FAZIL ISZKANDER

Csik egy napja

ELBESZÉLÉSEK
MÓRA KÖNYVKIADÓ
CSIK EGY NAPJA
Csik otthon ült az udvaron egy erős szőlőindán, amely vastag szárával az eperfára csavarodott. Úgy
tartotta a kiskutyáját, Belkát, hogy az két mellső lábát és fejét a kisfiú két térde közé dugta. Egyik
kezével a kutyus hátát simogatta, bundájából ki-kiszedegetett egy-egy száraz fűszálat, szúrós
bogáncsot vagy kullancsot.
A száraz fűszálakat félredobta, a bogáncsokat elpöckölte, de amikor kullancsot talált, óvatosan
letette a földre, és vadul széttaposta a szandáljával.
Amikor Csik végigsimította a kutyus fejét meg a hátát, Belka igyekezett a tenyeréhez dörgölni
a pofácskáját, hogy ezzel is megmutassa: a simogatás jólesik neki. Ha a kullancs vagy a bogáncs túl
erősen belekapaszkodott a bundájába, halkan nyüszített, de azért nem ment el. Csak figyelmeztetni
akarta Csiket, hogy óvatosabb legyen, hiszen ő mégiscsak élőlény, és fáj neki, bár beleegyezett
a dologba, és Csik hasznos dolgot művel.
Amikor Csik óvatosan a földre tette a kullancsot, Belka kíváncsian szemlélte, és csodálkozott,
milyen parányi kis féreg készteti ádáz vakarózásra. Amikor aztán Csik eltaposta szandáljával
a kullancsot, a kutyus biccentett, nagyot fújt, ezzel is kimutatva, hogy az élősdit egy csöppet sem
sajnálja.
Csiktől néhány lépésre, ugrókötelét ütemesen csattogtatva, a szomszéd kislány, Nika
ugrándozott. Két hosszú lába egyszerre lendült a levegőbe, meg-megvillantva fehér papucscipőjét,
sárga szoknyája meg egyre csapkodott, néha meg földuzzadt, és olyan formájú lett, mint valami –
igaz, elég hitványka – ejtőernyő.
Csik komoran, mint valami apró s méltóságteljes, unott kínai császár figyelte a kislány
egyhangú mozgását. Belka is görbe szemmel nézte az ugrándozó lánykát, és minden alkalommal,
amikor az ugrókötél a földhöz csattant, pislogott egyet. Ez a hang kellemetlen volt számára. És Csik
úgy vélte, hogy a kutyus, bár röstelli félelmét, mégis miközben minden csattanó hangra tovább
pislogott, mintha azt mondta volna: megtörténhetik ám, hogy ez az undok kötél hirtelen odapörköl
a hátamra.
Csiknek se tetszett ez az ugrálás, de egészen más okból. Erre a napra ugyanis azt tervezte, hogy
a házbéli fiúkkal és lányokkal együtt elmennek mézgát gyűjteni. S most, ahelyett hogy Nika az útra
készülődne, vagy szépen mellette üldögélne, ezzel fejezve ki abbéli aggodalmát, hogy Csik
meggondolhatja magát, és nem viszi el, Nikának esze ágába se jut az ilyesmi.
Mézgát megyünk szedni? Jól van, mintha egész lénye ezt mondta volna, de amíg ti
készülődtök, én addig ugrálok egy kicsit.
Csik a világon épp ezt utálta a legjobban. Ezt (aminek egykönnyen a nevét sem tudta volna
megmondani Csik), szóval ezt a tulajdonságot, amivel néhány fiú is, de szinte valamennyi kislány
rendelkezett. Mindenesetre Csik még egyszer sem találkozott olyan kislánnyal, aki teljes odaadással
szolgálta volna az ügyet. Mindig el tudta vonni őket ilyen vagy olyan semmiség, ami csökkentette
az ügy értékét.
Például amikor szitakötőt szeretnél fogni velük a réten, akkor valamelyik előbb vagy utóbb
pillangót kerget, vagy virágot szed, esetleg katicabogárkát fog, aztán egy egész órán át azt fújja
neki: „Katicabogárka, szállj el, szállj el” Mindennel így jártak. Volt ebben valami észbeli, úgy is
mondhatnánk, tökéletlenség, de hát a lányok már csak ilyenek, nem lehet segíteni rajtuk.
 És most tessék, folyik a nagy készülődés a mézgagyűjtésre, ő meg mintha mi sem történne,
csak ugrabugrál a kötelével.
Különben, ha valaki nem tudná, mi az a mézga – a mézga ragacs, amit fenyőgyantából főznek,
és tiszta rongyon szűrnek át. A legjobb erre a célra a zsebkendő, természetesen a tiszta, amelyik
még nem került érintkezésbe az ember orrával.
Mézgát rágni, főleg nagy hólyagokat fújni belőle: nagyon jó dolog. Persze a legfontosabb, hogy
a mézga divatba jött. Megnézik, akik a fiúk közt mézgát rágva jelennek meg, s annak nagy hatása
van.
Viszont megfordítva, ha heteken át üres szájjal mész a süvölvények közé, vagy éppen reggel
kunyerálni kezdesz egy darabka rágnivalót, mi több, ha elnézed a hólyagfúvókat, és közben
önkéntelenül összecsücsöríted a szádat, és kidugod a nyelved, ez mindenkiben igen rossz
benyomást kelt.
Előfordulhat, hogy nem tudsz elmenni mézgáért, nem tudsz szerezni fenyőgyantát, s az is, hogy
nem tudod úgy kifőzni, amint kell. Vagy ami még rosszabb, mindehhez értesz, csak éppen nem
engednek el otthonról, ahhoz meg, hogy engedély nélkül elmenj, nincs elég bátorságod,
begyulladsz. Nem sok jó vár arra, aki sokáig nem rág mézgát, előfordulhat, hogy köznevetség
tárgya lesz!
Az udvarban a gyerekek közt Csik tartotta magát a legfőbbnek. Magától értetődően nem beszélt
erről, ez túl ostobán hangzott volna, igazságában azonban nem kételkedett. Először is azért nem,
mert a valóságban is így volt, másodszor pedig még a legidősebb házbéli gyereknél, Onyiknál,
a Gazdag Szabó fiánál is három hónappal idősebb volt.
Persze voltak az udvarban más gyerekek is, de ezek már egészen nagy fiúk voltak. Öt-hat évvel
öregebbek voltak Csiknél, őket nem lehetett bevenni a csapatba, nekik megvolt a maguk társasága.
Onyik anyja azt mondta, hogy Csik három hónappal idősebb, de három évvel ravaszabb
Onyiknál. Ezt, mint valami papagáj, már ezerszer elismételte.
Csik érezte, hogy az anyának némiképp igaza van, noha tudatosan eldurvítja ezt az igazságot.
Ő bizonyára jobban ki tudta volna fejezni a maga és Onyik közti különbséget. De hallgatott, mivel
megalázónak tartotta, hogy valamit is bebizonyítson ennek a nem túlzottan okos asszonynak.
Őszintén szólva, kellemetlen volt a maga ravaszságáról hallania az idősebbektől. Nem azért, mintha
nem ravaszkodott volna, ha szükség volt rá, nagyon is ravaszkodott. Tudta, hogy amikor a ház
felnőtt lakói ravasznak mondják, bosszút állnak rajta, amiért régen átlátott felnőtt ravaszságaikon.
Csik már rég észrevette, hogy náluk az udvarban, amikor a felnőttek gyerekekkel beszélgetnek,
vagy egymás közt társalognak, igen gyakran egészen másról beszélnek, mint amire gondolnak. És
bár Csik ebben, hogy másra gondoljanak, mint amiről beszélnek, még sohasem zavarta őket,
valahogy mégis haragudtak rá, amiért tud arról a másról is.
Csik egyszerűen csodálkozott rajta, hogy azért haragudhatnak rá. Hiszen az, amire gondoltak,
olyanérthető és közeli volt, hogy nem lehetett nem kitalálni.
Amikor Csik még egészen kicsi volt, hallotta, amint az udvarban az egyik felnőtt a másikkal
beszélgetve mondott valamit, nem azt, amire gondolt, s Csik azt hitte, hogy ez valami játék. Azt is
megfigyelte, hogy közben a másik felnőtt is egészen másra gondol, úgyhogy senki senkit nem csap
be. Csak azt nem értette, hogy a játék végén miért nem nevetnek, és miért nem mondják, milyen jól
játszottak.
 Néha otthon is, amikor vendégek jöttek, észrevette Csik, hogy megkezdődött az a közös játék,
amikor mindenki egy dologról beszél, de közben nem is másvalamire, hanem egyszerűen mindenki
egészen különböző dologra gondol. Így aztán Csik már nem győzte követni, vagy egyszerűen
belefáradt a figyelésbe.
Igaz, előfordult az is, hogy a felnőttek elfeledkeztek az említett játékról, és valaki közülük
valami érdekeset kezdett mesélni, miközben semmi másra nem gondolt, s ilyenkor Csik ahitatosan
hallgatta ezt az embert. Persze az ilyen esetekben is félbeszakította a mondókáját, hogy tréfából
mondjon valamit, de az ilyesmiért Csik nem haragudott meg rá. Türelmesen kivárta, amíg ez
a vendég rágyújtott, vagy kihörpintette poharat, esetleg pohárköszöntőt mondott, amelynek nem
volt más, rejtett értelme, egyszerűen semmi értelme sem volt.
Csik a barátait is két részre osztotta, azokra, akik megérzik, hogy a felnőttek valamit
mondanak, és közben egeszen masra gondolnak, és azokra, akik erre sohasem jönnek rá.
Rendszerint azok voltak a mamlaszabb es boldogabb gyerekek, akik ezt nem értették meg. Csik
tudta, hogy tudatlanságuk gondtalanabbá, vidámabbá teszi őket, ugyanúgy, mint ahogy a tudás jóval
sebezhetőbbé teszi az embereket. Csik tudta ezt. Pontosabban tudta ezt, de nem tudta, hogy tudja.
Egyszerűen érezte, hogy például Onyik azok közé tartozik, akik szájtátva hallgatják
a felnőtteket, és nem is sejti, hogy esetleg másvalami is rejtőzhet a szavaik mögött. Csik érezte,
hogy Onyiknak ebben a naivságában van valami előny, amitől ő, Csik, most már örökre meg lesz
fosztva. Mindemellett szerette Onyikot, néha már irigyelte is az egyszerűségével járó előnyeiért.
Néhanapján Csik szándékosan engedett meg magának az Onyikkal való kapcsolatában néhány
apróbb, ahogy ő vélte, igazságtalanságot. Az volt a véleménye, hogy Onyik túlságosan könnyen él.
Például most is, amikor elhatározták, hogy elmennek mézgáért. Csik a legnehezebb feladatot
bízta Onyikra: neki kellett otthonról tiszta zsebkendőt hoznia. A helyzet ugyanis az, hogy azt
a zsebkendőt, amelyiken átszűrik az olvasztott gyantát, többé nem lehet használni. Nem lehet
kimosni, el kell tehát dobni. Sebaj, gondolta Csik, a Gazdag Szabó családja egy zsebkendő miatt
nem megy tönkre.
Onyikon és Csiken kívül két kislánynak is részt kellett vennie a mézgagyűjtésben: Szonykának
és Nikának. No persze még ott van Ljoszik, aki Csik véleménye szerint nagyobb kölönc lesz
a nyakukon, mint a lányok.
Ljoszik, azt beszélték, valami betegséggel született, amitől most is sántított és dadogott. Csik
gyakran eltöprengett furcsa betegségén, amitől egyszerre sántított és dadogott. Csik úgy vélte, hogy
Ljosziknál úgy van, mintha a nyelve sántikálna, a lába dadogna. De mindezek ellenére Ljoszik
rendes gyerek volt, és Csik gyakran megvédte a többiekkel szemben.
Ljoszik a sántasága miatt bizonytalanul állt a lábán. Előfordult, hogy a sima talajon is minden
ok nélkül elesett. Egyszerűen összecsuklott a lába.
Egyszer, amikor az utcán ment, az egyik szomszéd gyerek tréfából odakiáltott neki:
– Ljoszik, vigyázz, elesel!
Amikor a nevét meghallotta, Ljoszik feléje fordult és valóban elesett. Azóta az utcán is, meg
az iskolában is csak ezzel az ostobasággal ugratták.
– Ljoszik, vi-i-gyázz, el-e-sel! – kiáltotta valaki el-nyújtva, ahogy észrevette Ljoszikot, amint
az a táskájával sántikált az utcán. Az ilyen esetekben Ljoszik rendszerint mosolyogva fordult
a kiabáló gyerek felé, és egész lényén látszott, tudja, mit várnak tőle. És természetesen igyekezett
nem elesni, de néha-néha mégis elesett. Ilyen esetekben is barátságosan mosolygott, majd
feltápászkodott, leporolta magát, és továbbment.
Ljoszikot a sántasága miatt a szülei sosem engedték el az udvarról. Csak az iskolába, mivel
nagyon közel volt, de máshová aztán sehova. Természetesen, mint a többi gyerek, ő is szeretett
volna kimenni a tengerhez vagy a hegyre, vagy egyszerűen csak elüldögélni az utcán. De az anyja
állandóan szemmel tartotta, és szigorúan megbüntette, ha kimerészkedett a kapun.
Igaz, nem olyan rég Ljoszik szüleinek ikrei születtek, így aztán az anyjának már nem volt rá
ideje, hogy ugyanúgy ügyeljen Ljoszikra, mint azelőtt.
Ljoszik szülei azért akarták a második gyereket, hogy lássák, egészséges lesz-e, vagy
ugyanolyan, mint Ljoszik. Ikreik születtek, és mindkettő makkegészséges volt. A bölcsőben fekve
vidáman dagasztották egymást a lábacskájukkal, és ordítottak. Nem dadogtak.
Ljoszik apja azonban mégis elégedetlen volt. Úgy vélekedett, hogy egy egészséges gyerek is
elég lett volna neki, de kettő született. Megint nem úgy lett, ahogy ő szerette volna.
Csik régen észrevette, hogy vannak férfiak, akik örökké elégedetlenek, bármit csináljon is
a feleségük. Persze nők is vannak ilyenek, akik örökösen elégedetlenkednek, bármit tegyen is
a férjük. Ljoszik apja is éppilyen örök elégedetlen volt. Csik biztosan tudta, hogy Ljoszik apja akkor
is kitalál valamit, ha felesége csak egy egészséges gyereket szül. Talán azt mondta volna: ha már
egyszer egészséges gyerekünk lett, mért nem szültél egyszerre kettőt?
Akár így, akár úgy, Ljoszik anyját egész nap elfoglalták az ikrei, és Ljoszikról egy kicsit
megfeledkezett. Csik úgy döntött, hogy kihasználja ezt, és elviszi magával mézgát gyűjteni.
Szonyka épp egy üres konzervdobozt mosogatott a csap alatt. Ő a Szegény Varrónő lánya volt,
néha így nevezték az édesanyját, hogy megkülönböztessék Onyik apjától, a Gazdag Szabótól.
Valóban nagyon szerényen éltek, és a ház egyik legrosszabb szobáját lakták. Nagynénje gyakran
beszélt Szonykáék szegénységéről, bár néha az ellenkezőjét is állította:
– Ez szegény – intett a fejével Szonyka anyja felé, amikor az éppen a piacról tért haza –, ennek
mindig tele a kosara.
A néni ellentmondása meghökkentette Csiket. Mintha attól, hogy az ember szegény, még nem
térhetne haza tele kassal a piacról! Hiszen a legolcsóbb árukat is meg lehet venni, különben
Szonyka anyja is mindig ezt tette. Alig valamivel zárás előtt ment ki a piacra, amikor a kevésbé
makacs parasztok már szabadulni akartak, és olcsón odaadták a portékájukat.
Az udvarban észrevették, hogy Szonyka anyja szándékosan a legforróbb napokon jár a piacra,
pontosabban azokon a napokon, amikor az aruk gyorsabban romlottak.
– Úgyis megrohad – dünnyögte órak hosszat, ahogy ott állt a perzselő napsütésben, a megadóan
lottyadozó őszibarackok mellett, vagy valahol a hentessoron. Azt mondják, a legkitartóbbak már
csak akkor engedtek, amikor megszólalt a piacot záró rendőr sípja.
Csik különben szeretett piacra járni. A zöldséghegyek, de különösen a gyümölcsök garmadája
mindig jókedvre hangolta, s arra ösztönözte, hogy vidám dalocskákat énekeljen. Az egyetlen, amit
a piacon nem kedvelt, a hentessor volt. Nem azért, mintha Csik általában húsellenes lett volna.
Nem, szerette a húst. De a pultokra dobott hatalmas húsdarabok durva nyíltsága, a felbontott, s
farkuktól is megfosztott marhák, amelyeket talán éppen ezért, kövér legyek leptek el, a zsírosán
fénylő vashorgok, bárdok, vágótőkék és hóhérkötények sokasága valahogy kínosan érintette.
A meredt szemű hentesektől meg egyszerűen félt. Meg volt győződve róla, hogy a csupasz hús
titkos dühöt ébreszt bennük, megrészegíti őket.
Egyszer tanúja volt, amikor Szonyka anyja összeveszett az egyik mészárossal. Csik szinte
megdermedt a rémülettől, úgy vélte, a hentes nyomban kiugrik a bárdjával a pult mögül, és
az asszonyra ront. A helyzetet még az is bonyolította, hogy Csik az elmebeteg bácsikájával együtt
volt kint a piacon, aki szerelmes volt Szonyka anyjába.
Mindenki tudott erről, persze Csik legfőképpen. A lényeg az volt, hogy az öreg szintén
észrevette az asszonyt, és megérezte, hogy valami nincs rendjén. A bácsika már mozdulatlanná
dermedt, és rebbenéstelen szemmel meredt a mészárosra, ami nála rendszerint azt jelentette, hogy
kész a tettek mezejére lépni. Szerencsére épp ebben a pillanatban Szonyka anyja megegyezett
a hentessel, aki egy darab húst dobott nyitott kosarába. A bácsikának is pillanatok alatt jókedve
kerekedett. Csik úgy érezte, mintha kő esett volna le a szívéről. Ki tudja, mi minden történhetett
volna!
– Lármázik a bolond! – mondta a bácsikája, és nevetve a hentesre mutatott. Ugyanakkor
tekintetével arra kérte Csiket, otthon ne beszéljen róla, hogy ezért az asszonyért ki akart állni.
Az öreg szégyellte szenvedélyét, annál inkább, mivel elég kíméletlenül kinevették szerencsétlen
szerelméért.
Szóval ennek az asszonynak a lánya, Szonyka, nagyon ragaszkodott Csikhez. Csik már azt
sejtette, hogy valami titkos egyensúlytörvény alapján a kislányt ugyanolyan érzések kötik őhozzá,
mint a bácsikáját a kislány anyjához, aki nem válaszolhatott ezekre az érzésekre. Ennek
az egyensúlytörvénynek az alapján Csik sem tudott mivel válaszolni a kislánynak. Magát
a ragaszkodást azonban értékelte, főleg azt a határtalan odaadást, amivel a kislány az időről időre
kieszelt dolgait fogadta. Egyébként Csik el is túlozhatta e ragaszkodás jellegét, különösen azokkal
a jó hangzású formuláival, amelyeket állandóan használt.
Nikáról mit lehet mondani? Az édesanyjával együtt ezen a tavaszon költöztek át hozzájuk
az udvarba. Csik tudta a bácsikájától, hogy Nika a híres táncos, Pata Pataraja lánya. A bácsi maga is
táncolt vele az egyik együttesben. A bácsi azt mondta, hogy Pata Pataraja olyan kiváló táncos, hogy
akár egy felfordított borospoháron is tud táncolni.
Csik igen sokáig próbálta elképzelni, hogyan is lehetséges táncolni egy felfordított
borospoháron. Végül is úgy döntött, hogy Nika apja csak úgy táncolhatott a poháron, ha egyik
lábának nagy lábujja hegyére állt, a másik lábát pedig felemelte. Ez a táncmozdulat hasonlított
ahhoz a rajzhoz, amely A polgárháború története című kitűnő könyvben szerepelt. Csik igen
sokszor lapozgatta ezt a könyvet. A könyvben le volt rajzolva egy forradalom előtti parasztember,
aki fél lábbal a földjén állt, a másik lábát pedig fölemelte a levegőbe, mivel olyan kicsi volt a földje,
hogy a két lába egyszerre nem fért el rajta. Ennek a rajznak a segítségével Csik valahogy egészen
könnyen el tudta képzelni Pata Pataraját, ahogy a felfordított pohár tetején táncol. Természetesen
a kócos, rongyos ruhájú paraszttal ellentétben Csik a táncost cserkeszkában és ázsiai csizmában
képzelte el.
Bár előtte erről nemigen beszéltek, aminek következtében Csik fokozott figyelemmel
hallgatózott, megértette, hogy Pata Pataraját letartóztatták. A beszédfoszlányokból azt is kitalálta,
hogy Nika apja elég gyakran táncolt egy nagy ember előtt, akiről kiderült, hogy kártevő.
 Csik véleménye szerint ez már túlzás volt. Az a nagy ember természetesen kártevő, gondolta
Csik, de Nika apja tévedésből szenvedett.
Csik arra gondolt, hogy egy felfordított poháron táncolni olyan nehéz, hogy az embernek
minden figyelmét arra kell összpontosítania, nehogy leessen a pohárról, ezenkívül még a nagy
ember kártevésére is figyelni már túl bonyolult feladat volna.
Csik hamar kitalálta, hogy Nika mindezekről semmit sem tud, és maga is úgy döntött, hogy
erről nem szabad beszélni neki. A felnőttek beszélgetéseiből Csik megértette, hogy valójában
a szomszédok sem tudnak semmit.
Az első napokban, amikor hozzájuk költöztek az udvarba, Csik sem tudott semmit. Csak azt
vette észre, hogy ezt az új kislányt rendesen öltöztetik, mint egy felnőttet. Csik szinte mindennap
hallotta a kislány csipogó hangját, amikor az édesanyja befonta a haját. Ezenkívül úgy járt, hosszú
lábát olyan óvatosan rakosgatta, mintha minél kevésbé akart volna kapcsolatba kerülni a szennyező
környezettel. A leglényegesebb az arcán látszott, amely őszintén szólva elég csinoska volt,
az a különleges tisztaság, amiről Csik már egy kilométerről fölismerte a gazdag szülők gyermekeit.
Onyik arcának is megvolt ez a különös tisztasága. Erről a jelről azonnal rájuk ismert, mint ahogy
mondjuk a szódavíz színéről is nyomban észre lehetett venni, hogy a pohárban mennyi szörp van.
Csik kezdetben igyekezett távol tartani magát Nikától, de a gazdagok iránt mégis furcsa
kíváncsiságot érzett. Ezért gyakran figyelte őket, sőt ha lehetőség nyílt rá, hallgatózott is. Egyszer
aztán, amikor az ablakuk alatt játszott, hallotta, hogy az édesanyja kenyérért küldte a kislányt. No
nézd csak, gondolta Csik némi csodálkozással, náluk ugyanúgy küldenek kenyérért, mint nálunk.
Abban a pillanatban, ahogy ezt gondolta, Nika kidugta a fejét az ablakon, és így szólt:
– Csik, nagyon, nagyon szépen kérlek, menj el kenyérért. Nekem úgy nincs kedvem! – Közben
kellemes szemtelenséggel olyan fintorokat vágott csinos kis pofácskájával, hogy Csik nem bírt
ellentmondani neki. Ez olyan váratlan pimaszkodás volt, amitől egyszerűen zavarba esett.
– Add ide a pénzt! – mondta komoran, mire a kislány, kezét az ablakon kinyújtva, átadta neki
a pénzt. A sértéstől pukkadozva Csik elporoszkált kenyérért.
– Szemtelen vagy – hallotta Nika anyjának hangját az ablakból, és a kislány furcsa nevetését. –
Miért, miért is nem utasítottam vissza? – töprengett Csik döbbenten egész úton, és nem tudta, mivel
magyarázza a dolgot. Azt viszont szilárdan eltökélte, hogy többet nem játszik az ablakuk alatt.
Később összebarátkoztak, mivel Nika anyja kedvelte Csiket. Bizonyára azért, mert a kisfiú és
a bácsikája igen jóban voltak, és nagyon szerették egymást. Mivel a bácsi régebben a férjével is jó
barátságban volt, az asszony is szívelte Csiket.
Néha, amikor a piacra ment, vagy a városba a dolgait intézni, Csiket is otthagyta a lakásban
Nikával együtt.
Csik nemegyszer döbbent meg a kislány azon képességén, hogy amikor rossz fát tett a tűzre,
egyetlen szempillantás alatt a legnagyobb ártatlanság kifejezését öltötte arcára. Persze Csik eszén
sohasem sikerült túljárnia.
A lakás berendezése, Csik elképzeléseinek megfelelően, fényűző volt. A tálalószekrény például
üvegablakocskákkal, ajtókkal, karnisokkal teli kastélyhoz hasonlított. Azonkívül volt ott íróasztal,
gramofon, egész halom különböző hanglemez meg egy hatalmas dívány, amelyen úgy lehetett
ugrálni, mint a cirkuszban kifeszített védőhálón.Igaz, a bácsinál is akadt íróasztal, de a többi itteni
holmi jóval nagyszerűbb volt.
 – Van perzsaszőnyegetek? – kérdezte Csik, mikor észrevette, hogy a falon nincs egyetlen
szőnyeg sem.
– Volt valamilyen, de a mama eladta – felelte hanyagul Nika.
Lám, milyenek is ezek a gazdagok, gondolta Csik. Teljesen mindegy nekik, volt-e
perzsaszőnyegük vagy sem, még csak nem is tudják pontosan.
– Nekünk van perzsaszőnyegünk – mondta Csik, hogy valamit szembeállítson ezzel a nagy
gazdagsággal. Ugrált a ruganyos díványon, és nem csupán attól lett elégedett, hogy ruganyos
lökéseit a talpán érezte, hanem attól is, hogy ezt a gazdagságot ingyen használhatja ki. Csik úgy
tartotta, hogy ő közepesen él. Így is mondta: „mi közepesen élünk”, amikor az iskolában vagy
az utcán szó esett arról, ki hogyan él.
Nika elég gyakran fölhúzta a gramofont. Néhány lemez rendkívül tetszett Csiknek, de a maga
módján fogadta őket. Különösen az tetszett, amelyiken a lovag így énekelt a harc előtt: Elesem,
hogyha nyíl talál, avagy mellettem elrepül. Csik rettentően kívánta, hogy mellette repüljön el ez
a nyílvessző. Szinte látta a nyílvessző lassuló repülését, amint a lovag mellett elsuhan, aki lopva, fél
szemmel megkönnyebbülten, de örömét nem árulva el, figyeli a nyílvessző röptét. Az örömöt
kimutatni szégyen, kitérni pedig a suhanó nyílvessző elől egyenesen kínos. Hiába, akkoriban olyan
szigorú szabályok voltak. Csik legalábbis így gondolta.
Nika néha feltette azokat a lemezeket is, amelyeken az ének – és tánckarral az édesapja is
szerepelt. A kórus először valami kaukázusi dalt énekelt, aztán belemelegedett, és lassan a táncba
kezdett. A kar egy része tovább énekelt és tapsolt, a többiek pedig bekapcsolódtak a táncba. Csik
csodálkozott, hogy az általános dobogásból Nika örömmel kihallotta apja lábdobogását.
– Ez az! Ez az! – bökött uj jával a lemezre. – Ez ő, ő, Csik!
– De hát hogy ismered meg? – csodálkozott Csik. – Hátha másnak a dobogását hallod?
– Ugyan már – mondta Nika, és sajátos női mozdulattal rázta meg a fejét –, a papa lábdobogása
egészen különleges, könnyed és pontos…
Csik azonban akárhogy igyekezett, sehogyan sem tudta megállapítani, miben különbözik Pata
Pataraja lábdobogása a többiekétől. Arra a megállapításra jutott, mindebben van egy adag
szenvelgés, amit megbocsáthatónak tartott, mivel a kislány valóban nagyon szerette az apját, aki
olyan balszerencsés volt. Hisz az efféle szenvelgés sok felnőttnél is előfordul.
– Harminc rubelt elszórtam, no és mit vásároltam?! – mondta például a nagynéni minden egyes
alkalommal, amikor visszatért a piacról. Ez is szenvelgés volt, túlzás. Először is, alaposan
bevásárolt, kevesebb sose legyen, másodszor pedig igaz, hogy az árak szemmel láthatóan
emelkedtek, de mégsem olyan gyorsan, ahogy a nagynéni mondta. Az ő elmondása szerint a piac
minden alkalommal rosszabb lett, mint előzőleg. Úgy tűnt, mintha ezekkel a túlzásokkal és
szenvelgésekkel a felnőttek megigéznék magukat valami nagyobb baj ellen, mint amiben
leledzenek. Mintha így szóltak volna hozzá: „Nem kellesz, ne gyere hozzánk, nekünk van más,
ugyanilyen nagy bajunk.”
Szóval ezeket a felnőtt szokásokat utánozta Nika, gondolta Csik, amikor a kislány azt mondta,
hogy a táncosok lábdobogása közül pontosan meg tudja különböztetni az édesapjáét,
könnyedségéről, mi több, pontosságáról.
Egyszer, amikor bújócskát játszottak, a következő történt:
 Csik az íróasztal alá bújt, és Nika valahogy sokáig nem tudta megtalálni. Unalmában Csik
kaparászni kezdett az íróasztal hátlapján, és ott váratlanul keskeny résekre bukkant. Ráeszmélt,
hogy ezek a fiókok közti rések. A bácsikája íróasztalán nem voltak ilyenek. Ez az íróasztal viszont
ilyen volt. A gazdagoknak bizonyára ilyen íróasztalaik vannak, gondolta Csik.
Elöl az íróasztal minden fiókja zárva volt, de hátul a réseken be lehetett nyúlni. Csik nagy
nehezen bedugta a kezét az egyik résen, és az ujjai alatt valami dobozt érzett. Lassan kinyitotta
a kartondobozt, és az ujjai hirtelen apró fémtárgyakat tapintottak ki. Rögtön kitalálta, hogy
töltényhez való gyutacsok. Az izgalomtól még a veríték is ellepte. Egész csomó aranyosan csillogó
gyutacs, ami ugyanúgy szól, mint a pisztoly, ha kővel rácsap az ember. Ekkor Nika megtalálta, és ki
kellett másznia az íróasztal alól. Ezután többször is az íróasztal alá bújt, és sikerült vagy tíz új
nagyszerű gyutacsot kiszednie.
– Olyan hülye vagy, Csik – mondta végül Nika –, mért mindig ugyanarra a helyre bújsz el?
Megpróbálta úgy tartani magát, hogy az a kellemes érzés, amit Nika érintése okozott, ne
gyöngüljön, ugyanakkor a zsebében levő gyutacsokról sem feledkezett meg. Tovább szorongatta
őket a markában, és ugyanakkor teljes erejéből szorította oldalához Nika zsebébe csúsztatott
tenyerét is.
Nika már egészen nekivadult. De mennél jobban heveskedett, Csik annál kellemesebben érezte
magát. Érezte, hogy ösztönözni kell a kislány erőfeszítéseit, hogy a kellemes érzés ne csökkenjen.
Ezért úgy tett, mintha már-már megadná magát, mire Nika még hevesebben ostromolta. A kislány
fürgén mozgó ujjai elérték Csik öklét, s mivel a kisfiúnak kellemes volt a kislány érintése, engedte,
hogy ujját szorosan összezárt ökle ujjai közé dugja. Biztosra vette, hogy megállíthatja, amikor
szükség lesz rá. De tévedett. Tenyerét mutatóujjával végigkarmolva, Nika hirtelen így kiáltott:
– Tudom! Tudom!
– No, mondd meg, mi az? – kérdezte Csik, és teljes erejéből markába szorította a kislány
kíváncsiskodó ujját, hogy ne mozoghasson.
– Tudom – lihegte Nika –, olyan töltényhez való micsodák. A papának is van ilyen. Ott van
bezárva az íróasztalban.
Még mindig erősen fújtatva, fejével az íróasztal felé biccentett. Csik először úgy vélte,
a kislány kitalálta, honnan szedte ezeket a gyutacsokat, de most megértette, hogy semmit sem tud.
Nevetés vett rajta erőt. Sehogyan sem tudta abbahagyni, mire a kislány hirtelen megharagudott
rá, sebesen kirántotta a kezét Csik kezéből, és talpra ugrott. Csik zavarba esett, és szintén fölállt.
Nem értette, miért sértődött meg annyira a nevetése miatt Nika, hiszen nem tudta, hogy éppen
onnan, az íróasztalból szedte ki ezeket a gyutacsokat. Csik akkor még nem tudta, hogy ilyen
esetekben a kislányok elviselhetetlennek tartják, hogy valaki nevessen. Nem is sejtette, hogy
Nikában is felébredt valami.
– Nem hiszed el – kérdezte Nika, és komolyan nézett rá –, hogy a papa odatette a patronokat,
a tölténytáskát és ezeket a micsodákat?
Csikből újra kirobbant az ostoba nevetés, aminek sehogyan sem tudott gátat vetni. Már hogyne
hinné el, mikor ő maga szedte ki onnan!
– Te, már megint kezded?! – kiáltott rá a kislány olyan dühösen, hogy Csik nyomban
abbahagyta a nevetést.
– Elhiszem! Elhiszem! – felelte szaporán. – Becsületszavamra!
 – Természetesen – mondta Nika a szemébe nézve –, ahogy a papa hazajön a kiküldetésből,
megmutatom neked…
Még mélyebben Csik szemébe nézett, mintha azon iparkodna, hogy kitaláljon valamit, és azért
könyörögne a kisfiúnak, győzze meg, hogy nincs mit kitalálnia. Csik ezt nyomban megérezte.
– Jól van – mondta Csik nyugodtan –, amikor hazatér, áthívsz és megmutatod.
Mintha napfény hullott volna rá, úgy felragyogott nyomban a kislány arca. Csik életében még
soha nem látta, hogy valakinek ilyen gyorsan derüljön fel az arca örömében.
– Igen – folytatta a kislány –, mi a papával nemcsak megmutatjuk majd azokat, hanem a papa
még ajándékba is ad belőle, ahányat csak akarsz. Az én papám a legeslegjobb ember a világon!
– Tudom – mondta Csik –, a bácsikám mesélte. De biztos vagy benne, hogy ad majd
ajándékba?
– Persze! – kiáltott fel Nika, és még tapsolt is, jelezve, hogy erről beszélni sem érdemes többet.
– És ha most itt lenne – kérdezte Csik –, vajon ajándékozna belőlük?
– Biztosan – felelte Nika –, mindent megtesz, amit csak kérek tőle.
– Vehetjük úgy, hogy már nekem is ajándékozta? – kérdezte Csik.
– Vehetjük – bólogatott Nika, és leült a díványra. Csik mellé telepedett.
„Mindegy – gondolta a kisfiú –, úgyis nekem ajándékozta volna… És aztán úgyis visszatér,
amikor megértik, hogy ő semmilyen kártevőnek sem segédkezett.”
– Miért nem mutattad meg rögtön, Csik? – kérdezte Nika, és különösen nézett rá. Csik
felfigyelt. Úgy vélte, hogy a kislány megsejtette, hogy ő érzett valamit, és most őszinteségre akarja
bírni. „Még mit nem! – gondolta Csik. – Semmiért a világon.”
– Csak úgy – felelte –, ez ilyen játék.
– Fogjuk még ezt játszani? – kérdezte Nika.
– Igen – felelte Csik a lehető legegyszerűbben –, miért is ne játszanánk?
– Nekem tetszik ez a játék – mondta Nika, és olyan őszintén nézett rá, hogy most már egy
csöpp kétsége sem maradt afelől, hogy a kislánynak is kellemes volt ez a huzakodás, de most
semmiképpen sem akart beszélni erről.
– Igen – folytatta Csik –, ez olyan mulatságos játék.
– Csik, akarod, hogy elmondjak neked egy titkot? – kérdezte Nika, és ahogy Csikre pillantott,
olyan ravaszkásan kancsított, mintha rögtön kétfelé figyelne, nem hallgatózik-e valaki.
– Mondd el – felelte Csik, s érezte, hogy az égető kíváncsiság elszorítja a torkát, de ugyanakkor
résen volt, nehogy a kislány kicsalja belőle az őszinteséget.
– Amikor a papával szanatóriumban voltunk – kezdte, s látszott, hogy örül ennek
a visszaemlékezésnek, mi több, Csikbe is szerette volna ezt az érzést beleplántálni, de a kisfiú nem
állt kötélnek, s amennyire csak tudta, keményen tartotta magát –, szóval volt ott egy fiú – folytatta
a kislány titokzatosan, majd egy pillanatra ismét körbesandított, mintha a leskelődőket akarná
rajtacsípni, habár a szobában nem volt senki, és nem is lehetett –, akivel randevúztunk, és kétszer
csókolóztunk is…
Sokatmondóan nézett Csikre, és két ujját fölmutatva, meg is erősítette, hogy pontosan két csók
volt, nem egy és nem három.
 Csiknek elakadt a lélegzete ettől az őszinteségtől. „Lám a gazdagok – gondolta –, ezek semmit
se szégyellnek!” Ugyanakkor kínosan érintette ez a kézmozdulat, durvának érezte. Ilyenformán
beszéltek Csik bolond nagybátyjával, hogy jobban megértse, miről van szó.
– Nem vagyok süket, az ujjadon nem kell mutogatnod – jegyezte meg Csik.
– Hát neked, Csik, volt már rendevúd? – kérdezte tőle a kislány, szinte suttogva, majd újra
körülkémlelt, mintha valami megengedhetetlent akarnának csinálni, és azt nézné, nem leskelődik-e
valaki. – „Ahá – eszmélt rá Csik –, Nika szándékosan engem is erre akar rászedni!”
– Mindez hülyeség – mondta komoran, mintegy lezárva a témát. Csiknek általában még
semmilyen randevúja nem volt, de ezt ilyen nyíltan nem akaródzott bevallania.
Ezután néhányszor játszották még ezt a játékot, amit Csik kigondolt, mindaddig, amíg
az íróasztal fiókjában levő kartondobozból ki nem szedte az összes gyutacsot. A dobozt fölfordította
a fiókban, és azokat a gyutacsokat, amelyek talppal lefelé álltak, úgy emelte ki, hogy éles szélükre
nyomta az ujját, azokat pedig, amelyekre nem tudta rászorítani az ujját, a fiók szélére görgette, és
az ujjai közé csippentve szedegette ki.
Amikor a gyutacsok elfogytak, Csik beszüntette ezt a játékot. Úgy érezte, ha tovább
folytatódik, valami szégyenletes titokkal kerül kapcsolatba. Lehetséges, hogy ez a szabadság
ösztöne volt. Csik ezt nem tudta. De azt megértette, hogy ezzel a titokkal nehéz és gondterhes lesz
élnie, ezt pedig nem akarta.
– Mit gondolsz – kérdezte Nikától, amikor a gyu – tacsok elfogytak –, apukád az egész
dobozzal nekem ajándékozta volna?
– Persze – felelte a kislány ragyogó arccal, és ke-gyesen legyintett –, akár egy egész doboz
bonbont is odaajándékoz.
Csiket kicsit furdalta a lelkiismeret az üres gyutacsos kartondoboz miatt, de ez a válasz végleg
megnyugtatta.
Csik még mindig ott ült a szőlőindán, és Belkát simogatta, a kutya feje a térdén nyugodott.
Később felbukkant a sántikáló Ljoszik, és szerényen Csik mellé telepedett, ezzel is kifejezésre
juttatva, mennyire hálás neki a tervezett kirándulásért. Csiket Onyik távolléte nyugtalanította, akit
tiszta zsebkendőért küldött haza. Vajon mi van vele?
Szonyka kimosta az üres konzervdobozt a csap alatt, majd ruhája ujjával letörölte szeplős
arcáról a vízcsöppeket, és odament Csikhez.
– Jó lesz? – kérdezte, ahogy odaadta megszagolni Csiknek a dobozt. A kisfiú átvette a dobozt,
és beleszagolt. A halkonzerv szagát enyhén még érezni lehetett rajta. Ettől, úgy látszik, már nem
lehet megszabadulni. A kutyus is fölemelte az orrát, hogy megszimatolja, mi volt a dobozban. Csik
az orra elé tartotta a dobozt.
– Halszagú! – húzta el az orrát Belocska, és tüsszentett.
– Jól van – mondta Csik –, megjárja.
– Elvihetem az ugrókötelem? – kérdezte Nika, aki közben tovább ugrándozott. Csik azt se
tudta, mit válaszoljon neki, annyira fölháborodott. Csak szótlanul rámeredt, abban a reményben,
hogy észreveszi magát. De a kislány, mintha mi sem történt volna, tovább ugrált.
– Talán még a babádat is el akarod hozni? – kérdezte Csik, de maga is érezte, hogy szavai nem
elég csípősek.
 – A babámat… hihi! – Szonykának a füléig szaladt a szája, úgy mosolygott. Ljoszik is
elmosolyodott, és szuszogásával adózott Csik szellemességének. Egyedül Nika vont vállat –
miközben tovább ugrált –, tudtára adva, hogy semmi nevetségeset vagy szellemeset nem talál Csik
szavaiban.
Végre megjelent Onyik.
– Előbb ennem kellett – mondta kelletlenül, majd fölnézett az ablakukra, és odadugta Csiknek
a tiszta zsebkendőt. Aztán ismét fölpillantott az ablakra, és előhúzott a zsebéből egy tíz meg egy
tizenöt kopejkást.
– A spórkasszába – magyarázta Onyik, és átadta Csiknek a pénzt.
– Remek – helyeselt Csik, aki nyomban megbocsátott Onyiknak a késésért. Hazaszaladt és
bedobta a pénzt a spórkasszába. Futball-labdára gyűjtöttek. Csikéknél otthon tudtak erről, Onyik
szülei viszont nem. Csik rábeszélte a barátját, hogy ne beszéljen nekik a spórkasszáról. Érezte, hogy
ez megakaszthatja a kis pénzpatakocska csörgedezését a Gazdag Szabó házából.
– Sokáig leszünk a kertben! – felelte Csik anyja kérdésére, és lenyargalt a lépcsőn.
Mivel Onyik apja, mint ilyentájt mindig, ott téblábolt a varrnivalóval az erkélyen, Csik úgy
határozott, hogy a kerten át jutnak ki a patakhoz, s annak medrét követve érnek el a következő
utcáig. A zöldségeskert vagy gyümölcsös, ennek is, annak is nevezték, tulajdonképpen
a kosárlabdapálya egyik része volt, amelyen vad „hurma”-füge, körte, birsalma, őszibarack, két
bokor rózsa és egy félig kiszáradt ribiszkebokor nőtt, ami itt, délen egzotikus növénynek számított.
Valamennyi gyümölcsfára Izabella szőlőindák tekeredtek. A fák között, az ágyásokban hagyma,
paradicsom, petrezselyem és hatalmas kukoricaszárak nőttek.
A kert gazdájának Csik nagyanyját tartották, a gyerekek közül Csik volt hát az egyetlen, aki
oda szabadon beléphetett. Igaz, hogy olykor, amikor a nagyanyónak rossz kedve volt, vagy félt,
hogy a gyerekek összetapossák az ágyásokat, a nyakukra küldte a bolond nagybácsit, aki
valamennyiüket kivétel nélkül kikergette a kertből. Csik ilyenkor hiúságból mindig megpróbálta
megmagyarázni neki, hogy ő mégiscsak Csik, és nem valami idegen. De ez sem segített.
– Eredj, eredj, eredj – ismételgette a parancsot valami bürokratikus – Csik legalábbis így érezte
– közömbösséggel a személyek iránt. Ilyenkor mindenkit egy kalap alá vett, és úgy tett, mintha nem
ismerné Csiket. Mintha azt mondta volna egész viselkedésével: azt parancsolták, hogy kergesselek
el benneteket, hát el is kergetlek, azt pedig, hogy te ki vagy nekem: az unokaöcsém vagy nem, nem
tudom, és nem is akarom tudni. Csiket ez bosszantotta leginkább. Ha mondjuk a bácsi lénye, amikor
elzavarta őket, azt fejezte volna ki: jól tudom ám, hogy te Csik vagy, én meg a te bolond bácsikád
vagyok, akinek azt parancsolták, hogy mindnyájatokat kergesselek el, ezért kergetlek el benneteket,
sokkal könnyebb lett volna. De nem, az öreg úgy tett, mintha nem ismerné meg. Csik különben
megfigyelte, hogy minél gyarlóbb valaki észbelileg, annál kevésbé érzi az árnyalatokat.
Az árnyalatok: az okosok ínyencsége, ezt figyelte meg Csik. Ami azt illeti, Csik magát nem tartotta
valami nagy észnek, de a fejét tette volna rá, hogy igen sok olyan árnyalatot meg tud különböztetni,
amit mások nem vesznek észre.
Általában, amikor Csik a saját fejére gondolt, arra a következtetésre jutott, hogy egynémely
dolgot igen jól megold, sok mást viszont csak nehezen, keserves munkával. Úgy vélte, hogy fejének
különböző részei más-más módon dolgoznak. Az egyik részben a kis kerekek gyorsan, könnyen,
vidáman forognak, a másikban meg lassan, csikorogva, mint a szekér kerekei. Csak azt nem tudta,
hol melyik rész van elhelyezve. Pontosabban feltételezte, hogy ott, ahol a halántéka van, a fej
munkája egy fabatkát sem ér, viszont hátul, a tarkórész jól dolgozik. Úgy gondolta, lehet, hogy
„lassan kapcsol”, ahogy mondani szokták; amikor régmúlt dolgokra emlékezett, egészen világosan
látta, hogy kellett volna akkor cselekednie, de amikor lejátszódtak, erre nem jött rá. Még azt is
észrevette, hogy az erős rázkódás, a hosszú futkosás szintén rossz hatással van a fejére. Így például,
ha tanítás előtt sokáig focizott, akkor az első órán jóformán azt sem tudta, miről van szó. Úgy
látszik, benn a fejében a rekeszekkel nem volt minden rendben, és az apró kerekek összekeveredtek,
zavarták egymás munkáját.
Mindenesetre Csik egy dolgot pontosan tudott, mégpedig azt, hogy fejének az a része, amelyik
megállapítja, mi igazságos és mi igazságtalan, igen jól dolgozik. Ugyanezt nem sok felnőttről tudta
volna elmondani.
Vegyük például a nagymamát. Amikor a körtét leszedték, mindig valamennyi szomszédnak
küldött belőle kóstolót. Ez érthető, ez jó dolog. No de ha ilyenkor valamelyikükre haragudott, akkor
egyiküknek sem küldött semmit. De hát mi köze van ahhoz a többieknek, ha te haragszol valakire?
Csik is megorrolt néha valamelyik barátjára, de soha még csak eszébe sem jutott, hogy emiatt
a többieknek is szenvedniük kell. S amikor összegyűjtötte őket a kertben, mindazt, amit a fákról
leszedtek, egyenlően igyekezett elosztani köztük. No persze, ha nagyon szép füge került a kezébe,
természetesen még az osztozkodás előtt bekapta. Igaz, hogy e pillanatnyi gyöngeségek idején
szégyellte magát, és amikor a gyümölcsöt lenyelte, nemegyszer keserű megbánást érzett. „Ej –
gondolta ilyenkor –, ha ez a megbánás két-három pillanattal hamarabb jön, bizonyára nem nyelem
le azt a gyümölcsöt. De akkor honnan származna ez a megbánás, ha nem nyelem le ezt a fügét?”
Egyszer, amikor Csik még egészen kicsi volt, a Gazdag Szabó pedig még nem annyira gazdag,
rábízták, hogy szedje le a körtét a fáról az egész udvar számára. Abban az évben jó termés volt, és
a szomszédok már jó előre, még a szedés előtt elcsendesedtek, nehogy, isten ments, megharagítsák
a nagymamát. A nagymama megpróbált belekötni néhány szomszédasszonyba, de azok nevetéssel,
tréfával ütötték el a dolgot.
Aztán a Gazdag Szabó egy kosárral már fent is volt a fán, és szedte is a körtét, az udvar
gyerekei meg ott álltak a fa alatt, és kiabáltak neki, hol milyen körte maradt még az ágon. Egy
körtét, a legnagyobbat és legsárgábbat sehogyan sem vette észre, bár az ott csüngött a közelében
egy kicsike ágon. A gyerekek szüntelenül kiabálták, mutogatták neki lentről, de hasztalanul,
állandóan más ágak levelei közt matatott.
Végre észrevette. Óvatosan kinyújtózott, és vigyázva, de biztosan megmarkolta.
– Ez ig-e-en – dicsérte a körtét a Gazdag Szabó –, ez a zsebembe vándorol…
S valóban, levette az ágacskáról, és óvatosan, mint egy tojást, a zsebébe tette. Ekkor Csik
észrevette, hogy a zsebei már gyanúsan duzzadnak. Csiket akkor a Gazdag Szabónak ez a nyíltsága
döbbentette meg a legjobban. Mintha azt tartotta volna, ez úgyis mindenki előtt világos, hogy
az ilyen körtét nem szabad a közös kosárba beletenni. De miért?
Csik akkor érezte, hogy tönkrement az egész ünnepi hangulata. Szóval általában akkor valami
tönkrement. Maga sem értette, hogy egyetlen körte, igaz, a legszebb, miért tehet tönkre mindent. De
ezt érezte. Aztán eszébe jutott, hogy abban a pillanatban, amikor a Gazdag Szabó ez után a körte
után nyúlt, és a markába fogta, ettől őt valami riasztó érzés fogta el. Valahogy egészen különösen
nyúlt a gyümölcsért, és szakította le. Úgy vette el, mintha rá lett volna írva: csak a Gazdag Szabó
számára. De miért?
Csik a zsebére csapott, hogy megbizonyosodjék róla, minden a helyén van-e. Megfricskázta
a gyufásdobozt, ujjaival megkopogtatta zsebkése nyelét – minden a legnagyobb rendben!
Nika bedobta a verandájukra az ugrókötelet, és a gyerekek elindultak a kertbe.
Ahogy a körtefa alatt elhaladtak, Csik szemügyre vette a fát, de az ágakon egyetlen érett
gyümölcsöt sem látott. A füge lassan már érett, de Csik a két érettet még reggel levette a fáról, és
napközben több nem ért meg.
Szonyka váratlanul fölvett a földről egy lepottyant fügét.
– Csik! – kiáltott fel Onyik. – Szonyka felvett a földről egy fügét!
– Csak meg akartam nézni – mondta a kislány, és gyorsan visszadobta a fügét a földre. Azt
tartották, hogy aki fölveszi a hullott fügét, az nem más, mint koldus. Körtét, almát és más
keményebb gyümölcsöt lehet, de fügét azt nem. Csik szemrehányóan nézett Szonykára.
– Tudjuk, tudjuk, hogy akartad megnézni – mondta Onyik, és csúfondárosan bólogatott.
A kislány rátaposott a fügére, szandáljával szétdörzsölte édes húsát, hogy ezzel is megmutassa,
mennyire nem kívánta megenni a gyümölcsöt. Abból, amilyen erővel rálépett és széttiporta, Csik
kitalálta, mennyire szerette volna megenni.
A gyerekek kimásztak a lyukas kerítésen, és leereszkedtek a patak medrébe. Nyáron a patak
rendszerint kiszáradt, és csak itt-ott csörgedezett valami kevéske víz. Belocska természetesen
szeretett volna a gyerekekhez csatlakozni.
– Belocska, eredj haza – mondta neki Csik szigorúan, de jóakaratúlag. Belocska szétnézett,
minthaCsik nem is neki szólt volna, hanem egy másik kiskutyának. Csik már régen ismerte ezeket
a ravaszságokat.
– Kinek beszélek, mi? – Csik fokozta hangjának szigorát, de meghagyta jóakaratú színezetét is.
– Á, hat nekem beszélsz? Annyira nem akaródzik hazamenni, Csik! – mondta Belka tekintete,
ahogy fejét féloldalt fordítva, engedelmes árva pózában megállt. Ezt nehéz volt elviselni, de Csik
keményen tartotta magát. Megértette, milyen rettenetesen unalmas lehet neki egyedül az udvaron,
amikor minden rendes ember elmegy valahová, de mégsem vihette magával.
Az volt a helyzet, hogy az utóbbi időben felbukkant a városban egy sintér, aki szörnyű
ketrecével az utcákat járta, és összefogdosta a bámészkodó kutyákat. Azoknak az állatoknak
a sorsáról, amelyek a ketrecebe kerültek, a legszomorúbb históriák keringtek. Ügy hirlett, megöli
okét, s a húsukból szappant főz, a bundájukat meg átfesti, hogy a gazdájuk ne ismerjen ra, aztan
eladja. Nemhiába gyűlölte Csik a szappant, bár azt állították, hogy az üzletekben nem ezt a szappant
árulják. „Árulják vagy nem árulják, mindenképpen undorító” – gondolta Csik.
Az egyik asszonyról még azt is mesélték, hogy a bazárban értékes szőrmét vásárolt, aztán egy
idő múltán, mikor a festék lekopott, kiderült, hogy a „szőrme a saját kutyájának az irhája, az állat
ugyanis elveszett. A szegény asszony lemosta a kutya irháját, aztán nagy zokogás közepette
tisztességgel elhantolta a kertjében.
Csik gyanította, hogy ezt a sintért a kártevők küldték, hogy azok az emberek, akiknek otthon
kutyájuk van, szüntelenül az állatok sorsára gondoljanak, idegeskedjenek munka közben, és így
durva hibákat kövessenek el.
 Egyszer a sintér azon az utcán haladt keresztül, ahol Csik lakott. Épp a kapuban álldogált
Belocskával. A sintért valamennyi kutya gyűlölte, és veszett csaholással kísérte, amíg az utcán
elhaladt, de a kapun kívülre egyik sem merészkedett.
Egyedül Belocska, bár elég kicsike volt, támadta meg merész ugatással rozzant szekerét, igaz,
közben vissza-visszapislogott Csikre is. A sintér lógó fejű lova még csak ügyet sem vetett rá. Úgy
látszik, hozzászokott az ilyen fogadtatáshoz. De az is lehet, szégyellte magát, hogy ilyen alávaló
gazdánál szolgál. Csikben valamilyen kettős érzés támadt iránta: egyrészt sajnálta, mivel a bordái
szinte kiszúrták a bőrét; másrészt mégiscsak elítélte: ha egyszer ilyen aljas gazdája van, miért nem
szökik meg tőle?!
Ha a jelzett napon a sintér lógó fejő lova nem is figyelt fel Belocskára, bezzeg annál jobban
felfigyelt rá maga a sintér. Valami gonosz figyelemmel szemlélte a kutyát, bár világosan látta, hogy
nem kóborol, csak épp az imént, szinte Csik lába alól szaladt ki az utcára.
Csik akkor az öklét rázta feléje. Ez a csirkefogó meg, még rágondolni is rossz, feleletül erre
a fenyegetésre ugyanolyan álmos hozzáértéssel nézett rá, akárcsak Belocskára.
Csik természetesen tudta, hogy a sintér az embereket nem bántja, de hát ki tudja, mire
vetemedik, ha a kártevők felbérelték.
Attól a naptól fogva Csik féltette Belocskát, és rá akarta szoktatni, hogy ne menjen ki az utcára.
Az emlékezetes eset óta látta még néhányszor a sintér taligáját, és mindig jó időre elromlott
a kedve. Azelőtt néha magával vitte Belkát, amikor kiment a tengerre, vagy mint most is,
a hegyekbe, de azóta megpróbálta távol tartani az utcától.
Ezúttal is, pedig Belka ugyancsak könyörögve tekintett rá, komoran elfordult és továbbment.
Ezen a helyen a patak medrét kétemeletes házak fogták közre. Ezeknek a házaknak a felső
ablakaiból bármelyik pillanatban szennyvizet zúdíthattak alá, ezért állandóan figyelemmel kellett
kísérni az ablakokat menet közben. Néhány perc múlva Csik hátranézett, és mit látott? Kiderült,
hogy Belocska szép lassan sompolyog utánuk.
– Na, megállj! – mondta Csik fenyegetően, és dühösen nézett Belkára. A kutyus egy helyben
állt. Közben pedig bármely pillanatban, akármelyik ablakból lezúdulhatott egy adag szennyvíz.
Különösen az emeleti ablakokból kiöntött víz volt veszélyes, mivel teljesen közömbösen lódították
ki, függetlenül attól, hogy odalent mi történik, mintha csak a földgolyó felszínéről a végtelen
térségbe löttyintenék. Igaz, más oldalról nézve ennek is megvolt a maga előnye. Ami azt illeti,
az emeleti lakosok még csak ki se néztek, amikor a szennyvizet lezúdították, de hála az emeleti
magasságnak, ha az ember idejében észrevette a repülő vízsugarat, ki lehetett térni előle. Viszont,
ha a lentiek öntöttek ki valamit az ablakon, és nem vették észre, az elől már nem lehetett menekülni.
Vajon melyik ablak a veszélyesebb? – töprengett Csik, és újra Belocskát kezdte figyelni.
A kutyus is Csikre pillantott, és türelmesen várta döntését. Ekkor a kisfiú igen dühös lett magára is,
meg Belkára is. Magára azért az ostoba szokásáért, hogy szükségtelen dolgokon töpreng, Belkára
meg azért, hogy még mindig itt lábatlankodik, és nyilván most azt gondolja, hogy egyedül csak az ő
sorsán töpreng, vigye vagy ne vigye magával, pedig neki ezek az átkozott szennyvizek okozzák
a gondot.
Csik úgy tett, mintha kavicsot akarna fölvenni, aztán dobást utánozva, meglendítette a karját.
– Nem hiszem! – mondta Belka, fejét megrázva.
 – Szóval nem hiszed? – felelte neki Csik, és lehajolva valóban fölvett egy kavicsot. Igaz,
egészen kicsit választott, és Belka felé dobta. A kavics koppant néhányat Belka közelében.
A kutyus fölemelte a fejét, és két füle minden koppanásnál megremegett.
– No, hogyha már kavicsra került a sor… – Csik szinte hallotta e szavakat, ahogy a kutyus
megfordult, és farkát szomorúan behúzva visszafelé igyekezett: Csik szíve elszorult, de mi mást
tehetett, ennek így kellett lennie.
– Csik, siessünk, mert különben mosogatóvizet öntenek a nyakunkba – emlékeztette Szonyka.
A kisfiú nem felelt, továbbment.
Elérték a hidat, amely átívelt az utca felett, és megálltak. A híd után kisebb térség következett,
amelyen könnyen észrevehették őket az utcáról, különösen az erkélyről, amelyen örökösen ott
téblábolt a Gazdag Szabó a vasalójával.
Csik óvatosan kikukucskált a híd alól az utcára. A Gazdag Szabó ott volt az erkélyen. Mint
rendszerint, szájából vizet spriccelt, aztán vasalóját néhányszor végighúzta a kis asztalon, amelyen
a soron levő munkája feküdt. Csik jól ismerte tevékenységének sorrendjét. Ez szinte soha nem
változott.
– Pfű, pfű! – a szájából vizet fújt a rongyra, aztán figyelmes pillantást vetett az utcára, majd
a vasaló után nyúlt.
Akkor kellett átszaladni a téren, amikor a Gazdag Szabó éppen a ruhát spriccelte, vagy az alatt
a néhány pillanat alatt, amíg hozzáfogott a vasaláshoz. Csik könnyedén, minden különösebb félelem
nélkül futott keresztül a nyílt térségen. A szabó nem vette észre. Onyik a híd alól riadt tekintettel
figyelte. Nagyon félt, hogy az apja észreveszi és hazaparancsolja. Annyira be volt gyulladva, hogy
már a saját fülének sem hitt.
– Spriccel vagy nem spriccel? – kérdezte halkan Csiktől.
– Mindjárt spriccel – felelte Csik, ahogy a balkon felé fülelt.
– Pfű, pfű! – hallatszott fentről. Csik várt néhány pillanatig, majd jelt adott Onyiknak. Onyik
néhány ugrással legyűrte a veszélyes szakaszt. Nika be se várta Csik jelzését, hanem nyugodtan
átsétált a másik oldalra, ezzel is fitogtatva, hogy ő senkitől sem fél.
Persze Csik eltúlozta a veszélyt, de Nikának ez az örökös önállóskodása most sehogy sem
tetszett neki. Szonyka viszont megvárta, amíg Csik intett, aztán gyorsan átszaladt a túlsó partra,
ezzel is kifejezve, hogy ő, egyesektől eltérően, kitalálja Csik kívánságait, és pontosan teljesíti
azokat. Ha Csiknek az a véleménye, hogy a hídtól a biztonsági területre átfutni rettenetesen
veszélyes, akkor ő úgy fog átfutni, mintha ez rettenetesen veszélyes lenne.
Csiknek kellemesebb lett volna, ha valóban érzi ezt a veszélyt, és nemcsak miatta nagyítja fel.
De ez mégis jobb volt, mint Nika önállósága.
Persze szegény Ljoszik, ügyetlensége tudatában, valóban komolyan izgult a rá váró veszély
láttán. Félúton a híd és a patak kanyarulata közt, ahol elrejtőztek, belepottyant a vízbe, és olyan
ügyetlenül kalimpált a kezével-lábával, mint valami hátára fordított bogár.
Csik meghajolva odaszaladt hozzá. Éppen talpra akarta állítani, amikor honnan, honnan nem,
a szakadék szélén fölbukkant Belka. Örömében szűkölni kezdett, majd fölugrott, gondolván, hogy
Csik és Ljoszik szándékosan lubickol a vízben. Csik ádáz pillantást vetett rá, de Belocska úgy
gondolta, hogy csak játék az egész, és még vidámabban ugatott.
 Csik sejtette, hogy most már valóban komoly veszély fenyegeti őket. A Gazdag Szabó fölemeli
a fejét, idelát, és nyomban kitalálja, hogy Onyik is velük van.
Előreugrott, megragadta Ljoszik ingét, és minden erejét megfeszítve, elvonszolta a vízben
egészen a kanyarig. Ahogy ezt Belka meglátta, vadul csaholni kezdett, és megpróbált leereszkedni
a szakadékba. Ekkor Csik fölpillantott, fölkapott egy jókora kavicsot, és a lehető legrettenetesebb
arccal megfenyegette a kutyust.
– Ugyan, mit láttál, Belka? – kérdezte nevetve a Gazdag Szabó, és fölemelte a fejét. Csiknek
alig volt ideje elrejtőzni.
– Tas! Tas! Tas! Tas! – hallatszott egy női hanga szomszéd udvarból. Az asszony azt gondolta,
hogy Belka a kacsáit ugatja, és figyelmeztetni akarta: nem hagyja bántani őket!
A gyerekek előreszaladtak, Csik pedig, egyik kezével Ljoszikot támogatva, igyekezett utánuk.
A kis patak itt még egy kanyart vett, s így az utcáról nem lehetett látni őket. Innen csak a meredek
part egy darabja látszott, amelyen ott állt Belka, és szomorúan bámult utánuk.
Erre valamennyiükből kitört a nevetés, csak Ljoszik, aki csuromvizes volt, szipákolt, és
szemlélte magát zavartan.
– Semmiség – jelentette ki Csik, és bátorítóan barátja vizes nadrágjára paskolt –, amíg
megyünk, megszárad.
A gyerekek továbbmentek. Most már a meredek partokon mind a két oldalon gyümölcsösök és
zöldségeskertek látszottak. Az ösvény elég jó állapotban volt, így Ljoszik különösebb erőfeszítés
nélkül tudta követni barátait.
A következő utcánál, ahol el kellett volna hagyniuk a patak medrét, váratlanul egy kutya
bukkant föl előttük. Az ösvénytől kissé följebb ült, és nagy, bütykös csontot rágott. Hatalmas, kóbor
kutya volt. Ezt mutatta vedlett sárga bundája, és az is, hogy a legtökéletesebb nyugalommal feküdt
itt az elhagyott patakparton.
Csik tudta, hogy a házőrzők ezeken a helyeken nem járnak. Ha egy házőrző talál is valami
ízletes csontot, akkor hazaviszi, és nem ott kezdi rágcsálni, ahol találta.
Veszélyes találkozás volt. Ki tudja, mi mindent forgathat a fejében? Megálltak, és szótlanul
bámultak az állatra. A kutya is abbahagyta a rágcsálást, fölemelte a fejét, de ami a legfontosabb,
a zsákmányt nem engedte ki a szájából, s ő is némán nézte a gyerekeket.
Csik hirtelen arra gondolt, hogy a kutya valami vén, pipás tengerészkapitányra hasonlít. Egy
könyvben olvasott róla, de hirtelen nem is emlékezett rá, mi volt a címe. Abban szerepelt egy öreg
tengerészkapitány pipával. Látszólag vad, de valójában aranyszívű ember volt. Mindazok a zord,
pipás tengerészkapitányok, akikről Csik olvasott, végül is valamennyien igen jó embereknek
bizonyultak. Persze előfordulhat, hogy ez a kutya is békés állat, de hát ki tudja? Hiszen maga sem
sejti, hogy zord, pipás tengerészkapitányhoz hasonlít, aki csak azért, hogy érdekesebbnek lássék,
zord kifejezést ölt magára.
Végtelennek tűnő pillanatokig néztek egymásra, és a gyerekek egyre rosszabbul kezdték érezni
magukat.
– Csik – szólalt meg halkan Szonyka –, én már találkoztam vele valahol…
– Szerintem veszett – mondta Onyik. Csik maga is erre gondolt, de most úgy vélte, jobb lesz
ezt tagadnia, hogy kis csapata ne essen pánikba.
– A veszettnek véres a nyála – jelentette ki Csik.
 – A veszett kutya a vízhez szalad – magyarázta Onyik –, ez meg, látod, hova jött.
– Hülyeség – mondta Csik, s a félelemtől szinte holtra váltan megindult előre. Ha Csik egyedül
van, és ilyen helyen, ilyen kutyával találja magát szemben, amelyik csak bámul rá némán, és még
a csontot sem engedi ki a szájából, egyszerűen megfordul és elmegy. Vagyis először visszahátrál,
ahogyan kell, és azután elmegy De most, a többiek szeme láttára, ezt nem tehette meg.
– Csik, féltelek – hallotta a háta mögött Szonyka suttogását. Csik lassan, nyugodtan haladt el
a veszélyes hely mellett. Nem nézett a kutya felé, de a szeme sarkából azért figyelte. Úgy rémlett
neki, hogy az állat lépésről lépésre egyre nagyobb és nagyobb lesz, látta óriás fogait, ahogy
a csontot hanyagul összeharapta, és ínyének vörös csíkját.
„Olyan, mint egy vén, pipás tengerészkapitány – gondolta makacsul Csik. – Igen, vén, pipás
tengerészkapitány, a vén kapitány meg soha senkit sem harap meg. A vén kapitány jó ember,
békepipát szív, és nem is gondol olyasmire, hogy valakit megharapjon.”
Csik a teljes biztonság kedvéért megtett még vagy tiz lépést, és megállt. Nagyot lélegzett.
A gyerekek most a másik oldalról irigykedve néztek rá. Csik intett Onyiknak, hogy menjen. Onyik
nem moccant.
– Csik, még mindig néz – mondta Szonyka.
– Hadd nézzen – felelte Csik.
– No gyere, Onyik – biztatta Csik –, mozogj!
Onyik bánatosan nézett Csikre, és még csak meg sem próbált elindulni. Ekkor valamennyiük
számára váratlanul, remegő, zavart mosollyal, Ljoszik indult el bicegve az ösvényen.
– Csak el ne ess, csak el ne ess – suttogta Szonyka.
Ljoszik hősiesen bicegett el a kutya mellett, és odaért Csikhez.
– Nagyszerű, Ljoszik – dicsérte Csik, és átölelte. Ljoszik hálásan szipákolt.
Nyomban Ljoszik után elindult Nika. Szokása szerint apró, büszke léptekkel haladt, s egész
magatartasaval azt akarta kifejezni, hogy őt aztán egy kutya se meri soha megharapni. Lám csak,
a gazdagok, gondolta Csik, ezek örökösen azt gondolják, hogy mindenkinek tudnia kell
a gazdagságukról.
Szonyka nem akart egyedül maradni, ezért kézen fogta Onyikot. Így, kéz a kézben, mint
a kisgyerekek, kettesben haladtak el a kutya mellett.
Ekkor a kutya feléjük fordította a fejét, a csontot még most sem engedte ki a szájából, és
csodálkozva nézett rajuk. Úgy tunt, mintha ezt akarná mondani:
„Mit csináltok ti itt, sehogyan sem értem! Valamit beszéltetek, aztán valahogy áthaladtatok
egyenként. Semmit sem értek!”
A veszélyes hely sikeres elhagyása után jókedvűen mentek tovább.
– Most már emlékszem – mondta Szonyka –, ezt a kutyát már láttam a piacon.
– Biztosan itt rejtőzött el a sintér elől – főzte hozzá Onyik.
– Minden lehetséges – sóhajtott nagyot Csik.
A sintér említése mindig elrontotta a hangulatát. Úgy látszik, ettől a sintértől sehogyan sem
szabadulhat az ember.
– Vedd át Szonykától a konzervesdobozt – mondta Csik Onyikhoz fordulva. Nem kellett volna
említenie a sintért, maga a hibás.
 – Miért? – kérdezte Onyik sértődötten. Csik jelentőségteljesen nézett rá, mintha a gyávaságára
emlékeztetné. Onyik megértette a célzást, de Csik neheztelését nem tartotta indokoltnak. Csiket
mindig megdöbbentette, hogy Onyik a személyes bátorság dolgában milyen közömbös. Csik,
akárcsak a többi gyerek, minden erejével azon igyekezett, hogy bátrabbnak látsszék, mint amilyen
valójában. Ezérr olykor ösztönözni is kellett makacskodó bátorságát. Onyiknak viszont eszébe sem
jutott, hogy a bátorságot nógatni kell, hadd vánszorogjon csak úgy, ahogy’ kedve tartja; mi több,
akár egy helyben is állhat, ha úgy gondolja. Akárcsak most, szemrehányóan néz Csikre, és
sehogyan sem akarja megérteni, hogy valamivel vezekelnie kell kifogásolható magatartása miatt.
– Hoztam egy zsebkendőt – emlékeztette Onyik, és jelentősen nézett Csik szemébe, mintegy
hozzátéve, hogy ma pénzt is vitt a spórkasszába.
– Hagyd, Csik, viszem én – avatkozott közbe Szonyka. Szerette, ha nem volt semmi
nézeteltérés.
– Jó – egyezett bele Csik békülékenyen.
– Amikor a papával szanatóriumban voltunk – kezdte Nika eltöprengve –, volt ott egy német
juhászkutya, az újságosbódéból mindig a szájában hozta az újságot.
– Nem azt akarod mondani, hogy tán még el is olvasta? – elméskedett Onyik, akinek megjött
a kedve, mivel nem kellett vinnie a konzervesdobozt.
– Ha nem akarod, ne hidd el – mondta Nika, és megrántotta a vállát.
———
A gyerekek kijutottak az utcára. A mézgás fenyővel borította hegyre egy egyenes és egy kerülő úton
lehetett feljutni. Az egyenes úton gyorsabban fel lehetett érni, de akkor egy kis telepen kellett
átmenni, ahol rendszerint ott ténferegtek az úgynevezett „vörös farkasok”.
A telep feletti két cseppkőbarlang egyikében laktak, szüleikkel együtt. Volt egy öszvérjük is,
amin vörös szakállú apjuk járta a várost, és jósolt.
A vörösök úgy vélték, hogy a hegy az övék, ezért őrködtek is ott. Azok a városi gyerekek, akik
megmászták a hegyet, igyekeztek elkerülni a vörösöket. Csik nemegyszer találkozott velük, de
jobbnak látta, ha nem ütközik beléjük.
Előfordul, hogy fent ülsz a fenyőn, jó gyantás helyre lelsz, megkarcolod a fa kérgét késsel vagy
szöggel, belélegzed a fenyőtű meg a gyanta terpentines illatát, és gazdag lelőhelyre bukkant
aranyásónak képzeled magad.
Aztán hirtelen elromlik a kedved. Még nem tudod megmagyarázni, mi az oka, de érzed, hogy
valami nyugtalanít. Körülnézel, és hirtelen észreveszed, hogy a szomszédos fenyő ágai alól egy
vörös farkaskölyök figyel, s úgy látszik, jó ideje. Amikor a tekintetetek találkozik, az öklét rázza,
vagy rosszabb esetben semmibe vesz, és úgy figyel, mintha valami állat vagy élettelen tárgy volnál.
Ilyenkor megesik, hogy el lehet kerülni az összeütközést, mert a vörös is jó gyantás helyre lelt,
és nincs kedve leszállni a fáról. Akkor viszont, ha valami kellemetlen érzésed támad, és
észreveszed, hogy ott ül a fa tövében, amin te fönt vagy, akkor nincs mese, bármennyit is ülj a fán,
a vörös úgyis kivárja, amíg lemászol.
Ha túl soká maradsz fenn, akkor egyszerűen elviszi a cipődet, és elmegy, ha olyan mamlasz
voltál, s nem rejtetted el, amikor levetetted. Ilyenkor, ha sietve lemászol, ész nélkül futsz utána, és
utoléred, a vörös arra késztet, hogy vedd meg tőle a gyantát, holott nem azért másztál fel a hegyre,
hogy pénzért vásárolj. Ha nincs pénzed, akkor elvesz valamit a holmijaid közül, ami éppen tetszik
neki: bicskát, cári ötkopejkást pénzezéshez, horgászólmot vagy mást. Ha nincs, amit elszedhetne,
akkor behajítja a cipődet a bozótba, és azt mondja: – Keresd, kutyus!
Te meg keresed, mert ez az ő hegye, és azt csinál itt, amit akar. A legtöbb gyantát adó fákra
a vörös farkasok már régen tilalmat mondtak ki, és azokhoz senki sem mer közelíteni.
A vörös farkasok legidősebbje, tizennégy éves kamasz, a testvéreivel többször bekerítette
a városi gyerekeket, akik felmerészkedtek a hegyre, kiválasztott valakit az újoncok közül, s annak
meg kellett birkóznia a vörösök valamelyikével.
Hozzátartozik az igazsághoz, hogy ilyenkor a verekedésre kiszemelt gyerekkel azonos erejű
farkaskölyköt jelölt ki. De hát miféle egyenlőség volt ez! Idegen hegy, idegen, néma csapat, amely
bármely pillanatban ugrásra készen áll!
Így aztán az újonnan jött veresége elkerülhetetlen volt. Csik tudta ezt. Volt úgy is, hogy ha
a vezérnek korainak tűnt a győzelem, vagy nem találta érdekesnek, intett egy kisebbnek a vörösök
közül, s így szólt:
– Na, most ezzel próbálkozzál!
A legifjabb vörös alig hétéves forma legényke lehetett, s mégis, amint macskaszemét
körbejártatta, így szólt:
– Verekedni van kedvem valakivel…
Természetesen ők is megkapták a magukét, amikor iskolába mentek, vagy onnan jöttek, de itt
ők voltak a teljhatalmú gazdák.
Ezen a tavaszon Csik is összerúgta a patkót az egyik vörössel, de nem akart rágondolni, annyira
kellemetlen volt az esetnek még az emléke is.
———
Szóval Csik úgy döntött, hogy megkerüli a hegyet. Arra is volt. egy meglehetősen komoly veszély,
találkozhattak a farkasölő kutya (ez az elnevezés is Csiktől származott) kölykével. Más megoldás
azonban nem volt. Inkább a farkasölő kutyakölyökkel, mint a vörös farkaskölykökkel.
A gyerekek átmentek az utcán, elhaladtak a kellemes, árnyas ciprusok alatt a gyermekotthon
mellett, aztán ráfordultak a meredeken fölfelé vezető hegyi utcára, majd egy tisztásra értek,
melynek végén hosszú kőfal húzódott. A fal majdnem a hegygerincig tartott, ahol a gyantában
gazdag fenyők nőttek. A fal mentén kellett menniük.
A tisztáson a szomszéd utca gyerekei fociztak. Csik azonnal észrevette köztük Bocsót, s
kellemetlenül elszorult a szíve.
Az volt a helyzet, hogy Csiknek meg kellett verekednie Bocsóval. Ez elkerülhetetlennek
látszott. Csik viszont valahol máshol szeretett volna megküzdeni vele. Ha már nem a saját
utcájában, akkor legalább az iskola környékén vagy a két utca sarkán. Itt viszont, ahol körös-körül
a Bocso-pártiak tolongtak, Csik szerint előnytelen és igazságtalan lenne a verekedés. Ezért szeretett
volna minél észrevétlenebbül elhaladni a játékosok mellett. De hát hagyták?!
– Csik! Nézd Bocsót! – mondta Onyik naivan.
– Nem a te dolgod – suttogta Csik dühösen e naivság láttán. Onyik tudta, hogy Csiknek meg
kell verekednie Bocsóval, de azt nem fogta fel, hogy a verekedés itt milyen előnytelen Csik
számára.
Már majdnem átértek a tisztáson, amikor Surik, az iskola takarítónőjének izgága fia odakiáltott:
– Csik, itt van Bocso! Megverekszel vele?
 Csik úgy tett, mintha nem hallaná, de ez az átkozott Surik nem tágított…
– Bocso – szólt oda kapusának –, itt van Csik, megverekszel vele?
– Felőlem – felelte Bocso rekedt hangon, s ahogy felfogta hihetetlen helyzeti előnyét, nem
tudott elfojtani egy mosolyt –, én bármikor kész vagyok.
Nem lehetett már kitérni a válasz elől, és Csik megállt. Csapata is megtorpant.
– Most gyantáért megyünk – mondta világosan és fölényesen. – Ha visszatérünk, akkor nem
bánom…
– Előbb verekedj, aztán menjetek – javasolta békésen Surik.
Ez a kígyó tudta, milyen hátrányos helyzetbe került Csík. Csik viszont tisztában volt vele, hogy
Bocso győzelme esetén Surik is meg akar vele verekedni, mert szeretné újra döntésre vinni azt
a már lezárt kérdést, hogy melyikük az erősebb kettejük közül. Ezért ösztönözte őket az épületes
mutatványra.
A játék leállt, mindenki várta, hogy mi lesz.
– Milyen ravasz vagy – mondta Surik –, visszafelé majd másik úton jöttök.
– Nem – felelte határozottan Csik. – Ahogy mondtam, úgy lesz.
– Vagy verekedés lesz, vagy játék – mondta a labda tulajdonosa, s fenyegetően fölkapta
a labdát a földről. Attól félt, hogy a figyelem átterelődik egy nem túlságosan biztos verekedésre.
– Játsszunk! Játsszunk! – kiabálták a gyerekek, és elfoglalták helyüket.
Csik úgy látta, hogy most elindulhat anélkül, hogy emberi méltósága csorbát szenvedne.
– Hát ez meg miféle moszkvai lányka?! – kiáltott Surik, és a gyerekek nevetése közben
utánozni kezdte Nika járását.
– Nem moszkvai, a másik utcában lakik – mondta Ljoszik, nem értette meg, hogy Surik
mindenáron kötekedni akar.
– Moszkvainak tetteti magát – kiáltotta Surik, bár rajta kívül senki sem mondta, hogy a lány
moszkvai –, déli a szépsége, nincs, aki megnézze!
Csik szótlanul tűrte ezeket a sértéseket, amelyeket tulajdonképpen neki szántak. Két lány
társaságában megjelenni a kölykök között, méghozzá ha az egyikük túl divatos, és két fiú
társaságában, akik közül az egyik alig áll a lábán, a másik meg ügyes ugyan, de nemigen tudja
megvédeni a saját becsületét, általában nem volt a legszerencsésebb dolog. Más körülmények között
azonban ezek a kölykök, pontosabban Surik, még pontosabban Surik a kölykök hallgatólagos
beleegyezésével sem engedhetett meg magának ilyesmit.
Csik látta, hogy tekintélye katasztrofálisan zsugorodik. Elhatározta, hogy nem odázza tovább
a verekedést, hogy ne növelje a tekintélyén esett csorbát.
Csiknek eszébe jutott, bár nagyon kellemetlen volt számára, mivel is kezdődött köztük a harc.
Azon a napon, nem messze az iskolától, az egyik kölyökkel pénzezett a játszótéren. „Közelítőst”
játszottak. Akkoriban így hívták ezt a játékot. A lényege abban állt, hogy egy meghatározott helyről
a játékosok egy lapos kövön feltornyozott pénzoszlopra dobálták a saját ötkopejkásukat. Akinek
előbb esett az oszlop közelébe az ötöse, az verhette szét elsőnek az oszlopot.
Amikor Csik és ez a kisfiú odament, hogy megcélozza a pénzoszlopot, a kíváncsi gyerekek
egész gyűrűt vontak köréjük. A kíváncsiskodók között volt Surik és egy vörös.
A játék közben Csik nagyon izgult. Ez alkalommal pedig különösen, mivel az oszlopban sokkal
több pénz volt, mint általában. Két ízben is, amikor a talonban ezüstérmékből álló magas oszlop
állt, Csik szerezte meg a jogot, hogy elsőnek célozza meg a gazdag zsákmányt. Mindkét esetben,
valószínűleg a nagy izgalomtól, mellé célzott. Az ötkopejkás mind a kétszer alig egy milliméterre
az oszloptól vágódott a földbe. A feszült csendben mindkét esetben hallani lehetett valamelyik fiú
halk nevetését.
Csik úgy érezte, mintha megszúrta volna ez a nevetés, de büszkeségből meg a sikertelenség
miatti elkeseredésében nem figyelte meg, ki nevetett.
Amikor harmadszor is megszerezte a jogot, hogy célozzon, rettenetesen izgult, s arra gondolt,
hogy mivel már kétszer mellé célzott, harmadszorra semmiképpen sem szabad elhibáznia. Remegő
kézzel célozta meg az oszlopot, s szinte érezte, hogy most is mellétalál; teljes erőből dobott, és
megint elhibázta, sőt most még rosszabbul sikerült. Az ötös az oszlop mellé esett, amitől az oszlop
megingott, lágyan eldőlt és összement, mint a harmonika, de egyik érme sem fordult meg.
Ekkor visszafojtott, de átható nevetés hangzott fel. Csik szeme szikrákat vetett. Azt mondják,
hogy valamiféle karikák ugrálnak ilyenkor az ember szeme előtt, ő inkább valamiféle táncoló
figurákat látott.
Ez alkalommal megnézte, ki nevetett. A vörös volt. Egészen közel guggolt hozzá. Csik, anélkül
hogy felegyenesedett volna, tenyerével nagyot csapott a kölyök kopasz fejére. A tenyere égett
a fájdalomtól, ebből érezte, hogy nagyot csapott rá.
A vörös fogta a fejét, és lassan felemelkedett, de nem vette le Csikről a szemét, amelyből csak
úgy sugárzott a gyűlölet. Csik megremegett a félelemtől, és minden eshetőségre készen, szintén
felállt.
Persze nem akart vele verekedni Csik. Majd egy fejjel magasabb volt nála, idősebb és erősebb
is volt, mint ő. Ennek mindenki tudatában volt, a vörös is. Tovább fogta a fejét, és a farkaskölyök
dühös tekintetével nézett Csikre. Aztán csendesen a hegy felé fordította fejét, de az messze volt,
segítséget onnét nem lehetett várni, itt viszont egyedül volt.
Aztán mégis Csikre vetette magát. Csik enyhe felháborodással könnyedén ellökte magától.
A vörös rögtön elesett, és Csik ebből azonnal megállapíthatta, mennyivel erősebb nála.
De ezzel nem lett vége a dolognak. A vörös még dühödtebben vetette magát Csikre, s Csiknek
nem volt más választása, verekednie kellett.
Verekedett, de állandóan azzal a kellemetlen érzéssel, hogy egyenlőtlenek az esélyeik,
valahányszor a vörös ráakaszkodott, igyekezett gyorsan lerázni, de az egyre dühösebben, ami
jellemző volt a vörösökre, rontott rá. Szóval valami rettenetes verekedés támadt. Állandóan érezte,
mennyire egyenlőtlen harc ez, és éppen ezért visszafogta erejét, valahogy határozatlanul ütött.
Állandóan a nézőkre gondolt, és igyekezett bebizonyítani nekik, hogy fél gőzzel támad.
A vörös azonban nem törődött ezzel. Ő csak egyet tudott: ha az ellenfél nem győz, akkor neki
kell győznie. Nyöszörögve, vinnyogva s vérszomjas dühvel újra és újra Csikre vetette magát, s nem
vette le róla bősz, sárga tekintető szemét. Csik már-már rosszul érezte magát. Valahogy a még el
sem kezdődő fáradtság ijesztő jeleit érezte tagjaiban. Túlságosan előreengedte ellenfelét, talán
nagyon is felébresztette benne a farkas verekedő kedvét, ő pedig eközben védekezett.
Ekkor a játszótéren biliárdozó kamaszok közül az egyik odaszaladt hozzájuk, átnyalábolta
a vöröst, és felemelte. A vörös szabadulni próbálva, dühösen rúgkapált a kamasz karjában, de
az csak nevetett, és továbbra is a levegőben tartotta a gyereket, Csik ott állt mellette, és nem tudta,
mitévő legyen.
 – Menj már innen – szólt rá Csikre, érezte, hogy neki is nehéz lefogni a farkaskölyköt.
Csik lehorgasztotta fejét, és elment. Még tíz lépést sem tett, amikor a háta mögött kiáltásokat
hallott.
Gyorsan megfordult, úgy vélte, hogy a vörös kiszabadult és utánairamodott.
A vörös valóban kiszabadult, de egészen más irányba futott. Utána az a fiú szaladt, aki
felnyalábolta. Úgy látszik, a vörös megharapta és elszaladt.
Ezzel be is fejeződött a verekedés. Mégis ettől a naptól kezdve rohamosan apadt Csik
tekintélye. Másnap az iskolában elterjedt a híre, hogy az egyik vörös, nem a vezérük, nem is
a helyettese, hanem az, aki kisebb Csiknél, a parkban jól elverte, s ez a vörös aztán egy nagyfiút
harapott meg, azt, aki segíteni akart Csiknek. A vörös vezér az egyik szünetben, öccse fejét
simogatva, rámutatott az ott elhaladó Csikre, és valamit mondott a körülöttük levő gyerekeknek.
Csik elképzelte, mit mesélhet nekik, annál is inkább, mert a kis vörös kihívóan és vidáman nézett
arrafelé, amerre Csik állt, s állandóan bólogatott, úgy, úgy, valóban minden úgy történt, ahogy
a testvérem meséli.
Csik komoran, tettetett közönnyel járkált az iskolaudvaron. Megalázónak tartotta volna
bebizonyítani, hogy ez a kis pimasz nem győzhette le őt. Azt is szégyellné, ha a verekedés
szemtanúinak vallomásával kellene bebizonyítania igazát.
A lényeg az: mindenki a kis vöröst ismerte el győztesnek, s ennek az ellenkezőjét sem lehetett
bizonyítani. A kis vörös szeme is azt sugározta, hogy ő maga is hisz a győzelmében. A következő
napokban már a bátyja nélkül is Csikre mutogatott, s úgy látszott, a győzelméről mesélt.
Más osztályokból is megjelent néhány fiú, hogy megnézzék Csiket, akit a kis vörös legyőzött.
Az egyik az osztályuk legnagyobb tanulójához hasonlította Csiket, s örült, hogy a nagy különbség
ellenére a kis vörös legyőzte.
Csik megsejtette, hogy azokat az embereket, akiket a mítoszteremtés vágya kap el, lehetetlen
megállítani. Pontosan érezte, noha nem tudta, minek nevezik. Azt viszont látta, hogy nagyon suta
helyzetbe került. Megingott az évek alatt kidolgozott értékelések karcsú épülete. Megkezdődött
az értékek újraértékelésének bonyolult és fárasztó folyamata. Surik pimaszkodni kezdett, Bocso
pedig, amikor össztalálkoztak, valahogy kétértelműen mosolygott.
Surik azelőtt is föllázadt néhányszor, de Csik aránylag könnyen a helyére tette. Surik
az édesanyjával az iskola egyik alagsori helyiségében lakott. A fejük fölött egész álló nap szólt
az iskolacsengő. Csiknek az volt a véleménye, hogy Surik emiatt olyan izgága, mi több, egy kissé
bolond.
Csik azok közé a gyerekek közé sorolta Surikot, akik tisztában vannak vele, hogy a felnőttek
egyet mondanak, és közben egészen mást gondolnak. S bármily furcsa, Csik érezte, hogy ez a közös
vonásuk sem hozza közelebb, hanem épp ellenkezőleg, eltávolítja őket egymástól. Csik gyanította,
hogy éppen emiatt nem szívelik egymást.
Bár Surik nem volt erős gyerek, senki nem szeretett vele kikezdeni. Elsősorban azért, mert üres
füzeteket lehetett tőle venni, még fényezett füzetei is voltak, amik abban az időben ritkaságszámba
mentek. Szorult helyzetben hozzá fordulhatott az ember. Persze jóval drágábban adta a füzeteket,
mint amennyibe kerültek.
Másodsorban pedig, és ez volt a legfontosabb, az izgágasága miatt. Amikor rájött a bolondóra,
verekedés közben akármivel odavágott az ellenfelének, ami csak a keze ügyébe került. Csiket ez
nem zavarta. Otthoni tapasztalatai alapján (természetesen Kolja bácsival kapcsolatban) tudta,
hogyan kell bánni az ilyen emberekkel.
– Szóval te dilinós vagy? Én még dilinósabb vagyok! – hát ilyenformán kellett viselkedni
velük. E szabály szerint a felnőtt férfiak Csikék házában nemegyszer lecsendesítették Kolja bácsit,
amikor, főleg ha nagy volt a hőség, ricsajozni kezdett. Surik nagyon jól tudta, hogy Ősiknél nem
sokra megy a dilisségével, épp ezért fékezte is, amennyire tudta.
Csik tekintélye azonban halványodni kezdett, és úgy látszott, Surik elérkezettnek látta az időt,
hogy újra összemérje vele az erejét. Világos volt, hogy ez alkalommal nem fogja fékezni magát,
hanem szabadjára engedi indulatát.
Ez év májusában, amikor a gyerekek csapatostul fürödtek a tengerben, rettenetes dolog történt.
Csiknek elveszett a fürdőnadrágja. Mivel a közelben nem tartózkodtak kislányok, és a nedves, habár
kicsavart fürdőnadrágban járni még hideg volt, valamennyien meztelenül lubickoltak. Amikor
azután Csik kimászott a vízből, kiderült, hogy eltűnt a fürdőnadrágja.
Először azt hitte, hogy valaki tréfálkozik, s a fürdőnadrágot hamarosan visszakapja. De
a fürdőnadrág nem került elő, és Csik idegeskedni kezdett. Először föltúrta az egész tengerpartot,
hátha a parti fövenybe rejtették, de a fürdőnadrágnak nyoma sem volt.
Csik most már komolyan aggódott. Sejtette, hogy Surik keze van a dologban, de semmit sem
tudott rábizonyítani. Surik ugyanott volt a tengerparton, és hűvös együttérzéssel különböző
feltételezéseket hangoztatott. Talán ismeretlen huligánok vitték el. Csik rettenetesen letört, és mi
tagadás, bőgni kezdett. Az útja hazafelé el volt vágva. Hamarosan valamennyien hazamentek, ő
meg ott maradt pucéran a tengerparton.
Szerencsére Onyik hűséges és találékony barátnak bizonyult.
– Ülj itt le – mondta Csiknek –, én meg hazafutok, és kérek a mamádtól egy nadrágot.
– Nem – felelte Csik, bár érezte, hogy maga a gondolat hasznos –, még azt gondolja, hogy
vízbe fulladtam. Inkább add ide a te nadrágod, otthon majd átcserélem és visszahozom.
– És ha az apám meglát az én nadrágomban, azt gondolja, hogy én fulladtam a vízbe, el tudod
képzelni, milyen kalamajka lesz? – kérdezte Onyik, bár jó előre tudta, hogy Csik úgyis meggyőzi.
Csik ekkor megnyugtatta Onyikot, hogy Onyik apja semmiképpen sem fogja észrevenni, mivel
nem a kapun megy be a házba, hanem a patak felől, a kerten át.
Így is tett. Egész úton rohant, mivel kicsit szégyellte Onyik túl világos színű nadrágját.
A házukat megelőző utcasarkon lekanyarodott a patakhoz, eljutott a kertig, aztán, mint akit
kergetnek, hanyatt-homlok átnyargalt az udvaron, befutott a házba, kiráncigált a szekrényből egy
tiszta nadrágot, átöltözött, s csak akkor érezte meg a biztonság végtelen örömét. Senki nem vett
észre semmit. Csik összehajtotta Onyik nadrágját, markába szorította, mint valami kötelet, és
kiugrott az utcára.
– Onyikot nem láttad? – kiáltott rá a Gazdag Szabó. Csik örömében elfeledkezett róla, hogy
örökösen a balkonon téblábol. Meglepetésében a háta mögé dugta a kezét, az összecsavart
nadrággal együtt. Úgy látszik, annak a valaminek az ismerős színe, amit Csik a markában
szorongatott, halványan Onyikra emlékeztette a Gazdag Szabót.
– Mit dugdosol a kezedben? – biccentett feléje a Gazdag Szabó.
– Semmit – felelt Csik, és most már igazán megijedt. Elképzelte a Gazdag Szabó haragját, ha
netán fölismerné a kezében Onyik nadrágját, amely valami titokzatos módon elkerült a gazdájától.
 Ekkor az udvarról kilépett Alihan, és letelepedett a Gazdag Szabó lépcsőtornácára. A Gazdag
Szabóra, majd Csikre pillantott, és sehogyan sem értette, mi bajuk egymással.
– Szóval nem láttad Onyikot? – kérdezte újra a Gazdag Szabó, és kutatóan nézett Csik
szemébe.
– Nem láttam – felelte Csik, s igyekezett keményen állni a Gazdag Szabó tekintetét. A kezét
még mindig a háta mögött tartotta.
– Valamiben sántikálsz, csak azt nem tudom, miben – jegyezte meg a Gazdag Szabó.
– Semmiben nem sántikálok – tiltakozott Csik.
– Mért, mi a baj? – kérdezte Alihan, és fölemelte a fejét. – Én láttam Onyikot.
– No, menj csak, menj – mondta a Gazdag Szabó, és olyan arcot vágott, mintha Csik már nem
érdekelné. Csik nyomban kitalálta, miben ravaszkodik. Azt hitte, hogy Csik nyomban hátat fordít
neki, és így megláthatja, mi van a kezében. De Csik nem fordult meg, mivel most már azt is szerette
volna megtudni, hogy hol láthatta Alihan Onyikot.
– Hol van? – kérdezte a Gazdag Szabó Alihantól, és látszólag már ügyet sem vetett Csikre.
– Éppen az imént szaladt át az udvaron – felelte Alihan.
Csik villámgyorsan megfordult. Onyik nadrágját mindkét kezével a melléhez szorította, és
futásnak eredt. „Ugyan hol láthatta Onyikot, amikor az most ott ül a tengerparton?” – gondolta Csik
vidáman, ahogy végignyargalt az utcán. De amint a sarkon befordult, világosság gyűlt a fejében:
hiszen Alihan őt nézte Onyiknak! Csiknek még jobb kedve kerekedett, egészen a tengerpartig futott,
miközben Kolja bácsi módjára valami dalocskát dudorászott, és Onyik vizes fürdőnadrágjával
meztelen lábszárát csapkodta.
Akkor minden nagyszerűen megoldódott, és Csik később is, amikor visszaemlékezett erre
az esetre, hálásan gondolt Onyikra, és titkolt bosszúvággyal Surikra.
Csik nem is tudta meg, mi lett a fürdőnadrágjával. De egyedül az, hogy Surikra gondolhatott,
és csakis rá, mivel Surik ebben az időben úgy viselkedett, hogy csak rá lehetett gyanakodni, Csik
hanyatló népszerűségéről árulkodott.
Igen, most mindenképpen meg kellett verekednie Bocsóval, bár a körülmények kedvezőtlenek
voltak számára.
Csik sohasem verekedett még Bocsóval, Bocsóval mindig szimpatizált. Jólelkű, düllcdt szemű,
langaléta gyerek volt. S ezért a langalétaságáért meg mély, hihetetlenül rekedt hangjáért Csik
tisztelte. Olyan rekedt hangja volt, hogy aki először hallotta, azt gondolta, azért beszél így, mert
a világon senkitől sem fél, s azért nem fél a világon senkitől, mert bátyja a legerősebb fiú
a városban. Valójában nem volt semmiféle bátyja, és mindig ilyen rekedt hangja volt.
Valami megmagyarázhatatlan érzékkel Bocso verekedés nélkül is elismerte, hogy Csik
valamivel erősebb nála. Csik érezte ezt az elismerést, és hálából azért, hogy megszabadította
a fárasztó bizonyítástól, ugyanilyen némán fölajánlotta, hogy nem használja ki ezt a fölényét, és
tiszteletben tartja függetlenségét.
De azóta, hogy Csik szerencsétlen verekedése lezajlott a kis vörössel, és a tengerparton eltűnt
a nadrágja, minden megingott. Bocso, amikor találkozott vele, pajkosan vigyorgott, és e vigyorgás
jelentőségével Csik tökéletesen tisztában volt. Egyet jelentett, lényegében azt, hogy Csik fölényét
semmi sem bizonyítja, és Bocso kíváncsian várja, hogyan fogja azt Csik újra visszaszerezni.
———
A gyerekek a rácsos vaskapuhoz értek, amely, ki tudja, miért, mindig le volt lakatolva. A vaskapun
és a kőfalon túl a hegyoldalban hatalmas gyümölcsöskert terült el: almás, körtés, naspolyás,
olajbogyós.
Azt rebesgették, hogy a forradalom előtt valami gőgös herceg élt itt. De a forradalom idején
megdöntötték, és azóta eltűnt. Csik valahogy úgy képzelte, hogy miután megdöntötték, legurult
a meredek hegyoldalon.
Csik hallotta, hogy azután, hogy a herceg eltűnt, az olajfák a hercegi gyümölcsösben
terméketlenné váltak, bár tovább növekedtek. A többi gyümölcsfa hozott gyümölcsöt, de az olajfák
nem. Hűségesek maradtak a herceghez.
Csik tulajdonképpen sosem szerette az olajbogyót, mivel valahogy kesernyés és ráadásul sós.
Torzszülöttnek tartotta az olajbogyót. Ha gyümölcs, édesnek, levesesnek kell lennie. Ha viszont
nem leveses és nem édes, akkor miféle gyümölcs?
Csik valami kapcsolatot érzett a kettő között, hogy nem szereti az olajbogyót, és hogy
hűségesek maradtak a herceghez, és nem akartak teremni, bár véglegesen kiszáradni sem akartak.
„Hát csak száradjatok ki végleg, ha ilyenek vagytok – gondolta róluk dühösen Csik –, adjátok át
a helyeteket a mi gyümölcsfáinknak!”
Csik gyakran gondolt ezekre az olajfákra.
Olykor úgy vélte, hogy ki kell vágni, fel kell gyújtani valamennyit, ha ennyire
megátalkodottak. Igen, felgyújtani, mint a herceg palotáját a forradalom idején.
Ezek az olajfák megzavarták a lelkét esztelen hűségükkel. Csik úgy vélte, hogy hűség csak
a mi oldalunkon lehet, a mieinknél, az ellenségnek felesleges fényűzés. Nyilván ilyennek születtek,
és ezen már nem lehetett segíteni. A legfontosabb persze az, hogy a herceg sohasem tér vissza. Csik
ezt pontosan tudta, de ezek az olajfák továbbra is hűségesek voltak hozzá, és ettől a hűségtől
valahogy még hűségesebb és meghatóbb lesz az egész.
Csik ezt sehogyan sem tudta megérteni, és nem szeretett az olajfákra gondolni. De néha
akaratlanul is eszébe jutottak, s ez ellen semmit sem tehetett.
Jelenleg Csiknek nem ezen járt az esze. Az olajfák, amelyek a falon túl a kertben nőttek, eszébe
jutottak ugyan néha, de nyomban meg is feledkezett róluk. Pillanatnyilag mindegy volt neki, hogy
kihez hűségesek, vagy kihez nem. Most sokkal közelebb álló dolgok foglalkoztatták, legfőképpen
a Bocsóval sorra kerülő párviadal a számára kedvezőtlen körülmények között.
A kaputól nem messze, a fal mellett, zöldellő dombocska emelkedett, amelynek tetejéről
könnyen fel lehetett jutni a falra. A gyerekek fölmásztak a dombocskára.
– Mindenki vesse le a cipőjét – parancsolta Csik, és elsőként húzta le lábbelijét. A szandált
a fal tetejére tette, és gyorsan utánamászott. A fal átforrósodott a napsütéstől, és szokatlanul sütötte
a talpát.
– Onyik – mondta Csik –, lentről feltolod Ljoszikot, én meg majd fentről húzom.
Ljoszik lehajolt, és mellével a falnak dőlt. Lentről bocsánatkérően bámult fel Csikre, mintha
elnézést kérne tőle ügyetlenségéért. Csik megmarkolta barátja gallérját, lábát szilárdan megvetette,
hogy jól érezze talpával a fal egyenetlenségeit, s jól megkapaszkodott bennük. Onyik Ljoszik alá
guggolt, fejét a fenekéhez nyomta, s közös erővel egykettőre fölemelték, és hasmánt rátették a falra.
Pár pillanattal később Ljoszik már minden segítség nélkül fölállt.
– No, mi van? – kérdezte Csik.
 – Semmi – felelte Ljoszik zavart mosollyal, és a lábára bökött –, csak süti a talpam.
– Majd megszokod – intette le Csik –, először az enyémet is sütötte.
Onyik egy ugrással elkapta a fal peremét, megkapaszkodott benne, és fölhúzta magát.
Általában igen ügyes volt, s Csik ezt nagyra értékelte benne. A kislányok is hamar följutottak
a falra, Nika még a tornacipőjét se vetette le. Igaz, a gumitalpú tornacipő jól tapadt a fal tetejéhez,
és biztosan tartotta a kislányt, bár Csiknek az volt a véleménye, szándékosan nem vetette le, hogy
ne kelljen engedelmeskednie a parancsának.
Csik úgy döntött, hogy féloldalasán elsőnek indul meg a falon, és egyik kezével támogatja
Ljoszikot, utána pedig Onyik halad, aki majd szintén segíti.
– Nika, vedd el Ljoszik szandálját – mondta Csik hátrafordulva.
– Pfuj! – ráncolta össze apró kis orrát Nika. – Eszemben sincs, vigye Szonyka.
Csiknek mindig tetszett, ahogy Nika összeráncolta az orrát. Olyan mulatságos volt ez a fintor,
hogy amikor Nika elfintorodott, Csiknek kedve lett volna könnyedén megfricskázni az orrát. Most
azonban ez sem tetszett neki.
– Szonykánál már ott a doboz – figyelmeztette Csik, s bosszankodott magára, amiért tetszett
neki, ahogy a kislány az orrát ráncolta –, a járásod miatt meg kinevetnek bennünket.
– Csak a hülyék nevetnek – vágott vissza Nika –, a papám viszont azt mondta, nagyon szép
a járásom.
Ott állt a fal tetején sárga szoknyában és fehér tornacipőben a könnyed, magabiztos kislány, és
ami a legfontosabb, csöppet sem volt hálás, hogy magukkal vitték erre a kirándulásra.
– Tudod, mennyire torkig vagyunk már a papáddal? – kérdezte Onyik hátrafordulva. Semmit
sem tudott a kislány apjának sorsáról. A gyerekek közül csak Csik ismerte Nika apjának történetét.
– Hát még mi a te Gazdag Szabóddal! – vágott vissza Nika.
– Majd mindjárt kapsz egyet a szandállal – fenyegetőzött Onyik –, hogy rögtön a kertben
találod magad!
– Csak próbáld meg – mondta Nika, és gúnyosan nézett Onyikra, mélykék, szinte feketének
látszó szemével. Ahogy Csik a kislány szemébe nézett, és hallgatta a veszekedésüket, hirtelen azt
gondolta: „úgy látszik, a gazdagok nem szeretik egymást túlságosan”. Valahogy kellemes volt
számára, hogy a gazdagok nem alkotnak egységfrontot. De most, itt a falon ennek a veszekedésnek
nem volt semmi értelme.
– Mért veszekedtek? – kérdezte Szonyka. – Majd én viszem.
Kinyújtotta a kezét, és átvette Ljoszik szandálját.
– Jól van, gyerünk – rendelkezett Csik. Úgy vélte, hogy itt vitatkozni, a fal tetején, nem
helyénvaló. Lassan megindultak fölfelé. Oldalozva haladni kényelmetlen volt, és időnként, mivel
nem tudtak egyszerre lépni, a bizonytalan ember veszélyeket sejtő erejével Ljoszik
meg-megrántotta Csik karját. Még tíz lépést sem tettek, amikor a kis tisztásról megszólalt Surik
hangja:
– Ljoszik, vi-gyá-ázz, elesel! – zendített rá orrhangon. Ljoszik, mint mindig, megfordult
a hangra, és úgy megrántotta Csik karját, hogy barátja majdnem lerepült a falról.
– Mit bámulsz? Tudod, hogy csúfolnak! – ordított rá dühtől eltorzult hangon. A rémülettől még
a veríték is kiverte Csiket. Iszonyú haragra lobbant Surik ellen, aljas fogása miatt, de Ljoszikra is
dühös lett.
 – Megszokás – felelte Ljoszik, és zavartan elmosolyodott.
– Hülye szokás – dünnyögte Csik, de lassacskán már megnyugodott.
Továbbindult, és ekkor a tisztásról ismét megszólalt Surik hangja:
– Menjetek – kiáltotta nekik –, a vörösök ott majd megtanítanak benneteket!
E pillanatban Csik véglegesen és visszavonhatatlanul elhatározta, hogy visszafelé jövet
megverekszik Bocsóval. Nincs más kiút, hárította el a kétségeit Csik, különben teljesen a fejére
nőnek. Elhatározásának véglegessége hirtelen megnyugtatta, s most már minden figyelmét az útra
összpontosította.
Oldalt haladni a falon, és fél kézzel Ljoszikot támogatni még Csiknek is kényelmetlen volt.
Ljosziknak pedig még inkább. Ljoszik végül is szipákolva megállt.
– Megpróbálom egyedül – mondta Csiknek, és a szemébe nézve azt próbálta kideríteni, nem
sértő-e számára ez az elhatározása.
– Rendben van – felelte Csik –, majd vigyázok rád. – Óvatosan átölelte Ljoszikot, közben
érezte, mennyire megfeszül barátja teste, és a háta mögé húzódott. Most Ljoszik haladt elöl. Egyik
lábával előrelépett, s a másikat könnyedén utánahúzta.
– Ne nézz le – figyelmeztette Csik –, csak előre.
A fal egyik oldalán sziklás hegyoldal húzódott, amelyen naspolyafák nőttek, s szinte teljesen
eltakarták a lejtőt. Egy-egy naspolyaág egészen a fal fölé nyúlt, és Csik csupán azért, hogy az utat
érdekesebbé tegye, le-lehúzott egy ágat, aztán eleresztette. Csak úgy zizegtek a hosszú, fülszerű
levelek.
A naspolyatermést rég betakarították, de Csik némelyik ágacskán észrevett egy-egy
megsárgult, ráncos gyümölcsöt, amely elkerülte a szedők figyelmét. Most, a nyár közepén, ezek
a gyümölcsök már túlértek, megaszalódtak, és Csik tudta, hogy most olyan édesek, mint a cukor.
Persze túl magasan voltak ahhoz, hogy elérhette volna őket. De mégis jólesett látni ezeket, és Csik
nem mulasztotta el, hogy ha csak futólag is, de minden fát szemügyre ne vegyen.
– Ha akarod, viszem a bádogdobozt – ajánlotta váratlanul Nika.
Úgy tűnt, egész idő alatt azon töprengett, vajon nem alacsonyítja-e le ez a javaslata, és most
végre úgy döntött, hogy nem.
– Hagyd csak – sóhajtotta Szonyka –, most már elviszem odáig.
Csik elöl hirtelen észrevett egy ágat, amely tele volt éppen beért naspolyával. Ez az ág elég
magasan nyúlt fel, bár a fal fölött húzódott. Csik rettenetesen szerette volna elérni, ezért nézelődni
kezdett, hogy is fogjon hozzá. Látta, hogy ezt a gyümölccsel teli ágat egy másik keresztezi, amely
fölötte nyúlik ki. Ennek a fölső ágnak pedig van egy kisebb hajtása, amely a szokástól eltérően nem
fölfelé, hanem lefelé ágazott, s a fal felé nyújtózott, bár nem ért odáig.
Csik úgy vélekedett, hogy ha ezt az ágacskát eléri és megrángatja, akkor a nagy ág is átveszi
a lengést, amelyből eredt; ez a nagy ág pedig továbbadja mozgását a gyümölccsel feli gallynak,
mivel keresztezik egymást, s lefelé fogja nyomni.
Csik kinyújtózott a kert felé, és nagy keservesen elérte a kis ágacska legutolsó levelét. Csak két
ujjal tudta megfogni, de a két ujjával mégiscsak megfogta, s azzal óvatosan és erősen húzni kezdte
a levélkét, no meg ezzel együtt az ágacskát maga felé. Tudta, hogy a naspolyának erős a levele,
persze ennek ellenére elszakadhat, ezért csak elővigyázatosan húzta. Azon igyekezett, hogy
az a pont, ahol a levelet fogja, és a levélnyél töve egy szintben legyen. Régen észrevette, hogy
a levélke és az ág elég erősek így együtt. Amikor érezte, hogy elérkezett az a pillanat, amikor
a másik kezével is meg tudja fogni az ágacskát, még egyet húzott rajta, majd ugyanabban
a pillanatban elengedte a levelet, és elkapta az ágat. Minden úgy történt, ahogy elképzelte.
Megrángatta az ágat, az pedig meghimbálta a gyümölcsös gallyat, amikor aztán elég mélyre
ereszkedett, Csik hirtelen elkapta.
Még több gyümölcs volt rajta, mint ahogy Csik képzelte. S ami a legfontosabb, az egyes és
páros gyümölcsök is frissek, levesesek, akárcsak nyár elején. Csik kitalálta, hogy akkor bizonyára
azért hagyták ki ezt az ágat, mert a gyümölcsök még egészen zöldek lehettek.
– Jé, Csik! – sikkantotta elragadtatással Szonyka, amikor észrevette, hogy milyen kincs hullott
az ölükbe.
– Szedjétek le – mondta Csik gazda módjára, s igyekezett az ágat minél jobban lehajlítani.
Ljoszik egyik kezével bizonytalanul megfogta az ágat, a másikkal pedig a naspolya után nyúlt.
Onyik is megfogta az ágat, és erősen maga felé rántotta. Olyan mozdulattal, mint a kisborjú, amikor
szopni akar, és türelmetlenségében rángatni kezdi az anyja tőgyét, gondolta Csik, és úgy érezte,
bizonyos fokig ő az a tehén, akinek a tőgyét rángatják.
– Csik, nekem tele van a kezem! – kiáltotta Szonyka, és türelmetlenkedve ugrott egyet.
– Add ide a konzervdobozt – mondta Nika, és kinyújtotta a kezét.
– Köszönöm, Nika – hálálkodott Szonyka, és átadta neki a dobozt. Ugyanakkor letette
a lábához a maga és Ljoszik szandálját. Mindhárman az ágba kapaszkodtak, s eleven fürtként
csüngve rajta, szaggatták a naspolyát, és cuppogva nyelték az édes gyümölcsöt, miközben messzire
köpködték a cseresznye nagyságú és dinnyemagszerűen síkos magokat. Néhány percig csak
a levelek zizegését, cuppogást és krákogást lehetett hallani.
Ljoszik hirtelen Csikre pillantott, és szemével Nika felé intett. Csik egészen elfelejtkezett róla.
A kislány atcan olyan töprengő és egyben nevetséges kifejezés látszott, mint azoknak a nőknek
az arcán, akik úgy tesznek, mintha abban a pillanatban szálltak volna ki egy tovasuhanó, nyitott
gépkocsiból. Végső esetben egy motorkerékpár oldalkocsijából.
A fejét enyhén hátravetette, szempillája remegett, mintha továbbra is a szemébe csapódó
léghullámokkal viaskodna. Ez itt most különösen nevetséges volt, mivel kinyújtott kezében egy
ócska konzervdobozt tartott.
– És te? – kérdezte Csik. Nika összerezzent és ránézett.
– Én nem szeretem – mondta, és felsóhajtott. Csiknek úgy rémlett, hogy a kislány épp az apjára
gondolt. Az ág gyorsan kopaszodott. Csik teljes erőből meghúzta, és elért egy szép, érett, páros
gyümölcsöt.
– Nesze – nyújtotta Nikának.
– Nem szeretem – ismételte, és megrázta a fejét, bár szeme érdeklődéssel tapadt a világossárga
gyümölcsökre.
– Ha Csik neked adja, akkor vedd el – mondta meggyőzően Szonyka, és átvéve Csiktől a rövid
szárú, kettős naspolyát, Nikának nyújtotta. Nika úgy vette el tőle a páros gyümölcsöt, mint
a virágot, még oda is próbálta sárga ruhájához.
– Ikrek, mint Ljoszik testvérkéi – jegyezte meg Onyik, futó pillantást vetett az ajándékra, aztán
ismét az ág felé fordult. Ljoszik szipákolt, arcán mosoly terült szét. Csik kíváncsian nézett Nikára,
hogy lássa, miként fogadja ezt az elmésséget. Nika sehogyan sem reagált. Pontosabban,
valószínűleg nem tetszett neki, mivel könnyedén megvonta a vállát, mintha azt mondta volna:
micsoda hasonlat, s mi ebben a nevetséges?!
Amikor az egyik gazdag viccel, akkor a másik, úgy látszik, nem nagyon támogatja, gondolta
Csik, aki, mint mindig, igyekezett levonni a tanulságot a gazdagok életére vonatkozó
megfigyeléseiből.
– Eleresztem az ágat – figyelmeztette a többieket Csik, majd megvárva, amíg Ljoszik elengedi
az ágat, maga is szétnyitotta az ujjait. Az ág megkönnyebbült sóhajjal csapódott a levegőbe. Csik
érezte, hogy az ág huzamos tartásától sajog a karja.
A gyerekek továbbmentek. A napot most már tölgylombok takarták el, árnyékuk kellemesen
hűtötte a gyerekek meztelen talpát. Az egyik helyen tövises vadrózsaágak kúsztak át a falon, itt elég
nehezen lehetett átjutni – könnyen összeszurkálhatta magát az ember.
Csik Onyik segítségével valahogy átvonszolta Ljoszikot ezen a veszélyes helyen. Minden
alkalommal, amikor Ljoszik lépni akart, Csik megmutatta neki, hová tegye a lábát, olykor pedig
lehajolva széthúzta a szúrós rózsaágakat, mivel Ljoszik esetlen lábának minél nagyobb szabad
helyre volt szüksége.
Nika ennek a tüskés szőnyegnek a közepén, amely a fal mindkét oldalán tele volt rózsaszínű
virágokkal, lehajolt, leszakított egy vadrózsát, de közben nem állt meg, a hajába tűzte, és
továbbment. Úgy hajolt le és úgy tépte le a vadrózsát, mintha ez az egész bozót őrá várt volna, és
szándékosan a falra kapaszkodva terült volna a lába elé. Ez a mozdulat olyan volt, mintha a többi
virágnak tett volna szívességet: ha már valamennyien ennyire kértek, rendben van, egyet leszakítok.
„Lám csak, a gazdagok! – gondolta Csik csodálkozva. – Ezek azt hiszik, hogy körülöttük
minden azon töpreng, hogyan legyen a kedvükre. De nem is olyan buta dolog aprókat lépni, aki
megszokja, lám, milyen könnyen jár a falon.”
A fal egy hegyi házikóhoz vezetett. A háznál le kellett szállni a falról, keresztülmenni
az udvaron, ott azután már a hegygerinc kezdődött, amelyen gyantában gazdag fenyők nőttek.
A házikó fából épült, ablakai tisztán csillogtak, nyitott verandája előtt kis élőkért húzódott,
amelyben magas törzsű nemes rózsák nyíltak: pirosak, fehérek, sárgák, utóbbiak annyira hasonlóak
voltak a vaj színéhez, hogy az ember szinte kenyérre szerette volna kenni őket.
A zöldellő kis udvarhoz igazi kő lépcsősor vezetett föl, széles pihenőkkel, amelyekre
kőpadokat építettek. A lépcsősor hihetetlenül hosszú volt, és Csik kitalálta, hogy egészen
a vaskapuig tartott, ahonnan elindultak felfelé a falon.
A legérdekesebb az volt, hogy itt Csik soha nem találkozott teremtett lélekkel sem. Így a ház
szinte elvarázsoltnak számított. Az egyetlen élőlény, akivel Csik mindig találkozott, a farkasölő
kölyke volt.
Ezt az utat, fel a fenyőligethez, Csik az idei tavaszon fedezte föl. Azóta ötször vagy hatszor járt
erre. A farkasölő kölyke minden alkalommal rárontott, követelte, hogy játsszon vele.
Lehet, hogy azért, mert nagyon vágyott az emberek után, vagy talán azért, mert mégis farkasölő
kölyök volt, amikor belemelegedett a játékba, harapásával fájdalmat okozott Csiknek. A kisfiú
tisztában volt vele, hogy játszik, a kutyakölyök viszont nem tudta, hogy játékból gyöngébben kell
harapni, és amikor Csik meg akarta értetni vele, hogy haragszik rá, a kutyakölyök még erősebben
harapdálta, gondolván, Csik szándékosan ajánlja neki a vadabb játékot. A kisfiú hozzászokott ehhez
a fájdalomhoz, de az igazat megvallva, mégiscsak szenvedett. Ráadásul ez alatt a három-négy
hónap alatt a kutyakölyök alaposan megnőtt, és ahogy Csik a találkozásaikkor észrevette, száját
játékból is egyre erősebben szorította össze. Lehet, hogy azt gondolta, Csik is olyan gyorsan nő,
mint ő, vagy megszokja a fájdalmat. Persze Csik jóval lassabban nőtt, mint a farkasölő kölyke,
a fájdalmat pedig nem akaródzott megszokni neki. Mit volt mit tenni, tűrni kellett az állat játékát
egészen a fenyvesbe vezető kapuig.
Az, hogy a kis ház udvarán ott élt a farkasölő kölyök, egy csöppet sem zavarta Csiket abban,
hogy a házikót mesebelinek vagy elvarázsoltnak tartsa. Elképzelését csupán a verandán kifeszített
szárítókötél zavarta, amelyen csíptetők csüngtek; olyanok voltak, mint a dróton ülő madarak. Csik
természetesen tudta, hogy itt emberek élnek, csak az nem ment sehogyan sem a fejébe, miért
nincsenek sohasem otthon.
A falhoz közel korán érő fügefa nőtt, vagy ahogyan még hívták: madárfüge. Ennek a fának egy
ága egészen a falig ért. Ha az ember belekapaszkodott, és két-három fogással magához húzta,
segítségével bátran leugorhatott az udvarba.
De Csik most ezzel nem sietett, mivel a fügefa tele volt apró, fekete fügével. Persze azért sem
sietett, mivel igyekezett elodázni a találkozást a farkasölő kölyökkel. Természetesen ezt önmagának
sem akarta bevallani.
– Dobjátok le a szandált – mondta Csik, ahogy szemügyre vette a fát –, mi meg Onyikkal
fölmászunk fügéért.
A szandálok az udvarra hullottak.
– A bádogdobozt is ledobhatom? – kérdezte Szonyka.
– Le – határozott Csik, majd elkapta az ágat, és rácsimpaszkodott.
Néhány fogással eljutott a fa törzséig, lábát átvetette azon az ágon, amibe kapaszkodott,
megszorította a térdével, s ebben a testhelyzetben, kissé himbálózva, elkapott egy másik ágat, majd
kinyújtózkodva felkúszott az első ágra.
– Csik, nem jobb lenne, ha mennénk, amíg nincs itt a farkasölő? – kérdezte Szonyka.
– Hm – nevetett gúnyosan Csik, s kapkodva szedte a levegőt –, a farkasölő kölykétől úgysem
szabadulhatsz, sehogyan sem!
Csik maga is sokszor reménykedett abban, hogy észrevétlenül át tud menni a kerten, és nem
találkozik a kutyakölyökkel, de ez sohasem sikerült. Így arra a következtetésre jutott, hogy
a kutyakölyök szándékosan nem mutatkozik addig, amíg valaki föl nem bukkan a kertben. Mert ha
addig fölbukkan, amíg az ember a falon áll, akkor az még meggondolja, hogy leugorjon-e a kertbe.
Viszont ha már leugrott, mást nem tehet, játszania kell a kutyakölyökkel.
Csik után Onyik is felkúszott a fára, de sokkal könnyedébben, mint barátja. Csik elismerte,
hogy Onyik ügyesebb nála, s ezt tudomásul is vette.
A fal fölött foglaltak el két ágat. Mindkettő teli volt fügével. A madárfüge nem olyan nagy és
leveses, mint a rendes füge, viszont sokkal édesebb.
Csik kinyújtotta a kezét egy teljesen érett, épp ezért kissé ráncos bőrű, sötétlila füge után, és
gyöngéden megcsavarta az ágon, hogy ne nyomja szét. Halk, pattanó hang hallatszott, s a gyümölcs
máris a kezében volt.
Szonyka, Ljoszik és Nika a falról figyelte minden mozdulatát. Csik óvatosan a szájához emelte
a fügét.
 – No milyen? – kérdezte Szonyka, és megnyalta a száját. Csik még bele sem harapott
a gyümölcsbe, mikor Szonyka már kíváncsiskodott. Csik méltatlankodva vette el kezét a szájától,
ezzel is jelezve a sürgető kérdés nevetségességét. Valamennyien fölnevettek, Szonyka meg
elszégyellte magát, és lehajtotta a fejét.
– Pompás – mondta Csik, ahogy összerágta a füge hersegő, mézédes húsát.
A fa teli volt gyümölccsel, így Csik meg Onyik kedvükre lakmározhattak, és a pajtásaiknak is
jócskán dobálhattak le. Ljoszik majdnem lepottyant a falról, amikor egy ledobott füge után kapott,
ezért Csik ezt szigorúan megtiltotta neki. A fügék Szonyka bő szoknyájának öblébe hullottak. Nika
először nem akart enni a gyümölcsből, de miután megkóstolta, annyira ízlett neki, hogy Csik alig
győzte ledobálni.
– Csik, már megettem! – kiáltott föl, mintha ezzel örömet akarna szerezni neki.
Lám csak, a gazdagok, gondolta Csik enyhe ingerültséggel, először elutasítják a madárfügét,
aztán meg nem győzöd dobálni nekik, ráadásul azt követelik, hogy örülj az étvágyuknak.
Csiknek először kellemes volt, hogy a kislánynak ízlett a madárfüge, de később, amikor már
kérni kezdte, dühös lett rá, mivel Csik fügeszedési lehetősége nem volt arányban Nika
falánkságával.
Persze olyan sok gyümölcs volt a fán, hogy mindnyájan jóllaktak, és a végén már Szonyka is
kezdte leszedni a fügék bőrét. Csik figyelmeztette őket, hogy a héjat a fal külső oldalára dobálják,
mert különben a háziak észreveszik, mit műveltek itt.
– És a háziak hol vannak, Csik? – érdeklődött Szonyka jóllakottan és mintegy hálásan a háziak
iránt, amiért ilyen sokáig nem mutatkoztak.
– Nem láttam őket, de itt laknak – felelte Csik, és pillanatnyi függeszkedés után leugrott.
Ahogy talpra esett, érezte, hogy a gyomra nagyot löttyent, úgy teleette magát fügével. A nyomában
Onyik is leugrott. Szonyka meg Nika egy darabig függeszkedtek az ágon, majd néhány
fogásváltással beljebb húzódtak, hogy közelebb legyenek a földhöz, és szerencsésen földet értek.
A farkasölő kölyke nem mutatkozott, és Csik már reménykedni kezdett, hogy ez alkalommal
talán valóban megússzák nélküle. Már csak Ljoszik volt hátra. Csiknek és Onyiknak támogatnia
kellett, amikor az ágra függeszkedett.
– Amikor azt mondom: egy, kettő, három, elengeded az ágat! – vezényelte Csik.
Ljoszik a falon állva csüggedten hallgatta, és zavarában mosolyogni kezdett. Csiknek ez nem
tetszett. Ha egyszer Ljoszik mosolyogni kezd, ez azt jelenti: nem bízik a sikeres leereszkedésben.
– Rajta – bátorította Csik –, hiszen erős a karod.
Ljoszik mindkét kezével megragadta az ágat, de sehogyan sem tudta rászánni magát, hogy
a lábát elvegye a falról. Ráadásul a falhoz túl közel kapta el az ágat, pedig minél beljebb kellett
volna, ahol már vastagabb. Csik tudta, hogy a füge gyönge, megbízhatatlan fa.
– Beljebb fogd! Beljebb! – kiáltotta Csik, de Ljoszik váratlanul levette a lábát a falról, és
valahogy furcsán súlyosan és reménytelenül himbálózni kezdett az ágon.
– Húzódj beljebb! Fogd beljebb! – kiáltották egyszerre valamennyien. Az ág vészjóslóan
megreccsent, de Ljoszik csak tovább himbálózott rajta, mintha megsüketült volna. Csik meg Onyik
ott állt Ljoszik veszedelmesen himbálózó teste alatt; Csik látta pajtása arcát, kiguvadó szemét és
ostoba mosolyát, mely szinte a füléig húzódott. Kinyújtotta a kezét, szerette volna megfogni Ljoszik
bokáját, hogy legalább megállítsa ostoba himbálózását. Alighogy megfogta a sarkát, Ljoszik, aki
bizonyára csiklandós volt, tehetetlenül és épp ezért nagy súllyal rájuk zuhant.
Csik hirtelen szinte kibírhatatlan nyomást érzett, majd mindhárman legurultak a lejtő aljára.
Még jóformán meg sem álltak, amikor Csik meghallotta a lányok visongását és a farkasölő
kölykének vidám nyüszítését, ahogy rárontott. Fogával elkapta Csik nadrágját, aztán fejét rázva,
játékos morgással húzni kezdte, de valami hihetetlen erővel. Csik szinte nem is értette, mit akar: le
akarja húzni a nadrágját, vagy őt magát akarja lecibálni Onyikról és Ljoszikról, akiken feküdt.
Különben Ljoszik, aki legalul, Csik és Onyik alatt hevert, még itt is zavartan tovább vigyorgott.
Csik elcsodálkozott rajta, mekkora erővel vonszolja a kutyakölyök, s hogy az milyen sokat
nőtt; és mekkora szerencse, gondolta Csik, hogy erre a túrára nem fürdőnadrágban, hanem ebben
az erős, bár rövid nadrágjában jött el.
– Fussatok a kijárathoz! – kiáltotta Csik hősiesen, és hagyta, hogy a kutyakölyök lecibálja
Onyikról és Ljoszikról, miközben mindenképpen igyekezett kifejezésre juttatni, milyen elkeseredett
harc előtt áll.
– Ne felejtsétek a szandálokat! – kiáltotta Csik, és engedte, hogy a farkasölő kölyke lefelé
cibálja a lejtőn. Kezével ellökve magát a földtől, Csik még egy kicsit segített is neki.
– Nem felejtjük el! – kiáltotta Szonyka, és összekapkodta a szandálokat. Ljoszik és Onyik már
fölkapaszkodott a fügefa tövéig. Már csak a sima, füves kis udvaron kellett átszaladniuk.
– Ne féljetek, lefogom! – kiáltotta olyan hangon, mintha szörnyű fájdalmat kéne leküzdenie.
Onyik és a mögötte kacsázó Ljoszik már elszaladt a kis ház mellett.
– Ne feledjétek a konzervdobozt! – kiáltotta Csik elhaló hangon. Onyik megállt, mivel
ráeszmélt, hogy vissza kell fordulnia.
– Hol van? – kérdezte Csiktől. Ez elég ostobán hangzott. Azt hihette az ember, hogy Csik
jókedvében hempereg a főben, és nem a farkasölő kölykének elkeseredett támadását veri vissza.
Csik hirtelen olyan pillantást vetett Onyikra, hogy az erre villámgyorsan megkereste
a konzervdobozt, és a kapu felé iramodott.
„Aha, szóval te nem is annyira velem játszol, hanem inkább velük beszélgetsz?!” – mordult fel
a kutyakölyök, azzal elengedte a nadrágot, és vad örömmel ragadta meg Csik bokáját.
Csik ezt már régen várta. Még jó, hogy eddig elég sok időt nyert. Most aztán a birkózást
folytatva s ezzel elterelve a kutyakölyök figyelmét, állandóan a kapu felé kellett húzódni.
Csik a fájdalomtól összeszorította a fogát, és lábát, amelyet a fiatal farkasölő kölyök a szájában
tartott, kissé maga felé húzta. A kutyakölyök felmordult, és úgy tett, mintha ízletes cubák
harapdálása közben zavarnák. Csik óvatosan talpra állt, s közben érezte a sarkán a kutyakölyök
fejének ránehezedő, meleg súlyát.
Tulajdonképpen ez az állat már egészen fejlett, nagy fejű, súlyos mancsú, hamuszínű
kutyakölyök volt. Csik könnyedén megmozdította a lábát, hogy érezze az ellenállás nagyságát,
amikor majd futnia kell.
Most az volt a legfontosabb, hogy az emelkedőt legyűrve kifusson az udvar egyenes szintjére.
Ahogy a lábát odébb húzta, érezte, hogy nehéz a kutyakölyök, és milyen nehezen tud majd
elszaladni tőle.
„A zsákmány elvész, erősebben kell tartani!” – morogta a kutyakölyök, ahogy Csik
megmozdította a lábát, és a száját egy pillanatra kinyitva, még erősebben megfogta Csik bokáját.
Ugyanakkor fél szemmel ravaszul ránézett Csikre, tudtára adva ezzel, hogy szándékosan morgott rá,
de csak azért, hogy a játék ezzel is érdekesebb legyen. Azt ajánlotta Csiknek, tegyen úgy, mintha
elvenné tőle a zsákmányt. „Nem rossz, tegyek úgy – gondolta Csik –, mikor olyan fájón fogod
a lábam.”
Lehajolt, és könnyedén meglegyintette tenyerével a kutyakölyök fülét.
„Ne szórakozz velem – mordult fel a kutyakölyök –, tudod, milyen ízletes cubák van
a számban.”
„Pont én ne tudnám?” – gondolta Csik dühösen. Lehajolt, és most már erősebben legyintette
meg az állat fülét.
„Szóval így vagyunk!” – vakkantotta a kutyakölyök, s azzal fölugrott, hogy elkapja Csik kezét.
Csiknek sikerült elkapnia a kezét, és teljes erőből futni kezdett fölfelé a lejtőn. Már elérte
az udvari tisztást, mikor a kutyakölyök utolérte.
– Csík, ide fuss! – kiabálták a gyerekek egyszerre, és integettek neki.
A léckerítés túlsó oldalán álltak, s onnan a teljes biztonságból figyelték pajtásukat.
– Nektek jó! – rikkantotta még Csik, de a kutyakölyök máris utolérte, és ismét elkapta a lábát.
Nekihevülten, a fájdalmát leküzdve, Csik néhány lépésnyit magával vonszolta, de a fájdalom olyan
elviselhetetlenné vált, hogy Csik a földre hemperedett.
Persze, a fájdalom ellenére is talpon tudott volna maradni, de így hősiesebbnek látszott a dolog,
és Csik szerette az ilyesmit. Ráadásul abban is reménykedett, hogy a kutyakölyök elengedi a lábát,
és megfogja a nadrágját; akkor aztán minden fájdalom nélkül elhuzakodhat vele a kapuig.
A kutyakölyök azonban nem kapta el a nadrágját, így aztán Csiknek a kezét kellett a fogai közé
dugnia, hogy a lábát egy kicsit pihentesse.
Végeredményben ez a kutyakölyök nem volt túl eszes. Akárhogy harapdálta és gyötörte is
Csiket szertelen játékával, mégsem tudta fölfogni, hogy Csik eközben a maga célja felé halad.
Amikor azután Csik az ajtót becsapva a kerítés túlsó oldalára került, és kezét a kerítéslécek közt
bedugva visszatolta a reteszt, akkor eszmélt csak rá az egészre, és nyüszíteni kezdett. Egész vadsága
nyomban semmivé lett.
„No, Csik, hallod, kérlek szépen, játssz még egy kicsit” – nyüszítette könyörögve
a kutyakölyök, és a farkát csóválta. Csik leporolta magát, a kutyakölyökre pillantott, és
szemrehányóan megcsóválta a fejét. Ezzel adta tudtára, hogy ha a kutyakölyök még egyszer így fog
harapni, akkor mindenféle játékot egyszer s mindenkorra beszüntet vele.
A farkasölő kölyök könyörgőn nézett Csikre, de ekkor épp a feje mellett nagy, hosszú csápú,
vörösfekete foltos szárnyú pillangó bukkant fel.
„Hát akkor ne is játssz!” – rázta meg a fejét a kutyakölyök, és ugyanakkor össze is csattantotta
az állkapcsát, el akarta kapni a pillangót, de az könnyedén odébb libbent a levegőben, és
a félelmetes fogak mellette csattantak össze. A farkasölő kölyök a csodálkozástól kimeresztette
a szemét, mi több, még a száját is megnyalta, mert így akart meggyőződni róla, hogy egy másik
pillangó repül már mellette, ugyanis egészen biztosra vette, hogy az előbbit sikerült elkapnia.
A sorozatos sikertelenségtől felbőszültén (Csik nem akart vele játszani, aztán a pillangó sem akart
a foga alá kerülni), a lepke után iramodott. A pillangó nyugodtan lebegett a levegőben,
a kutyakölyök pedig, amint utolérte, néhányszor hangosan összecsattantotta a fogát; a pillangó
azonban mindannyiszor könnyedén oldalt libbent, és lustán pompázott az udvar pázsitja fölött.
 Végül elege lett a kutyakölyökből, és ellebegett a lejtőn túlra. A kutyakölyök a pázsit széléig
futott, majd megállt. Most már nem fordult többé a gyerekek felé. Úgy tett, mintha a környező
tájban gyönyörködne. De valójában, ahogy ezt Csik kitalálta, szégyellte ügyetlenségét, és nem
akarta, hogy észrevegyék zavarát.
———
A gyerekek felértek a hegygerincre. Az egész hegygerincet és a lejtőt is fenyők és ritkásan cédrusok
borították. Talpuk alatt szinte rugózott a tavalyi, síkos fenyőtűszőnyeg. A fenyők törzse áttetszőén
vöröslött, mintha belülről valami láng világította volna meg. Naptól áthevült gyanta, száraz föld és
a távoli tenger illata érződött.
A város vöröslő, rozsdás tetőivel impozánsan nyúlt el az öböl félköríve mentén. Egy nagy hajó,
kéményén vörös szegéllyel, épp a kikötőhöz közeledett, és valahogy eloszlani sem akaró, hosszú
barázdát hagyott maga után.
– Tengerijáró! Tengerijáró! – harsogta Onyik.
– Nem tengerijáró, hanem tengerjáró – javította ki Csik. Nem szerette, ha az ilyen vagy olyan
ismerős szavakat helytelenül, rosszul ejtették ki. Csiknek most úgy tűnt, hogy a szép, karcsú
tengerjáró vala – hogy féloldalra dőlt attól, hogy Onyik rosszul nevezte meg.
– Mi a papával meg a mamával gőzhajón voltunk Batumiban – közölte Nika.
Mivel szavaira senki sem válaszolt, elhallgatott.
– Csik – kérdezte Ljoszik –, mitől van a városban annyi rozsdás tető?
– Nem tudom – mondta Csik –, biztosan az esőtől. – Ugye szép? – kérdezte pár pillanattal
később Ljosziktól, be sem várva pajtása lelkesedését. Lényegében azt gondolhatná az ember, hogy
Csik talán csak azért cipelte ide Ljoszikot, hogy annak elragadtatása saját magának is ismét örömet
szerezzen. Így minden érdekesebb volt. Amikor valami széphez már hozzászoktál, amit a másik
csak most lát először, és ámuldozni kezd, akkor valahogy te is kellemesebben érzed magad.
– Pompás – felelte Ljoszik, hálásan nézett Csikre, és szipákolt.
– És azonkívül – mondta Csik, föltárva kincseinek gazdag tárházát – itt kezdődik az első
település.
– Itt, ahol állunk? – kérdezte Ljoszik, és naivan tekingetni kezdett, mintha a határjelzőt keresné,
a város és a falu között. Még soha nem volt falun.
– Általában ezen a hegyen – magyarázta Csik.
Ljoszik még hálásabban szipákolt, és tisztelettel nézett a hegyre, bár semmiféle települést nem
látott.
Újra elgyönyörködtek a városukban. Innen minden olyan jól látszott, mintha a tenyerükön lett
volna: a stadion zöld gyepszőnyege, a piac, az iskola, ahol tanultak, és a házak a tető fölé nyúló
ciprusok zöld lándzsájával.
Szonykának úgy rémlett, hogy az erkélyen még a Gazdag Szabót is látja a vasalóval. Ez persze
túlzás volt. Magát az erkélyt még ki lehetett venni, de rajta a Gazdag Szabót, ráadásul a vasalóval,
lehetetlen volt, mivel minden egybeolvadt a fallal.
– Én még azt se látom, amit te – mondta sértődötten Onyik.
Csiket mindig furcsa szorongás fogta el, amikor messziről, a hegyről nézte a házakat. Sehogyan
sem értette, miért szomorodik el, hiába törte rajta a fejét.
 Úgy érezte, hogy valamikor örökre elszakad a szülővárosától, és az, ahogyan most messziről
nézte, olyan volt, ahogyan majd a távolból emlékezni fog rá, egy egészen más városból, ahonnan
akkor, mint most, nem ereszkedhetik le hozzá. Csik ezektől a gondolatoktól egy kicsit szomorú és
ünnepélyes lett.
Látszottak a város egyenes utcái, amelyeken fürge bogarakként mászkáltak a gépkocsik, és
egészen lassan kúsztak a konflisok. Csiknek hirtelen úgy rémlett, hogy az egyik utcán a sintér
batárját látja. Lehet, hogy Csik tévedett, de a bensejében hirtelen megsajdult valami; nyomban
eltűnt az enyhe szomorúság, ünnepélyesség, és szorongatóvá lett minden. És ha Belocska kint van
az utcán?
Csik megértette, hogy soha, soha nem lesz egészen boldog, amíg ez a kutyasintér a városban
lesz.
– Ideje mézgát szednünk – mondta Csik, arra gondolva, hogy a munkával majd elűzi szomorú
hangulatát.
Úgy határoztak, hogy Csik meg Onyik fölmásznak a fenyőfára, a többiek pedig a fatörzsekről
gyűjtik a mézgát. Csik figyelmeztette őket, hogy ne kószáljanak el messzire, és hangosan ne
beszéljenek, nehogy fölkeltsék a vörösök figyelmét. Ezenkívül Csik megmutatta a négy
legvastagabb fenyőt, amely a vörösök személyes tulajdonát képezte, és meghagyta, hogy ezeknek
még csak a közelébe se menjenek; nem kell okot adni a kötözködésre.
Csik ide-oda járkált a fenyők alatt, a talpától a csúcsáig szemügyre vette mindegyiket, hogy
megállapítsa, van-e rajtuk gyantafolyás. Néha egész egyszerűen meg lehetett látni a gyantát, máskor
pedig a vékony csíkból, amely valahonnan fentről ereszkedett alá, csak következtetni lehetett
a kiadósabb mennyiségre. Ha ez a kis gyantafolyás elég friss volt, akkor remélni lehetett, hogy
a gyantaforrást még senki sem piszkálta. A gyanta leginkább a törzs repedéseiből vagy a letépett
fakéreg alól bukkant elő. Rendszerint ha a fa megsérült, akkor a sérülés helyén szinte majdnem
mindig előfordult gyantalerakódás. Lehet, hogy a fa, gondolta Csik, a gyantával gyógyítja a sebét?
Megállt az egyik fenyőnél, amely megfelelőnek látszott. Mindenesetre a törzs felső
elágazásánál száraz, sárga csíkot vett észre, amely olyan volt, mint a tejeslábas oldalán maradt
nyom, amikor kifut a tej.
Itt különleges fajtájú fenyők nőttek, egészen mások, mint amilyeneket Csik más helyeken
látott. Rendkívül ágas-bogasak voltak, és az ágak alacsonyan, közel a földhöz kezdődtek.
Az első ágig feljutni azért nem volt túl egyszerű dolog. Csik levetette a szandálját, és mivel
a közelben nem látott semmilyen bokrot, a fenyőtől egész messze, a tavalyi fenyőtű alá rejtette.
Odament a fenyőhöz, és közben azt a kis halmot figyelte, ahol a szandálját elrejtette, és megpróbálta
azt, mint egy idegen is szemügyre venni. Semmi baj, nem lehet mindjárt észrevenni.
Csik elszántan a markába köpött, megragadta lábával és kezével a pikkelyes törzset, és mászni
kezdett rajta fölfelé. Az első ágig mindössze három métert kellett megtenni, mégis, amíg odaért,
egészen megizzadt a melle, hasa, tenyere, lába szára pedig elviselhetetlenül égett a csúszós,
pikkelyes fenyőtörzs súrolásától. Aki azt hiszi, hogy fenyőre mászni könnyű, először próbálja meg,
aztán beszéljen.
Csik nehezen, lihegve az ágra ült, óvatosan lehúzta a trikóját, és kirázta belőle az alája került
pikkelyes kéregdarabokat. Azokat a darabkákat, amelyek hasának és mellének izzadt bőréhez
tapadtak, kézzel szedte le, azokat pedig, amelyek a hátára ragadtak, a trikójával, mint valami
törülközővel, leveregette magáról. Tudta, ha nem szedi le magáról ezeket a kéregdarabkákat, akkor
az egész teste rettenetesen viszketni fog.
Megpihent, majd a trikót újra magára húzva továbbindult fölfelé. Fölért a villás elágazáshoz, és
belepillantott. Az elágazásban elég széles, de nem túl bőséges mézgalerakódásra bukkant. A mézga
sárga volt, és vékony rétegben borította az elágazás alját, mint a tejszín a tálka fenekét, ha már ettől
a tálkás hasonlattól sehogyan sem tud szabadulni. Csik nagyón szerette a tejszínt, amely a tejjel teli
edények tetejére húzódott, de különösen azt, amit az edény aljáról kanállal kellett kikapargálni. Ami
azt illeti, szívesen evett volna már valamit, ezért is jelent meg képzeletében a tejszín meg
a tejeslábas.
Csik az elágazás melletti ágra telepedett. Mielőtt munkához látott volna, lenézett és
körülkémlelt. Szonykát és Onyikot sehol sem látta. Viszont Nikát rögtön észrevette. Sárga ruhája
messziről szembetűnt, amint ott állt egy vastag, sötétbarna színű fenyő törzse mellett, és gyantát
kapirgált róla. Persze az is lehet, hogy csak a fenyő törzsén futkározó hangyákat bámulta. Fentről
ezt nehéz volt megállapítani.
Csik egy pillanatra arra gondolt, milyen jól fest, ha valaki sárga ruhában áll egy vastag,
rőtszínű fenyőtörzs mellett. De ekkor eszébe jutott, hogy ez a fa egyike azoknak a tilos fenyőknek,
amelyekre fölhívta a gyerekek figyelmét. Nika meg biztosan szántszándékkal azért is ehhez ment
oda. Lám, a gazdagok, gondolta Csik, ezeknek semmilyen tilalom nem számít, ezek még
a vörösöktől sem tartanak.
Az egyik fenyő széliránnyal ellentétesen imbolygó csúcsáról Csik kitalálta, hogy azon ül
Onyik. Onyik jó magasra mászott, ebben ő volt a mester. Ami igaz, az igaz.
Csik kinyitotta a zsebkését, mellével az elágazás egyik ágának dőlt, majd a mélyedésből
kikaparta a mézgát, és kis papírzacskóba tette. A száraz mézgadarabkák kellemes zizegéssel
hullottak a zacskóba. Ott, ahol friss gyantaforrások látszottak, a mézga ragadós volt, ezt a zsebkés
pengéjével összenyomkodta, s úgy tette be a zacskóba, hogy kívülről a tenyerével a biztonság
kedvéért megtámasztotta a zacskó oldalát.
Kikaparta az elágazás közti mélyedést, összenyomta a zacskót, nehogy kiszóródjon belőle
valami, majd a zsebébe tette. Ezután megtisztogatta zsebkése pengéjét a fatörzsön, becsattintotta, és
zsebre dugta. Mielőtt lemászik a fáról, a magasból alaposan szemügyre veszi a környező fenyőket,
határozta el.
A fenyőket vizsgálgatva Csik egyre magasabbra mászott. A csúcs felé mászva, ahol már
veszélyesen hajladozott a fa, még egyszer áttekintette a közelben levő fákat, de sehol nem vett észre
egyetlen valamirevaló mézgaforrást sem. Ekkor véletlenül oldalt pillantott egy maga melletti
vékony ágacskára, és szinte megdermedt.
Egészen fehér, sárga erezetű, ököl nagyságú mézgagömb csüngött rajta, mint valami mesebeli
gyümölcs. Csik még hallani se hallott róla, hogy egy ilyen vékony ágon ekkora mézgagömb
képződjék.
Az ág meg-meghajolt Csik súlya alatt, és vele együtt himbálódzott a mézgagömb is. Csik
megijedt, hogy esetleg leszakad, s amikor földet ér, parányi darabokra hullik. Nem gondolkozott
tovább, óvatosan átnyúlt, de szinte nem is hitte, hogy mindez a valóságban történik, és levette
a mézgagömböt az ágról. A mézgagömb egészben, simán vált el az ágtól. Száraz volt, és kellemesen
nehéz.
 Csik átvette a bal kezébe, a jobbal a zsebébe nyúlt, kiszedte a papírzacskót, és óvatosan
beletette. Az egyszeriben megtelt zacskót azután ismét visszatette a zsebébe.
Izgatottan kezdett mászni lefelé. Miközben lefelé haladt, állandóan az járt az eszében, hogy ha
már ilyen szerencséje volt, föltétlenül történni kell valaminek. Lehetetlen, hogy ne történjen valami,
ekkora szerencse mellett. Izgalmában reszketett a keze-lába. Egy alkalommal lába lecsúszott
az egyik ágról, amelyen állt, de szerencsére kezével még erősen kapaszkodott, s így lábának is
szilárdabb támaszt sikerült keresnie.
„Máris történt valami” – gondolta Csik, de elhatározta, hogy szembeszáll a sorssal. Túljár
az eszén. Gyorsan, de nagyon elővigyázatosan haladt lefelé. Gyorsan, nehogy a sors közben valamit
fondorlatosan kieszeljen, elővigyázatosan pedig azért, hogy a sors ne tudja kihasználni
elhamarkodottságát.
Amikor elérte a legalsó ágat, ráfüggeszkedett, két lábával átkulcsolta a törzset, aztán elengedte
az egyik kezét, és megragadta a törzset, majd a másikat is elengedte, és azzal is gyorsan átfogta
a törzset a másik oldalról; hasát, lábát csak úgy égette a fenyő pikkelyes törzse, ahogy zizegve
lecsusszant rajta.
Amint földet ért, Csik rendkívül elcsodálkozott, de ugyanakkor örült is, hogy még semmi sem
történt. Ekkor azonban eszébe jutott a szandálja, és megrémült, hátha észrevétlenül elvitte valaki
a vörösök közül. Hiszen fentről nem tarthatta szemmel azt a kis halmot.
Hát igen, gondolta kissé csalódottan, bizonyára semmi se történt. Bosszantotta volna, ha
az derül ki, hogy nem ő járt túl a sors eszén, hanem a sors egyszerűen más módot eszelt ki
a bosszúra. Azért mégis odafutott a kis halomhoz, ahol a szandálját eldugta, és lábával gyorsan
széttúrta a fenyőtűket.
Nagyszerű. A szandálja sértetlenül ott feküdt, ahová tette. Most már szilárdan hitte, hogy
semmi sem történik vele.
Kirázta a szandálját, és körülnézett. Pompásan érezte magát, könnyed volt és vidám. Ljoszik és
Szonyka együtt álldogált az egyik fenyőtörzsnél, és egyenesen a konzervdobozba szedték a mézgát.
Csik intett nekik, hogy menjenek oda hozzá.
– Mi történt, Csik? – kiabálta Szonyka messziről. Csik a tenyerével a homlokára csapott,
jelezvén neki, hogy ha így ordít a ligetben, ahol a vörösök meghallhatják, akkor bizonyára teljesen
elment az esze. A szegényeknek is vannak ostobaságaik, gondolta Csik futólag.
Szonyka és Ljoszik odamentek hozzá.
– Sehol se találni, Csik – közölte Szonyka most már túlságosan is halk suttogással.
– De itt van – mondta Csik, és előhúzta zsebéből a papírzacskót.
– Hű, Csik, milyen óriási! – kiáltotta Szonyka elragadtatva.
– Halkabban, halkabban – mondta Csik békülékenyen, bár ez alkalommal az ő hangja
ugyanolyan erős volt, mint korábban. De hát ha az ember életében először lát ilyen csodát, ugyan
hogy is fékezhetné magát?!
– Megszagolhatom, Csik? – kérdezte a kislány.
– Persze – felelte Csik, és az orrához tartotta a papírzacskót.
– Úgy illatozik, mint a rózsa – közölte Szonyka, ahogy beleszagolt, és még csettintett is
a nyelvével.
Bizonyára az illat erősségére gondolt, és nem a minőségére.
 – Mi köze ennek a rózsához? – mondta Csik, aki kissé megsértődött a hasonlat képtelenségén.
És nyomban azon kezdett gondolkozni, miért a rózsaillat jutott a kislány eszébe, és nem valami
más. „Bizonyára – gondolta Csik – azt akarta mondani, hogy az én mézgagömbömnek van
a legjobb illata, s mivel azt tartják, hogy a rózsának van a legjobb illata (Csik ezt előítéletnek
tartotta), hát ahhoz hasonlította.”
– Csik, beletehetem a dobozba? – okvetetlenkedett Szonyka.
– Várj egy kicsit – mondta Csik.
Ljoszik sokáig szipákolt a mézgagömb fölött, szagolgatta.
– Gyantaszaga van – jelentette ki végül.
– Miért, te mit szerettél volna, milyen szaga legyen? – kérdezte epésen Csik. Ljoszik naivsága,
ugyanúgy, mint a túlzó rózsahasonlat, nem tetszett Csiknek.
– Nem az illat az érdekes, hanem maga a mézgagömb – magyarázta Csik az elégedett
tulajdonos nyugodt hangján. – Ilyen nagy darab fehér gyantát igen ritkán találni.
– Jegyezzük meg ezt a helyet – javasolta Szonyka –, a következő alkalommal is találhatunk itt.
Csik erre nem válaszolt, ez már túl ostobán hangzott. Mézgagömböt találni ugyanazon a helyen
éppolyan képtelenség, mintha a legpirosabb almát vagy a legnagyobb körtét remélnénk ugyanazon
az ágacskán, ahol tavaly is függött.
– Nézzétek, mit talált Csik! – harsogta Szonyka, amint észrevette a közelgő Onyikot és Nikát.
Büszke volt Csikre, egy párba tartozott vele, s mintha így szólt volna hozzájuk: ide nézzetek, mit
találtunk, hát ti mit találtatok?
Onyik és Nika egymás mellett mentek, és Csik, ahogy rájuk nézett, futó féltékenységgel
gondolta: vajon nem csókolóztak-e? Onyik miatt nem aggódott, de Nikának, az ördög tudja, mi nem
juthat az eszébe. Lehet, hogy emlékezett arra a szanatóriumi fiúra. Érdekes, vajon most hány ujját
mutatná fel?
– Hol találtad? – kérdezte Onyik, ahogy kezébe vette a mézgagömböt, és megszagolta. Nika
lehajolt, és szintén megszagolta. Valamennyien úgy vélték, hogy a mézgagömbnek különleges
módon kell illatoznia.
– Ezen a fán – mutatta Csik, és örömmel mesélte, hogyan történt.
– Csik, megengeded, hogy vigyem? – kérdezte Nika, és összegyűjtött mézgáját tenyeréből
a konzervdobozba szórta. A mézgát ő egyenesen a tenyerébe szedte.
– Ahogy akarod – felelte Csik, és megvonta a vállát.
– Én akartam vinni először, Csik – mondta siránkozva Szonyka, és Csikre pillantott.
– Benne lesz a konzervdobozban – határozta el Csik.
Valamennyien beleszórták a zsákmányukat a konzervdobozba, legfelülre pedig odatették
a mézgagömböt. Most aztán valamennyien vinni akarták a mézgás dobozt, de Csik úgy döntött,
leghelyesebb lesz, ha Szonyka viszi.
– Aki otthonról cipelte, most az fogja vinni – mondta Csik –, most pedig gyerünk a forráshoz.
A forrás említésére valamennyien szomjúságot éreztek, s szaporán megindultak lefelé. A forrás
ott fakadt a hegyoldalban, valamivel lejjebb, ahol a fenyőliget véget ért, és a sima lejtő kezdődött,
itt-ott benőve páfránybokrokkal, kökénnyel és földiszederrel.
Ugyanezen a lejtőn, csak még lejjebb és balra, az egyik cseppkőbarlangban laktak a vörös
farkaskölykök, szüleikkel meg egy öszvérrel, amelyet éjszakára szintén behajtottak a barlangba.
 – Tudjátok, mihez hasonlít ez a mézgagömb? – szólalt meg váratlanul Nika.
– Mihez? – kérdezte Szonyka.
– Hegyi kristályhoz – felelte Nika elgondolkozva. Csik érezte, hogy a kislány most emlékeit
eleveníti fel.
– Miféle hegyi kristályról beszélsz?! – kérdezte Szonyka, mivel érezte, hogy Nika
valamiképpen megpróbálja kisebbíteni győzelmét. Csik sem hallott a hegyi kristályról. Csak egyet
tudott: ahogy a gazdagok beszélni kezdenek, föltétlenül megemlítik a kristályaikat és az ékszereiket.
– Amikor a papa Batumiban táncolt, voltunk a múzeumban, és ott láttuk a hegyi kristályt meg
más féldrágaköveket – magyarázta Nika.
– Pfuj, te! – köpött ki Onyik. – Már azt hittem, nem emlegeti mostanában a féldrága papáját.
Valamennyien nevettek, mert amit Onyik mondott, nevetséges volt, figyelembe véve, hogy
közülük senki sem tudott semmit Nika apjáról. Mindnyájan úgy vélték, hogy Nika örökösen
dicsekszik az apjával. Csik nem nevetett, de Onyik szavai valahogy benne is kellemes érzést
keltettek. Először nem is értette, honnan az egész. Aztán hirtelen megértette, hát persze, ha Onyik
így beszél, ez azt jelenti, nem csókolóztak.
– A papája híres táncos – figyelmeztette őket Csik –, nekem a bácsikám mondta…
Onyik hümmögött. Szonyka alig észrevehetően vállat vont, de ellentmondani egyikük sem
mert. Ha Csik a bácsikáját hozta fel tanúnak, akkor nem lehetett ellentmondani neki, sőt egyenesen
veszélyes volt.
A forrás egy kis mélyedésben fakadt, egy aprócska sziklás hasadék alatt. Valaki réges-régen
kövekkel rakta körül, hogy ne hulljon bele a görgelék, és ne sekély esed jen el.
A gyerekek a forráshoz rohantak; volt, aki letérdelt, volt, aki hasra feküdt, mellével, kezével
a nedves kövekre támaszkodva, és csak itták, itták a jéghideg vizet. Csak a szegény Ljoszik nem
érte el sehogyan sem a szájával a vizet, így azután csak a markával meregette. De a víz a markából
is kicsurgott, olyan ügyetlen volt.
– Szonyka, te fogsz őrködni – mondta Csik, miután megtörölte a száját, és jól kifújta magát
a jóízű víz után. Tudta, hogy ezzel az unalmas foglalatossággal most senkit sem bízhat meg rajta
kívül. Valamennyien látni akarták, hogy fog főni a mézga.
– Mért mindig én? – nyafogott Szonyka. – A dobozt is én hoztam egész úton.
– Hát a mézgagömböt ki vitte? – emlékeztette Csik.
Szonyka lecsüggesztette a fejét.
– Ha a vörösök itt kapnak bennünket, minden oda lesz – mondta Csik, tudtára adva
Szonykának, hogy valamennyiük sorsa most tőle függ. Szonyka némán megfordult, és fölment
a mélyedésből a lejtőre.
– Ne állj ott – kiáltotta utána Csik fojtott hangon –, mert meglátnak! A bokorból figyelj.
Szonyka kelletlenül a bokor mögé telepedett. Amikor valaki valamit nem önként csinál,
gondolta Csik, mindig hanyagsággal próbál bosszút állni azon, aki a feladatot rábízta. Csik ezt
önmagáról is jól tudta.
– Hozzatok száraz gallyakat – mondta Csik, és kövekből tűzhelyet állított össze.
Néhány perc alatt a gyerekek annyi száraz gallyat összehordtak, amennyivel nemcsak a mézgát
megfőzni, hanem akár egy bárányt is meg lehetett volna sütni. Csik száraz fenyőtűt dugott a kövek
közé, rá vékonyka gallyacskákat tördelt, majd ezekre vastagabb ágakat rakott.
 A kövekre ráállította a konzervdobozt a mézgával, megbizonyosodott róla, hogy biztosan áll-e
a köveken, majd a zsebéből gyufásdobozt vett elő, meggyújtott egy szál gyufát, és a lángot a száraz
fenyőtű közé dugta. A fenyőtű lángot fogott, és pattogni kezdett. Kis füstfelleg emelkedett
a levegőbe, s erős gyantaillat érződött. A gyerekek a tűz körül ültek, és figyelték, mi történik, Nika
és Ljoszik most látták először, hogy főzik a mézgát. A konzervdoboz alján sisteregni kezdett
az olvadó mézga, mint a vaj a serpenyőben.
– Kezdődik – mondta Onyik.
– Váltson le valaki – figyelmeztette őket Szonyka.
Csik nem felelt neki, még csak oda se nézett. Egy ágacskával kavargatni kezdte a mézgát
a dobozban.
– Csik, Szonyka állandóan ide bámul – mondta Ljoszik. Tudta, hogy csak ő válthatja fel
Szonykát, ha sor kerül rá. Azt akarta, hogy hosszabbítsák meg az őrszolgálatot, mivel rosszul
őrködik.
A mézga a konzervdobozban megolvadt és forrni kezdett. Csik mézgagömbje is összeesett már.
Percről percre lett egyre kisebb és kisebb. Csik megállás nélkül kavarta a folyadékot, hogy minél
kevesebb csomó maradjon.
Miközben a kavargatást tovább folytatta, letépett néhány páfránylevelet, amely ott nőtt
a csermely partján, összenyomkodta, hogy a segítségükkel könnyebb legyen megfogni
az átforrósodott konzervdobozt.
– Nemsokára kész lesz – mondta Csik Onyiknak és Nikának. A maró füsttől hunyorogva egyre
gyorsabban és gyorsabban kavarta a habzó masszát, hogy le ne süljön a doboz aljára, és ne
maradjon egyetlen el nem olvadt csomócska sem. A mézgagömbből semmi sem maradt, de Csik ezt
nem sajnálta, mert tudta, hogy zsákmánya az egész mézgának ezüstös színt fog adni.
– Már a szaga is élvezet – mondta Ljoszik, ahogy lelkesen szaglászta a forró mézgát.
Nika és Onyik a csermely szélénél leguggoltak, és négy sarkánál fogva kifeszítették
a zsebkendőt.
– Csik, kész van – szólalt meg Ljoszik, mivel félt, hogy a habzó mézga kifut az edényből.
– Háromszor kell feljönnie – magyarázta Csik fontoskodva, miközben egy kissé fölemelte
a konzervdobozt, majd újra a tűzre tette –, tanuld meg, hogy kell főzni a mézgát.
– Jól van – hagyta helyben Ljoszik, és megadóan szipákolt.
Miután a rózsaszínű massza habosan és hólyagosan harmadszor is felforrt, Csik
az összenyomott páfránylevélcsomóval erősen megragadta a konzervdoboz tetejét, óvatosan
fölemelte a dobozt, odavitte a csermely fölé kifeszített zsebkendőhöz, és a doboz tartalmát lassan,
egyenletesen a zsebkendőre öntötte, lehetőleg a közepére. A kendő közepe súlyosan lesüllyedt.
– Csavarjátok gyorsan – mondta Csik.
Onyik és Nika fölemelte a zsebkendő szélét úgy, hogy a mézga semerre sem folyhatott ki
belőle.
– Süt, Csik – mondta Nika.
– Várj – felelte Csik, és a konzervdobozt félre – dobva, óvatosan megfogta helyette
a zsebkendő szélét.
 Aztán Onyikkal egyszerre csavarni kezdték a kendőt, más-más irányban, de úgy, hogy a forró,
olvadt mézgamassza középen maradjon, és ne ömöljön ki a zsebkendő szélén. Végül formás, tömör
kis batyuba kötötték.
– No, most már jó – mondta Onyik.
– Már nem folyik ki – tette hozzá Csik.
Ekkor mindketten teljes erővel csavarni kezdték a kendő sarkait, folyamatosan préselve
a mézgával teli tömör kis batyut, egészen addig, amíg a mézhez hasonló, aranysárga mézga vékony
sugárban át nem szűrődött a zsebkendőn, és csurogni nem kezdett a csermely aljára.
– Megindult! Folyik! – rikkantotta Ljoszik, aki csak ámult: először látta, hogyan készítik
a mézgát.
Csik és Onyik tovább csavarta a kendőt, hogy a forró mézga nehogy lehűljön. Az aranyló kis
halmocska gyűrűzve egyre nőtt a csermely alján.
– Vörös! – kiáltotta váratlanul Szonyka. Valamennyien feléje fordultak. – Igazán, igazán –
ismételgette Szonyka, riadtan bólogatva.
– Sebaj! – mondta Csik, és tovább csavarta a kendőt. A munkával készen voltak, most már egy
perc mit sem számított. Utolsókat csavartak a kendőn, majd Csik nagy nehezen széthúzta
az összeragadt anyagot, és belenézett. A kendőben csak a kipréselt hulladék, apró faforgácsok és
fenyőtűk maradtak. A szükségtelen hulladéknak ez a piszkos csomója már magában is
megörvendeztette szemét, mivel a jól végzett munkáról tanúskodott. Csik a tűzbe dobta
a zsebkendőt. Most már semmire sem volt jó.
A zsebkendő fellobbant, és néhány pillanat alatt elégett. Onyik furcsán bámulta megsemmisülő
zsebkendőjét.
– Megyek, megnézem – szólt Csik, és fölment a mélyedés szélére. Lehasalt Szonyka mellé, és
a bokor mögül előrekémlelt.
– Ott, ni – intett Szonyka a kökénybokrok és a földiszeder felé. Ez a hely mintegy ötven
méterre volt a forrástól.
– Biztos csak képzelődtél – jegyezte meg Csik. Mellette Ljoszik huppant a földre. Onyik és
Nika szintén a bokor mögé hasalt.
– Becsületszavamra – mondta Szonyka –, kétszer kidugta a fejét.
– Jaj de szeretném látni ezeket a vörösöket! – súgta Nika. Más iskolába járt, így a vörösöket
sose látta.
– Külsőre egészen mindennapi vörösök – mondta Ljoszik.
– Hm, külsőre – nevetett fel Csik, ezzel is kifejezésre juttatva, hogy semmi sem lehet annyira
megtévesztő, mint a vörösök külseje.
A gyerekek néhány percig a kökény – és földiszederbokrokat figyelték, de most sem vettek
észre semmit. Ekkor hirtelen megrezdült az egyik kökénybokor teteje.
– Ott! Ott! – suttogta Szonyka.
– Ugyan már! Csak a szél mozgatja – mondta Onyik, de mégis lehalkította a hangját.
S ekkor hirtelen előbukkant a bokrok közül egy vörös hajú kobak. Mint valami vad, óvatosan
körülkémlelt, majd pár pillanatig mozdulatlanul kémlelt a forrás felé.
– Megérezte – nyögte Ljoszik meglepetten vagy talán riadtan. A vörös megmozdította a fejét,
majd kinyújtotta a kezét, és letépett a kökényről egy hosszú, fiatal hajtást, majd a szájába dugta.
Pontosabban csak a fiatal hajtás végét vette a szájába, s ahogy rágni kezdte, lassan majdnem
az egész hajtást megette. Aztán ismét a forrás felé fordult, és a rágást is abbahagyva fülelt. A fiatal
hajtás vége kiállt a szájából.
– Olyan a szaglásuk, mint a farkasoké – suttogta Onyik.
– Azért is hívják vörös farkasoknak – magyarázta Szonyka Nikának, büszkélkedve a városszél
bár veszélyes, mégis szokatlan érdekességével.
A vörös még mindig a forrás irányába figyelt. A friss hajtásvég megmozdult a foga között, s
ahogy rágni kezdte, lassan teljesen eltűnt a szájában; testtartásán azonban nem változtatott. Úgy
látszott, teljesen megnyugodott, mert ismét félrefordította a fejét, szemével újabb friss hajtások után
kutatott.
– Nem tudtam, hogy az ehető – szólalt meg Nika.
– De még mennyire! – mondta Szonyka. – A mama még a piacon is szokott venni, és dióval
készíti.
A vörös most már nem fordult meg. Csak állt, és békésen eszegetett a bokorról. Néha nagyot
fújt, és hangosan köpködte a gyümölcsmagvakat. Ügy látszik, a gyümölcsöket ette az új
hajtásokkal, ha éppen úgy akadtak a kezébe. „Még csak el se választja a gyümölcsöket a levelektől”
– gondolta elismerően Csik.
– Csendben vissza – adta ki az utasítást Csik. A gyerekek kissé elkúsztak a bokortól, majd
talpra álltak, és visszamentek a mélyedésbe.
– Mik ezek, vadak vagy mi? – kérdezte Nika.
– Félvadak – mondta Csik, és kezét a vízbe dugva, kivette a kihűlt, majdnem megkeményedett
mézgamasszát. Aztán összegyúrta a tenyerében, kolbász formájúra nyújtotta, majd az egészet
körmével megjelölve, öt egyenlő részre osztotta, s így szólt Onyikhoz:
– Harapj!
Elsőnek Onyik harapta le a maga részét, majd utána a többiek. Most már valamennyien nagy
élvezettel rágták a mézgát, köpködték összegyűlt nyálukat, majd szájukból kivéve, a markukban
gyúrták a rugalmas masszát, s amikor meghajlították, az a hajlatnál aranyszínűre vált, és
csodálatosan csillogott.
– Csik, te mondtad, hogy kifehéredik? – kérdezte Nika.
– Később kifehéredik – mondta Csik rágcsálva.
– Most menjünk el a bogyókért, hogy hólyagokat tudjunk fújni – javasolta Onyik.
———
A gyerekek eloltották a tüzet, a konzervdobozból vizet locsolva rá. A dobozt azután a bokorba
dobták, a tűzhely köveit pedig szétszórták, hogy minél kevesebb nyomot hagyjanak a vörösök
számára. Aztán eltűntek a ligetben; a vörösök nem vették észre őket. Ott a liget elején volt egy hely,
ahol kökénybokrok nőttek. Csik is, Onyik is jól ismerték.
– Ezektől a bogyóktól a mézgából tényleg hólyagokat tudunk fújni? – kérdezte Nika, amikor
a kökénybokrokhoz értek.
– De még milyeneket! – mondta egyszerre Onyik és Csik.
Letéptek egy csomó piros meg zöld, áfonya nagyságú bogyót. A bogyókat kettéharapták,
a húsát kiköpködték, majd a csonthéjas mag körüli vékony hártyát a fogukkal leharapdálták. Ezután
a magot iskiköpték, a vékony hártyát pedig belerakták a mézgába. Elég volt tíz kis hártya is, és
a mézga már a harapáskor is olyan rugalmas lett, mint a gumi.
– Milyen aranyos – mondta Nika, ahogy ujjával levette a nyelve hegyéről a zöldesen áttetsző
hártyát.
Elsőként Onyik fújt ki egy hólyagot. Csik nem sietett. Tovább rágott. A mézgát alaposan össze
kell rágni, hogy a hólyagok jó nagyok legyenek, és elég hangosan pukkanjanak szét.
– Egyet nem értek – folytatta Nika. – Ki találta ki először, hogy a hártyát ki kell szedni, s csak
úgy lehet hólyagot fújni?
Csik még a rágást is abbahagyta, úgy meghökkentette ez a kérdés. Ez már neki is többször
eszébe jutott. Nem gondolta volna, hogy ez a kislánynak is az eszébe juthat, s mindjárt az első
alkalomkor!
– Magam sem tudom – felelte Csik. Valójában szinte lehetetlen volt megérteni, ki találta ki
elsőnek, hogy a mézgát össze kell keverni ezzel a hártyával.
– Mindenki így csinálta, ősidők óta – mondta Szonyka.
– Akkor ki találta ki elsőnek az ősidők előtt? – kérdezte Nika.
– Az ősemberek – szólt közbe Onyik, és kifújt egy hólyagot. Valamennyien azt figyelték,
milyenre sikerül. A hólyag elég nagyra megnőtt, akkora lett, mint egy őszibarack.
– Az ősemberek nem rágták a mézgát – mondta Csik, kivárva, amíg a hólyag szétpukkan.
– Akkor ki? – kérdezte Onyik, nyelvével a vékony mézgaréteget nyalogatva, ami a szétpukkadt
hólyagból az ajkán maradt. Az örökkévalóság iránti homályos kíváncsiság kifejezésével pillantott
Csikre.
– Nem tudom, ki, de az ősemberek nem – jelentette ki Csik. Meg volt győződve róla, hogy
az ősemberek sohasem rágtak mézgát. Még kevésbé fújtak hólyagokat. Általában jobb lesz nem
gondolni erre. A kezdet és a vég gondolatai juthatnak az ember eszébe. Csik nem szerette ezeket
a gondolatokat, de néha maguktól felbukkantak, és nem lehetett tőlük szabadulni.
Leginkább alkonyatkor, jó időben, a meleg évszakban jelentkeztek. Ezenkívül Csik észrevette,
hogy a városban jóval ritkábban bukkannak fel, mint a faluban. De a városban is előrajzottak,
például ha az utcán halottas menettel találkozott, vagy este a tengerparton vagy napközben valami
olyan helyen, mint ez is.
Csik ilyenkor mindig gyengéd szomorúsággal gondolt a világmindenség építményének
érthetetlenségeire. Itt van például a mi bolygónk, gondolta Csik, a hegyeivel, zöldellő völgyeivel,
meleg tengereivel – ez érthető, ez rendben van. De aztán jönnek a csillagok, a csillagokon túl pedig
más csillagok, és a más csillagokon túl ismét más, ismeretlen csillagok következnek. És azután mi
van? Az, hogy néhány csillag valójában bolygó, s hogy rajta élet is lehetséges, csak gyönge vigaszul
szolgált. És azután, azután mi van? Ez már felfoghatatlan volt. Ha a világmindenség véges, mi az,
ami e végen túl van? Viszont ha nincs vége, akkor ezt hogyan lehet elképzelni? No és hogyan
lehetséges az, hogy valamilyen távolság csak nőtt, nőtt, növekedett, és soha, soha nem ért véget?
Csik lelke nem tudta befogadni a világmindenség végét, de a végtelenséget sem. Ez az, ami
csodálatos volt. És amikor Csik erre gondolt, már előre tudta, hogy egyetlen felnőtt sem válaszol
neki e kérdésére. Hiszen a felnőtt válasza kettő közül az egyiket jelenthette: vagy a végtelenség,
vagy a vég létezik. De Csik sehogyan sem tudott elfogadni ilyen értelmetlenséget. Lehet, hogy van
talán valami harmadik, de mi?
 És még másvalami is csodálatos volt. Először gyengéd szomorúsággal gondolt erre, valahogy
édes, kellemes érzéssel. Mint amikor az iskolában feladatot oldasz meg, és érzed, hogy a helyes
úton jársz. Tehát, emlékezett vissza Csik, ezen töprengve valamilyen fontos feladatot oldok meg, és
a helyes úton járok, ezért, ha kezdetben szomorú vagyok is, ez a szomorúság kellemes. De azután
érzem, hogy a megoldás valahová eltávolodik tőlem, nem tudom megtalálni a választ, és ekkor
levertség vesz rajtam erőt.
Ezekben a percekben Csik azért szidta magát, hogy töprengeni kezdett ezen, s nyomasztó érzés
kerítette hatalmába. De nem gondolni rá már nem tudott. Gondolkozott meg vágyódott is
a gondtalanság után. Ha falun történik vele az ilyesmi, a gondtalan városi nyüzsgés után vágyódik,
ahol sem a gyerekek, még kevésbé a felnőttek nem gondolnak erre. Milyen jó nekik ott, eszükbe
sem jut ilyesmi, gondolta Csik irigykedve, és odakívánkozott a városba, az otthoni udvarba,
a sürgés-forgás önfeledtségébe. Ez a vágyódás odáig vitte Csiket, hogy már szinte valami kozmikus
árvaságot érzett, különösen akkor, ha nem zavarták meg, vagy még inkább, ha nem hívták
vacsorázni.
Ha vacsorázni hívták, az első percekben, ahogy belépett a konyhába, sehogyan sem tudta
felfogni, hogy a bent levők, a férfiak és a nők, a rokonai, ki tudja, miféle fűzött
dohánymennyiségekről és olyan brigádvezetőkről beszélnek, akik mindig elmulasztanak valamit
valahová bejegyezni. Hogy is lehet ilyesmikről társalogni, amikor az a kérdés még nincs eldöntve:
hol a világmindenség vége, és hogy is lehet ez általában?
De aztán lassanként a vidám családi környezetben, miközben ínycsiklandozó illatú füstölt húst
falatozott, és fújta a forró puliszkát, Csik enyhe zavarral érezte, hogy vágyódása lassan eltűnik, és
most már elégedetten hallgatja a felnőttek beszélgetését. Ezekben a percekben is eszébe jutottak
a kezdet és a vég problémái, de érzelemvilágát már nem érintették, majd máskor, gondolta ilyenkor,
végiggondolja ismét az egészet.
Éppen ezért Csik most is, nehogy véletlenül megtámadják a gondolatok, elhatározta, hogy
hólyagot fúj. A mézgát, ahogyan kell, jól összegyúrta a markában, majd két kézzel a szájába dugta
az ellapított csomót, a nyelvével kinyomta a közepét óvatosan, nehogy valahol szétnyomja, aztán
visszahúzta a nyelvét, és belefújt a kis zsák formájú mélyedésbe. A hólyag elég jól sikerült, de
az Onyiké mégis jóval nagyobb volt.
Most már valamennyien hólyagot fújtak, amelyek egymás után pukkantak szét. Nika is
egykettőre megtanulta, hogyan kell hólyagot fújni hosszú, mozgékony nyelve alatt. A szegény
Ljosziknak persze a hólyagjai is féloldalasak lettek, a nyelve is nehezen forgott. Igaz, ezen a napon
oly sokat látott, és annyi mindent elért, hogy igazán büszkék lehettek rá. Csik legalábbis így
gondolta, és elégedett büszkeséget érzett Ljoszik miatt, ugyanakkor büszke volt önmagára is.
„Ugyan ki vett volna ilyen terhet a nyakába, mint Ljoszik? – morfondírozott Csik, gondolatban
sorra véve az utcabeli ismerős gyerekeket vagy az iskolatársait, valamennyien kishitűen vagy
lenézően elfordultak Ljosziktól. – Én meg elhoztam – gondolta Csik, s atyai ellágyulással nézett
a fiúra. – Elhoztam, bár visszafelé irtó nehéz lesz föltuszkolni a falra. No de sebaj – gondolta Csik –
, valahogyan majd csak fölpakoljuk, viszont egész életében emlékezni fog erre a mézgagyűjtő
kirándulásra.”
A gyerekek már visszafelé haladtak, és ismét kiértek a titokzatos kis házhoz, amelynek udvarán
a farkasölő kölyke élt. A kutyakölyök az udvar közepén ült, és egy bőrpapucsot rágott. Ügyet sem
vetett a gyerekekre, bár már egészen a kerítéshez értek. „Tudjuk, tudjuk – gondolta Csik –, ez a te
régi trükköd.”
– Én elvonom a figyelmét, ti meg menjetek a fügefához – mondta a többieknek, azzal bedugta
a kezét a kerítéslécek között, és elhúzta a kiskapu reteszét.
A mézgát rágva belépett az udvarba, és elindult a kutyakölyök felé. Az egy pillanatra letette
a papucsot, ránézett Csikre, és megrázta a fejét.
„Nem akarok játszani” – mondta Csiknek ezzel a fejmozdulattal, és újra a papucs után kapott.
„Mi az ördög? – gondolta Csik. – Semmit sem értek.”
Ebben a pillanatban a ház ajtaja megnyikordult, s a verandán egy asszony jelent meg. Ez
annyira váratlan volt, hogy Csik meg is ijedt, s ami még zavaróbb, Csik jól ismerte ezt az asszonyt.
Larisza néni volt. Elég gyakran járt látogatóba a nagynénjéhez. Egyformán karvalyorrúak voltak
mind a ketten, s szemöldökük hasonlóan nőtt össze. Csik úgy vélte, hogy ez a hasonlatosság
segítette barátságuk kialakulását. Könnyű volt dicsérniük és gyönyörűnek tartaniuk egymást.
Ennélfogva, ha az egyikük a másikat gyönyörűnek nevezte, ez azt is jelentette, hogy saját magát is
gyönyörűnek tartja. Mindenesetre a nagynéni úgy vélte, hogy zsenge ifjúsága a vőlegények hadával
vívott küzdelemben telt el, akik úgy rohamozták, mint valami várat. Mégis a várat elsőként egy
öregecske perzsa konzulnak sikerült bevenni, másodszorra pedig Csik bácsikájának. A bácsi bevette
a várat, elkergette a konzult, s maga ült be a várba. A valóságban a nagynéni maga kergette el
a konzult, s csak aztán ment férjhez a nagybácsihoz. Ezt azonban Csik akkor nem tudta. S lám csak,
hirtelen a nagynéni barátnőjének udvarán találta magát.
– Csik – ámult az asszony –, történt valami?
– Semmi – mondta Csik –, gyantát gyűjtöttünk.
Larisza néni ekkor pillantotta meg a kerítés mögött álló gyerekeket.
– Szóval gyantát – mondta mosolyogva, mert nagyon megörült, hogy semmi baj nem történt. –
Gyertek be, gyertek. Otthon tudják? – kérdezte izgatottan Larisza néni Csiktől. Csik már várta ezt
a kérdést.
– Természetesen – mondta. Csiket igazmondó kisfiúnak tartották, mivel nagyon ritkán
hazudott, csak végszükség esetén.
A házból egy darab kenyeret majszoló kamasz jött elő. Omar volt, Larisza néni fia. Több ízben
járt náluk, amikor Larisza néni gyümölcsöt vitt nekik ajándékba. Akkor mindig Omar cipelte a kast.
De Csiknek sohasem sikerült beszélnie vele, mert nyomban elment, vagy az utcán játszott a maga
korú srácokkal.
Néha Larisza néni egyedül jött, nagy virágcsokorral. Ilyenkor a nagynéni agyba-főbe dicsérte
a virágokat, nehogy észrevegyék, hogy a gyümölcsnek jobban örült volna.
– Jaj, hol van a mi Omarcsikunk? Annyira szeretem azt az aranyos Omarcsikot – mondta
ilyenkor a nagynéni, és nyomban véget nem érő teázásra hívta Larisza nénit. Csik nemcsak azt
érezte meg, hogy a nagynéni nem azt mondja, amit gondol, hanem szinte minden egyes szavát
helyettesíteni tudta volna azzal a szóval, amire a néni is gondolt közben.
„S hol vannak a gyümölcseitek? Úgy kívánnék egy kis őszibarackot, almát, hurmát!” – ezt
jelentették valójában a nagynéni szavai.
Larisza néni nézte a gyerekeket. Nehezen ismerte fel őket.
– Ez a kék szemű nem Pataraja lánya? – kérdezte Csiktől, és Nikára mutatott.
 A gyerekek Csik mögött álltak, és óvatosan, két-három ütemet kihagyva rágták a mézgát.
– Tetszik ismerni a papámat? – kérdezte egyszerre vidáman Nika, s hálásan pillantott Larisza
nénire.
– Természetesen ismerem – mondta sóhajtva Larisza néni –, szegény Pata…
Még akart valamit mondani, de Csik szörnyű tekintetet vetett rá, hogy értésére adja, erről nem
szabad beszélni.
– Mi van veled, Csik? – kérdezte naivan Larisza néni, és tágra meresztette a szemét. Ügy
látszik, mégis megértett valamit, mert aztán semmit sem szólt.
– Csik játssza az eszét! – nevetett Omar, amikor észrevette, milyen grimaszt vágott Csik. Omar
természetesen semmit sem értett.
– Gyerekek, esztek egy kis fügét? Van ott egy kis korán érő – intett a fal felé Larisza néni.
– Nem – mondta a többiek helyett is Csik. – Nem kívánunk enni.
– Akkor nyisd ki nekik a kaput, Omar – mondta Larisza néni, és bűbájosán mosolygott. –
Mondd meg a nagynénédnek, hogy szombaton meglátogatom.
„Ha már semmit sem akartok enni, akkor legalább gyönyörű mosolyomat vigyétek
magatokkal” – akarta mondani nekik, legalábbis úgy tűnt, amint utánuk nézett.
– Jó – mondta Csik, és elindult a lépcső felé. Nagyon félt, hogy Larisza néni még mond valamit
Nika apjáról. De nehéz is ezekkel a felnőttekkel, gondolta Csik, semmit sem értenek meg.
– Csik, Csik! – kiáltott utána hirtelen Larisza néni, akinek eszébe jutott valami. Csik megállt, s
utána az egész csapat.
– Vágok neked rózsát, várj egy kicsit! – kiáltott Larisza néni.
– Ugyan, Larisza néni! – kiáltotta Csik, és nagyon megijedt. – Még nem megyünk haza… még
vendégségbe megyünk…
– Az még jobb, legalább virágot is visztek magatokkal.
– Azt akartam mondani, hogy nem is vendégségbe, hanem a parkba megyünk hintázni a nagy
mérleghintán – javította ki magát kapkodva Csik, és nagyon dühös volt Larisza nénire, amiért
állandó hazugságba hajszolja, s ráadásul ilyen ostoba hazudozásba.
– Kár – sajnálkozott Larisza néni –, olyan gyönyörű rózsák hervadnak el hiába.
– Én is sajnálom – mondta Csik –, de hát nincs mit tenni.
Larisza néni a ház felé fordult, Omar pedig egy-két lépcsőfokot átugorva, hozzájuk sietett.
„Neki elhervadnak a rózsái, én meg elsüllyedhetnék a szégyentől – gondolta Csik. – Ha most
megjelennék a rózsákkal a réten, akkor akár el is temethetném magam. Inkább a saját síromra
vinném, mint hogy virággal mászkáljak az utcán.”
– Miféle vendégség? Miféle park? – kérdezte Szonyka, és széttárta a karját. – Már úgyis
keresnek bennünket bizonyára…
– Ezt csak úgy kitalálta – mondta Onyik, aki megértette, miért mondott le Csik a virágokról.
– Én szívesen elvittem volna – tette hozzá Szonyka, és rántott egyet a vállán.
Csik semmit sem válaszolt. Nikára nézett. Valahogy furcsán elcsendesedett, elkülönült
a többitől. Nincs annál rosszabb, mint idegen titkot őrizni. Csik elhatározta, hogy nem is figyel
Nikára, hogy megnyugodjék, ha valami gyanú merült volna fel benne. Az is lehet, hogy semmit sem
gyanít, gondolta Csik, magát megnyugtatva. Lehet, hogy csak úgy egyszerűen csendesebb lett.
 A lépcsősor hosszú volt és meredek. Néhol kiszélesedett, pihenőket képezve, s ott mindkét
oldalon kőpadok is álltak. A lépcső kétoldalán, a kőkorláton túl rózsák nyíltak, meg dáliák,
törpepálmák és sokfajta kaktusz, az egyik rondább, mint a másik. Csik tudta, hogy ezeket
a pihenőket azért csinálták, hogy amikor a herceg a kíséretével felfelé ment a lépcsőn,
megpihenhessenek, és szagolhassa a virágokat.
Amint lefelé ereszkedtek a lépcsőn, Csik egyre nyugtalanabb lett, ha az elkövetkezendő
verekedésre gondolt. Legalább ez az Omar mellettük állna a verekedés alatt. Csik úgy vélte, akkor
szerencséje lenne. Mégis valahogy nem akart nyíltan beszélni erről Omarnak. Ezzel szégyent hozna
önmagára. Ha úgy beszélgetés közben sort lehetne keríteni a témára, az más, s Omar megtudná,
milyen előnytelen helyzetben kell Csiknek megverekednie…
– Régen itt laktok? – kérdezte Csik, jó messziről kezdve a dolgot.
– Régóta – felelte Omar. Megállt, és végigmérte Ljoszikot. Sehogyan sem tudta megérteni,
miért marad le állandóan, pedig ez a napnál is világosabb volt. Ez az értetlenség semmi jót sem
ígért, és Csik már bánta, hogy olyan messziről kezdte a beszélgetést.
– Ez itt állami kert – folytatta Omar –, s apa itt kertész…
Az állami kertről szóló szavak olyan különös hangsúlyt kaptak, mintha az itt termett
gyümölcsök nem is arra szolgálnának, hogy megegyék őket, hanem valami szimbolikus céljuk
volna, például, hogy mezőgazdasági kiállításra kerüljenek, vagy pedig valamilyen ünnepi
felvonuláson mutogassák őket.
– Tudom – mondta Csik, s hogy tájékozottságát bizonyítsa, még hozzáfűzte –, a forradalom
előtt egy herceg élt itt…
– Pontosan – helyeselt Omar –, apám emlékszik rá, nála is kertész volt. Ez aztán igen.
A hercegnél is kertészkedett meg nálunk is.
Csik nagyon elcsodálkozott ezen, de igyekezett titkolni csodálkozását, nehogy elkeserítse
Omart.
Már a kapu közelében jártak, és Csik érezte, hogy sehogyan sem tud célzást tenni Omarnak
a közelgő verekedésre. A kapu rácsain keresztül Csik észrevette, hogy a gyerekek még mindig ott
vannak a réten, bár már nem futballoznak. Tudta, hogy Bocso köztük van, bár még nem látta. Egy
csomóba tömörülve ültek a rét közepén. A labda gazdája a labdán ült, akárcsak egy kis emelvényen,
és jogosan emelkedett a többi fölé.
A kulcs megcsikordult a zárban, Omar kinyitotta a kaput, és Csik szerette volna ott tartani még
egy ideig a kapuban, hogy a gyerekek a réten észrevegyék ennek a nagy kamasznak a társaságában.
– Omar, mért nem terem a kertetekben olajbogyó? – kérdezte Csik elkeseredetten, hogy szóval
tartsa Omart a kapuban.
– Vigye el az ördög ezeket az olajbogyókat! – fakadt ki váratlanul Omar, aztán kitárta
a nyikorgó kaput, és türelmetlenül várta, hogy a gyerekek már a kapun kívül legyenek. – Tudod,
milyen kellemetlensége van apának az olajbogyók miatt?
– Igen, tudom – felelte Csik szomorúan, mivel a beszélgetésből nem lett semmi. Omar is
bizonyára érezte, hogy elég kurtán intézte el Csiket, bár azt sem tudta, tulajdonképpen mit akar tőle.
– Gyere majd el hozzánk – mondta már a kapu rácsán keresztül Csiknek. – Van nálunk
finomabb dolog is, mint ez az átkozott, büdös olajbogyó.
 Még egyszer ellenőrizte a zárat, majd eltűnt, és a gyerekek egyedül maradtak. A lényeg az volt,
hogy a réten ülők nem vettek észre semmit.
A gyerekek átvágtak a réten. Csik igyekezett közömbösen lépkedni. Elhatározta, hogy ahogy
a társaság közelébe ér, kifúj egy hólyagot.
Néhány másodperc múlva észrevették őket. Csik nem is nézett arrafelé, mégis tudta ezt abból
a csendből, ami a réten hirtelen beállt. Kellemetlen, nevetséges várakozással telt csend volt. „Ideje
kifújni a hólyagot” – gondolta Csik, s érezte, hogy már ott van a közelükben. Nyelvét jól benyomta
a mézgagalacsinba, és sikerült egy elég nagy hólyagot fújnia. A hólyag szétpattant, és Csik arcára
ragadt.
– Csik! – kiáltotta Surik, aki megvárta, míg a hólyag szétpukkad. Mégis kíváncsi volt,
mekkorára sikerült felfújnia.
Csik megfordult, és úgy tett, mintha csak most vette volna észre őket.
– Vagy megverekszel Bocsóval – mondta Surik –, vagy pedig becsülettel bevallód, hogy
megfutamodtál.
Csik végignézett a füvön ülő és fekvő gyerekeken, és sikerült észrevennie, hogy Bocso milyen
ostobán és büszkén vigyorog. Csik úgy tett, mintha most jutott volna eszébe a verekedésre tett
ígérete. Lassan lenyalta az orra alá és állára ragadt mézga maradványait, majd újra rágni kezdett, és
nyugodtan megszólalt:
– Bármikor kész vagyok megverekedni!
A gyerekek szeme kíváncsian felcsillant. Bocso nem tudta elfojtani azt a futó mosolyt, ami
a győzelem biztos tudatában jelent meg ajkán, annyira előnyös volt számára a helyzet.
– Csik, ne verekedj, ők sokan vannak, te meg egyedül vagy! – kiáltotta Szonyka.
– Butaság – mondta Csik, és odament a gyerekekhez. Úgy érezte, hogy egyelőre nagyon jól
tartja magát, és adja isten, hogy végig ilyen bátor legyen. Mindenki felállt, kíváncsian várva
a verekedést. Csak a labda gazdája ült továbbra is himbálózva a labdáján.
A széles vállú, nagy fejű Bocso lenézően mosolygott Csikre, mintha máris legyőzve és
megszégyenítve látná őt. Ezt a mosolyt rettentően nehéz volt elviselni.
– Itt verekszünk? – kérdezte szipákolva.
– Ahol akarod – felelte Csik, és érezte, hogy mézgát rágó állkapcsa magától megállt. Akaratát
megfeszítve újra rágni kezdett, és mindenképpen igyekezett elpalástolni izgalmát.
– Akkor gyerünk – szólt újra szipákolva Bocso, és közelebb ment Csikhez, jól szemügyre vette,
nehogy figyelmen kívül hagyja, ha netán félénkséget vagy bizonytalanságot lehet észlelni rajta.
„Ilyen hirtelen, ilyen gyorsan kell?!” – remegett meg belülről Csik, de egy percre sem
feledkezett meg róla, hogy nem szabad kimutatnia, mennyire fél.
– Onyik, fogd… – Csik kivette szájából a mézgagombócot, s anélkül, hogy tekintetét levette
volna a feléje közeledő Bocsóról, hátranyújtotta a kezét. Szonyka előbb odaugrott, és kivette Csik
kezéből a mézgát.
– Csik, ők sokan vannak, te meg egyedül! – kiáltotta ismét bátran Szonyka.
– Nem baj – mondta Csik, és továbbra is figyelmesen nézte Bocsót. Csik biztosra vette, hogy
a verekedésbe senki sem avatkozik bele, hiszen ezek a gyerekek a szomszéd utcából valók voltak,
és jól ismerték Csiket. Mégis, ha az ember tudja, hogy a jelenlevők mind az ellenfélnek drukkolnak,
nagyon rossz verekedni. Bocso néhány lépésre Csiktől hirtelen megállt.
 – Ha akarod, elmehetünk innen – mutatott Bocso a rét szélére, ahol a fal húzódott. Most,
amikor annyi szurkolója volt, meg akarta mutatni, hogy nincs rájuk szüksége. Valószínűleg így is
érezte.
– Ahogy akarod – egyezett bele Csik, és örült a kis szünetnek, de azért úgy mutatta, hogy nem
fél a szurkolóktól.
– Kölykök – kiáltotta teljes erejéből Bocso –, ti maradjatok itt, mi meg elmegyünk és
megverekszünk!
Ezt sokkal halkabban is mondhatta volna, de a hangjával akart ráijeszteni Csikre. Valóban
rendkívül erős hangja volt. De erősen be volt rekedve, és állandóan szipogott. Mellesleg Csik
tisztelte Bocsót a hangjáért, de nem most, amikor ijesztgetni akarta vele.
– Menjetek! – mondták örömmel a kölykök. – Mi majd innen nézzük, hogyan aprítod Csiket!
– Majd nem divatozik a moszkvai lánykájával! – kiáltotta az egyik kölyök utánuk; hangjából
kicsendült a külvárosiak örök gyűlölete, amit az olyan tisztán és rendesen öltözött kislányok iránt
éreztek, mint Nika. Csiknek egészen váratlanul furcsa gondolat villant át az agyán a szegényekről és
gazdagokról. Nem volt ideje végiggondolni, és nem is akarta végiggondolni, akkor ötlött fel benne,
amikor a kölyök hangját hallotta.
– Nika nem moszkvai – hallotta Onyik békülékeny hangját –, a mi udvarunkban lakik…
– Mégis úgy divatozik, mint egy moszkvai lány! – állította magabiztosan ugyanaz a hang.
Csiknek úgy rémlett, hogy azt is hallotta, ahogy a kölyök sercintett a fogai között, pedig ezt
semmiképpen sem lehetett volna meghallani.
– Csik, ne félj, itt vagyunk! – kiáltotta hirtelen éles hangon Szonyka. Ettől a kiáltástól Csik
egész lényét pezsdítő bátorság hatotta át, bár tudta, hogy semmilyen segítséget nem várhat társaitól.
Amikor a Bocso utcájából való fiúk meghallották Szonyka éles hangját, hangosan felkacagtak,
annyira nevetségesnek hatott az egész.
– Ljo-szik, vi-i-gyázz, el-e-sel! – zendített rá gonoszkodva Surik, és erőltetetten nevetni
kezdett, ezzel a nevetéssel akarta kifejezni, mennyire értékeli Csiket és egész kompániáját.
Csik és Bocso két lépésnyire állt egymástól. Még nem lovalták bele magukat eléggé
a verekedésbe. Bocso a szemöldöke alól komoran tekintett Csikre,s valami régi sérelemre
igyekezett gondolni. Úgy látszik azonban, semmilyen sérelem nem jutott az eszébe. Ekkor azért lett
dühös Csikre, amiért semmilyen jelentősebb okot nem lelt a sértődöttségre. Csik is megérezte ezt.
– Ha! – nevetett fel hirtelen rekedten Bocso, amint Csikre nézett. Volt valami megalázó
a nevetésében.
– Mit nevetsz? – kérdezte Csik, és gyorsan végignézett magán.
– Ha! – nevetett Bocso még rekedtebben, és hozzáfűzte: – Nézd meg az én vállamat és
a magadét.
Ez igaz volt. Bocsónak jóval szélesebb válla volt, mint Csiknek. Ezzel szemben Csik mellkasa
sokkal fejlettebb és egészségesebb is volt, mint Bocsóé, és ezt Csik tudta.
– És a mellkas? – kérdezte Csik, és jó nagyot lélegezve, alaposan kidomborította mellkasát.
– Mit hencegsz nekem a mellkasoddal? – recsegte félelmetes hangján Bocso.
– Te meg mit hencegsz a válladdal? – felelte neki Csik, minden bátorságát összeszedve. Bocso
mégiscsak megszeppentette hatalmas hangjával.
 Bocso hirtelen előrenyújtotta a karját, és tenyerét szótlanul rátette Csik mellkasára. Csik
zavarba jött, annyira váratlan és értelmetlen volt ez a mozdulat ellenfele részéről.
– Mit tapogatsz?! – kiáltotta rémülten Csik. – Ha verekedni akarsz, hát verekedj.
– Félsz, érzem, hogy ver a szíved! – kiáltotta örömmel Bocso. – Hát ennyire félsz tőlem?
Csik szíve valóban vadul kalimpált; de milyen jogon nyúl hozzá Bocso, és tapogatja ki, hogyan
ver a szíve?!
„Szóval így állunk!” – gondolta Csik, s ebben a pillanatban egy hadicsel jutott az eszébe.
Felemelte fejét, s lopva gyors, sokat jelentő pillantást vetett a házikó felé, ahol Larisza néni
lakott. Bocso azonnal ráharapott. Ő is felemelte fejét, és ugyanoda nézett, majd Csikre bámult
fürkészően és most már gyanakodva.
– Miért néztél oda? – kérdezte ugyanolyan rekedten, mint az előbb.
– Sehová sem néztem – tagadta Csik, és megnyugodott attól, hogy Bocso izgulni kezdett.
– Dehogyisnem, odanéztél.
– Nem, nem néztem.
– Talán azt akarod mondani, hogy ismered Omart? – kérdezte Bocso.
Csik hallgatott. Meg kellett várni, amíg a hal jobban ráharap a horogra.
– Mit hallgatsz? Mondd meg, mondd meg – sürgette szinte nevetségesen Bocso. Valóban
aggódni kezdett.
– Harmad-unokabátyám – vágta ki pimaszul Csik.
– Ha! – nevetett rekedten Bocso, mert azt hitte, hazugságon fogta Csiket. – Akkor miért
másztál át a falon?
– Mert nem voltak otthon – felelte Csik, s érezte, hogy Bocso maga mászik be az egérfogóba.
– És most? – kérdezte ingerülten szipogva Bocso.
– Most már otthon vannak – mondta Csik, és érezte, hogy testében feloldódik a félelem érzése,
és megkönnyebbül.
– Kölykök! – kiáltott Bocso szinte panaszosan és ingerülten azért, hogy becsapták. – Azt
mondja, hogy Omar a bátyja!
– Ne higgy neki, ne higgy neki! – kiáltotta Surik, aki leginkább érdekelt volt Bocso
győzelmében. – Az egészet csak kitalálta!
– Mondd meg, hogy hívják a mamáját! – kiáltotta az a fiú, aki Nikát moszkvai lánynak nézte.
– Igen! – élénkült fel újra Bocso, és rekedten kiáltotta: – Mondd meg, hogy hívják a mamáját?
– Larisza néni – mondta Csik megvetően.
– Kölykök – kiáltotta Bocso elkeseredett reménységgel –, azt mondja, hogy Larisza néni!
– Úgy van – erősítették meg a kölykök komoran.
– Úgy van – kiáltotta Szonyka is, és örömében ugrándozni kezdett. – Larisza néni gyakran jár
Csikékhez vendégségbe.
– Utálom ezt a viperát! – kiáltotta Bocso, és rávetette magát Csikre. Más megoldása nem volt.
Csik szörnyű ütést érzett a járomcsontján, a feje zúgni kezdett, s úgy vetette be magát
a verekedésbe, mint a vízbe. Háta mögött a gyerekek futó lépéseit hallotta. Biztos volt benne, hogy
ahogy a verekedés elkezdődik, a gyerekek valamennyien odafutnak köréjük. De most semmitől sem
félt. Teljes erejéből ütött, s igyekezett Bocso megkettőződött, fel-felvillanó arcát eltalálni.
Egyáltalán nem érezte az ütéseket, amiket ellenfele mért rá.
 A legfontosabb, hogy eltalálja az arcát, amit csodálatos módon, szinte álomszerű furcsasággal,
nagyon nehéz eltalálni, mert mindig elmosódik előtte, és mindenhonnan csak Bocso fekete szeme
párja villan elő, no meg széles homlokú, kopaszra nyírt feje. Néha összekapaszkodnak, majd
szétválnak, nagy ritkán dühös szavakat vetnek oda egymásnak.
– Nesze, itt van egy kis előétel!
– Szóval tenyérrel ütsz?!
– Hát akkor nesze neked, nesze fejjel!
Szipákolás, krákogás, lihegés, egymást érő csapások, s a csapásokról váltott véleménycsere.
Az idő viszont halad, és Csik érzi, hogy keze és teste elnehezül, hihetetlen gyorsasággal erejét
veszti, egyre nehezebben lélegzik. „Vajon – gondolja –, vajon csak én fáradtam el ennyire? Miért
fulladok? Hát a széles mellkasom?”
Ekkor Bocso hirtelen a homlokához kap, és abban a pillanatban kilép a körből, amit
az odafutott gyerekek alkottak. Csik semmit sem ért, minden táncol a szeme előtt, de mégis érzi:
valami váratlan, örömteli dolog történt.
Bocso egy ideig áll, előrehajol, és tenyerével a homlokát tapogatja.
– Kék folt látszik? – kérdezi hirtelen Bocso, s leveszi kezét a homlokáról, és kérdőn néz
mindenkire.
– Kék folt! – mondja az, aki Nikát moszkvai lánynak nevezte, aztán ránéz Csikre, mintha csak
most venne észre valami érdekeset Csik arcán, amit azelőtt nem észlelt.
Csik Bocsót nézi. Mindenki ránéz. A szeme fölött jókora púp keletkezett.
– Kék folt látszik? – kérdezi Bocso, és tekintetét körülhordozza barátain abban a reményben,
hogy ők majd megcáfolják állítását.
– Kék folt, kék folt – hangsúlyozzák mindannyian csodálkozva, és megújuló érdeklődéssel
néznek Csikre.
– Jaj, jaj, jaj, jaj! – bőgte el magát váratlanul Bocso, majd újra a homlokához kapott. – Mit
mondok majd otthon? Mit mondok majd otthon?
– Semmit – mondta Csik –, valami hideg kell rá… Onyik, add ide az ötkopejkásodat…
Onyik kelletlenül húzta elő zsebéből a nehéz cári ötkopejkást, és odanyújtotta Csiknek. Csik
fogta a pénzdarabot, odament Bocsóhoz, s rányomta a púpra az ötöst. Csik érezte, hogy minden
mozdulata biztos és szabad. Senkinek sem juthat eszébe, hogy most esetleg hízelegni akar, vagy
hogy túlságosan elérzékenyült. Bocso is olyan hálásan és reménykedő bizalommal nézett Csikre,
annyira hitt a segítségében, s annyira rettegett a várható szülői büntetéstől, hogy Csik érezte,
végtelenül hálás Bocsónak ezért a nagyszerű győzelemért.
– Mártsd vízbe, és újra tedd a homlokodra – mondta Csik –, aztán az ötöst majd valamikor
visszaadod…
Onyik néma szemrehányással nézett Csikre, amiért mások számlájára bőkezűsködött. Csik
ugyancsak szavak nélkül, elragadtatott tekintetével adta értésére, hogy a nagyszerű győzelmek
perceiben nem szabad ilyen kicsinyes dolgokkal törődni. Csik a szeme sarkából észrevette, hogy
Surik igyekszik elrejtőzni a szeme elől, a fiúk háta mögé bújik, akár az áruló Mazepa.
Amint Csik elvonult a csapatával, erősen hegyezte a fülét. Érezte, hogy valami nagyon
kellemeset kell hallania a háta mögött. És valóban így is történt. Egy egész mondatot hallott, ami
szinte megrázta szépségével.
 – Kölykök, kemény ökle van ennek a Csiknek – mondta valaki.
A dicsőség fénye ragyogott Csik háta mögött. Egész testében szokatlan könnyedséget érzett.
Szinte nem is érezte azt, hogy a földön jár. Jóformán semmit sem látott, semmit sem hallott. Barátai
vidáman sugdolóztak. Szonyka a kezébe nyomta a mézgagombócot, de Csik nem vette a szájába,
hanem a zsebébe csúsztatta.
Aztán izgalom lett úrrá rajtuk. Mondogatni kezdték, hogy már biztosan keresik őket, és lesz
otthon haddelhadd. Kit keresnek, mit keresnek? Csik csak könnyedséget érzett, aztán valamiféle
muzsikát hallott. Mintha valami zenekar játszott volna, mintha azokat a zenekarokat hallotta volna,
amelyek ünnepek előtt néhány nappal bejárták a várost, a vigasságra készülődve. Csik rettenetesen
szerette ezeket a próbákat, s ha meghallotta a zenekart, Belocskával együtt kiszaladt az utcára, és
sokáig kísérte őket útjukon.
– Csik – hallotta hirtelen a zene foszlányain keresztül –, valamit mondani akarok neked.
Már a járdán lépkedtek, mindjárt befordulnak az utcájukba. Nika hangja volt.
– Nos – mondta Csik, de nem állt meg, és nem is fordult hátra, mert nem akarta elszalasztani
a zenét, amit hallott –, mondjad…
– Csak négyszemközt – kérte Nika, és Csik érezte a hangjából, hogy a lány megállt.
– Mi az? – kérdezte Csik. Megállt, és enyhe bosszúsággal érezte, hogy a zene eltávolodik. „No
de sebaj, majd utolérem” – gondolta.
– Menjetek előre – szólt a többieknek.
– Csik – kezdte halkan Nika, és sötétkék szemét Csikre emelte –, miért mondta az az asszony
apáról, hogy „szegény”?
Csiknek azonnal eszébe jutott minden.
Emlékezett rá, hogy amikor lefelé jöttek a lépcsőn, s amíg ő a verekedésre készült, a lány szinte
magába roskadt. Csik most megértette, hogy Nika egész idő alatt Larisza néni szavain rágódott.
– Hát csak úgy, az asszonyok mindig így mond – ják – mondta Csik.
– Nem – ellenkezett Nika, és makacsul nézett Csik szemébe –, talán a papa sohasem tér vissza?
Csik hirtelen úgy érezte, hogy a távolban még mindig szóló muzsika hirtelen összekavarodik és
elhallgat. Hátán hangyák futkároztak. „Vajon a lány mindent tud?” – gondolta Csik.
– Hát nem ír nektek? – kérdezte óvatosan Csik.
– Nagyon ritkán, és nekem is külön, meg a mamának is – mondta csendesen. – Korábban,
amikor kiküldetésben volt, mindig közös levelet írt nekünk…
– Mi van ebben különös? – kérdezte Csik vidáman, s valóban felvidult, amint eszébe jutott: –
A nagybátyám sokszor ír nekem külön, amikor kiküldetésben van.
Csik érezte, hogy Nika elfogadja a mondottakat. Szeme melegséggel telt meg. Már nem nézett
olyan makacs, kemény tekintettel Csik szemébe, mint kezdetben. Csik mégsem örült ennek
különösebben. Megérezte, ha nem is tudatosan, hogy a kislány nem győződött meg annak igazáról,
amit mondott neki, csupán ismét meghajolt az ismeretlen előtt. Csik megérezte ezt.
– De miért van el ilyen sokáig, Csik? Már kilenc hónap eltelt – mondta a kislány.
– Amíg mindent tisztáznak – kezdte Csik, és első ízben gondolt ingerülten azokra, akik valóban
olyan soká tisztázzák: tudta-e Nika apja, hogy a főnök, aki előtt táncolt, kártevő, vagy nem tudta.
Az, hogy maga a főnök esetleg nem is volt kártevő, Csiknek eszébe sem jutott.
– Mit tisztáznak? – kérdezte Nika, és csodálkozva nézett Csik szemébe.
 – Csik! – kiáltotta Szonyka. – Lehet, hogy keresnek bennünket, ti meg ott állandóan
sugdolóztok.
Csik hátrafordult, Szonyka az olyan asszony tekintetével bámult rá, mint aki belefáradt
a reménytelen szerelembe. Csik elcsodálkozott ezen a tekinteten, aztán rádöbbent, mennyire nem
helyénvaló, és idegesen legyintett. Így is majdnem elszólta magát, most meg még Szonyka is
előhozakodik az ostoba féltékenykedésével.
– Mi az, hogy mit tisztáznak?! – felelte Nikának. – Amikor valaki kiküldetésbe megy, mindig
tisztáznak valamit.
– Én apát mindenkinél jobban szeretem – mondta Nika –, a sírig várni fogok rá.
Csik érezte, hogy valakinek a szavait idézi, valószínű, az édesanyjáét.
– Meghiszem azt! – tüzelt Csik, és ráharapott a hálás témára, ahol nem kell semmit kitalálni. –
Egy ilyen embert csak szeretni lehet. A bácsikám mondta, milyen nagyszerű táncos az édesapád,
hogy még a borospoháron is tudott táncolni. Tudod, milyen kicsi egy borospohár, s azon táncol egy
felnőtt ember? Én még egy felfordított vödrön sem tudnék táncolni, ő meg a borospoháron…
– Na, jöttök? Vagy elmegyünk nélkületek! – kiáltotta dühösen Szonyka.
„Buta liba – gondolta Csik, miközben hátrafordult –, itt egészen másról van szó.”
– Menjünk – mondta Nikának olyan hangsúllyal, mintha most már minden világos volna.
Persze tudta, hogy távolról sincs minden rendben, s ez valahogy idegesítette. Próbálta újra felidézni
a korábbi muzsikát, amit a beszélgetés előtt hallott, de ez most nem sikerült. A zenekar eltűnt
valamerre.
Alighogy az utcasarokra értek, szinte összeszaladtak a szomszéd kisfiúval, Abuval.
– Csik, keresnek benneteket – kiáltotta örömmel –, azt hiszik, hogy vízbe fulladtatok!
– Én mondtam, mondtam – hajtogatta Szonyka, és dühösen nézett Nikára. Ljoszik izgalmában
mosolyogni kezdett. Csik is valami furcsa sajgást érzett a mellében.
Abu ott állt előttük, és élvezte, hogy mennyire elanyátlanodtak, milyen zavartak.
– Csik, igaz, hogy jókora púpot illesztettél Bocso homlokára? – kérdezte váratlanul, és már
nem is élvezte zavarukat. Csik önkéntelenül elmosolyodott: a dicsősége szárnyra kapott, megelőzte,
és lám, már fogadja.
– Igaz – felelte Csik, és nem tudta palástolni széles mosolyát –, te honnan tudtad meg?
– Valaki biciklizett erre, és az mondta – magya – rázta Abu, és megújult tisztelettel nézett
Csikre, akárcsak a kölykök a réten. – Gyantát szedtetek?
– Igen – mondta Csik jóindulatúan –, és igaz, hogy halálra keresnek minket, vagy nagyítod egy
kicsit?
– Á-á-á! – legyintett Abu. – Egy kicsit kerestek, aztán abbahagyták… Megyek, megnézem,
mekkora az a kék folt Bocso homlokán.
– Már valószínűleg hazament – mondta Csik.
– Akkor egy kicsit futballozok – válaszolta Abu,s azzal továbbállt.
A gyerekek örömmel rágták a mézgát, és vidáman folytatták útjukat. Mégiscsak jó, hogy Abu
megnyugtatta őket. Amikor befordultak a sarkon, Csik nyomban meglátta Alihan hajlott hátát
az erkélyen, amint a játékasztal fölé görnyedt. A Gazdag Szabóval játszott ostáblát. Természetesen
a Gazdag Szabó most ügyet sem vetett Onyikra. Onyikot ez nyomban jókedvre hangolta.
 Lényegében a Gazdag Szabó és a nagynéni volt a legnagyobb pánikkeltő. De a nagynéni is,
meg a Gazdag Szabó is, ha valamibe belemélyedt, akkor még arról is megfeledkezett, hogy él.
Csik észrevette, hogy Belocska a kapuban ül, és feléjük néz. Úgy látszott, hogy még nem
ismerte fel őket, de megérzett valami ismerősét. Csik nem akart neki szólni, nehogy észrevegyék
őket az erkélyről, azért csak tapsolt egyet, és megveregette a lábát, akárcsak olyankor, amikor
a széken ül, és az ölébe hívja a kutyát. Belocska nyomban félrefordította a fejét, és amikor Csik még
egyszer megveregette a lábát, felpattant a helyéről, és eléjük nyargalt. Valahogy ferdén, sután futott,
ami nagyon tetszett Csiknek, és mindig megnevettette.
Belocska valósággal rárontott Csikre, s ahogy ugrált, többször is megnyalta az arcát. Aztán
az illendőség kedvéért Szonykát is meg Onyikot is megnyalta, de azért mindenkinek tudtára adta,
hogy a legjobban Csiknek örül. Ott ugrándozott körülöttük, és örömében vinnyogott. Nagyon várta
már őket, és egészen megfeledkezett arról, hogy Csik megbántotta. Hol van még egy ilyen vidám és
jó kutya a világon? Nem, gondolta Csik, azzal a sintérrel valamit csinálni kell, máskülönben nem
lesz nyugodt az élete.
A gyerekek már a házhoz közeledtek. Csik minden lépésnél érezte, hogy a kirándulás
vidámsága egyre halványabb lesz, mivel mindenkit a szülőkkel való találkozás félelme tölt el.
Csik ilyenkor egy kicsit mindig elszomorodott.
De hát mit tehetett volna, őt magát is eltölti az aggodalom. Ezért volt jó, hogy ott
lábatlankodott körülötte Belka, mintha el sem váltak volna egymástól, mintha csak egy kicsit
kisétáltak volna, és most együtt térnének haza. Megnyugodva attól, hogy Belocska ott ugrál
körülötte, közeledett a házhoz, s talán épp ettől ravaszkásan titkon abban reménykedett, hogy
megússza büntetés nélkül.
Arvay János fordítása
TILTOTT GYÜMÖLCS
A mi családunkban, keleti szokás szerint, sohasem ettünk disznóhúst. A felnőttek sem ettek,
a gyermekeknek meg éppenséggel szigorúan megtiltották. Bár Mohamednek a szeszes italokra
vonatkozó másik parancsolatát, emlékezetem szerint, gyakran megszegték, a disznóhúst illetőleg
nem tűrtek semmiféle liberalizmust.
A tilalom forró vágyat és jéghideg büszkeséget szült. Arról ábrándoztam, hogy megkóstolom
a disznóhúst. Hosszasan elálldogáltam az üzletek kirakatai előtt, és bámultam a pettyes metszetű,
ráncos és izzadt kolbászokat. Elképzeltem, hogyan húzom le róluk a bőrt, hogyan vájom bele
fogamat rugalmas, jóízű húsukba. És olyan világosan elképzeltem a kolbász ízét, hogy amikor
később megkóstoltam, szinte elcsodálkoztam: milyen pontosan eltaláltam képzeletemben.
Persze adódott alkalom arra, hogy megkóstoljam a disznóhúst még az óvodában vagy
vendégségben, de én sohasem hágtam át a bevett szokást. Emlékszem, amikor az óvodában rizses
disznóhúst kaptunk, én kikotortam a húsdarabokat, és odaadtam a társaimnak. A kegyetlen kínokat
legyőzte az önmegtagadás gyönyörűsége. De mégis tovább ábrándoztam a csábító bűnről.
Házunkban lakott egy ápolónő. Szonya néninek hívták. Akkor valahogy mindnyájan azt hittük,
hogy orvosnő. Általában – ahogy felnő az ember, azt tapasztalja, hogy a nénik és a bácsik rangban
mind lejjebb csúsznak.
Szonya néni rövidre nyírt hajú, idősebb asszony volt, arcára rámerevült valami régi-régi
szomorúság. Mindig halkan beszélt. Úgy látszik, régen rájött, hogy az életben nincs semmi olyan,
amiért érdemes volna hangosan beszélni. A házunkban, a szomszédok között szokásos, általános
patáliák alkalmával jóformán nem is emelte fel a hangját, ami megnehezítette ellenfeleinek
helyzetét, mivel az utolsó szavakat nem hallván jól, elveszítették a civódás vezérfonalát, és kiestek
a tempóból.
A két család jó viszonyban volt. A mama azt mondta, hogy Szonya néni engem megmentett
a haláltól. Amikor valami súlyos betegségbe estem, a mamával együtt egy teljes hónapon át ápolt.
Én valahogy nem éreztem semmi hálát életem megmentéséért, de ha ez szóba került, csupa
tiszteletből úgy tettem, mintha örülnék annak, hogy élek.
Esténként gyakran elüldögélt nálunk, és mesélgette élete történetét; főként első férjéről beszélt,
aki elesett a polgárháborúban. Én már sokszor hallottam ezt az elbeszélést, mégis megdermedtem
félelmemben, valahányszor ahhoz a ponthoz ért, ahol éppen keresi és meg is találja a férjét
az elesettek, a hullák között. Ilyenkor rendszerint elkezdett sírni, és vele együtt sírt a mamám meg
a néném is. Aztán próbálták megnyugtatni, és leültették, hogy teázzon.
Engem mindig meglepetf, hogy ezután milyen gyorsan megnyugodnak az asszonyok, és milyen
vidáman, sőt felfrissülve tudnak csevegni mindenféle semmiségről. Azután elment Szonya néni,
mert a férjének már nemsokára meg kellett jönnie a munkából. A férjét Sura bácsinak hívták.
Nekem nagyon tetszett Sura bácsi. Tetszett kócos feje, fekete üstöké – amely a homlokába hullt
–, erős karján akkurátusán felgyűrt inge, sőt görnyedtsége is. Ez nem afféle irodai, hanem takaros,
jóféle görnyedtség volt, amilyet a régi munkásoknál láttam.
Esténként, ha megjött a munkából, örökké javított valamit; asztali lámpákat, villanyvasalókat,
rádiókészülékeket, sőt órákat is. Mindezeket a tárgyakat a szomszédok hordták össze, és ő
természetesen – ingyen javította meg őket. Szonya néni az asztal túlsó felén ült, cigarettázott és
csúfolta férjét: olyasmire vállalkozik, amihez nem ért, nem is lesz abból semmi – és így tovább.
– Majd meglátjuk, lesz-e – mondta Sura bácsi a foga közt, mert cigaretta volt a szájában.
Könnyedén és magabiztosan forgatta kezében a soron következő javítanivalót, futtában lefújta róla
a port, és hirtelen valamilyen egészen váratlan oldaláról kezdte vizsgálni.
– Bizony nem lesz abból semmi, és akkor szégyent vallasz – felelte Szonya néni, és szájából
gőgös füstpászmát fújva, mogorván a pongyolájába burkolózott.
Ha Sura bácsinak végre-valahára sikerült elindítania az órát, vagy ha recsegni kezdett a rádió,
sőt már zenefoszlányok is hallatszottak, rám kacsintott, és azt mondta:
– No, hát lett belőle valami vagy sem?
Én mindig örültem a sikerének, és egy mosollyal tudtára adtam, hogy bár nekem semmi közöm
nincs az egészhez, mégis sokra tartom, hogy engem cimborájának fogad.
– Jó, jó, ne hencegj! – szólt rá Szonya néni. – Szedj le az asztalról mindent, teázni fogunk.
Szonya néni hangjából mégis valami mélyen rejtőző, titkos büszkeséget éreztem ki, és örültem
annak, hogy Sura bácsi ügyes, és hogy bizonyára semmivel sem rosszabb, mint az a polgárháborús
hős, akit Szonya néni sehogy se tud elfelejteni.
Egyszer, amikor szokás szerint náluk üldögéltem, valamiért odajött a néném is, és a háziak ott
marasztalták teázni. Szonya néni megterített, felszeletelt egy darab halvány rózsaszínű szalonnát,
mustárt tett mellé, és teát töltött mindenkinek. Azelőtt is gyakran ettek szalonnát, és kínáltak meg
engem is, de mindannyiszor határozottan visszautasítottam, ami valahogy mindig mulattatta Sura
bácsit. Ezúttal is megkínáltak, bár igaz – nem nagyon erőltettek. Sura bácsi egy szelet kenyérre
rátett néhány falat szalonnát, és odaadta a nénémnek, aki lanyha szabadkozás után elfogadta azt
a gyalázatos szendvicset, és enni kezdte. Az a korty tea, melyet behörpintettem, a felháborodástól
a torkomon akadt, úgyhogy csak nehezen tudtam lenyelni.
– No látod – mondta Sura bácsi. – Ej, ej, te aszkéta!
Mit szólhattam erre? A néném valami orcátlan kényeskedéssel ette a szalonnás kenyerét, és
időnként bárgyú tekintettel nézett rám. Úgy tett, mintha ő csak hivatalosan, csupán a háziak iránti
tiszteletből enne. Bamba tekintetével azt igyekezett sugalmazni nekem, hogy ez nem komoly dolog,
és egyáltalán nem is számít.
„De számít!” – gondoltam kaján diadallal, ahogy néztem, milyen kínzóan fogy kezében
a szalonnás kenyér.
Éreztem, micsoda élvezettel eszik. Ez abból is látszott, ahogy ügyesen és takarosán lenyalta
ajkáról a gyaur ínyencséggel tisztátalanná tett kenyér morzsáit, meg abból is, ahogy az időt húzva,
bambán maga elé meredve nyelt le minden falatot, mintha fülelne arra a mozgásra, melyet az a falat
a szájában és a torkában végez. Az egyenetlenül felvágott szalonnadarabok vékonyabbak voltak
a kenyérnek azon a szélén, amelyből harapott. Ez a legbiztosabb jele annak, hogy élvezte
a szalonnát, mert minden valamirevaló gyerek utoljára hagyja a legjobb falatot, amikor eszik.
Egyszóval minden világos volt.
Most az élvezetet tervszerűen fokozva, a szendvicsnek ahhoz a széléhez közeledett, ahol
a legvastagabb szalonnadarab volt. Eközben, tisztára női álnokságból, azt mesélte el, hogyan ugrott
ki a bátyám az ablakon, amikor a tanítónő eljött hozzánk, hogy panaszkodjon a viselkedésére.
Elbeszélésének kettős célja volt: először is el akarta vonni a figyelmet arról, amit most csinál,
másodszor pedig a legkörmönfontabb módon hízelegni akart nekem, mivel köztudomású volt, hogy
énrám panaszkodni bezzeg nem jött hozzánk a tanítónő egyszer sem, éppen ezért nekem sose volt
okom arra, hogy az ablakon keresztül meneküljek előle.
Mialatt beszélt, rám-rám tekintett, és igyekezett kitalálni, továbbra is figyelem-e őt, vagy pedig
annyira megragadott az elbeszélése, hogy már el is felejtettem, mit csinál. Ám tekintetem világosan
arról tanúskodott, hogy igenis éberen figyelem. Válaszul rám meresztette a szemét, mintha
csodálkoznék azon, hogy én képes vagyok olyan sokáig figyelemmel kísérni ilyen semmiségeket.
Én elnevettem magam – homályos célzásképpen, hogy majd utoléri még őt a büntetés.
Egy pillanatra úgy véltem, csakugyan lesújtott rá a sors bosszúja: a torkán akadt a falat. Először
óvatosan köhögni kezdett. Érdeklődve figyeltem, mi lesz. Sura bácsi megveregette a hátát, erre
a néném elvörösödött, abbahagyta a köhögést, jelezve, hogy a módszer bevált, és hogy
kellemetlensége egészen elenyésző volt. De én éreztem, hogy a torkára akadt falat még mindig ott
van, ahol volt. Testvérem úgy tett, mintha teljesen helyreállt volna a rend, és leharapott egy újabb
falatot. „Csak rágd, rágd – gondoltam –, majd meglátjuk, hogyan nyeled le.”
De úgy látszik, az istenek máskorra halasztották a bosszúállást. Néném szerencsésen lenyelte
a falatot, bizonyára még azt az előbbit is lenyomatta vele, mert megkönnyebbülten felsóhajtott, sőt
fel is vidult. Most már különösen elmélyülten rágott, és minden egyes falat után olyan sokáig
nyalogatta a száját, hogy néha szinte rám öltötte a nyelvét.
Ekkor jutott el a kenyérnek ahhoz a széléhez, ahol a legvastagabb szalonnadarab volt. Mielőtt
a szájába küldte volna, a kenyérnek azt a kis szélét harapta le, amelyet nem borított szalonna. Ilyen
módon csak még jobban fokozta az utolsó falat élvezetét. Végül lenyelte, utána megnyalta a száját,
mintegy az eddig élvezett gyönyörűség emlékére, és mintegy jelezve, hogy a bűnbeesésnek immár
semmi nyoma se maradt.
Mindez nem tartott olyan sokáig, ahogy ezt elmondom, és kívülről jóformán nem is lehetett
észrevenni. Mindenesetre: Sura bácsi és Szonya néni semmit se vett észre.
Néném, miután a szalonnás kenyérrel végzett, hozzálátott a teához; továbbra is úgy tett, mintha
nem történt volna semmi különös. Mihelyt ő a teáért nyúlt, én egy cseppig megittam a magamét,
hogy semmi közös se legyen közöttünk. Én mindeddig lemondtam a kekszről, hogy fenékig
kiigyam a szenvedés poharát, és hogy az ő jelenlétében egyáltalán semmilyen örömet se érezzék.
Ezenkívül egy kissé megsértődtem azért, hogy Sura bácsi engem nem annyira unszolva kínált, mint
nénémet. Én persze nem fogadtam volna el a szalonnát, de éppen ez jó lecke lett volna
a testvéremnek – elvhűségből.
Egyszóval teljesen elrontották a kedvemet, úgyhogy mihelyt megittam a teámat, hazamentem;
kértek, hogy maradjak, de én hajthatatlan voltam.
– Meg kell csinálnom a leckémet – mondtam az igazak ábrázatával, teljes szabadságot adván
a többieknek, hogy holmi gyarlóságokkal foglalkozzanak.
Különösen a néném marasztalt. Biztos volt abban: otthon az lesz az első dolgom, hogy
beáruljam, azonkívül pedig éjjel nem mert egyedül átmenni az udvaron.
Mihelyt hazaértem, gyorsan levetkőztem és lefeküdtem. Néném hitehagyásának irigykedő és
mégis kéjes boncolgatásába merültem. Furcsa látomások suhantak át agyamon. Vörös partizán
vagyok, aki a fehérek fogságába esett, és azok kényszeríteni akarnak, hogy disznóhúst egyem.
Megkínoznak, de én mégsem eszem. A tisztek csodálkoznak, csóválják a fejüket: micsoda egy fiú
ez! Én magam is csodálkozom, de nem eszem – és kész. Megölni megölhettek, de nem
kényszeríthettek rá, hogy egyem!
Ekkor megnyikordult az ajtó, a szobába belépett a néném, és mindjárt felőlem érdeklődött.
– Lefeküdt – mondta a mama. – Valahogy szomorkásan jött haza. Nem történt semmi?
– Nem, semmi – felelte a testvérem, és odajött az ágyamhoz. Attól tartottam, hogy mindjárt
kérlelni kezd, meg miegymás. Megbocsátásról persze szó se lehetett, de nem akartam
elsekélyesíteni azt a lelkiállapotot, amelyben akkor voltam. Ezért azt színleltem, hogy alszom.
Néném ott álldogált egy ideig, aztán csendesen megsimogatta a fejemet. De én átfordultam a másik
oldalamra, jelezvén, hogy még álmomban is megismerem az áruló kezet. Ő még ott állt egy darabig,
aztán elment. Nekem úgy tetszett, hogy megbánást érez, és most nem tudja, hogyan tegye jóvá
bűnét.
Egy kissé megsajnáltam, de úgy látszik, kár volt. Egy perc múlva suttogva mesélni kezdett
valamit a mamának, és minduntalan nevetgéltek, de igyekeztek csendben maradni, mintha
törődnének velem. Aztán lassanként teljesen lecsillapodtak, és ők is nyugovóra tértek.
A néném ágya az enyém mellett állt. Ruhájának gyors és könnyed suhogásából világosan
érezni lehetett, hogy meg van elégedve ezzel az estével. Szalonnát is evett, én sem szóltam semmit,
és a mamát is felvidította. „No, nem baj – gondoltam –, eljön még az én időm is!”
Másnap az egész család az asztalnál ülve várta az ebédhez édesapánkat. Késve érkezett, és még
meg is haragudott a mamára, hogy annyit várakoztunk rá. Az utóbbi időben valami baj lehetett
a munkahelyén, ezért gyakran komor és szórakozott volt.
Mindeddig arra készültem, hogy ebéd közben elmondom néném botlását, de most beláttam,
hogy ennek még nem érkezett el az ideje. Mindazonáltal néha ránéztem a nénémre, és úgy tettem,
mintha beszélni készülnék. Még ki is nyitottam a számat, de aztán valami mást mondtam.
Valahányszor kinyitottam a számat, mindig lesütötte szemét, és lehajtotta fejét, mintegy elkészülve
arra, hogy most lesújtanak rá. Én pedig úgy éreztem, hogy még kellemesebb is a leleplezés szélén
tartani, mint leleplezni.
Hol elsápadt, hol elpirult, néha dölyfösen megrázta fejét, de aztán mindjárt esdeklő tekintettel
kért bocsánatot ezért a lázadó mozdulatért. Rosszul evett, alig kóstolt bele a levesbe, máris félretolta
a tányért. A mama unszolni kezdte, hogy egye meg a levesét.
– No persze – mondtam én –, tegnap úgy jóllakott Sura bácsiéknál…
– Hát mit ettél? – kérdezte a bátyám, aki szokás szerint semmit sem értett az egészből.
A mama riadtan tekintett rám, és megcsóválta fejét úgy, hogy apánk észre ne vegye. A néném
szótlanul maga elé húzta a tányérját, és hozzálátott, hogy mind megegye a levest. Én vérszemet
kaptam: áttettem a főtt hagymát a magaméból az ő tányérjába. A főtt hagyma – gyermekkorom
réme volt. Mindnyájan utáltuk. Édesanyánk szigorúan, kérdően nézett rám.
– Ő szereti a hagymát – mondtam én. – Ugye, szereted a hagymát? – kérdeztem nyájasan
a nénémtől.
Semmit se válaszolt, csak még mélyebben a tányérja fölé hajtotta fejét.
– Ha szereted, akkor nesze az enyém is – mondtaa bátyám, és a saját leveséből a kanállal
kihalászva, át akarta tenni a hagymát a néném tányérjára. De ekkor apánk úgy nézett rá, hogy
a kanál megállt a levegőben, majd gyáván visszafordult.
 Az első és második fogás között új szórakozást találtam ki: az uborkasalátából kiszedett
karikákkal beborítottam egy szelet kenyeret, és zöld szendvicsembe finomkodóan bele-beleharapva,
a gyönyörűségtől néha majd elájulva – enni kezdtem. Úgy véltem, hogy ily módon nagyon
szellemesen játszom el néném gyalázatos bűnbeesésének jelenetét. Néném értetlenül tekintgetett
rám, mintha nem ismerné fel a jelenetet, és nem ismerné el, hogy az mennyire gyalázatos volt. De
ennél tovább nem terjedt a tiltakozása.
Egyszóval nagyszerűen folyt le az ebéd. Az erény zsarolt, a bűn pedig lehajtotta fejét. Ebéd
után teát ittunk. Édesapánk észrevehetően felvidult, és vele együtt mi is felvidultunk valamennyien.
Kivált a néném örvendezett. Valami iskolai történetet kezdett mesélni, és minduntalan engem hívott
tanúnak, mintha semmi sem történt volna közöttünk. Engem egy kissé bosszantott ez
a bizalmaskodás. Úgy véltem: az, akinek ilyen múltja van, szerényebben is viselkedhetne, annak
nem szabad előreszaladni, hanem meg kell várni, amíg ugyanazt a históriát arra méltóbb emberek
mondják el. Már éppen valami kisebb inkvizíciót akartam rendezni, ám ekkor apánk szétbontott egy
újságot, és elővett belőle egy csomag vadonatúj füzetet.
Meg kell mondani, hogy azokban a háború előtti években füzetet ugyanolyan nehezen lehetett
kapni, mint rőfösárut. Ezek pedig széles, vörös margós füzetek voltak, nehéz lapokkal, amelyek
kékesfehérek voltak, mint a tej.
Összesen kilenc volt, és apánk egyenlően osztotta szét köztünk – mindegyikünk hármat kapott.
Éreztem, hogy kezd elromlani a kedvem. Ezt az egyenlősdit a legnagyobb igazságtalanságnak
tartottam.
Arról van szó, hogy én jól tanultam, néha még jeles tanuló is voltam. A rokonok és
az ismerősök körében meg éppenséggel színjelesnek tüntettek fel, bizonyára azért, hogy
ellensúlyozzák azt a benyomást, amelyet a bátyám nem valami dicső híre-neve keltett. Ő ugyanis
az egyik legrakoncátlanabb gézengúz hírében állt az iskolában. Az a képessége, hogy meg tudja
ítélni tulajdon cselekedeteit, a tanítónő kifejezésével élve, lényegesen elmaradt a temperamentuma
mögött. Én amolyan garázda kis ördögnek képzeltem a temperamentumát, amely folyton előtte
szalad, és a bátyám sehogy se tudja utolérni. Bizonyára azért ábrándozott már negyedik osztályos
korától fogva a sofőri pályáról, hogy utolérhesse az ördögöt. Minden papírdarabkát egy valahonnan
kimásolt beadvánnyal firkált tele:
„A szállítási iroda igazgatójának.
Kérem, szíveskedjék engem munkára felvenni a vezetése alatt álló szervezethez, mivel én
harmadosztályú sofőr vagyok.”
És most engem, a csaknem jeles tanulót, egy kalap alá vettek a bátyámmal, aki az utolsó
oldaltól az elsőig azokkal az ostoba beadványaival fogja telefirkálni ezeket a gyönyörű füzeteket.
Vagy a nénémmel, aki tegnap szalonnát zabált, ma pedig egy semmivel ki nem érdemelt
ajándékot kap. Eltoltam magam elől a füzeteket, morcosán ültem, és éreztem, hogy a megbántottság
súlyos és főleg megalázó könnyei fojtogatják a torkomat. Apám vigasztalgatott, igyekezett lelket
verni belém, azt ígérte, hogy elvisz horgászni a hegyi folyóra. De nem használt semmi. Minél
jobban vigasztalt, annál erősebben éreztem, hogy igazságtalanul mellőztek.
– Nini, nekem két itatósom van! – kiáltotta váratlanul a néném, ahogy kinyitotta az egyik
füzetet. Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Ha nincs eggyel több itatósa, talán nem következik be
az, ami történt. Felálltam, és apám felé fordulva, remegő hangon azt mondtam:
 – Tegnap szalonnát evett…
Szinte már illetlen csend támadt a szobában. Rémülten éreztem, hogy valamit nem úgy
csináltam, ahogy kellett volna. Nem eléggé világosan fejeztem ki magam, vagy túlságosan közel
kerültek egymáshoz Mohamed magasztos útmutatásai és az a sekélyes vágy, hogy megkaparintsam
a másik füzetét?
Apám súlyos tekintettel nézett rám duzzadt szemhéja alól. Szeme lassan megtelt éktelen
haraggal. Rádöbbentem, hogy ez a tekintet nekem semmi jót sem ígér. Még egy utolsó szánalmas
kísérletet tettem arra, hogy megjavítsam a helyzetet, és kellő irányba fordítsam apám dühét.
– Tegnap szalonnát evett Sura bácsiéknál – mondtam kétségbeesetten, és éreztem, hogy minden
dugába dől.
A következő pillanatban apám megragadta a fülemet, megrázta a fejemet, majd mintegy
meggyőződve arról, hogy nem szakad le, felemelt, aztán ledobott a padlóra. Nyilalló fájdalmat
éreztem, és hallottam kinyúló fülem ropogását.
– Bitang kölyök! – rivallt rám apám. – Még az hiányzik, hogy áruló legyen a házamban!
Felkapta rövid bőrkabátját, kiment a szobából, és úgy becsapta az ajtót, hogy a falról hullni
kezdett a vakolat. Emlékszem, nem annyira a fájdalom és nem a szidás rendített meg, hanem
az utálatnak és a gyűlöletnek az a kifejezése, amellyel fülön ragadott. A kígyót szokták agyonverni
ilyen arckifejezéssel.
A történtektől elkábulva sokáig feküdtem a padlón. A mama megpróbált felemelni, a bátyám
meg eszeveszett izgalomba esve szaladgált körülöttem, és a fülemre mutogatva diadalmasan azt
ordítozta: – No, a jeles tanuló!
Nagyon szerettem édesapámat, és most először büntetett meg.
Azóta sok év eltelt. Én már régóta eszem disznóhúst – amely immár mindenki számára
hozzáférhető –, bár azt hiszem, hogy ettől nem lettem boldohabb. De a lecke – használt. Egész
életemre megértettem, hogy semmiféle magasztos elv nem igazolhatja az aljasságot és az árulást, és
hogy mindenféle árulás – a kicsinyes irigység szőrös hernyója csupán, akármilyen elvekkel
takaróddzék is.
Makai Imre fordítása
REMZIK
Azon az estén a tornácfeljáró átmelegedett lépcsőinüldögéltek, és Remzik a bácsikája hőstetteiről
mesélt, aki hadirepülő, éjszakai bombázó.
A ház a csokoládégyár igazgatójáé volt. A papírcsíkokkal keresztben átragasztott nyitott
ablakokból gramofonzene hallatszott. A kislányok, az igazgató lányának, Vikának a barátnői,
táncolni tanultak. A fiúkat is hívták, de Remzik a többiek nevében is nemet mondott, így azután
a fiúk a tornácon maradtak.
Valamennyien tizenkét évesek, és Remzik úgy vélte: korai még táncolni tanulniuk. Különben
sincs itt az ideje, háború van. Ráadásul régi, réteges külső gumiból készült cipőt viselt. Sokan
hordtak most ilyet, és „Szocsi Kincsé”-nek nevezték, mert el nem lehetett nyűni. A lábuk befülledt
ezekben a gumibotosokban, ez bent a lakásban érződött, s kissé kényelmetlenül érintette Remziket.
Az igazgató lánya időnként kidugta fejét az ablakon, és tanácstalanul bámult a tornácra, ahol
a fiúk ültek, és érdeklődéssel hallgatták Remzik történetét.
Annak ellenére, hogy az elsötétítés miatt sem az utcán, sem a lakásokban nem látszott fény,
a kislány arcát jól lehetett látni – az égen nagy, kerek telihold ragyogott. Vika arca felnőttesebbnek
látszott a holdfényben.
Az arca tetszett Remziknek, de ezt soha az életben nem vallotta volna be neki, de másnak se.
Azt tartotta, hogy neki, a tizenkét éves fiúnak általában nem kell hogy tetsszenek a kislányok,
különösen most, amikor háború van.
Vikát nem érdekelte Remzik története, visszahúzódott a lakásba, átment a másik szobába, ahol
égett a villany, és szólt a zene, amely szégyenletesen édes gyönyörrel töltötte el a fiú lelkét. Remzik
ismerte a lemezeket, mert valamennyi és még sok más is, megvolt Luszja néninek; a bácsi
Moszkvából hozta a feleségének.
Bizony, Bagrat bácsi a világon semmitől sem félt. A háború kitörése óta az ellenség hátországa
fölött repült, és egyetlenegyszer sem lőtték le. Egyszer megsebesítette a lábát egy légelhárító
lövedék repesze, de lelőni nem lőtték le. Még sebesülten is hazavitte a gépet a repülőtérre. Amellett,
hogy kitűnő repülő, még szerencsés fickónak is mondhatta magát.
A bácsi Po-2-n repült, amely a farokrészén a 13-as számot viselte. A pilóták még a közelébe se
akartak menni a szerencsétlen számot viselő gépnek. Ő meg ezen repült, rá se hederített. Igaz, a gép
rengeteg szilánkot kapott, a foltok egymást érték rajta, de a motor sose szenvedett kárt.
Általában mindig mindenben szerencséje volt. Vegyük a következő esetet. A kisfiú
eltöprengett, elmondja-e, mivel aligha lehetett hőstettnek nevezni, viszont tökéletesen igazolta
a szerencsés fickó nevet.
Különben bácsikája minden hőstettét elmondta már, de még ezt az esetet is szerette volna
megemlíteni.
– A dolog akkor történt, amikor frontbajtársával együtt Moszkvába érkezett rövid pihenőre.
Mindkettőjük térképtáskája, képzeljétek csak el, dugig volt pénzzel. Örömükben aztán úgy
benyakaltak a vendéglőben, hogy mindenről elfelejtkeztek. Egyszerűen semmire sem emlékeztek.
A térképtáskájuk meg csak úgy dagadt a pénztől. A vendéglőben nemcsak a zenészeket látták
vendégül, hanem – rengeteg pénzük lévén – boldog-boldogtalant. Majd szétrepedt a térképtáskájuk
a sok pénztől. Egész évben nem kaptak szabadságot, a fronton meg nincs mire költeni, ráadásul
a bácsi akkor még legényember volt. Reggel aztán a portásfülkében ébredtek. Ott aludtak egész
éjjel, térképtáskával a fejük alatt. És senki se húzta ki. A tréfa kedvéért azért megszámolták
a pénzüket, de kiderült, hogy semmi se hiányzott azon kívül, amit a vendéglőben elköltötték, azon
a potom (persze csak az ő számukra) két darab ezresen kívül.
– Fiúk, nem jönnétek be mégis? – kérdezte Vika, amikor kis idő múlva ismét kinézett
az ablakon, de Remzik elbeszélése most se tudott érdeklődést kelteni benne.
– Mondhatom, nagy öröm a hőségben a szobában üldögélni – felelte a többiek helyett Remzik,
és a kislányra nézett nagy szemével.
Vika ismét eltűnt az ablakból.
– Hátha mégis bemennénk? Lehet, hogy megkínálnak valamivel – mondta Csik, és Remzikre
sandított.
– Most mindenki jegyre él – vágott közbe megfontoltan Remzik.
– De nagyokos vagy – ellenkezett Csik. – Biztosan akad náluk selejtes sütemény meg cukorka,
az még jobb is, mint a nem selejtes…
– Csiknek igaza van – szólalt meg Ljoszik.
Csikkel egy házban lakott, és mindenben támogatta.
Az ablakból a La cucaracha vidám zenéje áradt a szabadba, amelyet annyira szeretett Luszja
néni, a bácsi felesége.
– Vagy azt hallgassátok meg, hogyan nősült meg – folytatta Remzik, és mélázva mosolygott
bácsikája különcségein. – Akkor is három napra érkezett Moszkvába, csak egy másik bajtársával.
Moszkva főutcáján hirtelen megpillantott egy szép lányt, aki nehéz táskát cipelt. Erre így szólt
a bajtársához: „Segítek ennek a lánynak, és ő lesz a feleségem…” És mi történt? Utolérte, segített
neki a táskáját vinni, a lány pedig a felesége lett.
– Az anyját! – ámuldozott Ljoszik. – Csak a táska miatt ment hozzá?
– Lehet, hogy akkor is tele volt pénzzel a térképtáskája? – jegyezte meg Csik kissé kajánul.
Remzik a kajánságot nem vette észre, csak ostobának tartotta a gondolatot.
– Á, nem ez a lényeg – mondta –, akkor nem volt tele pénzzel a térképtáskája. A lány egész
életében arról álmodott, hogy egyszer találkozik egy hadirepülővel. A bácsikám lett a szerencsés,
mert épp őt látta meg, aki olyanokról álmodozott, mint ő.
– Srácok – biccentett Csik az ablak felé –, hátha mégis megkínálnak? Mint egyszer is azzal
a cukorkával, amelyik megégett… Klasszabb, mint a rendes…
– Ugyan ki kínálna meg, amikor mindenki jegyre él? – mondta ismét Remzik. – Az persze más
dolog, ha a rokonok hoznak valamit faluról. De nekik nincsenek falusi rokonaik…
– Hát akkor mesélj valami érdekeset – szólt Csik –, mert ez a benyakalás meg feleségfogás
tökunalmas…
– Előbb talán hallgasd meg, hogy kivel nyakalt be, aztán beszélj – felelte Remzik, sértődötten
a bácsikája miatt. – Azzal a repülővel nyakaltak be – folytatta Remzik egészen felélénkültén, hogy
eszébe jutott még egy eddig el nem mondott történet –, akinek megmentette az életét. Rendkívüli
eset. A pilótát a brjanszki erdők fölött lőtték le, és már csak annyit tudott leadni rádión, hogy nem
tudja elérni a frontvonalat. Világos volt, hogy kényszerleszállást hajt végre, de többet aztán egy
szóval sem tudtak róla. A repülőtér pilótái két napig keresték…
 Remzik hirtelen megérezte, hogy az utca túlsó oldalán levő ház sötét árnyékában egy férfi áll.
A kisfiút önkéntelenül undor és félelem fogta el. Álmában van így az ember, amikor valaki
barátságosan beszélget vele, mosolyog rá, ő pedig tudja, hogy az illető meg akarja ölni.
Az első pillanatban Remzik arra gondolt, biztosan valamilyen kém, aztán meglátta,
pontosabban kitalálta, hogy az a bizonyos doktor a kórházból, ahol Luszja néni is dolgozik. Néha
meglátogatta őket. Még olyankor is, amikor a bácsi két-három napra hazarepült, valamelyik erre
járó szállítógépen.
A ház mellett álló férfi szinte teljesen beleolvadt a kőépület fekete árnyékába. De ha az ember
jól megnézte, mégis kivette. Alakja alig észrevehetően kirajzolódott, mintha csak a sötétség
megelevenedett, félelmetes darabja lenne. Halványan fehérlő vászonsapkája még félelmetesebbé
tette árnyfiguráját.
Mozdulatlanul állt a sűrű sötétben, és valamire várt. De mire? Sejtése undorral töltötte el
a kisfiút: „Azt várja, hogy elmenjünk innen! Ez pedig azt jelenti, hogy a mamának igaza volt!
– No és aztán mi történt? – jutott el a tudatáig Csik hangja. – Mi van veled, megsüketültél?
– A repülők mind őt keresték – mondta Remzik, megfeszítve akaraterejét, hogy senki se
vegyen észre semmit –, de a bácsikám találta meg. Bízott benne, és jól kereste… Bízott…
– Igen, tudjuk, hogy bízott – vágott a szavába Csik –, de miért éppen ő találta meg?
– Azért, mert bízott benne – ismételte makacsul Remzik –, bízott benne, tudta, hogy a barátja
éppolyan tapasztalt pilóta, mint ő maga. Akkorra már kevés tapasztalt pilóta maradt. A repülőtéren
már csak ők ketten. Ezért bízott benne. Az erdőkben ezernyi különböző tisztás akad. A bácsikám
bízott a barátjában, s ezért a maga módján kereste. Csak azok fölött a tisztások fölött ereszkedett
alacsonyra, amelyekre ő is le tudott volna szállni. A többi tisztás fölött nem ereszkedett lejjebb,
mivel a barátja ugyanolyan tapasztalt pilóta volt, mint ő maga… És ne felejtsétek el – folytatta
Remzik –, hogy a bácsikám az életét kockáztatta, mert a németek rábukkanhattak barátja gépére, és
csapdát állíthattak. Ezért is sietett, hogy megelőzze a németeket.
– Hiszen a barátja integethetett volna neki – mondta Ljoszik –, s ebből megérti, hogy
nincsenek németek a közelben.
– Integethetett volna… – ismételte keserűen Remzik, és lopva az árnyékra pillantott, amelyben
a sötét, fenyegető valami még mindig ott állt meghúzódva. – Szerinted letette a gépet a frontvonal
innenit, az ellenség területén, és úgy üldögélt benne, mini valami postakocsiban? Nem, öregem,
elrejtőzött erdőben, és csak a motorzúgásból találta ki, hogy a mi gépünk köröz a tisztás fölött.
Kiszaladt a tisztásra, a bácsikam meg beültette a gépébe, és visszatért vele a repülőtérre. Borzasztó
bátor volt, még azt is javasolta a parancsnokságnak, hogy nyomban vissza kell repülni a tisztásra
néhány szerelővel, ki kell javítani a sérült gépet, és visszahozni…
– De hát miért „volt”, Remzik? – kérdezte Abu. – Hiszen most is él!
– Persze hogy él – felelte bosszúvágyó indulattal, és szemével ismét megkereste a gyűlöletes,
vászonsapkás árnyat.
S közben azt gondolta: „Azt várja, hogy elmenjünk, aztan a főbejáraton bemegy, és lefekszik
abban a szobában, amelyben a bácsi lakott a feleségével. Pedig másik ágy nincs is benne.”
– Figyeljetek csak, srácok, mintha egy Messerschmitt közeledne – mondta Csik.
 A gyerekek elhallgattak, füleltek, de ebben a pillanatban a házban felhangzott a Habzó
champagne-i című lemez, s egyidejűleg, mintha csak maga a lemez durrant volna szét,
a Csernyavszkij-hegyen kissé megkésve, de bősz dühvel felugattak a légelhárító ágyúk.
A kislányok a házban visongani kezdtek, és kikapcsolták a gramofont. A fiúk talpra ugrottak,
és feltartott fejjel a robbanások füstpamacsait kémlelték az égen. De egyet sem láttak. Csak annyit
hallottak, hogy fenn az égen, szinte alig hallhatóan, lövedékek robbantak, s olyan hangot adtak,
mint mikor az ember füstkarikákat ereget a szájával: pah, pah, pah.
Ismét feldörögtek a légelhárítók. A fényszórók sugarai ferdén csápoltak az égen.
A Csernyavszkij-hegyi légelhárítókhoz csatlakoztak a Majakon felállított légelhárító ágyúk is.
A fényszórósugarak hol keresztezték egymást, hol szétfutottak, de az ellenséges gépet nem lehetett
látni, csak a házak papírcsíkokkal beragasztott ablakai rezegtek a leadott sorozatoktól.
A sorozatok közti szünetekben, fenn az égen tovább zümmögött a Messerschmitt. Aztán
a sorozatok elhallgattak, de a reflektorsugarak pásztázták az eget tovább, mintha bűnösnek éreznék
magukat, amiért nem tudták megállítani, vagy nem vették észre idejében a német repülőt.
– Megint elment – jegyezte meg Csik, és dühösen kiköpött.
– A Csernyavszkijon légelhárítós lányok vannak, kit tudnak azok leszedni? – mondta lenézően
Abu.
– Ezt már én is hallottam – szólt Csik.
– Az igazi légelhárítósok kint vannak a fronton – magyarázta Remzik –, ki fogja őket
a hátországban tartani?
Nagyon félt, hogy a fiúk közül valaki észreveszi izgatottságát. De úgy látszik, senki sem vett
észre semmit.
Ismét az utca túloldalán álló ház árnyékát kémlelte, de már nem látott ott senkit. Lehet, hogy
csak képzelődtem, gondolta. Pontosabban megpróbálta ezt gondolni. Persze tudta, hogy nem
képzelődött.
Az az ember ott állt az ő házukkal szomszédos épület árnyékába húzódva. Ha onnan jobb felé
megy, el kellett volna haladnia az iskola kerítése mellett, ott meg igen kurták az árnyékok, s minden
bizonnyal észreveszik. Ha viszont a házuk mellett továbbment volna, akkor is meglátják a Csikék és
az ő házuk közti részen, mivel a kerítés ott is rövid árnyékot vet.
Ezek szerint bement a házba, a főbejárati ajtón, amelyet csak akkor nyitottak ki, amikor a bácsi
megjött, vagy azelőtt, amikor még itt volt apa…
Remzik lelkébe belenyilallt a régi fájdalom, az új pedig föltépte a régi sebet. Apa, soha, soha
többé nem leszek gyava! Hiszen akkor még olyan kicsi voltam! Ugye, emlékszel?! Mindössze
nyolcéves!
Biztosan éppen akkor ért a házunkhoz, amikor mi Csikék udvaráról kijöttünk, s mivel észrevett
bennünket, megállt az árnyékban. Mi meg, bosszúságára, az igazgató házának tornácán telepedtünk
le, így nem mozdulhatott, mert félt, hogy észreveszem.
A kislányok a hazban ismét fölhúzták a gramofont. A muzsika édes fájdalommal áradt szét
lelkében. A Rio Ritát hallgatták.
– No, én megyek – mondta Remzik, és fölállt a tornáclépcsőről.
– És mi lett a repülőgéppel? – kérdezte Csik.
– Miféle repülőgéppel?
 – Amelyik ott szállt le a brjanszki erdőben – emlékeztette Csik.
– Aha, tudom mar — jutott eszébe Remziknek, és már semmi kedvet nem érzett a meséléshez
–, nem kapott engedélyt a bácsi, hogy megmentse…
– Remzusa, elmégy? – kérdezte Vika, aki felbukkant az ablakban.
– El – felelte Remzik nyersen –, holnap korán kell kelnem.
– Jó éjszakát, Remzik – köszönt a kislány, mintegy eloszlatva jóindulatával a fiú válaszának
nyerseségét.
– Jó éjszakát – felelte Remzik.
– Mikor megyünk ki a tengerre? – kérdezte Csik.
– Tizenegykor – felelte Remzik, hátra sem fordulva –, majd átszólok.
A kiskapuhoz ment, bedugta kezét a kerítéslécek között, és kiakasztotta a kallantyút. A kiskapu
nyikorogva kinyílt. De a kutyája, ki tudja, miért, most nem szaladt a kisfiú elé. Rendszerint ott
hevert a tornác mellett, egy hatalmas magnólia alatt, amelynek kiálló, vastag gyökerei közt jó helyet
talált magának.
A háború elején, amikor a városban nagyon nehezen lehetett élelemhez jutni, a mama a három
gyerekével együtt – akik közül Remzik volt a legfiatalabb – a faluba, Anharába költözött, ahol
a kórházban dolgozott, s a testvére házában lakott.
Mivel fiatalabb öccse megnősült, és Moszkvából hozott feleséget magának, úgy döntöttek,
Remziket a városban hagyják, hogy Luszja néni ne féljen egyedül.
Azóta itt laknak, Remzik eljár a bazárba, a jegyekre megkapja az élelmiszereket, és gondozza
a kertet. Általában jól megfér Luszja nénivel, aki jó, bőkezű és szép – ezt Remzik pontosan tudja.
A férfiak igencsak megnézik. Az egyik utcájukbeli fiatalember a kórház után hazajött, s egyszer,
amikor együtt látta őket, odakiáltott Remziknek:
– Remzik, akarod, hogy a rokonod legyek?
– Mit képzelsz? – felelte neki Remzik, megütközve tájékozatlanságán. – Luszja néni Bagrat
bácsi felesége!
– Hogy egyeseknek micsoda szerencséjük van! – jegyezte meg a fiatalember, és végignézett
kinyújtott, sebesült lábán.
Luszja néni rámosolygott, ezzel adva tudtára, hogy értékeli a frontkatona elismerését.
Igen, Remziknek tetszett a bácsikája felesége, úgy gondolta, szépsége megérdemelt ajándék
a bácsikája számára. Egyetlen dolog keserítette csak el: a mama szemmel láthatóan nem szerette
Luszja nénit. Ez nagyon bántotta Remziket, de azzal vigasztalta magát, hogy a mama bizonyára
féltékeny az öccse feleségére mivel maga is nagyon szereti fiatalabb öccsét. Tudta, hogy ilyesmi
előfordul az asszonyoknál.
A verandán kis villanylámpa égett, mert innen a fény nem látszott ki az utcára. Az asztal
megterítve, rajta teáskanna, asztalkendővel takarva, a kenyértartó négy szelet kenyérrel, egy üveg
lekvár – meg egy üveg szörp.
Remzik nem álk meg a verandán, hanem bement az előszobába, elhaladt a szobája mellett, és
az ebédloben Luszja nénit meg a barátnőjét, Klavát pillantotta meg. Klava néni négykézláb áIlt – és
a fenekét kidullesztve, egy vesszőseprűvel csápolt a heverő alatt, a kutyát próbáka kizavarni.
A Párduc azonban csak dühösen morgott feleletképpen. Sehogy sem akart kimászni a heverő alól.
 Luszja néni kezében petróleumlámpával, mélyen a kerevet fölé hajolt, és keresett vaIamit.
Remzik kitalálta, hogy kullancsokat, amelyek néha a kutya bundájába kapaszkodtak, bár gyakran
fürösztötte a tengerben.
Luszja néni csuda finnyás volt, nem szerette se a macskát, se a kutyát. Remzik mindig
csodáIkozott az asszonynak ezen a tulajdonságán. Mert különben minden másban olyan jóságos.
Pontosabban, ma estig annak tűnt.
Most a mellrészen mélyen kivágott hálóinget viselt. Aranyszőke hajának súlyos fonatait
a tarkójára tűzte. Tenyerét a lámpa elé tartotta, hogy a fény ne az ablakra essen, és mélyen a kerevet
fölé hajolva, a lampa fényénél figyelmesen átvizsgálta a takaró minden egyes részét. A lámpát védö
tenyerének finom börén át látszott a vére.
A két elfoglalt asszony észre se vette, mikor lépett a szobába Remzik. A hálószoba ajtaját kissé
nyitva hagyták. A résen át a fiú látta az ágy hátsó lábát, a vetett ágyról lecsüngő lepedő szélét és
az ágytámla egyik díszgömbjén a ráakasztott vászonsapkát. A hálószobát holdfény világította meg,
amely az ebédlőből nem látszó ablakon szűrődött be.
Remzik még egy lépést tett, mert a kis résen át jóformán alig látott valamit. Ekkor már
észrevették, és Luszja néni óvatosan, nehogy a lámpát feldöntse, feléje fordította a fejét. A lámpa
fényétől megvilágított szép arca most éppolyan rózsásan áttetsző volt, akár a tenyere.
– Gyere, segíts, kergessük ki Párducot – mondta Remziknek –, hányingerem van a bolháitól.
– Kullancs néha még akad rajta – felelte a kisfiú –, de bolha soha.
– Annál rosszabb – jegyezte meg Luszja néni elkomorodva, és újra a kerevet fölé hajolt –, azt
hiszem, ezekből az ocsmány férgekből láttam egyet… de most sehogy se találom.
Remzik úgy vélte, azért komorodott el, mert a hálószoba ajtaja nyitva maradt, s így
megláthatott valamit.
– Párduc, hozzám – mondta Remzik, mire a kutya örömében csóválni kezdte a farkát a padlón,
hallatszott a neszezése, de nem bújt elő a kerevet alól.
Klava néni még mindig négykézláb állt, a fenekét kidüllesztve.
– Párduc, hozzám, nem hallod?!
A kutya előbújt a kerevet alól, és farkát csóválva,alázatosan a kisfiúhoz ment.
– A vacsora az asztalon van – mondta Luszja néni –, megeheted az egész kenyeret…
– Amikor Remzik a kutyával együtt kiment az előszobába, az ebédlőből meghallotta Luszja
néni hangját, pontosabban inkább kitalálta szavai értelmét, amint halkan, indulatosan mondta:
– Csukd be az ajtót…
A verandára ment, és tanácstalanul megállt. Ránézett Párducra, mire a kutya is visszanézett rá,
mintha csak azt kérdezné: „No most aztán mit csináljunk?”
Az ágygombra tett vászonsapka, amelyet a nyitott ajtón át meglátott, a kitartó kullancskeresés
a kereveten, a bőrön áttetsző vér, Klava néni kidüllesztett feneke, ahogy a makacskodó Párducot ki
akarták kergetni – a kisfiú lelkében egységes, elviselhetetlenül csúnya képpé olvadt.
Aztán mégis eszébe jutott, hogy dél óta nem evett, éhes, mire asztalhoz ült. Töltött egy csésze
kihűlt forralt vizet, szörpöt kevert hozzá, egy kanállal mandarindzsemet vett az üvegből, a kenyérre
kente, és enni kezdett, s langyos „teát” kortyolt hozzá. A dzsem, mint mindig, odaégett, így azután
a harmadik szelet kenyeret már anélkül ette, bár az üvegben akad még belőle bőven. Az utolsó
szelet kenyeret a kutyának adta.
 Teázás után az asztalnál maradt, nem tudta, mit csináljon. Az ebédlőbeli sürgés-forgás arra
utalt, hogy ott még mindig a kullancsokat keresik. Arra gondolt, hogy a két asszony a kullancsot
keresi, meg elbújt a hálószobában, és várja, mikor megy be hozzá Luszja néni, és fekszik le vele.
Időnként a tenger felől éjszakai szellő fújdogált, és a veranda párkányzata alatt kígyózó
szőlőlevelek halkan zizegtek. A zöld levélfüzérek között éretlen Izabella fürtök sötétlettek.
Fölnyúlt, és a legközelebbi fürtről gépiesen lecsípett néhány szemet. A savanykás szőlőszemek
lecsúsztak a torkán. Héjukat a padlóra köpte. A Párduc nyomban fölkapkodta valamennyit.
Remzik azon gondolkozott, hogy az asszony, úgy látszik, áruló, és ő még magnóliát szedett
neki.
Úgy hetenként egyszer fölmászott a magnóliafára, és letépett egy súlyos, illatos virágot.
– Isteni! – mondta Luszja néni, arcát a virág hófehér szirmai közé temetve.
Lehet, hogy ennek a kedvéért díszítette magnóliával a hálószobáját? Gondolkozott egy kicsit,
aztán becsületesen elismerte, hogy ez lehetetlen. Ezt akkor még nem ismerte, hiszen még nem is
dolgozott, amikor megkérte, hogy magnóliát szedjen neki. Első ízben a bácsi szedett neki,
közvetlenül azután, ahogy Moszkvából megérkeztek.
Szomorúan gondolt az akkori örömre. Mennyi ünneplő ember gyűlt össze a házban, hány félig
nyitott, hanyagul a padlóra dobott bőrönd hevert szanaszét, amelyekből előbukkant az asszony –
legalábbis neki úgy tűnt – mérhetetlenül gazdag ruhatára, milyen vidáman csengett a kacagása,
hogy csókolgatta a bácsit, és futkározott Remzikkel a kertben, ámuldozva a virágok déliesen buja
pompáján, de még a gyümölcsfák és a haszontalan kis gyomok nagyságán is, amelyek itt délen,
Moszkvában sose látott méreteket öltöttek. Hogy gyönyörködött akkor mindkettőjükben, s
megengedte titkolt nagylelkűséggel, hogy Luszja néni szeresse a bácsit.
A bácsi megérkezése utáni napon sok vendég volt a házban, valamennyien örültek érkezésének
és házasságának, sokat ittak, és később, amikor kimentek a verandára, Luszja néni a magnóliafa
tetején egy óriási virágra mutatott, a bácsi meg fölmászott, hogy letépje: a vendégek pedig, akik
a verandán meg a lépcsőn álltak igen rózsás hangulatban, nevettek fura viselkedésén, és ugratták.
Csak a mama állt sápadtan a verandán, és egyre azt ismételgette:
– Bagrat, hiszen te zákányos vagy… Bagrat, hiszen te zákányos vagy…
– Ki hallott már olyat, hogy egy éjszakai bombázó egy hitvány magnóliafáról lepottyan jón? –
harsogta a bácsi, ahogy egyik ágról a másikra kapaszkodva végre elérte a virágot, letörte, majd
lefelé indult.
Remziknek örökre emlékezetébe vésődött, ahogy a hatalmas fehér virággal a foga között
a legalsó ágon függeszkedett, könnyedén himbálódzott, a földre sandított, hogy leugorjon-e; végül
is testsúlyát az egészséges lábára helyezve, nagy nevetés és taps közepette leugrott. De
az egészséges lábán sem tudott megállni, a földre zuhant, azonban úgy tett, mintha szándékosan
hemperedett volna föl, mire az asszony odafutott, megcsókolta és fölsegítette a földről. A vendégek
egyre nevettek, tapsoltak, csak a mama mondta, örömét palástolva:
– Nem szégyellitek magatokat ennyi ember előtt…
… Az utcán hangosan beszélgetve azok a gyerekek haladtak el, akikkel együtt üldögélt
a tornáclépcsőn.
– Mondtam ugye, hogy megvendégelnek – dicsekedett Csik.
– Te mindig eltalálod – lelkendezett Ljoszik.
 – Orrom van az ilyesmihez – mondta Csik.
– De azt persze nem tudtad, hogy dinnye lesz – jegyezte meg Abu.
– Azt tudtam, hogy valami lesz, ez a lényeg – felelte Csik.
– Srácok, akkor holnap kimegyünk a tengerhez? – hallatszott Abu hangja messziről,
nyilvánvaló, hogy Csik meg Ljoszik már befordult a házukhoz, Abu meg továbbment, és onnan
kiáltott vissza.
– Igen – felelte Csik –, Remzik bejön értem, s majd bekiabálunk neked.
– A kutyát hozzátok?
– Majd meglátjuk – mondta fontoskodva Csik, és Remzik hallotta, hogy a szomszéd ház
kertkapuja becsapódott.
Pajtásainak gondtalansága szomorú irigységgel töltötte el Remziket. Lehetséges, hogy a mai
napig én is pontosan ilyen voltam, mint ők, gondolta magában. Érezte, hogy soha, soha többé nem
lehet már ilyen.
Kinyílt az előszobaajtó, és Luszja néni lépett ki a verandára.
– Még nem alszol? – kérdezte, megborzongva az éjszakai hűvösségtől, és közben jólesően
dörzsölgette hosszú, meztelen karját. – Klava itt marad nálunk…
– Tudom – felelte önkéntelen előrelátással Remzik.
– Tudod? – kérdezte vissza az asszony, és egyenesen a szemébe nézett.
Remzik nem állta a tekintetét, és lesütötte a szemét. Óriási, csodálkozó szeme volt, amiért
a bácsikája tréfásan „ Főnixmadár”- nak nevezte.
– No igen – felelte helyette az asszony –, hiszen már késő van… Feküdj le te is…
– Nincs kedvem – mondta Remzik, és a magaszámára is váratlanul hozzátette: – Én itt fogok
aludni…
Ez azt a tudat alatti kívánságát jelentette, hogy elkülönüljön tőlük. Azt gondolta: Klava néni
azért marad itt, mert az is itt éjszakázik. Arra az esetre határoztak így, ha valaki idejönne a rokonok
közül, vagy a bácsi megérkezne, gondolta.
Ebben az évben a bácsi már háromszor repült haza alkalmi teherszállító géppel, és mindig
éjszaka. Remziket fölébresztették, és pompás vacsorát rendeztek, sült batátával, amerikai párolt
disznóhússal meg valami csodás, hófehér kenyérrel. A konzerveket meg a kenyeret mindig a bácsi
hozta.
Egy ízben épp azzal a pilótával jött, akit megmentett. Hasonlítottak egymásra: mindkettő
vaskos, zömök termetű, s mellüket páncélként borítja a sok érdemrend és kitüntetés. Micsoda
boldogság volt sétálni velük a tengerparti sétányon, s látni, hogyan villogtatják rájuk szemüket
a lányok, a srácok meg tisztelettel vegyes irigységgel bámulnak Remzikre!
Ezekben a percekben Remzik a lelke mélyén abban reménykedett, néha meg is volt róla
győződve, hogy titokban figyeli őket valaki azok közül, akiknek tisztázniuk kell apja ügyét azzal
az átkozott higannyal kapcsolatban. Úgy gondolta, hogy a bácsi láttán a titkos megfigyelő biztosan
elgondolkozik, és így szól magában: „Lehetetlenség, hogy egy és ugyanazon családban megférjen
egy kártevő meg egy ilyen derék, többszörösen kitüntetett repülő. Alaposan ki kell vizsgálni ezt
a históriát a hegyekben talált higannyal, lehet, hogy Remzik apja valóban ártatlan…”
 Sajnos a bácsi a váratlan hazarepülések alkalmával két-három napnál tovább nem maradt,
legutóbb pedig azt mondta, hogy nem jön egyhamar, mert a front előrenyomult, és a repülőteret is
áttelepítik.
Az asszony ismét kijött, két takarót meg egy párnát hozott.
– Miért vagy úgy elszontyolodva, Főnixmadár? – kérdezte Luszja néni, s közben megrázta,
majd a priccsre terítette a takarókat. – Mindjárt fölrázom a párnádat is…
Remzik úgy érezte, hogy az asszony tettei és szavai is elviselhetetlenül hamisak. Különösen azt
élezte hamisnak, amikor így merészelte szólítani, ahogy a bácsi szokta. Azelőtt is előfordult néha,
de most nem tudta elviselni.
– Feküdj le – mondta az asszony.
A kisfiú nem mozdult a helyéről. Úgy gondolta: azt akarja, hogy a házban mindenki elpihenjen,
hogy aztán nyugodtan bemehessen hozzá,
– Még lábat kell mosnom – szólalt meg mégis, kissé engedékenyebben.
Az asszony eközben a kagylónál állt, és hosszasan tisztogatta a fogát, majd ugyanolyan
hosszan mosta az arcát, a kezét szappannal, és elviselhetetlenül sokáig törülközött.
Luszja néni jó éjszakát kívánt, eloltotta a villanyt, bement, és belülről beakasztotta a biztosító
láncot. Remzik hallotta a lépteit. Most ment be az ebédlőbe, valamit mondott Klava néninek, akit
valahogy hamisan a társalkodónőjének nevezett (azelőtt ez nevetségesnek tűnt), aztán bement
a hálószobába, és becsukta maga után az ajtót.
Undorító! Undorító! Undorító!
Fölállt a székről, újra meggyújtotta a villanyt, levette lábáról a „Szocsi Kincsé”-t, és kimosta
a csap alatt, aztán kivitte a lépcsőre száradni. Utána megmosta a lábát, és leült a priccsre, várta,
hogy megszáradjon. A levegő kellemesen hűsítette a gumicipő után, amelyben égett, lüktetett
a talpa.
Úgy látszik, hülye voltam, gondolta, ezek szerint a mamának volt igaza. A bácsi első elutazása
után Luszja néni a katonai kórház irodáján helyezkedett el. Az egyetemet nem fejezte be, és Remzik
anyja, aki azelőtt szintén ott dolgozott, segített neki elhelyezkedni.
A kórházban működött egy énekkar, ez a doktor vezette, s maga is énekelt. Luszja néni is eljárt
az énekkarba, ott ismerkedtek meg. Remzik néhányszor elkísérte a próbákra, s hallotta, ahogy
énekeltek. Ami a legérdekesebb: akkor Remzik úgy vélte, hogy Luszja néni irtó rosszul énekel, de
a doktor agyba-főbe dicsérte. Arra gondolt, hogy vagy ő, Remzik, nem ért a dologhoz, vagy
a doktor túl jószívű.
Pontosabban, a lelke mélyén meg volt győződve, hogy az asszony valóban rosszul énekel, de
ettől eltekintve gyönyörű. Végül is a következő elhatározásra jutott: vagy a doktor túl elnéző, vagy
a kórház többi munkatársa jár túl rendszertelenül énekkarra. Még az iskolából tudta, hogy ilyesmi
előfordul. Most már meggyőződött, hogy igaza volt. A doktor hízelgett az asszonynak, hogy
árulásra bírja.
———
Bagrat felesége úgy szerette férjét, ahogy tudta, és ahogy elképzelése szerint környezetében a többi
fiatal nő is szerette az élete párját. Előzőleg nem is gondolta, hogy meg fogja csalni, de
a kísértésnek, amely minden embert megkörnyékez, a szép nőket pedig különösen, nem állta útját
az erkölcsi meggondolás, amely jóval a reális veszély előtt jelez, és még idejében
lelkiismeret-furdalást ébreszt az eléggé érzékeny alkatú nőben oly módon, mintha már minden
megtörtént volna, s ezzel visszatartja a kísértéstől.
Amikor azután megtörtént a dolog, először szomorkodott, aztán ágy vélekedett, hogy
az egésznek a háború az oka, meg Bagrat, a férje, aki azt írta, ne búslakodjon, így aztán úgy
szórakozott, mulatott, ahogy tudott.
———
Igen, gondolta Remzik, ahogy visszagondolt az énekkarra, igazam volt, de a mamának még
inkább.
A mama havonta egyszer vagy kétszer bejött a városba, és gyümölcsöt, zöldséget,
kukoricalisztet meg néha csirkét hozott faluról.
Első összezördülése Luszja nénivel Klava néni miatt történt. Klava néni is a katonai kórházban
dolgozott, felcserként. Már akkor ott volt, amikor a katonai kórház még rendes kórházként
működött, s a mama is ott dolgozott. Innen ismerte Klavát.
A mama azt mondta Klava néniről, hogy mocskos nőszemély. Remzik akkor azt gondolta,
hogy nem a mamának van igaza, hanem Luszja néninek, aki azt mondta, hogy egyedül unatkozik,
és társalkodónőre van szüksége.
No rendben van, gondolta Remzik, igaz, hogy ez elég hülye szó, de miért mocskos nőszemély?
Klava néni gyakran megfordult náluk, olykor még sütött-főzött is, de semmilyen mocskosságot nem
vett észre rajta. Nagyszerűen főzött, és ha vendégek jöttek, igen jó húsos fánkot sütött.
Most már megértette, hogy a felnőttek ezt a szót egészen más értelemben is használhatják. Úgy
látszik, ez a szó árulást is jelenthet, amelyet egy nő egy férfival vagy egy férfi egy nővel szemben
követ el. De hiszen Klava néni nincs férjnél, gondolta, akkor vajon kit árult el? Bizonyára volt
vőlegénye, döntötte el magában, és azt árulta el.
Eszébe jutott anyja utolsó látogatása és a látogatásával kapcsolatos kellemetlenségek.
Luszja néni munkába ment, Remzik egyedül maradt otthon. A mama végigjárta a szobákat,
majd visszatért a verandára, és szomorúan leült a priccsre. Kis ideig hallgatott, majd a fiára
pillantott, aki szemben ült vele, az asztalnál. Főtt kukoricát majszolt, amelyet a mama hozott
faluról, s a kukoricacsövet fűszerkeverékkel kente meg.
– Remzik – kezdte a mama –, szerintem az a doktor udvarol Luszjának.
– A, hülyeség! – felelte Remzik, és tovább rágta a kukoricát. – Felesége van.
– Nem érted te ezt – sóhajtott a mama, s kellemetlen gondolataiba merülve a távolba meredt.
Remzik nagyon nem szerette, amikor az anyja a semmibe révedt, mintha itt se lenne. Ezekben
a percekben mindig nagyon sajnálta, de most nem. Sértette, hogy a bácsi feleségét árulással vádolta.
– Én jobban ismerem – mondta Remzik indulatosan –, felesége van, meg két gyereke…
A laktanyában laknak…
Észrevette, hogy anyja nem figyel rá. Tekintete elkalandozott, másra gondolt.
– Istenem – szólalt meg a mama –, micsoda hiszékeny bolond… Találkozik egy lánnyal
az utcán, és feleségül veszi.
A mama elsírta magát, Remzik meg tovább rágcsálta a kukoricát, bár most már elment a kedve
az evéstől. Kínosan érezte magát, meg sajnálta is a mamát, amiért Luszja nénit sértegeti, s dühítette
anyja érthetetlen maradisága. Az csak régen volt, hogy amikor a férj háborúba ment, a felesége csak
a gyereket dajkálta, meg az utat kémlelte. Most egészen más idők járnak, manapság semmi rossz
nincs abban, ha a férj elmegy a háborúba, az asszony meg néha szórakozik egy kicsit. A bácsi maga
is azt írta, hogy Luszja néni ne szomorkodjon.
– És mik ezek az összejövetelek? – folytatta a mama könnyek közt. – Olyan iszonyú ez
a háború… Itt a városban nem lehet úgy észrevenni, de a faluban nap mint nap elsiratnak valakit.
Ezeknek meg csak a gramofon jár az eszükben…
Remziknek teljesen elment a kedve a főtt kukoricától, de sajnálta kidobni a félig lerágott
csövet. A megmaradt részt jó vastagon bekente fűszerrel, hogy könnyebben csússzon.
Szombat meg vasárnap esténként fiatal nők, férfiak gyűltek össze a háznál, s mindig megjelent
a doktor is. Negyvenéves volt, és Remzik öreg embernek tartotta. Sehogyan sem értette, miért tűrik
meg a fiatalok maguk között. Aztán megfigyelte, hogy a férfi mindig kevesebb a társaságban, mint
a nő. Ráadásul a doktor gyakran énekelt, és tiszta szeszt hozott a kórházból, amit a férfiak vízzel
hígítva, a nők vízzel és szörppel keverve ittak.
Remzik azért szerette ezeket az esti összejöveteleket, mert ilyenkor mindig jóllakhatott, és
vidám hangulat uralkodott. Az asztalon ott állt az amerikai konzervhús, vaj, kétszersült meg a sült
batáta, amelyet akkoriban kezdtek termelni a Kaukázusban. Szólt a gramofon, az ember azt ehetett,
amit akart, nem ezt a mandarindzsemet, amitől mindig égett a gyomra.
A mama az órájára nézett, és zsebkendőjével gyors, furcsán kapkodó mozdulatokkal törülgetni
kezdte az arcát. Remzik arra gondolt, hogy hamarosan itt lesz Luszja néni, és a mama nem akarja,
hogy ilyen állapotban lássa. Nagyon megsajnálta a mamát
– Bármi történjék is, Remzik – mondta a mama, és eldugta a zsebkendőjét –, ne feledd el:
Bagratnak semmiről sem szabad tudnia. Hiszen minden percben az életét kockáztatja…
– Hülyeség – felelte Remzik komoran –, hiszen mindent megír neki. Jobban tudom, mint te…
– Mindent… – sóhajtott fel a mama, és megkérdezte: – Hol a főbejárati ajtó kulcsa? Miért
nincs a helyén?
Valóban, gondolta hirtelen Remzik, s mellében fájdalmasan megsajdult valami, a kulcs nincs
a helyén. Ezt már észrevette, de nem tulajdonított neki különösebb jelentőséget. A következő
pillanatban már eszébe villant, milyen feledékeny Luszja néni, s mi mindenről felejti el, hogy hová
tette.
– A főbejáratot senki se használja – mondta elszántan –, ki tudja, hová tehette Luszja néni
a kulcsot.
A mamának örökösen ilyen ostobaságok járnak az eszében. Ismét étvágya támadt rá, s elkezdte
rágni a főtt kukoricát.
A mama megint a semmibe révedt. Remzik gyorsan lerágta a csőről a megmaradt szemeket,
mivel attól tartott, hogy egy újabb kérdés újból elrontja a hangulatát.
– Mindenesetre, te ezeken az összejöveteleken ne vegyél részt – mondta a mama felocsúdva
a töprengéséből –, menj át a szomszédokhoz, vagy olvass a szobádban.
– Jól van – felelte Remzik, hogy megnyugtassa, és a lerágott kukoricacsutkát az udvarra dobta.
Párduc fölpattant a magnóliafa alól, ahol üldögélt, a csutkához nyargalt, és harapdálni kezdte
róla a kukoricaszemek maradványait.
– Legyen csak vége a háborúnak – szólalt meg hirtelen a mama, s arca kellemetlen, kegyetlen
kifejezést öltött –, úgy repül innen, hogy a lába se éri a földet…
 Amikor aztán Luszja néni megjött, a mama úgy beszélgetett vele, mintha mi sem történt volna;
érdeklődött a munkájáról, Bagrat leveleiről, majd együtt láttak az ebédfőzéshez, s Remziknek úgy
tűnt: a mama megfeledkezett a gyanakvásáról. Hármasban megebédeltek, és még a kulccsal sem
hozakodott elő.
A mama az esti busszal ment el. Remzik kikísérte a megállóig. A mama fölszállt, ő meg ott
álldogált a busz nyitott ablaka előtt, és várta, mikor indul el a kocsi.
– Aztán nyisd ki a szemed – szólt ki a mama a buszból –, ha ez az aljas elmegy hozzátok.
– Hagyd már abba! – felelte ingerülten, mire az anyja nagyot sóhajtott, és szomorúan magába
roskadt.
Remzik türelmetlenül várta, mikor indul már végre az autóbusz.
Ott értette meg, hogy anyja semmit sem felejtett el, a lelke legmélyén minden megőrződött. S
ami a legfontosabb: mama egyáltalán nem érti, hogy gyanakvásával nemcsak Luszja nénit alázza
meg, hanem szeretett fivérét is lealacsonyítja.
És lám kiderült, hogy minden igaz! Szégyen és gyalázat! Szégyen és gyalázat!
Remzik most mélységes undorral emlékezett vissza rá, hogy egyszer, az egyik esti
összejövetelen a doktor, akit sokáig kérleltek, hogy énekeljen, végre beleegyezett, aztán hatalmas
szoborként Luszja néni mellé állt, majd váratlanul térdre hullott előtte, és az Anyeginből énekelt
egy áriát:
Szerelemnek minden kor áldoz,
Áldásos és termő csodát hoz…1
Remziknek akkor a könnyei potyogtak a kacagástól. Olyan mulatságosnak találta, hogy maga is
többször kérte a doktort, ismételje meg a számot, de az nem állt kötélnek. Most szinte kínzó
undorral gondolt a furcsa, jelentőségteljes kifejezésre, amit néhány vendeg arcan látott. Akkor
rendkívül nevetségesnek tartotta, mivel mintha a vendégek is együtt mókáztak volna a doktorral,
úgy tettek, mintha komolyan elhinnek a vallomását. Tehát mindent, mindent tudtak!
Persze a legfontosabb Luszja néni! Hogy ült lesütött szemmel, a doktor énekét hallgatva,
Remzik meg azt hitte, hogy az asszony is játszik!
Könnyű éjszakai szellő tamadt, s álmodozva zizegett át a kerten. A párkány alatt összefonódott
szőlőindák árnya táncba kezdett a verandán. A kertben körte pottyant a fű közé, zizegve. A prices
mellett üldögélő Párduc álmosan felmordult.
Remzik fürdőnadrágra vetkőzött, lefeküdt és betakaródzott.
A felesege elárulta a bácsit. Ez olyan biztos, mint az, hogy most éjszaka van, és ő itt fekszik
a priccsen, a Párduc meg mellette hever a padlón, ők meg bent fekszenek a mama volt szobájában.
Ordítani kéne, és kizavarni őket a házból! Persze akkor a bácsi mindent megtud, a mama meg
azt mondta, hogy egy szót sem szabad szólni neki, mivel a fronton van. Remzik nemcsak ezt értette
meg, azt is tudta, hogy szégyellne bármit is megmondani a bácsinak. Azt gondolta: pedig ha nem
szólok, ez azt jelenti, hogy én is áruló vagyok, mivel én maradtam itthon férfinak a házban.
Jól tudta, hogy ezt szégyellni fogja elmondani. Annyira undorodott, mintha eleven kígyót
kellett volna lenyelnie.
Ha egyszer tudom, és semmit sem teszek, én is elárulom a bácsit. Sohasem hitte volna, hogy
ilyesmi napjainkban is megtörténhet. A könyvekben olvasta, hogy a régi, forradalom előtti időkben

1 Áprily Lajos fordítása

történtek ilyen dolgok. De azt nem tudta, hogy napjainkban is előfordulnak. Mi több, a bácsikája
feleségével.
De hát hogyan is szerethetné a bácsikáját, amikor majd megérkezik? Remzik egészen világosan
megértette, ezek után még ahhoz sincs joga, hogy odamenjen hozzá, nemhogy büszkélkedjen vele.
Hiszen úgy látszik, ő is elárulja, ha egyszer mindent tud, és mégsem tesz semmit!
Apát már elárultad, most meg elárulod a bácsit! – hasított bele a szörnyű gyanú, s felnyögött
fájdalmában.
A Párduc fölkelt, körmei megkoppantak a padlón, ahogy az ágya fejéhez ment, s orrát odadugta
a párnájához. Nem várta meg, hogy kis gazdája felfigyeljen rá, szorosan az ágya mellé heveredett.
———
Még a háború előtt történt. Senkinek a világon nem vallotta volna meg. A világon senki, csak
egyedül ő tudta, hogy így volt.
Éjszaka hirtelen fölébredt félelmében. Még mit sem tudott, de érezte, hogy valami rettenetes
dolog történt. A házban égett a villany, s a lakásban idegen emberek járkáltak.
– Rögtön – hallotta apja hangját, ahogy kinyitotta annak a szobának az ajtaját, ahol a gyerekek
aludtak.
Ezt a szót már akkor hallotta, amikor ébredezett, s az álom függönyén keresztül az egyik férfi
előzőleg mondott szavait is hallotta, akinek apja válaszolt.
– Már így is soká maradtunk – mondta a férfi.
– Rögtön – szólt az apja, és kinyitotta a szoba ajtaját, ahol a gyerekek aludtak.
Apa besietett a szobába, és megállt az ágya mellett. Az egyik idegen is utánalépett, és megállt
az ajtóban.
Remziket bilincsbe verte a félelem. Feküdt behunyt szemmel, úgy tett, mintha aludna. Érezte
apja szagát, amelyben dohány illata keveredett más illatokkal, a málhás lovak, az éjszakai
tábortüzek, a sátrak és a föld szagával. Apja geológus volt, és ez a szag nemcsak egyszerűen
az apját jelentette, hanem a családot is, családi ünnepet, mivel apja hosszú ideig járt távol
az expedícióval. Az egyik ilyen expedíció alkalmával valamelyik hegyi faluban, Csegemben, ahol
a mama született, és az egyetem befejezése után orvosként dolgozott, ismerkedtek meg, és
házasodtak össze.
Ügy látszik, az apja nem szánta rá magát, hogy fölébressze Remziket. Hiszen hunyott szemmel
feküdt, és az a fény, amely a nyitott ajtón át a szobába szüremlett, elegendőnek bizonyult, hogy
lássa az arcát. Remzik érezte ezt.
– Lehet, hogy valóban nincs értelme felkölteni – mondta halkan a mama, ahogy belépett
a szobába –, minek ijesszük meg…
Apa néhány pillanatig még ott állt az ágya fölött, aztán valamennyien kimentek a szobából, de
az ismerős szagot eztán is oly tisztán érezte, mintha apja továbbra is ott lett volna mellette.
– Föltétlenül menj el a kapitányságra – hallotta apja hangját már a verandáról –, azt akarom,
hogy minden világos legyen, és mindent kivizsgáljanak, úgy, ahogy kell.
– Természetesen – felelte a mama elcsukló hangon. – Ne felejtsd el… mennyire… mennyire…
én mindig…
Remzik átérezte anyja teljes kétségbeesését, azt a kívánságát, hogy biztosítsa apját annak
a valaminek végtelen tartósságáról, amely itt marad utána, és érezte, hogy az utolsó pillanatban
szeretné a nevén szólítani az apját, de végül mégsem tudta rászánni magát. Bár apja orosz volt,
anyja abház szokás szerint sohasem szólította a nevén.
A mama még mindig a verandán állt. Remzik csukott szemmel feküdt, érezte az ismerős illatot,
s szinte öntudatlanul attól tartott, hogy nyomban elillan, ahogy kinyitja a szemét. Egy ideig még
érződött apja illata, aztán lassan eloszlott.
Igen, akkor megijedt, és nem nyitotta ki a szemét, és apa nem szánta rá magát, hogy felköltse.
Azóta sok-sok hónap telt el, és bűnösségének tudata apjával szemben egyre ritkábban támadt fel
benne, de olykor elemi erővel tört rá.
Tudta, hogy apja geológus, és az egyik expedíción higanyt talált a hegyekben. Aztán kiderült,
hogy valami hiba csúszott a dologba.
Így mondták a mamának. De Remzik semmit sem értett. Sehogyan sem tudta megérteni, miért
egyedül az apja felel a hibáért. Mikor eszébe jutott az a reggel az apja távozása után, a szétdobált
könyvek, a kihuzigált komód meg a szekrényfiókok, úgy vélte, azon az éjszakán a térképet keresték,
hogy megállapíthassák a hibát. Tudta: mindez ostobaság, de hogy akkor a felnőtt emberek, akik
ezzel az üggyel foglalkoznak, miért nem látják ezt, sehogy sem értette.
Az apjától érkezett néhány bizakodó hangú (talán túl bizakodó hangú, Remzik érezte ezt) levél
Vorkutából. Beszámolt róla, hogy bányában dolgozik, remekül érzi magat, csak nagyon kéri, hogy
meleg ruhaneműt meg fokhagymát küldjenek.
A mama néha azt mondta, sose bocsátja meg magának, hogy az apjukat nem engedte
elbúcsúzni a gyerekektől. És minden egyes alkalommal, amikor ezt mondta, Remzik érezte, hogy ő,
ő, ő! a bűnös abban, hogy apa nem búcsúzott el a gyerekektől.
Apja, mint a legkisebbet, őt szerette a legjobban, ezért is ment oda először az ő ágyához. Olyan
sokszor gondolt már erre, hogy végül arra az elhatározásra jutott: éppen őt (az alvót), mint
a legkisebbet, nem akarta az apja fölébreszteni, aztán pedig mivel az idő letelt, amit arra adtak, hogy
a gyerekektől elbúcsúzzon, már nem ment oda a többiekhez. Talán azt gondolta, ha a többiektől
elköszön, és Remziket nem ébreszti föl, akkor majd reggel haragudni fog rá.
És most meg ez a dolog a bácsival. Mit kéne tennie? Végtelen szomorúság lett úrrá rajta.
Kihúzta a kezet a takaró alól, és a félhomályban megsimogatta a kutyája fejét. Ahogy az állatot
simogatta, egy kicsit megkönnyebbült. Aztán a keze elfáradt, és abbahagyta a simogatást. Karja
tehetetlenül csüngött lefelé. Párduc odakúszott, és nyalogatni kezdte a kezet. Ettől egy kicsit megint
könnyebben érezte magát.
A hold már elbújt, sötét volt a kertben. Az összefonódott szőlőindafüzérek ide-oda
himbálództak a veranda fölött, hol eltakartak, hol ismét látni engedtek egy darab csillagos eget.
A kertben megint lepottyant egy körte.
Remzik azt gondolta: holnap össze kell szedni a körtét. Elhatározta, hogy többé nem eszik
ebben a házban. Holnap elutazik a mamához. És ha megharagszik a hazautazásáért, és mindent
megír a bácsinak? A kilátástalanság újra elszomorította. De az elhatározás, hogy másnap reggel
elutazik, valamelyest megnyugtatta és elaludt.
———

Korán ébredt, gyorsan felöltözött, kiment a tornácra, és felhúzta a „Szocsi Kincsé”-t. A cipő még
nedves volt, és az érdes gumi kellemetlenül nyomta a lábfejét. Tudta, hogy ez egy idő múltán
megszűnik, a cipő kitágul.
 Evett egy kis szőlőt, az indáról csipegetve az érett szemeket, hogy az egész fürt ne vesszen
kárba. A hideg szőlő kellemesen csúszott le a torkán. Remzik Párducnak is dobált az érett
szőlőszemekből, a tömör, hűvös fürtökről csipkedte le őket.
Tudta, hogy ide soha nem tér vissza. Vagy legalábbis nem egyhamar, mindenesetre szőlő akkor
már nem lesz. Mégis csak az érett szemeket csipegette le a fürtökről. Nem tudta, miért teszi, csak
annyit tudott, hogy így helyes.
A verandán talált egy ceruzavéget, egy régi füzetben bukkant rá, amely az asztalfiókban hevert,
meg egy fél ív tiszta papírt, egyik dolgozatának befejezésével, meg tanítónőjének, Alekszandra
Ivanovnának szépen írt „jeles” osztályzatával. Mindez néhány hónapja történt, mégis úgy érzi,
nagyon régen, egy másik életben. Leszakította a papír tiszta felét, de úgy, hogy Alekszandra
Ivanovna aláírása meg az osztályzat sértetlen maradjon.
Elgondolkozott, törte a fejét, majd ezt írta a papírra: „Örökre, örökre elutazom a mamához.
Remzik.“ Elolvasta, és úgy vélte, hogy nincs értelme kétszer ugyanazt írni. Arra gondolt, hogy ez
úgy hangzik, mintha meg akarná lágyítani az asszony szivet. Az egyik „örökré“-t befeketítette
a ceruzával.
A cédulát a dzsemes üveg alá tette, nehogy lefújja a szél.
Ismét kihúzta az asztalfiókot, beletette a füzetét, a ceruzavéget pedig elhajította. Becsukta
a fiókot, óvatosan, hogy zajt ne üssön, de aztán eszébe jutott, a póráz is a fiókban van, és halkan
újra kihúzta, majd megint becsukta a fiókot.
Felcsatolta Párducra a nyakörvét, lement a kertbe, és a vén körtefához ment. A harmatos fűben
egykettőre átnedvesedett a lába, de a kutyát pórázon tartva, labaval óvatosan széthajtogatva a füvet,
az éjjel lehullott érett körtéket kezdte keresgélni. Ősszel érő körte volt, de a legérettebb gyümölcsök
már most hullottak a fáról. Az egyik körtét rögtön megtalálta, s nadrágja zsebébe süllyesztette.
A másikat már tovább kellett keresgélnie, sokáig nem találta, pedig pontosan tudta, hogy legalább
két érett körte hullott le. Tovább keresgélt. Végre megtalálta. A körte a sűrű burján közé gurult, s
amíg kereste, térdig vizes lett a nadrágja.
Párducot porazon vezetve kiment az utcára, majd a lécek között bedugta a kezét, bezárta
a kertkaput, és a háztól jobb felé indult. Amikor a főbejárat elé ért, meggyorsította lépteit, mivel
szégyellné magát, ha ez, mondjuk, épp akkor lépne ki a házból.
Elhatározta, hogy nem az állomásra megy, hanem az enduri útra, ahol sok alkalmi gépkocsi
járt. Pénze nem volt, de tudta, hogy arrafelé katonai tehergépkocsik is járnák, amelyek fát
szállítanak Anhara falun túlra, és a katonasofőrök nem fogadnak el pénzt, legalábbis gyerektől nem.
Már majdnem a háztömb széléhez ért, amikor eszébe jutott: megígérte Csiknek, hogy kimegy
vele a tengerhez. Arra gondolt, hogy a gyerekek várni fogják, és senkitől sem tudnak majd
érdeklődni utána, mivel Luszja néni munkába megy. Visszafordult, a Párduc meg makrancoskodni
kezdett, de Remzik ráripakodott, mire a kutya engedelmesen szedte a lábát. Először azt gondolta,
hogy a tengerhez mennek, aztán meg azt, hogy Remziknek már nincs kedve hozzá. Párduc, nem
úgy, mint más kutya, például Csiké, szeretett a tengerben fürdeni.
Remzik nagy sebesen megint elhaladt a házuk előtt. Csikék házához ment, és karját kinyújtva,
halkan megzörgette a nyitott ablakot.
Nem kapott választ. Újra zörgetett, de most már hosszabban és erősebben.
– Hé, ki az? – hallatszott Csik álmos hangja.
 – Én vagyok – mondta Remzik.
– Mit akarsz? – kérdezte Csik, az ablakrácsok közt megjelent a borzas feje.
– Falura utazom – mondta Remzik –, így nem mehetek veletek a tengerre.
– Te egészen megbuggyantál? – kérdezte Csik dühösen. – Úgy gondolod tán, hogy nélküled
nem találunk oda?
– De hiszen megígértem nektek – felelte Remzik.
– A Párducot minek viszed magaddal? – tudakolta Csik, akinek most már végképp kiment
az álom a szeméből. – Hagyd itt nálam, a Bundással együtt kiviszem a tengerre.
– Nem lehet – mondta Remzik –, a Párduccal együtt kell mennem…
– Hát akkor szervusz – köszönt Csik, és arcán látszott, azon töpreng, érdemes-e még
visszafeküdnie vagy sem.
– Szervusz – búcsúzott Remzik, és ez alkalommal a házukkal ellenkező irányba indult el.
Harmadszor nem akarta megkockáztatni, hogy összetalálkozzon vele.
Ahogy a sarkon befordult, elővett a zsebéből egy körtét, és beleharapott. A körte vizenyős volt,
s túl zamatosnak se lehetett mondani. A koraérett gyümölcsök mindig ilyen vizenyősek és ízetlenek.
Átballagott az egész városon, majd átment a Vörös-hídon, és csak az Endurba vezető útnál állt meg.
Eközben a bácsi feleségének barátnője kiment a verandára, és észrevette, hogy Remzik nincs
a priccsen. Meg kellett tudnia, hol van, hogy a doktor észrevétlenül távozhasson a házból. A nevét
kiáltotta, gondolta, hogy Remzik lement a kertbe, de senki sem válaszolt. Ekkor kinyitotta
a kertkaput, és kiment az utcára, de ezen a meglehetősen korai órán az utca is teljesen kihalt volt.
Az is feltűnt neki, hogy a kutyát se látja.
Visszament a házba, bekopogott a hálószobába, és azt mondta, hogy a gyerek a kutyával együtt
elment valahová.
Bagrat felesége először megijedt, de aztán eszébe jutott, hogy Remzik néha már máskor is
elment hajnalban horgászni, és a kutyát is mindig magával vitte. Igaz, hogy este mindig szólt,
amikor elment, tegnap viszont valahogy olyan szórakozottnak látszott, emlékezett vissza
az asszony, nem csoda, ha elfelejtette.
– Horgászni ment – mondta a barátnőjének –, a verandán reggelizhetünk.
– Jól van – felelte Klava, azzal kiment a verandára, begyújtotta a petróleumfőzőt, letakarította
az asztalt anélkül, hogy a cédulát észrevette volna, amely lerepült az asztalról, amíg a reggelit
készítette, be a priccs alá, ahol három évvel később találta meg Remzik édesanyja.
Nyugodtan megreggeliztek a verandán, mivel a kert fái jól takarták az utca felől. A doktor és
Klava együtt távozott a házból, majd kis idővel később munkába indult Bagrat felesége is, miután
kendővel letakarta a teáskannát, és az asztalon hagyta a kenyeret meg a serpenyőt, a maradék sült
batátával.
Az út szélén egy Studebaker állt teljesen üresen. Remzik úgy gondolta, hogy a sofőr bement
a piacra, hogy vegyen valamit, s elhatározta, hogy megvárja.
Az úttól jobbra, az utca túloldalán húzódott a piac. Bejáratánál egy rokkant üldögélt, és
kártyatrükköt mutogatott, amelynek gyakran beugrottak azok a parasztok, akik gyümölcsöt meg
zöldséget hoztak eladni a városba.
A rokkant kivette a pakliból a bubit, a dámát meg a királyt, mindenkinek megmutatta, majd
a három kártyalapot a rajzos felével a maga elé terített zsákra borította, majd ide-oda rakosgatta
őket, nyilván azért, hogy a partnerét összezavarja, azután javasolta, találják ki, hol van a bubi.
Mindenki tudta, hogy a bubinak hol kell feküdnie. Amikor azután a szájtátiak közül valamelyik már
nem állhatta tovább – annyira világos volt, hol van a bubi –, és játszani kezdett, kiderült, hogy
a bubi egészen más helyen van.
Remzikkel is megesett, hogy amikor a piacra küldték, órákig bámulta ezt a játékot. Olykor
a rokkant szándékosan vesztett egy darabig, hogy a partnerét becsapja. Remzik néha sajnálta
a keservesen fizető parasztot, aki először óvatosan játszott és nyert egy keveset, majd szép sorjában
minden pénzét elvesztette, s közben tébolyult szemmel figyelte a megfoghatatlanul eltűnő bubit.
A rokkant mellett most is a szájtátók kisebb csoportja álldogált, akik közül kivált egy
kellemetlenül sovány képű, nyurga fickó, aki szinte mindig ott álldogált a tömegben, s időről időre
leült játszani a rokkanttal, gyakran nyert is tőle, s Remzik gyanította, hogy titkos egyezség fűzi
a rokkanthoz. Nyereségeivel játékra sarkallta a többieket. Bármennyire figyelte is a játékot, Remzik
sehogy sem tudta megérteni, hogy kerül a bubi más helyre, s miért nem ott van, ahol lennie kéne.
Az utca túloldalán az egyik elárusítóbódéból egy fiatal nő nézett ki. Ha nem akadtak vevői, egy
nagy merőkanállal apró körtét halászott ki a kompótos hordóból (Remzik tudta, hogy a kompótban
ez a legízletesebb), lerágta, és a csutkát észrevétlenül kihajigálta a bódéból. Remzik elfordult.
Egy szakasz katona, ismerős verejtékszagot árasztva, nótázva masírozott végig az utcán:
Aranyos Ukrajna, drága Belorusszia,
hazánk sok derék fia
acélszuronnyal helytáll!
Az eladónő, aki, akárcsak Remzik, elgyönyörködött a katonákban, magához tért merengéséből,
újra kihalászott a hordóból néhány apró körtét, megette, s ahogy tekintete hirtelen találkozott
Remzik tekintetével, elcsodálkozott, milyen érdeklődve figyeli a fiú, mintha csak azt mondaná:
„Ugyan, mit bámulsz, nem nagy dolog…”
A piacról vagy tíz jókedvű, vidám matróz tódult ki. Nevetgélve és egymáson tréfálkozva
átvágtak az úton, és egymás után fölmásztak a Studebakerre. Először Remziket is izgalom fogta el,
szeretett volna fölkéredzkedni a kocsira, de aztán megérezte a matrózokból áradó pálinkaszagot, s
látta, hogy mindnyájan sokat ittak.
– Gyere, kiskoma, elviszünk! – kiáltotta neki az egyik matróz, ahogy kinézett
a kocsiszekrényből, rá meg a kutyájára.
– Köszönöm, nem arra megyek – mondta Remzik. Nem volt kedve részeg matrózokkal utazni.
Nem maga, hanem a kutyája miatt aggódott. A részegek szeretnek játszani a kutyákkal, nem
ismernek határt, aztán ki tudja, mi történhet.
– Mindenki fönt van? – kérdezte a sofőr, kihajolva a vezetőfülkéből.
– Indulás! – rikkantotta valaki a kocsiszekrényből, mire a kocsi nekilódult, bár az egyik matróz
még csak éppen belekapaszkodott a kocsiszekrény hátsó falába.
Remzik megrémült, de a kocsin levő matrózok csak vidáman kiabáltak, majd kinyúlt néhány
kéz, elkapta a késlekedő cimborát, és hanyag pajtáskodással végre behúzta a kocsiba, amely csak
úgy porzott előre az úton. Remzik megkönnyebbült. Annak ellenére, hogy a matrózok sokat ittak,
mégis önkéntelenül elgyönyörködött bennük, amíg felszálltak a gépkocsira, hisz oly szép,
egészséges, hetyke legények!
 Türelmesen álldogált az útszélen, és integetett az elhaladó járműveknek, amelyek azonban
vagy tele voltak, vagy nem álltak meg.
Délelőtt tízre járt az idő, s a nap már csak úgy perzselt.
Remzik egy kámforfa árnyékában állt, de minden alkalommal, amikor a hídon felbukkant
egy-egy többé-kevésbé megfelelőnek látszó gépkocsi, előjött az árnyékból, és fölemelte a karját.
Ördögbőr nadrágja, amely reggel a harmattól át – ázott, már régen megszáradt, s kellemetlenül
megmerevedett.
Az átkozott „Szocsi Kincse” is kiszáradt, és kegyetlenül szorította a lábát.
Megéhezett. Elővette zsebéből a második körtét, és megette. Bár éhes volt, a körtét ízetlennek
és vizenyősnek találta. Ezeknek a koraérett gyümölcsöknek semmi hasznuk, gondolta.
Az éhségtől és a hosszas várakozástól Párduc is makrancoskodni kezdett. Már nem hitt benne,
hogy valamelyik kocsi fölveszi őket, és amikor Remzik előjött az árnyékból, a kutya
megmakacsolta magát, néha úgy kellett a pórázon előráncigálnia a fa alól.
A bódé mellett fiatal cigányasszony bukkant fel egy egész fészekalja csemetével, akik hol
szétszóródtak, hol egy csomóba verődtek anyjuk szoknyája mellett.
———
A cigányasszony a pulthoz hajolt, és valahogy kényelmesebben odafészkelődve, nyilván
megpróbálta rábeszélni az eladónőt, hogy jósoltasson. Az eladónő először szemmel láthatóan nem
állt kötélnek, de aztán úgy látszik, mégis megegyeztek, mert egymás után hat poharat megtöltött
kompóttal, a cigánycsemeték meg szinte egyszerre nyúltak értük; egyikmásik olyan kicsi volt, hogy
kinyújtott karral is alig érte el a pultot.
– Nehogy összetörjétek a poharakat, ördögfiókák! – hallotta Remzik az eladónő hangját,
a gyerkőcök meg végre megszerezték a poharakat, a zajongás elcsöndesedett, ki ahol állt, ott
veselkedett neki nagy szürcsöléssel a poharának.
Az eladónő a pultra dőlve odanyújtotta tenyerét a cigány asszonynak.
Miközben a kámforfa ritkás árnyékában állt, és hasztalanul próbálta felhívni magára
az elhaladó sofőrök figyelmét, Remziknek hirtelen az jutott eszébe, hogy a bácsi esküvője után,
amelyet a faluban rendeztek, népes társasággal indultak hazafelé, s akkor is sokáig integettek
az úton, de egyetlen gépkocsi se állt meg.
– Nem tudtok ti stoppolni – mondta a bácsi, azzal kivert a zsebéből két piros harmincrubelest,
meglobogtatta az arra haladó első teherautó előtt; mire az, mintha megbabonázták volna, megállt.
Igen, a bácsi bármihez fogott is, minden sikerült neki…
Végre megjelent egy Studebaker, mire Remzik elég bizonytalanul fölemelte az egyik kezét,
a másikkal Párduc pórázát húzta. A gépkocsi elhaladt előtte, de aztán tőle mintegy ötven méterre
hirtelen megállt. A sofőr kinézett a vezetőfülkéből, és intett neki. Remzik odafutott hozzá, de
továbbra is pórázon tartotta a kutyát.
– Hová igyekszel, öcsi? – kérdezte a sofőr, és kinézett a kabinból.
– Anharába mennénk – felelte Remzik, és a kutyájára nézett, mintha elnézést kérne helyette.
– Szálljatok föl – mondta a sofőr, s intett a szemével, hogy kerüljék meg a kocsit.
– A kabinba? – ámult Remzik.
– Hát hová? – mondta a sofőr. – Csak szaporán.
 Remzik meg Párduc futva megkerülték a gépkocsit, a sofőr mellett ülő vöröskatona pedig
kinyitotta nekik az ajtót. Remzik a süppedő ülésre telepedett, bár a hely elég tágas volt, igyekezett
minél kisebbre összehúzni magát. Lábát a kutyája elé tette, nehogy az a katona, aki mellette ült,
megijedjen az állattól, bár annak eszébe se jutott, hogy ettől a kis házőrzőtől tartania kell.
Elindultak. A vezetőfülke nagyon bemelegedett, és benzinszagtól bűzlött. Remzik általában
szerette ezt a szagot, de most kellemetlennek találta, mert a kialvatlanság, az éhség, meg a hosszú
álldogálás a poros útszegélyen, mind éreztette hatását.
A motor egyhangú duruzsolásán át hallotta a sofőr meg a barátja hangját.
– Es a lány mit mondott? – kérdezte a sofőr, szemét le nem véve az útról.
– Semmit – felelte a másik katona.
– Hát te?
– Csak fújtam a magamét…
– Erre ő?
– Azt mondja, gyere el holnap…
– Mire te?
– Mondtam, hogy önkényesen nem jöhetek.
– No és?
– Ma, azt mondja, nem lehet, anyám ma nincs szolgálatban…
Remziket álomba ringatta a motorzúgás meg a beszélgetés egyhangú zümmögése.
A gépkocsi váratlanul megállt a Kodora-híd feljárójánál. Az úttól jobbra egy fölborult
Studebaker, mellette szájtátók meg néhány rendőr, akik közül az egyik valamit jegyezgetett,
miközben kérdéseket tett föl a mellette álló civil ruhás férfinak.
Valahonnan a kocsi mögül hirtelen egy matróz ugrott elő atlétatrikóban, fején hófehér
gézturbánnal. Messziről is látszott, hogy a szeme rettenetesen zavaros, kezével hol az út, hol
a gépkocsi felé mutogatott, valamit magyarázott a rendőrnek, szemmel láthatóan épp az ellenkezőjét
annak, amit a civil ruhás mondott.
Remzik nyomban megismerte, hogy a piacnál látott matrózok közül való. Természetesen az ő
kocsijuk borult föl. Remzik arra gondolt, ő is felülhetett volna rá, és csodálkozott, hogy szemernyi
örömet sem érez, hogy mégsem ült föl. Természetesen nem szeretett volna ott lenni ezen a felborult
teherautón, de az, hogy nem volt ott, nem okozott neki örömet.
A sofőr ki akart szállni a kocsiból, hogy megtudja, mi történt a másik Studebakerrel, de ekkor
odalépett hozzá egy fiatal nő táskával a kezében, és kérte, hogy vigye el abba a faluba, ahol lakik.
A sofőr meg a barátja a vezetőfülkébe ültette a fiatal nőt, mire Remzik szégyenlősen azt
mondta, hogy ő szívesen hátraül a kocsiszekrénybe.
– Ugyan már – mondta a sofőr barátja –, sok jó ember kis helyen is elfér.
– A kutya nem harap? – kérdezte a fiatal nő, s óvatosan helyet foglalt Remzik meg
a vöröskatona között. Könnyű krepdesinruhát viselt, púder – meg kölniillat és a nyaraló nő olyan
forrósága áradt belőle, amely, ahogy ezt most Remzik érezte, árulásra késztet.
– Nem – mondta Remzik –, nem harapós.
– Ez a fickó harapós – intett a sofőr a barátja felé, és mindketten elnevették magukat.
A nő zárkózottan hallgatott, mintegy tudtukra adva, hogy nem érti a tréfát.
 A sofőr megint ki akart szállni a kocsiból, hogy közelebbről megnézze a felborult Studebakert,
de akkor a mögötte álló kocsik dudálni kezdtek, mire az egyik rendőr, aki a balesetes kocsi mellett
állt, kiugrott az útra, és integetni kezdett, hogy menjenek tovább, ne álljanak meg. Előttük is állt
már néhány gépkocsi.
– Én láttam ezt a kocsit – szólalt meg Remzik –, egy csomó részeg matróz utazott rajta.
– Ah-a-a! – bólogatott a sofőr, és kis gondolkozás után hozzátette: – Nem… Én, ha vezetek,
sosem iszom.
Amikor fölhajtottak a Kodoca-hídra, Remzik észrevette, hogy a folyón lefelé igen sok döglött
hal úszik. Amíg a gépkocsi lassan áthaladt a hídon, látszott, milyen rengeteg döglött halat sodor
a víz.
Azt gondolta, hogy valahol a Kodora felső folyásánál biztosan gránáttal halásztak, vagy olyan
vegyszerrel mérgezték meg a halakat, amellyel a teacserjéket szokták permetezni. Egész biztosan
mérgezés történt, állapította meg magában, mert a robbanástól nem pusztul ennyi hal.
Sajnálta az ártatlan halacskákat meg a matrózokat is, bár nem tudta, hogy a híd mellett
meghalt-e valaki közülük vagy sem.
Ismét eszébe jutott az a matróz, aki egy szál trikóban, fehér gézturbánnal a fején a kocsi mögül
kiugrott, s akinek olyan iszonyúan zavaros volt a szeme.
A matrózról még eszébe jutott az az eset, ami akkor történt, amikor a bácsi megérkezett
a feleségével.
… Azon a napon hármasban indultak el az áruházba, hogy a jegyekre bevásároljanak.
Az áruházban elég hosszú sor állt. Az egyik a kasszánál, a másik meg a pultnál. A bácsi beállt
az egyik sorba, Luszja néni a másikba, Remzik meg a kosárral kiment az utcára, mert az áruházban
nagyon meleg volt.
Az áruházzal szemben, a járdán, a városszerte ismert bandita, Albert álldogált. Feje piszkos
gézzel átkötve, kiskabátjának egyik ujja könyékig felhúzva, szeme ólmos tébolyultsággal csillog, és
tökrészeg. Az áruházzal szemben levő járda pillanatok alatt elnéptelenedett. Albert rögtön
belekötött a nagy ritkán felbukkanó járókelőkbe, nyilvánvalóan azzal a céllal, hogy verekedést
kezdeményezzen, de akiket megállított, vagy túl öregek, vagy annyira engedékenyek voltak, hogy
egyikükkel sem tudott összeakaszkodni.
– A kezem… – hajtogatta szinte sírva, furcsa meghatottsággal, és időnként orrához emelte
dinnyényi öklét, megszagolta, s mintha ettől még jobban megrészegült volna.
Remzik rögtön megérezte, hogy Albert bele fog kötni a bácsiba, ahogy kilép az áruházból. Így
is történt. Ahogy a bácsi kilépett az áruházból, oldalán a szép, elegáns Luszja nénivel, Albert
nyomban felé indult.
– Á-á-á, sólyommadár – mondta olyan hangon, mintha végre az az ember akadt volna útjába,
akivel már régen le akart számolni.
A bácsi néhány lépést tett Albert felé, nem azért, mintha találkozni akart volna vele, hanem
egyszerűen azért, mert arra az oldalra kellett átmennie. Remziknek, aki a járda és az úttest közti
pázsiton állt, kiszáradt a torka az izgalomtól. Egyetlen szót sem tudott kinyögni. Már előbb
észrevette, hogy Albert zakójának belső zsebéből hatalmas kés kandikál ki.
 Nem volt ideje figyelmeztetni a bácsit. Néhány pillanat múlva Albert már a nagybátyja előtt
állt, elállva az útját. A bácsi mindkét kezében csomagokat tartott, s ilyen furcsa helyzetben állt
szemben a banditával.
– No, mit szólsz a dologhoz? – kérdezte Albert fenyegetően, és még közelebb lépett
a bácsihoz.
A bácsi továbbra is szótlanul állt előtte a csomagjaival, Luszja néni meg rángatni kezdte
a zubbonya ujját, hogy kerüljék ki Albertet. De a bácsi mintha gyökeret eresztett volna, csak állt,
egy-egy nagy csomagot szorítva a karjába, és le nem vette a tekintetét a banditáról.
– Az én kezem – mondta ismét Albert, és dinnyeöklét a bácsi arcához emelte.
A bácsi csak nézett rá szótlanul, és nyugodtan fogta a csomagokat.
Albert félelmetes erejéről legendák keringtek. Beszélték, hogy egyszer előzetes letartóztatása
alatt úgy szökött meg a börtönből, hogy kiemelte a cella menynyezetének egyik százhatvan kilós
betonlapját.
– A feleséged ? – kérdezte váratlanul Albert, Luszja néni felé biccentve.
Hangjában valami megfoghatatlan érződött, s Remziknek úgy tűnt, hogy alig észrevehetően, de
meghátrált. A bácsi most sem szólt, csak tovább nézte Albertet, s tovább szorította az adott
helyzetben oly szerencsétlen csomagokat. Luszja néni közelebb húzódott hozzá, mintegy tudtára
adva a banditának, hogy nem tévedett, ő valóban a bácsi felesége.
– Akkor csókold meg az asszonyt – mondta hirtelen Albert, és Luszja néni felé intett.
A bácsi meg se moccant, mereven nézte Albertet.
S ekkor a bandita váratlanul tréfásan meghajolt a bácsi előtt, utat engedett nekik, és így szólt:
– A kitüntetetteknek tisztelet és dicsőség…
A bácsi szó nélkül haladt el mellette, majd néhány lépés után szétnézett, tekintetével Remziket
keresve. Remzik odafutott, a bácsi pedig a kosárba rakta a csomagjait.
Az egész jelenet a banditával talán egy percig ha tartott, de még így is egész csomó ember
figyelte tisztes távolságból elragadtatott lelkesedéssel a bácsit. Milyen büszkén lépkedett akkor
mellette Remzik, milyen végtelenül boldog volt! Úgy képzelte, hogy valaki azok közül, akik apja
ügyének tisztázásával foglalkoztak, feltétlenül tudomást szerez erről az esetről, és ismét
elgondolkozik, vajon lehetséges-e, hogy egy és ugyanazon családban egyszerre ilyen hős és kártevő
legyen?! Mindig, amikor a bácsival sétált, titokban megmutatta nekik: hadd gondolkozzanak, ez
csak a hasznukra lesz.
A bácsi akkor azt mondta, hogy Albert egyszerűen gyáva, hogy ők, a frontkatonák,
kilométerekről felismerik az ilyen gyáva alakokat.
De Remzik valahogy mégsem tartotta gyávának Albertet, verekedéseiről csodákat meséltek. No
és? A bácsinak még ebben is igaza volt. Mint kiderült, a banditáknak megvolt a maguk rejtekhelye,
és a rendőrség ott állított csapdát a számukra; megvárta, míg az egész banda összegyülekezik.
Amikor azután a rendőrség behatolt a házba, a banditák megpróbáltak elmenekülni, egyesek még
fegyvert is használtak, csupán Albert adta meg magát. De megadni magát senkinek sem lett volna
szabad, úgy látszik, a zsiványbecsületnek is megvannak a maga törvényei. Albert azzal, hogy
fölemelte a kezét, szégyent hozott rájuk, egy fél év múlva azután az egyik bandita, akinek akkor
sikerült meglépnie, a vendéglőben elkapta Albertet, és büntetésből három teli borospalackot vert
szét a fején egymás után, Albert meg csak állt a pultnál, mintha vigyázzban állna, még csak meg se
moccant. Micsoda vasfeje lehet ennek az Albertnek!
… Remzik hirtelen észrevette, hogy a fiatal nő Párducra sandítva, finnyásan elhúzza az orrát.
Megérezte, gondolta Remzik megdermedve, megérezte ennek az átkozott gumicsukának a szagát.
A kisfiú rettentő kínosan érezte magát.
Tulajdonképpen nem is volt ez valami különleges szag. Még Csik is mondta, hogy az egyik
háború előtti sajt szagára emlékeztet, amelyet az üzletekben árultak. Németalföldinek vagy talán
hollandinak hívták. Remzik emlékezett erre a lyukacsos és finom ízű sajtra. Persze nem mondhatja
el mindenkinek, hogy pontosan olyan szagot áraszt, mint az a háború előtti lyukacsos sajt.
A nő időről időre rosszindulatúan Párducra pillantott, és elfintorította az orrát, bár a szag
egészen elviselhető volt, és Remzik megfigyelte, hogy a katonák észre se vették.
Mégis nagyon kellemetlenül érezte magát, amikor a nő húzta az orrát, és rosszindulatú
pillantást vetett a tökéletesen ártatlan Párducra. Ez az átkozott „Szocsi Kincse”, amit nem lehetett
elnyűni, pedig már két éve hordta, nyáron rettenetesen átmelegedett.
Igyekezett úgy ülni, hogy ne mozgassa a lábát, de bosszúságára úgy érezte, nem bírja ki, ha
nem mozgatja meg a lábujjait a gumicipőben. Tudta, hogy ha nem mozgatja a lábfejét meg
a lábujjait, akkor szinte semmit sem érezni. De azt is tudta, hogy azon a lyukon, amely a jobb lábas
gumicipőn található, ma – gától is kiárad ez az „illat”, mint a gőz a teáskanna csövéből. Ha ezt
a lyukat valamivel bedugná, gondolta, akkor a vezetőfülke lassan kiszellőzne, és a nő is abbahagyná
ezt a tisztességtelen orrfintorgatást.
Remzik tudta, hogy olykor néhány ismerős házban elég kellemetlen szag van. De maguk a ház
lakói észre se veszik, mert megszokták.
Mégis elhatározta, hogy bedugja valamivel a gumicipőjét. De semmi sem volt nála. Tudta,
hogy a zsebében sincs semmi. Csak a póráz a kezében, semmi más.
Lehajolt, így a háta eltakarta a nő tekintete elől, és úgy tett, mintha a nyakörvvel szöszmötölne,
s közben a póráz végét beledugta a gumicsukán levő lyukba, majd fölegyenesedett. Párduc igen
csodálkozott, hogy Remzik mire használja a pórázt, és fülét hegyezve a gumicipőre meredt,
valahogy olyanformán, mint mikor a pinceablakot kémleli, ha ott macskát érez, s várja, hogy
kiugorjon.
Remzik érezte, hogy arca lángra gyúl, a leleplezés előérzetétől. A nő mindjárt mindennel
tisztában lesz, ez az ostoba Párduc el fogja árulni.
– Ez a kutya – mondta hirtelen a nő – nagyon rossz szagú… Nem szokta fürdetni?
– Majdnem mindennap fürdünk a tengerben – felelte Remzik. Megértette, hogy a nő semmit
sem vett észre.
– Szerintem remek kis kutya ez – mondta a katona, aki a nő mellett ült.
Derék fickó! Mindenben ellentmondott a fiatal nőnek. Alighogy beült a kocsiba, megpróbált
tréfálkozni vele, már ahogy a felnőttek tréfálkoznak a fiatal nőkkel, de ő elengedte a tréfát a füle
mellett, és értésére adta, hogy férje határőr hadnagy. Ez bizony elég durva dolog: tudtára adni egy
sorkatonának, hogy a férje hadnagy. A katona ezért sértődött meg. Pedig ezt a tréfát nyugodtan
eltűrhette volna. Mások különbeket is eltűrnek.
A történtek emléke kínzó fájdalomként sajdult meg testében, s eztán már nem gondolta, hogy
kínlódnia vagy szégyenkeznie kellene ez előtt a nő előtt az átkozott „Szocsi Kincse” miatt.
 Ismét eszébe jutott az az első nyár, amikor a bácsi megérkezett a feleségével Moszkvából.
Eszébe jutott, hogy azon a nyáron, hosszú szünet után, ismét ünnepre készülődtek otthon, mint
a papa idejében.
Igen, egész nyáron, amíg a bácsi a frontra nem utazott, ünnepi hangulat uralkodott a házban.
Nem arról van szó, hogy a bácsi sose veszekedett volna fiatal feleségével, de ezek igen rövid kis
veszekedések voltak, s nem rontották el az ünnepi hangulatot.
Igen, akkor nyáron megint kinyitották a főbejárati ajtót, és ismét ünnepi lett a hangulat! Attól
kezdve, amikor apát négy esztendővel ezelőtt letartóztatták, a házban a szomorúság szaga áradt
mindenből, és ez a szag a múlt nyárig szinte sohasem szűnt meg. Ez alatt a négy esztendő alatt néha
ismét ünnepi hangulat köszöntött a házukba, de most az emlékezés szomorú felhője árnyékolta be
az ünnepet. Ez akkor történt, amikor valaki a rokonok vagy ismerősök közül, leginkább a mama,
apára emlékezett.
— Édesapad… — mondta a mama, és azzal elmondott valamilyen esetet apa életéből.
Remzik különösen azt az elbeszélést szerette, amelyben még egészen kisgyerekként egyszer
valami gyomorbetegséget kapott, nagyon sokáig betegeskedett vele, senki sem tudta
meggyógyítani, apa meg éppen az expedícióval volt.
Végül az orvos, aki már belefáradt a gyógyításba, azt mondta a mamának: „Többet nem tudok
tenni… Talán próbálkozzanak meg levegőváltozással… ”
A mama táviratozott, és apa két nap múlva meg is érkezett. Ügy döntöttek, hogy Csegembe,
a nagyapó házába viszik Remziket. A mama szavai szerint ő már annyira legyöngült, hogy a fejét
sem tudta fölemelni, nemhogy beszélni vagy járni tudott volna.
Anasztaszovka faluig gépkocsival mentek, s apa egész úton a karjában tartotta, anya meg
időnként az arcát figyelte, és a szemébe fújt, hogy lássa, él-e még, vagy már meghalt.
Amikor aztán kiszálltak a kocsiból, és elértek Kodorig, ott a kompra kellett várakozniuk, amely
jó sokáig nem jött. Amikor végre-valahára a parthoz állt, és apa karjában a kisgyerekkel fölment,
majd a korlátnál leült, Remzik hirtelen fölélénkült. A víz felé repesett, és nyöszörögve mutogatott
valamit.
Először senki sem értett egy kukkot se, de aztán apa a vízre pillantott, és észrevette a ceruzáját,
amelyet a víz a komp oldalához sodort, s ott lebegtetett; amikor a korláthoz ült, akkor esett ki
a zsebéből. Remzik az apjához fordult, s figyelmeztette a veszteségre.
A mama szavai szerint ez volt a gyermek első, ráadásul tudatos megnyilvánulása hosszú
hónapok óta. A mama azt mondta, abban a percben győződött meg róla, hogy Remzik mégiscsak
meggyógyul.
Az egészben az a legmókásabb, hogy Remziknek úgy tűnt: pontosan emlékszik az esetre, bár
nemigen emlékezhetett rá, mert mindössze másfél éves volt.
Mégis úgy rémlett neki, hogy emlékszik rá: hogyan várakoztak a kompra, s amíg várakoztak,
a víz sodrával egy irányban tutajok suhantak el előttük, hátukon tutajosokkal,. pontosan emlékezett
vizes, izmos lábikrájukra, felgyűrt nadrágjukra, meg arra, hogy egyikük odakiáltott nekik valamit,
de hangja ugyanolyan gyorsan elsuhant lefelé, akár a tutaj; no és ami a legfontosabb, emlékszik
a vízen lebegő ceruzára meg a kihegyezett végétől gyöngyházszínűre festett vízre.
– Mama – kérdezte Remzik minden alkalommal, amikor anyja erről mesélt –, nem emlékszel
rá, hogy rendes vagy tintaceruzája volt-e apának?
 – Már hogyan emlékeznék, kisfiam? – felelte neki mindig. – Nem a ceruzával törődtem én
akkor.
Apa persze biztosan emlékezne rá, milyen ceruzája volt, de apától most nem lehet
megkérdezni. Ha apa megerősítené, hogy tintaceruzája, Remzik meggyőződhetne, hogy mindenre
jól emlékszik, s nem azután eszelte ki az egészet, hogy az édesanyja beszélt róla. Nagyon sokszor
gondolt erre, és arra a következtetésre jutott, hogy apjának valószínűleg tintaceruzája volt. Hiszen
apa geológus volt, és a geológusok átázhatnak a hegyi folyóban, nyeregben kell rázatniuk magukat,
így azután feljegyzéseiket tartós tintaceruzával kell elkészíteniük. Remzik így vélekedett, de
elgondolásáról nem volt meggyőződve.
Azzal az utazással kapcsolatosan még egy nagy sasmadárra is emlékezett, amelyet a bácsi
fogott el, még mint fiatalember, és nagyapó házának verandájához pányvázta ki kötéllel. Amikor
a sast említette, azt mondták neki, hogy a sast valóban foglyul ejtették, de nem volt olyan nagy.
Néhányan egyáltalán nem is emlékeztek rá.
A bácsi emlékezett a sasra. De ő is mindig, ki tudja, miért, nevetve mondogatta neki, hogy
az a sas nem is volt olyan óriási. Remzik azonban egy hatalmas, szinte hihetetlenül óriási –
különösen ha kiterjesztette a szárnyát – sasra emlékezett.
Ha apa megerősítené, hogy tintaceruzája volt, akkor bebizonyosodna, hogy a sasmadár
pontosan akkora volt, amekkorára Remzik emlékezett. A felnőttek gyakran sok mindent
elfelejtenek… Eh, jobb ha nem is gondol néhány olyan dologra, amelyekről a felnőttek is
elfelejtkeztek.
Ahol az enduri műútról a kanyarban az út Anhara falu felé elágazott, a teherautó megállt, s
a fiatal nő leszálláshoz készülődött. Remzik kinyitotta a vezetőfülke ajtaját, és maga is leszállt
a kutyájával együtt. A nő táskájából elővette a pénztárcáját, kinyitotta, és egy gyűrött ötrubeles
bankjegyet nyújtott a sofőr felé. A sofőr a barátjára nézett.
– Csak nem döntjük anyagi romlásba a hadnagyot? – mondta a katona a sofőrnek. Komolyan
mondta, de Remzik nyomban megértette, hogy csak tréfál, pontosabban az asszonyt ugratja.
– Ilyet nem teszünk – felelte még komolyabban, pillanatnyi gondolkodás után a sofőr.
– Ahogy akarják – mondta a nő, de arca pirosra gyúlt zavarában.
Fogta a táskáját, és rájuk sem pillantva kiszállt a gépkocsiból, majd átment az úttesten, és a part
felé indult.
Remzik Párduccal együtt ismét beszállt a kocsiba. A kabin hirtelen valahogy egészen tágas lett.
A gépkocsi elindult Anhara felé.
– Az ő kutyájának más szaga van – mondta a kiskatona Remziknek, és rákacsintott –, az ő
férje hadnagy.
– Vannak, akik nem értik a tréfát – felelte Remzik.
– Az öcsinek milyen igaza van! – mondta a kiskatona a sofőrnek, és Remzik felé biccentett.
– Belevaló gyerek – jegyezte meg a sofőr, miközben kikerült egy nagy gödröt az úton.
Áthaladtak egy örmény falun, majd behajtottak Anharába. Amikor az úttól balra Remzik
észrevette a teabegyűjtő hombárt, így szólt:
– Itt leszállók…
 A sofőr fékezett, és amikor Remzik kinyitotta a vezetőfülke ajtaját, Párduc, aki már bizonyára
torkig volt a masinával, olyan szélsebesen ugrott ki a fülkéből, hogy Remzik majdnem lerepült
a hágcsóról.
– Köszönöm – mondta zavartan, nem is annyira azért, mert nem volt pénze, hanem inkább,
hogy mutatnia kellett, szívesen fizetne, ha volna.
– Nincs mit – felelte a sofőr, s a gépkocsi tovaporzott.
Párduc nem bírt magával, hogy végre-valahára megérkeztek. Állandóan rángatta a pórázt, de
Remzik visszafogta, mert a kutya jól ismerte az utat, s nyilván jóval előtte benyargalt volna
nagyapó házába. Remzik valahogy kényelmetlenül érezte volna, ha a kutyája előbb érkezik meg,
mint ő. Bandukolt a falusi utcán, mint mindig, kissé zavartan, mert tartott az első találkozástól
az ismerős gyerekekkel. De hála az égnek, a déli hőségben mindenki az árnyékba húzódott,
teremtett lelket sem lehetett látni.
Odament a kapuhoz, és kinyitotta a nyikorgó ajtót. Saaban nagyapó – más néven a Kacskakezű
– kutyája, a Bundás, kiugrott a ház tornáca alól, és feléjük iramodott, de már félúton megismerte
Remziket, és úgy tett, mintha nem is ugatott volna, csupáncsak tréfált, hogy rájuk ijesszen. Bundás
meg Párduc pár pillanatig kimérten szaglászta egymást, majd Bundás Remziket ugrálta körül, azon
igyekezett, hogy megnyalja az arcát.
Remzik levette a pórázt Párduc nyakáról, mire az a konyha felé iramodott, ahonnan előjött
a nagyapó, hogy megnézze, kit ugatott meg a kutya. Először a hozzá futó Párducot ismerte meg, és
aztán Remziket is.
– A-á! – kiáltotta szokása szerint. – Megjött a mi kis oroszunk, megjött! Nem elég, hogy maga
is ingyenélő, még a kutyáját is magával hozta.
Utána kisietett a konyhából a felesége, Szoficska anyó is.
– Történt valami? – kérdezte már messziről, ahogy Remzikre nézett, tenyerével beárnyékolva
szemét.
– Ugyan mi történhetett volna?! – kiabált rá nagyapó. – Megkívánta a kukoricakását, hát
hazajött.
– Semmi se történt – felelte Remzik, és ahogy egymás mellé értek, anyó körözni kezdett
a kezével a kisfiú feje körül, ami azt jelentette, hogy minden bánatot, betegséget magára vesz róla.
– Ami veled történne, történjék velem – mondta anyó, miközben ráncos arca mosolyra
húzódott, s homlokon csókolta a kisfiút. A házi tűzhely, a falusi konyha ínycsiklandozó illata áradt
róla, meg az olyan idős asszony jósága, aki már túl van azon a koron, amikor árulóvá válhat.
– Jaska hol van? – kérdezte Remzik az unokatestvéréről, és körülnézett.
– Elment a bátyáddal horgászni a Kodorára – felelte anyó –, nem tudom, mikor kerülnek elő.
Anyó meg Remzik fölment a konyhai verandára. A konyhából előjött Remzik nővére.
– Remzik! – kiáltotta a kislány, és szaladt, hogy megcsókolja.
Remzik igyekezett, hogy ne bántsa meg, de elég morcosán húzódott el tőle. A nővére tizenöt
éves, s bizony erősen megváltozott az utóbbi hónapok alatt. Nagylánnyá serdült, illetve abba
a korba került, amikor valaki árulóvá válhat.
– Hogyhogy ilyen hirtelen hazajöttél? – kérdezte a kisfiútól oroszul.
– Örökre hazajöttem – mondta váratlanul Remzik, és nyomban érezte: fölöslegesen sokat
mondott.
 – Hogyhogy örökre? – csodálkozott a kislány. – És mi lesz Luszjával?
– Majd meglátjuk – mondta bizonytalanul Remzik –, kialakul.
Hangulata megint elromlott, pedig amikor benyitott az ajtón, és belépett az udvarra, úgy
gondolta, hogy minden mögötte maradt. Igen, az érkezését valahogy meg kell magyarázni. Aztán
meg arra gondolt: ha már magyarázkodnia kell, akkor a mamának, de ő csak este jön haza. Persze
azt sem tudta, hogyan mond majd el neki mindent, de mivel a mama úgyis csak este jön haza, addig
az egészet kiverheti a fejéből. Estig persze még sok, nagyon sok idő van hátra… Estig még
történhet valami… Hirtelen közli a rádió, hogy Hitler megadta magát, és véget ért a háború…
Akkor aztán minden egyszerű lesz…
Most már valahogy jobban, derűsebben érezte magát. Elégedetten szemlélte a nagy, zöldellő
kertet, egyik oldalán az almafákkal, a másikon meg a dióval és az őszibarackkal, a tiszta, zöld
lombú udvart. Az udvaron két kisborjú meg egy világos pej ló legelészett, amely vadul harapdálta
a füvet.
A kertet határoló fonott sövénykerítés túloldalán, az almafák tövében sok hullott alma hevert.
Az udvaron is volt néhány alma, az egyiket játékosan görgette az egyik borjú, megpróbált
beleharapni, de sehogyan sem tudta megfogni a fogával.
– Nagyapónak új lova van? – kérdezte Remzik.
– Mi mást tehetne – felelte Szoficska anyó, miközben cigarettát sodort –, csak ahhoz ért, hogy
a lovakat cserélgesse. Egyszer már levetette… Gondolom, legközelebb végez vele…
– Mire jó ez az ostoba fecsegés? – kiáltotta nagyapó a verandáról, ahol éppen haslót varrt
a nyereghez. – Jobban tennéd, ha elvágnád egy csirke nyakát, és megvendégelnéd a mi kis
oroszunkat. Tán nekünk is csurran-cseppen majd valami. – Mindezt úgy mondta, hogy föl sem
emelte a fejét, és közben az árral meg egy nagy zsákvarrótűvel serénykedett.
– A csibe meglesz – felelte Szoficska anyó, és mindhárman bementek a konyhába.
A szabad tűzhelyen lobogott a tűz. A tűzhöz húzott fazékban zöldbab főtt. Remzik a tűzhely
mellé telepedett egy lócára. Arcán érezte a lángok melegét, s olyan jóleső érzéssel bámult a tűzbe.
Ekkor egymás után néhány alma pottyant le az udvaron és a kertben.
– A pénz potyog és rothad – kiáltotta nagyapó a verandáról –, nincs, aki összeszedje!
– Mit sopánkodsz itt, inkább bevinnéd a városba, és eladnád! – kiáltotta ki neki válaszképpen
Szoficska anyó, és Remzik elé tett egy tányérkát egy darab főtt tökkel meg egy késsel. – Ebédig
még falatozz egy kicsit – biztatta.
– Egészen elment az eszed – harsogta nagyapó –, van is nekem időm rá, hogy az almával
vesződjek!
Párduc, aki velük együtt ment be a konyhába, először ránézett a tányérkára, majd Remzikre,
aztán mintha magára mutatott volna. Remzik a késsel kivágta az egyik tökszelet húsát, és odadobta
a kutyának. Párduc megszagolta a tököt, óvatosan megízlelte, aztán egykettőre behabzsolta, mintha
eszébe jutott volna a majdnem elfelejtett étel íze.
Remzik is eszegetni kezdte az ízletes, hideg tököt. Érezte, hogy jóízű, mégis valahogy nehezen
csúszott le a torkán. Nem tudta, mi történt a torkával, de érezte, hogy a dolog kapcsolatban van
azzal, amit tegnap megtudott. Egyre nehezebben csúsztak le a torkán a falatok. Mégis bekebelezett
két darab jóízű hideg tököt, és bár nehezen nyelt, rákényszerítette magát az evésre.
 Még egy darabot dobott Párducnak, s a kutya azt is örömmel behammogta. Érdekes lenne
tudni, gondolta Remzik, vajon a kutyának is elszorul a torka, ha valamilyen kellemetlenség jut
a tudomására? Vagy nem?
– Hát Luszja hogy van ott a városban, nem unatkozik? – kérdezte Remzik nővére.
– Mért unatkozna? – mondta Remzik. – Van neki társalkodónője.
– Legalább egy kismacskát szülhetne már! – kiáltott be a verandáról nagyapó. Úgy látszik,
mindent hallott odakintről. – Istennek hála, már több mint egy esztendeje férjnél van…
– Nem a te dolgod! – csattant fel Szoficska anyó, és a szabad tűzhely lángja fölé akasztotta
a mamaligás kondért, és lisztet szórt bele, hogy elkészítse az ételt. Aztán a szoknyája aljában
szemes kukoricát hozott ki a kamrából. A sovány, csontos, szikár öregasszony cigarettájából
hevesen pöfékelve kivonult a konyhából.
– Szoficska anyó még soványabb lett – mondta Remzik, ahogy utánanézett.
– Csodálod? – felelte a nővére, ahogy a mamaligás kanállal az ételt kavargatta a kondérban, –
Hiszen hetenként kétszer semmit sem eszik.
– Miért? – csodálkozott Remzik.
– Fogadalmat tett – mondta a nővére – a hozzátartozóinkért, hogy sértetlenül térjenek vissza
a frontról. Ma épp Bagrat napja van… Ezeken a napokon csak vizet iszik meg cigarettázik. Persze
hülyeség…
A kislány a kondérra tette a mamaligás kanalat, és Remzik mellé telepedett a lócára. Azelőtt
Remzik maga is azt tartotta, hogy az ilyesmi egyszerűen hülyeség. De most hirtelen úgy érezte,
hogy ez nem hülyeség. Azt gondolta: „Ha valakit szeretsz, akkor ennek a szeretetnek a nevében
valami nehezet kell véghezvinned, akkor aztán kiderül, hogy igaz-e ez a szeretet vagy sem.”
Azt gondolta: vajon én mit tennék meg a bácsikám iránti szeretetből? Szégyelltem szólni
a feleségének, felelt meg a saját kérdésére. Le kellett volna gyűrnie a szégyenkezést, és nyomban
megmondani mindent, gondolta. Persze a fiatalasszony bepanaszolhatta volna a bácsikájánál,
a mama meg azt mondta, hogy neki semmiről sem kell tudnia. Remziken ismét erőt vett
a reménytelen szomorúság. Még nem sok idő telt el, gondolta magában, még van rá idő, hogy
valamit csináljon.
– Levehetted volna a „Szocsi Kincsé”-t – mondta a kislány.
– Aha – biccentett Remzik, és kiment az udvarra. Levetette a cipőjét, és kitette az udvar
közepére, a napra. A langyos, selymes fű jólesően csiklandozta a talpát. Megizzadt lábát élvezettel
dörzsölte a fűhöz.
– Remzik, melegítsek neked vizet, megmosod a lábad? – kérdezte a nővére, ahogy megjelent
a konyhaajtóban.
– Minek mosna lábat? – harsogta a nagyapó. – Mindjárt viszem fürdetni a lovat, ott ő is tetőtől
talpig lefürödhet. Eljössz velem?
– Természetesen – derült föl Remzik.
A ház mögül Szoficska anyó hangja hallatszott, ahogy a tyúkokat hívta. Hangjára az udvar
minden részéből előfutottak a tyúkok. Két kakas, egy vörös meg egy fehér, szintén előjött Szoficska
anyó hangjára, de állandóan úgy tettek, mintha nem igyekeznének különösebben. Egymásra
pislogtak, szaladtak egy darabot, majd megálltak. A vörös hirtelen dühösen kotyogni kezdett, ahogy
meghallotta valamelyik tyúk kodácsolását; az elfogott tyúk kotkodácsol így, állapította meg
Remzik. Szárnyát rendbe szedve, a vörös kakas hanyatt-homlok a ház mögé iramodott, a fehér meg
ott maradt az udvaron, és óvatosan arra fülelt, mi történik a ház mögött.
– Hát téged mi szél hozott ide? – hallatszott Szoficska anyó hangja, miközben elzavarta
a vörös kakast. – Vigyen el a kánya!
Néhány perc múlva anyó előjött a ház mögül, az átvágott nyakú tyúkot a lábánál fogva hozta.
– Már régen gyanakodtam rá – mondta, nem tudni, kihez fordulva –, hogy ez dézsmálja
a kukoricát a hombárban… És igazam volt: csupa zsír.
– Gyere, segíts megfogni a lovat – mondta nagyapó, és a kantárral csörögve lejött
a verandáról.
Az almafáról közben megint lepottyant néhány alma.
– Rothad a pénz – mondta nagyapó, s azzal lassan mindketten megindultak a ló felé.
A ló fölvetette a fejét, ránézett nagyapóra, dühösen
felhorkant, és elnyargalt az udvar végébe. Ott megállt, és dühösen harapdálni kezdte a füvet.
– Kerülj mögé, én meg majd innen megyek – mondta nagyapó.
Lassan megközelítették a lovat. Olyan jólesett mezítláb lépkedni a langyos, selymes füvön.
Amikor egészen közel értek a lóhoz, az újra fölvágta a fejét, rájuk nézett, aztán Remzik felé futott,
mintha érezte volna, hogy tőle nincs félnivalója. Néhány lépésnyire tőle megállt, és vadul tépdesni
kezdte a füvet. Amikor Remzik megindult felé, nem futott el, csak gyorsan hátat fordított neki,
mintegy ráirányítva fegyvereit, két hátsó patáját. Remzik megpróbálta megkerülni, de a ló, helyéről
el nem mozdulva, tovább harapdálta a füvet, s megint háttal fordult feléje. Remziket egy kissé már
aggasztotta a dolog.
Közben Szoficska anyó kihozta az udvarra a leforrázott tyúkot, és kopasztani kezdte.
– Nehogy odaereszd ehhez a veszett kutyához a kisgyereket – mondta zsörtölődve –, magad is
felkantározhatod.
Végül az udvar sarkába szorították a lovat. Dühösen nézett Remzikre, aki néhány lépésnyire
a háta mögött állt, és egy pálcával csápolt, hogy ne merjen feléje futni. Remzik tulajdonképpen nem
tudta, hogy az állat fél-e tőle, de hogy ő fél tőle, azzal tisztában volt. Nagyapó oldalról közeledett
a lóhoz, így azután most már nem tudott mit csinálni – jobbról meg elölről a kerítés állta útját,
mögötte meg Remzik állt a pálcával. Gondolta, átugrik a kerítésen, de aztán mégse szánta rá magát,
nagyapó meg már közvetlenül mellette állt, szájához emelte a zablát, mire fölvágta sörényes fejét,
de az öreg már a szájába tette a vasat; erre nyomban megszelídült.
– Akarsz lovagolni? – kérdezte nagyapó.
– Igen – felelte Remzik kétségbeesett elszántsággal.
Miközben megkopasztotta és kibelezte a tyúkot, Szoficska nagyanyó rosszalló pillantást vetett
a Kacskakezűre, aki rövidre fogta a kantárt, hogy a ló ne tudja megharapni Remziket, és segített
neki fölülni.
– Hogy e miatt a dög miatt ne legyen nyugta a lelkednek! – szidta nagyapót, és bement
a konyhába.
A két kutya közben bekebelezte a tyúkbelsőséget, s most már a tollakat szaglászta.
Remzik már a lovon ült, nagyapó meg kinyitotta neki a kaput, amikor – piff! paff! – ismét
néhány alma hullott le a fáról.
 – Megáll az ember esze – dörmögte ismét nagyapó, a kapuval nyikorogva –, a pénz az ember
lába alatt rothad el, és nincs, aki összeszedje.
Remzik meztelen talpával jól érezte a ló meleg hasát, és félt egy kicsit, hogy megharapja.
Az állat néhányszor visszakapta a fejét, hogy elkapja a kisfiú lábát, de sikerült elhúznia.
– Ne félj már ennyire! – kiáltott rá nagyapó, a rothadó pénz miatti dühét is a méltatlankodó
felkiáltásba sűrítve. – Tartsd erősebben a kantárt!
– Nem félek – felelte Remzik, és erősebben megmarkolta a kantárszárat.
Ahogy a kapunyikorgást meghallotta, Párduc fölemelte a fejét, és amikor látta, hogy Remzik
kilovagol az udvarról, a nyomába eredt. Elsőként ugrott ki az utcára, mögötte Remzik lóháton,
leghátul pedig, a kaput becsapva, nagyapó zárta be a menetet.
Már a falu utcáján haladtak. A ló állandóan Párducra sandított, az pedig, mivel érezte a ló
ellenszenvét, biztos távolságot tartott tőle. A ló csak Párducot figyelte, mintha Remzikről
elfeledkezett volna. Párduc időnként Remzikre pillantott, mintha kérdezné: „Mit akar ez tőlem?
A közelébe se megyek, mégse tetszik neki.”
Remzik már hozzászokott a lóhoz, jól érezte magát. Meztelen lábával érezte a ló furcsán forró
hasát, mintha lázas volna.
Még vagy száz métert kellett megtenni a falusi utcán, majd átvágni egy kis tisztáson, és
belovagolni egy erdőcskébe, ahol egy kis patak folydogált, a fák közt meglehetősen mély öblöt
vájva magának.
Remzik ismerte ezt a helyet. Gyakran kijárt ide horgászni és fürdeni. Ahol az út a faluból
a tisztásra kanyarodott, összetalálkoztak a szomszédos brigád vezetőjével, Remziknek úgy rémlett,
hogy a brigádvezető gyanakvóan néz rá, pedig valójában a lovat fürkészte.
Ügy állt a dolog, hogy a brigád vezető reggel a kolhoz kukoricásában elfogott egy idegen lovat,
és most a gazdáját kereste. Tudta, hogy a Kacskakezű nemrég új lovat szerzett magának, és úgy
vélte, hogy épp az ő lovát fogta el.
– Ez a te lovad? – biccentett a ló felé.
– Hát kié lenne? – kérdezte a Kacskakezű.
– Ma elfogtam egy lovat a tilosban, az ordas tépje szét – köpött ki a brigádvezető –, sehol se
találom a gazdáját.
– Milyen az a ló? – kérdezte a Kacskakezű.
Egy diófa árnyékában álltak. Remzik meg már a tisztáson lovagolt. Megállította a lovat, hogy
bevárja a nagyapját. A ló a zablavassal zörögve, vadul tépdesni kezdte a füvet.
– Pejkó, a farkas tépje szét – köpött újra a brigádvezető.
– A mieinknek nincs pejkója – mondta a Kacskakezű –, úgy látszik, az örményeké!
Remzik a tisztást nézte. Tehenek meg disznók legelésztek rajta, a közepén álló három almafa
közelében, amelyekről le-lepottyant egy-egy túlérett gyümölcs.
A brigádvezető meg a Kacskakezű rágyújtott, s a diófa alatt álldogálva azon tanakodott, vajon
melyik örményé lehet a tilosban elfogott ló.
– Menj csak, magától oda visz – mondta a Kacskakezű Remziknek.
A lovakról nem tudott izgalom nélkül beszélni, még akkor se, ha a tilosban érték őket.
– Gyí! – kiáltott rá Remzik a lóra, s igyekezett férfias színezetet adni a hangjának.
 Az állat azonban ügyet se vetett a hangra, vadul tovább tépdeste a füvet. Remzik szégyellte
magát, hogy senkinek se tud parancsolni. Pálcájával a ló hasára húzott, és teljes erőből megrántotta
a kantárt. Nagy keservesen kényszerítette a lovat, hogy fölemelje a fejét, sarkával még egyszer
erősen megsarkantyúzta, mire az állat hatalmas ügetéssel vágott át a réten.
A ló ügetett, a kutya meg farkát behúzva mellette futott, igyekezett minél szerényebbnek
látszani, ezzel próbálta rávenni a lovat, hogy megfeledkezzen róla. A ló azonban egyetlen pillanatra
sem feledkezett meg róla, s időről időre dühösen sandított rá.
Az ügető ló hátán himbálózni elég kellemetlen s kissé fájdalmas is, Remzik mégis
elégedettséget érzett, hogy akarata alá hajtotta.
Az ösvény nyirkos, hűvös kis égererdőn át vezetett. Egy feketerigó röppent ki
a földiszederbokrok közül, és lármásan tűnt el a vadmogyorócserjék között. A ló lépésbe ment át.
Kiértek a patakhoz, amelynek agyagos partján sok állat patkónyoma látszott; ide jártak itatni.
Egy hatalmas, szerteágazó gyökerű fatönk, amely keresztben hevert a patakon, ezen a helyen
elég komoly duzzasztógátat alkotott. A patak túlsó oldalán hat bivaly hevert a vízben, csak a fejük
látszott ki belőle. Amint észrevették a patakhoz közeledő lovast, abbahagyták a kérődzést, de
amikor meggyőződtek róla, hogy semmi sem fenyegeti őket, hatalmas, lusta állkapcsuk ismét
ütemes mozgásba kezdett.
Remzik kissé fölhevült a lovaglástól. Megpróbálta vágtából vízbe hajtani a lovat, de
az megmakacsolta magát, és nem ment, bárhogyan döfködte is az oldalát meztelen sarkával. Ekkor
megfordította, és föllovagolt egy kisebb emelkedőre, majd kinyújtotta a karját, és az égercserjésnél
letört egy ágat, leszedte róla a leveleket, majd az emelkedőn leereszkedve visszament a gáthoz.
Éppen csak megsuhogtatta a gallyat, a ló megérezte, hogy lovasa valóban megütheti, s
belegázolt a vízbe. Remzik megpróbálta felgyűrni a nadrágját, de elkésett, így arra az elhatározásra
jutott, hogy majd később a parton megszárítja. A ló nyakig merült a vízbe, s amikor megállt, lassan,
hosszasan ivott.
Olyan sokáig ivott, hogy az öböl vize egészen elsimult, és Remzik jól láthatta a patak áttetsző
vizét, a mederfenék hullámos homokját, a patak közepén a táncoló napfényfoltokat, a vízben
megvillanó apró halak rajait, és balról a víz homályos mélyét a meredek partszakasz alatt, ahol
a medret alig-alig lehetett látni, és ahol egy lassan, óvatosan úszó, nagy, pettyes pisztrángot
pillantott meg. Akkora volt, mint egy kukoricacső.
Amikor a lovas a vízbe gázolt, a bivalyok a túlsó part mentén ismét várakozásteljesen
abbahagyták a kérődzést, de amikor észrevették, hogy nincs szándékában átkelni az ő partjukra,
hatalmas, lusta állkapcsuk újra munkához látott.
Remzik fejét meg a két vállát csak úgy perzselte a nap, térdig vizes lábából viszont hűvösség
áradt a testébe. Valahogy könnyűnek, megtisztultnak érezte magát, ilyet még nem érzett tegnap óta.
Úgy érezte, most sok mindent meg tudna tenni.
Azt gondolta: „Itt leszek, amíg a mama itt dolgozik, és amikor vége lesz a háborúnak, és
a bácsi mindent megtud, a felnőttek majd eldöntik, hogy mitévők legyenek… De hiszen ez nem
becsületes dolog – villant eszébe –, az árulás folytatódik, én pedig, aki tudok róla, de mit sem
teszek, szintén árulóvá leszek.”
Megint furcsa rossz érzés lett rajta úrrá. A fejét meg a két vállát égette a nap, vizes lábából
pedig csiklandó-borzongatóan áradt a hűvösség a testébe, de most kellemetlennek találta.
 Párducra pillantott, aki árván üldögélt a parton. Megsajnálta a kutyát, mintha csak a ló miatt
elárulta volna.
– Párduc, gyere ide, kiskutyám! – hívta Remzik.
A kutya megcsóválta a farkát örömében, hogy a kisfiú ilyen figyelmes hozzá, és vidáman
benyargalt a vízbe. Ivott egy keveset, mintha meg akarna győződni annak a közegnek
a milyenségéről, amelyben úsznia kell, s miután meggyőződött róla, hogy tökéletesen megfelelő,
úszni kezdett. Fejét föltartva úszott, és farka hegyét is mókásan kidugta a vízből. Most már a lótól
sem félt, az is félig vízben állt, s a kutya tudta, nem rúghatja meg a patájával.
Odaúszott Remzikhez, és a kisfiú lehajolva néhányszor megsimogatta a fejét. A ló a kutyára
sandított. A kutyának ez nem tetszett, Remzikre pillantott, mintha azt mondta volna: „Ha nem
akarsz tőlem különösebbet, mégiscsak jobb lesz távolabb kerülnöm ettől a barátságtalan
négylábútól.”
Visszafelé úszott, először egyenesen, aztán cikcakkban, amin a kisfiú először csodálkozott, de
aztán megértette, hogy valamilyen bogarat üldözött, amely ide-oda siklott a vízen.
A ló fölemelte a fejét, ajkáról víz csordogált. Remzik oda nézett, ahol a pisztrángot úszni látta,
de most a sötétlő víz mélyén semmit sem lehetett látni. A lejtős part, amely mintegy két méter
magas szakadékban végződött, a megduzzadt vizű öböl fölé nyúlt ki. A múlt nyáron a többi falusi
gyerekkel együtt innen ugrált Remzik a vízbe, néha meg horgászott is. Elhatározta, hogy most
a lóval ugrat be a vízbe.
Kilovagolt a partra, fölment a meredekre, hátrált vagy tíz métert, majd a vesszővel
megcsapkodva a lovat, a szakadék felé ösztökélte. Az állat előrelendült, de a szakadék szélén
lefékezett és megállt.
Remzik a magasból, a ló hátáról lenézett a mélybe. Félelem szorította össze a torkát. Amikor
a vízből nézett fel a szakadékra, egyáltalán nem látta félelmetesnek. De most a magasból a mély víz
áttetsző volt, s ismét észrevette a nagy, pettyes pisztrángot, amely óvatosan úszkált lent a meder
fenekén. Bizonyára ugyanaz a pisztráng. Azt gondolta: minél nagyobb egy hal, annál óvatosabb.
Érdekes, hogy épp azok a halak nőnek nagyra, amelyek óvatosak, vagy amikor a hal megnő, és
észreveszi, hogy jól látható, akkor válik óvatossá?
A pisztráng most ott úszott, ahová a ló fejének árnyéka hullott, aztán valahogy megérezte, hogy
ott van a vízben, rövid időre megállt, majd óvatosan megfordult, és a part alatti, legmélyebb helyre
úszott.
Remzik tehát sehogyan sem értette: attól lesz nagy egy hal, hogy óvatos, vagy a nagy hal válik
óvatossá? Azt gondolta: „Érdekes volna tudni, miért gondolok most erre? Azért, mert félek
leugrani, és szándékosán terelem másra a figyelmemet” – felelt meg önmagának.
Hirtelen mardosó szégyen lobbant fel benne, s elviselhetetlen fájdalmat okozva egyesítette
életének három eseményét: „Gyáva voltam azon az éjszakán, amikor apa bejött elbúcsúzni,
elárultam a bácsikámat, semmit sem tettem érte, félek leugrani a meredekről, s ezért valamilyen
ostoba, nagy hallal foglalkozom!”
Rákényszerítette magát, hogy semmire se gondoljon, rávert a lóra, visszalovagolt a lejtőn vagy
húsz métert, majd megfordult, ismét ráhúzott az állatra, és vágtában indult a szakadék széle felé.
A szakadék szélén az állat megint lefékezett, mire égervesszejével újból végigvágott rajta, s a ló
megérezve lovasa hatalmát, nehézkesen a vízbe vetette magát.
 A víz hidege egyetlen szempillantás alatt megdermesztette a testét, s mikor feje a víz fölé
került, látta az ugrásuk helye körül vízbe visszahulló csöppeket, és tőle balra egy röpke pillanatra
áttetszőén finom szivárványsáv csillant fel.
Egy gondolatnyival később a ló feje is fel vágódott a vízből, és ahogy hátrakapta, vizes sörénye
fájdalmasan csapott Remzik bal orcájára.
A ló, ahogy talajt érzett a lába alatt, gyorsan kiment a partra, és nagyokat fújva megrázta
magát. Remzik megtapogatta égő arcát, és visszanézett az öböl vizére. Az ugrásuk keltette hullámok
még mindig ott fodrozódtak a vízen, és a bivalyok a kérődzést abbahagyták, föltartották a fejüket,
hogy a partnak tartó hullámokat eleresszék. Úgy tűnt, mintha szép lassan ringatóznának a vízben.
A szegény Párduc, akinek ez a zajos vízbe ugrás egyáltalán nem tetszett, továbbment fölfelé
a vízfolyás irányában, és biztonságos távolságban letelepedett.
Remzik boldog volt. Csuromvizesen sem érezte a hideget, ellenkezőleg, frissnek érezte magát,
egész testében szokatlan könnyedség áradt szét, s tudta: most semmi sem lehet félelmetes
a számára, és minden úgy lesz, ahogy kell. Apja is visszatér, és megérti, hogy akkor még túl kicsi
volt, azért ijedt meg; amikor a háború befejeződik, a bácsi is hazajön a frontról, és az áruló
asszonynak, ahogy a mama mondta, nyoma se marad, és senki sem gondolja, hogy Remzik
valamiben is bűnös lehet.
Ismét szeretett volna a vízbe ugratni, de az égervesszőt kiejtette a kezéből, amikor a víz alá
merült. Újból felösztökélte a lovat a lejtőn, és amikor az égercserjésbe ért, újabb vesszőt tört
magának, leszaggatta a leveleit, majd megcsapkodta a lovat, vágtára kényszerítette.
A szakadék szélén az állat megint lefékezett, de Remzik, aki alig bírt megmaradni a hátán,
a nyakába kapaszkodva, ide-oda csúszkálva ismét végighúzott rajta, s a ló nehézkesen újból vízbe
vetette magát.
A kisfiú megint fejjel bukott a víz alá, érezte, hogyan akad el a lélegzete, és a lónál egy
pillanattal hamarább sikerült kidugnia a vízből a fejét. A ló is kirántotta a vízből a fejét, és vizes
sörénye ez alkalommal a kisfiú jobb orcáján vágott végig. Az arcába csapódó léghullámból azt is
érezte, milyen erővel vágódott ki az állat feje a vízből. A felcsapódó vízcsöppekben, magától balra,
most is halvány szivárványsávot látott, amely szétfoszlott a levegőben. Sose gondolta, hogy ilyen
közelről is lehet látni szivárványt. Homályosan azt is érezte, hogy a ló fejétől jó lesz óvakodni, de
ezt a gondolatot gyorsan elhessegette, mert úgy vélte, a tegnapi esti hangulatot idézi fel benne.
Nem, nem, gondolta magában, ez most már soha nem fog megismétlődni. A második ugrás már
sokkal jobban sikerült, mint az első. Ez alkalommal, gondolta büszkén, már a pálcámat sem
veszítettem el.
Újból ráhúzott a lóra, amely megrázta magát a parton, s vágtára késztette, hogy harmadszor is
leugrasson.
A második vízbe ugrás keltette hullámok ismét arra késztették a bivalyokat, hogy abbahagyják
a kérődzést, és fejüket a félelmetes szarvakkal le-föl ingatva engedték el a hullámokat, hogy ne
vizezzék be a fejüket. Bár a lovas vízbe ugrásai nem tetszettek nekik, nem nyugtalanította annyira
őket a dolog, hogy a kellemes, hős patakot elhagyják.
Amikor Remzik meghajszolta a lovat, és megfordult, hogy harmadszor is vízbe ugrasson, látta,
hogy az öböl vizén a hullámok már majdnem teljesen elsimultak, és a bivalyok vaskemény
állkapcsukat mozgatva ismét kérődzni kezdtek.
 A Kacskakezű eközben a brigádvezetővel már a diófa árnyékában üldögélt, és mivel minden
örmény lócsiszárt ismert, azt mesélte a brigádvezetőnek, hogy melyik hol lakik. Ha egy perccel
később találkoznak, kint a tisztáson, ahol kegyetlenül tűzött fejükre a déli nap, bizonyára nem
merülnek bele ennyire a beszélgetésbe.
Az erdőből kiugrott Párduc, átnyargalt a tisztáson, de nem állt meg az árnyékban üldögélőknél,
hanem egyenesen a Kacskakezű háza felé rohant. A Kacskakezű jóformán észre se vette. Amint
a kapuhoz ért, vadul kaparni kezdte, hogy nyissák ki, majd fejét fölemelve vonítani kezdett.
– Mi ez? – kérdezte Szoficska anyó, ahogy a kutya vonítását meghallotta.
A konyha előtti verandára sietett, hogy lássa, kié lehet a kutya. A közeli vonításból ítélve,
a szemben lakó szomszédé is lehetett, akinek a fronton volt a fia.
– Mintha Datiko kutyája vonítana – mondta szomorúan –, sajnálom szegény édesanyját! De
különben ki tudja, lehet, hogy csak megsebesült, mit értenek ehhez a kutyák.
Újra bement a konyhába, ahol a szabad tűzhelynél ott ült Remzik nővére, és a nyárson a tyúkot
forgatta, amelyből zsír csöpögött, s nyomán kékes kis lángnyelvek lobbantak föl az izzó
szénparázson. A hőségtől a kislány arca vérpirosra gyúlt.
– Készen van – mondta, s igyekezett elfordulni a tűztől.
– Vedd le – hagyta jóvá Szoficska anyó –, már a mamaliga is egészen kiszárad… Ez az én
öreg fecsegőm meg biztosan összeakadt valakivel, és most aztán estig be nem áll a szája.
Párduc ekkor megint vonítani kezdett, és most már világossá vált, hogy az állat az ő kapujuk
előtt vonít. Bundás a tornác alól félénken vinnyogott neki válaszképpen.
– Mi baja lehet? – Anyó előjött a konyhából.
Most egészen a kapuig ment, és meglátta Párducot. Szíve elszorult, de mégis rákényszerítette
magát, hogy arra gondoljon: talán egy másik kutya vonított. De Párduc egyenesen a szemébe nézett,
és ismét rettenetesen fölvonított.
– Csak nem Bagrattal történt valami? – kérdezte hangosan, és kinyitotta a kaput a kutyának.
Aztán meg az villant az eszébe: talán a gyerekeknek eshetett bajuk, akik horgászni mentek
a Kodorára?!
A kutya berontott az udvarra, s olyan izgatottan nézett az öregasszonyra, mintha mondani
akarna neki valamit. Majd az udvar közepére futott, ahol váratlanul megtorpant, mert meglátta
Remzik gumicipőjét. A foga közé kapta a kisfiú lábbelijét, majd letette, és ismét iszonyúan vonítani
kezdett.
Már Remzik nővére is a konyha előtti verandán állt. A kislány és Szoficska anyó melléből
szinte egyszerre szakadt ki a szörnyű sejtés fájdalmas kiáltása:
– Remzik!
A kutya többé már nem nézett senkire, csak kirohant az udvarból, Szoficska anyó meg
dermedten állt a nyitott kapunál.
Iszonyatos sebességgel, mint valami kétségbeesett golyó repült el a még mindig az árnyékban
üldögélő nagyapó és brigádvezető mellett.
– Ez a kutya – intett a brigádvezető Párduc felé – valami szörnyűségeset látott, az imént futott
itt el, most meg visszafelé rohan.
– De hiszen ez a mi kis oroszunk kutyája – mondta a Kacskakezű, és fölállt.
– Csak nem ez vonított az előbb? – kérdezte a brigádvezető.
 – Már mért vonított volna, a farkas tépje szét! – felelte a Kacskakezű, s azzal sietve megindult
a tisztáson keresztül.
Már a tisztás szélén járt, amikor meglátta a lovát, amely a kantárt maga után húzva, vizesen
kijött az erdőből, és közben dühösen harapdálta a füvet.
Remzik harmadszor is a szakadék felé nyargalt, és a ló a meredély szélénél megint lefékezett,
mire a vesszővel megint ráhúzott, és erre az állat nehézkesen a vízbe vetette magát. Ismét elállt
a lélegzete, fejét teljes erővel a víz fölé kapta, s nagyot nyelt az éltető levegőből. A szertefröccsenő
vízcseppek, amelyek a vízbe csapódásukkor repültek a magasba, még mindig hullottak a vízre, és
Remzik ez alkalommal ott látta maga előtt a szeme láttára szertefoszló szivárvány félkörívét, és
pontosan alóla a vízből fölvágódó s nekirepülő lófejet.
A fejét még hátra tudta kapni, így az állat feje egyenesen a mellébe vágódott, s ahogy a vízbe
hanyatlott, az utolsó pillanatban még elcsodálkozott a hihetetlen és igazságtalan kegyetlenségen,
ami vele történt.
A ló kimászott a vízből, átvágott a kis égeresen, s útközben dühösen tépkedte az erdei ösvény
két oldalán növő fűcsomókat.
Párduc, akinek már az elején nem tetszettek ezek a vízbe ugrások a maguk zajosságával és
veszélyességével, először megörült, hogy a ló elment, a kis gazdája pedig víz alá merült. A kutya
megszokta ezeket a víz alá merüléseket kint a tengeren, és ezért türelmesen várt. Később
nyugtalankodni kezdett, odament a vízhez, és fejét gyorsan ide-oda forgatta a vízfolyás mentén.
Tudta, hogy amikor a tengeren fürödtek, Remzik a víz alá bukva néha egy-egy szikla mögé úszott, ő
meg nyugtalankodott és megkereste.
A kisfiú hirtelen fölmerült a víz alól, de nem úgy, mint rendesen, lármás prüszköléssel, hanem
valahogy furcsán, csöndesen, mozdulatlanul úszott a víz sodrával lefelé, majd a vízben keresztben
fekvő fatörzsnél megakadt és megállt.
A kutya halkan nyüszíteni kezdett, és a kisfiú felé úszott. Mikor odaért, nyalogatni kezdte
az arcát, érezte, hogy ez a kis gazdája arca, teste, inge, amely felpúposodott az alája szorult
levegőtől, de ugyanakkor azt is érezte, hogy a kisfiú már nincs ott, elszállt belőle az, akit annyira
szeretett, aki számára Remzik volt.
Azt gondolta, hogy a többi ember, aki szintén szerette a kisfiút, talán még segíteni tudna, ha az,
ami a fiúcska testében volt, még nem ment volna túl messzire; gyorsan visszafelé úszott, s amikor
a patak partjára ért, meg se rázta magát, hanem teljes erővel hazafelé rohant.
Az öböl vize ismét elcsöndesedett. De a bivalyok, nem tudni, miért, kimásztak a vízből,
a napfény csillogva tört meg hatalmas, vizes, fekete testükön, és lassan elballagtak a pataktól.
Megérezték valamit.
Árvay János fordítása
HÉRAKLÉSZ TIZENHARMADIK HŐSTETTE
Mindazok a matematikusok, akikkel az iskolában és az iskola után találkoztam, hanyag, gyenge
jellemű és meglehetősen zseniális emberek voltak. Ilyenformán tehát az arra vonatkozó állítás, hogy
Pitagorasz nadrágja állítólag mindenütt egyforma, aligha tökéletesen pontos.
Lehetséges, hogy magánál Pitagorasznál ez így volt, de követői valószínűleg megfeledkeztek
erről, és alig szenteltek némi figyelmet a külsejüknek.
Mindezek ellenére mégis volt egy matematikus az iskolánkban, aki különbözött valamennyi
mástól, őt nem lehetett gyenge jelleműnek nevezni, hanyagnak pedig még kevésbé. Azt nem tudom,
hogy zseniális volt-e, ezt most már nehéz megállapítani. De úgy gondolom, valószínűleg az volt.
Harlampij Diogenovicsnak hívták. Akárcsak Pitagorasz, ő is görög származású volt. Az új
tanév kezdetén jelent meg az osztályunkban. Addig nem hallottunk róla, még azt se tudtuk, hogy
ilyen matematikusok létezhetnek.
Nyomban példás csendet teremtett az osztályunkban. Olyan sűrű volt ez a csend, hogy
az igazgató néha riadtan tárta ki az ajtót, mert nem tudta, hogy ott vagyunk-e az osztályban, vagy
kilógtunk a stadionba.
A stadion az iskolaudvar szomszédságában helyezkedett el, és állandóan zavarta – különösen
a nagy versenyek idején – a pedagógiai munkát. Az igazgató még írt is valahová, hogy a stadiont
helyezzék máshová. Közölte, hogy a stadion izgatja a tanulókat. Valójában nem a stadion izgatott
bennünket, hanem a stadion gondnoka, Vászja bácsi, aki tévedhetetlenül felismert bennünket még
akkor is, ha tankönyvek nélkül voltunk, és az évek múlásával sem enyhülő haraggal zavart ki
a stadionból.
Szerencsére az igazgatónk nem talált meghallgatásra, a stadiont otthagyták a régi helyén, csak
a deszkakerítést cserélték ki téglakerítésre. Így most már azoknak is át kellett mászniuk rajta, akik
azelőtt a deszkapalánk résein kukucskáltak be a stadionba.
Igazgatónk mégis fölöslegesen tartott attól, hogy ellóghatunk a számtanóráról. Ez egyszerűen
elképzelhetetlen volt. Ez egyenlő lett volna azzal, mintha valaki a szünetben odamegy
az igazgatóhoz, és szó nélkül leveri fejéről a kalapját, amellyel mindenki már torkig volt.
Télen-nyáron mindig ugyanabban a kalapban járt, mely örökzöld színben pompázott, mint
a magnólia. És mindig félt valamitől.
A felületes szemlélőnek úgy tűnhetett, hogy igazgatónk a városi népművelési osztály
bizottságától félt a legjobban, valójában azonban az igazgatóhelyettesünktől tartott leginkább, aki
démonikus nő volt. Valamikor majd eposzt írok róla, Byron stílusában, de most mást akarok
elmondani.
Természetesen sehogyan sem sikerült meglógnunk a számtanóráról. Ha olykor megléptünk egy
óráról, akkor az csak az énekóra lehetett.
Amikor Harlampij Diogenovics belép az osztályba, abban a szempillantásban mindenki
elcsendesedik, s ez így tart egészen az óra végéig. Igaz, néha nevetésre késztetett bennünket, de ez
nem spontán nevetés volt, hanem olyan vidámság, amit maga a tanár szervezett felülről. Ez a.
vidámság nem szegte meg a fegyelmet, ellenkezőleg, szolgálta azt, mint a mértanban
az ellentétesből kiinduló bizonyítás.
 A dolog körülbelül így történt. Például valamelyik tanuló néhány pillanatot késett az óráról
csengetés után, és Harlampij Diogenovics már belépett az ajtón. Szegény gyerek a padló alá
szeretett volna süllyedni zavarában. Talán oda is süllyedt volna, ha történetesen nem a tanári szoba
helyezkedik el az osztályunk alatt.
Volt olyan tanárunk, aki az ilyen apróságra ügyet sem vetett, a másik jól lehordta a vétkest,
nem így Harlampij Diogenovics.
Az ilyen esetekben megállt az ajtóban, az osztálykönyvet a jobb kezéből átvette a bal kezébe,
és a tanulót megkülönböztetett tisztelettel betessékelte az ajtón.
A tanuló csak téblábol, zavart ábrázatán az a kívánság tükröződik, hogy minél észrevétlenebből
sikerüljön besurrannia az ajtón a tanár után. Harlampij Diogenovics arca viszont csak úgy sugárzik
a barátságos örömtől, a pillanat rendkívüli voltának átérzésétől. Kifejezésre juttatva, hogy az ilyen
tanuló megjelenése – ritka ünnep az osztályunk és a tanár, Harlampij Diogenovics számára; senki se
várta, de ha már egyszer megjelent, senki se merészeljen szemrehányást tenni neki e pár pillanatnyi
késésért, és főként nem ő, a szerény tanár, aki természetesen csak egy ilyen kitűnő nebuló után lép
be az osztályba, s maga csukja be mögötte az ajtót, jeléül annak, hogy a drága vendéget nem engedi
egyhamar útjára.
Ez az egész pár pillanat alatt játszódik le, a tanuló végül is ügyetlenül bepréseli magát az ajtón,
és botladozó léptekkel igyekszik a helyére.
Harlampij Diogenovics utána néz, és valami remek megjegyzést tesz, például ezt:
– A walesi herceg.
Az osztály hahotázik. És bár nem tudjuk, ki is a walesi herceg, de azzal tisztában vagyunk,
hogy az osztályunkban semmiképpen sem jelenhet meg. Egyszerűen nincs itt semmi dolga, mivel
a hercegek főként szarvasvadászattal foglalkoznak. És ha bele is unna a szarvasok hajkurászásába, s
kedve szottyanna meglátogatni valamilyen iskolát, akkor egészen biztosan az egyes számú iskolába
vinnék el, amelyik ott van a villanytelep mellett. Mert az mintaiskola. Végső soron, ha mégis úgy
gondolná, hogy pont hozzánk jön, jó előre figyelmeztetnének bennünket, és előkészítenék
az osztályt a fogadására.
Ezért nevettünk hát, mert tudtuk, hogy az osztálytársunk semmiképpen sem lehet herceg, még
kevésbé éppen a walesi.
Harlampij Diogenovics a katedrához telepszik. Az osztály nyomban elnémul. Elkezdődik
az óra.
Ez a nagy fejű, kis termetű, rendesen öltözött, gondosan borotvált ember nyugodtan és hatalma
tudatában tartotta kezében az osztályt. Az osztálykönyvön kívül volt egy kis jegyzetfüzete, amelybe
beírogatott valamit feleltetés után. Nem emlékszem, hogy kiabált volna valakivel, vagy a tanulásra
biztatott volna, még azzal sem fenyegetődzött, hogy behívatja a szülőket az iskolába. Effélékkel
egyáltalán nem foglalkozott.
Dolgozatíráskor eszébe sem jutott, hogy a padsorok közt futkározzon, benézzen a padokba,
vagy ott álldogálva fürkészőn fordítsa fejét minden felhangzó nesz irányába, ahogy más tanárok
tették. Nyugodtan olvasott kint a katedrán, vagy olvasóját morzsolgatta, amelynek üveggyöngyei
sárgák voltak, mint a macska szeme.
 Nála értelmetlen dolog volt lemásolni valakinek a dolgozatát, mert nyomban megállapította,
hogy ki másolt, és kigúnyolta az illetőt. Ezért aztán csak a legvégső esetben folyamodtunk ehhez
a módszerhez, amikor már nem volt semmilyen kiút.
Megesett, hogy dolgozatírás közben tanárunk hirtelen abbahagyta az olvasást vagy
az olvasómorzsolást, és így szólt:
– Szaharov, üljön át kérem Avgyejenko mellé.
Szaharov feláll, és kérdőn néz Harlampij Diogenovicsre. Nem érti, miért kell neki, a kitűnő
tanulónak, átülni Avgyejenko mellé, aki rossz tanuló.
– Essen meg a szíve Avgyejenkón, hiszen már majdnem kificamítja a nyakát.
Avgyejenko bambán bámul Harlampij Diogenovicsra, mint aki nem érti, de az is lehet, hogy
valóban nem tudja, miért is ficamodik ki a nyaka.
– Avgyejenko azt gondolja, hogy hattyú – magyarázza Harlampij Diogenovics. – Fekete
hattyú – teszi hozzá pár pillanattal később, Avgyejenko komor, napégette arcára célozva. –
Szaharov, folytathatja – mondja Harlampij Diogenovics.
Szaharov leül.
– Természetesen ön is – fordul Avgyejenkóhoz, de hangjában valami észrevehetően
megváltozott. Jól adagolt gúny érződött benne. – Hacsak, persze, nem töri ki a nyakát… fekete
hattyú! – fejezi be keményen mondanivalóját, mintegy kifejezést adva annak a férfias reményének,
hogy Avgyejenkónak lesz elég ereje az önálló munka folytatásához.
Surik Avgyejenko csak ül, dühösen mered a füzetére, s mutatja, hogy óriási ész – és akaratbeli
erőfeszítéseket tesz a feladat megoldására.
Harlampij Diogenovics fő fegyvere az, hogy nevetségessé teszi az embert. Az a tanuló, aki
megszegi az iskolai rendszabályokat, nem lusta, nem mihaszna, nem huligán, egyszerűen
nevetséges ember. Pontosabban nem egyszerűen nevetséges, azt hiszem, ezzel sokan kiegyeztek
volna, hanem valahogyan bántó módon nevetséges. Nevetséges, de nem érti miért, vagy csak
legutolsóként eszmél rá.
És amikor az embert a tanára nevetségessé teszi, a tanulókat összetartó klikkszellem nyomban
széthull, és rajta röhög az egész osztály. Mindenki. Ha csak egy ember röhög rajtad, azzal még meg
tudsz birkózni valahogyan. De az egész osztály ellen nincs mit tenni. És ha már nevetséges lettél,
mindenáron szeretnéd bebizonyítani, nevetségessé váltál ugyan, de nem végérvényesen.
Meg kell mondanom, hogy Harlampij Diogenovics senkivel sem kivételezett. Bárki
nevetségessé válhatott. Nyilvánvaló, hogy én sem kerülhettem el sorsomat.
Azon a napon nem oldottam meg a házifeladatnak kijelölt példát. A feladatban valamilyen
tüzérségi lövedékről esett szó, amely bizonyos idő alatt, valamilyen sebességgel repült valahová.
Azt kellett kiszámítani, hány kilométert tett volna meg akkor, ha más sebességgel repül, az előzőtől
kissé eltérő irányban.
Mintha egy és ugyanaz a lövedék más-más sebességgel tudna repülni. Szóval a feladat elég
homályos és ostoba volt. Megoldásom sehogyan sem egyezett a válasszal.Ezért másnap fél órával
a tanítás kezdete előtt mentem be az iskolába. Délutánosok voltunk. A vérbeli futballisták már bent
voltak. Megkérdeztem egyiküket a feladatot illetően, de kiderült, hogy ő sem oldotta meg.
A lelkiismeretem végleg megnyugodott.
Két csoportra oszlottunk és játszottunk egészen a becsengetésig.
 Betódultunk az osztályba. Még jóformán ki sem fújva magam, minden eshetőségre számítva
megkérdezem Szaharovtól, a kitűnő tanulótól:
– No, mit szólsz a feladathoz?
– Semmit – mondja –, megoldottam.
Közben röviden és jelentőségteljesen biccent, mintha ezt mondaná: voltak nehézségek, de
legyűrtük őket.
– Hogy oldottad meg? Hiszen a válasz rossz!
– A válasz helyes – bólint felém, olyan ellenszenves magabiztossággal okos, lelkiismeretes
arcán, hogy e pillanatban meggyűlöltem a szerencséjéért.
Vitatkozni akartam, de hátat fordított, megfosztva a zuhanóknak attól az utolsó reménységétől
is, hogy – kezükkel a levegőbe kapaszkodjanak.
Valószínűleg ekkor jelent meg az ajtóban Harlampij Diogenovics, de nem vettem észre, és
folytattam a hadonászást, bár ott állt majdnem mellettem. Végül ráeszméltem, mi a helyzet, riadtan
csaptam be a példatárat, és megdermedtem.
Harlampij Diogenovics a katedrához ment.
Megijedtem és szidtam magam, amiért kezdetben a futballistával értettem egyet, hogy a feladat
hibás, majd amiért nem adtam igazat a kitűnő tanulónak, aki azt állította, hogy a feladat helyes.
Harlampij Diogenovics most bizonyára észrevette izgalmamat, és elsőnek fog kiszólítani.
Mellettem egy csöndes, szerény tanuló ült. Adolf Komarovnak hívták. Ekkortájt már Aliknak
mondta magát, és még a füzeteire is azt írta rá, hogy Alik, mivel megkezdődött a háború, és nem
akarta, hogy Hitlernek csúfolják. Ennek ellenére mindenki emlékezett rá, hogy azelőtt hogy hívták,
és alkalomadtán emlékeztették erre.
Én szerettem fecsegni, ő meg szeretett csöndesen ülni. Egymás mellé ültettek bennünket, hogy
hassunk egymásra, de szerintem ebből nem lett semmi. Mindegyikünk olyan maradt, amilyen volt.
Ekkor észrevettem, hogy még ő is megoldotta a feladatot. Ott ült a nyitott számtanfüzete fölött
takarosán, soványan és csöndesen, és mivel a két keze az itatóson nyugodott, ettől valahogy még
csöndesebbnek tűnt. Fura szokása volt, hogy a két kezét az itatóson tartsa, amiről sehogy sem
tudtam leszoktatni.
– Hitler kaput – súgtam feléje.
Persze mit sem válaszolt, de legalább a kezét levette az itatóspapírról, amitől máris
megkönnyebbültem.
Közben Harlampij Diogenovics köszöntötte az osztályt, és leült asztalához. Kissé fölhúzta
zakója ujját, zsebkendőjével lassan megtörülte az orrát és az ajkát, ezt követően, ki tudja miért,
megvizsgálta a zsebkendőjét, majd a zsebébe dugta. Ezután levette a karóráját, és lapozni kezdte
az osztálynaplót. Úgy rémlett, a hóhér előkészületei meggyorsultak.
Beírta a hiányzókat, majd szemügyre vette az osztályt, hogy kiválassza áldozatát.
Visszafojtottam a lélegzetemet.
– Ki a napos? – kérdezte.
Nagyot sóhajtottam, hálásan a lélegzetvételnyi szünetért. Napos nem akadt, így Harlampij
Diogenovics magát az osztálybizalmit szólította fel, hogy törölje le a táblát. Amíg a bizalmi a táblát
törölte, Harlampij Diogenovics közölte vele, mi a bizalmi kötelessége, ha nincsen napos. Reméltem,
hogy ennek kapcsán elmesél valamilyen példázatot az iskolai életből, esetleg egy Ezópus-mesét
vagy valami mást a görög mitológiából. De semmit sem kezdett mesélni, mert a száraz törlőrongy
surrogása a táblán igen kellemetlen volt, s így arra várt, hogy a bizalmi mielőbb fejezze be unalmas
tevékenységét. A bizalmi végre leült.
Az osztály megdermedt. Ám ebben a pillanatban nyílt az ajtó, és a küszöbön megjelent
a doktornő egy ápolónővér kíséretében.
– Bocsánat, ez az ötödik A? – kérdezte a doktornő.
– Nem – felelte Harlampij Diogenovics ellenséges udvariassággal, mint aki érzi, hogy
valamiféle egészségügyi intézkedés akadályt gördíthet a számtanórája elé. Bár osztályunk kis híján
az ötödik A is lehetett volna, hiszen az ötödik B volt, tanárunk olyan elszántan vágta ki azt, hogy
nem, mintha semmi közös vonásunk nem volna, és egyáltalán nem is lehetne.
– Bocsánat – mondta a doktornő ismét, és ki tudja miért, rövid habozás után becsukta az ajtót.
Tudtam, hogy tífusz elleni oltást akarnak adni. Néhány osztályt már beoltottak. Azt, hogy oltás
lesz, soha nem jelentették be előre, nehogy meglógjon valaki, vagy betegnek tettetve magát, otthon
maradjon.
Az oltástól nem féltem, mivel már több tucat oltást kaptam malária ellen, és valamennyi oltás
közül ez a legellenszenvesebb. És most ez a váratlan reménysugár, amely hófehér köpenyben
beragyogta osztályunkat, egyszerre eltűnt. Ezt nem hagyhattam annyiban.
– Ha a tanár úr megengedi, megmutatom, hol az ötödik A – mondtam a váratlan eseménytől
vérszemet kapva.
Két körülmény bizonyos fokig igazolta szemtelenségemet. Az ajtó mellett ültem, és gyakran
küldtek a tanáriba krétáért vagy másvalamiért. Ezenkívül az ötödik A az iskolaudvar egyik
szárnyépületében helyezkedett el, és a doktornő könnyen eltévedhetett, mivel csak ritkán járt
nálunk, az egyes számú iskolában volt az állandó munkahelye.
– Mutassa meg – mondta Harlampij Diogenovics, és enyhén fölhúzta a szemöldökét.
Próbáltam visszafogni magam, hogy ne áruljam el örömömet, és kiugrottam az osztályból.
Utolértem a doktornőt meg az ápolónővért, még a mi emeletünk folyosóján, és csatlakoztam
hozzájuk, mondván:
– Megmutatom, hol az ötödik A.
A doktornő úgy mosolygott, mintha nem is oltásokat, hanem bonbont osztogatott volna.
– A mi osztályunkat nem fogják oltani? – kérdeztem.
– Majd a következő órán – felelte a doktornő, még mindig mosolyogva.
– A következő órán múzeumba megyünk – mondtam kissé váratlanul önmagam számára is.
Valóban volt szó róla, hogy közösen ellátogatunk a tájmúzeumba, és megnézzük az ősember
települési helyének maradványait, de a történelemtanárnő állandóan halogatta a látogatást, mert
az igazgató félt, hogy nem tudunk szervezetten odamenni.
A dolog ugyanis úgy állt, hogy a múlt évben eltűnt a múzeumból az egyik abház hűbérúr tőre.
Egy iskolatársunk emelte el, hogy kiszökjön vele a frontra. Ebből kifolyólag óriási skandalum
kerekedett, és az igazgatónk úgy vélekedett: mindez azért történt így, mert az osztály nem kettős
sorban vonult el a múzeumba, hanem csoportosan.
Valójában az említett süvölvény jó előre kitervelte a dolgot. A tőrt nem vitte rögtön haza,
hanem először elrejtette a szalmába, amivel a Forradalom Előtti Nincstelen Kunyhója volt befedve.
Néhány hónap elteltével aztán, amikor minden elcsendesedett, visszament a múzeumba, és kivágott
bélésű felöltőjében végleg elhozta a tőrt.
– De mi nem engedünk el benneteket – mondta a doktornő tréfásan.
– Ugyan – feleltem, s izgalom futott végig rajtam –, az udvaron gyülekezünk, és szervezetten
megyünk a múzeumba.
– Csakugyan szervezetten?
– Igen, szervezetten – ismételtem meg komolyan, tartva attól, hogy akárcsak az igazgatónk,
a doktornő sem tart bennünket képesnek a szervezett múzeumlátogatásra.
– No akkor, Galocska, gyerünk az ötödik B-be, mert még valóban elmennek – mondta
a doktornő, és megállt.
Nekem mindig nagyon tetszettek az ilyen takaros kis doktornők, hófehér köpenyben, hófehér
fityulában.
– De hiszen azt mondták, hogy az ötödik A-val kezdjük – makacskodott ez a Galocska, és
szigorúan nézett rám. Nyilvánvaló volt, hogy minden erejével felnőttnek akar látszani.
Még csak rá se néztem, ezzel is kimutatva, senkinek még csak eszébe sincs, hogy
felnőttszámba vegye.
– Mi a különbség? – jegyezte meg a doktornő, és határozottan megfordult.
– Ez a fiú mielőbb be akarja bizonyítani a bátorságát, igaz?
– Én maláriás vagyok – mondtam, elhárítva személyes érdekeltségemet –, vagy ezer oltást
kaptam már.
– No, te hős maláriás, akkor vezess bennünket – szólt a doktornő.
Miután meggyőződtem róla, hogy nem gondolják meg a dolgot, előrefutottam, hogy eltereljem
a figyelmet arról a kapcsolatról, amely köztem és érkezésük közt lehet.
Amikor az osztályba beléptem, Surik Avgyejenko állt a táblánál, és bár a feladat megoldása
három műveletben, szép kézírásával a táblán díszelgett, a megoldást nem tudta megmagyarázni!
Csak állt komor és dühös arccal, mintha korábban tudta volna, de most sehogyan sem emlékezne
a gondolataira.
„Ne félj, Surik – gondoltam –, nem is sejted, hogy megmentettelek.” Kedves, jóságos szerettem
volna lenni.
– Ügyes vagy, Alik – súgtam Komarovnak –, ilyen nehéz feladatot meg tudtál oldani.
Alikot erős hármasnak tartották. Ritkán szidták, és még ritkábban dicsérték. Két fülcimpája
kipirult a hálától. Ismét a füzete fölé hajolt, és kezét akkurátusán az itatósra tette. Hiába, ez volt
a szokása.
E pillanatban kitárult az ajtó, és a doktornő annak a bizonyos Galocskának a kíséretében
belépett az osztályba. A doktornő közölte, hogy a tanulók oltást fognak kapni.
– Ha ez éppen most szükséges – jegyezte meg Harlampij Diogenovics, és futó pillantást vetett
rám –, nem lehet ellene kifogásom. Avgyejenko, menjen a helyére – biccentett Suriknak.
Surik letette a krétát, és a helyére ment, közben még mindig úgy tett, mintha a feladat
megoldásán töprengene.
Az osztályon izgalom futott végig, de Harlampij Diogenovics felvonta a szemöldökét, mire
mindenki elcsöndesedett. Tanárunk zsebre tette jegyzetfüzetét, becsukta az osztálykönyvet, és
átadta helyét a doktornőnek. Ő maga az egyik padban foglalt helyet. Szomorúnak s egy kicsit
sértődöttnek látszott.
A doktornő és Galocska kinyitották táskájukat, és kezdték kirakosgatni az asztalra a fiolákat,
üvegcséket és a többi gonoszul csillogó műszert.
– No, ki a legbátrabb közületek? – kérdezte a doktornő, a tűvel ragadozó módra felszippantva
a gyógyszert, és az injekcióstűt hegyével fölfelé tartva, hogy a tartalma ne ömöljék ki.
A kérdés vidám volt, de senki se mosolygott, valamennyi szem a tűre meredt.
– Majd névsor szerint szólítjuk a tanulókat – szólalt meg Harlampij Diogenovics –, hiszen itt
csak hősök vannak.
Kinyitotta az osztálykönyvet.
– Avgyejenko – mondta Harlampij Diogenovics, és fölemelte a fejét.
Az osztályon ideges nevetés futott végig. A doktornő is elmosolyodott, bár nem értette, hogy
min nevetünk.
Avgyejenko odament az asztalhoz, nyurgán, esetlenül, s az arcán látszott, még mindig nem
tudta eldönteni, mi a jobb: beszedni egy kettest, vagy elsőként kapni egy oltást.
Fölemelte az ingét, és most háttal állt a doktornőnek, ugyanolyan esetlenül és határozatlanul:
vajon mi lenne jobb. Aztán amikor az oltást már megkapta, akkor sem örült, bár most már az egész
osztály irigyelte.
Alik Komarov közben egyre jobban sápadt, fehéredett. Lassan rá került a sor. És bár kezét még
mindig az itatóson tartotta, úgy látszik, ez se segített rajta.
Próbáltam egy kicsit bátorítani, de sehogy se sikerült. Percről percre merevebb és sápadtabb
lett. Szinte megbűvölten meredt a doktornő injekcióstűjére.
– Fordulj el, és ne nézz oda – mondtam neki.
– Nem tudok elfordulni – felelte fojtott suttogással.
– Először nem fog nagyon fájni. A legjobban akkor fáj, amikor a gyógyszert bespriccolja –
magyaráztam neki.
– Sovány vagyok – susogta válaszképpen, alig rebbenő sápadt ajakkal –, nekem nagyon fog
fájni.
– Semmiség, meglátod – feleltem –, csak nehogy csontba menjen a tű.
– Én csupa csont vagyok – rebegte halálra váltan –, biztos, hogy beletalál.
– Engedd el magad – ajánlottam neki, megpaskolva a hátát –, akkor nem talál bele.
Az ideges feszültségtől a háta olyan volt, akár a deszka.
– Így is alig állok a lábamon – felelte, mivel nem értette, amit mondtam –, vérszegény vagyok.
– A soványak nem lehetnek vérszegények – vágtam vissza szigorúan. – Vérszegények
a maláriások lehetnek, mert a malária kiszívja a vérüket.
Krónikus maláriám volt, és bármennyit gyógyították is az orvosok, semmire sem mentek vele.
Kicsit büszke voltam a gyógyíthatatlan maláriámra.
Mire Alikot szólították, már teljesen kikészült. Gondolom, azt sem tudta, hová megy és miért.
Most háttal állt a doktornőnek, sápadtan, üveges szemmel, és amikor megkapta az oltást,
hirtelen fehér lett, akár a fal, bár eddig is úgy tűnt, hogy fehérebb már nem is lehetne. Olyan
halottsápadt lett, hogy arcán kiütköztek a szeplők, mintha valahonnan előugrottak volna. Korábban
még csak nem is gondolta senki, hogy Alik szeplős. Mindenesetre elhatároztam, megjegyzem, hogy
rejtett szeplői vannak. Ez még jól jöhetett, bár egyelőre fogalmam sem volt, minek.
Az oltás után majdnem összeesett, de a doktornő felfogta, és egy székre ültette. Alik szeme
fölakadt, s valamennyien megrémültünk, hogy haldoklik.
– Hívjuk a mentőket! – ordítottam. – Futok és telefonálok.
Harlampij Diogenovics szeme dühösen villant rám, a doktornő pedig ügyesen az orra alá dugott
egy kis üvegcsét. Természetesen nem Harlampij Diogenovicsnak, hanem Aliknak.
Először nem nyitotta ki a szemét, de aztán hirtelen talpra ugrott, és fürgén a helyére ment,
mintha az imént nem is ő haldoklott volna.
– Meg se éreztem – mondtam, amikor engem oltottak, bár mindent nagyon jól éreztem.
– Derék fiú vagy, maláriás – mondta a doktornő.
Asszisztensnője gyorsan és hanyagul törülte végig a hátam az oltás után. Látszott, hogy még
mindig dühös rám azért, amiért nem engedtem őket az ötödik A-ba.
– Törölje meg még egyszer – mondtam –, a szérumot szét kell oszlatni.
Galocska ingerülten törült végig a hátamon. Az alkoholos vatta hűvös érintése kellemes volt,
az pedig, hogy dühös rám, és ennek ellenére meg kell törülnie a hátamat, még jobban esett.
Végül minden befejeződött. A doktornő Galocskájával együtt bepakolta a táskáját, és távozott.
Utánuk csak az alkohol kellemes illata és a gyógyszer kellemetlen szaga maradt az osztályban.
A tanulók összehúzódzkodva ültek, lapockájuk mozgatásával óvatosan a szúrás helyét
vizsgálgatták, és beszélgettek egymással a szenvedők jogán.
– Nyissanak ablakot – mondta Harlampij Diogenovics, ahogy elfoglalta a helyét. Azt akarta,
hogy az orvosság szagával együtt eltávozzon az osztályból a kórházi szabadság szelleme is.
Elővette az olvasóját, és töprengőn morzsolgatni kezdte a sárga üveggyöngyszemeket. Az óra
végéig már alig maradt valami kis idő hátra. Az ilyen kis időközökben rendszerint valami
tanulságos ógörög históriát szokott elmesélni.
– Mint az ógörög mitológiából ismeretes, Héraklész tizenkét hőstettet hajtott végre – mondta,
és rövid szünetet tartott. Csett, csett – tolt át két olvasógyöngyöt jobbról balra. – Egy ifjú ember ki
akarta igazítani a görög mitológiát – tette hozzá, és ismét megállt. Csett, csett!
„Lám, mire vetemedett!” – gondoltam magamban erről az ifjú emberről, mert megértettem,
hogy a görög mitológiát kiigazítani senkinek sem szabad. Valamilyen más, vacak mitológiát talán,
tegyük fel, ki lehet igazítani, de nem a görögöt, mert ott már régen mindent kiigazítottak, és
semmilyen hiba nem lehetséges.
– Héraklész tizenharmadik hőstettét akarta végrehajtani – folytatta Harlampij Diogenovics –,
és ez részben sikerült is neki.
Hangjából nyomban megértettük, hogy ez mennyire hamis és hitvány hőstett, mivel ha
Héraklésznek szükséges lett volna, hogy tizenhárom hőstettet hajtson végre, akkor ő maga
végrehajtotta volna, de ha a tizenkettőnél megállapodott, ez azt jelenti, hogy ennek így kellett
lennie, nincs értelme előhozakodni holmi kiigazításokkal.
– Héraklész a hőstetteit bátor emberként hajtotta végre. Ez az ifjú ember viszont a maga
hőstettét gyávaságból követte el… – Harlampij Diogenovics eltöprengett, majd hozzátette: –
Nyomban megtudjuk, minek a nevében vitte véghez hőstettét…
 Csett! Ez alkalommal csak egy gyöngyszem csúszott át jobb oldalról a bal oldalra. Harlampij
Diogenovics erősen meglökte az ujjával. Olyan furcsán esett le. Jobb lett volna, ha kettő esik le,
mint előzőleg, mint így ez az egy.
Valami ismeretlen veszélyt szimatoltam. Mintha nem is gyöngyszem, hanem apró vascsapda
csattant volna össze Harlampij Diogenovics kezében.
– Azt hiszem, sejtem a dolgot – folytatta tanárunk, és rám nézett.
Éreztem, hogy a tekintetétől szívem egyszerre a hátamhoz préselődött.
– Tessék, fáradjon ki – és egyetlen mozdulattal a táblához intett.
– Én? – kérdeztem, és úgy éreztem, hogy a hangom valahonnan a gyomromból jön.
– Igen, pontosan ön, a rettenthetetlen maláriás – mondta tanárunk.
A táblához botladoztam.
– Mondja el, hogyan oldotta meg a feladatot – kért meg nyugodt hangon, és – csett, csett! – két
gyöngyszem átgurult a jobb oldalról a bal oldalra. A kezében voltam.
Az osztály rám bámult és várt. Azt várta, hogy szégyent vallok, és azt akarta, hogy ez minél
hosszan tartóbb és minél látványosabb legyen.
A szemem sarkából a táblára pillantottam, és megpróbáltam a felírt műveletekből felidézni e
műveletek okát, de semmit se tudtam kisütni. Ekkor dühösen nekiestem a törlővel a táblának,
mintha a Surik fölírta tételek összezavartak volna, és akadályoznának az összpontosításban. Még
mindig abban reménykedtem, hogy felhangzik az óra végét jelző csengetés – és az ítélet elmarad.
A csengő azonban nem szólalt meg, így azután a táblát sem lehetett a végtelenségig törülgetni.
Letettem a rongyot, nehogy idő előtt nevetségesnek látsszam.
– Hallgatjuk önt – mondta Harlampij Diogenovics, de nem nézett rám.
– Egy tüzérségi lövedék… – kezdtem hetykén az osztály ujjongó csendjének közepette, majd
elhallgattam.
– Tovább – biztatott Harlampij Diogenovics udvarias szünet után.
– Egy tüzérségi lövedék – ismételtem makacsul, abban reménykedve, hogy e helyes szavak
a tehetetlenségük folytán áttörik magukat az ugyancsak helyes többi szavakhoz. De valami erősen
pórázon tartott, amely nyomban megfeszült, ahogy kimondtam ezeket a szavakat. Minden erőmet
összeszedve igyekeztem összpontosítani, próbáltam magam elé képzelni a feladat menetét, majd
ismét nekirugaszkodtam, hogy eltépjem ezt a láthatatlan pórázt. – Egy tüzérségi lövedék… –
ismételtem a rémülettől és az undortól megremegve.
Az osztályban fojtott kuncogás hallatszott. Éreztem, hogy itt a kritikus pillanat, és
elhatároztam, semmiképpen nem válók nevetségessé, inkább simán kapjak egy kettest.
– Talán csak nem nyelte le azt a tüzérségi lövedéket? – kérdezte Harlampij Diogenovics
jóakaratú kíváncsisággal.
Olyan egyszerűen kérdezte ezt, mintha csak az iránt érdeklődne, nem nyeltem-e le egy
szilvamagot.
– De igen – vágtam rá, mivel csapdát sejtettem, s úgy határoztam, hogy a gyors válasszal
összezavarom a számításait.
– Akkor kérje meg a katonai vezetőt, hogy hatástalanítsa magát – mondta Harlampij
Diogenovics, bár az osztály már enélkül is hahotázott.
 Nevetett Szaharov, bár a nevetés közben is igyekezett megőrizni kitűnő tanulói tekintélyét.
Még Surik Avgyejenko is nevetett, osztályunk legkomorabb tanulója, akit megmentettem
az elkerülhetetlen kettestől. Nevetett Komarov is, aki most Aliknak mondta magát, de valójában
az maradt, aki volt – Adolf.
Ahogy ránéztem, arra gondoltam, ha nem lenne nálunk az osztályban egy igazi lángvörös hajú
gyerek, tökéletesen megfelelne helyette, mivel a haja szőke, a szeplői pedig, amelyeket ugyanúgy
eltitkolt, akár az igazi nevét, előbukkantak az oltás idején. De mivel volt egy igazi vörös
az osztályban, Komarov vörhenyességét senki se vette észre. Még azt is gondoltam, hogyha
a napokban nem tépjük le az ajtóról az osztály számát és betűjét jelző táblácskát, akkor a doktornő
talán be se jött volna hozzánk, és semmi sem történt volna. Homályosan sejteni kezdtem
az összefüggéseket, amelyek a tárgyak és események között léteznek.
A csengő hangja, akár a gyászharangé, áttört az osztály hahotáján. Harlampij Diogenovics
beírta a jegyemet az osztálykönyvbe, és még a noteszába is bejegyzett valamit.
Ettől kezdve komolyan vettem a házifeladatokat, és a megoldatlan példákkal soha nem mentem
a futballistákhoz. Mindenki maradjon a maga tudományánál.
Később észrevettem, majdnem minden ember fél attól, hogy nevetségesnek látszik.
Különösképpen félnek a nevetségességtől a nők és a költők. Valószínűleg túlzottan félnek, és ezért
néha nevetségeseknek látszanak. Ugyanakkor senki sem tudja olyan ügyesen nevetségessé tenni
az embert, mint egy jó költő vagy egy nő.
Túlzottan félni a nevetségességtől természetesen nem túl okos dolog, viszont jóval rosszabb
egyáltalán nem félni tőle.
Úgy vélem, hogy a régi Róma azért pusztult el, mert császárai a maguk bronzveretű gőgjében
már nem vették észre, hogy nevetségesek. Ha idejében udvari bolondokkal veszik körül magukat
(legalább a bolondtól kell az igazat hallani), talán egy ideig még fennmaradhattak volna. Így viszont
abban reménykedtek, hogy ha valami történne, a ludak majd megmentik Rómát. A barbárok
azonban rájuk törtek és megsemmisítették a régi Rómát a császáraival és a lúdjaival együtt.Ezt
a magam részéről természetesen nem sajnálom, csupán Harlampij Diogenovics módszerét
szeretném hálásan magasztalni. A kinevettetéssel tanárunk nyilvánvalóan edzette huncut gyermeki
lelkünket, és arra tanított bennünket, hogy kellő humorral szemlélhessük önmagunkat. Szerintem ez
rendkívül egészséges érzés, és minden kísérletet, amely ezt kétségbe akarná vonni, határozottan és
örökre elvetek.
Árvay János fordítása
A LEVÉL
Tizenöt éves koromban levélben kaptam egy lángoló szerelmi vallomást. Mindmáig megmaradt egy
olyan érzés bennem, hogy ez a vallomás, amelynek szavai olvasás közben felizzottak előttem, nem
közönséges tintával, hanem színarannyal íródott.
Egy perccel az előtt, hogy a postás átadta ezt a levelet, egy darab leszakadt villamosvezetékkel
a kezemben futottam lefelé emeletes házunk lépcsőjén. Feladatom az volt, hogy a lépcső végéig
tűrjem, amint az áram titokzatosan lüktető ereje átjárja testemet. Miközben a vezeték sercegő végét
a lépcső fémkorlátjához érintettem, teljes erőmből futottam lefelé, lila szikrákat szórva szerteszét.
Éjjel vihar volt, akkor szakadt le ez a vezeték. Az áram nagyobbik, halált hozó részét
alighanem hazunk teteje fogta fel, a villamosság maradékával meg én szórakoztam.
Tavasz volt. A korlát cikornyás oszlopait a nyíló lila akác még cikornyásabb vesszői fonták
körül. A súlyos fürtök egész tömege függött a lépcső külső oldalán. Ugyanolyan lilák voltak, mint
a kezem alatt felvillanó elektromos szikrák.
Valahol a lépcső első egyenes szakaszának közepén pihenő kezdődött, amely a közös
mosdókhoz vezetett.
A ház lakói időnként leszaladtak ide, és én abban a pillanatban, amikor a korláthoz értek,
rákapcsoltam az aramot. Ilyenkor rendszerint felkiáltottak, vagy szó nélkül, vad ugrással a pihenőn
termettek, de bármilyen különböző módon fogták is fel a jelenséget, menetirányán senki sem
változtatott.
A vezetéket továbbra is kezemben tartva elolvastam a levelet. Nyomban éreztem, hogy e
játékra többé nincs szükségem, hogy vége van, alighanem egyszer s mindenkorra vége. Eldobtam
hát a vezetéket, és befutottam a házba.
Bár a levelet nem írták alá, egy szempillantás alatt kitaláltam, ki írta. Az a kislány volt, akivel
két éve egy osztályba jártam. Két évvel ezelőtt szétválasztottak bennünket, mert a klasszikus
gimnáziumok mintájára fiú – és leánytagozatokra bontották az iskolákat, Azóta egyszer sem láttam,
eszembe sem jutott. Az osztálynaplóban egymás mellett állt a nevünk. Sőt nemcsak hogy egymás
mellett állt, de a kezdőbetűink is azonosak voltak. A dolgok ilyen egybeesése nem kerülhette el
figyelmünket. Már akkor mindketten éreztük, hogy ez nem lehet véletlen. S lám, most itt van ez
a levél.
Az aranyló betűk valósággal izzottak, éltek a papíron. Többször átolvastam a levelet, hálatelt
szívvel beleszerettem az írójába, majd ott, helyben apró darabokra téptem, és a szemétládába
dobtam.
Cselekedeteimet legyőzhetetlen patriarkális szégyenérzet és a kezdő szocialista tudat alatti
logikája irányította. Most valahogy így fejteném meg ennek a logikának a menetét: a kapott levél
boldogsággal töltött el, az pedig szégyellnivaló, akárcsak éhezők között a jóllakottság. Mivel
azonban a boldogságról lemondani nehéz (taktika!), el kell konspirálni, csak a fejünkben tartani,
megsemmisítve minden kézzelfogható bűnjelet.
Ezután bolyongani kezdtem az utcákon abban reménykedve, hogy valahol találkozom vele
véletlenül.
 Arról, hogy mit kell tennem, ha találkozunk, elég homályos elképzeléseim voltak. „Nos,
először is – gondoltam – természetesen oda kell mennem hozzá, majd pedig, amint erre alkalom
nyílik, felajánlanom szívemet és életemet és persze sírig tartó hűségemet.”
Nem mondhatnám, hogy túlságosan siettettem a találkozást. Mint minden kezdő szocialistának,
nekem is a program volt a fontos, az pedig zseniális egyértelműséggel volt meghatározva
a levélben. Az összes többire egy egész élet maradt, az meg tizenöt éves korban olyan óriásinak
tetszik, hogy bármennyire pazarolja is az ember, nincs hova tennie, egyszerűen nincs határa.
Egy alkalommal, amikor pajtásaim társaságában városunk főutcáján, pontosabban
a Generalisszimusz utcán álltam, mellettünk ment el két barátnőjével.
Arra még volt időm, hogy felfigyeljek sápadt arcának lángba borulására, gyors járására és
rendkívül karcsú alakjára. Az elmúlt két év alatt a kislányból nagylány lett, aki azonban furcsa
módon ugyanolyan karcsú maradt, mint abban a közös tanulmányaink számára oly végzetes hetedik
osztályban.
Egyszóval adva volt a halvány rózsaszín ragyogásnak az a forrása, amely olyan
nélkülözhetetlen a hozzám hasonló korú fiúk első érzelméhez.
A természet huncutsága pedig ez esetben abban áll, hogy mindegyik fiú, aki életének ehhez
a szakaszához érkezik, még pontosabban, aki megkapja ezt az oltást, a szerelmi láznak ezt
a szérumát, úgy fogja fel ezt a ragyogást, mint különös kegyét sajat tulajdon sorsának, amely
kitalálta zsenge lelkének igényét, sőt egy japán kertész ízlésével egyetlen lányban egyesítette
törékeny és szeszélyes ideáljának ritka tulajdonságait.
Amint megpillantottam lángoló orcáját, végleg megbizonyosodtam feltevésemben, és
megéreztem, hogy nem is lesz olyan egyszerű dolog odamenni hozzá. És bár csak egyetlen gyors
pillantást vethettünk egymásra, valahogy egyszeriben, egyetlen pillanat alatt eldöntöttem, hogy
kényelmetlen most, két év elmúltával megismernünk és köszöntenünk egymást, annál is inkább,
mert közénk furakodott a levél szülte titok.
Nem, nem! – kiáltotta ő is ezzel a villámgyors pillantással, csak ne most, ne itt, mert ha most
ideköszönsz nekem, ezzel bebizonyítod, hogy barátaidnak mindent elmondtál a levelemről, és én
meghalok szégyenemben.
Ettől kezdve egyre gyakrabban találkoztunk. Néha a nővérével volt, néha a barátnői és
valamiféle ismeretlen fiúk népes társaságában, és én úgy éreztem, hogy minden alkalommal egyre
nehezebb és nehezebb lesz odamennem hozzá.
Egyébként a nővére is velünk járt egy osztályba, bár egy vagy két évvel idősebb volt nálunk.
Nem emlékszem, hogyan került egy osztályba velünk, de sejtem, hogy nem a tanulás túlzott
szeretete folytán. A teljes következetesség érdekében ezután a nővérének sem köszöntem, amit ő, ha
jól emlékszem, észre sem vett. Egyébként is amolyan álmatag lány volt, és bár külsőre, nehéz, puha
szemhéjával, tiszta arcával és élesen határolt piros szájával alighanem vonzóbb volt húgánál, mégis
érződött, hogy a fiúk kimondottan a kisebbikhez vonzódnak. Mert belőle, ebből a kisebbikből, áradt
az a nyugtalanság, az élet ünnepének az a türelmetlen várása, amely mindig átragad a környezetre.
Egyszóval egyre nehezebbé és nehezebbé vált odamennem hozzá.
Valamilyen romantikus alkalomra vártam, de különben sem siettem az ismerkedéssel, hiszen,
gondoltam, nincs hová sietnem, ha már úgyis neki, egyedül neki szenteltem egész életemet.
 Eközben a többi fiúval és lánnyal együtt egyre gyakrabban tűnt fel mellette egy bizonyos
katona, aki, mint barátaim készséggel felvilágosítottak, századosi rangot viselt.
Én pedig észrevettem, hogy szerelmesem, ha találkoztunk, és vele volt a százados, valahogy
mindig zavarba esett, és lehajtotta a fejét. Ezt a zavarát úgy fogtam fel, mint szerelmének végtelenül
meg-ható bizonyítékát, amely hízelgett hiúságomnak, de talán túlságosan is erős volt.
Ezért sokatmondó pillantásokkal arra igyekeztem rábeszélni, hogy sohase essen különösebben
zavarba amiatt a százados miatt, hiszen mi ketten aztán igazán tudjuk, milyen hatalmas titok tart
össze bennünket, meg hogy a százados, szegény, nem kapott ilyen levelet, és figyelembe véve
élemedett korát, aligha kap már valaha is.
A százados huszonhét év körüli legény volt – olyan kor ez, amelyet a szerelem szempontjából
reménytelenül előrehaladottnak tartottam. Annyira előrehaladottnak, hogy adandó esetben kellő
tisztelettel rnegemelve és megrázva tenyeremmel a mellén díszelgő kitüntetéseket, esetleg meg is
kérdezhettern volna;
Ugye, felgyájtva és kifosztva
nem ingyen lett francia MoszkvaP
Mit mondasz rá, öreg?
Titkos szerelmem bizonyára helyesen ítélte meg pillantásaimat, mert idővel, ha találkoztunk, és
vele volt a százados, már alig esett zavarba, ehelyett amolyan mosolyfélére görbítette ajkát, amit
könnyű volt kényszerű ravaszsággal magyaráznom. Milyen rossz lehet szegénykének, gondoltam,
szeretni valakit, közben elviselni egy másik férfi udvarlását.
Ebben az együgyűen boldog állapotban értem meg a nyár közepét, közben időről időre
láthatatlan árnyékként követtem szerelmesemet, aki nővérével meg a századossal egyre gyakrabban
járt el táncolni a városi parkba.
A parkban a zene hatására furcsa keserűség tette zavarossá érzésemet.
A zsákmányolt és hazai termésű zene hangjára csoszogott-topogott a háború utáni idők
táncterének közönsége. A táncolok között fel-felvillant szerelmem sápadt kis arca, amelyet kérdőn
emelt a századosra. Amaz – magas, délceg legény – felülről nézett le rá jólelkű szelídséggel,
amelyben, az ördög vigye el, úgy éreztem, valami alig látható leereszkedés is van, s ez sértő volt
számomra.
Nehéz bármi szörnyűbbet elképzelni az akkori évek táncterénél. Mintha most is látnám
az öregedő lányokat, akik éveken át keringtek ezen a tenyérnyi aszfalton, s mintha az évek
múltával, minden egyes tánccal veszítettek volna a nőiességükből és emberi mivoltukból, míg
egészen lárvaszerűvé nem formálódott az arcuk, benne az örökké éhes, beesett szemmel. És azok
a pimasz tejfelesszájú kölykök, meg azok a kiöregedett bűnözők, akik immár békésebb szakmát
választottak maguknak, de ide jártak, hogy szentimentálisán visszaidézzék a múltat, és végül
az elmaradhatatlan előtáncos, aki úgy ügyködik, akára vízhordó, szórja az akkori évek oly népszerű
oldalirányú „sasszé”-it, közben olyan önfeledten forgatja ki szemét, mintha a borbély székében
ülne.
Megesett, hogy hirtelen, valahol a tánctér szélén, sőt néha a közepén is verekedés támadt,
amelynek örvénye egyre több embert ragadott magával fütty és kiabálás közepette, s a lányok
ijedten futottak szerteszét.
 Szégyelltem ezt az egész nyomorúságot, féltettem szerelmesemet, de féltettem magamat is.
Nyugtalan voltam, ugyanakkor vásári kíváncsiság vonzott a verekedés és a vér felé, megalázott
az a túlságosan nagy adag durvaság, ami itt mindenben megnyilvánult, mégis el kellett titkolnom
ezt a nyomasztó érzést, és a bennfentes mosolyára húznom a számat, aki többet tud, mint amennyit
mond, de még így is többet beszél annál, amennyit a körülállók megérdemelnek.
És ami a legfőbb, az a végtelenül szégyenletes ár, amelyet személyedre láthatatlanul is
kiszabnak, ha ide beteszed a lábad. Mintha már magad is a legmélyebbre szállítottad volna saját
személyiséged értékét, de úgy látszik, mégsem eléggé, és ezért egy kicsit háborogsz is, ezt azonban
hallani sem akarja senki, de hogyan is hallaná, hiszen végeredményben magadban háborogsz.
Az arcodon mégis látni az elégedetlenség bizonyos jeleit, s a jelek alapján bármely pillanatban
leleplezhetnek, mint olyan torzszülöttet, aki születésénél fogva képtelen arra, hogy ötöd – vagy
tizedmagával verjen egy embert, hogy olykor odasercintsen valamelyik mit sem sejtő balek vagy
partnere hátára, s egyáltalán a legkülönfélébb ocsmányságokat kövesse el, ha lehet, büntetlenül, sőt,
néha a büntetés kockázatát is vállalva, de azért mégis inkább csak kockázat nélkül.
Látatlanul is ezek az érzések kavarogtak bennem, míg napokon át gyönyörködtem benne
a tánctéren. Végül egyik pajtásom egyenesen odalódított ahhoz a lócához, amelyen Ő ült
a nővérével meg a századossal két tánc közötti szünetben.
Zavaromban nevetgélve bemutatkoztam, és kezdtem magyarázni, hogy az az iskolás fiú
vagyok, akivel ő és nővére két évvel azelőtt együtt járt a kettes iskolába, abba, amelyik a templom
és a stadion között áll, bár egyikük sem felejthette el semmiképpen azt az iskolát, már annál
az oknál fogva sem, hogy ők továbbra is ott tanultak (minket vittek át más iskolába).
Ezenkívül nem felejtettem el megjegyezni, hogy abban az időben, amikor egy osztályban
tanultunk, vezeték – sőt keresztnevünk is azonos betűvel kezdődött.
Amíg beszéltem, hol felemelte fejét, miközben arcocskája többször is lángra gyűlt, a szeme
pedig könyörgött, hogy ne csináljak botrányt, hol meg odafordult a századoshoz, gyöngéden
megérintette ujjával annak mellét, ezzel a jelentéktelen kedvességgel nyugtatva meg, ugyanakkor
elhatárolva őt emlékeinktől.
Elfelejtettem megemlíteni, hogy monológom alatt, ha pillantásaink találkoztak, igyekeztem
minél ékesszólóbban mutatni tekintetemmel, hogy soha az életben, semmilyen körülmények között
senki, különösen pedig ő (itt romantikusan fordítottam ki szemem a százados felé) nem szerez
tudomást ennek a sorsdöntő levélnek a létezéséről. De maga ez a zavaros monológ is iskolánk
fekvésének részletes ismertetésével mindenáron azt akarta elhitetni a századossal, hogy e régmúlt
idők óta közöttünk nemhogy levelező, de még szóbeli kapcsolat sem volt soha.
Meg kell mondanom, hogy a százados, miután első szavaim után megbizonyosodott arról, hogy
nem holmi tolakodó alak vagyok, rokonszenvvel viseltetett irányomban.
– Kosztya – mondta egyszerűen, amikor szerelmesem bemutatott bennünket egymásnak, és
erősen, barátian megszorította a kezemet.
Bizonyos idő elteltével még el is vitte táncolni a nővért, és mi két-három tánc időtartamára
magunkra maradtunk.
Micsoda gyönyörűség volt az — leereszkedni mellé a lócára, ebből a mesebeli közelségből
látni bájos profilját fitos kis orrával, szép hosszú nyakával, s csak szívni magamba parfümjének
illatát, amely annál részegítőbb volt, mivel akkor is, és még azutan is sokáig azt hittem, hogy
mindez az ő virágzó ifjúságának természetes illata.
Három barátom tüntetőén többször elvonult mellettünk. Szigorú arcukra rá volt írva, hogy sérti
őket a boldogságom. Amikor pillantásaink találkoztak, olyan mosolyokat küldtem feléjük,
amilyeneket csak az az ember küldhet a földre, aki váratlanul röppent fel ebbe a csodálatos, de
nagyon ingatag magasságba. Ezekre a mosolyokra pillantásokkal válaszoltak, ugyanígy
pillantásokkal üzenték, hogy szálljak le ebből az ostoba magasságból, és velük együtt vitassam meg
a történteket. Szemmel láthatóan sokkal komikusabb hatást vártak, amikor rábeszéltek, hogy
odamenjek hozzá.
Végül is egyikük, az, aki a lócához odaloditott, és ezért nyilván a legtöbb felelősséget érezte
viselkedésemért, odajött hozzánk, és kissé mereven bocsánatot kérve partnernőmtől, félrevont.
Menekült leningrádi volt, s nekünk az volt a véleményünk, amit ő készséggel meg is erősített,
hogy benne még megmaradt a tősgyökeres pétervári ember hűvös, nagyvilági csillogása. Vagy tíz
lépésre vonultunk félre.
– Meg kell mondanom neked, hogy hülyén viselkedsz – mondta, és szigorúan végigmért.
Eszembe jutott, hogy éppen ő vitt oda hozzá, hogy minden olyan egyszerűen és jól sikerült, s
hirtelen, saját magam és természetesen az ő számára is teljesen váratlanul, megöleltem barátomat. Ő
felháborodva húzódott el, és visszament a fiúkhoz. Magas volt és sovány, s határozott léptekkel
távozott, akár egy parlamenter.
Eszembe sem juthatott, hogy ezzel a levéllel zsaroljak, de most, hogy egyedül maradtunk,
szükségesnek láttam célzást tenni arra, hogy a küldemény célhoz ért, hogy lelkünk egyesítésének
hatalmas aktusa teljes szépségében és gáncsmentesen ment végbe.
– Jaj, tépje el! – kérte, amint meghallotta, hogy a levélről van szó, és ujjaival gyöngéden
megérintette ingemet. – Olyan buta voltam akkor…
– Soha! – hazudtam lelkesen, s állapotom minden igazát ebben a szóban összpontosítottam.
Azt akartam mondani, hogy a levele által életre keltett érzés örök, és most már semmin sem
lehet változtatni, ezért ez a hazugság bizonyult az igazság legszemléltetőbb formájának. Ő
felsóhajtott, és visszahúzta a kezét.
Magam sem tudom, hogy miért, de győztesen néztem a századosra, aki akkor tért vissza
a lócához, karonfogva vezetve az idősebb testvért, amihez én akkor egyébként még nem értettem.
Ettől a naptól kezdve elég gyakran találkoztunk, és együtt töltöttük estéinket. Valahogy mindig
négyesben.
Tökéletesen tisztában voltam azzal, hogy a százados neki udvarol, nem pedig a nővérkéjének,
de semmi féltékenységet nem éreztem, egyáltalán nem tekintettem ellenlábasomnak. Lehetetlen volt
annak tartanom, mint ahogy lehetetlen féltékenykednünk arra az emberre, aki odaült a bennünket
melegítő tűzrakáshoz, és kinyújtotta kezét a tűz felé. Pedig ha pontosak akarunk lenni, és már
amúgy is a hasonlatoknál tartunk, te magad jöttél a nyirkos éjszakából ehhez a tűzrakáshoz,
amelynél már ott ült ő, az öreg harcos, sőt arra is volt ideje, hogy rátegye a tűzre sok vihart látott
csajkáját, amelyben lassan kavargatva főzte a maga egyszerű kis szerelem-levesét. Tehát nem te,
hanem ő húzódott félre, hogy odaengedjen a tűzhöz, igaz, hogy közben egyetlen pillanatra sem
hagyta abba a kavargatást. Mit számít az, hogy te hamarabb észrevetted ezt a tűzrakást, helyesebben
nem is te, hanem ő vett észre téged, s még rád is kacsintott a távolból parányi lángnyelveivel – most
mindketten melegedtek mellette, és ebben semmi kivetnivaló sincsen.
Így okoskodtam, miközben harmóniának véltem az erők pillanatnyi egyensúlyát. Előbb vagy
utóbb vetélytársi viszonynak vagy valami hasonlónak kellett létrejönnie köztünk. Létre is jött.
Valahogy magától úgy alakult, hogy együttes sétáink alkalmával minden apró költségünket,
úgymint: frissítőfogyasztást, fagylaltozást, parklátogatást, néha még a mozit is – igaz, hogy ez
utóbbira nagyon ritkán került sor – kezdettől fogva a százados vállalta magára.
Eleinte, ha ilyenkor elővettem egyetlen rubelemet, mindketten olyan állhatatosan nyomták
vissza a markomba, hogy hamarosan már nem is törődtem ezzel, mivel az ember semmihez sem
szokik hozzá olyan gyorsan, mint az ingyenes vendégeskedéshez.
Egy alkalommal, amikor közös szerelmesünket szőlőlével kínálta a százados, és én az idősebb
nővérrel szerényen álldogáltam mellettük, odaintett fejével, és így szólt:
– Nyomás, Charly vendégei vagytok.
Ez a felszólítás kissé szemtelenül hangzott. Most már biztos vagyok benne, hogy ezzel
a tréfával sem megsérteni, sem megalázni nem akart, de akkor égetett a szégyen, és először éreztem
ellenségemnek ezt a derék fiút.
Ami a legfontosabb, sehogyan sem utasíthattam vissza, mert előre láttam visszautasításom
értelmetlen és bonyolult következményeit, annál is inkább, mert a szőlőlevet már kitöltötték, és ami
különösen furcsa, kívántam is, talán még jobban, mint máskor.
A legrosszabb mégis az volt, hogy amikor elhangzott a századosnak ez a gazdag korhelyre
utaló tréfája, észrevettem, hogy szerelmesem belemosolygott a már ajkához emelt pohárba,
méghozzá elég gúnyosan. Ez a tény igen kellemetlenül hasított belém, és a későbbiekben is sokszor
eszembe jutott, míg végül egyszer úgy nem döntöttem, hogy lényegében semmilyen mosoly nem
volt, csupán a pohár üvegfalán áttörő fény és a folyadék kölcsönözte ajkának ezt az áruló törést.
De talán mindennél szörnyűbb volt, hogy már megbeszéltük a mozit, nálam meg, mintha csak
megátkoztak volna, éppen nem volt pénz. Most már, hogy így alakult a helyzet, sehogy sem
mehettem moziba a százados számlájára. De egyből lemondani is kényelmetlen volt, hiszen a mozi
lemondásával együtt tőlük is el kellett volna válnom, azt meg nem akartam.
Természetesen korábban is eszembe jutott néha, hogy nem helyes igénybe vennem a százados
anyagi szolgálatait, bár, ismétlem, ezek a szolgálatok eléggé csekélyek voltak. A könnyű mámornak
abban az állapotában azonban, amelybe attól kezdve estem, hogy odamentem hozzájuk, és
találkozni kezdtünk, hozzászoktam ahhoz, hogy mindezt amolyan férfiszívességnek vegyem. Ma te
hívsz meg engem, holnap én téged, vigasztaltam magam, bár ezt a holnapot minduntalan
elhalasztottam bizonytalan időre.
Ezenkívül más árnyalata is volt a helyzet értékelésének, ezt azonban készakarva nem
gondoltam végig, mivel kissé aljasnak éreztem. Ez az értékelés azonban gyakran merült fel finom
körvonalaival lelki szemeim előtt, és most nincs jogom arra, hogy elhallgassam. Lényege az, hogy
úgy láttam, illetve kezdtem látni egy bizonyos idő óta, hogy szerelmesemmel szívességet teszünk
a századosnak, amikor társaságunkba engedjük, ezért aztán apró anyagi szolgálatokkal fizet.
Persze ha még tovább folytatjuk a tűzrakással kapcsolatos hasonlatot, én természetesen nem
voltam féltékeny azért, hogy a százados odaült az én tűzrakásomhoz. De az ördögbe is, hiszen jól
tudtam, hogy ez a tűz valójában mégiscsak nekem ég, és azt a csodálatos levelet talán éppen egy
belőle kiragadott lángoló vesszővel írták!
Abban, hogy ilyen levelet és egyáltalán szerelmes levelet nem írhatott másnak, nemcsak hogy
nem kételkedtem, de egyenesen biztosra vettem, hogy ha valaki egyszer az életben megír egy ilyen
levelet, egész további életében mást sem tesz, mint ezt a levelet szolgálja, csak legyen elég ereje
ahhoz, hogy ebben a magasságban megmaradjon, nemhogy bármi másra is gondoljon ezen kívül.
És most egyszerre ez a hanyag frázis Charlyról, aki mindenkit megvendégel. A bódé és
a szabadtéri mozi felé vezető úton folyton arra gondoltam, hogyan tudnék megfelelő méltósággal
kitérni a százados újabb jótéteménye elől, de sehogy sem tudtam kitalálni semmit.
Azokban az években filmszínházainkban szintállandóan zsákmányolt filmeket játszottak.
Rendszerint operák vagy dalokkal teletűzdelt idillikus szerelmi történetek voltak ezek, vagy idétlen
revüfilmek virágzó „girl”-ökkel, széles csípőjűekkel és húsosakkal, akár a holland tehenek, ha
ugyan a holland tehenek éppen ilyenek.
Évek múltán arra a meggyőződésre jutottam, hogy ezek a zsákmányolt filmek semmit sem
fejeztek ki a birodalom vezetőinek ízlésén kívül.
Éppen egy ilyen filmet néztünk volna meg. A címe Ne feledj el, és a főszerepet a kövér és édes
hangú Gigli játszotta. Mint minden kisvárosi lakos, bár még nem láttam a filmet, a tartalmát mások
elbeszéléséből már ismertem. Be kell vallanom, hogy Gigli hangja tetszett, különösen akkor, ha
nem nagyon figyeltem a vásznat.
Közben egyre közeledtünk a mozihoz, és én rémülten éreztem, hogy tíz perc múlva újabb
megaláztatás szakad rám, amelyet már el sem tudok viselni, ezért szidni kezdtem a filmet. Hiszen
mégiscsak a kövérek művészete volt ez, és nekem különösen ilyen helyzetben, sem pátoszért, sem
indokokért nem kellett a szomszédba mennem, hogy szidni tudjam ezt a művészetet.
Erről a filmről áttértem az összes zsákmányolt német filmre, azok édeskés
szentimentalizmusára.
Minél jobban szidtam a filmet, annál konokabbul kezdett duzzogni szerelmesem. Akkor még
nem tudtam, hogy a látványosság felé igyekvő nőt éppen olyan nehéz feltartóztatni, mint
a Colosseum felé áramló római csőcseléket.
Amikor a Ne feledj el című filmről áttértem a többi zsákmányolt német filmre, hirtelen
megkérdezte tőlem:
– Ha jól tudom, te tanulsz németül.
– Igen, na és? – rezzentem össze.
Az volt az érzésem, hogy felfedezte az ellentmondást a német filmek bírálása és német
nyelvóráim között. Kérdése azonban egészen mást jelentett.
– Beszélgess Kosztyával – ajánlotta, nem is gyanítva, milyen szellemet eresztett ki a palackból
–, két évig élt Németországban.
– Sprechen sie deutsch? – csapott a magasba örömöm, mintha csak vérbeli német lettem volna,
aki sokéves polinéziai fogság után földijével találkozott.
– Natürlich – válaszolta valahogy kedvetlenül a százados, kissé megzavarodva lendületemtől.
Engem most már nem lehetett megállítani. Azokban az években könnyen tanultam a nyelveket,
ezért aztán mindmáig egyet sem tudok rendesen. A németet akkor már két éve tanultam, úgy-ahogy
már beszélgettem a katonákkal, akik dicsérték kiejtésemet, nyilván cserébe a tőlem kapott
cigarettákért. (Príma Deutschl)
Nyelvtanulás közben elérkezik egy bizonyos önkívületi állapot, amikor az ember álmában
folyékonyan kezd hadarni idegen nyelven, bár a valóságban még mindig botladozik, amikor
a környező tárgyakat szemlélve látja azokat különböző szavakkal jelölt ikrekké oszlani – egyszóval
eljön egy olyan időszak, amikor a lázas agy átjut két nyelv összeegyeztethetetlenségének gátján.
Nos, akkor éppen ebben az állapotban voltam.
Ebben az időben már tele voltam tömve német közmondásokkal, foradalom előtti tankönyvek
társalgási közhelyeivel, fasisztaellenes mondásokkal, Marx és Goethe aforizmáival,
szöveggyűjteményekkel, amelyeknek az volt a feladata, hogy felébresszék a nyelvet tanulók
éberségét az esetleges német kémekkel szemben (mintha a német kémek idegességükben németül
kezdenének beszélni a helyi lakossággal). Ezenkívül könyv nélkül tudtam néhány megszállók ellen
irányuló és németre fordított orosz hazafias dalt, no meg német klasszikus verseket.
Mindez fenyegető energiával tört ki belőlem ebben a keserűséggel teli órában.
– Beszél ön németül? – kérdeztem, és a százados felé fordulva folytattam anélkül, hogy
lelassítottam volna lépteimet a következő háztömb elején levő és egyre közeledő szabadtéri mozi
előtt. – Wunderbari – folytattam. – Magántanulóként tanult németül, vagy főiskolán? Ó, értem,
akkor tanulta, amikor a szövetséges hadsereg tisztjeként Németországban tartózkodott. Remélem,
nem hadifogolyként volt ott? Nem, nem, ez persze csak tréfa, Marx Károly mondta, hogy egy nyelv
ismeretének legbiztosabb jele, ha az ember az illető nyelven a humort is érti, az idegen nyelv
ismerete pedig fegyver az életért folytatott küzdelemben.
Néztem Kosztyát, és éreztem, hogy alig ért valamit. A sejtés néha felderítette az arcát, s mintha
el akart volna kapni egy-egy ismerős szót, hátulról azonban új szavak tömege zúdult rá, és magával
sodorta.
Győztesnek éreztem magam. A mozi már egészen közel volt. A park bokrai és fái mögül már
hallottuk a tömeg tompa moraját, egyre-másra találkoztunk olyanokkal, akik jegyet akartak
vásárolni. Amint az elsőt megláttam, majdhogynem a magasba ugrottam örömömben.
Szerelmesem az ajkába harapott. A mozi bejárata fölé szerelt hangszóróból a Mesél a Bécsi
erdő könnyű dallama áradt.
– A Rajna fölött éppen olyan szépen bukik le a nap – mondtam a százados felé fordulva –,
mint ahogyan kél a Svájci Alpokban… Ezek a fácánok családi erdőnkből valók. Nagy bolond az én
vadászom. Probieren sie, bitte!
Itt széles mozdulattal az egyik kámforfa koronájára mutattam, amely alatt éppen elhaladtunk.
Társaim csodálkozva emelték fel fejüket.
– Ismeri ön azt a vidéket, ahol a citromfák virágzanak? – kérdeztem a századostól, s mint
mindig, most sem ismertem határt, és nem tudtam időben leállítani magamat.
A százados hallgatott.
– Kosztya, miért nem válaszolsz neki? – szólt közbe kétségbeesve szerelmesünk, amikor
elhallgattam, hogy lélegzetet vegyek. Meg volt sértve miatta.
– Mit szakítsam félbe – jegyezte meg békésen Kosztya. – Bár én tudnék így a vizsgán…
 Ősszel Kosztya be akart iratkozni valamelyik leningrádi katonai akadémiára. Odaértünk
a mozihoz. Kosztya megkerülte a tömeget, annak reményében, hogy mégiscsak szerez valamit, de
minden hiába volt. Én viszont ujjongtam, de alighanem túl korán, s főleg túlságosan is nyíltan.
Félóra múlva a parkban voltunk a tánctéren. Ők, mint mindig, táncolni mentek, én pedig
az idősebbik nővérrel leültem a lócára.
Abban az időben, mint később is mindig, rosszul táncoltam. A tánc ütemei valahogy
fennakadtak bennem, és zavaros, elkésett rángások formájában értek el a lábamig. Ezért aztán
a nővér sem nagyon igyekezett velem táncolni. Csak ült mellettem, és beszélgettünk valamiről vagy
hallgattunk, ami még kellemesebb volt. Nagy ritkán valakinek eszébe jutott, hogy felkérje, csak
azért nagy ritkán, mert azt hitték, hogy hozzám tartozik.
Így ültünk ezen az estén is, anélkül hogy valamit is gyanítottunk volna. A táncok azonban
egymás után véget értek, a mieink meg csak nem jöttek.
– Hová lettek ezek? – kérdeztem a nővér szemébe pillantva.
– Hát tudom én? – feleli, és vállat vonva néz rám lágy szemhéja alatt ülő álmos szemével.
– Gyere, kerüljük meg – intek a tánctér felé.
– Felőlem megkerülhetjük – mondja egykedvűen, és feláll a lócáról.
Megkerüljük a tánctér morajló karéját, igyekszem jól megnézni a táncoló párokat, és látom,
hogy sehol sincsenek. Érzem, hogy émelyítő levertség vesz rajtam erőt.Lehet, hogy a lövöldébe
mentek? – mondom bizonytalanul.
Megvonja a vállát, és elindulunk a lövölde felé.
A lövölde üres. A főnök hátával az oszlopnak támaszkodva néz a kis tükörbe, és egyik golyót
a másik után ereszti a céltáblába légpuskájával.
– Tétre megyek – mondja anélkül, hogy megfordulna, és az ötödik golyót tölti a fegyverbe –,
én fél kézzel támasz nélkül, te kettővel, támaszkodva?
– Nem – mondom én, és nézem, ahogy az ötödik golyó is a tízesbe vágódik.
Odaérünk a frissítős pavilonhoz, de ők ott sincsenek. Arra gondolok, hogy amíg keressük őket,
visszatértek a helyükre, és minket várnak. Siettetem a nővért, visszatérünk megszokott helyünkre,
de ők nincsenek. Úgy döntöttem, hogy itt várok rájuk egy ideig. Ők azonban nem jönnek. Hirtelen
a gyanakvás hulláma csap át rajtam, úgy érzem, hogy mindnyájan összeesküdtek ellenem. Vizsgálni
kezdem útitársnőm arcát, igyekszem felfedezni rajta a titkolt gúny jeleit, de semmi ilyesmit nem
látok – álmos, tiszta arc, nehéz szemhéj alól néző két szép szemmel. Még azt sem tudom
megállapítani, hogy nyugtalanítja-e eltűnésük, vagy sem.
– Lehet, hogy valahol ott vannak? – intek fejemmel a park mélye felé.
Némán megvonja a vállát, és elindulunk, hogy megkerüljük a parkot, bepillantunk minden
elhagyott zugba, megnézünk minden padot. Még a Sztálin-emlékmű mögé is benéztünk, gondoltuk,
hátha ott ülnek mögötte a talapzat legfelsőbb fokán, kényelmesen nekitámasztva hátukat
a gránitköpeny szárnyának. De itt sem voltak.
Végül eljutottunk a park legelhagyatottabb részébe, ahova már csak egész halkan ért el a zene,
mert a fák lombjai és tűlevelei kiszűrtek belőle mindent, ami tolakodó volt és ízléstelen.
Odamentünk az egyik kis puszpángfa alatti pádhoz, bár már messziről láttuk, hogy a pádon nem ül
senki. De azért mégis oda akartam menni ehhez a sötétségbe burkolt pádhoz, hogy végleg
meggyőződjem. Odamentünk, álltunk egy darabig. A pad mellett hatalmas bokor pampafű nőtt.
Nem tudom, miért, de megemeltem és hátrahajtottam lelógó sörényét. Alánéztem, mintha váratlanul
leeshettek volna a pádról, és begurulhattak volna ez alá a bokor alá.
– Nincsenek – mondtam, és elengedtem a furcsán megzizzenő bokrot.
Társnőmre néztem. Ő vállat vont. És hirtelen mintha egybeolvadva érzékeltem volna a parknak
ezt az elhagyatott részét, ezt a letompított zenét és ezt a sudár, üde lányt, nehéz szemhéjával és
élesen határolt ajkával, valami meglódult a szememben, két kezemet a vállára tettem, és
ugyanabban a pillanatban éreztem, amint egy nagy és szomorú gondolat árnyéka átsuhant és eltűnt
felettem.
– De hát hol lehetnek? – kérdeztem, s igyekeztem visszakerülni abba a különös állapotba,
amelyben egy pillanattal azelőtt voltam. De mintha ő is megérezte volna, hogy valami megváltozott
bennem.
– Hát tudom én? – mondta vállat vonva, és ezt a szabadulni vágyás erőtlen kísérletének is
vehettem.
Leeresztettem a kezem.
Az a gondolat, amely ebben a pillanatban támadt bennem, úgy megdöbbentett, hogy az este
hátralévő részében egy szót sem szóltam többé, és miután tizenkét óra körül hazakísértem
partnernőmet, tovább gondolkodtam rajta.
Amikor a két kezem ennek a lánynak a vállára tettem, és megláttam közelről nehéz szemhéja
alól néző gyönyörű két szemét, és éreztem, hogy most megcsókolhatom, váratlanul világossá vált
számomra, hogy ebben a pillanatban az én egyetlen nagy szerelmem, elhagyva a kijelölt medret,
szinte zavartalanul iramlik egy váratlanul felbukkant oldalág felé. És akkor megéreztem, sőt szinte
két szememmel láttam, milyen sokféle útja van az életnek, következésképpen az én életemnek és
az én szerelmemnek is.
És ezzel együtt támadt egy érzésem, amely arra a szomorú előérzetre hasonlított, hogy az élet
a legmagasztosabb pillanataiban mutatja meg majd nekem a maga sokféleségét, és én sohasem
fogok tudni kihasználni egyet sem számtalan elágazása közül, hanem a számomra kijelölt ösvényen
fogok haladni… Mert nekünk erre a sok-sok elágazásra nincs szükségünk, adják ide nekünk
az egyetlent, a megismételhetetlent, a legfontosabbat. Érte szívesen szétzúzzuk a fejünket, szívesen
sebezzük fel a lelkünket, de erre a sok variációra nincs szükségünk, unjuk már a variációkat,
a kisujjunkat sem mozdítjuk meg értük, és egy szalmaszálat sem teszünk keresztbe!
Bár ezt a gondolatot most egy kicsit továbbfejlesztettem, mégis ott merült fel bennem azon
a kedves és szerencsétlen estén.
Nem emlékszem, hogyan magyarázták meg eltűnésüket, ezért semmit sem akarok kitalálni;
alighanem megmagyarázták valahogy, és én elhittem, mert el akartam hinni. Mindenesetre időnként
azután is találkoztunk. Néha elkeseredtem, de a velem született optimizmus és annak a felejthetetlen
levélnek az emléke végül is felülkerekedett.
Pedig de sok keserű pillanatot éltem át, amikor már azt hittem, hogy mindennek vége, hogy
nem volt semmilyen levél, hogy mindezt csak álmodtam.
Egy alkalommal például a fülem hallatára beszélgetett a nővérével, és felelevenítve együttes
tanulmányaink idejét, hirtelen így szólt:
– Emlékszel, milyen volt akkor, és most milyen…
 Ezeket a szavakat amolyan csendes sajnálattal mondta. Elhőltem a sérelemtől, de hallgattam.
Hiszen nem bizonygathattam, hogy ma jobb vagyok, mint tegnap voltam, holnap pedig jobb leszek,
mint ma vagyok, pedig nagyon szerettem volna bizonyítani. Aznap este, amint hazaértem, sokáig és
reményt vesztve néztem a tükörben sárga, maláriától aszott arcomat.
A mérleg nyelve lassan mégis énfelém billent. Találkozásról találkozásra hálásan fedeztem fel
figyelmének jeleit. Szegény százados teljesen elbátortalanodott. Az utolsó héten már hármasban
sétálgattunk, ő ugyanis eltűnt, nyilván megérezte, hogy kezd nevetségessé válni. Nagyon tapintatos
akartam lenni, ezért nem kérdezősködtem felőle, sőt ágy tettem, mintha nem venném észre
győzelmemet.
Végül eljött az egyetlen, utolérhetetlen este – kettesben maradtunk. Ujjongtam. Őszintén szólva
bizonyos voltam benne, hogy ennek az estének előbb-utóbb el kell jönnie. A jól felépített elmélet
diadala volt ez a százados csupasz gyakorlata fölött, aki lényegében rendes fiú volt.
De hát nincs mit tenned, ha egyszer nem kaptál ilyen levelet, inkább ne üsd az orrod mások
dolgába. Ne üsd, kedves százados, ne szórd a pénzedet, ne nevettesd azt az embert, aki, mielőtt
kifutott volna hajójával erre a viharos tengerre, kapott valamit, ami ördögien hasonlít a révkalauz
térképéhez.
Este van. Állunk a házuk előtt a kiskapuban. Szerelmesem fémszállal átszőtt csodalatos
égszínkék ruhát visel, amely körülfonja karcsú alakjat. Házuk ablakaiból halvány fény dereng
felénk, amelyet zöldre festenek a lugas szőlőlevelei. A fénnyel együtt zavaros beszéd és nevetés jut
el hozzánk. Időnként alig érezhető fuvallat hozza az érő szóló illatat.
Állok előtte, és érzem, amint a félhomályban érik az első csók. Valamiféle csillagaszati
lassúsággal, de ugyanilyen elkerülhetetlenül közeledik az arcom az ő félhomályban fehérlő arcához.
Ő meg néz rám, kedves, mély, fürkésző és, érzem ezt is, kíváncsi szemével.
Rettenetesen izgatott vagyok, amit nemcsak az elkövetkező csoda várása okoz, hanem
botrányos következményeitől való félelmem is. Nem tudom, vajon érti-e ő is, hogy mi érik ezekben
a pillanatokban.
Ő csak néz rám gyanakodva, én meg érzem, hogyan tolódnak egymásra bennem a bátorság és
a félénkség hullámai.
– Folyton változik az arcod – suttogja csodálkozva.
– Nem tudom – válaszolom suttogva, bár érzem, hogy valóban folyton változik, de nem hittem
volna, hogy ő ezt észreveheti.
Kellemesen érint, hogy észrevette erős felindultságomat. Még van időm átgondolni, hogy ha
esetleg megretten a szégyentől és utálattól, amikor megcsókolom, igyekszem majd mindent
beszámíthatatlan állapotommal magyarázni.
Már egészen, egészen közel van arcának fehérlő foltja. A meleg felhőbe merülés félelmetes
pillanatát élem át.
– Ne – hallom kihívó suttogását, és ajkam elmerül arcának (talán valamilyen gyermekkori vagy
egészen régi emlék által idézett?) meleg tejillatában.
Szédítő örökkévalóság múlik el, és én érzem, hogyan oszlik lassanként az első érintések illatos
köde, s lesz mindegyre szárazabb, édesebb az érzés, talán már túlságosan is…
Hirtelen kiszabadítja magát, beszalad a kiskapun, és eltűnik a sötétben, csak a cipője sarka
kopog tompán a ház felé vezető ösvényen, majd élesebben a tornác lépcsőjén, aztán hirtelen
megjelenik a kivilágított tornácon, kopogtat az ajtón, hogy beengedjék, és gyorsan lehajolva, hogy
a szemébe hulló hajtincset is látom, belenéz a postaláda nyílásába.
A történtektől megrészegülten nézek utána, ugyanakkor meglepődöm mozdulatainak
józanságán: miféle levelet várhat még az után, amit nekem küldött, s főleg az után, ami most
történt? Néhány másodpercig vár, amíg ajtót nyitnak neki, én meg nézem, és olyan rendkívüli erőt
érzek magamban, hogy csak akarnom kellene, hogy felém forduljon, és bizonyosan felém is fordul.
Néhány másodpercig messziről nézem elragadtatva, igyekszem felé szuggerálni kívánságomat,
és meggyőződésem, hogy az el is ér hozzá. Ám kinyílik az ajtó, és ő úgy siklik be rajta, hogy vissza
se néz.
Anélkül, hogy ez a legkevésbé is zavarna, elindulok hazafelé az apró telkes, piciny családi
házakkal beépített csendes külvárosi utcákon. Minden porta kerítésének túlsó oldalán dühös
ugatással fogad egy kutya, és kísér egészen a telek széléig, ahol már türelmetlenül vonítva vár rám
a soron következő házőrző. Úgy adnak egymásnak a kutyák, akár a váltóbotot.
Nem törődöm velük. Olyan férfi, olyan alkimista magabiztossága kerít hatalmába, akinek
sorozatos kudarcok után végre sikerült végrehajtania első varázslatát. Mindenhatónak érzem
magam.
Megállók annál a léckerítésnél, amely mögött különösen őrjöng egy kutya. Szinte fuldoklik
az ugatástól, közben kaparja és hányja a földet hátsó lábával.
Váratlanul leguggolok, és a kerítés rácsán át nézek értelmetlen dühvei tele szemébe, és
hangosan mondom neki, hogy a szeretet és a jóság mindent legyőz, hogy csak akarnom kell, és egy
szempillantás alatt abbahagyja az ugatást, és boldogan fog vinnyogni és nyalakodni, mert most még
őt is szeretem, ezt a szamár, buta kutyát. Úgy látszik, a kutya valóban buta, mert szavaimat nem
fogja fel, és folytatja az őrjöngését.
Másnap a tengerparton sétáltam. Még mindig a találka hatása alatt álltam, visszaidéztem izgató
részleteit, és ami a legfontosabb, egy fejjel magasabbnak éreztem magam, mint korábban.
A következő találkozásnak másnap kellett volna megtörténnie. És bár tegnap arra kértem, hogy
máma találkozzunk, ő viszont otthoni dolgokra hivatkozva, sehogyan sem akart beleegyezni, most
úgy éreztem, hogy még jót is tesz ez az egynapos pihenő.
Gondolatban a tegnapi találka mérhetetlen gazdagságát vettem számba, közben a tengerpartot
róttam. Sütött a nap, de még nem volt túlságosan meleg. Hirtelen a part mentén megpillantottam
Kosztyát. Ő is egyedül sétált. Köszöntöttük egymást, és én a szokásosnál erősebben szorítottam
meg a kezét, ily módon igyekezvén meggyőzni nemes együttérzésemről, s tolmácsolni ama
kívánságomat, hogy férfiasan viselje el kudarcát. Éreztem, hogy ő is a szokottnál erősebben szorítja
meg a kezem, és egyszeriben megértettem, hogy valami úton-módon tudomást szerzett
a történtekről, és most némán gratulál a becsületes győzelemhez. Ez a nemeslelkúség bámulatba
ejtett, és még erősebben szorítottam meg a kezét. Bizonyára Nála volt, gondoltam, és ő mindent
elmondott neki.
– Nála voltál? – kérdeztem.
– Nem – mondta –, éppen most jövök a gyakorlatról, és már ma el is utazom.
– Hová?
– Leningrádba – felelte, és kíváncsian nézett a szemembe. – Vagy talán nem mondta neked?
– Bizonyára elfelejtette – feleltem én, és ha jól emlékszem, a szempillám sem rezdült.
 Ez a hír úgy ért, mint derült égből a villámcsapás. Úgy éreztem, minden akaraterőmre
szükségem van, hogy arcomba tóduló véremnek legalább egy részét visszatartsam.
– Ma lesz a búcsúesténk – tette hozzá talán túlságosan is köznapian.
Továbbmentünk a rakparton. Ha jól emlékszem, azt javasolta, hogy üljünk be valahová
búcsúzóul, én azonban semmit sem láttam, és semmit sem értettem, és az első alkalmas pillanatban
elváltam tőle.
Lám, milyen áron jutottam ehhez a győzelemhez! Tehát egyszerűen ideiglenesen megüresedett
helyet foglaltam el! Újból lepergettem gondolatban a legutóbbi napok minden egyes találkozását, és
megértettem, hogy a kapcsolatunkban beállt felmelegedés, az irántam megnyilvánuló figyelem
titkos jelei és mindennek betetőzéseként kettőnk találkája azzal magyarázható, hogy Kosztya
elutazik.
Azt persze tudtam, hogy akadémiára készül, de valahogy úgy képzeltem, hogy erre nem
egyhamar kerül sor, hanem augusztus legvégén, másodszor pedig még gondolatban sem hoztam
soha összefüggésbe győzelmemet az ellenfél ilyen mesterséges eltávolításával. Mindez most
tűrhetetlenül megalázónak tűnt számomra.
Szombat este, amint a kikötő melletti utcán sétáltam, megláttam Őt és nővérét barátnőik
társaságában. Az utóbbi idők szokása szerint oda kellett volna mennem hozzájuk.
Ugyanabban az égszínkék, fémszálas ruhájában volt, most azonban valami kígyózó hullámzást
véltem felfedezni ebben a ruhában. Biccentettünk egymásnak, de nem mentem oda. Tovább
sétáltunk, ki-ki a maga társaságával, én a barátaimmal, ő a barátnőivel.
Bizonyára azt hitte, hogy feszélyeznek a barátnői, mert nővérével lemaradt a többiektől. Én
azonban akkor sem mentem oda. Gúnyos kárörömmel fedeztem fel arcán a zavar, sőt ahogy akkor
éreztem, a pánik jeleit. Nővére, mint aki végre magához tért, tiszteletteljes kíváncsisággal nézett
végig rajtam.
Pajtásaim, akik most már mindenről tudtak, megenyhült pillantással néztek rám, mint olyan
emberre, aki szétosztotta a koldusok között rengeteg megunt kincsét, és visszatért szegény, de
becsületes barátai körébe.
Végül is a nővére hívott oda. Ő maga a partot határoló kőkorlátnál állt. A tenger felé nézett.
Amint odamentem, kissé felém fordult.
– Mi történt? – kérdezte, és óvatosan a szemembe nézett.
– Kosztya elutazott? – kérdeztem, és vártam, hogy zavarba esik. Ő azonban valahogy nem
esett zavarba.
– El – mondta –, kért, hogy adjam át neked üdvözletét.
– Köszönöm – szóltam színpadias méltósággal, és hozzátettem: – De a tőle lopott találkák
nekem nem kellenek.
Gondosan előkészített és gyilkos mondat volt ez, legalábbis én úgy éreztem.
– Szóval te így… – suttogta szinte teljesen hangtalanul, mint aki egy csapásra felfogta
jóvátehetetlen baklövését.
A következő pillanatban megfordult, és lehajtva szánalmas, kedves kis fejét, egyre gyorsuló
léptekkel kezdett távolodni tőlem, mint minden nő, ha meg akarja előzni feltörekvő könnyeit.
Rettenetesen szerettem volna utánarohanni, de visszatartottam magam. Fájón szomorú és üres
lett a város, és én hazamentem.
 Azon az estén mandulagyulladást kaptam, egy hét múlva pedig, amikor meggyógyultam,
a szakítás fájdalma már tompult, majd teljesen elmúlt.
Hogy el ne felejtsem, egyik barátom, mint a későbbiekben kiderült, amikor szerelmes lett
valamelyik lányba, minden alkalommal okvetlenül megbetegedett. A megbetegedés foka pedig
egyenes arányban állt a vonzódás erejével, és a hidegleléstől az influenzáig terjedő igen széles
skálán mozgott.
Azzal a lánnyal azonban, aki olyan gyönyörű levelet küldött nekem, többet nem találkoztam.
Úgy emlékszem, hogy a szülei még abban az évben eladták házukat, és más városba költöztek.
Még ismeretségünk idején többször támadt olyan gondolatom, hogy ő maga nem tudott volna
ilyen lángoló levelet írni. Lehetséges, gondoltam, hogy valamelyik régi regényből másolta ki,
csupán néhány szót írt be magától. Ez a feltételezés azonban egyáltalán nem volt számomra sértő.
Úgy vettem, hogy jelzést kaptam tőle, állapotának pontos hieroglifáját. Hogy aztán ki találta ki ezt
a hieroglifát, végeredményben nem is volt olyan fontos.
Másrészt viszont, ki tudja, lehet, hogy érzése csak annyi ihletet sugárzott felé, amennyiből
a levél megírására futotta? Bárhogy is volt, olyan titok ez most már, hogy magam sem
szándékozom megfejteni, még inkább nem szándékozom meghallgatni bárki kívülálló feltételezését,
legyen az könyörtelenül igaz, vagy akár hízelgő is az elbeszélő hiúságát illetően.
Galgóczy Árpád fordítása
A BÁLVÁNYOM
Előttem ült az osztályban. Az órák alatt hosszasan gyönyörködtem férfias tarkójában és széles
vállában. Azt hiszem, először makacs tarkóját kedveltem meg, csak utána őt magát.
Amikor hátrafordult, hogy megmártsa tollát a tintatartóban, láthattam sasorrú profilját, sűrű,
összenőtt szemöldökét és hideg, szürke szemét.
Mindig feszesen fordult felénk, akár a harcos a nyeregben, aki végigméri a lemaradó lovasokat.
Néha megértőén rám mosolygott, mintha érezte volna tarkóján tekintetemet, s tudtomra adná,
értékeli odaadásomat, mégis némi mérsékletre int, tartózkodásra tarkója bámulásában, annál is
inkább, mivel érdemei nem korlátozódnak erőteljes nyakszirtjére.
Mozdulataiban egyébként a mi korunkbeli, tizenhárom-tizennégy éves legénykékre nem
jellemző tekintély érződött. Azonban nem az a fajta tettetett tekintély volt ez, amit a kitűnő tanulók
és a kezdő talpnyalók próbálnak megjátszani. Nem, ez valódi, csupán felnőtt férfiaknál
tapasztalható tekintély volt.
Merem állítani, az igazi tekintély olyan állapot, amikor az ember kiemelkedő helyzetét mintegy
a mozdulataiból túláradó fizikai erőnek érzi.
Ha egy ilyen valaki mondjuk belép a szobába, leül az ünnepi asztalhoz, s könnyed
kézmozdulattal megállítja a felugrani készülő vendégeket, ugyan mi a legjellemzőbb ebben, kedves
barátaim?
Az, hogy a túláradó fizikai erő olyan súlyt ad kézmozdulatának, hogy a társaságot visszaülteti,
anélkül hogy rájuk pillantana, amiből az következik, hogy mindenki helyesen tette, amikor
felpattant. S nem is tehettek volna másképp ezzel a súlyos, de kétségkívül világot formáló
gesztussal szemben, miután morálisan olyannyira más súlycsoportba tartoztak.
Így hát kezének ha nem is túl széles, de szerencsére kellő nyomatékú mozdulatára ideje
felugrani azoknak a vendégeknek is, akik különböző okok folytán nem tudtak időben felocsúdni, s
most némi elkésett (s mint minden elkésett dolog, túlzott) örömmel felpattannak s csatlakoznak
a többi felocsúdóhoz azzal, hogy majd a többiekkel együtt nyugodjanak meg, engedelmeskedve
ugyanezen kézmozdulatnak, mely mintha ezt közölné velük:
– Ugyan, ugyan, elvtársak, meghúzódom itt, valahol egy sarokban…
– Hogyisne, még mit nem! – feleli erre lelkesen a társaság, s egy ideig boldogan zajong, majd
elbágyadva megnyugszik.
Lám, mit jelent az igazi tekintély!
S ilyen igazi tekintéllyel rendelkezett ő, a bálványom, vagyis állandóan, minden mozdulatában
éreztem a túláradó fizikai erőt. Igaz, mozdulatainak ez a súlya életkorához mérten túlfejlett
izmainak volt az egyenes következménye, s nem a hatalom terhének, ahogy ez a felnőtteknél lenni
szokott.
Igen, bálványom nemcsak az osztályban volt erősebb mindenkinél, de a korunknál fogva
elképzelt egész világban. Ha kívülállóként nézzük: semmi különös nem volt benne: zömök, még
osztályunkhoz mérten is alacsony növésű legény.
– Cigizek, azért növök lassan – mondogatta a szünetekben, s közben nagyokat szívott öklébe
rejtett cigarettájából; ez úgy hangzott szájából, mint isteni büntetés mértéktelenségéért, de miután
a büntetéssel levezekelte bűnét, tovább dohányozva erről már nyugodtan beszélt.
 Egy utcában laktunk. Jura Sztavrakidinek hívták, s egy sokgyermekes szobafestő legkisebb
gyermeke volt. Állandóan, főként nyáron és a szünidőben segített apjának. A szobafestő idősebb fia
az idő tájt már értelmiségi lett. Felnőtt fiatalemberként elvégezte az ipari technikumot, nyakkendőt
viselt, s órákon át tudott beszélni a nemzetközi helyzetről. El lehet mondani, Jura s apja együtt
segítették, hogy kitartson új hivatása mellett. Azonban előfordult, hogy ő is levette a nyakkendőjét,
átöltözött, ecsetet ragadott, s apjával és öccsével együtt munkába indult.
Este, a munkából hazatérve sokáig mosdott az udvaron. Jura öntötte rá a vizet, s én, miután
Jurát vártam, kénytelen voltam türelemmel lenni, ami nem volt könnyű dolog.
A külpolitikai helyzetről örömest vitázók akkorra már rendszerint összegyűltek az udvar
sarkában.
Jura bátyja pedig – ha már enélkül nem megy – ahelyett, hogy gyorsan megmosdott,
megebédelt s közéjük ült volna, már mosdás közben diskurálni kezdett velük, ami végtelenül
elnyújtotta a mosakodást, s szinte teljesen kihozott a sodromból. Nyilván az egész napos munkában
alaposan kiéhezett ezekre a beszélgetésekre, melyekhez Jura apjának semmi kedve nem volt, s
különben is, hosszú szobafestő pályafutása során, a csupasz falak társaságában szinte elfelejtett
beszélni.
Egész élete a néma falak között telt el, s feltehetően ugyanilyen némán nemzette gyermekeit is.
S minél több gyermeket nemzett, annál többet kellett festenie – s itt aztán nincs helye
a beszélgetésnek –, csak győzd a festéket feloldani, s oltott mész meg fehér színező után
rohangászni. S ugyan miről beszélhetett volna! Azt hiszem, ha hatalmában lett volna, az összes
harcias politikusnak s hangoskodónak befestette volna a száját, fülét, szemét, bemázolta volna őket
tetőtől talpig, hogy némán, süketen s vakon álljanak, mint a gipszszobrok a parkokban. Vagy
egészen befalazta volna őket, s aztán a falat, ebben biztosak lehetnek, úgy befestette volna, hogy ha
évszázadokig keresik, akkor sem találják meg őket. Mert akármennyi gyereket nemzel ezeknek
a kurafiaknak az átkozott húsdarálójukba, akkor sem elég; akármennyi falat festesz be, mindhiába:
egyetlen bomba annyi falat rombol szét a festékkel s összes díszítőmunkával együtt, hogy később
ezer építőmunkás egy esztendő alatt sem állítja helyre.
Mindez rá volt írva erre a komor, öreg munkásarcra, s hatalmas háborúra volt szükség a maga
veszteségeivel, hogy ez a gondolat mindenki számára világossá váljon, áttörjön mogorvaságán,
ahogy egy nagyszerű freskó előtör a kolostor elhanyagolt falán.
Sajnos, sem mi gyerekek, sem Jura testvére, sem a külpolitikai viták kedvelői ezt akkor nem
sejtették. Jura testvérét akár koplaltathatod, csak beszélhessen a kollektív biztonságról vagy
a Vatikán ármányairól s effélékről.
Mindig szentségtörésnek tartottam, hogy mosdatlanul, átöltözetlenül kezdett beszélni ezekről
a dolgokról.
Ráadásul előfordult, hogy miközben vizet fröcskölt arcára, nem hallotta, mit válaszoltak neki, s
mindent összezavarva visszakérdezett. Máskor meg két tenyerének öblébe vizet mert, s ahelyett,
hogy azt arcára fröccsentette volna, hirtelen félúton megállt, odafigyelt, a víz pedig kifolyt ujjai
között, de ő nem vette észre, csak hallgatta, mit mondanak neki, majd üres tenyerével arcára
csapott, s utána még ő nézett gyanakodva Jurára, mintha öccse szándékosan rendezte volna így
mindezt s mi több, ő hozta volna nyakára ezeket a fecsegőket.
 S az is előfordult, hogy beszappanozott arccal kinyitotta a szemét, s vitatkozni, heveskedni
kezdett, azt hívén, hogy nem jól értik, pedig láttam, csak a szappanhab csípte a szemét. Vagy
megint máskor, feltettek neki egy kérdést, ő pedig szótlanul a tarkóját csapkodta, hogy Jura öntsön
a fejére vizet, azok pedig sóbálvánnyá dermedve várták, mikor emeli fel vizes fejét, s örvendezteti
meg őket válaszával.
Majd törülközőjével végigdörzsölte testét, s tovább beszélt, s miközben ingét húzta, akkor sem
hagyta abba egy percre sem a kérdezgetést.
Előfordult, kész nevetség, az ingét húzza, s nem tudja kidugni rajta a fejét, közben pedig egyre
morog valamit az ingből; próbáld megérteni, mit dünnyögött ott össze. Máskor egyszerűen ki sem
tudja dugni a fejét, mert elfelejtette a gallért kigombolni. S eszébe sem jut, hogy ő maga gombolja
ki, akár a család kedvence, mint egy magatehetetlen kisgyerek, várja, hogy Jura gombolja ki, s
ebben a furcsa pózban, fejére húzott ingben beszél tovább.
Pontosan úgy, mint az az őrült fotográfus, aki beállított az iskolába, hogy csoportképet
készítsen az osztályról, s a fekete takarót a fejére húzva valamit kidünnyögött alóla, mi azonban
nem értettük, mit mormog, vagy úgy tettünk, hogy nem értjük; jogunk volt rá, hogy ne értsük,
különben is, ki szereti, ha vele egy fekete posztódarab alól beszélgetnek. Végül haragosan
kapálózva előbújt a lepel alól, s miután kifújta magát, mindenféle utasítást adott arról, ki hová üljön,
majd tüdejét levegővel teleszíva ismét lebukott a fekete lepel alá.
Így tett végül Jura bátyja is – igaz, testvére segítségével –, kidugta a fejét, s az inget menet
közben nadrágjába gyűrve, barátai felé indult. Ezt már hála istennek egymaga intézte.
Ekkor azonban megjelent a tornácon Jura édesanyja, s görögül vacsorázni hívta, ő azonban
nem ment, ez egymás után többször megismétlődött, mire anyja szitkozódni, kiabálni kezdett, hogy
hagyja már abba ezt a „terefere konferenciát”.
Ki tudja, talán éppen ő honosította meg ezt a kifejezést; városunkban mind a mai napig azt
mondják a hosszas fecsegésre, hogy terefere konferencia. Korábban ez a kifejezés bosszantott
pontatlanságával, befejezetlenségével, a tartalom lötyögött a számára bőséges hangburokban,
később azonban megértettem, hogy éppen ebben a lötyögésben leledzik a magasabb értelem, mert
az élet különböző jelenségeiben a lényeg, amelyet hordoznak, éppen ilyen haszontalanul lötyög.
Szerencsére az idők folyamán Jura testvére egyre ritkábban tért vissza apja foglalkozásához, s így
Jurára várva többé nem szenvedtem közös mosdásuktól.
Mintha ma lenne, magam előtt látom Jura magas termetű, szikár apját, borostás arcát,
mészporos ősz haját, s mellette a derékig meztelen, mészfoltokkal tarkított Jurát, kezében vödör,
vállán hosszú ecset. A lemenő nap sugaraiban gyönyörű, akár az ifjú Herkules öreg apja mellett,
amint a munkából hazatérnek.
Majd megmosdik, megvacsorázik, kimegy az utcára, még mindig így, meztelen felsőtesttel.
Mi pedig ott ülünk csapatostul a nyári naptól meleg tornácon, Jura a háziakról mesél valamit,
azokról, akiknél ma dolgoztak. Keze ernyedten hever a térdén, arca fáradtságtól halovány, egész
lényem érzi azt a gyönyört, amit mozdulatlanságában ő maga s minden izma élvez.
Ha apjával bőkezű, derék háztulajdonosnál dolgoztak, aki jól tartotta munkásait, Jura hosszasan
mesélte, milyen ételekkel kínálták, milyen sokat evett, s hogyan igyekeztek apjával jobban
dolgozni, kedvében járni az ilyen embernek.
 Jura nyaranta gyakran lakott a rokonainál, a cebeldi görögöknél. Hazatérve elmondta, hogyan
élnek, mit és mennyit esznek.
– Hat óra alatt hoztam el Cebeldiből egy hárompudos zsákot – mondta egyszer. Többnyire
ilyen volt sportbeli újdonsága.
– Csak nem gyalog hoztad Cebeldiből? – hallatszott egy csodálkozó hang. Ilyenkor mindig
csodálkozik valaki a többiek helyett is.
– Természetesen – feleli Jura, s hozzáteszi: – Igaz, az úton megettem egy egész kenyeret s egy
kiló vajat…
– Jura, hát meg lehet enni egy kiló vajat? – kérdi az általános csodálkozás képviselője.
– Ez falusi, görög vaj – magyarázza Jura –, kenyér nélkül is lehet enni.
Azonban nemcsak fizikai ereje, de ahogy manapság mondanám, sportérzéke is rendkívül fejlett
volt, s jutott a legváratlanabb módon kifejezésre.
Nem akarom elmesélni a mindnyájunk számára ismert esetet, amikor életében először ült
kétkerekű kerékpárra; meglökték, néhányszor ide-oda rángatta a kormányt, s elindult.
Egyszer hasonló történt vele a tengeren. Valami oknál fogva Jura szinte soha nem úszott.
Hihetetlen merészsége ellenére úgy láttam, nem bízott a vízben. Vagyis fenn tudta magát tartani
rajta, képes volt néhány ügyetlen karcsapást tenni a mély vízben, azonban tüstént visszafordult,
kitapogatta a lábával a medret, s kiment a partra. Vagy azért, mert mégiscsak hegyvidéki faluban
nőtt fel s nem a tengeren, vagy ókori rokonához2 hasonlóan képtelen volt bármit is tenni biztos
támpont nélkül; előfordult, hogy sehogy sem tudtuk behajtani a mély vízbe – úszott öt-hat métert, s
ment vissza a partra.
Én, aki már akkoriban vonzódtam az élvezetek egyszerűbb formáihoz, órákig ki se jöttem
a vízből, s természetes, hogy elkeserített tartózkodó magatartása a tengerrel szemben. Egyszer csak
nagy nehézségek árán tudtam rávenni, hogy jöjjön el velem a tengerre épített nyári uszodába.
Levetkőztünk s kimentünk az ötven méter hosszú pálya egyik végébe a deszkahídra. Az uszoda
piperkőc, jóllehet szinte teljesen meztelen sportjampecei között térdig érő hosszú nadrágjában
furcsának s idegennek tűnt.
Megpróbált lemászni a stégről, én azonban csak rábeszéltem, hogy ugorjon. Elhatároztuk,
egymás mellett fogunk úszni, azért, hogy értékelhessem minden mozdulatát, kioktassam a könnyed
mozgásra a mély vízben, s végül megtanítsam legalább hozzávetőlegesen az egyik szabályos
úszásnemre.
Jura magától értetődően talpast ugrott a vízbe. Sohasem feledem a zavar s elszántság vegyes
kifejezését az arcán, amikor feldobta magát a víz felszínére. Valószínűleg ilyen arckifejezéssel
pattan fel ágyából éjszaka az üldözött, s kap körülpillantva a fegyvere után.
Jura miután meggyőződött, hogy senki nem húzza a mélybe, átúszott a szemben levő
deszkapartra. Szigorú, váltott karcsapásokkal úszott, s minden egyes tempó után hátrafordította
a fejét, mintha hátulról fedezné magát.
Pár másodpercet várva utána ugrottam. Meg kellett mondanom neki, hogy ne forgassa a fejér.
Elhatároztam, az ugrás lendületéből, fejem fel sem emelve, gyorsúszó tempókkal, úgymond,
egy lélegzetvétellel utolérem.

2 Utalás Anteus görög istenre, aki a föld istennőjének, Gaiának a fia volt, és erejét a föld érintésétől nyerte.
 Amikor azonban kiemeltem a fejem a vízből, s átnéztem a mellettem levő pályára, Jura nem
volt ott. Előttem úszott. A távolság alig csökkent közöttünk. A fejét egyre forgatva úszott előre.
Lábammal teljes erőből dolgozva, mellúszó tempókkal utána eredtem. Azonban akárhogy
igyekeztem, a távolság nem csökkent közöttünk. Semmit nem értettem. A feje minden
kézmozdulatára forgott, de egyre úszott, válla fölött szigorúan hol jobbra, hol balra
hátrapillantgatva.
Amikor odaúsztam hozzá, már pihent, pontosabban a nyári uszoda rácsos oldalfalába
kapaszkodva rám várt.
– Na, hogy úsztam? – kérdezte.
Figyelmesen szürke szemébe néztem, azonban a gúny szikráját sem láttam benne.
– Jól, csak ne forgasd a fejed – mondtam, s igyekeztem leplezni lihegésemet, és én is
belekapaszkodtam az uszoda rácsos falába.
Válaszul kissé megmasszírozta a nyakát, s szótlanul visszaúszott. Figyelmesen néztem utána.
A mód, ahogy úszott – fejét nevetségesen jobbra-balra forgatva, túlságosan egyenesen csápolva két
karjával –, leplezte keze és lába erőteljes víz alatti munkáját.
Úgy úszott, mint egy erős vad a számára idegen, de jól leküzdhető közegben. Egyenes nyaka s
makacs tarkója büszkén emelkedett ki a vízből. Megértettem, sem szárazon, sem vízen soha nem
érem utol.
Úgy hiszem, az élvezetek egyszerűbb formái iránti vonzódásom segített abban, hogy leküzdjem
a rám törő kishitű irigységet. Végtére is – vontam le a tanulságot magamban – győzelme a tengeren
ismételten csak azt bizonyítja, helyesen választottam ki rajongásom tárgyát.
———
Az utcánktól nem messze volt egy nagy, öreg park. Ebben a parkban már a mi időnkben jó néhány
sporteszközt felszereltek, közöttük egy nagy keresztgerendát egy sor tornaszerrel: rúddal, gyűrűvel,
kötéllel és bordásfallal. Magától értetődik, hogy Jura minden tornaszeren első volt.
De bálványom nemcsak a legerősebb, a legügyesebb, de a legbátrabb is volt, s ez homályos
nyugtalansággal töltött el.
A bordásfalon felmászott egészen a keresztgerendáig, felkapaszkodott rá, kezével elengedte, s
óvatosan kiegyenesedett. Ekkor kezdődtek a bátorság csodái.
Amíg lélegzet-visszafojtva figyeltük, ő ruganyos mozdulatokkal könnyedén hintáztatni kezdte
a keresztgerendát. A gerenda tartóoszlopai a hintaként használt kötél örökös himbálózásától
kilazultak, ezért aztán az egész építmény egy-kettőre mozgásba jött.
S ekkor, miután mozgásba hozta a gerendát, váratlanul, a himbálózó gerendával valamiféle
fölfoghatatlan harmóniában, gyorsan és óvatosan a gerenda egyik végéből a másikba szaladt.
Az alatt a néhány másodperc alatt, amíg az egyik végéből a másikba futott, a gerenda alaposan
lendületbe jött, s mi minden pillanatban azt hittük, nem tudja megtartani egyensúlyát, képtelen lesz
kézzel belekapaszkodni a gerendába, s lerepül róla. Ő azonban minden alkalommal megbirkózott
vele.
A gerenda tenyérnyi széles volt, a szereket felerősítő csavarok kiálltak belőle, s végigfutva rajta
még arra is ügyelnie kellett, hogy beléjük ne botoljon.
Amint megragadta a gerendát, s gyorsan lecsúszott a bordásfalon, megkönnyebbülten
fellélegeztünk. Bálványomnak ez a világszáma mindannyiszor megrázó hatással volt ránk, nézőkre.
S mindig a legnagyobb kockázattal hajtotta végre – feltétlenül meghintáztatta a gerendát, s
okvetlenül szaladt és nem lépdelt rajta.
Nem tudom miért, de bármi áron szerettem volna próbára tenni magam ezzel a kiemelkedő
mutatvánnyal. Kiválasztottam azt az időt, amikor a mieink közül senki nem volt a parkban, s
felmásztam. Amíg a létra fokán álltam, s a gerendába kapaszkodtam, a magasság nem tűnt olyan
szörnyűnek. De amint felálltam a keresztgerendára, rögtön magasnak találtam, s védtelennek
éreztem magam.
Ott guggoltam a gerendán, két kézzel belékapaszkodtam, s figyeltem az építmény csöndes
himbálózását. Úgy tűnt, egy alvó állat hátára ültem, hallom lélegzését, s félek felébreszteni.
Végül elengedtem a gerendát, s kiegyenesedtem. Igyekeztem nem lenézni, tettem egy lépést, s
anélkül hogy felemeltem volna, a másik lábam az első mellé csúsztattam. A gerenda puhán
himbálódzott alattam. Keskeny zöld ösvény húzódott előttem, apró csavartorzsák álltak ki belőle,
amelyekről ugyancsak nem feledkezhettem meg.
Még egy lépést tettem, s utánahúztam a másik lábam. Nyilván nem elég óvatosan tettem, mert
az építmény életre kelt, s lélegezni kezdett alattam. Próbáltam megkapaszkodni, dermedten
megálltam s lenéztem.
A lehullott tűlevelektől vörösre festett, gyökerekkel átszőtt föld megingott alattam.
„Vissza, amíg nem késő” – gondoltam, s óvatosan hátrafordítottam a fejem. A gerenda vége,
ahonnan elindultam, egészen közel volt. De éreztem, hogy nem tudok visszafordulni. Egy ilyen
szűk területen megfordulni szörnyűbb, mint előrehaladni.
Rádöbbentem, hogy csapdába estem. Nem maradt más hátra, mint hogy meglovagolom
a gerendát, s hátrafelé visszacsúszok, vagy folytatom utamat előre. Bármennyire féltem is, valami
nem engedte, hogy ilyen szégyenletesen megfutamodjam. Továbbléptem. Néha, egyensúlyom
elveszítve arra gondoltam, hogy most, most leugrom, hogy le ne zuhanjak, de mégis minden
alkalommal visszanyertem egyensúlyomat, s továbbmentem. Eljutottam egészen a gerenda végéig, s
attól félve, hogy immár örömömben veszítem el egyensúlyomat, lehajoltam, s teljes erőből
belekapaszkodtam, hosszú ideig karommal átölelve fogtam a gerendát, s figyeltem most már
veszélytelen himbálózását. Természetes, hogy ezt a kis teljesítményemet nem titkoltam el a fiúk
előtt. Miután alaposan végigmért, maga Jura gratulált. Ezután gyakran megismételtem mindezt,
félelmem azonban alig csökkent, egyszerűen hozzászoktam, hogy le kell küzdenem egy bizonyos
félelmet, s leküzdöttem.
Azt hiszem, bármit is teszünk, a kezdeti félelem azért olyan erős, mert úgy érezzük, mintha
a tátongó semmibe, a végtelen borzalomba lépnénk. A félelmet legyűrve nem a veszélyt hárítjuk el,
hanem megleljük annak a mértékét, amit addig végtelennek hittünk. Aki meghatározza a nemlét
mértékét, az adja a legjobb gyógyszert az embereknek a halálfélelem ellen.
Utánam néhány fiú ugyancsak megtanult végigmenni a himbálódzó keresztgerendán, de sem
ők, sem én egyszer sem próbáltuk meg, hogy végigfussunk rajta. Ereztük, ez a kiválasztott előjoga,
s csak legtitkosabb álmainkban mertük megismételni Jura hőstettét.
… A vízen járó Krisztus látványában van valami a nagy inkvizítor 3 sarlatánságából. Látjuk,
hogyan csábítják a csoda segítségével az embereket a valláshoz. Még nagyobb sikerrel lehetne
átcsábítani őket, ha Krisztus a halászok színe előtt a partmenti kavicsot változtatná aranypénzzé.

3 Utalás Dosztojevszkij regényére, A Karamazov testvérekre.

 A vízen járásában nincs semmi szellemi, mert nem küzd le akadályt. Vagy azért jár vízen, mert
testetlen, vagy azért, mert az égboltról láthatatlan fonállal tartja őt a Főkonstruktőr. Ha pedig így
van, nem maradt más hátra számára, mint hogy jarja a vizet. Megdicsőült léptekkel, azzal a szerény
méltósággal, amellyel a gyűléseken az elnökségbe beválasztottak mennek fel a színpadra.
Más a helyzet a mi Juránkkal. Ott áll a keresztgerendán. Hőstettre, emberi csodára készül.
Egész alakjában, testének harcias hajlásában, ugrásra kész mozdulatában, feszült arckifejezésében
ott a bátorság és félelem harcának forró remegése. Egy ugrás – és a lélek ragyogó, néhány
másodpercnyi győzelmet arat a test felett!
Szemünk láttára hajszolta át magát a gerenda egyik végéből a másikba, mint vad hegyipatakon
átugrató lovas. Nagyszerű volt ez, mindnyájan éreztük, de hogy miért nagyszerű, akkor nem tudtuk
volna megmagyarázni.
———
Jura egyszer felajánlotta, fosszuk ki az iskolai büfét. S jóllehet addig sohase rámoltuk ki az iskolai
büféket, nem tudni miért, gyorsan és könnyen ráálltam. Semmiféle lelkiismeret-furdalást nem
éreztünk, mivel egy idegen iskoláról volt szó, mi több, mivel közel volt házunkhoz, nagyon
megfelelt rabló terveinknek. A virsli csábított bennünket, amit hitelt érdemlő híresztelések szerint
aznap szállítottak a büfébe.
Tervünk egyszerű volt: feltörjük az ajtót, megesszük az összes virslit a büfében, kivesszük
a pénztárból az összes aprót, s elbújunk. A papírpénzt, úgy terveztük, nem visszük magunkkal, mert
tudtuk, hogy nem hagyják a kasszában. Érdekes, eszünkbe sem jutott, hogy elvigyük a virslit, el
sem tudtuk képzelni, hogy olyan sok lesz. Meg aztán cebeldi tapasztalattal felvértezett bálványom
vezérlete mellett emiatt nyugtalankodnom sem kellett – na meg ki hallott olyat –, hogy valaki
valahol ne tudta volna megenni a virslit.
Napközben, mintha semmi dolgunk sem lenne, bementünk az iskolai büfébe, valójában
szemrevételeztük, mi a helyzet, mi hol van, hol található.
Az összekötözött virslifürtökkel teli edény az ablakpárkányon állt. A lenyugvó nap ferde
sugarai rózsaszínűén csillogtak az edény felett.
Jura olyan szentimentális nyíltsággal bámulta ezt a jelenséget, hogy végül erőszakkal kellett
kicipelnem onnan; viselkedése illetlen s veszélyes volt számunkra.
– Nem bírom – mondta kis pihenés után, amikor megálltunk a folyosón az ablaknál.
– Mit nem bírsz? – kérdeztem tőle halkan.
– Nem bírom nézni a szétrepedteket – felelte, s sípolva fújta ki a levegőt, mintha túlságosan
forró virslit kapott volna kézbe.
Nekem is összeszaladt a nyál a számban.
– Bírd ki estig – súgtam neki férfias kitartásra biztatva.
Kiléptünk az iskolából.
Este az iskola helyiségeibe a hátsó fal szorosan bedeszkázott ajtaján lehetett bejutni. Az ajtó
üveges volt, az egyik üvegtábla ki volt törve, s azon lehetett bemászni.
Az iskola mellett lakott a gazdasági igazgató, aki egyben az éjjeliőr feladatát is ellátta. Több
éves perlekedés folyt közöttünk, mert az iskolaudvart focipályának használtuk, ő pedig elkergetett
minket.
Az öreg sajnos még fürge mozgású volt.
 Alighogy jól besötétedett, átmásztunk az iskola udvarába, s észrevétlen a beszögelt ajtóhoz
lopóztunk. Gyönge utcai fény világította meg, s a kitört ablaküveg sötéten ásító nyílása
nyugtalansággal töltött el. Az utcáról mint egy békés, de már elképzelhetetlen világ távoli zaja
szűrődött be a fiúk beszélgetése.
Közvetlenül az ajtónál egy meglehetősen nagy pocsolya csillogott olajosán. Óvatosan
megkerültem, és belestem az ablaknyíláson.
– Gyerünk – mondta Jura, mire elindultam.
Egyik kezemmel a fal kiszögellésébe kapaszkodtam, a másikkal a kilincsbe, felhúzódzkodtam,
lábam a résbe dugtam, s próbáltam kitapogatni a padlót. A félelemtől dermedtens összegörnyed ten,
lábujjaimmel tapogatózva s lejjebb csúszva, egy ideig így függtem, míg végül rátaláltam a padlóra,
s behúztam a helyiségbe felsőtestemet.
Az ajtó mellett ferdén ott húzódott a padlásra vezető vészlépcső. A folyosón kellett tovább
menni, majd betérni egy másik folyosóra, amelynek a végén a büfé volt.
Jura gyorsan utánam mászott, elindultunk, s közben gyakran megálltunk, belefüleltünk a bezárt
tantermek s a kihalt, sötét iskola csöndjébe.
Szívünk olyan hevesen vert, hogy szinte minden lépéskor le kellett küzdenünk visszahúzó
lökéseit. Amikor elhaladtunk az ablakok mellett, a sötétben feltűnt félelmet nem ismerő barátom
profilja, s a rettegés csitult bennem. Elfeledtem elmondani, hogy nem tudni miért, fehér ing volt
rajtam. Ez az inkább kísértetnek, mint rablónak való ing a sötétben furcsának tűnt, mintha saját
félelmembe öltöztem volna. Igyekeztem nem ránézni, hogy ijedtségem ne fokozódjék.
Odaléptünk a büfé ajtajához. A keskeny résen gyönge fénysugár hatolt be. Jura megnyomta
az ajtót, a rés kiszélesedett, s ő odatapadt hozzá.
Hosszasan bekukucskált, mintha a virslik vagy más büféáruk éjszakai életét fürkészné. Végül
felém fordította felvidult arcát, magához intett, hogy nézzek be én is, mintha egy adag bátorságot
ajánlott volna fel ügyünk legveszélyesebb szakasza előtt. Bepillantottam, s ismét megláttam
a virslinket. Ugyanott volt, csak könnyű organtinnal letakarva, amelyen keresztül még csábítóbbnak
tetszett.
Jura a ruhája öbléből fogót vett elő, amivel előre felszereltük magunkat, s ügyeskedni kezdett
a lakattal. Ki kellett tépni az egyik lakatot tartó gyűrűt. Kiderült, hogy ez nem is olyan könnyű.
A virsli látványától izgatottan túlságosan sietett, és a fogó, a gyűrűről lecsúszva néhányszor
meglehetősen hangosan csörrent.
Egyszer csak a felettünk levő emeletről tisztán kivehetően léptek zaját hallottam. Néhány lépés
követte egymást, majd mintha hallgatózna valaki, a léptek abbamaradtak.
– Futás! – súgtam rémülettől dermedten, de tüstént éreztem, amint ujjai fájdalmasan
megszorítják karomat.
Moccanni sem mertünk, és sokáig hallgatóztunk a hosszúra nyúlt folyosói csöndben.
– Hallucinálsz – súgta végül Jura.
Megráztam a fejem. Megint nem mozdultunk.
Nem is tudom, mennyi ideig álltunk így. Ekkor Jura óvatosan az ajtó felé fordult, mintha
a kockázatés a csábítás arányát mérlegelné. Majd ismét fülelni kezdett. Bekukucskált a résen,
hallgatózott, majd ismét cibálni kezdte a fogóval a gyűrűt.
 Ekkor hirtelen lépések hallatszottak! Jura menekülésemet megint csak megelőzve karon
ragadott.
A lépések azonban nem szűntek meg. Most már határozottan csattogtak a lépcsőfokokon, egy
pillanatig tétováztak, majd mielőtt a kapcsoló kattanását hallottuk volna, fénysugár lobbant, s a fény
hullámokban ömlött az első emeletről a földszintre, majd újból lépések koppantak.
Jura elengedte a karomat. A félelem vad és pontos paripája kivitt, kirepített az iskola
épületéből. Egy pillanatra sem torpantam meg az ajtónyílásnál, egyszerűen keresztülrepültem rajta,
s a pocsolyában elterülve tértem magamhoz. Csak miután átlendültem a kerítésen, vettem észre,
hogy Jura nem fut utánam. Nem tudtam, mire véljem ezt. Csak nem kapta el az őr? De ha így van,
miért nem hallottam semmit?
A kerítésen keresztül néztem az iskola épületét, s vártam, hogy jelzőlámpa fénye villan,
gonoszán pergő csengőszó önt el mindent, s befut a rendőrség…
Az idő azonban múlik, és minden csendes, észreveszem, hogy az ingem merő sár, otthon ezért
aligha dicsérnek meg, valahogy észrevétlen kell besurrannom a házunkba, az inget a szennyes közé
hajítani, s felvenni valami mást.
Komor töprengésekbe merülve csak akkor vettem észre Jurát, amikor átlendült a kerítésen, és
mellettem ért földet.
Végül is mi történt? Kiderült, amikor az őr elől futottunk, érezte, hogy ketten nem jutunk ki,
ezért úgy okoskodott, befordul a padlásfeljáróra, s ott várja ki a veszély elmúltát. Ezt az alatt
a néhány másodperc alatt sikerült kigondolnia, amíg rohantunk!
Életemben ilyesmi eszembe nem jutott volna; mint csapdába esett vad, rohantam a lyukhoz,
amin keresztül bemásztam. Nos, ilyen volt az én egykori barátom, Jura Sztavrakidi.
Végigolvasva a leírtakat, eszembe jutott, hogy a legjobb irodalmi recepteknek megfelelően
feltétlenül szólnom kell hősöm bizonyos, természetesen jelentéktelen fogyatékosságairól, amelyek
nem fedik el, csupán halvány árnyékot vetnek ragyogó alakjára. Az ilyen, ismétlem, jelentéktelen
fogyatékosságoknak közel kell hozniuk, emberivé kell tenniük alakját, sőt talán szomorkás, megértő
mosolyt kell kiváltaniuk: amolyan mit tehetünk, ilyen esendő az ember jellegűt.
Nos hát Jura, aki amúgy meglehetősen jól beszélt oroszul, sehogy sem tudta megtanulni, hogy
megkülönböztesse egymástól a hasmenés és megfázás szavakat. Nyilván e kifejezések funkcionális
közelsége vezette félre, amit egyfajta modern rímszerű összecsengés is bonyolított, amit akkor Jura
természetesen nem ismerhetett, annál is inkább, mert akkor még ez nem volt divatban.
A legkülönbözőbb módon próbáltam rögzíteni ezeket a szavakat, hogy tudatában a nekik
megfelelő helyre kerüljenek, de elég volt megráznia a fejét, s tüstént kiröppentek s összekeveredtek.
– A hasmenés szóban benne van az orr szó?4 – kérdeztem békésen.
– Igen, benne van – felelte Jura, becsületesen végiggondolva a dolgot.
– Sa megfázásnak van köze az orrhoz? — kérdeztem, igyekezve az elsődleges fogalmak
logikájával hatni rá.
– Van köze – felelte Jura határozatlanul, mert fogalma sem volt, hova akarok kilyukadni.
– Nos hát – mondtam neki –, alighogy kimondod a szót, hasmenés, rögtön jusson eszedbe,
hogy sem az orrnak, sem a megfázásnak semmi köze hozzá.
A szláv szókészlet zűrzavara a feje búbjáig elárasztotta.

4 Lefordíthatatlan szójáték: hasmenés: ponosz, orr: nosz

 – Akkor miért van benne az orr? – kérdezte nyakát kinyújtva, s kezdődött elölről az egész.
Egyszóval, ez a kis filológiai nehézkesség nem csökkentette állandó hellenisztikus rajongásom
barátom iránt.
Meg kell hogy mondjam, Jura szerette a verekedést. Azokban az években mindnyájan
szerettünk verekedni, de Jura, érthető módon különösképp kedvelte.
Verekedett, hogy védje a saját, a görögök vagy egyszerűen a gyöngék, a szobafestők, fölöttébb
gyakran az utca s ritkábban az osztály becsületét. Vagy csak ok nélkül, amikor a mérkőző felek
egyszerűen össze akarták mérni erejüket, hogy később a lovagiság ranglétráján egy fokkal feljebb
kerüljenek, vagy átengedjék helyüket másoknak.
– Meg akarok verekedni vele – gyakran előfordult,hogy Jura odasúgta ezt nekem, s az egyik
fiú felé biccentett. Többnyire az iskolánkban vagy az utcánk környékén újonnan felbukkanó fiúról
volt szó. Vagy néha valakiről a régi ismerőseink közül, aki a nyár folyamán váratlanul megnőtt,
megerősödött, s most akarata ellenére is új lehetőségeinek átértékelését követeli.
Jura pedig feléje biccent, és annyi bölcsesség, titkos boldogság van az arcára írva, hogy
lehetetlen nem gyönyörködni benne. Ugyanígy gyönyörködik a kertész az ágat félrehajtva az időnek
előtte beért gyümölcsben, s talán valahogy így nézhetett Don Juan is a távolból új szerelmére.
A kiszemelt is rendszerint előbb vagy utóbb megsejtette Jura titkos szenvedélyét, s
mozdulataiból egyfajta szégyenlős zavar érződött ki, ami végül szemtelenségbe ment át.
– Ő is érzi – bólintott feléje vidáman Jura, s tekintetében egy kis szatír huncut kecskeszemének
tüzei égtek.
———
Egyszer Jurával az idő tájt legjobb mozink, az Apszni bejáratánál álltunk. Valami eget verő jó film
ment, kamaszok tömege hullámzott körülöttünk. Jó néhányan jegyet kerestek, fürkészőn
végigmértek mindenkit, s próbálták kiszúrni a jegyüzéreket.
Milyen jó érzés volt kezdés előtt ott állni a tömegben, s időről időre megtapogatni zsebünkben
a jegyünket, tudván, hogy közben mennyien vágynak erre, te pedig itt állsz a jegyeddel, s semmitől
sem félsz. Amikor beengednek, belépsz, sétálsz egyet az előcsarnokban, s századszor bámulod
végig a helyi festőművész ízléstelenül színes képeit Puskin meséinek motívumaira, s élvezed annak
tudatát, hogy ezek az apró örömök ingyenesek, s a fő öröm még előtted áll. Majd beengednek
az előző előadástól még párálló nézőtérre, amely mintha még őrizné a látvány gyönyörének illatát,
a látványét, ami nemrég itt lezajlott, de még előttünk áll; jön a híradó, legyen bár mit sem érő, de
hiszen ez is egyfajta kiegészítés, a fő, az igazi élvezet azonban még hátravan, s talán a legédesebb
az életben húzni, késleltetni ezt, ha már elnyújtani nem is mindig lehet, mert elszakadhat, akár
a filmszalag.
Nos, a filmet üdvözülten várva ott ácsorogtunk, amikor egy ismeretlen fiú odalépett Jurához:
– Van jegyed?
Jura ránézett a soványka, jegy nélküli fiúcskára, s lassan, hogy kellőképpen éreztesse
a másikkal szerencsétlenségét, így szólt:
– Van, de csak magamnak…
– Ez humor akart lenni, mi? – vágott vissza a keserűségében bátorságra kapott fiú.
– Igen, humor – ismételte, nem tudni miért, Jura. Úgy tűnt, nem hitt a fülének, hogy ilyen
helyzetben valaki még válaszolhat neki, s most ellenőrzi, valóban hallotta-e ezt a szemtelen hangot.
 – Elég hervadtra sikerült – mondta a fiú, bosszúállón biccentett, s fordult, hogy elmenjen.
– Megállj – rezzent össze Jura.
A fiú bátran megállt.
– Tehát jegyüzér vagyok? – kérdezte váratlanul Jura, mellen ragadta a fiút, s megrázta. – Tehát
jegyüzér vagyok? – ismételte.
Savanyú ízt éreztem a számban. Ez szervezetem számomra akkor még ismeretlen válasza volt
az otrombaságra és igazságtalanságra.
Éreztem, Jura verekedni akar vele, de ez most mindenképpen disznóság lett volna. A fiú
szemmel láthatóan nem akart verekedni, szemmel láthatóan gyengébb volt Juránál, nem mondta,
hogy jegyüzér, mi több, még csak vörös hajú sem volt.
– Tehát jegyüzér vagyok? – ismételte Jura, s cibálgatva megpróbálta harci állapotba hozni
a fiút.
– Nem mondtam – hangzott megadóan a fiú szájából, s ismerősöket vagy védelmet keresve
körülnézett.
– Nem mondtad! – Jura ismét rázni kezdte, megpróbált kierőszakolni belőle még valami
sértésfélét, hogy megüthesse. A fiú azonban nem ment lépre, s ezzel még inkább ingerelte Jurát,
arra késztetve, hogy ő tegye meg az utolsó lépést. Az ügy ezt ígérte.
Ekkor hirtelen, az ördög tudja honnan, vagy fél tucat görög fiú vett körül bennünket, s
egyszerre karattyolni kezdtek:
– Nem szégyelled magad, te görög… kendrepeszo… – hallatszottak ki az ismerős szavak
a szózuhatagból.
Ügy tűnt, ezek a fiúk jól ismerik Jurát meg a fiút, és Jura valami oknál fogva adott a szavukra.
A fiú, külsejéből ítélve nyilvánvalóan orosz, talán félelmében, váratlanul ugyancsak karattyolni
kezdett görögül, s ettől még Jura is zavarba esett. Bizonyára a görög fiúkkal egy házban lakott.
Így beszéltek, hangjuk hol felemelve, hol lehalkítva, az oroszról áttértek a görögre s viszont.
Jura azt bizonygatta, jóllehet a fiú nyíltan nem nevezte jegyüzérnek, de megkérdezte tőle, mennyiért
adja el a jegyét, s ezzel voltaképpen…
– Ezt nem mondtam, nem igaz – tiltakozott hevesen a fiú görög barátaitól körülvéve.
– Nem szégyelled magad, te görög? – szégyenítették meg Jurát a görögök megint görögül.
– Kérdezzétek meg tőle, ha nem hiszitek – mondta Jura, s felém fordult.
Régóta vártam erre. Ebben a percben gyűlöltem. Kész lettem volna beletaposni ragyogó hazug
képébe, de a barátom volt, s a barátság egyfajta ősi törvénye alapján meg kellett védenem, amikor
egy másik, erősebb, de valahogy indokolatlan érzés arra késztetett, hogy a fiú oldalára álljak.
Mindnyájan felém fordultak, biztosak voltak benne, hogy már csak azért is Jura oldalára állok,
mert engem kért fel. Azonban az első pillanatban tétováztam, s ezzel rögtön élénk érdeklődést
váltottam ki, mert ha a barátja vagyok, s nem sietek megvédeni, akkor valami szokatlant kell
mondanom ebben az esetben, talán a teljes igazságot.
Mindnyájan elcsendesedve néztek rám, s éreztem, hogy a hallgatásom minden pillanata
rettenthetetlen magasságba emel a szemükben. Magam is éreztem, milyen érdekessé lett
hallgatásom, milyen remek dolog ez, ugyanakkor előre tudtam, hogy csalódást fogok okozni nekik,
alighogy kinyitom a szám, ezért igyekeztem elkapni azt a pillanatot, amikor tovább emelkedni
egyszerűen veszélyes lesz, tekintettel a rám váró elkerülhetetlen bukásra.
 – Nem hallottam, miről beszéltek – mondtam, s a savanyú íz egyszerre elöntötte a számat,
mintha vadalmába haraptam volna.
Egy pillanat alatt mindkét fél számára érdektelenné váltam, most már csak a maguk erejére
támaszkodva folytatták a vitát. Megszólalt a csengő.
A teremben egymás mellett ültünk. Néha felé sandítva, láttam barátom szigorú, rideg arcélét.
Hazafelé menet próbáltam magyarázkodni, de egyre hallgatott.
– Nem kezdünk terefere konferenciát – mondta, amikor a házukhoz ért, s befordult az udvarba.
Ez volt barátságunk fölbomlásának kezdete. Nem veszekedtünk. Egyszerűen elvesztettük
a közös célt. Fokozatosan távolodtunk közös gyermekkorunktól, s beléptünk a mindenki számára
különböző ifjúkorba, mert az ifjúság a lélek kialakulásának kezdete. De tőlünk független okoknál
fogva külsőleg is elvesztettük egymást.
Csak jó néhány évvel később találkoztam vele városunkban a vízen úszó Amra vendéglő felső
fedélzetén, ahová beugrottam egy kávéra. A helybeli fiúk társaságában üldögélt. Már messziről
megismertük egymást, és ő széles mosollyal felállt az asztal mellől.
Odaültem hozzájuk, s ahogy ez lenni szokott, Jurával együtt felidéztük gyermekkorunkat és
iskolai barátainkat.
Kiderült, Jura tengerésztiszt, északon szolgál. Most hosszabb szabadságon van, eljött, hogy
pihenjen és szórakozzon, majd a szabadsága maradékát Kazahsztánban szándékozik eltölteni, ahol
most a szülei élnek.
Emlékeztettem rá, hogyan szaladt végig a gerendán, s elismertem, hőstette végérvényesen nagy
álom maradt számomra.
– Viszont végiglépdelni nem tudtam rajta – mondta vállat vonva Jura.
– Hogyhogy nem tudtál?
– Féltem lassan lépdelni – mondta, s szürke szemében felvillant egykori bátorságának árnyéka.
– Lehetetlen! – kiáltottam fel, éreztem, hogy beismerése valamilyen felelősséget ró rám. Csak
még azt nem tudtam, milyet.
– Tudod, miért hintáztattam a gerendát? – kérdezte, s meg sem várva kérdésemet, rögtön
válaszolt: – Egyszerűen úgy éreztem, hogy egy erős előre-hátra himbálódzás kellemesebb
az imbolygásnál. Akár a tengeren – tette hozzá, nem tudni miért, felfedezésének általános
alkalmazásával vigasztalva.
Nem, egy csöppet sem sajnáltam hőstette iránt érzett serdülőkori lelkesedésemet. Ráeszméltem,
hogy a bátorság, miként a gyávaság is, igen bonyolult természetű, és mindabból, amiről azt hittem,
hogy megoldott és világos, sok minden nincs is megoldva olyan tökéletesen.
Elszomorodtam. A befejezetlen gondolatok elűzték vidámságomat, úgy éreztem magam, mint
a diákok, a le nem tett egyetemi vizsgák idején.
Tüstént haza szerettem volna menni, és legalább egyet s mást végiggondolni. De nem
távozhattam, mert hozzánk lépett a pincérnő a rendeléssel. Egy üveg konyakot tett az asztalra meg
egy művészien felszeletelt görögdinnyét, amely, alighogy az asztalra helyezte, harsogva szétnyílt,
mint egy gigászi lótuszvirág a véres szirmaival.
Jura az üveg után nyúlt. Valóban, semmiképpen sem távozhattam.
Földeák Iván fordítása