14. évfolyam (2003) 5. szám (131.

)
 300 gyanús
Üstökösként tört be a magyar piacra könyvével Heribertév
Illig, vagy ahogy egyre többen nevezik:
a középkorkutatás Erich von Dänikenje. Mûve hatalmas feltûnést keltett, ám korántsem a szakmai
közvélemény, hanem sokkal inkább a történelem iránt hobbiszinten érdeklõdõk körében.
Állítását, miszerint három évszázad története merõ kitaláció, utólag iktatták be a történelembe,
tehát meg nem történtnek kell tekinteni, a történészek – vérmérsékletüktõl függõen –
szamárságnak vagy sarlatánságnak tartják. Az elmélet megalkotója nem történész, soha nem is
tanulta ezt a mesterséget. Heribert Illig eredeti foglalkozása matematikus, rendszerelemzõ. Ez
segítette elméletének kidolgozásában, miszerint XIII. Gergely pápa 1582-es naptárreformja kissé
hibás. Matematikai alapon levezetett hipotézise alapján azt állítja, hogy a pápa által bevezetett „új
idõszámítás” 3 nappal kevesebbet számolt. A hiányzó három napot keresgélõ szerzõ nem hitte el
a történészek adatait – hogy azt a bizonyos három napot már a 325-ös niceai zsinaton
kiigazították –, mert szerinte erre megbízható adatok nem állnak rendelkezésünkre a mai napig
sem. A naptárreform körüli anomáliákból végül azt a következtetést vonta le, hogy több
évszázadot betoldottak a történelembe, s úgy véli, ha a 614 augusztusa és 911 szeptembere
közötti idõszakot „kiemeljük a történelmi idõfolyamból, a történelem nem omlik össze”. Már
csak azt kellett kitalálnia, kinek állhatott érdekében, hogy három évszázadot kitaláljon. Illig
három, a 900-as évek vége felé élt személyt jelöl meg. VII. (Bíborbanszületett) Konstantin
bizánci császárt, a vele rokoni kapcsolatban lévõ III. Ottó német-római császárt, valamint II.
Szilveszter pápát. A német exrendszerszervezõ szerint ezt részben azért tették, hogy elejét vegyék
a jövendöléseknek, miszerint Róma bukásával a történelem is véget érne, részben hogy III.
Ottónak Nagy Károly személyében egy õt hatalmasnak láttató császárõst kreáljanak, mindezeken
felül pedig azért, hogy õ lehessen, aki népét az új évezredbe vezeti. De mi a helyzet a tárgyi
emlékekkel? Ezt a kérdést Illig akként hidalja át, hogy a korszak régészeti emlékeit egytõl-egyig
614 elõttire, illetve 911 utánira datálja. Az aacheni templomról például – amelyben Nagy Károlyt
800 karácsonyán megkoronázták – azt mondja, kupolájával azt a román stílust és építészeti tudást
képviselte, amely csak háromszáz évvel késõbb volt jellemzõ az európai építészetre. Egyébként
pedig ha nem találnak egy valamirevaló frank kori épületet, az Illig számára nyomban azt
bizonyítja, hogy az nem is létezett. Ha viszont megvannak a romok, akkor átdatált
hamisítványnak mondja az írásos forrásokat.

7. századi viking bronzsisak, Sutton Hoo

Lukács evangélista szimbóluma.

Books os Kells, 8. század

Egy ereklyetartó részelete, Konstantinápoly, 8–9. század

Nagy Károly aranypénze, 812–814

KRISTÓ GYULA A „kitalált középkor” kitalálása
történész, akadémikus, egyetemi tanár, Szegedi Tudományegyetem
A történésznek alkotómunkájához – képletesen szólva – nagyítóra, irónra és
törlõgumira van szüksége. Nagyítóra azért, hogy aprólékosan megvizsgálhassa
forrásait, íróeszközre azért, hogy lejegyezhesse mindazt, amire a kútfõk
tanulmányozása során jutott (mert a történelem mégsem egyenlõ a források
összességével), végül pedig radírra azért, hogy kitörölje a számba vehetõ anyagok
közül a hamis és hiteltelen forrásokat. Mindezen munkaeszközök célirányos
használatához persze még szakképzettség (szakértelem) és nagy adag kétely is
szükséges.

Mindezt
Mûkedvelõ azért kellett elõrebocsátani, mert Heribert Illig Kitalált középkor címû munkája
történész
elkészítéséhez jószerével csak radírt használt. Ha nagyítót kézbe is vett, az bizony nagyon avítt
eszköz volt, tele foltokkal, egyenetlen fokuszálással, ami hol kicsinyített, hol nagyított, hol meg
még a látást is lehetetlenné tette. Szakértelem csak éppen annyi kívántatott, amennyi
megakadályozza, hogy a szerzõt teljesen dilettánsnak nevezhessük, a kételynek pedig Illig nem
gyakorlója, hanem vámszedõje volt.
Illig, mint afféle mûkedvelõ történész, kitalálta, hogy elvesz az emberiség – illetve fõleg Nyugat-
Európa – történetébõl 297 (azaz majdnem 300) évet, és ilyen módon szerinte 614. augusztus vége
után 911. szeptember eleje következett. Szerinte ami e két dátum között történt, az vagy
egyszerûen nem létezett, vagy – kegyelmi állapot esetén – létezett ugyan, de nem 911 utáni
(hanem 614 utáni) dátummal. Ezt a meghökkentõ állítást persze bizonyítania illenék.
És ekkor támadnak a gondok. Illig egyik munkatársa, Klaus Weissgerber kendõzetlen nyíltsággal
ismerte be: „Illig úrnak mindig is nehézséget okozott, hogy téziseit pozitív történeti
forrásadatokkal közvetlen módon bizonyítsa.” Ez megszépítõ kifejezése a teljes kudarcnak,
annak, hogy Illig állításaiból semmit sem tudott igazolni. Ezen nem csodálkozhatunk, hiszen
olyan feladatot tûzött maga elé, ami nemes egyszerûséggel szólva teljesíthetetlen: a történelem
sokszorosan igazolt szerves folyamatából, összefüggõ szövetébõl egy jókora darabot akart
kimetszeni, ráadásul úgy, hogy a vágások helyén, az így keletkezett széleknél az illesztés
megoldható legyen.

Az echternachi kolostor scriptoriumában alkotó szerzetesek III. Henrik Bibliájának egyik lapjáról

Állítása bizonyítékainak teljes hiányát azzal leplezte el, hogy az egész 300 év kimetszését egy globális – két
császár és egy pápa által elhatározott – összeesküvés eredményének állította be (jóllehet Illig kézzel-lábbal
tiltakozik az ellen, hogy itt összeesküvés lett volna), márpedig az összeesküvés lényegéhez tartozik: az
abban részt vevõk nem hagynak lépten-nyomon maguk után árulkodó nyomokat. Bûnjelek után tehát ne is
nyomozzunk, úgysem találunk.
Ha viszont itt egy – az emberiség történelme elleni – bûntettrõl van szó, kellett lennie indítóoknak. Illig
szánalmasan erõlködik, hogy legalább produkáljon valamit, de ez természetesen nem sikerülhet. Az Illig
által kitalált indítékok (különféle Biblia-értelmezések, a Szentkereszt visszaszerzése, majd újbóli elvesztése
körüli bizánci bonyodalmak, illetve az 1000. évvel kapcsolatos nyugat-európai várakozások) kivétel nélkül
zavarosak, légbõl kapottak, nem állják ki a történeti kritika próbáját. Nincs bizonyítva sem ezek külön-külön
érvényesülõ nagy horderejû volta (ami egy ekkora bûntettet elõidézhetett volna), sem ezek egymással való
összefüggése, a három hatalmi központ ekkora egyetértése.
Maga Illig – elhatárolódva az összeesküvés és a bûntény feltevésétõl – az óraátállítással kapcsolatban
uralkodói rendeletrõl, kormánydöntésrõl beszél. Ez mérkõzést eldöntõ öngól, hiszen – mivel ezt nem
mobiltelefonon hozták az illetékesek tudomására – megannyi írásos nyomának kellett volna maradnia,
ugyanis ebben, ismeri el Illig, „az összes olvasni és írni tudó európai ember érintetté vált, akár a
közigazgatásban, akár a kolostorok puritán szobáiban dolgozott”. Miközben a levéltárak ennél sokszorta
kisebb horderejû rendelkezésekrõl szóló anyagokat õriztek meg szerte Európában, az említett uralkodói
rendeletnek sehol semmi nyoma nem maradt. Érthetõ, hiszen ilyen rendelet (kormánydöntés) nem létezett.

Mégis,
A tudósimi vitte rá Illiget
kétely arra, hogy efféle képtelenséget állítson, és ennek „igazolására” hatalmas
vámszedõje
szakirodalmi apparátust mozgósítson és közel 2000 jegyzetet szenteljen? A valós szándékok
megmaradnak Illig titkának. Lehet, hogy ebben saját hírneve megörökítésének, a minden
képzeletet felülmúló népszerûség elérésének (a könyv Németországban hat év alatt 16 kiadást ért
meg), a hivatásos történész szakma megleckéztetésének szándéka egyaránt szerepet játszott. De
mindez kevés lett volna egy efféle „ördögi ötlet” kitalálására. Illignek kétségtelenül voltak
bizonyos támpontjai. Melyek ezek?
Mindenekelõtt a profi történészek alapos kételyei, a gondos filológiai vizsgálódások, amelyek azt
eredményezték, hogy egyre több okmányról mutatták ki azok hamis vagy betoldásokon átesett
(interpolált) voltát. Az itáliai langobardoktól ránk maradt 70 irat közül a kutatás mindössze 14-et
minõsített eredetinek és valódinak, vagyis az Illig szerint soha nem létezett három évszázad alatt
keletkezettnek (miközben persze a többi 56 között a nyilvánvaló hamisítványok mellett vannak
tartalmilag hitelesnek tekinthetõ másolatok, illetve az eredeti szándékokat tükrözõ interpolációk
is).
Illig elmélete szempontjából akár egyetlen valódi irat is roppant zavaró lehetne (nemhogy 14), de
õ a tudatlanok magabiztosságával jelenti ki: „Hát így leplezõdik le a fenséges iratállomány a
kutatók kezében. Nem elhamarkodott kijelentés, hogy a fennmaradó iratok közül a valódiak
száma nullára csökken, amennyiben az ember ezeket a fantomidõ-elmélet fényében újra
megvizsgálja.” Illig a tudósi kétely vámszedõje, ugyanis azt hiszi, hogy amit szabad megtennie
egy szakképzett, az írástörténet és a oklevéltan terén pallérozott kutatónak egyenkénti vizsgálat
révén (hogy ti. elvitassa bizonyos iratok megbízhatóságát), azt neki, a félmûveltnek is szabad,
méghozzá egyetlen fölényes kinyilatkoztatással.

A Lindaui Evangélium hátlapja Nagy Károly korából (részlet)

A középkor e korai szakaszára kívülrõl tekintõ, arról a hozzá nem értõ háryjános nagyotmondásával ítéletet
alkotó Illig dölyfösen állapítja meg: Walther Kienast [a korszak egyik legjelentõsebb német történésze]
„egész életében dolgozott azért”, hogy – az Illig által egyébként nem létezõnek tekintett – Nagy Károly sok
ezer vazallusából 24-et néven nevezhessen. Hogyan lehet az – kérdi gúnyolódva Illig –, hogy a többit „még
csak meg sem említik a krónikák? Életrajzuk megírása még csak szóba sem került. Legalább a
legrangosabb ötven biográfiájának nekifoghattak volna. De nem. Szóra sem méltatták õket”. A 20–21.
század fordulójáról a 8–9. századba visszatekintõ félmûvelt ember szenvelgése ez. Fogalma sincs Illignek
arról, hogy akkoriban nem volt divat minden nemesrõl életrajzot írni (ez csak Nagy Károlynak járt ki Einhard
tollából, aki ezzel egy új mûfaj, a középkori vita, azaz életirat alapjait vetette meg). Az életrajzok hiánya
tehát nem a korszak nem létezésének bizonyítéka, hanem egy nagyon is valóságos történelmi idõszak
sajátossága.

Illig összegyûjtötte a korszak kutatóinak a 7–9. századi történelem egyes kérdéseire (de nem a korszak
létére!) vonatkozó aggályait, és ezeket a maga elmélete érdekében – sokszor éppen az eredetivel ellenkezõ
elõjellel – felhasználta. Elõrángatott peremjelenségeket, amelyeket eredeti helyükrõl kiszakítva és új
összefüggésbe helyezve elmélete pilléreivé tett (pl. az aacheni kápolna kérdése). Illignek kezére dolgozott a
korszak valóban hézagos és gyér számú forrásanyaga, továbbá az a körülmény, hogy mindebbõl a legtöbb
nem egykorú formájában, hanem késõbbi átiratban, másolatban maradt fenn. Ugyancsak kiaknázta azokat a
bizonytalanságokat, amelyek a középkorban az idõmeghatározásban, egyes idõszámítási rendszerek
átszámításában valóban jelentkeznek.

De vajon eltörölhetjük-e
Ellenkezik a középkora teljesszellemével
ókort vagy legalábbis annak nagy részét pusztán azért, mert
íráshagyománya velejét középkori másolatok hagyományozták ránk? Vajon mondhatjuk-e azt
Szent István magyar királyról, hogy nem létezett, kizárólag azért, mert mind oklevelei, mind
törvénykönyvei csak késõbbi lejegyzésekbõl ismertek? Illignek alaposan kellett volna
tájékozódnia a középkor „lelkét” illetõen, mert ez rengeteg tévedéstõl megóvta volna, sõt
egyáltalán ilyen bizarr ötlet megfogalmazásától is elvette volna a kedvét.
Teljesen ellenkezik a középkor szellemével az a fantazmagóriája, hogy miután megszületett a
kormánydöntés az óra átállításáról, a kolostorok szerte Európában központi utasításra sok-sok
évtizeden át a kitalált három évszázad forrásainak hamisításával foglalkoztak. Aki egy kicsit is
ismeri a középkor e századainak viszonyait, tudja, hogy milyen kulturális szintet képviseltek és
mekkora elszigeteltségben éltek e monostorok, amelyek ennélfogva alkalmatlanok voltak egy
efféle parancs végrehajtására, ráadásul oly módon, hogy a 11–12. században pontosan
„visszaálmodják” az Illig szerint soha nem létezett 7–9. század latin nyelvét, helynévi formáit stb.
Illiget maguk az írott források szorítják sarokba, és szegezik elmélete torkára a kést. Ezt
kivédendõ írja: „A középkorkutatás kétséges esetben mindig az okmányhoz nyúl mint ügydöntõ
eszközhöz, ha meg akarja ismerni az egykorú igazságot. Csakhogy a türelmes vizsgálódás jó ideje
bebizonyította, hogy semmit sem lehet könnyebben hamisítani, mint magát az írást. Akkor már
inkább vizsgáljuk a föld mélyébõl elõkerült alapköveket, azok mégiscsak súlyosabb érvként
eshetnek latba […] A kövek ritkábban hibáznak.”

Nagy Károly eredetileg aranyozott bronzszobra. Valószínûbb azonban, hogy unokáját, kopasz Károlyt
ábrázolja.
Metz, 860–870 k.

Illig téved, amikor azt hiszi, hogy a középkorban könnyû volt a valóság illúzióját keltõ hamisítványokat
készíteni. Ugyanakkor kényelmetlen számára, hogy az írások szólnak – a szerinte kitalált – Nagy Károlyról,
a kövek pedig nem. Ennélfogva Illig céljainak az írásnál sokkal kevésbé pontosan datálható és ráadásul
néma kövek jobban megfeleltek, így az írott források és a régészeti leletek közti ellentmondások esetén
rendre az írásos kútfõk húzták a rövidebbet.
Mindent egybevéve: nem a 10. században találták ki a 614–911 közti három évszázadot, hanem Illig találta
ki a „kitalált középkort”. Az pedig általános viszonyaink szomorú tükre, hogy – mint már annyiszor modern
korunkban – ezúttal is egy tudománytalan elmélet (egy áltudományos munka) kapott sokszorta nagyobb
figyelmet és nyilvánosságot, mint amekkorához a valódi tudomány szokott hozzájutni.

IFJ. Eltüntethetõ-e
BARTA JÁNOS a középkor? középkor• Gondolatok
c. könyvérõl Heribert Illig: A kitalált
történész, az MTA doktora, egyetemi tanár, Debreceni Egyetem
Heribert Illig elméletének egy nagy történelemhamisítás feltételezése a kiindulópontja:
történetünk a valóságban több évszázaddal rövidebb volt, mint ahogyan azt a jelenleg
használt idõszámításunk mutatja. Valahol mesterségesen toldottak be két vagy három
évszázadot. Õ ezt a betoldást az európai történelem 7. és 10. százada között – egészen
pontosan 614 szeptembere és 911 augusztusa között – véli megtalálni. Ami e két évszám
közé esik, az szerinte kitaláció, egyszerûen nem létezett, utólag iktatták be.
Mit állít Illig? Nem létezett a legnevesebb frank uralkodó, Nagy Károly, sõt, egyetlen
Karoling-uralkodó sem. Nem létezett az angol Nagy Alfréd, a vikingek (normannok) elleni
harc hõse, de nem léteztek a vikingek sem, s így nem veszélyeztethették a középkori
Nyugat Európa lakosait. Bizáncban sem dúlt a képromboló mozgalom, s a bizánciaknak
nem kellett élethalálharcot vívniuk az arabokkal. Az 5–6. században színre lépõ kazárok is
hamar eltûnhettek, hogy más, hódító steppei népeknek adják át a helyüket. Nem létezett
Arnulf keleti frank király (887–899), aki a magyarokat szövetségesül hívva gyõzte le
Szvatopluk morva fejedelmet, hogy függõségbe kényszerítse a birodalom határán élõ
szlávokat. Szvatoplukról személy szerint nem esik szó a könyvben, de Illig elmélete szerint
õ sem létezhetett.
A három évszázad kitalálásának és betoldásának a történelembe – Heribert Illig szerint –
nagyon is határozott politikai célja volt. A kitalálók a 10. század (Illig számítása szerint a 7.
század) meghatározó európai politikusai: VII. (Bíborbanszületett) Konstantin bizánci
császár (919–959), II. Szilveszter pápa (999–1003, tõle kapta koronáját Szent István
királyunk) és III. Ottó német-római császár (983–1002) voltak. A két császár és a pápa (Pap
Gábor bevezetõje szerint a „trojka”) fõzte volna ki a közel 300 év beiktatásának a tervét,
részben azért, hogy saját legitimitásukat (uralkodásuk törvényes jogalapját) erõsítsék,
részben azért, hogy a kereszténység ideológiájában az ezredfordulóhoz kapcsolódó
várakozások (Isten országának eljövetele) hamarabb beteljesülhessenek. Ezen elképzelés
szerint III. Ottó lett volna az utolsó földi császár, méltóságának minden megtiszteltetésével
egyetemben.

A tervet pedig több évszázadra kiterjedõ megvalósítás követte. Bizáncban azzal az ürüggyel, hogy a
nehezen olvasható régi szövegek hozzáférhetõek legyenek, iratmásolási akció indult (ilyen valóban volt),
amelyben azonban számos eredeti iratot pusztítottak el, s helyettesítettek hamisítvánnyal (412–13. o.). A
Bíborbanszületett császár ötletét Teophanu bizánci hercegnõ (III. Ottó édesanyja) kíséretének tagjai ültették
át német földre, ahol – elsõsorban a kolostorokban – ugyancsak megindult a hamisítások sorozata.
Bekapcsolódott Franciaország és Anglia is, bár ez utóbbi esetében a csatlakozás mikéntjére a könyvbõl
nem derül fény.
Milyen ellenérveket hozhatunk fel Heribert Illig könyvével szemben? Természetesen lehetne cáfolni
állításait, amelyeket megnevezett szakkönyvekbõl vett idézetekkel támaszt alá s amelyek rendszerint azt
bizonyítják, hogy mennyire hiányoznak a forrásaink a 7–9. századi idõszakra. Az idézett kutatók azonban
aligha arra gondoltak, hogy e nehezen kutatható három évszázadot törölni kell a történelem menetébõl. A
panaszkodás a források hiányosságaira, ellentmondásaira a történészek alapvetõ jellemvonása. Egy
vegyésszel vagy fizikussal ellentétben, aki bármikor megismételheti az általa megfigyelt kísérletet, vagy akár
az irodalomtudóssal szemben, aki akárhányszor elolvashatja a vizsgálni kívánt mûvet, a történész csak a
forrásokon keresztül tud érintkezésbe lépni az általa vizsgált korral, eseménnyel vagy személlyel. A múlt
megismételhetetlen, a források készítõi esendõek.
Bírálatunkban mégsem vállaljuk Illig tévedéseinek egyenkénti bemutatását, hiszen a források elemzése, a
szerzõ egyes kijelentéseinek cáfolata úgysem gyõzné meg az olvasót, akinek nincs módja ellenõrizni, hogy
valójában mit is mondtak az idézett szerzõk. Helyette néhány olyan általánosabb (semlegesebb) módszert
próbálunk választani, amelyek bizonyságától – részben legalábbis – Illig is megriadt, olyannyira, hogy eleve
használhatatlannak minõsítette azokat.

Ilyen a természettudományos eredmények

A természettudományok segítsége felhasználása a történeti kronológia (az események
idõrendbe állítása, elhelyezésük az idõskálán) felállításában. A történettudomány ma már
szerencsére nemcsak a sokszor valóban bizonytalan, néha szubjektív írott forrásokra
támaszkodhat, hanem objektív természettudományos eredményekre is. A legismertebb az ún. C
14-es módszer, amely az élõ szervezetbõl kikerült szerves anyagokban lévõ C 14-es izotóp
felezési értéke segítségével tudja megállapítani, hogy mikor szûnt meg mûködni (élni) az adott
szerves lény. Igaz, a módszer az idõskálán visszafelé haladva egyre nagyobb hibaszázalékkal
mûködik, 1200 évvel visszamenõleg akár (plusz-mínusz) 70 éves eltérést is mutathat. A
hibaszázalék tehát bõven az Illig által törölni akart 300 éven belül marad, ami aligha jogosítja fel
õt arra, hogy a módszert a csõdöt mondott C 14-es módszer címmel intézze el (399–400.). S
ugyan valóban a történészeket kellene kárhoztatni azért, mert az állati hártyára írt oklevelekkel
eddig nem végeztek ilyen vizsgálatokat? Ez nem a módszer „csõdjét” igazolja, hanem azt, hogy a
történészek feleslegesnek tartják alkalmazását olyankor, amikor más módszerek is lehetõséget
adnak valamely oklevél keletkezési idejének meghatározására.
 Nagy Károly Szûz Máriának ajánlja a palotakápolnát. Aachen, 12. század

Viszonylag új tudomány az ún. dendrokronológia, amely a fagyûrûk összevetésével kíván korszak-

meghatározó szerepet vállalni. Vizsgálata tárgyát régen kivágott fatörzsek (épületfa, hajóácsolat) darabjai
szolgáltatják, amelyekbõl következtetni lehet egy adott idõszak idõjárási viszonyaira, az épületelemek
egymáshoz viszonyított korára. (E sorok írójának volt szerencséje a németországi Wismar egyik középkori
templomának tetõszerkezetét látni, ahol a dendrokronológia segítségével állapították meg, hogy amíg egy
favázas polgárház épületfáit egyetlen évben termelték ki, addig a templom tetõszerkezetéhez évtizedekig
gyûjtötték a fát.) A fagyûrûk vizsgálatának lehetõségei azonban korlátozottak, önálló kronológiai
meghatározásra nehezen alkalmazhatók. Következtetéseket akkor tudunk levonni belõlük, ha van kiinduló
támpontunk: a felhasználás (beépítés és valószínû kitermelés) idõpontja. Az ismert idõpontban beépített, a
felhasználáskor magas életkorú törzsek egymáshoz viszonyításával persze akár hosszabb korszak
jellemzésére is lehet vállalkozni, volt olyan kutató, aki ezt a „fahidat” a római korig próbálta meg
visszavezetni. Ebbe kapaszkodik Illig, aki elõször a fennmaradt leletek számát kevesli az általa törlésre
szánt korszakból („Elképzelhetõ, hogy valamennyi akkori faszerkezetes ház leégett, minden fa építõanyagot
eltüzeltek vagy újra felhasználtak?” 401. o.), majd ezen „híd” megállapításait szembesíti a C 14-es
vizsgálatok nem mindig azonos eredményeivel. „Ezek után azon sem kell csodálkoznunk, hogy az évgyûrûs
és a C 14-es módszer eredményei ugyanazon korszakokban köszönõ viszonyban sincsenek egymással” –
vonja le a következtetését (403. o.). Ez valóban megtörténhet, hiszen a dendrokronológia eredményeit csak
kevés tudós akarja abszolutizálni. Vizsgálatai további finomítást igényelnek. Az egyik tudományág
kifejletlensége, eredményeinek bizonytalansága azonban megint csak nem jogosítja fel a szerzõt arra, hogy
mindkét természettudomány eredményeit kétségbe vonja, sõt azt jelentse ki, hogy „az egzakt
természettudományok sem precízebbek, mint a leggyengébb humán bölcselkedés” (403.).
A történelmi kronológia összeállításában fontos szerepet játszanak a napfogyatkozások. Ezek idõpontját a
csillagászat ma már visszamenõleg pontosan meg tudja állapítani. Ugyanakkor a korabeli források is
megemlékeznek róluk, mint rendkívüli jelenségekrõl, amelyekhez különös – rendszerint baljós –
várakozásokat fûztek. Éppen a nekik tulajdonított jelentõség miatt a napfogyatkozások emlegetése
feljegyzésrõl feljegyzésre szállt, s közben egyre több tévedés csúszhatott leírásukba. Többnyire ezeket
használja ki Illig, aki elõször a hiteles leírások számát igyekszik messzemenõen korlátozni, majd ezek közül
néhány esetében szakít az eddigi idõponttal, s helyette valamely másik, az elméletének jobban megfelelõ
napfogyatkozást fogadja el (395, 463. o.). Így például a Tours-i Gergely által leírt 563. és 590. évi két
napfogyatkozás – szerinte – jobban megfelel a 863-ra és 887-re helyezett jelenségeknek (393. o.). A
néhány kiragadott példa azonban aligha lehet elegendõ a régmúlt idõk forrásainak teljes átértékeléséhez, a
csillagászok által felállított idõrend teljes cáfolatához.

Nagy Károly ábrázolása az aacheni dómban, 1215

Nem említi Illig azt a kísérletet, amelynek során legújabban Grönlandon próbálkoznak a vastag jégtakaróból
fúrással jégoszlopokat kiemelni, hogy ezekbõl következtessenek az elmúlt évezredek idõjárására
(lehûlések, csapadékviszonyok). Tudomásom szerint a fúrásokkal olyan mélyre jutottak, hogy a görög
ezüstbányászat fellendülésének 2500 évvel ezelõtti nyomait is sikerült megtalálni. Az akkor mûködtetett
kohók füstje ugyanis olyan mértékben szennyezte a légkört, hogy az Grönland levegõjében (pontosan a
hóra-jégre lecsapódó szennyezõdésben) is kimutatható. A nedvesség lerakódása és jég formában való
megõrzõdése persze megint nem alkalmas az abszolút idõrend megállapítására. Eredményre csakis
máshonnan ismert, az éghajlatra vonatkozó adatokkal történõ egybevetéssel juthatunk. De manapság a
meteorológia már elég jól ismeri a múlt idõjárás-változásait. Háromszáz év egy ilyen áttekintésbõl sem
tûnhet el nyomtalanul. Tudjuk, az éghajlattörténet a magyar nép õstörténetének kiderítésében is fontos
szerepet játszik. Õseink vándorlását – a steppevidék elhagyását, az ugorok visszavándorlását az erdõ-
övezetbe – ilyen változások indokolták. Múltunkat az elmélet elfogadásával alapvetõen más megvilágításba
kellene helyeznünk. Igaz, Pap Gábor éppen Illig elméletében látja bizonyítékát az új (hun, avar)
identitásnak, az elmélet alapján tehát legalábbis azonosságtudatot kellene váltanunk.

Ellene szólnak Illig

Zûrzavaros elméletének az Európán kívüli világgal létesült kapcsolatok. A szerzõ bátran
párhuzamok
nyúl a keleti világ párhuzamaihoz (örmény rejtély, zûrzavar Indiában, az indonéz megerõsítés),
nyilván abban a tudatban, hogy ezen vidékek történetéhez olvasói, de még az európai történészek
sem nagyon értenek, mondhat, amit jónak lát. Az egy-egy lapnyi „zûrzavar Indiában” és az
„indonéz megerõsítés” (365–367. o.) azonban végül nem tartalmaz mást, mint a két régió
idõszámításának néhány ellentmondását. (Eltérõ adatok Buddha halálára, pontosabban
átmenetelére a Nirvánába stb.) A könyv elején (32. o.) a szerzõ egyik célzása akár úgy is érthetõ,
hogy elméletébe még Kína története is bekapcsolható. A kínai történelem megrövidítésére
azonban végül nem vállalkozik. (Az európai történelem kitalált idõszakának – könyve 367. lapja
szerint – Kínában a jól dokumentálható Tang-dinasztia korszaka felel meg.) Az érintkezési
pontok hiánya miatt azonban Kína története – tehát az, hogy az azonos korúnak tekintett kínai
események 300 évvel megelõzik az európaiakat – véleménye szerint elmélete szempontjából
közömbös.

Temetési jelenet a stuttgarti képes zsoltárban. A képen jól megfigyelhetõ a Karoling-kori haj- és ruhaviselet
(820–830)

Az európai és a kínai történelem között valóban kevés érintkezési pontot lehet találni, amely felhasználható
lenne a kronológia pontosításához. Illig ezeket is elutasítja (mint a 368. lapon egy feltételezett 751. évi
csatát), mondván, hogy „a kínaiak még véletlenül sem voltak olyan nagy kronológusok, ahogy azt oly nagy
elõszeretettel állítják róluk”. Az európai történetírás – Illig feltételezése ellenére – mégis számon tart egy
fontos érintkezési pontot vagy inkább összefüggést. Ez a hunok története és vándorlása. A Kr. e. a 4–1.
században Kínát zaklató hiung-nu vagy hsiung-nu népet (ellenük épült a Nagy Fal) a Kr. u. 3. századtól
fogva sikerült folytonos harcokkal nyugatabbra ûzni. A történetírás ezt az elmozdulást tartja a népvándorlás
4–5. századi hulláma megindítójának. A hunok 375-ben a délorosz steppén legyõzték a keleti gótokat, a
következõ nyolcvan évben pedig az európai történelem meghatározó tényezõjévé váltak. Ha a kínai
történelembe is betoldottak volna egy korszakot, akkor a hunok vándorlása – eltûnésük Kína mellõl és gyors
feltûnésük a délorosz steppén – teljesen normális tempót követne. Ha viszont mégsem, s a kínai történelem
300 évvel az európai elõtt járna, akkor nemigen lenne megmagyarázható, hogy a hunok miért vártak közel
400 évig a továbbvándorlással s hol voltak közben. Az 5. század közepén – a hun birodalom összeomlása
után – a kínaiak ugyanis már újabb népet, az avarok õseit szorították nyugat felé.
Illignek az arabok esetében is magyarázkodnia kell, hiszen a középkori arab történelem is jól dokumentált.
Neki itt az tûnik fel, hogy Mohamed fellépését, Medinába való átköltözését (hidzsra, 622) milyen – szerinte
hihetetlenül – gyorsan követték a hódítások. Az arabok a hidzsra után 89 évvel (711) már Hispániát
hódoltatták, hogy néhány újabb év alatt a Loire-ig törjenek elõre. Ezt csak hosszabb idõszak alatt tartja
lehetségesnek, az arab történelmen tehát nem rövidítettek, eseményeit azonban az európai történetírás
összevonta, rövidebb idõszakban helyezte el, mint a valóságban lejátszódtak. Az iszlám története tehát 614
(Mohamed fellépése) elõtt elkezdõdött, akár 300 évvel korábban, 325-ben (386–387. o.). A Nagy Konstantin
által kezdeményezett niceai zsinat éppen alkalmas volt arra, hogy a zsidó-keresztény alapokra támaszkodó
iszlám kialakuljon (389. o.). Szerzõnket a legkevésbé sem zavarja az, hogy az új vallásról az akkor még
virágzó Római Birodalomban nem tudtak. A 6. században Justinianusnak sem az arabok ellen kellett
harcolnia, hanem a perzsák ellen.

Illig túlságosanrégészet
Alábecsült is lebecsüli a régészet eredményeit, és túlbecsüli az építészet sajátosságait. Igaz: a
régészeti emlékek nem tudnak megszólalni, valamely néphez való tartozásuk vagy idõbeli
elhelyezésük gyakran lehet bizonytalan. Megeshet, hogy a leletek szerény mérete nehezen
illeszkedik a források túlzásokat felvonultató leírásaihoz. A szerzõt nem gyõzik meg az
angolszász és frank krónikák panaszai a vikingekre, az oslói hajómúzeumban kiállított viking
hajók, a kijevi Rusz keletkezésének története (amelyben Rurikot még lehet fiktívnek bélyegezni,
normann nevet viselõ utódait – mint Oleg, Igor vagy Vlagyimir – azonban már aligha). Miért is
említené azokat az arab utazókat, akik alapos leírásokat adnak a vikingekrõl, mivel ez a tény nem
fér bele az elméletébe.

Kopasz Károly ábrázolása Liuthart krónikájában. Készült 842 és 869 között

Hasonlóképpen sántít az avarok létének tagadása. A Kárpát-medencében talált nagyszámú 6–9. századi sír
(köztük Kunszentmiklós környékén egy kagáni sír), a sírleletekben mutatkozó népességváltások pedig
nemcsak az avarok létezését igazolják, hanem azt is, hogy ezen a néven több török nép is szerepel a hazai
történelemben. Bár az ún. késõ avarokról László Gyula elképzelhetõnek tartotta, hogy finnugor nyelvet
beszélõ eleink lehettek, óvakodott attól, hogy egybemossa õket a magyarsággal. Eredményeit különben
csak hipotézisnek tekintette, amelyet megfontolásra ajánlott, s nem feltétlen elfogadásra. Az avar kultúra
nyomait ismerve nehéz lenne ezt a népet folyamatos magyar jelenléttel helyettesíteni.
Illig számára bizonyíték a Nagy Károly korából fennmaradt pénzérmék alacsony száma is (amely elmarad a
Meroving-kor hagyatéka mögött – 130. o.). Nem fogadja el érvként viszont azt, hogy a történettudomány
Nagy Károlynak tulajdonít egy jelentõs pénzreformot. A Meroving- és a Károly korabeli érmek
felbukkanásának arányait ugyan nem ismerem, a leletek csökkenésére azonban van logikus magyarázat. A
keresztény temetkezési szokásokba már nem feltétlenül fért bele az érmek sírba helyezése, a császár által
teremtett békésebb idõszak pedig nem ösztönzött nagyobb kincsek elrejtésére. Különben is: a kora
középkori államokban szokássá vált, hogy az állami jövedelmeket folytonos pénzcserével növeljék. Idõnként
bevonták a régi érmeket, hogy újakat bocsássanak ki helyettük, de a beváltásnál kevesebb új érmet adtak
(pl. két újat három régi helyett). Ezzel meg lehetett akadályozni a pénzrontást, az érmek ezüsttartamának
csökkentését, de az állam is jövedelemhez jutott. Az angol történetírás is panaszkodik a szigetország
angolszász korabeli éremleleteinek viszonylagos hiánya miatt, miközben Skandináviában jelentõs számú
angolszász érmet tartalmazó leletek kerültek elõ a rabló viking vezérek hagyatékából. Még nehezebben
lehet elképzelni azt, hogy a Nagy Károly korából fennmaradt kb. 1500 érmet utóbb kifejezetten hamisítás
céljából verték és rejtették el.
Meglehetõsen szabadon bánik Illig az építészeti emlékekkel is. A középkori építészetre vonatkozóan vannak
szerény ismereteim, ezek mégsem bizonyultak elegendõnek ahhoz, hogy belássam, miért elõzné meg korát
az aacheni palotakápolna kupolája. Bizáncban Justinianus uralkodása (527–565) alatt emelték a Hagia
Sophia templomot 32 méter átmérõjû kupolájával, Ravennában pedig ugyanekkor az aachenihez hasonlóan
nyolcszögû alaprajzú, kupolával fedett San Vitale-templomot. A mûvészettörténet összehasonlítása szerint
az aacheni kápolna egyszerûbb kivitelû a ravennainál, oszlopai vaskosabbak, nehézkesebbek, a középrész
felé vezetõ folyosói sötétek, alagútszerûek. Minderre azért volt szükség, mert az építõk nem rendelkeztek
közel 300 évvel korábban élt ravennai társaik technikai ügyességével. Ha pedig az örmény rejtély címû
fejezetben emlegetett Etschmiadsin (Ecsmiadzin) centrális elrendezésû templomának belsõ terét nézzük,
megint csak nem értjük, hogy mi az benne, amit a bizánciak nem ismertek (364. o.). A képen ugyanis a
szöveg „keresztkupolájú” belsõje helyett egy nyolc csegellyel alátámasztott kupolát látunk, amelynél
technikailag a Hagia Sophia, de még a szintén konstantinápolyi Szent Szergiosz és Bacchosz-templom 4
csegelyes kupolája is elõrébb jár.

Karoling-kori ereklyetartó talizmán

Aligha értenének egyet Illig elméletével az általa segítségül hívott rokontudományok képviselõi, mint például
a mûvészettörténészek. Illig úgy véli, hogy például a Karoling-korszak miniatúráit késõbb hamisították,
mégpedig a Karoling-kor belsõ tagolásának megfelelõen, több korszakban. A 750–780 közé datált mûvek
eszerint 930–975, a 780–815 közöttiek 975–1010, a 815–875 közöttiek 1010–1050 között keletkeztek volna.
A hamisítás tehát több nemzedéket vett igénybe, jóval a kitalálók halála után is folytatódott (202. o.).

Végül
Mindpéldaként mégsem mellõzhetjük teljesen az írott források tanúbizonyságait, amelyeket a
hamisítvány?
szerzõ rendszerint kevesell, és ezért is tartja valószínûnek, hogy valamennyit utólag hamisították.
Tegyük fel, hogy a közvetlenül Károly életére és uralkodói tevékenységére vonatkozó
életrajzokat hamisították. Hiába készült az Einhard-féle életrajzból 80 példány, az mind
hamisítvány. (Vagy jobb esetben egyetlen hamisítványról másolták?) De hogyan és miért készült
a korszak nagyszámú adminisztratív-gazdasági irata? Ugyan minek hamisították a több száz
Karoling-capitularét (uralkodói rendeletet, utasítást, amelyek többségének nem birodalmi szintû,
hanem csupán helyi érvénye volt), a kolostorok szerzetesnévsorait? Illig egyik bírálója
szembeszegezte szerzõnkkel azt a tényt, hogy a 9. századi reichenaui Élet könyvében 603 olyan
fuldai szerzetes neve szerepel, akik rövidebb-hosszabb idõn belül a fuldai apátság halotti
évkönyveiben is feltûnnek. Illig válasza szerint a két apátságot alig 300 km választja el
egymástól, így könnyen együtt tudtak mûködni a hamisításban (458. o.).
Illig érvelésének fontos része, hogy Nagy Károly vazallusai közül csak keveset ismerünk név
szerint (110. o.). De ha a hamisítóknak arra volt idejük és energiájuk, hogy nem létezõ,
kolostorokba eldugott, jelentéktelen szerzetesekrõl koholt névsorokat szerkesszenek és azt 300
km-rel odébb más elrendezésben újra felhasználják, akkor miért nem kreáltak a késõbbi fõrangú
urak számára kedvezõ (hízelgõ) õsnévsorokat? És egyáltalán, ha III. Ottó császár és a hamisítás
tényét elfogadó Capeting-uralkodók saját legitimitásukat igyekeztek volna erõsíteni, akkor miért
egy idegen, a 10. századra kihalt családban kerestek maguknak õst, s nem saját dinasztiájuknak
teremtettek elõdöt?
Kérdés marad, hogy hogyan oldották meg az angolszász kéziratok hamisítását. Szerzõnk Nagy-
Britanniát az 1066 (a normann hódítás) elõtti leletek kis száma miatt nagyvonalúan „a lyukak
országának” nevezi (344. o.). A valóságban a szigetországban az angolszász korszakban
megdöbbentõ mennyiségû írásos anyag született. Az Angol-szász krónikának 7-8 verziója ismert,
amelyeket kolostorokban készítettek angolszász nyelven. Aethelweard earl (világi ember, Alfréd
kortársa) pedig saját kezdeményezésébõl lefordította latinra. E kéziratok meglehetõsen hamar
alkalmazták az „Urunk megtestesülésétõl” való idõszámítást. Tegyük fel, hogy mind hamisítvány.
Ekkor azonban kettõs ellentmondással kell szembenéznünk: ha 1066 után keletkeztek, amikor a
helyi vezetõket-klerikusokat normandiai franciák váltották fel, akkor honnan ismerték az
angolszász nyelvet? Ha viszont még az ezredforduló táján keletkeztek, akkor hamisítói nem féltek
attól, hogy a viszonylag eleven emlékek (pl. Nagy Alfréd királyról) megcáfolják õket? Angliában
is számtalan olyan adminisztratív irat keletkezett, amelynek kitalálása ugyancsak aligha érte meg
a fáradságot. A vikingek jelenlétét pedig Angliában nemcsak a krónikák panaszai igazolják,
hanem egy sor északi germán helységnév, mint a -thorpe végzõdésûek (jelentése: falu, mint a
német Dorf) vagy a -by végzõdésûek (jelentése: öböl, part).
Elmélkedhetünk azon is, hogy miért egy nem létezõ uralkodóról vették király (král) szavukat a
szláv népek? (A szó a 9. századi Metód-legendában is szerepel.) A szó egyébként a kollektív
történelmi emlékezésre is példa lehet: Nagy Károly egy idegen nép emlékezetében is meg tudott
ragadni. Felmerülhet bennünk az a kérdés is, hogy a kitalálók egy mélyen hívõ korban Istent is be
akarták csapni az ezredforduló elõrehozatalával, vagy csak alattvalóikat? Utóbbi a vallás
szempontjából pont annyira bûn, mint az elõzõ. És megint csak az emberi természetre hivatkozva:
hogyan lehet az, hogy a néhány évtized múlva a pápaság és császárság között kirobbant
invesztitúraháború késhegyig menõ küzdelmeiben soha senki nem akarta leleplezni a nagy
hamisítást? Nem hivatkozott rá sem a pápa, sem a császár. Nem akadt egy áruló, aki az ellenfél,
vagy akár megbízója szemébe vágta volna a hamisítást? Illignek erre van válasza: a hamisítást
egyik fél sem merte leleplezni, mert akkor saját hazugságára is fény derül (225. o.). Az elkövetõk
tehát vállalták bûnük terhét a sírban és a másvilágon is. A válasz mégis túl idealista és
történelmietlen egy bonyolult kor megértéséhez.
Az Illig-könyv olvasói általában nem vehetik észre a kötetben szereplõ csúsztatásokat,
áltudományos magyarázatokat. Van azonban egy pont, ahol szerzõnk mégis kiesni látszik
szerepébõl. Hosszú oldalakon keresztül taglalja a keresztény idõszámítás kialakításának
nehézségeit. Azok a történelmi és csillagászati események ugyanis, amelyekhez a Biblia Krisztus
születésének, mûködésének, keresztre feszítésének idõpontját köti, nem esnek egybe. Illignek e
bizonytalanság felvázolására azért van szüksége, hogy megindokolja, miért nem használták
csaknem az elsõ ezredfordulóig az Úr születési dátumát kezdõpontnak. A legismertebb kivételt,
az angolszász krónikás, Beda Venerabilis 8. század elején született, Az angol nemzet
egyháztörténete címû munkáját egyszerûen lesöpri: az angol krónikás létét tagadja, a munkát egy
késõbbi hamisító mûvének tartja, akit Pseudo-Bedának – ál- vagy hamis-Bedának – kellene
nevezni (376. o.).
A Krisztus születésének idejével foglalkozó fejezetei kifejtéséhez egyébként gazdag teológiai és
csillagászati irodalom áll rendelkezésére. Csakhogy, elmélete értelmében, nem a 2000 évvel
ezelõtti napfogyatkozásokat és csillagállásokat kellett volna figyelembe vennie, hanem az 1700
évvel ezelõttieket, hiszen – a római korra vonatkozó írott forrásokkal ellentétben, amelyek az
Újszövetség eseményeivel párhuzamos jelenségekrõl szólnak – a csillagászat jelenségeit a mai
dátumoktól visszafelé számoljuk. A kitalált 300 év törlésével Krisztus születése és kereszthalála
is közelebb kerül hozzánk. Volt-e 300 körül „betlehemi csillag” (üstökös vagy csillag konjunkció
– azaz Jupiter–Saturnus együttállás), amely Krisztus születését jelezte, ezt nem tudjuk meg a
munkából (vö. a 279–283. lapokkal). Talán azért nem, mert ezzel a hagyományos kronológiát
elfogadó nyomtatott szakirodalom nem foglalkozik. Illignek ehhez a forrásokhoz kellett volna
visszanyúlnia. S a forráshasználat könyvének gyenge pontja.

Munkájábanforrások
Elvetett egyetlenegyszer sem hivatkozik forrásokra. Ez pedig történeti munkában
meglehetõsen szokatlan módszer. A történésznek forrásai ismeretében kell kialakítania a
véleményét, és nem mások „ellehetetlenítésével” (35. o.). A forrásfelhasználás pedig, minél
régebbi kort vizsgálunk, annál nagyobb szakértelmet kíván. El kell olvasnunk a régies betûket,
feloldanunk a rövidítéseket, lefordítanunk latin szövegét (mindezt az analfabétának nevezett
Nagy Károly tudta, Illig sajnos nem). Ha sikerült elolvasnunk, akkor vizsgálhatjuk, hogy valódi
avagy hamisítvány, igaz-e a közlendõje, vagy sem, utóbbi esetben tartalmát mennyire
befolyásolták szerzõje szubjektív érzései.
A mélyebb ismeretek szükségességét Illig azzal utasítja el, hogy „az oklevéltan speciális területén
a nem szakember nem lehet sikeres, elvégre soha nem kaphat a kezébe eredeti oklevelet” (223.
o.). Nem tudjuk, melyik levéltárban hárították el a szerzõ kérését, hogy eredeti oklevelet
tanulmányozzon, az biztos, hogy manapság ezeket valóban szigorú feltételekkel bocsátják a
kutatók rendelkezésére. De ma már léteznek másolási eljárások (fényképezés), és számos
nyomtatott forráskiadvány áll a kutatók rendelkezésére. Utóbbiak munkájukat is megkönnyítik,
hiszen nem a korabeli írásformákhoz való alkalmazkodással kell az idõt tölteniük, hanem
nyomtatott szöveget tanulmányozhatnak. Ezt a közkönyvtárakban „a nem szakemberek” is
bármikor megtehetik. A történészek állításait oly szívesen bíráló „tudósok” azonban idáig nem
szoktak eljutni. Pedig be kellene látniuk, hogy – más tudományokhoz hasonlóan – a
történettudománynak is megvannak a maga szigorú szabályai. Ebben a tudományban sem annak
lesz igaza, aki a leghangosabb, sõt a tudományág sok évszázados mûvelése miatt olyan szintû
felfedezésekre is ritkán kerülhet sor, mint a 20. században óriási léptekkel elõrehaladó
természettudományokban.
A kora középkor történetének feltárása valóban számos nehézséggel jár. A források valóban
hiányosak, ellentmondóak. Illig jól mutat rá arra, hogy még olyan, a figyelem középpontjában
álló személy élettörténetében is számtalan hiányt és bizonytalanságot találhatunk, mint amilyen
Nagy Károly volt. Létét azonban ezen hiányosságok alapján sem lehet kétségbe vonni, a források
illõ megközelítésével pedig következtetéseket is lehet levonni. A viták persze az avatott
történészek között sem hiányozhatnak, akár a személyeskedések sem. De ezek alátámasztására
elengedhetetlenek a források, nem helyettesíthetik õket a vitatkozó felek kijelentései. Illig
azonban nem a korabeli dokumentumok írásformájának, nyelvi fordulatainak, szóhasználatának
alapján mondja ki, hogy hamisak, hanem leginkább azért, mert „megelõzik korukat”. Sommás
állításai így leginkább arra tudnak rávilágítani, hogy mennyire tájékozatlan a források
kezelésében. Tévedéseire – könyvének megjegyzései alapján – számosan igyekeztek felhívni a
figyelmét, mindhiába. Reagálása a hályogkovácsoké: mivel tétele „mostanáig minden támadásnak
ellenállt, így könyvünkben bizonyítottként kezeljük” (268. o.). Vagy mégsem hályogkovácsról
van szó, hanem olyan feltûnési viszketegségben szenvedõ alkatról, aki képes felismerni
fellépésének súlyát, de magamutogatási kényszere gátlástalanná teszi?

Nem Illig az elsõ, aki történelmi mûbenÁrpád és Attila elmélettel lépett elõ, bár az övéhez
közölt fantasztikus
hasonló léptékû még nem született. A magyar olvasó számára külön vonzerõt gyakorolhat az,
hogy Pap Gábor bevezetõje az elmélet lehetséges magyar vonatkozásait és a kitalált évszázadok
kiiktatásának a magyar történelemre gyakorolt hatását vizsgálja. A három évszázad törlése
ugyanis közelebb hozza honfoglalásunkat (895 helyett 595) a hun történelemhez, az Árpád- (Pap
Gábor megfogalmazásában a Turul-) dinasztiát Attilához. Sõt, kiderül, hogy a nagy
történelemhamisítás az Európa peremvidékén (héján) élõ bizánciak, a pápaság és a németek
támadása a kontinens "kellõs középen lakó" magyarság (a centrum) ellen. Pap Gábor szerint:
„Tapasztalati tény, és nemcsak a múltra vonatkoztatva: aki ura a Kárpát medencének, az ura
Európának. Hozzá képest Róma is, Köln is, Bizánc is…” – a mondatot itt Pap Gábor
befejezetlenül hagyja. Pedig milyen kár számunkra Nagy Károly elvesztése, hiszen Illig szerint
anyja lehetett akár magyar hercegnõ is (49. o.), a Nagy Károly birodalmát ábrázoló térkép
peremén pedig (évszázaddal honfoglalásunk elõtt) ott találhatók a magyarok is (99. o.).

Tévedések
A magyarországi fordítás kiadója minden vígjátéka
bizonnyal elsõsorban az anyagi haszon reményében
vállalkozott a kötet megjelentetésére. Ehhez nem kellett a történész szakma egyetértése. A
kötetbõl nem tudjuk meg, hogy ki volt a fordító, nem neveznek meg történészt, aki a fordítást
szakmailag ellenõrizte volna (ez igényesebb kiadó esetében elengedhetetlen), nincs felelõse a
lábjegyzeteknek. A történelmi nevek fordítása így meglehetõsen egyedire sikerült. Nemcsak a
német történelem alakjai, esetleg helyszínei õrzik meg nevük németes formáját (Arnulf von
Baiern, Jámbor Ludwig, Stauferek, Sachsen), hanem gyakran angolok–franciák is német nevet
kapnak (Alfred von Wessex, Gregor von Tours). Dadogó Notker mellékneve hol latinul
(Balbulus, 38. o.), hol németül (Stammler, 227. o.) szerepel.
A fogalommagyarázó lábjegyzetek sem megbízhatóak. A 34. lapon a diplomatika tudományáról
azt olvashatjuk, hogy az oklevelek valódiságát vizsgálja. Valójában az oklevéltan az oklevelek
minden formai és tartalmi sajátosságával foglalkozik. A középkori templomok kórus elnevezését
az énekkar helyeként értelmezni (38. o.) téves, mert ezt a kifejezést a szentélyre szokták
alkalmazni. A szöveg elõrehaladtával pedig a magyarázatok lassan elfogynak. Nem tudni, hogy a
fordítás hibája-e vagy az eredeti szövegé, amikor a kötet Ausztriáról szól a Frank Birodalom
keleti részén fekvõ Austrasia helyett.
A magyar kiadás elõszavával és bizonytalan fordításával csak tovább fogja növelni az alapszöveg
által keltett zavart a történelem iránt érdeklõdõ olvasókban. Mindebben csak az a szomorú, hogy
Illig – miközben egyetlen új, saját kutatásain (a források tanulmányozásán) alapuló eredményt
sem tud felmutatni, hanem csak rombol, s az olvasót a múlt több évszázadának, a történeti Európa
születését magába foglaló és saját korszakunk megértéséhez nélkülözhetetlen idõszaknak a
kiiktatására biztatja – a történettudományt és mûvelõit is jócskán lejáratja.

Merészlegalábbis
Illig számos modern történészre hivatkozik, kijelentések
munkáiknak azokra a megállapításaira,
amelyekben a 7–9. század forrásszegénységére és a meglévõ források ellentmondásaira
panaszkodnak. Kevesli a kor építkezéseit, a fennmaradt régészeti leleteteket, megszakítottnak érzi
az írott források sorozatát. Hézagosnak látja az egyes tudományok történetét, hiányolja a
megbízható korabeli krónikaíró szerzõket, ami számára mind azt bizonyítja, hogy itt magában a
történelmi folyamatban tapasztalható valódi hézag. Felhasználja azt, hogy a történettudomány
eddig is számos, a korral foglalkozó forrás hamis voltára mutatott rá. Hivatkozik a híres-hírhedt
Nagy Konstantin-féle adománylevélre, amellyel a kereszténységet elfogadó római császár a 4.
század elsõ felében Itália középsõ részét és vele az uralkodók feletti világi hatalmat adományozta
volna a római pápának.

Héliosz napisten és a csillagképek ábrázolása Ptoleimaiosz Asztronómia címû mûvének 813 és 820 között
 készült másolatán

Az adománylevél hamis voltát a 15. században Lorenzo Valla itáliai humanista tudós fedezte fel, a hamisítás
idõpontját pedig õ a 8. század közepére helyezte. (A pápák – a Bizáncban dúló képromboló-képtisztelõ
konfliktust kihasználva – ekkor függetlenedtek a bizánci császároktól, s közelítettek a frank állam trónját
frissen elfoglaló Karolingokhoz, nevezetesen a 741–768 között uralkodó Kis Pippinhez.) Mindezek ellenére
a pápák a császárokkal vívott küzdelmeikben nagyjából a 10. századig nem használták fel az
adománylevelet. Illig ebbõl azt a következtetést vonja le, hogy a hamisítás is csak késõbb történt meg,
akkor, amikor a pápai hatalom valóban élni kívánt vele.
Sõt, nemcsak a Konstantin-féle adománylevél és azok a társai hamisak, amelyeket a történészek annak
tartanak, hanem a 614–911 között keletkezett valamennyi oklevél, valamennyi krónika, tárgyi emlék, sõt
épület is. Az írott forrásokat – egy nagyszabású koncepció alapján – megrendelésre és utólag készítették,
az ugyancsak késõbb készült tárgyakat (ékszereket, használati eszközöket) hamis idõmeghatározással
látták el, az épületeket – mint a Nagy Károly impozáns aacheni palotájából egyedül megmaradt kápolnát –
ugyancsak korábbi dátummal látták el. A történetírók eddig nem a hamisítás egészét leplezték le, csupán a
rossz hamisítványokat sikerült leválasztaniuk a jó hamisítványok körérõl – mondja (112. o.).

Egy jütlandi mezõn a földben talált Karoling-kori ezüstedény

A könyvet olvasva csak kapkodhatjuk a fejünket a merész kijelentések nyomán. A bizonyítás módszere
következetesnek tûnik, a szerzõ számos tudományág (elsõsorban a történettudomány segédtudományai, de
más tudományokat is bevon) kutatóinak megállapításaira hivatkozik, amelyek mind az õ elméletét
támasztanák alá, ha elfogadnák az õ alaptételét. Sajnálatosnak tartja, hogy „a középkortudomány csakis és
teljes egészében a korabeli okmányokra alapoz” (36. o.). Ebbõl következik ugyanis az, hogy nem fedezik fel
a kitalált korszakra vonatkozó források hamis voltát. A könyv ezért komolynak látszó építészettörténeti
érvekkel igyekszik bizonyítani, hogy miért kell a források szerint 805-ben felszentelt aacheni palotakápolna
építését a speyeri dóm (11. században, több szakaszban történt) építése utánra helyezni.
Nagy magabizottsággal söpri le a kora középkori régészet eredményeit, rendszerint kevesli õket egy ilyen
gazdagnak látszó korhoz képest, vagy kétségbe vonja idõbeli elhelyezésüket. (A régészeti emlékekrõl
ugyanis nehéz lenne azt állítani, hogy a középkorban eleve a hamisítás szándékával helyezték el õket.) Bõ
kétszáz oldalt szentel Nagy Károlynak (a „kitalált uralkodónak”), hevesen cáfolva a korabeli források szinte
minden állítását. Kétségbe vonja azt a sokoldalúságot, amit a kortársak és az utókor történetírói a frank
uralkodónak tulajdonítanak. Való igaz, hogy a korabeli és kevéssel késõbb keletkezett források erõsen
felnagyították az uralkodó tetteit, nagyobb hadsereget, több építkezést, államigazgatási reformot, több új
törvényt, a kultúrát támogató intézkedést tulajdonítottak neki, mint amit a valóságban végrehajtott. Ez
azonban más történelmi személyiségekkel is elõfordul.

Viking hajó díszesen faragott orrárboca, 9. század

Illig ironizál azon, hogy a jónevû, elismert belga történész, F. L. Ganshof képes volt Nagy Károlyt nagy
államférfinak nevezni, miközben inkább egy modern Batmanhez kellene hasonlítani (94. o.). Mivel a császár
egyes intézkedései a szegénység enyhítésére irányultak, szerzõnk szerint az elsõ szocialistának és
szakszervezeti vezetõnek nevezhetnénk Károlyt (95. o.). Másutt kihasználja azt, hogy a császár – a
középkor sok más alakjához hasonlóan – nem tudott írni, csak olvasni. E tény elegendõ szerzõnk számára,
hogy a frank uralkodót analfabétának nevezze (74. o.). Nem tudom, hasonló-e a véleménye a középkori
német költészet kiemelkedõ alakjáról, a századokkal késõbb élt Wolfram von Eschenbachról, akirõl úgy
hírlik, szintén nem tudott írni. Az írás és olvasás ismerete ugyanis nem minden korban tartozott össze. De
nem ütközött szerzõi jogokba a más szerzõk munkáiból való átvétel, korlátlan másolgatás sem. Illig ilyen
alapon nevezi a 12. század közepén élt nagy tudású saint-denis-i apátot, Sugert „tudatlannak” (230. o.).
Mércéjével a 16–17. századi kortárs angol drámaíróktól néha bizony nyakló nélkül idézgetõ Shakespeare is
„tudatlan” lenne.
Ugyancsak hosszú fejtegetést találunk a kor képzõmûvészetérõl, amelynek során a mûvészettörténet által
oly csodált Karoling-kori miniatúrákat igyekszik másik korokba áthelyezni. Van alapos csillagászati
értekezés, amely a keresztény idõszámítás bonyodalmaiba igyekszik bevezetni bennünket. Az adott korban
ugyanis csak elvétve alkalmazták az abszolút (Krisztus születésétõl számított) idõmeghatározást, helyette
rendszerint az éppen regnáló uralkodó trónra lépésének évéhez viszonyítottak. (Néhány lap még annak is
jut, hogy hiába számítja a matematika 2001-tõl a harmadik évezredet, a történész számolhat 2000-rel, mivel
„az idõszámítás esetében más prioritásokat alkalmazunk, mint az iskolából ismert számolási szabályokat” –
271. o.).

Meroving-kori, 7. századi ékszer

Szinte hihetetlen, hogy ennyi bizonyíték láttán eddig senkinek nem jutott eszébe, hogy csak kitalált
évszázadokkal állunk szemben. És éppen ez a következetesség, az adathalmaz az, ami különösen
veszélyessé teszi Heribert Illig könyvét. A történelmet csak felületesen ismerõ, a történelmi kutatás
szabályaiban járatlan olvasó hinni fog neki, ahogyan a könyv fogadtatása (kelendõsége) ezt alátámasztja.
Hiszen a történelem az a tudomány, amelyhez mindenki ért, amelyben mindenki véleményt nyilváníthat,
ellentmondhat az eddigi ismereteknek. Illig többször is megengedi magának azt, hogy történészeken és
munkásságukon gúnyolódjon. Még könyve elején kijelenti, hogy a történelmi munkákban tapasztalható
ellentmondásokat „sem egyeztetni, sem feloldani nem áll szándékában”, sokkal inkább az állításokat
mindkét oldalon „ellehetetleníteni” (35. o.). Büszkén jelenti ki, hogy „eljöhet az idõ, amikor a tapasztalatlan
kívülálló õszinte pillantásával egy olyan megoldást ismer fel, amelyet a szakember nem vesz észre” (36. o.)
Elmondható lenne ugyanez a természettudományokról is? Ki merné valamely matematikai vagy fizikai
szabályra, jelenségre azt mondani, hogy képtelenség?

II. Ottó császár, Theopanu bizánci hercegnõ és fiuk, a jövendõ III. Ottó császár térdelõ alakja

RÖVIDZSOLT
HETESI NAPTÁRTÖRTÉNET • Hogyan jött létre jelenlegi naptárunk?
csillagász, ELTE TTK csillagászat tanszék
A naptárkészítéssel és csillagászati idõszámítással foglalkozó tudományt a
csillagászaton belül kronológiának nevezik. Ahhoz, hogy megérthessük, mit is állít
Heribert Illig, illetve cáfolni tudjuk elméletének naptárt és idõszámítást érintõ
kérdéseit – melyek egyébként az egész elméletet tarthatatlanná teszik –, meg kell
ismernünk a kronológia fogalmait és a naptárkészítés menetét.
Mindenki tudja, hogy éveinket Jézus születésétõl számítjuk, éránk kezdete a Kr. u.
1. év. Sokan talán azzal is tisztában vannak, hogy ebben nem egészen pontos
idõszámításunk, hiszen a kutatások szerint Krisztus valószínûleg Kr. e. 7-ben
született. Az idõszámításunk kezdetét kitûzõ eseményt Dionysius Exiguus apát
megfelelõ forrásadatok hiányában csak ekkora hibával tudta meghatározni. Ám
ezt azóta az egész világ átvette, így a módosításra nincs lehetõség, hiszen zavart
keltene, és nem is szükséges.
Ám egy éra, egy kezdõpont csak akkor határoz meg egy késõbbi idõpontot, ha a
kiindulópont és a kifejezni kívánt idõpont távolságát az idõszalagon
mennyiségileg kifejezzük. Az idõ mérését a történelem során mindig valamilyen
periodikus jelenségre igyekeztek visszavezetni. A keresztény éra tehát csak akkor
lesz idõszámítás, ha meghatározunk idõegységeket is, hogy jelezzék az eltelt idõt
az éra kezdetétõl, Kr. u. 1-tõl.

Az
Azidõ mérését általában
idõszámítás csillagászati jelenségek periodikus ismétlõdéséhez kapcsolták a
alapelemei
történelmi népek is, és ez ma is így van. Jellemzõ a Nap és Hold, ritkábban más égitestek (Jupiter,
Vénusz) látszólagos vagy valódi mozgása, valamint a Föld tengely körüli forgása. Ezekbõl
erednek az idõszámítás elemei és mértékegységei: a nap, a hónap, az év és a hét.
Az égitestek mozgásának idõtartama és a belõlük képzett mértékegységek egymással maradék
nélkül nem oszthatók – például egy csillagászati pontosságú év hossza sem adható meg egész
számú napokban (365,242199 nap). Ám a kalendárium újévének mindig január elsején 0 órakor
kell kezdõdnie, nem lehetnek tört napok a naptárban! Így hát az idõszámítás kénytelen
kikerekíteni fennmaradó törtegységeket, és mikor összegyûlik belõlük elég, egész egységgé
összeolvasztani.
A nap
A nap volt az elsõ természeti jelenség, melyet az ember idõmérésre kezdett használni. A nap az az
idõtartam, amíg a Föld megfordul a tengelye körül, illetve ezen forgás következtében az
állócsillagok látszólag megkerülik a Földet, és ugyanarra a helyre érnek vissza – általában
delelésükhöz, azaz amikor a déli irány felé nézve azon az égi fõkörön megy át a csillag, mely a
horizont dél-pontját és a fejünk felett lévõ pontot, a zenitet metszi. Egy csillag két delelése között
eltelõ idõ neve a csillagnap, idõtartama 23 óra 56 perc 4 másodperc. Ám mi a nap hosszát a
Nappal mérjük, hiszen annak mozgása feltûnõbb. A mi napunk (szoláris nap) az az idõtartam,
mely a Nap két delelése között eltelik. Mivel a Nap Föld körüli látszólagos útján (az ekliptika
mentén) is mozog, [1] kissé késõbb ér vissza következõ deleléséhez, mint a csillagok – ez az
idõtartam 24 óra. [2]

A hónap
A természeti népek rég észrevették a Hold fázisváltozásainak periodikus jellegét. Azt az idõtartamot, mely
alatt a Hold egy Föld körüli keringést elvégez, holdhónapnak nevezzük. A holdhónap is többféle lehet.
Számunkra csak a szinodikus holdhónap a fontos, melynek azt az idõtartamot hívjuk, mialatt a Hold egy
meghatározott fázisba újra eljut. Például újholdtól újholdig vagy teleholdtól teleholdig 1 szinodikus
holdhónap telik el. Napokban kifejezve ez 29,530589 nap, azaz 29 nap 12 óra 44 perc 2 másodperc. [3] A
kronológia az újholdon nem a csillagászati újholdat – a Nap–Hold-együttállást – érti, hanem az újhold
sarlójának feltûnését, mivel a történelmi népek is csak ezt tudták megfigyelni, hiszen a csillagászati újhold a
Nap közelsége miatt nem figyelhetõ meg.
A holdhónapok sem végzõdhetnek tört napokban, így a gyakorlatban 29 vagy 30 naposak. Több holdhónap
hosszának számításakor a gyakorlatban 29,5 naposnak szokás venni õket.
A mi naptárunk hónapjai eredetükben ugyan holdhónapok, de ma már semmi közük a Hold járásához, az év
12 egyenetlen, 28/29, 30 és 31 napos hónapra van felosztva.
Az év
Az évszakok periodikus változása, a termés idõszaki visszatérése és a természet ciklikus változása az
évnek mint nagyobb egységnek a létére világít rá.
A napév az az idõtartam, ami alatt a Nap a Földet az ekliptika mentén körbemenve látszólag megkerüli, a
valóságban pedig amíg a Föld a Napot egyszer megkerüli. Az ekliptika mentén az égen 12 csillagkép foglal
helyet, ezt zodiákusnak vagy állatövnek is mondják, mert általában állatokról elnevezett csillagképek ezek.
Ezekben a Nap nyugatról keletre évente egyszer látszólag körbejár. Az ekliptika nem más, mint a Nap
látszólagos pályája az égbolton, azaz a Föld Nap körüli keringési síkjának az égbolttal alkotott metszete. Ha
kivetítjük az égboltra a földi egyenlítõt is, akkor az ekliptika és ez a kivetített égi egyenlítõ – a Föld
tengelyferdesége miatt – egymással 23º 27’ szöget zárnak be. Abban a két pontban, ahol az ekliptika és az
égi egyenlítõ metszi egymást, tartózkodik a Nap a tavaszi és õszi napéjegyenlõség napján. [4] Ez a tavasz-,
illetve õszpont.
Számunkra a napév azon megfogalmazása érdekes, melyben a Nap tavaszponttól tavaszpontig jut el. Ez a
tropikus év, hossza napban kifejezve 365,242199 nap, azaz 365 nap 5 óra 48 perc és 46 másodperc.

XIII. Gergely pápa naptárreformi értekezlete, 1582, Vatikán

Azok a naptárak, melyek csak a Hold járását veszik tekintetbe, a lunáris naptárak. Ilyen például a
mohamedán naptár, ebben 12 holdhónap van, ez rövidebb is, mint a tropikus év, hiszen 12x29,5 csak 354
napot ad ki. Azok a naptárak, melyekben holdhónapok vannak, de valahogyan egyeztetnek a Nap járása
szerinti tropikus évhez is, a luniszoláris naptárak. Ilyen például a zsidó naptár. Tulajdonképpen a mi
naptárunk sem tiszta szoláris naptár, mely csak a Nap járását és a tropikus évet veszi figyelembe, hiszen a
húsvét ünnepe a Hold járásához köthetõ, és ez lunáris elemet hoz be naptárunkba.
A naptárkészítés problémája a mi kultúránkat tekintve kettõs: egyrészt a tavaszi napéjegyenlõség napját
meghatározott dátumon kell tartani – ez jelenleg március 21 –, és garantálni kell, hogy március mindig
tavasszal legyen. E kettõs cél együtt is megfogalmazható: olyan naptárat kell konstruálni, mely átlagosan
nagyon jól megközelíti a valódi tropikus év 365,242199 napos hosszát!
A hét
Nem tudni, hogy a hét történelmi vagy valamilyen csillagászati periódus emlékét õrzi. Egy biztos, a zsidó
idõmérésbõl a keresztény kultúrába átjutva terjedt el az egész világon. Csillagászati alapja esetleg annyi
lehet, hogy a pogány római kultúrkörben a hét napjainak a hét szabad szemmel is látható égitest (bolygó-
isten) felelt meg.
Hétfõ: dies Lunae = a Hold napja
Kedd: dies Martis = a Mars napja
Szerda: dies Mercurii = a Merkúr napja
Csütörtök: dies Iovis = a Jupiter napja
Péntek: dies Veneris = a Vénusz napja
Szombat: dies Saturni = a Szaturnusz napja
Vasárnap: dies Solis = a Nap napja
Érdemes megjegyezni, hogy a magyar nevek nem ezeket a mitológiai elemeket õrzik, hanem általában
szláv eredetûek, és a hétben elfoglalt helyre utalnak.
Hétfõ: a hét feje (szlávban ponyégyélnyik, jelentése ua.)
Kedd: a kettedikbõl (szlávban vtornyik = második)
Szerda: szlávból, ahol a szreda közepet jelent
Csütörtök: szlávból, ahol a csétvjerg negyediket jelent
Péntek: szlávból, ahol a pjátnyicá ötödiket jelent
Szombat: a zsidó sabbatból, szlávban is
Vasárnap: vásár-nap, a szlávban voszkreszényje = feltámadás

Jelenlegi
Naptárunk naptárunk két nagy reform eredményeképp jött létre, és közelítette meg minél jobban a
kialakulása
tropikus év hosszát. Az elsõ lépést Julius Caesar naptárreformja jelentette, mely modernné tette a
Caesar korára az évszakok valódi rendjétõl már jelentõs eltérést mutató római naptárat. A
második lépés XIII. Gergely pápa reformja volt, amely a julián naptár hibáit korrigálta, ezt
használjuk ma is.
A római naptár
A Caesar korát megelõzõ római naptár a legendás Numa Pompilius (Kr. e. 715–672) alkotása, aki
Róma második királya volt. Õelõtte a római naptár 304 napos volt, és 10 hónapból állt,
márciussal kezdve decemberig. Mivel ez nem felelt meg sem a hold-, sem a napévnek, így Numa
javított a naptáron: két új hónapot csatolt a naptárhoz, januárt és februárt, így 355 napos évet
nyert. Ez még így is rövidebb volt a napévnél, ezért minden második évben felváltva 23 vagy 22
napos szökõhónapot iktatott be. Így nyert egy négyéves ciklust 355+378+355+377=1465 nappal.
Kiátlagolva négy évre ez 366,25 napot ad, ami meg hosszabb a tropikus évnél kb. 1 nappal. A
szökõnapot február végére iktatták be. A szökõhónapok beiktatása a pontifexek kollégiumának
feladata volt. Nem elég, hogy Numa éve hosszabb volt a tropikus évnél, és így újabb korrekciókra
lett volna szükség, a római papok önkényesen végezték el a szökõhónapok beiktatását, érdekeik
szerint. Ez akkora eltolódáshoz vezetett, hogy Caesar korára már 90 nap volt az eltérés a római év
és a valódi napév között.
A julián naptár
Julius Caesar Sosigenes alexandriai csillagász számításai alapján hajtotta végre reformját. A
reform így egyiptomi mintát követett, kivéve azt a tényt, hogy a napéjegyenlõség napja római
módra maradt március 25-én. A naptárat a következõképpen alakította ki: 90 nappal
meghosszabbíttatta a reformot megelõzõ Numa-féle évet, és a következõ évvel kezdve elrendelte,
hogy szûnjön meg a szökõhónap, az év 12, felváltva 31 és 30 napos hónapból álljon, kivéve a
februárt, amely rendes évben csak 29, szökõévben pedig 30 napos volt. [5] A rendes év 365, a
szökõév 366 napos lett. Minden negyedik évet szökõévvé tett, amelyben február 24. után egy
szökõnap következett, minek következtében a február 30 napos lett. Az így elõállt négyéves
periódus alatt 3x365+366=1461 nap telik el, 1 év alatt átlagosan 365,25 nap. Eszerint a julián év
hosszabb a valódi évnél, csaknem pontosan 11 perccel és 14 másodperccel. Ez a hiba körülbelül
128 év alatt tesz ki egy napot, mellyel a julián naptár a tropikus év mögött elmarad. Ennek egyik
következménye például, hogy a tavaszi napéjegyenlõség 128 év alatt a naptárban egy napot
hátrál, azaz dátumban visszamegy.
Julius Caesar úgy alakíttatta ki naptárát Sosigenes egyiptomi csillagásszal, hogy a
napéjegyenlõség a római gyakorlat szerint március 25-ére essen. Mivel ebben a korban a
csillagászati mérések pontossága nagyjából egy nap volt, így nem csoda, hogy ennyit tévedett is.
A napéjegyenlõséget március 25-ére határozta meg, de számítással könnyen ellenõrizhetõ, hogy
az a reform évében, Kr. e. 45-ben 23-ára esett, egy julián ciklusbeli szökõév elõtti évben pedig
24-ére, onnan teszi vissza a szökõév beiktatása ismét 23-ára. Kr. u. 325-re, a niceai zsinat idejére
nagyjából három nap [6] volt az eltérés a tropikus év és a julián év között. Ebbõl következik,
hogy a napéjegyenlõség idõpontja már március 20-ára hátrált. Mivel a zsinat idején is jellemzõ
volt egy nap hiba, ezért itt sem meglepõ, hogy a zsinati atyák kérésére kiszámolt napéjegyenlõség
dátumát március 21-ében határozták meg. Azt konstatálták a zsinaton, hogy már régen nem 25-én
van a napéjegyenlõség, hanem korábban, de a hiba okát [ti. a két évhossz eltérése] nem ismerték,
így a hibát is csak részben orvosolták: a napéjegyenlõség napját áthelyezték március 21-ére.
Csakhogy a két naptár különbsége megmaradt, és a hiba halmozódott, egyre égetõbb szükség volt
a valódi reformra.
A Gergely-naptár
A hibákat tehát orvosolni kellett, erre szolgált XIII. Gergely naptárreformja, melyet legfõképp
Lilius készített el, és a pápa hirdette azt ki. A reform 1582. október 15-én lépett életbe. A julián
naptár szöktetési rendszerébõl adódó hiba azt eredményezte, hogy a zsinat által lerögzített
március 21-ei napéjegyenlõség nem maradt 21-én, hanem tovább hátrált, 1582-re már március
10-ére. [7] Ennek az eltérésnek az orvoslására 1582. október 4-e után 15-ét írtak, de csütörtök
után péntek következett, a heti napok tehát folyamatosak maradtak.
A tropikus évvel való kiegyenlítést pedig az új szöktetési szabály megalkotása hozta meg: ezentúl
a százas (két nullával végzõdõ) évek csak akkor lesznek szökõévek, ha négyszázzal is oszthatók.
Egy négyszáz éves Gergely-ciklus 303x365+97x366=146 097 napból áll. Ezzel az átlagos
gregorián év hossza már 365,2425 nap lett, ami a tropikus évnél már csak 26 másodperccel
hosszabb, így kb. 3322 év alatt keletkezne egy nap lemaradás. A julián év kezdetben 10, majd
1700-tól 11, jelenleg 13 nappal eltér a gregorián naptártól, az eltérés legközelebb 2100-ban
növekszik újra 1 nappal.
JEGYZETEK:
[1] Egy kört egy év alatt téve meg.
[2] Valójában ez nem pontosan igaz. A Nap nem egyenletes sebességgel jár körbe az égbolton az
ekliptika mentén. Ennek fõképpen az az oka, hogy a Föld Nap körüli keringése nem egyenletes
sebességû mozgás. Ennek a keringésnek a következménye a Nap látszólagos évi mozgása az
ekliptika mentén, mely az elõbbiekbõl következõen nem lesz egyenletes. A nap hossza így tehát
hol kisebb, hol nagyobb 24 óránál. Az átlag azonban 24 óra. További okok is közrejátszanak a
jelenség kialakulásában, de ezek nem olyan jelentõsek.
[3] Ez is csak középérték, mivel a Hold is ellipszispályán kering a Föld körül.
[4] Ezek a metszéspontok nem fix helyzetûek. A Föld forgástengelye ugyanis lassan precesszál,
azaz a földtengely egy kúppalást mentén mozog körbe, egy teljes kört kb. 26 000 év alatt téve
meg. A precesszió a tavaszpont elmozdulását is eredményezi, mely szintén 26 000 év alatt ér
vissza kiindulópontjába. Ezen elmozdulás a Nap látszólagos évi mozgásával ellentétes irányú, a
tavaszpont mintegy elébe siet a Napnak.
[5] A mostani elrendezés Augustus császár beavatkozása miatt alakult ki. A római naptár szerinti
ötödik (a mostani naptárban hetedik) hónapot Caesar halála után, iránta való tiszteletbõl júliusnak
nevezték el. Ez 31 napos hónap volt. Augustus magáról nevezte el a következõ – a római naptár
szerinti hatodik, a mai rendszer szerinti nyolcadik – hónapot, és nem akarván lemaradni Caesar
mögött, azt is 31 napossá tette, úgy, hogy 1 napot levett a februárból, így az 28/29 napos lett. Az
augusztus után következõ szeptembert 30 napossá tette (Caesarnál az 31 napos volt), és így
tovább kellett cserélgetni a hónapok utolsó napjait az esztendõ végéig. Ezzel a Caesar által
elgondolt szimmetria kissé felborult.
[6] 2,87 nap.
[7] Tulajdonképpen a zsinat alatt sem március 21-ére esett, hanem 20-ára. Így a tényleges eltérés
10 nap volt.
[8] A ciklust elsõ leírója után Metón-ciklusnak nevezik. A görög Metóntól eredeztetik annak
felismerését, hogy 19 tropikus év elmúltával a Hold fényváltozásai az év ugyanazon napjára
esnek. Ez a 19 éves ciklus vagy Metón-ciklus, melynek segítségével a nap- és holdév közötti
különbség kiegyenlíthetõ. A kb. 29,5 napos holdhónapok következtében felváltva 30 és 29 napos
holdhónapokat szokás venni, 19 holdév alatt 228 holdhónapot kapunk. Ehhez hét 30 napos
szökõhónapot hozzáadva, valamint hozzáadva a ciklusba esõ négy Julianus-szökõnapot, összesen
6726+210+4=6940 napot kapunk. Ez nagyjából 1 nappal több, mint 19 tropikus év, így a ciklus
végén 1 napot el kell hagyni (holdugrás, saltus lunae).
[9] A zsidó ünnepek egy része nem eshet a hét bármely napjára, így egyes zsidó hónapok hosszát
1 nappal rövidítik vagy 1 nappal hosszabbítják. Ez, érthetõ módon, befolyásolja az év hosszát is.
[10] Krisztus elõtt és után 500 évet magában foglaló, nagyjából ezeréves idõszak, melyben
kikristályosodott, majd végül írásba foglaltatott a zsidó tanítás.
[11] A zsidó évkezdet egy õszi holdhónapra, Tisri 1-jére esik.
[12] Szöktetési rendszer kétféle is használatos a mohamedán naptárban. Az egyik a török, ahol
minden 8. év szökõév, a másik az arab, ahol a 2., 5., 7., 10., 13., 16., 18., 21., 24., 26., és 29. év
szökõév egy harmincéves ciklusban.

A 0.görögöket,
Az ókori népek, beleértve a rómaiakat, év problémaköre
zsidókat is, nem ismerték a nulla matematikai
fogalmát. A nulla nélkül való számolás módszerét megõriztük idõszámításunk éveinek
számlálásánál, mivel ez sem nullával kezdõdik, hanem Kr. u. 1-gyel. Az ezt megelõzõ évek
számítása sem a nullából, hanem a Kr. e. 1.-bõl indul visszafelé.
Azt kell tehát megjegyeznünk, hogy Kr. e. 1. december 31-e után nem 0. január elseje jött, hanem
Kr. u. 1. január elseje, azaz a történelmi idõszalagon Kr. e. 1. és Kr. u. 1. között csak egy évnyi
hosszúságegység van, és nem kettõ, mint egy számegyenesen. Ha így számolunk, eredményünk
korrekt lesz.

Jelenleg természetesnekMás
tûnik,érák
hogy más idõszámítási
a világon rendszerek
mindenhol elfogadott a keresztény éra szerinti
évszámlálás és keltezés. Ez nem volt mindig így, és tulajdonképpen ma sem igaz. Az egységes
tudomány, gazdaság, és politika ugyan megköveteli az egységes naptár használatát világszerte,
mégis tovább él néhány más idõszámítási rendszer. Tekintsük most át a legjelentõsebbeket.

A
A zsidó
zsidónaptár luniszoláris
naptár naptár, azaz 12 vagy 13 holdhónapból áll, melyek felváltva 29 és 30
és világéra
naposak. Éveikbõl 19 kitesz 19 julián évet, eszerint vannak ciklusba foglalva a zsidó évek. [8]
Minden ilyen ciklusban 12 év rendes, 7 év szökõév, azaz a 12 holdhónap mellett az év egy
szökõhónapot is tartalmaz. Ezáltal a zsidó naptár éve lehet 353, 354, 355, valamint 383, 384, 385
napos. [9]
A Talmud megalkotásának korában [10] már ismert volt, de csak a középkorban terjedt el a zsidó
világéra, mely az éveket Kr. e. 3761 õszétõl számítja. Tehát ezen éra elsõ éve Kr. e. 3761 õszétõl
3760 õszéig tartott. [11] Ez az érakezdet valószínûleg teljesen önkényes kortani föltevésen alapul,
nevezetesen azon, hogy Kr. e. 3761-ben a zsidó újév elsõ napja (Tisri 1.) vasárnapra esett, a
holdsarló hétfõn tûnt fel.
Jelenleg a zsidó világéra 5763. évét írjuk, egészen 2003. szeptember 25-éig. Szeptember 26-án
újhold van, a zsidó hónapok pedig újholdkor kezdõdnek, hiszen holdhónapok. Mivel a zsidóság
igen régóta napnyugtától napnyugtáig számítja a napokat, szeptember 26-án este új holdhónap
veszi kezdetét, mely egyben az 5764. esztendõ elsõ napja is a zsidó világéra szerint.

Héber zsebnaptár

A mohamedán
A mohamedán naptárnaptár
tiszta lunáris naptár, azaz csak a Hold járásához igazodik, és 12
és éra
holdhónapból áll, melyek felváltva 29 és 30 naposak. Ettõl csak szökõévben van eltérés, amikor
az utolsó hónap 29 helyett 30 napos lesz. [12] Így esztendejük csak 354 vagy 355 napos, azaz kb.
11,25, vagy 10,25 nappal rövidebb a tropikus évnél. Mint az könnyen kiszámítható, így a
mohamedán naptár dátumai 32 év alatt végigvonulnak az egész napéven, egy teljes év
lemaradásba kerül a mohamedán éra a gregoriánhoz képest. Az éra kezdõpontja a hidzsra, azaz
Mohamed kivándorlása Mekkából, mely Kr. u. 622. szeptemberében lehetett, maga az éra 622.
július 16-án kezdõdik, mely egy újhold napja.
Jelenleg a mohamedán éra 1424. évében járunk, mely 2003. március 4-én este vette kezdetét.

Babiloni ékírásos naptártábla

Ez az éra ugyan korunkban nem jut nagy szerephez, csak egyes vallási csoportok használják a
A Szeleukida-éra
Közel-Keleten, de folyamatos egészen kiindulásától kezdve napjainkig, semmi nyoma benne 300
év hiánynak vagy betoldásnak, így bizonyítja, hogy jelenlegi naptárunk sem esett át
„hamisításon”.
A Szeleukida-éra kiindulópontja Kr. e. 312. õsze, ekkor aratott gyõzelmet Szeleukosz Nikator
szíriai és Ptolemaiosz Szótér egyiptomi király Gázánál Demetriosz Poliorkétész felett. Az éra elsõ
éve tehát Kr. e. 312 õszétõl 311 õszéig tartott. Így Kr. u. 1. a Szeleukida éra 312/313. éve.
Ez az éra volt használatos Szíriában és a szomszédos országokban a Krisztus elõtti és utáni
századokban egészen a középkorig, és a szír monofizita egyházi naptárban máig is alkalmazzák.

Muzulmán tekercsnaptár

KorunkHETESI ZSOLT:hogy
általános jellemzõje, A bizonyíték hiánya
komoly szaktudósok nem aéshiány
munkáját bizonyítéka
a tudományok sokszor
évszázados eredményeit el nem ismert és az esetek többségében hozzá nem értõ mûkedvelõk
megkérdõjelezik, vitatják.[1] Heribert Illig csillagászati-kronológiai érvelése rendkívül ingatag.

Heribert
A Illig hipotézisének
hipotézis kronológiai alapja az, hogy a gregorián naptárreform során csak 10 napot
alapjai
igazítottak a naptárban. Mivel a julián naptárban kb. 128 év alatt keletkezik egynapos elcsúszás,
Illig így következtet: „Ha anno, 1582-ben Gergely pápának 13 helyett csak 10 helyesbítõ nap volt
szükséges a napéjegyenlõség újbóli március 21-hez, illetve szeptember 23-hoz kötéséhez, akkor
csak 10x128,2=1282 év telhetett el a két naptárreform között – ha 1627 év lett volna a két alkotó
között, akkor Gergelynek 13 napot kellett volna törölnie” (308. o.). [2] A szerzõ figyelmét nem
kerüli el az a tény, hogy a niceai zsinat módosítása a naptár hibájának két problémája közül az
egyiket megoldotta, nevezetesen a Caesar korától addigra már 3 napot hátrált tavaszi
napéjegyenlõséget március 21-ére rögzítette. Ez nyilván megoldaná a kérdést, hiszen a zsinat és
Gergely pápa pontifikátusa között csak 10 napot hátrált a napéjegyenlõség, így ha a zsinati
idõponthoz akart a pápa visszatérni, 10 napot kellett korrigálnia. Ez pedig nyilvánvaló, hiszen a
mostani gregorián naptárban a napéjegyenlõség március 20/21-ére esik. Ha Gergely pápa a
caesari napéjegyenlõség idõpontjához óhajtott volna visszatérni, akkor 13 napot kellett volna
korrigálnia a naptárban. Ez a valódi magyarázat, mely rendkívül egyszerû és érthetõ. Ám a szerzõ
ezt nem fogadja el, mert „még léteznek a zsinatról aktamásolatok, de belõlük nem vehetõ ki
utalás egy naptárreformra” (316. o.). Azaz a szerzõ azt állítja, hogy mivel nincsenek fennmaradt
adatok arra nézve, hogy a niceai zsinat a napéjegyenlõség napját március 21-ére rögzítette, az
nem is történt meg, tehát ellenérvünket, illetve magyarázatunkat ignorálja. Itt csak a címre
utalunk: a bizonyíték hiánya nem a hiány bizonyítéka.
Sõt, egészen odáig elmegy, hogy valójában már Caesar korában is március 21-én volt a tavaszi
napéjegyenlõség, és ezt tudva Gergely pápa is oda tetette azt vissza. Ha ez így lenne, akkor
Gergely pápa és Caesar között valóban mintegy háromszáz évvel kevesebb idõ telt volna el.
Nézzük meg, mire alapozza Illig ezt az állítást: „Ha felütjük Augustus legújabb életrajzát,
találunk egy világos mondatot […] békeoltáráról és napórájáról: »Az oltárra való hivatkozás
abban jelentkezik, hogy az óra napéjegyenlõség-vonala pontosan annak közepén megy keresztül,
[3] és ezáltal Augustusra utal, aki az õszi napéjegyenlõség napján, szeptember 23-án született.«
[4] Ha ez helyes, akkor a tényállás egyértelmû, hiszen szeptember 23-a õsszel ugyanaz, mint
tavasszal március 21-e: így Kr. e. 63. szeptember 23-án éppúgy õszi napéjegyenlõségnek kellett
volna lennie, mint 1582-ben. Egyszersmind nyugodtan következtethetnénk, hogy Kr. e. 9.
szeptember 23-án, Augustus napórájának felavatásakor ugyanazok az évsarokpontok [értsd: a
napéjegyenlõség napjai] voltak érvényesek, mint Kr. e. 45. január 1-jén, Caesar reformjának
bevezetésekor. Amibõl az is következik, hogy Gergely pápa azt az állapotot állította vissza, amely
a juliusi naptár bevezetésekor állt fenn. […] a napnál is világosabban következik, hogy a jelenleg
elfogadottnál kevesebb, azaz nem 1627 év telt el Caesar és Gergely között, […] az idõszámítás
fiktív évszázadokat tartalmaz” (307–308. o.).
Összefoglalva: Illig állítása szerint Gergely pápa 10 napos korrekciójának nem helyes
magyarázata, hogy a pápa a niceai zsinat napéjegyenlõség-dátumára korrigált volna, mert a zsinat
dokumentumai között nincs arra bizonyíték, hogy a tavaszi napéjegyenlõség dátumát március 21-
ére rögzítették volna. A tavaszi napéjegyenlõség a szerzõ szerint már Caesar korában is március
21-én volt, erre Augustus császár napórájának kiképzésébõl következtet. Mindebbõl arra a
megállapításra jut, hogy a pápa Caesar koráig visszamenõleg kijavította a naptárat, de 10 nap
kiigazítás csak kb. 1282 évnek felel meg, így az idõszalag fiktív éveket tartalmaz.
Végül, történelmi okfejtés után arra jut, hogy idõszámításunk pontosan 297 betoldott évet
tartalmaz, Kr. u. 614 és 911 között (481–482. o.).

Elõször nézzük mindjárt a szerzõ álláspontjának két kardinális állítását: 1. A zsinatról nem
Ellenvetések
maradt fenn naptárral kapcsolatos dokumentum. Ez nem igaz. A zsinat aktáinak néhány másolata
tartalmaz naptárra vonatkozó részeket. Az akkori pápa, I. Leó az alexandriai püspökhöz írt
levelében megbízza azt a naptár kérdéseinek kidolgozásával. Ez is dokumentum értékû, [5] noha
szigorúan véve a kérdésünket nem érinti. 2. Illig azt is állítja az Augustus-életrajz nyomán, hogy
a császár az õszi napéjegyenlõség idején, szeptember 23-án született. Következtetése arra épül,
hogy a napóra árnyéka szeptember 23-án esett a császár oltárára. Csakhogy ez nem bizonyíték
arra, hogy a napéjegyenlõség akkor is ezen a napon volt, ugyanis a napóra árnyéka valószínûleg
csak azért esett szeptember 23-án az oltárra, mert az volt a császár születésnapja. A német
életrajzíró, aki mûvét korunkban írta, valószínûleg automatikusan következtetett arra, hogy a
napéjegyenlõség õsszel szeptember 23-ára esett akkor is, éppúgy, mint ma. Illig pedig azt hitte,
hogy történelmi ténnyel áll szemben, s gondolkodás nélkül átvette azt.
Ám mindezek még csak hibák. Az igazi ellenérvek most következnek.

Amikor
A Julius Caesar
ciklusokra és Sosigenes
épülõ ellenérvekmegalkotta az új naptárat, annak kezdetét egy nevezetes
ponthoz kötötték. Kr. e. 45. január elsejét újhold napjára szerették volna tenni. Ez majdnem
sikerült is. Korábban írtunk arról, hogy egy nap hiba megszokott volt ebben a korban, az újhold
valójában január 2-án hajnalban volt. Mindenesetre a tény az tény marad, január elsejéhez
újholdat szerettek volna kapcsolni. [6] A holdfázisok 19 julián év elteltével ugyanarra a napra
esnek, csak kb. két órával elõbb következnek be. [7] Ez egy rendkívül fontos megállapítás! Ha
Caesar elsõ évének elsõ (vagy második) napján újhold volt, akkor az Illig szerint megadott helyén
is annak kell lenni. Az õ javaslata az, hogy a következõképpen osszuk fel az idõtengelyt: Kr. u.
911-ig nincs változás a jelenkorból visszamenve. Ott vegyünk ki 297 évet, így minden Kr. u. 611-
et megelõzõ év 297 évvel közelebb esik hozzánk. Így Kr. e. 45. – a Caesar-féle reform ideje – is
átkerül Kr. u. 253-ra! De ha Caesar reformja 297 évvel késõbbre kerül, [8] akkor már nem lesz
újhold január elseje környékén, hiszen a 297 nem többszöröse a 19-nek. Márpedig az újholdak
csak 19 évente esnek ugyanarra a napra! 253-ban az elsõ újhold január 17-én volt, tehát nem
elsején, még csak a közelében sem.
Ugyanígy számtalan probléma megfogalmazható ezen a bázison. A római történelemben
bevezettek egy adózási ciklust, mely 15 évet foglalt magába. Ezt indictio-ciklusnak hívták. A
ciklus a történelem folyamán folytonos volt egészen az ókortól a középkor végéig, amikor
felhagytak használatával. Ha 297 év kimaradt volna a történelembõl, akkor zavar keletkezett
volna ezen ciklusban is, hiszen 297 nem osztható 15-tel, így nem egész ciklusnyi év maradt volna
ki a naptárból.
A következõ érv a nap-körrel kapcsolatos. Az évek heti napjai 28 évente megismétlõdnek. [9] Ha
nem ennek többszörösét vesszük ki az idõszalagból, akkor zavart idézünk elõ a hetinapok és a
szöktetés sorában. Márpedig 297 28-cal sem osztható maradék nélkül. Ha ezt az érvet
továbbgondoljuk, még nyilvánvalóbb lesz, hogy az elmélet tarthatatlan. Fentebb kiszámoltuk,
hogy Illig rendszerében a Caesar-féle reform 253-ban veszi kezdetét. Caesar elsõ éve szökõév
volt, és onnantól minden negyedik év is. [10] Jelenleg úgy állapítjuk meg egy év szökõév voltát,
hogy megnézzük, osztható-e néggyel. Ennek folytonosnak kellene lennie Illig rendszerében is, de
nem az. Az említett korban szökõév volt Kr. u. 252, 256 stb., de 253 nem. Mindez azért alakul
így, mert 297 nem osztható 4-gyel maradék nélkül. [11]
Mindezek a kisebb ciklusok [12] összefoglalhatók egy 532 éves ciklusba is, mely a julián naptár
húsvétciklusával kapcsolatos. Mivel ennek a ciklusnak a létezésérõl és mûködésérõl vannak
adatok a 611 elõtti idõbõl is, hiba és zavar nélkül csak minimum ekkora darabot lehet kivenni az
idõszalagból, vagy ennek többszörösét – a 297 évre ezek egyike sem igaz.

Mivel
A a Föld forgástengelye
precesszióra precessziós
támaszkodó érvmozgást végez, a tavaszpont is körbejár az ekliptika
mentén, 26 000 év alatt téve meg egy teljes kört. Már az ókori görögök is használtak olyan
koordináta-rendszert az égen, melyben úgy határozták meg egyes, az ekliptikához közeli
csillagok helyzetét, hogy mérték a csillag és a tavaszpont szögtávolságát az égen. Az elsõ ilyen
pontos méréseket Hipparkosz (Kr. e. 190–127) végezte. Adatai fennmaradtak, és meg tudjuk
határozni, hogy mennyi a különbség az õ mérései és a jelenlegi helyzet között. Mivel a tavaszpont
egy körforgást 26 000 év alatt tesz meg, ami 360º, Hipparkosz kora óta 2000+130=2130 évnyi
elmozdulást, azaz (2130/26 000)x360º=29,5º eltérést kell tapasztalnunk. Ha hiányzik 300 év a
történelmünkbõl, akkor Hipparkosz óta 1700+130=1830 év telt csak el, ennek csak 24º eltérés
felelne meg, mivel a precesszió sebessége állandó. Természetesen a megfigyelések a 29,5º-os
eltérést erõsítik meg, azaz Hipparkosz óta körülbelül 2130 év telt el, nincs fiktív 300 év a
történelmünkben.
*
Illig elmélete tehát több kronológiai, csillagászati érvvel is cáfolható, melyek mindegyike
önmagában is elégséges az elmélet cáfolatához. A könyv további kronológiai tévedéseket is
tartalmaz Dionysius Exiguus számításával, valamint Jézus születésének évével kapcsolatban, ám
ezekre nincs mód kitérni. n
JEGYZETEK
[1] Illignek akadt egy magyar követõje is, Hunnivári Zoltán, aki Hungár Naptár címmel írt egy
nagyon hasonló tartalmú könyvet. A két kutató elmélete ugyanarra a gondolatmenetre épül, ám
végkövetkeztetéseik különböznek.
[2] Illig, Heribert: Kitalált középkor (AllPrint, 2002. Második kiadás).
[3] Magyarán, a napóra oszlopának árnyéka szeptember 23-án, a császár születésnapján a
békeoltárra esik.
[4] Ez Illig könyvének jegyzete. Utal Bleicke Augustus. Eine Biographie címû mûvére (516. o.).
[5] Ginzel: Hdb. Der Chronol. III. 217. Idézi: Szentpétery Imre: A kronológia kézikönyve
(Könyvértékesítõ Vállalat, Bp., 1985. 21. o.).
[6] Székely I.: Krisztus születésének éve, és a keresztény idõszámítás (Bp, 1922. SzIT 182. o.).
[7] 235 szinodikus holdhónap egyenlõ 19 julián évvel, 1 óra 52 perc 22,3 másodperc eltéréssel.
Lásd még a 8. sz. jegyzetet is.
[8] Kr. u. 253. január 1.
[9] Ennek az az oka, hogy hétféle nap van, és a közönséges év azzal a nappal ér véget, amellyel
kezdõdött is – tehát a következõ év egy hetinappal késõbb kezdõdik. Ha nem lenne szöktetés,
akkor 7 év múlva ugyanahhoz a dátumhoz ugyanaz a hetinap esne. A julián szöktetés miatt 28 év
múlva kerülnek ugyanazon dátumok mellé ugyanazon hetinapok. Ez a 28 éves ciklus a nap-kör.
[10] Augustus korában zavar támadt a rendszerben, de a hibát orvosolták, méghozzá úgy, hogy
nem támadt eltérés, számolhatunk Caesar korától négyévente szökõévekkel. Tehát minden
negyedik év szökõév 1582-ig. Ezután a százasok nem, kivéve ha 400-zal is oszthatók.
[11] Ha belegondolunk, az ellenérv akkor is jó marad, ha azt a megoldást választjuk az idõszalag
átszabása során, hogy éveink számát 614-ig 297-tel csökkentjük. Ezzel a megoldással jelenleg
1706-ot írnánk, de a szökõévek ekkor sem lennének folytonosak, mert jövõre (1707) szökõév
lesz. Ebbõl visszaszámolva Kr. e. 46. lenne szökõév, 45 nem.
[12] Kivéve az indictiót.

PAPPCAROLUS
IMRE MAGNUS • Valóséletérõl
történetek és tévhitek Nagy Károly
történész, kandidátus, egyetemi docens, Debreceni Egyetem
A középkori Európa elsõ császárának alakját évszázadokon át mély tisztelet övezte,
uralkodók és keresztes lovagok tekintették õsüknek, példaképüknek. Nevébõl keletkezett a
cseh kral és a lengyel król szól, amely a magyar nyelvben a királlyá alakult. A keresztény
hit harcosaként, a keresztény népek egyesítõjeként – „Európa atyjaként” –,
törvényalkotóként, és nem utolsósorban a nyugati kereszténység szellemi egységének
megalapozójaként már életében kiérdemelte a Magnus (Nagy) jelzõt, amellyel I. Hadrianus
pápa Nagy Constantinus császárhoz kívánta hasonlítani.

Aki Károly élettörténetébe akar betekinteni, ma sem nélkülözheti Einhard (kb. 770–840) Vita Caroli Magni
(Nagy Károly élete) címû mûvét, a kora középkor elsõ életrajzát. A szerzõ egy elõkelõ kelet-frankóniai
családból származott. Maingauban született és a híres fuldai kolostorban szerzett mûveltséget. A
keresztény egyházatyák mûvein kívül a római irodalom klasszikusait is megismerte. Valószínûleg a 790-es
évek elején került a frank király udvarába, Baugolf apát tanácsára. Károly udvara ekkor már a keresztény
szellemi megújulás – a Karoling-reneszánsz – központja volt. Einhardot kis termete miatt eleinte gyakran
kigúnyolták. Tudásával azonban csakhamar tekintélyt szerzett magának. Károly bizalmas emberévé vált, aki
a királyi építkezések fõfelügyelõjévé nevezte ki. Tanított az udvari iskolában is, amelynek Alkuin (kb. 735–
804) távozása után a vezetõje lett. A 9. század elején már az ország nagyjai között említették.

A
AzNagy
elsõKároly élete a császár halála után, valószínûleg 826 körül íródott. Einhard háláját akarta
életrajz
kifejezni volt császára iránt, és egyúttal korának példát állítani az uralkodásról. A mûhöz C.
Suetonius Tranquillus (74–140) Tizenkét császár életrajza szolgált mintául, különösen az
Augustusról írt részek. Einhard életrajza azonban nem egy római, hanem egy frank uralkodóról,
az elsõ középkori császárról szólt. Változatosan, szemléletesen, jó latinsággal írt szeretett
császáráról. Jellemzése színes volt, és többnyire találó a nagy uralkodó személyiségét illetõen. Az
uralkodás eseményein túl Károly életmódjának, viselkedésének, szokásainak is teret adott. Az
életrajzot 849-ben Walafrid Strabon reichenaui szerzetes fejezetekre osztotta és elõszót írt hozzá.
Einhard elfogult volt egykori uralkodója iránt, s a nagy római császárok utódaként, a keresztény
népek atyjaként és bölcs kormányzóként ábrázolta. Emlékezetében a császár „jóságos” hódító
volt, aki megvédte népét az ellenségtõl, és megbüntette a hitszegõket. Ugyanakkor Károly életét
viszonylag tényszerûen írta le, mítoszoktól és legendáktól mentesen. A múlt eseményeit az általa
vélt valóságnak megfelelõen igyekezett ábrázolni. Forrásként elsõsorban a frank birodalmi
évkönyveket (Annales regni Francorum) használta, amelyek a 741-tõl 829-ig terjedõ évek
eseményeit foglalták össze. Az évkönyvek szerzõi hivatalos kancelláriai dokumentumokat is
felhasználva örökítették meg a történéseket, gyakran elhallgatva olyanokat, amelyek nem
szolgálták az uralkodó dicsõségét.
Einhard ugyan azt írta bevezetõjében, hogy elsõsorban azt örökítette meg, amit hitelesen
tapasztalt, de nem tapasztalhatott meg mindent, így például a hadjáratokat sem. Ezért, és
elfogultsága miatt, õ is elhallgatta azokat a tetteket, eseményeket, amelyek Károly nagyságán
esetleg foltot ejthettek volna. A Vita Caroli Magni még Einhard életében népszerû lett, így nem
csoda, hogy nyolcvan másolata maradt az utókorra. Késõbb több életrajz, történet, írott és
szájhagyomány útján terjedõ legenda ihletõje lett. Einhard hatására a 9. században fellendült a
krónika- és gesztairodalom. Thégan, Astronomus, Fekete Ermold, Nithart és Dadogó Notker
tollából egymás után születtek a múltat és korukat írásba foglaló mûvek.
Uralkodója származásáról Einhard – ismeretek híján – keveset árult el. Nagy Károly õsei a Frank
Birodalom keleti, fejletlenebb részébõl, Austrasiából származtak. A történelem színpadán a 7.
század elsõ felében jelentek meg. 619-ben Landeni Pipin Austrasia majordomusa – a Meroving-
részkirályság uralkodójának háznagya – lett. Ekkoriban a tényleges hatalmat a majordomusok
gyakorolták.
A birodalom nyugati, fejlettebb tartománya, Neustria majordomusaival vívott sikeres háború
után, 687-ben Heristali Pipinnek – Landeni Pipin unokájának – sikerült mind a három
részkirályság (Austrasia, Neustria, Burgundia) majordomusi tisztségét megszereznie. Ezzel a
megújuló Frank Birodalom tényleges ura lett. Fia, Károly (Erõs a név jelentése) követte a
birodalom élén. Õ Martell (Kalapács) Károly néven vonult be a történelembe, miután 732-ben
Poitiers mellett gyõzelmet aratott az arab hódítók felett. Róla már Einhard is megemlékezett.
Martell Károly birodalomszerte nagy tekintélyt vívott ki magának, 741-ben királynak kijáró
tisztelettel temették el a Saint-Denis-apátságban. Utóda fia, Kis Pipin lett, aki 751-ben – a pápa
támogatásával – letaszította a Merovingokat a trónról, és a frankok királya lett.

768-ban Pipin Európa

Hadjáratról legerõsebb államát hagyta két fiára, Károlyra és Karlmannra. Károly
hadjáratra
valószínûleg 742. április 2-án született a Mainz melletti Ingelheimben. Anyja Caribert laoni
grófnak, a régi Meroving-arisztokrácia tagjának lánya, „nagylábú” Bertrada volt. Károly még a
házasságkötés elõtt fogant, s ezt társuralkodásuk idején (768–771), amely állandó civakodással
telt, öccse, Karlmann fel is használta ellene. Károlyt törvénytelen uralkodónak tekintette, mert
házasságon kívül fogant. Karlmann azonban hamar meghalt, így Károly egyedüli uralkodó
maradt.
Károly elsõ határon túli hadjáratát az észak-itáliai langobard királyság ellen vezette. Indokot az
adott a frankoknak, hogy Desiderius longobárd király a frank uralkodó védelmét élvezõ pápai
állam területét igyekezett megkurtítani. I. Hadrianus pápa Károly segítségét volt kénytelen kérni.
A király és a frank uralkodó réteg célja természetesen nem csupán a pápa megsegítése volt,
bármilyen tiszteletre méltó keresztényi cselekedetnek is számított ez, hanem a longobárd
királyság bekebelezése.
Károly 773 õszén indított seregeket Itáliába, és 774. június 5-én Paviában a fejére tehette a
longobárd királyok koronáját, kifejezve, hogy ezután ennek a népnek is õ az uralkodója.
Károly ezután délnyugati szomszédja, a Córdobai Emirátus ellen fordult, kihasználva az emír és a
frankok segítségére számító barcelonai kormányzó, Szoliman viszályát. Az arab birodalomból
kiszakadt ibériai állam elleni frank hadjáratot maga a bagdadi kalifa is támogatta – ha már nem
tudta megbosszulni az emirátus függetlenné válását.

Pénzváltás jelenet az ultrechti zsoltároskönyvben (9. század)

A hadjárat igen szokatlan idõben, 777–778 telén kezdõdött, hogy még a forró nyári napok beállta elõtt minél
nagyobb területet lehessen elfoglalni. A Pireneusokon átkelõ királyi hadak elõször a keresztény baszkok
fõvárosát, Pamplonát foglalták el, hogy ezután az északi hispán régió legjelentõsebb arab városa, az Ebro
folyó partján fekvõ Zaragoza ellen vonuljanak. Einhard a hadjáratról a következõket írta: Károly „a
Pireneusokon átkelve az összes ottani várost és erõdítményt elfoglalta, s seregével minden veszteség
nélkül, bántatlanul hazatért”.
Valójában másként alakultak az események, amelyek részletei azonban nem ismertek. Két változat volt
lehetséges. Az egyik szerint Zaragoza városa alaposan felkészült az ostromra, és visszaverte a frank
támadást. A frankok szövetségesekre számítottak, de az emírség északi részének tartományurai
meggondolták magukat. A másik lehetséges történet szerint Pamplona elfoglalása után Károly és serege
Zaragoza felé indult, ahol Szoliman várta. Félúton azonban azt a hírt kapta az uralkodó, hogy a szászok
ismét fellázadtak, ezért visszafordult, és egy idõre lemondott a hispániai arab állam meghódításáról. 788
augusztusára a frankok már a Pireneusokba értek. Útközben azonban lerombolták Pamplona falait, amiért a
baszkok a frankokat hódítónak, s nem a keresztények felszabadítóinak tekintették. A frank haderõvel
szemben nem volt esélyük, ezért zömét engedték átkelni a Roncesvallesi-szoroson. Az utóvéden viszont
már biztonságosan bosszút lehetett állni: 778. augusztus 15-én lerohanták és lekaszabolták a málhát kísérõ
csapatokat. A támadásnak több frank fõméltóság is áldozatul esett, mint Eggihard fõasztalnok, Anzelm
palotagróf és Hruotland (Roland) breton õrgróf.
A rajtaütésrõl Einhardtól maradt fenn a legvalószínûbb leírás: „midõn a sereg […] hosszú menetben vonult
tova, […] a vasconok [baszkok] a hegytetõkön lesben állva, a málhának hátul maradt részét és azokat, akik
a hátvédben az elöl menõket mint tartalék csapat követték, megtámadták, az alattuk húzódó völgybe
szorították, csatába bocsátkoztak velük és egytõl-egyig mind lemészárolták. A málhákat kifosztották, és a
beálló éj jótékony leple alatt nagy sietséggel minden irányban szétszóródtak.”
Az arabok elleni hadjárat tehát nem járt sikerrel. Hispánia északkeleti régióját a frankok csak alapos
elõkészületek után, 785 és 811 között tudták meghódítani. Ezt a tényt a késõbb keletkezett krónikák és
geszták nem vették figyelembe. Mind elfogadta Einhard szövegét, hogy Károly „az összes ottani várost és
erõdítményt elfoglalta”. Ráadásul a történet jócskán átalakult, igazodva a keletkezés korának eszményeihez
és követelményeihez. Nem volt Nagy Károlynak még egy olyan hadjárata, amely olyan termékenyítõ hatást
gyakorolt volna az irodalomra, mint a hispániai.

A Saint-Denis-apátság
Legendák világa 12. század közepi krónikája – korábbi írott források alapján – a 778-as
hadjáratot a „hitetlenek” elleni dicsõséges és hõsies háborúként örökítette meg. A 12. század a
keresztes háborúk kora és Franciaországban a Capeting-dinasztia felemelkedésének kezdeti
szakasza volt. Nagy Károlyban Európa-szerte az elsõ keresztes vitézt, Krisztus katonáját látták,
aki a hitetlenek elleni harcban egy sor hõsies tettet hajtott végre hûséges lovagjaival. A
Roncesvallesi-szorosban véghezvitt baszk támadás egy dicsõséges hispániai hadjárat után, árulás
folytán, az araboktól elszenvedett csapássá változott át.
A leghíresebb mû, amelybe Roncesvalles története ily módon beleszövõdött, az ófrancia epika
remekmûve, az 1100 körül keletkezett Roland-ének volt. A Chanson de Roland-ban Károly
hadjárata hét évig tartott, amelynek során az egész emirátus területét elfoglalta, ahol a hitetlen
Marsile király székelt. Vele szövetkezett, és lett áruló Ganelon, Roland mostohaapja. Roland itt
nem breton õrgróf, hanem Károly király nõvérének a fia, aki mostohaapja árulása folytán hal hõsi
halált az arabokkal szemben.
A Roland-énekben természetesen nem a történeti hûséget kell keresnünk, hisz egy szépirodalmi
alkotásnak nem ez a funkciója. Roland a hitéért, Istenéért és uráért meghalni kész lovag
eszményét testesíti meg. Ura, Nagy Károly a keresztény fejedelem ideálja, a „virágos szakállú
császár”, akinek álmát angyalok õrzik, angyalok ébresztik az ellenség közeledtekor, és angyalok
adnak neki erõt a gyõzelemhez. Károlynak a muzulmánok feletti gyõzelemhez vezetõ utat
csillagok mutatják. Károly útja közben a nap három napon át nem nyugszik le. A császár tekintete
pedig olyan sugárzó, hogy a hitetlenek nem mernek a szemébe nézni. A francia ének Károlyt és
hûséges lovagjait egyúttal az országszeretet („hazaszeretet”) szimbólumává is emelte. A hõsi
halál elõtt a lovagokban tudatosult vállalásuk: „nehogy miattuk gyalázat érje az édes
Franciaországot.”

Karoling-kori ereklyetartó, 8. század

Egy 11. század végi legenda szerint Károly nem csupán a hispániai arabok ellen viselt gyõztes keresztes
hadjáratot, hanem a Szentföldön is. Õ volt az elsõ, aki Jeruzsálembõl nyolc láb magas (217 cm!) lovagjaival
kiûzte a hitetleneket, és zarándokhelyet alapított. Gottfried 1096-os keresztes hadjárata során úgy hitte,
hogy azon az útvonalon indult el Jeruzsálem felé, amelyen Károly vezette hadait háromszáz évvel
korábban.
A 12. századi Nagy Károly zarándoklata címû lovagi ének egyik története Károlynak és kíséretének a
konstantinápolyi királynál (a bizánci császárnál) tett látogatását meséli el. A konstantinápolyi király arra
kényszerítette vendégeit, hogy váltsák valóra mindazt, amivel állítólag dicsekedtek. A Szentföldrõl hozott
ereklyék azonban megsegítették a szorult helyzetbe került lovagokat, és teljesíteni tudták a vendéglátó
akaratát. Károlynak például egy páncélos vitézt kellett lovastól együtt kettéhasítania.
Nagy Károly egyéb hadjáratainak valós leírásával is adósak maradtak a források. Ilyenek voltak a szászok
és az avarok elleni hadjáratok. A kor felfogásában pogányok elleni háborúknak számítottak, amelyek csak
igazságosak lehettek, mert a kereszténységet terjesztették. A keresztény uralkodónak ilyen háborúk
viselésénél szentebb kötelessége nem lehetett.

A legnagyobb,és
Megtorlás még pogány hitû germán nép a szász volt. Leigázásával, megtérítésével a frankok
megegyezés
már régóta kísérleteztek, de mindig csak átmeneti sikereket értek el. Károly korától új szakaszba
lépett a frank–szász viszony. Az addigi határ menti kisebb összecsapásokat céltudatos hódítás és
térítés váltotta fel. Ez azonban sokkal hosszabbra nyúlt, mint ahogy a frank udvarban gondolták.
Einhard a valóságnak megfelelõen írt errõl: „Ennél hosszabb, elkeseredettebb és fáradságosabb
háborúja nem volt a frank népnek.” A szászok teljes leigázása 772-tõl 804-ig, azaz harminckét
évig tartott. Károly csak két csatában vett részt személyesen, de a háborúk irányítását mindig
kézben tartotta. Einhard hitszegõknek nevezte a szászokat, akik mindig behódoltak a túlerõ láttán,
de mindig újra fel is lázadtak, mihelyt a nagyobb frank seregek távoztak.
Szószegésbõl, bosszúból és öldöklésbõl kétségtelenül nem volt hiány. Az elsõ nagyobb szabású
háborúban, 772-ben a frankok elpusztították a szász kultikus helyeket, és a szászok látszatra
behódoltak, sõt a kikeresztelkedésre is ígéretet tettek. Amikor 774-ben a frankok Itáliában
hódítottak, a szászok kedvezõnek ítélték az alkalmat, hogy felégessék az épülõ keresztény
templomokat, a frank helyõrségeket pedig legyilkolják. A frankok 775-ben véres háborúban
torolták meg a lázadást. Eredményeként a szász elõkelõk nagyobb hányada végleg behódolt és
felvette a kereszténységet.
 Karoling-kori ezüst melltû, 7. század

A közszabad szászok többsége azonban 778-ban, a frankok ibériai hadjárata idején ismét fellázadt, s 782-ig
váltakozó sikerû, kegyetlen háború folyt a két fél között. Károly király szokásos józansága felett a
bosszúvágy lett úrrá, és 782-ben Verden mellett 4500 szászt fejeztetett le, több ezret pedig a birodalom
nyugati felébe hurcoltatott rabszolgának. A vérengzést megtorló intézkedések követték. A királlyal szembeni
hûtlenségért és a keresztény templomok megtámadásáért Károly halálbüntetést szabott ki. Elrendelte, hogy
egy éven belül minden szász gyermeket meg kell keresztelni.
A vérengzésrõl és a keresztény hit könyörtelen terjesztésérõl Einhard nem írt. Csupán arról találunk sorokat
a tollából, hogy Károly királyt nem törte meg a szászok állandó hitszegése. „Sosem tûrte el, hogy ha õk
valami olyant elkövettek, büntetlenül maradjanak, hanem […] sereggel megbosszulta a hitszegést, és méltó
büntetést szabott ki rájuk.” A vérengzésrõl a frank udvarban tudtak, a híres egyházatya, Alkuin humánusabb
és türelmesebb eljárást javasolt királyának. Így késõbb Einhard hallhatott a verdeni mészárlásról, s a „méltó
büntetés” fogalmába ezt is beleérthette.
A megtorlás nem érte el a célját, mert 784-ben újabb felkelés következett. Leverése után azonban Károly
módszert változtatott. Megtorlás helyett békés megegyezést ajánlott a szászok vezetõinek, akik ezt
elfogadták. 785 karácsonya elõtt a legendás hírû szász vezér, Widukind és kísérete Károly attignyi udvarába
utazott és megkeresztelkedett. A keresztapa maga Károly lett, aki uralkodónak kijáróan, gazdagon
megajándékozta Widukindot. Kisebb felkelések még 804-ig többször is elõfordultak, a frank birodalomba
való betagozódás és a kikeresztelkedés folyamata azonban már nem volt visszafordítható.

Einhard a hódításokon
A császárság kívül sok egyéb, Károlyhoz fûzõdõ eseményrõl és Károly személyiségérõl
felújítása
is hagyott hátra sorokat. A legfontosabb talán a császárrá koronázás volt. A 8. század végére
Károly egy hatalmas keresztény birodalom ura lett. Címei – a frankok és a longobárdok királya,
Róma patríciusa – nem fejezték ki tényleges uralmát és annak jellegét. Birodalma de facto
egyenrangúvá vált a Bizánci Császársággal. A birodalom kialakulásával az egyházban a római
keresztény Nyugat egységének tudata is megjelent, amelyhez a császári hatalom eszményének
felújítása párosult: csak a császár képes uralkodni a keresztény Nyugat felett.
Alkuin, a Karoling szellemi megújulás nagy alakja Károlyhoz írt levelében a birodalmat
keresztény birodalomnak (impérium Christianum), császári birodalomnak (imperiale Regnum)
nevezte. Megszületett tehát a „renovatio”, a császári hatalom felújításának gondolata.
Megvalósulását a 8–9. század fordulójának politikai eseményei tették lehetõvé. Bizáncban nem
volt legitim császár, mert VI. Konstantinost (ur. 780–797) megfosztották a trónjától. Rómában
III. Leó pápát (ur. 795–816) a helyi arisztokrácia akarta elûzni. A pápa Károlyhoz fordult
segítségért, hogy állítsa helyre tekintélyét. A frank király teljesítette a kérést, hisz Róma
patríciusa volt, és 800. november végén Rómába látogatott. Az elkövetkezõ három hétben jöhetett
létre a megállapodás III. Leó és Károly között a pápai hatalom helyreállításáról és a frank király
császárrá koronázásáról. Ez azonban csak józan feltételezése a történetírásnak, mert írott
bizonyíték nem maradt fenn a tárgyalásokról.
III. Leó rehabilitálására december 23-án került sor, december 25-én, karácsonykor, a 801. év elsõ
napján (akkor az újév karácsonykor kezdõdött) pedig a császárrá koronázás következett. A
koronázás tényét egyetlen korabeli forrás sem vonta kétségbe, a körülményeirõl viszont eltérõek a
leírások. A lorsch-i kolostor (Worms mellett) évkönyve a koronázás elõzményeirõl a következõt
írta: „És mivel akkor a görögöknél megszakadt a császárok dinasztiája […] az látszott helyesnek
az apostoli Leó pápa […] elõtt, hogy a frankok királyát, Károlyt császárnak nevezzék, hiszen õ
tartja hatalmában magát Rómát. […] Ezt a kívánságot megtagadni maga Károly király sem
akarta.” Ezek szerint Károly elõre beleegyezett a koronázásba. A frank birodalmi évkönyvek
alapján Einhard viszont úgy írta le a koronázást, mint amely váratlanul érte a királyt: „Ez eleinte
annyira ellenére volt, hogy kijelentette: ha a pápa szándékáról elõre tudomást szerez, noha azon a
napon nagy ünnep volt, be sem lépett volna a templomba.”
A leírás az antik császáréletrajzokra emlékeztet, amelyekben a császárok részérõl illendõ volt
szerénységük kifejezéséül formálisan ellenkezni. Meglepetés a koronázás szertartását illetõen
érhette Károlyt. A Szent Péter-bazilikában történt koronázást a frank birodalmi évkönyvek és a
pápai évkönyv (Liber Pontificalis) egyaránt megörökítették, de némi eltéréssel. Egyrészt a
császárt kikiáltó, éltetõ (acclamatio) rómaiak mondatai nem teljesen azonosak, másrészt a pápai
évkönyv nem említi, hogy az éljenzés után III. Leó a régi római császároknak kijáró hódolatban
részesítette Nagy Károlyt. A frank birodalmi évkönyvekbõl viszont a szentelt olajjal (charisma)
való felkenés említése hiányzik.
Mindkét forrás azt tartalmazza, hogy elõször a koronázásra került sor, majd ezt követte az
acclamatio. A koronázás menete fordítottja volt a 450 óta szokásos római–bizánci szertartásnak.
Konstantinápolyban elõször a tömeg kiáltotta ki a császárt, és ezután következett a patriarcha
koronázása. A felcseréléssel III. Leó ügyesen állította elõtérbe a pápai tekintélyt: a pápai
koronázás elengedhetetlen feltétel, mert a császár hatalma Istentõl való, amelyet csak a pápa
közvetíthet.
Nagy Károly „felséges császár” lett, a rómaiak császára. Ez utóbbi címet azonban sosem viselte,
jobban szeretett a keresztény népek császára, a frankok és a longobárdok királya lenni. Birodalma
székhelyét sem helyezte át Rómába, sõt 801 után többé nem járt az örök városban. A Karoling
Birodalom központi tartománya ezután is Austrasia maradt, s a rendszer irányításában az itteni
elõkelõ rétegeknek volt meghatározó szerepük. Károly legszívesebben Heristalban,
Nimwegenben, Ingelheimben vagy Aachenben székelt.

Nagy Károly és Leó pápa ábrázolása a szász Világkrónikában

Károly 795-ben Aachenbe helyezte a székhelyét. Einhard ezt már a rómaiak korában kedvelt gyógyvízzel
magyarázta. A király „gyönyörûségét lelte a természetes hévizek gõzében, és gyakran edzette testét
úszással”. Ráadásul Aachen a birodalom szívében feküdt. Károly számára – a császári hatalom
újjászületésével – Aachen jelentette Rómát. A székhelyalapítás egyszerre fejezte ki az uralkodó nagyságát,
a régi római császárokra emlékeztetõ hatalmát és a birodalom új jellegét. Károly jelentõs építkezésekkel
emelte a többi székhely fölé. Az enyhén dombos területen emelkedõ új épületek közül a palota, a
palotakápolna és a fürdõ volt a legjelentõsebb. A kõbõl emelt, római stílusú emeletes palotában a királyi
termen (aula régia) és a szobákon kívül könyvtár és iskola is volt. A palota két oldalán nyitott
oszlopcsarnokot építettek. A palota az 1175-ös tûzvészben leégett, de fõfalait 1267-ben beépítették az
aacheni városházába.
Aachen legnagyobb dísze a ma is álló palotakápolna volt, amelyet oszlopcsarnok kötött össze a palotával. A
kápolna Odo metzi építõmester irányításával mintegy tizenöt évig épült. III. Leó pápa szentelte fel 805-ben.
Márványoszlopai és járólapjai Ravennából származtak. A bizánci stílusú kápolna a ravennai San Vitale-
templommal rokonítható. A nyolcszög alaprajzú kápolna centrális, kõkupolával fedett. A kupolát masszív
boltozatú, nyolcszögletes templomhajó veszi körül. A nyolcszög sarkaiban egy-egy erõs pillér található. A
felsõ szinteken az íveket oszlopokkal osztotta meg az építõmester. A boltozatokra bizánci mûvészek
mozaikjai kerültek. A kápolna kupolája alacsonyabb volt, mint a cserépbõl épült San Vitale-templomé. A
kápolna az erõdített, toronyszerû, kétszintes elõtemplomával, az ún. nyugati építményével (Westwerk)
különbözött leginkább a San Vitale-templomtól. A Westwerk a Karoling-építészet jellegzetes alkotása volt.
A harmadik neves építmény a fürdõ volt: a víz szintje alá márvány lépcsõfokokból ülõhelyeket süllyesztettek,
a fürdõ köré pedig kõtömbökbõl falat húztak. Einhard szerint a király olykor több mint száz méltósággal
fürdött együtt, vagyis a fürdõ tisztes méretû volt.

Károly
Uralkodóiszemélyisége
alkatillett uralkodói méltóságához. A katonai erényeket mindennél többre
tartotta, s háborúzni szeretett a legjobban. Életében körülbelül ötvenöt hadjáratot vezetett.
Általában bölcsen és gyakorlatiasan kormányzott, de legnagyobb erénye kivételes energiája volt.
Minden fontos ügyet saját maga intézett. Szervezte a hadsereget, de meghallgatta az új egyházi
énekeket is. Capitularékat diktált, zsinatokon elnökölt, tisztviselõit személyesen nevezte ki, s
maga ellenõrizte az aacheni palota építését, sõt a baromfiudvart is megtekintette.
A 13. századi Szász tükör írója, Eike von Repgow törvényhozói erényeit emelte ki Károlynak.
Korától kétségtelenül megszaporodtak a hivatalos iratok. Uralkodása alatt kb. százhatvan okirat
keletkezett, amelyekhez a késõbbiekben – fõleg a 12. században – még közel százat
„hozzáhamisítottak”. Károly elõdeihez képest fontosabbnak tekintette az írásos törvénykezést.
Capitularéi különösen becses emlékei és részben tükrei is korának. Az elsõt 779-ben, az utolsót
814-ben adta ki. Húsz fontos és több tucat kisebb jelentõségû capitulare született a korában.
A capitulare kis fejezetet, cikkelyt jelentett, azaz fejezetek gyûjteménye, fejezetekre, cikkelyekre
osztott uralkodói törvények és utasítások együttese volt. A capitularék nagyobb része különbözõ
típusú, az egyháziakra és a világiakra vonatkozó törvény volt. A világiakat érintõ törvények
rendszerint már meglévõ törvények, leginkább az ún. barbár törvénykönyvek módosítására
vonatkoztak. A capitulare másik típusát az udvar, a püspökök és a grófok számára hozott
rendeletek képezték. A harmadik típusát az uralkodó egyedi ítéletei, a negyediket a királyi
birtokok felügyelõinek adott utasítások alkották. Az utóbbiak közül a 9. század elején íródott
Capitulare de villis különösen fontos forrás, mert ebbõl ismerhetjük meg a kora középkor
gazdálkodását, a termesztett növények és a haszonállatok fajtáit, a táplálkozási szokásokat stb.
Az egyik capitulare bevezetõje szerint „a törvény a nép hozzájárulásával és az uralkodó
akaratából születik”. A szép megfogalmazás egyrészt a régi frank hagyományokon nyugszik,
abból az idõbõl (5. század) ered, amikor a király még tényleg a közszabadok gyülekezete elõtt
törvénykezett. Károly korában ez már nem volt szokás, a király maga törvénykezett. Az idézet
másrészt a kora középkor nagy egyházi gondolkodójának, Szent Ágostonnak a szellemét is
tükrözi. E szerint az uralkodó és népe szövetsége képes megvalósítani a földön Isten országát. Az
Isten kegyelmébõl uralkodó császár és király egy új Dávid az Úr és a nép között. Isten azért
választotta ki az uralkodót – aki a kereszt alatt testvére népének –, hogy igazságos törvényekkel
népét Isten országába vezesse. Nagy Károly pihenés vagy étkezés közben szívesen hallgatott
felolvasást Szent Ágoston mûveibõl.
Nem volt különösen mûvelt, olvasni tudott, de írni nem, viszont a kultúra és a tudomány
fejlesztésének fontosságát – mindenekelõtt a szentírás tökéletesebb értelmezése érdekében –
felismerte. A Karoling-kori szellemi megújulásért személyesen is sokat tett. Einhard írta róla:
megpróbálkozott az írással is, és vánkosa alá viasztáblát rejtett, hogy ráérõ idejében a betûvetést
gyakorolja. Ez a sokáig halogatott és késõn kezdett tevékenység azonban már nem sikerült neki.
A frankok már elõtte is hódítók voltak, a kereszténység is terjedt már trónra lépésekor, és az új
rendszer, a feudalizmus is kibontakozóban volt. Mindezen folyamatokat nem õ hívta életre, de
igen jól felhasználta uralmához. Szerepe kiválóan illeszkedett korának változásaihoz, s ez tette
történelemformáló személyiséggé. Egyszerre volt alakítója és „eszköze” korának. Életmûvében
nem különíthetjük el élesen, hogy mi a személyes tette, és mi a körülmények játékának
eredménye.
Feleségeit Károly keresztény szokások szerint vette el, de régi frank hagyományok alapján ûzte el
és tartott mellettük ágyasokat. A monogámia nem volt az erõssége. Az egyház elõtt négyszer
nõsült életében, de elsõ asszonyát, az austrasiai Himiltrudot Isten elõtt sosem vette el, vagyis
vadházasságban élt vele, ami a korban nem számított különös dolognak. Himiltrudtól született
elsõ fia, Púpos Pipin, aki mellõzöttsége miatt 792-ben összeesküvést szõtt ellene. Az elsõ
törvényes felesége a longobárd királylány, Desidera volt, akit egy év múlva Károly egyszerûen
elûzött. Második felesége az alemann herceg lánya, a szelíd Hildegard volt, akinek szépségben
„nem volt párja a frank lányok körében” – tartották az udvarban. Három fiú – Károly, Pipin és
Lajos – és három lány – Rothrud, Bertha és Gizella – született tõle. Hildegard halála után a keleti
frank gróf, Rudolf lányát, a gõgös Fastrádát vette nõül, aki kegyetlenségérõl lett hírhedt az
udvarban, s Károly e fölött szemet hunyt. Két lány született a házasságból: Theoderada és
Hiltrud. Legkedvesebb felesége az alemann Liutgard volt. Házasságuk éveiben még ágyasokat
sem tartott a király. Miután 800-ban meghalt, Károly nem nõsült meg többször, csak ágyasai
voltak.
Einhard családszeretõnek tartotta az uralkodót, aki szívesen idõzött gyermekei körében. Lányai
házimunkát végeztek, fontak, szõttek guzsalyt készítettek. Szerették a szép ruhákat és az
ékszereket. Einhard sem értette, hogy Károly „ritka szép lányait” miért nem adta férjhez. Három
közülük apáca lett, kettõ pedig titkolt szerelmi kalandokban lelte örömét. Alkuin „koronás
galamboknak” nevezte õket, akik „a palota kamráiban turbékoltatnak maguknak”. Rothrud
Roriko gróffal élt vadházasságban, a szép Bertha a „szõke Homéroszt”, a költõ Angilbertet
szerette. Egyik gyermekük, Nithard híres krónikaíró lett Jámbor Lajos császár korában.
Károly 814 januárjában magas lázba esett, és 28-án délelõtt, életének 72. évében elhunyt. Testét
még aznap eltemették a palotakápolnában, fehérmárvány szarkofágba. Merseburgi Thietmar 11.
századi krónikája szerint sírhelyét elõször III. Ottó német-római császár (ur. 983–1002) nyittatta
fel az 1000. év pünkösdjén. I. (Barbarossa) Frigyes császár 1165 karácsonyán Károly csontjait
kiemeltette a sírkamrából, és III. Pascal ellenpápával szentté avattatta. Ez Rómában természetesen
nem nyert elismerést. A középkor elsõ császárát a kereszténységért véghezvitt nagy tettei ellenére
a késõbbiekben sem avatták a szentek közé.

A Kárpát-medencét uraló Avar Kaganátus Az ugyan

avar már
háború
túljutott a fénykorán, de még mindig
jelentõs hatalmi tényezõnek számított Európában. A két birodalom Nagy Károly korára a mai
Ausztria keleti részén szomszéddá vált. Mindkét fél rossz szemmel nézte a másikat. A határ menti
csetepatékból 791 augusztusában háború kerekedett, amely megszakításokkal egészen 803-ig
tartott. A birodalom központi területeitõl távol zajlott, így az évkönyvírók gyakran nem tudtak a
tényleges eseményekrõl. Az avarok harcmodorát végképp nem ismerték, magukat az avarokat
rendszerint hunoknak nevezték. Ráadásul a megfelelõ értesüléseket is a frank uralkodó és az
udvar számára kedvezõ módon állították be. Az utólagosan keletkezett írásokra még újabb
torzítások rakódtak.

Az égi vadász ábrázolása a nagyszentmiklósi kincs 2. számú korsólyán

Einhard a szász mellett a frankok másik legnagyobb háborújának nevezte az avart, ami igaz is volt. Az
viszont, hogy „a háborút a legnagyobb ügyességgel vezették”, már nem minden esetben felelt meg a
valóságnak. Szerinte a frankok gyõztes hadjáratai következtében az avar birodalom megsemmisült és népe
kiveszett. „Hány csatát vívtak e háborúban, mennyi vért ontottak, arról bizonyságot tehet a néptelen
Pannónia és a kagán egykori palotájának helye, mely oly kietlenné vált, hogy ott emberi hajléknak még
nyoma sem maradt.” Einhard leírását meglehetõsen sokáig hitelesnek vélte a történetírás. Az elmúlt
évtizedekben azonban bebizonyosodott, hogy az avar birodalom összeomlásához nem csupán a frank
hadjáratok járultak hozzá, és a Kárpát-medence sem néptelenedett el teljesen.
Az avar birodalom katonai ereje ugyan már nem volt a régi, de a frankok így is igen komoly ellenfélnek
tekintették. Ezért történt, hogy három sereg indult Pannónia felé. Az elsõ 791 augusztusában Itáliából
támadta a határ menti avar állásokat. Feladata az avarok figyelmének elterelése volt. A fõerõ, a két nagy
sereg 791 szeptemberében a Duna két partján tört be a birodalomba. Az egyik élén Károly állt, kíséretében
fia, a tizenhárom éves Lajos, akit – talán az esetleges veszélyek miatt – azonban hamarosan hazaküldött.
Miután a kb. 100 km széles gyepûn (lakatlan határvidéken) áthaladtak, a frank birodalmi évkönyvek jegyzõje
szerint az avarok a Bécsi-erdõ környéki vonalaikról harc nélkül visszavonultak, és engedték, hogy Károly
Pannóniába nyomuljon.

Bronz korongok egy zamárdi avar sírból

A frank birodalmi évkönyvek 814–817 közötti átírói viszont már pusztító, nagy zsákmánnyal járó gyõztes
csatát emlegettek. Ha az évkönyvek eredeti szövegének adunk hitelt, akkor az történt, hogy az avar
könnyûlovasság nomád harcmodorát alkalmazva, a lassan mozgó frankok elõl visszavonult, és felégette
maga mögött a terepet. A frankok a Rába folyó vonaláig jutottak, ahonnan azonban vissza kellett fordulniuk,
mert lovaikat járvány pusztította és a felperzselt terepen az élelmiszer-utánpótlás sem volt elegendõ. A 814–
817-es átírás alapján nem kizárt, hogy a Bécsi-erdõnél a frankok avar állásokba ütköztek, és szeptember
végén csatát vívtak, amelyben legyõzték az avar hadsereg elõretolt egységeit. Nagyobb hódítás ebbõl a
változatból sem következik. Bármelyiket is fogadjuk el, az bizonyos, hogy a frank seregek 891 õszén
különösebb eredmény nélkül tértek vissza Regensburgba.
A frankok nem mondtak le az avarok meghódításáról, és újabb hadjáratra készültek. 795-ben a frankok
számára nem várt fordulat következett be: az Avar Kaganátusban belháború tört ki a kagán és Pannónia
fõtisztviselõje, a tudum között. A Pannóniát uraló tudum 795 õszén Aachenbe utazott, hogy szövetségre
lépjen Károllyal a kagán ellen. A frank király „készséges” volt, és egy sereget küldött a tudum
országrészébe. A frankok immár a tudum szövetségeseként háborítatlanul vonulhattak át Pannónián, hogy
a Dunától keletre fekvõ kagáni székhelyet megsarcolják. Tartós hódításra nem gondoltak a sereg kis
létszáma miatt. A terv bevált, a kagánt meglepte a frankok támadása, és nem tudta megakadályozni, hogy a
kincstár egy része a kezükbe kerüljön. A zsákmánnyal a frankok a lehetõ leggyorsabban nyugatra távoztak.
Károly az értékes kincsekbõl Hadrianus pápának is küldött ajándékot.

Avar öntött bronz griffes veret, 8. század

A kedvezõ helyzetet kihasználva 796-ban az itáliai frank sereg vonult a kagáni székhely ellen. A
belháborúkban meggyengült kagán nem állt ellen, így ismét jelentõs értékû kincsek vándorolhattak a kagáni
székhelyrõl a frank udvarba. Nagyobb csatára tehát most sem került sor. A frankok az avar ringet (gyûrût)
sem foglalták el, mivel az csak a 9. századi sankt-galleni krónikaíró mûvében létezett. Dadogó Notker
szerint a kagáni székhely, a ring egy hatalmas erõdítményrendszer volt, kilenc kõ- és fafallal, ezeken belül
helyezkedett el a kagáni palota, szolgálófalvakkal körülvéve. Az említetten kívül semmilyen forrás vagy
régészeti lelet nem árulkodik a ring egykori létérõl.
797-ben újabb háború kezdõdött, mert a pannóniai avarok szembefordultak eddigi szövetségesükkel, a
frankokkal. A frankok két híres vezérét, Friauli Eriket és Gerold bajor kormányzót 2000 katonájával együtt
legyilkolták. A háború 803-ig tartott, és az avar birodalom összeomlásával végzõdött. Ez sem önmagában a
frankok érdeme volt. 803 õszén a tudum váratlanul békét ajánlott, és kíséretével együtt Regensburgban
behódolt Károlynak. A fordulatot a frankoktól és a tudumtól független esemény hozta.
A 9. század második felében íródott, Suidas néven ismert bizánci lexikon avarok címszavánál az található,
hogy a dunai bolgár birodalom új kánja, Krum (ur. 802–814) 803-ban hadjáratot indított a kagán
országrészébe. A háborúban legyõzte a kagánt, aki maga is meghalt, az avarok pedig megadták magukat.
Krum kán a háború után kikérdezte a foglyokat, hogy mi okozhatta a kaganátus vesztét. A foglyok három
legfontosabb indoka a következõ volt: a belsõ torzsalkodás, a mértéktelen iszákosság és a
megvesztegethetõség. A pannóniai avarok a bolgár kántól tartva menekültek a frankok védelme alá, s lettek
adófizetõik, belsõ önállóságuk megtartásával.

Niellódíszes korongos aranyfibula. Kölkedi avar sír, 7. század közepe

Az Avar Kaganátus szétesett, de az avarok nem tûntek el a Kárpát-medencébõl. Éppen a frank birodalmi
évkönyvekbõl ismerhetjük meg a frankok és az avarok közötti kapcsolatok további történetének néhány
szálát. 805-ben a pannóniai avarok kagánt választottak maguknak, aki kikeresztelkedett és hûségesküt tett
a frank császárnak. A kagánt oltalmazó frankok 811-ben csapatokat küldtek megsegítésére a szlávok
támadásával szemben. Nagy Károly tehát nemcsak saját katonai erejének köszönhette a pannóniai avarok
leigázását. Ebben az avar birodalom belsõ válsága és Krum kán hadjárata is szerepet játszott. Pannóniát
ugyan formailag õrgrófságnak nevezték a frank udvarban, frank közigazgatást azonban nem vezettek be.n

Alakja, megjelenése csak részben A leghitelesebb

rekonstruálható. portré
Annyi azonban bizonyos, hogy nem olyan
volt, amilyennek a középkor késõbbi századaiban festették. Nem viselt a melle közepéig érõ
szakállt, drágakövekkel ékesített fényûzõ ruhát, és nem voltak uralkodói mivoltát mutató
jelvényei sem, mint jogar és országalma. Az uralkodás e jelvényei a korban még nem voltak
ismertek. A párizsi Louvre-ban látható, valószínûleg a 860-as években, ismeretlen mester által
alkotott lovas bronzszobra alapvetõen hitelesen ábrázolja. Csupán az országalma nem korhû.
Természetesen Einhardtól származik a java korban lévõ Károlyról az elsõ és egyben a
leghitelesebb ábrázolás. Az elkövetkezõ századokban is ez alapján, de a kor ízlésének és
szellemének megfelelõen alakítgatták portréját. „Megtermett, izmos ember volt – írja Einhard –,
magas növésû, de nem rendkívüli termetû. Magassága tudvalevõleg hétszer annyi volt, mint
lábának hosszúsága [kb. 192 cm, P. I.]. Feje gömbölyû volt, szeme nagy és eleven tekintetû, orra
valamivel nagyobb a közepesnél, haja szépen megõszült, arckifejezése vidámságot és derût
árasztott. Mindez hozzájárult ahhoz, hogy akár állt, akár ült, igen tekintélyesnek és
méltóságteljesnek tûnt. Bár nyaka vastag és rövid volt, hasa pedig kissé elõreugrott, egyéb
testrészeinek arányossága mindezt elfelejtette. Határozott léptekkel járt, és egész megjelenése
férfias volt. Hangja tisztán csengett, de termetének kevésbé felelt meg.” Ez utóbbi finom
megfogalmazás mögött az rejlett, hogy a lelógó frank bajuszt viselõ császár vékony, éles hangon,
hadarva beszélt. Hangulatváltozása idõnként kiszámíthatatlan volt, környezete rettegett
dühkitöréseitõl. Szeretett sokat beszélni, Einhard szavával élve „fecsegõnek tûnt”. Jó egészségnek
örvendett, kivéve élete utolsó négy évét, amikor gyakran szenvedett hidegrázásban és a
köszvénye miatt bicegõs is lett.

Nagy Károly császár kezében az aacheni kápolna modelljével

Aachen, 12. század

A császár szívesen vadászott és vett részt lakomákon, ahol kedvelte a dalt és a zenét. Einhard szerint
ételben és italban próbált mértékletes lenni, de az evésben ezt nem mindig sikerült betartania. A böjti
napokat nem kedvelte, bármennyire is hithû keresztény volt. Egy-egy étkezés alkalmával általában „csak”
négy fogást fogyasztott, és a sülteket különösen kedvelte, hiába tiltották számára az orvosok öreg korában.
Étkezés után két-három kupa bort fogyasztott. Az evészet és ivászat, a lakomázás a frank arisztokrácia
körében erénynek számított. Aki a lakomázásban kiváló volt, azt igen erõs harcosnak tekintették. Károly
tehát viszonylag mértéktartó volt, mivel ez illett egy keresztény uralkodóhoz. A császár ebéd után
rendszerint szundikált, éjszaka viszont négy-öt alkalommal is felkelt, felrázva udvaroncait, hogy hallgassák
meg a következõ napra vonatkozó utasításait.
A latin-keresztény szokásokat ugyan magáénak vallotta, de a régi frank szokásokat, amelyek Austrasiában
még éltek, jobban kedvelte. Kereszténysége belsõséges volt, de hitt a pogányságból átöröklött babonákban
is. Hithûségét gyakori imával, zsoltárénekléssel, az egyháznak és a szegényeknek juttatott adományaival
fejezte ki. Nyakában ereklyét hordott, melynek védelmében erõsen hitt. A palotakápolnában lévõ kõtrónusa
alá ereklyetartó kamrát építtetett. Õsi szokás szerint öltözködött, vagyis lenvászon inget és nadrágot hordott,
melyre selyemmel szegett tunikát vett. Lábszárát bõrszíjjal tekerte be, és sarut húzott a lábára. Télen vidra-
és menyétbõrbõl készült mellényt öltött, s föléje kék köpenyt terített. Kardot természetesen mindig hordott.
Római viseletben csak a pápa elõtt jelent meg.

Jogtörténeti
A „sötét középkor” kalandozás
rejtélyeire a „kitalált”
frappáns válasz Frank
a tényleges okok Birodalomban
gyakran reménytelennek
tûnõ keresése helyett az irracionalitás: az európai történelem e három misztikus
évszázada talán nem is létezett. Bárhogy is legyen: az európai alkotmánytörténet számára
a frank állam az elsõ klasszikus feudális állammodell, a patrimoniális monarchia
mintaállama volt, és az is marad.
KÉPES GYÖRGY
jogtörténész, ELTE Állam- és Jogtudományi kara

A Nyugat-római Birodalom romjain a hódító germán népcsoportok saját törzsi szokásjogukat a fejlett, de
számukra teljesen idegennek ható római jogrend maradványaival elegyítve hozták létre az elsõ középkori
államalakulatokat, melyekrõl kétségkívül igen keveset tudunk. Történetük valóban sokkal inkább misztikus,
mint amennyire feltérképezett. A mai Spanyolország és Franciaország határvidékén jött létre az 5. század
elején az Aquitániai Királyság, Gallia egykori római provincia nagy részén pedig az 5. század végére alakult
ki egy átmenetileg egységesnek tekinthetõ frank állam, Chlodvig irányítása alatt. Észak-Itáliában az 5–6.
század fordulóján jött létre a Keleti-Gót Birodalom, Britanniában pedig a jütök, angolok és szászok
hódították meg a rómaiak alól éppen csak felszabadult kelta területeket.
A népvándorlás gyõztes germán törzsei a közkeletû (a régi népeket kutató etnológustól, Morgantõl
származó) kifejezéssel katonai demokráciának nevezett hatalmi formációban éltek, amely a vérségi alapú
kezdetleges szervezõdésnél már egy magasabb szervezettségi fokot jelent. E germán államkezdemények
legfontosabb döntéseit a fegyverképes férfiak összességét jelentõ törzsi népgyûlés, a thing hozta, mely
kifejezés néhány állam országgyûlésének elnevezésében máig tovább él (Dánia: folketing = népgyûlés,
Norvégia: storting = nagygyûlés). Ez a szerv döntött háború és béke kérdésében, itt születtek a
legfontosabb ítéletek, és a gyûlésen választották meg a fejedelmet a hagyomány szerinti legtekintélyesebb
nemzetségek vezetõi közül.
A kezdetleges germán törzsi állam élén a király (cuning, a mai germán nyelvekben: king, koning, König) állt,
aki természetesen még nem keresztény koronás fõ, hanem az elõkelõk közül a fenti módon választott
fejedelem volt. Mondhatni elsõ volt az egyenlõk között, aki sajátos jogosultságokkal (például a
hadizsákmányból való kiemelt részesedés) rendelkezett ugyan, de hatalma mégsem mérhetõ a késõbbi
korok monarchája által gyakorolt uralomhoz, és a legkevésbé sem köthetõ földbirtokhoz vagy magánjogi
pozícióhoz.
Ha a népgyûlés valamely hadjáratra (elsõsorban rátermettségi alapon) külön hadvezért választott, a
fejedelem jogköre értelemszerûen nem terjedt ki a fegyverforgatók irányítására és a hadjárat vezetésére.
Ugyanakkor már e régi germán idõkben társult a fejedelem mellé saját családtagjaiból és más törzsi
elõkelõkbõl egy kíséret, a késõbbi fejedelmi (királyi) tanács elõképe. A kíséret egyszerre volt egyfajta
„testõrség” és talán tanácsadó testület is, de a feudális korban megszokott szerzõdéses elemeket nélkülözte
az ide tartozó személyek és a fejedelem közötti, döntõen informális kapcsolat, mint ahogy a fejedelem és
kísérete mellett tényleges apparátus, udvartartás sem jött létre.
A germán társadalom alapvetõen szabadokra és nem szabadokra oszlott. A két réteg közötti jogállásbeli
különbség elsõsorban a politikai jogokban figyelhetõ meg: a szabadok kötelezõen részt vettek a harcban,
ezért részt vehettek a közösségi döntéshozatalban is, a nem szabadok pedig nem foghattak fegyvert és így
nem is gyakorolhattak részvételi jogokat. A nõk és gyermekek értelemszerûen ki voltak zárva a politikai
jogokból, a nem szabadok csoportját pedig a nemzetségi társadalom idején hagyományosan szolgasorba
süllyedt rétegek, az idegenek és hadifoglyok, valamint a büntetésbõl szolgasorba taszítottak alkották. Ez a
szolgaság azonban nem volt hasonlatos az antik társadalmak rabszolgaságához, hanem kifejezetten a
politikai jogokból való kizárást foglalta magában.
A germán népek csak a rómaiakkal történt találkozást követõen kezdték el saját jogukat rendszerbe foglalni.
A barbár kodifikáció az 5–8. századra esik, részben olyan korszakra tehát, amely Heribert Illig szerint
késõbbi korok történelemhamisítóinak kitalálmánya csupán („röviden és tömören fogalmazva, 1991
januárjától a következõ elméletet képviselem: az európai históriában a 7., 8. és 9. század mesterségesen
kitalált idõszakot képez” – Heribert Illig: A kitalált középkor, 33. o.).
A nyugati gótok és a burgundok még az 5. század végén elkészülnek kódexeikkel (475: Codex Euricianus, a
századforduló táján: Lex Burgundionum). A 6. század elején követik õket a frankok (a száli frankok híres
Lex Salica kódexe 507–511 között), majd a 7–8. században szinte valamennyi nép elkészíti a maga (római
jog által áthatott, latin nyelvû) jogösszefoglalását: a vizigótok (Lex Visigothorum), az alemannok (Lex
Alemannorum), a szászok (Lex Saxonum), a bajorok (Lex Bavaiorum), a frízek (Lex Frisionum) és mások.
Ennyi híres kódex jött volna létre egy soha nem is létezett korban, vagy mind késõbb élt zseniális
szélhámosok agyszüleménye lenne? Illig egy helyütt így fogalmaz: „ma mindenesetre kétlik, hogy ezek az
írott néptörvények a gyakorlatban valamikor is használatosak voltak” (63. o.), hivatkozva Johannes Fried
1991-ben Münchenben kiadott Die Formierung Europas 840–1046 címû könyvére.
Távol álljon tõlünk, hogy vitába szálljunk Illiggel a Fried-forrásmû értelmezésével kapcsolatban, de meg kell
jegyeznünk, hogy használati értéküktõl függetlenül e törvénykönyvek keletkezésének ideje aligha tehetõ
más idõszakra, mint amely Illig álláspontja szerint nem létezett. Egyrészt megállapíthatóan hatott rájuk a
justinianusi kodifikáció (tehát a 6. század közepe után íródhattak), viszont belõlük alakult ki a Német-római
Birodalom tartományainak feudális joga és a francia középkori jog (tehát a 10. század elõtt kellett
keletkezniük). És akkor még az angolszász népek közös jogából, a common law-ból létrejövõ sajátos
jogrendszer eredetét nem is vizsgáltuk. A dánok, majd a normann Hódító Vilmos minden angolszász
elõzmény nélkül, lényegében a kelták után került volna hatalomra Britanniában, az angolszász eredetû
szokásjog pedig valójában normann–kelta hibrid képzõdmény lenne?
Persze ha elfogadjuk, hogy Nagy Károly capitularéi szintén nem léteztek, éppen az ezt megelõzõ két
évszázad jogforrásai is betudhatók a szélhámosok kreativitásának. Ezek szerint Justinianus és a középkori
német-római tartományi jogok közé illesztettek volna be utólag nagyszabású hamis kódexeket, mégpedig
kérlelhetetlen logikával, a 20. századi tudományos-fantasztikus irodalom legnagyobb koponyáinak
„nyomdokain” (ha már az anakronizmusnál tartunk). Megjegyzendõ, hogy Heribert Illig egy helyen a Lex
Salicát is hamisítványnak nevezi (65. o.) – ezek szerint már a 6. század sem biztos, hogy létezett (bár
néhány oldallal korábban, mint láthattuk, még a 7. századdal indítja a kitalált évszázadok sorát).
 Meroving-kori bross

Nagy Károly frank birodalma volt az elsõ olyan államalakulat a Nyugat-római Birodalom bukása után, amely
szervezettségében és kiterjedésében megközelítette az ókori birodalmakat. Valóban A gyûrûk ura világához
hasonló fantáziavilág lenne a Meroving- és Karoling-uralkodók által három évszázad alatt egységesített
frank állam? A már említett Chlodvig elõször a mai Franciaország középsõ részére terjesztette ki a
korábban kicsiny és széttagolt frank állam fennhatóságát. Legyõzte a nyugati gótokat, megalapította a
Meroving-dinasztiát, áttért a keresztény hitre. Halála után a terjeszkedés tovább folytatódott: a 6. század
közepére a frankok meghódították a türingiaiak, burgundiak és alemannok lakta területeket, valamint
Provence-t. A Meroving-királyok ekkor már a földhöz kapcsolódó hatalma a következõ másfél évszázad alatt
(az örökösök közötti hagyományos osztozkodás miatt) eljelentéktelenedett.
A 8. század elején az egyik frank államban, Austrasiában majordomusi (udvarigazgatói) tisztséget betöltõ
család tagjai, a Karolingok (a legendás Martell Károly leszármazottai) ragadták magukhoz az állam
irányítását. A Frank Birodalom az õ idõszakukban, a 8. század végére érte el teljes kiterjedését, miután a
már említett – és Heribert Illig szerint kitalált – Martell Károly 732-ben Poitiers-nél legyõzte az arabokat,
utódai pedig leigázták a lombardokat, a bajorokat, a szászokat, valamint az Illig szerint soha nem létezett
avarokat is (109. o.).
A Merovingok és Karolingok idején egységesülõ és kiépülõ frank állam nem volt más, mint ami a germán
népek katonai demokráciájából a római jogi hatás eredményeképpen logikusan létrejöhetett. A hamisítás
tehát felettébb ügyes: csakis közjogtörténetben igen jártas személyek követhették el. A népesség és a
terület növekedésébõl, másik oldalról pedig a társadalom, azon belül a szabadok rétegeinek
differenciálódásából egyenesen következett ugyanis a korábbi népgyûlés, a thing elsorvadása. Az 5–6.
század germán államaiban még mûködött, a 10. században pedig már nyomát is alig találjuk. Ha a 7–9.
század valóban nem létezett, akkor a fegyverforgató szabadok közösségén alapuló katonai demokrácia
valamiféle robbanásszerû forradalom eredményeképpen transzformálódhatott át patrimoniális monarchiává,
a földbirtokhoz kötõdõ szolgáltatások rendszere, a hûbériség viharos térhódításával.
A fejedelmi kíséret mint elõkelõk tanácsa (a frankoknál: placita) élt tovább a középkori államokban, a 10–13.
században pedig a – magánjogi és közjogi szempontból is – egyeduralkodó király melletti talán egyetlen
tényleges hatalmi tényezõként szolgált. Ez a tanácsadó szerv, amely a rendi korszakban lényegében a
parlamentek felsõ házaként, elsõ kamarájaként él tovább (az országgyûlésre személyesen meghívott
fõpapokat és világi fõurakat tömörítve), a patrimoniális államban a törvénykezés (bíráskodás) és a nagyrészt
ezzel összekapcsolódó törvényalkotás területén is a király tanácskozó fóruma volt. Az 5. században viszont
még testõrséghez hasonlított, a gyûléshez képest konkrét hatalmi funkcióval szinte egyáltalán nem
rendelkezett. A tanács elõretörését jelentõ változás is revolúciószerûen következett volna be?
A germán államokban a fejedelmet a nép, vagyis a politikai jogokkal rendelkezõk (a fegyverképes férfiak)
választották. A 10–11. század államaiban a keresztény király örökletes hatalma a földbirtokon és a
hûbériség magánjogi és közjogi elemeket egyaránt tartalmazó kölcsönös kötelezettségvállalásain alapult (ez
volt a patrimoniális monarchia lényege). A mai történettudományban igen komoly szerepet játszó centrum–
periféria elmélet szerint a frank eredetû nyugat-európai modell átvételével jöttek létre Európa többi részén a
keresztény királyságok – Szent István államát is ideértve. Az egyház legitimációs és jogalakító szerepe
elvitathatatlan, azonban aligha feltételezhetõ, hogy ezt az állammodellt saját hatalmuk biztosítása
érdekében maguk az egyházi írástudók kreálták volna, jogi dokumentumok, oklevelek és törvénykönyvek
egész sorának briliáns hamisításával.
A kezdetleges germán államokban a fejedelem és a gyûlés mellett a hadviseléshez kapcsolódva jelentek
csak meg bizonyos tisztségek, elsõsorban a sokak által a fejedelmi hatalom megkettõzéseként felfogott
hadvezér pozíciója. Ehhez képest a Német-római Birodalom tartományaiban, valamint a 10–13. századi
Franciaországban már szép számmal találhatunk közigazgatási és bírói feladatkörökhöz kapcsolódó
tisztségeket, méltóságokat. E tisztségeket immár nem vérségi alapon és nem is rátermettség szerint, hanem
kifejezetten a hûbéri viszonyokhoz igazodva, egyfajta személyes szolgáltatásként töltötték be, egy részük
pedig bizonyos elõkelõ családok örökletes jogává vált. Ez a változás sem következhetett be pontszerûen.
Nyilvánvalóan szükség volt arra, hogy az állam folyamatos növekedéséhez kapcsolódva megszervezzék az
udvari igazgatást (mint említettük, maguk a Karolingok is udvarigazgatókból, majordomusokból váltak királyi
dinasztiává).
A Német-római Birodalom tartományai és kisebb területi egységei még talán magyarázhatók a korábbi
germán szállásterületek továbbéléseként. Ugyanakkor hihetõ-e az, hogy a Heribert Illig által sem tagadottan
létezõ Merovingok 6. százada után a 11. század Francia Királyságában egyszer csak egy viszonylag
nagyfokú önállóságot élvezõ, helyenként „állam az államban” szerepet is betöltõ uradalmi rendszert
(seigneurie) találunk anélkül, hogy közben bármiféle közigazgatás-szervezõ tevékenység folyt volna?
Az eredetileg katonai körzetekhez hasonló tagozódás nyilvánvalóan csak hosszú évtizedek, sõt évszázadok
alatt változhatott középkori értelemben vett területi igazgatássá. A korábbi grófság mint hatalmi centrum
csak a helyi hûbérúri hatalom és a hagyományos katonai funkciók összefonódásával válhatott valamennyi
lényeges hatalmi funkció helyi letéteményesévé. A francia kora középkorra oly jellemzõ partikularizmus
lokális központjai aligha jöhettek volna létre, ha Chlodvigot valóban hirtelen a Capet-ház tagjai követik egy
korábban nem is létezett állam trónján.
A Nyugat–római Birodalom 476-ban bekövetkezett bukása és a teljesen más módon létrejövõ (tényleges
központi hatalommal alig rendelkezõ) Német-római Császárság 10. századi megalakulása közötti ûrt
valóban kiválóan kitölti a germán törzsi eredetû államalakulatok lassú felõrlésével egységesülõ, majd nem
létezõ császára halála után hirtelen széthulló frank állam. Ez éppen még beleférne a Heribert Illig által
sugallt „zseniális hamisítás” fogalomkörébe – ha találnánk megfelelõ magyarázatot arra, hogy a széthullott
Római Birodalom egykori provinciája, Gallia helyén hogyan s miképpen jöhetett létre a Francia Királyság, és
miért tûnik logikusnak, hogy ezt az államot lényegét tekintve a 843. évi verduni szerzõdés hozta létre –
amelyet ugye soha senki nem írhatott alá, hiszen nem létezõ személynek örökösei sem lehetnek.
A régészet természettudományos módszereivel háromszáz évet és egyetlen percet évezredes távlatból
kétségtelenül nem könnyû megkülönböztetni. Nem kizárt tehát, hogy egyszer (mondjuk, a negyedik évezred
elején) egy bizonytalan eredetû magyarországi régészeti leletre azt írják a muzeológusok, hogy „kuruc kori,
esetleg 21. század környéki tál”, és mindebbõl valaki arra következtet majd, hogy Kossuth Lajos és Deák
Ferenc vélhetõen kitalált figurák voltak, akikre csak a parlamentarizmusnak nevezett, rég túlhaladott
hatalomgyakorlási forma történeti legitimációja végett volt szüksége az utókornak.

BALOGH ELEMÉR A kora középkori Európa jogtörténeti forrásairól

jogász, egyetemi tanár, Szegedi Tudományegyetem

A történelemtudomány, így a jogtörténet is döntõen az írásbeli forrásokra támaszkodva írja le a vizsgált kort,
és végez elemzéseket. A jog történeti forrásai közt ugyan helye van az „íratlan” normáknak is, szabály
szerint azonban az idõtálló, kipróbált mintákat ezek közül is elõbb-utóbb lejegyezték, így ezek is – hacsak el
nem pusztultak, ami viszont nem ritka – a tudományos vizsgálódás tárgyát képezhetik. Eredetüket tekintve
tehát az emlékezet homályába veszõ szokásjogi normák a kezdetekre vonatkozó legfontosabb kútfõk. Amint
egy nép civilizációs értékei közé beemelte az írásbeliséget, éppen a szokásjogi szabályok lejegyzését,
maradandóságának biztosítását tartotta e tudáshordozó legfõbb feladatának. A kora középkori, de még az
érett középkori társadalomnak is fontos jellemzõje volt, hogy az írásbeliséget fõként a jogi tartalmú tények,
ismeretek rögzítésére használták.
A népvándorlás viharait követõ frank, kivált a Karoling birodalmi konszolidáció bõséges történeti, köztük
jogtörténeti forrásokat hagyott ránk. A kora középkori Európa történelmét döntõen befolyásoló germán
népekre vonatkozó történeti források rendszeres kiadását (a kiadvány neve: Monumenta Germaniae
Historica) 1819-ben kezdte meg egy társaság (Gesellschaft für ältere deutsche Geschichtskunde). A német
birodalom létrejötte (1871) újabb lendületet adott a munkálatoknak, az elsõ világháborút követõen pedig
vaskos folyóirat is indult az 500–1500 közötti idõszakot érintõ forráspublikációk és forrásinterpretációk
szolgálatában (1937-tõl: Deutsches Archiv für Geschichte des Mittelalters, mely a háborút követõen
újraindult, 2002-ben már 58. évfolyamát megjelentetõ Deutsches Archiv für Erforschung des Mittelalters
címmel). E forrásközlés és -analízis máig tart, ami önmagában is mutatja, milyen hatalmas mennyiségû
kútfõ feldolgozásáról van szó.

8. századi frank könyvillusztrációk

A forráspublikáció mindig kritikai kiadást jelent, tehát megvizsgálják a szóban forgó forrás eredetiségét, és a
kétségtelenül jelentõs számú hamisítványra különös gondot fordítanak. Az oklevélhamisítás amúgy a
középkori európai jogrendben a legsúlyosabban büntetett cselekedetek közé tartozott. Elkövetõje (az
egykorú magyar jogban is) a hûtlenség bélyegét (nota infidelitatis) vette magára, büntetésként pedig fõ- és
teljes jószágvesztésre ítélték, amit csak tetézett becstelen személlyé (persona infamis) nyilvánítása. Nem
érdektelen megjegyezni, hogy a hamis középkori magyar okleveleket külön számon tartják, és jó részük
önállóan is olvasható.
A kora középkori germán jogforrások tartalmi és formai szempontok alapján két típusba rendezhetõk: a régi
szokásjogot tartalmazó jogkönyvek (népjogok) és a frank királyi törvények. Ezek közül kiemelkedõen
fontosak azok, amelyek a hagyomány szabta normákat rögzítették. A frank királyi jogforrások (pactus,
capitulare) jelentõs mértékben a jövõre nézve tartalmaztak rendelkezéseket, és olykor valósággal
konkuráltak a népjogok rendelkezéseivel. Ezzel szemben a szokásjogi normák nagyon hosszú múltra
visszatekintõ, rendszerint változatlan formában alkalmazott jogi viselkedésmintákat rögzítettek, amelyeknek
hitelessége megkérdõjelezhetetlen volt. Írásbeli rögzítésük során a legnagyobb pontosságra törekedtek,
meghamisításukhoz érdek nem fûzõdött.
A germán törzsek a 6–9. század közötti idõszakban jegyezték le szokásnormáikat, s e jogkönyvek
valamennyi jelentõsebb néptõl fönn is maradtak: ezeket a jogtörténeti irodalom egykorú latin megjelöléssel
így nevezi: leges barbarorum, míg az egykori Nyugat-római Birodalom romanizált lakosságára vonatkozó
egyszerûsödött jogviszonyokat a leges Romanorum szabályozta. A legelsõ jogkönyvek közé tartozik a
burgund népjogot megörökítõ Lex Burgundionum (501–517), amely királyi jogokat is tartalmazott. A
legnagyobb hatású népjogi gyûjtemény a száli frankok szokásait írta le (Lex Salica, 507–511), amelyet Nagy
Károly idején az aacheni gyûlés határozataival, azaz királyi törvényekkel kiegészítve újra kiadtak (Lex Salica
Carolina, 802–803). Ennek befolyása alatt született I. Dagobert uralkodása idején a Köln környéki frankok
jogkönyve (Lex Ribuaria). Szintén a 7. századra datálható a Rajna felsõ forrásvidékén élõk jogát leíró
munka (Lex Alamannorum), amelyet Landfried herceg uralkodása alatt (712–-725) egészítettek ki. A 8.
században, Odilo bajor herceg idején (739–748) jegyezték föl a bajor népjogot (Lex Baiuvariorum). A 802–
803. évi aacheni gyûlésnek a birodalmi jogegység megteremtését célzó instrukciói nyomán készült a szász
(Lex Saxonum), a türingiai (Lex Thuringorum) és a fríz (Lex Frisionum) joggyûjtemény.
A germán népjogok tehát törzsenként külön-külön tartalmazták a testre szabott normákat, amelyek akkor is
vonatkoztak a törzs tagjaira, ha szállásterületüket elhagyva jogvitába keveredtek egy másik törzsbélivel
vagy egy rómaival (személyhez tapadó jog elve). Ilyenkor a germán jogfelfogás szerint mindenki a
származása szerinti jog alapján kérhette igénye elbírálását, amit jogkijelentéssel (professio juris) kellett a
bíróság tudomására hoznia. A száli frankok jogkönyve még nem ismerte ezt az elvet, a ribuári frankoké (Lex
Ribuaria, 623–639) azonban már igen. A langobardok meghódoltatása után (774) a frankok és a
langobardok viszonylatában is bizonyítottan érvényesült, így például 988-ban egy Lombardiába férjhez ment
grófnõ kijelentette: a száli jogot vallja magáénak.

A frank királyi törvények is megerõsítették a származás szerinti jog elvét (lex originis), így egy
768-ból származó capitulare szerint a rómaiak és a száliak – lakjanak a birodalom bármely
szögletében – egyaránt saját joguk szerint élhetnek. A népjogok tartalma kisebb részben
magánjogi, ennél bõvebben perjogi és leggazdagabban büntetõjogi vonatkozású. A jogsértéseket
vagyoni elégtétel formájában orvosló modell rendkívül kazuisztikus szabályozása valóságos
büntetési katalógusrendszert rajzolt ki.
A frank királyi törvényalkotás a Meroving- és a Karoling-korban egyaránt a birodalom
kormányzásának fontos eszköze volt. A százszámra kibocsátott Karoling-törvényeket tárgyuk
szerint világiakra, egyháziakra és vegyesekre (capitularia mundana, ecclesiastica, mixta) osztja a
szakirodalom. A világiakat 802–803 óta tartalmuk alapján további kategóriákba sorolták aszerint,
hogy a népjogok kiegészítéseit tartalmazták, a király saját jogán kibocsátott rendelkezések voltak,
avagy a királyi utazó bírák (missi dominici) utasításait rögzítették. A kapitulárékat a kancellária
csupán elõkészítette, egykorú udvari gyûjtemények nem készültek. Készítettek viszont effajta
gyûjteményeket egyházi intézmények, ám ezek jelentõsége különösen a birodalom fölosztása
után (Verdun, 843) gyorsan lehanyatlott.

Az Illig-féle elméletArab támaszpont

által kitaláltnak a délfrancia
tekintett partvidéken
századok nemcsak Európa belsõ fejlõdése
szempontjából voltak kulcsfontosságúak, hanem számos forrás bizonyítja az európai
keresztény világnak más civilizációkkal való érintkezéseit. A 9–10. század volt a normann-
viking terjeszkedés, a magyar kalandozások és a megújuló arab-iszlám expanzió kora is.
Az összecsapások mellett azonban ez az idõszak a különbözõ eredetû és hagyományú
népek európai együttélésének is fontos periódusa.
NAGY BALÁZS
egyetemi adjunktus, ELTE BTK középkori és kora újkori egyetemes történeti tanszék
Senki se ütközzék meg azon, ha gyönge királyok és elasszonyiasodott fejedelmek tetteit fogom
elmondani. Hogy ezt a sok közül csak egy kézzelfogható eset is igazolja, ám mondja el
Fraxinetum város a maga esetét – én hallgatni fogok –, amelyrõl mindenki tudja, hogy az itáliai
és provence-i határvonalon fekszik. A hely fekvése mindenki elõtt ismeretes, egy oldalról tenger
övezi, a többirõl pedig sûrû tüskebokor erdõ teszi hozzáférhetetlenné. […] Az Isten
kifürkészhetetlen és igazságos intézkedése szerint – hisz másként ez nem is lehetséges – húsz
szaracén kis csónakon Hispániából kiindult, és a szél akaratuk ellenére ezen partra hajtotta õket.
Ezek a kalózok éjnek idején nagy titokban a városba lopóztak, és a keresztényeket, óh jaj! leölték,
a várost elfoglalták és a városkával szomszédos Maurus nevû hegyen a közeli népekkel szemben
védvárakat építettek.” (Liutprand: Antapodosis. Ez és a további Liutprandtól származó idézet
Jurkovich Emil fordítása.)
A 10. századi történetíró, Cremonai Liutprand leírása szerint így jött létre a mai francia Riviérán,
St. Tropez közelében Fraxinetum (La Garde-Freinet) támaszpontja 888–889-ben. Az erõdítmény
majd egy évszázadnyi története kivételesen jól rekonstruálható a szerencsés forrásadottságok
következtében, hiszen Liutprandon kívül több más történetíró is megemlékezett errõl. Az ehhez
hasonló erõsségek létesítését katonailag több szempont is indokolhatta. Szolgálhattak egy késõbbi
területi terjeszkedés elõkészítéseként is, hiszen egy ilyen kulcsfontosságú pontról jól
kifürkészhetõk voltak a környezõ területek, felderíthetõk a portyázások számára elõnyös
útvonalak. Az ilyen portyázások megjelölésére szolgált az észak-afrikai arab ghazw kifejezés,
amelybõl a razzia szó származik. Eredeti értelme szerint a hitetlenek ellen indított
zsákmányszerzõ hadjáratokra vonatkozott.
Fraxinetum elfoglalása természetesen csak egy hosszabb történeti folyamat részeként
értelmezhetõ helyesen. Széles körben ismert a bõ másfél évszázaddal korábban Európa ellen
irányuló elsõ arab expanzió lefolyása: a muzulmánok egészen a frank területek mélyén lévõ
Poitiers-ig hatoltak, ahol 732-ben megütköztek a frankok Martell Károly vezette erõivel. A
keresztény területek elleni késõbbi muzulmán támadások sorozata azonban kevésbé ismert. A
Földközi-tenger nyugati medencéjének szigetei egymás után arab fennhatóság alá kerültek.
Elõször a 8. század közepén Szardíniát, majd Szicíliát foglalták el. Itália szárazföldi területei sem
maradtak biztonságban. 846-ban, majd 849-ben Róma városát is ostrom alá vették. 882-ben a
Gaeta mellett a Tirrén-tengerbe ömlõ Garigliano folyó közelében jött létre egy arab támaszpont.
Egy innen kiinduló arab osztag támadta meg 883-ban Monte Cassinót, a hagyomány szerint Szent
Benedek által alapított 6. századi eredetû bencés apátságot.
Ahogy Marc Bloch francia történész klasszikussá vált és 2002 óta magyarul is olvasható, A
feudális társadalom címû mûvében bemutatta, a nyugati kereszténység területe a 9–10. század
fordulóján nem volt felkészülve az efféle katonai támadások elhárítására. Ennek fõ okát õ a
tengeri hajózás háttérbe szorulásában látta. Ebben az idõben, amikor nem vált el egymástól élesen
a katonai és kereskedelmi célú hajózás, jellemzõ, hogy a lakott települések inkább a tengertõl
távolabb, a tenger felõl fenyegetõ támadásoktól védettebb helyeken alakultak ki. A tenger felõl
érkezõ támadásokkal szemben csak a vízen lehetett volna felvenni a küzdelmet. Az ehhez
szükséges elõfeltételek kialakulására azonban még jó ideig várni kellett, és addig a fraxinetumi
arabok háborítatlanul folytathatták portyázásaikat. Liutprand ezek leírása során nem hallgatja el,
hogy alkalomadtán a keresztények is szívesen igénybe vették az arabok „katonai szolgálatait”, ha
éppen aktuális ellenfeleik legyõzése volt a feladat. Gyors hadjárataik során az arabok
Fraxinetumból kiindulva a 930-as években a híres bencés apátságot, Sankt Gallent is
megtámadták. A legnagyobb veszélyt azonban az alpokbeli portyák okozták. Aki az Alpokon
átvezetõ forgalmat veszélyeztette, az stratégiailag igencsak fontos pontot tartott a kezében. A
néhány ekkoriban nyitva lévõ hágót könnyû volt ellenõrizni, és ezzel bizonytalanná tenni az Itália
és a kontinens Alpoktól északra fekvõ része közötti közlekedést.
Ez lehetett az egyik ok, amiért a fraxinetumi arabok ellen Hugó itáliai király 942-ben hadjáratot
szervezett. Liutprand leírása szerint „a Fraxinetumban lakó szaracénok kegyetlenül elpusztították
a hegyi vidéket, amely Itáliát északnyugatról övezi. Hugó király emiatt kellõ megfontolás után
követeket küldött Konstantinápolyba, kérve Romanosz császárt, hogy küldjön neki görögtûzzel
ellátott hajókat, amelyeket a görögök a maguk nyelvén chalándiának neveznek. Ezt pedig azért
tette, hogy míg maga a szárazon indul Fraxinetum elpusztítására, a görögök a tenger felõl
erõdített részt szállják meg gályáikkal, perzseljék fel hajóikat s vigyázzanak arra, hogy
Hispániából sem eleséget, sem segédcsapatokat ne kaphassanak. Hugó király tehát egybegyûjtvén
seregét, hajóit a Tirrén-tengeren át Fraxinetumba küldte, õ maga pedig szárazföldi úton ugyanoda
indult. Midõn a görögök odaérkeztek, tüzet vetettek a szaracénok hajóira, s csakhamar lángba
borították azokat. De maga a király is berontott Fraxinetumba, s arra kényszerítette a
szaracénokat, hogy mindnyájan a Maurus hegyére meneküljenek.”
Hugó király tehát felismerte, hogy a fraxinetumi támaszpont felszámolásához az erõdítményt
egyszerre kell tengeri és szárazföldi blokád alá venni. Az már a 10. század derekának nyugat-
európai realitásához tartozott, hogy hadra fogható flottát nem lehetett a közelben találni, ezért
egészen Bizáncig kellett küldeni a követeket. A görögtûzzel, tehát salétrom alapú, tûzvészt keltõ
robbanóanyaggal felszerelt hajók támogatását élvezõ csapatok sikert is arathattak volna, ha nem
jön közbe egy, a hadjárat sorsát más irányba fordító esemény. Hugó ugyanis hírt kapott arról,
hogy nagy ellenfele, Berengár csapatokat gyûjtött ellene. Erre Hugó a bizánci hajóhadat
hazaküldte, és épp az araboktól kért támogatást, most már Berengár ellen. Az arabok feladatául
azt szánta, hogy az Alpokban akadályozzák meg Berengár átkelését Itáliába.
Liutprand így összegezte ennek az akciónak az eredményét: „Hogy most már itt, lábukat
megvetve, hány keresztény embernek a vérét ontották, akik Péter és Pál apostolok sírjához
[Rómába] zarándokoltak, csak az tudja, aki az élõk könyvébe feljegyezte azok nevét.” A
fraxinetumi erõd így tehát a keresztények közötti ellentéteknek köszönhette megmenekülését, és
az arabok még hosszú évtizedekig a kezükben tarthatták.
Az erõdítmény elfoglalását végül az segítette elõ, hogy az arabok „túl nagy fába vágták a
fejszéjüket”, túl értékes foglyot ejtettek. A burgundiai Cluny apátsága a 10. század során
emelkedett a nyugati kereszténység egyik legfontosabb központjává és vált a szerzetesi
reformmozgalom kiindulópontjává. Apátjainak befolyása ebben az idõben a római pápáéval
vetekedett. A fraxinetumi arabok a 972-ben a római zarándokútjáról az Alpokon keresztül
hazatérõ Maiolus clunyi apátot ejtették fogságba. A hasonló „emberrablások” gyakoriak voltak
ebben az anarchiára hajló idõben, általában a rabszolga-utánpótlás biztosítását szolgálták. Az
európai keresztény rabszolgákat a muzulmán területeken jó áron lehetett értékesíteni. Nyilvánvaló
azonban, hogy Maiolus esetében másról volt szó. Egy hozzá hasonlóan fontos személy elrablása
nem rabszolgaszerzési célból történt, hiszen az õ révén fogvatartói sokkal nagyobb hasznot
remélhettek. A cél ebben az esetben váltságdíj kicsikarása lehetett.
Maiolust halála után szentté avatták, és tanítványa, Syrus megírta hagiográfiai vitáját, azt a
szöveget, amely Maiolus szentségét volt hivatott bizonyítani. Ebbõl, valamint Rodulfus Glaber
Historia címû mûvébõl származnak az alábbi szemelvények: Fogvatartói „felosztották egymás
között mindenét, ami csak az övé volt, és megkérdezték, hogy van-e hazájában olyan gazdagsága,
amellyel önmagát és az övéit ki tudja váltani a fogságukból. Akkor Isten embere, aki a teljes
nyájasság méltóságával tûnt ki, azt válaszolta, hogy neki ezen a világon semmi saját tulajdona
nincsen, és pénzbeli gazdagságot nem is kíván magának, de nem tagadta, hogy többen állnak
hatalma alatt, akiknek gazdag birtokaik és nagy vagyonuk van. Ezt meghallván, arra
kényszerítették, hogy emberei közül egyet küldjön el, aki önmaga és társai kiváltásának árát
nekik elhozná. Meghatározva megjelölték a pénz súlyát és mennyiségét. Ez ezer libra ezüst volt,
hogy ugyanis egy libra jusson mindenkinek.” (N. B. fordítása)
Elrablói tehát Maiolus befolyásához mért, igencsak borsos váltságdíjat követeltek szabadon
bocsátása fejében, ami mai mértékekre átszámítva majdnem négyszáz kilogramm ezüstnek felel
meg. Az arabok jól számítottak, Cluny apátsága a kor egyik leggazdagabb szerzetesi közössége
volt, szerzetesei össze tudták gyûjteni még ezt a tekintélyes summát is. A korabeli életírás szavai
szerint a szerzetesek „ezért, ahogyan másnap elhatározták, hatalmas mennyiségû kincset
gyûjtöttek össze, ami a mindennapi szükségletek fedezésére szolgáló pénzbõl, illetve az addig a
kolostor díszítését szolgáló mûtárgyakból vagy nemes urak adakozásából gyûlt össze, avagy a
többieknél elõkelõbbnek látszó testvérek, akiknek nagy vagyonuk volt, hozták el sietve egy
meghatározott napon.”
Az „üzlet” látszólag elõnyösen zárult az arabok szempontjából, hiszen megkapták a váltságdíjat.
A folytatás azonban nem a terveik szerint alakult. Maiolus fogságba vetését a környékbeli
hatalmasságok nem tûrték szó nélkül, és II. Arles-i Vilmos provence-i gróf vezetésével koalíció
alakult Fraxinetum megostromlására. Ismét bizánci flotta biztosította a tengeri blokádot, és
kihasználva, hogy végül Córdobából nem érkezett meg a várt támogatás, 972 õszén
visszafoglalták az erõdöt. Fraxinetum arab erõdjének története ezzel lezárult.
A fenti história nem önmagában érdekes, hiszen a 9–10. századi „második arab invázió”
történetébõl még számos ehhez hasonló eset felidézhetõ lenne. A figyelemre méltó éppen az,
hogy a 9. század elsõ felében még oly hatalmas Frank Birodalom határvidékén több mint nyolc
évtizeden keresztül fennmaradhatott egy ilyen támaszpont, ahonnan a kontinens belsõ területei
felé is számos hadjárat indult. A szétaprózódott hatalmi szituációban a keresztény Európa nem
tudott megfelelõ erõt felvonultatni az egyébként nem túl nagy katonai potenciált jelentõ
Fraxientum felszámolására. Amikor pedig végül sikerrel járt az ostrom, akkor is csak a helyi
hatalmasságok szövetkezése biztosíthatta a sikert.

Heribert AIllig„LYUKAK
az angolszászORSZÁGA”?
kora középkorból•isAnglia
letagad Nagy Alfréd
300 évet, korában
sõt, Nagy Alfréd angol
királyt Nagy Károly sógoraként mutatja be, ami azonban tévedés, hiszen ha hamisak az
írott források, ha nem, mindegyik azt közli, hogy Kopasz Károly nyugati frank király és
császár leánya, Judit feleségül ment Æthelwulf wessexi királyhoz, azaz Alfréd
mostohaanyja lett. Sem a sógorság, sem a Nagy Károllyal való kapcsolat nem igaz. Illig
ingoványos területre tévedt.
BÁRÁNY ATTILA
történész, egyetemi adjunktus, Debreceni Egyetem
Illig az angol szakirodalomból Nagy Alfréd angol király (871–899) tekintetében mindössze egy
ismeretterjesztõ munkát (Sturdy), illetve egy tudományos igényû munkát használ (A. P. Smyth),
mely utóbbit azonban az angol történetírásban igen nagy kritikával illetnek, szerzõje ugyanis
mindenáron „forradalmi” újdonságokat akar találni, s például Alfréd szerepét kívánja kisebbíteni
és a viktoriánus piedesztálról letaszítani. Komoly tudósok persze több helyütt cáfolták
meglátásait.
Illig forrásokat nem olvasott, nem látott egy viking hajótemetõt sem, nem látott egyetlen
angolszász sírt vagy feltárt alfrédi erõdöt sem, ahogyan nem fogott a kezében 9. századi oklevelet
vagy az Angolszász Krónikát sem. Így igen nehéz állást foglalni olyan kérdésekben, amelyekrõl
történészek generációi életmûveket alkottak. Ha hivatkozik is egy-egy, fõként régebbi, az 1930-as
évek hangját idézõ véleményre, azt is keresztreferencia alapján teszi, egy-egy német vagy francia
szerzõ átírásában közölve azokat. A viking pusztításról vallott – kardinális jelentõségû kérdés –
nézeteit egy ismeretterjesztõ könyv (Oxenstierna) alapján közli.
Illig Angliát „a lyukak országának” titulálja, amelyben hosszú évszázadokig a sötét kor
uralkodott, s nincsenek még régészeti leletek sem, amelyek az élet nyomairól árulkodnának. Azt
állítja, a régészek is igazolják, hogy kb. 320 évnyi üres idõt találhatunk, például London esetében.
Megállapításait azonban többnyire a régésznek és szaktudósnak sem tekinthetõ német Hans-
Ulrich Niemitz meglátásaira alapozza. Az, hogy a városokban totális hiány mutatkozik a
leletekben, s hosszú idõre eltûnik a városi élet, Angliában is ismert volt. Ezt az irányzatot a 20.
század elsõ felében az ún. diszkontinuitás iskola képviselte, amelynek egy-két mai hívét idézi
Illig (azt is keresztreferencia útján, Niemitz mûveibõl), viszont a másik oldal, a kontinuitás
képviselõi nem kapnak teret. (James Campbell ugyan benne van a bibliográfiában, de az õ mûvét
Illig lényegében nem ismeri.) Több város esetében nem maradtak „lyukak”: egy-két évtizednyi
hiátustól eltekintve a római hódítás korától 1066-ig tudjuk rekonstruálni az angolszász városi
életet. A mai régészeti ásatások mindezt bizonyították, például London esetében is van kontinuus
urbanizáció, igaz, nem a római város pontos helyén.

Egy evangélista ábrázolása.

Book of Kells, 9. század

Illig régészeti leletek hiányára hivatkozik Yorkban, ami, látván azon nagyszabású ásatások eredményeit,
amelyeket a városban véghezvittek, meggondolatlanságra vagy tájékozatlanságra utal. Yorkban a római
megszállástól napjainkig folyamatosan kimutatható az emberi civilizáció. Igaz, régészeti kérdésekben a
szerzõ nem angol régészekre, hanem paleontológusokra támaszkodik; vagy „bedob” régész (?) neveket,
mint Thacker, vagy Hall, fontos állításokat ad a szájukba, de õket nem idézi, a mûveiket sem adja közre.

Hogy
Alfréd tisztában legyünk a történeti adatokkal, röviden összefoglalom Alfréd tevékenységét. A 9.
fellépése
század elején, Egbert uralkodása alatt új hatalom ura került az angolszász nagykirályi (bretwalda)
trónra: Wessex. A wessexi királyoknak az egyesített Anglia feletti uralom már
megkérdõjelezhetetlen joga. A dánok elleni sikerek folytán Anglia végképp elismeri Wessex
fõségét. Míg Northumbriában és Merciában súlyos anarchia dúl, addig Wessexben kialakul
egyfajta politikai biztonság és szilárd hatalom. A politikai stabilitásnak köszönhetõen a wessexi
királyok kincstára csak egyre gyarapszik. Kihasználván a déli-délkeleti városok kereskedelmi
erejébõl adódó hasznot, Wessex óriási tõkét halmoz fel, amelynek megint csak a dánok elleni
küzdelemben lesz igazi jelentõsége. Alfréd tehát trónra lépése után olyan bázisra támaszkodhat,
amely megmagyarázhatja, miért egyedül Wessex lesz képes ellenállni a „vikingek haragjának”
(furor Normannorum).
A 789-ben induló dán inváziók csak 865-tõl válnak igazán jelentõs, szervezett, már nem csupán
szórványos zsákmányszerzõ akciókban realizálódó, egyértelmûen területfoglaló célzattal indított
támadásokká. Alfréd mûvének elsõ részét a „Nagy Hadsereg” elleni harc töltötte ki. A dánok
ekkor már nem térnek vissza hazájukba télire, Angliában telelnek, a meghódítandó területen
maradnak, és állandó telepeket, falvakat hoznak létre. 865-ben 300 hajónyi viking, 6-7000 harcos
indul Anglia ellen, s rövid idõ alatt meghódítják Northumbriát, Merciát, Kelet-Angliát s Wessex
keleti-északkeleti sávját. 878-ban viszont Wessexet is elárasztják, Alfréd maga is a
mocsárvidéken bujkál. De még ugyanabban az évben Alfréd Edingtonnál súlyos vereséget mér
Guthrum dán királyra, s a 886-os megállapodás értelmében az ún. Watling-vonal mentén
felosztják Angliát. Az e vonaltól keletre esõ területek dán uralom alatt maradnak (Danelag, vagy
Danelaw, a „dánok joga”).

Angol királyok pénzei. Fent Offáé (757–796). Lent Alfrédé (871–899)

Alfréd már uralma kezdetén egy ésszerû, a realitásokat messzemenõen figyelembe vevõ politikai program,
majdhogynem egy elõre megtervezett, aprólékosan kidolgozott katonai-politikai-társadalmi reformrendszer
szerint dolgozik. Jogtudós „szakértõket” vesz maga mellé a nagytanácsba, bevonja a witant a politikai
döntésekbe, üléseit rendszeressé teszi. Az adminisztráció területén bámulatos elõrehaladás tapasztalható.
Alfréd hadiflottát állít fel, újjászervezi a szász népfelkelést (fyrd). A parasztoknak lehetõségük nyílik, hogy a
katonai szolgálatot megváltsák, és egy megnövelt adóösszeg fejében folytathatják mezõgazdasági
munkájukat. A földbirtokhoz kötötté válik a hadi szolgálat: az 5 hide (telek) birtokkal rendelkezõk kötelesek
katonáskodni. A hadsereg szervezettebbé, ütõképesebbé és hatékonyabbá válik.

Alfréd, a „hõs harcos”

A tudomány felé király,
fordul miután megtért a csaták mezejérõl, „bölcs” uralkodóként megtanult
latinul, és saját maga lefordított fontos kora keresztény teológiai-filozófiai munkákat. Hogy ebbõl
mi a valóság, s hogy ténylegesen õ maga fordított-e latinból óangolra, vagy igénybe vette a Nagy
Károly-i mintára létrehozott palotaiskola tudós szerzeteseinek a segítségét, nem tudjuk. Az írott
források – Asser és az Angolszász Krónika – mindenesetre megerõsítik ezt, s a mûvek meg is
vannak óangol nyelven. Illig szerint az óangol nyelv is kitaláció, bár nem megy abba bele, hogy
ezen állítását érvekkel is alátámassza. Az óangol nyelvrõl több könyvtárnyi irodalom született,
viszonylag jól meghatározható és fejlõdésstruktúrája, a késõbbi közép-angol nyelv kialakulásának
útja körülírható.
Az óangol nyelven több évszázad folyamán létrejött angolszász keresztény mûveltséget és
irodalmat nem lehet figyelmen kívül hagyni. Igen széles az óangol irodalom tárháza, s nem
hihetjük, hogy a Beowulf eposzt vagy az óangol költészet remekeit – például az Othere utazását,
amely az Alfréd iskolájából származó Orosius-fordításhoz csatolva maradt fenn, vagy Cynewulf
és Cædmon verseit – is késõbbi hamisítók ötölték ki. III. Ottó és II. Szilveszter utasítást adott
volna, hogy írjanak óangolul néhány költeményt 7–8. századi stílusban? Érdekes, hogy
nyelvészeti fejtegetéseit Illig nem angol szerzõkre hivatkozva teszi meg, csupán bizonyos Karl
Langosch állításain alapszik kísérlete az óangol nyelv létezésének cáfolatára.

A withami tûk.
8. század végi ezüstékszer

Ha nem is tudjuk Alfréd tényleges fordítói munkásságát igazolni, annyi bizonyos, hogy tõle indult ki az a
mûvelõdési program, amely a 10. századi Angliát a keresztény tudományosság jeles centrumává tette. Az a
vélemény, hogy a viking harcok közben nem lehetett ideje fordítással bíbelõdni, miden alapot nélkülöz,
hiszen a források egyértelmûen megjelölik, hogy Alfréd a dánokkal kötött végleges béke után, a 890-es évek
második felében fordult a tudomány felé. Alfréd iskolájában fordították le Nagy Szent Gergely pápa
Lelkipásztori gondoskodását (Liber regulae pastoralis v. Cura pastoralis); Boëthius A filozófia vigasztalásáról
címû munkáját (De Consolatione philosophiae); Szent Ágoston Vallomásait (Soliloquia); az elsõ 50 zsoltárt.
Ezek mindegyikében, többnyire az elõszavakban van utalás arra, hogy Alfréd maga fordította a mûveket,
igaz, Asser és mások segítségével. Ennek bizonyítéka az lehet, hogy a fordítások igen egyediek, nem
szöveghûek, sokszor annyira elrugaszkodnak a szövegtõl, hogy szinte önálló munkát ír a „fordító”,
széljegyzetekkel, megjegyzésekkel látva el a fordított szövegeket. A hagyományos klerikus fordító
valószínûleg nem mert volna ilyen önállóságra vállalkozni. Gergely pápa mûvének fordítása két egykorú
kéziratban is fennmaradt; Boëthiusé csak egy, a 10. század derekáról származóban; Ágostoné pedig egy
még késõbbiben. Az elsõ 50 zsoltár az ún. Párizsi Zsoltároskönyvben maradt fenn. A fordító itt is „belenyúlt”
a szövegbe, egyszerûsített, levagdosta a nehezen érthetõ „sallangokat”. Ami a hamisítás ellen szól, hogy ha
már hamisították, miért hagytak ki három (az 1., a 21., és a 26.) zsoltárt?

Az pénz
A angolszász kor, s benne különösen Alfréd uralkodása igen gazdag pénzleletekben. Ahhoz
beszél…
képest azonban, hogy csak néhány ezernyi maradt fenn ezekbõl, a numizmatikusok becslése,
miszerint 10 milliónyit vertek Alfréd pénzverdéiben, elsõ hallásra hihetetlennek tûnik. A választ
az adja meg, hogy Nagy Károly birodalmához hasonlóan a pénzeket Angliában is újra és újra
beváltották (periodic recoinage). Nem tûnik meglepõnek az adat annak fényében, hogy Alfréd
végrendeletében összesen 486 ezer ezüstpennyt adományozott el, vert pénzben! Alfréd korára
már eltûnt az aranyshilling (scilling), s helyébe az ezüstpenny (sceat vagy sceatta) lépett.
Az elsõ pénzeket a 640–670-re datált crondalli kincsleletben találták, amelyek még a Meroving
aranypénzeket (tremissis) mintázták (thrymsa). Az elsõ ezüstpennyk (sceat) még semmilyen
feliratot nem hordoztak, csupán ógermán rúnikus jeleket vagy stilizált állatornamentikát (pl.
szfinx). [Érdekes kérdés, hogy miért hamisított volna késõbb bárki is ilyen „névtelen” pénzeket:
abszolút illogikus, hogy a hamisítani kívánt pénz nem hordozza a kiadó uralkodó nevét.]
Gyakorta alkalmazták a királyok a pénzrontást is: Northumbriában például a 9. században már
„elfogyott” a sceatta ezüsttartalma, s rézbõl verték a stycát. A 8. század végén Offa kísérelte meg
újra, hogy a frank dénár mintájára aranypénzt veret. Már a 9. századot megelõzõen is a
kereskedelemben jelentõs szerepet játszó Dél-Angliában volt a legintenzívebb a pénzforgalom:
Kentben, Canterbury környékén tárták fel a legnagyobb leleteket (pl. Richborough vagy
Southampton, egykorú nevén Hamwih, amelyrõl egy 8. századi szentéletrajz is tanúskodik,
„kereskedõhelyként” [mercimonium] említve azt; valamint a Felsõ-Temze vidékének városai).

A fulleri bross, 9. századi, niellódíszítésû ezüstmunka

Meg kell említeni a püspöki vagy apátsági pénzverdéket is (Reculver, Whitby). London, Norwich, Greenwich
angolszász neve – a latin vicus, „piaci központ” kifejezésbõl eredõ wic végzõdéssel képzett alakok (pl.
Lundenwic) a pezsgõ gazdaság nyomát viselik magukon. A 8–9. század legfõbb észak-angliai pénzverdéje,
York is a latin névbõl származtatott Eofor-wic alakkal tanúskodik arról, hogy a pénzforgalom nemcsak
délkeleten volt kiterjedt, amit pénzleletek is alátámasztanak. Nemcsak Alfréd Wessexében vertek
ezüstpénzeket, hanem a viking uralom elõtti és utáni Northumbriában is: Hexhamban például egy 8000
darab 9. századi northumbriai stycát tartalmazó bronzvödröt tártak fel. Nemcsak Alfréd wessexi állama vert
pénzeket, hanem a vikingek elfoglalta Észak-, Északkelet-Anglia is: Lancashire-ben például egy több mint
7000 darabos pénzleletbõl 1000 volt Alfrédé, s 5000 származott a Danelaw területérõl. A kincslelet
egyértelmûen viking eredetû, amit az bizonyít, hogy benne mintegy 1000 frank érmét és 27 darab, Közel- és
Távol-Keletrõl származó pénzt azonosítottak. Alfrédi pénzeket még Rómában is találtak, igen nagy
számban.
Alfréd pénzeit nemcsak a király neve vagy a vert alakzatok miatt – pl. a lunettás vagy a kereszt-és-rombusz
típusú penny –, hanem ezüsttartalmuk miatt is igen jól lehetett használni. Alfréd ugyanis pénzreformot hajtott
végre: egyrészt a korábbi wessexi penny súlyát 1,3 grammról 1,56 grammra növelte, s csaknem teljesen
tiszta ezüstbõl verette, 4–5. századi római mintára. (Ha az érméket késõbb hamisították, mind a 8. századi
merciai–northumbriai pénzrontást, mind a wessexi reformot is hamisítaniuk kellett, azaz újabb és újabb, más
ezüsttartalmú vagy súlyú pénzeket verni, gondosan ügyelve a betûtípusok változásaira, valamint Alfrédnál
például arra, hogy késõ császárkori mintákat kövessenek!)
Nemcsak pénzérméket, hanem érmesajtoló szerszámokat is tártak fel, meglepõen nagy számukból
következtetnek arra, hogy mennyi pénz elõállítására volt képes a wessexi állam. Több pénzverõt névrõl is
ismerünk: a 874-es ezüstpenny alkotója, egy bizonyos Heremod Londonban mûködött, a város nevének
rövidítését rá is nyomatta az érméire; Plegmund canterburyi érsek pénzverõje Sigehelm volt.
Még a Danelaw elhatárolása elõtt egy általános pénzrendszer alakult ki Angliában: ugyanolyan veretû
pénzeket bocsátott ki a wessexi és a merciai király, valamint a canterburyi érsek; de Alfréd pénzeinek (pl. az
oxfordi penny) mintájára dolgoztak a skandináv uralom alatt álló Danelaw-beli pénzverõk is. (Arra is van jó
néhány példa, hogy a viking törzsfõk pénzverõi továbbra is Alfréd nevét verték az érmékre! Igaz, némelyik
vereten már Thór isten kalapácsa is megjelenik.) Ugyancsak ismerünk 9. századi pecséteket és
pecsétnyomókat (pl. Æthelwald dunwichi püspök bronz pecsétnyomója a 9. század közepérõl).

Krisztus-ábrázolás, Book of Kells, 800 k.

A 9. század igen gazdag fémleletekben, az ötvösmûvészet alkotásaiban, melyek egy részénél a díszítés
stílusán kívül feliratok is segítenek abban, hol kell elhelyeznünk õket idõben. Egyértelmûen 9. századi lelet
például az a Lavenstockban feltárt aranygyûrû, amely Wessex királyának, Alfréd apjának, Æthelwulfnak és
leányának, Æthelswithnek a nevét hordozza; vagy az ún. Fuller-bross, amelyet stílusa alapján az angol
mûvészettörténet minden kétséget kizáróan a 9. század 2. vagy 3. negyedére datál. A bross annyiban is
Alfrédhoz köthetõ, hogy ikonográfiája ugyanazt a témát ábrázolja, mint amit Alfréd „eszmei atyja”, Nagy
Szent Gergely is felhasznál: az öt érzék. Ami még egyértelmûbben Alfrédhoz köthetõ, az a király nevét is
magán viselõ ún. Alfréd-ékszer, melyet Athelneyben, négy mérföldnyire attól a somerseti helytõl találtak,
ahol az Angolszász Krónika és Asser szerint is Alfréd a vikingek elõl bujdosott. Az ékszerbe 9. századi
betûtípussal, óangol nyelven vésték: „Alfréd készíttetett engem” (ÆLFRED MEC HEHT GEWYRCAN).
Tipikus angolszász stílusra utal a fémszulfid betétes (nielló) berakás, ami megfigyelhetõ többek között a
kincsleletekben feltárt aranyozott ezüstkelyheken vagy ezüst kürttalpakon (pl. Trewhiddle, Cornwall). Az
ezüstleletek nagy száma a 9. századi Dél-Anglia nemesfémbõségére is rávilágít. A cuerdale-i kincslelet
figyelemre méltó már csak a tömege okán is: a karperecek, övcsatok, brossok stb. összesen majdnem 50
kilót nyomnak. A skandináviai leletegyüttesek is nagy számban tartalmaznak angolszász tárgyakat: az egyik
legkorábbi, 8. század végi a norvégiai Bjørkében talált ezüstözött bronz könyvtámasz, amely feltehetõen a
lindisfarne-i vagy más kolostordúlásból származott. Ugyancsak tártak fel angolszász eredetû éktárgyakat
Franciaországban (pl. a Szajna partján talált aranyberakásos ezüst kardmarkolat gomb). A wessexi leletek
azonosításában különösen sokat segít a növényornamentika: az abingdoni kard keresztvasa Æthelwulf
gyûrûjével szinte megegyezõ díszítésû. Hasonló dekoráció – stilizált növény- és állatformák, fõleg halak és
madarak – figyelhetõ meg merciai és dél-angliai ékszereken és ékszeres ládikákon: a Gandersheimben
feltárt rozmárcsont („észak elefántcsontja”) ládika akár a withami hajtû eredeti „helye” is lehetett volna.

Nem
A mehetünk
Sutton el említés
Hoo-i nélkül a leggazdagabb angolszász kori kincslelet, a 625 körülre datált
hajótemetõ
Sutton Hoo-i hajótemetõ mellett. A tõzegben megõrzõdött hajótest fegyvereket, sodronyinget,
bronztálat, ezüstedényt, állatornamentikával díszített arany övcsatot stb. rejtett. A leghíresebb
lelet a sisak, amelyet az angol mûvészettörténet ósvéd eredetûnek tekint, s közvetlen kapcsolatot
feltételez Ó-Uppsala és Kelet-Anglia királysága, illetve a Beda Venerabilis munkájában is
említett király, Rædwald között. Ez s maga a hajótemetkezés alapján következtetnek arra, hogy
már a viking pusztítások koránál sokkal korábban élénk kapcsolat létezett Anglia és a skandináv
világ között. A skandináv régészet nagy alakjai tanulmányozták évtizedeken keresztül a tõzegláp
megõrizte viking hajóemlékeket (Oseberg, Gokstad), s azok datálásában ma már a tudományos
konszenzus megingathatatlan, példának okáért frank és angolszász érmeleleteken is alapszik. Elég
képtelenségnek tûnik, hogy bárki a hamisítás céljával sárkányhajókat ásson el norvég
mocsarakban, s azokban gondosan hamisított Alfréd-kori pénzeket s angolszász ékszereket
helyezzen el! Ott, ahol nem õrizte meg tõzeg a faszerkezetet, a hajósír helyét a fedélzet formáját
követõ, oválisan rakott kövek jelzik, vagy az orr- és tatforma teljes kikövezése (pl. Man szigetén).

A Viking hajóépítés sokáig felülmúlhatatlan volt. Ennek a viking hajónak a másolatával 1893-ban átszelték
az Atlani-óceánt

A kora angolszász és az angliai–írországi viking kor fontos emlékei a magányosan álló kõkeresztek, rúnikus
feliratokkal. (A kora angolszász kereszténység fontos forrása a ruthwelli, hexhami és a bewcastle-i
kõkereszt, melyek bibliai történeteket mondanak el rúnikus feliratokkal. Mondanom sem kell, a 10.
században ezt a fajta óangol írásmódot már nem ismerték, roppant nehéz lett volna ilyeneket hamisítani.)
Igazán specifikusak a 9–10. századi skandináv kõkeresztek, amelyekre a már keresztény hitre áttért
vikingek nemcsak bibliai jeleneteket véstek fel, hanem még pogány mitológiájukból vett történeteket is (pl. a
gosforthi kereszten a Ragnarökbõl vannak részletek).

Az angliai viking
A viking uralom régészeti emlékei:
rablóhadjáratok nyomaikincsleletek vagy az ún. nyeregtetõs,
állatfaragványokkal díszített sírkövek Észak-Anglia-szerte megtalálhatóak. A viking
rablóhadjáratok tehát nemcsak a skåldok énekeiben léteztek, vannak tárgyi nyomai is: temetõk
vagy az elsüllyedt és azóta kiemelt hajók (pl. a London Bridge-nél; Northey Islandnál)
leletegyüttesei.

Az egyik legjobban feltárt temetõ a reptoni téli tábor, ahol nemcsak a helybeliekétõl elütõ testfelépítésük
különbözteti meg a viking férfiakat, vagy a nõket a koponya meglékelése, hanem Thór isten kalapácsát
ábrázoló nyakbavalók, vaddisznóagyarak, fegyverek, míves övek is indokolják, hogy a sírokat skandináv
eredetûnek tartsuk. A díszítések leggyakrabban a dániai Jellinge-stílussal rokoníthatók. Senki sem gondolja
komolyan, hogy a reptoni 250 sírt a hamisítás céljával késõbb „készítették”. A viking típusú hamvasztásos
temetkezésre is van példa Angliában (60 sírdomb Inglebyben); de találunk példát sisakos viking harcost
ábrázoló kõkeresztre is (Middleton, Weston); vagy magányos viking tanyaházakra kovácsmûhellyel
(Ribblehead).
Ezeken kívül is léteznek kézzelfogható nyomai, kik ellen harcolt Alfréd király. A leghíresebb talán a
Lindisfarne-nál talált kõtömb, amely kivont karddal sorakozó magas termetû, szakállas harcosokat ábrázol.
Harci jeleneteket, tengeren utazó, majd fegyveresen partra szálló és más fegyverzetû katonákkal
összecsapó vagy zsákmányoló harcosokat örökítettek meg a rúnakövek mellett faragott és/vagy vésett
kõtömbök (pl. a Gotlandi), valamint az osebergi hajósírban feltárt faliszõnyeg is.

Viking királyi hajó, majd hercegnõi temetkezési hely Osebergnél, 9. század vége

Az angolszász Anglia igen

Világszínvonalú gazdag egyházmûvészeti remekmûvekben: a kor keresztény világának
könyvfestészet
legszínvonalasabb könyvfestészete alakult ki itt, a specifikus ír mintákat meghonosítva, ír
szerzetesek közvetítésével. Illig kísérlete, hogy az ír kódexillumináció remekmûvét, a Book of
Kells-t is „földbe döngölje”, parttalan próbálkozás. Az angolszász festett kódexeket –
evangeliáriumok, zsoltároskönyvek – a kutatók ikonográfiai jellegzetességek alapján
egyértelmûen tudják datálni, például a Book of Cerne 9. századi, a Lindisfarne-i Evangélium
valószínûleg még korábbi; a Vespasianus Evangélium 8. századi; viszont a Grimbald
Evangélium, jóllehet Alfréd hû klerikusához kötõdik, 11. századi.
Illig állításával ellentétben Angliának van egy jellegzetes, saját stílusa, ami nem csupán a
Karoling-rajzmûvészetbõl származik. Illig arra alapozza állítását, miszerint a Book of Kells a 11.
század elejérõl való, hogy a könyvfestészethez szükséges ultramarint nem tudták korábban
beszerezni a Hindukusból, mivel a távolsági kereskedelem fejletlen volt. Ez mindössze egy
szerzõ, a nem szaktudós Worrall elméletére támaszkodik, amely rögtön megdõl, ha megnézzük,
hogy a könyvfestészetben használt festékeket az ír szerzetesek évszázadok óta saját maguk, saját
földjükön állították elõ! (A szaktudós A. M. Friend munkáját Illig csupán keresztreferenciával
idézi.)
Az ír minuszkula kérdésében tudatos csúsztatásnak vagyunk tanúi: azt állítja, mivel ír nyelven a
Book of Armagh kivételével nem maradt fenn egy könyv sem, az ír minuszkula nem a 7. század
végén, hanem csak a 10. században alakult ki. Az ír kalligráfia azonban nem azt jelenti, hogy ír
nyelven írtak volna, a 11. század elõtt ékes latinsággal írtak az ír szerzetesek, s a jellemzõen ír
kalligráfia is latin nyelvû munkákra vonatkozik. Ennek hátterében a rendkívüli kelta-ír keresztény
monasztikus mûveltség áll. (Illig sem tud ebben másra hivatkozni, csupán egy, a Frankfurter
Allgemeine Zeitungban megjelent cikkre, s teljes mértékben erre támaszkodik az elmélete.)

Alfréd
A uralkodásának
tárgyi nyomoklegjellegzetesebb tárgyi nyomai a burh-ök, s azok írásos emléke, a Burghal
Hidage (erõdített központokhoz rendelt telkek rendszere). A burh-ök egy stílusban, egy mintát
követve épített királyi várak: földsáncokkal, ritkábban föld-fa vagy kõfalakkal megerõsített,
bekerített erõdített helyek. A burh-rendszer nem elõzmények nélküli: a 8. század második felére
datálható az ún. Offa’s Dyke, Offa mercai király ma is álló földsáncrendszere Wales határán,
melynek szerkezetével a burh-öké igen nagyfokú rokonságot mutat. A burh-ök rendszere Dél-
Angliában kitûnõ szervezettségrõl ad tanúbizonyságot, amelynek bizonyítékául szolgálhat az a
hihetetlenül precíz hadi összeírás, az ún. Burghal Hidage. Ez egy olyan katonai adminisztráció,
amely felméri a burh környékén élõ, a vár védelmére fogható népességet s annak anyagi
helyzetét, birtokainak nagyságát. Az angolszász szabadokra vonatkozó hadkötelezettséget Alfréd
a helyõrségi szolgálatban is bevezette, meghatározták, hogy egy szabad mekkora falhányadot,
várfalhosszúságot (pole, rúd, mérõrúd) köteles védelmezni külsõ támadás esetén. Központi
irányításra utal a burh-alapú városok egységes városszerkezete, megegyezõ alaprajza.
Jóllehet a Burghal Hidage nem maradt fenn egykorú kéziratban, csupán egy 11. századi, 1066
utáni winchesteri oklevél 16. századi átírásában, illetve hat 1066 utáni kódexben,
szövegmásolatként, a burh-ök hitelessége példának okáért Winchester esetében egyszerû
matematikai mûvelettel igazolható. (Talán szerencsésebb is egy matematikus állításait ilyen
fizikailag is megfogható tények alapján cáfolni.) Az átírt oklevél szerint „ha egy hide egy embert
ad, minden rúd [hosszúságú] falat 4 embernek kell védelmeznie. 20 mérõre 80 hide kell, egy
furlongra [nyolcadmérföld] 160. […] Winchesterhez 2400 hide tartozik.” Így egyszerûen meg
lehet határozni, hogy Winchester falait 2400 ember tartozik védelmezni, s mivel minden 4
embernek 1 rúdnyi falat kell védenie, Winchester falai 600 mérõ hosszúak. A korban használatos
angolszász kori rúd megegyezik a késõbb használatossal, 16,5 angol láb vagy 5,5 yard (1
láb=30,48 cm; 1 yard=91,44 cm), azaz 502,95 cm; tehát Winchester fala 600-szor ennyi, 3017,52
méter (9900 láb) hosszú.

Faragott fej az osebergi viking hajón

Winchester és más római erõdítésekkel bíró városok esetében a burh a római falak vonalát követte. Az
angol régészet jó ideje feltárta s bizonyította is, hogy a falra épült rá a 9. század végi föld-fa sánc; s így meg
is lehet mérni, mekkora volt a római fal hossza. Ez 3033,9 méter (9954 láb), azaz csak igen kis eltérés
mutatkozik a Hidage adatai és a feltáráson mérhetõek között. Ezek fényében dõreség lenne azt állítani,
hogy a Burghal Hidage nem Alfréd korában készült, nem hihetjük, hogy a késõbbi hamisítók megmérték a
római falakat Winchesterben, aztán ahhoz hamisítottak egy katonakiállítási-védelmi tervezetet! Még az is
logikus, hogy mekkora falhosszat osztottak egy emberre: 125,7 cm-t, nem többet, csak amit képes
megvédeni, 2 lépésnyi vagy 1 kettõslépésnyi, azaz 4 lábnyi szakaszt, hogy jobbra és balra is egy-egy
lépésnyire védje az erõd falát (ez is majdnem pontosan megegyezik: 30,48x4=121,92 cm)!
A furlong hossza is bizonyító erejû: a Hidage szerint 1 furlongot 160 embernek kellett védenie: azaz 1
furlong a Hidage alapján 201,18 m (125,7x160 =201,18 m). A késõbb használatos angol nyolcadmérföld, a
furlong pedig ugyanennyi, 220 yard, azaz 201,17 m. (A hamisítás ellen szól az is, hogy a Burghal Hidage
számos, 1066 utáni másolata rendkívül sok eltérést mutat, egy azonost sem találni.) A Warehamben feltárt
sáncrendszer hossza is megegyezik a Hidage-ban szereplõ adatokkal.
A régészek már igen sok burh-öt feltártak (Wareham, Chisbury, Portchester, Malmesbury stb.), a legjobban
talán Wallingfordban maradtak fenn a sáncok, amint az a légi felvételeken egyértelmûen ki is rajzolódik. Az
Alfréd által a római castrumok mintájára létesített új városokban egymásra merõleges és párhuzamos utcák
rendszere figyelhetõ meg: a wallingfordi fõutca, a High Street a 9. században is a burh fõ ütõere volt. A
leletek datálása segítségével minden burh-építés a késõ 9. századra vagy a 10. század elsõ éveire tehetõ
A burh-ök tehát léteztek Alfréd idejében, s ez azt is megmagyarázza, mekkora erõkkel támadhatták a
vikingek Wessexet, azaz a viking pusztítások tagadása teljes képtelenség.
*
Szimbolikus üzenet lehet az, hogy Alfréd pénzein jelenik meg elõször a Rex Anglorum cím, s a király írja le
elõször azt a kifejezést, hogy Angli, az angolok földje, Angelcynn! Õ az elsõ uralkodó, aki egyesíteni tudja
Angliát – nem földrajzi értelemben, hanem egységes uralmat, egységes államot képes létesíteni.

Hiteles
Mivel Illig azt állítja, hogy az iratok és hamisítványok
angol történelembõl írásos bizonyítékok csak 1066-tól vannak, nem
árt talán felvázolni azt a széles spektrumot, amelyben a korai írott angolszász forrásokat el lehet
helyezni. Jóllehet egyetlen oklevél sem maradt fenn eredetiben Alfréd korából, s mindösszesen
13 általa kiadott létezik késõbbi átírásban, nem mondhatjuk, hogy Alfrédról s koráról nem lenne
hiteles okleveles anyag. Az angolszász korból összesen mintegy 1000 oklevelet ismerünk,
ezeknek kétharmada 10–11. századi, s mindössze mintegy 100 maradt fenn eredetiben. Ez
utóbbiakról kevés kivétellel sikerült bizonyítani, hogy nem hamisítványok, eredeti oklevélben, az
írás idejével egykorú anyagon maradtak fenn. Bár nem mondhatjuk, hogy a késõ angolszász kori,
vagy különösen az 1066 utáni angol apátságokban nem hamisítottak igen nagy számban
angolszász okleveleket, mára az angol történetírás a legtöbb angolszász oklevél esetében
konszenzussal kétséget kizáróan bizonyította, hogy hamis vagy eredeti, s a fenti adatok csak az
eredetiekre vonatkoznak.

A Krisztus nevét jelölõ khi és rhó betûkbõl képzett iniciálé a Book of Kells egyik oldalán, 800 k.
Több oklevelünk van, mellyel a normandiai vagy a Plantagenet-uralkodóház trónra kerülésekor azt próbálták
– többnyire klerikusok – igazolni, hogy egy-egy földbirtok már angolszász uralkodók óta a kezükön van. A
hamisítványok legtöbbje így egyházi adományokra vonatkozik, arra nincs példa, hogy a világi földbirtokosok
visszadatáljanak 1066 elõttre bármely adományt, igaz, 1066 után a földeknek mindössze 4%-a maradt
angolszász birtokosok kezén. Nem tûnik logikusnak, hogy egy szász báró azért hamisíttatott volna oklevelet,
hogy azt Hódító Vilmos elõtt lobogtatva megtarthassa birtokát; s nyilvánvalóan Plantagenet Henrik sem
hatódott volna meg túlságosan egy Alfréd-kori birtokadományozó oklevelet látva, de az egyházi tulajdont
többé-kevésbé tiszteletben tartották. Ezért biztosan eredetinek tekinthetõek a világiaknak szóló
adománylevelek. Ilyen például Alfréd oklevele Æthelhelm ealdorman számára, amely ezen kívül még több
olyan jellegzetességgel bír, ami miatt hitelesnek fogadhatjuk el. A zárórész (eschatocollum) több olyan tanút
is említ, akik szerepelnek az Angolszász Krónika több verziójában és Asser Alfréd-életrajzában is. Az
oklevél óangol nyelven tartalmazza az adományozott birtok határait, amelyek mindegyike azonosítható s
terepbejárással ma is látható. A szövegezés, a szóhasználat egyértelmûen merciai – hiteles – oklevelek
mintáját követi, különösen a végsõ sanctio, s ismerünk is több merciai klerikust Alfréd udvarából. Az
eredetiséget kétségtelenül megerõsíti az, hogy az adományozott föld késõbb a wiltoni apátság birtokába
került, s a szerzetesek a 11. században hamisítottak is egy oklevelet 933-ra datálva, azt állítván, Æthelstan
király adta nekik a földet. Ha ismerték volna a korábbi, Alfréd által adott oklevelet, valószínûleg Alfréd
korából hamisítanak egy másikat, azaz az eredeti oklevél „rejtõzködött” valahol a 10. században.

A Lindisfarne-i Evangélium egyik oldala, 7. század vége

A tizenhárom, Alfréd által kiadott oklevélbõl tízet az angol történettudomány hitelesnek és eredetinek tart.
Összesen 26 oklevél köthetõ Alfréd korához, amelybõl 6 vagy 7 a teljesen eredetiben fennmaradt, sajnos
ezekbõl egyet sem Alfréd adott ki. Ez utóbbiak végrendeletek, magán birtokadományok vagy korábbi
adománylevelek Alfréd-kori megerõsítései és átírásai, melyek azonban mind említik Alfréd nevét, és a
történetírás egyetért abban, hogy nem hamisítványok. Egyikük (az ún. fonthilli oklevél) hosszan sorolja
Alfréd jogi és közigazgatási reformjait, ily módon Alfréd törvényeinek hitelességére ad bizonyságot. Az
oklevelek annyiféle változatot használnak többek között a telek (hide, Lat. manens) megnevezésére –
casatae, cassati, iugera, mansae, mansi –, hogy ilyen fajta sokszínûségre a feltételezett hamisítók nem
gondolhattak, maga ez is bizonyságul szolgál. A hamisnak tartott oklevelek mind a manens kifejezést
használják. A hamisítóknak ismerniük kellett a birtokhatárok korabeli óangol elnevezését, s mivel a
birtokhatárokat közlõ rész (dispositio) óangol nyelven íródott, magát a nyelvet is. Ráadásul az oklevelek egy
része nem is birtokadományra vonatkozik, hanem arról tanúskodik, a király pénzért cserébe elzálogosított,
maga vásárolt vagy elcserélt egy földdarabot: ez utóbbiak esetében teljesen logikátlan, hogy valaki egy
olyan oklevelet hamisítson, amely a királyi domaniális birtokot növeli. Vagy a birtokok egy része
azonosítatlan, már a 11. század végén sem létezett, a Domesday Bookban sem találni, így a feltételezett
hamisítás idejében sem, tehát nem volt miért a birtok adományozását elõredatálni! Vagy több esetben a
helynév a 11–12. századra megváltozott, de az oklevél a 9. századi alakot használja, ami a 11–12.
századra kiveszett: ha hamisították, miért nem az ismert, egykorú alakot írták be a hamis oklevélbe? Való
igaz, van jó néhány hamisítványunk, de legtöbbjük esetében nem nehéz rájönni még arra sem, hogy mikori
kéz írta (pl. kora 13. századi); vagy az óangol nyelv használata perdöntõ: a hamisítványok többsége nem
képes rekonstruálni a 9. századi óangolt, mind legfeljebb 10. századi nyelven íródtak. Az óangolt a 12.
században gyakorlatilag már nem ismerték, s 200 évet elõreugrani egy ismeretlen terepen igen nehéz volt.
Emellett van Alfréd korából számos pápai levél (például Alfréd római tartózkodásáról), amelynek hitelét
ugyan lehet támadni, de vannak olyan személyek, akik a szentszéki iratokban, valamint az angolszász
oklevelekben és elbeszélõ forrásokban is szerepelnek, azaz a hamisítóknak ügyelniük kellett arra, hogy a
vatikáni levéltárban elhelyezett és az angliai iratokban említett nevek össze legyenek hangolva!

A Szent Márkot szimbolizáló oroszlán az Echternachi Evangélium egyik oldalán

A korszak legjelentõsebb forrása az óangol nyelvû Angolszász Krónika, mely hét változatban maradt fenn
(A-tól G-ig jelölik a verziókat). Egyik sem eredeti, sajnos, késõbbi kéziratokban léteznek, s a 892-ig tartó
törzsszövegtõl eltekintve igen sok eltérést mutatnak, még Alfréd kései éveire nézve is. A feltételezett
hamisítók tehát ügyeltek arra, hogy legalább 7 verziót „gyártsanak” a szövegbõl, s azokat az ország
különbözõ pontjain helyezzék el. Töredékes változatok is vannak (pl. a Szent Neot Krónika): még
érthetetlenebb, hogy miért hamisít valaki néhány sornyi, politikai szempontból semmitmondó vagy helyi
adatokat közlõ töredékeket. A „hamisító” a krónikába egyébként számos igen súlyos, megalázó vereséget is
belefoglalt, ami, ha idealizálni kívánta volna a „hõs” királyt, semmiképpen sem érthetõ. Az sem, hogy fényes
gyõzelmeknél hogyhogy nem szerepel a csata helye.
A másik legfontosabb forrásunk Alfrédról Asser walesi szerzetes életrajza (Ælfredi regis res gestae), amely
egy 1000 körüli, azóta elveszett kéziratban maradt fenn. Ennek eredetiségét ugyancsak megkérdõjelezték
(például az Illig által is említett Galbraith az 1960-as években). Azóta az angol történésztársadalomban
meggyõzõen bizonyították Asser életrajzának hitelességét (bár ezeket a munkákat a fent említett szerzõnek
nem sikerült megismernie). Illig egy elszigetelt álláspontot ragad ki az angol történetírásból, s abba
kapaszkodik. Galbraith semmi másra nem tudta alapozni hamisítási teóriáját, mint arra, hogy Asser Alfrédot
olyan királyi címmel ruházza fel (rex Angul Saxonum), amely csak a 10. század végén lett használatos;
valamint arra, hogy 1050 elõtt nem létezett az exeteri egyházmegye. Galbraith figyelmen kívül hagyta, hogy
hat Alfréd-kori királyi oklevél használja „az angolszászok királya” fenti címét; valamint azt, hogy az Asser
által említett egyházmegye (parochia) már a brit-kelta kereszténységben használatos volt a Brit-szigeteken,
s nem szó szerint egyházmegyét (diocesus) jelölt, hanem egyházi, egy kolostor vagy templom alá tartozó
joghatóságot (jurisdictio).
Megdönthetetlen érv Asser mûvének hitele mellett az, hogy Asser a Biblia „régi latin” fordítását (Vetus
Latina) használja több helyütt is, s nem Jeromos Vulgatáját, amely Angliában és szerte Európában a 8.
századra már felváltotta a korábbit, viszont a brit kereszténység egyes mûhelyeiben, távol Rómától, így
Walesben – ahonnan Asser származott – és Írországban még használták a régi változatot. Asser adatainak
(nevek, helynevek, események) hitelességét annyi független egykorú forrás erõsíti meg, hogy egy
feltételezett hamisítónak óriási munkát kellett volna végeznie, s minden forráshelyre, oklevelekbe, levelekbe
(pl. a reimsi érsek vagy a jeruzsálemi pátriárka levelezése Alfréddal), törvény- és szerzõdésszövegekbe
becsempészni ugyanazokat az embereket és helyneveket! Amellett rendkívül mûveltnek, mind az antik,
mind a keresztény filozófiában és a teológiában jártasnak kellett lennie, s ismernie azokat a munkákat –
Vergilius, Aldhelm, Nagy Szent Gergely, Caelius Sedulius, Orosius stb. – amelyekre Asser hivatkozik; tudnia
kellett walesi és óangol nyelven; sõt, ismernie kellett olyan távoli s a 11–12. századi Angliában már
ismeretlen walesi és ír kelta szenteket, mint Szent Gueriir vagy Szent Modwenna. (Asser több olyan kelta és
csupán Walesben honos latin kifejezést használ, ami a hamisítást egyértelmûen kizárja.) A legutóbb
felmerült hamisítványteória pedig másra nem tud alapozni, mint arra, hogy Asser latin stílusa 10. századi s a
frankoktól átvett kifejezéseket használ, amit egyszerûen megcáfolt az angol történetírás.

Szõnyegmintás oldal a Lindisfarne-i Evangéliumban, 7. század vége

Fontos írott forrásunk ezenkívül még Alfrédnak a 880-as évekre datált végrendelete. Bár csak egy 11.
századi kéziratban maradt fenn, tele van olyan helynevekkel, amelyeket a 11–12. században már más
néven ismertek, s egy részük azonosítatlan, így igen nehéz munka lett volna a hamisító számára
visszakeresni a régi neveiket.

BÍBORBAN
959. november SZÜLETETT
történelmet
9-én Konstantinápolyban KONSTANTIN
a évesen
54 bizáncitávozott •e Meghamisította-e
császár? földi világból VII. a
(Bíborbanszületett) Konstantin császár, akinek drámai fordulatokban bõvelkedõ életútja
regényíró tollára kívánkozna. Nem mindennapi élete azonban halála után több mint ezer
évvel újabb fordulatot vett: Heribert Illig egy világtörténeti jelentõségû összeesküvés
központi alakjává tette.
OLAJOS TERÉZ
Egyetemi tanár, Szegedi Tudományegyetem, bizantinológiai és középlatin filológiai tanszéki
csoport vezetõje
Már születése elõtt viharok kavarogtak körülötte. Édesapja, a széles körû mûveltséget szerzett és
sokoldalú irodalmi tevékenységet is folytató VI. (Bölcs) Leó (886–912), hogy fiú örököse legyen,
háromszori megözvegyülése után a szépséges Zóé Karbonopsinát készült feleségül venni, ha az
fiút szül neki. Ám a bizánci kánonjog szerint már a harmadik házasság sem törvényes, s teljesen
lehetetlen egy negyedik. Leó azonban az újfajta dinasztikus legitimitást, azaz az apa császársága
idején a Nagypalota Bíbortermében született (porphyrogennétos) gyermek trónutódlását kívánta
biztosítani, és vállalta a súlyos konfliktust is az egyházzal. Miklós patriarcha ugyan hajlandó volt
törvényesíteni és 906. január 6-án megkeresztelni a kis Konstantinos Porphyrogennétost, de nem
ismerte el törvényesnek a házasságot Zóéval, amiért egyházfõi székével fizetett. Utódja is
keményen ellenállt Leó kívánságának, csak abban tett engedményt, hogy 911-ben társcsászárrá
koronázta a hatéves gyermeket.

912 májusában
A tudós elhunyt VI. Leó, s a gyermek császárra viszontagságos jövõ várt. Elõbb
császár
nagybátyja, Alexandros állt a birodalom élén, akinek 913-ban bekövetkezett halála után
Bíborbanszületett Konstantin foglalta el a trónt. A birodalmat azonban a gyermek nevében elõbb
Miklós patriarcha vezetésével régenstanács és az özvegy császárné kormányozta, 919-ben pedig a
bizánci flotta fõparancsnoka, Romanos Lekapénos kaparintotta meg a hatalmat. Romanos a
dinasztia folytonosságát és saját legitimitását igyekezett biztosítani azzal, hogy ünnepélyes
esküvel fogadta: védeni fogja VII. Konstantin személyét, akinek társcsászárává koronáztatta
magát.
I. Romanos utóbb feleségül adta leányát, Helenét a 14 éves Bíborbanszületetthez, de a birodalmat
egészen 944-ig maga irányította – egyébként kiválóan –, és a hatalom gyakorlásából teljesen
kizárta a közben felnõtté vált Konstantint. A sokoldalú tehetséggel megáldott ifjú császár így
tudományos, irodalmi és mûvészeti tevékenységben, illetve e tevékenységek szervezésében
kamatoztatta nem mindennapi tehetségét. Az irodalom legkülönbözõbb mûfajait mûvelte
(retorika, történetírás, életrajz, irodalmi levél, költészet stb.), de otthon volt a festészetben, az
építészetben és a zenében is. Legismertebb mûve a Birodalom kormányzása címû kézikönyv,
amelyet fiának, a leendõ II. Romanosnak az okulására írt, feltehetõen a trónörökös 14.
születésnapjára, 952-ben.
Rendkívül értékes történeti források A bizánci udvar szertartásai és a Tartományok címû munkái,
valamint a nagyapjáról, I. Basileiosról írt életrajza. Legfõbb érdeme azonban az a széles körû
irodalom- és tudományszervezés volt, amely írók, tudósok és írnokok népes csoportjait állította
munkába, hogy a Konstantinápolyban a 9. század közepén kibontakozó „elsõ bizánci reneszánsz”
szellemében az antik görög és korai bizánci irodalomból a mûveltség teljességét átfogva
enciklopédikus alkotásokat, lexikonokat, antológiákat, kivonatgyûjteményeket, összefoglaló
mûveket hozzanak létre.

Az szereplõk
A állítólag nem és
létezõ három évszázad
helyszínek bizánci története az Itáliától a Kaukázus-vidékig terjedõ
sokfélesége
hatalmas területen zajlott, s a külkapcsolatok révén érintette a steppeövezetet éppúgy, mint
Nyugat-Európát vagy az Arab Kalifátust, amely ekkor önmaga is három kontinensre terjedt ki. S
ebben a „fiktív” történelemben rendkívül sok szereplõ vett részt: mindenféle rendû-rangú
bizánciak, szlávok, örmények, georgiaiak és más kaukázusi népek, arabok, bolgárok, ruszok,
kazárok és egyéb nomád nációk, itáliaiak, langobardok, frankok. Ennyi szereplõnek a kitalálása,
mozgatása, külön-külön sorsuknak – még egy „forrásszegény” korszakban is – összefüggõ
történelemmé komponálása egyetlen karmester intésére elképzelhetetlen.
Ugyancsak elképzelhetetlen, hogy a 7–9. században görög, latin, örmény, georgiai, kopt, szír,
arab nyelven a világ legkülönbözõbb pontjain íródott és ránk maradt, különbözõ archívumokban
õrzött források „valójában” a 10. század közepén egy koncepció szerint, rövid idõ alatt
keletkeztek volna. Egyébként ezek a nagyon különbözõ források végül is egy egységbe állnak
össze, általában erõsítik, kiegészítik egymást, eltéréseik természetes módon a különbözõ
nézõpontokra és érdekekre vezethetõk vissza, s ez is éppen valóságosságukat és nem fiktív,
illetve konstruált voltukat bizonyítja.

A forrásokból rekonstruálható a bizánci uralkodók teljes sora mellett a konstantinápolyi, jeruzsálemi,

alexandriai és antiochiai patriarchák hiánytalan listája (ez utóbbi kettõ esetében duplán, a melkita és kopt,
illetve a jakobita irányzatoké), valamint Perzsia nagykirályainak, az arab kalifáknak, a kaukázusi királyságok
uralkodóinak névsora. Az Illig által kiiktatott korszakban, a 9. század második felében egyszerre
tevékenykedik, alkot és alakítja a bizánci történelmet, együttmûködik és vitázik például Ignatios (847–858 és
867–877) és Photios (858–867, 877–886) patriarcha, I. Miklós pápa (858–867), Arethas, Kaisareia püspöke
(902-tõl), valamint Photios barátja, Nikolaos Mystikos, a leendõ Miklós patriarcha (901–907, 912–925) s
mindkettejük tanítványa, illetve barátja, majd ádáz ellenfele, Bölcs Leó császár. Valamennyiük nevéhez
jelentõs irodalmi tevékenység, kiterjedt levelezés, sõt Leóéhoz fontos jogi kódexek megalkotása is
kapcsolódik. Elképzelhetõ-e, hogy mindezeket a változatos tartalmú és mûfajú s emellett terjedelmes
írásokat – sok más egyéb, valóban ott és akkor született munka mellett – egy koncepció jegyében
Konstantinos Porphyrogennétos udvarában 930–950 táján alkották volna meg?

Illig beállításával szemben szó sincs arról, hogy Bíborbanszületett Konstantin korának szellemi
A forrásszegénységrõl
fényei a sötétségbõl teljesen váratlanul, minden elõzmény nélkül ragyogtak volna fel. A kultúra
fellendülése már Theophilos császár (829–843) korától folyamatosan halad elõre: ekkor mûködik
Konstantinápolyban Leó Philosophos (vagy Mathématikos), ekkor kelti újra életre a császár a
konstantinápolyi egyetemet és folytatja a Nagypalota bõvítését. S innentõl kezdve III. Michaél
(843–867), majd Basileios (867–886) alatt még pezsgõbb lett a szellemi élet Bizáncban.
Kétségtelen, hogy Bizánc életében a 711-tõl a 800-as évek elejéig tartó idõszak számunkra is
ismert mûvészeti alkotásokban és irodalmi mûvekben szegény, ez azonban semmiképpen nem
fedi le az Illig által említett 7–9. századot. Ugyanis a 7. század históriáját az elveszett kortársi
mûvek alapján a 8. század végén, 9. század elején dolgozó Niképhoros patriarcha és Hitvalló
Theophanés munkái mellett számos egyéb egykorú, 7. századi írott forrás segít megismerni. Így
például Georgios Pisidésnek, a Hagia Sophia székesegyház diakónusának és Theodóros
Synkellosnak, e templom presbiterének számos mûve, egy ismeretlen szerzõ Húsvétkrónika
(Chronicon Paschale) címmel ismert munkája, Antiochiai János (Ióannés Antiocheus) csak
töredékekben ránk maradt históriája, az örmény Sebeos és a kopt püspök, Nikiui János krónikái,
anonim szír krónikák mellett hagiografikus mûvek (legendák) sokasága, zsinati akták, teológiai
írások, törvényszövegek. A. N. Stratos öt kötetben, kb. 1400 oldalon mutatja be Bizánc 7.
évszázadát.
A 9. század elejétõl szintén megsokasodnak az írott kútfõk: Niképhoros patriarcha (806–815)
Rövid történet (Historia syntomos) címû történeti monográfiája 602-tõl 769-ig követi az
eseményeket, Hitvalló Theophanés 810-es években írt monumentális, 285-tõl 813-ig haladó
világkrónikája, Georgios Monachos 842-ig folytatódó krónikája, anonim szerzõ(k) töredékekben
fennmaradt történeti mûve(i) mellett I. Basileios és VI. Leó törvénygyûjteményei, zsinati (például
843-ban a képtiszteletet végleg helyreállító, a képrombolást elítélõ) határozatok, patriarchák,
például Photios levelei és egyéb mûvei, szentéletrajzok (mint Cirill és Metód legendája),
hadászati munkák, mindenekelõtt Bölcs Leó Taktikája és más írások sokasága hozzák számunkra
közel a Bizánci Birodalom 9. századi történetét.
A „sötét” 8. század sem teljesen forrásszegény, hiszen Niképhoros patriarcha és Theophanés,
valamint Georgios Monachos krónikái mellett Germanos patriarcha (715–730) és Damaszkuszi
János (kb. 675–749) levelei, a képrombolás mártírjainak legendái, a 7. egyetemes zsinat (Nikaia,
787) aktái, III. Leó császár (717–741) törvényei, valamint keleti, például muszlim források
vetnek fényt a kor eseményeire. A 8. századi forrásszegénység egyébként viszonylagos, a bizánci
kultúra elsõ aranykorát jelentõ 6. századhoz és a 9–11. századi második fénykorhoz képest
mondható annak. Az írott mûvek és a mûvészeti alkotások hiányát nyilvánvalóan az is okozza,
hogy a képromboló császárok ideológiáját kifejezõ alkotásokat, valamint e császárok tetteit
megörökítõ kortársi történeti mûveket megsemmisítette, illetve agyonhallgatta a 700-as évek
végén visszatérõ, majd 843-ban végleg gyõzedelmeskedõ képtisztelõ irányzat.

Ha elfogadnánk
Lehetett-e Illig teóriáját, és történelemhamisító?
Konstantinos 297 évet kihagyva 614-rõl a 911. évre, azaz Hérakleios császár
(610–641) uralkodásának elejérõl Bölcs Leó utolsó évébe ugranánk elõre, úgy a 7–8. században a
bizánci társadalomban, államszervezetben, hadseregben, birodalmi adminisztrációban és
közigazgatásban lezajlott meghatározó folyamatok tûnnének el: 614-ben még a késõ ókori (késõ
császárkori) viszonyok élnek tovább e területeken, míg 911-ben már a thema-szervezetre épülõ
középkori bizánci állam áll elõttünk teljes vértezetben. Ilyen horderejû változások azonban
sohasem egyik évrõl a másikra zajlottak le a történelemben. Nem igaz tehát az, amit Illig állít,
hogy ha a „fiktív” 297 évet kihagyjuk, zökkenõ nélkül kapcsolódik össze minden Bizánc
históriájában. Míg 614-ben a Bizánc létét fenyegetõ keleti szomszéd a Szaszanida Perzsia, élén a
Ktesiphónban székelõ II. Chosroésszal (590–628), addig 911-ben a Bizánci Birodalomnak a
Perzsiát 650-ben bekebelezõ arab kalifátus ellen kell hadakoznia, amely az adott pillanatban az
Abasszida-dinasztiához tartozó Muqtadir uralma alatt áll.
Nos, lehetett-e történelemhamisító Konstantinos? Abban az értelemben, ahogy Illig feltételezi,
biztosan nem. Tehetségét, munkabírását, alkotó energiáit és az udvarában összegyûjtött tudós
férfiak képességeit a klasszikus görög és a korábbi bizánci kultúra összegzésének és bizonyos
értelemben megújításának szentelte, nem pedig egy sosem volt világ fikciójának megalkotására
használta. Természetesen amikor nagyapjának, a Makedón-dinasztiát megalapító, a lovászfiúból
tehetségének és szerencséjének köszönhetõen császárrá váló I. Basileiosnak az életrajzát írta,
saját nézõpontjának, a dinasztia érdekeinek és nem utolsósorban az életrajz antik görög mûfaji
szabályainak is megfelelõen rajzolta meg, tehát megszépítette hõse portréját. Ez azonban nem
történelemhamisítás. Annyi elfogultság és szubjektivitás csupán, amennyit szinte minden
memoár- vagy laudációírónál megtalálunk, vagy amennyi „harag és részrehajlás” majdnem
minden ókori görög és római történetíróban megvan, s amelyet a modern kutató a szokásos
forráskritikával könnyedén kezelni tud.

KATUS A LÁSZLÓ
pápaság • A világ legõsibb folyamatosan mûködõ intézménye
történész, ny. egyetemi tanár
A pápaság kétségtelenül a világ legrégibb folyamatosan mûködõ intézménye,
amely hol erõsebb, hol gyengébb, de mindenképpen meghatározó befolyást
gyakorolt Európa történetére. Bár a kora középkorban nem játszott olyan fontos
szerepet, mint az elsõ ezredforduló után, gazdag, folyamatos és sokoldalú
forrásanyaggal dokumentált története a legékesebb cáfolata Illig elméletének:
ebbe a folyamatba nemigen lehetett beiktatni három „kitalált” évszázadot.
A pápaság kora középkori történetét elsõsorban a pápai kúriában keletkezett
különbözõ jellegû iratok dokumentálják: a hivatalos pápai oklevelek (az 1000. évig
közel 3000 pápai oklevelet ismerünk) és a pápák életrajzait tartalmazó pápai
évkönyvek. Ezeket az alapforrásokat jól kiegészítik egyéb korabeli
dokumentumok, amelyek részben egyházi intézményekben, részben világi
uralkodók udvarában keletkeztek.
A római egyház a konstantini fordulat után, a 4. században építette ki
hivatalszervezetét. Mintául a késõ római állami bürokrácia szolgált. Minden
hivatalos aktusról írásbeli dokumentumot kellett kiállítani. Ez a pápai kancellária
feladata volt, s a dokumentumot vagy annak másolatát el kellett helyezni a
Scrinium Sanctumban, a levéltárban. Itt õrizték a beérkezõ leveleket s a kimenõ
iratok, rendelkezések másolatát. Az utóbbiakat külön e célra szolgáló könyvekbe,
a registrumokba írták be. A kancellária, a levéltár és a könyvtár a lateráni pápai
palotában volt elhelyezve, ahol jegyzõk és írnokok egész sora dolgozott. Az egész
együttes feje a primicerius notariorum volt.

A
A római
pápaipüspökök jegyzékét már a 2. század óta vezették, ennek legrégibb ránk maradt kézirata a
történetírás
4. század közepén készült (Catalogus Liberianus). Ez a jegyzék fokozatosan az egyes pápák
életrajzává bõvült, amelyet rendszerint az illetõ pápa halála után közvetlenül készítettek el. A
pápaéletrajzokat 530 körül szerkesztették egységes szöveggé. Így jött létre a kora középkori
pápaság legfontosabb forrása, a Liber Pontificalis, más néven A római fõpapok krónikája,
amelyet folyamatosan vezettek egészen a 9. század végéig, V. István pápáig (885–891).
A Liber Pontificalis részletesen beszámol a pápaválasztásokról, amelyek körül gyakran heves
pártharcok dúltak. Kezdetben a római papság és a nép választott, majd a nép egyre inkább
kiszorult, s szerepe csak a felkiáltással való tudomásulvételre korlátozódott. A római nemesség
azonban az ezredfordulóig részt vett a választásban, amelyre természetesen a világi uralkodók
(császárok, gót, langobard és frank királyok) is igyekeztek befolyást gyakorolni. Pápává teljes
mértékben világi embert is megválaszthattak. Ilyen esetben a megválasztott személy egyszerre
felvette a kisebb és a nagyobb egyházi rendeket, majd püspökké szentelték és a császári
jóváhagyás után megkoronázták. 769-ben pápai rendelet szabályozta a választást, mely
kimondotta, hogy csak klerikus (az egyházi rend tagja, aki legalább az alsóbb, kisebb egyházi
rendeket felvette) választható pápává.
Az Illig által törölni kívánt idõszak pápáinak sorából kiemelkedik I. Miklós (858–867), akinek
fennmaradt tekintélyes levelezése. I. Miklós idején a római szék egyetemes joghatóságának
érvényesítésére való törekvés komoly konfliktushoz vezetett Konstantinápollyal, sõt átmeneti
szakadásra került sor a keleti és a nyugati egyház között (Photios-féle skizma). Miklós pápa
nemcsak Kelet felé érvényesítette Róma primátusát, hanem Nyugaton is. Midõn a nagy hatalmú
reimsi érsek, Hinkmar eltávolította székébõl Soissons püspökét, õ Rómához fellebbezett. A pápa
megsemmisítette az érsek ítéletét, és visszahelyezte székébe a püspököt. Egy világi uralkodóval,
II. Lothár lotaringiai királlyal szemben pedig érvényt szerzett a keresztény házassági etikának:
midõn a király eltaszította gyermektelen feleségét, s feleségül akarta venni korábbi ágyasát, akitõl
több gyereke is született, a pápa kötelezte a királyt, vegye vissza törvényes feleségét, annak
ellenére, hogy a lotaringiai püspökök, sõt a kölni és a trieri érsekek is – az õsi germán szokásjog
alapján – egyetértettek Lothár eljárásával.

Rómában egyre inkább kétségbe vonták azt a Keleten, Bizáncban uralkodó nézetet, hogy a
Hiteles hamisítványok
keresztény közösség s az egyház feje is a császár (cézáropápizmus). Igaz, hogy az egyetemes
zsinatokat a császár hívta egybe, de Nyugaton csak azt a zsinatot tekintették egyetemesnek,
amelynek határozatait a pápa jóváhagyta, megerõsítette. Sõt, a római püspök közvetett módon
igényt tartott nemcsak az egyház, hanem az egész keresztény világ feletti legfõbb hatalomra is. A
pápai hivatalok jogosnak vélt igényeik érvényesítése érdekében idõnként a dokumentumok
hamisításának különbözõ formáit is igénybe vették. A 344-ben tartott sardicai zsinaton, amelyen
csak a nyugati, latin püspökök vettek részt, olyan határozatot hoztak, hogy a regionális zsinatok
végzései ellen Rómához lehet fellebbezni, s Róma felülbírálhatja e zsinatok döntéseit. A sardicai
zsinat döntéseit Rómában 400 körül egybemásolták a 325-ben tartott nikaiai zsinat kánonjaival, s
így a római primátust megerõsítõ, de csak a nyugatiak által elfogadott sardicai határozatot úgy
tüntették fel, mintha az a nagy tekintélyû elsõ egyetemes zsinaton született volna.
A leghíresebb hamisítvány a 8. század közepén készült „konstantini adománylevél”, amely
szerint Nagy Konstantin, midõn áttette székhelyét az új fõvárosba, a többi patriárkátus és minden
egyház feletti felsõbbséget, továbbá Rómát, a lateráni palotát, a nyugati császári jelvényeket,
valamint Itáliát és a birodalom nyugati tartományait átadta a pápának, s az adományairól szóló
levelet Szent Péter testére, azaz sírjára helyezte. A fiktív adománylevél arra szolgált, hogy
alátámassza a pápai udvarban kialakított elméletet, amely szerint Nyugaton a pápa rendelkezik a
császársággal, s azt arra ruházhatja, akire akarja.
A pápaság történetére meghatározó befolyást gyakorló dokumentumnak hatalmas forráskritikai és
történeti irodalma van, ám Illig ezt rövid úton elintézi, anélkül hogy szakszerû forráskritikai
elemzésbe, a történeti körülmények és a korabeli viszonyok vizsgálatába bocsátkozna. Mindössze
néhány szerzõtõl idéz egy-egy mondatot, amelyek azonban egyáltalán nem támasztják alá Illig
elméletét.
A konstantini adománylevélrõl, amelyrõl már a középkor végén kimutatták, hogy hamisítvány,
Illig minden további bizonyítás mellõzésével kijelenti: „mai ésszel azt gondolom, hogy elsõ
szövege a késõ 10. századból származik.” Ezzel szemben a legújabb kritikai kiadás készítõje,
Horst Fuhrmann azt mondja, hogy az irat a 8. század közepe és a 9. század közepe között,
valószínûleg római klerikusok közremûködésével készült. A párizsi püspök 869-ben azt írja, hogy
az irat „most az egész világon ismert”, s számos galliai egyház levéltárában megtalálható a
másolata. A korral foglalkozó kutatók zöme a 8. század közepére teszi keletkezését. Ezt az akkori
történeti helyzet indokolja: midõn a pápaság, Bizánctól érdemleges támogatásra már nem
számíthatván, új „védelmezõt” keresett, s azt a frank Pippinben meg is találta, fontos volt
számára, hogy igényeit az egyházi primátusra és teljhatalomra, sõt legalábbis a nyugati
keresztény világ feletti legfõbb hatalomra új szövetségese számára egyértelmûen megfogalmazza,
s ezt a kor mentalitásának megfelelõen az elsõ keresztény császár, Nagy Konstantin tekintélyével
alátámassza.

Az elsõ évezred
A pápai állam második felében Nyugaton mindenütt elismerték, hogy a római pápa Szent Péter
helytartója, hatalmának örököse, de a primátus érvényesítése, az adminisztratív hatalom
gyakorlása az egyházi élet mindennapjaiban a kora középkor közlekedési és kommunikációs
viszonyai között nem volt könnyû dolog. Még nehezebb volt a gyakorlatban érvényesíteni Róma
igényét a keresztény közösség feletti legfõbb világi uralomra is. Róma városa és környéke a 8.
századig a Bizánci Birodalom része volt, a pápák megválasztásukat bejelentették
Konstantinápolyban a császárnak vagy Ravennában az exarchának, a császári helytartónak, s csak
a császári jóváhagyás után iktatták be õket. Hivatalos irataikat a császárok uralkodási évei szerint
datálták.
A 8. században Róma politikai téren elfordult Konstantinápolytól, s Nyugat felemelkedõ új
hatalma, a Karolingok vezette Frank Birodalom felé orientálódott. Az arabok és szlávok által
szorongatott bizánci császárok nem tudtak védelmet nyújtani a langobard terjeszkedés által
fenyegetett Rómának, ezért a pápák a Karolingoktól kértek segítséget. A langobardok legyõzése
után Kis Pippin a pápának adta Itália középsõ, Ravenna és Róma közötti területeit. Erre az
adományra épült a késõbbi pápai állam. Illig a pápai államot megalapozó pippini (754, illetve
756), majd az azt megújító károlyi adományt (774) hamisítványnak minõsíti, holott ezekrõl mind
a frank birodalmi évkönyvek, mind a Liber Pontificalis említést tesznek, s a késõbbi császárok
(Jámbor Lajos 817-ben, Kopasz Károly 876-ban, I. Nagy Ottó 962-ben) ünnepélyes okiratban
megerõsítik (a hamisítás a pápa érdeke lett volna).
A pápa a 780-as évektõl saját képével és nevével kezdett pénzt veretni, jeléül annak, hogy
szuverén uralkodónak tekinti magát. Korábban a bizánci császárok neve és képe szerepelt a
pénzeken. Ugyancsak megváltozott a pápai iratok datálása is: a bizánci császár uralkodási évei
helyett a pápa pontificatusának évei szerint. Ez a közvetlen pápai politikai fennhatóság és
közigazgatás alatt álló terület azonban ténylegesen a Frank Birodalom része lett. Nagy Károly a
késõ római és a bizánci császárokhoz hasonlóan saját magát tekintette a birodalmi egyház
fejének, számára a pápa csak a birodalom elsõ püspöke volt.
Nagy eseménye volt Rómának 800 karácsonya, midõn a Szent Péter-templomban a pápa
császárrá koronázta és a római nép császárrá kiáltotta ki Nagy Károlyt. A korabeli forrásokból azt
olvashatjuk ki, hogy a császárkoronázást eltérõen értelmezték Rómában, a pápai kúriában, és
Aachenben, a császár környezetében. A római értelmezés szerint a császárságot Szent Péter
adományozza a pápa keze által, Károly szerint viszont Isten közvetlenül reá bízta a „keresztény
nép” kormányzatát, s császári méltóságának alapja saját politikai és katonai hatalma, a csaknem
az egész nyugati kereszténységet egyesítõ Frank Birodalom.
Ezzel kezdetét vette egy sokévszados politikai elméleti vita a pápaság és a császárság között
arról, hogy melyikük is a legfõbb feje a keresztény közösségnek, melyikük a teljhatalom
birtokosa. Ez a vita akkoriban többek közt abban nyilvánult meg, hogy Károly a pápa
közremûködése nélkül maga koronázta császárrá fiát, Lajost, aki pedig ugyanezt tette saját fiával,
Lothárral. A pápa mind Lajost, mind Lothárt utólag maga is megkoronázta.
A pápaság és a birodalom viszonyát 824-ben a Constitutio Romana szabályozta. Ez biztosította a
szabad pápaválasztást a kánoni elõírások és a római szokások szerint, de kikötötte, hogy a pápát
nem lehet felszentelni addig, míg meg nem kapja a császári hozzájárulást és le nem teszi a
hûségesküt a császár követeinek. Ugyanilyen hûségesküt kellett tennie a római népnek is. A pápai
állam közigazgatását és bíráskodását is a császár felügyelete alá helyezték. Ezt a rendezést
lényegében megújította I. Nagy Ottó német király, midõn 962-ben Rómában császárrá
koronáztatta magát. A nyugati keresztény közösség legfõbb ura ténylegesen a császár volt,
legalábbis Nagy Károly uralkodása idején. A pápák legfeljebb elméletben, az elsõ keresztény
császárra hivatkozó koholt dokumentumokkal vagy szimbolikus ábrázolásokkal fejezhették ki
hatalmi igényeiket.

TOMKA PÉTER Az avarok

régész, muzeológus, Xantus János Múzeum, Gyõr
Illig vagy nem Illig – mi, az avar korral foglalkozó kutatók a Kárpát-medencében nyugodtan
hátradõlhetünk képletes karosszékünkben: bennünket ez a dolog nem érint, nekünk nem
hiányzik egyetlen évszázad sem az 568-tól kezdõdõ (és gyakorlatilag a magyar
honfoglalásig tartó) korszakból. A szórványosan fennmaradt híradások az avarok
országának szomszédaitól származnak, egyoldalúak és ellenségesek, többnyire hadi
eseményekrõl szólnak. Bõven alkalmazzák az antik toposzokat, sajátos titokzatosság,
legendás homály lengi körül bennük az avarokat, megbízhatóságuk ezért sokszor
kérdéses. De vannak forrásaink, és számunkra most ez a fontos. A korszak leletanyagát
vizsgálva – azt is hozzátehetjük: ebbõl van nekünk, relatíve, a legtöbb –, még nem minden
bizonyos, vannak viták, és az információk gyarapodásával még sok minden változhat, egy
dolog kizárt: tudniillik hogy az egész 7.,8., 9. század hamisítvány. Bár az orosz évkönyvek
leírása alapján szinte fogalommá vált a mondás: eltûntek, mint az avarok, tárgyi emlékeik
megmaradtak, s a folyamatos régészeti feltáró munkának köszönhetõen egyre több van
belõlük.

A kunbábonyi fejedelmi sírban talált aranycsat. 7. századi bizánci munka

A korszakkal foglalkozó munkákban visszatérõ fordulatként találkozunk azzal, hogy a források igen gyéren
buzognak, saját írott történeti forrásokkal – mai tudásunk szerint – az avarok nem rendelkeznek.
Nyilvánvaló, hogy az itt-ott felbukkanó rovásírásos rövid, egy-két szavas szövegek, még ha megnyugtató
módon olvashatóak lennének is, minden fontosságuk elismerése mellett sem tekinthetõk szorosan vett
történeti forrásnak. A kétségtelenül avar kori nagyszentmiklósi kincs edényein lévõ feliratokról sem zárult
még le a vita, a görög betûs, de nem görög nyelvû feliratban felsorolt nevek és/vagy méltóságnevek már
súrolják a történészi értelemben vett forrás kritériumait.

Kezdetben
Az írott aforrásokról
bizánci forrásoké a vezetõ szerep, és csak itt-ott találkozunk egy-egy nyugati
híradással (ilyen például Gregorius Turonensis mûvében a nagy valószínûséggel 562-re datálható
elsõ és sokáig egyetlen frank–avar összecsapás említése, az avarokat hunnak nevezve, vagy Nagy
Gergely pápa levelei az avarok és szlávok adriai elõnyomulásáról). Az avarok – szerencsénkre – a
bizánci történeti irodalom virágkorában bukkantak fel. Prokopios (552-ig követi az eseményeket)
még nem tud róluk, Agathias (559-ig írt) már megemlíti furcsa hajviseletüket, Menandros számít
az elsõ komoly forrásnak (írása az 558–582 közötti idõszakról szól). Jellemzõ a történeti források
sorsára és értékelésük nehézségeire, hogy a Maurikios császár idején mûködõ szerzõ mûve
elveszett, azonban a követjárásokról szóló részeket felvették a 10. században összeállított
Excerpta de legationibus cím alatt ismert gyûjteménybe. Az õ munkásságát folytatta az egyiptomi
származású Theophylaktos Simokattes (az 582–602 évek történéseit örökítette meg). Korban ide
illeszkedik a 600 körül írt katonai kézikönyv, a Maurikiosnak tulajdonított Strategikon a barbárok
hadi dolgairól, amelyek átvételét, illetve az ellenük való sikeres fellépést tárgyalja. Az avarok
európai megjelenését, a türk–bizánci követjárások adatait egyébként érdekes forrás igazolja
vissza: az avar követség a bizánciakkal együtt szerepelt Istemi, az egyik birodalomalapító türk
uralkodó temetésén 576-ban. Az eseményrõl Kül Tegin sírfelirata számol be, persze jóval késõbb,
732-ben (az õ temetésén már nem vettek részt).
Más szemszögbõl, más súllyal és hangsúllyal szerepelnek az avarok egyházi forrásokban.
Ephesosi Johannes 580 körül írt egyháztörténetét, amelyben az 584. évi avar–szláv támadással
kapcsolatos „fõvárosi pletykák” kaptak helyet, a keresztes hadjáratok idején készült szír
kompiláció õrizte meg. A Szent Demeter csodáiról szóló munka (Miracula Sancti Demetrii) elsõ
részében Thesszaloniki elsõ ostromáról esik szó, ennél még talán fontosabb is a második rész,
melyet a 7. század végén állítottak össze, innen bányászható ki történeti adat az avar kor második
felét bevezetõ új bevándorlókról. Több forrás is megemlékezik Konstantinápoly 626-os
ostromáról és csodás szabadulásáról (Theodor Synkellos homíliái, Pisides költeménye, Chronicon
paschale).
626 után kezdõdnek a bizánci történetírás sötét évszázadai – Heribert Illig örömére. A háborúkkal
és gazdasági válsággal sújtott Bizáncban nem sokat törõdtek ekkor olyan mûfajokkal, mint a
történetírás, volt egyéb bajuk elég. Ráadásul az északi szomszéd avarok is belsõ zavarokkal
küszködtek, nyilván nem függetlenül az általános válságtól. De nem szakadt meg a történelem
folyama, errõl éppen a fentebb idézett, 7. század végi Miracula-folytatás tanúskodik. 810 körül
íródott Hitvalló Theophanes Chronographiája. Kortársa, Nikephoros patriarcha Breviariumának is
köszönhetünk néhány információt avarokról, bolgárokról. A 10. században újra olyan mûvek
készülnek, amelyek megemlékeznek az avarokról: Bíborbanszületett Konstantinos császár
gyakran idézett mûve, meg egy sokat vitatott, de állandóan használt kompiláció, az ún. Suda-
lexicon.
A történetírói szerepet a Nyugat veszi át közben, az érintettség okán: az itáliai langobardok, majd
a frankok – gyérebben és vitathatóbban. A 7. század közepe tájáról való Fredegar krónikája,
benne a 630 körüli avar–bolgár belviszályról, a frank kereskedõbõl szláv fõnökké elõlépett Samo
avaroktól elszakadó, rövid életû államáról. Az állítólag nem létezõ Karoling-reneszánsz
képviselõje, Paulus diaconus az egyik fõ forrásunk, aki a 8. század vége felé írta meg a
langobardok történetét. Jó történészként régebbi, ma már elveszett forrásokhoz nyúlt, még családi
hagyományait is felhasználta (friauli lévén, a családnak közvetlen dolga akadt az avarokkal:
dédapját Friaul ostromakor ejtették foglyul és hurcolták Avarországba).
Nincs okunk kételkedni abban, hogy a 8. század legvégén, közvetlen szomszédságba jutva és
egymás ellen politizálva konfliktusba kerültek egymással a birodalmi elképzeléseket kergetõ
frankok és az avarok. Nemcsak a birodalmi évkönyvek, hanem más krónikások, költõk és
hitterjesztõk is emlegetik az avarokat, fõleg persze Nagy Károly keleti hadjárata okán, de az Avar
Kaganátus szétesése, a Karoling-adminisztráció kiépítése során is. Hogy túloznak, ferdítenek,
hitelt adnak Háry János típusú öreg veteránok meséinek? A történeti források jó részének ez a
természete (a közelmúlt haditudósításai sem kivételek). Annál izgalmasabb kihámozni belõlük a
valóságmagot.

Nemrégiben jelent
Régészeti meg az avar kor közép-európai lelõhelyeit katalógusszerûen felsoroló jegyzék
kormeghatározás
(kiadója Szentpéteri József, címe Archäologische Denkmäler der Awarenzeit in Mitteleuropa),
amely 3543 lelõhelyet tartalmaz. A korszakból feltárt sírok száma meghaladja a harmincezret,
jelentõs többségük a 7–8. századból származik – nesze neked, Heribert Illig, aki le merted írni,
hogy ebbõl a korból hiányoznak a régészeti leletek! Van tehát mibõl gazdálkodni. Néhány
évtizeddel ezelõtt még fogalmunk sem volt az avar kori települések képérõl, s álomnak tûnt a
teljes temetõfeltárás. Ma már nemcsak egyes sírleleteket, nemcsak egyes sírokat és
temetõrészleteket, hanem valódi temetõket tudunk összehasonlítani.
Kardinális kérdés, hogy meg tudjuk-e mondani, mikoriak a leleteink. A régész munkájának szinte
legfontosabb része a kormeghatározás, szakszóval: a datálás. Az avar kor ebbõl a szempontból
sem áll rosszul. Számos módszer külön-külön és együtt erõsíti az avar kori leletanyag
kormeghatározását, elmondhatjuk, hogy a viszonylagos (relatív) idõrendi váz biztos alapokon
nyugszik. Tudjuk, hogy mi származik a korszak elejérõl, közepérõl, végérõl, ezeket a nagyobb
periódusokat már szinte generációs pontossággal lehet szakaszokra osztani. Jelölésükre osztrák,
magyar és szlovák kutatók egymásra támaszkodó, egymást nagyrészt fedõ betû-szám kódokat
dolgoztak ki. A legelterjedtebbek a német nyelvû rövidítések, így beszélünk FA1 és FA2
korszakokról (korai avar 1 és 2), MA1 és MA2-rõl (középavar kor), meg SpA1–2–3-ról (késõ
avar kor), sõt a legvégét már további csoportokra is bontják egyesek (SpA3a–b–c, magyarul: a
késõ avar kor harmadik alkorszakának a–b–c fázisai).
Bóna István ajánlott rendszere sem egyszerûbb, legfeljebb egyszerûbben magyarázza meg, hogy
mirõl is van szó. Õ két részre osztja az avar kort (I. korai avar kor, abszolút idõben 567–675; II.
késõi avar kor, 678–804 + régészetileg még 25 év). A korai periódust további három részre bontja
(I.1. az avar foglalás kora, 567–600; I.2. az avar nagyhatalom kora, 600–630; I.3. a korai avarság
állandó megtelepedésének kora, ami átnyúlik a következõ korszakba is, 630–675/700), a késõi
avar kort pedig négyre (II.1. újabb keleti bevándorlók megjelenése, 675–700; II.2. összeolvadás,
a griffes-indás díszítõmûvészet kialakulásának kora, 700–720; II.3. a klasszikus griffes-indás kor,
720–760; II.4. a késõi griffes-indás, illetve az ún. Nagyszentmiklós-stílus kora, 760–804, azzal a
megjegyzéssel, hogy területi különbségek érzékelhetõk és kb. 830-ig tart az utóélete). Mindkét
rendszer héttagú, nagyjából párhuzamos is, legfeljebb belsõ idõhatáraik nem esnek teljesen
egybe. Mindkettõ 20-40 éves periódusokkal, mondhatnánk: generációkkal számol.
Mitõl vagyunk ilyen biztosak a dolgunkban? Mert használni tudjuk szinte az összes régészeti
kormeghatározási módszert, amelyek (többé-kevésbé) ugyanazt az eredményt adják, egymást
erõsítik. Az avar kori temetkezési szokások – a régészek szerencséjére – megkövetelték, hogy a
halottakat ünneplõruhába öltöztetve, felékszerezve, fegyverekkel és a mindennapi élet
munkaeszközeivel meg útravalóval: étellel-itallal ellátva, nemegyszer különleges szertartások
kíséretében (ilyen a teljes lóval való temetés) indítsák a másvilági utazásra. Nemcsak a lelõhelyek
száma nagy tehát, hanem a leletanyag is változatos, mennyisége és minõsége okán számos
módszerrel vizsgálható.

A korai avar sírokból

Régészeti többször kerülnek elõ egykorú bizánci pénzek. A numizmatika tudománya
módszerek
segítségével készülési idejük meghatározható – nyilvánvaló, hogy az adott sírt (és egyéb leleteit)
csak a pénz verése után áshatták meg. A szokás – pénzutánzatok formájában – még egy ideig
követhetõ, ezzel a 7. század vége–8. század eleje is meghatározhatóvá válik. Egyelõre
szórványosan, bizonytalan lelõkörülményekkel, egyéb leletek nélkül az avarok országának
nyugati peremvidékén néhány 8. századi pénz is felbukkant, ezeket datálásra még nem tudjuk
használni, létük azonban további reményeket kelthet.
A régészet klasszikus módszere a stratigráfia, azaz rétegtan. Nyilvánvaló, hogy ha egy sír vagy
egy építmény a másik fölött kerül elõ vagy egymás utáni sorrendjük másképpen megfejthetõ,
azok idõben is követik egymást. Ilyen, szaknyelven szuperpozíciónak nevezett helyzet a nagy
avar kori temetõkben is elõfordul, leleteik relatív idõrendje tehát megállapítható.
Tudománytörténeti tény, hogy a korai, közép- és késõi avar kor elkülönítésében a késõbbi
rátemetkezéseknek komoly szerep jutott.
Ha lehet, még klasszikusabb módszer a tipológia. Belátható, hogy egyes tárgyak formája,
díszítése, technikája az idõ elõrehaladtával változik, a változás iránya követhetõ. Avar kori
tárgyunk van elég, kacskaringókkal ugyan, de végül is az övdíszek, fegyverek, edények
változásából ugyanaz az idõrend bontakozott ki, mint amit egyéb módszerekkel el lehetett érni.
 Aranyveretes övcsat a kunbábonyi sírból

A tipológia fejlettebb, megbízhatóbb formája a leletkombinációk módszere. Abból a tapasztalati ténybõl

kiindulva, hogy ami egyforma, az többé-kevésbé egyidõs is, sorba rendezhetõk a még régebbi és már újabb
formákat tartalmazó leletegyüttesek. Érvényes ez a viseleti, étkezési és egyéb szokásokra is, különös
tekintettel a sírleletek esetében megfigyelhetõ temetkezési szokásokra. Ma már nagyszámú leletanyag
kezelésére számítógépes programokkal felvértezve használják ezt a módszert (szeriáció).
Szép számmal kerülnek elõ avar területrõl olyan tárgyak, amelyeket nem itt készítettek, azaz importálták
õket (hogy milyen módon: ajándékként, kereskedelmi áruként, hadizsákmányként, ne firtassuk). A Bizánci
Birodalom az elsõdleges partner, de Itália és a Meroving Nyugat-Európa is kapcsolatban volt a Kárpát-
medencével. Fordítva is igaz: nálunk készült dolgokat találnak Kelet-Európában, néha Nyugaton (létezett
tehát export is). Az importtárgyak korát tõlünk független kronológiai rendszerek alapján lehet megbecsülni,
az exportált tárgyak tõlünk független kronológiai rendszerekbe jutnak.
Szerencsés esetben a temetõk, települések térbeli alakulása is követhetõ: ezen alapszik a temetõk idõrendi
elemzésének módszere (horizontálstratigráfia).
Modern korunkban egyre gyakoribbak a természettudományos kormeghatározó módszerek: a szén 14-es
izotópjának vizsgálata, archaeomágneses mérések, a fák évgyûrûinek meghatározásán alapuló
dendrokronológia, a csontok kötõanyagának lebomlását mérõ vizsgálatok. Az avar kort illetõen még nem
sok ilyet végeztek, módszertani és felszerelésbeli (meg pénzügyi) problémák miatt, de nagy jövõ áll elõttük.
Eredményeik tovább erõsítik a hagyományos módszerekkel elvégzett kormeghatározásokat.
Konklúzió: tessék tehát elhinni a régészeknek, hogy esetenként évszázadnyi, többnyire már 20-30 éves
pontossággal, sõt, ha nem is évre, de szerencsés esetben még szûkebb idõhatárok között meg tudják
mondani az avar kori leletek készülésének és eltemetésének korát. Szakmai vitáink a még pontosabb
meghatározások érdekében folynak, meg az értékelésrõl: történeti, társadalomtörténeti, gazdaságtörténeti,
viselettörténeti, mentalitástörténeti, óvatosan etnikum-, azaz néptörténeti következtetésekrõl.

Kárpát-medencei
A korai avar történetüket
kor a 7. század elsõ harmadáig bezárólag a szomszédos
nagyhatalommal, Bizánccal való kapcsolat határozta meg (errõl vallanak a források: a történetiek
elsõsorban, a gazdaságiak mindenképpen, a régészetiek – pénzek, import- vagy zsákmánytárgyak
és kultúrhatások formájában – ugyancsak). Határvillongások és követjárások váltják egymást,
szinte évrõl évre. A kora középkori kommunikáció bevett formái ezek: az avaroknak szükségük
van a bizánciak pénzére, ki is zsarolják a birodalomtól, a bizánciaknak pedig megér ennyit a –
viszonylagos – béke. Arról nem is beszélve, hogy valószínû: a hatalmasnak tûnõ sarc (avar
oldalról nézve: adó, bizánci oldalról: gazdasági segítség, kezdetben évi 60 000, késõbb 100 000,
sõt 120 000 aranysolidus, 200 000-re csak egyszer sikerült felsrófolni) alig több egy kisebbfajta
magánvagyonnál, a birodalom évi aranyjövedelmének körülbelül 1%-a. Arról sem szabad
megfeledkeznünk, hogy mire használták az avarok az aranyfolyamot: elõkelõik ékszerei
készültek a kisebb részébõl, a többi visszaáramlott a birodalomba.
A hadi események sorából kiemelkedik Sirmium, az egykori császárváros ostroma és elfoglalása
(582), ezután szabadabban kalandozhattak az avarok és segédnépeik a Balkánon (586-ban
sikertelenül támadták Thesszalonikét). 599-re vagy 600-ra keltezik a bizánci hadvezér, Priscos
hadjáratát az avarok ellen, amelynek során állítólag a Tiszáig hatolt be az országba – bár nem
válik dicsõségére három védtelen gepida falu éppen lakodalmat ülõ civiljeinek lemészárlása, ha
igaz egyáltalán. A korszakot 626-ban Konstantinápoly sikertelen avar–perzsa ostroma zárja le.
Hogy a vereség következményeként-e vagy más okokból is, vitatható, tény azonban, hogy vége
szakadt a bizánci aranyfolyamnak, politikai (és nyilván gazdasági) válság söpört végig a térségen,
aminek következtében megváltoztak az erõviszonyok és az érdekeltségek, véget ért a korai avar
kor elsõ (avagy elsõ és második) szakasza.

Állatalakos aranyveret a kunbábonyi kagánsírból, 7. század

A 630 körüli válságnak beszédes bizonyítékairól értesülünk. A nyugati határvidéken sikeresen lázadnak fel
az ott élõ szlávok a frank kereskedõ (titkos diplomata?) vezetésével. Büntetlenül maradásuk a
konstantinápolyi vereség elõtt elképzelhetetlen lett volna, csak Samo halála (660) után esett szét a rövid
életû kis „birodalom”. Az avarok számára felértékelõdtek az itáliai langobardok, ezt jelzi Friaul megtámadása
(628): hogy ebben mekkora szerepe volt a konstantinápolyi vereség kompenzálásának, a Nyugat felé
fordulás érdekében a langobardokra irányuló nyomásgyakorlásnak vagy éppen a langobard királyok
kezdeményezésének (az önállóan politizáló friauli hercegség folyvást gondot okozott a központi
hatalomnak), nem tudjuk biztosan.
Trónviszály tört ki az avarok országában, amelyben a bolgár párttal szemben az avarok gyõztek – számos,
a vesztesek oldalán álló család menekült nyugat felé, elõször a bajorokhoz, majd tovább déli irányba.
Kiszakadt az avar érdekszférából az egész kelet-európai puszta: a Kubánnál Kuvrat bolgár kán
függetlenítette magát, nyilván nem véletlenül részesült magas bizánci elismerésben. Egyébként Kuvrat
halálát is 660-ra keltezik. Fiai szanaszét költöztek, állama a kazárok kezére került.
Avarország törzsterületén a változások lassan követték a nagyhatalmi álmok szétfoszlását, az érdekterület
zsugorodását. Maradt még arany a kagán kincstárában, jutott még belõle az elõkelõk öveire, fegyvereire,
asszonyaik ékszereire. A bizánci kapcsolat sem szakadt meg teljesen (legalább „kishatárforgalom”
formájában vagy közvetett módokon mûködött tovább), a megélénkült forgalmú itáliai úton 662-ben az
avarokhoz menekült az elûzött langobard király (más kérdés, hogy itt sem hagytak neki nyugtot). Ugyanezen
az úton, meg közvetlenül a Duna mentén is – nyilván személyes kapcsolatok révén – jutott Avariába néhány
nyugati típusú öv, esetenként viselõjével együtt.
A korábbinál lényegesen nagyobb temetõk és a szaporodó telepleletek mutatják a letelepedési folyamat
elõrehaladását, ezzel az életmód- és gazdasági váltást, már csak néhány helyen tartják magukat a pusztai
pásztorok. A viselet, szokások, fegyverek szívósan õrzik a hagyományokat. A korszak végérõl való a
Kárpát-medence eddigi leggazdagabb (meglévõ) leletegyüttese, a kunbábonyi nagyvezér sírja (ha kagán
volt: bizony szegény kagán volt a bolgár Kuvrathoz képest).

A
A 7.középavar
század utolsókor
harmadát, az úgynevezett középavar kort olyan események vezetik be,
amelyek hatása mély nyomot hagyott az ország történetében. Szokatlan, de igaz: a változásokat
elõször a régészek érzékelték, majd kiderült, hogy megfigyeléseiket más források is
alátámasztják. Hirtelen kiterjedt az „avar” települési terület, nagy falusi temetõket nyitottak olyan
helyeken, ahol addig csak néhány szórvány jelezte a jelenlétet, vagy még az se. Új hatalmi
központokat jeleznek vezéri rangú temetkezések. Hirtelen, egyszerre és összefüggõen újfajta
viselet, új fegyverek, új szokások jelentek meg az újonnan nyitott temetõkben. Jogos volt hát arra
gondolni: új népvándorlás érte a Kárpát-medencét.

Ezüst karkötõk a zamárdi avar sírból, 7. század

Megindulhatott a kutatás annak kiderítésére, hogy kik is ezek a bevándorlók, honnan jöttek, mekkora erõt
képviseltek, mi maradt a korábbi avarokból. Netán õk voltak az elsõ magyarok, ahogy azt László Gyula
állította a kettõs honfoglalás elméletének kidolgozásakor? Ezekre a kérdésekre ma sem válaszol mindenki
egyformán, mégis, a megnövekedett információmennyiség birtokában megkísérelhetünk egyre
körültekintõbben, higgadtabban, pontosabban felelni. Kiderül az óvatos fogalmazásból, hogy magam nem
vagyok híve az elméletnek – az alábbiakban más megoldást javaslok.
A népmozgás hátterében Kuvrat államának felbomlása, a kazár elõretörés állt. Ugyanaz a népvándorlás,
amely a balkáni bolgár állam kialakulásához vezetett (680). Történeti forrás mesél arról, hogy Kuvrat egyik
(és egy másik?) fia, név szerint Küber, népével Pannóniába költözött, az avar kagán fennhatósága alá. Igaz,
a vezér hamarosan továbbállt, népe – nevezzük meg végre: az onogurok népe – azonban itt maradt. Nem
váltották le az avarokat, nincs nyoma még dinasztiaváltásnak sem. Megerõsödtek azonban a korábbi
folyamatok, ettõl kezdve gyakorlatilag szabályos falvakban élték életüket a szabad parasztok közösségei.
A „középavarnak” nevezett régészeti horizontban együtt találhatók a bejövõk és a helybeliek, hamarosan
össze is olvadtak. Túl nagy különbség amúgy sem volt köztük, sem kulturálisan, sem embertanilag (hacsak
a frissen feltûnõ mongoloid vonásokat nem írjuk a számlájukra), sem – mondom én – nyelvileg. Ugyanabból
a nyugati török kohóból jöttek, amelybõl korábban maguk az avarok és csatlakozott népeik jó része, meg
ahonnan a dunai bolgár-törökök és a volgai bolgárok (a mai csuvasok õsei) is. Nyelvjárási különbségek
persze ugyanúgy voltak köztük, mint szokásbeliek. Ismétlem: régészként nyelvi kérdések eldöntésére nem
vállalkozhatunk, történészként azonban kötelességünk a legvalószínûbb feltevés kiválasztása. A
rendelkezésre álló rovásírásos emlékek száma és minõsége még nem teszi lehetõvé a biztos megfejtést
(ahány kutató, annyiféle a válasz), addig pedig szabadon találgathatunk…
A jövevények hozzák magukkal korábbi kiváló bizánci kapcsolataik eredményeit: tárgyakat, pénzeket. Az
utóbbiak – meg a történeti körülmények – segítenek az esemény pontosabb keltezésében (668–670). Nem
lehet véletlen, hogy az utolsó ismert avar követjárás Konstantinápolyban 678-ban gratulál a császárnak az
arab flotta fölötti gyõzelemhez.
Az átmeneti korban – ami egyesek szerint egy, mások szerint két generáción át tartott – továbbra is
érezhetõ az „imitatio imperii”, a bizánci divat követése, de tovább tart a nyugati orientáció is, egyre
erõsebben a bajorok és a frankok irányába. A korábbi friauli támadáshoz hasonló próbálkozás lehetett 713–
714-ben a határon túli Lorch avar lerohanása. A zsarolás ez esetben is sikertelen maradt, ezután
abbahagyták a kísérletezést, s vagy 80 évig nem beszélnek róluk a krónikák.

Közben,
A késõiszinte
avarészrevétlen,
kor sima átmenettel, de feltartóztathatatlanul megkezdõdött a késõi avar
kor. Furcsa ellentmondás: a korai avar egyeduralommal szemben a késõi 8. században a
széttagoltság jelei látszanak a vezetõrétegben – a sokszínû korai avar kori régészeti hagyatékkal
összehasonlítva a késõi avar kor kultúráját mintha egységes, állami mázzal öntötték volna le.
Kevesebb a lovas temetkezés (a peremeken, úgy tûnik, szívósabban éltek a hagyományok), a
birka és a marha mellett egyre több a tyúkféle és a disznócsont az ételmaradékok között, olyan
állatok maradványai, amelyeket nomád körülmények között nem is szokás tartani. Ezzel szemben
továbbra is a füves puszták hagyományait folytatják a bronzból öntött díszû, mellékszíjas,
sokveretes övek, az íjak és a faragott díszû tegezek, bennük néhány (talán a közös tulajdonból
való részesedést jelzõ) háromélû vasheggyel ellátott nyíllal, a kardok helyét elfoglaló szablyák.
Még élesebb lesz az ellentmondás, ha figyelembe vesszük a század vége felé újrainduló írott
források információit a kagánon kívüli tisztségviselõkrõl: fõasszonyáról, a katunról, riválisáról, a
jugurrusról, a nyugati végek (vagy a csatlakozott népek) részfejedelmeként feltûnõ tudunról, a
tarkánokról. Csupa olyan méltóságnév, ami az eurázsiai puszták keleti végében is ismert, igazi
nagynomádok között – igaz, jórészt, a dunai bolgároknál is. Mintha a nomád szervezõdés, a
nomád harcmodor túlélte volna önmagát, messze elszakadt a nép gazdaságától és életmódjától.

A nagyszentmiklósi kincs 2. számú kancsója. Középsõ medalionján a „gyõztes fejedelem”

Íme, az avar állam bukásának (egyik) oka. Vannak nyilván más okok is, még ha nem is bízhatunk meg a
bolgár kán által nyilvánvalóan propagandisztikus céllal az avar foglyok szájába adott vallomásban, amit a
Suda-lexicon õrzött meg, a bukás okaként egyebek mellett a széthúzást, az árulást, a kereskedõ szellem
eluralkodását, a mértéktelen ivászatot jelölve meg.
A 8. század végén felerõsödött a frank nyomás, hiába próbálták az avarok a bajorokat segíteni a frankok
ellen. Nagy Károly 791-es hadjáratáról ugyan még dolgavégezetlenül tért haza. 794–95-ben viszont saját
magukat gyengítették meg az avarok végzetesen, amikor belháború tört ki a kagán és a jugurrus között.
796-ban a tudun Károlyhoz futott, még megkeresztelkedni is hajlandó volt – késõn.
A pogány – nagy valószínûséggel az õsöket különösen tisztelõ, talán sámánhitû – avarok megtérítésére
amúgy néhány gyenge kezdeményezésen kívül senki sem tett kísérletet, pedig békében éltek köztük
„tudatlan” keresztények, ahogy a frank hadakat kísérõ püspökök konferenciája fogalmazott. A keresztény
Európához csatlakozás már nem sikerülhetett (szép történelmi ellenpélda Szent István és Koppány
vetélkedéséhez: a magyaroknak akkor sikerült).
Erich, a friauli õrgróf akadálytalanul rabolhatta ki a kagáni székhelyet, szekérszám hordva el a még meglévõ
kincseket – talán éppen a kincstár maradékának menekítése során került a földbe a páratlan szépségû
nagyszentmiklósi kincs is. 805-ben még emlegetik az avar kagánt (Ábrahám névre keresztelik meg a Fischa
folyóban), aztán már csak hódoló és ajándékokat (adót) hozó követségekrõl esik szó – az utolsóról 822-ben.
Hamarosan felszámolják a vazallussá lett avar fejedelemséget és kiépítik a frank közigazgatást a
Dunántúlon vagy annak csak nyugati részén.
A többiekkel mi lett? Hihetõ feltevés – némi kétely azért maradt bennem –, hogy Krum kán dunai bolgárjai
Erdélyen túl a Tiszáig terjesztették ki hatalmukat. Bizonyos, hogy Nyitra és a Kisalföld mai szlovákiai része a
morvák fennhatósága alá került. Még így is marad az országból jókora darab föld, amelynek politikai
sorsáról semmit sem tudunk.
Valljuk be: nem sokat tudunk az egyszerû népek sorsáról sem. Eltûntek, mint az avarok, akiknek sem utóda,
sem nemzetsége nem maradt, ahogy az orosz õskrónika állítja? A politikai vezetést lefejezték – ha nem is
szó szerint, ámbár az sincs kizárva. Az arisztokrácia elpusztult, degradálódott, felszívódott. A földtúró,
adózó polgárt azonban nem szokás kiirtani – nem is lehet. Meg is találjuk régészeti emlékeiket, egyre
biztosabban, frank, morva, bolgár(?) területeken, egyelõre bizonytalanul tapogatózva a senki földjén. Igaz,
mindenfelõl szlávok nyomulnak-települnek az egykori avar területekre – bizonyára már avar uralom alatt is
–, mégsem számolhatunk a teljes elszlávosodással. Az avar kori népek biológiai utódai megélték tehát
Árpád magyarjainak honfoglalását.
Az avar állam megszûnte után már nem nevezik õket avarnak a források sem, feltûnhet hát a „kései avarok”
neveként az egykori onogur bevándorlók neve. Erre utal egy 860-ban kelt oklevél, amikor a „wangarok”
tartományának határhegyét említi. Talán nem szentségtörés arra gondolni, hogy a sokat idézett „avari, qui
dicuntur ungari” mégsem a korai magyar kalandozásokra, hanem a helybeli onogurokra vonatkozik.
Ugyanezt mondhatjuk a 9. századból összegyûjthetõ egyéb „onogur” nevekrõl is. Végül, de nem
utolsósorban: így ragadhatott a kései, Kárpát-medencei onogurok földjére jövõ magyarokra is a hungarus
elnevezés (nem kell hát õseinket bonyolult vándorlásokra kényszeríteni, hogy valahogy kapcsolatba
kerülhessenek a keleti onogurokkal). Ha így van, joggal keressük korai, egységesen honfoglalás elõttinek
mondott csuvasos típusú, bolgár-török jövevényszavaink között az avar-onogur utódok nyelvének hatását.
Laza feltevés, gyenge érvelés ez? Hát igen. De nem rosszabb a többinél.

Kik voltak
568-ban foglalták el az avarnak nevezett népek a az avarok? Az elsõ kérdés: kik voltak és
Kárpát-medencét.
honnan jöttek?
Tíz évvel korábban furcsa, ismeretlen követek jelentek meg a bizánci császár udvarában. A
dramatizált jelenetet minden avarokkal foglalkozó könyv idézi: az egész város összefutott, hogy
megcsodálja õket, különösen befont és szalagokkal díszített hajviseletük tûnt szembe.
Szövetséget ajánlottak a császárnak: némi gazdasági segítségért hajlandók voltak a széles kelet-
európai pusztákon a bizánci érdekeknek megfelelõen hadakozni. Keletrõl jöttek, olyannak tûntek,
mint az emlékezetbe mélyen beégetett hunok. Avar és hun csoportjaikról tudtak a krónikások, a
szóbeszéd szerint az avar nevet csak ijesztésül vették fel. A rájuk bízott feladatot rövid idõ alatt
elvégezték: leverték a kellemetlenkedõ utigurokat és kutrigurokat.

Öntöttbronz griffes veret Dunacsúnról, 8. század

Hogy õk kik voltak, megint messze vezetõ kérdéscsoport, közmegegyezés szerint a törökség archaikusabb,
a hunok után nyugatra vándorolt ogur csoportjához tartozónak tartjuk õket. Nem árt megjegyezni, hogy a tíz
törzsbõl álló on-ogur törzsszövetség neve máig él a magyarok külsõ megnevezéseként (hungarus, Ungarn
stb.). Nem álltak meg azonban, szövetséget kötöttek a Pannóniát lakó germán langobardokkal az alföldi
(ugyancsak germán) gepidák ellen, s a levert népeket magukkal sodorva megjelentek az Alföldön. A
langobardok 568 húsvétján elérkezettnek látták az idõt arra, hogy Észak-Itáliába költözzenek (ebben az
alkalmas politikai konstelláció mellett nyilván szerepet játszott a veszedelmesnek bizonyuló avar
szomszédság is), Pannóniát szerzõdés alapján átadták az avaroknak. A Kárpát-medence két fele a rövid
ideig tartó hun közjáték után Baján kagán vezetésével ismét egy politikai egységbe szervezõdött.
A feljegyzett népnevek, a Bizánccal diplomáciai kapcsolatba lépõ ázsiai türk nagyhatalom követeinek
állításai „szökött rabszolgáikról” és a korai avar régészeti leletek az avar etnogenezis három vaskos szálát
egyformán rajzolják ki: az egyik Belsõ-Ázsiáig nyúlik vissza, a másik a heftalita-hun Közép-Ázsiába, a
harmadik a Kaukázus elõterének és az ukrajnai steppének a területére vezet. Tovább tarkítják az etnikai
képet a Kárpát-medencében maradt csoportok, elsõsorban a gepidák meg a Pannóniában feltehetõ késõ
antik népesség (ez utóbbinak ugyan a magam közvetlen kutatási területén, a Kisalföldön nincs nyoma, az
itteniek kivonultak a langobardokkal együtt, máshol azonban számolni kell velük).

Piramiscsüngõs arany fülbevaló, Üllõ, 7. század elsõ harmada

Nem tudjuk ugyan pontosan, kik is laktak ekkor a Dunától északra, az azonban bizonyos, hogy az avar
vándorlás megmozgatta a környezõ szlávokat is, jelenlétükkel tehát számolnunk kell. Ezzel még mindig
nincs vége a bonyodalmaknak. A 6. század folyamán a türk elõretörés elõl menekülve újabb néptöredékek
csatlakoztak kelet felõl az avarokhoz, neveik alapján nem valószínû az ogur-törökséghez tartozásuk, még
leginkább valamilyen iráni vagy kaukázusi nyelven nevezhették meg magukat. És még nem is említettük a
rejtélyes, a kutatásban is fel-felbukkanó, majd hosszú idõre eltûnõ úgynevezett „pannóniai bolgárok”-at.
Kik hát az avarok? A kortársak felfogását követve magam úgy gondolom: mindezek, Avarország lakói, az
avar kagán alattvalói, függetlenül attól, hogy honnan jöttek, milyen volt az anyanyelvük. Ez az oka, hogy –
mint fentebb már látható volt – az „avar kori” kifejezést szívesebben használom. Mellesleg Baján kagán
avarjainak nyelvét nem ismerjük, eredetük és vándorlásuk földrajzi körülményeibõl meg néhány szórványos
névbõl következtetve leginkább õk is a nyugati törökség soraiba tartozhattak (vannak komoly tudósok, akik
nem zárják ki annak lehetõségét sem, hogy mongol nyelvûek vagy más, ma már kihalt nyelvet beszélõk is
voltak közöttük).

Arany ivókürt, peremén rovásfelirattal a nagyszentmiklósi kincsbõl

A foglaló avarokat és bevándorló társaikat nagyállattartó, sátorlakó keleti népként képzeli el mindenki – nem
is nagyon tehettek mást az akkori viszonyok között a füves pusztaságokon. Magukkal hozták viseletük fõ
elemeit (a lemezveretekkel díszített, megjelenésében nyilván rangjelzõ övet, a férfiakra is jellemzõ
fülbevaló-viseletet), õrizték még szokásaikat (Belsõ-Ázsiáig követhetõ a külön eltemetett, fegyver-
lószerszám együttesekbõl álló halotti áldozat, a steppéken általános lovas temetkezés, a nagy tor, amelybõl
a halott is részesül).
„Kultúrtájra” jöttek azonban, akár Pannóniát, akár az Alföldet nézzük, az itt talált népek falvakat laktak, földet
mûveltek. Igen hamar szembe kellett nézniük azzal a ténnyel, hogy a Kárpát-medence nagy része
alkalmatlan a nomadizálásra. Voltak csoportjaik, amelyek alkalmas tájegységeken még sokáig
ragaszkodnak hagyományos életmódjukhoz, mások, máshol gyorsabban alkalmazkodtak a letelepült
életformához. Az állattartók harcias megjelenésébõl azonban alig engedtek: halottaikat bõven ellátták
fegyverekkel, amirõl a visszacsapó íj végeinek és markolatának csontborításai, a tegezdíszek és a nyilak
kötegei, a lovas harcmodornak megfelelõ hosszú, keskeny kardok, könnyû lándzsák, értékes páncélingek
sírba adott darabkái tanúskodnak.

Niellódíszes, korongos aranyfibula, Kölked, 7. század közepe

Õk hozták magukkal Európába a vaskengyel ismeretét. Az ékszereket megbecsült ötvösök készítették

(néhánynak a sírja is elõkerült), a fegyvereket kovácsok gyártották, s bár a közönséges edények
háziiparszerûen készültek, a díszedényeket nagy tudású specialisták állították elõ. Ménesek,
szarvasmarhacsordák és juhnyájak létét igazolják a sírokban bõségesen talált állatcsontok (húsételek
maradványai), az italt bõrtömlõben, faedényben, keleties formájú cserépedényekben, az elõkelõkét
nemesfém edényekben mellékelték.
Államuk – ugyancsak keleti mintára – központosított, az egyeduralkodó kagánon kívül (akinek címe
ugyancsak a füves puszták keleti végébõl ered) más rangot nem is ismerünk ebbõl a korból. A meghódolt
népekkel nagyvonalúan bántak. A gepidákat ugyan nagyrészt áttelepítették a Dunántúlra, de nagyjából egy
tömbben, saját elõkelõik vezetése alatt hagyták (kezükben lehetett a nyugati kereskedelem, hiszen
mindenben követni tudták a legutolsó frank–alemann divatot). Importra szükség volt, elsõsorban a nagy
jelentõségû reprezentáció miatt (van, aki az avar kori társadalom egyik legfontosabb jellemzõjének tartja a
mindenáron való reprezentációt).

Kora avar kori vaskengyelek Bicskérõl, 7. század eleje

Pannónia régi római útjait kereskedõkaravánok járták. A langobard Itália felé vezetõ úton létesült az a
kereskedõtelep (Keszthely-Fenékpuszta), amely körül sajátos szigetkultúra alakult ki, késõ antik, bizánci,
langobard s egyéb nyugati germán összetevõkbõl. Sajátos, viseletben, szokásokban megnyilvánuló
különállását megtartotta ez a népesség a központ elhagyása után is (az „avar” kulturális hatás minden
erõsödése mellett). Regionális központokban nagy polietnikus közösségek jöttek létre, amelyeknek az
egész avar koron át használt, többezres sírszámú temetõiben igencsak nehéz eldönteni (ha szabad
egyáltalán), hogy az avar módra eltemetett, bizánci tárgyakkal ellátott, germán és avar fegyvereket is
birtokló, esetleg germán viseleti sajátosságokat is mutató halott vajon melyik népcsoporthoz tartozott
eredetileg.

Állatküzdelmi jelenetes öntöttbronz szíjvég, Zilah, 8. század

ÉRVEK
FODOR AZ ELEFÁNTCSONTTORONYBÓL
ISTVÁN • A történelem legnagyobb hamisítása • Képtelenségek könyve
régész, tanszékvezetõ egyetemi tanár, Szegedi Tudományergyetem
Heribert Illig nagy hûhóval kísért könyvének megjelenése a kitalált középkorról nem
csupán a nyugat-európai, hanem a magyar történelmet is érinti. Ha ugyanis a 614 és 911
közötti idõszakot valóban csupán „kitalálták”, azaz hamisították, akkor nekünk nem volt
Magna Hungaria-beli, levédiai és etelközi történelmünk, sõt nem volt honfoglalás sem,
Álmos és Árpád sem. Ha azonban alaposabban szemügyre vesszük a történelmi tényeket
– az írott kútfõk mellett a régészet és más szakterületek adatait is –, hamar kiderül, hogy
nem a három egykori hatalmasság hamisította meg a történelmet, hanem a könyv szerzõje
tett ilyen kísérletet.
Történelemrõl szóló könyv ritkán kelt olyan feltûnést, mint Heribert Illig Kitalált középkor
(A történelem legnagyobb idõhamisítása) címû munkája. A feltûnést nem a szerzõ
valamely átütõ pozitív eredménye, az eddigi történeti kép számottevõ gazdagítása váltotta
ki, hanem éppen ellenkezõleg: a szerzõ nem kevesebbet állít, mint hogy Európa középkori
történelmének jó nagy szelete nem más, mint egyszerû kitaláció, történelmi hamisítás. A
könyvrõl megjelent eddigi bírálatok némelyike megjegyzi, hogy Illig ügyesen használja ki
elgondolása alátámasztására a középkori történeti kutatás valós nehézségeit, például azt,
hogy a korszak írott forrásait többször átírták, s ránk gyakorta a késõi átiratok maradtak
csupán. Ez több esetben valóban így van, de az egymástól függetlenül keletkezett források
egybevetésén alapuló forráskritika a legtöbb esetben tisztázni tudja egy-egy történeti kútfõ
eredetiségét, avagy hamis voltát.
Az is szöget üt azonban a történetkutatáshoz valamit is konyító olvasó fejébe, hogyan
lehetett az állítólag kitalált Karoling-kor hatalmas mennyiségû írott forrását viszonylag
rövid idõ alatt meghamisítani, illetve ennyi hamisítványt elõállítani viszonylag rövid idõ
alatt. A szerzõ eléggé egyszerûen oldja meg ezt a kérdést is. Felteszi, hogy e korban 35
000 irat keletkezett, s ha csak 350 mûködõ kolostort tételezünk fel ekkor Európában,
mindegyik kolostor szerzeteseinek csupán 100 írást kellett „elõállítania”, ennyi ideje pedig
biztosan volt a sok ráérõ szerzetesnek.
Ha a „kitalált” korszakot alaposabban szemügyre vesszük, elsõ pillantásra kitûnik a szerzõ
feltevésének képtelensége. Ha ugyanis igaza lenne, akkor 622-ben s azt követõen nem
alakult ki az iszlám, nem jött létre az óriássá duzzadt arab birodalom, tehát nem született
meg az iszlám korai mûvészete, irodalma, tudománya, s nem voltak azok a népek és
országok sem, amelyekrõl például az arab földrajzi és történeti munkák szólnak. S ami
bennünket, magyarokat közelebbrõl érdekel, nem voltak azok a kazárok sem, akiknek
szomszédságában õseink Levédiában éltek, sem onogur-bolgárok (bolgár-törökök),
akiknek nyelvébõl a honfoglalás elõtt 250-300 szót kölcsönöztünk, és végezetül nem volt a
895-ös honfoglalás sem, az azt megelõzõ és követõ eseményekkel egyetemben. Ha
mindezen képtelenségeket el is hinnénk Illig úrnak, s bedõlnénk a régi naptári
idõszámítással kapcsolatban végzett hókuszpókuszainak, ráadásul elhinnénk
meghökkentõ meséjét a három hatalmasság gonosz összeesküvésérõl, még mindig
komoly akadályok tornyosulnának szavahihetõsége elé.
A történeti koroknak ugyanis nem csupán írott emlékei vannak, hanem tárgyi emlékei is,
amelyekkel a régészet foglalkozik. Tudja ezt persze szerzõnk is. Igyekszik is a régészetrõl
lehetõleg minél több rosszat elmondani, elsõsorban azt, hogy a régészek rendkívül rosszul
keltezik az elõkerült sírokat, épületmaradványokat és tárgyakat. Ebbéli igyekezete azonban
fölöttébb átlátszó. Kiiktatja például a történelembõl a Kárpát-medencében 567-ben tanyát
vert avarokat is, sokezernyi elõkerült sírjukat, településeiket szó nélkül hagyja, pedig e
sírok jelentõs részében pénzt is leltek, amelyek félreérthetetlenül igazolják e temetkezések
korát. (Vagy talán e pénzérméket is a három csaló hatalmasság emberei dugdosták bele
utólag a halottak sírgödreibe?) Nyilvánvaló, hogy itt már szó sem lehet jóhiszemû
félreértésrõl, történészi baklövésrõl, ez kétségtelenül szándékos hamisítás. Ugyanezt
mondhatjuk a honszerzõ magyarok esetében is, akiknek sírjaiba szép számmal kerültek
olyan nyugati uralkodók 911 elõtt vert pénzérméi is, akik Illig szerint nem is léteztek. S e
sírokban ráadásul a távoli Közép-Ázsiában vert arab dirhemek is voltak, a temetkezések
keltezése tehát vitán felül áll.

A sarkeli erõd tégláin látható karcok. A középsõ téglán malomjáték található

Szerzõnk rendkívül nagyvonalúan jár el néhány nép „eltüntetésekor”. Szerinte a Kaszpi-tenger, a Kaukázus
és a Don vidékén birodalmat alapító kazárok sem léteztek 567 és 965 között, vagy szerepük teljesen
jelentéktelen volt. Miközben a kazárok szerepét cáfolgatja – tudós történészhez illõ módon – szakirodalmi
utalásokat is tesz. De mire? A magyar származású Arthur Koestlernek A tizenharmadik törzs címû
regényére! (Rózsahegyi István fordításában 1990-ben jelent meg magyarul.) Világos jele ez annak, hogy
vaskos könyvünk szerzõje az égvilágon semmit sem tud a kazárok valós történetérõl, a vonatkozó történeti
forrásokról s a szakirodalomról. Mert ha tudna, akkor arról is hallott volna, hogy a kazárok neve nem csupán
az arab, bizánci, héber és európai forrásokban fordul elõ, hanem keleten a rovásírásos feliratokban is.
Mongóliában két ujgúr feliratban is szerepel a nevük, az egyik keletkezési ideje 750-re, a másiké 752–753-
ra tehetõ.
Kazária régészeti emlékeirõl is meglehetõsen lesajnáló véleményt formál a szerzõ: „Az alapjában véve
nomádként élõ nép fõvárosairól, tehát a titkokkal körülvett Szamandarról a Kaukázusban, Itilrõl a Volga
torkolatánál és a megerõsített Sarkelrõl a Donnál csak kevés olyan »hír« van a földben, ami a régészeket
kielégíthetné. Egyedül az állítólag 833 körül alapított Sarkelrõl van egy ásatási leletünk, mielõtt a város egy
duzzasztással nyert tározómedencében elsüllyedt volna.” (352. o.) [Ismét élvezhetjük a fordítás változatos
nyelvi leleményeit!] Nos, ezzel szemben az igazság az, hogy Itilt az óriási Volga-deltában még valóban nem
sikerült a régészeknek fellelniük, Szamandar helyét azonban ismerjük a Kaszpi-tenger kaukázusi
partszakaszán, Sarkel esetében pedig egyenesen ritkaságszámba menõ az írott források és a régészeti
eredmények egybeesése. Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár ugyanis 950 körüli mûvében a
következõket írja: „[A besenyõk szállása] kiterjed egészen Sarkelig, a kazárok erõdjéig, amelyben
háromszáz fõnyi õrség állomásozik, kiket évenként váltanak. »Sarkel« annyit jelent náluk, mint »fehér ház«,
s ezt a Kamatirosznak nevezett Petronász kardhordozó díszõr építtette, amidõn a kazárok kérték Theofilosz
császárt, hogy építtesse meg számukra ezt az erõdöt […] s a császár engedvén kérésüknek, elküldte a
császári hajóhad csapatszállító hajóival az elõbb említett Petronász kardhordozó díszõrt […] Petronász
tehát elment a Tanaisz [Don] folyónak arra a helyére, ahol az erõdöt szándékozta építeni. S mivel azon a
helyen nem voltak erõd építésére alkalmas kövek, néhány kemencét csináltatott, és bennük téglát égetett,
és azokkal vitte végbe az erõd felépítését, miután a folyóból való kis kavicsokból meszet készített.”
Konstantin tudósítása szerint tehát az erõd Theofilos császár uralkodása idején (829–842) épült téglából.
Különbözõ meggondolások alapján a történészek az építkezés legvalószínûbb idõpontjának a 838-as évet
tartják. 1949–1951-ben a cimljánszki víztározó építését megelõzõ régészeti feltárások alkalmával M. I.
Artamonov pétervári régész napvilágra hozta a 193,5x113,5 m alapterületû téglavárat: az ásatások
alkalmával elõkerült leletek megerõsítették a vár építésének feltehetõ idejét. A vár tégláinak egy részén
különbözõ bekarcolt jelek, alakok, egy esetben malomjáték látható. Bíborbanszületett Konstantin leírása és
a régészeti eredmények tehát tökéletesen egybevágnak, semmiféle áltörténészi csûrés-csavarással nem
vonható kétségbe sem Sarkel várának léte, sem pedig azé a hatalomé, amely azt építtette, nevezetesen a
Kazár Birodalomé.
A honfoglalás elõtti magyar történelem fontos korszakát alkotta az az idõszak is, amikor õseink az onogur-
bolgárok szomszédságában éltek. Nyelvükbõl mintegy 250-300 jövevényszó került át a magyar nyelvbe, s
ezek igen fontos mûvelõdési hatásról tanúskodnak. (Például: búza, árpa, tarló, eke, sarló, sátor, ökör, bika,
tinó, borjú, disznó, tyúk, ól, gyümölcs, alma, bor, ács, sereg, törvény, tanú stb.) E jövevényszavakból azt a
következtetést vonták le a kutatók, hogy akkori szomszédaink a megtelepült életforma számos elemével
ismertették meg õseinket. Ezek a belsõ-ázsiai eredetû onogur-bolgárok (vagy másképpen: bolgár-törökök) a
török nyelveknek egy olyan õsi változatát beszélték, amelynek alapvetõ sajátságait napjainkban már csak a
Volga mellett élõ csuvasok nyelve õrzi. E népesség valamikor 460 körül jelent meg a földrajzi értelemben
vett Európa keleti peremén, s a Kaukázustól északra elterülõ területeken telepedett meg, az iráni nyelvû
alánok szomszédságában. (Ez utóbbiak utódai voltak a jászok és a mai észak-kaukázusi osszétek.) Amikor
567-ben e területeken a kazárok alapítottak birodalmat, a bolgár-törökök is kazár fennhatóság alá kerültek.
603 után azonban lerázták magukról e függõséget, s önálló birodalmat hoztak létre az Azovi-tenger vidékén.
Fejedelmük, Kuvrat kagán Bizánc szövetségese lett s meg is keresztelkedett Konstantinápolyban. 650 körül,
Kuvrat halála után azonban szétesett a rövid életû bolgár birodalom, ismét a kazárok lettek úrrá rajtuk. A
népesség pedig felbomlott: egy részük Aszparuh vezetésével 680 körül az Al-Duna vidékén telepedett meg
s alkotott önálló államot (a mai Bulgária elõdjét), másik részük a Volga folyó mentén északabbra húzódott, s
késõbb itt hozta létre a Volgai-Bolgárországot, harmadik részük pedig továbbra is az Azovi-tenger és a Don-
Donyec folyók vidékén maradt s kazár alattvalóként élt tovább.
Természetesen Illig úr ezeket a bolgár-törököket is „halálra ítélte”, könyvében számukra sincs hely, az õ
történelmük is kiagyalt fikció. 1912-ben azonban a Poltava melletti Perescsepino falu határában rendkívül
gazdag sírleletre bukkantak, amelyet sokáig elrejtett kincsnek véltek a kutatók. Mára beigazolódott, hogy
valamely nomád fejedelem temetkezési helye került napvilágra, méghozzá a bolgárok nevezetes
uralkodójáé, Kuvraté. A sírban lelt pecsétgyûrûkön ugyanis az õ neve olvasható. Emellett orientalistáink
közül a kitûnõ Czeglédy Károly figyelt fel arra, hogy a 6. század eleji bolgár birodalom (vagy másképpen:
Nagy-Bulgária) létrejöttének híre a messzi Kínába is eljutott. Az egyik 600 körüli kínai törzsjegyzékben az
alánok szomszédságában szerepel a bolgárok neve is, tielö alakban. Így tehát nem csupán a bizánci és
arab forrásokban szerepelnek az onogur-bolgárok, hanem egy kínaiban is, ráadásul a régészet is
félreérthetetlen tanúbizonyságát adja egykori létezésüknek. (Azt csak remélni merem, hogy Illig áltörténész
úr nem keveri majd bele a kínai császárt is az európai összeesküvõk sötét szövetségébe.)
Szerzõnknek a történelemben való jártassága más esetekben is erõsen kétségbevonható. Ebbõl a
szempontból beszédesek térképei is. Például a 346–347. oldalon lévõ térképe az 1000 körüli Európát
hivatott ábrázolni. Az akkori Magyarország területén két várost tüntet fel, az egyik Gran (Esztergom), a
másik pedig imígyen szerepel: Alba Iulia (Karlsburg). Az láthatóan cseppet sem zavarja szerzõnket, hogy
Gyulafehérvár neve csak 1918 óta Alba Iulia, az ókorban Apulumnak hívták, 1000 körül éppen
Gyulafehérvárnak, a szlávok pedig Balgradnak, s ez utóbbi nevet használták a középkorban a betelepülõ
románok is. Ugyancsak furcsa módon az Északi-Kárpátokban fel van tüntetve: szlovákok. Láthatóan a
történelem nagy kiigazítójának halovány fogalma sincs arról, hogy ez a népnév valamikor a 14–15.
században alakulhatott ki az észak-magyarországi szlávok megnevezéseként, mindenesetre a 16. század
elõtt nem fordul elõ.

Kuvrat bolgár kagán pecsétgyûrûinek felirata

Magam nem kísértem figyelemmel a könyv németországi fogadtatását és a megjelent bírálatokat. Aligha
kétséges azonban, hogy a fentebb említettekhez hasonló megjegyzéseket bõven tettek a német történészek
is. Mindez azonban szikornyányit sem ingatta meg hitében Illig urat. Minderrõl a könyvéhez írt utószóban
olvashatunk, amely A pislákoló tûz szétterjed optimista címet viseli: „A könyvünkben bemutatott
megfigyelések, eredmények, a feltárt ellentmondások és végkövetkeztetések minden övön felüli és övön
aluli támadás ellenében kitartottak. Nem került elõ olyan érv, amely téziseimet megrendíthette volna. Ha a
középkorkutatók csak egyetlen szemet ki tudtak volna szedni érvelésem láncából, ezen eredményt minden
bizonnyal teli torokból hirdették volna. Az, hogy ilyen dolog nem történt (a vitát folyamatosan
dokumentáljuk), egyben bizonyítja a tézis értékét, és az ebbõl következõ szilárdságát. Sok középkorkutató
intézet megkísérli, hogy kivonja magát a vitából, mivel téziseim összeegyeztethetetlenek oklevél-
értékelésükkel. Hosszú távon azonban aligha sáncolhatják el magukat a pergamenhalom mögött, hiszen a
vizsgálati kritériumok és az eredmények mind ismertebbé válnak. Olyannyira, hogy már úgy véljük: a
bizonyítás terhe egyre inkább azon középkorkutatókra hárul, akik tántoríthatatlanul hisznek a régi és
kevésbé régi írások tartalmában.” (488–489. o.) Irigylésre méltó önbizalom és nem túl szimpatikus
önelégültség. Ráadásul fejtetõre állított logika: bizonyítson az, aki ismeri a történeti forrásokat, érti a
forráskritika eljárásait, s igazolja, hogy a lépten-nyomon hamisító, tudatlan dilettánssal szemben igaza van.
S itt elérkeztünk az Illig-féle tudományos „szenzációk” sikertörténetéhez. Az ilyenfajta rögeszméket
mindenütt szárnyára kapja a bulvársajtó, a magukat újságírónak nevezõ félmûvelt „médiaszakemberek”
gyorsan nagy port vernek az ilyesmi körül, s „vevõ” is akad rá bõven. Különösen az értékválsággal küszködõ
társadalmakban, elsõsorban a sérült történelmi tudatú csoportok (meg a feltûnni vágyók, akik lelkesen
csatlakoznak az „igehirdetõk”-höz). Jól látja ezt Galamb György a könyvrõl írott dolgozatában, s hiányolja a
történész szakma kritikáját: „A zsivaj fölött pedig hallgat az elefántcsonttorony” – fejezi be írását. (Élet és
Irodalom, 2003. március 28.) Magam úgy vélem, nem a szakmai gõg vagy a közvéleménytõl való elzárkózás
az oka annak, hogy nem jelennek meg tucatszám cáfoló cikkek Illig úr rögeszméirõl. Hanem egyszerûen az,
hogy vitázni, legalábbis valódi vitát folytatni csak valós érvekkel lehet és érdemes. Ha valaki azt állítja, hogy
a Föld nem gömbölyû, hanem lapos és a négy sarkán négy elefánt tartja, azzal aligha érdemes vitázni. És
fõként fölösleges. Nem csoda hát, ha minden valamirevaló kutató sajnálja erre fecsérelni az idejét és
szellemi erejét. A kutató emellett azt is látja, hogy a mindenható tömegkommunikációval szemben szinte
tehetetlen, hiszen ott nem a tény az érték, hanem a szenzáció. Bármekkora ökörség legyen is az.
Érdekes jelenség, hogy német után elõször magyar nyelven olvasható Heribert Illig könyve. (Még ha nem is
valami ízes magyar nyelven.) Mi lehet ennek az oka? Vajon a magyar közönség szomjúhozta leginkább e
„történelemformáló” zagyvaságokat? Erõs a gyanúm, hogy a könyv megjelenése mögött bizonyos hazai
körök állnak, akik sok mindenben osztják Illig úr gõzös eszméit, s akik hosszú évek óta hasonlóan
meghökkentõ elmésségekkel traktálják a magyar közvéleményt. Világosan kiderül ez abból az elõszóból,
amelyet a dilettáns berkekben apostolként ismert Pap Gábor írt a könyv magyar kiadása elé „A héj
támadása a mag ellen, avagy: mi mindenre szolgálhat egy óraátállítás?” címmel.
Pap Gábor nem a krónikákat szapulja, mint Illig, hanem épp ellenkezõleg, õ gesztáink hun történetének
igazát véli megszilárdulni a kiiktatott 300 esztendõvel: „jelenlegi tudásunk szerint a magyar krónikás
hagyomány õrizte meg leghitelesebben az eredeti – a késõbb betoldott 300 évet még nélkülözõ –
idõszámítási rendszert. Eszerint Attilától számítva az ötödik generációba esik Álmos fellépése, ami a
jelenlegi hivatalos idõ-nyilvántartási rendszerben képtelenségnek tûnik: (Nota bene: éppen az a
„képtelenség” jogosítja fel akadémikusainkat arra, hogy széltében-hosszában kétségbe vonják krónikáink
szavahihetõségét!) Ha azonban az Attila halála (453) és Álmos fellépése (800-as évek dereka, mai
idõszámításunk szerint) közül kiiktatjuk a mûvileg ide erõltetett mintegy 240 (850–614) évet, az így adódó
idõtáv (kb. 160 év) éppen megfelel a nevezett öt generációnak.” (18. o.) Láthatjuk, hogy az elõszó írója még
csak arra sem veszi a fáradtságot, hogy Illig gondolataihoz alkalmazkodjék. Hiszen Álmos fellépése szintén
a „kitalált” idõszakra esik, s elsõ uralkodócsaládunk õse ugyanolyan fikció e gondolatmenet szerint, mint
Árpád, Kurszán és maga a honfoglalás.
De lássuk tovább e termékeny eszmefuttatást: „Ami pedig az árpádi honfoglalás valódi idõpontját (895
helyett 595) illeti, az a lehetõ legjobb megközelítéssel idézi emlékezetünkbe az eddigi spekulációk szerinti
»avar« honfoglalás dátumát.” (Uo.) Hát igen, 567 vagy 595 egyre megy, különösen, ha olyan
idõmachinátorokról van szó, mint a könyv vagy az elõszó írója. A lényeg az, hogy a történelem eseményeit,
tényeit, személyiségeit és idõpontjait mindig úgy forgassuk, ahogyan az céljainknak megfelel. Ha kell, a 300
évbõl csinálhatunk 240-et (állítólag ennyivel hosszabbították meg a nevezett maffiózók az Attila és Álmos
közti idõszakot), az a lényeg, hogy ködösítõ agyalmányainkat megtámogassuk.
Nézzük azonban az elõszó címének indoklását: miféle héj támad itt miféle magot? Pap Gábor
elmeszüleménye szerint: „Elõször is tudnunk kell – elég egy pillantást vetnünk a térképre, és ez a tény
nyilvánvalóvá lesz számunkra –, hogy a Kárpát-medence: Európa kellõs közepe. Kicsit patetikusabban
fogalmazva: itt dobog – ha van – kontinensünk szíve. A természet különös kegyébõl kifolyólag minden
irányból tökéletesen védett, minden tekintetben önálló földrajzi-ökológiai egység. Tapasztalati tény és
nemcsak a múltra vonatkoztatva: aki ura a Kárpát-medencének, az ura Európának. Hozzá képest Róma is,
Köln is, Bizánc is… – bizony, bizony, bármennyire is szokatlanul hangzik: periféria. Másképpen fogalmazva:
ha a Kárpát-medence a magja egy kontinensnyi méretû gazdasági, politikai és mûvelõdési egységnek,
akkor a Bizánc–Róma–Köln háromszög csakis a héja lehet. Ebben a fogalomkörben mozogva tehát az
»óraátállítás« mûvelete így jellemezhetõ: a héj támadása a mag ellen. E nevezett »trojka« mindenesetre
jellegzetesen maffiasztikus módon járt el a maga rövid távra szóló, közvetlen haszonszerzést célzó
munkálkodása során, amelynek a távolabbi – eléggé baljós! – következményei ma már könnyen beláthatók.”
(19–20. o.) Nem folytatom tovább az idézetet, bármennyire tanulságos is lenne. Kár, hogy e megalomán
történelmi lázálom alaptételeivel nem volt mindenki tisztában. Például a tatárok, a törökök, az osztrákok, az
orosz cár meg a Vörös Hadsereg – tehát nem ismerték a Kárpát-medence tökéletes védettségét, így hát
ebbõl „kifolyólag” akadtak némi kellemetlenségeink. Például egyikük-másikuk csaknem kiirtott bennünket.
Szerencsétlenségeink némelyikéhez pedig a hasonló lázálmokat kergetõk is hozzájárultak valamelyest. Pap
Gábor gondolatmenete szerint nem is lehet kétséges a három maffiózó célja: dicsõ múltat akartak
maguknak kreálni a mi kárunkra, csináltak maguknak szakrális császárt Nagy Károly személyében, a mi
igazi szakrális Turul-dinasztiánkat pedig elszakították gyökerétõl – Attilától. E képtelen, alapjaiban együgyû
fantazmagória jól illik Heribert Illig könyvéhez s szellemi táplálékul szolgálhat a történelmi ködevõk
táborának is. Azoknak, akik tudatlanságból, feltûnési viszketegségbõl vagy valamely más okból szívesebben
látnak ködképeket, mint történelmi valóságot. Pedig rég beigazolódott: a mi történelmünk a maga
valóságában is szép, büszkeségre okot adó és tanulságos. Elég hosszú is, nem kell hát – egyes
szomszédaink erõlködéséhez hasonlóan – mesterséges történelmet kreálnunk. Akik mégis ezt teszik, jól
tudják, miért. Képzelt hírnévért, szereplésvágyból s néha – pénzért is. A szélhámosság ugyanis nemritkán
jól jövedelmez. A hívõk tábora persze többnyire nem hasonszõrû egyénekbõl áll, õk csak lépre mennek.
Nem mindig saját hibájukból.