Castellamare szigete éppen annyira messze van a szárazföldtől, hogy elfelejtsék, de nem elég

messze ahhoz, hogy a világ bajaitól is kímélve legyen. A sziget életének középpontjában egy
virágokkal benőtt kis kávézó áll, ami már generációk óta csalogatja be a kis közösséget
beszélgetni, pletykálni. Különleges emberek találkoznak itt, és lenyűgöző sorsok fonódnak össze.
Castellamare lakosait nagyban megváltoztatja a két világháború, a gazdasági világválság és a
fasiszta fenyegetés.

Majdnem egy évszázadon át követhetjük az Espinosa családot titkokon és rejtélyeken,

megpróbáltatásokon és áldozatokon át. De megismerhetünk egy kegyetlen grófot és elbűvölő
feleségét, egy lelkészt, aki imádja a botrányt, egy háborús rab múltú költőt, egy kívülálló lányt,
aki az erő egy fontos pillére lesz, valamint egy sebesült angol katonát, aki a tengerből bukkan fel.

A szerelem, a szenvedély és barátság szoros köteléke, a keserű rivalizálások, és a megbocsátás

ereje tölti be ennek a gazdag, hatásos regénynek a lapjait.
Írta: Catherine Banner
A mű eredeti címe: The House at the Edge of Night

Fordította: Kocsis Anikó

HÁZ AZ ÉJ PEREMÉN
CATHERINE BANNER
 Daniele-nek

„Csak az a mi szigetünk,
ahol már szerettünk.”

Derek Walcott
 I.
A MESEGYŰJTŐ
1914–1921
 „Castellamare szigetét egyszer hajdanán, mint ragályos kórság, teljesen
eluralta a sírás-rívás. A zokogás a tengerpart barlangjaiból eredt, ahonnan a
vulkáni magma megszilárdult kövei származtak. A szigetlakók e kövekből rakták
a házaikat. Így a sírást hamarost a falak visszhangozták: a hang kiáradt az
utcákra, s a végén már a városkapu kőíve is úgy jajongott éjjelente, mint egy
elhagyott menyasszony.
Az átok hatására a szigetlakók fúrton-fúrt harcoltak és veszekedtek. Az apák
szembefordultak a fiaikkal, az anyák a lányaikkal. A szomszédok nem álltak szóba
egymással: senki sem találta meg a nyugalmát.
És ez így folyt évekig, mígnem jött a nagy földrengés. A szigetlakók félelmetes
morranásra riadtak, amibe beleremegett az egész sziget. Az utca kövei
összekocódtak, csakúgy, mint az edények a konyhakredencekben. Az épületek is
megremegtek, mint a friss ricotta sajt. Reggelre össze is omlott mind.
A leomlott falak kövei tovább jajongtak, és a szigetlakók összegyűltek, hogy
eldöntsék, mitévők legyenek.
Egy fiatal parasztlány, Agáta előtt megjelent a Madonna, s ettől ő
megvilágosodott. Elő is adta, hogy mi okozza a könnyes átkot. – A szomorúság
beleette magát a sziget köveibe – mondta – ezért bele kell fognunk, hogy egy új
várost építsünk belőlük. Amikor elkészül a nagy munka, a sírásnak is vége lesz.
Ezért aztán a szigeten kő kövön nem is maradt: a lakói szép lassan
újjáépítették az egész várost.

Ez az idézet Castellamare történetének régi meséjéből való, amelyet

ebben a változatában Pippa Vella mesélt el először nekem. A mesét
eredetileg a Szent Agáta fesztiválon rögzítették 1914-ben.”
 I.

A doktor arra ébredt, hogy valaki megzörgeti az ablakra hajtott fazsalut.

Ezek szerint mégiscsak elaludhatott… – Jön a baba! A baba, signor il
dottore! – kiabálta valaki.
A doktor hirtelenjében azt sem tudta, hol van – talán csak nem a saját
gyereke készül a világra jönni?! Ahogy talpra ugrott, és az ablak felé
igyekezett a lába köré tekeredett lepedővel, derengeni kezdett neki, hogy
hiszen a felesége ott alszik mellette az ágyban. Az ablak túloldalán Rizzu
széles parasztarcát látta, amely úgy derengett a félhomályban, mint a
telihold. – Ki babája jön? – kérdezte a doktor.
– Hát a signor il conte gyereke, ki más?
A doktor nem akarván felébreszteni asszonyát, az ajtóhoz ment, s ki az
udvarra, ahol a hold mindent furán éles fénybe vont. Még Rizzu is
különös látványt nyújtott vasárnapi kabátjában, nyakkendővel, amely oly
szigorúan feszült rajta, mintha rá lenne szögezve. – Valami tévedés van
itt – morogta a doktor. – Nem vagyok köteles a gróf gyermekét világra
segíteni.
– De engem maga a signor il conte küldött.
– Nem vagyok felszólítva arra, hogy a la contessa szülését felügyeljem,
hiszen mindvégig a bába volt körülötte. D’Isantu biztosan érte akart
küldetni, nem pedig értem.
– Nem, nem, a bába már ott van. A gróf magát is akarja. Sürgősen
kéreti – fújt gondterhelten Rizzu, fontossága teljes tudatában. – Akkor
jön? Most rögtön?
– A saját feleségem is mindjárt vajúdni kezd. Nem szívesen maradnék
távol a háztól, ha nem muszáj.
Rizzu azonban kötötte az ebet a karóhoz.
– A grófnő mindjárt lebabázik, bármely percben – jelentette ki. –
Úgyhogy muszáj jönnie, dottore.
– A bába nem boldogul egyedül?
– Nem, dottore. Ez egy… nehéz szülés. Maga is kell nekik, mert a baba
csak azzal az ezüst cukorfogószerűséggel fog tudni kijönni, ami magának
van – közölte Rizzu félrehúzott szájjal, mert nem szívesen bocsátkozott
ilyen konkrét részletekbe. Ő maga a kilenc gyermeke közül egyet sem
látott megszületni, s szívesebben gondolt úgy a világra jövetelükre, mint
Ádáméra és Éváéra a Paradicsomban. – Akkor jön má’? – ismételte.
Az orvos elfojtott magában egy káromkodást, mert belátta, nincs
menekvés. – Megyek kabátért meg a kalapomért – mondta. – Öt perc
múlva jövök. Itt a szekere, vagy gyalogolnunk kell?
– Nem, nem, dottore, hoztam a kordét.
– Akkor várjon…
A doktor a sötétben felöltözködött, és az órájára pillantott: hajnali
háromnegyed kettő. Összecsomagolta az orvosi felszerelést: fogót,
acélollót, injekciós fecskendőket – amelyeket már felesége közelgő
szülésére készített elő –, valamint morfiumot és magnéziumszulfátot,
hátha vészhelyzet áll elő. Mikor elkészült, felébresztette a feleségét. –
Milyen gyakoriak a fájdalmaid, amore? – érdeklődött. – A gróf felesége
idő előtt vajúdni kezdett, a csuda vigye, és odahívattak.
A felesége bosszús homlokráncolással próbált magához térni: – Még
nincs itt az ideje… Hadd aludjak.
Hát, ha isten is úgy akarja, gondolta a doktor, világra segítheti a
contessa gyermekét, és még időben visszaérhet a feleségéhez. Mielőtt
felmászott volna a szekérre, átszaladt a tér túloldalára, hogy felébressze a
vén Gesuinát, aki ősidők óta segítette világra a szigetlakókat egészen
addig, amíg meg nem romlott a látása. – Signora Gesuina, mi dispiace –
mentegetőzött. – Átmenne a feleségemhez? Engem elhívtak, miközben a
feleségemnek már jóslófájásai vannak.
– És kihez hívták? – kérdezte Gesuina. – Szent Agátára, létezik, hogy
egy szegény ördög haldoklik ezen az átokverte szigeten, akiért
odahagyja éppen most a feleségét?
– A gróf feleségénél idő előtt megindult a szülés, és komplikációk is
adódtak – kérték, hogy vigyem a fogót.
– Aha, szóval la contessa… És magát hívták hozzá?
– Igen, signora.
– Hát, amennyire tudom, minden oka megvan rá, hogy ne akarjon
odamenni, és a contessának segédkezni… – bökte ki a bábaasszony, és
jelentőségteljesen elhallgatott.
– Ugyan mit hallott, Signora Gesuina? – Az orvos nem tudta véka alá
rejteni bosszúságát.
– A madarak csiripeltek ezt-azt – felelte Gesuina.
– Na, mindegy, akkor átmegy, és vigyáz a feleségemre?
Gesuina kihúzta magát. – Ó, Szent Agátára, hát hogyne mennék. Hol a
karja, fiam? Nyújtsa ide, nem akarok hasra esni a köveken…
Az öregasszony már csaknem teljesen elveszítette a szeme világát.
Gesuina a doktor kabátjába kapaszkodva átbotorkált a gömbölyű
kövekkel burkolt téren, majd elfoglalta őrhelyét a doktor hálószobájának
sarkában, a karosszékben. A doktor remélte, hogy nem fogja
megrémíteni a feleségét az öregasszony látványa, ha felébred.
Már el is múlt hajnali kettő. A doktor csókot lehelt a felesége
homlokára, és kiment a házból.
Magában átkozódva indult Rizzu és a szamárkordéja keresésére. A
francba a gróffal és a feleségével…! A nő nem akarta őt maga mellett a
terhessége idején, inkább a bábaasszony szolgálatait vette igénybe.
Akkor most mi ez a hirtelen sietség hajnali kettőkor? A komplikáció nem
lehet több, mint egy megtekeredett köldökzsinór vagy egy-két hevesebb
méhösszehúzódás, és nyilván nem lesz szükség a fogóra sem. És mégis –
éppen most kell végigzötyögnie a városon, és a mindenórás feleségét
otthon hagynia.
Rizzu kalappal a kezében ácsorogva várt rá – mintha a vasárnapi
misén állna… Felmásztak mindketten a kocsira, amely nem egyszerű
szénásszekér volt ám, hanem igen díszes: zöldre-sárgára kipingált
falapok borították az oldalát. A sziget nevezetes történelmi eseményeiről
regéltek ezek a festett képek: csatákról, csodákról, itt elsüllyedt
fregattokról. A csöndet csak a tenger zúgása tagolta, ahogy
végigzötyögtek az álomba merült utcákon. A holdfény meg-megcsillant a
pálmaleveleken, és megvilágította a szamár szürke hátát. – Két gyerek
készülődik a világra ezen a szigeten – morgott a doktor. – Az enyém és a
grófnőé, és pont ugyanakkor. Az se normális, aki vidéki körorvosnak
áll…
 – Ó, vagy úgy… – hárított Rizzu, mint aki nem óhajt belemerülni a
vidéki doktorok sanyarú sorsának taglalásába. – De hát doktor, ez
mégiscsak dupla áldás, nemde? Két gyerek egyazon éjjelen, ilyen még
nem történt ezen a szigeten.
– Dupla kényelmetlenség.
A grófi kert kapujához két óra húszkor érkeztek. A doktor felkapta a
kabátját, a kalapot, az orvosi táskát és a sztetoszkópot, leugrott a
szekérről, és futni kezdett a ház felé, hátha akkor hamarabb szabadul.
A gróf a felesége hálószobájának ajtajában őrködött, a ház felújított
szárnyában. Feszült, izgalomtól izzadt arca hüllőszerűvé tette. – Késett –
förmedt a doktorra. – Már egy órája elküldettem magáért!
– Nem volt tisztem eddig sem felügyelni erre a várandósságra –
szakadt ki a doktorból a bosszúság. – A saját feleségem mindjárt vajúdni
kezd, már napok óta vannak jóslófájásai. Nem túl szerencsés, hogy ott
kellett őt hagynom. Amúgy a contessa mintha csak a bábát igényelte
volna mindezidáig…
– Így van. Én küldettem magáért. Carmela itt fekszik, inkább nézze
meg…
A testes gróf ellépett az ajtóból, hogy a doktor bemehessen. A grófnő
szobájában az újonnan beszerelt elektromosság mindent kísértetiesen
sápadt fénybe vont. A bába munkában volt: vezényelt az ősi ritmus
szerint: „nagy levegő… nyomni… nagy levegő… nyomni”. Carmela
azonban se nem vett mély lélegzetet, se nem nyomott. A doktor egy
szempillantásra átlátta a helyzetet, amely sokkal rosszabb volt, mintha
csak megtekeredett köldökzsinórról vagy túl fájdalmas kontrakciókról
volna szó. Ha egy asszony a vajúdásnak ebben a fázisában nem akar
nyomni, az nagyon nem jó jel. A férfi általában nem érzett félelmet
munkája során, most azonban mintha egy jeges kéz simított volna végig
a vállán.
– Na végre, hogy ideért – vetette oda a bába megvetően.
Az ágy végénél egy apró cselédlány tördelte a kezét. Mi is a neve…?
Megvan: Pierangela. A doktor kezelte egyszer a tyúkszemeit. – Hozzál
nekem kézmosóvizet – utasította a lányt. – Mióta tart ez az állapot?
– Ó, uram, atyám! – fakadt sírva Pierangela, és máris hozta a szappant
meg a vizet. – Már órák óta, signor il dottore!
– Egy órája vannak nagyobb görcsei – helyesbített a bába. – Aztán rátör
a kimerültség, és olyan, mintha nem látna senkit és semmit maga körül.
– Mikor kezdődtek a fájások? – kérdezte a doktor.
– Tegnap kora reggel hívtak. Hét órakor.
Hétkor… Tehát tizenkilenc órája küszködnek. – És a terhesség simán
zajlott?
– Korántsem! – A bába egy kupac feljegyzést kapott fel az asztalról.
Úgy mutatta a doktornak, mintha bármin változtatnának ezek a papírok.
– Az elmúlt hónapban a contessa ágyba kényszerült, mert feldagadt a
keze, és fájdalmas fejgörcsei voltak. – Zavartan tette hozzá: – Azt hittem,
tudott róla…
– Feldagadt kéz és fejgörcs! – méltatlankodott az orvos. – Miért nem
hívattak?
– A contessa nem akarta – felelte a bába.
– De hát maga… Maga szólhatott volna!
– A gróf úr orvosa, odaátról, a szárazföldről átjött megnézni a grófnőt a
múlt héten. Azt mondta, semmiség. Hát mit tehettem volna?
– A siracusai kórházban kéne most lennie, nem pedig itt! – A doktor
megkerülte a bábát és a rémülten ácsorgó Pierangelát. – Nincsenek meg
az eszközeim egy császármetszéshez! Még elég morfinom sincs!
– Nem akarta a grófnő, hogy áthívjam – vallotta be a bába. – Én
sejtettem, hogy baj van, dottore, de ilyen dolgokban senki sem hallgat
rám!
Ez a mentegetőzés felbőszítette a doktort. – Ki kellett volna harcolnia,
hogy kórházba küldjék! – rivallt az asszonyra.
Pierangela önkéntelenül kántálni kezdett félelmében: – Édes Jézus és
Szűz Mária és minden szentjei odafönt az égben. Szent Agáta, segítsd
meg a bajba jutottakat…
Az orvos már pontosan tudta, mi a teendője, és megszűnt a keze
remegése. Mindig így történt, előbb vagy utóbb. – Ne zavarjon senki a
továbbiakban, tegyenek róla – jelentette ki. – Kérek forró vizet, tiszta
lepedőket! Mindennek nagyon tisztának kell lennie.
Jött a víz, a használt lepedőket kihuzigálták Carmela ernyedt teste alól.
A doktor kifertőtlenített egy fecskendőt, megtöltötte
magnéziumszulfáttal, és beadta a grófnő karjába. Most már sínen volt:
egyik mozdulat hozta a másikat, ahogy a misén egymást követik az imák
és az énekek. Előkészítette a morfint, a szikét és a fogót. – Hozzon tűt és
cérnát – utasította a bábát. – Készítsen ide tampont és jódot! Minden ott
van a táskámban.
Carmela, aki mintha magához tért volna egy pillanatra, megszólalt. –
Csak a bábát akartam – nyögte.
Az orvos kurtán odavetette: – Ezen már túl vagyunk. A gyereket kell
most minél hamarabb világra segítenünk.
Felszívta a morfint, és még egy injekciót adott a nő vékony karjába,
akit láthatóan elkábítottak a beadott szerek. A doktor felemelte a szikét,
és a nő hasa fölött elpróbálta a mozdulatot. Egyetlen, pár centiméteres
vágás… A lepedők – hol vannak? – Kérem a tiszta lepedőt – parancsolta.
– Gyorsan!
Pierangela majd felbukott igyekezetében. – Vigyázz, mindennek
nagyon tisztának kell lennie! – förmedt rá a doktor dühösen, aki Trentino
jeges-sáros lövészárkaiban tanulta a mesterségét. – Mindennek! Ha a
görcsrohamok nem ölik meg, akkor a szepszis fogja!
Carmela hirtelen megint kitisztult tekintettel nézett a doktorra, aki
ugyanazt a félelmet látta a nő szemében, amit már legalább száz katona
szemében látott a frontvonal mögött, amikor éppen nem hatott a kábító
szer. Kézfejét az asszony vállára fektette, mire a grófnő teste ellazult. A
doktor tudta, hogy így lesz. A grófnő felemelte a fejét, és amit mondott,
úgy hangzott, mintha bosszúra vágyakozna: – Ez a te műved…
– Adjon neki még egy kis morfint – utasította a doktor a bábát.
– A te műved – ismételte meg Carmela. – A gyerek a tiéd. Mindenki
gyanítja már, csak te nem. Miért nem nézel rám, Amedeo?
Az orvos úgy adta be a következő injekciót, hogy nem nézett a nő
arcába. Úgy érezte magát, mintha a vádló szavak súlyára a szoba falai
összeszűkülnének. Amint Carmela megint kábán alámerült az
érzéstelenítés hatására, melléje térdelt, és egy biztos mozdulattal
megejtette a vágást. Benyúlt a résen, s egy negyedfordulattal
elmozdította a babát. Aztán a fogó segítségével egyetlen mozdulattal a
világra segítette.
Fiú volt. És lélegzett. Elvágta a köldökzsinórt, és a bába karjába
helyezte a babát. – Még semmi sincs rendben, amíg nem születik meg a
placenta is – jelentette ki. Aztán az is megvolt. Túlestek mindenen.
Minden csupa vér volt. És könny…
Carmela perceken belül magához tért – ahogy a doktor gondolta.
Feltámaszkodott a csatakos lepedőn, és kérte a babát. A doktornak
hányingere támadt attól, amilyen mértékben rátört a megkönnyebbülés –
és amiért el kellett azt fojtania. Az ablakhoz lépett. Kinézett a fasorra,
amely a grófi háztól az utcáig húzódott. Figyelte, ahogy a lámpák fénye
zöld fénygömböket vet a falombokra. Látta, hogy a lombok mögött
milyen mélabúsan terül el a táj – a csupasz domboldal, mögötte a fekete
és végtelen tenger. Mintha minden megváltozott volna. Minden más lett.
A szoba is más. Carmela is más. Egészen más, mint előtte volt.
Aztán kihúzta magát, és visszatért a pácienseihez. Ellenőrizte Carmela
szívverését, aztán a babáét. Összevarrta a sebet, és alaposan lekente
jóddal. Felügyelte a placenta elégetését, meg a többi dologét: a véres
lepedőkét, a tamponokét és a kötszerekét. Csak azután engedte meg
magának, hogy alaposabban megnézze Carmelát, aki nem figyelt rá, a
babával volt elfoglalva. Furcsa belegondolni, hogy ez az ágyon heverő
női test, amelyet annyira megviselt és szétdúlt a szülés, amelyet
megszúrt az injekcióstűvel, felvágott a szikével, és beléje hatolt kézzel,
hogy kivegye a kicsit, a legutóbb, amikor látta, még egészségesen fiatal és
egész volt. „Ez a te műved”, mondta Carmela. „A gyerek a tiéd.” Lopva a
gyerekre pillantott. Kerekded fiúcska, nagy, fekete hajjal. Nos, egy ilyen
korú újszülöttről senki meg nem mondja, ki az apja – bárkié lehet.
Kereste a babaarcban a gróf vonásait, erős állát, kidülledő szemét.
Bárhogy is, a grófnő mégis csak őt vádolja, és csak ez számít.
Nagy fáradtság tört rá most, hogy megtette a dolgát. A gróf az ajtóban
állva nézett befelé: Carmelát a nők gyorsan letörölgették, majd letakarták
egy lepedővel. A doktorra maradt, hogy bejelentse a grófnak, fia
született. Meg is tette, és maga is meglepődött, milyen hidegvérrel adta
elő a szokásos frázisokat: – Szép gyermek… Erős kisfiú… Eclampsia
okozta a gondot… Remélhetőleg gyors lesz a gyógyulás.
 A gróf megszemlélte a kisfiút, majd a feleségét, aztán a doktor felé
bólintott, aki értett a mozdulatból. Elmehet végre.
Már fölösleges volt a jelenléte a szobában, de még meg kellett
tisztogatnia és elraknia az orvosi eszközeit, csak azután mehetett végig a
villa homályos folyosóján, majd ki a fénybe. A nap már feljött, a csendes
derengés a szokásos módon beborította a szigetet és a tengert. Éppen
elmúlt hat óra.
A pálmafák között egy férfialak közeledett futva. Rizzu volt az. –
Signor il dottore – kiabálta lelkesen az öreg. – Fia van!
Fáradtságában az orvos először nem fogta fel, mit mond az öreg
paraszt. – Fiú lett! – kiabálta Rizzu még egyszer, felrebbentve a
galambokat a pálmafákról. – A felesége egy fiúnak adott életet!
Cazzo! Erről megfeledkezett… Odafutott Rizzuhoz. – Nagyon gyorsan
megszülte a felesége a babát – lelkendezett Rizzu megfeledkezve a
kötelező tiszteletről. – Egy órába sem telt. Gesuina azt mondta, hogy akár
csukott szemmel is levezette volna a szülést. – Az öreg eltűnődött egy
pillanatra. – Ha meggondolom, mindegy is lett volna… Dicsérjük az
Urat, szent Agátát és minden szentjét…
A doktor nem szállt fel a nyikorgó szamárkordéra, inkább végigszaladt
az ébredő utcácskákon. A kabócák éppen belekezdtek a ciripelésbe: a
napfény kezdett bekúszni a szűk sikátorokba, a kis terek közepébe. Száz
udvaron száz öregasszony söpört gyors, türelmetlen mozdulatokkal. A
seprű száraz hangja szállt a házak között. Ahogy futott, a doktor kívül-
belül egyaránt érezte, ahogy világosodik, nő a fény – mintha az egész
világot betöltené.
A hálószobában még ott lengett a vér és a küzdelmes óra szaga.
Gesuina elbóbiskolt a székében, amely az ágy végénél állt. A baba is
aludt az anyja mellett, ölelő karja biztonságában.
– Ne haragudj, szívem – mondta a doktor.
– Könnyebb volt, mint gondoltam – felelte az asszony a szokásos
józanságával. – Mennyire féltem, aztán túl voltam rajta egy óra alatt.
Gesuina meg én nagyon jól elboldogultunk nélküled is.
A doktor mindenesetre megtörölgette a feleségét, ahol még kellett,
miközben a baba nyekergett, mocorgott. Olyan idegen volt, mint egy
újszülött kismacska. A doktor felemelte az aprócska testet, megszemlélte
mindkét lábát és karját: megnyomkodta a sarkát, szétválasztotta az
ujjakat, aztán a rátörő büszkeség izgalmával meghallgatta
sztetoszkópjával a kis teremtmény madárszerűen gyors szívverését.
Olyan öröm tört rá, hogy szinte elgyengült a térde. Lírai hangulatában
bevallotta magának, mennyire más apának lenni, mint pusztán
szeretőnek! Miért várt ilyen sokáig azzal, hogy gyermeket nemzzen?
Megértette, hogy az élete ezen kívül nem ér egy fabatkát sem: minden,
ami idáig történt vele, csak arra szolgált, hogy eljusson ide, hogy
elérkezzen ez a perc.
Ám nem feledkezhet meg arról a gondról, amit a másik kisfiú jelent.
Délutánra szétfut a pletyka az egész szigeten – annak a Carmela nevű
boszorkánynak köszönhetően. Már előre látta, mi fog történni, és szinte
hallotta, mit fognak terjeszteni: hogy csoda történt, ikrek születtek, csak
éppen más-más anyától, de ugyanabban a percben. Igen, ezt fogják
beszélni széltében-hosszában a szigeten.
A felesége egy hosszútávfutó megérdemelt nyugalmával hevert az
ágyon. A doktor ellenőrizte, hogy minden rendben van-e vele, majd
csókokkal borította. Nem lett volna ilyen túláradóan érzelmes, ha nem
gyötri a bűntudat. Tudta, hogy milyen vihar közeleg: a bába és
Pierangela hallotta Carmela vádját. Egy ilyen mendemonda éppen elég
ahhoz, hogy a felesége, a szomszédok, mindenki ellene forduljon. Talán
még a szigetet is el kell majd hagynia. Egyelőre azonban nem akarta,
hogy ez a gondolat elsötétítse a lelkét jótékonyan elárasztó fényt.
 II.

A doktor saját születése homályba vesző, észrevétlen, elfeledett esemény

volt.
Az Arno parti Firenze városában van egy félhomályos piazza, amely
nem tündököl fényárban, mert olyan kétes alakok tanyája, akik inkább a
sötétet kedvelik. Az egyik oldalán kilenc boltív rejt egy épületet,
amelynek falán rácsos ablak van. A rácsokat rozsda marja régóta – a téli
köd és nyirok rágta őket sötétre. Annak idején a három vízszintes és
három függőleges rács mögött állt egy nagy, oltárszerű kő: a tetején egy
párna hevert.
Itt kezdődött a doktor életének első nyilvános fejezete, amikor egy
januári éjszakán belökte egy kéz az ablakon, és a párnára helyezte.
Megszólalt egy csengő, majd a meztelen, magányos csecsemő sírni
kezdett.
Bentről léptek hangzottak fel: a kisfiút kezek emelték fel a párnáról,
zsírpecsétes köténnyel fedett női mellre szorították, és bevitték oda, ahol
világos volt, és meleg.
Amikor az árvakórház nővérei kibontották a gyereket a pólyából, azt
látták, hogy bármennyire méretes, mégiscsak egy újszülött. Egy kettébe
tört, szentképes medál függött a nyakában piros szalagon. – Ez akár
szent Kristóf is lehet – vélekedett az egyik nővér. – Látjátok, két láb,
alatta három vonal, mintha víz hullámai volnának. Vagy valami más
délvidéki szent…
A fiúcsecsemő egészségesnek tűnt. A nővérek egy szoptatós dajkának
adták rögvest át éjszakai felügyeletre.
A kisfiú először nem tudott táplálkozni, de a dada, aki Rita Fiducci
névre hallgatott, és nem ismert lehetetlent, addig-addig kínálgatta neki
elnyűtt mellét, amíg végre nagyokat nyelve enni kezdett. Aztán mély
álomba merült. Rita ringatta, és énekelt neki, kissé szemrehányó
felhangokkal: „ambara-bà, cic-cì, coc-cò!” Ez nem csecsemőringató nóta
volt, hanem nagyobb gyereknek való mondóka, de Rita úgy látta, ez a
gyermek akkora, hogy nem illik hozzá a szokásos gügyögés. Ez a dallam
aztán élete hátralévő éveiben a legváratlanabb helyzetekben bukkant fel
olykor-olykor Amedeo emlékezetében.
Az árvaház igazgatója, mielőtt hazament volna aludni, még megnézte
az új jövevényt. Egy este öt baba! Már odáig jutottak, hogy a Firenzében
született gyermekek egyharmada a vasrácsos ablak mögött, az
árvakórházban kötött ki, ahol kibontották a rongyokból, mint egy
csomagocskát, elnevezték, megetették, gyógyították őket, ha kellett,
aztán visszaküldték abba a világba, amely egyszer már elhagyta ezeket a
kis árvákat.
Az igazgató új bekezdést nyitott a nagy sárga könyvben, amelynek
előlapján ez állt: Balie e Bambini, és feljegyezte a méretes gyermek
érkezésének idejét és a szoptatós dajka nevét, akinek odaadták őt
gondozásra. A takaró jellemzése is bekerült a könyvbe, amibe a gyerek
bele volt bugyolálva („kék, kissé vérfoltos”), és az igazgató említést tett a
medálról is („feltehetően Szent Kristóf”). A férfi feljegyezte azt is, hogy a
gyerek nagyon nagy: tíz font és tizenegy uncia. Ekkora csecsemőt még
nem látott ez a kórház.
Az igazgató papírdarabkába göngyölte a medált, és betette egy
dobozba, amelyen ez a felirat állt: „1875 januárja”. Már tele volt
borítékokkal, amelyekben más, hasonló apróságok rejtőztek: apró
parfümös üvegcse ezüstláncon; egy nő árnyképe deréktól fölfelé;
ónmedálok negyedbe-félbe vágva, mint megannyi azonosító jegy a talált
tárgyak osztályára. A gyerekek többsége hozott valamit magával.
A férfi eltöprengett, aztán beírta név gyanánt, hogy „Buonarolo”. A
legutóbbi elsöprő gyerekhullám során – csak a tavalyi évben kétezer
gyereket raktak le „megőrzésre” – az árvakórházban dolgozók az
egyszerűség kedvéért rászoktak arra, hogy egy-két betű változtatásával
ugyanazt a családnevet adják a kis jövevényeknek: így lett az egy este
beérkezett öt gyerek Buonareale, Buonarealo, Buonarala, Buonarola,
Buonarolo. A megnyugtatóan istenes hangzású Amedeo pedig jól illik
ehhez az óriásbébihez. A direktor úr beírta, aztán becsukta a nagy
könyvet.
A kisfiú felébredt, megint szopott – ezúttal sokkal célratörőbben
viselkedett. Mintha már akkoriban kibontakozott volna benne élete nagy
törekvése: hogy ha már életben maradt, felnőjön, aztán otthonra és
családra találjon.

Amedeo nem csupán az árvakórház történetének legnagyobb méretű

csecsemője volt, hanem kétszer olyan gyorsan nőtt és hízott, mint a többi
B-betűs sorstársa. Két szoptatós dajkára volt szükség a táplálásához, és
egy babaágyat kellett beszerezniük, amely a két dadus ágya között
kapott helyet. A megszokott méretű, fehér bölcsőben ugyanis, amelyet
teljesen kitöltött, a kisfiú nem akart megmaradni. Viharos gyorsasággal
gyarapodott „a fura kis szerzet”, ahogy Franca nővér emlegette (Rita
dada „kisangyalnak” hívta). Rita a térdére ültetve énekelte neki az
„Ambara-bà, cic-cì, coc-cò-t” lelkesen – néha már-már elfelejtette, hogy
nem is ő az anyja.
Amikor még nagyobb lett, Rita elnyűtt tarot kártyáiból jósolt
Amedeónak. Amikor az igazgató rajtakapta Ritát, megtiltotta a jóslást.
Amedeo nem emlékezett később a jóslatokra, csak a kártyák képeire, és
arra, mennyire szerette a belőlük kibontakozó történeteket a Remetéről, a
Szerelmesekről, az Akasztott emberről, az Ördögről, a Toronyról. Mindig
folytatásért könyörgött Ritának. Rita a kártyavetés helyett áttért más
mesékre: a lányra, aki almává változott, majd fává, aztán virággá. Mesélt
Amedeónak a ravasz rókáról, aki ezután arra vágyott, hogy legyen egy
kisrókája, aki az ágya mellett fekszik a hálóterem kövén. A történetek
iránti szenvedélyes érdeklődése nőttön-nőtt. Franca is mondott neki két
mesét: az egyik az Ezüstorrú Démonról szólt, a másik pedig a
varázslóról, akit úgy hívtak, hogy Lelkenincs. A mesehallgatás után
Amedeo bezárkózott Rita éjjeliszekrényébe, amibe alig fért be, mert félt a
varázslótól is, meg a démontól is, de azért továbbra is imádta a meséket.
Még kicsi volt, amikor Rita elment a kórházból, és soha többé senki
sem mondott róla egy szót sem. Egy időre Amedeót vidékre küldték, egy
földes padlójú kicsi házba egy új mostohaapához és -anyához. A latrina
ülőkéjére állva és a kisablakon kitekintve a kisfiú látta a Firenze feletti
füstködöt gomolyogni, és látta az Arno folyó tekergő, fényes
ezüstkígyóját is.
 A mostohaanyja szerint túl sokba került a táplálása, és állítólag kinőtte
az összes ruháját, ezért visszaküldték a fiút az árvaházba.
Mire hatéves lett, már csak lányok maradtak állandó lakóként az
árvakórházban – meg ő. A rácsos ablakot időközben bezárták: a babákat
kosárban kellett bevinni az irodára, mert Franca nővér szerint ez a
„civilizált viselkedés”. Különben, mondta, a rossz emberek csak
kényelmi okokból is beadják a gyerekeiket. Amedeo, amikor már
nagyobb volt, eltűnődött, hogy vajon őt is „kényelmi okokból” adták be?
Úgy gondolta, hogy ez azt jelenti, hogy „véletlenül”. Szokásává vált
kiülni a bezárt ablak alatti lépcsőre, hátha egyszer érte jön a mamája…

Egy májusi délutánon az inspekcióra érkező doktor ezen a lépcsőn látta

meg Amedeót. Mindig kitüntetett figyelemmel kísérte a fiúcska
fejlődését, aki olyan rohamosan nőtt, hogy az fájdalmat okozott a
lábában, és folyton mindenféle baleset érte. Ezért sokkal gyakrabban
kellett őt a doktornak inspekcióznia, mint azt a doktor szerette volna.
– Nos, kisember – mondta a doktor (akinek gondot okozott, hogyan
szólítson egy kilenc hónaposnál idősebb gyermeket, hogy ne legyen
nevetséges) – volt valami sérülésünk az elmúlt hetekben? Nem? Hát ez
szokatlanul jó hír. De vajon mi leszel, ha nagy leszel?
Amedeo ezen a délutánon amúgy is különösen melankolikus
hangulatban volt, ezért a doktor kérdését a doktor szándéka ellenére a
szívére vette, és sírva fakadt.
A felügyelő orvos szokása ellenére zavarba jött, gyorsan beletúrt a
zsebeibe, és a gyerek kezébe nyomta, amit csak talált: a lila színű cukrot,
az egylírást, egy használt színházjegyet és egy hímzett monogramos
zsebkendőt A. E. betűkkel. (Ez utóbbit a síró Amedeo mindjárt
használatba is vette.) – Jól van, na, jól van – csitította. – Nem teljesen a te
betűid, de ez van. Az első, az A. még jó is – látod, Amedeo, az én nevem,
Alfredo, ugyanúgy kezdődik, mint a tiéd. De a családi nevem nem.
Tudsz már olvasni? Ugye, jól gondolom, hogy nem? Az én családi nevem
Esposito. Jó név egy olyan árvának, mint te, mert azt jelenti, hogy
„elhagyott”. Persze manapság nem szabadna ilyen nevet adni egy
árvának, hiszen az lelketlenségnek számítana.
 – Te is árva vagy? – érdeklődött Amedeo, és egy pillanatra abbahagyta
a sírást.
– Nem – felelte a doktor. – Talán az ükapám volt az, mert róla nem
maradt fönt semmiféle írás.
A fiú megint sírva fakadt, mintha személyes sértésnek venné, hogy a
doktor maga nem árva. – Kapd be a lila cukrot – unszolta a doktor.
– Nem szeretem – válaszolta a fiú, aki még sohasem kóstolt effélét.
– Hát akkor mit szeretsz? – kérdezte a doktor.
A még mindig hüppögő fiú a könnyein át mondta: – A történeteket.
A felügyelő orvos elgondolkodott, és előbányászott a memóriájából
egy félig-meddig elfeledett mesét, amit még a dadájától hallott annak
idején. Egy papagájról szólt a történet, amely meg akarta akadályozni,
hogy egy fiatal hölgy hűtlen legyen a férjéhez, és ezt egy vége-hossza
nincs mesével érte el. A papagáj odarepült a nő ablakára, és csak mesélt,
és mesélt, a nappalokból éjszakák lettek, és ez addig tartott, mígnem a
férj hazatért az útjáról, és mindent rendben talált. Vagy valami efféle…
Amedeo felegyenesedett ültében, megtörölte a szemét, és rászólt a
doktorra: – Akkor most meséld el rendesen is!
A felügyelő orvos nem tudta felidézni a történet részleteit, de a
következő héten mutatott a fiúnak egy vörös bőrbe kötött füzetet,
amelybe a házvezetőnője, egy bizonyos Serena lejegyezte az egész mesét
– legalábbis annak azt a változatát, amelyet a nagymamája és annak
felmenői ismertek, akik mind félelmetesen jó mesemondó hírében álltak.
Hogy miért fáradt azzal, hogy megszerezze a mesét a fiúnak, nem tudta
volna megmondani. A füzet fedlapját egy aranyszín Anjou-liliom
díszítette. Ez volt a legszebb dolog, amit Amedeo valaha a kezében
tarthatott. A doktor, látván a gyerek örömét, azon kapta magát, hogy oda
is ajándékozta a füzetet a fiúnak. – Na, tessék, fogd – mondta
elégedetten. – Még írhatsz bele más meséket is, vagy gyakorolhatod az
írást-olvasást.
Amedeo ezentúl mindenkitől meséket kért – a nővérektől, az
apácáktól, a Santissima Annunziata templom papjaitól, akik elhaladtak
az árvakórházi lépcső előtt, ahol ő ücsörgött, vagy a kórház odalátogató
jótevőitől. Ha meg volt elégedve a történetekkel, akkor beleírta őket a
füzetébe.
Amikor tizenhárom lett, és feltették neki azt a kérdést, hogy melyik céh
kötelékébe szeretne belépni inasnak, azt mondta, hogy orvos szeretne
lenni. Elküldték egy óráshoz, aki három nap elteltével visszaküldte, mert
a fiú vaskos ujjai között összetörtek az apró, finom óraszerkezetek.
Amedeót ezt követően egy pékhez adták ki, de az mindig belebotlott az
óriási termetű fiúba a kemence körüli sürgölődésben, s amikor emiatt
kificamította a bokáját, elvesztette a türelmét, és felmondta a tanítást.
Amedeo pár hónapot eltöltött egy könyvnyomdában is, ahol szeretett
lenni, mégis visszaküldték innen is mondván, napjában vagy tízszer
abbahagyja a munkát, mert meg-megáll olvasni. Emiatt kár érte a
nyomdát, amely időt és klienseket veszített emiatt.
Így hát a fiúnak megint csak nem volt semmi munkája, és már nem is
kapott újabbat. Visszaküldték az iskolába, noha kiöregedett onnan. Végre
kitüntethette magát – az eddig munkaadóinak számító iparosok,
hivatalnokok és boltosok gyerekeinél sokkal jobb eredményeket
produkált. Mégis kitartott abbéli elképzelése mellett, hogy orvos akar
lenni. Az árvakórház történetében, amennyire vissza tudtak emlékezni,
még nem volt olyan, hogy valaki innen kikerülve doktornak ment volna.
Az intézmény igazgatója megkérdezte a felügyelő orvos, Esposito úr
véleményét a dologról: – Ez maga szerint lehetséges?
– Igen, lehetséges – vélekedett a doktor. – Ha valaki állja a költségeket,
és egy másvalaki kezébe veszi az oktatását, nevelését. Feltéve persze, ha
a kétbalkezességét legyőzi egyszer, de én azt mondanám, hogy amire ez
a fiú elszánja magát, azt meg is fogja valósítani.
Az igazgató határozott kérésére egy jóakaratú támogató felajánlotta,
hogy fizeti Amedeo orvosi tanulmányait, egy másik pedig vállalta, hogy
megveszi neki a szükséges könyveket és ruhákat. Két év elvesztegetődött
a katonai szolgálatra, de amikor Amedeo visszatért a civil életbe, Dottor
Esposito felvállalta, ami elől már nem térhetett ki: befogadta a fiút a saját
házába, a hátsó kis szobába. Serenával étkezett, és a doktor felügyelte az
orvosi előmenetelét. Huszonegy éves volt, tehát minden másra már
ügyelhetett saját maga is. A doktor elintézte, hogy Amedeo bejárhasson a
Santa Maria Nuova kórház sebészeti iskolájába, és azt is, hogy esténként
mosogatással kereshessen egy kis pénzt a tartása fedezésére a Via
dell’Oriuolo és a Borgo degli Albizi közötti ivóban.
Ez a felállás teljes sikert hozott. A fiú jól alkalmazkodott a helyzetéhez,
és amikor a doktor hazajött, szaladt, hogy begyújtsa a tüzet, vagy kihúzta
neki a széket. És mindezt úgy csinálta, hogy a doktor, aki magányos
öreglegény volt, meghatódott rajta. Amedeo társalkodónak is kellemes
volt, mert minden nap átrágta magát az újságon, és szisztematikusan
dolgozta fel a doktor könyvtárában található tanulnivalókat is.
Egészében véve a doktor örült annak, hogy magához vette a fiút. Olykor
meginvitálta Amedeót, hogy vacsorázzon vele rosszul világított
dolgozószobájában, ahol gyakorta költötte el vacsoráját a tudományos
folyóiratokkal telezsúfolt asztala mellett. A természetbúvár doktor
dolgozója tele volt a legkülönfélébb gyűjteményekkel: feltűzött
lepkékkel, üvegekbe rakott fehér kukacokkal; korallból faragott
szobrocskákkal; kitömött polinéziai rágcsálókkal meg mindenféle más
természeti ritkasággal, amit csak a doktor hosszú és magányos élete
során hozzátehetett tudósokból és hasonszőrű gyűjtögetőkből álló
dinasztiája felhalmozott kincseihez. A fiút különösen lenyűgözte az
emberi szem viaszból készült orvosi modellje, amelynek felkunkorodó
felszíne alatt látható volt a szem érhálózata is. Ez a szemmodell az
előszobai konzolasztalkán állt, az esernyőtartó mellett. A lépcső fölött
félelmetes látványt nyújtott a két drótra felfüggesztett, bálnaszájból
származó, méteres sziladarab. Amedeót nem taszította e kincsek egyike
sem – éppen ellenkezőleg: idővel annyira kötődni kezdett e tárgyakhoz,
mint maga az öreg doktor. Titokban el is határozta, hogy egy napon majd
neki is lesz saját gyűjteménye: a nappalija tele lesz egzotikus
érdekességekkel és tudományos könyvekkel. Vörös bőrbe kötött füzete
lassan megtelt történetekkel, a feje a félműveltség ideáival, a szíve pedig
az ebből fakadó vágyakkal.
Amikor végre befejezte az iskoláit (ahogy Amedeo már
megtapasztalta, egy árvának mindenhez kétszer annyi erőfeszítés és idő
szükségeltetik), nem kórházi sebész lett belőle, mint a nevelőapjából,
hanem medico condotto. Az öreg doktor, a nevelőapja iránti tiszteletből
Amedeo felvette az Esposito nevet. Nem talált állandó munkát, hanem a
falvakat járta afféle vándor körorvosként, hogy pótolja a jobblétre
szenderült falusi doktorokat vagy azokat, akik a sok munkába éppen
belebetegedtek. Nem volt se lova, se kerékpárja, úgyhogy gyalog járta a
köves utcácskákat esős hajnalokon és fagyos éjszakákon. A Fiesole és a
Bagno a Ripoli környéki dombokon lakó parasztoknak helyrerakta
kificamodott bokájukat, és segédkezett az asszonyaiknak, amikor
elérkezett a szülés ideje. A provincia minden községébe elküldte
álláskereső leveleit, de hiába.
Mindeközben, ahogy teltek-múltak az évek, egyre-másra gyűjtögette a
történeteket, mert hivatása és modora bizalmat gerjesztett pácienseiben.
A parasztemberek elmondták neki, hogyan veszett a lányuk a tengerbe;
hogy a fiaik elhagyták a házat, aztán, mikor visszatértek a faluba,
idegennek hitték egymást, s tévedésből egyik megölte a másikat.
Meséltek neki megvakult juhászokról, akiket a madarak csicsergése
vezetett – úgy látszott, hogy a szegény emberek a szomorú történeteket
kedvelik a legjobban. Amedeót még mindig lenyűgözték a mesék.
Amikor hazatért akármelyik átmeneti szállására pirkadatkor, mindig
kezet mosott, kávét töltött magának, kinyitotta az ablakot, hogy
beáradjon az ébredező világ életteli hangözöne, és gyorsan beírta a
legutóbb hallott történeteket a piroskötésű füzetbe. Mindig végigcsinálta
ezt a ceremóniát, mégpedig ünnepélyes komolysággal akkor is, ha a
páciense meghalt, és akkor is, ha nem. Így a könyvvé terebélyesedő füzet
átlényegült ezernyi idegen élet fényes krónikájává.
Amedeo saját élete pedig megmaradt a maga szűk, nem túl mély
medrében, gyökerei a felszín közelében lebegtek. Mintha még el sem
kezdődött volna igazán. Ez a nagydarab, szálfaegyenes, büszke tartású
ember, akinek arcán a szigorú vonalú szemöldökök szinte egybeértek,
nem zavartatta magát attól, hogy a természet igen magas termettel
áldotta meg (ahogy ezt más, túl nagyra nőtt embereknél gyakorta
észlelhetni). Magassága és homályos múltja miatt mindig, mindenütt
kívülálló maradt, idegen. Amikor a fiatalokat figyelte a firenzei Piazza
del Duomón, amint fényképezkednek, vagy forró csokoládét isznak a
kávéházak elé kitett, görbe lábú asztalkáknál, mindig úgy érezte, mintha
ő nem lenne fajtájuk-béli, hiszen sohasem tartozott hozzájuk. Ifjúsága
már tovaszállt, úgy érezte, lassan élete deléhez közeledik. Agglegény
volt, komor ruhákban járt, nem volt kicsapongó, mértékletesen élt, s az
estéit orvosi lapjai tanulmányozásával töltötte, vasárnaponként pedig
idős nevelőapjának nappalijában üldögélt. A két férfi megvitatta a
híreket, megtekintette az öreg gyűjteményeinek legújabb darabjait, vagy
kártyázott. Ahogy a lapokat osztotta, fel-felmerült benne a
gyerekkorában látott tarot kártya képe, és az Akasztott ember, a
Szerelmesek, a Torony történetei.
A vén doktor már visszavonult, bár még látogatta az árvakórházat,
amelyet megújítottak azóta: a gyermekek jól szellőztetett hálótermekben
aludtak, és azokon a nagy teraszokon játszottak, amelyeket azért
építettek, hogy legyen hová kiteregetni a frissen mosott ágyneműt.
Amedeo még mindig állandó munkahelyre pályázgatott. Leveleket
irkált mindenhová, délvidéki településekre, amelyeknek korábban még
csak a nevét sem ismerte, elzárt hegyi falvakba az Alpokban, meg
jelentéktelen kis szigetekre, ahonnan úgy jött vissza a válasz, hogy
elvitték előbb a legközelebbi olyan faluba, amelynek volt postahivatala.
Végül 1914-ben egy isten háta mögötti hely polgármestere ilyen
körülményesen juttatta el a válaszlevelét Amedeónak. Arcangelónak
hívják, írta, a városka neve meg Castellamare. Ha Amedeo hajlandó délre
utazni, akkor náluk találhat munkahelyet, mert van egy szigetük, ahol
egy orvos sincs.
Az említett sziget egy apró morzsának látszott Amedeo nevelőapjának
térképén valahol Szicília délkeleti partjainál. Firenzétől ennél messzebb
már csak Afrika volt… Mindazonáltal már aznap délután megírta a
választ, hogy elfogadja az ajánlatot.
Végre-valahára egy állandó megbízás! Az öreg doktor kikísérte nevelt
fiát az állomásra, és megkönnyezte a búcsút, pedig nem állt
szándékában. Megígértette Amedeóval, hogy nyáron majd együtt isszák
a limoncellót egy nagy, bougainvilleával – azaz murvafürttel – borított
teraszon (a doktor képe az olasz délvidékről némi romantikus
felszínességgel bírt). – Talán, ha öreg leszek, majd oda is költözöm –
jelentette ki. Már úgy tekintett Amedeóra, mintha az a saját édes
gyermeke volna, noha ezt sohasem tudta – vagy akarta – volna szavakba
önteni. Amedeo szeretett volna köszönetet mondani az öregúrnak, de
aztán csak kezet ráztak. Így váltak el. Soha többé nem találkoztak.
 III.

Amedeo gőzhajóval ment Nápolyba – az alsó fedélzeten utazott, ahol a

szegények. Először járt a tengeren, és már szédült a hajó méreteitől, a
folytonos sziszegéstől, ahogy a fölösleges gőz kiáramlott a csövekből.
Egy nagy, szalmával bélelt faládában vitte magával az orvosi
felszerelését. A ruháit, a borotválkozó készletét meg a pipáját egy kis
bőrtáska rejtette. A feljegyzett történeteit is ide tette. Mindezen kívül volt
még nála egy síklemezes, összecsukható Kodak fényképezőgép, amely
nevelőapja váratlan ajándékaként utazott most vele. Amedeo eltökélte,
hogy Castellamaréban másként fog élni, és egészen más ember lesz.
Olyan, akinek a kalandjait érdemes lefotózni; olyan, aki elegáns
kávéházak teraszán szürcsölgeti a forró csokoládét. Nem pedig egy
nyomorult árva, egy nincstelen, robotoló felcser. Még mindig olyan
szegény volt, ahogy a világra jött – se feleség, se egy barát, a nevelőapját
leszámítva, se utód… Az élet lehetne másmilyen is? És vajon nem
kezdődött-e el már a változás ezzel az utazással? Majdnem negyven éves.
Ideje nekivágni az igazi életútnak, ami még előtte áll, és várja – ebben
mindig is hitt.
Kisfiú korától kezdve azt érezte, hogy az árral szemben kell úsznia, és
lám, most is… A többi gőzhajó, amely elhagyta Nápoly kikötőjét,
északnak indult, mintha valami láthatatlan iránytű vinné mindet
ugyanoda. A saját hajója pedig, dacolva a déli áramlattal, a holdfény
ezüsthídját maga alá gyűrve fel-le bukdácsolt a szembe jövő hullámokon.
A gőzhajó elhagyta Salernót és Cataniát, majd kikötött Siracusában.
Amedeo innen pillantotta meg először Castellamarét. A sziget ködös-
laposan terült el a horizonton – alig látszott többnek egy méretes
sziklánál. Nem lévén se komp, se odajáró gőzös, be kellett érnie azzal az
egyetlen halászhajóval, amely oda tartott, és a nem túl bizalomgerjesztő
Isten irgalmazzon nevet viselte. Igen, mondta a halász, elviszi Amedeót,
de egy fillérrel sem kevesebbért, mint huszonöt líra. Ebben a szélben,
magyarázta, rámegy az egész estéje.
 Egy öregember, aki a közelükben bogozta hálóját, hallotta a
beszélgetést, és valami olyasmit kezdett el motyogni, hogy a szigetet átok
sújtotta, a sírás-rívás olyan ott, mint a fertőzés. Valami fehér
koponyákkal telizsúfolt barlangot is emlegetett, de mire
belemelegedhetett volna a bonyolult történetbe, a halász lehurrogta, mert
félt, hogy ugrani fog az üzlet.
Amedeo azonban nem volt babonás, és mivel új jövevény volt itt lenn,
délen, eszébe sem jutott alkudozni. Kifizette szó nélkül a huszonöt lírát,
és a halász segítségével beemelte faládáját a nagy csónakba. A halász
evezett, és közben be nem állt a szája. Elmondta Amedeónak, hogy a
castellamarei emberek abból élnek, hogy olívát termesztenek, és juhokat
terelgetnek. Nagy tonhalakat is fognak, amelyeket bottal vernek agyon.
És persze más halakat is elkapnak – egyiket csalival akasztják horogra, a
másik fajtát megcsáklyázzák a kopoltyúja alatt. Amedeo, aki Nápoly óta
szenvedett a tengeribetegségtől, szorosan összezárt szájjal ült, és
hallgatott, mígnem elérték végre Castellamare kőből rakott
kikötőmólóját.
A halász kevéssel kilenc óra után tette ki őt a partra. Amedeo nézte,
ahogy az Isten irgalmazz árbocfénye bukdácsol a sötét hullámokon, aztán
körbenézett a nagy, sivár tájon, amely mélységes csöndbe burkolózott
körülötte. Mintha senki sem lakott volna ezen a szigeten… Aztán kivette
a sötétségben a parti házakat, amelyekben egy lámpa sem égett. A
kőmóló, amely még langyos volt attól, hogy korábban hosszú órákig
tűzött rá a nap, enyhén illatozott a rásodródott murvafürt és leander
szirmoktól. Amedeo a parton hagyta faládáját, és elindult, hogy keressen
magának valakit, egy halászt vagy egy parasztembert, akinek van
talicskája. De nem látott mást, csak egy boltíves, régi arab tonnarát,
amelyben nem volt senki, csak pár kártyalap és elhajított cigarettacsikk
hevert a döngölt padlón. Volt mellette egy fehér kápolna, de ott sem
talált senkit. Az oltárról egy általa ismeretlen szent nézett vele
farkasszemet: a szobor két oldalán fehér liliomok kókadoztak a
vázájukban.
Arcangelo polgármester a levelében azt írta, hogy fel kell menni a
hegyoldalon, ott lesz a városka, csak el kell haladni „a fügekaktuszok
előtt és a szikla tetején álló kőboltív alatt”. A szeme már kivette a
sötétben a körvonalakat; házak sziluettje rajzolódott ki a sziklás
hegyoldalban: fazsalus házikók, egy templom málladozó, barokkos
homlokzata és egy szögletes torony, amelynek kékmázas kupoláján
megcsillant a félhold.
Amedeo nem vihette fel a ládát, csak nélküle juthat fel a hegytetőre.
Bevonszolta hát a kápolna falai közé, ami megadta azt a megnyugtató
tudatot, hogy ott talán senki sem fogja háborgatni a holmiját. Fogta a
kézitáskáját, és elindult felfelé. A sziklás ösvény egyenetlen volt: mindkét
oldalon cserjék szegélyezték, amelyek alatt gyíkok zörrentették meg a
száraz aljnövényzetet. A hullámverés robaja szabadon, tisztán szállt a
légben: lenézve Amedeo látta a gyér holdfényben, hogy mintha
megannyi kis barlang szája körül örvénylene-habzana a víz. Följebb érve
az ösvény elágazott, és egyik ága elkanyarodott a tengertől a sziget
belseje felé. Innentől kezdve rendezettebb és laposabb lett a táj: művelt
földek csíkjai végén apró kőházak álltak. Amedeo elhaladt egy olívaliget
ágai alatt, majd két oldalról óriási kaktuszok meredeztek az ég felé. Ó,
igen: itt volt a kőív is – kortól málló, roskatag. Most, hogy bejutott a
sziget belsejébe, és a legmagasabb pontról tekinthetett körbe az üvöltő
szélben, Amedeo látta, hogy a sziget innen is pontosan ugyanolyan, mint
amilyennek a távolból látszik: egy nagy szikla a tengerben. Észak felé
Olaszország és Szicília ködös fényei rezegtek a levegőben. Dél felé csak a
végtelen sötétség…
Ez a hely olyan vakon és süketen süppedt a moccanatlan árnyak közé,
mintha sohasem járna errefelé egyetlen látogató sem. A főutcát itt-ott
bevilágította egy-egy feketére kormozódott olajlámpás; a mellékutcákban
az erkélyekről lógott le helyenként néhány szedett-vedett gázlámpácska.
Kakukkfű és bazsalikom illatozott erősen a sötétben. Amedeo csak ment
és ment, hogy végre találjon valamiféle életjelet. Elment néhány bolt
előtt, amelyek neve fekete festékkel, nagy betűkkel volt felfestve a ház
vakolt homlokzatára, aztán jött egy friss illatot árasztó szökőkút meg egy
kilátóterasz, amely a tenger felé volt tájolva. Ember sehol… Már kezdett
nekikeseredni, mikor énekhangot hallott valahonnan. Pár sarkon
bekanyarodott, végigment néhány kivilágítatlan sikátoron,
belegabalyodott egy alacsonyan húzódó szárítókötélbe, megriasztotta
egy kóbor kutya, mire a szigetecske túloldalán kiért egy lejtős terecskére,
amelyen hosszú lépcsősor húzódott végig. Itt végre megtalálta
Castellamare lakóit.
A téren bezzeg hangos volt az élet! Nők hordták ki magasba tartott,
hatalmas tálakon a sült halat; bor csurrant a poharakba, gitár és organetti
hangja szállt fel a fekete égre. Egy lány és egy fiú hordót görgetett
mezítláb az asztalok mellett ülők lába előtt. A piazza egyik sarkában egy
szamarat árvereztek: nők, férfiak, gyerekek keringtek az állat körül
lökdösődve, és rózsaszín cédulákat lengettek a kezükben. Középen, egy
magas talapzaton egy szent gipszből készült szobra állt: egy fekete hajú
nőé, aki ijesztő tekintettel meredt maga elé. A talapzaton, a lába mellett
mécsesek tucatjai égtek. Amedeo hamar megtudta, hogy éppen az
évközepi Szent Agáta fesztivál kellős közepébe csöppent. De addig
értetlenül bámulta a csodás kavalkádot, amilyet addig még sohasem
látott.
Ebbe a kedélyes felfordulásba úgy lépett be Amedeo, mint fürdőző a
meleg tengerbe egy nyári napon. Illatár vette körül: jázmin, pácolt hal és
édes likőrök szaga, valamint furcsa hanglejtésű kántálás töltötte be a
levegőt, amelyben fáklyák, mécsesek és tűzhelyek lángjai villóztak.
Ezernyi, apró vörös lángnyelv világította be a kísérteties látványt nyújtó
szent szobrát. Amedeo, amikor áttört a tömegen a mellére szorított
táskájával, egy különleges ház előtt találta magát.
A borostyánszín kőből épült, szögletes ház úgy egyensúlyozott a part
felé lejtő sziklafal tetején, mintha egyformán tartozna a csillogó-villogó
fényekkel teli térhez és a mögötte elterülő sötét éjszakához. Teraszát
dúsan borította a murvafürt; alatta kis asztalkáknál szürcsölték a
limoncellót és az arancellót a szigetlakók, no meg kártyáztak és
káromkodtak, dudorászva himbálóztak a harmonikaforma organetto
hangjaira. A homlokzaton cirkalmas betűk hirdették a ház nevét: Casa al
bordo della Notte. Ház az éj peremén…
Egy aprócska öregember lépett oda Amedeóhoz.
– Hát maga kicsoda?
– Amedeo Esposito vagyok – riadt fel nézelődéséből amaz. – Én
vagyok az új orvosuk.
Az öregúr arca felragyogott. – Az új doktor, az új doktor! – kiabálta
lelkesen.
A szigetlakók köréjük sereglettek, s Amedeo nem kis riadalmára
tapsikoltak, a vállát veregették, a karját szorongatták. Amedeónak pár
pillanat kellett ahhoz, hogy magához térjen, és felfogja, hogy ami
körülötte történik, nem más, mint szívbéli fogadtatás. Az apró emberke
sugárzó arccal mutatkozott be: – Az én nevem meg Rizzu. Ez a fogadó a
testvéremé. Mi, Rizzuk, fontosak vagyunk ezen a szigeten, majd maga is
meglátja, mennyire, signor il dottore. Hozok magának valamit inni. És
hozok sült halat is, meg rizst, és egy tál mozzarellát.
A doktor nem evett a siracusai kihajózás óta: most hirtelen marni
kezdte a gyomrát az éhség. Leült. Bort töltöttek a poharába, letakarították
előtte az asztalt. A köpcös Arcangelo polgármester is hamarosan
előkerült, akinek egyébként szatócsboltja volt a szigeten. Mindenkire
mosolygott, mindenkihez volt egy-egy jó szava. Megrázta Amedeo kezét,
megveregette a vállát, és mint polgármester is köszöntötte őt
Castellamare szigetén. Utána bemutatta Amedeónak a sovány papot,
Ignazio atyát, aki szintén a városi tanács tagja volt, mint mondta.
A gyors üdvözlés után a polgármester eltűnt, de a pap, némi
jelentőségteljes torokköszörülés után leült Amedeo mellé. – Még nem lett
bemutatva a grófnak, ha megjegyezhetem, még nincs itt. Aki a
polgármester helyettese. Most először állt elő az a helyzet a sziget
történelmében, hogy a polgármester nem az il conte. Úgyhogy láthatja,
Amedeo, lassan mi is modernizálódunk… De ne aggódjon, semmi gond
nem lesz, csak túl kell esni rajta.
Rizzu visszajött, kezében néhány tállal, oldalán egy hasonlóan apró
emberkével, aki az öccse, magyarázta Amedeónak. Övé a fogadó.
– Mindig mondom Ignazio atyának, hogy igazán közbejárhatna a
pápánál, hogy avassák boldoggá Szent Agátát, legyen ő is hivatalos
szent, mint a többi – folytatta Rizzu. – Ő mindenféle betegséget
meggyógyított eddig. Volt a sírás-rívásos nyavalya, aztán kitört a tífusz.
Megvédte akkor is a szigetet, amikor ránk törtek a kalózok, de ő
repülőhalak garmadáját küldte az ellenség hajóira. A negyedik
csodatétele az volt, amikor meggyógyította a kútba esett lány lábát.
Áldassék a neve! Na tessék, éppen ott van az emlegetett. Signora
Gesuina.
Amedeo körbenézett. – Nem, signor, arra…! – Amedeo már látta, hogy
Rizzu egy öregasszonyra mutat, aki vakon imbolyog az organetto
muzsikájára. – És mikor történt az a csoda? – firtatta a doktor.
– Ó, annak már sok éve – felelte Rizzu. – De már várjuk, hogy Szent
Agáta újabb csodát tegyen, bármikor bekövetkezhet. Ilyenkor, az ő
ünnepén körbehordozzuk a szobrot a parton. Ő pedig hálából megáldja a
halászhajóinkat, az új vetésünket és az összes újszülöttet, akik a szigeten
jöttek a világra abban az évben. Heten vannak az idén. Lesz elég
munkája, dottore, én mondom!
– És ha lány, mindet Agátának keresztelik – jegyezte meg a komor pap.
– Biztos vagyok benne, hogy nincs még egy hely a világon, ahol annyi
Agáta lenne, mint itt. Szinte járványos ez a névadási láz. Most már meg
kell különböztetnünk őket, úgy mint „Agáta, a zöld szemű”, „Agáta a
murvafürtös házból”, „Agáta, a pék nővérének a lánya” …
– Az Agáta a legszebb név! – tiltakozott Rizzu, aki már kissé sokat
ivott. Lecsusszant a székről, s elinalt, hogy bort hozzon Amedeónak,
akinek láthatóan nem volt ínyére a sziget pálinkája, annyit köhécselt, és
olyan lassan itta…
Időközben Amedeo elbűvölte a szigetlakókat azzal, hogy elővette a
piros füzetét, és írni kezdte, amit Rizzu Szent Agátáról mondott. A
történet éppúgy elvarázsolta, mint a sziget a maga valószerűtlen éjszakai
mulatságával. Szerette volna megörökíteni.
Amikor megritkul körülöttük a társaság, Ignazio atya Amedeóhoz
hajolt. – Nem lesz itt nagy nyugalma, én mondom – szögezte le. – Nem
volt orvosunk a szigeten, amióta a görögök először betették ide a lábukat
úgy kétezer évvel ezelőtt. Bajlódhat majd a tyúkszemükkel, a dagadt
lábukkal, a beteg macskájukkal meg a hisztériás lányaikkal. Meg a
mindenféle meséikkel, babonáikkal. Csak legyen velük óvatos!
– Még soha nem volt orvos a szigeten? – hitetlenkedett Amedeo.
– Egy szál sem.
– És mit szoktak csinálni, ha valaki beteg?
 Ignazio atya széttárta a két karját. – Ha valami súlyos baj van, akkor
szépen csónakba ültetjük, és átvisszük a szárazföldre.
– És mi van akkor, ha éppen viharos a tenger, vagy nincs éppen
megfelelő halászcsónak? Én se túl könnyen jöttem ide – csak egyetlen
halász akadt, aki hajlandó volt elhozni.
– Van egy kis házipatikám, azt szoktam osztogatni – mondta a pap. –
És ott van a jó öreg Gesuina, ő látja el a várandós asszonyokat. Valahogy
megoldjuk a dolgokat a magunk erejéből. De ne gondolja, hogy ez
nekünk jó – ez elég szomorú állapot. Örömmel vesszük magát itt,
közöttünk. Mindig nagyon szomorú elveszíteni egy-egy fiatal életet úgy,
hogy nincs senki, aki felelősen kimondhatná, hogy tényleg nem volt mit
tenni érte.
– Eddig miért nem kerestek orvost?
Mielőtt válaszolt volna, Ignazio atya nagyot sóhajtott. – Ez is a
politika… – felelte lemondóan. – Az előző polgármester ellene volt. Azt
mondta, minek ide doktor? Szerencsénkre megváltozott a testület, én is
benne vagyok, meg Vella, az iskolamester, úgyhogy most, hogy
Arcangelo a polgármester, lassan helyrehozzuk a dolgokat.
– És ki volt a korábbi polgármester?
– Hát a gróf, d’Isantu – mondta a pap.
– Hát ő az, akire mindenki vár?
– Igen, dottore. Persze, hivatalosan már nem gróf, de amióta egyesült
köztársaság lettünk, a szigetlakók, a fene beléjük, a helyi választásokon
mindig megszavazták az egyik vagy a másik d’Isantut a grófi famíliából.
Kivéve most – hogy miért, annak csak a Jóisten és Szent Agáta a
megmondhatója…
– Ez a gróf volt évekig a polgármester, és azt gondolta, hogy nem kell
orvos? Hányan laknak itt?
Ignazio atya eltűnődött, és azt felelte, hogy soha nem volt
népszámlálás, de olyan ezer körül lehet a létszám. Aztán hirtelen eszébe
jutott, hogy el kell intézniük az új orvos lakhatásának kérdését. – Az
iskolamester, Vella professzor és felesége, Pippa házában fog lakni –
jelentette ki. – Valahol itt kell lenniük. Mindjárt megkeresem őket…
A pap feltápászkodott, elment, majd kisvártatva visszatért az említett
házaspárral. Az il professore középkorú férfiú volt, aki féloldalra
pomádézta a haját. Megveregette Amedeo vállát, és így szólt: – Ó, remek,
remek, végre egy művelt ember… – A pap indignálódva horkantott
ennek hallatán. A tanár úr rögtön kihasználta az alkalmat, és sorolni
kezdte Amedeónak a sziget történetének főbb állomásait: – …képzelje,
nyolcszor hódítottak meg minket! …és nem volt egy templom sem 1500-
ig… – és így tovább, és így tovább. Hajnali háromra annyira berúgott,
hogy már beszélni sem tudott, csak csöndben lefordult a székről.
A tanár urat ekkor hazavitték. Felesége csak ekkor lépett elő az
árnyékból. Amit a tanár kissé zavarosan előadott arról, hogy a
szigetlakók ereiben mindenféle vér csordogál – bizánci, görög, föníciai,
spanyol, római – ez nagyon jól látszott Pippán, akinek fekete haja olyan
volt, mint a drót, a szeme pedig meglepően világos, opálosan szürke.
Leültették az asztal mellé, és addig unszolták, mígnem kötélnek állt,
hogy elmesélje Castellamare „igaz történetét”. Lassan, vontatottan
beszélt, de a hangja erős volt, amikor elbeszélte, hogyan rohanták le a
szigetet, és miféle száműzettek menekültek ide; hogyan tört ég felé a
folyékony tűz a hegyek gyomrából; hogy jajongtak a síró sziklák, a
gyászos hangok hogyan áradtak ki a barlangokból, amelyben fehér
csontok tömegével koccantak neki a sziklafalnak… Mindez annyira
elképesztő volt, hogy Amedeo másnap reggel azon küszködött, hogy
minél pontosabban jegyezhesse le, de később mindig azt érezte, hogy a
legfontosabb részletek elsikkadtak az emlékezetében, mert soha senki
nem tudott olyan szépen mesélni, mint Pippa Vella.
Az asszony, miután elmondta a legendákat, kimentette magát azzal,
hogy haza kell mennie, ellenőriznie, minden rendben van-e az urával.
Talán majd később, a fesztivál végére visszajön, de a virágszórásra
feltétlenül.
– Okos egy asszony ez – jegyezte meg a pap, ahogy a távozó Signora
Vellát kísérte a tekintetével. – Én kereszteltem, én tanítottam
katekizmusra. Túl jó ő ennek a szigetnek, és sajnos, ahhoz is, hogy ilyen
férje legyen, a csudába is… Hiába győzködöm Vellát, hogy adja át a
munkáját az asszonynak, aki sokkal jobban csinálná a tanítást. Az a fickó
rettentően unalmas…
 Az öreg Rizzu, akit az asztalhoz vonzott az asszony mesélése, lelkesen
kárálta: – Ó, Ignazio atya imádja, ha felkavarhatja a kedélyeket! Mindig
kavar valami botrányt. Még sohasem volt ilyen merész papunk!
A papnak láthatólag kedvére voltak ezek a szavak, s gyorsan
felhajtotta a poharában maradt arancellót.
Ekkor mozgolódás és némi üdvrivalgás támadt a tér közepén. – Il conte
– jegyezte meg Rizzu. – Csak szerencséltet minket a végén.
– Ó, egek – sóhajtott a pap. – Megint valaki, akit nehezen viselek…
Bocsásson meg, dottore, én most menekülőre fogom…
Il conte, a bársonykabátos gróf testes férfiú volt, ahogy Amedeo
megállapíthatta a szent szobrának fénykörébe lépő uraságról. Kissé
értetlenül nézte, ahogy végigmegy a tömegben, és mindenhonnan
begyűjti az alázatos köszöntéseket, sőt ajándékokat. A szigetlakók fejet
hajtva kezet ráztak vele, és átadtak neki egy-egy padlizsánt vagy üveg
bort, sőt élő csirkét ketrecben, amit a gróf aztán hátranyújtott az őt kísérő
embereknek. Ez a jelenet jól láthatóan senkinek sem volt furcsa, bár
Amedeo észrevette, hogy korántsem mindenki üdvözli így a grófot –
volt, aki oda sem ment, vagy nem nyújtott neki kezet.
A gróf végül a fogadó terasza elé ért körsétája során. A pap már rég
elillant: Rizzu felpattant, és az asztal mellett állva főhajtással üdvözölte
d’Isantut. Amedeo úgy gondolta, ezt neki is illik megtennie, úgyhogy ő is
felállt.
– Maga az új doktor, ugye? Én Andrea d’Isantu gróf vagyok.
Amedeo kissé hebegve bemutatkozott. – Isten hozta – mondta a gróf
minden lelkesedés nélkül. – Ő a feleségem, Carmela – intett hátrafelé,
mire egy fiatal, unott arcú nő vált ki a tömegből, és jött feléjük. Göndör,
fekete haja volt; kalapján úgy meredezett a strucctoll, ahogy a párizsi
vagy londoni dámáékon a divatlapokban. A sziget asszonyainak kissé
ódon viselete kínosan divatjamúltnak tűnt mellette.
– Carmela – integetett türelmetlenül neki a gróf. – Hozzál nekem kávét
és pálinkát! Meg bort is. Valami harapnivalót is mellé, de ne sokat, egy
kis süteményt vagy egy kis arancinót.
Ezzel a gróf kihúzott magának egy széket, helyet foglalt, és kimért
hallgatásba burkolózott. – Na, kérem – szólalt meg végül. – Mikor
érkezett? És ki fogadta a mólónál?
– Kilenc körül lehetett – felelte Amedeo. – És nem várt senki, egyedül
jöttem fel, de már bemutattak Signor Arcangelónak, és még egy-két
embernek a városi tanácsból – professzor Vellának és Ignazio atyának.
– Maga városi ember, igaz? Északi. Mit keres itt, ezen a szikladarabon,
ami a civilizáció legszélén áll? Talán csak nem menekül valami elől? – A
gróf nagy hahotába tört ki.
Amedeo erre nem tudott mit mondani, csak azt felelte egyszerűen,
hogy állást keresett, mint medico condotto bárhol az országban, és itt kapta
meg.
– Nos hát, remélem, hogy megtalálja itt a megélhetését. Hová valósi,
miféle a családja? Az Esposito elég különös név…
– Nincs családom, leszámítva a nevelőapámat – mondta Amedeo
nyugodtan, tisztán. Általában nem zavarta a téma, nem szégyellte
származását – vagy annak hiányát –, bár most, hogy a gróf szinte
vallatóra fogta, kissé izzadni kezdett a meleg estében. Ujját körbefuttatta
szorosan a nyakára feszülő gallérja alatt.
– Egy családtalan férfi? – csodálkozott a gróf. – A semmiből jön – talán
lelenc?
– Az Ospedale degli Innocentiben nevelkedtem, Firenzében, amely egy
elhagyott csecsemőknek fenntartott kórház. Az egyik legjobb… – tette
hozzá büszkén.
– Aha. Gondolhattam volna a nevéből – az Esposito elhagyottat jelent.
Carmela közeledett, nyomában Rizzu és a fogadós öccse. Tálcákon
aranyszélű csészében kávét hoztak, mellé aprósüteményt és egy üveg
arancellót. – Ez a legjobb, amit nyújtani tudunk – mormolta Rizzu a gróf
széke mellett görnyedezve.
– Carmela, tölts nekem italt! – A gróf most sem nézett a feleségére, aki
némán bólintott, italt töltött a férjének, aztán kissé távolabb helyet foglalt,
és illedelmesen, ölébe ejtett kézzel ült.
– A villában van fagylaltunk és normális italok, Palermóból hozatom. –
A gróf színpadiasan felsóhajtott. – Nagyon primitív népeknek fog minket
találni, dottore. Itt még elektromosság sincsen, sem pedig könyvtár. A
tengeri levegő elrohasztja a könyveket. Az itteniek amúgy sem tudnak
olvasni – csak én, meg a pap, és az iskolamester. Meg persze a szatócs
Arcangelo, a maga módján. És Carmela is, valamennyire művelt, már
amennyire annak lehet őt nevezni a maga francos divatlapjaival és
francia regényeivel… Remélem, az árvaházban egyszerű ízlésre nevelték,
mert ez a sziget nagyon emberpróbáló, ha valaki civilizáltnak mondhatja
magát.
– Az a legfőbb jele a civilizáltságnak – szólalt meg Amedeo, aki éppen
abban a pillanatban jutott erre a felismerésre –, hogy foglalkoztatnak-e
orvost, vagy sem.
Ekkor a szépséges Carmela – Amedeo megdöbbenésére – hangosan
felkacagott. A gróf megkavarta a kávéját, és letört egy darabot a
süteményből. Aztán gyorsan befalta az egészet, nagyot nyelt, és letörölte
a szájáról a morzsákat. – Az orvos alkalmazása sohasem volt divatban itt
– jegyezte meg végül. – Az új polgármester meg a többiek a tanácsban
rosszul fogják fel a dolgot. Mi nem engedhetünk meg magunknak ekkora
luxust. Remélem, megél majd itt, de készüljön fel, hogy nehéz idők
járnak, úgyhogy talán egy évig sem fogja itt kihúzni, attól tartok.
Csönd támadt. Amedeo Carmela felé nézett, aki állta a pillantását. A
doktor zavarba jött, mikor a fiatalasszony előrehajolva így szólt: – El kell
jönnie hozzánk a villába ebédre – mondta, és a szeme dévajul csillogott. –
Maga meg a férjem száz témát fog találni a diskurálásra.
– Nagyon kedves öntől, de azt hiszem, nagyon kevés időm lesz majd,
ha elkezdek dolgozni.
– Nos, ha így áll hozzá, talán mégiscsak megél majd itt – szólalt meg a
gróf. – Legalább nincs feleség vagy gyerek, csak magát kell eltartania. Ha
nem lesz ideje szórakozni, akkor talán jól meg fog élni, legalábbis afféle
szerény agglegény módjára. Ez nekem nem lenne élet, de talán magának
éppen jó lesz. Milyen kényelmes dolog árvagyereknek lenni, család
nélkül élni, se gyerek, se feleség, csak a szabad élet! – Carmelára
pillantott, aki láthatóan jól szórakozott.
– És hogy áll ezzel a dologgal ön, signor il conte? – érdeklődött Amedeo.
– Önnek és a contessának sok gyermeke van? – Amedeo érezte, hogy
nemleges lesz a válasz, éppen ezzel akart egy kicsit odaszúrni a
fennhéjázó grófnak.
 A gróf érzelemmentesen megrázta a fejét. – A feleségem meddő –
jelentette ki, mire Carmela lehajtotta a fejét. Amedeo látta, hogy borítja el
a pír a nyakát, hogy így nyilvánosan megszégyenítették. A gróf, hogy így
sikerült egyetlen suhintással helyre tenni és elnémítani a feleségét is, meg
a doktort is, menni készült. Még bekapta a maradék süteményt,
felhörpintette a kávét, és kezet nyújtott Amedeónak. – Remélem,
megtalálja itt a számítását – mondta.
– Azon leszek – felelte a doktor.
Ahogy a gróf beleveszett a tömegbe, Amedeo lemondó sóhajt hallott a
háta mögül. Megfordulva Ignazio atyát látta maga mögött. – Nos, ez is
megvolt – jegyezte meg a pap. – Túlélte első találkozását a gróffal.
Ezután már minden csak jobb lehet.
– Sajnálom ezt a Carmelát – mondta Amedeo.
– Megértem – felelte a pap. – Ezzel mindnyájan így vagyunk.

Még javában tartott a fesztivál, mikor szürke fényekkel pirkadni kezdett.

Amedeo már túl részeg volt ahhoz, hogy megbízhasson a saját lábában,
ezért nem állt fel, pedig már nagyon szeretett volna lefeküdni. A pap és
Rizzu között üldögélt, és az egyre vadabb muzsikát hallgatta, az egyre
elvadultabb táncolókat figyelte. A szomszéd asztaloknál kártyázók a
scopa nevű játékba voltak belefeledkezve, mintha nem órák óta vernék a
blattot. Minden alkalommal, ha valaki nyert, egyre hangosabban
nyerítettek, egyre merészebben tréfálkoztak egymás rovására. Az utolsó
körben Rizzu apró öccse ugrott fel győzelmét ünnepelni, miközben
leverte a kancsót a limoncellóval. A táncolókat pedig egy bakkecskeként
hatalmasakat ugráló, fekete kabátos fiatalember veszélyeztette a körön
kívülről. Ekkor a táncolók megálltak, kettéváltak, a kártyát összeszedték
az asztalokon, és a téren újabb mozgolódás támadt. – A csudába is, itt a
virágszórás ideje – jelentette ki Ignazio atya. – Mint mindig, most is
elfeledkeztem róla. – Meglepő fürgeséggel átfurakodott a tömegen, s
megállt a szent szobra alatt. Szent Agátát egy csapat fiatalember emelte a
magasba. A jelenetre kivágódtak a térre néző ablakok fazsalugáterei.
– Mi történik? – firtatta Amedeo, de már nem volt kit kérdeznie, Rizzu
is eltűnt mellőle. Már csak ő ült egymagában a fogadó teraszán.
 A pap egy imát kezdett kántálni. És akkor, mintegy varázsütésre, az
égből milliónyi virágszirom hullott kavarogva alá. Minden emeleti
ablakból asszonyok hajoltak ki, karjukon virágfejekkel és -szirmokkal teli
kosaraival. A levegőben ott kavargott színesen a murvafürt, a leander, a
trombitavirág és a kékgyökér ezernyi szirma. A gyerekek visítottak,
ugrándoztak; az organetti és a gitárok zsoltárt játszottak; a szent szobra a
tömeg felett himbálózott, s ezt a zűrzavart koronázta meg a virágeső.
Amedeónak hirtelen eszébe jutott, micsoda fényképet lehetne erről
csinálni. Beletúrt a táskájába, és összerakta a sínes, nyitható
fotómasináját. Az asztalra téve elkattintotta első képét, amely, mint
később kiderült, szemcsésen életlen lett, kissé szürkés-homályos a gyér
fényben.
Hetekkel később hívta elő a képet a saját maga összeeszkábálta
sötétkamrában, az iskolamester házában (amely kamra aztán remek
menedéknek bizonyult, ha a tanár úrra rátört az előadhatnék). A szirmok
csak fehér csíkokként jelentek meg, de Amedeót meglepte, hogy sok
minden milyen tisztán megőrződött élete első fotóján. A képen látható
arcok akkor még idegenek voltak – azóta élete részévé vált sokuk: Rizzu
és öccse kart karba öltve a fogadó teraszán; Ignazio atya a szobor alatt; a
gróf sötét sziluettje; Pippa Vella egy emeleti ablakban, és – egyedül a
tömeg szélén – a gyönyörű Carmela. Később jóserejűnek látta ezt a képet,
mert – ahogy annak idején Rita Fiducci tarotkártyáján – ott voltak a jelek,
amelyek előrevetítették egész későbbi életét.
A sziget partjain túli világ abban az 1914-es évben lassan már a háború
felé sodródott, bár Amedeónak még időbe telt erre ráébrednie. A hír a
szarajevói merényletről, amely alig pár órával a virágeső után
következett be, csak tizenhárom nappal később érte el Castellamarét. A
sziget annyira életteli és szépséges volt, hogy Amedeo nem is gondolt
arra, hogy rajta kívül is van élet. Ugyanakkor azt is éreznie kellett, hogy
ő csak egy idegen, egy jövevény itt. Ahogy a mesebeli óriás, ő sem illett
az itteniek közé: amikor ki-be járt pácienseit látogatván, mindig beverte a
fejét az ajtók alacsony szemöldökfáiba. A szigeten szokásos méretű
ágyak rövidek voltak egy ekkora méretű férfinak. Kénytelen volt kettőt
összetolni, és kicsit keresztbe fordulni rajtuk, mígnem csináltathatott
magának egy megfelelőt. (Sok évvel később egy speciális koporsót kellett
csináltatni csaknem kétméteres holttestének, amely magassággal ő volt és
maradt a sziget mindenkori legnagyobb lakója.) Tehát korántsem
mondható, hogy azonnal beilleszkedett volna, mégis, furamód a
szigethez tartozónak érezte magát kezdettől fogva. Ezt az érzést táplálta
például az, hogy amikor az ünnepség másnapján, dél körül felébredt,
faládáját az ajtaja előtt találta. Ignazio atya pedig az első perctől
megosztotta vele a friss híreket a külvilágból, mondván „gondolkodó
ember vagy, Esposito, biztos van erről is véleményed…” Az öregecske
Rizzu-fivérek mindig behívták őt, amikor arra vitte reggeli körútja, hogy
megkínálják kávéval, miegymással. Egy hónap sem telt még el, amikor
az özvegyasszonyok Szent Agáta Tanácsa is kikérte a véleményét (bár
először felháborította őket azzal, hogy nem lévén vallásos, első vasárnap
nem ment el a misére). Abban kellett állást foglalnia, hogy milyen színű
fonalakat rendeljenek a szárazföldről egy új zászlóhoz, amelyet Szent
Agáta dicsőségére akartak kihímezni. Miután pedig sikeresen
eltávolította a tengerisün tüskéit Pierino halász talpából, a Halászok
Céhe meghívta őt a tonnarára, a sikeres tonhalfogás ünnepére.
Aztán ott volt az ezernyi szokásos torzsalkodás, kisvárosi belháború,
amelyben mindenkinek állást kell foglalnia (arra már sikeresen rávették
Amedeót, hogy tanácsadóként vegyen részt a városi tanács ülésein). Volt
pár tífuszos eset, és nyolc babát vártak közelest. Amikor Itália belépett a
háborúba, a doktor elkezdte kutatni annak a lehetőségét, hogy vajon le
tudnák-e csapolni a mocsarat, hogy ne szaporodhassanak benne a
maláriát terjesztő szúnyogok. Amedeónak most fontosabbnak tűnt a
mocsár és a malária kérdésköre, mint maga a háború valahol távol,
odakint. Megvolt idebent a maguk kis háborúja, amelyet a ragály és a
kórság ellen vívtak, és ez pillanatnyilag érdemesebb hadicélnak látszott.
Amedeo úgy érezte, ez a sziget egy önálló állam a nagyobb, olasz,
államban, amelyben addig magányos ifjúságát töltötte.
Vasárnap délutánonként Ignazio atya úszni tanította, mégpedig úgy,
hogy beugrott előtte a hullámzó tengerbe egy fekete, gyapjú
fürdődresszben. Esténként, amikor Vella tanár úr – a sok italtól – elaludt,
Amedeo még sokáig az iskolamesterék házának teraszán üldögélt, és
hallgatta Signora Vella véget nem érő történeteit a szigetről.
– Egy ilyen apró hely maga az elnyomatás – figyelmeztette Amedeót
Ignazio atya. – Még nem érzi, de majd meg fogja tapasztalni. Mindenki,
aki nem ide született, csak látogatóban jár erre, úgy találja, hogy ez a
sziget maga a paradicsomi idill. Én is így gondoltam anno. De bárki, aki
ide született, kézzel-lábbal küzd azért, hogy minél előbb elmehessen
innen, és egy nap majd maga is így gondolja. Nálam tíz évbe telt, míg
eljutottam ide.
Ám Amedeo, aki nagy termete dacára mindig pehelykönnyűnek érezte
magát, aki csak úgy, mintegy súlytalanul sodródik a világban, és egyszer
talán végleg el is fújja a végtelenbe valami szél, most jótékony megtartó
erőnek érezte a sziget gondjait, a tér szűkösségét. Nem bosszantotta, sőt,
jót mulatott, valahányszor kiderült, hogy a páciensei mindent tudnak
róla, sőt, már legalább egy órával előbb értesülnek az ő privát dolgairól,
mint ahogy maga tudomást szerez róla. Egy csöppet sem zavarta a házak
elé kirakott faszékeken üldögélő özvegyek ravaszkásan kutató pillantása,
amikor elhaladt előttük. Megnyugvás töltötte el a végtelen tenger kék
csíkjának látványától, amelyet bármely páciense emeleti ablakából
élvezhetett, ha akart. A sziget pár kilométer hosszan nyúlt el a tengerben,
és Amedeo minden egyes nap csaknem végigsétálta a városkát kívülről,
a tenger felől. Felfedezte a füves fennsík mélyedéseit, ahol a vadkecskék
szerettek megpihenni; felzavarta a gyíkokat a városon kívül omladozó
régi házak kövei között, amelyek úgy futottak fel a falakon, mintha nem
létezne gravitáció. Ha az öreg Rizzu fogadója előtt üldögélt, jobbára a
sziget térképét rajzolgatta, miközben az öreg elismerően bólogatott, vagy
rámutatott, hol csinálta rosszul.
Tavasz kezdetén írt a nevelőapjának, és meghívta, hogy jöjjön el őt
meglátogatni, hogy együtt élvezhessék a limoncellót Az Éjszaka Házának
teraszán, ahogy mindenki emlegette Rizzu fogadóját. „Itt tényleg van egy
murvafürttel borított terasz”, írta a levélben. Éppen úgy, ahogy az öreg
doktor megjósolta.
Ám amikor nyár lett, nem ez következett be Amedeo életében, mert
egy telegram északra szólította el.
 IV.

Trentinóba kellett mennie, a frontvonal lövészárkába.

Hogy el kellett hagynia a szigetet, két dolog vált létfontosságúvá
Amedeo számára: a fénykép, amelyet Szent Agáta ünnepén készített, és a
mesegyűjtő füzete. Akadt katonaorvos kollégája, akinél – a tiltó regulák
ellenében – volt összecsukható fotómasina, ám Amedeo a magáét a
szigeten hagyta, hiszen jól tudta, hogy nem számíthat semmi olyanra,
amit meg szeretne örökíteni. Csak arra az egy szál képre volt szüksége,
amely majd valahogy hazavezeti őt a szigetre. A fényképet gombostűvel
rögzítette a sapkája belső béléséhez, nehogy besározódjon. Mert mindig,
mindenütt a sár vette körül – vagy ha nem a sár, akkor a jég. Ha nem a
jég, akkor a víz. És ha nem volt víz sem, akkor harci gáz volt, és köd. Az
egész harctéri világ olyan volt, mintha elemeire esett volna szét minden –
az emberek is. Férfiak szája véresen habzott; férfiak sikoltoztak. A Santa
Maria Nuova felcseriskolájában, ahol a sebészetet tanulta, Amedeo nem
kapott arra nézvést semmiféle oktatást, hogyan kell elemeire esett,
szétroncsolt testeket újra összerakni.
Az egyenruhája belső zsebében most is ott lapult a piros füzet. A
fedlap aranyszínű lilioma már elkopott: a bőr megfakult. Ám a benne
rejlő történetek, csakúgy, mint a fénykép, egy másik világ létezését
tanúsították. Főként az volt a dolga a sebesültekkel, hogy ezt az igazságot
eljuttassa hozzájuk, ha már mást nem tehetett értük. A sáros padlójú
hadikórházban a repeszgránáttól sokkot kapott kapitánytól vagy a harci
gáztól félig megvakult őrmestertől a családjáról, az otthonáról vagy a
gyerekkoráról érdeklődött, s erre mindig felcsillantak a szemek, és
egészen megváltozott a viselkedésük. Lassan megeredt a nyelvük,
fokozatosan kibontakoztak az egyéni élettörténetek, s ez betöltötte a két
idegen ember közti űrt. Mintha ugyanaz a lámpa derítette volna
mindkettőjüknek a sötétséget.
Ezeket a történeteket Amedeo nem jegyezte le. Nem akarta megőrizni
őket. Amikor pedig nem jöttek szavak a páciense szájára, akkor ő mesélt
neki a saját maga gyűjtötte régi mesék, legendák közül, amelyeket a
szegények mondogattak évszázadokon át éppen azért, hogy a
nyomorúságosan szürke világból kiragadják magukat. Elmesélte a lány
történetét, aki fává változott, aztán madárrá; elmondta, hogy esett, mikor
két fivér nem ismerte meg egymást, és nem hagyta ki a mesélő papagáj
történetét sem. Az egész környéken híressé vált, és úgy kezdték
emlegetni, mint „a mesegyűjtő doktor a trevisói hadikórházból”.
Néha a szigetről is beszélt a betegeknek. Saját magában leginkább
azzal tartotta a lelket, hogy mindig arra gondolt, egyszer vége lesz a
háborúnak, amit túl fog élni, és akkor visszamegy Castellamaréba. Mire a
háború véget ért, már csak a sziget volt az egyetlen hely a világon,
amiben Amedeo hinni tudott. Minden másra örökre szürke fátylat
borított a háború.

Amedeóban nagy vágy támadt arra, hogy újra lássa nevelőapját. Ahogy a
háború előrehaladt, és győzelemre vereség jött, korábban ellentétek
támadtak köztük a levelezésükben tárgyalt témák kapcsán. Eltérő
tapasztalataik, véleményük különbözősége azzal fenyegetett, hogy
könnyen az ellentétes oldalon találhatják magukat, tehát ellenséggé
válnak egymás számára. „Talán mert árva vagy”, írta az öreg doktor,
„hiányzik belőled az a természetadta hazafiasság, ami elviselhetőbbé
tenné számodra ezt a háborút.”
„Talán mert árva vagyok”, válaszolta Amedeo, „tisztábban látom
ennek a háborúnak a hamisságát.”
Egy éven át nem is kapott több levelet az öregúrtól. Most egy tábori
egyenlevelezőlapra csak ennyit írt: „Szeretettel, Amedeo”. A háborúnak
vége volt, de még nem szabadulhatott. Jött az influenzajárvány, és nem
kímélte sem a katonákat, sem a falusiakat. Most is ugyanazt látta, mint a
fronton: hogy fiatalok és egészségesek éppúgy meghalnak, mint a
gyönge öregek – és a halottak duzzadt arcán ugyanazt a meglepődött
kifejezést látta, a szemekben ugyanazt az opálos fehérséget. Mire
elengedték, már 1919 volt, ő pedig negyvennegyedik évében járt. Amikor
északról dél felé utazott a zsúfolt vonaton Firenze felé, és áthaladtak az
elnéptelenedett falvakon, ahol minden ablak be volt zsaluzva, olyan
erővel lepte meg a veszteség érzete, hogy szinte a szájában érezte, mint
egy rothadó fogat. Ám ez nem tántorította el attól, hogy meglátogassa a
nevelőapját, aztán hazamenjen Castellamaréba, ahol és az élete így, vagy
úgy, de valahogy újra fog kezdődni.
Egyenesen az öreg doktor házához sietett. Egy paszulykaró-vékony
asszonyság nyitott ajtót – nem a régi házvezető. – Esposito…? – kérdezett
vissza. – Az öreg dokit keresi? Meghalt. Tavaly télen elvitte az influenza.
A nevelőapja római rokonai már itt voltak, és minden holmit elvittek.
Az asszony csak egy rongyba bugyolált csomagot adott oda Amedeónak:
a saját tábori levelezőlapjait.
Engedte, hogy Amedeo bejárja a házat, és megnézze a lecsupaszított
szobákat, ahonnan minden eltűnt: az üvegbe zárt kígyók, a maszkok –
még a lépcső fölé függesztett bálnaszila is. Csak néhány drót meg az
elszíneződött tapéta jelezte, hogy valami egyszer volt ott. – Mindannyian
elvesztettünk valakit – jegyezte meg a nő kissé szemrehányóan, Amedeo
könnyeit látva.

Nagy lelki zűrzavarban indult el Castellamare felé. A hajón az az érzése

támadt, hogy korábbi hajóútja Castellamaréra a nápolyi gőzösön meg
minden más, ami azelőtt történt, egy másik világban történt, nem az ő
életében. Számára csak a háború volt valóságos, mintha azelőtt sohasem
lakott volna a nevelőapjánál annak múzeumszerű házában; mintha
sohasem tanult volna medico condottónak; mintha sohasem inaskodott
volna az órásmesternél vagy a péknél vagy a nyomdásznál. És mintha
sohasem lett volna árva. Mintha meg sem született volna.
Nem így volt ez Castellamare szigetével: ott már élt, igazándiból. Ez az
emlék valós volt.
Ignazio atya a háború vége felé írt neki. „Nagyon rosszul mennek itt a
dolgok… A fiatalok majd’ mind, elmentek – legalább huszonheten, ha jól
számoltam. Sokan eltűntek, még többen pedig azzal fenyegetőznek, hogy
Amerikába mennek, mert kitört a nagy Amerika-láz. A háború még
nyomorultabbá tette ezt a helyet, mindenki sokkal mohóbb, és sok
minden eltűnt az itteni életből.”
Amedeo azt is megtudta a pap leveléből, hogy Rizzu bátyja is elment
Amerikába. A fogadót bezárták, mert senki sem akarta átvenni, hogy
üzemeltesse. Vella iskolamestert megölték, ahogy Rizzu két unokáját is.
Csak a lábsebbel 1915-ben leszerelt és Trentinóból hazaküldött gróf háza
tája maradt olyan, mint volt azelőtt. Carmela összekülönbözött a férjével,
és elment a szigetről nem sokkal azután, hogy a gróf megjött a
háborúból, ám csakhamar visszakerült. Holmi kis szerelmi kalandozás
után… („Legyen óvatos Carmelával”, óvta Amedeót később Pippa. „A
háború óta nincs nyugovása”.)
Ignazio atya levele ellenére Amedeo meglepetten látta, mennyire
megváltozott a városka, mintha összement, összeaszott volna. Szieszta
idején érkezett, az ablakredőnyök majd’ mind zárva voltak a főutcán.
Aztán észrevette, hogy sok ház egészen le volt zárva: az ablakok és az
ajtók is be voltak deszkázva. Előttük elhagyott tárgyak hevertek: törött
szék, kiszáradt bazsalikom repedt cserepében… Két gyerek játszott az
utca porában, halványan ismerősek voltak. Igen, a Mazzu-ikrek, akiket ő
segített a világra. – Maddalena! – szólt oda nekik. – Agáto!
Bátortalanul jöttek oda hozzá. – Hol van a pap bácsi? – kérdezte tőlük,
mert rátört a vágy, hogy beszéljen végre régi barátjával. Hátha Ignazio
még ugyanaz, aki régen volt… A gyerekek nem tudták, hol van.
Amedeo végigjárta ugyanazt az utat, amelyen első érkezése éjjelén
ment végig. Az Éjszaka Háza is be volt zárva, ahogy az atya írta. A terasz
pergolája roskadozott a burjánzó szőlőindák alatt; a bejárathoz vezető
lépcsőt felverte a gaz.

Pippa házában elfoglalta régi kis szobáját. A szigetről készített

fotográfiáját felszögezte a kőfalra, a szekrény belsejébe. Pippa volt az
egyetlen a szigeten, aki mintha egyenesebb derékkal járt volna, mint
régen, s ettől magasabbnak látszott. Férje halála után őt nevezték ki az
iskola élére. Késő éjjelig hármasban, Ignazio atyával együtt tárgyalták
egy üveg pálinka mellett, hogyan menthetnék meg elhagyatott szigetüket
az enyészettől. Modernizálódni kéne, állapították meg. Kéne kompjárat,
kéne egy kéttermes kórház… Kéne egy második osztályterem is az
iskolába, és temetkezési biztosítás az öregeknek. D’Isantu grófot megint
megválasztották polgármesternek, panaszolta Ignazio, így aztán semmi
nem változik a szigeten. A gróf folyton odaát van, a szárazföldön –
homályos ügyeit egyengeti cataniai barátai révén. Hosszú hónapokat tölt
palermói birtokán, pedig lenne itt dolog éppen elég. A fogadó lepusztult,
akik elmentek, nem térnek haza. Immár senki sem veri a blattot a téren,
és senki sem táncol az organetto hangjaira…
Amikor Amedeo pár héttel később újra látta a szépséges Carmelát,
némi megnyugvással töltötte el a szívét, hogy ő legalább nem sokat
változott. A tengerparti ösvényen sétált a nő, vele szemben vasárnapi
ruhájában, napernyővel, és némi ajakbiggyesztéssel vonta kérdőre
Amedeót: – Dottore, miért nem látogat meg minket soha? Pedig úgy
mondják, már egy hónapja hazajött. Az élet elég lassú és unalmas itt,
meg kell mondjam őszintén. Se ruhát, se rendes élelmet nem kapni a
boltban. Nem jön ide senki, az influenzajárvány miatt. De örülök, hogy
legalább maga biztonságban hazatért – és gondolom, igazi háborús hős,
nem úgy, mint az én férjem…
Amedeo, akinek meglepetés volt, hogy az asszony bármit is gondol
róla, azt se tudta, mit feleljen.
Carmela hívta, hogy menjen vele megnézni a barlangokat, amelyek a
sziget történelmi nevezetességei voltak, Amedeo mégsem látta még soha
őket. Még mindig a csöndes csodálkozás állapotában követte a nőt a
nedves félhomályba.
A barlangba érve Carmela rögtön csókolni, simogatni kezdte Amedeót.
Amedeo visszahőkölt, és eszébe jutott, amit Pippa mondott arról, hogy
vigyázzon Carmelával.
– Ne aggódj a férjem miatt – súgta a nő Amedeo fülébe. – Sohasem
szerettem, és az egész sziget a megmondhatója, micsoda egy bolond, és
mekkora zsarnok.
Amedeo kiszabadította magát, és valamit motyogott arról, hogy a
Mazzu-ikrek lázasak, és hogy Donato özvegye is vizitre várja még
délelőtt.
A nő két hétig járt a nyomában; a sziget eldugott sarkaiban állt elébe,
amikor Amedeo a körútját járta. A tizenötödik napon Amedeo nem is
tudta, miért, de megadta magát az ostromnak, és a barlang hideg kövén
szeretkezett Carmelával. Talán csak azért, mert a nő annyira akarta.
Mindenesetre Amedeo nem érzett túl nagy megbánást utána. Valójában
alig érzett bármit is utána…
Ahogy a sötétben öltözködött, és közben ide-oda billegett, topogott,
valami roppant a lába alatt. Letérdelve kiszedett a porból pár
kifehéredett csontdarabkát.
– Ne ijedj meg – nevetett fel Carmela. – Már kétezer éve itt vannak
azok a csontok. Gondolod, hogy az emberi koponyákkal teli barlangról
szóló legendák csak holmi népmesék? Menj csak beljebb, majd meglátod
magad is! A halászok sohasem mernek ide belépni, mert félnek az
átoktól.
Amedeo inkább a barlang szája felé lépett, ahol volt némi fény.
Kirázták ruhájukból, hajukból a homokot; a férfi hozta a nő napernyőjét.
Amint Carmela begombolta az alsóruháit és kiskabátjának szűk derekát
(amely kabátka, a ruházkodási sirámai ellenére még a friss ruhafesték
illatát árasztotta), megint éppoly elegáns volt, mint mindig. Carmela
elővett egy kis ezüst tükröt, és a félhomályban feltűzte a haját. Félelmetes
és egyben lenyűgöző volt Amedeo számára, mennyire gyorsan rendbe
hozta magát. Ő maga borzas volt, agyonizzadt, és kissé szédült is. Az
asszonyon egy verejtékcsepp sem látszott. Carmela feltette a kalapját,
beigazította a megfelelő szögbe, és a fejfedő pöttyös tüllfátyla mögül
olyan hűvös nyugalommal tekintett Amedeóra, mintha megint csak
idegenek lennének egymás számára, akik érintkezését a társas szabályok
vezérlik. – Dottor Esposito – mondta –, feltartottam kicsit, úgyhogy el fog
késni a következő vizitjéről!
Visszaérve az ösvényre, a nő mutatott a doktornak egy másik
barlangot is, amelyben nem csontok, hanem sugárzóan fehér kövek
voltak százával. Ezek ismerősek voltak már Amedeo számára, mert a
halászok talizmánként erősítettek ilyen köveket a hajójukra. – Itt
találkozzunk legközelebb – mondta Carmela –, ha ez jobban tetszik, mint
a másik.
Külön-külön tértek vissza a városkába – Carmela a főúton, Amedeo a
rejtett ösvényeken, ahol gyapjúnadrágjára bogáncs tapadt. Szállásadója,
Pippa furcsán méregette, amikor hazaért, de nem szólt semmit.
Ettől kezdve Carmela hetente egyszer vagy kétszer üzent, és a
barlanghoz hívta Amedeót – vagy a villába, ha a gróf nem volt otthon.
Amedeo azon kapta magát, hogy ezeken az éjjeleken körbejárja a várost,
mindenkivel szóba elegyedik, mintha saját maga előtt el akarná játszani,
hogy szabadon dönthet arról, teljesíti-e Carmela kívánságát, vagy sem.
Igazság szerint azonban nem volt szabad: egyszer sem utasította vissza a
nőt. Ám ezeken az éjjeleken, amikor hosszas körsétáját végezte, olyan
későn ért a villához – jóval éjfél után –, amikor már biztos lehetett benne,
hogy senki sem látja meg. Ahogy közeledett a villához a pálmákkal
szegélyezett úton, Carmela rendszerint megjelent az ablakban egy
lámpással. Aztán halkan, hogy a cselédség meg ne neszelje, beengedte a
doktort barokk angyalkákkal telecicomázott szobájába, amelynek
mennyezetén festett fehér felhők málladoztak. A gróf azon töri a fejét,
magyarázta Amedeónak, hogy bevezetteti az elektromosságot a házba.
Egyelőre azonban borostyánsárgába és rózsaszínbe hajló félhomályban
töltötték együtt az idejüket Carmela irányításával, aki, miután megvolt
az akarata, mindig még hajnal előtt hazaküldte a doktort.
Egy alkalommal, amikor Amedeo ismételten megemlítette a grófot, az
asszony így szólt: – A férjem egy idióta. Már korábban is megcsaltam,
tudhatod. Még el is hagytam, elmentem innen, a szigetről, de utánam
jött, és visszahozott. Azt mondta, az lesz a halála, ha megint megcsalom.
Hát, nem bánom, sőt, remélem, hogy így lesz.
Amedeót megdöbbentette ez a nemtörődömség. – De, Carmela, hogy…
– Ne aggódj, sohasem fog rájönni! Soha nem vesz észre semmit. Már
hónap óta felém sem nézett. Túlságosan lefoglalja, hogy fontos ember a
politikában, én meg örülök, hogy megszabadultam tőle. Arra se vennék
mérget, hogy egyedül tölti az éjszakáit. Nem, nem, nagyon jó így
mindkettőnknek. A múltkori ügyemet is csak azért tudta meg, mert én
elmondtam neki. Egyébként is, Amedeo, ha jön, azt meghalljuk időben.
A gróf ugyanis vásárolt magának egy automobilt – elsőként a
szigetlakók közül (és ez maradt az egyedüli autó harminc éven át).
Palermóból hozatta hajón, és nagy felfordulást okozott a szigeten, amikor
köteleken emelve kirakodták nagy ordítozások és gesztikulálások
közepette. A sziget kövezett és földes útjain robogva, bőrsapkában és
pilótaszemüvegben izzadva ellenőrizte olykor-olykor a béresei munkáját
a birtokán. Az öreg parasztok mindig keresztet vetettek, valahányszor il
conte feléjük közeledett nagy fémdobozában, amely rémületesen
köhögött és morgott.
Egy alkalommal, amikor Amedeo hajnaltájt elhagyta Carmela házát, és
a hosszú fasorban gyalogolt, hirtelen meghallotta, hogy a kanyarhoz
közelít egy hörgő motorú jármű. A gyomra összeugrott, és az út menti
fűbe vetette magát. Onnan figyelte, ahogy a kocsi fényszórója
végigpásztáz a fákon, felveri a port, amerre elhaladt.
Olyan érzése támadt, mintha nem a saját életét élné, hanem inkább
valami álomszerű létezésben bolyongana.

Abban az évben Szent Agáta napja is más volt, mint régen volt.
Már hajnaltól kezdve lázas forróság telepedett a tájra. A reggeli misét,
ahol annyian álltak vállt vállnak vetve a templomban, hogy egy légy nem
fért volna át közöttük, odakintről egy szélrebbenés sem zavarta meg.
Délben, amikor merőlegesen tűzött a nap, hogy szinte semminek nem
volt árnyéka, már szinte reszketett a levegő a forróságtól. A hagyomány
azt írta elő, hogy Szent Agáta szobrát körbe kell vinni a sziget
partvonalán a gróf birtokától kezdve a kőfalakon és a déli rész sivár
falvain át a barlangok belsejéig (ahol legalább enyhületet nyertek a
jótékony hűvösben) és a kikötőig, ahol virágesővel és füstölővel várták a
szent megérkeztét. Most azonban nem akadt egyetlen fiatal halász sem,
aki vállára vette volna a szobrot, ezért az öregemberek álltak össze a
tehercipelésre. A szent csaknem fél tonnát nyomott. Az öregek
nehézkesen botladoztak a parti köveken: dőlt a homlokukról az izzadság,
és sűrűn kellett őket erősíteni egy-egy korty borral, miközben
homlokukat vizes kendővel törölgették. Amikor elérték a végcélukat, a
halászok megkönnyebbülten vetették magukat az öböl vizébe. Ám a
nyugodt, langyos tengervíz, amely csak a sziklák körül pezsgett és
habzott, alig adott enyhülést.
A hajókat megáldották, a három csecsemőt, aki abban az évben
született, megkeresztelték, aztán a szigetlakók megkezdték a lassú
visszakapaszkodást a hegyoldalba. A halászok keserves menetén végül
megkönyörült a nap, és lement. A megkönnyebbülést hozó sötétedés már
a piazzán találta őket, a gyülekezőhelyen.
Öreg Mazzu elővezette legsoványabb szamarát, hogy elárverezze;
mások gitárt hangoltak.
Leporolták az organettit is, mire a hajnal óta Gesuina konyhájában
sürgölődő özvegyek is előbukkantak: hozták a grillezett halat, a töltött
padlizsánt. Az Éjszaka Háza azonban sötét és néma maradt. A teraszán
senki sem kártyázott, nem táncoltak, nem itták az arancellót, mint a
háború előtt. Az éjszaka is józannak maradó szigetlakók nem várták meg
a hajnalt, hogy elmenjenek aludni.

Ősszel Amedeo elhatározta, hogy megveszi Az Éjszaka Házát. Nem bírta

tovább elnézni, hogy elhagyatottan áll, másrészt most, hogy a lakosság a
felére apadt, és sok ház volt eladó, az ingatlan még annyit sem ért, mint a
só. Még egy medico condotto is megengedhette magának a házvételt.
Rizzu elvesztette az életkedvét, hogy a bátyja elment, és nem tért haza.
– Az a ház egy romhalmaz – mondta Amedeónak. – Semmi hasznát nem
látja. Nem fog jó szerencsét hozni magára… – Végül Amedeónak sikerült
rátukmálnia az öregre ötszáz lírát meg egy csirkét a házért cserébe, de
nem volt könnyű dolga.
Amedeo feljegyezte a házvétel dátumát a piros füzetbe: 1919.
szeptember 24-e. Most, hogy immár volt otthona, abban reménykedett,
hogy ott folytathatja az életét, ahol a háború megszakította. A ház
tényleg pusztulófélben volt, ezért az emeletre vette be magát, és
nekilátott a falak, az ajtók rendbehozatalának. És a gyűjtőmunkába is
belekezdett – nevelőapja nyomdokain járva. A szigeti legendákon,
meséken kívül kézműves portékákat is hazavitt – bármit, ami a sziget
történetéhez tartozott. Régi római cserepekre és fém pénzekre is szert
tett, amelyeket a gazdák nem becsültek semmire – csak félrehajították,
valahányszor kifordult egy-egy darab a földből. Ő mindezeket gondosan
begyűjtötte és hazavitte. A falait egyre több fantasztikus színekben
pompázó csempe borította liliomos mintával, előkelő hölgyek-urak
arcmásával vagy napraforgóval. Volt, amelyik több száz éves volt, mégis
úgy hatott a hajdani művész gyors, könnyed ecsetkezelése, mintha éppen
most száradt volna meg rajtuk a festék. A festő Vincenzónak az egész
családja több generációra visszamenőleg gyártotta ezeket a csempéket,
mégpedig olyan sokat, hogy annyira senkinek sem volt szüksége,
turisták pedig a háború óta nem jöttek, ezért Vincenzo boldogan feltúrta
értük a pincét, csak megszabaduljon tőlük.
A part menti katakombákban Amedeo mindig telerakta a zsebeit a
vakítóan fehér kövekkel, és kirakta őket az emeleti ablakpárkányokra. A
hall asztalán pedig a Szent Agátához köthető apró tárgyakat halmozta fel
– amelyeket sokszor egy-egy kisbaba világra segítéséért vagy egy törött
kar sínbe rakásáért kapott olyan páciensektől, akik gyógykezeléséért nem
fizetett a városi tanács. Gyűjtötte hát a szent miniatűr szobrocskáit meg
kis szenteltvíztartókat, és még egy olyan szobra is volt, amelyen Szent
Agáta feltépi mellkasát, hogy feltárja pirosra festett fa szívét. Amedeo
nagyon kedvelte ezt a szobrocskát, egyszersmind rettegett is tőle.
Valahogy sohasem talált vigaszt a vallásosságban.
Abban azonban igen, hogy kezdte úgy érezni, lassacskán megveti a
lábát itt, a szigeten, és végre tényleg a saját életét éli. Reggelenként,
mielőtt megkezdte volna a szokásos körútját, mindig belevetette magát a
tengerbe, hogy ússzon egyet – a halászok nagy derültségére, akik nem
értették, hogy szórakozhat ilyesmivel egy felnőtt, komoly ember ősznek
idején. Ilyet egy castellamarei se tett volna soha – hacsak nem
részegségében… Ahogy felfelé kaptatott a hegyoldalban, bőrredőiben a
sós bizsergéssel, fel-felemelt egy-egy fehér követ vagy római
cserépdarabkát, hogy hazavigye Az Éjszaka Házába. Nemcsak gyűjtötte
a tárgyakat, hanem szépen katalogizált is minden megvett darabot, amint
hogy arról is naplót vezetett, mi mindent csinált meg a házon. A
földszinti szobák még mindig lakhatatlanul nyirkosak voltak, az emeleti
hálók pedig sötétek; a bútorok nagy részén még mindig rajta a fehér
porvédő huzat. Eleinte nagyon lassan haladt a munkálatokkal. Viharos
éjszakákon egy vitorlavásznat kényszerült az ágya fölé teríteni – ilyenkor
nagyon közel érezte magát ahhoz, hogy tökéletesen boldog legyen.
Ezen az őszön belekezdett abba, hogy szépen, aprólékos munkával
feldolgozza és begyűjtse a szigeten közszájon forgó mendemondákat –
attól tartott, hogy a megváltozott világban hamarosan elenyésznek ezek a
történetek. És nem csak Amedeót aggasztották ezek a változások, a régi
dolgok eltűnése. A történetek csak úgy bugyogtak mindenkiből – főleg a
„sötét” helyeken, ahová a munkája amúgy természetes módon elvitte a
doktort: a homályos emeleti szobákban, ahol öregasszonyok
morzsolgatták a rózsafüzért; a poros pajtákban, ahol a halászok
javítgatták a szerszámaikat; az üres, sok évszázados kőházakban, ahol
csak a szigetlakók gyermekei járkáltak, mint megannyi apró kísértet.
Igen, mintha a történetek a sötét zugokból fakadtak volna fel… Hazaérve
Amedeo feljegyezte a történeteket a füzetébe.
Elővette az összecsukható fotómasináját is, és felállította az egyetlen
száraz helyen – az eresz alatti kis raktárszobában, ahol az oldalukon
virító matricák tanúsága szerint egykor Camparit és Modino cigarettát
tartalmazó dobozok álltak. Egy vörös függönyt is felszerelt a gép elé,
mintha csak egy fotóstúdió lenne a kis raktárhelyiség. Úgy képzelte,
hogy Az Éjszaka Háza egy hatalmas múzeum – éppen olyan, amilyen
nevelőapja otthona volt a sok könyvvel és érdekes ritkasággal. Bár neki
nem volt se felesége, se gyereke, mégis arra vágyott, hogy megörökítse a
világra jötteket a masinával, akik már olyan számosan voltak, mint égen
a csillag. Egyszer majd ezek a képek borítják be az előtér és az emeletre
vezető lépcső falait, gondolta.
A hosszú, forró őszön, a fesztivál után kezdte úgy érezni, hogy
viszonya Carmelával már nem esik neki olyan jól, mint korábban.
Rászokott arra, hogy mielőtt kilépett volna a házból, vagy miután
hazaért, megállt egy pillanatra Szent Agáta félelmetes, vérző szívű
szobrocskája előtt. Különösen akkor tartotta ezt fontosnak, ha szülő
nőhöz vagy haldoklóhoz hívták. Bármennyire nem volt hívő, újabban azt
érezte, nagyon is ráférne egy kis szerencse, egy kis jótétemény, még ha ez
az Égből érkezne is. Ugyanolyan elveszetten fordult most a szenthez,
mint amilyen kétségbeesetten adta át magát Carmelának, vagy amilyen
elszántan vette meg a romos házat. Mind mögött az a vágy bújt meg,
hogy végre változzon meg az élete. De hiába: valahányszor éjszaka ért
haza a Carmela kivilágított ablaka előtt véget érő munkából, úgy látta, a
szent mintha szemrehányóan nézne rá nagy, szomorú szemével. Mintha
azt mondaná, hogy hiszen te feleséget és családot akartál… És lám,
mindebből mi valósult meg? Csak ez a furcsa, féloldalas, bűnös kapcsolat
Carmelával, amelytől nem csillapul, sőt, inkább fokozódik kínzó éhe –
ahogy a híg leves után azokon a napokon, amikor a páciensei nem
tudnak fizetni neki.
Afféle önmagára kirótt penitenciaként még jobban kereste régi barátait
– az atyát, az iskolamesternőt, a tanácsnokokat –, és lázasan belevetette
magát a ház még mindig elvégzetlen felújítási munkálataiba.
Egy este, amikor a teraszán gondozatlanul burjánzó lugas alatt
kortyolgatta a régi üvegek egyike alján maradt Camparit Pippa Vella
társaságában, az asszony elmondta neki Az Éjszaka Házának történetét: –
Ez a második legöregebb ház a szigeten – kezdte az iskolamesternő. – Az
öregek szerint balszerencsét hoz a lakójára. A sírás-rívás régi átka itt
maradt meg a legtovább a több évszázados legenda szerint. A
szigetlakók megpróbálták lerombolni, de nem tudták, mert a vastag falak
olyan szilárdak, hogy túléltek négy földrengést és egy földcsuszamlást.
Ettől kezdve tisztelettel néztek rá.
– Akkor hogyan lehet balszerencse hozója? – vetette fel Amedeo.
– Hát, ezt kétfelől is nézhetjük – felelte Pippa. – Az, hogy egy ház ennyi
mindent túléljen, ahhoz vagy Szent Agáta áldása kell, vagy pedig az
ördög átka. Csak az egyik lehet. Így mondják legalábbis.
Ami a ház eredeti nevét, a Casa al Bordo della Nottét illeti, mondta
Pippa, az eredete homályos. – Az öregek azt mondják, hogy valaha élt itt
egy Alberto Delanotte.
– Akkor az is lehet, hogy régen úgy hívták igaziból, hogy Casa di
Alberto Delanotte – szontyolodott el Amedeo eme költőietlen fordulat
hallatán.
– Én inkább azt hiszem, hogy az eredeti név az, hogy Ház az éj
peremén – vélekedett Pippa. – Bár mindenki csak egyszerűen így
emlegeti: Az Éjszaka Háza. Nézzen csak előre, doktor, aztán meg a háta
mögé – tényleg jogos így hívni, nem?
Amedeo nézett erre is, meg arra is. A teraszt, ahol ültek, egy utcai
lámpa világította meg, amelynek fénykörében rovarok röpködtek,
oszlopán gyíkok árnya surrant. Mögötte a városka barátságos fényei,
még távolabb Szicília partvonala keretezte a látványt, mintha
Castellamare csak egy félsziget lenne, a szárazföld egy kis nyúlványa. A
másik irányban viszont a sötét tenger terült el, a végtelen, háborítatlan
horizont egészen Észak-Afrikáig. – Hát, elég furcsa hely kocsmának –
jegyezte meg Amedeo.
– Mindig is fogadó és kocsma volt itt – mondta Pippa. – Az első gróf
nem engedett italmérést üzemelni a város közepén, mert nem akart se
részegeket, se szerencsejátékot. Mielőtt a Rizzu-fivérek átvették volna, a
ház évekig üresen állt. Az öregebbek közül páran sohasem lépték, és
soha nem is lépnék át a küszöböt. És lám, tényleg van valami a rossz
szerencsében: mi történt Rizzu bátyjával? Két fia meghalt, ez nem elég
nagy átok?
– Az átkozott háború, az az átok – morogta Amedeo. – Nem a
kocsma…
– Hát ez is igaz – helyeselt halkan az asszony.
Amedeo eltűnődött, hogy vajon az urára gondol-e Pippa, de az
asszony már fel is rezzent merengéséből, kihúzta magát ültében, és
elengedte ébenfekete fürtjét, amelyet addig az ujjára tekergetett. – Na,
most már haza kell mennem – közölte szárazon.
Régen mindig azt mondta, hogy haza kell mennem il professore miatt.
Amedeo arra gondolt, vajon az asszony is ugyanolyan magányosnak
érzi-e magát, mint ő, amikor a templom mellett álló, régi házának üres
szobáiban jár-kel. Az asszony mindkét oldali szomszédai Amerikába
vándoroltak ki. Az asszony szépsége pedig az a fajta görögös
szoborszerűség volt, ami emberen túlinak, megközelíthetetlennek látszik.
Talán ezért nem akadt még kérője Professore Vella halála után. Vella
Pippát akkor vette el, amikor a lánynak meghalt idős iskolamester
édesapja, ilyenformán a férfi szinte megörökölte a lányt és vele az iskolát.
Pippának immár nem volt más élő rokona a szigeten, csak Pierino, a
halász, aki távoli unokatestvére volt az asszonynak.
Miután Amedeo egyedül maradt, és felhörpintette a piros ital
maradékát, kicsit bánta, hogy nem könnyített a lelkén azzal, hogy
elmond ezt-azt magáról az asszonynak, aki mindig annyira józannak és
összeszedettnek látszik, mintha még az öreg kőházak vastag falainál is
erősebb volna. Bárcsak elmondta volna neki, milyen szürke ürességet
hagyott a lelkében a háború. Amely ürességet a gróf feleségével folytatott
viszonnyal próbált betölteni, meg azzal, hogy megvette ezt a málladozó
házat. S a ház még mindig ugyanolyan üresen és sötéten ásít ilyen
éjszakákon, mint korábban. Igen, ő éppen ide való, ebbe a házba,
gondolta: az ő lelke is ilyen kettős – az egyik fele világos és áttekinthető,
a másik sötét és mély, mint a tenger.

Október végén, egy este Ignazio atya odament hozzá a templom előtti
téren: – Jöjjön, és igyon velem egy kávét, doktor – mondta.
Ignazio atya kávét töltött, és a csészéket elhelyezte a köztük lévő
asztalkán, majd komoran beszélni kezdett. – Ideje, hogy legyen végre
esküvő ezen a nyomorult szigeten. Erről akarok beszélni magával.
Amedeo nyugtalanul kavargatta a kávéját. – Maga és Pippa… –
mondta az atya. – Beszéljünk nyíltan, miért is ne? Az az asszony kedveli
magát, ezt a vak is láthatja. Maga meg agglegény, egyedül van, és
mindjárt negyven!
Valójában negyvennégy volt Amedeo, de nem mondta. – Szeretném őt
megint boldog asszonynak látni – folytatta a pap. – Magányos nagyon,
különösen mióta maga már nem lakik nála, hanem azzal az öreg
romházzal bajlódik.
Amedeo bizonytalanul hallgatott egy darabig, nem tudta, mit
mondjon, aztán csak ennyit bökött ki: – Még mindig gyakran látjuk
egymást, és beszélünk.
– Rendben, de miért ne tehetné ezt minden nap? Mint férj. Amedeo,
maga jó férje lenne Pippának, mert nem nyaggatná, hogy ne olvasson
annyit, és ne gondolkozzon annyit, ahogy az egyszerűbb lelkületű férfiak
tennék. Boldogan elfogadná az ajánlatát, ha megkérné a kezét. Akár
tízezer lírában is mernék fogadni. Arra már nem, hogy szerelmes is
magába, de idővel ez is megjön, Amedeo. A férje már három éve halott.
És az a házasság rossz csillagzat alatt köttetett, szó se róla. A ház és a
citromliget volt a tét, valami régi családi kötelék nyomán. Szóval, nem
volt szerelem köztük. Amedeo, Pippa különleges asszony, hűséges, okos
és erős. Még elég fiatal ahhoz, hogy gyereket szülhessen, ha úgy hozza a
sors. Miért habozna?
 Amedeo felhörpintette a kávét, és az üres csészét bámulta egy darabig.
– Hacsak nincs más nő a szívében – tette hozzá a pap. – Nem
tagadhatom, hogy hallottam ezt-azt csiripelni az utóbbi hónapokban.
– Nem – mondta Amedeo. – Nincs más nő…
– Akkor fontolja meg legalább a dolgot. Nem nézhetem tovább
tétlenül, hogy mindketten abban a nagy, üres házukban bolyongjanak,
boldogtalanul.
Pippa… Furcsa, de érdekes gondolat – Amedeo töprengve indult
hazafelé.

Aznap délután Mazzuék tanyáján vizsgálgatta az egyik birka szemét,

miközben a jószág jól meg is harapta a hüvelykujját. Mazzu – nem lévén
semmi pénze – mindig élelmiszerrel fizetett a doktornak. Most is
mogyoróval és fehér szarvasgombával tömött zsebekkel ballagott el tőlük
Amedeo. Dacostáéknál megoldott egy súlyos székrekedést, s elindult
Rizzuék legkisebbik unokáihoz, akiken valamiféle bőrviszketegség tört
ki. Nagy bunyó közepette találta a gyerekeket, a két érintett a többi
testvérrel alkotott kupac alján leledzett. Péntekig az összes bele fog esni a
nyavalyába, nem kétséges… Mindig, mindenütt ez a sok gyerek…
Annyira fájdalmasan érintette ez a gondolat, hogy alig bírt a gyerekekre
nézni. Lefertőtlenítette a kis, viszketős hátakat, közben vigasztalta őket,
mert a jód csípése könnyeket csalt a szemükbe, s hirtelen megszédült az
októberben váratlan, nagy melegben. Valójában nem a meleg borította el,
hanem saját sajgó vágya egy gyerek után.
Egyenesen Pippa házába ment, nem is kopogott, csak belépett. Az
asszonyt a tűzhely mellett találta, éppen csirkét kopasztott. Várt egy
kicsit, a szája is kiszáradt izgalmában, miközben udvarias mosolyt
próbált az arcára erőltetni. Végül az asszony elé térdepelt (nem volt apa
vagy báty, akitől megkérhette volna a kezét), és megkérdezte, hogy
feleségül jön-e hozzá. – Vagy legalább fontolja meg – tette hozzá
elbátortalanodva.
Meglepetésére Pippa azonnal ezt válaszolta könnyekkel a szemében: –
Nem kell megfontolnom, tudom a választ. Ó, Amedeo…!
Úgy döntöttek, hogy nem is halogatják az esküvőt, azonnal
összeházasodnak, amint lehet. November utolsó napján, Ignazio atya
szalaggal összekötötte a kezüket Szent Agáta szobra és az összes
szigetlakó előtt.

Pippa készítette az első fényképet Amedeóról. Az esküvő után pár

nappal a lépcső tetejéről, kezében a fotómasinával váratlanul rászólt az
urára, aki reggeli körútjáról érkezvén éppen akkor lépett be a házba. –
Maradj ott! – kiabálta le neki, és Amedeo meglepetten nézett fel, és
csípőre tett félkézzel pózolt. Másik kezében pedig még az orvosi táskáját
szorongatva. Nála volt a piros füzet is – az özvegy Donato éppen
elmondta neki nagynénje látogatásának furcsa történetét, amely az 1893-
as Szent Agáta fesztiválra esett. A képen Amedeo túláradóan boldog, és
mintha egész lényével az őt fotografáló felé hajolna vágyakozóan. Joggal
érzett így: Pippában a doktor megtalálta a rég keresett mélységes, szerető
szenvedélyt, amely mindig is annyira hiányzott neki. Carmelában ez
nem volt meg, de a görög istennőkre hasonlító asszonyban meglelte.
Nem mentek nászútra, bár újdonsült asszonya kedvéért Amedeo öt
napra felfüggesztette a munkát – kivéve a sürgős esetek ellátását. Az
esküvő után Pippa összerendezte nem túl sok személyes holmiját, ládába
rakta könyveit, és követte férjét Az Éjszaka Házába, amely most először
kezdett lakályos formát ölteni. A murvafürt illata betöltötte a teraszt; a
tenger zúgása a szobákat. A boldogság tapintható volt a levegőben, ott
rezgett a falakban. Most először öltött alakot mindkettőjük számára.
Azon az első éjszakán Pippa körbejárta a ház minden zegét-zugát;
felfedezte az összes félig elfeledett, letakart bútorzatú szobát, és kitárta
az összes ablakot. Amedeo a nyomában járva felszedegette az ide-oda
repdeső asszony sűrű, fekete hajából kihulló kontytűket. Aztán a legfelső
emeleten Pippa hirtelen dévajul szembefordult az urával, és elhajította a
feltűzött haját megkoronázó olajágkoszorút, és szétrázta leomló, hosszú,
fekete fürtjeit, amelyek illata betöltötte a szobát. Amedeo
belemélyesztette az ujjait a hajzuhatagba, aztán azon kapták magukat,
hogy vidáman kiabálva kergetik egymást körbe a házban. Végre megint
boldog hangok verték fel a ház csöndjét – ahogy a háború előtt is volt.
Nagy szerencse folytán nem akadt komoly baj azon a héten a szigeten,
így boldog zavartalanságban tölthették eme első napokat együtt.
Amedeo hálás volt a sorsnak, hogy úgy adta, Carmela sohasem járt Az
Éjszaka Házában, és hogy már nincs vele semmiféle kapcsolata.
Elhatározta, hogy mostantól kezdve jobb ember lesz belőle. És nagy
örömére úgy érezte, hogy Carmela emléke egyre gyöngül, miközben
Pippa iránti szenvedélye napról napra nő – otthoni mézeshetük csodás
napjai során úgy ettek, mint a halászok a kikötőben, öreg csészealjakból
és kávéscsészékből; sohasem nyitották ki a zsalukat déli tizenkettő előtt,
és ott szerették egymást, ahol éppen rájuk tört a vágy: a frissen sikált
padlódeszkákon, a dolgozó fehérhuzatú kanapéján vagy az egyik
használaton kívüli szoba szalmazsákján. Carmela emléke szinte már abba
a kifakult, régi függöny mögé eső, háború előtti világba tartozott, ami
már a régmúlt.
Ám Carmela nem az a fajta volt, akit csak úgy el lehet hagyni. Amint
elérte őt az eljegyzés híre, bosszút esküdött. Megfenyegette Amedeót,
hogy beszámol viszonyukról a grófnak, hacsak Amedeo nem teljesíti a
kívánságát még egyszer, utoljára, meg még egyszer, és még egyszer…
Amedeo kényszeredetten játszotta tovább a szerető szerepét, és ahelyett,
hogy egyszer s mindenkorra véget vetett volna a kapcsolatnak, ahogy
szerette volna, lassan, fájdalmasan kellett szétszaggatnia a köteléküket.
Utoljára az esküvője napján ment el a barlangba – amire aztán mindig
csak égő szégyennel tudott visszagondolni –, hogy ott, a hideg, őszi
vízpermettel teli sötétben közölje Carmelával: egyszer s mindenkorra
szakít vele. Az esküvő utáni éjszaka aztán Pippa törhette is a fejét, milyen
nyirkos helyen járhatott Amedeo, hogy annyit tüsszög.
Pippa az esküvő után nem sokkal állapotos lett. Az örömhír teljesen
összezsugorította Amedeo fejében Carmelának még az emlékét is. Úgy
gondolt a nőre, minden szenvedélytől mentesen, mintha csak egy
szimpla ismerős volna, de semmi több. Inkább nem is gondolt bele, mert
ha mégis megtette, valami homályos félelem szorította össze a szívét: mi
lenne, ha Carmela egy pillanatnyi szeszélytől vezéreltetve egyszer
elmondaná a dolgot a grófnak? Hálát adott a sorsnak, hogy ekkoriban a
gróf hónapokra elmaradt a szigetről, így Amedeo teljesen Pippának
szentelhette minden figyelmét.
 És vajon akkor, amikor meghallotta, hogy Carmela szintén elment
Szent Agáta szobrához, hogy lerója a háláját a gyermekáldásért, nem
fogta el valami halvány balsejtelem? Később erre már nem tudott
visszaemlékezni. Azokban a hónapokban annyira kitöltötte szívét-lelkét
a felesége iránti szerelem és a saját boldogságának tudata, hogy minden
mást mintha ködfátyol borított volna. Az a pár hónap azonban, amíg
nem döntött határozottan – mert gyenge volt harcolni Carmelával, és félt
a botránytól –, belesodorta a bajba. Azt remélte eredetileg, hogy
viszonyuk Carmelával nem fog kitudódni a szigeten. Most viszont tudta
már, hogy ez a sajnálatos ballépése túlnő azon a léptéken, hogy csak úgy
lerázza magáról a következményeket. Még az is előfordulhat, hogy az
életét fenekestül felfordítja majd ez a rossz csillagzat alatt született
viszony…
 V.

Aznap délben, hogy Pippa életet adott gyermekének, elterjedt a szigeten

a pletyka, hogy a doktor valójában két gyermeket segített szinte egy
időben a világra: a sajátját és a szeretőjéét. Ez volt Castellamare
történetének legeslegnagyobb botránya. Ugyanakkor a legizgalmasabb
cirkusz is – sokan még a munkából is kimaradtak, hogy kövessék a
fejleményeket.
Amikor Pippa ezt meghallotta, zokogva a falnak fordult, és eleinte még
a gyermekét sem volt hajlandó megszoptatni. Amedeónak – jobb híján –
szobáról szobára kellett járkálnia a síró csecsemővel. A gróf az utcán
járkált őrjöngve, amíg a pap és a polgármester oda nem ért, hogy
lecsillapítsák, és bevigyék valahová, ahol nem tudja magát közszemlére
tenni. Carmela pedig – hiába győzködték a barátnői, a bába és a házának
cselédsége – nem volt hajlandó visszavonni állítását, miszerint a
gyermekének apja nem más, mint doktor Amedeo Esposito. Házassága
során most először fordult elő, hogy hatalmat gyakorolhatott a férje
fölött, és ezt a hatalmat nem akarta kiengedni a kezéből. Igen,
ismételgette, a gyerek a doktoré. Ő meg Amedeo Esposito szeretők
voltak fél éven át – egészen a doktor esküvője napjáig. – Ha a férjemé a
gyerek – hangoztatta –, akkor a házasságunk hat éve alatt hogyhogy nem
estem teherbe, miközben mindvégig az én meddőségemet emlegette
fűnek-fának a városban?
Ezt a kérdést senki sem tudta megnyugtatóan megválaszolni – a
legkevésbé Amedeo, aki már átkozta magát ostobaságáért, hogy sohasem
merült fel benne, a grófi pár gyermektelenségének lehet a gróf is az oka.
Ebben a felfordulásban egyetlen megoldási lehetőség körvonalazódott.
– Sohasem volt hozzá semmi közöm – állította makacsul a doktor (és
kétségbeesett lelkiállapotában valóban elég hihetően tudta kimondani
ezeket a szavakat). – Soha nem történt meg, amiket ez a nő állít, és erre
Isten és Szent Agáta a tanúm!
Pippa azonban vigasztalhatatlan maradt, Carmela pedig makacsul
mondta a magáét továbbra is. Az Éjszaka Házában állandósult a sírás-
rívás és a felfordulás.
Amedeo boldog volt, ha a munkája elszólította otthonról. Imádott
feleségének sírása szinte már átjárta a falakat éjszakánként, amikor
Amedeónak a padlásszobában, a nedves kanapén kellett meghúznia
magát, a vitorlavászon alatt. És hamarosan, a fia születése utáni
napokban azt kezdte érezni, hogy nemcsak otthon, de a sziget bizonyos
zugaiban is nem kívánatos személynek tekintik. Amikor meg akarta
nézni az agg Signora Dacosta reumás térdét, az öregasszony csak annyit
mondott, hogy köszöni, már sokkal jobban van, és becsukta a doktor orra
előtt az ajtót, pedig nyilvánvalóan sántított. Gesuina pedig feltűnő
hevességgel csapta be az ablakzsalukat, ahányszor csak meglátta a
doktort közeledni a főtéren. Arcangelo, a szatócs, akivel Amedeo a
háború előtt még együtt tanácsnokoskodott a városházán, mindig
kimentette magát valami ürüggyel, és a hátsó szobába ment, amikor
Amedeo belépett a boltjába, és amíg a doktor ott volt, elő sem jött.
Aztán a halászok híresztelték, hogy a gróf orvos barátja – palermói
marcipán és sok üveg bor társaságában – a szigetre érkezett odaátról.
Messzire elhallatszott a kettejük emelt hangú vitája késő éjszakánként,
amikor il conte részegen dühöngött, gazdag orvosbarátja pedig csitítani
próbálta. Carmela nyilvánvalóan a szobájába volt csukva a babával, és a
gróf látni sem akarta.
A harmadik napon a szicíliai doktor megvizsgálta a babát, és
kisvártatva kijelentette, hogy az mindenben olyan vonásokat mutat, mint
ami a gróf úrra jellemző. Amedeo tudta, hogy lehetséges vérvizsgálattal
egyeztetni, hogy vajon azonos-e a gyerek és a feltételezett apa
vércsoportja, ami (ha némileg megbízhatatlan is), de azért támpontul
szolgálhat az apaság kérdésében. Az odaátról jövő doktor nyilvánvalóan
nem hallott erről az új tudományos fejleményről – talán nem olvassa a
szaklapokat… Eme új fordulat fényében azonban a gróf heves hátraarcot
csinált:
– Most már értem, meg akar engem szégyeníteni! – ordított magából
kikelve a barátjának. – Minden világos. Az egészet orvul kitervelte, csak
hogy megszégyenítsen. El akarja venni tőlem a fiamat, és nevetség
tárgyává akar tenni az egész sziget előtt azzal, hogy ezt a nyavalyás
lelencgyerek Espositót nevezi meg apának, akinek még a cipője is lyukas!
Hiszen alig váltott vele egy szót is mindezidáig! Ezt nem fogja velem
elhitetni! Hozzák ide a gyereket!
A babát levették Carmela melléről, és a síró gyereket bevitték a
grófhoz, aki csókolgatni, becézgetni kezdte, és némi gondolkodás után
úgy döntött, hogy saját első neve után Andreának fogja kereszteltetni. –
Tessék – nyújtotta maga elé a gyereket a gróf, mert a kicsi szájából tejhab
fröcsögött, ami nem volt túl vonzó látvány a gróf számára. – Vigyék
vissza az anyjához! Az ügy lezárva, a gyerek az enyém, és punktum.
A dolognak, hogy a gyerek mégiscsak a grófé, hamar híre ment a
szigeten. Azt pusmogták immár mindenütt, hogy soha nem volt semmi a
doktor és Carmela között, és az egészet csak az a csalfa nőszemély találta
ki, hogy rossz hírét keltse az urának.
Ám a szigetlakók többsége az első változatot kedvelte jobban. Rizzu
szinte megfiatalodott, ahogy az eltelt hetek történéseit taglalta tágra nyílt
szemmel: – Szent Agáta csodát tett, ez nem lehet másképp! –
magyarázott Ignazio atyának. – Két gyermek született egyetlen éjszaka
leforgása alatt! Ez csoda! A háború vége óta várjuk ezt a csodát, ezért
imádkoztunk annyit. Sőt, már régebben várjuk: amióta Signora Gesuina
térdét kegyesen meggyógyította a szent, nem történt semmi jó!
Ignazio atya, aki éppen felgyűrt reverendaujjal metszette a
leanderbokrait a kertjében, csak némán felhúzta a szemöldökét.
– Ikrek! Csodás ikerszületés! – áradozott tovább Rizzu elragadtatottan.
– Ikrek születtek, más-más anyától, ugyanazon az éjszakán… És egyik
anya egy meddő nő, a másik pedig Pippa, aki túl öreg már a
gyerekszüléshez.
– Pippa alig több mint harminc – torkolta le Ignazio atya. – Az pedig
egyáltalán nem csoda, hogy két gyerek ugyanaznap születik, csak
véletlen. Még ha nem történt is ilyesmi, mióta itt vagyok a szigeten. De a
nagy számok törvénye szerint előbb-utóbb be kellett következnie. Én
láttam mindkét gyereket, és egyáltalán nem hasonlítanak egymásra.
Rizzu habozott egy kicsit, aztán megkérdezte: – Atyám, mondja meg
nekem: nem hisz abban, hogy a doktor és Carmela találkozgattak a parti
barlangokban?
– Nem – vágta rá a hazugságot Ignazio atya olyan hevesen, hogy
közben akaratlanul lenyesett jó pár virágbimbós-fürtös ágvéget is a
leanderről.
Másnap maga a doktor látogatta meg az atyát. Amedeo lehajtott fejjel
sírt, mire Ignazio atya abban a kényelmetlen szerepben találta magát,
hogy vigasztalnia kell a férfit, pedig valójában Pippa oldalán állt a
konfliktusban. – Jól van, jól van – veregette meg a doktor vállát. – Szedje
össze magát, barátom! Amikor egy ilyen kis helyen, ahol soha nem
történik semmi, elterjed egy ilyen pletyka, az tönkretehet egy férfiembert.
Ha nem vigyáz, még az is lehet a vége, hogy el kell mennie innen.
– Csak a feleségem miatt aggódom – felelte Amedeo még mindig
lehajtott fejjel. – Csak ő érdekel, az nem, hogy mások mit beszélnek. Az a
baj, hogy Pippa elhiszi a dolgot.
– Hát akkor beszéljen vele – tanácsolta Ignazio atya. – Mondja el neki
az igazat vagy így, vagy úgy!
– Atyám, az igazság az, hogy… – emelte fel a fejét Amedeo.
Ám a pap tiltóan felemelte a kezét. – Nem, nem… – mondta. –
Sohasem voltam a maga gyóntatója. Tudom, hogy nem templomjáró
ember. Úgy gondolom, hogy a legjobb, ha dűlőre jut a feleségével. Vele
kössön békét, bennünket meg, kívülállókat nyugodtan hagyjon
bizonytalanságban arról, hogy valójában mi történt! Ne tetézze az ő
megaláztatását!

Amikor Amedeo hazaért, Pippa már aludt, karja félkörívben a feje fölött,
amely mozdulat felfedte jobb mellének barna körívét a hálóinge alatt.
Szempillája még nedves volt a sírástól, kibontott fekete haja szétterült a
párnán. Amedeo nem tudta felidézni, hogyan szerette, hogyan
szerethette Carmelát – ha egyáltalán szerette is valaha… Amióta csak a
lábát betette a szigetre, most először tört rá kínzó honvágy: sóvárgás az
elveszett otthon után…
Legalább itt van a fia… Azóta az első reggel óta nem tarthatta karjában
a gyermeket. Most felemelte a kicsit a bölcsőből, és felvitte a
padlásszobájába. Mennyire aprócska… A kicsi kezei, a kis rózsaszín
arca… Ahogy piciny mellkasa emelkedik, és süllyed…
Rátört a vágy, hogy adjon a gyermekének valamit ajándékba – valami
apróságot, valamit emlékbe… Aztán máris eszébe jutott, mi az, amit neki
ajánlhat. Elkezdte mesélni a sziget történetét.

Kallithera volt a sziget első neve, mondta Amedeo a fiának, amely nevet
görög hajósok adták, akik új hazát kerestek maguknak. Ez a név
jelentheti, hogy „nagyon szép”, de azt is, hogy „messziről lángoló”.
(Mindkettő lehetséges, mert a sziget vulkáni eredetű – siracusai hajósok
látták, hogy a sziget lángokat lövellve világított.) Addig fénylett a görög
hajósoknak, mint egy világítótorony, amíg ők biztonságosan partot nem
értek, aztán némi füstölés után kihunyt a sziget lángoló csúcsa.
A vándorok kikötöttek, és a part menti barlangokban töltötték az
éjszakát. A víz fekete volt, és temérdek csillag ragyogott odafent. Még
hajnal előtt feljött a hold, és bevilágította a tengert. A hajósok sírás
hangjára ébredtek. Olyan volt, mintha a hang körbevenné őket, mintha a
sziget köveiből jönne. Ahogy körbetapogatóztak a barlang sötétjében,
fehér koponyákat találtak, és csontok roppantak a lábuk alatt. A
barlangok valójában sírboltok voltak – katakombák. Nyilvánvalóan
valami szörnyűség történt itt, ki tudja, mikor.
A szigetre betelepülőknek jó soruk lett, egyet kivéve: minden éjjel sírás
verte fel a csöndet, amitől nyugtalan lett az álmuk. Aztán annyira
szörnyűvé vált ez a dolog, hogy a szigetlakók elhatározták, többé nem
fognak aludni. Így történt, hogy a kőházak első lakói éber népek lettek. A
lángolós éjszakákon összegyűltek, és a csillagos ég alatt énekszóval és a
tamburinok hangjaival akarták elnyomni a sírást. Ám ki tudja, miért –
talán a sírás, talán a fekete víz és a csillagos ég világvégi hangulata miatt
– minden daluk szomorú volt. Egyetlen vidám nótát sem szerzett senki,
még legjobb dalnokaik sem tudtak ilyet írni. Még most is olyan
gyászosak Castellamare dalai (magyarázta a doktor a kisfiának), hogy ha
egy idegen túl sokáig hallgatja, még bele is bolondulhat.
(A doktor ezen a ponton halkan dudorászva énekelni kezdte a
legkevésbé gyászos dalocskákat a fiának, de csak óvatosan, hogy fel ne
ébressze az alvó Pippát.)
 Már ott tartott, hogy elmondja gyermekének a történet végét is arról,
hogyan menekült meg a sírás átkától a város, amikor egy
parasztlánynak, Agátának megjelent a Madonna, és utána a szigetlakók
kőről-kőre újjáépítették a városukat, de ekkor a fiúcska megrezzent, és
felsírt. Pippa erre rögtön felébredt a földszinten. – Amedeo! – kiáltotta. –
Hol a gyermekem?
Az apa megsimította a fia arcát. – Ideje lemennünk, és beszélnünk
anyáddal – mondta neki.
Amikor belépett a szobába a gyerekkel, Pippa még nem ébredt fel
teljesen álmából – Amedeo azt abból a meleg mosolyból látta, amellyel őt
fogadta. Olyan mosoly volt, mint amit a doktor az első reggelen látott a
felesége arcán itt, Az Éjszaka Házában. Aztán Pippának eszébe juthatott
minden bajuk, mert az arcáról eltűnt a mosoly. – Add ide a gyereket –
szólt rá a férjére.
Amedeo a karjába fektette a fiát. A felesége háta-válla védőn, de férjét
elutasítóan görbült a gyerek köré, de Amedeo nem mozdult. – Pippa –
kezdte. – Beszélnem kell veled. Rosszat tettem, vétkeztem ellened, Pippa.
Pippa nem sírt többé, de felegyenesedve, merev arccal hallgatott. –
Igen, ezt tetted – mondta végül.
Amedeo könyörgőre fogta. Nem így akarta, de ez lett belőle. – Pippa.
Amore! Mondd meg nekem, hogyan tehetném ezt jóvá!
– A legjobban az fáj, hogy hazudtál nekem – szólt Pippa halkan, és a
tekintete hideg-kemény maradt.
Akkor Amedeo elmondott neki mindent, ahogy volt.
Aztán hosszan hallgattak. – Mindenki előtt megaláztál – szólalt meg
végül az asszony. – A szomszédaim, a barátaim, az összes szigetlakó
előtt. Azt hiszed, hogy az ilyen alávaló viselkedést csak úgy egyszerűen
elfelejtik az emberek? Ez a sziget itt nem Firenze. Ha az emberek
megtudnak valamit, azt sohasem felejtik el. Itt soha nincs miről beszélni.
Ezek után mindenki tudni fogja, de még az ő unokáik is tudni fogják,
hogyan mentél el egy másik nővel a saját esküvőd napján!
– Jóvá fogom tenni – mondta Amedeo. – Pippa, csak téged szeretlek.
Bebizonyítom, hogy így van.
– Nem mehetnénk el valahová innen? Északra, mondjuk Firenzébe.
Nem tudnál munkát vállalni egy olyan nagy városban, ahol senki sem
ismer minket?
– Hogy elhagyjuk a szigetet…? – Amedeónak már a gondolattól
kicsordult a könnye, nem tehetett ellene. A nagy csöppek a baba arcára
hullottak, aki meglepetten nézett fel. – És nincs más módja, Pippa? Kérj
bármit, csak ezt ne!
Pippa intett, hogy menjen ki a szobából.

Aznap délután Arcangelo kamasz fia Rizzu tanyája felé karikázott

biciklijén, a porosra száradt földúton. Amedeo Rizzuék konyhájában
vizsgálta a gyerekek bőrfertőzését. A fiú nagy port kavarva robogott le a
házhoz vezető lejtőn, aztán lerakta a kapuban a kétkerekűt, és
kalaplevéve belépett a konyhába. – Magát hívják, signor il dottore –
mondta. – A tanács ülésezik.
Amedeo bekötözte a gyerekek sebeit, majd visszakaptatott a városba.
A hegygerinc fügekaktuszokkal szegélyezett ösvényén selymes volt a
por, és a forróság, mint vaskályha nyomta a vállát. Az izzadó Arcangelo
a városháza lépcsőjén elébe állt, és ezt mondta: – Kint kell várakoznia.
– Hogyhogy „kint”?
– A fogadószobában. Nem akarják az ülésen, mert éppen a maga
pozícióját tárgyaljuk. – Arcangelo elővett egy kendőt, és megtörölgette a
homlokát. – Azok után, ami a héten történt, meg kell fontolnunk a maga
doktori pozícióját itt, a szigeten. Ezért a gróf összehívta a tanácsot,
magának meg itt kell várakoznia, amíg nincs döntés.
A gróf zajos automobilja bepöfögött az épület elé. A polgármesteri
köpenyt és angol lenvászon öltönyt viselő férfi felszaladt a lépcsőn, és
Amedeóhoz egy szót sem intézve megragadta Arcangelo könyökét, és
magával húzta az épület homályosan ásító kapualjába, és eltűntek.
Egy pillanattal később Ignazio atya szaladt fel a lépcsőn dühös-vörös
arccal. Amedeo félúton elébe állt. – Mi ez az egész? – tudakolta. – Az én
pozíciómat tárgyalják. Nekem csak annyit mondtak, hogy rendkívüli
ülésre jöjjek, semmi többet.
– Engem is csak most értesítettek – felelte a pap.
– És csak úgy várjak idekint?!
 – Nem hagyjuk ezt annyiban, Amedeo – szögezte le a pap. – Én
legalábbis azon leszek…
Így hát Amedeo a városháza fogadótermének lakkozott padján ülve
várta a sorsát. Odabentről emelt hangú vita szűrődött ki – Amedeo
hallotta a gróf ordibálását, és – meglepetésére: az atya felháborodott
perlekedését is. – A fene essen magába! – kiabálta Ignazio. – Gondolja,
hogy bárkit is fog találni a helyére?! Gondoljon arra, mi lesz, ha akkor
megint olyan lázas lesz egy gyerek, mint a Mazzu-unokák tavaly
karácsonykor? És kinek lesznek olyan ötletei, mint például a mocsár
lecsapolása? Azóta egy gyereket sem vitt el a malária! És hogy mást ne
mondjak – a maga felesége sem lenne már életben a kisfiával együtt, ha
nincs Amedeo Esposito!
Aztán kicsapódtak a nagy faajtók, és a tanácsnokok kitódultak
odabentről a fogadóterem poros félhomályába. Amedeo felállt a padról.
Ahogy kissé görnyedten állt, szigetléte óta most először érezte magát
kényelmetlenül hórihorgasnak, mintha a magassága miatt sebezhetőbb
lenne, mint más. Ignazio vöröslő nyakkal robogott el mellette, a
reverendája úszott utána a levegőben. Mérgesen odavetette a doktornak:
– Megfosztották az állásától, hogy az a… Micsoda elbizakodott
ostobaság! Én többé nem ülök egy asztalhoz ezekkel a bugrisokkal…
Aztán Arcangelo oldalgott oda Amedeóhoz, és mézesmázos hangon
belekezdett a mondókájába: – Mivel én vagyok a polgármester
helyettese, az én tisztem, hogy elmondjam, hogy maga fel van
függesztve, mint doktor és a közegészségügy őre. Mert a legfontosabb, és
ezt meg kell, hogy értse, hogy a város tisztségviselői mind kifogástalan
jellemek legyenek.
Amedeo izzadni kezdett, mintha hirtelen kitört volna rajta a láz. –
Hogy felfüggesztenek, mint orvost? De hát milyen bizonyíték szól
ellenem? Semmiféle bűnténnyel nem gyanúsíthatnak!
– Akkor is – jelentette ki Arcangelo. – A gyanú is elég…
– És mi lesz a pácienseimmel, akiknek még nem fejeződött be a
kezelése? A Dacosta-lány, Agáta, és ott van Pierino unokaöccsének törött
lába is. Holnap délután kéne kivenni a gipszből, nehogy megint kiessen a
munkából a tonhalfogási szezonban! – Amedeónak még az is eszébe
jutott, hogy mi lesz Mazzu kecskéjének a beteg szemével, három nap
múlva azt is kezelni kéne…
– És mennyi időre tiltanak el a munkavégzéstől?
– Én csak annyit mondhatok, hogy egyelőre nem engedélyezhetjük,
hogy továbbra is ebben a bizalmi állásban legyen.
Amedeo röstelkedve megkérdezte: – És a fizetésem…? – A
megtakarításait felemésztette az esküvő, és ott a fia is most már, aki még
csak tíz napos…
– Azt is felfüggesztettük – közölte Arcangelo. – A legjobban tenné, ha
valahol másutt keresne magának állást. Mindannyian hálásak vagyunk
azért, amit eddig tett, de jobb, ha most csöndben elmegy, ne legyen még
nagyobb a botrány.
A sziget volt Amedeo számára az első és egyetlen hely, ahol szeretett
élni. Most már azonban azt is látta, hogy ez a csöpp zuga a világnak
gonosz is tud lenni. Itt már csak Szent Agáta csodája segíthet abban,
hogy továbbra is itt próbáljanak élni, fennmaradni, ahol a tenger és a
napfény jelent mindent… Amedeo nagyon hosszú, kanyargós utat
választott hazafelé, és azon töprengett, hogy sehogy sem tudja másutt
elképzelni az életét.
– Még van remény – mondta Ignazio atya aznap este. – Isten a tanúm,
hogy nagyon nehéz volt magára találni. Mi van, ha senki sem akarja
majd betölteni ezt az állást? Ez a sziget annyira el van vágva mindentől, a
modern világtól, annyira a világ végén van… Nem mindenki képes itt
megmaradni.
Ám a gróf másnap délután elment „politikai ügyeit” intézni, és amikor
visszatért a hatodik napon, hozott magával egy szemüveges ifjoncot, aki
olyan sápatag volt, mint egy angol, s aki addig átveszi a doktori
feladatokat, amíg nem találnak egy igazi orvost. Ennek a fiatalembernek
egy palermói egyetemről volt diplomája, és a gróf egyik barátjának,
valami hercegi sarjnak a fia volt. A Via della Chiesa egy üres házában
szállásolták el, és azt az utasítást adták neki, hogy azonnal vegye át
Amedeo feladatait.
Amedeo öt napig ki sem mozdult a házából, és azt ette, amit a szigeten
lakó özvegyasszonyok hoztak neki. Volt még négy csirkéjük is,
amelyeket még a Rizzu családtól kaptak a gyerekek gyógyításáért. Pippa
még mindig azt hajtogatta, hogy el kéne menniük a szigetről, de mivel
alapvetően jószívű és kedves lény volt, egy idő után látni se bírta, hogy
Amedeo mennyire szomorú és levert lett. Annyit engedett hát
Amedeónak, hogy a gyerekkel lehessen, akinek végül is Pippa a Tullio
nevet adta. Az ezt követő napokban Amedeo éjjel-nappal a fiával volt. Ő
hordozta a vállán, vitte mindenhová, vagy a karjában ringatta. Pippa
pedig – aki látott már rosszabb napokat is –, szerencsétlenségük
árnyékában nekilátott, hogy helyrehozza a dolgokat. A hatodik napon a
házukba hívta a barátaikat: Ignazio atyát, Rizzut és a még mindig
morgolódó Gesuinát. („Eszem ágában sincs magának elnézni, amiket
művelt, dottore”, mondta, „de az biztos, hogy a sziget nem maradhat
igazi orvos nélkül. Istenemre, csak az ördög akarhatja magát innen
elzavarni!”)
– Fellebbeznünk kell – jelentette ki Ignazio atya. A babát egymásnak
adogatva, lassan összehoztak egy Rómának szánt panaszlevelet a
boltíves, nagy konyha halovány lámpájának fényében. Ignazio atya
összehajtogatta, borítékba tette, és bedugta a reverendája alá, hogy majd
odaadja Pierinónak, a halásznak, aki Pippa unokatestvére volt, hogy
vigye el másnap odaátra, a postahivatalba.
Pár nappal később, sötétedés után, valaki megkocogtatta az ablakot.
Signor Dacosta állt az ajtóban, kalaplevéve. – Signor il dottore, a kis
Agátánk megint beteg, és az új doktor szerint semmi baja, csak egy kis
krupp. De olyanja már volt – emlékezhet rá – és az egyáltalán nem ilyen
volt…
Némi habozás után – hogy vajon megteheti-e jelenlegi jogállásában ezt,
hiszen világosan eltiltották hivatása gyakorlásától – Amedeo felkapta a
kabátját, kalapját, és kilépett a házból Dacosta nyomában az éjszakai
utcára.
Dacostáék tanyája volt a szigeten a legszegényebb gazdaság a sziget
száraz, déli oldala szélén, ahol semmi sem nőtt. Másik oldalról a
kiszárított mocsár határolta a kis földet. Amedeo a gyereket a többi – alvó
– testvérrel megosztott ágyában vergődve lelte (már alaposan
összegyűrte a lepedőt), de nem volt rajta egy csöpp izzadság sem. A
doktor arra jutott, hogy asztma okozhatja a bajt. Kért egy tál forró vizet,
és benedvesített lepedőből sátrat formált a kislány fölé. – Könyökölj föl,
és hajolj a tál fölé – mondta neki. – Lélegezz mélyen, lassan!
Ahogy a gőzt belélegezte, a kislány lassan megnyugodott, mert kezdett
levegőhöz jutni.
– Soha többé nem hívom ezt az új fickót – jelentette ki Dacosta. –
Semmi ilyesmit nem tudott.
– Így is, úgy is rendbe jött volna – jegyezte meg Amedeo. – Csak az
volt a baja, hogy megrémült.
– A fene essen abba az új dokiba, csak ne rémisztgesse az én
gyerekemet! – füstölgött Dacosta. – Tőlem aztán egy jó szót sem fog
kapni. Köszönöm, dottore – tudtam, hogy magában meg lehet bízni. És az
sem érdekel – tette hozzá –, ha kiderül, a sziget összes asszonyát
megdöngette…
A következő napokban Amedeo úgy látta, hogy máshonnan is – és
egyre többfelől – kedvező szelek fújdogáltak. Most, hogy idegen érkezett
közéjük, a szigetlakók egyszeriben közülük valónak kezdték érezni
Amedeót. Akadtak, akik a kertek alatt osontak a házáig titokban, hogy
elhívják egyik-másik beteg rokonukhoz. Ám ezek mind a szigetlakók
legszegényebbjei közül valók voltak – akiknek gyógykezelését eddig is a
közösség fizette, azaz benne volt Amedeo havi tiszteletdíjában, hogy
törődik velük. Ezek a páciensek nem tudták őt saját zsebükből kifizetni.
Az ő ajándékaik – vézna csirkék és némi zöldség – nem lett volna elég
még a doktor fenntartására sem, nemhogy egy feleség és egy kisgyermek
számára.
– Mehetnénk Firenzébe – mondta Pippa. – Lenne egy lakásunk a
városban meleg vízzel, és az utcában újságosbódéval. Minden reggel a
Duomo harangjára ébrednénk, aztán, ha a fiunk megnő, rendes iskolába
adhatnánk, utána meg egyetemre menne. Nem hinném, hogy jó egy
gyereknek, ha ezen a szigeten nő fel. Hiszen, felnőve úgyis elmenne
egyetemre vagy háborúba – itt hagyna bennünket, sohasem látnánk
többé… Én legalábbis ezt tenném – jegyezte meg keserűen –, ha fiú
lennék.
– Adj még egy kis időt nekem – kérte Amedeo. – Mindent rendbe
hozok, meglátod. – Amedeo csak arra tudott gondolni, hogyan nyerhetne
még egy kis időt, mielőtt tényleg el kéne hagyniuk a szigetet.

1920 októberének első éjjelén, szemügyre vette a házat, és azt fontolgatta,

hogy ha egyszer már kocsma volt itt, miért ne lehetne megint az?
Összehívta a barátait, és megkérdezte: – Mit szólnátok, ha megint
megnyitna Az Éjszaka Háza? Ha én megnyitnám újra. Abból meg tudnék
élni.
Rizzu nem lelkesedett: – De hát a fejetekre omlik ez a ház…
– Helyre lehetne hozni – vélekedett Amedeo. – Én helyre tudnám
pofozni.
– Ajjajj… – sopánkodott Rizzu. – Ki akarna ide jönni, ebbe az omladozó
házba…?
Ignazio atya, aki eddig csak hümmögött, most megszólalt:
– Hát, talán nem is olyan rossz gondolat… Megér egy misét! D’Isantu
megpróbál elüldözni téged erről a szigetről. Nem fogod mindaddig
visszakapni a doktori posztot, amíg ő itt a polgármester. Ám nem szólhat
bele, ha bármi mással próbálod megkeresni a kenyeredet. Ha majd
Arcangelo vagy valaki más lesz a polgármester, talán vissza is kaphatod
az állásodat egy nap, s akkor minden a régi mederben folyhat tovább.
Miért is ne foglalkozhatnál addig valami mással?
Amedeo leginkább Pippa válaszára várt, az ő beleegyezésére volt
igazán szüksége. Pippa – úgy tűnt Amedeónak az asszony lehajtott fejét
látva – magában búcsút mond a Duomo harangjainak, az utcai
újságárusnak, a melegvizes lakásnak meg a fiuk egyetemi
előmenetelének, mert aztán az asszony felnézett, és kissé szomorkásan
bólintott.
Ebből a bólintásból Amedeo arra következtetett, hogy felesége még
talán szereti őt. – Minden rendben lesz – ígérte. – Mindent úgy intézek,
hogy jó legyen. Rizzu, mutasd meg, mit kell tennem, hogy fogjak neki!

– Ez volt a söntés pultja – mutatott Rizzu egy régi falapra, amely a

sarokban porosodott. – Itt voltak az üveges felső szekrények a tésztának,
rizsnek, csokoládénak. A bátyám fagylaltgépet akart hozatni, de rájött,
hogy sohasem fogja tudni törleszteni a hitel részleteit. Itt voltak az
asztalok, tíz darab. A pult mögött volt még a cigaretta, a pálinka, a gyufa,
az aperitivek, a borsmenta és az ibolyapasztillák, a fogvájó, és volt még
cserélhetős borotvapenge meg selyemharisnya. Persze, olyan drága, hogy
soha senki sem vette… No meg amerikai rágógumi. A bátyó
szendvicseket csinált az embereknek, és kávét adott mellé fületlen kis
csészékben. Ezek a csészék még biztosan megvannak valahol, nem kell
újakat venned. Öreg anyánk, hogy Isten és Szent Agáta nyugosztalja,
egyedül csinálta a rizses gombócokat, a tésztát, és felhozta a hegyre
hajnali ötkor, hogy a bátyónak legyen mit árusítania egész nap. Jobb
rizsgombóca volt még annál is, mint amit Signora Gesuina valaha
készített.
Amedeónak fogalma sem volt a rizsgombóc mibenlétéről – és úgy
gondolta, Pippának se lehet sok –, de bólogatott, és mindent felírt a piros
füzetébe.
– És újságokat is hozatott odaátról – folytatta Rizzu büszkén. –
Szicíliából ám! Megfizette Pierinót, és az áthozta a halászhajóján. Csak
egy hetes lapok voltak, néha kettő – attól függően, hogy volt-e vihar a
tengeren… Az emberek azért jöttek ide, hogy elolvassák a híreket.
Először tíz fillért számított az újságolvasásért, de az emberek azt
mondták, hogy ez nem szép tőle…
Amedeo letörölte a port a pult mögötti falon függő tükrökről.
Mindegyiken ez állt cirkalmas betűkkel: Casa al bordo della Notte. A terasz
kőablakaiban, a dús murvafürt ágai között a tenger mintha a levegőben
lógott volna. A víztükörre csak a halászhajók és csónakok feketén meg-
megcsillanó pontjai húztak halvány vonalakat. – Igen, sikerülhet… –
dörmögte az orra alatt Amedeo.
Azon a télen minden áldott napját a házon dolgozva töltötte: sepert,
takarított, sikált és kalapált – tüdeje telement porral. A munkával töltött
sok-sok óra nyomán a lelke mélyén úgy érezte, mintha ő is a sziget első
telepesei közé tartozna, akik kövenként újjáépítették a szigetet, hogy
megszüntessék a falakból áradó sirámokat.
Gesuina, aki félvakon tapogatózott a konyhában, megtanította Pippát,
hogyan kell a rizsgombócot meg a különféle tésztaételeket, süteményeket
elkészíteni, és arra is, miről ismerszik meg az igazán jó kávé, vagy
honnan tudható, hogy a csokoládékrém elég sima-e. – Jegyezd meg jól
mindezt, te lány – mondta neki Gesuina –, majd az én koromban te is
csak egyszer fogsz elmondani bármit is.
Pippa leírta a recepteket szép kézírásával egy régi iskolai füzetbe,
amelyet azután határozott mozdulattal Amedeo kezébe nyomott: – Ez a
kocsma a tiéd – mondta. – Nekem lesz elég dolgom Tullióval, meg majd
a következő gyerekkel, ha eljő az ideje. Te csinálod a tésztákat meg a
rizsgombócot. – Bármilyen keményen mondta is, Amedeo látta a gondos,
precíz kézíráson meg a margószéli megjegyzéseken („a rizst jól le kell
csöpögtetni, és ne legyen túl sós”, meg: „ha a tészta túl lágy, mehet hozzá
egy kanálnyi, nem túl forró zsiradék”), hogy kettejük között még nincs
minden veszve. Amedeóban felébredt a halvány remény…
Meg az is reménykeltő volt, hogy a felesége másik gyermekről beszélt.
Amedeo mindenben engedte kibontakozni a feleségét. Először is ott
volt a gyerek neve. Tulliónak hívták Pippa apját; az asszonynak tetszett a
név klasszikusan latinos hangzása. („Így csak fontos embert lehet hívni”,
jegyezte meg Pippa.) Azon sem vitatkozott a férfi, hogy ilyen hamar
gondoljanak a második gyerekre. Flavio – Pippa már el is nevezte. A
harmadik meg Aurelio lesz… Az asszony két nagybátyja után. Aztán
jöhetne egy lány is, vélekedett Pippa.
Egy nap, amikor Amedeo nyakig merült a kocsma helyrehozatalának
munkálataiba, és éppen a pókhálós, málladozó vakolatot kaparta le a
mennyezetről, Carmela haladt el a ház előtt vadonatúj babakocsijával.
Amedeo mozdulatlanná merevedett a létra tetején, onnan figyelt lefelé.
A baba éppen felsírt, mire Carmela kiemelte a kocsiból, hogy vigasztalja.
Amedeo egy apró, ráncos kis kezet látott, egy fekete pamacsot a
csecsemő feje búbján. Sápadt arcocskája eltorzult a sírástól.
A gyerek nyamvadtnak látszott, mint akit a legkevésbé sem
kényeztetnek. Amedeo büszkén gondolt az ő Tulliójára, aki boldogan és
sokat szopott – már vagy két kilót fel is szedett magára. Amedeo még
mindig nem tudott harag nélkül gondolni Carmelára. Örült, amikor
végre elment.
Amedeo, Pippa és Tullio a megélhetés terén ez idő tájt szinte teljesen a
szomszédok kegyes jóindulatára szorult. Amedeo így kénytelen volt a
felújítást teljesen egyedül végezni, noha korábban egy szöget sem vert
be, nemhogy fűrészelt, vagy padlót javított volna. Olykor kissé elszédült,
amikor felmászott a létrára. Az ételből a legjavát a feleségének adta, hogy
ő meg a gyerek ne szenvedjenek szükséget semmiben. Amikor Pippa a
levest merte ki, tenyerét könnyedén férje tarkójára tette, amitől Amedeo
egész teste hálásan borzongott. Ez volt a harmadik jel, hogy még
reménykedhet. Mire a kocsma elkészül, talán javulni kezd a viszonyuk,
mert Pippa megbocsát neki.
Pár lírából, amit a barátaitól kölcsönzött, Amedeo kis készletet rendelt
odaátról: kávét, hozzávalókat a tésztaételekhez és a rizsgombóchoz, meg
pár doboz cigarettát. Majd ha beindul az üzlet, rendel többet. Megbízta
Pierinót, a halászt, hogy Pippára való tekintettel, kéthetenként szállítson
neki, amit rendel, és a szállítást majd azután fizethesse, ha már lesz
bevétele a kocsmából. Amikor az első szállítmány megérkezett,
csalódottan látta, hogy mennyire keveset ígérő, amit kapott a kevés
pénzéért. Hajnali háromig dolgozott a konyhában, hogy elkészítsen pár
tálra való rizsgombócot és némi aprósüteményt. Kisfiúként alig tudta
használni nagy kezét például az órásműhelyben, de azóta megtanulta,
hogyan kell kivenni a puskagolyót a sebekből, vagy hogyan kell az idő
előtt érkező babáknak az ő tenyerénél is kisebb fejét világra segíteni. Ez
most jól jött neki a konyhában.
1921 márciusának egyik szeles napján Az Éjszaka Háza megnyitotta
kapuját a vendégek előtt.
 II.
MARIA-GRAZIA
ÉS A TENGERBŐL JÖTT EMBER
1922–1943
A királylányt feleségül ígérték egy gazdag hajóskapitánynak, aki jutalmul kérte a
lány kezét azért, mert megmentette őt egy tengeri szörnytől. A valódi megmentő
azonban nem ő volt, hanem egy ifjú matróz, akit a gonosz kapitány a tengerbe
dobatott. A királylány éjjel-nappal csak sírt. Mert odaígérte a kezét a legénynek,
még gyűrűt is adott neki, és most lám, a fiú nincs sehol, holtan hánykolódik a
habokban.

„Az esküvő napján a kikötőben a tengerészek meglátták, hogy egy ember

emelkedik ki a hullámok közül. Tetőtől talpig hínár borította, a zsebeiből halak és
rákok ömlöttek ki. Mikor kimászott a partra, nehéz léptekkel, hínár koszorúzta
fejjel, hínáruszályt vonszolva maga után végigment a város főutcáján. Egyszer
csak szembetalálta magát a királyi esküvői menettel. Mindenki megállt.
– Ki ez? – kérdezte a király.
– Kapjátok el!
A király katonái odafutottak hozzá, de a hínáros férfi felemelte a kezét, amelyen
megcsillant a gyémántgyűrű a napfényben.
– Ez az én lányom gyűrűje! – kiáltott fel a király.
– Igen – mondta a királylány. – Ő az én megmentőm, és ő lesz a vőlegényem.
Akkor a tengerből jött ember elbeszélte a történetét. Akármilyen zöld volt is a
sok hínártól, elfoglalta helyét a hófehérbe öltözött királylány mellett, és frigyre
lépett vele.”

„Ezt a liguriai mesét először az özvegy Gesuina mondta el nekem, akinek

az unokatestvére élt a Cinque Terre vidékén. A hosszú évek során
sokszor elmesélte, ezért a szigeten többféle változata létezik a mesének,
amely így sem teljes, mert Gesuina nem emlékszik sem az elejére, sem a
végére. Ezt a töredéket Gesuina engedélyével Signor Calvino
népmesegyűjteményéből vettem, amely 1956-ban jelent meg.”
 I.

A kocsma megnyitása utáni második hónapban Carmela jelent meg a

bejárat előtt, karján a gyermekével. Amedeo, aki a pult mögött állt,
felpillantott, és szinte hátrahőkölt döbbenetében, mintha hirtelen
széllökés érte volna. Már alig emlékezett arra, hogyan festett a grófné –
és lám, most itt áll előtte a gróf gyönyörűséges felesége, az ő régi
szeretője, aki olyan karcsú és elegáns, mint egy váza. A vendéglőben ülő
féltucat ember hátrafordulva bámulta. – Azért jöttem, hogy beszéljek
Signor Espositóval – jelentette ki Carmela.
Amedeo bőrét szinte sütötte a sok pillantás, amely mind rá
szegeződött. Ám Pippa a karjára tette a kezét, miközben a dundi Tulliót a
csípőjére ültetve ringatta. – Signora la contessa – mondta a nőnek –, a
férjemnek… nekünk semmi beszélnivalónk nincs magával.
Carmela felkacagott – ugyanazzal a bántóan éles, gonosz kacajjal,
amivel azon az első napon üdvözölte Amedeót. – Talán ezt majd ő
eldönti – mondta.
Pippa azonban feléje lépett, Tulliót maga előtt tartva. Carmela a
beteges külsejű Andreáért nyúlt, kivette a kocsijából, és ő is maga elé
tartotta, mintha a gyerek védelmezné őt. Tullio pedig szélesen
elmosolyodott, amint meglátta a másikat.
– Maga soha többé nem fogja ide betenni a lábát – mondta Pippa. – Se
maga, se a férje, se a fia. Nem kavart már elég bajt ezen a szigeten?
Carmela Amedeo szemét kereste, de az elfordult, és kinézett a nagy,
kéklő tengerre. Szinte fájt a füle, annyira dobolt benne a vér, és ennek
nagyon nem örült. Aztán Carmela elment, végre. Amikor átvágott a
téren, Amedeo vetett feléje egy gyors pillantást, és megállapította, hogy
éppen olyan, mint akárki más, se nem jobb, se nem szebb. Ugyanolyan
jelentéktelen, ahogy magas sarkú cipőjében ügyetlenül botladozik a tér
gömbölyded kövein babakocsit tolva. Pippa magasabbra dobta csípőjén
Tulliót, és ezt mondta: – Isten és Szent Agáta a tanúm, hogy ebbe a
kocsmába többé nem jön egyetlen d’Isantu sem!
 A kocsma megnyitása után fél évvel az üzlet már nem volt veszteséges,
és ugyanezen a nyáron történt, hogy Pippa visszafogadta az ágyába
Amedeót az udvari kis szobában. – Soha többé ki ne ejtsük Carmela
d’Isantu nevét – mondta Pippa, amivel Amedeo teljes szívvel egyetértett.
Úgy érezte, mostantól bármit megtenne, amit csak Pippa kér tőle.
Az év végére oda jutottak, hogy csak nagyon ritkán fordult elő, hogy
bármelyik vendég Amedeo füle hallatára kiejtette volna Carmela nevét.
Pippa, aki mindig megtartotta a szavát, gyors egymásutánban szült még
két fiút, akiket csakugyan a nagybátyjai után kereszteltetett Flaviónak és
Aureliónak. Mire a második is megszületett, Carmela és Amedeo
viszonya már nem volt beszédtéma a szigeten. – Az az igazság – mondta
Gesuina –, hogy a szigetnek megint van szíve-közepe, és ez Az Éjszaka
Háza…
Pippa csodálatra méltó tempóban hozta a világra három fiát – alig
négy év leforgása alatt, és az ő nevelésüknek szentelte magát teljesen.
Évekkel később, amikor Amedeo megpróbált visszaemlékezni erre az
időszakra, ők, hárman szinte összegabalyodva jelentek meg a lelki
szemei előtt: csupa kapkodó-kapaszkodó kis kéz, meleg, tejszagú
fejbúb… Sok-sok órát töltött a kocsmapult mögött, ahol a poharak
megnyugtató koccanását hallgatta, a kártyázókat nézte, a murvafürt
illatát lélegezte, és mindezt aláfestette a lírák csörgése a kasszában.
Ezekben az években úgy érezte, hogy sokkal jobb lett az élete, mint az
bármikor lehetett volna, ha folytatja ténykedését, mint medico condotto.
Amikor látta a fiatal doktort, Vitalét, görnyedten, gyérülő hajjal baktatni
kitérdesedett nadrágjában az ablaka alatt, alig bírta visszafojtani az
elégedett mosolyt.
Hiába tiltották el a hivatásától, Amedeót azóta is rendszeresen hívták
beteghez vagy úgy, hogy belopakodtak hozzá a hátsó ajtón, vagy úgy,
hogy a pulton áthajolva suttogták neki a kívánságukat. – Signor il dottore,
az én Gizellám még mindig szenved az ízületeivel… – Signor il dottore, a
fiatal Dottor Vitale nem jól rakta helyre az unokahúgom kulcscsontját,
aki leesett arról a magas létráról… Igen, biztos, mert azóta is kattog,
amikor mosogat. Megnézné? – Aztán akadtak olyan családok is a
szigeten – például Mazzuék vagy Dacostáék –, akik nyíltan
elégedetlenkedtek, és az új doktornak egy szavát sem hitték el, de
annyira, hogy ha valaki csak elköhintette magát a családban, már
szaladtak is a kocsmába, hogy kikérjék Amedeo véleményét a dologról.
Ők továbbra is signor il dottoreként emlegették Amedeót, míg Dottor
Vitalét csak ragazzo nuovóként, azaz új fickónak hívták.
Ez okozott Amedeónak némi fejfájást. Az új doktor nyilván képzett
volt, megvolt a megfelelő diplomája, de hiányzott belőle valami, ami
tekintélyt adott volna neki. Ráadásul semmi gyakorlata sem volt – hiszen
neki sohasem kellett helyretenni sáros lövészárokban, gyertyafény
mellett egy törött csípőcsontot, vagy szalmával felszórt padlón világra
segíteni egy kisbabát. És amikor tanácstalan volt (ezt Mazzu úgy suttogta
el a pulton áthajolva, mélységes megvetéssel, mint valami szörnyű,
botrányos tettet), akkor nem átallott egy nagy könyvet elővenni az
aktatáskájából, és abból kiókumlálni valamit! Még hogy könyvből
gyógyítani…! Ki hallott már ilyet?! Bezzeg Dottor Espositónak sohasem
kellett vaskos köteteket cipelnie magával, ha beteghez ment!
– Igen, de azért nekem is voltak könyveim – ellenkezett Amedeo. – És
orvosi lapokat is járattam, mindenféle előadásokat elolvastam…
– Jó, jó, de nem a betegei előtt! Hogyan bízhatnánk így benne?
Akárhogy is, ez a könyvdolog…Van ebben valami nem helyénvaló…
Idővel Amedeo úgy oldotta fel ezt a „segítsek, vagy ne ártsam bele
magam” dilemmát, hogy az ő kocsmájában a szesz, a kávé és a sütemény
mellé, a pulton át ingyen orvosi tanács is járt, ha valaki kérte. A
komolyabb eseteket a padlásszobája félhomályos hűvösében intézte; s
amikor végeztek, gyorsan berakta orvosi műszereit egy Camparis ládába,
nehogy véletlenül szemet szúrjon valakinek a dolog. Mivel
túlnyomórészt zöldség és olykor csirke volt a fizetsége ilyenkor, úgy
okoskodott, hogy ez a cserekereskedelmes tanácsadás tulajdonképpen
nem is nevezhető orvosi praktizálásnak. Lelkiismereti okokból
mostanság nem több, mint egyszerű kocsmáros; és ha alkalomadtán
adott egy-egy tanácsot, hát bizonyára nem ő az első kocsmáros a
történelemben, aki ezt megteszi…
Ezekben az években kissé könnyebb lett az életük. A ház még mindig
rogyadozott-málladozott, de most már megengedhette magának
Amedeo, hogy kissé áldozzon arra, hogy a zsaluk új pántolást kapjanak;
hogy a fiúk szobájának nedvesedő sarkát újra vakoltassa-festesse. Utóbbi
nagy megkönnyebbülés volt, mert Amedeót mindig aggasztotta a dolog,
valahányszor a fiúk elköhintették magukat, vagy csak nagyobbat
sóhajtottak a kelleténél. Pippa rokona, Pierino csak akkor halászott,
amikor volt mire, amúgy pedig bérmunkában elvállalt mindent
mindenkinek a városban. Így hát jött, és kiszedte az összes gazt a terasz
kövei közül, és megcsinálta az új burkolatot is rá azokból a régi
kőlapokból, amelyeket a városfalon kívül álló, összedőlt romházak
konyháiból mentett ki. Ezek az agyaglapok az összekaristolt felületükkel
úgy festettek, mint régi térképek, amelyek egy eltűnt világról mesélnek.
Amedeónak annyira tetszettek, hogy Pierinóval megcsináltatta a fürdő
helyiség burkolatát is ezekből a régi kőlapokból. Remélte, hogy egyszer
majd modern, hideg-meleg folyóvízzel felszerelt fürdővé alakíttathatja át,
a felesége kedve szerint. Amedeo úgy nyírta meg a murvafürtöt a
teraszon, hogy sokkal több illatos szirmot hozott – valahányszor
kinyitották az ajtót, a kinti forró levegő hullámai hátán beáradt a
kocsmába az illata.
Amikor Tullio négyéves lett, a dundi Flavio még totyogott, és Aurelio
még csecsemő volt, Pippa megint teherbe esett.
Ez a gyerek egészen más volt – Pippa a három előző egyikével sem
szenvedett meg ennyire. A bokái bedagadtak, hogy szinte sántikálva járt;
az ujjai reumásan merevek lettek; alig bírt enni – csak a maradékot
majszolta el a kisfiai tányérjáról. Forró délutánonként akaratlanul is el-
elaludt, amikor keresztben az ágyra hanyatlott. Ilyenkor Amedeót a
magukra hagyott és vidoran háborúzó fiúk sikolyai és rikoltozásai
riasztották. Rohanhatott nyomban lóhalálában a ház másik felébe a pult
mögül. Az volt a dolga, hogy szétválassza Flaviót és Tulliót; és kiemelje a
bőgő Aureliót mondjuk a ruháskosár aljából, ahová a másik két
rosszcsont berakta, vagy kiszedegesse az egymásra dobált kabócákat a
hajukból.
Világossá vált, hogy ez így nem mehet tovább.
– Valamit kell kezdenünk a gyerekekkel – mondta Amedeo egy nap a
feleségének. – Nagyon elvadultak. – Pippa azonban álmodozva és
értetlenül nézett rá, mint akinek fogalma sincs, hogy a férje miről beszél.
Még mindig gyönyörű arca valami éteri jelleget kezdett ölteni, hogy
Amedeo szinte félt ránézni – pedig korábban olyan volt, mint a görög
szobroké, a rendíthetetlen erő mintaképe.
Végül Gesuina némi rábeszélésre megígérte, hogy besegít Pippának a
gyerekfelügyeletben, Rizzu pedig ajánlkozott, hogy kisegít a pultnál. –
Nem a pénzért teszem – mondta Gesuina – hanem szeretetből – de azért
a pénzt is elfogadom. – Az öregasszony most már csaknem teljesen vak
volt, de ügyesen mozgott, és ötletes volt, mindig feltalálta magát. Percek
alatt álomba tudta ringatni Aureliót azzal, hogy a sziget népdalait
dudorászta reszelős hangján a bölcső fölött. Ha a két nagyobb fiú
verekedett, nesztelenül a hátuk mögé lopózott, és elordította magát: –
Elég legyen, gazfickók! – Miután ezt megtette velük négyszer-ötször, a
fiúk már inkább bele sem kezdtek a bunyóba. Amikor ugyanis
lecsillapodtak, Gesuina rögtön édes túróval és fügével kedveskedett
nekik – utóbbit saját kezűleg hámozta meg nekik.
Így, párban dolgozva könnyebb lett az asszonyoknak rendben tartani a
gyerekeket, a két férfiúnak pedig a kocsma dolgait. Pippa terhessége
zavartalanul fejlődött, mígnem eljött az ősz. Furcsa dolgokra volt kívánós
az asszony: olykor megkóstolta a földet, vagy a fákon tanyázó madarak
fészkéből aláhulló ágacskákat. Gesuina csak annyit mondott erre, hogy
az új baba bizonyára lány lesz. – Az ilyen furcsaságok mindig ezt jelzik –
jósolta. Az öregasszonynak megvolt a maga sajátos észjárása, ami nem
tűrt vitát, úgyhogy szép lassan lányként kezdtek gondolni az új
jövevényre.
Amedeo úgy tervezte, hogy negyedik gyermekét a siracusai kórházban
fogadják majd. Az ő orvosi felszerelése már elavult, sőt, akadt olyan
köztük, amely már meg is rozsdásodott, ki kellett dobnia. Orvosi
szaklapot sem nyitott ki 1921 óta. Igen, három közül két fiát ő segítette a
világra, de úgy érezte, a harmadik iránti felelősség súlyát már nem bírná
elviselni.
– Amikor itt az idő, elmegyünk Pierino bárkáján odaátra – mondta
egyik kora novemberi éjjel Pippának, amint egymás mellett feküdtek.
Amedeo az asszony fekete fürtjeit simogatta, és sajgó vállát masszírozta,
miközben az első téli szélvihar az ablaktáblákat döngette. – Áthajózunk,
és ott várod meg, hogy be kelljen menni a kórházba.
Mindent elterveztek: Rizzunak van egy rokona a vízen túl, akinek a
házában Pippa megszállhat; a gazda felesége pedig kap napi húsz lírát,
hogy ápolónővérként Pippa mellett legyen. Amikor aztán elindul a
szülés, a gazda szomszédja beviszi az asszonyt a kórházba a saját
automobilján.
Ám amikor mindent átbeszéltek, Pippa kijelentette, hogy ez így
mégsem lesz jó. – Talán Gesuina telebeszélte valami babonával a fejedet?
– kérdezte Amedeo. – Nagyon biztonságos dolog a kórházban szülni.
Nem kéne arra az öregasszonyra hallgatnod. Gesuina soha életében nem
látott még kórházat belülről, ezért a fényes villanyvilágítás meg a fehér
köpenyes doktorok szörnyűségesen ijesztőek lennének neki. No meg a
fertőtlenítő szaga is így hatna rá, nem kétséges… De csak ennyi.
– Nem, nem erről van szó – felelte Pippa. – Nem a kórházzal van
bajom. Csak úgy… Rossz érzésem van.
Amedeo korántsem vette félvállról az asszony aggodalmát. Hiszen
eddig mindig igaza volt, nem? Nem megjósolta Aurelio és Flavio
születését? Hogy lesz még két fia? És aztán talán egy lány…? – Tudom,
hogy a lányom is itt fog megszületni, a szigeten – mondta az asszony. –
Majd egyszer csak jön, amikor ő akar, és mi nem leszünk rá felkészülve.
Biztosan érzem.
És aztán hamar kiderült, hogy Pippának van igaza: a baba hirtelen jött,
véres magzatvíz áradatában, nyolc héttel korábban, mint kellett volna.

Az egész úgy kezdődött, hogy Pippa éles sikolyokat hallatott.

Már az asszony zűrös terhességének korai időszakában ajtó helyett
függönyt szereltek fel a kocsma és a konyha közé, hogy Amedeo hallja,
ha a gyerekek rosszalkodni kezdtek. Most Gesuina sántikált elő a
függöny mögül: – Hol van, dottore?
– Itt vagyok – felelte Amedeo. – Itt.
– Akkor gyorsan zárjon be, és jöjjön szegény asszonykához!
A vendégek a kocsmában felfortyantak ezt hallván, mire Gesuina a
pulthoz ment, kitapogatott egy acélserpenyőt, majd jó hangosan
odavágta, hogy a kártyázó férfiak majd’ leestek a székről ijedtükben.
Aztán kitessékelte mindet az esős piazzára, majd minden ablaktáblát jól
bezárt, hogy megóvja a házat a kíváncsiskodók tekintete elől.
Pippa a konyhában állt, egy nagy tócsa közepén, és mindkét kezével a
hasát markolta. – Amore?! – rohant oda hozzá Amedeo, és átfogta a
vállát, de Pippa lerázta magáról a férfi kezét. Elkezdett körbe-körbe
járkálni a házban. A férje nem tehetett mást, követte mindenfelé, föl és le
a lépcsőn, át a konyhán, be a kocsmába, majd kifelé megint – és ahol
elhaladt az asszony, vércsíkot hagyott maga után mindenütt. Amedeo
kétségbeesve kérdezgette, ahogy ment utána: – Mikor kezdődött a fájás,
amore? És milyen hosszú? Milyen erős? Ugyanolyan, mint Tullióval meg
Flavióval meg Aurelióval volt? Vagy most más? Mondd meg, amore mio!
Megrémítesz! És a gyerekeket is!
És valóban: a kicsiny Flavio a konyhai ajtófélfába kapaszkodva bámult
nagy, ijedt szemmel. Valamelyik hátsó szobában Aurelio sivított, akivel
éppen senki sem törődött.
– Nagyon korán van még – zokogta Pippa. – Túl hamar jön. Le kell
állítanom a fájásokat, különben meg fog halni. Februárra vártuk, most
pedig még csak december eleje van.
Amedeo azonban nagyon is jól látta, hogy ezt a babát nem lehet
megállítani. – Feküdj le, szerelmem, az ágyra, és próbálj nyomni! Semmi
mást nem tehetünk, mint hogy megszüljük ezt a gyereket.
Gesuina is helyeselt. – Lélegezzen, Pippa! – utasította az asszonyt. – És
nyomjon, kedvesem! Levegő! Nyomás!
– Nem! Nem! – tiltakozott sírva Pippa. – Nem tehetem, nem szabad!
Nem megy!
– Hozom Szent Agáta szobrát! – kiáltotta az öregasszony, és kisántikált
a hallba.
Még mielőtt bármit tehettek volna az asszonyért, Pippa összeesett, félig
bezuhant a kártyaasztal alá, Amedeo pedig benyúlt a szoknyája alá, és
kihúzta a gyereket.
– Lélegzik! – kiáltott fel. – Pippa, lélegzik!
– Jaj, nézd, milyen kicsike! – zokogta az asszony. – Pici és gyenge…
Amedeo, nem fogja megérni a holnapot, és akkor én belehalok…
 – Nem, meg fog maradni! – mondta Amedeo eltökélten, és letörölgette
az újszülöttet. – Megmarad, és élni fog.
Ám elfogta a félelem, amint alaposabban is megvizsgálta a gyereket: a
fején látszott minden kis ér; rózsaszín bőre szinte átlátszó volt apró
mellkasa finom domborulatán. Doktorként töltött évei alatt szinte soha
nem látott ennyire apró gyereket – vagy ha igen, azok halva születtek
mind… A siracusai kórházban bezzeg tudták volna, mi a teendő,
ostorozta magát. Most már késő – hogyan is indulhatnának útnak, most,
télvíz idején? Hogyan is vághatnának neki a nagy víznek ezzel a kicsivel
Pierino halászbárkáján? Akár él, akár hal, ez csak itt, a szigeten történhet,
annyi szent…
– Mi legyen a neve? – vetette fel Amedeo, miközben kigombolta az
ingét, hogy jobb híján mellkasa melegébe burkolja a reszkető csöppséget.
– Nem tudok neki nevet adni – hüppögte Pippa. – Addig rá sem tudok
nézni… Még nem… Amíg el nem dől, hogy életben marad-e.
Amedeo összes eddigi tapasztalata csődöt mondott ennél a negyedik
gyereknél: annyira gyönge volt, hogy szopni sem tudott, így Aurelio
ezüst keresztelőkanalából kellett csöppenként etetni. Pippa abba sem
tudta hagyni a sírást, mintha minden ereje elhagyta volna. Amedeo
átmeneti időre bezárta a kocsmát, hogy gondjaiba vegye a gyereket. Úgy
érezte, a világ arra a kis körre szűkült le, amiben ő van a kislánnyal.
Senki és semmi más nem létezett a számára, csak ez a csöpp teremtés. A
karjában ringatta, hordozta; éjszaka a bölcsője mellett virrasztott, amely
alá, a padlóra serpenyőt helyezett már hűlőben lévő faszénparázzsal,
hogy az esős-hideg télben állandóan feltámadó szél, a házon gonoszul
átsüvítő huzat – amely mintha szándékosan a kicsire támadna – meg ne
ölje. A kisbaba alig-alig sírt. A fejét még mindig átszőtték a kékes erek, és
a füle felsebződött hirtelen-gyors születése során. Ébren töltött
éjszakáikon elmondta a kislánynak az összes történetet, amelyet tudott.
Elmesélte neki a lányt, aki almává vált, aztán fává, majd madárrá.
Elmondta neki a papagáj történetét, aki úgy tartott életben egy
fiatalasszonyt, hogy egymás után, véget nem érően mondta neki a
meséket. Elmondta, amit Gesuinától hallott a fiúról, aki lepaktált az
ördöggel, hogy megmentse az apja életét. Az apa megszabadult, a fiú
pedig gazdag lett és sikeres – végül nagy király vált belőle. Olyannyira
megszerette az életet, hogy az ördöggel kötött üzletről meg is feledkezett.
Amikor tíz év elteltével eljött érte az ördög, a fiú nem akart vele menni.
Amedeo csak mondta és mondta a meséket a padlásszobában töltött
furcsa éjszakákon. Egy idő után azt kezdte érezni, hogy valami kísérteties
módon az összes történet róla és a lányáról szól. Mintha ők is a mesékben
dúló, ősi és véget nem érő küzdelmek hőseinek sorsában osztoznának,
akikre az élet folyton-folyvást egyre újabb megpróbáltatásokat ró ki.
Elmondta a gyermeknek, ahogy annak idején Tulliónak is, a sziget
történetét: a barlangok legendáját, a sírással megátkozott falakat, és a kis
parasztlányról, Agátáról is mesélt neki, aki levette az átkot a szigetről, s a
szentjükké vált – a szerencsétlenségektől védő szentté.
Amedeo, aki sohasem volt templomjáró, hívő ember, egyre
babonásabbá vált. A túlvilági élet gondolata sohasem foglalkoztatta,
most azonban sürgetően fontosnak érezte, hogy minél előbb
megkereszteljék a gyereket. – Te nevezd őt el – mondta neki Pippa. – Én
képtelen vagyok rá, nem visz rá a lélek, hiszen az Úristen és Szent Agáta
úgyis el fogják venni tőlem.
Amedeo leginkább valamiféle éteri, angyali nevet szeretett volna a
lányának; Angela, Santa, Madonnina. Végül a Maria-Grazia mellett
döntött. Felesége nagyanyját is így hívták. Második keresztnévként pedig
az Agátát választotta – hátha a szent keze így jobban hajlik feléje, s
megkönyörül rajta végre. Leánygyermeke születésének éjjelén azon
kapta magát – némileg szégyenkezve –, hogy a szoborhoz imádkozik: –
Szentséges Agáta, ha ez az én büntetésem azért, amiért Carmelával
vétkeztem, akkor kérlek, válassz más módot erre. Valami mást vegyél el
tőlem annak okán, hogy a szigeteden rosszat cselekedtem – ne ezt a
kislányt!
Nagy elkeseredésében arra gondolt, hogy sokkal könnyebben viselné
bárki más – a felesége, a fiai – halálát, mint ezét a gyönge kis
teremtményét, akit még alig ismert. Akinek még ott kéne növekednie
Pippa méhében, békében, nyugalomban.
A fiúk megérezték, hogy valami baj van. Nem rosszalkodtak,
rohangáltak többé a lépcsőn, és a botokkal való udvari bajvívást is
abbahagyták. Az első napok egyikén akaratlanul felriasztották az alvó
kisbabát azzal, hogy a szobájukban falhoz vágták a gumilabdát. Apjuk
olyan irtózatos haragra gerjedt, hogy az nemcsak őket, de még Gesuinát
is megrémítette. Amedeo kihajította a szobájuk ablakán a labdát, be a
tüskés bozótosba a ház alatt, s attól kezdve sokkal csöndesebben voltak.
Még a legkisebb, Aurelio is mintha tudatában lett volna annak, hogy a
kishúga odafent a padlásszobában élet és a halál között lebeg.
A kocsma persze zárva maradt, a pletykaéhes szomszédokat pedig,
akik rendre megjelentek, hol egy kis sült padlizsánnal, hol mással,
Gesuina tartotta erős kézzel pórázon. Még így is hamar elterjedt a
szigeten, hogy Dottor Esposito és Pippa Vella negyedik gyermeke
haldoklik.
Amikor a kicsi tíznapos volt, Amedeo elhívta Ignazio atyát, hogy
keresztelje meg a kislányt. A keresztelő után a család a bölcső köré gyűlt,
és Amedeo készített róluk egy fényképet. A fotográfia előhívatlanul
hevert, mígnem túl voltak a kritikus első pár hónapon. Később Amedeo
valahányszor csak elhaladt a lépcső melletti falra aggatott kép mellett,
mindig kiverte a víz a fotó által felidézett emlékektől. Igen, ott van, így
feküdt ökölbe szorított kézzel, lehunyt szemmel – és tényleg, ilyen
nagyon-nagyon kicsiny és törékeny volt… Amikor a kislány egészséges
álomba merült, az apja még sokáig rémülten (és nagyon óvatosan)
odahajtotta fejét a gyerek mellkasára, hogy hallja-e rebbenő
lélegzetvételét.
A kocsmát továbbra is elhanyagolta, bár lassacskán újra kinyitottak a
tél vége felé. Ám Amedeo semmi másra nem tudott összpontosítani,
mint a lányára. Aki csak akkor aludt nyugodtan, ha az apja karjában
lehetett, és csak az ő kezéből feléje nyújtott kiskanálról fogadta el a tejet.
Rizzu állt be délutánonként a pult mögé, Pippa pedig akkor, amikor a
gyerekeket rá tudta venni, hogy csöndben játsszanak a pult mögött.
Éjszaka – amikor a kislány a legnyugtalanabb volt, Rizzu pedig
éjjeliőrként dolgozott a grófi birtokon – Amedeo magára hagyta a
vendégeket, hogy a fogyasztott italok és cigaretta árát tegyék be a
becsületkasszába, amely egy kis doboz volt az ablakpárkányon.
Rizzu a doboz fedelére feltűzött egy képeslapot, amely a vérző szívű
Szent Agátát ábrázolta. – Ez mindenkit rávesz majd a becsületre –
jelentette ki. – Nem akarna senki sem szégyenben maradni, a
castellamareiek amúgy sem tolvajok. De különösen nem azok, ha látják a
szent áldott vonásait. – Rizzu azért rózsafüzért is tekert a doboz köré a
biztonság kedvéért, sőt: gyertyaviasszal leragasztotta a perselydoboz
fedelét, miután a fedél belsejébe egy Ignazio atyától elkért kis feszületet
rögzített. Ha mégis valaki kinyitná…
Így hát akár a szent arcmása tette, akár a félelem, hogy a dobozba
nyúló tolvaj ujjak leégnek, a pénznek nem kélt lába – mindenki pontosan
befizette, amit fogyasztott. A kocsma, ha nehezen is, eldöcögött, és nem
kellett bezárni.
Január végére erősödött meg a kislány annyira, hogy lett volna ereje
szopni – ám addigra Pippa teje elapadt. A kislány azonban megbirkózott
a cumisüveggel, s ha nem is evett sokat, mégis egyre erősebbnek és
nagyobbnak tűnt még a hitetlenkedő Amedeo aggodalmas szemében is.
Kis élete továbbra is a megakadások és újrakezdések bizonytalan
sorozatából állt: ha köhögött, az visszavetette vagy két héttel a fejlődését,
és ahogy abbahagyta a köhögést, máris besárgult. Amedeo kivitte őt a
teraszra, ahol a szemét egy zsebkendővel letakarva, az ölébe fektetve
napoztatta a gyereket, amíg annak el nem múlt a sárgasága.
Az apa minden reggel megmérte a kislánya súlyát a pult mögötti
rézmérlegen. 1926 februárjában érezte, hogy kissé kibillen a tányér,
mintha gyarapodna a gyerek, másnap viszont már határozottan
lesüllyedt. Kétségtelen: a kislány tényleg nőni és hízni kezdett. Tavaszra
ugyanolyan ütemben fejlődött, mint a testévei a maguk idejében.
Nyáron már mosolygott, aztán kisvártatva megfordult fektében, és
kúszni kezdett.
Amedeo látta, hogy valami nem stimmel a kislány lábával. Már sejtette
egy ideje, de igazándiból most látta, amikor a gyereknek más baja már
nem volt. Csak a kezét használta, amikor kúszott, mint egy gyík. Nyilván
lábsínre lesz majd szüksége, de ez a legkevesebb. Nem számít – semmi
sem számít, csak az, hogy életben maradt. Amedeo kénytelen-kelletlen
visszatért a pult mögé, de oda is magával vitte a kicsit, aki vagy egy
leterített pokrócon kúszott ide-oda, vagy a félkarjában aludt, miközben
az apja fölszolgálta a kávét és a süteményt – a parasztok örökös
gúnyolódása és feleségük elismerő ámulata közepette.
Maria-Grazia minden nehézség ellenére vidám és elégedett gyermekké
fejlődött. Miközben a padlón kúszott, halkan nevetgélt magában, és
minden örömére szolgált: a nap, a házat nyitó-záró nagy kulcscsomó,
amely apja nyakában lógott egy szalagon, így gyakran az ő feje fölött
himbálózott. Gyönyörűségére szolgáltak a murvafürt illatozó, színes
ágai, amikor Gesuina behozta őket a házba. A kocsmát látogató öregurak
mindig kedveskedtek neki: megígérték, hogy imádkoznak érte, és
elhozzák az unokáik kinőtt ruhácskáit. És folyton etették volna a
gyereket az ujjaik közé csippentett cukros ricottával, ha Amedeo nem
figyel árgus szemmel.
Amedeo csak a kislány egyéves születésnapján kezdte elhinni, hogy
Maria-Grazia tényleg nem fog meghalni. Addigra ez mindenki másnak
annyira nyilvánvaló volt, hogy ő is kénytelen volt belátni.
Így a dolgok lassan normális mederbe jutottak. Pippa azért még nem
egészen tért magához, és Amedeo sem volt a régi önmaga. A lányuk
hosszú harca mindkettejükben otthagyta a nyomát. Pippa egy átlagos
szigeti dalt sem tudott száraz szemmel végighallgatni, Amedeo is úgy
érezte, mintha ellágyult volna, mintha egy külső kéreg lehámlott volna
róla, ami régen megvédte, most azonban sebezhetőbb volt, mint valaha
bármikor. Pippa egy éjjel közölte vele, hogy megbocsátotta viszonyát
Carmelával, már nem is gondol rá. – Nem lesz már több gyermekünk –
simította meg a férje csuklóját a sötétben. – Nem bírnék ki még egy ilyen
szörnyűséget.
Amedeo egyetértett vele. Végtére is van négy gyermekük, ennyi éppen
elég – főleg a három fiú háborúskodós természetét tekintve és azt, hogy a
lány különös gondot és törődést igényel. Hiába volt már nagy és erős,
még mindig körbelengte a csoda halvány utóíze: az az érzet, hogy az
élete sohasem szökken virágba, ha a szent nem akarja.
 II.

Minden születésnapkor Amedeo fényképet készített a gyerekekről.

Idővel kirajzolódott a lánya képein a hosszú harc, amelyet ugyanolyan
állhatatosan vívott, mint annak idején az anyja a saját nehézségeivel. Az
első fotón még jól láthatóan kacska lábakkal ül a kislány az anyja ölében.
A másodikon azonban már állt – milyen kackiásan, mintha a szülők felé
sugárzó büszkesége tartaná, nem is óvó kezük, amelybe kapaszkodik. A
harmadik képen már egyedül tartja magát, lábán bakancs, amelyből
fémsín nyúlik ki térdig, amely bőrszíjban végződik. A lábsín harcos
állásra késztette, mint egy bokszoló a ringben… A siracusai orvosok
megmondták, hogy tíz éven át kell viselnie a sínt minden áldott nap. És a
növekedése szerint hozzáigazítják majd minden ősszel.
Éjszakára egy merevebb sínt kellett felvennie a kislánynak, amely
helyén tartotta a lábát. Ezt is tizenegy-tizenkét éves koráig kell
használnia, vagy tán még tovább, és amikor nagyobb lesz, egy még
szorosabbra kell lecserélniük. Maria-Grazia sohasem sírt, amikor feltették
a lábára a sínt, bár a szeme összeszűkült kissé minden egyes alkalommal.
Ebben az éjszakai sínben mozogni sem tudott, se megfordulni, se a
fürdőbe kimenni – ha rájött a szükség, szólnia kellett valamelyik
szülőjének. Előfordult, hogy a földszinti szobájuk kőfalain át nem
hallották meg a hívást odaföntről, és reggelre kelvén a türelmesen
várakozó kislányt – akinek még bátyjai gúnyolódását is el kellett viselni –
nedves ágyneműben lelték. Ám sohasem panaszkodott e megaláztatás
miatt.
A negyedik képen Maria-Grazia a tengerparton áll a lábsín miatti
birkózó testtartásában. Az apja szíve kissé összeszorult, ha látta a képet,
mert tudta, hogy ez idő alatt a fiúk éppen a tengerben viháncolnak, a kép
keretén kívül. A sínnel nem lehetett bemenni a sós vízbe – rozsdásodott a
levegőtől is, folyton le kellett smirglizni, utána lekenni olívaolajjal.
Az összes kép közül Amedeo az ötödiket szerette a legjobban. Mert
annak a bizonyítéka volt, hogy Maria-Grazia minden hátránya ellenére
egy dologban jócskán felülmúlta a fiúkat, akik végigbukdácsolták az
iskolát: fékezhetetlenül okos volt. A képen Maria-Grazia egyik bátyja
könyvébe temetkezik; anyjáéhoz hasonlatosan copfba font haja a lapra
hullik, gyönyörű szemét sűrű pillák keretezik – csakúgy, mint Pippáét és
láthatóan nagy gyönyörűséggel olvassa, ami oda van írva – történelem?
Matematika? Az Iliász? Ki tudja, de annyi biztos, hogy a lány tudósnak
született.
Professor Calleja először fel sem akarta venni az iskolába, mert úgy
gondolta, hogy a lábgyengeség észbeli gyöngeséggel is párosul. Amikor
az erről szóló levelet Pippa megkapta, megragadta Maria-Grazia kezét,
és félig-meddig maga után húzva a gyereket, elmasírozott vele az
iskoláig. Odaállította a gyereket a tábla elé, miközben a zavarodott képű
tanár úr a bajsza végét rágcsálta a sarokban. Pippa unszolására a kislány
bemutatta, mit tud: elszámolt százig, összeadott, kivont, szorzott,
elmondta Luigi Pirandello egy költeményét, majd a csillagképeket is,
amelyek Castellamare fölött láthatóak. Mindezt onnan tudta, hogy
önállóan és állhatatosan tanulmányozta a fiúk tankönyveit. Ám a tanár
úr nem akarta hagyni magát meggyőzni, ezért Pippa találomra lekapott
egy könyvet az asztalról, ami történetesen Dante Isteni színjátéka volt, és
odanyújtotta a lányának. – Tessék, olvasd, drágám! Hangosan!
Maria-Grazia olvasni is tudott, ezért ha kicsit botladozva is a régies,
nem a helyi olasz nyelvezeten, ha a szavak értelmét nem fogva is fel, de
mondani kezdte az első sorokat: – „A zemberéletút… jánakfelé…
negynagysö…tétlő erdőbe ju…tottam, mivel az igaz útat…nem lelém.
Ó, szörnyű elbeszélni mi van ottan…”
– Remek, nagyszerű – vágott közbe kényszeredetten Calleja tanár úr,
akinek nem nagyon akaródzott beismerni, hogy tévedett. – Jól van,
kezdheti az iskolát az ősszel, majd meglátjuk, hogy boldogul. Ha elég jók
lesznek az osztályzatai, akkor maradhat, ellenkező esetben nem! –
Kelletlenül hozzájárult, hogy Maria-Grazia kölcsön vegye a nyárra az
Isteni színjátékot, hogy végigolvashassa, még mielőtt az iskola
elkezdődne.
Pippa a vállára vette, úgy vitte haza a kislányt, és könnyei egyformán
fakadtak a felhorzsolt önérzete miatti haragból és a boldog büszkeségből.
 A hatodik fotó az iskolakezdés előtti nap estéjén készült Maria-
Graziáról. Fontos nap előestéje volt – fontosabb, mint a születés- vagy a
névnap. Remegett is a gyermek egész este, mint a szőlő levele. A
fényképen fehér iskolakötény fedi félig a lábsínjét. Karjában egy kupac
új, madzaggal összekötözött könyvet tart. Saját iskolakönyveit a két fiú
egymás után használta ugyan, de olyan kevésszer nyitották ki, mintha
igazolni akarták volna szülőik takarékosságát. Maria-Grazia azonban
valóban új könyveket kapott, amelyeket szülei odaátról rendeltek, a
siracusai könyvárustól, s Pierino halásszal hozatták el gondosan barna
papírba csomagolva.
A bátyók próbáltak, ahogy tudtak, kedvesek lenni a húgukhoz az
iskolában: magukkal vonszolták, amikor valami zajos-mozgalmas játékba
kezdtek, és megvédték azok ellen, akik belerúgtak a lábsínjébe, vagy
ellopkodták a könyveit. Ám idővel mégiscsak repedések keletkeztek a
testvéri viszonyon, amelyek szakadékká mélyültek. A fiúk nyakig
belemerültek saját világukba: a bozontos, fekete hajú Tulliót, aki
ugyanolyan óriássá nőtt, mint az apjuk, és a szemöldöke is tiszteletet
parancsolóan vastag volt, csak az automobilok működése érdekelte.
Aurelio, aki keménykötésű, nyíltszívű kis fickó volt, és életkorban
legközelebb állt a kislányhoz, folyton csak úszott volna a tengerben. A
középső fivér, Flavio, aki ugyanolyan szigorú és fekete jelenség volt,
mint az anyjuk, általában bezárkózott a szobájába, és azzal kísérletezett
leginkább, hogy hangokat csaljon ki egy réztrombitából. A fiúk mind
érezték, hogy négyőjük közül a szüleik Maria-Graziát szeretik a
legjobban. Azzal pedig a kislány volt nagyon is tisztában, hogy hiába a
szülei szeretete, hiába a sok tanulás, ő attól még nagyon más marad, mint
a többi testvére. Hiszen amíg a többiek ordítozva rohangálnak, és
botokkal csapkodnak, vagy a tengerbe vetik magukat, ő csak
mozdulatlanul ücsörög a parti homokban, a fémsínnel a lábán, és
csillagokról szóló könyveket olvas.
– A kezelésed jól halad – szokta ilyenkor az apja mondani
vigasztalóan. – Jövőre már leveheted a sínt, és kicsit majd te is mehetsz
úszni.
Maria-Grazia tudta, hogy addigra már vagy sokkal jobban fog
mindenki úszni nála, vagy már nem is fogja őket érdekelni a tengerben
való viháncolás, de nem szólt semmit. Az apja, akit bántott a kislány
magányossága, arra biztatta, hogy barátkozzon a kocsmába látogató idős
vendégekkel és az esténként a ház körül felbukkanó kóbor macskákkal.
Egyik este Maria-Grazia könnyes szemmel szaladt oda a pulthoz, és apja
kezét megfogva odavezette őt egy rejtett cicaalomhoz, ahol egy nem túl
bizalomgerjesztő külsejű, fekete kismacska hevert a saját mocskában,
miközben fájdalmasan panaszkodva nyávogott. – Beteg! – hüppögte
Maria-Grazia.
Az apja lehajolt a kis jószághoz, és látta, hogy sebes az oldala; a sebet
megérintve észlelte, hogy az forró. – Fertőzést kapott, cara. Nem sokat
tehetünk érte, hacsak ki nem tisztítjuk a sebét, de az több idő, ki kéne
addig bírnia nálunk, amíg befejezzük.
– Papa, gyógyítsd meg!
Addigra már az öregurak is kiballagtak a kocsmából a sötétedő utcára,
körülállták az almot, és sajnálkozva csettingettek. Még azok is, akik
közismerten utálták a macskákat. – Gyógyítsd meg, papa! – ismételte
Maria-Grazia. – Hozd az orvosi táskádat!
– Mia cara, én ehhez nem értek!
– Nahát, ne kéresse magát! – mondták kórusban az öregek
szemrehányóan.
Az anyamacska egy távolabbi bokor alól figyelt gyanakodva, a farka
ide-oda járt.
Amedeo jobb meggyőződése ellenére hagyta magát rávenni a dologra,
és lehozta az orvosi táskáját a padlásszobából. – Gyógyítsd meg, papa! –
sírt egyre csak a kislány. – Ne hagyd, hogy meghaljon! – Amedeo
megtette, amit kellett a kismacskával, aztán visszahelyezte őt az alomba,
s csak utána szedte le a válláról az anyamacska belé mélyesztett karmú
mancsait, egyenként.
Lánya túláradó, könnyes hálája volt a jutalma. Amikor három héttel
később a kislány odavitte neki megmutatni a gyógyult kölyökmacskát,
aki szelíden nyalogatta a kislány kezét, Amedeónak nem volt könnyű
visszaszorítania a könnyeit. – Az ő gyógyulása is jól halad – jelentette ki
Maria-Grazia. – Mint az enyém!
 És ez így is volt. Maria-Grazia kicsiny marad egész életében –
valójában ő volt az egyetlen Amedeo leszármazottai között, aki nem lett
óriás –, egyébként semmi jele nem volt annak a kritikus kezdetnek –
leszámítva persze a sínt –, amely miatt a szülei annak idején annyira
féltették az életét.

Most, hogy Amedeónak nem kellett Maria-Grazia miatt aggódnia, egyre

többet gondolt a saját jövőjére, és rá kellett jönnie, mekkorát változott a
világ. Odaát. Mert hozzájuk csak hézagosan és ritkán jutottak el a
nagyvilág hírei. Az Amerikát érintő gazdasági válság egy darabig téma
volt a kocsmában, de a scopát játszó öregek társalgása leginkább arra
korlátozódott, hogy a tönkrement gazdag családokról készült fotókat
kommentálták, akik kempingezni kényszerültek a szabadban autóikkal,
és vitorlavászon sátrak alatt kellett aludniuk: – Nahát, hogy ezek az
amerikánók úgy éljenek, mint mi, szegény ördögök! Milyen jó, hogy
végül is az én Ncilinóm nem ment el Chicagóba! – Ez az elszigeteltség
eddig azt is jelentette, hogy a bajok sem gyűrűztek be. Végtére is a
castellamarei népeknek nem sok közük volt a nagy nemzetek
gazdaságához, legfeljebb annyiban, hogy nagy néha cigarettát rendeltek
odaátról. Ahogy Rizzu mondta: nekünk nincs automobilunk, hogy
kempingezni menjünk, legfeljebb a gróf teheti meg majd, ha beköszönt a
válság, és amúgy sincs hová menni azzal az autóval… A szigetlakóknak
nem volt se részvényük, se semmiféle közös tulajdonuk, legfeljebb a
Szent Agáta Társaság vagy a Halászok Céhe.
Most azonban mégis csak úgy tűnt Amedeónak, hogy nagy horderejű
változások küszöbén áll a világ, és ezek a változások valahogy
közelednek a sziget felé is. A gyermekeik emberpróbáló első éveiben az
olaszországi változások csak halvány visszfényként érték el Amedeo
tudatát. Ahogy a part menti barlangokban robajló hullámok, a világ zaja
sem tűnt fontosnak a háza vastag kőfalai között. Amikor Flavio született,
volt némi felfordulás a szigeten a voksolást illetően, de mivel Tulliónak
éppen hányásos rohamai voltak, Amedeo csak másnap ballagott el
szavazni, amikor már minden lezajlott. Az események utózöngéjeként
dúló kocsmabeli purparlét hallgatva másnap Amedeo annyit megértett
az egészből, hogy a szigetlakók egyike sem akart a fasisztákra szavazni,
csak a gróf és talán Arcangelo. Hogy ezt a helyzetet megváltoztassa, a
gróf két emberét odaállította az ajtóba a fasiszták jelképével,
vesszőköteggel felszerelve. Így jelezte a birtokán dolgozó parasztokkal,
hogy a sziget valójában egy, az ő uralma alatt álló hajó, ahonnan ő, mint
kapitány bármikor a tengerbe hajíthatja a lázadó utasokat. Aztán amikor
a szavazatszámlálásra került a sor, hogy, hogy nem, a fasisztáké lett a
többség.
Kisvártatva jött az újság. La Stampa odaátról, egyenesen Torinóból,
amely tele volt egy szocialista alvezér, egy bizonyos Signor Matteotti
meggyilkolásának híreivel. Aztán egy ideig nem volt kapható ez a lap.
Mikor megint hozzájuthattak, már szó sem volt benne Matteottiról.
Amedeo eleinte nem is bánta, mert a kuncsaftjai a kocsmában szinte
kizárólag csak a La Gazetta dello Sportot olvasták.
Persze azért észlelte, hogy mi folyik: például azt, hogy a szavazás után
a két tábor – akik a fasisztákra szavaztak, és akik nem – egy jó darabig
hátat fordítottak egymásnak, amitől az az-évi Szent Agáta fesztivál elég
fura hangulatúra sikeredett. Amikor pedig eljött az ideje, hogy újra
polgármestert válasszanak, a szigetlakók nem akarták se a grófot, se
Arcangelót, hanem megtették azt az ezidáig hallatlan és példa nélküli
tettet, hogy szavazás helyett úgy döntöttek, újra kiírják a választásokat,
hadd legyen más jelölt is. Hiába, mert nem sokkal később a városi
tanácsot feloszlatta a Duce Rómából érkezett parancsa, így hát nem volt
se polgármesterük, se pedig megválasztott irányító testületük. Csak egy
helytartószerűség lett, a podesta, így hát a két tábor szembenállásának
immár nem volt semmi jelentősége. Ahogy az újonnan megválasztott
kormányzó főtisztviselő, a gróf kihirdette első beszédében, amelyet a
városháza lépcsőjéről harsogott el, mindnyájan fasiszták voltak attól
kezdve.
A szigetlakók nem nyelték le szó nélkül a dolgot, bár az ellenállás
nagyon halkszavú volt: egy kisebb csapat – az Amedeónál kapható
szeszektől nyert friss bátorsággal – letépdeste az éjszaka leple alatt a
kopasz Ducét ábrázoló plakátot a városháza ajtajáról. Rizzu kamasz
unokaöccse, Bepe és Pierino, a halász, akik többé-kevésbé
megismerkedtek a kommunizmus eszméivel a háború alatt, mindig
belekezdtek az Internacionálé dúdolásába, valahányszor Signor
Arcangelo elment mellettük. A gróf füle hallatára azonban már nem
mertek dalolászni. Egy éjszaka a két „kommunistát” aztán elkapta a gróf
két embere, jól elagyabugyálták őket, és a tetejébe még majd’ fél liternyi
hashajtó ricinusolajat is lenyomtak a torkukon fejenként. Ezek után már
senki sem panaszkodott amiatt, hogy fasisztának kell lenniük. Ahogy
Gesuina megfogalmazta: – Most már bele kell törődnünk, hogy együtt
élünk azokkal, és kész.
– Ez egy északról jött marhaság – dühöngött Rizzu a kocsmapultra
hajolva, mert ugyan még dolgozott a grófnak éjjeliőrként és hordárként
alkalomadtán, de a Bepe elleni támadás óta már nem volt olyan elnéző a
gróffal szemben, mint korábban. – Idáig senki sem politizált
Castellamaréban, tojtunk rá. Ezek afféle észak-olasz simlisségek, semmi
közünk hozzájuk.
– Egy-két év, és vége lesz – csitította Gesuina. – Ha az a sorsunk, hogy
mások uralkodjanak rajtunk, akkor nem mindegy, hogy a Duce, a
spanyolok, a görögök, a Bourbonok vagy az arabok azok? Legjobb rá se
pipálni a grófra, mindenki inkább törődjön a maga dolgával, többre
megy vele.
Ezzel aztán a két öreg lezárta a vitát, megbékélt az új helyzettel, s egy
darabig béke volt Az Éjszaka Házában.
Nem sokkal azután, hogy Maria-Grazia elkezdett iskolába járni, Il Duce
és az ő akarata erőszakkal megjelent a szigeten.
A kocsmába hozta valaki a hírt, hogy két hivatalos ember jött
motorcsónakon, és a gróffal akarnak beszélni valami börtönépítés
dolgában. A börtönt nem a szigetlakók számára terveznék – itt senki sem
követett még el semmi főbenjáró bűnt –, hanem az Il Duce foglyai
számára. A Duce, mint mondták, már rutinszerűen száműzi ellenségeit
isten háta mögötti helyekre – például a lepkeforma Favignana szigetre,
tőlük nyugatra, vagy a Lipari-szigetek füstölgő vulkánjainak tövébe. És
most Castellamarét is kiszemelte, mint olyan helyet, ami tökéletesen
megfelel erre a célra.
A két hatósági személyt a gróf villájának vendégszárnyában helyezték
el. Minden éjjel leitták magukat a sárga földig a teraszon, és
hangoskodtak. Eltelt három nap, és szó sem esett a börtönről. Három
hónap elteltével egy csapat építőmunkás érkezett a szigetre
motorcsónakon, és nekiláttak a városfalon kívüli romházak
tatarozásának. Vitorlavásznakat feszítettek a beomlott tetőzetek fölé, és
követ raktak oda, ahol hiányosak voltak a falak. Ezt a munkát mi is meg
tudnánk csinálni, morgott Rizzu. Úgy tervezték, hogy nyár végére meg is
nyitják a börtönt. Nyolc fasiszta csendőr, két carabinieri és egy százados
fogja áthozni a rabokat a tengeren a szigetre. A dolgot előkészítendő, a
gróf üres házai közül számosat ki is béreltek „speciálisan leszállított
áron”.
– Idáig sohasem kellett semmiféle rendőrséget meg csendőrséget
állomásoztatni nálunk – háborgott Gesuina, aki immár eltökélten
szembefordult a legújabb fejleményekkel. – Még hogy mindenféle
őrök…! Mindig elég volt, ha az ember beszélt a rossz fiúk nagyanyjával.
Sőt, több, mint elég! Honnan fogom most tudni, hogy nem engem
figyelnek, amikor körbebotozom a nem látó szemeimmel a várost?
Még azon a nyáron meg is érkezett az első rabszállítmány egy szürke
hajóval, Calabriából. Az érkezőknek elvadult szakálluk volt, ami
megrémítette a gyerekeket. Egymáshoz láncolva kellett felmászniuk a
hosszú emelkedőn a hegytetőre, úgyhogy egyszerre kellett lépniük,
mintha valamiféle óriás százlábú volnának egy murvafürt ágon. Egy-két
ember, aki a sor végén jött, a feleségét és a gyerekeit is magával hozta.
Ezeket a rabokat a félig rendbe hozott házakban szállásolták el, és
innentől kezdve minden délután ötkor felhangzott a fasiszták sorakozóra
hívó kürtje. A raboknak be kellett menniük a szobájukba, ahol aztán
hajnalig be voltak zárva. A gróf meghagyta a parasztjainak, nehogy
bármelyik rabhoz közelítsenek, ne adj’ isten, szóba elegyedjenek vele.
Pippa elkeskenyedő szájjal, dühösen figyelte a megláncolt rabok
menetét a hegyre fel, majd bezárt ablaktáblák mögött szidni kezdte a
Ducét, a börtönét, az újságokban elharsogott háborús propagandáját és a
szigetükre telepített undok őröket. Így aztán, mikor Tullio és Flavio, aki
nyolc-, illetve kilencéves volt, fekete ingben és játékfegyverekkel jöttek
haza az iskolából (ilyen szép játékaik még sohasem voltak, mondták),
fülön fogta őket, és mindhárman odamasíroztak Calleja tanár úr
házához, ahol is Pippa a konyhaablakon át Calleja fejéhez vagdosta a
játékfegyvereket. – Mi a fene folyik itt? – pörölt felháborodottan.
– Megalakítottuk az Opera Nazionale Balillát – magyarázkodott a férfi
karját a feje elé emelve védekezően Pippa bombái ellen. – Ez egy ifjúsági
szervezet, jobban mondva sportegyesület. A gyerekek szívesen vannak
látva a soraikban, hogy ők is Balillák legyenek – és nem csak a maga fiai,
Signora Esposito. Ez olyan, mint a katolikus cserkészszövetség.
– Az én házamban márpedig nem lesz senki Balilla! – dühöngött Pippa,
és nem zavartatta magát a fiúk siránkozása miatt, akik fájlalták
játékpisztolyaik elvesztését. – És fegyverek sem lesznek a házamban! Hát
nem vesztettünk el elég embert a háborúban?! Ha a fiaim a
cserkészekhez akarnak csatlakozni, Ignazio atya vezetésével, akkor
tegyék! Oda mehetnek!
Ám hiába – a fasiszták jelenléte egyre nyomasztóbb lett a városban:
vagy a motorcsónakjaikat bőgették a Morte delle Barche sziklái mellett,
vagy a városban lófráltak, vagy kerítésszerű torlaszokat építtettek a
rabokkal az utcasarkokon. Nyíltan sem szólni, sem tenni nem nagyon
lehetett ellenük. Az őrök rendszeresen be-benéztek Amedeo kocsmájába
erős feketekávéért és cigarettáért. Amedeo némán, lehajtott fejjel
szolgálta ki őket, de olykor, ha tehette, titokban egy-egy rizsgombócot
vagy szelet mozzarellát átadott egyik-másik rabnak.
Ha viszont Pippa látott meg egy nyomorult rabot az utcán ténferegni
(az asszony hallotta, öt lírát kaptak egész napra, hogy tartsák fenn
magukat valahogy – ez kevesebb volt a gróf legrosszabbul kereső
napszámosának bérénél is), nyomban behívta, a legjobb asztalához
ültette, és adott neki kenyeret vagy tésztát meg kávét.
A rabok dolgozhattak, de mivel soha nem volt annál több munka a
szigeten, amennyit az itt lakók elvégezhettek, nem volt rájuk igazán
szükség. Pippa mindenesetre hármat felbérelt közülük, hogy javítsák
meg a terasz megrepedt oszlopait. A férfiak lassan haladtak a munkával,
miközben iskolázott olaszsággal filozófiáról és művészetről beszélgettek.
A vége az lett, hogy fordítva rakták fel a keresztgerendát a terasz
homlokzatára. Pierino, a halász nagyot nézett, amikor meglátta. – Hát
nincs nagy véleményem ezekről – szögezte le. – Akkor se lehetne
rosszabb, ha a gróffal vagy az iskolamesterrel csináltattad volna – vagy
bárki nagyokossal, akinek két balkeze van.
– Ezek a rabok odaát tanult, művelt emberek voltak, Pierino, nem
akárkik – tromfolta le Pippa. – Az egyik újságíró Triesztből, a másik
Vincio professzor, aki régészetet tanít a bolognai egyetemen, a harmadik
meg egy költő, Marco Vazzo, akinek már megjelentek a versei.
– Akkor már értem – mondta Pierino, és felajánlotta unokahúgának,
hogy helyrerakja a terasz gerendázatát, ingyen.
Amedeo kezdte magát kényelmetlenül érezni, mert Pippa magatartása
szükségtelenül magukra vonta a figyelmet – mások nem viselkedtek így.
Ám nem tudott feleségével szembeszállni, ha az valamit a fejébe vett.
Jobb híján a gyermekei nevelésével foglalta le magát, és remélte, hogy ez
az egész dolog majd elmúlik a fejük fölül, mint egy átrobogó zivatar,
amely nagy cseppekkel érkezik, de aztán mégis eltérül másfelé, hogy ott
adja ki igazi dühét. Nem is volt nehéz elterelnie a saját figyelmét, ha a
fiúkkal volt, akiket hat lóval kellett hazavonszolni a gyíkvadászatból
vagy a csellengésből, kőrugdosásból, hogy tanuljanak is valamit, nehogy
megbukjanak az iskola utolsó éveiben. Amedeo és Pippa otthon
kikérdezték a leckéjüket matematikából, történelemből vagy francia
nyelvből. Együtt böngészték velük a földrajzi atlaszt, vagy felolvastak
nekik egy-egy modernebb irodalmi műből. Nem volt könnyű feladat
önmagában az sem, hogy a tanulóasztalnál marasztalják őket. És akkor
ott volt még a lánya, a legnagyobb reménysége, aki merev lábával nagy
tempóban imbolygott előre, és sohasem fogyott ki a kérdésekből: – Papa,
miért bújnak be a gyíkok a lámpaoszlopokba? Miért van a dagály és az
apály? És miért nő olyan szőr Gesuina állán, mint az articsóka? – A
kislány lábát minden este meg kellett vizsgálnia, a sínt megigazítani rajta.
Hűvös estéken elvitte magával egy-egy lassú sétára a kilátóhoz, hogy
edzze a gyerek lábát. Itt Maria-Grazia felhúzódzkodott a korlátra és az
égboltra mutogatva sorolta apjának a csillagképeket. Calleja tanár úr
bosszúságára ő volt a legjobb tanuló az osztályban, aki annyival előbbre
járt, mint bárki más, hogy a tanár úr hiába rontotta le folyton az
osztályzatait (mondván, el ne bízza magát a lány), így is utcahossznyira
megelőzött mindenkit.
– Mehetnél bármelyik egyetemre odaát – mondta Pippa a lányának. –
Lehetnél művelt ember, tudós vagy költő.
A fiait is győzködte olykor ugyanerről, de jóval kisebb
meggyőződéssel. Aztán rájött, hogy másként kell őket ráébreszteni a
műveltség előnyeire: olyan képeket mutatott nekik régi tanári atlaszából,
amelyeken forgalmas terek látszottak fagylaltosbódékkal vagy
fényfüzérekkel ékes utcák. Ám a három fiú egyikét se lehetett volna hat
ökörrel sem elvontatni bármely egyetem közelébe – hiszen ők semmit
sem szerettek jobban, mint a hullámzó tengert, az elvadult bozótost és a
focizást a téren. Egyikük sem bírta jól, ha némán kellett ülnie az
osztályteremben. Maria-Grazia ugyanakkor olyan lázas szenvedéllyel
imádta a könyveket, ahogy a halászok a tengert. Szülei titokban
örvendeztek csak, hogy legalább egy eszes gyermekük van.
Ám a gond az eszes gyermekkel éppen az – ahogy erre Amedeo
később rájött –, hogy mindent észrevesz, mindent meg is jegyez
magának, és hogy ugyanolyan makacs józansággal és éleslátással
viszonyul mindenhez, mint az anyja. És éppen úgy, mint a felesége,
Maria-Grazia sem volt hajlandó szemet hunyni semmi fölött.
 III.

Azon a nyáron, amikor Maria-Grazia kilenc éves lett, a kislány öt olyan

tapasztalatot gyűjtött be, amelyek mindegyike sorsfordítónak bizonyult a
számára. Ez az öt dolog annyira fontossá vált, és az évek során olyan
jelentőssé nőtt a szemében, hogy még a halála napján is kristálytisztán
látta maga előtt a jeleneteket, mintha víz alól figyelné őket. Az első kép
ahhoz a jelenethez kötődött, amelynek a tárgya egy elrontott szavazás
feletti vita volt.
Aznap, egy poros-száraz délutánon Maria-Grazia nagyon vágyott már
az első hétvégi úszásra. Előző nyáron apja levitte a tengerhez, és
megtanította úszni, ahogy korábban a bátyjait. A sín nélkül, szabadon
mozogni, olyan élmény volt a kislánynak, hogy sikítozni kezdett
boldogságában. Ám az úszás szabadsága azt eredményezte, hogy a
nehézkes szárazföldi lét egyre elviselhetetlenebbé vált számára. Úgy
érezte, nincs elemében, amikor gyalogolnia kell – mintha ő lenne a kis
hableány a mesében, amit apjától hallott. A lábát ő is ugyanolyan kínnal
húzta maga után a szárazon. A levegőben olyan lassan mozgott, ahogy
más a vízben; neki a víz volt olyan súlytalanul szabad közeg, mint
másnak a levegő.
Ahogy a három fiú után sántikált kínkeservesen hazafelé az iskolából,
úgy érezte, mintha ólomsúlyú lenne a lába. Már megtanulta, hogy
vannak napok, amikor a térdízülete egész nap recseg-ropog, és a
fémsínbe kényszerített alsó lábszárait olyan nehézkesen mozgatja,
mintha a víz alatt sétálna épen. Miért nem születhetett vízi lénynek?!
Félúton a bátyjai otthagyták, előre futottak. Nem bírták tovább fékezni
magukat most, hogy végre kiszabadultak annak a „stronzo” tanárnak a
karmai közül – ahogy Flavio nevezte Calleját. A három fiúnak mindig
muszáj volt ordibálva ugrálnia, futkároznia, maga körül csapkodnia.
Talán Rizzuék tanyájára szaladtak be, gondolta Maria-Grazia. Még a
karácsonyi szünetben kitaláltak egy játékot a három legfiatalabb
Rizzuval, amit nemici politicinek neveztek, és gonoszkodó élvezettel
játszották. Ebben a játékban két csapat állt szemben egymással, a fascisti
és a communisti. A vesszőkkel és üres benzinespalackokkal felszerelkezett
fasisztáknak kergetniük kellett politikai ellenfeleiket, a kommunistákat a
sziget egyik végéből a másikba, miközben a lehető legdurvább módon
kellett őket veréssel meg azzal megfenyegetni, hogy le lesznek locsolva
gépolajjal. Nagyon felvillanyozó játék volt, olykor elég vad – tehát olyan
játék, amilyet ők szerettek –, és gyakran jöttek haza utána belilult
szemmel vagy lehorzsolt térddel. Akkor a papájuknak kénytelen-
kelletlen elő kellett szednie az orvosi felszerelését a Camparis ládából, és
meggyógyítania a fiúkat.
Ilyenkor anyjuk vadul-dühösen faggatózott, Maria-Grazia pedig
kiment az udvarra a cicájával, Micettóval, hogy ott várja ki a felfordulás
végét.
Ahogy most a bátyjai eltűntek a bozótosban, a kislány egyedül
vonszolta magát haza. Egy órakor ért Az Éjszaka Háza teraszához, éppen
azután, hogy a templom harangja befejezte az Ave Mariát. A murvafürt
ágaiba kapaszkodva felhúzta magát a lépcsőn, és megállt körülnézni,
mert hallotta a macskája kétségbeesett nyávogását.
Az asztalok között végigbillegve végül megtalálta Micettót, aki a
szőlőlugas mélyén gubbasztott. Maria-Grazia sajgó lábbal letérdelt. –
Gyere, Micetto! – hívta. – Cic-cic! Gyere ide! Micetto! Micettino!
Valami nagyon megrémiszthette a macskát, mert amikor a kislány
előhalászta a lugas alól, a farkát egyenes vonalba merevítette, és szinte
sírva nyávogott, mint egy kisbaba. – Semmi baj, Micetto – suttogta neki a
kislány. – Gyere ide, semmi baj.
Talán valami vén boszorkány megint belerúgott, gondolta Maria-
Grazia a hőségtől is felpaprikázódva. – Mondtam a papának és a
mamának, hogy ne engedjenek ki az udvarból – suttogta bele a cica
szőrébe. – Nem biztonságos neked odakint!
A macska bármikor be tudott menni a házba, ha akart – a hátsó kapun
felkúszott egészen a zárig, amit egyik mancsával odébb pofozott, hogy
beugorhasson a konyhába, és lakmározhasson a sült csirkéből. Egyszer
éjszaka ment be az ablakon át, és úgy teleette magát, hogy az
üvegszekrényben, a szalámis tálban aludt el összegömbölyödve. Maria-
Graziát azonban csak az aggasztotta, hogy ebben a kis kandúrban is ott
volt a bátyjai veszélykereső nyughatatlansága: sikerült mindig azoknak a
kertjébe belopóznia, akik a leginkább utálták a macskákat a szigeten. Itt
eltángálták seprűvel vagy porolóval, s ilyenkor rendszerint il conte
automobilja alá menekült. Maria-Grazia a karjába vette a rémült állatot.
A tér csöndes volt. A gróf kocsija az egyetlen pálmafa alatt állt, a
hőségben pattogott a karosszériája. Az egyetlen ember egy rab volt, aki
Gesuina háza körül csellengett. Talán csak nem ő rúgott bele a
macskába? Noha anyja szerint a rabok eredetileg értelmes, iskolázott
emberek voltak, a kislány azért félt tőlük. Tullio egyszer azt mondta,
látta, ahogy két rab a teraszukon szedegette össze a szigetlakó
kocsmázók által eldobált csikkeket. Megfújták, majd zsebre rakták a
használt cigarettavégeket. A bátyja ezt nagyon viccesnek találta, de
Maria-Grazia szerint inkább szörnyű volt, mint vicces.
Elég nehéz volt felkapaszkodnia a lépcsőn, s mire felért, s belökte a
lengőajtót, csak akkor tudatosodott benne, hogy odabent nagy a
hangzavar. A pult előtt a gróf és a tömzsi szatócs, Signor Arcangelo
perlekedett valamin. Fekete ingükben voltak, amiről a mama mindig azt
mondta, amikor nem hallotta más, hogy ha ebben jönnek, az semmi jót
nem jelent.
– Meg kellett volna őriznie a szavazólapot, amit nem dobott be! –
kiabálta a gróf. – Az a bizonyíték, hogy szavazata megegyezik a párt
irányvonalával! Azt akarja, hogy a fasiszták azt gondolják, mi itt mind
bolsevikok vagyunk?!
– Semmi rosszat nem tettem – mondta az apja, szintén kissé emelt
hangon, s a kislány látta hátulról is, a testtartásán, hogy mennyire fel van
háborodva. – Csak annyit tettem, hogy elmentem tegnap a városházára,
bedobtam a szavazócédulámat – amelyiket szándékoztam – a dobozba,
és hazajöttem.
– Na, beszéljük ezt meg értelmes emberek módjára! – szólt Arcangelo
békülékenyen. – Biztos vagyok benne, hogy megtartotta a másik
szavazócédulát, amit nem dobott be, Signor Esposito. Csak vegye elő,
hozza ide nekünk, és máris mehet a dolgára, nem zargatjuk többet.
– Azt hittem, ebben az országban titkos a szavazás – mondta az apja. –
Legalábbis ez abban az országban, amelyikben felnőttem, így volt
mindig.
Ezt fura volt hallania Maria-Graziának, aki még sohasem gondolt arra,
hogy az apja Olaszországban nőtt fel, nem pedig itt, Castellamaréban.
Anyja állt meg az ajtóban. – Mi ez a hangoskodás? – kérdezte.
Signor Arcangelo széttárta felé a két karját. – Singora Esposito –
mentegetőzött. – Ez az egész csak egy félreértés. Már mondtam az
urának és a gróf úrnak, hogy mire ez az izgalom, ne ragadtassuk el
magunkat ennyire…
Pippa lisztes kézzel – az arcán is volt egy kevés – odalépett hozzájuk. –
Mi ez a hangzavar? – ismételte kimérten.
Arcangelo megint felvette a békítő szerepet: – Il conte meg én voltunk
tegnap szolgálatban, mint akik biztosítják a terepet a szavazáshoz, és
tudja, az a dolgunk, hogy…
– Pontosan tudom, hogy mi a dolguk mostanában az ilyeneknek –
mondta Pippa. – Talán elfelejti, hogy képesített iskolamesternőként
dolgoztam a házasságom előtt, Signor Arcangelo.
– Persze, hogyne. Nos, a dolgunkat végeztük, és a gróf úr és jómagam
úgy találtuk, hogy páran, sajnálatos módon, a lakosok közül nem a
fasiszta párt listájára szavaztak, mert a fehér „Nem” cédulát tették a
dobozba a három színű „Igen” helyett.
– Amihez joguk van – jegyezte meg Pippa, mire a gróf hangosan
felhorkant.
– Ezért tehát – folytatta Arcangelo szemrebbenés nélkül – úgy
döntöttünk, hogy a legjobb, ha mindenkit ellenőrzünk a szigeten, aki
férfi, és szavazóképes korú, hogy megbizonyosodjunk, hogy
tulajdonképpen ki nem elégedett a fasiszta párt jelöltjeivel, és ennek
folyományaképp, hogy úgy mondjam, elmagyarázhassuk nekik, miért
tévednek.
– Értem – mondta Pippa. – És most ellenőrizni akarják, hogyan
szavazott a férjem, hátha ő szavazott nemmel.
– Igen, pontosan erről van szó, Signora Esposito.
– Amedeo – fordult a férjéhez az asszony. – Megvan még a másik
szavazócédulád?
 Amedeo lesütötte a szemét, és aztán kelletlenül azt mondta, igen,
megvan.
– Hát akkor menj, és hozd ide! – utasította az asszony. – Vessünk véget
ennek az ostobaságnak!
– Én biztosra veszem, hogy a férje igennel szavazott – mondta
Arcangelo reszketve. – Mindig nagyra becsültem a családját, Signora
Esposito, különösen szegény megboldogult édesapját, ugye, tudja?
Úgyhogy egészen biztos, hogy a férje igennel szavazott.
– Én pedig azt remélem – felelte az asszony – hogy pont az ellenkezője
történt.
Kínos csönd lett. Maria-Grazia ebből tudta, hogy anyja most valami
nagyon megdöbbentőt mondott.
Az apja visszajött a függöny túloldaláról, egy fehér cédulával a
kezében. – Tessék – tette le a pultra a két férfi elé. – Igennel szavaztam, itt
a „nem” cédulám. Láthatják, hiszen az „igen” nincs itt.
– No lám – fújt egy nagyot Arcangelo. – Ez nagyon jó hír, Signor
Esposito. Nem is értem, mit gondolkozott ennyit a dolgon, hogy mutassa,
vagy sem. Mindenkinek kötelező megmutatnia, tudja, maga sem kivétel,
már megbocsásson.
Az anyja akkor nagyon mérges lett – vagy már az volt. – Kérem,
azonnal távozzanak innen. Semmi több megbeszélnivalónk nincsen.
A két férfi kiment, és valamelyik bevágta maga után az ajtót, hogy csak
úgy dörrent. Micetto rémülten ki is ugrott Maria-Grazia kezéből.
Amikor magukra maradtak, az anyja felemelte a fehér cédulát, és úgy
gyűrte össze, mintha valamelyik tanítványa csapnivaló dolgozata lett
volna. Aztán ezt mondta a papának: – Szóval igent mondtál a
fasisztákra? Szégyellheted magad!
A gróf kocsijának motorja felbődült odakint. Jaj, Micetto…! Maria-
Grazia hallotta a nyávogását. Kivágta az ajtót, és sebesen elindult lefelé a
lépcsőn, de nem ment – ezek az átkozott sínek…! –, és elvesztette az
egyensúlyát. Lefelé zuhant, mígnem beleütközött valakinek a hasába, aki
fájdalmasan felszisszent. – Jaj! – ijedt meg a kislány, mert azt hitte, hogy
il conte vagy Signor Arcangelo az. – Ne haragudjon, signore…
A rab félkézzel megfogta a kislányt, hogy megállítsa a talpán. – Ne
riadozz! – mondta ékes olaszsággal, mintha könyvből mondaná. –
Elkaptam ezt a kis gatto selvaggiót, mert ki akart rohanni az útra.
Gondolom, a tiéd.
És két kézzel maga elé tartotta a nyivákoló, kapálózó jószágot.
Anyja és apja percek múlva találtak rá Maria-Graziára, aki vígan
játszott a kismacskával a rab társaságában. A férfi költő volt, és Mario
Vazzónak hívták. Mindenféle dalt ismert odaátról, a „nagy földről”, és
úgy tett, mint aki észre sem veszi Maria-Grazia kibuggyanó könnyeit,
amelyeket a kislány a ruhaujjába törölt. Így Pippa és Amedeo nem
tudhatták, hogy bármit is hallott az odabenti heves jelenetből. Ám Maria-
Grazia elraktározta magában a szavazásos történetet, hátha később
megérti.

A második jelenet, amelynek a kislány tanúja lehetett abban az évben,

Pierino halász megveretése volt.
Pár nappal később volt talán – vagy még ugyanaznap éjjel? –, hogy
Maria-Grazia hirtelen felébredt az ágyában, mert az apja nem jött föl,
ahogy máskor mindig, hogy feltegye az éjszakai lábsínjét. Az ágy szélére
küzdötte magát, ahová az ablakon besütő hold fénycsíkja vetült, és
megpróbálta feloldani a görcsöt a lábikrájában. A kocsma már bezárt
aznapra, de a konyhából papa és mama hangja hol felcsapott, hol
elhalkult, mint egy motorcsónaké. Mostanában gyakorta megesett ez.
Flavio köhögött, ahogy sokszor ezen a télen, mert az apja nem tudott
neki megfelelő orvosságot rendelni elhúzódó bronchitisére. Maria-Grazia
mindig hallotta, ahogy köhécsel a felette lévő szobájában, és közben a
trombitáját próbálja tompa hangon meg-megszólaltatni. A köhögést most
hallhatóan igyekezett visszafogni, mintha nem akarná, hogy valaki
meghallja.
Nyolc évnyi gyakorlattal a háta mögött a kislány már meg tudott tenni
pár lépést a lábsín nélkül is. Odaoldalazott a folyosói lépcsőkorláthoz… –
ahol a bátyjaiba ütközött, akik szorosan egymás mellett, a fejüket
kidugva füleltek és bámultak lefelé.
A sötéthajú, vad Flavio dühös pillantással akarta őt visszazavarni a
szobába: – Ne zörögj itt azzal a fémvacakoddal, elárulsz minket is! –
sziszegte.
– Nincs is rajtam – súgta vissza Maria-Grazia. – És te vagy, aki folyton
köhögsz!
– Gyere te is, csak maradj csöndben! – szólt rá halkan Tullio. Maria-
Grazia térdre ereszkedett Aurelio mellett. Nem lehetett érteni, min
vitatkoznak a szülei, csak fel-felcsapó hangjukat hallották.
– Cazzo! – káromkodott Tullio. – Bementek a kocsmába. Talán tudják,
hogy hallgatózunk.
– Mert ez itt zajt csapott! – vádaskodott Flavio a húgára mutatva.
– Nem az ő hibája – mondta Aurelio, a bátyjai közül a legkedvesebb,
ami könnyet csalt Maria-Grazia szemébe.
Maria-Grazia, amióta csak az eszét tudta, nagyon szerette és csodálta a
bátyjait, és azzal is tisztában volt, hogy ők nem szeretik annyira. Még
Aurelio sem. Mindig a nyomukban járt azon igyekezetében, hogy tartsa
velük a tempót, hogy kivívja a figyelmüket, miközben utálta magát ezért.
Most is besétált a saját maga állította csapdába, és kérkedni kezdett a
tudásával: – Már hallottam őket korábban. Mama azt mondja, hogy
szégyellheti magát a Duce, hogy megváltoztatta a szabályokat, és csak
igennel meg nemmel lehet szavazni a választáson. Ezt a szót mondta,
hogy szégyellje magát, hallottam. És hogy ez minden, csak nem
demokrácia.
Flavio hirtelen szembefordult a kislánnyal. – Miért, minek kéne még
lennie az igenen és a nemen kívül? Igen, ha a fasisztákra szavazol, és
nem, ha nem tetszenek. Látom, ebben a házban nem kedvelik a Ducét.
Maria-Grazia érezte, hogy megbántotta a fiú érzéseit. Flavio már
díjakat is nyert azzal, hogy olyan odaadó tagja a Balillának. A majdnem
tizenhárom éves fiú mutált, és az arcát zavaróan elcsúfították a
pattanások, de amikor Balilla-gyűlésre ment, vadul gyakorolt a lőtéren,
és szenvedélyesen énekelte a hazafias dalokat. Elhívták bizalmas
gyűlésekre is, ahol Calleja le-föl masírozott, miközben Flavio trombitált.
Dottor Vitale pedig, akit a tanár asszisztenseként mutattak be később,
amikor már jó sokan voltak egy-egy összejövetelen, egy nagy üstdobot
vert. Pippa úgy tett, mint aki megcsodálja Flavio kitüntetéseit, majd a
hátsó szobába helyezte mindet, apjuk római cserépgyűjteménye mellé.
Flavio azonban ezek után is rendületlenül hordta haza a medálokat. – Jó,
talán igazad van, Flavio – mondta Maria-Grazia békítően.
Ám Flavio durcásan elhúzódott tőle. Amúgy egész este rosszkedvű
volt. Későn jött haza, fáradtnak, elnyűttnek látszott, félkézben lógatta a
trombitát, csüggedten. A köhögése annyira felerősödött, hogy a tanár úr
hazaküldte a Balilla-gyűlésről.
Tullio a padlólapra fektette a fülét. – Hé – intett a többieknek. – Valaki
idegen jött.
– Biztos az a Mario nevű rab jött megint munkát kunyerálni – mondta
Flavio.
– Nem, maradj csöndben… Ez valamelyik szomszéd.
Való igaz – bárki volt is, a szigetiek hanglejtésével beszélt – senki más
nem tudna így lamentálni, ilyen lélegzetvétel nélkül panaszkodni, ahogy
a folyó vize árad, végtelenül, szünet nélkül…
– Ó, biztos csak az öreg Rizzu jött, hogy berúgjon papával –
biggyesztette a száját Flavio. – Akkor már semmi értelmeset nem fogunk
tudni kihallgatni.
Így is látszott: a vitának vége volt, és csak a panaszáradat maradt. –
Szerintem ez Bepe, Rizzu unokaöccse – jegyezte meg Maria-Grazia. –
Rizzunak nem ilyen a hangja. És ma amúgy is a grófnál van munkán.
Ám hiába mondta, a bátyjait már nem érdekelte a dolog, és mind
visszaosontak az ágyukba. Maria-Grazia azonban nem tudott elaludni,
teljesen ébernek érezte magát, főleg, hogy nem volt rajta a szoros éjszakai
lábsín – ez a szabadság teljesen felvillanyozta. Talán a többieknek ilyen
érzés mindig az, hogy rendes lábuk van?! Az ágyban ülve hallotta apja
felfelé közeledő lépteit a lépcsőn. Várta, hogy bejöjjön hozzá, és feltegye
az éjszakai sínt a lábára, de apja árnyéka csak átsuhant az ajtaja előtt, és a
léptek tovább mentek. Hallotta, hogy felmegy a padlásszobába, majd
pillanatnyi csönd után már fut is lefelé. A kislány az ágyból kinyúlva
résnyire kinyitotta az ajtaját, és látta, hogy apja kezében ott az orvosi
táska, a nyakában pedig ott lóg a fekete sztetoszkóp.
Elmegy itthonról! Az iménti felvillanyozó erő elszállt Maria-Grazia
végtagjaiból, helyette csak a rátörő félelem heves érzete maradt. Az ágy
másik oldalán, a függönybe kapaszkodva felhúzódzkodott annyira, hogy
kilásson a holdfényes éjszakába. Nézte, ahogy az apja átvág az udvaron,
és eltűnik a sötétben.
Maria-Grazia mereven ült pár pillanatig, aztán felkelt, és elindult az
apja után.
Ha bárki kérdezte volna, bizonyára nem tudja megmondani, mi járt a
fejében, amint leereszkedett a lépcsőn, kiment az udvarra, és kilökte a
kaput. Az apja már nyilván messze jár, úgyhogy kimerevített lábbal kell
szaladnia utána – ettől úgy érezte magát, mintha ő volna Flavio egyik
ólomkatonája –, nehogy felbukjon az enyhe emelkedőn. Az utcasarkokon
éppen csak megvillanni látta éppen beforduló apja cipőjét vagy az orvosi
táskát. Öt percig igyekezett minden erejét megfeszítve, hogy utolérje.
Csak amikor megbicsaklott a térde, akkor jött rá, hogy miért fut
lassabban, mint máskor: nem volt rajta az éjszakai sín, és amikor kirohant
a házból, a nagy pánikban elfelejtette felvenni a másikat, amely nélkül
nem is mehetne sehová. És lám, hogy úgy iszkol apja után nesztelenül,
mint Micetto, a macska.
Itt már legalább olyan keskenyek voltak a sikátorok, hogy kétoldalt
meg tudott támaszkodni a falakban, úgy hajtotta magát előre. Elment a
boltok előtt, aztán elhagyta a mindig, még nyáron is hűs, zöld, növényi
illatot árasztó szökőkutat; elhaladt a templom oldalánál, és mikor kiért a
térre, hirtelen nem volt mibe kapaszkodnia. Majdnem elvágódott, de
sikerült remegő lábán megállnia. Mintha lázas lenne… Ám apja, mintha
megkönyörülne rajta, itt megállt – éppen Pierino, a halász kis háza előtt.
Pierino családtag volt, ez tudta az anyjától. Nagyon távoli
unokatestvérek voltak, már nem is tudták pontosan a rokonság
mibenlétét, de karácsonykor a két család általában küldött ezt-azt
egymásnak: egy üveg limoncellót vagy a cassata nevű süteményt pár
kedves sor kíséretében. Maria-Grazia azonban életében még csak egyszer
járt a házukban. Mise után Pierino felesége, a péklány Agáta behívta
magukhoz, hogy imádkozzon a lábáért, s a kislány kelletlenül tűrte, hogy
az öregasszony papírszáraz kezét a homlokára tegye, és elkántálja az Ave
Mariát meg a Mi urunkat. A ház elé Pierino több kötelet feszített ki, hogy
legyen min szárítani a nyolc gyerek ágyneműjét, iskolaköpenyeit. Amíg
az ima tartott odafent, a gutaütéses forróságú emeleti nappaliban,
odakint úgy lobogtak a fehér lepedővásznak a szélben, mintha a ház
vitorláshajó volna a tengeren.
Most a kötelek ernyedten, üresen lógtak, a ház ajtaja és ablakzsalui
mind be voltak zárva.
Apja az oldalajtóhoz ment, és még mielőtt Maria-Grazia odakiálthatott
volna neki, már el is tűnt az ajtó mögött. Csak a bazsalikom illata maradt
utána a levegőben, amit felkavart gyors lépteivel. Most, hogy ki volt
zárva a házból, Maria-Grazia úgy érezte, nem kellett volna apja után
osonnia.
Odament a konyhaablakhoz, és felhúzódzkodott a párkányra. A lába
már majdnem felmondta a szolgálatot, de valami vad eltökéltség
munkált benne, hogy meglássa, mi folyik odabent.
Amit odabent látott, ravatal melletti virrasztáshoz hasonlított
leginkább. Szomszédok voltak odabent, parasztok és halászemberek,
akiknek Maria-Grazia halványan emlékezett a nevére: Mazzu, Dacosta,
Terazzu. A lepakolt konyhaasztalon Pierino feküdt hanyatt, mellén a
szőr csatakos, mint amikor tavaly nyáron kettérepedt a csónakmotorja, és
csupa petróleum lett. („Húsz liter meleg víz vitte csak le”, mondta akkor
felesége, Agáta, a pék lánya. „Az egész ház bűzlött a petróleumtól, a
bútorokban, mindenben éreztem aztán jó darabig, még az ételbe is
beleivódott, meg a tyúkok tojásába”, panaszolta akkor.)
Látta az öregasszonyt az ablakon át Pierino fejénél állni. A halász
lábánál legkisebb lánya, Santa Maria állt. És ott volt az ő óriási apja is, aki
görnyedten állt, nehogy beverje a fejét az alacsony mennyezetbe. Valaki
fölkapcsolta ekkor a villanyt. A halász mellén a nedves csíkok
felragyogtak, és a kislány akkor látta, hogy nem petróleum volt az –
hanem vér. Valaki úgy megverte, talán vesszővel, hogy csíkokban
kiserkent a vére.
Aztán megszólalt az apja, és a szavai egynémelyikét elnyelte az üveg,
másokat meg tisztán kihallott a kislány, ahogy ott kapaszkodott az
ablakban, rémülettel eltelve. „Mikor…?” – ezt értette.
– Két órája – felelte a feleség. – Nemmel szavazott, signor il dottore. Ő
volt az, akit kerestek. Bárcsak ne vette volna a fejébe, hogy ilyesmire
vetemedik…
 Az apja ekkor elkezdte letisztogatni Pierino mellkasát egy üvegből
vattacsomóra tett, tiszta folyadékkal. Ahogy tisztogatta a sebet,
valamiféle szilánkokat emelt ki belőle, és a törmelékdarabkákat félretette
egy tálba. A kislány látta, ahogy apja le-föl bólogató csipesze alatt hogy
emelkedik és süllyed a halász mellkasa. Aztán az apja a halászok
segítségével bekötözte Pierino sebeit – megemelték, mintha szardíniával
teli hálót húznának a tengerből a magasba, majd, amikor a doktor készen
volt, óvatosan visszafektették az asztalra.
– Ki tette ezt? – kérdezte az apja.
Agáta, a pék lánya annyira fel volt dúlva, hogy válaszolni sem tudott,
csak kezébe temette az arcát, és félrefordult.
Az öreg Rizzu mély dörmögése hangzott fel: – Ide felhozták, és
ledobták a ház elé. Signora Agáta meghallotta a puffanást, és kijött, mert
azt hitte, kóbor kutyák csinálják a cirkuszt – ehelyett mit lát? A férjét
lehajítva az utca porába, mint egy zsák lomot, és bárki volt is az, addigra
hűlt helye volt, elszelelt. Az a figlio di puttana…! Rögtön fel is mondtam a
grófnál – elegem van az embereiből meg az ő politikájukból.
– Il conte tette ezt? Vagy talán Arcangelo?
Erre csak némi dörmögés jött válaszul: – Nem… nem. Nem a gróf volt
az. És nem Signor Arcangelo.
Pierino kínlódó köhögéssel tért magához, és hánykolódni kezdett. A
kötözés még nem volt kész, ezért az apja lefogta a halászt, hogy
folytathassa a munkát. Pierino pár percig vonaglott, aztán megint
elcsöndesedve elnyúlt az asztalon. Ezután Maria-Grazia azt látta, hogy az
apja a halász fejét veszi munkába: egy borotvával lenyírja a haját, mire
egy sárgás-vöröses, nyitott szájú seb tűnt elő. Az apja elkezdte
összevarrni a sebet, miközben könyékig véres lett.
Maria-Grazia, ha akarta volna is, akkor sem tudta volna elengedni az
ablakpárkányt, annyira szorította rémült döbbenetében. Az ujjai nem
akartak engedelmeskedni neki. Ehelyett elkezdte mondogatni magában,
hogy amit lát, nem is Pierino vére, hanem mégiscsak petróleum, vagy
valami ártalmatlan hal vére. Egyszer látta, hogy a legfiatalabb halász,
Totó, aki húsz apróbb tonhalat is kifogott egy délután, aztán egész éjjel
tudott még táncolni is a kocsma teraszán, olyan véresen jött meg a
halászatból, mint egy hentes. Egy álló napon és éjszakán át küzdött egy
óriási tonhallal, mesélte – és valóban: a többi halász dalolva követte, és a
fejük fölött egy náluknál is nagyobb halat cipeltek két botra erősített
vászondarabon, ami olyan volt, mint egy hordágy.
Akkor mindenki tetőtől talpig véres volt, de annyira, hogy Toto
mamája a konyha kövére ájult, még mielőtt kikergethette volna őket,
nehogy összevérezzék a padlólapokat.
Maria-Grazia azonban tudta, hogy most nem ez történt, hiszen Pierino
öreg. Ő nem tudna elbánni egy óriás tonhallal.
Látta, hogy az apja mindjárt végez Pierino fejsebével – olyan szépen
összeöltögette, mint a mamája a bátyjai szakadt térdzokniját. Nagyon
hosszú ideig tartott, közben a hajnali fény szürke derengése rávetült a
sérült halász szürke bőrére, de tükröződött is az ablaküvegben, így a
látvány már nem volt annyira drámai. Amikor apja az utolsó öltést is
elvégezte, valamit mondott. A kislány hol hallotta a szavait, hol nem –
attól függően, hogy éppen robajlott-e a tenger, vagy éppen elcsitult a
hullám. Aznap reggel nyugtalan volt a víz. Egy átlagos napon Pierino
mellényében és zsírfoltos gyapjúnadrágjában ilyenkor emelné ki hálóit
meg a vödör rákot a csónakjából.
– Bevérzett az agya – hallotta Maria-Grazia odabentről. – Bizonytalan,
hogy mikor… nehéz lesz és hosszú… pihenés és gondozás kell…
Agáta, a pék lánya a férje testére hanyatlott ezt hallván, mintha valaki
a nyaka köré csördített lánccal lerántotta volna. Maria-Grazia apja is
olyan nehézkesen mozgott, mint a rabok idejövet, mikor kilépett a halász
házából az utcára.
– Mariuzza! – szólt a lányához, amikor meglátta őt az ablakpárkányon.
– Mi a baj?
A kislány lábai remegtek, már nem tudták volna őt megtartani a
hazaúton, ha sikerül elengednie a párkányt. Hogy fog hazajutni?
Annyira elfogta a kétségbeesés, hogy most magát jobban sajnálta, mint az
előbb akár Pierinót, akár a feleségét vagy akár az apját, és sírva fakadt.
Az apja odalépett, felnyalábolta, és úgy fejtette le a kapaszkodásba
belemerevedett ujjait a párkányról, mintha riccio di marét szedne le a parti
kövekről.
 – Jézusom, Maria-Grazia! Mi történt?
– Papa, azt hittem, valami rossz fog történni, eljöttem, hogy
megkeresselek, és aztán itt ragadtam, mert a lábam már nem működik.
Nem akartam kémkedni utánad. Csak azt hittem, mindjárt jössz, és akkor
megtalálsz.
– Mióta vagy itt? – Az apja kissé megrázta a gyereket. – És mit láttál?
Maria-Graziára most még jobban rátört a sírás. – Most értem ide –
hazudta. – És semmit sem láttam.
– Na mondd meg, mit láttál!
– Semmit. Semmit…
Az apja a karjába kapta, és ringatni kezdte. Aztán lerakta, és látta, hogy
valami nem stimmel. – Hol vannak a lábsínjeid?
– Nem kaptam meg őket éjszakára.
– Maria-Grazia! A saját lábadon, sín nélkül gyalogoltál idáig?
– Igen, papa. Most haragszol rám?
Az apja felkapta, és azonmód izzadtan és véresen körbeforgott a
kislánnyal nagy boldogságában.
Apja a karjában vitte hazáig az ébredező utcákon. A kislány kezdte
jobban érezni magát. Nem a főutcán mentek végig, hanem a Fazzoli
család birtokához tartozó mellékutcán, a száradni kirakott, nedvesen az
arcukba csapkodó vásznak között, mert az apja azt mondta, nem
mindenki örülne, ha megtudná, hogy ellátta Pierino sebeit. Aztán már
otthon is voltak; az apja felvitte és ágyba fektette a lányát. – Piorino meg
fog halni? – kérdezte.
– Nem. Aludj, Mariuzza. Hallgasd a tengert!
A kislány már-már álomba zuhant, amikor egy aggodalmas gondolat
visszahozta, és a másnapi iskoláról kérdezett. Az apja megsimította a
homlokát, és így szólt: – Csitt, aludj, holnap elég az iskolával foglalkozni.
Csak aludj!
A kislány úgy zuhant bele az álomtalan alvásba, mintha a tenger nagy
hullámai borították volna be.

A harmadik dolog, aminek a kislány tanúja volt még kilencévesen,

szintén az apjához kötődött.
 Nyárutó volt már; a murvafürtöt jócskán kiégette a nap; mindent
elborított a száraz por, és az emberek szíre-szóra felfortyantak. Maria-
Grazia a teraszon üldögélt Micettóval, amikor hangzavarra lett figyelmes
a piazza felől. Korábban a bátyjai hangoskodását hallotta, akik minden
délután más-más csapatösszeállításban fociztak a téren a szieszta végétől
olykor egészen éjfélig. Ám most abbahagyták a játékot, és veszekedtek
valamin. A nyakát nyújtogatva látta, hogy a veszekedő csoportosulás
középpontjában a bátyái állnak. Flavio és Arcangelo kisebbik fia, Filippo
egymást szidták és taszigálták. A többiek körülöttük hullámzottak – hol
előretörtek, hol visszavonultak, közben átkozódtak és köveket dobáltak
egymásra. Aztán Filippo felkapta a focilabdáját, és Flavio felé köpött, de
a nyálcsík nem érte el a másik fiút, a porban landolt. Tullio és Aurelio
elvonszolták onnan dühöngő fivérüket, és elindultak vele Az Éjszaka
Háza felé. A többiek szétszaladtak. A két fiú a terasz aljáig ért Flavióval,
ahol az lerázta őket magáról, és felszaladt a lépcsőn.
Maria-Grazia azt tanulgatta azon a nyáron, hogyan legyen észrevétlen.
Felkapta a macskát, és bebújt vele a szőlőlugas lecsüngő ágai alá.
– Nem hallottam semmit abból, amit Flavio mondott – sziszegte Tullio
Flavio felé. – És nem engedjük, hogy elkapd. Fékezd magad, Flavio,
különben mama azonnal látni fogja rajtad, hogy verekedtél, és akkor lesz
nemulass! Na, ki vele: mit mondott Filippo?
Flavio hisztérikusan beszélni kezdett, egyre jobban belelovalta magát:
– Szemenszedett hazugságokat terjeszt papáról – kiabálta. – A többiek is,
de leginkább Filippo. Azt meséli mindenkinek, hogy a papa szégyenletes
dolgokat művelt a barlangokban a gróf feleségével, Carmelával. Nagyon
régen, akkor még meg sem születtünk. De ez nem igaz, én nem hiszem el
egy szavát sem.
Maria-Grazia látta, hogy Tullio ellép Flavio mellől, leül az egyik
asztalhoz, és úgy hajtja a tenyerébe a fejét, ahogy az apjuk szokta, amikor
valami fogós kérdésen gondolkozott. Flavio fel-le járkált, végül tehetetlen
dühében ököllel ütni kezdte a tornác tartóoszlopait. Aurelio odament
hozzá, és kétségbeesetten megrázta a vállát, hogy hagyja már abba.
– Nem, ez nem igaz – jelentette ki végül Tullio komoly képpel. –
Persze, hogy nem. De azt jelenti, hogy valaki meg akarja szégyeníteni a
családunkat. Valaki gúnyolódni akar papán a rohadt szavazás miatt,
mert folyton arról beszélnek. Valaki ellenünk van, ragazzi.
– Az a rohadék Filippo! – Flavio nem bírt hűvös nyugalommal
tárgyalni az ellenségről. – Nem valaki, csakis ő! Ő az, akinek be kéne
verni a fejét. Meg eltörni a bokáját. Ha nem fogtok le, meg is tettem
volna!
A csapóajtó kinyílt, és megjelent az anyjuk. – Mit hallok? Flavio?!
Tullio?!
Iskolamesternői hanghordozása elég volt Tulliónak, hogy felugorjon a
székből, de Flavio tovább dühöngött: – Mama, a fiúk a suliban
mindenféléket mondanak papáról, nekünk el kell kapnunk őket, és
móresre tanítani, ennyi az egész. Ez senki másra nem tartozik, csak ránk,
még rád se, meg a papára se.
– Még hogy nem tartozik rám! Ha még egyszer rajtakaplak, Flavio,
hogy verekszel, majd megtudod, hogy mi tartozik rám – egész nyáron itt
fogsz velem ülni, és zoknit fogsz stoppolni, meg csirkét kopasztani és
krumplit pucolni ahelyett, hogy odakint játszanál, megértetted?!
A másik két fiú megszeppenve lehajtotta a fejét, de Flavio nem
csillapodott: – Mama, nem tudod, hogy miket mondtak! Azt pletykálják,
hogy a papa rossz dolgokat művelt il conte feleségével. Azt mondják,
megfektette azt a puttanát mindenütt a szigeten, a bokrokban, a
barlangokban, a tengerparton…
Pippa nem vágta pofon Flaviót, még a csúnya beszédét sem
kárhoztatta. – Halkabban – sziszegte. – Most azonnal hagyd abba a
kiabálást, Flavio!
– Nem hagyom!
– Most azonnal abbahagyod.
– Nem!
Az anyja erre olyan mérges lett, hogy a fiú jobbnak látta, ha
meghunyászkodik. – Nem fogom tűrni, hogy a szomszédok füle
hallatára ilyeneket mondjatok! – A szeme villámokat szórt. – Nem tűröm!
Gyertek befelé! Mind. Hol van Maria-Grazia? A rizotto odaég, amíg
veletek bajlódom.
– Igaz, amit mondanak a papáról? – dünnyögte Tullio.
 – Persze hogy nem igaz, az apád nem csinált semmi olyasmit – miért
lennék különben olyan dühös? Nincs hármótoknak együtt annyi eszetek,
hogy el tudjátok dönteni, mi lehet igaz, és mi nem?
Még az ökölbe szorított kezű Flavio is elhallgatott, amint az anyjuk
beterelte őket. A kiürült téren minden csöndes volt; más nem volt ott,
csak a hőségtől remegő levegő.
A szőlőágak mögött gubbasztó Maria-Grazia gyomrát kellemetlen
érzés szorította össze, de biztosan tudta, hogy az apja csak ártatlan lehet.

Kis idő elteltével másfajta híresztelés kapott lábra a szigeten. Eszerint

Flavio Pierino megveretésének éjszakáján nagyon későn osont haza.
Amikor Calleja tanár urat megkérdezték, hogy mikor engedte haza a fiút
a Balilla-gyűlésről, il professore határozottan emlékezett rá, hogy még
jóval este kilenc előtt. Flavio viszont tízig nem ért haza, Pierinót viszont
éppen akkor találták meg – ezt megerősítette Pierino felesége, Agáta, a
pék lánya.
Egy reggel félelmetes tárgy került elő Az Éjszaka Háza teraszának
széléről: a murvafürt ágai közé egy korbács volt betűzve. Az apja
megpróbálta rögtön eltüntetni szem elől, de Maria-Grazia nagyon is jól
látta a korbács lecsüngő ágai végére száradt vért.
A negyedik meghatározó jelenet Maria-Grazia életében a bátyja
megszégyenülése volt. Hosszú éveken át a szigetlakók sok történetet
regéltek arról, mi is történt Pierino megveretésének éjszakáján. Flavióról
szólt az első változat és a kislány volt a családból az első, aki hallotta. Az
iskolaudvaron gonoszul összesúgtak a háta mögött, hogy ő is hallja.
Flavio Espositót, mondták, korán hazaküldték aznap este a Balilla-
gyűlésről. A fügekaktusszal szegélyezett titkos ösvényen ment haza, és
körülbelül fél kilenckor ért az országúthoz – éppen, amikor Pierino
megjött a tengerről, egyedül, kissé kapatosan, az aznapi jó fogás fölötti
örömében. Ahogy a tonnara felől megmászta a hegyoldalt, Pierino nem
vette észre, hogy az Esposito fiú a nyomában oson, mint az árnyék.
Pierino háza mellett aztán, a sötét beszögellésben, ahol a száradó ruha
szálldosott a szélben, Flavio támadott – akiről mindenki tudta, hogy
ügybuzgó kis fasiszta, Professor Calleja kedvenc tanítványa. Ám most az
egyszer tényleg messzire ment – elég lett volna egy kis ricinusolajos
büntetés a halásznak, mondogatták. Mellesleg pedig a halász az anyja
valami rokona, nem igaz? Az egész dolog nagyon szégyenletes. Egy jól
irányzott ütés a fejre, és Pierino máris elájult. Még le se zuhant a földre, a
fiú máris végigvágott a mellkasán is. Nyilván a fiú a hátsó utakon ment
haza, aztán eldugta a korbácsot a bokorba, felment a lépcsőn az Éjszaka
Házába, a szüleihez, félkézben a trombitával, és máris ő volt a világ
legjámborabb kisfiúja.
– Nem én tettem! – kiabálta Flavio, amikor az apja az orra elé dugta a
korbácsot. – Valaki odarakta, hogy rám terelje a gyanút, és
megszégyenítsen – az egész családot megszégyenítse! Sohasem láttam
ezt a korbácsot. Miért verném meg Pierinót? Hiszen rokonunk. A tanár
úr fél tízkor engedett el.
Ám amikor az apja megragadta a két csuklóját, alaposan megrázta, és
azt követelte, hogy azonnal mondja meg, hogy ugyan ki terjeszti róla ezt
a gonosz pletykát, Flavio nem tudta megmondani.
Aztán híre jött, hogy a gróf lovásza észrevette, hiányzik egy régi
korbács il conte istállójából. Azt nem tudta, hogy mikor lophatták el,
hiszen már vagy száz éve ott lógott a falon, telis-tele pókhálóval, soha
senki rá sem nézett. Csak most tűnt fel neki, hogy nincs ott – lehet, hogy
már fél éve nincs ott. Talán az az Esposito-gyerek lopózott be éjjel a
Balilla-gyűlés után aznap?
– Hogy lophattam volna el? – kiabálta Flavio. – Amikor még sohasem
jártam ott? És a trombitám? Mindvégig velem volt. Hogyan tudnék
ájultra verni egy embert félkézben egy korbáccsal, miközben a másikkal
fogom a trombitát?
Tény, hogy se Santa Maria, se Agáta, a pék lánya nem hallott akkor
éjjel köhögést odakintről, noha Flaviót még mindig ugyanúgy kínozták a
rohamok, mint korábban bármikor.
Szegény Pierino halász mindeközben elég rossz bőrben volt. Nem
tudott többé beszélni, és a jobb oldalára megbénult. Amikor a felesége
vagy a lánya beszélt hozzá, szomorú szeméből hullottak a könnyek, de
nem szólalt meg. A halál közelített hozzá, már csak idő kérdése volt… A
hallgatása sok szigetlakónak azt bizonyította, hogy valóban Flavio a
bűnös.
Egy-két öreg, aki scopát játszani járt a kocsmába, hangot is adott ennek
a gyanújának, túlságosan is nyíltan. Amedeo ennek hallatán
felemelkedett ültéből, és teljes kétméteres nagyságában kijelentette: –
Nem az én fiam volt az. Az én fiamnak ehhez a szégyenteljes
támadáshoz semmi köze! Valaki be akarja őt feketíteni, amikor semmi
rosszat nem tett. Majd ha rájövök egyszer, ki rágalmazta meg, teszek
róla, hogy ne maradjon itt, a szigeten. Magam fogom elkergetni innen.
Hogy tudtok hitelt adni ilyen gonosz hazugságoknak?
Ezt követően senki sem merte még egyszer meggyanúsítani Flaviót.
Kis szégyenkezéssel emlegették aztán, hogy éppen doktor Esposito látta
el Pierino sebeit, és hogy a halász meg a doktor iskolamester nő felesége
távoli rokonok volnának. Ám a dolgot már nem lehetett kitörölni az
emberek agyából, egy kis gyanakvás mindig ott volt Flavio körül, mintha
ez a pletyka foltot hagyott volna rajta, olyan makacs foltot, amit
semmivel sem lehet lemosni. Flavio egyre jobban begubózott önmagába,
és megfogadta, hogy amint lehet, elmegy a szigetről.

Az ötödik jelenet, aminek Maria-Grazia tanúja volt, mindezeknél sokkal

talányosabbnak bizonyult – a lány csak negyedszázaddal később értette
meg. Látta, hogy a szigeten raboskodó költő, Mario Vazzo, akinek
hajolajtól fénylett a feje, és a cipőjét a régi halfeldolgozóból származó
horgászdamil fogta össze, sötétedéskor, amikor megszólalt a fasiszták
esti sorakozóra hívó kürtszava, feláll, hogy induljon a kocsmából, de
aztán habozva visszafordul, megragadja az anyja csuklóját, s egy, a
murvafürtről leesett virágfejet nyom a kezébe.
Maria-Grazia ezt a jelenetet is elraktározta az agyában.
 IV.

A Pierino elleni támadás vezetett végül is oda, hogy Amedeo visszakapja

doktori pozícióját.
Azon az őszön egy, a Flaviót befeketítő pletykával ellentétes híresztelés
kapott lábra a szigeten. Valaki arról kezdett pusmogni, hogy Dottor
Vitale nem vállalta Pierino kezelését azon az első éjszakán. Ezért voltak
kénytelenek Amedeóért szalajtani az éjszaka közepén, és ezért felügyeli a
régi doktor azóta is a halász felépülését, pedig nem is ő van hivatalban.
Éjfélre ez a hír a sziget minden zugába eljutott, és másnapra a
szerencsétlen Vitale doktor páciensek nélkül maradt.
Az Éjszaka Házának lépcsőjén viszont girbegurba sor képződött sérült
és betegeskedő szigetlakókból.
– Nem kezelhetem magukat – zsörtölődött Amedeo végignézve
önjelölt páciensei köhögő-nyögő csapatán. – Nem én vagyok az orvos.
Menjenek vissza Dottor Vitaléhoz, ő tudja, kinek mi a baja, és nála
vannak a szükséges gyógyszerek is.
Ám Dottor Vitale reputációjának már annyi volt…
Amedeo szívében-lelkében valami megváltozott azon a borzalmas
éjszakán, amikor ellátták Pierino baját. Nem önmagában a halász állapota
vagy sebei miatt – hiszen elég végtagsérült katonát varrt össze a
háborúban a Piavénél; látott sok szétroncsolt holttestet és srapneltől meg
lángoktól sebesült, vérző embert. Korábban mindig szét tudta választani
a hivatását a magánéletétől, amely a háza zárt ajtaja mögött zajlott. Ám
amikor kilépett Pierinóék mészárszékhez hasonlatossá vált házából azon
a bizonyos éjjelen, és ott találta az ablakban Maria-Graziát – az ő drága
kis Mariuzzáját, gyermekei közül a legnemesebb lelket és legélesebb
szellemet –, akkor az átéltek hatására, mint alvó medve a tél végén,
felébredt benne a közélet iránti fogékonyság, nemcsak a felháborodás.
Fokról fokra azon kapta magát, hogy politizáló ember lett belőle.
Megengedte, hogy Pippa foglalkoztassa Mario Vazzót, a költőt
délutánonként a kocsmában (az őrök csak délután ötig engedték a
munkát a raboknak). A fizetését egyenesen Milánóba postázták a férfi
feleségének és gyermekének, akiket azóta, hogy Mariót elhurcolták, csak
balszerencse ért: egyik lakásból a másikba kellett költözniük, és a
gyermek egyik megfázós betegségből esett a másik lázasba. A
kocsmában ülve, amikor nem volt dolga, melankolikus verseket
firkantott szalvétára, amiket aztán eldobált. Pippa összeszedte ezeket,
mert büszke volt, hogy egy igazi költő, egy művelt ember szolgál Az
Éjszaka Házának kocsmapultja mögött.
Rajtuk kívül senki másnak nem volt ilyen tanult embere, igaz, más
nem is foglalkoztatott rabot. A szigetlakók nyíltan kimondták, hogy
szégyen, ha egy északi, aki már amúgy is kap öt lírát naponta, elveszi
egy szigetlakó munkáját. Pippa azonban rendíthetetlen volt, Amedeo
pedig általában mindenben engedett neki.
Mario Vazzo sűrű, göndör fürtjeit ebben a nagy szegénységben
olívaolajjal simította le, és kedvenc időtöltése volt, hogy Amedeóból
kipréselje a szigeti legendákat. Aztán napokig bújta Amedeo piros
füzetét, hátha talál benne jó témát „egy epikus költeményhez” (aminek
hallatán Rizzu megvetően felhorkantott, Pippa pedig azzal vágott neki
vissza, hogy filisteónak nevezte az öreget, amiért majdnem kitört köztük a
háborúság). Pippa nem engedte, hogy a szigetlakók gúnyolódjanak
Mario Vazzón, bár az öreg parasztok és az özvegyek közül sokan nem
értették, hogy lehet komolyan venni egy olyan embert, aki abból él, hogy
szalvétákra firkál mindenféléket. Ám idővel megtanulták tisztelni, már
csak az iskolamesternő miatt is. És nem mellékesen le volt nyűgözve a
szigeti legendáktól, és ezt az érdeklődését Amedeo lelkesen táplálta, a
többieknek meg hízelgett a dolog. Pippa már a legelején elmondta a
költőnek Castellamare történetét. – Biztosan van rá magyarázat –
mondta. – Hogy miért voltak azok a sírós hangok. Meg a sok fehér
koponya…
– Kellene, hogy legyen – kottyant közbe Rizzu. – De az nem lesz
földhöz ragadt dolog. Ez a sziget rejtélyes egy hely…
A költő mindezt szorgosan lejegyezte. Amikor fasiszta őrei beléptek a
helyiségbe, a rab Mario gyorsan eltűnt a függöny mögött.
Hogy valamiképpen visszavágjon a fasisztáknak, Pippa a passzív
rezisztencia taktikáját választotta. Megfigyelte, hogy mi az, amit az őrök
a legjobban szeretnek – ibolyapasztilla, Modiano cigaretta és egy
speciális palermói arancello –, és azt többé nem rendelte a szállítóktól.
Egy idő után az őrök elkeseredetten konstatálták, hogy nincs semmi,
amit kérnének. – Mi displace – mentegetőzött Pippa. – Az abesszín háború
miatt akadozik a szállítás, signore. – A fasiszták átszoktak Arcangelóhoz,
ahol sohasem volt efféle szállítmányozási gond.
Igaz, hogy mindez Pippa akciója volt csupán, de Amedeo sem csukta
be többé a szemét a szigeten történtek előtt. Eddig a felesége mindig
előtte járt mindenben – az első éjszakától kezdve, amikor futott utána a
házban, és szedegette fel az elhullajtott hajtűit. Most is megelőzte, és
mint mindig, most is igaza volt. Pierino volt az utolsó élő rokona a nagy
családból, és Pippa minden héten élelmiszercsomagot rakott össze
péklánya Agátának annak ellenére, hogy ők maguk is szűkösen voltak,
de a halász családja most kimondottan szükséget szenvedett mindenben,
hiszen Pierino többé nem tudott dolgozni.
Egy reggel a szigetlakók arra ébredtek, hogy Dottor Vitale nincs sehol
– elment. A sziget orvos nélkül maradt, s nyilvánvaló volt, hogy immár
se a gróf, se Arcangelo nem fogja tudni megállítani az Amedeo
kocsmájához kezelésre gyülekezők áradatát. És amikor Amedeo olykor a
rabok között is ellátta a betegeket vagy sérülteket, akkor vigyázott, hogy
ne hagyjon maga után áruló nyomokat, és az orvosi felszerelését is
elrejtette, a szigetlakók pedig esküdöztek, hogy nem tudnak semmit.
Így hát Amedeo újrakezdte az orvosi praxisát. A grófnak kiújult a
háborús ízületi fájdalma, Arcangelónak a hasmenése, így hát elküldettek
ők is orvosságért, mint bárki más – mert ahhoz persze túl büszkék voltak,
hogy személyesen jöjjenek el a doktorhoz.

A Tullio születése óta eltelt tizenhat év során Amedeo titkon, ha tehette,

mindig figyelte, lát-e hasonlóságot a fia és annak fantomikre, Andrea
d’Isantu között. A két fiú azonban, noha szinte egyazon percben
születtek, nem hasonlított egymásra egy percig sem. És Amedeo
tudomása szerint nem is beszéltek még soha egymással a kötelező iskolai
alkalmakon vagy a Balilla-gyűléseken kívül. Andrea a grófra sem
hasonlított. Vézna, sápadt fiú volt, mint egy szegény ember gyereke, nem
volt benne semmi a gróf élveteg köpcösségéből. Most, tizenhat évesen a
soványságában már több erő mutatkozott. Iskolai előmenetele
kifogástalan volt (a legjobb, amíg Maria-Grazia meg nem előzte). A
Balilla tevékenységeiből is alaposan kivette a részét, ahonnan
továbblépett az Avantguardistibe, ahol még az igen igyekvő Flaviót is
legyőzte atlétikában és lövészetben. Egyetemre készült, a „nagy földre”,
ahol majd reményei szerint kitünteti magát a Fasci Giovanili de
Combattimentóban, utána pedig belép a pártba.
Amedeo olykor beszélgetést kezdeményezett Andreával, amikor az
havonta egyszer eljött apja aspirin tablettáiért, de a fiú furán zárkózott
volt. – A fiaimtól hallom, milyen jól teljesítesz az iskolában –
próbálkozott, amire ez volt a kurta válasz: – Igen, dottore, haladok, Calleja
professzornak köszönhetően. – Vagy: – Mit szól édesanyád, hogy elmész
innen egyetemre egy-két év múlva? – Amedeo némi bűntudattal beszélt
Carmeláról attól való féltében, hátha valami régi érzés visszajön, és
elárulja magát, de a fiú csak ennyit mondott: – Semmi baja vele, dottore.
Megérti, hogy az előrehaladásom ezt kívánja.
Amedeo tudta, hogy ez hazugság, még ha ártalmatlan is. Valahányszor
látta Carmelát a fiúval együtt – távolról, persze, holmi fesztiválon, vagy
ha a nő körbeautózta a szigetet a gróf kocsiján –, érzékelte, mennyire
imádja Carmela a fiát. Amikor nyilvános helyen voltak, mindig
belekapaszkodott a karjába, vagy hessegette a (képzelt) szúnyogokat a
feje körül. Andrea ezt a figyelmet meg a simogatást és egyéb
kedveskedést ugyanazzal az udvarias közönnyel tűrte, mint bármi mást,
és nem látszott rajta a vágy, hogy szabaduljon az anyja ajnározásától,
ahogy más fiú tette volna. Sokkal udvariasabb volt, mint az apja,
fegyelmezettebb is, ezért a szigeten jobban kedvelték, mint a grófot, bár –
furcsamód – éppen ezekért a tulajdonságaiért veszélyesebbnek is
tartották. – Az ember mindig tudja, hányadán áll a gróffal – jegyezte meg
Rizzu. – Ezért bírtam ki nála huszonhat évig. Ha dühös, akkor kiabál, ha
meg örül, akkor nevet, így mindig tudhattam, mikor kell eltisztulni a
közeléből, és mikor lehetett egy kis előnyt kiudvarolni belőle. Kisfiúnak
is ilyen volt. Az apja jobb földesúr volt, de ez a mostani il conte nyitott
könyv. Ám azt sohasem tudhatja az ember, hogy az a hideg szemű
Andrea mire gondol. Udvarias, igaz, de le merném fogadni, hogy
egyszer majd kiderül, sokkal keményebb kezű, mint az apja.
Mindazonáltal Amedeónak nem volt módjában túl sokat töprengenie
Andreán, mert a saját fiai lassan elérték azt a kort, hogy foglalkozást
kellett nekik választani.
Imádta a fiait – vadul, szívfájósan –, amikor még kicsik voltak,
mostanság azonban sokszor főtt a feje amiatt, hogy mivé cseperedtek.
Úgy tűnt, sokkal inkább tartoznak Az Éjszaka Házán túli világhoz,
semmint őhozzá meg az anyjukhoz. Amedeo nem tudta, hogy a nevelés
ilyen: a gyermek elvesztésének lassú, de biztos folyamata. A fekete
Flavio, a középső fiú volt a legaggasztóbb a három közül. Fura rajongás
fejlődött ki benne a fasiszták iránt, ami az utóbbi években el is távolította
őt az anyjától. A tiltás ellenére kirakta a Duce portréját az ágya fölé; anyja
persze leszedte, és betette egy fiókba a plakátot. Minden este fasiszta
indulókat gyakorolt a trombitáján. Fegyverrel a kézben rohangált
folyton, dombra fel, dombról le az avantguardisták térdnadrágjában és
fekete fezében. Ha nem a Balillában tevékenykedett, olyan zárkózott volt,
mint egy tengeri kagyló: komor, sötéten sápatag, visszahúzódó, a
szokásai rabja – éppen olyan, mint az apja volt ebben a korban. A vastag
szemöldökű Tullio az ellenkezője volt: mindig beszélt, le sem tudott állni.
Az apjához hasonlóan magas és az anyja sűrű, fekete haját viselő Tullio a
miséről hazatérő lányokat szédítette a terasz korlátjára támaszkodva;
cigarettát csereberélt a halászokkal; barátkozott a kártyázó öregekkel –
lényegében mindenki szerette. Amedeo kissé kényelmetlenül érezte
magát, hogy a fia ennyire magabiztos – mintha túl jó lenne ide, erre a pár
kilométer széles kis szigetre. Tullio állandóan Amerikáról beszélt, ahol
Rizzuék egy rokona élt, aki állítólag egy nagy autóval közlekedik, és van
hűtőszekrénye, mert sikeresen átvészelte a nagy gazdasági válságot.
Amedeo attól félt, hogy Tullio nagyon hamar át fog kelni az óceánon, az
új világba. Amedeónak már többször elő kellett cibálnia legidősebb fiát a
murvafürt bokorból, ahol a legidősebb Mazzu-lánnyal volt eléggé
összegabalyodva, az öreg zsugások nagy felháborodására. Anyja meg
attól rettegett, hogy amilyen gyorsan száguld a biciklijén Tullio, egyszer
csak elütteti magát il conte automobiljával.
Amedeo fiai közül a legfiatalabb, Aurelio nem beszélt arról, hogy el
akarná hagyni a szigetet – főként azért, mert teljes erejét lefoglalta a
keserves küzdelem, hogy valahogy végre befejezze a tanulmányait.
Amedeo őt érezte magához a legközelebb állónak. Aurelio olykor még
oda-odaült mellé, és kérte, hogy a piros füzetből olvassa fel neki a
legújabb történetet, és még arra is hajlandó volt, hogy a húga mellé
telepedjen egy kicsit bosszantani Micettót, a macskát. Aurelio arca
bájosan kerek volt, a hangja is meghatóan kicsuklott olykor, mert még
nem ért nála véget a mutálás korszaka. Még az apa is tudta azonban,
hogy még Aurelio is bele fog unni a gyíkok kergetésébe, a vég nélküli
focizásba a piazzán, vagy abba, hogy mindig ugyanúgy, ugyanarról a
szikláról ugráljon bele a tengerbe nyári hétvégéken. Amedeo azt is látta,
hogyan jár a kicsi a legnagyobb fiú, Tullio nyomában, utánozza a járását,
és még a haját is ugyanúgy olajozza.
Hogy elűzze szívéből a szorongást amiatt, hogy nyugtalan fiai
hamarosan el akarják majd hagyni a szigetet, kitalálta, hogy bevonja őket
a fogadó fenntartásának, üzemeltetésének késő éjszakába nyúló
munkájába, és kitanítja őket a kávéfőzésre, a rizsgombóc és a tésztafélék
elkészítésére, ahogy húsz évvel ezelőtt Gesuina tanította őt. A
mézesmadzag az volt, hogy kaptak egy szerény részesedést az üzleti
haszonból, amelyet kedvük szerint költhettek csokoládéra, futballisták
képeire vagy apró ajándékokra a lányoknak, akik szombat esténként a
kocsma terasza körül lófráltak, hátha megpillanthatják „az Esposito-
fiúkat”. Mind a három olyan hódítóan igyekezett járni-kelni, ahogy
elképzelésük szerint az amerikai filmsztárok csinálják, és úgy olajozták a
hajukat, ahogy a költő-rab Mario.

Az igazsághoz az is hozzátartozott, hogy Amedeo nem hivatalos orvosi

munkája annyi idejét és energiáját felemésztette, hogy már örült, hogy a
fiúkat bevonta a családi üzletbe. Az élet ez idő tájt úgy zajlott, hogy az
emberek a hátsó ajtónál foghúzásra vagy kötözésre jelentkeztek, az
elsőnél pedig édes bort, erős kávét vagy egy pakli kártyát kértek. Olykor
kezelést és vendéglátást is igényeltek… A teraszon együtt ültek a
lábadozó betegek a többiekkel a szőlőlugas dúsan indázó ágai alatt, és
kávét vagy szeszt kortyolgattak, miközben ide-oda tekintgetve élvezték
az innen nyíló, egyedülálló kilátást: egyik irányban a fényes Európa
hosszú földcsíkja, a másikban a végtelen víztükör.
Egy nap a lányát a teraszlépcsőn ülve találta, aki éppen sírdogált. – Mi
az, Mariuzza? – kérdezte, és csókokkal borította a gyerek fejét. – Csak
nem beteg Micetto?
– Nem, nem – rázta a fejét a kislány durcásan.
– Akkor mi a baj? Fáj a lábad?
– Papa, már három éve nem fájt a lábam.
Amedeo tudta, hogy ez nagyjából így is van. – Hát akkor mi az?
Maria-Grazia mérgesen fújt egyet. – Én miért nem segíthetek soha a
kocsmában? Tulliónak, Flaviónak és Aureliónak megengeded. Én miért
nem mehetek a Piccole Italianéba, ahogy a többi lány? Én is akarok
masírozni meg kempingezni, meg énekelni! A fiúk járnak a Balillába. Én
is tudok énekelni, papa. És a kocsmában is tudnék segíteni, tudok
összeadni, és sokkal jobban ki tudnám szolgálni a vendégeket, mint
Tullio, aki folyton a magazinjait bújja, és a kocsik képeit nézegeti. Aurelio
meg semmit sem tud…
Amedeo némi döbbenettel emésztgette ezt a panaszáradatot, aztán így
szólt: – De hát te nem igazán akarsz kocsmárosnő lenni, nem igaz?
Hanem inkább mennél egyetemre, mert okos lány vagy, nem? És nem
hinném, hogy azokra a fasiszta szombatokra vágysz, meg a sátorozásra,
vagy igen?
– A lábaimnak már semmi bajuk! – kiabálta a kislány. – És mindenki
más mehet, csak én nem! Én vagyok az egyetlen a szigeten, aki nem
megy!
Azzal Maria-Grazia felpattant, és nagy mérgesen bevonult a függöny
mögé. Az apja hallotta távolodó lépteit visszhangozni a házban – kissé
még aszimmetrikus volt a járása annyi évnyi sínezés után –, és
belesajdult a szíve.
Itt az ideje, hogy Maria-Grazia is kinőjön a kisgyerekkorból, és pimasz
kamasz váljék belőle? Jaj, csak azt ne… Ez már túl sok lenne. Később,
hogy megbékítse a kislányt, odament hozzá, becézgette, válogatott
finomságokkal kényeztette, és közölte vele, hogy elmehet a Piccole
Italianéba, csak úgy próbaképpen.
A próba azonban túl rövidre sikeredett: kiderült, hogy a Piccole
Italiane nem tart igényt Maria-Graziára. Calleja tanár úr úgy gondolta,
hogy nem tudna lépést tartani a többiekkel a gyönge lába miatt.
Hazaérve dühösen, könnyek között felrohant a lépcsőn, és nem felelt
semmit apja kérdezősködésére. – Hallani sem akarom azt, hogy Piccole
Italiane! – zokogta. – Elmegyek innen, a nagy földre, és beállok apácának!
Mario Vazzo, a költő minden fortélyára szükség volt, hogy némi
szerenádozással lecsalogassa a még mindig durcás kislányt az emeletről.
– Majd anyád bemegy ahhoz az ostoba fajankó tanárhoz, és jól
helyrerakja! – bizonykodott Amedeo.
– Hallani sem akarok többé az egészről, papa – zárta le a dolgot Maria-
Grazia.
Amedeo ennek ellenére szerette volna megbeszélni a dolgot a
feleségével, ám másnap az újságok a német Führerrel voltak tele, a Duce
nagy barátjával, meg annak a háborújával Lengyelország ellen. Bár Il
Duce megmakacsolta magát, és még egy évig vacillált, hogy belépjen-e a
háborúba, vagy sem, hamarosan mégis csak erről a háborúról beszélt
mindenki. És ez a háború volt az, amely végül is elvitte Amedeo fiait,
egyiket a másik után a szigetről.
 V.

Tullio a tizenkilencedik születésnapja után nem sokkal – korábbi

osztálytársaival együtt – értesítést kapott, hogy hajózzon át a „nagy
földre”, orvosi vizsgálat céljából. Tullio erről a vizsgálatról városias
fazonra nyírt hajjal tért vissza, és olyan gondolatokkal, amelyek
csöndessé és befelé fordulóvá tették, noha sohasem volt töprengő alkat.
Orvosilag megfelelőnek találták, és pár hónappal később zöld lapon
érkezett a behívó, hogy jelentkezzen a siracusai katonai táborban.
Tullio egy fél napig gondolkodott hanyatt fekve a szobájában, amely
tele volt a futballban szerzett érmeivel és kisebb korából maradt
játékautóival, és az öccseit sem engedte be. Ám amikor a barátai este
összegyűltek náluk, a kocsma teraszán, és repülőgépekről meg
gépfegyverekről társalogtak, no meg olasz városokról és távoli
hegyekről, Tullio nem bírta tovább, és beadta a derekát. Amikor a
kocsma bezárt, anyja és apja elé állt, hogy bejelentse elhatározását. – El
akarok menni – mondta. – Ha nem tenném, egész életemben azt
érezném, hogy lemaradtam az igazi életről. Mellesleg, amúgy sincs sok
választásom, úgyhogy inkább fogjuk fel a jobbik oldaláról.
Ez a menési vágy porba sújtotta Pippát, noha mindig is abban élt, hogy
a fia egy nap majd elmegy messzire, és a szigettől távol fog élni. Szinte
illetlennek érezte, hogy a fia egy könnycsepp nélkül búcsúzott tőlük:
vigyorogva integetett feléjük a távolodó halászbárkán. – Mindet el fogják
vinni – zokogta. – Szent Agáta és az összes szentek – miért is kellett
nekem annyira három fiú?
Tullio küldött magáról fényképet új egyenruhájában, mint bezupált
katona. Kéthetenként írt nekik, de arra, hogy hol van, csak homályosan
utalt. A papírlapról lepergő homokszemekből arra következtettek, hogy
a szigethez hasonlatosan forró helyen lehet: Líbiában vagy
Abesszíniában, tehát semmiképpen sem a hideg északon. Ezért Pippa
hálát adott magában.
Amikor Flavio megkapta bátyja zöld tábori képeslapját, már össze volt
csomagolva, és nagyban készült: például mindennap fekvőtámaszozott
és felüléseket csinált, hogy erősödjön, és harcra kész legyen. Három hét
múlva tőle is megérkezett a táborból egy lelkendező, pontokat és
vesszőket nem tartalmazó levél, benne a fényképpel. Ez volt az első és
egyben utolsó híradás tőle: többé nem hallottak felőle.
Az 1942-es év szörnyű napján, amikor a legkisebb, Aurelio is elhagyta
a szigetet, Amedeo némán, beszélni képtelenül állt a kocsmapultnál, és
úgy kapaszkodott, ahogy annak idején Maria-Grazia csimpaszkodott
Pierinóék ablakában. Se a lány, se az anyja nem tudták, mit
mondhatnának neki vagy egymásnak.
A kisfiús Aurelio szeme kissé könnyesnek látszott a képen, és a nyaka
frissen borotváltan vöröslött.
A három fiú katonaképe felkerült az előszobai falra, a többi kép mellé.
Reggelenként, amikor Maria-Grazia nesztelenül lelopózott a lépcsőn, ott
látta az apját álldogálni a képek előtt.
Olykor pedig sírni is hallotta apját és anyját – ilyet korábban sohasem
tapasztalt. Egy éjjel erre ébredt, és hirtelen semmit sem értett. – Nem lett
volna szabad arra bátorítanom őket, hogy menjenek el innen – zokogta
Pippa. – Nem kellett volna annyit beszélnem a „nagy földről”, az
egyetemről, a városokról meg a palotákról!
Erre az apja: – Senkinek sem sikerült itthon tartania a kölkét! Még a
Rizzu-unokákat is elvitték, pedig úgy kellett őket elvonszolniuk
otthonról a zupás őrmesternek. Akkor mit tehettünk volna mi?
– Akkor is, amore – hüppögte Pippa. – Sohasem jönnek haza. Tudom –
sohasem jönnek már…
És akkor az apja is jajveszékelni kezdett: – Sohasem szabadott volna a
szenttel egyezkednem. Sohasem tehettem volna kockára az életüket
Maria-Graziáéért cserébe! Pippa, szerelmem, mit tettem?!
Ennél többet erről, hogy valójában mire gondol, nem tudtak kihúzni
belőle, se a lánya, se a felesége. Annyi volt csak biztos, hogy mintha már
az apja is tudná, hogy a fiúk már sohasem térnek vissza.

Tullio eltűnésének hírét telegram adta tudtukra. Egyiptomban tűnt el.

Azt, hogy Aurelio is ugyanebben a csatában tűnt el, egy héttel később
tudták meg. A legidősebb, aki mindig a vezér volt köztük, és a legkisebb,
aki mindig a nyomában járt, együtt tűntek el. A középső fiúról, Flavióról
három hónap múlva jött híradás, pedig neki is ugyanakkor veszett
nyoma.
A hírt aztán egy hosszú levél követte, amelyben arról értesítették a
szülőket, hogy Flaviót a Duce még korábban kitüntette a britek elleni
egyiptomi hadjáratban tanúsított vitézségéért.
Ez a medália volt minden, amit a visszavonuláskor megtaláltak a
fiúból.
Az érdemrenddel a kezükben a két szülő lesújtva állt, majd
lehorgasztott fejjel távozásra kérték a vendégeket, és bezárták a kocsmát.
– Addig zárva is marad – jelentette ki Amedeo –, amíg a mi Tulliónkat
vagy a mi Flaviónkat vagy a mi Aureliónkat meg nem találják.
Ezzel az apa visszavonult padlástéri dolgozószobájába, ahol újra meg
újra kifényesítette a medált, mintha csak a bronz felületbe domborított
Duce-arcképet akarta volna ledörgölni róla. A sziget legendáriumába
merült megint, hátha azzal elterelheti a saját figyelmét. Pippa, akit
időközben visszarendeltek az iskolába, hogy helyettesítse a Tripoliban
harcoló Calleja tanár urat, nyugodtan tette a dolgát, ám otthon úgy járt-
kelt a házban, mint egy alvajáró: se bánatot, se haragot, valójában semmit
sem mutatott. Maria-Grazia úgy érezte, mintha nem is az anyjával,
hanem csak annak szellemével élne egy fedél alatt. Apja hasonlóképpen
csak árnyéka volt régi önmagának, ahogy hajlott háttal járkált, mint egy
öregember.
Az Éjszaka Háza bezárult. A kocsmapult mögötti tükrökön, amelyre a
ház neve volt cirkalmas betűkkel felfestve, megült a por, és a rajtuk
szaladgáló gyíkok otthagyták a négyujjas lábnyomukat. A kocsma, mint
minden más a szigeten, a nap és a szálló por hatására rémisztően hamar
enyészetnek indult, és megint ugyanolyan lett, mint volt. Úgy hatott a
távolból, mint egy ősrégi épület egy kifakult képen.
Maria-Grazia utolsó bakfiséveit ebben a gyászos csöndben töltötte.
Porba sújtott, megtört szüleihez nagy tapintattal és együttérzéssel
közeledett, pedig a lelkében nagy viharok dúltak. Ő nem volt a porba
sújtva – már majdnem tizenhét éves volt, és feszítette az életvágy. Mégis
így kellett élnie, hallgató szülei közé beszorulva, hogy alig bírt lélegezni
tőlük. Ő nem hitte el, hogy a bátyjait már sohasem fogja látni – hiszen az
nem lehet, hogy Tullio már sohase csábítsa be a lányokat a murvafürt
virágfürtjei közé; nem létezik, hogy Flavio már sohase fújja el a
trombitáján a fasiszta indulókat. Azt meg végképp nem tudta elképzelni,
hogy Aurelio, aki elutazása előtt a szobájába lopózott (ezt sohasem
mondta el a szüleinek, és ő sem igen idézte fel később, annyira fájdalmas
volt), ott sírt a karjaiban, a néma félelemtől. Aurelio, a legkedvesebb
bátyja, lélekben éppen olyan volt, mint Maria-Grazia: ő sem akarta itt
hagyni ezt a szigetet soha, mert szerette a déli verőn becsukódó
zsalugátereket, a sziget csöndjét meg a rekkenő hőségben meg sem
moccanó levegőjét. Aureliónak is elég volt ez az apró, körbezárt világ, és
mégis – neki is el kellett mennie, hogy ott vesszen Afrika valamelyik
sivatagában. Ha engedte volna magának, hogy gondolatban ezen
időzzön, akkor talán ő is úgy döntött volna, hogy nem érdekli tovább az
élet. Ezért inkább elhitette magával, hogy a fiúk még visszatérnek.
Az Aurelio elmenetele utáni nyáron a gróf megbízottai megjelentek Az
Éjszaka Házában egy írásbeli ajánlattal, miszerint il conte meg óhajtja
venni a kocsmát. – Miért is ne? – legyintett nagyot Amedeo.
– Ha eladod a kocsmát a távollétükben, mit fog Tullio, Flavio és
Aurelio csinálni, ha hazajönnek, papa?! – kiabált Maria-Grazia. – Elment
az eszed, papa?
– Nem tudnám ledolgozni a veszteséget – mondta Amedeo. – Már nem
lenne erőm újranyitni a helyet, és elölről kezdeni mindent.
Akkor Maria-Grazia, akinek már elege lett szülei sírás-rívásából, a
tettek mezejére lépett. Már befejezte az iskolát – a legragyogóbb
osztályzatokkal, főleg olaszból és matematikából – és ahelyett, hogy a
jutalomkönyveit olvasgatta volna (Pirandellót, Dantét és a fasiszta
költeményeket), másnap reggel nekilátott a kocsma rendbehozatalának.
Ha apja és anyja képtelenek gondját viselni Az Éjszaka Házának, hát
majd ő megteszi!
Megnyitotta a kocsmát, ha részlegesen is, és felvette a harcot az anyagi
ellehetetlenülés ellen, amelynek fenyegető árnya úgy vetült rájuk, ahogy
az országra telepedett a vereség bénító tudata. Ahogy elkergette a
kocsmába magukat befészkelő gyíkokat, és leporolta a tükröket, meglátta
bennük a tenger valószínűtlen kékjét, és arról a napról álmodozott,
amikor a bátyjai, mint háborús hősök, mellükön kitüntetésekkel átlépik a
ház küszöbét. Addigra talán már ő is egy kiművelt nő lesz, de most még
nincs itt annak az ideje.
Cigarettát nem kapott, se gyufát, ami egykor odaátról jött; nem volt
többé sem rágógumi, sem pálinka. Az arancelloszállítmányt lebombázták
a messinai szorosban; a süteménybe való pisztáciát pedig megették az
éhező Szicíliában a parasztok, akik feleannyian maradtak ugyanannyi
munkára. A háború kezdetén Castellamare asszonyai hazahordtak
minden, odaátról érkezett élelmet Arcangelo boltjából a
konzervbefőttektől a főzni való csokoládén és a kekszen át a szalámiig.
Maria-Grazia kávét sem tudott beszerezni, és forró csokoládéra nem is
gondolhatott. A pék már nem árult mást, mint a szigeten szokásos,
komisz fekete kenyeret, és még abból is keveset és kőkemény-szárazat,
mert megfelelő liszthez is egyre nehezebb volt hozzájutni. A szigeten
tenyésző malackák egyre soványabbak lettek; a hentes már
hajszálvékonyra vágta a sonkát, hogy többnek látszódjon. Amit tudtak,
betakarítottak szokás szerint 1942-ben is, ám az aratás után a
legnyomorultabbak kitódultak a földekre, ahogy nagyapáik idejében, és
összeszedegették az utolsó magokat is. Mások a gyümölcsösökben
kajtattak az előző évről a fán maradt termés után – volt egy-egy, amely
még nem aszalódott olyan szárazra, mint a homok. Gyűjtögettek
mindent, ami zöld, ha gaz vagy csíranövény volt is, és kis kötegekbe
kötve kivitték a piacra eladni. Kosárszámra gyűjtötték a nagy babbaluci
csigákat, amelyeket a kövek alatt találtak az eső után. Mogyorót is
találtak itt-ott a szúrós rekettyében a gróf elhanyagolt vadászterületein.
A háború vége felé már mindnyájan csigán és gizgazokon éltek. Maria-
Grazia még tartotta magát: a korábbi pompás sütemények helyett azok
halvány utánzatát állította elő. Házi készítésű limencellót és arancellót
szolgált fel, amelyet az özvegyasszonyoktól vett, no meg az általa
háborús kávénak keresztelt italt, amely nem volt más, mint csipetnyi
maradék kávé forró vízbe szórva. Jöttek is Az Éjszaka Házába a
szigetlakók, s ha morogtak és elégedetlenkedtek is, maradtak pusztán a
társaság kedvéért. Maria-Grazia a háború utolsó időszakában, amikorra
már szétbombázták a vasutat, és megszállták a kikötőket, fantasztikus
ételkölteményeket állított elő abból, ami volt: a limonata nevű süteményt
cukor nélkül, cikóriakávét, paradicsomos kenyeret, hagymás kenyeret és
zöldsalátás kenyeret.
A szigetre nem jutott át a külvilágból semmiféle áru: a közeli vizeken
folyton hadihajók cirkáltak, de ha nem cirkáltak volna, akkor se nagyon
kaphattak volna semmit, mert odaát sem volt semmi. Olykor azonban
érdekes dolgokat vetett ki a tenger magából. Egy éjjel ‘Ncilino, Pierino
halász veje megtudta, hogy egy láda drótnélküli rádiót sodortak partra a
hullámok, mind működik, és kéz alatt megszerezheti, aki a legtöbbet
ígéri értük. Maria-Grazia a tengerpartra vezető ösvényen csípte el a
fickót, és kérte, hadd nézze meg a rádiókat. Kettő-három beázott, egynek
összetört a tekerős gombja, de volt egy, ami sértetlennek látszott. – Ha
szerez bele elemet, és működik, akkor megveszem – mondta Maria-
Grazia a férfinak.
A kocsma kezdett divatjamúlt hellyé válni, ezt a lány jól tudta.
Megszállta valami vad változtathatnék, amitől aztán pár éjszaka aludni
sem tudott utána, és a két hónapnyi kocsmai munka hasznán megvette a
rádiót. Még Arcangelóra is rá tudott licitálni, aki szintén meg akarta
szerezni a rádiót a boltja számára. Amikor aztán ‘Ncilino valami úton-
módon (amiről csak ő tudott) szerzett hozzá elemeket, a rádió életre kelt.
A lány a kocsmapultra állította a készüléket, és szívesen hallgatta rajta
a BBC adását, amelyet Máltáról olykor be tudtak fogni („csak ha
megfelelő a szélirány”, vélekedett Gesuina), és minden olyan adó
műsorát, amely dzsesszt és klasszikus zenét sugárzott. Lenyűgözte
minden olyan zene, amely nem hasonlított a szigeten megszokott
siránkozó-lamentálós, szomorú dalokhoz. Az idő legnagyobb részében
azonban a háborús híreket próbálta befogni. Most, hogy a kocsma az övé
volt, és a rádiója bármely pillanatban ontani kezdhette az üzeneteket
arról, hogy megindul hazafelé a katonaviselt fiak, unokatestvérek és
unokák áradata, a szigetlakók is tódultak a kocsmába, hogy
körbeülhessék a rádiót – cserébe még egy egész lírát is hajlandóak voltak
kifizetni a pocsék caffé de guarráért meg a homokszáraz kenyérért,
amelyen pár szál zöld ékeskedett.
– Többet kellett volna kérnem ezért a rádióért – borongott ‘Ncilino –,
ha tudtam volna, hogy az egyetlen drótnélküli ez lesz a szigeten. Meg
kell hagyni, jó üzletasszony lettél! Ki gondolta volna, hogy ilyen eszes
leszel, amikor még a lábsíneiddel csörömpöltél az utcán?
Maria-Grazia tudta, hogyan gondolkodnak róla az emberek a szigeten.
A legjobb esetben is csak annyi volt róla a vélemény, hogy „az a szegény
kislány a fémlábával”, de mondták azt is, hogy „az a kis nyomorék
gyerek”, pedig már tizennégy éves korában abbahagyta a lábsín
viselését. Mostanában már csak akkor érzett fáradtságot a lábában,
amikor nagyon hosszú gyalogutat tett meg, vagy éppenséggel fel kellett
kaptatnia a hegytetőre. A fémsíneket nem dobta azért el, csak betette a
régi Camparis faládába apja padlástéri szobájába, a többi családi ereklye
közé. Néha elő-előfordult, hogy olyan súlyosnak érezte a lábát, mintha
még mindig rajta lenne a sín, és az is, hogy mintha a szigetlakók is úgy
néznének rá, mintha még mindig oda volna szíjazva a bokájára. A vak
Gesuinának négy évébe telt, mire felfogta, hogy már nincs rajta, de csak
azért, mert senki sem közölte vele. – Persze, tudhattam volna, hiszen
nem hallom a csilingelést – mondta a csaknem kilencven éves
öregasszony, akit minden reggel fel-, majd le kellett kísérni a kocsma
lépcsőjén. – Csak éppen azt hittem, hogy már a hallásom is megromlott…
A háború elején Maria-Grazia még csak tizenöt éves volt. Akkoriban
történt, hogy a városka ifjúsága mintha lázas betegségbe esett volna:
kétségbeesetten keresték Maria-Grazia osztálytársai közül még a
legártatlanabbaknak is a társaságát, mintha minden katonának bevonuló
legény be akarta volna magát biztosítani a háború utánra, és mintegy
„lefoglalta” magának jövendő menyasszonyát, feleségét vagy szeretőjét.
Két héten át tartott a rajzás a sötét utcákon, a parti barlangokban.
Hajnalban olyan foltos nyakkal tértek haza a lányok, mint amilyen a
lepényhal pikkelyes bőre, és persze megkapták a fejmosást érte a
nagyanyjuktól. Ám egy fiú sem akarta Maria-Graziát, és amint a
cseperedő lány egyedül üldögélt a házuk lépcsőjén, keserűen tapasztalta,
hogy ő még mindig számkivetett a szigeten. Ő mindig is más volt, és az
is marad: az, akiért legfeljebb imádkoznak, de belé már nem szeret senki.
 Ezért aztán – meg tán sok minden másért – úgy esett, hogy Maria-
Grazia nem ébredt rá, amit amúgy mindenki tudott a szigeten: hogy
gyönyörű szép.
Aztán, ahogy teltek a háborús évek, amikor a szürke hadihajók nagy
hullámokat kavartak a sziget partjainál, és a szúnyogként odafönt
zümmögő repülőgépek – főleg britek, mondták egyesek, míg mások
szerint inkább németek voltak – szünet nélkül jártak keresztbe-kasul a
kék levegőégen, Maria-Grazia kezdte úgy érezni, hogy a mogorva
szigetlakók, ha nem szívesen is, de lassanként elismerik a kocsmapult
mögött végzett munkáját. Mindenki láthatta, hogy viszi az üzletet,
milyen gonddal és körültekintéssel irányít, mint amikor viharos vizekről
a kapitány biztonságba viszi a hajóját. Kedves volt a folyton kártyázó
öregemberekhez csakúgy, mint az özvegyasszonyokhoz. Az öreg
halászokat ugyanúgy elbűvölte, mint korábban bátyja, Tullio. Azt sem
tagadhatta senki, hogy megállt a lábán napi nyolc, vagy akár tíz órában is
egyenes tartással a pult mögött. E tekintetben sem volt semmivel sem
rosszabb (talán csak egy picit alacsonyabb), mint bármely más
castellamarei lány.
Csak éjszakánként engedte meg magának, hogy hullassa a könnyeit,
miközben összesöpörte a cigarettacsikkeket, vagy felszedte a scopa játék
leesett kártyalapjait az asztalról. És nem az önsajnálat sajtolta ki belőle a
könnyeket, hanem pusztán az egész álló nap egyedül végzett munka
fáradtsága meg az örökös, fájó várakozás.
 VI.

És aztán felvirradt a hajók napja.

Mintha varázsütésre történne, egyszer csak egy hajóhad jelent meg a
horizonton. Voltak bennük óriásiak, mint egy templom, és aprók, mint
Pierino halászbárkája. A fiatal halász, Toto húga, Agáta, aki a bátyja
távollétében ugyanolyan mélyen bemerészkedett a tengerre Szűzanya
elnevezésű kis halászhajóján, mint annak idején Toto, késő délután jött be
a kocsmába kissé leégett orral, orcával. Agáta szerint azokon a hajókon,
amelyekhez elég közel férkőzhetett, valami fura angolt beszéltek. – És
hány hajó jött? – kérdezték a kártyázó öregek. Agáta elmondta, hogy ő
még ezernél is többet számolt. – Cazzo, talán több ezer is! – És a
fedélzetükön hordott ágyúk és más fegyverek láttán nem gondolná, tette
hozzá, hogy turistáskodni mennének Szicília megkerülésével a görög
templomromokhoz.
Erre az öregek üdvrivalgásban törtek ki, mert már régóta nem tettették
magukat se fasisztának, se szocialistának, se semminek. Csak az
érdekelte őket, hogy minél előbb érjen véget a háború, hogy
hazajöhessenek végre a fiaik, az unokáik.
Toto húga, akit mindenki csak úgy emlegetett, hogy a halász Agáta,
felhajtott két pohár vizet és két arancellót, mert annyira kicserepesedett
az ajka, mint a sziget földje. – Bárcsak ne lenne nekik, ott kint, a tengeren
ilyen melegük, de még rosszabb lesz, mert jön egy átkozott vihar, és még
mielőtt partra szállhatnának, olyan fenemód tengeribetegek lesznek ezek
az angolfélék, hogy csak na… Hallottam, hogy nemigen voltak még
tengeren életükben…
Közelgő viharnak nyoma sem volt persze, de mivel halász Agáta
minden felmenője varázslatos időjós volt, nem mertek vitába szállni vele.
Amikor kisvártatva útnak indult nagy matrózléptekkel, hogy megint
tengerre szálljon halászlegényre valló buggyos nadrágjában, sapkájában,
Gesuina még utánaszólt: – Mosd ki a szád, ifjú hölgy, mert nem akarok
többé ilyen szavakat hallani itt, hogy „átkozott” meg „fenemód”!
 – Bocsánat, nonna – szólt vissza Agáta szégyenkezve.
A vendégek a drótnélküli köré gyűltek, amely éppen egy fasiszta
indulót recsegett. Maria-Grazia áttekerte a gombot a BBC adójára. Itt
beszéltek valamiről, de Maria-Grazia hiába fülelt, semmi nem hangzott el
hajókról és a Földközi-tengerről. – Az angol időjárásról beszélnek –
mondta.
– Gondoljátok, hogy lesz megszállás? – kérdezte az egyik öreg zsugás.
– Hát, ha megteszik is, nem fogják előre az orrunkra kötni – felelte
Rizzu. – A kérdés, hogy mi lesz a mi szigetünkkel? Békén hagynak-e
minket, vagy nekünk is harcba kell szállnunk a szigonyainkkal meg a
halbelező késeinkkel?
– Kétlem, hogy az angolokat vagy az amerikaiakat érdekelné
Castellamare – jegyezte meg Ignazio atya, aki a sarokban ült. –
Leszámítva persze a stratégiailag elfoglalt helyét a Mediterráneumban,
no meg persze a természeti szépségeit…
– Ajjaj, annyiszor megszálltak már minket azóta, hogy az első
kisgyerek felsírt itt, a szigeten! – lamentált Gesuina. – És amilyen
elátkozott ez a sziget, az lesz megint a sorsunk, hogy lerohannak minket.
Már megbocsásson, padre, hogy ellentmondok.
– Semmi baj – válaszolta Ignazio atya, és letakarta az arcát
zsebkendőjével, hogy nyugodtabban szundikálhasson. Már jócskán
benne volt a korban, gyakran el-elszunyókált a kocsma teraszán. Ám a
nap további részében már nem sokat alhatott…
Maria-Grazia körberohanta a házat, bekopogott az udvari kis szobába,
majd apja padlásszobájába is. – Mama, papa! Keljetek föl! Azt mondják,
hogy jönnek az angolok és az amerikaiak!
Apja azonnal felkelt, és a lánya után sietett a kocsmába. Ott azonban
minden olyan volt, mint az utóbbi egy évben mindig: harsogtak az
indulók, a mennyezeti ventilátor keverte a meleg levegőt, a kártyázók
csapkodták a lapokat. Így hát az apja visszament a szobába, a legendás
füzetéhez. Este hat óra tájban, éppen amikor a hőség enyhülni kezdett a
piazzán és a teraszukon is, az apja szólította a lányát. – Maria-Grazia,
igazad van – mondta neki. – Nézz csak oda, a távolba!
Az apja egy messzelátót tartott maga elé, úgy görnyedezett az ablak
előtt. A binokuláré hajdan Flavióé volt, a Balillán nyerte. Most, hogy már
nem rezgett a levegő a hőségtől, a hajók egészen jól kivehetőek voltak. A
horizonton gyülekeztek, mint esőcseppek a villanydróton.
Maria-Grazia nyugtalan lett, s ahelyett, hogy a pultnál álldogált volna,
szobáról szobára barangolt a házban, aztán kiment a teraszra.
A szőlőlugas hűsében időzve gyerekhangot hallott. Benézett az
asztalok alá, s az egyik alatt, lám, ott lapult Concetta, aki hiába próbálta
magához édesgetni Micettót, az bizalmatlanul lapult a murvafürt alatt. –
Nem akar játszani velem – panaszolta Concetta.
– Gyere be, kapsz egy pohár limonatát – mondta nekik Maria-Grazia. –
Vagy arancinót, ha éhes vagy.
– Olyan nagy odabenn a felfordulás, lökdösődnek a rádió körül…
– Tudom, de velem bejöhetsz nyugodtan, majd keresek neked egy jó
kis helyet a sarokban.
Concetta, Arcangelo lánya olyan volt, mintha nem tartozna senkihez.
Se az anyja, se az apja nem bírt vele. Maszatos arccal, kócosan barangolt
a szigeten, mint egy fiú. Elkapta a gyíkokat, és a köténye zsebébe dugta
őket, és ahogy járkált, mindent megcsapkodott a botjával. Olykor vad
rohamok törtek rá – hároméves korában összeesett a piazzán, és addig
rángatózott görcsösen, mígnem habzott a szája. Azóta valami nem
stimmelt vele. Amedeo ugyan megvizsgálta, és kijelentette, hogy
epilepsziás, de azért az öregasszonyok néha elkapták az utcán, hogy
bevonszolják a templomba, és ott vég nélkül mondják a Miatyánkot és az
Ave Mariát szegény zavarodott lelkéért.
Újabban rákapott a gyermek, hogy az özvegyek elől Maria-Grazia
kocsmájában bújjon el. – Igen, kérek egy limonátát, igen! – Talpra
kecmergett; a ruhája elől tiszta fehér volt a terasz kőporától. – Aztán egy
rizsgombócot is. Vagy kettőt – tette hozzá reménykedően.
Maria-Grazia feltette a gyereket egy magas székre, lerakott elé egy
poharat és két arancinit egy szalvétán. A kislány befalta a
rizsgombócokat, és felhörpintette a limonádét. Ő volt Maria-Grazia
leghálásabb kuncsaftja. Concetta nem emlékezhetett a háború előtti
rizsgombócok méretére, se arra, hogy abban igazi rizs volt, és nem
grízzel vegyített kenyértésztából sodorták össze. És azt sem tudhatta,
hogy a limonádénak nem kéne olyan savanyúnak lennie, hogy az ember
elfintorítsa az arcát, hanem úgy jó, ha cukrosan édes.
– Így már jó – mondta Concetta elégedetten. – Már fájt a pocim, egész
nap annyira éhes voltam.
– Merre jártál ma? – kérdezte Maria-Grazia.
– Odalenn, a parton, a barlangoknál – felelte Concetta. – És Mazzuék
kecskéinél. De ma nem csináltak semmit a melegben. Csak feküdtek, és
legyeztek a fülükkel.
– Azért legyél óvatos, ha egyedül kóborolsz a szigeten! – figyelmeztette
Maria-Grazia. – Egy csomó hajó gyülekezik a tengeren most, és valamire
készülnek, ami itt fog történni, Szicíliában. – Miközben mondta, rájött,
hogy nem is tudja, mitől akarja óvni a gyereket.
– Nem érdekelnek a hajók – mondta Concetta. – Hacsak nem csinálnak
valami érdekeset, mondjuk elkezdenek lőni. Akkor majd megyek, hogy
megnézzem őket. – Még egyszer felemelte a poharát, hogy az utolsó
csöppet is kiihassa belőle. – Micetto miért nem szeret engem?
– Ó, hát ő ilyen vadóc mindenkivel, ne törődj vele. Ő egy kis vadállat,
nem olyan, mint mi.
– Én is vadállat vagyok – mondta ki az igazságot Concetta.

Ahogy Maria-Grazia az apja és az anyja között ült aznap este a

vacsoraasztalnál, a szülei szokásos hallgatásának terhe alatt, vihar
kerekedett. Tisztán hallható volt, ahogy a hullámok nyugtalanul és
összevissza verik a parti sziklákat, a pálmák lombját pedig sivítva tépte a
szél. – A halász Agátának igaza volt – szólalt meg az ablakban, ahonnan
a gyülekező felhőtornyokat nézte.
– Mit mondasz? – motyogta Pippa szórakozottan.
– Vihar lesz.
Azon az éjszakán nem tudott elaludni gyerekkori szobácskájában,
amelynek falát préselt virágképei, otthon előhívott fotói Micettóról és
régi, elsárgult szegélyű iskolai oklevelei díszítették. Ez az álmatlanság
felbosszantotta, mint egy lerázhatatlan, undok szúnyog. Miért nem jön
álom a szemére? Odakint szinte már letépte a pálmafák lombját a szél,
amit Micetto rémült nyávogása kísért. A tér túloldalán ide-oda csapódott
egy zsalugáter.
Maria-Grazia lement a macskáért, ahogy mindig rossz időben. Ám
Micetto most nem volt hajlandó az ágya végére gömbölyödni, ehelyett
körbe-körbe rohangált a szobában, és a hátán felállt a szőr. A lány
kénytelen volt újra kirakni őt a házból. És akkor, életében először, a
macska beleharapott a kezébe. – Micettino! – csitította-korholta Maria-
Grazia szemrehányóan, de a macska továbbra is teljes izgalomban
remegett, s nem volt hajlandó kijönni a leanderbokor alól.
Amikor a vihar dühöngése egy-két pillanatra alábbhagyott, Maria-
Grazia mintha repülőgépmotorok sivítását hallotta volna a magasból, a
felhők fölül.

Alhatott egy keveset, mert hirtelen felriadt: akkorát dördült valami,

mintha a ház akarna darabjaira hullani. – Mama! – kiabálta. – Papa!
A sötét lépcsőn félvakon botorkált lefelé, és az apjába ütközött. – Mi
történt? – firtatta rémült izgalomban.
– Ostrom – mondta az apja. – Nehéztüzérség…
– Itt?!
– Nem, kedvesem. Messzebb van, mint ahogy gondolnád. Szicília
partjait bombázzák.
Apja után felszaladt a ház legfelső szintjére, ahonnan elébük tárult a
tenger. A néma sötétet fényes villanások és robbanások szakították szét
minduntalan. Amikor egy-egy pillanatra világos lett, látta, hogy valami
füstköd homályosítja el a csillagokat. Az apró házakat a túloldali parton,
amelyek olyan tünékenyek voltak, mint az álom, most vastag füst takarta
el előlük. Olykor a víz csapott a magasba, olykor a föld. A tenger
hullámai mindenütt roncsokat ringattak-csapkodtak. – Repülők –
állapította meg az apja. – Azok a szegény emberek a gépekben nyilván a
vihar miatt zuhantak le.
– Talán még van túlélő? – töprengett Maria-Grazia. – Nem
küldhetnénk ki értük egy-két bárkát?
– Túlságosan messze vannak.
Időközben a városka felbolydult. Valaki rémületében az ágyából
kiugorva egyenesen a templomba rohant, félreverni a harangot – „itt az
invázió!” –, mielőtt Ignazio atya odaért volna, és megállíthatta volna.
Mazzu és az unokái felkapták a szigonyaikat, a vadászpuskáikat, és
beugrottak a csónakba, hogy felmentő sereget alkotva harcba menjenek
ők is, de a többi halász megálljt parancsolt nekik, mondván ebben a
nehéztüzérségi harcban biztosan egy-kettőre elsüllyednének a bárkával.
A téren gyülekezni kezdtek az emberek, és a gróf parasztjai közül páran
kicipelték a templomból Szent Agáta szobrát. Gesuina és a többi
öregasszony vég nélküli imádkozásba fogott a szobor lábánál, mialatt a
podesta, azaz a gróf (aki kissé nevetségesen festett hálóingében, amelyből
kilógott gyapjúzoknis lába, rajta a katonai bakancs, amely az előző
háborúból maradt), ide-oda rohangálva parancsokat osztogatott.
Elterjedt a híre, hogy a börtönőrök beugrottak nagy, szürke
motorcsónakjukba, és elmenekültek, őrizetlenül hagyva a rabokat.
Valóban – amikor a gróf odament, hogy felkérje az őröket, csináljanak
már rendet, hát egyet sem talált sehol…
Egész éjjel láthatták, amint érkeztek a nagy szürke hajók, amelyből
sok-sok ember tódult ki a túlpartra – mint megannyi guruló gabonaszem.
Amikor megvirradt, azt is látták, hogy a csónakforma dolgok egyszerűen
kijöttek a vízből, és tovagurulva eltűntek a partvonal mögött.
Reggel már távolabbról hallatszott a tűzharcok moraja, ami azt
jelentette, hogy az inglesi és az americani beljebb nyomultak Szicíliába.
Nem volt más teendőjük, mint bemenni a kocsmába, amit Maria-Grazia
kötelességtudóan ki is nyitott. Amikor felhúzta a rolókat, látta, hogy már
egész kis tömeg topog az ajtó előtt – türelmetlenül várták, hogy a sziget
egyetlen drótnélküli rádiójának gombját csavargatva végre megtudják,
mi folyik odaát.
Egész reggel, a nagy robbanások hangjaitól kísérve, Maria-Graziának
bőven akadt dolga a kocsmában. A rádió nem sok újat mondott, mintha a
benne beszélőknek fogalmuk sem lenne arról, hogy az ő szomszédjukban
éppen nagy csata zajlik. Még Pippa is hazajött az iskolából ebédidőben,
de még ő sem tudott kivenni semmi érdemlegeset a recsegő BBC
szpíkereinek amúgy is túl gyors beszédéből.
Így esett meg, hogy amikor a csodaember megjelent a tengerből, senki
más nem volt tanúja a dolognak, csak Concetta.
A fegyverropogástól és robbanásoktól teljesen izgalomba jött gyerek
egész reggel a szigeten járkált összevissza, hogy megtalálja a helyet,
ahonnan a legjobban láthatja, mi történik. Délre elérte a sziget távolabbi
csücskét, ahol a bozótosból előbukkan a partfal, alattuk meg a sok
barlang. A nap már olyan forrón sütött, hogy szinte lenyomta a vállát. A
parti kövek között bevette magát az első barlangfélébe, amit talált.
Sohasem rémüldözött a barlangok láttán, bár hallotta ő is a meséket,
amelyek a különös sírás-rívásról szóltak. Nem hitt semmiféle hülye
görög istenekben…
A déli verőn a tenger lustán, de nyugtalanul csapkodott; apró
hullámok rezgették a felszínt. Szicília távoli partja vízpárába veszett.
Bárcsak lenne egy jó messzelátója, mint azoknak a Balillás fiúknak!
Milyen pompás ez a zaj és a füst!
Concetta nem tudta, hogy mi az a háború, de lenyűgözte a káosz, a zaj.
Volt érzéke a felforduláshoz, egész életében abban élt. Mindig óvatosan
járt, és úgy kémlelt maga körül, mintha sohasem tudhatná, hogy
biztonságban van-e. Életének hat éve alatt már annyiszor megtámadták,
lebírták, és hol szenteskedő vénlányok öntöttek rá váratlanul szentelt
vizet, vagy Szent Agáta darabkáit nyomták az orra alá, vagy az apja
kapta el, hogy morzsolják együtt a rózsafüzért, noha ő semmi mást sem
akart, mint szabadon – és egyedül! – szaladgálni a szigeten. Concetta
világa egy kiálló földdarab volt a nagy kékségben, és sohasem érdekelte,
hogy a tengeren túl is van valami. Azt sem tudta, hogy hány éves; azt
sem, hogy hívják az ő szigetüket vagy a többit a tengerben. Azt gondolta,
amit az anyja: hogy a csillagok meg a tenger hullámai egy nagy rejtély
részei – mint ahogy nagy rejtély az ő betegsége is. Van az a világ, amiről
az okosok, például Professoressa Vella vagy il conte olvasnak az ő
könyveikben, de annak semmi köze az övéhez, és ne is legyen.
Most azonban ott van egy másik világ, ami mégiscsak látszik innen, az
övéből. Concetta kissé megijedt ettől, úgyhogy lekuporodott a barlang
szája előtt, és mint egy kődarab, türelmesen várt.
A dolog először csak egy kis feketeségnek látszott a hullámok között.
Valami aprónak, ami lehetett egy döglött hal vagy egy üres üvegpalack
is. Aztán egyre nagyobb lett – most már akkora, figyelte a gyerek, mint
egy fadarab. És senki más nem látja, csak ő, Concetta! Az a sötét valami
bukdácsolt a hullámok hátán: hol előbukkant, hol eltűnt megint.
Homályosan úgy látszott, mintha olykor kettéválna, aztán meg a meleg
levegő délibábjaként mintha lebegve kiemelkedne a vízből. Aztán meg
mintha kinyúlna belőle valami – egy csáp, vagy egy kéz, vagy egy láb?
Mintha valamit el akarna érni… Akkor jött rá a kislány, hogy ez a valami
él. Vagy legalábbis félig-meddig még életben van. Miért csinálna olyan
furcsa mozdulatokat különben? Úgy kaszál, mint egy döglődő medúza.
Ahogy közelebb és közelebb ért ez a valami, Concetta már azt is látta,
hogy két kar mozog a vízben, céltudatosan, hajtja magát előre. Amikor
már csak pár méterre volt a part szikláitól, amelyet a halászok Morte delle
Barcheként emlegettek, a lény magasra nyújtotta a karját, majd hirtelen
lecsapva azt félig kiemelkedett a vízből, s közben félelmetes,
bugyborékoló kiáltásokat hallatott.
A kíváncsi Concetta közben akaratlanul kimerészkedett a barlang
szájának árnyékából, és izgatottan kémlelt befelé a víz szélénél állva.
Most értette meg, hogy ez a lény észrevette őt, és neki integet. Concetta
karjai elnehezültek, és a torkában ott érezte azt a fura ízt, ami pont olyan,
mint a ricinusolaj, amit az apja a bolt pultjának fájába szokott
beledörgölni – amit azelőtt szokott érezni, mielőtt az ájulós görcsroham
rátörne. Most ébredt annak tudatára, hogy mennyire meg van rémülve.
A tengeri lény a parton megtörő hullámok tetején hánykolódott. A
felszín alatti sziklákról felcsapó nagyobb hullámok kijjebb dobták, a
következő visszavitte, majd megint kidobta egy újabb nagy hullám. Ki és
be, ki és be… Végül a valamit kidobta a víz a háromszög alakú sziklára,
amit a szigetlakók Canettónak neveztek. Kétségbeesetten csüngött egy
darabig a sziklán ez a lény, és amikor Concetta a kezével árnyékolva a
szemét jobban megnézte, látta, hogy a lény olyan emberforma, csak
éppen véznák a vállai, amelyről hosszú kezek lógnak, mint egy
majomnak, és az arca olyan fehér, mint a ricotta.
Concetta már-már futásnak eredt, de akkor azt látta, hogy a lény
összeszedi minden erejét, és leugrik a szikláról, vissza a vízbe. Jó sokszor
elmerült, majd megint felszínre bukkant, aztán végül talajt ért a lába, és
jött kifelé ott, ahol már finom homok borította a partot. Nehezen
lépkedve bukkant elő egyre jobban a vízből, és úgy hörgött, mint aki
fuldoklik.
– Hé! – kiáltott a lény Concetta felé. – Hé! – Aztán valami érthetetlen
történt: ahogy kitámolygott a vízből, a kislány látta, hogy az ember –
mert az volt, nem állat – zöld ruhafélét visel, és a kezében fegyvert
szorongat. Vadul integet vele őfelé, és még mindig azon a fura nyelven
kiabál valamit.
– Salve, signore – mondta neki Concetta, mert már biztos volt benne,
hogy embert lát.
Az ember majdnem teljesen kijött a partra, a ruhájából dőlt a tengervíz.
Nagy puffanással végigvágódott a sekély vízben, hogy félig már kint volt
a homokon, és aztán nem mozdult többet.
A barlang biztonságos szájában állva Concetta érezte, hogy a közelgő
roham kiengedi markából, és már távolodik is. Így már jobb volt: az ég
látványa már kevésbé nyomja őt lefelé, és a forróság sem olyan vad.
Hirtelen a félelme is tovatűnt.
Apró léptekkel – ahogy a gyíkokat szokta becserkészni a bozótosban –
Concetta odaóvakodott a férfihoz, és melléje térdelt a homokba. A férfi
haja szalmasárga volt, mint egy kutya vagy egy macska szőre… A bőre
olyan vékony, hogy helyenként kék és szürke dolgok látszottak át rajta
alulról. Vagy csak nagyon fázik? Valahonnan vér csöpögött belőle, és a
leeső csöppek kerek lyukat ütöttek a homokba. Egy rák mászott elő a
közeli szikla árnyékából, a piros lyukhoz ment, és ritmikusan mozgatta
az ollóit, mint egy kötögető öregasszony.
Concetta alaposan megnézte magának az embert, és így szólt: – Te meg
ki vagy?
– Wiliu helpmee – mondta a fickó. – Wiliu helpmee gogetelp
plenwentdown.
– Beszélj értelmesebben – szólt rá Concetta szigorúan. – Itteni nyelven,
vagy legalább olaszul. Mutasd a vállad! Láttam már Dottor Espositót
munkában, tudom, hogy csinálja az ilyet.
De a férfi felordított, és ellökte Concetta kezét magáról, és ugyanolyan
értelmetlen idegen szavakat hadart, mint az imént.
 – Nem tudok segíteni rajtad, ha nem beszélsz normálisan – mondta
Concetta.
A fickó elaludt. Amikor a kislány látta, hogy már nem fog szólni hozzá,
felállt, és elindult a part mentén a város felé.

Concetta áthaladt a fügekaktuszok között, a csak általa ismert titkos

rejtekúton, és kicsivel kettő után ért a piazzára. A sziesztának ebben az
órájában minden ház összes zsalugátere be volt csukva. Még a papot,
Ignazio atyát sem lehetett látni sehol. Concetta felment Az Éjszaka
Házának lépcsőin, és belökte a kocsma lengőajtaját. Az egyik sarokban az
ősöreg Gesuina szundított a drótnélküli rádió mellett. A doktor lánya a
pult mögött ült, ahol a kávégépnek egy nagy, vastag könyv volt
nekitámasztva. A mennyezeten a ventilátor körbe-körbe járt, de semmit
sem számított, így is nagyon meleg volt.
– Megjött Concetta – szólalt meg Maria-Grazia úgy, ahogy szokott, –
amitől a kislány fontosnak érezhette magát.
Concetta kihúzta magát teljes százharminc centiméteres
magasságában, és bejelentette: – Jött egy ember. A parton alszik. Gyere,
Signora Maria-Grazia, most rögtön!
Maria-Grazia elengedte a vaskos könyvet, s az lepuffant a pultra. – Ó,
egek – mondta. – Találtál egy holttestet…
– Nem, kijött a vízből. Úszott. Tiszta zöldbe van öltöztetve. Olyan a
haja, mint Mazzu kutyájáé, viccesen sárga. Az arca meg olyan, mint a
ricotta.
A doktor lánya talpra ugrott. – Hol van, Concetta?
– A Morte delle Barchénál, a barlangok előtt. – A kislány eltűnődött,
majd hozzátette: – Vér jön belőle. És van fegyvere is.
Gesuina erre felébredt egy horkantással: – Micsoda? Egy fegyveres?
Ajjaj, ez az invázió! – Meglepő gyorsasággal felállt, és az ajtóhoz iszkolt,
majd eltűnt, hogy többet is megtudjon.
– Gyere, menjünk! – mondta Maria-Grazia, kézen fogta a gyereket, és
megfordította az ajtóüvegén függő táblácskát, hogy most már a „Zárva”
feliratot lássák odakintről. – Mondd el az apámnak is, amit láttál, de
gyorsan, nehogy Gesuina felverje a fél várost!
Amedeo gyakorta aludt délutánonként a tetőtéri bársonypamlagon –
mostanában egyre mélyebben süppedt az álomba, egyre többet aludt, és
egyre nehezebben tért magához. Mire felébredt, olykor már a nap is átért
égi körsétáján a sziget túloldalára, s bele is csobbant a tengerbe. Aznap
alig hunyta le a szemét a doktor, mikor arra riadt, hogy valaki rázza a
vállát. A lánya volt az, mellette pedig a Concetta nevű gyerek állt,
Arcangelo lánya mezítláb; áttetsző fehér ruhája csupa kosz volt, a lába
meg csupa homok. – Mi az? – morrantott a lányokra kissé
indulatosabban, mint szerette volna.
Concetta valami zűrzavaros történetbe kezdett egy kísértetiesen sápadt
emberről, aki kijött a tengerből, és zöld a ruhája, a haja meg sárga…
– Megsérült – mondta Maria-Grazia. – Talán rád van szüksége, papa!
– És nagyon vicces nyelven beszél – jutottak hirtelen eszébe
Concettának a fickó fura szavai. – Mintha halandzsázna, valami ilyesmit:
Viluhelpi-viluhelpi.
Amedeo hirtelen nagyon éber lett. Felült, és a lányára nézett. – Ki tud
még a dologról?
– Senki, csak én láttam – mondta büszkén Concetta.
– Gesuina meg hallotta – tette hozzá Maria-Grazia.
Amedeo felkelt, és az orvosi táskájáért nyúlt, amely egy jó ideje már
összekészítve, menetkészen várakozott a helyén. Beletett még egy adag
kötszert, tampont és egy injekcióstűre valót az értékes morfinból, amely
ugyan már kissé divatjamúlt dolog, de még mindig jobb a semminél, ha
az a katona tényleg rossz állapotban van. – Kéne pár embert is
odavinnünk – jegyezte meg a doktor. – Bepe meg Toto húga, Agáta kéne.
Hozzál három lepedőt is, hátha abban kell idehoznunk őt, Maria-Grazia.
Maria-Grazia szaladt, és lekapkodta a bátyjai üres szobájában a lepedőt
a tiszta, megvetett ágyakról.
Hármasban átvágtak a városon, és bekopogtak a paphoz. A délutáni
hőségben senki sem volt az utcákon, csak a kabócák muzsikáltak
áthatóan. Az atya első szóra csatlakozott hozzájuk, és együtt mentek
Rizzu unokaöccséért, Bepéért, aki a kopogtatásra szintén azonnal kidugta
a fejét az emeleti ablakon. – Van egy sebesült, aki segítségre szorul – szólt
fel neki Amedeo. – Kéne ember, akivel idecipelhetnénk. Velünk jössz?
Bepe feje eltűnt az ablakból, aztán rohanó lépteket hallottak lefelé
dobogni a lépcsőn. Amikor kinyílt az ajtó, az atya a vállánál fogva
megállította Bepét, és halkan a szemébe mondta: – Idegen katona! Nem
tudjuk, mit szól majd a gróf és a városi tanács, ha segítjük, de
mindenképpen meg fogjuk tenni. De ha úgy gondolod, hogy inkább
kimaradnál a dologból, most még megteheted!
Bepe bólintott, és visszament a házba. Aztán előjött megint – ezúttal a
vadászpuskája is a vállán volt. Ahogy kiértek a városból, beszóltak a
halász Agátáért, a tanyájukra. A halászasszony nem aludt, a
trombitafolyondár alatt ült a kertjében, és hálót csomózott. Új kutyája,
Chiappi a lábfején hasalt keresztben. Agáta csak egy percig hallgatta
őket, máris felpattant, a kutyát szinte odébb rúgva.
Concetta általában félt ettől a barátságtalan jószágtól, de ma csöppet
sem! Ügyet sem vetett mély morgására, hanem bátran kijelentette: – Hé,
figyeljetek – tudok egy rövidebb utat!
– Akkor vezess minket a beteghez, Concetta! – kérte a doktor. Concetta
a saját titkos ösvényére vitte őket, a kaktuszok közé, majd át Mazzuék
kerítése alatt, aztán le a barlangokhoz vezető hegyoldalon. A doktor, a
pap, Maria-Grazia, Rizzu unokaöccse, Bepe és Agáta, a halászasszony
libasorban ügettek a nyomában.
Ez Concetta életében az addigi legizgalmasabb nap.

Az idegen a tűző napon hevert, kissé az oldalára fordulva. Egyik keze

valamiért félköríves vájatot hagyott a homokban, a teste mellett. Szakadt
ingét lobogtatta a szél – a lyukon át nagy seb látszott a vállán, amelyből
még mindig egyenletesen szivárgott a vér. Maria-Grazia kissé hátrébb
lépve figyelte, ahogy apja ellenőrzi a férfi pulzusát és lélegzését, majd
átvizsgálja a végtagjait, hogy nem törtek-e el. Aztán szólt, hogy vigyék a
barlangok árnyékába a katonát. Maria-Grazia nem tudta, hogy miért, de
csak állt ott, és nem vitte rá a lélek, hogy bármit is tegyen. Az apja az
idegen mellé térdelt, és elkezdte levagdosni az egyenruháját. – Padre,
adjon nekem jódot és tampont! – kérte a papot. – Addig nem adom be
neki a morfint, amíg nem muszáj. Már alig van belőle. – Valaki tud
annyira angolul, hogy szót értsen vele? Maria-Grazia…?
– Nem, nem – tiltakozott a lány riadtan. – Nem bírnék beszélni vele,
papa.
A férfi akkor kicsit megmozdult, mint aki kezd magához térni, aztán
félig a hátára fordult, és felnyögött. – Mariuzza – hívta az apa a lányát. –
Gyere, és tartsd a fejét, kérlek! Hogy ne tudjon mozogni, amíg kötözöm!
Maria-Graziának nagyon nem akaródzott közelebb jönni, de megtette.
A férfi mellé térdelve a kezébe fogta a fejét. A haja tapintása olyan volt,
mint a bátyáié; olyan meleg és sós, mint Aurelióé úszás után. Megnézte
az arcát, és úgy látta, hogy nem riasztó, hanem inkább nyílt és vonzó,
kamaszosan fiatal. Amikor félrehúzta az apja által szétvágott ing
maradékát a mellkasán, egy nehéz fémkorong csúszott le a testéről a
homokba. Concetta vad örömmel csapott le rá. – Mi ez? Az enyém lehet?
Megtarthatom? Ez Amerikából jött?
– Nem tudom, cara. Add vissza inkább ennek az embernek. Talán a
hazájától kapta a bátorságáért, mint a bátyám, Flavio, aki a Ducétól
kapta. Talán nagyon fontos neki.
A fiatalember kinyújtotta kicsit a kezét, és ki-becsukta homokos ujjait,
mintha meg szeretne fogni valamit. – Látod – mondta Maria-Grazia. –
Szeretné visszakapni. Add neki oda, hátha jobban lesz tőle, ha a kezében
érzi.
Concetta a fiú tenyerébe ejtette a medált, de az idegen hagyta, hogy
kicsússzon a kezéből, s leessen a homokba. Még mindig nyújtogatta az
ujjait, fogdosta a levegőt, mígnem rátalált Maria-Grazia karjára. A lány
kissé visszahőkölt az érintéstől, de az idegen nem engedte el.
Végigcsúsztatta rajta az ujjait, mígnem rátalált a lány csuklójára, aztán
már nem is engedte el. Amíg a doktor kezelte az idegen sebeit,
fertőtlenített és tamponált, az mindvégig szorította a lány csuklóját.
Közben Concetta eltűnt az egyik barlangban, és egy fehér
„szerencsekővel” jött vissza. Becsúsztatta a katona zsebébe, a medált
pedig a saját nyakába akasztotta. – Tessék – mondta. – Ez így
tisztességes. Hoztam neki egy szerencsekövet a medálért cserébe.
– Túléli? – kérdezte Maria-Grazia, amikor a katona már be volt
kötözve, és a Mazzuék forrásvizéből az atya egy kicsit a szájába
csurgatott.
Az apja, aki sohasem mondott addig semmit, amíg a betegén tisztán
nem látszott, hogy túl van a legrosszabbon, csak némán megtörölte a
homlokát, és ezt mondta: – Fel kell vigyük a házba, legalábbis el a napról.
– Északról jön, ahol hó is van – jegyezte meg Agáta, a halászasszony. –
Lehet, hogy ez a hőség elég hozzá, hogy megölje.
– Hozzátok a lepedőket! – utasította őket a doktor. – Ti, ketten, Agáta
és Bepe, álljatok a fejéhez, mert erősebbek vagytok nálunk, mi meg az
atyával a lábát fogjuk.
– Nocsak, nocsak – dörmögte az atya, miközben felemelték a lepedőkre
fektetett idegent. – Ott közeleg a városi botránybrigád a fekete ingükben
– legyen óvatos velük, dottore!
Bizony, így volt: a parti homokban jött feléjük a négyesfogat: a gróf, a
szatócs Arcangelo és il conte két embere.
– Isten, irgalmazz…! – szólalt meg a halász Agáta. – Bocsásson meg
atyám, hogy kiszaladt a számon, de tudom, ha Arcangelo beszélni kezd,
akkor a háború végéig sem jutunk haza. Inkább igyekezzünk!
Megpróbáltak igyekezni, de hiába – a négy ember máris odarobogott
hozzájuk a homokban. Il conte olyan fenyegető-közel állt meg
Amedeóhoz nagy indulatában, hogy a bakancsa orra Amedeo cipőjének
hegyéhez ért. – Mi folyik itt? – förmedt rájuk. – Lám csak, egy ellenséges
katona. A városi tanács többi tagja már úton van ide. Signor Esposito,
köteles őt átadni nekünk!
A doktor nem szólt egy szót sem, csak úgy fordította saját embereit a
rögtönzött hordággyal, hogy ő és Bepe takarta az idegent a gróf elől. –
Arcangelo! Emberek! – harsogta a gróf. – Fogjátok el ezt az ellenséges
katonát! Büntessétek meg!
– Nem tűnik olybá nekem, mint aki megéli a holnapot, signor il conte! –
tördelte a kezét Arcangelo. – Talán jobb volna, ha a doktor gondját
viselné. Miért is ne…
– Ez az ember nem orvos! – dühöngött magából kikelve a gróf. – Csak
egy kocsmáros! Meg vagyok döbbenve, hogy erre éppen nekem kell
téged emlékeztetnem, Arcangelo!
– Hát akkor, ha nem vagyok orvos – szólalt meg Amedeo –, akkor nem
kifogásolhatják, hogy a házamba vigyem ezt a sebesült idegent. A
kocsmámba, ami magántulajdon, ha úgy tetszik, oda a fasiszta barátai
éppúgy nem jöhetnek be, ahogy nem engedem be a maguk átkozott
háborúját sem!
A gróf ellilult a dühtől.
– Kérem! – mondta Maria-Grazia, akinek a csuklójára még mindig
ráfonódtak a katona forró és száraz ujjai. Mintha lázas volna… – Kérem,
hadd vigyük fel a városba őt! Bármely oldalon van is, hadifogoly,
legalább addig, amíg nem tudjuk meg, mi történt Szicíliában, tehát jól
kell bánnunk vele. Különösen most, hogy az inglesi és az americani odaát
vannak, a túlparton. Ha keresik, és kiderül, hogy nem kapott orvosi
ellátást…
Maria-Grazia később se tudta soha megfejteni, mi vitte rá, hogy ilyen
beszédet vágjon ki, de a végén az apja helyeslően bólintott.
A gróf hosszasan állt rájuk meredve, mielőtt hátralépett volna, hogy
tovább engedje őket, de aztán megtette. Lassú kocogással mentek végig a
hevenyészett hordággyal a parti homokban. Concetta még mindig a
medált szorongatta, az idegen katona nyöszörgött, Maria-Grazia pedig
fogta a kezét.

– Pippa! – kiabálta a doktor, amikor hazaértek, és lerakták a sebesültet a

konyhaasztalra, ahonnan legurultak az őszibarackok. – Gyere! Szükség
van az angoltudásodra!
– Mi történt? – kiabálta vissza Pippa.
– Kellesz, hogy beszélj ezzel az emberrel angolul, amore, hogy
megtudjuk, mi történt vele. Hozd ide a legvékonyabb csipeszt, Maria-
Grazia! És hozz még egy üveg fertőtlenítőt! Ki kell szedjük az összes
koszt és homokot a sebből. Meglátjuk, hogy kell-e hozzá a morfium.
Pippa, gyere, és beszélj vele angolul!
Az asszony megállt a küszöbön, és kissé visszahőkölt. – Ki ez?
– Nem tudjuk. Idegen katona, akit a hullámok a partra sodortak. Tudni
szeretném, hogyan sérült meg, mi történt, honnan valósi, és van-e még
odakint valaki, akinek segítség kell. Talán a halászok kimehetnének
körülnézni, bár kétlem, hogy lenne még odakint túlélő.
 Pippa, aki inkább elméletben tudott angolul, mint a gyakorlatban,
nehézkesen lezuttyant az asztal mellé egy székre, zavartan bámulta az
idegent egy darabig, miközben a copfját az ujja körül tekergette, majd
akadozva megszólalt: – What your name? Who are you? Is there any
person else?
Concetta fintorgott. – Ez nem angolul van!
Ám a férfi Pippa felé fordította az arcát, és halkan motyogva mondta:
– Robert… Robert Carr. Ejtőernyős. Nincs senki más…
– Mit mond? – tudakolta Amedeo.
A férfi szorítása Maria-Grazia csuklóján végre engedett. Felnyitotta a
szemét. A leghidegebb kék szemek tekintettek a lányra, aki kissé
hátrahőkölt, annyira fura és idegen volt ez a kékség, bár egyáltalán nem
volt kellemetlen látvány. Olyan kék volt, mint a sarki jég a bátyjai képes
atlaszában. – Köszönöm – mondta Robert Carr, az ejtőernyős szép
olaszsággal. – Köszönöm szépen – s azzal elájult.

Az Éjszaka Háza konyhájának nagy asztala és a rajta fekvő ejtőernyős

fölé hajolva Amedeo kiszedegette a katona sebeiből a szennyeződéseket,
a homokot, és nem sajnálta tőle a fertőtlenítő jódot. Pippa meg – mint aki
hosszú hónapok szendergéséből ébred – megrázta magát, és akcióba
lépett. Vizet forralt, tiszta lepedőket kerített, és kinyitotta Flavio
szobájában a zsalugátereket. Itt lábadozott a még mindig félájult Robert
Carr. Amikor magánál volt, nyögdécselt. Amedeo őrt állt az ágya
végében kezében azzal a puskával, amit a biztonság kedvéért Bepe
hagyott náluk – hátha visszajönnek a fasiszták…
Ám a helyi fasiszta szimpatizánsok mind a városházán üléseztek, és
szenvedélyesen vitatkoztak arról, hogy most mi a teendőjük. Mert ha
netalántán úgy adódna, érveltek, hogy vége a háborúnak, akkor a
győztesek egy sebesült katonáját itt ápolni nem is olyan rossz taktika…
Időközben Gesuina, Bepe és a halász Agáta egész pletykaáradatot
indított útjára. – Hogy hívják? Kicsoda? – tudakolták tőlük úton-útfélen,
aztán a lavina máris gördült tovább:
– Wobbit, ezt hallottam – mondta az egyik a másik szigetlakónak.
– Wobbit? Micsoda fura, pogány hangzású név…
 – Nem Wobbit, Robber! – helyesbített egy harmadik.
– Rob-a-Car. Amerikai – tette hozzá a magáét a negyedik.
– Dehogyis, angol. A Buckingham palota és a Kensington Gardens
Park mellől való… – mondta másvalaki.
– Úgy hallottam, hogy kém.
– Dehogyis – csak protestáns!
– Nekem azt mondták, géppuskája van, és jött még húsz ilyen, azoknak
is van, és most odafönt bujkálnak a bokrokban, és csak arra várnak, hogy
besötétedjen, hogy megtámadhassanak minket.
Eljött az alkonyat, aztán az éjjel, és se híre, se hamva nem volt
semmiféle puskával hadonászó, a cserjésből a térre kirontó inglesinek.
Hanem az inglesi és az americani valójában jókora távolságban haladtak el
a sziget előtt ismét egy nagy hadihajóflottát felvonultatva, és ismét
bombázták Szicília partjait. A bombázásokban a sziget egyetlen
halászbárkája, a Szűz Mária süllyedt el, hogy örökre a sziget és a
szárazföld közti tengerfenéken pihenjen. A halász Agátát, aki azért ment
ki a bárkáján, hogy túlélő ejtőernyőst találjon, az utolsó pillanatban
mentette meg egy arra haladó szicíliai hajó. Concetta pedig egész este a
parton ugrándozott örömében, nyakában a medállal, és visított
gyönyörűségében, valahányszor a nehéztüzérség vad és gyönyörűséges
lövedékei úgy robbantak szét bevilágítva az eget Szicília fölött, mint
megannyi hullócsillag.
 VII.

A kiújuló harcokra valló távoli dörrenések felriasztották Robertet, aki

kétségbeesetten tekergett, és úgy hadonászott a puskája után, hogy
egészen belegubancolódott a lepedőibe.
Nehézkesen feltámaszkodott. Sötétedik… Egy hűvös szoba… Polcok,
jó porosak… és tele mindenféle fura dologgal. Valaki más életének szagát
árasztják. Különös futballtrófeák… játékkardok gyűjteménye –
mindegyik külön kis filcposztamensre rakva… A hegyes orrú maci csupa
szakadás… Ott az Etna papírmaséból, oldalán vastag por fehérlik,
mintha havas lenne… Fakatonák raja… Egy zászlócska a fasiszta
jelképpel – na ez ismerős volt. Egy fotó barna bőrű, fekete hajú,
rövidnadrágos, sovány fiúkról, akiknek fehértrikós, büszkén kidugott
mellkasára éppen valamilyen érmet tűznek egy sportnapon. Ugyanazok
a fiúk valamiféle katonás egyenruhában. Aztán egy copfos, fekete hajú
asszony képe – halványan ismerős volt, talán az egyik megmentője?
Robert, aki a napszúrásos kiszáradás szélén tántorgott jó darabig, még
mindig cserepes ajkát nyalogatva, kiszáradt nyelvét mozgatva
visszahanyatlott az idegen szappan illatát árasztó lepedőre, és
töprengeni kezdett saját helyzetén.
Valahogy idekerült, ebbe a félhomályos, kőfalakkal határolt szobába,
amely tele van valaki más gyerekkori emlékeivel. Félig-meddig
tudatában volt, hogy a távoli bombázás és ágyúzás pokoli hangja azt a
még zajló háborút jelenti, amelyből neki is ki kéne vennie a részét. Alig
emlékezett valamire. Ekkor az ágya fölött Mussolini komor arcképére
esett tétován körbe-körbe járó tekintete. Robert megpróbálta összeszedni
a gondolatait, hogy rájöjjön, hol vesztette el a fonalat.
Először is volt El Alamein – a katonai táborra elég jól emlékezett.
Mielőtt felszálltak volna vitorlázó repülőgépre, az őrmester bejött a
sátorba, kezében egy konzervdoboz volt pohár gyanánt, tele vízzel.
Ahogy fojtott izgalommal elmasírozott Robert mellett, egy kis víz
rácsöppent Robert kézfejére. Emlékezett arra is, hogy érezte, olyan meleg
a víz, mintha vér volna… – Indulunk, mobilizáció van! – harsogta az
őrmester. – Azt mondják, megyünk haza!
Robert nem akart akadékoskodni, de afféle pedáns tudósemberként
nem állta meg, hogy meg ne kérdezze: – Ki adta a felszállási parancsot?
És biztos, hogy tudják, mit beszélnek?
Az őrmester csak összevonta a szemöldökét, és nem felelt.
Hamarosan a tábor olyanná vált, mintha kitört volna valami ünneplés.
Robertnek egyre több emlékfoszlány jött fel a tudata mélyéről El
Alameinről: leginkább a vakító napsütés, ahogy éget… Ahogy mindenki
összehúzott szemmel jár-kel egész nap, mert másképp nem lehet kibírni.
Igen, El Alamein tehát megvan…
Aztán a vitorlázójuk, ahogy az amerikai vontató-repülőgép felküldi
őket a magasba, ahol a levegő már érezhetően forrósodik… A fedélzeten
a kezébe nyomnak egy angol nyelvű könyvecskét: A Soldier’s Guide to
Sicily. Hogy tudják, hogyan viselkedjenek, ha odaérnek Szicíliába.
Találomra kinyitja, és a félhomályban kedvetlenül elolvas pár sort:
„Szicília nyáron nagyon meleg… A lakosság többsége római katolikus, és
nagy becsben tartják a szentekhez kötődő ünnepeket… A valláserkölcsre
és a Bourbon időszakból megmaradó spanyol etikettre alapozott morál
látszólag nagyon szigorú, valójában inkább alacsony szintű – főleg a
mezőgazdasággal foglalkozó vidékeken.” A sötétben már kevésbé látja a
sorokat, ezért abbahagyja az olvasást, és a harci egyenruhája zsebébe
csúsztatja a könyvecskét. Annyit már legalább tud, hogy mégsem
hazafelé mennek…
Elismételgette magában a szokásos mondatait, amelyeket azért talált
ki, hogy a gondolatait megfelelő mederben tarthassa a végeláthatatlan
siklórepülések során. Például arra gondolt, hogy ez lesz a hetvenötödik
ugrása. Ami azt illeti, a többiek, akik mellette ültek a gépben, legalább
1975 ugráson voltak túl. Meg arra gondolt, hogy százötven mérföldes
óránkénti sebességgel haladnak. És hogy a magasságuk éppen 3500 láb.
Persze az utóbbi kettő becslés, de már volt akkora gyakorlata, hogy
szinte érezte a gépet – a mozgását, a tempóját, az állapotát, a
felhúzókábel feszülését, ahogy feliramlottak a levegőbe, aztán a kábel
rugalmas leválását róluk. Ez a pontos érzékelés általában – nyugodt
időben, nyugodt ugrásoknál – biztonságérzetet adott, de ha valami nem
stimmelt, ahogy aznap sem, és ezt Robert az első perctől kezdve tudta –,
inkább volt szorongató.
A vihar oldalba kapta őket. Robert emlékezett arra, mekkorát rándult a
gép, hogy az orrát beverte a saját térdébe. Néhány katona káromkodni
kezdett, és a felhúzó kábelt a másik gépben kezelő pilótát szidta, mert
nem jöttek rá, hogy ez csak a kezdet. Robert abban a szempillantásban
tudta, hogy le fognak zuhanni.
Fura, de arra nem emlékezett, ahogy lefelé siklottak, csak arra, hogy a
víz már ott is van, mintha feljött volna értük, és belecsobbanva
találkoznak vele. Alámerülve a gép hol jobbra, hol balra fordult, egyre
lassabban, bukdácsolva, meggörbülő testtel. És akkor a többiek rugós
késekkel, bajonettekkel kezdtek hadonászni, mások fakalapáccsal verték
a tetőt, hogy kiszabaduljanak. Robertnek átvillant az agyán az abszurd
gondolat, hogy a jenkik „repülő koporsónak” hívják seszínű, nehézkesen
mozgó és alig irányítható siklórepülőiket. Ebben a pillanatban Robert egy
lyukat látott meg a vásznon, azon át kinyomta magát, aztán vakon
küzdötte magát fölfelé; a víz áramlott az oldalánál lefelé, ahogy felfelé
emelkedett. Semmi másra nem összpontosított, csak hogy minél
hamarabb kijusson a sötét vízből a fényre, a levegőre. A sérült terelőlap a
szárnyon azonban felsebezte a vállát, ahogy elrúgta magát a géptől
fölfelé.
Nyílegyenesen haladt felfelé, fülében dobolt a vér, aztán csak
kibukkant végre a hánykolódó, sötéten hullámzó felszínre. Teljesen
egyedül volt.
A többire csak halványan emlékezett – nyilván sok vért vesztett:
valahogy felkecmereg egy másik lezuhant siklórepülőgép törött
szárnyára, amelyet egy nagy hullám úgy megforgat, hogy szinte a szuszt
is kinyomja belőle; a robbanások keltette lökéshullámok a fülében; ahogy
ordít egy távolban sodródó hidroplánnak, hogy jöjjön érte; aztán mikor
utoléri, és nagy keservesen felmászik a rámpára, sehol senki… Aztán a
halott pilóta, ahogy hason fekszik… Aztán lassan odébb sodródik tőle a
holttest, a lyukas gép meg lassan elsüllyed… Később, mintha álmodna,
csak úszik és úszik a csöndes vízben, a nap égeti a tarkóját. Aztán egy
szikla emelkedik ki a vízből, mintha csoda történne – aztán a szikla már
egy sziget… Egy gyerekhang… Arra is emlékezett, hogy mászik ki a
vízből a parti forró homokba. Aztán hason fekszik, és mellette egy rák
mozgatja összevérezett ollóját. Akkor azt hitte, meg fog halni, már fel is
készült rá, mikor jöttek érte egy hordágyfélével.
Most pedig itt van, lázasan, bekötözve, egy idegen gyerek szobájában.
Megint mozdult, és akkor tudatosodott benne a válla. Annyira
beléhasított a fájdalom, hogy szinte lebénította az egész jobb oldalát.
Balkézzel és a fogával megpróbálta leszedni a kötést, hogy lássa,
mekkora a sérülése, de aztán annyira rázta a hideg, hogy feladta. Inkább
felkelt, és az ágy végéhez vánszorgott, hogy elhúzza a poros függönyt.
A félig behajtott zsaluk között paradicsomi látvány tárult elé. Olajfák,
pálmák és a tenger oly kedves kék csíkja. Semmi jele annak, hogy háború
van, amiben részt kellene vennie. Később megtudta, hogy nem Szicília
felé, hanem a másik irányba, Észak-Afrika felé néz ez a szoba, ahonnan ő
is jött. Ez a gyönyörű látvány, és éppen ma, amikor a halál torkából
menekült meg… Varázslatos! Ez éppen olyan, mintha a dél-tengeri
szigeteken, a Csendes-óceánon vagy bárhol másutt lenne, ahová
gyermekkorában vágyott…
Rémlett neki azonban, hogy a háziak valamiféle olaszhoz hasonlatos
nyelven beszélnek. A férfi, akinek olyan rémületesen vastag a
szemöldöke… Az asszony, aki tud egy pár szót angolul… És a lány, aki
végig fogta a kezét! Mindhárman olaszul szóltak hozzá. A jó kezével az
egyenruhája zsebe felé tapogatózott, hogy kivegye az olasz katonai
útikönyvet, a Soldier’s Guide to Sicilyt, de az egyenruha nem volt rajta,
tehát a könyvecske is eltűnt. Valami hálóingfélét adtak rá, ami szörnyű –
olyan, mint egy múlt századi kísérteté…
Egy árnyék vetült az ajtónyílásra. A lány jött le a lépcsőn… Némán
osont a félhomályban, mintha foglyul ejtette volna az esti csönd… Aztán
megtörtént a második csoda. Robert, aki nem tudta, hogy megmentőjét
Maria-Graziának hívják, és azt sem, hogy ő az a lány, akinek lábsínje
volt, és akibe senki sem lett szerelmes – egyáltalán semmit sem tudott
róla, csak azt, hogy gyönyörű, és az ő kezét fogta –, tehát ez a Robert
nevű tudósember, aki most a hála könnyeit nyelte, és egy kicsit lázas is
volt, no meg kába az emberes adag morfintól, ahogy meglátta a
lépcsőfordulóban Maria-Graziát, menthetetlenül átadta magát az
érzéseinek, és szerelem kezdett benne ébredni a lány iránt.
Léptek…! Ám a szépséges lány helyett a félelmetes szemöldökű doktor
jelent meg az ajtóban, és be is jött. Letett egy pohár vizet az
éjjeliszekrényre, aztán a lépcső felé pillantott. – Mia figlia – közölte
Roberttel. – A lá…nyom. Lányom? – tette hozzá bizonytalan angolsággal.
– Igen, a lánya – bólogatott Robert vadul, hogy jelezze: érti.
– Feleség beszél kicsi inglesi – folytatta a doktor. – Io, no. Mi dispiace…
A hideg vizet Robert markába nyomta, és szelíd határozottsággal
rásimította Robert ujjait a pohárra, hogy segítsen tartani neki. – Isz, csak
isz! – biztatta.
Robert ivott. – Van egy kis könyvem – mondta aztán a doktornak. –
Angol. A Soldier’s Guide to Sicily. Vannak benne olasz szavak is.
A doktor összevonta a szemöldökét, annyira igyekezett megérteni az
angolt, de aztán csak megrázta a fejét.
– Könyv, kis könyv! – próbálkozott Robert újra, és közben ki-be
nyitotta a tenyerét, hogy mutassa is, mit akar. Aztán eszébe jutott, hogy
az iskolában tanult egy kis latint. – Liber? – próbálkozott megint. – Liber!
– Á, libro! Igen. – A doktor kisietett a szobából, és pár perccel később
tért vissza nagy halom könyvvel a kezében. – Ecco – scrittori inglesi. Shak-
e-speare. Charldicken. Ilyenből tanul italiano?
Robert látta, hogy nincs értelme a kis könyv után tovább faggatózni.
Inkább hagyta, hogy a doktor az ölébe rakja a könyveket, és
megnézegette őket. Bár olasz nyelven íródtak, felismerte, miből lettek
fordítva: A Tale of Two Cities, David Copperfield és The Complete Works of
Shakespeare. – Vájf – mondta büszkén a doktor. – Feleség tícsör!
– Tanár? – kérdezett vissza Robert, és a doktor bólintott. – Ismerem
ezeket a könyveket… – Robert majdnem elsírta magát a meghatottságtól,
de azért azt szégyellte volna megtenni. – Elolvasom ezeket olaszul, és
fogom érteni, mert ismerem az angol eredetit.
Robert nyilvánvaló lelkesedését már értette a doktor, ha a szavait nem
is. – Yes, yes – bólogatott buzgón. – Angol eredeti…
Robert felbátorodva körbemutatott a szobán, és megkockáztatta a
kérdést, ami kezdettől fogva motoszkált benne, amióta kinyitotta a
szemét. – Filius? A fia…? Hol van?
A doktor vastag szemöldökei lejjebb ereszkedtek. – Morto – mondta, és
feltartotta három ujját. – Tutti e tre figli. Morto, morto, morto. Eltűntek. A
háborúban. Talán meghaltak. Mindhárman.
Ölében dajkálva az ismerős könyveket, Robert – szégyenére – elsírta
magát. Annyira rájött a zokogás, hogy alig kapott levegőt. Nem tudta
abbahagyni. A szörnyű hangra, amit kiadott magából, beszaladt anya és
lánya is. A zokogógörcsét egész jól vették; az asszony átfogta a vállát,
valamit mormolt, megnyugtatásképpen, míg a lány elszaladt, hogy
hozzon még egy kis vizet. Robert hálásan elvette tőle a poharat, és
mohón ivott. – Nem szégyenkez – mondta a nő, amikor abbahagyta az
ivást. – Akarom azt mondani, hogy nem kell szégyellni. Mindenki
elvesztett valakit. Mindenki itt tudja, milyen az, elveszteni.
Az asszony kissé remegve beszélt, látszott, hogy nagyon fontos volt
beszélnie végre. – Jó – mondta végül. – Mondtam. Talán nem jó én angol,
de kell mondani. – Felemelte a súlyos könyvkupacot Robert öléből, és az
éjjeliszekrényre rakta. – Most aludni! Kérem. Amikor már jobban, akkor
kezd olvasni, és olasz tanulni. Nem aggódik! Férj itt fog őrköd meg
puska is, ha helyi fasiszta jön. De nem hisz, hogy fog jön többet.
Valóban: a helyiek kezdtek ráébredni, hogy a castellamarei fasiszták
csillaga leáldozóban van. Il conte és Arcangelo elrakták a fekete inget, és
feloszlatták a Balillát. Aztán nyugtalankodni kezdtek, mert terjedt a hír,
ki tudja, honnan, hogy az inglesi majd elveszi a fiaik érdemrendjeit meg
a tábori képeslapokat meg a hősi haláluk hírét bejelentő leveleket. Ezért
aztán az emberek titokban kilopóztak a kertjükbe, amikor nem látta őket
senki, és elásták ezeket a relikviákat. Még Amedeo is becsomagolta
Flavio kitüntetését egy bőrdarabkába, és az udvaron álló nagy pálmafa
gyökerei közé rejtette.
A holdfényben a pálmalevelek furán viaszosnak, nem eviláginak
látszottak; Micetto szőre pedig tiszta ezüstösen csillogott. Amedeo
elindult, hogy bemenjen a házba, s miközben a kezét porolta le, úgy
érezte, kissé mintha enyhült volna a fájdalma. Mint amikor a nagy láz
eléri a tetőpontot, és elkezd süllyedni; ilyenkor már nem életveszélyes,
már el lehet viselni.

Pippa elkezdte mesélni a sok apróságot a férjének és a lányának, amit

megtudott az idegenről. Angol, nem pedig amerikai, mondta az asszony.
Ez megmagyarázta az iruló-piruló, dadogó elfogódottságát Maria-Grazia
jelenlétében. Huszonöt éves – éppen kettővel több, mint amennyi most
Tullio lenne. Pippa kissé kutakodott a szótárban, és így sem volt benne
biztos, de úgy értette, hogy a fiú azt mondta „lelenc”. – Nahát! – kiáltott
fel Amedeo örömében. – Akkor ő is egy Esposito!
Pippa összehúzott szemmel vizslatta a férjét. – Amore, ő attól még nem
a te fiad!
Amedeónak beszélhetett, amit akart: hogyan is tekinthetett volna
másként erre az égből pottyant fiúra, mint valamiféle kárpótlásra a
sorstól? Még abban is komolyan elkezdett reménykedni, hogy ha egyszer
vége lesz a háborúnak, legalább az egyik fia szintén haza fog térni. Ha ez
a fiatalember meg tudott menekülni, akkor talán az ő fiát is megmenti
egy angol vagy bárki idegen partoknál.
Az elkövetkezendő napokban a szigetlakók kezdtek inkább áldásként,
semmint átokként tekinteni a doktornál lábadozó, sebesült idegenre.
Mert ha idejönnek a fickó angol bajtársai vagy az amerikaiak a
dzsipjeikkel meg a zászlóikkal, mit látnak majd? Semmi mást, csak azt,
hogy ők milyen jól bántak vele, mint egy közülük valóval. És különben is
– nem Szent Agáta csodája az, hogy éppen a harcok végénél
idepottyantott egy embert, aki már megfulladt, mégis egyszer csak
kisétált a vízből, és éppen az ő szigetükre? Ennek fényében aztán
reggeltől estig jöttek az özvegyek, és hozták a sült padlizsánt meg a
jófajta, otthon főzött szeszt az idegennek. A halászok este beadtak egy
keveset az aznap fogott friss halból hazafelé menet. Még a lányok is,
akiknek nem jött haza a kedvesük, megjelentek Az Éjszaka Házánál
kirúzsozva (pedig a háború óta nem járkált így senki soha), és kérték
Maria-Graziát, hadd vessenek egy pillantást a külföldi katonára.
A nőnemű csodálókat a kissé méltatlankodó Maria-Grazia mind
dolguk végezetlenül hazaküldte, és nem vallotta volna be magának, hogy
ezt bármi másért tenné, mint az idegen gyógyulásáért érzett felelősség
okán.
– Nem akar titeket látni – motyogta a lányok után – mert nem bírta
megállni – a pult mögül úgy, hogy azok azért ne nagyon hallják meg. –
Már nincs életveszélyben, de ha látná kipingált ábrázatotokat, hát a
szűzanyára fogadom, menten belebetegedne megint…
A sarokban szundikáló Gesuina erre felébredt, és harsány örömmel
rikkantva helyeselt Maria-Graziának, mert mindig is azt gondolta, a sors
roppant nagy igazságtalansága, hogy szegény jó Maria-Grazia ennyire
lemaradt a fiúknál az osztálytársaihoz képest.
A valóságban azonban az angol katona egyáltalán nem volt túl az
életveszélyen. Amedeo a fiú ágya mellett ülve úgy érezte magát, mint –
Tullio kivételével – három fiatalabb gyermeke születésénél.
Mindháromért alaposan meg kellett küzdenie. Az angol láza hol
felszökött, hol lement egy kicsit. Állandó szomjúság gyötörte. A válla
még mindig gennyedzett, és ettől nem tudott begyógyulni. – Mosd le a
sebet Szent Agáta szobránál szentelt vízzel – tanácsolta Gesuina. – Majd
az megteszi, amit kell.
– Nekem inkább még egy kis szulfonamidra lenne szükségem – felelte
Amedeo.
Gesuina sértődötten szorította össze a száját erre a pogány beszédre, és
elcsoszogott. Amikor visszajött, egy Szent Agátához hasonlatos
szerencsekő-medál volt a kezében, hogy a fiú nyakába akassza, meg egy
kis üvegcse szentelt víz a tavalyi ünnepségről.
És lám, Gesuina nagy megelégedettségére, a seb gyógyulni kezdett. A
fiatal katona apránként legyőzte a fertőzést. Egy reggel Amedeo levette a
kötést, hogy ellenőrizze a sebet, és azt látta, hogy már nem vörös, és nem
gennyedzik, hanem szépen varasodik. – Viszketni fog – mondta az
angolnak, ahogy újra bekötötte a sebet. – Ne érj hozzá! – Az volt a
szokása, hogy mindig beszélt a pácienseihez, függetlenül attól, hogy
értették-e, vagy sem. Robert annyit megértett, hogy a helyzet javult, és
ezt mondta: – Grazie. Mille grazie…
– Ideje, hogy felkelj, és járkálj! – mondta a doktor. – Jót fog tenni, ha
kicsit kiülsz a teraszra egy kis tengeri levegőt szívni, vagy legalább
lemész a kocsmába.
 Az angol bólintott, és megismételte a tenger szót, amit értett: – Mare,
mare… Eddig a szigetlakók kissé gyanakodva pillantottak fel a fönti
bezárt ablakra, de most, hogy az angol lejött közéjük, némileg
meglepetten észlelték, hogy nincs vele semmi bajuk, sőt, kedvelik. Az,
hogy nem tudott beszélni a nyelvükön, különösen figyelmes és
szenvtelen hallgatóvá tette, aki mindenre, még a legsarkosabb
véleményekre is buzgón bólogatott, és ezt motyogta: – Sì, sì, sì… Mindig
Maria-Grazia körül legyeskedett a kocsmában, és megvolt az a bájos
szokása, hogy ha bejöttek az öregek, szaladt kihúzni nekik a széket, vagy
azzal kedveskedett, hogy felszedte az asztal alá hullott kártyalapokat.
Amikor kipirultan felegyenesedett, vörös fejével éppen úgy festett, ahogy
a szigetlakók az angolokat elképzelték. Igyekezete, hogy olaszul
tanuljon, sok derűs percet szerzett a helyieknek: azt, amikor összekeverte
az „év” és az „anus”, azaz végbélnyílás szavakat, sokáig emlegették a
szigeten. („Sohasem fogom elfelejteni”, nevetett Rizzu még évek múlva is
úgy, hogy a könnyei folytak, „az a fiatalember megkérdezte hogy
mennyi az ‘ani’ Signora Gesuinának, és amilyen képet akkor Gesuina
vágott! Ha-ha!”)
A tetejébe még Micetto, a macska és Concetta is imádta Robertet.
Ahogy Gesuina morogta az orra alatt: – Ha ez a vadmacska meg ez a vad
gyerek el bírja őt fogadni, hát akkor bárki elfogadhatja.
Robert úgy találta, hogy e különös, furcsa világban, ahol egy-két szónál
többet nem tud Maria-Graziával kommunikálni, a szerelme is
szégyentelenül különös, mint a láz: megvan a maga útja-módja, kér és
követel, nem lehet befolyásolni. Ha Maria-Grazia lement a lépcsőn, máris
szaladt, hogy odaálljon, abba a levegőbe, amit az imént a lány lélegzett
ki, és hogy megérezhesse bőre-haja illatát (amely finoman halvány volt,
és leginkább a narancsra emlékeztetett). Ha valamit Maria-Grazia
megérintett a kocsmában, majd lerakta a pultra, ő is titokban megfogta,
mert már a tudat is boldogította, hogy a keze azt érinti, amit az előbb
Maria-Graziáé. Robert őszintén és ártatlanul hitte, hogy senki se veszi
észre rajongását. Annyira nem tudta magában tartani szenvedélyét, hogy
már a lány előtt is beszélt róla, igaz, angolul. Ha bejött a szobájába Maria-
Grazia egy kancsó vízzel vagy egy könyvvel, ilyeneket mondott neki
fahangon, mintha csak köszönetet mondana: – Szerelmeskedjünk itt és
most, mielőtt apád felébred a sziesztájából. – Vagy amikor a lány
felseperte a kocsmát zárás után, a sarokban ülve Robert először a
rádióban hallottakat kezdte neki emlegetni, vagy az időjárásra tett
megjegyzést, majd hirtelen azzal zárta a mondókáját, hogy Maria-Grazia
a legszebb lány a világon, és hogy még a levegő is szent, ami körülveszi.
Maria-Grazia – aki jól beszélt angolul, csak félénkségében nem volt
hajlandó ezt elárulni –, egyszer csak így ébredt annak tudatára – nagy
örömére – hogy a fiú szerelmes belé.
Robert látta, hogy elpirul a lány, és eltűnődött, hogy vajon a
hangsúlyai vagy más árulhatta-e el az érzéseit, és úgy döntött, hogy
ezentúl még inkább fapofával és fahangon mondja az efféle bókokat.
Mert persze nem akarta abbahagyni ezt a furcsa udvarlást – nem is tudta
volna, aminthogy azt sem tudta megállni, hogy ne szeresse. Ez a
varázslat benne volt a sziget levegőjében, abban a levegőben, amit Maria-
Grazia is belélegzett.

A recsegős BBC-adás fölött görnyedezve a társairól híreket megtudni

szándékozó Robert arról értesült, hogy a szicíliai partraszállás sikeres
volt, az olaszok megadták magukat, és hogy a németek visszavonultak
Messináig. Most, hogy a válla már egész jól gyógyult, egyre többet
gondolt arra, hogy vissza kéne mennie az ezredéhez. Legalábbis a
semmihez képest többet… Valójában semmit sem szeretett volna jobban,
mint itt maradni, Castellamarén, hallgatni a hullámok és a kabócák
hipnotikusan bódító hangját, és merészen megvallani szerelmét Maria-
Graziának. Aztán örökre itt maradni, és elfelejteni, hogy volt valaha
háború.
Lassan ráébredt, hogy ez az átmeneti lét kezd tarthatatlanná válni.
Vagy most elmegy, vagy többé már nem is tudna elmenni innen, ami,
úgy érezte, nem szülne jó vért. Egyik délután, amikor nyugtalanul
szendergett a sistergő rádió mellett a szobájában, Maria-Grazia bejött
hozzá, letérdelt az ágya mellé, megfogta a kezét, és beszélni kezdett
olaszul, de mint a vízfolyás. Szép ívű, keskeny szemöldökét éppen olyan
kétségbeesetten vonta össze, mint az apja szokta a maga vastag
szőrpamacsait. Robert egy szót sem értett a szóáradatból, és nagyon
igyekezett leküzdeni a késztetést, hogy a karjába kapja a lányt, és azokat
a szerelmes olasz szavakat mondja a szemébe, amelyeket elsőként
kutatott ki lázasan Pippa iskolai angol-olasz szótárából: – Ti amo. Ti
adoro…
Ehelyett azonban némán végighallgatta a lányt, aki a gesztusaiból és
hangjából ítélve töprengett, vitatkozott, panaszkodott, mentegetőzött, és
végül: könyörgött. Amikor befejezte, elégedett képpel elengedte Robert
kezét.
Aztán nem szólt többet, felment a lépcsőn a saját szobájába. Robert
hallotta, ahogy járkál odafönt (kissé egyenetlen ritmusban), aztán mintha
hajkefe surranna gyors mozdulatok nyomán a haján, aztán mintha ruhák
hullanának a fapadlóra a feje fölött. Az ágy megreccsent, ahogy nyilván
elnyúlt rajta; az is ősöreg darab lehet, mint az összes többi a házban, és
rövid is Maria-Graziának. Robert elképzelte a lányt, ahogy kissé
összegömbölyödik; gyönyörű szeme álmosan lecsukódik; vastag, fekete
copfja a párnán kígyózik.
Olykor a kocsmában ülve látta, ahogy ez a fényes, hosszú copf a lány
válla fölé lendül, amint egy süteményes tálcát egyensúlyoz, vagy a
sarkokban hajladozva söpör, és Robert ilyenkor nagyon szerette volna
két kézbe fogni és csókokkal borítani ezt a csodás hajfonatot.
Ha nem megy el most azonnal, hogyan fogja tudni rávenni magát,
hogy visszamenjen, és megint belevesse magát a háborúba, ami a dolga
volna?
Már napokkal korábban írt egy olasz nyelvű üzenetet – de most
ráébredt, hogy ez milyen kevés ahhoz a sok kedvességhez képest,
amelyet ebben a házban kapott. A szája hirtelen úgy kiszáradt, az arca
pedig égett, mint amikor még lázas volt. A cédulát az éjjeliszekrényen
hagyta, felkapta a fegyverét, és kiment a házból, mielőtt még bárki
felébredhetne.
A templom előtt Ignazio atyába ütközött. A pap felhúzta a
szemöldökét a puska láttán. – Hová megy, Robert Carr? – kérdezte
angolul, de Robert úgy tett, mint aki nem érti a kérdést, csak nagy
mosolyogva és fejbólintások közepette iszkolt végig a szűk kis utcán.
Concetta titkos ösvényén ment, át a bozótoson meg a fügekaktuszok
között, így észrevétlenül jutott el az országútig. Puskájával a hátán
Mazzuék tanyája előtt lassú futásra váltott, miközben ép kezével fogta
sérült vállát, amely lüktetett, és éles fájdalom hasított belé minden
lépésre. Most ébredt rá, hogy még nem erősödött meg annyira, mint
gondolta, és már bánta, hogy nem hagyta, hogy az atya megállítsa.
Mazzuék kutyája ugatni kezdett, és rángatta a láncát, de senki sem
mozdult a bezsaluzott ablakok mögött.
Amikor már a kikötő közelében járt, gyors lépteket hallott a háta
mögött közeledni. Maria-Grazia volt az, aki szaladt utána. Ez volt az
egyetlen eshetőség, amitől rettegett, mert nem akart magyarázkodni,
most mégis rákényszerül. Megállt, és nézte, ahogy közeledik felé a lány,
nyomában Micettó meg Concetta, aki a bozóttal küzdve kiabálta: – Várj,
Maria-Grazia! Várj meg!
Maria-Grazia megállt Robert előtt. És máris jött egy újabb szóáradat,
ezúttal elég jó angolsággal: – Elmész? Miért? Mindenki azt akarja, hogy
maradj nálunk! Az égiek hoztak ide, mindenki ezt mondja. Szent Agáta
csodája… Miért mész megint oda, a háborúba, csak hogy meghalj egy
csatában?! – Felzokogott. – Azt hittem, feljössz a szobámba. Ezt kértem
tőled! Te meg hátat fordítasz, és elmész? Valami rosszat tettem, Robert?
Nagyon szomorúvá teszed apámat és anyámat. Mindenkit!
Robert csak ennyit tudott kinyögni nagy zavarában: – Te angolul
beszélsz?
– Igen, igen, tudok angolul. Csak nem mertem megszólalni. Ma arra
kértelek, olaszul, hogy gyere fel a szobámba, ehelyett te fogod magad, és
elmész.
– És miért nem angolul mondtad, ha egyszer tudsz angolul?
Maria-Grazia haragosan vágott vissza: – Miért nem olaszul mondtad,
hogy szeretsz, hiszen ennyit tudsz mondani? Láttam, hogy mindig ott
hagyod nyitva a könyvet…
– Akkor most mondom – mondta Robert még mindig kissé nyersen. –
Ti amo. Ti adoro. De el kell mennem!
– A vállad még nem gyógyult meg! Ezzel a vállal még nem fogsz tudni
harcba menni, Robert! Meg fognak ölni!
 – Annyira meggyógyultam, hogy gyalogolni tudjak, és megtaláljam a
csapatomat.
Maria-Grazia sírva fakadt. – Meg fogsz halni, megölnek – ismételte. –
Mindenki ezt mondja. Bárcsak a Mindenható és Szent Agáta megnyitná
újra a sebedet – történjen bármi, csak ne menj a háborúba!
– Mennem kell – mondta Robert. – Megyek, és aztán visszajövök!
Hiszen szeretlek, már kimondtam!
Maria-Grazia végigment vele a poros földúton, sírva.
A kikötőben aztán fura helyzetben találta magát az angol katona: se
Bepe, se ‘Ncilino, de még a halász Agáta a kölcsönbárkájával sem volt
hajlandó őt Szicíliába vinni. Egyszerűen azt mondták, hogy nem, és kész,
miközben fogták az evezőiket, és rázták a fejüket. A halász Agáta ezek
után olyan érthetetlen olaszságú szóáradatot zúdított rá haragos arccal,
hogy Robert visszahőkölt. – Miért olyan dühös? – kérdezte Robert Maria-
Graziát megilletődötten. Miért ilyen dühös rá az ő egyik megmentője –
sehogy sem értette. – Nem dühös – felelte Maria-Grazia –, csak nem visz
át, és kész.
– Mit mondott?
– Azt mondja, hogy nem mehetsz el most, amikor már vége a
háborúnak – magyarázta a lány. – Azt mondja, szerencsét hozol nekünk,
mert amióta itt vagy, csak jó sardét és nagy tonhalakat fognak. Ami
persze babona, de…
Agáta azonban még mondott valamit.
– Mi az? – firtatta Robert.
– Azt mondja… hogy ez a sziget már annyi jó embert elveszített.
Robert, aki szinte már beleszédült ebbe a vitába, eldöntötte, hogy
akkor nincs más, minthogy átússzon Szicíliába. A feje fölé tartotta a
puskát, és leugrott a mólóról, be a vízbe. Maria-Grazia, a halászok, a
kislány és a macska némán álltak a parton, és döbbenten nézték. Robert
elevickélt a sziklákig, nyögdécselve fájdalmában, de odaérve kénytelen
volt leengedni fegyvert tartó karját.
Halk kiáltásokat hallott a háta mögül. Amikor megfordult, egész
tömeget látott a parton, akik a mólón gyülekeztek. Ott volt a doktor, a
felesége, a pap, és Gesuina is, akit Rizzu unokája vezetett. Ott látta
köztük az öreg zsugásokat, de még a boltost, azt az Arcangelót is, akivel
alig beszélt eddig, és egy hónapja még fasiszta volt. – A város lakossága
kijelenti – kiabálta feléje Arcangelo –, hogy ha nem óhajt önszántából a
szigeten tartózkodni, akkor a gróf úr és jómagam arra kényszerülünk,
hogy come si dice? –, igen: hadifogolynak nyilvánítsuk. Jöjjön vissza,
kérem, Signor Carr!
Ahogy Robert taposta a vizet, prüszkölve-fújtatva a sós párában, amit
maga körül kavart, szédülni kezdett az erőfeszítéstől és a vállába egy
ponton éles fájdalom nyilallt. Odanyúlt ép kezével, és valami ragacsosat
tapintott. A seb felszakadt, és vérezni kezdett. Vérkönnyek színezték a
vállán a ruhát egészen addig, mígnem a három halász, Bepe, ‘Ncilino és
Agáta odasiklott a bárkáján, kivették a vízből, és a part biztonságába
eveztek vele.
 III.
A HOLTAK VÁROSA
1944–1953
„Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy öregasszony, aki a fejébe vette, hogy
megátkozza a király lányát. – Sohasem fogsz férjhez menni – mondta a
kislánynak –, csak akkor, ha megtalálod a Halott Embert, és vigyázol rá egy éven,
három hónapon, egy héten és egy napon át.
A lány felnőtt, és az átkot senki sem vette le róla. Volt sok kérője, mert nagyon
szép volt, de egyiket sem kedvelte meg annyira, hogy hozzáment volna. – Apám
– szólt végül a hercegnő a királyhoz. – Ez így nem mehet tovább. Tudom, hogy
addig tart az átok, és nem fogok férjhez menni, amíg meg nem találom a Halott
Embert. Csak őhozzá mehetek feleségül. Ezért útnak indulok, és megkeresem a
Halott Embert.
Királyapja sírva fakadt, de nem volt mit tenni, útra kellett bocsátania a lányát.
A hercegnő másnap felnyergelte a lovát, rátette a nyeregtáskájába tett holmiját,
és elment a nagyvilágba, hogy megkeresse a Halott Embert.
Sok-sok évig járta a világot, mígnem elért egy nagy, fehér palotához. Az ajtó
nyitva volt, a lámpák meg voltak gyújtva. Tűz égett a kandallóban. A lány
bement, és addig-addig járt szobáról szobára, mígnem talált egy halottat az
emeleten. Az egyik szobában, annak a kandallója előtt hevert. – Íme, itt van az én
vőlegényem – mondta a hercegnő. – Most vigyáznom kell rá egy évig, három
hónapig, egy hétig és egy napig, amíg fel nem kel.
A lány hasra vetette magát a kőpadlón, és a Halott Ember mellett fekve várta,
hogy az megébredjen.

Ez a velencei mese a Decameronban is megtalálható, meg Signor Calvino

legendáriumában, amely valahogy eljutott Castellamaréba a második
világháború idején. Én szentül hiszem, hogy egy északról odahurcolt rab
mesélte az ott lakóknak. Első feljegyzése 1942-ből származik, amely
évben Signor Rizzu elmesélte nekem.”
 I.

A háború azon a nyáron ért el üszkös végéhez, amikor Maria-Grazia és

Robert egymásba szeretett. A rákövetkező tavaszon, amikor Szicília már
nyolc hónapja volt megszállás alatt, és a halászok lassacskán kióvakodtak
megint a nyílt tenger távolabbi vizeire, egy ismeretlen csónak tűnt fel a
láthatáron. Maria-Grazia és Concetta a háztetőre szaladt, hogy
megnézzék Flavio binokularéján, mi közelít feléjük. Azt látták, hogy a
hajóban két halász evez, mellettük pedig két fémsisakos amerikai katona
ül.
Hogy miért ez a kései partraszállás az amerikaiak részéről, mikor
ennek már hónapokkal korábban meg kellett volna történnie? Úgy esett,
hogy a Siracusát körülvevő káoszban a szicíliaiak egyszerűen elfelejtették
megemlíteni, hogy az a pici sziget ott, a horizonton, lakott! Ennyi időbe
telt, hogy az ezredes, aki nagyítóval vizsgálta át saját légifelvételeit,
egyszer csak látott egy apró szemcsét a felvételen a szicíliai partoktól
délkeletre. Amikor megnagyította a képet, az ezredes egy mólóformájú
szürke kőrakást és egy helyre tömörülve sok kis pirosat látott – utóbbiak
háztetőkre vallottak. Lement az irodája alatti boltba, és az ablakon a
sziget felé mutogatva kérdezősködni kezdett. Sì, sì, bólogattak a
siracusaiak, bizony, hogy igen – Castellamare nem egy lakatlan sziget,
még börtöntábora is volt, rabokkal, sok okos embert vittek oda északról.
Négy vagy öt őr vigyázott rájuk.
Másnap reggel az ezredes utasította két emberét, hogy kerítsenek egy
csónakot, menjenek oda, és vizsgálják ki a dolgot.
A két amerikai – egy őrmester és egy százados – egy dollárt ajánlottak
az Isten irgalmas nevű halászcsónak öreg tulajdonosának, hogy vigye át
őket Castellamaréra. Kevéssel délután négy óra után értek oda a korán
érkezett tavaszi hőségben. Az öreg halász kikötött a mólónál, és felfelé
mutatott, jelezve, hogy ott vezet felfelé az út az olajfák és a kaktuszok
között, a sziget tetejére. Aztán letelepedett a csónak aljába, és előszedett
egy pakli szoliter kártyát. Ebből nyilvánvaló volt, hogy nem áll
szándékában elkísérni a katonákat.
– Hát ez eléggé meleg ügynek ígérkezik felkaptatni oda – vakarta a
fejét az őrmester.
– Majd leintünk egy autót felfelé menet – jegyezte meg a százados.
A halász fintorgott. – Itt nincs autó – mondta a városlakók
megvetésével a falusiak iránt. – Itt se hűtőszekrény, se televízió, se
drótnélküli rádió. Itt nincs semmi. Értik, americani?
Ahogy felkaptattak a hegyoldalban, az amerikaiak elég hamar
megértették. A földeken éppen hogy hajtani kezdett a szőlő. Erről az
őrmesternek eszébe jutott Kalifornia és az otthona. A távolban, a
tengerparthoz közel, parasztok hajladoztak szinte egyszerre mozdulva.
Idáig elhallatszott, ahogy kapájukkal le-lesújtottak a kemény, száraz
földre. A földúton egy, innen a magasból gyufásskatulyának látszó,
magányos automobil mozgott lassan. – Visszamenjünk oda? – kérdezte
az őrmester. – Kérdezősködjünk azoktól az emberektől?
– Inkább menjünk be a városba – felelte a százados, aki gondolni se bírt
arra, hogy még egyszer megmássza a hegyoldalt abban a hőségben.
Egy emberrel sem találkoztak, amíg át nem haladtak egy omladozó
boltív alatt, amely mindenféle politikai nézet hirdetőtáblájává vált. A
„Viva Il Duce!” és a „Viva Mussolini!” felirat már alig-alig látszott,
helyette sokkal újabbak virítottak a félig felszabadult Itália frissebb
hőseinek nevével: „Viva Badoglio! Viva Garibaldi! Viva il Re!”
A százados helyeslően bólintott. – Nincsenek fasiszták – jegyezte meg.
– Legalábbis már nincsenek – felelte rá az őrmester.
Aztán kiderült, hogy a siracusai ember még valamiben tévedett: volt
egy drótnélküli rádió a szigeten. Némi keresés után meg is találták a
kocsmában. Ahol fura egy gyülekezetre talált a két katona. Volt ott
mindenféle ember – öregasszonyok, öregemberek, akik kártyáztak, két-
három halász és a kávét iszogató brit katona, akik mind a BBC híradását
figyelték, kommentálták, vitatkoztak rajta nagy hangon.
– Hát a maga százada hol van? – kérdezte az amerikai százados a brit
közlegényt. – Nekünk senki sem szólt, hogy ezt a szigetet a brit haderők
már elfoglalták.
Robert letette a kávéscsészét, és felállt. – Nem foglalták el – felelte. –
Csak én vagyok itt, egyedül. Július kilencedikén, éjjel ide vetődtem, a
partra. Azóta nem láttam a csapatomat, hogy a siklórepülőnket kilőtték a
tenger fölé.
Az őrmester a vontatógépes sógorától hallotta, hogy volt a
partraszállás aznap a légierőnél: a szél és az eső miatt túl korán kellett
leválasztaniuk magukról a siklórepülőket. Azt is hallotta, hogy a brit
ejtőernyősök szétszóródtak a környékbeli hegyekben, vagy beleestek a
viharos tengerbe. Olyan is volt, aki száz mérföldnél is távolabb, bőven a
frontvonal mögött ért földet valami szőlősben, tehát ellenséges területen.
A rákövetkező napokban azok, akik még harcképesek voltak, egyedül
állták a sarat, ahogy tudták; azokat pedig, akiket úszó roncsdarabokon
kapaszkodva találtak meg, hajóval visszavitték Tunéziába. A brit
„Tommyk” közül sokan annyira dühösek voltak az amerikai
vontatópilótákra, hogy nem merték őket kiengedni a katonai táborból. –
Micsoda káosz volt – mormolta az őrmester. – Hallottuk…
A brit katona haptákba vágta magát: – Hatodik ejtőernyős
felderítőszakasz, harmadik zászlóalj, első légihadiosztály… Tudják, hogy
mi lett a többiekkel, a gépek legénységével? Csak erre tudok gondolni,
erről álmodom éjszaka. A többiek is megúszták mind?
– Csak hat hónapja vagyunk Szicíliában – felelte a százados. – Semmit
sem tudok róluk. – Pillantása végigsöpört az öregembereken a
kártyaasztaloknál, a sarokban sutyorgó öregasszonyokon és a két
halászon, akik újságjukat lerakva, jóindulatú kíváncsisággal figyeltek. –
Azt hittem, van errefelé egy börtön – szólalt meg végül.
Pippát hívták, aki aztán elvezette a két amerikait és a brit katonát a
főúton át a városka szélén álló romos házakig, ahol korábban a rabok
laktak. Pippa szégyellt volna e két idegen előtt angolul megszólalni, így
hát ékes irodalmi olaszsággal elmagyarázta, hogy a fogolytábort
felszámolták. – Azt mondja, itt tartották a rabokat – tolmácsolt Robert a
századosnak. – Nem volt rendes fogolytábor, csak ez. Azt mondja az
asszony, hogy amikor elkezdődtek itt a harcok, a fasiszta őrök mind
elszeleltek. Ez nagyjából akkor volt, amikor én idevetődtem a szigetre.
– És mi lett a foglyokkal?
– Itt maradt közülük egy egyetemi tanár, meg egy-két szocialista párti
képviselő. A többiek szintén elmentek. – Még Mario Vazzo is elment,
hogy odaát megkeresse a feleségét és a gyermekét.
– És a helyi önkormányzat? Van valaki, akivel találkoznunk kéne?
Mondjuk, a polgármester?
Robert a fejét rázta.
Időközben köréjük gyűltek az emberek, mert elterjedt a híre, hogy
megjöttek az amerikai katonák. Körbeállták őket, a vállukat veregették.
Valaki éljenezni kezdett: – Viva l’America! – Concetta lerázta magáról
Maria-Grazia kezét, és az emberek elé furakodott. Ott megállt, és
felbámult az idegenekre. – Hát ez elég fura – jegyezte meg a százados,
aki azt remélte, hogy a sziget átvétele nagyobb szabású akció keretében
zajlik majd. – Nekünk azt mondták, hogy van itt egy fogolytábor, négy
vagy öt őrrel.
– Igen, igen, így is volt – bólogatott Robert. – Ez az asszony is azt
mondja, hogy volt, de már mindenki elment innen.
– Vigyek őket vissza a kocsmába – javasolta Rizzu. – Vendégeljük meg
őket egy kis enni-innivalóval.
Az amerikaiak ünnepélyes díszkíséretet kaptak visszafelé úton, a
kocsmáig, ami némileg enyhítette a százados csalódottságát. Az Éjszaka
Házába érve nem kértek Maria-Grazia hadikávéjából, de hajlandóak
voltak leülni a mennyezeti ventilátor alá, és azt kérték, hogy
haladéktalanul hozzák elébük a sziget korábbi podestáját.
Rizzu büszkén feszített az automobil első ülésén – életében először –,
mert ő ment ki, a földekre a grófért. Il conte mereven meghajtotta magát a
felszabadítók előtt. – Beszél angolul? – kérdezte a tiszt.
A gróf, aki annak idején eléggé elhanyagolta a tanulmányait,
kelletlenül megrázta a fejét. Robertet és Pippát kérték meg, hogy segítsen
tolmácsolni. A gróf vörösre vált arccal sütötte le a szemét, miközben az
amerikaiak bejelentették, hogy elfoglalták a szigetet, és ezennel felmentik
il contét a polgármesteri feladatai alól. A gróf felindultságában tett egy
lépést a katonák felé, és egy feszült pillanat után, amikor nem lehetett
tudni, hogy előtör-e belőle a harag, vagy sem, végül, nagy nehezen
elfogadta és megrázta a katonák felé nyújtott kezét.
Aztán az amerikaiak Roberthez fordultak, hogy az ő ügyében is
döntsenek. – Visszavisszük Siracusába – mondta a százados. – Ehet egy
jót, és visszaküldjük a csapatához.
– Nem mehetek – mondta Robert. – Már megpróbáltam elhagyni
egyszer a szigetet, de nem ment… A vállamon a seb elkezdett vérezni.
Ha elhagyom a szigetet, vérzik…
– Sì, sì – bólogatott a sarokból valaki. Egy vak öregasszony ült ott; a
szeme helyén csak kifakult fehérség. – Un miracolo di Sant’Agata…
– Mit mond?
– Azt mondja, hogy Szent Agáta csodát tett…
– Ugyan már – mondta a százados. – Ne is halljak effélét. Akkor most
eljön velünk – fordult megint Roberthoz –, bevisszük egy megfelelő
kórházba, ahol ellátják a sebét. Utána evakuáljuk Tunéziába. Vagy
hazaküldjük Angliába, ha ezt szeretné.
Robert azonban a fejét rázta.
Az egybegyűlt szigetlakók Amedeót kezdték nógatni, hogy álljon ki, és
adjon orvosi véleményt. A doktor elmondta, hogy nincs már mit tenni
Robert vállával, csak hagyni teljesen behegedni. A pihenés, az kell most
neki, semmi más, és a legjobb, ha nem mozgatják őt feleslegesen a
felgyógyulásnak ebben a kényes fázisában.
– Mutassa a vállát! – mondta a százados. Robert kigombolta az ingét,
és mutatta a már bevarasodott sebet.
– Elég jól begyógyult már – állapította meg az amerikai. – Semmi baja.
– De lesz, ha el akar innen menni – mondta tiszta angolsággal a
tömegből előlépő Maria-Grazia hosszú, fekete copfját babrálva. – Akkor
vérezni fog.
A szigetlakók egyetértően morajlottak. A századosnak eszébe jutott,
amit a szicíliaiakról olvasott a kézikönyvében, amelyet a messinai
partraszállás előtt kapott. „A sziget lakóinak többsége római katolikus, és
nagyon kötődnek a szentek ünnepeihez” – ez állt abban a könyvben. A
brit úgy látszik, valamivel megbabonázta őket. – Talán kapott egy kis
légnyomást – súgta a százados az őrmestere fülébe.
Az őrmester azonban megilletődöttnek látszott, és nem nagyon látszott
egyetérteni a századosával. – Hát, nem tudom… Hallottam más
csodákról is ebben a háborúban a sógoromtól, Harvey-tól, aki pilóta.
 – Ugyan már… – A százados most egyenesen Roberthez fordult: –
Nem akar visszajönni velünk Szicíliába, hogy egyen végre egy jót, orvos
lássa, és megtudhassa, mi történt a társaival?
Robert azonban a fejét rázta. Nem mehet velük a vízen túlra, és nem
szeretne katonai kórházba menni. – Nem mehetek – mondta. – Ez az
egyetlen hely, ahol a vállam helyre jöhet. És ő az egyetlen doktor, aki
meg tud gyógyítani.
Az őrmester most már felbátorodott annyira, hogy ő is véleményt
nyilvánítson az ügyben: – A válla olyan, amilyen, mindegy, hogy
visszük, vagy itt marad…
– Akkor dezertőrnek számít – szögezte le a százados. – Nem
hagyhatjuk itt.

A százados több ellenállásra számított az angol részéről, de Robert végül

nem tiltakozott, velük ment. Amire meg nem számított: a szigetlakók
nagy tömegben követték őket le, a hegyről, a kikötőbe. Helyi
nyelvjárásukban lamentáltak; többen sírtak, és belecsimpaszkodtak az
angol karjába, kezébe. Az izzadó százados magában káromkodva vezette
könyökénél fogva a sápadt és komor Robertet – bárcsak sose küldték
volna ide, erre a szigetre… Az egészet még tovább rontotta, hogy fiatal,
babonás őrmestere, aki Kaliforniában nevelkedett, valahol az isten háta
mögött, nyíltan szimpatizált az angollal.
A mólón a tömeg némán nézte, ahogy az americani elviszi Robertet. A
százados úgy érezte, valamit mondania kell az embereknek. Az Isten
irgalmas nevű csónak végében állva feléjük fordult, és kijelentette: –
Vigyázunk a barátjukra. Gondoskodunk róla, hogy jó kezekben legyen.
Az emberek továbbra is szótlanul bámulták, amint Robert és Maria-
Grazia futólag megöleli egymást. Aztán a halász eloldotta a csónakot, és
távolodni kezdett fedélzetén az amerikaiakkal és az angollal. Az emberek
továbbra is szomorúan, némán álltak a parton, és nézték a távolodó
halászhajót.
– Micsoda szörnyű egy hely… – szakadt ki a századosból.
– Hát, ha engem kérdez, rossz előérzetem van… – felelte az őrmester.
Ahogy a halászok kiértek a háborgó, nyílt vízre Castellamare és
Siracusa között, az angol felnyögött. Fekete vér kezdett szivárogni a
vállán lévő sebből. A százados kapkodva szedte elő elsősegélykészletét,
és kikotort belőle egy ragasztós gézlapot. – Tessék – nyújtotta át
Robertnek. – Tegye oda. Ha partot érünk, azonnal orvoshoz vitetem.
Az őrmester emlékezetében meg felbukkant egy régi kép: amikor
tizenöt vagy tizenhat éves volt, és Soladad mellett takarították be a
termést, egy embert látott kiesni a mellettük elhaladó vasúti vagonból –
rá egyenesen egy földtámasztott vasvillára. A férfi addig vérzett, amíg
volt benne vér.
Az őrmester nagyon örült, amikor letették az angolt a kocsiról a tábori
kórháznál, és többé nem volt vele dolga.

A cataniai kórházból a még mindig vérző Robertet Tunéziába

evakuálták, ott pedig felrakták egy Angliába, Southamptonba tartó
hajóra. Az úton mindvégig a priccsén hevert, és nem tudott mást enni,
csak egy kis levest. A sebe egyszer gyógyulni kezdett, másszor megint
vérzett. Robert láza hol felszökött, hol lement; és állandó fejfájás kínozta.
Olyan baja volt, amit se az ammóniumos merkurium, sem pedig a
szulfonilamidos tabletták nem tudtak orvosolni. Ez valami mélyebb
gyökerű kórság volt.
A zászlóalja – már ami megmaradt belőle – északabbra állomásozott,
de Robert nem csatlakozhatott hozzájuk. Míg ejtőernyős bajtársai
Arnhem városa fölött ugrottak ki a gépből, ő szürke függönyös szobában
lábadozott – hol gyógyult, hol romlott az állapota és Maria-Graziáról
álmodott. Arról, ahogy forró délutánokon ölelték egymást, amikor a
városka zárt ablaktáblák mögött szendergett. Amikor még a lélegzetüket
is visszafojtották, nehogy megtörjék a sziget mindent elborító, nagy
csöndjét. Meg a vastag, fekete copfjáról álmodott… Meg arról, micsoda
békés ébredés volt ott, abban a szobában Maria-Grazia mellett, ahol az
ablakban a pálmafa bólogatott, odébb meg a tenger kéklett… Vajon
tényleg megtörtént mindez, vagy csak álmodta? Már nem volt biztos
semmiben. Mintha a világ egyrészt elsüllyedt volna az idő tengerében –
másrészt viszont a napok, a percek nehézkes lassúságukkal kínozták.
Mégis – hitt benne, hogy nem álmodott: tényleg szerették egymást a
lánnyal. És hitte, hogy egyszer még szeretni fogja újra.
Hallgatta a drótnélküli rádiót, és kihámozta a híradásokból, hogy ez a
szervezetlen, kaotikus háború mindjárt ugyanilyen kaotikus véget ér.
Hogy két hatalmas bombát hajítottak Japánra, ahol egész városok
pusztultak el. Micsoda szörnyűség… Aztán a németek kapitulálása…
Hitler halott… Mussolini is halott. Hamarosan, mint a vadmadarak,
hatalmas rajokban áramlanak haza a katonák mindenfelől, hátrahagyva,
elfelejtve a gyűlöletet, az ellenségeskedést…

1945 őszén Maria-Grazia képeslapot kapott, amely egy vöröstéglás angol

kórházat ábrázolt. A címzés csak ennyi volt: „Maria-Grazia Esposito, Az
Éjszaka Háza, Castellamare szigetén”, és a lap valahogy megtalálta hozzá
az utat. „Sto pensando a te”, állt benne. Rád gondolok… Maria-Grazia
ebből megtudta, hogy Robert túlélte a háborút.
 II.

A kis Concetta ébresztette föl még hajnalhasadás előtt. – Maria-Grazia,

gyere le! – kiabált fel az udvarról, ahol a falak lágyan visszhangozták a
szavait. Maria-Grazia zavaros álomból riadt, fekete mélységekbe zuhant
éppen. Nagy nehezen megtalálta a zsaluzár fogantyúját, és kidugta a fejét
az ablakon. – Concetta, te vagy az?
Könnyű zápor permetezett, de az ég tele volt csillaggal. – Maria-
Grazia! – kiabált tovább a gyerek. – Ébresztő, gyere gyorsan! Esett, és az
összes babbaluci előbújt! Ha sietünk, akkor sokat begyűjthetünk most!
Maria-Grazia magára kapta a ruháit a sötétben, leszaladt a lépcsőn, el a
fivérei árnyékba borult képei előtt, és kiment az udvarra. Az eső még
szitált, a levegő nyirkos volt tőle. Maria-Grazia felkapott két fémvödröt,
amely belül kissé nyálkás volt még a múltkori csigaszedéstől. Tudta,
hogy már sokan kint vannak a réteken: például Mazzuék, akiknek alig
volt valami termésük a nyáron, meg a többi alig foglalkoztatott
földmunkás a gróf birtokáról. – Menjünk a romházakhoz! –
indítványozta Concetta. – Ott senki sem gyűjt. A babbaluci a
falrepedésekben szeret elbújni, egymáshoz ragadnak, és olyanok
ilyenkor, mint egy labda. Láttam! Gyere már, Maria-Grazia!
Concetta, akit még senki sem látott se fáradtnak, se szomorúnak,
Maria-Grazia oldalán szökdécselt a nedves sötétben. A piazzán a
munkanélküli parasztok már ott ácsorogtak – várták, hogy hátha
felbukkan il conte autója, és leesik valami napszám nekik. Ám voltak
olyanok is, akik másért gyülekeztek a téren – vörös zászlókat tartottak, és
mintha a fiatal Bepe irányította volna őket. – Ezek mit csinálnak? –
firtatta Concetta.
– Tüntetnek – felelte Maria-Grazia. – Ne törődj velük, menjünk!
A parasztok és a gróf közötti háború akkor tört ki, amikor Bepe elment
meglátogatni unokatestvérét Palermóba, és a látogatásról feldúltan tért
haza. Még aznap éjjel felrohant a kocsma lépcsőjén, hóna alatt egy
palermói újsággal és szívében nagy felháborodással. – Új törvények
vannak – jelentette a kártyaasztal körül ülő parasztoknak és halászoknak.
– Most hallottam. A rokon mondta. Földreform! Már vagy egy éve
megvan az új törvény, csak éppen nekünk senki sem szólt róla. De attól
még itt is érvényes, ránk is ugyanúgy vonatkozik, mint bárki másra
odaát, az országban! Meg kell kapjuk a jussunkat a gabonánkból és az
olajbogyóból, és nem csak egy negyedrészt, amit il conte fizet nekünk! És
nektek, akik nem vagytok bérlők és részesgazdák sem, nem kell többé
reggel kiállni a piazzára munkáért! Rendes kontraktust kell kapnotok! És
az a föld, amit nem művel meg senki, azt elfoglalhatjuk! Még ha a grófé
is!
A parasztok morogva gyűltek Bepe köré, hadd lássák, mit ír az újság,
mert nem akarták elhinni, amit Bepe mond, hátha becsapja őket. De lám
– a szárazföldi újság is ezt mondja…! Ráadásul, ha valaki nem
engedelmeskedik az új törvénynek, folytatta Bepe, akkor jönnek a
carabinierik, és rákényszerítik a grófot, hogy tegye meg, amit kell, mert
az új agrárminiszter kommunista, és ő így akarja.
– Így van – szólt oda nekik Maria-Grazia a pult mögül. – Minden itteni
újságban is benne volt, csak hát itt semmi mást nem olvasnak, csak a La
Gazzetta dello Sportot!
– Van ám egy fontos dolog – mondta Bepe. – Hogy szövetkezni kell,
mielőtt elfoglalnánk a földet.
– Micsodát? – kérdezett vissza Mazzu gyanakodva. – Én egyikőtökkel
sem akarok szövetkezni!
– Kell egy szervezetet csinálnunk, egy szövetkezetet – magyarázta
Bepe. – Csak erről van szó. És akkor együtt kimegyünk, és elfoglaljuk a
földet. Így a kormány támogat majd minket. És ha odamegyünk – Bepe
előhúzott egy piros textíliát a kabátja alól – akkor visszük a kommunista
párt zászlaját is, és kitűzzük a föld szélére. Gondoljatok bele, mennyi
megműveletlen föld van itt – a gróf vadászterülete meg az köves rész ott
lenn, délen, ahová a kutya se megy. Ami régen közös volt – tette hozzá,
mire egy-két öregebb paraszt bólogatott, mert ők még emlékeztek arra,
amikor elvették tőlük.
Bepe körbevitte a hírt a szigeten a rákövetkező napokban. Az előző évi
termés rossz volt, és most a szigetlakók fele tartozott a grófnak meg az
embereinek. Aznap, amikor a gróf palermói birtokára ment a feleségével
együtt, Bepének végre sikerült áttörést elérnie a parasztok között a
témában. Másnap, hétfő reggel a férfiak, nyomukban asszonyaikkal, akik
nagy lábasban hozták utánuk az ennivalót, kitódultak, hogy magukévá
tegyék a gróf parlagon heverő birtokrészét. A sziget keleti felét elfoglaló,
köves mezőséget, amelyet addig leginkább csak a vadkecskék és a gyíkok
látogattak, keskeny parcellákra osztották feszesre húzott
horgászzsinórral, és elkezdték rajta az őszi vetést.
Délidőben szamárháton megjelentek a gróf vadászpuskával
felszerelkezett emberei. – Takarodjatok innen! – szólították fel az
embereket.
Az emberek hazamentek, de amikor az őszi búza kihajtott, kijöttek,
hogy kiegyeljék a vetést, ahogy kell.
Senki sem tudta, mire számíthatnak majd, amikor a gróf visszajön
Palermóból, de azért folytatták a földfoglalási akciót. Most éppen, arra
készültek, hogy elfoglalják a használaton kívüli vadászterületet is.
Concetta vígan ugrált utánuk Bepe organettójának fakó hangjaira,
mígnem el nem váltak az útjaik. Concetta és Maria-Grazia lement a kopár
domboldalon, a romházak felé, míg a parasztok menete továbbhaladt az
úton; a sötétben fel-felfénylettek a cigarettáik. Aztán a muzsika teljesen
elenyészett, csak az eső és a sötét volt… Maria-Grazia és Concetta
átvágott a nedves füvön és a rekettyésen, míg el nem érték az elhagyott,
málladozó, régi házakat, ahol korábban a rabokat őrizték. És igen –
ahogy Maria-Grazia a leomlott kövek közé térdepelt, mindenütt
szarvukat kidugó éticsigára lelt.
Maria-Graziába belehasított a sajnálat, ahogy a csigákat a vödörbe
ejtette. Concetta viszont vidoran számolgatta őket: – Ötvenegy,
ötvenkettő, ötvenhárom…
– Csinálunk csigapörköltet – mondta Maria-Grazia. – Olívaolajban,
vadpetrezselyemmel és fokhagymával… Meg egy kis borssal.
A hajnali fényben a romházak zsugorodni látszottak, és a csigákért is
egyre mélyebben kellett benyúlni a résekbe, repedésekbe, füves gödrök
mélyére, szúrós bokrok alá. A nagylány és a kislány némán dolgozott
egymás mellett; a kezük sebesen járt, hogy megelőzzék a forróságot,
mígnem az egyik vödör tele lett. – Maria-Grazia – szólalt meg Concetta,
és a csigával teli vödröt bámulta. – Mit gondolsz, mi lett Signor
Roberttel?
Maria-Grazia keze megállt a levegőben. – Miért kérdezed?
– Semmiért. De mit gondolsz, mi lehet vele?
– Nem tudok semmit. Még biztosan Angliában van, de hát láttad a
képeslapot, mutattam neked.
– Az a lap nem mondott sokat – felelte Concetta. – És már annak is egy
éve, hogy jött…
– Gondolom, akkor is fájt a válla, ezért nem tudott többet írni…
– És te nem tudsz írni neki?
Maria-Grazia a fejét rázta. Egy évvel korábban írt a kórházba. Semmi
hírük róla, írták neki vissza, már elment tőlük. Nem tudják, hová.
Concetta felvett egy csigát, és figyelte, ahogy kidugja, majd újra
behúzza a szarvát. Mintha táncolna… – És nem mehetnénk Angliába
megkeresni? Hajóval. Vagy repülőn. Csak mi, ketten.
– Ó, Concetta, az rengeteg pénz lenne! De úgyis visszajön, amint tud –
biztos vagyok benne.
A gyerek eltűnt az egyik fal mögött. Maria-Grazia hallotta, hogy
valamit motyog magában, és valamivel kapirgálja a földet. Maria-Grazia
tudta, min dolgozik: a kisebb csigákat próbálja előásni, amelyek egy-két
centire beássák magukat a föld alá. – Ne tedd az attuppateddiket a
babbalucik közé! – szólt rá a kislányra. – Csak összeverekednek, mint a
múltkor, amúgy is az attuppateddik keserűbbek. Áztatni kell őket legalább
egy napig, hogy elmenjen a rossz ízük.
– Jó, jó – mondta a kislány durcásan.
Addig dolgoztak, míg a nap magasra nem emelkedett, és már nem volt
látható egy csiga sem – a nagyobbak visszahúzódtak az üregekbe, a
résekbe, a kisebbek pedig beásták magukat a földfelszín alá. Concetta,
könyékig porosan, bedobta az utolsókat is a vödörbe. – Ehetek egyet
vagy kettőt? Nem baj, hogy nyers – rimánkodott.
– Jaj, Concetta, várj még egy kicsit, amíg meg nem főzzük őket.
Ahogy Maria-Grazia felemelve az egyik vödröt, felegyenesedett,
árnyékot látott maga elé vetülni. Valaki áll mögöttük!
 Talán mert Concetta éppen megemlítette Robertet, vagy mert ezt a
jelenetet már százszor maga elé képzelte, de most, hogy megfordult, egy
pillanatra tényleg azt hitte, Robert az. De nem – egy idegen állt ott
rosszul szabott ruhában, egy horpadt kartonpapír bőrönddel. Az arca
meg… olyan volt, mint a testvéréé. Kissé soványabb, gyűröttebb lett az
arca, de ugyanaz a sasorr, ugyanazok a sötét színek… Olajozott, fekete
haj, busa szemöldök… Hirtelen tört rá a felismerés: – Flavio! Istenem, te
vagy?!
– Maria-Grazia… – üdvözölte a férfi, aki olyan volt, mint Flavio.
– Ó, Flavio… Tényleg te vagy, és nem a kísérteted?
– Persze, hogy én vagyok.
– Hol voltál? Nekünk azt írták, hogy eltűntél Észak-Afrikában.
– Nem is üdvözölsz? – kérdezte Flavio.
Amikor azonban Maria-Grazia átölelte, a fivére teste merev maradt,
nem simult az övéhez.
– Te valaki mást vártál – mondta a fiatalember. – Amikor megfordultál,
csalódást láttam a szemedben.
Maria-Grazia szemét elfutotta a könny. – Jaj, dehogy… Csak annyira
megdöbbentem, hogy itt vagy. Gyere, menjünk mamához és papához!
– És Aurelio? Meg Tullio…? Visszatértek?
– Nem hallottunk felőlük.
A lány megfogta fivére kezét, és sebesen húzta maga után, Concetta
pedig mögöttük botladozott a két vödör csigával.
A városfalon belül páran felismerték Flaviót, és mormogtak egy ‘avét”
vagy „buongiornót”. Ám senki sem ment oda hozzá. Maria-Grazia, hogy
elvegye a dolog élét, hangosan, lelkendezve beszélni kezdett: – Annyira
jó, hogy itt vagy – és meglátod, minden olyan most is, mint régen – a
medálodat is megőriztük…
Concetta, aki már nem bírta a cipekedést, lerakta a vödröket, és utánuk
kiáltott: – Hé, hé…!
Maria-Grazia megfordult. – Ó, ne haragudj, cara, ennyit nem bírsz el…
Az egyiket viszem én.
Flavio nyújtotta a kezét a másikért. – Ez micsoda? – nézett bele a
vödörbe, és kissé visszahőkölt az egymáson mocorgó, nagy kupac
csúszómászó látványától.
– Csiga.
– Megenni…?!
– Mi másért? Az a valóság, hogy mostanában nincs túl sok ennivalónk.
De hála Istennek és Szent Agátának a mi halászainkért… Szicíliában,
benn, a köves-sziklás szárazföldön, mérföldekre a tengertől, biztosan
jobban éheznek, mint mi.
Ahogy Flavio átvette a vödröt, a lány rögtön látta, hogy a kezével baj
történt: a hüvelyk- és a mutatóujja kivételével az összes ujja hiányzott.
Maria-Graziát megint a sírás fojtogatta: – Mi történt a kezeddel?
– Ó, mi is… – Flavio úgy forgatta és nézte a kezét elölről meg hátulról,
a kézfeje és a tenyere felől is, mintha most látná először. – Ellőtték –
mondta végül egyszerűen. – Ennyi, nincs róla mit mondanom. És nem is
akarok…
Ahogy mentek felfelé a főutcán, Maria-Grazia megpróbált nem
odanézni Flavio kezére. Azok a szegény ujjak, amik egykoron annyit
futkároztak a trombitája szelepein, életvidám hangokat csalva elő a
hangszerből…
A ház előtt a lány megállt, és lerakta a vödröt. – Hadd menjek be én
előtted! – mondta Flaviónak. – Hadd mondjam meg nekik!
Flavio bólintott, és merev háttal állt az utcán, kezében a csigás-
vödörrel.
Ahogy ott állt, a bőrén érezte a murvafürt felől fújó friss szellőt.
Hallotta a tenger megnyugtató moraját odalentről. Hallgatta a kocsmából
kiszűrődő zajt – az emberi beszéd régről ismerős, otthonos dallamát…
Aztán hallotta az apja hangját, az anyja hangját. Aztán Maria-Graziáét,
ahogy ezt mondja: – Itt van. Kint áll. Hazajött a háborúból…
Aztán anyja sikolya: – Tullió? Aurelio?! – Aztán valami más név is
elhangzott, amit Flavio nem értett. És vajon mondta egyáltalán az ő
nevét…? – Flavio rögtön tudta, hogy soha többé nem lehet boldog
Castellamare szigetén.

A háború véget ért, és a fiatalemberek közül sokan visszatértek a

szigetre. Volt, aki érdemrendeket hozott bőröndjében; mások furán
szabott, idegen ruhákban feszítettek; idegen volt az illatuk az idegen
szappantól, arcvíztől, olcsó hajolajtól. Karácsony után, amikor még
odakint, a templom előtt állt a presepe az életnagyságú Madonnával, a
kisjézussal és az előttük görnyedező Szent Guiseppével, il conte hírét
vette, hogy a fia, Andrea, akinek megsérült a lába, egy indianai
hadifogolytáborból fog hazaérkezni nemsokára. Az Epifánia ünnepén,
vízkeresztkor, Andrea immár középkorú anyja férjura, a gróf karjára
támaszkodva lépdelt a szigeti betlehemhez. Carmela sírva, két karját az
égbe emelve köszönte meg Szent Agátának a jótéteményt. („Nahát”,
álmélkodott Gesuina, „úgy tesz, mint egy közönséges szigetlakó
asszony…”) E nap után Carmela szigeti stílusban öregedett hozzá a többi
asszonyhoz: ruhája ugyanolyan kopottas, divatjamúlt lett, az arca
ugyanolyan fáradt és ráncos.
Amíg Andrea az amerikai hadifogolytáborban volt, a többi szigetlakó
is kapott vöröskeresztes vagy idegen országbeli bélyeggel ellátott levelet,
táviratot, és hamarosan megérkezett a hazatérők első hulláma. Ám Pippa
és Amedeo nem kapott levelet. Flavio váratlan hazatérte alapjaiban rázta
meg a lelkeket Az Éjszaka Házában. Csakúgy, mint annak idején az
eltűnése…
Egy gyűrött vöröskeresztes levél azonban mégiscsak érkezett a házba
Flavio megjelenése után pár nappal. Pierino veje hozta be a kocsmába.
Pippa kiáltozása felverte a főteret; a rigók felrebbentek a fákról, lánya és
férje rémülten rohantak le hozzá a lépcsőn. Pippa egy pillanatig azt hitte,
hogy két eltűnt fia közül valamelyik felől jött híradás. Nem – csak az az
eltévedt levél volt, amely Flavióra vonatkozott, és már régen meg kellett
volna kapniuk. „Örömmel tájékoztatjuk”, így a levél, „hogy fiuk, Flavio
Esposito kapcsolatba lépett velünk elbocsátása ügyében a Langton Priory
Hadifogolytáborból (Surrey megye, Anglia). Ezen idő alatt a szükséges
ellátás keretében amputálták jobb keze ujjait, és az észak-afrikai katonai
szolgálata miatt beálló pszichológiai rendellenességek miatt szükségessé
vált lelkisegélyben is részesült az angliai Addington Park
Hadikórházban, Croydonban, és a suttoni Belmont
Hadifogolykórházban is. Javulása megfelelő, kedélye is, bár még
levélírásra nem képes. Ha e levél kézhezvétele után válaszolnak,
örömmel továbbítjuk neki.” A levelet három hónappal azelőtt keltezték.
Flavio nem volt képes beszámolni arról, mi történt abban a három
hónapban, és hogy miért kellett a lelkisegély – mik voltak azok a
bizonyos „pszichológiai rendellenességek”. Amikor ezt kérdezték,
mogorván begubózott önmagába, és nem felelt egy szóval sem.
– Gondolod, hogy félrekezelték? – sírdogált Pippa hálószobája
biztonságában aznap éjjel.
– Az angolok jó emberek – felelte Amedeo, bár csak egy angollal – a
közkatona Roberttel – találkozott egész életében. – Biztosan megfelelően
bántak Flavióval. És most, hogy végre itt van, rendbe fog jönni, majd
meglátod! A jó tengeri levegőn, a családjával, a szigeten, ahol született, a
csupa ismerős arc között…
Valójában azonban Flavio senkit és semmit nem talált ismerősnek. A
teraszon megejtett üdvözlő fogadás első percei után Flavio elhúzódott az
anyjától, mintha az egy túlságosan érzelgős idegen volna, és felment a
lépcsőn a szobájába. Nem látta a falon Il Duce portréját, se a trombitáját
nem találta – az éjjeliszekrény tetején viszont egy idegen borotvája és
borotvaszappana éktelenkedett. Pippa felrohant a fia után a lépcsőn, és
gyorsan eltakarította Robert ittlétének nyomait. Friss ágyneműt húzott,
és széthúzta a függönyöket. Ám Flavio ezek után is idegenként ücsörgött
az ágya szélén, és úgy vette le a polcról és forgatta-nézegette régi
tárgyait, mintha sohasem látta volna őket.
Pippa mindent visszahordott a szobába, amit időközben eltávolított
onnan, hogy minden úgy legyen, ahogy volt. Minden megvolt
hiánytalanul – a hosszú, álmatlan éjszakákon, a fiúk távozása után és
Robert megérkezte előtt Pippa újra meg újra bebarangolta az összes üres
szobát, és mindig, minden tárgyat végignézett a legkisebb ólomkatonától
a legrégebbi iskolai bizonyítványig. Csak a Duce portréját tekerte fel, és
vitte ki a szobából, hogy eltegye szem elől. Flavio trombitája az ágya
végében álló asztalkán hevert a tokjában a kedvenc játékkatonái mellett.
– Mama, már huszonöt éves – jegyezte meg Maria-Grazia az anyja
ténykedését figyelve. Amedeo kiment a teraszra, a pálmafa tövéből
előkaparta Flavio kitüntetését, és a fia kezébe nyomta. – A foltokat el
tudom róla tüntetni – mondta. – Csak azért tettem oda, hogy
biztonságban legyen. – Flavio nem szólt semmit, csak lefeküdt, és aludt –
annyira mélyen, hogy egy hétig sem tért rendesen magához.
Eközben a család lábujjhegyen járt a házban, mintha egy vadállat lenne
odafönt, akit nem tanácsos felzavarni.
Flavio egyhetes szendergései alatt Pippa a terasz legszélén
állomásozott: akárhogy zajongtak is a kocsma vendégei, akárhogy
futkározott is Maria-Grazia a tálcákkal körülötte, és olykor megpróbálta
anyját kizökkenteni a némaságából, az szilárdan ült nekik háttal, ügyet
sem vetve rájuk, és egyre csak a tengert bámulta. Ezekben a napokban,
ahogy magányába burkolózó anyja hátát nézte, ébredt rá Maria-Grazia:
Pippa lassan öregasszony lesz. Vastag copfja, amely oly élénk
feketeségben ragyogott Maria-Grazia emlékeiben, megfakult, és
vékonyabb lett. A válla görnyedtebb lett, bár gerincét még egyenesen
tartotta – mintha az öreg Pippa a régi, fiatal önmaga vázára lenne
felaggatva… Ott ült, és arra várt, hogy a fia felébredjen, és lejöjjön
őhozzá.
Maria-Grazia úgy vélte, hogy a fivére át akarja venni a kocsma
üzemeltetését, és titkon elkezdte nézni az újságok hirdetéseiben, mennyi
a hajójegy Angliába – mert ugyan miért ne mehetne oda, hogy
megkeresse Robertet, és miért ne hagyhatná a munka gondját Flavióra?
Ám kiderült, hogy az utazás roppant drága – felemésztené Az Éjszaka
Házának egyhavi bevételét. És ha Flavio el is vállalja a kocsmát, hol és
hogyan kezdené a kutatást Robert után abban a távoli, nagy, szürke
országban? És miért nem jön el érte maga Robert?
Pippa minden éjjel későn és vonakodva ment az ágyába, hajnalban
pedig már talpon is volt. Hideg vízzel meglocsolta az arcát, felvette a
legjobb ruháját, és máris ment a teraszra, fia ébredését várni. Az
öregecske Micetto, aki vénségére kissé megszelídült, a kéznyújtásnyi,
bizalmas távolság határán hevert mellette, és ide-oda járatta a farkát.

Miközben mindenki a katonák visszatérésével volt elfoglalva,

Gesuinából elszállt az életerő.
Mint mindig, a szokásos karosszékében üldögélt a kocsmabelső egyik
sarkában, a drótnélküli rádió mellett, ezért senki sem vette észre, amikor
szép csöndben, ölébe ejtett kézzel elaludt, de örökre. A zsugázó öregek
tovább verték a blattot, a dominó is halkan kocódott a délutáni álmatag
csöndben; amelyben csak a szintén éltes korba jutott kávéfőző sziszegése
hallatszott. Ekkor történt, hogy a kis Concetta odament Gesuinához,
meglapogatta a térdét, és rákurjantott, hogy felébressze. Hirtelen
megérezte, hogy milyen hideg az öregasszony teste.
– Nem akar velem veszekedni! – sírta el magát a kislány. – Valami
nagy baj van vele!
Gyorsan Amedeóért szalajtottak, aki elébe térdelt. – Signora Gesuina! –
szólongatta.
Az öregasszony nem felelt, bár a pihenésben ellágyult arca mintha
kicsit mosolygott volna. A kocsma faláról leemelték a legkisebb tükröt, és
félig elnyílt szája elé tették. Tiszta maradt, csak a tenger kékjének
visszfénye látszott benne.

Amikor a szigeten elterjedt Gesuina halálának a híre, a gyász rátelepedett

Castellamaréra. Gesuina volt az első, aki a háború kitörése óta nem a
fronton, a harcokban, hanem otthon, békeidőben halt meg. Az ő
siratásába öntötte mindenki az odaveszettek elvesztése miatti, addig
temetetlen gyászát. A boltok bezártak; a fekete karszalagok előkerültek a
fiókok mélyéről, s akik eddig otthon, zárt ajtók mögött sírdogáltak az
ágyukban – és legfeljebb a párnáikat püfölték kínjaikban, mint az
elmeháborodottak, vagy napokig a konyha kövén hevertek jajongva
hamuval bekent arccal –, most kitódultak az utcára, és nem szégyellték
megmutatni néma könnyeiket, kivörösödött arcukat.
Az aprócska öregasszony kis koporsója a Mazzuék tanyája mögötti
temető földjébe került. Minden szigetlakót ide temettek azóta, hogy a
hajdani görög telepesek közül meghalt az első. Gesuina megkapta a
temető egyetlen ciprusfája alatti helyet, legalább húsz évig ott fog
heverni, mielőtt a kifehéredett csontokat megszentelve, a temető falának
kis, fehér bemélyedésébe helyezik át. Ignazio atya vezette a temetési
menetet, és Szent Agátához szóló énekeket kántált. Ahogy a pap ott állt a
dombtetőn a lenyugvó nap még mindig éles fényében, megértette, hogy
a csillapíthatatlan jajveszékelés nem csupán Gesuina halálának szól,
hanem mindennek, ami megváltozott, elveszett az életükben. Az öreg
pap tudta jól, hogy a bánatnak, az elsiratható gyásznak kell valami, ami
köré kikristályosodhat. A gróf is eljött a temetésre a feleségével, és szép,
trombitafolyondárból font koszorút helyezett Gesuina sírjára. Hiszen az
öregasszony hozta bábaként a világra szinte mindannyiukat, még il contét
is.
 III.

Amíg az egész sziget kivonult a temetőbe, Flavio úgy ébredt fel mély
álmából, mint akin megtörik a rossz varázs. Lassan kinyitotta a szemét,
és gyerekkori szobáját látva maga körül, úgy érezte, mintha a háború
szörnyű súlya végre lekerülne a válláról. A haja zsírosan tapadt a fejére; a
szája savanyúra száradt. Tizenkét órája volt, hogy utoljára kibotorkált
elvégezni a szükségét. A mosdóhelyiségben annak idején mennyit
lökdösődtek a lavór előtt a fivéreivel, iskola előtt… Hogy próbálták
szőrteleníteni pelyhedző állukat a papa borotvájával… Hogy olajozták a
hajukat úgy, hogy a fogoly költőre, Mario Vazzóra hasonlítsanak… És
mennyire úgy érezték, szűk nekik a sziget kicsiny világa… Az
ablaktáblát kilökve hosszasan állt, és bámult kifelé.
Látta, hogy egy hosszú menet kígyózik át a földeken. Talán Szent
Agátás körmenet? Az nem lehet, töprengett, hiszen most ősz van, késő
ősz, a szentet pedig júniusban szokás ünnepelni. Talán megint valami
földfoglalás… Jobb keze megmaradt mutatóujjával végigsimított az
arcán, mintha még nem tért volna egészen magához. De hiába – az érzés,
hogy nem a való világban jár, megmaradt. Mintha mozihíradó képei
peregnének a szeme előtt, úgy látta a szigetet. Ez nem a valódi világ…
Attól kezdve érezte így, hogy a siracusai halász lerakta Castellamare
kikötőjének mólójára könyöradományból való, angol ruháiban, kezében
a kartonpapír utazótáskával.
Flavio visszabújt az ágyba, és hanyatt fekvésből felbámulva a
mennyezetre megpróbálta visszaidézni azokat a perceket. Hogy vajon
érzett-e bármit is, amikor a szülőföldjére lépett? És akkor, amikor lassan
felkaptatott a dombtetőre a fügekaktuszos ösvényen, amelyen annyit
futott gyermekként. Fogolytábori holmija zörgött a kartontáskában:
borotvája, amely már berozsdásodott az angliai nyirkos levegőben; a
pakli angol kártya és az angol biblia… Utóbbit szentségtörés lett volna
bárhol ottfelejteni, eldobni meg egyenesen elképzelhetetlen. Ezért
hazahozta a szigetre, ahol később ötven évig porosodott a tetőtéri
kisszobában, előlapján a hadifogolytábor címével…
Flavio nem várta, hogy fogadóbizottság gyülekezzék a tiszteletére a
városháza előtt, ám ahogy átment a városba vezető, romos boltív alatt,
ráébredt, hogy még csak szívélyes köszöntésre sem igen számíthat. A
gyerekek, akik már nagyocskák lettek azóta, hogy ő utoljára látta őket,
észrevették, és elszaladtak. Flavio megpillantotta az öreg Arcangelo
polgármestert is, aki a láttára gyorsan befordult egy sikátorba. Futó
grimaszából Flavio kiolvasta, hogy Arcangelo nyilván úgy gondolja, nem
volna tanácsos neki, az ex-fasisztának a Balilla egykori hősével beszélnie.
Így aztán a várostól távolodva, a romházak felé vette az irányt.
Mígnem döbbenetére a húgába ütközött, aki felnőtt nő lett, szemöldöke
között mélyülő ránccal, és a lába szabadon – nem volt rajta lábsín.
Amikor Maria-Grazia átölelte, egy felnőtt nő illatát árasztotta.
A húga visszavonszolta a városba, be a kocsmába, ahol Flavio mindent
másnak látott. Mintha minden megváltozott volna. Az anyja
összetöpörödött; apjából reszelős hangú vénember lett. Hirtelen nem
értette az egészet – és hol van a húga lábáról a sín? És hol a kismacska?
Aztán mik azok az idegen holmik a szobájában? A trombitája foltosra
sötétedett; Il Duce portréja eltűnt. És mielőtt még összerendezte volna
elméjében, hogy mit lát, mély álomba merült.

Most azonban ébernek érezte magát. Felkelt, inget és nadrágot vett ki

levendulával illatosított fiókjából, lement a lépcsőn, és ivott egy pohár
vizet. Az anyja bejött, és ledobta lábáról az iskomesternői cipőt. Aztán
jöttek a többiek is: apja, húga. – Mi volt az a körmenetféle? – kérdezte
őket Flavio. – Láttam az ablakból.
– Meghalt… Signora Gesuina – felelte az anyja.
Gesuina… Az asszony, aki annyit volt vele gyerekkorában – ricottával
és fügével etette. Megpróbált magából némi könnyet kisajtolni, és végül
sikerült is. Az anyja odalépett hozzá, és megdörzsölgette a hátát. – Az én
Flavióm – mormolta. – Az én Flavióm végre hazajött hozzám. Az én
kisfiam…
Flavio hagyta, hogy az anyja elsimítson egy homlokába hullott fürtöt. –
Milyen volt a fogolytábor? Az inglesi jól bánt veled?
 Most mit mondjon erre? Hogy kapott rendesen enni azokból a
szivacsosan szottyos ételekből? Hogy fekete öltönyt adtak rá, amelynek a
hátán – és a nadrág bokáján – kerek, szürke folt volt, hogy arra
célozzanak az őrök, ha ő netalántán szökni próbálna? Hogy idővel
dolgozhatott egy gazdaságban? De nem rögtön, mert eleinte csak azzal
foglalkoztak, hogy ő fasiszta. Mégis, mire számítottak, hogy azonnal meg
fog változni a gondolkodása? Mindazonáltal később megengedték, hogy
Flavio, három társával egyetemben, egy nagy, sötét, ugató kutyákkal
körbevett tanyaépületben rostokoljon, és a hideg, csípős téli reggeleken a
cserjés jégtől merev ágai között menjen dolgozni. Egyik karácsonyon
odaülhettek a gazda asztalához, kaptak sült libát meg egy kis süli
krumplit valami apró káposztafélével, aminek keserű volt az íze. Az
angolok kelbimbónak hívták, és nevettek, amikor ő fintorgott tőle meg a
többi, rosszízű dologtól. Mondja el ezeket az anyjának? Meg azt, hogy
egy délután papírkoronát viseltek, és abban itták az emészthetetlen angol
sört? Vagy meséljen a kórházról? Hogy a pszichiátriai osztályon este
lekapcsolták a villanyt, és olyan sötét volt, hogy csak a nyöszörgő-
motyogó hangokból lehetett tudni, hol van a többiek ágya? Mintha
minden egyes ágy egy síró-rívó, jajveszékelő sziget volna a sötétben…
Melyik emléket kéne leporolni, és előhozni a múltból? Flavio fáradtnak
érezte magát, és tanácstalannak.
– Elég jól bántak velem – szólalt meg végül. – Minden rendben volt. –
Csak ez a csillapíthatatlan szomjúság ne lenne… Ivott még egy pohár
vizet, mire az anyja kétségbeesetten újratöltötte, hogy valamit tegyen
érte.

Nem sokat tudott tenni ezekben az első napokban, bármennyire is

igyekezett, hogy éber maradjon. Közölte a húgával, hogy visszaveszi tőle
a kocsma üzemeltetését, valójában azonban alig bírt egy tálcát is
megemelni csonka kezével. Arra pedig nem is emlékezett, hogyan
csináltak kávét és süteményt… Vajon valaha tudta egyáltalán? Flavio
félig volt ebben a világban: félig tudott csak figyelni a hétköznapi
teendőkre, agya másik, sötétebb, rejtettebb zugában a háború képei
játszódtak le újra meg újra, és titkon elszívták energiáját, életerejét,
mintha még mindig harcolnia kéne. És mindig olyan hirtelen törtek rá
ezek a képek: ahogy kisimította a lepedőjét lefekvés előtt, a sivatag jelent
meg lelki szemei előtt szélfútta dűnéivel. Amikor az arcához emelte a
borotvát, és a gyógyult keze láttán megint átélte, ahogy a beleit akkor
megcsavarta a félelem egy… két… három ellőtt ujja láttán. A keze már
menthetetlen volt – bár botor reményében a homokban turkált még egy
darabig ép balkezével, de csak kemény köveket talált… Aztán megint tűz
alá vették őket, menekülniük kellett. – Vai! Vai! – sivította a rémült
őrmester. Flavio összegörnyedve, vérző kezét a hasára szorítva próbált
futni. Az ujjai ott maradtak a sivatagban, angol bakancsok tapostak
rajta… A fájdalom csak órákkal később borította el.
Amikor a kocsmapult mögött állt, megmaradt ujjai közé szorítva, az ép
kezével törölgetve egy-egy poharat, hirtelen puskaropogást hallott a háta
mögött. Amikor riadtan hátrafordult, a nyitott ajtón túl csak a kabócák
reszelős hangja hallatszott, és a tenger nyugodt, kék csíkja látszott.
Egy kicsit meséltek neki az angolról, arról a Robert Carr nevű
katonáról, aki az ő ágyában aludt. És a húga szomorú, tengert fürkésző
szeméből ítélve Maria-Grazia ágyában is… Nem sokkal azután, hogy újra
elfoglalta gyerekkori szobáját, Flavio egy vékony könyvecskét bányászott
elő az éjjeliszekrény alól, amelyről mindenki megfeledkezni látszott: A
Soldier’s Guide to Sicily, ez volt címe, vagyis – most már értette – Katonai
Útikalauz Szicíliához. Gyűrött volt, mintha vízben ázott volna valaha,
benne egy szőke fürt. Akkor ez az angol is tudta, amit Flavio tudott:
hogy milyenek a sivatag pokoli fényei; milyen, amikor az emberre
rárobban egy homokdűne; milyen a végeérhetetlen fegyverdörgés…
Igen, az angol tudja, de ő már nincs itt, pedig amennyire a szigetlakók őt
övező történeteiből kihámozhatta, valamiféle hősként tekintenek itt rá,
míg ő, a kacska kezével, rebbenő tekintetével mintha csak terhére volna
mindenkinek…

Andrea d’Isantu két héttel Flavio Esposito megérkezése után tért vissza a
szigetre. Il conte eltökélte, hogy az ő fiának olyan fogadtatásban kell
részesülnie, mint senki más parasztfia katonának. Már hajnalban a
vasárnapi ruháikban kellett dolgozni menniük a napszámosainak, és
délelőtt sorba állította őket a villája előtt; kezükben leanderágakból
összefűzött girlandot kellett tartaniuk. A gróf felesége felbérelte a helyi
zenekart a fogadóünnepségre – bár a számuk sajnálatosan
megkevesbedett a háború következtében, amint azt a megmaradt tagok
szomorúan konstatálták a kocsmában, ahol a fellépés előtti
bátorságszeszt vették magukhoz.
Flaviót az anyja nógatta, hogy menjen ő is játszani a bandával, és feléje
nyújtotta a trombitát. – Hogyan játszhatnék? – kérdezte – amikor nincs
ujjam?
– Akárhogy, ahogy tudsz a ballal, ami jó – válaszolt az anyja. – Olyan
szépen játszottál régen, Flavio…! És olyan kevesen maradtak, nagyon
kellesz a zenekarba.
Flavio arra emlékezett, hogy az anyja sohasem szívelte az ő
trombitálását. Mégis, ha morogva is, de elindult, mintha még maradt
volna benne egy morzsányi a régi, engedelmes gyerekből. Ahogy a
kölcsön kapott felöltőben izzadva beállt a gróf villája előtt az öreg
zenészek közé, már látta is il conte kocsiját egy porfelhőben közelegni. A
visszatérő katona az első ülésen foglalt helyet. Még mindig olyan vékony
volt, mint egy cédrusbokor, és nem nézett se jobbra, se balra.
Ahogy Flavio a többieket utánozva úgy tett, mint aki játszik, különös
érzése támadt: ahogy a jobb keze csonkját a megmaradt mutatóujjával a
trombita fölé tette, mintha a többi ujja is életre kelt volna. Mintha
ugyanúgy futkároznának a hangszere szelepei fölött, mint régen,
gyerekkorában. Amikor odanézett, látta, hogy nincs ott semmi. Az
ujjainak csak a kísérteties emléke volt ott a levegőben…
Mindeközben a gróf és a fia között valami ellentét feszült, mert il conte
elégedetlenül dörmögött valamit, mire a fia tiltakozott: – Nem, nem
fogom! – Aztán Andreából kitört: – Nem fogsz belőlem bohócot csinálni,
te stronzo, te figlio di puttana!

A szigeten ilyet, hogy „gazember” meg „kurva fattya” még sohasem

mondott senki az apjának. Flavio döbbent csodálattal figyelt. Andrea
d’Isantu kiszállt az automobilból, és bevágta maga mögött az ajtaját.
Dühösen elindult a villa felé; botjára támaszkodva sebesen sántikált.
Mire a banda eljátszotta az első szám első ütemeit, már el is haladt
előttük. El a banda, a parasztok és a cselédek sorfala előtt, majd a villa
mögött befordult, és eltűnt. Mindenki ott maradt, hoppon. A gróf, aki
dicstelenül iszkolt a fia nyomában, türelmetlen intéssel elhallgattatta a
zenészeket.
A zenészek még némán vártak egy darabig a hőségben, de senki sem
jött vissza. Egy cseléd szaladt ki a villából nagy zavarban hozzájuk egy
kancsó limonatával és egy fél üveg arancellóval. A kiégett füvön állva
megitták, aztán hazamentek.

A kútba esett fogadás után Andrea d’Isantu ki sem lépett apja házából,
bezárkózott a szobájába. Anyja papot hívott hozzá, apja meg egy orvost
odaátról. Andrea mindkettőt elzavarta.
– Mérges, hogy elvesztették a háborút – dörmögte Rizzu a kocsmában.
– Ez a fiú vérbeli fasiszta lehetett…
Flavio azonban, aki látta az előtte elsántikáló Andrea d’Isantu szemét,
úgy gondolta, az igazság másutt van. Mintha egy rokonára, fivérére
ismert volna a gróf fiában – valaki olyanra, aki tudja, amit ő, mert
ugyanannak a szégyenteljes borzalomnak a betege, mint ő.
Visszagondolt mindarra, amit Andreáról tudott. Emlékezett, hogy
amikor egy méltóság érkezett, ő trombitált, Andrea pedig énekelt
riasztóan magas, nyafogós orrhangján, amely tiszta, éles kisfiúhang volt
még tizenhat éves korában is. Persze gúnyolódni rajta senkinek még csak
eszébe sem jutott. Általában a többiek békén hagyták, mert nem tudtak
mit kezdeni vele, amikor idegen szabású ruhái védelmében megjelent az
iskolában, és előkelően beszélte az olaszt. Például azt mondta a tanárnak,
hogy „grazie”, e-hanggal, a szigeten normálisnak számító „grazzi”
helyett, vagy „per favorét” „pi fauri” helyett. – Olyan, mint egy
könyvfigura – mondta róla Tullio. Andrea egyedül jött, gyalog az
iskolába, de forró délutánokon az öreg Rizzu jött érte a szamárfogatán.
Vagy Santino Arcangelo, a szatócs idősebbik fia vitte el a grófi
automobilon, amellyel nagy sebesen, büszke tülkölések közepette állt be
az iskolaépület elé, nehogy valamelyik gyerek a kocsi elé csámborogjon.
Az utolsó évet Andrea a villa könyvtárszobájának magányában töltötte.
 Most azonban itt volt, visszajött a háborúból, amelynek beteges
visszfénye még ott pislákolt a szemében.
Amikor Flavio legközelebb látta, már közeledett a tél. Andrea még
mindig botjára támaszkodva sántikált el előtte, másik kezében viharban
megtépázott trombitavirág-csokrot vitt. A térde szétment a háborúban,
erről Flavio eleget hallott a szigetlakóktól, akik azt is elpletykálták, hogy
öt operációt hajtottak rajta végre egy amerikai kórházban. Andrea
megállt egy pillanatra a hűs illatot árasztó szökőkút előtt, a téren, ahol
Flavio is álldogált, és orrát a narancssárga virágok közé dugta. Flavio
figyelte őt, közben csonka kezét dörzsölgette. Andrea felemelte a fejét,
aztán odafordult Flavióhoz: – Mit akarsz?
– Salve, Signor d’Isantu – felelte Flavio.
– De mit akarsz? Miért bámulsz rám?
– Mi scusi – mentegetőzött Flavio. – Csak azért, mert hallottam, hogy
magát is elfogták a háború idején, Afrikában.
– Na, gyere ide!
Flavio odalépett hozzá, és megállt a gróf fia előtt. Andreának éppen
olyan volt a modora, mint az apjának, és dülledt, nyugtalan szeme
pillantása is rá hasonlított. Felemelte a virágcsokrot. – Az anyámnak
viszem. Imádja ezeket, de nálunk nincs a birtokon. Mióta visszajöttem,
kicsit nehéz vele, folyton követelőzik, ezért inkább messzire elmegyek,
hogy vigyek neki ilyet, akkor megnyugszik, és nekem is békét hagy. De
már alig van belőlük.
Flavio válaszképpen mondott ezt-azt saját anyjáról – hogyan
rendezgette el a régi játékait az éjjeliszekrényen, hogy küldte el
trombitálni, mintha nem lőtték volna el az ujjait, és tudna játszani…! –
Nem bírják felfogni a nyomorult szüleink, hogy felnőttünk, már nem
vagyunk a régi kisgyerekek – hadarta Flavio, mert annyira vágyott rá,
hogy valaki megértse végre. – Semmi mást nem ismernek a világból, csak
ezt a rohadt szigetet a tengerrel, a halászbárkákkal, a pletykálkodással, a
Szent Agátázással…
Flaviónak valójában magán kívül mindenki más gyerekesnek tűnt az
egyszerűségével, a vidámkodásával – mintha a múlt századból maradtak
volna itt… Lám, Andrea bólogat a szavaira! Igen, a gróf fia pontosan érti,
miről beszél. – Nekem mondod, már alig várom, hogy elszabadulhassak
innen – felelte a gróf fia. – Erről az isola di merdáról… Itt meghalnék
hamarosan. Ahogy te is.
Így kezdődött a két fiatalember furcsa barátsága.

A következő évben a sziget mintha megrázta volna magát, hogy

lesöpörje magáról a háborús robbanások által felkavart port és
törmeléket, és szabadon lélegezhessen: esküvő láz söpört végig
Castellamarén. Minden szombaton rizzsel szórták tele a főutcát; minden
vasárnapi misén Ignazio atya esküdtette a párokat – a végén már kezdte
keverni a neveket: mintha a legújabb pár nevei helyett még az előző heti
menyasszony és vőlegény ragyogó arca járt volna a fejében… Csöndes
estéken gitár és organetti hangjai szálltak a távolból, amint a legények az
újsütetű házasok szüleinek ajtaja előtt álltak szerenádot adva, az ajtón
bedörömbölve, ahol a párocska a nászéjszakát töltötte nagy zavarban, a
szűkös helyet adó házban. Gisella, a virágáruslány még sohasem csinált
ekkora forgalmat. A kúszó trombitavirág meg a fehér leander mind
eltűnt az udvarokból meg a sövényekről, akkora igény volt a bukétákra.
A nyár közepén úgy tűnt, hogy még kora tavasz van, vagy már ősz,
annyira eltűntek a virágok mindenhonnan.
Ahogy Maria-Grazia egykori osztálytársai közül az utolsó – Giulia
Martinello – is letáncikált a templom lépcsőjén az ifjú Toto karjába
csimpaszkodva, a lányt olyan sötét levertség borította el, mint a tenger
felől közelítő vihar. Ahogy arcára merevedett mosollyal, túl rövid
vasárnapi ruhájában szórta Giulia és Toto arcába a rizst, arra gondolt,
hogy immár három éve, hogy az amerikaiak magukkal vitték a szigetről
Robertet.
Apja és anyja egy darabig ugyanúgy hordták vállukon az angol
elvesztése miatti fájdalom súlyát, ahogy ő is. Ám ahogy Maria-Grazia
egyre jobban bezárkózott, és nem volt hajlandó kimondani Robert nevét
– és elfordult, ha a szülei megtették –, egy idő után a szülei feladták, és
ők is a szívük mélyére rejtették az angol katona emlékét – oda, ahol
Tullio és Aurelio miatti gyászukat zárták.
Így hát már soha, senki sem beszélt az angol fiúról, kivéve Concettát és
az öreg Rizzut. – Mi mind megszerettük az inglesét – jelentette ki egy
délután a kocsmában ülve Rizzu, és elkapta Maria-Grazia kezét. – Mind
kedveltük Roberto Carrót. De a házasság szent dolog, ideje találnunk
neked valakit, Maria-Grazia.
– Nem jól mondod, nonno! – kiáltott fel Concetta, és haragjában
felborította Rizzu kávéját.
– Mi rosszat mondtam? – háborgott az öreg. – Senki nem marad, ha
szegény Mariuzza még sokáig vár!
– Maria-Grazia Signor Robertet várja! – jelentette ki a kislány
határozottan. – És addig kell várnia, míg Signor Robert meg nem jön!
– Senki nem fog maradni neked – borongott Rizzu. – Meglátod, senki
sem marad, Mariuzza…
– Már nincs senki így sem – felelte a lány.
És ez így is volt. Az esküvői láz olyan hamar lelohadt, ahogy
feltámadt, minden legény elkelt. Ő azidáig Robert iránti hűségében
mindenkivel tartózkodó volt. Lesütött szemmel szolgálta ki Totót, a fiatal
halászlegényt is, aki egy idő után feladta, hogy utána ciccegjen a
kocsmában, és inkább Giulia után kezdett koslatni, és csodálatra méltó
hatékonysággal el is vitte az oltárig tíz nap alatt. A középkorú
özvegyembert, Dacostát Maria-Grazia megjátszott, gyerekes jókedvvel
szerelte le, valahányszor a férfi politizálni akart, vagy a gazdálkodásról
eszmét cserélni vele a kocsmapult mellett. Egy idő után Dacosta egyedül
iszogatta a kávéját a sarokasztalnál, az újságba temetkezve. Lám,
immáron Dacosta is újraházasodott – odaát, a „nagy földön” talált
magának új asszonyt a másodunokatestvérei között, előző télen. Nem
volt már más özvegy vagy nőtlen ember a szigeten, csak a pap és a vén
Rizzu. Aki persze viccből eljátszotta, hogy megkéri Maria-Grazia kezét,
és egy amerikai üdítős dobozról lepattintott fémgyűrűt akart az ujjára
húzni, miközben reszketeg hangján a sziget legromantikusabb dalát
dudorászta.
Azért csinálta ezt az öreg, hogy felvidítsa Maria-Graziát, de a lány
könnyekkel a szemében fordult el, mert úgy érezte, kigúnyolták a
vendégek előtt.
Ősz vége felé egy nap kiment a teraszra, hogy begyűjtse onnan a piszkos
poharakat, és azt látta, hogy a gróf fia áll a szélénél angol szabású,
lenvászon öltönyében. Az 1934-es szavazás miatti incidens óta se il conte,
se senki a családjából sem jött egyszer sem el Az Éjszaka Házába. Az
apáik közti ellenségességről senki sem beszélt, de még mindig olyan
súlya volt, hogy mindenki tiszteletben tartotta a témát. – Jó estét, Signor
d’Isantu – köszöntötte a lány mindazonáltal Andreát. – Bejön?
– Nem. Nem teszem a lábam a teraszukra sem. Csak Flavio miatt
jöttem.
– Szólok neki.
Andrea azonban, aki parancsoláshoz szokott, odaszólt a lánynak: –
Gyere ide egy kicsit!
Maria-Grazia lerakta a poharakat, és felegyenesedve megtörölte a
kötényében a kezét.
– Te vagy Maria-Grazia, ugye? Emlékszem rád az iskolából. Te vagy az
az okos…
Figyelő tekintete bűvkörébe vonta a lányt, aki jól megnézte keskeny
arcát, a gróféhoz hasonló stílusban fésült-olajozott haját, kutató
tekintetét. A fiatalember kissé közelebb sántikált ezüstfogantyús botjára
támaszkodva, mire a lány hirtelen támadt gyöngédséget érzett iránta –
eszébe jutott saját lábsínje, és hogy milyen keserves volt azzal élnie. Most
egyenesen, büszke tartással áll, és a fiú az, akit mindenki rokkantnak
titulál a háta mögött, halkan. Amikor Andrea tetőtől talpig végigmérte
Maria-Graziát, ezt mondta: – Megváltoztál azóta, hogy kitört a háború.
Maria-Grazia nem tudott mit felelni erre, csak állt némán. Az egyik
emeleti ablakból ekkor lenézett Amedeo. Gyönyörű lánya és a gróf fia
láttán összevonta busa szemöldökét, és azon töprengett, vajon miben
sántikál Andrea.

A Flavio és Andrea d’Isantu között kialakult barátság kezdett másoknak

is feltűnni a szigeten. Az öreg Mazzu kileste őket, ahogy hosszú sétákat
tesznek körben, a sziget partvonalán. Andrea mentében a botjával
csépelte a bokrokat, miközben Flavio sérült kezével gesztikulált,
hadonászott. Fura egy párost alkottak ők, ketten – a gróf fia és a gróf
ellenségének a fia. Flavio számtalanszor invitálta Andreát, hogy üljenek
le a kocsma teraszán, de az úrfi – az apjára való tekintettel –
mindannyiszor visszautasította, hogy betegye a lábát Espositóékhoz. Így
hát Flavio kirakott egy asztalt két székkel a kocsma területén kívülre, a
piazza szélére, és ezzel a dolog meg volt oldva. Itt ült Flavio a barátjával,
és vadul vitatkozott egy-egy üveg arancello fölött.
Se Pippa vagy Amedeo, sem pedig a grófi pár nem nézte jó szemmel
ezt a barátságot.
Maria-Grazia a teraszon tevékenykedve olykor meghallotta, hogy
bátyja meg Andrea d’Isantu csak szaros szigetként, isola di merdának
emlegetik szülőföldjüket, amely szűk, kicsi, kecskeszaros pletykafészek,
ahol semmi érdemleges nincs, csak az olajfák.
Bár a lány már ezerszer átkozta magában a szigetet hol ezért, hol azért,
de most, hogy ilyen gonosz szidalmakat hallott az otthona ellen felhozni,
felhorgadt benne a harag a két fiú csúnya beszéde hallatán. Fojtott
dühvel takarította le az asztalokat, miközben olykor elbotlott a saját
lábában, annyira feszélyezte Andrea jelenléte. Gyakran megtörtént,
amikor begyűjtötte a szennyes edényt az asztalokról, vagy a tálakat rakta
le a kuncsaftok elé, hogy a pálmafák árnyékába pillantva a tekintete
találkozott Andreáéval. Ez a pillantás olyan volt, mintha mély kútból
jönne, mintha a saját lelke mélységeit tükrözné vissza. Ahogy a teraszon
jött-ment, Andrea tekintete követte őt mindenhová.
Maria-Grazia emlékezett rá az iskolából, ahogy apja rangjára tekintettel
a többiektől távol, egy külön asztalnál dolgozik. Az asztal emelvényre
volt téve, hogy magasabban legyen, mint a többieké. Calleja tanár úr
biztosan úgy gondolta, hogy ezzel belophatja magát a gróf kegyeibe.
Andrea d’Isantu pedig, előrenyújtott nyakkal körmölte a
matematikafeladatot ebben a dicstelen pozícióban, ami megalázó lehetett
neki. Maria-Grazia szemében akkor ez a kép, csontos nyakának, lenyalt
hajának látványa maga volt a magány, a kiszolgáltatottság. Kettejük
különböző kitaszítottsága – a fiú a drága ruháival és előkelő kiejtésével, ő
meg a kattogó-nyiszorgó lábsínjeivel – nem tette lehetővé, hogy barátság
szövődjön köztük. Most azonban kettejük pillantása követte egymást, a
fiúé a lányét, a lányé a fiúét, mintegy táncritmusban, vissza-visszatérően,
újra meg újra.
A fiú úgy nézett a lányra, mintha lenne köztük valamiféle titkos
cinkosság, ami csak az övék, senki másé.
Egy kora decemberi reggelen Andrea megint eljött Flavióért. Az eső
vastag csíkokban ömlött a szigetre. Andrea csuromvizesen álldogált
odakint, az eső patakokban csorgott a testén. – Flavio még nem kelt fel –
mondta neki Maria-Grazia. – De felmegyek érte.
Ebben az esőben nem tehetett mást a lány, mint hogy beinvitálja a fiút
a kocsmába. Az udvariasság mindennél többet számított ezen a szigeten,
még a régi ellenségeskedéseknél is többet. – Várjon idebent – mondta az
úrfinak. – Jöjjön be az előtérbe legalább egy percre! Különben bőrig ázik.
– Itt várok.
– Kérem, Signor d’Isantu, jöjjön be!
Andrea azonban megingathatatlanul tartotta magát ahhoz, hogy kinn
marad. Tudta annak történetét, hogyan zavarta el anyját Pippa Vella
annak idején, karján vele, mint csecsemővel, és a büszkesége most felülírt
mindent, még az eső kellemetlenségét is. – Nem jövök be – felelte. – Nem
teszem be oda a lábam. Itt várok, a lépcsőnél.
Közben az eső verte a fejét, az arcát; a haját sápadt homlokára
tapasztotta. Angol öltönye is csurom víz volt. Maria-Graziát elfogta a
méreg. Hát milyen ostobaság ez a régi haragtartás, milyen ostoba ez a
büszkeség meg az, hogy tönkremegy a jó öltönye! Ezt nem lehet így
hagyni. Haját a válla fölé dobta, és terpeszállásban kiállt a terasz vizes
kövére. – Még sohasem hallottam ekkora butaságot! – kiáltott fel. –
Azonnal jöjjön be, ha mondom! Nem igaz – továbbra is ott akar állni, az
esőben?
– Azt fogom tenni – felelte Andrea.
– Hát nem fog, maga fajankó!
A szigetlakók közül még soha senki sem mert ilyet mondani a gróf
fiának, aki sértetten nyitotta szóra a száját, hogy visszavágjon
felháborodásában, de mielőtt visszanyerte volna az önuralmát, hogy
megszólalhasson, Maria-Grazia megfogta a karját, és olyan erővel
rántotta be, hogy szinte előreesett a gyönge lábán megroggyanva. –
Befelé! – füstölt, és behúzta maga mögött a dühöngő Andreát Az Éjszaka
Házának előterébe, és becsukta az ajtót. – Na, tessék – fújt egy nagyot, és
lesöpörte a fiú válláról az esőcseppeket, amelyek még nem szívódtak be
az öltönyébe. – Elég ebből a bolondságból!
Andrea, életében először nem tudta mit mondjon, mit tegyen. – Nem
kell, de… igazán nincs szükségem… – Állt a kövön, miközben csöpögött
belőle a víz a padló égetett agyag kövezetére.
Most, hogy ide jutottak, Maria-Grazia kissé elbátortalanodott azon, mit
is tett. Egy pillanatig farkasszemet nézett egymással a két fiatal. – Várjon
itt, kérem, Signor d’Isantu! – szólalt meg végül a lány. – Hozom Flaviót.
Andrea csak állt egyik lábáról a másikra, zavartan, borzongva. Ahogy
Maria-Grazia felment a lépcsőn, a tekintetével követte őt.
– Flavio! – dörömbölt be bátyja ajtaján. – A barátod itt van! Signor
d’Isantu!
Flavio némi morgás után magához tért. – Mindjárt jövök, mondd meg,
hogy várjon meg.
– Vár rád.
Éppen ez volt a baj – ez a várakozás most sötét teherként nehezült a
lány lelkére. Mint egy viharfelhő a tenger felett… Maria-Grazia fölment a
saját tetőtéri szobájába, még mindig döbbenten attól, hogy mire
vetemedett. Fivére odalent lépdelt, zörgött – abban a szobában, amelyre
még mindig úgy gondolt, mint Robert kuckójára… A lány még mindig
jól emlékezett arra, hogyan neszezett odalent Robert: hogyan nyekergett
az ágya, amikor megfordult; milyen volt, amikor köhintett – kissé
idegenesen – vagy hogy puffant a könyve az ágya mellett, amikor
elaludni készült.
A képeslap Roberttől az éjjeliszekrényen hevert; felkapta, és úgy
nézegette ellágyultan azt a pár suta szót, mintha rejtett értelmét még nem
tudta volna felfedezni.
Arra riadt föl, hogy Andrea d’Isantu áll az ajtóban – felkínlódva magát
merev lábával, s most kissé lihegve az erőfeszítéstől… őt nézi. A lány
elejtette a képeslapot, és az ablakhoz hátrált. – Flavio szobája lejjebb
van… a fordulóban… nem itt!
– Elnézést akartam kérni – mondta Andrea. – Igazad volt, butaság ez
az ellenségeskedés. – Lehajolt, rossz lábát egyenesen tartva, és felvette a
földről a képeslapot. Megnézte. – Sto pensado a te?
– Egy barátomtól van…
– Az angolodtól, tudom. Flavio elmondta. – Ravaszul okos szeme kissé
gúnyosan méregette Maria-Graziát, aki a pillantás súlya alatt
megpróbálta kihúzni magát, és büszkén szembenézni az úrfival, és úgy
érezte magát, mintha vénlány volna, aki veszélyesnek látszó udvarlóját
próbálja sakkban tartani… Keresztbe rakott kezével megfogta mindkét
könyökét, és a háta mögötti komódnak támaszkodva érezte, hogy a
fogantyú belemélyed a hátába. Éppen úgy, mint amikor… Halványan jött
vissza az emlék, mintha nem is vele történt volna, csak mesélte volna
neki valaki, hogy Robert nekinyomta ennek a szekrénynek, és így, állva
szeretkeztek. A végén, amikor megnézték, két karika volt belenyomódva
hátul a derekába…
Andrea odanyújtotta neki a tábori levelezőlapot. A lány látta, hogy a
hüvelyujja nedves nyomot hagyott a papíron. De ahogy érte nyúlt, az
úrfi elkapta a csuklóját, és csak fogta, mintha hirtelen nem is tudná, mit
tegyen vele. – Amikor az előbb elkaptad a karomat… – szólalt meg
végül. – Szóval, amióta visszajöttem… a háborúból… senki sem érintett
meg… anyám se, apám se… Csak te.
Hirtelen a lány feldühödött apja töltötte be az ajtókeretet – Maria-
Grazia nem hallotta őt feljönni a lépcsőn. Olyan dühvel támadt rájuk,
amilyet a lány még sohasem látott rajta. – Mi folyik itt? – bődült el. –
Azonnal elengeded a lányomat…!
Odaugrott, és egy csapással elszakította a kezüket egymástól.
– Kifelé! – ordította. – Pusztulj innen!
Andrea vöröslő arccal futamodott meg a tomboló apa elől. – Ne
közelíts a lányomhoz! Egy ujjal sem érhetsz hozzá! Egy szót sem
intézhetsz hozzá!
A felriasztott Flavio kifutott a szobájából, és a szégyentől verejtékezve
követte barátját le a lépcsőn.
Alig csitult el a hangorkán, Amedeo nekitámadt a lányának, és kérdőre
vonta: – Mit műveltél a gróf fiával? Mit keresett a szobádban?
– Nem csináltam semmit. Flavióért jött… az esőben… be kellett hívjam
odakintről, hogy itt várjon…
 – Valami ördögi dologban sántikál – valami gonoszságon jár az agya…
– Csak Flavióért jött, ide csak véletlenül betévedt.
Amedeo megragadta lányát mindkét könyökénél fogva. – Semmi
dolgod nem lehet il conte fiával, érted?
Ám azon az éjjelen Maria-Grazia furcsa, kusza álmot látott: Andrea
nagy erővel nekinyomta a komódnak, ahogy egyszer Robert is megtette,
aztán már mintha a barlangban állnának, a tengerparton, és a hátába nem
a komód fogantyúja, hanem emberi koponyák nyomódnak…
Felriadva gyorsan hideg vizet locsolt az arcára, majd lement a
kocsmába. Amikor kinyitotta a zárat, és kilépett a teraszra, Andrea ott
állt, várt rá, egy szál trombitavirággal a kezében. Ahogy a fény ráesett a
tölcséres virágfejre, az mintha saját fényével világított volna. – Tegnap
nagyon rossz benyomást tettem apádra – mondta. – Nagyon csúnyát…
Jóvá tehetném?
Míg Maria-Grazia habozott, hogy mit is feleljen, Andrea megfogta a
lány csuklóját, és a tenyerét a virág szára köré simította. Maria-Graziának
ettől felrémlett az a pillanat, amikor kislányként, lábsínjével a murvafürt
mögött lapult, és nézte, ahogy Mario Vazzo, a költő egy szál reszkető
virágot nyom anyja, Pippa Vella kezébe. Maria-Grazia akkor nem értette,
mit csinál a rab költő. Most már értette.
Berakta a virágot egy pohár vízbe, és az éjjeliszekrényére állította.
Ahogy ránézett, olyan görcsféle állt a gyomrába, mintha émelyegne, de
nem volt annyira kellemetlen. Az apja, amikor meglátta Andrea virágját,
poharastul kihajította az ablakon. Az üveg ezernyi szilánkra törött
odalenn, a terasz kövén. Még hetekkel később is törött cserepek
roppantak itt is, meg ott is a lábuk alatt, amikor a teraszon járkáltak.
Andrea pedig visszatért korábbi őrhelyére, ahol eddig is volt: a terasz
szélén túli asztalról figyelt szünet nélkül, szomorú képpel, töprengve.
Maria-Grazia még sohasem látta apját ilyennek. Olykor meghallotta,
amint Flaviónak sugdos efféléket dühödten a kocsma függönye mögött: –
Nem bízom a barátodban, de egy csöppet sem Maria-Graziával
kapcsolatban! – Egy este, amikor ez már hónapok óta folyt, az apja
behívta Maria-Graziát a szobájába. Megfogta a lánya kezét, kicsit
gyúrogatta a jóval kisebb, finomabb kezet két nagy, ráncos mancsában, és
végül nagy nehezen kinyögte: – Csak nem akarod elhagyni a szigetet,
Mariuzza? Valahová máshová vágysz? Ez az, ami bánt?
– Elmenni innen…? – motyogta a lány értetlenül, meglepetten.
– Mert hát mehetnél egyetemre, tanulhatnál tanárnak is – mondta az
apja. – Menj egy nagy városba, mint Róma vagy Firenze! Már olyan
régóta vagy ide bezárva, ebbe a házba, hogy vigyázz a te szegény, öreg
anyádra és vén apádra… – A kedélyesség halvány kísérlete szánalmasan
múlt ki a kettőjük közé telepedő kínos csöndben.
– Miért kérdezel ilyet? – tette fel a kérdést végül Maria-Grazia. –
Valami rosszat tettem? Vagy Flavio magának akarja a kocsmát?
– Nem, cara… Semmi efféléről nincsen szó. Te sohasem tettél semmi
egyebet, csak áldást hoztál ránk. – Az apja nagyot sóhajtott, és így
folytatta: – De itt van ez a fiú, ez az Andrea d’Isantu…
Méltatlankodás ébredt a lány szívében, és a harag könnyei öntötték el a
szemét: – Mi van vele, papa?
– Cara mia. Principessa… – Az apja a lánya haját kezdte simogatni, de
Maria-Grazia nem lágyult el.
– Semmi rosszat sem tettem – vágott vissza szikrázó szemmel. – Semmi
sem történt köztünk, papa!
– Bizonyára hallottad már a pletykákat Carmela d’Isanturól és rólam.
Nem fordíthatod el a fejed attól, ami akkor, a születésed előtt történt.
Az apja iránti tisztelet okán Maria-Grazia elfordította a fejét, és
kibámult az ablakon. A horizonton egy nagy hajó haladt ünnepélyes
lassúsággal, kivilágított ablakokkal. Olyan volt, mint egy úszó város. –
Nézz rám, Mariuzza. Ne érezd magad zavarban! Csak én vagyok, akinek
zavarban kéne magát éreznie, mert én voltam az, aki elkövettem
dolgokat… Bár isten látja lelkem, nagyon szívesen hazudnék inkább, és
tagadnám le előtted, ami megesett. Még a gondolatát sem állom, hogy
eltörpüljek a szemedben, cara. De muszáj valamit elmondanom. Nézz
rám, Mariuzza!
A lány tekintete végigsöpört a falipolcon álló könyveken – népmesék,
régi, bőrkötéses orvosi folyóiratok –, és ide-oda kutatott a pillantásával,
csak nehogy az apjára kelljen néznie. – Azt hittem, bebizonyították, hogy
Andrea nem a te fiad – mormolta végül, mert annak idején ezt
sutyorogták a gyerekek a háta mögött. Hogy jött egy doktor odaátról, a
vízen túlról, és csinált egy tesztet. Annak idején ezek a pletykák csak
abban a vakhitében erősítették meg Maria-Graziát, hogy az apja teljesen
ártatlan.
– Az a teszt nem ér semmit – tromfolta le az apja türelmetlenül. – Az
nem egy megbízható módszer. Cara, nekem nagyon nem tetszik, ahogy
rád néz, ahogy folyton téged bámul. Ez a tekintet nem jelent jót. Bajt
jelent!
– Senki más nem néz rám – mondta Maria-Grazia. – Mások még csak
észre sem vesznek. Ezen az átkozott szigeten senki nem törődik azzal,
hogy élek-e, halok-e.
– Én már hallottam ilyesmiről – folytatta az apja immár abban az
orvosi stílusban, amit a lánya ki nem állhatott. – Odaát, amikor még
kezdő orvos voltam, volt egy testvérpár, féltestvérek, akiket fiatalon
elválasztottak egymástól, és a város két végében nevelkedtek, és később
férj és feleség lettek, de ez nem jó, Mariuzza, ez veszélyes! Az ilyen
esetekben szörnyű nagy a vonzás, de tekintetbe kell venni a botrányt,
főleg egy ilyen kis helyen, mint ez a sziget…
Maria-Grazia megaláztatásában sírni kezdett.
– Ennyire megrázott, amit bevallottam neked? – firtatta Amedeo. –
Most megvetsz, drágaságom?
– Nem – hazudta Maria-Grazia, és félrefordította a fejét.
– És mi van Roberttel? – érdeklődött az apja lágyan. – Mindnyájan
szeretjük Robertet… – Megremegett egy kicsit a hangja, és Maria-Grazia
úgy érezte, hogy vége van, ha apja is elsírja magát. Inkább hátralépett
egy kicsit tőle, és tettetett közönnyel visszakérdezett: – Mi lenne
Roberttel? Nem láttuk már négy éve.
– Még hogy „mi lenne Roberttel?” Ezt kérded? Cristo, Dio! Szeretted,
Maria-Grazia, hát nem?! Mégis, ki sem mondtad a nevét egyszer sem
azóta, hogy elment. Bejött ide, hozzánk, a tengerből – mint egy jelenés!
Hát nem szeretted, és ő nem szeretett téged? Nem jön vissza?
A feltámadó harag végül könnyeket csalt a lány szemébe. – Miért nem
őt kérded, hogy visszajön-e?! – zokogta. – Miért nem őt kérded, hogy
szeret-e engem?! Vártam rá mindeddig, nem? Már négy éve várom! Már
mindenki rajtam nevet, gúny céltáblája vagyok, vénlány mindenki
szemében. Én vagyok a lány, aki egyedüliként nem talált párt magának!
Igen, szerettem Robertet! Miért nem értitek, hogy nagyon szerettem?!
Hogy csak várom és várom azt a hűtlen bitangot, aki sohasem jön el
értem!
Az apja vigasztalóan magához akarta vonni, de Maria-Grazia kirohant
a szobából. A legrövidebb úton kiszaladt a városkából, le a tengerhez, és
bevette magát a barlangokba.

Andrea d’Isantu, ahogy Amedeo parancsba adta, nem léphette át többé

Az Éjszaka Házának küszöbét. Il conte szintén korlátozta Andrea
mozgásszabadságát, és karácsonyra meghívott egy baráti családot
magukhoz, akiknek öt lányuk volt. Andrea megszökött az első együtt
töltött vacsorájukról, és homokkal dobálta Maria-Grazia ablakát: – Maria-
Grazia! – kiabálta részegen. – Miért nem akarsz látni engem! Dio, az
őrületbe akarsz engem kergetni?
Maria-Grazia, tiszteletben tartva apja parancsát, nem bírta rávenni
magát, hogy kinyissa az ablakot. A függöny mögül leste, ahogy a fiú a
botja fölé görnyedve átsántikál a téren. Ahogy a tér négy sarkában
kinyíltak az ablakok, és kikukucskáltak az ott lakók, Maria-Grazia a világ
legmagányosabb teremtményének látta a kinti csípős hidegben
bandukoló Andreát. Ugyanolyan magányosnak, ahogy annak idején
iskolásfiúként látta téglákra rakott trónusán ülve.
Az éjszakai esemény híre rögtön körbejárta a szigetet, és már reggelre
visszaért Az Éjszaka Házába. Az úrfi beteg, amióta megjött a háborúból,
ezt mindenki tudta, de azért a kétely befészkelte magát egyes szigetlakók
elméjébe. Vajon tett valamit Maria-Grazia, hogy felbátorítsa a d’Isantu
fiút? Ahogy belépett a kocsmába, rögtön tudta a hirtelen beálló csöndből,
a félrekapott pillantásokból, hogy éppen róla beszéltek. A rákövetkező
napokban pedig csúnya dolgokat is hallott: – Signora Carmela szerint jól
belehabarodott a lányba a fia, egyik városi lány sem kell neki odaátról…
Meg: „Te jó ég, szerelmes egy olyan lányba, aki talán a testvére…” „Igen,
hallottam effélét – a rokonom ismer valakit odaát, aki elvette az első
unokatestvérét, és micsoda gyerekeik születtek, gesummaria…
Poliplábbal, és olyan fejjel, mint a Medúza… öt szemmel és tizenkét
ujjal…”
Andrea elment az éjféli misére, és az apja meg az anyja között ült. A
városi lányok mögöttük foglaltak helyet. A templom első sorából bámult
a fiú hátrafelé, keresztülnézve a tömegen, és éles, sötét pillantásával
szinte fogva tartotta Maria-Graziát.
Most már az öreg zsugások meg a házak előtti székeken üldögélő
öregasszonyok egészen nyíltan köszörülték a nyelvüket a lányon. Az
egész sziget lesütött szemmel, sandán félrenéző emberekből látszott
állani. Maria-Grazia ugyanúgy megbélyegződött, ahogy Flavio is, ahogy
Andrea is – mintha az ő háborújuk sivatagi homokja őt is félig betemette
volna. 1948 utolsó napjainak minden éjszakáján álmatlanul forgolódott
keskeny ágyán, és a matracát csépelte elkeseredett haragjában. Andreáról
elterjedt, hogy beteg, ágynak esett. Már nem jött, hogy Flavióval igyon és
vitázzon a pálmafa alatt; nem ment többé sántikálós, magányos sétáira a
sziget partjaira. Azok a parasztok, akik még mindig a gróf birtokán
dolgoztak, azt suttogták, szögre akasztotta a sétapálcáját, befeküdt az
ágyába, és többé senkivel sem hajlandó szóba állni.
Mindez nem történhetett volna meg, ha Robert visszajön érte! Az angol
rútul elárulta őt, amikor elment, és soha többé nem jelentkezett, annyi
éven át. A lány néha úgy érezte, képtelen tovább várni, nem bír már csak
rágondolni sem. Igen, Andreának volt igaza: ez a sziget egy isola di merda,
egy koszos pletykafészek egy átokverte, szégyenletes hely. Nem bírja
tovább, gondolta. 1949-ben, életének huszonnegyedik évében nekilátott,
hogy módszeresen felhordja a bankjegyeket a kocsmai kasszából, és a
matraca alá rejtett camparis üvegbe gyömöszölje. Amikor elég pénze
összegyűlt, akkor elmegy innen. Örökre.
 IV.

Abban az évben, a vízkereszt után nem sokkal, Carmela eljött Az Éjszaka

Házába. Még mindenki aludhatott, mikor bejött, mert amikor Maria-
Grazia, akit minden hajnalban felvert a nyugtalanság azóta, hogy gondjai
lettek Andrea miatt, lemenvén ott találta a grófnőt az előtérben, amint a
lépcsőnél várakozott türelmesen megfakult, padlizsánszínű párizsi
ruhájában, vasárnapi kalapjában, amelynek pöttyös tüllfátyla még az első
világháború előtti időkből származott. Most először lépte át Carmela Az
Éjszaka Háza küszöbét, amióta Pippa kidobta őt karonülő fiával együtt a
kocsmából, és megesküdött, hogy soha többé be nem engedi őket.
– Signora d’Isantu – mondta meglepetten Maria-Grazia, aki megállt a
lépcső aljára vetülő fénykörben.
Carmela vékony öregasszonyhangon szólalt meg, mint ahogy Gesuina
beszélt a halála előtt: – Signorina Maria-Grazia, segítsen a fiamon!
Maria-Grazia szíve összeszorult, a lélegzete csaknem elakadt. – Mi
történt? Beteg? Felébresztem apámat – és hozom az orvosi táskáját…
– Nem, nem, nem kell – szipogta Carmela, és a fejét rázta. – Ne szólj
Amedeónak! Téged akar, rád van szüksége.
– Mondja el, mi a baj!
– Beteg – felelte Carmela. – Belebetegedett a maga iránti szerelmébe,
Maria-Grazia! Egész évben csak rosszabbodott az állapota. Nem akar
felkelni az ágyból, nem akar enni, a nyelve fehér és száraz, a szeme sárga.
Félek, hogy elveszítem őt. Nem adna neki egy kis reményt? A fiam
haldoklik maga miatt…
És mintha színésznő volna a színpadon, aki leveszi maszkját, Carmela
felemelte a fátylat, és látni engedte szemét, amely alatt mély, sötét
karikák húzódtak. Maria-Grazia szívében részvét ébredt iránta. Karon
fogta a grófnőt, és bevitte az üres kocsmába. Levett két asztalra forgatott
széket, leengedte a rolót, hogy a korai csellengők ne lássanak be a
piazzáról, nem fordította meg a „Zárva” feliratot az ajtón, és elkezdett
kávét csinálni. – Ne, ne – ingatta a fejét Carmela. – Valami erősebb
kéne… Valami, ami erősebbé tesz. Maradt abból a limoncellóból, amit
Rizzu szokott készíteni régen?
A grófnőnek tényleg elment kicsit az esze, gondolta Maria-Grazia. Az a
limoncello már nagyjából negyedszázada elfogyott… Hozott azért egy
üveg szeszt két pohárral, és lerakta maguk közé az asztalra. A pulton álló
óra mutatója éppen elhagyta a hetet, de kora reggel ide, vagy oda,
Carmela egy hajtásra felhörpintette az italát, és csak utána ült le székének
támlájára támaszkodva, nehézkesen.
– Az úrfi nem gondolhat olyasmire, hogy elvesz engem feleségül –
szólalt meg végül Maria-Grazia. – Nem lehet. És Signora d’Isantu, azt is
tudom, miket beszélnek… Abból is az következik, hogy nem lenne
tanácsos.
Carmela arcán keserűen gúnyos mosoly jelent meg. – Tudom, miket
terjesztenek rólam. Nem igaz, amiket hallott.
Maria-Grazia önkéntelenül reménykedni kezdett: – Nem igaz, hogy a
papa… illetve, hogy a barlangban, a tengerparton…?
– De igen, az igaz. Nem arra gondoltam – legyintett Carmela fehér
kesztyűs kezével. – De Andrea nem a féltestvéred. Legalábbis nem
hiszem, hogy az volna. Azért jöttem, hogy ezt elmondjam neked, Maria-
Grazia – fogta bizalmasabbra a hangját és a megszólítást is. – Nincs
akadálya, hogy szeresd őt. Isten szemében és a jog szemében sincsen
akadálya, hogy összeházasodjatok. Ezt akartam elmondani.
Amikor Maria-Grazia adós maradt a válasszal, átnyúlt az asztalon, és
megragadta a lány ruhája ujját. Mint kísértetes parfüm, a kétségbeesés
úgy lengte körbe. – A fiam azzal fenyegetőzik, hogy elhagyja a szigetet,
ha te itt maradsz.
Maria-Grazia végül lassan megszólalt: – És honnan tudja, hogy
biztosan nem a féltestvérem?
– Meg vagyok róla győződve, kedvesem – felelte Carmela. – Igaz, amit
pletykálnak, hogy én és a férjem sokáig gyermektelenek voltunk. De hát,
kedvesem, ha valaki nem is próbálkozik… – Carmela megvetően
felkacagott, és megint a limoncellós üvegért nyúlt. – A férjem idejekorán
elterjesztette rólam a szigeten, hogy meddő vagyok, gondolom, így
kényelmesebb volt neki. Belőlem gúnyt űzhetett, és elhanyagolhatta férji
kötelességét. Igazság szerint ő sohasem akart engem. A miénk
elrendezett házasság volt, afféle birtokegyesítés a családjaink között.
Földek és kastélyok egyesítése… A házasságunk jóformán el sem lett
hálva – nem történt benne semmi érdemleges, felejthető… Őszinte
leszek, bocsásd meg, gyermekem. A férjem valójában egyetlen nőt sem
akart, engem sem – legalábbis addig nem, amíg nem akadtak más férfiak
az életemben. Akkor valahogy feltámadt benne a birtoktudat, és
olyankor visszatért hozzám egy rövid időre. Csak így lehetett rábírni,
hogy törődjön velem. Ahogy Amedeóval folytatott viszonyom után is ez
volt – csak akkor kellettem neki. Ha valaki más akart előbb… Látod –
megint megrángatta Maria-Grazia ruhaujját –, Andrea nem valószínű,
hogy Amedeo gyermeke. Szabad szeretned – szeretned kell! Hagytam,
hogy annak idején lábra kapjanak azok a híresztelések a fiamról meg
Amedeóról – Isten tudja, miért. Talán borsot akartam törni a férjem orra
alá, vagy valamit előcsiholni belőle – de nem igaz a dolog. Legalábbis
szentül hiszek benne, hogy nem az.
Maria-Grazia az üveg bepárásodott oldalát nézte. – De nem tudja
biztosan, ugye?
Carmela megragadta a csuklóját. – Ugyanolyan gyönge a bokája, mint
az apjáé, kedvesem. Ugyanúgy székrekedése van kéthetente, mint az
apjának. És amikor bejönnek a nedves szelek északról, mindkettőnek
hasogat a térde, ugyanott, a régi sebesüléseik helyén. Már huszonnyolc
éve nézem kettőjüket. Biztos vagyok benne…
– Mégsem tudhatja egészen biztosan – makacskodott Maria-Grazia.
– Valóban – bólintott az asszony. – Egészen biztosan senki sem
tudhatja.
Amikor Maria-Grazia továbbra is hallgatott, Carmela megint a
ruhaujjába kapaszkodott. – Kérlek, drágám, adj egy kis reményt az én
fiamnak, különben elmegy innen, örökre, és akkor teljesen egyedül
maradok az átkozott férjemmel ebben a nyomorult porfészekben…
– Nem parancsolhatja meg, hogy szeressem! – kiáltott fel a lány
megriadva a grófnő csimpaszkodós kétségbeesésétől.
– Nem, nem Signorina Esposito, senki sem parancsol semmit – nem
úgy értettem. De nem adhatna neki egy kis reményt? Adjon neki választ
a nyár végén, amikor már volt ideje megfontolni a dolgot. Legyen akár
hat vagy nyolc hónap – de tíz is lehet, ha úgy tetszik! Akármennyi, csak
gondolkozzon, s engedje, hogy ő közben udvaroljon, hadd látogassa
meg, és…
Maria-Grazia azonban hevesen tiltakozni kezdett: – Nem, nem, szó
sem lehet róla, hogy meglátogasson… És nem akarom, hogy udvaroljon –
nem volt még elég a botrányokból?
– Úgy is jó, megparancsolom neki, hogy nem jöhet addig, amíg
gondolkozik a dolgon. Amennyi időt csak akar, annyit kap, kedvesem.
Fél évet, egy évet…! És addig távol tartom őt innen.
– És… mi lesz, ha addigra sem adok választ?
Carmela azonban gondolatban már másutt járt: – Azzal fenyeget, hogy
elmegy innen… hogy elhagy… az egyetlen fiam!
– Rendben, jó, jó – csitította Maria-Grazia, aki megriadt, hogy megint
sírni fog az öregasszony, pedig azt, úgy érezte, már nem viselné el. –
Végiggondolom, és… választ adok fél éven belül.
– Ne mondd meg senkinek, hogy itt voltam! – szedelőzködött Carmela.
Felgombolta padlizsánszínű kabátkáját nyakig; módszeresen elrendezte
arca előtt a fátylat, és megint önmaga volt – ugyanaz a hűvös, egyenes
tartású asszony, akit Maria-Grazia mindig csak futólag és távolról látott,
vagy lesütött szemmel elhaladt előtte a templomban, netán a Szent Agáta
fesztiválon. Ilyenkor mindig az első világháború előttről származó,
puccos ruháit viselte, és mindig le volt fátyolozva az arca.
– Senkinek sem fogok semmit se mondani – nyugtatta meg Maria-
Grazia Carmelát.
– Majd egy nap mondhatod, évek múlva, amikor már nem leszek… –
motyogta az asszony.
– Nem mondom el senkinek.
Carmela ismét megragadta Maria-Grazia csuklóját hideg, vékony
ujjaival. – Kedves arcod van, cara – mondta. – Jó, hogy könnyíthettem a
lelkemen annyi évnyi hallgatás után, amikor az üres szobákba voltam
zárva, egyedül, és senkivel sem oszthattam meg a gondolataimat.
Reményt adtál nekem, kedvesem, mert látom, hogy ott van benned a
szeretni tudás. Mondd meg nekem az igazat! Tudnád szeretni a fiamat?
 – Igen – vallotta meg Maria-Grazia. – Tudnám…
Carmela megragadta a lány mindkét kezét – gyerekhez hasonlatosan
sima tenyerébe fogta őket. Ilyen keze csak annak lehetett a szigeten, aki
megtehette, hogy mindig fehér kesztyűben járjon-keljen. Aztán már ott
sem volt. Maria-Grazia kissé szédült, és ahogy az ablakon át figyelte a
távolodó nőalakot, hirtelen elfogta egy érzés – mintha a nő nem is járt
volna nála, és ő csak álmodta volna az egész találkozást. Aztán a téren
sem volt már senki. A pálmafa nyugtalanul izgő-mozgó árnyékokat
vetett a terasz kövére, de ez az árnyékmintázat lassan és biztosan haladt
egy irányba, ahogy a nap emelkedett felfelé, és jelezte az időt, mint egy
napóra. A gyíkok is előbújtak a fal repedéseiből napozni.
Maria-Grazia dúlt-fúlt magában, amint gépiesen végezte a kora reggeli
teendőket, mint mindig: lerakta az asztalokról a székeket, beindította a
kávégépet, felengedte az árnyékoló rolókat. Milyen varázserővel bír ez a
Carmela, hogy így megbabonázta? És miért van, hogy ő, Maria-Grazia
mindenki titkát kell, hogy hordozza?! Mit akar tőle mindenki a rejtett
szégyenével, a bűntudatos tekintetével? Miért akarják éppen őrá borítani
azokat a szégyenteljes gondokat, amiket azelőttről hordoznak magukkal,
amikor ő még meg sem született?
És mégis… a gondolat, hogy Andrea álmatlanul, kínok közt
hánykolódik az ágyában, ugyanolyan fájdalmas volt, mint annak idején
Robert életéért aggódni. Ez vajon a szerelem, vagy csak sajnálkozás?
Nem szeretheti Andreát ugyanúgy, mint ahogy Robertet szerette. Ezt
biztosan tudta – az a fajta rajongás már elhalt a lelkében, és nem lesz
többé képes ugyanúgy érezni… Robert azonban elment, Andrea meg itt
van, és annyira szerelmes éppen őbelé, hogy belebetegedett. Ilyen
megtiszteltetésben eddig senki sem részesítette Maria-Graziát. Totónak
meg az özvegy Dacostának ő csak egy megfelelő feleségjelölt volt, aki ha
nemet mond, hát lesz helyette más. Talán Robert is behelyettesítette őt
már mással… Valami angol lánnyal, netán egy háború előtti szerelmével.
Andrea d’Isantu nem…
Gyöngéd érzései támadtak, amikor a fiú rossz lábára gondolt, mert
saját tapasztalatából tudta, mit élhet át, miközben saját gyöngesége
tudatában sántikál. És ha jobban belegondol, nem voltak ők annak idején,
gyerekként is sorstársak? Ő meg az úrfi, mindketten egyedül voltak, mert
nem akadt, aki barátkozzon velük; be voltak zárva a magánynak
ugyanabba a sötét vermébe. Mindketten szerettek tanulni, és előre is
jutottak a tanulmányaikban. Idővel, amikor Maria-Grazia már lepipálta
az iskolában a többieket, már csak a gróf fia volt jobb nála, és a lány
valahogy mindig úgy érezte, hogy őt kell követni, az ő nyomdokában
kell haladnia. A tanár úr is mindig Andreával példálózott neki, hiszen
mással már nem tudott. – No, akkor, Esposito – mondogatta professor
Calleja –, nézzük csak, hogyan teljesített d’Isantu ezen a vizsgán. – A
tanár mindig frissen összesítette kettejük eredményeit, hogy összevethető
legyen. Az utolsó évben Maria-Grazia felülmúlta az úrfi teljesítményét.
Amikor Andrea ezt megtudta, kissé lesunyt fejjel elmosolyodott. Maria-
Grazia ezt akkor nagyon udvariatlannak tartotta – miért nem fogott vele
kezet? Talán ez inkább afféle úri tiszteletadás volt, mint a múltkor az a
reszketve átadott virág?
Nyár végén majd választ ad. Addig pedig mindent el kell követnie,
hogy a két fiút, az angolt és il conte fiát is, tökéletesen kiverje a fejéből.

Ebben az időszakban még maga a sziget is – amely egykoron vulkán volt

– fortyogott, békétlenkedett, nyugtalankodott. A szigetlakók tudtak erről,
de olyan sokáig aludt a vulkán, hogy erről már kezdtek elfeledkezni.
Olykor azért történt egy s más furcsaság, mintha a múlt parázslana elő
halovány fénnyel a rárakódó időrétegek hamuja alól. Öt-tíz évente
megesett, hogy itt vagy ott beomlott a föld, mintha megnyílt volna, és
füst szállt föl a lyukból megperzselve a szőlőkacsokat, vagy izzó
csontkupaccá változtatva egy-egy hegyikecskét. Vagy meleg vizet hozott
egy-egy láthatatlan áramlat valahonnan a parti sziklák tövébe. Ha valaki
lebukott a víz alá, olyat is láthatott, hogy apró buborékok szállnak föl a
tengerfenék rejtélyes repedéséből. Ám senki sem csodálkozott nagyon
ezeken – elvégre is a sziget a csodák birodalmának számított.
A vulkán eddig még sohasem tört ki, bár valami kráterféle forma
látszott a hegytetőn, a gróf villájának tőszomszédságában. (Olykor
azonban mintha megrázta volna magát a hegy mély morajlás közepette.
Az 1949-es év is ilyen volt: Az Éjszaka Házának mennyezetén új
repedések jelentek meg januárban. Márciusban, ha valaki a fülét a
kocsma kövezetére tapasztotta, hallhatta, hogyan morajlik a föld mélye.
Morog a föld, jelentette Concetta diadalmasan, miközben úgy nyúlt el a
padlón szétterpesztett kézzel-lábbal, mint egy tengeri csillag, és dühösen
csöndre intett mindenkit, hogy jobban tudjon figyelni. – Jön a földrengés,
Maria-Grazia! – jelentette be. – Földrengés lesz!
A gyereknek, aki még mindig a káosz és a vadság szimbóluma volt
sokak szemében, senki sem hitt. – Szent Agáta megvéd minket a
földrengéstől – torkollta le Rizzu. – Én már öreg vagytok, hogy
megijedjek. – Aztán azzal próbálta riogatni Concettát, hogy szörnyű
történeteket mesélt az antivilágból, amikor minden házat szökőárként
elmosott a Szicília partjairól visszaverődő árapályhullám – csak Az
Éjszaka házát, Mazzu tanyáját és a grófi villát kímélte meg. Olyan volt,
mint a bibliai özönvíz, Noé és fiai története; a szigetlakóknak feljebb
kellett húzódniuk a hegyekbe.
Concetta korántsem rémüldözött: – Ó, milyen lehetne…! – kiáltott fel,
és lehunyta a szemét. – Minden eltűnne, apám hülye boltja is, meg
minden, ami benne van…
Maria-Grazia egy létrán állva festette a kocsmaajtó fölötti homlokzatot,
amikor az első nagyobb lökéshullámot megérezte. A létra kimozdult
oldalra, mintha megrántották volna. Mint amikor a halászcsónak
megbillen a vízen… Pánikba esve gyorsan lejött a létráról, miközben azt
érezte, hogy a rémület úgy szorítja a torkát, hogy kiáltani sem bírna, ha
akarna sem. A létra alján beleütközött a bátyjába. – Gesu! – tört ki
Flavióból. – Gesu Dio! – Azzal mezítláb, hálóingben, ahogy volt, átrohant
a téren. – Flavio! – kiáltott utána Maria-Grazia. – Gyere vissza!
Aztán abbamaradt a remegés, és minden elnyugodott. A lány a fivére
után iramodott; Gesuina üresen álló háza sarkánál érte utol. A fiú térdre
roskadt. Emberek gyűltek köréjük. – Flavio – szólongatta Maria-Grazia. –
Már elmúlt a veszély, biztonságban vagy! Vége…
Flavio összeroskadva térdelt még egy darabig a fejét rázva, miközben
csonka jobb kezét dörzsölgette. Aztán lassan felállt. A lány közelebb
lépett hozzá, és a fiú szemébe nézve hasonló homályt látott benne, mint
Gesuina vénülő szemében: mint aki nem a teret és a kocsmát látja maga
előtt, hanem valahol másutt jár – talán a nagy sivatagban… Hosszú időbe
telt, míg Flavio engedte magát kézen fogva hazavezetni.
Ahogy mentek Az Éjszaka Háza felé – Flavio hálóinge úgy lobogott a
szélben, mint egy szoknya, akárhogy próbálta is magához fogni –, valaki
elengedett egy gúnyos nevetést. Maria-Graziát elfutotta a harag – hiszen
őt is gúnyolták mostanában Andrea miatt –, de csak még jobban
felemelte a fejét, és visszaszólt a válla fölött, miközben Flaviót húzta
maga után: – Gyere csak, ne is törődj velük, nem mindenki volt olyan
bátor harcos, mint te!
E napot követően a pletykák arról szóltak a szigeten, hogy az Esposito
fiúnak minden bizonnyal megsérült a feje a háborúban. Maria-Graziáról
azonban soha többé nem terjesztettek semmit.

Egyre gyakrabban rengett a föld, morajlott a mély, és a szigeten kitört a

vallási buzgalom. Flavio élen járt ebben a buzgóságban. Senki sem vette
észre, mígnem a ház földszinti előteréből kezdtek eltünedezni a már
negyedszázada ott porosodó Szent Agátás relikviák, amikre általában
ügyet sem vetett senki. Először a kis szenteltvíztartónak kélt lába, aztán a
rózsafüzérnek, végül Agáta komor, vérző szívű szobra is eltűnt a
kocsmába átvezető ajtó melletti asztalkáról. Egy áprilisi éjszakán tűnt el,
csak egy kör alakú folt maradt utána. Pippa felforgatta a házat, és a
holmira Flavio hálószobájának sarkában lelt rá, egy konyharuhával
letakarva, két elfeketedett viaszgyertya között. Éjszakánként Maria-
Grazia hallotta, hogy a bátyja imádkozik. Aztán Flavio hosszú órákra el-
eltünedezett a kocsmából, s olykor látták, hogy Ignazio atya után lohol a
templom előtt, s kérdésekkel bombázza a papot.
– Ó, semmi baj ezzel – mondta az atya, amikor a doktor mentegetőzni
kezdett Flavio viselkedése miatt. – Szent Agáta a megmondhatója, hogy
mindig is kedveltem a gyerekeidet, Amedeo. Csak az a gond, hogy úgy
érzem, semmi teológiailag komolyat nem taníthatok Flaviónak, mert már
magam is elfelejtettem sok mindent vénségemre… – Ignazio atya
munkára fogta Flaviót: az oltár mögötti réz feszületet kellett
kifényesítenie. Ezt a feladatot a pap sohasem szívelte. Flavio azonban
ünnepélyes elszántsággal ment minden reggel a templomba, és
tisztelettel hajolt a crucifix fölé a régi ingből hasított ronggyal, és
miközben a fémkrisztus arcába tekintett, titokban saját imáit intézte
hozzá.
Ebédidőben Maria-Grazia bezárta a kocsmát, és elballagott a
templomhoz Flavióért – máskülönben a bátyja az evésről is elfeledkezett
volna. Amíg hazaértek, a fiú lélegzetvételnyi szünet nélkül hadart neki a
szent csodáiról. Félig befejezett, kapkodó mondatai saját zavarodott lelke
tükrét adták: – … és ez a lényege Szent Agátának, hogy… tudod, senki
sem tudja, hogy ő kicsoda… talán egy szegény parasztlány, de az is lehet,
hogy módos gazdáé, de ő látott… mindenfélét, igaziból… – Flavio
csatlakozott a Szent Agáta Társasághoz, és szombatonként valamelyik
özvegy sötét falambériás, rózsaillatú fogadószobájában, egyenes háttal
ülve a merev hátú széken, nagy komolyan megtárgyalta az
öregasszonyokkal, hogy milyen gyertyákat rendeljenek a fesztiválra,
vagy milyenek legyenek a Madonna kápolnájába varrandó, új
térdeplőpárnák. A fiú régi barátai, akik időközben már halászként,
boltosként vagy a földeken dolgoztak, mind kinevették őt a háta mögött.
– A húgára hagyja a kocsmát, ő meg Szent Agátához imádkozik –
hangzott az ítélet, amely eljutott Maria-Grazia fülébe is –, meg összeszűri
a levet titokban, zárt ajtók mögött a vén csoroszlyákkal… – Flavio így hát
egyedül üldögélt a pálmafa alatt, amikor a kocsmateraszra kivitte a
citromos vizét, mert hogy böjtölt, nem fogyasztott mást.
– Háborog a lelkiismerete – jegyezte meg valaki. – Pierino kísértete
látogatja…
Sokak szemében ő volt a bűnös annak idején a halász megveretésében.
Pierino az első földrengéses napok egyikén szenderedett öröklétre. Szép
kort ért meg úgy, hogy többé nem tudott se beszélni, se halászni menni,
és többen látni vélték, hogy temetése után ott térdepelt a saját sírköve
mellett, a temetőben, és megpróbált visszabújni a föld alá, a sírjába.
Flavio pedig mintha egyre mélyebben fordult volna önmagába. Lassan
eltűnni látszott saját lelke mélységeiben. Olykor, amikor karonfogva
sétáltak vissza a templomból, Flavio olyan szórakozott önfeledtséggel
támaszkodott a húgára, hogy az arra gondolt, talán mégis csak javul az
állapota. Ám a fiút egyre többet foglalkoztatta a gondolat, hogy elhagyja
a szigetet. – Elmegyek innen – mondta egy nap Maria-Graziának, tiszta
tekintettel. – Visszamegyek Angliába. Igaz, hogy akadt köztük, aki
kutyául bánt velem, de mindent egybe véve jobbak voltak hozzám, mint
az itteniek, a sajátjaim.
És Flavio is látta Pierino kísértetét: – Zöld – motyogta. – És át lehet látni
rajta… Azt akarja, hogy menjek el innen. El is megyek. El fogok szállni. –
Hogy mit értett ezen, nem mondta. Pippa azonban ezt hallván sírva
fakadt, mert úgy értelmezte, hogy a fia egy másik világba, valamiféle
mennyországba vágyik. – Nem fog idekötni engem ez a sok sziklás part –
mormolta Flavio rejtélyesen, miközben fényesre viaszkolta Szent Agáta
szobrocskáját.

Amikor elült a föld rengése, egy apró csodára derült fény.

A gróf napszámosai Bepe erőteljes felbujtására még mindig
művelgették a sziklás déli földeket, amelyeket két évvel korábban
elfoglaltak. A foglalás utáni évben búzafű nőtt ki a kövek között – a zöld
hajtások halványsárgás széle elárulta, hogy a föld tápanyagban igencsak
szegény. Mindazonáltal a termést learatták a parasztok, és merészen meg
is tartották maguknak az egészet ahelyett, hogy, mint annak előtte,
leadták volna a negyedet a földesuruknak. Kihajtott a második vetés is
immár, eljött az ideje a ritkításnak, mert ezen a szikkadt, vékony talajon
máskülönben nem lett volna sokat érő a búza. Ahogy az emberek
felballagtak a fennsíkra – ezúttal organettokíséret nélkül, és számban is
megkevesbedve –, Bepe nagybátyja szamarának hátáról nógatta őket a
sor mellett le-föl kaptatva, mint egy hadvezér: – Masírozzatok, bajtársak,
gyerünk, gyerünk! Miénk a föld…
Ám amikor odaértek, nem azt látták, amit korábban. Valahogy
elmozdult, és másként festett az egész. Középen valami kitüremkedni
látszott, mintha ki akart volna emelkedni, de aztán úgy maradt. A
pelyhedző búza összevissza dőlve, jó része kiszáradva feküdt a napon,
mert kifordult a földből. Az ifjú Agáto keresztet vetett: – Jaj, ez valami
rossz ómen! – kiáltott fel.
– Nem – mondta Bepe nyugodtan. – A természet műve. Vizsgáljuk
meg közelebbről!
 Ásni kezdték a homokos talajt, félredobálni a köveket, hogy lássák, mi
is az a valami a mélyén, és kiderült: mégsem a természet műve.
Lassanként egy kőfal bontakozott ki a szemük előtt. Aztán, ahogy tovább
ástak, kiderült, hogy nem is fal, hanem inkább valami kőülésféle, ami
félkörívben ment tovább a föld alatt. Hideg volt az érintése. Hozták
gyorsan a többi szerszámot is, és még sebesebben dolgoztak. Lejjebb
találtak egy ugyanilyen félkörívet, és még lejjebb egy újabbat. Az ívek
úgy szűkültek lefelé, ahogy a kagylóhéjon futnak a rovátkák. – Nézzétek!
– kiáltott fel Agáto, aki a többiektől kissé távolabb dolgozott. – Egy oltár!
Erre a csapat kissé visszahőkölt – csak nem valami istentelen
pogányságra bukkantak? Áldozati oltárra?! Bepe azonban odament, és a
valamit a sarkától elkezdte bátran letisztogatni. – Ez nem oltár –
jelentette ki. – Ez egy színpad! Láttam ilyet képeslapon odaát, amikor
meglátogattam a városi kuzinomat – görög, vagy római színház…
Vannak kicsik, és egészen óriásiak is, mint egy futballstadion.
– Akkor ez biztosan értékes – jegyezte meg Mazzu ravaszkásan.
– Il conte nem tud róla – állapította meg Bepe. – És a terület jogosan a
miénk.
A parasztemberek körbeállták a hajdani amfiteátrum maradványait, és
úgy néztek maguk elé, mintha szentképre bámulnának.

Bepe aznap este komoly képpel érkezett a kocsmába, hóna alatt az

organettóval. – Beszélnem kell signor il dottoréval – közölte Maria-
Graziával. – Sürgős ügy. Nagyon fontos.
– Játszani fogsz a harmonikán?
– Nem, nem – tiltakozott Bepe. – A hangszer csak álca. Hívd ide az
apádat!
Maria-Grazia elment hát a papáért. Aztán a függöny mögül hallgatta,
hogy mit mond Bepe: – Kerítenünk kéne egy régészt, aki megmondaná,
mit ér… Jót tehet a dolog a szigetnek, fontos ügy, csak valaki mondja
meg, mennyire. Egy okos ember, aki ért hozzá. Talán meg is
gazdagodhatna a sziget belőle. Pénzt hozhatna, sokat…
– És úgy gondolod, hogy szépen, igazságosan elosztanád? – évődött
Amedeo a fiatalemberrel. – Vagy inkább alakítasz egy renegát pártot,
amely átveszi a hatalmat, és odaadja a kommunistáknak? Egyenlők
között az elsőknek…?
– Igen, igen – bólogatott Bepe őszinte lelkesedéssel. Mindkettőt
szeretném. De szükségem van a segítségére. Maga tanult ember, signor il
dottore, legalábbis hozzánk képest nagyon is. Biztos ismer valami
régészfélét Firenzében vagy Rómában, ahol ismerős, akit idehívhatnánk.
Amedeo azonban nem ismert ilyet, de Ignazio atya sem, akit Bepe
rögtön elkapott, amint betette a lábát a kocsmába akkor este, és a
függöny mögé vonszolta. – Én is ugyanolyan őslakó vagyok itt, mint te,
már senkit sem ismerek odaát. Közületek való lettem, ez az én
vezeklésem a bűneimért…
Mindenki meglepetésére kiderült, hogy egyedül Pippa az, aki tudja,
kihez kell fordulniuk. – De hát mindnyájan ismerjük őt, elfelejtettétek?
Vincio professzor.
– Kicsoda? – vágott közbe Bepe, mert azt hitte, valami tréfáról lesz szó.
– Ó, Bepe, te még akkor gyerek voltál, nem emlékezhetsz… Vincio
régészprofesszor bolognai – itt volt hadifogoly, a börtönben! Ő reparálta
a terasz oszlopait.
– Az az idióta, aki fordítva tette fel a gerendázatot? – álmélkodott Bepe.
– Pierinónak kellett utána helyrehoznia.
– Vincio professzor neves archeológus volt. Cipruson dolgozott a
háború előtt, ősi városokat tárt fel ott. Egyszer mesélte nekem, hogy egy
nő és egy gyerek csontvázát találta meg, tökéletesen megmaradt
aranyékszerekkel együtt. Bámulatra méltó dolog, szinte csoda, hogy így
ki lehet ásni a múltat. Ezt nem szabad lenézned, Bepe! Bármi előkerülhet
még innen is… De nem tudom, hogy mi lett vele.
– Nos, írjunk neki! – javasolta a pap. – Írjunk a bolognai egyetemre,
aztán majd ők továbbítják. És ha él, és isten is úgy akarja, eljöhet ide,
hogy megnézze azokat a romokat. De ne szólj róla a grófnak, Bepe!
Addig egy szót se, ameddig nem tudtunk többet.
A pap még aznap éjjel megírta a levelet, Bepe pedig elvitte a vízen
túlra. A feltárt kövekre újra ráhúzták a földet, és le is takarták ponyvával.
Egy hónap is eltelt azzal, hogy a szigetlakók gondosan őrizgették a titkot,
miközben a föld olykor megremegett a lábuk alatt.
Senki sem ismert rá Vincio professzorra. Tavasz vége felé érkezett, a haja
teljesen ősz lett, és úriasan emelte maga fölé esernyőjét a nap ellen.
Asszisztens hozta a táskáit. Kibérelte Rizzu szamárfogatát, de éppen csak
kiértek a városból, amikor intett Rizzunak, hogy álljanak meg. Leszállt,
és hosszasan álldogált a romház előtt, amely ugyan a börtöne volt, ám
ebből most semmi sem látszott: gyíkok szaladgáltak a magasra nőtt
gazban. A természet visszavette, ami előtte is az övé volt már. Az Éjszaka
Házában könnyek között ölelte meg mind Pippát, mind Amedeót.
Nem sokkal a professzor érkezése után a gróf valahogy megorrontotta,
hogy fontos városi ember érkezett közéjük, és úgy gondolta, nem
maradhat a háttérben. Berobogott autóján a főtérre, és úgy nyújtotta
jobbját a kocsiban ülve a professzor felé, mintha régi barátot látna. –
Signor Vincio, engedje meg nekem, hogy nagy örömmel üdvözöljem
minálunk! – szólt ki az ablakon. – Volna egy ajánlatom önnek. – Ezután
közölte, ragaszkodik hozzá, hogy az archeológus nála lakjon, a villában,
ahol azért nagyobb a kényelem, mint bárhol másutt. És persze együtt is
étkeznének.
A professzor azt felelte, hogy már nagyon kényelmesen elszállásolták
Az Éjszaka Házában.
– Jó, jó – vágta rá a gróf. – Akkor jöjjön át vacsorára!
– Nem megyek – válaszolta a professzor. – Még nagyon jól emlékszem
az itt töltött időre, gróf úr.
A gróf úr fogcsikorgatva visszahúzta a fejét az ablakból, és elrobogott.
Másnap reggel a parasztok elkísérték a professzort a föld alatti
amfiteátrumhoz. Az öregúr letérdelt, és miután lesöpörte a föld nagy
részét egy darabon, egy kefével kezdett dolgozni a köveken. Néha le-
letépett egy szál füvet, vagy mutatott valamit az asszisztensének, aki
odavitt neki egy fából készült ketrecszerűséget – ahhoz hasonlót,
amilyenben a szigetlakók szokták a csirkét szállítani. A ketrecből fura
tárgyak kerültek elő: valami tésztaszűrőre emlékeztető dolog,
fogpiszkálók és drótkefe.
A parasztok kissé indignálódva figyeltek, mert valami rossz tréfától,
netán megszégyenítéstől tartottak. Vincio professzor azonban
rendületlenül folytatta a kapargálást. – Ennyi az egész? Mást nem is fog
csinálni? – fakadt ki végül a fiatal Agáto, aki már nem bírta magában
tartani csalódottságát. Amikor világossá vált, hogy semmi egyéb nem fog
történni, a férfiak lassan elszivárogtak haza.
A gróf közben megtudta, hogy ásatás folyik a szigeten. Másnap reggel,
amikor a kis csapat, amely a régészprofesszort kísérte el Az Éjszaka
Házából a helyszínre, a gróf két intézője várt rájuk. Közöttük ott állt
harmadikként Andrea d’Isantu. – Ez a föld magántulajdon – jelentette ki.
– Senki nem jöhet-mehet itt apám engedélye nélkül.
– Márpedig én itt fogok „jönni-menni” – közölte a professzor abban a
kimért városi modorban, amely azt tudatja, hogy ő egyenlő bárkivel. –
Ásatási munkálatokat kell itt folytatnunk.
Andrea két kézre fogta sétapálcáját. Tekintete Maria-Grazia felé
rebbent, miközben beszélt, majd megint az öreg professzorra nézett. –
Senki sem fog belépni erre a birtokra.
A feldühödött Bepe leugrott a szamár hátáról, és három lépést tett
előre, így a határvonalon túl állt meg. – Tessék, itt vagyok, Signor
d’Isantu – jelentette ki. – Beléptem.
Andrea a pálcájával Bepe vállára ütött. – Kifelé, Bepe! Megmondtam:
senki sem léphet ide!
– Ez most már közösségi terület – dünnyögte Ignazio atya. – És amúgy
is, Signor d’Isantu, nem volna helyénvalóbb, ha nyugodtan
megbeszélnénk a dolgot, mindenféle ütögetések helyett?
Andrea fenyegetően a pap felé lépett, mintha ő is csak egy lenne a
parasztok közül. – Arra fogok ráütni, aki ide lép, apám földjére! –
kiabálta. – Ha bármelyik gazember átlépi ezt a határvonalat, akkor ütni
fogok. Szent Agáta a tanúm! Majd meglátják!
Bepe akkor még egyet lépett előre, a tilosba. Andrea meglendítette a
sétabotot, és ezüst végével úgy eltalálta Bepét, hogy az leroskadt a porba.
– Mindenki, aki részt vett ebben a földfoglalásban, el van bocsátva –
mondta az úrfi a napszámosoknak. – Mehettek más munkát keresni.
Nem lesztek többé részes aratók apám földjén, ti stronzi, ti figli di puttana,
ha nem tisztelitek a birtok urát, ahogy kell!
– Hol van az apád, Andrea? – tette a pap békítően a fiú vállára a kezét.
– Ez nem az ő dolga volna? Ne cselekedj ilyen elhamarkodottan – csak
úgy elbocsátani családos embereket, akik már generációk óta az apádnak
dolgoznak…
– Nem hagyom, hogy nevetség tárgyává tegyen! Az amfiteátrum a
miénk, ahogy a föld is az!
Andrea dühtől sápadtan emelte ismét a botját, mire a parasztok
hátráltak, és kisebb csoportokba tömörültek. Bepe megriadt szamara
kitépte kötőfékjét Agáto kezéből, és elkezdett visszafelé futni,
hátrahagyva gazdáját. Teljes volt a káosz. Andrea mögött a két intéző
összeszűkült szemmel figyelt, és a vállához emelte puskáját. – A
földfoglalásnak vége – jelentette ki Andrea. – El vannak bocsátva.

– Ez az amfiteátrum nem olyan nagy jelentőségű, akárhogy is nézzük –

szögezte le Vincio professzor vigasztalásképpen, miközben Amedeo
bekötözte szegény Bepe sérült fejét a kocsmapult mellett. – Legalábbis
amennyire meg tudtam ennyiből ítélni, jó lett volna azért alaposabban
megszemlélni – és nagyon sajnálom, hogy miattam szenvedte el ezt az
ütést, Bepe. És rettenetesen szomorú vagyok, hogy elvesztették a
munkájukat.
Bepe dühösen morogta: – Úgyis elmegyek halásznak megint, elegem
van ebből a szigetből, a gazember grófból még inkább…

– Másnap Bepe feltekerte a kommunista zászlót, és tengerre szállt Pierino

átfestett, régi bárkáján, amelynek új nevet is adott: Santa Maria della Luce.
Jó messzire elment, olykor egy teljes hétre is el-elmaradozott. – Ha már
itt nem javíthatok a dolgokon – jegyezte meg keserűen mindannyiszor,
amikor megtért, és rövid időre meglátogatta a kocsmát –, akkor legalább
ne is legyek itt.
Ám a földfoglalás megszűnése furcsa mód szerencsét hozott, mert ez
vezette Vincio professzort egy, az amfiteátrumnál sokkal fontosabb
felfedezéshez.
Amikor még a szigeten raboskodott, a professzor nem hallott sohasem
a parti sziklabarlangokról. Ötödik napja volt a szigeten, és csak véletlenül
említette meg valaki őket a professzor előtt, aki éppen a teraszon
üldögélve szopogatta Gesuina legjobb limettacellóját, miközben Amedeo
mesegyűjteményét olvasgatta. Gesuina, halála előtt, tizenkét üveggel
készített az italból, de ebből csak a legillusztrisabb vendégek kaphattak.
Még csak kettő hiányzott belőlük. Most, hogy a professzor ezt a varázsos
nedűt szürcsölgette, hirtelen eszébe jutott valami. Izgatottan előrehajolt,
és könnyedén megérintette a doktor karját: – Ezek a katakombák… ezek
valódiak, vagy csak a legendában léteznek?
– Valódiak hát! – hökkent meg a doktor a kérdésen.
– Bizony ám, hogy azok – bólogatott Rizzu, aki felélénkülve odajött az
asztalukhoz. – Belül szögletesre vannak kivájva, és tele vannak
koponyákkal meg csontokkal. Mindenféle régi dologgal.
A régész erre olyan izgatott lett, mint egy iskolás gyerek. Olyan
hirtelen ugrott fel, hogy a limettacellója is kilöttyent a pohárból, és
felrohant az emeletre egy fáklyáért. Ahelyett csak a tisztítókeféjét hozta
le, vissza kellett mennie a fáklyáért. Az asszisztensét nógatta hadarva: –
Hozza, kérem, a készletet… nem, mégse, siessünk, majd később viszünk
mindent!
Rizzu elvitte a professzort a barlanghoz szamárfogatán, és közben
azon agyalt, vajon a professzor megzakkant-e a csalódástól, ami az
amfiteátrumnál érte. – Nincs azért olyan sok látnivaló ott –
figyelmeztette. – Csak csontok, koponyák, mind hófehér. Lehet, hogy
kicsit túloztam…
Ám amint megérkeztek, a professzor bevette magát a barlangok
éjsötétjébe. Végigsimította a falakat, és kijelentette, hogy ez a hely egy
nekropolisz, a „halottak városa”. – Ez nagy ritkaság, nagyon fontos
felfedezés! Régen ilyen helyekre temetkeztek, de nagyon kevés
nekropolisz maradt meg ilyen épen. Signor Rizzu, ez sokkal, de sokkal
érdekesebb, mint egy római amfiteátrum! Ez világraszóló felfedezés! Az
is lehet, hogy megvan ezer éves.
– Halottak városa – ismételte Rizzu elámulva. – Akkor ez magyarázza
a rejtélyes sírás-rívást… – A szigetlakók nagyon büszkén vették
tudomásul, hogy Castellamare érdemes az egész világ figyelmére – ők
ezt ugyan mindig sejtették, de mégiscsak más, ha egy ilyen kiművelt
városi ember mondja!
 A rákövetkező héten a régészek egész hada lepte el a szigetet, akik
Bolognából érkeztek. Sátrakat állítottak fel, madzagokkal elkerítették a
vizsgálandó területeket. A föld rengése kimozdította a koponyákat a
helyükről, és megnyílt egy belső átjáró az egyik barlangból a másikba.
Kiásták a földet az átjáróból, persze nem ásóval, hanem a szigetlakók
szemében inkább fogvájónak és borotválkozó pamacsnak látszó
tárgyakkal, és a régészek felfedezték, hogy a falba vájt üregekbe
temetkeztek itt, de nagyon sokan. Korsókat is találtak, meg két arany
pénzérmét. Rizzu elhíresztelte a városkában, hogy az idegen
professzorok most majd egyszer s mindenkorra megoldják a
jajveszékelés rejtélyét, így a szigetlakók hajlandónak mutatkoztak, hogy
segítsenek a feltáró munkában. Az öreg Mazzu harmadnap megjelent a
barlang bejáratánál egy csomó ásóval és lapáttal, és kijelentette: – Erre
szükségük van, úgy látom, meg azt is, hogy szégyenletes módon nem
telik maguknak ilyesmire, úgyhogy ajándékba adjuk.
A régészek udvarias főhajtással fogadták az ajándékot, de másnap,
amikor Mazzu eljött megint, nagy csalódására azt találta, hogy a tudós
urak ugyanúgy vacak kis szerszámaikkal piszmognak, mint korábban.
Egy hónappal később német régészek csatlakoztak az olaszokhoz, és
reggeltől estig hallani lehetett a kaparászásukat odabent, és az idegen
nyelvű társalgásukat, amint a kincseket előhozták a barlang mélyéből.

Eközben Maria-Grazia, aki beletörődött, hogy most már az ő sorsa

mindörökké a sziget és a kocsma, kimászott az önsajnálat mély verméből,
és elhatározta, hogy ha már így lett, akkor igyekszik mindezt a maga
javára kiaknázni.
Bepe szakított a kommunista eszmékkel, és másfelé kezdett járni az
agya. Egy este bemasírozott a kocsmába, és miközben a pultra csapott
egy kisebb méretű, ámde igen véres tonhalat, bejelentette, hogy kompot
fog üzemeltetni. – Il conte senkit nem enged kereskedni senki mással,
legfeljebb a szomszédjával – szögezte le Bepe. – Szóval, már az egészet jól
kifundáltam… Tehát, ő tesz róla, hogy mi nehogy pénzt keressünk, míg ő
odaát költi el az egész jövedelmét – a palermói vendéglőkben, Párizsban
meg Rómában. Nekünk meg még egy rendes kompjáratunk sincs.
Márpedig én azt akarom, hogy a gyermekeim majd odaát járjanak
iskolába. És ki tiltja majd meg, hogy a komp ne csak elvigye innen,
hanem ide is hozza az embereket? Jöhetnének a turisták, megvehetnék
Vincenzo művészi képeit, meg itt ihatnának kávét nálad, Maria-Grazia.
Mert hát nem szép ez a mi szigetünk? Legalább annyira, mint Valetta
vagy Palermo? Most már régészeti lelőhelyünk is van!
Agáta, a halász erre úgy felröhögött, hogy a kávéját szétköpte az
asztalon.
– Mi az? – támadt rá Bepe dühösen. – Talán nincs templomunk?
Szentünk? Meg romok, mint a legjobb turistahelyeken? Van látnivaló!
Meg venni való! Láttam én Siracusában, hogy mit akar a turista – pont
effélét: görög romokat, képeslapot, kis műanyag Colosseumot… Nekünk
meg itt van a „Holtak Városa”. Ez miért nem olyan jó? Már a fél sziget
ebből él, mert elszállásolja a régészeket. És még van hova haladni! Ha
nem akarunk kommunisták lenni, legalább legyünk modern emberek, és
mutassuk meg a grófnak, hogy lepipáljuk!
– Egyetértek veled, Bepe – szólalt meg Ignazio atya váratlanul a
sarokból. – Én úgy gondolom, hogy igazad van. Jöjjenek csak odaátról a
vendégek, tekintsék meg a barlangokat meg a Szent Agáta fesztivált. És
igen, a gyerekeink járjanak odaát iskolába. És az is jó, ha a betegeket
szükség esetén át tudjuk vinni a kórházba – tudod, hogy ez a régi
vesszőparipám. Il conte meg a családja kimutatta a foga fehérjét a
földfoglalás kapcsán. Ha modernizálni akarunk, hát meg kell tennünk,
de a magunk módján.
– Felállíthatnánk egy bizottságot – javasolta Maria-Grazia, és maga is
meglepődött, hogy megszólalt, mert egy perce még nem állt
szándékában ezt tenni, amíg a kávégépet tisztogatta némán, és hallgatta
Bepe tirádáit. – Olyasmi bizottságot, mint amilyen a Szent Agáta, csak
éppen arra szolgálna, hogy a szigetet fejlesszük.
– Nagyon jó gondolat – csapott le az ötletre Bepe azonnal. – Ez jó,
Mariuzza ötlete, a bizottság, ez jó. Megcsináljuk.
– Megint bele akarsz rángatni valamibe? – morgott Mazzu, de amikor
Maria-Grazia körbeadta a kiadás-bevételi könyvét, hogy az egyik üres
lapra feliratkozzon az, aki részt akar venni a bizottságosdiban, ő is aláírt.
 Július ötödikén, a Szent Agáta fesztivál után egy héttel, a Castellamarei
Modernizációs Bizottság megtartotta az első ülését. Jelen voltak:
Amedeo, Pippa, Maria-Grazia, Ignazio atya, Vincenzo, a festő és Mazzu
meg Rizzu, a két gazda – és a gróf elbocsátott napszámosainak a jó fele.
És Agáta, a halász is, aki már nem halászott, mivel hazatért a fivére, és
ezért kissé üresnek érezte az életét. Agáta, aki nem ment férjhez, egyedül,
illetve kutyájával, Chiappival lakott vadszőlővel befuttatott kis házában,
és lakonikusan tűrte anyja és bátyja folytonos próbálkozásait az ő
kiházasítására. – Na, még csak egy férj hiányzik nekem – mondta mindig
nagy hangon. – Az esküvőm napja lenne egyben a halálomé is… – Pedig
köztudott volt a szigeten, hogy Bepe már a háború vége óta szeretné őt
meghódítani.
A gyűlésen megállapodtak abban, hogy turistajáratokat fognak
működtetni, napi kétszeri átkeléssel. Az ezzel keresett pénzt pedig a
földrengésben megrepedezett házak felújítására fogják fordítani, illetve,
ha még futja, akkor a halászok szövetkezete új hálókat fog kapni, és talán
az iskolát is kibővíthetik.
– Még mondanék valamit – szólalt meg Amedeo, amikor már
szedelőzködni kezdtek. – Jó volna, ha vigyáznánk, nehogy elfajuljanak a
dolgok. Eddig mindig csereberéltünk, szükség szerint, és amikor baj volt,
nem sietett mindenki a másik segítségére ingyen, semmit sem várva
cserébe? Még jól emlékszem, hogyan rohantatok ide sült padlizsánnal
meg pasta al fornóval, amikor Mariuzza kicsi volt, és nagyon beteg. Talán
nem is voltam ezért annyira hálás, mint kellett volna, de most azt
mondom, hogy ennek a szigetnek nem szabadna ebben megváltoznia a
pénz miatt. Ugyanolyan castellamareieknek kell maradnotok, mint
amilyennek megismertelek benneteket annak idején.
Bepe úgy vélte, van ebben valami, de hát a pénz, az pénz, és ideje,
hogy Castellemare is haladjon a korral.
A következő szombaton Bepe és Agáta átevezett a nagy földre a férfi
újrafestett csónakján, amelyen felirat hirdette „Castellemare Ősi
Nekropoliszát”. Száz líráért vagy egy dollárért vállalták, hogy átviszik a
turistákat a szigetre, ahol Rizzu a szamárfogatán elkocsikáztatja őket a
part menti barlangrendszerhez, ahol megtekinthetik a régészeket is
munka közben. A feliraton „történelmi időkből való vendéglőket” is
hirdettek (nagy lelkesedésükben ragaszkodtak a többes számhoz), meg
„régi templomokat”. Szent Agáta szentélyét, fagylaltot… (Utóbbi ugyan
még nem volt, csak remélték, hogy a szigetre özönlő turisták majd
hoznak annyit a konyhára, hogy Az Éjszaka Háza, amely immáron
vendéglővé lépett elő, felállítsa első fagylaltkeverő gépét az év végén.)
Jöttek is a látogatók. Nem özönlöttek ugyan, de azért akadt egy pár,
akiket vonzott a rusztikus felirat a vidám színekre pingált Santa Maria
della Luce nevű kompocskán és a romantikus, párába vesző sziget a nagy
víz közepén. A szigeten aztán megtették a hosszú és rázós utat a
csacsifogaton, és a városka közepére érve egy kisvendéglőben találták
magukat, ahol tea volt és sütemény; ahol a BBC harsogott a recsegős
rádióból. Kalandornak érezhették magukat a turisták, ugyanakkor
biztonságos távolban voltak a civilizált világtól – és ez vonzó kettősséget
jelentett az idegeneknek. Az ide látogatók felének amúgy köze volt a
tudományhoz, akiket Vincio professzor korai ásatási munkálatai izgattak
a nemrégiben felfedezett barlangi nekropoliszban, amelyről már az
American Journal of Archaeology is írt. Az első látogatók egyike volt az
egykori fogoly, a költő Mario Vazzo, akit azóta némi hírnév is övezett
már: kitüntették ilyen-olyan irodalmi díjakkal. Mindazonáltal ő egyedül
érkezett, és gyalog mászta meg a hegyet a kikötőtől Az Éjszaka Házáig.
A teraszon elfoglalt, szokásos őrhelyéről Pippa meglátta, és azonnal
felpattant, hogy üdvözölje. Azonnal felismerték egymást. Mario feljött a
lépcsőn, és megfogta az asszony mindkét kezét. Sokáig álltak így.
Mario Vazzo a háború vége felé vesztette el a feleségét, mint mondta,
de a fiuk túlélte a harcokat, és már egyetemre járt. Jogot tanult
Torinóban. Marióról lerítt, hogy mennyire büszke a fiára. A költő hozott
magával egy papírba csomagolt ajándékot, amit Pippa kezébe nyomott. –
Ez a legújabb könyvem. Látjátok, megtaláltam végre a szavakat, hogy
írhassak a háborúról. Már régen akartam jönni, hogy személyesen adjam
át, de mindig közbejött valami. Most, hogy megláttam az újságban az
ásatásokról szóló cikket, egyértelmű volt, hogy ez jel – nem halaszthatom
tovább a dolgot… A sziget felkerült végre a világ térképére.
A könyv címe egyszerűen ennyi volt: Odissea. – Ez egy verses mese,
mint az Odüsszeia? – kérdezte Rizzu, és a nyomtatott könyv láttán már
esze ágában sem volt gúnyolódni – főként, hogy látta rajta az árát is: ezer
líra!
– Bizony ám – bólintott egy aprót Mario Vazzo. – Ez az Odüsszeia
modern változata.
– Hát ez érdekesnek hangzik – állapította meg Rizzu. – És ha ebben is
van tengeri csata meg a sziklákon ülő meztelen hölgyek, akkor pláne… –
A szigeten mindenki ismerte a klasszikus eposzt, ahogy a sziget
legendáit, meséit is. Pippa maga is rendszeresen felolvasott belőlük az
iskolában, forró délutánokon, nyitott ablaknál, ahonnan a tenger zúgása
megfelelő aláfestéssel szolgált.
Később, amikor Pippa és a költő magukra maradtak a teraszon, az
asszony előhúzta a könyvet a csomagolásból. A borító tanúsága szerint
Vazzo két irodalmi díjat is megkapott: a Baguttát és a Stregát – Pippa,
szégyenére, egyikről sem hallott. Az Odissea több tízezer példányban kelt
el, és egy római professzor „fenomeno nazionalénak” titulálta. –
Állandóan ez a régi eposz járt a fejemben, amikor itt raboskodtam –
magyarázta Mario Vazzo –, és amikor elmentem, sokáig kísértett.
Úgyhogy csak újrameséltem, de a küklopszok helyett a fasiszta
börtönőröket szerepeltettem, és a rabok lettek a görögök, akik
mindenáron haza akarnak jutni.
Pippa a teraszon üldögélve lassan olvasott, hogy minél tovább tartson
– mint egy pohár jó arancello… A költő közben mellette ülve szundikált
a napfényben. Pippa komolyan látott neki az olvasásnak – olykor meg-
megállt, ceruzával megjelölt valamit, mint iskolamesternő korában,
amikor Dantét vagy Pirandellót dolgozták fel. Beszélni is alig tudott a
meghatottságtól, amikor a végére ért. – Géniusz alkotása – mondta
könnyes hangon.
Amedeo is elolvasta másnap titokban a könyvet, amíg Pippa az
ásatásra kísérte el a költőt a nekropoliszba. Igen, igen, tényleg elég jó,
ismerte be magában a doktor kelletlenül. Még az is lehet, hogy zseniális,
ahogy Pippa állítja. A jelenetekben ráismert a valóságmagokra, a
szégyenletes, komor eseményekre, amelyek aztán a művészi átköltésben
mitikus küzdelmekké tágultak – éppen úgy, ahogy az általa rajongva
szeretett castellamarei legendákban is. Pierino megveretése sodró
csatajelenet lett, az amerikaiak megjelenése pedig isteni közjáték. Igen,
nagyon ügyes…
Egyetlen rész okozott csak kellemetlen fejtörést a doktornak, amikor a
fogoly Odisseo – aki Amedeo értelmezésében maga volt Mario Vazzo –
beleszeret egy szigetlakó asszonyba. A versben „egy fekete vízű,
sokcsillagos éjszakán a két szereplő a part menti barlangban szereti
egymást „a koponyák közt gurulva, a halottak sírboltjának falai közt”.
Hát ez nem éppen az itteni barlangot jelenti? Amedeo a jelenetet szinte
zavarba ejtően részletezőnek, élethűnek érezte, amitől forró szégyen
öntötte el, amilyet már húsz éve nem érzett, mert visszaidézte saját ott
töltött idejét Carmelával. A leírás hajmeresztően érzékletes és hű: a
hátgerincbe vágó csontok; a hajba ragadó homok; az összegabalyodott
végtagok közé szivárgó, hűvös tengervíz, amely libabőrössé teszi a
szerelmeseket… És hát volt-e más szigetlakó asszony, akire Mario Vazzo
„úgy” nézett? Nem – Pippa volt az, senki más. Pippa, aki védte a költőt,
aki munkát adott neki, aki összegyűjtötte a szalvétára firkantott sorait,
aztán bedugta őket az éjjeliszekrénye fiókjába szalaggal átkötve. Fél éve
volt, hogy Amedeo ott látta a fiókban a megsárgult papírlapokat, és meg
is lepődött, hogy miért őrizgeti ezeket olyan gondosan a felesége. Pippa
sohasem beszélt Mario Vazzóról, miután az elment a szigetről. Ám azok
a megőrzött szalvéták… Akkor Amedeónak ez gondot okozott, és most
som volt kellemes ezt felidézni.
És azt sem, hogy Pippa milyen titkolt szenvedéllyel, milyen némán,
mégis sokat mondóan üdvözölte a visszatérő költőt… A kétely
befészkelte magát Amedeo agyába. Túlzás lett volna kimondani a
gyanút, de a dolgot mégsem találta annyira ártatlannak, hogy ne is
törődjön vele. Azon kapta magát, hogy rajta felejti a szemét a költőn a
bab meg a szardella fölött, a vacsoraasztalnál. Vagy amikor a kocsmában
ültek a többiek sűrűjében. A lelkében dúlt az aggodalom: vajon tényleg
lehetséges, hogy a költő és Pippa szégyenteljes cselekedetre vetemedett
odalent, a barlangban? Viszonyuk volt? Különös, hogy annyi, Carmela
miatti bűntudattal eltöltött év után most a felesége lépett a csalárdság
útjára. És a pletyka is megindult kettejükről: a hírek szerint a barlangok
fölötti sziklaormon látták állni Pippát és a költőt – és az is igaz volt, hogy
Pippa mostanában későn jött meg esti sétáiból szélfútta, kócos hajjal…
Amedeo hallotta, hogy a felesége hosszan beszél Maria-Graziával
sötétedés után a lány tetőtéri szobájában. Pippa hangja hol felerősödött,
hol elhalkult, mint a motorcsónakoké a háború idején; és mintha valami
hosszú történetet vagy titkokat mesélt volna, ám túl messze volt tőle,
Amedeo semmit nem tudott kivenni a mondandójából, akárhogy fülelt
is.
A szigetlakókat felvillanyozta a dolog, mert valamiféle romantikus
igazságtételt láttak benne.
Amedeo pedig nem tudta, mit is mondjon, úgyhogy inkább nem szólt
egy szót sem.
Nagyon örült, amikor végre a költő elment. A doktor fogta a könyvét,
és eldugta a tetőtéri raktárszobában, a camparis doboz mélyén, és
megjátszotta, hogy fogalma sincs, hová tűnt az Odissea. Pippa nem
mutatta ki, mit érez, a leghalványabb jelét sem adta a bűntudatnak, csak
bement Bepe kompján a nagy földre, és vett egy másik példányt a
siracusai könyvesboltban.

Nyár végén gyűlést hívtak össze a városházára, hogy a régészcsapat

bemutassa, mire jutott az ásatások során. A városháza fogadóterme
dugig megtelt – legalább annyian voltak, mint amennyien a templomban
szoktak lenni Szent Agáta ünnepén, mert mindenki kíváncsi volt, vajon
mit mondanak a tudósok a sírás-rívásos átokról. Senki sem hallott még
saját fülével jajveszékelést a barlangokból, de mindenkinek volt rokona,
ismerőse – egy nagynéni nagynénje vagy egy unokatestvér unokatestvére
–, aki személyesen tapasztalta, és erre ünnepélyesen meg is esküdött. Aki
aztán vagy beleőrült, vagy álmatlanságban szenvedett élete végéig. Talán
majd ezek az idegenek megvilágítják a titok mibenlétét…
Amedeo piroskötéses mesegyűjteményével az ölében várta a
kinyilatkoztatást, hogy azonnal le is tudja írni. A kíváncsi Rizzu az első
sor közepén telepedett le. A gyűlést egy órával halasztani kellett, olyan
sokan érkeztek mindenhonnan: halászok gyapjúnadrágjukban, fehér
mellényükben; fehérkötényes boltosok és parasztok a földekről portól
fehér képpel, mintha halotti maszkot viselnének. Bepe felfüggesztette a
kompozást, hogy eljöhessen, de így is majdnem félórát késett. Agáta, a
halász jött a nyomában foltos nadrágban, férfikalapjában. És még mindig
csak jöttek, egyre jöttek. Concetta meglógott a szüleitől, és most a sorok
között furakodott befelé kócosan, hogy Maria-Grazia mellé üljön. A
Szent Agáta Társaság két özvegyasszony tagja, akik ellenezték mind a
feltárást, mind a sok beszédet a szigetet sújtó átokról, most megpróbáltak
észrevétlenül beosonni, és helyet foglalni. A városi tanács tagjai, élükön a
fontoskodó képet vágó Arcangelóval, együtt érkeztek. És még mindig
érkeztek… Megkezdődött a harc az utolsó helyekért – néhány ifjoncot
kilöktek a sorból, hogy átadják helyüket az idősebbeknek, és nagy sokára
végre mindenki elhelyezkedett.
Ez az északon szokatlan szervezetlenség és az idő iránti tiszteletlenség
bosszantotta a messziről jött idegeneket. Végre bezárták az ajtókat, és az
egyik tudós emelkedett szólásra, egy izzadó német asszony kócos, ősz
hajjal, akinek fedetlen karja szeplős volt. Vincio professzor fordította,
amit mondott.
– Ezek a barlangok – közölte a szigetlakókkal – katakombák, egy
temetkezési hely, nekropolisz több mint száz sírral. A kisebb sírboltok
családokéi voltak, minimum kettő, maximum hét embernek valók. A
három nagyobb sírbolt… hogy is mondják? Afféle barlanglakások voltak
eredetileg, de később azt is temetkezésre használták. A legkorábbi a
történelem előtti időkből származik, a nagyobbak pedig a bizánci
birodaloméból. Vannak az üregek között természetes barlangi
boltozatok, de a többség emberkéz alkotta sírbolt. – És ez egy jelentős,
nagyon jelentős felfedezés! – tette hozzá a német régésznő szavaihoz
Vincio professzor. – Ahogy sejtettem. A mediterrán térségben nem
ismerünk más ilyet, csak Pantalicában. Sok olyan tárgyat találtunk,
amiket majd Milánó és Róma híres múzeumai fognak kiállítani, ami majd
idevonz a reményeink szerint még több tudóst – és persze turistákat is
önöknek, a szigetüknek.
Amikor Vincio itt tartott, a német hölgy odabólintott asszisztensének,
aki kesztyűs kezében felmutatott először egy rozsdás késfélét, aztán egy
annyira eloxidálódott dísztűt, mintha a tenger fenekéről került volna elő,
meg néhány üvegcserepet. A szigetlakók szájtátva bámultak, mintha
szent relikviákat látnának. Végül Bepe törte meg a csöndet: – És hány
látogatóra számíthatunk? Rizzu rávágta: – De mi van a jajgatóátokkal?
– Az első kérdésre hadd válaszoljak – vette vissza a szót Vincin
professzor. – Hogy az itteni leletek mennyire jelentősek, még nem
tudhatjuk, de amint megtartjuk második, még részletesebb előadásunkat
erről a lelőhelyről a heidelbergi konferencián, novemberben, arra
számítok, hogy még legalább egy évig dolgozni fogunk itt, egy még
nagyobb csapattal.
Rizzu kérdését visszhangozta egy ércesebb hang – a halász Agátáé: –
De mi van az átokkal?
A professzor a német kutatónőre pillantott, de az kócos, ősz fürtjeit
rázva visszautalta a kérdést az olasznak. A professzor megint felállt, és
lassan megnedvesítette az ajkát a nyelvével. – Azt hiszem, arra is
megnyugtató magyarázattal szolgálhatunk – jelentette ki. – A kő,
amelyből a barlangi üregek alakultak ki, porózusak. – A helyi dialektust
nem, csak az irodalmi olaszt beszélő professzor látva a mereven
várakozó, értetlen arcokat, agyában érthetőbb kifejezések után kutatott. –
Lyukacsosak – folytatta. – Tehát a víz átfolyik a kövön. Meg a levegő is
átmegy. Amikor először odamentem, huzatot éreztem, ami nagyon
furcsa – még hogy huzat a föld alatt…
Végre valami értő morajlás hullámzott végig a tömegen. Igen, tényleg,
a huzatot mindenki érezte már odalent, ez így teljesen világos volt.
– Mivel olyan közel a barlanghoz a tenger, a köveket a víz már azelőtt
alaposan megdolgozta, hogy az első sírboltokat bevájták volna a sziklába
– magyarázta tovább a professzor. – Tehát elvékonyodtak,
elhasználódtak, üregek keletkeztek bennük – ezek a természetes
sírboltok odalent. A bizánciak meg tovább mélyítették ezeket, úgy tűnik.
De aztán a sok évszázad alatt tovább folytatódott az erózió, úgyhogy
most már apró lyukak, kis alagutak kötik össze az üregeket. Rengeteg
apró csatorna. Ezt maguk is megfigyelhetik, ha bemennek jó mélyre, ahol
még mindig friss a levegő, sőt a huzatot is érezni. Érthetően mondom?
Néhányan bólogattak, bár eddig mindenki a szigeten úgy vélte, hogy
ez a frisslevegő-dolog a barlang csodáihoz tartozik.
 – Amikor a szél egy bizonyos szögből fúj – folytatta Vincio professzor
–, akkor különös jelenség lép fel: a levegő átmegy ezeken a keskeny
csatornákon, és ez adja azt a kísérteties hangot. Mi is többször hallottuk.
Lehet, hogy már a történelem előtti idők emberei is ismerték ezt a
jelenséget, és éppen ezért akarták odatemetni a halottakat. A gyászra
eléggé alkalmas az a hely…
– És a házak? – firtatta ekkor valaki. – A szigeten minden kő ilyen
hangot ad, különösen, ha kiássuk, és házat rakunk belőle, ezt mindenki
tudja.
Itt viszont már némi hümmögés támadt, eltértek a vélemények. – Hát,
nem is tudom – szólalt meg Mazzu. – Mi harmincnyolcban bővítettük a
tanyánkat, és nem tudok róla, hogy a falakból bármikor is jött volna ez a
jajveszékelő hang.
– És mi van signor il dottore házával? – vetette fel a kérdést a halász
Agáta. – Az a ház még akkor is jajveszékelt, amikor a többi már
abbahagyta. Ki hallotta? Az szóljon! Valaki biztos hallotta már…
Ám senki sem szólalt meg. Volt, akinek azt mesélték, hogy csak baj
idején jajong Az Éjszaka Háza; mások úgy vélték, halványan mintha
hallották volna még a másik öreg Rizzu kocsmárossága idején, amikor
viharos éjszakán kiléptek a házból. Senki sem volt annyira biztos a
dolgában, hogy tanúsítani akarta volna a dolgot.
– Van még egy szokatlan jelenség a barlanggal kapcsolatban folytatta a
professzor. – Úgy látjuk, hogy az ide temetkező szigetlakók nem
egyesével távoztak a túlvilágra, és követték szép sorban egymást
évszázadokon át, hanem viszonylag rövid idő alatt, hetek, hónapok alatt
került oda mindenki, akinek a maradványai ma is ott vannak. Furcsán
egyforma a temetkezési mód, és látszik, hogy sok-sok testet egyszerre
helyeztek örök nyugalomra. Legalábbis semmi jele annak, hogy a
sírkamrákat újra meg újra felnyitották volna, hogy az újabb halottakat
elhelyezzék, ahogy ezt egy nekropolisz esetében az ember joggal
feltételezhetné, és ahogy ez így is van például Pantalicában. Itt, a
nagyobb sírkamrákban a testek, amelyek láthatólag nem lettek
elmozdítva a helyükről, nyilvánvalóan egyszerre lettek betéve, és elég
gyorsan történhetett ez a behelyezés. Mintha valami nagy baj történt
volna a szigeten, például egy járvány. Valamiféle tragédia játszódhatott
le. Teljességgel természetesnek vélem, hogy az itteni lakosság ezek után
úgy gondolta, hogy a sziget szomorú hely, talán el is van átkozva.
Feltehetően innen erednek a legendák.
A szigetlakók elveszetten néztek az ő doktorukra, aki a népmeséik
nagy tudora, de ő csak bólogatott mindenre, amit az idegen professzor
mondott.
A régészek beszámolója utáni napokban keserű viták lángoltak fel
Castellamarén arról, hogy mennyire fogadhatják el az idegenek
véleményét. Azok, akik mindig is hittek a jajveszékelős átokban, a
tudósok hideg, földhöz ragadt magyarázatát szinte személyes sértésnek
vették. – Ez valami több és nagyobb dolog – füstölgött Rizzu. – Biztos
vagyok benne. Még hogy katakombák meg sírboltok… Miféle beszéd ez?
Nagyot csalódtam bennük… Az átok nem lehet csak a szél trükkje. Nem
létezik, hogy csak azért volt a sírás, mert a levegő átmegy a lyukakon –
mint valami óriás fing!
– Na és? – vonta meg a vállát Concetta, aki a pult és Maria-Grazia háta
mögött merte a forró csokoládét a csészékbe. – Én sohasem féltem
azoktól a buta barlangoktól. És ha miattuk idejönnek jó sokan odaátról,
hogy megbámuljanak törött cserepeket meg rozsdás fémvackokat, akkor
én örülök, hogy végre megszabadultunk attól az átoktól. – Valóban: a
vendéglő szép pénzt hozott immár – eleget ahhoz, hogy az új fagylaltgép
részleteit hamarosan letörlesszék. Maria-Grazia még azt is megtehette,
hogy titokban félretett pár lírát hetente az ágya mögött elrejtett
üvegpalackba.
Bepe egyetértett Concettával. – Én is örülök – mondta. – A
jajveszékelés nem tenne jót a turizmusnak, nemde? Felőlem soha ne is
halljuk többé…
– De hát a sírás létezik! – vágott vissza Rizzu szenvedélyesen. – Van, és
kész. Csak azért, mert ők azt mondják, hogy nincs… Nem számít, hogy
mit beszélnek összevissza azok a nagyfejűek az érthetetlen szavaikkal,
meg a nevetséges fogpiszkálóikkal és kiskeféikkel!
– Akár igaz, akár nem, a legenda így is gyönyörű – szólalt meg
Amedeo, mire Rizzu mérgesen felhorkant, és kilöttyintette a kávéját.
 Signor Rizzu, aki túl volt már a kilencvenen, de még jó egészségben
eltöltött négy vagy öt évet ezek után, sohasem jutott túl a csalódásán.
Halála napjáig sértetten emlegette, hogy „a nagyokosok
megmagyarázták a titkot”.
 V.

Azon a nyáron, amikor az ásatás folyt, Flavio egyre többször látott

rémeket, egyre többet riadozott, és egyre inkább eltökélte magát, hogy
elmegy a szigetről örökre. – Engem semmi sem köt ide – morogta,
miközben a napi munkáját végezte a ház körül. Pippa mindig sírt egy
kicsit, amikor ezt hallotta, mintha a fia azt közölte volna, hogy a
másvilágra készül. Maria-Grazia pedig egyre dühösebb lett, ahogy a
bátyját sorozatban érték a bántások.
A városházi gyűlés utáni reggel Flavio rémült, nagy szemekkel,
reszketve jött meg, és a ruhája tele volt bogánccsal. Úgy festett, mint egy
mártír. Nem árulta el, hogy ki dobálta meg, se azt, hogy ki öklétől lett
fekete karikás a szeme alja a rákövetkező napon, vagy hogy ki szakította
ki a nadrágja ülepét egy horoggal, amikor harmadnap felbaktatott a
partról. Maria-Grazia azonban, aki lemosta az arcát, bekötözte a sebeit,
ugyanolyan hevessé vált felháborodásában, mint az anyjuk, Pippa. –
Valaki el akarja őt üldözni a szigetről – szögezte le. – Valaki örülne, ha
beleőrülne. De én nem hagyom annyiban, megtudom, ki az.
Pierino szellemét Szent Agáta ünnepe óta újra látni vélték a temetőben,
amint a földet vájja zölden világító kezeivel.
A gyűlés utáni napon a vendéglő nem nyitott ki. Mikor Flavio délután
háromnegyed ötkor felébredt délutáni szendergéséből, Maria-Grazia
behívta őt a konyhába. A többieket kiküldte – anyja ugyanis hajlamos
volt a sírásra, az apja meg a tétova ide-oda csoszogásra és motyogásra,
valahányszor Flavio állapotáról esett szó –, és leültette a bátyját a nagy
konyhaasztalhoz, és ráparancsolt, hogy mondja el az igazat Pierino
megveretéséről.
Flavio az asztalra könyökölt, és elborult az arca. Maria-Grazia némán
várta, hogy beszéljen, s közben megrázogatta a melanzanet a szűrőben,
megédesítette, és csak várt, türelmesen, hogy kibukjon a fiúból a
vallomás. A nyitott ablakon beáradt az este hűvösebb lehelete. Terazzuék
tanyáján egyet, kettőt, hármat ugatott a német juhászkutya. – Sohasem
tettem semmit – mondta végül Flavio. – Mama és papa azt hiszik, hogy
megbolondultam, pedig nem vagyok bolond. Én is láttam. A zöld
kísértetet. Láttam odalent, a barlangoknál is, rákokat vitt a varsában, és
tetőtől talpig zöld motorolajjal volt borítva. Még ő is azt hiszi, hogy én
tettem. De én soha nem tettem semmit.
– Mondj el mindent, caro! – szólalt meg Maria-Grazia.
Flavio némán töprengett egy jó darabig, maga elé bámulva. Aztán ezt
mondta: – Korán hazaküldtek aznap a Balilla-gyűlésről. Biztos emlékszel.
Köhögtem.
– Igen, emlékszem.
– Úgy volt, hogy valami különleges éjszakai kiképzésre megyünk, de
senkinek sem szabadott beszélni róla. Aztán Calleja tanár úr azt mondta,
hogy én mégsem mehetek velük. Úgyhogy eljöttem, de nagyon rossz
kedvem volt, hogy kihagytak. A hosszabbik úton jöttem haza, át a
fügekaktuszokon. Tudod, ahol a kecskék járnak, és a szúrós-tüskés…
– Igen, igen, tudom.
– Ennyit tudok csak. Calleja fél kilenckor elküldött, hazajöttem, és nem
találkoztam senkivel. Aztán hirtelen azzal estek nekem, hogy kilenckor
eljöttem, és volt időm elmenni a korbácsért, utánalopózni Pierinónak, és
megverni. Ez mind színtiszta hazugság!
Maria-Grazia hirtelen otthagyta a padlizsánt, letörölte kezéről a sót, és
megragadta Flavio mindkét vállát.
– Mondd el az igazat! Az egész szigetnek! Ha nincs benne részed,
akkor ezt mindenkinek meg kell tudnia.
– És ki hinne nekem egy ilyen porfészekben, ahol mindenki csak
áskálódik és pletykál? Nem, semmi értelme. Már régen eldöntötték
magukban, hogy mit gondolnak rólam.
Flavio mélyről fakadóan, súlyosan köhögött egyet, s ami feljött a
tüdejéből, egyenesen kiköpte a nyitott ablakon.
Maria-Grazia úgy határozott, hogy elmegy Arcangelóhoz.
Az apró szatócsbolt a tér melletti kis sikátorban volt. A benti hűvösben
a pácolt polcok friss faillatot árasztottak; a boltbelső úgy festett, ahogy az
előző évszázadban megcsinálták. Maria-Grazia megállt a pult mögött
ülő, köpcös Arcangelo előtt, és miután tekintetét végigfuttatta a
száraztésztás dobozokon, az odaátról származó konzerveken és
borosüvegeken, a fentről függő, nagy füstölt prosciutto sonkákon, meg a
pultra kirakott, saját kis papírdarabkájukon izzadó sajtokon, összeszedte
minden bátorságát, és kibökte: – Signor Arcangelo, mit tud arról, hogyan
verték meg Pierinót?
Akkor a szatócs éktelen haragra gerjedt, és úgy emelkedett föl ültéből,
és magasodott a pult meg a lány fölé, mint egy tengeri szörny.
Összefüggéstelen hadarással, ordítva zavarta ki Maria-Graziát a
boltjából, aki az utcán még ezt hallotta: – Semmit sem mondok nektek,
Espositóknak! – kiabált a lány után, aki futva távolodott. – Szerencséd,
hogy nem kaptam le a nadrágszíjam, és náspángoltalak el, te puttana
troia!
Calleja tanár úrral sem járt jobban: ahogy odaért a háza elé kirakott
székén ücsörgő, öreg iskolamesterhez, és feltette a kérdést, az öreg
egyből eltűnt a házban, és még az ablaktábláit is nagy döngve becsukta.
Amikor elterjedt a híre, hogy miben mesterkedik Maria-Grazia, még
saját kocsmavendégei is morgolódni kezdtek. – Mit akar a lány, miért
hánytorgatja fel a fasiszta múltunkat? – háborogtak az öreg zsugások. –
Pierino már halott, jobb nem bolygatni ezeket a dolgokat – vélekedtek a
halászok, Pierino egykori bajtársai. Néhányan annyira felháborodtak
azon, amit az özvegy Valeria csak úgy emlegetett, hogy „az az Esposito
lány beleüti az orrát, amibe nem kéne”, hogy tüntetően távol maradtak a
vendéglőtől, és másokat is erre buzdítottak. Csak Bepe, a kompos értett
egyet Maria-Graziával: – Már ideje lenne, hogy valaki felfakassza a kelést
– mormolta a lánynak a pult fölött. – Ha magának nem sikerül, Signorina
Maria-Grazia, akkor majd megteszem én. Pierino a barátom volt, és
valaki megölte őt. Ideje, hogy kiderüljön, ki volt az, és az illető elnyerje
méltó büntetését. Ugyan mi másért kísért még most is a szelleme? Igen,
igaza van…

Az első, aki megtörte a hallgatást, Santa Maria volt, Pierino legkisebbik

lánya, aki huszonnyolc éves létére már özvegyasszony volt. Egy
vasárnap délelőtt, a mise után titokban, a köténye alól intett Maria-
Graziának. – Hallom, hogy kérdezősködött arról, mi történt a papával –
suttogta rémült arccal, miközben maga után húzta Maria-Graziát a házuk
lépcsőjén. Felfutottak a megbokrosodott cserepes bazsalikomok között,
és eltűntek az ajtó mögött. – Valamit szeretnék mondani – nem sok, de
talán ez is segít, ki tudhatja?
A megfakult bútorzatú nappaliban, ahol egykoron az öregasszonyok
összegyűltek, hogy imádkozzanak Maria-Grazia életéért, még mindig ott
állt a sarokban az öreg halász karosszéke. Az ülőkéjén szív alakban
megsüppedt a bársonykárpit, mert Pierino az összetöretése után már
nem is nagyon kelt fel belőle, csak ha aludni ment. És abban is halt meg
egy kedd délelőttön. Santa Maria leküldte a konyhába anyját, a péklány
Agátát, egy kis maradék cassata süteményért, amelyet aztán az
öregasszony ünnepélyes némasággal szolgált fel Maria-Graziának. A ház
jóformán üres volt már – Pierino lebetegedése után az idősebb testvérek
mind elmentek a háborút követő években Amerikába és Angliába,
Svájcba és Németországba, így Santa Maria maradt otthon egyedül az
anyjával. A férje sem volt már az élők sorában – nem tért meg a tengerről
egy nap, pedig még gyermekük sem született. Az egykoron népes ház
körül már nem csattogott a rengeteg száradó lepedő és ruha. Még a Szent
Agáta Társaság öreg hölgyeinek is túl komor hangulatú lett a nappalijuk,
így áttették máshová a bizottsági székhelyüket. Pippa időnként tiszteletét
tette, és vitt nekik ezt-azt a kocsmából, hiszen Pierino a rokona volt. Ezt
leszámítva a fogadószobájuk tiszta hűvöse csöndes, néma maradt.
– Signorina Esposito, emlékszem arra az éjszakára, nagyon is jól,
amikor a papa megsebesült – kezdte Santa Maria.
A balvégzetű nap puszta említésére pék lánya, Agáta a kötényébe
temette az arcát. – Menj le, mama, a konyhába! – szólt rá Santa Maria. –
Most nagyon fontos dolgokat kell megbeszélnünk Signorina Espositóval.
Az öregasszony engedelmeskedett, Santa Maria pedig előrehajolt, és
ezt suttogta: – Nem hiszem, hogy a maga bátyja tette…
Maria-Graziára úgy rátört a megkönnyebbülés, hogy szinte
beleszédült. – Szóval, nem… nem hiszi, hogy Flavio volt az…?
– Biztos vagyok benne, hogy nem ő volt.
Maria-Grazia megpróbált egy falatot enni a régi cassatából, de úgy
kiszáradt a szája, hogy a tészta a szájpadlására ragadt. – Mondja tovább –
kérte Santa Mariát –, mindent mondjon el, amit tud!
– Aznap éjjel a konyhában dolgoztunk, a mama meg én – folytatta
Pierino lánya. – Csirkét kopasztottunk, a melanzanét sóztuk másnapra,
és vártuk, hogy a papa megjöjjön a tengerről. Meg Mariót is vártuk, a
legidősebb bátyámat, aki vele volt. Marco jött, és azt mondta, hogy a
papa később tér csak haza, mert fogtak egy hatalmas tonhalat, és most a
papa a tonnarában ünnepli a fogást. Ahogy mindig… bár nem volt
iszákos, nehogy azt higgye – tette hozzá a nő gyorsan. – Isten
nyugosztalja…
Maria-Graziának megint csak nem ment le a falat, majd megfulladt.
– És aztán – folytatta Santa Maria – kaparászást hallottunk az ajtó felől.
Késő volt már – kilenc vagy tíz óra –, és anyám azt hitte, hogy kóbor
kutyák kaparják az ajtót. Elment a szőnyegporolóért, mert mindig félt
tőlük, hogy egyszer megkapjuk tőlük a veszettséget, miután az én Zio
Nunziatómat megharapták odaát, és bele is halt 1909-ben. De nem kóbor
kutyák voltak ám, hanem szegény papa. Ő kaparta az ajtót, mikor
megpróbált felállni. Kinyitottuk az ajtót, ő meg bezuhant. A mellkasa
csúnyán össze volt verve, nem is tudom, mivel, talán valami bottal vagy
bőrszíjjal. És akkor hallottuk a menekülőket is – nagy, nehéz léptek
voltak, legalább egyikük felnőtt ember.
– Csak ennyire emlékszik?
Santa Maria bólintott, és lassan elöntötték a könnyek az emlék
hatására. – Szegény papa – zokogta. – Szegény papa… soha többé nem
bírt beszélni. És soha többé nem szállt tengerre azután…
Maria-Grazia nagy nehezen lenyomta a sütemény maradékát a torkán,
és úgy érezte, szinte agyonnyomja a szoba emlékektől gyászos
hangulata. És amint tudott, elköszönt.
Mire hazaért, a kocsmában izzott a hangulat. Pierino szellemét újra
látták a part menti sziklák körül kóborolni, mondták, és azt is, hogy
Arcangelo bezárta a boltját, és azzal fenyegetőzött, hogy a bíró elé citálja
Espositóékat rágalmazásért. Elszabadultak az indulatok, teljes volt a
káosz, mindenki indulatosan vitatkozott mindenkivel. – Légy óvatos! –
figyelmeztette lányát Amedeo. Te ugyanolyan bátor és elszánt vagy,
mint az anyád, de ez nem mindig hozott jót az életünkbe, Mariuzza!
 Maria-Grazia azonban ki volt éhezve arra, hogy kiderítse az igazságot,
és úgy érezte, már senki sem állíthatja meg, sőt – ő maga sem tudna
megállni, még ha akarna sem…

Másnap, még hajnalhasadás előtt, Andrea d’Isantu másodszor tűnt fel

hívatlanul Az Éjszaka Házánál.
Apja kocsijával hajtott az immár vendéglővé előlépett kocsmáig, és ott
várakozott türelmesen, mígnem Maria-Grazia lejött ajtót nyitni fél
nyolckor. Mint egy kísértet, olyan volt fakó angol öltönyében. – Salve,
Signor d’Isantu – mondta Maria-Grazia.
Andrea nem szállt ki a kocsiból. – Távol tartottam magam innen, igaz?
– kérdezte.
– Sì, Signor d’Isantu.
– Hogy nyugodtan gondolkozhass. Hat hónapot mondtál. Már nyolc is
eltelt.
– Sì, Signor d’Isantu.
– Mikor kapok választ? Nem tudok aludni, Maria-Grazia. Enni se…
Maria-Grazia úgy érezte, nagyobb dologgal van ő most elfoglalva,
hogy holmi házasodáson törje a fejét. – Majd amikor kiderül az igazság
Pierino megveretéséről, majd akkor gondolkozom el a férjhez menésről –
szaladt ki a száján. – De addig szó sem lehet róla.
Andrea – most, hogy jobban megnézte magának a lány – még
vékonyabbnak, még inasabbnak látszott, – mint egy negyvenöt éves férfi.
Kicsit belesajdult Maria-Grazia szíve, de nem annyira, hogy megmásítsa
az elhatározását. – Ha kiderült az igazság, mi történt Pierinóval… –
ismételte kissé bűntudatosan amiatt, hogy lám, eltelt nyolc hónap, de
olyan gyorsan, hogy észre sem vette.
Andrea azonban elégedettnek tűnt. Apró fejbólintás után megfordult a
kocsival, és kirobogott a térről.

Aznap este, kevéssel fél nyolc után il conte fia bevallotta, hogy ő volt
Pierino gyilkosa.
Másnap korán reggel a vendéglőben gyülekeztek az öreg zsugások, és
mindenkiben fortyogott az izgalom. A Szent Agáta Társaság
öregasszonyai ugyanis már elmondtak nekik mindent, ami előző nap
történt. Délután a gróf kocsija megállt a templom előtt, de csak Andrea
d’Isantu ült benne, egyedül. Bármennyire is hitetlen pogánynak
számított az úrfi, ezúttal kalaplevéve bement a templomba, beült a
gyóntatófülkébe, és hívatta Ignazio atyát. A Szent Agáta Társaság tagjai
éppen a szent szobrát fényesítgették, és pótolták a leégett áldozati
gyertyákat. Így elég közelről, és elég tisztán hallottak mindent, ami a
gyóntatófülkében elhangzott. Andrea ezt mondta, amikor Ignazio atya
elfoglalta a helyét a kis bársonyfüggöny mögött: – Vallom Isten és az ön
színe előtt, padre, hogy vétkeztem. Tizennégy éve nem gyóntam. Azóta
egy halálos bűnt és több bocsánatost követtem el. De a halálost
szeretném meggyónni.
Az özvegyasszonyok ezt hallván kicsit restelkedve ugyan, de
abbahagyták a munkát, és minden erejükkel a fülüket hegyezték. Mikor a
déli angeluszra harangoztak, már mindenki tudta a szigeten, hogy
Andrea d’Isantu volt az, aki végzetesen helyben hagyta a halászt.
Aznap este a kocsmai hangzavar szinte polgárháborúba torkollott. –
Nem hiszem el! – kiabálta az egyik özvegyasszony, Valeria. – Csak a
barátját védi, erről van szó, semmi másról! Ő meg Flavio Esposito, a
háború vége óta sülve-főve együtt vannak.
– Ugyan már…! – torkollta le dühösen Bepe. – Ugyan miért olyan
hihetetlen, hogy d’Isantu volt az? Ha csak azt vesszük, hogyan bántak
vele a fasiszták – hiszen hősnek kiáltották ki! Aki majd nagy karriert fog
befutni odaát. Tudtak mindent, higgyétek el nekem! Most már minden
világos…
– És azt akarod mondani – vágott vissza Valeria –, hogy Flavin
Esposito teljesen ártatlan?!
– Én tudtam – motyogta a halász Agáta. – Mindig is tudtam, hogy nem
lehet a kis Flavio…
Maria-Grazia mindenesetre magánkívül volt haragjában, hogy Andrea
ezt tette.
Concettának bevallotta – hiszen nem volt más, akiben megbízhatott
volna – a raktárhelyiségben, hogy Andreát mi vezette erre a vallomásra:
– Csak azért tette, hogy kikényszerítse belőlem a választ – és ha azt hiszi,
hogy ezek után hozzámegyek, hát akkor súlyosan téved. Az ostoba
stronzo…
– Helyes – felelte lakonikusan az arancellóját szürcsölgető Concetta,
akit nem lehetett semmivel kihozni a sodrából. – Úgyis jobban teszed, ha
megvárod Signor Robertót. Signor il figlio del conténak semmi esélye…
Bárki bármit gondolt és mondott is, a kocka el volt vetve. Ami történt,
megtörtént, és mire beesteledett, már minden castellemari-i
meggyőződéssel vallotta, hogy Andrea d’Isantu a bűnös.
A felháborodott tömeg, élén Bepével, a többi halásszal meg a Szent
Agátás vénasszonyokkal, a grófi villa elé tódultak nagy haragjukban, és
öklüket rázva követelték, hogy a gyilkos mutassa meg magát, lépjen
eléjük.
Andrea d’Isantunak azonban nem volt számukra mondanivalója. Apja
nem fogadott látogatókat a pálmafasor végén álló villában, hiába
kopogtattak. A dühös szigetlakók elkezdtek kiabálni, hogy bíróság elé
viszik Andreát, meg hogy térden csúszva járuljon a kezétől elpusztult
halász sírjához, és a zöld kísértetet kövesse meg szörnyű tettéért. És
hogy, akár Odüsszeusz, hagyja el a szigetet, de örökre. Ahogy a percek
teltek, a követelések egyre elvadultabbak lettek. A vénasszonyi bizottság
szerint térden csússza végig az egész szigetet a Szent szobra nyomában;
Bepe azt kiabálta, hogy lőjék Andreát agyon; a pap pedig, aki nem
szokott moralizálni, mert nem állt neki jól, most tett rá egy gyenge
kísérletet: – Ugyan, ugyan… mégsem kéne ennyire belelovallni
magatokat! Inkább hagyjuk ezt a gyűlölködést, és józanodjunk ki,
mutassunk egy kis felebaráti megbocsátást, gyakoroljuk az irgalom
erényét.
A szigetlakók azonban kijelentették, hogy az a legkevesebb, ha Andrea
d’Isantu elhagyja Castellamarét.
Másnap késő éjszaka Maria-Grazia arra ébredt, hogy nedves homok
verődik az ablakának. Kinyitotta az ablakot, és a térre lenézve Andreát
látta ott állni a pálcájára támaszkodva, arcát felfelé fordítva a
holdfényben. Másik kezében azt a kis kartonpapír bőröndöt szorongatta,
amellyel megtért a háborúból. – Hová megy? – suttogta Maria-Grazia
bele az éjszakai csöndbe.
 – A tengeren túlra. Egy barátom átvisz. Gyere le, Maria-Grazia!
Adósom vagy egy válasszal. Soha többé nem foglak látni.
Maria-Graziában a harag birkózott a szánalommal, és egyik sem
győzött. Magára kapott egy nagykendőt, és leszaladt a térre.
A teraszon burjánzó murvafürt mély árnyat vetett kettőjükre. A
félhomályban Andrea d’Isantu némán gyúrogatta egy darabig a
sétapálcája fogantyúját, majd ezt mondta: – Tartozol nekem egy
válasszal. Megígérted.
– Nem – felelte Maria-Grazia. – Nem tartozom semmivel, mert nem
hiszem el, hogy az az igazság, amit állított. Ez valami játék, hogy
megvédje Flaviót, és abban reménykedik, hogy ettől majd megszeretem.
Nos, ez nem fog megtörténni. Nem hiszem el, hogy maga tette…
A terasz alatti félhomályban Andrea d’Isantu elmondta Maria-
Graziának végre, hogy mi is történt azon a bizonyos éjszakán Pierinóval.

Három fiú vett részt aznap a Balilla-gyűlésen: Flavio Esposito, Filippo

Arcangelo és Andrea d’Isantu. És persze ott volt a két vezetőjük: Dottor
Vitale a nagy üstdobbal és Calleja tanár úr. A porlepte iskolateremben, Il
Duce portréja alatt, amelyet Professzor Calleja vágott ki egy újságcikkből,
amely Mussolini római bevonulását írta le, indulókat énekeltek
gyakorlásképpen. Aztán támadt némi feszültség köztük, amikor Flavio
Esposito annyira köhögni kezdett, hogy nevetséges trombitajátékával
tönkretette a próbált dalok méltóságát. Tíz perccel tíz előtt Professor
Calleja elvesztette a türelmét, és hazaküldte a fiút.
(– És ennyi volt Flavio részvétele? – firtatta Maria-Grazia.
– Igen, ennyi – helyeselt Andrea d’Isantu.)
Aztán, hogy az Esposito fiú már nem zavarta a köreiket (hiszen az apja
közismerten „északról szalajtott bolsevik” volt, ezért nem bízhattak meg
benne), a dobot és a trombitálást mellőzve nekiláttak az akciónak. Calleja
elővette fekete ingét, és közölte a két fiúval, hogy kimennek a szabadba
egy különleges éjszakai edzésre. Egy helyi kommunistát móresre kell
tanítaniuk. És ehhez ki fognak menni a Mazzu-tanya melletti olajfásba,
hogy ott meglapulva fogják megvárni, hogy a komcsi hazajöjjön a
tengerről.
 A két fiú gúnyosan vigyorgott, mert tudták, kiről van szó, és már előre
örültek, milyen vicces lesz leönteni őt a ricinusolajjal, ahogy ez szokásban
volt.
– Egyikünknek nagyon rajta kell lennie, hogy tényleg tanuljon a
dologból a gazember – nézett mélyen a szemükbe a tanár. – Ez a gróf úr
és Signor Arcangelo, a papáitok kívánsága, ahogy mondták nekem.
Az iskolaszekrényből, a kréták és ceruzák mellől a tanár elővette a
puskáját. Mindkét fiú kezébe nyomott egy-egy fáklyát. Egyesével kell
mennünk – mondta. – Harminc perc múlva találkozunk az olajfaligetnél.
Ahogy Andrea mehetett, máris izgatottan rohant a villájuk felé,
kezében táncolt a fáklyaláng. Nem volt semmi határozott terve, csak azt
tudta, hogy ő is szeretne felfegyverkezni, ahogy a tanár úr azzal a
csodálatos puskájával. De a gazdasági épületeket zárva találta, és az
intézők fegyverei mind odabent voltak, hozzáférhetetlenül. Az istállóban
a magányos csacsi, az éjjeliőr Rizzu állata a legutolsó boxban dobogott, és
fújtatott kicsit. Andrea bement, és miközben lesodorta a
pókhálófüggönyöket a falakról, mindenféle régi, rozsdás szerszámra
bukkant; az ásók és egy rozsdás villa mellett egy ősrégi korbács is a
kezébe akadt. Lekapta a falról, kioltotta a fáklyát, és máris rohant a
Mazzuék tanyája melletti olajfaligetbe.
Itt éjszaka hatalmas volt a sötétség. Andrea egy használaton kívüli
olajprés nagy zúzóköve mögé kushadt, amely már ott állt az olajliget
előtt háromszáz éve, és úgy őrködött. Kissé távolabb kivette a holdfény
egy sávjában Filippo arcát a mogyoróbokor mögött. Professzor Calleja
sötét tömege is ott volt; a kezében tartott puska egyenes vonalban
mutatott az ég felé. Dottor Vitale, aki vicces látványt nyújtott az egyik
alacsony olajfa ágán, megpróbálkozott egy bagolyhuhogással
cserkészmódra, mire mindkét fiút elfogta a röhöghetnék. Így vártak
sokáig a sötétben. Aztán felberregett fölöttük, az úton a gróf
automobiljának eltéveszthetetlen hangja.
Ekkor valaki közeledett, jött feléje a cserjésben. Kissé imbolygott, mint
aki részeg. Andrea ezt jól látta, és hallotta is fel-felhorkanó lélegzésén. –
Papa? – suttogta bizonytalanul Andrea, mert azt hitte, hogy talán az apja
jön oda hozzájuk, miután megállt az autóval, és vele elég gyakran
előfordult, hogy kissé be volt csiccsentve ilyen nyári éjszakákon. A sötét
alak felsóhajtott, aztán Andrea látta, hogy terpeszbe állva kigombolkozik,
és könnyít magán. Belehugyozott az egyik bokorba. Nem, ez nem lehet
az apja, ő még nem érhetett ide. És nincs a közelben senki más, aki
támadhat, csak ő…
Andrea kidugta a fejét a nagy kő mögül, és lassan a férfialak felé
lopakodott a sötétben. Nem gondolt arra, hogy megüti – ekkor még nem
–, csak meg akarta nézni közelebbről, hogy ki az. Igen, most már biztos
volt benne, hogy ez ő – Pierino, a halász, aki most imbolyogva ment
tovább, szigonyára rá-rátámaszkodva. Andrea torkát egyszerre szorította
össze a rémület és a borzongató izgalom.
Pierino ekkor mintha meghallotta volna. Nagy, mélabús szemét ide-
oda fordította. – Ki az? – kérdezte.
Andrea megdermedt a halász vad pillantásától, mert Pierino feléje
pördült, és felemelte a szigonyát. – Megint ti vagytok, fasiszták? –
harsogta a részegek önfeledt bátorságával. – Majd én ellátom a bajotokat,
mindőtöknek… Leszúrlak a szigonnyal…! – Andrea felé lendült, mire a
fiú hátraugrott, és hanyatt esett, bele a bokorba. Miközben megpróbált
kétségbeesett kaszálással kikászálódni a tüskék közül, a halász
megragadta a bokáját. Pierino félelmetesen nagynak tűnt a sötétben, és
olyan rettenetesnek, mint az Ezüstorrú Démon… Andrea vakon
csapkodott maga előtt a korbáccsal, ordított, és egyre csak csapkodott a
fölé magasodó halász széles mellkasa irányába, hogy távol tartsa őt
magától. Pierino elvesztette az egyensúlyát, és ő is hanyatt vágódott,
nagy reccsenés – és csönd lett. A halász kinyúlva feküdt, mozdulatlanul,
keze-lába szanaszét…
– Signor Pierino – szólt bele a csöndbe Andrea d’Isantu kisfiúsan
magas hangján.
Válasz nem volt.
Ekkor azonban már feléje csörtettek a többiek fáklyákkal – már körül is
állta Professor Calleja, Dottor Vitale és az apja, a gróf. Andrea nagy
szégyenkezve jött rá, hogy elöl a Balillás rövidnadrágja nedves… A
korbács valahová beesett a bokorba. – Sajnálom! – kiabálta. – Nagyon
sajnálom! Nem akartam, hogy…
 Il conte félkézzel magasba emelte a fáklyáját. Most már látták, hogy
miért hallgatott el olyan hirtelen Pierino. Ahogy hanyatt esett, a feje
rákoppant a nagy malomkőre. Úgy feküdt ott, mint egy rongybaba; bal
szemöldöke gátján lecsurgott a feje tetejéről szivárgó vér. – Bravó,
Andrea – mondta a gróf. – Szép munka, nincs miért szégyenkezned.
Filippo Arcangelo már odafönt volt, az országúton, és hallatszott
rémült nyögdécselése. Dottor Vitale is menekülőre fogta; átcsörtetett a
cserjésen az országút felé, miközben fáklyája lángja le-föl mozgott a
sötétségben, majd kialudt egy mogyoróbokor tövében.
– Egyikük sem megy sehová! – jelentette ki Calleja. – Segíteniük kell
nekem! – A tanár felemelte Pierinót a hónaljánál fogva. – Fogják a lábát,
signor il conte és Andrea. Haza kell őt vinnünk.
A gróf egy pillanatig habozni látszott, de aztán jóváhagyólag bólintott.
– Betesszük a kocsiba – mondta. Mielőtt lehajolt volna, hogy megragadja
a halász bokáját, gyorsan belecsapott a levegőbe a fáklyával, mire az
kialudt, a lókorbácsot pedig bedugta angol vászonzakója alá. – Akkor
gyerünk! Hó-rukk…
Betuszkolták Pierinót a gróf kocsijába. Andrea ült hátra, a halász mellé,
de végig elfordítva tartotta a fejét, hogy ne lássa a mozdulatlanul heverő,
vérző testet.
A boltív alatt hagyták a kocsit, és úgy mentek be gyalog a városba. A
forró éjszakai sötétben némán cipelték a halászt a zegzugos utcácskákon
át. Olykor töprengve, elismerően pillantottak Andreára, aki úgy érezte,
hogy ez a menet a vérző halásszal a kezükben, a csillagos ég alatt, élete
leghosszabbika.
Lerakták Pierinót a háza melletti sikátorban, és talán az apja vagy a
tanár be akart kopogni az ajtón. Ekkor azonban a halász megmozdult,
mintha magához tért volna, hasra fordult, és a földet markolászta. Ekkor
elhagyta őket a maradék bátorságuk, és szétszaladtak, ahányan voltak,
annyifelé. Már akkor elfogta őket az érzés, hogy titkot kell tartaniuk, ha
már így foglyul ejtette őket Andrea szörnyű tette, amelyben immáron ők
is bűnrészesek voltak.
Mikor hazafelé mentek a kocsival, Andrea összekucorodva sírt. –
Baleset volt…
 Az apja megfogta a vállát. – Dehogyis – helyesbített. – Azt tetted, amit
kellett. Ami helyes volt. Húzd ki magad, mert csöppet sem kell
szégyenkezned.
Amikor elhaladtak Az Éjszaka Háza előtt a kocsival, a gróf benyúlt a
kabátja alá, és elővette a vérfoltos kis korbácsot, és elhajította. A korbács
nagy ívben átrepült a pálmafa ágai között, és jó messze esett le a kocsma
melletti murvafürt ágai között.
– Mi lesz, ha megtalálják? – kérdezte Andrea.
– Az már legyen Espositóék gondja…

Zokogás rázta Andrea d’Isantu vállát, miután elmondta a történetet

Maria-Graziának. Aztán sokáig bámult felfelé, a fal túloldalán ágaskodó
kaktuszokra, amelyek kezdtek alakot ölteni a hajnali derengésben.
– Szerettem a szigetet – folytatta aztán még mindig sírva. – Ide akartam
tartozni. Soha nem tettem volna meg, amit tettem, ha nem vagyok
megijedve. De azok a fasiszták azt hitték, hogy direkt csináltam. És úgy
kezeltek, mint egy hőst. Az apám egyenesen büszke volt rám… – A
„büszke” szót olyan megvetéssel ejtette, mintha köpne. – Soha nem
hagyták, hogy elmondjam az igazat, még velem is elhitették, hogy
szándékosan csináltam. De nem így van, Maria-Grazia! Nem vagyok
olyan, mint az apám, hidd el! Most már tudod, milyen vagyok, és nem
fogsz tudni sohasem szeretni, de íme, ez az igazság Pierinóról, végre
megtudtad, amit akartál. Ha elhiszed nekem, hogy így volt.
Maria-Grazia a reggel hideg fényében, a piazza csöndjében elhitte.
– Akkor most megmondom, mi a válaszom…
Andrea tiltóan felemelte a kezét. – Ne… ne mondd meg. Már tudom,
Mariuzza.
Fázósan összehúzta magán a kabátját, könnyedén megérintette a lány
karját, és már el is ment. A lány nézte, ahogy távolodik kísértetiesen
keskeny alakja, ahogy egyre kisebb és kisebb. Ahogy annak idején
anyjának, Carmelának alakja kisebbedett ugyanígy, amikor Pippa kiűzte
őt a kocsmából. Andrea d’Isantu meg sem állt, ment, ment, el
Castellamare szigetéről, át a tengeren… Az anyja meg itt maradt, a
szigeten, összetörve, magába roskadva – ezután már sohasem tudta
olyan büszkén felemelni a fejét, amiről nevezetes volt még a háború előtt.
Flavio, a barátja is összetört, jobban, mint ahogy az bevallotta volna saját
magának. Ami pedig Maria-Graziát illeti, még ötven évnek kell ahhoz
eltelnie, hogy ő meg Andrea megint szót váltson egymással.

Flavio nem sokkal barátja távozása után tűnt el egy szeptemberi

reggelen. Pippa nehézkesen, a korlátba kapaszkodva felbaktatott a
szobájába a szokásos kávéval és süteménnyel, és az ágyat érintetlenül,
üresen találta. A hálóing pedig szépen összehajtva feküdt a matrac
végében, mint Jézus ruhái a sírban. Pippa akkor feljajdult, és elejtette a
tálcát, mert rögtön tudta, hogy a fia végleg elment…
A szigetet átkutatták; a halászok és a napszámosok szétszéledve tűvé
tették Flavióért az összes cserjést, árkot és szőlőültetvényt. Végigmentek
a kikötői mólón, benéztek a régi halfelbontó sötét mélyébe,
bekukkantottak Mazzu csűrjébe és fészerébe. A part menti barlangok
közelében találták meg az első nyomot: az angol bakancsot, amelyet a
háborúból való visszatérte óta hordott. Rendben állt a két cipő egymás
mellett, orruk a tenger felé mutatott. A Duce képével ékesített medál a
jobb cipőbe volt bedugva; sárfoltos szalagja szépen mellé hajtogatva.
Pippa gyertyát gyújtott a fia lelkéért a templomban, a Flavio által
fényesre suvickolt feszület tövében, és elébe térdelt imádkozni. Ő és
Carmela oda-odabólintott egymásnak, amikor meglátta egyik a másikat a
saját gyertyája előtt térdelni a templom két oldalán, belemerülve saját,
külön gyászába. Carmela szintén naponta imádkozott Andrea
visszatéréséért, aki állítólag egészen Nyugat-Németországig jutott el, és
esze ágában sincs hazajönni.
Aztán megtörtént a csoda. A tizedik napon jött egy levél Flavio keze
írásával. Jól van, egészséges, írta Angliából. Castellamaréból kiúszva
felszedte őt hajójára egy túlparti halász, aztán Szicíliából tovább ment
északra. „Jó állásom van egy gyárban éjjeliőr vagyok”, írta, ahogy szokta,
központozás nélkül. „Újra kellett kezdenem mindent de ha isten és szent
Agáta akarja karácsonyra megyek vagy az ünnepre és üdvözlöm Ignacio
atyát. Szóval látod jól vagyok.”
Pippa a következő években rendszeresen kapta a rossz helyesírású
leveleket – sőt, egyszer még fia hangját is hallotta a telefondrót másik
végén. Fémes és recsegős volt a hang, de felismerhető. Ám Flavio nem
jött többé haza. Miután elment, Pippa kezdett tényleg öregasszonnyá
változni. Maria-Grazia pedig arra gondolt, hogy a bátyjának megvolt rá a
jó oka, hogy elmenjen, és talán most jobb neki, ezért beletörődött Flavio
második elmenetelébe. Végre valahára a megbomlott rend és a nyugalom
kezdett visszaállni a szigeten. „Köszönöm neked amit értem tettél”, írta a
bátyja neki egy évvel később egy angol müzlisdobozból kivágott
kartondarab üres belsejére. „Most már sokkal jobban alszom.”
 VI.

Ebbe a változásoktól és földrengésektől mozgó-változó világba jött meg

az idegen, aki leült régi helyére a pulthoz, mintha soha el sem ment
volna.
Amikor egy délután Maria-Grazia a templomból hazafelé tartott,
ahova szomorkásabb napjain betért, hogy Ignazio atyával beszélgessen
kicsit a fivéréről, megannyi jel tudatta vele, hogy valami megváltozott a
szigeten. Furcsa volt az Arcangelo boltjánál álldogáló özvegyasszonyok
önelégült mosolya, az özvegy Onofrio emeleti ablakból kikiabált
üdvözlése, de még a pálmafákon ülő galambok szokatlan némasága is…
E különös jeleken töprengett, míg a hátsó szűk utcácskákon át ment
hazafelé, nehogy tovább köszörüljék rajta a nyelvüket.
Concetta a vendéglő bejáratában üdvözölte. – Új vendéged érkezett! –
harsogta. – Gyere, nézd, ki van itt!
Maria-Grazia jókedvűen megfogta a lány sürgetően integető kezét. Azt
gondolta, hogy az egyik régész az, vagy a régen itt raboskodók közül
valaki. Robert felbukkanásában reménykedni legalább annyira
képtelenség lett volna, mint arra számítani, hogy maga Szent Agáta üljön
ott.
Így aztán igazi sokként érte, hogy régi szerelme várja a pultnál zavart
mosollyal.
Öregebbnek és kisebbnek látta Maria-Grazia, mint ahogyan az
emlékeiben élt; a ruhája szedett-vedett volt. Maria-Grazia saját maga
számára is furán, idegenül szólalt meg: – Hogy kerül ide?
Robert felállt, és letörölt egy csepp verejtéket a szemöldökéről. Suta
angol és olasz becézésekkel szólt a lányhoz, cara mia, kedvesem, mondta.
Ezekkel a szavakkal még azokon az öt évvel azelőtti forró nyári
délutánokon illette, és nem tartoztak a vendéglőben ülőkre. A döbbenet,
az öröm és a harag erőteljes hullámai gyors egymásutánban törtek Maria-
Graziára, szinte megnémítva őt.
– Mi dolga itt, Signor Carr? – kérdezte ismét.
 Robert motyogott valamit, és a lány kezéért nyúlt.
– Visszajöttem – mondta tört olaszsággal. – Maria-Grazia, el sem
tudom mondani, milyen boldogság ez nekem. Te semmit sem változtál,
ugyanolyan vagy.
Ugyanolyan? Öt év után?! Ő, aki csigákat szedett, és keserűfüveket
gyűjtött, aki a viharból csendes vizekre kormányozta a vendéglőt; ő, aki a
Modernizációs Bizottság ötletével állt elő, és aki végül bebizonyította
Flavio ártatlanságát? A keze önkéntelenül ökölbe szorult.
– Nem írtál egyszer sem – mondta.
Az öreg zsugások most feléjük fordultak a székükön, és várakozva
bámultak.
Vajon mindannyiuk előtt Robert nyakába kéne ugrania, hogy
elégedetten nyugtázhassák a kibékülésüket?
Maria-Grazia megingott, és a pultra támaszkodott, nehogy elessen.
Robert aggódó arccal közelebb lépett. – Nem lett volna szabad így rád
törnöm – mondta, majd tétován folytatta: – Maria-Grazia, én azóta sem
szűntem meg szeretni téged. Visszatértem – visszajöttem most már
végleg.
A lány felnézett, egyenesen Robert szemébe. A férfi haja elvesztette a
fényét, megszürkült, míg távol volt; a bőre, mely egykor olyan áttetsző
volt, mint a selyempapír, durva és vöröses lett. Maria-Grazia mondani
akart valamit, de a lázrohamként rátörő indulat és az örömhullámok még
olyannyira hatalmukban tartották, hogy egész testében remegett.
– Valaki mást szeretsz talán? – suttogta Robert, mikor a lány továbbra
is hallgatott. – Már nem érzel semmit irántam?
A pultnál egymással szemben állva farkasszemet néztek. – Mondd
meg, mi a baj! – kérlelte Robert. – Egyszer sem írtál! – ismételte Maria-
Grazia. Mielőtt azonban Robert válaszolhatott volna, hirtelen tömeg
tódult be a vendéglőbe. A gyülekezet Ignazio atya déli miséjéről kijőve
neszét vette, hogy az angol visszatért, és jöttek őt üdvözölni. Robert
elsodródott a lánytól, ahogy az emberek hangos üdvrivalgással vették
körbe. – Signor Carr! Signor Carr! Az angol visszatért! Dicsértessék Szent
Agáta, a balsorsúak szentje, és vele minden szentek!
Ignazio atya is megjött, és megragadta Robert mindkét kezét. – Esküvő
lesz, akárki meglássa – mondta Maria-Graziának hamiskásan egy általa
alig ismert öregasszony, és elégedetten oldalba bökte. – Hirdesse ki a
házasulandókat újból, padre!
Meg kell szabadulniuk a tömegtől! A lány émelygett és szédült, ebben
a káoszban gondolkodni sem tudott. A kijárat felé igyekezett utat törni
magának, miközben az angolt csuklójánál fogva maga után húzta, de
ekkor a szigetlakók újabb csoportja nyomult felfelé a lépcsőn a teraszra.
Elöl jött az öreg Mazzu, kecskéit egy fém bottal maga előtt terelve,
mögötte il conte földművesei lépkedtek. Mazzu mindkét kezét égnek
emelte, amikor Robertet meglátta, és botjával mintegy spontán áldásként
megveregette az angol mindkét vállát.– Signor Carr, signor Carr! –
kiabálta. – Hála legyen Szent Agátának, hogy végre visszatért! És itt van
mindjárt szende menyasszonya, Maria-Grazia is.
– Hagyjanak minket békén! – kiáltotta Maria-Grazia. – Maguk mind!
Nem tudnak mást, csak pletykálkodni és mindenbe beleütni az orrukat!
Ezzel kimenekült a vendéglő függönyén át az udvaron szállongó,
napszítta lepedők közé, melyeket Pippa reggel teregetett ki.
Ajtócsapódást hallott, és ahogy remélte, Robert követte őt.
– Maria-Grazia, perché mi fuggi, miért menekülsz előlem? – kérdezte.
Ekkor kitört a lányból a keserűség, egy időre elhomályosítva az
örömöt, amit a férfi tört olaszsága és duruzsoló becézgetései keltettek
benne. – Mert nem írtál! – kiáltotta. – Nem írtál öt évig egyszer sem, ha
nem számítjuk azt az egy nyavalyás képeslapot! Miattad nevetséges
lettem, megszégyenültem!
– De cara…
A férfi átküzdötte magát a lepedők között, rátalált Maria- Graziára, és
megállt előtte. – Nem írtál – mondta a lány. – Csak azt az egy lapot. „Sto
pensando a te…” Azt hiszed, ez rendjén van? Azt gondolod, hogy ez
tisztességes?
– Nem – válaszolta a férfi lassan, gonddal ejtve minden egyes olasz
szót. – Nem gondolom, hogy ez rendjén van.
– Akkor mégis, hogy tudod ezt megmagyarázni?
– Amikor azt a levelezőlapot küldtem, azt hittem, ideérek, még mielőtt
megkapod. Azt hittem, napokon belül veled lehetek – mondta halkan. –
Különben, esküszöm, többet írtam volna.
A lány durcásan elfordult, nem mintha el akart volna futni, csak kissé
rá akart ijeszteni a férfira, hogy megteszi. – Várj! – kiáltotta Robert
elgyötörten. – Várj, Maria-Grazia, engedd, hogy megmagyarázzam!
Nehezen találom a szavakat. Igyekszem, cara, meg tudok mindent
magyarázni, csak adj egy kis időt!
A lány felindulásában alig kapott levegőt. Fogta a ruháskosarat,
felfordította, és lehuppant rá. – Bene. Jól van. Hallgatlak.
Eközben a vendéglőben zendülés készült. Valami különös elszántság
szállta meg Amedeót, aki nem engedett senkit az udvarra Maria-Grazia
és Robert közelébe. Egyre több szigetlakó verődött össze a vendéglőben,
hogy lássa az angolt, de Amedeo senkit sem engedett hozzájuk. – Hol
bujkál? – követelőztek a Szent Agáta Társaság özvegyei, tömött sorban
menetelve fel a lépcsőn. – Üdvözlésképp hozunk neki egy üveg
limoncellót és a szent zászlaját.
– Nem, most nem zavarhatják. Megtiltom! – rendelkezett Amedeo.
Ebben az ügyben Pippa Vella is hajthatatlannak mutatkozott. Strázsát
állt a függönynél, hátha valaki a fiatalok után eredne. – Öt éve nem látták
egymást. Szent Agáta nevében, mindenki hagyja őket békén. Ha
megpróbálnak utánuk menni, bezárom az ajtót, aztán se be, se ki. Majd
utána találkozhatnak Signor Carr-ral, ha ők már kibeszélhették magukat.
Az emberek zsörtölődve, de beletörődtek a helyzetbe, és susmorogva
helyet foglaltak kint és bent, úgy vártak az angolra.
Concetta azonban nem bírta az ilyen bizonytalanságot. Megvárta, míg
Pippa másra figyel, kisurrant a vendéglő ajtaján, és eltűnt a hátsó kis
utcában. Felmászott a kapu tetejére, ahonnan ki tudta venni a lepedők
mögött Robert alakját, aki úgy gesztikulált, mint egy árnyjátékban
szereplő bábu. Látta Maria-Graziát is a ruháskosáron ülni összefont
karokkal, elfordított fejjel. Concetta, a makacs pogány, titokban
elmormolt egy imát Szent Agátához, hogy Mariuzza bocsásson meg a
férfinak.

Robert tétovázva fogott bele a történetbe onnan kezdve, hogy elhagyta

Castellamarét. Elmesélte, hogy vitte egyre messzebb először a halász kis
csónakja, majd a nagy szürke szállítóhajó, végül a hatalmas kórházhajó,
melynek barlangszerű kabinjai sóhajtozástól és hörgéstől voltak
hangosak. Hogyan került Siracusából Cataniába, onnan Tunéziába, majd
Southamptonba, végül a szürke függönyű kórházba, ahol kivárta a
háború végét. Az egyre végtelenebbnek tűnő tengeren hánykolódva,
lázasan, el-elhomályosuló tekintetével folyton a lány arcát kutatta a
tömegben. Maria-Grazia mozdulatlanul hallgatta, és a férfi úgy érezte,
egyre könnyebben jönnek ajkára a szavak. Elszántan folytatta.
Hónapokig gennyedzett a vállsebe, mondta, vérzett is, nem akart
begyógyulni. Egész addig nem javult, amíg a harcok tartottak. A seb
megóvta attól, hogy ledobják Arnheimnél a D-nap után, és egy holland
falu sarában haljon meg, mint megannyi ismerőse. A válla kihúzta őt a
háború végéből. Ahogy azonban 1945 májusa beköszöntött, a seb kezdett
összehúzódni és gyógyulni, a láza pedig csökkent. A harcok befejeztével
már úgy érezte, semmi baja sincs.
– Ekkor írtál nekem – mondta Maria-Grazia –, négy éve. És azóta…?
– Lo so – mondta Robert –, tudom, cara. Most térek rá.
A bajok a gyógyulásával kezdődtek, mondta. A kórházban nem
szerelték le, hanem Hollandiába, az alakulatához küldték. A szomszéd
ágyon egy búskomor kapitány feküdt, aki azt mondta neki, hogy évekig
is tarthat, amíg leszerelik. Tudta, hogy nem várhat ennyi ideig.
Összecsomagolta a holmiját, és lelépett. A kórházból kifelé írta Maria-
Graziának azt a pár olasz szót, amire ő még emlékezett: Sto pensando a te.
Rád gondolok.
– Nem írhattam többet, futnom kellett – mondta.
Elmenekült a kórházból, és a tenger felé vette az útját. Az út szélén
haladt, kezében minden tulajdonával, és abban a kifakult egyenruhában,
amelyben felvették a kórházba. Érzékelte, hogy a gépjárművek
lelassítanak mögötte, hogy a kíváncsi sofőrök szemügyre vehessék.
Félúton egy mentőautó, amit egy nő vezetett, felvette. Egészen a
dokkokig megy, elviheti addig, mondta neki. De azt nem tudta
megmondani, hol vehetne a férfi jegyet Szicíliába. Robertnek meg amúgy
is elfogyott a pénze. Miután a mentősofőr kitette, be kellett mennie egy
bankba. Kényelmetlenül érezte magát a viseltes egyenruhája és a kórházi
törölközőből kötött batyuja miatt, mert folyton feltűnést keltett. Miután
végre megvette a hőn áhított jegyet, mellyel átkelhetett volna a csatornán
(Szicíliába több szakaszban jutott volna el), a jegypénztártól távozva két
katonai rendész állította meg, és kérte a leszereléséről szóló iratot.
A később történteket kiragadott részletekben mesélte el a lánynak,
nehogy rázúdítsa mindazt a kínt, amit akkortájt érzett, de ugyanolyan
kétségbeesetten igyekezett magyarázattal is szolgálni neki. Dezertálás
miatt bíróság elé állították, és elkobozták a jegyét is. Egy vadidegen,
csontsovány őrnagy védte a hadbíróságon, aki a bírósági épület
előcsarnokában futotta át az ügyét, és rossz helyesírással készített
jegyzeteket hozzá. Roberté az azon a héten tárgyalt huszonkilenc esetből
a hetedik volt. London és Párizs időközben megtelt dezertőrökkel, akik
csoportosan kóborolva garázdálkodtak: teherautókat loptak,
kávéházakat raboltak ki. – London felé kellett volna vennie az irányt –
mondta az őrnagy kényszeredetten, miközben leírta Robert nevét (a
Carr-t egy r-rel, az ejtőernyős helyett közlegényt) valamint azt, hogy
Szicíliában, „Castle Amaryban”, egy helyi orvos látta el, majd Netley
Parkban részesült orvosi ellátásban.
A hadbíróság megosztott volt, mert az a körülmény, hogy egy lázat és
reszketést okozó, vérző és gennyedző vállseb pont a háború utolsó
napjára gyógyuljon meg, több mint gyanús volt: pszichológiai okot
gyanítottak mögötte. Nyilvánvaló volt azonban, hogy a „közlegény” egy
ideig katonai szolgálatra alkalmatlan volt, hiszen ez ott állt feketén-
fehéren a kórházi kartonján.
– Mi a helyzet a szicíliai doktorral? – kérdezte a törvényszéket vezető
tábornok. – Készített feljegyzéseket a diagnózisról? Tud arra
bizonyítékkal szolgálni, hogy maga tényleg annyira beteg volt 1944 és 45
között, hogy nem tudott csatlakozni az alakulatához?
– Kevés volt az idő, hogy nyilatkozatot kérjünk az orvostól – mondta
az őrnagy, ami a színtiszta igazság volt, hiszen Robertet csak két órával
korábban ismerte meg.
– Hajlandó visszatérni a harmadik zászlóaljhoz, amíg le nem szerelik?
– kérdezte az ügyészhelyettes.
Robert nem mutatott hajlandóságot erre, de csak akkor értette meg,
hogy mekkora hibát követett el, amikor tíz év kényszermunkára ítélték.
Bebörtönzésének első napjaiban csak arra tudott gondolni, hogy Maria-
Grazia, aki fiatal lányként lett a kedvese, közel harminc éves lesz, mire
visszatérhet hozzá. Hatalmába kerítette a kétségbeesés. – Hogy tudtam
volna írni neked, hogy kérhettelek volna arra, hogy várj rám tíz évet?
Még ha adtak is volna írószert és bélyeget, de persze nem adtak. Annyira
fiatal voltál, amikor találkoztunk, és én még a nyelveteket sem beszéltem.
Csak egy pár hónapig voltunk együtt a háború alatt. Hogy is
tételezhettem volna fel, hogy olyan mélyen szeretsz – váltott vissza az
angol nyelvre –, hogy hajlandó lennél várni rám tíz évet, elszalasztva
minden más kínálkozó lehetőséget a boldogságra? Hogy hihettem volna,
hogy minden ugyanolyan lesz békeidőben? Hogy is kívánhattam volna
tőled ezt?
– És mi a helyzet azzal a szerelemmel, amit te éreztél irántam? –
kérdezte Maria-Grazia hűvösen. – Az mennyire volt mély?
– Az volt, cara, és ma is az, hogyne lenne az! Függetlenül attól, te hogy
szerettél viszont. Nem voltam biztos az érzéseid felől. Annyira régen
történt minden.
– Én is szerettelek – mondta Maria-Grazia szúrósan. – Ugyan csak egy
fiatal lány voltam, de szerettelek. Vártam volna rád, ha arra kérsz.
Egy kis remény gyúlt a férfi szívében, és folytatta. Csak annyit
mondott a katonai börtönről, az üvegházról, ahol büntetését töltötte,
hogy volt egy nő látogatója valamely jótékonykodó egyház küldötteként,
aki kikérdezte őt letartóztatásának körülményeiről, majd néhány
hónappal később elküldte neki azokat a könyveket, amelyekből ő tanult
olaszul. – Nem írhatott volna nekem egy levelet? – firtatta Maria-Grazia.
– Nem kérhetted volna meg erre a szívességre?
– De, cara – felelte Robert megütközve –, hiszen megkértem, és el is
küldött úgy tíz-tizenöt levelet…!
Ezek a levelek azonban sohasem érkeztek meg Castellamaréra. A férfi
most kezdte megérteni a lány ellenségességének okát.
– És most hogy lehetsz itt? – kérdezte a még mindig hajthatatlan
Maria-Grazia. – A történeted szerint még hat éved hátravan a
büntetésből.
 Úgy is lett volna, ha négy évvel a büntetése megkezdése után nem
érkezik egy tábornok a börtönbe, hogy jó magaviseletű foglyokat
toborozzon bányai munkára valahova északra, ahol híján voltak a
munkaerőnek. Robert északon, bányászfaluban született, és nagyon azon
volt, hogy korábban szabadulhasson, így bevették. Kapott egy cetlit, amit
vonatjegyre válthatott, mert azt mondta neki a tábornok, hogy előtte
hazalátogathat.
Robert elstoppolt Doverig, és ott rögtön felszállt egy Calais-ba tartó
hajóra. Ez alkalommal nem találkozott a katonai rendészekkel.
Felkéredzkedett járművekre, de gyalogolt is, ha nem adódott fuvar, és
végül eljutott a kontinens déli csücskébe. Mielőtt átkelt volna a szigetre,
megfürdött a tengerben, levágta a haját, megborotválkozott egy autó
tükrében, és pár líráért új ruhát vett egy parasztembertől. Bepe volt az,
aki átvitte a tengeren.

A reménnyel eltelt Robert Maria-Graziáról faggatta az öreget, aki,

felismerve az angolt, hangos ujjongásban tört ki. – Nem azért jöttem,
hogy bajt csináljak, ha már mást szeret – morfondírozott Robert. – Csak
annyit áruljon el, hogy férjhez ment-e? Van még remény a számomra?
Nem válaszolt soha a leveleimre!
– Menjen fel Az Éjszaka Házába, és nézze meg a saját szemével –
tanácsolta Bepe.
Abból, hogy a révész örömében kurjongatott, meg a kikötői
fogadtatásból is úgy érezte, van még remény. Most azonban korántsem
volt már olyan biztos benne.
Különös, hogy milyen röviden el lehetett mesélni azokat az éveket. –
Dezertőrként fognak elkapni, ha megtalálnak – mondta. – Szörnyű
helyzetbe kerültem. Le kellett volna töltenem az időmet Hollandiában, és
kivárni, míg szabályosan kiengednek. Az én hibám… De ha még
írhattam volna is, nem mertelek volna arra kérni, hogy várj rám tíz évet.
És nem azért, mert a szerelmem irántad megszűnt volna, Maria-Grazia.
Ne vádolj ezzel!
A kifejezetten nehéz helyzetet jelentő frangente szót használta, mely
egyben a nagy fehér tarajos tengeri hullámokat is jelenti. A lány érzései
éppen úgy felkavarodtak, ahogy a férfi gyengéden, habozva
kitárulkozott, mint amikor Andrea d’Isantu nyújtotta át neki azt az egy
szál virágot. – Nem is mehetsz vissza? – kérdezte, kicsit elszégyellve
magát, amiért olyan dühösen támadt rá a férfira.
– Nem, amore, nem mehetek vissza Angliába.
Maria-Grazia lehajolt, és megérintette maga előtt az udvar hűvös kövét
anélkül, hogy tudta volna, miért teszi. Aztán ráébredt, hogy az otthona
földjét érintette meg. Ijesztő volt a gondolat, hogy valaki soha többé nem
térhet haza, száműzetett örökre a földről, amelyből vétetett, hogy hazája
tengerének ismerős moraja és csendje nem ringathatja el soha már. Többé
már nem védik, és nem is dühítik a szigetlét szűk korlátai.
Egy-két szó talán ki is szaladt a száján, mert Robert csendesen
megjegyezte: – Az én szülőföldem ez a sziget itt, nem amaz odaát.
Ekkor egy különös dolog történt. A lány úgy érezte, hogy a türelmetlen
elvágyódás, a sóvárgás, mely évekig kínozta, mint egy láthatatlan tüske,
mely kaktuszfüge szedése közben fúródik az ember kezébe, és napokig
piszkálja, mintha egy csapásra köddé vált volna.
– Hiszel nekem? – kérdezte Robert.
– Igen – mondta Maria-Grazia –, hiszek neked.
– Drága Mariuzza, cara mia… – mondta Robert, és a lány fele lépett.
– Hiszek neked – mondta Maria-Grazia. – De még nem tettél mindent
jóvá. Távolról sem.
Nem csókolta meg, nem is ölelte volna át a férfit, de engedte, hogy a
férfi megfogja a kezét. Hagyta, és később már úgy érezte, nem is tudja
elengedni. Így álltak egy darabig, mint két idegen, akik most ismerkedtek
meg.
– Gondolod, hogy tudnál még valaha szeretni? – kérdezte Robert.
– Nem tudom – mondta Maria-Grazia. – De maradj itt!
Concetta, aki még mindig a kapu mögött rejtőzött, látta a két árnyékot
egymás felé közeledni. Ujjongással a szívében osont el.
 VII.

Amikor Maria-Grazia és Robert kéz a kézben, szemmel láthatóan

kibékülve visszatért a vendéglőbe, Az Éjszaka házában kitörő örömmel
fogadták őket. Hamarosan kiderült azonban, hogy nincs kitűzve az
esküvő napja, és szó sincs a régi párkapcsolat azonnali felmelegítéséről
sem. Azt is híresztelték, hogy Maria-Grazia az emeletre száműzte az
angolt, hogy ott aludjon a régi bársony kanapén, amelyen egyszer
Amedeónak is meg kellett húznia magát, nem pedig a lány kicsi
szobájában, melyből a pálmafákra látni.
Ez volt a helyzet, amelyet Amedeo megpróbált kissé megkönnyíteni
Robertnek. – Kemény lány az én Mariuzzám, mindig is az volt –
mormogta. – Időre van szüksége. Szeret téged, csak egy kicsit
megvárakoztat, ahogy neki is várnia kellett rád. Tisztába akar jönni az
érzéseivel, nem lehet őt se nógatni, se semmire erőltetni.
– Öt évig várattam – mondta Robert. – Ugye, nem szándékozik
engem…
– Adj neki időt! – tanácsolta Amedeo.
Robert belekortyolt a narancslikőrbe. Az ital sűrűnek érződött és
erősebb volt, mint az a lágy likőr, amely az emlékeiben élt. – Beszélj vele!
– mondta végül Amedeo. – Mondj el neki mindent, amit nem tudtál
akkor elmondani, amikor még nem beszélted a nyelvünket! Mesélj neki a
gyermekkorodról és a fiatalságodról! Azokról a dolgokról, amikről a
szerelmesek beszélnek. Most még egy kicsit idegen vagy neki. Mesélj
magadról, így nyerd meg a szívét! – Amedeo nem ismert biztosabb utat
egy másik ember szívéhez, mint a mesélést.

A következő reggel Maria-Grazia arra ébredt, hogy önmagával

vitatkozik. Nyugodtan felöltözött, megmosta az arcát, megfésülködött,
majd lement a lépcsőn azzal az elhatározással, hogy el fogja viselni a
csalódást, ha Robert csak a képzeletében tért vissza. Ám a férfi ott ült a
szülei között, és fügét hámozott biztos, erős kezeivel. Felállt a székéről, és
előzékenyen kihúzta Maria-Graziáét. – Jó reggelt, cara mia! – mondta
óvatosan, a lány arcát fürkészve.
Maria-Graziát Pippa teával kínálta, majd amikor a szülei mindenféle
kifogással, sietősen felálltak az asztaltól, Robert egy szuszra előadta neki
egész gyermekkora és ifjúsága történetét olaszul.
Először az otthonáról, az északi bányászfaluról beszélt. Két kis zöld
földdarabra épített, egyenes házsor a hegy oldalában, ez volt Aykley
Moor, mely felett mindig szürke volt az ég. Családja nemigen volt, egy
idős nagynéni és nagybácsi nevelte fel, nem túl nagy odaadással.
Édesanyja színészlány volt, és spanyolnáthában halt meg, az öltözőjében,
amikor Robert pár hónaposan ott volt vele, a gyerekágyban aludt. A
nagy sietségben, hogy a halott asszonyt feltűnés nélkül elszállítsák a
színházból, teljesen megfeledkeztek a csecsemőről. Csak akkor találtak rá
a fiúra, amikor a gondnok be akart zárni, és felfigyelt a panaszos sírásra.
Megállapították, hogy a gyerek anyja a szegény elhunyt színésznő, és
üzentek a nagynéninek és nagybácsinak, hogy jöjjenek érte.
Maria-Grazia arrébb tolta a teát, mert most nem bírt inni. – Miért
meséled el ezt most nekem? – kérdezte.
– Azért, cara… – Kis tétovázás után megfogta a lány csuklóját,
óvatosan. Minden porcikájában tartózkodó angol volt, habozva érintette
meg a lányt, mintha az tolakodás lenne. Még azon az első napon is ilyen
volt, ott a parton… – Mert szeretném megkérni a kezed, és úgy
tisztességes, hogy többet tudj rólam, mint korábban.
A feltörő örömtől, amelyet ezek a szavak váltottak ki belőle, Maria-
Grazia majdnem sírva fakadt. De visszafojtotta a könnyeit. Hagyta, hogy
Robert folytassa a történetét, aki elmesélte, hogy a rokonai fontolóra
vették, hogy esetleg nem veszik őt magukhoz. A hosszú úton északra,
amíg a fiú hidegkék szemével méregette őket, elhatározták, hogy egy
newcastle-i fiúotthonba adják be. Ezt többször is felemlegették neki,
mintegy bizonyítékként a saját kedvességükre, a fiú hideg természetének
ellenpontjaként. Robert sohasem tudta meg, miért gondolták meg
magukat a kapuban, és vitték mégis magukkal. Ezért a gyengeségért
cserébe később nem engedtek meg maguknak semmiféle ellágyulást sem
a fiú iránt. Teherként tekintettek rá egészen addig a napig, amíg tizenhét
évesen, egyik kezében egy bőrönddel, másikban vállfára akasztott,
frissen vasalt öltönyével, elhagyta otthonát egy jobb élet reményében.
– Mi az a Newcastle? – kérdezte Maria-Grazia angolul.
Robert olaszul válaszolt: – Egy nagyváros északon, tele bolthajtásokkal
és hidakkal.
Később, amikor Robert kiment üdvözölni azokat a szigetlakókat, akik
még nem hallottak érkezéséről, a lány titokban felszaladt az emeletre,
hogy anyja iskolai térképén megkeresse a helyet, mert ez a történet
felkavarta. Hirtelen, a vendéglő kis raktárában a dobozokat pakolva,
egyszer csak örömében sírva fakadt, és egy láda narancslikőr felett
meggörnyedve a kezét a szájára tapasztotta, hogy elfojtsa a feltörő
kiáltást.
Azon az estén, a pulton áthajolva megkérdezte a férfitól: – Milyen fiú
voltál ott, Aykley Moorban?
Robert az érdeklődésétől felvidulva kereste a szavakat. – Kicsi –
mondta. – Elég keskeny. – Azt akarta mondani, hogy sovány, de a lány
értette abból a mozdulatból is, amit a férfi a kezével tett. – Mindig
falfehér voltam – tette hozzá. A lány elcsodálkozott a hasonlaton, a
szigeten azt mondták volna, fehér, mint a ricotta.
– Mesélj még! – mondta Maria-Grazia.
Robert, aki lázasan próbált olasz kifejezéseket összerakni, most kiadta
magából mindazt, amit összetákolt. – Az egyik szememre bandzsítottam,
és leragasztották egy nagy tapasszal. Ha nem keltem fel reggel elég
korán, a nagynéném levakartatta velem a jeget az ablaktáblákról bent a
lakásban. Ablaktól ablakig rángatott a fülemnél fogva.
– Bent, a lakásban? – kérdezte Maria-Grazia.
– Igen, cara – válaszolta Robert.
– Aztán mi történt?
– Megerősödtem – folytatta Robert –, és elég gyors is lettem, hogy ne
tudjon elkapni. Hogy vasárnapokon kiszabaduljak onnan, tájfutó lettem.
Órákig futottam kint az ingoványosnál, fent a hegyen. Az iskola legjobb
tanulója lettem, nekem voltak a legjobb jegyeim, és elhatároztam, hogy
lelépek arról a helyről.
Ezek a töredékek, amelyeket ekkor elmesélt, majd folytatott este a
vacsoránál, utóbb mosogatás közben és lefekvéshez készülődve felfelé a
lépcsőn – tisztes távolságot tartva –, segítettek a lánynak megérteni, hogy
a férfi is volt gyermek, serdülő és zsenge ifjú valaha. Korábban Robert
iránti vonzalmában szerepet játszott, hogy valamiféle varázslat lengte
körül: az idegen, mint felnőtt férfi bukkant elő a tengerből, és oda is tért
vissza, akárcsak apja mesekönyve megannyi történetének utazói. –
Bejöhetek? – kérdezte Robert a lány szobájának ajtajában. Kissé remegve
ugyan, mert a férfi megérintette a csuklóját, a lány tagadólag intett: –
Nem, caro.
De azon a második éjjelen, amikor hallotta, ahogy a férfi járkál a ház
legfelső szobájában, gyengédség öntötte el, amint maga elé képzelte
Robertet nagyon fiatalon: a kisfiút a leragasztott szemével, amint a jeget
kaparja azon a zord helyen a kis tejfehér kezével; a fiatalt, aki keresztül-
kasul befutotta Anglia szürkés mezőit, szentül eltökélve, hogy kikerül
arról a helyről. A lány sohasem beszélt neki a járógépéről, amely az alatt
a pár hónap alatt, amíg együtt voltak, a Camparis láda alján feküdt.
Emiatt égette a szégyen, amikor csak eszébe jutott. Robert nyilván
észrevette, hogy sántít. Arról a pénzzel teli palackról sem beszélt még
neki, ami az ágya alatt rejtőzik. Úgy érezte, Robert mindent megértene.
Szülei minden reggel óvatos pillantásokkal fürkészték őket,
lélegzetvisszafojtva várva az áttörést. A vendéglőben sem volt jobb a
helyzet. Amikor Maria-Grazia Roberttel akart beszélni –, a férfi ugyanis
állhatatos társaságot biztosított számára minden áldott nap, a pult
mögött ülve –, az öreg zsugások megfordultak a székükön, és úgy
bámultak, mintha Signor Carr kizárólag az ő szórakoztatásukra tért
volna vissza. Ki is tudna szabadon beszélni ilyen körülmények között? –
Megyek a cserjésbe kaktuszfügét szedni – súgta a férfinak másnap
délután.
Robert várt egy darabig, majd követte. Miközben Maria-Grazia
rongyokba burkolt kézzel a kaktusz gyümölcsét szedegette, a férfi ismét
a múltjába révedt.
Az ifjúságáról mesélt, meneküléséről a faluból. Míg a vele egykorú fiúk
a bányába mentek dolgozni, ő, mint végzett gimnazista elhagyta
otthonát, és biciklivel kelet felé, a tengerhez tartott. Öltönyét félkézzel
magasba tartotta, hogy óvja az út sarától. Irodai gyakornok lett a Furness
Hajógyárnál. Egyedül lakott egy feljebbvalója hátsó szobájában.
Esténként elkerekezett egy helyre, amelyet Irodalmi és Gépészeti
Intézetként említett, ahol mérnöki tudományokról, fizikáról szóló
könyveket olvasott, és tanulmányozta a csillagászati képeket.
Félig-meddig értve az olvasottakat, szisztematikusan feldolgozta
azoknak a műveit, akikről a gimnáziumban hallott a tanáraitól. Eltökélte,
hogy utazni fog, és művelt ember lesz belőle. Minden lehetőséget
megragadott új dolgok megismerésére, legyen az Dickens- vagy
Shakespeare-mű vagy egy szerszámosláda másodkézből, amelyet egy
esős szombaton fedezett fel az ócskásnál. Ez jutott eszébe, és az emlék
majdnem megríkatta, amikor először meglátta Pippánál az Opere di
Shakespeare (Shakespeare drámái) és a Racconto di Due Citta (Dickens: Két
város regénye) köteteit.
1939-ben, vallotta meg Maria-Graziának, még a University of London
felvételi vizsgáját is le akarta tenni.
Sohasem járt korábban Londonban, ezért is esett erre a választása.
Egész gyermek- és ifjúkora jelentéktelennek tűnt számára, olyannak,
aminek nincs következménye, amit legjobb zárójelbe tenni. Így számolt
be róla most is, és Maria-Grazia úgy érezte, el kell fordulnia. Nem
haragjában, hanem mert teljesen elérzékenyült, és egyelőre nem akarta,
hogy a férfi ezt észrevegye. Soha nem beszélt Robertnek a
jutalomkönyveiről, amelyeket elpakolt, mielőtt még kinyitotta volna
őket, sem pedig a vízen túli egyetemekről, melyek képeit anyjával
nézegette egykor az enciklopédiában. Ezt mind elsöpörte a háború.
Miközben azon lamentált, hogy beszéljen-e ezekről a dolgokról, a férfi
gálánsan kigombolta az ingét, és abba rakta a szúrós gyümölcsöket,
amelyeket a lány már nem bírt tartani.

A férfi akkor kezdett a háborúról mesélni, amikor a lány felmászott egy

székre, hogy a Szent Agáta fesztiválra felakassza a füzéreket. A háború
volt nyilvánvalóan a történet legmeghatározóbb része. A háború
borította fel az életét északon, megakadályozva, hogy letegye az
egyetemi felvételi vizsgát, hogy gyakornoki idejét letöltse, és hogy
Dickens Örökösök című művének könyvtári példányában tovább jusson
az ötödik fejezetnél. A háború beleszólt élete folyásába, az azt megelőző
időszak csupán bevezetőként szolgált egy fontosabb, az addigiaktól
független történethez. A háború egyrészről elvett mindent, de adott is
valamit, mert összehozta Maria-Graziával. A lány beleborzongott, hogy a
férfi a maga tört olaszságával ugyanúgy beszélt a háborúról, mint ahogy
ő gondolt rá: egy rémisztő szörnyetegre, amely elpusztított városokat,
szigeteket, embereket, de végül adott neki valamit: az angolt, aki, mint a
tenger különös ajándéka emelkedett ki a hullámokból. A háború mindent
elvett, de elhozta neki a férfit.
A lányt érdekelte, hogy milyen volt a háború Robert szemével, mitől
szenvedett, miközben ő cikóriából főzött kávét, a szülei távolságtartó
hallgatását kezelte, és csigák után kutatott.
A férfi mesélt neki a hosszú, megerőltető menetelésről El Alameinnél
és a sivatagi táborról, ahol mindenkire homokkéreg tapadt, és a szemét
csak résnyire tudta kinyitni. Kurtán beszélt a barátairól, mert már mind
meghaltak, és könnyebb volt róluk így, pusztán a nevük említésével és a
tények sorolásával beszélni. Jack Snapes volt az, aki először szólt neki,
hogy minden zászlóaljtól lehet jelentkezni egy légi hadosztályba. Robert
átjelentkezését elfogadták, Jackét azonban nem, gyenge látására
hivatkozva. Akkor látta őt Robert utoljára. Később megtudta, hogy
Normandiában vesztette életét, elüszkösödött a sebe. Paul Dodd, aki
Robert mellett ugrott az ötven vitorlázórepülő egyikéből, szintén
északról jött, Newcastle-ból. A háború alatt útjaik kísértetiesen egymás
mellett haladtak egészen a viharig, ami megkímélte Robert életét, de
vízbe fojtotta Pault. Rá gondolt leginkább Robert azokban az órákban,
amíg Castellamare felé sodródott, abban a hiszemben, hogy a ködös
szikla, amit maga előtt lát, csak hallucináció, lázálom.
– Te még sosem láttad a szigetet kívülről, ugye? – kérdezte. – Nagyon
furcsán néz ki, cara, mint egy jelenés. Olyan, mintha ködbe burkolózna.
– Ez a vízpára és a meleg miatt van – mormolta a lány. Látta már ezt a
jelenséget korábban, a halászhajókat, amikor messze kifutottak a
tengerre, gyakran burkolta be ilyen fátyol. Ám Robert másik mondatán
lepődött meg igazán. „Te még sosem láttad a szigetet kívülről.” Igaz,
sosem hagyta még el ezeket a partokat, kivéve egyszer vagy kétszer,
amikor csónakkal megkerülték a szigetet egy nyári felfedező úton. – És
nem különös mégis –, morfondírozott –, hogy én, aki sosem hagytam el
ezt a helyet, és te, akit a háború vihara ide-oda vetett a kontinensen,
mégis össszetalálkoztuk itt?
– De, cara – mondta. – Un miracolo lo era – ez maga volt a csoda.
Kicsit szíven ütötte a lányt, hogy a férfi múlt időben beszélt. Leengedte
a trombitafolyondár füzéreit, és lenézett a férfi hihetetlenül szalmaszínű
hajára, keskeny, mindig kissé görnyedten tartott vállaira, a szemüvegére.
Szemüveg, hát persze…! Napok óta próbált rájönni, hogy mi változott
meg a férfi arcán. Ez volt az. Nem valami rejtélyes különbség vagy
komoly változás, hanem a szemüveg. – Most szemüveget viselsz –
mondta.
– Igen, cara. Az a sok olvasás…
Gyengédség vett erőt a lányon. Leengedte a kezét, és megérintette a
férfi halántékát, ahol a szemüveg szára a fülén pihent. Ezt a mozdulatot
látta valaki a sötét téren keresztül, mert a vendéglő fényesen ki volt
világítva. Reggelre az egész sziget tudta már, hogy az angol végre
visszanyerni látszik Maria-Grazia szívét.
 VIII.

Miután Robert a története végére ért, arra kérte Maria-Graziát, hogy

meséljen el ő is mindent, ami elválásuk óta vele történt. Míg a lány az
életéről mesélt neki a ház kis padlásszobájában, és engedte, hogy Robert
a kezét simogassa, megértette, hogy egykori önmaga, az a lány, aki a
férfit szerette, aki alig szabadult ki a serdülőkor csapdáiból, öntudatos
nővé lényegült át benne. A családi vendéglő úrnője volt, az a személy,
aki Pierino szellemét nyugodni küldte, és aki a Modernizációs
Bizottságot létrehozta. Egy probléma azonban adódott ebből. Egy ilyen
nő, mint ő, milyen feleség legyen? Olyan, mint Giulia Martinello, aki
hátratűzött hajjal járkál a babakocsija fölé görnyedve, vagy mint az
özvegy Valeria lánya, az egykori kirúzsozott szépség, aki annak idején
folyton Robertre vigyorgott a kocsmában, és akit nemrég
mosószappannal és mosófával látott, vörösre sikált kézzel? Nem, ebből
Maria-Grazia nem kért.
Mégis – szerette a férfit. Ez teljesen nyilvánvaló – meg is mondta
Robertnek, hogy amikor a férfi a gyermekkoráról mesélt, a régi érzései
visszatértek. Képtelen volt elaludni, ha hallotta éjjel a férfit járkálni a
szobájában. Ilyen gondosan megőrizte szívében az ismerős hangokat…
Hogy továbbra is el kell rejtenie az érzéseit, és higgadtnak mutatkozni,
szinte elviselhetetlennek tűnt.
– Akkor nem is fogunk összeházasodni? – kérdezte a férfi.
– Nem, egyelőre nem – válaszolta a lány.
– Várok, ha kell, akár öt évig, ha ezt akarod – mondta. – Itt fogok fent
aludni, türelmes és tisztelettudó leszek, és várok öt évet, amíg megint az
enyém leszel.
– De caro – mondta Maria-Grazia hamiskásan –, ki beszélt itt erről…?
Robert felnézett a lányra, és látta, hogy éppúgy nevet és pirul, mint
lánykorában. A lány megfogta a férfi másik kezét. És ez most más volt,
izgatóbb… Robert most először engedett a csábításnak, hogy
megcsókolja. Nem az arcán, hanem a felé nyújtott kezén, perzselő érzést
hagyva a lány tenyerén.
Maria-Grazia szinte önkívületben felállt, megfordította a kulcsot a
zárban, és behúzta a függönyöket.
Ez volt a jelük régen, a szieszta idején, és a férfi kissé tétován, felemelt
kézzel, várakozóan lépett oda hozzá, de csak nézte, ahogy a lány
kikapcsolja a ruhája hátán a kapcsot, és egyesével kiszedi a hajából a
csatokat. Amikor azonban Maria-Grazia végül átölelte, nem várt tovább,
és szélsebesen kezdte kioldani az övét és a szalagot, ami még mindig
összefogta a lány haját. Félig felöltözve omlottak egymás karjába a foltos
bársony pamlagon, magukra húzva a ponyvát a hűvös őszi huzat elől.
Ekkor az idő megállt – ez az óra lehetett volna akár azon az első
délutánon a lányszobában, de akár idős korukban is, ötven év múlva, egy
este. A férfi szenvedélyesen szerette a lányt, beszívta a haja illatát, és
visszatalált régi ritmusukhoz. Ebben a boldog csendben maradtak
egymást átölelve hosszú ideig.
Egy idő múlva, amikor Maria-Grazia öltözködni kezdett, Robert
megkérdezte: – Tényleg nem akarsz összeházasodni? Biztos vagy benne?
– Nem lehetünk csak szeretők, mint régen? Mi a baj azzal?
Robert az új szemüvege mögött zavartan pislogott, és csodálkozva
kérdezte: – És mi lesz a pletykákkal, cara?
– A pletykákat kibírom, rosszabbat is elviseltem már – mondta Maria-
Grazia.
Szégyenkezés nélkül tért vissza a vendéglőbe, és szolgált fel egész
délután. Tekintetük időről-időre találkozott, amikor a férfi ott téblábolt a
konyhaajtó körül. Azon az éjjelen végleg visszaengedte a férfit a
pálmákra néző kis szobájába. Mulatott egy kicsit a férfi örömén,
imádatának megnyilvánulásain. – Rendben, elfogadom a jegygyűrűt,
szeretők leszünk, mint régen. Mindig szeretni foglak, ahogy mindig is
szerettelek. Boldog vagyok veled, de összeházasodni majd valamikor
máskor fogunk – mondta.
A rákövetkező években Castellamaréban senkinek sem lehetett kétsége
afelől, hogy a lány szereti a férfit. Széltében-hosszában arról pusmogtak,
hogy úgy élnek, mint férj és feleség. Valóban közösen vezették a
vendéglőt, és minden este nyájas egyetértésben végezték a zárást a pult
egyazon oldalán, mint egy összeszokott házaspár. A kíváncsiskodók
kérdésére, hogy mikor házasodnak végre össze, mindig az volt Maria-
Grazia válasza, hogy „majd egyszer”.

Egészen 1953 tavaszáig kellett arra várni, hogy a lány változtasson

elhatározásán. Azon a nevezetes reggelen Maria-Grazia az özvegy
Valeriánál járt üzleti ügyben, hogy egy tucat üveg limettacellót rendeljen
tőle a fesztiválra. A templom mögötti házból a vendéglőbe visszatérve
Robertet a rádió mellett görnyedve, könnyek között találta, miközben a
vendégek a vállát veregették, ahogy gyászolókkal vagy részegekkel
szokás. – Mi történt? Mi a baj? – kérdezte a férfi csuklóját megragadva.
A rádió angol nyelvű adásra volt hangolva. Bepe a rádió felé intett a
fejével. A pánikba esett Maria-Grazia egy szót sem értett az adásból;
olyan idegenül hangzottak a szavak, mint annak idején lánykorában.
Robert végre felegyenesedett, és megtörölte a szemét. Megfogta a lány
mindkét kezét, és tenyerei közé zárta. – A dezertálók kegyelmet kaptak –
suttogta a fülébe, összemaszatolva könnyeivel a lány arcát. –
Megbocsátottak a dezertálóknak!
– Churchill úr kegyelmet adott nekik – mondta Agáta, a halászasszony
–, Signor Robert már hazamehet.
Ekkor Maria-Grazia is sírva fakadt, azt sem tudva először, miért. – El
akarsz innen menni? – kérdezte. – Megint el akarsz menni?
– Nem – mondta Robert. – Ígérem neked, cara, sosem megyek el innen.
– Hát elég bolond is lenne, ha megtenné – mondta Agáta, de csöppet
sem mérgesen. – Maria-Grazia, most még én is amondó vagyok, hogy
jobban tennéd, ha most hozzámennél szegény Signor Carrhoz.
– Igen, igen – bólogattak a vén zsugások –, már váratta vagy négy évet,
majdnem annyit, amennyit ő várt rá. – Maria-Graziát a házasság
gondolata most is kissé megrémítette, ahogy a férfi első visszatértekor is.
– Nem akarok feleség lenni, és egész nap főzni, mosni, takarítani,
babakocsit tologatni, és lemondani a vendéglő vezetéséről! – kiáltott fel. –
A vendéglő a családom tulajdonában van az első háború óta, ki vezetné
akkor? Te sem vagy feleség, Agáta, mert mindig azt mondtad, az
számodra maga lenne a halál. És ha én ugyanígy érzek? Egyikőtök sem
gondol arra, hogy akkor fel kéne adnom a vendéglőt.
– Ha csak ez az egy dolog aggaszt – mondta Robert kissé becsípve
aznap éjjel az ágyban –, akkor én fogok mosni, főzni, takarítani,
babakocsit tologatni. Vezesd te a vendéglőt, ha azt akarod! Mindent
megteszek, Maria-Grazia, csak mondj igent!
– Ebben az esetben – mondta a lány, hiába is próbálva fellángoló
örömét palástolni, mert tudta, a férfi komolyan beszél –, jobban tesszük,
ha mégis összeházasodunk. Már így is annyi a pletyka, hogy bőven elég
egy életre.

Maria-Graziát és az angolt Ignazio atya adta össze, csakúgy, mint az ara

szüleit annak idején. A ceremónia után Robert beírta a nevét – az újat –
abba a szutykos könyvbe, amit a pap nyújtott felé. Ugyanis, hogy végleg
szakítson régi életével, felvette a felesége nevét, így lett belőle Robert
Esposito.
Aztán, először a háború óta, táncmulatság volt Az Éjszaka Háza
teraszán. Il conte nem jelent meg, hogy áldását adja a friss házasokra, és
igyon egy korty narancslikőrt, ahogy ez szokás volt a szigeti esküvőkön.
Andrea távozása után a gróf és a grófné gyászba borult, a redőnyök
leeresztve maradtak, a ház homlokzata nem lett soha többé újrafestve, és
a szolgálóknak feketébe kellett öltözniük. De semmi sem ronthatta el az
ünneplést Az Éjszaka Házában. Maria-Graziát szabályosan vissza kellett
tartani, nehogy felszolgáljon, és számolja a bevételt. Robert pedig nagyon
angolosan viselkedett: zavarban volt, és kissé becsípett. Mindkét karját
kinyújtva kérte fel a feleségét egy táncra. Ahogy Maria-Grazia a férfi
karjai között forgott, a sziget szinte eltörpült számára; csak Robert
számított mostantól. – Örülök – suttogta.
– Minek, cara?
– Hogy végül mégis hozzád mentem.
A hold fényében forogtak tovább egymás karjában. Az újdonsült
asszony már egy csöpp kis életet hordozott testében, a következő
Espositót.
 IV.
A KÉT FIVÉR 1954–
1989
„A két jóképű fivér, aki úgy hasonlított egymásra, mint két tojás, és ugyanolyan
szegény is volt, a tengerben halászott. Egész nap halásztak, de nem volt
szerencséjük, végül kifogtak egy icipici szardíniát, ami szinte semmit sem ért.
– Együk meg, ha már kifogtuk – mondta az idősebbik –, ez is több a semminél.
– Ne! Kíméljük meg, nem érdemes megölni – mondta a fiatalabbik.
Amiért megkímélték az életét, a hal hálából jutalmat adott nekik: két fehér
lovat, két zsák aranyat, hogy utazgathassanak a világban, és egy csodakenőccsel
teli tégelyt, amely minden sebet begyógyított. Mivel ezt nehéz lett volna
elosztani, az idősebbik fivér, aki az erősebb és a bátrabb volt, odaadta az öccsének,
hogy megóvja azt a bajoktól.
A két fiú lóra pattant, és egyik erre ment, a másik arra. A fiatalabbal nem
történt semmi említésre méltó, az idősebbik viszont megmentett egy hercegnőt a
tengeri kígyótól, amelynek kivágta mind a hét nyelvét, és levágta mind a hét
fejét. Hőstettéért elnyerte a hercegnő kezét. Megmentett egy völgyet a gonosz
varázsló átkától. Egy elvarázsolt hajón elhajózott a tengerfenekére, ahol
gyöngyöket gyűjtött. A haja megnőtt, elvette feleségül a hercegnőt, és már
egyáltalán nem hasonlított a testvérére.
Aztán, mert mindez még nem volt elég neki, elindult, hogy megszabadítsa az
országot a gonosz boszorka varázslatától, akit eddig még senkinek sem sikerült
megölnie. Ellovagolt a palotájához, és megfenyegette, hogy a kardjával levágja a
fejét. De a ravasz boszorkány résen volt, és varázshajának egyetlen szálát a
legény torka köré tekerve, foglyul ejtette őt. A boszorkány azt gondolta, hogy
rabszolgájává teszi a hős vitézt, aki majd megvédi őt a bajkeverő lovagoktól, akik
naponta jöttek, és fenyegették a feje levágásával. Ő pedig majd egész nap csak
üldögél, és sültet meg süteményt majszol.
Mindeközben a fiatalabb testvér nagyon magányosnak érezte magát, és a
bátyja keresésére indult lóháton. Hosszú évekig lovagolt, minden útjába akadót
megkérdezett, hogy látott-e egy férfit egy fehér lovon, aki ugyanúgy nézett ki,
mint ő. Végül elérkezett a boszorkány völgyébe, és hírét vette, hogy a bátyját itt
tartják fogva. Nos, gondolta magában az öcs, elérkezett a pillanat, hogy
megmentsem őt.
Az úton odafelé találkozott egy kis öregemberrel, aki megkérdezte, ugyan hová
igyekszik. – Megyek a bátyámat kiszabadítani a boszorkány fogságából – felelte a
fiatalabb legény.
Az öregember elmondta neki, mit kell tennie. Mivel a boszorkány ereje a
hajában van, ragadja meg annál fogva, így legyőzheti. – Aztán vágd le a fejét, és
tegyél mindannyiunkkal jót! – mondta az öregember. A fiatalember ellovagolt a
boszorkány kastélyához, ahonnan egy félelmetes lovag vágtatott ki lobogó hajjal,
kardját forgatva. A megrémült fiatalabb fivér egy kardsuhintással levágta a lovag
fejét. Aztán megragadta a boszorkányt a hajánál fogva, és kardjával
keresztülszúrva megölte őt is.
De ahogy a varázslat megtört, feltűnt neki, hogy a félelmetes lovag, a
boszorkány rabszolgája, valahogy nagyon ismerős. Fölé hajolt, és felismerte
benne a bátyját. Sírva-ríva bánta tettét.
Aztán eszébe jutott a varázskence, a lovához rohant, majd vissza a bátyja
fejetlen teteméhez. Bekente a kenőccsel, mire a seb begyógyult, és az imént még
halott ember felült. A fivérek átölelték egymást, és a fiatalabb a bátyja
bocsánatáért esedezett szörnyű tette miatt. Majd egymás oldalán ellovagoltak az
idősebb palotájához, és soha többé nem váltak el.

Ez egy régi, a szigetről származó mese, ahogy azt az özvegy Mazzu

elmesélte. Nagyon hasonlít egy azonos című szicíliai mesére,
valószínűleg abból származtatható. 1961 táján lett rögzítve.”
 I.

Évek múlva, amikor Maria-Grazia mindkét fia már felnőtt, és nem voltak
többé közös dolgaik, az asszony nagyon nehezen tudott olyan időkre
visszagondolni, amikor a fiai ne álltak volna harcban egymással.

A fiúk „ír ikrekként” születtek, ahogy azt második unokaöccsük

születését követően angol rokonaik megjegyezték kimért gratuláló
levelükben. Ugyanabban a naptári évben születtek, Sergio 1954
januárjában, Giuseppino pedig decemberben. Sergio érkezése egy
negyven órás farfekvéses szülésnek ígérkezett. A második éjjel, hajnali
négykor a legfájdalmasabb vajúdás közepette Maria-Grazia
megesküdött, hogy nem szül több gyereket.
Azon a napon, amikor a siracusai kórházból hazafelé tartottak
Sergióval a Santa Maria della Luce nevű kompon, mind Robert kabátjába
burkolózva, és a férfi gyengéden simogatta a felesége fájó oldalát, Maria-
Grazia meggondolta magát. – Legyen még egy gyerekünk – mondta. –
Csak igyekezzünk, mielőtt még pánikba esem!
Ha Robertet meg is rémítette a hír, nem mutatta. – Minden úgy lesz,
ahogy szeretnéd – mondta. Mire a kis Sergio fel tudott ülni, és már
szilárd táplálékot is evett, Az Éjszaka Háza korosabb vendégeinek
megint volt miről pletykálniuk Maria-Grazia dagadó bokája és a
mellékhelyiségbe való hirtelen kirohanásai kapcsán. – A te angolod jó
formában van – mondta Agáta, a halászasszony, oldalba bökve Maria-
Graziát, és kuncogásra késztetve az öreg zsugásokat.
Ám a fiatalasszonyt semmi sem hozhatta zavarba. – A sziget férfiainak
volna mit tanulniuk tőle – vágott vissza, amire a sarokban ülő halászok
kórusa huhogó nevetésben tört ki.
Giuseppe időre, fejjel előre, problémamentesen született. Maga a szülés
egy óráig sem tartott. A későbbiekben a rokonok és ismerősök sosem
mulasztották el hangsúlyozni ezt a különbséget, mintha ez a körülmény
a gyermekei jelleméről bármit is elárulhatott volna. És mégis – lehet,
hogy a baj már ott kezdődött.
Amikor az újszülöttet hazavitték, Sergio első dolga volt, hogy
odamászott a bölcsőjéhez. A kiságy rácsaiba kapaszkodva felágaskodott,
és belenézett. – Ó, nézzétek csak! – kiáltott fel a nagyanyja, Pippa –,
üdvözölni akarja a kisöccsét.
Ehelyett azonban Sergio a csecsemő arcába ordított, aki erre hangos
sírásban tört ki. Sergio addig nem is hagyta abba az ordítást, amíg a
nagyanyja el nem cipelte onnan.
Utólag ezt nagyon furcsának találta Maria-Grazia, mert emlékei szerint
mindig Giuseppino, a fiatalabb volt az, aki a veszekedést kezdte.

Robert úgy tervezte – az örömmámorban, amit kedvese igenje okozott –,

hogy egymaga látja majd el a gyerekek körüli teendőket, míg az asszony
a vendéglő dolgait intézi. De a fiúk nevelése nem az a feladat volt, amit
egy felnőtt egy szál magában meg tudott volna oldani. Rendszertelen,
kaotikus feladat volt, amely számot tartott az összes mozgósítható rokon
közreműködésére, és mindannyiukat alváshiányra ítélte. A két csecsemőt
nem lehetett együtt magukra hagyni. Hamar kimerítették mindkét
szülőjüket. 1955 tavaszán történt, hogy egyszer Concetta Maria-Graziát
kereste, és a pult mögött találta alva, míg a vendégek kiszolgálták
magukat kávéval és italokkal. Felrázta az asszonyt, és Robert keresésére
indultak, akit a hangzavar nyomán a felső emeleti, vöröscsempés
fürdőszobában találtak meg púder és bébikaki között, közel a síráshoz,
miközben Sergio ököllel verte az öccse fejét. Concetta összevont
szemöldökkel figyelte mindezt. Aztán letérdelt, kihúzta Sergiót a vécé
mögüli tócsából, letörölte Giuseppino kakis fenekét, és egy zsebkendőt
nyújtott Robert felé.
– Ó, Concetta, ezek a gyerekek utálják egymást – zokogta Maria-
Grazia, aki Concetta háta mögül tanúja volt két fia tombolásának.
– Nos – mondta ezt Concetta olyan hangsúllyal, mintha Pippa Vella
mondaná –, ez butaság.
– Mi már nem bírjuk tovább – kiáltott fel Maria-Grazia. – Én nem jutok
le a vendéglőbe, Robert meg nem tudja mindkettőjüket ellátni egyedül.
Az anyám és az apám túl öregek már… – Amedeo már betöltötte a
nyolcvanat, és Pippa sem volt sokkal fiatalabb, ráadásul dagadt a lába,
ami végül annyira megnyomorította, hogy csak bicegni és sántikálni
tudott a gyerekek után. – Tönkremegy az üzlet – mondta Maria-Grazia –,
és ezek a fiúk megölik egymást, mielőtt betöltik a tízet.
– Ez csak egy kis civakodás, minden gyerek veszekszik – felelte
Concetta. – Gyerekkoromban mindenre rátámadtam, ami mozgott: a
többi gyerekre, kutyákra, gyíkokra. A te fivéreid is egész biztos
marakodtak, nem?
– De nem így! – vágta rá Maria-Grazia.
– Jól van, no, Mariuzza – mondta Robert, és nyugtatólag az asszony
hátára tette a kezét. – Valahogy majd megoldjuk ezt is.
Az anyjuk kétségbeesése még a tomboló fivérekre is hatással volt. Egy
pillanatra felhagytak az ellenségeskedéssel, és angolosan ívelt szemhéjuk
alól felnéztek rá opálkék szemükkel. Sergio komoly kisgyerek volt.
Furcsán nagy fejével egy kopasz professzor vagy diplomata 19. századi
mellszobrára hasonlított. Giuseppino ellenben egy pirospozsgás kis
vakarcs volt, éber, szemfüles, égett a harci vágytól. Concetta felkapta, és
arrébb vitte, hogy a bátyja ne láthassa, hihetetlen gyorsasággal
bepelenkázta, és dúdolásával megnyugtatta.
Concetta jól elboldogult a hadakozó kisgyerekekkel, valahogy mégsem
volt egészen önmaga, és ezt Maria-Grazia is észrevette. A vállait
ernyedten leeresztette, máskor sugárzó arca sápadt volt. A lánynak
megvolt a maga baja. Tavasszal az egész sziget a lányról és az apjáról,
Arcangelóról suttogott.
Egy ideje már nyílt titok volt, hogy Arcangelo dühös legkisebb, önfejű
gyermekére. Az apa szerint Concetta már abba a korba lépett, hogy
hosszú szoknyát hordjon, és gondoljon a férjhezmenetelre. Ehelyett a
lány a halász tizenéves fiaival lógott a szigeten, tüzeket gyújtogattak, és
szakadt gatyában a tengerbe ugráltak. Úgy tűnt, kinőtte gyerekkori
rohamait. Visszautasította, hogy imádkozzanak érte, és egy különösen
heves összeszólalkozás során, amelyet Arcangelóék nyitott ablakán át
bárki hallhatott a város déli részén, kidobta a rózsafüzérét az udvarra, és
kijelentette, hogy ő is hitetlen, mint Agáta, a halászasszony.
Ez ment vízkereszttől Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepéig. Azon
az éjjelen Concetta egy újabb heves szóváltást követően fellázadt, és
elhagyta apja boltját a tél utolsó tomboló vihara kellős közepén. Egy
vászonzsákkal a vállán, minden holmijával végighaladt a főutcán, el a
zöld szökőkút mellett, át Fazzoliék sikátorán és a nagyzolósan Via
Cavournak nevezett nyomorúságos átjárón, hogy megérkezzen
nagynénje, Onofria házához. Magányos menetelése alatt az egész város
megfigyelhette a függönyök mögül a lány karjának hátoldalán felfutó
vörös foltokat és a szeme alatti zúzódásokat. Concetta el nem árulta
volna, hol szerezte ezeket, azt állítva, úgy jelentek meg rajta, mint a
szentek stigmái. De azt a bolond is tudja, hogy az ilyen karsérülések arról
árulkodnak, hogy feltehetően a háton is fellelhetők a szíjjal verés nyomai.
Ezt követően azok a szigetlakók is, akik eddig Arcangelo oldalán
álltak, átpártoltak Concettához. Mert nyilvánvalóvá vált, hogy a fűszeres
gyerekkora óta verte a lányt. Azt is híresztelték, hogy a földön kellett
aludnia az apja házában, és valahányszor rájött a roham, el kellett
rejtőznie a raktárszekrényben vagy a kinti fürdőben, nehogy megrémítse
a vásárlókat. Concetta nem tett azért semmit, hogy cáfolja vagy
megerősítse a híreszteléseket. Csak bezárkózott az özvegy Onofria
házának hátsó hálószobájába, és megtagadta, hogy hazamenjen.
– Megszégyenített – panaszolta Arcangelo il conténak. – Nem tenne
valamit? Kérem, küldesse haza, vagy hallgattassa el ezeket a rágalmakat!
A többi gyerekem mind olyan szófogadó volt… – Filippo átvette apja
után a boltot, és már egyedül vezette, lehetővé téve, hogy apja
egyszerűen visszavonulhasson, Santino pedig il conte intézőjeként a gróf
mellett ülve furikázott az autóban nap mint nap, hogy az apja melle csak
úgy dagadt a büszkeségtől.
De il contét nem érdekelte egykori barátja baja. Andrea távozása óta a
gróf úgy járkált, mint egy holdkóros, és úgy tűnt, se lát, se hall. – Hát
mások sosem verték meg a makacs gyerekeiket, mások sosem büntették
meg őket? – lamentált Arcangelo. – Miért engem kell pellengérre állítani,
amiért megfenyítettem a gyerekemet – puszta szeretetből és nem
kegyetlenségből, csak hogy a helyes útra térítsem?
– Sem én, sem a feleségem soha egy ujjal sem bántottuk Andreát –
mondta il conte –, a családi problémáidat meg magadnak kell
megoldanod! De meglátod – tette hozzá biztatásul – Concetta haza fog
menni, ha nem lesz mit ennie, mert Isten a tudója, az özvegy Onofriának
magának sincs elég, nem tud a lányról gondoskodni. – Onofria a grófnál
dolgozott a földeken, amíg az el nem bocsátotta, úgyhogy olyan szegény
volt, mint a templom egere. Megélhetését félig önerőből, félig
adományokból fedezte.
– Igen, igen – mondta Arcangelo lecsillapodva –, Concetta hamarosan
haza fog jönni, a fene essen belé, remélem, még Szent Agáta ünnepe előtt,
amikor látogatóba jön Cesare, az unokabátyja. Ha lesz egy kis
szerencsém, hajlandó lesz levenni a lányt a nyakamról még ebben az
évben. Elég idős már, hogy férjhez menjen.
– Tedd magad túl ezen a szégyenen, és bánj jól Concettával, ha
hazamegy! – tanácsolta a gróf.
Concettának azonban más tervei voltak. Most, amikor ott térdelt
Maria-Grazia mellett, és egyik kezével Sergiót tartotta szorosan, míg a
másikban Giuseppino üvöltött, megszólalt: – Szeretnék veled az apám
miatt beszélni.
– Rendben, cara, mondd csak nyugodtan!
Maria-Grazia mindig is kedvelte a lányt. Concetta zavarában és
aggodalmában kissé megköszörülte a torkát, úgy folytatta. – Munkára
van szükségem, hogy el tudjam tartani magam és az idős Zia Onofriát.
De ki alkalmazna ezután a vita után az apámmal? Az emberek nem
bolondok, tudják, milyen jóban van il contéval.
– Dolgozni akarsz? És mi lesz az iskolával? – kérdezte Maria-Grazia.
Concetta felegyenesedett. – Tavaly nyáron befejeztem az iskolát,
tizennyolc leszek.
Tizennyolc… Az asszony szinte észre sem vette a lány felnőtté válását.
Bűntudat gyötörte, ha arra gondolt, hogy nem vett észre semmit; a furcsa
foltokat olyan sérüléseknek tudta be, amelyeket a lány kóborlásai során a
bozótosban és a fügekaktuszok között szerzett. – Szeretnék itt dolgozni, a
vendéglőben – mondta Concetta. – Fel tudnál venni? Tudnék…
– Folytasd! – mondta Maria-Grazia.
– Szükséged van segítségre, te magad mondtad, meg Signor Robert is.
Én szeretem a vendéglőt, és tudom, hogy kell üzemeltetni, tudom, hogy
kell kávét és forrócsokit főzni, és tudom, hogy kell elszámolni. De
vigyázhatok Sergióra és Giuseppinóra is, ahogy Gesuina vigyázott rád és
a fivéreidre, azzal a különbséggel, hogy én nem vagyok százhúsz éves és
vak, mint ő volt, nyugodjon békében.
Az asszony tudta, hogy nagy könnyebbség lenne, ha a lány minden
nap jönne segíteni, ahogy gyakran gyerekkorában is tette.
– Kérlek, Maria-Grazia, mondj igent! Láttad, milyen rendesen
kitöröltem Sergio fenekét az előbb…
– Az Giuseppinóé volt.
– Nem számít, majd megtanulom, melyik melyik. Kérlek, mondj igent!
– Igen! – mondta az asszony, amire Robert is rögtön rábólintott: –
Természetesen, Concetta, nálunk fogsz dolgozni. Ha Maria-Grazia
egyetért, akár rögtön munkába is állhatsz.
A rákövetkező hétfőn, az új fekete kötényében, amelyet egyenesen
Pasqualina szabótól rendeltek, hogy a lány vékony derekára passzoljon,
és egyetlen jó ruhájában, amelyet ez alkalomra frissen vasalt és
levendulával illatosított, Concetta büszkeségtől és némi izgalomtól
ragyogó arccal először szolgált fel a vendéglőben hivatalos minőségében,
mint kisegítő. Újra emelt fejjel járva vitte a tányérokat magasra tartott
kezében, és tisztelettudó testtartással vette fel a turisták rendelését. –
Csoda történt – mondta Agáta, a halászasszony –, az Espositók
megszelídítették ezt a kis vadállat Concettát…
Mindeközben Arcangelo elborult arccal járkált, mert tudta, hogy
megszégyenült mindenki szemében.

Concetta segítségével a dolgok kezdtek olajozottabban működni a

házban. Rájött, hogy egy Basta! kiáltással leállíthatja a fiúkat, pont úgy,
mint régen Gesuina tette. Órákra lekötötte őket saját vad játékaival, hogy
a kimerültségtől még ellenségeskedni is elfelejtettek. Büszkén tologatta
őket egyforma babakocsijukban, amelyeket Robert egy seprűnyél
segítségével úgy kapcsolt össze, hogy egyszerre lehessen tolni őket, de
elkülönítve legyenek a fiúk. Már attól is dührohamot kaptak ugyanis, ha
a másikkal kellett osztozni a kocsin. Eközben a vendéglőben sem lehetett
volna jobb a kiszolgálás, mert Concetta ismerte a helyet, és képes volt
egyik kezében egy italokkal teli tálcát vinni, a másikkal az ordító Sergiót
felemelni, és még egy tizenkét süteményből álló rendelést is feladni a
pult mögött álló Maria-Graziának. Ami azonban a legfontosabb, hogy
szerette a vendéglőt. Maria-Grazia később már el sem tudta képzelni,
hogy boldogulnának nélküle.

Minden éjjel, amikor Robert és ő nyugodtan alhatott, vagy pálmafákra

néző kis szobájukba visszavonulva újból gondtalan szeretők lehettek,
mint a háború idején, az asszony halk imát rebegett el a szentnek, hálából
a lányért.
Concetta apja már csak ritkán állt a pult mögé az üzletében, inkább
fiára, Filippóra hagyta a bolt vezetését. Napjait egy üres telken töltötte az
öreg arab tonnara mellett, ahol ‘Ncilino és Tonino, a két halász és
építőmunkás ásott az ő megbízásából. – Új házat építtet – spekulált
Agáta, a halászasszony. – Talán annyira szégyelli a lánya miatt róla
terjedő pletykákat, hogy inkább kiköltözik a városból.
Egy második boltot nyit, vélték mások. Tudott dolog volt ugyanis,
hogy a turisták érkezése óta Arcangelo üzlete nagyon jól ment, még a
vendéglőnél is jobban.
Tiszta nyári éjszakákon fűrészelés hangja hallatszott a kikötő melletti
föld felől, ahol a két férfi késő éjjelig cipelte a gerendákat.
A Szent Agáta ünnepe előtti napon munkások érkeztek hajón a
szárazföldről. Egyik ládát rakták ki a másik után. Ezeket Arcangelo az
épületen belülre vitette, és mindenkit elhajtott, aki megállt bámészkodni.
A legutolsónak érkezett tárgy egy hosszú faláda volt, olyan
koporsóforma. A külföldi munkás hajnalig dolgozott valamin. Míg a
sziget asszonyai a nyirkos sövénykerítések fölé görnyedve gyűjtötték a
murvafürt és a leander virágszirmait a virágesőhöz, egy pillanatra
bíborszín ragyogta be sötétséget, valami pokoli, varázslatos tűz.
Reggelre kiderült, milyen munkába fogott Arcangelo. Egy neonfény, a
szigeten az első, világított az új épület frontján, folyékony tüzével
megbűvölve, megállásra és bámuló csodálkozásra késztetve kicsiket és
nagyokat egyaránt. Az épületnek piros volt a teteje, és volt egy cikornyás
erkélye. A betonteraszt felsöpörték, és vagy egy tucat asztalt helyeztek ki
rá. Bent egy hűtőgép zümmögött, egy rádióból angol nyelvű adás szólt,
és egy új fagylaltgép csillogott a homályban, mint valami ereklyetartó.
Az amerikai stílusú neonfény hirdette a hely nevét: Arcangelo’s Beach
Bar.
Maria-Grazia csak akkor szerzett tudomást erről az új fejleményről,
amikor a Szent Agáta mise előtt korán kinyitott, de a vendéglőben egy
teremtett lélek sem volt. A szigetlakók addig, a szent tiszteletére tartott
mise előtt, a teraszon mindig sorba álltak egy pohárka narancslikőrért
vagy limonádéért. Most azonban sem a vén kártyások, sem a halászok
cigarettával a fülük mögött, sem a boltosok, akik mindig itt olvasták a
reggeli újságot, nem voltak sehol. A vendéglőben csak a hullámverés
hangja hallatszott. Robert, egy-egy gyerekkel a csípőjén, felbukkant a
függöny mögül.
– Mi történt? – kérdezte. – Csak nem halt meg valaki?
– Fogalmam sincs, caro.
Elgondolkozva a feleségéhez hajolt, és csókot nyomott a fejére. – Ne
aggódj! Biztos van erre magyarázat – mondta.
A férfi azonban gondterhelt volt. Giuseppinót átadta az asszonynak,
Sergiót meg letette az üres asztalok közé, ahol a fiú eltotyogott, és egy kis
ideig békében volt.
Agáta, a halászasszony és Bepe fél óra múlva jött meg. – Ezt meg kell
nézned! – mondta Agáta, és mogorván mutatta az utat a fügekaktuszok
között átvezető ösvényen az Espositóknak. Maria-Grazia, Robert a
babakocsival, Concetta, aki épp megérkezett, Pippa és Amedeo követte.
Egy kaktusz mögül Maria-Grazia már ki tudta venni Arcangelo új
neonfényeit és a betonteraszon örvénylő tömeget, a bömbölő zenét, a
poharak koccanását. Concetta mérgében könnyek között tört ki. – Verje
meg az Isten az én stronzo apámat! Tönkre akarja tenni Az Éjszaka Házát.
Estére azonban a vendéglő mégis megtelt. A vendégek némi
bűntudattal az arcukon, egyesével-kettesével somfordáltak vissza, hogy
törzshelyüket elfoglalják. A táncmulatságon is majdnem annyian voltak,
mint korábban. – Látnod kellett volna, hogy mit kért Arcangelo egy
kávéért – motyogta Valeria. – Csoda, hogy beengedett bennünket.
Néhányan azonban ottmaradtak az új tengerparti vendéglőben.
Amikor Maria-Grazia Roberttel elsétált a kilátóhoz hajnal körül, ki tudta
venni a sötét tenger mellett a neon fényében táncoló alakokat.
„1955. június 28. Arcangelo vendéglőjének megnyitása” – jegyezte be
Amedeo a piros noteszába aznap reggel, baljós előérzettel.

Az Espositók úgy érezték, hogy a rivális üzlet megnyitása miatt lépniük

kell. – Nekünk is kell egy fagylaltgép – mondta Amedeo. Megrendelték
és külföldi pénzzel fizettek érte, amiből bőven volt a vendéglő
kasszájában, mert a régészeti leletek még mindig vonzották a turistákat.
Reggeltől estig tele volt a teraszuk vendégekkel; jellegzetesen fehér
lábszárú, a gyerekeket fényképezőgépük csattogtatásával ijesztegető,
délben is a napra ülő vendégekkel, akik ugyanolyan nyári ruházatot –
illetlenül feltűrt drapp sortot, fehér zoknit és nagy, széles karimájú
kalapot – hordtak, mintha csak Afrikát készültek volna felfedezni. A
régészeti ásatásokhoz érkező látogatók igazi megváltást jelentettek, mert
nélkülük egy öt kilométer hosszú sziget hogy is tarthatott volna el két
vendéglőt?
Hozattak a szárazföldről egy neonfény-katalógust, és alaposan
áttanulmányozták. – Muszáj mindenben követnünk – mondta Amedeo,
de Pippa csendesen ellentmondott neki: – Ez az igazi vendéglő, a
megszokott. Az emberek ezután is ide fognak járni.
Maria-Grazia egyetértett Pippával, és nem vettek neonfényt a vendéglő
bejárata fölé. Ettől kezdve azonban, ha az üzlet gyengébben ment, ha
kevesebb régész jött az ásatásra, vagy egyéb probléma merült fel, nem
kellett sokat várni, hogy valaki az égre emelje a tekintetét, és Arcangelót
hibáztassa a bajokért. Ez családi játékká vált Maria-Grazia és Robert
között házasságuk ezen korai éveiben. Ha éjjel álmatlanul hánykolódtak,
mert Giuseppinónak jött a foga vagy Sergio belázasodott, vagy gyengén
zártak a hónap végén, Maria-Grazia elkezdte duruzsolni megnevettetve
ezzel a férjét: – Mindez Arcangelo hibája, meg a vendéglőjéé…
 II.

Sergio és Giuseppino a sziget gazdasági virágzása idején született.

Ahogy nőttek, Maria-Grazia azon töprengett, hogy milyen életet is
örököltek. Számukra a tenger melletti barlangok csupán régészeti
lelőhelyet jelentettek, amelyekbe Salvatore Mazzu árulta a
belépőjegyeket. Nem emlékezhettek a Bepe kompja előtti időkre, sem
pedig arra, mikor a szigeten összesen egy autó volt. És azt sem hitték
volna el, hogy a görög teátrum valamikor egy kavicsos mező volt,
amelyet csak a kecskék látogattak. (Il conte ugyanis felásatta és
körbekeríttette a területet, felállíttatott egy kis jegyárusító bódét is,
amelyben Santino Arcangelo szedte a beléptidíjat, mert a gróf
elhatározta, hogy Castellamare újdonsült népszerűségét a maga módján
kihasználja.) Sergio és Giuseppino számára Az Éjszaka Háza mindig az a
hely volt, ahol a külföldiek teáztak a teraszon, és kattogtatták a
fényképezőgépüket. Maria-Graziának is úgy tűnt, hogy a sziget ismét
tele van lehetőségekkel. Robert volt az, aki végül kigyógyította a
nyugtalanságából. Neki semmi sem jelentett nagyobb boldogságot, mint
a tengerben lubickolni a fiaival vasárnap délutánonként, forró nyári
éjszakákon a felesége derekát átölelve feküdni és hallgatni a pálmafák
susogását az ablak alatt, a napi munka után a teraszon üldögélni,
összeadni a számokat a könyvelésben, és a feleségének mindenféle
briliáns ötlettel előállni. Vágyai meghatóan szerények voltak. – A fiúk
járhatnának középiskolába a szárazföldön – mondogatta feleségének
ilyen éjszakákon –, te pedig vehetnél a vendéglőbe légkondicionálót meg
egy televíziót. Jobb lenne, mint Arcangelóé.
Mert a modernizálódás éveiben Castellamare sok külföldi érdekességre
tett szert, többek között egy televízióra is. Bepe, a révész vett egyet egy
műszaki boltban, Siracusában. A vendéglő idősebb vendégei morogva
helytelenítették, hogy nem talált semmi értelmesebbet, amire az új
kompjával keresett sok pénzt költhette. Egy dobozban hozta át a
tengeren, újságpapírba csomagolva, mintha valami régészeti lelet lenne.
A szárazföldről jöttek a szerelők, akik antennát tettek fel kék házának
tetejére a templom mögött, és most a szigetlakók Bepe anyjának
bársonyfüggönyös, szomorú képű szentek szobraival teli, régi
szalonjában gyülekeztek, hogy a képernyőn föntről lefelé bizonytalanul
lefutó külföldiek fekete-fehér képét nézzék, amint a híreket mondják.
(Azt gondoltam, a mi nyelvjárásunkat beszélik legalább néhányan –
mondta csalódottan Agáta, a halászasszony.)
Sergio és Giuseppino Bepe tévéjén nézték szüleik térde között
kuporogva Kennedy elnök temetését. Megígérték nekik, hogy ha a
külföldiek, akik rakétákat lőnek fel az űrbe, a russi és az americani,
leszállnak a Holdra, azt is megnézhetik. Maria-Grazia elcsodálkozott
azon, hogy ugyanazon a szigeten, ahol csigákat szedett, és cikóriát őrölt
kávénak, ahová Robertet kivetette a tenger lázasan, és ahol nem volt
penicillin, a fiai azt nézhetik, hogy embereket lőnek fel az űrbe. Mivel a
Castellamarén kívüli világról csak Bepe tévéjéből és az újságokból
értesült, nehezen ment neki, hogy ne fekete-fehérben képzelje el.
A vendéglőben a legújabb fagylaltgép és hűtőszekrény működött,
amelyek halkan zümmögtek, és összegyűjtötték a lecsapódó párát. A
turisták sokszor kinyitották az ajtajukat, és megkönnyebbülten álltak ott
egy darabig a hűvös levegőben, amihez északon szoktak. Bepe
időközben lecserélte a kis motorcsónakját egy modern, lapos aljú
kompra, a Santa Maria del Maréra, amely öt autót is el tudott szállítani. A
telhetetlen szigetlakók nagyra törő vágyai egyre csak szaporodtak. –
Talán night clubjaink is lesznek, mint Párizsban – képzelődött egy fiatal
halász a vendéglő egyik sarkában. – Egy sor vendéglő, nem csak ez a két
régimódi, tele zsugázókkal. Meg egy rendes ruhabolt milánói ruhákkal…
– Mert már nehezen lehetett megelégedni a szárazföldről rendelt, barna
papírba csomagolt ruhákkal, vagy amiket az özvegy Valeria boltjában
lehetett kapni, ahol évtizedekig ugyanazok a kifakult alsóneműk, zoknik
meg temetési nadrágok lógtak a kirakatban.
Amit a sziget végül kapott, az egy takarékpénztár lett.
Senki sem emlékezett, hogy valaha is lett volna bank Castellamarén.
Köztudott volt, hogy az Arcangelo család kölcsönzött pénzt a
szomszédoknak tetőjavításra vagy halászháló vásárlására, vagy hogy
Pierino ősei valamikor adtak kölcsön hajót és hálót azoknak a
halászoknak, akinek elsüllyedt a hajójuk, s mindezt a zsákmány fele
fejében, rizikó nélkül. És azt is mindenki tudta, hogy a Mazzu család
néhai tagjai temetésekre kölcsönöztek öltönyöket tíz lírát számítva
óránként, profitálva a 19. század hosszas halottvirrasztásaiból,
olyannyira, hogy az öltönyök ára hússzorosan megtérült. Vagyis a sziget
múltjában már felbukkantak a kapitalizmus csírái, mégis – a bank az
egészen más ügy volt. – Egyáltalán nincs rá szükség – mondta Agáta. –
Hát nem boldogultunk eddig is nélküle? – A szigetlakók bevételeiket
mindig is fémdobozban őrizték, amit néha lelakatoltak, és a matracuk
alatt tartottak. Tonhallal vagy olajjal fizetni épp olyan bevett szokás volt,
mint pénzzel, és ez a módszer mindig biztosította, hogy legyen mit
enniük, és legyen fedél is a fejük fölött. (Nem úgy, mint azoknak az
amerikaiaknak a nagy világválság idején – jegyezte meg Agáta sötéten.)
Most azonban lett egy bankjuk, melynek csillogó üvegű épületét az
aranyszínű kilincsekkel Gesuina piazzán álló házának maradványaiból
emelték, Az Éjszaka Házával szemközt. Az új épület kissé kihívóan
terpeszkedett a porban és napfényben fürdő téren.
Minden il conte halálával kezdődött. Amedeo régi ellensége 1964
nyarán halt meg csendben, minden ceremónia nélkül, régi automobilja
kormánya mögött. Nyolc embernek és három szamárnak kellett kihúznia
az árokból, ahová halála után az autó beborult, de az ő teste sértetlen
maradt, egy karcolás sem volt rajta. Úgy tűnt, egyszerűen elaludt a
kormánynál.
Nagy tiszteletadással temették el, a szárazföldről jött fehér kesztyűs
gyászolók és annak a letűnt világnak egykori ducéi és contéi vették körül,
amelybe született. Régi orvos barátja olvasta fel a búcsúbeszédet,
Carmela pedig száraz szemmel állt avítt gyászfátylában a sír fejénél,
egyedül.
Aztán, a temetést lekésve, Andrea d’Isantu is hazajött. Maria-Grazia
nem láthatta azon a napon, mert alkonyat után érkezett, és rögtön
bezárkózott a villába az anyjával. De a vendégek elmesélték, hogy most
fényes öltönyt és keret nélküli szemüveget hord, mint egy külföldi. Il
conte utolsó, idős földművesei a kikötőben átadták neki apja
pecsétgyűrűjét, de volt valami vita és kiabálás Pierino szellemével
kapcsolatban. Carmela a fia karjába kapaszkodott, akire a birtok – már
ami megmaradt belőle – szállt. A másnap reggeli misén Carmela olyan
nyíltan lelkendezett fia visszatértén – „az én fiam… az én szép fiam…
dicsértessék Szent Agáta és az összes szentek…” –, hogy az már kínos
volt ilyen röviddel a férje halála után – legalábbis a Szent Agáta Társaság
özvegyei szerint.
– Maradni szándékozik – mondta Tonino, az építőmunkás az
embereknek a vendéglőben. – Adott pénzt nekem és ‘Ncilinónak, hogy
üres házainak felét rendbe hozzuk. Most van annyi pénzünk, hogy új
szerszámokat és létrákat vegyünk.
Maria-Grazia nem tudta volna megmondani, miért töltötte el ez valami
rossz érzéssel, vagy miért nem tudott mit mondani, amikor Robert
megkérdezte: – Mi ez a sok fecsegés il conte fiának hazatértéről? – Férje
tudta, hogy a gróf fia szerelmes volt őbelé egykor, de nem érdekelte.
Akkor mégis miért félt attól, hogy Andrea itt marad?
Az Andrea házain dolgozó vállalkozóknak hamarosan fel kellett
vennie a sziget munkanélkülijeinek felét. Nyár végére Tonino és ‘Ncilino
nemcsak a szerszámokat és a létrákat tudta megvenni, hanem egy
teherautót is, amire felpakolhatták őket, meg azt a három hektár földet is,
amin parkolhattak. Mert il conte fia gazdagon tért vissza, nagy tervekkel
a jövőre nézve.
A bankot, tisztára mosott ablakaival és napsárga meg tengerkék,
egyelőre letakart feliratával gyanakvással vegyes érdeklődés övezte.
Szent Agáta ünnepe előtt egy nappal, amikor még senki sem tudta, mire
szolgál az új ház, Andrea d’Isantu bejelentette, hogy ünnepélyes keretek
között avatják fel az épületet. Tartva a szigetlakóktól (legalábbis az öreg
zsugások szerint) az anyjára ruházta ezt a megtiszteltetést. Carmela ott
állt a tömeg előtt az új épület ajtajában, és fakó padlizsánszínű
kosztümjében átvágta a világoskék szalagot. Santino intéző és az apja,
Arcangelo előre lépett, és lerántotta a porvédő leplet, hogy láthatóvá
tegye a feliratot: Castellamare Takarékpénztár és Hitelintézet. –
Mindannyian profitáltunk a turisták szeretett szigetünk iránti
érdeklődéséből – jelentette ki Carmela, utánozva il conte harsány
beszédstílusát. – Most lesz egy biztos hely, ahol a pénzeteket
befektethetitek, és ha új házat akartok a régi helyett, gyertek el ide, és mi
gondoskodunk kölcsönről ahhoz is.
Filippo Arcangelo volt az első ügyfél, aki ott állt minden este, idegesen
a pult előtt a bevételét egy vászonzsákban tartva. Nem sokkal később a
pék és a virágboltos is követte. Amikor Agáta, a halászasszony életében
először félénken azt kérdezte az új bank fényes öltönyű, odaátról jött
megbízottaitól, kaphatna-e egy kis kölcsönt, hogy rendbe hozassa a
földrengés okozta sérüléseket a háza padlóján, annyi pénzt ajánlottak
neki, hogy abból lebonthatta volna a házát, és egy betonvillát
építtethetett volna a helyére, mindezt ingyen, utólagos törlesztéssel.
Mert Agáta ráállt, hogy beszálljon Bepe kompüzletébe üzlettársként,
vezetve a könyvelését és a kompjáratok negyedét, ami minden
valószínűség szerint a gyors meggazdagodást jelentette Bepéhez
hasonlóan neki is.
– Mintha le akarnám bontani a házat, amit az ükapám épített –
morogta Agáta. – De felveszem a kölcsönt, hogy a padlót
kijavíttathassam, mert elegem van abból, hogy amikor esik, befolyik a
víz.
Szárnyra kapott a hír, hogy Andrea d’Isantu cége nemcsak az apja
barátainak ad kölcsönt, hanem mindenkinek, válogatás nélkül. Agáta, a
halászasszony ugyan ragaszkodhatott ükapja huzatos házához, amiben
gyíkok fészkeltek a falban, mások azonban megragadták a lehetőséget,
hogy kikerüljenek ósdi, örökölt otthonaikból, amelyekben évtizedek óta
éltek. Castellamare lakói házaikat mindig is öröklés útján szerezték,
szerencse kérdése, hogy hova született valaki. Örültek, ha az ablakok
nagyok voltak, és szép kilátás nyílt a tengerre, vagy összetákolták, ahogy
tudták, ha olyan szűk és sötét volt, mint Bepe néhai anyja háza a
templom mögött. Ha nem volt örökös, aki átvegye, vagy éppen túl sok is
szerteszét idegen országokban, hogy lehetetlen volt megegyezni a
megosztásban, akkor a ház üresen állt, nem volt értéke, aztán a zsaluk
leestek, és indák futották be az egész romhalmazt kívül-belül. Ez történt
Gesuina házával, mielőtt a bank oda nem települt. De mostantól,
jelentette ki az új conte, akinek jó állása van, és megtakarítása a bankban,
kérhet jelzáloghitelt, és vehet egy darab érintetlen földet, hogy
betonházat építsen rá.
– Betegyük mi is a pénzünket az új bankba? – kérdezte Robert egy éjjel,
miközben felesége kézfejét simogatta. – Mert unos-untalan pénzzel teli
borítékokba és dobozokba botlom a házban. Kezdünk megtollasodni,
cara. És a minap is találtam egy régi lírával teli üveget az ágy oldalába
dugva.
Az asszony hajdani dugipénze volt az a majdani menekülésre
félretéve. Teljesen elfelejtkezett róla. Benyúlt az ágy mögé, kihúzta a
palackot, és lecsavarta a kupakját. Enyhe Campari illat és porszag csapta
meg az orrukat. Maria-Grazia egy meghajlított hajtűvel kibányászta
belőle a bankjegytekercseket. – Mire kellett ez a pénz? – kérdezte a férfi.
Kissé elmosolyodva az emléken, az asszony elmesélte neki. – De, cara –
duruzsolta a férfi félig viccesen, félig komolyan –, hogy akarhattad
valaha is elhagyni ezt a helyet?
Amikor az asszony visszafeküdt az ágyba, a férfi szorosan magához
ölelte. – Mi a véleményed arról, amit mondtam, a takarékpénztárról?
– Nem, nem akarom oda betenni a pénzünket – válaszolta Maria-
Grazia.
– Nem lenne kifogásom ellene, ha akarnád – mondta Robert. – Nem
zavar, ha üzletet kötsz d’Isantuval. Nem félem őt.
Ha olaszul beszélt, a férje időnként még mindig használta ezeket a
furcsa kifejezéseket. Nem félem őt. A férje, aki erős és napbarnított, mint
ő maga, válla, akár egy halászé, nemhiába voltak a fiúk vele egész nap –
mégis mi félnivalója lehetne neki az új contétól, az ő összezúzott lábától,
sápadt megjelenésétől, kényeskedő, öregemberes járásától? Megcsókolta
Robert két kezét egymás után, és hozzátette: – Lo so, caro, tudom.
Ennek ellenére nem tette be a vendéglő megtakarításait a bankba.
– Van annak oka, hogy miért hívják takarékpénztár és hitelintézetnek –
mondta Amedeo, csillapítva az izgatottság moraját, ami az utóbbi
napokban megtöltötte a vendéglőt (mert nehezen hihette, hogy valami is
tisztességes legyen, aminek köze van régi ellenségéhez, Signor il
contéhoz). – Andrea d’Isantu egyik kezével kölcsönveszi a pénzeteket, a
másikkal meg kölcsönadja. Ha Arcangelo beteszi a havi bevételét a
bankba, mondjuk százezer lírát – ekkor a sótartókat mozgatva
szemléltette mondandóját –, d’Isantu úrnak semmi mást sem kell tennie,
mint fogni azt a pénzt, és kölcsönadnia a halász Agátának, hogy
megcsináltassa a padlóját. Agáta magas kamattal törleszti a kölcsönt,
Arcangelo alacsony betéti kamatot kap, a különbséget a bank teszi
zsebre. Na ez az, amit csinál.
– Akármi is az, amit csinál, működik – vágta rá Agáta, a halászasszony
–, mert amíg a tengeren túl volt, még az apjánál is gazdagabb lett. –
Andrea d’Isantu ugyanis átalakításokat végeztetett, és elkezdte
felújíttatni az apja villáját, bevezettette a villanyt minden szobába,
lebontatta a düledező melléképületeket, újakra cseréltette a
megvetemedett ablaktáblákat. Az öreg autót elvitette a roncstelepre, és
Carmela most egy dörgő hangú, nyugat-német kombival furikázott,
amelyet Bepe kompján hozattak át. Ami az új contét illette, továbbra is
bezárkózott a villába, ahol senki sem láthatta.
Pippa is a fejlesztések ellen volt. – Az a beton villasor, az nem ér
semmit, nem úgy, mint ezek az öreg házak itt, a városban. Az első
földrengésnél össze fognak dőlni – füstölgött. – Hamarosan már nem
lehet kilátni a tengerre, nem marad öböl, nem lesz hova kihajtani a
kecskéket, és több lesz itt a turista, mint az őslakos. És minden azé a
nagyvárosi új grófé lesz.
Maria-Grazia nem tagadhatta, hogy könnyebben jött mostanában a
pénz. A bolti pénzkazetta, amelynek a tartalmát továbbra is a
könyvespolc mögé meg a matracok és párnák közé rejtették
péntekenként, nem pedig a bankba vitték, hamarabb telt meg ismét.
Kifestették a házat, új kávégépet vettek, és Concetta a megemelt
fizetéséből kijavíttatta Zia Onofria házának bútorzatát, az egész házat
világoskékre festette, és narancsfákat ültetett az elülső kertbe. Eközben
Robert hosszú órákat töltött Tullio és Aurelio szobájának kifestésével
(amelyeket Amedeo végre átengedett Sergiónak és Giuseppinónak) meg
az asztalossal, akitől a méretre készített új bútorzatot rendelte meg, és az
ajtófélfák lecsiszolásával, a padló fényesítésével.

Maria-Grazia egyetlen egyszer sem látta Andreát a szigeten tett első

látogatásának hónapjai alatt. A második héten kora reggel elment a
villához, és becsengetett, maga sem tudta pontosan, miért. Úgy öt-tíz
perc múlva megjelent Santino Arcangelo, az intéző a kovácsoltvas
kapunál. – Si, mit akar? – kérdezte.
– Szeretnék beszélni Signor d’Isantuval – válaszolta az asszony.
Santino minden sietség nélkül visszasétált a házhoz, időnként meg-
megállt, és a füvet csapkodta egy bottal, mintha mutatni akarná,
mennyire nem szándékozik sietni. Huszonöt percbe telt, hogy
visszatérjen fura, elégedett gúnyvigyorral az arcán. – Nem akarja fogadni
– közölte az asszonnyal a kapu mögül. – Azonnal távozzon, Maria-
Grazia Esposito, mert a conténak nincs mit mondania.
Hazafelé úton Maria-Grazia azon gondolkozott, hogy miért érzi olyan
nehéznek a lépteit. Mit is mondhatott volna igazából Andrea
d’Isantunak? Tizenöt éve nem beszéltek. Szerette volna, ha a férfi tudja,
hogy a szemében nem lett attól semmivel sem kevesebb, hogy bevallotta
Pierino megkorbácsolását, és hogy Flavio jól érzi magát Angliában,
legalábbis az írásjelek nélküli leveleiből ítélve; hogy Pierino szelleme már
nem kísért a szigeten, kivéve talán Valeria extra erős limetta likőrjének
hatására… Hogy minden rendben van. De hogy is találta volna meg a
megfelelő szavakat, hogy mindezt elmondja?
A vendéglőbe visszatérve Robert épp Sergio és Giuseppino
torzsalkodását igyekezett csillapítani az udvaron. Vékonyszálú haját a
tavaszi szél felborzolta. – Tudom, merre jártál – mondta az apja, Amedeo
csendesen. – Az egész sziget tudja már. Légy óvatos, cara! A férjed igazán
jó ember, hogy nem von kérdőre emiatt.
– A fene egye meg ezt a helyet – csattant fel az asszony. – Legyen
átkozott az összes pletykás és kémkedő! Nincs jobb dolguk? Muszáj
mindig mások dolgába ütni az orrukat?
Akkor, életében először veszekedett az apjával. – Fel nem foghatom, mi
mondanivalód lehet annak az embernek – mondta Amedeo. – És miféle
dolgod lehet vele, hogy hajnalban odamész a legjobb ruhádban, amíg a
férjed a gyerekeidre vigyáz, és felügyeli a vendéglőt?
– Ő nem vádol semmivel, papa. Neked is ezt kéne tenned!
– Robert olyan türelmes, mint egy szent. Mindenki tudja.
 Maria-Grazia sértetten kiáltott fel: – Mindenről be kell számolnom
neked? Az apám vagy, vagy a börtönőröm? – Ez méltatlan támadás volt,
az asszony is tudta. De bocsánatkérés helyett inkább beviharzott a
vendéglőbe, és dúlva-fúlva beindította a kávégépet.
Morogva folyt tovább a vita egész nap a vendéglőben, és csak akkor
lett vége, amikor az asszony meglátta, hogy vacsoratájt Robert – a forró
levegő remegése miatt eltorzult körvonalakkal – a fiait kézen fogva felé
tart a piazzán keresztül. Kiszaladt elé, és arcát a nyakába fúrva mondta: –
Bocsáss meg, annyira sajnálom! Nincs semmi jelentősége, hogy
odamentem. – Tudom – mondta a férfi. Amedeo, aki tanúja volt a
jelenetnek, vigasztalóan megveregette a lánya karját, amikor az visszatért
a pult mögé, és eltökélte, hogy egy szóval sem említi többé il conte fiát.
Egy pár hónap múlva Andrea d’Isantu ismét elutazott. Maria-Grazia
egyszer sem látta, és évekig úgy tűnt, mintha soha nem is létezett volna.
Úgy gondolt rá, mint egy éteri árnyalakra, aki nagy ritkán, rejtélyesen
felbukkan, mint Pierino szelleme.

Az Andrea által elindított fejlesztések nagyon is valóságos természetűek

voltak, például a turisták elszállásolásával kapcsolatban. Akkoriban
minden látogatónak – akárcsak a szent imádóinak –, hosszas
zarándokutat kellett megtennie, hogy a szigetre jusson. Mire a
legközelebbi szárazföldi városokba, Notóba és Siracusába eljutottak, a
legtöbben már egy álló napja úton voltak a cataniai vagy palermói
repülőtérről. Így aztán az átlagos castellamarei látogató még mindig az a
felfedező típus volt, aki a temető története iránt érdeklődik, és
megkísérli, hogy olaszul beszéljen. – Bárcsak lenne egy leszállópálya itt a
szigeten vagy szemben Siracusában! – sóhajtotta Bepe. Egy külföldi
halásztól hallotta ugyanis, hogy azok a görög szigetek, amelyeket egy
rövid repülőúttal meg lehetett közelíteni Londonból vagy Párizsból,
ezrével vonzották a turistákat a kék tengerükkel.
A fejlesztések izgalmas éveiben olykor nagy, fehér tengerjáró hajók
haladtak el a látóhatáron, belekürtölve a tengeri levegőbe, amit a sziget
gyerekserege kurjongatással és lábdobogással üdvözölt. Flavio egykori
Balillás távcsövén keresztül lehetett látni az apró, szőke, napszemüveges
fejeket, amint a fedélzeten mozognak, és a hosszúkás, rózsaszín testeket a
nyugszékekben hátradőlve. – Bárcsak kikötnének itt is! – vágyakozott
Giuseppino. Maria-Grazia mindkét fia kedvelte a turistákat, mert idegen
tájak levegőjét árasztották, és pergő, lendületes északi nyelveken
beszéltek, amelyek azt az érzetet keltették, hogy városaikban fontos
dolgok történnek, és a dolgokat gyorsan közölni kell másokkal. Nem úgy
a sziget nyelvjárása, amely természeténél fogva terjengős volt, és
körülményes kacskaringókat tett.
Beszélték, hogy az új conte megvette a Mazzu család régi birtokát,
amely az enyészeté lett, miután az öregember meghalt, és az utolsó fia is
kivándorolt Amerikába. Carmela a fia megbízásából a szárazföldről
hívott építőmunkásokat, hogy ássák fel a sziget köztudottan legjobb,
leglaposabb telkét, kilátással a kikötőre. A Mazzuk régi tanyáját
lebontották.
– Tán egy villát építenek – dörmögte Tonino bosszúsan, mert nem őt
alkalmazták, hanem az új betonkeverővel rendelkező idegenekkel
kötöttek szerződést. – Ha kész, biztosan odaköltözik az anyjával, a régi
házat meg teljesen lebontják.
– Ha lesz szavam a dologban, akkor nem – mondta Pippa. – De miért is
tennék, ha a legtöbb turista legalább egy pillantásra megáll a gróf
villájánál, mert tudod, Tonino, az részben normann, és az egyik
legrégebbi épület a szigeten.
Az új épület rózsaszín betonból, szakaszosan épült. A lemenő nap
fényében vörösesbarnán rajzolódtak ki csupasz oszlopai és acélgerendái.
Napközben a munkások a tűző napon dolgoztak. Az épület nemcsak
erkélyeket és párkányzatot kapott, hanem egy vesealakú, kék medencét
és egy parkot pálmafákkal is, amelyek a por elültéig barna papírba voltak
burkolva, ezen felül az árnyékos hátsó részen még egy lebetonozott
autóparkolót is kialakítottak. A felderítést végző Concetta beszámolója
szerint az amerikai stílusú autóparkoló nagy beállóhelyeit külföldi
autókra méretezték, kétszer akkorák, mint a szigeten kedvelt kis
Cinquecentók és háromkerekű Apék. Vajon miért kellett ilyen sok hely
az új gróf vendégei számára, hiszen egy teremtett lélek sem látogatta
meg sem őt, míg itt volt, sem Carmelát a gróf halála óta (és ki látogatná,
ha – ahogy az öreg zsugások suttogták –, egyáltalán lenne bátorsága
másodszor is visszatérni a szigetre?) Az épület egyre nőtt, és már az apró
betonházak fölé magasodott, amelyek a vendéglő teraszáról kis
cigarettásdobozoknak tűntek csupán. A következő nyárra a nagy épület
készen állt a vendégek fogadására.
Senki sem tudta, mi célt szolgál az új épület. – Signora la contessa új
nyári rezidenciája az – spekulált Agáta, a halászasszony. – Majd
áprilisban odafurikázik a kocsijával, hogy a tengernél töltse a nyarat, és
ezzel megspórolja a napi tizenöt perc szerpentinezést fel és le. – Santino
Arcangelo ugyanis naponta szállította Carmelát német kocsiján kedvenc
helyére az öböl végébe, ahol egy napernyő alatt ült egyedül, naptejet
kenegetve aszott karjaira.
– Hihetetlen, hogy mire nem költenek ezek a gazdagok – mondta Bepe.
– Például tévére – szurkálódott Agáta, a halászasszony.
– Egy újabb vendéglő lesz az – mondta Concetta. – Il conte tönkre akar
minket tenni, pont, mint Arcangelo.
A rózsaszín épület a látóhatáron kitárt kapukkal állt, parkolója teljesen
üres volt.
– Az egy szálloda – döntötte el a kérdést aznap este Tonino. – Láttam a
feliratot és a recepciós pultot rajta a réz csengővel.

A szigeten még sohasem volt annyi munkalehetőség, mint a szálloda

megnyitása előtti hetekben. Takarítás, fényezés, a gyep öntözése (Pippa
szerint arcátlan pazarlás), bútorszállítás: a szárazföldről rendelt ágyak,
szekrények, ebédlőasztalok felcipelése, és a sziget specialitásainak meg
persze a nemzetközi konyha fogásainak elkészítése a nagy ezüstszínű
konyhában… Még a sziget ősrégi zenekarát is felkérték, hogy egy kis
helyi színt vigyenek az avatásba. Egy reggel arra ébredtek a szigetlakók,
hogy csodák csodája: egy nagy fehér tengerjáró hajó úszik a kikötő előtt
az öböl nyugodt vízén. A gyerekek lerohantak, hogy közelebbről
láthassák. Míg ők ugrándoztak, a zenekar idegesen harsogta a helyi
dalokat. A parton a vendégek úgy szorongatták bőröndjeiket, táskáikat,
dobozaikat, mintha csak valami tengeri katasztrófából menekültek volna
meg, furcsa északi nyelvükön motyogva, azon tanakodtak, hogy
adjanak-e borravalót a révésznek vagy aprópénzt a gyerekeknek.

Ezzel új probléma jelentkezett. Az új turisták szívesebben töltötték az

időt Arcangelo légkondicionált szalonjában és neonfényes teraszán, mint
Espositóék sötét, százéves házában. Il conte cége elkerített egy darabot az
öbölből, és műanyag nyugágyakat helyezett ki rá. A strandbár amerikai
koktélokat szolgált fel, és whiskyt kristálypohárban. A szálloda nyújtotta
luxus és Arcangelo légkondicionált vendéglője mellett a turisták új
fajának már egyáltalán nem kellett – és nem is akaródzott – a melegben
felmásznia a városba.
– Fel nem foghatom, hogy választhatja valaki inkább azt a vendéglőt,
mint ezt – vélekedett Bepe. – Arcangelo százötven lírát kér egy kávéért,
és olyan az íze, mint a lóhúgynak.
– Keresd fel a turistákat, és bírd rá őket, hogy feljöjjenek ide! nógatta
Robert lelkesen Maria-Graziát. – Imádni fogják azt, ami idefönt van,
ahogy én is, amint megláttam, csak vedd rá őket, hogy feljöjjenek
megnézni.
Egy reggel il conte két vendége végre felmerészkedett a városba.
Észrevették, amint a piazzán röviddel a misére hívó harangszó után,
idegesen toporogtak egy pálmafa mellett. Maria-Grazia felbátorodva
kilépett az ajtón, és angolul invitálta őket: – Welcome. Come in.
Némi vita után a pár átlépte a vendéglő küszöbét. – Kávét, teát,
süteményt?
A naptól kissé lepirult, szőke vendégek körbenéztek a sarokban
kártyázó öregeken, a szicíliai adóra hangolt rádión, a rizsgolyóval és
süteménnyel teli, párás hűtőn, míg végül a tekintetük megállapodott a
kávégépen. A férfi olyan mozdulatot tett két összesimított tenyerével,
mintha kinyitna egy könyvet.
– Étlap…? – kérdezte.
– Nincs étlapunk, de bármit elkészítünk, amit szeretnének. Parancsol
egy kávét? Egy rizsgolyót?
A férfi megrázta a fejét, és végül megkérdezte, hogy mennyibe kerül
egy tea. – Harminc líra, három amerikai cent – válaszolta Maria-Grazia.
A pár, miután még egyszer megszemlélte a rizsgolyókat, megrázta a
fejét, és kisétált a helyiségből.
– Az Éjszaka Háza túl olcsó – magyarázta Bepe. – Arcangelo két
árlapot tart – egyet a turistáknak, és egyet a halászoknak.
– Mi nem tennénk ilyet – mondta Robert felháborodottan, mintha
valaki a felesége becsületére tört volna. – A mi vendéglőnk nem olyan
hely.
– A turisták nem szeretnek kevesebbet fizetni, mint amennyire
számítanak. Magad is láthattad. Akik a teraszodon ülnek, azok a régészet
iránt érdeklődnek, és a barlangokat jöttek megnézni. Láthattad, hogy
mennyi borravalót adnak. Te harminc lírát kérsz tőlük egy kávéért, és ők
rátesznek neked még nyolcvanat. Kevesebbet kérsz, mint amennyire
számítanak, és azt hiszik, vacak kávét adsz nekik, vagy hogy
szegénységben élsz, mint a kecskepásztorok a háború előtt. Akár így,
akár úgy, de kényelmetlenül érzik magukat, Mariuzza.
– Mi nem számíthatunk fel kétféle árat – mondta Maria-Grazia. Az
nem lenne tisztességes.
Arcangelo üzlete a kétféle árlappal virágzott.
 III.

Amedeo jól látta, Robert valóban Szent Agáta türelmével rendelkezett.

Ez kétséget kizáróan megmutatkozott a fiúk életének első éveiben.
Robert, aki három évet töltött egy katonai börtönben, aki öt évet várt,
hogy visszatérhessen a szigetre, és újabb ötöt, hogy Maria-Grazia
hozzámenjen, nyilvánvalóan acélos tartással rendelkezett, amit egy kis
gyermeki civakodás nem tudott kikezdeni. Ha a fiai veszekedtek,
nyugodtan meghallgatta mindkettőjük panaszáradatát, döntött,
kiosztotta a büntetést, és mindvégig higgadt maradt. Éppen olyan
rendíthetetlen volt, mint Pippa Vella, amikor iskolamesternő korában a
vitatkozó tanulókat hallgatta. A fárasztó délutánok után is maradt ereje,
hogy feleségét a karjába zárja a pult mögött, vagy hogy a sziget dalait
dúdolja, míg rendbe rakja az asztalokat, miközben Maria-Graziát már a
fiai hangoskodása is megviselte.
Talán éppen Robert béketűrésével volt a baj: ha kevésbé viselte volna el
a fiúk veszekedését, talán odahatott volna, hogy rendesebben
viselkedjenek. Mások szerint viszont sokkal rosszabbak is lehettek
volna…
Amedeót viszont nagyon is felzaklatta, ahogy az unokái folyton
egymásra acsarkodnak, mintha rég elfelejtette volna a kegyetlen csatákat,
amelyeket a három fia a ház udvarán és odabent vívott. Odaadóbban
szerette Sergiót és Guseppinót, mint a saját gyerekeit – kivéve talán
Maria-Graziát –, mégis kevésbé bírta elviselni a rosszalkodásukat. A
négyéves Sergiót gyakran látták, amint tétován ücsörög nagyapja
meséskönyvének lapjai fölött. A még csak hároméves öccse viszont már
kezdte kibetűzni a szavakat. Amedeo a különbség kiegyenlítése
érdekében felolvasott nekik a vendéglő teraszán, egyenlő mértékben
adagolva számukra a jégkrémet és a meséket. Sergio figyelt, a fagylaltot
hol a szájába, hol az ingére kanalazva, míg Giuseppino lógázta a lábát, és
az istennek sem maradt volna nyugton. Addig-addig lóbálta, amíg meg
nem rúgta a bátyját, és a mesélésnek dühös ordibálásuk vetett véget.
Mégis, amikor Amedeo később visszakérdezte az izgő-mozgó kicsitől a
történeteket, mindre emlékezett, és el is tudta mesélni őket: – …az a
papagájról szólt, ami berepült az ablakon, és mesélt a lánynak a tíz fehér
lóról meg a tíz fekete lovasról, akik a háborúba indultak…
– Ez a Giuseppino intelligens gyerek – mondta Amedeo.
– Mindketten azok – csattant fel Maria-Grazia. – Egyformán
intelligensek. – Amedeo látta, hogy megsértette a lánya anyai érzéseit, és
megpróbált témát váltani. – Persze, persze, mindkét unokám okos. Nem
is azért mondtam…
Igyekeztek ugyanúgy bánni mindkét gyerekkel, noha a fiúk időnként
annyira mások voltak, mintha nem is vér szerinti testvérek lettek volna.
Attól kezdve, hogy iskolába jártak, Sergiót mindenki dicsérte, hogy
milyen jól tanul, és valóban – hozta haza a jobbnál-jobb jegyeket.
Amedeo, unokái minden dicsőségét kínos pontossággal feljegyezte a
születésüktől fogva: „Sergio 65 cm hosszú” – jegyezte be dátummal a
piros noteszába, elégedett büszkeséggel, vagy: „Giuseppino először evett
szilárd táplálékot, borsót és egy kanál carciofo pürét”. Később, amikor a
fiúk már iskolába jártak: „Sergio hetedik lett a számtanfelmérésen
(összeadás, kivonás)”, vagy „Sergiót ceruzafelelősnek jelölték ki, 1962–
63”, máskor „Giuseppino a sportnapon iskolai futóbajnok lett”. A sport
kivételével minden tevékenységben Sergio bizonyult jobbnak. Mégis
Giuseppino, az apjához hasonlóan kiváló atléta volt. Olyan, akiről
sugárzott az intelligencia. Úgy tűnt, mindent álmatagon, félig leeresztett
szemhéjak mögül szemlél, de ha vette volna a fáradságot, mindannyiukat
lepipálhatta volna.

A fiúk elsőáldozásakor Amedeo félig tréfából, félig komoly célzattal A két

fivér című szicíliai történetet elbeszélő, gyerekeknek szóló képeskönyvet
rendelte meg egy siracusai könyvesboltból, és adta át nekik piros papírba
csomagolva.
Ahogy azt Amedeo előre sejtette, Sergio és Giuseppino odavolt a
történetért. Igaz ugyan, hogy egyelőre jobban érdekelte őket a tengeri
kígyóról és a boszorkányról szóló rész, mint a csodálatos kibékülésé,
amelyről Amedeo titkon azt remélte, majd ráébreszti a fiúkat örökös
marakodásuk értelmetlenségére. – A történet hőse a fiatalabb testvér –
állapította meg Giuseppino. – Ő volt az, aki megkegyelmezett a halnak,
és végül megmentett mindenkit. – Dehogyis! – kiáltotta Sergio. – Hát
nem az idősebbik nyerte el már korábban a hercegnő kezét?
Amikor nagyapjuk felolvasását hallgatták, mindkét fiú ellenállhatatlan
vágyat érzett, hogy kizárólag övé legyen a könyv. Verekedtek érte,
rángatták, és végül kettészakították. Amedeo utólag bánta már, hogy
csak egy könyvet adott kettőjüknek. Pótlólag rendelt fejenként két
egyforma példányt, de már későn, mert mindkét fiú az eredetit akarta,
amelybe nagyapjuk iskolás kézírással beírta: „Sergiónak és
Giuseppinónak szeretettel elsőáldozásotok alkalmából. Nagyapátok,
Amedeo”.
Ez az eset a könyvvel is ékesen bizonyította, hogy a fiúk nevelésével
kapcsolatban újra és újra téves döntéseket hoztak valamennyien.
Időnként – főleg az apjuk felügyelete alatt – a fiúk nyugodtan
viselkedtek, és ilyenkor Amedeo azon tűnődött, miért is reagálják túl a
viselkedésüket. Pippa egyetérteni látszott vele. – Mi az a kis gyerekkori
marakodás? Mariuzza és Robert kézben tudja őket tartani – bizonygatta.
Mint a történetben a falusiak, Castellamare lakói is alig tudták
megkülönböztetni a két fiút, annak ellenére, hogy Sergiónak hosszúkás,
Giuseppinónak pedig kis vörös arca volt, amelyben a szeme folyton ide-
oda járt. A két fiú egyszerre feküdt, egyszerre kelt, egyforma tartással
járt, egyformán csapták hátra a hajukat, amikor olvastak, és egymástól
teljesen függetlenül ugyanarra az egyetemre akartak járni Londonban.
Egyikük látta az egyetem képét Pippa enciklopédiájában, és behajtotta az
oldal sarkát. Vasárnap délutánonként, amikor Robert szoros felügyelete
alatt a tengerbe ugráltak, ki-kipillantva rajongó anyjukra és Zia
Concettára, hogy figyelik-e őket, a fiúk órákig el tudtak lenni egymással
belefeledkezve saját játékaikba. Giuseppino, aki szinte minden iskolai
sporteseményen lekörözte a bátyját, aki a legjobb futballista, a
leggyorsabb futó volt, csak egy dologtól félt – szigetlakó létére éppen a
tengertől… Semmiképp sem ment volna beljebb a vízben, mint ameddig
a lába leért. Egyszer látták, amint Sergio kézen fogva vezeti ki az öccsét.
Ezt követően Amedeo és Pippa napokig találgatta, hogy beállt-e vajon
valami jelentős változás a fiúk egymás iránti magatartásában.
A két fiú egyformán utálta a szigetet – Amedeo legnagyobb bánatára.
Mintha csak nem a megfelelő helyre születtek volna. – Talán az angol
apjuk miatt van – gondolta magában a nagyapa, de persze sosem hagyta
volna, hogy valaki bármi rosszat mondjon Robertre. Mert Robert igazi
„angyal” volt: a fiú, akit a tenger elhozott nekik, amikor már egy fiuk
sem maradt; az egyetlen férj, akit, mint hozzáillő, egyenlő felet el tudott
képzelni a lányának, Mariuzzának. – De mégiscsak kell, hogy legyen
valami oka ennek az elégedetlenségnek – töprengett Amedeo,
megfeledkezve a saját nyughatatlan útkereséséről, ami idevezette a
szigetre, és amely éppen olyan volt, mint a tizenéves fiai elvágyódása.
Két unokája folyton csak panaszkodott: a vendéglő túl meleg nyáron, a
ház túl huzatos télen… Hiányoztak nekik a könyvek, a mozi, és
dühöngtek a végtelen, könyörtelen tenger miatt is. Mindemellett a fiúk
elég érzékenyek voltak, és zavarták őket a sziget mendemondái, a véget
nem érő pletykálás a boltban, az utcasarkokon, ami túl gyakran szólt az
Espositókról. Beszélték például, hogy a nagyapjuk évekkel azelőtt valami
botrányba keveredett két nővel; hogy az apjuk háborús katonai
szolgálata minden volt, csak nem dicsőséges; hogy a nagybátyjuk, Flavio
megőrült, és úgy rohangált meztelenül a szigeten, hogy csak a háborús
kitüntetése volt rajta. Ezek a pletykák csak a szokványos mendemondák
voltak, amelyek már vagy fél évszázada közszájon forogtak a szigeten,
de lehangolták Sergiót, és feldühítették Giuseppinót. Mindkettő alig
várta már, hogy elhagyhassa ezt a helyet. Ahogy nőttek, Giuseppino
kezdte csak az irodalmi olaszt beszélni, Sergio meg csak az angolt. –
Mintha a sziget nyelvjárása nem lenne elég jó nekik – morogta Amedeo.
– Más időket élünk – nyugtatgatta Pippa. – Láttak már angol kocsikat
és turistákat, látták, ahogy az amerikaiak felrepülnek az űrbe.
Természetes, hogy vonzza őket a kinti világ. Nem kéne ennyire a
szívedre venni, amore.
Hogy is vehette volna könnyen, mikor Amedeo látta a fiait elmenni a
szigetről egymás után, örökre. Amedeo fejében egy terv kezdett
kirajzolódni. – Mi lenne, ha kezdeném bevezetni őket a vendéglő
ügyeibe, mint azt a saját gyerekeinkkel tettük? Aztán pedig rájuk
bíznánk.
– Utálnák. Különben is, világot akarnak látni, és jobban tennéd, ha nem
hadakoznál ez ellen, mert örökre elűzöd őket innen – mondta neki Pippa.
Mint mindig, Pippának most is igaza volt.
Feldagadt lábaival szinte mozgásképtelenné vált, így nap nap után a
teraszon üldögélve olvasta, majd újraolvasta kedvenc szerzőit:
Shakespeare-t, Dantét és Pirandellót. Most, hogy megengedhették
maguknak, új könyveket is rendeltek a szárazföldről: például az Il
Gattopardót (ez Giuseppe Tomasi di Lampedusa A Leopárd című műve
volt) és Danilo Dolci könyvét a palermói szegénységről, amely igazán
elgondolkoztatta, és örült, hogy egy kisebb, barátságosabb helyen él. A
lábai túlságosan fájtak ahhoz, hogy járjon, így olvasmányai repítették
távoli helyekre, mint egykor Amedeót a mesék. A Sergio és Giuseppino
közötti viták során képes volt a két lázadozó fiút pusztán szigorú,
tanárnős pillantásával megszeppent kisgyermekké változtatni. Sokkal
rosszabbul alakulhatott volna a gyermekkoruk, ha ösztönösen nem
tisztelték volna Pippa nagymama határozott bölcsességét.

Tizenegy éves koruk körül Amedeo már komolyan félt, hogy valami
nagyon rossz történik a fiúk között.
Mint általában minden, ez is Szent Agáta ünnepén derült ki, júniusban,
ám a baj igazándiból még februárban kezdődött. Sergio születésnapja
után történt, hogy a fiúk életükben először láttak havat. Reggel, mikor
felébredtek, porként borította a piazzát. Minden a feje tetejére állt Az
Éjszaka házán kívül: a tizenévesek az utcán vadul tomboltak, az idősek
nem voltak hajlandók kimenni még az udvarukra sem, és a sziget autói
közül hat lecsúszott, és a lejtő alján lévő háznak ütközött. A téli vihar
elöntötte Arcangelo parti vendéglőjét is, de a felnőttek Az Éjszaka
házában mégsem ültek örömünnepet.
A hó szagtalanította és pengeélessé tette a levegőt. Amedeo látta, hogy
unokái el vannak bűvölve. Ahogy a nap magasabbra hágott, a leander
leveleiről a kertben csepegni kezdett a víz, mint valami alpesi faluban.
Robert behozta a lépcsőről a nedves újságköteget, és megmutatta fiainak
a fényképeket, amelyeken angol házak tetejét ricottaszeletként fedte a hó,
és az autóknak csak a fényes teteje látszott ki a vastag hóréteg alól. –
Miért is nem ott születtem? – kiáltotta Sergio. – Csak ez az ostoba angol
útlevelem van, amit sosem használhatok. Miért nem viszel el oda, hogy
láthassak jó nagy havat?
Amíg Maria-Grazia a reggeli kávét öntötte, Amedeo, akit nagyon
bántottak Sergio szavai, lázasan kutatott a piros könyvében valami hóval
kapcsolatos mese után. De a fiúkat ez cseppet sem érdekelte.
Egyfolytában ugráltak, és lökdösték egymást az ablak előtt, a
reggelijükhöz meg hozzá sem nyúltak. Robert átkutatta a kamrát, ahol a
téli holmijukat tartották, és egy csomó, Pippa és Amedeo fiatalkorából
származó kötött sapkával, kesztyűvel és szőrmegallérral a karjában tért
vissza. A két fiút ezekbe burkolta, és szabadjára engedte őket, hogy
menjenek ki a hóba. – Rendesen játsszatok! – kiáltott Maria-Grazia
utánuk olyan optimizmussal, hogy Amedeo elképedt, aki jól ismerte a
fiúk viselt dolgait.
Alig telt bele egy fél óra, Giuseppino szipogva beviharzott, kesztyűjét,
sálját lerántva magáról. Sergio vérző orral, dühösen követte. Kiderült,
hogy a fiúk egy vödör hó miatt kaptak hajba.
– Elvette mindet – panaszolta Giuseppino. – Az udvaron összeszedte
az összes havat, mielőtt én egy kicsit is összekaparhattam volna.
– De neked csak hógolyónak kellett, én meg egy hóembert akartam
csinálni. Én gyűjtöttem össze az összes havat a lépcsőtől, a kövekről meg
a levelekről, te meg elrántottad a vödröt, és kiömlött a földre.
– Hol van most az a hó? – tudakolta Robert, és felállt a székéből.
– Annak vééége! – ordította Sergio.
Giuseppino a szegélylécet rugdosva dohogott: – Hogy milyen dedós
dolog ez…
Amedeo megállapította magában, hogy megint Giuseppino a
boldogtalan, és Sergio a sértett. Pippa fülön fogta a két fiút (amit Robert
még akkor sem tett volna, ha provokálják), és kibicegett velük az
udvarra. A „bűntény” helyszínét megszemlélve látta, hogy a kiömlött
hóban addig-addig hemperegtek-verekedtek, míg végül semmi sem
maradt belőle. Pippa megpróbálta megértetni velük az eset tanulságát: –
Na látjátok? Veszekedtek valamin, aztán végül egyikőtöké sem lesz.
 – Utálom őt! – sziszegte Sergio a bevert orrán keresztül. – Utálom, és
meg akarom ölni.
Hogy egy kis havat kerítsen a vigasztalhatatlan, szobafogságra ítélt
fiúknak, Amedeo egész délelőtt a várost járta (az iskola kályhája
felmondta a szolgálatot, így nem volt tanítás). Ám már csak földdel
kevert hófoszlányok voltak itt-ott, mintha a város kihányta volna
magából minden nedves-jeges maradékát, ami még volt a tetőkön és az
ágakon. Délutánra úgy tűnt, Giuseppino már el is felejtette a vitát, de
Amedeo észrevette, hogy Sergio mintha megváltozott volna. Azon a
tavaszon folyton forrt benne a harag az öccse iránt, és félő volt, hogy ki
fog belőle robbanni. Folyton marakodtak mindenen: az iskolai jegyeiken,
hogy hol ülnek az asztalnál, a piazzán lejátszott focimeccseiken. Amedeo
félt, hogy mindezek mögött valami mélyebb, komolyabb baj húzódik
meg.

Nem mintha Sergio valóban utálta volna az öccsét, csak úgy tűnt, hogy
túl szűk a hely kettőjüknek Az Éjszaka házában. Amikor megpróbálták
egymás közt lerendezni a vitás kérdéseket, mindenki úgy siránkozott,
mintha valami rettentő, baljóslatú dolog lenne a veszekedésük. Így volt
ez mindig, amióta az eszét tudta, de láthatóan ennek senki más a
családban nem volt tudatában. Nyilvánvaló volt, hogy kettőjükre is az a
sors vár, mint minden testvérpárra a szigeten: megörökölik az üzletet, és
tulajdonostársak lesznek. Sergio ugyan szerette Az Éjszaka Házát, de
érezte, ha arra kényszerítenék, hogy mindörökre osztozzon rajta az
öccsével, megőrülne, mint Zio Flavio, és ő is hálóingben rohangálna a
szigeten.
Abban az évben a sirokkó Szent Agáta ünnepe előtt egy nappal
érkezett. Az Észak-Afrika felől fújó szél vörös port hintett a városra, hogy
mindenkinek viszketett a szeme, és keserűen száraz lett a szája. Mint egy
rossz lehelet, úgy borzolta a tarkókat; még a lépcsőmászás is kínkeserves
lett tőle. A vendéglőben a mennyezeti ventilátort eltömítette a por, pára
csorgott le a hűtőszekrény ajtaján, és fehéren csapódott le a kávégép
fényes fogantyújára. A fiúk ingerlékeny, akadékoskodó hangulatban
voltak, így kiküldték őket a házból, le a tengerhez, hogy a felnőttek
nyugodtan befejezhessék a készülődést. Még állandó szövetségesük, az
apjuk is elhessegette őket, mert nyakig volt a hátsó szobában tárolt
készletek leltározásában.
Előző nyáron a készpénzkasszából kivett pénzen az anyjuk vett nekik
két egyforma piros kerékpárt – mintha ikrek lennénk, füstölgött Sergio
magában –, most azon hajtottak le a szerpentinen az öbölhöz. A szél
minden fordulónál belekapott az arcukba, de enyhülést nem adott.
Még a tenger is unottnak tűnt ma, a hullámok lágyan átpördülve
csapódtak a vörös iszappal borított szikláknak. Sergio úgy érezte,
belefájdul a feje monoton morajukba. A fiúk házilag varrt fürdőnadrágot
viseltek, amely kínosan lógott, ha vizes lett. Sergio beleugrott a vízbe a
barlangok közelében. A strandon szétszórtan turisták feküdtek, és
süttették fehér bőrüket. Giuseppino a parton ült, tisztes távolságból nézte
a tengert, és jobb híján köveket hajigált bele.
Valami öccse ingerlésére ösztönözte Sergiót, így legjobb karcsapásait
bemutatva visszaúszott. – Gyere be! Nincs mitől félned. Éppen ideje,
hogy már ne félj a tengertől. Le kell ezt győznöd! – mondta.
Nem messze tőlük egy csoport északi turista feküdt mozdulatlanul a
homokon. Egy nyurga, aranyhajú lány a falatnyi fürdőruhájában feléjük
nézegetett. Sergio angolul beszélt – remélte, hogy kicsit megszégyenítheti
öccsét. A lány otthagyta a többieket, és a fiúk felé közeledett.
Szégyenlősen dobálta egy darabig a kavicsokat a tengerbe. – Sokan
félnek a víztől – szólalt meg végül a lány Giuseppinóhoz fordulva.
Sergiónak úgy tűnt, a lány hangjánál szebbet még sohasem hallott. –
Hány éves vagy? – kérdezte Giuseppino, aki nyilvánvalóan ugyanígy
érzett.
– Tizenegy.
– Mi is – mondta Giuseppino.
– Én igen, de ő nem – helyesbített Sergio.
– Ikrek vagytok?
– Csak testvérek.
– Én szívesen úszok veled – ajánlotta a lány. – Én vagyok az iskolában
a legjobb úszó. A múlt évben megnyertem a házi bajnokságot.
Giuseppinónak fogalma sem volt, mi fán terem egy házi bajnokság, de
nyomban ráállt, hogy kövesse a lányt a vízbe egy kis darabon. – Talán
segítene, ha megfognád a kezem – próbálkozott, de a lány nevetve fejest
ugrott a sekély vízben, sovány, alig takart hátsóját mutatva. Feljött a
felszínre, és lerázta a tengervizet magáról. – Menjünk az alagúthoz –
indítványozta Sergio, megragadva a lány karját.
– Ne! – tiltakozott Giuseppino –, várjatok, még nem vagyok teljesen a
vízben.
– Gyere! – hívta Sergio a lányt. – Ha elég jól úszol, megmutatom neked
az alagutat.
Az „alagút” – teli sötét, víz alatti árnyakkal – ívelt sziklaboltozat volt a
meredek part alatt. Ezen az íven át kék és sárga csíkos, kerek,
ezüstszemű halak vitették magukat az áramlattal, vagy a szikla síkos,
alsó részén csipegették az algát. A víz alá bukva, át lehetett úszni az
alacsony boltív alatt a túloldalra. Sergio nagyon jól tudta, hogy
Giuseppino retteg ettől a helytől. Előreúszott, miközben a lány tartotta
mellette a tempót, és hagyta, hogy az öccse a sekély vízben trappoljon
utánuk kiabálva, hogy várják meg.
– Gyere be a vízbe! – nógatta Sergio, aki már az ív előtti mély vizet
taposta. – Ússz csak ide, Giuseppino! Ne csak ott fröcskölj a szélén!
– Várjatok meg! – kiabálta Giuseppino.
Ők ketten azonban távolodtak tőle. Giuseppino erre bedugta a lábát a
vízbe, és összegömbölyödve eleresztette a sziklát. Nagyot csobbanva
merült a vízbe, de még a lábujjával meg tudott támaszkodni a szikla
szélén. Sergio haját hátracsapva lebukott, és eltűnt a víz alatt, hogy aztán
az ív mögött, az alagút másik oldalán felbukkanjon. Hangja
visszhangosan szólt onnan, mintha egy templom kriptájából szállt volna
fel. – Gyere át! – kiáltotta a lánynak. – Egy egész halraj úszkál itt.
A lány lemerült. Csupasz lábfejei a felszínre csapódtak egy pillanatra,
aztán ő is eltűnt.
Giuseppino a sziklán egyensúlyozott magában, hallgatva a másik kettő
kiabálását a túloldalról. Észrevette, hogy a sirokkó porhártyát terített a
víz felszínére, hogy az ég kezd beborulni, és a hullámok kicsit erősebben
vernek. Küzdenie kellett, hogy lábujjaival kapaszkodni tudjon. – Gyere!
Gyere már át! – hívta Sergio, és a hangja furcsán verődött vissza az
alagút túloldalán emelkedő sziklafalról.
Egy nagy hullám, amely a Morte delle Barche nevű szikláról verődött
vissza, alaposan megbillentette Giuseppinót. A víz itt, az árnyékban
hideg volt, és sokkal mélyebb, mint először gondolta. Giuseppino nem
akart átúszni az alagúton, a közelébe se akart menni, olyan furcsa
szörcsögő-locsogó hangokat hallatott. A tengeri rózsák, mint piros
medúzák pulzáltak a boltíves folyosó sötét alján. Rémülten jött rá, hogy a
víz itt majdnem olyan hideg, mint Az Éjszaka Háza
fagyasztószekrényének az oldalfala. Ezen a helyen a víz erősen
örvénylett. Évekkel ezelőtt az apja majdnem belefulladt ezen a parton a
tengerbe.
Ám továbbra is hallotta bátyja csapkodását a túloldalon, és a lány
angolos nevetését. – Ússz át! – kiabálta Sergio. – Itt majdnem leér a lábad.
– Sergio, gyere vissza! – hívta Giuseppino.
– Ússz át! A tenger itt nyugodtabb, meglátod.
Egy újabb nagy hullám és a lány kacagása… Amikor Giuseppino ismét
kinyújtotta a lábát, már nem érezte a sziklát. A lába a semmibe rugdosott,
ő pedig lecsúszott, bele a mély vízbe. Egy pillanat múlva fejjel az alagút
tetejének ütközött. Vizet nyelve kézzel-lábbal kapálózott, hogy át tudjon
jutni a boltív alatt az alagúton. Most már meg fogom csinálni,
megmutatom nekik! – gondolta. A tenger megint feldobta, a hátát
hozzásúrolva az alagút kagylókkal bélelt sziklatetejének, majd a fiú
megint elmerült, és megint vizet nyelt. Feljött újra, kiabált, sírt, prüszkölt,
kapálózott. Úgy érezte, nem bír el a hideg tengerrel. Hol van most a
bátyja? A tenger átváltozott, az a vad dolog lett, amitől mindig is félt.
Sergio megragadta a derekánál fogva, és a felszínre emelkedett vele. A
kisebbik fiú öklendezett, krákogott, köpködött. – Ússz! – mordult rá
Sergio a part fele vontatva öccsét. – Ússz, a fene essen beléd! Ha nem
csapkodsz összevissza, simán meg tudtad volna csinálni.
Sergio kihúzta öccsét a vízből, a homokra fektette, és ott állt felette,
mint fekete árny, háta mögött a nappal, fölényesen csípőre tett kézzel. –
Miért nem próbáltad meg rendesen?!
Giuseppino felült, és köhögött. Amikor végre meg tudott szólalni, azt
mondta: – Otthagytál, egyáltalán nem segítettél.
 – Nem az én hibám, hogy tíz éves létedre még mindig nem tudsz
úszni.
Giuseppino szipogni kezdett. Márpedig ő tud úszni… Persze, hogy
úszott! Tüdeje égett a sós víz alatti kínlódástól, és könnyes szemmel
bámult fel Sergióra és az angol lányra, aki egyik lábáról a másikra állt a
két fiú villongása miatti zavarában. – Otthagytál, hallottam, ahogy játszol
és kiabálsz a túloldalon – vádaskodott. – Nem érdekelt, hogy mi lesz
velem.
Egyszer csak pöfögő zajra lettek figyelmesek, és a hangos kiáltásra
mindketten arra fordultak. ‘Ncilino halász bárkája kikapcsolt motorral
ringatózott a szikla mögötti csendes vízen. – Fiúk, ezt a lányt itt
Pamelának hívják?
A lány bólintott. – A szülei keresik. Ti, Espositók bajban vagytok, az
egész sziget ezután a lány után kutat.
– Látod, mit csináltál? – kiáltotta Sergio. – Én vigyáztam rá, de a
nyavalygásod miatt elment egy csomó idő, és most mindketten ki fogunk
kapni.
Giuseppino ledörzsölte magáról a homokot anyja durva törölközőjével,
felkapta a biciklijét a kormánynál fogva, megfordult, és mezítláb az út
fele rohant vele, homokot és vizet rázva magáról. Szipogva lódult neki,
hogy feltekerjen a városba. Sergio szorosan mögötte haladt, kissé
kellemetlenül érezve magát öccse miatt.
Amint felértek a vendéglőhöz, Giuseppino anyja ölébe rejtette arcát, és
természetesen Sergio megkapta a fejmosást a kalandért. Robert újra meg
újra meghallgatta mindkét fia verzióját, de úgy érezte, többé már nem
tud igazságot tenni köztük, számára hozzáférhetetlen, beláthatatlan
csatamezőn harcolnak, amelyet az egyik előbb-utóbb győztesként hagy
el. – Eleve nem kellett volna leküldenünk őket a tengerhez – mondta
Amedeo a feleségének aznap délután.
– Vannak harcok, amiket a gyerekeknek maguknak kell megvívniuk –
válaszolta Pippa, ami megerősítette a férfit legsötétebb sejtéseiben.

A két fiút elküldték aznap este a paphoz, hogy gyónjanak meg. Pippa
nagymama mindig hajthatatlan volt, ha Szent Agáta ünnepéről volt szó,
és úgy érezte, egy kis katolikus félsz javíthat most a helyzeten. –
Menjetek, és beszéljetek Marco atyával, ahogy nagyanyátok mondta! –
rendelkezett Maria-Grazia. – Ne is gyertek vissza, ha nem tudtok
egymással megférni, ahogy nyár elején ígértétek!
Duzzogva vonultak el a fiúk a templomba. Ignazio atya már
visszavonultan élt leanderbokrokkal övezett kis házában; helyét
egyenesen a papneveldéből frissen kikerülő pap, a komoly Marco atya
vette át. Ignazio atya hamiskás tekintete biztosított mindenkit a Szent
Agáta ünnepeket megelőző, hagyományosan bő lére eresztett gyónás
alkalmával, hogy nincs az a bűn, ami meg ne bocsáttatna, ha valaki
őszintén megvallja azokat. A fiatal Marco atya jámbor szeme azonban
mindig kimondhatatlanul szomorú volt. Már azelőtt csalódottan nézett
az emberre, mielőtt az elmondta volna neki a vétkeit. Amikor Sergio a
gyóntatószék rostélya és kis selyemfüggönye közé szorulva találta
magát, és Marco atya csüggedt szemébe nézett, a fojtogató bűntudattól
zokogva zavarosan csapongó vallomást tett: – Nem akartam… nem
akartam megölni… csak nagyon haragudtam rá, és azt reméltem egy
pillanatra… egy kicsit azt reméltem, hogy megfullad…
A Szent Agáta Társaság özvegyei a szent szobrának szertartásos
tisztításával és a csillagszerű korona készítéséhez szükséges
leandergallyak válogatásával foglalatoskodtak a templom végében. Így
aztán mindannyian hallották Sergio gyászos zokogását és hosszas
jajgatását. Estére már az egész sziget tudta, hogy Sergio Esposito
megpróbálta megölni az öccsét.
Akárcsak a Flavio nagybácsiról és a Pierinóról szóló mendemondákon,
ezen sem tudta teljesen túltenni magát Sergio soha.
– Miért is ne mennétek mindketten a szárazföldre középiskolába? –
javasolta Maria-Grazia. – Bepe átvihetne benneteket minden reggel a
kompon. Az Úristen a megmondhatója, ott van bőven hely
mindkettőtöknek. Csak addig bírjátok ki valahogy.
– Miért kell mindig, mindenkinek arra biztatnia őket, hogy menjenek el
a szigetről? – dohogott Amedeo.

Szent Agáta ünnepét követően Giuseppino csendes és titkolózó lett.

Délutánonként bezárkózott a szobájába, és még a barátaival, Pietróval és
Calogeróval sem volt hajlandó focizni menni. Olyan odaadással tanult,
mintha az élete függött volna tőle. Sergio panaszkodott, hogy nem találja
a könyveit, mondván Giuseppino biztos ellopta őket. Ez sosem
bizonyosodott be, mert amikor keresni kezdték őket, mindig meglettek a
helyükön. Giuseppino olyannyira elmerült a tanulmányaiban, hogy
április és június között csak enni és a szükségét elvégezni jött elő a
szobájából. Azt is csak azért, mert muszáj volt. Le- és visszarohant a
„tudós” újonnan felvett görnyedt testtartásával, és közben gondterhelten
ráncolta a homlokát. Az év végén olyan meggyőző eredménnyel tette le a
vizsgákat, hogy az új tanárnő, Valente professoressa javasolta, hogy
ugorjon egy évet. Állítása szerint soha nem tanított még nála okosabb
fiút.
Giuseppino bizonyítványát a szülei hatalmas ovációval fogadták,
petárdák pukkantak Az Éjszaka Háza teraszán. A turisták ugrándozva
éljeneztek, azt hívén, hogy valami helyi ünnep részesei. Sergio
félrehúzódva állt, sötéten borongva, hiszen mikor is rendeztek ekkora
ünneplést neki? Mikor is világította be az éjszakát tűzijáték az ő
kedvéért?
Így történt, hogy amikor eljött az ideje, Giuseppino a bátyját
megelőzve lett a szárazföldi liceo tanulója, ahová egyedül utazott a Santa
Maria del Marén, egy kis halom könyvvel az ölében.
– Egyetemre fogok járni – közölte ezt megelőzően Giuseppino, amit
szülei egyetértő bólogatással nyugtáztak. – Már belátom, hogy jobb, ha
az ember rendesen tanul.
– Na és velem mi lesz? – vonta anyját kérdőre Sergio. – Én is szeretnék
egyetemre járni, de Giuseppino feljebb jár, mint én, direkt persze, hogy
én ne mehessek. Tudom, hogy így van.
– Miért ne tanulhatnátok az egyetemen mindketten? – kérdezett vissza
Maria-Grazia. – Miért akadályozná meg az ő tanulása a tiédet?
Sergio valami megfoghatatlan okból kifolyólag mégis tisztán érezte,
hogy a sorsa az öccsétől függ. Ők ketten már nem tartoztak össze, ezt
Maria-Grazia is látta. Visszavonhatatlanul eltávolodtak egymástól azon a
majdnem vízbe fúlással végződő nyáron – olyannyira, hogy fivérek
helyett inkább csak lakótársak voltak Az Éjszaka Házában. Már későn,
túl későn akarta Sergio, hogy Giuseppinóval minden a régi legyen.
Fordult a kocka, most ő volt az, aki vigasztalhatatlanul mászkált a
csúzlijával és az üveggolyóival, arra várva, hogy öccse otthagyja a
könyveit, és bekapcsolódjék a játékba a piazzán, és ő volt az, aki
kétségbeesetten vágyódott néhány barátságos szóra.
– Mi rosszat tettem? – suttogta Maria-Grazia a férje fülébe egy este. –
Többet kellett volna velük lennem, amíg kicsik voltak? Hiba volt, hogy a
vendéglő kötötte le az időm nagy részét? – De hogy adhatott volna még
többet a gyerekeinek? A fiúk első éveibe majdnem belehalt. Addig-addig
osztotta meg magát a gyerekei és a vendéglő üzemeltetésének feladatai
között, míg végül árnyéka lett csak annak a lánynak, aki korábban Az
Éjszaka Háza kocsmapultjának úrnője volt. Aki félelem nélkül harcolt a
szigeten Flavio igazáért; aki egyedüliként nyerte el a szigeten Robert
szívét.
– És mi lett volna, ha én vezetem a vendéglőt? – érvelt a férje. – Mi lett
volna, ha én teszem mindig félre a pénzt, hogy biciklit vegyünk nekik,
vagy egyetemre küldjük őket? Ha te maradtál volna otthon velük, az min
változtatott volna?
– Az a hagyomány szerint való lett volna – jelentette ki Maria-Grazia,
aki már számtalanszor megkapta a magáét a sziget özvegyeitől. El kellett
viselnie a halászok értetlenkedő pillantásait is, akik nem értették, miért
Maria-Grazia áll a pult mögött, és tologatja Robert a babakocsit fel-alá a
szigeten.
– Szereted őket? – kérdezte Robert, kissé elkomolyodva.
– Persze, hogy szeretem őket, caro.
– Akkor mi a baj?
– Tudod, mit mondanak az öregasszonyok…
– A pokolba velük! – kiáltott fel Robert.
Maria-Grazia nevetett, Robert átkarolta a derekát, mint amikor fiatal
szerelmesek voltak, a háború alatt. – Szeretetre van szükségük – szólt
Robert. – Tudom, miről beszélek, mert nekem nem jutott. Minden más
mellékes.
Maria-Grazia sosem vallotta volna be senkinek, de valójában nem
szerette a fiait annyira, mint Robertet. És ettől a titkolt érzéstől már akkor
bűntudata volt, valahányszor az újszülött Sergióra nézett. A gyanú, ami a
terhessége alatt ébredt benne, megerősítést nyert: igen, szereti a fiát, de
semmilyen szeretethullám nem söpörheti ki Robertet a szíve közepéből.
Semmi nem lenne erre képes, sem a távolléte, sem a megaláztatások. Még
a gyerekei születése sem. Ez a titok egyre sötétebbé és nyomasztóbbá vált
számára, ahogy a fiai nőttek, és talán ezt érzékelték, ez volt felelős a
köztük dúló állandó ellenségeskedésért, a szüntelen elégedetlenségükért.
– Minden rendben lesz – suttogta Robert, mint aki mindent ért.
 IV.

1971-ben Amedeo arra ébredt egy reggel, hogy Pippa tőle kissé
elfordulva fekszik az ágyban, egyik kezével a takarót szorítva. Rendesen
már hét előtt felkelt volna, sántító lépteit hallani lehetett a nagy ház
másik feléből, ahogy a reggeli teendőket végezte. Amedeo megérintette,
és testét hidegnek érezte. Rémült kiáltozása az egész házat felverte.
Odafutott mindenki; Maria-Grazia az anyja arca elé tartotta a kopott
fürdőszobai tükröt, de az nem párásodott be.
A házat aznap betöltötte a zokogás. Amedeo szobáról szobára járt,
lecsüggesztett fejjel, neki-nekidőlt a falnak, hogy megtámaszkodjon.
Vigasztalhatatlan volt. Fekete keretes gyászjelentést ragasztottak a város
minden lapos felületére, gyászolók jöttek, hogy Amedeóval üldögéljenek
a verandán. Senkit nem szerettek annyira a szigeten, mint Pippa Vellát.
Mario Vazzo, a költő is hazajött a temetésre, ahogy Vinci professzor és
egy tucat régész meg azok a kivándoroltak is, akik emlékeztek a
tanítónőre azokból az időkből, amikor még szerényebb körülmények
között éltek a sziget egykori lakói; most már külföldi ruhákban
pompáztak, és külföldi autót vezettek. A templom annyira megtelt, hogy
Marco atya kinyittatta mindkét ajtót és a gyászmisét a gyülekezet feje
fölött kiabálta ki az utcára, hogy a kint rekedtek is hallják. Aztán Gesuina
nyughelyétől nem messze betették a földbe Pippát, és a népek tódultak,
hogy elhelyezzék csokrukat a síron. A virágárus Gisella egész éjszaka
fent volt, hogy koszorúkat kössön trombitavirágból, murvafürtből és kék
ólomvirágból, Pippa kedvenceiből. Pippa csak a sziget őshonos virágait
szerette – de hát a szigeten kívül máshol soha nem is élt…
Aznap napnyugtakor Maria-Grazia egyedül kóborolt a szigeten,
sántikálva a kényelmetlen cipőben, amit Valeriától vett a temetésre, és
virágot szedett. Anyja sírját ugyan teljesen befedte a virág, de így sem
tűnt elégnek neki. Maria-Grazia sötétedésig volt kinn, engedte, hogy
könnyei szabadon folyjanak az arcán, úgy vitte a nagy halom
ólomvirágot és leandert a karjában. Nyolckor, amikor vagy száz újabb
virágos ágat rakott a sírra, Robertet látta közeledni. A férje megállt előtte,
és hüvelykujjával letörölte a könnyeket Maria-Grazia arcáról. Anélkül,
hogy megszólalt volna, lehajolt, és segített elrendezni a virágot Pippa
Vella sírján, amíg minden a helyére nem került, és a színes virágszőnyeg
teljes nem lett. – Elég lesz ennyi? – kérdezte végre Robert.
– Sì, amore. Ennyi elég.
Maria-Grazia most kicsit összeszedte magát, kivett a zsebéből egy
zsebkendőt, megtörölgette az arcát, és kezéről letörölte a virágport.
Robert átkarolta, és együtt visszamentek a bárba, hogy fogadják a sziget
gyászoló népét.
Aznap éjjel Mario Vazzo jött el Amedeóhoz, és ott virrasztott vele a
verandán. Amedeo egy üveg arancellót szorongatott. A költő másnap
tervezett elutazni. – Nem tudom, hogy valaha visszatérek-e még –
mondta. – Öregszem, de ma itt akartam lenni, hogy Pippa előtt lerójam
tiszteletemet. Nagyszerű asszony volt, nem találkoztam hozzá
foghatóval… – Mario Vazzo még lamentált egy darabig, de aztán csak
csöndesen merengett, és az állát dörzsölgette.
Amedeo két kézzel szorongatta az arancellót. Soha nem mondott
semmit Pippának a költővel kapcsolatos gyanújáról, de most
nekiszegezte a férfinak a kérdést, összevont szemöldökkel: – Szerelmes
volt a feleségembe, nem igaz?
Az idős, nehézkesen mozgó költő kicsit közelebb hajolt az orvoshoz.
Sokáig gondolkozott, tekintetét egy a messziben elúszó hajóra
függesztve, ami nagyobb sziget felé vehette az irányt, végül nem
válaszolt.
Ez felidegesítette Amedeót. A sírástól feldagadt a szemhéja, az
arancellót nyakánál markolta, és addig-addig beszélt Pippáról, lelki
nagyságáról, erejéről, amíg a szegény költő el nem sírta magát. Soha jobb
asszony nem élt a szigeten, ismételgette Amedeo. Szent Agátára és Jézus
nevére, hogy hagyhatta itt őket? – Te is szeretted, Signor Vazzo –
jelentette ki, és szinte kényszeres, kiszámított kegyetlenséggel
vádaskodott tovább: – Sírsz most utána, de nem vallod be. A
verseskötetben, amikor arról beszélsz, hogy egy szigetlakó nővel hálsz a
tengerparti barlangban… Odisseo hál a nővel, a barlangban, a tenger
mellett. Egy szigeten, amit fekete víz vesz körül, és este temérdek csillag
ragyog felette. Pippa volt az, nem igaz? Te háltál vele, és még annyi
becsület sincs benned, hogy beismerd.
Mario Vazzo egy heves mozdulattal, tagadóan rálegyintett Amedeóra,
felkelt az asztaltól, és elment. Soha többé nem tért vissza Az Éjszaka
Házába.
Maria-Grazia, aki tanúja volt a jelenetnek, leült az apja mellé. – Mama
mesélt nekem a barátságról közte és Mario Vazzo között. A szigetet
járták, a barlang fölött ültek a szirten, és verseket olvastak. Semmi több.
Vén bolond vagy, papa, hogy ennyi évig gyanakodtál rájuk.
– Szerették egymást?
– Nem úgy, ahogy mama téged szeretett. Nem fetrengtek a barlangban,
ha erre gondolsz. Nem csoda, hogy Signor Vazzo csak így faképnél
hagyott.
– De cara, miért nem mondtad el nekem, ha ti beszéltetek erről?
– Mert megkért, hogy ne beszéljek róla. Csak a halála után.
Ártatlan viszony, legalábbis viszonylag ártatlan – a szigeten kóborolni,
verseket olvasni… Talán Pippa azt akarta, hogy elhiggye, volt köztük
valami ennél több? Hogy ő azt higgye, a felesége is képes volt olyan
árulásra, mint amire Amedeo, ha csak egyszer is? – És ennyi volt az
egész? – kérdezte Amedeo.
– Ennyi.
Végül is, Pippa tisztességesebb volt Amedeónál. Amedeo ezt mindig
sejtette, de most bizonyságot kapott. A megbánás könnyei égették
szemét, keveredve a gyászéival. – Jóvá lehet még tenni ezt – mondta
Maria-Grazia. – Tudom, mama hol tartotta felírva a címét.
Amedeo a következő héten írt Mario Vazzónak, a bocsánatáért
esedezve a sértésért. Mario visszaírt neki, és az év további részében
hetente levelet váltottak, hogy Pippa erényeit dicsőítsék: szépségét,
elszántságát, méltóságát. Amedeót ez különös módon megnyugvással
töltötte el. Ezt leszámítva Pippa halála után hetekig el volt veszve, és
éppen úgy nem találta helyét, mint amikor lelencként élt, vagy amikor a
fiai a háborúban eltűntek. Minden reggel kisétált a temetőbe, a
gyerekeknek készült kempingszékkel, amit valamikor Sergio és
Giuseppino használt. Letelepedett Pippa sírjánál. Ott ült, ősz
szemöldökét borzolta a szél, keze a sétabotját markolta görcsösen, úgy
beszélt Pippához – kérlelte, gyengéd szavakat intézett hozzá. A
temetőből kiballagván más helyeket is fel-felkeresett, amelyeket Pippa
szeretett. Maria-Grazia hiába próbálta rábeszélni az apját, hogy
egyenesen menjen haza. Az ösvény, amelyen Pippa minden vasárnap járt
a misére… Az iskola épülete… A murvafürt alá állított régi széke… Az
udvari, terméskő falú szoba, ahol együtt voltak, és ahol Pippa a
gyermekeiket hozta a világra, és ahol végül meghalt… Ezek a helyek, a
levegőjük, fényük, mind a feleségét jelentették. Amedeo egyfolytában
beszélt hozzá, ahogy a szigetet járta. Aztán egy nap, mintha Pippa a
túlvilágról szólt volna hozzá, és ebben Amedeo megnyugvást talált.
Aznap éjjel Maria-Grazia nagy rendezkedés közben találta az apját,
amint a legbecsesebb dolgait az öreg camparis dobozba rakosgatta, a
régi, háborús orvosi eszközei mellé. Ideges lett, mikor megkérdezte, hogy
mit csinál, pedig korábban, ha a házban volt, kereste a társaságát, nem
bírt volna meglenni egyedül. – Csak rendezem a dolgaim, ez minden –
mondta. – Nincs dolgod a bárban, Mariuzza, cara? – Hallották, ahogy az
ajtó mögött járkál, még zárás után is magában beszélt – megvitatta
magával, melyik tárgy hova kerüljön, mi kerüljön be a camparis
dobozba, és mi ne.
Amint elrendezte a dolgait, arról, ami nem került be a dobozba,
megfeledkezett. Néha, ha rábukkant egy-egy tárgyra a házban,
tudományos érdeklődéssel vizsgálta meg – például Szent Agáta vérző
szívű szobrát vagy egy jellegtelenebb családi képet –, mintha először látta
volna életében. Nem sokkal ezután átnézte a mesekönyvét és más
iratokat, kidobott néhány lapot, jegyzetekkel látva el másokat, a
lapszélen feljegyezve részleteket: „A mesét az özvegy Agáta házában
hallottam, 1960 őszén”, vagy „érdekes történet, amiben kiderül az
igazság, medico condotto koromból, Bagno a Ripoliból származik”. A
kidobott lapokat elégette, és a tüzet piszkálva elevennek, majdnem
boldognak tűnt.
Ezekben a hetekben az unokái engedtek kamaszos flegmájukból, és
kisfiúk lettek megint; könnyekig meghatottan járkáltak nagyapjuk
nyomában a házban. Sergio az elrongyolódott Két fivért is megerősítette
ragasztószalaggal, és Maria-Grazia a terasz sarkában találta őt iskola
után egy nap, a lapok fölé görnyedve. – Olvass még nekünk, nonno! –
kérlelte Sergio a nagyapját. De Amedeo felment a szobájába a ház
emeletén, hogy tovább pakoljon. – Ha akarsz valamit csinálni, Sergio –
mondta komolyan –, segíthetsz átírni a történeteket. Néhány közülük
papírfecniken van, azokat kell átmásolni a könyvbe. – Sergio nekifogott,
hogy az asztalnál gubbasztva, ami valamikor az öreg orvosé volt,
nagyapja elegáns kézírását a saját macskakaparásával kiegészítse. Amíg
Sergio ezen dolgozott, Amedeo levette régi orvosi folyóiratait a polcról,
és kidobta őket. – Semmi nem igaz már abból, amit valamikor tanultam –
mondta. – Nem kár értük.
A következő este szobájába hívatta Sergiót és Giuseppinót is. A fiúk
megálltak előtte, kartávolságra egymástól. Sergio kicsit görnyedten,
Giuseppino a kopott kanapé oroszlánlábának támasztva a talpát.
– Fiúk – mondta Amedeo. – A végrendeletemről akarok veletek
beszélni. – Ugyan a végrendelet már azóta formálódott benne, hogy az
unokái nem jöttek ki jól egymással, mégis kicsit nyugtalan lett, hogy elő
kellett hozakodnia vele. Mélyeket sóhajtott, amivel nyert néhány
másodpercet.
Giuseppino a földet bámulta, Sergio tisztelettel figyelt rá.
– Amikor meghalok – kezdte Amedeo –, két dolgot hagyok rátok. Ne
mondjátok el anyátoknak, se apátoknak! Ez maradjon köztünk! Először is
tiétek lesz a mesekönyv, másodszor a vendéglő. Vigyázzatok
mindkettőre! – Amedeo felkelt a székből, és megütögette Giuseppino
térdét a sétabotjával. – Figyelsz, Giuseppino?
Giuseppino konokul hallgatott, az oroszlánlábat rugdosva. De, amikor
felemelte a fejét, nagyapja látta, hogy könnyeivel küszködik. – Nem fogsz
meghalni – mondta Giuseppino. – Nem fogsz meghalni, nonno. Ne is
beszélj erről!
A félelem összehozta a fiúkat, időlegesen. – Igaza van – csatlakozott
öccséhez Sergio. – Nem halhatsz meg. Nem mondj ilyeneket! Elviszünk a
kórházba.
Amedeo felemelte a kezét. – Kilencvenhat éves vagyok – mondta. –
Nem megyek kórházba. És mit állapítanának meg? Hogy haldoklom?
Nagy újság lenne, hogy a kilencvenhat éves haldoklik.
– Nem halhatsz meg – erősködött Giuseppino, addig rugdalva az
oroszlánlábat, amíg egészen lejött róla a lakk.
– Amikor rátok hagyom a vendéglőt, felelősségteljesen kell
viselkednetek – próbálta meg Amedeo értelmes vágányra visszaterelni a
beszélgetést. – Mama és papa nem vezetheti ezt a helyet örökké, egyszer
ők is megöregszenek. Akkor mi lesz ezzel a hellyel, amit ötven éve
viszünk? Ezért hagyom rátok. Hogy legyen jövője. Értitek ezt?
– De ki lesz a főnök?
– Mind a ketten – válaszolta Amedeo. – Egyenlő részben hagyom
rátok.
Sergio egy pillanatra megszédült, ahogy elképzelte, hogy állnak majd a
pult ugyanazon felén, kövéren, mint Filippo és Santino Arcangelo, akik
úgy élnek, mintha egymáshoz lennének láncolva.
Később egyik fivér sem beszélt a nagyapjukkal folytatott
beszélgetésről, de Giuseppino feszültebb lett, Sergio meg tétovább és
görnyedtebb, mintha állandóan bocsánatot kérne valamiért.
A Szent Agáta fesztivál idejére Amedeo katalogizálta és felosztotta az
életét. Anélkül, hogy elköszönt volna, lefeküdt, és elaludt a kanapén.
Később ott találták meg, jóval sötétedés után, a hátán fekve, összekulcsolt
kézzel, mintha csak meg akarta volna spórolni családjának a vesződést,
hogy a végtagjait illően elrendezzék, mielőtt sírba tennék. Mindössze
négy hónap telt csak el Pippa halála óta, és mivel senki más nem halt
meg ez idő alatt a szigeten, a felesége melletti sírban temették el egy
méretre csináltatott, nagy koporsóban.
A mély gyászban, amit anyja és apja halála után érzett, Maria-Grazia
súlytalannak, védtelennek érezte magát, mintha a ház tetejét letépték
volna. Emellett egy másik sebet is ütött rajta apja halála, amiről csak
Robertnek beszélt: a hosszú évek dacára, amit a vendéglőre áldozott, apja
nem őrá hagyta a tulajdonjogot. A fiúknak nem kellett. A végrendelet
csak bajt okozott így, amibe Pippa soha nem egyezett volna bele. Maria-
Grazia ismét viharos vizeken hánykolódó hajó kormányánál találta
magát, mások helyett kellett óvatosan irányítania, mert jól tudta, hogy
előttük viharfelhők tornyosulnak.
Maria-Grazia meglepetésére Robert bizonyos szempontból egyetértett
az apjával. – Ezzel arra kényszeríti őket, hogy nyíltan vállalják az
ellentéteiket. Talán így a legjobb. Mi is túl vagyunk a negyvenen. Minden
vállalkozás gondoskodik a fiatalításról, az utánpótlásról, és különben is,
hogyan választhatott volna Amedeo a két unokája között? Mi sem
tudtunk volna…
– De miért nem rám hagyta…? – kesergett az asszony, mint akit
kisemmiztek.
Múlt a tél, és Maria-Grazia az apja jelenlétét érezte mindenben a hűvös
estéken, mintha figyelné a könyvelést, vezetné a kezét a kávégép
megtöltésekor, mintha ott lenne, amikor ő a halászok meg a zsugások
nézetkülönbségeit próbálja csillapítani a torka köszörülésével. Maria-
Grazia apja iránti tisztelete jeléül a pult fölé akasztott egy képet
Amedeóról. A róla készült első képet választotta, amit menyasszonya,
Pippa Vella készített, orvosi táskáját tartotta egyik, a mesekönyvet másik
kezében. Így anyja is jelen volt, abban a megilletődött, szerelmes
pillantásban, amivel apja nézett a fényképészére. Az időközben
megsárgult képen az apja tekintete követte Maria-Graziát a helyiségben,
mint egy Cristo Pantocrator, ugyanazzal a szeretettel tekintve rá, amivel
fiatal feleségére pillantott. Most kezdte felfogni apja döntésének értelmét:
ha apja ráhagyja a vendéglőt, akkor egyszer neki kellene választania a
fiai között, és erre soha nem lenne képes. – Papa – mondta neki Maria-
Grazia magában, mindent megbocsátva neki –, vigyázz erre a helyre!
 V.

A fiúk csak addig emberelték meg magukat, amíg a nagyapjukat el nem

temették. Utána megint kitört közöttük a keserves háborúskodás –
először a vendéglő miatt, amit egyikük sem akart átvenni, utána a
mesekönyvért, amit mindketten maguknak akartak. Nagyapjuk jó
szándékú, de képtelen ajándéka miatt a kettejük között eddig csöndben
meglapuló ellenérzések vulkánként törtek a felszínre. Maria-Grazia
felment az udvarról a ház emeleti szintjére, tiszta lepedőt vitt, megállt
egy pillanatra, és letörölte a könnyeit a párnahuzat sarkával. Amikor
egyedül volt, házimunka közben olykor siratta anyját és apját, de a
vendégek előtt soha. Most azonban hallotta a fiait egymást szidni Sergio
szobájában, és nyugtalanította ez a heves, négyszemközti háború. A
következő napokban ugyanez folyt tovább, senkinek sem hagyva békét a
házban, amelynek a levegőjét még mindig Amedeo temetési virágai ülték
meg nehéz, édes illatukkal. Concetta végül megunta a perpatvart, és
elvette a fiúktól nagyapjuk mesekönyvét, és elvitte magával haza, a Via
Cavouron álló házába.
A következő hétfőn Concetta ablakát valaki kitörte, de semmi más nem
tűnt el a házból a könyvön kívül, amit a lány a ruhásszekrény aljában,
egy öreg pénzkazettában tartott. Testvére, Santino Arcangelo, il conte
intézője mindent leírt egy kis noteszbe, amit a helyszínen talált, mintha
igazi poliziotto lenne. Akárki legyen is az elkövető – Santino felvett egy
üvegszilánkot, ahogy a tévében látta a detektívektől –, elég jól ismerte
Concettát ahhoz, hogy tudja, hol keresse a könyvet. Emberemlékezet óta
ez volt az első betörés a szigeten. Mindenkinek egyértelmű volt – Maria-
Graziát és Robertet kivéve –, hogy a kisebbik Esposito fiú volt a tettes,
főleg, miután Sergio rohanva jött jelenteni, hogy sehol sem találja
Giuseppinót. Maria-Grazia és Robert bezárta a vendéglőt, és nekiindult
átkutatni utána a szigetet.
Aznap éjjel egyikük sem aludt.
Giuseppino három nappal később felhívta őket Flaviótól, Surrey-ból –
ez a hely Maria-Grazia képzeletében mindig misztikus helynek tetszett,
de most a fia vékony hangjától furcsamód valóssá változott. Giuseppino
hangja nemcsak vékony volt, de kissé ijedt is. – Itt vagyok Flavio bácsinál
– mondta. – Igen, minden rendben. Mama, ne aggódj! De nem jövök haza
egy darabig. – Itt szünet és némi recsegés következett. – Keresek munkát
Londonban, vagy egyetemre megyek. Flavio bácsi segít. Itt van az angol
útlevelem. Befejeztem az iskolát. Miért ne maradnék? – Újabb szünet. –
Hazajövök karácsonyra, ha tudok.
– És mi van a mesekönyvvel? – kérdezte Maria-Grazia, és próbált olyan
nyugodt maradni, mint Robert. Giuseppino nagysokára válaszolt, hangja
kicsit megerősödött. – Ja, ne aggódj miatta, semmi baja. Sergiónak majd
küldök egy másolatot.
Sergio az ágyára vette magát, és dühében csak sírt. Nemsokára jött is
egy csomag angol bélyeggel, Sergiónak címezve. A benne lévő másolat
foltos volt, és elmosódott, mintha víz alatt írták volna. Maria-Grazia
tudta, hogy Giuseppino így üt egyet a testvérén, mert persze mindketten
az eredetit akarták birtokolni.
Aggódva figyelte Sergiót, aki megpróbálta összeszedni magát, és
erkölcsi győzelemmé kovácsolni a keserű vereséget – mármint, hogy ő a
jobb kettejük közül. – Te is elmehetsz, ha akarsz – mondta neki Maria-
Grazia. – Tudod te is. Nem okoz problémát, kettőtök nélkül is
boldogulunk a vendéglővel.
A szigeten azóta sutyorogtak a legkevésbé sem hízelgő módon
Sergióról, amióta majdnem vízbe fullasztotta az öccsét, de a közvélemény
mérlege most az ő javára billent. – Ez a Giuseppino mindig is azt
gondolta, hogy Castellamare nem elég jó neki – vélekedett az egyik vén
zsugás. A halász Agáta sem látta ezt másként: – Ha Sergio tényleg
megpróbálta megfojtani Giuseppinót, most már legalább értem, hogy
miért.

Mindenkit megdöbbentett, hogy Sergio nem akar elmenni. Ősszel elment

a bankba, tettvágytól hajtva, ami először történt meg vele életében. Azt
az öltönyt vette fel, amit nagyapja temetésén viselt. Annyit nőtt azóta,
hogy már feszült rajta a fenekénél meg a hasán, és a nadrág szára
komikusan lengedezett a bokájánál. Amedeo régi irattáskáját vitte
magával, és benne a vendéglő könyvelését, ceruzával szépen kimásolva
öt iskolai kockás lapra. Bent leült a kárpitozott kanapéra, és remélte,
hogy senki ismerős nem veszi észre a bank nagy ablakain keresztül. A
szárazföldről származó banktisztviselő behívta a kis irodába, ami
valamikor Gesuina konyhája volt, és kávét töltött neki.
– Szeretnék kölcsönt felvenni – mondta Sergio, amikor elmagyarázta a
vendéglő pénzügyi helyzetét.
– Hogy modernizálja a vállalkozását? – kérdezte a tisztviselő, aki
helyeslően bólogatott a számok láttán.
– Hogy kivásároljam az öcsém részét.
– Mekkora az ön része?
– A fele, de én fogom vezetni az üzletet, az öcsém elköltözött. Nézze,
hogy nőtt a haszon, évről évre. – Sergio az 1960-as és az 1971-es évek
közé az előrejelzett növekvést ábrázoló nyilat húzott, ami a siker
ígéretével futott a jövőbe.
A tisztviselő vízjeles papíron elvégezte a maga számításait, és
elégedetten bólintott. – Nem tudunk hitelt adni biztosíték nélkül –
mondta. – Azt tanácsolom, hogy vegyen fel jelzáloghitelt a saját részére,
és abból fizesse ki a testvérét. A vállalkozását hatmillió lírára értékeljük.
A felére szólna a jelzálog, és hozzájönne még egy kevés, ebből felújíthatja
a helyiséget, vagy vehet egy új autót.
– Még egy kevés?
– Igen, mondjuk összesen három és fél, négymillió. Nem jönne jól egy
furgon, mint amilyent mások is vettek a szigeten?
– És mikor kellene visszafizetni?
– A következő harminc évben. Hét százalék kamattal.
Sergio előrehajolt, és megköszörülte a torkát. – Kinek a tulajdona lenne
akkor a vendéglő?
– Az öné – mondta a tisztviselő –, az egész az ön tulajdona lenne.
A férfi papírokat vett elő. Sergio elvitte magával a vendéglőbe. Nem
kerülte el a figyelmét annak az iróniája, hogy a vendéglő egyik felének
jelzálogosításával veszi meg a másikat. Ám elégedettség töltötte el, ha
arra gondolt, Giuseppino milyen arcot fog vágni, amikor a hírt meghallja.
 Giuseppino valóban dühösen üvöltözött, amikor elmondta neki a
tervét telefonon. Mérges hangja betöltötte a házat, mintha csak otthon
lenne. Sergio nyugodtan, eltökélten beszélt vele.
– Felbecsültettem az üzletet, tisztességesen, a bank számításaira
alapozva. A ház értékének fele plusz három évnyi haszon fele. Sok pénzt
kapsz ebből, Giuseppino. Több millió lírát. Egyetemre mehetsz, ahogy
mindig akartál, vagy bármit, amit csak akarsz.
– Elűzöl a szigetről! – kiáltott Giuseppino. – Meg akarsz tőlem
szabadulni. Nem mondtam, hogy örökre távozom! Csak meglátogattam
Zio Flaviót.
– De se szó, se beszéd, elmentél. Elvitted a könyvet, és elszeleltél, itt
hagytad a vendéglőt.
Giuseppino jóval halkabban tiltakozott: – Talán egyszer visszamegyek.
Honnan tudjam előre?
– Hát akkor visszajössz – mondta Sergio –, ha akarsz.
Hirtelen Sergiót elöntötte egy érzés, amit se akkor, se később sokáig
nem értett: hiányzott neki az öccse. – Gyere vissza! – mondta Sergio
szelíden. Giuseppino dühében zihált, nyelte a könnyeit, és letette a
telefont.
A vendéglőre kivetették a jelzálogot. Giuseppino visszaküldte a
kitöltött, aláírt papírokat. Maria-Grazia nyitotta ki a borítékot, és
mérgében sírva fakadt, amikor nagy nehezen kiszedte Sergióból, hogy
miről van szó. – Kockára tetted a vendéglőnk jövőjét – mondta
indulatosan, Pippára jellemző hévvel. – Elzálogosítottad a d’Isantuknak,
a nagyapád régi ellenségeinek, és mindezt a gyerekes viszály miatt az
öcséddel. Hét százalék? Szerinted a kamat mindig hét százalékon lesz? A
következő harminc évben? Egy jó üzletember belemenne egy ilyen
ügyletbe?
Sergio, aki igazság szerint semmit sem tudott a hitelkamatról és a jó
üzletről, a pult mögött görnyedve motyogta: – Visszafizetem.
A jelzálog terhével csak még jobban a vendéglőhöz láncolta magát.
Giuseppino nem jött vissza. Küldött nekik egy képet magáról, a
diplomaátadóról, fekete talárban és bojtos kalapban feszített – háttérben
egy parkban terpeszkedő, patinás épületet ábrázoló kép, lehetetlenül
ciánkék égbolttal. Annak ellenére, hogy a szigeten még mindig fekete
báránynak számított a viselkedése miatt, ezt a képet is feltették a
„büszkeség csarnokába”, a lépcső fölé.
Sergio azon a nyáron bárrá alakította át a régi vendéglőt: hajnalig
nyitva tartott; vett egy új kávéfőzőt, és a fagylaltból származó haszonból
– ami több volt, mint amennyi a törlesztőrészletre kellett – neon feliratot
rendelt a bárnak. Tonino és ‘Ncilino szerelte fel: kötélen eresztették le a
tetőről a homlokzatra, a bár bejárata fölé. A terasz ettől kísérteties zöld
fényben ragyogott. A neon fénye a helyi élővilág sok faját is vonzotta.
Gyíkok sütkéreztek a neoncsövek alatt, mintha egy idegen nap lenne;
nagy bolyhos molylepkék kerengtek körülötte, és szikrázva
belecsapódtak az égőkbe. Sergio csocsót is hozatott, és maga szerelte
össze egy csavarhúzóval és a kétszázhetven kis fehér csavarral, amitől
felhólyagosodott az ujja. Ezután csocsóversenyt tartottak minden
vasárnap és kedd délután.
Sergio lecserélte az ősöreg rádiót egy színes tévére, előfizetett pár
sportcsatornára, és egy csapásra, ahogy egy nemzedékkel azelőtt az anyja
tette, a bárt ismét a sziget közösségi életének központjává tette. Mert a
szigetlakók lelkesen betömörültek a bárba, hogy a focit nézzék, meg a
szinkronizált szappanopera-sorozatokat, a mosógép és az ablaktisztító
reklámokat, a BBC News műsorát. A banktól kapott pluszpénzen Sergio
vett egy kis háromkerekű Ape furgont, olyant, mint amilyen Toninónak
volt. Az egész épületet is kifestette. Úgy tűnt, a bár új, virágzó
korszakába lépett, mint amikor Amedeo megnyitotta annak idején. És
mégis, Maria-Grazia nem értékelte a fejlődést. Sergio lehorgonyzott a
pult mögé, hogy adósságát törlessze. Giuseppino Londonban a sikeres
élet trófeáit gyűjtögette, láthatólag könnyedén, és minderről fényképes
bizonyítékokat küldözgetett haza büszkén: barátnő, feleség, ház, autók…
Nem hatotta meg, hogy a recsegős távhívások alkalmával a szülei folyton
azt bizonygatták, minden meg van bocsátva, és csak azért sem ment haza
meglátogatni őket. A pult mögött pedig Sergio még mindig
gimnazistakori pólóiban és rövidnadrágban ült naphosszat, és nem
engedte meg Maria-Graziának sem azt, hogy megvarrja lyukas
mellényeit, sem hogy levágja a haját.
 És furcsa módon Maria-Grazia megint azt érezte, hogy elveszíti
önmagát, mint amikor a gyerekei megszülettek. De hát nem az övé volt
mindig is a kocsma-vendéglő-bár?
– Bárcsak elhatározná végre, hogy megházasodik – panaszkodott
Maria-Grazia Robertnek, az udvari terméskő falú szobában, ami most
már az övék volt. – Bárcsak Giuseppino hazahozná az angol feleségét,
hogy bemutassa nekünk, és végre kibékülne a testvérével. Bárcsak
történne végre valami. – De Sergio immár makacsabb volt, mint
Giuseppino: ragaszkodott a magányához, úgy gubbasztott a pult mögött,
mint egy mártír. Ahogy valamikor Flavio térdepelt a szent szobra előtt,
alázatosan…
Maria-Grazia úgy érezte, olyan reménytelenül a körülmények rabja,
mint a háború utolsó éveiben. Hacsak valami nem történik… Hacsak
valami nagy változás nem rázza fel Az Éjszaka Házát szendergéséből…
Giuseppino nem volt sehol, Sergio meg mintha ott se lett volna… Semmi
sem volt rendben a világban.
És a bárban sokáig nem is történt semmi.
 VI.

Ami végre változást hozott a bár és Sergio Esposito életében, az

Maddalena születése volt. Farfekvéssel született, mint az apja, sírós és
hangos baba volt, és azon a héten érkezett, amikor a bár mindhárom
tévéje a berlini fal leomlását sugározta.
Már az év kezdete is furcsa volt. Januárban, Santo Stefano ünnepe és
vízkereszt között meghalt Carmela d’Isantu. Andrea d’Isantu eljött a
temetésére, és annak ellenére, hogy nem volt hajlandó Maria-Graziával
találkozni, újraéledtek a régi pletykák, miszerint il conte annak idején
homokkal dobálta az Esposito lány ablakát, és a szerelemtől álmatlanul
forgolódott ágyában. Erről sugdolóztak kitartóan a bár sarkában, ami
Maria-Graziát idegesítette és dühítette, hiszen már negyven éve ezt
hallgatta, és rég nem lehetett újdonság senkinek. Signora la contessa
temetésén, egy szeles napon, messziről kivette Andrea d’Isantu alakját a
tömegben. Vékony volt, és öregebbnek tűnt, mint ahány éves volt. Vastag
szemöldöke kitűnt a távolból is.
– Hogy lehet, hogy így néz ki Andrea d’Isantu? – csodálkozott
fennhangon, amikor Concettával sétáltak haza karöltve.
– Mind nagyon öregszünk – mondta Concetta. – Nem vetted észre?
Bepe olyan jóképű volt, most meg akkora a hasa, mint a hordó. Totónak
már semmi haja, a halász Agáta meg pongyolában és papucsban jár
mindenhova, mint valamikor Signora Gesuina.
Maria-Graziának be kellett ismernie, hogy ez az igazság.
Ám hogyan öregedhetne meg ő és Robert is? Még mindig egymást
átölelve aludtak, mint a fiatalok, a kőszobában, szülei hálószobájában, és
vidáman ropták a Szent Agáta fesztiválon – olyan hévvel, mint az
esküvőjük napján. Az idő önkényesen múlt: lánykorában, a járógép
idején, amikor a boldogság még messze volt, csak úgy kullogott; amikor
végre elérkezett a boldogság, az idő olyan lélegzetelállító gyorsasággal
rohant, hogy gondolkodni sem volt ideje.
Már Concetta is túl volt az ötvenen. Nem ment férjhez, de egy gyermek
gyámságát azért elvállalta. Az élénk, ötéves kisfiú, Enzo Conoetta
bátyjának, Filippónak volt a gyermeke. A fiú anya nélkül maradt, és
amint járni tudott, folyton a szigeten kóborolt, gyíkot fogott, bottal
ütögetett mindent, ami az útjába tévedt, és olykor leszáguldott kék, piros
kerekes műanyag szamara hátán még a dombok köves lejtőin is. Az öreg
zsugások szerint már négyévesen nem hallgatott a szép szóra; Filippo
Arcangelo kiabálása rendszeresen felverte a városka déli részét –
mindenki jól hallhatta háza nyitott ablakain keresztül, amint az apja a
létráról parancsolta le, a szekrényből ki, vagy a boltban, hátul álló nagy
doboztornyokról le…
Concetta, aki már harminc éve nem beszélt egyik fivérével sem,
elhatározta, hogy nem hagyja magára Enzót. – Átmegyek, és beszélek
Filippóval – mondta Maria-Graziának –, megnézem, hogy jól bánik-e a
fiúval.
Mint kiderült, Filippo nem hanyagolta el a fiát, csak nem bírt vele –
úgy tűnt, Enzo volt az úr a házban. Concetta idősödő testvérét a bolt
hátsó lépcsőjén ülve találta, Enzo körülötte rohangált, csupa szirup és
liszt volt. – Szóval hallottad te is, hogy nem bírok vele – emelte rá
szégyenkező pillantását Filippo. – Eljöttél, hogy te is pálcát törj felettem.
– Nem ítélkezem, ne beszélj badarságot. Azért jöttem, hogy felajánljam
a segítségem. Tudja mindenki, milyen vad voltam az ő korában. Ne
vitatkozzunk többet! Ha anyja nincs is, a nagynénje itt van. Akkor is, ha
mi, ketten nem egyezünk. Küldd át hozzám, ha már nagyon a fejedre nő!
Akármennyire nehéz is vele, velem sokkal nehezebb volt. Enzo, gyere
ide!
A megilletődött Enzo szót fogadott. – Néha eljössz hozzám látogatóba,
jó? – mondta Concetta.
– Sì, zia – mondta Enzo készségesen, mert rengeteg történetet hallott
félelmetes nagynénjéről. A következő hétvégén, kezében egy kis
szatyornyi cókmókkal, kék műanyag szamara hátán, legjobb ruhájában
elment nagynénjéhez, hogy a kék, narancsfás házban töltsön egy napot.
A kis barna fiú, korához képest kis növésű, amilyen egykor ő is volt,
vékony kis kezével-lábával megindította Concetta szívét, aki elhatározta,
hogy a gyereknek fogja szentelni az idejét.
 Concetta nem nőtt nagyra, se széltében, se hosszában, de minden
tekintetben nagy formátumú személyiség volt. Csak úgy sugárzott belőle
az élet, akkor is, amikor megpróbáltatás érte, és akkor is, amikor
szerencse. Tele volt feltartóztathatatlanul áradó energiával, amitől vígan
bodorodott a haja, és arcán rózsák gyúltak, mint egy lányén. Enzo rögtön
megérezte benne a rokonlelket, hogy Concetta egyívású vele, ezért jól
viselkedett.
Élemedettebb korára Concetta szorgalmas és igyekvő lett: energiáit a
házát övező kertjébe fektette, amely döbbenetesen, harsogóan zöld volt.
Kilyukasztott tömlők ügyes rendszere öntözte a zöldségágyásokat
minden reggel. Concetta zucchinét termesztett, és paradicsomot,
padlizsánt, bazsalikomot cserépben. A bazsalikom félelmetes iramban
nőtt; minden bokor olyan nagy és széles volt, hogy a fiú elrejtőzhetett
volna mögöttük. A ház előtt kesze-kusza görögdinnyeindák
burjánzottak, kacsaikkal kapaszkodtak az ablak alatt, és körbekúszták az
ajtót. A narancsfák között spárga, kömény, menta, ezüstös levelű
articsóka nőtt. Concetta szabadjára engedte Enzót ebben a dzsungelszerű
kertben. – Üvölts, és csapkodj, ahogy csak tetszik. Engem nem zavar –
mondta neki. A fejébe nyomta férfiaknak való, öreg borsalinóját, és
nekilátott, hogy leszüretelje a hatalmas futóparadicsomokat ágas-bogas
indáikról. A fiú meg tehette, amihez kedve volt.
Enzo hamarosan visszaoldalgott Concettához, mert kirohangálta,
kitombolta magát, és mert már nem volt senki, akit idegesíthetett vele. –
A cuori di bue mind egyszerre érik – mondta neki Concetta anélkül, hogy
feléje fordult volna, mert tudta, hogy a sok csintalanság ellenére Enzo
olyan félénk, mint egy kis gyík. – Finom salátát csinálunk belőle, meg
rizsgolyót mozzarellával. Segítesz?
– Sì, zia – válaszolta Enzo. Egész délután a nagynénjével gyúrt
rizsgolyót, kenyértésztát, és leszűrte a melanzanéról a keserű-sós lét.
Egészen elfáradt bele.
– No lám – mondta Concetta elégedetten, mikor összepiszkolt
ünneplőjében hazavitte a fiút. – Most lenyugodott. Küldd el hozzám,
amikor csak jónak látod!
Ettől fogva Enzo az ideje egy részét az apjánál töltötte, a többit pedig,
amikor nem lehetett vele bírni, a nagynénjénél. Megpakolta kis táskáját,
és átment hozzá egy napra vagy egy hétre. Majdnem olyan volt neki
Concetta, mintha az anyja lett volna, de félelemmel vegyes csodálata
soha nem múlt el iránta. Még amikor Enzo a legvadabb módon játszott
is, Concetta túl tudott rajta tenni – még eszeveszettebben rohant, és még
jobban tombolt, és olyan szélsebesen tolta Enzót kis kék, műanyag
szamarán, hogy annak a lélegzete is elállt. Enzo, hogy így párjára talált
rendkívüli nagynénje személyében, felszabadult és megnyugodott,
legalábbis a nagynénje jelenlétében.
Ennek köszönhetően a viszály elmúlt az Arcangelo fivérek és a húguk,
Concetta között, ami egészen azóta tartott, hogy Concetta átpártolt
Maria-Graziához, a kocsmába. Az árulás árulás maradt, de már kevésbé
fájt, és ha hagyománytiszteletből nem felejtették is el teljesen, nem volt
többé beszédtéma. Nővére iránti tisztelete jeleként Filippo még néhány
turistát is felküldött olykor Az Éjszaka Házába saját part menti
vendéglőjükből. Santino ezt persze nem nézte jó szemmel, és mindig
ellenakcióba lendült, hogy visszacsalogassa az így elvesztett turistákat. –
Van családi szolidaritás, és van puszta ostobaság – mondta Filippónak.
Februárban Enzo betöltötte az ötöt, és még inkább lecsillapodott. Mint
a festő Vincenzo utolsó leszármazottja anyjai ágon, a kis Enzo rákapott a
rajzolásra. – Jól van – mondta Concetta Maria-Graziának a fiút figyelve,
aki épp nem túl hízelgő, aprólékos krétarajzot készített az öreg
zsugásokról, miközben félkézzel cassatát tömött magába a pultnál ülve. –
Most már jól fog viselkedni, és iskolába is vita nélkül megy majd. Sokkal
több, mint amit magamról elmondhattam volna az ő korában.
– Hogy sikerült ilyen jól megnevelned? – kérdezte Maria-Grazia, akit
kissé aggasztott azért a fiú nyilvánvalóan fékezhetetlen természete.
Concetta meglepődött a kérdésen. – De Mariuzza – mondta –, pont
úgy, ahogy te engem: kedvességgel.
Milyen furcsa az élet, eszmélt rá Maria-Grazia, hogy abból a
torzonborz kislányból a fehér nyári ruhában, aki arancinit és savanyú
limonatát hörpintgetett, ilyen erős asszony, az ő legállhatatosabb,
legodaadóbb barátja lett.
Márciusban történt még valami. Amikor már mindenki felhagyott a
reménnyel, Sergio Esposito végre hazahozott magával egy lányt.
Sergio harmincöt volt ekkor. Maria-Grazia és Robert tizenhét éve
könyörgött neki, hogy menjen a szárazföldre, és ott próbáljon szerencsét,
házasodjon meg, csináljon bármit, csak ne itt görnyedjen a pult mögött
szürke pólóiban, amiket gimnazista kora óta hordott, olyan arccal,
mintha ezerszer szívesebben lenne másutt. Csak azért tette volna, hogy
bizonyítson a testvérének? Akkor csak az a kár, gondolta Maria-Grazia,
hogy Giuseppino, aki több mint kétezer kilométerre innen, élte a saját
életét, nemigen vett erről tudomást. Most pedig minden figyelmeztetés
nélkül Sergio egyszer csak beállít egy lánnyal, és megáll vele a szülei és a
bár minden vendége előtt: – Mama, papa, hadd mutassam be Pamelát.
Az aprócska Pamela csinos volt; festett vörös haja úgy simult a fejére,
mint egy úszósapka. Egyfolytában ismételgette azt a két szót, amit
olaszul tudott: – Buongiorno, piacere.
– Ó, amerikai vagy, kedves? – kérdezte Maria-Grazia.
– Nem, nem, angol – válaszolt Pamela.
– Pamela és én már járunk egy ideje – jelentette be Sergio, mintha
éppen most jutott volna ez eszébe –, és kisbabát várunk.
Ennél jobb hírt nem is hozhattak volna: a bár üdvrivalgásban tört ki.
Maria-Grazia tudta, hogy az öregek a szigeten már bármilyen nőnemű
élőlénnyel beérték volna Sergio karján, legyen az akár egy kecske vagy
egy riccio di mare, de Pamela el volt bűvölve a fogadtatástól.
Megilletődötten hagyta, hogy leültessék a legjobb asztalhoz,
rizsgolyókkal és virágokkal halmozzák el. Ahogy Maria-Grazia elnézte
most a fiát, hosszú idő óta először látta igazán boldognak, elégedettnek,
eltűnt görnyedt, alázatos testtartása, ami kisfiú kora óta jellemezte.
Nemsokára azonban gondok adódtak. Pamela Angliában akart szülni.
Ez volt az első vita a fiatal pár között, aminek Maria-Grazia a tanúja volt.
Utána jött a többi. Miért nem pályázott meg londoni állásokat, ahogy
megígérte? Miért beszél kizárólag olaszul a babával? Hol a pénz a
repülőjegyre, amivel hazamennek?
A „haza” Pamelának Angliát jelentette. Maria-Grazia hallotta ezeket a
heves vitákat, és aggódott a fiáért.
 Sergio szerette Pamelát, Maria-Grazia ezt egészen biztosan tudta. Azon
a márciusi napon, amikor megérkeztek, jó előjelként az a közös jövőbe
vetett hit és a gyengédség látszott rajtuk, ami valamikor ott volt az ő
arcán és Robertén is. Ez a boldogság egy ideig még felderítette Sergio
ábrázatát, és szinte megfiatalította, ahogy új feladatokba vetette magát a
bár körül: nagyobb tévét szerelt be, rendszerezte az elmúlt ötven év
könyvelését, megjavította a repedt csempéket a verandán. Eleinte örült
Maria-Grazia Roberttel együtt a fejleményeknek, de csak úgy csöndesen,
titokban. Sergio túl sokáig ragadt meg abban a köztes állapotban a
gyermekkor és felnőttlét között, ami Castellamarén az idők végezetéig is
eltarthat. Már mindenki csak túlkoros gyerekként gondolt rá. Maria-
Grazia tudta, mit sugdolóznak róla: hogy aludhat egy harmincnál
idősebb férfi a valamikori gyerekszobájában; hogy eheti még mindig az
anyja rizottóját és sült melanzanéját; hogy hordhatja még mindig a kinőtt
ruháit, és lóghat még mindig a gyerekkori barátaival. Nunzio, a pék fia…
Peppe, Valeria fia, a vasárubolt vezetője… Calogero, az ügyvéd… A
szigetlakók szemében ők még mindig gyereknek számítottak, akik a
családi üzlet pultja mögött görnyedtek, nagyanyjuk szidalmainak és az
öreg zsugások pletykájának kitéve. Hetekig nem csillapodó botrány volt,
ha bármelyikük lányt merészelt hazavinni. Így az új angol lány, Pamela,
úgy tűnt eleinte, a megváltást jelenti mindenki szerint. Maria-Grazia nem
tudott más kiutat ebből a helyzetből, csak azt, hogy az ember vagy
megházasodik, vagy sok pénzt keres, vagy pedig elköltözik a szigetről.
Akkor kezdett el aggódni, amikor nem sokkal az esküvő után Sergio
előadta nekik szerelmük történetét. – Már találkoztunk korábban – tört ki
belőle, és jókedvében mindenkinek az asztalnál teletöltötte borral a
poharát. – Gyerekkorunkban. Ti erről nem tudtatok, mama, papa, zia
Concetta, de találkoztunk ‘65 nyarán.
– Hát az meg hogy lehetséges? – kérdezte Robert az örömtől sugárzó
Pamela felé biccentve. Sergio folytatta: – Pamela itt nyaralt
kislánykorában a szüleivel.
Sergio elmesélte, hogy találkoztak megint, már felnőttként a múlt
nyáron, a strandon il conte nagy hoteljénél.
Sergio szokása szerint minden vasárnap kora reggel úszni ment az il
conte elkerített homokos partja előtti szikláktól. Ezen a reggelen Sergio
már egy kicsit korábban volt kint, mint mások. A biciklijét lefektette a
rakparton, mint mindig, átugrált a forró köveken, és ledobálta a cipőjét,
farmerját meg a szürke pólóját, aminek lyukas volt a hóna alja – Maria-
Grazia régóta ki akarta dobni –, amíg végül úszónadrágra vetkőzve
készen nem állt, hogy beugorjon a vízbe. Csak ekkor vette észre, hogy (ó,
de kínos…) a hozzá legközelebb eső műanyag nyugágyon egy fiatal nő
fekszik, és sír.
Pamela nevetve, bólogatva erősítette meg a történetet. – Éppen akkor
váltam el a volt férjemtől, azért jöttem ide kicsit kikapcsolódni.
Gyerekként voltam itt egyszer a szüleimmel, a sziget az emlékezetembe
vésődött.
Ekkor Sergio az egyetlen dolgot tette, amit tehetett. Vagyis felöltözött,
és leült az idegen mellé, hogy vigasztalja. – Igazi úriember volt – mondta
angolul Pamela. – Megkérdezte, hogy voltam-e már korábban a szigeten.
Mondtam neki, hogy ‘65-ben itt nyaraltam a szüleimmel.
– Tizenegy éves voltam akkor – mondta Sergio. – És Pamela is
olyanforma volt. Megkérdeztem, hogy hívják, és azt mondta, hogy
Pamela.
Elmesélte, hogy az emlékek látomásként idéződtek fel benne: Pamela
rózsaszín fürdőruhában, aki lebukott a hullámok alá, és feljött az
áramlattal… A sirokkó és a barlangok Pamelája…
– Milyen Pamela? – kérdezte Concetta, aki nem emlékezett a történetre.
– Nem emlékszel, zia? A lány, akivel akkor úsztunk, amikor
Giuseppino majdnem megfulladt – felelte Sergio.
Maria-Graziát még mindig felkavarta a történet, bár nem tudta volna
megmondani, miért. Úgy érezte, Sergio túl nagy jelentőséget tulajdonít
ennek a történetnek. Még Giuseppinót is felhívta, hogy előadja neki. –
Milyen Pamela? – kérdezte Giuseppino, aki váltig állította, hogy nem
emlékszik semmilyen rózsaszín fürdőruhás angyalra. Amikor Sergio a
gyermekáldásról is tájékoztatta Giuseppinót, nagy csönd lett a vonal
másik végén. Giuseppino és a felesége – Maria-Grazia jól tudta –, hiába
próbálkoztak, nem lett gyermekük. – Congratulations – mondta kurtán,
és ennyi volt.
 Először minden jól ment, de aztán, a viharos kora tavaszi napokban
Sergio megkísérelt megint beszélni a feleségével a sirokkóról, a rózsaszín
fürdőruháról és a sziklákon át vezető alagútról. De úgy tűnt, Pamelát
már nem izgatják a csodák. – Mit számít ez? Nem mindegy, hogy volt? –
felelte.
– De, Pam, nem emlékszel…?
– Mikor volt ez? – kérdezte Pamela. – A nyár elején vagy végén?
Sergio fel sem tételezte, hogy ez a történet nem éppen olyan fontos
Pamelának, mint neki, akinek erről olyan élénken megmaradt
emlékezetében minden. – Szent Agáta napja előtt volt, 1965-ben.
Pamela alig figyelt rá. – Nem tudom, mi minden évben mentünk
nyaralni valahová, a tengerhez. Mind összefolyik nekem. Valószínűleg
én voltam az – vonta meg a vállát. – Különben is, mit számít?
Hogy mondhatta volna el neki Sergio, hogy igenis számít, hogy ő-e az
igazi Pamela? A nőt már így is zavarta ez a faggatózás. Sergio már
összefüggéstelenül beszélt, annyira meg akarta magyarázni neki. – Nem
emlékszel, hogy átúsztál az átjárón, se a sirokkóra? Mi annak az esélye,
gondolj bele, hogy újra egymásra találunk? Olyan ez, mint a nagyapám
valamelyik meséje.
– Ah, te és a meséid! – fortyant fel a nő váratlan ingerültséggel. – Az
Espositók és az ő meséik… Tuti, hogy nem én voltam.
Egyedül voltak Sergio gyerekkori szobájának sötétjében. – Nem is
tizenegy voltam ‘65-ben. Ezt te is tudod, nem? – Most Pamela zaklatta fel
szavaival Sergiót, aki megkövülten ült, és hallgatott. – ’65 nyarán
tizenhat voltam, Sergio. Nem is voltam a szigeten akkor. Lehetetlen,
hogy találkoztunk volna. Világos, nem? Nem tudom, miért vagy ilyen
gyerekes. A házassági kérelemhez meg kellett adnunk a születési
dátumunkat, úgyhogy te is jól tudhatod.
– De akkor miért nem mondtál eddig semmit, ha ez ennyire nevetséges
volt?
– Mert hízelgett nekem, Sergio – förmedt rá Pamela. – Az Isten
szerelmére, nem érted? Úgy tettél, mintha öt évvel fiatalabb lennék. Nem
hittem, hogy komolyan elhiszed. Nem is hitted, vagy igen?
Sergio megsemmisült, úgy érezte magát, mint a partra vetett hal. A
baba úton van, már bevallotta anyjának, és vajon tényleg számít-e, hogy
nem ő az igazi Pamela? Nem. Enélkül is összeházasodnak.
És Pamela, akkoriban, még mindig szerette Sergiót. Az esküvői
képükön, amit a siracusai önkormányzati iroda előtt készítettek egy esős
áprilisi reggelen, a húszperces ceremónia után, amin Maria-Grazia és
Robert voltak a tanúk, Pamela apró, organzafelhőből kibukkanó, festett
vörös hajú feje gyengéden Sergio vállán pihen. Pamela még abba is
belement, hogy Maria-Grazia megtanítsa limoncellót készíteni,
alkohollal, cukorral és egy zsáknyi, az udvari fán termett citrommal,
amikor a rövid szárazföldi nászútjukról visszatértek. Maria-Grazia,
ahogy nézte Pamelát az átlátszatlan ital kavargatása közben, egészen
elérzékenyült hirtelen-váratlanul kapott menyétől.
Az ősz beköszöntével minden megváltozott. Maria-Grazia tudta, hogy
Pamela haza akar menni. – Saját lakásra van szükségünk – hallotta
Pamela suttogását. – Itt nincs elég hely.
Sergio nem értette, csak jámboran ennyit felelt: – De hát, édes, annyi
szoba van a házban.
Maria-Grazia hajlott rá, hogy igazat adjon Pamelának. Hogy ne lett
volna fullasztó Sergio gyerekszobájának levegője? Hogy ne zavarta volna
a bárból felszűrődő zaj, amikor Sergio szobájába vonultak az emeletre,
nyári estéken? Magában egyetértett Pamelával: Sergio vagy elmegy
Pamelával Angliába, vagy elveszíti a feleségét.
Most, hogy nőtt köztük a feszültség, a házasságuk egyfajta elkeseredett
kísérletnek tűnt két magányos lélek együttélésére. – Menj el Angliába
vele! – mondta Maria-Grazia Sergiónak. – Legalább csak látogatóba,
ismerkedj meg a családjával.
Ám a döntésképtelen Sergio soha nem vette meg a repülőjegyeket.
Telefonon próbált Pamela családjával beszélni, de az angolja akadozott,
amikor ezekkel az idegenekkel kellett beszélnie. Teljesen hétköznapi
szavak nem jutottak eszébe, vadul találgatott, például a „toe” helyett azt
mondta „foot finger”, a „main road”-ot „autostreet-nek nevezte,
tükörfordításokkal próbálkozva olyan nyelvekből, amiket jobban ismert,
mintha nem is lenne félig angol. Az apjával és testvérével mindig minden
nehézség nélkül beszélt angolul. De Maria-Grazia megértette: Sergio így
kapaszkodik a szülőföldjébe, makacsul ellenáll, nehogy rákényszerüljön
elhagyni a szigetet. – Olyan gyerekesen viselkedik – panaszkodott Maria-
Grazia aznap este Robertnek. – Ha Pamela Angliában akar élni, akkor
Sergiónak követnie kell. Te is ideköltöztél értem, nem?
Ebben az ügyben Robert meghasonlott önmagával, mert félig ugyan
Maria-Graziáért tért vissza, de félig azért, mert Castellamarénál jobb
helyet el sem tudott képzelni magának. Maria-Grazia is, ha őszintén
belegondol, irtózott volna egy olyan ország gondolatától, ahol nem
hallatszik a tenger moraja, nincsenek kabócák; amit csak fekete-fehérben
lehet elképzelni. Persze meglátogatnák őket, Sergiót és az unokát, meg
persze Giuseppinót is. És ha a két fivér újra egy szigeten lenne, talán
megtalálnák egymással a közös hangot. Még a bár vendégei is
észrevették, hogy Sergio Esposito angol felesége egyre boldogtalanabb.
Közben Sergio újult erővel vetette bele magát a megszokott munkájába,
mint a kávé kitöltése; a süteménytészta vékonyra nyújtása; a nagyapja,
Amedeo fényképe alatt a koszos lírák gyűjtése minden este a pulton, ami
hivatalosan a repülőjegyre kellett. Valójában azonban, ahogy Maria-
Grazia ráérzett, a sziget, az otthona iránti szeretetéből tette, mert ezt az
életet nem hagyta volna hátra saját akaratából. Úgy tűnt, hogy végül,
tizenhét év késéssel eldöntötte: itt, ezen a szigeten a helye.
Maria-Grazia ragaszkodott hozzá, hogy rendezzék a bár jelzálogát,
amilyen hamar csak lehet, ha Sergio el akar menni decemberben,
amikorra a babát várják. Még mindig tartoztak az összeg felével és a
kamatával, mintegy hárommillió lírával – ami a bár jelenlegi
haszonkulcsa mellett tízezer csésze kávét vagy nyolcezer rizsgolyót
jelentett, ahogy azt az anyja megpróbálta érzékeltetni Sergióval. A
turisták száma, megtörve az elmúlt húsz év egyenletes növekedését,
egyre csökkent. Ebben az évben kevesebben foglaltak szobát a hotelben,
mint várták, és szeptemberre már mind el is mentek. A megtekinthető
régészeti lelőhelyet bezárták télre, az amfiteátrumot fekete ponyva fedte.
A barlangok körüli kerítéseket megrongálta az őszi viharos időjárás,
néhány le is dőlt. Senki sem igyekezett rendbe hozni őket, mert egészen a
következő tavaszig, amikor Isten és Szent Agáta segedelmével vissza
nem térnek, nincsenek a látogatók, akik a kétezer lírás belépőjegyet
megfizessék. Ilyenkor a helyi tinédzserek szállták meg a barlangokat
biciklijeikkel és a Concetta által csak „amerikai bömbölődoboznak”
nevezett valamikkel. A katakombákat ismét visszavette a tenger. Ennek
ellenére Sergio meg volt róla győződve, hogy a jelzálog rendezése nem
lesz nehéz feladat, meg se kottyan nekik. És talán, amire azt rendezik,
Pamela is megszereti a bárt és a szigetet, mondta az anyjának.
Giuseppino nem jött el Sergio esküvőjére, ehelyett, mintegy vigaszdíj
gyanánt, küldött nekik egy csekket kétmillió líráról, hogy felújíthassák a
bárt.
A tető kezdett megint beázni a szokott helyeken. Maria-Grazia felhívta
Toninót meg ‘Ncilinót, és megbízta őket a munkálatokkal. Sergiót
megkérte, hogy váltsa ki Giuseppino csekkjét.
De Pamelának más tervei voltak. – Miért nem fizeted ki a jelzálogot
ezzel a pénzzel? Akkor megszabadulnál ettől a nyűgtől, és elmehetnénk
Angliába, mielőtt a baba megszületik – mondta Sergiónak.
A csekk Sergio éjjeliszekrényén hevert hetekig. Hogy tudta volna
megmagyarázni bármelyiküknek is, hogy még mindig megalázva érzi
magát Giuseppino miatt? Giuseppino rendszeresen küldött nekik pénzt,
hogy a bárt életben tartsa, hogy legyen miből fedezni a javítások és
átalakítások költségeit. Giuseppino fizette ki a háromkerekű furgont,
amit a régi Ape helyett vettek, és ami most a piazzán áll. Ezzel hozták fel
a szárazföldről rendelt kávét és cigarettát. Giuseppino fizetett a második
csocsóért és az új tévéért. De a bár tizenhét éve nem Giuseppinóé, hanem
az övé.
Október második hetében megkezdték a munkálatokat. Egy hétre rá,
amikor Tonino és ‘Ncilino a tető egyik feléről leszedte a cserepet, Sergio
darabokra tépte a csekket, és a tengerbe szórta. Maga akart fizetni
mindenért. Ha a múltban nyereséges volt a bár, akkor újra az lesz.
A csekket gesztusként értékelte, amivel Giuseppino a gazdagságát adja
tudtára, és nemtörődömségének tudta be azt, hogy nem is vette észre,
hogy nem váltották be.
Giuseppino egyfajta híresség volt a szigeten, amitől Sergio megpróbált
nem dühbe gurulni. Giuseppino így, Giuseppino úgy, ezt hallgatta a
bárban éjjel-nappal, vagy legalábbis neki úgy tűnt. Két évvel korábban,
amikor a hentes és felesége befizettek egy londoni körútra, a
Buckingham-palotától visszaúton tettek egy kitérőt, hogy megnézhessék
Giuseppino lakását. A hentes bizonyítékul hozott néhány életlen képet –
amiket a szemeteskonténer mögül csinált – egy portaszolgálatos
apartmanházról. Az egyik képen Giuseppino elmosódott alakja is feltűnt,
amint beszáll valamelyik kocsijába. Egy másikon az egész épületegyüttes
volt látható, a kép hátoldalán egyszerűen Giuseppino házának titulálva.
Ezeket a képeket még mindig elő-elővették, és megcsodálták, amikor épp
semmi más nem történt. – Hogy ezt a sok pénzt Giuseppino mind
jövendőmondásból szerezte, nahát – ámuldozott a halász Agáta. – Több
millió lírát, mind a jövő megjóslásából. Concetta nagynénje, Onofria is
megmondta a jövőt, tarotkártyával, de senki nem fizetett neki sokat.
Persze – tette hozzá Agáta –, részben azért, mert nem voltak túl
megbízhatók a jóslatai. De akkor is, csak belegondolni is, hogy mindazt a
pénzt, több ezer fontot keresett csak jóslásból…
– Egyáltalán nem jós – magyarázott Sergio. – Ha tetszik, inkább
jövőbelátó. Valami pénzügyi dolog, olyan értékpapírok: részvények meg
kötvények adás-vétele, amik a jövőre vonatkoznak. – Az igazat
megvallva, Sergio sem igazán értette a jóslás és a jövőben teljesülő
pénzügyi tranzakciók közti különbséget. Annyit tudott, hogy Giuseppino
tevékenysége valahogy összefügg épületekkel is – vagy az talán csak a
mellékfoglalkozása? – Azt hiszem, hogy a még fel nem épült házak
építési szerződéseivel kereskedik – morfondírozott, de ettől sem lett
okosabb senki.
Castellamare jobban szerette a híres jövendőmondó meséjét.
– És mit fogsz csinálni Angliában, Sergio, amikor elmentek a
feleségeddel? – kérdezte Bepe, a révész. – Te is értékpapírokkal fogsz
kereskedni, vagy bankod lesz, mint il conténak? Jobbnál jobb munkák
közül válogathatsz egy olyan helyen, mint London.
– Mindig is könyvtáros akartam lenni – vallotta be Sergio.
A könyvtárosság azóta izgatta Sergiót, amióta először lapozgatta
nagyapja mesekönyvét. Bepe teljesen fellelkesült.
– Könyvtáros…! Az milyen szép hivatás – nyugtázta. – Hiszen könyv
mindenkinek kell. – Az öregek egyetértően bólogattak mind: igen, igen,
könyv mindenkinek kell.
– De ehhez senkinek nem kell elköltöznie egy puccos nagyvárosba,
Londrába vagy Parigibe. Könyvtáros itt is lehetsz – mondta Bepe.
Bepe nagy irodalomkedvelő volt. A szigeten a könyveket Siracusából
kellett megrendelni, és onnan a komp hozta át. A szállítmány amiatt
késett, hogy Bepe titokban kinyitotta a csomagokat, és elolvasta a
könyveket. Vigyázott rájuk, ügyelt, hogy ne nyomódjon félre a gerincük.
Romantikus regények, családregény, krimi –, minden érdekelte, és a
szigetlakók is falták ezeket a történeteket. Senki nem gyanította, hogy
Bepe kiolvassa a könyveket, mert gondosan visszacsomagolta őket a
barna papírjukba. De egy könyvtár mégiscsak kényelmesebb lett volna
neki is.
– Miért ne lehetnél könyvtáros itt, Castellamarén? – kérdezte Bepe. –
Még soha nem volt könyvtárosunk. A kis furgonon szállíthatnád ki a
könyveket. Vagy a bárban kölcsönözhetnénk. Ötezer líráért könyvenként
– éledt fel benne a vállalkozó szellem. – Vagy havi tagdíjért. Így még a
legnagyobb idióták is beiratkoznának, mert nem akarnak majd ostobának
látszani a szomszédaik előtt. A fele nem is fog könyvet kölcsönözni. Ezen
jól megszedheted magad.
– Ugyan, senki sem akar itt olvasni – legyintett lemondóan Sergio.
De az öreg zsugások azt dörmögték, hogy dehogyisnem. – Minden
városba kell egy könyvtár – szólt Bepe. – Tessék, kölcsönadom neked rá a
pénzt, ha részvényes lehetek a vállalkozásban.
– Meg kell beszélnem a feleségemmel. Nem akar itt berendezkedni
hosszú távon.
– Milyen hosszú távon? Csinálhatnád ezt húsz, harminc évig, aztán
nyugdíjasként még mindig elvonulhatsz Angliába, amikor a gyerek
felnőtt. Tessék, ezzel nem lenne boldog? – Bepe kivett egy köteg pénz a
hátsó zsebéből, és letette a pultra.
Másnap Bepe hozott Sergiónak egy könyvkatalógust a szárazföldről,
lezárt műanyag zacskóban, nehogy a tenger párás levegője kárt tegyen
benne. – Nesze. Kiválasztod a könyveket, én meg áthozom a tengeren –
mondta. – Sergio, te kezdted modernizálni a bárt. Te vetted az első tévét,
a csocsót. Mindenki emlékszik rá.
 Valami megmozdult Sergióban, és eszébe jutott, hogyan tört fel benne
életében először az ambíció, amikor az öccse elment; hogy szerelte össze
egész éjszaka dolgozva a csocsót, és hogyan felügyelte a neon
felszerelését a létra tetejéről. Miért ne nyisson könyvtárat? Talán, mire a
könyvtár beindul, Pamela is megszereti az itteni életet. – A könyvtár jó
ötlet – mondta Maria-Grazia, aki örült annak, hogy nem volt igaza, mert
lám, Sergiónak mégiscsak van üzleti érzéke. – De először Pamelának kell
beleegyeznie.
– Nézd át te a katalógust, és akkor nem tűnik majd úgy, mintha
egyedül az én ötletem lenne.
Maria-Grazia habozott, de jobb meggyőződése ellenére belement a
dologba. – A gyerekeknek hozhatnánk népmeséket – mondta a
katalógust lapozgatva. – Szicíliai könyveket – Il Gattopardo. Pirandello…
Angol könyvek, történelem… Írunk egy listát.
Sergio és Maria-Grazia sokáig fenn voltak aznap a katalógust bújva, és
másnap kétszáz könyvet rendeltek. Sergio elrendezte őket a bár végében,
Amedeo foltos képe alatt. Így a vállalkozás kibővült. Az Éjszaka Háza
immár nem csupán bár volt, hanem kölcsönkönyvtár is. A tagsági díj
ezer líra lett. Az első nap ötvenen iratkoztak be. A hónap végére Bepe
visszakapta az első kétszáz könyv árát.
– Meddig akarod, hogy maradjak? – kérdezte Pamela aznap éjjel, a
haragtól kipirulva. – Úgy volt, hogy megyünk Angliába, nyolc hét múlva
jön a gyerek.
Sergio mentegetőzni kezdett. – Ameddig itt vagyunk, miért ne
dolgozzak az üzlet fellendítésén? A könyvtár pénzt hoz, amit
félretehetünk például repülőjegyre Angliába…
– Igen? Erre spórolsz? Egy hónapod van megvenni a jegyeket. De ne
felejtsd el, hogy repülővel már nem is mehetünk.
– Elmegyünk, amikor már minden rendben megy itt. Nem tudok
pontos határidőt mondani.
Pamela otthagyta, felment az emeletre. Szandálban slattyogott fel a
lépcsőn, amit nyár óta hordott.
Éjszaka sírva beszélt az anyjával telefonon, angolul hadarva, míg az
anyja fémes hangját a folyosó zavarba ejtően felerősítette: – Gyere haza,
szívem! Hagyd ott! Sohasem gondoltam, hogy illik hozzád. Gyere haza!
A babát az év végére várták, de november második hetében jött. Aznap
reggel Maria-Grazia idegesen járkált oda-vissza az ajtó, amin „Chiuso”
tábla lógott, és a konyha között, ahol Pamela támaszkodott egy széknek,
görnyedten a vajúdás fájdalmától. Maria-Grazia fel-alá járkált az orvost
várva. Sergio Pamela előtt térdelt, hátát masszírozta, forró karját
simogatta.
– Az orvos mindjárt itt lesz – nyugtatta. – Már úton van.
A tenger eközben fehér tajtékot vetve kavargott, és vadul verte a
partot. – A komp ilyen időben nem tud közlekedni, a doktornő nem
érkezik meg időben – mondta aggódva Maria-Grazia Robertnek egy
függöny mögött a bárban. – A baba túl korán jön, mint eddig minden
Esposito, és semmit nem tudunk tenni ellene.
– Nem, cara – mondta Robert. – A doktornő máris itt van.
Az orvos viharverten érkezett egy bába társaságában, felkészülve
minden eshetőségre, táskájában kis műanyag defibrillátorral. A baba,
Maddalena fél órával később, nagy sietve megszületett a bár négy fala
között, mint annak idején a nagyanyja.
 V.
A MEGFENEKLETT HAJÓ
1990–2009
„Élt egyszer egy idős házaspár, akik nagyon tisztelték Szent Agátát. Minden
évben megünnepelték a napját. Szegények voltak, az unokájukon kívül, akit
mindennél jobban szerettek, nem volt semmijük. Egyszer, amikor nagyon rossz
volt a termés, egy árva fityingjük sem maradt, és eladni sem tudtak semmit,
hogy a pénzt a szent ünneplésére költhessék. Elhatározták hát, hogy eladják a
kisfiút egy tengerentúli, idegen királynak, hogy egy kis pénzre tegyenek szert, és
az unokájuknak is jobb sorsa lehessen. A király száz aranyért vette meg tőlük a
fiút.
A kisfiú, ‘Ncilino, a király palotájában élt, és a király lányával együtt
cseperedett fel. Nemsokára egymásba szerettek. A király ennek nem örült, nem
akarta a lányát egy vagyontalan jöttmenthez adni, aki egy isten háta mögötti
szigetről került hozzá, ezért hát elhatározta, hogy messzire küldi a fiút.
Amikor ‘Ncilino tizennyolc éves lett, a király ezt mondta neki: – Figyelj ide
jól, ‘Ncilino, felderítő útra küldelek, egy napod és egy éjszakád van rá, hogy
berakodj a hajóba. – A király előhozatta flottája legrozogább hajóját, tele lékkel, és
ezt adta ‘Ncilinónak.
Másnap ‘Ncilino elutazott, de amint kint volt a nyílt vízen, a hajó süllyedni
kezdett. ‘Ncilino zokogni kezdett: – Szegény öreg nagyszüleim, szegény sziget,
soha többet nem látom már őket. – Hirtelen eszébe jutott a szent, akit nagyszülei
annyira tiszteltek – biztosan nagy a hatalma, ha eladták őt, akit a világon a
legjobban szerettek, azért, hogy a szentet megünnepelhessék. ‘Ncilino ezen
felbuzdulva fohászkodni kezdett: – Irgalmas Szent Agáta, segíts rajtam!
Ekkor a semmiből előbukkant egy színarany hajó. Felszedték ‘Ncilinót, és
elvitték a szigetre, ahol nagyszülei várták már, és boldogan egymás nyakába
borultak. A fiú soha többé nem hagyta el a szülőföldjét.

A történet számos változatban él; eredete valószínűleg Nyugat-

Szicíliához és Szent Mihályhoz kötődik. Ezt a változatot a halász
Agátától hallottam 1970 táján.”
 I.

Végül Maddalena volt az, aki Maria-Graziának visszaadta Az Éjszaka

Házát.
A család viharos évét krízis zárta. Sergio és felesége nem tudott
kibékülni, és most valami súlyosabb, baljósabb dolog is nehezítette
életüket. A baba születése utáni hetekben Pamela többnyire csak
egymagában üldögélt a szeles verandán, a messzi Angliát kémlelve.
Maddalena, anyja karjában, az eget bámulta. Pamela, még amikor
hajlandó volt is férje családjával együtt a konyhában meglenni, félig
elfordulva odébb húzódott Sergiótól, és úgy etette a babát, hogy az se
erre, se arra ne nézegessen. Maddalenát sokszor magára is hagyták, de
ilyenkor Maria-Grazia felvette, és énekelte neki azokat az olasz
gyerekdalokat, amiket még ő hallott kiskorában apjától, Amedeótól:
„Ambara-bà, cic-cì, coc-cò!” Vagy Robert dúdolt angol dalokat, tele
halandzsa szavakkal, hogy „pat-a-cake, pat-a-cake”, vagy „rock-a-bye
baby”. Maddalena arca ilyenkor felragyogott, és mosolygott rájuk. A ház
lakóinak a baba volt az örömforrás, amely kis időre elterelte figyelmüket
a család felett tornyosuló problémákról.
Nem sokkal karácsony előtt, Maria-Grazia már annyira aggódott
Pameláért, hogy elhívta Concettát narancsfás kék házából. Amíg Enzo
Maddalenát szórakoztatta, Maria-Grazia és Concetta bevonta Pamelát a
karácsonyi előkészületekbe – töltött rizsgolyót készítettek szentestére.
Maria-Grazia még egy korai ajándékkal is meglepte Pamelát, odaadta
neki a gyöngy karkötőt, amely valamikor Pippáé volt. Pamela szeme
elhomályosult a kedves gesztustól, amikor Maria-Grazia felcsatolta
csuklójára az ékszert.
– Anglia – kezdte Concetta –, nagyon szép most ilyenkor karácsony…
Anglia, nagyon szép. A Kensington Gardens park… Erzsébet királynő…
Ugye?
Pamela könnybe lábadt szemmel bevallotta nekik, hogy nem viseli jól
az itteni magányt, a sok port, a rengeteg olajban és sóban úszó
zöldségételt, amit minden este ennie kell. Ki nem állhatta a félvad
macskahordákat, amik megrohamozták Maddalena babakocsiját, amikor
a gyereket sétálni vitte. Pamela az itteni dialektussal sem boldogult, noha
megpróbált megtanulni olaszul, amikor Sergióval összeházasodtak. Nem
bírja tovább, panaszolta keserűen, ahogy a két idősebb asszony
együttérző kedvessége áttörte elszigeteltsége gátját.
– Nem bírom itt. Ez az igazság. Gyűlölöm ezt a helyet. Sergio nem érti,
milyen nehéz a babával. És mindenütt ezek a gyíkok rohangálnak, és a
tömény por mindent ellep, nyáron elviselhetetlen a meleg, télen a hideg.
Még soha életemben nem fáztam ennyire, még Angliában sem. Ha
kimegyek az utcára, a falu összes öregasszonya rám bámul. Igazából nem
szeretem a babát. És nem szeretem már Sergiót sem.
– Akkor nem eszünk annyi zöldséget, cara – mondta sajnálkozva
Maria-Grazia. – Ha tudtam volna, főzhettem volna neked inkább valami
angolosat.
– Nem erről van szó – sírdogált Pamela. – Nem ez a baj.
– Szüléses depi – jelentette ki Concetta hozzáértően, és megforgatott
egy rizsgolyót a kenyérmorzsában. – Anyám is ez a baj – váltott át
angolra –, de régen nem tudja az orvos. Ma orvos tudja, jó orvos, és
jobban leszel, cara. A sok öreg nők a faluban, nem utál, amikor bámul.
Ne aggódj, a macskák nem bánt, táskával üss egy, és nem jön többet.
Nem bánt, elmegy.
– Tudom, tudom. De nem bírom itt tovább – sírt Pamela.
– Akkor menj Anglia! Miért nem enged ez a Sergio? – kérdezte
Concetta.
Maria-Grazia is ugyanezen töprengett. „Ide figyelj, Sergio – intézte
szavait a fiához az új év elején –, beszélned kell a feleségeddel, hogy
mikor költöztök Angliába.”
Sergio megint megpróbált kibékülni Pamelával, de már túl késő volt.
„Legyél egy kis türelemmel, Pamela – mondta neki –, adj még néhány
hónapot!” De Pamela a hátát mutatta felé, Sergio hiába várt válaszra.
Pamela mérgesen húzta magára a takarót a szűk ágyban, Sergio meg
úgy kérlelte nyafogva, mint egy sértődött gyerek.
– Nem szeretsz már?
 – Nem tudok itt élni – szólalt meg végre Pamela. – Erről van szó.
– Csak még néhány hónapig bírd ki.
– Nem fogsz velem jönni Angliába, ugye? Ez az igazság? – csattant fel
Pamela. – Soha nem fogod itt hagyni ezt az átkozott szigetet. Legalább
annyival tisztelj meg, hogy beismered.
– Hogy hagyhatnám? Hogy hagyhatnám itt, Pamela? Ne haragudj
rám… – Sergio gyomra összeszorult.
Másnap reggel Sergio félálomban érezte, ahogy Pamela teste
kiemelkedik az ágyból, és hallotta a víz surrogását a csövekben, amíg
Pamela a fürdőben volt. Amire Sergiót anyja felköltötte, Pamela már
Bepe kompján elhagyta a szigetet. Mindenét magával vitte, kivéve
Maddalenát.
Senkiben fel sem merült, hogy Pamela itt hagyhatja őket. Hogy
hazamegy a kisbabája nélkül. Aznap éjjel a kisbabának erős hascsikarása
volt, egyre csak sírt kivörösödött arccal. Maria-Grazia vette fel, és
csitította. Bezárta a bárt, lehúzta a redőnyt, és fel-alá sétált az unokájával
a házban. A kisbabának magasan ívelt, angolos szemhéja és aranyos, a
kelleténél kicsit nagyobbacska füle volt. A szeme viszont Castellamarét
idézte meghatározhatatlan opálos kékségével, bársonyos szempillái
sűrűjében, melyek olyan puhák voltak, mint egy pillangó lábai. Maria-
Graziát elöntötte a szeretet a kisbaba iránt.
– Pam vissza fog jönni a babáért, és akkor mindent elrendezek vele –
mondta Sergio.
De mi van, ha Pam soha nem jön vissza? Maria-Grazia félig rettegve,
félig reménykedve tette fel magának ezt a kérdést. És aztán arra gondolt,
hogy a gyermek nem szerette máris meg az itteni életet? Kicsit pufókabb
lett, kicsit le is barnult már. Jókat játszott Enzóval, kapdosott a falon
mászkáló gyíkok után kiságya mellett. Félig angolul, félig a sziget
nyelvén gügyögött Maria-Grazia szerint, és mindkét nyelvre egyformán
hallgatott. Ha itt maradhatna, hamarosan elvarázsolva hallgatná a sziget
meséit, együtt futkosna Enzóval és a többi gyerekkel a kecskék ösvényén,
merészen fejest ugrana a tengerbe, és megtanulná Castellamare összes
siratóénekét.
A sorsa Castellamaréhoz kötötte, mert Pamela soha nem tért vissza
érte.
Amikor a baba azon az éjszakán végre megnyugodott, Maria-Grazia
megállt az apja képe előtt, és megfogadta, hogy gondját viseli
Maddalenának. Erről Robertet kivéve senkinek sem beszélt.

Mindenki érdekében, ismét Maria-Grazia állt a bár pultja mögé. Sergio a

kólikás csecsemőt csitítgatta, sétálgatott vele szobáról szobára. Robert
megpróbált rendet teremteni felesége útmutatásai alapján az elmúlt
évtized könyvelésében. Igen eltökélten dolgozott, hiszen most már egy
gyerek jövőjéről is gondoskodniuk kellett. Maria-Grazia átvette az
irányítást Az Éjszaka Házában. Szigorú előírásai szerint tették félre a
pénzt minden pénteken a kis dobozba, amit feszület díszített, hogy a
jelzálogot lejárat előtt visszafizethessék, és rendszerezte a könyvtárat is.
A régi fröcskölő kávéfőző helyett beszerzett egy újat, ami americanót,
caffè macchiatót és nagy csésze habos cappuccinót is tudott készíteni,
mert a turistáknak már ezek kellettek.
Maria-Grazia gyakran gondolt arra, hogy Lena a hely iránti szeretettel
a vérében jött a világra. Mellékhatása lehetett ez annak, hogy véletlenül
ugyan, de itt született a sziget egyik házában. Első lépéseit a bár székeibe,
asztalaiba kapaszkodva tette meg, és a pult alatt szenderült álomba a kék
tenger morajlásának és a forgóajtó csikorgásának zenéjétől. Amint járni,
futni tudott, az ódon ház szobáiban felfedező útra indult, és olyan furcsa
tárgyakra bukkant, mint Amedeo orvosi fogója és sebészi ollói, Flavio
bácsi hadi kitüntetése a fasiszta szimbólumokkal vagy a járógép, amit
nagymama kényszerült hordani valamikor. Maria-Grazia megmutatta
Lénának, hogyan illett a lábára. Elmesélte neki Flavio kitüntetésének
történetét és Robertét is.
Lena nagyapja mellett ült a nagy, kőpadlós konyhában, és addig
fényezte egy rongydarabkával a jelvényt, amíg György király arca
lelkesítőn nem ragyogott. Robert, aki azon a régi nyáron beszélt utoljára
a háborúról, amikor – Maria-Grazia szívét visszahódítandó – ifjúsága
eseményeiről is, kapható volt egy kis mesélésre. – Miért nem mondtad el
nekem ezeket soha? – kérdezte Sergio, aki bejött a szobába, hogy
hallhassa Robert történetét a vitorlázógép elsüllyedéséről. – Hogy
repülőkből ugrottál ki, meg hogy három évig igazságtalanul
bebörtönöztek.
– Nem gondoltam, hogy érdekelne – válaszolta Robert zavartan
pislogva.
Sergio megváltozott Maddalena születése óta. Házassága romjaiból
férfiként került ki, nem volt már az a túlkoros gyerek, nem volt már
elégedetlen. Miután Pamela elhagyta, kidobta az elszürkült pólóit,
amiket még gimnazista éveiből őrzött, és amikor az özvegy Valeria egy
vasárnap délután kidudorodó hasát gunyorosan megbökdöste, a szívére
vette a dolgot, anyja szerint túlságosan is, mert addig úszta a hosszokat
minden reggel az öbölben, amíg a deréktáji „úszógumija” el nem tűnt.
Mindenki elismerte, hogy egy új, keményebb fából faragott Sergio
született, akinek meglehet, hogy a házassága széthullott, és akinek
messze nem volt annyi üzleti érzéke, mint az anyjának, de akiben őszinte
vágy élt, hogy apaként helyt álljon. Megtanította lányát olvasni,
reggelente a vállán vitte iskolába – és az öreg zsugások már nem úgy
emlegették, mint il ragazzo di Maria-Grazia, vagyis Maria-Grazia fia,
hanem egyszerűen a nevén: Sergio Esposito. Néha-néha még signorig is
vitte. Talán egész idő alatt az apaság, és nem a házasság hiányzott ahhoz,
hogy felnőtté váljon.
Milyen nagyszerű is, gondolta Maria-Grazia, hogy egy ilyen gyerek
van a házban, mint Maddalena, aki egyszerre hordozza magában a jövőt,
és a múlt szeretetét. Amedeo mesekönyvéből csupán fénymásolt oldalak
maradtak meg nekik – Sergio ebből olvasta fel Amedeo fantasztikus
történeteit. Maddalena így ismerte meg a kislány történetét, aki fává,
majd madárrá, aztán almává változott; hallott a darabokra aprított
óriásokról, és Ezüstorról, a gonosz szellemről meg Lelkenincs varázslóról
és két fivérről, akik egymás fejét varázskenőccsel ragasztották vissza a
nyakukra. Egy kevéssé ismert mese, amit Amedeo Concetta
nagynénjétől, Onofriától hallott annak halála előtt, egy kisfiúról szólt,
akinek a feje fordítva volt a testén, aki annyira megrémült saját feneke
látványától, hogy szörnyethalt. Maddalena ennél a történetnél mindig
kéjesen borzongva felsikoltott.
Lena és papája téli délutánokon elmerült a könyvtár kínálatában. Aki
kölcsönözni akart, kitöltött egy kis rózsaszín kártyát, a legtöbben
romantikus regényt, thrillert olvastak, vagy azokat a terjedelmes
családregényeket a nagy, idegen, dinasztikus famíliákkal, amelyekben
valahogy mindenkinek ugyanazt a nevet adták. A sziget idős lakói
mohón falták ezeket a könyveket, de Lenának semmilyen történet nem
tetszett annyira, mint a castellamareiek. Ötéves korára Amedeo összes
meséjét kívülről fújta, ahogy a családi történeteket is. Amint elég idős
lett, Maria-Grazia elmesélte neki Flavio bácsi esetét, aki a tengerbe
ugorva szökött meg a szigetről, vagy azt, hogyan mentek a család
férfitagjai a háborúba, egyik a másik után. Meg annak a napnak a
történetét is, amikor Amedeo, a dédapja először tette a szigetre a lábát.
Aztán az ikrek történetét, akik két anyától születtek. A tengerről érkezett
férfiét. Apja és Zio Giuseppino viszályát. Bárcsak akkor élhetett volna,
amikor a történetek szereplői – amikor Gesuina, az öreg Rizzu, Ignazio
atya, Pierino járta a szigetet, meg Pippa, a tanítónő dús, fekete hajával és
Amedeo a mesekönyvével. Maddalena szemében ezek a szellemek most
is ott lebegtek a sziget utcái, a kecskék ösvényei felett, és pont olyan
meghatározóak voltak, mint a szent jelenléte. Számára a sziget eleven
lény volt, ami meséket lélegzett ki.
Hatéves korában a vállalkozó szellemű Maddalena a Szent Agáta
fesztivál előtti napon készített egy plakátot „Museo dei Miracoli”
felirattal. Csupa nagybetűvel, filctollal rajzolta. Alatta, a teraszon
elrendezett néhány családi ereklyét: a két háborús kitüntetést, a
járógépet, a kis bádogmedált, amit Amedeo viselt, amikor a lelencházban
hagyták, meg Amedeo könyvének fénymásolt oldalait.
– Ezer líra! – kiáltott angolul és olaszul Lena, hogy magához csalogassa
a turistákat. – Nézze meg a sziget csodáit, csak ezer líra! Nézze meg a
csodák múzeumát, ezer líra. Vagy egy dollár, vagy amije van.
Enzo mellette térdelt a járdán, és a Mona Lisát rajzolta krétával, amit
igazi művészektől lesett el, amikor Rómába küldték meglátogatni az
anyja családját.
Amint megálltak a turisták, Lena odament hozzájuk a becses
tárgyakkal, és elmondott nekik mindent, amit ezekről tudni lehetett.
– Ezt a nagyapám, Robert kapta Angliától a háború alatt, mielőtt
lelőtték a tengeren… Ezt a nagybátyám kapta Mussolinitől… Ezt a
könyvet a dédapám írta, amikor medico condottó volt… Ez az én Szent
Agáta rózsafüzérem, szerencsét hoz… – Éjfélre, amikor a két gyerek a
múzeum asztala alatt elaludt az organetto hangjaira, Enzo és Maddalena
harminchétezer lírát, két dollárt és egy fontot keresett. Ezután minden
évben megismételték a kiállítást.
Lena tűnt a család első olyan tagjának, akiben nem volt meg a
veleszületett vágy, hogy elhagyja a szigetet. A bárban nagyanyja rábízta,
hogy a kávécég logójával ellátott tálcával körbejárjon, amit feje fölé
felemelve vitt, hogy átférjen az asztalok között. Nagy komolyan vette fel
a vendégek rendelését hologramos jegyzetfüzetében, amit iskolai
jutalomként kapott. Robert magával vitte a kis háromkerekes furgonban
egy szárazföldi nagykerbe, és visszafelé Bepe kompján már cigarettával,
kávéval és csokoládéval megtömött furgonnal jöttek. – Enyém lesz
egyszer a bár? – kérdezte a hatéves Maddalena a nagyanyjától.
Maria-Grazia egy pillanatig elgondolkodott, mert a d’Isantutól felvett
jelzáloghitei soha véget nem érő tartozássá, rendkívüli teherré kezdett
válni. – Persze – válaszolta. – Természetesen.

Minden egyes évvel bizonyosabbá vált, hogy Pamela nem fog visszajönni
Lenáért. Maria-Grazia figyelte, nem mutatkoznak-e valamiféle érzelmi
hiány tünetei Lenán. Nem a legjobb esélyekkel indult az életben, alig volt
három hónapos, amikor az anyja elhagyta. De Lena erős kislánynak
bizonyult. Ugyanaz a totyogókorában felvett szokása, hogy Maria-
Graziát követi fel s alá a bárban, még mindig megvolt, ettől eltekintve
azonban szerencsére kiegyensúlyozottnak tűnt. A szigeten is százával
talált pártolókra. A bár vendégei is különös kedvességgel bántak vele, az
öreg zsugások, akiknek a lábánál kicsi kora óta bátran játszhatott,
megrovás veszélye nélkül, régi agyagcserepeket és pénzérméket hoztak
neki a múzeumi gyűjteményébe. A Szent Agáta Társaság özvegyei
minden héten imádkoztak érte, annyi amulettet és rózsafüzért aggatva
rá, hogy alig bírta a súlyukat. A Modernizációs Bizottság tagjai (akik
Maria-Grazia tudta nélkül, rögtön a Pamela távozása utáni
találkozójukon megfogadták, hogy védelmezik a gyermeket) telefonon
jelentettek Maria-Graziának Maddalena hollétéről: „Épp most sétál át
Mazzuék olívaligetén.” Valeria detektív módjára figyelte: „Tiszta por a
gyerek, ha meglátod, fürdesd meg.” Máskor Agáta, a halászasszony
hívta Maria-Graziát, és mondta neki, hogy Maddalena hazafelé indult az
iskolából. – Úgy megy, mint egy kis santina, Maria-Grazia, öt perc múlva
otthon lesz. – Ilyen gondos odafigyelés mellett, hogy is ne nőtt volna fel
rendjén Maddalena?
De, persze, ahogy később Maria-Grazia visszatekintett erre az időre,
nem akkora kunszt rendben felnevelni egy gyereket tíz éves koráig, mert
a problémák java csak azután jön.
Minden évben egyszer, a nyár elején, Lenát az anyjához küldték
Angliába, hogy egy hónapot vele töltsön. Pamela – Maria-Grazia nagy
megkönnyebbülésére – túltette magát rövid, de viharos házasságukon,
ahogy Sergio is. Lenának volt két kis féltestvére és saját szobája is,
rózsaszín függönnyel. Maria-Grazia tudta jól, hogy Pamela minden
évben abban reménykedik, hogy Maddalena saját akaratából vele marad.
Minden alkalommal, miután Lena hazautazott, hetekig ment a hosszú,
sírós, esti telefonbeszélgetés kettejük között. De Lena bevallotta
nagyanyjának, hogy Londonban mindig fájt a hasa, és rosszul aludt, az
angol város tompa zaja miatt, amibe nem harsogott bele a motorinók put-
put-putja, és a habos tenger morajlása sem ringatta álomba. Ezzel az
átokkal élt: egész évben vágyakozott az anyja után, de amikor nála volt,
elment az étvágya, és nem tudott aludni, egészen addig, amíg haza nem
tért, és nem futkorászott a fügekaktuszok között, vagy fürdött Enzóval és
a többi gyerekkel a fodrozódó tengerben. Így megszilárdult Lenában a
hit, hogy a sorsa itt élni Castellamarén, és egy napon átvenni Az Éjszaka
Háza irányítását.
Maria-Grazia szédülve észlelte a gyorsuló időt, ami szélsebesen
elröpült Lena felcseperedése és a bár irányítása közben – a század a
végéhez közeledett. Túl volt már a hetvenen. Robert vele álmélkodott:
„Tényleg, neked nem tűnik nagyon hosszúnak ez a rengeteg sok év?” De
igen, Maria-Graziának soknak tűnt, mégsem érezte magát igazán
hetvennek.
Lena gyermeki agya szerint az évek múlásán nem volt mit csodálkozni.
Neki a sziget mindig és mindenkor ugyanolyan volt. Maria-Grazia
számára viszont a végéhez közeledett a század, amelyben életének
nagyobbik részét töltötte, és ez saját öregedésének elkerülhetetlen tényét
juttatta eszébe.
Az év tele volt csodás előjelekkel. Nyáron Maria-Grazia az unokájával
nézte a napfogyatkozást. A jelenség csak egy-két percig tartott, a
napfogyatkozás maga pedig nem volt több, mint egy körömfeketényi
árnyék, amit közvetlenül nem nézhettek, csak egy fehér papíron át vagy
az erre a célra készült kartonszemüvegen keresztül. Ősszel egy nagy
vihar több tonna homokot hordott fel a partra, lerakva az egészet a
barlangok bejáratánál, de hátrahagyva egy kisebb csodát: egy kis
hajóroncsot, ami addig valahol a mélyben nyugodott. A gyerekek
lemerültek, és leolvasták a hajó nevét: Szent Madonna. Agáta egykori
csónakja valahogy megint a szigeten kötött ki, az ár visszarángatta,
mindig egy kicsit közelebb, amíg a vihar meg nem adta neki az utolsó
lökést. Azon a télen a bárban szilveszterező szigetlakók nézték a
nagyvárosiak tűzijátékát, akik sivalkodtak, amikor a tévékamerák
alacsonyan a fejük felett húztak el. Lena és Enzo ezen felbuzdulva
eleresztett a téren néhány petárdát, amivel Concettát úgy megijesztették,
hogy majd kiesett a székéből. De amint a fények kihunytak, a vendégek
visszatértek a sötétben saját házaikba, és a sziget megint ugyanolyan lett,
mint amilyen mindig is volt – továbbra is ugyanazok a meleg fuvallatok
söpörtek rajta végig, és ugyanaz a gyengéd tengermorajlás ringatta a
szendergőket.

A modernizáció új szelei a forradalmi ellenállás hevületét szították fel a

szigeten.
– Miért van két ár az arancinin, kérdem én? – követelt magyarázatot a
halász Agáta egy nap a bárban.
– Új pénzt vezetnek be – magyarázta Lena, aki az iskolában hallott
erről –, a líra helyett egy új pénzt fogunk használni.
– Igen? És ki mondja?
– A kormány, Rómában.
– Á, vagy úgy – könnyebbült meg Agáta, mert a kormány aztán
mondhatott, amit akart, az senkit sem érdekelt.
De az új pénzre való átállást nem lehetett elkerülni. Bepe kompja új
tarifával ment, és Arcangelo is két árat állapított meg a boltjában, saját
kedvező árfolyama alapján. A szigetlakók, akik még mindig tartottak a
banktól, felháborodtak annak hallatán, hogy az összes pénzüket el kell
vinniük a bankba, hogy átváltsák.
– Honnan tudjam, hogy rendesen váltják-e át? – lamentált az özvegy
Valeria.
– Én be nem teszem a pénzem az ő számlájukra – mondta Bepe. – Nem
bízom jobban ebben az il contéban, mint az apjában.
A kiírt napon megtörtént az átváltás. A sziget minden sarkából jöttek,
vödörben, ládában, zsákban hozva több millió lírát, egy kisebb vagyont.
Az öreg zsugások, minden panaszkodásuk ellenére, vagy öt zsáknyit,
Agáta tízet, Bepe és unokaöccsei kölcsönkérték Tonino furgonját, hogy
elhozhassák mind a kétszázmillió lírájukat a bankba, amit máskülönben
nem bírtak volna. A líráért cserébe műanyag tasakokban papírpénzt és
érméket kaptak.
– Nem is sejtettem volna, hogy a szigeten ennyi pénz van! –
csodálkozott Lena.
A sziget a maga csendes módján virágzott. Úgy tűnt, a bank senkitől
sem tagadja meg a kölcsönt. Sergio is felvett egy kis pénzt, hogy a
jelzálogot törlessze, amit még mindig nem fizettek ki teljesen. Mások
havi részletre vettek autót, tévét, vagy nyitottak bonyolult takarékbetéti
számlákat, amik fényűző nyugdíjas életet ígértek. Il conte újabb
szárnyakat csapott betonvilláihoz, amelyek – ahogy megjósolták – az első
földrengés után repedezni kezdtek, és mindezt a bank pénzén. –
Nagyobb külföldi bankoktól kölcsönzi a pénzt hozzá – magyarázta nekik
Bepe, aki egy ott dolgozó unokaöccsétől hallotta. – Annyit kapnak,
amennyit csak akarnak. De én a magam részéről inkább magamnál
tartanám a pénzem.
Sergio vett egy számítógépet hitelre, hogy Lena érdeklődését a
nagyvilág adta lehetőségek iránt felkeltse. Maria-Grazia nem nagyon
örült a kölcsönnek, nem bízott a bankban. Mindenesetre Sergio
megrendelte, és nemsokára megérkezett a sziget első számítógépe. Sergio
biztosította anyját, hogy ő maga fogja törleszteni, huszonnégy havi
részletben. Maria-Grazia nem tudott rá haragudni, hiszen Sergio
mindent a lányáért tett. Bepe unokaöccsei felcipelték a házhoz a fekete
dobozt, gyerekek hada követte őket. Sergio kicsomagolta a gépet,
megvizsgálta a részeit, és egymás után többször áttanulmányozta az
angol használati utasítást, aztán beismerte, hogy a gép kifogott rajta.
Enzo és barátja, Pino, akik a szárazföldre jártak középiskolába, és már
volt dolguk számítógéppel, egész délután dolgoztak azon, hogy
összerakják és működésre bírják a szerkentyűt.
Ahhoz, hogy csatlakozzanak az internetnek nevezett valamihez – ami
Sergiót a leginkább foglalkoztatta, mert azt hallotta, olyan, mint egy nagy
enciklopédia –, egy fekete dobozt kellett beüzemelniük, amin kis piros
fények sora villogott. – Lena, gyere ide! – hívta Sergio a lányát. Lena
mezítláb jött, és apja vállára támaszkodott. Robert és Maria-Grazia is
kíváncsian hajolt a masina fölé. – Hogy indítjuk el ezt az izét? – kérdezte
végre Sergio. – Parancsokat kell betáplálnunk neki? Láttam valamikor a
tévében.
– Nem, nem – javította ki Enzo. – Az húsz éve volt. Csak rákattintasz
az ikonra, nézd. És töltődik az internet.
– Ikon? – mormogta Robert, akinek e szó szentképeket és gyertyafényt
jelentett. Maria-Grazia megszorította a csuklóját, ami régi jel volt kettejük
között, ami most azt jelentette: caro, hogy megöregedtünk.
Enzo a billentyűzet fölé hajolt, és egy nyilat húzott át a képernyőn, túl
gyorsan ahhoz, hogy Maria-Grazia követni tudta volna. A számítógép
pittyegni kezdett, mintha Amerikába telefonálna, magasabb, utána
mélyebb hangon, aztán furcsa gurgulázó hangot adott ki, majd úgy
berregett, mint egy csapat kabóca.
– Rossz! Olyat adtak el nekem, ami rossz! – tört ki Sergióból az
elkeseredés.
– Nem – nyugtatta Enzo –, csak betárcsázik. – Feljött egy ablak. – Na,
kész – mondta Enzo.
– Ez minden? – mondta Sergio csalódottan. – Ennyi az internet?
– Nem. Tud mást is, de ahhoz meg kell tanulnod használni.
– Pénzt kellene szednünk a vendégektől, hogy használják az internetet
– jutott Lena eszébe az ötlet. – Láttam ilyet tavaly Angliában, úgy hívják,
internetkávézó.
Sergio csak pislogott, büszke volt Lenára, hogy egy csomó dolgot tud,
de kicsit le is volt törve, hogy már nem volt újdonság a gép a lányának.
Maria-Grazia, miután áttanulmányozta a használati utasítást, rájött,
hogy nem is olyan bonyolult az egész. Megfogadta Lena tanácsát, és
miután kitapasztalta, hogyan működik, a sziget tizenévesei és a külföldi
vendégek rendelkezésére bocsátotta ötven centért egy órára.
Ezzel az ugrással Az Éjszaka Háza egy csapásra belépett az új
évszázadba. Aztán egy szempillantásnyi idő alatt, mert Maria-Grazia
mindössze ennyinek érezte, Lena felnőtt.
 II.

Andrea d’Isantu nyolcvanas éveiben, több mint ötven évvel azután, hogy
elhagyta a szigetet, visszatért Castellamaréra. Hajóval jött, és amikor
Maria-Grazia meglátta, megrettent, mert észrevette rajta a halál árnyékát,
amint azt Pierino, a halász, majd apja, Amedeo esetében is látta azon az
őszön, mikor az apja meghalt.
Ezúttal már egy nappal korábban tudott il conte érkezéséről. Bepét
hallotta suttogni róla kártyázás közben. – Egyedül jön, és szerintem
maradni akar.
Másnap Maria-Grazia lesétált a rakpartra, és várta a kompot, hogy
tanúja lehessen Andrea d’Isantu érkezésének. Il conte régi
udvartartásából néhányan ott álltak egy csoportban. A rezes banda
játszott. A messzeségben ki tudta venni Andrea vékony alakját, amit bő,
idegenes szabású kabát rejtett. A komp megérkezett a parthoz. Ahogy
Bepe legkisebb fia hátramenetbe kapcsolt, il conte ritkás haja
felborzolódott, ő maga meg úgy ingott a szélben, mint egy száraz falevél
az ágon, ami már szinte nincs is ott.
Aznap éjjel Maria-Grazia elsétált az ösvényeken és a sikátorokon
keresztül a d’Isantu villához.
Santino Arcangelo megjelent a kapu mögött, mint mindig, a szokásos
pimasz grimasszal az arcán, bár már nemigen tudott peckesen járni két
csípőprotézisével.
– Signora Maria-Grazia – köszöntötte, mankójával a kapuhoz
botorkálva. – A gróf úr nem fogadja. Igazán tudhatná már ennyi idő
után…
Maria-Grazia hozott egy tál grillezett padlizsánt alufóliába
csomagolva, mintha csak vendégségbe menne a szomszédhoz. – Addig
várok, mígnem hajlandó fogadni. Hoztam melanzanét signor il conténak.
Mondja meg neki, hogy tőlem van.
Elérkezett az ideje, hogy ezt az ostobaságot maguk mögött tudják.
Maria-Grazia leült a kapu előtti öreg korlátra, átcsúsztatta a padlizsánt a
kovácsoltvas kapu alatt, és eltökélten, összekulcsolt kézzel várt.
Santino otthagyta a padlizsánt, és visszament a villába. Halászok jöttek
az úton, most tértek vissza a tengerről. – Maria-Grazia – kiáltott Bepe. –
Mit csinálsz itt? Úgy ülsz itt, mint valami kamaszlány, aki a barátjára vár.
Csak nem a grófra vársz?
– Ne fájjon amiatt a fejed! Neked mi keresnivalód erre felfele az úton,
Signor Bepe? Csak nem találkád lesz a halász Agátával?
Bepének elment a kedve a gúnyolódástól, és elballagott az unokaöccse
után – az út kiürült. Az éj leszállt, ahogy a nap eltűnt a tengerben. Maria-
Grazia pozíciót váltott, hogy hűtse felmelegedett nyakát. A
legrosszabbján túl van, most már nyugodtan várhat, hátha tényleg
történik valami.
Elaludhatott, vagy csak elbóbiskolt, mert a telihold fényére ébredt, ami
átragyogott a pálmák levelein, és a kabócák zenéje elcsitult. A lefóliázott
padlizsán eltűnt, és valaki állt a sötétben a kapu mögött. – Miért jöttél
ide? – kérdezte Andrea. Ötven éve most szólt először a nőhöz. Vagy mert
hirtelen tört meg a csend, vagy mert hirtelen riadt fel, Maria-Grazia még
kissé kába volt. Tényleg ilyen száraz és erőtlen lett Andrea hangja,
ennyire öregemberes…?!
– Signor d’Isantu – kezdte Maria-Grazia. – Szeretnék beszélni magával.
Andrea jó darabig csak idegesen tépelődve állt a kapu mögött, szája
sarkában valamin nyammogva. Végül megtette a három lépést a kapuig,
és kinyitotta a lakatot a láncon, ami csúszni kezdett lefelé. Andrea
gyenge karja nem bírta megtartani a nehéz láncot, az nagy csörgéssel
leesett a földre. Maria-Grazia felemelte, és két kezébe fogva követte a
férfit a kapun át.

Röviddel Andrea d’Isantu visszatérte után Lena hallotta, amint Valeria,

akinek a vasáruboltja szemben volt Arcangelo csemegeüzletével, a
nagyanyjáról pletykálkodik a teraszon egy őszi éjen. – Minden vasárnap
meglátogatja a mise után – sziszegte Valeria a vén zsugásoknak dévaj
rosszindulattal. – Isszák a palermói portóit a teraszon, nevetgélnek, a
múlton merengenek. Néha órákig elmarad. Nem tudom, Signor Roberto
hogy tűrheti el. Méghozzá az ő korukban… – Valeria majdnem kilencven
volt. – Szégyen, micsoda szégyen.
Lena nem említette ezt a pletykát egy szóval sem a szüleinek, de
elgondolkodott rajta. Nem kellett sokáig várnia, a többiek is hamar
bekapcsolódtak a susmorgásba. – Én azt hallottam, hogy Signor d’Isantu
újraírja a végrendeletét – sutyorogta Gisella, a virágárus. Az ő boltja
Calogero ügyvéd irodája mellett volt. – Nem titok, hogy majd ezek az
Espositók járnak jól vele, mert d’Isantu most is úgy odavan Maria-
Graziáért, mint fiatal korában volt.
Maria-Grazia tényleg eltávozott vasárnaponként, kiöltözve, a bárt
Sergióra és Robertre hagyva. És néha tényleg nem jött vissza egészen este
ötig vagy hatig. Mindeközben Lena nagyapját láthatóan nem aggasztotta
a dolog, széttárta a kezét, és kortyolgatta az arancellóját. Semmi
hajlandóságot sem mutatott, hogy elárulja, mit tud. – Én megbízom
Mariuzzában. Tudom, hogy ez nem valami affér. Ő mondta. Miért kéne
magyarázkodnia a pletykák miatt?
Lenát azonban idegesítette ez a magamegadás, ez a beletörődés. Úgy
tűnt, akkortájt minden idegesíti. A szőlő túlburjánzó indáját le kellett
volna metszenie, de csak csapkodta egy bottal, máskor szinte bevágta a
poharakat a mosogatógépbe – anélkül, hogy tudta volna, miért kelt ki
ennyire magából. Az élemedettebb vendégeiknek megvolt a maguk
gyanúja az üggyel kapcsolatban. Enzo elment – mégpedig Rómába,
művészeti főiskolára. Enzo addig a sziget taxisa volt, biztosítótűvel egyik
fülében, szentagátás rózsafüzérrel a visszapillantó tükrön, és örökösen a
külföldi adókat hallgatta – leginkább amerikai együttesek
szenvedélyesen túlfűtött zenéjét üvölttette a rádióján, mígnem a múlt
nyáron már túl szűknek érezte a szigetet, és el is porzott innen
kipufogógáza szürke felhőjében. Azóta, bár Enzo sebtében írt leveleiben
nyugtatgatta Lenát, hogy még mindig olyan neki, mint a kishúga, semmi
sem volt rendben Castellamarén. Lena tizenhatodik évébe lépett, és
nyugtalanság feszítette a szívét.
Dédapjához hasonlóan abban talált menedéket, hogy fejest ugrott a
történetek világába.
– Mi van ma veled? – méltatlankodott Concetta egy este, amikor Lena
segített neki a nehéz fagylaltos tartályokat kimosni. Sergio a padlóról
söpörte össze a gyűrött scopakártyákat és a cigarettacsikkeket. – Te pont
olyan vagy, mint Enzo. Lám, addig nem nyughatott, amíg el nem ment a
szigetről. Te meg Lena, mást sem csinálsz, csak bújod a papád külföldi
könyveit, mintha már te is itt akarnál hagyni minket.
Lena megilletődve letette a Háború és békét szétnyitva, lefelé fordítva. –
Ez még nem jelenti azt, hogy elmegyek – mondta.
– Ha valaki ilyen vastag, nagy könyveket olvas, az mindig azt jelenti,
hogy a távozáson jár az esze.
A mosogató fölé hajolva Lena némán füstölgött magában, miközben
becsorgatta a szivárványszínbe vegyült fagylaltmaradékot a lefolyóba.
– Néha én is arra gondolok, hogy elmennék, ha tudnék – vallotta be
Concetta. – Néha úgy vagyok vele, hogy nekem is el kellett volna
mennem innen egy rendes városba, ahogy Enzo tette. De aztán eszembe
jut, hogy már öreg vagyok, és ez az otthonom. Akkor elmúlik ez az érzés.

Azon a nyáron, Concetta javaslatára, Lena elment meglátogatni Enzót

Rómában. Nagybátyja, Flavio egykori kartonkofferét vitte, tele a
nagynénje melanzane krémjével, limoncellóval és marmellatával. Lena
örömmel nyugtázta, hogy Enzo örül neki, és hogy alig változott – kivéve
egy dologban, amit a régészeti ásatások között tett sétájukon osztott meg
vele. Enzo testvériesen átkarolta a lány vállát, és bizalmasan elmondta
neki, hogy beleszeretett egy torinói fiúba, akit művészettörténet órán
ismert meg. A lány lelkére kötötte a titoktartást, csak Concetta, a lány
nonnája és Signor Roberto tudhat róla, mondta, mert ők megértik, de
senki más. A torinói fiú története, amit Lena sírógörcsök között osztott
meg nonnával, nem törte össze a szívét, bizonygatta a lány.
Mindenesetre Lena a nyári szünet maradék három hónapját anyjánál
töltötte Angliában.
Más angliai nyarakon a honvágytól gyötört Lena minden este felhívta
apját, csak hogy hallja a bár ismerős zajait: az öregek üdvrivalgását, ha jó
volt a lapjárás, a kávéfőző sziszegését, a lengőajtó csapódását. Ilyenkor
csukott szemmel állt a telefonnál, úgy fülelve minden egyes hangra,
mintha egy pohár vízre ügyelt volna, hogy ki ne loccsantsa. Ám ebben az
évben türelmetlenné tette a telefonbeszélgetés. – El fogom őt is veszíteni.
Az anyja ott fogja tartani. Érzem – aggódott Sergio.
– Nem, nem – nyugtatta Maria-Grazia. – Idővel minden rendbe jön.
Ám egy vasárnap délután, mikor Maria-Grazia il contétől visszatérve
lerúgta a cipőjét, amely már olyan elnyűtt volt, mint valamikor Pippa
lábbelije, és letette a retiküljét az asztalra Szent Agáta szobra előtt,
meghallotta, hogy a telefon megcsörren, és ösztönösen megérezte, hogy
unokája hívja, de rossz hírrel.
– Cara – vette fel Maria-Grazia a kagylót. – Mikor jössz haza?
– Nem megyek egy ideig, itt fogok maradni – felelt Lena vékony,
remegő hangon.

Lena, akinek okosságát felmenői mindig dicsérték, Angliában maradt,

hogy mint dédapja, Amedeo, orvosnak tanuljon.
A bár elhagyatottá vált, falai között minden Maddalena hiányával telt
meg, ahogy egykor a sírás-rívás töltötte be a teret. Mindenkinek fájt,
hogy nincs már ott: a zsugázó öregeknek, hogy már nem futkos közöttük
feje fölé emelt tálcával; a szentagátás özvegyeknek, akik már nem
aggathatták rá a rózsafüzéreiket szerető féltéssel; a pult mögött szolgáló
Sergiónak, aki megint úgy érezte, a sziget túl szűk neki, és megint csak,
mint Maria-Grazia fiaként tekintenek rá. Robertnek a Szent Agáta szobor
mellett heverő, fénytelen bronz kitüntetése elvesztette a fényét – nem
volt többé, aki visszaadja a csillogását. Maria-Grazia még – életében
először – Concettát is síráson kapta, aki így dohogott: – Micsoda egy vén
bolond vagyok. Azt reméltem, hogy ők, ketten egyszer majd
összeházasodnak, és átveszik a bárt.
– Miért ne tudnák átvenni anélkül is? Nem kell ahhoz házasnak
lenniük. – Maria-Grazia éppúgy érezte magát, mint a fivérei távozása
utáni hetekben. Hihetetlennek tetszett, hogy Maddalena elment, és nem
jön vissza. Azt mondta magának, amit Sergiónak is: Lenának csak idő
kell.
Hetek, hónapok, majd csaknem egy év is eltelt azóta, hogy Lena
elment. Maria-Grazia vasárnapról vasárnapra élt, amikor is Lena mindig
hazatelefonált, hogy beszámoljon neki a dolgairól. Jól haladt a tanulással
Angliában, kitűnő eredménnyel tett le egy sor vizsgát. Maria-Grazia
megkönnyebbülésére egy fiút is emlegetni kezdett. – Haza fog jönni –
mondta Robertnek vasárnap éjjelenként, amikor álmatlanul feküdt az
ágyban, az udvari kőszobában. Robert megfogta a csuklóját, úgy, mint
fiatal korukban, amikor forró nyári délutánokon leheveredtek szundítani
egyet. – Lo so. Tudom – suttogta.

Végül valamiféle „látomás” miatt tért haza Lena, ahogy nagyanyjának

évekkel később magyarázta. Egy este, ahogy feljött a metróból, meleg
légáram csapta meg az arcát, és furcsa hatást tett rá: mintha murvafürt
illatát érezné… Először épp, hogy nyomokban, egy nő parfümjében.
Utána azonban már mindenhol ezt érezte – mintha tényleg láthatatlan
virágok illatfelhője vette volna körül. Egyszerre volt az érzés valóságos és
éteri… Az emlékek hirtelen törtek rá, és megállásra kényszerítették: már
két éve, hogy nem volt ott a Szent Agáta-ünnepen.
Ez a felismerés úgy szíven ütötte ott, a sötétedő utca kellős közepén,
hogy elsírta magát.
Egy furgon kikerülte, egy motor hangos dudálással száguldott el
mellette. A járda biztonságában aztán eltűnt az illat.
Nem akkor döntötte el, hogy hazamegy, de attól a naptól kezdve
súlyos kő nehezedett a szívére, amitől olyan ingerlékeny lett, mint Agáta,
a halászasszony vihar előtt. A sziget befészkelte magát az agyába, és úgy
érezte magát, mintha valami nagyon félresiklott volna az életében.
Később erről azt mondta a nagyanyjának, hogy olyan érzése volt, mintha
Az Éjszaka Háza bajban lenne. Különös, hogy így érzett, gondolta Maria-
Grazia, mert ha 2007 végén valami készülődött is, senki sem sejtette, mert
csak annyira érzékelhették volna, mint földrengés előtt a gyenge
rengéseket, amelyeket csak speciális műszerekkel lehet kimutatni.

Azon az őszön Lena még mindig nem, Enzo ellenben visszatért

Castellamaréra. – Visszajött? Miért? – kérdezte Maria-Grazia, amikor
Concetta rohant hozzá a hírrel. – Azt hittem, örökre el akart innen menni.
– Honvágya van! – kiáltott Concetta, félig örömmel, félig értetlen
csodálkozással. – Azt mondja, honvágya van. Megint taxizni akar, és
szobrokat készíteni a szentről. Attól félek, teljesen megbolondult.
 Az igazság az volt, hogy Enzo megbékélt a szigettel. Távollétében
furcsa betegség gyötörte. Rómában, a képzőművészeti főiskolán minden
rajz, minden skicc, amibe belekezdett, végül a szigetet ábrázolta: a
templomot, a piazzát, a fügekaktuszsort, a legelésző kecskéket az öböl
lejtőin, a rozsdaette Szent Madonna nevű halászbárkát, az il conte
villájához vezető pálmasort, és újra meg újra Szent Agátát. Így hát fogta
magát, és három év elteltével, egy szeles napon visszatért, hogy ismét a
taxijába ülhessen.
– Miért jöttél vissza? – szegezte neki a kérdést Concetta, noha annak
idején zokogott, és elátkozta Enzo ambícióit, amelyek elragadták őt a
szigetről. – Nagy művész vált volna belőled Rómában vagy
Amerikában… Kiállításaid lettek volna, galériád, meg még ki tudja, mid.
Enzo ehelyett elkezdett dolgozni a mesterművén Vincenzo régi
műtermében. Itt emberemlékezet óta állt egy durván faragott kőtömb,
amely a sziget egyik barlangjából származott. Vincenzo vontattatta ide a
halászokkal valamikor a múlt században, mert Szent Agáta életnagyságú
szobrát akarta megformázni belőle. Enzo elhatározta, hogy befejezi a
szobrot.
A kő élein dolgozott a vésővel, sápadt arca gondterhelt grimaszba
torzult. Haját hamuszerű por lepte be. – Nem jó – mondta inkább
magának, semmint a nagynénjének. – Nem akar összejönni.
– Mi is akar ez lenni? – hunyorgott Concetta.
– Szent Agáta – válaszolt Enzo, megérintve a szent köpenyének egy
fodrát. – A lábánál ez itt a sziget térképe, a ruhája széle a tenger. Itt
vannak a halászok meg a hajók: a Bízunk Istenben, a Szent Madonna, a
Szent Agáta Salvatrice, a Santa Maria della Luce, a Maria Concetta és a
Siracusa Csillaga. Minden hajó, ami valaha a szigetnél megfordult,
megmenekült vagy elsüllyedt. – Enzo csüggedten elhallgatott, és
leeresztette a karját. – A vulkanikus kő túl porózus, túl mállékony…
Vincenzo valamiért ragaszkodott ehhez a kőtömbhöz. Megvolt a terve.
Azt mondta, hogy csak ki kell bontani a kőből…
Concetta nem tudta, hogy örvendjen-e vagy inkább elkeseredjen Enzo
új megszállottsága láttán. Ott ült a fiú a tömb fölé görnyedve, és még
késő éjjel is hallották kopácsolását a nyitott műteremablakon keresztül.
 – Talán, talán… – suttogta Maria-Grazia Robert fülébe aznap éjjel
izgatottan – Talán Lena is hazajön.

Így is lett, a lány Bepe kompján érkezett haza a rákövetkező nyár elején.
Két teljes évet volt távol. A hajóorrban, a lakkozott fapadon ülve
gyengének érezte magát, mint akinek az idő dupla olyan gyorsan telt,
míg idegenben volt. Már a bőre sem ragyogott bronzosan, szinte
elfelejtette, hogy valaha perzselte a nap; nem emlékezett a forró levegő
áramlására, sem a vakító fehérségre, amivé minden szín változott az éles
fényben.
A komp az árral szemben úszott, tócsa gyűlt a bal oldalánál, és a lány
előtt magasodott a sziget. Már kint is volt a rakparton, kaptatott fel az
öreg hegyre, és minden emléke a fejébe tolult: a tenger morajlása, a forró
por szaga… Ám már városi őslakos anyja szemével is képes volt
érzékelni a kutyaürüléktől áporodott levegőjű utcákat, a templom és a
boltok homlokzatának málladozó vakolatát, az itteniek ráncoktól
barázdált, naptól cserzett arcát. Nem olyan hely ez, amit szeretni
könnyű, és mégis – rá kellett jönnie, ez az egyetlen hely a földön, amit
szeretni tud.
Az Arcangelo boltja előtt üldögélők Lenára meredtek. – Csak nem
Lena Esposito? – szisszent fel jól hallhatóan Valeria. – Nem Maddalena
Esposito, Sergio lánya jött vissza?
– Bizony, én vagyok, Signora Valeria – válaszolt Lena nyájasan, nehogy
hazajövetele napján összevesszen bárkivel. – Hazajöttem.
– Mennyit nőtt, és fehér, mint a fal, mint egy kis szellem – susmorgott
tovább Valeria a gyógyszerésznek, miközben Lenának integetett kedves-
ártatlanul.
Lena már a piazzán járt, aztán már murvafürtös teraszuknál állt. Lám,
ott volt a nagyanyja is, de alig hitt a szemének, hogy ő az, mert csak egy
takaros, apró, idős néninek tűnt. Maria-Grazia letette a tálcát a kezéből,
majd, mint aki az életéért fut, kitárt karokkal unokája felé szaladt. – Lena!
Lena! Lena! – kiáltozta.
Robert meghallotta, és hitetlenkedve jött, napellenzőként szeme fölé
tartva fél kezét, mint aki azt hiszi, hogy káprázik a szeme a szikrázó,
fehér napsütésben. És itt volt Sergio is, aki szintén otthagyta az italos
tálcát, és rohant, ahogy a lába bírta. Elsőként ért Lenához. A nagy
ölelkezés közepette Lena tudta-érezte, végképp elmúlt a
menekülhetnékje.
– Lena hazajött! – kiáltott oda Maria-Grazia a vendégeknek, akik
érdeklődve figyelték a jelenetet. – Az unokám hazatért! Hát nem
megmondtam, hogy egyszer majd visszajön?
Így lett Lena az első Esposito, aki elhagyta a szigetet, de vissza is tért. –
Itt maradok – mondta Maria-Graziának. – Majd valamikor később leszek
orvos.
 III.

Egy szeptemberi reggelen Maria-Grazia bekapcsolta a tévét a bárban, és

meglepő történéseknek lett tanúja: öltönyös emberek léptek ki nagy,
New York-i üvegpalotákból a zöldes fényű éjszakába, kezükben
kartondobozzal. – Merénylet volt? – kérdezte, tűzvésztől vagy
mészárlástól tartva, mert a réveteg tekintetű amerikaiak nagyon lassan
mozogtak.
– Nem, nem – csóválta a fejét Sergio. – Elvesztették az állásukat.
– Miért mennek így, minek a doboz? – értetlenkedett Agáta. – Angolok,
mint Signor Robert, vagy americani? Mi? Nem hallom. Adj rá hangot.
– Te sem hallasz? – reagált az egyik zsugázó ingerülten. – Mert mi
tényleg megsüketültünk attól, hogy nap mint nap egyre hangosabban
üvöltteted a tévét, pedig elég zajt csapnak a srácok is a csocsóval…
Szó szót követett, és a hírből semmit sem lehetett érteni. Mire Maria-
Grazia lecsillapította a kedélyeket, az öltönyös emberek a dobozaikkal
együtt eltűntek, helyüket a szokásos napi bonyodalmak vették át a
képernyőn.
Maria-Grazia kiment Roberthez, aki a murvafürtöt gondozta a
teraszon, amire szinte minden nyári hónapban sort kellett keríteni. –
Valami különös dolog történt, valami furcsa dolog van készülőben a
világban – fogta meg férje kezét Maria-Grazia.
– Ez a ház már sok rosszat átvészelt – mondta Robert, és belecsókolt
Maria-Grazia tenyerébe.
Lena is aggódott. Azon a héten nagyanyja parancsára az egyetemi
jelentkezését kellett volna beadnia egy szicíliai orvosi egyetemre, hiszen
az mégiscsak a közelben lett volna, de ehelyett inkább az újságokat bújta
a történtek magyarázata után kutatva. Amennyire értette, angol és
amerikai bankok mentek csődbe. – Mint ‘29-ben – okoskodott a halász
Agáta. – Mint a nagy gazdasági válság idején.
– Nem, dehogyis – javította ki Bepe –, egyáltalán nem olyan, mint
akkor. – Ugyan Bepe elvből nem bízott il conte bankjában, a
tengerentúlon magasodó pénzügyi bástyákat mégis mélységesen
tisztelte.
A bárban volt némi nézetkülönbség a problémák okát illetően, mert
minden újság mást írt. Míg egyesek a két gazdag amerikait, Freddie-t és
Fannie-t hibáztatták, addig mások egy testvérpárt, a Lehmann fivéreket;
megint mások egy Northern Rock nevű városra kenték az egészet.
Néhányan emlékeztettek rá, hogy tavaly, év vége felé a takarékpénztár
már nem adott kölcsönt – a pénz, ami úgy hullott tíz éve, mint a pelyva,
most alig volt hozzáférhető. De volt ennek valami köze a nagyvilág
eseményeihez? Maria-Grazia áttanulmányozta az újságokat, és nézte a
tévéhíradókat is.
A válság lassan, de biztosan, mint az ár, elérte őket is.
– Légy nagyon óvatos! – tanácsolta neki a halász Agáta. – Egy olyan
vállalkozás, mint a tied, hipp-hopp tönkremehet. Másfél év amíg csődbe
megy, aztán egy újabb másfél év múlva már híre sem marad.
– Á, ne butáskodj már! – szólt bele Bepe. – Mennyi mindent átvészelt
már ez a bár! Két világháborút, mindenféle botrányt, két nagy
földrengést, és a stronzo Arcangelo rivális csehóját is a hegy lábánál. Alig
vettük észre az americanók világválságát. Mit számított az nekünk?
Agáta hallgatott. A családjában örökletes képesség volt a jövőbelátás.

A következő tavasszal a baj bekopogott Az Éjszaka Házába is.

Lena a pult mögött dolgozott, az újságokat lapozta át a válsághírekért,
félfüllel meg hallgatta a sziget halk reggeli neszeit. A bár már ilyen korán
is tele volt: halászok, kártyázó öregemberek, Marco atya, aki a
focieredményeket jött megnézni. Tonino, az építési vállalkozó is itt volt,
aki il conte hoteljával kötött szerződése véglegesítésére várt, és addig a
La Gazzetta dello Sporttal szórakoztatta magát. Robert, aki a teraszon ülve
ellenőrizte a könyvelést, riadtan pillantott fel, ahogy Filippo Arcangelo
mérgesen felcsörtetett a lépcsőn, és beviharzott a bárba. Signor Arcangelo
számos szempár kereszttüzében rontott be, egyenesen az
élelmiszerboltjából, csíkos kötényében, műanyag papucsában, és
ráförmedt a vendégekre: – A tartozás miatt jöttem. Itt van Tonino?
Tonino zavartan ugrott talpra, már számított a kellemetlenségre. –
Tartozol nekem – mondta Filippo Arcangelo, és szünetet tartott, míg
belenézett egy hosszú elszámolásba. – 889 euró, tizenhét centesimi –
olvasta fel, ami a lap alján volt. Ma, zárásig fizesd ki, mégpedig az egész
összeget! Három hónapja hitelre vásárolsz nálam, Tonino, és ami sok, az
sok!
– Nincs annyim – mondta Tonino. – Még mindig várok az új hotel
szerződésére. De ezt maga is tudja, Signor Arcangelo.
Ekkor néhány öreg zsugás Tonino védelmére kelt. – Itt mindenki előtt
kell ezt csinálnod? Nem szégyelled magad? Nem tudod, hogy a végleges
szerződésre vár? – mondták neki.
– És mi van velem? Én ne kapjam meg a pénzemet? – Filippo
Arcangelo apjához hasonló köpcös testét fenyegetően előre döntötte,
hogy kellően nyomatékosítsa a mondandóját. – Nekem nincsenek
jogaim? Többször figyelmeztettem Signor Toninót. Hónapok óta
szándékosan elkerül, amióta ekkora tartozást halmozott fel. Nem nyitja
ki az ajtót, ha az irodájában vagy otthon keresem. Azzal tartozik nekem,
amit ő vett nálam. Ne fizessen azért, amit ő evett és ivott meg? Én haljak
éhen?
Ekkor a közvélemény rögtön megoszlott. – Igen – mormogta Bepe a
sarokban. – Signor Arcangelónak meg kell kapnia a pénzt így vagy úgy,
mert jár neki.
– Hiába jössz most a pénzért, ha még nem kaptam meg – kesergett
Tonino, sarokba szorítva. – Honnan tudhattam volna, hogy ennyi ideig
tart, amíg végre elkészül a szerződés?
– Kifizeted, amivel tartozol! – kiáltott mérgében Arcangelo. – Mind
kifizetitek! Ti, mind hitelbe költekeztek nálam, csak hitegettek, hogy
majd a nyár végén egyenlítitek a számlát. És én mit csináljak addig?
Miből vegyem az árut, miből fizessem a saját számláimat? Vagy erre nem
gondoltatok? Nekem is van ám tartozásom a banknál, és nekem sem
engedik el.
– Signor Arcangelo – mondta Sergio. – A szezon elején sosem megy jól
a bolt. Ezt mind tudjuk. Minden évben hitelt adsz, és a turistaszezon
végén törlesztjük a számlát, ez mindig így volt. A turisták jönnek, akkor
felvirágzik az üzlet, utána kifizetünk téged.
 Arcangelo körbenézett, és bizalmasan közölte a többiekkel. – Valami
történik a tengerentúlon, ha nem vettétek volna észre. A nyár végére az
itt nyaralóknak nem lesz egy fillérjük se. Lehet, hogy a turisták el sem
jönnek. Most akarom a pénzem.
Ekkor furcsa dolog történt. A bár hirtelen megtelt indulattal, ahogy
mindenki számba vette a tartozásait, de még inkább azt, amivel nekik
tartoztak. – Hun van az én tízezer lírám, he? – hánytorgatta fel a múltat
egy öreg zsugás. – Signor Mazzunak adtam kölcsön 1979-ben, hogy
vegyen egy kecskét. És még azóta sem kaptam vissza!
– Mi van azzal, amit én adtam Signor Donatónak, hogy kijavítsa a
földrengésben megkárosodott házát?
– Hol a befektetés, amivel Signor Terazzu citromligetét támogattam
‘53-ban, cserébe azért, hogy a lányát hozzáadja a fiamhoz?
Castellamarét az őrület egy fajtája kerítette a hatalmába, csakúgy, mint
a háború után. Minden bolt tulajdonosa – nyomda, pékség, dohánybolt,
hentes, elektronikai szaküzlet, patika, fodrász – egymásnak esett, és nagy
hangon, mások előtt azon vitatkoztak, ki tartozik kinek és mennyivel.
Megrémülve ezektől a fejleményektől, a Szent Agáta Társaság özvegyei
megrohamozták a bankot, és kivették a pénzüket, mert biztos forrásból
hallották, hogy erre a pénzintézetre is ugyanaz a sors vár, mint azokra az
óriásokra a tengerentúlon.
Bepe unokaöccsét, az egyetlen szigetlakót, aki a Castellamarei
Takarékpénztár és Hitelintézetben dolgozott, kiküldték a fogadótérbe,
hogy beszéljen az ügyfelekkel. Az immár negyvenhárom éves Bepino
megint kisfiúnak látszott olcsó öltönyében, nyakkendővel. A nap átsütött
elálló lapátfülén, arcán folyt a veríték. – Nem veheti ki mindenki
egyszerre az összes pénzt – mondta. – Mi a csuda van itt?
– Az a hír járja, hogy a bank csődbe megy – mondta Valeria.
– Igaz ez? – kérdezte Bepe az unokaöccsétől. – Válaszolj nekem
őszintén, csődbe megy a bank?
– Sì, zio – vallotta be Bepino, aki nem tudott volna hazudni Szent Agáta
özvegyeinek, még akkor sem, ha akart volna. – Igaz.
– Mit jelent az, hogy „csődbe megy”? – kiáltott fel az öregasszonyok
hangadója, Valeria. – Ha valami baj van a bankkal, akkor sürgősen vissza
akarom kapni a pénzemet, mindet, amit betettem.
– Ugye olyan hétezre van nálunk? – kérdezte Bepino.
– Hétezer-kétszázhuszonhét euró. – Valeria egy takarékkönyvet
lobogtatott, amin il conte sárga-kék címere díszelgett. – Csak vedd ki
abból a nagy halom pénzből, amit a széfben őrzöl! Láttam a saját
szememmel, ott van szegény Gesuina társalgójában, isten nyugosztalja.
– Vegyem ki a széfből? Nincs benne annyi… Jó, ha van egy-kétezer
euró még.
Valeria elszántan rátenyerelt az ajtóra, mintha belökni készülne, amint
Bepino kinyitja a zárat. – Jól van, akkor egyelőre csak egy-kétezer eurót
veszek ki.
Erre hangorkán támadt: – Mi van az én nyugdíjtakarékommal?! – Mi
van az én befektetési számlámmal?! Majdnem tizenegyezer euró van
rajta, amit il conte személyesen nyitott nekem ‘92-ben, és azóta is csak
teszem rá a pénzt?
– Ó, vagy úgy… – sajnálkozott Bepino, mint aki felfogta végre a
problémát. – Azt a pénzt nem tartjuk itt. Nem tudjuk egyben visszaadni
az egészet. De ne keseredjen el senki, valahogy vissza lesz fizetve az
összeg, találunk rá módot.
– De akkor hol van? – értetlenkedett Bepe. – Mondd meg! Ha
kölcsönből adtatok kölcsönt, úgy nem volt meg a fedezet a működésre.
Nagyon aljas trükköt játszottatok, Bepino, és kár, hogy tőled kell ezt
megtudnom.
– Nem, nem így működik a dolog. Soha nem tartunk itt pénzt amúgy
se.
– Akkor hol a pénz?
– Külföldön – magyarázott Bepino bizonytalanul, mert e téren
hiányosak voltak az ismeretei. – Nagy, külföldi bankokhoz megy.
– Akkor szerezd vissza tőlük! – tört ki Bepe. – Jézusom, Bepino, hát
hova tetted az eszed?
– De ez nem így működik. Nem tartják maguknál – védekezett Bepino.
– Lehet, hogy már oda is adták másnak. Nem kötik az orromra.
– Hát így üzleteltek ti? – siránkozott dühében Bepe. – Nahát, milyen jól
tettem, hogy nem tettem be a pénzemet, még akkor sem, amikor
kétszázmillió lírám volt a matrac alatt. Most már nem bánom, hogy
megtudtad, Bepino.
– Nem az én hibám – mentegetőzött a szigetlakók tekintetének
kereszttüzében a szégyentől vörös Bepino. Fojtogatóan vette körül az
értetlenség és az elkeseredés. – Egyszerűen nem így megy… – Ám hiába
mentegetőzött, és hiába magyarázkodott, elcsukló hangja elárulta.
– Nem lett volna szabad ide pénzt betenni! – kiáltotta Bepe. – Senkinek
sem. Nem megmondtam, hogy il conte rossz ember?!

Castellamarén a déli hőségnek megvolt a maga hatalma, és lecsillapította

a felbolydult szigeten a kedélyeket. A boltosok bevonultak a tűző nap
elől, a macskák meghúzódtak az árnyékban, és az özvegyek, akik most is
önsanyargató módon talpig feketében jártak, elcsigázottan üldögéltek. A
bárban szokatlan csönd honolt, ám Maria-Grazia felháborodását a
tartozások okozta veszekedés miatt semmi nem csillapította. Elbaktatott
Concettához, aki szabadnapos volt, és a háza előtt ülve, térde között egy
lábassal fejtette a babot. Amíg Maria-Grazia a helyzeten lamentált,
Concetta egy percre sem hagyta abba a munkát. – Még soha a város
történetében ilyen összezördülés pénz miatt nem volt – mondta
vigasztalóan Maria-Graziának. – Nem csoda, korábban senkinek sem volt
pénze, és egymással mindig jól kijöttünk. Mennyi kávét ittak nálad
hitelbe… Marco atya például sohasem fizet. Nem is lenne helyes. Tonino
meg… Hát hogyan kérhetnénk tőle pénzt, amikor a munkára vár?
Meglásd, elmúlik egyszer ez a baj is.

De ahogy április nyugtalan napjai peregtek, világossá vált Maria-Grazia

számára, hogy még sokáig nem jön helyre semmi a szigeten. Filippo
Arcangelo mindenkinek indulatos leveleket küldözgetett – még annak is,
aki csak ötven centtel tartozott neki. Se a péknek, se a mészárosnak nem
ment jól, mert il conte hoteljának és a Szent Agáta-fesztiválnak az
ellátására álltak rá, de mindkettő csak pangott idén. És mint kiderült, a
fél sziget elzálogosította a boltját a kocsi meg tévé iránti lázban néhány
évvel ezelőtt, amik mostanra már mind tönkrementek, vagy elavultak,
tehát nem értek semmit.
 Még a turisták is alig szállingóztak ezen a tavaszon.
– Tönkremegyünk? Bajban vagyunk? – kérdezte Lena. – Tudnom kell.
Lena és Maria-Grazia elővették a könyvelést, és Robert segítségével,
aki mindig értett az ilyen dolgokhoz, számításokat végeztek. Ebben a
bizonytalan világban a helyi bank kölcsönei nélkül, amik fellendítenék a
sziget gazdaságát, bármi megtörténhet.
Il conte senkivel sem volt hajlandó beszélni az eseményekről, de két
héttel a baj kezdete után magához hívatta Maria-Graziát egy
macskakaparásra emlékeztető üzenettel. A bárban a kártyás öregurak
megvitatták az esetet. – Nem illik kapcsolatban lennie vele – vélekedett
Bepe. – Nem helyénvaló.
– Ó, maradj már! – szólt a halász Agáta. – Maria-Graziának biztos
megvan rá a jó oka.
– Szegény Signor Robert… – motyogták a zsugások.
Lena nyakán foltok gyúltak az indulattól, és a leintés kockázatát is
vállalva közbeszólt: – Hallom ám, amit beszélnek. Miért nem neki
mondják ezt szemtől szembe, miért a háta mögött duruzsolnak?
– Ne félj, én beszélek a fejével – mondta Bepe –, mégpedig a
Modernizációs Bizottság következő ülésén.
Ugyan soha nem vallotta volna be nekik, de Lena maga is
bosszankodott a nagyanyja miatt. Miért kell neki el-elszökdösnie Andrea
d’Isantuhoz, mintha tényleg lett volna köztük valaha is valami? Aznap
éjjel átment a nagyanyja kőburkolatú udvari szobájába, ahol Maria-
Grazia épp éjszakai krémmel kente az arcát a lepattogzott tükör előtt. –
Nonna – mondta neki Lena, és ráhajtotta a fejét nagyanyja vállára –,
mindenki rólad pletykál.
– Tudom, cara. Túléltem már máskor is, és most is túl fogom.
– Miért jársz oda, a villába? – kérdezte panaszosan a lány. – Miről
beszélsz vele? Miért kell állandóan ugranod, mintha még mindig
hatalmában tartana?
– Cara, cara – dünnyögte Maria-Grazia, és megsimogatta unokája haját.
– Megtudod, ha eljön az ideje, de most még nem lehet.
Közben il conte vendégeket várt. Azt rebesgették, hogy a
takarékbankjuk egy nagy tengerentúli bank küldötteit várta, hogy
megállapodjanak a bank megvásárlásának részleteiről. A hónap végén
meg is érkeztek, és leültek il contéval tárgyalni a villa teraszán, nagy
papírokat lapozgatva. Il conte Maria-Grazián és a külföldi küldötteken
kívül senki mással nem volt hajlandó szóba állni.

Maria-Grazia ismét a sziget titkainak egyedüli tudója lett. A bárban, a

pult mögött állva, mindenki megosztotta vele a problémáit: nem fizetett
jelzálogrészletek; a szezonhoz képest veszélyesen alacsony bevételek;
utódok, akik el akarják hagyni a szigetet, ahogy a felmenőik tették a két
háború között.
Az ünnepek idejére Maria-Grazia már mindenki ügyes-bajos dolgát
betéve tudta.
Maria-Grazia elhatározta, hogy megoldja a bár jelzáloghelyzetét. – Már
csak néhány hónapnyi törlesztés van hátra a tartozásból – mondta
Robertnek. – Tizenhárom hónap, és ki lesz minden fizetve. Három és fél
ezer euró. Nem kérhetnénk Giuseppinótól?
– Nem is tudom… – húzta el a száját Robert, aki sosem volt híve
annak, hogy a kisebbik fiától kérjenek pénzt. – Jobb, ha kihagyjuk ebből
az egészből, és mi próbáljuk rendbe hozni a dolgokat. Lena visszajött, és
neki van érzéke az üzlethez. Mi magunk is el tudjuk ezt intézni.
Maria-Grazia mindettől függetlenül meghívta Giuseppinót a
fesztiválra.
A turistaszezon elején Tonino nem kapta meg a megbízást il conte
nagy hoteljára. Az épület kiegészítő szárnyának építkezését megkezdték
ugyan, de aztán gyorsan abba is hagyták. A másik épület munkálatai,
amiben turistaapartmanok lettek volna, és elég munkát adott volna egész
nyárra öt embernek, még azelőtt leálltak, hogy igazán elkezdődtek volna.
Csak a vasbeton tüskék meredeztek a parton az ég felé a zsaluzatból,
mint a kudarc megannyi néma tanúja.

Ezekben a bizonytalan napokban a köztudomásúan pogány Concetta, ha

szégyenkezve is, de el-elmorzsolt néha egy imát a vérző szívű Szent
Agáta szobor előtt. Nem tudta, miért van ez, de amikor meglátta a Maria-
Grazia halljában leülepedett port, elfogta a bánat a bár meg Enzo miatt,
akinek a taxija kihasználatlanul állt hetekig az articsóka karói között.
Lenáért is aggódott, akiből ezzel a tempóval soha nem lesz orvos.
Letérdelt a szobor előtt, meggyújtott egy gyertyát, és imádkozott a
szenthez: – Soha nem kértem tőled semmit, még azt sem, hogy hozd
vissza Robertet a háborúból, vagy hogy oldd meg a viszályt a fivéreim és
köztem, vagy hogy segítsd meg az Espositókat, amikor a fiaik elhagyták
a szigetet. De most hozzád fohászkodom, hogy segíts Az Éjszaka
Házának, a szigetnek. Évek óta nem tettél csodát, Szent Agáta. Neked
köszönhetjük a két anyától született ikrek csodáját, Professoressa Vella és
Signora Carmela gyerekeit, és Robert megmenekülését a tengerről.
Hazahoztad Maddalenát Angliából, Enzót Rómából. Most meg sem
kottyanna neked, ha visszahoznád Giuseppinót az ünnepedre. Kérlek,
békítsd ki a testvérével, amire Maria-Grazia annyira vágyik! Adj az
Espositóknak elég pénzt, hogy még legalább egy évig talpon maradjon a
bár! És a többi vállalkozást is segítsd meg a szigeten – segítsd meg
Valeriát, Toninót meg a fivéreimet, Filippót és Santinót is. Ne hagyd őket
cserben!
A szent lefelé meredt, félrebillentett fejjel, fél kezét felemelve, mintha a
közlekedést irányítaná. A félhomályban, a gyertya táncoló fényében a
szobor festett arca gyengéd, de kimondhatatlanul szomorú volt.
A következő hetekben mások is Espositóék Szent Agáta szobra előtt
imádkoztak. Valakinek eszébe jutott, hogy a szerencsehozó szobor
egykor a tonnara melletti kis kápolnában állt, ahol egy kis fülkében
magának Szent Agátának ereklyéjét: a hüvelyujját őrizték.
Függetlenül attól, hogy ez igaz volt, vagy sem, Valeria egy nap maga is
imádkozott, majd néhány nappal később megdöbbentő és
elgondolkodtató csoda történt.
Valeria, aki közel járt a százhoz, 220 eurót kért a szobortól, hogy fizetni
tudja a jelzálogot. Majdnem teljesen süket volt, ezért hangosan beszélt, és
a bár vendégei jól hallották, amint a helyi nyelvjárásban ezt mondja: – Pi
fauri, signora la santa… Kétszázhúsz, ennyi kell csak, hogy kifizethessem
a jelzálogot… Isten a tudója, Carmelo nem talál munkát, és szegény
Nunziata a rossz térdével…
Másnap reggel, napkelte előtt, Valeria korosodó unokája, Nunziata a
fél várost felkeltette rikoltozásával. A bazsalikomos cserép oldalába
gyömöszölve, a nagyanyja ajtaja előtt egy köteg pénzt talált, pontosan
220 eurót, mintha a szent meghallgatta volna őket.
– Csoda történt! – kiáltoztak az öreg zsugások, amikor Valeria
becsoszogott mintegy révületben, hogy köszönetet mondjon a szentnek.
A halász Agáta szkeptikusabb természetű volt. – Miért ne lehetett
volna bárki közülünk, mind hallottuk, amikor a pénzről beszélt…
A következő, akivel a szent csodát tett, Matteo volt, a halász és egyben
autószerelő. Pedig ő még soha nem imádkozott Szent Agátához, és –
ahogy Valeria felháborodottan megjegyezte –, gyerekkora óta nem is volt
misén. Matteo, aki a bár teraszán itta a kávéját minden délután, miután
visszajött a tengerről, hetek óta tétlenségre volt ítélve, mert lerobbant a
csónak motorja, ahogy ezt minden arra járónak el is panaszolta. Talált
egy teljesen újat az anyja bejárati ajtaja melletti sufniban, még a műanyag
csomagolás is rajta volt. Valaki éjszaka hagyhatta ott. Matteo nem értette,
hiszen tényleg nem volt misén gyerekkora óta, és sosem imádkozott a
szenthez… Ahogy teltek a napok, más csodák is történtek: hirtelen
pénzkötegek tűntek elő a csőd szélén álló vállalkozások ajtaja alá dugva;
az éjszaka leple alatt új alkatrészek bukkantak fel egy-egy udvaron a
lerobbant furgonhoz; tetőcserepeket találtak megrongálódott tetejű házak
lépcsőjén. Reggel, mikor lakók felkeltek, egyszerűen ott voltak.
Néhányan a szentnek tudták be ezeket a történéseket. Mások, mint
például a halász Agáta, inkább nagyon is földi okokat kerestek. – Valaki
nagyon is jól tudja – morfondírozott –, hogy kinek-kinek mi kell, és éjjel,
titokban teszi a jót.
– De hát ki engedhetné ezt meg magának? – tette fel a kérdést
Concetta. Mert, ahogy Lena összeadta, nagy összeg jött ki, több mint
amennyi pénz a szigeten összesen lehet.
– Talán Signor Arcangelo az – mondta valaki, mire a bárban kitört a
nevetés.
Érdekes módon semmilyen ajándék nem jelent meg Az Éjszaka Háza
verandáján, bár Concetta és Lena minden reggel alaposan átkutatta
minden zugát, mielőtt kinyitottak volna. Mindkettőjüket megrészegítette
kissé a sziget csodaváró hangulata.
 – Meglátod, egyszer vége lesz ennek az ínséges időnek is – szólt
Concetta, mert Lena hajlamos volt rá, hogy elkeseredjen. – Giuseppino
helyesen fog dönteni, ahogy végül mindig, és a pénzéből majd rendbe
jönnek a dolgok. Sergiónak meg csak le kell nyelnie a békát, és
félretennie a büszkeségét.
Maddalena lelkében azonban gyökeret vert a kétely. Mi van akkor, ha
nem lesz vége? Ha nem a háború, és nem a földrengés, hanem éppen ez a
válság jelenti a bár végét.
– Ne butáskodj! – nyugtatta Bepe. – Ez nem igazi válság. 2010-re vége
lesz, és már emlékezni sem fogunk rá.
 IV.

A Szent Agáta ünnepeket megelőző hetekben a Modernizációs Bizottság

rendkívüli ülést hívott össze Az Éjszaka Házába. Aznap este, éppen
akkor, amikor a sziget lakói a megbeszélésre gyülekeztek, hatalmas vihar
kerekedett. A bár ablakai meg-megrezdültek, és hangos gurgulázással
zúdult le az esővíz a csatornákba, miközben a szél jól megtépte a
murvafürtöt odakint, a teraszon. Olyan hangosan tombolt a vihar, hogy
Maria-Grazia felállva kiabálta a teremben: – Az idei Szent Agáta fesztivál
is pont olyan emlékezetes kell, hogy legyen, mint a többi volt. Még ha
már nincs is pénzünk rá…
A castellamarei bank ugyanis régóta állta a fesztivál költségeit – olyan
régóta, hogy a szigetlakók el is felejtették, honnan jött a pénz rá. De ki fog
fizetni most a templomba való virágért vagy a népi hangszereken játszó
zenészeknek, akik a szárazföldről jönnek ide? És ki a cukrozott mogyorót
és szuveníreket árusító bódékért? Nem beszélve a furgonokról, amik a
kerítést, a generátorokat, a világítást, a hangerősítést szállítják Bepe
kompján át a tengeren, hogy egy nappal az ünnepségek kezdete előtt
minden készen álljon a piazzán. Az utóbbi húsz évben, hogy még több
turistát vonzzanak ide, és a látogatóba érkező volt szigetlakókat is
elkápráztassák, a fesztivál egyre színvonalasabb esemény lett. Világos
volt, hogy ebből a színvonalból most sem engedhetnek.
Ahogy a fesztivál előkészületei, ha döcögve is, de megindultak, az eső
egyre jobban zuhogott. – Szent Agáta mérges – motyogta Agáta, a
halászasszony a bár sarkában, miközben a tévén a focimeccset nézte. A
Juventus játszott az Interrel. Agáta öregkorára nagy futballrajongó lett. –
Mindig ezt mondtuk, ha helyi vihar tört ki: Szent Agáta mérges. A
halászhajó fölött akkor tört ki ilyen vihar, ha a fedélzeten bűnös lélek
volt.
Egy-két zsugás öreg Maria-Graziára sandított ennek hallatán, mert
nyílt titok volt, hogy még mindig il conte villájában tölti a vasárnap
délutánokat, de Robert kivételével senkinek nem mondta meg, miért.
 – Csodát fog tenni – vágott közbe Concetta. – Ezt jelzi. Nem kell
mindjárt ilyen borúlátónak lenni, Signora Agáta.
Két héttel a fesztivál kezdete előtt, egy ritka nyugodt időszakban furcsa
„félcsoda” történt. Bepe kompja épp a Siracusa és Castellamare közötti
tajtékos vizeket járta, amikor egy árnyék közeledett feléjük a víz alatt.
Amint egyre közelebb ért, a turisták aggódni kezdtek. – Cápa… –
hebegte valaki. A száguldó vízgömb hirtelen kivágódott a vízből, majd
nagy csattanással a fedélzeten landolt. Nem cápa, hanem delfin volt.
Szürke, mint egy esős nap, rózsaszín hassal. Az állat az öreg komp
rozsdás fedélzetén vergődött, sípoló és csattogó hangokat adva ki a
delfinek egyedi nyelvén, a szétugráló turisták között. – Csönd legyen! –
szólt rájuk Bepe. – Hadd nézzem meg én először, mit akar!
Bepe fiatalon látott utoljára csíkos delfint, csak távolból, a Santa Maria
della Luce orrából. Most, hogy ez a halszagú teremtmény megszállta az ő
modern kompját, és a fogait csattogtatta, nem tudta, mitévő legyen.
Megragadta a csáklyát, és lekapcsolta a motort. – Jól van, jól, te delfin. Ne
ficánkolj! Stai bravo.
A delfin fényes szemével Bepére meredt. Bepe óvatosan a hajó széle
felé tolta. Ekkor a delfin hirtelen dühödten csapott egyet a farkával,
amitől Bepe megtorpant, és hátrahőkölt. A delfin ekkor átvetette magát a
hajó oldalán, és elmerült a tengerben. A turisták a komp korlátjához
tódulva bámulták, amint még egyszer felbukkan, és apró fekete szemével
visszabámul rájuk. Utána megfordult, és már el is tűnt előlük.
Mire a komp beért Castellamaréba, már sokan azon tűnődtek, hogy
csak képzelték-e az egészet. Amikor Bepe elmesélte a bárban, mi történt,
senki sem akart hinni neki. – Még soha életemben nem hallottam ilyet –
hitetlenkedett Agáta, és csettintett egyet. – Egy csíkos delfin soha nem
ugrana be egy hajóba csak így, ilyen magamutogató módon, mint a
betanított fóka a cirkuszban.
– De mégis megtette. És éppen az enyémet választotta – erősködött
Bepe.
– A te nagy és lenyűgöző kompodba… Ejnye, no, úgy látszik,
mindannyian meghülyülünk vénségünkre. Már megbocsáss, de
bizonyára megcsal az emlékezeted.
 – Nem, nem – kiáltott Bepe. – Ez a színtiszta igazság. A két szememmel
láttam. És honnan veszed a jogot, hogy levénhülyézz? Ugyanazon a télen
születtünk.
Ugyan nem házasodtak össze soha, de az sem volt titok, hogy az
elmúlt ötven évben valamilyen diszkrét viszonyt tartottak fenn, és mára
már olyan természetes közvetlenséggel veszekedtek egymással, mint az
öreg házasok. – Féleszű stronzo – mondta Agáta ellágyultan. – Micsoda
egy bolond… Majd épp egy csíkos delfin ugrik be a csónakjába…!
Aznap éjjel a legfiatalabb halászok, Matteo és Rizzu legkisebb
ükunokái, akiket mindenki csak úgy hívott, hogy Rizzulinu, szintén
különös történettel tértek vissza a tengerről. Aznap feljöttek a bárba
felhasogatott farmerjukban és tengervíztől foltos, amerikai együtteseket
ábrázoló pólójukban, és egyetértőleg hümmögtek Bepe történetét hallva.
Igen, bizony, ez lehetséges. Ők is láttak delfint, a Morte della Barchénél
lovagoltak meg egy gyilkos hullámot, két nappal ezelőtt. De láttak egy
nagy raj repülő halat is – azok úgy hullottak az égből, mint a jégeső, a
csónakuk, a Provvidenza két oldalán potyogtak le. Egyszer meg, amikor
késő éjjel még a vízen voltak, és a lámpák nem világítottak, lekapcsolták
a motort, és hallották maguk alatt a mélyben egy bálna énekét.
– Minden annyira furcsa lett – mondta a halász Agáta, aki immár, hogy
más források is megerősítették, cseppet sem kételkedett Bepe
történetében. – Érik az a csoda… A halak is biztos ezt érzik.

Közben különös pletyka járta il contéról. Még mindig nem beszélt

senkivel Maria-Grazián kívül, így senki sem tudta, hogy miféle
csomagok hagyják el olykor-olykor a pálmasor végében álló villát. A
négyszögletes laposak talán festmények lehettek a barna papírba
csomagolva, aztán nagy ládák következtek, és hallották, hogy az egyik
doboz úgy zörgött, minta réz gyertyatartók lettek volna benne.
– Eladja a holmiját – tudósított végül Bepe, aki a házvezetőnőtől hallott
ezt-azt. – Mindent, ami a szüleié volt. Az ódon portrékat, a d’Isantuk
címerével gravírozott ezüst étkészletet, a francia asztalokat és székeket.
Még a nappali falfreskóit is leszedeti. Úgy látszik, öregkorára
kommunista lett. Biztos a bank csődje miatt…
 – Megőrült – vélekedett a halász Agáta.
– Nem tiszteli egyáltalán az öreg grófot, az apját – mormogták a
kártyázók. – Erről van szó.
A vihar nem hagyott alább. Az ünnepségre készült kerítést ledöntötte a
szél, és az átabotában összerakott színpad, amit Tonino és ‘Ncilino
épített, úgy átázott, hogy amikor a szilárdságát tesztelték, középen
beszakadt, a zenekar pedig lehuppant a sárba. Egy reggelen Maria-
Grazia és Lena, amikor kitárta a zsalut a bár ablakán, a fél verandát
leomolva találta. Az ázott növényekkel körbefont tartórudak túl
nehéznek bizonyultak, hogy a helyükre tudják őket emelni.
A ház maga is széthullani látszott. A tető beázott, eső harmatozta be
Amedeo bársonykanapéját, ami ettől kezdve sohasem száradt meg
egészen. Az egyik emeleti ablakot nyitva hagyták éjszakára, a fakeret
megduzzadt, és már nem is lehetett becsukni. Minden egyes alkalommal,
ha a mosdóba mentek, számolniuk kellett az esővel és a széllel. A hall
falain a festék felhólyagosodott, a könyvtárban a könyvek fele feldagadt
a nedvességtől. Sergio Lena hajszárítójával mentette a menthetőt.
Az eső korábban soha nem fenyegette a fesztivált. Concetta
mindenesetre meg volt róla győződve, hogy csoda készülődik, így az idő
is jobbra fog fordulni a sok viszontagság után. – Azóta nem történt
igazán nagy csoda, hogy Robert kimenekült a tengerből – merengett. –
Épp ideje már, hogy történjen valami jó…
Továbbra is esett, egész héten nem állt el az eső. A turisták egyre
fogyatkoztak, ami felért egy istencsapással ezen az amúgy is
szerencsétlen nyáron.
– Hívd fel a testvéredet! – mondta Maria-Grazia Sergiónak. – Ha te
hívod meg a fesztiválra, talán eljön.
De a telefonvonalat megtépázta a vihar, leszakította a vezetéket a ház
sarkán, amikor a murvafürtös lugast rádöntötte a verandára. Sehogy sem
lehetett felhívni Giuseppinót.
Lena csak ténfergett egyik szobából a másikba, de Maria-Grazia
határozottsága sziklaszilárd volt. – Nem megyek el a szigetről – mondta.
– Itt fogok meghalni, mint az apám, Amedeo, mint az anyám, Pippa.
Ebben a házban halok meg, ami kilencven éve a mienk. Az apám
szelleme még mindig itt él, és itt születtem én is. Robert sem mehet el,
minden ide köti.
– A számok nem hazudnak – mondta Sergio borúsan. – A tényekkel
nem lehet vitatkozni. A pénz nem fog az égből lepottyanni.
– Mintha mindenki másnak potyogott volna – válaszolt Maria-Grazia,
és felcaplatott az emeletre, hogy az apja öreg asztala mellől bámuljon ki a
tenger szürke hullámaira.
Mivel senki nem mutatkozott hajlandónak rá, Lena csinált leltárt,
tartva tőle, hogy hozzájuk is bekopogtatnak előbb-utóbb a szárazföldi
nagybank behajtói, ahogy tették a tenger másik oldalán, házról házra
járva, mikrók és tévék elkobzásával fenyegetőzve. A hét végén kellett
volna fizetniük a következő részletet, és úgy nézett ki, elmaradnak vele.
Már kora reggel Lena kihozta a zsáknyi iratot és a régi leltári jegyzéket,
és kiselejtezte, ami már nem kellett. Aztán addig fényesítette a kávé- és
fagylaltgépet, amíg csudamód nem csillogtak. Előkészítette a tévé és a
csocsó dobozát, hogy gyorsan vissza lehessen pakolni őket, ha a szükség
úgy hozza. Átnézte a raktárban, mijük volt még: őszibaracklé, paprikás
chips, amaretti, arancello, limoncello, limettacello – mind volt a
fesztiválra elég. Feljegyzett mindent a könyvelésben. Maria-Grazia
összeszorított szájjal, összevont szemöldökkel nézte – éppen olyan arccal,
ahogy Amedeo szokott aggódni…
– Amíg a készülődésnek nincs vége, nem beszélünk arról, hogy mi jön
a fesztivál után – rendelkezett Maria-Grazia. – Túl sok a dolgunk. Fel kell
díszítem a bárt, és háromezer adag süteményt kell sütni. Az ablakokat le
kell mosni, elrejteni az izzókat a murvafürt között. Fel kell mosni a
teraszon a követ, és csinálnunk kell valamit azzal a leszakadt indával…
Odacsöpög a víz, ahol táncolni fognak. Hozd ki az arancello, limettacello
és limoncello üvegeket! Szedd elő a kávét is! Meg keverd át a fagylaltot
is, különben tönkremegy! Amikor megjön, megkérjük Giuseppinót, hogy
segítsen a hátralékkal, és ezzel nyerünk egy kis időt.
Már ha Giuseppino eljön, gondolta Lena, de nem szólt semmit.
Sergio egész éjjel fent volt, és arancinit meg rizsgolyót gyártott
kötényben, felhajtott ingujjal. Tizenegy körül megérkezett Enzo, hogy
egy órát segítsen, de végül reggelig maradt. Enzo úgy dolgozott a
tésztával, mintha agyag lenne, érzékeny művészujjai tánca nyomán
minden sütemény, ami a kezéből kikerült, a szentet mintázta. Közben
Lena és Concetta kiszaladt, hogy az esőben murvafürt ágakat vágjon,
hogy felaggathassák a bárban. A füzérekről csöpögött a víz, sötét tócsák
keletkeztek alattuk. A sötétedő helyiségben a három nő székeken
egyensúlyozva felrakta a mennyezetre a szentet ábrázoló zászlókat.
Már nem volt virágüzlet a szigeten, amely a virágfejeket, -szirmokat
szállította volna. Gisella húzta le a redőnyt elsőként… Ezért éjjel az
összes nő kivonult, vödörrel, kosárral, műanyag zacskóval a kezében,
hogy a széltől tépett esernyők alatt, akárcsak a háború után, minden
növényt és bokrot megfosszon a virágaitól. A Szent Madonna roncsára és
a régi tonnara boltíveire fényfüzéreket szereltek fel. A hegy tetejéről
letekintve Maria-Grazia és Lena ekkor úgy érezte, mégis lesz valami a
fesztiválból… Már el is kezdődött – a fojtott várakozás csendje ott feszült
az eső mosta sötétségben.

Ebbe a csöndbe érkezett meg Giuseppino, az aznapi utolsó kompjáratból

kiszállva. Fényes szürke öltönyében, gurulós bőröndöt maga után húzva
a macskaköves úton, furcsa, megtört alaknak tűnt. Senki nem ismerte fel
az elázott városban, úgy osont végig az utcácskákon, mint valamikor zio
Flavio a háborúból hazatérve. Maria-Grazia azután lépett ki a házból, és
ismerte fel a fiát, miután Concetta berohant a bárba kiáltozva:
– Mariuzza, itt van a fiad, a fiad!
Giuseppino megállt az anyja előtt, és lesimította a vizet ritkuló hajáról.
Lena félénken törölgette a kezét a kötényébe, mert még soha nem
találkozott Giuseppinóval.
– Salve – mondta feszült arccal a megtért azon az olasz nyelven, amit
már évtizedek óta nem használt. – Hazajöttem.
Maria-Grazia életében nem örült semminek annyira, mint fia
hazatérésének akkor.
Sergio az esőtől hunyorogva kijött a teraszra megnézni, mi ez a
hangzavar. Leballagott a lépcsőn, és megrázta az öccse kezét. Concetta és
Lena hátramaradtak, érezve, hogy a csoda, amire vártak, végre
kéznyújtásnyira van. Sergio hadarva beszélt, idegesen a köténye
madzagjával babrált: – Egy kölcsönről lenne szó, Giuseppino… ezer
euró, vagy kettő… ennyi elég lenne, hogy kifizessük a maradékot, és a
telet átvészeljük… különben elveszítünk mindent… le vagyunk maradva
részletekkel… tudom, hogy nem lenne szabad ezt kérnem…
Giuseppino leült, mellkasát dörzsölgetve, és a bőröndjét
nekitámasztotta egy vizes széknek. Végre megszólalt: – Sergio, nem
tudok segíteni.
– Pi fauri, Giuseppino.
– Nem tudok segíteni. Nincs semmi pénzem, a vállalkozásom csődbe
ment.
Maria-Grazia tett egy lépést előre, megragadta Giuseppino vállát. –
Hogy érted?
– Csődöt jelentettem… A cégnek vége.
Hirtelenjében Maria-Grazia olyan óriásnak tűnt, mint az apja volt. –
Csőd…! – kiáltotta. – Nézz, rám, Giuseppino! Magyarázd el nekem, mi
történt.
Giuseppino ingerülten, szaggatottan kezdett beszélni az anyja szúrós
tekintetét érezve magán. – Határidős ügyeletekkel kereskedtem, de vége
lett. A pénz mind oda. A válság. Amiatt. A cégnek vége…
– A te fontos munkád – suttogta Maria-Grazia, és nem akart hinni a
fülének.
– Nem volt fontos munka – mondta Giuseppino. – Opciós kötvényeket
adtam és vettem, ti meg itt azt hiszitek, hogy dúsgazdag lettem! Csak
túlzással lehetett volna akár jómódúnak nevezni is. Mit hittetek, hogy
majd csodát teszek? – A hangja metszően hideg lett. Néhányan a terasz
szélénél gyülekezni kezdtek a botrányszagra.
– De a lakás, azok a nagy autók… – hebegte Maria-Grazia.
– Minden hitelből volt.
– Ai-ai-ai, Giuseppino – jajgatott Concetta. – Mi lett belőled, mióta
elmentél innen…!
Giuseppino lehajtotta fejét, amely éppen úgy kopaszodott a búbján,
mint Sergióé! – Ó, Giuseppino! – zokogta Maria-Grazia. – Ha a
nagyapád, Amedeo látna most, vajon mit mondana neked?
– Nem küldtem rendszeresen pénzt haza? – kiáltott fel Giuseppino
ellentámadásba lendülve. – Például azt a kétmillió lírát a felújításra?
Mindig én álltam a javítások költségét, én pótoltam ki, ha esett a bevétel,
bár Sergio kitúrt mindenből, az elejétől fogva. Jól jártál velem, mama! Te
meg Sergio meg apa, ti mind! Ti akartatok egy új furgont, megjavíttatni a
tetőt, új tévét venni – mind benne voltatok a dologban, nem csak én!
Sergio, aki eddig az ajtóban húzódott meg némán, hirtelen ráébredt,
mennyien bámulják őket, ugyanakkor a sikeresebb fivér szokatlan
szerepében találta magát. A megtört testvére feletti győzelemnek keserű
utóíze volt, mint a pimpós bornak. – Mama, Zia Concetta, elég volt –
mondta Sergio. – Giuseppino, gyere be!
Giuseppino felkelt a székből, és az anyja kezébe adta Amedeo
mesekönyvét: – Tessék, visszahoztam. Senki ne mondhassa, hogy
elloptam. Mindig mondtam, hogy visszahozom, amikor a legközelebb
jövök. Most megtettem, itt van.
Mindezek után Giuseppino szinte megkönnyebbülten ballagott be a
testvére után a bárba. Mint egy messzi földről hazatért vándor a
nagyapja könyvében. A megjuhászodott fekete bárány, a megalázott és
megtért tékozló fiú…
 V.

Maria-Grazia nem tudott aludni. A hiábavaló forgolódás helyett inkább a

bár pultjánál üldögélt, és az apja mesekönyvét lapozgatta. A papagáj és a
madárrá változott lány története. Ezüstorrú, Lelkenincs… Ahogy olvasott
tovább, a pult mögött ülve a hideg hajnalon, az apja nedvességtől foltos
portréja alatt, ő is csodának lett tanúja: voltak a könyvben olyan
történetek, amiket nem ismert. Ezeket az apja biztos halála előtt
jegyeztette le Sergióval, az ő macskakaparásos tizenéves kézírásával.
Giuseppino pedig elvitte magával a könyvet, még mielőtt bárki más
ezekről tudomást szerezhetett volna.
Maria-Grazia felkeltette az emeleti szobában, a bársonykanapén alvó
Giuseppinót. – Caro, mi ez? – kérdezte, a számára új mesékre mutatva.
Giuseppino nyaka kivörösödött, ahogy gyerekkorában is mindig,
amikor valamin rajtakapták. – Nem fénymásoltam le az utolsókat –
motyogta. – Nem volt már pénzem, és azt gondoltam, hogy Sergio úgyis
emlékszik rájuk, ő írta le őket.
De Maria-Grazia soha nem tudott róluk! Most úgy olvasta ezeket a
meséket, mintha apja itt lenne vele, varázslatos módon, és mesét
mondana neki, csöndesen, hogy álomba ringassa, mint kislánykorában,
amikor járógépet viselt. A sziget történetei elevenedtek meg a lapokon:
szamárárverés, mentőakciók a tengeren, szomszédviszályok, az 1913-as
nagy halfogás („ signora Gesuina mesélte nekem 1922-ben”), az 1875-ös
nagy földcsuszamlás („a Mazzu családtól hallottam”), és az utolsó
oldalakon egy történet Szent Agátáról. Ennél nem volt forrás vagy dátum
megjelölve, ezért Maria-Grazia ezt a történetet kizárólag az apjának
tulajdonította, és meg volt győződve arról, hogy ezt neki írta, mégpedig
azért, hogy ebben az áldott pillanatban rátaláljon. Szent Agáta ünnepe
előtt egy nappal, és kilencvenöt évvel azután, hogy Amedeo részt vett az
első fesztiválján.
Szent Agáta egyszer megjelent egy sírásónak, írta az apja, a mocsár
melletti temetőben, meglehetősen ijesztő módon, a kapu felett lebegve,
karjait kitárva. Amikor a sírásó visszament a sírgödörhöz, amit éppen
ásott, hát, a lapátja eltűnt, és a sír be volt temetve, mintha soha nem is
ásta volna ki. Nem tehetett mást, abba kellett hagynia a munkát, így a
sírásó hazament.
Akkoriban sok földrengés volt. A sírásó újból próbálkozott, de a talaj
nem engedett, kemény volt, mint a kő, és egyszer, egy nagy rengés után,
amikor reggel kiment a temetőbe, az összes sírt nyitva találta. Rémisztő
látvány volt.
Ebből arra következtetett, hogy a szent vagy ki akar tolni velük, vagy
azt akarja, hogy a halottakat máshol temessék el.
A szigetlakók megtanácskozták a dolgot, és elhatározták, hogy
tiszteletben tartják a szent akaratát, és valahova máshová temetik el a
halottaikat. De abban az időben igencsak tartottak a járványoktól, ezért
elzárkóztak attól, hogy a halottakat a házaikhoz vagy a kutakhoz közel
temessék el. Így nem engedelmeskedtek, tehát így is, úgy is bajt hoztak a
fejükre. A szigetlakókra újból a sírás-rívás átka szállt.
Egy reggel a szent megjelent megint a szigetlakók előtt – a temetőbe
vivő úton. A kezével mutatott valamerre, a halászok pedig követték.
Átbóklásztak az egész szigeten, keresztül-kasul a mezőkön, árkokon,
olívaligeteken, mígnem a tengerparti barlangokhoz érkeztek. A szent
megállt a barlang végében, és várt. A szigetlakók rövid tépelődés után
belátták, nincs mit tenni, itt kell eltemetniük a halottakat.
Itt leltek a második csodára, ugyanis a barlangban kis rekeszek voltak
kifaragva, bennük csontok – ezekben az őseik koporsóit és urnáit is
elhelyezhették. Még nagy, méretre vágott kőlapok is voltak ott, amikkel
lezárhatták a fülkéket.
A holtak átszállításának napja eléggé viharos volt. A szigetlakók
húzódoztak a dologtól, de a szent megjelent mindenütt a szigeten, mint
aki ragaszkodik hozzá, hogy a barlangba vigyék a halottaikat. Az egész
város összegyűlt, és a temetési felvonulás órákig tartott, de délután végre
a barlangokhoz értek.
Amíg a lakosok odalent voltak, a barlangokban, Castellamarét
hatalmas földrengés rázta meg. Il conte villája alatt láva tört fel, a sziget
megemelkedett és megrázkódott. Amikor a barlangokban kucorgó
szigetlakók kijöttek a felszínre, a láthatáron legyalult városukat látták,
egyetlen épület sem állt a templomon, a villán és Az Éjszaka Házán
kívül.
Ekkor rájöttek, hogy a szent nemcsak a halottakat, hanem az élőket is
megóvta, mert senki nem halt meg a földrengésben. Mindannyiukat
megóvta az ősi barlangok menedéke.
Amikor a halottak újratemetése befejeződött, megtörtént a harmadik
csoda. A kő a barlang végében, amely az oldalára dőlt a rengéskor, a
szent alakját formázta. Vincenzo, a művész kivitte a barlangból, hogy
szobrot faragjon belőle. Attól kezdve a szigetlakók tudták, hogy a
barlang nem elátkozott, hanem szent hely.
„A sziget lakói így vetettek véget a sírás-rívás átkának, Mariuzza,
cara”, írta az apja.

Robert az ajtóban állt, és kissé zihált attól, hogy végigjött a folyosón.

Maria-Graziának be kellett végre látnia, hogy immár öregember… Robert
kezébe nyomta a könyvet. – Valakinek le kellett volna írnia a többi
történetet is – mondta Maria-Grazia. Az apján kívül vajon ez bárki
másnak eszébe jutott valaha is? Ki jegyzi le Agáta megmenekülését a
tengerről, vagy Robertét? A napot, amikor apja és ő egy sor hajót látott a
láthatáron felbukkanni, oly aprókat, akár az esőcseppek egy dróton.
Aztán ott volt Pierino szelleme, Enzo megszelídítése, a nagy hotel
megépítése, az éjszakánként a szigetlakók ajtaja alatt megjelenő
pénzkötegek csodája. Ki írja meg ezeket, és mi lesz, ha senki sem akad
erre a feladatra? Márpedig valakinek le kéne ezeket jegyeznie…
– Miért ne lehetnél te ez a valaki? – vélekedett Robert.
– Caro, én már túl öreg vagyok ehhez – mindketten azok vagyunk.
Hogy elrepült az idő… Alig maradt már időnk valamire.
Gyengéden megfogva a csuklóját, visszavezette a férfit az udvari
kőszobába. Ahogy mentek, Robert kicsit rátámaszkodott, ami
nyugtalanította az asszonyt, mert mindig fordítva volt. Megértette, hogy
az élete a végéhez közeledik. Robert is nyilván ezt érezte, mert rajta volt
a szemüvege, és a lámpa az ágya mellett égett. Ő is ébren volt,
gondolkodott. Maria-Grazia becsukta az apja könyvét, és az
éjjeliszekrényre tette. – Te sem tudsz aludni?
– Nem, cara – mondta Robert. – Terveket szövök…
– Miféléket?
– Most, hogy a fiúk végre itt vannak mindketten, itt az ideje, hogy
beszéljünk velük a bár jövőjéről.
– Milyen jövőjéről? – kérdezte Maria-Grazia kissé meglepődve.
– Ha Maddalena akarja vezetni Az Éjszaka Házát, akkor neki kell
átadniuk. Ez a véleményem. Maddalena születése óta szeret itt lenni.
Elég kemény ahhoz, hogy kibírja, míg vége a válságnak. Neki kell
megkapnia a bárt, ahogy annak idején neked kellett volna. Mindig
tiszteltem az apádat, de ebben nem hozott jó döntést.
Maria-Grazia valami rátarti büszkeségtől vezettetve, ami talán Pippa
Vella lenyomata lehetett a természetében, még mindig azt szerette volna,
hogy Maddalena orvosnak tanuljon. Aki ezt nem akarta. – Nem akar
orvos lenni – mondta neki Robert, amikor Maria-Grazia ezzel a
kifogással élt. – Nem akar, csak még nem szedte össze a bátorságát, hogy
elmondja neked, amore. Nekem már elmondta.
Maria-Grazia a lelke mélyén eddig is sejtette, hogy Lena minden
vágya, nagyanyjához és dédapjához hasonlóan az, hogy a bárt vezesse,
amire olyan rátermett volt, mint senki más.
 VI.

Szent Agáta napja színtelen-szürkén virradt rájuk, a tenger a ködbe

veszett. A reggeli misét a templom előtt tartották, esernyőkből alkotott
védőtető alatt. – Dicsértessék a Jézus és Szűz Mária! – próbálta meg
Marco atya túlkiabálni a szelet, és széttárt reverendájával védte a
gipszből formált szentet. – Dicsértessék Szent Agáta és a szentek mind!
A körmenet fegyelmezetten dagasztotta a sarat. A régi gipszszobor,
amit Vincenzo szépapja készített, még sohasem volt kint az esőben. A
tengerparti barlangokhoz vezető kavicsos úton kisebb tragédia történt: a
festék leoldódott a szoborról, az arcán fekete könnyek csorogtak, mint
valamikor Carmela szeméből, és a ruhája is ereszteni kezdte bíbor színét.
– Rizzulinu, Matteo, siessetek! – kiáltott a pap. – Vigyétek be a szobrot
az esőről gyorsan! – Marco atya öregkorára maga is Szent Agáta odaadó
híve lett, mint a többi szigetlakó.
A halászok a barlangok felé rohantak vele. A kövek között botladozva
végül bevitték a szentet a barlangrendszer száraz sötétjébe, a többiek
pedig igyekeztek utánuk. – Megsérült? – kérdezték a Szent Agáta
Társaság aggódó özvegyei. Öngyújtók, mobiltelefonok fényénél
vizsgálták meg. Arca bánatosan csillogott, úgy mozgott a fényben,
mintha élne, és csakugyan, most kicsit halványabbnak látszott, mint a
vihar előtt.
– Nem vihetjük vissza ebben az időben – mondta Marco atya. – A
festéket le fogja mosni az eső, a gipsz szétesik a nedvességtől. Itt kell
tartanunk, amíg a vihar el nem ül.
Így történt, hogy amikor a szárazföldről megérkeztek a végrehajtók
Castellamaréra, hogy a sziget lakosainak tartozásait beszedjék, egy
teremtett lelket sem találtak otthon; egy kopogtatásra sem nyitottak ajtót.
Az egész sziget kihalt volt, minden bolt zárva, mintha mindenki
elmenekült volna onnan – így hát nem volt más választásuk, eltették a
végrehajtási határozatokat, fogták az aktatáskáikat, és távoztak.
Közben a barlangban vitatkozni kezdtek. – Itt leszünk a világ
végezetéig – festette az ördögöt a falra Agáta.
– Csak még egy fél óra – mondta Marco atya.
De a félórából egy óra lett, az egyből másfél. A vita éppen kezdett
elfajulni, amikor Concetta megszólalt: – Enzónak van egy Szent Agáta
szobra.
Enzo hirtelen a figyelem középpontjába került. Néhányan, akik már
látták a szobrot, helyeslően bólintottak. Igen, igen. Az is Szent Agáta
szobra…
– Hozzátok ide azt! – mondta Concetta. – Annak nem árt az eső. A
nagybátyja, Vincenzo akarta kifaragni. Majdnem kész van. Azt is
vihetjük a körmeneten.
Az öregek bólintottak, a másik Szent Agáta is megteszi. Végül is
ugyanarról a szentről mintázták…
– Túl nehéz – mondta Bepe. – Kőből van. Ez meg gipszből. Hogy fogja
hat halász felemelni?
– Fel lehet emelni – válaszolta Enzo. – Vulkanikus kőzetből van,
porózus, mint a tajtékkő. Majd kitalálunk valamit.
Ekkor a sírás-rívás átkáról kezdtek el pusmogni.
– Nézzük meg azt a szobrot! – indítványozta Marco atya. A gipszből
készült szentet pedig beljebb tolták a barlang száraz, biztonságos
mélyébe, ahol már semmiféle víz nem érhette.
Még vagy egy fél órába telt, amíg a halászok visszatértek az öblön
keresztül, és amikor megérkeztek, meglepetésükben sokan felkiáltottak.
A halászok Enzo szobrát felrakták Rizzu öreg szamárkordéjára, amire
már vagy húsz éve nem gondolt senki. Az elfeledett szekér lassan
imbolygott feléjük, oldalán a zöld és sárga mesefigurákkal. Az öregebb
halászok és ifjú utódaik együtt húzták: Tonino, Rizzulinu, Matteo,
‘Ncilino, Calogero.

A viharban körbevonultak a szenttel végig a sziget partjai mentén.

Elvitték il conte lehúzott redőnyű bezárt villája mellett. Néhányan
felpillantottak az ablakokra, hátha meglátják az úrfit, amint áldását adja
fejbólintással, ahogy az apja tette régen, de nem tűnt fel az ablak mögött.
A szobrot tovább húzták és vonták a szekéren. Elmentek a sziget köves
déli végéig; el a görög amfiteátrum mellett, amit magas fű és bogáncs
nőtt be; majd a sziget sziklái mentén a barlangok felett és az új hotel
kapuja mellett, ahol valamikor Mazzuék farmja volt. A hotel kihalt volt, a
műanyag nyugágyak felfordítva hevertek, a napernyőket átáztatta az
eső, de feltűnt néhány turista, aki csatlakozott is a menethez. Közben a
szent fél karját feltartva előre-hátra dülöngélt a szekér végében, kőruhája
redőiben patakokban folyt az eső. – Még egy kicsit, már nincs sok hátra –
noszogatta a szobrot Maria-Grazia, aki az aggodalomtól szaporán
kapkodta a levegőt. Úgy beszélt, mintha maga a szent ülne és dülöngélne
a szekéren valamilyen csodálatos átalakulás folytán az éjszaka leple alatt,
és őt magát biztatná a kitartásra…
A rakpart mellett, az öreg tonnara és a Szent Madonna rozsdás roncsa
előtt Marco atya imádkozott védőszentjük áldásáért. Csecsemőket hoztak
előre, hogy ők is megkapják az áldást. A farmerek viharban ázó
terményét már megáldották. Marco atya felszentelte a sziget új
halászhajóját, Matteo Provvidenzáját: a szentelt vízzel teli üveget a
zuhogó esőben a hajó orrához csapta.
Az eső jó pár vendéget vert be a bárba aznap este. – Hogy lett itt
hirtelen ennyi ember? – csodálkozott Maria-Grazia. – Talán mindenki
megsajnált minket, és idejöttek inni egy arancellót, hogy nyitva tartsák
ezt a helyet még egy nyár erejéig?
Concetta áttört a tömegen, szemében fojtott öröm ragyogott. – Most
hallottam – suttogta –, hogy Arcangelo bárját elöntötte a víz, pont úgy,
mint ‘63 telén, amikor akkora vihar volt! Szegény bátyám.
– Csoda történt – kiáltott fel a halász Agáta. – Megmondtam én neked.
Ezért volt az eső.
Arcangelo átázott vendégei, bár kicsit szégyenkezve, de beosontak Az
Éjszaka Házába egy szíverősítő ital vagy forró tea reményében. Filippo
Arcangelo a teraszon ácsorgott, amíg Concetta a karjánál fogva be nem
rángatta.
Ez mégsem lesz elég, állapította meg Maria-Grazia, ahogy fiait és
unokáját nézte, amint a tömött bárban felveszik a vendégek rendeléseit.
Több kell nekik, mint néhány kilencven centes kávé, néhány egyeurós
kupica tömény. Az esőtől a teraszt nem lehetett használni, a fagylalt
kristályosra fagyott a tartályokban – ebben a mostoha időben még a
turistáknak sem kellett.
Ám ahogy beesteledett, a téren táncolni kezdtek, mint mindig – vadul
ropták a nagy tócsák között, a szent csuromvizes lobogói alatt, amiből
langyos víz csurgott a mulatók fejére. A nagy, bérelt fényszórók alatt, a
sziget lakói Bepe organettójának hangjára keringtek, forogtak. Maria-
Grazia a terasz szélén ült, Robert mellett, felette Giuseppino nagy
golfernyője feszült, és arról mesélt a férjének, hogyan töltötte el az apja az
első napjait itt, a szigeten. A történetet, amit Amedeo a lányának szőtt
belőle arról, hogy lenyűgözte a szobor, amit száz vörös gyertya vett
körül, a varázslatos csendet, amikor il conte üdvözölte a tömeget.
Mennyire más volt az a fesztivál, mint ez, amibe belemorognak a
generátorok, fényszórók villognak színesen a bódék tetejéről, és a fiatalok
lüktető zenére vonaglanak a sarokban. A sziget szomorú sirató dalai már
nem hatják meg őket. A turisták száz meg ezer képet csinálnak – az apja
első fesztiválján csupán egyet készítettek. Az volt az első fénykép a
fesztiválról, és rajta volt mindannak csírája, ami később történt. Most már
a gróf se volt sehol. Rajta kívül senki más nem ismerte volna be – főleg
nem a Modernizációs Bizottság tagjai –, de a fesztivál a jelenléte nélkül
valahogy kiüresedett, már nem volt az, ami hajdanán…
Az ázott piazza összevisszaságába robbant be Bepe az unoköccseivel,
mintha ő is az ifjak korosztályához tartozna. – Baj van! A komp
lerobbant! – kiáltott Bepe.
– Lerobbant? – kérdezett vissza Tonino.
– Azok a nyomorult repülő halak, egész rakás, a motorba akadtak. Azt
a puttana viharját neki…
– Hagyd most a Santa Mariát! – tanácsolta Tonino, megveregetve az
öreg Bepe vállát. – Át vagy ázva. Rendelek neked egy arancellót. Majd
holnap megjavítjuk a motort, amikor mindenki kijózanodott, és az eső is
elállt.
– Nem, dehogy, nem érted! A Santa Maria del Mare robbant le, és
rengetegen várnak, hogy átjöjjenek. Át kell őket hoznunk.
Ezen aztán meglepődtek. Il conte nagy hoteljából jönnének hozzájuk
turisták? – Nem – vágta rá Bepe. – Mindenféle népek a szárazföldről.
Volt itteniek, Mazzu harmadunokatestvérei, azt hiszem, akik Amerikából
jöttek látogatóba, meg a Dacosta nagybácsik Svájcból. Mintha még Flavio
Espositót is köztük láttam volna. Turisták is. Hallottak a fesztiválról. A
rakparton sorakoznak, a szentet akarják látni. És most a komp nélkül
tehetetlen vagyok.
Maria-Grazia elszántan felkelt. – Flavio? A bátyám? Ide kell hoznunk,
értük kell küldenünk a kis csónakokat. Hol vannak a halászok? Matteo?
Rizzulinu?
Rizzulinu kibontakozott a táncoló tömegből, a farmerja nedves szárát
csavarva ki. – Olyan öt-hat embert tudunk egyszerre áthozni a
Provvidenzával – mondta, amikor a halász Agáta elmagyarázta neki, mi
történt.
– Mennyien lehetnek, Bepe?
Az öreg révész elgondolkodott. – Nem tudom, nagyon sokan.
– Kinek van még csónakja? – kiáltott Maria-Grazia. – Ki tud még
segíteni?
A Terazzu család legfiatalabbjai előre léptek, meg még néhányan
rajtuk kívül, de ez volt minden.
Ekkor a halász Agáta pattant fel a pultra támaszkodva. – Elvisszük az
öreg csónakokat. Azokat, amiket a tonnaránál tartunk. Amiket fehér
kővel festettünk meg még a háború előtt. Van ilyen vagy tíz-tizenkettő.
A sziget lakói felbuzdultak. Lesiettek a rakpartra, kocsikkal és
furgonokkal, biciklin vagy gyalog, és lampionokat vittek, amelyek úgy
világítottak, mint kis fehér csillagok. Maria-Grazia Flavio régi Balilla
távcsövét vette magához, és Lenával együtt háromkerekű targoncán
követték a tömeget. A vihar lecsillapodott, az eső alábbhagyott, és a
sötétben a sziget fiatal férfi lakói nekiindultak a tengernek a
csónakokban. Az öböl habját szelte ismét a Sant’ Agáta Salvatrice, a
Bízunk Istenben, a Santa Maria della Luce, a Provvidenza, a Maria
Concetta és a Siracusa Csillaga.
Lena és Maria-Grazia a parton maradt a többiekkel együtt, és a
távolból nézték, hogy tűnnek el a messzeségben a csónakok lámpásai. Itt
a tengerparton állva Maria-Grazia úgy tekintett a szigetre, mint ahogy a
távozók láthatták, beleértve azokat az Espositókat is, akik elköltöztek, a
fiát, a fivéreit, az unokáját – egy nagy szikla a tenger párájában, ami
hátrafelé úszik a víz fátyolos felszínén, mint egy elszabadult hajó. – Nem
akartál te is átmenni egy csónakkal? – kérdezte Lenát.
– Nem, itt maradok, és előkészítem a bárt, hogy minden rendben
legyen, amikor megjönnek.
De Maria-Grazia elmerült gondolataiban, maradni akart még és nézni
a csónakokat, amíg valamilyen csoda folytán a testvére tényleg vissza
nem jön az egyikkel. Lena nála hagyta a tricikli indítókulcsát, és gyalog
ment haza a lanyhuló esőben. Ekkor történt, hogy Santino, az intéző fia
rohanva jött egy csuromvizes üzenettel, amiben Andrea d’Isantu kérte
Maria-Graziát, látogassa meg még egyszer utoljára. Maria-Grazia
egymagában fogadta az üzenetet.
Amikor Concetta elért a piazzára, és meghallotta a zenét, amire már
senki nem táncolt, látta a felfordított székeket a teraszon, a barátnőjét
keresve furcsa dologra lett figyelmes. A bankot fehér fluoreszkáló égők
fénye világította meg, automata ajtajai tárva-nyitva álltak. A pult mögött
Bepino ült.
A Szent Agáta Társaság özvegyei betolakodtak az ajtón, őket követte a
többi lakos. A bőrig ázott emberek a sárga pulthoz nyomakodtak. – Mi
történt, Bepino? – kérdezte Valeria. – Az éjszaka közepén nyit ki a bank,
a fesztivál alatt?
– A bank csak egy-két óráig tart most nyitva – válaszolt Bepino, és
ünnepélyesen megköszörülte a torkát. – Mindenki vissza fogja kapni a
pénzét, ezt az üzenetet kell átadnom. Mindenki vissza fogja kapni a
számlájára betett pénzt.
– De a bank csődbe ment – mondta Concetta.
– Már nincs csődben? – reménykedett Valeria.
– Csődben van, de mindenki visszakapja a pénzét, ahogy megígértük.
Kinek lehet ennyi pénze? A nagy csodálkozás közepette az
öregasszonyok elkezdték kivenni a megtakarításaikat és a nyugdíjukat. –
A külföldi banktól jött a segítség? – faggatózott Concetta. – Mondd már
meg, Bepino! Tőlük jött?
– Nem tőlük.
– Akkor kitől? A tengerentúlról, holmi befektetők küldtek pénzt?
 Bepino megrázta fejét – ugyan, milyen külföldi befektető tenne ilyet?
– Tudom, hogy ki az – szólt a halász Agáta. – Ugyanaz, mint aki
pénzkötegeket hagyott az emberek ajtaja előtt, ugyanaz, aki ‘Ncilinónak
tetőcserepet és Matteónak motort adott.
– Sant’ Agáta – suttogta az egyik öreg zsugás.
Ebbe a döbbenettel terhes hangulatba érkezett meg Maria-Grazia a
háromkerekűvel. Megállt a pálmafánál, és amikor kiszállt, Concetta
ijedten vette észre, hogy sír. – Mi a baj, Mariuzza? – kérdezte.
De Agáta, aki nem vette észre Maria-Grazia könnyeit az éjszakai
nedvességben, megfogta a vállát, és azt mondta: – Gyere, segíts nekünk
megfejteni ezt a rejtélyt! Valaki visszaadta az összes pénzt, signora
Maria-Grazia. Te vagy az, aki ismeri a sziget összes titkát. Ha valaki
tudja, ki volt, akkor te vagy az.
– Sì – mondta Maria-Grazia anélkül, hogy abbahagyta volna a sírást. –
Il conte.
Bepino átlátszó fülei elvörösödtek. – Senkinek nem volt szabad
elmondanunk – suttogta.
– Nahát, Bepino – kiáltott Valeria, és megragadta a fiatalember
csuklóját. – Most el kell mondanod mindent.
– De megtiltották! – tiltakozott Bepino, de mivel Valeria volt a
legidősebb a szigeten, nem mert vele ellenkezni. – Il conte leküldte
Santino Arcangelót ide egy csomó készpénzzel – vallotta be. – Hogy
mindenki visszakapja a sajátját. Hogy senki ne veszítse el a pénzét,
amikor a bank tényleg csődbe megy.
– De miért? – kérdezte Valeria.
– Hát nem megy mindenkinek rosszul az üzlet? Senkinek sincs
szüksége a pénzre?
Igaz volt, de akkor is, miért érdekelte volna ez il contét?
– Összeverte a halász Pierinót – mondta nyersen Agáta, a
halászasszony. – Nem jó ember az. Nem olyan, mint az apja, az öreg
conte volt. Ha ki akar békülni, annak már lőttek.
Maria-Graziát olyan szánalom fogta el, hogy szinte érezte az izét
szájában, mint a tenger felől fújó sós szélét. – Sohasem volt olyan rossz,
mint gondoljátok. Nem érdemli meg az ilyen beszédet.
 – Persze, te csak tudod, Maria-Grazia – feleselt Valeria. – Ha olyan jó
ember, akkor miért jártál hozzá éjjel-nappal, eldugott utakon osonva,
mint valami szerelmes fruska?
De Robert is itt volt már, kicsit kifulladva, észrevétlenül lopózott be a
tömegbe. – Nahát, Signora Valeria – mondta. – Miért vádaskodik?
A vénség meghökkent, mert Robert még senkivel nem beszélt ilyen
erélyesen az egész szigeten. – Senki nem vádaskodik – visszakozott.
– Mariuzza – szólt Robert. – Mondd el nekik az igazat!
Maria-Grazia így tett. – Il conte beteg. Haldoklik. Azért látogattam meg
először, mert aggódtam, és mint kiderült, szüksége volt a segítségemre,
ezért jártam hozzá. Nincs családja. Ő az utolsó conte. Nincs senkije, akire
a vagyonát hagyhatná, mindet elveszi az állam, a villát, az apja
vadászparkját, a bankot és az összes épületet, ami a családja birtokában
volt háromszáz évig. Amikor visszajött, és látta, milyen bajban van a
sziget, elhatározta, hogy mindent elad, és kisegíti a lakókat az
adósságukból. Talán, mert jóvá akarja tenni, hogy megverte Pierinót, bár
Isten a tudója, mennyit kellett már bűnhődnie amiatt…
– Mondjad, mondjad csak! – bátorította Robert.
– Tőle jött az ötlet, hogy titokban ajándékokat hagyjunk a szigeten, tőle
jött a tetőcserép és a motor, a pénz, hogy mindenki azt higgye, a szent
volt az. De egyedül nem tudta volna ezeket elrejteni, hónapok óta ágyhoz
van kötve. Honnan tudta volna, kinek mire van szüksége, ha senki nem
beszél vele majdnem ötven éve, mióta meghalt az apja?
– De miért te, Maria-Grazia? – kérdezte Valeria. – Megkérhetett volna
bárkit, Santino Arcangelót, vagy valamilyen külföldi titkárt.
Concetta szólt közbe, mert már értette a helyzetet: – Ugyan már! Maria-
Grazia ismeri a sziget összes búját-baját. Ki lett volna nála jobb választás?
Lánykora óta Maria-Grazia minden titkok tudója volt, mióta csak
magához édesgette a valamikori vad Concettát, hogy kedvességével és
limonatával megszelídítse.
– Egész idő alatt te hordtad az ajándékokat, Maria-Grazia? –
ámuldozott Valeria.
– Signora Maria-Grazia és én – mondta Robert.
Valeria még mindig nem volt elégedett. – Van valami bűnös kapcsolat
közöttük – pusmogta. – Valami erkölcstelen… Már régebben is jártál
hozzá, Maria-Grazia, mielőtt a pénzügyi problémák elkezdődtek volna.
Minden vasárnap délután, a szóbeszéd szerint.
Maria-Grazia kihúzta magát, mint Pippa Vella szokta volt annak
idején: – Persze, hogy van köztünk valami. Féltestvérek vagyunk.
Mindannyian tudtátok, úgyhogy akár abba is hagyhatjátok a találgatást.
A szemébe is mondhatjátok ahelyett, hogy sugdolóztok róla már
kilencvenöt éve egyfolytában.
Az öreg zsugások nagyon modernnek képzelve magukat DNS-ről és
vérvizsgálatról fecsegtek, mint ami szükséges, mielőtt bármit ki lehetne
jelenteni. – Azon már túl vagyunk – fakadt ki Maria-Grazia, akinél most
elszakadt a cérna. – Három éve megcsináltattuk a DNS-vizsgálatot.
Robert is tudja. Túlléphetünk ezen?
– Nahát – sóhajtott Valeria, és egy utolsó támadásra készült: – És mégis
mit csináltál nála most este?
– Haldoklik, azért mentem fel hozzá. Rajtam kívül senki más nem
látogatta volna meg ezen az istenverte helyen.
Maria-Grazia úgy érezte, elragadtatta magát haragjában, és hogy
könyörtelenek voltak a szavai, hiszen szerette ezt a szigetet annyira, mint
bárki más. Robert gyengéden megfogta a csuklóját. Ez mind nem
változtatott azon a tényen, hogy Andrea d’Isantu a halálán van.
Nyolcvannyolc éves volt, napra annyi, mint Tullio volna, ha élne, akinek
fiatalos portréja még mindig a bárban lógott; aki csendes estéken a
kecskék ösvényén kísértett. Andreának gyógyíthatatlan májrákja volt, és
már a végét járta. Túl gyenge volt ahhoz is, hogy a fesztiválra eljöjjön.
Az özvegyek sajnálkozva sutyorogtak, a haldokló férfira gondolva,
fenn a villában, a város peremén, magányban, akiért nem sír senki. A
zene elhallgatott, és senki nem tudta, mit mondjon vagy gondoljon. Még
Valeria is elszégyellte magát egy kicsit.
– Menjünk el hozzá mind, Mariuzza! – ajánlotta Concetta. – Vigyünk
neki ajándékot, ahogy apjának vittünk régen! Ez mindig része volt az
ünnepségnek. Miért hagynánk el most?
– Súlyos az állapota – mondta Maria-Grazia. – A pap és egy orvos a
szárazföldről vele van. Túl késő. Nem akarnák, hogy ott legyünk.
 – Akkor is meg kell látogatnunk. Ez a helyes – mondta Concetta.
A rózsa- és borostyánszínű szobában feküdt Andrea d’Isantu, a
kerubokkal díszített mennyezet alatt, abban az ágyban, amelyben
született. Rózsafüzért tartott jobb kezében. Marco atya szentelt vizet
szórt. Mellette az orvos állt, épp menni készült, elpakolta sztetoszkópját
azzal a nehéz mozdulattal, amit Maria-Grazia sokszor látott, amikor apja
hazatért késő éjszakai vizitjeiről. Azt jelentette, hogy már nincs mit tenni.
A szigetlakók beléptek a szobába, váratlanul, hívatlanul, bőrig ázva,
ruhájukból csöpögött a víz a kőre. – Signor il conte – kezdte Valeria. –
Azért jöttünk, hogy átadjuk ünnepi ajándékainkat. Már mindenki tudja
az igazat, már mindenki tudja, mit tett értünk.
Andrea d’Isantu rettenetesen öregnek tűnt, úgy nyújtogatta nyakát,
mint egy teknős. Kínlódva felemelkedett kissé a párnáról, a nyakában
megfeszültek az inak. Végignézett az összesereglett tömegen. Ezután
visszahanyatlott, papírvékony szemhéja lecsukódott. Hirtelen valaki
előlépett, és egy tál sült padlizsánt helyezett a takarójára. Valaki más sült
csirkét nyomott az orvos kezébe egy kartondobozban. Concetta nagy
tonhalszeletet hozott lefóliázva. Majd emberek hulláma tódult az idős
emberhez, mind ajándékkal, és nem törődve szomszédaik rosszallásával,
odatolakodtak Castellamare utolsó grófjához.
Il conte megint megemelte a fejét egy kicsit, és kezet szorított
mindenkivel.
Így történt, hogy a végrehajtók, miután átkeltek a tengeren, és Andrea
d’Isantu villájához értek, nem találtak ott semmit, amit lefoglalhattak
volna. Egy darab bútor, egy olajfestmény valamelyik ősről, egy
gyertyatartó vagy csillárról lógó kristálydísz sem maradt a házban –
mindent eladtak már, mind elment a motorra, a tetőjavításra, csónakokra
vagy a régi házakba vándorolt. A pálmasor végében álló villát
ingatlanfejlesztők vették meg, hogy a bankot, a vadászparkot és az üres
házakat felparcellázva eladják. Il conte nagy vagyonát azonban mintha
elnyelte volna a föld, amiből vétetett; visszakerült azok
leszármazottaihoz, akik egykor az apja alattvalói voltak, és semmi más
nem maradt belőle.
Maria-Grazia és Robert karöltve mentek haza, a mellékutakon és
sikátorokon átsétálva. Az eső végre elállt. Az öböl felől fénysorok
közeledtek az úton imbolyogva. A szárazföldi látogatók! Enzo előttük ért
haza. – Gyorsan! – kiáltotta a pult mögül. – Fel kell készülnünk. Soha
nem jöttek még ennyien a fesztiválra. – Maria-Grazia ehelyett
letelepedett a teraszon, és férjével hosszasan üldögéltek ott kéz a kézben.
Robert gyengéden megfogta a csuklóját, és úgy szorította, mint
valamikor régen, amikor még fiatal katona volt, a hamvas Maria-Grazia
pedig épp hogy kikerült a járógépből. Akkor a háború árnyéka vetült
rájuk. – Senki mást nem szerettem rajtad kívül – mondta Maria-Grazia.
– Lo so, cara – válaszolt Robert.

Közben Lena lázasan ügyködött a bárban. Feltörölte az esővíztől tocsogó

padlót, és feltornyozta az arancellós üvegeket. Felállította az asztalokat és
székeket, fényesre törölte a tükröket. Aztán a rizsgolyókat sütötte ki,
hogy tökéletesen ropogósak és aranybarnák legyenek. Az apját és
nagybátyját, Zia Concetta nagy derültségére, úgy utasítgatta, mintha
gyerekek lennének. Concetta a teraszra hordta ki a kültéri székeket,
miután visszatért il contétól, hogy bent elférjenek.
A látogatók lassan, mintha zarándoklaton járnának, szép sorban
megérkeztek a piazzára, ahol belevetették magukat az éjszakai
mulatozásba. A tér újra megéledt, az organetto meleg hangja töltötte be a
hűvös félhomályt. A vendégek azt látták, amit Amedeo látott száz évvel
azelőtt: hangulatos, szűk terecske, a levegőben bazsalikomillat – mindez
a világ sötétbe hajló peremén… Csodát is láttak: a szent vörösen ragyogó
alakját az alatta égő ezer gyertya fényében, és a festői házat a város
szélén. A látogatók arcán Lena azt a csodálatot látta, amit az a hajdani
orvos, Amedeo is átélt, aki hosszú hányattatása végén éppen erre a
szigetre bukkant.
A látogatók végre átlépték a bár küszöbét. Lena megterítette az
asztalokat. Kávét, csokoládét, limoncellót, arancellót, limettacellót
szolgált fel és a nagyanyja limonatáját – nem cukorral, hanem mézzel
édesítve, ami a háború hagyatéka volt. Vég nélkül hordta ki a
cappuccinót, amit korábban délelőtt tizenegy után soha nem rendeltek a
bárban. A hűvösebb idő ellenére annyi fagylalt fogyott, hogy Sergio és
Giuseppino újabb adagot kellett, hogy készítsen sietve, a bár hátsó
szobájában. Rizsgolyóból és süteményből is szépen fogyott, amit a
vendégek éppen olyan lelkesen faltak, mint egykor a gyermek
Concetta…
– Honnan jön ez a sok ember? – ámult Bepe. – Még csak nem is
turisták, legalábbis nem az összes, sokan vannak a szárazföldről.
– Így volt ez a háború után is – mormogta a halász Agáta. – Ha a baj
felüti a fejét a nagyvilágban, az emberek megint valami csodára vágynak.
Ebben az évben a látogatók valóban mások voltak, mint rendesen –
rongyosabbak, hétköznapibbak. De azért csak ettek, és ettek, és ettek.
Egyedül a borravalóból, amit a régi, rózsafüzéres, viaszgyertyás dobozba
gyűjtöttek, majdnem összejött a havi törlesztőrészlet a banknak. –
Bárcsak ingyen ehetnének nálunk – sóhajtott kicsit szomorúan Maria-
Grazia. – Régen ezt tettük, amikor bajba jutott emberek jöttek hozzánk.
– Miért nem adott neked Signor il conte pénzt? – kérdezte Robert. –
Ezen merengtem az utóbbi hónapokban. Hiszen mindenki másnak
segített.
– Azt hiszem – tűnődött Maria-Grazia –, tudta egész végig, hogy
nélküle is megleszünk. A bár mindig itt lesz nekünk.
Lena tűnt fel a terasz szélén. Letette a tálcát az italokkal, és a
nagyszüleihez fordult. – Nonna – mondta –, sajnálom, hogy hittem a
pletykáknak rólad és Signor d’Isanturól. És azt is tudnod kell,
nagyapának már elmondtam, hogy itt akarok maradni a bárt
működtetni.
Lena orvos lehetett volna, mint a dédapja. De itt, a szent ünneplésének
zajos izgalmában nem tűnt olyan borzalmasnak ez az elszalasztott esély
Maria-Grazia szemében, mint amilyen a városban lett volna. Mit mást
tehetne az orvossá vált Lena is, minthogy visszatér, mint a szélnek
eresztett hajó, mint a Szent Madonna, amit egy láthatatlan iránytű
vezérel vissza a sziget partjaihoz? Valami leülepedett, megváltozott
Lenában. Furcsa, hogy ezen a szigeten, ahol mindenki tud a másik ügyes-
bajos dolgáról, hamarabb, mint az ember maga; ahol az özvegyek imával
támadnak mindenkire; a vén zsugások folyton morognak, és az öreg
halászok néven ismernek, mielőtt még megszülettél, még mindig lehet
valaki olyan mély, mint a tenger, olyan rejtélyes, mint a sötétség Az
Éjszaka Háza mögött. Most világossá vált a számára, hogy Lena egész
életében vissza-vissza fog térni a szigetre. Az a sorsa Amedeónak és
Pippának, a tanítónőnek, és magának Maria-Graziának is –
mindannyiuknak, az élőknek és halottaknak egyaránt. Lena, bárhová
vesse a sors, mindig vissza fog jönni, hogy dédapja, Amedeo nyomában
járjon a kecskék ösvényén orvosi táskájával a kezében, és a feje tele
legyen mesével, ahogy tele volt egykoron a lelencnek, a felfedezőnek, aki
mocsarat csapolt, betegséget gyógyított, és mindig e hely felesküdött
védelmezője volt.
Hirtelen a sötétség engedett, és szürkülni kezdett. Ekkor minden
ablakot kitártak, és murvafürtöt, fehér leandert, trombitafolyondárt és
ólomvirágot szórtak a még mindig szemerkélő esőbe. Flavio Esposito, aki
a piazza szélén állt borzongva, közelebb jött végre a virágesőben. A
levegő tele lett a szirmokkal, a színes fények kialudtak. A táncosok vakon
botladoztak az organetto brummogására. A zajtól felélénkült két
legkisebb Dacosta gyerek petárdákat durrantott. Mintha a hajnal
hasadására Pierino szelleme és il conte lelke együtt szálltak volna fel
áttetsző zöld árnyként, más partok után nézve. A kőszentet a halászok
lassan a vállukra emelték, mígnem az esővíztől síkos Szent Agáta ismét
diadalmasan Castellamare fölé magasodott, hogy felemelt jobb kezével
áldását adja az összes csodára.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

A Ház az éj peremén sohasem születik meg, ha nincs a szicíliai és olasz

népmesék három nagy krónikása: Giuseppe Pitre, Laura Gonzenbach és
Italo Calvino. A legfontosabb számomra Pitre volt, a hús-vér mesegyűjtő
doktor, Amedeo Esposito figurájának ihletője, aki sok száz szicíliai
népmesét mentett meg a feledéstől (The Collected Sicilian Folk and Fairy
Tales of Giuseppe Pitre, Jack Zipes és Joseph Russo fordításában). Laura
Gonzenbach volt a másik ősforrás, és az ő műve: Beautiful Angiola: The
Great Treasury of Sicilian Folk and Fairy Tales (szintén Jack Zipes
fordításában). A két fivér meséjéhez Andrew Lang Gonzenbach-
variációját vettem alapul. Italo Calvino olasz népmese-gyűjteménye
ismertette meg velem a szépséges és szívszorító itáliai mesék többségét,
amelyek aztán utat találtak Amedeo piros könyvébe. Az elsüllyedt hajó
történetét Calvino „háromfedélzetes hajója” inspirálta, a halottak városa
pedig Calvino „The Dead Man’s Palace”-ének adaptációja. A második
rész elején szereplő idézet „a hínárral borított emberről” Calvino
mesegyűjteményének 1980-as fordításából való (George Martin). A sírás-
rívás legendája a saját képzeletem terméke.
Hálás vagyok Lucia Ricciardi doktornőnek és a firenzei Instituto degli
Innocenti könyvtárának és archívumának az Amedeo gyermekkorának
felvázolásában nyújtott értékes segítségéért. Ugyanehhez járult hozzá a
Figli d’Italia: Gli Innocenti e la Nascita di un Progetto Nazionale per l’Infanzia
című kötet. A könyvemben regényesen ábrázoltam ezt a nemes és haladó
szellemű intézményt, Firenze árvakórházát. Ha valami hiba csúszott a
leírásába, azért csak én vagyok a felelős.
Az olasz fasizmus időszakának kutatását nagyban segítette R. J. B.
Bosworth munkája (Mussolini’s Italy) és Francesco Fausto Nitti tényszerű
beszámolója (Prisoners of Mussolini) arról, hogyan szökött meg egy
börtönszigetről. Köszönöm Rick Atkinsonnak a Husky hadművelet
életszerű és informatív leírását (The Day of Battle: The War in Sicily and
Italy, 1943–44) és Charles Glassnak a második világháborús dezertőrök
érzékeny ábrázolását (Deserter: The Last Untold Story of the Second World
War). Végül meg kell említenem a háború utáni Szicília két nagy
krónikását, Danilo Dolcit (Inchiesta a Palermo – Poverty in Sicily) és Carlo
Levit (Le Parole sono Pietre – Words are Stones).
És most következzenek azok, akiknek odaadó támogatása nélkül ez a
könyv nem jöhetett volna létre: először is ügynökömet, Simon Trewint
illeti a köszönet, aki a könyvem legodaadóbb híve és bajnoka, valamint
az első oldaltól kezdve – mint máskor is – aktív részese a munkának.
Amerikai ügynököm, Suzanne Gluck szenvedélyes hozzáállása a Ház az
éj pereménhez páratlan, ahogy az volt Tracy Fisher „különleges
nemzetközi ügynökömé” is. Matilda Forbes-Watson felbecsülhetetlen
módon járult hozzá munkámhoz minden fázisban. Szerkesztőim, Jocasta
Hamilton és Kate Medina nagy gonddal és bölcsességgel álltak mind
hozzám, mind a művemhez – nagyon szerencsés vagyok, hogy az ő
kezükben volt a Ház az éj peremén sorsa kezdettől fogva. Darril
Hagoodnak is köszönettel tartozom építő javaslataiért, útmutatásaiért a
szerkesztés fázisában, Robert Duchnowskinak pedig fontos
meglátásaiért. A Hutchinson és a Random House csapatának, csakúgy,
mint a világban szerteszét dolgozó szerkesztőimnek a munkája és
támogatása elmondhatatlanul előrevivő volt – fogadják hálámat azért,
mert hittek a könyvben és abban, hogy fontos elmondani a kisvárosnak
az európai történelembe és a világválságba ágyazott történetét.
Sok barátom és családom számos tagja tartotta bennem a lelket a
könyvírás hosszú folyamata során. Nagyon hálás vagyok
mindannyiótoknak a korlátlan szeretetért és támogatásért – de különösen
anyámnak, Jeane Wheare-nak, testvéremnek és apámnak, Michael
Bannernek, csakúgy, mint nektek: Sally-Ann Gannon, Marta Ruth,
Roberto Galloni, Michaela Joppolo, Alessandro Galloni – egész nagy
családomnak Angliában és Olaszországban és a barátoknak, akik
számtalan módon nyújtottak támogatást és segítséget.
Végül, de nem utolsósorban szeretnék köszönetet mondani férjemnek,
Daniele Galloninak, akinek ezt a könyvet ajánlottam. Olyan
rendíthetetlenül állt mellettem mindvégig, és annyira hitt a
vállalkozásom sikerében, hogy a könyvet legalább annyira az övének
érzem, mint a sajátomnak.
Table of Contents
CATHERINE BANNER - HÁZ AZ ÉJ PEREMÉN
I. A MESEGYŰJTŐ (1914–1921)
I.
II. I
II.
IV.
V.
II. MARIA-GRAZIA ÉS A TENGERBŐL JÖTT EMBER (1922–
1943)
I.
II.
III.
IV.
V.
VI.
VII.
III. A HOLTAK VÁROSA (1944–1953)
I.
II.
III.
IV.
V.
VI.
VII.
VIII.
IV. A KÉT FIVÉR (1954–1989)
I.
II.
III.
IV.
 V.
VI.
V. A MEGFENEKLETT HAJÓ (1990–2009)
I.
II.
III.
IV.
V.
VI. KÖSZÖNETNYILVÁNÍT
ÁS