy „szerezzétek meg a mélyen tisztelt Hogyishívják rendőrfőnök úr testmeleg heréit”.
Nem álmodom.
– Dehogynem.
Szerveztünk egy tizennégy fős akciócsoportot, öten közülük rendőrök voltak, és ma éjjel minden fa
mögött mi lapultunk abban a parkban, ahol a méltóságos úr a kutyáját szokta sétáltatni.
– Ne aggódj – nyugtat meg Tyler –, a kutyának nem esett bántódása.
Az egész akció három perccel gyorsabban zajlott le, mint a gyakorlatok során mért legjobb
szintidő. Tizenkét percre terveztük, kilenc perc volt a rekord.
Öt űrhajós majom szorította a földhöz.
Mintha előre tudnám, mit fog mondani.
Három űrhajós majom őrt állt.
Egy űrhajós majom kezelte a kloroformot.
Egy űrhajós majom rángatta le a méltóságos alsónadrágját.
A kutya egy fekete spániel, be nem állt a szája.
Ugatott és ugatott és ugatott és ugatott.
Egy űrhajós majom szorította a befőttesgumit a nagyra becsült herezacskóra, háromszor csavarta
köré, hogy pattanásig feszüljön a bőr.
– Egy űrhajós majom a lábai közé térdelt egy vadászkéssel... – Tyler zúzódásokkal tarkított arca
majdnem a fülemhez ér. – Én pedig halkan és tagoltan elmagyaráztam őméltóságának, hogy ha nem
állítja le a harci klubok elleni akciót, az egész világ tudomást szerez üresen lötyögő zacskójáról.
– Mit gondol, meddig tartana a karrierje? – kérdezte tőle.
A gumi elszorítja az ereket, a rendőrfőnök lassan semmit sem érez a combjai között.
– Mit gondol, hányan szavaznának egy töketlen polgármesterjelöltre?
Az izzadó, fehér combok között a nagy semmi tátong.
Golyói akár a jégkockák.
Ha csupán egyetlen harci klubot is bezárat, másnapra a heréit egy egész kontinens választja majd el
egymástól. Kap egyet a New York Times és egyet a Los Angeles Times. Még lapzárta előtt.
Az egyik harcos kirángatta a rendőrfőnök szájába gyömöszölt rongyot, ne, szakadt ki nyomában a
sóhaj.
– Nekünk nincs vesztenivalónk – mondta Tyler –, egyedül a klubunk.
A rendőrfőnök annál többet veszíthet.
Nekünk már csak a világ szennye és mocska maradt.
Tyler odabólintott a vaskos, fehér combok közt térdelő űrhajós majomnak.
– Gondoljon bele, milyen érzés lesz a hátralévő életét üres zacskóval leélni.
Ne, zihálta a rendőrfőnök.
Kérem.
Ne.
Bántson.
Jézus.
Segíts.
 Kérem.
Ne.
Segíts.
Rajtam.
Állítsd.
Meg.
Őket.
Ne.
Ekkor az űrhajós majom kése lecsapott, de csak a befőttesgumit nyisszantotta át. Hat perc alatt
végeztünk.
– Vésse jól az eszébe – mondta Tyler a szűkölő férfinak –, az emberek, akiken megpróbált
átgázolni, mindenütt jelen vannak. Rajtunk múlik az egész élete. Mi mossuk tisztára a szennyesét, mi
készítünk ételt magának, mi tálaljuk fel a vacsoráját. Mi vetjük meg az ágyát. Mi vigyázzuk az álmát.
Mi vezetjük a mentőautókat, mi kapcsoljuk a segélykérő hívásokat. Ott vagyunk a konyhájában, a
városi taxikban, és mindent tudunk magáról. Mi továbbítjuk a biztosítási kérelmeit és mi kezeljük a
bankszámláját. Mi irányítjuk minden percét.
– A történelem mostohagyermekei vagyunk, a televízió belénk nevelte, hogy egy nap
multimilliomosok és filmcsillagok és rocksztárok leszünk. De nem így történt. Most jöttünk rá erre a
szomorú igazságra, úgyhogy jobban teszi, ha nem szórakozik velünk.
Az egyik űrhajós majom egészen a rendőrfőnök torkáig nyomta a kloroformos kendőt, hogy
belefojtsa a feltörő zokogást. A test néhány pillanat múlva elernyedt.
Egy csapat harcos felöltöztette és hazavitte, a kutyájával együtt. Innentől kezdve megvolt a saját kis
titka, nekünk pedig többé nem kell aggódnunk a harci klubjaink miatt.
Mélyen tisztelt rendőrfőnök úr halálra rémült, de sértetlenül megúszta.
– Végsőkig elszánt harcosaink – magyarázza Tyler – minden egyes házi feladat végrehajtásával
egyre nagyobb részt vállalnak a Nemezis-tervből.
Az ágyamra hajol:
– Hunyd be a szemed – suttogja –, és add a kezed.
Becsukott szemmel, engedelmesen kinyújtom karomat, érzem, ahogy megragadja a kézfejem. Hűvös
csókja rásimul a bőrömbe égett ajkakra.
– Megegyeztünk, hogy ha beszélsz rólam másoknak, sohasem látsz többet. Mostantól osztoznunk
kell a testeden. Amikor ébren vagy, te rendelkezel fölötte, úgy hívod, ahogy akarod, de abban a
másodpercben, amint elalszol, én vagyok az úr, és a neved olyankor Tyler Durden.
De hiszen verekedtünk egymással. Azon az első éjszakán a parkolóban.
– Valójában nem velem harcoltál – leheli arcomba –, magad mondtad: az életed gyűlölt felével
szálltál szembe.
De hiszen a saját szememmel látlak.
– Álmodban.
De hát házat bérelsz. Munkád van. Egyszerre kettő is.
– Nézz utána a számlaegyenlegednek. A te neveden bérlik a Paper Street-i házat. A
csekkszelvényeken ugyanaz a kézírás olvasható, mint a jegyzeteken, amelyeket legépeltél nekem.
Szóval Tyler az én pénzemből él. Nem csoda, hogy folyton mínuszban vagyok.
– Ami pedig a munkáimat illeti, mit gondolsz, miért vagy állandóan holtfáradt. Szó sincs
álmatlanságról. Amint elalszol, átveszem a helyedet, dolgozni megyek, harci kubba járok, kirúgok a
hámból. Adj hálát a szerencsédnek, hogy nem egy kígyófarmon helyezkedtem el.
És mi a helyzet Máriával, kérdem.
– Marla szerelmes beléd. Marla beléd szerelmes.
– Fogalma sincs kettőnkről. Amikor megismerkedtetek, álnevet használtál. Nem emlékszel, kitalált
neveket viseltél a terápiás csoportokon, te sunyi kis féreg. Mióta megmentetted az életét, Marla azt
hiszi, Tyler Durdennek hívnak.
Szóval most, hogy már tudok rólad, egyszerűen eltűnsz?
– Ugyan már – feleli Tyler. – Ma éjjel sem találkoztunk volna, ha nem keresel olyan
kétségbeesetten. Élem tovább a magam életét, mialatt te alszol, de ha megpróbálsz kicseszni velem,
ha az ágyhoz bilincseled magad, vagy beveszel egy halom altatót, esküdt ellenségek leszünk. És
lecsapok rád, könyörtelenül.
Süket duma. Hiszen az egész csak egy álom. Tyler nem létezik, csupán egy projekció.
Tudathasadásos személyiségzavar. Életnagyságú skizofrénia. Két lábon járó tévképzet. 247
– Mész a picsába – mondja Tyler. – Mi van, ha te vagy az én skizofrén tévképzetem?
Én voltam az első.
– Ki nem szarja le, az a lényeg, hogy ki lesz az utolsó...
Ez nem lehet igaz. Csak álmodom. Most szépen felébredek, és kész.
– Ébredj csak fel.
Megszólal a telefon, és Tyler már el is tűnt a semmiben.
A napfény átszűrődik a sötétítő-függönyön.
Reggel hét óra van, ekkorra kértem ébresztést, fülemhez szorítom a kagylót, de a vonalban halotti
csend fogad.
 23.
Gyorsított felvétel. Hazarepülök Marlához a Paper Street-i házba.
Minden darabokra hullik.
Otthon már félek benézni a hűtőbe. Magam előtt látom a több tucat csinos műanyag zacskót,
címkéiken Las Vegas és Chicago és Milwaukee és más városok nevével, ahol Tyler megfordult, hogy
a harci klubok védelme érdekében beváltson néhány korábbi fenyegetést. Attól tartok, a zacskókban
néhány keményre fagyott, véres huevo lapul.
A konyha sarkában, a repedezett linóleumon guggolva egy űrhajós majom tanulmányozza magát egy
kém ta=„0zitükörben.
– Az Emberiség Zenés-Táncos Talpbetétje vagyok – ismételgeti képmásának –, a Teremtés
Szennyező Mellékterméke vagyok.
A többi űrhajós majom a kertben téblábol, gyűjtögetnek, gyilkolgatnak.
Megmarkolom a hűtőgép fogantyúját, és mély lélegzetet veszek, próbálok megvilágosodott
spirituális lényemre koncentrálni.
Cseppek egy rózsán:
Vidám Disney-figurák.
Minden tagom fáj.
Már résnyire nyílt az ajtó, amikor Marla hirtelen átkukucskál a vállam felett, és azt kérdi:
– Mi lesz a vacsi?
A sarokban kuporgó majomharcos le sem veszi magáról a szemét:
– A Világ Fertőzött Végbélkúpja vagyok. A kör bezárult.
Alig egy hónapja még nem mertem megengedni Marlának, hogy belenézzen a hűtőbe. Ma pedig
magamnak nem merem.
Istenem. Tyler.
Marla szerelmes belém. Fogalma sincs kettőnkről.
– Örülök, hogy visszajöttél – mosolyog rám. – Beszélnünk kell.
Szerintem is, felelem. De még mennyire.
Képtelen vagyok kinyitni a hűtőgépet.
Apu Borsónyi Heregolyója vagyok.
Ne nyúlj semmihez a hűtőben, kérem Marlát, még az ajtaját se nyisd ki. Ha valami magától
kipottyanna belőle, eszedbe ne jusson megenni vagy odaadni a macskának. Az űrhajós majom figyelni
kezd bennünket kézitükréből, ezért azt javaslom Marlának, sétáljunk egyet. Folytassuk valahol máshol
ezt a beszélgetést.
Az alagsor lépcsőin ismeretterjesztő előadás.
– Három recept napalm előállításához – olvassa hangosan az egyik űrhajós majom a többieknek. –
Egy: keverjünk össze egy rész gázolajat egy rész fagyasztott narancslé-sűrítménnyel. Kettő: keverjünk
össze egy rész gázolajat egy rész diétás kólával. Három: oldjunk fel porrá őrölt macskaalmot egy
kanna gázolajban.
Máriával átsugározzuk magunkat a Paper Street Szappantársaság székházából a belvárosi Planet
Hollywood egyik elszigetelt sarokasztalának planétájára.
Tyler gyakran mesélt arról, hogy annak idején Anglia volt a legnagyobb gyarmatosító birodalom, és
élen járt a földrajzi felfedezésekben, ezért hemzsegnek az atlaszok újrahasznosított angol
helységnevektől. Az angoloknak mindent magukról kellett elnevezniük. Azaz majdnem mindent.
Ott van például Írország.
New London, Ausztrália.
New London, India.
New London, Idaho.
New York, New York.
Gyorsított felvétel a jövőbe. 251
A kozmikus kizsákmányolások korában valószínűleg a mamutcégek fedezik majd fel az új
naprendszereket, és ők térképezik fel először a bolygókat.
IBM Csillagköd.
Philip Morris.
Hollywood Planéta.
Minden bolygó annak a cégnek a nevét kapja, amelyik először megerőszakolta.
Budweiser Világ.
A pincérnek hatalmas lila púp duzzad a homlokán, és nyársat nyelve, összezárt sarokkal feszít az
asztalunknál.
– Üdvözlöm, uram! – harsogja – Mivel szolgálhatok, uram? Ön a ház vendége, kérem, válasszon
kedvére! Uram.
Mintha enyhe vizeletszag áradna a feltálalt levesek felől.
Csak két kávét kérünk.
– Nekünk miért van ingyen a kaja? – kérdezi Marla.
Mert a felszolgáló azt hiszi, én vagyok Tyler Durden.
Ha így áll a dolog, Marla rendel magának egy adag rákkoktélt és tőkehalat és rántott csirkét sült
krumplival, majonézzel, desszertnek pedig két szelet csokoládétortát.
Az ételkiadó ablakán keresztül látom, ahogy a három mesterszakács, egyikük felső ajkát sötét
varratok díszítik, megilletődve figyel minket, és néha összesúg egymás közt. Szeretném, ha tiszta ételt
hozna, figyelmeztetem a pincért, ne tegyenek bele olyasmit, amit nem rendeltünk.
– Ebben az esetben, uram – hajol közelebb bizalmasan –, határozottan lebeszélném a hölgyet a
rákkoktélról.
Köszönjük. Rákkoktél törölve. Marla értetlenül néz, bízz bennem, súgom a fülébe.
A pincér sarkon fordul, és távozik a konyhába.
Csak így tovább, mutatja a három mesterszakács a tálalóablakon át.
– Úgy látom, nem utolsó dolog Tyler Durdennek lenni – mondja Marla.
Mostantól fogva, suttogom Marlának, éjjelente mindenhová követned kell, készíts feljegyzést
minden lépésemről. Kivel találkozom. Hány befolyásos embert hereiek ki. Írj le mindent.
Előveszem a levéltárcámat, és megmutatom a jogosítványomba írt valódi nevemet.
Nem Tyler Durden.
– De hát mindenki Tyler Durdenként ismer – mondja Marla.
Kivéve engem.
A munkahelyemen sem Tylernek hívnak. A főnököm is a rendes nevemen szólít.
A szüleim tudják, ki vagyok valójában.
– Akkor miért vagy mások számára Tyler Durden? – kérdezi Marla.
 Amikor megismerkedtem Tylerrel, éppen aludtam.
Kimerült voltam és zavarodott, azt sem tudtam, hol áll a fejem, valahányszor felültem egy
repülőgépre, arra vágytam, bárcsak felrobbanna. Irigyeltem a rákban haldokló betegeket. Gyűlöltem
az életemet. Elegem volt az állásomból, a bútoraimból, és egyetlen kiutat sem láttam.
Csupán a halált.
Csapdába szorultam.
Úgy éreztem, túl teljes vagyok.
Túl tökéletes.
Szerettem volna kiszabadulni miniatűr mindennapjaimból. A minivajak és másodosztályú
miniülések lidércnyomásából.
Svéd bútorkatalógusomból.
Formatervezett börtönömből.
Szabadságot vettem ki. A tengerparton álomba merültem, és amint kinyitottam a szemem, ott állt
Tyler Durden, meztelen testéről csörgött a verejték, a homok apró sárrögökbe tapadt a bőrén, haja
csatakosan lógott a homlokába.
Uszadékfákat vonszolt ki a vízből, és a földbe ásta őket.
Hatalmas árnyékemlékművet emelt a parton, és a saját kezével teremtett tökély tenyerére ült.
Egy percnél többet nem lehet elvárni a tökéletességtől.
Talán csak álmodtam az egészet.
Talán az egész akkor kezdődött, amikor levizeltem a Blarney-követ.
Talán amikor álomba merülök, sohasem alszom igazán.
Az étteremben egy, kettő, három, négy, öt fickót számoltam meg, akik feldagadt arcuk és törött
orrnyergük alól vidáman mosolyogtak felém.
– Nem – mondta Marla –, sohasem szoktál aludni.
Tyler Durden egy általam teremtett önálló személyiség, aki most azzal fenyeget, hogy átveszi a
hatalmat fölöttem.
– Akárcsak Tony Perkins anyja a Psychó-ban – bólogat Marla. – Oltári klassz. Mindenkinek
megvan a saját dilije. Egyszer randiztam egy pasival, aki nem tudott betelni a testékszerekkel.
Az a lényeg, magyarázom türelmesen, hogy amint elalszom, Tyler elszabadul bennem, és összetört
arcom mögé rejtőzve válogatott bűntetteket követ el. Másnap holtfáradtan és kikészülve ébredek, mint
aki egy percet sem aludt.
A következő este korábban bújok ágyba.
A következő este Tyler tovább használhatja ki a testem.
Egyre korábban fekszem le, és Tylernek egyre több ideje jut az akcióira.
– De hiszen te vagy Tyler – mondja Marla.
Nem.
Nem én.
Szeretem Tylert, rajongok bátorságáért és ravaszságáért. Csodálom nyugalmát. Tyler humoros és
elbűvölő és energikus és független, a férfiak felnéznek rá, elvárják tőle, hogy megváltoztassa a
világot. Tyler rátermett és szabad, pont az ellentétem.
Nem vagyok Tyler Durden.
– Dehogynem – erősködik Marla.
Ugyanazon a testen osztozunk, de mostanáig ezt nem is sejtettem. Valahányszor Tyler lefeküdt
Marlával, én mélyen aludtam. Otthonosan mozgott a bőrömben, mialatt én az igazak álmát aludtam.
A harci klubok, Nemezis-tervek összes tagja Tyler Durdenként ismer.
Ha minden egyes nap korábban fekszem le és később kelek fel, egy idő után örökre eltűnök a saját
életemből.
Egyszerűen elalszom, és soha többé nem ébredek fel.
– Akárcsak a kiskedvencek a sintértelepen – mondja Marla.
Álom kutyuskivitelben. Még ha sikerül is megúsznunk az injekciót, ha akad valaki, akinek
megtetszünk, és hazavisz magával, az ivartalanítást akkor sem kerülhetjük el.
Sohasem ébrednék fel, és Tyler átvenné a hatalmat.
A pincér kihozza a kávét, összecsapja a bokáját, majd távozik.
Beleszagolok a csészékbe, csak a biztonság kedvéért.
– Rendben – mondja Marla –, tegyük fel, hogy hiszek neked. De mit tehetnék én?
Ha nem akarom, hogy Tyler legyűrjön, szükségem van valakire, aki ébren tart. Éjjel- nappal.
A kör bezárult.
Aznap este, amikor Tyler megmentette Marla életét, ébren kellett tartania egészen reggelig.
Abban a másodpercben, ahogy elalszom, felbukkan Tyler, és valami szörnyűséget művel.
Ha mégis elnyomna az álom, valakinek követnie kell Tylert. Bármerre megy. Bármit csinál. Így
talán van rá esély, hogy napközben helyrehozzam a károkat, amelyeket éjszaka okoztam.
 24.
A neve Robert Paulson, és negyvennyolc éves. A neve Robert Paulson, és mostantól örökké
negyvennyolc éves marad.
Bizonyos idő után minden ember túlélési esélye eléri a nullát.
Mázsás Bob.
A nagy zsírhegy, a tohonya hájpacni éppen egy rutinküldetésen járt, hengerzártöréses házi feladatát
végezte. Ezzel a módszerrel jutott be Tyler a lakásomba, hogy aztán a levegőbe repítse saját készítésű
dinamitrúdjaival. Kell hozzá egy flakon hűtőfolyadék, R-12-es spray is megteszi, ha árulják még, ha
meg nem, ott az R-134a, az legalább nem árt az ózonrétegnek, addig kell fújni a cilinderbe, amíg szét
nem fagy a zárszerkezet.
A módszer kiválóan alkalmas utcai telefonkészülékek, parkolóórák és újságautomaták esetében is.
A fagyasztás után jöhet a kalapács, a hidegvágó és néhány gyors mozdulat a zárfeltöréshez.
Nem mintha a Nemezis-tervnek olyan égető szüksége lenne egy maroknyi aprópénzre.
Paper Street Szappantársaság alig győzi teljesíteni a megrendeléseket. Isten irgalmazzon nekünk az
ünnepek előtt. A házi feladatok higgadtságra nevelnek. Kitanítanak a fortélyokra. A Nemezis-terv
részévé tesznek.
Hidegvágó helyett használhatunk villanyfúrót is: legalább olyan hatásos, és kevesebb zajt csap.
A rendőrök egy elemes villanyfúrót néztek revolvernek, amikor szétlőtték Mázsás Bobot.
Halála semmilyen módon nem köthető a Nemezis-tervhez, a harci klubokhoz vagy a szappanokhoz.
A zsebében csupán egy fényképet találtak hatalmas, csupasz testéről, egy húsparádé valamelyik
előírásos pózába dermedve. Elég ostoba élet, mesélte Bob: elvakít a reflektorfény, alig hallasz
valamit a hangszórókból áradó folyamatos dübörgéstől, azután felhangzik a bírói utasítás, nyújtsa ki a
jobb karját, majd feszítse meg.
Emelje fel mindkét kezét, jól láthatóan.
Nyújtsa ki a bal karját, majd feszítse meg.
Ne mozduljon.
Dobja el a fegyvert.
Jobb, mint a valódi világ.
A kézfején ott virított a csókom sebhelye. Tyler csókjának sebhelye. Leborotválta csinos frizuráját,
mind a tíz ujjbegyéről leégette az árulkodó bőrmintákat. És megkockáztatta a menekülést, mert még
mindig jobb megsérülni, mint lebukni: ha letartóztat a rendőrség, kizárnak a Nemezis-tervből, nem
lesz több házi feladat.
Robert Paulson egyik pillanatban még a nyüzsgő világegyetem ölmeleg középpontja volt, a
következőben csupán egy élettelen tárgy. Rövid sortűz, és felragyog a halál káprázatos csodája.
Ma éjjel a vezető, mialatt lassan körbejárja a tömeget a sötét alagsorok mélyén, kívül a fénykörön,
a harcosok szorítóján, minden harci klubban fennhangon a következőket mondja:
– A neve Robert Paulson.
És a tömeg megismétli szavait:
– A neve Robert Paulson.
– A kora negyvennyolc év.
– A kora negyvennyolc év. Negyvennyolc esztendős, és a harci klub tagja.
 Negyvennyolc esztendős, és a Nemezis-terv része.
Csak halálunkkal szerezhetünk nevet magunknak, onnantól kezdve nem vagyunk többé az
apokalipszis-gépezet névtelen csavarjai. A halál hőssé avat bennünket.
– Robert Paulson – ismétli üvöltve a tömeg.
– Robert Paulson – ismétli üvöltve a tömeg.
– Robert Paulson – ismétli üvöltve a tömeg.
Azért mentem el ma éjjel a harci klubba, hogy felszámoljam. Belépek a csupasz villanykörte
fénykörébe, és a harcosok üdvrivalgásban törnek ki. Számukra Tyler Durden vagyok. Ravasz. Erélyes.
Vakmerő. Felemelt kézzel csendet teremtek, és azt javaslom, hagyjuk a francba az egészet. Mindenki
menjen haza, felejtse el a harci klubot.
Úgy érzem, beteljesítettük a küldetésünk, remélem, egyetértetek velem.
A Nemezis-terv lefújva.
Állítólag jó kis focimeccs megy a tévében...
Száz kifejezéstelen szempár tapad rám.
Meghalt egy ember, mondom. Vége a játéknak. Kezd vérre menni.
Ekkor felharsan a klubvezető arctalan hangja a tömeg háta mögül:
– A harci klub első szabálya: egy szót sem a harci klubról.
Tűnés haza, kiáltom.
– A harci klub második szabálya: egy szót sem a harci klubról.
Harci klub lefújva. Nemezis-terv lefújva.
– A küzdelem párokban zajlik.
Én vagyok Tyler Durden, üvöltöm, és azt parancsolom, hogy azonnal takarodjatok.
De rám se néznek. Társaikat figyelik a kör túlsó oldalán.
A vezető hangja lassan megkerüli az eleven szorítót. Egyszerre két ember. Ing nélkül. Cipő nélkül.
A küzdelem addig tart, szünet nélkül, megállás nélkül, ameddig tartania kell.
Még belegondolni is szörnyű, hány városban, hány nyelven hangzik el ugyanez a nóta.
A vezető az alapszabályok végére ér, én pedig még mindig ott állok a fénykör közepén.
– Az első számú pár foglalja el a helyét! – harsan a sötétből. – Mindenki hagyja el a küzdőteret!
Nem mozdulok.
– Hagyja el a küzdőteret! Meg sem moccanok.
A villanykörte fénye visszatükröződik a sötétből rám meredő szempárokban, rezzenéstelen
tekintettel figyelnek. Próbálom Tyler szemével nézni őket. Vajon kik lennének a legalkalmasabbak a
Nemezis-terv számára. Melyiküket hívná meg a Paper Street-i Szappantársaság soraiba.
– Azonnal hagyja el a küzdőteret! – A vezető pontosan követi az előírt működési szabályzatot.
Három felszólítás után kizárnak a harci klubból.
De hiszen én vagyok Tyler Durden. Én indítottam az egészet. Én írtam a szabályokat. A harci klub
az enyém, nélkülem senki sem lehetne itt. Most pedig azt mondom, vége!
– Tagot eltávolítani, három, kettő, egy.
Az emberkör rám zárul, kétszáz kéz ragadja meg végtagjaim minden egyes pontját, kitárt karokkal
emelkedek egyre feljebb, a fény felé.
Kérjük, hagyja el a testét.
Öt, négy, három, kettő, egy.
Kézről kézre adnak a fejük fölött, végigsiklom a tömegen, egyenesen a kijárat felé. Lebegek.
Szállok.
Üvöltök.
A harci klub az enyém. A Nemezis-terv tőlem ered. Nem dobhattok ki. Én vagyok a főnök. Menjetek
haza.
– Az egyes számú pár haladéktalanul foglalja el a helyét! – harsán a klubvezető parancsa.
Maradnom kell. Nem adhatom fel. Ura vagyok a helyzetnek. Én vagyok a vezér.
– Tagot eltávolítani!
Kérjük, hagyja el a testét.
Zéró.
Lassan átsuhanok a kijáraton, bele a csillagfényes, jéghideg éjszakába, majd hirtelen földet érek a
parkoló betonján. A karok eltűnnek a döngve becsapódó vasajtó mögött, hallom a retesz csattanását. A
világ harci klubjai mostantól nélkülem működnek tovább.
 25.
Évmilliók óta szeretnék elaludni. Álomtalan, alaktalan öntudatlanságra vágyom a teremtés első
napjától. Most viszont aludni szeretnék a legkevésbé. Marla szobájában ülök a Regent Hotelben. A
haldokló nyugdíjasok és kábszeresek között kimért kétségbeesésem valahogy normálisnak és magától
értetődőnek látszik.
– Tessék – mondja Marla, miközben keskeny ágyán törökülésben ülve kiráz egy féltucatnyi altatót a
gyógyszeres üvegből. – Képzeld, egyszer jártam egy pasival, aki folyton a rémálmairól panaszkodott.
Ő is utált aludni.
És mi történt vele?
– Ja, meghalt. Szívinfarktust kapott a túladagolástól. Megártott neki az amphetamin. Tizenkilenc
múlt néhány héttel.
Kösz a biztatást.
Amikor besétáltunk a szállodába, a recepciós fickó tisztelgett nekem. Bal oldalt az összes haja
hiányzott, gyökerestül téphették ki, csupasz fejbőrén varcsomók dudorodtak. A társalgóban tévéző vén
idióták mind megfordultak, hogy lássák, kit szólít „uram”-nak a személyzet.
– Jó estét, uram.
Ebben a percben valószínűleg a Nemezis-terv parancsnokságát hívja, hogy jelentse tartózkodási
helyemet. A főhadiszállás falára tűzött hatalmas várostérképen színes gombostűkkel jelölik minden
lépésemet. Úgy érzem, mintha meggyűrűztek volna, akár a természetfilmekben a vadludakat.
Minden harcos utánam kémkedik, nyomon követ.
– Hat tablettától még nem leszel rosszul – mondja Marla –, de sajnos a fenekedbe kell nyomnod
őket.
Pont erre vágytam.
– Nem hülyéskedek – erősködik –, ha minden jól megy, később kaphatsz valami húzósabbat is.
Valami komoly drogot, speedy gonzalest vagy extasyt, majd meglátjuk.
Én aztán fel nem dugom ezeket a bogyókat.
– Akkor vegyél be kettőt. Hová megyünk?
– Tekézni. Egész éjjel nyitva tart a pálya, és nem hagyják, hogy elaludjon az ember.
Bárhová megyünk, felismernek az utcán, azt hiszik, én vagyok Tyler.
– Szóval ezért nem kellett buszjegyet váltanunk?
Pontosan. És ezért adta át nekünk a helyét az a két sebhelyes fickó.
– Akkor most mi a terved?
Nem hiszem, hogy a bujkálás segítene rajtunk. Tennünk kell valamit, hogy megszabaduljunk
Tylertől.
– Randiztam egyszer egy fickóval, aki imádott a cuccaimban járni – csillan fel Marla szeme. –
Megőrült a női ruhákért. Kalapok, fátylak, satöbbi. Felpróbálhatnál néhányat, talán ki tudnálak
csempészni innen.
Nem vagyok buzi, és nem dugdosok tablettákat a valagamba.
– De volt rosszabb is – mélázik el. – Ismertem egy pasast, aki folyton azt akarta, hogy feküdjek le a
guminőjével, és nyaljam ki.
Látom már, ki lesz Marla legfrissebb szerelmi történetének főhőse.
 Jártam egyszer egy pasival, akinek tudathasadása volt.
– Egy másik meg pénisznövelő protézist hordott.
Hány óra, kérdezem.
– Hajnali négy.
Három óra múlva a munkahelyemen kell lennem.
– Kapj be két szemet – javasolja Marla –, ha a tekepályán is felismernek, legalább nem kell
fizetnünk. Apropó, mielőtt leszámolsz Tylerrel, nem vinnél el bevásárolni? Vehetnénk egy sportkocsit.
Néhány ruhát, meg CD-t. Használjuk ki az előnyöket.
Marla.
– Jó, jó, nem szóltam.
 26.
A régi közhely, miszerint mindig elpusztítjuk, amit szeretünk, nos, akárhogy nézzük, fordítva is igaz.
De még mennyire igaz.
Ma reggel az irodaház előtt rendőrségi kordon fogadott, a bejárati ajtóknál egyenként kérdezték ki
munkába tartó kollégáimat. Tömegnyomor, fejetlenség.
Le sem szálltam a buszról.
Apu Hideg Verítéke vagyok.
A busz ablakából látni lehet harmadik emeleti irodánk szétrobbant üvegfalát, mögötte egy mocskos,
sárga köpenybe bújt tűzoltó üszkös mennyezetlapokkal küszködik. Két társa füstölgő íróasztalt
taszigál keresztül a kitört ablakon, az asztal megbillen, csúszni kezd, majd háromemeletnyi
magasságból egy másodperc alatt a betonjárdára zuhan. Gyomromban érzem, ahogy hangtalanul földet
ér.
Kettétört farostlemeze felparázslik.
Apu Elszoruló Torka vagyok.
Az én asztalom.
Tudom, hogy a főnököm meghalt.
Három recept napalm előállításához. Tudom, hogy Tyler a főnökömet akarta. Amint felismertem a
tenyeremre száradt benzin szagát, amint kimondtam a Cadillacben, hogy bárcsak otthagyhatnám a
munkámat, felhatalmaztam Tylert a gyilkolásra. Erezd magad otthon nálam. Mintha itt sem lennék.
Nyírd ki a főnökömet.
Istenem, Tyler.
Még azt is tudom, hogy egy számítógép végzett vele.
Amit Tyler tud, én is tudom.
Bár sejtelmem sem lenne róla, hogyan kell bombát csinálni egy számítógép-monitorból. De ezt még
a legutolsó újonc majom is tudja. Magam gépeltem és sokszorosítottam az útmutatót. Lényegét
tekintve a villanyégő-módszer továbbfejlesztett változata: fúrjunk aprócska lyukat egy izzóba, töltsük
meg benzinnel, zárjuk le a nyílást viasszal vagy szilikonnal, csavarjuk vissza az égőt a foglalatba, és
lehetőleg ne tartózkodjunk a helyiségben, amikor felkapcsolják a villanyt.
Egy 14-colos monitorba sokkal több benzin fér, mint egy százas égőbe.
Pofonegyszerűen eltávolítható a katódsugárcsövet borító műanyag burkolat, de a szellőzőréseken
keresztül is megoldható a dolog.
Első lépésben áramtalanítsuk a berendezést, és húzzuk ki a számítógép-csatlakozót.
A módszer televízióknál is alkalmazható.
Ne feledjük, elég egy szikra, elég egy lehúzott pulóverből kipattanó statikus elektromosság, és a
levegőbe repülünk. Eleven fáklyaként pusztulunk el.
A katódcső 300 volt passzív feszültséget tárolhat, ezért alaposan figyeljünk oda, milyen
csavarhúzót használunk a főkondenzátor közelében. Ha nem szigetelt a nyele, máris búcsút
mondhatunk az életünknek.
A csőben vákuum uralkodik: amikor átfúrjuk üvegburáját, halk sivítással magába szívja a levegőt,
mintha csak mély lélegzetet venne.
Tágítsuk ki a furatot, majd illesszünk bele egy tölcsért. Válasszunk magunknak tetszés szerint
robbanóanyagot, és töltsük a katódcsőbe. Házilag készült napalm kiválóan megfelel. Gázolaj vagy
fagyasztott narancslé-sűrítménnyel kevert gázolaj vagy macskaalommal sűrített gázolaj.
Érdekes eredményt kapunk, ha kálium-permanganátot elegyítünk porcukorral. Csak az a fontos,
hogy a keverék egyik összetevője hevesen égjen, a másik pedig elegendő mennyiségű oxpedi Cséigént
biztosítson az égési folyamathoz. A különösen heves égést hívjuk robbanásnak.
Bárium-peroxid és cinkpor.
Ammónium-nitrát és alumínium-reszelék.
Az anarchia mesterkonyhája.
Csipetnyi bárium-nitrát, kénszósszal és kőszén körítéssel, és már tálalhatjuk is a puskaport.
Bon appétit.
Töltsük fel a monitort közülük bármelyikkel, és amint bekapcsolja valaki a számítógépet, kétkilónyi
robbanóanyag tépi cafatokra.
Csak az a baj, hogy alapjában véve kedveltem a főnökömet.
Minden egyes keresztény amerikai férfi az apjáról mintázza istenképét. Egyesek számára hivatali
felettesük helyettesíti az apát.
Tyler gyűlölte a főnökömet.
A rendőrség nyomozni fog utánam. Múlt hét péntekjén én hagytam el utoljára az irodát. Késő este
ébredtem fel az íróasztalomnál, a számítógép monitorja bepárásodott leheletemtől, a vonal végén
Tyler azt mondta, menj le a parkolóba, egy kocsi vár rád.
Egy Cadillac vár.
Kezem benzinszagú.
A szerelő azt kérdezte, mi lenne az utolsó kívánságom.
Fel akartam mondani. Tyler megkapta az engedélyt. Erezd magad otthon. Nyírd ki a főnökömet.
Szétrobbant irodámat magam mögött hagyva egészen a végállomás kavicsos fordulójáig buszoztam.
A telkeket errefelé már felváltják a szemétlerakó helyek és szántóföldek. A sofőr előveszi uzsonnás
zacskóját és termoszát, miközben folyamatosan szemmel tart a visszapillantó-tükörből.
Végiggondolom, hol rejtőzhetnék el a rendőrség elől. A leghátsó ülésen kuporgok, körülbelül húsz
utas választ el a vezetőüléstől. Húsz mozdulatlan fejet számolok össze.
Húsz kopaszra borotvált fejet.
A sofőr hátrafordul, és odaszól nekem:
– Mr. Durden, őszintén csodálom az elszántságát, uram.
Életemben nem láttam még.
– Bizonyára megbocsát nekünk – folytatja –, de a részlegvezető szerint az egész az ön ötlete volt.
A bőrfejek egymás után fordulnak felém. Egyenként felállnak. Az egyikük összegyűrt rongyot
szorongat markában, az orromat megcsapja a kloroform szaga. A legközelebbi fickó előhúz egy
vadászkést, ráismerek az autószerelő klubtagra.
– Ön bátor ember – mondja a buszsofőr –, képes önmagát is feláldozni a Nemezis-terv érdekében.
– Fogd be a szád – figyelmezteti a szerelő. – Az őrszemnek hallgass a neve.
Meg sem lepődöm, amikor az egyik űrhajós majom kezében észreveszem a befőttes-gumit. A
többiek a busz elejébe tömörülnek.
– Ismeri az előírásokat, Mr. Durden – mondja a szerelő. – Személyesen hirdette ki őket. Bárki
próbálja felszámolni a harci klubokat, le kell vágnunk a golyóit, még akkor is, ha ön az illető.
Herék.
 Mogyorók.Tojások.
Családi ékszerek.
Elképzelem legdrágább testrészemet csinosan csomagolt mirelitáruként a Paper Street-i ház
mélyhűtőjében.
– Gondolom, tudja, hogy az ellenállás reménytelen.
A buszsofőr nagyot harap a szalámis zsemléből, és a visszapillantóból figyel minket.
A távolban felhangzik egy közeledő rendőrségi sziréna. Piros traktor zötyög keresztül a felszántott
földeken. Madárdal. Ablakom félig nyitva. Felhők suhannak. Gyomok burjánzanak a kavicsos útpadka
szélén, poszméhek és legyek döngik körül apró virágjaikat.
– Biztosítékra van szükségünk – mondja a szerelő. – Ezúttal nem csak fenyegetőzünk, Mr. Durden.
Le kell vágnunk őket.
– Itt vannak a zsaruk – szól hátra a buszsofőr.
A sziréna buszunk elejéhez ér.
Hogyan szállhatnék szembe velük?
Egy rendőrautó fékez le mellettünk, a szélvédőn vörös-kék reflektorfények villognak.
– Senki se mozduljon! – kiáltják kintről. Megmenekültem.
Nagyjából.
Mindent elmondok a rendőrségnek Tyler-ről. Mindent bevallók a harci klubokról, talán börtönbe
kerülök, de attól kezdve hatósági ügy lesz a Nemezis-tervből, és nem kell vadászkésekkel
farkasszemet néznem.
Két egyenruhás rendőr kapaszkodik fel a buszra:
– Nem késtünk el? – kérdezi az egyik. – Ne tököljetek annyit – mondja a társa –, már kiadták ellene
az elfogatóparancsot.
Amaz leveszi tányérsapkáját, és megvakarja a homlokát:
– A körülmények ellenére örülök, hogy végre megismerhetem Önt, Mr. Durden.
Óriási hibát követnek el, suttogom kétségbeesetten.
– Előre megjósolta nekünk, hogy ezt fogja mondani, uram – bólint a szerelő.
Nem én vagyok Tyler Durden.
– Akárcsak ezt a bejelentést. Szabálymódosítás: a harci klubok tovább folytatódnak, de többé nem
herélünk ki senkit.
– Igen, igen – vág közbe türelmetlenül a szerelő, már félúton jár, vadászkését maga előtt tartja. –
Ebben a mondatban pedig tökéletesen biztos volt.
Rendben, én vagyok Tyler Durden. Én bizony. Személyesen én vagyok Tyler Durden, tehát én
diktálom a szabályokat is, úgyhogy azonnal tegye le azt a kést.
– Fiúk, mennyi volt eddig a legjobb időnk hereleszerelésben? – kiált hátra a válla fölött.
– Négy perc – hangzik a válasz.
– Méri valaki a mostanit?
A két rendőr felkapaszkodik az üléstámlákra, egyikük karórájára néz, és azt mondja:
– Várj még, a nagymutató mindjárt a tizenkettesre ér.
Visszaszámlálás.
– Kilenc.
– Nyolc. – Hét.
A nyitott ablak felé vetem magam.
 Hasfalamat végighorzsolja a keskeny fémkeret, mögöttem felkiált a szerelő:
– Mr. Durden, így elrontja a rekordkísérletünket!
Félig kilógok az ablakon, próbálom elkapni a hátsó kerék fekete gumiabroncsát. Sikerül
megragadnom a sárhányó szélét, és húzni kezdem magamat kifelé. Valaki belekapaszkodik a bokámba,
és visszatart. Hahóóó, üvöltöm az aprócska traktor felé, héééé, de mindhiába. Halántékom tűzforrón
lüktet, arcomba tódul a vér, fejjel lefelé tapadok a busz oldalához. Nyerek néhány centit, de máris
újabb kezek markolnak meg, és visszahúznak. A számba lóg a nyakkendőm. Övcsatom beleakad az
ablakkeretbe. Alig egy méterre tőlem méhek és legyek és gyomnövények, erőtlenül feléjük kiáltok,
héé.
Mohó ujjak akaszkodnak nadrágszáramba, farzsebemnél fogva vonszolnak befelé, mindjárt
lecibálják rólam a ruhát.
– Egy percnél tartunk! – kiáltja hátra valaki.
Bőrcipőm lecsúszik lábamról.
Övcsatornát leszakítja a fémkeret.
Karok szorítják össze a combomat. Az ablak felforrósodott pereme lyukat éget a hasfalamba.
Hófehér ingem felgyűrődik, a fejemre borul, eltakarja előlem a napfényt, görcsösen szorítom a
sárhányót, és segítségért kiabálok, héééééééé.
Lábaim egyenesre feszítve és egymáshoz szorítva, a nadrágom valahol a bokámnál jár, a sugarak
gyengéden simogatják csupasz kis seggemet.
A vér lüktet fejemben, majd kiugranak a szemeim, semmit sem látok az arcomba lógó ingtől. A
traktor elpöfögött a messzeségbe. A méhek elzümmögtek. Messzire. Minden több millió kilométerre
került tőlem. Valahol a hátam mögött, több millió kilométerrel messzebb valaki azt kiáltja:
– Két percnél tartunk!
Egy tenyér csúszik a combom közé, és belém markol.
– Nehogy megsérüljön – csattan egy figyelmeztetés.
A bokámra kulcsolódó kezek több millió kilométerre vannak. Képzeljük őket egy végtelenül hosszú
alagút végére. Irányított meditáció.
Ne gondoljunk az ablakkeret hasfalunknak szegeződő tompa és tűzforró késpengéjére.
Ne gondoljunk a combjainkat szétfeszítő könyörtelen harcosokra.
Egymillió, százmillió kilométerrel mögöttem egy érdes, meleg kéz az ágyékomba markol, lefognak,
majd valami rám szorul, szorosabban, még szorosabban.
Egy befőttesgumi.
Írországban vagyok.
A harci klubban vagyok.
Munkában vagyok.
A bőrömben vagyok, itt és most.
– Három percnél tartunk!
Valaki nagyon messziről a fülembe üvölti:
– Ismeri a szokásos szónoklatot, Mr. Durden. Egy mondatban összefoglalva: hagyja békén a harci
klubot, különben ráfázik.
A meleg tenyér alám nyúl. A kés hideg hegye bőrömhöz ér.
Átwidt Ctifkarolják a mellkasom.
Gyógyító célú testi kontaktus.
Ideje megölelni egymást.
A kloroformos kendő keményen orromba, számba nyomódik.
Azután semmi, a semminél is kevesebb. Feledés.
 27.
Kormos lakásom szétroncsolt kagylóhéja világűrfekete és kihalt, körülötte ezernyi fénypont
pislákol a nagyvárosi éjszakában. Az üvegfal helyén tizenöt emeletnyi mélység tátong, a szél ide-oda
lengeti a helyszíni szemle húgysárga műanyag szalagjait.
Csupasz betonpadlón ébredek. Itt valaha juharfa parkett volt, a falakat reprodukciók díszítették a
robbanás előtt. Valaha svéd bútoraim voltak. Tyler előtt.
Fel vagyok öltöztetve. A nadrágzsebembe nyúlok, hogy leellenőrizzem.
Semmi sem hibázik.
Teljes vagyok. Rémült, de sértetlen.
Sétáljunk a tizenöt emeletnyi mélység peremére, nézzünk körül a fényeken, a csillagokon, és már itt
sem vagyunk.
Mindez a múlté.
Idefent, félúton a Föld és a csillagok között, úgy érzem, mintha egyike lennék a világűrbe fellőtt
kísérleti állatoknak.
Kutyáknak.
Majmoknak.
Embereknek.
Vár rád egy kis meló. Húzz meg egy kart. Nyomj meg egy gombot. Halj meg hülyén.
A világ megörült. Főnököm meghalt. Otthonom megsemmisült. Munkám megszűnt. Mindenről én
tehetek.
Semmim sem maradt.
Hitelkeretem túllépve.
A mélység hívogat.
Csak egy rendőrségi műanyag szalag választ el a feledéstől.
A mélység hívogat.
Mi tarthat vissza?
A mélység hívogat.
Ott van még Marla.
Ugrásra csábít.
Ott van Marla, nyakig a szarban, és még csak nem is sejti.
És szerelmes belém.
Tylerbe szerelmes.
Fogalma sincs a különbségről.
Valakinek fel kell világosítania. Gyerünk. Gyerünk. Gyerünk.
Mentsd meg magad.
Berontok a gyorsliftbe, és leszáguldok a földszintre, a portás rég nem utál, szélesen rám mosolyog,
metszőfogai helyén vérző íny sebek:
– Jó estét, Mr. Durden! – üdvözöl. – Parancsol egy taxit? Jól érzi magát, uram? Nem kívánja
használni a telefont?
Felhívom Marlát a Regent Hotelben.
– Máris kapcsolom, Mr. Durden – mondja a recepciós a vonal másik végén.
 Aztán meghallom Marla hangját.
A portás a hátam mögött fülel.rtá F Valószínűleg a Regentben is hallgatóznak. Marla, hadarom,
beszélnünk kell.
– Nyalj be csontig – sziszegi Marla.
Veszélyben az életed, próbálom meggyőzni, jogod van tudni, mi folyik körülötted. Találkoznunk
kell. Beszélnünk kell.
– Hol?
Ahol legelőször megláttuk egymást. Gondolj vissza. Emlékezz.
A fehér fénygömb. A hétajtós kastély.
– Leesett – mondja. – Húsz percen belül ott vagyok.
Ne verj át.
Leteszem a kagylót, a portás azonnal hozzám fordul:
– Fogok önnek egy taxit, uram. Ingyen elviszi, ahová csak kívánja.
A harcosok nem tévesztenek szem elől. Nem, köszönöm, utasítom vissza a kecsegtető ajánlatot,
olyan szép esténk van, inkább sétálok egyet.
Szombat este végbélrákos gyűlés van a metodista templom alagsorában, Marla már ott ül, amikor
belépek.
Marla Singer az elmaradhatatlan cigarettájával. Marla Singer az elhúzott szájával. Marla Singer
egy óriási sötét monoklival.
Szemben ülök vele a meditációs kör szivárványszínű rongyszőnyegén, és megpróbálok a
vezérállatomra koncentrálni, miközben feldagadt, fekete szemhéja alól figyel. Szorosra zárt szemmel
magam elé képzelem a meditációs kastélyt, a hét ajtó mindegyikét, de képtelen vagyok szabadulni
vádló tekintetétől. Átkarolom a bennem rejtőző gyermeket.
Marla figyel.
Ideje megölelni egymást.
Nyissuk ki a szemünket.
Válasszunk párt magunknak.
Marla három gyors lépéssel átszeli a kört, és keményen pofon vág.
Tárulkozzunk fel a másiknak.
– Te rohadék, szarfaszú, gennyláda görény! – tárul fel Marla.
Az egész csoport ránk mered.
Marla eszeveszetten csépelni kezd, záporoznak az ökölcsapásai.
– Megöltél egy embert – visítja –, már szóltam a zsaruknak, bármelyik percben itt lehetnek!
Megragadom mindkét csuklóját, talán itt lesznek, üvöltöm az arcába, de sokkal valószínűbb, hogy
nem.
Kicsavarja magát a szorításomból, és azt kiabálja, a rendőrök szirénázva száguldanak ide, hogy
elkapjanak, beszíjazzanak egy villamosszékbe, szétégessék az agyamat vagy legalábbis a seggembe
nyomjanak egy halálos injekciót.
Olyan lesz, mint egy méhcsípés.
Egy fecskendőnyi phenobarbitál, aztán a nagy álom. Kutyuskivitelben.
Marla a saját szemével látta, ahogy ma megöltem egy embert.
Ha a főnökömre gondolsz, bólogatok szaporán, tisztában vagyok vele, a zsaruk is tudják, mindenki
engem keres a kezében egy halálos injekcióval, lejárt lemez, hányszor mondjam, hogy Tyler követte el
a gyilkosságot.
Történetesen megegyeznek az ujjlenyomataink, hát senki sem képes felfogni végre.
– Nyald ki a seggem – feleli Marla, fekete monoklija vádlón mered arcomba. – Lehet, hogy te meg
a hülye tanítványaid imádtok verekedni, de érj hozzám még egyszer, akár csak egy ujjal, és kitépem a
szíved.
– Láttam, ahogy ma este agyonlőttél egy embert.
Nem, nem, ismétlem fáradtan, felrobbantottam, és még reggel. Tyler lyukat fúrt a számítógép
monitorjába, és megtöltötte benzinnel és mélyhűtött narancslé-sűrítménnyel.
A valódi végbélrákosok kíváncsian hallgatják minden szavunkat.
– Tévedés – helyesbít Marla –, követtelek a Pressman Hotelig, ahol felszolgáltál egy olyan Ki-
lehet-a-gyilkos partin.
A Ki-lehet-a-gyilkos partikat unatkozó milliomosoknak szervezik a szállodában, ahol összegyűlnek
egy elegáns vacsorára és megoldnak egy gyilkossági rejtélyt. Valamikor a füstölt lazac és a
vaddisznósült között egy percre kialszanak a kristálycsillárok, és az egyik vendég úgy tesz, mintha
megölték volna. Eljátssza a saját halálát, csupán a buli kedvéért.
A vacsora hátralévő részében a vendégek leisszák magukat, és még a desszert előtt megpróbálnak
rájönni, melyikük a pszichopata gyilkos.
– Hidegvérrel lelőtted a polgármester környezetvédelmi szakreferensét! – sikoltja Marla.
Tyler lőtte le hidegvérrel a polgármester környezetvédelmi hogyishívjákját.
– És ráadásul rákod sincs! – folytatja Marla.
Csak ennyi volt.
Egy szempillantás alatt történt.
Minden tekintet rám szegeződik. Te sem vagy rákos, kiáltom arcába.
– Két éve jár ide – folytatja Marla –, pedig kutya baja!
Az életedet próbálom megmenteni!
– Tessék? Miért kellene megmenteni az életem?
Mert követtél. Mert ma este a szállodáig követtél, és láttad a gyilkosságot, Tyler pedig
könyörtelenül leszámol bárkivel, aki a Nemezis-terv útjába áll.
A gyűlés tagjai kizökkennek mindennapi tragédiájukból. Megfeledkeznek a végbélrákról. Még a
fájdalomcsillapítóktól kábult élőhalottak is tágra nyílt szemmel figyelnek.
Bocsássatok meg, kérem a csoportot. Nem akartam rosszat. Most távoznánk. Jobb lenne odakint
folytatni ezt a kis társalgást.
– Ne! Maradjatok! – kiáltja egyszerre a csoport. – Ne zavartassátok magatokat.
Senkit sem öltem meg, mondom. Nem vagyok Tyler Durden, ő csak a másik énem. Tudjátok, mint a
Psychóban.
– Szóval, ki akar megölni engem? – kérdezi Marla.
Tyler. Te?
Tyler, ismétlem, de őt bízd csak rám. Viszont óvakodj a Nemezis-terv harcosaitól.
Lehet, hogy megkapták már a parancsot az elrablásodra, likvidálásodra vagy valami még
rosszabbra.
– Miért hinnék neked?
Egy szempillantás alatt történt. Mert azt hiszem, kedvellek téged.
– Csak kedvelsz? – kérdezi Marla.
 Elég szirupos így is a helyzet, feszengek, ne erőltessük a témát.
Meleg mosolyok ömlenek ránk.
Mennem kell. Ki kell jutnom innen. Kerüld el a kopaszra borotvált fickókat, vetem még oda
Marlának, ügyelj az összevert arcú fickókra. Monoklik, hiányzó fogak, ilyesmik.
– Most hová rohansz? – kiált utánam Marla.
El kell intéznem Tyler Durdent.
 28.
A neve Patrick Madden, és a polgármester környezetvédelmi szakreferense volt. A neve Patrick
Madden, és a Nemezis-terv ellensége volt.
Amint kilépek a metodista templom kapuján, hirtelen minden beugrik.
Tyler valamennyi emléke hirtelen feltör bennem.
Patrick Madden egy listát állított össze a harci kluboknak helyet adó bárokról.
Egy csapásra tudok mozigépet kezelni. Tudok zárakat feltörni, és eszembe jut, hogyan bérelte ki
Tyler a Paper Street-i házat, nem sokkal tengerparti felbukkanása előtt.
Megértem, miért kellett Tylernek megszületnie. Tyler szerelmes Marlába. Amikor először
megláttam a terápiás gyűlésen, lényem egy eldugott része azonnal megkívánta, így hát megteremtettem
Tylert, hogy Marlával lehessek.
Nem mintha ez most sokat számítana. Más dolgom van. De az emlékek megállíthatatlanul áradnak
agyamba, miközben a legközelebbi harci klub felé tartok.
Szombat esténként harci klubot tartanak az Armory bár alagsorában. Valószínűleg ez a kocsma is
szerepel Patrick Madden listáján, szegény halott Patrick, jól ráfázott.
Lemegyek az Armory pincéjébe, és a tömeg szétnyílik előttem, akár a Vörös-tenger, akár egy
sliccen a cipzár. Számukra én vagyok a Mindenható, a nagy és hatalmas Tyler Durden. Isten és apa
egy személyben.
– Jó estét, uram – hallatszik mindenfelől.
– Üdvözöljük a harci klubban. – Köszönjük, hogy megtisztel minket, uram.
Formátlan zombiarcom kezd rendbe jönni. A képemen tátongó lyuk derűsen mosolyog a harcosokra,
valódi szám szigorúan összeszorítva.
Tekintve, hogy én vagyok Tyler Durden, és mindenki megcsókolhatja a seggemet, az összes tagot
kihívom ma éjszakára. Ötven harc. Egyszerre egy ellenfél. Cipő nélkül. Ing nélkül.
A küzdelem az egyik fél vereségével ér véget.
Talán Tyler szereti Marlát.
Én szeretem Marlát.
Elegem van az üres szavakból. Be akarom szennyezni az egész Riviérát, ha már úgysem láthatom.
Elképzelem, milyen lehet jávorszarvasra vadászni a Rockefeller Központ romjai közt burjánzó
erdőségben.
Az első ellenfelem dupla nelzonba szorít, és beleveri az arcomat, a számat, tátongó sebemet a
kemény betonpadlóba, fogaim egyenként törnek ki ínyemből, és átszúrják feldagadt nyelvemet.
Eszembe jut Patrick Madden vérző holtteste a szőnyegen, mellette törékeny felesége, egy ette
Nfinom porcelánszobor, feje búbján feszes kis konttyal. Csilingelve kacagott, miközben megpróbált
leönteni egy pohár pezsgőt a halott férfi torkán.
Túl sötét ez a művér, mondta nevetve, azután Mrs. Patrick Madden két ujjal belenyúlt a bíborvörös
tócsába, majd lenyalta a ráragadt cseppeket.
Érzem az átharapott nyelvemből szivárgó vér ízét.
Mrs. Madden érezte férje vérének ízét.
Mindenre emlékszem; ahogy ott állok a parti szélén, körülöttem majompincérek őrködnek. Marla,
ruháján bíborszín rózsák tapétamintái, a díszterem másik végéből figyel.
 A második ellenfelem beletérdel lapockáim közé, hátrafeszíti karjaimat, és teljes súly-lyával rám
nehezedik. Arccal a padlóra zuhanok, hallom, ahogy, reccs, megreped kulcscsontom.
Legszívesebben lefejezném a milói Vénuszt és a Mona Lisával törölném ki a seggemet.
Mrs. Patrick Madden szemügyre veszi ujjait, a vér fogai közé tapadt, lecsorog csuklójára, át a
gyémántkarkötőn, egészen a könyökéig, ahonnan a szőnyegre csöppen.
Hármas számú küzdelem, felkelek, és máris vár harmadik ellenfelem. A harci klubban nincsenek
nevek.
Több vagy egy névnél.
Több vagy a családodnál.
A hármas számú ellenfél, úgy látszik, tisztában van azzal, mi kell nekem, fejemet mélyen
belenyomja a sötétbe és a bűzbe. Akár egy alvásgátló készülék, csak annyi levegőt enged át, amennyi
az ébrenléthez szükséges. Megragadja koponyámat, mint egy futball-labdát, és összeszorított öklének
pörölyével csépelni kezdi sötét és büdös hónaljába ékelt arcomat.
Aztán fogaim újra átharapják a szám belsejét.
Aztán a pofámon tátongó lyuk és feldagadt ajkaim egyszer csak összetalálkoznak, egyetlen széles,
eltorzult vigyorrá szakadnak, amelyik orromtól egészen bal fülemig ér. 291
A harmadik ellenfelem véresre horzsolja csontszilánkjaimon az öklét.
Aztán a fájdalomtól sírva fakadok.
Mindenki, aki számít nekem, előbb-utóbb elhagy vagy meghal.
Minden, amit teremtünk, nyomtalanul elpusztul.
Minden, amire büszkék lehetnénk, a szemétdombon végzi.
Ozymandias vagyok, a királyok királya.
A következő ütéstől elharapom a nyelvem, véres csücske a padlóra pottyan, rátaposunk a küzdelem
hevében.
Patrick Madden törékeny porcelánasszonykája letérdel férje holtteste mellé, mialatt a vendégek, a
gazdag és befolyásos emberek, akiket a barátaiknak neveznek, részegen röhögve tornyosulnak fölé.
– Patrick? – szólongatja.
A vértócsa egyre nő, lassan terjed selyemszoknyája felé.
– Patrick, hagyd abba, kérlek, ne csináld tovább...
A vér a szoknya szegélyéhez ér, felszivárog a selyemszálakon, tucatnyi hajszálcsőjelenség,
fokozatosan átitatja a finom kelmét.
A Nemezis-terv harcosai felsikoltanak mellerv h Snakttem.
Mrs. Patrick Madden csatlakozik hozzájuk. 292
Az Armory bár alagsorának mélyén Tyler Durden meleg húshalomként csuklik össze. Tyler Durden,
a legyőzhetetlen, aki azt mondta, beéri egyetlen másodpercnyi tökéletességgel.
De a küzdelmek folytatódnak, mert nem akarok tovább élni. Mert csak a halálommal szerezhetek
nevet magamnak. Csak a halálom szabadíthat meg a Nemezis-tervtől.
 29.
Ott áll Tyler, elbűvölően jóképű, akár egy földre szállt angyal a maga színes-szélesvállú módján.
Élni akarásom engem is meglep.
Tylerrel szemben én csupán egy véres szövetminta vagyok szobám mocskos ágybetétjére tapadva a
Paper Street Szappantársaság székházában.
A szoba eltűnt körülöttem.
A falitükörben imént még láttam a lábfejem, rajta az apró szuvenírrel egyetemi éveimből, amikor
tíz percre azt hihettem, rákos vagyok. Rosszabb, mint rákos. A tükröm most sehol. A szekrényajtó
tárva-nyitva, hat fehér ingem, fekete nadrágom, alsóneműm, zoknim sehol.
– Kelj fel – utasít Tyler.
Megbízható, ismerős világom mélyén és belsejében és hátterében valami kimondhatatlan
szörnyűség ütötte fel a fejét.
Minden széthullott.
Az űrhajós majmok eltakarodtak. Mindent magukkal vittek, a kollagénkészletet, az emeletes
ágyakat, a pénzt, elsősorban a pénzt. Csak a kert maradt itt és a csupasz falak.
– Már csak a vértanúhalál van hátra – mondja Tyler. – A nagy finálé.
Szó sincs lehangoló, szánalmas végről, inkább egy olyan boldog, magával ragadó befejezésre
gondolt.
Minden tagom fáj, Tyler. Ölj meg itt helyben.
– Felkelni.
Ölj már meg. Ölj meg. Ölj meg. Ölj meg. Ölj meg.
– Kell az a nagyjelenet – bólogat Tyler. – Mit szólnál ahhoz, ha a világ legmagasabb irodaházának
tetején álldogálhatnál, mialatt a Nemezis-terv harcosai megszállják az egész épületet. Füst
gomolyogna az ablakokból, íróasztalok hullanának a felbolydult tömegbe. Kijár neked egy igazán
látványos halálszám.
Nem, tiltakozom, eleget használtál már. – Ha megtagadod az együttműködést, elkapjuk Marlát.
Mutasd az utat, sóhajtok.
– Először is pattanj ki abból a kurva ágyból – parancsolja –, és vonszold le magad a kocsihoz.
Hát így kerültem a Parker-Morris-torony-ház tetejére, egy pisztoly csövével a számban. Tíz
percünk maradt még hátra. 295
A Parker-Morris tíz perc múlva megsemmisül. Tylertől tudom.
Pisztolya a torkomat kaparja, Tyler a fülembe suttog:
– A halál csupán a kezdet.
A nyelvem a pisztolycsőhöz szorul arcom épen maradt felében, és azt motyogom, ne gyere most
nekem a vámpírokkal, Tyler.
Nyolc percünk maradt még hátra.
A pisztoly óvintézkedés csupán, ha a rendőrségi helikopterek a vártnál hamarabb érkeznének.
Istennek odafentről úgy tűnhet, egyetlen ember áll a tetőn, és egy pisztolycsövet nyom saját szájába,
de én tudom, hogy Tyler markolja a fegyvert, és az én életem forog kockán.
Vegyünk egy adag 98 százalékos töménységű salétromsavat és adjuk háromszor annyi kénsavhoz.
Nitroglicerint kapunk.
 Hét perc.
Keverjük el a nitrót fűrészporral, és máris kiváló minőségű robbanóanyag áll rendelkezésünkre. A
majomharcosok többsége vattát használ és sima keserűsót szulfátként. A végeredmény ugyanaz.
Egyesek paraffinnal keverik a nitroglicerint, de a paraffin nálam még soha, egyetlen esetben sem vált
be.
Négy perc.
Tyler és én kettesben várakozunk a tető peremén: Tyler egy pisztolyt nyom a torkomra, én meg azon
tűnődöm, vajon mikor tisztította utoljára.
Három perc.
A hátam mögött valaki felsikolt.
– Várj! – Marla rohan felénk a tetőn keresztül.
Azaz csak felém, mivel Tyler azonnal elpárolog, puff, már itt sincs. Elvégre pusztán az én
hallucinációm. Egy pillanat alatt nyoma vész, mintha elvarázsolták volna. Egyedül maradtam, egy
fegyverrel a számban.
– Követtünk a templomtól – kiáltja Marla. – Eljött az egész terápiás csoport. Ne csinálj
ostobaságot, kérlek. Tedd le azt a pisztolyt.
Háta mögött ott sorakozik az összes végbélrákos, agytumoros, vérparazitás, tébécés, ott
botladoznak, támolyognak, lökdösik tolókocsijuk kerekét a perem felé, felém.
– Várj! – kiáltják.
Hangfoszlányaikat felkapja a hideg szél, és arcomba fújja.
– Állj.
És:
– Segítünk rajtad. És:
– Találunk megoldást.
A távolban feldübörög egy helikopter rotorja.
Tűnés innen, üvöltöm. Takarodjatok. Az egész épület mindjárt felrobban.
– Tudjuk – feleli Marla. Üdvözítő pillanat.
Nem én halok meg, kiáltom, Tyler pusztul el.
Apu Vasakarata vagyok. Mindenre emlékszem.
– Nem állítom, hogy beléd szerettem – harsogja túl Marla a helikoptereket –, de azt hiszem,
megkedveltelek.
Egy perc. Marlának Tyler kell.
– Nem, nekem te kellesz – rázza a fejét. – Pontosan tudom a különbséget.
Aztán semmi.
A robbanás elmarad.
Feldagadt szám ép oldalához szorítom a pisztolyt, Tyler, te idióta, motyogom, mondtam, hogy ne
használj paraffint.
A paraffin sohasem válik be.
Nincs más hátra.
Felbukkan előttem az első helikopter.
Meghúzom a ravaszt.
 30.
Apám házában számtalan szoba van. Mondanom sem kell, ahogy elsült a fegyver, szörnyethaltam.
Hazug.
Tyler halott.
Orrom előtt a rendőrségi helikopterrel, hátam mögött Marlával és a terápiás csoportok tehetetlen
tagjaival, akik megpróbáltak segíteni rajtam, ha már magukon nem tudnak, kénytelen voltam meghúzni
a ravaszt.
Jobb, mint a valódi élet.
Másodpercnyi tökélyem nem tarthat örökké.
A mennyországban minden fehér alapon fehér.
Csaló.
A mennyországban minden hangtalan gumitalpakon jár.
Nyugodtan álhatók.
Leveleket kapok a mennyországban, és mindegyik halványkék lapon azt olvasom, sohasem
felejtenek el. Hősként tisztelnek. Hamarosan meggyógyulok.
Az itteni angyalok mintha az Ótestamentumból léptek volna elő, szigorú a hierarchia, mennyei
seregeik műszakokban váltják egymást, éjjel-nappal. Halálpontosan. Tálcán hozzák a meleg levest, az
előírt gyógyszerek papírpohárkái hófehéren fénylenek. Álom kutyuskivitelben.
Találkoztam az Úristennel is, mahagóni íróasztala mögött fogadott, a falakon bekeretezett diplomák,
csupán egyetlen kérdése volt:
– Miért?
Miért okoztam ilyen sok szenvedést?
Hát nem fogtam még fel, hogy szent és különleges hókristály vagyok, egyedi, sajátos,
megismételhetetlen csoda?
Nem értem, hogy valamennyien a szeretet megnyilvánulásai vagyunk?
Nézem, ahogy az Úristen egy bőrnoteszba jegyzetel, és azt mondom, óriási tévedés.
Nem vagyunk különlegesek.
De nem vagyunk a világ szennye és mocska sem.
Egyszerűen vagyunk.
Egyszerűen vagyunk, és minden csak megesik velünk.
– Higgye el, nincs igaza.
Na persze. Jó. Mindegy. Isten mindent jobban tud.
Megkérdi tőlem, mire emlékszem.
Mindenre.
A Tyler pisztolyából kilőtt golyó belülről átlyukasztja arcomat, a szám fültől fülig szakad, végre
megvan a teljes mosoly. Akár dühös töklámpásnak, japán démonálarcnak is beillenék, vagy a
Mohóság Tűzokádó Sárkányának.
Marla a Földön maradt, de rendszeresen ír nekem. Egy szép nap, írja, visszatérhetek hozzá.
Ha lenne nyilvános telefon a mennyország folyosóin, felhívhatnám Marlát a Mennyei Királyságból,
és mikor beleszólna:
– Halló? – nem tenném le a kagylót, azt mondanám:
 – Szia, mi van veled? Mesélj el minden részletesen.
De nem kívánkozom vissza a Földre. Még nem.
Hogy miért?
Mert néhanapján valaki behozza a vacsorám, a gyógyszereimet, a szeme körül fekete monokli virít,
homloka csúnyán feldagadt, állkapcsán varratok.
– Hiányoljuk, Mr. Durden – suttog a fülembe.
Vagy valaki törött orrsövénnyel elsétál mellettem, kezében felmosóvödör, és azt súgja:
– Minden a terv szerint halad. Azt súgja:
– Szétzúzzuk az emberi civilizációt, és egy új világot építünk a romjain.
Azt súgja:
– Alig várjuk, hogy újra köztünk legyen.
 A fordító utószava
Az első harci klubot egy harmincesztendős oregoni autószerelő találta ki 1996-ban, miután a
portlandi gyorsforgalmi út szélén egy vadidegen fegyvert szegezett a homlokához. Chuck Palahniuk
első regénye néhány hét alatt meghódította a minimalizmus lázában égő irodalombarátokat, elnyert
több helyi és országos könyvdíjat, a műhöz Bret Easton Ellis írt rajongó ajánlást, miközben a kritika
hol az amerikai Ballard-nak, hol az ezredvég Burroughsának nevezte szerzőjét. A Harcosok Klubja
egyéni, öntörvényű alkotás, szinte lehetetlen egyetlen irányzathoz vagy alkotóhoz kapcsolni: csupán
lázálomszerű víziói emlékeztetnek a Karambolra., a Meztelen ebédre vagy Ellis tavaly kiadott
Glamoramájára. Szenvtelen, dermesztőén precíz képeit szándékos tárgyi tévedések patologizálják;
mintha az Amerikai psychót olvasnánk egy kokainos éjszakán: lehetetlen feladat eldönteni, hogy a
narrátor főhős agyában zajló történet milyen szoros szálakkal fűződik a valódi világhoz. Palahniuk
egyszemélyes univerzumában a vetítőgépek másodpercenként hatvankockás sebességgel peregnek a
szokásos huszonnégy helyett, és a legártalmatlanabb háztartási anyagokból is pusztító napalm
keverhető. Ebben a könyvben semmi sem az, aminek látszik, és semmit sem szabad komolyan venni.
„Nem hiszek a valóságban – vallotta az író egyik interjújában –, ezért gúnyt űzök a halálból és a
szenvedésből, hogy megfosszam attól a félelmetes hatalomtól, amellyel az emberiség felruházta őket.”
TARTALOM
1.
2.
3.
4.
5.
6.
7.
8.
9.
10.
11.
12.
13.
14.
15.
16.
17.
18.
19.
20.
21.
22.
23.
24.
25.
26.
27.
28.
29.
30.
A fordító utószava