Rousseau természetelvű pedagógiája

A tizennyolcadik századot joggal nevezték a "pedagógia századának". Franciaországban, ahol

az iskolák színvonalát és a drasztikus módszereket már a humanizmus moralistái is élesen
bírálták, szinte nem is volt olyan filozófus, író, aki ne foglalkozott volna pedagógiai
kérdésekkel. A felvilágosodás hívei mélyen hittek abban, hogy az ifjúság megújult szellemű,
racionális nevelése a szebb jövendő garanciája.

Közéjük tartozott Jean-Jacques Rousseau (1712-1778) is, aki nemcsak filozófusként alkotott
örökbecsű értékeket. Neveléssel-oktatással kapcsolatos gondolatai gyökeres változást (mintegy
"kopernikuszi fordulatot") idéztek elő a pedagógiában.

Láttuk már, hogy a gyermekről alkotott középkorias felfogás átformálásában milyen fontos
szerepet töltöttek be a reneszánsz moralistái. Tanításaik zöme azonban megmaradt az
illemtankönyvek, a gyermekről szóló értekezések lapjain, s nem vált élő gyakorlattá. Rousseau
könyve, az "Emil, avagy a nevelésről" viszont egyaránt forradalmasította a pedagógia elméletét
és gyakorlatát.

Kevés olyan filozófus van, akinek életpályája és művei annyira szoros egységben és
kölcsönhatásban lennének, mint az övé. Regényes fordulatokban bővelkedő életútjával érdemes
kissé bővebben megismerkednünk.

1. Élete

1712-ben született a protestáns Genfben egy puritán szemléletű órásmester fiaként. (A

hugenotta származású család a protestánsüldözés elől menekült Genfbe.) Édesanyja Jean-
Jacques születése után egy héttel meghalt.

A fiatal fiú nem járt elemi iskolába, ennek ellenére már tízéves korára nagy műveltségre tett
szert. Édesapjával kedvelt szórakozásuk az olvasás volt. Igen korán és alaposan
megismerte Plutarkhosz párhuzamos életrajzait olyannyira, hogy könnyedén idézett belőle.
Emellett olvasott regényeket, színdarabokat, értekezéseket: mindent, ami a keze ügyébe került.

Talán ennek a sokféle korai olvasmányélménynek is szerepe volt Rousseau zsenialitása mellett
abban, hogy később kora legkiválóbb polihisztorává lett. "Szakmája" úgyszólván nem volt,
mégis korszakalkotó műveket alkotott a legkülönbözőbb témákban. Szentimentális
regényével (Nouvelle Heloïse) a "romantikus irodalom atyjává" lett, társadalomtudományi
értekezései a francia forradalom ideológiáját készítették elő, önéletírásai a memoárirodalom
gyöngyszemei, s végül nevelésről írott könyve - mint látjuk majd - a pedagógiai irodalom egyik
legfontosabb mérföldköve.

Tízéves korában fordulat állt be a fiú életében: apja összetűzésbe keveredett egy genfi
kapitánnyal, a következmények elől menekülnie kellett. Jean-Jacques-ot így nagybátyja
gondjaira bízta, akinek volt egy hasonló korú fia. Neki azonban nem volt ideje a két fiú
nevelésével foglalkozni, ezért - a korabeli elterjedt gyakorlatnak megfelelően - kiadta őket egy
közeli falu lelkészéhez, Lambercier-hez, aki vállalta iskoláztatásukat. A fiúk itt két esztendőn
át keményen tanultak. Mindenekelőtt latinos műveltségre tettek szert, s a latinnal együtt
megtanultak "mindenféle kacatot, amit nevelés ürügyén hozzácsaptak" - ahogyan Rousseau
később visszaemlékezéseiben írja.
Két éves falusi idill után visszatért Genfbe. Előbb egy írnok mellett inaskodott, majd egy
vésnök mellé került. A műhelyben megismerkedhetett azzal az embertelen bánásmóddal, mely
a korabeli inaséletet jellemezte. Kis híján maga is elzüllött: a verés, az éheztetés és megaláztatás
miatt egyre inkább csak a lopáson, hazudozáson járt az esze. Egyedül a könyvek iránti
lankadatlan érdeklődése maradt a régi: falta a könyveket gyakran munka helyett is.

1728 márciusában ismét fordulat következett be életében. Egy vasárnap este, kirándulásról
hazatérve zárva találta Genf városának kapuját. Úgy döntött, hogy nem megy vissza kegyetlen
gazdájához, helyette a kalandos életet választotta.

Nem vaktában vágott neki a világnak. A protestáns Genf akkoriban kicsiny sziget volt a
katolikus "tenger" közepette. A szomszéd faluba sietett, a már katolikus Szavoja területére, ahol
a plébános pompás ebéddel és csábító ígéretekkel fogadta. Warensnéhoz, a katolikus hittérítő
szervezet megbízottjához küldte a "kis eretneket". A csinos fiatalasszony, akinek "szeméből
áradt a kedvesség", pártfogásba vette a fiatal fiút, anyja helyett anyjává lett.

A következő esztendők a kóborlás és a próbálkozások évei voltak: Előbb Torinóba került, ahol
lakájként próbált kenyeret keresni; szokatlan műveltsége, intelligenciája viszont idegenné tették
a szolgák között. Warensnéhoz visszatérve szenvedélyes tanulásba kezdett: fizikát,
matematikát, élettant, anatómiát, zeneelméletet tanult szinte megszállott nekibuzdulással.
Időnként zeneszerzőnek is kiadta magát: még kottát is alig tudott olvasni, amikor egy botrányba
fulladó zenekari estet szervezett. (Később e téren is jelentős előrehaladásra tett szert: "Falusi
jós" című zenés pásztorjátékát ma is játsszák.)

Huszonnyolc esztendős korában magánnevelőnek szegődött Mably, a lyoni

csendőrfőparancsnok házába. Kísérletét viszonylag szerény siker koronázza: "Csak három
eszközt tudtam alkalmazni ismeri el később: az érzelmet, az okoskodást és a haragot, s
gyereknél haszontalan és gyakran veszedelmes mind a három."[2]

Első pedagógiai tárgyú írása akkor keletkezett, mikor elfoglalta állását: egy levél formában
készített nevelési terv, amelyet tanítványa apjának írt.[3] Ebben megfogalmazza célját: jó,
szabad és boldog embert kell a gyerekből nevelni. Később többen vádolták azzal, hogy
ellensége a tudományoknak. Ez a rövid tervezet nem ezt látszik igazolni: növendékeit be akarja
vezetni a tudományok világába, de a pedáns és gőgös nevelői magatartást gyűlöli. Arra kéri
tanítványai apját, figyelmeztesse őt nevelői hibáira. De azt is tudja, hogy pedagógiai sikere vagy
kudarca mástól is függ - a növendékektől: "Bármint gondoskodom és bajlódom is, a siker
távolról sem egyedül rajtam fordul meg."[4]

Miután házitanítóként nem sok sikert aratott, a zenei tanulmányokra vetette magát. Itt is új
utakat keresett: kidolgozott egy kottaírási rendszert, melyben a hangjegyeket számok
helyettesítik. Mélységesen hitt abban, hogy leleményével meghódítja a párizsi Akadémiát, ezért
1742 nyarán tizenöt arannyal és jelentős barátok ajánlóleveleivel a zsebében Párizsba ment
szerencsét próbálni.

Felolvasást tartott az Akadémián, s bár megtapsolták, kottaírási rendszere mégis megbukott.

(Legfőbb gyengéjét az jelentette, hogy a számok nem nyújtották azt az összképet, melyet a
"hagyományos" kottalap első pillantásra megad.) Kudarca ellenére más területen sikert aratott.
Egy csapásra bekerült a párizsi szalonok pezsgő szellemiségű világába: előkelő és gazdag
családok vették pártfogásukba.
Filozófusokkal barátkozott (mindenekelőtt Diderot-val), akinek felkérésére ő írta az
Enciklopédia zenei szócikkeit. Még mindig zenésznek tartotta magát, kottamásolásból élt. Az
előkelő szalonok felszínes világában egyre kevésbé érezte otthon magát. Feltehetően éppen
"függetlenségét" akarta igazolni, amikor egy tudatlan cselédlányt választott élettársul.

A sorsdöntő fordulat, amelyet maga később "pillanatnyi eltévelyedésnek" nevezett, 1749 egyik
októberi napján következett be életében:

Diderot egyik írása miatt rövid időre börtönbe került, őt készült meglátogatni Rousseau, amikor
útközben kezébe akadt a dijoni Akadémia egyik pályázati felhívása. A kérdés, melyre választ
vártak így hangzott: "A tudományok és művészetek fejlődése rombolta avagy fejlesztette az
erkölcsöket?" A felvilágosult ész korszakában az egyetlen elvárt válasz az lett volna, hogy a
tudományok és művészetek fejlődése természetesen finomították az erkölcsöket is. Rousseau
azonban lángelme volt, nem szokványos filozófus. Fonákjáról szemlélte a dolgokat, és az
igazságot egy csomó féligazsággal elegyítve az egykori szofisták virtuóz bizonyítási
technikájához méltó szinten fejtette ki véleményét: A becsület a tudatlanság gyermeke, a
tudomány és az erény tehát összeférhetetlenek. "Megjöttek a bölcsek, elmennek a jók" - idézi
Senecát, amikor végletekig élezi ki az ellentmondást: a tudomány és a művészet egyenesen az
emberiség bűneiből fakad. A csillagászat a babonából, az ékesszólás a hiúságból, a geometria
a kapzsiságból, a fizika a kíváncsiságból, az etika a gőgből.

Nem várta a sikert, meglepődött, amikor értekezésével óriási sikert aratva elnyerte a dijoni
akadémia pályadíját. (A "vissza a természethez" - jelszót ettől kezdve társítják Rousseau
nevéhez, noha ez a felszólítás nem is szerepel a pályaműben.)

1754-ben írja második értekezését ugyancsak a dijoni Akadémia pályázatára az emberi

egyenlőtlenség okairól.

"Az első ember, aki egy földdarabot körül-kerítve így szólt: ez az enyém, és talált balga
embereket, akik hittek neki, az volt a polgári társadalom valódi alapítója" - írja Rousseau
harmincöt esztendővel a francia forradalom kitörése, és száz évvel Marx előtt.

A siker most sem maradt el, bár a pályadíjat ezúttal nem nyerte el. Hihetetlen, de ez a
demokratikus írás elsősorban az arisztokraták körében szerzett életre szóló barátokat Rousseau-
nak. Életre szóló ellenfele is támadt e tanulmánya nyomán: a század másik
géniusza, Voltaire egyre engesztelhetetlenebb gyűlölettel viseltetett iránta. Kezdetben még
csak csipkelődve, így ír a második "Értekezés"-ről: "Még sohasem fordított senki annyi
szellemet arra, hogy bennünket nagy fáradsággal ismét állattá tegyen; olvasásakor az ember
szinte kedvet kap ahhoz, hogy négykézláb járjon." Természetesen nem erről volt szó: Rousseau
nem az ősi állapotokat akarta visszaállítani: az erkölcsromboló civilizáció visszásságait
ecsetelte egy jobb, emberibb társadalmi berendezkedés reményében.

A nagyvilági élet csábításairól nehezen tudott lemondani, mégis a természet közelségét

választja: egy időre a Montmorency erdő szélén álló kis házba költözött. Itt írta a "Julie"-t
("Nouvelle Heloïse"), a "Társadalmi szerződés"-t és az "Émile"-t ("Émile ou de l'éducation").

Az ember nem természetes állapotban él - fejtegeti a "Társadalmi szerződés"-ben -, hanem

társadalomban. Lemond saját természetes szabadságáról, szerződést köt annak érdekében hogy
megvalósulhasson a köz szabadsága. Az egyén szabadsága így összeegyeztethető a közösség
szabadságával, természetesen csak megfelelő kormányzat alatt. Ha megvalósul a népfenség
elve, akkor a főhatalom, a törvényhozó hatalom a népé lesz, a végrehajtó hatalom pedig a
főhatalom által megbízott kormányé, vagy uralkodóé. Ha pedig az uralkodó a szerződésben
vállalt kötelezettségeit nem teljesíti, a nép megfoszthatja rangjától. Megdöbbentő, hogy abban
a korban, amikor ennél sokkal apróbb szókimondásért bitóra küldtek embereket, e könyvet
csak lanyha érdeklődés fogadta. Egy emberöltő múltán viszont már a francia forradalom
"Bibliája" lett.

Jóval hevesebb reakciókat idézett elő az "Emil, avagy a nevelésről" című pedagógiai regénye
(1762). Olvasói körében nem is annyira a neveléssel kapcsolatos forradalmian új gondolatai
váltottak ki heves ellenérzéseket, hanem a "természetes vallással" foglalkozó rész.
A deista Rousseau a könyv negyedik részében "A savoyai vikárius hitvallása" címen
részletesen foglalkozik Emil valláserkölcsi nevelésével. Eközben kifejti saját nézeteit a
természetes vallásról.

A hatás nem maradt el: a párizsi hercegérsek pásztorlevelet adott ki a könyv ellen. Hamarosan
Rousseau ellen is elfogatóparancsot adtak ki, csak nagy viszontagságok árán menekülhetett.
Könyvét, az "Emil"-t pedig nyilvánosan elégették az igazságügyi palota udvarán.

A bujdosás esztendei kezdődtek Rousseau számára. Előbb Svájcba ment, majd - David
Hume angol filozófus meghívására - Angliába. Egy darabig kiegyensúlyozott körülmények
között élt, de gyanakvó természete csakhamar paranoiás rögeszmévé fajult, üldöztetéses mánia
lett úrrá rajta. Barátaiban is ellenséget látott, Hume-ot is szenvedélyesen támadta.[5]

Franciaországba visszatérve előbb előkelő barátainak vidéki kastélyában élt, majd Párizsba
költözött. A szerény megélhetést választotta: kottamásolásból tartotta fenn magát. Nyugalmát
a teljes magányban vélte megtalálni, ezért ismét menekült: utolsó derűs napjait egy Párizs
környéki birtokon: Ermenonville-ben töltötte. Itt érte a halál 1778-ban, néhány héttel a nagy
ellenfél, Voltaire halála után.

2. A gyermek felfedezése

"Inkább legyek paradoxonok embere mint előítéletek embere" - írja az "Emil"-ben, s így is él.
Könyveinek mondandója és saját cselekedetei között gyakran feloldhatatlannak tűnő
ellentmondások feszülnek.

Az "Emil"-ben ezt mondja: Az apát "sem a szegénység, sem a munka, sem más emberi
szempont nem menti fel az alól, hogy eltartsa és hogy maga nevelje gyermekeit".[6] Ennek
ellenére öt gyermekét adta lelencházba. Kifejezőbben talán senki sem szólt a családi élet
szépségeiről, ám neki sohasem volt igazi otthona. Dicsőítette az állampolgári erényeket, de ő
maga gyakran választotta a természet megnyugvást nyújtó magányát.

Rousseau jellemének talán legsajátosabb vonása az, hogy folyamatos küzdelmet vívott önnön
esendőségével. Állandóan kereste a lelki tökéletesedés útjait. Az emberi értékek mércéje nála
nem a konvenció vagy a hamis közvélemény volt, az abszolút emberi értékekben való
kiteljesedésre törekedett. Ez a fejlődés - melyet saját életével is példázott - határozta meg a
gyermekneveléssel kapcsolatos felfogását is.

Láttuk már, hogy a középkor alapvetően pesszimista gyermekfelfogása hosszú évszázadokon

át meghatározta a magánnevelés és iskolai oktatás gyakorlatát. A bűnben fogant gyermeket meg
kell óvni saját rosszra hajló természete ellen, ezért feltétlen engedelmességgel tartozik
szüleinek, tanítójának. A gyermekfelfogás fejlődésének egy újabb állomása volt, amikor már
egyre több olyan értekezést, illemtankönyvet írtak, melyben a gyermekek erkölcsi óvását,
nevelését sürgetik. A gyermekkor egyre több szerzőnél már a "krisztusi ártatlanság"
korszakaként jelenik meg, de ezt az ártatlanságot meg kell védeni a bűnös világtól.

A pedagógia gyakorlatában is találhatunk pozitív példákat, melyek egy lassú változásra utalnak:
ilyenek voltak például a oratoriánusok vagy a Port Royal kisiskolái. (Tudjuk, hogy az
oratoriánusok "modern" szellemű tanai, különösen Lamy atya könyvei a fiatal Rousseau-ra is
nagy hatással voltak.)

Mégis Rousseau volt az, aki gyökeresen új alapokra helyezte a gyermekről, a gyermekkorról
alkotott felfogást.

Sokat idézett tétele, így hangzik: a gyermek mint természeti lény eredendően jó, csak a
társadalmi együttélés rontja meg. "Minden jó, amidőn kilép a dolgok alkotójának kezéből, de
minden elfajul az ember kezei között"[7] - ezekkel a szavakkal kezdi "botránykővé" vált
pedagógiai regényét.

Ma már látható, hogy a kérdés ilyen sarkított felvetése - jó vagy rossz-e a gyermek születése
pillanatában - zsákutcába vezet. A csecsemő ugyanis születésekor etikailag nem minősíthető
ösztönlényként jön a világra. Természetesen azt is látnunk kell, hogy Rousseau optimista
felfogása radikális tagadása valaminek, ezért ilyen sarkított: hevesen bírálja és elutasítja a
középkor gyermekképén alapuló, a gyermeket lealacsonyító, megszégyenítő korabeli nevelési
gyakorlatot.

Sokan még ma is félreértik az "Emil"-t. Azt gondolják, hogy besorolható az ezerszámra írt
nevelési útmutató közé, amelyek praktikus tanácsokkal igyekeztek megkönnyíteni a szülők és
a hivatásos nevelők dolgát. Rousseau könyve valójában több ennél. Inkább filozófiai,
pontosabban filozófiai-antropológiai mű ez, amely "arról az elvről szól [...], hogy az ember
természeténél fogva jó". A szerző maga is elismeri egy ismerősének írt levelében, hogy "arra
nincs mód, hogy egy Emilt neveljünk".[8] Rousseau Emiljének nevelése sok szempontból az
eszmények, a "kellő" birodalmába átvezető utópia, de olyan utópia, amelynek egész sor magvas
gondolata termékenyítette meg a pedagógiai elméletet és gyakorlatot.

Lássuk közelebbről Emil nevelését. Képzelt regényhőse nevelésére a könyv lapjain maga
Rousseau vállalkozik, magára öltve a házitanító szerepét. Legfőbb célja, hogy Emilt boldognak
lássa : "Boldognak kell lenni kedves Emil, ez minden érzékeny lény célja; ez az első vágy
amelyet belénk oltott a természet, és az egyetlen, amely sohasem hagy el bennünket."[9] De ez
a boldogság nála nemcsak távoli elvont cél, hanem a nevelés egész folyamatát átható
érzelem. Pedagógiájának célja az evilági boldogulás, etikája egyfajta eudaimonizmus
(boldogságetika).

Rousseau neveltje gyermekként is boldog, hiszen nevelője nem kényszeríti felnőttes

megnyilvánulásokra. "A természet azt akarja - olvashatjuk Rousseau-tól -, hogy a gyermek
gyermek legyen, mielőtt felnőtt lenne."[10] Másutt ezt írja - nem minden indulat nélkül:
"Hagyjátok megérni a gyermekkort a gyermekben"[11], hiszen ha felnőttnek születne, mint
sokan szeretnék "ez a gyermekember tökéletesen hülye lenne, akarat nélküli báb"[12].
Csak így lehet felnőttkorára ember a szó legnemesebb értelmében. Olyan ember, aki
a boldogság, a szabadság és az erkölcsi erény jegyében képes életét irányítani.

Rousseau tehát mindenekelőtt embert kíván faragni Emilből. "Amikor majd kikerül a kezemből,
nem lesz bíró, sem katona, mindenekelőtt ember lesz."[13] Olyan ember, aki képes mindenütt
megállnia a lábán ahová a "forgandó szerencse" veti.

Emil majd képes lesz arra, hogy apró békés családi szigetet teremtsen a romlott társadalom
forrongó tengerében. A forradalomellenes Rousseau ilyen szűk körben elkezdett
változásokkal képzelte el a nagyobb társadalmi reformok keresztülvitelét is.

Emlékezzünk rá, hogy Locke neveltje nemesember vagy nagypolgár ("gentleman"), akit
kifejezetten saját osztályába kíván beilleszteni nevelője. A kispolgári származású Rousseau
ennél demokratikusabb elveket vall. Emil szintén előkelő, gazdag ifjú, mégis általában az
emberhez, "az emberi szívhez alkalmazkodó" nevelésben részesül. (Emellett azt sem árt tudni,
hogy e könyve szerint a széles tömegeknek ő sem szánt nevelést. "A szegénynek nincs szüksége
nevelésre - írja. Életkörülményeiből adódó nevelése szükségképpeni, hiszen más nem áll
módjában."[14])

Locke tanaitól egyébként más vonatkozásban is elhatárolja magát. Locke szenzualizmusának

hatására a XVIII. század filozófusai szinte kivétel nélkül elvetették a velünk született eszmék
elméletét. A lélek "tiszta lap", minden tudásunk tapasztalás és nevelés eredménye. Rousseau
vitatkozik ezzel a tétellel: az ember és az állat eleve ösztönök sokaságával jön a világra.
Szellemes példaként saját kutyáját említi: "Milyen nevet adjak annak a hévnek, amellyel az én
kutyám harcol a vakondokok ellen, holott nem eszi meg őket... Soha senki nem tanította be a
kutyát erre a vadászatra, s vajon kitől tudná, hogy vakondok is van a világon."[15]) Rendkívül
"modern" gondolat volt ez abban a korban: a velünk született örökletes tényezők és a nevelés
hatásainak kéttényezős elmélete ezekre a rousseau-i gyökerekre vezethető vissza.

Rousseau nem hisz az ész mindenhatóságában: "Az ész gyakran megcsal bennünket - mondja
az emancipált értelem századában -, s bizony nagyon is megszereztük a jogot arra, hogy
visszautasítsuk. Ám a lelkiismeret sohasem csal meg. Ő az ember igazi vezetője. Ami az ösztön
a testnek, az a lelkiismeret a léleknek."[16]

Az angol filozófussal más kérdésekben is vitatkozik. A "bölcs Locke"-ot főleg azért idézi, hogy
polemizáljon vele. Holott már Locke is a gyermek megfigyelésére alapozta pedagógiáját, s mint
majd később látjuk Rousseau is az ő nyomán taníttatja egy praktikus mesterségre Emilt. Nem
egészen helytálló módon Locke nevelését "okoskodásnak", egyoldalú értelmi ráhatásnak
bélyegzi: "Okoskodni a gyermekkel, ez volt Locke nagy életigazsága..."[17]

Az angol bölcs ezzel szemben maga is elveti a gyermek fejlettségéhez nem illő meddő
intellektualizálást: "De amikor én megokolásról, okoskodásról beszélek - így ír Locke - csak
olyanról szólok, amely a gyermek képességéhez, felfogásához van mérve. Senki sem lehet azon
a véleményen, hogy három-négy éves fiúval úgy lehessen okoskodni, mint egy felnőtt
emberrel."[18]

3. A módszerek
Rousseau "Emil"-jében tetőződött egy olyan folyamat, amely a reneszánszban kezdődött: a
gyermek, a gyermekkor átértékelése, "emancipálása". Amíg évezredeken keresztül az
elsajátítandó műveltség volt a figyelem középpontjában, s maga a gyermek is "a tudás körül
forgott"; most új helyzet állt elő: a pedagógia a gyermek köré rendelődött.

Ez a hangsúlyáttevődés egyúttal sajátosan új nevelési módszereket eredményezett. S noha

Rousseau nem tárgyalja ezeket a nevelési-oktatási eljárásokat olyan részletes alapossággal,
mint mondjuk Comenius a "Didactica Magná"-ban, bizonyos módszertani elvek az "Emil"
szemléletes példái alapján kikristályosodnak az olvasó előtt.

A gyermeknek mindenekelőtt "meg kell lesni a természetét"[19], a nevelőnek ismereteket kell

gyűjteni neveltjéről. A jóval később kibontakozó tudományágnak, a gyermeklélektannak adott
jó előre programot Rousseau: "Szeretném - írja az «Emil»-ben -, ha egy józan ítéletű ember
arról írna értekezést, hogyan figyeljük meg a gyermekeket. Nagyon fontos volna, ha birtokában
volnánk ennek a művészetnek: az apák és a tanítók még csak elemeit sem ismerik."[20]

Rousseau Emilre elsősorban az érzelmein, a képzeletén keresztül akar hatni, nem pedig a
racionális érvek útján. Új gondolat ez az évszázadok pedagógiai gyakorlatát meghatározó
"etikai intellektualizmus" után: "A szellem hangja a szíven keresztül szóljon, mert csak így talál
meghallgatásra. A hideg érvek meghatározhatják véleményeinket, de cselekedeteinket nem;
elérhetik, hogy higgyünk, de azt nem, hogy cselekedjünk."[21]

A nevelő legfontosabb feladata nem az, hogy növendéke fejét "teletöltse tudománnyal".
Mindenekelőtt alkalmassá kell tennie őt a nevelésre, s ehhez először is ügyelnie kell arra,
hogy a gyermek spontán fejlődése zavartalan legyen. Vigyáznunk kell a gyermekre "az első
pillanattól kezdve, hogy világra jött", azért, hogy "eredeti formáját" megőrizhesse. Ennek a
formának, azaz: a gyerekben szunnyadó lehetőségeknek, erényeknek a kibontása a nevelőre
vár.

Mindezt nem közvetlen módon, az addig egyedül ismert "pozitív nevelés" (itt: eredményre törő,
céltudatos nevelés) eszközeivel, mivel az Rousseau szerint csak a "megrontott társadalom"
nevelése lehet. A gyermeket éppen ezért "fallal" kell körülbástyázni, amely megóvja a
társadalom káros hatásaitól.

Ezt a nevelést - melyet már a kortársai közül is sokan támadtak - nevezi Rousseau negatív
nevelésnek: Olyan nevelés ez, "amely tökéletesíteni akarja szerveinket, ismereteink eszközeit,
mielőtt ismereteinket megszereznénk, és amely a szervek gyakorlásával készít elő az értelemre.
A negatív nevelés [...] nem ad erényeket, de megóv a bűnöktől, nem tanít meg az igazságra, de
megóv a tévedéstől; alkalmassá teszi a gyermeket mindarra, ami majd az igazsághoz vezetheti,
amikor már képes lesz megérteni, és a jóhoz, amikor már képes lesz szeretni."[22]

Tévednénk, ha azt gondolnánk, hogy a "negatív nevelés" passzív. Nagyon is aktív

tevékenység ez: a gyermekre fejlesztő hatást gyakorló nevelési körülmények
megteremtése. Olyan körülményeké, melyek mindenkor összhangban vannak a gyermek
fizikai-lelki fejlettségével. A nevelő szerepe ebben olyan, mint a színházi rendezőé: valósággal
"megrendezi" a gyermek életkörülményeit, miközben ő maga szinte "láthatatlan" marad. Olyan
helyzeteket, szituációkat kell teremtenie, amelyek segítségével a növendék életre szóló
tapasztalatokat szerezhet. Így válik tanítójává a könyvek helyett maga az élet; a korai
intellektualizálás, a meddő magolás helyett a végtelen gazdagságú természet. A természet,
hiszen Rousseau tanítványát a romlott erkölcsű városból a természet közvetlen közelébe:
vidékre, falura kívánja költöztetni.

4. A nevelés tartalma és az életkori szakaszok

Rousseau szakított a korábbi mechanikus szimmetrikus életkori periodizációkkal. (Olyanokkal,

mint például Comeniusé, aki mint láttuk, négyszer hat esztendős iskolarendszert vázolt fel a
Didactica Magnában.)

A gyermeki fejlődés szakaszait öt periódusra osztja. Ezeknek egy-egy "könyv" (azaz fejezet)
felel meg pedagógiai regényében az "Emil"-ben.

a) Első könyv: születéstől a beszédig (körülbelül kétéves korig) - testi nevelés

Ez a kisgyermek kora, akinek életét a gyönyör és a fájdalom uralma jellemzi. A gyermek

gyenge, kiszolgáltatott lény, aki saját nyomorúsága ellen csak könnyekkel tud védekezni.

Rousseau - több más felvilágosult gondolkodóhoz hasonlóan - elítélte azt a még akkoriban dívó
ősrégi gyakorlatot, mely szerint a tehetős szülők gyermekeiket születésüktől kezdve vidéki
dajkák gondjaira bízták. Ezek a többnyire igen műveletlen asszonyok - miután így "idegen
gyermekek anyjává" váltak - híjával voltak az igazi anyai érzelmeknek. Szorosan bepólyázták,
szinte gúzsba kötötték a csecsemőt, hogy minél kevesebb vesződség, gond legyen vele.

Az újszülöttek gyötrelmeit kifejezően érzékelteti: "Első érzésük a fájdalom, a kín érzése, hiszen
csak akadályba ütközik minden mozdulatuk, melyre szükségük van. Szerencsétlenebbek, mint
a vasra vert gonosztevők, hasztalan felingerlődnek, ordítanak. Azt mondjátok, hogy sírás az
első hangjuk? Meghiszem azt, hiszen születésük óta bosszantjátok őket. Az első ajándékok,
melyeket tőletek kapnak: láncok. Az első bánás, melyben részük van: kínzás. Csak a hangjuk
szabad, semmi más, hogyne élnének vele, hogy panaszkodjanak?"[23]

Rousseau szabadságot követel a gyermekeknek, s ebbe a szabadságba a mozgás szabadságán

túl az is beletartozik, hogy az édesanyák természetes módon saját maguk táplálják, gondozzák
kisgyermekeiket. Szükség van erre az erkölcsök védelme érdekében is, hiszen "az otthon
életének varázsa a legjobb ellenméreg a rossz erkölcsökre". A gyermek szorosabbra vonja a
hitvesi kötelékeket, "szükségesebbé, kedvesebbé teszi egymás számára az anyát és az apát" -
írja a francia filozófus.[24]

Rousseau az édesanyák lelkére köti - mintegy a belső erkölcsi parancs szavára apellálva, hogy
vállalják magukra újszülöttük táplálását, gondozását. Az apáktól pedig elvárja, hogy maguk
neveljék gyermeküket. Ennek ellenére néhány lap múlva kompromisszumot köt: ha az anya
nem elég egészséges, megengedhetőnek tartja a dajka alkalmazását.

"Az újszülöttnek dajkára van szüksége - írja -, dajkára akkor, ha édesanyja mégsem vállalná
természet adta kötelezettségét". A dajka kiválasztására viszont gondosan ügyelni kell. A
gyermek gondozására az asszony akkor alkalmas, ha "szíve éppolyan egészséges, mint a
teste".[25] (Ez az igény nem új a gyermeknevelési irodalomban. A dajka gondos kiválasztásának
életbevágó fontosságát már a reneszánsz kortól kezdve újra és újra hangsúlyozták a nevelési
kézikönyvek szerzői.)
A dajka lehetőleg falun élő asszony legyen, aki kis gondozottját a természet éltető közelségében
szabadon neveli: "Főkötő, fásli, pólya? Ki vele! Tágan libegő gyolcsokat neki, melyek
valamennyi tagját szabadon hagyják [...] Mihelyt erősödni kezd, hagyjátok kúszni-mászni
szerte a szobában. Hagyjátok, hadd fejlessze, nyújtóztassa kis végtagjait, meglátjátok, napról-
napra mint erősödik majd."[26]

Rousseau pedagógiája gyermekközpontú, ennek ellenére határozottan elutasítja a dédelgető,

kényeztető nevelést: "A gyermek első könnye kérés" - írja. "Ha nem ügyelünk rá csakhamar
parancs lesz belőle. Azzal kezdi, hogy segítséget kér, s azzal végzi, hogy szolgálni kell neki.
Így éppen saját gyengeségéből, amelyből kezdetben függésének érzése fakad, jön létre aztán a
hatalom és uralkodás eszméje."[27]

b) Második könyv: kétéves kortól tizenkét éves korig - az érzékszervek nevelése

Rousseau nem csak az anyát, hanem az apát is felmenti "legszentebb kötelessége" alól: ha az
"elfoglalt családapa" nem vállalkozik gyermeke nevelésére, hívjon segítségül magánnevelőt.
Erre a beszéd kialakulásától fogva lesz szükség. Eszménye az olyan házitanító, aki "fiatal
ember", "pajtása növendékének", és aki egész életében csupán egy gyermek nevelését vállalja.
Az ő dolga hogy megismertesse növendékével a világot, ami ebben a szakaszban a természeti
környezetet és a gyermek saját belső világát jelenti.

Láttuk, hogy az előző életszakasz legfontosabb nevelési feladata a test gondozása volt. A beszéd
megjelenésével kezdődő korszak elsősorban az érzékszervek neveléséé lesz.

Rousseau a hagyományos pedagógia képviselőivel szemben nem a jövendő felnőttet látja a

kisgyermekben. Tiszteletben tartja a gyermekkort, segíti "játékaiban, örömeiben, varázsos
ösztönéletében".[28] A gyermek a jelennek él, lassanként képes lesz arra, hogy elemi vágyait
kielégítse. Fokozatosan kapcsolatot teremt önmaga és a külvilág dolgai között. Gondolkodása
az érzékeléssel kezdődik, lassan eljut az értelemnek arra a fokára, melyet Rousseau "érzékelő
értelemnek" nevez. Könyvek helyett konkrét érzékszervi tapasztalatokat kínál Emilnek: "első
mestereink a filozófiában a lábunk, a kezünk, a szemünk".[29]

Az egyes érzékszervek fejlesztésére ebben az életkorban különös gondot kell fordítani. Igen
fontosnak tartja a tapintás, a látás, a hallás, az ízlelés és a szaglás érzékszerveinek a
nevelését. Rendszeres testgyakorlást ajánl: szaladgáljon sokat a szabadban lehetőleg mezítláb,
tanuljon meg "messzire, magasra ugrani, fára mászkálni, magát falon általvetni s egyensúlyt
tartani".[30] Ismereteket, tapasztalatokat is így gyűjtsön: a szabadban tett séták jó alkalmat
szolgálhatnak a nevelővel folytatott beszélgetésekre.

Az erkölcsi nevelést szolgáló tapasztalatoknak ebben a periódusban a konkrétum szintjén kell

maradniok. Miután a gyermeknek még nincs fogalma arról, hogy mi a jó és mi a rossz,
fölösleges erkölcsi szentenciákkal, magyarázatokkal terhelni az értelmét. "Ne osztogassatok a
gyermekeknek semmiféle feddéseket - írja Rousseau -: hagyjátok rá, hogy ezeket maga vezesse
le tapasztalásból."

Ha büntetni kell, legyen a büntetés maga a tett természetes következménye: "Betöri szobája
ablakait? Hadd fújjon rá a szél éjjel-nappal anélkül, hogy törődnétek meghűlésével, mert inkább
legyen náthás, mint bolond!"[31] Újabb paradoxon: A természetes büntetés elvét Rousseau
következetesen alkalmazza, ez - mint láttuk - meglepően rideg nevelői magatartással jár együtt.
Ez a kemény szigor nehezen egyeztethető össze a gyermekközpontú nevelés alapelveivel.
Rousseau ebben az életkori szakaszban nem akar tervszerű tanítást. Tizenkét esztendős koráig
fölösleges oktatni a gyermeket. Olvasni is csak akkor tanuljon meg, ha "érezni fogja annak
szükségét". S akkor is csak a játék kedvéért, hogy például egy ebédre szóló meghívót
kibetűzhessen. Eközben észre sem veszi, hogy őt voltaképpen "tanítani akarták".

c) Harmadik könyv: tizenkét éves kortól tizenöt éves korig - az értelmi nevelés

Ezt az időszakot nevezi Rousseau az "értelem békés korszaká"-nak. A gyermeket még nem
gyötrik a pubertás kor belső lelki feszültségei, szenvedélyes disszonanciái. A lelki harmóniának
ezt a rövid periódusát kell felhasználni arra, hogy erőfölöslegét értelme képzésére fordítsa.

Most már tudja, mi a különbség a játék és a munka között. Mégsem gyötrelem számára a
tanulás, hiszen felébredt már benne "az ember természetes kíváncsisága minden iránt, ami
közelről vagy távolról érinti".[32] Már nemcsak közvetlen szükségleteinek kielégítése ösztönzi,
hanem az elemi erejű tanulási vágy: "Mire jó ez? - lesz ezentúl az üdvözítő kérdés".[33]

Emil tudását most sem a könyvekből meríti. "Gyűlölöm a könyveket!" - kiáltja Rousseau: félti
neveltjét a könyvekből tanulható spekulatív ismeretektől, a gyermeki lélektől távoli, elvont
műveltségtől. Nevelője segítségével fedezze fel ő maga a természetet, a tudományokat. Az őt
környező természet jelenségeinek vizsgálatával, gyűjtemények összeállításával, egyszerű
kísérletek elvégzésével tanuljon földrajzot, csillagászatot, fizikát. (A könyvek közül
egyedül Defoe "Robinzon"-ját tartja alkalmas olvasmánynak.)

A nevelő figyel a gyermek érdeklődésének alakulására, s olyan életközeli szituációkat teremt,

amelyekből nemcsak tanulhat, hanem erkölcsi tapasztalatokra is szert tehet. Megfelelően
előkészített, de a gyerek számára spontánnak tűnő beszélgetések a természetben sétálgatva jó
alkalmat biztosítanak az ilyen élményekkel átszőtt játékos tanulásra.

Rousseau a fizikai munkának is pedagógiai jelentőséget tulajdonít. Szerinte a munka nemcsak

a kézügyességet fejleszti, az értelem képzése közben felüdülést is hoz. Praktikus hasznán túl az
emberi személyiség egészét gazdagítja. Emilnek éppen ezért egy kézműves mesterséget meg
kell tanulnia.

d) Negyedik könyv: tizenöt esztendős kortól a házasságkötésig - az erkölcsi nevelés

Ez az időszak Rousseau felfogása szerint az ember "második születésének" korszaka, ettől

kezdve válik etikailag formálható lénnyé.

Eddig csak létezett, most már él. Vágyódik az emberek után, keresi a társaságot. Ettől kezdve
szűknek bizonyulnak számára az élet zajától távol eső vidéki, falusi élet keretei: vissza kell
térnie a városba, az emberi társadalomba.

Vissza kell térnie azért is, mert erkölcsi nevelése nem lehet teljes a társaságtól elzárt robinzoni
magányában. Ebben az életkorban a természetes körülmények között nevelt Emil már felkészült
a társas élet megpróbáltatásaira, hiszen "elméje pontos és előítélet-mentes, szíve szabad".[34]

Nevelőjét azonban továbbra sem nélkülözheti. Ő lesz az, aki megmutatja neki az emberek
közötti "természetes és társadalmi egyenlőtlenséget", felébreszti benne
az együttérzés képességét. A szív nemesítésének, az erkölcsi nevelésnek ez az egyik
legfontosabb feladata. A kibontakozó részvét azonban "sohase fajuljon gyengeséggé", józan
igazságosságra, mértéktartásra van szükség.

Az erkölcsi neveléshez a konkrét tapasztalatokon túl a történelmet is segítségül hívja Rousseau.

A nagy történelmi személyiségek életútjának megismerése mindenképp hasznos. Ha erőltetett
magyarázatok helyett hagyjuk, hogy olvasmányai eleven erővel hassanak lelkére, akkor ezek
az emberek életre szóló példát jelenthetnek az ifjúnak.

A szív nevelésével szorosan összefügg a vallásos nevelés: ennek is most jött el az ideje.
Rousseau deizmusa, "természetes vallása" nem a korabeli egyházak papjainak a vallása.
Tagadja a dogmákat, elveti a kanonizált szertartásokat. Istenével szinte bensőségesen közvetlen
kapcsolatba lép, miután nem igényli az egyház közvetítő szerepét.

"Szívem egyszerűségével szolgálom Istent" - írja az "Emil" egyik fejezetében, melynek címe
a Szavoyai káplán hitvallása. "Csak annyit igyekszem tudni, amennyire magatartásom
szempontjából szükségem van. Csöppet sem aggasztanak a dogmák, melyeknek sem a tettekre,
sem az erkölcsi érzületre nincsen hatásuk, s amelyek annyi embert nyugtalanítanak [...] Az igazi
vallás a szív vallása. A belőle jövő hódolatot Isten nem utasítja vissza, ha őszinte ez a hódolat,
bármilyen formában ajánlják is fel neki."[35]

Rousseau a szexuális nevelést is igen fontosnak tartja. Nagy hangsúlyt fordít arra, hogy a
gyermek természetes nemi érését ne siettessék külső hatások. Az ösztönök kordában tartásához
fizikai munkát, szabadban végzett sok mozgást, játékot javasol. Ugyanakkor arra is felhívja a
figyelmet - ez is újszerű vonás! - hogy a gyermek szexualitást érintő kérdéseire mindenkor
válaszolni kell. (Ilyen kérdés például: Hogyan születik a gyerek?) Hazudni semmiképp sem
szabad a gyermeknek. Kérdéseire mindig egyszerűen, tömören válaszoljunk, hogy megérthesse.

e) Ötödik könyv: Sophie nevelése.

Ha Emil nevelését figyelemmel kísérve forradalmian új gondolatok sokaságára bukkantunk,

akkor a nőneveléssel foglalkozó fejezetet olvasva csalódnunk kell. Ebben a kérdésben ugyanis
századának legelmaradottabb felfogását képviselte.

A férfi és a nő Rousseau szerint két hasonló teremtmény gyökeresen eltérő formában

megalkotva. Míg a férfi lelkialkatát az aktivitás és erő, a nőét a passzivitás és gyengeség
jellemzi. A nő élete végéig kiskorú marad: előbb apjának, majd férjének alárendelve él. A férfi
cselekedeteiben saját autonóm egyéniségét követheti, a nő ezzel szemben köteles a
közvéleménynek, a konvencióknak engedelmeskedni.

Emil leendő feleségének, Sophie-nak a nevelése is ennek megfelelően történik. Legfőbb célja
a házias erények elsajátíttatása, a kecses modor és a mély érzelmek kibontakoztatása.
Mindemellett a helyesen nevelt nő "jól olvas a férfi szívéből", szellemes társalgó, kiváló
megfigyelőképességgel rendelkezik. Férjével együtt ideális harmóniát alkot. Emil Sophie
oldalán véli megtalálni a boldogságot.

Az ideális nőről alkotott elképzelését jól érzékeltetik a következő sorok: "Sophie nem szép, de
az ő oldalán a férfiak elfelejtik a szép nőket, a szép nők pedig elégedetlenkednek önmagukkal.
Első pillanatra csinosnak is alig mondható. De minél tovább látja az ember, annál inkább
megszépül. Nyer ott, ahol annyi más veszít; amit pedig megnyert, többé nem veszti el. [...] Nem
kápráztat el, de érdekel."[36]
Rousseau sokat old Emil egyéni nevelésének individualizmusán a könyv utolsó fejezeteiben.
Emil végül is elhagyja neveltetésének színhelyét, ezt a "pedagógiai szigetet", s visszatér a
városba, a társadalomba, a konvenciók közé. Sophie, a megértő hitves lesz az, aki segít neki
betagolódni, segít abban, hogy megtalálja helyét az életben. Nevelője segítségéről viszont
továbbra sem mond le: "Adja nekünk továbbra is tanácsait, vezessen bennünket és mi
tanulékonyak leszünk. Szükségem van önre, amíg csak élek."[37]

A könyv kevéssé ismert, töredékben fennmaradt folytatásában (Emile et Sophie ou les

solitaires, azaz: Emil és Sophie vagy a két magányos) az ifjú pár gyermekének nevelését bízza
a házitanítóra. Az idill mégis törékenynek bizonyul: a gyermek meghal, s a városba való
visszatértük után Sophie is hűtlen lesz férjéhez. Emil elhagyja a "hitvány" házasságtörőt, útra
kel, hogy bejárja a világot, de vándorlása során foglyul ejtik. Végül rabszolgaként találja meg
élete célját: zendülést szervez az elnyomók ellen. Rousseau világosan látja saját kora égető
problémáit: az ellentmondást az ember individuális és szociális meghatározottsága, a
természetes életmód és a társadalmi konvenciók között. Nincs kiút: a természetes módon
nevelkedő Emil és a számára nevelt Sophie házassága a romlott társadalom közegében
szükségszerűen kudarcba fullad. A "Magányosok" drámája így végső soron megkérdőjelezi az
"Emil"-ben kifejtett pedagógiai elvek nagy részét.

Rousseau felfogása később méginkább átalakult: az individualista pedagógia fokozatosan

társadalmi-állampolgári neveléssé formálódott. E folyamat fontos állomása az az értekezés,
amelyet 1771-ben írt a lengyel nemzet kormányzásáról (Discours sur le gouvernement de la
Pologne). Ebben az tanácsolja az orosz hódítástól fenyegetett lengyeleknek, hogy jól szervezett
nevelő intézményekkel védekezzenek. Fejlesszék ki gyermekeikben a hazaszeretet, a nemzeti
hovatartozás érzését. Váljanak öntudatos állampolgárokká, ismerjék meg hazájuk földrajzát,
történelmét, törvényeit. A nemzeti sajátosságok ápolásával, óvásával akar hadat üzenni a
világpolgárság eszméjének. A mai nevelés nem ilyen - mondja Rousseau: "A mai nemzetek
szolgaságra nevelnek; a francia, angol, spanyol, olasz, orosz csaknem mind hasonló ember;
mikor a kollégiumból kilépnek, teljesen ki vannak képezve a lincence-ra, azaz a
szolgaságra."[38] Rousseau a nemzeti-állampolgári nevelést állítja mindezzel szembe követendő
alternatívaként.

Rousseau pedagógiai gondolatvilága ellentmondásaival ma már megkérdőjelezhető

vélekedéseivel együtt is fordulópontot jelentett a pedagógia elméletének és gyakorlatának
történetében. Az "Emil" hatása rendkívüli: elementáris erővel befolyásolta a rákövetkező
évszázadok pedagógiai gondolkodását és a nevelés gyakorlatát.

A huszadik század reformmozgalmai nem érthetőek meg gondolatvilágának ismerete nélkül.

Századunk reformpedagógiai mozgalmának képviselői közül szinte valamennyien kötődnek
Rousseau pedagógiai elképzeléseihez.

C) A német felvilágosodás

A német felvilágosodás első kiváló képviselője a mélyen vallásos Gottfried Wilhelm

Leibniz (1646-1716).

Európai műveltségű polihisztor, aki műveit - német anyanyelve ellenére - latinul és franciául
írja. Egy sor tudományban alkotott maradandót, emellett fáradhatatlanul törekedett a tudomány
és a vallás, a katolicizmus és a protestantizmus összebékítésére. Optimizmusa világfelfogásán
is tükröződik, végtelenül hisz az ész erejében, ez a világ szerinte a "létező világok legjobbika",
ahol az Isten által determinált, "előre megállapított csodálatos összhang" (harmonia
praestabilita) uralkodik.

A lélek Leibniz szerint az ember születésekor nem üres tábla, mint ahogyan Locke tanította.
Elménkben sok velünk született eszme létezik, de nem kiforrott állapotban, hanem
"mint hajlandóságok, diszpozíciók, készségek vagy természetes erők".[41]

Christian Wolff (1679-1754) is ezt a felfogást képviselte. Wolff a XVIII. század végi empirikus
alapokon nyugvó képességlélektan megalkotója. E lélektani iskola szerint a tapasztalat azt
mutatja, hogy születésekor minden ember bizonyos potenciális lelki képességekkel rendelkezik.
Az emberi lélek egymástól elszigetelt, egymástól függetlenül működő képességeket tartalmaz.
E képességek folyamatosan törekednek a fejlődésre, tökéletesedésre. Kiteljesedésük tudatos
pedagógiai fejlesztés esetén a legvalószínűbb. Ha ez elmarad, akkor a
képességcsírák elsorvadnak, elhalnak.

Wolff-féle képességlélektan egyfajta empirikus pszichológia volt, s mint ilyen határozottan

elkülönült a korabeli elméleti, spekulatív alapú lélektani irányzatoktól (mint például
az asszociációs lélektan).[42]

Wolff - Leibnizhez hasonlóan - mélységesen hitt abban, hogy a közjó, a szociális

harmónia érdekében szükséges valamennyi gyermek nevelése, iskoláztatása.

Etikájára a transzcendens értékek helyett az evilági normák középpontba állítása jellemző. A

egyén cselekedeteit azok természetes következménye alapján értékeli. Nem a vallásos érzület,
hanem az emberi ész az, amit az erkölcsi tökéletesedés eléréséhez segítségül hív.

Hasonló elveket vallott a felvilágosult abszolutista uralkodó: Nagy Frigyes, porosz király. Meg
volt győződve arról, hogy az állam boldogulásának érdekében szükség van a nép bizonyos fokú
erkölcsi felvilágosítására, nevelésére. Ez a feladat pedig csak a központosított királyi hatalom
erejével oldható meg.

Frigyes rendeletet intézett a nemességhez: vegye gondjaiba a falusi nép iskoláztatását. Miután
a nemesség körében még élt a felfogás, hogy az egyszerű embereknek az oktatás csak ártalmára
lehet, rendelete csekély eredményt hozott.

Erre 1763-ban már büntető szankciókkal megerősítve adta ki a porosz protestáns (majd két év
múlva a katolikus) népiskolák működését irányító egyetemes szervezeti szabályzatot
(Generallandschulreglement).

Nagy Frigyes népiskolai szabályzatának eszméjét követte - többek között - egy felvilágosult
gondolkodású földesúr, Eberhard Rochow (1734-1805).

A háborúban megrokkant porosz katonatiszt szinte fanatikus hevülettel vette gondjaiba a

népnevelés ügyét. A birtokán levő népiskolákat megreformálta: új szellemben dolgozó
pedagógusokat fogadott fel; új iskolákat építtetett; tanterveket, tankönyveket, segédkönyveket
írt.
Rochow pedagógiai elképzeléseiben és gyakorlati munkásságában a felvilágosodás
racionalizmusa öltött testet. Kizárólag a népnevelés ügyének szentelte figyelmét, a
középiskolákkal nem foglalkozott. A népnevelés egyetlen célja szerinte a gondolkodás
fejlesztése. Mindenekelőtt a "közhasznú", praktikus ismeretek tanításával foglalkozott.
Ugyanakkor a gyerekek erkölcsi nevelését is az értelemre való hatással - etikai fogalmak
tisztázásával, erkölcsi célzatú elbeszélések olvasásával és feldolgozásával - kívánta
megvalósítani.

A felvilágosult abszolutizmus Nagy Frigyes-féle oktatáspolitikája Ausztriában is követésre

talált. Mária Terézia az iskolaügyet az uralkodó hatáskörébe tartozó kérdésnek tekintette, s így
is kezelte. "Die Schule ist und bleibt ein Politikum" - hangzik híres kijelentése. (A félreértések
elkerülése végett: a "Politikum" kifejezés nem a mai szóhasználatnak megfelelő aktuálpolitikai
kérdéseket jelent.) Ezzel kinyilvánította, hogy a közoktatás irányítása többé nem kizárólagosan
egyházi, vallási illetékesség alatt álló kérdés, hanem világi közügy. Az iskolaügyben ezzel
megjelent világi elem, az iskoláztatás szervezeti és tartalmi kérdései az uralkodó
hatáskörébe ("fenségjogába") kerültek.

1. A tanítóképzés

A XVII-XVIII. század tanítóképzése meglehetősen egyenetlen színvonalon mozgott. Még élt

az a középkorban gyökerező elv, miszerint mindenki alkalmas a tanításra, aki az oktatandó
tananyagot ismeri. A tudás átadásnak képességét, a tanítás "hogyan"-ját magától értetődőnek
tartották. Úgy kell tanítanunk, ahogyan bennünket tanítottak - ez a felfogás érvényesült sokáig.

A tanítósághoz vezető egyik út ennek megfelelően az volt, hogy a népiskola elvégzése után
előbb segédtanító, majd tanító lett a fiúkból. A másik út a latin középiskola osztályain át
vezetett, de nem mindig végezték el valamennyit. Olyanok is akadtak, akik akadémiai
végzettséggel rendelkeztek.

Némiképp változott a helyzet a XVIII. század végére. Eberhard Rochow az 1770-es években
Reckanban "minta"-iskolát hozott létre, ahol tanítókat képeztek ki a környék falusi iskolái
számára.

Jóval nagyobb sugarú körben éreztette hatását Ignaz Felbiger (1724-1788) sagani
apát normaiskolája.

Sagan városa akkor Sziléziához tartozott. Az ottani katolikus népiskolában folyó oktatást
kívánta jobbítani Felbiger, Ágoston rendi apát. Az ún. "sagani" módszer (más
néven normamódszer, tehát követendő minta) hamarosan széles körben elterjedt, nemcsak
Poroszországban, hanem Ausztriában is.

Felbiger - Mária Terézia hívására - Bécsbe telepedett át. Hamarosan kidolgozta az "Általános
rendtartás a népiskolák számára" (1774) című szabályzatát, mely az ausztriai népoktatás
újjászervezésének alapjává lett.

Az országosan bevezetett Felbiger-féle "normamódszer" (Normal-Methode, nálunk: "normális

módszer") az addig ismeretlen osztályfoglalkoztatási rendszer egyes elemeit foglalta
rendszerbe. A módszer alkalmazásakor öt elvet kellett érvényesíteni:
1. Az együttes tanítás elve. Szakított azzal a korábbi időszakban bevett gyakorlattal, mely
szerint a népiskolai tanító az írás, olvasás, számolás készségét hosszadalmas egyéni foglalkozás
során próbálta megtanítani tanítványainak. E fáradságos, s akkoriban igen kevéssé hatékony
eljárással szemben Felbiger azt kívánta, hogy a tanító magyarázata az egész osztályhoz szóljon,
kérdései is foglalkoztassanak mindenkit.

2. Az együttes olvasás. Ennek az elvnek az alkalmazása azt kívánta lehetővé tenni, hogy
egyszerre 15-20 gyerek gyakorolja az olvasást, s szerezzen eközben ismereteket. A
felvilágosodás racionalizmusát igyekezett az oktatásban is érvényesíteni: az egyéni
olvasástanítás időfecsérlés, gazdaságossá kell tenni az oktatást.

Felbiger - a korábbi imakönyvek és énekeskönyvek helyett - új olvasókönyveket írt a

gyermekek számára. Figyelembe vette tanítványai felfogóképességét: rövid, világos
nyelvezetű, egyszerű szerkezetű olvasmányokat helyezett el bennük. Olyanokat, amelyek -
megfelelő tanári feldolgozással párosulva - a tanulók gondolkodását is fejlesztették, de emellett
a vallási-erkölcsi-jellembeli fejlődést is szolgálni kívánták.

3. Ehhez szorosan kapcsolódik a harmadik tanítási elv: az olvasmányhoz kapcsolódó tanítói

kérdések elve. (Korabeli kifejezéssel: katekizálás.) Az egész osztályhoz intézett gondolkodtató
kérdések szorgalmazásával Felbiger az olvasott szöveg megértést kívánta elősegíteni.

4. Kezdőbetűzés. Az emlékezőtehetséget hosszú olvasmányok memorizálásával kívánta

fejleszteni. Úgy vélte, hogy megkönnyíti a tanulók dolgát, ha ehhez egy sajátos
emlékezetfejlesztő eljárást, a kezdőbetűzést alkalmazza. E módszer szerint: a tanító felírta a
táblára a megtanítandó mondatok egyes szavainak kezdőbetűit. (Például: M.h.k., m.a.I.k. azaz:
"Mindenkinek hinnie kell, mit az Isten kinyilatkoztatott.")

5. Táblázatba foglalás elve. Egy megtanulandó ismeretkör fogalmainak rendszerét, alá-

fölérendelési viszonyait rendszertáblázat formájában tárta a tanulók elé. Ez a táblázat ("tabella")
minden témakör előtt, bevezetésképpen került fel a táblára.

A tanítóképzés fejlesztése, a normamódszer népszerűsítése érdekében hozták létre az

ún. normaiskolákat (korabeli magyar neve: "nemzeti fő iskola"). Az első Bécsben nyílt meg
1771-ben, ezt követte a pozsonyi (1775), majd a budai és a nagyváradi intézet.[43]

A normaiskolák voltaképpen kiemelt színvonalon oktató, háromosztályos városi

népiskolák voltak, amelyekre egy rövid tanítóképző tanfolyam épült. A képzés négy-öt hónapig
tartott. A jelöltek előképzettsége igen sokszínű képet mutatott, a későbbiekben viszont már
megkövetelték egy elvégzett gimnáziumi osztály igazolását.

Melyek voltak a tagozat tantárgyai? A preparandisták (tanítói pályára készülők) megtanulták,

illetve átismételték a városi népiskola harmadik osztályának tárgyait. Ezen
kívül szépírást és orgonajátékot tanultak. A középpontban természetesen a norma módszer
tanulmányozása volt. Ezt sajátították el elméletben, s a normaiskola osztályait látogatva ezt
figyelték-tapasztalták a gyakorlatban is - esetenként maguk is kipróbálva tanítói képességeiket.

Felbiger normamódszerét az állam tanügyi szervei minden eszközzel igyekeztek széles körben
elterjeszteni. A protestánsok éppen ezért igen keményen bírálták gyenge pontjait, s tanügyi
autonómiájukra hivatkozva iskoláikban elzárkóztak e módszer bevezetésétől.
Ellentmondásaival együtt Ignaz Felbiger osztályfoglalkoztatási eljárásrendszere jelentős lépés
volt a didaktika történetében.

2. A filantropisták mozgalma

A XVIII. század végi Németországban bontakozott ki a filantropisták (emberbarátok)

mozgalma. Ez a pedagógiai irányzat magába ötvözte Locke, Rousseau gondolatait és
a Leibnitz-Wolff-féle német racionalista filozófia egyes elemeit.

A filantropizmus kialakulásában közrejátszott a korabeli német közoktatás

gyakorlatának megmerevedése is: az oktatás módszerei sablonossá váltak, a klasszikus
tanulmányok kiüresedtek, formális grammatizálásba, öncélú szótanulásba torkollottak. Rég a
múlté volt már az a lelkesítő eszmény, s a belőle táplálkozó pedagógiai gyakorlat, hogy az antik
szerzők tanulmányozása humanizálja, értékeiben gyarapítja az emberi lelket.

A filantropisták az iskolai nevelés-oktatás tartalmát közelíteni akarták a hétköznapi

élet követelményeihez. A korabeli iskolai oktatás középpontjában még mindig a latin
stúdiumok álltak. A praktikus ismereteket - hagyományosan - nem az iskola, hanem az élet
nyújtotta a tanulóknak. A filantropisták ezzel szemben minden gyereknek 15 esztendős
koráig közhasznú ismereteket kívántak tanítani. Erre az általános alapműveltségre szervezték
volna az öt évfolyamos humán gimnáziumot, illetve a szakiskolákat.

A filantropisták ideálja végső soron az egész emberiség szeretetétől áthatott ember volt. Ez a
szeretet azonban már más alapokon nyugodott, mint a krisztusi emberszeretet a maga
önzetlenségével, vagy a humanisták embereszménye a "studia humanitatis" esztétikai
értékeivel. A filantropisták egy olyan összhang megteremtésén fáradoztak,
amelyben összeegyeztethető az egyes ember egyéni érdeke másokéval.

Ugyanakkor ezt az embertípust már nem a rousseau-i felfogás forradalmi hevülete jellemzi,
annál jóval több társadalmi realitásérzékkel rendelkezik. Sokkal inkább a hétköznapi
hivatásvégzésben jeleskedő polgár erényei (pontosság, megbízhatóság, önfegyelem,
mértékletesség, puritán életmód) azok, amelyek elérésére a nevelésben is törekszenek.

Egyik képviselőjük - Bahrdt - így jellemezte az embertársaink hasznára szolgáló cselekvést:

"Tégy minden emberrel annyi jót, amennyit saját magasabb rendű károd nélkül megtehetsz, s
kíméld meg őket minden szenvedéstől, melyektől - anélkül, hogy magadnak elviselhetetlen
szenvedéseket okoznál - megkímélheted."[44]

A filantropisták szellemi vezetője Johann Bernhardt Basedow (1723-1790) volt. Teológusnak

készült a lipcsei egyetemen, de lelkészi állást sohasem töltött be. Egy gazdag nemesi család
gyermekeinek magánnevelője lett, majd középiskolai tanárként működött.

Magánnevelőként a tanulást megkönnyítő játékos ötletek egész sorát dolgozta ki: a geometriát
a szoba falait felhasználva tanította, a törteket almaszeleteken, a latin nyelvet pedig - a korabeli
grammatizáló gyakorlattal ellentétben - beszélgetve.

A tanítás új útjait mutatta be 1770-ben kiadott Módszertan (Methodenbuch) című könyvében.

Ezt követte 1774-ben a tanítási anyag enciklopédikus feldolgozását tartalmazó négykötetes
munka, az Elementarwerk (Ismerettár). Ez a négykötetes mű tartalmazza mindazt, amit a
gyereknek 15 éves koráig tanulnia kell. A szöveget sok művészi igénnyel megalkotott kép tette
szemléletesebbé, így az Elementarwerk valósággal a XVIII. század "Orbis pictus"-a lett. (A
rézkarcokat a lengyel származású német művész, Daniel Chodowiecki készítette.)

A tekintélyes adományok lehetővé tették Basedow számára, hogy pedagógiai elveit szélesebb
körben is kipróbálja. 1774-ben megnyitotta dessaui nevelőintézetét, a "Filantropinum"-ot.

Hamarosan olyan kitűnő munkatársakra tett szert, mint Joachim Campe (1746-1818), Ernst
Trapp (1745-1818) és Christian Salzmann (1744-1811). A német pedagógiai irodalmat
valamennyien jelentős mértékben gazdagították. Lefordították Locke "Gondolatok a
nevelésről" című munkáját és Rousseau "Emil"-jét. Trapp írta az első rendszeres pedagógiai
szakkönyvet.

Kiemelkedik a filantropisták közül Christian Salzmann (1744-1811), aki az új nevelés elveit

regényekbe és elbeszélésekbe szőtte bele, hatékonyan segítve ezzel a gondolatok elterjedését.
Ezek közé tartozik a Konrad Kiefer avagy útmutatás a gyermekek ésszerű neveléséhez (Konrad
Kiefer, oder Anweisung zu einer Vernünftigen Erziehung der Kinder, 1799), amelyben a főhős
fiú nevelkedését követi nyomon a házasságkötésig. Nálunk is ismertté vált
a Rákkönyvecske (Krebsbüchlein, 1780) és a Hangyakönyvecske (Ameisenbüchlein, 1806). Az
utóbbi a jó nevelő tulajdonságait ecseteli, a Rákkönyvecske pedig - címe is erre utal - visszájára
fordított útmutatásokat ad a gyermekek neveléséhez.

Néhány olvasmány címe a Rákkönyvecskéből: Miként lehet elérni, hogy a gyermek

meggyűlölje a szüleit? - Mit tegyen a szülő, ha el akarja veszíteni hitelét gyermekei előtt? -
Hogyan lehet testvérek között már gyermekkorban irigységet, gyűlölködést szítani? Hogyan
lehet kiirtani gyermekeinkből az emberszeretetet? - Hogy neveljük gyermekeinket
bosszúállóvá? stb. (A Rákkönyvecske 1832-ben magyar fordításban is megjelent.[45])

Basedow dessaui Filantropinuma nem működött soká, 1793-ban végleg bezárta kapuit. (Ennek
oka mindenekelőtt Basedow emberi tulajdonságaiban kereshető: nem volt benne elég
szervezőképesség, erőszakos irányítása gyakran okozott ellentéteket, nézeteltéréseket a tanárok
között.)

Hosszú életű lett ezzel szemben Salzmann thüringiai (Schnepfenthal) filantropinuma.

Salzmann tapintatos irányítása, kiváló szervezőképessége, kitűnő pedagógiai érzéke messze
földön ismertté tette intézetét.

A filantropinumokban folyó oktatás-nevelés jellemzői a következőképpen összegezhetők:

1. Rousseau nyomán különbséget tettek a tételes vallás és a laikus (felekezeten kívüli) erkölcs
között. Elszakadva az egyes vallásfelekezetek tanításaitól a Rousseau-féle természetes
vallásra igyekeztek nevelni növendékeiket.

2. Fontos jellemzője volt a Filantropinumban folyó nevelésnek a testi

nevelés megkülönböztetett kezelése. Erőssé, ügyessé, edzetté akarták fejleszteni a tanulókat.
Sok szabadban folytatott gyakorlat, játék, kirándulások - ezek jellemezték a gyerekek életét. Az
edzést szolgálta az is, hogy a növendékeknek kemény ágyon kellett aludniuk, hideg vízben
fürödniük, s vékony öltözékben jártak télen is. Emellett úsztak, eveztek, lovagoltak, vívtak,
célba lőttek.
A filantropista pedagógusok a testgyakorlás minden elképzelhető módját szorgalmazták.
Egyikük (Villaume) még a fúvós hangszereken való játékot is ezért javasolta, mert az erősíti a
tüdőt. Ehhez hasonlóan szerinte a zongorázás sem azért ajánlatos, mert a zenei érzéket fejleszti,
hanem csupán az ujjakat erősítő hatása miatt![46]

3. A Filantropinum kifejezetten gyakorlatias ismereteket akart nyújtani. A fiúkat a polgári

életre, a lányokat a háztartás vezetésére nevelte. Locke nyomán csak azt tanították,
ami közvetlenül hasznos. Ilyen tárgyakat tanultak a
gyerekek: anyanyelv, olvasás, írás, számolás, egészségtan, földrajz, történelem, természettudo
mány. A közvetlen érzéki tapasztalatszerzés elősegítésére a gyerekeket gyakran vitték el piacra,
mesteremberek műhelyeibe, kereskedők boltjába. (Így érvényesült itt a régi, reneszánsz
korabeli elv, melyet Rabelais "Gargantuá"-jában is láthattunk.)

A filantropisták - Rousseau-hoz hasonlóan - meg akarták tanítani növendékeiket

valamely mesterségre, hogy az megállja helyét a polgári életben. A latin stúdiumok náluk
elvesztették addigi uralkodó szerepüket: latint - szerintük - csak a tudós pályákra
készülőknek kell tanulniuk. A kézműveseknek, kereskedőknek, katonatiszteknek nincs
szükségük latinra. Görögöt egyáltalán nem tanítottak.

4. A gyerekeket nem akarták haszontalan ismerettömeggel, a gyakorlatban közvetlenül nem

alkalmazható tudásanyaggal terhelni, de ennek a szelekciónak a múzsai nevelés tárgyai, a
művészetek is áldozatul estek.

5. Rousseau nyomán gondot fordítottak a fizikai munkavégzésre, a mesterségek tanítására is.

6. Rousseau-t követték a tanítási módszerek tekintetében is. Igyekeztek játékossá,

szemléletessé tenni az oktatást. (Az olvasás tanításához például mézeskalácsból sütött betűket
használtak.) Amit a valóságban nem tudtak bemutatni, annak szemléltetéséhez képet
alkalmaztak.

7. Nevelési módszereik egy ponton eltértek a hagyományostól: általában kerülték a testi

fenyítéket. A jutalmazás-büntetés módszereit szívesen alkalmazták. Ez utóbbi esetében - s ez a
filantropista pedagógia sajátos ellentmondása - szívesen alkalmazták a gyerekek legkülönfélébb
módon való megszégyenítését, kipellengérezést (ételmegvonás, sötétzárka, a társak gúnyos
megjegyzései, kiközösítés stb.).[47]

A filantropisták hatása a pedagógia, az iskolaügy fejlődésében - mindezekkel együtt - igen

jelentős. Egész sor olyan nevelési elvet valósítottak meg a gyakorlatban, amelyet nagy elődeik
(a humanisták, Rousseau, Locke) fogalmaztak meg. A gyermeket állították a pedagógia
központjába a korábban egyeduralkodó tananyag helyett.

Jelentős érdemük, hogy a legszélesebb körben felkeltették a nevelés, az iskolaügy iránti

társadalmi érdeklődést. Németországban 1773-ban megindul az első pedagógiai folyóirat, s a
hallei egyetemen felállították a neveléstudomány tanszékét.

Az 1769. és 1770. évben német földön hetven olyan mű jelent meg, amely a neveléssel-
oktatással foglalkozik. A nevelés ügye bekerült a köztudatba, közüggyé vált. A társadalmi
fejlődés és a felvilágosodás hatása együttesen eredményezte azt, hogy hamarosan államférfiak,
uralkodók is foglalkozni kezdtek az iskolaüggyel. Ettől kezdve az oktatásügy állami üggyé,
"politikummá" vált.
3. A neohumanizmus

A kollégium típusú iskolák merev és hosszadalmas latin stúdiumainak ellenhatásaként az 1720-

as évektől kezdve bontakozott ki a neohumanizmus áramlata. Első jelentős képviselője Johann
Mathias Gesner (1691-1761) volt, a lipcsei Tamás-iskola, majd a göttingeni egyetem tanára.

Gesner tanártársa volt Lipcsében Johann August Ernesti, (1701-1781) szintén a neohumanista
elvek ismert terjesztője. A mozgalom harmadik nagyhatású képviselője Christian Gottlob
Heyne (1729-1812), aki Gesner utódaként került a göttingeni egyetem katedrájára.

A neohumanizmus későbbi, érett szakaszának képviselői még a következő filológusok, költők,

és tudósok: Friedrich August Wolf (1759-1825), Johann Gottfried Herder (1744-
1893), Friedrich Schiller (1759-1805), Johann Wolfgang Goethe (1749-1832) és Wilhelm von
Humboldt (1767-1835).

A neohumanisták meg akarták reformálni az iskolát, de nem a klasszikus tanulmányok

csökkentésével - illetve kiiktatásával, mint például a filantropisták - hanem éppen
ellenkezőleg: új alapokra kívánták helyezni a görög-latin stúdiumokat. Hibásnak tartották a
korabeli gyakorlatot: a klasszikus szerzők műveiből vett töredékek pusztán formai elemzését, a
formálissá váló nyelvtani, stilisztikai gyakorlatokat.

Felfogásuk szerint a tanulóknak meg kell érezniük az antik görög-latin kultúra szellemiségét, s
ehhez csak a csonkítatlan klasszikus műveken át vezet az út. Ezzel együtt a grammatikai-
stilisztikai elemzést a minimálisra kívánták csökkenteni.

Fő pedagógiai célkitűzésük az volt, hogy növendékeik erkölcsi fejlődését, lelki

gyarapodását, belső világának humanizálását előmozdítsák. Ehhez az esztétikai élményt hívták
segítségül, méghozzá az antik klasszikus szerzők műveinek átélt elsajátítása során keletkező
élményeket. Ezek a művek olyan klasszikus értékek sorát közvetítik az ifjúságnak, amelyek az
emberhez legméltóbb feladat elvégzéséhez nyújtanak segítséget: ahhoz, hogy önzetlenül, érdek
nélkül fejlessze ki harmonikus egésszé valamennyi, csírában már benne szunnyadó képességét.

Ez a nevelés jövő felé mutató célja, ez az ilyen alapokon nyugvó nevelés "távlati haszna".
Mindezt azonban a neohumanisták már nem csak egyedül a klasszikus tanulmányok
segítségével kívánták megvalósítani. Az ilyen ember neveléséhez szükségesek a "reális"
ismeretek is: mindenekelőtt a matematika és a természettudományok.[48]

Láthatjuk tehát, hogy ebben a korszakban kardinális kérdéssé vált az oktatott ismeretanyag
hasznosságának megítélése. Kettős értelmezés érvényesült ezen a téren:

1. Élt még a humanizmus hatása s ezt erősítették fel, "hangszerelték át" a neohumanisták -:
elsősorban az a tananyag hasznos, amely megtanít emberhez méltó értelmes életet élni. Ehhez
persze felszínre kell hozni az ember belső értékeit, ki kell fejleszteni a legkülönfélébb
képességeit. A klasszikus görög és latin szerzők műveinek helyes módszerrel
történő, élményszerű tanulmányozása segít hozzá mindehhez. Ebben a felfogásban egyfajta
"távlati hasznosság-elv" érvényesült.
2. Emellett egyre inkább előtérbe került a másik nézet, miszerint az oktatásban a "közvetlen
hasznosság" elvét kell figyelembe venni. Az a tananyag hasznos, amely előkészíti a tanulót egy
meghatározott kenyérkereső szakma, polgári foglalkozás betöltésére.

Sajátos dilemmát jelentett ez az erősödő polgárság gyermekei számára: dönteniük kellett az

általános embernevelés, és a szakműveltséget nyújtó - közvetlenül hasznos hivatásra nevelés
alternatívája között.

Természetesen azt is látnunk kell, hogy a tananyagnak ez a fajta - hasznosság szempontja

szerint történő - polarizálódása osztályszempontokat is tükrözött. Ami fontos volt az egyik
osztály, illetve réteg számára, az a másiknak pusztán időpazarlást jelentett.