TONY LANE

A KERESZTYÉN

RÖVID
TÖRTÉNETE

HARMAT - KÁLVIN
 Iortenelmi ismeretek híján az em- m in
bér olyan, mint akinek kihagy az
emlékezete, és nem értheti meg a W d,
jelent - figyelmeztet a szerző, és
tanítványainak írt könyvével igyekszik is
megóvni olvasóit ettől a veszélytől. Ö ku­
menikus szemléletű, több hagyományt is
magában foglaló műve végigkalauzol a
keresztyén gondolkodás történetén a kez­
detektől napjainkig. Bemutatja az európai
kultúra arculatát alapvetően meghatározó
teológusokat, dokumentumokat és hitval­
lásokat, majd kitekintést ad a kortárs
keresztyén eszmékre és áramlatokra világ­
szerte.
Tony Lane a London Bibié College egy­
háztörténet professzora.

A könyv tömören, egyszerűen és olvasmá­

nyosan tájékoztatja az olvasót a legjelen­
tősebb keresztyén gondolkodók életéről
és főbb eszméiről.
Dr. Turay Alfréd.
Szegedi Hittudom ányi Főiskola

Tony Lane műve ismeretterjesztő szándék­

kal íródott, fontos teológiatörténeti mun­
ka. Folyamatában mutatja be az egyes
teológiai irányzatokat, tanításokat és bő­
séges idézeteken keresztül az egyes
teológusokat.
Dr, Ladányi Sándor,
Káróli Gáspár Református Egyetem
 Tony Lane

A keresztyén
gondolkodás
rövid története
Teológusok és eszméik
az apostoli atyáktól napjainkig

HARMAT-KÁLVIN
Budapest, 2001
Original edition published in English under the title The Lion Concise Book of
Christian Thought by Lion Publishing plc, Oxford, England.

Text Copyright © Tony Lane 1984, 1996.

Copyright © Lion Publishing plc 1984, 1996.

H ungárián translation © Pásztor P é te r 2001.

Copyright © H arm at Kiadói Alapítvány 2001.
All rights reserved. Minden jog fenntartva.

Fordította Pásztor Péter.

A fordítást szakmailag ellenőrizte Dr. Turay Alfréd és Dr. Ladányi Sándor.
 B e v e z e té s
Történelmi ismeretek híján az ember olyan, mint akinek kihagy az emlé­
kezete. Társadalmunk számos mai elgondolását csak akkor érthetjük meg, ha
látjuk keletkezésük folyamatát. A történelem révén jobban megérthetjük ma­
gunkat, sőt azokat is, akikkel netán nem értünk egyet.
A múlt tanulmányozása segít elkerülni a jelen csapdáit. Minden kornak meg­
vannak a maga vakfoltjai és vesszőparipái, és ez alól mi sem vagyunk kivétel.
Korábbi nemzedékek gondolkodását tanulmányozva felismerhetjük téveszmé­
inket és helyes távlatba helyezhetjük divatos gondolatainkat. Nem kell túl nagy
alázat ahhoz, hogy belássuk tulajdon igazságfelfogásunk tökéletlenségeit és azt,
hogy van mit tanulnunk a másképpen gondolkodóktól.
Hogyan nézzük a múltat? A történelem megközelítésének két módja van.
Némelyek a történelmet olyan tükörnek veszik, amelyben tulajdon arcukat
csodálhatják. Kiválogatott korszakokat és személyeket tanulmányozva, tulaj­
don képükre formálják a múltat - önmaguk dicséretére. Helyesen akkor fog­
juk föl a történelmet, ha ablaknak gondoljuk. Az ablak arra való, hogy kinéz­
zünk rajta, hogy valami mást lássunk. Azért tanulhatunk a történelemből,
mert az, miként az idegenben tett utazás, rámutat, hogy a dolgokat tőlünk
eltérőleg is lehet intézni. Ha van bennünk alázat, nem mondjuk, miként Jób
barátai mondták: „Mi magunk vagyunk a nép, és velünk kihal a bölcsesség.”
Barth Károly írja, hogy teológiai elődeinkhez való helyes viszonyulásunkat
az ötödik parancsolat foglalja össze: tiszteld apádat és anyádat. Ez a parancso­
lat kötelező a gyerekekre nézve azután is, hogy elhagyták a szülői házat. Fel­
nőtt ember azonban nem feltétlenül azzal tiszteli meg szüleit, hogy engedel­
meskedik nekik. Megesik, hogy azt kell mondanunk: „Istennek, nem pedig az
embereknek kell engedelmeskednünk.” Tisztelettel kell figyelnünk a múlt
szavára, de ez nem feltétlenül kötelez bennünket. A múlt tanítását próbára kell
tennünk, mérlegelnünk kell: de nem előítéleteinknek, nem jelen helyzetünkre
való alkalmazhatóságának (mert azt nem arra írták), hanem Isten Igéjének, a
Szentírásnak a mérlegén.
Könyvünk fő célja, hogy bemutassuk a múlt (és a jelen) legfontosabb gon­
dolkodóit, és írásaikból vett szemelvényekkel felcsigázzuk irántuk az érdek­
lődést. A modern korszak tekintetében némi értékelést is adtam, hogy az ol­
vasó könnyebben tájékozódhasson, alapjában véve azonban arra törekedtem,
hogy a gondolkodók magukért beszéljenek, az ítéletet pedig az olvasóra bíz­
zam.
6 Bevezetés

Mi módon lehet kiválasztani, hogy ki kerüljön be a körbe? Még nehezebb

kérdés, hogy ki maradjon ki. Aki ilyesfélével már próbálkozott, bizonyosan
megbocsát, mert tudja, hogy minden válogatás tökéletlen. Ez a névsor sze­
mélyes válogatás nyomán jött létre, de igyekeztem az egyes korok keresz­
tyén gondolkodásának legszélesebb és legreprezentatívabb körét belefoglal­
ni. Az olvasótól, akinek kedvenc szerzője kimaradt, előre is elnézést kérek.
Vajon tudhat-e bárki is mindent ezekről a történelmi alakokról? A jelen
szerző bizonyosan nem! Amennyire tőlem tellett, igyekeztem igazságosnak
és pontosnak lenni, de „sokat vétkezünk mindnyájan” (Jakab 3,2). Köszö­
nettel tartozom Dávid Wrightmk és Richard Bauckhammk, akik elolvasták
a kéziratot, és így nagyban sikerült csökkentem az előforduló hibák számát.
Hálás vagyok a hosszú évek során tanúsított barátságukért, a segítségükért
és bíztatásukért.

Tony Lane

A *-gal jelölt nevekről külön szócikk is szól.

Az ókeresztyén írók nevének írásánál - de néhol később is - nehéz következetes

megoldást találni, m ert a különböző hagyományok m ás-más írásm ódot k övet­
nek, ezért a nevek m ellett szerepelnek azok legelterjedtebb változatai is.

Az idézett műveknek, ha van hozzáférhető m agyar fordításuk, csak m agyarul ad­

tuk meg a címét, ha azonban nincsen ilyen fordítás, az eredeti cím et közöljük (és
ennek hozzávetőleges fordítását zárójelben), a szöveget pedig angolból fordítot­
tuk.

A könyv szerzőjének szövegében a p rotestáns gyakorlat szerint „k eresztyén”-t

írunk, az idézeteknél pedig m egtartjuk az adott forrás szóhasználatát.
 I. rész

Az egyházatyák
(Kr. u. 500-ig)
8 Az egyházatyák

A Krisztus utáni 100 és 500 között a keresztyén egyház már-már a felismer-

hetetlenségig megváltozott. Kr. u. 100-ban az egyház kicsiny kisebbséget al­
kotott, melyet görcsös igyekezettel üldöztek. Az evangéliumok és a levelek
ugyan közkézen forogtak, de nem gyűjtötték még őket egybe „Újszövetség­
gé”. Ha a hívek rövid megnyilatkozásokkal, mint „Jézus az Úr”, hitüket
megvallották is, formális, felmondandó hitvallásuk nem volt. Az egyházi
szervezet még nem alakult ki, és területről területre változott. Végül pedig
az istentiszteletnek sem volt kötött formája, noha bizonyosan használtak
egyes imákat, mint például az Úr im áját.
500-ra a kép teljesen megváltozott. A Római Birodalomban élők többsége
keresztyénnek mondta magát és a keresztyénség államvallássá lett. Jelentős
egyházak működtek a birodalom határain kívül is, mint például Etiópiában és
Indiában. A Szentírás immár az Ó- és az Újszövetségből állt - ez utóbbi el­
nyerte mostani formáját, ha csekély mértékben eltérő változatai egy darabig
még fennmaradtak is egyes vidékeken. Két főbb hitvallás használata terjedt
el általánosan. Elég világosan megfogalmazódott az „ortodoxia” és az „eret­
nekség” ellentéte, különösen a Szentháromságra és Krisztus személyére
nézve. Az egyházi szolgálatban, kisebb helyi eltérésektől eltekintve, csak­
nem mindenütt kialakult a háromosztatú, püspökökből, presbiterekből és di­
akónusokból álló papi rend. Az istentisztelet teljes egészében liturgikussá
lett, kötött formájú imádságokkal.
E változások többsége négy évszázad folyamán fokozatosan jött létre, és
az egyház javát és egészséges fejlődését szolgálta. De nem minden változás
vált szükségképpen az egyház javára. Egyház és állam szövetségét, a ke­
resztyénség államvallássá válását ma sokan átokkal elegy áldásnak, sokan
kifejezetten átoknak tartják. Sokan nem lelkesednek a papi rend megszilár­
dulásáért és a kötetlen formájú istentisztelet elfojtásáért.
A korai egyház életében kétszer következett be döntő fordulat. Az egyik
Kr. u. 70-ben. Addig Jézus tanítványai döntően zsidók voltak, és általában a
judaizmus „deviáns” csoportjának számítottak. A „nazarénusokat” olyan zsi­
dó szektának is lehetetett tekinteni, mint a farizeusok, a szadduceusok és az
esszénusok (ApCsel 24,25). Az anyaegyház Jeruzsálemben volt. Pál apostol­
nak pedig komoly küzdelmet kellett vívnia azért, hogy a pogányok közötti
igehirdetését elismertesse. Harciasán kellett fellépnie annak elfogadtatásá­
ért, hogy a m egtért pogányoknak ne kelljen a körülmetélkedéssel zsidóvá
válniuk. Kr. u. 70-ben azonban a rómaiak lerombolták Jeruzsálemet, ahogy
Jézus megprófétálta, és nem volt többé jeruzsálemi gyülekezet. Ettől fogva
Az egyházatyák 9

a megtért pogányok kerültek előtérbe az egyházban. A legfontosabb gyüle­

kezet immár Rómában, a pogány világ fővárosában volt. Az újtestamentumi
egyház a legégetőbb kérdésnek azt tartotta, „vajon a pogányok körülme-
télkedjenek-e (azaz legyenek zsidóvá)?”, a második századi egyházban azon­
ban a kérdés már így vetődött föl: „vajon a zsidó hívek megmaradhatnak-e a
zsidó törvények mellett (azaz megőrizhetik-e zsidóságukat)?”. A keresz-
tyénség zsidó szektából csírájában világvallássá lett.
A második döntő fordulat Kr. u. 312-ben, Constantinus császár m egtéré­
sével következett be. Eddig a pillanatig az egyház szakadár, gyakran üldözött
kisebbséget alkotott. Ez most hirtelenében megváltozott. Constantinus vé­
get vetett az üldözéseknek, támogatást és hivatalos kedvezményeket nyúj­
tott az egyháznak. Az utána következő császárok közül már csak egy volt po­
gány. A keresztyénség államvallássá vált.
Állam és egyház szoros kötelékét sokan lelkesen üdvözölték (pl. *Eusze-
biosz) akkor is, és ma is sokan védelmükbe veszik. De sokan már kezdettől
fogva kételkedtek üdvös voltában, és ma igen sokan hajlanak arra, hogy vég­
zetes hibának tartsák. Számos kérdés merül föl e tekintetben. Először is az
államvallássá lett keresztyénséget tömegesen vették fel felületesen megtért
pogányok. Ez erkölcsi hanyatláshoz és némely pogány, bálványimádó szokás
átvételéhez vezetett. Másodszor, a vértanúk üldözött egyházából hamarosan
üldöző államegyház lett. A törvény által szentesített erőszakot először a „ka­
tolikus egyház” többségi áramlatától elhajló keresztyén csoportok, később
pedig a pogány istentisztelet ellenében alkalmazták. A szenvedő és szolgáló
egyházat az a veszély fenyegette, hogy elnyomó egyházzá válik. Harmadszor
pedig, ahogy Európa felvette a keresztyénséget, immár az a veszély fenye­
getett, hogy az az európaiak törzsi vallásává válik. Az állammal való összefo­
nódásból számos probléma keletkezett. De arról sem szabad megfeledkez­
nünk, hogy a keresztyénség fő áramlatának története összeforrott a keresz­
tyén Európával. Európában az egyház többször is megújult, és az evangéli­
um onnan kiindulva terjedt el az egész világon.
A korai egyház, miként maga a Római Birodalom, a görögül beszélő Ke­
letre és a latinul beszélő Nyugatra oszlott. A nyelvi különbség mélyén a gö­
rög és a római kultúra különbözősége rejlett. A legkorábbi keresztyénség a
görög nyelvet használta, és az Újtestamentumot is természetesen görögül
írták. Nyugaton a legkorábbi gyülekezetekben a görög nyelvet használták, a
római gyülekezet többsége görög nyelvű volt még a harmadik században is.
A latin nyelvű keresztyénség első nyomait Észak-Afrikában találjuk, és az af­
10 Az egyházatyák

rikai *Tertullianus (II. század vége) volt az első fontos latinul író keresztyén
szerző. A korai századokban az egyház görög és latin nyelvű ága békésen élt
egymás mellett, bár időről időre támadt köztük feszültség. Később azonban,
az ötödik században, a Nyugat-Római Birodalom összeomlásával a két ág las­
san eltávolodott egymástól, és idővel kialakult a különálló keleti ortodox és
a római katolikus egyház.
A platonizmus és a görög bölcselet
A platonizmus és a
görög bölcselet
A korai egyházatyák pogány görögök és ró­
maiak közül kerültek ki. Ahogy keresztyén
hitükkel magukban megbirkóztak, és azt
kortársaiknak bemutatták, rákényszerül­
tek arra, hogy tisztázzák hitüknek és társa­
dalmuk eszmerendszerének, tehát a görög
filozófiának a viszonyát.
Az ókeresztyén írókra három főbb filozó­
fiai iskola hatott: a platonizmus, mely Szók­
ratész (Kr. e. 469-399) egykori tanítványá­
ról, Platónról (Kr. e. 427-347) kapta nevét;
az arisztotelianizmus, mely Platón tanítvá­
nyára, Arisztotelészre (Kr. e. 384-322) mu­
tat vissza; és a Zénón (Kr. e. 335-263) alapí­
totta sztoicizmus. E három iskola mindig is
megőrizte különbségét, de a keresztyén
korszakban már erősen hatottak egymásra.
Egy második századi jellegzetes platonista
bölcselő a platonizmusból, arisztotelianiz-
musból és a sztoicizmusból összegyúrt, bár
döntően platóni filozófiát vallott.
A harmadik században Ammóniusz
Szakkasz és Plotinosz nyomán kialakult a
platonizmus módosított formája, az újpla­
tonizmus. A neo-platonizmus Isten végső
transzcendenciáját hangsúlyozva, egy ideig
a rohamosan terjedő keresztyénség po­
gány alternatívájaként tűnt föl. A negyedik
századtól kezdve pedig erőteljesen hatott
számos keresztyén gondolkodóra.
Platón és Arisztotelész egyaránt alapve­
tőnek tartotta a létezés és a létesülés különb­
ségét. Ebben a világban minden dolog ki
van téve a változásnak és a romlásnak.
Semmi sem változatlan: a dolgok folyama­
tosan átváltoznak valami mássá, azaz léte­
sülnek, nem pedig egyszerűen léteznek,
amint vannak. Ahogy egy korábbi bölcselő
megjegyezte, nem léphetünk be másod­
szor is ugyanabba a folyóba, hiszen időköz­
ben megváltozott. A folyamatosan mássá
11
változó, létesülő világgal szemben, mondja
Platón, van az örökkévaló és változatlan lé­
tezés birodalma. A két birodalom különb­
sége világosan kitűnik Platón ideatanából.
Platón felfogásában az „embernek” van
egy örökkévaló, változatlan ideája vagy for­
mája. Az egyes ember merő tükörképe en­
nek az örökkévaló ideának, és csak az
utóbbi a valóságos. Úgy viszonyul tehát az
„ember” ideája hozzánk emberekhez, mint
egy pecsétgyűrű a különböző viaszdara­
bokra készített lenyomataihoz. A valósá­
gos kép a gyűrűn van, nem pedig a viaszba
ütött lenyomatokon. A valóság csakis az
örökkévaló és változatlan létezés birodal­
ma, a létesülés változó világa csupán ho­
mályos visszfénye a valóságnak.
A keresztyén korszak kezdetén a Pla­
tómra és Arisztotelészre építő görög böl­
cselet nagyobbrészt világosan azt tanította,
hogy van egy legfelső, transzcendens Is­
ten. A keresztyén apologéta szemében ez a
filozófiai monoteizmus nyilvánvaló kapcso­
lódási pontnak tűnt fel. Volt azonban egy
probléma. A görög Isten a létezés birodal­
mához tartozott, és ezért változatlan és ál­
landó. Következésképpen nem lehet köz­
vetlen kapcsolatban a változás és létesülés
eme világával. Ebből az is következik,
hogy szenvtelen: érzelmek, indulatok nem
befolyásolják. A korai egyházatyáknak meg
kellett birkózniuk a görög és a bibliai isten­
fogalom belső ellentmondásaival.
Mivel a görög Isten változatlan és állan­
dó, illetve a létezés birodalmához tartozik,
nem lehet közvetlen kapcsolata a világgal.
Ezért közvetítőre van szüksége, mely fenn­
tartja a kapcsolatot közte és a világ között.
E közvetítő erőt vagy elvet a görög gondol­
kodás gyakran logosznak nevezte, mely
egyaránt jelenti az értelm et és a szót vagy
igét. Az egy Istennek és az igének, mint
közvetítőjének a gondolata nyilvánvalóan
párhuzamban állt például a János 1-gyel, és
12
ez újabb kapcsolódási pontnak tűnt a ke­
resztény apologéta szemében. De itt is
adódtak problémák. Az igére nem a bűn mi­
att volt szükség, hanem azért, mert Isten
nem tudott bánni a változó világgal. Ráadá­
sul a görög ige világosan különbözött Is­
tentől, és az alárendeltje volt. E gondolatok
az ige igaz isteni mivoltának tagadásához
vezettek - e kérdéssel a negyedik századi
keresztény teológia szembesült.
A görög gondolkodás döntően elutasító-
lag szemlélte e világot. Mulandónak és vál­
tozónak tartotta. Úgy vélte, valamely alan­
tas istenség terem tette egy korábban léte­
ző anyagból. Nem a legfelső Isten teremté­
se volt. A világ bölcseleti megközelítését
általában az aszkézis határozta meg, a filo­
zófus igyekezett felülemelkedni a világ dol­
gain. Ez nyilvánvaló rokonságban állt az új-
szövetségi gondolkodással, ha indítékukban
alapvető különbség volt is köztük. A görö­
gök megvetették az anyagi világot, mert
anyagi és változó volt. Az olyan tanítás,
mint a test feltámadása, gyökeresen eltért a
görög gondolkodástól, miként Pál is felis­
merhette Athénban (ApCsel 17,32).
A görög bölcselők az em bert lényegé­
ben véve kétrétűnek látták: testnek és lé­
leknek. A test a létesülés és változás e vi­
lágához tartozik. A lélek pedig a létezés vi­
lágából származó „isteni szikra”, az érte­
lem hordozója. Ahogyan a mindenséget az
isteni ige vagy logosz lakja be és irányítja,
úgy a testet egy parányi logosz (ige vagy
értelem) irányítja. A valóságos személy te­
hát nem más, mint a lélek. A test olyan,
akár a ház vagy a ruházat, melyben a sze­
mély él. A testet gyakran a lélek koporsó­
jának vagy börtönének látták. A lélek, a
halhatatlan lélek végső célja, hogy kiszaba­
duljon a testből. Az ember célja, hogy iste­
nüljön, hogy olyanná legyen, mint Isten.
Ez a cél magában foglalja a szenvtelensé-
get, az érzelem és indulat teljes hiányát.
Az egyházatyák
A görög gondolkodás számos ponton a
bibliai keresztyénség közelébe került,
ugyanakkor megmaradt másnak. A görö­
gök eljutottak az egyistenhithez, de változ-
hatatlan, szenvtelen Istenről kialakított
felfogásuk szemben állt a bibliai Istennel,
aki szenved és emberré válik.
A görög gondolkodásban megjelent a
közvetítő ige eszméje, de ez nem egyezett
a Biblia Krisztusképével. A görögök tud­
ták, hogy baj van a világgal, de ezt a válto­
zással magyarázták, nem a személyes Is­
tennel szembeni engedetlenséggel. A gö­
rög gondolkodás fölismerte, hogy az em­
bernek „megváltásra” van szüksége, de
ezt más szemszögből látta, mint a keresz­
tyén evangélium.
A korai egyházatyák abban látták fela­
datukat, hogy keresztyén hitüket görög
örökségükhöz viszonyítva fejezzék ki. Gö­
rög fogalmakkal, de torzítás nélkül kellett
számot adjanak róla, ami nagyobbrészt si­
került is.
Idővel a görög gondolkodás keresztyén
gondolkodássá vált. Az átalakulásnak eb­
ben a folyamatában a görög gondolkodás­
nak a bibliai keresztyénséggel ellentétes
legtöbb elem ét kiirtották. A folyamat azon­
ban nem volt ilyen egyoldalú. Nemcsak a
görög gondolkodás alakult át. A keresz­
ténységet is egyre inkább görög módra
kezdték felfogni.
A görög szemléletnek a bibliai keresz­
tyénséggel ellentétes némely eleme meg­
maradt, és kihatott a gondolkodásmód vég­
ső alakulására. Istent továbbra is szenvte­
lennek gondolták el, és az aszkézis tovább­
ra is a szenvtelenség eszményén alapult.
Az eredmény nem lehetett tökéletes, hi­
szen a korai egyházatyák is emberek vol­
tak. M indenesetre semmiképpen nem ki­
csinyeljük le jelentős teljesítményüket,
vagy állítjuk azt, hogy mi jobban csináltuk
volna.
Az apostoli atyák
Az apostoli atyák
Az apostolok után
Apostoli atyáknak a legkorábbi, az ún.
„apostolok utáni” korszakhoz tartozó ke­
resztyén írókat nevezzük. írásaik amolyan
hidat képeznek az Újszövetség és a máso­
dik században író apologéták között, akik­
nek legjelentősebb képviselője *Jusztinosz
vértanú. Általuk érthetjük meg az első szá­
zadi apostoli egyháznak a második századi
katolikus egyházzá válását, m elyet
*lrenaeus írt le.
Kelemen a római gyülekezet egyik veze­
tője volt, és a hagyomány neki tulajdonítja
a Kr. u. 96 táján keletkezett, korinthusi
gyülekezetnek szóló levelet, habár a szö­
veg nem említi nevét. A korinthusi gyüle­
kezet elkergette minden vezetőjét, és az
ebből következő meghasonlás okán írta le­
velét Kelemen. Benne erősen hangsúlyoz­
za az egyházon belüli törvényes rend fon­
tosságát, ami a hagyományos római érték­
rend és a Biblia hatását egyaránt tükrözi.
Ugyancsak szükségesnek tartja a keresz­
tyén papság rendezett utódlását. Isten el­
küldte Krisztust, ő pedig elküldte az apos­
tolokat. Ezek pedig kinevezték a püspökö­
ket és diakónusokat, akik szintén gondos­
kodtak utódaikról, és aki szabályosan lett
utódjuk, azt elmozdítani ok nélkül nem le­
het. A korinthusiak tehát helyezzék vissza
hivatalukba az elűzött vezetőket. Noha Ke­
lemen a papi utódlás fontosságát tanította,
nem ismerte még a papság háromosztatú,
püspöki, presbiteri és diakónusi rendjét. A
„püspök” és a „presbiter” szó Kelemen
használatában, akárcsak az Újtestam en­
tumban, ugyanazt a személyt jelöli.
Antiochiai Ignác a II. század elején An-
tiochia püspöke volt, Rómába vitték, és ott
vértanúságot szenvedett. Útközben leve­
let írt az öt kisázsiai és a római gyülekezet­
nek, illetve Polikárp szmürnai püspöknek.
13
Ignác írt először világosan a papság három­
osztatú rendjéről: minden gyülekezet élén
egy püspök áll, és alatta helyezkednek el
presbiterei és diakónusai. Szenvedélyesen
érvelt e rend mellett, ami azt jelzi, hogy
akkoriban még nem vált teljesen bevetté.
Rómába írt levelében feltűnően hallgat az
ottani egyedüli (monarchikus) püspökről,
ami pedig arra vall, hogy a háromosztatú
rend még nem jutott el a nyugati egyházba.
Ignác leginkább az egyház egységéért ag­
gódott. Szemében a püspök személye áll­
hatta útját mind a szakadásnak, mind az
eretnekségnek. Végül lélekben tusakodva
elfogadta bekövetkező mártírhalálát, mint
tanítványságának pecsétjét.
Meneküljetek a szakadásoktól, m in t m in­
den rossz eredetétől. Kövessétek mindannyi­
an a püspököt, ahogyan Jézus Krisztus az
Atyát, a presbitériumot pedig úgy, m int az
apostolokat; a diakónusokat úgy tiszteljétek,
m int Isten rendelkezését. A püspök nélkül
semmi olyat ne tegyetek, am i az egyházzal
kapcsolatos. A zt tartsátok érvényes eucha-
risztiának, melyet a püspök vagy megbízottja
végez. Ahol a püspök megjelenik, ott legyen a
sokaság, ahogyan, ahol Jézus Krisztus van,
ott van az egyetemes [katolikus] egyház.
SZMÜRNAIAKHOZ 8
Mindenkinek meghagyom, hogy önként
halok meg Istenért... Hagyjátok, hogy a vad­
állatok eledele legyek, melyek által lehetséges
számomra Isten elérése! Isten gabonája va­
gyok, akit a vadállatok fogai őrölnek meg,
hogy Krisztus tiszta kenyerének bizonyuljak.
A vadállatokat inkább ösztökéljétek, hogy sí­
rommá váljanak, és semmit ne hagyjanak
meg testemből, nehogy halottként bárkinek
terhére legyek. Akkor leszek igazán Jézus
Krisztus tanítványa, amikor testemet sem
látja majd a világ.
R ómaiakhoz 4
Polikárp (Polükárposz) hosszú éveken át
volt Szmüma püspöke. Ifjúkorában János
14
apostol lábainál üldögélt, és találkozott Ire-
naeusszal, a II. század egyik legnagyobb
keresztény gondolkodójával. Fiatal püs­
pökként kapta Ignác levelét, és később ő
maga is írt levelet a filippiekhez. 155-ben
(talán 166-ban vagy 177-ben) mint öreg
ember szenvedett vértanúságot. A „Szent
Polükárposz vértanúsága" című irat meg­
rázó beszámolót tartalmaz haláláról. A ró­
mai kormányzó megpróbálta rávenni Poli-
kárpot, hogy átkozza meg Krisztust szaba­
dulása fejében, de ő így felelt: „Nyolcvan­
hat esztendeje szolgálok neki, és nekem
semmi rosszat nem tett. Hogyan káromol­
hatnám királyomat, megváltómat?”
A Didakhé, azaz a tizenkét apostol tanítá­
sa a legrégebbi fennmaradt szertartás­
könyv. Az 1870-es években fedezték föl, de
eredete bizonytalan. Feltehetőleg Szíriában
keletkezett az I. század végén. Azt az átme­
netet tükrözi, amikor a korábban vándorló
apostolokból és prófétákból álló papság át­
alakul püspökök (presbiterek) és diakónu­
sok alkotta, immár letelepedett papsággá. A
szöveg egyebek mellett a keresztség és az
eucharisztia szabályait rögzíti.
A keresztségre vonatkozóan pedig így ke­
reszteljenek: miután mindezeket előtte el-
mondtátok, élő vízben kereszteljetek az Atya,
a Fiú és a Szentlélek nevére. Ha nem áll ren­
delkezésre élő víz, keresztelj más vízben; ha
lehet hidegben, ha nem, melegben. Ha egyik
sem áll rendelkezésre, háromszor önts vizet a
fejre, az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevére.
ÜIDAKHÉ7
Jusztinosz vértanú (Justinus)
A hit védelmezője
Jusztinosz görög szülőktől született Pa­
lesztinában a II. század elején. A *görög
bölcseletben kereste az igazságot. Először
egy sztoikus filozófus mellett tanult, de ha­
Az egyházatyák
marosan kiábrándult, m ert nem haladt elő­
re Isten megismerésében, amit a filozófus
nem is tartott szükségesnek. Ezután egy
arisztoteliánus mellé szegődött, akiről
„megsejtette, hogy ravasz”. Néhány nap
múlva azonban a m ester tandíjat követelt
Jusztinosztól, mire ő odahagyta, mondván,
hogy „az nem is filozófus”. Ezután egy
püthagoreus bölcselővel próbálkozott, de
az zenei, csillagászati és geometriai tanul­
mányokat szabott ki annak feltételéül,
hogy nála tanulhasson filozófiát. Jusztinosz
azonban türelmetlen volt, és helyette egy
híres platonistához m ent. „Mindennap
nagy léptekkel haladt előre.” De haladását
túlbecsülte, „azonmód meg akarván látni
Isten arcát”. Ezen a ponton egy öregem­
berrel találkozott a tengerparton, aki az
Ótestamentumra és Krisztusra irányította
figyelmét. (Jusztinosz arról is beszámol,
hogy milyen nagy hatással volt rá az, hogy
keresztények halálmegvető bátorsággal
néztek szembe a mártíromsággal.) Keresz­
tyénné lett, m ert „ezt a filozófiát látta
egyedül biztonságosnak és célravezető­
nek”. Azzal a megállapítással fejezi be
m egtéréséről szóló beszámolóját, hogy
„így és ezért vagyok filozófus”. Ettől fogva
viselte a filozófusi tógát. Ő nem egyszerű­
en olyan keresztyén volt, aki igyekezett a
keresztyénséget és a görög bölcseletet
egymáshoz viszonyítani. Görög volt, aki a
keresztyénségben a filozófia, különösen a
platonizmus javának beteljesedését látta.
Jusztinosznak csak három műve maradt
fenn.
1. A Párbeszéd a zsidó Trifónnal című
munkájában hosszas és udvarias vitát foly­
tat egy Trifónnak nevezett zsidóval Efézus-
ban, megtérésének valószínű helyszínén.
2. Az Első apológiában a császárhoz for­
dulva védelmezi a keresztyén hitet.
3. A. Második apológiában a római szená­
tushoz fordulva röviden kiegészíti az elsőt.
Jusztinosz
Élete utolsó éveit Jusztinosz Rómában,
tanítással töltötte. A 160-as években letar­
tóztatták és keresztyénségéért bíróság elé
állították. H itét nem volt hajlandó megta­
gadni és áldozatokat bemutatni az idegen
isteneknek. Azzal a bizonyossággal ment a
halálba, hogy Krisztusban üdvözölt.
Az Első és a Második apológia lényege­
sen magasabb szintet képvisel, mint az
^apostoli atyák iratai. M esterien mutatja
be a keresztyén hitet. Jusztinosz határo­
zottan szem beszállt a pogánysággal, a
szinkretizmussal pedig nem foglalkozott.
Inkább meghalt, semhogy az isteneknek
áldozzák. A görög bölcseletet számos pon­
ton erősen bírálta. Ugyanakkor Krisztust
nem mint kívülállót, hanem mint a görög
gondolkodás javának beteljesítőjét mutatta
be, főképpen a mindenkinek megadatott
logosz vagy ige görög elgondolásának al­
kalmazásával. Továbbá úgy tartotta, hogy
Platón és mások némely eszméjüket az
Ótestamentumból vették át.
M i azt tanultuk, hogy Krisztus az Isten el­
sőszülöttje, akiről az előbbiekben már azt
mondottuk, hogy az Isten Igéje, Értelme, ben­
ne részesedett az emberiség minden nemze­
déke. A kik éltek ezzel az Értelemmel, azok a
keresztények, még ha istentelennek tartották
is őket, m int a görögök közt Szókratészt vagy
Héraklétoszt és a hozzájuk hasonlókat; vagy
a barbárok közt Ábrahámot, Anániást, Azá-
riást és Mikhaélt, Illést meg sok mást, akik­
nek tetteit vagy csupán nevüket felsorolni is
hosszadalmas lenne, ezért most mellőzzük.
E lső apológia 46
...mindenkor kereszténynek akarok bizo­
nyulni, ezért imádkozom, ezért küzdők m in­
den eszközzel, nem azért, mert Platón tanítá­
sa idegen Krisztusétól, hanem mert nem
egyezik vele teljesen, ahogy a többiekével sem,
a sztoikusokéval, a költőkével és a történet­
írókéval. Minthogy mindegyik a magvakat
elvető isteni Értelem egy része alapján észre­
15
vett valami hasonlót, és azt jól elmondta...
Mert minden, am it bárki helyesen elmon­
dott, az miénk, keresztényeké; mivel m i Isten
után a születetten és kimondhatatlan Igét (Ér­
telmet) imádjuk és szeretjük, ki értünk ember­
ré lett, hogy szenvedéseink részeseként gyógyít­
son minket. Minden író az Értelem beleültetett
magva révén láthatta valamelyest homályosan
a dolgokat.
M ásodik apológia 13
Ilyenformán Jusztinosz keresztyén hitét a
görög örökségbe ágyazta. Megtérése nyo­
mán nem elutasította a filozófiát, hanem
még magasabb szinten művelte. Azt mond­
ta, hogy olyan a filozófusok és Krisztus kap­
csolata, mint a befejezetlen és befejezett, a
tökéletlen és tökéletes kapcsolata. így noha
nem tagadta meg görög múltját, az nem
béklyózta meg. Az ige adta a m egértést a fi­
lozófusoknak, de most maga az Ige jelent
meg Krisztus személyében. A tökéletlent a
tökéletesnek próbára kell tennie, ki kell iga­
zítania, teljessé kell tennie. Jusztinosz gyak­
ran nagyon kritikusan szemlélte a görög
gondolkodást. „Az értelem irányítja az iga­
zán istenfélő és filozofikus embereket ab­
ban, hogy csak az igazságot tiszteljék és
szeressék, nem követve a hagyományos vé­
lekedéseket, ha azok haszontalanok.” Jusz­
tinosz többször is kifejezte nagyrabecsülé­
sét Szókratész iránt, akit, miként a korai ke­
resztyéneket, ateistának mondtak, m ert el­
utasította a pogány isteneket és hitéért vál­
lalta a halált is. De azt is mondta, hogy
Krisztus messze fölötte áll Szókratésznak.
„Mert annyira senki nem bízott Szókratész-
ban, hogy tanításáért a halálba menjen.
Krisztusban azonban nemcsak a filozófusok
és tudósok hisznek, hanem a kézművesek
és a teljességgel műveletlenek is, megvet­
ve dicsőséget, félelmet és halált.” Idővel
maga Jusztinosz is bizonyságot tett a ke­
resztyének hajlandóságáról, hogy hitükért
vértanúságot szenvedjenek.
16
Jusztinosz folytonosságot látott görög
származása és keresztyénsége között, ezt
vallotta később *Alexandriai Kelemen és
*Origenész is, de annál harciasabban eluta­
sította a karthágói *Tertullianus.
Irenaeus (Irén, Eirénaiosz)
Az eretnekek ellen
Irenaeus Kis-Azsiában született, keresztyén
görög családban. Fiúként még hallgatta Po-
likárp szmümai püspököt (egyikét az *apos-
toli atyáknak), aki ismerte János apostolt. Fi­
atalemberként a galliai Lugdunumba (ma
Lyon, Franciaország) ment, ahol előbb pres­
biter lett, majd 177-ben a vértanúságot szen­
vedett püspök örökébe lépett. A hagyomány
úgy tudja, hogy a III. század elején halt meg.
Irenaeus *Jusztinosz hatása alá került.
Afféle hidat képez a korai görög teológia és
a nyugati latin teológia között, melynek út­
törője a nálánál fiatalabb kortárs, *Tertul-
lianus volt. Amíg Jusztinosz főként apolo-
gétaként lépett föl, addig Irenaeus az eret­
nekség elutasításával és az apostoli ke-
resztyénség magyarázatával járult hozzá a
teológiához. Főművét, az Elenkhosz kai
antropé tész pszeudonomu gnószeosz-t (Az
úgynevezett „tudás” [azaz gnózis] bírálata
és cáfolata), ismertebb latin címén Adver-
sus Haereses (Az eretnekségek ellen) min­
denekelőtt a gnoszticizmus ellen írta.
A gnoszticizmus újkori fogalma számos
különböző, de bizonyos közös jegyeket vi­
selő II. századi szektát jelöl. E szekták az e
világtól teljességgel távol álló, legfelső Is­
tenben hittek, akinek semmi köze a terem­
téshez, amit egy alacsonyabb rangú, gyak­
ran az O testamentum Istenével azonosított
istenség fércművének tartottak. E gonosz
világ és a legfelső Isten között isteni lények
egész hierarchiája helyezkedik el. Testünk­
kel ehhez a világhoz tartozunk, és lelkünk,
Az egyházatyák
ez isteni szikra a test csapdájában vergődik.
A megváltás során szabadul ki a lélek a test
börtönéből és jut fel a mennyei birodalmak­
ba. Ahhoz, hogy eljusson a legfelső Isten­
hez, a léleknek át kell haladnia az e világ fö­
lött lévő, a csillagok és égitestek, az alkal­
masint ellenséges isteni lények kormá­
nyozta szférákon. A megváltáshoz a tudás
(görögül gnózis) vezet. Ezt lehetett értel­
mezni akár mágikusan, azon varázsigék is­
meretének, amelyek elmondásával el lehet
haladni az isteni lények mellett a legfelső
Isten felé vezető úton, akár filozofikusab-
ban, mint egzisztenciális önismeretet. A
gnoszticizmus gyökeresen különbözött az
ortodox keresztyénségtől. A különböző
gnosztikus csoportoknak saját szent irataik
voltak. Titkos hagyományokra is hivatkoz­
tak, melyeket állításuk szerint egyik vagy
másik apostol tárt föl előttük.
Irenaeus változatos érveket hozott fel a
gnoszticizmus ellen, közülük hármat emlí­
tünk:
1. A különböző gnosztikus rendszerek
részletes leírásával igyekezett bemutatni
egyes hiedelmeik nevetséges voltát. Mint
maga írta: „az ilyen tanítások merő leírásá­
val már meg is cáfoltuk őket”.
2. Vitatta a gnosztikusoknak a titkos
apostoli hagyományokról szóló állítását.
Azzal érvelt, hogy ha az apostoloknak volt
átadni való különleges tanításuk, akkor azt
az általuk alapított egyháznak át is adták
volna. Az apostolok által alapított különbö­
ző gyülekezetekre utalt, és rámutatott,
hogy azóta bennük folyamatosan öröklő­
dött a nyilvános tanítás. Ennek alátámasz­
tására felsorolta e gyülekezetek vezetőit,
az apostolok által kinevezettekkel kezdve.
Ráadásul mindezek a birodalom szerte
megtalálható gyülekezetek ugyanazt a ta­
nítást vallották.
Mindazok, akik meg akarják ismerni az
igazságot, az összes gyülekezetben elmélked­
Irenaeus
hetnek az egész világon kinyilvánított apos­
toli hagyományon. Felsorolhatjuk mindazo­
kat, akiket az apostolok püspökké neveztek ki
a gyülekezetekben, és mindazokat, akik az­
óta örökükbe léptek. Ok sem nem tanítottak,
sem nem tudtak semmit azokról, amikről ez
eretnekek rivalganak. Tegyük fel, hogy az
apostolok ismertek rejtett misztériumokat,
melyeket kizárólag a „tökéleteseknek” adtak
át titokban, a többiektől elzárkózván. Ezeket
bizonyosan átadták volna azoknak, akikre a
gyülekezeteket bízták. Hiszen csak azt akar­
hatták, hogy utódaik minden tekintetben tö­
kéletesek és kifogástalanok legyenek.
A dversus H aereses 3:3:1
Irenaeus érvelését nem szabad összeté­
vesztenünk az „apostoli szukcesszió” mo­
dem gondolatával. Irenaeus időben nem állt
távol az apostoloktól: ő maga ismerte Poli-
kárpot, aki viszont ismerte János apostolt.
Az ortodox kereszténység és a gnoszticiz-
mus vitája nem a tanítás másodlagos jelentő­
ségű elemei körül forgott: a kettő két gyöke­
resen eltérő vallási rendszer volt. Irenaeus
valójában a következő kérdést veti föl: az
apostoli keresztyénséget vajon inkább az
apostoli gyülekezetekben találjuk-e meg,
melyek tanításukat nyíltan, folyamatosan és
egybehangzón hirdették alapításuk óta, vagy
a gnosztikusok körében, akiknek az apostoli
hagyományra vonatkozó állítása nem igazol­
ható, és akik ellentmondanak egymásnak?
Irenaeus érvelésével nehéz vitatkozni.
Ahogy maga Irenaeus is fogalmazott, „ami­
kor a Szentírás alapján vitatod nézeteiket,
ők megfordulnak, és ugyanezen Szentírást
úgy vádolják, mintha nem volna helyes és
megbízható”. Az ortodox keresztyénség és
a gnoszticizmus két különböző vallás, a
szent iratok két különböző gyűjteményével.
A kérdés tehát ez: mely iratok vezethetők
vissza Krisztusra és az apostolokra? Ezt a
kérdést válaszolja meg Irenaeus érvelése -
más feleletet aligha adhatnánk.
17
3. Irenaeus emlegette az elsők között az
Újszövetségi Szentírást az Ószövetség mel­
lett. Kezdetben a keresztyének szemében
a „Szentírás” az Ótestamentumot jelentet­
te. Tekintélyt tulajdonítottak az apostoli
iratoknak, de azokat csak fokozatosan
gyűjtötték egybe, és nevezték el Újszövet­
ségnek. Irenaeus idejére az Ú jtestam en­
tum már hasonlított mostani formájára:
tartalmazta a négy evangéliumot, az Apos­
tolok cselekedeteit, a páli leveleket és
egyéb iratokat. Az utóbbiak (a mai Bibliá­
nak a Zsidókhoz írt levéltől a Jelenések
könyvéig terjedő részei) tekintetében még
sokáig folyt a vita, de az általában elfoga­
dott iratok nem tértek el lényegesen mos­
tani Újszövetségünktől.
Irenaeus az apostoli iratokra (az Újtesta­
mentumra) és az apostoli gyülekezetekben
továbbadott tanításra (hagyományra) hi­
vatkozott. Ez szerinte nem az Újszövetség
kiegészítésére szolgált. Irenaeuesnak azért
kellett a hagyományra hivatkoznia, m ert a
gnosztikusok nem ismerték el az Újszö­
vetséget.
A hagyomány alapvető összefoglalását
adta az apostoli keresztyénségnek (mint
például az *Apostoli Hitvallás), kifejezve a
szembenállást a gyökeresen más gnoszti-
kus hiedelmekkel. Irenaeus joggal hivatko­
zott a hagyományra, hiszen az alátámasz­
totta a gnoszticizmus elleni érvelését.
Mindazonáltal ő sem volt csalhatatlan a ke­
resztyén hitről alkotott felfogásának min­
den egyes részletében.
Az egyház, bár szétszóródott szerte a világ­
ban, egészen a föld végéig, ezt a hitet kapta az
apostoloktól és tanítványaiktól: hitet az egy
Istenben, mindható Atyában, mennynek és
földnek, a tengernek és minden bennük lévő­
nek teremtőjében; hitet az egy Jézus Krisztus­
ban, Isten Fiában, aki testté lett üdvössé­
günkre; és hitet a Szentiélekben, aki a prófé­
ták által hirdette Isten üdvözítő cselekedeteit
18
és Jézus Krisztus szűztől születését, szenvedé­
sét, halottaiból feltámadását, testi mennybe­
menetelét és második eljövetelét, amikor Isten
dicsőségében előszólít mindent és feltámaszt
minden emberi testet, hogy igazságos ítéletet
mondjon minden ember felett.
A dversus H aereses 1:10:1.
Irenaeus ma is egyik legfontosabb forrá­
sa a különböző gnosztikus rendszerekről
szerzett ismereteinknek. A gnoszticizmus
elleni harca nagyrészt sikerrel járt. Neki
és követőinek köszönhető, hogy a keresz-
tyénség győzedelmeskedett a gnoszticiz­
mus felett.
Tertullianus
A latin teológia atyja
Quintus Septimus Florens Tertullianus
160 körül született Karthágóban, pogány
római családban. Retorikát és jogot tanult.
Valószínűleg élt és ügyvédként praktizált
Rómában is. Valamikor 197 előtt megtért.
Élete hátralevő részében művek egész so­
rában vette védelmébe a keresztyén hitet.
Eleinte a katolikus egyház fő áramlatát kö­
vette, de valamivel 207 előtt kiábrándult az
egyházi hatóságokból, és a montánizmus
szószólójává lett.
A montánizmus vagy az „új prófécia”,
ahogy követői nevezték, a 170-es években
alakult ki, mikor Montanus és két asszony
a kis-ázsiai Phrügiában prófétálni kezdett.
A hamarosan bekövetkező világvégét hir­
dették, és ezért nagyobb szigorúságot kö­
veteltek: elutasították a házasságot, hosz-
szabban böjtöltek és nem fogadták el a
mártíromság elől való menekülést (ellen­
tétben a Máté 10,23-mal). A katolikus
egyház eleinte tanácstalan volt, hogy mi­
tévő legyen e mozgalommal. *Irenaeus el­
lenezte alapos megfontolás nélkül való el­
ítélését. Idővel azonban az egyház és a
Az egyházatyák
montánizmus útjai elváltak, és a később
„phrügiai eretnekségnek" nevezett moz­
galmat elítélték.
Csak a jóval későbbi hagyomány szól ar­
ról, hogy Tertullianus elhagyta volna a kato­
likus egyházat, és más közösséget alapított,
vagy oda belépett volna. De a katolikus egy­
házat valóbán bírálta, a montánizmust pedig
védelmébe vette. Magas kort megérve, 220
táján halt meg.
Tertullianus volt az első jelentős ke­
resztyén, aki latinul írt. Ő tekinthető a la­
tin, nyugati teológia atyjának. *Origenész
m ellett ő a legjelentősebb II. és III. száza­
di keresztyén író. Tulajdonképpen az
egyik legnagyobb latin író volt; a hagyo­
mány szerint a pogányok kivált élvezetes
stílusáért olvasták műveit. Amint egy
századi író m o n d ta :c sa k n e m minden ki­
mondott szava felért egy epigrammával,
és minden mondata felért egy győzelem­
m el.” Egy mai szerző szerint: „Tertullia-
nusnak megadatott az a teológusok közt
ritka képesség, hogy nem tudott unalmas
lenni.”
Tertullianus mindig ügyvédként írt - véd­
te tulajdon és támadta mindenki más állás­
pontját. Ehhez felhasznált minden rendelke­
zésére álló retorikai eszközt. Mondták róla,
hogy „úgy védelmezte a hitet, hogy soha
nem védekezett”. Célja az volt, hogy végleg
megsemmisítse ellenfeleit. Azt kellett bebi­
zonyítania róluk, hogy teljességgel tévúton
járnak, ráadásul erkölcsileg is gyanúsak.
Nem bosszúvágyból vagy őszintétlenségből
tette ezt, hanem meg volt győződve ügye
igazáról, és komolyan igyekezett a legjobb
érveket felhozni mellette.
Több mint harminc művet írt, ezeket
három csoportba lehet osztani.
1. Apologetikai művek. Köztük a leghíre­
sebb az Apológia, melyben a II. századi
apologéták (pl. *Jusztinosz) munkáját vitte
tovább jóval hatásosabban. Jogi képzettsé­
Tertullianus 19
ge minden eszközével azon igazságtalan­ ki például abból, hogy kétségbe vonta az
ság ellen érvelt, hogy a hívőket keresz- eretnekeknek még azt a jogát is, hogy az
tyénségük miatt halálra ítélték. egyház Szentírására hivatkozzanak. Ez az
Tegnapiak vagyunk és betöltöttünk már érve persze nem gátolta meg abban, hogy
mindent, ami a tiétek, a városokat, szigete­ később élesen bírálja a katolikus egyházat.
ket, a várakat, a vidék helységeit, a piactere­ Legterjedelmesebb munkáját, az Adver-
ket, magát a hadsereget, a kerületeket, a tizes sus Marcionem-et, a II. század legnagyobb
csapatokat, a palotákat, a szenátust, a fóru­ eretneke, Markión ellen írta, aki sajátosan
mot, csupán a templomokat [isteneitekét] elegyítette a gnoszticizmust és a páli ke-
hagytuk meg nektek. resztyénséget.
A pológia 37 Tertullianus erősen bírálta a *görög böl­
Viszont a pártoskodók nevét kell alkalmaz­ cseletet, benne az eretnekség forrását lát­
nunk azokra, akik a derék és becsületes em­ ta. A hit paradox mivoltát, illetve a keresz-
berek gyűlöletére szőnek összeesküvést, akik tyénség és a filozófia ellentétét hangsú­
az ártatlanok vérét üvöltve követelik, gyűlöle­ lyozta. Hangvétele ebben a tekintetben
tük védelmére azzal a semmitmondó ürügy­ egészen elüt Jusztinoszétól és a korábbi
gyei takaróznak, hogy meggyőződésük szerint ápologétákétól. De retorikáját nem szabad
minden nyilvános szerencsétlenségnek, a félreértenünk. Tertullianus is hivatkozott a
népre zúduló csapásnak a keresztények az görög bölcseletnek a keresztyénséggel
okai. Ha a Tiberis a városfalakig emelkedik, egyező elemeire, ahogyan a többi apologé-
ha a Nílus nem árad szét a szántóföldeken, ta is. Sokkal többet m erített a filozófiából,
ha változatlan az időjárás, ha megmozdul a különösen a sztoicizmusból, mint ahogy
föld, ha éhínség, ha járvány lép föl, rögtön beismerte. A hit „képtelenségéről” alko­
halljuk az üvöltést: „Az oroszlán elé a keresz­ tott felfogását nem szabad betű szerint
tényeket!" Nos, egyetlen elé annyi sokat? venni. Tertullianus egész életét annak
A pológia 40 szentelte, hogy bemutassa a hit következe­
És íme bármiféle válogatott kegyetlenség- tességét és ellenfelei következetlenségeit.
tekkel semmire se mentek: arra jó csupán, Ha ugyanis eretnekek, akkor nem keresz­
hogy társaságunkba csalogassa az embereket. tények... Minthogy pedig nem keresztények,
Számosabban leszünk, valahányszor végigka­ semmiféle joguk nincs a keresztény írások­
száltok rajunk: vetőmag a keresztények vére... hoz. így méltán kérdezhetjük tőlük: kik vagy­
Tanít már maga a makacsság is, amelyet ti a tok? Mikor és honnan jöttetek? M it műveltek
szemünkre hánytok. Ennek láttára akad-e tulajdonommal ti, akik nem tartoztok hoz­
ugyan ember, aki izgatottan ne kérdezné, hogy zám? M i jogon irtod erdőmet, Markion? Ki
mi rejlik a dobgban. S ha kikutatta, melyik engedte meg neked, Valentinus, hogy forrása­
nem állna közénk? imat máshová vezesd? Miféle hatalom alap­
Apológia 50 ján mozdítod el határaimat, Apellesz? A bir­
2. Dogmatikai és eretnekellenes művek. tok az enyém... A z apostolok örököse vagyok.
*Irenaeus mellett Tertullianus is a gnosz- P ergátló kifogás az eretnekekkel szem ­
ticizmus egyik legfőbb ellenfeleként lépett ben 37
föl. Több értekezést is írt ellenük, köztük Pál volt Athénban, és ottani találkozásai
a legismertebb a Pergátló kifogás az eretne­ során megismerte azt az emberi bölcsességet,
kekkel szemben. Irenaeus érveit vetette mely úgy tesz, mintha tudná az igazságot, m i­
latba újra, de tovább is vitte őket. Ez tűnik közben csak megrontja azt, és maga is sokfé­
20
leképpen megoszlik eretnekségeiben, vagyis
egymással kölcsönösen szembenálló szektái­
nak sokaságában. M i köze van tehát Athén­
nak Jeruzsálemhez? M i köze az akadémiának
az egyházhoz? M i köze van az eretnekeknek a
keresztényekhez? A m i tanításunk Salamon
csarnokából származik (Cselekedetek 5,12) -
az a része is, amely azt tanítja, hogy Istent a
szív egyszerűségében kell keresni (Bölcsesség
1,1). Erre gondoljanak azok, akik sztoikus
kereszténységet találtak ki! Nincs szükségünk
kíváncsiságra Jézus Krisztus óta, sem kuta­
tásra az evangélium óta. Mikor hiszünk, nem
érezzük szükségét annak, hogy másban higy-
gyünk. Hiszen, ha már hiszünk, nincs semmi
okunk, amiért másban kellene hinnünk.
P ergátló kifogás... 7 ajándéka és a vég feszült várása, hanem a
Keresztre volt feszítve Isten Fia? Nem szé­
gyellem, mert nem szégyenletes. És halott volt
Isten Fia? Hihető, hiszen képtelenség. És az el­
temetettfeltámadt? Biztos, mert lehetetlenség.
K risztus testéről 5 tartott „második bűnbánatra”. A De pudici-
Tertullianus felemelte szavát a monar-
chiánusok ellen is, akik Isten monarchiáját,
azaz egyedüli uralmát hangoztatták, szigo­
rúan értelmezve a monoteizmust. Tagadták
a szentháromságtant, m ert az Atyát, a Fiút
és a Szentlelket egyazon, három szerepet
betöltő létező három nevének tartották -
ahogy magam is apa, férj és szerző vagyok
egyszerre -, nem pedig három különböző
létező három nevének. Tertullianus egyik
főművében, az Adversus Praxean-bán (Pra-
xeász ellen) válaszolt nekik. Praxeász egy
máskülönben ism eretlen monarchiánus
volt, aki a montánizmust is ellenezte. Mint
Tertullianus fogalmazott: „Rómában Praxe-
ásznak sikerült az ördögnek két dolgát is
végbe vinnie: elűzte a próféciát és behozta
az eretnekséget. Menekülésre kényszerí­
tette a Paraklétoszt [minthogy elutasította
a montánista prófétálást] és megfeszítette
az Atyát [merthogy a Fiút az Atyának
mondta].” Praxeászra válaszul Tertullianus
Az egyházatyák
azt mondta, hogy Isten egy lényeg három
személyben. Megalkotta tehát azokat a fo­
galmakat, amelyekkel később meghatároz­
ták a Szentháromság és a megtestesülés
tanát. Munkája jelentős lépés volt e tanok
m egértése tekintetében, habár a későbbi
ortodoxia nem tartotta hibátlannak.
3. Gyakorlati művek. Tertullianus szá­
mos művet írt gyakorlati-etikai, különösen
az egyházfegyelmet érintő kérdésekről. E
munkái két csoportba sorolhatók: a koráb­
bi katolikus és a későbbi montánista írásai.
A két szakaszban azonban igen erős a foly­
tonosság. Tertullianus mindvégig szigorú,
keményvonalas moralistaként lépett föl. A
montánizmusban nem annyira a prófétálás
szigorúbb erkölcsi felfogás nyerte meg te t­
szését. A bűnbánatról című korai művében
még lehetőséget hagyott a keresztség fel­
vétele után elkövetett, súlyos bűnökért
tia (A szemérmesség) című montánista
írása már jóval szigorúbb követelményeket
állít föl, szemben Karthágó püspökének
akkori kijelentésével. Tertullianus ugyanis
előbbrevalónak tartotta a fegyelmet a meg­
bocsátásnál. Ezért is mondta róla egy mai
értelm ezője, hogy „teológiailag nézve
már-már zsidónak mondható”.
A keresztény szeméremnek már az alapjai
is megrendülnek... Hallom, rendelet jelent
meg, mégpedig ellentmondást nem tűrő. A
„főpap ”, a „püspökök püspöke "[valószínűleg
Karthágó püspöke] rendeletet ad ki: „megbo­
csátom mindazoknak, akik teljesítették a
bűnbánat követelményeit, m ind a parázna-
ság, m ind a bálványimádás bűnét. ” 0 ren­
delet, melyre nem lehet ráírni „jó végzés”!
Vajon hol tűzik majd ki ezt a szabadosságot?
Gondolom, magának a bujálkodásnak a ka­
pujában, magának a bujálkodásnak a címe
alatt. Hiszen ilyen bűnbánatot ott kell kihir­
detni, ahol a bűn maga megtörténik. Az ilyen
Alexandriai Kelemen
megbocsátást ott kell kihirdetni, ahová az
emberek abban reménykedve belépnek.
D e pudicitia 1
Alexandriai Kelemen
Művelt ortodoxia
Titus Flavius Clemens (Kelemen) pogány
görög családban született a II. század köze­
pén. M egtérése után sokfelé utazott, és
számos keresztyén tanítónál megfordult, de
amit keresett, azt hatodik és egyben utolsó
mesterénél, Pantainosznál találta meg, aki
Alexandriában keresztyén fdozófiai iskolát
vezetett. így ottmaradt nála, és végül (190
körül) az örökébe lépett. Alexandriát a
202-203-ban kitört üldözés miatt hagyta el,
és soha nem tért vissza. Kis-Ázsiában halt
meg valamivel 216 előtt.
A II. századi Egyiptom a gnoszticizmus
melegágya volt. Számos vezető gnosztikus
Egyiptomból származott vagy ott tanított.
Ezzel szemben, ismereteink szerint Panta-
ínosz képviselte elsőként Egyiptomban az
ortodox keresztyénséget. Az erős gnoszti­
kus nyomás ellenében az egyiptomi orto­
doxia azonban mintha a homályosságnál is
nagyobb homályt választotta volna: egy­
szerűen hitt, semhogy szembenézzen kel­
lemetlen kérdésekkel. Pantainosz és az őt
követő Kelemen azon igyekezett, hogy az
értelemnek is elfogadható módon tálalja az
ortodoxiát. Azt akarták bebizonyítani, hogy
a filozófiai és a szellemi kérdéseket eret­
nekség nélkül is lehet vizsgálni.
Kelemen munkásságát a nála jelentő­
sebb gondolkodó, *Origenész folytatta.
Kelemennek három főbb műve maradt
ránk, melyek a keresztyén oktatás három
szakaszának felelnek meg.
1. A Protreptikosz prosz Hellénasz (Oktatóő Isten ajándékának mondta. De azt már
beszéd a pogányoknak) nem más, mint egy
21
apológia, amely a II. századi apologéták, így
a *Jusztinosz által meghatározott mintát kö­
veti, csak éppen magasabb szinten.
2. A Paidagógosz (Nevelő) az újonnan
m egtért embernek nyújt útmutatást, eliga­
zítja a külső viselkedésben és felkészíti a
lelki tanok befogadására. A m értékletes és
egyszerű életet mint a fényűzés és az asz-
kézis vagy lemondás közötti középutat
szorgalmazza.
3. A Sztromateisz (Szőnyeg) című bonyo­
lult, különös alkotásában adja elő Kelemen
lelki tanítását. Amíg *Tertullianus szem é­
ben a hitnél több nem kell az embernek,
addig Kelemen szemében a hit csak az el­
ső stádiumot jelenti, m ert rá épül a tudás.
Kelemen afféle „gnosztikus” keresztyén, a
hiten túli tudáshoz eljutó lelki ember esz­
m ényét képviseli. Ez nem egyszerűen aka­
démikus tudás, hanem lelki felismerés, e r­
kölcsi tisztaságot feltételez, és az Istenről
való elmélkedés a célja.
Kelemen művelt, az értelem nek is elfo­
gadható ortodoxiát kívánt kialakítani. Mi­
ként *Jusztinosz is, látta a *görög bölcselet
igazságait. A filozófia felkészítette a görö­
göket Krisztusra, ahogyan az Ószövetség
is felkészítette a zsidókat. Pál filozófiaelle­
nes figyelmeztetései (pl. Kol 2,8) kifejezet­
ten a rossz filozófia ellen irányultak. Kele­
men magáévá tette a görög filozófia szá­
mos elemét, de a gnosztikus eretnekséget
elutasította. Tanításából világosan kitűnik
azonban, hogy az eretnekség elkerülésé­
ben nem elég az egyszerű akarás. A doke-
tizmussal (az az elgondolás, hogy Krisztus
csak látszólag öltött testet) ellentétben azt
állította, hogy Krisztusnak volt teste és
táplálkozott. De azt már nem tudta elhinni,
hogy szüksége is volt ételre, italra. A házas­
ságot, melyet a gnoszticizmus elutasított,
nem fogadta el, hogy az eszményi kérész-
22
tyén házaspár nemi életet éljen - hacsak
nem kizárólag nemzés végett, mégpedig a
vágyat elfojtva.
A z Úr eljövetele előtt a görögöknek szüksé­
gük volt a bölcseletre az igazság végett. Most
a bölcselet a kegyességhez vezet. Felkészíti
azokat, akik a hitre bizonyítás útján jutnak...
Mert Isten az oka minden jónak: némelyek­
nek, miként az Ó- és Újszövetségnek, közvet­
lenül, némelyeknek, miként a bölcseletnek,
közvetve. Meglehet, a görögök közvetlenül
kapták a bölcseletet, amíg az Úr el nem hívja
őket. Mert m int iskolamester vitte a görög lel­
ket Krisztushoz, miként az [ószövetségi] Tör­
vény tette a zsidóknál. A bölcselet tehát felké­
szítette azokat, kikövezte az útját azoknak,
akik Krisztusban tökéletességre jutottak.
SZTROMATEISZ 1 :5
A Megváltó esetében nevetséges dolog azt
feltételezni, hogy testének szüksége volt a
megmaradáshoz kellő segítségre [éhség,
szomjúság stb.]. Mert ő nem a test kedvéért
evett, azt szent erő tartotta fenn, hanem
azért, hogy társai elméjébe ne férkőzhessenek
hamis gondolatok [doketizmus] róla... Miu­
tán az apostobk az Úr tanítása által igen
gnosztikus módon úrrá lettek haragjukon,
félelmükön és bujaságukon, már a jónak tet­
sző érzésekre, m int a bátorságra, buzgóság-
ra, örömre sem hajlottak. Vágyuk ekkor már
semmi módon nem változott nyugodt lelki ál­
lapotuk miatt. A z Úr feltámadása után az
apostolok változatlanul megmaradtak a fel-
készültség állapotában.
SZTROMATEISZ 6 :9
Kelemen a gnoszticizmus ortodox alter­
natíváját kereste, de abban mégsem volt
teljességgel ártatlan, hogy némely gnosz­
tikus eszme besurrant a hátsó ajtón. Az
igaz, hogy a hit tudáshoz vezet, de Kele­
men úgy gondolta, hogy a „hit” az ortodox
keresztyénséget, a „tudás” pedig a görög
bölcseletet jelenti. Teológiájának alapját a
szemtelenség eszméje képezi. A görög filo­
Az egyházatyák
zófia Istent szenvtelennek tartotta: túl ér­
zelmen és indulaton. Ezt az állapotot kell a
filozófusnak elérnie, és Kelemen szerint a
keresztyén gnosztikus is erre törekszik.
Míg a pogány bölcselő vágyai ellen harcol,
addig a lelki keresztyénnek már nincsenek
is vágyai. A szenvtelenség eszménye hosz-
szú ideig erősen hatott a keresztyénségre,
de valójában idegen a Bibliától. Kelemen hi­
bái azonban nem homályosítják el valódi
nagyságát a tekintetben, hogy a szellemi és
lelki haladás igényét összekapcsolta az egy­
házzal és az ortodox keresztyénséggel.
Részben Kelemen és a hozzá hasonlók erő­
feszítései révén vált az egyiptomi keresz-
tyénség az ortodoxia szilárd követőjévé.
Origenész (Órigenész, Origenes)
Platonizmus a tömegeknek?
Origenész 185 táján született alexandriai
keresztyén szülőktől. Apja, Leonidész,
202-ben vértanúságot szenvedett. Orige­
nész levélben buzdította apját a kitartás­
ra, és a hagyomány szerint ő maga is ön­
ként vállalta volna a mártíriumot, ha any­
ja nem rejti el ruháit. Egész életét egy­
szerűségben és a tudománynak szentelve
élte. A hagyomány szerint olyan nagyon
odaszánta magát, hogy a Máté 19,12-t be­
tű szerint értelm ezte - habár te tté t ké­
sőbb elvetette. Egész életében hűségesen
k ita rto tt a katolikus egyház m ellett.
Démétriosz alexandriai püspök kinevezte
a kateketikai iskola élére (itt tanultak a ke-
resztség re készülők). Később azonban
Origenész kiesett a püspöki hatalma kiter­
jesztésére törekvő Démétriosz kegyeiből.
A palesztinai Kaiszareában (Caesarea) te ­
lepedett le, ahol közmegbecsülésnek ör­
vendve folytatta munkáját. A Decius-féle
keresztyénüldözés (249-51) során bebör­
tönözték, kegyetlenül megkínozták abban
Origenész
bízva, hogy megtagadja hitét. De ő kitar­
tott, és végül elengedték. Néhány év múl­
va azonban belehalt sérüléseibe.
Origenész termékeny szerző volt, de
műveinek többsége elveszett. írásai több­
nyire fordításban maradtak ránk, és némi­
képp megmásítva, hogy jobban megfelelje­
nek az ortodoxia követelményeinek. Mű­
veit négy csoportba lehet osztani:
1. Bibliai írások. Hatalmas Ószövetség­
kiadást készített, melyben négy párhuza­
mos oszlopban jelentette meg a héber szö­
veget, a héber szöveg görög betűkkel írt
változatát és négy vagy több görög fordítá­
sát. Számos kommentárt (tudós igemagya­
rázat), homíliát (gyakorlatias és oktató ige­
magyarázat) és szkhóliont (egyes passzu­
sokról szóló megjegyzés) írt.
2. A princípiumokról című munkájában
először próbálta meg rendszerezni a korai
egyház teológiai tanítását. Ennek négy
könyve: Istenről, a világról, a szabadságról
és a Szentírásról szól.
3. A Kata Kelszu (Kelszosz ellen) című
írásában Kelszosz „Igaz szó” című, harco­
san keresztyénellenes, a 170-es években
kiadott iratára válaszol.
4. Gyakorlatias művek. A z imádságról cí­
mű munkájában az imádság lényegét tár­
gyalja. A Buzdítás a vértanúságra című írá­
sát börtönbe vetett barátainak címezte.
Origenész jól ismerte a *görög bölcsele­
tet. Vezető pogány filozófusok mellett ta­
nult. Egyesek szerint Ammoniusz Szak-
kasz, az újplatonizmus alapítója mellett is,
bár ez kétséges. Mindenesetre ellentmon­
dásosnak tetszhet, hogy amikor *Juszti-
nosztól *Kelemen és Origenész felé hala­
dunk, mind hevesebb filozófiaellenesség-
gel, ugyanakkor mind több filozófiai eszme
átvételével állunk szemben. A filozófiai
elem különösen Origenész gondolkodását
hatotta át, és ortodoxiáját azóta mind a mai
napig sokan vitatják. A IV században erős
23
Origenész ellenes mozgalom alakult ki. A
VI. században Origenészt eretnekségért
formálisan elítélték. De a görög teológia
egyedülállóan nagyhatású alakja maradt.
Origenész mindenképpen hűséges akart
lenni a keresztyén ortodoxiához. írásai
nagy részét a Biblia magyarázatának szen­
telte. De már itt is adódtak alapvető prob­
lémák. Úgy vélte, hogy a Bibliát nem lehet
megérteni az allegória alkalmazása nélkül.
Az Ószövetség némely része megbotrán­
koztathat, ha betű szerint értjük. E részek
azért kerültek oda, hogy mélyebb, rejtett
értelm üket megkeressük. Ezt pedig az al­
legória alkalmazásával tehetjük. Nem Ori­
genész találta fel az allegorikus módszert.
Maguk a görögök használták, amikor az is­
tenek egyes visszataszító tetteit elbeszélő
legendákból valamilyen épületes tanulsá­
got akartak kihozni. Az Ótestamentumra
először a Kr. u. I. században a zsidó Philón
alkalmazta. Az ő elsődleges szándéka az
volt, hogy az Ószövetséget összhangba
hozza a görög gondolkodással. Origenész
szintén hasonló megfontolásból indult ki.
Az allegória révén elkerülhette a betű sze­
rinti jelentést, ha az elfogadhatatlannak
tetszett, és a görög gondolkodással össz­
hangban értelm ezhette a Bibliát. Termé­
szetesen ez a szándéka nem volt tudatos -
ő csupán azt gondolta, hogy így bontható ki
a Biblia igaz és értelm es jelentése. Ha va­
lóban nem volt tisztában azzal, hogy mit
tesz, akkor igaznak tűnik a IV századi vád,
hogy „a görög kultúra elkápráztatta”. Egy
pogány ellenfele pedig azzal vádolta, hogy
„a platóni eszméket idegen mítoszokra al­
kalmazta” - azaz belemagyarázta a plato­
nizmust a Bibliába.
Origenész rendszerezte az apostoli ha­
gyományt, melyet az ortodoxia próbájának
tartott. Az apostolok mindenki számára
érthető nyelven adták elő tanításaikat.
Ezeket Origenész fel is sorolja, mint a teo­
24
lógia mindenki által elfogadandó alapjait. A
bölcs, lelki keresztyén azonban továbbme­
het e tanoknál, ha nem mond nekik ellent.
Ezzel a spekulatív hajlandóságával Kelemen
örökébe lépett, de élesen szembehelyezke­
dett *Irenaeussal és *Tertul!ianusszal. Mi­
ként Kelemen esetében, az alapok megma­
radnak keresztyénnek, de ami ezután követ­
kezik, azt át- meg áthatja a görög gondolko­
dás. Ez egyértelműen kitűnik Origenész
megváltástanából. Világosan elmagyarázza,
hogy Jézus Krisztus miért halt meg bűnein­
kért a keresztfán és szabadított meg ben­
nünket a gonosztól. De ez a tanítás csak a
közönséges nyájnak szól, azoknak, akik mé­
lyebbre nem hatolhatnak. Origenészt azon­
ban igazában más vonzza. Neki a megváltás
lényege az Istenhez hasonulásban, a róla va­
ló elmélkedés révén történő „átistenülés-
ben” áll. A léleknek föl kell emelkednie a lé-
tesülés világából a létezés világába. Ezt teszi
lehetővé az Ige. A tudós keresztyén behatol
e földi Jézuson túli Igébe, és a róla való el­
mélkedés útján eljut a megváltásig. A meg­
váltásnak ez a felfogása erős görög hatásról
tanúskodik, és több köze van a gnoszticiz-
mushoz, mint a bibliai keresztyénséghez.
Szükségesnek látszik, hogy először ezeken a
pontokon [az alapvető kérdésekben] állapít­
sunk meg egy határozott vonalat és világos sza­
bályt, és csak ezután nyúljunk egyéb kérdések­
hez... Az egyházi tanítás, mely az apostoloktól
származik az utódlás (szukcesszió) rendje sze­
rint, az egyházban mind a mai napig él: csak
ezt kell igazságnak hinnünk, ami semmiben
sem tér el az egyházi és apostoli hagyománytól
Tudnunk kell, hogy a szent apostolok
Krisztus hitét hirdetvén, mindarról, amit
szükségesnek tartottak, világos tanítást
hagytak minden hívőre, még azokra is, akik
restek az isteni tudomány kutatására. Kije­
lentéseik értelmezését mindenesetre azok
vizsgálódására hagyták, akik kiérdemelték a
Lélek különleges adományait...
Az egyházatyák
Az apostoli tanítás a következő tételeket
hagyományozza egyértelmű világossággal:
először, hogy egy az Isten... Továbbá, hogy a
Jézus Krisztus, aki eljött, az Atyától született
minden teremtmény előtt... Továbbá, az
apostolok hagyománya szerint az Atyához és
a Fiúhoz társul dicsőségben és méltóságban
a Szentlélek... Továbbá a léleknek önálló éle­
te van, s kimúlván e világból, sorsa érdeme
szerint alakul... Az ördögről, az ő angyalairól
és az ellenséges hatalmakról az egyházi taní­
tás kijelenti, vannak... Azt is tanítja az egy­
ház, hogy a világ teremtés által lett, egy bizo­
nyos időpontban kezdődött, és romlottsága
okán föl kell bomolnia... Továbbá, hogy az
írások Isten Lelke által írattak, s nem csak
az a jelentésük, ami mindenki számára nyil­
vánvaló, hanem van egy másik is, amelyet a
legtöbben nem ismernek.
A PRINCÍPIUMOKRÓL 1. KÖNYV, ELŐSZÓ 2-8
Amiként a Törvény az eljövendő jó dolgok
árnyékát tartalmazza, úgy az evangélium,
melyet elvben mindenki megérthet, Krisztus
titkainak árnyékát tanítja... Pál nem tudott
kedvezni a zsidóknak Timóteus körülmetélé­
se nélkül... Ehhez hasonlatosan, aki a soka­
ság javáértfelel, nem működhetik kizárólag a
titkos kereszténység szerint. E z soha nem ten­
né neki lehetővé, hogy segítse vagy magasabb,
jobb dolgok felé vezesse a külső kereszténysé­
get követőket. Egyszerre kell testi és lelki ke­
resztényeknek lennünk, ha testi evangélium­
ra van szükség, így a testi emberekkel együtt
nem ismerünk mást, csak Jézus Krisztust és
kereszthalálát, és ezt kell prédikálnunk. De
másképpen áll a dolog azokkal, akik tökéle­
tességre jutottak a lélekben, gyümölcsöket te­
remnek és szeretik a mennyek országát. Okét
részesévé kell tenni az Igének, aki megtestesü­
lése után visszatért arra a helyére, amelyet
kezdetben Istennel együtt elfoglalt.
Homília (a János 1,9-ről)
Ortodoxia és eretnekség feszültsége vi­
lágosan kitűnik Origenész szentháromság­
Origenész
tanából. Origenész élesen szembehelyez­
kedett a monarchianizmussal (az Atya nem
más, mint a Fiú) és minden olyan elmélet­
tel, amely Isten örökkévaló hármasságát
csökkenteni próbálta. Ragaszkodott hozzá,
hogy az Atya, a Fiú és a Szentlélek örökké­
valón három hiposztázis, vagyis (viszony­
lag független, önálló) létező. Istennek ez a
háromsága, vagyis a Szentháromság részét
képezi örökkévaló természetének, és nem
utólagos gondolat. De a második személyt
„Fiúnak” nevezni azt a látszatot keltheti,
hogy Isten egy adott pillanatban „hozta a
világra”, „nemzette” vagy „alkotta”. Ezzel
szemben Origenész azt állította, hogy az
Atya a Fiút örökkévalón nemzi és alkotja.
Ez tehát örökkévaló folyamat vagy viszony.
Nem egyszeri esemény, és nem is olyasva­
lami, ami örökkévalóságnyi idővel ezelőtt
történt, hanem olyasmi, ami mindig, örök­
kévalón történik.
így az ortodox Origenész. De tanításá­
nak van egy másik oldala is. Mindig is a
szentháromságtan alapján állt, de annak
tagjait egymás fölébe helyezte - az Atya
nagyobb a Fiúnál, a Fiú a Szentléleknél.
Csak az Atyát tartotta igaz Istennek. A Fiú
azonos az Atyával, de alacsonyabb szinten.
Ha az Atyát mondjuk az Istennek, akkor a
Fiút nevezhetjük istennek. így Origenész
szentháromságtana három lépcsőből áll:
Isten három szinten helyezkedik el. A kö­
vetkező században ezt az eszmét Arius vit­
te tovább, és azt a következtetést vonta le,
hogy egyedül az Atya az igaz Isten, és a Fiú
meg a Szentlélek csupán teremtmény.
Origenész az örök nemzés tanát is hir­
dette, amelyet később ortodoxnak tekin­
tettek. Filozófiailag érvelt mellette: ha a
Fiú nemzése nem volna örökkévaló, ebből
az következnék, hogy Isten korábban nem
akarta vagy nem tudta nemzeni a Fiút.
Egyik feltevés sem méltó Istenhez, ezért a
Fiú nemzésének örökkévalónak kell len­
25
nie. Origenész ezzel az érvvel bizonyította
a terem tés örökkévalóságát is. Hite szerint
nemcsak az Ige vagy az értelem (logosz),
hanem minden értelm es lény (logikoi)
örökkévalón létezik. Bizonyos időben el­
buktak, nem elmélkedtek Istenről, és ezért
angyalokká, emberekké vagy démonokká
lettek, annak megfelelően, hogy mennyire
buktak el. A fizikai világmindenség azért
terem tetett, hogy e bukott lényeknek ott­
hont adjon. (Az lM ózes 1-3-at alaposan át
kell gyúrni allegorikusán, hogy azt tanítsa,
hogy a világegyetem a bűnbeesés után te­
rem tetett.) A megváltás folyamata megfor­
dítja a bűnbeesést, hogy végül minden ér­
telmes lény Istenen elmélkedjék.
Origenész szentháromságtanát nem é rt­
hetjük meg az értelm es lények nélkül. A
létezésnek négy szintje van, amelyet Is­
ten, a Fiú, a Szentlélek és az értelm es lé­
nyek foglalnak el. Minden egyes szint ré­
szesedik a fölötte lévő szint lényében. így
a Fiú részesedik az Atya istenségében, mi
pedig „átistenülünk” a Fiúban való része­
sedésünk okán. (A Szentlélek a gyakorlat­
ban sokszor kimaradt a számításból.)
Egyetlen szinten sincs áthidalhatatlan sza­
kadék Isten és terem tése között. Helyette
föntről lefelé mindent áthat az istenség. Ez
a rendszer sokat köszönhet a gnosztiku-
soknak, valójában ők sulykolták Orige-
nészbe a Fiú örökkévaló nemződésének
gondolatát.
Vajon eretnek volt-e Origenész? Teoló­
giája vajon a tömegeknek szóló platoniz­
mus volt-e? E kérdéseket mindig is vitatni
fogják. Két dolgot azonban világosan kije­
lenthetünk. Ahhoz kétség nem férhet,
hogy Origenész szíwel-lélekkel ortodox
akart lenni, annak is hitte magát, és őszin­
tén odaszánta magát Jézus Krisztusnak és
szolgálatának. De az is kétségtelen, hogy
teológiáját át- meg átitatta a platonizmus.
Nála a platonizmus nem a tortán lévő cu­
26
kormáz, amelyet félre lehet lökni, hanem a
tésztát ízesítő likőr, amelyet a tortából ki­
vonni nem lehet.
Cyprianus (Ciprián, Küpriánosz)
A vértanú püspök
Thascius Caecilius Cyprianus a III. század
elején született, pogány arisztokrata csa­
ládban. Karthágóban retorikát tanított, és
magas köztisztviselői hivatal, valószínűleg
egy provincia kormányzói tisztének a váro­
mányosa volt. 246-47-ben azonban hátat
fordított ígéretes jövőjének, keresztyénné
lett. Maga is leírja, mi módon vonzódott a
keresztyénséghez erkölcsi megújulást ke­
resve:
Olyannyira feltartóztatott és megbéklyózott
korábbi életem nagyon sok bűne, hogy nem
hittem, valaha is megszabadulhatok fogságá­
ból... De midőn korábbi életem szennyfoltját
lemosta a születés vize [a keresztség], és a
második születés újjáteremtett, és én új em­
berré lettem... ami korábban nehéznek lát­
szott, most könnyűnek bizonyult.
Epistulae 4 (Donatushoz)
Nem sokkal ezután, 248-49-ben presbi­
ter lett, majd még viszonylag újonnan meg­
törtként, elfoglalhatta a karthágói püspöki
széket, az afrikai provincia legfontosabb
egyházi hivatalát.
Cyprianus csaknem tíz évig, 258-ig szol­
gált püspökként, amikor vértanúságot
szenvedett. Ezekben az években különös
zavargások támadtak az egyházban. Veze­
tői képességeit ezek talán sokkal inkább
próbára tették, mintha annak idején kor­
mányzóvá lesz. írásait az alkalom, a konk­
rét helyzetek szülték - Cyprianus a tettek,
nem pedig az eszmék embere volt. Nála az
eszm éket aligha lehet elválasztani a tet­
tektől, egyiket a másik nélkül nem lehet
leírni. Nagy hatást gyakorolt rá *Tertul-
Az egyházatyák
lianus, akit „mesternek” nevezett, és na­
ponta olvasott. De amíg Tertullianus radi­
kális, mindig a maga útját járó, született kí­
vülálló ember, addig Cyprianus gyakorlati­
as, vezető egyéniség volt, aki Tertullianus
szélsőséges erkölcsi követelményeit m ér­
sékelte, és az egyházi fegyelem realiszti­
kusabb formájába öntötte.
Alighogy kinevezték püspökké, Cypria-
nusnak máris számos súlyos kérdéssel kel­
lett szembesülnie. A karthágói papok közül
némelyek féltékenyek lettek a fölébük he­
lyezett arisztokrata saijra. E feszültségek
önmagukban nem lettek-volna veszedelme­
sek, ha az egyháznak nem kell szembesül­
nie az eladdig legkiterjedtebb, 249-51-es
Decíus-féle keresztyénüldözéssel. Ez volt
az első, birodalmat átfogó, szervezett egy­
házüldözés. Decius császár kettős támadást
tervezett az egyház ellen. Először a vezető
püspököket akarta megsemmisíteni. Róma,
Antiochia, Jeruzsálem és Kaiszarea (Caesa-
ria) püspöke vértanúságot szenvedett. Cyp­
rianus figyelmeztetést kapott, és Karthágó
környékén elbujdosott. Az üldözések alatt
levelek útján irányította az egyházat. De
bujdosásáért szigorúan megrótták, különö­
sen irigy beosztottai. Az üldözések második
lépcsőjeként rá akarták kényszeríteni a ke­
resztyéneket, hogy áldozzanak az istenek­
nek. Mindenkit köteleztek, halálbüntetés
terhe mellett, hogy szerezzen igazolást en­
nek megtételéről. A viszonylagos békéhez
és nyugalomhoz hozzászokott egyház nem
volt felkészülve az ilyen támadásra. Keresz­
tyének sokasága áldozott az isteneknek - az
egyik püspök maga vezette egész gyüleke­
zetét az áldozat bemutatásához. Mások úgy
igyekeztek megkerülni a rendelkezést,
hogy a hivatalnokoktól az áldozatok bemuta­
tása nélkül, megvesztegetéssel szerezték
be az igazolást.
Hagyományosan az aposztatákat (hitha-
gyókat) nem fogadták vissza az egyház ke­
Cyprianus
belébe. De most mi legyen a visszatérni
óhajtó sokasággal? Két különböző kérdést
kellett megválaszolni. Először is: fogadják-
e vissza a hithagyókat azonnal, esetleg ve-
zeklés (nyilvános bűnvallás, majd szigorú
penitencia) után vagy soha? Másodszor: ki
döntsön a sorsukról? Az egykori bebörtön-
zöttek, akik hitükért vállalták volna akár a
halált is (a „hitvallók”), úgy vélték, az ő
tisztük visszafogadni a hithagyókat az egy­
házba. A hagyomány valamelyest igazolta
cselekedetüket, de némelyikük felelőtle­
nül járt el, megbocsátván boldog-boldogta­
lannak. Vajon ez a tiszt a hitvallókat vagy a
püspököket illeti-e meg? Cyprianus hatá­
rozott állítása szerint a püspököket, habár
tekintettel kellett lenniük a hitvallók aján­
lásaira. Erről a kérdésről írta egyik fontos
művét, a De lapsis-t (A hithagyókról). Az
üldözés után a 251-es karthágói zsinat ki­
mondta, hogy a hithagyók bizonyos vezek-
lés után visszatérhetnek az egyházba. A
következő évben egy másik zsinat, szem­
besülve az újabb üldözés lehetőségével,
megengedte, hogy akik már megkezdték
vezeklésüket, visszatérhessenek az egy­
házba. Ezeken a zsinatokon Cyprianus ve­
zető szerepet vitt.
A nehezen meghozott döntéseket sokan
nem helyeselték. Karthágóban némelyek
túlságosan szigorúnak tartották Cypria-
nust. Egyes papok elszakadtak tőle, és kü­
lön egyházat alakítottak, kevésbé szigorú
szabályokkal. Rómában szintén szakadás
történt, de az ellenkező irányból. A 251-
ben kinevezett új püspök, Cornelius, a ve­
zeklők visszafogadását támogatta. Novati-
anus, a tehetséges presbiter - aki talán ne­
heztelt is, amiért nem őt választották püs­
pöknek - ellenpüspöknek nyilvánította
magát. Az általa alapított egyház nem fo­
gadta vissza a hithagyókat, az „apostolok
egyházával” ellentétben.
Cyprianus a szakadás kérdését mélysé­
27
gesen komolyan vette. Erről szól legfonto­
sabb műve, a De catholicae unitate eccle-
siae (Az egyház egységéről). Az egyház
egységét adott ténynek tekintette. Egy te­
lepülésen belül nincs helye különböző fele­
kezeteknek. Egyetlen egyház van, a katoli­
kus egyház. Az egyházat megosztani nem
lehet, csak elhagyni, mint azt Novatianus
tette. A szakadár, aki elhagyja a katolikus
egyházat, lelki öngyilkosságot követ el.
Ha egy fa ága letöretik, nem hajt rügyet
többé; ha egy patak elvágatik forrásától, ki­
szárad... így aki Krisztus egyházát elárulja,
nem részesülhet Krisztus jutalmában. Ide­
gen ő, ellenség. Ha az egyház nem anyád né­
ked, az Isten sem lehet néked Atyád. Ha meg
lehetett menekülni Noé bárkáján kívül, ak­
kor az egyházon kívül is meg lehet... Csak egy
keresztség van, de ők [a szakadárok] azt gon­
dolják, hogy keresztelhetnek. Noha elárulják
az életforrását, az élő és megváltó víz kegyel­
mét ígérik. Márpedig ott az emberek nem
mosdatnak meg, hanem hamissá válnak,
nem tisztulnak meg a bűntől, hanem hal­
mozzák azokat. E z a születés nem Istennek,
hanem az ördögnek hoz fiakat a világra...
Vajon azt képzelik-e, hogy velük van Krisz­
tus, midőn az egyházon kívül gyűlnek egybe?
Tegyük fel, hogy ezeket az embereket megölik,
mert Krisztus nevében vallanak hitet. A
[szakadás] szennyfoltját még a vér a [mártí-
rium] sem mossa le róluk; a széthúzás meg­
bocsáthatatlan és súlyos bűnétől a szenvedés
sem tisztítja meg őket. Nem lehet senki vér­
tanú az egyházon kívül.
D e catholicae unitate ecclesiae 5, 6 ,1 1 ,
13,14
Az egyház egységének a letéteményesei
a püspökök. „Tudnotok kell, hogy a püspök
az egyházban van, az egyház pedig a püs­
pökben. Aki nincs a, püspökkel, nincs az
egyházban.” A püspökök az apostolok örö­
kösei, azaz az apostolok munkáját veszik át.
A püspök csak saját gyülekezetének az
28
elöljárója, a katolikus egyház többi püspö­
kével egyenlő rangban. A püspökök olya­
nok, akár egy vállalat (a püspöki kar) rész­
vényesei - a részvényes csak a többi rész­
vényessel együtt részesül a vállalatban.
A püspököknek össze kell tartaniuk egy­
mással, de az egyes püspökök önállóak a sa­
ját gyülekezetükben. Cyprianus gondolko­
dása ezen a ponton feszültséget hordozott,
ez egy későbbi vitában felszínre is került.
Ha valaki a novatianusok révén vette föl a
keresztséget, majd be akar lépni a katolikus
egyházba, újra kell-e keresztelkednie? Ró­
ma szerint nem. Cyprianus azonban, a ha­
gyományos afrikai gyakorlatot követve azt
mondta, igen. István római püspök rá akar­
ta erőltetni véleményét a többiekre, ami ko­
moly vitához vezetett. Cyprianus úgy vélte,
minden egyes püspöknek jogában áll dönte­
nie. Nincs a „püspököknek püspöke”, sem
Rómában, sem Karthágóban. Egy darabig
megszakadt a római és az afrikai gyülekezet
közössége. Néhány keleti püspök Cyprianus
mellett sorakozott föl, és megrótta Istvánt,
amiért gőgösségében rá akarta kényszeríte­
ni másokra akaratát. A vitának az újabb, 257-
es üldözési hullám és István halála vetett vé­
get. A közös fenyegetettség miatt szoro­
sabbra zárták a sorokat. Róma és Afrika ta­
pintatosan elfogadta, hogy ki-ki a maga útját
járja az újrakeresztelés kérdésében, ami
Cyprianus győzelmét jelentette. A követke­
ző évben, 258 szeptemberében Cyprianust
lefejezték. Elszántan küzdött a püspöki te­
kintélyért - a „püspökök egyházáért” szem­
ben a „mártírok egyházával”. Illőnek lát­
szott, hogy művét azzal zárja le, hogy vérta­
nú püspökként haljon meg.
Cyprianus óriási hatást gyakorolt, külö­
nösen a nyugati egyházra. Nagyban hozzá­
járult ahhoz, hogy az egyház a püspökök
tekintélyelvű, nem pedig mártírok kariz­
matikus egyháza legyen. Az újrakereszte-
lésről vallott nézetét az afrikai katolikus
Az egyházatyák
egyház a IV. században elutasította. De a
donatista szakadár egyház, mely magát a
mártírok „egyházának” tartotta, Cypria-
nusnak az újrakereszteléssel kapcsolatos
álláspontját tette magáévá. Noha Cypria-
nusnak sikerült a püspöki hivatal tekinté­
lyét megerősítenie az alsó papság és a lai­
kusok felett, a püspöki függetlenséget már
nem sikerült fenntartania. Az egyenlő püs­
pökök kollégiumának cyprianusi gondola­
tát idővel kiszorította, legalábbis nyugaton,
a pápának, mint a „püspökök püspökének”
római katolikus eszméje. Cyprianus hatása
az egyház egysége tekintetében érvénye­
sült a legtovább. Tanítása több mint ezer
éven át kötelezőnek számított. Ezen a ró­
mai katolikus egyház csak újabban enyhí­
tett, miként ezt pl. *Karl Rahnernak az
„anonim keresztyénség”-ről kialakított el­
mélete tanúsítja.
Kaiszareai Euszebiosz
(Caesareai Eusebius)
Az egyháztörténet atyja
Euszebiosz a 260-as évek elején született
Palesztinában. Az *Origenész kaiszareai
könyvtárát kezelő Pamphilosznál tanult és
dolgozott, aki 309/10-ben vértanúságot
szenvedett. Az ő tiszteletére Euszebiosz
felvette az Eusebius Pamphili nevet, mint­
ha fia vagy rabszolgája lett volna. Akárcsak
Pamphilosz, Euszebiosz is szenvedélyes
tisztelője volt Origenésznek, és ezért kö­
zösen vádiratot írtak róla. Euszebiosz min­
denekelőtt tudós volt, de 313-14-ben meg­
választották Kaiszarea püspökévé. 339/40-
ben hunyt el.
Euszebiosz mint történész, az egyház-
történet atyjaként nyerte el az utókor tisz­
teletét. írt világtörténetet Khronikoi kanó-
nész (Időrendi táblázatok) címmel, és fel­
dolgozta a 303-313-as nagy keresztyénül­
Euszebiosz
dözést Palesztina vértanúinak történeté­
ben. Legnagyobb művében, az Egyháztörté­
netben az egyház fejlődését követi nyomon
a kezdetektől 324-ig, amikor Constantinus
császár egyesítette a Kelet- és Nyugat-Ró­
mai Birodalmat. Műve azért is páratlan ér­
téket képvisel, m ert számos, máskülönben
elveszett dokumentumot őrzött meg az
utókor számára. A korai egyház történetét
éppúgy nem lehet Euszebiosz nélkül meg­
írni, ahogy az Apostolok cselekedetei nél­
kül nem lehet megírni az apostoli egyház
történetét. Euszebiosz a gondviselés kezét
látta az egyház életében, az üldözött ke­
resztyének halálában éppúgy, mint a ke-
resztyénség győzelmében.
Vita Constantini címmel írt egy életrajzi
és két rövidebb munkát Constantinus csá­
szárról, akit határtalanul tisztelt. Constan­
tinus megtérésében és a keresztyén biro­
dalom megalapításában a keresztyén hit
term észetes és kívánatos fejleményét lát­
ta. Szent meggyőződéssel hitt a monarchi­
ában, és különösen felmagasztalta Cons-
tantinust, mint keresztyén császárt, Isten
földi helytartóját látva benne. Meg is vá­
dolták Euszebioszt azzal, hogy „megke­
resztelte” az abszolút, „isteni” uralkodó
keleti gondolatát. A keleti, bizánci keresz­
tyén császárok boldog örömmel fogadták
rangjuk ilyetén értékelését.
[A z Ige], a mindenség megtartója kormá­
nyozza az eget és a földet és a mennyek orszá­
gát Atyja akarata szerint. Hasonlatosképpen
az általa szeretett császárunk a földi alattva­
lókat vezeti az egyszülött Igéhez és megváltó­
hoz, és országa megfelelő' alattvalóivá teszi
őket... Az eleve létező Ige, minden dolgok
megtartója az igaz bölcsesség és az üdvösség
magjait adja tanítványainak. Megvilágosítja
őket, és megérteti velük Atyja országának
igaz ismeretét. A m i császárunk, az ő barát­
ja, Isten Igéjének magyarázójaként lép föl, és
az egész emberi nemzetet akarja az istenis­
29
meretre vezetni. Az igazság és jámborság tör­
vényeit világosan meghirdeti mindenkinek
és hatalmas szavával kijelenti minden föl­
dön élőnek [...] Értelme minden értelem
nagy forrásából származik. Bölcs ő, jóságos
és igazságos, mert közösségben van a tökéle­
tes Bölcsességgel, Jósággal és Igazsággal.
Erényes, mert a tökéletes erény mintáját kö­
veti, hősies, mert a mennyei hatalomnak ré­
szese.
Laus Constantini (Constantinus dicsére­
te, beszéd) 2:2,4; 5:1
Euszebiosz írt továbbá apologetikai, bib­
likus és dogmatikai jellegű műveket. Teoló­
gusként kevésbe jelentősét alkotott, mint
történészként. Támogatta az eretnek Ari-
ust, amiért a 325-ös antiochiai zsinat időle­
gesen kiközösítette. Ám még ugyanebben
az évben, a nagy *niceai zsinaton sikerült
igazolnia magát. Ennek azonban az volt az
ára, hogy aláírta a niceai hitvallást, amit
csak nagy gyötrelmek közepette és nem
kis kétszínűséggel tett meg. Fennmaradt
kaiszareai gyülekezetének írt levele,
amelyben a híreszteléseket elkerülendő, si­
etve megmagyarázta bizonyítványát. Azt,
hogy elfogadta a hitvallást, az irat eredeti
szándéka szerinti jelentését durván félreér­
telmezve igyekezett igazolni. Euszebiosz
teológiai hiányosságai mindenesetre nem
homályosíthatják el történészi teljesítmé­
nyét. Ha Egyháztörténete nem is hibátlan
munka, lefektette a korai egyházról szóló
történetírás alapjait, melyekre építeni lehe­
tett. A következő században Szókratész,
Szózomenosz és *Theodorétosz írta meg
Euszebiosz Egyháztörténetének folytatását.
Az I. niceai zsinat (325)
A niceai zsinat Arius tanítása miatt gyűlt
egybe. Arius alexandriai presbiter volt, és
akárcsak *Origenész, úgy vélekedett,
30
hogy az Atya nagyobb, mint a Fiú, Ő pedig
nagyobb, mint a Szentlélek. Origenésszel
szemben azonban Arius nem hitt az isteni
létezők hierarchiájában. Origenész rend­
szerét radikális monoteizmussá alakította
át, és arra a következtetésre jutott, hogy
egyedül az Atya az Isten. Az Atya a Fiú ré­
vén terem tette a mindenséget, de ennek
ellenére a Fiú a semmiből alkotott teremt­
mény, nem pedig Isten. Minthogy teremt­
mény, nem örökkévaló, azaz volt kezdete.
„Volt olyan idő, amikor a Fiú még nem volt."
Maga Arius világosan megfogalmazta a vita
tárgyát képező két pontot: „Azért üldöznek
minket, m ert azt mondjuk, hogy a Fiúnak
volt kezdete... és azért, m ert azt mondjuk,
a semmiből terem tetett.” Arius tanait ma a
Jehova tanúi vallják magukénak.
Tanítását elutasító püspökével, Alexand-
rosszal szemben Arius támogatást kért
más keleti püspököktől, és több origenista,
köztük *Euszebiosz is kiállt mellette. Ami­
kor 324-ben Constantinus császár egyesí­
tette a birodalom két felét, kénytelen volt
beavatkozni. Egybehívta a niceai zsinatot,
mely 325 júniusában ült össze elnöklete
alatt. Körülbelül 220, többnyire keleti püs­
pök vett részt rajta. (Későbbi hagyomány
szerint 318, amely szám feltehetőleg az
lMózes 14,14-re vezethető vissza)! A zsi­
nat elítélte Ariust és kiadta az Arius-elle-
nes niceai hitvallást - nem tévesztendő
össze a nicea-konstantinápolyi hitvallással,
melyet a 381-es ^konstantinápolyi zsinat
adott ki.
Hiszünk az egy Istenben, mindenható
Atyában, minden láthatónak és láthatatlan­
nak teremtőjében.
És az egy Úrban, Jézus Krisztusban, az Is­
ten Fiában, Ő, mint egyszülött, az Atyától,
vagyis az Atya szubsztanciájából született:
Isten az Istentől, Világosság a Világosságtól,
igaz Isten az igaz Istentől, született és nem te­
remtmény, 8 az Atyával egy szubsztanciája
Az egyházatyák
[homoousziosz], és minden általa lett, ami
az égben és a földön van. 0 értünk, embere­
kért és a m i üdvösségünkért leszállód és
megtestesült, emberré lett, szenvedett és har­
madnapra feltámadott, felment a mennybe,
és újra eljön ítélni élőket és holtakat.
Es a Szentiélekben.
Azokat pedig, akik azt mondják, hogy
„volt idő, amikor nem volt" és „mielőtt meg­
született volna, nem volt", és hogy 0 a „sem­
miből lett”, vagy más szubsztanciából vagy
lényegből, vagy, hogy az Isten Fia változé­
kony és változó, azokat a katolikus egyház
kiközösíti.
Ezen időszakra a keleti egyház már kiala­
kította a hitvallások alapvető mintáját, a
megfogalmazás azonban gyülekezetenként
változott. Ezek egyike a niceai hitvallás, né­
hány Arius-ellenes tétellel kiegészítve.
1. Arius úgy értelm ezte a hagyományos
„Atyától született” kifejezést, hogy Jézus
Krisztust az Atya terem tette a semmiből. A
niceai hitvallás a „vagyis az Atya szubsz­
tanciájából született” magyarázó kitétellel
kizárja ezt az értelmezést.
2. Arius, miként Origenész is, csak az
Atyát tartotta „igaz Istennek”. Erre vála­
szul mondja ki a niceai hitvallás, hogy Jé ­
zus Krisztus „igaz Isten az igaz Istentől”.
3. Jézus Krisztus „született és nem te ­
remtmény”, Isten Fia. A gyermek (az Atya
lényéből lett) és a (semmiből alkotott) te ­
remtmény közötti különbség húzódik meg
a vita mélyén. Ez a különbség mai példával
az ember gyermeke és az általa alkotott ro­
bot eltérő voltával világítható meg.
4. Jézus Krisztus „az Atyával egy szub-
sztanciájú”. Az itt szereplő eredeti görög
szó, homoousziosz (egylényegű) lett a hit­
vallás legvitatottabb pontja. Bár a nem
szentírási fogalom használata aggályokat
szült, mégis szükségesnek látszott, m ert
az ariánusok minden szentírási fogalmat ki
tudtak forgatni. Például felhozhatjuk: ha
Az I. niceai zsinat 31

Jézust Isten „nemzette”, akkor a harmat- tiszteletből, de aligha meggyőződésből.

cseppeket is (Jób 38,28)! A homoousziosz Ahogyan valaki nemrégiben fogalmazott:
szó használata azért is előnyösnek tűnt, „teológiailag nézve a homoousziosz hirtelen
m ert az ariánusok már korábban elutasítot­ rohammal, nem pedig szilárd hódítással
ták. Nem szentírási kifejezés volt hivatva győzött.”
védelmezni K risztus isteni mivoltának Nicea valójában megosztotta az egyházat.
szentírási igazságát. Az egyik oldalon a „niceánus párt” tagjai (a
5. A hitvallás vége azokra az ariánus állí­nyugati egyház, az antiochiai iskola és egyéb
tásokra mond anatémát vagy ítéletet, ame­ keletiek, mint *Athanasius) határozottan ál­
lyek szerint Krisztusnak volt kezdete és a lították Jézus Krisztus teljes istenségét, de
semmiből terem tetett. az istenség örökkévaló háromsága tekinte­
A nicegi zsinatot később az első egyete­ tében már korántsem voltak ilyen határozott
mes vagy ökumenikus zsinatnak tekintet­ véleményen. A másik oldalon az origenisták
ték. De abban az időben korántsem aratott világosan kimondták az istenség háromsá­
általános tetszést. Távolról sem vetett vé­ gát, de bizonytalanabbak voltak Jézus Krisz­
get ugyanis a Jézus Krisztus istenségéről tus istensége tekintetében. A niceánus párt
folytatott vitának, sokkal inkább újabb lö­ nem tagadta az Atya, a Fiú és a Szentlélek
kést adott neki. Hogyan lehetett ez, ha oly különbségét (vagyis nem monarchiánus ál­
világosan elítélte Arius tanait? láspontot képviselt), de nem is állította elég
Niceában Ariust mindenekelőtt a homo­ erőteljesen ahhoz, hogy az origenisták sze­
ousziosz szó használatával ítélték el. Maga mében ne tűnjék monarchiánusnak. Az ori­
a császár szorgalmazta a szó használatát, genisták nem voltak ariánusok, hiszen Jézus
feltehetőleg nyugati egyházi tanácsadója, a Krisztust nem semmiből alkotott terem t­
hispániai Hosius javaslatára. A szó a nyu­ ménynek, de az Atyához képest alacsonyabb
gati egyháznak felelt meg, mely *Tertul- rendűnek tartották, és így ariánusoknak tűn­
lianus óta a Szentháromságot mint három tek a niceánus párt szemében. Klasszikus
egylényegű személyt fogta fel. Megfelelt esete volt ez annak, amikor két féligazság áll
továbbá a keleti, antiochiai kisebbségi isko­ szemközt egymással - Jézus Krisztusnak
lának, mely az istenség egységét hangsú­ egyfelől a teljes istensége (niceánusok),
lyozta, habár az Atya, a Fiú és a Szentlélek másfelől az Atyától való örökkévaló különb­
különbözősége tekintetében már nem volt sége (origenisták).
világos elgondolása. Nem felelt meg azon­ Félreértések és polarizálódások miatt a
ban az origenistáknak (mint például két párt csaknem fél évszázadon át harcolt
*Euszebiosznak), a keletiek és a zsinaton egymás ellen. Hagyományosan, ámde pon­
résztvevők többségének. Ők attól féltek, tatlanul ezt nevezik az „ariánus vitának”.
hogy a szó két szélsőség valamelyikét fog­ Az igazi vita ugyanis a niceánusok és az
ja táplálni. Isten lényegének három részre origenisták között folyt, az ariánusok csu­
osztásához vezethet, illetve megnyithatja pán katalizátori, nem pedig vezérszerepet
az utat a monarchianizmus előtt, amely el­ vittek benne. A 350-es években egy szélső­
mossa az Atya, a Fiú és a Szentlélek kü­ ségesen ariánus párt immár azt kezdte állí­
lönbségét. Ez a félelem nem nélkülözött tani, hogy a Fiú egyáltalán nem olyan, mint
minden alapot az antiochiai iskola tekinte­ az Atya, és ez árra döbbentette rá az ori-
tében. Az origenisták ugyan elfogadták a genistákat, hogy világosabban kell látni Jé­
szót és aláírták a hitvallást a császár iránti zus Krisztus státusát. A niceánus oldalon
32
Athanasius és mások pedig békéltető gesz­
tusokat tettek. így megnyílt az út a kompro­
misszumos megoldás előtt, mely magában
foglalta mindkét oldal látását. A három hipo-
sztázis (Origenész), az Atya, a Fiú és a
Szentlélek egymással egylényegű (Nicea). A
*kappadókiai atyák ezt a közvetítő álláspon­
tot tették magukévá, és fogadtatták el a 381-
es konstantinápolyi zsinaton.
A Jézus Krisztus személyéről folytatott
IV századi vita mai szemmel talán távolinak
tűnhet, különösen a szokatlan szóhasználat
miatt. Néha olyan, mint holmi homályos fi­
lozófiai szócsata. De a vitatott kérdés való­
jában a keresztyén hit lényegét érinti. Jézus
Krisztus vajon csupán egy, Isten küldte (ki­
emelkedő) teremtmény, vagy benne maga
Isten nyilatkoztatta ki magát? Vajon csupán
annyit jelent-e az ige, „úgy szerette Isten a
világot, hogy egyszülött Fiát adta érte” (Jn
3,16), hogy teremtményeinek egyikét küld­
te? Jézus Krisztus istensége alapját képezi
minden keresztyén hitnek. Nélküle Isten
valójában nem nyilatkoztatta ki magát Jé­
zusban. Nélküle a keresztyén megváltás ta­
na elveszíti minden alapját. Arius a teológia
történetének egyik legfontosabb kérdését
vetette föl, és a korai egyházatyák helyesen
tették, hogy vele szemben Jézus Krisztus
teljes istenségét állították.
Athanasius
(Athanáz, Athanásziosz)
Krisztus istensége
Athanasius a III. század végén született.
Fiatalon Alexandrosz alexandriai püspök
házába került, majd diakónus lett. A püspö­
köt elkísérte a *niceai zsinatra. 328-ban,
Alexandrosz halála után megválasztották
Alexandria püspökévé. Negyvenöt éven át
haláláig, 373-ig viselte ezt a tisztséget.
Az egyházatyák
Életét csaknem teljes egészében az aria­
nizmus elleni küzdelem töltötte ki. Ariust
ugyan Niceában elítélték, de a keleti orige-
nista többség nem fogadta el a niceai hitval­
lást. A császár mindenáron egységet akart,
és ezért hajlandó volt engedményeket tenni
az arianizmus enyhébb változatának. Atha­
nasius ilyesmiről hallani sem akart. Krisztus
istenségét a keresztyén hit fundamentumá­
nak tartotta. Szemében az arianizmus egyet
jelentett a keresztyénség végével. Athana­
sius minden rendelkezésére álló, akár egy­
házpolitikai fegyvert is bevetett az arianiz­
mus ellen. Hajthatatlanságát nem nézték jó
szemmel, sem a püspökök, sem az uralko­
dók. Püspökségének negyvenöt évéből ti­
zenhetet töltött öt különböző száműzetés­
ben. Legfontosabbnak 340— 346-ig tartó ró­
mai száműzetése bizonyult. Athanasius és
vendéglátói kölcsönösen nagy hatást gyako­
roltak egymásra. Ezután következett az ale­
xandriai aranyévtized (346-56), püspöksé­
gének leghosszabb, zavartalan időszaka.
Athanasius nem ingott meg, ha körülötte
minden omladozni látszott is. Ugyanakkor
tudta, mikor kell rugalmasabbnak lennie. Az
Arius-ellenes párt (a nyugati egyház, az anti-
ochiai iskola és maga Athanasius is) Istent egy
hiposztázisnak gondolta, míg a keleti orige-
nista többség Istent három hiposztázisnak fog­
ta föl. A 362-es alexandriai zsinat (mely két
száműzetése közötti rövid átmeneti időszak­
ban ülésezett) elfogadta, hogy mindkét megfo­
galmazást lehet ortodox módon értelmezni.
Ez fontosabbnak látszott, mint a szóhasználat.
Ez a felismerés lehetővé tette a niceánus ho-
moousziosznak (a Fiú egylényegű az Atyával)
és *Origenész amaz állításának az összekap­
csolását, mely szerint Istennek három hipo-
sztázisa van. Ezt az összeillesztést azután a
*kappadókiai atyák népszerűsítették, hogy
később a 381-es *konstantinápolyi zsinat orto­
dox álláspontnak fogadja el.
Athanasius
Athanasius termékeny szerzőként számos
témáról írt:
1. Arius-ellenes munkák. Athanasius leg­
több művét az arianizmus elleni küzdelem­
nek szentelte. Jól kihasználta a száműzetés
adta szabadidejét. Legismertebb és egyben
legterjedelmesebb munkája a Beszédek az
eretnekek ellen.
2. Apologetikai művek. Athanasius írt
egy apológiát, mely két részből áll: Beszéd
a görögök ellen és Az Ige emberré válásáról.
A hagyomány szerint ez 318 körül, az ariá-
nus küzdelmek előtt született. De a ren­
delkezésre álló bizonyítékok alapján úgy
tűnik, hogy első száműzetésekor, 335-337
között írta.
3. Epistula festivalis (Húsvéti levelek).
Athanasius minden évben húsvétkor felol­
vasandó levelet írt az egyiptomi gyüleke­
zeteknek. A 367-es levele azért is fontos,
m ert először állapítja meg a ma is használa­
tos újszövetségi kánont (a könyvek listá­
ját). Ez volt az eredménye római tartózko­
dásának és az ottani párbeszédnek.
4. Szent Antal remete életéből. Athanasius
róla, mint az első szerzetesről írt. A II. és
III. században számosán választották az
aszkéta életmódot, nem házasodtak meg,
szegénységben éltek, az imádságnak és a
böjtnek szentelték magukat. Ezek a hívők
megmaradtak a gyülekezeten belül. „Házi
aszkétáknak” nevezik őket, m ert otthon, a
társadalmon belül maradva gyakorolták az
aszkézist. A IV században azonban, aho­
gyan az egyház erkölcse fellazult a meg­
annyi felületesen megtérő pogány miatt, az
aszkéták kivonultak a társadalomból, külö­
nösen az egyiptomi és a szíriai sivatagba.
Ahogyan Athanasius fogalmazott: „megso­
kasodtak a cellák, még a hegyekben is
szerzetesek népesítették be a sivatagot -
tulajdon népük közül vonultak ki, és meny-
nyei polgároknak jelentkeztek.” E szerze­
tesek közül némelyek (például Szent An­
33
tal) magányos, remete életet éltek, míg
mások közösségeket alkottak. Megint má­
sok a két életforma valamely kombináció­
ját választották. Athanasius könyve nagy­
ban hozzájárult a szerzetesi eszmény - kü­
lönösen nyugati - elterjedéséhez, melynek
fontos szerepe volt *Agoston m egtérésé­
ben is.
Athanasius azért küzdött ilyen határo­
zottan Jézus Krisztus istenségének elis­
m ertetéséért, m ert tudta, hogy ezen áll a
megváltásunk. Csak az isteni Krisztus le­
het az üdvözítőnk. Ezt a tém át fejtette ki
A z Ige emberré válásáról című írásában. Itt
azzal a zsidók és pogányok által hangozta­
tott váddal néz szembe, hogy Isten Fiának
a m egtestesülése és keresztrefeszítése
nem illő és megalázó. Ezzel szemben
Athanasius azt állította, hogy az inkarnáció
és a kereszt igenis alkalmas, illő és főkép­
pen értelm es, m ert csak az állíthatja hely­
re a világot, aki terem tette azt. Ez a hely­
reállítás pedig csakis a kereszt révén tör­
ténhetett meg.
M i voltunk megtestesülésének oka, üdvös­
ségünkért lett az ember barátja, ezért kívánt
emberi testben megszületni, és abban megje­
lenni... más nem változtathatta a romlandót
romolhatatlanná, m int maga az Üdvözítő,
aki kezdetben a semmiből alkotott mindent.
Es más nem állíthatta helyre ismét az ember­
ben azt, am i az ő képére lett teremtve, m int az
Atya képe maga. Más nem tehette halhatat­
lanná a halandót, mint a m i Urunk Jézus
Krisztus, aki maga az élet. Más valaki nem
adhatott tanítást az Atyáról, és nem rombol­
hatta le a bálványimádást, m int az az Ige, aki
mindent elrendezett, és aki az Atya egyetlen és
valóságos egyszülött Fia. Mert mindenki tar­
tozását le kellett rónia - m int mondottuk -,
mindenkiért meg kellett halnia, s elsősorban
ezért jött el. Ezért, miután istenségét tettekkel
bizonyította, egyúttal az áldozatot is felaján­
lotta mindenkiért, minden emberért halálra
34
adva [testének] templomát, hogy mindenkit
felmentsen és megszabadítson a kezdeti tör­
vényszegés alól, és erősebbnek bizonyuljon a
halálnál azáltal, hogy mindannyiunk feltá­
madásának zsengéjeként mutatta meg romol-
hatatlannak saját testét...
Két dolog itt csodálatos módon találkozik:
nevezetesen, hogy az Úr testében mindannyi­
unk halála ment végbe, és a vele egyesülő Ige
által megsemmisült a halál és a romlás...
...a halál által érkezett el a halhatatlanság
mindenkihez, és az Ige megtestesülése által
vált ismertté a mindenkire kiterjedő gondvi­
selés, és az, hogy ennek mestere és teremtője
maga Isten Igéje. 0 maga emberré lett, hogy
istenivé tegyen bennünket. Önmagát nyilat­
koztatta ki a testben, hogy fogalmat alkos­
sunk a láthatatlan Atyáról. Ó vállalta, hogy
az emberek gyalázzák, és ezáltal a romolha-
tatlanság örökösei lehessünk.
Az Ige emberré válásáról 4, 20, 54
Az „megistenülés” jelzi az Athanasius
gondolkodásában jelenlévő görög hatást. Ez
a hatás különösen a kétrészes apológiájá­
ban érhető tetten. A bűneset előtti Adámot
úgy ábrázolja, mint egy görög bölcselőt, aki
az Igén, Isten képén elmélkedik. Elméjé­
nek nincsen semmi köze a testéhez. Meg­
haladja minden testi kívánságát és érzékét,
csak „a szellemi valóságon” tűnődik. De
Adám elfordult a szellemi valóságtól, testét
és érzékeit kezdte vizsgálni, s így a testi vá­
gyak bűnébe esett. Ez a felfogás inkább a
*görög bölcseletre és Origenészre vezet­
hető vissza, mint a Bibliára.
Athanasius számos érvet sorakoztatott
föl Arius ellen. Mindenekelőtt a Szentírás­
ra hivatkozott érvelésében. Jézus Krisztus
istenségét a Biblia alapján bizonyította.
Megfelelt az ariánusok által felhozott bibli­
ai érvekre is. Az ariánusok számos bibliai
passzust idéztek annak igazolására, hogy a
Fiú másodrendű az Atyához képest. Atha­
nasius rámutatott, hogy ezek a passzusok
Az egyházatyák
Krisztus ember voltára, nem pedig isteni
rangjára utalnak. Másodszor azzal érvelt,
hogy az emberek mind az Újszövetségben,
mind saját korában Jézus Krisztust mint Is­
tent tisztelik. Márpedig ez bálványimádás,
ha Jézus merő teremtmény volna. Har­
madszor arra világított rá, például A z Ige
emberré válásáról című írásában, hogy csak
Isten képes bennünket megváltani. Végül
pedig filozófiai érvekhez folyamodott, pél­
dául ahhoz, hogy Isten soha nem lehet irra­
cionális, nem lehet híjával Értelmének
vagy Igéjének.
Ha az Ige merő teremtmény lett volna, sen­
k i nem imádta volna és beszélt volna róla
úgy, m int a Biblia. Ó azonban az imádott Is­
ten lényegének valóságos származéka, termé­
szet szerinti Fia, nem pedig teremtmény. Kö­
vetkezésképpen imádják és Istennek hiszik
Ót... A nap sugarai valóban a naphoz tar­
toznak, de ettől a nap lényege mégsem oszlik
meg vagy csökken. A nap lényege teljes, és
sugarai tökéletesek és teljesek. E sugarak
nem csökkentik a világosság lényegét, vi­
szont annak igaz származékait képezik. Eh­
hez hasonlóan úgy értjük, hogy a Fiú nem az
Atyán kívülről, hanem az Atyától született.
A z Atya teljes marad, miközben „lényének
kisugárzása” [Zsid 1,3] örökké létezik, és
megtartja az Atya hasonlatosságát és válto­
zatlan képmását.
B eszédek az ariánusok ellen 2:24,33
Athanasius ugyancsak elsőként foglalko­
zott komolyan a Szentlélek státuszával. A
IV század közepéig az Atya és a Fiú viszo­
nya kötötte le a teológusok figyelmét. A
Szentlélek háttérbe szorulását jelzi az is,
hogy a niceai hitvallás csupán ennyit említ:
„...és a Szentiélekben.” 359-60-ban azon­
ban maga Athanasius is szembesülni kény­
szerült a kérdéssel. Egy ismeretlen egyip­
tomi csoport (a trópisták) ugyan a Fiú is­
tenségét vallotta, de azzal állt elő, hogy a
Szentlélek a semmiből terem tetett; a Fiú
Efrém, A kappadókiai atyák
tekintetében niceánus, a Szentlélek tekin­
tetében pedig ariánus álláspontra helyez­
kedve. Összevitatkoztak püspökükkel,
Szerapionnal, aki levélben k ért tanácsot
Athanasiustól. Ő pedig válaszul megírta a
Levelek Szerapiónhoz című művet, melyben
elsőként fejt ki teljességgel trinitárius teo­
lógiát, részletesen taglalva mind a Szentlé­
lek, mind a Fiú rangját. A Szentlélek isten­
sége mellett érvel, aki nem Isten Fia, de
„az Atyától származik” (fn 15,26).
Szír Efrém
A Szentlélek hárfája
Nem minden korai egyházatya volt görög
vagy latin anyanyelvű. A II. században a ke-
resztyénség elérte a szír nyelvű Oszrho-
ene királyságot, melynek fővárosa Edessza
volt. AII. századi szír egyház vezéralakja, a
kiváló Bardeszanesz a gnoszticizmussal
ugyan ellentétes álláspontot vallott, de
egyéb nézetei miatt eretnekséggel gyanú­
sították. A 212-ben elhunyt IX. Abgar ki­
rály maga is megtért. AIII. században a ki­
rályságra Róma kiterjesztette fennhatósá­
gát, és így az edesszai szír keresztyénség
és az antiochiai görög keresztyénség kap­
csolata igen szorossá vált.
Efrém a IV század elején, Nisibisben, a
perzsa határ mellett született. Jakab nisi-
bisi püspök keresztelte meg, majd tanítot­
ta 338-ban bekövetkezett haláláig. Jakab
vezető aszkéta volt (lemondott a világi
életről, szegénységet és cölibátust vállalt).
Maga Efrém is szerzetes lett. Tanított Ni­
sibisben. A perzsák többször megtámadták
a várost, míg végül 363-ban elfoglalták. Ef­
rém számos keresztyén társával együtt
Edesszában telepedett le, ahol haláláig
(373) tanított.
Efrém volt a szír egyház legnagyobb író­
ja. Számos bibliai kommentárt, prédikációt,
35
eretnekellenes dogmatikai munkát és him­
nuszt írt. Költőként mind nagyobb tiszte­
letnek örvendett, innen kapta melléknevét,
a „Szentlélek hárfája”. Műveinek többségét
lefordították görögre és örményre.
[Jézus], az ács fia bölcsen híddá tette ke­
resztjét a mindenkit elnyelő Seol [halottak
lakhelye] fölött, és rajta keresztül az élet lak­
helyére vezette az emberi nemzetet. M int aho­
gyan a [édenkerti] fa miatt esett az emberi
nemzet a Seolba, úgy a [keresztfán keresztül
ment az élet lakhelyére. így a fa nemcsak fá j­
dalmat, hanem boldogságot hozott - általa
megtudhatjuk, hogy Istennek egyetlen teremt­
ménye sem állhat ellen. Dicsőség neked, aki
keresztfádat a halálfölébe fektetted, hogy a lel­
kek átmehessenek a holtak lakhelyéről, az élet
lakhelyére!
S ermo de D omini N ostro 4
(Homília a mi Urunkról)
A kappadókiai atyák
A Szentháromság körülírása
Hagyományosan kappadókiai atyáknak a
következő három egyházatyát nevezzük:
Basilius Magnust, (Nagy Vazul, Bazil, Ba-
szileiosz) barátját, Nazianzoszi (Nazianzi)
Gergelyt és öccsét, Nüsszai (Nisszai) Ger­
gelyt. A kis-ázsiai római provinciából, Kap-
padókiából származtak. Közös törekvésük
volt, hogy egyesítsék a keresztyénséget
mindazzal, amit jónak láttak a görög kultú­
rában.
Basilius jómódú keresztyén családban
született 330 körül. Alapos oktatásban ré­
szesült mind a keresztyénség, mind a
klasszikusok és a filozófia terén. Legjelen­
tősebb tanulmányait 351-től Athénben vé­
gezte, ahol találkozott Nazianzoszi Ger­
gellyel. Hazatérte után egy darabig retori­
kát tanított, de később megkeresztelke-
dett, és a szerzetesi életet választotta. Be­
36
járta a Kelet legfontosabb kolostorait, majd
a családi birtokon megszervezte saját kö­
zösségét. Nyugalma azonban nem sokáig
tartott. 364-ben Kaiszareában megválasz­
tották presbiternek, majd 370-ben püspök­
nek. A szegények támogatásának és az ari-
ánusok elleni küzdelemnek szentelte ma­
gát. 379-ben halt meg.
Nazianzoszi Gergely szintén kappadóki-
ai nemesi saij. Apja Nazianzosz püspöke
volt. Athénban tanult, ahol megismerke­
dett Basiliusszal. Idővel követője lett, és
belépett kolostori közösségébe. Gergely
egyházi pályafutása kudarcok sorozata. Ap­
ja Nazianzoszban kinevezte presbiternek,
de ő nem váltotta be a hozzá fűzött rem é­
nyeket. Ezután Basilius egyházpolitikai
megfontolásokból, az Arius-ellenes küzde­
lem érdekében rábírta, hogy menjen püs­
pöknek egy kisvárosba. Ezt a hivatalt azon­
ban Gergely sohasem foglalta el. Végül a
niceánus párt püspöke lett Konstantiná­
polyban, a Kelet fővárosában. Teljes oda-
szánással vetette bele magát e kulcsfon­
tosságú hivatal munkájába. 380-ban el­
mondta híres Öt teológiai beszéd-él a
niceánus ortodoxia védelmében. 381-ben
vezető szerepet vitt a konstantinápolyi zsi­
naton. De az egyházpolitikai intrikákban
alul maradt, és a zsinaton lemondott püs­
pöki székéről. 389-90 telén halt meg.
Nüsszai Gergely, Basilius testvére és ta­
nítványa 335 körül született. Hármójuk
közül ő volt a leginkább intellektuális beál­
lítottságú, és egy darabig rétorként is te­
vékenykedett. Meg is nősült, bár ez nem
akadályozta meg abban, hogy később a ko­
lostori életmódot válassza. 371-ben bátyja
ráerőltette a nüsszai püspökséget. Néhány
évre ugyan megfosztották tisztétől, és egy
ariánust ültettek helyébe, de ezután élete
végéig itt szolgált püspökként. Mindhárom
kappadókiai atya origenista volt, de a leg­
Az egyházatyák
buzgóbban Nüsszai Gergely lépett *Orige-
nész nyomdokaiba. Őt társainál jobban ér­
dekelte a bölcselet és a teológiai spekulá­
ció, bár az ortodoxia kiváló védelmezőjé­
nek is bizonyult. 394-ben vagy nem sokkal
utána halt meg.
A kappadókiai atyákra leginkább harcos
Arius-ellenességük és trinitárius tanításuk
miatt emlékeznek. Ők kapcsolták össze az
Atya és a Fiú homoousziosz voltáról (egy-
lényegűségéről) szóló niceánus tételt az
origenista felfogással, mely az Atyát, a Fiút
és a Szentleiket három külön hiposztázis-
nak vagy létezőnek állította. Az istenség
egy lényege egyszerre három létezési
módban valósul meg. De valójában mit is
jelent az, hogy Isten egy szubsztancia há­
rom hiposztázisban? Basilius olyannak lát­
ta a szubsztancia és a hiposztázis különb­
ségét, mint az egyetemes és az egyedi,
például az emberiség és az egyéni ember,
Kovács Lajos különbségét. Minden egyéni
ember az emberiség közös lényegéből (az
egyetemes) és saját, az őt egyedi emberré
tevő, megkülönböztető jegyeiből vagy jel­
lemvonásaikból áll. Ehhez hasonlóan a há­
rom isteni létforma mindegyike a közös is­
teni lényegből és saját megkülönböztető
jegyeiből áll. Másként szólva Kovács Lajos
= a „Kovács Lajos”-ság megkülönböztető
jegyeivel megpecsételt emberi természet;
az Atyaisten = az isteni term észet, az is­
tenség az „Atya”jság megkülönböztető je­
gyeivel együtt. így az Atya, a Fiú és a
Szentlélek mintegy Isten létének három
különböző módja.
Úgy viszonyul a szubsztancia a hipo-
sztázishoz, m int az egyetemes az egyedihez. A
közös szubsztancia által mindannyian oszto­
zunk a létezésben, mégis sajátos egyének va­
gyunk a magunk jellemvonásai miatt. így
van Istennel is, a szubsztancia a közös dol­
gokra, például jóságra, istenségre és egyéb
A kappadókiai atyák
tulajdonságokra vonatkozik, a hiposztázis
pedig az atyaság, fiúság és a megszentelő erő
sajátos jellemvonásaiban van.
Basilius, Epistulae 214:4
Midőn Istenről beszélek, egyszerre egy és
három villámlástól kell megvilágosodnotok.
Három egyéniség, hiposztázis vagy, ha úgy
tetszik, személy van. (Miért vitatkoznánk a
nevekről, hát nem ugyanazt jelentik mind?)
Egy szubsztancia van: az istenség. Mert Is­
ten megoszlik megoszlás nélkül, ha szabad
így fogalmaznom, egységben van a megosz­
lásban. A z istenség nem más, m int egy a há­
romban és három az egyben. Az istenség léte
a háromban van, pontosabban szólva az is­
tenség nem más, m int a három... Istent nem
szabad eretnek módra egybe ragasztanunk
[monarchianizmus], sem pedig szétdarabol­
nunk egyenlőtlen elemekre [arianizmus],
Nazianzoszi Gergely, Orationes 38:11
A kappadókiai atyák világosan megma­
gyarázták Isten egységének és háromságá­
nak viszonyát. Magyarázatukat azonban
triteizmussal (háromistenhitűség) lehetett
vádolni. Ha az istenség közös szubsztanci­
ájának és egyéni hiposztázisainak a viszo­
nya olyan, mint az emberiség és az egyéni
emberek viszonya, akkor bizonyosan há­
rom Isten van. A dolgot csak bonyolította,
hogy a három személlyel való összehason­
lítás nem merő, mellékesen felhozott ana­
lógiaként jelenik meg. Basilius a szubsz­
tancia és a hiposztázis fogalom meghatáro­
zásának szerves részeként alkalmazza.
A kappadókiai atyák természetesen sem­
mi módon nem akartak triteisták lenni. Tu­
datában voltak a problémának, és igyekez­
tek rá alkalmas feleletet adni. Nüsszai Ger­
gely írt is egy értekezést a triteizmus vádjá­
val szemben védekezve Az általános fogal­
makról címmel. Mindenesetre akármilyen
szándék vezérelte is őket, a gyanú továbbra
is fennáll: teológiájuk a triteizmus irányába
mutat. A kérdés tehát ez: vajon kielégítő
37
magyarázatot adtak-e arra, hogy a három
személy miért nem három Isten? Igyekezni
nagyon igyekeztek. Olyan eszméket hívtak
segítségül, mint a három tökéletes össz­
hangja és közös cselekvése. De a futballcsa­
pat, mely bár „egy emberként játszik”,
megmarad tizenegy embernek. A kappa­
dókiai atyák a maguk korában nagyban hoz­
zájárultak a Szentháromság megértéséhez,
de az istenség egységéről kialakított felfo­
gásuk további megerősítésre szorult.
Ahogyan az ember meghatározását elha-
lálozó, öregedő, születő egyedekben szemlél­
jük, a személyek változásával és módosulá­
saival együtt, a közmeggyőződés hatására
kénytelenek vagyunk keveset és sokat mon­
dani a lényeg értelme ellenére is, a szemé­
lyekhez számítva így bizonyos módon a lé­
nyegeket is. A Szentháromsággal kapcsolat­
ban semmi ilyen nem áll fenn, mert a szemé­
lyek mindig ugyanazok, és nem is lehet őket
egyszer ilyeneknek, máskor másoknak mon­
dani, mindig ugyanazok, mindig ugyanolya­
nok, nem gyarapodnak, hogy a hármasság
négyességgé válna, nem is csökken kettősség­
gé, nincs születés vagy származás olyan mó­
don, hogy az Atyától vagy más személytől k i­
indulva a hármasságból négyesség lenne.
Egyetlen személy sem hal meg, hogy a há­
romság kettősséggé válhatna, még egy szem-
pillantásra sem. Mivel a három személyben
sohasem fordul elő gyarapodás vagy csökke­
nés, változás vagy átalakulás, semmi sem
kényszeríti gondolkodásunkat, hogy a három
személy mellett három Istent is állítsunk. Es
továbbá: az „ember" meghatározása alá tar­
tozó személyek nem m ind ugyanazon sze­
mélytől származnak folyamatosan, hanem
egyik ettől, másik attól, sokaktól és sokfélék­
től, az okok és okozatok kölcsönös megfelelé­
se értelmében. A Szentháromságban azon­
ban nem így van! Egy és ugyanaz az Atya
személye, akitől a Fiú születik, a Szentlélek
pedig származik. Ezért sajátos értelemben és
38
merészen egy oknak mondjuk az Istent oko­
zataival együtt, melyekkel együtt létezik. Az
istenség személyei sem időben, sem térben
nem különülnek el egymástól sem akarat­
ban, sem cselekvési módban, sem tevékenysé­
gükben, semmilyen hatásban, semmi olyan­
ban, ami nálunk, embereknél viszont gyak­
ran előfordul. így van, mert az Atya Atya, és
nem Fiú, a Fiú Fiú, és nem Atya. Hasonló­
képpen a Szentlélek sem Atya, sem nem Fiú.
így semmilyen szükségszerűség nem késztet
arra, hogy a három személyre azt mondjuk,
három Isten, úgy, ahogyan magunkról be­
szélve sok embernek mondjuk a sok személyt.
Nüsszai Gergelk Az általános fogalmakról
Az ariánusokon túlmenően a kappadóki-
ai atyáknak a macedoniánusokkal is szem­
be kellett nézniük. Ez a Macedonius püs­
pök által vezetett csoport, akárcsak az
egyiptomi trópisták, elismerték a Fiú isen-
ségét, de a Szentleiket teremtménynek tar­
tották. Felvetésükre Basilius a Szentlélekről
című munkájában felelt, elismerve annak is­
tenségét, de nyíltan nem nevezve azt Isten­
nek. Nazianzoszi Gergely, aki túlélte Basi-
liust, már határozottabban fogalmazott, nyíl­
tan Istennek mondta a Szentleiket.
A két Gergelynek az apollinárius eretnek­
séggel is meg kellett vívnia. Apollinaris ta­
gadta, hogy Jézusnak emberi lelke vagy el­
méje volt. Ha én testben lakozó lélek va­
gyok, akkor Jézus testben lakozó Ige volt.
Vagyis Jézusban az Ige lépett az emberi lélek
helyébe. Egy darabig ezt a tanítást Alexand­
riában elfogadták, és *Athanasius hasonló­
képpen vélekedett. Apollinaris azonban
szélsőséges álláspontra helyezkedett, és ko­
rára ennek a nézetnek a hibáit széles körben
felismerték. A két Gergely azt hangoztatta,
hogy Jézus Krisztusnak teljességgel ember­
nek kellett lennie teljes megváltásunkhoz.
A ki az emberi értelem nélküli Krisztusban
remél, az valóban értelmetlen maga is, s egyál­
talán nem méltó a megváltásra. Mert amit
Az egyházatyák
[Krisztus] nem vett fel, azt nem is gyógyította
meg, a megváltásban csak annak van része,
ami egyesült Istennel. Ha Adómnak csak a fe­
lé bukott el, akkor Krisztusnak elegendő az
emberség felének felvétele és megváltása. Ha
viszont az egész Adám [emberi természet] bu­
kott el, akkor a teljes krisztusi természettel
egyesülve nyerheti el a teljes megváltást.
Nazianzoszi Gergely, 101. levél
Az I. konstantinápolyi zsinat
(381)
379-ben a nyugati Theodosius lépett a kele­
ti császári trónra. Hajlíthatatlan niceánus-
ként egyszer s mindenkorra véget akart
vetni az arianizmusnak. Evégett zsinatot hí­
vott össze, mely 381 májusától júliusig ülé­
sezett Konstantinápolyban. A zsinat na­
gyobbrészt a *kappadókiai atyák zsinatának
bizonyult. Mindkét Gergely részt vett rajta.
Nazianzoszi Gergely meghatározó szerepet
vitt benne, még ha püspöki pályafutásáról le
is kellett mondania emiatt. A kappadókiai
atyák által üldözött eretnekségeket az ő ta­
nításukkal összhangban a zsinat elítélte.
Csaknem bizonyosan állíthatjuk, hogy
az úgynevezett nicea-konstantinápolyi hit­
vallást ez a zsinat fogadta el. Miként a *ni-
ceai zsinat által megfogalmazott hitvallás,
ez is valamely keleti hitvallásnak tűnik, po­
lemikus éllel kiegészítve:
Hiszek egy Istenben, a mindenható Atyá­
ban, mennynek és földnek, minden látható­
nak és láthatatlannak teremtőjében.
Hiszek az egy Úrban, Jézus Krisztusban,
Isten egyszülött Fiában, aki az Atyától szüle­
tett az idők kezdete előtt. Isten az Istentől, vilá­
gossága világosságtól, valóságos Isten valósá­
gos Istentől. Született, de nem teremtmény, az
Atyával egylényegű (homoousziosz) és minden
általa lett. Értünk, emberekért, a m i üdvössé­
günkért leszállóit a mennyből. Megtestesült a
Az I. konstantinápolyi zsinat
Szentlélek erejéből Szűz Máriától és emberré
lett. Poncius Pilátus alatt értünk keresztre fe­
szítették, kínhalált szenvedett és eltemették.
Harmadnapra feltámadott az írások szerint,
fölment a mennybe, ott ül az Atyának jobbján,
de újra eljön dicsőségben, ítélni élőket és hol­
takat, és országának nem lesz vége.
Hiszek a Szentlélekben, Urunkban és élte­
tőnkben, aki az Atyától származik, akit épp­
úgy imádunk és dicsőítünk, m int az Atyát és
a Fiút.
Ő szólt a próféták szavával.
Hiszek az egy, szent, katolikus [egyetemes]
és apostoli anyaszentegyházban; vallom az
egy keresztséget a bűnök bocsánatára; várom
a holtak föltámadását és az eljövendő örök
életet. Ámen.
Konstantinápolyban a következő eret­
nekségeket ítélték el:
- Arianizmus. E hitvallás a niceai credo
négy Arius-ellenes kitételéből hármat vett
át. A következő évben tartott konstantiná­
polyi püspöki gyűlés levelet küldött Rómá­
ba, amely eképpen foglalta össze a 381-es
zsinat hitvallását: „Hiszünk az egyenlő mél­
tóságú és az egyképpen örökkévaló fenségű
Atya, Fiú és Szentlélek egy istenségében,
hatalmában és lényegében, három tökéletes
hiposztázisában vagy három tökéletes sze­
mélyében.” Ez elég jól összefoglalta a kap-
padókiai atyák trinitárius felfogását.
- Macedonianizmus. A zsinaton részt ve­
vő püspökök közül harminchat Macedonius
híveként elfogadta a Fiú istenségét, de a
Szentleiket teremtménynek tartotta. A töb­
biek igyekeztek őket megnyerni az igazság­
nak. A hitvallás isteninek állítja a Szendéi­
ket, de csak burkoltan. A Biblia megfogalma­
zását követi, kivéve azt az állítást, hogy a
Szentleiket éppúgy imádjuk és dicsőítjük,
mint az Atyát és a Fiút. De a Szentlelket
nyíltan nem mondja „Istennek”. A diploma­
tikus szövegezés ellenére a macedoniánus
püspökök kivonultak a zsinatról.
39
- Apollinarizmus. Apollinarist, aki tagad­
ta Jézus emberi lelkét, 377-ben Rómában
már elítélték. Ezt az ítéletet megismételte
ez a zsinat is.
Idővel a konstantinápolyi zsinatot tekin­
tették a második ökumenikus zsinatnak.
Ha hitvallása a macedoniánusokat nem is
győzte meg, a keresztyén világ legökume-
nikusabb credója lett. Mind a nyugati, mind
a keleti egyházban széles körben használ­
ják - egy fontos különbséggel.
Keleten úgy tartják, hogy a Szentlélek
az Atyától származik a Fiú által. Nyugaton
ellenben az az álláspont alakult ki, hogy a
Szentlélek az Atyától és a Fiútól szárma­
zik. (Ez a csekélynek tűnő megfogalmazás­
beli különbség a háttérben meghúzódó, a
szentháromságtan eltérő megközelítésére
vall.) Nyugaton lassan szokássá vált az „és
a Fiútól” szavakat (latinul filioque) beszúr­
ni a hitvallásba. Róma ugyan mindig óvatos
és konzervatív volt, de végül maga is beállt
a sorba, és a 11. században beillesztette a
filioque szót. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy
1054-ben Róma és Konstantinápoly végleg
elszakadjon egymástól.
A konstantinápolyi zsinat harmadik ká
nonja (törvény vagy rendelkezés) az elkö­
vetkező küzdelmek egyik fő forrása lett, ki­
mondta ugyanis, hogy „Róma püspöke után
Konstantinápoly püspökét illeti meg a tisz­
telet, m ert Konstantinápoly az Új Róma”. A
rendelkezés nem aratott tetszést Rómában,
m ert belőle az következett, hogy Róma el­
sőbbsége annak világi főváros voltán alapul.
Ebben az időben kezdték Róma püspökei
kiemelt szerepüket azzal igazolni, hogy ők
Péter utódai. Alexandriában pedig végképp
ellenszenvet váltott ki a kánon, hiszen
eladdig Róma után az volt a második püspö­
ki székhely. Alexandria törekvő és nagyha­
talmú püspökei folyvást megalázták a kons­
tantinápolyi püspököket, akik elméleti stá­
tuszuk ellenére nem sok hatalommal ren-
 40
delkeztek. Ez világosan kitűnt *Aranyszájú
János esetéből, *Alexandriai Kürillosz Nes-
torius elleni támadásaiból és a *451-es khal-
kedóni zsinatot megelőző küzdelmekből.
A konstantinápolyi zsinat megerősítette,
hogy Jézus teljes Isten (Ariusszal szemben)
és teljes ember (Apollinarisszal szemben).
De miként lehet egyszerre mindkettő? Erre
a kérdésre két helytelen választ adtak: az
antiochiai iskolából való Nestorius Jézus
Krisztust felosztotta Istenre, az Igére és Jé­
zusra, az emberre. *Kürillosz szembeszállt
vele, és a 431-es *efézusi zsinaton el is ítél­
ték Nestoriust. Eutükhész, az alexandriai is­
kola követője úgy kívánta megőrizni Jézus
egységes voltát, hogy összemosta embersé­
gét és istenségét. Nézetét *Leó pápa cáfol­
ta, és a 431-es *khalkedőni zsinat ítélte el.
Vajon nem kellene-e azzal a felismerés­
sel beérnünk, hogy Jézus Krisztus szemé­
lye titok, és annak is kell maradnia? Vajon
az egyházatyák nem vétettek-e azzal, hogy
megpróbálták felfogni a felfoghatatlant, ki­
bogozni a kibogozhatatlant? Nem. Nem az
volt a céljuk, hogy megmagyarázzák a
m egtestesülést, megszüntessék a titkot,
hanem az, hogy körülírják. E négy fő eret­
nekség a megtestesülés tanának közép­
ponti elemeit ásta alá, és az egyháznak vá­
laszul ezeket egyenként tisztába kellett
tennie. A cél az volt, hogy megóvják a tant
a tagadásától, nem pedig az, hogy felszá­
molják a titkot. Ha e négy eretnekség vala­
melyike győz a vitában, torz kép hagyomá-
nyozódott volna ránk Jézus Krisztusról.
Ambrus (Ambrosius)
Egyház a császár felett
Ambrus 339-ben Trierben született keresz­
tyén szülőktől. Apja Gallia prefektusa volt.
Ambrus apja nyomdokaiba lépett, és itáliai
tartományi kormányzó lett. 374-ben azon­
Az egyházatyák
ban viszály alakult ki a milánói püspöki szék
betöltése körül, és őt mint kívülállót válasz­
tották meg, noha akkor még csak készülő­
dött a keresztségre. A IV században bevett
szokás volt az egyházban, hogy közhivatal­
nokok, akik halálos ítéleteket hozhatnak, el­
halasztják keresztelkedésüket. Mivel a ke-
resztséget minden bűn lemosásának tartot­
ták, jobbnak tűnt elhalasztani azutánra, hogy
a közhivatallal járó erkölcsi veszély elmúlt.
Ambrus nagy odaszánással látott mun­
kához, és hamarosan a IV század nyugati
egyházának legnagyobb vezetője lett. Ke­
ményen és sikeresen harcolt a niceánus
ortodoxia elfogadtatásáért. A korábbi húsz
év során a császárok dogmatikailag enge­
dékenyebbek voltak, elfogadtak bizonyos
ariánus eszméket. Ambrus élére állt a küz­
delemnek, hogy az egyház szigorúan a Jé­
zus Krisztus istenségének igazságán ala­
puljon. Kitűnő és népszerű prédikátor volt.
Kelettől átvette az allegória módszerét. Ez
a szemléletmód a platonistáknak is elfo­
gadható „lelki” könyvvé tette az Ótesta­
m entum ot, ami nagyban hozzájárult
*Agoston milánói megtéréséhez. Ambrus
ugyancsak átvette azt a keleti gondolatot,
hogy a kenyér és a bor meg- vagy átválto­
zik az úrvacsorái istentiszteleten. Ez veze­
te tt el azután a transzszubsztanciáció vagy
az átlényegülés tanához, melyet az 1215-ös
*negyedik lateráni zsinat fogadott el.
Ugyancsak Ambrus alapozta meg a bűnbe­
esés és az eredendő bűn ágostoni tanítását:
„Adámban én estem bűnbe, Adámban én
űzettem ki a paradicsomból, és Adámban
én haltam m eg... bármily bűnös voltam is
Adámban, Krisztusban megigazultam.”
De excessu fratris Satyri (Satyrus halála)
2:6
Ha ugyanis oly hatalma volt Illés szavá­
nak, hogy tüzet hozott le az égből [lK ir 18],
ne volna oly ereje Krisztus szavának, hogy az
elemek mivoltát változtassa át?...
Ambrus
Maga az Úr hirdeti: Ez az én testem. Az
égi szavakkal történő szentelés előtt más do­
lognak nevezik [kenyérnek]; az átváltoztató
szentelés után testnek jelentik... Te pedig azt
mondod, Ámen, ami annyit jelent, hogy: úgy
van. A m it a száj mond, vallja azt a szív,
am it a hang szól, érezze azt a lélek.
A MISZTÉRIUMOKRÓL 52,54
A z Úr halálát hirdetjük, valahányszor ma­
gunkhoz vesszük a sákramentumi elemeket,
melyek a szent imádság titokzatos hathatós­
sága folytán átalakulnak a testté és a vérré.
Expositio fidei (A hit magyarázata) 4:125
Ambrus jelentősen hozzájárult a keresz-
tyénség fejlődéséhez a császári udvarhoz
való viszony formálásában. Lefektette az
egyház függetlenségének alapelvét és a
keresztyén uralkodó feladatait, melyeket
azután a középkorban dolgoztak ki a maguk
teljességében. Ezeket az elveket az udvar­
ral szemben kialakult három konfliktus
példázza. Először a római szenátus épüle­
téből kirakták Victoria pogány oltárát és
szobrát. Két évvel később, 384-ben, egy
vezető újplatonista szónok (történetesen
Ambrus távoli rokona) petíciót intézett az
újonnan megválasztott Valentinianus csá­
szárhoz, kérve a pogányság iránti türelmet
és a szobor visszaállítását. A császár haj­
lott volna az engedékenységre, de Ambrus
levelet írt neki, és a leghatározottabban le­
szögezte, hogy keresztyén ember nem tá­
mogathatja a pogányságot.
Valentinianus ez előtt meghajolt. De az
anyja, Justina, az „ariánus” (azaz nem ni-
ceánus) párt támogatója bosszút akart állni
Ambruson. 385-ben és 386-ban a császári
udvar el szándékozott venni egy templo­
mot Ambrustól, hogy a nem niceánusok-
nak adja. Ambrus nem engedelmeskedett.
Ami az Istené, azt az Istennek kell adni,
nem a császárnak, és ezek közé tartoznak
a templomok is. Ambrus vakmerőn szem­
beszállt a császárnéval, a vitatott templo­
41
mot gyülekezetével elfoglalta és kinyilvá­
nította, hogy akár a mártíromságot is vál­
lalja. Hogy a templomot elfoglaló híveiben
tartsa a lelket, himnuszokat énekeltetett
velük, ezzel vezetve be Nyugaton a közös
gyülekezeti éneklés szokását. A császárnő
engedni kényszerült.
Végül 390-ben Theodosius császár, aki a
*konstantinápolyi zsinatot hívta egybe 381-
ben, egy lázadás után elrendelte több ezer
thesszalonikai polgár kegyetlen lemészár­
lását. Theodosius Ambrus gyülekezetéhez
tartozott, és ezért a dolgot Ambrus saját
pásztori feladatának tekintette. Diszkrét le­
vélben értesítette a császárt, hogy vagy pe-
nitenciát gyakorol, vagy kiközösítés vár rá.
Theodosius, aki a rendeletet megpróbálta
visszavonni, és végül megbánta tettét, en­
gedelm eskedett és bűnbánóként jelent
meg a templomban. Elfogadta Ambrus kor-
holását, és ezután kapcsolatuk szívélyes
lett. Ambrus 397-ben halt meg.
Te, legkeresztyénibb császár, hittel és buz-
gósággal, törődéssel és odaszánással tartozol
Istennek a hitért. Akkor hogyan remélhetik
némelyek, hogy te kötelességednek tartod
majd megparancsolni a pogány istenek oltá­
rainak visszaállítását és a profán áldozatok
megfizetését?... Ha [kívánságainkkal ellen­
tétes] végzés születik, m i püspökök azt nem
szenvedhetjük türelmesen és szótlanul. Eljö­
hetsz templomba, de vagy nem találsz ott pa­
pot, vagy olyat találsz, aki ellenáll neked.
Epistulae 17:3,13 (Valentinianushoz)
A z egyház Isten tulajdonát képezi, tehát
nem tulajdonítható a császárnak. Isten
temploma jog szerint nem lehet a császáré.
Senki nem tagadhatja, hogy ezt a császár
iránti tisztelettel mondom. Mert m i lehet an­
nál nagyobb tiszteletadás, mint a császárt az
egyház fiának mondani?... Mert a császár
az egyházon belül van, nem pedig fölötte.
Sermo contra Auxentium (Auxentius el­
leni prédikáció) 35,36
42
Aranyszájú János
(Ióannész Khrüszosztomosz)
A z Ige hirdetése
Aranyszájú János a IV század közepén An-
tiochiában született. Keresztyén, alig húsz
évesen megözvegyült anyja nevelte. Ahogy
János felnőtt, megkeresztelkedett, majd
éveken át Antiochia mellett egy barlangban
élt remeteként. Önsanyargatása miatt azon­
ban megromlott az egészsége, és kénytelen
volt visszatérni a városba, ahol diakónus
majd presbiter (vagyis pap, ahogy ekkoriban
már mondták) lett. Tarszoszi Diodórosz alatt
tanult, aki bevezette a bibliatudományba. Az
antiochiai iskola allegóriaellenességéről volt
híres. Ezen iskola szerint a Bibliát term é­
szetesen, mint mondták „betű szerint” kell
értelmezni. A bibliai szöveg tipológiai ér­
telmezését (amely Istennek az emberrel kü­
lönböző időkben tett cselekedeteinek párhu­
zamba állítása - például az Egyiptomból való
kivonulás [antitípus] megfelel a krisztusi
megváltásnak [típus]) elfogadták, de a nyil­
vánvaló történelmi jelentést elkerülő irreális
magyarázatát elutasították. Aranyszájú Já­
nos az antiochiai szemléletet tette magáévá.
Az „Aranyszájú” (Khrüszosztomosz) ne­
vet a VI. században kapta, kiváló prédiká­
tor voltának elismeréséül. Rendszeresen
prédikált, általában egy egész bibliai köny­
vön végighaladva. E prédikációit, mint
kommentárokat később kiadták. Prédikált
azonban egyedi témákról is, és számos ér­
tekezést is írt. Ez utóbbiak közül a legis­
mertebb A papi méltóságról című klasszi­
kusnak számító munkája a pásztori gon­
doskodásról. Aranyszájú János nem alko­
tott különösebben kiemelkedőt teológus­
ként, prédikációit gyakorlati és kegyességi
szempontból tartották nagyra.
Antiochiában presbiterként és igehirde­
tőként otthon érezte magát. Kitűnően pré­
dikált, beszédeivel tömegeket vonzott. Saj­
Az egyházatyák
nos azonban nem maradhatott a helyén.
397-ben óriási küzdelem indult a megüre­
sedett konstantinápolyi püspöki székért. A
császári hatóságok úgy akartak véget vetni
a csatározásnak, hogy kívülállót választa­
nak meg püspöknek. Aranyszájú kapóra
jött, és kényszer alatt elvállalta a tisztsé­
get. Alexandria püspökei különösen irigy­
kedtek, amiért a ^konstantinápolyi zsinat
városuk helyébe Konstantinápolyi állította,
mint a keresztyénség második püspöksé­
gét. Theophilosz alexandriai püspök, aki
saját emberével remélte betölteni a kons­
tantinápolyi püspöki széket, kénytelen­
kelletlen saját kezűleg szentelte föl Arany­
szájú Jánost.
Arany szájú még a legügyesebb politikus
alkatnak is veszedelmes pozíciót örökölt;
tőle azonban távol állt mindenfajta ravasz­
ság. Félelmet nem ismerve prédikált és
kezdte felszámolni a visszaéléseket. Theo­
philosz áskálódásainak és gyalázkodásainak
köszönhetően az udvarral való viszonya
megromlott, míg végül hamis vádak alapján
403-ban száműzték, majd rövid visszatérés
után 404-ben ismét. 407-ben még távolabb­
ra küldték, és ennek következtében életét
vesztette. Kelet és Nyugat pörlekedni kez­
dett emiatt, de később mindenki felismerte
szent voltát és nagyságát. Ahogy egy mai
író fogalmazott: „Aranyszájúnak, akinek az
életét megkeserítették és elvették az el­
lenlábasai, ma már nincsen egyetlen ellen­
sége sem.”
Nem a borral van a baj, hanem a részeg­
séggel. A fösvény nem olyan, m int a gazdag
ember. A fösvény ember nem gazdag. Sok
mindent akar, ám amíg hiányolja őket, soha
nem lehet gazdag. A fösvény őrzője, nem pe­
dig ura a gazdagságnak, rabszolga, nem pe­
dig úr. Mert hamarább adná oda valamely
testrészét, m int elásott aranyát. Mivel nem
képes vagyonát másoknak adni vagy szétosz­
tani a szegények között, hogy mondhatná azt
Aranyszájú János, Jeromos
a magáénak? M i módon birtokolja azt, ha
nem képes szabadon felhasználni vagy örö­
mét lelni benne?... A gazdagság nem azt
jelenti, hogy sokat birtoklunk, hanem azt,
hogy sokat adunk... Inkább lelkünket díszít­
sük, m int házunkat. Nem szégyen márvány­
nyal díszíteni falainkat hiábavalóan és célta­
lanul, miközben elhanyagoljuk Krisztust,
aki rongyokban já r [a szegényekben]? Mi
hasznot hoz neked a házad? Vajon viszed-e
magaddal, mikor távozol [e világból]? Há­
zadat nem, de lelkedet bizonyosan magaddal
viszed... Azért építesz házat, hogy élj benne,
nem pedig fitogtatásul. A m i meghaladja
szükségleteid, az m ind fölösleges és haszon­
talan. Végy magadra túlméretezett lábbelit!
Leveted rögtön, mert nem bírsz benne járni,
így van ez a szükségesnél nagyobb házzal is,
csak hátráltat a mennybe vezető utadon...
Idegen vagy, zarándok e világ dolgai között.
Nem ez a szülőhazád - hanem a mennyor­
szág. Gazdagságodat vidd oda... Gazdag
akarsz lenni? Legyen Isten a barátod, és
mindenkinél gazdagabb leszel!... Napnál is
világosabb, hogy csak azok bírnak gazdag­
sággal, akik megvetik azt, és élvezetét eluta­
sítják. Mert az az ember használja fel helye­
sen, aki szétosztja vagyonát a szegények kö­
zött. 0 viszi magával a birtoklást, mert még
a halál sem fosztja meg vagyonától, és visz-
szakapja megint.
H omiliae 21 de status (2 1 homília a szob­
rokról) 2:14-18
Jeromos
A Biblia latinul
Sophronius Eusebius Hieronymus (Jero­
mos) a 340-es években Itália és Dalmácia
(a mai Horvátország) határán született. Ta­
nulmányait Rómában végezte, ahol egy
klasszikusokból álló jelentős magánkönyv­
tár gyűjtésébe kezdett. Tizenkilenc éves
43
lehetett, amikor megkeresztelkedett. Ezu­
tán feladta világi pályafutását, az aszkézis-
nek és a tudománynak szentelte magát.
Amolyan vonakodó aszkéta volt. Keleti
zarándokúira indult 373-74-ben, de meg­
romlott egészsége miatt Antiochiánál tovább
nem jutott. A város szellemi légköre és ösz­
tönzése lenyűgözte, és nem ment tovább a
kolostori központok felé. Ezután, mint el­
beszéli, álmot látott:
Sok évvel ezelőtt, a mennyek országa miatt,
megszakítottam minden kapcsolatomat ottho­
nommal, szüleimmel, nénémmel, rokonaim­
mal és lemondtam (ez volt a legnehezebb) a
már megszokott ízes ételekről. Útban voltam
Jeruzsálem felé, hogy harcomat megharcoljam,
de még mindig nem bírtam lemondani Ró­
mában sok üggyel-bajjal összegyűjtött könyv­
táramról. És így, én nyomorult ember, csak
azért böjtöltem, hogy utána olvashassam Ci­
cerómat... És amikor jobb belátásra tértem...
elővettem a prófétákat, de stílusukat nyersnek
és taszítanak találtam. Nem láttam meg a vi­
lágosságot elvakult szememmel, a hibát azon­
ban nem nekik, hanem a napnak tulajdonítot­
tam. .. Hirtelenében azonban elragadott a lélek
és a Bíró ítélőszéke elé hurcolt... A kérdésre, ki
vagyok, m i vagyok, ezt feleltem: „Keresztény."
„Hazudsz - mondta a bíró, - te ciceronista
vagy, nem keresztény. Mert ahol a kincsed van,
ott van a szíved is. "Én azonmód elnémultam,
és ott a korbácsütések között - mert a Bíró
megkorbácsoltatott - még sokkal inkább gyö­
tört a lelkifurdalás... Azzal megesküdtem, és
nevéhez fohászkodtam, mondván: „ Uram, ha
valaha is világi könyveket birtoklók vagy olva­
sok, azzal megtagadlak téged"... Ettől fogva
nagyobb buzgósággal olvasom Isten könyveit,
m int valaha is az emberekét.
E pistulae 22:30
Ezután kivonult a sivatagba, és rem ete­
ként rendezkedett be egy barlangban. Ám­
de sikerült magával vinnie teljes könyvtá­
rát. Időnként látogatókat fogadott, és sokat
44
levelezett. A magányos életet azonban
nem Jeromosnak találták ki. „Ó, hányszor,
midőn künn éltem a sivatagban, a hatalmas
magányban, mely a rem etéknek vad lakást
ad csak, a tikkasztó naptól aszaltan, ó,
hányszor képzeltem magam Róma örömei
közt.” (Epistulae 22:7)! Két és fél év múl­
va Jeromos visszatért a civilizált életbe. De
bár a magánnyal felhagyott, soha nem ké­
telkedett a cölibátus és a szüzesség fel­
sőbbrendűségében.
A szüzesség természetes, a házasság csak a
bűnt [a bűnbeesést] követi... Dicsérem a há­
zasságot, mert szüzeket ad nekem. Összegyűj­
töm a rózsákat a tövisek közül... Miért
haragszol, anya, lányod szüzességéért?...
Azért neheztelsz rá, mert királyt [Krisztust],
nem pedig katonát választott magának jegye­
séül? Nagy megtiszteltetést szerzett neked:
anyósa lettél az Istennek!
Epistulae 22:19,20
Jeromos leginkább a tudományban érez­
te magát otthon. Álma ellenére soha nem
tagadta meg a pogány klasszikusokat, de
alávetette őket teológiai érdeklődésének.
Idővel vezető görög és héber tudóssá lett.
382-ben Rómába ment, ahol Damasus püs­
pök titkára és könyvtárosa volt. Damasus
azonban 384 végén meghalt, és Jeromos
elvesztette állását. Nagyon kedvelte a jó­
módú aszkétanők társaságát, számos tanít­
ványa került ki közülük. Ezt azonban Ró­
mában nem nézték jó szemmel, és Jero­
mos úgy döntött, távozik a városból. 385-
ben palesztinai zarándokúira indult két női
barátjával, Paulával és Eustochiummal.
386-ban együtt kolostort és zárdát alapítot­
tak Betlehemben, és Jeromos itt tartózko­
dott egészen haláláig, 420-ig.
Jeromos életének egyik legnagyobb al­
kotása a Biblia latin fordítása, későbbi ne­
vén a Vulgata, az általánosan használt vál­
tozat volt. Ez, ha hibátlannak nem is te­
kinthető, minden korábbi fordítást felül­
Az egyházatyák
múlt. Ebben az időben az Ószövetség olva­
sását némi zavar övezte. A többnyire görög
anyanyelvű korai keresztyének nem tudtak
héberül, és ezért az Ótestamentum görög
fordítását, a Septuagintát használták (me­
lyet az Újtestamentum gyakran idéz). Ez­
zel a fordítással az volt a baj, hogy nemcsak
az Ótestamentum héber könyveit tartal­
mazta (ezek a zsidók által elfogadott iratok,
amelyek azonosak a mai protestáns Ószö­
vetséggel), hanem egyéb könyveket is
(melyeket ma apokrifeknek nevezünk). Bi­
zonytalanság volt tehát a tekintetben,
hogy mely könyvek tartoznak az Ószövet­
ségbe. Jeromos arra a következtetésre ju­
tott, hogy csak a héber könyveket lehet ká­
noninak vagy szentírásinak tekinteni. To­
vábbá alapvetőnek tartotta, hogy a Biblia
fordításánál a héber eredetiből, nem pedig
a Septuagintából kell kiindulnia. M egértet­
te azt az alapelvet, hogy az ószövetségi
Szentírást Isten a zsidókra bízta (Róma
3,2; 9,4), és a keresztyénségnek nincs joga
olyan könyvekkel kiegészíteni azt, amelye­
ket ők nem ismernek el.
Jeromos méltatlan vitába keveredett
*Origenész miatt. Korábban lelkesen cso­
dálta őt, de 393-ban hirtelenében megvál­
toztatta álláspontját, és kíméletlenül tá­
madta az origenista eretnekséget. Emiatt
kínos szóváltásba bonyolódott régi barátjá­
val, Rufinusszal, aki mindvégig kiállt Ori-
genész eszméi mellett. A perlekedés Jero­
mos legrosszabb vonásait domborította ki.
Durva volt, közönséges és rosszindulatú.
Érvei nemigen haladták meg a szőrszál-
hasogatást és a személyeskedést. Ráadásul
alkatánál fogva szinte mindenkit elmart
maga mellől. Egy mai író mondja róla: „a
barátságos női aszkétákat és az őt vakon is
követők kis csoportját leszámítva, alig
akadt olyan, akinek sikerült kitartón béké­
ben élnie Jeromossal.” Talán nem is baj,
hogy elutasította a házasság intézményét!
Ágoston
De Jeromos mindenképpen kiérdemelte
hírnevét - nem személyes szent élete
vagy teológiai látása, hanem tudományos
munkássága miatt. Lehetett bár óvatlan és
gőgös tudós, hatalmasat alkotott, és ezért
joggal emlékezünk rá.
Ágoston (Augustinus)
A hit példaképe
Ágoston a legnagyobb keresztyén teológus
Pál apostol óta. Ő a nyugati egyház atyja.
Gondolkodásának pozitív és negatív ele­
mei meghatározóan hatottak a középkor
szemléletére, de valójában az egész ke­
resztyén teológiára, sőt az egész európai
gondolkodásra. A XVI. században mind a
reformáció, mind az ellenreformáció Ágos­
ton újrafelfedezéséből indult ki. *B. B.
Warfield szerint a „reformációban Ágoston
kegyelemtana végső győzelmet aratott
Ágoston egyháztana fölött”.
Aurelius Augustinus 354-ben Thagasté-
ban (mai Algéria) született pogány apától
és hívő keresztyén anyától, Monicától.
Karthágói diákként eldöntötte, hogy életét
a bölcseletnek szenteli. A keresztség fel­
vételére készülve term észetszerűleg az
Ótestamentumhoz fordult, amin azonban
mélységesen megbotránkozott. A görög
bölcseletre hangolt elme az Ószövetséget
nyersnek és lelketlennek láthatja csak.
Ágoston ezt nem tudta elfogadni, és a ma-
nicheizmushoz fordult. Ez a perzsa erede­
tű vallás úgy tartotta, hogy a világminden­
ségben két végső elv: a világosság és a sö­
tétség érvényesül. Ezek szakadatlan harc­
ban állnak egymással. A fizikai világmin­
denség a sötétségből, míg az emberi lélek
a világosságból származik. Ez az elmélet
számot ad a gonosz eredetéről. Ugyanak­
kor tagadja, hogy felelősek vagyunk go­
nosz tetteinkért (melyek a sötétségből
45
erednek). Ágoston azonban ráébredt, hogy
a manicheizmus legalább annyi kérdést
hagy nyitva, mint amennyit megold, és
ezért m ásutt kereste az igazságot.
Ebben az időben, 384-ben Milánóban ki­
nevezték a retorika tanárának. E fontos ál­
lásból term észetes út vezethetett magas
kormányzati hivatalhoz. Ágoston ekkor az
újplatonistákat olvasta, és ott kielégítőbb
magyarázatot talált a gonosz kérdésére. A
gonosz nem valóságos, Istentől független
elv. Nem önmagáért valón létezik, hanem
sokkal inkább a jó hiánya. Úgy is mondhat­
nánk, hogy a gonosz a jón élősködik, vagy a
megrontott jó. A kéj vágy, példának okán el-
tévelyedett szerelem. Ágoston hallgatta
ekkor *Ambrus prédikációit is. Nagy hatás­
sal volt rá, ahogyan Ambrus az allegória ré­
vén összebékítette az Ószövetséget a pla­
tóm lelkiséggel. Ez azután előkészítette
Ágoston visszatérését a keresztyén hithez.
Ágoston nagy kihívással szembesült, ami­
kor a kiemelkedő újplatonista bölcselő, Vic-
torinus és a szerény szerzetes, Antal meg­
téréséről szóló beszámolót olvasta. Gondo­
latilag meggyőződött a keresztyénség iga­
záról, de visszariadt a cölibátus kilátásától.
(Feltételezte, mint akkoriban általában, hogy
a teljességgel odaszánt keresztyén ember
cölibátusban él.) Válaszút előtt állt, s ebben
a feszültségben egy napon kiment a kertbe,
ahol egy játszó gyermek hangja megszólítot­
ta: ,Vedd, és olvasd!”. Ágoston felnyitotta
Pál levelét a Róma 13,13—14-nél: „öltsétek
magatokra az Úr Jézus Krisztust, a testet
pedig ne úgy gondozzátok, hogy bűnös
kívánságok ébredjenek benne.” Ágoston
később így írt: „nem akartam továbbolvasni,
de nem is kellett továbbolvasnom. A monda­
tot azonmód magam fejeztem be, a bizalom
világossága töltötte el szívemet, és a kétség
minden sötétsége eloszlott.” Ez 386 augusz­
tusában történt, és a következő húsvétkor
Ambrus meg is keresztelte.
46
M egtérése után Ágoston, néhány hason­
ló gondolkodású társával együtt az aszké-
zisnek és a tudománynak szentelte életét.
A következő néhány év során számos filo­
zófiai munkát írt. 387 és 400 között tizen­
három külön műben értekezett a maniche-
usok ellen. Külön felelősségének érezte
ezt, hiszen közvetlenül megismerte a ma-
nicheizmust, és korábban számos embert
maga térített erre az eretnekségre. Ezek­
ben a műveiben a szabad akarat (melyet a
manicheusok tagadtak) mellett érvelt. A
bűnt nem Isten terem tette, és az nem is
egyképpen örökkévaló vele. Az akarat sza­
bad, azt nem kényszeríti semmi, követke­
zésképpen magunk felelünk a tetteinkért.
E gondolatokat Ágoston Az akarat szabad­
ságáról című értekezésében fejtette ki
részletesen.
388-ban Ágoston visszatért Afrikába. Ut­
ján igyekezett elkerülni a püspök nélküli vá­
rosokat, tudván, hogy ráerőltethetik vala­
mely püspöki széket. Mindenesetre 391-ben
ellátogatott Hippóba, ott mindjárt ki is sze­
melték, és „erőszakkal” presbiterré vagyis
pappá szentelték. 396-ban a püspök meg­
halt, Ágoston pedig az örökébe lépett. Halá­
láig, 430-ig megmaradt Hippo püspökének.
Papként szembesülnie kellett a donatista
szakadár mozgalommal, amely romlásba
döntötte az afrikai egyházat. A mozgalom
312-ben a karthágói katolikus püspök fel­
szentelésének vitatott érvényessége nyo­
mán alakult ki. A küzdelem lényegében vé­
ve a *Cyprianusra visszatekintő, régebbi
afrikai „vértanú egyház” és az újabb, nem­
zetközi katolikus egyház között folyt. Mint
mindig, könnyebb volt a meghasonlást kez­
deményezni, mint gyógyítani. Mikor Ágos­
ton színre lépett, a donatisták uralták a tere­
pet, míg az afrikai katolikus egyház helyzete
erősen elbizonytalanodott. 412-re azonban
Ágostonnak sikerült megfordítania a hely­
zetet, és a donatistákat visszaszorítania. Fel­
Az egyházatyák
kutatta a donatisták történetét, a nyilvános­
ság elé tárta következetlenségeiket és túl­
kapásaikat. Alkalmazta a propaganda eszkö­
zeit, prédikált, sőt még népszerű dalokat is
szerzett róluk.
Felhasználta az államhatalmat, még az
erőszakot is ellenük. Kezdetben ez utóbbi­
hoz nem szívesen folyamodott, de végül el­
fogadta - mint szükségszerű választ a do­
natisták számos erőszakoskodására, illetve
mint nevelési eszközt, ahogyan az iskolá­
ban is hasznos lehet a vessző. Az erőszak
alkalmazására Ágoston az Otestamentum-
ban talált igazolást, sőt kissé kétesebb mó­
don a Lukács 14,23-ban: „Kényszeríts be­
jönni mindenkit”. Gyakran idézett mondá­
sa: „Szeress, és tégy akaratod szerint”
(„Dilige et quod vis fac”, In Johannes epis-
tulam ad parthos tractatus [H orniba az 1
Jánosról]) volt hivatva igazolni az erősza­
kot, hiszen az végső soron az „áldozat” ja­
vát szolgálta, és így a „szeretetről” tanús­
kodott. Ágoston ellenezte az eretneksé­
gért kirótt halálbüntetést, de elméletében
a középkori inkvizíció igazolást talált.
Ágoston elsősorban teológiailag támadta
a donatizmust, és érvelését az egyháztanra
összpontosította. Az egyházat katolikusnak
(azaz egyetemesnek) mondta, míg a dona­
tisták kizárólag Afrikában éltek. „Kuruty-
tyolják, mint mocsárban a békák: »Csak mi
vagyunk keresztyének^’. A szakadás bűné­
ben voltak vétkesek, elszakították magukat
Jézus Krisztus egyházától. így szembe­
szálltak a szeretettel, és arról tettek bi­
zonyságot, hogy nincs velük a Szentlélek.
A donatisták a katolikus egyház némely ve­
zetőjének állítólagos istentelenségével ér­
veltek (habár saját vezetőik sem kérked­
h ettek ártatlanságukkal). E rre azonban
Ágoston azzal felelt, hogy az egyház szent,
m ert az Krisztus egyháza. A sákramentu-
mok akkor is érvényesek, ha istentelen pap
szolgáltatja ki őket, m ert Krisztus adja a
Ágoston
sákramentumot. Ez az elv lehetővé tette
Ágoston számára, hogy (Cyprianusszal el­
lentétben) elismerje a katolikus egyházon
kívül (pl. a donatisták által) kiszolgáltatott
sákramentumok érvényességét, habár hat­
hatósnak csak akkor tartotta őket, ha az il­
lető belépett a katolikus egyházba.
Ágoston dolgozta ki először a „láthatatlan
egyház” tanát. Az egyházban nem mindenki
valóban keresztyén, sokan csak névleg azok.
Nem tudjuk elválasztani az igazakat a hami­
saktól. Egyedül Isten képes az emberek szí­
vében olvasni, és csak 0 tudja, kik az övéi.
Ezért az igaz egyház határai láthatatlanok,
csak Isten ismeri őket. Ágoston tehát meg­
különböztette a látható egyházat (a külső
szervezetet) a láthatatlan egyháztól (az igaz
keresztyének gyülekezetétől), melyet csak
Isten lát. Ágoston szemében a láthatatlan
egyház csakis a katolikus egyház kebelén
belül létezhetett, rajta kívül nincsenek igaz
keresztyének. Kortársa, a donatista Tüko-
niusz, aki egyébként sokban hatott Ágoston­
ra, Isten igaz népének gondolta a láthatatlan
egyházat, mely létezhet akár a donatista,
akár a katolikus egyházban. Ennek a ma már
közhely számba menő felfogásnak nem
akadt párja a korai egyházban.
Isten kimondhatatlan előre tudása szerint
sokan, akik látszólag [az egyházon kívül] van­
nak, válójában benne vannak [mert megtér­
nek], és sokan, akik látszólag benne vannak,
valójában kívüle vannak [mert csak névleg
keresztények]... Világos tehát, hogy ha az egy­
házon kívüliekről és belüliekről beszélünk, ak­
kor a szív, nem pedig a test helyét kell meg­
fontolnunk... Egyazon víz mentette meg azo­
kat, akik a [Noé építette] bárkában voltak, és
pusztította el azokat, akik kívüle rekedtek. így
ugyanazon keresztség által jutnak üdvösségre
a jó katolikusok és kárhoznak el a rossz kato­
likusok meg eretnekek.
De baptismo, contra donatistam (A
keresztség, a donatisták ellen) 5:38-39
47
411-ben, alighogy a donatisták szétszó­
ródtak, Ágostonnak a pelagianizmussal kel­
lett szembenéznie. Pelagius skót vagy ír
szerzetes volt. (“Jeromos szerint Pelagius-
nak a sok zabkása [ír nemzeti eledel] elvet­
te az eszét!) Úgy vélte, hogy a keresztyén
ember bűn nélküli életet élhet, csupán Isten
tanításának és Jézus Krisztus példájának a
segítségével. Úgy hitte, hogy Ádám bűnbe­
esése nem vont maga után egyebet, mint a
halált és a bűn példáját, de nem tette a bűnt
elkerülhetetlenné. Ágoston élete végéig
szenvedélyesen, erőt nem kímélve küzdött
az ilyen eszmék ellen.
M egtérésének kezdetén Ágoston úgy
vélte, hogy a keresztyén élethez szüksé­
günk van Isten kegyelmére, a Szentlélek
belső seg ítség ére. Ugyanakkor hitte,
hogy a hitetlen ember tulajdon szabad
akaratából, külső segítség nélkül is for­
dulhat Istenhez. Másként szólva Isten a
kegyelmét (vagy a Szentleiket) adja azok­
nak, akik hitben válaszolnak az evangéli­
um szavára. Később azonban Ágoston a
kegyelem mélyebb elgondolására jutott.
Immár magát a hitet is kegyelmi ajándék­
nak tartotta. „Mid van, amit nem kaptál?”
(lK or 4,7). Az üdvösség teljes egészében,
annak kezdete és folytatása Isten kegyel­
méből van. Ebből a kegyelemből nem jut
mindenkinek, nem mindenki hisz. Azok­
nak adatik meg, akiket Isten erre kisze­
melt, vagyis a választottaknak. „Nem azé,
aki akarja, és nem is azé, aki fut, hanem a
könyörülő Istené" (Róma 9,16). Erre a
felfogásra 397 táján jutott, azután, hogy
mélyebben m egism erte az emberi term é­
szetet, és alaposabban tanulmányozta Pál
apostolt. Ezután írta meg Vallomások cí­
mű művét, ebben nem sokkal a m egtéré­
se utáni időszakig, anyja haláláig számol
be az életéről, melyet immár az Isten ke­
gyelméről szerzett ism eret fényében ér­
telmez.
48
Te ébreszted föl bennünk magasztalásod
örömét, mert magadért teremtettél bennün­
ket és nyugtalan a szívünk, míg meg nem
nyugszik benned... Meg kell emlékeznem un­
dok módon elkövetett cselekedeteimről és a testi
romlottságról, amelybe zuhant a lelkem. Nem
mintha szeretném őket, hanem azért emlé­
kezem róluk, hogy szeresselek téged, Istenem...
E[platonikus]könyvekben olvastam... „Kez­
detben volt az Ige és az Ige Istennél volt, és
Isten volt az Ige...”Ámde, hogy „az Ige testté
lön és miköztünk lakozék " nem olvastam ben­
nük... Erre [hogy Istennel megpihenjek] vá­
gyakoztam magam is. Engem nem idegen vas
kötözött bilincsbe, hanem saját akaratom va­
sa. Az ördög akaratomra kulcsolta karmait,
láncot kovácsolt belőle és pórázra fűzött engem.
Elrugaszkodott akaratomból lám szenvedély
született. Kiszolgáltam a vágyat, szokás lett be­
lőle. És mert a szokásnak nem szegültem el­
lene, végül szükségszerűséggé változott... Ir­
galmad fólségében van csupán minden remé­
nységem. Add, amit parancsolsz, és parancsold,
amitakarsz.
Vallomások 1:1; 2:1; 7:9; 8:5; 10:29
Noha Ágoston érett felfogása 397-re már
lényegében véve kialakult, részletes kifejté­
sére éppen a Pelagiusszal folytatott vita a-
dott alkalmat. A pelagianusok ellen Ágoston
majd húsz éven át dühödten harcolt, főként
írásaival, de állami és egyházpolitikai eszkö­
zökkel is. Hitte, hogy „Ádámban” mindenki
bűnbe esett, következésképpen mindenki (a
csecsszopók is) bűnös és a bűnre hajlamos.
E hajlam a „konkupiszcencia” (testi vágy)
formájában jelenik meg, és uralja az egész
emberi nemet (ennek a nemi vágy csupán az
egyik legfőbb példája). A bűnbeesett ember
abban a szánalmas helyzetben van, hogy bár
elkerülhetetlenül, mégis szabadon vagy
akarattal követi el bűnét. Megtartja szabad
akaratát és felelősségét, amennyiben sza­
badon akarja, amit akar, de nem szabad azt
akarni, ami a kötelessége.
Az egyházatyák
Irgalmasságában Isten úgy határozott,
némelyeknek megadja az üdvösséget, má­
soknak azonban nem. Teszi ezt kegyelme
által. Először adja ható kegyelmét. Ez ser­
kentőleg hat, vagyis megelőzi az ember
jóakaratát. „A kegyelem nem [a jót] akaró
em bert találja meg, hanem a jó akarására
készteti őt.” A kegyelem hathatós is, ma­
radéktalanul teljesíti célját, az akarat meg­
változtatását. Ezt nem a szabad akarat fel­
számolásával, hanem megnyerésével te ­
szi. Isten a csalhatatlan csábító, megnyeri
a lelket oly módon, hogy a lélek örömmel
és szabadon válaszol. Ha már az akarat
megváltozott, akkor együttműködhet a ke­
gyelemmel. Az együttműködő kegyelemre
azért van szükségünk, m ert m egtért aka­
ratunk még mindig gyenge, és Isten segít­
sége nélkül hamarosan vétkeznénk m e­
gint. Ha mindvégig ki akarunk tartani, és
üdvözülni akarunk, akkor újabb kegye­
lemre, az állhatatosság kegyelmére is szük­
ségünk van. Ebben nem mindenki része­
sül, aki a keresztyén élet útján elindult, ha­
nem csak a választottak.
Isten nem azért részesíti kegyelmében az
embereket, mert ismerik, hanem azért, hogy
megismerjék Ót. Megigazító igazságában
sem azért részesíti az embereket, mert már
igazak, hanem azért, hogy szívükben igazak­
ká legyenek... Ha valamely parancsolatot a
büntetéstől való félelemben tartanak meg, ak­
kor szolgai, nem pedig szabad, tehát nem is
igaz módra tartanak meg. Mert a gyümölcs
csak akkor jó, ha a szeretet gyökeréből nő ki...
A z az ember tett meg hosszú utat az igazság
útján, aki ez utat járva fölismeri, mily
messze van az igazság tökéletességétől.
D e S piritu et literra (A Lélek és a betű)
11,26,64.
Ágostonnak még két másik alapvető
munkájáról kell szólnunk. 399 és 419 kö­
zött írta legnagyszerűbb dogmatikai mű­
vét, A Szentháromságról címűt. Ebben ősz-
Ágoston
szefoglalja a korai egyházatyák eredmé­
nyeit és rendszerezi a Szentháromságról
kialakított tanítást. De nem elégszik meg a
tanítás puszta közlésével.
... hisszük, hogy az Atya, a Fiú és a Szent­
lélek egy Isten, az egész mindenség teremtője
és ura. A személyek egymáshoz való kölcsönös
viszonya adja a Háromságot és a lényegben
való egységet. Ennek megértését keressük, és
attól kérjük hozzá a segítséget, akit meg aka­
runk érteni...
A hit keres, az értelem talál, ezért mondja a
próféta: „Ha nem hiszlek, nem értitek meg.
(Ésaiás 7,9).
A Szentháromságról 9:1; 15:2
Az egyház által magyarázott Szentírás
tekintélye alapján hiszünk a Szenthárom­
ság tanában, vagyis abban, hogy Isten há­
rom egylényegű személy. De ez mit jelent?
Az értelem fel akarja fogni azt, amit hit által
hiszünk. Ágoston analógiák alkalmazásával
törekszik erre, melyeket az Isten hasonla­
tosságára formált emberi lélekben keres.
Számos lehetséges analógiát vizsgál meg,
ezek többsége a lét, a tudás és az akarás
hármasságán alapul. Utolsó és legjobb ana­
lógiaként az Istenre emlékező, az őt meg­
értő és szerető elmét hozza föl. Az elme Is­
tenre való emlékezésének, istenértésének
és istenszeretetének viszonyát vizsgálva,
Ágoston a Szentháromság három szemé­
lyének kapcsolatába igyekezett betekintést
nyerni. Végül azonban ráébred a legtökéle­
tesebb analógia hitványságára is, m ert
most csak „tükör által homályosan látunk”
(lKor 13,12).
413 és 427 között írta Ágoston legterje­
delmesebb művét, A z Isten várná-1. 410-
ben barbárok meghódították Rómát. E pél­
dátlan szerencsétlenségért a keresztyén-
séget vádolták mondván, az istenek meg­
haragudtak, amiért az emberek elfordultak
‘így a Septuaginta, az eredeti héber szerint: „nem
maradtok meg". (A ford.)
49
tőlük. Ágoston erre a válságra a korai egy­
ház legnagyobb apologetikai munkájával
válaszolt. Ennek első részében azzal érvel,
hogy a pogány istenek sem földi, sem
mennyei jó szerencsét nem hoztak. M ert
Ágoston szemében a keresztyénség nem
földi, e világi sikereket kínál (*Kaiszareai
Euszebiosznak a Constantinus császár
m egtéréséhez fűzött vérmes reményeivel
ellentétben). Az evangélium belső békét
és örökkévaló sorsot ígér. A második rész­
ben Ágoston két különböző városnak vagy
társadalomnak, az Isten városának és a Sá­
tán városának, a mennyei és a földi város­
nak, Jeruzsálemnek és Babilonnak a sorsát
követi nyomon a teremtéstől az örökkéva­
lóságig. E kettő nem egymással vetélkedő
nemzet vagy szervezet (miként az állam és
az egyház), hanem az emberek két cso­
portja. K ét szeretet bélyegét viselik magu­
kon: az istenszeretetét szemben az önsze­
retettel; az örökkévalóság szeretetét az
időbeli dolgok szeretetével szemben.
Két várost formált a két szeretet: a földi vá­
rost az önszeretet mely Isten megvetéséhez ve­
zet, és mennyei várost az istenszeretet, mely az
én megvetéséhez vezet. Az előbbi önmagát, az
utóbbi Istent dicsőíti... Az egyik városban az
uralkodókat és az uralma alá hajtott nem­
zeteket az uralkodás szeretete uralja; a másik
városban az uralkodók és az alattvalók sze-
retetben szolgálják egymást, az alattvalók az
engedelmesség, az uralkodók a mindenkivel
törődés által... Ez a két város két emberi kö­
zösséget jelent. Az egyik arra van elrendelve,
hogy Istennel együtt örökkévalón uralkodjék, a
másik pedig arra, hogy az ördöggel együtt
szenvedje az örökkévaló büntetést... A polgá­
rok a bűntől megrontott természetük folytán
beleszületnek a földi városba, de beleszületnek
a mennyei városba a természetet a bűntől meg­
szabadító kegyelem által.
De civitate Dei (Isten városa)
14:28-15:2
50
Ágoston 430-ban halt meg, éppen amikor a
barbár hódító sereg Hippo városát készült
bevenni. A nyugat-római civilizáció meg­
roppant. Ágoston azonban az Isten városá­
ban a klasszikus kultúrát átem elte az új ke­
resztyén kultúrába. A korai egyháznak ez a
legnagyobb műve számos tekintetben elő­
revetítette a középkort.
Alexandriai Kürillosz
(Cyrill, Cirill)
Jézus a megtestesült Ige
Kürillosz 412-ben foglalta el az alexandriai
püspöki széket, nagybátyját, Theophiloszt
követve. Hírnevét nagyobb részt Nestorius
konstantinápolyi püspökkel folytatott vitájá­
nak köszönheti. A 381-es *konstantinápolyi
zsinat óta, mely Alexandria helyett Konstan­
tinápolyi nevezte a keresztyénség második
püspökségének, keserű csatározásokat ví­
vott a két püspökség. Kürillosz nagybátyja,
Theophilosz korábban száműzetésbe ker­
gette *Aranyszájú Jánost, most pedig
Kürillosz készült ugyanerre, csak éppen
Nestoriusszal szemben. Kürillosz halála
után utóda és egyben unokaöccse, Dioszku-
rusz híven követte a családi hagyományt.
Tévedés volna azonban merő egyházpoliti­
kai intrikának venni mindezt. Kürillosz azért
állt szemben Nestoriusszal, mert nézeteik
alapvetően különböztek Jézus személyéről.
Nestorius népszerű prédikátorként lett
Konstantinápoly püspöke 428-ban. Jézus
Krisztus személye tekintetében az antio-
chiai iskola tanítását követte, vagyis Krisz­
tust Jézusnak, az embernek tartotta, aki­
ben Isten Igéje lakozott. Jézus, az ember a
lehető legszorosabban kapcsolatban áll Is­
tennel, az Igével, a cél és az akarat tekinte­
tében egyek. Végső soron bárhogy is kí­
sérletezett Nestorius egyesítésükkel, írá­
saiban külön egyének maradtak. Nesto-
Az egyházatyák
riusnak a megtestesülésről tanított elm é­
letét nevezték „pantomim lónak” is (ti. két
letakart ember alakít egy lovat). 1910-ben
felfedezték Nestorius korábban elveszett­
nek hitt, Liber Heraclidi (Hérakleidész vá­
sára) című művét. Kiolvasható belőle
Nestorius azon igyekezete, hogy ortodox
módon Jézus Krisztus egységét állítsa, de
ebbéli sikere nem látható.
Nestorius konstantinápolyi prédikációi­
ban tagadta Szűz Mária theotokosz (istenszü­
lő) mivoltát. Jézus, az ember született Má­
riától, nem pedig Isten, az Ige. Kürilloszhoz
eljutott ennek a híre, amit nem hagyhatott
szó nélkül. Először határozott, de udvarias
levélben kifejtette álláspontját Nestorius-
nak, kérlelte, ismerje el a theotokoszt és le­
gyen közöttük béke. Nestorius azonban
nem engedett, ezenközben Kürillosz meg­
nyerte Róma támogatását. Most már kér­
lelhetetlen levélben követelte Nestoriustól,
hogy tíz napon belül engedelmeskedjék, és
írjon alá tizenkét „anatémát”, azaz ítéljen el
tizenkét olyan kijelentést, amely Kürillosz
szerint Nestorius eretnek nézeteit fogal­
mazza meg. Nestorius nem engedett, a csá­
szár pedig összehívta az *efézusi zsinatot,
ahol Nestoriust megfosztották hivatalától.
Kürillosz álláspontja igen egyszerűnek
nevezhető. Jézus Krisztus nem olyan em ­
ber, akiben Isten, az Ige lakozik, hanem Ő
Isten, a m egtestesült Ige. Kürillosz valójá­
ban a megtestesülés tanáért harcolt Nesto­
rius ellen. Isten, az Ige, aki Istentől, az
Atyától örökkévalón született, az időben
emberként született Szűz Máriától. Követ­
kezésképpen Máriát theotokoszmk kell te­
kintenünk, hiszen a tőle született ember
Jézus nem más, mint Isten. Krisztusban
nem az ember Jézus és az Ige Isten kap­
csolódik össze, hanem „az Ige testté lett”
(Jn 1,14), vagyis az Ige Isten egyesítette
magát a teljes emberi term észettel (lélek­
kel is), és emberré lett. Ez az egyesítés Jé­
Kürillosz
zus Krisztust egy hiposztázissá, egy léte­
zővé teszi. Az Ige és ember voltának egye­
sülése ezért kapta a „hiposztatikus egyesü­
lés” nevet.
Kürillosz élt továbbá egy olyan formulá­
val, melyet ugyan *Athanasiusnak tulajdoní­
tott, de amely valójában Apollinaristól szár­
mazik. „Az Igét egyetlen megtestesült iste­
ni természetnek” nevezte. Ez később azon­
ban bajosnak tűnt, m ert a Krisztus két ter­
mészetébe vetett hitet tartották ortodox­
nak. Kürillosz azonban minden további nél­
kül „két term észet” egyesülésének látta Jé­
zus Krisztust. Másképpen szólva a két te r­
mészet, az emberi és az isteni elválasztha­
tatlanul összekapcsolódott Jézus Krisztus­
ban, egyetlen valóságot alkotva pontosan
úgy, ahogyan a test és a lélek összekapcso­
lódása alkotja meg az emberi személyt. Mi
több, „a két természet különbözősége az
egyesülés következtében nem szűnt meg”
(Epistulae 4).
Kürillosz és Nestorius különbségét a
következőképpen lehet összefoglalni: N es­
torius Jézusról és az Ige Istenről beszélt,
míg Kürillosz úgy hitte, hogy maga Jézus
az Ige. Ism ét az a kérdés vetődik tehát föl,
ki volt az ember Jézus? Nestorius ember­
nek gondolta, aki egyedülálló módon és tö­
kéletesen egyesült az Igével, Kürillosz pe­
dig a megtestesült Igének állította őt. N es­
torius világosan kimondta: „Egy két vagy
három hónapos csecsszopót aligha mond­
hatok Istennek”. (Szókratész: Egyháztörté­
net 7:34).
Miként Athanasius Arius-ellenességét,
Kürillosz Nestoriusszal szembeni küzdel­
mét is a megváltás tanáért érzett aggoda­
lom fűtötte. Kürillosz hitte, hogy az eucha-
risztiában Jézus életet adó testétől kapunk
életet (Jn 6,48-58). Teste azért ad életet,
mert az nem a merő emberé, hanem a meg­
testesült Igéé.
Azt nem mondjuk, hogy az Ige természete
51
saját átváltozása révén lett testté, de nem is
alakult át lélekből és testből álló egész ember­
ré; azt állítjuk viszont, hogy az Ige személye
szerint (hiposztatikusan) egyesítvén magá­
ban az értelmes lélektől átlelkesített testet,
megmagyarázhatatlan és fölfoghatatlan mó­
don emberré lett... így tehát 0, aki minden
korok előtt m ár létezett és az Atyától született,
test szerint született meg, asszonytól. Nem
arról van szó tehát, hogy az isteni természet a
szent szűztől vette kezdetét... Hanem mivel
értünk és üdvösségünkért hiposztatikusan
egyesítette magát az emberi testtel és asz-
szonytól megszületett, ezért test szerint szü­
letettnek mondjuk... Nem oszthatjuk fel az
egy Úr Jézus Krisztust két fiúvá [Isten Fiává
és ember fiává]. De az sem elegendő az igaz
tanításhoz, ha két személy egységének tekint­
jük, m int egyesek teszik [Nestorius]. Mert az
írás nem azt mondja, hogy az Ige egyesítette
magát egy ember személyével, hanem azt,
hogy testté lett. Ez pedig nem jelent mást,
m int azt, hogy részesedett a testből és vérből,
m int mi. Testünket sajátjává tette, de nem
szűnt meg Istennek lenni.
E pistulae 4
Ha valaki nem vallja Immánuelt igaz Is­
tennek, és ezért a szent szüzet theotokosznak,
annyiban, hogy ő testben hordta a testté lett
Igét, legyen kiátkozva.
I. Anathema
Ha valaki nem vallja az Úr testét életadó­
nak és az Atya Isten Igéje tulajdon testének,
hanem azt a látszatot kelti, hogy az valamely
más személyhez tartozik, aki csupán dicső­
ségben egyesül az Úrral, és akiben az isten­
ség lakozik, ha valaki nem vallja, hogy az Úr
teste azért ad életet, mert a mindennek életet
adó Ige teste, legyen kiátkozva.
II. Anathema
Kürillosz 444-ben halt meg. Olyannak
látjuk ma, mint látták életében: viták forrá­
sának. Az egyiptomi egyház és sokan má­
sok az ortodoxia nagyszerű atyjának tart­
52
ják, aki megvédte a megtestesülés tanát.
Mások inkább *Theodorétosz véleményét
fogadnák el, aki így írt róla:
Végre és nagy nehézségek után a gazember
elment. A jók és szelídek hamar távoznak; a
gonoszok mindig sokáig maradnak... Tud­
ván, hogy ez ember gonoszkodása nap mint
nap növekedett és ártott az egyház testének,
az Úr úgy lenyeste, m int gonosz fekélyt, és le­
mosta a gyalázatot Izráelről. A maradók va­
lóban örvendeznek távoztam A halottak,
meglehet, szomorkodnak. És okunk van az
aggodalomra, nehogy annyira bosszankod­
janak társasága miatt, hogy még visszaküld­
jék hozzánk... Óvakodnunk kell tehát. Külö­
nösen szentséged dolga, hogy teljesítsd eme
feladatot: mondd meg a sírásóknak, hogy
nagy és súlyos követ helyezzenek sírjára, ne­
hogy visszatérjen, és megmutassa csalfa ész­
járását megint. Vigye új tanításait az ár­
nyékvilágba, és hirdesse ott éjjel-nappal...
Valóban sajnálom a nyomorultat!
Epistulae 180 (Domnus antiochiai püs­
pöknek).
Aligha kell Kürilloszt feketén-fehéren
ábrázolnunk. Elismerhetjük a megtestesü­
lés tanának védelmében nyújtott nagy tel­
jesítményét, ugyanakkor látnivaló, hogy
egyáltalán nem ódzkodott a konstantiná­
polyi püspök durva elmozdításától.
Az efézusi zsinat (431)
II. Theodosius császár azért hívta össze
431 júniusában az efézusi zsinatot, hogy
véget vessen *Kürillosz és Nestorius vitá­
jának. A Nestoriust támogató antiochiai
párt késve érkezett. Róma támogatását él­
vezve Kürillosz tizenöt napig várt, majd
megnyitotta az ülést, melyen Nestoriust
megfosztották hivatalától.
Az antiochiaiak négy nap múlva megér­
keztek. Kürillosz zsinatát nem ismerték el,
Az egyházatyák
és saját zsinatot hívtak össze, amely elítél­
te Kürilloszt. Itt mintegy harminc antiochi­
ai püspök volt jelen, a Kürillosz zsinatán
résztvett kétszázzal szemben. Két hét el­
teltével megérkeztek a nyugati küldöttek,
ők Kürillosz zsinatát ismerték el. Ez vo­
nult be a történelembe harmadik ökume­
nikus zsinatként. A történtek után Keleten
zűrzavar és megosztottság támadt. Ale­
xandria elszakadt Antiochiától. Végül 433-
ban valamiféle egyezség született. Küril­
losz elismerte az antiochiaiak Újraegyesü­
lést Formulá-mk nevezett, mérsékelt do­
kumentumát, cserébe az antiochiaiak elis­
m erték Nestorius leváltását. A felmerült
vádakkal ellentétben Kürillosz nem adta
föl korábbi tanítását a formula elfogadásá­
val. Igaz, hogy a dokumentum nem mon­
dott ki mindent, amit Kürillosz mondhatott
volna, és a megfogalmazása sem egyezett
az övével, de a megtestesülés, amiért Nes­
torius ellen síkra szállt, világosan megfo­
galmazódott benne. A formula és Kürillosz
tanításának állítólagos ellentmondásai nem
felelnek meg a valóságnak.
Valljuk tehát, hogy az Úr Jézus Krisztus
Isten egyszülött Fia, tökéletes Isten és töké­
letes ember, akinek értelmes lelke és teste
van. A z Atya Istentől született az idők kezdete
előtt, és az utolsó napokban Szűz Máriától
embernek született értünk, üdvösségünkre.
M int Isten egylényegű (homoousziosz) az
Atyával, és m int ember egylényegű (homoou­
sziosz) velünk. Mert benne két természet
egyesült, és ezért egy Krisztust, egy Fiút, egy
Urat vallunk. A z össze nem zavart egyesülés­
nek ebben az értelmében valljuk a szent szü­
zet thetokosznak, mert az Ige Isten megtes­
tesült, emberré lett, és fogantatásától kezdve
egyesült az anyjától vett templommal.
A m i az evangéliumokban és a levelekben
az Úrral kapcsolatban használt kifejezéseket
illeti, tudjuk, hogy a hittudósok némelyükön
közös [az egy személyhez kötődő] dolgokat ér­
Az efézusi zsinat, Theodorétosz
tenek, némelyüket pedig [a két természethez
kapcsolva] megkülönböztetnek, az értékese­
ket Krisztus istenségének, a közönségeseket
pedig emberségének tulajdonítják.
ÚJRAEGYESÜLÉSI FORMULA
Küroszi T heodorétosz
(Cyrusi Theodoretus)
Jézus: Isten és Ember
Theodorétosz a IV század végén született
Antiochiában. Szerzetes lett, majd 423-ban
erős nyomás alatt elfoglalta az Antiochiától
ötven mérföldre eső Kürosz püspöki szé­
két. Ő volt a IV és V századi antiochiai teo­
lógusok utolsó nagy alakja. Kiemelkedő tel­
jesítményt nyújtott küroszi lelkipásztor­
ként és exegétaként, az antiochiai iskola
szemléletének megfelelően „betű szerint”
értelmezve a Bibliát. Rengeteget írt, egye­
bek mellett apologetikai munkákat is. Egy­
háztörténetében a 325-től (ahol *Kaiszareai
Euszebiosz abbahagyta elbeszélését) 428-
ig terjedő időszakot mutatja be. E munkáját
általában kevésbé jelentősnek találják, mint
Szókratész, illetve Szozomenosz ugyanezt
az időszakot tárgyaló munkáit.
Theodorétosz legfőképpen a Jézus Krisz­
tus személyéről szóló tanításával járult hoz­
zá a teológiához. *Kürillosz és Nestorius vi­
tájában az utóbbi mellett állt ki, s az előbbi
ellen több vitairatot is kiadott. Az egyikben
Kürillosz tizenkét anatémáját cáfolta. Kiiril-
loszt azonban félreértette, m ert azt hitte ró­
la, azt tanítja, hogy az Ige mint Isten, isten­
ségében szenvedett. De Kürillosz világosan
megkülönböztette azt, ami az Igére mint Is­
tenre, isteni természetére nézve igaz, attól,
ami az emberi természettel való egyesülése
révén rá mint „test szerint” való emberre
nézve igaz. Következésképpen Kürillosz
53
szerint az Ige mint Isten szenvtelen vagy
képtelen szenvedni, ellenben emberként,
testben, szenvedett értünk. Theodorétosz
korai, Kürillosz-ellenes írásait az 553-as
konstantinápolyi zsinat elítélte.
Idővel azonban Theodorétosz gondolko­
dása kiérlelődött. Korábban azon az állás­
ponton volt, hogy Jézus Krisztusnak két
term észete és hiposztázisa volt. Később
azonban megkülönböztette Krisztus egy
hiposztázisát vagy személyét a két term é­
szetétől vagy szubsztanciájától (azaz isten­
ségétől és emberségétől). Köztes utat ke­
resett Jézus Krisztus két személlyé vagy
két Fiúvá (Isten Fia és ember Fia) való
szétválasztása és a két term észet egybe-
mosása között. Ezt az álláspontot fogadta
el a *khalkedóni zsinat.
A 449-es efézusi, úgynevezett „rabló zsi­
nat” megfosztotta Theodorétoszt hivatalától
és száműzte. Két év múlva a khalkedóni zsi­
nat visszaállította jogaiba, amelyen, ha von­
akodva is, anatémát mondott Nestoriusra.
A zt tanultam, hogy az egyszülöttben, mi
Urunk Jézus Krisztusban, az emberré lett Ige
Istenben higgyek. De tudom a különbséget
test és istenség között, valamint profánnak
tekintem azokat, akik az egy Úr Jézus
Krisztust két fiúvá választják széjjel, de azo­
kat is, akik más irányban haladva egy termé­
szetűnek mondják az ÚrJézus Krisztus isten­
ségét és emberségét. E szélsőségek ellentmon­
danak egymásnak, míg köztük halad az
evangéliumi tanítás útja.
E pistulae 109
Az Ige Isten emberré lett, de nem azért,
hogy a szenvtelen [isteni] természet érzővé
váljék, hanem azért, hogy [emberségünk] ér­
zékeny természete a [krisztusi] szenvedés ál­
tal elnyerje a szemtelenség ajándékát.
E pistulae 145
54
Nagy Leó
„A méltatlan örökös”
Leó 440 és 461 között töltötte be a római
püspöki széket, az egyik legnagyobb pápa
volt, ezért is mondják „Nagy Leónak”. A
nagyformátumú ember 452-ben személye­
sen győzte meg Attila hun királyt, hogy
forduljon vissza, és ne támadja meg Rómát.
Három év múlva, amikor a vandálok bevet­
ték a várost, sikerült gátat vetnie a pusztí­
tásnak és gyilkolásnak. Leó a hírnevét
mindenekelőtt a Jézus Krisztus személyé­
ről, illetve a pápaságról szóló tanításának
köszönheti. Jézus Krisztusról szóló tanítá­
sát különösen a Flavianushoz írt levelében
(Tomus) fejtette ki, melyet az eretnek
Eutükhész cáfolatára írt.
Az eutükhizmus a Jézus Krisztus sze­
mélye tekintetében kialakult negyedik és
egyben utolsó nagy korai keresztyén eret­
nekség. Arius tagadta Jézus istenségét,
Apollinaris teljes ember voltát, Nestoriust
pedig azzal vádolták, hogy Krisztust két
külön személynek, az Istennek mint Igé­
nek és Jézusnak mint embernek vette. Eu­
tükhész ellen azt hozták fel, hogy Krisztus
két term észetét (istenségét és embersé­
gét) összemossa és holmi elegyet alkot. Ha
a sárga festéket összekeverjük kékkel,
zöld festéket kapunk, mely immár sem
nem sárga, sem nem kék festék; ha egy lo­
vat szamárral keresztezünk, öszvért ka­
punk, amely ugyancsak nem szamár, sem
nem ló. Ehhez hasonlóan Eutükhészt azzal
vádolták, hogy Krisztusból az istenség és
az emberség keverékét hozza ki, bizonyos
tertium quid-et (harmadik valamit), amely
se nem Isten, se nem ember.
Eutükhész idős szerzetesként nagy tisz­
teletnek örvendett Konstantinápolyban.
448-ban azonban eretnekséggel megvádol­
ták, és Flavianus püspök kénytelen-kellet­
len eljárást indított ellene. Ennek követ­
Az egyházatyák
keztében elítélték Jézus Krisztus két te r­
mészetének az összemosásáért, habár ér­
veltek úgy is, hogy Eutükhész csupán
megzavarodott, nem pedig szándékosan
követett el eretnekséget. Elítélése kapóra
jött Dioszkurusznak, aki 444 óta töltötte
be az alexandriai püspökséget. Nagy buz­
galommal szállt síkra Eutükhész mellett,
ezzel is nagybátyja, *Kürillosz nyomdokai­
ba lépve. Eutükhész hozzá fordult segítsé­
gért, ő pedig rábírta a császárt, hogy zsina­
tot hívjon össze, amely 449-ben össze is
ült Efézusban. A szándék az volt, hogy új­
rajátsszék a 431-es zsinatot, csak némi
szerepcserével, Flavianus lépett Nestori-
us, Dioszkurusz pedig Kürillosz helyébe.
Egy döntő különbségre azonban nem szá­
mítottak, Róma ugyanis Leó személyében
ezúttal nem Alexandriát, hanem Konstanti­
nápolyi támogatta. Ennek ellenére Diosz­
kurusz a császári tisztségviselők révén
kézben tartotta a zsinat irányítását. Leó
Tomus-ét nem engedték felolvasni. Eutü­
khészt visszaállították jogaiba, a vezető an-
tiochiai püspököket (köztük *Theodoré-
toszt) megfosztották hivataluktól. A kons­
tantinápolyi Flavianus pedig néhány nap
múlva belehalt őreitől kapott sérüléseibe.
A kiebrudalt antiochiai püspökök Leóhoz
fordultak segítségért, aki maga is határo­
zottan elutasította a zsinat végzését. 0 ad­
ta a zsinatnak a „rabló zsinat” történelmi
elnevezést. Leó tiltakozott, de Keleten
nem volt különösebb befolyása. Dioszku­
rusz' élvezte a császár bizalmát, és az új
konstantinápolyi püspök az ő embere volt.
A dolgok akár ennyiben is maradhattak vol­
na, ha 450 júliusában a császár nem esik le
lováról, és nem hal meg. Az új császár,
Markiánosz az antiochiai iskola felé húzott,
és egybehívta a *khalkedóni zsinatot.
Leó a Tomus-ban összefoglalta a Nyugat
addigi krisztológiai tanítását. A Jézus
Krisztus személyéről kialakított felfogása
Nagy Leó
üdvösségtanán nyugszik. Ahhoz, hogy üd­
vözíthessen bennünket, Jézus Krisztusnak
egyszerre kellett Istennek és embernek
lennie. Em berségének teljesnek kellett
lennie „mindabban, ami a miénk”, de a bűn
nélkül. Következésképpen két term észete
van: isteni és emberi. Eutükhésszel szem­
ben azt állította, hogy „mindkét term észe­
te maradéktalanul megőrzi tulajdonságait”.
Jézus éhezett, ámde m egetette az ötezret
- abban ember, ebben Isten volt. Mint em­
ber megsiratta, mint Isten feltámasztotta
Lázárt, a barátját. Egyetlen személy volt,
de ezt nem szabad úgy értelmezni, hogy
két term észete egybemosódjék, tertium
quid nincs. Kürilloszhoz képest Leó keve­
sebb hangsúlyt fektetett Jézus Krisztus
egységére, de nem tekintett el tőle. Isten
Fia 0 , a Szentháromság második szemé­
lye, aki Máriától született. „A szenvtelen
Isten nem tartotta méltóságán alulinak,
hogy érző emberré váljék.”
A khalkedóni zsinaton felolvasták Leó
Tomus-ií, a püspökök pedig felkiáltottak:
„Péter szólt Leó által. így tanított Küril-
losz. Leó és Kürillosz ugyanazt tanítja.” Ezt
az állítást persze azóta is vitatják. Egy do­
log azonban bizonyos: Leó és Kürillosz
nem tanította ugyanazt abban az értelem­
ben, hogy nem különböznek. Azon azonban
el lehet vitatkozni, hogy vajon elfogadhat­
juk-e vagy sem kettejük tanítását egyszer­
re anélkül, hogy ellentmondásba kerüljünk.
Az örökkévaló Atya egyszülött és örökkévaló
Fia a Szentlélektől és Szűz Máriától született.
Ez az időben való születés semmi módon nem
von el semmit isteni és örökkévaló születésétől,
ahhoz nem ad hozzá semmit. E z teljességgel
azért volt, hogy helyreállítsa az embert, akit
megtévesztett az [ördög], hogy legyőzze a ha­
lált, és saját hatalmánál fogva elpusztítsa az
ördögöt, akinek kezében volt a halál hatalma.
Mert nem győzhettük volna le a bűn szerzőjét
és a halált, ha ő, akit nem szennyezhetett be a
55
bűn és nem ejthetett rabságába a halál, nem
veszi magára és nem teszi magáévá termé­
szetünket.
T omus 2
Leó a római pápaságról szóló tanításával
is hírnevet szerzett magának. Róma a IV
század második felétől kezdve egyre hatá­
rozottabban fogalmazta meg igényeit. Leó
összefoglalta és egybefüggő egésszé for­
málta elődei tanítását, ami nem áll távol a
mai pápai igényektől. Szemében a pápa Pé­
ter „méltatlan örököse”. A római jog sze­
rint az örökös lép az elhunyt helyébe. Ez
azt jelenti, hogy a pápa Péter örököseként
megörökli mindazt a hatalmat, amellyel
Jézus Krisztus P étert felruházta (Mt 16,
18-19). Bizonyos értelemben maga Péter
szól és cselekszik a pápa által. Ez egészen
más szintre emeli a pápát a többi püs­
pökhöz képest. Több ő, mint az első vagy
vezető püspök. Hatalmukat a püspökök a
pápától származtatják, aki belátása szerint
elmozdíthatja őket. A pápa felel az egyház­
kormányzásért szerte a világon.
Leó igényeit a Kelet soha nem ismerte
el. A Nyugat a középkor folyamán változó
mértékben, de elfogadta. Leó a pápát Péter
méltatlan örökösének tartotta. A minősí­
tésnek jelentősége van. A pápa státusza jo­
gi term észetű, nem függ személyes szent­
ségétől vagy érdemeitől. A középkorban és
később is gyakran kellett hivatkozni erre a
különbségtételre, m ert egynémely pápa
erkölcse inkább bizonyult hírhedettnek,
mint híresnek.
A z áldott Péter, az általa megkapott szikla­
hatalomban kitartván, nem hagyta oda az
egyház kormányrúdját, melyet kezébe vett...
Ma mind teljesebben és hathatósabban végzi
azt, ami reá bízatott, minden részletében tel­
jesíti feladatát és kötelességét... És ezért, ha
m i valamit helyesen teszünk és helyesen kije­
lentünk, az az ő munkájából származik, és
annak érdemeit szaporítja, akinek hatalma
56
él és tekintélye uralkodik székében... [Péter]
ismerhető fel és tisztelhető szerény szemé­
lyemben... és méltóságát nem csökkenti ez
oly méltatlan örököse sem... Amidőn tehát
buzdításainkat halljátok, szent testvérem,
higgyétek, hogy ő szól, akit m i képviselünk.
Sermones (Prédikációk) 3:3-4
A khalkedóni (chalcedoni)
zsinat (451)
A khalkedóni zsinatot Markianosz császár
hívta egybe, hogy döntsön a *Leó által már
elítélt Eutükhész ügyében. A 451 októbe­
rében tartott tanácskozás Khalkedónban
(Konstantinápollyal szemközt, a Boszpo­
rusz túloldalán) ült össze. Később a negye­
dik általános vagy ökumenikus zsinatként
tartották számon.
A zsinat visszahelyezte jogaiba a 449-es
efézusi „rabló zsinaton” elítélt antiochiaia-
kat, Eutükhészt és az alexandriai Dioszku-
ruszt pedig elmozdította. Felolvasták és jó­
váhagyták a *niceai és a '•'konstantinápolyi
zsinaton elfogadott hitvallásokat, *Küril-
losz két levelét (egyikük részét képezte az
Újraegyesülési Formulának) és Leó Tomus-
át. A püspökök ezzel befejezettnek is tekin­
tették volna dolgukat, de a császár a biro­
dalmi egység érdekében mindent latba ve­
tett egy újabb hitvallásért. így született
meg a Khalkedóni Hitelvi Döntés.
A Döntés idézi a niceai és a konstantiná­
polyi hitvallást. Ez elvben elég is lett volna
az ortodoxia meghatározásához, de sajnos
Nestorius és Eutükhész tanítása többet kí­
vánt. így bevették Kürillosz két levelét
Nestorius cáfolataként és Leó Tomus-át az
eutükhizmus ellenszereként. Ezután kö­
vetkezett a kulcsszakasz:
[A zsinat] szemben áll azokkal, akik a
megtestesülés titkát a Fiúk kettősségévé
osztják [ezzel vádolták Nesztoriuszt], és
Az egyházatyák
kizárja a papságból azokat, akik merészelik
azt állítani, hogy az Egyszülött Istensége ér­
zékeny és képes a szenvedésre [Arius vagy
Eutükhész?]; ellenáll azoknak, akik képzele­
tükben összekeverik Krisztus két természetét
[Eutükhész]; elkergeti a gyülekezetből azokat,
akik a tőlünk átvett „szolgai formát" [azaz
emberséget] mennyei vagy más [emberfeletti]
szubsztanciának képzelik [amivel Apollina-
rist hamisan vádolták]; és kiátkozza azokat,
akik azt képzelik, hogy az Úrnak két termé­
szete volt az egyesülés előtt, de csak egy utána
[Eutükhész],
A szentatyák nyomában egyöntetűen tanít­
juk, hogy vallani kell egy és ugyanazon Fiút, a
m i Urunk Jézus Krisztust, aki istenségében és
emberségében is tökéletes: aki valóban Isten és
valóban ember, akinek értelmes lelke és teste
van, és aki istensége által egylényegű az Atyá­
val, embersége által pedig egylényegű velünk,
„aki hozzánk hasonló mindenben, a bűnt ki­
véve” (Zsidók 4,15); istensége szerint minden
idők előtt az Atyától született és ezekben a
végső napokban érettünk és a m i üdvös­
ségünkért embersége szerint Szűztől Máriától,
az Isten anyjától [theotokosz] született.
Két természetben egyetlen és ugyanazon
Krisztust, Urat, egyetlen Fiút kell fölismer­
nünk [aki] összekeveredés, változás, megosz­
tás és szétválasztás nélkül [létezik]. A termé­
szetek különbsége egyáltalán nem ronttatik le
az 8 egységük által, hanem inkább mindegyik
sajátossága megőrződik és egyesül ugyanazon
egy személyben és ugyanazon egy hiposztá-
zisban. Nem oszlanak meg vagy különülnek
el két személlyé, hanem egyetlen és ugyanazon
egyszülött Fiút, Istent, Igét, Úr Jézus Krisz­
tust [alkotják], miként a régi próféták [mond­
ták], és az Úr Jézus Krisztus maga tanította,
és az atyák hitvallása tanúsítja nekünk.
Lehet érvelni amellett, hogy a döntés
elsősorban pozitív módon magyarázza a ni­
ceai és a konstantinápolyi hitvallást. Csak­
hogy a döntés célja éppenséggel az eretnek
A khalkedóni zsinat, Az Apostoli Hitvallás
tanok kizárása volt, és talán helyesebb fel­
fognunk úgy, mint a négy ókori eretnekség­
gel szembeni óvást. Khalkedón nem ír elő
valamely szabályos krisztológiát, csupán
meghatározza azon kereteket, amelyeken
belül az ortodox krisztológiának maradnia
kell. Inkább tekinthető határmezsgyének,
semmint kényszerzubbonynak.
A Döntés négy dolgot szögez le a négy
nagy eretnek tanítással szemben: Jézus
Krisztusban az igaz istenség (Arius ellen)
és a teljes emberség (Apollinaris ellen) el­
választhatatlanul egyesül egy személyben
(Nestorius ellen), de nem keveredik össze
(Eutükhész ellen). A döntés tanítása pedig a
következőképpen foglalható össze: „egy
személy két természetben”. De vajon mit
jelentsen ez? Miben különbözik a „sze­
mély” és a „természet”? A két fogalmat
leginkább akkor értjük meg, ha két külön­
böző kérdésre adott válasznak fogjuk fel: Ki
volt Jézus Krisztus? Isten egyetlen szemé­
lye, a megtestesült Ige. Mi volt Jézus Krisz­
tus? Valóban isteni és valóban emberi - azaz
két természet. Másképpen fogalmazva Jé­
zus Krisztus egyetlen egy „én”-je, egyetlen
egy alanya volt minden tapasztalatának. Ez
az egyetlen alany vagy személy volt az Ige
Isten, és nem másvalaki (más „személy”)
volt az emberi Jézus. Az Ige Isten maradt,
istensége vagy isteni természete nem csök­
kent, ugyanakkor mindazt magára vette,
ami az emberiséghez vagy az emberi term é­
szethez tartozik.
A Döntés különböző hagyományok anya­
gát egyesítette: az alexandriait (Kürillosz),
az antióchiait (Újraegyesülési Formula), a
konstantinápolyit (Flavianus) és a nyugatit
(*Tertullianus és Leó). De a döntő hatást
mégis a Nyugat gyakorolta. Róma követe­
lésére került a végső szövegbe a „két ter­
mészetben” megfogalmazás, szemben a ke­
leti püspökök többsége által javasolt „két
57
természetből” változattal. Nyugaton a dön­
tést azonmód elfogadták. És csak újabban,
*Schleiermacher óta vonták komolyan két­
ségbe. Keleten a történet egészen máskép­
pen alakult. A császár ugyan e dokumen­
tummal akarta megerősíteni a keleti egy­
házzal való egységét, azonban elvétette cél­
ját. Egyiptom és más területek mind a mai
napig nem fogadták el Khalkedónt.
Az alexandriai párt jelentős része is elu­
tasította. Többször is igyekeztek őket jobb
belátásra bírni; e kísérletek csúcspontját
jelentette az 553-as konstantinápolyi zsi­
nat, amely alexandriai módra értelm ezte
Khalkedónt. Ez azonban nem elégítette ki
a lázadókat. Újabb békéltető próbálkozás­
ként bevezették azt a tant, hogy Jézusnak
csupán egy akarata volt. Ezt ellenezte
*Maximus Confessor, és utasította el a
680-81-es konstantinápolyi zsinat. A zsi­
natok tanítását *Damaszkuszi János foglal­
ta össze. A korai, a khalkedóni zsinatig je ­
lentkező viták elevenbe vágtak, meghatá­
rozták a Jézus Krisztus személyéről alko­
tott felfogást, a későbbi viták azonban sza­
vakon való lovaglásnak tűnnek. Egyre in­
kább a hagyomány értelm ezéséről, az elfo­
gadott formulák alkalmazásáról szóltak,
semmint az evangéliumok elő Jézus Krisz­
tusáról.
Az Apostoli Hitvallás
Egy IV századra visszamenő legenda sze­
rint az Apostoli Hitvallást a tizenkét apos­
tol szerezte, mindegyikük egy-egy pontot
fogalmazott meg. Ezzel szemben talán
nem jelentéktelen az ellenvetés, hogy a
hitvallás nem osztható term észetes módon
tizenkét pontra. A legendát a XV század­
ban kezdték kétségbe vonni, a XVI. szá­
zadban el is vetették.
58
Az Apostoli Hitvallás fokozatos fejlődés út­
ján jött létre több nyugati hitvallás nyomán,
amelyeknek volt egy közös őse, a „Régi Ró­
mai Hitvallás”, amely valószínűleg a II. szá­
zad végén keletkezett. Az évek során újabb
pontokkal bővült, és szóhasználata kisebb
mértékben megváltozott. A mai változat a
VI. vagy VII. századra datálható. Fokozato­
san ez lett a bevett hitvallási szöveg, Róma
valamikor 800 és 1100 között fogadta el.
Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában,
mennynek és földnek teremtőjében.
És Jézus Krisztusban, az 0 egyszülött Fiá­
ban, a m i Urunkban, aki fogantatott Szent­
iélektől, született Szűz Máriától, szenvedett
Poncius Pilátus alatt; megfeszítették, meghalt
és eltemették. Alászállt a poklokra, harmad­
napon feltámadt a habttak közül, fölment a
mennybe, ott ül a mindenható Atya Isten jobb­
ján; onnan jön el ítélni élőket és holtakat.
Hiszek Szentiélekben. Hiszem az egyete­
mes anyaszentegyházat, a szentek közösségét,
a bűnök bocsánatát, a test feltámadását és az
örök életet. Ámen.
Az egyházatyák
Az Apostoli Hitvallás javarészt igen régi
időkre megy vissza, habár némely pontja a
IV vagy V századból ered.
„Alászállt a poklokra” (inferna vagy „al­
világ”). A kifejezés csak a IV század vége
táján került be a nyugati hitvallásokba, de
története Keleten jóval korábbra nyúlik
vissza.
Az a hit alakult ki ugyanis, hogy Jézus
Krisztus alászállt a pokolba, hogy kisza­
badítsa népét és legyőzze a gonoszt. A té­
mát gyakran ábrázolták a művészetek.
„A szentek közössége’.’. E pont először
az V században tűnik föl a nyugati hitvallá­
sokban. Valószínűleg a szentekkel vagy
szent emberekkel való közösséget jelenti.
Az V században a szentek kultuszát, sze­
mélyük és ereklyéik tiszteletét volt hivat­
va igazolni.
Az Apostoli Hitvallást a Nyugat álta­
lánosan elfogadta, mind a protestánsok,
mind a római katolikusok.
A keleti egyházban nem terjedt el, de
tiszteletben tartják.
 II. rész

A keleti hagyomány
(Kr. u. 500-től)
60 A keleti hagyomány

Krisztus után 70-ig a görög világ jelentette a keresztyénség súlypontját.

*Ágoston idejére a latin nyelvű Nyugat hosszú utat járt be, de még mindig
nem érte utol a Keletet. Az V században a barbár támadások, és ezek követ­
keztében a nyugati birodalom hanyatlása visszavetette a Nyugatot, és csak a
XII. századtól kezdte ismét magának követelni a vezető szerepet.
A nyugatiak hajlamosak úgy gondolni, hogy a középkor valamiféle átme­
neti idő a korai egyház és a későbbi újjáéledés között. A Keletre ez bizo­
nyosan nem áll. Az egyházatyák korát nem a hanyatlás, hanem a keresztyén
Bizánci Birodalom követte, melynek fővárosa Bizánc (Konstantinápoly) volt.
A birodalom és az egyház egyaránt a császár fennhatósága alá tartozott. Leg­
nagyobb császára, I. Jusztiniánosz 527 és 565 között uralkodott. Számos te­
kintetben az ő uralkodása jelentette a Bizánci Birodalom fénykorát. Hanyat­
lása a következő évszázadban, a muzulmán támadások nyomán kezdődött. E
század közepére, alig néhány évvel Mohamed halála (632) után a muzulmán
seregek elfoglalták a birodalomnak csaknem az egész, a mai Törökországtól
keletre és délre eső részét. Ezután a muzulmán hódítás lelassult, de végül
1453-ban Konstantinápoly elesett, és az Isztanbul nevet kapta. A hódítások
nem vetettek véget az egyháznak az elfoglalt területeken. A muzulmán ural­
kodók ha csak másodrendű polgárokként is, de megtűrték a keresztyéneket.
E türelem ára az a hallgatólagos egyezmény volt, hogy az egyház nem végez
térítő munkát a muzulmánok között. A kopt egyház ma is több, mint 10%-át
teszi ki Egyiptom népének, és jelentős társadalmi tényezőnek számít. E
veszteségeket enyhítette Oroszország ortodox keresztyénné válása a X.
században.
A keleti egyház figyelmét a *khalkedóni zsinat után évszázadokon át le­
kötötte a Jézus Krisztus személye körül kialakult vita. Egyiptom és más
keleti területek soha nem ismerték el ezt a zsinatot. Ez a császárokat
válaszút elé állította. A zsinatot elutasítókat kiengesztelhetik, ha feladják
Khalkedónt, de ezért a Rómával való szakítás árát kell megfizetniük. Máskü­
lönben fenntarthatják a Nyugattal való egységet, de ennek fejében bele kell
törődniük a Kelet keserű megosztottságába. Mindkét utat megpróbálták, de
egyik sem járt igazán sikerrel. Végül a hódító muzulmánok elfoglalták az en-
gedetlenkedő területeket, és ezzel a probléma „megoldódott”. A keleti orto­
doxia, miként a nyugati is, kitartott Khalkedón mellett, a többi egyházak vi­
szont elutasították, és a maguk útját járták, illetve járják mind a mai napig.
A keleti egyház igen erőteljesen ragaszkodott a hagyományhoz. Az egy­
házatyák kora után a legfőbb szempontnak az ortodox hagyománynak a lég-
A keleti hagyomány 61

csekélyebb változtatás nélküli fenntartását gondolta. Ezt mind a dogma vagy

hit, mind a liturgia vagy istentisztelet tekintetében érvényesítette. Ez a fo­
lyamat az V században azzal kezdődött, hogy a Jézus Krisztus személye körül
kialakult vitában az ellenfelek az atyáktól vett idézetek sokaságával igye­
kezték alátámasztani álláspontjukat. Az egyházatyák korát *Damaszkuszi
János zárta le, aki a patrisztikai tanítást összefüggő rendszerbe foglalta.
A nyugati egyházban a középkor kezdetére a végső tekintély a pápa lett.
Nyugaton Róma volt az egyetlen „apostoli szék”, azaz egyedül ő állíthatta
magáról, hogy apostol alapította. Keleten több ilyen püspökség is volt, ami
megakadályozta azt, hogy egy püspök uralkodóvá váljék a többi fölött. A ve­
zető (a konstantinápolyi, alexandriai, antióchiai és jeruzsálemi) püspököket
idővel pátriárkáknak nevezték. Ráadásul a Kelet politikai stabilitása és ab­
szolutista hatalmi hagyománya folytán a császárok mindvégig szigorú ellen­
őrzésük alatt tartották az egyházat. A Szentírást az atyák hagyománya sze­
rint kellett értelmezni, és az atyák egyetértését főképpen a zsinatok voltak
hivatva megteremteni. A keleti ortodox egyházban a legfőbb tekintélyt az ál­
talános vagy ökumenikus (egyetemes) zsinatok élvezik, melyet egyedül a
császár hívhatott egybe. Az ortodox egyház csak hét ilyen zsinatot ismer el,
a még „osztatlan” egyház zsinatait. (Ez csak a Rómával való osztatlanságot
jelenti, az egyiptomi és egyéb, Khalkedónt elutasító egyházakkal valót már
nem.) Ezek a következők: *niceai (325), *konstantinápolyi (381), *efézusi
(431), *khalkedóni (451), ^konstantinápolyi (553), *konstantinápolyi
(680-81), és *niceai (787).
A Keletet és a Nyugatot a III. századtól, a nyugati egyház latin nyelvűvé
válásától fogva osztotta meg a nyelv. A IV században komoly különbséget
okozott a Szentháromság kapcsán kialakult vita, de ezt többé-kevésbé meg­
oldotta a 381-es konstantinápolyi zsinaton elért keleti egyezség. Az V szá­
zadban azonban a Nyugatrómai Birodalom összeomlásával Kelet és Nyugat
politikai egysége megszakadt, és a két egyház fokozatosan eltávolodott egy­
mástól. Ez a folyamat nagyon lassan ment végbe, a keleti császárokat érde­
keik továbbra is Rómához fűzték, a pápák pedig fenn akarták tartani az egy­
séget a keleti egyházzal és kultúrával.
A XI. században azonban Róma megváltozott. Új, „reformer pápák” léptek
színre, akiket érdekeik inkább Nyugat- és Eszak-Európához fűztek. Új szem­
léletüknek megfelelően határozottan szembehelyezkedtek a Kelettel, példá­
ul a niceai hitvallásba bevezették a filioque (és a Fiútól) szót. Ez aztán 1054-
ben kölcsönös kiátkozásokhoz vezetett. A kibékülésre tettek néhány kísér­
62 A keleti hagyomány

letet, főleg a XIV és a XV században, amikor Konstantinápolyt egyre inkább

fenyegette a muzulmán támadás. De a tartós kiengesztelődésnek nem volt
esélye, mert Róma hajthatatlanul ragaszkodott a pápai tekintélyhez, ezt pedig
a Kelet soha nem ismerte el.
Areopagoszi Dénes
Areopagoszi Dénes
(Dionysius Areoagita, Pszeudo-
Dionüsziosz)
A m i Isten nem
Areopagoszi Dénes Pál nyomán té rt meg
Athénben (ApCsel 17,34). A VI. századtól
számos jelentős írás terjedt az ő neve alatt.
Szerzőjük talán egy szír szerzetes lehetett,
aki 500 körül írt. Művei rendkívüli hatást
gyakoroltak, részben belső értékük, rész­
ben feltételezett szerzőjük miatt. Eredeti­
ségüket csak a XV századtól vonták két­
ségbe.
„Dénes” művei közül négy fontos mun­
ka maradt fenn:
- A Peri theión onomatón (Az isteni ne­
vekről) Isten bibliai neveiről és term észe­
téről értekezik.
- A misztikus teológia a léleknek az Is­
tennel való misztikus egyesüléséről szól.
- A Peri tesz uraniasz hierarkhiasz (Az
égi hierarchiáról) az angyalok term észetét
tárgyalja, kilenc hierarchikus karba osztva
őket: szeráfok, kérubok és trónusok; hatal­
mak, erények és erők; fejedelemségek,
arkangyalok és angyalok.
- A Peri tész ekklésziasztikész hierarkhi­
asz (Az egyházi hierarchiáról) az egyházat
mint az égi világ mását, azaz ugyancsak
mint hierarchiát mutatja be. A papságnak
három rendje van (püspök, pap, diakónus)
és három alacsonyabb szintje (szerzetes,
laikus, keresztségre készülő). Három sák-
ramentum van (keresztség, eukcharisztia,
konfirmáció), és az Istenhez vezető út
vagy a lelki élet ugyancsak három szakasz­
ból áll (megtisztulás, megvilágosodás,
egyesülés).
Dénes nem jelent könnyű olvasmányt,
amint egy mai fordítója mondja, „megkí­
nozta a nyelvet, hogy elmondhassa igazát”.
Az újplatonizmus hatása alá került (sokat
m erített Proklusz, újplatonista bölcselőtől,
63
aki 485-ben halt meg). Egyesek szerint vé­
kony keresztyén külhámmal ellátott újpla­
tonizmust adott elő, mások szerint sikere­
sen tanította a keresztyénséget az újplato­
nista közegben, megint mások szerint si­
kertelenül rendelte egymás mellé a
keresztyén és az újplatóni eszméket. Az
újplatóni tanítással egybehangzón Isten ab­
szolút transzcendenciáját és egységét
hangsúlyozta. Isten túl van mindazon, amit
értelmünkkel felfoghatunk, túl a létezésen,
a lényegen és a személyiségen. Isten „a lé­
tezés egyetemes oka, miközben ő maga
nem létező, m ert túl van minden léten”
(Peri theión onomatón 1.1). Istennek ebből
a feltétlen (abszolút) transzcendenciájából
következik a via negativa (tagadó út) vagy
az „apofatikus” teológiai szemlélet. Nem
úgy beszélünk Istenről, hogy megmond­
juk, mi ő (állító vagy „katafatikus” mód),
hanem azt mondjuk, hogy mi nem ő.
[Isten] hatalmasabb az értelemnél és m in­
den tudásnál, mert szilárd lakhelye teljességgel
túl van az Értelmen és a Létezésen... nem ér­
hető el semmilyen megismeréssel, képzelettel,
gondolattal, névvel, értekezéssel és érzéssel...
Nem lehet leírni vagy megragadni Ót a maga
végső természetében... [A misztikusok], mivel
átistenülnek és természetes tevékenységük
megszakításával egyesülnek a Világossággal,
mely meghaladja az istenséget, nem tudják
ünnepelni dicsőségét alkalmasabb eszközzel,
mint hogy tagadják a neki tulajdonított tulaj­
donságokat.
Peri theión onomatón 1,5
Van ebben a megközelítési módban igaz­
ság. Istenről általában állító módban beszé­
lünk (pl. az Atyának vagy Ítélőbírónak
mondjuk), de be kell látnunk, hogy mind­
ezek a fogalmak csupán analógiák, hason­
latok. Amikor Atyának vagy Ítélőbírónak
nevezzük Istent, csupán emberi apához és
bíróhoz hasonlítjuk. Mihelyt kimondjuk
ezt, föl kell ismernünk azt is, hogy e
 64
tagadó módnak, ha egyensúlyban van az ál-
lítóval. Dénessel az a baj, hogy az inga túl­
ságosan kilendült az egyik irányba. A taga­
dó mód Dénes szemében azonban nem­
csak a teológia művelésének, hanem Isten
megközelítésének és a vele való egyesü­
lésnek az útja is. Dénes mintegy „megke­
resztelte” az újplatóni misztikát, azaz „az
Eggyel” való közösséghez és egyesülés­
hez a tagadás útján való újplatóni felemel­
kedés módját. A misztikus az érzékek ész­
lelésén és az elme érvelésén felülhaladva
egyesül Istennel és „megistenül”:
Amikor erődet összeszedve elmerülsz a
misztikus szemlélődésben, hagyd el az érzé­
kelést, az értelmi tevékenységet, minden érzé­
keléssel és értelemmel felfoghatót, minden
nem létezőt és létezőt, és megismerhetetlen
módon emelkedjföl - amennyire elérhető - a
minden lét és minden tudás fölött állóval
való egyesüléshez. A magadtól és mindentől
való visszatántoríthatatlan és abszolút elsza­
kadás révén tisztán, mindent levetve és min­
dentől megszabadulva, felemelkedsz majd az
isteni homály természetfeletti sugarához.
A MISZTIKUS TEOLÓGIÁRÓL 1.
*Maximus Confessor kommentárokat írt
Dénes műveihez, hogy ortodox színben tün­
tesse fel őket, és így biztosítsa keleti tekin­
télyüket. Hatásuk azonban Nyugaton is
jelentős volt. (*Johannes Scotus Erigena
850 körül latinra fordította műveit2. Ily mó­
don Dénes nagy hatást gyakorolt *Aquinói
Tamásra és általában a középkori misztikára,
pl. a XIV századi ismeretlen angol misztikus
The Cbud of Unknowing [A nemtudás fel­
lege] című páratlanul népszerű művére).
A ÍI. konstantinápolyi zsinat
(553)
A *khalkedóni zsinat elkeseredett viszályt
szított Keleten. A kisebbséget alkotó
A keleti hagyomány
antióchiai iskola kiállt Khalkedón mellett.
Számos alexandriai azonban elutasította, és
*Kürillosz megfogalmazásához tartotta
magát: „az Igét egy megtestesült term é­
szetűnek” mondva. Ezért kapták később a
monofizita (görögül: „egy term észetű”)
nevet. Khalkedónt és a „két természetről”
szóló dogmáját elvetették. E két csoport
között állt az olykor „újalexandrinusnak”
nevezett párt, mely a kürilloszi tanítást val­
lotta, ugyanakkor Khalkedónt elismerte,
m ert úgy vélte, hogy az megóvja Kürilloszt
a félremagyarázástól. Az újalexandrinusok
azt hangoztatták, hogy Khalkedónt úgy kell
elfogadni, ahogyan annak idején Kürillosz
is elismerte az Űjraegyesülési Formulát.
Kitartottak Khalkedón mellett, de azt erő­
sen kürilloszi módra értelmezték.
A monofiziták uralták Egyiptomot és az
egyéb keleti területeket. Hatalmuk túlsá­
gosan nagy volt ahhoz, hogy eltekintsenek
tőlük vagy elnyomják őket. Khalkedónnal
szemben felhozott érveik két csoportba
oszlanak. Először is azt panaszolták föl,
hogy az alexandrinus-kürilloszi tanítás né­
mely eleme kimaradt a khalkedóniból: az
„egy m egtestesült term észet” megfogal­
mazás, a „hiposztatikus egység” fogalma, és
az a gondolat, hogy Krisztus „két term é­
szetből lett”. E fogalmak mind szerepelnek
Kürillosznál. Másodszor, elutasították azon
khalkedóni kitételeket, amelyek szerintük
Jézus Krisztust kettéválasztják: például a
„két term észetben” megfogalmazás, és
*Leó Tomus-áaak számos passzusa.
A keleti császárok igyekeztek véget vet­
ni a vitának. Eleinte ragaszkodtak
Khalkedónhoz. Ezután azonban, 482-ben
Zénón császár kiadta Henotikon-ját, amely
kizárólag a niceai hitvallást és Kürillosz ti­
zenkét anatémáját nyilvánította az ortodo-
xia feltételének. Aki másképpen tanított,
2A magyar Andreas Pannonius is írt hozzájuk
kommentárokat. (A ford.)
A II. konstantinápolyi zsinat 65

„még ha Khalkedónban vagy bármely más Khalkedón nestoriusi értelm ezését utasít­
zsinaton is”, azt kiközösítették. Ez ugyan ják el. A céljuk az volt, hogy eloszlassák
egyesítette a Keletet, de a Nyugattal való ama monofizita félelmeket, hogy Khal­
szakítás árán. Zénón utóda, I. Anasztasziosz kedón megnyitotta az utat a nestorianiz-
még ennél is továbbment, nyíltan megtagad­ mus előtt. Az anatémákból az is kitűnik,
ta Khalkedónt. Halála után azonban utódai, I. hogy a Khalkedónból kihagyott kürilloszi
Jusztinosz és I. Jusztinianosz Khalkedónt és fogalmak (pl. a „hiposztatikus egység”)
a Rómával való békességet választotta. elfogadhatók, ha értelm ezésükből nem
553-ban Jusztinianosz összehívta Kons- következik a két term észet összezavarása
tantinápolyba az ötödik egyetemes zsina­ vagy összemosása. Végül elfogadtak egy
tot. Ezen Khalkedón kürilloszi értelm ezé­ monofizitáknak tetsző alexandrinus meg­
sével igyekeztek megbékéltetni a monofiz- fogalmazást: egy a Szentháromságból te st­
itákat. A zsinat munkája három főbb pont­ ben megfeszíttetett.
ban foglalható össze: Ha valaki a „két természetben" kifejezést
1. Az 530-as évektől kezdve *Origenészhasználva... a számmal [kettő] a természe­
tanításának bizonyos vonatkozásai körül ko­ teket szétválasztja vagy azokat külön, rend­
moly vita alakult ki. 543-ban Jusztinianosz jén megnevezett személyekké teszi, az ilyen
rendeletet bocsátott ki az origenisták ellen. legyen kiközösítve.
Ezen elítélésüket 553-ban a zsinat azzal 7. Anatéma
szentesítette, hogy tizenöt anatémát mon­ Ha valaki azt vallja, hogy az istenség és az
dott Origenésznek, és egyik szélsőséges kö­ emberség két természetéből keletkezett egy
vetőjének, Evagriosznak a tanítására. egység, vagy Isten Igéjének egy természetét
2 .544-ben alexandriai követelésre a csá­ mondja megtestesültnek, és ezeket a dolgokat
szár egy másik rendeletet adott ki az antió- nem úgy fogadja el, ahogy az Atyák tanítot­
chiai teológus, Mopszuesztiai Theodorusz ták... hanem ezekből a szavakból kiindulva
(meghalt 428-ban; feltehetőleg tanította Krisztus istenségének és testének egy termé­
Nestoriust), illetve két másik antióchiai szetét vagy szubsztanciáját próbálja bevezet­
teológus, *Theodorétosz és Ibasz korai ni, ez ilyen legyen kiközösítve.
Kürillosz-ellenes írásai ellen. Theodoré- 8. Anatéma
tosznak és Ibasznak csak a korai írásait Ha valaki nem vallja, hogy a m i Urunk,
ítélték el, őket magukat Khalkedónban Jézus Krisztus, akit test szerint keresztre fe ­
visszahelyezték hivatalukba. Ezt az ítéle­ szítettek, valóságos Isten és a dicsőség Ura,
te t az 553-as zsinat tizennégy anatémája és egy a Szentháromságból, az ilyen legyen
közül az utolsó három megerősítette. kiközösítve.
3. A zsinat legfontosabb intézkedése 10. Anatéma
azonban rám utatott, hogy Khalkedónt Az engedmények ellenére a monofiziták
alexandriai módon kell értelmezni. A püs­ nem békültek meg Khalkedónnal. A tragé­
pökök kijelentették: „elfogadjuk a négy dia pedig az volt, hogy mindkét oldalon a
szent, azaz a niceai, a konstantinápolyi, az mérsékeltek felism erték a másik oldal or­
első efézusi és a khalkedóni zsinatot, és azt todox voltát. A különbség nem a hit lénye­
tanítottuk és tanítjuk, amit ezek az egy hit gét érintette, hanem bizonyos fogalmak
tekintetében m eghatároztak". Továbbá elfogadhatóságát és Khalkedón ortodox
tizennégy anatém át is mondtak. Ezek voltát.
66
Maximus Confessor (Maximosz
Homologétész, Hitvalló Maximosz)
A bizánci teológia atyja
Maximus 580 körül született. Konstantiná­
polyban császári írnok lett. 614 táján azon­
ban felhagyott világi pályájával, és szerzetes
lett. 626-ban a perzsa támadás elől Eszak-
Afrikába menekült. Ebben az időben Kele­
ten politikai megfontolásból, a monofíziták
kiengesztelésében reménykedve, azt taní­
tották, hogy Jézus Krisztusnak egyetlen
akarata van. Maximus ezt elutasította,
minthogy szentül hitt Jézus Krisztus két, is­
teni és emberi akaratában. 645-ben Karthá­
góban nyilvános vitába keveredett e kér­
désben Konstantinápoly száműzött pátriár­
kájával, Pürrhosszal. Maximus állítólag
megnyerte a vitát, és sikeresen megvédte
Jézus Krisztus két akaratát, illetve ráirányí­
totta a kérdésre a Nyugat figyelmét.
649-ben Rómába ment, ahol vezető sze­
repet vitt egy zsinaton, amely kimondta a
két akarat dogmáját. Amikor e zsinat kö­
vetkeztében Márton pápát száműzték,
Maximust ugyancsak elfogták, és 653-ban
visszavitték Konstantinápolyba. Rá akar­
ták kényszeríteni, hogy fogadja el az egy
akarat dogmáját, de nem engedett, mire
száműzték. 661-ben ism ét visszavitték
Konstantinápolyba, ezúttal még nagyobb
erőszakot alkalmaztak. Állítólag kitépték a
nyelvét, és levágták a jobb kezét. Ismét
száműzték, és 662-ben meghalt. Az igazsá­
g ért viselt szenvedései miatt kapta utóbb a
„Confessor” (Hitvalló) melléknevet. A
680-81-es konstantinápolyi zsinaton azon­
ban győzedelmeskedtek eszméi.
Maximus volt a VII. század legjelesebb
keleti ortodox teológusa: „a bizánci teológia
atyja”, mint később mondták róla. Csaknem
kilencven művet írt, a legváltozatosabb té­
mákról, köztük nagyhatású kommentárokat
*Areopagoszi Dénesről. Az egy akarat dog­
A keleti hagyomány
májának legjelentősebb teológiai ellenzője-
ként azzal érvelt, hogy ha Jézus Krisztusnak
nem volt emberi akarata, akkor nem lehetett
igazában ember sem. Azzal is érvelt, hogy a
Szentháromság személyeinek közös akarata
van, m ert közös természeten osztoznak, így
Jézus Krisztusnak két akarata van, m ert két
természete is van.
Krisztus természete szerint Isten volt, és ter­
mészetszerűleg isteni és atyai akaratával élt,
hiszen egy akaraton osztozott az Atyával. Ter­
mészete szerint azonban ember is volt, és ter­
mészetszerűleg emberi akaratával is élt, amely
semmi módon nem ellenkezett az Atya aka­
ratával.
O poscula theologica et polemica (Teoló­
giai és polemikus művek)
Ha valaki a szent Atyák értelmezésének
megfelelően, sajátlagosan és az igazság sze­
rint nem vallja, hogy egy és ugyanazon
Krisztusban, a m i Istenünkben két akarat
egyesült összefüggő egységben, éspedig az is­
teni és az emberi, amiből következőleg m ind­
két természete által saját akaratából termé­
szet szerint lett a m i üdvösségünk létesítője,
legyen elítélve.
A 6 4 9 - e s lateráni zsinat 10. kánonja
(Maximus vezető szerepet vitt e tanácsko­
záson.)
Maximus misztikus tanítóként is jelentő­
sé t alkotott. Összedolgozta Evagriosz
(*Origenész IV századi követője) és *Areo-
pagoszi Dénes korábbi tanítását, akiknek
eredeti kiegyensúlyozatlanságát ily módon
sikerült helyreállítania. Az imádságos élet
célja, hogy eljusson Isten látomásáig. Itt
Maximosz megelőlegezi Isten lényegének
és energiáinak *Palamasz Gergely által ké­
sőbb te tt megkülönböztetését.
Istent nem a lényege, hanem teremtésének
gyönyörűsége és gondviselésének cselekedetei
által ismerjük meg, melyek tükörként vetítik
vissza ránk jóságát, bölcsességét és végtelen
hatalmát.
Maximus Confessor, A III. konstantinápolyi zsinat
K ephalia peri agapész (Fejezetek a szeré­
téiről) 1:96
Isten, amiként az isteni is, csak bizonyos
nézőpontból fogható föl, míg máshonnan
nem. Felfogható tulajdonságain elmélkedve,
nem fogható föl lényegén elmélkedve.
K ephalia peri agapész (Fejezetek a szere-
tetről) 4:7
A keresztyén ember célja, hogy átistenül-
jön. „Míg lelkében és testében a természet sze­
rint teljességgel megmarad embernek, addig
lelkében és testében teljességgel istenné válik a
kegyelem által. ”
M üsztagógia
A III. konstantinápolyi
zsinat (680-81)
A monofizitákat az 553-as konstantinápolyi
zsinat nem tudta megbékéltetni. Kiengesz­
telésükkel azonban továbbra is próbálkoz­
tak. Szergiosz konstantinápolyi pátriárka a
mérsékelten monofizita antióchiai Szeve-
rosztól átvett megfogalmazást javasolta,
hogy ugyanis Krisztusnak egy „theandri-
kus” (isteni/emberi) energiája volt, mely ál­
tal mind isteni, mind emberi cselekedeteit
végrehajtotta. Ez alapra helyezkedve Kons­
tantinápoly és Egyiptom újraegyesült, de a
jeruzsálemi pátriárka ellenvetésekkel állt
elő. Szergiosz ezután újabb megfogalmazást
vetett föl, éspedig azt, hogy Jézus Krisztus­
nak csak egyetlen akarata volt. Honorius
római pápa ezt elfogadta, és Szergiosszal
közösen Hitmagyarázatot adott ki. Ez meg­
tiltotta a két vagy egy energiáról folytatott
vitát, helyette meghirdette „a mi Urunk Jé­
zus Krisztus egyetlen akaratát” és megál­
lapította, hogy még Nestorius sem merte
volna Krisztust két akaratának állítani.
Néhány év múlva azonban az új pápa, IV
János elítélte a Jézus Krisztust csak egy
akaratának mondó, ún. monotheléta (görö­
67
gül: „egy akarat”) nézetet, melyet *Hitvalló
Maximosz is elutasított. 649-ben Márton pá­
pa zsinatot hivatott össze Rómába, ahol kije­
lentették, hogy Jézusnak két akarata van;
erőfeszítéseiért azonban Mártont száműz­
ték. Ezután Róma visszafogottabban elle­
nezte a monothelétizmust, de csak Agathon
pápa idejéig (678-81). Neki sikerült rábírnia
a keleti császárt, hogy hívjon össze újabb
zsinatot Konstantinápolyba. Ez lett a hatodik
ökumenikus zsinat.
A zsinat 680-tól 681-ig ülésezett. Aga­
thon pápa levelet írt a tanácskozásnak,
szándékosan *Leó pápa Tomus-ához ha­
sonlóan. Ezt felolvasták és elfogadták.
Agathon azt állította levelében, hogy a ró­
mai egyház „soha nem tévelyedett el az
apostoli hagyomány útjától”, mely állítást
aligha lehetett vitatlanul hagyni. Rómának
el kellett fogadnia, hogy a zsinat eretnekké
nyilvánítja Honorius pápát. „Elhatároztuk
magunkat, hogy Honorius, aki a régi Róma
pápája volt, Isten anyaszentegyházából ki-
közösíttetik és kiátkoztatik.” Ez persze
csak azt bizonyítja, ha az ember csalhatat­
lan akar lenni, jobb, ha nagyon vigyáz arra,
hogy mit mond.
A zsinat dogmatikus határozatot is kibo­
csátott. Ebben kijelentette, hogy „jámbor
egyetértéssel teljesen elfogadja az öt szent
és ökumenikus zsinatot”. A *khalkedóni
zsinat döntésének teljes szövegét idézve a
határozat így folytatódik:
Őbenne, Krisztusban, két természetes aka­
ratot és két természetes tevékenységet osztat­
lanul, változatlanul, elválaszthatatlanul és
keveredés nélkül valónak tanítjuk a szent
Atyák tanításának megfelelően. E zt a két ter­
mészetes akaratot, amely nem ellenkezik
egymással - távol legyen ez a felfogás, aho­
gyan ezt az istentelen eretnekek állították -,
hanem úgy, hogy az ő emberi akarata nem
áll ellent az ő mindenható és isteni akaratá­
nak, nem tusakodik ellene, hanem inkább
68
követi és alája veti magát... Egy Istennek
hisszük a Szentháromságot, és a megtestesü­
lés után a m i Urunk, Jézus Krisztust a mi
igaz Istenünknek, és azt állítjuk, hogy az 0
két természete sugárzik reánk az 0 egyetlen
hiposztázisában, amelyben csodáit is és a sa­
ját, mindent mérlegelő életvitelének megfelelő
szenvedéseit is nem szemfényvesztéssel, ha­
nem való igazában mutatta meg a természe­
tében rejlő különbözőséggel, amelyet egyazon
hiposztázisában kell fölismernünk, minthogy
egyiknek a másikkal való közösségében mind
a két természet osztatlanul és keveredés nél­
kül a sajátját akarta és vitte végbe. Ez okból
kifolyólag valljuk az ő két természetének aka­
ratát és tevékenységét is úgy, ahogyan ez a
kettő az emberi nem üdvösségére Őbenne
megfelelően együttműködött.
A két akarat dogmáját három fő érvvel
támasztották alá.
1. Agathon pápa számos szentírási hely­
re hivatkozott. Ezek azonban mind szem­
beállították Jézus és Isten akaratát, példá­
ul: „mert nem a magam akaratát keresem,
hanem annak akaratát, aki engem küldött”
Qn 5,30). Szigorúan nézve ezek a passzu­
sok nem támasztják alá Jézus Krisztus két
akaratát.
2. Agathon azzal is érvelt, hogy a két
term észet dogmájából két akaratnak is kell
következnie. Akik szerint Krisztusnak egy
akarata volt, azoknak „azt is kell mondani­
uk, hogy ez az akarata vagy emberi, vagy
isteni, vagy a kettő összetétele és összeke­
verése, vagy pedig... azt, hogy Krisztus­
nak egy összetett természetéből származó
egy akarata és egy tevékenysége van”. E
lehetőségek mind ellentétben állnak Khal-
kedón tanításával, mely szerint az egyes
term észetek megkülönböztető jegyei
megmaradnak. Aligha kételkedhetünk ab­
ban, hogy a két akarat dogmája a khalke-
dóni két term észet dogmájából követke­
zett.
A keleti hagyomány
3. Azzal is érveltek, hogy emberi akarat
híján Jézusnak nem lett volna teljességgel
emberi természete, és így nem lett volna
teljességgel ember. Márpedig emberi aka­
rat nélkül nem volna emberi engedelmes­
ség vagy erény. Jézus pedig nem lehetne
példaképünk. Ha nem lett volna emberi
akarata, nem mondhatnánk róla: „hozzánk
hasonlóan kísértést szenvedett minden­
ben” (Zsid 4,15). Ez jelentette a legerő­
teljesebb érvet, mely egyébként a *kappa-
dókiai atyáknak azon érvét visszhangozza,
amelyet a Jézus emberi lelkét tagadó Apol-
linaris ellen hoztak föl. ,
A III. konstantinápolyi zsinat a khalke-
dóni határozat implikációinak kifejtéseként
voltaképpen lezárta a Jézus Krisztus sze­
mélyével kapcsolatos tanítás fejlődésének
korai szakaszát. Ugyanakkor ez volt a kele­
ti monofiziták kiengesztelésére te tt utolsó
kísérlet is, erre nem lévén többé parancso­
ló szükség, hiszen a muzulmán hódítás
folytán a monofiziták kiszakadtak a Bizánci
Birodalomból.
Damaszkuszi János
(Ióannész Damaszkénosz,
Iohannes Damascenus)
A z utolsó görög egyházatya
Manszor János a VII. század utolsó negye­
dében született Damaszkuszban. Szíria ak­
kor már muzulmán fennhatóság alá tarto­
zott, és János, apja nyomdokait követve, a
kalifa szolgálatába szegődött. Később hátat
fordított világi pályafutásának, és szerzetes
lett. A Vffl. század közepén halt meg.
Jánost gyakran mondják az utolsó görög
egyházatyának. Rendszerezte a korábbi
egyházatyák tanítását, és kézikönyv formá­
ban közreadta. Ebben ő maga így fogalmazta
meg célját:
M int méhecske, úgy gyűjtöm össze m ind­
Damaszkuszi János, A II. niceai zsinat
azt, ami az igazságnak megfelel, ha kell, segít­
ségül hívom még ellenségeink írásait is...
Nem tulajdon következtetésemet bocsátom elé­
tek, hanem azokat, amelyeket a legkiválóbb
teológusok fáradságos munkával értek el, én
csupán egybegyűjtöttem és összefoglaltam őket,
már amennyire ez lehetséges, egyetlen egy ér­
tekezésben.
P égé gnószéosz, Bevezetés
Ezzel vezeti be legnevezetesebb mun­
káját, a Pégé gnószéosz-1 (A tudás forrása),
mely három részre oszlik:
1. A Dialektika filozófiai fogalmakat és
eszm éket tárgyal, különös tekintettel
azokra, amelyeket a Szentháromság és a
Jézus Krisztus személyével kapcsolatos
dogmák megfogalmazásában használtak.
2. Az eretnekségek summája röviden ösz-
szefoglalja a 103 eretnekséget, sokat m e­
rítve Epiphaniosz (meghalt 403-ban) és
*Theodorétosz korábbi munkáiból.
3. A z ortodox hit pontos foglalata 100 fe­
jezetben (később négy könyvre osztva)
rendszerezi a görög egyházatyák tanítását.
Ez elsősorban a Szentháromságról és a Jé­
zus Krisztus személyéről szóló dogmákra
összpontosít. A Szentháromságról szólva
ismerteti a *kappadókiai atyák tanítását és
egy fontos, VII. századi, tévesen *Küril-
losznak tulajdonított, Szentháromságról
szóló munkát. Jézus Krisztussal kapcsolat­
ban pedig a *khalkedóni zsinat és *Maxi-
mus Confessor tanítását foglalja össze.
Mivel Krisztusnak két természete van, azt
állítjuk, hogy két természetes akarata és két
természetes energiája is van. Mivel azonban
két természetének egy hiposztázisa van, azt
tartjuk, hogy egy és ugyanaz a személy akar
és tölt föl energiával mindkét természetben
természetesen ... m i több, elkülönülés nélkül
teljes egészként akar és tölt föl energiával.
Mert mindkét forma [természet] egymással
szoros közösségében akar és tölt föl energiá­
val. Mert az egylényegű dolgoknak egy aka­
69
ratuk és egy energiájuk van, míg a dolgok­
nak, melyeknek különbözik a lényegük, kü ­
lönböző akaratuk és energiájuk van.
Az ORTODOX HIT PONTOS TAGLALATA 3:14
Az ilyen érvelés hasznos lehet abban,
hogy tisztázza Jézus Krisztussal kapcsolatos
felfogásunkat, és kiküszöböli a róla kialakult
téveszméket. Ellenben azzal a veszéllyel jár,
hogy elszakad az evangéliumokban elénk
tárt Jézus alakjától, elvonttá lesz, és elveszti
eleven jelentőségét. Vádolták is azzal a bi­
zánci vallást, hogy „szinte az evangéliumok
történelmi Jézusa nélkül is felépülhetett vol­
na”. Ha ez a megállapítás kétségkívül túlzó­
nak tűnik is, rávilágít az ilyenfajta túlbonyo­
lított vizsgálódás veszélyeire.
János az ikonok vagy szentképek körül
kialakult vitában is részt vett. Az ikono-
klasztákkal (képrombolók) szemben há­
rom védőbeszédben kelt a szentképek vé­
delmére. A 754-es hierai képromboló zsi­
nat kiátkozta őt, de a 787-es niceai zsinat
magáévá te tte nézeteit.
A képek dolgában tehát fel kell kutatnunk
készítőik szándékát. Ha a képek valóban Is­
ten és az ő szentjeinek dicsőségére, az erény
előmozdítására, a gonosz elkerülésére és a lé­
lek üdvösségére készültek, fogadjátok el őket
m int az írástudatlanoknak szóló képmáso­
kat, emlékeztetőket, hasonlatosságokat és
könyveket. Fogadjátok be őket a tekintet, az
ajak és a szív által; hajoljatok meg előttük;
szeressétek őket, mert ők a megtestesült Is­
tennek, az ő anyjának és a szentek közössé­
gének képmásai.
H armadik beszéd a szentképek mellett ,
ELLENZŐIK ELLEN 3:10
A II. niceai zsinat (787)
A Jézus Krisztus személyét illető viták le­
zárulta után a keleti egyházat több mint
száz éven át az ikonok körül kirobbant vi­
70
szály osztotta meg. A Jézus Krisztust és a
szenteket ábrázoló ikonok az ortodox egy­
házban széles körben elterjedtek és nagy
tiszteletnek örvendtek: az emberek meg­
hajoltak előttük, megcsókolták őket, és
imádkoztak hozzájuk. Ennek hatására
azonban a VIII. században kitört az ikono-
makhia (ikonháború), a képrombolók (iko-
noklaszták) és az ikontisztelők (ikonodule-
ánusok) harca. Az ikonokkal szembeni első
lépéseket 719-20-ban egy muzulmán ural­
kodó tette, minthogy az iszlám elutasít
mindenfajta képi ábrázolást.
Néhány év múlva az ügyet III. Leó bi­
zánci császár is fölkarolta: elrendelte min­
den ikon lerombolását. Ez félelmes ellenál­
lásba ütközött. A háború sok éven át dúlt, s
a hadi szerencse attól függően változott,
hogy az éppen uralkodó császár vagy csá­
szárnő miként vélekedett. A 754-ben Hie-
riában ülésező zsinaton az ikonoklaszta ál­
láspont érvényesült. A néhány évvel ké­
sőbb, 787-ben Niceában ülésező zsinat
azonban már az ikontisztelő elveket hird­
ette. E tanácskozást nevezték el később a
hetedik ökumenikus zsinatnak. Irányvál­
tások ezután is következtek, de 843-ban az
ikontisztelők győzedelmeskedtek. Végső
győzelmüket mint „az ortodoxia győzel­
m ét” nagyböjt első vasárnapján ma is meg-
ünneplik.
A vitában számos érvet hoztak föl:
Vajon az ikonok tisztelete bálványimá­
dásnak számít-e? Az ikonoklaszták szerint
igen. Elsősorban a második parancsolatra
hivatkoztak: „Ne csinálj magadnak semmi­
féle istenszobrot azoknak a képmására,
amik fenn az égben, lenn a földön, vagy a
föld alatt, a vízben vannak. Ne imádd és ne
tiszteld azokat” (2Móz 20,4-5). Az ikon­
tisztelők ezzel szemben az állították, hogy
az ikontisztelet nem bálványimádás, m ert a
pogány istentisztelettel ellentétben az
nem hamis istenek tiszteletét jelenti. (Ezt
A keleti hagyomány
az érvet az ikontisztelet egyik jeles védel­
mezője, *Damaszkuszi János fejtette ki.)
Ez igen fontos kérdést vet föl: Vajon a Bib­
lia csupán azért tiltja-e a bálványok tiszte­
letét, m ert azok hamis isteneket ábrázol­
nak, vagy tiltja-e az igaz Isten ilyen imáda­
tát is? Az ikontisztelők arra az elvre hivat­
koztak, hogy „a képnek adott tisztelet az
eredetijére vonatkozik”. Csakhogy a po­
gány bálványimádók is ugyanezt hangoz­
tatták, amit a korai egyházatyák elutasítot­
tak, mint például *Ágoston is: „Ama pogá-
nyok, kik a maguk vallását tisztábbnak
gondolják, ezt mondják: »Nem imádok én
sem bálványt, sem ördögöt, hanem a testi
képmásban emblémáját látom én annak,
akit imádni kötelességem,*... Azt akarják
mondani, hogy nem magukat a testeket,
hanem az ő kormányzásuk felett elnöklő
istenségeket imádják.” (Enarratio in Psal-
mos [A zsoltárok magyarázata] 113.)
Milyen volt e tekintetben a legkorábbi
keresztyén gyakorlat? Ahhoz kétség nem
férhet, hogy a IV századig a keresztyén
egyház túlnyomórészt elutasította Isten
vagy Jézus Krisztus közvetlen ábrázolását.
A dolog a IV és az V században megválto­
zott. Ahogy a pogányság mint rivális vallás
hanyatlásnak indult, úgy vettek át a ke­
resztyének képekkel kapcsolatos pogány
szokásokat és érveket. Alkalmazták azt az
újplatóni elméletet, mely szerint a kép az
alsó lépcsőfoka annak a létrának, amely fel­
visz a magán Istenen való elmélkedéshez.
Ha van valami veszély a képekben, akkor
az nem az, hogy bálványimádáshoz vezet­
nek (miként az Ószövetségben), hanem az,
hogy megakadályozhatják a magasabbra ju­
tást a létrán. Az ikontisztelők azzal igye­
kezték pótolni a korai hagyomány hiányát,
hogy a szájhagyományra hivatkoztak, illet­
ve későbbi hamisításokat, mint például
*Areopagoszi Dénes, használtak fel (per­
sze jóhiszeműen).
A II. niceai zsinat
Mi jó az egyszerű népnek? Az ikontisz­
telők az egyszerű emberek könyveinek, a
lelki valóság közvetítőinek tartották az
ikonokat. A képrombolók erre azzal vála­
szoltak, hogy az egyszerű nép nem tudja
megkülönböztetni az ikonok tiszteletét Is­
ten tiszteletétől vagy a szentnek járó tisz­
teletet az Istennek járó imádattól. Az iko­
nok tehát tévútra, bálványimádás felé tere­
lik az egyszerű népet.
Mindkét oldal azon igyekezett, hogy Jé­
zus Krisztus személye tekintetében eret­
nekséget bizonyítson a másikra, habár
egyikük sem tagadta az első hat egyetemes
zsinat igazságát. (Kétszáz éven át heves
vita folyt e dogmáról, term észetes tehát,
hogy minden más vitát a Jézus Krisztusról
szóló dogmához viszonyítottak, és annak
összefüggésében láttak.) Az ikontisztelők
azt állították, hogy a megtestesülés indo­
kolja Isten látható ábrázolását, Jézus Krisz­
tusban a láthatatlan Isten láthatóvá vált. A
képrombolókat doketizmussal vádolták,
ami azt jelentette, hogy nem veszik komo­
lyan Jézus Krisztus ember voltát, továbbá
manicheizmussal, vagyis azzal, hogy tagad­
ják az anyagi teremtés jó voltát, hiszen tilt­
ják Jézus Krisztus fizikai ábrázolását. A vita
amiatt éleződött ki leginkább, hogy egyik
oldal sem engedte meg azt a lehetőséget,
hogy lehetnek olyan krisztusábrázolások,
amelyeket nem tisztelnek (mint valamely
modem képi eszköz esetében).
Egyéb meggyőződések is közrejátszot­
tak a vitában. A képrombolók nagyobb be­
leszólást kívántak adni a császárnak egy­
házi ügyekben, habár ez csak fokozatbeli
különbség volt. Az ikonok elleni támadás
gyakran a szentek kultusza (a szentek és
ereklyéik tisztelete) elleni támadást is je­
lentett. E szokás az ikonok elterjedésével
együtt, a IV -\Í században jelentkezett az
egyházban, amikor pogányok sokasága vet­
te föl a keresztyénséget. Az ereklyéket,
71
miként az ikonokat is, az isteni jelenlét
megnyilvánulásainak tartották, melyek ál­
tal Isten sajátos módon cselekszik.
Krisztus emberségének egyetlen megenged­
hetőjelképe a szent vacsorái kenyér és bor. Csak
ezt, és semmilyen formát, csak ezt, és semmi­
lyen más típust nem választott ki Krisztus,
hogy kiábrázolja megtestesülését. A kenyér el-
hozatalát elrendelte, de nem az emberi forma
kiábrázolását, nehogy bálványimádás keletkez­
zék... A keresztyénség elutasította az egész po­
gányságot: nemcsak a pogány áldozatokat, ha­
nem a pogány képimádatot is. A Szentírás és
az atyák alapján, a Szentlélek nevében kijelen­
tjük, hogy a festők gonosz művészete által bár­
mely anyagból készült hasonlatosságot el kell
utasítani, a keresztyén egyházból ki kell mozdí­
tani és megkell átkozni.
A 754-es hierai zsinat döntése
Követve a m i szent atyáink isteni módon
sugalmazott tanítását és a katolikus egyház
hagyományát, amelyről tudjuk, hogy a
Szentlélek hagyománya, aki benne lakozik,
teljes bizonyossággal és joggal elhatározzuk,
hogy a tiszteletre méltó és szent képeket, csak­
úgy, m int a drága és éltető kereszt ábrázolá­
sait, akár festve legyenek, vagy mozaikból,
vagy valami más anyagból, Isten szent egy­
házaiban k i kell tenni állványokra és szent
ruhákra, falakra és táblákra, házakba és
utakra; legyenek azok akár a m i Urunk Iste­
nünknek és Megváltóknak, Jézus Krisztus­
nak, vagy a m i Asszonyunknak, az egészen
tiszta és szent Istenszülőnek [Theotokosz],
vagy a szent angyaloknak, vagy minden
szenteknek és igazaknak a képei. Mert minél
többen látják őket művészi kiábrázolásban,
annál inkább éreznek ösztönzést arra, hogy
megemlékezzenek a képmások eredetijéről, és
vágyódjanak rájuk. A képeket megfelelő üd­
vözlésben és tiszteletben kell részesíteni, de
nem szabad hitből imádni, mert ez csak az
isteni természetet illeti meg. A régi jámbor
szokáshoz híven tömjénfüst és lámpás fel­
72
ajánlható nekik, ahogyan felajánlják őket a
drága és éltető keresztnek, az evangéliumok
könyvének és egyéb szent tárgyaknak. Mert a
képnek adott tisztelet átmegy az eredetire, és
aki a képet tiszteli, az ábrázolt személyt tiszteli.
A II., 787-es niceai zsinat döntése
A hetedik egyetemes zsinat az előző hat­
tól jelentősen eltér. Míg emezek komoly kí­
sérletet tettek az Istenről és a Jézus Krisz­
tusról szóló bibliai tanítás megértésére, ad­
dig a hetedik zsinat egy olyan viszonylag
kései szokást próbált igazolni, amelynek
legjobb esetben nincs bibliai alapja, leg­
rosszabb esetben pedig kirívón ellenkezik
a Bibliával. A protestantizmus általában
elismeri az első négy (az *1. niceai, az *1.
konstantinápolyi, az *efézusi és a *khalke-
dóni) egyetemes zsinatot, csekély mérték­
ben a következő kettőt (a *11. és a *HI. kon­
stantinápolyit), de a hetediket elutasítja.
Simeon, az Új Teológus
(Szümeon ho Neosz Theologosz)
Személyes lelki tapasztalat
Simeon 949-ben Kis-Ázsiában született ne­
mesi családban. Tizennégy éves korában a
vezető lelki tanító, Simeon Sztuditész ta­
nítványa lett, akinek tanácsára lemondott vi­
lági állásáról, és követte őt a konstantinápo­
lyi Sztudion monostorba. Ezután hamarosan
átköltözött a Szent Mamasz monostorba,
még mindig Simeon Sztuditész tanítványa­
ként. 980-tól nyugalomba vonulásáig, 1005-
ig a Szent Mamasz monostor apátja volt. Ez
idő alatt vitája támadt tulajdon szerzetesei­
vel, és később István nikodémiai püspökkel,
a hivatalos udvari teológussal is, akik túlsá­
gosan szigorúnak ítélték rendtartását. Az
Istvánnal való nézetkülönbség miatt 1009-
től száműzetésben élt. Nem sokkal azután,
hogy visszahelyezték jogaiba, 1022-ben
meghalt.
A keleti hagyomány
Simeon, „a legkiemelkedőbb középkori
bizánci misztikus”, mint nevezték, az „Új
Teológus” melléknevet kapta. Korábban Is­
tenről szóló tanításukért János apostol és
Nazianzoszi Gergely (egyike a *kappadókiai
atyáknak) kapta „a Teológus” melléknevet.
Simeon tanítását méltónak találták az
övékével való összehasonlításra. Ő volt az
első rendszerező szószólója a belső imád­
ság módszereinek. Egyedülálló a középkori
ortodox misztikusok között atekintetben is,
hogy szabadon beszélt személyes lelki ta­
pasztalásairól.
így beléptem a helyiségbe, ahol imádkozni
szoktam, nem felejtvén a szent ember [Sime­
on Sztuditész] szavait, és kezdtem mondani:
„Szent Isten”. Ekkor nagy hirtelenséggel
könnyekig meghatódtam, és eltöltött az Isten
utáni szerelmes vágyakozás, s kimondhatat­
lan örömet és boldogságot éreztem. Leborul­
tam a földre, és hirtelen láttam: íme hatal­
mas világosság ragyogott anyagtalanul re-
ám, magával ragadta egész elmém és lelkem,
a váratlan csodán döbbenten álmélkodtam,
úgyszólván önkívületben. „Hogy testben-e,
vagy testen kívül-e, nem tudom” [2Kor
12,2], e világossággal társalkodtam. A vilá­
gosság maga is tudja ezt; eloszlatta lelkem
minden homályát, és kivetette belőle minden
evilági gondom. Kizárt belőlem minden
anyagi sűrűséget és testi nehézséget, mely
tagjaimat lassította és zsibbasztotta... L éke­
met leírhatatlan módon eltöltötte a hatalmas
lelki boldogság és a látható dolgok minden
ízét felülmúló édesség, valamint minden, e
mostani élettel kapcsolatos gondolattól való
szabadság és mentesség. E csodás módon
megjelentetett és kinyilatkoztatott nekem a
jelenvaló életből való távozás útja. így értel­
mem s lelkem minden ereje a világosságomé
kimondhatatlan boldogságára összpontosult.
Katékheiszész kai eukharisztiai 16:3
Az Istvánnal folytatott vitájában két el­
térő szemléletmód ütközött. István - a
Simeon, Gregoriosz
nyugati skolasztikus szemlélethez hason­
lóan - filozófiailag és elvontan közelítette
meg a teológiát. Simeon azonban szerzete­
si és lelki szemszögből nézte a hittudo­
mányt, és erős hangsúlyt fektetett a mon­
danivaló megtapasztalásának szükségére.
István és Simeon vitáját hasonlították már
*Bernát és *Abélard vitájához is azzal a
nem csekély különbséggel, hogy Keleten
végül a misztikus Simeon győzedelmes­
kedett. Az Istvánnal való nézetkülönbségé­
ben az „intézményes” és a „karizmatikus”
szemlélet eltérése is közrejátszott. Simeon
nem ellenezte az egyház intézményes ha­
tóságait, és nem tagadta a sákramentumok
fontosságát. Ugyanakkor azt állította, hogy
gyónni lehet fel nem szentelt szerze­
teseknél is, és azt tanította, hogy semmit
nem ér a keresztség, ha nem teremjük a
megszentelt élet gyümölcseit. Simeon el­
utasította a formaságokat, a névleges
keresztyénséget, mely nem eredményez
életmódbeli változást. Azt tanította, hogy a
vízzel való keresztséget a „Szentiélekben
való megm erítkezésnek” kell követnie.
Márpedig ez bűnbánatot, Jézus Krisztushoz
való m egtérést és annak tudatát feltételezi,
hogy Ő az Úr és a Megváltó. Vagyis Isten
személyes megtapasztalását jelenti, az át-
istenülés fogalmai szerint. Mindezt úgy
foglalhatjuk össze: engedelmes élet.
Hát nem Krisztus nevét beszélik minde­
nütt, a városokban, a falvakban, a kobsto-
rokban, a hegytetőkön? De kutasd, ha úgy
akarod, és vizsgáld meg alaposan, vajon az
emberek tartják-e az Úr parancsobtait, és a
sok-sok ezer között aligha találsz egyet is, ki
szóban és tettben igaz keresztyén.
KATÉKHEISZÉSZ KAI EUKHAR1SZT1AI 22:8
Misztikus tanításában Simeon *Areopa-
goszi D énes és *Maximus Confessor
nyomdokaiba lépett. Úgy írta le az Istenre
vonatkozó látomást, mint a terem tetlen és
láthatatlan isteni világosság megpillantá­
73
sát. Ez a tapasztalás korántsem csupán a
kiválasztottaknak lehet az osztályrésze, és
nemcsak a minden idejüket ennek szentelő
szerzeteseknek adatik meg, hanem min­
den keresztyénnek.
Isten a világosság, és akiket érdemessé
tesz rá, hogy lássák Őt, világosságnak látják
Ót. Mert dicsőségének világossága já r arca
előtt, és lehetetlen, hogy Ó ne világosságként
jelenjék meg. A kik nem látták a világosságot,
nem látták Istent: mert Isten a világosság.
Akik nem részesültek a világosságból, nem
részesültek kegyelemben, mert midőn valaki
kegyelemben részesül, az isteni világosságot,
és magát Istent kapja.
L ogoi theologikoi kai éthikoi (Teológiai
és etikai értekezések, prédikációk) 79:2
Gregoriosz Palamász
(Palamasz Gergely)
Isten megismerése a csöndben
Gregoriosz a XIII. század végén született.
1318-ban Athosz hegyére ment, az orto­
dox szerzetesség központjába, hogy maga
is szerzetes legyen. A heszükhiaszták irá­
nyítása mellett gyorsan haladt az imádsá-
gos élet útján. Török betörések miatt At­
hosz hegyét egy időre elhagyta, de később
visszatért. Az 1330-as években összeütkö­
zésbe került egy Barlaám nevű dél-itáliai
ortodox szerzetessel, aki a heszükhiaz-
must támadta.
Gregoriosz mint a heszükhiazmus leg­
főbb szószólója szerezte hírnevét. A szó a
görög heszükhiá-ból (csend, nyugalom)
származik. A heszükhiazmus a korai egy­
házra visszamenő lelkiségi hagyomány
volt, de csak nem sokkal Gregoriosz ideje
előtt öltött meghatározott formát. A he­
szükhiaszták a szenvedélyek legyőzésére
és így a belső nyugalom (heszükhiá) eléré­
sére törekedtek, innen pedig továbbmehet­
74
tek az Istenen való elmélkedéshez. Külön
hangsúlyt kapott a csöndes meditáció, aján­
latos volt sajátos testtartással törekedni az
összpontosításra: az áll a mellkason pihent,
és a tekintet a köldökre, a szív helyére me­
redt. A lélegzetet pontosan szabályozták, és
egyszerű imát, a Jézus-imát recitálták:
„Uram, Jézus Krisztus, Istennek Fia, könyö­
rülj rajtam.” Ez nem azt jelentette, hogy a
heszükhiaszták az imádságban merő gépies
módszert láttak. Ezt a módszert csupán
segítségül ajánlották a további haladáshoz. A
végső cél az volt, hogy látomásuk legyen az
isteni világosságról, és egyesüljenek Isten­
nel. Barlaám több alapról kiindulva támadta
Gregorioszt. Gúnyt űzött a heszükhiaszták
imádkozási módszeréből, különösen a test­
tartásukból. *Areopagoszi Dénes tagadó
módszerét követve ő is azt állította, hogy
Istent nem lehet közvetlenül megismerni,
csak közvetve, csak a terem tett dolgok által.
Barlaám úgy viszonyult Gregorioszhoz,
mint István *Simeonhoz, az Új Teológushoz,
m ert jelentős és független szerepet adott a
filozófiának a teológiában, márpedig ezt
Gregoriosz nem engedte. Barlaám ebben a
tekintetben közelebb állt a nyugati szem­
lélethez, és a vita végén a római egyházhoz
tért meg.
Gregoriosz Barlaám állításaira válaszo­
landó írta meg Hüper tón hierosz heszükha-
zonton (A szent heszükhiaszták védelmé­
ben) című művét. Ebben azzal érvelt, hogy
Isten igenis megismerhető közvetlenül.
De hogyan volna ez lehetséges, ha az
„apofatikus” teológia, a tagadó út azt
mondja, hogy Isten meghalad minden is­
meretet? Gregoriosz elism erte az ellent­
mondást. Az isteni term észet bizonyos ér­
telemben közvetíthető, bizonyos értelem ­
ben nem az. Részesülünk Isten term észe­
tében, ugyanakkor nem juthatunk el a kö­
zelébe. Gregoriosz nem hagyta, hogy az
utolsó szó a tagadólagos teológiáé legyen.
A keleti hagyomány
A Lélek isteni és titokzatos jelekkel bélyegzi
meg az elmét, és ez egészen eltér a tagadólagos
teológiától... a teológia oly messze távol áll
Isten világosságban való látásától, és olyany-
nyira különbözik az Istennel folytatott benső
beszélgetéstől, mint a tudás a birtoklástól.
H üper tón hierosz heszükhazonton 1:
3:42.
Noha az elme nem hatolhat át. Istenhez,
de tapasztalati úton Isten megismerhető,
ami mind Gregoriosz, mind Simeon, az Új
Teológus szemében benső részét képezi a
teológiának. Ez a tapasztalat nemcsak a
misztikusnak kínálkozik fel. Ugyancsak Si­
meont követve Gregoriosz megállapítja,
hogy minden keresztyén részt vesz Isten
életében a sákramentumok és az imádság
révén. E részvétel Isten valóságos ismere­
tét jelenti.
De hogyan lehetséges ez az ismeret, ha
Isten megismerhetetlen? Gregoriosz a
*kappadókiai atyákra visszamenő hagyomá­
nyos megkülönböztetéssel oldja föl a dilem­
mát. Isten lényege hozzáférhetetlen, de
energiái már nem azok. Isten lényegében
nem vehetünk részt, azt nem ismerhetjük
meg, de energiáiban, a reánk irányuló csele­
kedeteiben, kegyelmében részt vehetünk.
Mivel részesedhetünk Istenben, és mivel
Isten lényeg fölötti lényege teljességgel fölötte
áll minden részesedésnek, a lényeg (amely­
ben részesedni nem lehet) és a részesedők kö­
zött van valami, ami lehetővé teszi emezek­
nek az Istenben való részesedést... Isten je­
lenvalóvá teszi magát, hogy megnyilvánulá­
sai, teremtő és gondviselő energiái által
minden legyen. Egyszóval olyan Istent kell
keresnünk, akiben valami módon részesül­
hetünk, hogy a részesedés által ki-ki a maga
módján és a részesedés analógiája folytán lé­
tezést, életet és átistenülést nyerjen.
H üper tón hierosz... 3:2:24
Istent különösképpen az isteni, terem-
tetlen világosság látomása révén ismer­
Doszitheosz hitvallása
hetjük meg. Ezt a világosságot látták az
apostolok Jézus színeváltozásánál (Márk
9:2-8). A misztikus megláthatja az isteni
világosságot, nem a terem tett világossá­
got, magának Istennek a terem tetlen vilá­
gosságát. így nem Isten lényegét, hanem
az energiáját látja.
Gregorioszt azzal vádolták, hogy Isten lé­
nyegének és energiáinak megkülönbözteté­
sével két Istent feltételez. Valójában azon­
ban ezeket Isten különböző, természetén
belüli és kívüli létmódjainak látta. A táma­
dásra válaszul megnyerte az Athosz-hegyi
szerzetesek zsinatának támogatását. 1341-
ben több konstantinápolyi zsinat is elutasí­
totta Barlaám vádjait, de még ebben az év­
ben egy államcsíny megváltoztatta a politi­
kai helyzetet. Néhány évre Gregoriosz
kegyvesztett lett. Több későbbi zsinat el­
ítélte, sőt 1344-ben ki is közösítette. 1347-
ben azonban új császár került a trónra, aki
ismét kegyeibe fogadta. Ekkor kinevezték
Thesszalonika püspökévé. 1351-ben a
Konstantinápolyban ülésező zsinat felmen­
tette Gregorioszt minden vád alól, és ki­
adott egy alapeszméit magyarázó kötetet.
Ez a zsinat nem volt ökumenikus, de határo­
zatait a XTV század folyamán minden keleti
ortodox egyház elfogadta. Gregoriosz 1359-
ben halt meg, és 1368-ban kanonizálták.
Gregoriosz voltaképpen teológiai rend­
szerességgel ruházta fel Simeon, az Új Teo­
lógus misztikus tapasztalásait. A heszükhi-
azmust beépítette az ortodox teológia rend­
szerébe. A nyugati egyház azonban nem fo­
gadta el tanítását, és ez ugyancsak hozzá­
járult Kelet és Nyugat elkülönüléséhez.
Doszitheosz hitvallása (1672)
Kürillosz Lukarisz (1572-1638) görög ke­
leti teológus 1602-ben Alexandria, 1620-
ban pedig Konstantinápoly pátriárkája lett.
75
Felfogásában a protestantizmushoz, külö­
nösen a kálvinizmushoz közeledett. 1629-
ben kiadott egy tizennyolc fejezetből álló
hitvallást, melyben a keleti ortodoxiát a
kálvinizmus egyfajta enyhébb változatával
ötvözte. A Szentháromság és Jézus Krisz­
tus tekintetében fenntartotta a régi orto­
dox tanítást, de bevezetett jó néhány alap­
vető protestáns tanítást, kihasználva az e
vonatkozásban tapasztalt hivatalos ortodox
megnyilatkozások hiányát.
A Biblia képezi Isten csalhatatlan Igéjét.
„Hisszük, hogy a Szentírás tekintélye fölöt­
te áll az egyház tekintélyének” (2. fejezet).
Az eleve elrendelés a világ kezdete előtt
megtörtént és nem azon alapszik, hogy Is­
ten előre tudott bármely bennünk lévő jóról.
A választottakat Isten kizárólag „jóakarata
és kegyelme által választja ki” (3. fejezet).
Bár a Szentlélek tanítja az egyházat, „az
igaz és bizonyos, hogy a földi egyház té ­
vedhet, választhatja a hamisságot az igaz­
ság helyett” (12. fejezet).
A megigazulás hit, nem pedig jócseleke­
detek által következik be. „Amidőn hitet
mondunk, ezen a hit tárgyát, Krisztus igaz­
ságát értjük. A hit, mint valami kéz, megra­
gadja azt, és alkalmazza ránk üdvösségünk­
re.” Ez nem tagadja a jócselekedetek szük­
ségességét, de az üdvösséget nem azok ér­
deméül kapjuk. „Csak Krisztusnak a bűn­
bánó emberre alkalmazott igazsága igazít­
hatja meg és üdvözítheti a hívőt” (13. fe­
jezet).
A meg nem tért emberben a szabad aka­
rat csak a bűn iránt jelent szabadságot. Más­
ként szólva Isten kegyelme nélkül semmi
jóra nem vagyunk képesek (14. fejezet).
Jézus Krisztus a hívő ember számára
van jelen az euchharisztiában. Hit, nem pe­
dig testi fogaink által esszük Krisztus tes­
tét, részesedünk véréből. Az átlényegülés
dogmája (amit a *negyedik lateráni zsinat
definiált) hamis.
76
Kürillosz némi protestantizmussal akar­
ta beoltani a keleti ortodox egyházat, de
erős ellenállásba ütközött, amiben fő része
a Konstantinápolyban tevékenykedő jezsui­
táknak volt, akik 1638-ban rábírták a török
portát kivégeztetésére. Halála után a keleti
ortodox egyházban igen erőteljesen támad­
ták, és többször is elítélték nézeteit. A re­
akciók közül a legjelentősebbnek a Do-
szitheosz (1641-1701) jeruzsálemi pátriár­
ka által megfogalmazott hitvallás bizonyult,
melyet az 1672-es jeruzsálemi zsinat foga­
dott el. Ez Kürillosz hitvallásának tizen­
nyolc fejezetére válaszolandó tizennyolc
határozatot tartalmazott.
A Biblia valóban Isten ihletésére szüle­
tett. De „a katolikus egyház tekintélye hi­
tünk szerint, nem áll alatta a Szentírásé­
nak. Minthogy a Szentlélek a szerzője
mindkettőnek, a Szentírásból tanulni
ugyanaz, mint a katolikus egyháztól” (2.
határozat).
Az eleve elrendelés Isten előzetes tudá­
sán alapszik. „Mivel Q előre tudta, hogy ki
fogja helyesen használni szabad akaratát,
és ki nem, így eleve elrendelte az egyiket,
és elítélte a másikat” (3. határozat).
A katolikus egyházat a Szentlélek tanítja
az egyházatyák, doktorok és zsinatok köz­
vetítésével. Ebből következik, hogy „a ka­
A keleti hagyomány
tolikus egyház nem tévedhet, egyáltalán
nem téveszthető meg, soha nem választ­
hatja a hamisságot az igazság helyett. Mert
a legszentebb Lélek, mely a szent atyák és
vezetők folyton hűséges szolgálata által
munkálkodik, megóvja az egyházat minden
tévelygéstől” (12. határozat).
A megigazulás nem egyszerűen hit által
történik, hanem a szeretet által munkálko­
dó hit, azaz a hit és a jócselekedetek révén.
,,[A gondolat], hogy a hit teljesíti a kéz dol­
gát, a Krisztusban lévő igazságot megra­
gadja, és reánk alkalmazza üdvösségünkre,
hitünk szerint, távol áll minden ortodoxiá­
tól.” A jócselekedetek megérdemlik jutal­
mukat (13. határozat).
A meg nem tértek a term észet által, Is­
ten kegyelme nélkül is tehetnek erkölcsi
jót. De a kegyelem nélküli jó cselekedetek
nem járulnak hozzá az üdvösséghez (14.
határozat).
Jézus Krisztus jelen van az eucharisz-
tiában, „igazán és valóságosan, a kenyér
konszekrálása után... a kenyér átalakul, át­
lényegül, átváltozik és átformálódik magá­
nak az Úrnak az igaz testévé”. Mi több, a
konszekrálás után „a kenyér és a bor álla­
ga nem marad meg, hanem az Ú r teste és
vére lesz a kenyér és a bor színei, azaz
akcidensei alatt” (17. határozat).
 III. rész

(500-1500)
78 A középkori Nyugat

Az első ezredfordulóig Nyugat-Európa számára valóban „sötét” volt a közép­

kor. A IV század végén a Nyugatrómai Birodalom hanyatlásnak indult, nem
tudott ellenállni a barbár támadásoknak, és 410-ben bekövetkezett az elgon-
dolhatatlan: Róma városa elesett. 476-ban az utolsó római császárt egy bar­
bár gót király ledöntötte a trónról, és ezzel a Nyugatrómai Birodalom meg­
szűnt létezni. Nyugatot számos támadás érte, délről, Hispánián át arabok,
északról pedig skandinávok törtek be ismételten. Mindez óriási felfordulást
és anarchiát okozott, a civilizáció maga csaknem összeomlott, a múlt öröksé-,
ge elveszni látszott. A filozófiai ismeretek például csaknem kizárólag *Boe-
thius műveire korlátozódtak. A rendelkezésre álló csekély tudományt az egy­
ház közvetítette, többnyire a kolostorok, a biztonság egyedüli szigetei révén.
A 800-ban császárrá koronázott Nagy Károly egy ideig nyugalmat biztosított.
Egyesítette és megszilárdította a birodalmat, és ezzel újból lendületet adott
a civilizációnak és a tudomány művelésének. A „karoling reneszánsz” rövid
ideje alatt a művelődés ismét felvirágzott. Fellépett e sötét kor egyetlen ere­
deti gondolkodója, a filozófus-teológus, *Johannes Scotus Erigena. A karoling
birodalom azonban hamarosan összeomlott, és a vikingek támadásai ismét
zűrzavarhoz vezettek.
Ebben az időben teológiát kizárólag kolostorokban műveltek, ezért is ne­
vezik szerzetesi teológiának, melyet az elkötelezettség és a kegyesség lég­
körében, például a *Benedek regulája szerint szabályozott életvezetés kere­
tében hoztak létre. A cél nem az önmagáért való tudás keresése volt, hanem
a lelki épülés és az istentisztelet. A teológiai gondolkodást a szemlélődés és
az imádat határozta meg. A teológus nem távolságtartó tudósként, kívülről
vizsgálta tárgyát, hanem elkötelezett résztvevőként.
Az 1000. esztendőben, újévkor hatalmas tömeg gyűlt egybe Rómában, a
világvégét várva. Elérkezett az éjfél, de mi sem történt, így azután II. Szil­
veszter pápa megáldotta és hazaküldte a híveket. Maga Szilveszter, korábbi
nevén Aurillaci Gerbert, azonban egy új korszak szülötte volt. A megszilár­
duló hatalmi viszonyok a nyugati civilizáció újjászületéséhez vezettek. A sö­
tét korban a barbár támadókat sikerült megtéríteni, és ekkorra egész Európa
névleg keresztyén lett, leszámítva a gettóikban élő zsidókat és az Ibériai-fél­
szigeten élő arabokat.
A XI. században számos új mozgalom bontakozott ki. A szerzetesi élet
megújult, „reformer pápák” igyekezték megtisztítani az egyházat a korrup­
ciótól, és a tudomány is virágzásnak indult. A teológusnak a hit (teológia) és
az ész (filozófia) viszonyának kérdéseivel kellett szembesülnie. „A hit és az
A középkori Nyugat 79

ész összehangolása - írja egy mai szerző - határozta meg a középkori teoló­
giai gondolkodást.” A bölcselet hatására új teológiai szemlélet alakult ki: a
skolasztikus teológia vagy skolasztika. A teológiát immár a kolostoron kívül,
az egyetemeken és más „világi” (nem kolostori) helyszíneken is művelték.
Célul a tárgyszerű, intellektuális tudást tűzték ki. A megközelítés módját a
kétely, a logika, a spekuláció és a vita határozta meg. A teológus egyre inkább
fontosnak tartotta, hogy filozófiailag is képzett legyen, és a kegyességet oly­
kor háttérbe szorította. Ez a megközelítésmód nem számolta föl, de a teoló­
gia művelésének élvonalából kitessékelte a régebbi szerzetesi szemléletet.
A filozófia a XI. századtól kezdve fejtette ki hatását a teológiára, amikor is
az ész (a filozófia) a teológiában alkalmazható eszközként tűnt fel. *Anzelm
azon igyekezett, hogy bebizonyítsa a keresztyén tanítás ésszerűségét. Az ész
behatolt a teológiába, (még) nem a keresztyén tanítás meghatározásának (hi­
szen azt a kijelentésre alapozták), hanem a hit védelmezésének és további
megértésének eszközeként. Az észnek tulajdonított szerep a következő
évszázad során tovább bővült. Az ügyvédek immár filozófiai módszerek alkal­
mazásával döntöttek egymásnak ellentmondó jogforrások között. *Pierre
Abélard ugyanezeket a módszereket alkalmazta a teológiában, de nem mindig
kellő körültekintéssel. El is ítélték tanítását, jórészt *Clairvaux-i Bernátnak,
a szerzetesi teológia utolsó nagy alakjának fellépése nyomán. Abélard mód­
szereit azután tanítványa, *Petrus Lombardus alkalmazta, jóval óvatosabban,
aki elnyerte Bernát támogatását.
A XIII. században a teológia igen veszedelmes szakaszába lépett. A filozó­
fia nemcsak a teológiában alkalmazható eszközként tűnt föl, hanem versen­
gő eszmerendszerként is. Ez a helyzet Arisztotelész metafizikai munkáinak
latin fordítása nyomán alakult ki. Ezek az írások a keresztyénség alternatívá­
jaként a valóság megközelítésének egészen új módját mutatták be, egy új
világszemléletet vagy életfilozófiát. Milyen választ lehetett adni erre a ki­
hívásra? Egy időre Arisztotelész metafizikai írásait betiltották, de ez az idő­
nyerés céljából hozott intézkedés csupán ideiglenes volt. Egyesek továbbra
is ragaszkodtak a platóni világképhez, és mereven elutasították az ariszto-
telészit. E téren *Bonaventura ferences szerzetes járt az élen. Hosszú távon
azonban *Aquinói Tamás felfogása győzedelmeskedett, amely igyekezett
egységes rendszerbe foglalni a hitet (teológiát) és az észt (filozófiát). Tamás
annak bizonyítására vállalkozott, hogy Arisztotelész filozófiája (helyesen ér­
telmezve és szükség esetén kijavítva) következetesen tartható a keresztyén
teológia mellett.
80 A középkori Nyugat

A XIV-XV század az egyház számára hanyatlást hozott, noha más szem­

szögből a középkor virágkorát jelentette. A pápaság elszenvedte „babiloni
fogságát” (1305-1377), minthogy a pápák Avignonban székeltek, francia
fennhatóság alatt. Rómába való visszatérésükkel azonban bekövetkezett a
„nagy egyházszakadás” (1378-1414), ebben az időszakban a pápával szem­
ben csaknem mindig megválasztottak egy ellenpápát. Az egyházi rendek
ugyancsak hanyatlásnak indultak. A korábbi évszázadok vallási buzgalma
alábbhagyott. A hívek száma csökkent, a korrupció nőtt.
A XIV-XV században egyre erősödött a kétely a teológia és a filozófia ösz-
szehangolhatóságát illetően. Ez a folyamat *Johannes Duns Scotus-szal kez­
dődött, majd *William of Ockham és követői tanításában tetőzött. A filozófia
és a teológia külön útra tért, a teológia visszavonult a „természetes” világ­
ból, és egyre inkább az isteni kijelentésbe vetett puszta hitre hagyatkozott
(hiszen annak ésszerű voltát nem lehetett bizonyítani). Ráadásul a skolasz­
tikus filozófia teljességgel elszakadt a *Kempis Tamás példázta mindennapi
lelkiségtől, mindkettő kárára.
A középkort sajnálatos módon a protestánsok gyakran elhanyagolják. A
középkor majd ezer évet fog át, a Jézus Krisztus születésétől számított
időnek több mint a felét. Ha nem is volt a legdicsőbb korszaka az egyház tör­
ténetének, ennek fontos része, amelyet komolyan kell vennünk. A középko­
ri teológusok keményen megbirkóztak a hit és ész viszonyával. Márpedig ez
a kérdés ma is elevenbe vág, és van mit tanulnunk a középkori tapasztala­
tokból. Akkor Arisztotelésszel kellett szembesülni, ma Darwinnal vagy
Marx-szal kell, de a lényeg ugyanaz marad.
Az Athanasius-féle hitvallás
Az Athanasius-féle hitvallás
Az Athanasius-féle hitvallásról mondják,
hogy sem nem Athanasius-féle, sem nem
hitvallás. Annyi bizonyos, hogy nem
*Athanasius írta. A VII. századtól kezdve
tulajdonították neki, talán azért, m ert őt
tekintették az ortodox Szentháromság-tan
atyjának. Ezt a feltevést a XVI. században
kezdték kétségbe vonni, és a XVII.-ben
döntötték meg. Eredete tekintetében nem
alakult ki általános egyetértés, de a felta­
lált adatok arra vallanak, hogy az 500. év
körül, valahol Dél-Galliában keletkezett.
Gyakran nevezik Quicunque Vult-nak, a
hitvallás eredet latin kezdőszavai után.
A szó szoros értelmében az Athanasius-
féle hitvallás inkább tűnik hitelvi megha­
tározásnak, mint hitvallásnak. Kezdetben a
papok ortodoxiájának vizsgálatára, és a lai­
kusok alapvető dogmatikai eligazítására
használták. A XIII. századra Nyugaton már
a „három hitvallás” egyikének tartották a
nicea-konstantinápolyi és az *Apostoli hit­
vallás mellett. A protestáns egyházak is
többnyire elism erték (például az angliká­
nok a *Harminckilenc Cikkelyben, a luthe­
ránusok a *Concordia-könyvben és a refor­
mátusok a *dordrechti zsinaton). A keleti
egyházak nem tudták eldönteni, hogy tisz­
teljék-e athanasiusi szerzőségét vagy el­
utasítsák filioque-tanítását (hogy ugyanis a
Szentlélek az Atyától és a Fiútól szárma­
zik). Vagy tagadták az athanasiusi szerző­
séget, vagy utólagos beszúrásnak tartották
a filioque-1. A hitvallást gyakran mondták a
római katolikus és anglikán istentisztele­
teken, de a XX. századra már elég ritkán
használták. Sokan ellenzik a használatát,
nem a benne kifejeződő teológia miatt, ha­
nem azért, m ert örök kárhozatra ítéli azo­
kat, akik nem fogadják el.
A hitvallás két szakaszból áll: az egyik a
Szentháromságról, a másik pedig Jézus
81
Krisztus személyéről szól. Mindkét sza­
kasz „átokformulával” kezdődik és fejező­
dik be, mely a hitvallás elfogadásának
szükségét mondja ki, ha valaki üdvözülni
akar. A hitvallás meghatározza, hogy mi­
ként kell gondolkoznunk és beszélnünk Is­
tenről, de az istentisztelet helyes módját is
kiemeli. Többről van szó tehát, mint spe­
kulatív teológiai gyakorlatról.
A k i üdvözülni akar, annak mindenekelőtt
szükséges a katolikus hitet megtartania, s ha
valaki a hitet nem őrzi meg teljes egészében
és sértetlenül, kétségkívül örökre elvész. A
katolikus hit pedig abban áll, hogy az egy
Istent a Háromságban, és az egy Istenben a
Háromságot tiszteljük, sem a személyeket
össze nem zavarván, sem a természetet meg
nem osztván. Mert más az Atyának a szemé­
lye, más a Fiúé, más a Szentiéleké. De az
Atyának, a Fiúnak és a Szentiéleknek egy az
Istensége, egyenlő a dicsősége, egyképpen
örök a fölsége. Amilyen az Atya, olyan a Fiú,
olyan a Szentlélek. Teremtetlen az Atya,
teremtetlen a Fiú, teremtetlen a Szentlélek.
Mérhetetlen az Atya, mérhetetlen a Fiú,
mérhetetlen a Szentlélek. Örök az Atya, örök
a Fiú és örök a Szentlélek, de azért nem három
örökkévaló, hanem egy örökkévaló, amint nem
három teremtetlen, sem három mérhetetlen,
hanem egy teremtetlen és egy mérhetetlen.
Hasonlóképpen mindenható az Atya, minden­
ható a Fiú, mindenható a Szentlélek, de azért
nem három mindenható, hanem egy minden­
ható. Úgyszintén Isten az Atya, Isten a Fiú,
Isten a Szentlélek, de azért nem három isten,
hanem csak egy az Isten. Úgyszintén Úr az
Atya, Úr a Fiú, Úr a Szentlélek, de azért nem
három úr, hanem egy az Úr. Mert, amint
külön-külön mindegyik személyt Istennek és
Úrnak vallani késztet a keresztyén igazság,
ózonképpen három istenről vagy három úrról
beszélni tilt a katolikus vallás.
A z Atya senkitől sem lett, sem nem te­
remtődött, sem nem született. A Fiú egyedül
82
az Atyától való, nem lett, sem nem terem­
tődött, hanem született.
A Szentlélek az Atyától és a Fiútól való,
nem lett, sem nem teremtődött, sem nem
született, hanem származik.
Tehát egy Atya és nem három Atya, egy
Fiú és nem három Fiú, egy Szentlélek és
nem három Szentlélek.
És ebben a Háromságban nincs előbb
vagy utóbb, nincs nagyobb vagy kisebb, ha­
nem m ind a három személy egyképpen
örökkévaló és egyenlő. Vagyis, amint már
fentebb mondottuk, mindenben tisztelni kell
az egységet a Háromságban, és a Három­
ságot az egységben. A ki tehát üdvözülni
akar, így gondolkozzék a Szentháromságról.
A z örök üdvösséghez azonban szükséges
hűségesen hinni a m i Urunk Jézus Krisztus
megtestesülésében is. Az már most a helyes
hit, hogy higgyük és valljuk, hogy a mi Urunk
Jézus Krisztus, Isten Fia egyben Isten és
ember.
M int Isten, az Atya szubsztanciájából az
idők előtt született, m int ember, anyja szub­
sztanciájából az időben született.
Teljes Isten és teljes ember, aki eszes lé­
lekből és emberi testből áll. A z Atyával egyen­
lő istensége szerint, az Atyánál kisebb em­
bersége szerint. De jóllehet Isten és ember,
nem két, hanem egy Krisztus. Egy, nem azál­
tal, hogy az istenség testté lett, hanem azál­
tal, hogy az istenség fölvette az emberséget.
Teljesen egy, nem a szubsztanciák összekeve­
rése által, hanem a személy egysége által.
Mert, am int az eszes lélek és a test egy em­
ber, úgy az Isten és az ember egy Krisztus,
aki szenvedett a mi üdvösségünkért, alászál-
lott a poklokra, harmadnap föltámadott a
halottaiból, fölment a menynyekbe, ül az
Atyának jobbja felől, onnan lészen eljövendő
ítélni élőket és holtakat. Akinek az eljö­
vetelére az emberek m ind föltámadnak saját
testükben, és számot fognak adni tulajdon
A középkori Nyugat
cselekedeteikről. És akik jót cselekedtek,
mennek az örök életre, akik pedig rosszat, az
örök tűzre.
Ez a katolikus hit, amelyet ha valaki erő­
sen és hűségesen nem vall, nem üdvözülhet.
A Szentháromságról szóló szakasz m es­
terien, ^Ágostonból sokat merítve foglalja
össze a Szentháromságról kialakított nyu­
gati tanítást. Valóban nevezték is „Ágoston
szentesített és sűrített tanításának”. Be­
mutatja az Isten egységének és háromsá­
gának paradoxonát. Ezt szembeállítja a mo-
narchiánizmussal („a személyek összezava­
rása”) és az ariánizmussal („a természet
megosztása”). A monarchiánusok a Szent-
háromság paradoxonát azzal vélték felolda­
ni, hogy az Atya nem más, mint a Fiú, a Fiú
pedig nem más, mint a Szentlélek. A kora­
beli spanyol priszcillianizmus a monarchiá-
nizmus felé hajlott. A hitvallás által elutasí­
tott „ariánizmus” valójában nem más, mint
*origenizmusa ama nyugati gót királyok­
nak, akik akkor tértek át a keresztyénség-
re, amikor a hivatalos keleti hit nem igazán
egyezett a Jézus Krisztus teljes istensé­
gébe vetett niceánus hittel. A hitvallás két
vélt hibájukat utasította el: fenntartja Krisz­
tus teljes istenségét az „ariánus” hittel
szemben, mely szerint az Atya nagyobb a
Fiúnál; fenntartja az istenség egységét,
szemben a három Isten állításának „ariá­
nus” hajlandóságával. így az Athanasius-fé-
le hitvallás megerősíti a Szentháromság-tan
három fő elemét: egy Isten van; az Atya, a
Fiú és a Szentlélek az Isten; az Atya nem a
Fiú, a Fiú pedig nem a Szentlélek.
A krisztológiai szakasz a *khalkedóni
zsinathoz hasonló tanítást vázol, csak ép­
pen nyugati szemszögből. A Khalkedónban
elítélt négy eretnek tanítást ugyancsak vi­
lágosan kizárja. Az első bekezdés fenntart­
ja Krisztus teljes istenségét és teljes em ­
berségét, kizárva az ariánizmust és az
Boethius
apollinárizmust. A második bekezdés
megerősíti Jézus Krisztus egy személy
voltát, de nem engedi meg term észe­
teinek összekeverését, ezáltal elutasítja a
nestorianizmust és az eutükhizmust.
Az „átokformulák” szerint helyes hit
nélkül nem lehetséges az üdvözülés. Ezt
sokáig így is gondolták, de ma már egyik
oldal sem tulajdonít ilyen messzemenő kö­
vetkezményt őszintén vallott téveszmék­
nek. A szentháromságtan tekintetében el­
követett egy-egy hiba még nem juttat sen­
kit örök kárhozatra. Ha az Athanasius-féle
hitvallást betű szerint vesszük, minden
keleti hívő, aki a filioque-1 elutasítja, el­
vész. Az átokformulák tulajdonképpen
sokszor elterelték a figyelmet a hitvallás
többi részéről. A Szentháromságról szóló
szakasz különösen nagyszerűen és közért­
hetően foglalja össze ezt a bonyolult tant.
Boethius
Beszélgetések Filozófiával
Anicius Manlius Severinus Boethius 480
körül született római arisztokrata család­
ban. Felmenői között két császár is akadt.
Apja korán elhunyt, úgyhogy az ifjút Sym-
machus, a későbbi szenátusi vezér nevel­
te. Symmachus saját fiaként bánt vele, idő­
vel a lányát is hozzáadta, és mindvégig szo­
ros barátság állt fenn közöttük. Boethius
kiváló oktatásban részesült, tökéletesen
megtanult görögül, ami akkoriban rit­
kaságszámba ment Nyugaton.
Boethius a filozófiának szentelte életét. A
„Nyugat tanítómesterének” tartotta magát.
Legfőbb célja az volt, hogy Plátón és Arisz­
totelész filozófiáját hozzáférhetővé tegye a
latinul beszélő nyugatiak számára. Le akar­
ta fordítani Arisztotelész minden munkáját,
saját kommentárjaival kiegészítve, ugyanez
83
volt a szándéka a plátóni dialógusokkal is.
Be kívánta bizonyítani, hogy Plátón és
Arisztotelész filozófiája lényegében véve
összhangban áll egymással, nem pedig
ellentmondásban, miként sokan (helyesen)
gondolták. Boethius a két nagy filozófus
összhangjára vonatkozó elgondolását az új­
platonizmustól vette át. Ez valójában Arisz­
totelész filozófiájának alapjában véve platóni
keretben történő értelmezését jelentette.
Sajnos Boethiusnak nem sikerült megvaló­
sítania nagy tervét, Arisztotelésznek csak a
logikai műveit fordíthatta le, Platónra pedig
már sort sem keríthetett.
Fordítói elképzeléseit talán valóra vált­
hatta volna, ha nem vállal közéleti szere­
pet. 476-ban az utolsó nyugatrómai csá­
szár trónját megdöntötték, Róma felett
barbár gót királyok uralkodtak. 510-ben
Boethiust arra az évre egyedüli konzullá
választották, ami nagy megtiszteltetésnek
számított, hiszen rendszerint két személy
töltötte be ezt a tisztséget. 522-ben a két
konzuli tisztséget két fia kapta, ami elis­
m erést és rendkívüli világi sikert jelentett
az apának. Boethius vezető udvari tisztsé­
get vállalt Nagy Teodorik gót király alatt,
de politikai cselszövés és tulajdon meg­
gondolatlansága áldozatául esett. Árulás­
sal vádolták meg, Páviába száműzték,
majd 524/25-ben kivégezték.
Boethius utolsó és egyben leghíresebb
munkáját, A filozófia vigasztalását börtön­
ben, a halálra várva írta. Az öt könyvre
osztott rövid mű maga Boethius és a te­
kintélyes hölgy, Filozófia párbeszédét tar­
talmazza.
Az I. könyvben Boethius elmeséli Filo­
zófiának az őt ért csapásokat. Filozófia pe­
dig rámutat Boethius bajának igaz term é­
szetére, amely nem annyira abban áll, hogy
száműzték otthonából, hanem abban, hogy
ő maga bolyongott el tulajdon önmagától.
84
Filozófia nem amiatt aggódik, hogy Boethius
hol van, vagy mi lesz vele, hanem amiatt,
hogy milyen állapotban van:
Épp ezért nem ez a hely indít meg engem,
hanem a te arckifejezésed, s nem könyvtárter­
med elefántcsonttal és kristállyal ékes falai
között: sokkal inkább a te telkedben szeretnék
otthon lenni, ahol ugyan könyveket nem, de
ami az értéküket adja: könyveim tanítását
elhelyezem majd.
A F ilozófia vigasztalása 1,5
A II. könyvben Filozófia felmutatja Boe-
thiusnak a szerencse és a külső gazdagság
igaz term észetét. A szerencse lényegét a
változás alkotja, és Boethius éppen ezt ta­
nulja meg váratlanul bekövetkezett buká­
sából. Filozófia azt igyekszik bebizonyítani
számára, hogy a szerencse se nem adott
neki, se el nem vett tőle soha semmilyen
értéket. „Ha tiéd volna, ami után sírsz, el
se veszíthetted volna semmiképp” (2,2).
Nincsen semmi nagyobb értéke az em­
bernek, mint önmaga. Ezt a szerencse sem
megadni, sem elvenni nem tudja, minden
másnak csak átmeneti jellege van. Ezért
valójában többet ér a balszerencse, mint a
jószerencse:
A jószerencse, mikor nyájasan a boldogság
alakját ölti magára, mindig hazug; a bal-
szerencse, mikor változásával bizonyítja áll­
hatatlan voltát, mindig igaz. Ez becsap, az
felvilágosít; ez csalóka javak látszatával gúzs­
ba köti a szellemet, az a szerencse múlan­
dóságának a leleplezésével felszabadítja... a
jószerencse az igazi jó útjáról hízelkedéseivel
letérít, a balszerencse viszont legtöbbször kam­
pón vonszol vissza az igazijához.
A F ilozófia vigasztalása 2,8
A III. könyvben az igaz boldogság ter­
mészetéről értekeznek. Látják, hogy csak
Isten adhat igaz boldogságot. Az emberek­
nek az a bajuk, hogy „a természetnek ke­
vésre van szüksége, a kapzsiság pedig
semmivel be nem éri” (3,3).
A középkori Nyugat
A IV könyvben Filozófia Boethiusnak arra
az ellenvetésére válaszol, hogy a jó,
mindentudó és mindenható Isten kormá­
nyozta világban mi módon létezhet a go­
nosz és maradhat meg büntetlenül. Filo­
zófia nem tagadja Isten mindenhatóságát.
A gondviselés, az isteni értelem áll min­
dennek az élén, és irányítja azt. Ezt igazsá­
gosan teszi, még ha az életben annyi lát­
szólagos igazságtalanság történik is. A jó
embereket megjutalmazza a jószerencse,
vagy megfegyelmezi a balszerencse asze­
rint, ahogy a gondviselés jónak látja. A
rossz embereket jó útra tereli a balszeren­
cse, míg a jószerencsétől igaz boldogságot
nem nyernek. Következésképpen:
Mivel minden sors, akár kedvező', akár
kedvezőtlen, a jók számára vagy jutalomként,
vagy próbatételként ju t osztályrészül, a rosz-
szaknak pedig vagy büntetésül, vagy megja-
vulásuk eszközeként: nyilvánvaló, hogy m in­
den sors jó, mert vagy igazságos, vagy üdvös
hatású.
A F ilozófia vigasztalása 4,7
Az V könyvben Filozófia összeegyezteti
Isten előre-tudását az emberi szabad
akarattal. Isten tudását nem úgy kell értel­
mezni, „mint a jövő előre-ismeretét, ha­
nem, mint a sose szűnő jelen ism eretét”.
Isten mindent a maga örökkévaló jelené­
ben lát (5,6), következésképpen az, hogy
Isten örökkévalón ismeri minden csele­
kedetemet, nem áll ellentétben akaratom
szabadságával.
A filozófia vigasztalását joggal mondják a
lelki útkeresés egyik klasszikus alkotásá­
nak. Egy fontos kérdés azonban fölmerül
vele kapcsolatban. A halálra várva Boethius
vigasztalást a filozófiában talált, nem a te­
ológiában. Művében az Isten iránti hívő
kegyesség jut kifejezésre, mégsincs benne
semmilyen sajátosan keresztyén vonás.
Még csak meg sem említi a keresztyénsé-
get, Jézus Krisztust, a kijelentést, az irgal­
Az orange-i zsinat
mát, a hitet, a bűnök bocsánatát vagy az
egyházat. A könyv üzenetét úgy is össze
lehet foglalni, mint az újplatóni bölcselet
által kínált megváltást. M iért van ez így?
Egyesek fölvetették, hogy Boethius ál­
szentül, csak azért vallotta magát keresz­
tyénnek, hogy magas hivatalba emelked­
hessen. Csakhogy ezt az elméletet nem tá­
masztja alá az, amit Boethius életéről is­
merünk. Mások azt gondolták, hogy élete
végén megtagadta a keresztyénséget, és az
újplatonizmushoz té rt át. Csakhogy A filo­
zófia vigasztalásában egyáltalán nincs sem­
mi, ami a keresztyénségnek ellentmonda­
na, vagy annak elutasítására utalna. Megint
mások azt mondják, hogy valójában nincs
semmi gond. Boethius bölcseleti, nem pe­
dig teológiai munkát írt, és éppúgy nem
kell benne nyilvánvaló keresztyénséget
keresnünk, ahogyan egy zenetudományi
munkában nem keresünk geológiát. A kér­
dést azonban nem lehet ilyen ügyes csellel
megkerülnünk. A filozófia vigasztalásé bán
Boethius tulajdon lelki önéletrajzát, a ha­
lállal való szembesülését írta meg, és a va­
lójában a filozófiában talált vigasztalást.
A „gond” főképpen abból adódik, hogy
hajlamosak vagyunk a keresztyénséget és
a filozófiát (újplatonizmust) két ellentétes
dolognak felfogni. Boethius idejére azon­
ban a két dolog nagyjában-egészében ötvö­
ződött. Boethius újplatonizmusában nin­
csen semmi, ami ne volna keresztyén.
Mindazt, amit ő megírt, akár *Ágoston is
írhatta volna. Azzal az egyetlen különbség­
gel, hogy Ágoston gondolkodásában közép­
ponti szerepet visz Jézus Krisztus és a ke­
resztyén kijelentés. Nincs okunk kétségbe
vonni, hogy Boethius őszintén elfogadta a
keresztyén vallást, de úgy tűnik, hogy az
újplatonizmus mégiscsak fontosabb szere­
pet vitt gondolkodásában, mint a keresz-
tyénség. Ágoston is, Boethius is „keresz­
tyén hitre tért újplatonista” volt, de amíg
85
az előbbinél a keresztyénség a gyökerekig
hatolt, addig az utóbbinál inkább csak a fe­
lületet érintette.
Boethius nagy hatást gyakorolt az egész
középkorra. A klasszikus filozófiát ő köz­
vetítette az elkövetkező évszázadok szá­
mára. A XIII. századig a Nyugat Arisztote­
lésznek csak a Boethius által fordított lo­
gikai munkáit ismerte. Joggal nevezték
Boethiust az utolsó rómainak és az első
skolasztikusnak. Ő fémjelezte a klasszikus
római korszak végét, és nagyban segített
átörökíteni annak értékeit a középkor szá­
mára. Továbbá számos anyaggal járult hoz­
zá a korai skolasztikus teológiához, sőt an­
nak némely módszerét meg is előlegezte.
Az orange-i zsinat (529)
*Ágostonnak a kegyelemről és a predesz­
tinációról szóló tanítása Gallia déli részén
ellenállásba ütközött. Az ottani szerzete­
sek úgy vélték, hogy a kegyelem és az em­
beri tehetetlenség túlzott hangsúlyozása
tétlenségre buzdíthat. Úgy vélték, fontos
kiemelni azt is, amit megtehetünk, s hogy
azt ne lankadjunk teljesíteni. Hittek abban,
hogy a keresztyén élethez nélkülözhetet­
len Isten segítsége, de abban is, hogy az el­
ső lépést magunktól is megtehetjük. Az
igazsággal szemben a bűnös ember beteg,
nem pedig halott, és a beteg kezdeményez­
het azzal, hogy segítségül hívja az orvost.
Aki kér, annak adatik; aki keres, talál; a
zörgetőnek megnyílik az ajtó. Tanításukat
elég jól summázza a közmondás: „Segíts
magadon, az Isten is megsegít.” Ezt az ál­
láspontot nevezik szemipelágiánizmusnak
(a szót 1600 körül alkották).
A szemipelágiánusok közé a korszak ki­
emelkedő alakjai tartoztak, így a marseilles-i
Johannes Cassianus, a nyugati szerzetesi
mozgalom legjelentősebb vezetője is.
86
Élete végén Ágoston két munkájában, a
De praedestinatione sanctorum-bm (A szen­
tek predestinációjáról) és a De continentia-
ban (Az állhatatosságról) is felszólalt elle­
nük. Tisztelettel, mint téveteg felebarátai­
ról, nem pedig mint eretnekekről szólt ró­
luk. A szemipelágiánus nézetek elég széles
körben elterjedtek az egyházban, megtéré­
se után egy ideig maga Ágoston is ezeket
vallotta. Halála után Galliában Aquitániai
Prosper vitte tovább Ágoston ügyét. A vita
egy egész évszázadon át húzódott, és a kü­
lönböző zsinatok hol ezt, hol azt az oldalt tá­
mogatták. Az ügyet végül az 529-es oran-
ge-i (Arausiacum) zsinat zárta le, melyet a
IV Félix pápa támogatását megnyerő Cae-
sarius arles-i püspök vezetett.
A zsinat huszonöt kánont, vagyis tömör
hitelvi nyilatkozatot fogalmazott meg, mely­
hez Caesarius összefoglalót csatolt. Minde­
nekelőtt a szemipelágiánizmust ítélte el. A
huszonöt kánon közül tizenhárom tagadja,
hogy az ember maga kezdeményezheti az
Istenhez fordulását, és ragaszkodik ahhoz,
hogy Isten kegyelmének „preveniensnek”
kell lennie (azaz meg kell előznie minden
Isten irányában tett mozdulatunkat). Ez
azért szükséges, m ert Ádám bűnbeesése az
egész embert (testestől-lelkestől) rosszra
hájlóvá tette. A preveniens kegyelem szük­
séges, ha a keresztyén úton el akarunk
indulni, és az együttmunkálkodó kegyelem
szükséges, ha tovább akarunk haladni.
A kánonok megerősítik, hogy szüksé­
günk van a kegyelemre, de a kegyelmet a
sákramentumokhoz kötik. A szabad akara­
tot a keresztség kegyelme gyógyítja. A ke-
resztség kegyelme, valamint Jézus Krisz­
tus segítsége és együttműködése által van
erőnk ahhoz, hogy ha akarjuk, megtegyük
mindazt, ami üdvösségünkhöz szükséges.
Az ekkora már általánossá vált csecsemőke-
resztelés miatt a kegyelemről szóló tanítás
visszaszorul az öntudatlan csecsemőkorba.
A középkori Nyugat
A gyakorlati hangsúly a keresztyén ember
ama jelenlegi képességére esik, hogy az üd­
vösségéért minden szükségeset megtehet.
A zsinat Ágoston tanítását követte, de az
egybekapcsolódott egyfajta népies katoliciz­
mussal, mely a szentségi rendszer alakját öl­
ti és a jócselekedeteket hangsúlyozza. Az
ágostoni tanításnak ez a formája határozta
meg a középkort. Végül a zsinat elutasította
a gonoszságra való eleve elrendeltség gon­
dolatát, de nem az üdvösségre való eleve el­
rendeltség ágostoni tanát.
Ha valaki azt mondja, hogy Adám tör­
vénysértése által az ember nem teljesen, azaz
nem testileg-lelkileg vált rosszabbá, hamm úgy
hiszi, hogy amíg a lélek sértetlenül megőrzi
szabadságát, a test romlást szenved, Pelagius
tévedésétől rászedetve szembeszegül az írással.
I. Kánon
Ha valaki azt állítja, hogy a bűntől való
megtisztulásunkhoz akaratunkat Isten felé kell
fordítanunk, így várva őt, de azt nem mondja,
hogy a megtisztulásnak már az akaratát is a
Szentlélek belénk áradásának és bennünk való
működésének tulajdonítsuk, magának a
Szentiéleknek szegül ellem, aki Salamon által
ezt mondja: „Az akaratot az Úr készíti fel"
(Péld 8,35 [a Septuaginta szerint]).
IV Kánon
A z újjászületetteknek is, és a gyógyultak-
nak is [vagyis a meg nem térteknek is] m in­
dig kérniük kell Isten segítségét, hogy eljut­
hassanak a jó célhoz, vagy hogy kitarthassa­
nak a jócselekedetekben.
X. Kánon
Isten olyannak szeret minket, amilyenek
az ő jövőbeni adományai révén leszünk, s
nem olyannak, amilyenek saját érdemünk­
ből vagyunk.
XII. Kánon
A szabad akarat az első emberben meggyön­
gült, s nem állítható vissza másként, csak a
keresztség kegyelme által.
XIII. Kánon
Benedek
Semmiféle érdem nem előzi meg a kegyelmet.
Az elvégzett jócselekedetekért díjazás jár; ám
ezeket, hogy legyenek, megelőzi a kegyelem,
amely viszont nem jár.
XVIII. Kánon
... a szabad akarat az első ember bűne ál­
tal olyan mértékben elhajlott és meggyöngült,
hogy azután senki sem tudja megfelelő mó­
don szeretni Istent, sem hinni Istenben, vagy
megtenni Istenért, am i jó, hacsak az isteni
irgalom kegyelme elébe nem megy... A katoli­
kus hitnek megfelelően azt hisszük, hogy a
keresztség kegyelmének befogadása után
minden megkeresztelt tartozik azzal, és képes
is rá, hogy Krisztus segítségével és együttmű­
ködésével betöltse mindazt, ha hűségesen fá ­
radozni akar, ami a lélek üdvösségéhez szük­
séges. Nemcsak nem hisszük, hogy az isteni
eleve elrendelés némelyeket valóban gonosz­
ságra rendelt volna, hanem azokat, akik ilyen
gonoszságot akarnak hinni, megátkozzuk és
kirekesztéssel sújtjuk.
Caesarius püspök összefoglalója
Benedek
A szerzetesi regula
Benedek életéről az egyetlen eredeti be­
számoló *1. Gergely pápa dialógusaiban ta­
lálható. Benedek 480 körül a közép-itáliai
Nursiában született. Diákként került Ró­
mába, de elborzadt az ottani romlott köz­
erkölcs láttán. Ezért 500 táján elvonult a
világtól, rem eteként élt egy subiacói bar­
langban. Idővel többen is társultak hozzá,
mire ő több kisebb monostort alapított a
környéken. 529 körül a helyi feszültségek
miatt távozni kényszerült, és néhány tanít­
ványával együtt Monté Cassinóba átköl­
tözve újabb monostort létesített. Itt élt ha­
láláig, a század közepéig.
Benedekre mindenekelőtt szerzetesi re­
gulája miatt emlékezünk. E szabályzat ösz-
87
szeállításában sokat m erített az elődök:
Basilius Magnus (*a kappadókiai atyák
egyike) és Johannes Cassianus munkáiból,
de különösen egy korábbi, „A mester regu­
lája” címen ism ert szabályzatból. Ám ez
semmi módon nem csökkenti Benedek
eredetiségét. Forrásaira rányomta saját bé­
lyegét, és egy egyedülállóan zseniális mű­
vet - amely az európai történelem egyik
meghatározó dokumentuma - írt meg. Sza­
bályzatát kezdetben nem használták széles
körben, de a VIII. században Aniane-i Be­
nedek sokat te tt elterjesztéséért. A 817-
ben Aachenben, Nagy Károly birodalmának
fővárosában tartott zsinat Benedek regulá­
ját írta elő minden szerzetes számára. Bár
mindenütt elfogadták, nem ez volt az
egyetlen használatos szabályzat. Ebben az
időben a szerzetesség számos forrásból
m erített ihletet. A *Boethius-tanítvány és a
Vivarium kolostor alapítója, Cassiodorus,
aki tudományos központként fogta fel a ko­
lostort, ugyancsak nagy hatást gyakorolt rá.
Benedek regulája sikeresen egyesíti a
töm örséget a teljességgel, minthogy rövid
terjedelme ellenére igen sokféle eshető­
ségre kitér. Világosan és határozottan fo
galmaz, mégis távol áll a merevségtől, az
alkalmazás tekintetében nagyfokú rugal­
masságot enged meg. Benedek a szelídsé­
get választotta vezérelvül: szabályzatát a
kezdőknek is követhetővé tette, nemcsak
a veteránoknak. A kolostori közösséget
családnak fogta fel, amelyben az apa sze­
repét az apát viszi. Az önsanyargatást nem
szabadott túlzásba vinni. A szerzetes
olyan életet élt, akár egy egyszerű pa­
raszt. Benedek az emberi gyengeségre és
esendőségre is tek in tettel volt. Nem
rugaszkodott el a valóságtól, amikor m ér­
céket állított fel az esetlegesen előforduló
helyzetekre, például külön fejezetben szó­
lítja fel a szerzeteseket, hogy ne ütlegel­
jék egymást.
88
A regula az engedelmességet állítja a kö­
zéppontba. A szerzetest nem látja különö­
sebben szegénynek, rendelkezik például ar­
ról is, hogy levetett ruháit a szegényeknek
kell adnia. Viszont olyan embernek tekinti,
aki engedelmességet fogadott, aláveti
magát Krisztusnak, a regulának és az apát­
nak, ez utóbbi parancsainak úgy kell en­
gedelmeskednie, akárha magától Istentől
valók volnának. Az engedelmesség jelenti
az első lépést az alázat felé, szívből jön, nem
késlekedik, nem hűvös, nem morog vagy
vonakodik.
A szerzetesek tevékenysége kétkezi vagy
testi munkából (a középkori kolostorok ezt
gyakran elhagyták), „szent olvasásból” (a
Biblia és más lelkiségi könyvek olvasása, a
róluk való elmélkedés), illetve „isteni mun­
kából” (liturgikus istentisztelet) áll.
A szerzetesek a 119. és 164. zsoltárnak
megfelelően naponta hétszer vesznek
részt istentiszteleten.
Hallgasd meg, ó fiam, a mester parancsa­
it, és hajlítsd hozzá szíved figyelmesen, fo ­
gadd a jóságos atya intéseit készségesen, és
tettekkel teljesítsd, hogy visszatérj az engedel­
messég fáradságos munkájával ahhoz, akitől
elszakadtál az engedetlenség tunyaságával...
Ha a pokol büntetése elől menekülve, el aka­
runk jutni az örök életre... siessünk, és csak
azt tegyük, ami örökre javunkra válik. Fel kell
tehát állítanunk az Úr szolgálatának iskoláját.
Reméljük, hogy ebben az intézményben semmi
kemény vagy nehéz dolgot nem rendelünk el
Prológus
A z alázatosság elsőfoka tehát az, ha az em­
ber Isten félelmét mindenkor a szeme előtt tart­
ja, róla soha meg nem feledkezik, ha folyton
gondol mindazokra, amiket Isten parancsol,
szüntelen lelkében forgatja: egyrészt mint égeti
a pokol bűneik miatt az Istent megvetőket,
másrészt, hogy örök élet vár az istenfélőkre.
A z alázatosság második foka, ha az ember
A középkori Nyugat
nem szereti saját akaratát, és nem gyönyör­
ködik kívánságainak kielégítésében...
Az alázatosságnak harmadik foka abban
áll, hogy az ember Isten iránti szerétéiből, tel­
jes engedelmességgel aláveti magát elöljáró­
jának és követi az Urat, akiről azt mondja az
Apostol: „Engedelmes volt halálig” (Filippi
2, 8) .
A z alázatosság negyedik foka, ha valaki
úgy engedelmeskedik, hogy a nehézségek és
kellemetlenségek között is, sőt az elszenvedett
méltatlanságok ellenére is, csendesen, jó lé­
lekkel megőrzi türelmét, a kitartásban nem
fárad, meg nem hátrál...
A z alázatosság ötödik foka, ha a szerzetes
a szívében fölmerülő minden rossz gondola­
tát és titkon elkövetett cselekedeteit nyíltan
feltárja apátjának...
A z alázatosság hatodik foka, ha a szerzetes
minden csekélységgel és silánysággal megelé­
gedett, és mindarra nézve, am it reá bíznak,
mintegy rossz és méltatlan munkásnak ítéli
magát.
A z alázatosság hetedik foka, ha magát
nemcsak szájával vallja mindenkinél alább-
valónak és értéktelenebbnek, hanem szíve
legmélyén is hiszi azt.
A z alázatosság nyolcadik foka, ha semmi
egyebet sem tesz a szerzetes, csak azt, amire a
monostor szabálya és az elődök példája ser­
kenti.
A z alázatosság kilencedik foka, ha a szer­
zetes nyelvét visszatartja a beszédtől, és a
hallgatást megtartva nem beszél, m íg nem
kérdezik...
A z alázatosság tizedik foka, ha nem haj­
landó és kész a nevetésre könnyen...
A z alázatosság tizenegyedik foka, ha a
szerzetes beszéd közben és nevetés nélkül,
alázatosan és komolyan, keveset és okosat
szól, és nem lármás a hangja.
Az alázatosság tizenkettedik foka abban áll,
hogy a szerzetes nemcsak szívében alázatos,
Nagy Gergely
hanem testtartása is kifejezi alázatosságát
mindenki előtt, aki csak látja.
Hetedik fejezet
Kiváltképpen a tulajdon bűnét kell gyöke­
restül kiirtani a kobstorból. Senki ne meré­
szeljen az apát rendelése nélkül bármit is adni
vagy elfogadni, vagy bármit is sajátjaként bír­
ni; egyáltalán semmit sem: se könyvet, se író­
táblát, se íróvesszőt, tehát igazán semmit se.
Harmincharmadik fejezet
A tétlenség a lélek ellensége. Ezért a testvé­
rek a megállapított időben foglalkozzanak
testi munkával, más órákban pedig szent ol­
vasmányokkal.
Negyvennyolcadik fejezet
Minden érkező vendéget úgy fogadjanak,
m int magát Krisztust... Minden érkező vagy
távozó vendéget teljes alázatossággal kö­
szöntsenek: meghajtott fővel, vagy egészen
arcra borulva imádják benne Krisztust, akit
csakugyan be is fogadtak.
Ötvenharmadik fejezet
Megírtuk tehát ezt a regulát, hogy azáltal,
hogy ezt megtartjuk a monostorokban, meg­
mutassuk: legalább némiképp megvan ben­
nünk az erkölcsi életmód és a szerzetesélet
kezdete.
A ki egyébként a szerzetesélet tökéletességére
törekszik, annak számára ott vannak a szent
atyák tanításai, és azok megtartása elvezeti
az embert a tökéletesség magasságára.
Bárki vagy tehát, aki a mennyei hazába
igyekszel, teljesítsd ezt a kezdetnek írt, igen
csekély regulát. így aztán végül eljutsz majd
a bölcsességnek és az erénynek előbb említett
csúcsára. Ámen.
Hetvenharmadik fejezet
Meglepő módon éppen egy mai neves
protestáns vezető, Dávid Watson adózott
őszinte tisztelettel a szabályzatnak. Meg­
jegyezte, hogy egyházi közösségeink „szá­
mos problémája elkerülhető lett volna, ha
ismertük és követtük volna a páratlanul
bölcs, VI. századi benedeki regulát”.
89
Nagy Gergely
„Isten szolgáinak szolgája"
Gergely 540-ben született Rómában, iste­
nes arisztokrata családban, ük-üknagyapja
III. Félix pápa volt. 572-73-ban Róma vá­
ros prefektusává nevezték ki, amely igen
magas tisztségnek számított egy ilyen fia­
talember számára. Nem sokkal később ap­
ja meghalt. Gergely ezután hat kolostort
alapított a család szicíliai birtokain, és
egyet Rómában. Az utóbbiba vonult be ő
maga egyszerű szerzetesként. Hamarosan
azonban a pápa kinevezte a hét római dia­
kónus egyikének, majd öt évre (578-83
körül) Konstantinápolyba küldte követe­
ként. Ez idő alatt Gergely arra a meggyő­
ződésre jutott, hogy a pápaságnak füg­
getlenítenie kell magát a keleti császá­
roktól, m ert a Nyugat aligha számíthat a
segítségükre. Hazatérve Rómába, monos­
torának apátja lett. 590-ben a pápa meg­
halt, és őt választották meg utódául. Ezt
őszintén vonakodva fogadta el, de utána pá­
ratlan buzgalommal látott munkához. Nagy
Gergely néven ismeri a történelmi em
lékezet, hiszen ő volt egyike azon kevés
pápának, aki egyszerre volt nagy egyházfő
és valóban szent ember. 604-ben hunyt el.
A latin egyház négy doktora között, *Amb-
rus, *Jeromos és *Ágoston után az utolsó­
ként tartják számon.
Gergely kitűnő szervezőnek bizonyult, a
pápaság hatalmát nagyban kiterjesztette
Nyugaton. A korábbiakban a keleti császá­
rok által gyakorolt feladatok egy részét át­
vette, és ezzel a lépésével hosszú távon
megalapozta a pápaság uralmát a közép-itá­
liai pápai államok felett. Az angolokat külö­
nösen szerette („nem angolok, angyalok
ők”). 596-ban ő küldte Angliába Ágostont,
hogy Canterbury első érseke legyen.
Gergely írásait széles körben olvasták a
középkorban.
90
Csaknem 850 fennmaradt levele gazda­
gon tájékoztat személyéről és koráról.
Dialogi de vita et miraculis patrum Itali-
corum (Párbeszédek az itáliai egyházatyák
életéről és csodáiról) tartalmazza Benedek
és más szentek élettörténetét. Ma sokan
vitatják, hogy e túlzottan hiszékeny művet
Gergely írta.
A Moralia in Job (Erkölcsi magyaráza­
tok Jób könyvére) Gergely leghosszabb
műve. Jób könyvét három különböző mó­
don magyarázza, bemutatva annak törté­
nelmi, allegorikus Oézus Krisztus és egy­
háza szemszögéből értelmezve) és erköl­
csi vagy etikai jelentését.
Homíliákat írt Ezékiel könyvéhez és az
evangéliumokhoz.
A lelkipásztorság kézikönyve (Liber regu­
láé pastoralis) Gergely legjelentősebb alko­
tása (ez volt a középkori püspökök kézi­
könyve):
Vannak, akik nagy gonddal kutatják a lel­
ki élet törvényeit, de míg azokba elmélyüléssel
behatoltak, életükben lábbal tiporják. Nagy-
hirtelen azt tanítják, amit nem a gyakorlat,
hanem csak az elmélet útján ismertek meg: és
am it szóval hirdetnek, annak erkölcseikkel el­
lene mondanak.
A LELKIPÁSZTORSÁG KÉZIKÖNYVE 1:2
A lelki vezető legyen mindig tiszta gondol­
kodásában, vagyis semmi tisztátalanság ne
szennyezze be azt, aki azt a feladatot vállal­
ja, hogy másoknak még szívéből is kitörölje
a fertőzés szeplőit.
A LELKIPÁSZTORSÁG KÉZIKÖNYVE 2:2
Legyen a lelki vezető a szenvedésben m in­
denkivel együttérző, s az elmélyülésben m in­
denkit felülmúló... s láthatatlanok szemléle­
tére emelkedve, eszét a test börtönére irányít­
ja, s arra nézve ad tanítást, titkos dolgaiban
ki-ki hogyan viselje magát.
A LELKIPÁSZTORSÁG KÉZIKÖNYVE 2:5
Akkor kormányoz tehát jól a főhatalom,
midőn az elöljáró inkább a bűnökkel, mint a
A középkori Nyugat
személyekkel szemben érezteti hatalmát...
Párosuljon tehát a gyöngédség a szigorúság­
gal, a kettőből szülessen valami helyes közép­
út, hogy az alattvalók sem a túlságos szigor
miatt el ne keseredjenek, sem a túlságos eny­
heség miatt szabadjukra ne eresztessenek.
A LELKIPÁSZTORSÁG KÉZIKÖNYVE 2:6
Tudnia kell a lelki vezetőnek azt is, hogy a
bűnök sokszor erénynek hazudják magukat.
A takarékosság neve alatt gyakran fösvény­
ség kendőződik, viszont a pazarlás a bőkezű­
ség színébe rejtőzködik. A módfeletti engedé­
kenység gyakran kegyességnek hiteti el ma­
gát, s a féktelen harag a lelki buzgóság eré­
nyévé fújja fel magát.
A LELKIPÁSZTORSÁG KÉZIKÖNYVE 2:9
Az igehirdető inkább életével, m int szavai­
val tanítson, s inkább helyes életével tapos­
son útnyomokat követői számára, mintsem
szavaival mutasson irányt.
A LELKIPÁSZTORSÁG KÉZIKÖNYVE 3:40
Gergely Ágostont és a népies katoliciz­
m ust ötvözte tanításában, amely azután
uralta az egész középkort. Szorgalmazta a
tisztítótűz (purgatórium) tanát, és elkép­
zelhető vélekedésből dogmává tette. Hit­
te, hogy a purgatóriumban szenvedő lelke­
ket meg lehet szabadítani a mise áldozatá­
val. A kor némely hiedelmét bátorította,
például az ereklyék tiszteletét. A szentké­
pek tekintetében kiegyensúlyozott, köztes
álláspontra helyezkedett a képrombolók és
a képtisztelők között. A keleti egyházban
ez a nézetkülönbség robbantotta ki az
ikonháborút, amelyet csak a 787-es, *11.
niceai zsinat tudott lezárni.
Gergely összeütközésbe került Kons­
tantinápoly püspökével, aki magának kö­
vetelte az „ökumenikus [egyetemes] pát­
riárka” címet. Gergely határozottan szem­
beszállt ezzel a „gyalázatos és profán elbi­
zakodottsággal”. Az ilyen „büszke és osto­
ba cím” tagadja az alázatot, a „diadalittas­
ság bűnébe” visz. Gergely azt állította (pon­
Erigena
tatlanul), hogy a *khalkedóni zsinat az
„egyetemes” címet Róma püspökeinek aján­
lotta föl, de egyik sem fogadta el. Péter volt
az első apostol, és reá bízta Jézus Krisztus a
mennyek országának kulcsait. De az összes
apostol egy fő alá, Jézus Krisztus alá tarto­
zott, és egyik sem kívánta, hogy „egye­
temesnek” mondják. Ilyen titulust követelni
annyi, mint az ördög bűnébe esni, mint azt
Ezsaiás 14,13 leírja. Az, hogy Konstanti­
nápoly püspöke „ördögi bitorlással próbál­
kozik”, bizonyítja, hogy elközelgett az An-
tikrisztus ideje. „Most bátran kimondom,
hogy aki egyetemes papnak hívja vagy akar­
ja hívatni magát, az diadalittasságában az
Antikrisztus előfutára, mert büszkeségében
mindenki fölébe helyezi magát.”
Gergely nem azért szólalt fel Konstan­
tinápoly pátriárkája ellen, hogy magának
követelhesse a címet. Amikor Alexandria
püspöke „egyetem es pápának” nevezte
őt, Gergely ezt elutasította. „Elég legyen
a szavakból, melyek dölyfös hiúságot ger­
jesztenek, és sértik a szerete te t” (Leve­
lek 8,30). Gergely úgy vélte, hogy mind­
egyik pátriárka (a római, konstantiná­
polyi, alexandriai, antióchiai és jeruzsále-
mi) a maga területén uralkodik, és egyik­
nek sem szabad a másik fölébe helyez­
kedni. Jobban szerette tulajdon címét
használni: „Isten szolgáinak szolgája”.
Utódai m egtartották ezt a címet, ugyan­
akkor az egyház egyetem es feje címet is
követelték maguknak.
Johannes O ohn) Scotus Erigena
A sötét kor teológusa
Az ír (scotus) származású Johannes Scotus
Erigena 810 táján született. Ő volt a karo-
ling reneszánsz legnagyobb elméje, és a
sötét kor egyetlen igazán eredeti gondolko­
dója. Kopasz Károly király kinevezte pári­
91
zsi udvari iskolája élére. Erigena sem szel­
lemességben, sem bátorságban nem szen­
vedett hiányt. Egyszer a császár áthajolt
hozzá az asztal felett és megkérdezte, hogy
„mi választ el egy írt egy bornírttól?”, „Ez
az asztal” felelte Erigena (minden bizony­
nyal ez volt az első írvicc3). Erigena 877
körül halt meg.
Erigena egyike volt azon kevés nyu­
gatiaknak, akik megtanultak görögül. Le­
fordította *Areopagoszi Dénes műveit és
*Maximus Confessor hozzájuk írt kom­
mentárjait. E fordításai nagy hatást gya­
koroltak a későbbi középkori teológusok
egész sorára, köztük *Aquinói Tamásra.
Erigena századának két heves vitájába is
bekapcsolódott. Az első az eleve elrende­
lés tana körül dúlt. Egy bizonyos Gott-
schalk nevű szerzetes szélsőségesen ér­
telm ezte *Ágoston tanítását, mondván,
hogy Isten a gonoszra is eleve elrendel.
Noha számos vezető teológus kiállt mellet­
te, nézeteiért a szerzetest börtönbe zár­
ták. Hincmar reimsi püspök, Gottschalk fő
ellenfele felkérte Erigenát, hogy írjon a
kérdésről. Erigena ugyan szembeszállt
Gottschalkkal a De praedestinatione (A pre
destinációról) című írásában, de műve épp­
úgy elfogadhatatlan volt Hincmar sze­
mében, mint Gottschalk álláspontja. Erige­
na összerúgta a port Hincmarral, majd nem
éppen hízelgő sírverset küldött számára:
„Itt nyugszik Hincmar, a fösvény, ki sokat
lopott, / egyetlen érdeme, hogy végre ha­
lott.”
A IX. században ugyancsak fellángolt a
vita Krisztus testének és vérének az eu-
charisztiában való jelenléte körül. A Cor-
bie-i apátság két szerzetese, Paschasius
Radbertus és Ratramnus vitatta, hogy a
kenyér és a bor valóban átváltozik Krisztus
3 Ti. Angliában az írviccek a magyar rendőrviccekhez
hasonló szeredet játszanak. (Aford.)
92
testévé és vérévé, és hogy Krisztusnak az
eucharisztiában jelenvaló teste azonos a
Máriától született és az értünk meg­
feszített testtel. Erigena értekezést írt a
kérdésről, de az elveszett. Úgy tűnik, hogy
ő Krisztus jelenvalóságát inkább spirituá­
lisán értelmezte. A hívek Krisztust „nem
dentálisan, hanem mentálisan” eszik meg.
Erigena legfontosabb művében, a De di-
visione Naturae-ban (A term észet felosz­
tásáról) a keresztyénséget gyökerestől új-
platóni keretben értelmezte. A „természe­
te t” (a valóság egészét) négy szintre osz­
totta: a teremtetlen és teremtő természet,
azaz Isten mint teremtő; a terem tett és
egyben teremtő természet, azaz a meny-
nyei (platóni értelemben vett) ideák, ame­
lyek mintái voltak a teremtésnek; a terem ­
tett, de nem teremtő természet, a minden-
ség (benne az emberrel); a sem nem te­
rem tett, sem nem terem tő természet, az­
az Isten mint a Vég, azaz a cél-ok.
Erigena megpróbálta kiegyensúlyozni
Areopagoszi Dénes „tagadólagos módját”
az „állító móddal”. így például az állító mód
Istent bölcsnek mondja. A tagadólagos mód
azonban azt mondja, hogy Isten nem bölcs,
nem abban az értelemben, hogy nem elég
bölcs, hanem abban, hogy bölcsessége
minden emberi bölcsességet meghalad.
Következésképpen az Isten bölcsességéről
szóló állítást metaforának kell elgondol­
nunk, mivel Isten meghalad minden álta­
lunk ismert bölcsességet (Ézs 55,8-9). A
tagadó és az állító mód (Isten bölcs, illetve
Isten nem bölcs) ellentmondását azzal az
állítással lehet feloldani, hogy Isten böl­
csessége mindenek fölött áll, vagyis meg­
haladja az emberi bölcsességet.
Az újplatonizmusnak megfelelően Eri­
gena a terem tést az Istenből kiáradó ema-
nációnak gondolta el. A keresztyén kije­
lentéshez híven vallotta, hogy Isten a
„semmiből” terem tette a világot, de ezt
A középkori Nyugat
nem tudta simán beilleszteni rendszerébe.
„Midőn azt halljuk, hogy Isten terem t min­
deneket, ezen nem kell egyebet értenünk,
mint azt, hogy Isten mindenekben benne
van, vagyis azt, hogy ő mindenek lényege.
M ert igazában ő van egyedül, és mindaz,
ami valóban benne van minden létezőben,
nem más, mint egyedül Isten” (De divi-
sione natúré 1:72). Erigena nem óhajtott,
és hite szerint nem is helyezkedett pante­
ista (Isten és a viágmindenség különbsé­
gének az elhomályosítása) álláspontra, de
rendszerének logikája gyakran ebbe az
irányba mutat.
Ugyanez a kérdés merül fel abban, aho­
gyan Erigena a Véget vizsgálja. Az Istenhez
való „kozmikus visszatérést” tanította. Az
idők végén Isten lesz minden mindenekben,
és semmi sem lesz, csak Isten egyedül. Eri­
gena hivatkozhatott Pálra, aki azt mondta,
hogy Isten lesz „minden mindenekben”
(lKor 15,28), és tagadta, hogy az ember tel­
jes Istenbe olvadását tanítja. De keresztyén
hitét nem mindenben tudta egybehangolni
gondolkodásának újplatóni kereteivel, és
igen nehezen tudta megkerülni az univerza-
lizmust, a hitet, hogy végül mindenki üdvö-
zül. „Minden terem tm ényt beborít az
árnyék, azaz átváltozik Istenné, miként a
csillagok a felkelő nap fényében” (De divi-
sione natúré 3:23).
Erigenát ortodox célok vezérelték. Vá­
dolták őt racionalizmussal, de alaptalanul.
Noha ízig-vérig újplatonista volt, nem a
keresztyénségtől független, észelvű újpla­
tonista rendszert akart létrehozni, hanem
inkább a keresztyén kijelentést akarta új­
platóni keretek között értelmezni. A pan-
teizmus ellene felhozott vádja már nem
nélkülöz minden alapot. írásait a XIII. szá­
zadban a panteizmus igazolására használ­
ták, és ezért az egyház el is ítélte őket.
Erigenát az újplatonizmus a panteizmus
irányába nógatta, de ő igyekezett e nyo­
Canterbury Anzelm
másnak ellenállni, és a keresztyén kijelen­
tés iránti hűsége megóvta attól, hogy telje­
sen feloldódjék a panteizmusban.
És m i más, ó Uram, a te eljöveteled, mint
felemelkedés a rólad való elmélkedés végtelen
lépcsőm? Hiszen te mindig azokhoz jössz el,
akik keresnek és megtalálnak téged. Ok m in­
dig keresnek és mindig megtalálnak és nem
mindig találnak meg téged. És valóban meg-
jeknéseidben találnak meg téged. Ezekben te
megannyi módon... találkozol azok elméjével,
akik úgy fognak fel téged, ahogyan felfogni te
engeded őket, nem úgy, ahogyan vagy, hanem
ahogyan nem vagy, és ahogyan vagy. Nem
vagy tehát megtalálható a minden értelmet
meghaladó és felülmúló legfelső lényegedben.
De divisione natúré (befejezés)
Canterbury Anzelm
A szellemi belátást kereső hit
Anzelm 1033 körül született az itáliai Aos-
tában. Huszonhat évesen lépett be a nor­
mandiai Bee bencés monostorába. Alig né­
hány év múlva, 1063-ban megválasztották
a monostor priorjává, Lanfrancus utódjává,
aki másutt lett apát. Ezután pályafutása há­
rom, egyenként nagyjából tizenöt éves
szakaszra oszlik: Bee priorja (1063-78);
Bee apátja (1078-93); és Canterbury érse­
ke (1093-1109). Ebben a székben ism ét
Lanfrancust követte. Anzelm sorozatosan
összeütközésbe került az egymást követő
királyokkal az angliai egyháznak a tróntól
való függetlensége és a pápa angliai szere­
pe miatt. Ezért aztán érsekségének legna­
gyobb részét a kontinensen töltötte szám­
űzetésben.
Anzelm volt a középkori Nyugat első va­
lóban jelentős teológusa, sokak szerint a
skolasztika megalapítója. A filozófiának
fontos, de körülhatárolt szerepet tulajdoní­
tott a teológiában. A keresztyén hit tartal­
93
mát a kijelentés, nem pedig a filozófia adja.
De a hívő teológus az ész segítségével tö­
rekedhet hite jobb m egértésére. Az ész
bemutathatja a keresztyén tanítás éssze­
rűségét és belső következetességét. An­
zelm a „szellemi belátást kereső h it”
*ágostoni módszerét követte.
Ezt a módszert három főbb művében fej­
tette ki. A Monologion (1077), eredetileg
„A hit alapjairól való elmélkedés példája”
című művében „bizonyítékot” hoz fel Isten
létére. Az, hogy meg tudjuk különböztetni
a jóság fokozatait, azt jelenti, hogy van
olyan abszolút jó, amelyhez mérjük azt:
Ki vonhatná kétségbe, hogy az, am i által
minden jó dolog létezik, az maga valami
nagy Jó? Ez tehát önmaga által jó, mivel
minden jó őáltala létezik. Ebből az követke­
zik, hogy minden egyéb jó valami más által
létezik, m int ő maga, egyedül ez a Jó létezik
önmaga által. Egyetlen más által létező jó
dolog sem egyenlő azzal a Jóval, vagy nem
nagyobb annál a Jónál, am i önmaga által jó.
Egyedül ez a legnagyobb mértékben jó, mivel
ez az egyetlen, amely önmaga által jó. Ez te­
hát a legfőbb Jó, amely úgy áll felette a többi
nek, hogy sem vele egyenlő, sem nála maga-
sabbrendű nincs. Azonban az, ami a legna
gyobb mértékben jó, a legnagyobb mérték­
ben nagy is. Létezik tehát egy bizonyos vala­
mi, amely a legnagyobb mértékben jó és a leg­
nagyobb mértékben nagy, azaz minden létező
között a legfőbb Létező.
M onologion 1
Ez a létező persze nem más, mint Isten.
Anzelm érve azon a (platonista) feltevé­
sen alapul, hogy az „egyetemes” valósá­
gosabb egyedi megnyilvánulásainál.
Következésképpen az em berség ideája
valóságosabb az egyéni embernél, például
Anzelmnél. A jóság ideája valóságosabb­
nak tűnik a jóság egyedi, például egy jó
ember életében való megnyilvánulásainál.
Anzelm idejében ez volt az általánosan el­
94
fogadott nézet. Ma azonban a legtöbben a
jóságot elvont eszménynek, nem pedig
valós létezőnek tartják.
A Monologion érvelése nem volt eredeti.
Annak idején Ágoston hasonlóképpen ér­
velt. A következő évben azonban Anzelm
új utat tört a Proslogion eredetileg „A hit
keresi a szellemi belátást” címen közre­
adott munkájával. Ebben mint hívő igyek­
szik megérteni hitét.
Taníts meg [Uram] a Te keresésedre, mu­
tasd meg magad, ha kereslek, mert keresni
sem tudlak, ha nem Te tanítasz, sem megta­
lálni, ha nem mutatod meg magadat!
Keresselek Téged vágyakozással,
vágyakozzam Hozzád kereséssel!
Találjalak megszereléssel,
szeresselek megtalálással!...
Nem próbálok, Uram, mélységedbe hatolni,
mivel értelmemet semmiképp sem foghatom
Ahhoz; de vágyom valamennyire is belátni
igazságodat, amiben hisz, am it szeret a szí­
vem. És nem azért törekszem szellemi be­
látásra, hogy higgyek, hanem hiszek, hogy be­
látásra juthassak. Mert hiszek ebben is: „Ha
nem hiszek, nem fogok belátásra jutni.”*
P roslogion 1
Ebben a munkájában adja elő Anzelm hí­
res-nevezetes „ontológiai istenérvét”. Is­
tent úgy határozza meg, mint azt a valamit,
„aminél semmi nagyobb nem gondolható",
vagy egyszerűbben szólva „mint a legna­
gyobb elgondolható létezőt”. Ilyen létező­
nek lennie kell. M ert ha nem volna, kisebb
lenne annál a vele azonos lénynél, amely
létezik, és akkor nem lenne „a legnagyobb
elgondolható létező”.
Ha tehát az, aminél nagyobb nem gondol­
ható, csak az értelemben létezik, akkor az,
aminél nagyobb nem gondolható, mégiscsak
olyan, aminél nagyobb gondolható. De ez
egyáltalán nem lehetséges. Kétségkívül léte­
' Az Ézsaiás 7,9 a Septuaginta szerint. (Afori.)
A középkori Nyugat
zik tehát valami az értelemben is és a való­
ságban is, aminél nagyobb nem gondolható.
E z a valami tehát olyan valóságosan léte­
zik, hogy el sem gondolható nem létezőnek.
Mert elgondolható, hogy létezik valami, ami­
ről nem gondolható el, hogy nem létezik; ez
pedig nagyobb, m int amiről az gondolható el,
hogy nem létezik. Ezért, ha arról, aminél na­
gyobb nem gondolható, elgondolható, hogy nem
létezik, úgy az, aminél nagyobb nem gondol­
ható, nem az, aminél nagyobb nem gondolha­
tó: ez önellentmondás. Tehát olyannyira va­
lóságosan létezik valami, aminél nagyobb nem
gondolható, hogy el sem gondolható nem léte­
zőnek.
És ez Te vagy, Urunk, Istenünk.
P roslogion 2-3
Anzelmet valamelyest joggal vádolták az­
zal, hogy Isten létét belefoglalja már Istenről
alkotott meghatározásába is. Felfogása az ér­
telem erejébe vetett XI. századi bizodalmát
tükrözi. Anzelm úgy gondolta, érve alkalmas
arra, hogy meggyőzze az Isten létét tagadó
esztelent vagy bolondot (Zsoltárok 14,1). Ér­
vét azonban nyomban kétségbe vonta egy
Gaunilo nevű szerzetes „A balgatag védel­
mében” című írásában. Az ontológiai isten­
érv körüli viták mind a mai napig tartanak,
és nemigen látszanak csitulni.
Anzelm leginkább nagyratörő, az 1090-
es években írt Miért lett Isten emberré? cí­
mű munkájában, miként *Athanasius Az
Ige emberré válásában, azzal a váddal néz
szembe, hogy nem illő és megalázó Isten­
re nézve az, hogy emberré lett, és meghalt
értünk. Anzelm azzal védekezett, hogy
igenis illő, m ert más mód nem volt lehet­
séges. M űvét egyik szerzetesével, Bosó-
val folytatott párbeszédének formájában ír­
ta, és ugyancsak az „értelmet kereső hit”
módszerét alkalmazza:
Boso: -Am iképpen a dolgok helyes rend­
je azt követeli, hogy előbb higgyünk a ke­
resztény h it mélységeiben, m int hogy meg­
Abélard
előlegeznénk ezek észérvekkel történő vizs­
gálatát, ózonképpen az értelem elhanyago­
lásának tartom, ha nem törekszünk meg­
érteni, amit hiszünk, miután már hitben
erősek vagyunk ehhez. Mivel nekem, úgy
gondolom, a megváltásunkba vetett hit Isten
megelőlegezett kegyelme folytán olyannyira a
sajátom, hogy semmi sem volna képes kitép­
ni engem a hit szilárd talajáról, még akkor
sem, ha egyáltalán semmi ésszerű magya­
rázattal sem tudnám megragadni azt, ezért
most arra kérlek - és mint tudod, kérik ve­
lem együtt sokan -, tárd fel előttem, milyen
szükségszerűség folytán, milyen észszerűség
alapján vette magára Isten, bár mindenható,
az emberi lény alacsonyrendű természetét és
gyengeségét ezen lény újjáteremtése végett.
M iért lett I sten em berré ? 1:2
Anzelm erre azt feleli, hogy teljes m ér­
tékben szükséges volt Istennek emberré
lennie ahhoz, hogy megválthasson ben­
nünket. Mivel adott volt Isten léte és te r­
mészete, adott volt az ember term észete
és Istennel szemben elkövetett bűne, Is­
tennek nem volt más választása. Nem
hagyhatta magára az emberiséget, terem ­
tésének koronáját. Ugyanakkor nem bo­
csáthatott meg mindent „elégtétel” nél­
kül, amely helyreállítaná elvesztett becsü­
letét. De miközben az emberiség tartozik
ezzel az elégtétellel, csak Isten elég hatal­
mas ahhoz, hogy meg is adja. Ebből tehát
következik, hogy Istennek emberré kellett
lennie, hogy immár emberként ajánlhassa
fel ezt az elégtételt önkéntes halálával.
Boso: - A kérdés lényege ez volt: miért vált
Isten emberré, hogy így, halála által üdvözítse
az embert, holott úgy tűnik, más módon is
megtehette volna? Te feleleteid során sok
szükségszerű érvvel bizonyítottad, hogy az
emberi természet újjáteremtése egyrészt nem
maradhatott el, másrészt viszont nem történ­
hetett volna meg, ha az ember bűnéért nem
fizeti meg tartozását Istennek. Ez a tartozás
95
azonban olyan nagy volt, hogy, noha kizá­
rólag az ember tartozott vele, kizárólag Isten
volt képes megadni úgy, hogy ugyanaz az em­
ber, aki az Isten. Ezért volt szükségszerű,
hogy magára vegye az embert személyi egy­
ségben, hogy ezáltal aki természete szerint
tartozott a fizetséggel, de képtelen volt megad­
ni, így személyében képes legyen rá.
M iért lett Isten emberré ? 2:18
Anzelm igen hatásosan érvelt, de nem
teljesen hibátlanul. Továbbment a szokásos
keresztyén állításnál, hogy ugyanis a ke­
resztre szükség volt (azaz Istennek tennie
kellett valamit), amikor abszolút szükséges­
nek állította azt (azaz Isten nem tehetett
egyebet). Anzelm a kiengeszteléssel kap­
csolatban is téved, amikor inkább Isten be­
csületét, nem pedig igazságosságát, illetve a
keresztet hangsúlyozza, és nem szól Jézus
Krisztus életéről, feltámadásáról és menny-
bemeneteléről. De Anzelm érvelése elég
rugalmas, módosítható e bírálatok fényében.
Alapgondolata, megfelelő módosításokkal
ma is hatásosan védi a megtestesülés és a
kereszt illő és értelmes voltát.
írásaiban Anzelm a hit értelmes voltát
akarta bemutatni, nem pedig szoros érte ­
lemben vett bizonyítékokat felhozni mel­
lette. A hívő ember örömét leli a keresz­
tyén hit belső összhangjában, hit és é rte­
lem egybecsengésében. A hitetlen ellen­
vetései (hogy ugyanis nem illő Istenhez,
hogy em berré váljék) alaptalannak bizo­
nyulnak, és ő maga rávezetődik a keresz­
tyén üzenet igazságára.
Pierre Abélard (Petrus Abelardus)
Kérdező hit
Abélard a XII. század legragyogóbb elméje
volt, ugyanakkor amolyan fenegyerek is,
mind szerelmi életét, mind különc teoló­
giáját tekintve.
96
Abélard Bretagne-ban született 1079-
ben. Először a teológus Roscellin mellett
tanult, akit később eretnekségért elítéltek,
majd pedig Guillaume de Champeux-nál
Párizsban. A két m ester a korszak fő fi­
lozófiai vitájában, az „univerzálék” és az
egyedek viszonyának kérdésében ellenté­
tes táborhoz tartozott. Milyen viszony áll
fenn például egy kutya és a „kutya” uni-
verzálé között? Guillaume „realista” állás­
pontot képviselt, vagyis azt, hogy az uni-
verzálé valóságosabb az egyednél, és önál­
lóan létezik. Roscellin a „nominalista” fel­
fogást vallotta, és azzal vádolták, hogy az
univerzálékat merő szavaknak tartja, me­
lyeknek nincsen önálló valóságuk. Abélard
közvetítő álláspontra helyezkedett, mond­
ván, hogy az univerzálék szellemi fogal­
mak, az egyes egyedek nélkül nem létez­
nek, de nem is önkényesen megalkotott
nevek. Valamely univerzálé, mint a „ku­
tya”, valóságos (nem merő szó), de nem is
az egyedi kutyáktól függetlenül létező do­
log. Abban az értelem ben megelőzi az
egyedi kutyákat, hogy Isten megtervezte a
kutyák terem tését, tehát gondolatban ki­
alakította az ideát, és ezért az univerzálé
benne van az egyedi kutyákban és saját el­
ménkben, amikor a „kutya” fogalmára gon­
dolunk. Ez a felfogás vált uralkodóvá, és le
is zárta a vitát *WilIiam of Ockham jelent­
kezéséig.
Abélard még Guillaume de Champeux
tanítványaként alig húszévesen rivalizálni
kezdett m esterével. Kíméletlenül támad­
ta Guillaume álláspontját, mondván, hogy
az eretnekséghez vezet és logikailag kö­
vetkezetlen. Ennek eredm ényeként a di­
ákok seregestül átpártoltak Guillaume-tól
Abélard-hoz, és végül Guillaume Párizs
elhagyására és álláspontja megváltoztatá­
sára kényszerült. Az ügy nagyban öregbí­
te tte Abélard gondolkodói hírnevét, de
gyanakvást ébresztett iránta a hatóságok
A középkori Nyugat
részéről. Néhány év múlva Abélard An-
selme de Laonhoz ment teológiát tanulni.
Anselme nagytekintélyű teológusnak szá­
mított, de nem Abélard szemében: „M es­
terien tudott bánni a szavakkal, de min­
dezt hitvány tartalommal, értelem nélkül
tette. Olyan volt, mint a fáklya, amely
telefüstöli a szobát, ahelyett hogy bevi­
lágítaná.” Miként Guillaume esetében is,
Abélard önálló előadásokat kezdett ta r­
tani, elszipkázva Anselme tanítványait.
Miután némiképpen visszaélt a laoni m es­
te r vendégszereteté-vel, Abélard vissza­
té rt Párizsba.
Párizsban Abélard a Notre Dame szé­
kesegyház kanonokjának, Fulbert-nek a
házában élt, és idővel tanítója lett a kano­
nok vonzó és művelt serdülő unokahúgá­
nak, Heloise-nak. Kapcsolatuk idővel több
lett két szellem találkozásánál, és Heloise-
nak hamarosan fia született. Fulbert dü­
höngött, és Abélard úgy akarta kiengesz­
telni a kanonokot, hogy titkon feleségül
v ette a lányt. Ezt azonban nem lehetett
titokban tartani, és akkoriban a házasság
egyet jelentett a tudományos pályafutás
végével. E zért aztán Abélard zárdába
küldte Heloise-t, a felháborodott Fulbert
pedig bosszút forralt. Abélard-ot egy éjjel
martalócok megtámadták, és úgy meg­
csonkították, hogy bűnét többé ne ism é­
telhesse meg. E rre Abélard kolostorba vo­
nult. De ez mégsem vetett véget az Helo-
ise-zal való kapcsolatának. A jóval később
m egírt Szerencsétlenségem története című
munkája eljutott Heloise-hoz. E rre Helo-
ise levelet írt Abélard-nak, és így rövid le­
velezés indult kettejük közt. Heloise meg-
vallja keserűségét, s hogy nem nyugodott
bele sorsába, Abélard azonban arra szólít­
ja fel, hogy bánja meg bűneit, és Krisztus
menyasszonyának tartsa magát. Egy má­
sik korban talán boldog házasságban élhet­
tek volna, ami a XII. században nem ada-
Abélard
tott meg nekik. Nyugodni azonban közös
sírban nyugszanak Párizsban.
1122-ben írta fontos, Sic et non (Igen és
nem) című munkáját, melyben a Biblia, az
egyházatyák és némely forrás egymásnak
látszólag ellentmondó passzusait állítja
egymás mellé. Célja nem az volt, mint so­
káig hitték, hogy a források hitelét rontsa.
Úgy vélte, hogy az értelem mint döntőbíró
összeegyeztetheti az egymásnak ellent­
mondó forrásokat, illetve szükség esetén
dönthet közöttük. Nem Abélard találta föl
ezt a módszert. A jogászok már korábban
alkalmaztak filozófiai módszereket, hogy
az egymásnak ellentmondó jogforrások
között döntsenek. Ha az egyik törvény el­
lentmondott a másiknak, a logika eszkö­
zeivel egyeztették össze őket egymással
vagy határozták meg, hogy melyik érvé­
nyes. Ezt a módszert használta nagy si­
kerrel az itáliai jogtudós, Gratianus is a
Concordia discordantium canonum (A nem
egyező törvények egyezése) című munká­
jában, amely idővel a kánonjog alapvető
műve lett. Abélard igazán azzal újított,
ahogyan ezt a módszert a teológiára és a
kinyilatkoztatás szövegeire alkalmazta.
Arról sem szabad megfeledkezni, hogy
nem mindig adta meg a tekintélyeknek já­
ró tiszteletet, ahogyan nem adta meg Guil-
laume-nak vagy Anselme-nak sem.
A Sic et non-1 term észetesen Abélard
alapvető teológiai szem lélete határozta
meg. Canterbury Anzelm e tekintetben a
szerzetesi hagyomány keretein beiül ma­
radva az értelm et kereső hit talaján állt:
„Hiszek, hogy szellemi belátásra jussak”.
Abélard azonban a visszájára fordította ezt,
és bevezette a kétely módszerét. Az igaz­
ság eléréséhez a kétely vezet, kérdezni
kell, és így megtalálni a választ. A Sic et
non bevezetésében Abélard azt írta, hogy
a „kétely által jutunk el a kérdezéshez, és
a kérdezés által jutunk el az igazsághoz”. A
97
kétely nem annyira bűn (mint hagyomá­
nyosan gondolták), hanem minden tudás
kezdete. Abélard azért igyekezett megér­
teni a keresztyén tanítást, hogy tudja, mit
kell hinnie, amivel megfordította *Ágoston
és Anzelm módszerét. A teológia ezzel tu­
dománnyá vált, megszűnt meditációs for­
mának lenni. Ez a lépés megelőlegezte a
későbbi tudományos, illetve oktatási mód­
szereket.
Abélard a kiengesztelés tanára is alkal­
mazta ezt a módszert. Mit jelent az, hogy
Jézus Krisztus halála megváltott bennün­
ket? Abélard kétségbe vonta a kérdésre
adott két hagyományos választ. Gúnyt
űzött a már egyre kevésbé népszerű gon­
dolatból, hogy az ördögnek jogai vannak az
emberiség felett. Ha valami, akkor éppen
az emberi nem megrontása miatt van jo­
gunk kárpótlást követelni a Sátántól. Ha­
lálával Jézus Krisztus nem a Sátánnak
fizetett váltságot az emberiségért. A vált-
ságot annak adta, akinek valóban van mit
számon kérnie rajtunk, Istennek. De Abé­
lard kétségbe vonja azt is, hogy váltságot
kell fizetnünk Istennek, hiszen Ő egysze­
rűbben is megbocsáthatna nekünk.
Valóban micsoda kegyetlenségnek és go­
noszságnak látszik, hogy valaki egy ártatlan
ember vérét követelje fizetségül valamiért,
vagy hogy örömét lelje egy ártatlan ember
pusztulásában; arról már nem is beszélve,
hogy Isten oly elfogadhatónak tekintse tulaj­
don Fia halálát, hogy ezáltal kiengesz-
telődjék az egész világgal szemben! Ezek és a
hasonló kérdések, úgy látszik, komoly prob­
lémákkal állítanak minket szembe a mi
Urunk jézus Krisztus halála által történt
megváltásunk vagy megigazulásunk tekin­
tetében.
E xpositio in romanos 3,19-26
Abélard abban látja Jézus Krisztus halá­
lának a jelentőségét, hogy az miként hat
ránk, amikor felismerjük Krisztus irán-
98
tünk való szeretetét, az bennünket szere­
tette ösztönöz.
Úgy tűnik nekünk, hogy Krisztus vére a
következőképpen igazított meg minket és en­
gesztelt ki Istennel: e különös, nekünk meg­
nyilvánított kegyelem által - hogy ugyanis Is­
ten Fia magára vette természetünket, és ab­
ban kitartott mindhalálig, midőn szóban és
tettben tanított minket -, szeretetével még
szorosabban magához kötött minket. Ennek
eredményeként szívünket ez isteni kegyelem
ajándéka oly lángra lobbantja, hogy az igaz
szeretet immár nem vonakodik attól, hogy
bármit elszenvedjen őérte.
E xpositio in romanos 3,19-26, Appendix
Az „erkölcsi hatás”-nak ez az elmélete,
mely a kereszthalálban a szeretet legmaga­
sabb rendű példáját látja, a maga nemében
igaznak is tűnik. De a Római levél Abélard
elemezte passzusa a keresztnek sokkal
mélyebb jelentőséget tulajdonít. Ráadásul
azzal is érvelhetnénk, hogy a kereszt csak
akkor mutat példát szeretetből, ha Jézus
Krisztus jó okkal halt meg, máskülönben
merő hőstettet hajtott csak végre. Jézusnak
a bűneink miatt kellett meghalnia, s azért,
hogy engesztelési szerezzen nekünk
Istennél, ez indokolja és teszi a szeretet cse­
lekedetévé halálát. Vajon tagadta-e ezt
Abélard? Másutt beszél arról, hogy Jézus
Krisztus magára veszi a bűneinkért járó
büntetést. Egyesek azt állítják, hogy az
idézettek fényében az ilyen passzusait nem
lehet komolyan venni. Mások szemében
ezek a passzusok éppen azt bizonyítják,
hogy Abélard nem kívánta a keresztet a
szeretet példájára egyszerűsíteni. Talán
annak is van jelentősége e tekintetben, hogy
miközben tagadja a Sátánnak fizetendő vált­
ságdíjat, csupán azt kérdezi, hogy miért kell
Istennek váltságdíjat fizetni.
Ilyen ragyogó és éles elméjű gondolkodó­
ra, úgy tűnik, mindig rájár a rúd. 1121-ben a
soissons-i zsinat a távollétében elítélte és
A középkori Nyugat
elégette egyik munkáját. Ha ez önmagában
nem befolyásolta is különösebben pályafu­
tását, Abélard folyvást úgy érezte, az orto­
doxia kopói űzik. Ezek közé tartozott
*Clairvaux-i Szent Bernát, aki élesen szem­
behelyezkedett Abélard tanításával. Azzal
vádolta, hogy ötödik evangéliumot írt. Ber­
nát megszervezte, hogy az 1140-es sens-i
zsinaton elítéljék. Abélard fellebbezett Ró­
mához, de Bernát Contra errores Abaelardi
(Abélard tévedései ellen) címmel vitairatot
írt a pápának, akivel barátságban állt, és az
megerősítette az ítéletet. Abélard a híres
Cluny apátságban talált menedéket, és bár
szívélyes fogadtatásban részesült, a követ­
kező évben meghalt.
Clairvaux-i Bernát
A z utolsó egyházatya
B ern át 1090-ben Fontaines-ben (Díjon
mellett) született, nemesi családban. 1112-
ben belépett az újonnan alapított ciszterci
rend első, akkor még új kolostorába.
Három év múlva ő lett az új clairvaux-i
m onostor apátja. Vezetése alatt a kolostor
gyorsan gyarapodott, Bernát életében
csaknem hetven új ciszterci monostornak
lett anyakolostora.
B ernát a világ elől menekülve vonult Ci-
teaux-ba, de idővel ő lett a XII. század
egyik legtöbbet utazó és legtevékenyebb
egyházi vezetője. Az 1130-as években II.
Ince pápa mellett harcolt az ellenpápával,
Anacletus-szal szemben. Végül nagyban
hozzájárult Ince győzelméhez. Ezután vitá­
ba szállt *Abélard-ral, és kiharcolta, hogy
az 1140-es sens-i zsinat, majd pedig a pápa
elítélje őt. 1145-ben tekintélyét az is nö­
velte, hogy egy korábbi clairvaux-i szerze­
tes, Bernardus Paganelli lett III. Jenő né­
ven a pápa. A következő két évben III. Jenő
kérésére Európa-szerte prédikált, hogy tá­
Bernét
mogatást szerezzen a II. keresztes had­
járat számára, amely 1148-ban el is indult,
de csúfos kudarcba fulladt, ami lesújtólag
hatott Bernátra is. Tekintélye azonban oly
nagy volt, hogy még ezt a csorbát is elvi­
selte. Bernát 1153-ban halt meg, és nép­
szerűsége valójában soha nem csökkent.
Bemátot az „utolsó egyházatyának” is
nevezték. És valóban ő volt a kora közép­
kori szerzetesi teológia utolsó nagy képvi­
selője. Ékesszólása miatt kapta a „mézaj-
kú" jelzőt. Számos fontos könyvet írt a
szerzetesi életről. Rendszeresen hirdette
az Igét, és számos prédikációja maradt
fenn - némelyikük csiszolatlan formában,
ahogyan elhangozhattak, másikuk irodalmi
igényességgel megfogalmazva, olvasásra
szánva. Több mint ötszáz, hol személyes,
hol áhítatos, hol hivatalos, hol pedig politi­
kai tartalmú levelét ismerjük.
Még fiatalon írt egy inkább akadémikus
jellegű teológiai tanulmányt De gratia et
liberó arbitrio (A kegyelemről és a szabad
akaratról) címmel. Ebben erősen *Ágos-
ton nyomdokaiban halad. Azt állítja, hogy
jó'cselekedeteink éppúgy teljességgel Is­
ten kegyelmi munkájából (nem hagyva he­
lyet a kérkedésnek) következnek, ahogyan
teljességgel tulajdon szabad akaratunkból is,
hiszen mi magunk hajtjuk őket végre (ezért
jutalmat érdemiünk). Az akarat abban az ér­
telemben mindig szabad, hogy az ember
mindig önként és spontán módon akar. De
önmagában az ember, a bűnbe esett ember
mindig a bűnt akarja. Szabad abban az érte­
lemben, hogy akaratlagosan vétkezik, erre
senki nem kényszeríti, de nem szabad ab­
ban az értelemben, hogy másképpen te­
gyen. A kegyelem arra indítja az akaratot,
hogy szabadon és akaratlagosan válassza a
jót. Az akaratot átirányítja a gonoszról a jóra,
de nem szabadságától fosztja meg, hanem
hűségét tereli más irányba.
A m it a kegyelem egyedül kezdett el, azt a
99
kegyelem és a szabad akarat együtt végzi be.
Ez úgy történik, hogy a kettő hozzájárul
mindkettő eredményéhez, de nem egymagá­
ban, hanem közösen, nem egymás után, ha­
nem egyszerre. Nem úgy van, hogy a munka
egy részét a szabad akarat, a másikat a ke­
gyelem végzi. Mindkettő az egész m unkát
végzi, a maga sajátos hozzájárulásával. A
kegyelem végzi az egészet és a szabad akarat
is, kivéve, hogy bár minden szabad akarat­
ból, ámde a kegyelem által történik.
De gratia et liberó arbitrio 14:47
Bernát elutasította azokat a tévedéseket,
amelyeket Abélard tanításában vélt felfedez­
ni, így a kiengesztelésnek az isteni szere­
tet egyik példájára való egyszerűsítését is.
Bűnösnek születtem, mert lényemet
Adámtól nyertem; megigazultam, mert meg­
mosdottam Krisztus vérében. Bűnöstől való
származásom elég-e elítélésemhez, és Krisz­
tus vére elég-e megigazulásomhoz?... Ilyen
igazságosságot nyert az ember a Megváltó
vére által. De a „kárhozatnak ez a fi a ”[Abé­
lard] megveti és kigúnyolja ezt... [Abélard
azt hiszi, Krisztus csak azért élt és halt meg],
hogy megtanítsa az embereket, miként élje­
nek beszéde és példája szerint, és hogy rámu­
tasson szenvedésével és halálával, meddig
kell elmenniük a szeretetben.
C ontra errores A baelardi (Abélard
tévedései ellen) 6:16 - 7:17
Bernát főként misztikus szerzőként vált
ismertté. írt egy munkát De diligendo Deo
(A szeretendő Istenről) címmel és egy má­
sikat De gradibus humilitatis et superbiae
(Az alázat és a büszkeség fokai) címmel,
mely a *Benedek regulájában leírt alázat
tizenkét lépésén alapul. E munka számos
ragyogó megállapítást tartalmaz az emberi
természetről.
Az alázat erénye által az ember rossz véle­
ménnyel van magáról, mert jól ismeri ma­
gát... Soha nem leszel igazán irgalmas a
más hitványságával szemben, amíg nem is­
100
mered föl magadban ugyanazt a hitványsá­
got... [A büszke ember] behunyja szemét
mindazzal szemben, amiből kitűnik az ő
alávalósága és a mások kiválósága, de ki­
nyitja szemét mindarra, am i neki hízeleg...
Nem az a célja, hogy tanítson téged, vagy tő­
led tanuljon, hanem hogy bizonyítsa, mi
mindent tud... Nem jobb akar lenni, hanem
inkább jobbnak akar látszani.
De gradibus humilitatis et superbiae 1:2;
3:6; 12:40; 13:41-42
Bernát leghíresebb misztikus művében,
a Salamon énekéről szóló nyolcvanhat pré­
dikációjában (In Canticum sermones) a lel­
ki életre és az Istennel való misztikus
egyesülés lépéseire tanítja szerzeteseit.
Tulajdon tapasztalatáról is beszámol.
El akarom nektek mondani, mint ígér­
tem, tulajdon tapasztalatomat... Bevallom,
az Ige eljött hozzám - esztelenül szólok [2Kor
11,21] -, többször is. De bár eljött hozzám,
sosem voltam tudatában eljövetelének. Felis­
mertem jelenlétét, emlékeztem utóbb, hogy
előbb velem volt; olykor megsejtettem, hogy
jön, de sosem voltam tudatában eljövetelének
vagy távoztának.
In Canticum sermones (Prédikációk Sala­
mon énekéről), 74:5
Végül B ernát De Consideratione (A
megfontolásról) című művét korábbi tanít­
ványának, III. Jenő pápának írta. Bernát
arra buzdítja barátját, hogy bokros teendői
közt is szánjon időt az elmélkedésre vagy a
szemlélődésre. Fontolja meg önmagát (tu­
lajdon személyét és hivatalát), beosztotta­
it, római környezetét és feljebbvalóit (a
mennyei világban). Bernát igen nagy je­
lentőséget tulajdonított a pápaság intéz­
ményének. A pápa „Krisztus egyedülálló
helyettese, aki nem egyetlen nép, hanem
mindenek felett uralkodik", mégpedig tel­
jes hatalommal. Ugyanakkor Bernát leg­
alább ilyen hangsúlyosan ellenzi a pápai
önkényt:
A középkori Nyugat
Sokkal jobban fogjuk fel magunkat, ha
fölismerjük, hogy szolgálatunkra rá va­
gyunk kényszerítve, nem pedig fel vagyunk
vele ruházva mint uradalommal... Nekem
úgy tűnik, hogy te megbízást kaptál, hogy sá­
fárkodj a világ felett, nem birtokul kaptad
azt... Nincs számodra veszedelmesebb mé­
reg, halálosabb fegyver, mint az uralomvágy.
l e CONSIDERATIONI 2:6:9; 3:l:l-2
Petrus Lombardus
A szentenciák mestere
Noha *Pierre Abélard-t *Clairvaux-i Ber­
nát közbelépésére elítélték, munkásságát
egy másik Péter, Petrus Lombardus foly­
tatta. Petrus a XI. század vége táján szü­
letett Lombardiában (Észak-Itália). Tanul­
mányokat folytatott Bolognában, Reimsben
és Párizsban (valószínűleg Abélard alatt).
Az 1140-es évektől tanított is Párizsban,
1159-ben kinevezték a város püspökévé,
de a következő évben meghalt.
Legjelentősebb művében, a Sententiari-
um libri quattuor-bm (A szentenciák négy
könyve; 1147-51) a Bibliából, az egy­
házatyáktól és egyéb tekintélyektől vett
idézeteket gyűjtött egybe. Lombardus
Abélard-éhoz hasonló módszert alkalmaz,
az értelem , a logika és a dialektika esz­
közeivel dönt az eltérő tekintélyek között.
Abélard módszerét azonban a tekintély­
tisztelettel egészítette ki, amivel még
Bernát támogatását is elnyerte. Nem saját,
új eszm éit kívánta bevezetni, hanem a be­
vett tekintélyekre alapozva próbálta meg­
találni az igazságot. Ha azt gondolta, hogy
elődei művét jobbá teszi, ezt a Chartres-i
B ernát (meghalt 1130 körül) által le­
írtaknak megfelelően tette:
Olyanok vagyunk, akár az óriások [a ré­
giek] vállán ülő törpék. Náluknál többet és
távolabbra látunk, de nem azért, mert jobb a
Lombardus
látásunk, vagy mert magasabbak vagyunk,
hanem azért, mert ők a magasba emelnek
minket, hatalmas voltukkal növelik magas­
ságunkat.
Idézi J ohannes Saresberiensis, Qohn 0f
Salisbury), M etalogicon 3:4
Lombardus nem törekedett eredetiség­
re, egy területen mégis újat hozott. Ő sorol­
ta föl elsőként a római katolikusok által má­
ra általánosan elfogadott hét szentséget. A
korai egyházban a szentség szót használták
mind korlátozott értelemben (a keresztség-
re és az eucharisztiára), mind tágabb érte­
lemben mindenféle rítusra (úgy, mint ör­
dögűzés vagy az Úr imájának elmondása).
Petrus Lombardus idején a szentségek szá­
ma kettőtől tizenkettőig változhatott. Ami­
kor azonban Lombardus h etet javasolt
(minthogy a hét „tökéletes szám”), ez a
szám rohamos gyorsasággal elterjedt, habár
a hét rítus kiválasztásában nem mindenki
egyezett Lombardusszal. Végül azonban az
ő felsorolása győzedelmeskedett, és ezt
erősítette meg mint ortodox tanítást az
1439-es *firenzei zsinat. Világos, hogy a he­
tes szám kiválasztása megelőzte magának a
hét szentségnek a kiválasztását. Nem lehet
meghatározni a szentséget úgy, hogy az
meggyőzően igazolja ezen hét rítus elfoga­
dását és a többi kizárását.
M it nevezünk tehát szentségnek? „A
szentség valamely szent dolgot jelöl" (Ágos­
ton)... Továbbá „A szentség látható formája
valamely láthatatlan kegyelemnek” (Ágos­
ton)... A szentség hasonlít ahhoz, amit jelöl.
„Mert ha a szentségek nem hasonlítanának
azokhoz a dolgokhoz, amelyeket jelölnek, ak­
kor nem volna helyénvaló őket szentségeknek
mondani" (Ágoston). Mert helyesen csak az
nevezhető szentségnek, am i jele Isten kegyel­
mének és formája a láthatatlan kegyelem­
nek, magán viseli annak képét, és mint an­
nak oka létezik. A szentségek tehát nemcsak
azért rendeltettek el, hogy jelöljenek, hanem
101
azért is, hogy megszenteljenek [közvetítsék
a kegyelmetj.
S ententiarium 4:1:2,4
Miért rendeltettek el a szentségek? „A
szentségek elrendelésének három oka volt:
hogy általuk növekedjék az alázat, hogy a ta­
nítás eszközei legyenek, és hogy cselekvésre
serkentsenek. A szentségek valóban azért nö­
velik az alázatot, hogy az ember (Isten pa­
rancsolata iránti tiszteletből) alávesse magát
a hozzá képest természet szerint alacsonyabb
rendű anyagi dolgoknak... A tanítás eszkö­
zeiként azért rendeltettek el, hogy a külső lát­
ható forma által az elme megérthesse a belső,
láthatatlan erényt... Ehhez hasonlóan azért
rendeltettek el, hogy cselekvésre serkentse­
nek. Minthogy az ember nem lehet foglala­
tosság nélkül, a szentségek hasznos és egész­
séges serkentése folytán elfordul az üres és
káros foglalatosságoktól” (Saint Victor-i
Hugó)... Isten a szentségek nélkül megaján­
dékozhatná kegyelmével az embert, de a fen ­
ti okoknál fogva rendelte őket el.
S ententiarium 4:1:5
Az Új Törvény szentségeiről: nézzük most
meg az Új Törvény [az Újszövetség] szentsége
it. Ezek a következők: keresztség, bérmálás, az
áldás kenyere [az eucharisztia] bűnbánat,
utolsó kenet, felszentelés és házasság. Néme­
lyük gyógyírt ad a bűnre és segítő kegyelemben
részesít (pl. a keresztség); némelyük csupán
gyógyírt ad (pl. a házasság); mások azonban
kegyelemmel és hatalommal erősítenek meg
minket (pl. az eucharisztia és a fölszentelés).
S ententiarium 4:2:1.
Petrus Lombardus teológiáját közvetle­
nül halála után kétségbe vonták, de az
1215-ös, *negyedik lateráni zsinat igazolta
azt. A Sententiarium alapvető teológiai ol­
vasókönyv volt egészen a reformációig és
tovább. Kommentálása rendszerint részét
képezte a teológiai doktorátusra való fel­
készülésnek. Lombardust a „szentenciák
m esterének” nevezték.
102
Gioacchino da Fiore
Öoachim de Floris)
A három korszak
Gioacchino az 1130-as években született.
Fiatalemberként elzarándokolt Palesztiná­
ba, ahol a szerzetesi életet választotta. A
ciszterciek rendjébe lépett, és 1177-ben
Corazzo apátja lett. Néhány év múlva azon­
ban lemondott, hogy életét teljesen az írás­
nak szentelje. Később, 1182-ben a dél-itá­
liai Fioréban új kolostort alapított. 1202-
ben halt meg.
A keresztyének rendszerint két fő kor­
szakra osztják a történelmet: Jézus Krisztus
előtti és utáni korszakra. Gioacchino osztot­
ta föl először három korszakra, a Szenthá­
romság egyes személyeinek megfelelően.
1. Az Atya korszaka. Ez az ótestamentumi
elrendezés. Ez volt a házasság korszaka (az
Ószövetségben ritkán fordul elő cölibátus),
és az emberek a Törvény alatt éltek.
2. A Fiú korszaka. Ez az újszövetségi el­
rendezés. Ez a klerikusi korszak, melyben
az emberek a kegyelem alatt élnek. Gioac­
chino úgy vélte, hogy ez a korszak negy­
venkét, egyenként harmincéves nemzedé­
ken át tart. Ezért körülbelül 1260-ban vé­
get ér, és helyébe lép:
3. A Lélek korszaka. Ez az 1260 táján kez­
dődő új korszak, melyet Gioacchino hir­
detett meg. Ez lesz az elmélkedő szerzetes
korszaka, melyben az emberek a lelki meg­
értés szabadságában élnek. Új vallási rend
születik, mely az egész világot megtéríti. A
jelenlegi romlott egyházat és vezetését új,
lelki egyház és új vezetés váltja majd fel.
Ahogyan az ószövetségi rítusok (mint a kö­
rülmetélés) helyébe az újszövetségi szent­
ségek (például keresztelés) léptek, úgy ez
utóbbiakat is új szentségek váltják majd fel.
Ezek az eszmék bombaként robbantak.
Hihetetlen módon három pápa is arra buz­
dította Gioacchinót, hogy foglalja ezeket
A középkori Nyugat
írásba. Ezt meg is tette három fő művében:
Condordia Veteris et Növi Testamenti (Az Ó-
és az Újszövetség összhangja), Expositio in
Apocalipsim (A Jelenések magyarázata), és
a Psalterium decem cordarum (A tízhúrú ci-
tera) című írásokban. A tizenharmadik szá­
zadban némely gondolatát (bár nem az em­
lítetteket) ugyan elítélték, de néhány ki­
sebb mozgalom, főként a spirituális feren­
cesek magukévá tették és radikalizálták ő-
ket. Ez utóbbiak *Assisi Ferenc szigorúbb
követői voltak, akiket a ferences rend több­
sége elutasított. A XIII. század közepén ők
a Gioacchino által prófétáit új rendnek gon­
dolták magukat, amely bevezeti az új kor­
szakot. A reformáció idején Gioacchino
eszméi erősen hatottak a protestantizmus
mellékcsoportjaira, különösen az anabap­
tistákra, de valamelyest a fő áramlataira is.
A három elrendezés közül az első a Tör­
vény idején volt, amikor az Úr népe úgy szol­
gált, m int gyermek a világ elemei alatt... A
második elrendezés az evangélium alatt volt,
és tart a jelenig. A múlthoz képest szabadnak
látszik, de nem az a jövőhöz képest... A har­
madik elrendezés a világ vége idejéhez közel
jön majd el, amely immár nem a betű leple
alatt, hanem a Lélek teljes szabadságában él
majd... A z első' elrendezés az Atyának tulaj-
doníttatik, a második a Fiúnak, a harmadik
pedig a Szentiéleknek.
E xpositio in A pocalipsim, b evezetés, 5. fe­
jezet.
A IY lateráni zsinat
(1215)
A negyedik lateráni zsinatot III. Ince
(1198-1216), a legnagyobb középkori pápa
hívta össze 1215-ben. Ő teljesítette ki a pá­
pai hatalmat a legnagyobb m értékben.
Térdre kényszerítette János királyt Anglia
egyházi tilalom alá helyezésével - ez amo­
da Fiore, A IV. lateráni zsinat
lyan klerikális „sztrájk” volt, a papok csak
a legszükségesebb rítusokat mutathatták
be. Incét komoly reformtörekvések kész­
tették a pápai hatalom összpontosítására,
utódait azonban többnyire a puszta hatalmi
igény vezérelte.
A negyedik lateráni zsinat hetven ká­
nont fogadott el, igen sokféle kérdést
érintve, közülük a legfontosabbak a követ­
kezők:
1. Az albigensek elítélése. Ezek gnoszti-
kus és manicheus hiedelmeket vallottak.
Dualista felfogásuknak megfelelően két Is­
tent állítottak, a világosság Istenét (az Új-
testamentum Istene) és a sötétség Istenét
(az Ótestamentum Istene). A fizikai világot
gonosznak tartották. Az albigens mozgalom
különösen Dél-Franciaországban terjedt el,
ahol némely uralkodó is támogatta azt. Ince
keresztes hadjáratot indított ellenük, amely
egészen szélsőséges barbárságig is elment.
Ez nagyobbrészt megtörte a mozgalmat, de
maradékai még a XVI. századig kitartottak.
2. A valdensek elítélése. A valdensek a
bibliai egyszerűség, és nem a gnosztikus
eretnekség alapján utasították el a római
katolicizmust. Kezdetben népi prédikáto­
rok mozgalmaként léptek föl, amit az tett
szükségessé, hogy a papok többsége „né­
ma eb, ugatni sem tud”, mint maga Ince
pápa mondta, utalva az Ezsaiás 56,10-re. A
mozgalom azonban az egyházi hatóságok
ellenállásába ütközött, s így akarva-akarat-
lanul is ellenzékiségbe és illegalitásba
kényszerült. A valdensek elutasították a
Bibliával ellentétes katolikus gyakorlatot,
és nem fogadták el az erkölcstelen papok
szolgálatát. A XVI. században csatlakoztak
a reformációhoz. Kíméletlenül üldözték
őket egészen a múlt századig. Olaszország­
ban mind a mai napig megmaradtak.
3. *Gioacchino da Fiore némely tanítását
elítélték, és *Petrus Lombardust igazolták
Gioacchino és mások bírálatával szemben.
103
4. Minden katolikus hívőt köteleztek arra,
hogy évente legalább egyszer magánjellegű
gyónást végezzen papjánál, továbbá legalább
húsvétkor áldozzon. A papokat figyelmeztet­
ték, nehogy feltörjék „a gyónás pecsétjét”,
azaz feltárják a nekik egyénileg meggyónt bű­
nöket. Aki ezt megteszi, azt megfosztják pap­
ságától, és hátralevő életét kolostorban, szi­
gorú vezekléssel kell töltenie.
5. A zsinat legfontosabb határozata az
volt, hogy először fogalmazta meg az átlé-
nyegülés dogmáját.
Egy pediglen a hívek egyetemes egyháza,
amelyen kívül egyáltalán senki sem üdvözül,
és amelyben ugyanaz a pap és az áldozat, Jé­
zus Krisztus. Az 8 testét és vérét az oltár­
szentség a kenyér és a bor színe alatt valóság­
gal tartalmazza. Isten erejénélfogva a kenyér
átlényegül testté, a bor pedig vérré. Mégpedig
azért, hogy a [vele való] egység titkának meg­
valósulásához m i magunk megkapjuk az
övéből azt, am it [a testet és a vért] ő megka­
pott a miénkből. És igenis ezt a szentséget
senki sem hozhatja létre, hanem csak a pap,
aki szabály szerint lettfólszentelve...
1. K ánon
A korai egyházban általánosan elfogad­
ták, hogy az eucharisztiában a kenyér és a
bor azonos Jézus Krisztus testével és véré­
vel. Arra azonban csak kevés kísérlet tör­
tént, hogy meghatározzák ennek jelentését.
A korai időszakban szokás volt a kenyeret
és bort Krisztus teste és vére képének, jel­
képének vagy jelének mondani, habár nem
tagadva az utóbbiak valóságos jelenlétét. A
IV században általánosan elterjedt az a meg­
fogalmazás, hogy a kenyér és a bor „átala­
kul” Krisztus testévé és vérévé. A két meg­
fogalmazás egyáltalán nem látszott akkori­
ban ellentmondónak, és gyakran mindkettő
feltűnt egyazon szerzőnél. Nyugaton *Agos-
ton képviseli a „jelképes” hagyományt, míg
*Ambrus vezette be az „átalakulás” gondo­
latát, mely Keleten alakult ki. A korai
104
középkor úgy látta, hogy a két felfogás
között egyre nagyobb ellentét feszül.
A IX. században komoly vitát folytatott
két szerzetes, az ambrusi hagyományt kö­
vető Radbertus, és az ágostonit követő
Ratramnus. *Johannes Scotus Erigena
Ratramnust támogatta. A IX. században
mindkét álláspont elfogadhatónak látszott,
de a XI. századra mindkettő megmereve­
dett. Tours-i Berengar a „jelképes” állás­
pont mellett kardoskodott, tagadta a ke­
nyér és a bor fizikai megváltozását. Hatá­
rozottan elutasította a szentség durván
anyagi szempontból való, mind elterjed­
tebb felfogását, a logikát használva támad­
ta ezt a szemléletet. Ellenvetései azonban
hatástalannak bizonyultak, és 1059-ben és
1079-ben is arra kényszerítették, hogy ta­
nait visszavonó nyilatkozatot írjon alá. Ez
utóbbiban a következőket kellett állítania:
A konszekráció után az oltárra helyezett
kenyér és bor immár nemcsak szentségi jel,
hanem a m i Urunk, Jézus Krisztus valódi tes­
te és vére. Az 0 testét és vérét érzékelhető mó­
don, nemcsak mint szentségi jelet, hanem va­
lóságosan a pap keze tapintja és megtöri, és a
hívők fogai elmorzsolják.
Ezt az igen szélsőséges megfogalmazást
számos későbbi középkori teológus elvetet­
te. 1079-ben Berengart óvatosabb megfo­
galmazás elfogadására kényszerítették: a
kenyér és a bor „lényegileg alakul át” Krisz­
tus testévé és vérévé. A lényegi átalakulás
gondolata nyomán, a XII. században terjedt
el az „átlényegülés” szó használata. A foga­
lom jelentését *Aquinói Tamás dolgozta ki.
Assisi Ferenc
Szegénység úrnő jegyese
Nincs még egy középkori szent, akit úgy
szeretnének az emberek, mint Assisi Fe­
rencet. 1181/82-ben született, Pietro
A középkori Nyugat
Bernardone gazdag posztókereskedő gyer­
mekeként. Élete eseménytelenül telt, amíg
húszas évei elején nem élte át az Istennel
való találkozást. E találkozások nyomán, a
szegénységet és az egyszerű életet választ­
va, visszavonult a világtól. Assisi határában,
egy romos templomban imádkozott, és han­
got hallott, mely a templom újjáépítésére
szólította föl. Nyomban hozzá is látott. Buz­
galmában azonban, hogy pénzt szerezzen,
eladott valamennyit apja kelméiből. A posz­
tókereskedő korántsem örült a dolognak, és
fiát a püspöki bíróságon beperelte, hogy
visszanyerje elvesztett pénzét. Ferenc drá­
mai gesztussal meztelenre vetkőzött, és
visszaadta apjának minden ruháját. Ezután
egyetlen apja volt, a mennyei Atya.
Ettől fogva a koldusok vándoréletét élte.
Egy napon a templomban hallotta a Máté
10,7-10 igeszakasz felolvasását, és ezt sze­
mélyes elhívásként élte meg. Szegényen,
mezítláb, ahogyan az apostolok, téríteni in­
dult. Tanítványok szegődtek mellé, és
1209-10-ben megfogalmazta eredeti regu­
láját. Ez sajnos elveszett, de valószínűleg
nagyrészt evangéliumi idézetekből állt.
1212-ben Ferenc Rómába utazva bemutatta
III. Ince pápának, aki némi vonakodás után
szóban jóváhagyta. Ez igen kritikus döntés­
nek bizonyult, hiszen a valdens mozgalom
kezdetei is hasonlítottak a ferencesekéhez,
de a hatóságok értetlensége miatt szakítot­
tak az egyházzal, és az 1215-ös, ^negyedik
lateráni zsinat elítélte őket.
Ferenc igazán azzal hozott újat, hogy a
szegénységnek középponti szerepet tulaj­
donított. A szegénységet önmagáért való
célnak látta, nem csupán eszköznek vala­
mely cél érdekében. O a szegénység úrhöl­
gyet jegyezte el, Jézus Krisztus jegyesét,
aki halála óta özvegyen él. Ferenc nem
pusztán az egyszerű életet eszményítette,
hanem teljes egészében elutasított min­
denfajta tulajdont.
Assisi Ferenc
1212-ben Ferenchez csatlakozott egy as­
sisi nemesi származású lány, Klára, aki Fe­
renc segítségével megalapította a „sze­
gény klarisszák" rendjét, a ferences rend
női ágát. Ezután Ferenc többször próbálko­
zott a muzulmánok térítésével, Egyiptom­
ban még a szultánnál is megfordult, de nem
járt sikerrel. Hazatérve azt találta, hogy
követői felett mások szerezték meg az irá­
nyítást. 1220-ban a ferenceseket támogató
Ugolino bíboros javaslatára Ferenc lemon­
dott a rend vezetéséről. A következő év­
ben megírta első reguláját. Ezt a bíboros
segítségével átírta, hogy elfogadhatóbbnak
tűnjék a római hatóságok előtt. A második
regulát 1123-ban III. Honorius pápa jóvá­
hagyta.
1224-ben Alverna hegyén imádkozva Fe­
rencnek látomása volt a keresztről, és meg­
kapta a „stigmákat”, Krisztus öt sebét a ke­
zén, a lábán és az oldalán. (Ferenc volt az
első stigmatikus.) Két év múlva, 1226-ban
halt meg, miután megalkotta Testamentu­
mát a rend számára. 1225-ben írta közis­
m ert Naphimnuszát, a „Szent Ferenc imád­
sága” címen ismert, népszerű ima azonban
nem az ő műve, csak a XIX. században ke­
letkezett.
Mindenható felséges Atyánk, hozzád száll a
dicséret, magasztalás, tisztelet és hála.
Minden a te tulajdonod, s nincs ember, aki
méltó lenne nagy neved kimondani.
Áldott vagy, Uram, s kezed minden műve
áldott,
legfőképpen öreg bátyánk, a Nap:
az égből néz le ő, és tőle világos a nappal,
és ékes, szépséges ő, tündökletes,
ó felséges Atyánk, m int te magad.
Dicsérjen téged nőnénk, a Hold, meg a
Csillagok,
te formáltad őket, s m ind oly gyönyörűen
ragyog.
Uram, dicsérjen téged bátyánk, a Szél,
105
a levegő, meg a felhő, a derűs ég s a vihar,
te táplálod teremtményeid ezek áldásival.
Dicsérjen téged kedves húgunk, a Víz,
aki hasznos, alázatos és tiszta is.
Uram, dicsérjen téged öcsénk, a Tűz,
vele gyújtasz fényt napszállat után,
szép és félelmetes ő, erős és vidám.
Uram, dicsérjen téged jóságos
Földanyánk,
ki hátán hordoz minket s áldásait áraszt­
ja ránk:
mienk pompás virága a réten s gyümölcse
a fán.
Boldogok, Uram, akik szerelmedért
másoknak megbocsátanak,
akik betegséget szenvednek el és keserű
kínokat,
boldogok, akik békén tűrik a föld
nyomorát,
mert elnyerik ők, felséges Atyánk, fényes
koronád.
Dicsérjen téged testvérünk, a testi halál,
akitől emberfia meg nem menekülhet, -
ja j annak, akit a végső perc halálos bűn­
ben talál!
Boldogok, akik szent akaratodban
megnyugosznak:
a második halált nem kell elszenvedni
azoknak,
Dicsérjük urunkat, ég és föld seregei,
áldjátok őt és nagy alázattal szolgáljatok
neki!
N a p h i m n u s z , (Képes Géza fordítása)
Teljes szegénységében Ferenc szabadon
és kényszer nélkül élt. Vajon lehetséges
volt-e ez egy középkori egyházi rend szá­
mára is? „A hatalmas és lomha falanx - írja
egy mai szerző - minden idők egyik leg­
szabadabb és legeredetibb géniuszának
nyomdokaiba akart lépni, az eredmény vár­
ható volt.” Reguláját már Ferenc életében
módosították. A ferencesek nem birtokol­
hattak semmit, de egy „lelki barát” ezt
 106
megtehette helyettük, és a vagyont ren­
delkezésükre bocsáthatta. Hamarosan a fe­
renceseknek éppoly hatalmas és pompás
templomaik voltak, mint bárki másnak. Eb­
ből azután kialakult az ellentét a regula szi­
gorú követői (az obszervánsok) és a gya­
korlatiasabb tagok között. Az ellentétet
*Bonaventura, a rend „második alapítója”
valamelyest feloldotta, de a vita száza­
dokon át folytatódott.
Ezeknek a [ferenceseknek] szabálya és
életrendje abban áll, hogy engedelmességben,
tisztaságban és tulajdon nélkül éljenek, és
kövessék tanításait és nyomdokait a m i
Urunk, Jézus Krisztusnak...
Akik már fogadalmat tettek, legyen egy ha­
bitusuk csuklyával és egy másik anélkül, ha
szükség volna reá, és övük és nadrágjuk. A
testvérek mind egyszerű ruhákba öltözködje­
nek... s ne keressék itt e földön a drága ru­
hákat, hogy az egek országában nyerhes­
senek ruházatot...
Vigyázzanak a testvérek, bárhol legyenek,
a magányban vagy más helyütt, egy helyet se
tartsanak magukénak... Bárkijönne is hoz­
zájuk, jó barát vagy ellenség, tolvaj vagy rab­
ló, fogadják szívesen...
Azért tehát bárhol legyen is, bárhová men­
jen, semmi esetre se'vegyen vagy fogadjon el,
s el ne fogadtasson pénzt vagy értéket a test­
vérek valamelyike, sem ruhára, sem könyvre,
sem valamely munkájának árában és egyál­
talán semmi értékben sem, csakis a beteg
testvéreknek a kézzelfogható szükségletére,
hiszen nem szabad hasznosabbnak vennünk
és gondolnunk a pénzt, a javakat, m int az
útszéli kavicsot. El akarja vakítani az ördög
azokat, kik azt áhítozzák. Vigyázzunk tehát,
ha már mindent elhagytunk, nehogy semmi­
ségért az egek országát elveszítsük. Ha pedig
valamely helyen pénzt találunk, ne törődjünk
vele, m int a porral, melyet lábainkkal tapo­
sunk, mert hiúságok hiúsága és minden
hiúság...
A középkori Nyugat
Minden testvér legyen katolikus, éljen és
beszéljen katolikus módon.
Regula 1,2, 7,8,19
A z Úr a következőképpen vezetett engem,
Ferenc testvért a bűnbánót megkezdésére:
amíg bűnökben éltem, nehezemre esett na­
gyon a poklosokat látnom, de az Úr közéjük
vezetett, és könyörültem rajtuk. É s mikor el­
hagytam őket, az, ami előbb oly keservesnek
látszott, testi és lelki gyönyörűséggé vált előt­
tem. Vártam aztán egy kevéssé, majd búcsút
mondtam a világnak...
Mikor azután az Úr testvéreikkel is meg­
áldott, senki sem mutatta, mit kell tennem, a
Magasságbeli ő maga nyilatkoztatta ki, hogy
a szent evangélium útmutatása szerint kell
élnem. Ezt röviden és egyszerűen írásba fog­
laltattam, a pápa úr pedig megerősítette.
A kik aztán ez életmódot követni akarták,
mindenüket, am it magukénak mondhattak,
szétosztották a szegények között...
Amiként megsegített az Úr, hogy egyszerű­
en és minden mesterkéltség nélkül elmond­
hattam és megírhattam a szabályokat és e
szavakat, úgy nektek is éppoly egyszerűen és
mesterkéletlenül, hozzátoldás nélkül kell ér­
telmeznetek, istenes munkálkodásotokkal
mindvégig követnetek azokat.
Testamentum
Bonaventura
Út Istenhez
Giovanni Fidanza 1221-ben született az
észak-itáliai Toscanában. Alig húszévesen
csatlakozott a ferences rendhez, és ott kap­
ta a Bonaventura nevet. Elmondása szerint
azért vonzódott *Ferenchez, m ert tanulat­
lan egyszerűségében hasonlított az első
apostolokhoz. Bonaventura azonban úgy
vélte, hogy amiként az egyház kiművelte
nagy doktorait, úgy a ferences rendnek is a
legmagasabb tudományos szintet kell elér­
Bonaventura
nie. Ő maga Párizsban tanult, és 1248 és
1255 között tanított is ott. 1255-ben a bará­
toknak (a ferenceseknek és az 1216-ban a
spanyol Domonkos által alapított dominiká­
nusoknak) el kellett hagyniuk az egyete­
met ellenfeleik miatt. 1257-ben azonban
visszatérhettek Bonaventurával, immár
mint professzorral együtt.
A XIII. században a keresztyén teológia
válságos korszakot élt meg. Korábban a kö­
zépkori Nyugat Arisztotelészt csak a logi­
kai munkáiból ismerte. Most, a XIII. szá­
zadban az eredeti görögből rendre lefordí­
tották műveit, és a nyugati gondolkodók­
nak szembesülniük kellett az arisztotelészi
bölcselet teljes erejével. Ez kihívást jelen­
te tt a nyugati világban addig soha kétségbe
nem vont platonista világszemlélet számá­
ra. *Aquinói Tamás átvette Arisztotelész
bölcseletét, és ezt igyekezett összehangol­
ni a keresztyén teológiával. Bonaventura
ezzel szemben ragaszkodott a régi újplató-
ni hagyományhoz. Olvasta Arisztotelészt,
bizonyos eszm éket át is vett tőle, de eze­
ket, a lényegét tekintve, platonista keretbe
illesztette. Hasznosította Arisztotelészt,
de nem nevezte mesterének.
Bonaventura újplatonizmusának egyik
legérdekesebb példáját a megvilágosodás­
ról kialakított elméletében találjuk. *Ágos-
tonnal együtt Bonaventura úgy tartotta,
hogy a változatlan fogalmak, mint az igazsá­
gosság és a szépség, nem tanulhatók meg a
testi érzékelés, azaz a megfigyelés, olvasás
vagy hallomás révén. E fogalmakat közvet­
lenül a lélekben ismerjük meg, az igazság
vagy a szépség örök Ideája által. Hogyan
tudnánk megmondani, hogy valamely tett
igazságosabb a másiknál, ha nem látnánk az
igazságosság örök és változatlan Ideáját? Ez
az igazság abban a világosságban látszik
meg, amely „megvilágosít minden em bert”
(Jn 1,9). „A te világosságod által látunk vilá­
gosságot” (Zsolt 36,10).
107
Semmi sem érthető meg, hacsak maga Is­
ten az örök igazsága által közvetlenül meg
nem világosítja a megértőt... Azért kell Istent
tanítónknak neveznünk, mert szellemünk
hozzá m int elménk világosságához és m int
amaz elvhez ju t el, amely által megtudunk
minden igazságot.
Q ü ESTIONES DISPUTATAE DE SCIENT1A CHR1S-
ti (Vitatott kérdések Krisztus tudásáról)
4:1:24,34
1257-ben Bonaventurát kinevezték a
ferences rend m iniszteri generálisává.
Örökölte a Regula gyakorlati alkalmazha­
tóságáról és módosítási igényéről a ren ­
den belül folytatott vitát. Az ezzel járó fe­
szültségeket sikerült eloszlatnia, és ezért
elnevezték a rend „második alapítójá­
nak”. 1260-ban megbízást kapott, hogy
írjon egy újabb Ferenc-életrajzot, és
1263-ban az általa megírt Szent Ferenc
élete (Legenda maior) lett a hivatalos é le t­
rajz. Egy 1266-os rendelet előírta az ösz-
szes korábbi beszámoló példányainak el­
égetését - de ez, hála Istennek, nem vált
teljességgel valóra. A cél az volt, hogy
„m egtisztítsák” a történelmi Ferenc éle­
tét mindattól, ami a bevett új rendbe nem
illett bele. Például Celanói Tamás beszá­
mol arról, hogy Ferenc nem sokkal halála
előtt bem utatta az eucharisztiát. M int­
hogy nem volt felszentelt pap, az 1215-
ös, *negyedik lateráni zsinat rendelkezé­
sei szerint ezt nem tehette volna. Bona­
ventura szintén említi az esetet, de nem
utal az eucharisztiára.
1265-ben Bonaventurának felajánlották
a yorki érsekséget, de ő nem fogadta el.
1273-ban engedett a nyomásnak, és Alba-
no bíboros püspöke lett. A következő év­
ben, a Kelet és a Nyugat újraegyesüléséről
tárgyaló, fontos lyoni zsinaton halt meg.
Bonaventura spirituális szerzőként is
legalább olyan jelentősét alkotott, mint
teológusként. Legismertebb műve A lélek
108
zarándokúba Istenbe. Ehhez az ihletet
1259-ben kapta, amikor azon a helyen el­
mélkedett, ahol Ferenc testén megjelen­
tek a stigmák (Krisztus sebei). Nem köny-
nyű végigmenni az Istenhez vezető úton:
A ki tehát Istenhez akar emelkedni, kerül­
je a természet torzítóját, a bűnt, s állítsa
munkába az említett természeti képessége­
ket, hogy megnyerje a megtérés kegyelmét az
imádságban; a megszentelő igazságosságot a
jó élettel, a megvilágosító tudást az elmélke­
désben, és tökéletes bölcsességet a szemlélő­
désben. Ahogy a bölcsességre csak a kegye­
lem, az igazságosság és a tudás vezet, épp­
úgy a szemlélődésre mélyreható elmélkedés­
sel, szent élettel és ájtatos imádsággal lehet
eljutni.
A LÉLEK ZARÁNDOKŰTJA ISTENBE 1:8
Az út három szakaszból áll:
1. A természetről való elmélkedés. Ami­
ként az ember nyelv által fejezi ki magát,
aképpen Isten a terem tés által nyilvánítja
ki magát. Isten teremtményei, az ő árnyai
vagy nyomai őt magát jelölik vagy jelképe­
zik. A term észetet nem önmagáért, hanem
azért kell tanulmányozni, hogy elvezessen
Istenhez.
2. A lélekről való elmélkedés. Bonaven-
turának az isteni megvilágosításról kialakí­
tott elmélete azt jelenti, hogy Istent a lé­
lekben kell keresni. Az elme az isteni vilá­
gosság révén ismeri meg a változatlan,
örök igazságokat. Isten olyannyira jelen
van, hogy a lélek valósággal megragadhat­
ja. Az ember nem mondhatja, hogy vala­
mely dolog jobb a másiknál, hacsak valami
módon nincs tudomása az ítélethez szük­
séges legfőbb jóról. Amikor tehát a lélek
önmagán gondolkodik, keresztülhatol ön­
magán, mint egy tükrön át, hogy meglássa
az áldott Szentháromságot. A lélek zarán­
dokúba Istenbe 3:5
3. Az Istenről való elmélkedés jelenti az
utolsó szakaszt:
A középkori Nyugat
Csak akkor emelkedel fól az isteni homály
vakító világosságához, ha mérhetetlenül ma­
gad fölé és végtelenül az összes dolgok fölé
emelkedel, mindent elhagysz, és mindentől
megszabadulsz.
Azt kérded, miképp történik ez? A kegyel­
met kérdezd s ne a tudományt, a vágyat s ne
az értelmet, az ima sóhaját, s ne az olvasmá­
nyokat, a Jegyest [Jézus Krisztust], s ne a ta­
nítót, az Istent, s ne az embert, a homályt, s
ne a világosságot, ne a fényt, hanem a tüzet,
amely teljesen lángra lobbant, s hódító kene­
tével és izzó hevével az Istenhez ragad.
A LÉLEK ZARÁNDOKŰTJA ISTENBE 7 :5 - 6
Aquinói Tamás
Természet és kegyelem
Aquinói Tamás 1225-ben Nápoly mellett
született az aquinói gróf másodszülött fia­
ként. A nápolyi egyetemen tanult, és ott
1244-ben belépett a viszonylag új prédi­
káló rendbe, a dominikánus barátok közé.
Tamást a felháborodott család elrabolta, és
néhány hónapig fogságban tartotta, mind­
hiába. Tamás folytatta tanulmányait, előbb
Párizsban, majd pedig Kölnben, a neves
dominikánus teológus, Albertus Magnus
alatt, aki nagy hatást gyakorolt rá. 1252-
ben visszatért Párizsba, hogy előadásokat
tartson. Ezután Párizsban és Itáliában ta­
nított, 1274-ben, útban a lyoni zsinat felé
érte utol a halál.
Tamás a XIII. század nyugtalanító kér­
désével nézett szembe: mi módon lehet az
arisztotelészi filozófiára válaszolni? Nem
értett egyet azokkal, akik be akarták til­
tani Arisztotelészt, de idősebb kortársával,
*Bonaventurával sem, aki ragaszkodott a
hagyományos platóni világszemlélethez.
Tamás Arisztotelész bölcseletét követte.
Ugyanakkor nem tartott azokkal sem, akik
odáig m entek Arisztotelész követésében,
Aquinói Tamás
hogy ellentmondtak a katolikus tanításnak
(pl. a világmindenség örökkévalóságát és
kezdet nélküliségét állítva)*. Tamás arra
törekedett, hogy szintetizáló rendszerbe
foglalja az észt és a hitet, a filozófiát és a
teológiát, Arisztotelészt és a katolikus ta­
nítást. Arisztotelész filozófiáját követte, de
nem vakon. Esetenként úgy vélte, módosí­
tania kell azon, mint például a világegye­
tem kora tekintetében. Általában azonban
elfogadta A risztotelész tanítását, m ert
igaznak tartotta. Úgy vélte, az arisztotelé-
szi bölcselet és a katolikus teológia, ellent­
mondás nélkül, együtt is tartható.
Tamás nem egyszerűen összeegyeztet-
hetőnek tartotta a filozófiát és a teológiát,
ahogyan összeegyeztethető például a zene
és a geológia. Szerinte a helyes filozófia
nagyban hozzá is járulhat a teológiához. Az
isteni kegyelem nem az emberi term észet
megsemmisítésére törekszik, és nem is
akar attól függetlenül cselekedni, hanem
azt tökéletesíteni akarja. Az emberi ész a
filozófia segítségével felfedezhet sok igaz­
ságot a világról, az emberiségről, sőt Is­
tenről is. Az isteni kinyilatkoztatás célja az,
hogy tökéletesítse az emberi filozófiát, an­
nak kiegészítésével, felhasználásával és
kiteljesítésével. A kinyilatkoztatás alapjá­
ban véve nem áll szemben a filozófiával
(bár a hamis, téves filozófiával annál in­
kább), hanem kiegészíti, kiteljesíti és töké­
letesíti. Tamás szemében azonban alapvető
jelentősége mégiscsak a kinyilatkoztatott
teológiának volt, bár erről a tényről magya­
rázói gyakorta megfeledkeznek, még ha a
kinyilatkoztatott teológia értelm ezésében
Tamásra erősen hatott is az arisztotelészi
bölcselet.
Tamás termékeny szerző volt, írt biblia­
magyarázatokat, filozófiai és teológiai é r­
tekezéseket, és Arisztotelész-kommentá-
rokat. Két műve azonban kiemelkedik kö­
zülük:
109
1. A Sum ma contra gentiles (A teológia
összegzése a pogányok ellenében) négy
könyvét az 1260-as évek elején írta a hitet­
lenek - zsidók és muzulmánok - számára.
Ez jól példázza, miként vélekedett Tamás a
term észet és a kegyelem kapcsolatáról. Az
első három könyvben csupán az értelem és
a filozófia alapján érvel. A Szentírásra és a
hagyományra csak azért hivatkozik, hogy
általuk megerősítse az értelem által levont
következtetéseket. Ebből kiindulva igyek­
szik bizonyítani Isten létét, attribútumait
(szeretetét, bölcsességét, mindenhatósá­
gát), a világ általa történt terem tését, a
gondviselést és az eleve elrendelést. Az
utolsó könyvben pedig azokat a tanokat
mutatja be, amelyeket a keresztyén kinyi­
latkoztatás nélkül nem lehet megérteni: a
Szentháromság, Jézus Krisztus m egteste­
sülése, a szentségek és a test feltámadása.
Ezek a tanítások felfoghatatlanok a puszta
értelem számára, de nem is mondanak el­
lent az értelemnek.
2. A Summa theologica (A teológia ösz-
szegzése) című nagyszabású, több mint
húsz kötetre - kétmillió szóra - kiterjedő
művét Tamás élete utolsó évtizedében ír­
ta, kifejezetten azért, hogy mint tankönyv
felváltsa *Pétrus Lombardus Sententiari-
urnát, bár ez csak jónéhány évszázad múl­
va vált valóra. Minthogy a mű közvetlenül
a katolikus híveknek, nem pedig hitetle­
neknek szól, a kinyilatkoztatás sajátos
igazságairól nemcsak a végén beszél. En­
nek ellenére Tamás továbbra is megkülön­
bözteti az értelem által megragadhatókat
azoktól a dolgoktól, amelyek csak a kinyi­
latkoztatás révén ismerhetők meg. Tamás
ebben a művében az újplatónista szem­
szögből kidolgozott *ágostoni teológiát
arisztotelészi összefüggésben adja elő. Ez­
zel a keresztyén hit minden idők egyik leg­
nagyobb rendszerezését hozta létre. Mű­
vét már nem fejezhette be, de egyéb írá­
110
saiból vett kiegészítésekkel tanítványai
utólag ezt megtették. É lete végén Tamás
misemondás közben látom ást látott, és
emiatt abbahagyta az írást. Azt mondta,
hogy az általa kapott kinyilatkoztatáshoz
képest mindaz, amit leírt, szalmaláng.
A Summa felépítése sajátos. Három fő
részre oszlik, a középső pedig két alrészre.
Az egész mű 512 kérdésből áll, ezek mind­
egyike általában több (hol egy, hol akár tíz)
vizsgálandó pontot foglal magában. Az
egyes pontok alatt Tamás felvonultatja az
álláspontjának látszólag ellentmondó bizo­
nyítékokat. Ezek általában filozófiai érvek­
ből vagy a tekintélyforrásokból, a Bibliából
vagy az egyházatyáktól v ett idézetekből
állnak. Ezután ezeket szembeállítja a nekik
ellentmondó, saját álláspontját igazoló ér­
vekkel, illetve idézetekkel. E zt követően
pedig „feleleteiben” saját megnyugtatására
feloldja a kérdést. Leggyakrabban Ariszto­
telészt („a filozófust”) idézi, a teológiai
tekintélyek között a Biblia után Ágoston
vezeti a listát. Azoknak, akiknek nincsen
idejük elolvasni a Sum ma mind a húsz kö­
tetét, Tamás írt egy viszonylag rövidebb
művet Compendium theologiae (Teológiai
kézikönyv) címmel.
Tamás egyik nevezetes tanítása az ana­
lógiára vonatkozott. Ha Istenről beszélünk,
mit értünk azon, hogy például „Isten jó”
vagy „az Ú r az én kősziklám”? Az ilyen
nyelvet mondhatjuk-e egyértelm űnek, az­
az a „jó” és a „kőszikla” szó ugyanazt je­
lenti-e, mint amikor em berekről vagy nagy
szikladarabokról beszélünk? Ha Isten
transzcendens, akkor bizonyosan nem. Ezt
a fajta nyelvet vajon többértelm űnek kell-e
mondanunk, vagyis a szavak egészen mást
jelentenek-e, mint a mindennapi használat­
ban, amelyben például a „nyúl” szó egé­
szen mást jelent, ha állatot jelölünk vele,
mint amikor az emberi kéz mozdulatát? Ha
ez így volna, azt kellene mondanunk, hogy
A középkori Nyugat
nem tudunk semmit Istenről. Ez azonban
ellentmond a Róma 1,20-nak, amely arra
enged következtetni, hogy a terem tés
igenis mond valamit Istenről.
Tamás kétféle - Istenről szóló - kijelen­
tést különböztet meg. Az egyik fajtába a me­
taforikus kijelentések tartoznak, mint pél­
dául „az Úr az én kősziklám”. Ez metafora,
hiszen a „kőszikla” szó elsősorban a fizikai
kősziklákra vonatkozik, és csak másodlago­
san Istenre, bizonyos hasonlóságokat, példá­
ul Isten megbízhatóságát felmutatandó.
Egyéb szavakat sajátos és szoros értelem­
ben lehet Istenre alkalmaznunk, mint pél­
dául amikor jónak mondjuk Őt. Ez a kijelen­
tés az egyértelműség és a többértelműség
között helyezkedik el. Isten jósága összeha­
sonlítható a miénkkel, úgyhogy van alapja
ugyanazon szó használatának. De a jó szó
mégsem jelenti pontosan ugyanazt, amikor
Istenre, és amikor emberre vonatkoztatjuk.
(Tamás azzal érvel, hogy az emberi jóság kü­
lönbözik a lényétől - az ember lehet rossz is
-, de az isteni jóság nem.)
Ha Istent is, az embert is jónak mondjuk,
de más értelemben, akkor melyik értelm et
tekinthetjük elsődlegesnek? Ha a magunk
nyelvét nézzük, akkor az utóbbit. Először az
emberi jóságot ismerjük meg. „Nem beszél­
hetünk Istenről, hacsak nem a terem tm é­
nyekről szóló nyelven.” Az Efézus 3,14-16
azonban arra utal, hogy az emberi apaság az
isteni atyaság után kapta nevét. Amíg a kő­
szikla szó elsődlegesen a fizikai kősziklákra
vonatkozik, addig az olyan szavak, mint a jó­
ság, elsődlegesen Istenre vonatkoznak (és
ezért használatosak rá sajátosan és ponto­
san, nem pedig metaforikusán). Másként
szólva, Isten az oka minden teremtmény jó­
ságának. Ráadásul Isten jósága tökéletes is.
Következésképpen a jó szó leginkább meg­
felelő használata Istenre vonatkozik. „Senki
sem jó az egy Istenen kívül” (Mk 10,18). De
az emberi jóságból származik az, ahogyan
Aquinói Tamás
ezt a szót mi értjük. így Tamás Isten valósá­
gos, bár tökéletlen ismeretében hagy min­
ket. „Isten meghaladja az emberi értelmet
és beszédet. Az ismeri a legjobban Istent,
aki felismeri, hogy mindaz, amit gondol
vagy mond Istenről, meg sem közelíti Isten
valóságát."
A z Istenre és a többi létezőre mondott nevek
nem használatosak sem teljesen egyértelműen,
sem teljesen többértelműm... A z éjfélé neveket
analogikusán állítjuk... Mert abból kiindul­
va, hogy más dolgokat összehasonlítunk Isten­
nel mint első eredetükkel, olyan neveket tulaj­
donítunk Istennek, amelyek más dolgokban je­
lölik a tökéletességet. Ebből világosan kitűnik
az igazság, hogy a nevek adása tekintetébm az
ilyen neveket elsődlegesen a teremtményekre
mondjuk, annyiban, hogy a nevet adó elme a
teremtményektől felemelkedik Istenhez, ám a
névvel jelölt valóságot illetően e neveket első­
sorban Istenről mondjuk, akitől a tökéletesség
alászáll a többi lényre.
COMPENDIUM THEOLOGIAE 1:27
Tamásnak az eucharisztiáról szóló taní­
tása ugyancsak nevezetessé vált. Tamás az
átlényegülés dogmáját fejtette ki, melyet
az 1215-ös, *negyedik lateráni zsinat nem
sokkal korábban fogadott el. Ha Krisztus
testének, vérének szubsztanciája jelen van
az eucharisztiában, akkor mi történik a ke­
nyér és a bor szubsztanciájával? Erről eb­
ben az időben három elmélet alakult ki:
1. A kenyér és a bor szubsztanciája meg­
marad Krisztus testének és vérének a
szubsztanciája m ellett - ezt nevezték
„consubstantiatiónak”.
2. A kenyér és a bor szubsztanciája meg­
semmisül, és helyébe lép a Krisztus testé­
nek és vérének szubsztanciája - ezt nevez­
ték „megsemmisülésnek” (annihilatiő).
3. A kenyér és a bor szubsztanciája átala­
kul a Krisztus testének és vérének szubsz­
tanciájává - ezt nevezték „átalakulásnak”
(conversio).
111
Amikor az átlényegülés (transsubstan-
tiatio) fogalma a XII. században létrejött,
alkalmazható volt mindhárom elméletre. A
fogalom első ismert használata a „meg­
semmisülés” elméletre vonatkozott. Ami­
kor a negyedik lateráni zsinat meghatároz­
ta a fogalmat, akkor sokan úgy vélték, hogy
ez nem döntött egyik elmélet javára sem.
Tamás azonban a „consubstantiatiót” eret­
nekségnek, a „megsemm isülést” pedig
„nyilvánvalóan hamisnak” állította. A kö­
vetkező évszázadban átlényegülésen min­
denki az átalakulás elméletét értette, és
úgy vélte, hogy a két másik elméletet a n e­
gyedik lateráni zsinat elutasította.
Némelyek úgy gondolják, hogy ebben a
szentségben a konszekráció után a kenyér és a
bor szubsztanciája megmarad. De ez az állás­
pont nem tartható. Először is, mert tönkreten­
né e szentség valóságát, ami azt követeli, hogy
Krisztus teste valóban létezzék benne. Nos, a
konszekráció előtt nincs ott a teste. Csakhogy
valamely dolog nem létezhet ott, ahol addig
nem volt, hacsak nem vitetik oda lokálisan,
vagy nincs már eleve ott valami, ami átvál­
tozik azzá... Márpedig az nyilvánvaló, hogy
Krisztus teste nem úgy kezd ebben a szentség­
ben létezni, hogy bkálisan oda vitetik. Először
is, mert akkor Krisztus megszűnne a menny­
ben lenni, mivelhogy ami lokálisan elmozdul,
csak úgy kezdhet valahol létezni, ha korábbi
helyét elhagyja... Mindezen okoknál foga csak
az marad, hogy Krisztus teste csak olyan mó­
don kezdhet e szentségben létezni, hogy a ke­
nyér szubsztanciája átváltozik azzá. Mármost,
ami átváltozik valami mássá, az az átváltozás
után már nincs ott többé. Krisztus testének
eme szentségbeli valósága tehát azt követeli,
hogy a konszekráció után a kenyér szubsztan­
ciája ne legyen jelen benne.
Summa theologica 3:75:2
Tamás hite szerint a kenyér és a bor a
konszekráció üézusnak az utolsó vacsorán,
a kenyér és a bor felett mondott szavainak,
112
azaz a szereztetési igék elismétlése) után a
kenyér és a bor megszűnik létezni, mert
átalakul Krisztus testévé és vérévé. De ta­
gadhatatlan marad a tény, hogy a konszek-
rált „elemek” látványa, tapintása, íze és il­
lata a kenyérhez és a borhoz hasonlít. Ho­
gyan lehet ezt megmagyarázni? A negyedik
lateráni zsinat kimondta, hogy Krisztus
teste és vére a kenyér és a bor színe alatt
vagy képében valósággal jelen van. Ennek
magyarázatára Tamás filozófiai elméletet
dolgozott ki. Arisztotelész a maga korában
megkülönböztette a „szubsztanciát” az
„akcidenseitől”, járulékos tulajdonságaitól.
A mindennapi nyelvben megkülönböztet­
jük Kovács Jánost, mint személyt azon vo­
násaitól, amelyek megváltozhatnak anél­
kül, hogy ő megszűnnék Kovács Jánosnak
lenni - ilyen a súlya, családi állapota, őszin­
tesége, tudása, arckifejezése. Arisztotelész
a változó vonásokat Kovács János „szubsz­
tanciája” „akcidenseinek” mondta volna.
Tamás azt állította, hogy az átlényegülés
során a kenyér és a bor szubsztanciája tel­
jességgel átalakul Krisztus testének és vé­
rének szubsztanciájává, míg a kenyér és a
bor akcidense megmarad. Ez azt jelenti,
hogy érzékeink számára a kenyér és a bor
kenyérnek és bornak mutatkozik - íze, ta­
pintása, súlya, sőt vegytani elemzése sze­
rint is. De mi végre ez a csalóka látszat?
Érzékeink előtt nyilvánvaló, hogy a kon-
szekráció után a kenyér és a bor minden ak­
cidense megmarad. A z isteni gondviselés na­
gyon bölcsen rendezte ezt így. Először is azért,
mert az embereknek nem szokásuk ember­
húst enni és embervért inni; sőt, ennek m ár
csak a gondolata is borzadállyal tölti el őket.
így Krisztus testét és vérét közönséges emberi
használatra alkalmas dolgok - nevezetesen a
kenyér és a bor - képében kapjuk meg és
vesszük magunkhoz. Másodszor azért, hogy e
szentség ne lehessen a hitetlenek szemében
megvetés tárgya, ha Urunkat emberi képében
A középkori Nyugat
ennénk meg. Harmadszor pedig azért, mert
az, hogy Krisztus testét és vérét láthatatlan
jelenlétében vesszük magunkhoz, hitünk
érdemét növeli [hogy ti. érzékeink bizonysága
ellenére hiszünk].
S umma theologica 3:75:5
Tamás megmagyarázta az átlényegülés
katolikus dogmáját, illetve védelmébe vette
a valóságos jelenlét tanát, ugyanakkor igye­
kezett megóvni azt a durván anyagi értel­
mezéstől. Krisztus teste nincs jelen loká­
lisan, „mint holmi helyen”. Teste a menny­
ben marad, és nem köthető oda a konszek-
rált ostyához. Még azt sem helyes monda­
nunk, hogy Krisztus teste betölti azt a he­
lyet, amelyet a kenyér szubsztanciája üre­
sen hagyott. Teste jelen van, de „ebből nem
következik, hogy Krisztus teste ebben a
szentségben lokalizálódik”. Ez azt jelenti,
hogy teste nem mozdítható. Ha a konszek-
rált ostyát megmozdítják, Krisztusnak a
mennyben mozdulatlan teste nem mozdul:
Nos, a szentségben való létének ilyetén
módja szerint Krisztus nem mozdul el loká­
lisan a szó szigorú értelmében, hanem csak
járulékosan. Krisztus ui. nem úgy van jelen
a szentségben, mintha valamely helyen vol­
na, ahogyan már mondottuk volt; márpedig
ami nincsen valamely helyen, az lényegileg
nem mozdul el lokálisan, és csak annyiban
mondhatjuk, hogy elmozdul, amennyiben
azt, amiben jelen van, elmozdítják.
S umma theologica 3:75:6
Tamás mindig nyugodt, term etes, lassú
mozgású ember volt, akit diáktársai „néma
ökörnek” csúfoltak. Tanára, Albertus Mag-
nus azonban egyszer megjósolta, hogy „ez
a néma ökör egyszer még megtölti a vilá­
got bőgősével”. Tamás már életében jelen­
tős hírnévre te tt szert, bár eszméit sokan
elutasították. Némely tanítását nem sokkal
halála után elítélték. Csak 1323-tól, szent­
té avatásától kezdve hagyott alább az ellen­
kezés. Hatása azonban ezután, a XIV és a
Johannes Duns Scotus
XV században sem vált döntővé. Erre in­
kább a XVI. századtól kerül sor. Majd 1879-
ben Xffl. Leó pápa előírja Tamás műveinek
tanulmányozását minden teológiai hallgató
számára. A *második vatikáni zsinat és a
katolikus egyház modernizálásának egyre
erőteljesebb igénye óta azonban hatása is­
mét alábbhagyott.
Johannes (John) Duns Scotus
A szubtilis doktor
Johannes Duns Scotus 1265 körül született
Skóciában, nem messze az angol határtól.
Serdülő korában ferences barát lett. Ox-
fordban és Párizsban tanult, majd mindkét
egyetemen előadott *Petrus Lombardus
szentenciáiról. 1307-ben Kölnbe költözött,
és a rákövetkező évben, viszonylag fiatalon
hunyt el.
Korai halála miatt nem írhatott sokat.
Legfontosabb műve a Sententiarium- hoz
Oxfordban és Párizsban írt két kommen­
tálja (az Opus vagy Ordinatio Oxoniense és
a Reportata Parisiensa). Teológiai összeg­
zést már nem írhatott. Gondolkodását nem
könnyű követni, ezért kapta a „szubtilis
doktor” címet. A XVI. századi humanisták
és protestáns reformátorok már korántsem
voltak ilyen illedelmesek homályos stí­
lusával kapcsolatban, és nevéből alkották a
„dunce” (kb. nehézfejű) szót, az angol is­
kolai nyelv máig használatos gúnyszavát (a
szamárpad ma is dunce's seat).
Ferences lévén, Duns sok tekintetben
*Bonaventura nyomdokaiba lépett, de an­
nak az isteni megvilágosításról alkotott el­
méletét elutasította. Ugyanakkor legtöbb
írásában tudatosan szem behelyezkedett
*Aquinói Tamás eszméivel. Nevezték is
teológiáját „a tomizmus elleni tiltakozás­
nak” is. Tamás az észt és a tudást elsődle­
gesnek gondolta az akarattal szemben. Az
113
akarat azt követi, amit az ész a legfőbb jó­
ként felmutat számára. Isten akaratát kö­
vetkezésképpen meg tudja magyarázni az
értelem. Ezzel szemben Duns az akarat el­
sődlegességét hangsúlyozta. Az ész felmu­
tathatja a lehetőségeket az akarat számára,
de közülük az akarat szabadon választ. Az
akarat szabadsága azt jelenti, hogy az nem
engedelmeskedik egyszerűen az ész pa­
rancsainak.
Ebből két fontos dolog következik. Duns
Isten szabadságát hangsúlyozta. A dolgok
nem azért vannak úgy, amint vannak, m ert
ezt kívánja az ész, hanem m ert ezt válasz­
totta Isten szabadon. (Duns persze nem azt
tanította, hogy Isten akarata önkényes vagy
korlátlan - Isten például nem mondhat el­
lent önmagának.) Isten szabadságának
egyik vonatkozása éppen a predestináció-
ban látszik meg. Duns az isteni eleve elren­
delés négy „mozzanatát” különbözteti meg.
Először is Isten Pétert (a kiválasztottak
képviselőjét) eleve elrendeli az örök dicső­
ségre. Másodszor úgy dönt, megadja Péter­
nek az ehhez szükséges eszközöket - pl. a
kegyelmet. Harmadszor engedi mind Péter­
nek, mind Júdásnak (a ki nem választottak
képviselőjének), hogy bűnbe essék. Végül
Isten kegyelme által Péter üdvözül, míg Jú-
dás joggal utasíttatik el, hiszen megmaradt a
bűnben.
Dunsnak az Isten szabadságára helye­
zett hangsúlya azt jelenti, hogy az ész és a
filozófia szerepe szükségképpen korlátok­
ba ütközik. *Anzelm korábban azt állította,
hogy a megtestesülés és Krisztus kereszt­
halála olyannyira szükségszerű, hogy Is­
tennek nem volt más választása, mint
hogy ezt tegye. Duns úgy tartotta, hogy
mindez azért történt, m ert Isten ezt vá­
lasztotta. Ez a nézet egyrészt Isten sza­
badságát hangsúlyozta, m ásrészt korlátoz­
ta az ilyen tanok ésszerűségének az igazo­
lását is. Az isteni szabadság hangsúlyo­
114
zásában Duns annak felvetéséig is elment,
hogy a Fiú még az ember bűnbeesése nél­
kül is megtestesült volna, és ezzel a meg­
testesülést Isten szabad választásaként ál­
lította be, nem pedig szükségként, melyet
az emberi bűn kényszerített Istenre. Duns
úgy vélte, hogy az ész és a filozófia bebi­
zonyíthatja Isten létét és némely attribútu­
mát, például végtelen voltát. De annak
nagy részét, amit Tamás az értelem alapján
bizonyítottnak vélt (Isten jóságát, igazsá­
gosságát, irgalmát és a predestinációt),
Duns szerint csak a kinyilatkoztatásból is­
merhetjük meg. Az ilyen tanításokat csak a
hit alapján fogadhatjuk el, az ész ezeket
nem bizonyíthatja.
Duns hírnevét annak is köszönhette,
hogy ő volt Mária szeplőtlen fogantatásá­
nak első jelentős szószólója (ezen elgondo­
lás szerint Mária bűn nélkül fogant meg,
vagyis már fogantatása pillanatától fogva
tiszta és bűntelen volt). A középkor elejé­
re már általánosan elterjedt a Mária bűnte-
lenségébe vetett hit, de a Duns előtti leg­
jelentősebb teológusok (Anzelm, *Bernát,
Aquinói Tamás, Bonaventura) úgy tartot­
ták, hogy Mária a fogantatása után szaba­
dult meg a bűntől. E téren Duns kezdte
megváltoztatni a gondolkodás irányát, és­
pedig elég meglepő módon, hiszen nem ­
igen bízott az ész ama képességében, hogy
Istenről mondhat valamit is. Azzal érvelt,
hogy nagyobb tökéletesség valakit megóv­
ni az eredendő bűntől, mint kiszabadítani
belőle. Jézus Krisztus, a tökéletes szaba­
dító valakit bizonyosan megszabadított a
legtökéletesebb módon, és ki más lett vol­
na erre alkalmasabb, mint tulajdon anyja?
Azzal, hogy Mária szeplőtlen fogantatását a
megváltás legtökéletesebb formájának
mondta, Duns sem legesítette a tan legfőbb
ellenérvét, hogy ugyanis így Máriának
nem volt szüksége a megváltásra. Duns
azonban soha nem tulajdonított a valószí­
A középkori Nyugat
nűségnél többet a szeplőtlen fogantatás
gondolatának. Idővel azonban az ő elmé­
lete győzedelmeskedett: 1854-ben IX. Pius
pápa az *Ineffabilis Deus kezdetű bullájá­
ban dogmának mondta ki.
Eme kérdés tekintetében amondó vagyok,
hogy Isten megtehette, hogy Mária soha ne es­
sék az eredendő bűnbe. Megtehette, hogy Má­
ria egy pillanatra, vagy bizonyos ideig a bűn­
ben maradjon, de emez idő utolsó pillana­
tában megtisztult belőle. Hogy a fentiekben le­
hetségesnek bemutatott három megoldás közül
melyik valósult meg, azt csak az Isten tudja.
Ha az egyház, vagy a Szentírás tekintélye nem
talál benne kivetnivalót, akkor valószínűnek
látszik, hogy a legtökéletesebbet kell Máriának
tulajdonítanunk.
Ordinatio Oxoniense 4:1:3
William of Ockham
(Occam, Guillelmus de Ocham)
A legegyszerűbb magyarázat
William a XIV század végén született Ock-
hamben, a surrey-i Woking mellett. Ifjú ox­
fordi hallgatóként csatlakozott a ference­
sekhez. Idővel tanított is az egyetemen, de
némely tanítását eretneknek nyilvánítot­
ták. 1324-ben a pápa avignoni udvarába
rendelték, hogy válaszoljon az ellene felho­
zott eretnekségi vádakra. Itt találkozott
spirituális ferencesekkel, akik betű szerint
kívánták követni *Ferenc regulájának ab­
szolút szegénységét. Ezt az álláspontot
eretneknek nyilvánította XXII. János pápa,
akiről azt mondták, hogy „egyetlen olyan
vonása sem volt, amelyen osztozott volna
Szent Ferenccel”! Nos, William a spirituá­
lis ferencesek mellett szállt síkra, amiért
be is börtönözték. 1328-ban a ferences ge­
nerálissal együtt megszökött, és Bajor La­
jos császár, a pápa esküdt ellensége udva­
rába menekült. Ezután Williamet nyomban
William of Ockham
kiközösítették. Nem sokkal később a csá­
szári udvarral együtt Münchenbe költö­
zött, és ott tartózkodott haláláig. A császár
és a hittudós között afféle megegyezés jött
létre, hogy amíg amaz a kardjával, addig
emez a tollával védi meg a másikat. 1347-
ben a császár meghalt, ő pedig igyekezett
visszatérni az egyház kebelébe. 1349-50-
ben az egész Európában pusztító fekete
halál azonban őt is elvitte.
Ockham volt a XIV és a XV század leg­
befolyásosabb teológusa. Hírnevét a taka­
rékosság törvényének köszönhette, me­
lyet „Ockham borotvájának” is neveznek.
Ez valójában az egyszerűség elvét fogal­
mazza meg: „a legjobb a legegyszerűbb
magyarázat” vagy „hiábavaló megsokszo­
rozni a hipotéziseket, ha néhány is meg­
teszi”. Ockham ezt az elvet alkalmazta az
„univerzálék” középkori elméleteire úgy,
hogy kő kövön nem maradt.
Ockham felújította a *Pierre Abélard által
már egyszer lezárt univerzálé vitát, de más
síkra terelte azt. Érvelése szerint csak az
egyedi létezik a valóságban. Az univerzálék
merőben gondolati fogalmak, melyek valósá­
gosan csak annak az embernek az elméjében
léteznek, aki kigondolja őket. Gondolatban
kialakítom az „emberség” fogalmát, ezt az
igen hasznos logikai kategóriát, de ilyen en­
titás sehol nincsen. Csupán egyéni emberi
személyek léteznek. Univerzálék, mint pél­
dául az emberség, nincsenek, legfeljebb el­
ménkben kialakított fogalmakként. Nem va­
lóságosabbak az egyéneknél, és nem is al­
kotnak olyan valóságot, amelyben az egyé­
nek részt vesznek. Ockham nem tagadta az
univerzálék mint fogalmak érvényességét,
de a nekik tulajdonított bármilyen egyéb va­
lóságot annál inkább. Itt olyan tényezővel
állunk szemben, amely bátorítólag hatott a
nyugati individualizmusra, amit gyakran
keresztyén eszm ényként tüntetnek fel.
Ezért a modern nyugati ember nehezen
115
tudja m egérteni az olyan keresztyén
tanokat, mint az eredendő bűn vagy a kien­
gesztelés, hiszen ezek valami módon felté­
telezik az emberiség összetartozását.
Ockham továbbá úgy tartotta, hogy igaz
tudás csakis empirikus úton, azaz az érzé­
kek révén nyerhető. A megismerendő va­
lóság csakis egyedekből áll, márpedig
ezek csak az érzéki tapasztalás révén is­
m erhetők meg. Az elmében nincsenek
reális univerzálék, melyek szemlélhetők.
Ez súlyosan korlátozza az ész ama képes­
ségét, hogy a világ dolgai fölé emelkedjék.
Bizonyítani Isten létét nem lehet, legfel­
jebb csak „valószínű érveket” felhozni
mellette. A teológia és a filozófia elkülöní­
tését *Duns Scotus kezdeményezte, és
ezt Ockham még tovább vitte. Isten nem
érthető meg sem ész (*Aquinói Tamás),
sem megvilágosodás (*Bonaventura), ha­
nem csak hit által. A teológus nem tehet
egyebet, mint hogy az isteni kinyilatkozta­
tásra hagyatkozzék, az észtől legfeljebb
néhány valószínű érvet kaphat támogatá­
sul. Ez egyet jelentett az ész és a hit szin­
tézisének a végével. Végképp elválasztani
őket nem lehetett egymástól, de mindket­
tő megkapta a maga szigorúan körülhatá­
rolt helyét: az ész a term észet vizsgálatá­
ra, a hit pedig Isten dolgaira szorítkozik.
Ockhamnek az empirikus tudásra, illet­
ve az Isten szabadságára helyezett hangsú­
lya (ez utóbbit Duns Scotustól örökölte) ki­
kövezte az utat a modern tudományok
XVII. századi fejlődése előtt. Arisztotelész
azt mondta, hogy a bolygók azért járnak
körben, m ert a kör a legtökéletesebb for­
ma. Isten szabadságának tana azonban azt
jelenti, hogy Isten nem köteles a bolygókat
valamely meghatározott pályára helyezni.
Az empirikus tudásra fektetett hangsúly
pedig arra a szükségre mutat rá, hogy meg
kell nézni, vajon a bolygók valóban köröket
róva haladnak-e.
116
Müncheni tartózkodása alatt Ockham bő­
ségesen írt az egyház és az állam viszonyá­
ról, főképpen a pápa ellen. Álláspontja sze­
rint az egyházban a legfőbb hatalom nem a
pápát, hanem az általános zsinatot (melyen
a laikusok is képviselethez jutnak) illeti. Ez
a „konciliarista” felfogás széles körben el­
terjedt a XIV és a XV században, különösen
a nagy szakadás idején (1378-1414), ami­
kor számos ellenpápa is föllépett. Ockham
azt tanította, hogy a pápának nem lehet vi­
lági hatalma, és a császár megfoszthatja
székétől. Továbbá úgy vélte, hogy csak a
Biblia és az egyetemes egyház nem téved­
het, a pápa pedig köteles ezeknek alávetnie
magát.
Ockham az isteni kegyelemről és az em­
beri szabad akaratról szóló tanításával
ugyancsak nagy hatást gyakorolt a kései
középkorban. Újraélesztette az (ekkorra
feledésbe merült) szemipelágiánizmust,
melyet az 529-es *orange-i zsinat elítélt. A
korábbi, középkori teológusok, mint példá­
ul Aquinói Tamás és Duns Scotus, azt taní­
tották, hogy Isten nem tagadja meg irgal­
mát azoktól, akik a tőlük telhető legjobbat
teszik, csakhogy ők arra a keresztyénre
gondoltak, aki Isten kegyelméből teszi a
tőle telhető legjobbat. Ockham ugyanezt az
elvet arra a személyre alkalmazta, aki még
nem kapta meg az isteni kegyelmet. A hi­
tetlen vagy a keresztyén, aki elvesztette az
isteni kegyelmet, elnyerheti azt, ha tulaj­
don, önálló erejéből a tőle telhetőt megte­
szi. *Thomas Bradwardine szembeszállt e
tanítással, *Gabriel Biel a következő szá­
zadban pedig továbbfejlesztette azt.
Ockham szemléletmódját idővel „kor­
szerű módszernek” (via moderné) nevez­
ték, szemben Aquinói Tamás és Duns Sco­
tus „régi módszerével” (via antiqua). A
kései középkor gondolkodását kétségkívül
ez a via moderna határozta meg. A tekin­
tetben is van jelentősége, hogy *Luther
A középkori Nyugat
Márton és más reformátorok is e teológián
nevelkedtek. Nyomát magukon viselik
mind abban, amit fenntartottak, mind ab­
ban, amit elutasítottak belőle.
Thomas Bradwardine
Isten korlátlan uralma
Thomas Bradwardine a XIII. század végén
született Angliában, valószínűleg Chiches-
terben. Az oxfordi Merton és Balból kollé­
giumban tanult és tanított. 1337-ben kine­
vezték a Szent Pál katedrális kancellárjává,
és ezt a tisztét 1348-ig töltötte be. Egy év­
vel később, 1349-ben a canterbury-i érseki
széket foglalta el, de mindössze harminc-
nyolc napot tölthetett hivatalában, m ert el­
vitte a fekete halál.
Bradwardine elsősorban azzal szerzett
magának hírnevet, hogy szembeszállt az
újpelágiánusokkal. Egyetemistaként *Wil-
liam of Ockham és követői szemipelágiá-
nizmusát tanulta - talán magától Ockham-
tól. E tanítás egyebek mellett magában
foglalta azt a gondolatot, hogy a bűnös em­
ber tulajdon term észetes erejénél fogva, az
isteni kegyelem vagy a Szentlélek ihletése
nélkül is kiérdemelheti az isteni kegyel­
met. A kegyelem nem egészen úgy érde­
melhető ki, ahogyan a munkás kiérdemli
méltó bérét, de abban az értelemben kiér­
demelhető, hogy jó cselekedeteivel a bű­
nös ember elnyerheti Isten tetszését.
Bradwardine a következőképpen írja le,
hogyan tanulta a szemipelágiánizmust:
A filozófiai fakultáson ritkán hallottam a
kegyelemről, s akkor is legfeljebb kétértelmű-
leg. Nap m int nap hallottam viszont arról,
hogy urai vagyunk szabad cselekedeteinknek
és hatalmunkban áll jót avagy rosszat csele­
kedni, léphetünk az erény vagy a bűn útjára,
és egyéb hasonlókról.
De causa Dei (Isten vádja), előszó
Thomas Bradwardine
Egy napon azonban a Róma 9,16 (az üd­
vösség „nem azé, aki akarja, és nem is azé,
aki fut, hanem a könyörülő Istené”) révén
Isten megszólította Thomast, és ő m egtért
az *ágostoni tanításhoz.
Mindazonáltal még annak előtte, hogy te­
ológiai hallgató lettem volna [Róm 9,16],
m int a kegyelem sugara eljött hozzám, és az
igazság gondolati képében, úgy véltem, a tá­
volból megláttam, hogy Isten kegyelme m i
módon előz meg minden jócselekedetet az idő­
ben és a természetben.
D e causa D ei, előszó
Thomas arra a meggyőződésre jutott,
hogy Isten kegyelmét ingyen ajándékként
kapjuk, azt segítség nélkül semmilyen erő­
feszítésünkkel nem nyerhetjük el vagy ér­
demelhetjük ki. E fordulata nyomán, 1344
körül írta meg főművét, a De causa Dei-t
(Isten vádja), melyben a szemipelágiánu-
sok ellenében a teljes ágostoni tanítás mel­
lett érvelt. Bradwardine-t azonban azzal
vádolták, hogy két fontos területen túllé­
pett az ágostoni tanításon.
Bradwardine ugyan ellenezte az asztrális
determinizmust, azaz azt az elgondolást,
hogy a csillagok meghatározzák sorsunkat,
de egy másfajta determinizmust szemére
vetettek, mondván, hogy szerinte Isten
annyira meghatározza minden cselekede­
tünket, hogy az emberi szabad akaratnak
nem marad semmi helye. Thomas azt taní­
totta, hogy minden dolog azért van, m ert
Isten okozza és irányítja azt, ebben az é rte ­
lemben minden „szükségképpen” van. Is­
ten nem csupán megtűri a gonoszt, hanem
azért tűri meg, m ert eredetileg akarja is.
Ezen a ponton Bradwardine valóban to­
vábbmegy Ágostonnál, de arra gondot for­
dít, hogy tagadja minden esemény abszolút
szükségszerűségét. Az általa vallott szük­
ségszerűség nem zárja ki az ember szabad
akaratát. Nem arról van szó, hogy a bűnös
embernek etikai szabadsága van, ő csak
117
Isten kegyelmétől indítva választhatja a
jót. Viszont lélektani szabadsága minden
időben van az embernek, azaz szabadon és
spontán módon akarhat, külső erő nem
kényszerítheti.
Az em ber lélektani szabad akaratának
fenntartásával Bradwardine valóban követ­
te Ágostont, de más tekintetben túl is
m ent rajta. Ennek oka az volt, hogy
Bradwardine mindenekelőtt Isten szuvere­
nitását igyekezett megóvni, míg Ágoston
elsősorban az üdvözítés szabadságát vette
védelmébe. Mivel Bradwardine Isten kor­
látlan uralmát hangsúlyozza, szemében az
ember m in t ember nem tehet semmi jót.
Még a bűnbeeséstől függetlenül, vagy az
előtt sem képes Isten kegyelme nélkül jót
tenni. M ásként szólva a predestináció Is­
ten szuverén döntése, és az ember, teremt­
mény voltánál fogva, teljességgel függ a ke­
gyelemtől. Ezzel ellentétben Ágoston azt
mondja, hogy az ember a bűnbeesés miatt
nem tehet semmi jót. Az embernek a bűne
miatt van szüksége a kegyelemre. A pre­
destináció szuverenitása és az, hogy az
embernek szüksége van a kegyelemre, az
ember bűnéből következik. Ágoston ezt
hangsúlyozva teljességgel bibliai alapra he
lyezkedik. Bradwardine azonban filozófiai
és kevésbé biblikus síkra tolta el a hang­
súlyt, m ert valójában téves felfogást alko­
tott a bűnbeesésről.
Bradwardine nem állt egyedül az
újpelágiánusok ellenzésében. Rimini, az
ágostoni rend 1358-ban elhunyt generálisa
szintén fellépett ellenük, de ő az ockhami
filozófiai szemléletnek sokkal inkább a ha­
tása alá került, mint Bradwardine, habár az
ockhami teológiát hevesen elutasította.
Ugyancsak szigorúbban követte az ágos­
toni tanítást, mint Bradwardine, akinek
túlzásait így el is kerülte. *John Wyclif
Bradwardine tanítványának mondta magát,
bár e befolyás m értékét erősen vitatják.
118
Vajon azt mondja-e Ágoston, hogy hitet
előbb kapunk, m int kegyelmet? De hogyan
járhatnánk hitben anélkül, hogy kegyelembe
fogadtatnánk? Miért kapnánk meg valaha
ezt a kegyelmet? Korábbi érdemeinkért? A
kegyelmet kapjuk, az nem fizetség. Ezért
nevezik kegyelemnek, mert ingyen kapjuk.
Korábbi érdemekkel nem vehetjük meg azt,
amit egyszer ajándékképpen már megkap­
tunk. Következésképpen a bűnös előbb ke­
gyelmet kap, hogy az-után bűnei megbocsá-
tassanak. Mit érdemel a bűnös? Amikor
igazságot követel, büntetést kap, és amikor
irgalmat kér, megkapja a kegyelmet.
De causa Dei 1:47
Johannes Tauler
A gyakorlati misztikus
A XIII. és a XIV század a misztika felvirág­
zásának lehetett tanúja. Minden idők leg­
nagyobb misztikus szerzői - *Sienai Ka­
talin, Walter Hilton, Julián of Norwich, Ri-
chard Rolle, Heinrich Seuse (Suso) - eb­
ben a korszakban éltek. A misztikus ha­
gyománynak két alapvető áramlata volt: az
újplatóni ihletésű, intellektuális és speku­
latív szemléletmód, illetve a gyakorlatias,
amely Jézus Krisztus követését hangsú­
lyozta. Az előbbi szem léletet képviselte
Eckhart m ester (meghalt 1327-28). Bár
köztiszteletnek örvendett, óvatlannak bi­
zonyult némely kijelentésében, például
amikor az emberi lélekben rejlő „terem-
tetlen és örökkévaló, isteni szikráról” be­
szélt. Az újplatóni misztika mindig is haj­
lott a panteizmusra (miként *Johannes
Scotus Erigena esetében is), és 1326-ban
Eckhart m estert eretnekséggel vádolták.
Noha a m ester kétségkívül igyekezett az
ortodoxián belül maradni, 1329-ben hu­
szonnyolc kijelentését elítélte a pápa, ti­
zenegyet „veszélyesnek”, tizenhetet pedig
A középkori Nyugat
eretneknek mondva. Eckhart hatása min­
denesetre tovább élt tanítványai, különö­
sen Tauler révén.
Johannes Tauler 1300 körül született
Strassburgban. Serdülőkorában csatlako­
zott a dominikánus barátokhoz, és így ke­
rült az ekkoriban Strassburgban tanító
Eckhart m ester hatása alá, akitől később
Kölnben is tanult. Tauler maga is vezető
lelki tanítóvá lett, és sokat te tt mestere
eszméinek terjesztéséért. Tanult azonban
Eckhart elítéléséből, pásztori munkájában
óvatosabb és körültekintőbb magatartást
tanúsított. A misztika gyakorlati vonásait
emelte ki, és tanításával nem a lelki elitet,
hanem m inden keresztyént igyekezett
megszólítani. A fekete halál időszaka alatt
(1348-49) a betegek ápolásának szentelte
magát, ami nagyban növelte jó hírnevét. ír­
ni nem sokat írt, de annál többet prédikált.
Eredeti munkái közül csupán néhány né­
metül mondott prédikációja (Predigten)
maradt fenn. Ezek többnyire apácakolosto­
rokban hangzottak el, és utólag kerültek
lejegyzésre. Tauler 1361-ben halt meg.
A XIV és XV században a Tauler-féle
misztikus irányzat széles körben elterjedt,
nagy hatást gyakorolt a misztika „rajnai is­
kolájára” (ez hozta létre a Luther által is
csodált Theologica Germanica-t), az angol
misztikus hagyományra és a devotio mo-
derna-ra (új kegyesség), melynek legjelen­
tősebb képviselője *Kempis Tamás volt.
Mostan pedig a szelídséget soha nem nél­
külöző igaz alázatosság némely jelét vizsgál­
ju k meg... A ki igaz őszinteséggel törekszik a
szívbéli alázatosságra, soha ne szégyelljen
olyan külső feladatot elvégezni, amelyet az e-
világi szív alantasnak vagy megalázónak vél.
Amiképpen a bűnből való megtérésnek az a
biztos jele, hogy az ember megutálja bűnét,
ózonképpen az igaz bűnbánatnak jele az,
hogy az ember minden dolgokban a legalan-
tasabb helyet foglalja el... Mindig készsége­
Johannes Tauler, Sienai Katalin
sen el kell ismernie bárki mással szemben
elkövetett hibáját, és másokat jobbnak kell
tartania, m int magát. így a szerető szív meg­
lágyíthatja az emberek hajlamát, megérint­
heti szívüket, és megnyerheti őket a szelídség­
nek... Harmadszor hozzátartozik az alázatos
szívhez, hogy mindenkihez kedves legyen,
nem részrehajló szeretettel - vagyis, hogy
több kedvességet mutasson az egyiknek, mint
a másiknak, a barátoknak, semmint az ide­
geneknek -, hanem hogy Isten szerelmére
mindenkivel m int felebarátjával jót cseleked­
jék... Negyedszer a szívbéli alázathoz szük­
séges, hogy minden dolgoktól megszabadít­
suk és elszakítsuk magunkat, hogy csak a
kegyelmes Istenhez ragaszkodjunk, és vele
eggyé váljunk. Mert Isten nem egyesülhet és
nem lakozhat világias szívvel... Segítsen
bennünket Isten, hogy szelídek és alázatos
szívűek lehessünk. Ámen!
P redigten (Prédikációk) a Máté 11,29-ről
Amiképpen áldott Urunk Szent Jánost há­
romszorosan hívta magához, úgy hívja ma­
gához azokat is, akik a legmélyebb igazság­
hoz eljutnak... Miként Szent Jánost, minden
embert először a világból hív ki. Erre akkor
kerül sor, mikor az embernek minden ala­
csonyabb képességét a legfelsőbb értelme kor­
mányozza, úgyhogy az ember megtanulja ön­
magát megismerni, és szabad önuralmát
gyakorolni. Ekkor őrt áll szavai fölött... in­
dulatai fölött... gondolatai fölött... cseleke­
detei fölött... Az első lépés a keresztyén úton
az, hogy a külső átfordul belső emberré. Má­
sodszor, ha a m i Urunk, Jézus Krisztus sze­
rető szívén akarsz pihenni Szent Jánossal
együtt, át kell változnod a m i Urunk gyönyö­
rűséges képe szerint azáltal, hogy folyamato­
san és komolyan elmélkedsz róla. Gondold
meg szent szelídségét és alázatát, a barátai és
ellenei iránt tanúsított mély, lángoló szerelmét,
és ama hatalmas, engedelmes belenyugvását,
amelyről bizonyságot tett minden útjában,
ahová Atyja küldte. Ezután fontold meg min­
119
denkire kiáradó határtalan szeretetét és áldott
szegénységét... Vannak azonban sokak, akik
idáig eljutva azt gondolják szívükben, meghó­
dították a földet, amelyen éppen állnak, pedig
még mily távol vannak a céltól... Harmadszor
amidőn Szent Jánosnak megadatott a Szent­
lélek ajándéka, akkor nyílt meg előtte a menny
kapuja. Ez némelyeknél elmeháborgások kö­
zött, némelyeknél nyugodtan és fokozatosan
következik be... Gyermekeim, ehhez nem egy­
napi, még csak nem is egyévi munka szük­
séges. De ne csüggedjetek! Idő kell hozzá, egy­
szerűség, tisztaság és önfeladás; ezek az eré­
nyek visznek oda a legrövidebb úton.
P redigten a János 20,19-ről
Sienai Katalin
Politikai misztikus
Catarina Giacomo di Benincasa 1347-ben
módos sienai kelmefestő huszonöt gyer­
meke közül a huszonnegyediknek szüle­
tett. H étévesen látomást látott Jézusról,
valamint a kíséretében lévő Péterről, Pál­
ról és Jánosról. Ezért úgy döntött, hogy
szüzességben fog élni. Döntését családja
csak hosszú idő után tudta elfogadni, és a
tizenöt éves Katalinnak így le kellett vág­
nia haját, hogy elkerülje a házasságot.
Első gyóntatója, Tommaso della Fonté,
dominikánus szerzetes hatására belépett a
dominikánusok harmadrendjébe, ami azt
jelentette, hogy a világban fog „vallásos”
életet élni. Egy darabig magányosan élt
otthonában, és ez idő alatt megtanult olvas­
ni. 1368-ban egyik látomásában megélte
Krisztussal való „misztikus eljegyzését”.
Ezután a szegényekkel való törődésnek
szentelte magát, 1368 és 1374 között fő­
képpen Sienában tevékenykedett. Ugyan­
akkor kiterjedt levelezésével sajátos pász­
tori szolgálatra vállalkozott. Leveleiből
több mint négyszáz maradt ránk. Ekko­
120
riban megélte saját „misztikus halálát”, az
Istennel való egyesülés négyórás idősza­
kát, amely alatt teste teljességgel élette­
lennek látszott.
1375-től Katalin szolgálata Sienán túlra
is kiterjedt. Szerepet vállalt a nagyobb egy­
házpolitikai ügyekben, így a pápa és Firen­
ze közötti tárgyalásokban. Állítása szerint
1375-ben megkapta a stigmákat, Krisztus
sebeit, miként *Assisi Ferenc is, de oly
módon, hogy ezeket csak ő maga láthatta.
1377-ben további istenélmények késztet­
ték főműve, a Dialógus megírására.
1305-től fogva a pápa Avignonban tartóz­
kodott, francia fennhatóság alatt. Katalin
többször is sürgette XI. Gergely pápát,
hogy költözzék vissza Rómába, amit az vé­
gül 1377-ben meg is tett. A következő év­
ben azonban XI. Gergely meghalt, de az új
pápa, VI. Orbán oly önkényuralmi eszkö­
zökkel élt, hogy VII. Kelemen személyében
ellenpápa választására került sor. így
kezdődött a negyvenéves nagy szakadás,
Katalin Orbán pápa mellé állt, és minden
erejével őt támogatta. Orbán kérésére Ró­
mába ment, de egészsége megromlott, és
1380-ban meghalt.
[Isten mondja Katalinnak:] Am int a lélek
elérkezett a világosság ízlésére - azáltal, hogy
édesen meglátta és megismerte Őt [a megtes­
tesült Igét, Krisztust] -, szerelmesen és a sze­
relemtőlfelgyulladva siet a szent vágy asztalá­
hoz. Nem önmaga által látja magát, nem sa­
já t lelki vagy időleges vigasztalásait keresi,
hanem mint aki e világosságban és meg­
ismerésben teljesen megtagadta saját akara­
tát, nem tér ki semmiféle fáradság elől, bár­
honnan érkezzék is; sőt, szenvedéssel hordoz­
ván a gyalázatokat, az ördög zaklatásait és ez
emberek morgolódásait, a szentséges kereszt
asztalánál eszi dicsőségemnek, az örök Isten
dicsőségének és a lelkek üdvösségének eledelét.
A középkori Nyugat
Nem keres semmiféle vigasztalást sem nálam,
sem a teremtményeknél, hiszen kivetkőzött
már a béres szeretetéből, azaz abból, hogy ön­
magára való tekintettel szeressen engem, s
magára öltötte a tökéletes világosságot, azaz
egyszerű szívvel szeret engem, és semmi más­
ra nincs tekintettel csak nevem dicséretére és
dicsőségére. Nem a saját örömére szolgál ne­
kem, és nem a maga haszna miatt szolgál a
felebarátnak, hanem csak szeretetből.
A z ilyenek elveszítették önmagukat, kivet­
kőztek a régi emberből, azaz saját érzékisé­
gükből, és magukra öltötték az új embert,
Krisztust, az édes Jézust, az én Igazságomat,
férfiasán követvén Ót. Ók azok, akik helyet
foglalva a szent vágy asztalánál, inkább a sa­
ját akaratuk megölésére, m int a test fenyíté­
sére és öldöklésére törekednek... mert az
alapvető érzületnek az akarat megölésében
kell lennie úgy, hogy ne keressen és ne akar­
jon mást, m int az én Igazságomat, a megfe­
szített Krisztust követni azáltal, hogy nevem
dicsőségét és dicséretét, valamint a lelkek üd­
vösségét keresi.
így tesznek azok, akik ebben az édes vilá­
gosságban élnek; éppen ezért mindig nyugal­
muk és békéjük van, és senki nem tudja
megbotránkoztatni őket, mert eltávolították
azt, am i megbotránkoztatta őket: a saját
akaratukat. Lábuk alatt folynak el az üldö­
zések, melyekkel a világ és az ördög ellenük
fordulhat.
A sok szorongatás és kísértés vizében áll­
nak, és nem árthat nekik, mert hozzátapad­
tak az izzó vágy oltványához. Egy ilyen lélek
mindennek örül: nem lesz bírája sem szolgá­
imnak, sem más értelemmel megáldott te­
remtményeimnek, hanem örül minden álla­
potnak és módnak, am it csak lát, mert ezt
mondja: „Hála neked, örök Atya, hogy a te
házadban sok lakóhely van!”
Dialógusok, 100. fejezet
John Wyclif
John Wyclif
(Wycliff, Wycliffe, Wicliffe)
A reformáció hajnalcsillaga
John Wyclif 1330 körül született vagyonos
angol családban. Élete három szakaszra osz­
lik. Az első oxfordi tudományos tevékeny­
ségét foglalja magában. Wyclif e nevezetes
városban tanult, és a Balliol kollégiumban
megkapta a magiszteri fokozatot. Ezután
folytatta tanulmányait, az akkoriban bevett,
bár erősen vitatható módszerrel fedezve
költségeit - egyházi tisztséget vállalt, a vele
járó javadalmazást elfogadta, ámde köte­
lességeit nem teljesítette. így Oxfordban
maradhatott 1371-ig, amikorra az egyetem
vezető filozófusaként és teológusaként tar­
tották számon. Ez időszak végére mind ra­
dikálisabb egyházkormányzati felfogás ala­
kult ki benne. Úgy vélte, hogy csak a való­
ban istenes emberek gyakorolhatják a hatal­
mat, az istentelen uralkodóknak nincs legi­
tim hatalmuk. Minthogy a szerzetesrendek
mind szegénységi fogadalmat tettek, hatal­
mas vagyonukat jogtalanul birtokolják, azok
nem illetik meg őket.
1371-ben kezdődött Wyclif pályafutásá­
nak második szakasza. Az egyházi gazdag­
sággal kapcsolatos nézetei kapóra jöttek a
világi hatóságok számára. Abban az időben
az egyháznak hatalmas vagyon volt a birto­
kában, Anglia földterületének több mint
egyharmadával rendelkezett, ugyanakkor
adómentességet élvezett. Wyclif tanításai
nagyszerű fenyegetésnek bizonyultak a
papsággal szemben, amely nem óhajtott
hozzájárulni a franciaországi háborúk tete­
mes költségeihez. Wyclif John of Gauntnak,
Lancaster hercegének a támogatását és vé­
delmét élvezte. 1377-ben azonban meghalt
III. Edward király, és ezzel nagyban csök­
kent a herceg befolyása. Ráadásul 1378-ban
bekövetkezett a nagy szakadás, és immár
két vagy több ellenpápát lehetett kijátszani
121
egymás ellen. Az angol kormányzatnak et­
től fogva nem volt szüksége Wyclif tanítá­
saira, hogy manipulálhassa az egyházat.
1378-ban lépett Wyclif élete utolsó sza­
kaszába. A közéletben immár nem tarto t­
tak rá igényt, és ő visszatérhetett tudomá­
nyos munkájához. Nézeteit a korábbiaknál
is radikálisabban fogalmazta meg, amiért
1381-ben el kellett hagynia Oxfordot. Visz-
szavonult a Rugby melletti Lutterworth-
be, amelynek már jó néhány éve távollévő
esperese volt. Itt az egyház haragjától ne­
mesi patrónusai védték. 1384-ben halt meg
szélütésben.
Wyclif szakított a katolikus hagyomány­
nyal, minthogy a Szentírást tekintette az
egyedüli tekintélyforrásnak. 1378-ban írt
The Truth ofthe Holy Scripture (A Szentírás
igazsága) című munkájában a Bibliát mint
azt a végső mércét mutatta be, amelyhez
az egyházat, a hagyományt, a zsinatokat és
magát a pápát kell mérni. A Biblia mindazt
magában foglalja, ami az üdvösséghez kell,
egyéb kiegészítő hagyományokra semmi
szükség. Mi több, a Szentírást minden
keresztyénnek olvasnia kellene, nemcsak
a klérusnak. Ezért Wyclif szorgalmazta a
Biblia köznapi nyelvre való lefordítását.
Továbbá „szegény prédikátorokat” küldött
szét, hogy a Bibliából hirdessék az evangé­
liumot. E vándorprédikátorok nem számí­
tottak újdonságnak, sokban hasonlítottak a
korai szerzetes barátokhoz, kivéve, hogy
elutasították az egyházi hatóságokat.
Wyclif a Biblia felmagasztalásával egyút­
tal a pápaságot is megfosztotta tekintélyé­
től. 1379-ben írt, a The Power ofthe Popé (A
pápa hatalma) című könyvében azt állította,
hogy a pápaság hivatalát az emberek, nem
pedig Isten létesítette. Miként korábban
*William of Ockham, ő is azzal érvelt, hogy
a pápa hatalma nem terjed ki a világi kor­
mányzatra. Mi több, a pápa tekintélye nem
közvetlenül a hivatalából származik, ha­
122
nem abból, ha erkölcse megfelel Péter jel­
lemének. Az a pápa, aki nem követi Jézus
Krisztust, maga az Antikrisztus (az Újtes­
tamentumban említett hamis Krisztus, az
Igazság ellenfele). Később Wyclif odáig is
elment, hogy teljességgel elutasítsa a pá­
paság intézményét, Antikrisztusnak mond­
va minden pápát (nemcsak a rosszakat).
Wyclif ugyancsak kétségbe vonta az át-
lényegülés római dogmáját - az 1379-es
Apostasy (Hitehagyás) és az 1380-as The
Eucharist című munkájában. Több érvet is
felhozott ellene: újításnak, filozófiailag kö­
vetkezetlennek és a Bibliával ellentétesnek
tartotta. Wyclif úgy vélte, hogy ő a katoli­
kus hagyományt követi, melyet *Ágoston,
*Ambrus, sőt Berengar 1079-es visszavo­
nása is képvisel. Mindezek Wyclif állítása
szerint azt mondták, hogy a kenyér és a bor
megmarad, amit csak az 1215-ös, N egye­
dik lateráni zsinat tagadott. Bírálta mind
*Aquinói Tamást ama tanításáért, hogy a
kenyér és a bor átalakul Krisztus testévé,
mind pedig *Duns Scotust ama tanért,
hogy a kenyér és a bor megsemmisül.
Wyclif meggyőződése szerint a konszek-
ráció után a kenyér és a bor megmarad,
Krisztus testének és vérének sákramentu-
mává válva is. A kenyér nem más, mint jel,
mely szentségi úton jelképezi Krisztus
testét. Ugyanakkor nem tekinthető merő
jelnek sem. Krisztus teste úgy van jelen a
kenyérben, ahogyan az ember lelke jelen
van a testében. „így kell hinnünk, hogy
Krisztus teste jelen van az oltárszentség­
ben. Ez minden, ami szentségi úton, lelki­
képpen vagy voltaképpen jelen van a kon-
szekrált jegy (a kenyér) minden részében,
ahogyan a lélek is jelen van a testben.” El
kell azonban kerülnünk azt a római hibát,
hogy a kenyeret azonosítsuk a Krisztus
testével.
Amidőn a jegyet látjuk, ne higgyük azt
Krisztus testének, hanem higgyük azt, hogy
A középkori Nyugat
Krisztus teste szentségi módon rejlik ben­
ne... Mi, keresztyének tagadhatjuk, hogy az
általunk konszekrált kenyér Krisztus teste,
még ha az annak hatkatós jele is...
[Akik azonosítják őket,] nem látják a jel
és a jelzett dolog különbségét, és a jelképes
értelmet... Krisztus testének lelki befogadá­
sa nem a konszekrált jegy testi befogadását,
megrágását vagy érintését jelenti, hanem a
léleknek a gyümölcsöket termő hitből való
táplálását, amely szerint lelkünk a m i
Urunkban nyer eledelt... Mert nincsen ször­
nyűségesebb annál, hogy az oly hőn szeretett
ember [Krisztus] testét test szerint kell meg­
ennünk és vérét test szerint kell meginnunk.
T he Eucharist 1:2,11; 7:58,1:15
Wyclif joggal állította, hogy Ágoston ál­
láspontjához té rt vissza, bár Berengar
„visszavonásának” - a valóságos jelenlét
egyik legdurvább megfogalmazásának - az
értelm ezésében elrugaszkodott a valóság­
tól. Wyclif felfogása sem bizonyult kellően
világosnak, bár azt *Luther és *Kálvin kö­
vetői egyaránt magukénak vallották.
Wyclif angliai tanítványait Lollardoknak
(imádságmormolók) nevezték. Néhány
középnemes is közéjük tartozott, de az
1414-es vérbe fojtott felkelés után az al­
sóbb osztályok illegalitásba szorított moz­
galmaként élt tovább. Az angol Biblia te r­
jesztésével és a római egyházzal szembeni
elégedetlenség szításával a lollardok elő­
készítették a talajt a reformáció számára.
Wyclif tanítása erősen hatott *Husz Já­
nosra, a csehországi reformmozgalom
vezéralakjára. Huszt 1415-ben máglya­
halálra ítélte a konstanzi zsinat (1414-18),
amely egyúttal Wyclif 45 hibáját is elítélte.
1428-ban Wyclif csontjait kihantolták, és
elégették.
Wyclif és Húsz egyaránt előfutára volt a
reformációnak, minthogy a Szentírás nevé­
ben mindketten elutasították a pápa és az
egyetem es zsinat fennhatóságát. Egyes
Húsz János
katolikus dogmák bírálatában is megelőz­
ték a későbbi reformátorokat, de a refor­
máció legfontosabb tanítását, a hitből való
megigazulást még nem fogalmazták egyér­
telműen meg.
Húsz János (Jan Hús)
Vértanú reformátor
1360-ban I. Károly cseh király Prágába hív­
ta Konrad von Waldhausent, hogy prédikál­
jon az egyházi korrupció ellen. Ennek nyo­
mán egész reformmozgalom bontakozott
ki Csehországban. A mozgalom élére Húsz
János került (született 1372 körül). A sze­
gény sorból származó ifjú 1390-ben kezdte
tanulmányait a prágai egyetemen, ahol
1402-től előadóként tevékenykedett, s
mellette a Betlehem-kápolna prédikátora
lett. Ezt a kápolnát 1391-ben egy gazdag
kereskedő létesítette, hogy az új igehirde­
tési mód központja legyen. Itt naponta két­
szer cseh nyelven prédikáltak. így Húsz a
nemzeti reformmozgalom egyik kulcspozí­
cióját foglalta el.
1382-től Anglia és Csehország szoros
kapcsolatban állt. Ekkor *Wyclif filozófiai
írásait már ism erték Csehországban, de
1401-ben Jeronym Prazsky (Prágai Jero­
mos) Wyclif radikálisabb teológiai írásait is
elhozta Prágába. Ebből azután elhúzódó vi­
ta kerekedett azok között, akik el akarták
ítélni Wyclifet és tanításait, illetve akik vé­
delmére keltek, ha nem minden radikális
gondolatát fogadták is el. Húsz Wyclif ta­
nítványának mondta magát, és kétségkívül
a hatása alá került, de nem minden tekin­
tetben.
Wyclifnek az átlényegülés tana ellen indí­
tott támadása nem talált osztatlan elisme­
résre Csehországban, és Húsz János a cseh
reformerek többségét képviselte, amikor a
dogmához hű maradt. Az egyházi korrupció,
123
különösen a szimónia, a lelki javakkal való
üzérkedés elítélésében azonban teljes mér­
tékben követte Wyclif tanítását csakúgy,
mint egy másik elevenbe vágó kérdésben:
az intézményes és hierarchikus egyházszer­
vezettel szemben a kiválasztottak láthatat­
lan egyházát vallotta. Ezzel a döntő lépéssel
megvetette az alapját annak, hogy a romlott
egyházi vezetők hatalmát kétségbe lehessen
vonni, és az intézményes egyházzal szem­
ben a Bibliára lehessen hivatkozni.
Más dolog az egyházból valónak lenni, és
más dolog az egyházban lenni. Napnál is vilá­
gosabb, hogy az egyházban élők összessége
nem az egyházból való. Éppen ellenkezőleg,
tudván tudjuk, hogy a búza konkollyal együtt
terem, hogy a holló és a galamb egyazon szérű­
ről eszik, s hogy a pelyvát a gabonával együtt
aratják. Vannak, akik névleg és valósággal
benne vannak az egyházban - ilyenek az eleve
elrendelt, Krisztusnak engedelmeskedő katoli­
kusok. Vannak, akik sem névleg, sem pedig
valóságosan nincsenek az egyházban - ilye­
nek az elkárhozottpogányok. Mások csak név­
leg vannak az egyházban - ilyenek az elkárho­
zott álszentek. Megint mások valósággal ben­
ne vannak az egyházban, és bár névleg kívüle
vannak, eleve elrendelt keresztények - ilyenek
azok, akiket az Antikrisztus satrapái elítélen­
dőnek tartanak az egyház előtt.
D e ecclesia (Az egyházról), 3. fejezet
A Wyclif vita 1403-ban azzal robbant ki,
hogy az angol teológus írásainak 45 tételét
a prágai egyetem elítélte. Ez az ítélet úgy
született meg, hogy a németeknek kéthar­
mados szavazattöbbségük volt a csehekkel
szemben, amit az utóbbiak igen sérelmez­
tek. 1409-ben azonban a király felszámolta
az eleve adott ném et többséget, mire a né­
m etek testületileg elhagyták a prágai
egyetemet, és újat hoztak létre Lipcsében.
Ettől kezdve a csehek irányították egye­
temüket, és Huszt választották meg rekto­
ruknak.
124
Húsz azonban nem sokáig ülhetett a rek­
tori székben. Zbynek prágai érsek eleinte
támogatta a reformereket. A reformerek és
a király azonban összekülönbözött az érsek­
kel azon, hogy a pápát vagy az ellenpápát tá­
mogassák. Ennek következtében az érsek
1408-tól szembeszállt a reformerekkel. El­
érte, hogy a pápa betiltsa a kápolnákban va­
ló prédikálást, így a Betlehem-kápolnában
is. Húsz nem volt hajlandó engedelmesked­
ni, mire az érsek kiátkozta őt. Ugyanebben
az évben az érsek Wyclif műveinek négy­
száz példányát elégette. Húsz és mások er­
re védelmükbe vették Wyclif tanításait.
Huszt Rómába rendelték. Ő pedig bölcsen
nem ment el, csak jogi képviselőit küldte el
maga helyett.
1412-ben az események felgyorsultak.
XIII. János pápa hadjáratot indított a nápo­
lyi király ellen, és támogatóinak teljes bűn­
bocsánatot ígért. Húsz mélyen felháboro­
dott a lelki rendelkezéseknek a pápa sze­
mélyes céljaira történő alkalmazása miatt,
és hevesen támadni kezdte a bűnbocsátó
cédulák árusítását. Erre már Róma is kiát­
kozta őt, Prága városát pedig interdiktum
alá helyezte, amíg Húsz a városban tartóz­
kodott. Ez azt jelentette, hogy a városban
semmilyen istentiszteletet nem lehetett
tartani, még keresztelni és temetni sem.
Ilyen körülmények között Húsz kénytelen
volt távozni a városból. Dél-Csehországba
vonult vissza, ahol megírta két legfonto­
sabb munkáját, a De ecclesia-t (Az egyház­
ról) és a De simonia-t (A szimóniáról).
Húsz a nagy szakadás idején élt, amikor
Európát megosztotta az egymást kímélet­
lenül kiátkozó pápa és ellenpápa (olykor
több is). 1414-ben Konstanz városában zsi­
nat ült össze, hogy a szakadást végre fel­
számolja. Huszt a zsinat elé idézték, és
Zsigmond császár menlevelet adott neki,
bármilyen kimenetele lett légyen az ellene
indított eljárásnak. Húsz vonakodva bár, de
A középkori Nyugat
elment. Rá egy hónappal XIII. János kö­
vetői azonban börtönbe zárták. Csak félévi
raboskodás után engedték meg neki, hogy
a zsinat előtt nyilvánosan védekezzék az
eretnekség vádja ellen. Érveit nem fogad­
ták el, és eretneknek nyilvánították. Az el­
lene felhozott vádak közül számos hamis
volt, például nem tagadta az átlényegülés
tanát, vagy nem tekintette a bűnös papok
által kiszolgáltatott szentségeket érvény­
telennek. De némely tanítását - különö­
sen az egyházra vonatkozókat - eretnek­
nek ítélték. Húsz nem volt hajlandó vissza­
vonni tanításait, és 1415. július 6-án eret­
nekség miatt elítélték. A császári menle­
vél ellenére kihurcolták a város szélére, és
megégették. A helyszínen ma emlékoszlop
hirdeti Húsz János vértanúságát.
Húsz máglyahalála olajat öntött a tűzre,
csak szította a csehek ellenállását. A huszi­
taellenes intézkedések polgárháborút rob­
bantottak ki. A mozgalom fennmaradt, bár
két táborra oszlott. A mérsékeltebbek csak
a római katolikus rendszer belső megújítá­
sát követelték, mindenekelőtt a két szín
alatti áldozást (a római katolikusoknál a
bort a papoknak tartották fönn). Mások
gyökeresebb reformokra törekedtek. A kö­
vetkező század során hol megtűrték, hol
kíméletlenül üldözték őket. Kapcsolatba
léptek a valdensekkel, a nyugatabbra eső,
másik nonkonformista mozgalommal. A re­
formáció idején *Lutherrel és *Kálvinnal
is felvették a kapcsolatot.
A firenzei zsinat (1438-45)
A firenzei zsinat valójában három városban
ülésezett, Ferrarában (1438-39), Firenzében
(1439-42) és Rómában (1443-45), de a leg­
fontosabb tárgyalások Firenzében zajlottak.
A tanácskozás legfőbb célja abban állt, hogy
a keleti ortodox egyházakat kibékítse Rómá­
A firenzei zsinat
val. Ez volt az utolsó azon zsinatok sorában,
melyeken erre kísérletet tettek. A keletiek
kétségbeesetten könyörögtek katonai segít­
ségért, m ert a törökök egyre jobban fenye­
gették Konstantinápolyt. Ezért teológiai en­
gedményekre is hajlottak. Négy vitatott kér­
désben kellett dűlőre jutni. 1439-ben a keleti
résztvevők csaknem teljesen elfogadták a
következő pontokat, és határozatot bocsá­
tottak ki róluk:
1. A keletieknek el kellett fogadniuk a
nicea-konstantinápolyi hitvallás nyugati ki­
egészítését, a filioqué-1 , vagyis azt, hogy a
Szentlélek az Atyától és a Fiútól származik
(ld. *1. konstantinápolyi zsinat).
2. Az úrvacsorában megengedhető mind a
kovászos (keleti szokás), mind a kovásztalan
(nyugati szokás) kenyér használata.
3. A keletiek elfogadták a purgatóriumról
kialakított római dogmát, mely szerint e
helyen ideiglenesen bűnhődnek azok, akik
ugyan bűnbánatban haltak meg, de nem ad­
tak „elégtételt” bűneikért.
4. A keletieknek el kellett fogadniuk a
pápát „mint Szent Péter (az apostolok feje­
delme) utódját és Krisztus igaz helytartó­
ját, az egész egyház fejét és a keresztyé­
nek tanítóját”. A pápa kezében van „min­
den hatalom arra, hogy táplálja, igazgassa
és kormányozza az egyetemes egyházat”.
A követek hazatértével a keleti egyhá­
zak elutasították a határozatot. Jelentős ka­
tonai segítség nem érkezett Nyugatról, így
1453-ban Konstantinápoly elesett. A hatá­
rozat írott malaszt maradt Keleten.
Ugyancsak 1439-ben a nyugati egyház
„egyezségre” jutott az örmény egyházzal.
Ez az egyház, bizonyos történelmi véletlen
folytán, soha nem ismerte el *a khalkedóni
zsinatot. Az örmény egyezség éppúgy nem
jutott érvényre, mint az ortodox. A dekré­
125
tumnak mégis jelentősége van, m ert ben­
ne először határozta meg zsinat a *Petrus
Lombardus által felsorolt hét szentséget.
A z Új Törvénynek hét szentsége van: a ke-
resztség, a bérmálás, az eucharisztia, a bűn-
bánat, az utolsó kenet, az egyházi rend és a
házasság. Ezek erősen eltérnek a Régi Tör­
vény szentségeitől, melyek nem okozták, ha­
nem csak előrevetítették a kizárólag Krisztus
szenvedése által majdan adandó kegyelmet.
A m i szentségeink azonban nemcsak tartal­
mazzák a kegyelmet, hanem részesítik is ab­
ban a velük méltóképpen élőket. Az első öt az
egyén lelki tökéletesedése, az utolsó kettő pe­
dig az egész egyház kormányzása és gyarapo­
dása végett rendeltetett. A keresztség által lé­
lekben újjászületünk, a bérmálás által felnö­
vekszünk a kegyelemhez, és megerősödünk a
hitben. Miután újjászülettünk és megerősöd­
tünk, az eucharisztia isteni tápláléka tart
fenn minket. De ha a bűn által lélekben meg­
betegszünk, a bűnbánat által lelki gyógyu­
lást, az utolsó kenet által viszont lelki és testi
gyógyulást nyerünk (annak arányában,
ahogy a lélek kívánja). A z egyházi rend kor­
mányozza és lélekben gyarapítja, a házasság
pedig testben gyarapítja az egyházat.
Eme szentségek kiszolgáltatásában három
elem vesz részt: a tárgyak mint az anyag, a
szavak m int a forma, illetve a szentséget be­
mutató lelkipásztor személye, akinek szándé­
ka, hogy azt tegye, amit az egyház tesz. Ha ezek
közül bármelyik is hiányzik, a szentség nem
jön létre. A szentségek közül három (a kereszt­
ség, a bérmálás és az egyházi rend) eltörölhetet-
len lelki jegyet nyom a leiekre, amolyan lelki
pecsét tehát, és ebben különbözik a többitől.
Ezért ugyanaz a személy csak egyszer részesül­
het bennük. A többi nem nyom ilyen jegyet a
lélekre, és ezért többször is kiszolgáltatható.
Az ÖRMÉNYEKRŐL SZÓLÓ HATÁROZAT
126
Kempis Tamás
Krisztus követése
Thomas Hemerken 1379-80-ban született
a németalföldi (Köln mellett fekvő) Kem-
penben, és később nevezte magát szülőhe­
lyéről Kempis Tamásnak (Thomas a Kem­
pis). Bár szülei szegények voltak, fiukat
mégis taníttatták, mégpedig a Közös Elet
Testvérei által fenntartott, kitűnő denve-
teri iskolában. E közösséget G eert de
Groote (1340-84) gazdag utrechti világi ka­
nonok alapította, miután megtért, és oda­
hagyta világias életmódját. Eleinte nem hi­
vatalos közösségeket hozott létre laiku­
soknak, és követői többnyire az oktatás te ­
rén tevékenykedtek. 1387-ben néhány ta­
nítványa a németalföldi Zwolle mellett,
Windesheimben ágostonos kanonokházat
létesített, és ez hamarosan egy növekvő
„rend” anyaháza lett. 1500-ra már több
mint száz ilyen leányház működött. E fejle­
mények egész mozgalommá terebélyesed­
tek, melyet devotio modema (új kegyesség)
néven tartunk számon. A név ellenére a
mozgalmat inkább mondhatjuk hagyomá­
nyosnak, mint valóban újnak: képviselői a
m egtérésre, a gyakorlati keresztyén és
megszentelt életre, az elmélkedésre (kü­
lönösen Krisztus életéről és haláláról), és
az eucharisztiában való gyakori részvételre
fektették a hangsúlyt. Főként ^Ágoston,
*Bernát és *Bonaventura tanítására ala­
poztak. A világi munkát végzők laikus és
regula nélküli közösségének gondolata
azonban teljességgel újnak számított.
1399-ben Tamás belépett a Zwolle mel­
letti St. Agues ágostonos kanonokházba,
melyet 1398-ban hoztak létre Windesheim-
ből. Minthogy bátyja volt a prior, Tamás
nem kaphatott teljes tagságot, de amikor
1406-ban bátyját áthelyezték, ő is novícius
lehetett, Itt maradt egészen haláláig, 1471-
ig. írt, prédikált, kódexeket másolt, és lelki
A középkori Nyugat
vezetőként tevékenykedett. Sok művet ha­
gyott hátra, de hírnevét elsősorban a De imi-
tatione Christi-nek köszönheti5. A mű négy
könyvből áll. Ezek eredetileg külön érteke­
zések voltak, melyek 1427-re már széles
körben elterjedtek. Akkoriban szokás volt
több rövidebb értekezést összefűzni, mivel e
négy nagy népszerűségnek örvendett, gyak­
ran egy kötetben szerepeltették őket. Az el­
ső, 1473-as nyomtatott változat ás így ké­
szült, és ezzel voltaképpen szentesítette a
négy könyv együvé tartozását. Az értekezé­
sek először névtelenül láttak napvilágot,
ezért mindenféle spekuláció kapott lábra ar­
ról, hogy ki lehet a szerzőjük. Már 1460-ban
a népszerű szerzőnek, Jean Gersonnak tulaj­
donították a művet. Azóta számos lehetsé­
ges név merült föl, de ma már többnyire Ta­
mást tartják az írónak.
A Krisztus követéséről az egyik legnép­
szerűbb klasszikus könyv. A XV század vé­
gén már kilencvenkilenc nyomtatott ki­
adást é rt meg, mára pedig már több mint
kétezret. Nagyszerűségét bizonyos tekin­
tetben talán éppen annak köszönheti, hogy
nem törekedett eredetiségre. A devotio mo­
dema lelkiségét igyekezett maradéktalanul
képviselni. Eszméi a keresztyén lelkiség
főáramába tartoznak, nem valamely iskola
sajátos nézeteit tükrözik.
A cím valamelyest félrevezetőnek tűn­
het, hiszen valójában csak az első könyv el­
ső fejezetének címe volt, és így pontatlanul
írja le a mű tartalmát. A könyv alaptémái a
következők: önvizsgálat és alázat, önmeg­
tagadás és fegyelem, béketűrés és Isten
iránti bizalom és szeretet. Az első könyv fő­
ként a lelki élet (monostorbeli) kezdeteiről,
míg az utolsó könyv az eucharisztiához járu-
lásról szól. A közbülső könyvek a belső éle­
tet és lelki vigasztalást mutatják be.
5 Pázmány Péter fordította először magyarra
Krisztus követéséről címen. Azóta többen is lefordí­
tották. (A ford.)
Kempis Tamás, Gábriel Biel
M i haszon a Szentháromságrul mély elmél­
kedéssel vetekedned, ha alázatosság nélkül le-
jendesz, kiért a Szentháromságnak kelletlen
lészesz? A mély elmélkedések bizony szentté és
igazzá nem tésznek, hanem a tekélletes élet té-
szen Isten előtt kedvessé. Inkább kívánom ma­
gamban a töredelmességet érzeni, hogysem en­
nek mivoltát általérteni. Ha az egész Bibliát
bötű szerént tudnád, és minden bölcsek mon-
dásit elmédben kapcsolnád is: mit használna
az Isten szereteti és malasztja nélkül?
Krisztus követéséről I.I.3.
Egyebek fogyatkozásinak és akárminémü
gyarlóságinak elviselésében békességes tűrés­
re, szenvedésre igyekezzél; mert te benned is
sok dolgok vannak, melyeket egyebeknek kell
szenvedni. Ha magadat sem teheted olyanná,
a mineműnek akarnád, miképpen találhatsz
mást kedved szerént valót? Mástul a tekéle-
tességet igen megkívánjuk, de azért a ma­
gunk fogyatkozásit meg nem jobbítjuk... így
azért kitetszik, mely ritkán mérünk felebará­
tunknak azon fonttal, mellyel magunknak.
Krisztus követéséről I.XVI.
Sokan vannak, kik Jézusnak mennyei
országát szeretik, de kevesen akarják az 8
keresztit viselni. Sokan kívánják a vigasz­
talást, de kevesen akarják a háborúságot
szenvedni. Sok társat talál Jézus az asztal­
hoz, de keveset a böjtöléshez. Mindnyájan
akarnak ő vélte örvendezni; kevesen kíván­
nak őérette, vagy 8 vélle tűrni, szenvedni...
Váljon s nem mind béreseknek kell-é azokat
mondani, kik mindenkor vigasztalást ke­
resnek? Váljon s nem magokat szeretik-é
inkább, hogysem Krisztust, a kik mindenkor
a maguk hasznárul és alkalmatosságárul
elmélkednek?
Krisztus követéséről II.XI.1.3.
Nem is csak abban áll a lelki életben va­
ló előmenetel, hogy vigasztalásnak ajándé­
kával békélkedjél; hanem hogy alázatoson,
magad tagadásával, békességesen szenved­
jed ennek az ajándéknak elvételét; úgy,
127
hogy akkor az imádságnak gyakorlásába
meg ne restülj, és a több szokott jó cseleke-
detidet el ne múlasd...
Krisztus követéséről III.VII.l.
Ha felettébb rendetlenül kívánod a jelen­
valókat, elveszted az örökkévaló és mennyei
jókat. A világi dolgokkal naponként élj, de
kívánságod az örökkévalókra nézzen.
Krisztus követéséről III.XVI.1.
É n [Isten] vagyok, a ki egy szempillantás­
ban felemelem az alázatos elmét, hogy az
örök igazságnak több titkait általértse, hogy­
sem a ki tíz esztendeig tanúit iskolában. Én
szózengés nélkül, vélekedések elegyítése nél­
kül, dücsőségnek felfuvalkodása nélkül, bi­
zonyításoknak ellenkezése nélkül tanítok.
Krisztus követéséről III.XLIII.3.
Ha azt akarod, hogy a kételkedésnek mély­
séges fenekébe ne merülj, ennek a mélységes
szentségnek [eucharisztia] haszontalan és
hiúságos vizsgálásától megőrizd magadat...
Boldog együgyűség, mely elhagyván a mély
kérdéseknek tövises útját, az Isten parancso­
latjának igyenes és bizonyos ösvényén jár...
Együgyűkkel já r az Isten, megjelenti magát
az alázatosoknak, értelmet ád a kisdedeknek,
megnyitja szemeket a tiszta szűvűknek; elrej­
ti pedig malasztját a hiúságos vizsgálók és
kevélyek előtt.
Krisztus követéséről IVXVIII.1.2.4.
(Pázmány P éter fordítása)
Gábriel Biel
Isten kegyelme és igazságossága
Gábriel Biel a XV század elején született a
németországi Speierben. 1432-től a heidel-
bergi, erfurti és a kölni egyetemen tanult.
M egism erte mind *Aquinói Tamás és
*Duns Scotus „régi m ódszerét”, mind
*Ockham „új módszerét”. És bár az utób­
bit választotta, nem nézte jó szemmel az
iskolák vetekedését. Az 1460-as években
128
csatlakozott a Közös Élet Testvéreihez, és
hamarosan a mozgalom egyik vezéralakja
lett. Sikeresen egyesítette tudományos
igényességét a devotio modema lelkiségé­
vel, elkerülve *Kempis Tamás antiintellek-
tualizmusát. 1484-ben teológiai professzora
lett az újonnan alapított tübingeni egyetem­
nek. 1485-ben és 1489-ben ennek rektorává
is megválasztották. Nyugalomba vonulása­
kor a Testvérek újonnan létesített schön-
buchi házának perjelje lett. Itt halt meg
1495-ben.
A XIV. és a XV századi szemipelágianiz-
mus hatása világosan kitűnik Biel teológiá­
jából. Egy „üdvrendet” körvonalaz a bűnös
ember számára, aki akár kereszteletlen po­
gány, akár megkeresztelt, de az isteni ke­
gyelemből valamely súlyos (halálos) bűn
folytán kiesett. Az első lépést magának a
bűnösnek kell megtennie. El kell utasítania
a bűnt, és Istenhez kell fordulnia. Szeret­
nie kell Istent mindenekfelett és teljes szí­
véből. Meg kell tennie a tőle telhető leg­
jobbat, éspedig saját szabad akaratából, se­
gítség, a Szentlélek kegyelme nélkül. Az
emberi kezdeményezés azután kiérdemli
Isten kegyelmét, nem mint méltó bért, ha­
nem azért, m ert Isten bőkezűségében úgy
döntött, hogy kegyelmével megjutalmazza
azokat, akik a tőlük telhető legjobbat te­
szik. Most, hogy Isten kegyelmét elnyerve
a bűnös immár „kegyelmi állapotba” ke­
rült, továbbmehet a jó cselekedetek útján.
Ezekkel elnyeri jutalmát, azaz Isten elfo­
gadja őt; ezzel Isten immár tartozik neki.
Biel megkülönböztet két Isten által kö­
tött „egyezséget”. A „bőkezűség egyezsé­
gével” Isten jutalmat ígér azoknak, akik a
tőlük telhető legjobbat teszik. Az „igazsá­
gosság egyezségében” pedig arról gondos­
kodik, hogy akik a kegyelem állapotában jó
cselekedeteket tesznek, azok megérdem­
lik, hogy ő igaznak fogadja el őket. Isten
egyik egyezségre sincs rákényszerítve,
A középkori Nyugat
mindkettő, még az igazságosság is abból a
tényből fakad, hogy Isten szabadon és ke­
gyelmesen elrendelésük mellett döntött.
Ez a gondolat lehetővé tette Bielnek, hogy
összekapcsolja a jó cselekedetek és a ke­
gyelem által történő üdvözülés tanát. Az
üdvözülés jó cselekedetek által történik ab­
ban az értelemben, hogy a kegyelmet az
ember a tőle telhető legjobbat cselekedve
nyeri el, majd pedig kiérdemli, hogy Isten
elfogadja őt a kegyelmi állapotban végrehaj­
tott jó cselekedetek révén.
Az üdvösség azonban kegyelemből is fa­
kad, minthogy Isten nem kényszerült meg­
kötni „egyezségeit”. Joggal köthetett vol­
na ki a bűnös ember által teljesíthetetlen
feltételeket. Ily módon Isten irgalma és
szeretete kitűnik az általa terem tett rend­
ből. De ezen a renden belül nincsen irga­
lom, csak igazságosság.
Biel nagyobbrészt *William of Ockham
és egyéb XIV századi gondolkodók tanítá­
sát követte, amelyet *Thomas Bradwar-
dine és *John Wyclif elutasított. Bielnek
abban a tekintetben is van jelentősége,
hogy *Luther Márton az ő közvetlen tanít­
ványaitól tanult. Ama lelki kérdések, ame­
lyeken a fiatal Luther tépelődött, éppen
Biel kegyelemtana nyomán merültek föl.
A ki a tőle telhető legjobbat teszi, annak tet­
tét Isten az első kegyelem adományozásának
alapjául fogadja el. Ez nem azért van így,
mert valami igazságosság erre kötelezi, ha­
nem azért, mert Isten bőkezű. Nos, amidőn a
lélek az [Isten kegyelme előtt álló] akadályt
elhárítja (mert megszűnik vétkezni, a bűn­
höz nem járul hozzá, és Isten m int legfőbb
elöljárója és végcélja felé mozdul), akkor teszi
a tőle telhető legjobbat. Isten tehát eme nagy­
lelkűségében elfogadja ezt a cselekedetet, mely
elhárítja az akadályt, és helyesen őfelé moz­
dul, és kegyelemmel tölti el a lelket.
Collectorium circa ív libros Sententia-
RIUM(Kommentár a Szentenciákról) 2:27:1
 IV rész

Reformáció és
ellenreformáció
(1500-1800)
130 Reformáció és ellenreformáció

1500-ban a pápának a keresztyén világ feletti fennhatósága szilárdnak lát­

szott. A keleti egyházak, melyek egykor még vezető szerepet vittek a kérész-
tyénségben, óriási veszteséget szenvedtek Konstantinápoly török elfoglalá­
sával (1453). A konciliarizmust, amely az egyetemes zsinatot tartotta a
keresztyénség legfőbb, a pápa felett álló hatalmi testületének, úgy tetszett, az
ismételt elítélésekkel sikerült visszaszorítani. A pápai hatalom azonban még­
sem állt szilárd alapokon. Rövidesen a protestáns reformáció előretörésével
alapjaiban rendült meg, némelyek azt jósolták, hogy a pápa hatalma csupán
Itáliára és Spanyolországra korlátozódik majd.
A reformációt számos tényező készítette elő. A késő középkori pápaság
számos bizonyítékát adta az igazságnak, hogy a hatalom megront, az abszolút
hatalom abszolút megront, úgyhogy fellángoltak a pápaellenes indulatok.
*Wyclif példája azt bizonyította, hogy a visszaélések elleni támadás hogyan
csaphat át a dogmák bírálatába. Az egyház igen sebezhetőnek tűnt amiatt,
hogy mesés gazdagságra tett szert, ugyanakkor nyilvánvalóan nem tudta
semmilyen erkölcsi mércével igazolni a néppel szemben szerzett előjogait. A
humanizmus (nem tévesztendő össze a mai ateista vagy a gnosztikus huma­
nizmussal) a klasszikus ókori örökség felé fordult. Dél-Európában ez a moz­
galom inkább a pogány görög és római kultúra nagy alkotásaira összpontosí­
tott, északon azonban *Erasmus vezetésével sajátos keresztyén humanizmus
alakult ki. Megfogalmazódott az új jelszó: „Vissza a forrásokhoz!”, a héber és
görög Bibliához, a korai egyházatyákhoz. A humanisták keserűen bírálták a
kor egyházi életének számos jelenségét: a pápa és a papság életvezetését, a
kolostori állapotokat, a skolasztikus teológia homályosságát. Erasmus híveit
azonban megosztotta a reformáció beköszönte. Némelyek a reformok mellett
szálltak síkra, akár a Rómával való szakítás árán is, mások pedig fontosabb­
nak tartották az egységet, mint a reformokat.
A reformációnak mindenekelőtt *Luther Márton tört utat, aki egyedül ki­
állt a római egyház teljes hatalmával szemben. Tanításai futótűzként terjed­
tek el Németországban, majd a távolabbi Kelet-Európábán és Skandináviá­
ban. De a protestantizmus a lutheránizmuson kívül más ágakat is hajtott.
Zürichben nagyjából Lutherral egy időben *Zwingli is reformot prédikált. S
noha bizonyos mértékig Luther hatása alá került, gondolkodói önállóságát
megőrizte, és esetenként német reformátor társától eltérő álláspontra jutott.
A protestantizmus két ágra, a lutheránusra (más néven evangélikus) és a
(svájci) reformátusra (kálvinista) oszlott. Zwingli fiatalon elhunyt, és a vezető
református teológus helyébe a francia Jean Calvin, azaz *Kálvin János lépett.
Reformáció és ellenreformáció 131

Luther és Zwingli az államhatalommal együttműködve kívánta bevezetni re­

formjait. Állam és egyház kapcsolatát nem kívánták megszakítani. Nem új
egyházat akartak létrehozni, hanem a régit akarták megújítani. A tanítás te­
rén számos reformot tartottak szükségesnek, a minden állampolgárt magá­
ban foglaló államegyház eszményén azonban nem kívántak módosítani. Má­
sok szemében ez a reformáció csak félmegoldásnak tűnt. A radikális reformá­
torok tovább akartak lépni. Ezt számos úton-módon képzelték el. Némelyek
„racionalista” alapra helyezkedtek, és kétségbe vonták a keresztyénség alap­
vető tanításait, mint például a Szentháromságot. Mások, a „spirituálisok” le­
becsülték a Bibliát meg a külsőségeket. Az egyéni lelket megszólító Szentié­
lekre, a „belső fényre” helyezték a hangsúlyt. Megint mások „forradalmárok­
ká” váltak, abban hittek, hogy a Jelenések könyvében leírt végső küzdelem
közeleg, és az igaz hívőknek erőszakkal kell megvalósítaniuk az Isten Orszá­
gát. De a radikálisok legnagyobb csoportját az „evangéliumi” keresztyének
alkották. Ők a Biblia fényében gyökeres reformokra törekedtek. Elutasították
az államegyház gondolatát és természetes velejáróját, a csecsemőkeresztsé-
get. Minthogy a már gyerekkorukban megkeresztelteket felnőttkorukban új­
ból megkeresztelték, ellenfeleik rájuk ragasztották az „anabaptista” (újrake­
resztelő) gúnynevet. Ez már csak azért is alkalmas címkének bizonyult sze­
mükben, m ert az újrakeresztelés főbenjáró bűncselekménynek számított. Az
anabaptistákat kíméletlen üldözések során többnyire kiirtották, eszméik
azonban fennmaradtak, és az idők során egyre nagyobb hatást gyakoroltak.
A reformáció szinte felkészületlenül érte a római katolikus egyházat, de az
hamarosan rendezte sorait. A század közepén összeült a *tridenti zsinat,
hogy protestánsellenes éllel megfogalmazza a katolikus tanítást, és reformo­
kat vezessen be a katolikus egyházban. *Loyola Ignác megalapította a jezsu­
ita rendet, az ellenreformáció rohamosztagát. De a középkori lelkiség sem
halt ki, öröksége áthatotta a nagy spanyol misztikusok, Keresztes János és
*Ávilai Teréz gondolkodását.
A reformáció első ötven éve alatt születtek az új, nagy eszmék. A kezde­
tek eleven, teremtő lelkesedése azonban hamarosan részletesen kidolgozott
dogmatikai rendszerben kövesedett meg. A három fő hitvallási irány (a római
katolicizmus, a lutheránizmus és a kálvinizmus) egyre inkább saját hitének
mind pontosabb és összetettebb meghatározásával volt elfoglalva, és erőik ja­
vát a különböző hitvallási irányzatokon belüli vitákra fordították. E viták több­
nyire az isteni kegyelem és az emberi szabad akarat viszonya körül forogtak.
Az újonnan felemelkedett ortodoxiákat számosán kétségbe vonták. A
132 Reformáció és ellenreformáció

*Spener és mások vezette pietista mozgalom a gyakorlati keresztyén életvi­

telt hangsúlyozta a teológiai kérdésekről folytatott vitákkal szemben. Ké­
sőbb, a XVIII. században feltűnt a racionalizmus, a keresztyén hit vetélytársa.
Némelyek szemében ez ateizmust, de sokak számára új vallást jelentett,
amely immár az észen, nem pedig a kinyilatkoztatáson alapszik. A racionaliz­
mus, minthogy a keresztyénséget az egyházon kívülről támadta, csak korlá­
tozottan hatott a keresztyén tanításra, de a nyugat-európai keresztyén egyet­
értést aláaknázta. Ellentétes irányban hatott a *Wesley fivérek kezdemé­
nyezte evangéliumi megújulási mozgalom, amely előbb az angolszász világ­
ban, majd másutt is elterjedt.
Az angliai reformációnak is megvoltak a maga sajátos vonásai. 1534-ig
Anglia katolikus ország volt, de ekkor VIII. Henrik király magát nyilvánította
pápának: az angol egyház „egyetlen, legfelsőbb vezetőjének a földön”. Ezen
túlmenően azonban csak néhány katolikus dogmát iktatott ki, megmaradt
anglo-katolikusnak. 1552-ben, Edward uralkodása alatt megszületett az az
imakönyv, amely már nyíltan és kétségbevonhatatlanul a protestáns felfogást
tükrözte. Mária királynő (1553-58) visszatért a római katolicizmus dogma­
tikus formájához. Ezt azután 1559-ben felváltotta az „erzsébeti rendezés”,
mely az 1552-eshez hasonló imakönyvet fogadott el.
A radikális protestáns megoldások mellett kardoskodó puritánok hosszú
éveken át támadták az erzsébeti rendezést, de 1662-ben mégis azt fogadták
el végleges mérceként. E rendezést gyakran mondják ma mediá-mk, közép-
útnak. Ez igaz is, abban az értelemben, hogy a konzervatívabb protestáns
álláspontot képviselő Erzsébet kiegyezett a gyökeres reformokat követelők
táborával. A *Harminckilenc Cikkely mérsékelt kálvinista tanítást fogalma­
zott meg, de a püspökök, a liturgia és egyéb katolikus szertartások fenntar­
tása a lutheránus felfogással állt összhangban.
Idővel az angol reformáció talajából kinőtt az anglikanizmus, a protestan­
tizmusnak ez a sajátos ága, amely a reformátusokhoz, de még a lutheránus
egyházakhoz képest is sokkal nyitottabb maradt a katolikus tanítások iránt.
Ezzel szemben Skócia mind a mai napig nyakasan ragaszkodik a református
és presbiteriánus felfogáshoz. Az angolok ugyan igyekezték a püspököket és
a The Book of Common Prayer-t (Általános imakönyv) rákényszeríteni a skó­
tokra, de ezzel csak megerősítették a kirk-öt (a skót egyház) presbiteriánus
meggyőződésében.
Erasmus
Desiderius Erasmus
(Rotterdami Erasmus)
A keresztyén humanista
Desiderius Erasmus az 1460-as évek vé­
gén született, egy pap törvénytejen gyer­
mekeként. Néhány évig a Közös Élet Test­
véreinek deventeri iskolájában tanult. A
devotio moderna jeles képviselője, *Kem-
pis Tamás hatása alá került, de a Testvérek
szem léletének némely vonását elutasítot­
ta. Vonakodva bár, de belépett egyik rend­
házukba, nem sokkal később azonban en­
gedélyt szerzett a kilépésre. Ezt követően
Párizsban tanult egy darabig, majd szabad­
foglalkozású tudósként bejárta Európát.
Egy ideig Cambridge-ben tanított. 1521-
ben Bázelben letelepedett, de a reformáció
a városban szélsőségekre ragadtatta ma­
gát, amelyeket ő már nem fogadhatott el,
és 1529-ben átköltözött a katolikus Frei-
burgba. 1535-ben visszatért Bázelbe, és a
következő évben elhunyt.
Erasmus kora leghíresebb tudósa volt.
M eggyőződéses keresztyén humanista­
ként hitte, hogy az egyház megújításának
legalkalmasabb módja a magas szinten mű­
velt tudomány: a héber és a görög Biblia
tanulmányozása, a korai egyházatyákhoz
való visszatérés. Ugyanakkor mesteri fo­
kon művelte a szatírát; egy mai író szerint
„humortól megvilágosított elméje jutott el
az igazi mélységekig”. Elsősorban a kora­
beli egyházi visszaéléseket - a pápa és né­
mely pap botrányos életét, a kolostori álla­
potokat és a skolasztikus teológia homá­
lyosságát - állította pellengérre szatírái­
ban. Az egyház reformálását azonban bé­
kés eszközökkel kívánta elérni.
Ily módon megvetette a reformáció alap­
jait. Mint a szólás mondja: „Erasmus lerak­
ta a tojást, melyet azután Luther költött
ki.” A reformáció első éveiben egy német-
országi papi ügynök azt írta Rómába, hogy
133
Erasmus szatírái többet ártanak a pápaság­
nak, mint *Luther összes prófétai korholá-
sai. A római rendszer nevetségessé tételé­
vel Erasmus hatásosabbnak bizonyult a re­
formátorok minden tiltakozásánál. E ras­
mus azonban kritikusan szemlélte Luthert.
Reformtörekvéseit elfogadta, de a pápával
való szakítását és egyházmegosztását már
nem nézte jó szemmel. A reformáció első
éveiben nyilvánosan nem bírálta Luthert,
akinek ez a nehéz és veszedelmes pillana­
tokban sokat segített. De 1524-ben Eras­
mus engedett a pápai nyomásnak, és meg­
támadta Luthernek az emberi akarat rabsá­
gáról szóló tanítását. Luther nyomban vála­
szolt, és így kapcsolatuk végleg megrom­
lott, habár Erasmus továbbra is barátság­
ban állt Luther társával, *MeIanchtonnal.
Erasmus termékeny szerző volt, és szá­
mos művet szerkesztett is.
1. A balgaság dicséreté-t 1509-ben, barát­
ja, Sir Thomas More (Morus Tamás) házá­
ban írta, és neki ajánlotta. E máig nagy nép­
szerűségnek örvendő szatírájában egyebek
közt a szerzetesekből és a teológusokból űz
gúnyt.
2 . 1516- ban Erasmus kiadta az Újszövet­
ség görög szövegét, és mellette saját latin
fordítását. Ez volt az Újtestamentum görög
szövegének első nyomtatásban megjelent
kiadása. A kiadás kissé kapkodva készült,
túlságosan kevés kézirat felhasználásával,
részben azért, m ert Erasmus tudott egy ha­
sonló spanyol vállalkozásról, és ő akart az el­
ső lenni. A szöveget később többször is át­
dolgozták. Erasmus célja az volt, hogy min­
denkinek elérhető legyen a Biblia: „Adja Is­
ten, hogy a szántó a Szentírásból vett igéket
énekelne az ekeszarvát fogva, hogy a takács
azokat dúdolná a vetélő dallamára.” Az Új­
testamentumnak ez a görög kiadása sokakat
terelt a protestanizmus irányába.
3 . 1517- ben névtelenül jelent meg Julius
exclusus (A mennyből kizárt Gyula) című
134
röpirat. Ebben a hírhedett II. Gyula pápa
megjelenik a menny kapuja előtt és bebo­
csátást követel, de nem kap. Mindenki tud­
ni vélte, hogy Erasmus írta, de ő követke­
zetesen tagadta. Valószínűleg ő írta, de ma­
gánhasználatra, és amikor engedélye nél­
kül megjelent, megijedt.
4. Erasmus a korai egyházatyák számos
munkájának kiadását irányította. Ez részét
képezte az egyházi reformokra vonatkozó
programjának, a Szentíráshoz és a korai egy­
házatyákhoz való visszatérésnek.
5 . 1524-ben adta közre a De liberó arbitrio
diatribe (Értekezés a szabad akaratról) című
vitairatát, melyben szembeszáll Luther azon
elgondolásával, hogy a bűnös ember szabad
akarata rabságában szenved, és képtelen
bármi jót cselekedni. Azért utasította el Lu­
ther tételét, mert egyrészt tévesnek, más­
részt helytelennek tartotta a szerinte homá­
lyos kérdés dogmatikai megközeh'tését.
Erasmus elidegenedett a skolasztikus
teológián nevelkedett és a humanizmustól
kevéssé befolyásolt Luthertől. Ugyanakkor
megőrizte barátságát más reformátorok­
kal, például Melanchtonnal. Tanítványai
között találunk római katolikusokat, luthe­
ránusokat és reformátusokat egyaránt. A
történelem viharos menete azonban mint­
ha tudomást sem vett volna róla. Erasmus
a katolicizmus liberális reformját óhajtotta,
miközben a protestantizmussal szemben a
római katolicizmus egyre dogmatikusak­
ban és liberálisellenesebben lépett föl. No­
ha Erasmus több egymást követő pápa
pártfogását is élvezte, tanítását 1527-ben
Párizsban elítélték. Az ellenreformáció ki­
bontakozásával eszméi egyre veszedelme­
sebbnek tűntek, és műveit 1559-ben a til­
tott művek listájára tették.
Gyula: M i a pokol folyik itt? Nem nyílnak
meg a kapuk, hé? Mintha kicserélték volna a
zárat, de legalábbis hozzápiszkáltak volna.
Reformáció és ellenreformáció
Gyula géniusza:Jobb, ha megnézed, nem a
rossz kulcsot hoztad-e. Tudod, ezt a kaput nem
az a kulcs nyitja, amelyik a pénzesládádat...
Gyula: Ebből most már elegem van. El­
kezdek zörgetni...
Péter: Még jó, hogy vasból vannak a ka­
puk. Máskülönben ez az alak, akárki is, még
képes lett volna betömi. Biztosan valami óri­
ás vagy satrapa, városfosztogató katona ér­
kezett. De, halhatatlan Isten, micsoda rette­
netes csatornabűz árad!... K i vagy?
Gyula: Ha nem vagy vak, csak felismered
ezt a kulcsot, ha az aranytölgyet [Gyula csa­
ládi címere] nem is ismered. De biztosan lá­
tod a [pápai] tiarát meg a drágakövektől és
aranytól csillogó palástot.
Péter: A z ezüstkulcsot még csak-csak fel­
ismerem, noha csak egy van ott, és az is egé­
szen elüt azoktól, amelyeket az egyház igaz
pásztora, Krisztus, reám bízott. De a dölyfös
koronát, az Isten szerelmére, hogyan kellene
felismernem? Még egy barbár zsarnok sem
merészkedett volna ilyesmivel kérkedni, hát
még olyan, aki ide akar bebocsátást nyerni.
A m i pedig a palástot illeti, attól sem hatódom
meg, világ életemben megvetettem a drá­
gaköveket és aranyat, lábbal tiportam őket,
m int szemetet...
Gyula: Hagyd már az üres fecsegést és
nyisd ki az ajtót, vagy tán azt akarod, hogy
betörjem? Egy szó m int száz, nem látod a kí­
séretemet?
Péter: Látni látok néhány marcona képű
haramiát. De ha nem tudnád, ezeket a kapu­
kat másfajta fegyverekkel kell ostromolni.
Gyula: Elég a locsogásból, ha mondom! Ha
nem engedelmeskedsz nyomban, lesújtok -
még rád is - a kiátkozás villámcsapásával,
mellyel egykor rémületbe kergettem hatalmas
királyokat, sőt, ami azt illeti, egész országokat.
Látod, már készen áll az ezt elrendelő bulla is?
Péter: Miféle átkozott villámcsapásról,
égzengésről, bulláról beszélsz te itt, miféle
Erasmus
frázisokat puffogtatsz itt? Ilyesmiről soha
nem hallottunk Krisztustól.
Gyula: Majd érzed őket, ha nem engedel­
meskedsz.
Péter: Talán megfélemlítettél némely em­
bert üres acsarkodásaiddal, de ezzel itt mit
sem érsz. Itt az igazságot kell bevetned. E zt a
várat jócselekedetekkel, nem pedig gonosz
szavakkal lehet bevenni.
Julius exclusus (A mennyből kizárt Gyula)
A teológusokról talán jobb lenne hallgatni,
s nem... érinteni ezt a büdöske-virágot, m i­
velhogy szigorú és ingerlékeny népség. Ne­
hogy aztán seregestül rám rontsanak tömér­
dek „végkövetkeztetésükkel", és visszaszívás­
ra kötelezzenek, am it ha visszautasítok, tüs­
tént eretnekséget kiáltanak. Mert ha valaki
iránt barátságtalanok, azt effajta villámok­
kal rémítgetik. Nincs, aki nehezebb szívvel
ismerné el a tőlem [Balgaságtól] nyert jóté­
teményeket, m int ők, pedig hát alaposan le
vannak nekem kötelezve...
Ezeket a roppant finomságokat még fino­
mabbakká teszi az a körülmény, hogy a sko­
lasztikának számos örvénye van. Hamarább
kijutsz a krétai labirintusból, m int a reá
öszlisták, nominalisták, tomisták, albertis-
ták, occamisták, scottisták tekervényeiből,
pedig még nem is soroltam fel minden szek­
tát, csak éppen a legkiválóbbakat. És vala-
135
mennyiökben annyi a tudás és a bonyoda­
lom, hogy szerintem az apostoloknak is más­
féle lélekre lenne szükségük, ha kénytelenek
lennének ezen újfajta teológusokkal össze­
csapni... Péter elnyerte a kulcsokat, mégpe­
dig Attól nyerte el, aki nem bízta volna mél­
tatlanra. De nem tudom, hogy fel tudta vol­
na-e fogni azt a finomságot, legalábbis soha
nem érinti, hogy mily esetben bírhatja valaki
az igaz tudás kulcsát, ha egyszer tudatlan.
[Az apostolok] mindenfelé kereszteltek, de
soha nem tanították, m i a keresztség alaki,
anyagi, ható- és végoka, és soha nem emle­
gették múló avagy elpusztíthatatlan jegyeit...
Hát amikor [a teológusok] a poklot oly
alaposan pingálják le, mintha sok-sok évig
forgolódtak volna abban a jeles birodalom­
ban...
Boldogság dolgában hozzájuk közel állnak
a közönségesen barátoknak és remetéknek
nevezett személyek, bár mindkét jelző hamis,
mivel nagy részük egyáltalában nem barátja
a hitnek, és legkevésbé sem él remeteségben...
Mindenekelőtt azt tartják a jámborság leg­
főbb jelének, ha tudományuk oly kevésre ter­
jed ki, hogy még olvasni sem tudnak...
Egyesek... irtóznak a pénz érintésétől, de
a jó bor és a nők érintésétől már nem.
A BALGASÁGDICSÉRETE: ATEOLÓGUSOK, BA­
RÁTOK ÉS REMETÉK.
136
Az evangélikus hagyomány
Luther Márton
Itt állok
Martin Luther 1483-ban született a német-
országi Eislebenben. Jogásznak készült, de
amikor egyszer a halál csaknem utolérte,
félelmében beállt szerzetesnek. Az Ágos-
ton-rendi barátok sorába lépett Erfurtban,
az ottani egyetemen teológiát hallgatott, és
*Gabriel Biel követőitől megism erhette az
„új módszert”. Idővel a wittenbergi egye­
tem en teológiai professzorságig vitte. Lu­
thert azonban számos kétség gyötörte. Azt
tanulta, hogy ahhoz, hogy kedves legyen
Isten előtt és elnyerje kegyelmét, a „tőle
telhető legjobbat” kell teljesítenie, ami ma­
gában foglalta Isten mindenekfelett való
szeretetét. Ezt az Istent úgy festették le
neki, mint egy bírót, aki székében ül és
mérlegeli az emberek érdem eit. Luther
úgy érezte, kelepcébe esett: képtelen volt
szeretni azt az Istent, aki őt elítéli, ugyan­
akkor, amíg ő nem szereti ezt az Istent, Is­
ten sem fogadja el őt. Egy bibliai versen
különösen sokat tépelődött: „mert Isten a
maga igazságát nyilatkoztatja ki benne [az
evangéliumban]” (Róma 1,17). Luther gyű­
lölte Istent, amiért igazságával elítéli az
embert, mind a törvény, mind az evangéli­
um szerint. Egy napon azonban megnyíltak
szemei, m egértette, hogy m it jelent az „Is­
ten igazsága”. Nem azt az igazságot jelenti,
amely szerint elítél minket, hanem azt, a-
mely szerint hit által megigazít minket. Az
evangélium nem Isten ítéletét és haragját,
hanem üdvözítő és megigazító kegyelmét
nyilatkoztatja ki. Amikor e z t Luther meg­
értette, úgy érezte, újjászületett, és belé­
pett a paradicsomba.
Mikor történt mindez? A kérdést azóta
is hevesen vitatják, datálták már 1508-tól
Reformáció és ellenreformáció
1519-ig csaknem minden évre. De a fontos
kérdés az, hogy Lutherben milyen változás
ment végbe. Megszabadult ugyanis attól a
gondolattól, hogy a tőlünk telhető legjob­
bat kell megtennünk ahhoz, hogy Isten se­
gítsen rajtunk. Ehelyett meglátta Istent,
aki hit által megigazít bennünket, amely
megigazítás a hívőnek adott ajándék. Lu­
ther az egyetemen tanult szemipelágiánus
felfogástól visszatért a régi, *ágostoni né­
zethez. (Később elmondta, hogy Ágoston­
nak De spiritu et littera [A Lélek és a betű]
című munkájában ugyanezeket az eszm é­
ket találta meg.) Ez a változás már világo­
san kitűnik az 1514-15 körüli írásaiból.
Ekkoriban tette magáévá Ágoston tanítá­
sát, de ez még távol állt a megigazulás va­
lóban protestáns felfogásától.
Luther ezután új felismerése szerint
prédikált és tanított. 1517-ben egyetemi
vitára bocsátott kilencvenhét tételt (a kor
szokásának megfelelően), amelyben az
ágostoni felfogás mellett kardoskodott a
középkori szemipelágiánizmussal szem­
ben. Nagy csalódására a tételek nem vál­
tottak ki különösebb érdeklődést. De ez év
őszén újabb tételsort adott ki. Erre min­
denki felfigyelt. Wittenberg mellett ugyan­
is bűnbocsátó cédulákat árusítottak. Az el­
mélet úgy szólt, hogy egy bűnbocsátó cé­
dula megvásárlásával egy eltávozott lélek
kiszabadulhat a tisztítótűzből, bár a pokol­
ból már nem. „Ahogy a pénz a perselyben
megcsörren, a lélek a purgatóriumból fel­
röppen.” Az egyszerű nép azonban azt hit­
te, hogy pusztán a bűnbocsátó cédulák
megvásárlásával bűneik m egbocsátást
nyernek. Luthert mindez mélyen felhábo­
rította. (Még inkább felháborodott volna,
ha tudja, hogy a bevételből Albert fejede­
lem újabb érsekséget vásárolt a pápától.)
Luther
Luther kilencvenöt tételt írt a bűnbocsátó
cédulák ellen, és egy-egy példányukat el­
küldte püspökének és a fejedelemnek. Egy
példány azonban egy vállalkozó kedvű
nyomdász kezébe került, és az kapva a lehe­
tőségen, nyomban kinyomtatta, németül. A
kiadvány páratlanul népszerűnek bizonyult,
példányait szétkapkodták, egész Németor­
szág lázban égett. Luther egyik napról a má­
sikra nemzeti hőssé lett; holott a tézisek
viszonylag konzervatív álláspontot tükröz­
tek, a meglévő rendszer csekély reformját
javasolták. (Például nem vonták kétségbe a
tisztítótűz létét, a pápa hatalmát vagy a bűn­
bocsátó cédulák korlátozott érvényét.) Még­
is elevenbe vágtak: a pápai pénzügyeket fir­
tatták, ezért is tettek szert nagy fontosság­
ra. Felbíztatták a németeket, hogy feszeges­
sék a Rómának fizetett túlzott adók kérdé­
sét. Ezért aztán mindent megtettek Luther
elhallgattatására, de Bölcs Frigyes választó-
fejedelem oltalmába fogadta őt.
1519-ben Luther néhány társával együtt
Lipcsébe ment, hogy a kor egyik vezető
teológusával, Johannes Eckkel nyilváno­
san vitába szálljon a kilencvenöt tételről.
Eck ügyes vitatkozó lévén kikényszerítet­
te Lutherből a kijelentéseket, hogy az
egyetemes zsinat is tévedhet, s hogy maga
is vallja *Husz és *Wyclif némely tanítá­
sát. A disputa immár nem dogmatikai kér­
dések, hanem maga a hatalom körül for­
gott. A következő évben a pápa kiközösí­
téssel fenyegette Luthert, amire az a bulla
elégetésével válaszolt. Ez már nyílt láza­
dásnak számított. 1521-ben a wormsi biro­
dalmi gyűlés elé idézték, ahol V Károly, az
ifjú császár felszólította tanainak visszavo­
nására. Ha valószínűleg nem is így hang­
zottak el szájából a híres szavak: „Itt állok,
másként nem tehetek”, pontosan össze­
foglalják válaszát.
A szakítás Rómával ezzel bekövetke­
zett. Alig négy rövid év leforgása alatt a
137
pápa hűséges alattvalója arra kényszerült,
hogy a pápaságot az Újtestamentumban
megjövendölt Antikrisztusnak mondja.
Luthernek ezek után nem sok esélye lett
volna az életben maradásra, ha Frigyes
nem siet a segítségére, és így a császár
nem léphetett föl ellene. A török Bécset
ostromolta, és Károlynak szüksége volt az
egységes Németországra, hogy elegendő
katonát állíthasson ki a város védelmére.
Nem engedhette meg magának, hogy a
vallás kérdésében megossza Németorszá­
got, csak akkor tette ezt meg, amikor már
túlságosan késő volt, addigra a lutherániz-
mus kiépítette bástyáit, és erőszakkal nem
lehetett felszámolni.
1520-ban Luther három alapvető mun­
kában fejtette ki reformtörekvéseit.
1. Az An den christlichen Adél deutscher
Nation-hm (A ném et nemzet keresztyén
nemességéhez) az uralkodókat szólítja fel,
hogy újítsák meg az egyházat, m ert az
nem teszi rendbe saját házát. Az uralkodók
azzal teljesítik kormányzati felelősségü­
ket, hogy megakadályozzák az egyházi el­
nyomást és sarcolást. Mi több, az uralko­
dók mint megkeresztelt hívek osztoznak
az „egyetemes papságban”. Luther eluta­
sította a papságnak mint különálló kleriká­
lis kasztnak római katolikus felfogását és a
papságnak „az egyházzal” való általánosan
elterjedt azonosítását. Minden keresztyén
„egyházi”, és ugyanazzal a státusszal ren ­
delkezik. Az „egyházi” rendek (papok és
szerzetesek) nem külön státuszt vagy
méltóságot viselnek, hanem más feladatot
teljesítenek. Ha ezt a feladatukat nem gya­
korolják, mások is megtehetik helyettük.
Egyházi rendnek nevezni a pápákat, püs­
pököket, papokat, szerzeteseket és apácákat,
illetve világi rendnek mondani a fejedelme­
ket, nemeseket, kéz- és földműveseket, ez me­
rő szemfényvesztés, melyet az idők kiszolgá­
lóifundáltak csak ki. De senki ettől ne féljen,
138
éspedig jó okkal. Mert minden egyes keresz­
tyén ember valóban és igazán beletartozik az
egyházi rendbe, és nincsen köztük semmi kü­
lönbség, kivéve, hogy más munkát végez­
nek... Mert csak a keresztség, az evangélium
és a hit teszi az embereket keresztyénné és te­
remt keresztyén népet... A tény pedig az, hogy
a keresztség mindannyiunkat, kivétel nélkül
fölszentel és pappá tesz (lP t 2,9; fel 5,9-10).
An den christlichen Adél deutscher Na-
tion
2. A De captivitate Babüonica ecclesiae-ben
(Az egyház babiloni fogsága) Luther a római
katolikus egyháznak (a *firenzei zsinaton
meghatározott) hét szentségét támadta. Azt
a kettőt - a keresztséget és az úrvacsorát -
ismerve csak el, amelyet maga Jézus Krisz­
tus szerzett. (A bűnbánat tekintetében Lu­
ther nem volt egészen egyértelmű, hiszen
szentségnek mondta, de csak két szentséget
fogadott el, a bűnbánatot egyszerűen ke-
resztségünk újbóli megerősítésének tartot­
ta.) De nemcsak csökkentette a szentségek
számát, hanem élesen szembehelyezkedett
az eucharisztiáról szóló római tanítással is,
elutasítva az egy szín alatti áldozást, az átlé-
nyegülés tanát (melyről a *negyedik lateráni
zsinat határozott), és különösképpen azt a
gondolatot, hogy a misével áldozatot muta­
tunk be Istennek.
3. A keresztyén ember szabadságáról című
írásában Luther megkülönbözteti a külső és
a belső embert. A belső ember tekintetében
azt hangsúlyozza, hogy az ember egyedül hit
által igazulhat meg. Hit, nem pedig jőcsele­
kedetek által válunk igaz emberré. A hit
megragadja Isten ígéreteit, egyesít bennün­
ket Jézus Krisztussal, és valóban beteljesíti
a törvényt (minthogy az első parancsolat ér­
telmében tiszteli Istent). A jócselekedetek
nem eszközei, hanem gyümölcsei a megigazu-
lásnak, a belső emberben lévő igazság ered­
ményezi őket a külső emberben. Olyanok a
jócselekedetek a megigazulás számára, mint
Reformáció és ellenreformáció
fa számára a gyümölcse. „Krisztusba vetett
hitünk nem a jócselekedetektől szabadít
meg, hanem a jócselekedetekke! kapcso­
latos téves vélekedésektől, attól a feltéte­
lezéstől, hogy megigazulásunk jócselekede­
teinkből következik."
A keresztyén ember szabad ura minden­
nek, és nincs alávetve senkinek.
A keresztyén ember készséges szolgája
mindennek, és alá van vetve mindenkinek.
Isten egész írása két részre oszlik: paran­
csolatokra és ígéretekre... Isten ígéretei így
azt ajándékozzák, amit a törvény parancsolt,
hogy egyedül Istené legyen minden: a paran­
csolatok is és azok teljesítése is. Egyedül 0
parancsol, egyedül teljesíti is. Ezért tartoz­
nak Isten ígéretei az Újtestamentumba, sőt
ezek maga az Újszövetség...
Kétségtelenül Krisztusról neveztetünk így,
aki nem távol, hanem bennünk van, vagyis
ha hiszünk benne és egymásnak kölcsönösen
Krisztusa vagyunk, akkor azt tesszük ember­
társainkkal, am it Krisztus tesz velünk, De
most emberi tanokkal arra oktatnak ben­
nünket, hogy semmi mást ne keressünk,
m int érdemeket, jutalmat és a magunk hasz­
nát, Krisztusból pedig semmi mást nem csi­
náltunk, m int Mózesnél is kegyetlenebb vég­
rehajtót.
A KERESZTYÉN EMBER SZABADSÁGÁRÓL
A wormsi birodalmi gyűlés elítélte Lu­
thert és kimondta, hogy mihelyt lejár a
menlevele, el kell fogni. Ehelyett azonban
Bölcs Frigyes fogatta el, és Wartburg várá­
ban rejtegette. Itt Luther hatalmas vállalko­
zásba fogott, elkezdte németre fordítani a
Bibliát. A lutheri Bibliának páratlan jelentő­
sége van mind kulturális, mind vallási
szempontból. Luther fordítása amellett,
hogy a Bibliát az egyszerű nép kezébe adta,
valójában megteremtette a mai irodalmi né­
met nyelvet.
Eleinte Luthernek számos követője
akadt. De ahogy tanítása egyre inkább
Luther
kikristályosodott, többen is elidegenedtek
tőle. A legsúlyosabb nézeteltérései *Eras-
mus-szal és *Zwinglivel támadtak. Eras-
mus eleinte kiállt Luther mellett az egyhá­
zi visszaélések bírálatában, de nem fogadta
el a reformokból következő megosztott­
ságot és küzdelmet, ő az összhangot és az
egyetértést eszményítette. Eleinte nem
akart nyíltan szembeszállni Lutherrel, de
végül 1524-ben kiadta De liberó arbitrio
diatribe (Értekezés a szabad akaratról)
című vitairatát, melyben erősen elutasí­
totta Luthernek az emberi akarat teh etet­
lenségéről vallott felfogását.
Luther egy darabig megfontoltan szót-
lan maradt, de 1525-ben közreadta De
servo arbitrio (A szolgai akaratról) című
válasziratát. Ő maga ezt tartotta egyik
legjobb írásának, noha megfogalmazásai­
ban túlzásba esik. Kíméletlenül rám utat
Erasm us írásának gyenge pontjaira és
következetlenségeire, illetve megerősíti
az em bernek az isteni kegyelemtől és
predestinációtól való teljes függéséről ki­
alakított hagyományos, ágostoni felfo­
gást. Ám itt nem egészen világosan fogal­
maz. Mintha nemcsak azt mondaná, hogy
a bűnös ember nem teh et semmi jót Isten
kegyelme nélkül, hanem azt is, hogy az
em bernek nincsen egyáltalán szabad aka­
rata még az erkölcsileg sem leges dolgok­
ban sem, például abban, hogy kávét avagy
teát iszik-e reggelire. Luther a predesti-
náció tanának ilyen értelm ezésével tú l­
megy a bibliai és ágostoni tanításon (mi­
ként *Bradwardine tette). Ágostonnal el­
lentétben nem tartotta fontosnak, hogy a
bűnbeesett em ber akaratának teh etetlen­
sége m ellett az akarat lélektani szabadsá­
gát is hangsúlyozza.
Kezdetben a német és a svájci reformá­
torok vállvetve harcoltak. De súlyos nézet-
eltérés támadt köztük az úrvacsorái való­
ságos jelenlét kérdésében. Eleinte közös
139
egyetértéssel utasították el az átlényegü-
lés római tanát, és tartották fenn továbbra
is a Krisztus testének és vérének valósá­
gos úrvacsorái jelenlétét megfogalmazó ta­
nítást. 1524-ben azonban Cornelius Hoen,
holland teológus érvei meggyőzték a sváj­
ciakat, hogy a kenyér és a bor csupán jel­
képezi Krisztus testét és vérét. Magát Lu­
thert korábban már megkísértette ez a
gondolat, de a Szentírás világos szavai: „Ez
az én testem ”, nem engedték ebbe az
irányban elmozdulni. így Luther és Zwingli
elkezdett egymás ellen írni. 1529-ben
azonban Fülöp hesseni választófejedelem
meggyőzte a két felet, hogy találkozzanak
Marburgban, oldják fel ellentéteiket, és ál­
lítsák helyre a protestánsok egységét. A
marburgi hitvitáról fennmaradt részletes,
bár nem hivatalos beszámoló hallatlanul
érdekes képet fest az egy asztalnál ülő két
vezető reformátor vitájáról. Álláspontjuk­
ból azonban nemigen engedtek, és a pro­
testantizmus végleg két, lutheránus és re­
formátus táborra szakadt.
- M i az oltáriszentség? Urunk Jézus
Krisztus valóságos teste és vére kenyérben és
borban, melyet maga Krisztus rendelt azért,
hogy azt mi, keresztyének, együk és igyuk.
- M it használ az evés és ivás?
Megmutatják azt ezek az igék: „Értetek
adatott" és „Kiontatott bűnök bocsánatára".
Vagyis ebben a szentségben az igék által bűn-
bocsánat, élet és üdvösség adatik nekünk.
Mert ahol bűnbocsánat van, ott élet és üdvös­
ség is van.
- Hogyan tehet a testi evés és ivás ilyen
nagy dolgokat?
Nem a testi evés és ivás teszi ezt, hanem
ezek az igék: „Értetek adatott” és „Kionta­
tott bűnök bocsánatára”. A testi evés és ivás
mellett ezek az igék alkotják a szentség fő ré­
szét. A ki hisz ezeknek az igéknek, az meg­
kapta azt, am it ezek az igék hirdetnek és
mondanak, vagyis a bűnök bocsánatát.
140
- Ki él tehát ezzel a szentséggel méltóan?
A böjtölés és a testi készülés szép külső
rend, de igazán méltó és jólkészült csak az,
aki ebben az igében hisz: „Értetek adatott”
és „Kiontatott bűnök bocsánatára". A ki pe­
dig nem hisz ezen igéknek, vagy kételkedik
bennük, az méltatlan és készületlen. Mert ez
az ige, „értetek” nem követel mást, csak hívő
szívet.
Kis k á t é
Luthert mindenekelőtt az egyedül hit ál­
tal való megigazulás tanáról ismerik. Ez a
tan azonban nem tűnik föl a kilencvenöt té­
telben, és nem ez indította el Luthert a re­
formok útján. Mi több, csak jó néhány év­
vel a tételek kifüggesztése után fogalmaz­
ta meg a megigazulás sajátosan protestáns
tanát. Korábban fenntartotta az alapjában
ágostoni álláspontot. Ágoston a következő­
képpen tanította a hit által való megigazu-
lást. Amikor a bűnös ember felismeri, hogy
képtelen megtartani Isten törvényét, és
hogy szüksége van a megváltásra, Isten­
hez fordul a hit által. Ekkor Isten megadja
neki Szentleikét, amely meggyógyítja aka­
ratát és megtölti szívét szeretettel. Ez je­
lenti a megigazulást, az igaz emberré, ön­
zőből szeretetteljes em berré válást. A
megigazult vagy megváltozott ember im­
már képes megtartani Isten törvényét,
szívből, szeretettől indítva.
A reformáció kezdetén Luther visszatért
Ágostonnak ehhez a tanításához, de na­
gyobb hangsúlyt fektetett a hitre. Különös­
képpen azt a középkori elgondolást utasí­
totta el, hogy a szentségek úgy nyújtják a
megváltást, mint gyógyszer a gyógyulást,
nem kell az embernek egyebet tennie,
mint hogy eltávolítsa az útból az akadályo­
kat. A szentségek középkori gépies felfo­
gásával szemben Luther tehát az eleven,
személyesen megélt hitet hangsúlyozta,
de nem a megigazulás alapján. Idővel, a hú­
szas évek elején azonban ráébredt, hogy a
Reformáció és ellenreformáció
megigazítás Pálnál nem azt jelenti, hogy az
ember „igaz” vagy „jó” emberré válik, ha­
nem azt, hogy „igaznak tekintetik” vagy
„felmentetik”. A megigazítás az embernek
sokkal inkább a státuszára, semmint az ál­
lapotára vonatkozik, arra, hogy Isten mi
módon néz az emberre, semmint arra,
hogy Isten mit tesz benne, m ert Isten min­
denekelőtt elfogadja, nem annyira megvál­
toztatja. Ilyen módon eljutott a megigazu­
lás (az ember státusza Isten előtt) és a
m egszentelődés (az em bernek a szent
életben való növekedése) protestáns meg­
különböztetéséhez.
Ha azonban az ember megigazulást vagy
elfogadást nyer Istentől, pusztán hite alap­
ján, anélkül hogy bármi jót tenne is, akkor
bármit m egtehet anélkül, hogy aggodal­
maskodnia kellene a következmények mi­
att. Luthert éppen ezzel a tanítással vádol­
ták, csakhogy alaptalanul. Amikor megkü­
lönböztette a megigazulást és a megszen-
telődést, nem választotta el őket egymás­
tól. Nem gondolta, hogy az egyik létezhet a
másik nélkül. Amikor Isten valakit elfogad,
azt meg is változtatja. De ha ennyire össze­
tartoznak, akkor mitől számít olyan csodá­
latosnak a megkülönböztetésük? A válasz
egyszerű. Az egyedül hit által (pontosab­
ban egyedül Krisztus által, egyedül a hit
révén) való megigazulás azt jelenti, hogy
bízhatom abban, hogy Isten elfogad engem,
nem azért, m ert tisztességesen élek, ha­
nem azért, m ert Krisztus meghalt értem.
A lényeg nem abban áll, hogy van-e meg­
igazulás megszentelődés nélkül (hiszen
nincs), hanem abban, hogy min alapszik.
Ha megigazulásunk jócselekedeteinken a-
lapulna, akkor nincs bizonyosságunk, csak
az erkölcsileg elbizakodottaknak, mint a fa­
rizeusnak a Lukács 18,9-14-ben. De a hit
által való megigazulás azt jelenti, hogy le­
het bizonyosságunk Isten előtt Krisztus ke­
reszthalála alapján. Ebből következik, hogy
Melanchton
tehetünk jót, de nem azért, hogy elnyerjük
Isten jóváhagyását vagy elfogadását, hanem
azért, mert Isten már elfogadott bennünket.
Az Istennek való engedelmesség gyerme­
keinek szabad és szeretetteljes válaszát je­
lenti, nem pedig az érdemek haszonleső
felhalmozását a jóváhagyásért törekvők
részéről.
Philip Melanchton
Németország tanítója
Philip Melanchton 1497-ben született Dél-
Németországban. Tanulmányait nagybátyja
Johannes Reuchlin (1455-1522), a neves né­
m et humanista és kiemelkedő keresztyén
hebraista irányítása mellett a heidelbergi és
a tübingeni egyetemen folytatta, és szokatla­
nul fiatalon végezte el. Tübingenben a hu­
manizmus hatása alá került, és élete végéig
*Erasmus tisztelője maradt. 1518-ban
Reuchlin ajánlására a görög nyelv professzo­
ra lett a wittenbergi egyetemen. Itt *Luther
hatására a reformátorok táborához csatlako­
zott. 1519-ben a teológiai kar tagja lett, bár a
bölcsészeti kart sohasem hagyta oda.
Luther legközelebbi barátjává vált, noha
tem peram entum uk erősen különbözött.
Melanchton visszahúzódó, türelmes és bé­
kés term észetű humanista tudós volt. Teo­
lógiai szemléletükben is lényegesen eltér­
tek egymástól, miként Luther tanítványai
később rámutattak. Mindez mit sem változ­
tatott testi-lelki jóbarátságukon, bár kisebb
teológiai nézeteltérésekhez vezetett.
Melanchton állította össze az *Agostai
Hitvallást, a legfontosabb lutheránus hit­
nyilatkozatot. Legjelentősebb teológiai
munkájában, az 1521-ben megjelent Loci
communes rerum theologicarum-ban (A
teológiai tények közhelyei, [alapigazságai])
elsőként igyekezett rendszerbe foglalni a
protestáns teológiát. Több kiadást is meg­
141
élt, köztük a legfontosabbak az 1521-es, az
1535-ös és az 1555-ös. Az 1521-es kiadás
előszavában így foglalja össze szemléletét:
Jobban tesszük, ha imádjuk, sem mint
vizsgáljuk az istenség titkait. Ráadásul eze­
ket a dolgokat nem tudjuk nagy veszedelmek
nélkül próbára tenni, még a szent emberek is
megtapasztalták ezt... Ezért semmi okunk
oly sokatfáradozni azon emelkedett kérdések­
kel, m int „Isten”, „Isten egysége és háromsá­
g a ”, „a teremtés titka” és „a megtestesülés
módja". Kérdezem én, mit értek el a skolasz­
tikusok, midőn sok emberöltőn át csupán eze­
ket a kérdéseket firtatták? ... Ellenben arról,
aki nem ismeri a többi alapvető igazságot -
nevezetesen a „bűn erejét”, a „törvényt” és a
„kegyelmet” -, aligha tudom elképzelni, hogy
keresztyén. Hiszen ezekből a dolgokból ismer­
szik meg Krisztus, mert Krisztust ismerni
annyi, m int ismerni jótéteményeit, nem pe­
dig, m int [a skolasztikusok] tanítják, elmél­
kedni természetein és megtestesülése módja­
in. Mert, ha nem tudod, Krisztus miért öltött
testet és halt meg a kereszten, mi hasznod van
abból, hogy csak a róla szóló históriát isme­
red?... Krisztus gyógyírul adatott nekünk, és­
pedig, hogy a Szentírás módján szóljunk, üd­
vözítő gyógyírul. Ezért helyénvaló másképpen
ismernünk Krisztust, mint ahogyan a sko­
lasztikusok lefektették.
Loci communes, előszó
Ebben az időszakban Melanchton azon
igyekezett, hogy megszabadítsa a teológiát
filozófiai torzításaitól, és azt szilárd bibliai
alapokra helyezze. Úgy vélte, hogy a plato­
nizmus félrevezette a korai egyházatyákat,
A risztotelész pedig a skolasztikusokat.
„M ert amiképpen az egyház utóbbi korsza­
kaiban Krisztus helyett Arisztotelészt kö­
vettük, akképpen a korai egyházban a taní­
tást a platóni bölcselet gyöngítette.” Ké­
sőbb azonban Melanchton módosította
Arisztotelésszel kapcsolatos álláspontját,
és műveinek tanulmányozását szorgalmaz­
142
ta a német egyetemeken. Ezután a korai
egyházatyák értékelésében is mélyebbre
hatolt. Természetesen szemében a Szent­
írás megmaradt az egyedüli mércének, de
a korai egyházatyák egyetértése is nagy
tiszteletet érdemel.
Amikor *Zwingli és Luther vitája a való­
ságos jelenlétről kibontakozott, Melanch-
ton az utóbbi mellé állt. Sőt az 1529-es mar-
burgi hitvitán, aligha jellemző módon, ép­
pen ő maradt hajlíthatatlan, és ő bírta rá Lu­
thert, hogy ne engedjen. Még ebben az év­
ben levelet írt Oecolampadiusnak (bázeli
reformátor és Zwingli barátja), és ebben a
valóságos jelenlét mellett érvelt, mondván,
hogy ez a helyénvaló és ésszerű tanítás a
Szentíráson alapul, ezt vallották a korai
egyházatyák is. Oecolampadiusnak azonban
sikerül meggyőznie Melanchtont, hogy a
korai egyházatyák nem támasztják alá Lu­
ther álláspontját. Ezért Melanchton eltávo­
lodott a valóságos jelenlét lutheri tanításá­
tól. 1540-ben kiadta az Ágostai Hitvallás
módosított változatát, amely nem tartal­
mazta a valóságos jelenlét tanát. A Loci
communes 1555-ös kiadásából ugyancsak
kihagyta ezt a dogmát. Helyette a követke­
zőket tanította:
Ezzel a kenyérrel és borral [Jézus Krisz­
tus] nekünk adja testét és vérét, és ezáltal ta­
núsítja, hogy elfogad és tagjaivá tesz minket,
a bűnök bocsánatát adja nekünk, és hogy vé­
re által megtisztított minket, és bennünk fog
lakozni... Az élő Isten Fia, Jézus Krisztus, a
m i Megváltónk valóban jelen van, és tevé­
keny ebben a [úrvacsorái] részesedésben, ta­
núsítván, hogy bennünk fog lakozni.
Loci COMMUNES 22
Ezt az álláspontot egyebek közt *Kálvin
is elfogadta, s bár Luther erősen fájlalta,
nyíltan nem ellenezte. Melanchton azt állí­
totta, hogy halála előtt Luther beismerte,
hogy túl messze ment a valóságos jelenlét
kérdésében, de nem módosíthatja állás­
Reformáció és ellenreformáció
pontját, m ert ezzel megrontaná egész taní­
tásának hitelét. Nehéz megállapítani egy
ilyen állítás igazát, hiszen Melanchtont
aligha mondhatnánk tárgyilagosnak ebben
a kérdésben.
1546-ban V Károly császár elfoglalta a
lutheránus területek nagy részét, így Wit-
tenberget is, és rájuk akarta kényszerítem
az Interimet, amely dokumentum az egy­
ház életét az átmeneti időben (interim) egy
későbbi megállapodásig szabályozta volna.
Ennek következtében számos ponton en­
gedni kellett a lutheránus tanításból. Me­
lanchton elbizonytalanodott, az Interimet
nem akarta elfogadni, de hajlott a meg­
egyezésre és egyes engedményekre. Ez­
zel azonban csak azt érte el, hogy két tűz
közé került. Nagy szerencsétlenségére
m értékletes ember volt, egy egyre inkább
hajlíthatatlan és türelmetlen korban. így
kezdődtek a támadások ellene azok részé­
ről, akik szerint elárulta a lutheránus taní­
tást; és folytatódtak 1560-ban bekövetke­
zett halála után is, azzal az eredménnyel,
hogy a *Formula Concordiae elítélte né­
mely tanítását. Ugyanakkor Melanchton
sokak szemében megőrizte tekintélyét, az
oktatás megújításában elért eredményei­
ért kapta a „Németország tanítója” nevet.
Az Ágostai (Augsburgi)
Hitvallás (1530)
1530-ban V. Károly császár összehívta
Augsburgba a birodalmi gyűlést. A császár
tárgyalni akart a protestánsokkal, és ha le­
het, megegyezésre jutni velük. *Melanch-
ton fogalmazta meg a protestáns hitvallást,
többnyire *Luther korábbi írásaiból kiin­
dulva. Melanchton iratát Luther jóváhagy­
ta, ő maga a birodalmi átok miatt a gyűlé­
sen személyesen nem vehetett részt. Júni­
usban a gyűlésen ezt felolvasták a császár
Az Ágostai Hitvallás, A Formula Concordiae
előtt, ezért nevezik Augsburgi Hitvallás­
nak is. M értéktartó hangneme és nyelve­
zete volt hivatott elérni, hogy a császár el­
ismerje a protestantizmust.
V Károly azonban megbízott néhány ka­
tolikus teológust, hogy a hitvallást utasít­
sák el. Munkájukat augusztusban olvasták
fel a gyűlésen. Erre Melanchton megírta
az Apológia, azaz az Ágostai Hitvallás védel­
me című iratát, melyet szeptemberben mu­
tattak be a császárnak, de az nem fogadta
el. A következő évben latinul és németül is
megjelent az Ágostai Hitvallás és az Apoló­
gia átdolgozott változata.
Az Ágostai Hitvallás két részre oszlik.
Az első részben huszonegy cikkely foglalja
össze az evangélikus tanítást. Ezek néme­
lyike a hagyományos katolikus tanítást kö­
veti (ilyen az Istenről, az eredendő bűnről
és a keresztségről szóló cikkely); mások
azonban határozottan a lutheránus állás­
pontot tükrözik (pl. a megigazulásról, az
úrvacsoráról, a jócselekedetekről szóló
cikkely). A második rész hét cikkelye a pá­
pai hatalommal való visszaélésnek az evan­
gélikus gyülekezetekben immár kiküszö­
bölt eseteit (pl. az egy szín alatti áldozást
és a cölibátus kötelezettségét) taglalja.
Hasonlóképpen tanítják [ti. a lutheránu­
sok], hogy az emberek nem lazulhatnak meg
Isten előtt saját erejükből, érdemükből vagy
cselekedeteikből, hanem ingyen igazíttatnak
meg a Krisztusért hit által, ha hiszik, hogy Is­
ten őket kegyelmébe fogadja, és bűneiket meg­
bocsátja a Krisztusért, ki halálával bűnein­
kért eleget tett. Ezt a hitet tudja be Isten belőt­
te való igazságul. Róma 3,21-26 és 4,5.
A MEGIGAZULÁSRÓL, 4. CIKKELY
A z Úr Vacsorájáról azt tanítják, hogy
Krisztus teste és vére valósággal jelen van, és
kioszttatik az Úr Vacsorájában azoknak,
akik vele élnek; egyszersmind elítélik azokat,
akik másképpen tanítanak.
Az Úr vacsorájáról, 10. cikkely
143
Azt tanítják tovább a mieink, hogy jó csele­
kedeteket tenni szükséges, nem azért, hogy a
kegyelmet kiérdemlő erejükben bizakodjunk,
hanem mert Isten akarata. A bűnbocsánatot
és a kegyelmet csak hit által lehet megragadni.
Mivel pedig a hit által a Szentlélek adományá­
ban részesülünk, a szívek is legott megújul­
nak, új indulatokkal telnek meg, hogy jó cse­
lekedeteket teremhessenek.
A HITRŐL ÉS AJÓ CSELEKEDETEKRŐL, 20. CIK­
KELY
1540-ben Melanchton kiadta a hitvallás
átdolgozott változatát. A legfontosabb vál­
tozást a 10. cikkelyen hajtotta végre, mely
immár így szólt: „Krisztus teste és vére
valóban megnyilvánul a kenyér és a bor ál­
tal azoknak, akik részesednek az Úr szent
vacsorájában." Ez igen közel áll *Bucer és
*Kálvin álláspontjához; mindketten el is fo­
gadták azt. Luther bánkódott, de nem szólt
semmit. Miután Melanchton meghalt, a
harcos lutheránusok egyre erősebben bí­
rálták őt.
Az 1531-es Ágostai Hitvallás és Apológia
részét képezi a lutheránus egyház hitvallá­
sainak, melyek a Formula Concordiae-ve\
együtt a Concordia- vagy Egyezség-könyv­
ben jelentek meg.
A Formula Concordiae (1577)
*Luther halála után a lutheránizmus híjával
volt egy tekintélyes vezetőnek. *Melanch-
ton számos tekintetben természetes örö­
köse lehetett volna a nagy reformátornak,
de sokan nem bíztak benne, Luther áruló­
jának látták őt. így a lutheránizmus számos
pártra oszlott, a különböző táborok élesen
összekülönböztek alapvető tanokon. A dol­
gok odáig fajultak, hogy egyszer a königs-
bergi professzorok puskával a kézben je­
lentek meg egy hitvitán. Az 1557-es
wormsi (katolikusokkal folytatott) hitvitán
144
a lutheránusok ország-világ szeme láttára
kényszerültek elismerni megosztottságu­
kat. A viták folytatódtak, de immár megje­
lent a megegyezésre való törekvés is. Az
1570-es években számos hitvallás keletke­
zett, és ezek alapján született meg 1577-
ben a Formula Concordiae, melyet számos
lutheránus fejedelemség elismert. 1580-
ban, pontosan ötven évvel azután, hogy V.
Károlynak felolvasták az *Ágostai Hitval­
lást, megjelent a Concordia-könyv. Ez a kö­
vetkezőket foglalja magában: az Ágostai
Hitvallás, Melanchton Apológiája, A smal-
kaldi cikkek Luthertől, a Tractatus de potes-
tate et primatu papae (Értekezés a pápa ha­
talmáról és elsőségéről; 1537) Melanch-
tontól, Luther Kis és Nagy kátéja, illetve a
Formula Concordiae.
A Formula Concordiae az evangélikusok
számára ahhoz hasonló szerepet töltött be,
amilyet a katolikusok számára a ^tridenti
zsinat - számos kérdésben meghatározta a
lutheránus álláspontot, és így megterem­
tette a világos lutheránus ortodoxiát. A
Concordia-könyv azonban nem nyerte el
mindenki tetszését. Dánia (lutheránus) ki­
rálya például oly mértékig felháborodott
rajta, hogy példányát azon nyomban tűzre
hajította. A dán egyház soha nem ismerte
el a könyvet. Némely német fejedelemség
szintén elutasította a hitvallást, és később
a református táborhoz csatlakozott.
A Formula Concordiae két részből áll. Az
első rész tartalmazza „Az Ágostai Hitvallás­
nak a teológusok által vitatott cikkelyeinek
rövid foglalatát, Isten Igéjének megfelelően,
keresztyén módon előadva és rendezve ”.
Ez bevezetésből és tizenkét, a vitatott kér­
déseket taglaló cikkelyből áll. A négyszerié
ilyen hosszú második rész, a „Szilárd nyilat­
kozat” ugyanezeket a kérdéseket vizsgálja,
csak sokkal részletesebben.
A bevezetés megerősíti az elvet, mely
szerint csak a Szentírás lehet valamely ta­
Reformáció és ellenreformáció
nítás mércéje vagy normája. De bár a Bib­
lia jelenti azt a próbakövet, amely alapján
bármely tanítást meg kell ítélni, a Concor-
dia-könyvben foglalt lutheránus hitvallá­
sok is tanítást értékelő szerepet hivatottak
vinni. Mivel azonban a Formula Concordiae
tantételei nem magától értetődően követ­
keznek a Szentírásból, ellentmondás feszül
a Szentírásnak mint egyedüli normának az
elvi meghatározása és a lutheránus hitval­
lásoknak ebbe a helyzetbe való gyakorlati
felemelése között, habár a Formula ki­
mondja, hogy a hitvallások „nem bírák, mi­
ként a Szentírás, hanem csak tanúságot
tesznek a hitről, és azt magyarázzák”.
Melanchton kezdetben maga is elfogadta
Luthernek az emberi akarat rabságáról val­
lott nézetét. De 1555-re megváltoztatta
véleményét, és az emberi szabad akarat­
nak jelentős szerepet tulajdonított az üd­
vösségben. Ezt az első két cikkely elutasít­
ja, és teljesen *ágostoni alapokra helyez­
kedik. A megtérés munkáját kizárólag Is­
ten végzi, aki „a makacs és ellenkező em­
bereket hajlandókká teszi”.
Melanchtont különösen azért bírálták,
m ert a valóságos jelenlét lutheri tanításá­
tól eltávolodott - ezért aztán „kripto-
kálvinistának” bélyegezték. A hetedik cik­
kely határozottan elutasítja ezt az álláspon­
tot, és a valóságos jelenlét tisztán lutheri
tanítását vallja.
Kérdeztetik: Az szent Vacsorában az m i
Urunk Jézus Krisztus igaz teste és igaz vére
bizonnyal és állatja [értsd: szubsztancia, lé­
nyeg] szerint jelen vagyon-e? A z kenyérrel és
borral osztogattatik és véttetik-e mindazok­
nak, kik a Sacramentommal élnek, akár
méltók s akár méltatlanok, akár jók s akár
gonoszok, akár hívek s akár hitetlenek legye­
nek azok: mindazáltal így az hívek az Úr Va­
csorájából vigasztalást és életet vegyenek? Az
Cingliánusok [ti. zwingliánusok!] ezt az
Krisztus testének és vérének a Szent Vacsorá-
Spener
bán való jelenlétét tagadják, m i pediglen
valljuk azt.
E z veteködésnek tökéletes megmagyarázá­
sához tudnunk köll legelőször, hogy két neme
vagyon az Sacramentariusoknak [a jelenlétet
tagadók]. Mert némely Sacramentariusok
igen gorombák [a zwingliánusok]: ezek ho­
mály nélkül való igékkel nyilván vallják azt,
m it szívökben értenek, tudniillik, hogy az Úr
Vacsorájában csak kenyér és bor legyen jelen,
csak azok osztogattassanak és szájjal vétesse­
nek ott. Vágynak némely álnok, ravasz és
mindeneknél ártalmasb Sacramentariusok
is [pl. Melanchton és *Kálvin]. Ezek az Úr
Vacsorájának dolgárul szólván részben nagy
ékesen az m i szavainkkal élnek, és tettetik,
hogy ők is hiszik az Krisztus igaz állat szerint
való testének és vérének bizonyos jelenlétét ez
szent Vacsorában, de mindazáltal lélek sze­
rint való jelenlétének és ételének mondják azt,
mely hit által leszen. Ez utolsó Sacramenta­
riusok az ékes szók alatt ugyanazon goromba
vélekedéstfedezgetik és tartják, kiben az elsők
vágynak: tudniillik, hogy kenyérnél és bornál
egyéb semmi az Úr Vacsorájában jelen ne le­
gyen, avagy semmi több szájjal ne vétessék.
Mert ez az ige „lélek szerint" semmi egye­
bet az ő értelmük szerint nem jegyez, hanem
csak az Krisztusnak lelkét, kit hisznek jelen
lenni: avagy ez ige alatt értik az távol levő
Krisztusnak erejét és, érdemét, az Krisztus­
nak testét pedig semmiképpen nem hiszik a
földön jelen lenni, hanem ilyen értelemben
vágynak, hogy csak ott fönn, az felső égben
tarttatik az: és azt mondják, hogy szükség
minekünk szívbéli gondolatainkkal fölemel­
kednünk és ott kell az Krisztus testét és vérét
keresnünk és semmiképpen nem ez földön az
Szent Vacsorának kenyerénél és boránál.
Hisszük, tanítjuk és valljuk, hogy az Úr
Vacsorájában az Krisztusnak teste és vére bi­
zonnyal és állatja szerint jelen vagyon és
hogy az kenyérrel és az borral valóban oszto-
gattatik és véttetik.
145
Hisszük, tanítjuk és valljuk, hogy az
Krisztusnak teste és vére nemcsak lélek sze­
rint hit által, de még test szerint is véttetik az
kenyérrel és az borral, mindazáltal nem az
Kapemaumbeliek6 értelme szerint, hanem
természet fölött való mennyei módon az
Sacramentum szerint való egyesülésnek
módja szerint... A k i ezt a kenyeret eszi,
Krisztus testét eszi az.
E gyesség könyve, 7. cikkely (1598-as for­
dítás, mai helyesíráshoz igazítva)
Miért kellett az evangélikusoknak oly
hevesen elutasítaniuk az „álnok sakramen-
táriusok” által tanított Krisztussal való lel­
ki táplálkozást? M ert noha a Formula azt
állítja, hogy a Krisztus teste és vére jelen
van a „borban és a kenyérben”, ennek dur­
ván fizikális értelm ezését is tagadja: „Ez­
úton minden minősítés nélkül elítéljük a
Krisztus testéből való kapernaita evést,
mintha az ember Krisztus testét a fogával
rágná meg, és ételként megemésztené”.
Ehelyett a „Krisztus testéből való igaz, bár
lelki táplálkozást” állítja a Formula. És
azért utasítja el az „álnok sakramentáriu-
sokat”, m ert fenn kívánja tartani a sákra-
mentum objektivitását: „aki ezt a kenyeret
eszi, Krisztus te sté t eszi az”. Azt mondani,
hogy csupán lelkileg és hit által táplálko­
zunk Krisztus testéből, fölöslegessé teszi
a sákramentumot.
Philip Jákob Spener
A pietizmus alapítója
Spener 1635-ben született Elzászban. Bib-
liás neveltetésben részesült, és a lelkészi
pályát választotta. 1666-tól vezető lelki-
pásztorként tevékenykedett Frankfurtban,
és ez idő alatt lett a pietizmus „atyja” vagy
6 Átlényegülésben hívők, akik kannibalista módon
veszik magukhoz a jegyeket; gúnyszó, lásd János 6,
52-63. (A ford.)
146
alapítója. 1686-ban Drezdába költözött,
hogy udvari káplán legyen, majd 1691-ben
berlini lelkipásztor lett. 1705-ben halt meg.
A XVII. század közepére nem volt min­
den rendben a lutheránizmus körül. Min­
den állampolgárt csecsemőkorában meg­
kereszteltek, ezért a lutheránus fejede­
lem ségekben mindenkit „újjászületett”
keresztyénnek tartottak. Noha mindenki
az egyházhoz tartozott, és mindenki okí­
tásban részesült a lutheránus tanításból, az
eleven keresztyén hitnek nagy híja volt. A
pietizmus ezt a hiányosságot kívánta pótol­
ni. Céljait Spener a pietista reformot hirdető
1675-ös kiáltványában, a Pia desideriában
(Szent vágyakozások) fogalmazta meg.
A pietisták a Krisztusba vetett eleven,
személyes hitet hangsúlyozták. Nem elég az
egyház megkeresztelkedett tagjának lenni,
elfogadni az evangélikus tanítást. Újjá is kell
születni, meg kell térni. (Spener nem tagad­
ta azt a lutheránus tant, hogy a keresztség-
ben a gyermek újjászületik, de azt állította,
hogy ez a kegyelmi ajándék sokaknál el­
vész.) Az igaz keresztyénség nem hinni való
tanítás, hanem a Szentléleknek a megtérés­
ben és új életben való megtapasztalása.
Az eleven, személyes hitnek ezzel a
hangsúlyozásával Spener nem kívánta alá­
becsülni a komoly tanítás jelentőségét, de
megfelelő helyét kijelölni annál inkább.
Még mindig jobb egy kálvinista (sőt egy pá­
pista!), aki valóban megélt módon hisz Jé­
zus Krisztusban, mint egy szigorúan orto­
dox lutheránus, aki nem hisz így. Ilyen mó­
don a pietizmus voltaképpen fellázadt a kor
legfőbb törekvése, a lutheri tanítás részlet-
kérdéseinek örökös latolgatása ellen. A
tanbeli reformok a lutheránus ortodoxia ta­
nításainak részletekbe menő, csaknem
megszállott vizsgálatához vezettek, miköz­
ben az élet megújítására lett volna szükség.
Spener alapvetőnek tartotta a Biblia ta­
nulmányozását. De nem elég a Bibliát a lu­
Reformáció és ellenreformáció
theránus tanok igazolására és a lutherániz­
mus ellenségeinek cáfolatára használni.
Arra van szükségünk, hogy a Szentlélek a
Biblia által szívünkhöz szóljon, és az Igét
személyesen magunkra alkalmazzuk. A
Bibliát kegyességi alapon kell olvasni és
prédikálni, és ennek meg kell változtatnia
egész életvezetésünket.
Spenert elszomorította a sok újjá nem
született lelkipásztor, akinek élete nem
példázta tanítását. E zért szorgalmazta,
hogy a teológiai oktatás ne csak a lutherá­
nus ortodoxia útvesztőjében igazítson el,
hanem változtassa meg a hallgatók életét,
és készítse őket fel a gyakorlati igehirde­
tésre és személyes lelkipásztori munkára.
Ennek érdekében Spener először biblia­
köröket szervezett, melyek közvetlen kap­
csolatba hozták a papokat a hívekkel.
Spener erősen hitt az egyetemes papság
lutheri tanában és a minden keresztyén ál­
tal végzendő lelki szolgálatban. Spener leg­
jelentősebb tanítványa, A. H. Francke
(1663-1727), a pietizmus másik jelentős
vezéregyénisége, főképpen Halléban tevé­
kenykedett, ahol pietista alapokon, új
egyetemet alapított.
A pietizmusnak óriási volt a hatása. A lu­
theránus egyházon belül azóta is meghatá­
rozó tényezővé vált, különösen bizonyos
területeken, például Württembergben és
Norvégiában. Spener keresztfia, Zinzen-
dorf gróf (1700-1760) vezető szerepet vitt
a morva egyházban, melynek hatása az
egész világra kiterjedt. Mély benyomást
tett a *Wesley fivérekre, és általuk az an­
golszász evangelikalizmusra. Valójában az
evangelikalizmus ugyanazt a szerepet vitte
az angolszász világban, amit a pietizmus a
lutheránusban. A pietisták, morvák és az
evangéliumiak vezető szerepet játszottak a
missziói mozgalomban.
Mára a „pietista” szót szinte kizárólag
megbélyegzőleg használják. A széles kör­
Spener
ben elterjedt felfogásban a pietista nem tö­
rődik mással, csak tulajdon, személyes üd­
vösségével, számára a világtól való elvonu­
lás és a belső lelki béke m egterem tése je­
lenti a keresztyén életet. Célul tűzi ki má­
sok lelkének megmentését, de a társada­
lom egészével nem törődik; annyira leköti
figyelmét az eljövendő világ, hogy a mosta­
ni szükségleteire már nem jut ideje. Való
igaz, a pietizmus néha elfajult, és önnön
karikatúrájává vált, de az első pietistákat
korántsem vádolhatjuk ezzel. Az egészsé­
ges gondolkozású pietisták mindig fenntar­
tották az egyensúlyt az egyén és a közös­
ség, az evilági és a túlvilági között.
Harmadszor hozzá kell szoktatnunk az em­
bereket ahhoz, hogy a puszta tudás nem elegen­
147
dő az igaz keresztyénséghez - mert az minde­
nekelőtt egyfajta magatartást jelent. Drága
Megváltónk éppen a szeretetet nevezte a tanít­
ványok igazi fémjelének - (János 13,34,35;
15,12; ljános 3,10,18; 4,7-8, 11,12,13,21).
Ehhez hasonlón a szeretett János öregkorában
(mint Jeromos írja a Galata 3,6-ról írt kom­
mentárjában) szinte nem is mondott mást ta­
nítványainak, mint hogy „Gyermekem, sze­
ressétek egymást". Azok pedig ezt idővel meg­
elégelték, és megkérdezték, minek hajtogatja
ezt szüntelen. János pedig ígyfelelt „Mert ez az
Úr parancsolata, és ha szeretet van, az elegen­
dő.” És való igaz, mert ha valaki hisz, és hit
által megáldatik, annak élete és az, ahogyan
teljesíti Isten parancsolatait, szeretettről áll.
Pia desideria
148
A református hagyomány
Ulrich Zwingli
A svájci reformáció
Ulrich Zwingli indította útjára a protestan­
tizmust Svájcban, és ő volt az első refor­
mátus teológus. 1484 szilveszterének nap­
ján, ötvenkét nappal Luther után született
Wildhausban, hatvan kilométerre Zürich-
től. Nagyjából Lutherral egy időben jutott
el protestáns meggyőződéséhez, de tőle
teljesen függetlenül. A hátterük is külön­
bözött, Luther *Gabriel Biel tanítványaitól
az „új módszert” tanulta, Zwingli pedig
*Aquinói Tamás „régi m ódszerét”.
Zwinglire, Lutherral ellentétben, erősen
hatott *Erasmus humanizmusa. így azután
teológiai szemléletük is másként alakult
Zwingli különösképpen azt gondolta, hogy
semmilyen tanításnak nem szabad ellent-
mondania az értelemnek, míg Luther jóval
csekélyebb szerepet tulajdonított az érte­
lemnek a teológia művelésében. Ez a kü­
lönbségük különösen kitűnt a Jézus Krisz­
tusnak az úrvacsorában való valóságos je­
lenlétéről kialakított felfogásukból.
1506-ban Zwingli plébános lett a d a r u s ­
ban. Itt erős támadást indított a zsoldos
katonáskodás ellen. Akkoriban igen kapó­
sak voltak a svájci katonák mint zsoldosok,
és ez komoly jövedelemforrásnak bizo­
nyult, akárcsak ma a svájci bankok. Zwingli
ezt egyre inkább erkölcstelennek látta, és
elkezdett ellene prédikálni. Ezt a glarusiak
nem tűrhették, és Zwingli 1516-ban Ein-
siedelnbe m ent lelkipásztornak, a Szűz
M ária-kultusz egyik akkori és mostani
központjába, d aru sb an és Einsiedelnben
Zwingli rengeteget olvasott, és valójában
ekkor fektette le református felfogásának
alapjait Felismerte mindenekelőtt a Szent­
írás legfőbb és végső tekintélyét 1518-ban
Reformáció és ellenreformáció
kinevezték a zürichi Grossmünster (Nagy­
templom) lelkipásztorává. Itt módszeres
prédikációsorozatot tartott a Biblia összes
könyvéről. Ez a korai egyházban bevett
szokás volt, de Zwingli idejében gyökeres
újításnak tetszett.
Zürichben Zwingli fokozatos újításokat
vezetett be, eleinte a római katolikus egy­
házi hatóságok egyetértésével. M ég 1523-
ban is meleghangú levelet kapott a pápától!
1522-ben adta ki első reformátori iratát,
ezután számos írásával terjesztette néze­
teit szerte az országban. 1525-re Zürichet
csaknem teljesen megújította, a m isét fel­
számolta, helyébe egyszerű úrvacsorái is­
tentiszteletet léptetett. Több kanton is kö­
vette Zürich példáját, és úgy tűnt, megva­
lósulhat Zwingli álma, az egyesült evangé­
liumi Svájc. Evégett Zwingli szövetségbe
fogta az evangéliumi kantonokat, de a kato­
likus kantonok fenyegetve érezték magu­
kat, és ellenszövetséget hoztak létre.
Mindez 1529-ben háborúhoz vezetett. A
harcokat némi tűzszünet követte, majd
1531-ben kiújultak a küzdelm ek, és
Zwingli a kappeli csatatéren lelte halálát.
Még 1522-ben adta ki Von Klarheit und
Gewissheit des Wortes Gottes (Isten Igéjé­
nek világosságáról és bizonyosságáról) cí­
mű művét. Ebben fejtette ki a Szentírás
végső tekintélyéről szóló alapvető protes­
táns elvet. Isten Igéje bizonyos. Amit Isten
kimond, bekövetkezik: „Ezt mondta Isten:
»Legyen világosság*, és lett világosság”
(lM óz 1,3). Isten Igéje világos. Ez nem je­
lenti azt, hogy nem lehet félreértem. Ha
eleve meglévő véleményünkkel és értel­
mezésünkkel közelítünk a Bibliához, és azt
rá akarjuk erőltetni, akkor nem halljuk
meg üzenetét. De amikor Isten gyerm eke­
it szólítja meg, Igéje magával hozza saját
Zwingli
világosságát. Ekkor megérthetjük azt min­
den emberi eligazítás nélkül, nem azért,
m ert mi képesek vagyunk m egérteni, ha­
nem azért, m ert a Szentlélek megvilágosít
minket, és lehetővé teszi számunkra Isten
Igéjének önnön világosságában való meg­
értését. Nem szabad abba a hibába esnünk,
hogy Isten Igéjét tévedhetetlen emberi ér­
telmező - például a pápa vagy zsinat - alá
rendeljük. Ez a gyakorlatban annyi, mint
addig csűmi-csavami a Bibliát, amíg eleve
megfogalmazott gondolatok alátámasztásá­
ra alkalmas nem lesz. A bizonyosság nem
az emberi tudásból, sem pedig egyházi ha­
tóságtól, hanem az Istenre való alázatos
odafigyelésből származik. így számol be
Zwingli tulajdon tapasztalatáról:
Ifjabb koromban túlságosan sokat adtam
az emberi tanításokra, m int abban az időben
mások is, és amikor... teljességgel a Szent­
írás olvasásának szenteltem magam, folyvást
a filozófia és a teológia akadályába ütköz­
tem. De végül eljutottam oda, Isten Igéjének
és a Szendéteknek a vezetésével, hogy meglás­
sam, e dolgokat félre kell állítanom, és Isten
tanítását közvetlenül az 6 Igéjéből megis­
mernem. Ekkor Isten világosságát kértem, és
a Szentírás sokkal világosabbá vált előttem -
pedig semmi mást nem olvastam m int ha
mélyen elmerülök a kommentárok és magya­
rázók írásaiban.
Von Klarheit und Gewissheit des
WORTES GOTTES
Zwingli azt is felismerte, hogy az Isten
Igéjére való őszinte odafigyelés nem szá­
molja fel szükségképpen a nézeteltérése­
k e t 0 maga is vitába bonyolódott k ét má­
sik újító csoporttal a sákramentumok ter­
m észete tekintetében. Először is azokkal a
zürichiekkel, akik radikálisabb reformokat
akartak. Ok nem elégedtek meg a megújí­
tott államegyházzal, az elkötelezett ke­
resztyének önkéntes egyházát akarták,
amelybe felnőttkori keresztség után lehet
149
belépni. Kezdetben Zwingli és a radikáli­
sok sok mindenben egyeztek, de 1525-re a
viták elfajultak, és Zürich városi tanácsa,
Zwingli egyetértésével, fellépett ellenük.
Ugyanebben az évben jelentette meg Von
Wiedertauf und Kindertaufe (Az újrake-
resztelésről és a gyermekkeresztségről)
című könyvét, melyben azzal vette védel­
mébe a gyerekkeresztelést, hogy az a szö­
vetségjele, és a szövetség az egész család­
ra, nemcsak az egyénre vonatkozik. Noha a
gyerekkeresztséget fenntartotta, Luther­
ral ellentétben elutasította azt a katolikus
elgondolást, hogy a keresztség nyomán új­
jászületnek és bűnbocsánatban részesül­
nek még a csecsemők is. A keresztségben
idővel hitünk külső jelét látta.
A másik vitája Lutherral támadt Jézus
Krisztus úrvacsorái jelenlétével kapcsolat­
ban. Luther ugyan elutasította az átlénye-
gülés római katolikus tanát, de továbbra is
hitt Krisztus testének és vérének a „ke­
nyérben és borban” való jelenlétében.
1524-ben Zwinght ettől az állásponttól a
holland Comelius Hoen térítette el. Ettől
kezdve elvetette a valóságos jelenlét tanát,
és azt állította, hogy a kenyér és a bor csu­
pán jelképezi Krisztus testét és vérét. A
Szentlélek által Jézus Krisztus jelen van az
úrvacsorái istentiszteleten, de teste és vé­
re, ember-volta a mennyben van, az Atya
jobbján. Az úrvacsora nem más, mint hála­
adó megemlékezés, amelyen visszatekin­
tünk Krisztusnak a keresztfán véghezvitt
munkájára. Ugyanakkor olyan közös étke­
zés is, amelyen Krisztus teste jelen van, de
a gyülekezet formájában. Zwingli élete vé­
géig ezt az álláspontot képviselte. 1530-as
hitvallásában a következőképpen foglalja
össze kiérlelt tanítását
Hiszem, hogy a szent eucharisztiában (va­
gyis a hálaadás vacsorájában) Krisztus igaz
teste a hit szemlélődése által van jelen. Más­
ként szólva, akik hálát adnak az Úrnak a Fi-
150
óban nékiink adott jóságáért, azok elismerik,
hogy Krisztus igaz testet öltött, abban igazán
szenvedett, és tulajdon vérével igazán lemosta
bűneinket. Így mindaz, amit Krisztus tett, a
hit szemlélődése által jelenvalóvá lesz nekik.
De hogy Krisztus teste, azaz lényeg és valóság
szerinti természetes teste mind jelen van a Va­
csorában, mind pedig megesszük szájjal és
foggal, miként állítják a baptisták és azok,
akik az egyiptomi húsos fazekakra vágynak
[ti. a lutheránusok], azt m i nemcsak tagadjuk,
hanem határozottan Isten Igéjének ellentmon­
dó tévedésnek állítjuk... Krisztus természetes
testét nem esszük szájjal, miként 8 maga is bi­
zonyítja, midőn azt mondta a zsidóknak, akik
zúgolódtak testének valóságos megevése miatt:
„A test nem számít semmit” (Jn 6,63)... Az
„Ez az én testem " szókat nem betű szerint, ha­
nem képletesen kell felfogni, miként az „az Úr
páskája" (2Móz 12,11) szavakat is.
Zwingli itt elismétli a Lutherral folytatott
1529-es marburgi hitvitán felhozott érveit,
és ezeket fejti ki egzegetikai részletesség­
gel a Commentarius, vagyis az igaz és a ha­
mis vallás magyarázata című összefoglaló
művében. Meggyőzően érvel Krisztus tes­
tének az úrvacsorái jelenléte ellen, de azt a
veszélyt nem sikerül elkerülnie, hogy az
úrvacsorát merő megemlékezéssé egysze­
rűsítse. Hozzájárulása valójában abban állt,
hogy bírálatával felszámolta a régi felfogást.
Az új úrvacsorái tan tényleges kialakítása
különösen *Bucerra és *Kálvinra várt, még
ha ők Zwinglire alapoztak is.
Zwingli idő előtt, csatában lelte halálát
Nem jutott ideje arra, hogy eszméit kiérlel­
je, hogy rendszeres református teológiát
dolgozzon ki. Ez a feladat Kálvinra hárult,
ezért nevezik a református protestantiz­
must ma kálvinizmusnak, nem zwinglianiz-
musnak. De ha az építményt mások fejezték
is be, és ha Zwingli majdhogynem feledésbe
merült is, a svájci protestantizmus és a re­
formátus teológia alapjait ő vetette meg.
Reformáció és ellenreformáció
Martin Bucer (Butzer)
A kálvinizmus atyja
Martin Bucer 1491-ben az elzászi Schlett-
stadtban született Tizenöt évesen csatlako­
zott a dominikánus barátokhoz. Mint
*Zwingli, *Aquinói Tamás „régi módsze­
rén” nevelkedett, és az *erasmusi humaniz­
mus hatása alá került. 1518-ban részt vett
az Ágoston-rendi barátok általános káptala­
ni gyűlésén Heidelbergben. *Luther felszó­
lalását hallva, Bucer azonnal a reformátorok
táborába lépett. Néhány év múlva, 1523-ban
Strassburgba költözött, ahol a reformációt
Matthias Zell már korábban bevezette, és
ahol számos reformátor rövidebb-hosszabb
ideig tartózkodott - például *Kálvin János,
Wolfgang Capito, Kaspar Hedio, Peter
Martyr, Jákob és Johannes Sturm. Mégis
Bucer lett Strassburg reformátora.
Bucer alatt Strassburg a reformáció
egyik központjává vált, sokaknak példát
adva. Oktatási reformjait, melyeket Bucer
támogatásával Johannes Sturm irányított,
Európa-szerte lemásolták. Bucert éppúgy
foglalkoztatta a pásztori munka, mint a
dogmatikai reform. Von dér wahren Seel-
sorge (Igaz pásztori gondoskodás) című
művével Bucer e tárgyban a XVI. század
legjelentősebb alkotását hozta létre.
Az egyházi fegyelem kérdését is szem
előtt tartotta, és e téren számos intézke­
dést hozott Strassburgban. 1546-ban gyü­
lekezeten belüli kisebb, hitépítő csoportok
felállítását javasolta. Talán ez ihlette meg
*Spenert a következő században. 1546-ban
azonban Strassburg megadásra kénysze­
rült a császári seregek előtt, és el kellett
ismernie a császár vallásbékéjét. Bucer
nem akart ily módon megegyezni, és elfo­
gadta a meghívást, hogy a cambridge-i
egyetem teológiai karán legyen királyi pro­
fesszor. Itt halt meg 1551-ben. A vallásbé­
ke összeomlása után Strassburg harcos lu­
Bucer
theránus álláspontra helyezkedett, és
nemigen tisztelte többé Bucert.
Bucer nem hagyott hátra szervezett
csoportot, és az utóbbi időkig voltaképpen
meg is feledkeztek róla. Valójában azonban
nagy hatást gyakorolt korában, két irány­
ban is. Cambridge-i tartózkodása alatt erő­
sen hatott az angol reformáció alakulására,
jórészt *Thomas Cranmer révén. Bucer
keze nyoma felismerhető a VI. Edward ide­
jén kiadott két imakönyvön (1549 és 1552)
is. A De regno Christi (Krisztus országáról)
című munkájában voltaképpen a keresz­
tyén Anglia politikai programtervezetét ír­
ta meg. Az Edward király halálát (1553) kö­
vető események megakadályozták e prog­
ram megvalósítását, de a mű továbbra is
nagy befolyással volt, különösen a puritán
mozgalomra. Legnagyobb hatását Bucer
Kálvin János révén fejtette ki. 1538 és
1541 között Kálvin Strassburgban tartóz­
kodott, és ez idő alatt Bucer számos tekin­
tetben befolyásolta gondolkodását. Ezért is
nevezték Bucert, megbocsátható túlzással,
a kálvinizmus atyjának.
Bucer továbbá igen sokat te tt az egyházi
egység érdekében. Erasmushoz hasonlóan
nem örült a megosztottságnak és a viszá­
lyoknak, *Melanchtonhoz hasonlóan sok­
szor hajlott a megegyezésre, és ezért so­
kan nem bíztak benne. Kezdeményezései
néha valóban nem voltak megfontoltak, és
olykor visszafelé sültek el. Egy mai szerző
mondta némely lépéséről, hogy „olyan volt
akár egy ostromgépből kilőtt olajág”. Fájó
sebet ejtett, ha valakit eltalált.
Bucer mindazonáltal a protestánsok és a
római katolikusok megbékélésének módja­
it is lelkesen kereste. 1539 és 1541 között
számos hitvitát tartottak Németországban
a két párt egyesítése végett. Az utolsó
ilyen regensburgi vitát csaknem siker ko­
ronázta, minthogy a felek egyetértettek a
hit által való megigazulás kérdésében.
151
Egyebek mellett azonban Luther úgy vél­
te, Bucer túl sokat engedett, és kijelentet­
te: „Bucer Regensburgtól bűzlik”. (Az
igazsághoz az is hozzátartozik, hogy
Melanchton is, Kálvin is elfogadta az egyez­
séget.) Bucer ugyancsak meg akarta nyerni
az anabaptistákat. Amíg Európa-szerte kí­
méletlenül üldözték, addig Strassburgban
befogadták őket. Bucer vitatkozott velük, és
sokukat meggyőzte a maga igazáról. De a fo­
lyamat nem volt egyoldalú. Bucer meghall­
gatta az ellenvéleményt, és hajlandó volt ta­
nulni is belőle. Az egyházi fegyelemmel kap­
csolatos nézetei éppen az anabaptistákkal
folytatott viták nyomán keletkeztek.
Bucer tehát igyekezett a római katoliku­
sokkal és az anabaptistákkal is megbékél­
ni, de a reformátorok táborán belüli egysé­
get is szorgalmazta. A Krisztus testének
úrvacsorái jelenléte körüli viták a reformá­
torokat két ellentétes táborra, lutheránu­
sokra és svájciakra osztották. Amikor
Bucer először szembesült azzal a gondolat­
tal, hogy a kenyér és a bor csupán jelképe­
zi Krisztus testét, a valóságos jelenlét ta­
nát vette védelmébe. Később azonban úgy
látta, hogy ezt a Biblia nem támasztja alá,
és ezért átállt a svájci táborba. 1528-ban,
amikor a vita már hevesen lángolt, arra a
következtetésre jutott, hogy a svájciak fél­
reértették Luthert, az soha nem tanította
Krisztus testének a kenyérben és borban
való lokális jelenlétét. így eldöntötte, hogy
a két pártot ki lehet békíteni, és köztes ál­
láspontra helyezkedett.
Luther és Zwingli felfogásából egyaránt
átvett elemeket. Zwinglivel egyetértésben
azt állította, hogy „a kenyér és a bor... ön­
magában nem változik meg, azok az Úr
szavai és rendelkezése szerint csupán jel­
képek”. Lutherral egyetértésben azt állí­
totta úrvacsorái hitvallásában (52; 1550),
hogy az eucharisztiában „az Úr testét és
vérét magát vesszük magunkhoz, hogy ál­
152
táluk mind nagyobb mértékben és mind tö­
kéletesebben részesülhessünk az újjászüle­
tésben” és „a tökéletesebb közösségben,
vagy az Úr testében és vérében való közös­
ségnek a bennünk való tökéletesedésében”.
Másként szólva Bucer elfogadta a Krisztus
testével és vérével való valóságos táplálko­
zást, de anélkül, hogy azok valóságosan je­
len volnának a kenyérben és a borban. E
köztes álláspontot Luther nem fopdta el.
Az 1529-es marburgi hitvitán ezt mondta
Bucemek: „Nem tekinthetlek tanítvány­
omnak... Nyilvánvaló, hogy bennünk nem
ugyanaz a lélek munkál.”
1530-ban olvasták föl V Károly előtt az
*Ágostai H itvallást Bucer és társai pedig
előálltak egy másik hitvallással, a Confessio
tetrapolitaná-vá (A négy város, [Strass-
burg, Konstanz, Memmingen és Lindau]
hitvallása), amely kimondja:
Mindazoknak, akik őszintén az ő tanítvá­
nyai közé sorolják magukat és az ő rendelkezé­
sei szerint részesülnek ebből a vacsorából,
[Krisztus] kegyelmesen igaz testét és igaz vérét
adja, hogy azt igazán megegyék és megigyák a
lelkek ételéül és italául, az örök életre való táp­
lálékul.
C onfessio tetrapolitana 18
Ez a hitvallás ugyancsak elveti azt a gon­
dolatot, hogy „vacsoráinkon nem szolgálta­
lak ki semmi más, csak kenyér és bor”.
1536-ban Bucer Wittenbergbe ment,
hogy találkozzék, és a kérdésről tovább tár­
gyaljon a lutheránusokkal. Itt aláírta a
Melanchton megfogalmazta wittenbergi
konkordátumot, mely a lutheri álláspontra
helyezkedett. Luther felháborodására azon­
ban Bucer ehhez a maga egyéni és valame­
lyest fonák magyarázatát fűzte, megfosztva
számos kitételét annak term észetes értel­
métől. Bucer ama kísérletei, hogy a luthe­
ránusok és a zwingliánusok közé beékelje a
maga szilárd „középpártját”, nagyobbrészt
kudarcba fulladtak. Legnagyobb eredmé­
Reformáció és ellenreformáció
nye az volt, hogy Kálvint is ügye mellé ál­
lította.
Ilyenképpen szolgálhatjuk híven az Urat:
a törvényes rendnek megfelelően válasszuk
meg és iktassuk be a társadalom m inden ré­
tegéből származó lelkészeket. A cél az, hogy
olyanok legyenek ők, akikben m indenki meg­
bízik, és akiket m indenki szeret, akik e szol­
gálatra és igaz pásztori gondoskodásra kellő
talentumot és buzgóságot kaptak... Ily mó­
don teljesül a pásztori gondoskodás öt fe l­
adata: az elveszettek felkutatása és megtalá­
lása; a szétszórattak visszakozása; a sebesül­
tek gyógyítása; a betegek megerősítése; az
egészségesek védelme és legelőre vezetése.
V on dér wahren S eelsorge , Summa
Kálvin János
G enf tudósa
Jean Calvin 1509-ben, az észak-franciaor­
szági Noyonban született. Tanulmányait a
párizsi, az orleans-i és a bruges-i egyete­
men végezte. Csodálta *Erasmust és a hu­
manizmust, és 1532-ben ő maga is kiadott
egy humanista szellemű tanulmányt, ami­
ben Seneca De clementiá-ját (A nagylelkű­
ségről) kommentálta, de ez nem váltotta
be a hozzá fűzött reményeit. Nagyjából ez­
zel egy időben Kálvin megtért.
M ivel túlságosan csökönyösen hittem a
pápista babonákban ahhoz, hogy könnyű­
szerrel kiszabadulhassak e mélységesen mély
veremből, Isten hirtelen megtérítésemmel
uralmába hajtotta és tanítható keret felé te­
relte elmémet, mely ifjonti koromhoz képest
szokatlanul megszilárdult.
így azonnal a teológiai tanulmányoknak
szentelte magát. 1533-ban összefüggésbe
hozták a párizsi egyetem új rektorának,
Nicholas Copnak enyhén protestáns hangú
beszédével (állítólag ő írta). Ezért sebté­
ben el kellett hagynia a várost. A követke­
Kálvin
ző évben a római m isét támadó „plakátok­
kal” szórták tele Párizst, az egyiket a kirá­
lyi hálószoba ajtajára függesztették, már ha
hihetünk a beszámolóknak. Mindenesetre
I. Ferenc király bősz hadjáratot indított a
reformátorok ellen. Kálvin elhagyta Fran­
ciaországot, és Bázelban telepedett le.
1535 nyarára befejezte Institutiójának, A
keresztyén vallás rendszere című művének
első kiadását. De a békés tudósi élet hama­
rosan véget ért. 1536-ban Strassburgba ké­
szült, de egy helyi csetepaté miatt kényte­
len volt Genfen át kerülő utat választani,
amely, mint később kiderült, az európai
történelem egyik legvégzetesebb vargabe­
tűjének bizonyult Genf épp ekkor lépett a
reformáció útjára, részben politikai okok­
nál fogva. Kálvin csak egy éjszakát akart a
városban tölteni, de Faréi, a genfi reformá­
torok vezére maradásra bírta.
M iután Faréi megtudta, hogy szívemben el­
tökéltem, magányos tanulmányoknak szente­
lem magam, és ezért egyéb elfoglaltságoktól
meg kívántam szabadulni, és m ikor már nem
hatott rá semmilyen könyörgésem, szidalmaz­
n i kezdett, hogy Isten elátkozza visszavonulá­
somat és a tanulmányok általam keresett nyu­
galmát, ha visszavonubk és megtagadom a
segítséget az oly nagyon sürgető szükségben.
Korholása olyannyira megtöltött rettenettel,
hogy lemondtam tervezett utam folytatásáról
A városi tanács tudomásul vette „ama
francia” alkalmazását. Kálvin 1536 és 1538
között szolgált Genfben. Szigorú hitvallási
és erkölcsi fegyelem bevezetésére töreke­
dett, de ezt sem a köznép, sem a polgárság,
sem a város elöljárói nem nézték jó szem­
mel. Kálvin ebben az időben túlságosan ta­
pasztalatlannak és lobbanékonynak bizo­
nyult. Ellenzőinek kapóra jött egy egyház­
kormányzati vita, Kálvint száműzték, és ő
Bázelbe távozott, hogy folytathassa tanul­
mányait és az írást. De terve ism ét kútba
esett. *Martin Bucer többször is hívta,
153
hogy menjen Strassburgba, és szolgáljon a
m enekült franciák kis gyülekezetében.
Kálvin ellenállt a kérésnek, mígnem Bucer
kitépett egy lapot Faréi könyvéből, és Jó­
nás példájával fenyegette meg. Kálvin vo­
nakodva bár, de engedett. Leszámítva a
szegénységet, a strassburgi évek igen kel­
lemesen teltek. Élvezte Bucer és a többi
reformátor társaságát, ami nagy segítséget
jelentett neki. 1539 és 1541 között részt
vehetett a protestánsok és a római katoli­
kusok között folyó hitvitákon, így ismerke­
dett meg *Melanchtonnal is. Ugyancsak
ekkor találta meg hitvesét, egy áttért ana­
baptista özvegyét. Amíg azonban Kálvin
Strassburgban tartózkodott, a genfi egy­
házban a dolgok még inkább elfajultak. Vé­
gül 1540-ben a városatyák kétségbeesé­
sükben visszahívták. Ettől kellőképpen
meg is döbbent, hiszen korábban esetleges
genfi visszatéréséről kijelentette: „Száz
másik halált választanék, semmint ezt az
egy keresztet, ezen naponta ezerszer kel­
lene meghalnom.” Végül azonban „köte­
lességem fennkölt és lelkiismeretes figye­
lembevétele után beleegyeztem, visszaté­
rek a nyájhoz, melytől elszakíttattam, de
hogy micsoda szomorúsággal, mily könny-
hullatással, hatalmas aggodalommal és két­
ségbeeséssel, azt legfőképpen az Ú r tanú­
síthatja”.
Kálvin 1541-ben té rt vissza Genfbe. Fé­
lelmei teljességgel beigazolódtak. Hosszú
és keserves küzdelem kezdődött: Kálvin a
genfi egyház lelki függetlenségéért és a
szigorú fegyelem bevezetéséért szállt sík­
ra. Az általa alkalmazandónak ítélt szabá­
lyok többsége (köztük a ruházat szabályo­
zása és a tánc tiltása) a középkorra ment
vissza. Az újdonság abban volt, hogy Kál­
vin végre is akarta őket hajtatni, mégpedig
az egész genfi társadalomban, nem kivéte­
lezve az uralkodó osztállyal. Kálvinnal éve­
ken át élesen szemben álltak a város elöljá­
154
rói, de ellenfelei idővel hitelüket vesztet­
ték, és a tanács Kálvin mellé állt. Élete
utolsó éveiben nagy tekintélynek örven­
dett, bár kívánságait korántsem teljesítet­
ték mindig. 1564-ben hunyt el.
Kálvinnak nemigen keltette jó hírét sem
saját kora, sem az utókor. 0 maga írta
1559-ben, hogy „soha senkit nem támadott
és mart meg, taglózott le rágalmazás any-
nyiszor” mint őt magát. Szavai profétikus-
abbnak bizonyultak, mint valaha is gondol­
ta volna. Őt vádolták a predestináció taná­
ért, melyet oly világosan tanított *Ágos-
ton, a középkori teológusok többsége és
minden reformátor. Való igaz, hogy Kálvin
valamelyest kidomborította, de nem job­
ban, mint más középkori teológusok, pél­
dául *Bradwardine. Őt gyalázták azért,
m ert része volt a szentháromság-tagadó
eretnek Szervét Mihály kivégzésében, ho­
lott te tté é rt csaknem minden kortársa
hangosan ünnepelte, és a ma szentként
tisztelt kortársai közül sokan (például
Morus Tamás) Kálvinnál sokkal kíméletle-
nebbül üldözték az „eretnekeket”. Azzal
vádolják, hogy „Genf diktátora” volt, holott
még hatalma tetőfokán is tekintélye főként
erkölcsi, nem pedig jogi alapokon állt, pél­
dának okáért a városi tanáccsal engedé­
lyeztetnie kellett művei kiadását. Termé­
szetesen nem volt hibátlan. Ő maga ismer­
te be rossz term észetét. Türelmetlen volt,
hajlamos volt a tanítását ellenzőket Isten
Igéje ellenzőinek mondani, ebbe a hibába
nálánál jóval kisebb szellemek is belees­
nek. Kálvin rossz híréért részben a követői
okolhatók, m ert felborították az általa gon­
dosan őrzött teológiai egyensúlyt azzal,
hogy a predestinációnak középponti vagy
alapvető jelentőséget tulajdonítottak, ho­
lott Kálvin jóval óvatosabban járt el e te­
kintetben.
Kálvin alatt Genf teljesen átalakult. A
skót reformátor, *John Knox mondta a vá­
Reformáció és ellenreformáció
rosról: „Itt található Krisztus legtökélete­
sebb iskolája, az apostolok ideje óta nem
volt ilyen a földön. Vallom, másutt is hallani
Krisztus igaz hirdetését. De ily őszintén
megújított magatartást és vallást sehol má­
sutt nem láttam.” Ilyen gyümölcsöt hoztak
Kálvin szigorú fegyelmi követelményei.
Akik ezt nem szívlelhették, azoknak Kálvin
ezt ajánlotta: „építsenek várost ott, ahol
kedvük szerint élhetnek, ha nem akarnak
itt, Krisztus igájában élni”. Ugyanakkor
Kálvin alatt a szellemi és tudományos élet
is páratlan virágzásnak indult. Tudós, tudni
vágyó és menekült reformátorok sereglet­
tek össze a városban Európa minden tájá­
ról, de különösen Kálvin hazájából, Francia-
országból. Franciaként Kálvin term észete­
sen szívén viselte az ottani fejleményeket,
és a számos francia menekült közül sokan
visszatértek hazájukba, hogy pásztorolják
az ott gyarapodó protestáns gyülekezete­
ket. E lelkészek képzése végett Kálvin
kezdeményezésére a város akadémiát léte­
sített, ahol a teológián kívül egyéb tudomá­
nyokat is tanítottak. Ebből az akadémiából
nőtt ki a mai genfi egyetem.
Valamelyes joggal mondta magáról Kál­
vin, hogy „természetemnél fogva a rövid­
séget kedvelem”. Ugyanakkor az egyház-
történet egyik legtermékenyebb szerzőjé­
nek bizonyult. Teljesítménye még egy főál­
lású tudósnak is a dicsőségére vált volna -
ő hallatlanul feszes munkarendjével két
emberen is túltett. Számos genfi köteles­
sége mellett ő irányította a reformált egy­
házak nemzetközi hálózatát. Kiterjedt le­
velezése ma vaskos kötetek egész sorát
tölti meg; a címzettek listája pedig úgy fes­
tene, mint a reformáció korabeli Európa
valamely Ki kicsoda? lexikona.
Kálvin számos vitairatot írt. Közülük jó
néhányat az anabaptisták ellen. De a leg­
fontosabbakban a római katolicizmust tá­
madta. 1539-ben, miután Genf száműzte
Kálvin
őt, Sadolet bíboros levélben szólította fel a
genfieket, hogy térjenek vissza a római
akolba. A levelet továbbították Kálvinnak,
ő pedig egyik legkiválóbb írásában vála­
szolt (Válasz Sadolet bíborosnak). Ugyan­
csak kiadta a tridenti zsinat első határoza­
tait, hozzáfűzve Antidotum-át, azaz az elle­
nük való orvosságot (A tridenti zsinat hatá­
rozatainak cáfolata). Ha kellett, akárcsak
Erasmus, epébe mártotta tollát: Admonitio
(Intés) című iratában arról értekezik, hogy
mily hasznos volna az egész keresztyén vi­
lág számára, ha lajstromba szednék a szen­
tek minden testrészét és összes csontját.
Másrészt vegyük figyelembe, hogy a ke­
resztnek mennyi darabja van szerteszét a vi­
lágon. Ha csak azt akarnám elmondani,
am it magam tudok, a jegyzék egy egész köny­
vet tenne ki. Nincs oly kicsiny város, melyben
keresztdarab ne volna. Van a katedrális
templomban, s van akárhány vidéki paróki­
án is. Hasonlóképpen nincs oly nyomorult
apátság, hol ne mutogatnának egy-egy darab­
kát a keresztből. Némely helyen meg éppen jó
nagy szilánk van, például a párisi Saint-
Chappelle-ben, Poitiers-ben, Rómában, ahol
állítólag meglehetős nagy, a valódi kereszt
anyagából készült feszület látható. Egyszóval,
ha a kereszt minden maradványát összegyűj-
tenők, jó egy hajó tere válna belőle. Pedig az
evangélium bizonyítja, hogy a keresztet egy
ember is képes volt hordozni. M inő merészség
kellett ahhoz, hogy az egész világot elárasszák
oly roppant mennyiségű fával, hogy három­
száz ember sem tudná elvinni.
Nem elégedtek meg azzal, hogy az együgyű,
félrevezetett tömegnek a kereszt fája helyett
közönséges fadarabot mutattak, hanem kije­
lentették, hogy imádnia is kell azt. Ez már
ördögi tudomány, és Sz. Ambrosius ezt épp­
úgy elítéli, m int a pogány népek babonáit.
Értekezés az ereklyékről
Két lutheránus lelkész, Westphal és
Hesshusius megtámadta Kálvin úrvacsora­
155
tanát, amire Kálvin ugyan válaszul megírta
vitairatát, de csak nagyon vonakodva, mert
Luther követőjének gondolta magát, a neki
fájdalmas vitából végül ki is szállt. Kálvin
természetesen nemcsak vitairatokat írt. A
Rövid értekezés az úrvacsoráról című, talán
egyik legkiválóbb írásában békéltető han­
got ütve meg, *Zwingli és Luther álláspont­
ja között a köztes utat vázolja föl.
Kálvin genfi tartózkodása alatt rendsze­
resen prédikált. 1549-től kezdve igehirde­
téseit gyorsírással lejegyezték, és egy ré­
szüket a XVI. század folyamán ki is adták,
de többségük ilyen gyorsírásos formában
maradt a genfi könyvtárban. Elképesztő
módon azonban, 1805-ben kilóra adták el
őket, és ma már a háromnegyed részük el­
veszettnek mondható. A megmaradtak ki­
adása jelenleg is folyamatban van.
Kálvin számos bibliai könyvhöz írt kom­
mentárt - a Genezistől Józsuáig, a Zsoltá­
rokhoz, az összes prófétához (kivéve az
Ezékiel 21-48-at), a teljes Újszövetséghez
(kivéve János 2. és 3. levelét és a Jelené­
sek könyvét). Ezek többnyire prédikációi
és előadásai alapján készültek. Kálvin
kommentárjai azon XIX. század előtt szüle­
tett művek sorába tartoznak, amelyek még
ma is hozzájárulnak a bibliai szövegek
megértéséhez (ellentétben azon kommen­
tárokkal, amelyeket már inkább csak hit­
építő erejük, semmint szövegmagyarázata­
ik miatt olvasunk). Kálvin az egyetlen
olyan szerző, akit vitathatatlanul egyszerre
tekintenek elsőrangú teológusnak és első­
rangú kommentátornak.
Kálvint mindenekelőtt Institutiójéxól is­
meri a világ. Ezt a művét többször is átdol­
gozta. Az első kiadás még zsebkönyv-for-
mában jelent meg 1536-ban, és hat fejeze­
tet tartalmazott, az első négy a lutheri ká­
téformát követte. Az utolsó pillanatban
Kálvin terjedelmes, I. Ferenc királynak
szóló ajánlást csatolt hozzá. I. Ferenc erő­
156
sen üldözte a francia protestánsokat, ana­
baptistáknak bélyegezve őket, és Kálvin
neki ajánlotta müvét mintegy a protestáns
tanítás apológiájaként. A mű második,
1539-es kiadásának a terjedelme már az el­
sőnek a háromszorosára duzzadt. A követ­
kező, 1543-as kiadás terjedelmében nem
sokat változott, de tükrözte Bucer és a
strassburgi tartózkodás hatását. A végle­
ges változat 1559-ben jelent meg, ez már
ötször olyan hosszú volt, mint az első ki­
adás. Kálvin megjegyezte: „Sosem voltam
elégedett vele, mígnem mostani elrende­
zésében meg nem jelent művem”. E latin
kiadások mellett több francia változatot is
megjelentetett Kálvin, többségüket saját
fordításában. Az Institutio nem pusztán
teológiai értekezés, hanem „a kegyesség­
nek summája” (mint az 1536-os címoldal
mondja) az egész francia nép épületére. A
francia kiadásoknak külön jelentőségük,
hogy ilyen fajsúlyú mfi korábban nem író­
dott francia nyelven, mitöbb, olyan francia
nyelven, amelyet mind a mai napig a fran­
cia értekező próza kiemelkedő teljesítmé­
nyeként tartanak számon.
Az Institutio célját Kálvin az 1539-es
kiadás előszavában magyarázta meg. A
tömörség eszményét tartva szem előtt,
nem akarta kommentárjait végeláthatatlan
teológiai okfejtésekkel túl hosszúra nyújta­
ni. E kérdéseket tehát az Institutio-bán
taglalta, amelyet a kommentárok kiegészí­
téseként, illetve a Biblia tanulmányozásá­
nak bevezetőjeként kell felfogni. Amikor
valaki a kommentárokat olvassa, teológiai
útm utatásért a Institutio-hoz folyamodhat,
és amikor az Institutió-t olvassa, a kom­
mentárokban (vagy a prédikációkban)
megtalálja az idézett igék magyarázatát.
Egész bölcsességünk, m ár tudniillik, ame­
lyet igaz, valóságos bölcsességnek kell tarta­
nunk, két részből áll: Isten s önmagunk
ismeretéből. Egyébként, bár egymással sok
Reformáció és ellenreformáció
kapocs fű z i őket össze, nem könnyű eldön­
teni, hogy melyik előzi meg és szüli magából
a m ásikat Mert elsőben is senki sem tekint­
het akként magára, hogy egyúttal Isten belső
szemléletére is ne fordítsa érzéseit, kiben él és
mozog (Cselekedetek 17,28)... Különösen az
a romlás, melybe az első ember esete döntött,
kényszerít, hogy szemünket fölemeljük... így
tehát saját bajaink serkentenek bennünket
Isten javainak megvizsgálására. Nem is k í­
vánunk addig komolyan-hozzá térni, míg
önmagunkkal nem kezdünk elégedetlenked­
ni. Viszont bizonyos, hogy az ember tiszta
önismeretre csak akkor ju t el, ha előbb Isten
ábrázatát vizsgálja, s Isten belső szemléleté­
ből tér önvizsgálatra. Mert magunk előtt
mindig igazaknak, becsületeseknek, bölcsek­
nek és szenteknek látszunk (ez a kevélység
mindannyiunkkal velünk született), ha kéz­
zelfogható bizonyítékok meg nem győznek
afelől, hogy igazságtalanok, fertelmesek, esz­
telenek és tisztátalanok vagyunk. Még ezek
sem győznek azonban meg, ha csak magunk­
ra tekintünk s nem az Istenre is, k i az egye­
düli mérték, melyhez emez ítéletet kell szabni.
S mivel körülöttünk s bennünk mindent
betölt az ocsmányság, azért am i kevésbé rút,
mindaddig igen tiszta gyanánt mosolyog
ránk, míg elménket az emberi tisztátalanság
határai közt tartjuk...
A KERESZTYÉNVALLÁS RENDSZERE 1:1:1—2
Szükséges azonban az előbb tárgyalt dol­
gokat emlékezetünkbe idézni, minthogy Isten
törvénye által írta elénk, hogy m ik a köteles­
ségeink, amelyek ellen, hacsak részben vé­
tünk is, az örök halál rettenetes büntetése
nehezedik reánk. Továbbá mivel a törvényt
megtartani úgy, am int azt ő kívánja, nem­
csak nehéz, hanem erőnket és minden tehet­
ségünket egyenesen túlhaladja: hacsak ön­
magunkat tekintjük s meggondoljuk, hogy
mire vagyunk érdemesek, semmi jó remény­
séggel sem lehetünk, hanem Istentől elvetet­
tek, az örök veszedelembe jutunk. Kifejtettük
A Heidelbergi Káté
harmadszor azt is, hogy csak egy módja van a
szabadulásnak, mellyel e borzasztó veszede­
lemből kimenekülhetünk, s ez az eljövetele
Krisztusnak, a Megváltónak, akinek keze által
akart a mennyé Atya, az ő mérhetetlen jósága
és kegyességefolytán rajtunk könyörülve, segít­
ségünkre jönni, ha ugyanezt a könyörületessé-
get szilárd hittelfogadjuk, és abban tántorítha­
tatlan reménységgel megnyugszunk.
A KERESZTYÉNVALLÁS RENDSZERE3:2:1
Ezért, amikor a látható jegyeket látjuk,
meg kell fontolnunk, hogy mit jelképez, és ki
által adatott nekünk. A kenyér azért adatott
nekünk, hogy előttünk a jézus Krisztus testét
jelképezze, azzal a paranccsal, hogy együk;
adta pedig Isten, aki szilárd és változatlan
igazság. Ha Isten nem csalhat és nem hazud­
hat, ebből következik, hogy mindazt, am it
jelez, teljesíti Szükséges tehát, hogy az úrva­
csorában valóban Krisztus vérét vegyük,
mivel az Úr ott m ind a kettővel való közössé­
günket jelképezi. Mert ha másként állna a
dolog, m it jelentene az a kifejezés, hogy m i a
kenyeret annak jeléül esszük s a bort annak
jeléül isszuk, hogy teste ételünk és vére ita­
lunk, ha pusztán kenyeret és bort adna, s a
lelki vakságot meghagyná. Nem hamis
ismertető jegyek alatt rendeltetett volm-é a
szent titok?
E közben meg kell elégednünk, hogy az
egyházak között testvéri közösség van, és
hogy mindnyájan megegyeznek abban, hogy
amennyiben szükséges, összegyülekeznek
Isten parancsa szerint. Egy szíwel-lélekkel
valljuk hát, hogy a sákramentumot hittel
vesszük el az Úr parancsa szerint, valóban
részesévé leszünk a Jézus Krisztus teste és
vére igazi állagának. Hogy ez m int történik,
azt az egyik ember jobban levezetheti és vilá­
gosabban megmagyarázhatja, m in ta másik.
Hogy a testi képzelődéseket kizárhassuk, ar­
ra van szükségünk egy részről, hogy szívün­
ket a magasságba emeljük, nem gondolván,
hogy az Urunk Jézus egészen addig lebocsát­
157
kozott volna, hogy romlandó elemekbe zárják
őt. Másrészt, hogy a szent titok hatását meg
ne szüntessük, azt kell gondolnunk, hogyan­
nak hatása Isten titkos és csodás erejéből
származik, és hogy ennek a részesülésnek kö­
teléke Isten lelke, ez lévén az ok, amiért az lel­
k i részesedésnek neveztetik.
Rövid értekezés az úrvacsoráról 16,60
A Heidelbergi Káté (1563)
1559-ben Pfalzban trónra lépett ü l. Fri­
gyes választófejedelem. 0 a református hi­
te t igyekezett előmozdítani, és ennek é r­
dekében gyülekezeti és iskolai használatra
alkalmas kátét rendelt. Ezt néhány, a hei­
delbergi egyetemen tanító teológus, de fő­
ként Kaspar Olevianus és Zacharias Ursi-
nus írta meg. A szövegét a következő év­
ben a heidelbergi zsinat jóváhagyta és
megjelentette. Még ebben az évben meg­
jelent latin és egyéb fordításban. Ezután
széles körben elteqedt, és mind a mai na­
pig számos protestáns egyház használja.
Mondták róla, hogy nagyszerűen egyesíti
*Luther bensőségességét, *Melanchton
felebaráti szeretetét és *Kálvin tü z é t
1. M i néked életedben és halálodban egyet­
lenegy vigasztalásod?
-A z, hogy testestől-lelkestől, mind életem­
ben, m ind halálomban, m m a magamé, ha­
nem az én hűséges Megváltómnak, Jézus
Krisztusnak a tulajdona vagyok, aki az 0
drága vérével minden bűnömért tökéletesen
eleget tett s engem az ördögnek minden ha­
talmából megszabadított... Szentlelke által is
engem az örök élet felől biztosít, és szív sze­
rint késszé és hajlandóvá tesz arra, hogy
ezentúl Őneki éljek.
21. M i az igaz hit?
- Nemcsak az a bizonyos megismerés,
melynél fogva igaznak tartom mindazt, am it
Isten az Ő igéjében nekünk kijelentett, hanem
158
egyszersmind az a szívbeli bizodalom is, me­
lyet a Szentlélek az evangélium által gerjeszt
bennem, hogy Isten nemcsak másoknak, ha­
nem nekem is bűnbocsánatot, örök igazságot
(megigazulást) és életet ajándékoz kegyelmé­
ből, egyedül Krisztus érdeméért.
56. Mit hiszel a bűnök bocsánatáról?
- Hiszem, hogy Isten a Krisztus elégtételé­
ért minden bűnömről és bűnös természetem­
ről, amellyel teljes életemben harcolnom kell,
soha többé meg nem emlékezik, hanem
Krisztusnak igazságát (igaz voltát) kegyel­
méből nékem ajándékozza, hogy soha ítéletre
ne jussak.
76. Mit jelent Krisztus megfeszített testét
enni és kiontott vérét inni?
- Nem csupán azt jelenti, hogy Krisztus
szenvedését és halálát hívő lélekkel elfogad­
juk és ezáltal bűnbocsánatot és örök életet
nyerünk, hanem ezenkívül azt is, hogy a
Krisztusban és mibennünk egyaránt lakozó
Szentlélek által egyre jobban egyesülünk az Ő
drágalátos testével úgy, hogy m i - ámbár Ő a
mennyekben van, m i pedig a földön vagyunk
- az 0 testéből való test és az 0 csontjából
való csont vagyunk, s m iként testünk tagjait
egy lélek, úgy minket is egyugyanazon Szent­
lélek éltet az örök életre és kormányoz.
78. Valósággal Krisztus testévé és vérévé
válik hát a kenyér és a bor?
- Nem; amint a keresztségben sem válto­
zik át a víz Krisztus vérévé, sem maga el nem
mossa a bűnt, hanem ezeknek pusztán isteni
jegye és záloga, ugyanúgy az úrvacsorában
sem válik a kenyér magává a Krisztus testé­
vé, ámbár a sákramentumi kifejezésmód
szerint a Krisztus testének nevezzük.
79. Miért nevezi hát Krisztus a kenyeret az
0 testének és a poharat az 0 vérének vagy az
Ő vére által való új szövetségnek, Pál apostol
pedig ugyanazt a Jézus Krisztus testével és
vérével való közösségnek?
- Nagy oka van annak, hogy Krisztus így
beszél: nemcsak arra akar ezáltal tanítani
Reformáció és ellenreformáció
bennünket, hogy am int a kenyér és a bor táp­
lálja földi életünket, ugyanúgy az Ó megfe­
szített teste és kiontott vére valóságos étele és
itala a lelkűnknek az örök életre; hanem, mi
több, e látható jeggyel és záloggal bizonyosak­
ká akar tenni minket afelől, hogy mi a Szent­
lélek munkája által olyan bizonyosan része­
seivé válunk az 0 valóságos testének és vé­
rének, amilyen bizonyos az, hogy a szent je­
gyeket az ő emlékezetére^ testi szánkba vesz-
szük; továbbá, hogy az 0 szenvedése és enge­
delmessége olyan bizonyosan a mienk, mint­
ha m i magunk szenvedtünk volna, és tettünk
volna eleget a bűnért.
Jákob Arminius
A predestinációt illető kétségek
Jákob Hermandszoon (később vette föl a la­
tin Arminius nevet) 1560 előtt született a
hollandiai Oudewaterban. A korán árvaság­
ra jutott ifjú egyebek mellett a leideni és a
genfi egyetemen tanult. Genfben Teodore
Béza, *Kálvin utódja volt a tanára, akitől
meleghangú ajánló levelet kapott távoz-
takor. 1587-ben tért vissza Amsterdamba,
és ott a következő évben megválasztották
lelkipásztornak. 1589-ben megbízták, hogy
vegye védelmébe a predestináció kálvinista
tanítását Dirk C oom hert támadásaival
szemben. Ám az érvek megfontolása után
Coomhert álláspontját tette magáévá, bár
erről óvatosan hallgatott. Az 1590-es évek
elején a Római levélről tartott előadásokat,
és ezekben megkérdőjelezte a Róma 7 és 9
kálvinista értelmezését. Ez azután heves
vitákhoz vezetett, melyek során kétségbe
vonták ortodoxiáját. A gyanúsítgatások nem
szűntek egészen haláláig. 1602-ben kitört a
pestis, és ő minden kockázat ellenére szor­
galmasan szolgálta nyáját. Leidenben szá­
mos professzor meghalt, és az egyik meg­
üresedett helyre Arminiust jelölték. A
Arminius
vezető leideni teológiai professzor és szigo­
rú kálvinista, Francis Gomarus hevesen
ellenezte Arminius kinevezését. Végül
Arminiust fölmentették az ellene felhozott
vádak alól, és 1603-ban elfoglalhatta ka­
tedráját. Ebbe azonban Gomarus nem nyu­
godott bele, és a vita Arminius haláláig,
1609-ig folytatódott.
Arminius tartózkodott véleménye nyílt
kifejtésétől, valószínűleg a következmé­
nyektől való félelmében. Műveinek többsé­
ge nem is jelent meg életében. A predestiná-
cióról kialakított álláspontját azonban világo­
san előadta Declaratio Sententiae (Az érzé­
sek nyilatkozata) című munkájában (1608).
Eszerint Isten négy „rendelkezést” hozott.
Először elrendelte Jézus Krisztust mint
közvetítőt, hogy elnyerje a megváltást az
ember számára. Másodszor elrendelte a
megtérők és a Jézus Krisztusban hívők
elfogadását és megváltását, illetve a hitet­
lenek elítélését. Harmadszor gondoskodott
a m egtéréshez és a hithez szükséges esz­
közökről. Negyedszer bizonyos embereket
elrendelt az üdvösségre, azokat, akiknek
hitét és végsőkig való kitartását előre látta.
Ily módon Arminius elutasította a feltétel
nélküli kiválasztás ágostoni-kálvini eszm é­
jét, vagyis azt, hogy az üdvösségre való
kiválasztásban Isten nincs tekintettel az
em berek semmilyen előrelátható érde­
m ére. Ebből azonban nem következett
Arminius számára az ember term észetes
képességeinek a felértékelése.
Elesett és bűnös állapotában az ember ön­
magában vagy önmaga által nem képes való­
ságos jót sem tenni, sem gondolni, sem pedig
akarni. De szükséges, hogy Isten Krisztus­
ban a Szentlélek által új életet adjon neki
gondolatában, érzéseiben vagy akaratában,
hogy eljusson a valóban jó helyes megértésé­
hez, értékeléséhez, megfontolásához, akará­
sához és cselekvéséhez.
Declaratio Sententiae
159
Következésképpen még az újjászületett
keresztyén ember sem gondolhat, akarhat
vagy tehet semmi jót, nem állhat ellen sem­
milyen gonosz kísértésnek Isten „óvó (elő­
zetes) és lelkesítő, követő és együttmunkál­
kodó kegyelme nélkül”. Arminius különös
gondot fordított az Isten kegyelmétől való
teljes függésünk hangsúlyozására. Az ágos-
toni állásponttól azonban egy életbevágóan
fontos kérdésben eltért. Isten kegyelmétől
függünk, de ez a kegyelem úgy adatik meg
nekünk, hogy ki-ki maga dönt annak elfoga­
dásáról. Isten kegyelme üdvösségünket lehe­
tővé, nem pedig elkerülhetetlenné teszi. Kö­
vetkezésképpen az üdvösség tekintetében a
végső választást az ember teszi. Az isteni ki­
választás és eleve elrendelés nem Isten
felséges választásán, hanem a mi választá­
sunk előzetes ismeretén alapul. Míg Ágos­
ton és Kálvin szemében Istent mi végső so­
ron azért választjuk, mert Ő választott min­
ket, addig Arminius ennek az ellenkezőjét
tartotta igaznak. Ez a kérdés ma „arminiánu-
sokra” és „kálvinistákra” osztja a hívőket.
A vita tehát Arminius halála után sem
hagyott alább, aki számos követőt hagyott
maga után, és 1610-ben negyvenhat armi-
niánus lelkész összegyűlt Gaudában és ki­
adta öt pontot tartalmazó Remonstranciá-
ját (tiltakozás):
1. Isten úgy döntött, hogy mindazokat
üdvözíti Jézus Krisztus által, akik a Szent­
lélek kegyelméből hisznek benne és mind­
végig kitartanak.
2. Kereszthalálával Jézus Krisztus min­
denkinek elnyerte a bűnbocsánatot, de eb­
ből csak a hívők részesülnek.
3. A bűnbeesett ember szabad akaratá­
ból nem gondolhat semmi valóban jót. Újjá
kell születnie Isten segítségével Krisztus­
ban a Szentlélek által, hogy valóságos jót
tehessen.
4. Semmi jót nem tehetünk Isten előze­
tes, ébresztő, követő és együttmunkálkodó
160 Reformáció és ellenreformáció

kegyelme nélkül. De Isten kegyelme nem kegyelemből, akaratának felséges jókedve sze­
ellenállhatatlan. rint az egész emberi nemzetből (mely eredeti
5. Az igaz hívők a kegyelem segítségévelbecsületes állapotából önnön hibájából bűnbe
mindvégig kitarthatnak és üdvösségre jut­ és romlásba esett) kiválasztott bizonyos szá­
hatnak. De hogy nemtörődömség vagy ké­ mú személyeket a Krisztusban való üdvös­
nyelmesség folytán elveszíthető-e a kegye­ ségre. Krisztust nevezte ki az örökkévalóság
lem, az bizonytalannak tűnik. (Arminius e kezdetén a kiválasztottak közbenjárójául és
tekintetben agnosztikus volt. Az arminiánu- fejéül, az üdvösségfundamentumául.
sok többsége azt állítja, hogy a kegyelemből 1. K ánon (7)
ki lehet esni, az üdvösséget el lehet veszí­ Isten felséges tanácsvégzése, legkegyelme­
teni, mivel ez jobban megfelel annak a kí­ sebb akarata és szándéka az volt, hogy
vánalomnak, hogy az ember kapja meg a egyetlen Fia legdrágább halálának éltető és
végső döntést saját üdvössége tekintében). megváltó hatóereje a kiválasztottakra terjed­
A Remonstranciá-TÓ\ az arminiánusokat jen ki, hogy azokat felruházza a megigazító
remonstránsoknak nevezték. A heves vitát hit ajándékával és ezáltal csalhatatlanul
végül a *dordrechti zsinat zárta le úgy, üdvösségre juttassa. Vagyis Isim akarata
hogy megválaszolta mind az öt kérdést. volt, hogy Krisztus a kereszt vére által... csak
azokat üdvözítse hathatósan... mindazokat
és csak azokat, akik az örökkévalóság kezde­
A dordrechti zsinat (1618-19) tén az üdvösségre kiválasztattak.
2. K ánon (8)
Az *Arminius tanítása körül kirobbant vita Minden ember bűnbenfogan és természet­
idővel összekapcsolódott a hollandiai poli­ től fogva a harag gyermekének születik, kép­
tikai csoportosulások küzdelmeivel is. A telen megóvni a jót, gonoszra hajlik, a bűn­
helyzet már-már polgárháborúval fenyege­ ben meghalt és abban raboskodik. A Szent­
tett. Hosszas csatározások után a kontrare- lélek újjáteremtő kegyelme nélkül m m tud és
monstránsok győzedelmeskedtek, és zsi­ nem akar megtérni Istenhez, természete bű­
natot hívtak össze 1618-ban Dordrechtbe, nös állapotán javítani vagy a megjavulásra
melyen nem csupán hollandok, hanem an­ hajlandóságot mutatni.
golok, német református fejedelemségek, 3-4 . K ánon (3)
svájci kantonok és a genfiek (ekkor még Midőn Isten jókedvét teljesíti a kiválasztot­
önálló városállam) is képviseltették magu­ takban vagy igaz megtérést visz bennük végbe,
kat. A francia református egyház a király nemcsak azt okozza, hogy az Ige külsőleg hir-
tilalma miatt nem küldhette el képviselőit, dettessék nekik és a Szentlélek által hatalma­
de utólag elfogadta a zsinat határozatait. san megvilágíttassék az elméjük... Ugyanezen
A zsinat egyhangúlag elutasította a Re- újjáteremtő Lélek hatóereje által az ember szí­
monstranciá-t és válaszul határozatot foga­ vének legbensőbb rejtekeibe is behatok meg­
dott el. A Remonstrancia öt pontját a zsinati nyitja a zárt és megpuhítja a kemény szívet;
határozat öt fejezetben tárgyalja, a harmadik körülmetéli a körülmetéletlent, és új tulajdon­
és a negyedik fejezetet összevonták, m ert a ságokkal tölti meg az akaratot, melyet, bár ko­
harmadik pontot ortodoxnak találták. A ha­ rábban habit volt, megelevenít; annak gonosz­
tározatot minden zsinati tag aláírta. ságát, engedetlenségét és hajlíthatatbnságát
A kiválasztás Isten változhatatlan szándé­ jóvá engedelmessé és hajlékonnyá teszi; meg­
ka, mely által a világ teremtése előtt 0 tisztán indítja és megerősíti azt, hogy m in t jó fa, a jó
A dordrechti zsinat, Jonathan Edwards
cselekedetek gyümölcseit teremje.
3-4. K ánon (11)
A bűn maradéka, illetőleg a bűn és a világ
kísértése okán a megtértek nem tarthatná­
nak ki a kegyelem állapotában, ha saját ere­
jükre kellene hagyatkozniuk. De Isten hűsé­
ges, és miután kegyelmet adott nekik, irgal-
masan megtartja őket abban egészen végig.
5. Kánon (3)
A fenti idézetek érintett pontjait később
a „kálvinizmus öt pontjának” nevezték el,
és az emlékezeterősítő TULIP(án) betűszó
segítségével foglalták össze.
T = T eljes bűnösség .
E nem túl szerencsés kifejezés azt a be­
nyomást kelti, hogy az emberek a lehető
legbűnösebbek. Túl azon, hogy ez nyilván­
valóan nem igaz, a dordrechti zsinat kifeje­
zetten elutasítja ezt a tanítást. A „teljes bű­
nösség” kifejezést úgy kell érteni, hogy az
embert mindenestül befolyásolja a bűn­
beesés, és Isten kegyelme nélkül egyetlen
mozdulatot sem tehet Isten felé.
U = az Ú r feltétel nélküli választása.
Azért választjuk Istent, m ert ő először
kiválasztott minket. Ez a legfőbb különb­
ség arminiánusok és kálvinisták között.
L = Limitált kiengesztelés .
Noha Jézus Krisztus halála bőségesen jó­
vátette minden ember minden bűnét, de
Krisztus feláldozásával Isten nem csupán
minden ember megváltását kívánta lehetővé
tenni, hanem csak a kiválasztottakat akarta
valóságosan és csalhatatlanul megváltani. E
*John Owen által is kifejtett tanítás valójá­
ban idegen magától *Kálvintól, és soha
nem nyert általános jóváhagyást kálvinista
körökben. Egyes reformátusokon kívül
egyetlen teológiai iskola sem fogadta el.
I = Az irgalom ellenállhatatlan.
Isten irgalma-kegyelme úgy hat az em ­
berre, hogy azt bizonyosan válaszadásra
kényszerítse. E kegyelem nem számolja
fel az akaratot, hanem a kívánatos válaszra
161
készteti az embert. A bűnös számára ellen­
állhatatlan ez a kegyelem, ahogyan egy ifjú
szem ében ellenállhatatlannak látszanak
egy leány bájai.
P = A SZENTEK PERSZEVERENCIÁJA (KITAR­
TÁSA).
Az igazán m egtértek bizonyosan üdvö-
zülnek - nem életmódjuktól függetlenül,
hanem azért, m ert Isten megóvja őket a tő­
le való végső elfordulástól.
Jonathan Edwards
Az ébredés filozófusa
Jonathan Edwards 1703-ban született a
Connecticut állambeli East Windsorban.
1716-ban kezdte tanulmányait a Yale egye­
temen, melynek később tanára is lett. Bár
kora ifjúságától fogva vallásos ember volt,
az 1720-as évek elején egy megtérésél­
mény folytán még mélyebben m egértette
Isten felségét és kegyelmét. 1727-ben a
m assachusettsi Northampton kongrega-
cionalista gyülekezet megválasztotta lelké­
szének, nagyapja, Solomon Stoddard utód­
jaként. Edwards és a gyülekezet kapcsolata
azonban nem alakult fényesen. Az ifjú lel­
kész szigorítani akart a gyülekezeti tagság
követelményein, melyeken éppen nagyapja
enyhített, és végül 1750-ben elbocsátották.
A következő évben Stockbridge-be ment,
hogy missziói munkát végezzen az indiá­
nok között. Ebben az időszakban írta leg­
fontosabb műveit. 1757-ben meghívást
kapott, hogy foglalja el a College of New
Jersey (ma a princetoni egyetem) elnöki
székét, némi vonakodás után ezt elfogadta.
1758-ban, nem sokkal megérkezése után,
beoltották himlő ellen, de a mellékhatások
következtében hamarosan meghalt.
Jonathan Edwards támogatta és bírálta is
kora ébredési mozgalmait. A Sinners in the
Hands o f an Angry God (Bűnösök a haragvó
162
Isten kezében) című nevezetes prédikáció­
ja maga is ébredési hullámot váltott ki.
Isten úgy tart téged a pokol gödre fölött,
miként másvalaki pókot vagy egyéb alantas
bogarat lógat a gyertya lángja felett, megvet
téged és rettentő haragra gerjedt. Irántad va­
ló haragja éget, akár a tűz; Isten olyannak
lát téged, mint aki nem érdemel mást, csak
hogy a tűzre vessen; látása tisztább, semhogy
elviselje látványodat; ezerszerte utálatosabb
vagy szemében, mint a legundorítóbb mérges
kígyó a miénkben. Összehasonlíthatatlanul
többször megsértetted őt, m int a legcsökönyö­
sebb lázadó a fejedelmét, mégis csupán az ő
keze tart vissza attól, hogy bármely pillanat­
ban a tűzbe zuhanj.
1737-ben írta az A Faithful Narrative
(Hív beszámoló) című munkáját, melyben
egy korábbi ébredés hatásait mutatta be.
Idővel azonban feltűnt neki, hogy az ébre­
dés során nem minden megtérés bizonyult
valóságosnak, némelyek - akik m egtérés­
ről tettek bizonyságot - visszaestek koráb­
bi istentelen életmódjukba. Ez a felisme­
rés vezette 1746-ban a valóságos kegyes­
séget taglaló Religious Affections (Vallásos
érzelmek) című mű megírásához. Az ébre­
dés racionalista ellenzőivel szemben azt ál­
lította, hogy az igaz vallásosság nem az ér­
telem, hanem az érzelmek (a szív, az aka­
rat) dolga. Az ébredési mozgalom kritikát-
lan támogatóival szemben pedig arra vilá­
gított rá, hogy nem minden vallásos érzés
bizonyítja Isten kegyelmét. Ezek tűnhet­
nek buzgónak, az életmód külső megválto­
zására ösztökélhetnek, Isten előtti önbizal­
mat gerjeszthetnek és megható bizonyság-
tételeket szülhetnek, a szív valóságos meg­
változása nélkül. Edwards könyve nagyon
tanulságosnak tűnik, ha a modern „kariz­
matikus mozgalom” által felvetett kérdé­
seket vizsgáljuk. Edwards szíwel-lélekkel
támogatja az átélt és átérzett „szívbéli val­
Reformáció és ellenreformáció
lásosságot”, de óv a felületes érzelgősség
félrevezetéseitől és veszedelmeitől.
Amiképpen a világi dolgokban a világi ér­
zelmek indítják az embereket cselekvésre, ak­
képpen a vallás dolgaiban a nagyon is vallá­
sos érzelmek hajtják őket. Akinek csak dog­
matikai tudása és okoskodásai vannak, de
érzelmei nincsenek, az nem a vallás dolgai­
val foglalatoskodik. Valójában m i sem nyil­
vánvalóbb annál, hogy a vallás dolgai nem
ragadják meg jobban az emberek lelkét, mint
amennyire hatnak érzéseikre... Bátorkodom
állítani, hogy annak az embernek az elméjé­
ben vagy viselkedésében semmilyen változást
nem hozott bármilyen általa olvasott, látott
vagy hallott vallásos természetű dolog, aki­
nek az érzései nem indultak meg... Egyszó­
val semmi jelentőségteljes dolgot nem idéztek
elő a vallás dolgai annak szívében vagy életé­
ben, akinek e dolgok nem hatottak a szívére.
Religious A ffections 1:2
Jonathan Edwards eltökélt ellenfele volt
az *arminianizmusnak. Élete végén írta a
The Christian Doctrine of Original Sin
Defended-et (Az eredendő bűn keresztyén
tanításának védelme). Legismertebb mű­
vében, az 1754-ben kiadott Freedom o f the
Will-htn (Az akarat szabadsága) bizonyos
korlátok között elismeri az akarat szabad­
ságát, szabadon cselekszünk döntésünk
szerint. Döntésünk legfőbb indítéka, amel­
lyel naponta szembesülünk: a bűnös ember
erkölcsileg tehetetlen, nem a jóra való ké­
pesség, hanem annak akarása vagy vágya
hiányzik belőle. Edwardsot e könyve miatt
mondták már a legnagyobb amerikai filozó­
fusnak is. Nevéhez fűződik az Új Anglia-i
teológiai iskola megalapítása, e mozgalom
egyik jeles képviselője volt a fia, ifj.
Jonathan Edwards (1745-1801). Ebből nőtt
ki később a New Haven-i teológiai iskola,
melynek legism ertebb tagja *Charles
Finney.
A Schleitheimi Hitvallás
Az anabaptisták
A Schleitheimi Hitvallás (1527)
A reformátorok a hatalommal együttmű­
ködve kívánták bevezetni eszméiket, tehát
megújították az egyház tanítását, de szá­
mos dolgot változatlanul hagytak. Minde­
nekelőtt osztoztak a középkori katoliciz­
mussal a keresztyén állam eszményén,
mely szerint a keresztség révén minden ál­
lampolgár tagja az egységes hitvallással
rendelkező egyetlen egyháznak, amiből el­
kerülhetetlenül következett az eltérő véle-
ményűek kényszerítése. Ezt az eszményt
kétségbe vonták azok, akik a protestáns
reformációt nem tartották elég radikális­
nak - ezek voltak az anabaptisták. A két
eszmény nyílt ütközésére először Zürich­
ben került sor. A reformáció kezdetén
*Zwingli még vállvetve harcolt egy radiká­
lis csoporttal, Conrad Grebellel, Félix
Manz-cal és másokkal. 1523-ban azonban
az államegyház és a csecsemőkeresztség
kérdése megosztotta őket. Úgy tűnik, hogy
egy darabig maga Zwingli is ellenezte a
csecsem őkeresztséget, de visszakozott,
amikor belátta szükségességét az állam­
egyház fenntartása érdekében. A radikáli­
sok mind határozottabban utasították el a
csecsem őkeresztséget, majd 1525-ben,
miután nyilvános vitán vettek részt
Zwinglivel, elkezdtek újrakeresztelni. A
városi tanács válaszul száműzte mindazo­
kat, akik újrakeresztelkedtek, és a követ­
kező évben halálbüntetéssel sújtotta az új-
rakeresztelőket. 1527 januárjában Félix
Manz-ot halálra ítélték és vízbe fojtották.
A csecsemőkeresztség körül lángolt föl
a vita, de számos más alapvető kérdés is
táplálta azt. Az anabaptisták elutasították
az államegyházat, a kényszerű tagságot.
Szemükben a keresztyén hit csakis szabad
163
és önkéntes választás dolga, arra kénysze­
ríteni nem lehet. Az egyházat az elkötele­
zett tanítványok önkéntes társulása alkot­
ja. A reformátorok felismerték, hogy nem
minden állampolgár igaz keresztyén, de a
kiválasztottakat az államegyházon belüli,
soha föl nem ismerhető csoportnak látták.
Ezt az anabaptisták nem fogadták el. Sze­
rintük az egyház csak az igaz hívőkből, az
elkötelezett tanítványokból állhat. Az igaz
egyházat nem a mindent felölelő államegy­
házon belüli ismeretlen számú kiválasztot­
tak alkotják, hanem a világtól (és így az ál­
lamegyháztól) elkülönülő tanítványok lát­
ható csoportja jelenti. Az egyház tisztasá­
gát a meg nem térő bűnösök kizárásával
kell fenntartani. Az egyház minden egyes
tagjának elkötelezett keresztyénnek kell
lennie, és tevékeny részt kell vállalnia a hit
terjesztésében. A XVI. század elutasította
az anabaptista egyházeszményt. A modern
nyugati társadalomban azonban a szekula­
rizáció és a névleges keresztyének szám­
beli csökkenése élesebben elhatárolta az
elkötelezett keresztyéneket és a nem ke­
resztyéneket. Ma, a körülmények hatása
alatt, csaknem minden egyház arra kény­
szerül, hogy az anabaptista egyházfelfogás
némely elem ét átvegye.
A korai anabaptista vezetőknek nem
adatott alkalom az írásra. Többségük né­
hány évnyi menekülés után erőszakos ha­
lál áldozata lett. A korai anabaptizmus leg­
fontosabb és legtekintélyesebb elvi nyilat­
kozata a Schleitheimi Hitvallás. 1527 feb­
ruárjában számos vezető anabaptista gyűlt
össze a Schaffhausen mellett lévő Schleit-
heimben, és hét hittételt fogalmazott meg.
A szerzők között valószínűleg Michael
Sattler vitte a vezető szerepet. Az egykori
apát járt Zürichben és Strassburgban (itt
164
*Bucerral és Capitóval is találkozott). 1527
májusában a katolikus egyházi hatóságok
elfogták, és a Tübingen melletti Rotten-
burgban megégették. Feleségét néhány
nap múlva vízbe fojtották.
A hét hittétel nem alkot átfogó hitelvi
nyilatkozatot, hanem inkább összefoglalja a
reformátorok és az anabaptisták közötti
különbségeket, illetve azokat a kérdése­
ket, amelyekről az anabaptisták egymás
közt sem jutottak egyezségre.
1. A keresztség nem a gyerekekre, ha­
nem azon felnőttekre vonatkozik, akik tu­
datosan eldöntötték, hogy keresztyének
lesznek.
A keresztséget azoknak kell kiszolgáltatni,
akik megismerték a megtérést és életük meg­
változtatását, akik valóban hiszik, hogy bű­
neiket Krisztus elvette, akik a Jézus Krisztus
feltámadásában járnak, akik a halálban ve­
le együtt akarnak eltemettetni, hogy vele
együtt támadhassanak fel, akik mindezek tu­
datában kérik és követelik tőlünk a kereszt­
séget. E z tehát kizár minden csecsemőke-
resztséget, a pápa legnagyobb és legfőbb gya­
lázatát. Ennek alapjait fektették le, és erről
tesznek bizonyságot az apostolok (Mt 28; Mk
16;ApCsel2;8; 16; 19).
1. H itcikk
2. A megkeresztelt hívek, akik bűnbe
esnek, és a megrovást elutasítják, kizárat­
nak a közösségből.
3. A kenyér megtörése közös étkezést
jelent, Jézus Krisztus emlékezetére, csak
megkeresztelt tanítványok vehetnek részt
benne.
4. A híveknek el kell különülniök a go­
nosz világtól, amely magában foglalja a ró­
mai katolikus és a protestáns államegyhá­
zakat, illetve a katonai szolgálatot. A lel­
készeket a köztiszteletben álló emberek
közül kell kiválasztani. Ők nyájuk támo­
gatását élvezik.
Reformáció és ellenreformáció
5. A [hatóság] kardját Isten rendelte ar­
ra, hogy a világi hivatalnokok alkalmazzák
a gonosztevők ellen. Az egyházban egyet­
len fegyver használható: a kiközösítés. Jé­
zus Krisztus megtiltotta az erőszak alkal­
mazását, és ezért keresztyén ember nem
vállalhat világi hivatalt.
6. A keresztyén ember nem esküdhet.
Menno Simons
A z anabaptista vezér
Menno Simons 1496/97-ben született az
észak-németalföldi Frieslandban. 1524-ben
pappá szentelték, de hamarosan kételkedni
kezdett az átlényegülés tanában. Ekkor
fordult (először) a Bibliához, és arra a kö­
vetkeztetésre jutott, hogy a katolikus ta­
nítás hamis, de nem hagyta el állását.
Később hallott egy közelben vértanúságot
szenvedett anabaptistáról. „Igen különös­
nek tetszett szememben, amikor a másod­
szori keresztelésről hallottam. Ekkor szor­
galmasan vizsgálni kezdtem a Szentírást,
és azt alaposan megfontoltam, de csecse-
mőkeresztségről szóló beszámolót sehol
nem találtam .” Ekkor a korai egyház­
atyákat és a reformátorokat kezdte tanul-
má-nyozni, de semelyiknél nem találta
meg a csecsemőkeresztség következetes
szentírási védelmét. Arra a következtetés­
re jutott, hogy a „csecsemőkeresztség
tekintetében megcsaltak bennünket” - de
nem te tt ellene semmit. Ekkor még nem
került kapcsolatba az anabaptistákkal.
1534-ben M ünstert elfoglalták a harcos,
forradalmi anabaptisták. A várost a Jele­
nések könyvében megjövendölt Új Je ­
ruzsálemmel azonosították. Bevezették a
többnejűséget, az Ószövetségre alapozva.
Erre a katolikusok és a protestánsok egye­
sült seregei ostrom alá vették a várost, és
Menno Simons
hamarosan el is foglalták. Hatalmas vér­
fürdőt rendeztek. A münsteri eset hosszú
időre hiteltelenítette az anabaptizmust.
Ugyanakkor véget v etett a forradalmi
anabaptizmusnak. Ettől kezdve a pacifista
és az evangéliumi anabaptizmus vált ural­
kodóvá, bár megörökölte M ünster kétes
hírnevét.
Menno tisztában volt Münster követ­
kezményeivel, a szétszórt és vezető nélkü­
li anabaptista testvérek üldözésével. Kellő­
képpen furdalta a lelkiismeret, hogy ál­
szent módon külsőleg alkalmazkodik Ró­
mához. Ekkor elkezdett hite szerint prédi­
kálni, majd 1536-ban elhagyta otthonát, és
anabaptista vándorprédikátor lett. Tizen­
nyolc éven át megszakítás nélkül utazott:
sehol nem lett volna biztonságban. 1554-
ben azonban egy együttérző holsteini
német nemes birtokán letelepedhetett. Itt
nyugalomban m egírhatta és kiadhatta
műveit, majd 1561-ben meghalt.
Menno lett a németalföldi és az észak­
nyugat-németországi anabaptisták vezére.
Kis, önálló, saját vezetésű gyülekezeteket
szervezett. Követőit mennonitáknak hív­
ták. A mozgalom a (viszonylag) türelmes
Hollandiában megerősödött. Később a többi
anabaptista csoportot is mennonitának
nevezték el. Katalin cámő meghívására
Oroszországba is eljutottak. Az ottani -
főként az 1873 és 1882 közötti, illetve az
1923 és 1930 közötti - üldözések elől sokuk
Eszak-Amerikába vándorolt. Ma csaknem
700000 mennonita él világszerte, a felük az
Egyesült Államokban és Kanadában.
Menno a *Schleitheimi Hitvallás evan­
géliumi álláspontjához ragaszkodott. El­
utasította a forradalmi anabaptisták felfo­
gását, és az erőszakmentességet hirdette,
miként a legtöbb mai mennonita. Ugyan­
csak ellenezte a „spiritualista” anabaptis­
tákat, akik a „belső világosság” adta ma­
gán-kinyilatkoztatásokra hagyatkoztak.
165
Menno kizárólag a Bibliára igyekezett ala­
pozni tanítását. Miként a reformátorok, ő is
a Bibliát tartotta minden tanítás egyedüli
és végső mértékének, de nem követte a
reformátorokat a korai egyházatyák írásai­
nak tiszteletében (habár ezeket ők is a
Szentíráshoz mérték).
Menno annak veszélyét példázza, ami­
kor a Bibliát a hagyomány figyelembevéte­
le nélkül értelmezzük. Például azt állította,
hogy Jézus Krisztus „nem Máriáfó/ vált
testté (született), hanem MáriÁban”. Más­
ként szólva ugyan Krisztus valóságos em ­
ber voltát elismerte, de nem fogadta el,
hogy Máriától nyerte volna emberségét,
aki csupán „hordozó anyja” volt. Ezt az ál­
láspontot már a II. században eretnekség­
nek ítélték, és így Menno csupán igazolta a
szólást, hogy aki nem ismeri a múltat, az
előbb-utóbb megismétli. (Az igazsághoz az
is hozzátartozik, hogy az anabaptista veze­
tőket üldözték, és nemigen jutott idejük el­
mélyült tanulmányok folytatására.) A men­
nonita gyülekezetek ezen a ponton nem
követték tanítójukat.
Menno Simons azon kevés anabaptista
vezető közé tartozott, aki hosszabb (hu­
szonöt éves) szolgálatot megért, bősége­
sen írt (összes műve kb. 1000 oldalra rúg),
és szervezett mozgalmat hagyott maga
után. Ma a mennoniták sokban hasonlíta­
nak a baptistákhoz, de sajátos hangsúlyt
fektetnek a tanítványi szerep radikális fel­
fogására és az erőszakmenetességre.
A Szentírás sehol nem írja elő a csecse-
mőkeresztséget és sehol nem számol be arról,
hogy az apostolok így cselekedtek volna, ezért
józanul megfontolva a gyermekkeresztséget
emberi találmánynak és gondolatnak, a
krisztusi rendelkezések megrontásának vall­
juk, sokszoros utálatosságnak, mely a szent
helyen áll, ahol nem szabadna állnia.
DAT FUNDAMENT DES CHR1STELYCKEN LEERS
(A keresztyén tanítás alapja) 1:E
166
Jó testvéreim, mivelhogy Pál tanítása sze­
rint [Tit 3,5] a keresztség megújító fürdő,
ezért abban senki nem fürödhetik meg Isten
kedve és akarata szerint, hacsak Isten Igé­
jében meg nem újul. Mivel nem azért szüle­
tünk újjá, mert megkeresztelkedtünk - mi­
ként a megkeresztelt gyermekekről tartják -,
hanem azért, mert hit által megújultunk az
Isten igéjében.
Mert a megújulás nem a keresztségből
lesz, hanem a megújulásból lesz a keresztség.
Ezt pedig senki nem cáfolhatja a Szentírás
alapján. Szégyenkezzék hát Pálnak ezen
passzusa előtt minden, még oly tanult ember,
aki gyalázatos módon elhiteti az egyszerű
emberekkel, hogy a gyermek a keresztségben
Reformáció és ellenreformáció
újjászületik.
Szeretett olvasó, az ilyen tanítás nem más,
mint csalás és félrevezetés. Mert ha a gyer­
mekek újjászületnének, akkor egész életük­
ben az alázatról, hosszútűrésről, kegyelem­
ről, tiszta és szűzi szeretetről, igaz hitről,
bizonyságos tudásról, biztos reménységről,
Istennek való engedelmességről, lelki öröm­
ről, belső békességről és teljes jóságról
tanúskodnának - mert ezeket a gyümölc­
söket termi az új, mennyei születés. De hogy
milyen gyümölcsök teremnek a gyerekekben,
azt minden olvasó megítélheti a maga
tapasztalatából.
VERCLAR1NGHE DES CHR1STELYCHEN DOOPSELS
(A keresztséből) 3
Tyndale
A brit reformáció
William Tyndale
Az angol Biblia atyja
William Tyndale az 1490-es évek végén
született Wales határán. (Mordban, majd
Cambridge-ben tanult. Egy birtokon házi-
tanítóskodva döbbent rá a vidéki papság
m űveletlenségére. Egyszer állítólag azt
mondta egy klerikusnak, hogy „ha Isten
m egtart életemben, nem sok év múlva
elérem, hogy az eke szarvát fogó legény
jobban ismerje az Szentírást, mint magad”,
amivel *Erasmusnak a görög Újtestamen­
tumhoz írt eló'szavát idézte. Hátralévő' éle­
tét Tyndale ennek a feladatnak szentelte.
Tyndale azt a célt tűzte maga elé, hogy
pontos fordítást készítsen az eredeti héber
és görög szövegből. Angliában azonban
nemigen lehetett biztonságosan Bibliát
fordítani - egyebek mellett maga Morus
Tamás követelte Tyndale megégetését for­
dítói tevékenységéért, úgyhogy 1524-ben
Németországba távozott. 1525 elejére az
Újszövetség fordítását már nyomdakész ál­
lapotba hozta. Kölnben hozzá is fogtak a
nyomtatáshoz, de a hatóságok tudomást
szereztek róla, és a nyomdát kifosztották.
Tyndale-nek sikerült egérutat nyernie, és
néhány ívet m egm entenie. Wormsban
1526-ban elkészült az első teljes angol Új­
testamentum. Ezt Tyndale többször is át­
dolgozta. 1530-ban Antwerpenben letele­
pedett, és itt adta ki a Pentateukhoszt (Mó­
zes öt könyvét).
Tyndale Újtestamentum-fordítását sike­
rült becsempészni Angliába. 1526 végén
azonban ünnepélyesen elégették néhány
példányát a Szent Pál székesegyház előtt.
A következő évben Warham canterbury-i
érsek számos példányát felvásárolta, ami­
vel hatékonyan hozzájárult az új kiadás
167
költségeihez! Tyndale óriási hatást gyako­
rolt fordításával, és méltán nyerte el „az
angol Biblia atyja” melléknevet. E századig
csaknem minden angol Újtestamentum az
ő fordításának az átdolgozását jelentette.
Tyndale írt több önálló művet is, közülük
a legismertebbek a Parable of Wicked Mam-
mon (Példázat a hamis Mammonról), mely­
ben az egyedül hit által való megigazulásról
értekezik, sokat merítve Luthertől, gyakran
őt idézve, és a The Obedience ofa Christian
Mán (A keresztyén ember engedelmessé­
ge), amely arról szól, hogy az embernek en­
gedelmeskednie kell az állami hatóságok­
nak, ha Isten iránti hűsége nem sérül.
Tyndale az egész Ótestamentum lefordí­
tását tervezte, 1535-ben azonban Antwer­
penben egy honfitársa elárulta, mire letar­
tóztatták. A következő évben Brüsszelben
megfojtották és megégették. Utolsó szavai
állítólag ezek voltak: „Uram, nyisd meg
Anglia királya szemét!” Hogy ez az imád­
ság meghallgatásra talált-e vagy sem, azt
nem lehet tudni, de 1535-ben VIII. Henrik
király *Cranmer bátorítására engedélyezte
az angol bibliafordítások kiadását. E kiadá­
sok jócskán felhasználták Tyndale munká­
ját, és előkészítették a reformátori eszmék
angliai elterjedését.
A hit tehát eleven és kitartó bizodalom Is­
ten jóindulatában, m i által teljességgel oda­
szánjuk magunkat Istennek. E z a bizodalom
oly szilárdan áll szívünkben és oly erősen kö­
tődik hozzá, hogy az ember soha nem is kétel-
kedhetik benne, mégha ezerszer kellene meg­
halnia is. Ez a Szentlélek által a hit útján ké­
szített bizodalom az embert boldoggá, vágya-
kozóvá, vidámmá és igaz sztvűvé teszi Isten
és minden teremtmény iránt.
A P rologue upon the E pistle of st. Paul
to the R omans (Előhang a Római levélhez)
168
Thomas Cranmer
Az istentisztelet nyelve
Thomas Cranmer 1489-ben Nottingham-
shire-ben született. A cambridge-i Jézus
kollégiumban tanult, majd 1511-ben ennek
tagja is lett. Az 1520-as évek elején néhány
fiatal tudóstársával együtt rendszeresen
találkozott a cambridge-i Fehér Ló fogadó­
ban, hogy megvitassák az *Erasmus által
kiadott görög Újszövetséget.
Cranmert voltaképpen a „király baja”
vitte a közéleti szereplés irányában. VIII.
Henriknek kétségbeesetten hiányzott a fiú
örökös, hiszen Katalin királyné egyetlen
túlélő lánygyermeknek adott életet. A dol­
got csak bonyolította, hogy Henrik azon az
alapon kívánta házasságát semmisnek nyil­
váníttatni, hogy Katalin Henrik korán el­
hunyt bátyjának volt a felesége - márpedig
ez ellentmondott a 3Mózes 20,21-nek -, és
a törvénytelen házasságot Isten a fiú örö­
kös hiányával bünteti. (A 3Mózes 20,21 va­
lójában gyerm ektelenséget mond.) Az
ilyesmit rendszerint minden további nélkül
megoldották, de a pápát V Károly császár
irányította, aki Katalin unokaöccse volt, és
így ellenezte a semmissé nyilvánítást. 1529-
ben Cranmer azzal a szellemes ötlettel állt
elő, hogy a kérdésben kérjék ki az egyete­
mek véleményét. Henrik elküldte Cran­
mert, hogy járja be Európa egyetemeit.
A „reformációs parlament” (1529-1536)
ebben az időben hozta meg az angol egyhá­
zat Rómától elszakító törvényeit. Ennek
csúcsát az 1534-ben elfogadott A d of Sup-
remacy (Fennhatósági törvény) jelentette,
amely az uralkodót mondta ki „az angol egy­
ház egyetlen legfelső vezetőjének a földön”.
1532-ben Henrik Canterbury érsekévé
tette a vonakodó Cranmert, aki igen alkal­
masnak tűnt erre a tisztre két okból is:
egyrészt őszintén hitt az uralkodó egyház
feletti hatalmában (nem egyszerűen takti­
Reformáció és ellenreformáció
kai megfontolásból), másrészt pedig foko­
zatosan, a királyi akaratnak megfelelő
gyorsasággal haladt a protestantizmus irá­
nyában. Amint később látni fogjuk, ez a hi­
te végül élete legnagyobb válságába sodor­
ta Cranmert.
Henrik uralkodásának utolsó éveiben
Cranmer jelentős sikereket é rt él: például
kiadta és minden templomban elhelyezte a
*Tyndale fordításából sokat merítő angol
Bibliát. Amikor 1547-ben VI. Edward lé­
pett Henrik örökébe, az idő m egérett a va­
lóságos reformokra, és e törekvések élére
Cranmer állt. 1549-ben kiadták az első an­
gol Boke o f Common Prayer-t (Általános
imakönyv). Ezt a munkát a protestantiz­
mus hatotta át, de úgy fogalmaztak benne,
hogy fölöslegesen ne sértse a hagyomá­
nyos katolikusokat. 1552-ben Peter Martyr
és (a Cranmer által Oxfordba és Cam-
bridge-be hívott) ^Martin Bucer javaslatai
alapján átdolgozták az imakönyvet. Az
1549-es kiadás kétértelm űségeit kiküszö­
bölték, aminek eredményeként kétséget
kizáróan protestáns mű született. Amint
egy mai, katolikus beállítottságú vezető
teológus mondja: ez az imakönyv „nem a
katolikus rítusra való zavaros kísérletet je­
lent, hanem az egyetlen olyan hatásos pró­
bálkozást, amely »az egyedül hit által való
megigazulás« tanát akarja liturgikusán ki­
fejezésre juttatni”.
Edward uralkodása alatt a tanítás refor­
málására is sor került. 1547-ben megjelent
a Book o f Homilies (Homfliák könyve). Az
ebben foglalt evangéliumi prédikációkat -
jó részüket maga Cranmer írta - azokban a
gyülekezetekben kellett felolvasni, ahol
nem volt képzett lelkipásztor. 1553-ban
Cranmer és Ridley londoni püspök kiadta a
Negyvenkét Cikkelyt (Forty-two Articles),
melyet később felváltott a *Harminckilenc
Cikkely (Thirty-nine Articles), az anglikán
egyház fő hitvallása.
Cranmer, Knox
A fiatalon elhunyt Edward utódja „véres
Mária”, a hitbuzgó római katolikus, hozzálá­
tott az edwardi protestáns rendezés felszá­
molásához. 1555-ben máglyára küldte a pro­
testáns eretnekeket, köztük néhány püspö­
köt is, például Latimert és Ridley-t. Latimer
így buzdította Ridley-t: „Legyen vigasztalá­
sod, Ridley uram, játszd a férfit. E mai na­
pon Isten kegyelméből oly gyertyát gyúj­
tunk Angliában, melyet (bízom benne) soha
nem oltanak ki.” Latimer gyorsan kiadta
lelkét, de Ridley szörnyű kínok közt, lassú
halált halt. Az egyik tanú maga Cranmer
volt. A kormányzat mindent megtett, hogy
Cranmerral visszavonassa protestáns meg­
győződését. Különösen kihasználták Cran-
mernak azt a nézetét, hogy az uralkodónak
hatalma van az egyház fölött - az uralkodó
most azt követelte tőle, hogy térjen vissza
a katolicizmushoz. Az iszonyú lélektani
nyomás alatt Cranmer engedett, és vissza­
vonta nézeteit. Mária ennek ellenére elren­
delte megégetését. Cranmernek kivégzése
előtt, nyilvánosan meg kellett volna tagad­
nia protestantizmusát - ehelyett azonban
éppen a visszavonását tagadta meg, és újra
megerősítette teljes protestáns álláspont­
ját. Cranmert nyomban a máglyára vitték,
aki jobb kezét (mellyel a visszavonást aláír­
ta) a lángok közé tartotta, míg el nem égett.
Mária azonban a Spanyolországgal kö­
tött meggondolatlan és népszerűtlen szö­
vetséggel és a kivégzésekkel mintegy be­
leégette a protestantizmust az angolok tu­
datába. Cranmer, Latimer és Ridley, vala­
mint kétszáz másik protestáns vértanúsá­
ga a reformáció mellé állította az angolo­
kat. Edward ezt aligha érhette volna el
bármilyen törvénnyel.
Vedd és edd ezt, megemlékezve, hogy Krisz­
tus érted halt meg, és táplálkozzál Ővele szí­
vedben hit által, háládatosan. Idd ezt, meg­
emlékezve, hogy Krisztus vére érted ontatott
ki, és légy háládatos.
169
Urunk és mennyei Atyánk, mi, a te aláza­
tos szolgáid, teljes szívből kívánjuk, hogy
atyai jóságodban kegyesen elfogadd ezt a mi
dicséret- és hálaáldozatunkat; alázatosan
könyörgünk hozzád, add meg, hogy egyszü­
lött Fiad, a Jézus Krisztus érdeméért és ha­
láláért és vérébe vetett hitünk által elnyerjük
a bűnök bocsánatát és szenvedése minden
más jótéteményét. És itt most felajánljuk ne­
ked, ó Urunk, értelmes, szent és eleven áldo­
zatul magunkat, lelkünket és testünket, m i­
közben alázatosan kérünk téged, hogy mi,
akik részesedünk most e szent közösségben,
megteljünk kegyelmeddel és mennyei áldá­
soddal. Es noha sok bűnünk által méltatla­
nok vagyunk arra, hogy néked áldozatot
ajánljunk fel, mégis kérünk téged, fogadd el
ezt a m i kötelességünket és szolgálatunkat,
ne mérlegeld érdemeinket, hanem bocsásd
meg vétkeinket a m i Urunk, Jézus Krisztus
által, akivel és aki által a Szentlélekkel egy­
ségben minden tisztelet és dicsőség téged illet,
ó mindenható Atya, mindörökké. Ámen.
T he B oke of C ommon P rayer (1552)
Úrvacsorái közösség
John Knox
A mennydörgő skót
John Knox 1513 körül született az Edin­
burgh melletti Haddingtonban. A St. And-
rews-i egyetemen tanult, és ezután fel­
szentelték. Harmincéves lehetett, amikor
áttért protestánssá. Mély benyomást tett
rá George Wishart, aki bátran hirdette az
evangéliumot, amiért 1546-ban St. And-
rewsban máglyán megégették. Knox tizen­
kilenc hónapot szolgált francia gályarab­
ságban, miután részt vett egy sikertelen
St. Andrews-i felkelésben. IV Edward ural­
kodása végén Angliában tartózkodott, és
segített az 1552-es *Cranmer-féle ima­
könyv előkészítésében.
 170
1553-ban, Mária trónralépése után Knox
a kontinensre menekült. Egy darabig a
frankfurti száműzött angol gyülekezet lel­
kipásztoraként tevékenykedett, de itt ko­
moly vitába keveredett. Knox határozottan
református istentiszteleti rendet vezetett
be, amiért az egyéb európai városokban
tartózkodó angol, konzervatívabb felfogású
száműzöttek nem lelkesedtek. Egy szópár­
bajban ezt mondták neki: „márpedig ne­
künk angol arcú egyház kell”, amire Knox
így válaszolt: „adja Isten, hogy Krisztus­
arcú legyen!” A skót reformátornak azon­
ban távoznia kellett, és Genfbe ment. Knox
rajongott a ^kálvini Géniért. Ott írta meg
hírhedett, a First Blast o f the Trumpet
against the Monstrous Regiment of Women
(Első trombitaszó a nők rémuralma ellen)
című röpiratát. A támadás persze Tudor
Mária angol királynő ellen szólt, de amikor
1558-ban I. Erzsébet trónra lépett, ő sem
szívlelte Knoxnak ezt az iratát.
1559-ben Knox hazatért Skóciába, és
erejét nem kímélve bekapcsolódott az
ottani reformációba. Részt vett a Book of
Discipline (Fegyelmi könyv; 1561), a Book
ofCommon Order (Általános istentiszteleti
rendtartás; 1560) és a Scots Confession
(Skót Hitvallás) megfogalmazásában. Ezt a
hitvallást fogadta el a skót parlament, és
használta a skót református egyház 1647-
ig, a *westminsteri hitvallás bevezetéséig.
Knox keresztülvitte a skót reformáció
ügyét. Legfontosabb műve, a History of the
Reformation ofReligion uiithin the Realm of
Scotland (A vallási reformáció története a
Skót királyságban) 1644-ben jelent meg
először a maga teljességében. 1572-ben
hunyt el.
...m ert ha azt mondjuk, hogy nekünk új­
jászületetteknek bűnünk nincsen, megcsal­
ju k magunkat és Isten igazsága sincs ben­
nünk (ljános 1,8). Azért szükséges, hogy Jé­
zus Krisztust, aki a törvény betöltője és vége,
Reformáció és ellenreformáció
igazságosságával és elégtételével megragad­
juk, aki által szabadságra vezéreltetünk,
úgyhogy a törvény átka bennünket nem sújt­
hat (Galata 3,10; 5Mózes 27,26), habár
minden pontját nem töltjük is be. Mert az
Atya Isten, aki úgy tekint minket, m int az ő
Fia, Jézus Krisztus testének tagjait, a mi tö­
kéletlen engedelmességünket úgy fogadja el,
mintha tökéletes volna, és a m i sok folttal
bemocskolt cselekedeteinket az ő Fiának igaz­
ságával fedi be (Efézus l,5k; Róma 4,25).
Skót hitvallás 15
Ezért mindenekelőtt egy dolog szükséges,
az, hogy az igaz egyházat a hamistól tiszta és
világos jegyekkel megkülönböztessük, nehogy
saját kárhozatunkra megtévesztetten, az
egyiket a másiknak tartsuk és igeneljük.
Ezek a jegyek, jelek és némely bizonyságok,
amelyekben Krisztus szeplőtlen jegyese ama
gonosz paráznától, az istentelen egyháztól
különbözik, sem nem a régiség, sem bitorolt
méltóság, sem egyenes utódlás, sem bizonyos
helyek megkülönböztetése, sem a tévedést
helybenhagyó emberek tömege... A m i hi­
tünk és hitvallásunk szerint Isten igaz egy­
házának jegyei: először Isten igéjének igaz
hirdetése, amelyben Isten jelenti ki magát,
am int azt nekünk a próféták és apostolok
írásai bizonyítják (János 1,18; 15,30). Má­
sodszor a helyes kiszolgáltatása Jézus Krisz­
tus sákramentumainak, amelyek Isten igéjé­
vel és ígéretével vannak kapcsolatban, hogy
azokat a m i szívünkben megpecsételjék és
megerősítsék (Róma 4,11). Végül Isten igéjé­
nek rendelkezése szerint a gonoszság elnyo­
mására és erény megtartására komolyan
gyakorolt egyházfegyelem (lKorinthus 5).
Skót hitvallás 18
A Harminckilenc Cikkely
A Harminckilenc Cikkely alkotja az ang­
likán egyház fő hitvallását, és részét képezi
A Harminckilenc Cikkely
a The Book ofCommon Prayer-nek (Általá­
nos imakönyv). E hitcikkelyek első válto­
zatát VI. Edward idején *Cranmer és Rid-
ley készítette Negyvenkét Cikkely címmel.
1563-ban, miután I. Erzsébet helyreállítot­
ta a protestantizmust Angliában, Matthew
Parker érsek átdolgozta, és a Harmincki­
lenc Cikkely címet adta neki. Még ebben az
évben a lelkészi tanács (Convocation) elfo­
gadta és kiadta latin fordítását. 1604-ben
készült el a végső változat.
Bár egyesek, a legmerészebben *New-
man, igyekeztek az ellenkezőjét bizonyítani,
a cikkelyek egyértelműen egyfajta m érsé­
kelt kálvinizmus jegyében fogalmazódtak.
Ha valamiféle köztes utat képviselnek, ak­
kor az nem lehet más, mint amin a reformá­
torok mindig is járni igyekeztek, vagyis a
római katolicizmus és az anabaptizmus hibái
között. A múlt század közepéig minden ang­
likán lelkésznek, valamint oxfordi és cam-
bridge-i egyetemi fokozatot igénylőnek el
kellett ismernie a cikkelyeket. Az elismerés
1865-től csupán a lelkészekre vonatkozott,
de kevésbé szigorú formában.
A Szentírás magában foglalja mindazt,
am i az üdvösséghez szükséges: úgyhogy ami
benne nem olvasható vagy belőle nem bizo­
nyítható, annak m int hitcikkelynek, illetve az
üdvösség feltételének vagy szükséges részének
való elfogadása nem kívánható meg senkitől
6 . CIKKELY
Ádám bűnbeesése után az ember olyan álla­
potba került, hogy nem képes saját természetes
erejéből és jótéteményeivel a hitre térni, arra
felkészülni vagy Istent megszólítani. Ezért
nincs hatalmunkban Istennek tetsző' és elfo­
gadhatójókat tenni Isten Krisztus által történt
megelőző kegyelme nélkül, amely akaratunkat
megjavítja, és akaratunkat megjavítván, ve­
lünk együtt munkálkodik.
10. CIKKELY
Isten előtt csak a m i Urunk és Megvál­
tónk, Jézus Krisztus érdeméért, nem pedig
171
tulajdon jócselekedeteinkért és érdemeinkért
számítunk igaznak.
11. CIKKELY
Az életre való eleve elrendelés Isten örökké­
való szándéka, mely által ő (a világ alapjai­
nak megvetése előtt) előttünk titkos tanács­
végzésével örökké elhatározta, hogy az átoktól
és kárhozattól megszabadítja azokat, akiket
Krisztusban kiválasztott az emberi nemzetből,
és őket mint dicsőségre készített edényeket
Krisztus által az örök üdvösségre juttatja.
17. CIKKELY
Az egyháznak hatalmában áll meghatá­
roznia rítusait és szertartásait, és döntenie a
hitbeli vitákban. Ugyanakkor törvénybe üt­
közik, ha az egyház bármi, Isten írott igéjé­
nek ellentmondó dolgot rendel el, továbbá
nem magyarázhat valamely szentírási helyet
úgy, hogy az ellenkezzék valamely másikkal.
20. CIKKELY
Határozottan ellenkezik az Isten igéjével és
az ősi egyház gyakorlatával, ha a templomok­
ban a nyilvános imádság vagy a sákramen-
tumok kiszolgáltatása olyan nyelven törté­
nik, amelyet a nép nem ért.
24. CIKKELY
Az evangéliumban Krisztus Urunk két
sákramentumot rendelt el, nevezetesen a ke-
resztséget és az Úr Vacsoráját.
25. CIKKELY
A keresztség nemcsak a hitvallás jele és je­
gye, mely megkülönbözteti a keresztyén em­
bert a meg nem kereszteltektől, hanem az új-
játeremtésnek vagy újjászületésnek is jele; a
keresztség tehát m int eszköz beoltja a rendjén
megkeresztelteket az egyházba; látható jele és
pecsétje a bűnbocsánat ígéretének és annak,
hogy a Szentlélek által Isten fiaivá fogadott
minket; az Istennek mondott imádság által
megerősödik a hit, és növekedik a kegyelem.
A gyermekkeresztség minden tekintetben
fenntartandó az egyházban, minthogy teljes­
séggel egyezik Krisztus rendelésével.
27. CIKKELY
 172
Az Úr Vacsorájában Krisztus testét kap­
juk, vesszük és esszük, de csakis mennyei és
lelki módon. A Vacsorában hit útján kapjuk
és esszük Krisztus testét.
28. CIKKELY
William Perkins
A mérsékelt puritán
Nem minden vezető protestáns fogadta el
az erzsébeti rendezést. Egyesek, különö­
sen akik Mária uralma alatt Genfben talál­
tak menedéket, további reformokat köve­
teltek. Genfben megtanulták, hogy az egy­
háznak nem kell feltétel nélkül engedel­
meskednie az államnak. Őket nevezték el
puritánoknak. Tagjai voltak az angol egy­
háznak, de annak alaposabb megújítását
követelték - az a kérdés nem merült föl,
hogy vajon elhagyják-e az egyházat, vagy
hogy több egyház kapjon működési enge­
délyt az országban.
A puritánok ellenezték az anglikán egy­
ház által fenntartott hagyományos katoli­
kus szokásokat, például a jegygyűrű és a
karing papi használatát. Azt tartották, hogy
a Biblia pontosan előírja az egyházi élet
minden vonatkozását, és semmilyen szer­
tartást nem szabad megengedni, ami nincs
benne a Szentírásban. Nagy hangsúlyt fek­
tettek a személyes lelki életre.
William Perkins 1558-ban Warwickshire-
ben született. 1577-ben hallgatója, majd
1584-ben tagja lett a cambridge-i Krisztus
kollégiumnak. Az 1580-as években meg­
tért, és felhagyott kicsapongó életével. Az
Erzsébet-kori puritanizmus m érsékelt
irányzatát képviselte. 1587-ben az egyetem
helyettes kancellárja elé rendelték, m ert bi­
zonyos vádak merültek fel prédikációival
kapcsolatban. Válaszaiból kitűnt, hogy az
imakönyv némely vonásával (például térde­
lés az úrvacsoránál) kapcsolatban kételyei
Reformáció és ellenreformáció
vannak, de a törvényes hatalomnak való en­
gedelmességbe vetett hite elég erősnek lát­
szott az ilyen aggályok legyűréséhez. Az
1580-as években egyes puritán csoportok
titkos presbitériumokat szerveztek lelké­
szek és „laikus presbiterek” részvételével a
meglévő püspöki egyházkormányzati rend­
szer mellett. Perkins valószínűleg vonzódott
a presbiteriánus eszméhez, bár arra vigyá­
zott, hogy a kérdésben ne fejtse ki nyíltan
véleményét, kivéve azt, hogy határozottan
ellenzi az államegyháztól való elszakadást.
Ebben az időben a kormányzat erősen
üldözte az államegyházat elutasító puritá­
nokat (nonkonformisták). Perkins némely
dolgot azonban előbbrevalónak tartott a li­
turgiáról vagy az egyházkormányzatról
folytatott vitánál. A reformáció kiteljesíté­
sét éppúgy fontosnak tartotta, mint a puri­
tánok, de ő ezt inkább a személyes lelkiség
és pásztori gondoskodás elmélyítésében
kereste, semmint a törvényalkotásban.
Perkins felfogása csaknem általánossá vált
puritán körökben, ahogy azok egyre inkább
belátták, képtelenek megváltoztatni az er­
zsébeti rendezést. A pásztorolásnak és a
személyes lelkiségnek szentelve magukat,
a puritánok rányomták bélyegüket az
egész nemzetre: Angliára, az új világra, és
más területekre is.7
Perkins 1584-től egészen 1604-ig, halá­
láig a cambridge-i Szent András templom­
ban szolgált prédikátorként. Igehirdetései
révén óriási hatást gyakorolt egyetemi
hallgatók egész nemzedékeire, és így a
XVII. századi angol, illetve Új Anglia-i puri­
tanizmusra. Kiterjedt írói munkássága is
legalább ilyen befolyásosnak bizonyult. írt
Róma ellen, mint például a Reformod
1Magyarországon a XVII. században a puritán
eszméket angliai egyetemekről hazatérő pereg­
rinusok (vándordiákok) terjesztették. Jeles
képviselőik között volt Medgyesi Pál és Apáczai
Csere János. (A szerk.)
Perkins, A Westminsteri Hitvallás
Catholic (Reformált katolikus) című ira­
tában. „Reformált katolikuson azt az em ­
bert értem, aki a római egyházzal egyet­
értésben ugyanazon vallási vezetőket tart­
ja szükségesnek, de aki lenyesegeti és
elutasítja mindazon dogmatikai hibákat,
melyek a nevezett vallást megrontják.”
Perkins teológiai tanulmányokat is írt, kü­
lönösen a predestináció kérdéséről.
1595-96-ban a predestinációról tartottak
hitvitát Cambridge-ben, és itt csírájában
már megjelent az *arminiusi álláspont. A
harcosan puritánellenes Whitgift érsek is
elfogadta a kilenc lambethi cikkelyt, m e­
lyek a predestinációtant erősen kálvini é r­
telmezésben fogalmazták meg. Perkins
szintén e tanítás védelmében írt, sokban
megelőzve a *dordrechti zsinatot.
Perkins hírnevét mindenekelőtt gyakor­
lati kérdésekről szóló írásainak köszönheti.
Protestánsként ő művelte először a kazu-
isztikát (általános etikai elvek sajátos lelki-
ismereti kérdésekre való alkalmazása).
*Bucer nyomán a keresztyén tapasztalást
hangsúlyozta. A megtérésnek jelentősebb
szerepet tulajdonított, mint annak idején az
első reformátorok. Perkins-szel kezdődik az
„üdvösség rendje” - a megtérés és a meg-
szentelődés eseményeinek szokásos rendje
- iránti fokozott érdeklődés. A megtérés
perkinsi hangsúlyozása erősen hatott a pie-
tizmusra (lásd *Spener) és az evangéliumi
mozgalomra (lásd a *Wesley fivérek). A sze­
mélyes tapasztalatnak tulajdonított kiemelt
szerep az üdvbizonyosság kérdését vetette
fel: honnan tudhatom, hogy Jézus Krisztus
megváltása valóban enyém lett? Ezen a
ponton számos puritán nem hallgatott Kál­
vin óvására: „ha mind csak magadat nézed,
a kárhozat válik bizonyossá”. Ehelyett arra
buzdították az embereket, hogy az üdvbizo­
nyosságot önmagukban, megtérésük bizo­
nyítékait feltárva keressék, aminek az lett
az eredménye, hogy sokan hosszasan vívód­
173
tak önmagukban üdvbizonyosságot keres­
ve. Amíg *Luther és Kálvin az üdvbizonyos­
ságot az üdvözítő hit részének tartotta, ad­
dig a puritánok hajlamosak voltak e két dol­
got elkülöníteni, az üdvbizonyosságot a
megtérést követő megtapasztalásnak venni.
Mihelyt az ember a megtérés útjára lép,
Isten gyermekévé lesz, még ha belül még m in­
dig inkább a testnek, semmint a léleknek él
is... A bűnös ember első valóságos, kezdeti
megtérése vagy a legcsekélyebb mértékű meg­
újító kegyelem ennek az életnek és az eljöven­
dő életnek az ígéretét hordozza... A z Istennel
való megbékélés, a hit és a bűnbánat állandó
és komoly vágyát, ha meghatott szívben van,
Isten elfogadja, m int valóságos megbékélést,
hitet és bűnbánatot... Meglátni és megérezni
magunkban az üdvösséghez szükséges kegye­
lem hiányát, és emiatt keseregni annyi, mint
maga a kegyelem... A ki elkezdte magát alá­
vetni Krisztusnak és igéjének, bár még a val­
lás legtöbb kérdésében tudatlan, de ha tudá­
sát növelni és gyakorolni igyekszik, azt Isten
igaz hívőnek fogadja el... A kegyelem említett
kezdetei hamisak, hacsak nem növekednek.
A Grain of mustard seed or the Least
Measüre of Grace that is or can be E f -
fectual to Salvation (A mustármag,
avagy az üdvösséghez szükséges kegye­
lem legcsekélyebb mértéke).
A Westminsteri Hitvallás
A westminsteri zsinat 1643 és 1649 között
rendszeresen több mint ezer alkalommal
ülésezett, rendszertelenül még ezután is
többször. Összehívását az indokolta, hogy
sok püspök az eredetileg a puritánokkal
közösen vallott kálvini tanítással szemben
tagadta a predestinációt (ezért arminiánu-
soknak mondták őket, habár teológiájuk
erősen különbözött *Arminiusétól), to ­
vábbá mind több rituális istentiszteleti
174 Reformáció és ellenreformáció

fomát kívánt, és a sákramentumokban való vétség eszméje vált a teológia rendező el­
rendszeres részvételt tartotta az üdvös­ vévé. Ez főképpen az Isten és Ádám között
séghez vezető útnak. 1637-ben Károly ki­ a bűnbeesés előtt meglévő „cselekedeti
rály és Laud, Canterbury érseke, azt a sú­ szövetség” és az utána létrejött „kegyelmi
lyos hibát követte el, hogy rá akarta kény­ szövetség” szembeállítását foglalta magá­
szeríteni a presbiteriánus Skóciára a Book ban. Minderről szó nincs Kálvinnál.
of Common Prayer-t (Általános imakönyv). A z első emberrel kötött szövetség a csele­
Ez oly m értékű ellenállást váltott ki, amely kedeti szövetség volt, melyben Adám és benne
idővel Károly és a parlament között polgár- az utókor a tökéletes és személyes engedel­
háborúhoz vezetett. Ebben a küzdelemben messég feltétele mellett az élet ígéretét kapta.
a parlament győzött, Laudot, majd végül Mivel azonban az ember bűnbeesése folytán
Károlyt is kivégezték. A puritánok ezután képtelenné tette magát az e szövetség szerinti
nem fogadtak el mást, csak a radikális vál­ életre, Istennek tetszett, hogy második, úgy­
tozásokat. A püspöki rendszert „gyökeres- nevezett kegyelmi szövetséget kössön: ebben
tül-ágastul” felszámolták. ingyen felajánlja a bűnösöknek az életet és az
A westminsteri zsinaton résztvevő kép­ üdvösséget Krisztusban, csupán azt kívánja
viselők többsége presbiteriánus volt - a tőlük, hogy megváltásukért higgyenek benne,
nem presbiteriánusok jó része kilépett. A és megígéri, hogy mindazoknak, akik életre
cél az volt, hogy egy közös presbiteriánus rendeltettek, a Szentlélek ajándékát adja,
egyházat létesítsenek a brit szigeteken. hogy hajlandóvá és hívővé tegye őket.
Evégett a zsinat kiadta a Directory fór the W estminster C onfession 7:2-3
Publick Worship of God-ot (A nyilvános is­ 2. A hitvallás a „korlátozott vagy limitált
tentiszteletek rendtartása) a Book of kiengesztelést” tanítja, vagyis azt, hogy a
Common Prayer helyett. Továbbá kibocsá­ kereszt csak a kiválasztottakat üdvözíti. Jé­
totta a Shorter Cathecism-oí és a Larger zus Krisztus azoknak nyert megváltást,
Cathecism-ot (Rövid és Nagy káté), mely „akiket az Atya neki adott” (8:5). Ez a ta­
*Luther két kátéjához hasonló szerepet nítás egybehangzik a *dordrechti zsinat
töltött be. A zsinat legnagyobb teljesítmé­ felfogásával, de idegen Kálvintól.
nye azonban a Westminsteri Hitvallás volt. 3. Mind Luther, mind Kálvin szerint az
A református tanítás e XVII. századi nyilat­ üdvözítő hit magában foglalja az üdvbizo­
kozata terjedelmében és rangjában a luthe­ nyosságot. A XVII. századi brit kálviniz-
ránus *Ágostai Hitvalláshoz hasonlított. A mus a személyes bizonyosságot minden
Westminsteri Hitvallás váltotta fel a jóval hívő számára elérhetőnek tartotta, de meg­
rövidebb *Harminkilenc Cikkelyt, továbbá különböztette az üdvözítő hittől. Ez azt je­
ennek mérsékelt kálvinizmusa helyett szi­ lenti, hogy lehet valakinek üdvözítő hite
gorúbb kálvini alapokra helyezkedett. úgy, hogy mégis híjával van a bizonyosság­
Ezen túlmenően azonban a XVII. századi nak. E rre az álláspontra helyezkedett a
brit kálvinizmust is erőteljesen tükrözi, Westminsteri Hitvallás. Ebből az követke­
mely jó néhány ponton eltért *Kálvin ere­ zett, hogy némely református egyházban
deti tanításától. Ez három példából vilá­ nem vallják, sőt olykor megvetik az üdvbi­
gosan kitűnik: zonyosságot, ami tökéletesen ellentmond
1. A XVII. században széles körben el­Kálvin tulajdon tanításának.
terjedt az ún. „szövetségi teológia” a kálvi- [Az üdv] bizonyosság nem tartozik a hit lé­
nizmuson belül. E felfogás szerint a szö- nyegéhez, és az igaz hívőnek talán sokáig kell
Owen
várnia és sok nehézséggel kell megküzdenie,
míg részesedhet benne: de mivel a Szentlélek
segítségével képes megismerni az Istentől in­
gyen adatott dolgokat, különleges kijelentés
nélkül, és a mindennapi eszközök helyes
használatával is elnyerheti azt.
Westminster C onfession 18:3
A láthatatlan katolikus vagy egyetemes
egyház magában foglalja az összes kiválasz­
tottat, aki annak feje, Krisztus alatt egybe­
gyűlt, egybegyűlik vagy majdan egybegyűlik;
az egyház a jegyes, a test, az 0 teljessége,
mely betölt mindent mindenben. A látható
egyház az evangélium szerint ugyancsak ka­
tolikus vagy egyetemes (nem korlátozódik egy
nemzetre, miként a törvény alatt), és magá­
ban foglalja gyermekeikkel együtt mindazo­
kat, akik az igaz vallást vallják; továbbá az
egyház az Úr Jézus Krisztus országa, Isten
háza és családja, melyen kívül nincs rendes
lehetőség az üdvösségre.
Westminster C onfession 25:1-2
1.: - M i az ember legfőbb célja?
- A z ember legfőbb célja, hogy Istent dicső­
ítse és benne örökké örvendezzék.
33. : - M i a megigazulás?
- v4 megigazulás Isten ingyen kegyelmé­
nek cselekedete, melyben Isten megbocsátja
minden bűnünket, és igaznak fogad el m in­
ket tekintete előtt, csak a Krisztus által ne­
künk tulajdonított igazságért, melyet egyedül
hit által kapunk meg.
34. : - M i a fiúvá fogadtatás?
- A fiúvá fogadtatás Isten ingyen kegyel­
mének cselekedete, melyben Isten az őfiaivá
fogad minket, és ezáltal megilleti minket az ő
fiainak minden előjoga.
35. : - M i a megszentelődés?
- A megszentelődés Isten ingyen kegyelmé­
nek cselekedete, mely által Isten képére meg­
újulunk a teljes emberben, és egyre inkább
képessé válunk meghalni a bűnnek és élni az
igazságnak.
S horter Cathecism
175
A Westminster! Hitvallást végül az ang­
likán egyház nem fogadta el, de az angol
nyelvű református egyházak annál inkább.
A skót egyház 1647-ben vele váltotta föl a
*Knox és mások által írt Skót Hitvallást
John Owen
A cromwelli bíró
A westminsteri zsinaton úgy tetszett, a
presbiteriánusok győzedelmeskednek. Ám
ők sem bizonyultak türelmesebbnek armi-
niánus elődeiknél, és népszerűségük ha­
mar megfogyatkozott. Ahogy John Milton
mondta: „az új presbiter nem más, mint a
régi pap nagyobb hanggal”. A presbiteria-
nizmust a parlament tette kötelezővé, de a
parlament hatalma a király felett győzedel­
mes hadseregtől függött. A hadsereget
azonban az independensek uralták, akik a
helyi gyülekezetek önállósága mellett száll­
tak síkra. Úgy vélték, hogy minden egyes
gyülekezet szabadon intézheti a maga
ügyeit. Olivér Cromwell, a kitűnő hadvezér,
maga is independs volt, és amikor ő lett a
főkormányzó, ezt az álláspontot támogatta.
XX. századi mércével Cromwell aligha
volt türelmes, de korában igen felvilágosult
és nagyvonalú em bernek mutatkozott.
Cromwell hatalomra kerüléséig - néhány
szélsőséges szakadár kivételével - min­
denki egységes, mindenkire kötelező ál­
lamegyházat kívánt létrehozni, csak abban
különböztek, hogy ez az államegyház m e­
lyik legyen. Cromwell változtatott a hely­
zeten. Kinevezett egy harmincnyolc, papi
és laikus presbiteriánus, independens, bap­
tista tagból álló „bíráló” bizottságot. A bi­
zottság döntötte el, hogy valamely lelkész­
jelölt alkalmas-e a gyülekezeti szolgálatra
avagy sem. A cél az volt, hogy minden gyü­
lekezetben istenes, evangéliumi keresz­
tyén lelkész szolgáljon, legyen bár presbi-
176
teriánus, independens avagy baptista. Mi
több, megtűrték a parókiái rendszeren kí­
vüli gyülekezeteket. Noha a római ka­
tolicizmust és a szentháromság-tagadókat
tiltották, a cromwelli rendszer sokkal
nagyobb vallási türelemről te tt bizonysá­
got, mint korábban bármelyik. Ez a rend­
szer állt fenn egészen 1660-ig, a monarchia
helyreállításáig, amikor II. Károly újból be­
vezette a püspöki rendszert, és betiltott
minden más felfogást.
A cromwelli rendszert másokkal együtt
John Owen alakította ki. Ő 1616-ban szüle­
tett Oxford mellett, majd az oxfordi Király­
női kollégiumban tanult. 1637-ben azonban
el kellett hagynia a kollégiumot a laudi
egyházpolitika következtében. Az 1640-es
években két essexi gyülekezetben szolgált.
Kezdetben a presbiteriánusokhoz vonzó­
dott, de később az independens felfogást
tette magáévá. 1651-ben elnyerte Crom-
well támogatását, és kinevezték az oxfordi
Krisztus Egyháza kollégium dékánjává. A
következő évben ő lett az egyetem helyet­
tes kancellárja. 1660-ban a restauráció foly­
tán eltávolították a kollégiumból. Oxfordot
ugyan elhagyta, de haláláig, 1683-ig folytat­
ta prédikátori és írói tevékenységét.
Owen volt a legjelentősebb XVII. száza­
di independens gondolkodó. 1652-ben má­
sokkal együtt ő terjesztette be a parlament
elé az úgynevezett Alázatos javaslatokat.
Ezeken alapult az 1654-es cromwelli egy­
házügyi rendezés, és Owen tagja lett az ezt
végrehajtó „bíráló” bizottságnak.
Owen volt a „korlátozott kiengesztelés”
tanának egyik legjelentősebb képviselője
is. A Death ofDeath in the Death o f Christ
(A halál halála Krisztus halálában; 1647) cí­
mű művében a tan klasszikusnak számító
védelmét adta. Akik az egyetemes kien­
gesztelést (Krisztus minden ember vétké­
ért halt meg) hirdették, azokat a hatástalan
kiengesztelés tanításával vádolta. A ke­
Reformáció és ellenreformáció
reszt csupán lehetővé teszi az üdvösséget
mindenki számára - nem biztosítja vagy éri
el senki valóságos megváltását. A korláto­
zott kiengesztelés tana ellenben nemcsak
lehetővé, hanem bizonyossá is teszi az üd­
vösséget a kiválasztottak, ámde csak a ki­
választottak számára
Ennek a gyakorta használt érvelésnek
két főbb hibája van. Először is a predesti-
náció tanát alapelvként, más tanok (ez
esetben a keresztről szóló tanítás) megha­
tározására használja. *Kálvin maga soha
nem állította az eleve elrendelés tanát
ilyen középponti és mindent meghatározó
helyre - igyekezett azt a maga jogos he­
lyén tartani. Másodszor az érvelés a ke­
resztet elszigetelten vizsgálja. A kálvini ál­
láspont e tekintetben az volna, hogy a kivá­
lasztottak nemcsak üdvözülhetnek, hanem
bizonyosan üdvözülnek is, de nem pusztán
a kereszt folytán, hanem az Atya, a Fiú és a
Szentlélek közös munkája révén. A Szent­
lélek vezet minket a Jézus Krisztusba ve­
tett hitre, ami nem egyszerűen lehetővé,
hanem bizonyossá is teszi üdvösségünket.
[Akik azt állítják, hogy] „Isten hitet ad
némelyeknek, másoknak meg nem", azok­
nak ezt mondom: Vajon [Jézus Krisztus]
eme megkülönböztető kegyelmet [a hit aján­
dékát] nem olyan módon szerezte-e azoknak,
akik azt megkapják, amely nem igaz azokra
nézvést, akik azt nem kapják meg? Ha ez
igaz, akkor Krisztus nem egyenlőképpen halt
meg mindenki számára, hiszen azért halt
meg, hogy némelyeknek legyen, másoknak ne
legyen hitük.
Ilyeténképpen valóban nem mondhatjuk,
hogy Krisztus mindazon másokért meghalt.
Mert nem azért halt meg, hogy nekik hitük
legyen - és tudta, hogy hit híján minden
egyéb [munkája] hasztalan és terméketlen.
De máskülönben tegyük fel, hogy Krisztus
nem szerzett [üdvözítő hitet] a kiválasztot­
taknak. Akkor az üdvözülteknek nem volna
A Második Londoni Hitvallás
miért háládatosabbaknak lenniük Krisztus
iránt, m int a kárhozottaknak - ez elégfurcsa
volna, és ellentmond a Jelenések 1,5-6-nak:
„aki szeret minket, és vére által megszabadí­
tott bűneinktől..."
D eath of D eath in the D eath of
3:2
A Második Londoni Hitvallás
(1677)
Az Olivér Cromwell irányította köztársa­
ság idején jelentős erővé váltak az inde-
pendensek, akiknek legjelesebb képviselő­
je *John Owen volt. A cromwelli rendezés
vallási türelme folytán más egyházak, mint
például a baptisták is gyarapodtak. Az ő ki­
emelkedő képviselőjük *john Bunyan volt.
A baptisták, miként a kongregacionalis-
ták, a gyülekezeti önállóságban hittek, az
egyházat pedig a hívek önkéntes közössé­
gének gondolták, ahogy sok kongregacio-
nalista is. Ők azonban továbbmentek en­
nél, és elutasították a csecsemőkeresztsé-
get. A keresztség csak azokat illeti meg,
akik személyesen bizonyságot tesznek az
üdvözítő hitről.
1644-ben Londonban hét baptista gyüle­
kezet kiadta az ún. Első Londoni Hitvallást.
1677-ben megszületett egy másik hitval­
lás, a *Westminsteri Hitvallás baptista mó­
dosítása. Mivel ez időben az anglikán egy­
házat elutasítókat üldözték, a szerzők nem
hozták nyilvánosságra nevüket. 1689-ben
azonban a helyzet megváltozott, és száz
baptista gyülekezet képviselői a Második
Londoni Hitvallást ajánlották elfogadásra.
Idővel ez lett a legtekintélyesebb baptista
hitvallás. 1742-ben a Filadelfiában ülésező
baptista szövetség is ezt fogadta el - azóta
nevezik Filadelfiai Hitvallásnak.
177
A baptisták számos tekintetben hasonlí­
tanak a XVI. századi anabaptistákhoz, ők is
elutasítják a csecsemőkeresztséget és az
államegyházat. Más vonatkozásban azon­
ban eltérnek elődeiktől, például engedik a
C hrist híveknek, hogy hatósági hivatalt vállalja­
nak, esküdjenek és harcoljanak. A XVII.
századi angol baptisták többsége a puritá­
nok közül került ki, és teológiájukban vol­
taképpen a református teológiát módosí­
tották baptista elvek szerint.
Ezen [helyi] egyházak tagjai elhívásuk
szerint szentek, láthatón kinyilvánítván és
bizonyítván (bizonyságtételükben és minden
tevékenységükben) Krisztus eme hívása
iránti engedelmességüket; hajlandók a
Krisztus által rendelt közös életre; megadják
magukat az Úrnak és egymásnak Isten aka­
rata szerint, az evangélium rendelkezéseinek
megvalbttan alávetik magukat. Az így egy­
begyűlt minden egyes gyülekezetei Krisztus,
igéjében kinyilvánított akarata szerint, felru­
házott minden hatalommal és tekintéllyel,
amely az általa nekik előírt istentiszteleti
rend és fegyelem megtartásához szükséges,
továbbá minden paranccsal és szabállyal,
amely ezen hatalom törvényes és rendes al­
kalmazását és érvényesítését biztosítja.
S econd London C onfession (Második
Londoni Hitvallás) 26:6-7
Az Újtestamentum rendelkezik a kereszt-
ségről, melyet Jézus Krisztus szerzett, hogy
általa a megkeresztelt jelezze a Krisztus ha­
lálában és feltámadásában való közösségét;
azaz a Krisztusba való beoltottságát; a bűnök
bocsánatát; azt, hogy Jézus Krisztus által át­
adja magát Istennek, és a megújult életben él
és jár. E rendelkezés csakis azokat illeti meg,
akik megváltják Istenhez való megtérésüket,
a Jézus Krisztusba vetett hitüket és az iránta
való engedelmességüket.
Second L ondon C onfession 29:1-2
178 Reformáció és ellenreformáció

John Bunyan vesek találhattak követendő példára. Ellen­

Isten zarándoka ben A zarándok útja minden keresztyén em­
bernek ez életben bejárt útját mutatja be.
John Bunyan 1628-ban született a Bedford Bunyan a keresztyén élet megpróbáltatásait
melletti Elstow-ban, egy szegény üstfoltozó és kísértéseit, örömeit és vigaszát írja le,
fiaként. 1646-1647-ben szolgált a parlamen­ éspedig oly módon, hogy az vonzza azt is, aki
ti seregben. 1649-ben megnősült, és hívő távol áll az ő sajátos kálvinista-baptista ha­
családban nevelkedett felesége indíttatására gyományától. A zarándok útja számos más
kezdte keresni Istent. De csak hosszú évek szerzőt is megihletett. Talán az egyik legfon­
keserves lelki gyötrelmei után békült meg tosabb közülük a XIX. századi amerikai
vele (amiről lelki önéletrajzában, a Bővölkö- Nathaniel Hawthorne, aki The Celestial Rail-
dö kegyelem-ben számol be). Ebben sokat uiay (Mennyei vasút) című novellájában
segítette őt John Gifford, a bedfordi Szent hatásosan alkalmazza Bunyan történetét
János templom independens lelkipásztora. modem korunkra, liberálisabb értékeinkre.
1653-ban Bunyan tagja lett e gyülekezet­ E világ vadonában bolyongva, egyszer egy
nek, és hamarosan elkezdett prédikálni. Ki­ nyomorúságos odúhoz érkeztem. Ott azután
tűnő prédikátornak bizonyult. II. Károly lepihentem, s elaludván, álmot láttam. Egy
egyszer megkérdezte *John Owent, a kor­ ember tűnt fel előttem: testét rongyok fedték,
szak egyik legműveltebb elméjét, hogy arcát a háztól elfordította, könyv volt a kezé­
ugyan miért hallgatja e tanulatlan üstfoldozó ben és nagy teher a hátán. Ránéztem és lát­
beszédét, és az így válaszolt: „Ha nekem tam, hogy a könyvet kinyitotta, olvasott belő­
megadatna ez üstfoldozó prédikátori képes­ le, s miután olvasott, sírva fakadt, és reme­
sége, engedelmeddel felség, boldogan le­ gés fogta el. Azután, mivel nem tudott erőt
mondanék minden tudományomról.” venni magán, jajgatásban tört ki és így kiál­
1660-ban helyreállították a monarchiát, és tott: „Mit cselekedjem?”...
II. Károly visszatért a trónra, ez pedig üldöz­ így haladva egy magaslathoz ért, amelyen
tetést jelentett mindazok számára, akik nem kereszt állott, s kissé lejjebb egy sírüreg volt.
voltak hajlandók elfogadni az anglikán Most láttam álmomban, hogy mihelyt Keresz­
berendezkedést (ilyenek voltak a nonkonfor­ tyén a kereszthez eljutott, terhe leoldódott vál­
misták). Bunyant prédikálása miatt letartóz­ láról, lehullt hátáról, gurulni kezdett, s gurult
tatták, és 1672-ig csaknem megszakítás a sír szájáig, melybe belezuhant, s nem láttam
nélkül börtönben sínylődött. 1677-ben rövid többé...
ideig ismét raboskodott. Börtönévei alatt ír­ [Hiúság Vásárának lakói] kivezették tehát,
ta legfontosabb műveit, a Bövölködő kegyelem hogy törvényeik szerint elbánjanak vele [Hívő­
és A zarándok útja címmel. 1688-ban halt vel], Először megkorbácsolták, azután ököllel
meg, éppen amikor a nonkonformisták ül­ verték, majd késekkel szurkálták, utána meg­
döztetése a végéhez közeledett. kövezték, kardokkal összevagdalták, és végül
Legfőbb műve, a Zarándok útja 1678-ban máglyán hamuvá égették. Ilyen véget ért Hívő.
jelent meg filléres kiadásban. Azóta több Most láttam, hogy a tömeg mögött egy két-
mint száz nyelven és megszámlálhatatlanul lovas kocsi várt Hívőre. Mihelyt ellenségei
sok kiadásban látott napvilágot. A Bövölködő végeztek vele, a kocsi hajtói felvették, és har­
kegyelemben Bunyan tulajdon tapasztalatai­ sonaszóval a felhőkön keresztül elragadták a
ról számol be erősen személyes töltettel. legrövidebb úton a menny kapuja felé.
Megtérésének módjában bizonyára csak ke­ A ZARÁNDOK ÚTJA
Bunyan, John és Charles Wesley
John és Charles Wesley
Evangéliumi ébredés
John Wesley 1703-ban született, apja a lin-
colnshire-i Epworth parókus lelkésze volt.
Amikor a gyermek ötéves lett, a parókia
porig égett, és az emeleten rekedt kisfiút
éppen csak sikerült kimenteni az ablakon
át. Ezért anyja „tűzből kikapott üszögnek”
(Zak 3,2), különleges feladatra megtartott
embernek gondolta fiát. John az oxfordi
Krisztus Egyháza kollégiumban tanult, és
1725-ben felszentelték. Később visszatért
Oxfordba a Lincoln kollégium tagjaként, és
itt megalapította a Szent Társaságot (Holy
Club) azoknak, akik komolyan vették vallá­
suk gyakorlását. 1735-ben misszionárius­
ként Georgiába ment, de csúfos kudarcot
vallott. Alkalmatlanságára már megérke­
zése napján rám utatott egy morva lelki-
pásztor. (A morvák a *speneri hagyományt
követő pietisták voltak.)
így szólt: „Testvérem, először is néhány
kérdést kell föltennem neked. Van-e belső bi­
zonyosságod? Bizonyságot tesz-e Isten lelke a
te lelked felől, hogy te Isten gyermeke vagy?"
Meglepetésemben azt sem tudtam, m it
mondhatnék. Ó ezt rögtön látta, és megkér­
dezte: „Ismered-e Jézus Krisztust?” Kis vá­
rakozás után ezt feleltem: „Tudom, hogy 0 a
világ megváltója."„Igaz - válaszolta ő -, de
tudod-e, hogy téged megváltott?" Mire én ezt
mondtam: „Remélem, hogy azért halt meg,
hogy megváltson engem. ” Ő csak ennyit tett
hozzá: „De saját tapasztalatból tudod-e?”É n
ezt feleltem: „Tudom”. Attól tartok, igen hiá­
bavalón.
Journal (Napló), 1736. február 7.
Amikor 1738-ban hazatért, Wesley még-
inkább tisztában volt hitének elégtelensé­
gével. „Elmentem Amerikába, hogy meg­
térítsem az indiánokat - de ó, ki térít meg
engem!” A szabadulás azonban nem ma­
radt el. Wesley további segítséget kapott a
179
morváktól, különösen Peter Böhlertől, és a
fordulat még az év végén bekövetkezett.
Este kedvetlenül mentem az Aldersgate ut­
cai társaságba, ahol valaki felolvasta Luther­
nek a Római levélhez írt bevezetését. Három­
negyed kilenc táján, midőn a felolvasás ott
tartott, hogy Isten milyen változást idéz elő a
szívben a Krisztusban való hit által, szívemet
furcsa melegség töltötte el. Azt éreztem, bízom
Krisztusban, egyedül Krisztusban, üdvössége­
mért. Megkaptam a bizonyosságot, hogy elvet­
te bűneimet, még az én bűneimet is, és meg­
szabadított a bűn és a halál törvényétől.
J ournal (Napló), 1738. m ájus 24.
A hagyomány ezt tartja Wesley m egtéré­
sének. Bár valószínűnek látszik, hogy már
korábban is elkötelezett keresztyén volt.
Az újdonság itt az üdvösségről nyert sze­
mélyes bizonyosság volt. (Érdekes módon
puritán, nonkonformista családból szárma­
zó apja a halálos ágyán azt mondta Johnnak,
hogy a keresztyénség legerősebb bizonyí­
tékát a Szentlélek belső tanúságtétele ad­
ja.) Anglikán körökben az ilyen bizonyosság
állítása önhittségnek tetszett. Wesley azon­
ban hamarosan ezt tartotta a „keresztyén­
ség fundamentumának” és a „metodisták
legfőbb tanításának”.
Nemcsak John Wesley élte át a megté­
résnek ezt a folyamatát. Charles öccse
(1707-1788) három nappal, George White-
field pedig néhány évvel megelőzte őt. A
megtértek elkezdték prédikálni a Krisztus­
ba vetett hit által nyert üdvösség üzenetét.
Ezt a fajta üzenetet azonban nem fogadták
örömmel az anglikán szószékekről. Ebben
az időszakban Anglia súlyos erkölcsi és
vallási hanyatlást élt meg. A hitetlenség
divattá vált, a papok gyakran meddőn mora­
lizáló üzenetet hirdettek. A Wesley fivérek
és a többi evangéliumi keresztyén - „meto­
distának” nevezett m egtért - igehirdetése
trombitaszónak tűnt, mely az evangélium­
hoz, a krisztusi megváltás örömhíréhez
180
való visszatérésre szólított fel. Ahogy a
templomok bezárultak eló'ttük, Whitefield,
majd Wesley is szabad ég alatt kezdett pré­
dikálni. A körülmények kényszere alatt
megtalálták az egyháztól gyakran elidege­
nedett tömegek elérésének leghatásosabb
módját.
Evangelizáló prédikátorok járták be a
piactereket és minden olyan helyet, ahol
megszólíthatták a sokaságot. Maga John
Wesley évente több mint 5000 mérföldet
tett meg lóháton, olyan időszakban, amikor
a legjobb utak is az év nagyrészében merő
sártengerek voltak. (Nem véletlenül kapta
John Wesley „az Isten lovasa” mellékne­
vet.) Útközben többször megállt, hogy hir­
desse az igét annak, aki hajlandó volt meg­
hallgatni. „Lassan az egész világot a gyüle­
kezetemnek tekintem. Ezen azt értem,
hogy bárhol járok is, úgy ítélem meg, hogy
helyénvaló és vállalt kötelességem hirdet­
ni az üdvösség örömüzenetét mindazok­
nak, akik hallani akarják.” Néha, különösen
a kezdeti években John Wesley komoly el­
lenállásba ütközött, gyakran kővel is meg­
dobálták. De kitartott, és még halála előtt,
nyolcvanhét évesen is a szabad ég alatt pré­
dikált. Alig akadt olyan angliai hely, ahová
ne jutott volna el prédikációs útjain.
Wesley és a többi evangélista tevékeny­
ségét sokan nézték rossz szemmel, mind a
papság, mind a társadalom különböző ré­
tegei részéről. Ugyanakkor sokakat meg­
indított igehirdetésük. Hamarosan evangé­
liumi ébredés söpört végig a brit szigete­
ken, sokan nyertek személyes, élő ismere­
tet Krisztusról. Az ébredés nyomán az
evangéliumi keresztyénség az egész an­
golszász protestantizmus jelentős - ké­
sőbb pedig uralkodó - tényezőjévé vált. A
Wesley fivérek m egtért híveiket társasá­
gokba szervezték a helyi gyülekezetek
mellett. Az anglikán egyház ellenkezése
Reformáció és ellenreformáció
folytán azonban ezek a társaságok kisza­
kadtak az államegyház kebeléből, és létre­
hozták a metodista egyházat. Ugyanakkor
maga az anglikán egyház sem maradt érin­
tetlen. Az ébredés folytán a megtért, evan­
géliumi keresztyének (vagy más, ma hasz­
nálatos szóval evangelikálok) a legnagyobb
csoportot alkották az anglikán egyházon
belül, és ezt a helyzetüket meg is őrizték
egészen a XIX. század végéig. A hagyomá­
nyosan szabad egyházak (a presbiteriánu-
sok, a kongregacionalisták és a baptisták),
amelyek korábban hanyatlásnak indultak
mind számban, mind elevenségben, most
megújultak és gyarapodtak.
Az ébredés drámai változást hozott az
angol egyházak életében, és ez kihatott az
egyházon kívülre is. Az ébredés folytán az
evangélium m egérintette az alsóbb népré­
tegek tagjait is, ami az újdonság erejével
hatott. Valójában az egész társadalom az
ébredés hatása alá került, és ez megváltoz­
tatta az egész nemzet erkölcsi arculatát.
Mondták már, hogy az ébredés nélkül Bri­
tanniában is fellángolt volna a forradalom,
miként Franciaországban történt. A XIX.
századi „nonkomformista lelkiism eret”
döntő politikai tényezővé vált. Az angol
szakszervezeti mozgalomnak és munkás­
pártnak a gyökerei ehhez az evangéliumi
keresztyénséghez vezethetők vissza. A
nemzet társadalmi és politikai élete is erő­
sen megváltozott.
Az evangélizálók bátran prédikálták hi­
tüket, és meg is énekelték. Charles Wesley
volt talán a legnagyobb angol himnusz- és
dícséretszerző. Az evangéliumi üzenet
alaptételeit - Jézus Krisztus központi je­
lentőségét, kereszthalálát, a m egtérést, az
üdvbizonyosságot, az élet szentségét, az
örömhír terjesztését - hatásos, közérthető
és megható versekbe szedte, gyülekezeti
éneklésre kiválóan alkalmas dallamokkal:
John és Charles Wesley
Lelkem drága Jézusa,
Hozzád hajt a félelem, -
Míg üvölt a hab-tusa
S nő a vész a tengeren.
Rejts el, rejts el, itt ne hagyj,
Míg eláll a fergeteg;
Biztonságos révet adj
S majd fogadd el telkemet.
Nincs nekem más enyhelyem,
Szívem téged hív s keres,
Ó maradj itt, Mesterem,
Őrizz, adj erőt, szeress!
Véled állom a vihart,
H it s erő Te vagy, Te szent,
Szárnyad árnyával takard
Fejemet, a védtelent.
181
Csak Te kellesz, én Uram,
Benned mindent meglelek;
Támogasd, k i elzuhan,
Gyógyítsd meg, ki vak 5 beteg.
Szent szavadra hallgatok,
Tévedés az én bajom,
Én hamisság s bűn vagyok,
Te igazság s irgalom.
Kegyelem vagy, égi jó,
Mely minden bűnt eltörül,
Hagyd, hogy gyógyító folyó,
Tisztogasson meg belül.
Élet-kút vagy, lüktetés,
Vízmerítni drága hely,
Ó buzogj fel bennem és
Öröklét felé emelj.
182
A római katolikus válasz
Loyolai Ignác
Jézus Társasága
Inigo López az 1490-es években született a
Pireneusok déli lejtőjén, Loyolában, baszk
nemesi családban. Katonai pályán indult,
nem sokat törődve Isten dolgaival. 1521-
ben Pámplona ostrománál lábát ágyúlövés
érte, ami megállásra kényszerítette. A so­
káig ágyhoz kötött Ignác Jézus és a szentek
életéről olvasott. Olvasmányai hatására
megtért, és elhatározta, hogy Jézus katoná­
jaként fog majd szolgálni. Amikor már lábra
tudott állni, elzarándokolt a Barcelona mel­
lett lévő Montserrat kolostorába, ahol meg­
gyónt, és ruhát cserélt egy koldussal. Ez­
után egy évet Manresában magányos szem­
lélődéssel és imádsággal töltött. Ez idő alatt
komoly lelki tapasztalásokon ment át, és ek­
kor írta meg Lelkigyakorlatos könyve első
változatát. Megjárta Jeruzsálemet és Ró­
mát, majd Spanyolországban (1524-28) és
Párizsban (1528— 35) tanult.
1534-ben megalapította a Jézus Társasá­
gát. Hat társával szegénységi és cölibátusi
fogadalmat tett. 1537-ben Rómába mentek,
hogy fölajánlják szolgálataikat a pápának.
M egnyertek ügyüknek néhány egyházi
vezetőt, és végül 1540-ben III. Pál pápa
szentesítette a Jézus Társaságát. Ignác lett
a jezsuiták első generálisa, és hozzálátott a
rend megszervezéséhez. 1547 és 1550
között fogalmazta meg a rend alkotmányát,
melyet haláláig, 1556-ig többször is módo­
sított. A jezsuiták hárm as célt tűztek
maguk elé: az egyház belső megújítása
(mindenekelőtt oktatással); harc az eret­
nekség (főként a protestantizmus) ellen;
az evangélium hirdetése a pogányok
között. A szokásos három, szegénységi,
cölibátusi és engedelmességi fogadalom
Reformáció és ellenreformáció
mellett a jezsuiták egy negyediket is meg­
fogadtak: késlekedés nélkül elmennek bár­
hova, ahová a pápa küldi őket a lelkek meg­
m entésére. A jezsuiták közül kerültek ki a
katolikus megújulás legjelesebb alakjai,
mint például a misszionárius Xavéri Fe­
renc és a teológus *Roberto Bellarmino.
Főművét, a klasszikusnak számító Lelki­
gyakorlatos könyvét Ignác Párizsban fejezte
be. E munka nem az ember lelki épülésére
szolgál, hanem azoknak nyújt útmutatást,
akik mások lelki vezetését végzik. Som­
másan úgy is le lehet írni e lelkigyakor-
laokat, mint Ignác tulajdon tapasztalatát
betegágya és párizsi tanulmányai között. A
könyv célja az, hogy a tanítvány végigjárja
Ignác m egtérésének útját, és így maga is
eljusson oda, hogy felismerje Isten akara­
tát saját életében, és Jézus Krisztus szol­
gálatának szentelje magát, lehetőleg je­
zsuitaként. A gyakorlatok terv szerint
négy hétig tartanak, de az egyes „hetek”
szükség szerint lehetnek hosszabbak vagy
rövidebbek.
Az első héten a hangsúly a bűntől való
megtisztulásra esik. A tanítvány lelkiisme­
reti vizsgálatot tart, és megvallja vétkeit. A
bűn és a pokol valóságán elmélkedik. Hálát
ad, hogy eddig megmenekült ettől a vég­
zettől, és eltökéli magát, hogy hátat fordít
a bűnnek.
Ötödik gyakorlat: elmélkedés a pokolról.
- Első pont: Lássam képzeletben az óriási
tüzet és a lelkeket mintegy tűztestbe öltözve.
- Második pont: Halljam fülemmel a pa­
naszkodásokat, jajveszékeléseket, kiáltozáso­
kat és a káromlásokat Krisztus Urunk és
minden szentje ellen.
- Harmadik pont: Szagoljam szagló érzé­
kemmel a füstöt, kénkövet, bűzt és szennyet
és a rothadó anyagokat.
Loyolai Ignác, A tridenti zsinat
- Negyedik pont: ízleljek ízlésemmel kese­
rű dolgokat, m int könnyeket, szomorúságot
és ízleljem a lelkifurdalás férgét.
- Ötödik pont: Tapintásommal is érzékel­
jem, hogy a lángok miként érik el és égetik a
lelkeket.
LELKIGYAKORLATOS KÖNYV, 1. HÉT
A második hét gyakorlatai Jézus Krisztus
országára összpontosítanak. A tanítvány
Jézus életének főbb eseményein elmél­
kedik, születésétől a virágvasárnapi bevo­
nulásig. E hét célja, hogy a tanítvány eltökél­
je magát, hogy Jézus Krisztus, nem pedig az
ördög lobogója alatt szolgál. Ezen a ponton
elhatározhatja, hogy hátat fordít a világnak,
és a vallásnak él, különösen jezsuitaként.
A harmadik héten a tanítvány Jézus
Krisztus szenvedésén elmélkedik; a negye­
dik héten a feltámadott Krisztuson.
A Lelkigyakorlatos könyv tartalmazza az
„egyházon belüli gondolkodás tizennyolc
szabályát” is, miszerint a jezsuitának tel­
jességgel alá kell vetnie gondolkodását a
római katolikus egyháznak.
Hogy azzal az igaz érzülettel legyünk a
küzdő egyházban, amellyel lenni tartozunk,
tartsuk meg a következő szabályokat:
1. Tegyünk félre minden ítéletet, és kész­
séges s elszánt lelkülettel engedelmeskedjünk
mindenben a Krisztus, a m i Urunk igazi Je­
gyesének, aki a m i szent Anyánk, a hierar­
chikus egyház.
13. Hogy mindenben biztos úton járjunk,
mindig azon az állásponton kell lennünk,
hogy am it én fehérnek látok, feketének higy-
gyem, ha a hierarchikus egyház úgy dönt;
azért, mert hiszem, hogy ugyanaz a szellem,
am i a Krisztus Urunk, a Jegyes és az Egy­
ház, az 8 jegyese között van, kormányoz és
irányít bennünket lelkünk üdvösségére. Mert
ugyanaz a Lélek és a m i Urunk - aki a Tíz-
parancsolatot adta - irányítja és kormányoz­
za szent Anyánkat, az Egyházat.
L elkigyakorlatos könyv
183
A jezsuiták óriási befolyásra tettek szert
a római katolikus egyházon belül, ami so­
kakban (például ^Pascalban) ellenszenvet
szült. Ez odáig vezetett, hogy 1773-ban a
pápa feloszlatta a rendet. 1814 óta azonban
ismét szabadon tevékenykedhetnek, jelen­
tős hatást gyakorolva a római egyházra.
A tridenti (trienti, trentói)
zsin at(1545-63)
1539 és 1541 között Németországban szá­
mos hitvitát tartottak, melyen vezető pro­
testáns és római katolikus teológusok
igyekeztek egyetértésre jutni. Római ka­
tolikus részről a legjelesebb katolikus hu­
manisták, *Erasmus tanítványai vettek
részt, akik ugyan egyetértettek az egyedül
hit által való megigazulás protestáns taná­
val, de óvtak a nyugati egyház szakadásá­
tól. Contarini bíboros, aki vezető szerepet
vitt a regensburgi hitvitán, sok tekintetben
a *Lutheréhez hasonló megtérési élmé­
nyen m ent át. Noha Regensburgban a fe­
leknek sikerült megegyezniük a hit általi
megigazulásról, az átlényegülés és a pápai
hatalom kérdésében egyik fél sem enge­
dett álláspontjából.
A protestánsok megbékéltetésére irá­
nyuló törekvések kudarca a római ke­
ményvonalasok malmára hajtotta a vizet. A
reformáció kezdeti időszakában a pápák
mereven elutasították a zsinat gondolatát.
Az 1530-as években III. Pál pápa többször
kísérletezett zsinat összehívásával, mind­
hiába. Végül 1542-ben, a regensburgi ku­
darc folytán összehívta a tridenti zsinatot.
A hely kiválasztása körmönfontságra val­
lott: legyen a zsinat a német császár terü ­
letén, de elég közel Rómához, hogy bizto­
sítható legyen felette a pápai ellenőrzés.
A tridenti zsinat ülései három szakaszra
oszlottak: 1545-47; 1551-52 és 1562-63.
184
Ez volt a római katolikus egyház által elis­
m ert tizenkilencedik egyetemes vagy öku­
menikus zsinat. Bár egyetemesnek mond­
ták, a résztvevő püspökök kétharmada itá­
liai volt. így a zsinat még a katolikus vilá­
got sem képviselte a maga teljességében,
és term észetesen a pápa messzemenőn ér­
vényesítette befolyását az üléseken.
A zsinat munkáját két irányban fejtette
ki: egyrészt meghatározta a katolikus taní­
tást a protestantizmussal szemben, másfe­
lől fegyelmi reformokat foganatosított a
római katolikus egyházon belül. A zsinat
sok területen megfogalmazta a katolikus
tanítást, jelesül: a Szentírás és a hagyo­
mány; az eredendő bűn; a megigazulás; a
szentségek; a tisztítótűz; az ereklyék és a
képek; a bűnbocsátó cédulák tekintetében.
A tridenti zsinat több határozatot és ren­
delkezést hozott, mint az összes többi ti­
zennyolc zsinat együttvéve. 1564-ben, egy
évvel a zsinat berekesztése után, IV Pius
pápa megerősítette annak minden határo­
zatát. Még ebben az évben kiadta a Tridenti
Hitvallást, amely később a „IV Pius hitval­
lása” nevet kapta. Ez röviden összefoglalja
a zsinat protestánsellenes határozatait. Ezt
a Rómához megtérő protestánsoknak for­
málisan el kellett ismerniük.
A tridenti zsinatot term észetesen heve­
sen támadták a korszak vezető protestáns
teológusai. Elsőként maga *Kálvin lépett
fel, amikor kiadta a Tridenti zsinat határo­
zatainak cáfolata című iratát. Olyan biztos
volt igazában, hogy könyvében előbb a ha­
tározatok teljes szövegét közölte, majd
utána a cáfolatukat. Még részletesebb és
alaposabb bírálatot fogalmazott meg Mar­
tin Chemnitz 1565 és 1573 között kiadott
Examen Concilii Tridentini (A tridenti zsi­
nat vizsgálata) című munkájában.
A zsinat első fontos határozata a Szent­
írás és a hagyomány kérdésével foglalko­
zott: a m i Urunk, Jézus Krisztus, Isten Fia
Reformáció és ellenreformáció
először tulajdon szájával hirdette [az evangé­
liumot], majd megparancsolta, hogy az apos­
tolok minden teremtménynek prédikálják azt
mint minden üdvözítő igazság és magatartá­
si szabály forrását. A zsinat úgy látja, hogy
ez igazságot és efegyelmet magukba foglalják
az írott könyvek és az íratlan hagyomány -
azon íratlan hagyomány ugyanis, amelyet az
apostolok kaptak magának Krisztusnak a
szájából, illetve amelyet átadtak az apostolok
(miután azt lediktálta a Szentlélek), és amely
ránk maradt, mintegy kézről-kézre járván.
[A zsinat], követvén az ortodox atyák példá­
ját, egyforma jámborsággal és tisztelettel elfo­
gadja és elismeri mind az Ószövetség, mind
pedig az Újszövetség összes könyveit (hiszen
mindezeket az egy Isten írta) és az említett
hagyományt - akár a hitre, akár a fegye­
lemre vonatkoznak - m int amelyeket vagy
élőszóval Krisztus, vagy a Szentlélek diktált,
és töretlen utódlás őrzött meg a katolikus
egyházban.
Határozat a kanonikus iratokról (1546)
Ezt a határozatot idővel sokan félreér­
tették. Minthogy a latin szavak jelentése
az idők során módosult, egyesek azt gon­
dolták, hogy itt az íratlan dogmatikai ha­
gyományról esik szó. Valójában azonban
Tridentben a szertartásokról és szokások­
ról nyilatkoztak, mint például a csecsemő-
keresztség és a vasárnapi istentisztelet. A
*második vatikáni zsinat idején komoly vi­
ták folytak e határozat jelentéséről, amikor
ugyanez a kérdéskör került szóba.
A zsinat egyik legfontosabb, 1547-es ha­
tározata a megigazulás kérdését taglalta.
Magára a megigazulásra [a felnőttek] úgy
készülnek elő, hogy akik az isteni kegyelem
által felindítva és segítve a hitet, amely „hal­
lásból van" (Róma 10,17), befogadják, sza­
badon haladnak Isten felé, s mindazt igaz­
nak hiszik, am it Isten kinyilatkoztatott és
megígért, és elsősorban azt, hogy a bűnös Is­
ten kegyelme által megigazulttá lesz, a „meg­
Ávilai Teréz
váltás által, amely Jézus Krisztusban van"
(Róma 3,24). Midőn pedig magukat bűnös­
nek tartva az isteni igazságtól félnek és üd­
vösen reszketnek, az isteni könyörület szem­
léletére fordítva figyelmüket, reményük feléb­
red, hogy bízhatnak abban, hogy Krisztusra
való tekintettel Isten kegyes lesz majd irán­
tuk, és ezért Ót m int minden igazság forrá­
sát, szeretni kezdik, és ezért gyűlölettel és el­
utasítóiig fordulnak szembe a bűnnel, még­
pedig azon bűnbánat által, melyet a kereszt-
ség előtt meg kell tartani. És végre előterjesz­
tik elhatározásukat a keresztség felvételére,
ú j élet kezdésére, és Isten parancsainak meg­
tartására.
Határozat a megigazulásról, 6. fejezet
Ez a határozat valóban protestánsellenes
éllel fogalmazta meg a megigazulás tanát.
Ugyanakkor újabban a római katolikus teo­
lógus, *Hans Küng a megigazulásról szóló,
nevezetes doktori értekezésében azt mond­
ja, hogy a megigazulás protestáns és római
katolikus értelmezése igenis összeegyez­
tethető. Ráadásul állítását széles körben
elfogadták. A tridenti határozat elsősorban a
felnőtt megtérő megigazulására irányul.
Még ha tekintetbe vesszük is, hogy a felek
eltérőleg értelmezik az olyan szavakat, mint
a „megigazulás” és „hit”, a két álláspont
nem áll élesen szemben egymással. Ha
azonban a határozat által taglalt egyéb kérdé­
seket - a keresztség után elkövetett bűnök
hatása, az utolsó ítéletkor érdemként szer­
zett örök élet kérdéseit - vesszük, a különb­
ség már elevenbe vág. Azt is szem előtt kell
tartanunk, hogy a felnőtt megtérő megiga-
zulása merőben elméleti kérdés: a római
katolikusok legnagyobb többsége gyerek­
korban kapja meg a keresztséget. Nekik a
keresztség után elkövetett bűnök valósá­
gával kell szembesülniük. Ha megbánják
bűneiket és megvallják azokat egy papnak,
akkor Trident szerint megszabadulnak a
bűnért járó örök büntetéstől (a pokoltól).
185
Marad viszont az ideig való büntetés, melyet
a bűnös kiválthat böjttel, jótéteményekkel,
penitenciával, bűnbocsátó cédulákkal stb.
Ha azonban „adós” marad, nem róva le tar­
tozását, a purgatóriumba kerül, ahol addig
szenved, amíg tartozását ki nem egyenlíti,
így a keresztyén élet valóságának Trident az
érdem szerint szerzett üdvösséget tartja,
habár az érdemszerzés Isten kegyelme
révén történik.
Trident tehát nem egyszerűen a római
katolikus egyház egyik zsinatának, hanem
a Zsinatának számított. Normatív módon
fogalmazta meg az ellenreformáció protes­
tánsellenes, római katolikus tanítását. A
korábbi zsinati határozatokat is Trident fé­
nyében értelmezték, ily módon Trident kö­
zel négyszáz éven át uralta a római katoli­
cizmust - ezért is nevezik „tridenti katoli­
cizmusnak”. Ezt a korszakot zárta le a
"második vatikáni zsinat, mely egészen új
légkört terem tett. Trident ma már csupán
a múlt zsinatai egyikének számít.
Ávilai Teréz
Isten nyughatatlan, kósza fehérnépe
Teresa de Cepeda y Ahumada 1515-ben
született Avilában, régi nemesi családban.
1528-ban anyja meghalt. Ebben az időszak­
ban gyermekkori áhítatosságának vége
szakadt, Teréz inkább lovagregényeket ol­
vasott és a házasságra készülődött. 1531-
ben azonban apja ágostonos zárdába küldte
tanulni, és itt úgy érezte, elhívást kapott a
szerzetesi életre. Apja ezt ellenezte, mire
ő 1535-ben megszökött otthonról, és belé­
pett az ávilai Encarnación (M egtestesülés)
kármelita kolostorba. A kolostorba vonulás
azonban nem oldotta meg minden lelki
gyötrelmét. A lelki élet és az imádság ne­
hezére esett, mígnem 1554-ben mélyeb­
ben átélte a megtérést. Először megren­
186
dítette egy szobor, mely a megkorbácsolt
Krisztust ábrázolta. „Oly gyötrőn tudatá­
ban voltam annak, hogy szegényes hálát
adtam sebeiért, hogy úgy tűnik nekem, a
szívem meghasadt. Könyörögve kértem,
hogy erősítsen meg egyszer s mindenkor­
ra, hogy soha többé meg ne sérthessem , és
leborultam előtte szívem legnagyobb ki­
csordulásával.” így vetette minden bizo­
dalmát Istenbe. Ekkoriban olvasta *Agos-
ton Vallomásait, és bátorítást nyert Isten
kegyelmének ott bem utatott példáiból.
„Megfontolván Isten irántam tanúsított
szerelm ét, visszanyertem bátorságom,
m ert a kegyelmébe vetett bizodalmamat
soha el nem veszítettem , a magamba
v etettet annál többször.”
E mélyebb megtérésélmény után Teréz
mind nagyobb léptekkel haladt az imádsá-
gos élet útján. Bajok azonban így is akad­
tak. Gyóntatói eleinte azt hitték, hogy szo­
katlan tapasztalásai nem Istentől, hanem
az ördögtől származnak. Egyik gyóntatója
parancsára kezdte el írni lelki tapaszta­
latairól beszámoló önéletírását, a Jézusról
nevezett Terézia életét. Első változatát 1562-
ben fejezte be, de néhány év múlva átdol­
gozta, és belefoglalta az 1565-ig terjedő
időszakot is.
Nagyjából ebben az időszakban írta az
imádságról szóló, A tökéletesség útja című
könyvét. Ezt 1566-ban fejezte be, de a cen­
zorok miatt később átdolgozta. Benne kom­
mentálja az Úr imáját, és védelmébe veszi a
„belső imát”. Ez idő tájt számos spanyol
teológus azt tanította, hogy az egyszerű
nép csak szorítkozzék az imádságok hangos
(minden meggondolás nélküli) felmondásá­
ra. Velük ellentétben Teréz a meggondolt
imádságot hangsúlyozta: „Mert ha elmon­
dom a Hiszekegyet, mégiscsak illik érte­
nem és tudnom, hogy mit hiszek!”, bár
nem utasította el teljesen az imádság öntu­
datlan ismételgetését. Tagadta azonban,
Reformáció és ellenreformáció
hogy a „Miatyánk elismétlésével Istenhez
szól az ember, miközben valójában csak a
világ dolgaival gondol”.
Teréz harmadik jelentős művét, A belső
várkastély-t alig néhány hónap leforgása
alatt írta. Ebben fejti ki immár teljesen ki­
érlelt gondolatait az imádságról. A várkas­
tély jelképezi az emberi lelket, benne hét
lakás található. Isten a hetedik, legbenső
lakásban lakik. Az imádságos élet célja,
hogy az ember végigjárva e lakásokat, el­
jusson magához Istenhez.
A várkastélyba az imádság kapuján át
vezet az út. Innen az első lakásba jut az az
ember, aki vágyik a jóra, néha imádkozik is,
de még mindig elmerül a világban. Az ilyen
embernek meg kell ismernie önmagát és a
bűn rútságát. A második lakásba azok men­
nek, akik hajlandók megküzdeni a bűnnel,
és kitartanak az imádságos életben. Ezután
nyílik meg a harmadik lakás azoknak, akik
tartózkodnak minden bűntől (még az ún.
bocsánatos vagy csekélyebb bűnöktől is),
de akiket visszatart a vagyon, a dicsőség és
az egészség vágya. Az első bárom lakásba
saját erőnkből eljuthatunk, Isten kegyel­
mének segítségével. A következő négy la­
kásba az Isten ajándékozta passzív vagy
természetfeletti ima útján lehet eljutni. Ez
közvetlenül Istentől származik, nem a ma­
gunk erőfeszítéséből. Az imádság megelő­
ző fázisai a víz öntözőcsatornában való te­
relésének munkájához hasonlítanak, a
passzív imádság viszont olyan, mint a víz­
forrás, mely a szükséges helyen tör fel a
talajból. Az utolsó négy lakás: a belénk ön­
tött szemlélődés, az Istennel egyesülés
imája, a vele kötött lelki eljegyzés és végül
a legbelső lakásban a lelki mennyegző őve­
le. Ezt a fokot Teréz 1572-ben érte el.
Teréz könyve a misztikus imádság foko­
zatainak klasszikus bemutatását adja. Saj­
nálatos módon a Biblia spanyol fordítását
betiltották, és talán emiatt is Teréz munká­
Bellarmino
jából hiányzik az igazán biblikus tartalom.
Az inkvizíció megszállott óvakodása folytán
Teréz megannyi más lelki írást nem ismer­
hetett meg, ami miatt mélységesen bánkó­
dott is, de „az Úr így szólt hozzám: »Ne félj,
eleven könyvet adok kezedbe.«” Teréz
megkapta ezt az eleven könyvet, munkái
ezért szólnak oly tisztán, oly megkapón.
Ne úgy értsük ezeket a lakásokat, mintha
sorjában, egyvonalban következnének egymás
után, hanem így: a belső várkastély közepén
van az uralkodói lakás, s benne a király. Ezt
a többi lakás úgy veszi körül, m int ahogy a
pálma-rügyben a levelek borítják egymást;
szóval vannak lakások körülötte, felette, alat­
ta stb. Ne képzeljük az egészet kicsinynek: van
ott bőven térségi terjedelem és nagyság. Nem
kell túlzástól félnünk, mert a lélek nagysága
messze felülmúlja mindazt, amit el tudunk
képzelni. Valamennyi részét besugározza a
nap, amely a belső várkastély közepén lakozik.
Akár sokat, akár keveset elmélkedjék is a
lélek, nem szabad azt soha béklyóba verni,
vagy bármi módon korlátozni szabad mozgá­
sában. Ha már Isten akkora méltóságot
adott neki, hadd járjon szabadon a lelki la­
kásokban, akár fent, akár lent, akár jobbra,
akár balra. Nem lesz azzal kisebb, ha hosz-
szabb időt tölt is valamely alsóbb rangú la­
kásban, például az önismeretében. Értsétek
meg jól: az önismeret rendkívül fontos; és
bármily magasan áll is valaki; tartozzék bár
azok közé, akiket az Úr már befogadott saját
lakásába: az önismeretet mindig ápolnia kell
magában. Ezt az önismeretet, ha akarná
sem pótolhatná semmi mással, mert az alá­
zatosság olyan, m int a méh, amely szünet
nélkül dolgozik odabent a kasban. Ennek
munkája nélkül minden el volna veszve. Go-
doljuk azonban meg, hogy a méh is kiröpül a
kasból, hogy mézet gyűjtsön a virágokon: így
kell tennie a léleknek is, s abbahagyva önma­
gának vizsgálatát, fel kell emelkednie, hogy
szemlélhesse Istenének nagyságát és szép­
187
ségét. Itt jobban fogja belátni saját kicsiny­
ségét s ennek megfontolásában itt nem fogják
megzavarni azok a mérges fenevadak, ame­
lyek csak úgy nyüzsögnek a belső várkastély
alsó lakásában, az önismeretében... Csak
akkor értjük meg igazában kicsinységünket,
ha az 0 nagyságát szemléljük; csak akkor
vesszük észre piszkos voltunkat, ha gyönyör­
ködünk tisztaságában; csak akkor látjuk be,
mily messzire vagyunk az igazi alázatosság­
tól, ha az Övéről elmélkedünk.
A BELSŐ VÁRKASTÉLY 1:2:9
Teréz azonban nemcsak a szemlélődés­
nek élt. Erejét nem kímélve rendje megújí­
tására törekedett. Ekkorra a kármeliták
sokat enyhítettek kezdeti szigorukon. Te­
réz olyan rendházat akart alapítani, ahol az
1209-es regulát szigorúan megtartják. Sok
ellenkezés után, végül 1562-ben sikerült is
megalapítania az ávilai Szent József kolos­
tort. 1567-től hasonló házak létesítésén fá­
radozott. Spanyolország-szerte az új ren­
det „sarutlan kármelitáknak” nevezték.
Sokat szenvedett a hivatalos, „sarus” kár­
meliták ellenállása és az egyházi hatóságok
gyanakvása miatt. A pápai nuncius „nyug­
hatatlan, kósza fehérnép”-nek nevezte.
Megnyert azonban egy kitűnő szövetsé­
gest Keresztes János (1542-91) személyé­
ben, vele együtt alapította meg a sarutlan
kármeliták rendjét. Keresztes János volt az
egyik legjelesebb misztikus író és költő, a
Kárrnel hegyére vezető út és A lélek éneke
című verseivel e korszak lelkiségének ma­
radandó megfogalmazását adta.
Roberto Bellarmino
A protestantizmus ellen
Roberto Francesco Romolo Bellarmino, a
majdani II. Marcellus pápa unokaöccse,
1542-ben született Toscanában. 1560-ban
csatlakozott a jezsuitákhoz, és 1569-ben
188
Leuvenbe küldték, hogy segítsen megállí­
tani a protestantizmus ottani előretörését.
1570-ben ő lett a leuveni egyetem első je­
zsuita teológiai professzora. Hat év múlva
azonban visszahívták Rómába, hogy a Col-
legium Romanum professzoraként a kétes
teológiákról adjon elő. 1599-ben bíboros
lett, és egy darabig (1602-1605) Capua ér­
sekeként szolgált, de ismét visszarendel­
ték Rómába tágabb feladatok ellátására.
1621-ben halt meg.
Bellarmino a protestantizm us elleni
vitának szentelte életét. Bár egyetlen
protestáns vezetővel sem találkozott, de
mindig igyekezett igazságosan bemutatni
álláspontjukat. Hajlandó volt elismerni teo­
lógiájuk erényeit éppúgy, mint kimutatni
gyengeségeiket. Megfontolt érvekkel pró­
bált válaszolni a protestantizmus által fel­
vetett kérdésekre, nem pedig körmönfont
okoskodással vagy nyílt hatalmi szóval. A
Biblia, a korai egyházatyák és az egyház-
történet alapos tanulmányozásával készült
fel feladatára. Jelentős ellenfélnek számí­
tott; a protestáns egyetemeken külön tan­
székeket alapítottak nézetei cáfolatára. Fő
művében, a háromkötetes Disputationes de
controversüs christianae fid e i adversus
huius temporis haereticos-szal (Viták a ke­
resztyén hit kétségbevont kérdéseiről a
kor eretnekeivel; 1586-93) *a tridenti zsi­
naton meghatározott római katolikus teo­
lógiának elismerten e legjobb összefoglalá­
sát adta. A megigazulás kérdéséről így írt:
Tizedszer: Bernátot meg lehet idézni [az
egyedül hit általi megigazulás tanítójaként],
és idézik is. A Salamon énekéről szóló hu­
szonkettedik prédikációjában ezt mondja:
„Engedd meg annak, aki bűneiért való rossz
lelkiismeretében áhítozza és szomjúhozza az
igazságot, hogy higgyen benned, aki megiga­
zítja a bűnösöket, és ő megbékél veled, mert
egyedül hit által igazul meg... ” Bem át itt az
eleven hitről és a hozzákapcsolt szerétéiről be­
Reformáció és ellenreformáció
szél. Az ilyen hit áhítozza és szomjúhozza az
igazságot és lelkifurdalást érez a bűnökért -
nem a büntetéstől való félelemből, hanem az
igazság szeretetéből. Következésképpen akár
ezt is mondhatta volna Bemát: „Aki teljes
szívvel elfordul a bűntől, és penitenciatevéssel
óhajtja jóvá tenni azt Isten előtt, az ilyen em­
ber megbékél az Úrral, hit és buzgó szeretet
által még a jótétemények elvégzése előtt"... A
régi atyák tanúsága szerint tehát egyedül a
hit igazít meg, de soha nem abban az érte­
lemben, ahogyan elleneink vallják.
Bellarmino a pápaságról vallott nézetei
miatt bajba keveredett. Elutasította azt a né­
zetet, hogy a pápának nincsen hatalma e vi­
lági dolgokban, hanem csak a lélek dolgai­
ban. Ám ugyancsak tagadta a pápa közvetlen
e világi hatalmát. Az uralkodókat hatalmuk­
kal Isten ruházza fel. A pápának csak közve­
tett e világi joghatósága van: ha egy uralko­
dó prejudikálja alattvalói örök üdvösségét, a
pápa beavatkozhat (elmehet akár az ural­
kodó trónfosztásáig és az alattvalóknak az
uralkodó iránti engedelmesség alól való
felmentéséig is). Ez látszólag jelentős hatal­
mat biztosított a pápának, de V Sixtus pápa
mégis kevesellte, és 1590-ben Bellarmino
Disputationes-ának első kötetét indexre
tette.
Bellarmino azonban jelentős szerepet
vitt Rómában. Tagja volt annak a bizottság­
nak, amely 1592-ben kiadta a Biblia latin
fordításának, a Vulgatának az átdolgozott
változatát. Részt vett továbbá a Galilei el­
leni eljárás kezdeti szakaszában. Galileit
végül elítélték, amiért azt tanította, hogy a
föld forog a nap körül. Az Inkvizíció 1616-
ban kinyilvánította, hogy a föld, nem pedig
a nap áll a mindenség közepében, és a nap
forog a föld körül, nem pedig fordítva. Bel­
larmino kapta a feladatot, hogy ezt közölje
Galileivel. Galilei egy darabig csendben
maradt, és csak az 1630-as években került
újabb konfliktusba az inkvizícióval.
Pascal
Blaise Pascal
A szív érvei
Blaise Pascal 1623-ban született a francia-
országi Clermont-Ferrandban. Hároméves
korában édesanyja meghalt, és ettől fogva
őt, nővérét és húgát az apjuk nevelte és ta­
nította. Blaise kitűnő tanulónak bizonyult,
különösen a számtan területén. Hamaro­
san számológépet szerkesztett, kikövezte
az utat a barométer feltalálásához, és jelen­
tős eredményeket é rt el a valószínűség­
számításban.
1646-ban megismerkedett a janzeniz-
mussal, ezzel a XVII. századi római kato­
likus mozgalommal, amely óriási vitákat
váltott ki különösen Franciaországban.
Cornelius Jansen, a mozgalom névadója,
Ypres püspöke aggályosnak tartotta, hogy
a római katolikus egyház erkölcsileg egyre
inkább fellazul, és eltávolodik *Ágoston
kegyelemtanától. Korábban mélyrehatón
tanulmányozta Ágostont, és tanítását
Augustinus című nagyszabású munkájában
taglalta, kiadását azonban, amíg élt, óvatos­
ságból nem engedélyezte. A mű 1640-ben
megjelent, és azonnal kiváltotta az ágos-
toni gondolkodást elutasító jezsuiták ellen­
zését. Ez utóbbiak rá is bírták a pápát,
hogy ítélje el Jansen művének öt állítóla­
gos tételét. Ez azonban nem vetett véget a
vitának. A janzenisták ugyanis elism erték
a szóban forgó tételek eretnek voltát, de
tagadták, hogy azok Jansen tanítását képe­
zik. Pascal idejére keserű csatározásokat
vívtak a jezsuiták és a megmaradásért küz­
dő janzenisták.
A janzenisták hatására a Pascal család
komoly vallási meggyőződésre jutott.
Blaise közben folytatta természettudomá­
nyos kutatásait. 1651-ban apja meghalt, és
húga bevonult a Port Royal-i kolostorba, a
janzenizmus központjába. Blaise ekkor
még ellenezte ezt, de 1654-ben végleges
189
megtérésélményen ment át. Megvilágoso­
dott előtte, hogy „Ábrahám Istene, Izsák
Istene, Jákob Istene nem a filozófusoké és
a tudósoké. Bizonyosság, bizonyosság, ér­
zés, öröm, béke. A Jézus Krisztus Istene.”
Az erről szóló följegyzést, a nevezetes
Memorial-t (Emlékeztető) haláláig zekéje
belsejébe varrva hordta magánál.
Megtérése után Pascal egyre szorosabb
kapcsolatot tartott a Port Royal-i janzenis-
tákkal. 1655-ben a janzenizmus súlyos vál­
ságba jutott. Antoine Arnauld-t, a mozga­
lom vezetőjét nézeteiért perbe fogták a
Sorbonne-on. Pascal a védelmére kelt az
álnéven megjelent Vidéki levelek című soro­
zatában. E ragyogó, szatirikus, a jezsuiták­
ból gúnyt űző írások keretét az adja, hogy
egy megütközött fiatalember leveleket ír
vidéki barátjának a párizsi eseményekről.
Pascal azt állítja bennük, hogy a janzenisták
kegyelemtanukat nem *Kálvintól, hanem
Ágostontól és a dominikánus teológusoktól
vették át. Továbbá nevetségessé teszi a
probabilizmus jezsuita tanát, mely lehetővé
tette az erkölcsi mércék alacsonyabbra állí­
tását. E tan szerint ha a teológusok vala­
mely erkölcsi kérdésben eltérő álláspontra
helyezkednek, a gyóntatónak azt az állás­
pontot kell képviselnie, amely a bűnösnek a
leginkább kedvez. Ha tehát valamely tekin­
tély (pl. egy jezsuita) valamit nem tart bűn­
nek, akkor a gyóntató nem helyezheti
szigorúbb elbírálás alá a bűnbánót, még ha
minden más szerző egybehangzón bűnnek
tartja is a szóban forgó dolgot. Ez eredetileg
a bűnbánókat volt hivatott védeni a túlságo­
san szigorú gyóntatókkal szemben, akik
önhatalmúlag megtagadták tőlük a feloldo-
zást. A jezsuiták azonban arra használták,
hogy a legcsekélyebb szintre egyszerűsít­
sék a bűn meghatározását - hiszen ha vala­
mely cselekedetet egy tekintély, ha mégoly
felháborító módon is, a védelmébe vett, azt
nem lehetett többé bűnnek tekinteni.
190
„Igazán, tisztelendő atyám - mondám -, az
önök doktoraitól sokat tanulhat az ember.
Hogy-hogy ha két ember ugyanazt a dolgot
cselekszi, az, aki nem ismeri az ő tanukat,
vétkezik, az pedig, aki ismeri, nem vétkezik!
A z önök tana tehát egyidejűleg tanulságos és
igazulást nyújtó. Isten törvénye Pál apostol
szerint kötelességükről megfeledkezett embe­
reket csinált; az önök tana úgyszólván m in­
denkit megtisztít. Esedezem, tisztelendő'
atyám, legyen kedves efelől jól útbaigazítani;
addig nem hagyom el önt, míg ama legfőbb
életelveket, amelyeket a kazuisták meg­
állapítottak, elő nem adja. ”
Vidéki levelek 6
Pascal legnagyobb műve, a Gondolatok
voltaképpen papírdarabokra vetett eszme­
töredékek sorából áll. Pascal eredeti szán­
déka az volt, hogy a kor szkeptikusainak és
racionalistáinak, a libertinusoknak címezve
megírja A keresztyén vallás védelmé-t - az
első modern keresztyén apológiát - , és
töredékes gondolatai ennek előkészületeit
alkották. Pascal egészsége azonban 1658-
ban erősen megromlott, és 1662-ben bekö­
vetkezett korai halála megakadályozta a
nagy mű megírásában. Pascal egyik legne­
vezetesebb érve a „fogadás" volt (Gondola­
tok, 233.). Van-e Isten vagy nincs? Van-e
örök élet? Ebben az ész nem dönthet, arról
azonban döntenünk kell, hogy mi módon
élünk. Mi a tét? E rövid, földi életünket
Reformáció és ellenreformáció
tesszük fel. Ha nyerünk, az örök életet
nyerjük el. Ha pedig veszítünk (m ert nincs
Isten), veszíteni ebben az életben csupán a
bűnt veszítjük el, de nyerni erényes jelle­
met nyerünk. Az óvatos szerencsejátékos
számára tehát csak egyetlen értelm es vá­
lasztás van. A szkeptikus legalább vegye ko­
molyan fontolóra a keresztyénség állításait.
Pascal csak korlátozott szerepet tulaj­
donított a filozófiának és az észnek:
Az ész legnagyobb cselekedete annak felis­
merése, hogy végtelen sok olyan dolog van,
amely meghaladja; csak gyengeségét bizo­
nyítja, ha nem ju t el e felismerésig.
G ondolatok 267
A szívnek vannak érvei, miket nem ismer
érvelő eszünk.
G ondolatok 277
Pascal nem Isten filozófiai megragadásá­
ra akarta rávezetni az embereket, hanem
rámutatni a Jézus Krisztusban kijelentett
Istenre.
Nemcsak lehetetlen, hanem hasztalan is
Jézus Krisztus nélkül megismerni Istent.
G ondolatok 547
Isten ismerete a magunk nyomorúságá­
nak ismerete nélkül kevélységet szül. Nyomo­
rúságunk ismerete Isten nélkül viszont két­
ségbeesést. Jézus Krisztus ismerete e kettő
között foglal helyet, mert egyaránt megtalál­
ju k benne Istent és a mi nyomorúságunkat.
G ondolatok 527
 V rész

Keresztyén
gondolkodás
a modern világban
(1800-tól napjainkig)
192 Keresztyén gondolkodás a modern világban

A reformáció nyomán a nyugati egyházban három főbb hitvallás alakult ki: a

római katolicizmus (a *tridenti zsinat meghatározása szerint), a lutheraniz-
mus (az *Agostai Hitvallás és a *Formula Concordiae szerint) és a kálviniz-
mus (a *Heidelbegi Káté és a *Westminsteri Hitvallás szerint). 1500 és 1800
között a teológiai vitákra nagyobb részt e hitvallások keretein belül került
sor. Ezért is mondják ezt a konfesszionális teológia korszakának. Az utóbbi
két évszázad folyamán azonban erősen megváltozott a helyzet.
A középkortól egészen az 1700-as évekig a keresztyén világon belül nem­
igen vonták kétségbe a keresztyénség igazságát. A középkor sokat küszködött
a hit és az ész kapcsolatával. A reformáció nyomán a viták az igaz keresztyén­
ség mibenléte körül forogtak. A XVIII. század folyamán azonban feltűnt egy
jelentős, új mozgalom, a deizmus, mely észre alapozott, egyszerű és „tiszta”
vallást hirdetett a keresztyén kinyilatkoztatás babonáival szemben. A deizmus
rivális vallásként lépett fel, még ha ezt valamelyest leplezte is a primitív ke-
resztyénséghez vagy a keresztyénség lényegéhez való visszatérésre történő
hivatkozás. A deizmus kívülről jelentett kihívást az egyház számára: a XVIII.
század végéig az egyházak teológiája döntően az ortodoxia keretein belül
maradt. A XIX. és XX. században azonban ez a kép teljesen megváltozott.
A modern világban a keresztyén hitet számos kihívás érte:
- A racionalizmus. A XVII. században kisebb, a XVIII. században pedig
mind nagyobb számban támadták a keresztyénséget az ész nevében. A deiz­
mus ezt csak új isten- és vallásfogalmával tette, de a támadás hamarosan ma­
gára Istenre és a vallásra irányult. A XIX. századra már csaknem általánosan
elterjedt felfogássá lett az ateizmus és az agnoszticizmus (T. H. Huxley 1870-
ben alkotott szava) a keresztyén Nyugaton. Az ész hatalmába vetett bizoda-
lom a modern világban jobbára letűnt, de a kinyilatkoztatás elleni támadás
nem hagyott alább. Erre olyan korszakban került és kerül sor, amely kétség­
be von mindenfajta hagyományos tekintélyt - nemcsak a keresztyén tekin­
télyforrásokat.
- A természettudomány. A modern tudomány a XVII. században a keresz­
tyénség által táplált talajból nőtt ki. Noha a tudományos felismerések nem­
igen érintették a keresztyénség igazságait vagy tévedéseit, a tudomány maga
erősen hatott a keresztyénségre. A tudományos módszer minden állítás
megpróbálását és minden (kritika fölött álló) tekintély elutasítását jelenti. Ez
a módszer hallatlanul sikeresnek bizonyult a tudományban, ami olyan terü­
leteken is a tekintély iránti szkepszisre ösztönzött, ahol ez az eljárás nem lát­
szik oly könnyen alkalmazhatónak. Ráadásul a modern tudomány létrehozta
Keresztyén gondolkodás a modern világban 193

a technikát, amely egész életünket megváltoztatta. Mindenekelőtt aláásta az

Istentől való függés emberi érzését. Mint Bertrand Russell mondta, egy lé-
lekvesztőben imbolygó halász hajlamosabb Istenhez fohászkodni, mint mo­
torcsónakban ülő társa. A technika lehetőségei nyomán könnyebb pusztán e
világnak élni és megfeledkezni az eljövendőről.
-A történetkritika. A XIX. században alakult ki a történetkritika. Ezt az új,
szigorú módszerességen alapuló történelemszemléletet a szakavatott törté­
nészek új nemzedéke kezdte művelni. A történetkritikus nem a korábban so­
ha kétségbe nem vont tekintélyek, hanem a források összefüggésében gon­
dolkozik. A forrásokat pedig kétségbe kell vonni és próbára kell tenni. E mód­
szer a keresztyénség történetét sem kerülte el, és alig maradt utána kő
kövön. A bibliai forrásokat bonckés alá vetették, gyakran olyanok, akiknek
vajmi kevés közük volt akár az ortodoxiához, akár a hithez. A Bibliát nem el­
fogadandó tekintélynek, hanem kritikailag elemzendő forrásnak vették. En­
nek megfelelően a Jézus Krisztus életéről szóló forrásokat ugyancsak hason­
ló vizsgálat tárgyává tették, és igyekeztek a róla alkotott képet gyökeresen
megváltoztatni. A keresztyén tanítás történetét is hasonló módszeres vizsgá­
lat alá vetették, és fény derült arra, hogy az a századok folyamán mi módon
változott meg.
- A szekularizáció. Ahogy idővel a keresztyén hit nem követelt magának
általános elfogadottságot, a társadalom más ideológiai alapokra helyezkedett.
A világ tekintélyes részén új, „világi” vallás, a marxizmus-leninizmus beve­
zetésére tettek kísérletet - ismert eredménnyel. Nyugaton a társadalom vi­
lági, nem vallásos alapokra helyezkedett. A vallást egyre inkább az egyén ma­
gánügyének tartják, olyan személyes választás kérdésének, mint hogy valaki
melyik teniszklubba lép be. Ezt a folyamatot erősítette a pluralista társadalom
feltűnte, amelyben megannyi vallás gyakorolható.
A keresztyén teológiát alapvető kihívások elé állító folyamatok mélyén a
tekintély kétségbe vonása húzódik. A múlt századig az egész keresztyén vi­
lág „adottnak” vette a keresztyénséget mint Isten hit által elfogadandó kinyi­
latkoztatását. A különböző konfesszionális hagyományok belső és egymás
közti teológiai vitái a kinyilatkoztatás mibenléte körül forogtak. A múlt szá­
zad óta azonban magát a kinyilatkoztatás tényét vonják kétségbe - és nem­
csak a nem hívők, hanem a főbb egyházakhoz tartozó némely teológusok is.
A tekintélyek megkérdőjelezése a modern korszakban természetesen üdvö­
sen is hatott a teológiára. A nem kellően megalapozott feltételezések vitatása
egészséges jelenség. A baj csupán az, hogy amíg a bevett tekintélyek iránti
194 Keresztyén gondolkodás a modem világban

szkepszis a tudományoknak éltető vizet, addig a teológiának amolyan halálos

csókot ad. Minden vallásnak, amely nemcsak futólag hasonlít a keresztyén-
séghez, tekintélyen kell alapulnia. Ha a keresztyénség arról szól, hogy Isten
kijelentette magát Jézus Krisztusban, és megszabadítja az embert nyomorú­
ságából, akkor az embernek valamilyen módon meg kell hódolnia az adott
tekintélyt bíró kinyilatkoztatás előtt. De mi előtt kell meghódolnia és milyen
feltételek mellett? A modern korszakban ezek a kérdések osztják meg a
keresztyén teológusokat. Ma a legnagyobb teológiai nézeteltérések nem a
különböző hitvallások között merülnek fel, és voltaképpen minden hitvallá­
son belül jelentkeznek. Ez igaz még a protestánsok és katolikusok közötti
ellentétre nézve is. Egyre több protestáns és római katolikus teológus fedezi
fel, hogy az, ami egyesíti őket (pl. a karizmatikus tapasztalás, liberalizmus, a
*felszabadítás teológiája), legalább olyan fontos, mint az, ami saját protestáns
vagy római katolikus testvéreikkel egyesíti őket.
Schleiermacher
A liberálisok
A teológiai liberalizmus minden tekintetben a modern világhoz igyekszik
igazítani a hittudományt. A liberálisok hajlamosak a hagyományos ortodoxia
számos elemét feláldozni a keresztyénség jelenkori jelentó'ségét keresve.
Friedrich Schleiermacher
A romantika vallása
Freidrich Dániel E rnst Schleiermacher
1768-ban a sziléziai Breslauban (ma: Wroc-
law) született, református tábori lelkész
fiaként. A *speneri hagyományhoz ragasz­
kodó pietista neveltetésben részesült, ké­
sőbb pietista teológiai akadémiára iratko­
zott be. Ezt a teológiai hagyományt azon­
ban hamarosan elutasította, és tanulmá­
nyait a hallei egyetemen fejezte be. Fel­
szentelése után csaknem egész életében
Berlinben szolgált. Ottani gyülekezeti
munkája mellett segített a berlini egyetem
megalapításában, ahol azután teológiai pro-
fesszorságot is vállalt. 0 készítette fel az
ifjú Bismarckot, a későbbi jeles államfér­
fiút a konfirmációra. 1834-ben halt meg.
*Barth Károly joggal mondta, hogy
Schleiermacher nemcsak teológiai iskolát,
hanem egy egész korszakot is alapított.
Tőle indult ki az egész modern teológiai
gondolkodás, nemcsak a liberális teológiai
iskola. Eszméit két alapvető művében fej­
tette ki:
1. Über die Religion. Reden an die Gebil-
deten unter ikren Verachtem (A vallásról.
Beszédek a műveltekhez megvetőik kö­
zött; 1799). Voltaképpen ez a mű jelentette
a liberális teológia beköszöntét. (Teoló­
giailag a „XIX. század” 1799-től az I. világ­
háborúig tart.) E beszédeiben Schleier­
macher a szkepticizmussal szemben vette
védelmébe a vallást, de a vallásnak egy
gyökeresen új felfogását.
2. A Dér christliche Glaube (A keresztyén
hit) című művében nagyszabású rendsze­
195
res teológiai épületet hozott létre. Először
1821-22-ben, majd átdolgozva 1830-31-
ben jelentette meg.
Az Über die Religion-ban Schleiermacher
a vallás term észetét tárgyalja. Pietista ne­
veltetése nyomán tudta, hogy a vallás töb­
bet jelent mint puszta teológiát és etikát, a
tudást és a cselekvést, a jó ism eretét és
véghezvitelét. „A kegyesség aligha lehet
metafizikai és etikai morzsák egyvelege
utáni ösztönös vágyakozás.” A vallás egy
harmadik területhez, az érzések világához
tartozik. „Az igaz vallás nem más, mint a
végtelen dolgok iránti érzék és vonzalom.”
Fontos világosan látnunk, hogy mit is mond
itt Schleiermacher. 0 ugyanis továbbmegy
a hagyományos pietista állításnál, hogy tud­
niillik a vallás több, m int merő tudás és cse­
lekvés. Schleiermacher szemében a vallás
különbözik a tudástól és a cselekvéstől.
Hogy világossá tegyem Önök előtt, hogy mit
jelent a vallás eredeti és jellegzetes birtoklása,
nos, a vallás azonmód lemond minden olyan
állításról, amely akár a tudományhoz, akár
az erkölcshöz tartozik... A z eszmék és elvek
idegenek a vallástól... Bárminek tekintjük is
az eszméket és az elveket, egy bizonyos, a
tudáshoz kell tartozniuk, márpedig az életnek
ez a területe egészen más, m int a vallás.
Ü ber die R eligion 2
Ebből nem következik, hogy a vallás
nem kapcsolódik a tudáshoz és a cselekvés­
hez. „Nem kívánom azt mondani, hogy az
egyik létezhet a másik nélkül, hogy példá­
nak okán valaki lehet vallásos és kegyes,
ugyanakkor erkölcstelen is.” Éppen ellen­
kezőleg, a vallás képezi az igaz alapját mind
a tudásnak, mind a cselekvésnek.
196 Keresztyén gondolkodás a modem világban
Vallás nélküli igaz tudományra vagy gya­
korlatra vágyni, vagy azt képzelni, hogy ilyen
van, ez nem más, m int csökönyös és pimasz
tévképzet és végzetes hiba... M i olyan, emlí­
tésre érdemes dolgot tud az ember létrehozni
akár az életben, akár a művészetben, amely
ne saját benső', eme végtelen iránti érzékéből
fakadna?
Ü ber die R eligion 2
Schleiermacher szemében a vallás kü­
lönbözik a teológiától, de ez nem azt jelen­
ti, hogy az utóbbinak nincsen helye. A taní­
tás és a dogma nem tartozik a valláshoz:
„nincsen rájuk szüksége magának a vallás­
nak, még a vallás közvetítésének sem
igen”. A teológia azonban aligha kerülhető
meg, és akkor jut helyénvaló szerephez, ha
reflektálunk a vallásra. Míg maga a vallás
nem jelent tudást, addig a vallásról lehet
tudást szerezni: nos, ez jelenti a teológiát.
Akik néhány szűk látókörű teológus obsku-
rantizmusa miatt ellenzik a vallást, szem
elől tévesztik a lényeget, hogy ugyanis a
vallás és a teológia különbözik.
Schleierm acher ezzel gyökeresen új
szem léletet vezetett be. Az átélt és megta­
pasztalt vallás pietista igényét szélsősége­
sen értelmezve a vallást csupán érzés és
tapasztalás dolgának állította. A hittételek
elfogadása értelmében vett hit idegen a
vallástól: „Olyannyira távol áll a vallás leg­
magasabb fokától, hogy - állítása szerint -
mindenkinek el kell utasítania, aki be akar
hatolni a vallás szentélyébe.” Ez a keresz-
tyénség merőben új felfogását jelentette.
Schleierm acherig úgy vélte mindenki,
hogy a keresztyén teológia az Istennek - a
Szentírásban, a hagyományban, a term é­
szetben vagy ezek valamilyen összekap­
csolásában található - kinyilatkoztatásáról
számol be. Schleiermacher a teológiát a
vallást, az ember vallási tapasztalatát vizs­
gáló tudománnyá tette. Egészen új értel­
m et ad a kinyilatkoztatásnak is. Az ugyanis
immár minden egyes egyén vallásos
tapasztalatát jelenti. „Minden ihlet és min­
den eredeti érzés a kinyilatkoztatásból
származik... Ha eddig semmi eredeti nem
fogant meg benned, amikor megjön, kinyi­
latkoztatás lesz számodra.” Schleierma­
cher megnyitotta az utat ama „keresztyén-
ség” előtt, amely immár nem tekinti m ér­
vadónak a Bibliát, amely nem kötődik va­
lamely külső mértékhez. A vallás és a teo­
lógia ily határozott elkülönítésével meg­
védte a vallást a szkeptikusok racionalista
bírálataitól, csakhogy, úgy tűnik, oly mó­
don, hogy a formát m entette meg a tarta­
lom árán.
A Dér christliche Glaubé-bán Schleierma­
cher a rendszeres teológia összefüggésé­
ben fejti ki új szemléletmódját. Az Über die
Religion-bán elfoglalt álláspontját ugyan
mérsékeltebben adja elő, de alapvetően
nem változtat rajta. A kegyesség lényege
nem a tudásban és nem a cselekvésben,
hanem „az Istentől való végső függés vagy
- az ezzel azonos - Istenhez kötődés tuda­
tában rejlik”. „A keresztyén tanítások a be­
szédbe foglalt keresztyén vallásos érzé­
sekről adnak számot”. Az Isten attribútu­
mait illető kijelentések nem magáról Isten­
ről szólnak, hanem arról, hogy a végső füg­
géssel kapcsolatos érzéseink mi módon
köthetők Istenhez. A Biblia ebben a felfo­
gásban az ember vallásos tapasztalatáról
számol be, nem pedig Isten kinyilatkozta­
tását alkotja, vagy Istennek a történelem ­
ben véghez vitt cselekedeteiről tu dósít
Schleiermacher a teológia ism érvét nem
az Újtestamentumban foglalt tanításnak,
hanem az abban bemutatott tapasztalásnak
való megfelelésben látta. Minden tanítást
aszerint mérlegelt, hogy annak milyen je­
lentősége van a keresztyén tapasztalásra
nézve. Ez talán ajánlható pozitív célként,
de negatív ismérvként használni súlyos té­
vedésnek látszik. Habár a tanítást a tapasz­
Ritschl
toláshoz viszonyítani kívánatos dolog, an­
nál veszélyesebb a tapasztaláshoz igazítani
- hiszen a keresztyén tapasztalásról alko­
tott fogalmunk lehet hibás is, és hajlamo­
sak vagyunk a tanításokat megnyirbálni,
m ert nem látjuk tapasztalati értéküket.
Fontosabbnak látszik a Szentírás m érté­
kével mérni a tapasztalást, mint a tapasz­
talás fényében megnyirbálni a tanítást.
Schleiermacher Jézus Krisztus személyé­
re és művére is alkalmazta módszerét. Azt
követelte, hogy e két tanítás egyenértékű
legyen. Nem szabad Jézus Krisztus szemé­
lyének nagyobb méltóságot tulajdonítanunk,
mint munkájának. Máskülönben hiányzik az
összhang - mintha azt kívánnánk, hogy
herceg legyen az, aki a palota padlóját súrol­
ja. Ugyanakkor nem tulajdoníthatunk Jézus
Krisztusnak olyan tevékenységet, amely
nincs arányban méltóságával, hiszen az nem
lenne valóságosan az ő tevékenysége. Jézus
Krisztus munkáját és személyét egymáshoz
viszonyítani ajánlatos dolog, de veszélyessé
válik, ha ezt negatív ismérvként, a bibliai ta­
nítás megnyirbálására használjuk. Ha leér­
tékeljük Jézus Krisztus művét, előbb-utóbb
leértékeljük személyét is.
Schleiermacher túlságosan alábecsülte
Jézus Krisztus munkáját, m ert nem látta
be kellőképpen az ember bűnösségét (pél­
dául nemigen beszélt az embernek Isten­
nel szemben elkövetett bűnéről). Jézus
Krisztus nem azért jött, hogy jóvátegye a
bűnt, hanem azért, hogy tanítónk legyen,
példát mutasson. Műve lényegében véve
abból áll, hogy felébressze istentudatun­
kat. Ahhoz, hogy ezt a munkáját teljesítse,
annál több isteni term észetre nem volt
szüksége, mint hogy tökéletes legyen az
istentudata. Míg a mi istentudatunk elho­
mályosult és erőtlen, addig az övé minden
pillanatban tökéletes. Ettől válik istentuda-
to „folytonos, eleven jelenlétté, és ezzel
együtt Isten valóságosan létezik őbenne”.
197
Krisztus csak „lényegi bűntelenségében és
végső tökéletességében” különbözik min­
denki mástól. E különbözősége ruházza fel
őt mindazzal, amire üdvözítésünkhöz szük­
sége van. Ehhez hasonlóan embersége ép­
pen azért válik számunkra elérhetővé, mert
csupán tökéletességében különbözik a mi­
énktől. Jézus Krisztus tevékenysége
Schleiermacher felfogásában feleslegessé
teszi feltámadását, mennybemenetelét és
második eljövetelét. Az e tanításokba vetett
hit „nem független elem az eredeti Krisz­
tusba vetett hitben, olyan értelemben, hogy
ne fogadhatnánk el Krisztust a megváltónak
vagy ne ismerhetnénk el a benne lévő isten­
létet, ha nem tudnánk, hogy halottaiból feltá­
madt, felment a mennybe, és megígérte,
hogy visszajön ítéletet mondani”. A keresz­
tyén tanítás szempontjából mindegy, hogy
hiszünk-e ezekben vagy sem, aszerint, hogy
mennyire tartjuk megbízhatónak a Bibliát.
A liberális teológiában mindenütt vissza­
visszatér az emberi bűn leértékelése, Krisz­
tus munkájának ebből következő téves felfo­
gása, és személyének ez utóbbiból követke­
ző alábecsülése. Richard Niebuhr a követ­
kezőképpen írta le a liberális teológiát: „A
nem haragos Isten bevitte a bűntelen em­
bereket az ítélettől ment országba a kereszt
nélküli Krisztus szolgálata által.” E liberális
optimizmusra azután súlyos csapást m ért az
I. világháború, melynek poklában megszü­
letett Barth és mások neo-ortodox válasza.
Albrecht Ritschl
Jézus a tökéletes ember
Albrecht Benjámin Ritschl 1822-ben szüle­
tett Berlinben, egy lutheránus lelkipásztor,
későbbi püspök fiaként. 1852 és 1864 kö­
zött Tübingenben, majd haláláig, 1889-ig
Göttingenben tanított mint teológiai pro­
fesszor. Két alapvető munkát írt: Die christ-
198 Keresztyén gondolkodás a m odem világban
Hehe Lekre dér Rechtfertigung und Ver-
söhnung (A megigazulás és a megbékélés
keresztyén tanítása; 3 kötet, 1870-1874)
és a háromkötetes Geschichte des Pietismus
(A pietizmus története; 1880-886), mely­
ben elutasítja e mozgalmat. A liberális teo­
lógia atyja, *Schleiermacher nyomdokaiba
lépett, bár némely fontos területen módo­
sította annak elgondolásait. Ő lett a XIX.
század legbefolyásosabb liberális teológu­
sa, és a ritschli iskola erősen hatott a XIX
század végének és a XX. század elejének
teológiai gondolkodására.
Mint Schleiermacher, Ritschl is a ke­
resztyén tapasztalásra alapozta teológiáját.
De Schleiermacher szemléletmódját, az
érzések és érzelmek hangsúlyozását túl­
zottan szubjektívnek és „misztikusnak”
találta. Megoldásul a történelemhez for­
dult, mondván, hogy az kigyógyít mind a
szubjektivizmusból, mind a racionalizmus­
ból. A teológiát az Istennek Jézus Krisz­
tusban történt önkinyilatkoztatására kell
alapozni, amelyről az Újtestamentum szá­
mol be. Az individualizmussal és a szub­
jektivizmussal való szembenállása kitűnik
abból is, hogy Ritschl a keresztyénség
közösségi vonására is hangsúlyt fektet. Ki­
emelt szerepet tulajdonít annak, hogy a ke­
resztyén üdvösséget csakis a gyülekezeti
közösségen belül lehet megtapasztalni.
Nem azért, m ert a gyülekezet az egyén és
Isten között helyezkedik el mint afféle tör­
vényesen kinevezett közbenjáró, hanem
azért, m ert a keresztyénséget csak eleven
közösségen belül lehet megélni. Éppúgy
nem lehet az ember keresztyén elszigetelt
magányban, ahogyan nem tud lejátszani
egy futballmérkőzést egymagában.
Az ember nem juthat el egyéni hitbeli meg­
győződéséhez, és azt nem tarthatja fenn a hit
meglévő közösségétől elzárkózva... Az egyén a
neki járó áldásokat egyazon üdvösség által,
az egyházzal való egységben, mindazokkal
együtt kapja meg, akikhez elszakíthatatlan
kötelékek fűzik... Az egyén tehát csak akkor
nyerheti el a bűnbocsánatot hit által, ha hité­
ben egyesíti mind az Istenbe és Krisztusba
vetett bizodalmát, mind pedig a hívők kö­
zösségéhez való tartozás szándékát.
D ie chtistlicheL ehre dér R echtsferti-
gung und V ersöhnung , 3. kötet, 2. fejezet
Ritschl hírhedett állítása szerint a teoló­
gia kijelentései inkább tekintendők érték­
ítéleteknek, semmint logikailag igazolható
elméleti állításoknak. Ezzel nem akarta a
teológiai kijelentéseket merőben szubjek­
tívnek vagy személyesnek mondani, mint
amilyen például valamely színösszeállítás
iránti egyéni vonzódás. Csupán azt kívánta
hangsúlyozni, hogy a teológiai kijelentése­
ket nem lehet alávetni tárgyilagos, erköl­
csileg semleges vizsgálatnak. Meggyőző­
dése szerint a korai egyházatyák megron­
tották a keresztyénséget a görög bölcselet
behozatalával, amivel a Biblia Istenét a fi­
lozófusok abszolútumává és az evangéliu­
mok Jézusát a platonizmus örökkévaló
Igéjévé tették. E rontás részleteinek nyo-
monkövetése már Ritschl tanítványára,
*Harnackra maradt.
Ritschl a teológia kiindulási pontjának
nem az „önmagában” létező Istenről való
spekulációt, hanem Istennek Jézus Krisz­
tus által bűneink bocsánatára véghezvitt
cselekedeteit tartotta. Ritschl Schleierma-
chernál komolyabban vette a bűn és az üd­
vösség fogalmát, habár aligha elég komo­
lyan. Tagadta az eredendő bűn gondolatát,
és azt állította, hogy lehet bűntelenül élni.
Istenben nincsen harag a bűn miatt, és a
Jézus Krisztus által nyert kiengesztelés
lényegében véve nem más, mint a m i is­
tenszemléletünk megváltozása, nem pedig
fordítva. Ennek megfelelően Ritschl alábe­
csülte Jézus Krisztus személyét. Miként
Schleiermacher, Ritschl is beszél Jézus is­
tenségéről, de ezen tökéletes emberséget
Hamach
ért. Jézus abban az értelemben volt Isten,
hogy tökéletes istenismerete volt, és Is­
tennel erkölcsi engedelmessége folytán
egyesült. A keresztyének Jézus Krisztus­
ban tapasztalják meg Isten szeretetét, és
ezért tulajdonítanak neki isteni értéket. Lé­
nyegében véve csak mennyiségileg, nem
pedig minőségileg különbözünk Jézustól.
Ritschl nem ismerte el Jézus eleve létezé­
sét, prae-existentiá-ját (hogy ugyanis Má­
riától való születése előtt is létezett), és a
jelenben folytatott munkáját jobbára halála
utáni hatásának tekintette.
Ritschlt erősen foglalkoztatták az etika
kérdései, és egész gondolkodását áthatotta
a moralizálás. Igen nagy jelentőséget tulaj­
donított az Isten országának. Ezt a fogalmat
az emberi nem erkölcsi, szeretetben való
egyesüléseként értelmezte. A bűnről alko­
tott enyhe felfogása folytán maga is elfogad­
ta az akkoriban divatos eszmét, hogy az em ­
beriség fokozatosan a tökéletesedés irányá­
ban halad. E hiedelemre kemény, de nem
halálos csapást m ért az I. világháború, hi­
szen ma, a II. világháború után továbbra is
erősen hat. Ritschlnek az Isten országáról
szóló tanítása nyomán alakult ki az ún. „tár­
sadalmi evangélium”, melynek legfőbb szó­
szólója az amerikai teológus, Walter Rau-
schenbusch (1861-1918) volt. E mozgalom
központi jelentőséget tulajdonított az egy­
ház társadalomformáló, a társadalmat az Is­
ten országával összehangoló feladatának.
Adolf von Hamack
A keresztyénség lényege
Adolf Hamack 1851-ben született Dorpat-
ban (ma: Tartu, Észtország). Teológiai tanár
apja nyomdokaiba lépett, először Lipcsében
kapott professzori széket (1876), majd
Giessenben (1879), Marburgban (1886),
végül pedig Berlinben (1888-1921). Libe­
199
rális teológiai nézeteit az egyházi hatósá­
gok rossz szemmel nézték, és igyekeztek
is megakadályozni berlini kinevezését.
Harnack azonban az államban támogatóra
talált, II. Vilmos nem ességet is adott neki,
így lett Adolf von Harnack.
Harnack mindenekelőtt dogmatörténész
volt, kora legnagyobb patrisztikusa. Legje­
lentősebb művében, a Lehrbuch dér Dog-
mengeschichte des Christentums in den ersten
drei Jahrhunderten-ben (Az első három szá­
zad keresztyén dogmatörténetének tan­
könyve; 1886-1889), a korai egyházatyák
tanítását mutatja be. *Ritschllel együtt meg
volt győződve, hogy az evangéliumot
megrontotta az idegen, görög filozófiai
hatás. E „hellenizációs” folyamat történe­
tét kívánta feltárni. Jézus egyszerű vallását
különösen Pál apostol változtatta át, még­
pedig a Jézusról szóló vallássá, amely azu­
tán átalakult a m egtestesült Fiú dogmájává.
Harnack 1899-1900 telén népszerűsítő
előadás-sorozatban foglalta össze nézeteit,
melyeket egyik hallgatója gyorsírással le­
jegyzett, és a kézirat A keresztyénség lényege
címen nyomban meg is jelent. Hamack a
kérdést nem apologétaként, sem pedig filo­
zófusként, hanem történészként közelíti
meg. Forrásként Jézus tanítását, az evangé­
liumot használta, de ezt nem tartotta elegen­
dőnek. Szükségesnek látta a jézusi tanítás
korokat átfogó kidolgozásának vizsgálatát is,
hiszen egy fa tanulmányozásánál sem állha­
tunk meg a gyökereknél, a törzset, az ágakat
is elemeznünk kell. így azzal a kérdéssel
szembesülünk, hogy az idők során hogyan
változott meg a keresztyén üzenet.
Itt csak két lehetőség képzelhető el: az
evangyéliom vagy minden részletében azonos
első alakjával - s akkor az az idővel jött és
azzal ment el vagy pedig mindig érvényest
foglal magában történetileg változó form ák­
ban. Az utóbbi a helyes.
A KERESZTYÉNSÉG LÉNYEGE, 1. előadás
200 Keresztyén gondolkodás a modem világban
Meg kell különböztetnünk az evangéli­
um magját az azt körülvevő külső formák
héjától. Akik ezt a különbséget nem látják
be, és nem ismerik el a növekedést vagy a
romlást, hanem „minden egyenértékűsé­
gét és állandóságát" állítják, tévednek. A
dogmatörténetben feltárt történeti tények
megcáfolják őket. Hamack három szem­
pontból vizsgálja Jézus tanítását: először Is­
ten országa és annak eljövetele, másodszor
Isten az Atya és az emberi lélek végtelen érté­
ke, harmadszor a nagyobb igazságosság és a
szeretet parancsa.
A KERESZTYÉNSÉG LÉNYEGE, 3. előadás
Mindezek elmondása és taglalása után a
három dolog mégis egybeolvad, „mert vég­
tére az ország nem más, mint a léleknek az
örök és irgalmas Istenben birtokolt kincse”.
Harnack ezután nyomon követi ez evan­
gélium fejlődését a keresztyénség történe­
tében. A történet igen szomorú, az evan­
géliumot megrontja a görög bölcselet, foj­
togatja az egyházi törvényeskedés, az ele­
ven üzenet változhatatlan dogmává köve-
sedik. Mindez azonban nem pusztíthatta el
az evangéliumot. Az a történelem folya­
mán mindvégig tartotta magát, még a leg­
ádázabb körülmények között is.
Ha jogunk volt azt mondani, hogy az
evangyéliom Istennek Atyául való megisme­
rése és elismerése, a megváltás felől való
bizonyosság, az Istenben való alázatosság és
öröm, a tetterő és a felebaráti szeretet, ha e
vallásnak lényegi vonása, hogy alapítóját
nem felejtik el üzenete miatt, üzenetét az
alapító miatt - a történelem fényes bizony­
ságot tesz arról, hogy ez valóban állandóan
érvényben maradt, és újra meg újra fel­
színre tör.
A KERESZTYÉNSÉG LÉNYEGE, 16. előadás
Harnack a keresztyénség lényegét a
Jézus Krisztus személyéről és tanításáról
kialakított, saját elgondolásában látta. A
XIX. században számos kutató elkezdte a
történetkritika módszereivel vizsgálni
Jézus személyét. Rekonstruálták a „törté­
nelm ijézust”, amiből egy minden csodától
mentes alak kerekedett ki, aki nem magá­
ról prédikált, hanem az emberi testvéri­
ségnek és Isten atyaságának „liberális”
eszméit hirdette. Ezeket a beszámolókat
szerzőik tudományosnak és objektívnek
mondták - holott valójában csak kiszűrték
az evangéliumokból mindazt, amit nem
tudtak bevenni (pl. a természetfeletti ele­
meket). Harnack egyik római katolikus
kritikusa így fogalmazott: „A Krisztus, akit
Harnack tizenkilenc századnyi katolikus
sötétségen át lát, csupán egy liberális
protestánsnak egy mély k ú t fenekéről
visszavert tükörképe.” Albert Schweitzer
a Jézus-kutatásról szóló doktori értekezé­
sében (Die Geschichte dér Jesus Forschung)
szintén bírálta e módszer önkényességét.
Jézus liberális alakját, írta, „a racionaliz­
mus formálta, a liberalizmus keltette élet­
re, és a modern teológia öltöztette föl
történelmi jelmezbe”. Schweitzer rávilá­
gított Jézus tanításának apokaliptikus ele­
meire, amelyek felett a XIX. század csak­
nem teljesen elsiklott. Ily módon a szó
mindkét értelmében „leírta” a történelmi
Jézus keresését - habár újabban ismét
felbukkant ez a törekvés, igaz más eszköz­
tárral.
Harnack nézetei teológiailag sem igen bi­
zonyultak tarthatónak. Ő volt az utolsó nagy
XIX. századi liberális. Az I. világháború után
egykori tanítványa, *Barth Károly és mások
elindították a neo-ortodox mozgalmat, szá­
mos liberális nézetet megkérdőjelezve.
1920-ban egy hallgatói konferencián Har­
nack is, Barth is felszólalt, és a professzor a
következő drámai szavakkal illette tanít­
ványának előadását: „Egyetlen szava,
egyetlen mondata sem hangozhatott volna
Hamach
el tőlem, nem merült volna fel bennem.
Látom Barth beszédének őszinteségét, de a
benne megfogalmazott teológia félelmet
kelt bennem.” Ez 1923-ban a két teológus
ma már híres levelezéséhez vezetett, de a
két elme nem talált közös pontot.
201
A teológiai liberalizmus napja, úgy te t­
szett, leáldozott. Újabban azonban ismét
felkelni látszik. A The Myth of God Incar-
nate (A m egtestesült Isten mítosza) című
igen népszerű munka a liberalizmust kí­
vánja visszahelyezni jogaiba.
202 Keresztyén gondolkodás a modern világban
Az evangéliumi keresztyének
Az evangéliumi keresztyének vagy evangelikálok többé-kevésbé alkalmaz­
kodnak a modern világhoz. Ugyanakkor igyekeznek elkerülni, hogy ez a fo­
lyamat a bibliai örömhír torzulásához vezessen.
Charles Finney
A z ébredés ösztönzése
Charles Grandison Finney 1792-ben szüle­
tett a connecticuti Warrenben. Jogot hall­
gatott, majd ügyvédként praktizált. 1821-
ben a Biblia önálló tanulmányozása után
m egtért Jézus Krisztushoz, feladva koráb­
bi szkeptikus álláspontját. Hamarosan elhí­
vást érzett arra, hogy felhagyjon a jogi pá­
lyával, és hirdesse az evangéliumot. Ami­
kor valaki felkérte, hogy képviselje őt a bí­
róságon, Finney így felelt: „Meghatalma­
zásom van az Úr Jézus Krisztustól, hogy az
Ő ügyét védjem, így önt nem képviselhe­
tem .” Már javában hirdette az evangéliu­
mot, amikor 1824-ben felszentelték pres-
biteriánus szolgálatra. Ezután „ébresztése­
ket” tartott a keleti államokban. Szokatlan
módszereit idővel „új intézkedéseknek”
nevezték. Többek között „tudakozó gyűlé­
seket” tartott az üdvösséget keresőknek.
Míg az uralkodó *kálvinizmus arra szólí­
totta fel az embereket, hogy passzívan vár­
ják Istentől megtérésüket, Finney úgy mu­
tatta be a m egtérést, mint amely elérhető
emberi akarattal. Az „ébresztésekről” szó­
ló tanításában ugyancsak ezt az emberi fe­
lelősséget emelte ki. Hagyományosan az
ébredést Isten szuverén cselekedetének
vélték, melyért imádkozhatunk, de Isten
kedve szerint dönt megadásáról. Finney az
ébredésre való felkészülést is hangsúlyoz­
ta. Az ébredést lehet ösztönözni - tulaj­
donképpen azt mondta, hogy bizonyos fel­
tételek teljesültével az ébredés bizonyo­
san bekövetkezik. Erről értekezik a Lectu-
res on Revivals ofReligion (Előadások a val­
lási ébredésről; 1835) című könyvében,
mely óriási hatást gyakorolt, és megváltoz­
tatta az amerikai evangélizáció jellegét.
Finney úgy vélte, hogy az emberi felelős­
ség és kezdeményezés hangsúlyozásával
csupán ellensúlyozta az uralkodó kálvinista
tanítást, mely szerint csak passzívan vár­
hatjuk Isten szuverén kegyelmi ajándékát.
Sajnálatos módon Finney tanítását sokan
túlzásba vitték - mondták már, hogy ha
Finney ma visszatérne az Egyesült Álla­
mokba, bizonyosan az Isten kegyelmétől
való függést tanítaná.
1835-ben Finney az ohioi Oberlin kollé­
gium teológiai professzora lett, majd 1851-
től 1865-ig az elnöke. Az Új Anglia-i teoló­
giai hagyományt követte. *Jonathan Ed-
wards ortodox kálvinizmusát, különösen
kiengeszteléstanát fia, ifj. Jonathan Ed-
wards (1745-1801) módosította. Ezt a
teológiai álláspontot fejlesztette tovább
Nathaniel Taylor (1786-1858), akit az új
kálvinista iskola vagy New Haven-i teoló­
gia megalapítójaként tartunk számon.
Finney ebbe a hagyományba illeszkedett,
különösen a Lectures on Systematic Theo-
logy (Előadások a rendszeres teológiáról)
című munkájában. Az evangelizálással és
lelkipásztori munkával (1835-től a kongre-
gacionalista egyházban) soha nem hagyott
fel. A társadalmi reformok érdekében is
felemelte szavát, és harcolt a rabszolgaság
ellen. 1875-ben hunyt el
Finney az emberi akarat szabadságát és
erejét hangsúlyozta. Ez következett az er­
kölcsi kormányzásról szóló elméletéből.
Isten kormányozza a fizikai világminden­
séget az elkerülhetetlen term észeti törvé­
Finney
nyék által. A feldobott kőnek nincs más vá­
lasztása, le kell hullnia. Isten azonban er­
kölcsileg is kormányozza a világot, mégpe­
dig erkölcsi törvényei útján. Ezek azonban
megkerülhetők, van választási lehetősé­
günk. Isten erkölcsi törvénye azt mondja,
hogy szeressük egymást, de a tömegvon­
zás törvényével ellentétben, ennek a tör­
vénynek szabad engedelmeskednünk vagy
nem engedelmeskednünk. Isten megmond­
ja, hogy mi a helyes, büntetéssel is fenye­
get, de a döntés minket illet. Ez a döntés
szabad, és az akarat hozza meg, melyet
nem határoz meg semmilyen bűnös „ter­
m észet” vagy egyéb tényező.
A szabad és meghatározatlan akarat
hangsúlyozása folytán Finney elutasította
az eredendő bűn tanát. A gyerekek nem
akaratukat meghatározó bűnös term észet­
tel jönnek a világra. Akkor m iért vétke­
zünk mégis mindahányon? Finney elisme­
ri a bűn biztos, de nem szükségszerű vol­
tát. Ezt azzal magyarázza, hogy mindany-
nyian a testi romlottsággal együtt szüle­
tünk: hajlamosak vagyunk vágyaink önző
kielégítésére. Nos, ez, a kísértés valóságá­
val együtt, bizonyossá teszi, hogy mire az
erkölcsi számonkérhetőség korát elérjük,
önként választjuk a bűnt. Finney el akarja
kerülni az eredendő bűn tanát, de a testi
romlottságról szóló tanával, illetve azzal,
ahogyan a bűn bizonyosságát és önkéntes
jellegét egyesíti, a hátsó ajtón át visszalop­
ja az eredendő bűn *ágostoni tanításának
nagy részét. Nemrégiben egy kutatója az­
zal vádolta, hogy „szemantikai szaltókkal
értelm ezte újra a teljes romlottság és az
eredendő bűn tanát, lélektani, nem pedig
élettani fogalmakat használva”.
Finney rendszerének az az eleme áll a
leggyengébb lábon, hogy az akarat teljes­
séggel meghatározatlan és véletlenszerű. A
tekintetben igaza volt, hogy az önkéntes­
ség és a spontaneitás értelmében szabadon
203
választunk. Továbbá joggal mutatott rá an­
nak a gondolatnak a benső problémáira,
hogy „bűnös” természetünk irányít ben­
nünket - ez a fajta nyelv nem található meg
az Újszövetségben. Csakhogy tulajdon ál­
láspontja nem igazolja az erkölcsi jellem fo­
galmát. Finney erkölcsi jellemnek az e r­
kölcsi választást és cselekvést tartja, nem
pedig valamit, ami befolyásolja az akaratot.
Végső soron azzal magyarázza egy ember
valamely cselekvésének miértjét, hogy az
illető ezt választotta, nem pedig azzal, hogy
ilyen személyiség. Az erkölcs tehát nem
más, mint egymástól független erkölcsi
döntések sorozata, nem pedig az erkölcsi
jellem művelése. Az evangelizátor célja te­
hát az, hogy az akarat pillanatnyi döntését
idézze elő, nem pedig gyökeres jellemvál­
tozást váltson ki, mely bizonyos értelem ­
ben élethosszig tartó folyamat. Finney teo­
lógiája tehát olyan evangélizálást szorgal­
maz, amely elszigetelt döntéseket, nem pe­
dig gyökeres belső változást teremt.
Mivel Finney az akarat egyszerű erköl­
csi döntéseinek tartotta az erkölcsöt, sze­
rinte mindig és minden pillanatban két
véglet, az önzés és a szeretet között vá­
lasztunk. Az „erkölcsi cselekvés egyszerű­
ségének" ez a tana azt jelenti, hogy nin­
csen köztes út; vagy a teljes szeretet, vagy
a teljes bűn mellett döntünk.
Az erkölcsi törvénynek való engedelmesség
nem lehet részleges abban az értelemben,
hogy az erkölcsi cselekvő nem teheti meg azt
egyszerre, hogy részben engedelmeskedjék és
részben ne engedelmeskedjék... Csak abban
az értelemben lehet az erkölcsi törvénynek
való engedelmesség részleges, hogy az enge­
delmesség megszakadhat. Másként szólva az
alany olykor engedelmeskedik, olykor nem.
Lehet egyszer önző, akarhatja saját kielégü­
lését, mert az a sajátja, anélkül hogy tekin­
tettel volna Isten vagy felebarátja jólétére;
máskor pedig akarhatja Isten és az egész vi­
 204 Keresztyén gondolkodás a modern világban
lágmindenség jólétét m int célt, és saját javá­
ra csak viszonylagos értékéhez mérten törek­
szik. Ezek ellentétes választások vagy végső
szándékok. Az egyik szent, a másik bűnös.
A z egyik Isten törvényének való engedelmes­
ség, teljes engedelmesség, a másik pedig ezzel
a törvénnyel szembeni engedetlenség, teljes
engedetlenség. Ezek, már amennyire tudhat­
juk, végtelenül sokszor követhetik egymást,
de együtt nem létezhetnek soha.
L ectures on Systematic T heology
(Előadások a rendszeres teológiáról) 15:1
Peter Forsyth
Középpontban: a kereszt
Peter Taylor Forsyth, egy aberdeeni postás
fia, 1848-ban született. Miután az aberdee­
ni egyetemen klasszikafilológiát hallgatott,
Göttingenbe ment, hogy *Ritschltől tanul­
jon teológiát. Tanulmányait a Hackney teo­
lógiai kollégiumban, a későbbi londoni New
College-ban folytatta. Felszentelése után
öt különböző kongregacionalista gyüleke­
zetben szolgált. Eleinte a liberális teológia
alapjára helyezkedett, de utolsó szolgálati
helyén evangéliumi m egtérésen ment át.
Úgy tetszett Istennek, hogy szentsége és
kegyelme kinyilatkoztatásával, melyet a nagy
teológusok tanítása szerint a Bibliában kel­
lett keresnem, oly módon értesse meg velem
bűnömet, hogy az iskolai kérdések súlya,
jelentősége és éle ne számítson. Keresztyén­
ből hívő, a szeretet szerelmeséből a kegyelem
tárgya lettem.
P ositive P reaching and M odern M ind
(Pozitív igehirdetés és modern gondolat),
7. fejezet
1901-től haláláig, 1921-ig Forsyth töltöt­
te be a Hackney kollégium igazgatói poszt­
ját. Forsyth számos tekintetben meghalad­
ta korát. Különös módon megelőlegezte a
későbbi neo-ortodox iskola nézeteit.
*Barth Károly, miután valaki Forsyth-et
idézte neki, így szólt: „Ha nem Forsyth, és
nem akkor mondta volna, amikor mondta,
akkor azt mondom, engem idézett.”
Forsyth a liberalizmusból evangéliumi
hitre tért, de nem fordult vissza a régi
ortodoxiához. Teológiáját minden tekintet­
ben a Bibliára alapozta, de a bibliakritika
módszereit és eredményeit teljességgel
elfogadta - amelyek például vitatták bizo­
nyos helyeken a Biblia megbízhatóságát és
némely könyv szerzőségét. Az úgyneve­
zett „hívő kritika” álláspontjára helyezke­
dett, azaz igyekezett összeegyeztetni a
bibliakritikát az evangéliumi tanítás elfo­
gadásával. Forsyth Isten legfőbb kinyilat­
koztatását Jézus Krisztusban és különös­
képpen a keresztben látta. Ezt hirdették az
apostolok, és prédikálásukat az Újtesta-
mentum foglalja magában. így a keresztyén
teológia tekintélye a Bibliában lejegyzett
evangéliumból, nem pedig a Bibliából mint
könyvből származik. A Biblia annyiban
tekintendő tekintélynek, hogy az adja Jézus
Krisztusról a legfőbb bizonyságtételt.
Forsyth az evangéliumi üzenethez tért
meg. Mint maga az Újszövetség, ő is a ke­
resztben látta a keresztyén hit lényegét. A
liberalizmus az Isten szeretetét tanította,
és tagadta Istennek a bűn miatti haragját -
s ezzel fölöttébb érzelgős szeretetfogalmat
alakított ki (amely hibába sok más mai teo­
lógia is beleesik). Forsyth újra felfedezte
Isten szentségét és bűn miatti haragját.
„Isten szeretete nem valóságosabb a ha­
ragjánál. M ert igazán csak azokra haragud­
hat, akiket szeret.” Természeténél fogva
minden ember fellázadt Isten ellen és el­
idegenedett tőle. De Isten Krisztus ke­
reszthalálával magához békít minket.
Áldozatával Krisztus büntető áldozatot
hozott. Milyen értelemben?... A bűnt bünte­
tés és átok sújtotta; és Krisztus beleegyezett
abba, hogy e területre behatoljon. Önként
Forsyth
vállalta azt a fájdalmat és borzalmat, amely
Istennek a bűnre mért büntetése. Krisztus,
mivel mélységesen együtt érzett az emberrel,
magára vette az ember bűnéből következő nyo ­
morúságot és ítéletet, melynek következnie kel­
lett az ember bűnéből, ha Isten szent és ezért
ítélkező Isten... Ezért mondható tehát, hogy
bár Isten nem büntette Krisztust, Krisztus
hordozta Istennek a bűnre rótt büntetését.
T he W ork of C hrist (K risztus munkája),
5. fejezet
Forsyth ugyancsak hírnevet szerzett ma­
gának Jézus Krisztus megtestesülésére vo­
natkozó értelmezésével. A XIX. században
széles körben elterjedt az a nézet, hogy az
inkarnáció hagyományos tana nem veszi
kellőképpen tekintetbe Jézus Krisztus em­
ber voltát. A *khalkedóni zsinat meghatáro­
zása ugyan teljes ember voltát erősítette
meg, de ezt elhomályosította teljes istensé­
ge. Azt mondani, hogy Jézus Krisztus meg­
tapasztalta az emberi nyomorúságot, miköz­
ben teljes isteni mindenhatósággal rendel­
kezett, vaskos ellentmondásnak látszik. Ezt
Németországban a kenószisz elméletével
magyarázták. A Filippi 2,7 szerint Jézus
Krisztus „megüresítette” (görögül: ekéno-
sze) magát. A megtestesülés során a Fiú Is­
ten megüresítette magát istenségétől, vagy
legalábbis némely isteni vonásától, például
mindenhatóságától, mindentudásától és
mindenütt-jelenvalóságától. Ez az elmélet,
bár egy darabig igen nagy népszerűségnek
örvendett, súlyos bírálatot kapott. Isten
nem hajíthatja egyszerűen sutba némely tu­
lajdonságát. Forsyth és néhány brit kortárs
teológus megpróbálta úgy módosítani az
elméletet, hogy a bírálatnak megfeleljen.
Forsyth azt állította, hogy Jézusnak az
evangéliumokban leírt emberi gyengesége
(fáradtsága, korlátozott tudása stb.) két le­
hetőséggel állít minket szembe: Jézus vagy
eltitkolta istenségét, vagy megüresítette
magát. Az előbbi erkölcsileg elfogadhatat­
205
lan, m ert álruhás játékká egyszerűsíti az
inkarnációt. Tehát az utóbbi a helyes.
Ugyanakkor Forsyth elismeri, hogy Isten
nem veszítheti el tulajdonságait. Viszont
lappangóvá vagy lehetőséggé teheti őket. A
megtestesüléskor Jézus Krisztus önként
korlátozta magát, egyszerűsítette vagy
visszavonta isteni tulajdonságait, hogy lehe­
tőséggé, nem pedig jelenvalóvá tegye őket.
Ez tehát a kenószisz, az önmegüresítés. Van
azonban ellentétes folyamat is, a plerószisz,
azaz önbeteljesítés. Földi élete folyamán
Jézus visszanyerte isteni jellemvonásait,
egyfajta fokozatos erkölcsi visszahódítás so­
rán. Ez a felfogás Forsyth szerint nem kor­
látozza Isten mindenhatóságát - éppen el­
lenkezőleg, azt jelenti, hogy Isten mindent
megtehet, amit a szeretet igényel. A meg­
testesülés során véghezvitt önkorlátozásá­
val valójában az erkölcsi szabadság legnagy­
szerűbb gyakorlatát teljesítette. „Az embert
szabadon teremtő Isten soha olyan szabad
nem volt, mint amidőn emberré lett.”
Tisztában vagyok a kenotikus elmélettel
szemben felhozott érvekkel. A z ember magá­
tól is nyomban észreveszi a nehézségeket. Itt
nehézségek között kell választanunk. Egyfelől
az eleven hit nehezen hiszi el, hogy az azt
teremtő Krisztus nem Isten. Másfelől az ész
nehezen látja be, hogy Isten m i módon válik
Krisztussá. Azt azonban meg kell jegyez­
nünk, hogy az igazi nehézségek az utóbbi
tekintetében merülnek fel, vagyis azzal kap­
csolatban, ahogy a tény valóra válik, nem
annyira a tény tény voltával kapcsolatban.
Más szóval e nehézségek inkább tudomá­
nyosak, sem mint vallásosak. Amikor nem
annyira a tényt, hanem annak módját fir­
tatjuk - nem a mibenlétét, hanem a hogyan­
já t -, akkor ez a kérdés a teológiai tudo­
mányra, nem pedig a vallásos hitre tartozik.
Nos, a tudomány ráér, a vallás nem.
T he person and place of J esus C hrist Qé-
zus Krisztus személye és helye), 11. fejezet
206 Keresztyén gondolkodás a modern világban
Benjámin Warfield
A tévedhetetlen Biblia
Benjámin Breckenridge Warfield 1851-ben
a kentucky-i Lexingtonban született. Prin-
cetoni és lipcsei tanulmányai után, 1878 és
1887 között a pittsburghi teológiai szemi­
náriumon tanított. Ezután a princetoni teo­
lógiai szemináriumon a didaktikus és pole­
mikus teológia professzora volt egészen
haláláig, 1921-ig. Nem sokkal házasságkö­
tése után, alig huszonöt évesen, feleségé­
vel együtt viharba keveredett, és párjának
maradandón elborult az elméje. Warfield
hűségesen gondozta nejét annak haláláig,
1915-ig. Ezért nemigen mozdult ki Prince-
tonból.
Warfield volt a „princetoni iskola” egyik
legjelesebb alakja. Az 1811-ben alapított
princetoni teológiai szemináriumon taní­
tott Charles Hodge (1797-1878), aki ra­
gaszkodott a „régi kálvinista iskolához”,
elutasítva *Finney és mások „új kálvinista
iskoláját”. Hodge hírnevét háromkötetes
Systematic Theology-]ámk (Rendszeres teo­
lógia) köszönhette. Professzori székét fia,
A. A. Hodge örökölte, és őt követte B. B.
Warfield. A princetoni teológusok egy
meghatározott református teológiai irány­
zathoz ragaszkodtak, és a bibliakritikusok­
kal szemben fenntartották a Biblia téved­
hetetlenségét. Páratlan műveltségükkel és
felkészültségükkel vették védelmükbe a
hagyományos evangéliumi református ál­
láspontot, de hajlíthatatlanságuk némely­
kor vaskalaposságnak bizonyult. Egy mai
szerző így fogalmazott: „A teológia ne­
héztüzérségét vetették be minden mozgó
eszme ellen, és már-már az arcátlanságig
agyafúrtan különböztették meg a bibliai és
református igazságot minden egyéb téve­
déstől.” A XX. század elején persze akadt
bőven ellenezni való tévedés. 1929-től fog­
va a szeminárium egyre erőteljesebb libe­
rális befolyás alá került, és John Gresham
Machen (1881-1937), a kálvinista iskola
legjelesebb képviselőjének segítségével
megalakult a Westminster Teológiai Sze­
minárium, amely máig is kitartóan folytat­
ja a régi hagyományt.
Warfield a Szentírással kapcsolatos taní­
tás terén alkotott jelentősét. Korában ő volt
ama hit legjelesebb védelmezője, mely a
Bibliát Isten sugalmazott és tévedhetetlen
Igéjének tartotta. Rámutatott, hogy ebben a
kérdésben milyen világos mind Jézus taní­
tása, mind pedig az Újtestamentum többi
szerzője. Ok a Szentírást (az Ószövetséget)
Isten beszédének fogták föl; számukra az
„azt mondja az írás” annyi, mint „azt mond­
ja Isten”. „A teljes írás Istentől ihletett”
(2Tim 3,16). Isten a szerzője. Ez a hit nem
egy-két bizonyítékul előrángatott textuson
alapszik, hanem számos, különféle bibliai bi­
zonyítékon, melyet Warfield idéz.
Kimagyarázni azt a tényt, hogy a Biblia
teljes ihletettségröl vall, olyan, m int amikor
valaki biztonságos laboratóriumában ülve
részletesen megmagyarázza, hogy... egy lavi­
nában minden kőnek megvan a maga meg­
határozott pályája, és előle könnyen kitérhet
az, akinek van egy cseppnyi lélekjelenléte.
Képzeljük csak el, hogy ez a szórakozott tudós
mily győzedelmesen elemzi a lavinát alkotó
minden egyes elemet, és bizonyítja be kőről
kőre, hogy pályája meghatározott és könnyű­
szerrel kikerülhető. Sajnálatos módon azon­
ban a lavinák nem külön-külön kövenként
jönnek le, udvariasan lehetőséget biztosítva,
hogy a kövek pályája elől kitérhessünk - ha­
nem egyszerre zúdulnak alá, a pusztítás
egyetlen dühöngő tömegében. Ugyanígy ki­
magyarázhatunk egy-két teljes ihletettséget
tanító textust, mélységesen megelégedhetünk
magunkkal, elzárkózván attól, hogy utaljunk
e textusok egymáshoz való kapcsolatára -
csakhogy ezek a textusok sem egyenként,
művi elszigeteltségben jutnak el hozzánk.
Warfield
Ráadásul számuk sem csekély. Rengeteg, sok
száz van belőlük, és egy tömör tömegként
törnek ránk. Magyarázzuk ki őket? A z egész
Újtestamentumot kellene. Milyen kár, hogy a
bennünket betemető textuslavinát nem
láthatjuk oly világosan, mint amilyen vilá­
gosan látjuk és érezzük a kőlavinát!
T he Inspiration of the B ible (A Biblia
ihletettsége)
Ha Isten a Biblia szerzője, akkor ez azt
jelentené, hogy csupán lediktálta, hogy
emberi szerzői csak írnokként, netán affé­
le gépíróként tevékenykedtek? Némely
konzervatív evangéliumi teológus csak­
nem idáig ment, de ebben Warfield aligha
volt vétkes. A Biblia Isten szava, és egyút­
tal az emberé is. Tagadni bármelyiket sú­
lyos hiba. Isten gondviselésével kormá­
nyozza az emberek dolgait, és kegyelme ál­
tal magához von bennünket, de Isten mun­
kája egyik esetben sem kárhoztat minket
tétlenségre. Ugyanígy a Biblia teljességgel
Isten szavából áll, és egyben teljességgel
emberi szerzőinek szavaiból. Kitűnik ez a
bibliai könyvek eltérő stílusjegyeiből és az
egyéni szerzők egyéb sajátságaiból.
Vajon hogyan lehet Isten és ember egy­
aránt a Biblia szerzője? A baj az, mondja
Warfield, hogy a kettőt sokan egymás el­
lentétének látják, mintha az egyik átvenné
a dolgot ott, ahol a másik abbahagyja. Ez
tévedés.
Az írásban... az újszövetségi szerzők m in­
denestül Isten könyvét, minden részletében Is­
ten gondolata kifejeződését látják. Úgy fogják
föl, hogy az írás emberek révén adatott meg,
oly módon, amely nem erőszakolja meg em­
beri természetüket, ugyanakkor amellett, hogy
Isten könyvévé, az emberek könyvévé is teszi
azt, kifejezve emberi szerzőinek gondolatát.
T he B iblical I dea of Inspiration (Az ih-
lete ttsé g bibliai eszm éje)
Az emberi szerzők szabadon írtak, de
feladatukra Isten készítette fel őket, kije­
207
lentette magát nekik a feladatuk által meg­
kívánt mértékben. „Ha Isten olyan levelek
sorozatában kívánta megszólítani népét,
mint Pál levelei, akkor felkészítette Pált
azok megírására - és az a Pál, akit a fel­
adatra rendelt, az a Pál volt, aki term észe­
tes módon éppen ilyen leveleket írt meg.”
Ennek eredm ényeként a szerzők pontosan
azt írták le, amit Isten akart; ilyen érte ­
lemben beszélhetünk „verbális ihletésről”
vagy a szöveg szavainak ihletettségéről
(ellentétben azzal az elgondolással, hogy
Isten pusztán a gondolatokat töltötte az
emberek fejébe, és rájuk hagyta, hogy írják
meg legjobb tudásuk szerint). Mivel a
szerzők azt írták le, amit Isten akart, a
Biblia üzenete nem más, mint Isten üzene­
te, és ezért nevezhető a Biblia Isten Igéjé­
nek. Ebből következik tehát, hogy mindaz,
amit a Biblia tanít: igaz.
A XX. század elején a teológiai liberaliz­
mus mélyen behatolt az evangéliumi egy­
házakba és szervezetekbe. Az Egyesült Ál­
lamokban koncentrált erőfeszítésekkel
igyekeztek ezt a folyamatot megfordítani.
1910 és 1915 között minden amerikai teo­
lógiai hallgató és egyházi alkalmazott in­
gyen megkapta a The Fundamentals (A
fundamentumok) című tizenkét könyvecs­
kéből álló sorozatot. E könyvecskék nem
valamely felekezet sajátos meggyőződését,
hanem a protestáns keresztyénség alapve­
tő igazságait vették védelmükbe, úgymint:
Jézus Krisztus istensége, engesztelő áldo­
zata, feltámadása és második eljövetele; a
Biblia ihletettsége és tekintélye. Mindez
általános vitát eredményezett. Ez persze
nem akadályozta meg a liberálisokat abban,
hogy a főbb protestáns felekezetekben az
élre álljanak, de m egterem tette a konzer­
vatív evangelikálok szilárd szövetségét az
evangéliumi álláspont védelmére. A szö­
vetség egybefogta a legkülönbözőbb hit­
vallási hátterű evangéliumi keresztyéné­
208 Keresztyén gondolkodás a m odem világban
két: lutheránusokat, reformátusokat, bap­
tistákat stb. Az evangéliumi hit alapvető
tanításai egyesítették őket.
A jelszó a Szentírás ihletettsége és té­
vedhetetlensége lett - ez volt ugyanis az
ortodoxia próbaköve, ez egyesítette a libe­
ralizmusellenes mozgalmat, és az ortodox
protestantizmus egyéb elemeinek is hor­
dozója volt. Kezdetben a konzervatív evan-
gelikálizmus az egyházi élet hátterébe szo­
rult. Mostanra azonban drámai módon
megerősítette állásait, miközben az ameri­
kai és egyéb vezető liberális egyházak épp
ily drámaian visszaszorultak. Az 1974-es
*lausanne-i kongresszus óta a konzervatív
evangéliumi mozgalom immár a világke-
resztyénség harmadik fő erejének számít a
római katolicizmus és az *Egyházak Világ­
tanácsa mellett.
A konzervatív evangéliumiakat egy tá­
borba hozta a Szentírásról szóló tan, de ez
korántsem jelenti azt, hogy mindegyik
egyazon tanítást vallja. Warfield álláspontja
középutasnak tekinthető. Különösen erős­
nek mutatkozik az Egyesült Államokban a
„fundamentalista” mozgalom, amely nem­
igen ismeri el a Biblia emberi vonatkozá­
sait és a nevezetes Scofield Biblia által
népszerűsített diszpenzacionalista értel­
mezéshez kötődik. A fundamentalizmus
igen erős antiintellektualizmusról és kul-
túraellenességről tanúskodik. Warfield má­
sik oldalán azok helyezkednek el, akik
fenntartják a Biblia ihletettségét és tekin­
télyét, a Szentírást a hit végső normájának
tartják, és nem merészkednének bírálni
teológiáját, de ettől még elismerik a Biblia
ténybeli tévedéseit, például a történelem
és a földrajz tekintetében. Ezt az álláspon­
tot foglalta el Warfield skót kortársa, James
Orr (1844-1913), és számos más vezető
brit evangéliumi gondolkodó. A The
Fundamentals szerzői között mindhárom
iskola képviselőit megtaláljuk, így magát
Warfieldet és O rrt is. Orr felfogásának
népszerűsége egy időben visszaesett kon­
zervatív evangelikál körökben, de újabban
ismét előtérbe került - legjelesebb szószó­
lójaként *G. C. Berkhouwer lépett föl.
Gerrit Berkhouwer
A Biblia emberi oldala
G errit Cornelius Berkhouwer 1903-ban
született Hollandiában. Az amszterdami
Szabad Egyetem en tanult, majd a
Gereformeerde Kerkben, a hollandiai kü­
lönvált reform átus egyházban szolgált.
1945-ben dogmatikaprofesszorként vissza­
került a Szabad Egyetemre, és ott tanított
nyugalomba vonulásáig.
Berkhouwer termékeny szerző. Rend­
szeres teológia megalkotása helyett azon­
ban arra vállalkozott, hogy tizennégy dog­
matikai tanulmányból álló sorozatot írjon.
Ezekben egy-egy témát, például a hit és a
megigazulás vagy a bűn kérdését tárgyalja,
miközben kitér a mai vitákra. Több tanul­
mányt írt *Barth Károlyról, közülük a leg­
fontosabb: De triomf dér genade in de theo-
logie van Kari Barth (A kegyelem diadala
Barth Károly teológiájában; 1954). Az évek
során Barth erőteljes hatása alá került, bár
némely vonatkozásban fenntartásait han­
goztatta. Jelentős munkát írt 1948-ban a
Rómával való konfliktusról Conflict met
Romé címmel. írásai nyomán meghívást
kapott a ^második vatikáni zsinaton hivata­
los megfigyelőként való részvételre, ez
alapján írta Vaticaans Concilie en nieuwe
theologie (A második vatikáni zsinat és az új
teológia; 1964) című könyvét.
Berkhouwer mindig hangsúlyozza, hogy
a teológusnak nem célja az önmagáért való,
logikailag következetes rendszer alkotása.
A teológia mindig a Bibliának és a szószék
követelményeinek kell megfeleljen.
Berkhouwer
A teológia Isten igéjétől függ. E függésnek
döntő fontossága van a teológia módszerére
és jelentőségére nézve. Azt jelenti ugyanis,
hogy a teológia folyamatosan és engedelme­
sen figyel Isten igéjére. Es mivel a figyelem
az emlékezéssel ellentétben a jelen pillanattal
áll összefüggésben, a teológia kérdéseinek
mindig időszerűnek kell lenniük. A teológia
nem olyan összetett rendszer, amelyet nyugo­
dalmas elefántcsonttornyukban tudósok
szerkesztenek egybe tulajdon szórakozásuk­
ra. A teológiának a nyugtalan időket kell
megszólítania; ezt csakis engedelmes odafi­
gyeléssel érheti el, de elsősorban nem az idők­
re, hanem az Igére.
G eloof an R echtvaardiging (H it és m eg-
igazulás), 1. fejezet
Berkhouwer a legtöbb vitát kétkötetes,
De Heilige Schrift (A Szentírás; 1966) című
könyvével váltotta ki. Fiatalabb korában *B.
B. Warfield tanítását követte a Szentírás te ­
kintetében. Professzori kinevezése után
azonban kevésbé konzervatív álláspontra
helyezkedett - ezt fejti ki könyvében.
Elismeri a Biblia „Istentől való ihletett-
ségét” (2Tim 3,16), ami „rámutat arra a ti­
tokra, hogy a Biblia jellemzője az igazság
és a megbízhatóság”. Berkhouwer távolról
sem kívánja tagadni, hogy a Biblia Isten
igéje. De Warfieldnél erőteljesebb hang­
súlyt fektet a Szentírás emberi jellegére. A
Biblia isteni eredete nem zárja ki az em ­
beri elemet. „Isten igéje nem úgy jön hoz­
zánk, mint valami rendkívüli csoda, amely
visszariad minden emberitől, hogy valóban
isteni legyen. Ellenben, ha Isten szól, em­
beri hangok csengenek fülünkben.”
Fontos tehát elism ernünk, mondja
Berkhouwer, a Szentírás emberi voltát. A
fundamentalisták csak a Biblia isteni ere­
detére fektetnek hangsúlyt és tagadják
emberi vonását, azt gondolván, hogy így
tisztelik meg Isten igéjét, csakhogy az em ­
beri vonások elhanyagolásával félreértik
209
és valójában félremagyarázzák az igét.
Csak az emberi vonások felismerésével, az
egyes passzusok történelembe ágyazott-
ságának kimutatásával tudjuk helyesen
értelmezni a Bibliát. így, ironikus módon,
akik a legtöbbet emlegetik a Biblia tekinté­
lyét (isteni eredetét hangsúlyozva), azok
közelítik meg tévesen és forgatják ki
üzenetét (m ert nem veszik tudomásul em ­
beri, történelmi jellegét).
A Szentírás emberi jellegének hangsú­
lyozása nem akadályozza meg Berk-
houwert abban, hogy „azonosítsa” az em­
beri szavakat Isten beszédével. De a Biblia
emberi jellegéből fakadó következménye­
ket komolyan kell venni. A bibliai szerzők
láthatólag nem tudnak többet kortársaiknál
a tudományról. Adott korokban írtak, és
koruknak megfelelő eszközökkel fejezték
ki magukat. „Időtlen” üzenet nincsen: még
a Bibliában sem. De vajon nem érinti-e ez
a Biblia igaz voltát? A Biblia megbízhatósá­
gát, mondja Berkhouwer, a cél szemszögé­
ből kell vizsgálnunk, és ezt a célt a 2Timó-
teus 3,16-17 írja le: „hasznos a tanításra, a
feddésre, a megjobbításra, az igazságban
való nevelésre; hogy tökéletes legyen az
Isten embere, minden jócselekedetre fel­
készített”.
Berkhouwer Bibliáról szóló tanításának
summája megtalálható az általa és Hermán
Ridderbos által írt, és a Hollandiai Refor­
mátus Egyházak Általános Zsinata által
1974-ben elfogadott Egyhangú Hitvallás­
ban. Isten kijelentette magát „Izráel törté­
netében, és az ember szolgálata révén ne­
künk adta a kijelentéséről tanúságot tevő
Szentírást... az egyháznak ezt a tévedhe­
tetlen és megingathatatlan fundamentu­
mát”. „Isten a Lelkét adta a bibliai íróknak,
hogy szavuk által világosan, megbízhatóan
és hitelt érdemlően közvetíthesse és értel­
mezhesse igéjét, és írásba foglaltassa min­
den idők egyháza számára”. Ezen írások
210 Keresztyén gondolkodás a modem világban
„különböző módokon magukon viselik
emberi jellegük jegyeit, és csak ezek meg­
felelő vizsgálatával érthetjük meg a Szent­
írást”. Ezek a módok magukban foglalják a
használt nyelveket és irodalmi formákat,
illetve az írás idejének körülményeit. A
Szentlélek ihletése nem küszöböli ki az
emberi korlátokat. Itt azt kell megfontol­
nunk, hogy mely cél végett adatott a
Szentírás: márpedig „nem azért, hogy té­
vedhetetlen, isteni tájékoztatást adjon
mindenféle önkényes dolgokban, hanem
hogy m egértesse velünk Istennek azon
akaratát, hogy mi módon kell őt helyesen
megismernünk és félnünk”. Ez azt jelenti,
hogy örömmel kell fogadnunk a Biblia tu­
dományos vizsgálatát. A Szentírás emberi
jellege azonban nem jelenti azt, hogy nem
Isten igéje számunkra. A Szentírás úgy
szólít meg minket, hogy Isten igéjének is­
merjük meg. Mi több, maga Jézus Krisztus
is Isten igéjének tartotta azt. Az egyháznak
a Szentíráson kívül nincsen semmije,
amire alapozhatná vagy amihez igazíthatná
hitét. „Igaz módon nem vallhatjuk meg hi­
tünket másként, mint hogy tisztelettel alá­
vetjük magunkat ez Igének, és csakis ez
Igének.”
A hetvenes-nyolcvanas években ameri­
kai evangéliumi körökben heves viták foly­
tak a Szentírás megbízhatóságáról. Jelen­
tékeny kisebbségük azt szorgalmazta,
különböztessük meg, hogy mit tanít és mit
érint a Biblia. A Biblia tanítása csupán a hit
és a gyakorlat, a teológia és az etika terüle­
tére vonatkozik. Ezzel szemben a Biblia
csupán „érinti” a tudomány, a földrajz és
más területek kérdéseit, és ezekben nem
biztosan helyes. A Biblia tehát tévedhe­
tetlen a teológiáról és az etikáról szóló ta­
nításában. Ezzel az állásponttal szemben
sokan a Szentírás „csalatkozhatatlan-
ságára” (inerrancia) fektetnek igen erőtel­
jes hangsúlyt, hogy ti. a Biblia még a tu­
domány és a földrajz dolgaiban sem téved.
Ez a vélemény néha igen szélsőséges és
türelmetlen kifejezésre jut. Óvatosabb, ki­
egyensúlyozottabb megfogalmazást kapott
a Chicago Statement o f Biblical Inerrancy
(Chicagói nyilatkozat a Biblia csalatkozha-
tatlanságáról) című dokumentumban, m e­
lyet 1978-ban 284 evangelikál lelkész és
kutató szerkesztett. Az ihletés, „bár nem
nyújtott mindentudást, biztosította az igaz
és megbízható megnyilatkozást minden
olyan kérdésben, amely tekintetében írás­
ra vagy szólásra indíttattak a bibliai szer­
zők”. A Szentírás „igaz és megbízható min­
den olyan kérdésben, amelyről szól”, kö­
vetkezésképpen „a Szentírás teljességgel
tévedhetetlen, mentes minden hamisságtól,
csalástól vagy ámítástól”.
Bár a Biblia óva int attól, hogy mások
vitáiba beavatkozzunk (Péld 26,17), ilyen
fontos kérdésben mégsem kerülhető el
néhány megjegyzés.
1. Az olyan szavak mint „tévedhetetlen­
ség” vagy „csalatkozhatatlanság”, nem
oldják meg a kérdést, m ert használóiknak a
félreértések elkerülése végett nyomban
tisztázniuk kell jelentésüket. Végső soron
csak annyit jelentenek, hogy a Biblia igaz,
amely talán hasznosabb szó lenne. Nem
újabb jelszavakra van szükség, hanem an­
nak józan tárgyalására, hogy mit értünk
azon, hogy a Biblia igaz.
2. A megbízhatóság és az értelm ezés
kérdését gyakorta összekeverik. Azt állíta­
ni, hogy az lM ózes 1 igaz, önmagában nem
mond semmit arról, hogy ezt betű szerint,
vagy másképpen kell értenünk. Eredetileg
nyilván nem természettudományos érte ­
kezésnek írták, akkor tehát milyen jelen­
tést szántak neki?
3. Ha tévedhetetlenségről esik szó, nem
szabad nagyobb pontosságot tulajdoníta­
nunk a szövegnek az eredetileg szándé­
koltnál. Hogy egy nyilvánvaló példát említ-
Thielicke
síink: a szigorúan vett tévedhetetlenség
azt jelentené, hogy Jézus pontosan 5000
em bert etetett meg (Mk 6,44). Csakhogy
ennek az értelm ezésnek ellentmond a Má­
té 14,21: „mintegy ötezer”.
Helytelen önkényesen megtiltani a Bib­
liának, hogy a földrajzról vagy a történe­
lemről tanítson. Helyes azt mondani, hogy
a Biblia igaz. De az ilyen állítással nem sza­
bad eredetileg nem szándékolt fokú pon­
tosságot erőltetni a szövegre, elsiklani az
értelmezés kérdései fölött vagy tagadni,
hogy a bibliai üzenet formáját a múlt sajá­
tos kultúrája határozta meg.
Helmut Thielicke
A ma emberéhez szólni
Helmut Thielicke 1908-ban született Bar-
menben. Számos ném et egyetemen hallga­
tott teológiát, majd 1936-ban a heidelbergi
egyetem professzora lett. Nyílt nácielle-
nességéért 1940-ben elmozdították, majd
rövid katonai szolgálat után lutheránus lel­
kipásztorként tevékenykedett. 1945-ben
visszatért a tudományos életbe, a tübin-
geni egyetem professzoraként rendszeres
teológiát adott elő. 1954-ben Hamburgba
költözött, ahol szintén dogmatikát tanított,
és egyben az újonnan alapított teológiai kar
dékánja lett. Tudományos munkája mellett
rendszeresen prédikált, nagy népszerű­
ségnek örvendve. Igehirdetésében és teo­
lógiájában mindig azon igyekezett, hogy az
evangéliumot a modern világhoz kösse.
Számos prédikációs kötetet adott közre.
Két legfőbb műve: a többkötetes Theo-
logische Ethik (Teológiai etika; 1955-58) és
a háromkötetes Dér evangelishe Glaube (Az
evangéliumi hit; 1968-78) című dogmatika.
1985-ben halt meg.
A Theologische Ethik-ben mindenekelőtt
a modern em bert akarja megszólítani. A
211
mai prédikációk sokasága egészen túlvilági
szinten mozog, még csak nem is érintve
világi létünket. Thielicke m élységesen
eg y eté rtett *Bonhoefferrel és *Bult-
mannal abban (másban már kevésbé), hogy
a modern em bert kell megszólítani. Figyel­
meztetett is ennek megannyi veszélyére.
Egyrészt a modern ember megszólítására
törekedve egyesek oly mértékig át akarják
értelmezni az evangéliumot, hogy „már-
már megfulladnak a hermeneutikai reflexi­
óban”. Mások pedig „óvakodnak az esetle­
ges eretnekségektől, és tettetett naivitás­
sal úgy prédikálnak, mintha még mindig a
XVI. századot írnánk”. A prédikálásnak és
az etikai tárgyalásnak ma a világi emberhez
kell viszonyulnia. Thielicke ki akarja
„menteni a keresztyén tanítást a túlvilági
szférából, kihozni az egyházat a gettóból,
vissza a földre, oda, ahol az ember valójá­
ban él, a maga világi mivoltában, és ahol
megélheti hitét”. A tudathasadásos keresz­
tyén ember miatt aggódik, aki két világban
él, vasárnap elmegy templomba, de azt
találja, hogy mindennek semmi köze világi
életének hétfőtől péntekig tartó valósá­
gához.
Thielicke tiltakozik azon felfogás ellen,
mely az etikát a dogmatika gyakorlati utó­
szavának tartja. Az etika több, mint a hit
gyakorlati kidolgozása. Ha a dogmatika „a
tárgyára reflektáló hitnek” tekinthető, ak­
kor az etika „az arra rákérdező hit, hogy a
hit milyen magatartást szab meg az ember­
nek önmaga, társa, a világ és a világrend
irányában”. A gyakorlati engedelmesség
nem toldalékként egészíti ki a hitet. A hit
vagy valóságos - ez esetben átalakul en­
gedelmességgé -, vagy pedig nem való­
ságos, azaz hazugság (ljn 2,4).
Thielicke teológiai etikája nem más,
mint evangéliumi etika. Nem arról szól,
hogy mit kell tenni a megigazulásért, ha­
nem arról, hogy a megigazult ember mit
212 Keresztyén gondolkodás a modem világban
tesz. Thielicke olyan „evangéliumi etika
megfogalmazására törekszik, amelyben a
megigazulás ténye döntő szerepet játszik”.
Noha kiindulása igen hagyományosnak
mondható, Thielicke a hagyományos etika
által elhanyagolt terü letek re is bem e­
részkedik. Nem elég az egyént Istenhez,
családjához és közvetlen környezetéhez
való viszonyában taglalni. Az etikának vizs­
gálnia kell politikai, társadalmi és gazdasá­
gi életünket is, hiszen többségünk leg­
inkább ezeken a területeken szembesül
lelkiism ereti kérdésekkel. Egy másik,
gyakran háttérbe szorított kérdés az egy­
mással versengő etikai elvárások konflik­
tusára vonatkozik. Nem elég kibontani az
elveket azon helyzetek vizsgálata nélkül,
ahol ezen elvek egymással ütköznek, vég­
tére éppen itt merülnek fel a súlyos etikai
kérdések.
A keresztyén igazságnak a modern vi­
lágra való alkalmazását Thielicke még
részletesebben taglalja a Dér evangelische
Glaubé-bán. Ennek első kötete már a címé­
vel is jelzi törekvését: „A teológia viszonya
a modern gondolkodási formákhoz”. A teo­
lógia kísérlet, hogy a keresztyén hit meg­
szólítsa a kortárs világot. Ahogy a világ
nemzedékről nemzedékre változik, a meg­
szólítás formájának is változnia kell. Ezért
tévedés időtlennek és változatlannak gon­
dolni a teológiát: „sem az igehirdetésnek,
sem a teológiai rendszernek nincs időtlen
érvényű formája, melyet a későbbi nem­
zedékek minden további nélkül elfogadhat­
nak”. A teológiának, egyszerűen szólva,
azt kell kitapintania, ami fáj.
Ma a kortárs gondolkodáshoz való vi­
szony kérdése osztja meg leginkább a teo­
lógusokat. E tekintetben azonban fontos
felismernünk az igazi kérdést, és ennek
elemzésében Thielicke igen körültekintő­
en jár el. Igazában nem arról van szó, hogy
kell-e a teológiának a kortárs gondolkodás­
hoz viszonyulnia. Minden magára valamit
is adó teológus ezt teszi. A vita ennek a mi­
kéntje körül forog. A teológusokat szem­
léletmódjuk alapján gyakran „konzervatív­
nak” vagy „modernnek” mondják. Thie­
licke elismeri e különbség létét, de szerin­
te egyik minősítés sem írja le kielégítően a
vitatott kérdést, m ert mindkettő merő jel­
szóvá korcsosulhat, és nem tapint a lénye­
gre. Az úgynevezett konzervatívok nem
tagadják a „modernség” követelményét,
és nem egyszerűen konzerválni akarják a
múltat. Thielicke inkább kedveli a teoló­
giák kartéziánus és nem-karteziánus cso­
portra osztását.
A „kartéziánus” szemlélet - mely a filo­
zófus D escartes-ról (latinul: Cartesius)
kapta nevét - elsősorban a modern világ­
gal, a keresztyén üzenet modern befogadó­
ival foglalkozik. Ez a felfogás önmagában
aligha mondható tévesnek, minden valami­
re való teológia foglalkozik a közönségével.
Csakhogy a kartéziánus teológia ebből in­
dul ki, mi több, mindvégig ehhez igazodik.
Az ember „nagykorúságát” feltételezi, és
ezután az ember világi elemzésére alapoz­
za, illetve ehhez igazítja a keresztyén teo­
lógiát. Ez a megközelítés a keresztyén taní­
tás felbomlásához és a hit mai értelm ezésé­
nek módszertanába való belefeledkezéshez
vezet. Thielicke *Karl Rahner egyik idevá­
gó szellemes megjegyzését idézi: „Folyvást
fenegetik késeiket, pedig már nincsen
vágnivalójuk.” Thielicke a kartéziánus
szemléletet olyan gondolkodókban éri te t­
ten, mint *Schleiermacher, *Bultmann és
*Tillich. Tragikusnak tartja ezt a megköze­
lítésmódot, m ert a teológust az evangéli­
um szerkesztésére kényszeríti úgy, hogy
tartalmának csak bizonyos elemei „csúsz­
hatnak át az előzetes feltételek hálóján”.
Márpedig a teológus nem erre törekszik,
és így ellentét feszül személyes hite és
aközött, amit intellektuálisan ki tud fejezni.
Az evangéliumi teológia ma
A másik, „nem-karteziánus” szemlélet-
módot gyakran konzervatívnak mondják,
de ez igen félrevezető minősítés. A nem-
karteziánus szemlélet nem egyszerűen a
múltat kívánja megőrizni. Egyesek persze
csak újból felmondják a korábbi századok
teológiáját, és ezt a modern kommuniká­
ciós technikák alkalmazásával próbálják
leplezni, ami „azt a benyomást akarja kel­
teni a kiterített hulláról, hogy még mindig
él". Ez több, mint hiba.
A múlt merő hagyománytiszteletből való
konzerválása valójában módosítja, nem
pedig megőrzi a múltat. A változatlan is­
métlés hűsége nem más, m in t álhűség. A
demokrácia korában változatlanul fe l­
mondani Luthernek a kormányzattal kap­
csolatos mondásait ahelyett, hogy az új
helyzethez igazítanánk őket, annyi, m int
meghamisítani Luthert.
D ér evangelische G laube, I. k ö tet, 1,6:2
A nem-karteziánus teológia igyekszik
kortársinak lenni, a modern em bert meg­
szólítani. Ez azt jelenti, miként a kartéziá­
nus teológia esetében is, hogy komolyan
veszi a kortárs világszemléletet. Ha sze­
retjük felebarátunkat, és el kívánjuk juttat­
ni hozzá az evangéliumot, addig nem lehe­
tünk elégedettek, amíg meg nem értettük
őt. Az evangéliumot elutasító magatartását
vagy közömbösségét nem tulajdoníthatjuk
egyszerűen önfejűségének. Ha valóban ko­
runkhoz tartozunk, akkor készségesen föl
kell tennünk a kérdést, vajon ez nem a mi
hibánk-e. Noha a kortárs világszemléletet
a nem -karteziánus teológia komolyan
veszi, nem tekinti mérvadónak, normatív­
nak. Nem ebből indul ki teológiája. Az
evangéliumot aktualizálni kell; a modern
ember tényleges helyzetét figyelembe vé­
ve kell megszólaltatni. De ezt a folyamatot
nem az alkalmazkodás, nem az evangéli­
umnak a modern világszemléletre való át­
szabása alkotja. Föl kell ismernünk, hogy
213
végső soron a term észeti ember nem ké­
pes befogadni az evangéliumot: azt csak a
Szentlélek alkalmazhatja. Ennek tudomá­
sulvétele korántsem mentesít a kortársi
jelentőségű teológia megalkotásának köte­
lezettsége alól, ez jellemzi az elevenbe vá­
gó nem-karteziánus teológiát.
Az evangéliumi (evangelikál)
teológia ma
A XIX. században az evangelikál teológia
egyet jelentett az angolszász teológia főbb
áramlataival. A század végére azonban, fő­
ként a bibliakritika és a darwinizmus hatásá­
ra, a teológiai liberalizmus lépett a helyébe.
A XX. század elején az Egyesült Államokban
kemény küzdelem folyt a főbb protestáns
felekezetekért, melyből többnyire a liberal­
izmus került ki győztesen. Az evangelikaliz-
mus inkább visszavonult a közélettől, bezár­
kózott a szeparatizmus, a fundamentalizmus
vagy a túlvilági pietizmus gettójába.
Az 1940-es években ez a helyzet jelen­
tősen megváltozott mind Nagy Britanniá­
ban, mind az Egyesült Államokban. 1943-
ban megalakult a London Bibié College
(Bibliai Főiskola) azzal a céllal, hogy a
legmagasabb tudományos színvonalat kép­
viselje. 1944-ben a brit evangelikálok
Cambridge-ben létrehozták a Tyndale Ház
bibliakutató központot. Ötven év leforgása
alatt az evengéliumi hívők nemhogy beke­
rültek a bibliakutatás főáramába, hanem a
legjelesebb egyetemeken kaptak kinevezé­
seket. Nagy Britanniában az evangelikálok
alkotják a protestáns templomba járók több­
ségét, egyikőjük a canterbury-i érsekségig
vitte. A század valószínűleg legnagyobb
hatású brit evangelikál gondolkodóját, John
Stottot, a *lausanne-i kongresszus egyik fő
szervezőjét, a William Temple utáni legbe­
folyásosabb anglikánnak nevezték.
214 Keresztyén gondolkodás a modern világban
Hasonló folyamat ment végbe az Egye­
sült Államokban is. Az 1940-es években
sokan terhesnek találták a fundamenta­
lizmus korlátáit. Erről tanúskodik Cári
Henry meghatározó műve, a The Uneasy
Conscience of Modem Fundamentalism (A
m odern fundamentalizmus rossz lelki­
ism erete; 1947). Jelentős esem énynek
számított a National Association of Evan-
gelicals (Evangelikálok Országos Szövet­
sége; 1942), a Fuller teológiai szeminárium
(1942) és a Christianity Today (A keresz-
tyénség ma; 1956) című folyóirat megala­
pítása. Az új evangelikálizmus jelentős
egyházi erővé vált, és határozottan elkülö­
nült a fundamentalizmustól. Ugyancsak
jelentőségteljes volt az evangelikál Jimmy
Carter elnökké választása 1976-ban. Billy
Graham világszerte ism ertté vált, mint az
amerikai evangéliumi hívők nem hivatalos
szószólója.
A brit evangelikálizmus jelentős ered­
m ényeket m utatott fel a bibliakutatás
terén, de sajnos elhanyagolta a teológiai
tanulmányokat, igaz, mára örvendetes
változások történtek. Az amerikai evange­
likálok e téren nagyobb kínálattal álltak
elő. Míg a korábbi teológusok inkább a
régebbi következtetések újbóli megfogal­
mazására törekedtek, mint például Louis
Berkof a Systematic Theology (Rendszeres
teológia; 1939) című munkájában, addig a
mai teológusok már nem riadnak vissza az
újítástól. Egyesek engedtek *Barth Károly
hatásának, mások felismerték a régi litur­
gikus hagyomány gazdaságát és az angli­
kán útra tértek, néhányan a katolikus, sőt
az ortodox egyházhoz való csatlakozásig is
elm entek. Egyre nagyobb hajlandóság
mutatkozott a kortárs világ kérdéseivel és
a modern tudományokkal való szembe­
sülésre.
Két teológust érdemes kiemelnünk. Az
amerikai metodista Thomas Olden a libe­
ralizmustól jutott el az általa posztmodem
ortodoxiának nevezett álláspontra. A The
Living God (Az élő Isten; 1989), The Word
o f Life (Az élet Igéje, 1989) és Life in the
Spint (Élet a Lélekben; 1992) című három-
kötetes, rendszeres teológiai munkájában
azt a célt tűzte maga elé, hogy a keresztyén
hagyomány egyfajta konszenzusát mint a
mai igények kielégítésének forrását mutas­
sa be. Másodszor a kanadai baptista Stanley
Genzet kell említenünk, aki Theology fór the
Community ofGod (Teológia Isten közössé­
ge számára; 1994) című könyvében egy
„poszt-konzervatív” teológiát ajánl a poszt­
modem világ számára. Míg Olden a Szent­
írás, a hagyomány, a tapasztalat és az ész
wesleyánus négyes egységét szorgalmaz­
za, addig Genz a teológia három pilléréről
vagy normájáról beszél: a bibliai üzenet, az
egyház teológiai öröksége és a kortársi
összefüggésrendszer, melyben Isten népe
beszélni, élni és cselekedni akar.
Barth
Az új ortodoxia
Az I. világháború után a teológiai liberalizmussal szemben ortodox irányult­
ságú reakció bontakozott ki. Bár sok mindenben osztozott az evangéliumi
keresztyénséggel, új ortodoxia volt, de nem a régihez tért vissza.
Kari Barth
Isten legyen Isten
Kari Barth 1886-ban Bázelben, egy refor­
mátus lelkipásztor legidősebb fiaként szü­
letett. A berni, berlini, tübingeni és mar-
burgi egyetemen hallgatott teológiát, majd
református lelkészként szolgált Svájcban.
Az Aarau melletti Safenwil parókusaként
írta 1919-ben kiadott kommentárját a Ró­
mai levélhez (Römerbrief). Ez a műve, mint
egy római katolikus teológus megjegyezte,
„bombaként robbant a teológusok já t­
szóterén”. Barth nyomban a teológiai libe­
ralizmus elleni reakció vezéralakja lett.
Ezután professzorként tanított a göttinge-
ni, münsteri és bonni egyetemen. Hitler
hatalomra kerülése után vezető szerepet
játszott a Hitvalló Egyházban és az 1934-es
*Barmeni Hitvallás megfogalmazásában. A
következő évben Hitler eltávolította állásá­
ból, és ő kénytelen volt hazatérni Svájcba.
Ezután egészen nyugalomba vonulásáig,
1962-ig a bázeli egyetemen adott elő teoló­
giát. 1968-ban hunyt el.
Barth a századelő legjelesebb liberális
teológusaitól tanult. Az I. világháború alatt
azonban egyre erőteljesebben vitatta taní­
tásukat. A háború szörnyűsége is megin­
gatta az emberi haladással és tökéletese­
déssel kapcsolatos liberális optimizmust.
Barth különösen azon ütközött meg, hogy
1914-ben csaknem minden korábbi tanára
aláírta a Vilmos császár háborús politikáját
támogató nyilatkozatot. „Számomra leg­
alábbis a XIX. századi teológia ezzel el­
vesztette jövőjét.” Barth gondolkodását
erőteljesen meghatározta k ét barátja,
215
Christoph Blumhardt és Eduard Thurney-
sen, továbbá *Kierkegaard és Dosztojevsz­
kij, illetve magának a Bibliának a tanul­
mányozása. Egyre inkább úgy vélte, hogy a
teológiai liberalizmus csődöt mondott azál­
tal, hogy Isten ellenében az embert maga­
sztalta fel, és Isten kijelentésének tanul­
mányozása helyett az ember vallását vizs­
gálta. „A hajó már-már zátonyra futott;
nem lehetett késlekedni, a kormányt az el­
lenkező irányba kellett fordítani." Ezt tette
Barth a Római levélhez írt kommentár­
jában. Ebben Isten istenségét, Istent mint
a „teljességgel m ást”, és az Isten és az
ember közötti „végtelen minőségi különb­
séget” hangsúlyozta. Nem mondunk „Is­
ten t” azáltal, hogy zengő hangon ejtjük ki a
szót: „ember”. A teológia nem az emberi
filozófiát vagy vallásos tapasztalást, hanem
Isten Igéjét vizsgálja. Barthot magát is
meglepte a könyv fogadtatása.
Ha visszatekintek megtett utamra, úgy
látom magamat, m int aki a sötét templom-
toronyban meg akart kapaszkodni, de a kor­
lát helyett a harangkötelet ragadta meg, s
rémületére végig kellett hallgatnia azt, am it
fölötte s nemcsak őfölötte a harang mond.
Christliche Dogmatik im Entwurf (A ke­
resztyén dogmatika vázlata)
1927-ben Barth kiadta többkötetesre
tervezett Christliche Dogmatikainak (Ke­
resztyén dogmatika) első kötetét. Ám azt a
bírálatot kapta, hogy művét az egziszten­
cialista filozófiára alapozta. Erre úgy dön­
tött, újrakezdi vállalkozását, és 1932-ben
kiadta a Kirchliche Dogmatik (Egyházi dog­
matika) első kötetét. A nagy mű végül
tizenkét vaskos kötetre rúgott (a tizenhar­
216 Keresztyén gondolkodás a modem világban
madik befejezetlen kötet anyaga más szer­
zők kiegészítésével együtt jelent meg). A
Kirchliche Dogmatik-xak sem terjedelmé­
ben, sem mélységében nincs párja. Még
*Aquinói Tamás Summa theologicá-\a is
elmarad mögötte. XII. Piusz pápa (aki
*Munificentissimus Deus kezdetű bullá­
jában „csalatkozhatatlan” meghatározást
adott Mária mennybe való felvételéről) az
„Aquinói Szent Tamás utáni legnagyobb
teológus”-nak nevezte Barthot, ami aligha­
nem igen nagy megtiszteltetésnek számít.
Érdekes, hogy bár Barth erőteljesen bírál­
ta a római katolicizmust, írásait számos
római katolikus tudós, köztük *Hans Küng,
alaposan tanulmányozta, és igen nagyra é r­
tékelte. Maga Barth meg is jegyezte, hogy
„a Kirchliche Dogmatik-x(A és egyéb mun­
káimról a legátfogóbb magyarázatokat, a
legmélyebb elemzéseket, sőt a legérdeke­
sebb értékeléseket eleddig T1958] a katoli­
kus táborban készítették" - egy-két kivé­
teltől, például *Berkhouwertől eltekintve.
Barth teológiája az ige körül forog. Isten
Igéje, Isten kijelentése képezi a teológia
tárgyát. Barth nagy hangsúlyt fektetett Is­
ten kijelentésére, a Bibliára, és úgy vélte,
a reformátorok, különösen *Kálvin felis­
meréseihez tér vissza. Ugyanakkor nem
egyszerűen a Biblia hagyományos értel­
mezését porolta le, nem a régi ortodoxia
álláspontját vette föl, hanem merőben új
ortodoxiát hozott létre. Barth Isten igéjét
inkább a mozgás, semmint az állandóság
összefüggésében fogta fel. Az Igét nem ta­
nításnak, szavaknak vagy állításoknak kell
elgondolni, hanem eseménynek, olyasvala­
minek, ami történik. Isten Igéje tehát nem
más, mint az az esemény, hogy Isten Jézus
Krisztus által megszólítja az embert, Igé­
jében Isten személyesen jelenti ki magát
nekünk. A régi ortodoxia Barth szemében
tévedett, amikor Isten Igéjét mozdulatlan,
statikus tárggyá (mint amilyen a Biblia)
tette, amelyet az ember elemezhet és bon­
colgathat, akár egy tetemet. Isten Igéje ez­
zel ellentétben nem általunk irányítható
tárgyként, hanem olyan alanyként szem­
besül velünk, amely irányít és befolyásol
minket. A tudós nem készíthet vagy tárolhat
villámlást a laboratóriumában, hogy tanul­
mányozza azt, csupán megfigyelheti, amikor
bekövetkezik. Ehhez hasonlóan a rendőrség
Hasfelmetsző Jackkel nem mint vizsgálható
és irányítható tárgygyal, hanem mint olyan
tevékeny alannyal szembesült, aki válasz­
lépésre késztette. így van ez Isten Igéjével
is, mert az megtörténik velünk: esemény,
amelyben Isten Jézus Krisztus által megszó­
lít minket. Isten Igéje nem holmi statikus
tájékoztató füzet (mint egy menetrend),
hanem választ követelő dinamikus esemény
(mint egy házassági ajánlat).
Isten kijelentett Igéje tehát nem más,
mint az esemény, amelyben Isten megszó­
lítja az embert, és kijelenti magát Jézus
Krisztus által. De honnan szerezhetünk ró­
la tudomást? A Biblia, Isten írásba foglalt
igéje tesz tanúságot Isten magakinyilat­
koztatásának eseményéről, éspedig ahhoz
hasonlóan, ahogyan egy festő „megragad­
ja” a villámfényt a vásznán. Az Ószövetség
a várakozásban mutat előre Jézus Krisz­
tusra; az Újtestamentum az emlékezés út­
ján visszatekint rá. Az a feladata mind­
kettőnek, miként Keresztelő Jánosnak,
hogy rám utassanak Jézus Krisztusra:
„íme, az Isten báránya”. (Kezdő lelkész
korától fogva Barth íróasztala fölött mindig
ott lógott a falon Grünewald festménye,
amelyen Keresztelő János a keresztfán
függő Jézus Krisztusra mutat.) A mai egy­
ház a hirdetett Ige (az igehirdetés, a teoló­
gia, a sákramentumok) révén ugyancsak
tanúságot tesz a kijelentett Igéről. Ennek
a meghirdetésnek az írott Igén, a Biblián
kell alapulnia: az egyháznak nincs jogában
mást prédikálnia.
Barth
Az írott Ige és a hirdetett Ige maga nem
azonos a kijelentéssel, de rámutat Isten
kinyilatkoztatására, ha mégoly esendő em­
beri ige is. Minthogy emberi szavak, meg­
vannak a korlátái és gyengeségei, de ami­
kor Isten úgy dönt, Isten Igéjévé válhat­
nak. Isten Jézus Krisztus által megszólí­
totta az embert. Erről tesz bizonyságot a
Biblia. Ezt a bibliai bizonyságot hirdeti az
egyház. Ahogyan a Bibliát ma is olvassák
és hirdetik, úgy Isten ism ét megszólal az
írott és a hirdetett Ige által. így, amikor
Isten is úgy akarja, az írott és a hirdetett
Ige valóban azonosul azzal, amiről tanúsá­
got tesz, azaz Isten Jézus Krisztusban
személyesen hozzánk szól. Következés­
képpen a Biblia attól válik Isten Igéjévé,
hogy az elmúlt kijelentésről tanúskodik és
eljövendő kinyilatkoztatást ígér. Isten Igé­
jének ez a három - kijelentett, írott és
hirdetett - formája nem választható el egy­
mástól. Csak egy Ige van, de három formá­
ban, akárcsak a Szentháromság-tanban.
Mivel Barth Isten Igéjét eseménynek,
történésnek gondolta, a Bibliát nem mond­
hatja Isten Igéjének. A Biblia csak abban az
értelem ben mondható Isten Igéjének,
hogy tanúskodik Isten múltbeli megszóla­
lásának eseményéről, és általa Isten meg­
szólal ma is. Barthot gyakran bírálták ami­
att, hogy tagadta a Biblia és Isten Igéjének
azonosságát. De ha Isten Igéjét „megszó­
lításunk esem ényeként” határozzuk meg,
nem lehet a Bibliát és Isten Igéjét azonos­
nak tartani. Egy könyvet aligha mondha­
tunk eseménynek, ahogyan egy elefántot
sem tekinthetünk írásjelnek. Ám azt mon­
dani, hogy mindez „Isten Igéjének” barthi
meghatározásából következik, nem azt je­
lenti, hogy tagadnánk a valóban meglévő
különbséget. Barth joggal tiltakozik Isten
Igéjének túlzottan statikus felfogása ellen,
mely azt egyszerűen egy könyvvel azono­
sítja, ugyanakkor át is esik a ló másik olda­
217
lára. Vegyük ism ét a házassági ajánlat pél­
dáját: egy leánynak levélben kéri meg vala­
ki a kezét. Bizonyos értelemben ez ese­
ménynek tekinthető. Amikor a leány fel­
bontja a levelet, az házassági ajánlattá vá­
lik. Ha azonban nem jut el hozzá a levél,
akkor bizonyos értelemben soha nem ke­
rül sor az ajánlatra. De egy másik, ugyan­
csak valóságos értelemben mégiscsak be­
következettnek kell tekinteni az ajánlatot,
akár megkapta a levelet a leány, akár nem,
és megmarad ajánlatnak a felek halála után
is. Ugyanígy Isten Igéjét egyaránt elgon­
dolhatjuk annak az eseménynek, amelyben
Isten megszólít minket, és e megszólítás
Bibliában található tartalmának.
Barth meg volt győződve, hogy a teoló­
gia kizárólag Isten Igéjén, nem pedig az
emberi filozófián alapulhat. (Ezért hagyott
fel a Keresztyén dogmatikában megkezdett
vállalkozásával, akkor még ezt nem látta
ilyen világosan.) Elutasította a természeti
teológia minden formáját, amikor a teoló­
gia a keresztyén kinyilatkoztatástól függet­
len terem tésre vagy emberi észre épül.
Aquinói Tamás olyan kétszintű rendszert
dolgozott ki, amelyben az emberi ész meg­
állapítja Isten létét és némely attribútu­
mát, miközben a kijelentés erre az alapra
emel fel bizonyos sajátosan keresztyén ta­
nításokat. A reformátorok odahagyták ezt a
szemléletmódot, és teológiájukat kizárólag
a bibliai kinyilatkoztatásra alapozták. A
XVIII. századi deisták pusztán a term é­
szetre és az észre alapozott ellenvallás kia­
lakítására törekedtek. Ezt elutasítandó az
ortodoxia védelmezői a Tamáséhoz hason­
ló álláspontot vettek föl: elismerték a ter­
mészeti teológia érvényességét, de tagad­
ták alkalmasságát vagy teljességét. A teo­
lógiai liberalizmus a szekularizált világ
programjából indult ki, és teológiáját erre
az alapra helyezte - ismert következmé­
nyekkel.
218 Keresztyén gondolkodás a modem világban
Barth mindezt azzal kívánta orvosolni,
hogy elutasított mindennemű természeti
teológiát, és egyben ragaszkodott Isten
Igéjéhez mint a teológia kizárólagos funda­
mentumához, ezzel kifejezett elvet alko­
tott a reformátorok jobbára meg nem fogal­
mazott szemléletéből. Ez az elv szilárd ta­
lajt biztosított a nácizmusnak az egyházba
történő behatolásával szembeni ellenállás­
hoz, és ez jutott kifejezésre a Barmeni Hit­
vallásban is. De éppen a náciellenes küzde­
lem tetőfokán Barth egyik barátja, Emil
B runner kilépett a sorból, N atúr und
Gnade (Természet és kegyelem; 1934)
című munkája megjelentetésével. Szerinte
Isten kétféleképp jelentette ki magát: a
term észetben és Jézus Krisztusban. Míg
az előbbi valószínűleg nem bizonyul ele­
gendőnek valamely term észeti teológia
megalkotásához, valamilyen „kapcsolódási
pontot” mégiscsak nyújt az evangélium­
nak. Például lelkiismeretünk folytán tuda­
tára ébredünk a bűnnek, és az evangélium
ezt a tudatot szólítja meg. Bizony joggal
állította Brunner, hogy kevésbé szélsősé­
ges álláspontja Barthénál közelebb áll a
reformátorokéhoz. Barth azonnal és Brun-
nert nem kímélve válaszolt Nein! (Nem)
című írásában. (Kíméletlensége megbo­
csátható a ném et helyzetre való tekintet­
tel.) Isten egyedül és csakis Jézus Krisz­
tusban jelentette ki magát. Az evangélium
nélkül nem alkothatunk valóságos fogalmat
a bűnről. Az evangélium nem úgy jön hoz­
zánk, mint egy repülő, alkalmas pályát
keresve tudatunkban, hanem bombaként
robbant utat magának.
Kinek volt igaza? Barth attól félt, hogy
Brunner megnyitja az utat egy új liberaliz­
mus előtt, melyben az ember term észetes
istenfelfogása kormányozná és eltorzítaná
Isten kinyilatkoztatását. Barth attól félt,
hogy Brunner (zürichi biztonságából) aka­
ratlanul is megnyitja az egyházat a náci be­
folyás előtt. Barth azonban egy másik ve­
szélytől is tartott. A filozófus Ludwig
Feuerbach a Keresztyénség lényege (1841)
című könyvében azt állította, hogy a teoló­
gia (az Istenről való beszéd) voltaképpen
nem más, mint antropológia (emberről való
beszéd). Istent szerető Istennek és bölcs­
nek mondani annyi, mint az emberi sze-
retetet és bölcsességet legfőbb értéknek
állítani. A kultúrák azokat a minőségeket
tulajdonítják Istennek, amelyeket dicséret­
re méltónak gondolnak. A vallás nem más,
mint az ember primitív és közvetett önis­
merete, melyet a filozófia fog felváltani.
Feuerbach eszméi óriási hatást gyakorol­
tak egyebek közt Marxra, aki bennük látta
a vallás magyarázatát, és Freudra, aki Is­
tenben az apafigura égi kivetítését látta.
*Schleiermacher és a liberális teológiai ha­
gyomány, mely az ember vallásos tapaszta­
latára alapozta a teológiát, különösen tá­
madható ebből a szemszögből, ahogy ké­
sőbb *Bultmann is. Barth egész teológiáját
felfoghatjuk úgy is, mint Feuerbachra adott
hajlíthatatlan választ, arra való kísérletet,
hogy bemutassa, Isten nem az ember ké­
pére formálódott. Ahhoz, hogy megértsük
Istent, nem Isten elvont fogalmából kell ki­
indulnunk és aztán ezt viszonyítanunk a
keresztyén Isten eszméjéhez. Ezt tette
Aquinói Tamás, aki a természeti teológiára
alapozott, és a legtöbb hagyományos dog­
matika is, mely előbb Isten tanát, majd pe­
dig Isten önkijelentését vizsgálja. Ehelyett
a Jézus Krisztusban kijelentett Istennel
kell kezdenünk.
Isten nem elvont kategória, amelyhez a
szónak még a keresztyén értelmezését is
mérnünk kell, de az, aki [a Bibliában] Isten
nevét viseli, nem más, m int az egy Isten, az
egyedüli Isten, a kizárólagos Isten.
Das christliche Verstándnis dér Offen-
bahrung (A kijelentés keresztyén értel­
mezése).
Barth
A term észetes istenismeret barthi el­
utasítása azt jelenti, hogy a keresztyén Is­
ten teljességgel ismeretlen Jézus Krisztu­
son kívül, a hitetlent tökéletes idegenként
közelíti meg. Barth elég sok bírálatot ka­
pott, amiért túlságosan komolyan vette az
em ber istentelenségét állító ateizmust.
Pedig még az ateista emberben is van vala­
mi „Isten formálta űr”. Amíg Barth joggal
óvott attól, hogy valamiféle keresztyénség
előtti felfogás uralja a keresztyén tanítást,
túl messzire ment a keresztyén üzenet tel­
jes idegenségének állításában. Élete végén
Barth kissé módosított álláspontján. Szem­
beállította Jézus Krisztust, Isten egyetlen
Igéjét és a világ egyetlen világosságát más
„igaz igékkel” és „csekélyebb világossá­
gokkal”, melyek révén Isten szól. Ezek
magukban foglalják a nem keresztyén vilá­
got és a fizikai terem tést. De Barth ragasz­
kodott ahhoz, hogy ezek nem függetlenek
Istennek a Jézus Krisztusban történt egye­
düli kijelentésétől.
Isten emberhez szóló egyetlen Igéje Jé ­
zus Krisztusban van. Isten az emberrel
mindent Jézus Krisztusban és Jézus Krisz­
tus által tesz. Ez az elv eleve kizárja a te r­
mészeti teológiát, viszont helyes irányt
mutat minden keresztyén teológia számá­
ra. Minden tanítást krisztológiailag kell ér­
telmezni. Ezt a törekvést gyakran mondják
„krisztomonizmusnak”, Barth azonban in­
kább kedvelte a „krisztológiai összpontosí­
tás” kifejezést. Ez az elv némely hagyomá­
nyos keresztyén tanítás gyökeres újraér­
telmezéséhez vezetett. Helytelen azt fel­
tételeznünk, hogy Isten bizonyos embere­
ket mint „Krisztusban levőket”, másokat
pedig mint „Ádámban” vagy „Krisztuson
kívül levőket” lát. Isten mindenkire úgy
néz, mint aki Krisztusban megbocsátást
nyert, még ha ezt sokan nem is ismerik fel.
Jogtalan az embereknek bűnösségüket a
törvény (pl. a Tízparancsolat) prédikálásá-
219
val bemutatni. A bűnről szóló tanítást nem
lehet Jézus Krisztustól függetlenül m egér­
teni. Akik nem ismerik Krisztust, igazában
nem ismerhetik a bűnt sem. Ismét hangsú­
lyozandó, a bűnt úgy kell felfognunk, mint
az Isten kegyelmére adott válaszunkat, nem
pedig fordítva. Helytelen azt feltételez­
nünk, hogy Jézus Krisztus a bűneink miatt
testesült meg. Barth tehát ragyogó elem­
zéseket ad a hagyományos tanításokról
krisztológiai elvének fényében. S bár meg-
gondolkoztató dolog minden keresztyén ta­
nítást a krisztológia szemszögéből vizsgál­
ni, ennek uralkodó elvként való, gépies al­
kalmazása eltorzíthatja a bibliai képet.
Barth mindvégig következetesen kitar­
tott álláspontja mellett. De idősebb korára
valamelyest megenyhült, és némely ítéle­
té t módosította. A XIX. századi teológiai li­
beralizmussal szemben kezdetben tanúsí­
tott ellenségességét idővel mérsékelte. A
XIX. századi teológusokban (még Schleier-
macherben is) felfedezte az emberi nagy­
ságot, a nehéz időkben vívott szellemi küz­
delmeiket, amelyekből jócskán van mit ta­
nulnunk. Továbbra is tisztában volt hibáik­
kal, de ráébredt szellemi nagyságukra. A
neo-ortodox mozgalom kezdetén másokkal
együtt Isten istenségét hangsúlyozta, ho­
vatovább odáig, hogy a Schleiermacherral
ellentétes hibába esett: „Isten nagyságát
az ember lealacsonyítása árán állította”.
Később, 1956-os Die Menschlichkeit Gottes
(Isten embersége) című előadásában beis­
merte egyoldalúságát, bár ezt az idők szo­
rítása te tte szükségessé. Most irányt kell
változtatni, nem ellentmondva az Isten is­
tenségére fektetett hangsúlynak, de attól
valamelyest eltérve. Isten istensége ma­
gában foglalja Isten emberségét is: Jézus
Krisztusban. „Jézus Krisztusban nem szi-
getelődik el az ember Istentől vagy Isten
az embertől.” Vagy ahogyan másutt, 1948-
ban írta: „Az Isten kegyelméről szóló üze­
220 Keresztyén gondolkodás a modern világban
net fontosabbá vált, mint az Isten törvényé­
ről, haragjáról, vádjáról és ítéletéről szóló
üzenet.” Igen érdekes változás volt az is,
hogy kései éveiben Barth elutasította a cse-
csemőkeresztséget. A Kirchliche Dogmatik
tizenharmadik kötetének töredékeiben hatá­
rozottan elutasítja a gyakorlatot, melyet
korábban védelmébe vett.
Barth egész életében nevezetes volt alá­
zatos hitéről. Róla szóló nekrológjában
Hans Küng felidézte, hogy egy vita végén
elism erte Barth jóhiszem űségét, mire
Barth így válaszolt:
Szóval maga elismeri jóhiszeműségemet.
Én soha nem ismertem el a magam jóhisze­
műségét, És amikor eljön az a nap, hogy meg
kell jelennem az én Uram előtt, nem állhatok
elő tettemmel, dogmatikám köteteivel a ba­
tyumban. Az angyalok amúgy is m ind kine­
vetnének. Meg aztán azt sem mondhatom,
hogy „jó szándékkal voltam, jóhiszeműen
jártam el”. Nem, csak egyetlen dolgot mond­
hatok: „ Uram, légy irgalmas hozzám, nyava­
lyás bűnöshöz!”
Gustaf Aulán
A győztes Krisztus
Gustaf Aulén 1879-ben született. Anders
Nygren és Gustav Wingren mellett a szá­
zad egyik legjelesebb svéd teológusa volt.
Aulén és Nygren számos ponton egyezett
*Barth és mások neo-ortodoxiájával, de
teológiai szemléletüknek megvoltak a ma­
guk sajátos jegyei.
1913 és 1933 között Aulén a lundi egyete­
men professzorként adott elő teológiát. Ez­
után strangnasi püspökként szolgált nyuga­
lomba vonulásáig, 1952-ig, majd visszatért
Lundba. 1977-ben hunyt el. Vezető szerepet
vitt az ökumenikus mozgalomban, elnökölt
az 1937-es edinburghi „Hit és Egyházalkot­
mány” konferencián. Ugyancsak jelentős
részt vállalt az Egyházak Világtanácsának el­
ső, 1948-as amszterdami közgyűlésén. A há­
ború alatt határozottan kiállt a nácizmussal
szemben. Egyházi zenét is szerzett.
Aulén számos könyvet írt, köztük egy
rendszeres teológiát, Den allmannliga
kristna trón (A keresztyén hit embersége;
1923) címmel. Legismertebb művében, az
1930-as előadás-sorozatát tartalmazó Den
kristna försoningstanken (A keresztyén ki­
engesztelés) című kötetében azt a célt tűz­
te ki maga elé, hogy a kiengesztelés taná­
nak *Ritschl, *Harnack és mások által be­
mutatott, hagyományos történetét helyrei­
gazítsa. Ritschl ezt a történetet két ellen­
tétes tanítás konfliktusának vélte: az egyik
volt az *Anzelm megfogalmazta objektív
tanítás, a másik pedig az *Abélard szorgal­
mazta szubjektív tanítás. Az objektív taní­
tás szerint Krisztus azért halt meg, hogy
Isten igazságának eleget tegyen, hogy Is­
ten számára elfogadhatóvá tegyen minket.
A szubjektív tanítás szerint Krisztus azért
jött el és halt meg, hogy megváltoztasson
minket, nem pedig azért, hogy megváltoz­
tassa Isten irántunk való hozzáállását. Min­
ket kell megbékéltetni Istennel.
Ritschl úgy vélte, a korai egyház nem
dolgozott ki részletes tanítást a kiengeszte­
lésről. Aulén ezzel nem értett egyet. Sze­
rinte a korai egyház klasszikus vagy drámai
megfogalmazását adta a kiengesztelés taná­
nak, éspedig a szó szoros értelmében vett
teljes tant dolgozott ki, távolról sem holmi
zavaros gondolkodásról tanúskodva. Ez a
tanítás markánsan különbözött a későbbi
kettőtől, és Aulén szemében ez látszott a
magasabbrendűnek. Úgy értelm ezte a ki-
engesztelődést, mint „isteni küzdelmet, és
a világ gonosz hatalmai felett aratott győ­
zelmet”. A két másik felfogással szemben
úgy „mutatta be a kiengesztelést vagy
megbékélést, mint teljes egészében Isten
munkáját”. Aulén ezt a felfogást a korai
Aulén, A Barmeni Hitvallás
egyházban, de különösen *Irenaeusnál mu­
tatta ki. Továbbá azt is állította, hogy ez a
felfogás uralja az Újtestamentumot is. A
lutheránus Aulén szerint ez a szemlélet
*Luthernél is megjelenik, „elevenebben és
mélyebben, mint valaha”.
Miért kerülte el ez a tanítás a későbbi
dogmatörténészek figyelmét? Aulén szerint
egyebek közt azért, mert nem kapott olyan
egyértelmű kifejezést, mint a későbbi két
tanítás. A legfőbb akadályt a korai egyház­
nak a Krisztus megváltó munkáját illető
„mitológiai” nyelve és az a gyakran tagad­
hatatlanul groteszk képiség jelentette,
amely Krisztusnak az ördög felett aratott
győzelmét vagy az ördög megtévesztését
rikító színekben és realisztikusan ábrázolta.
A baj az volt, hogy a dogmatörténészek kép­
telenek voltak „a külső forma mélyére, a
mögöttes eszméhez hatolni”. Itt Aulén kor­
társának, Nygrennek a „motívumkutatásai­
ra” utalt. Ez a módszer azon igyekezett,
hogy a tanításokat felöltöztető formák és ki­
fejezések mélyére hatolva feltárja a mögöt­
tes szándékot.
Aulén munkája megtermékenyítőleg ha­
tott a kiengesztelésről szóló tudományos vi­
tákra. Aulén azonban úgy látszik, számos
ponton tévedett. Az anzelmi objektív taní­
tásról kialakított értelm ezésében nem volt
teljességgel igazságos. De ennél nagyobb
bajnak bizonyult, hogy ő is beleesett a
ritschli hibába, m ert a három tanítást egy­
más riválisának, egymást kizárónak tartot­
ta. Holott hasznosabb úgy elgondolni, hogy
a három felfogás kiegészíti egymást, nem
pedig ellentmond egymásnak. A korai egy­
házatyák közül többen is úgy vélték, hogy
Krisztus a halálával megigazított bennün­
ket Isten előtt (az objektív felfogás), irán­
tunk tanúsított szeretetével felébresztette
bennünk az istenszeretetet (a szubjektív
felfogás), és győzelmet vett a gonosz erők
fölött (a klasszikus vagy drámai felfogás).
221
Aulén arra ösztönözte a dogmatörténé­
szeket, hogy a korai írók műveiben Krisztus
munkájával kapcsolatos különböző nézete­
ket ismerjenek föl. Az „objektív” és a „szub­
jektív” felfogást többé-kevésbé sikerült tisz­
tázni, de a „klasszikus vagy drámai” felfo­
gásnak számos értelmezése alakult ki. Sok
magyarázó hajlamos kettéosztani Aulén
klasszikus felfogását: Krisztusnak a Sátán
fölött aratott győzelemére és második
Adámként teljesített munkájára, a halhatat­
lanság és a romlatlanság elhozására. E kettő
aligha választható el egymástól, ahogy a töb­
bi felfogás sem. Mindent egybevetve a négy
felfogás egyazon valóságnak négy nézőpont­
ból való vizsgálatát jelenti, nem pedig telje­
sen elkülönülő és eltérő elméleteket. Krisz­
tus munkájának, mint egységes egésznek
négy különböző vonatkozását mutatják fel.
A Barmeni Hitvallás (1934)
1933-ban Adolf Hitler és a Nemzetiszocia­
lista Párt hatalomra került Németország­
ban. Ezzel párhuzamosan a német protes­
tantizm uson belül feltűnt a „Deutsche
Christen” (Német keresztyének) nevű cso­
port. Ennek tagjai azon igyekeztek, hogy
ötvözzék a szélsőséges német nacionaliz­
must és a keresztyénséget. Azt akarták,
hogy az egyház vallási alapon szentesítse a
nácizmust. 1933-ban elsöprő győzelmet
arattak az egyházi választásokon. Egyebek
mellett bevezették a hírhedett „árjaklau­
zulát”, amely tiltotta a fajilag tisztátalannak
minősítettek (nem árják, pl. zsidók) egyhá­
zi alkalmazását, illetve a velük való házas­
ságkötést.
A Deutsche Christennel szemben Mar­
tin Niemöller lépett föl először 1933-ban,
megalapítva a Lelkipásztori Segélyszerve­
zetet (Pfarrernotbund). Ebből nőtt ki a Hit­
valló Egyház - onnan a név, hogy tagjai el­
222 Keresztyén gondolkodás a modem világban
utasították H itlert és a N ém et keresztyé­
neket azáltal, hogy Krisztust vallották az
egyház egyedüli Urának és tanítójának. A
Hitvalló Egyház afféle egyházi árnyékkor­
mányként működött a Német keresztyé­
nekkel szemben. A Deutsche Christennel
szemben a legfőbb eszmei érveket *Barth
Károly szolgáltatta. Még a nácizmus bekö­
szönte előtt Barth a modern protestantiz­
mus legfőbb hibájának a term észeti teoló­
giát tartotta, azt a kísérletet, hogy a ke­
resztyén teológia Isten Igéjén kívül más
alapra helyezkedjék. Amikor ezt a „más
alapot” valami meg nem nevezett filozófia
adta, ezt elvont és lényegtelen teológiai
vitának lehetett feltüntetni. Ám amikor ezt
a „más alapot” már a nácizmus szolgáltat­
ta, a dolog mindjárt elevenbe vágott. Barth
következetesen és határozottan elutasítot­
ta a Deutsche Christent úgy politikailag,
mint abból az alapvető teológiai megfonto­
lásból kiindulva, hogy a term észeti teoló­
gia téved. A Német keresztyének azt a ha­
tást váltották ki, hogy Barth teológiai prog­
ramja a figyelem középpontjába került, és
szélesebb vonzerőt gyakorolt, mint amire
máskülönben talán számítani lehetett volna.
A Német Evangélikus Egyház első hit­
valló zsinata 1934 májusában Barmenben
ült össze. Elfogadta a jórészt Barth által
megfogalmazott hitvallást (mely azon az
ugyancsak Barth írta nyilatkozaton alapult,
amelyet a német református egyház foga­
dott el). A Barmeni Hitvallás hat cikkely­
ből áll.
1. Az első cikkely kimondja, hogy nin­
csen más isteni kijelentés, csak Isten Igéje
Jézus Krisztusban. „Jézus Krisztus, amint
a Szentírás tanúsítja előttünk, az Isten egy
Igéje, őt kell hallgatnunk, benne kell bíz­
nunk és neki kell engedelmeskednünk éle­
tünkben és halálunkban.”
2. A második cikkely elveti azt a gondo­
latot, hogy az életnek vannak olyan terüle­
tei, amelyek nem tartoznak Jézus Krisztus
alá - mint például a politika.
3. A harmadik cikkely elutasítja azt a
gondolatot, hogy „az egyház megváltoztat­
hatja üzenetének formáját és rendelkezé­
seit tetszés, illetve valamely uralkodó ideo­
lógia vagy politikai meggyőződés szerint”.
4. A negyedik cikkely elutasítja azt a
gondolatot, hogy az egyháznak követnie
kell a náci államot, és magáévá kell tennie a
„führerelvet” például azáltal, hogy nagyha­
talmú egyházkormányzókat állít a szabá­
lyos pásztori szolgálat fölé, ellentmondva a
Máté 20,25-26-nak.
5. Az ötödik cikkely elutasítja azt a lehe­
tőséget, hogy az állam bitorolja az egyházi
funkciókat (azáltal, hogy „az emberi élet
kizárólagos és totális rendjévé válik”), il­
letve azt, hogy az egyház kiterjessze tevé­
kenységét az állami feladatokra, és így „ál­
lami szervvé váljék”.
6. A hatodik cikkely elutasítja azt a gon­
dolatot, hogy az egyház missziói tevékeny­
sége alárendelhető világi céloknak.
Végül a hitvalló zsinat kimondta, hogy
ezek az igazságok jelentik a „Német Evan­
gélikus Egyház soha el nem kerülhető teo­
lógiai alapját”.
A Barmeni Hitvallásnak nem sikerült
egyesítenie a Hitvalló Egyházat, mert szá­
mos lutheránus elfogadhatatlannak találta
annak túlságosan barthi felhangjait. A Hit­
valló Egyház kitartóan fellépett az egyházon
belül érvényesülő náci politika ellen, ha nem
is túl hatékonyan. A Barmeni Hitvallás mint
teológiai nyilatkozat, jelentékeny hatást gya­
korolt eredeti összefüggésén kívül is.
Dietrich Bonhoeffer
Vallástalan keresztyénség
Dietrich Bonhoeffer 1906-ban született
Breslauban (ma: Wroclaw). Apja pszichi­
Bonhoeffer
átria-professzor volt és agnosztikus, mi­
ként testvérei is, édesanyja pietista örök­
séget hozott magával. Bonhoeffer Tübin-
genben és Berlinben hallgatott teológiát,
majd lutheránus lelkipásztor lett. Egy da­
rabig a barcelonai ném et gyülekezetben
szolgált, majd a New York-i Union
Seminary-n töltött egy évet (itt megismer­
kedett *Reinhold Niebuhrral), és 1931-ben
hazatérve, a berlini egyetemen lett előadó.
Hitler 1933-as hatalomra kerülése azonban
megtörte pályafutását. Két nappal azután,
hogy Hitler megkapta kancellári kinevezé­
sét, Bonhoeffer egy rádióbeszédben eluta­
sította a führerelvet - az adást persze meg­
szakították. Ősszel Londonba ment, hogy az
ottani német gyülekezetben szolgáljon. Tel­
jes szívvel támogatta a Hitvalló Egyházat és
a *Barmeni Hitvallást.
1935-ben hazatért, és a Hitvalló Egyház
egy kisebb teológiai szemináriumát vezet­
te, amíg 1937-ben a hatóságok be nem zár­
ták. Magát Bonhoeffert fokozatosan korlá­
tozták tevékenységében: előbb megtiltot­
ták, hogy Berlinben adjon elő, majd hogy
prédikáljon, és végül 1941-től, hogy írjon
és publikáljon. Bonhoeffer 1939-ben csat­
lakozott a német ellenállási mozgalomhoz,
és úgy volt, hogy ennek titkosszolgálatánál
fog dolgozni. Bekapcsolódott a Hitler elle­
ni merényletre és a náci hatalom megdön­
tésére szőtt összeesküvésbe. De 1943 áp­
rilisában, nem sokkal eljegyzése után a
Gestapo letartóztatta, bár az még nem volt
ekkor világos a hatóságok előtt, hogy mi­
lyen mértékben vett részt az ellenállásban.
1944 őszén azonban erre is fény derült, és
Bonhoeffer sorsa m egpecsételtetett. 1945.
április 8-án hadbíróság elé állították, és
másnap fel is akasztották, Canaris admirá­
lissal és az összeesküvés többi résztve­
vőjével együtt. Amikor a tárgyalásra elhur­
colták, ezek voltak utolsó szavai: „Ez a vég
- számomra az élet kezdete.”
223
Bonhoeffer a háború előtt megjelent,
egyik legismertebb munkájában, a Követés­
ben (1937) megkülönbözteti az olcsó és a
drága kegyelmet.
A z olcsó kegyelem bűnbánót nélküli bűn­
bocsánat meghirdetését, gyülekezeti fegyelem
nélküli keresztséget, bűnök megvallása nél­
küli úrvacsorát, személyes gyónás nélküli f el­
oldozást jelent. Az olcsó kegyelem követés
nélküli, kereszt nélküli kegyelem, az emberré
lett Jézus Krisztus nélküli kegyelem.
K övetés, 1. fejezet
Az olcsó kegyelem azzal kezdődik, hogy
még a legjobb keresztyének is bűnösek
maradnak, és ezt a bűnös élet igazolására
használják. Ha valaki komolyan követni
akarja Krisztust, azt törvényeskedésnek
vagy „rajongásnak” bélyegzik.
Drága [a kegyelem], mert követésre hív,
kegyelem, mert Jézus Krisztus követésére hív;
drága, mert az emberéletébe kerül; kegyelem,
mert csak így ajándékoz életet; drága, mert a
bűnt elveti, kegyelem, mert a bűnöst meg­
igazítja. Mindenekelőtt azért drága a
kegyelem, mert Istennek került sokba, Isten­
nek Fia életébe került.
K övetés, 1. fejezet
De vajon ezzel Bonhoeffer nem a refor­
máció tanítását utasítja-e el? Vajon az „ol­
csó kegyelmet” nem a lutheri „egyedül hit
által való megigazulással” kell-e azonosíta­
nunk? Nem. Az olcsó kegyelem a reformá­
ció tanítását rontja meg. Luther szemében
az egyedül hit által való megigazulás vi­
gasztalást nyújt a tanítványnak, Krisztus
követőjének. „Nemhogy nem zárja ki a ta-
nítványságból, hanem még elszántabb ta­
nítvánnyá teszi őt.” Csakhogy a későbbi
nemzedékek kihagyták Krisztus követé­
sének kötelességét. „A drága kegyelem ta-
nítványság híján olcsó kegyelemmé fajul.”
Aláássa a tanítást. „Akik e kegyelem révén
akarnak felm entést szerezni K risztus
követése alól, csupán becsapják magukat.”
224 Keresztyén gondolkodás a modem világban
Minden a kegyelemtan alkalmazásmód­
ján áll.
Ha a kegyelem a keresztyén élet Krisztustól
ajándékozott „eredménye”, akkor ez az élet
egyetlen pillanatra sem mentesül a követéstől.
Ha viszont a kegyelem keresztyén életem elvi
adottsága, akkor azzal eleve adva van az éle­
tem során a világban elkövetett minden bű­
nöm igazolása. Vétkezhetem tehát erre a kegye­
lemre tekintettel, hiszen a világ a kegyelem ál­
tal elvben elnyerte a megigazulást. Ezért, mint
eddig, megmaradok polgári-világi létemben,
minden marad a régiben, és biztos lehetek
abban, hogy Isten kegyelme betakar engem.
Követés, 1. fejezet
A bűnbocsánat igéje azokat szólítja meg,
„akik igaz szívükből naponta elutasítják a
bűnt és krisztuskövetésük minden akadá­
lyát, de mégis naponta gyötrődnek hitet­
lenségük és bűnük miatt”. A kegyelem
nem buzdíthat a bűnös élet folytatására
azzal, hogy amúgy is mindenki megbocsá­
tást nyer.
A börtönből Bonhoeffer számos levelet
írt szüleinek és barátainak, amelyek össze­
gyűjtve láttak napvilágot a háború után, pá­
ratlan hírnevet szerezve szerzőjüknekS.
Utolsó évében Bonhoeffer rejtélyes módon
a „vallástalan keresztyénségről” írt. Korai
halála azzal a kettős következménnyel járt,
hogy gondolata magyarázat és bővebb ki­
fejtés nélkül maradt, ugyanakkor a mártíri-
um révén felmagasztalódott. A börtönben
megfogalmazott tanítását vagy korábbi né­
zeteivel összhangban értelmezzük, vagy
pedig gyökeresen új kiindulásnak vesszük,
mint az 1960-as években az ún. „világi ke-
resztyénség” tette. *Helmut Thielicke íté­
lete fölöttébb tanulságosnak látszik:
„Bonhoeffer hátrahagyta jelszavait mint
tüskéket a lelkűnkben, hogy üdvösen fur­
daljanak bennünket.”
“Magyarul 1999-ben jelentek meg B ö rtö n le v e le k
címmel
Bonhoeffer világi családban nevelkedett
és nagyon is világias tevékenységekben
(pl. az összeesküvés) vett részt, melyeket
aligha hagyott volna jóvá az egyház, és így
rendkívül erőteljesen kellett szembesülnie
a modern, szekularizált világgal. Sokat töp­
rengett azon, hogy mi módon kell a világi,
vallástalan emberhez viszonyulnia. Körül­
belül a XIII. század óta az emberiség foko­
zatosan az Istentől való függetlenség irá­
nyában haladt. Isten lassan kirekesztődött a
tudományból, a művészetekből, sőt az
etikából is. Az oktatás és a politika lerázta
magáról az egyházi irányítást. Ahogy a filo­
zófus Kant mondta, az emberiség és a világ
„nagykorúvá vált”. Az ember egyre inkább
az Istenre való utaltság nélkül intézi dolgait.
Összekuszálhatja őket - miként a II. világ­
háború alatt -, de ebben nem lát okot arra,
hogy visszatérjen Isten fennhatósága alá.
Egy fiatalember tönkreteheti egész életét,
de nem mehet vissza gyereknek szülei gon­
doskodása alá. Bonhoeffer gyökeresen új
felfogást szorgalmazott, mert ebben a folya­
matban nem az ember hitehagyásának tör­
ténetét, hanem helyes és rendjén való fejle­
ményt látott.
Isten tudtunkra adja, hogy úgy kell élnünk,
m int akik nélküle is boldogulnak az életben.
[ ...] Isten színe előtt és vele együtt élünk Isten
nélkül. Isten megengedi, hogy a kereszten ki­
szorítsák a világból, erőtlen és gyönge lesz a
világban, s éppen így és csakis így van velünk.
B örtönlevelek, 1944. július 16.
Az új helyzetben Bonhoeffer azt kérdez­
te: „Mi hát a valóságos keresztyénség, sőt
ki voltaképpen Krisztus nekünk, maiak­
nak?” A keresztyénség tizenkilenc száza­
don át feltételezte a vallás tényét és magát
az egy igaz vallásnak mutatta be. De ho­
gyan szóljunk a szekularizált, vallástalan vi­
lághoz? Felszólításunkat csupán az egyre
fogyó hívek körére korlátozzuk? Próbáljuk
meg elragadni a modern embert, amikor
Bonhoeffer
gyenge - amikor gyászol vagy más válsá­
gon megy át és visszanyerni a vallásnak?
Bonhoeffer az ilyen igyekezetei tisztesség­
telennek és keresztyénietlennek tartotta.
Hagyjunk fel azzal a feltevésünkkel, hogy a
keresztyénné váláshoz vallásosnak kell
lenni! Ez ahhoz a követelményhez fogható,
hogy a m egtért pogányok metélkedjenek
körül, és váljanak zsidóvá - amit Pál olyan
határozottan elutasított.
Bonhoeffer a „vallástalan keresztyénsé-
get” szorgalmazta, hogy Krisztust a „vallás­
talanok urának” lássuk. A mítosznak az
evangéliumból való kiiktatásán fáradozó
*Bultmannt Bonhoeffer egyfelől azzal vá­
dolta, hogy a liberális hibába esik, amikor
megtisztítja az evangéliumot „mitológiai”
elemeitől, és merő „lényegére” egyszerűsí­
ti a keresztyénséget. Ám szemére veti azt
is, hogy nem elég radikális. A modern em­
ber számára nemcsak a „mítosszal” van baj,
hanem magával a vallással is. A keresztyén
embernek meg kell tanulnia, hogy világi
módra beszéljen Istenről, és élje keresztyén
életét. „»Világi« módon kell élnünk, s éppen
ezáltal osztozunk Isten szenvedésében...
Az embert nem a vallási aktus teszi keresz­
tyénné, hanem az Isten szenvedésében való
osztozás a világi életben.”
Mit akar itt Bonhoeffer mondani? Létez­
het-e vallástalan keresztyénség? A vallásos­
ság ellenzésében Bonhoeffer *Barthot kö­
vette, aki nagy hatással volt rá, és aki meg­
különböztette azt, hogy az ember Istent ke­
resi a vallásban (ami bálványimádáshoz ve­
zet), és azt, hogy Isten a kinyilatkoztatásá­
ban megszólítja az embert. Bonhoeffer va­
lójában a barthi negatív vallásfelfogást ter­
jeszti ki. A „vallástalan keresztyénség" szor­
galmazásával meg akarja tisztítani a keresz­
tyénséget némely nyárspolgári vonástól:
- Metafizika: a vallás filozofikusan szem­
léli Isten transzcendenciáját, és így Istent
elvonttá és távolivá teszi. Az üdvösséget
225
pedig mint egy másik világba való mene­
külést mutatja be, ily módon leértékelve és
elhanyagolva ezt a világot.
- Individualizmus: A metafizikához köz­
vetlenül kötődik az individualizmus, hiszen
az egyén csak saját kegyességével van
elfoglalva. Bonhoeffer tisztában volt az
egyéni, személyes hit szükségességével,
de a „vallás” ezt az egyház és a világ kárá­
ra hangsúlyozza.
- Részlegesség: A vallás az életnek csak
egy - a szekularizáció folytán egyre szű­
külő - részletére korlátozza a keresztyén­
séget. Ennek eredményeképpen a keresz­
tyének mindinkább bezárkóznak gettójuk­
ba, távol a világ minden kérdésétől.
A keresztyénség „vallásos” változata
olyan egyházat eredményez, amely csupán
egyéni üdvösségükkel törődő egyénekből
áll. Vallásuk miatt visszavonulnak a világi
társadalom ügyeitől, és minden erejüket a
„vallásos” tevékenységnek szentelik. A
„világ” csak mint lehetséges regruták for­
rása tűnik föl, a világba csak ezért kell ki­
menni, hogy onnan kimentsenek másokat,
és visszavonultassák őket is a vallás biro­
dalmába. Bár ez valamelyest torz képet
fest, kétségtelenül van benne annyi igaz­
ság, hogy okot adjon a meggondolásra.
Bonhoeffer vissza akarta vezetni Istent
és az egyházat a szekularizált világba. Isten
az élet középpontjában helyezkedik el,
nem a határán. Isten transzcendens, de ez
nem azt jelenti, hogy végtelen távolság vá­
lasztja el tőlünk. „Isten fölöttünk van, éle­
tünk sűrűjében.” E zért kell a keresztyén
embernek megtanulni, hogy világi módra
élje meg keresztyénségét, és beszéljen Is­
tenről. Az egyháznak nem szabad beleme­
rülnie saját vallásos ügyeibe, hanem a vilá­
got kell szolgálnia. Jézus, „a másokért élt
ember” példáját kell követnie. Ki kell ala­
kítani a keresztyénség és az egyház szeku­
larizált felfogását.
226 Keresztyén gondolkodás a modem világban
Hogyan értelmezzük mindezt? Bonhoef-
fer nem szűnt meg Istenről beszélni, és
elképzelésében „az új stílusú” keresztyén
em ber ugyan imádságos életet él, de
legalábbis magányosan. A szemtanúk be­
számolóinak tanúsága szerint utolsó meg­
szólalásában a halál utáni életbe vetett
bizalmát fejezte ki, és az akasztófa alatt
imádkozott. Nem tudhatjuk, mi módon bon­
totta volna ki nézeteit. Feladatunk az, hogy
szigorú bírálataira tulajdon, mai helyze­
tünkben igyekezzünk hitelesen válaszolni.
Reinhold Niebuhr
A keresztyénség társadalmi jelentősége
Reinhold Niebuhr 1892-ben született a
missouri Wright Cityben. Lutheránus lel­
kész apja Németországból vándorolt az
Egyesült Államokba. Maga Niebuhr 1915-
ben kapta meg felszentelését, és a követ­
kező tizenhárom évben a detroiti Bethel
Evangélikus Gyülekezetben szolgált. 1928-
tól nyugalomba vonulásáig, 1960-ig a New
York Union Seminary-n tanított alkalmazott
keresztyénséget. 1971-ben hunyt el. Öccse,
H. Richard Niebuhr szintén jeles teológus
volt, akinek legismertebb műve: Christand
Culture (Krisztus és kultúra; 1951).
Lelkészi szolgálata idején Niebuhr a tár­
sadalom etikai kérdéseire összpontosított.
Detroitban prófétai hangon hívta fel a fi­
gyelmet a kapitalizmus igazságtalansága­
ira. Le akarta leplezni annak a Henry Ford-
nak az álnokságait, aki a „napi öt dolláros
bér adásával a nagylelkűség hírében állt vi­
lágszerte”. 1927-ben Ford kihozott egy új
gépkocsit, melyet mindenütt nagy lelkese­
déssel fogadtak. Niebuhr azonban rámuta­
tott mindarra az emberi szenvedésre is,
amit Ford alkalmazottainak el kellett visel­
niük. Számos munkást több mint egy évre
kitettek állásából minden jövedelemforrás
nélkül. Ez és egyéb tapasztalatok ráéb­
resztették, hogy „a modern technikai tár­
sadalom hatalmi valóságáról mennyire nem
tud semmit az az enyhe, moralizáló idealiz­
mus, amelyet a keresztyén hittel azonosí­
tottam". Elutasította ifjúságának liberális
optimizmusát, mely az ember eredendő jó­
ságába és az emberi haladás elkerülhetet­
lenségébe vetett hiten alapult. És így az
eredendő bűnnek, különösen társadalmi és
történelmi megnyilvánulásainak az egyik
legjelesebb szószólója lett a században.
A modem, mind keresztyén, m ind világi
liberalizmus azzal az esztelen gondolattal állt
elő, hogy az emberi bűnösség keresztyén ér­
tékelését Adám bűnbeesésének bibliai elbe­
szélése határozza meg, és hogy ezt minden to­
vábbi nélkül elutasíthatja az, aki nem tartja
hihetőnek ezt a primitív beszámolót. Valójá­
ban azonban ezt az értékelést messzemenően
alátámasztja m ind a józan megfigyelés,
mind a befelé forduló vizsgálat.
Intellectual Autobiography (Szellemi
önéletrajz)
Lelkipásztorként Niebuhr naplót veze­
tett, melyből 1929-ben részleteket adott ki
Leaves from a Notebook of a Tamed Cynic
(Lapok egy megszelídített cinikus naplójá­
ból) címmel. Egyszer följegyezte, hogy egy
gyülekezet mi módon tudott lelkészt alkal­
mazni, miután sikerült neki évi 15000 dol­
láros fizetést biztosítani - nem csekély
summa volt ez 1924-ben.
Nem tudom, hogy végül ez jelentette-e a
megoldást, mindenesetre a gyülekezet meg­
kapta azt, akit akart. Gondolom, nehéz ma
Arisztotelészt és Démoszthenészt egyben meg­
kapni, és a mai piacon ez biztosan megéri a
15000 dollárt. Akárhogy is, valami módon
rendezni kellene a túlméretezett fizetések
dolgát.
Az egyházaknak azt a mind erősödő hajla­
mát is firtatni kellene, hogy a gyülekezetek a
szószéki ékesszólás köré szerveződnek. Ho­
Niebuhr
gyan bizonyíthatja ékesszólását alapvető eti­
kai kérdésekben az az ember, aki ilyen sum­
mákat vág zsebre, főleg ha annak nagy részét
egy vagy két Krőzus adja? Fogalmam sincs az
Urnák arról a prófétájáról, aki ezt a hívást
elfogadta, de merem prófétáim, hogy abban a
pogány városban egyetlen bűnös sem fog resz­
ketni az Úr eljövetelétől való félelmében.
Elég sokat gyötrődünk a szakmájánál fog­
va jó ember gondolatával mi, akik szak­
mánknál fogva az erkölcsi eszményt tanítjuk.
Természetesen „az embernek élnie kell”, és
azt az ígéretet kaptuk, hogy ha Isten országát
és annak igazságát keressük, „mindez meg­
adatik nekünk ”. De aligha hiszem, hogy Jézus
15000 dolláros fizetésre gondolt. Ha túlságo­
san sok „adatik”, ez szörnyen elvonhatja az
ember figyelmét. És ha az ember a szemét
mégis a fő célra igyekszik szegezni, a végén
még bandzsítani fog. Mindenesetre remélem,
ez új próféta nem e textus alapján fog először
prédikálni: „Őérte kárba veszni hagytam, és
szemétnek ítélek mindent".
L eaves from a notebook of a Tamed Cynic
Niebuhr Amerika egyik legjelesebb poli­
tikai filozófusa is volt. Kezdetben a libera­
lizmus derűlátásával hitte, hogy a tudo­
mány és az oktatás elkerülhetetlenül fel­
számolja a társadalom bajait. Detroiti ta­
pasztalatai aztán ráébresztették e szemlé­
let tévedéseire, és így magáévá tette a
liberalizmus marxista bírálatának egyes
elemeit - kritikátlanul soha nem fogadta el
a marxizmust. Később mind erőteljeseb­
ben bírálta azt, megjegyezve: „korunk
egyik legnagyobb tragédiája..., hogy a ka­
pitalizmus alternatívája összehasonlítha­
tatlanul rosszabbnak bizonyult, mint az
227
általa gyógyítandó kór.”
Első jelentősebb művében, a Morál Mán
and Immoral Society-hzn (Az erkölcsi em ­
ber és az erkölcstelen társadalom; 1932) a
liberalizmust bírálva kifejti, hogy a társada­
lom bajai éppúgy köszönhetők a csoportos,
mint az egyéni önzésnek. Ráadásul „az
osztály, a faj és a nemzet kollektív érdekér­
vényesítése makacsabb minden egyéni
egoizmusnál”. E zért nem lehet a társadal­
mat megváltoztatni pusztán az egyének
megváltoztatásával, akár oktatás, akár eti­
kai nevelés útján. Be kell látni, hogy a poli­
tika végső soron nem más, mint vetélkedő
csoportok hatalmi küzdelme.
Következésképpen a csoportok közötti vi­
szonynak döntően politikai, nem pedig etikai
jellegűnek kell lennie - vagyis az egyes cso­
portokat az általuk birtokolt hatalom nagy­
sága legalább annyira meghatározza, mint
viszonylagos szükségleteik és követeléseik
racionális és erkölcsi értékelése.
M orál M án and I mmoral S ociety, beve­
zetés
A társadalmi igazságosságot a hatalom­
nak a különböző csoportok közötti arányos
megosztása biztosíthatja, mely megakadá­
lyozza, hogy az egyik a másikat uralja. „A
hatalom bizonytalan egyensúlya látszik a
legmagasabb célnak, melyre társadalom
törekedhet.”
Niebuhr legjelentősebb munkája, a k ét­
kötetes Natúré and Destiny ofM an (A te r­
mészet és az ember végzete; 1941-43)
1939-es edinburgh-i előadás-sorozatát tar­
talmazza. Ebben a tudós társadalmi és
politikai nézeteit teológiai szemszögből
fejti ki.
228 Keresztyén gondolkodás a modern világban
Az egzisztencialisták
A XX. század egyik legfontosabb filozófiai irányzatát az egzisztencializmus
jelentette. Számos keresztyén teológus igyekezett a keresztyénséget egzisz­
tencialista szemszögből újraértelmezni.
Sörén Kierkegaard
A feneketlen mélység
S0ren Aabye Kierkegaard 1813-ban Kop­
penhágában született, idősödő szülők utol­
só gyermekeként. Magányos és boldogta­
lan gyermekkora után egyetemre ment, és
ott a világi hívságoknak adta magát. Bús­
komorságából azonban soha nem tudott ki­
vetkőzni. Hosszúra nyúlt tanulmányai vé­
geztével teológiából szerzett diplomát, de
nem szentelték fel. Eljegyezte magát, de
később ezt felbontotta, és soha nem nősült
meg. Életét a szemlélődésnek és az írás­
nak szentelte, mígnem 1855-ben elvitte a
korai halál.
Kierkegaard minden írásához tulajdon
tragikus és magányos életéből m erítette az
ihletet. Joggal hasonlították őt az olyan
prófétához, mint Jeremiás, aki mélyen sze­
mélyes tapasztalatából kiindulva bírálta
kortársait, de meggyőzni nem tudta őket.
Elutasította az akkoriban uralkodó hegeli
filozófiát (amely egyébként nagy hatással
volt rá). Támadta a lutheránus államegy­
házban gyakorolt névleges keresztyénség
felszínességét, keserűen jegyezve meg,
hogy „a keresztyénséget felszámolta a ter­
jeszkedés". Kierkegaard magányosan és
követők nélkül halt meg. Viszont páratla­
nul nagy hatást gyakorolt a következő, a
XX. század filozófiájára. Meghatározta a
fiatal *Barth Károly gondolkodását is.
Mára őt tekintik mind a világi, mind a
keresztyén egzisztencializmus atyjának.
Kierkegaard gondolkodásában döntő
szerepet játszik az Isten és ember között
húzódó feneketlen mélység. A kortársi dán
lutheranizmus kényelmes folytonosságot
látott Isten és ember, az ember erkölcsi
erőfeszítései és Isten szentsége között.
Ezt Kierkegaard határozottan elutasította.
Feneketlen mélység választja el egymástól
az időt és az örökkévalóságot, a végest és
a végtelent, az embert és Istent. Isten az
„abszolút Ismeretlen”. Ugyancsak végte­
len űr választja el az ember bűnösségét Is­
ten szentségétől. Kierkegaard joggal állí­
totta, hogy bűntudat nélkül nem lehet igaz
keresztyénség. „Vedd el a megriadt lelkiis­
meretet, és a templomokat bezárhatod, és
táncteremmé alakíthatod.” Prófétai szavak
ezek, ma is sodró erővel hatnak, amikor a
keresztyénség számos elevennek látszó
formája gyökértelennek és sekélyesnek
bizonyul, m ert hiányzik belőlük a bűnnek
ez a tudata. Kierkegaard gondolkodásának
ez a vonása döntően hatott Barth Károlyra
és a neo-ortodox mozgalomra. 1921-ben
Barth így írt: „Ha van rendszerem, az arra
a felismerésre korlátozódik, amit Kierke­
gaard az idő és az örökkévalóság »végtelen
minőségi különbségének# nevezett.”
Az Isten és az ember között húzódó fe­
neketlen mélységet csak Isten hidalhatja
át. Ezt m egtette Jézus Krisztus m egteste­
sülésében. Ettől azonban Kierkegaard egy­
általán nem üdvözli a „történelmi Jézus”
korabeli kutatását, és nem látja be Jézus
történelm i szem élyisége rekonstruálá­
sának fontosságát. Isten kijelentette magát
Jézus Krisztusban, de ez leplezett kijelen­
tés. Jézus Krisztusban Isten incognito
jelenik meg. Isten nyilvánult meg benne,
de ezt a közömbös megfigyelő nem láthat­
ta meg. Csak hívő szemmel lehet meglátni
Kirkegaard
Istent Jézus Krisztusban. Semmi előny nem
származott abból, hogy valaki Jézus kortársa
volt, ha híjával volt e hitnek. Jézus valóságos
kortársai azok, akik hisznek benne, csak ők
és csakis ők találkozhatnak vele igazában.
Ebből következik, hogy Jézus pusztán
történelmi ismerete fabatkát sem ér.
Még ha a kortárs nemzedék nem is hagyott
volna mást hátra, mint e szavakat: „Mi hit­
tük, hogy az Isten azokban az esztendőkben
így és így mutatkozott meg szegényes, szolgai
alakban, miközöttünk élt és tanított, s azután
meghalt " - e z is több, mint elegendő. A kortárs
nemzedék megtette, ami szükséges; mert ez a
rövidke bejelentés, ez a világtörténeti nóta be-
ne elegendő ahhoz, hogy késztetésül szolgáljon
a későbbi tanítványok számára; és a leg­
bőbeszédűbb beszámoló sem érne - a világ
végezetéig sem -, a későbbiek számára többet.
(Filozófiai morzsák, 5. fejezet).
Ezzel Kierkegaard ismét erőteljesen ha­
tott az ifjú Barthra, aki átvette a leplezett
kijelentés és az isteni incognito gondolatát.
De ehhez a szemlélethez azok is erősen
vonzódtak (például *Bultmann), akik nem­
igen tartották m egism erhetőnek Jézus
történelmi alakját. Kierkegaard maga nem
kételkedett az evangéliumi beszámolók
tö rténeti hitelességében. De az imént
említett elvét sokan arra használták, hogy
teológiai erényt faragjanak az evangéliumi
beszámolók történetiségével kapcsolatos
szélsőséges szkepszisből.
Kierkegaard elutasította az igazság m e­
rőben objektív mivoltának és tárgyilagos
vizsgálódással való elérhetőségének gon­
dolatát. Az igazság, mondta, a szubjektivi­
tásban rejlik. Kitűnik ez a felfogása naplója
(Dagboger) 1835-ös bejegyzéséből:
A dolog abban áll, hogy magamat kell meg­
értenem, hogy lássam, m it akar Isten tőlem,
hogy megtegyek; olyan igazságot kell meg­
találnom, amely nekem igazság, hogy meg­
találjam azt az eszmét, amelyért élhetek és
229
halhatok. M it érek én azzal, hogy felfedezem
az úgynevezett objektív igazságot... m i
hasznom van nekem abból, hogy meg tudom
magyarázni a keresztyénség értelmét, ha
ennek nincs semmi jelentősége magamra és
életemre nézve; m i hasznom van nekem ab­
ból, hogy az igazság oda áll elébem, hidegen és
mezítelen, oda se hederítve rá, hogy felis­
merem őt vagy sem, és borzongó félelmet, nem
pedig bizalomteljes odaadást vált ki belőlem?
A hit nem racionális. Hinni annyi, mint
elfogadni az értelm etlent, a paradoxont.
Kierkegaard *Tertullianust követte: „Hi­
szem, m ert ésszel fölfoghatatlan.” A hit:
személyes döntés, az igenlés cselekedete,
ugrás a sötétbe. A hívőt nem lehet egy­
bevetni egy vegyésszel, aki higgadtan, tár­
gyilagosan, racionálisan elemzi vegyületét.
Hinni annyi, mint kockázatot, személyes
elkötelezettséget vállalni. A hit nem lehet
egy számtani egyenlet végeredménye.
Istent csakis személyes elkötelezettség
útján ismerhetjük meg, nem pedig fordítva.
Azt mondják: „a szerelem vak, a házasság
felnyitja a szem et” - nos, ez igaz, ha nem is
jár a cinikus által feltételezett kiábrán­
dulással. Csak elkötelezett kapcsolatban
jelenik meg a mélyebb tudás. így van ez a
hittel is: hinni annyi, mint kockázatos
elkötelezettséget vállalni.
Kierkegaard személyisége és írásmódja
folytán gyakran szélsőségekben fogalma­
zott. Ő maga saját munkáját „csipetnyi fa­
héjnak” mondta. Nem kidolgozott rend­
szerrel állt elő, hanem helyreigazításul né­
mi fűszert kínált fel. Talán amolyan hajós­
legényhez hasonlított, aki egész testével
kihajol a megdőlt vitorlás oldalán, hogy fel
ne boruljon.
Ha Kierkegaard némely nézete teoló­
giailag vitatható is, prófétai hangja ma is
figyelm eztet a keresztyén önhittség,
triumfalizmus és felszínes vallásos gyakor­
lat veszélyeire.
230 Keresztyén gondolkodás a modem világban
Rudolf Bultmann
Mítosztalan evangélium
Rudolf Bultmann 1884-ben született az
Oldenburg melletti Wiefelstedében, Né­
metországban. A tübingeni, a berlini és a
marburgi egyetemen hallgatott teológiát. A
marburgi, a breslaui (ma: Wroclaw) és a
giesseni egyetemen kezdett tanítani. Tu­
dományos pályafutása legnagyobb részt
azonban a marburgi egyetem újtestamen-
tumi tanszékéhez kötődik, ahol 1921-től
1951-ig, nyugalomba vonulásáig tanított. Ez­
után tiszteletbeli professzori címet kapott a
marburgi egyetemtől. 1976-ban halt meg.
Bultmann inkább mondható Újtestamen-
tum-kutatónak, mint szorosan vett teoló­
gusnak. Valójában ő volt a XX. század leg­
nagyobb hatású Újszövetség-kutatója. Első
jelentős munkájában, a Die Geschichte dér
synoptischen Tradition-ban (A szinoptikus
hagyomány története; 1921) az úgynevezett
formakritikai módszert, melynek ő volt az
egyik úttörője, alkalmazta az evangéliu­
mokra. Az evangéliumi elbeszélések kü­
lönböző típusait vagy formáit határozta
meg. Ily módon megpróbálta nyomon kö­
vetni fejlődésüket a szájhagyomány korai
szakaszában, valamint a korai egyházban
betöltött szerepüket, és így akarta értékel­
ni történetiségüket. Bultmann arra a kö­
vetkeztetésre jutott, hogy Jézus lejegyzett
mondásainak a többsége nem magától Jé­
zustól, hanem a korai keresztyén közössé­
gektől származik. így egyre inkább szkep­
tikussá vált a tekintetben, hogy Jézus éle­
téről bármit is megtudhatunk a legsommá-
sabb vázlaton kívül.
A XIX. századi liberalizmus rekonstruálta
a „történelmi Jézust”, ámde kiderült róla,
hogy nem más, mint egy derék liberális pro­
testáns. Albert Schweitzer Die Geschichte
dér Jesus Forschung (A Jézus-kutatás törté­
nete; 1906) című művében bemutatta és
leleplezte ezt az eljárást. Bultmann a libe­
rális teológiai hagyományon nőtt fel, de
miként *Barth Károly is, föllázadt ellene,
ha nem is olyan radikálisan. Mindkét teoló­
gus egyetértett a történelmi Jézus felkuta­
tásának elutasításában. Barth a történelmi
Jézus rekonstrukciójával kapcsolatos nö­
vekvő szkepszist arra használta, hogy az
újszövetségi üzenet Jézusához való vissza­
térést szorgalmazza, ily módon „apologeti-
kus fügét szedett a szkepszis tüskebokrá­
ról”, miként *Harnack fogalmazott.
Bultmann három oknál fogva utasította
el ezt a liberális keresést. Először is erős
szkepszissel közelítette meg az evangéliu­
mokat, és ez eleve lehetetlenné tette a tör­
ténelmi Jézus alakjának rekonstrukcióját.
Oly kevés történelmi ismeretünk van Jé­
zusról, hogy életrajzát képtelenség lenne
megírni. Az evangélium nem kíván szilár­
dabb történelmi alapot annál a ténynél,
hogy Jézus élt és meghalt, mondja Bult­
mann *Kierkegaard-t visszhangozva. Má­
sodszor a történelmi Jézus keresésének
nincsen jogalapja. Pál állítását, hogy Krisz­
tu st már „nem te s t szerint ism erjük”
(2Kor 5,16), Bultmann úgy értelmezi, hogy
Pált már nem a történelmi Jézus érdekelte.
Továbbá azt is állította Bultmann, hogy a
reformáció szerint egyedül hit, nem pedig
a történelem által igazulunk meg. (Valójá­
ban azonban a reformátori alapelv így szól­
na pontosan: az egyedül hit által elfogadott
- történelmi - Jézus Krisztus által igazu­
lunk meg. A reformátorok az üdvözítő hitet
term észetesen messze többre tartották az
evangéliumok történelmi eseményeibe ve­
te tt hitnél, de föl nem m erült volna bennük
ezek történetiségében való kétely.)
A történelmi Jézus liberális feltalálásá­
nak elvetése után azonban Barth és Bult­
mann útjai elváltak. Barth (többé-kevésbé)
ortodox teológiai rendszerének kidolgozá­
sán fáradozott, melynek során igyekezett
Bultmann
elszakadni a történetkritikai vizsgálódástól,
egykori tanára, Harnack szörnyülködésére.
Bultmann azonban mind erőteljesebb
szkepszist tanúsított a történelmi Jézus
iránt; ez a szemlélet uralta a német teoló­
giát egészen az 1950-es évekig, amikor
Bultmann némely tanítványa ismét a „tör­
ténelmi Jézus” felé fordult, habár ez már
nem is hasonlított a liberális változathoz.
Bultmann a liberalizmust alkalomadtán a
keresztyénség egzisztencialista felfogásával
cserélte fel. Maga is így értékelte azt, hogy
Barth-hoz hasonlóan Isten Igéjének teoló­
giájához fordult, ám a liberalizmussal nem
szakított olyan gyökeresen, mint kollégája.
„Egész életemben azon igyekeztem, hogy a
»liberális« teológia által kidolgozott törté­
netkritikai módszert továbbvigyem, és ezál­
tal újabb teológiai ismereteinket terméke­
nyebbé tegyem.” Noha Bultmann módsze­
rei eltértek a liberalizmusétól, következte­
tései még annál is inkább elütöttek az orto­
doxiától. Hírnevét elsősorban demitolo-
gizálási programjának köszönhette. Amíg
Barth Isten Igéjére fektette a hangsúlyt,
Bultmann mindenekelőtt a hermeneutika
(az értelmezés tudománya) Barth által több­
nyire hanyagolt kérdésével foglalkozott.
Hogyan hidalhatjuk át az I. és XX. század
között tátongó szakadékot? Hogyan alkal­
mazhatjuk az újszövetségi üzenetet a ma­
gunk nemzedékére? E rre a kérdésre
Bultmann Das Neue Testament und
Mythologie (Az Újtestamentum és a mitoló­
gia; 1941) című nagyhatású tanulmányában
kereste a választ.
Bultmann szemében az értelmezői prob­
léma az Újtestamentum „mitikus” világké­
pében rejlik. Ezen a háromszintű világmin­
denséget (fent a mennyország, lent a pokol
és középen a föld), illetve a természetfe­
lettibe, az angyalokba, ördögökbe és cso­
dákba vetett hitet érti. Az újszövetségi
írók eleve feltételezik ezt a világképet,
231
amely azonban m ár elavult. A mai ember
nem tudja elfogadni az újszövetségi üze­
netet, m ert nem tudja felfogni a mitikus
világképet.
Képtelenség villanylámpát és rádiót hasz­
nálni, az orvosi és sebészeti felfedezések lehe­
tőségeivel élni, ugyanakkor hinni a lelkek és
csodák újszövetségi világában.
Das N eue T estament und mythologie
Képtelenség ezt a mitikus világképet ma
elfogadni, de nem is szükséges. Nem hor­
doz sajátos keresztyén tartalmat. Csupán a
tudomány előtti világ szem léletmódját
jelenti.
Hogyan járjunk el ebben a helyzetben?
Lehetetlen azzal megoldani a kérdést,
mondja Bultmann, hogy kiválogatjuk a hin-
nivalókat és a kihajítanivalókat. A mitikus
világkép elemei teljességgel összefonód­
tak és egységet alkotnak.
Bultmann megoldásként a demitologizá-
lást ajánlja. Ez nem az Újtestamentum mi­
tikus elemeinek a kiiktatását jelenti, ha­
nem értelm ezésüket. Bultmann erősen bí­
rálta a liberálisokat, például Harnackot,
amiért kiküszöbölték a mitológiát, és né­
hány „alapvető vallási és etikai elvre” egy­
szerűsítették az evangéliumot. Szerinte
ezzel szemben értelmezni kell az újszövet­
ségi mitológiát, mégpedig az egzisztencia­
lizmus jegyében. Ezt az eljárást szerinte
maga a mítosz term észete indokolja.
A mítosz igazi célja nem az, hogy objektív
képetfessen a való világról, hanem hogy kife­
jezze azt, ahogyan az ember önmagát értel­
mezi a világban, amelyben él. A mítoszt nem
kozmológiailag, hanem antropológiailag kell
értelmezni, vagy még inkább egzisztenciá­
lisan.
D as N eue testament und myithologie
Ez a fajta egzisztencialista értelm ezési
mód meg tudja kerülni az elavult világkép
akadályát, és képes a modern embernek
felmutatni az evangélium igaz botrányát.
232 Keresztyén gondolkodás a modern világban
Bultmann ezen értelm ezésével az újszö­
vetségi üzenetet már-már marburgi kollé­
gája, Martin Heidegger (1889-1976) világi
egzisztencialista filozófus tanítására egy­
szerűsíti. Ezt maga Bultmann is beismer­
te, de azzal védekezett, hogy a filozófia
ugyanazt mondja, mint az Újtestamentum,
csak éppen függetlenül mondja. Bultmann
mítosztalanított evangéliuma tehát azt az
üzenetet hirdeti, hogy az em bernek auten­
tikusan kell cselekednie a félelem és a szo­
rongás ellenére. A hitnek „meg kell nyit­
nia, szabaddá kell tennie bennünket a jövő
előtt”, „engedelmes elkötelezettséget és a
világtól való belső elkülönülést” jelent.
Úgy látszik, az objektív mitikus állítások az
emberről szóló egzisztenciális állításokká
váltak. Bultmann elismeri, hogy ezzel az
antropológiát állítja a teológia helyébe,
hogy az Istenről szóló állításokat emberről
szóló állításokként értelmezi. „Világos te ­
hát, hogy ha az ember Istenről szól, akkor
magától értetődőn önmagáról beszél.”
Bultmann-nak számos bírálattal kellett
szembesülnie. Noha a keresztyén hit tar­
talmának liberális egyszerűsítését tagadta,
következtetései éppúgy nem adnak helyt a
hagyományos tanításoknak, mint a libera­
lizmus. Jézus Krisztus m egtestesülésé­
nek, kiengesztelésének, feltámadásának
és második eljövetelének hagyományos ta­
nára ugyancsak rásüti a „mítosz” bélyegét,
és feloldja egzisztencialista értelm ezésé­
ben. A feltámadást, példának okán, törté­
nelmi eseményként „teljességgel felfogha-
tatlannak” mondja. A valóságos húsvéti
esemény nem más, mint a hit csodája a
keresztről szóló üzenetben. Ez a fajta „ér­
telmezés” sokak szemében kevés dolgot
hagy meg érintetlenül az ^Apostoli Hit­
vallásban.
Valószínűleg joggal mondják sokan, hogy
Bultmann nemcsak a mítoszt, hanem a tör­
ténelm et is kiiktatja az Újszövetségből. Ta­
nítása szerint egyedül a (személyes, eg­
zisztenciális) hit, nem pedig a történelem
(az evangéliumokban lejegyzett üdvözítő
események) által igazulunk meg. A mai pré-
dikálás során meghirdetett Krisztussal,
nem pedig a történelem Jézusával szembe­
sülünk. Ezt valaki így fogalmazta meg: „A
hatalmas isteni színjátékból »egzisztencia-
lista magánszám« lett”.
Bultmann joggal hívta föl a figyelmet az
értelmezés bonyolult kérdéseire, a mai és a
bibliai világkép(ek) között tátongó szaka­
dékra. Csakhogy, úgy tűnik, két különböző
kérdést összemos. Először is felmerül a
világmindenség alakjára, nagyságára és ko­
rára vonatkozó kérdés. E tekintetben el kell
ismernünk, hogy a mai emberek többé-
kevésbé elfogadják a világmindenségről ki­
alakított tudományos képet, és ez minden­
képpen eltér a bibliai szerzők világképétől.
De ez nem okoz különösebb problémát,
mert a bibliai üzenet nem ezeket a kérdé­
seket feszegeti.
Másodszor a modern világkép szerint a
mindenség zárt fizikai, az ok-okozat törvé­
nye által uralt gépezet, és semmi nem
történik benne, amit ne lehetne ebből a
szemszögből magyarázni. Szorosan össze­
függ ezzel a természetfelettinek, illetve a
világba való isteni beavatkozás lehetőségé­
nek a tagadása. Mindez közvetlenül ütkö­
zik az újszövetségi üzenet számos elem é­
vel. Csakhogy e tekintetben nem lehet „a
modern, em bert” általánosítani. Az élet
megannyi területén tevékenykedő számos
művelt ember ma is hisz abban, hogy a te r­
mészetfeletti Isten beavatkozott a világ
dolgaiba azáltal, hogy elküldte és halottai­
ból Jeltám asztotta Fiát, amit Bultmann
igyekezett mítosztalanítani. Ráadásul szá­
mos jel (pl. az okkultizmus elterjedtsége)
vall arra, hogy a zárt fizikai világmindenség
„hivatalos” dogmája korántsem elégít ki
mindenkit.
Tillich
Bultmann nem különbözteti meg a
világmindenség struktúrájáról nyert te r­
mészettudományos eredményeket a te r­
mészetfelettit elutasító filozófiai álláspont­
tól. Azt állítja, hogy az újszövetségi világ­
képet csak a modern helyzetből - nem pe­
dig eltérő filozófiai álláspontokból - kiin­
dulva lehet érvényesen értékelni. E krité­
rium alapján a világmindenség szerkezeté­
nek természettudományos értelm ezését,
nem pedig a természetfelettit elutasító fi­
lozófiai álláspontot kellett volna érvényes­
nek tekintenie.
Bultmann a keresztyénséget az egzisz­
tencialista filozófia összefüggésrendszeré­
be helyezi át. Miben különbözik ez attól,
amit *Agoston tett a platonizmussal vagy
*Aquinói Tamás az arisztotelianizmussal?
Az utóbbi kettő határozottan ragaszkodott
a keresztyén kinyilatkoztatás elsőbbségé­
hez és tekintélyéhez. Mindketten eltértek
filozófiájuktól, ha az a Szentírásnak ellent­
mondott - pl. a terem tés jósága és a világ-
egyetem kora tekintetében. Ezzel szem­
ben Bultmann nem tulajdonít a Szentírás­
nak ilyen normatív szerepet, és nem is volt
olyan kritikus az egzisztencializmussal
szemben, mint az említett két hittudós a
maga filozófiájával szemben. Azért is bírál­
ták Bultmannt, m ert a modern világképet
tekintette normatívnak, miközben nem en­
gedte meg, hogy a Szentírás vagy a keresz­
tyén üzenet ellentmondjon neki. Erre a
vádra ő így válaszolt:
Igaz, hogy a demitologizálás a modern vi­
lágképet teszi kritériummá. De nem a Szent­
írást vagy a keresztyén üzenetet veti el, ha­
nem a Szentírásnak egy elmúlt korszakhoz
tartozó világképét, melyhez túlságosan sok­
szor ragaszkodik a keresztyén dogmatika és
igehirdetés. Demitologizálni annyi, m int ta­
gadni, hogy a Szentírás és az egyház üzenete
egy ősi és elavult világképhez kötődik.
J esus C hristus und mythologie, 3. fejezet
233
Paul Tillich
A fundametumok is megrendülnek
Paul Tillich, egy lutheránus lelkész fiaként
1886-ban született Brandenburg tarto ­
mányban, Németországban. Teológiát ta­
nult a berlini, a tübingeni, a hallei és a
breslaui egyetemen. Az I. világháborúban
tábori lelkészként szolgált. 1919 után teo­
lógiát és filozófiát tanított a berlini, a mar-
burgi, a drezdai, a lipcsei és a frankfurti
egyetemen. 1933-ban azonban a nácik el­
mozdították állásából szociáldemokrata
meggyőződése miatt. Ezután az Egyesült
Államokba emigrált, és a filozófiai teológia
professzora lett a New York-i Union Semi-
nary-n (*Reinhold Niebuhrnak köszönhe­
tően), egészen nyugalomba vonulásáig,
1955-ig. Ezután a Harvardon és a Chicagói
Egyetemen tanított. 1965-ben hunyt el.
Tillich legnagyobb művében, a vaskos
Rendszeres teológiá-bán így foglalja össze
teológiai szemléletmódját:
A teológiai rendszernek két alapvető szük­
ségletet kell kielégítenie: az egyik a keresztyén
üzenet igazságának megállapítása, a másik
ennek az igazságnak az értelmezése az újabb
és újabb nemzedékek számára. A teológia két
pólus között mozog: alapjának örök igazsága,
valamint az időhöz kötött szituáció között,
melyben az örök igazságot kell felfognunk.
(R endszeres teológia , 1:3).
Tillich ellenezte az ortodoxiát, azzal vá­
dolta, hogy összekeveri az örök igazságo­
kat sajátos, időleges kifejezésükkel. Az or­
todoxia valamely múltnak szóló teológiával
igyekszik megszólítani a jelent, pedig az
sehogyan sem illik rá. Ugyancsak ellenez­
te *Barth és mások „kérügmatikus teoló­
giáját”, amely ugyan nem téveszti össze az
evangélium örök üzenetét a Bibliával vagy
a hagyományos ortodoxiával, de túl nagy
hangsúlyt fektet az örök igazságra, miköz­
ben az adott, időbeli helyzetet hanyagolja.
234 Keresztyén gondolkodás a modern világban
Következésképpen „az üzenetet - akár­
csak egy követ - neki kell hajítani az időbe­
li helyzetben lévőknek”. Tillich szerint a
kérügmatikus teológia által megbillentett
egyensúlyt „apologetikus teológiával” kell
helyreállítani. Az apologetikát Barth és kö­
vetői csaknem szitokszónak tartották, Til­
lich azonban vissza akarta állítani jogaiba.
Az apologetikus teológiának méltányol­
nia kell a neo-ortodox teológusok óvását:
nem engedheti meg, hogy a kortárs hely­
zet bekebelezze a keresztyén tartalmat;
ennek a veszélynek ellenére is végre kell
azonban hajtania feladatát: a kortárs hely­
zetet figyelembe kell vennie. Az apologeti­
kus teológia „a »szituációből« következő
kérdéseket válaszolja meg, az örök üzenet
erejével és annak a szituációnak az eszkö­
zeivel, amelynek kérdéseit megválaszolja.”
Az apologetikus teológia olyan módszert
keres, amely az örök üzenetet kapcsolatba
hozza a kortárs helyzettel, ámde egyiket
sem fojtja el. Evégett dolgozta ki Tillich a
„korrelációs m ódszert”, amely sajátos
jegyeinek elvesztése nélkül alkalmazza a
keresztyén üzenetet a modern gondolko­
dáshoz. E módszer mindenekelőtt komo­
lyan veszi a modern helyzet fölvetette kér­
déseket (amit a kérügmatikus teológia
nem tesz meg), és ezután az örök üzene­
ten alapuló (nem egyszerűen a kortárs
helyzetből származtatott) válaszokat ad. A
teológusok legnagyobb többsége minden
bizonnyal érvényesnek tartja ezt a mód­
szert. Ugyanakkor azonban számosán úgy
gondolhatják, hogy Tillich nem érte el cél­
ját, beleesett az általa leírt hibába, azaz az
örök igazság némely elem ét mintha fölál­
dozta volna a kortárs helyzet oltárán. A ke­
resztyén tanítást alapjában véve filozófiai­
kig adja elő. Rendszeres teológiájában csak
ritkán idézi a Bibliát. Istent „végső megha­
tározottságnak” vagy „létezésünk talajá­
nak” mondja. Isten nem egy Létező (aki
vagy létezik, vagy nem), hanem maga a
Lét. Valójában éppúgy ateizmus Isten létét
állítani, mint tagadni. Istent leírhatjuk mint
személyest, de nem személy. A „Lét mély­
ségéről” szóló prédikációjában Tillich ekép-
pen ad számot Istenről:
A létezés végtelen és kimeríthetetlen mély­
ségét és talaját mondjuk Istennek. E zt a
mélységet jelenti az Isten szó. És ha e szónak
nincs különösebb jelentése számodra, for­
dítsd le, beszélj életed mélységeiről léted for­
rásáról, végső meghatározottságodról, arról,
amit minden fenntartás nélkül komolyan ve­
szel. Ahhoz, hogy ezt megtedd, talán félre kell
tenned mindazt, amit hagyományosan meg­
tanultál Istenről, talán magát a szót is. Mert
ha tudod, hogy Isten mélységet jelent, sokat
tudsz róla. Ha ezt tudod, aligha mondhatod
magad ateistának vagy hitetlennek.
Igazában csak az lehet ateista, aki teljes
komolysággal mondja sekélyesnek az éle­
tet. Ezzel Tillich néhány hagyományos ha­
tárvonalat lebont, és ebből következik
gyakran idézett állítása: „a vallás alkotja a
kultúra lényegét, a kultúra pedig a vallás
formáját”.
Tillich kora egyik legbefolyásosabb és
egyben legvitatottabb teológus-filozófusa
volt. Hatása mára talán alábbhagyott, de
Istenről alkotott fogalmát sokan magu­
kévá teszik. Nézeteit John Robinson a
Honest to God (Isten igazában; 1963) című
munkájában népszerűsítette. Újabban Don
Culpitt hevesen támadta az Istenről szóló
hagyományos keresztyén tanítást a Taking
Leave o f God (Búcsú Istentől; 1980) című
könyvében, melyben egyfajta, a Tillich-
éhez hasonlítható, „keresztyén-buddhista"
Isten-fogalmat szorgalmaz. Az egyházon
belül ma is számosán beszélnek úgy Isten­
ről, hogy közben az Istenről mint élő Léte­
zőről alkotott hagyományos keresztyén
fogalom tekintetében ateistának mondják
magukat.
Folyamatteológia
Újabb fejlemények
Ma számos protestáns teológus követi a liberális, evangéliumi, neo-ortodox
vagy egzisztencialista hagyományt. Mások új szemléletmódot alakítottak ki.
A folyamatteológia új Isten-fogalommal állt elő. Moltmann és Pannenberg
pedig önálló utakon jár.
Folyamatteológia
Az alakuló Isten
Az I. világháború után Alfréd N. Whitehead,
Charles Hartshorne és mások kidolgozták
az úgynevezett folyamatfilozófiát, melynek
részét képezi egyfajta istenfogalom. E filo­
zófia hatására alakult ki az Egyesült Álla­
mokban befolyásos folyamatteológia. Legis­
mertebb szószólói: J. B. Cobb, S. M. Ogden
és W. N. Pittenger. Hasonló eszmei irá­
nyultságot fedezhetünk föl a római katoli­
kus *Teilhard de Chardin írásaiban.
A *görög bölcselet a létezést és az állan­
dóságot tartotta elsődlegesnek, a létesü-
lést és a változást azonban másodlagosnak
és viszonylagosan valótlannak. Ez azt
jelentette, hogy Istent változatlannak, az
érzelmektől és a szenvedéstől mentesnek,
a létesülés és a változás világától távolinak
gondolták el. A megváltás egyet jelentett a
létesülés világától való menekülés folya­
matával és az Istenre jellemző szenvtelen-
ség állapotával. Isten változatlan örökké­
valóságban lakozik. Kívül van az időn,
mely másodlagos és ideiglenes jelenség. E
filozófiai elmélet következményeit az ön­
magunkról alkotott kép megfontolásával
mutathatjuk be. Egyén vagyok-e „én”, aki
nagyjából hetven esztendőn át különféle
tapasztalatokat és helyzeteket élek át? Ha
igen, akkor mit takar ez az „én”, hiszen a
hetven év leforgása alatt drámai változáso­
kon esem át? A folyamatfilozófia az elsőd­
leges, leginkább valóságos dolognak nem
az „én”-t mint az időn áthaladó egységet
vagy egyént, hanem az életem folyamatát
235
alkotó tapasztalatok sorozatát tartja. Az
időn áthaladó „én” mint egyén eszméje
nem jelent illúziót, csak elvonatkoztatást.
Az elsődleges valóságot életem folyamata
alkotja: az „én” mint egyén gondolata nem
más, mint másodlagos elvonatkoztatás. A
folyamatfilozófia a folyamatot, a létesülést
és a változást tekinti elsődlegesnek és
végsőnek, homlokegyenest ellentmondva
a görög felfogásnak. A folyamatfilozófia
tökéletesen beleillik a modern világba,
melyben a valóság az evolúció összefüg­
gésében mutatkozik meg, mozog, kibonta­
kozik, nem pedig áll és „adott”.
A görög felfogás Istent abban az érte­
lemben tartja örökkévalónak, hogy az időn
kívül áll, változatlan és állandó, oka min­
dennek, de nem hat rá semmi („mozdulat­
lan mozgató”). Ez azonban szemben áll a
Biblia Istenével, aki cselekszik, viszonyul
hozzánk, időben élőkhöz, dinamikusan be­
kapcsolódik a világ dolgaiba, és oly m érté­
kig hat rá népe, hogy bánkódik rajta. A ha­
gyományos filozófiai teológia elfogadja Is­
ten görög eszméjét, és ezt igyekszik ösz-
szebékíteni a bibliai képpel. *Anzelm nyíl­
tan fölteszi a kérdést: hogyan lehet Isten
egyszerre könyörületes [ahogy a Biblia ta­
nítja] és szenvtelen [ahogy a filozófia tanít­
ja]? A válasz így szól: Isten könyörületes
tapasztalatunk szemszögéből nézve, de
nem könyörületes tulajdon léte szemszö­
géből nézve.
Mert ha reánk tekintesz nyomorultakra,
m i érezzük könyörületességed ránk-hatását,
de Te nem érzed Rád-hatását. Egyrészt tehát
könyörületes vagy, mert megmented a nyo­
236 Keresztyén gondolkodás a modern világban
morultakat és megbocsájtasz az ellened vét­
kezőknek; másrészt pedig nem vagy könyö­
rületes, amennyiben nem érint Téged a nyo­
morúsággal való együttszenvedés semmine­
m ű érzelme.
Anzelm: Proslogion 8
Ez nem bibliai paradoxon, hanem csupán
bemutatja a könyörületes Isten (bibliai)
képének és a szenvtelen Isten (görög)
képének feloldhatatlan konfliktusát.
A folyamatteológia elutasítja a klasszi­
kus teizmust, és helyébe Isten „kétpólu­
sú” fogalmát állítja. Ez az „elvont létezés”
és a „konkrét ténylegesség" megkülön­
böztetésén alapul. Balczó András öttusa
világbajnok „elvont létezése" abban áll,
hogy ragyogó sportoló, ez azonban külön­
féle „konkrét ténylegességekben” nyilvá­
nul meg, azaz nagyszerűen lovagol, lő,
úszik stb. A folyamatteológia hajlandó elis­
merni Istennek mint örökkévalónak, válto­
zatlannak és minden okozójának görög
eszméjét, de csak elvont létezésére utalva.
Isten abban az értelemben örökkévaló,
hogy mindig volt és mindig lesz. Csakhogy
velünk együtt utazik az időben. Most Isten
számára 1996 a múltba tartozik, 2096 pedig
a jövőbe. Isten abban az értelemben nem
változik, hogy szeretete állandó marad, de
nem marad mozdulatlan és tétlen. 0 az oka
mindennek, m ert minden tőle kapja létezé­
sét és tőle függ. De terem tése kihat rá. A
világmindenségnek valóságos, bár korláto­
zott szabadságot biztosít, hogy mi lehes­
sünk az ok, ő pedig az okozat. Ha elutasí­
tom, meg is bántom őt. így kapjuk Isten
„kétpólusú” felfogását: Isten tehát egy­
szerre ok és okozat.
Isten folyamatfilozófiai felfogását gyak­
ran mondják „panteizmusnak” vagy „neo­
klasszikus teizmusnak”. Isten nem kerül a
világ hatása alá (klasszikus teizmus), de
nem is azonosul a világgal (panteizmus),
hanem Isten és a világ kölcsönösen hat
egymásra. Mindaz, ami történik, Istenben
történik: a világ nem más, mint Isten te s­
te. Úgy viszonyul Isten a világhoz, akár az
elme a testhez. Isten és a világ együtt ha­
lad át az időn.
A folyamatteológia ékesszólóan és bibli­
kusán tiltakozik a klasszikus teizmus ellen,
és úgy véli, visszatérést jelent a bibli-
kusabb Isten-felfogáshoz. A klasszikus te­
izmus ellen felhozott folyamatteológiai é r­
vek többsége érvényesnek látszik, és ma
már általánosan elismerik a görög bölcse­
let Isten-fogalmának és a bibliai Istenkép­
nek a kibékíthetetlen ellentétét. Sajnálatos
módon azonban a folyamatteológia is be­
leesik a klasszikus teizmus hibájába, mivel
engedi, hogy filozófiai kiindulása eltorzítsa
Isten-értelmezését. Ez világosan kitűnik
két példából:
1. A folyamatteológia tagadja, hogy Isten
ismeri a jövőt, mondván, hogy az még nem
létezik. Isten mindentudó, ez azt jelenti,
hogy Isten minden létezőt és minden meg-
ismerhetőt ismer, de nem jelenti azt, hogy
ismeri a még nem létezőt. Abban minden­
ki egyetért, hogy a mindentudó Isten nem
tudja VIII. Henrik hetedik (soha nem léte­
zett) feleségének nevét. Ehhez hasonlóan
az, hogy nem ismeri a (még nem létező) jö­
vőt, nem ássa alá mindentudó mivoltát.
Csakhogy a Biblia olyan képet fest, hogy
Isten igenis ismeri a jövőt. Ennek mélyén
Istennek az időhöz való viszonya rejlik. Ha
a klasszikus teizmus azt a hibát követi el,
hogy Istent az időn kívülre helyezi, akkor a
folyamatteológia abban téved, hogy mint
rabot bezárja az időbe: az idő uralja őt is,
akárcsak minket, minthogy Isten velünk
együtt utazik az időben. Ha komolyan
vesszük Istennek mind az immanenciáját,
mind a transzcendenciáját, akkor úgy kell
felfognunk őt, mint aki egyaránt tevéke­
nyen cselekszik az időben, és meghaladja a
mi időnket. Kissé köznapi hasonlattal szól-
 Moltmann
va Isten nem az úton mellettünk haladó
rendőrautóhoz, sem pedig a távolról, az ű r­ A megfeszített Isten
ből bennünket figyelő műholdhoz, hanem
egy helikopterhez hasonlítható, amely ve­ Jürgen Moltmann 1926-ban Hamburgban
lünk együtt tud haladni az úton, de föl is
emelkedhet a magasba.
2. A folyamatteológia elutasítja a klasz- meg, mint írta: „én lettem felvilágosult
szikus teizmus azon állítását is, hogy a te­
remtés nem hathat Istenre, de ebben az el­
utasításában odáig megy, hogy Istent a vi­
lágegyetemtől függővé teszi. Gyakran
mondják, hogy Istennek szüksége van a vi­
lágmindenségre, és hogy a világmindenség
örökkévaló. De a Biblia szerint Isten hívta
életre a mindenséget a semmiből. Amíg a
bibliai szemlélet szerint Isten egyfelől hat a
világra és a világ hat rá (miként a folyamat­
teológia állítja), másfelől azonban Isten füg­
getlen a világtól, nem pedig függ tőle, mi­
ként az elme-test hasonlat fölveti.
A folyamatteológia friss, megvilágító
erővel szemléli a Biblia Istenképét. De mi­
helyt megengedjük, hogy a folyamatfilozó­
fia irányítsa Isten-fogalmunkat és cenzú­
rázza a bibliai beszámolót, a folyamatteoló­
gia éppúgy eltorzítja a bibliai tanítást, mint
a görög bölcselet tette.
Mivel az egész létezés... nem más, m int
„létesülés " és „kötődés ” - amely folyamatnak
társas jellege van a folyamatteológia Istent
mint az ilyen kategóriák fő példáját a létesü­
lés és a kötődés legfőbb esetének veszi. Az
előbbivel voltaképpen ahhoz ragaszkodik,
hogy Isten nem áll annyira felette az időbeli
egymásutánnak, hogy a történelmet semmit­
mondónak lássa... Az utóbbi (a kötődés)pe­
dig éppen azért igaz Istenre nézve, mert oly
szoros viszonyban áll a világgal, hogy közte és
a világ között „adok-veszek” kapcsolat áll
fönn... Isten hatása alá kerül a történteknek.
W. N. P ittinger : P icturing G od (Képet
alkotni Istenről 4. fejezet)
237
Jürgen Moltmann
született. 1945-től 1948-ig hadifogoly volt
Belgiumban és Angliában. Ez idő alatt tért
hamburgi családom első fekete báránya”.
1952-ben, teológiai tanulmányai után lelki-
pásztorként szolgált. 1958-ban a wupper-
tali szeminárium professzora lett, ezt kö­
vetően 1967-től a tübingeni egyetemen ta­
nított rendszeres teológiát. Felesége, Eli-
sabeth Moltmann-Wendel a ^feminista
teológia ism ert szerzői közé tartozik.
Moltmann igen termékeny szerző. Fő
műveit két csoportra oszthajuk. Első há­
rom jelentősebb munkájában azt a célt tűz­
te maga elé, hogy „a teológiát mint egészet
egy sajátos nézőpontból” vizsgálja. E
kötetek számos ragyogó és friss meglátást
tartalmaznak a keresztyén hitről, ugyanak­
kor az egy nézőpontúság elkerülhetetlenül
egyoldalúságokhoz vezetett. Moltmann ez­
után „Messiási teológia” címen új soro­
zatot, „rendszeres teológiai hozzászóláso­
kat” jelentetett meg. E kötetek annyiban
rendszeresek, hogy a különböző tanításo­
kat egyenként, alaposan elemezve végig­
veszik. De megmaradnak „hozzászólások­
nak” - egy sajátos teológusi nézőpontot
képviselve -, és nem alkotnak kerek dog­
matikai rendszert. Más szóval Moltmann
nem kívánja megismételni *Barth Kirch-
liche Dogmatikait.
Első jelentős munkájában, a Theologie
dér Hoffnung-bm (A remény teológiája,
1964; magyarul: A reménység fényei - válo­
gatás), a keresztyén hitet általában az eljö­
vendő reménység, és különösen Krisztus
feltámadása szemszögéből vizsgálja. E
könyvével egycsapásra megalapozta hírne­
238 Keresztyén gondolkodás a modern világban
vét, mint a Barth és *Bultmann utáni teo­
lógusnemzedék egyik legkiválóbb tagja. A
bibliai teológia ekkor már jó ideje fölismerte
az eszkatológiának (a végidőkről szóló taní­
tás) az Újtestamentumban betöltött döntő
szerepét, hogy ugyanis ez nem csupán az
idők végének eseményeivel kapcsolatos
hitet, hanem az egész keresztyén teológiát
formáló tényezőt jelent. Moltmann volt az
egyik első dogmatikus, aki ebben a megvi­
lágításban magyarázta a teológiát. Fölpana­
szolja, hogy a végső dolgokról szóló tanítás­
nak „az utolsó napra” való vonatkoztatása az
eszkatológiát holmi teológiai mellékletté, a
rendszeres teológia utolsó, a többivel össze
nem függő fejezetévé tette. Moltmann az
eszkatológiát ismét a teológia középpontjá­
ba kívánja állítani.
A keresztyénség az elejétől a végéig, s nem
csupán az epilógusban, nem más, m int esz-
katológia, reménység, előre néz és előre megy,
és ezértforradalmasítja és átalakítja a jelent.
A z eszkatológia nem pusztán egyik eleme a
keresztyénségnek, hanem médiuma, min­
denben eligazító kulcsa magának a keresz­
tyén hitnek, eszkatológiai ragyogás tölt be
mindent itt, a várt nap hajnalán... Eszka­
tológiai szemlélet jellemez minden keresztyén
igehirdetést, minden keresztyén életet és az
egész egyházat.
T heologie dér H offnung , b ev ezetés
Az eszkatológiai távlat a kinyilatkoztatás
ígéreteként, a jövendő rem énységeként
való értelm ezését jelenti. Ez veti meg az
alapját a missziónak, mely átalakítja a vilá­
got az ígért új terem tést megelőlegezve.
Az egyház olyan, „akár egy nyílvessző, ki-
küldve a világba, a jövő felé m utat”. A ke­
resztyén misszió célja nem csupán a sze­
mélyes „lelki” üdvösséget foglalja magá­
ban, hanem a remélt igazságosság megva­
lósítását, az emberiség társadalmi felelős­
ségtudatának felébresztését és az egész
teremtés békéjét is. Az Istennel való meg­
békélésnek ezt a „másik oldalát” a keresz­
tyén egyház elhanyagolta, mondja
Moltmann. Az egyháznak társadalmi válto­
zásért kell dolgoznia a jelenben, a jövő re ­
ménysége alapján. Az Újszövetség az eljö­
vendő isteni üdvösség várásában nem
m entséget lát a mai tétlenségre, hanem
bátorítást, „hiszen tudjátok, hogy fáradozá­
sotok nem hiábavaló az Úrban” (lK or
15,58). A társadalmi cselekvés a keresz­
tyén reménységen alapul. A reménység
teológiája igen nagy hatással volt az
*Egyházak Világtanácsára és a *felszaba-
dítás teológiájára.
A Dér gekreuzigte Gott (A megfeszített Is­
ten; 1972) a kereszt szemszögéből tárgyal­
ja az Istenről szóló tanítást. Ez a világtól
távoli, szenvtelen Isten eszméinek a végét
jelenti. A keresztyén Isten nem más, mint a
szeretet szenvedő Istene. Moltmann annyi­
ban elfogadja Isten változatlanságát és
szenvtelenségét, hogy Istent valami rajta
kívül álló dolog nem kényszerítheti a válto­
zásra vagy szenvedésre. De ez nem zár ki
két másik lehetőséget. Isten szabadon
megváltoztathatja magát, de ami ennél is
fontosabb, hogy Isten engedi másoknak,
hogy megváltoztassák őt; engedi, hogy má­
soktól szenvedjen. Ez nem csorbítja fel­
ségét. Isten nem külső kényszerből vagy
gyengeségből, hanem szeretetből szenved,
éspedig tevékenyen szenved. Isten önként
kiteszi magát annak, hogy teremtményei
hassanak rá. így a szenvedést elfogadja,
szabadon és szeretetből szenved, nem pe­
dig akaratlanul. Ilyen szenvedés nélkül
nem beszélhetünk a szeretet Istenéről. A
szenvedő Istennek ezt a gondolatát Molt­
mann összefüggésbe hozza a zsidóság
tapasztalatával, Elie Wieselnek, a vészkor­
szak egyik túlélőjének könyvéből idézve.
Az SS-ek felakasztottak két zsidó férfit és
egy ifjút az egész tábor előtt. A férfiak hamar
meghaltak, de az if]ú haláltusája legalább fél­
Moltmann
óráig tartott. „Hol van most Isten? Hol van
most?” kérdezte valaki mögöttem. Az ifjú kín-
szenvedése a kötélen nem akart megszűnni, és
a mögöttem álló megint felkiáltott: „Hol van
most Isten? ”Én pedig magamban hangot hal­
lottam: „Hol van? Hát itt. Itt függ az akasz­
tófán...’’
D ér gekreuzigte Gon; 6:9
„Minden más válasz istenkáromlás lett
volna - vonja le a következtetést Molt­
mann -, e gyötrelemre nem lehet más
keresztyén választ adni.”
A Kirche in dér Kraft des Geistes-ben
(Egyház a Lélek hatalmában; 1975),
Moltmann pünkösd és a Szentlélek szem­
szögéből vizsgálja az egyháztant. Az egy­
háznak nyitottnak kell lennie: „nyitottnak
Isten és az ember iránt, és nyitottnak az Is­
ten és az ember jövője iránt”. Az egyház­
nak tehát meg kell újulnia a gyorsan válto­
zó világban. Ámde „ma nem arra van szük­
ség, hogy az egyház pontosan alkalmaz­
kodjék a megváltozott társadalmi viszo­
nyokhoz, hanem hogy Jézus Lelke, az eljö­
vendő ország ereje által belül újuljon meg.”
Talán joggal mondják Moltmann-nak ezt a
könyvét többi művéhez képest kevésbé
mélyenszántónak.
Moltmann első három könyvének mind
gyengesége, mind erőssége az, hogy a teo­
lógia egészét egy szűkös és sajátos néző­
pontból tekinti. Későbbi könyveiben Molt­
mann a hibát kiküszöböli, korábbi meglátá­
sait sikeresen építi be egy kiegyensúlyo­
zottabb és átfogóbb távlatba. Az új sorozat
első kötetében, a Trinitat und Reich Gottes-
ben (A Szentháromság és az Isten országa;
1980) különösen A Megfeszített Isten né­
hány témáját fejleszti tovább. Az Isten
szenvtelenségéről szóló tanítást részlete­
sebben dolgozza ki. A Megfeszített Istenben
a Szentháromságot a kereszt eseményére
és különösen is az elhagyatott Jézus felki­
áltására alapozta. A Szentháromság és az
239
Isten országában ezt kiterjeszti, és a Szent­
háromság-tant a Fiú „teljes”, a m egteste­
süléssel kezdődő és a parúsziában végződő
történelmére alapozza.
Moltmann szakít azzal a nyugati hagyo­
mánnyal, amely Isten egységével kezd,
majd továbbmenve rákérdez háromságára.
Moltmann ezzel szemben „Isten trinitárius
történelmével” kezd, dinamikusan bemu­
tatva a három személy együttes cselekede­
teit a világ terem tése és megváltása során.
Ennél fogva dolgozza ki „a Szentháromság
társadalmi tanítását”, melyben a háromság
tényét komolyan veszi. A könyv írása köz­
ben Moltmann erős ihletet kapott Andrej
Rubljov, a nagy XV századi orosz ikonfestő
„Szentháromság” című ikonjától, mely a
Szentháromságot mint három tökéletes
benső összhangban ülő személyt (a Szent-
háromság ószövetségi előképét, az Ábra­
hámot meglátogató három férfit, lM ózes
18,1-15) ábrázolja. Moltmann azt állítja,
hogy Isten egységének a hangsúlyozása
önkényes és elnyomó rendszerekhez ve­
zetett mind az egyházban, mind a társada­
lomban. Ezzel szemben ő a Szentháromság
társadalmi tana révén és *Gioacchino da
Fiore eszméiből merítve alkotja meg az
„Isten országa trinitárius tanát”, illetve a
„szabadság trinitárius tanát”. A Szenthá-
romság-tan nem az elvont teológiai elmél­
kedést szolgálja, hanem megveti az alapját
az egyház mai társadalomfelszabadító
missziójának.
Az 1985-ös Gott in dér Schöpfung (Isten
a teremtésben) című művében Moltmann a
„teremtés ökológiai tanát” fejti ki. Korábbi
köteteiben azon igyekezett, hogy teológiá­
jának politikai vetületét írja le; e mostani
és a következő kötetében az ökológiai k é r­
désekre összpontosít. A jelen válság - írja
- Isten immanenciájának kihangsúlyozását
kívánja meg, transzcendenciájának a múlt­
ban uralkodó hangsúlyozásával szemben.
240 Keresztyén gondolkodás a modem világban
Ilyenformán Moltmann a Szentlélekre
összpontosít, akit a terem té st belakó
Istennek fog föl. Nemcsak azt kérdezi, mit
jelent a mindenségnek az, hogy Isten
terem tette, hanem azt is, hogy mit jelent
Istennek, hogy ő a teremtő. Ez a könyve,
miként a többi is, a zsidó teológiával való
szoros kapcsolatáról tanúskodik.
1989-es Dér \Vég Jesu Christi (Jézus
Krisztus útja) című kötetében Moltmann
más szemszögből és sok irányból közelíti
meg Jézus Krisztus személyét, szem előtt
tartva az ökológiai aggályokat. A „poszt­
modern” világ számára kíván ebben új
szemléletmódot kidolgozni, különösen az
olyan kortársi kérdésekre összpontosítva,
mint a szegénység, a nukleáris fenyegetés
és az ökológiai válság. Igyekszik építeni a
Jézus Krisztussal kapcsolatos hagyomá­
nyos felfogásokra, miközben a jelen hely­
zetről szól. Mint minden könyvében a
Theologie dér Hoffnung óta, a hangsúly eb­
ben is a jövő reménységére esik. Ahogy a
könyv címe is sugallja, Moltmann nemcsak
a helyes Krisztus-szemléletre, hanem Jé­
zus etikai tanítására, a „christopraxisra" is
figyel. A hegyi beszéd tanítását nem
csupán a magánéletre, hanem a közéleti és
politikai küzdőtérre is alkalmazza.
Wolfhart Pannenberg
Történelemben gyökerező hit
Wolfhart Pannenberg 1928-ban született az
akkor németországi Stettinben (ma: Szcze­
cin, Lengyelország). A háború után a berli­
ni és a göttingeni egyetemen tanult, és ez
idő alatt keresztyén hitre tért. 1950-ben
Bázelbe ment, hogy *Barth Károlytól ta­
nulhasson. Egy év múlva átment Heidel-
bergbe. Ott csatlakozott egy fiatal kutatók­
ból álló csoporthoz, mely később a „Pan­
nenberg kör” nevet kapta. A beszélgeté­
sek és viták nyomán a csoport kiadta az
Offenbarung als Geschichte (A kijelentés
mint történelem; 1961) című közös kiad­
ványt. A csoport rendszeresen találkozott
1969-ig, amikor azonban a feltámadás tör­
ténetisége körüli nézeteltérések aláásták a
közös munkát. Pannenberg még 1955-ben
előadó lett a heidelbergi egyetemen. 1958-
tól a rendszeres teológia professzoraként a
wuppertali szemináriumon tanított, ahol
egy darabig *Moltmannak is kollégája volt.
Ezután 1961-től a mainzi egyetemen adott
elő rendszeres teológiát, majd 1968-tól a
müncheni egyetemen oktatott.
Pannenberg ugyancsak erősen Barth ha­
tása alá került, de némely ponton vitatta
nézeteit. Különösen azt a kísérletét utasít­
ja el Barthnak, *Bultmannak és másoknak,
hogy elszakítsák a teológiát a történetkriti­
kától. Ellenezte azt a XX. századi hajlamot,
mely eltekint a „történelmi Jézustól” (a
történetkritika által bemutatott Jézus-kép­
től), és a teológiát kizárólag a „hit Krisztu­
sára” (a korai egyház által hirdetett Jézus­
ra) alapozza. Pannenberg ragaszkodott ah­
hoz, hogy a teológia a történelmen alapul­
jon, és nyitott legyen más tudományágak
vizsgálódása előtt. Azt állítani, hogy egy
olyan esemény, mint Krisztus feltámadása,
csak a hit számára hozzáférhető, annyi,
mint kivonni az evangéliumot az emberi
tudás piacáról és a teológiát a beavatottak
ezoterikus tudományává tenni.
A kijelentésről kialakított gyökeresen új
elgondolását Pannenberg az Offenbahrung
als Geschichte-ben hét dogmatikai tételben
adja elő. A kijelentés a történelem től
elszakító neo-ortodox és egzisztencialista
felfogással szemben Isten kinyilatkozta­
tását a történelem eseményeibe - különö­
sen Jézus Krisztus személyébe és főként
feltámadásába - helyezi. Barth hevesen el­
lenállt a feltámadás történetiségét bizonyí­
tó minden kísérletnek, szemében a feltá­
Pannenberg
madáshoz csak a hívő ember férkőzhet.
Pannenberg szerint ez a nézet a teológiát a
hívő ember magánelméletévé teszi, mely
elszakad minden más emberi tudásfor­
mától. A keresztyén hit így csupán a cso­
porton belüliek igazává válik. Pannenberg
ragaszkodik ahhoz, hogy a keresztyénség
állításai és különösen a feltámadás törté­
netisége nyitva álljon a bizonyító eljárások
előtt. Állítása szerint a bizonyítékok vilá­
gosan Krisztus feltámadására vallanak.
Hinni Jézus feltámadásában egyszerűen
annyi, mint elismerni az előttünk álló igaz­
ságot. Az igazság elfogadása „term észete­
sen következik a tényekből”. Ha az igazság
el van rejtve a legtöbb ember elől, ez nem
azért van így, hogy értelm üket a tudás más
eszközeivel kelljen kiegészíteni, hanem
azért, hogy „értelmüket a helyes látás vé­
gett használják”. A hit nem olyasvalami,
ami a feltámadás eseményéhez hozzáren­
delődik: a hitet maga az esemény ébreszti
föl. Vajon nem válik-e ezáltal feleslegessé a
hit? Nem. A történetkritika nem bizonyos­
ságot, hanem eshetőségeket terem. Nem
bizonyítható, hogy az ókori történetírók
nemcsak kitalálták-e Julius Caesar alakját,
hogy megtréfálják vele az utókort. Ez a fel-
tételezés igen valószínűtlennek látszik, de
az ellenkezőjét nem lehet bebizonyítani. A
történetkritika a bizonyítékok alapján a fel­
támadás valószínűségét mutatja ki. A hit
meghaladja a tudást (de nem mond neki el­
lent) azzal, hogy a bizonyosságot adja ne­
künk. Ehhez hasonlóan észérvekkel kimu­
tathatom feleségem szinte bizonyos hűsé­
gét, de iránta való bizalmam meghaladja e
csupán valószínűsíthető véleményt, és így
válik fenntartás nélküli hitté. Bár az ilyen
hit meghaladhatja a bizonyítékokat, szilár­
dan a mindenkinek hozzáférhető bizonyíté­
kokon alapul.
Pannenberg szemében a kijelentés a tör­
ténelemben is föllelhető, a történelemnek
241
nemcsak az „üdvtörténet” című fejezeté­
ben, hanem az egészben, az egyetemes
történelemben. Ez azt jelenti, hogy Isten
kinyilatkoztatása csak a történelem végén
válik teljessé. De nem kell sötétben tapo­
gatóznunk. „Jézus sorsában a történelem
vége előre, megelőlegezetten tapasztalattá
válik.” Jézus feltámadásával a történelem
vége voltaképpen már be is következett,
„mert a történelem vége a mindenség
szintjén ismétli majd meg a Jézussal tör­
ténteket”. Következésképpen nem várható
további isteni kinyilatkoztatás. Isten persze
továbbra is, Jézus ideje után is kijelenti ma­
gát a történelemben, „de nem alapvetően új
módon, hanem csak úgy, mint aki már egy­
szer kijelentette magát Jézus sorsában”.
Pannenberg nagyszerűen helyreigazítja
a XX. századi teológia legfontosabb irány­
zatait. A feltámadás mint objektív, igazol­
ható esemény hangsúlyozásával helyreál­
lítja a teológia és a történelem kapcsolatát.
Ugyanakkor nem szabad megfeledkeznünk
arról, hogy a hit több, mint a bizonyítékok
racionális értékelése. A Jézus Krisztusra
adott válaszunknak erkölcsi és lelki vonat­
kozása is van. „Az ítélet pedig azt jelenti,
hogy a világosság eljött a világba, de az em ­
berek jobban szerették a sötétséget, mint a
világosságot, m ert a cselekedeteik gono­
szak” (Jn 3,19). Ezért nem mondhatja sen­
ki: „»Jézus Ur«, csakis a Szentlélek által”
(lKor 12,3).
Pannenberg számos könyvet írt az évek
során, de közülük a legismertebb és talán a
legnagyobb a Jesus - Gott und Mensch (Jé­
zus - Isten és ember; 1964). Ebben azt fej­
tegeti, hogy a krisztológiát, a Jézus Krisz­
tusról szóló tanítást kétféleképpen közelít­
hetjük meg. Az egyikben a „krisztológia fe­
lülről jön”, elindul Isten Fiától, és azután
megkérdezi, hogyan s miért lett belőle em­
ber. A másikban a „krisztológia alulról
jön”, elindul a Názereti Jézus nevű ember­
242 Keresztyén gondolkodás a modem világban
tői, és azután megkérdezi, mi módon volt ő
Isten. Pannenberg az előbbi megközelítést
elutasítja. A „felülről jövő krisztológia”
eleve feltételezi Krisztus isteni mivoltát,
holott ma a krisztológia legfőbb feladata
pontosan az volna, hogy bebizonyítsa iste­
ni mivoltát. A „felülről jövő krisztológia”
ugyancsak csökkenti a történelmi Jézus
iránti érdeklődést, mivel elsősorban arra a
kérdésre összpontosít, hogy mi módon
egyesülhet egy személyben „a két term é­
szet”, az istenség és az emberség. Ezzel
szemben Pannenberg arra törekszik, hogy
„alulról induljon el", a történelmi Jézustól,
és innen jusson el annak istenségéhez. Is­
tenségét a feltámadás bizonyítja. „Ha Jé­
zus, miután halottaiból feltámadt, felment
Istenhez, és ha ezáltal elkezdődött a törté­
nelem vége, akkor Isten Jézusban jelentet­
te ki magát.” A feltámadás bizonyítja Jé­
zusnak az Atyával való egységét. Ezzel iga­
zolja Isten minden korábbi állítását, amely
máskülönben mind üres malaszt maradt
volna. így Pannenberg a megtestesülést,
Isten emberré válását, a krisztológia kö­
vetkezményének, nem pedig kiindulásá­
nak látja.
A z Istennel való kijelentett egységében - ez
alkotja Jézusnak a saját istenségét -Jézus to­
vábbra is különbözik Istentől m int Atyjától.
Ebből indul ki a Szentháromság-tan.
J esus - G ott und M ensch , 4. fejezet
Feminista teológia
A XX. század a választójog nőkre való ki-
terjesztésének követelésével kezdődött.
Idővel jóval radikálisabb követelések is
megfogalmazódtak az igazságosság és az
egyenlőség egyéb területein is. Mindez
meghatározólag hatott az egyházra és a
teológiára, és a legszembeszökőbb módon
a nők felszentelésének kérdésében nyilvá­
nult meg. A teológiát azonban talán még
ennél radikálisabb kihívás érte az Isten
mint Atya ábrázolásában és a hímnemű
megváltó fogalma tekintetében. Sokan vi­
askodnak azzal is, hogy a hagyományos ke-
resztyénség döntően patriarchális volt, a
férfiuralmon alapult, és a nőkre nyilvánva­
lóan alárendelt szerepet rótt. Jó példa erre,
hogy némely egyházatya állítása szerint
csak a hímnemű bírja Isten teljes képét. A
feminista teológia, miként a *felszabadítás
teológiája is, igen tág fogalom, számos
irányvonalat foglal magában.
Némelyeket a feminista meggyőződés a
keresztyén hit elutasítására ösztönzött. Kö­
zülük a korábbi római katolikus Mary Dalyt
kell megemlítenünk, aki a The Church and
the Second Sex (Az egyház és a második
nem; 1968) című könyvével jelentékenyen
hozzájárult a feminista teológiához. Am mi­
re megírta a Beyond God the Father (Túl az
Atya Istenen; 1973), búcsút mondott a ke­
resztyén hitnek. Nem hitt immár azoknak,
akik szerint a Bibliát ki lehet szabadítani a
patriarchális hagyományból. „Érdekes len­
ne elmélázni egy »depatriarchizált [atyáta-
lanított] Biblia« terjedelmén. A menthető
anyagból talán futná egy érdekes brosúrára."
Ezzel szemben az ugyancsak római ka­
tolikus Rosemary Radford Ruether, talán
az egyik legtermékenyebb feminista teoló­
gus, azon igyekezett, hogy nyomon köves­
se a keresztyén hagyományon belül felta­
lálható nem patriarchális lehetőségeket. A
The Liberation of Christology Jrom Pat-
riarchy (A krisztológia felszabadítása a pat­
riarchátus alól) című tanulmányában azt
fejti ki, hogy Jézus az örömhírt a megve-
tetteknek, köztük a nőknek is hirdette. A
feltámadás első tanúi nők voltak. Jézus ma­
gatartása felborította a bevett hatalmi hie­
rarchiát. Az egyháznak azonban kora pat­
riarchális, hierarchikusan berendezett tár­
sadalmához kellett alkalmazkodnia. Ez két
Feminista teológia
szemléletmódhoz vezetett. Az egyik to­
vábbra is hangsúlyozta az egyenlőséget,
azt az eljövendő kor előzményének tartot­
ta, és összekapcsolta a cölibátus gyakorla­
tával. A másik szemlélet magáévá tette a
patriarchális és hierarchikus társadalmi
szerkezetet. Az első szemlélet később eret­
neknek nyilvánított csoportok kialakulásá­
hoz vezetett. Ugyanakkor az egyház főára­
mán belül megteremtette a szerzetesi moz­
galmat, bár a patriarchális hierarchiának alá­
rendelten. A protestantizmus felszámolta az
első szemléletmódot, és ezzel megerősí­
tette a patriarchális hangsúlyt. Az „eszka-
tológikus ellenkultúra” azonban újból fel­
tűnt a különböző szekták képében. Ruether
azt sürgeti, hogy lépjünk túl a mindkét
szemléletmódot meghatározó előfeltevé­
sen, hogy ugyanis a patriarchátus jelenti a
természet eredeti rendjét. Be kell végre lát­
nunk, hogy az eredeti rend az egyenlőségen
alapult, és a patriarchális állapot eltorzította
a természetet. A megváltás ily módon hely­
reállítja az eredeti, autentikus és egyenlő­
ségen alapuló természetet.
Nagy visszhangot váltott ki Elisabeth
Schüssler Fiorenza In Memory o f Her-]e
(Az ő [nőnem ben] emlékezetére; 1983),
melynek címe a Márk 14,9-re utal. Fioren­
za szerint föl kell ismernünk a nőknek a
korai egyházban betöltött jelentős szere­
pét, amely felett a férfi egzegéták többnyi­
re elsiklanak. „A keresztyén feminista teo­
lógia és bibliai értelm ezés egyre inkább új­
ból fölfedezi, hogy a keresztyén evangéliu­
mot nem lehet meghirdetni, ha elfeledke­
zünk a női tanítványokról és tetteikről.”
Könyvének két célja van: „rekonstruálni a
korai keresztyén történelm et mint a nők
történelmét, s nemcsak azért, hogy a korai
keresztyén történelembe visszakerüljenek
a női történetek, hanem azért is, hogy ez a
történelem mint a nők és férfiak történel­
me visszanyerhető legyen”.
243
Végül a feminista teológia evangéliumi
irányzata azon igyekszik, hogy a feminista
kérdést beépítse a Öiblia tekintélyének va­
ló engedelmesség és az evangéliumi meg­
győződéshez való hffség keretébe. E szem­
léletmód legjelesebb brit képviselőjeként
Elaine Storkeyt érlelhetjük ki. A What's
Right with FeminisW (Miben van igaza a
feminizmusnak; 1985) című munkájában
bibliailag megalapozott keresztyén femi­
nizmust szorgalmaz, mely amolyan „har­
madik útként” helyezkedik el a keresztyén
antifeminizmus és a bibliai tanítástól elsza­
kadó feminizmus között.
A keresztyén feministák nem akarnak be­
lebonyolódni valamifék hatalmi harcba a fér­
fiakkal. Ez tökéletesén idegen volna prog­
ramjuktól. Nem is akarnak holmi csupa nő­
nemű valóságot szerkeszteni, mely a kezét
mossa a másik nemntel való bármilyen kap­
csolat tekintetében. Viszont ahhoz sem fűlik a
foguk, hogy csendbén belesimuljanak a
„nőnek" nevezett skatulyába, és előírt kultu­
rális és lényegében vélte nem is biblikus érté­
kek szerint éljék életüket. A szabadság üze­
netét hozzák, és ez a férfiaknak is szól.
What’s right with fPminism?
Ilyen evangéliumi feminizmus jegyében
alakult meg Nagy-Britanniában a Mén, Wo-
men and God (Férfiak, nők és Isten) nevű
szervezet (ennek anierikai megfelelője a
Christians fór Biblicat Equality [Keresztyé­
nek a bibliai egyenlőségért]), mely szerint
a Biblia, miként a Gadata 3,28-ból is kitű­
nik, a nők és a férfiak, minden faji és etni­
kai csoport, minden gazdasági osztály és
korcsoport alapvető egyenlőségét tanítja.
Hitnyilatkozata, m ely sokban hasonlít a
többi evangelikál nyilatkozathoz, a követ­
kező pontokban fejezi ki a szervezet sajá­
tos álláspontját:
Hisszük a nők és a férfiak, minden nép,
osztály és korcsoport egyenlőségét és lényegi
méltóságát. Elismerjük, hogy minden sze­
244 Keresztyén gondolkodás a modern világban
mély Isten képére teremtetett, és minden sze­
mélynek ezt a képet kell tükröznie a hívők kö­
zösségében, a családban és a társadalomban.
Hisszük, hogy a nőknek és férfiaknak
szorgalmasan kell fejleszteniük és használ­
niuk Isten adta ajándékaikat otthonuk, egy­
házuk és családjuk javára, hiszünk a csa­
ládban, a cölibátusi egyedülállóságban és a
hűséges heteroszexuális házasságban, melyet
Isten m int mintát nekünk alkotott.
Amerikában a CBE-vel ellentétes szer­
vezetként működik a Council on Biblical
Manhood and Womanhood (Tanács a bibliai
férfiasságról és nőiességről), amely a férfi­
aknak a családban és az egyházban betöl­
tött vezető szerepét a nemek egymást ki­
egészítő, nem pedig egyenlő jellege alap­
ján képzeli el.
A feminista mozgalom gyökeres változá­
sokat idézett elő a nyugati társadalomban.
Bár a változások többsége (pl. a női válasz­
tójog) egyetemes elfogadásra talált, a nemi
különbségek kitartó valósága továbbra is
feszültségforrás maradt.
Newmann
A római katolikusok
A legutóbbi időkig a római katolikus egyház döntően elutasítólag viszonyult
a modern világhoz. XXIII. János pápa óta azonban kulcsszóvá lett a „moder­
nizálás”.
John Henry Newman
A tanfejlődés
John Henry Newman 1801-ben született
angol, protestáns családban. Tizenöt éves
korában néhány kálvinista írásmű hatása
alá került, és megtért: „Egy meghatározott
hitvallás ragadott magával, és elmémbe a
tanítás olyan benyomásait fogadtam, ame­
lyek Isten kegyelméből soha nem törlőd­
tek ki onnan, vagy homályosultak el”.
Oxfordban tanult, majd 1822-ben tagja lett
az Oriel College-nak. Itt protestáns evan­
géliumi meggyőződése megingott. Először
a liberalizmus irányába hajlott. Ám ezután
más irányú ösztönzést kapott John Keblé­
től. Keble hatására a korai egyházatyákat
kezdte olvasni, és ettől „katolikus” irányba
mozdult el gondolkodása.
1833-ban Keble elmondta híres prédiká­
cióját a „nemzeti hitehagyásról”, és hagyo­
mányosan ezt tekintik az úgynevezett ox­
fordi mozgalom89 kezdetének. A mozgalom
indulásához minden bizonnyal az is hoz­
zájárult, hogy az anglikán (állam)egyház-
nak bizonyos fokú fenyegetettséggel kel­
lett szembesülnie, amikor 1829-ben meg­
hozták a katolikusok emancipációjáról szó­
ló törvényt. Ennek nyomán katolikusok is
betölthettek közhivatali tisztségeket, ami­
nek főképpen a katolikus Írországban volt
jelentősége. Az oxfordi mozgalom a követ­
kező elvek mellett te tt hitet: a püspökség
mint az egyházkormányzat Istentől elren­
delt módja; az apostoli szukcesszió (utód-
lás) tana (a püspökök egyenes ágon öröklik
8 Nem tévesztendő össze a száz évvel későbbi,
azonos nevű evangéliumi lelkiségi mozgalommal.
245
az apostolok hatalmát); az egyház állami
beavatkozástól mentes önkormányzati jo­
ga; a szentségek fontossága, köztük a ke-
resztségben történő újjászületés dogmája,
Krisztus testének és vérének valóságos je­
lenléte az eucharisztiában, és az eucharisz-
tia mint Istennek ajánlott áldozat. Az ox­
fordi mozgalom számos tekintetben a ha­
gyományos óegyházi (high church) néze­
teket erősítette meg az anglikán egyház­
ban. Alapítói azonban gyökeresen új fordu­
latot hoztak, a korai egyházra való hivatko­
zással ugyanis a protestáns reformációt bí­
rálták. Némelyük egészen szélsőséges
hangot ütött meg a reformátorokkal szem­
ben. (Oxfordi ellenfeleik erre azzal vála­
szoltak, hogy közadakozásból emlékművet
állítottak a vértanú püspököknek, *Cran-
mernek, Latimernek és Ridleynek, ezzel
kényszerítve az oxfordi mozgalom tagjait
arra, hogy kiterítsék lapjaikat.)
Nézeteiket a mozgalom tagjai a Tracts
fór the Times (Traktátusok a kornak) című
kiadványaikban fejtették ki, ezért nevez­
ték őket „traktáriusoknak” is. A protes­
tánsellenes hangvételen sokan megütköz­
tek. Maga Newman, másokkal egyetem­
ben, ekkor még az anglikán egyházat a
köztes útnak látta a protestantizmus és a
katolicizmus között. A hagyományos felfo­
gást követve a pápát még mindig az An-
tikrisztusnak vélte. A korai egyházat pedig
aranykorként eszményítette, és az ehhez
való visszatérést tartotta a mozgalom cél­
jának, keresve a tiszta, a középkori Rómá­
tól még meg nem rontott katolikus hitet.
Newman szerint az igaz katolikus hitet az
V századi szerzetes, Lérins-i Vince elve (a
246 Keresztyén gondolkodás a modern világban
„vincei kánon”) alapján kell meghatározni:
„azt tartjuk, amit (a katolikus egyházban)
mindenütt, mindig és mindenki hitt". Az
1841-ben megjelent Tract Ninety-ben (Ki­
lencvenedik traktátus) Newman azt fejte­
g ette, hogy a *Harminckilenc Cikkely
egyezik a ^tridenti zsinat tanításával. A
hitcikkelyek ugyan protestáns értelmezés­
re törekszenek, de megengedik a katolikus
értelm ezést. Ez a traktátus viharos til­
takozást váltott ki, ami végül a sorozat be­
fejezését eredményezte. Egy vezető sze­
mélyiség megjegyezte, hogy ezután nem
bízná Newmanra az ezüstjét.
Newman ebben az időben csalódottságá­
nak adott hangot, m ert a püspökök olyan
döntéseket hoztak, amelyekből kitűnt,
hogy a traktáriusok minden állításának el­
lenére az anglikán egyház végső soron
mégiscsak protestáns egyház. Newman
végül elvesztette az anglikán egyházba ve­
te tt bizodalmát, és fokozatosan megszakí­
totta vele minden kapcsolatát. Elhagyta
(M ordot, és visszavonult a littlemore-i lel-
kigyakorlatos házba. Itt ösztönösen arra az
álláspontra jutott, hogy végtére csak Róma
jelenti az igaz katolikus egyházat. Noha a
szíve arra húzta, az esze tudta, hogy a ró­
mai egyház erősen különbözött a korai
egyháztól) amelyhez ő visszatérni óhajtott.
Ennek az ellentmondásnak az áthidalására
dolgozta ki a tanfejlődésről szóló elméletét
az Essay on the Development o f Christian
Dodrine (Tanulmány a keresztyén tanítás
fejlődéséről) című írásában. Ezt még mint
anglikán írta Rómához Való áttérése védel­
mében. Az E ssay-t 1845-ben, áttérése
után változatlan formában adta ki, de utó­
szót csatolt hozzá, melyben az egyház íté­
letére bízza írását.
Newman annak leszögezéséből indult ki,
hogy „akármi légyen is a történelmi ke-
resztyénség, az nem a protestantizmus. Ha
valamilyen igazságban bizonyosak lehe­
tünk, akkor ebben igen.” És ezt a protes­
tánsok is tudják. Legszívesebben megfe­
ledkeznek a középkorról, és a korai egy­
háztól sincsenek elragadtatva. (Kitűnik ez
abból, hogy amikor a protestánsok a „tör­
ténelmi keresztyénségről” beszélnek, ak­
kor csak a „XVI. század utáni protestantiz­
musra gondolnak”.) Newmannak persze,
mint jó történésznek, be kellett ismernie,
hogy a római katolikus egyház sem azono­
sítható a korai egyházzal. Ennek ellenére a
lényeget tekintve azonosnak tartotta a mo­
dem római katolikus egyházat a korai ka­
tolikus egyházzal.
Ha Szent Athanasius vagy Szent Ambrus
netán váratlanul új életre kelne, egy pilla­
natra sem kétséges, hogy mely közösséget tar­
tanák a magukénak. Azzal mindenki bizo­
nyosan egyetértene, hogy ezek az atyák, véle­
ményük bármennyire különbözik, netán
bármennyire tiltakoznának is, közelebb áll­
nának, mondjuk, Szent Bernáthoz vagy
Loyolai Szent Ignáchoz, vagy a cellája magá­
nyában élő paphoz, a kegyes apácák szent kö­
zösségéhez, az oltár elé járuló névtelen töme­
gekhez, m int bármely más vallási közösség
vezetőihez vagy tagjaihoz.
E ssay on th e D evelopment of C hristian
D octrine 3:1
Miután megállapítja, hogy a római kato­
likus egyház közelíti meg leginkább a korai
egyházat, Newmannak számot kell adnia a
változásokról. Nem fogadja el a hagyomá­
nyos állítást, mely szerint a római katoli­
kus egyház „mindig ugyanaz maradt”, soha
nem változott. Nem teszi zárójelbe a tör­
ténelm et a változatlanság dogmatikus állí­
tásával, miként az Hneffabilis Deus kez­
detű pápai bulla nem sokkal később tette.
Hanem elismeri, és igyekszik megmagya­
rázni a változásokat.
Változásokra a tanfejlődés miatt kerül
sor. A tanítás elkerülhetetlenül növekszik
vagy fejlődik: az idők során az egyház mind
Newman
többet és többet megért; a Biblia rendszer­
telen tanítását rendszerezni kell; a hamis
tanításokra válaszolni kell; az újabb s újabb
korok kérdései újabb s újabb válaszokat
követelnek. A változást és a fejlődést nem
lehet elkerülni. De nem minden fejlődés
vagy változás bizonyul egészségesnek,
vannak beteges kinövések is. Mi módon
lehet próbára tenni a változásokat?
Newman hét próbát sorol fel, mellyel
igazolható a tanfejlődés hűséges volta.
Ezek közé tartozik: az alapelveknek a fej­
lődés során mindvégig megmutatkozó foly­
tonossága, az egyik tanításnak a másikból
való logikus következése és az idő próbája.
Newman mindezen próbák alkalmazásával
veszi védelmébe a római katolikus változá­
sokat. Soha nem gondolta azonban önma­
gukban elégségesnek ezeket a próbákat: az
egyén vagy a tudós pusztán ezek révén
soha nem állapíthatja meg valamely fejle­
mény hamis vagy igaz voltát. Az egyház­
nak szüksége van valamilyen csalhatatlan
döntőbírára, hogy meg tudja különböztetni
az igazat a hamistól. Ilyen kalauz híján az
egyház mindig megrekedne valamely vá­
laszút előtt. Vagy fenntartja a szervezeti
egységet a dogmatikai egységet feláldozva
(ez olyan átfogó egyházhoz vezetne, mint a
jelenlegi anglikán egyház), vagy pedig fen­
ntartja a dogmatikai egységet a szervezeti
egység feláldozásával (ez pedig kis, dog­
matikus és szektárius, a tanításuk tiszta­
ságán őrködő egyházakat eredményezne).
A csalatkozhatatlan kalauz összehangolhat­
ja a szervezeti és a dogmatikai egységet.
De hol van ilyen csalatkozhatatlan kalauz?
Erre csak egy komoly pályázó akad, mond­
ja Newman. Csak a római egyház köti
össze a kiválóságot az állandósággal. A ró­
mai tanítás olyannyira következetes, hogy
ellenfelei „emberfelettinek látják, bár ettől
még nem gondolják isteninek” csupán
esetenként sátáninak.
247
Newman igen hatásosan adta elő érvét,
és nem csoda, hogy számos traktárius tár­
sát meggyőzte. (Furcsamód a traktáriusok
közül éppen a korábbi evangelikálok, mint
például Henry Manning és a Wilberforce
testvérek követték Newmant a Rómához
való áttérésben. Az óegyházi felfogásúak
nem érezték igazán meggyőzőnek New­
man érveit.) Érvelésének persze van szá­
mos gyenge pontja is. M ert egy dolog meg­
magyarázni a tanfejlődés mikéntjét (ezt
Newman hibátlanul meg is teszi), megint
más dolog azonban a fejleményeket igazol­
ni. Newman például bemutatja, hogy a
keresztség után elkövetett bűnökért Isten­
nek adandó elégtétel (*Tertullianusnál és
*Cyprianusnál is szereplő) gondolatából
természetesen következik a penitencia, az
érdemszerzés, a bűnbocsátó cédulák, a pur-
gatórium és a halottakért mondott mise gon­
dolata. Mindez valóban egyfajta fejlődésről
tesz bizonyságot, csak éppen az nem bizo­
nyos, hogy a keresztség után elkövetett
bűnök bocsánatáról kialakított kezdeti té­
vedésből az igazság bontakozott-e ki, avagy
további romlás következett. Ráadásul
Newman anélkül utasítja el a görögkeleti
egyházat, hogy állításait megvizsgálná. Ám
ha van csalatkozhatatlan kalauz, akkor miért
inkább a nyugati, semmint a keleti egyház
tekintendő annak? A keleti ortodox egyház
tekintélyelve régebbre megy vissza, mint a
nyugati pápai rendszer.
Newman első látásra jól érvel a csalatkoz­
hatatlan egyház kívánatossága mellett, csak­
hogy számos érv szól ellene is. Ha egyszer
az egyház válik a Szentírás csalatkozhatatlan
értelmezőjévé, akkor a Szentírás elveszíti
tekintélyét. Ha egyszer az egyház megnyi­
latkozik valamiről, a Biblia többé nem mond­
hat neki ellent. A keresztyének az Újszövet­
ség szemszögéből olvassák az Ószövetsé­
get. Egyetlen, minden étel tisztaságát
kimondó újszövetségi ige (Márk 7,19) elég
248 Keresztyén gondolkodás a modem világban
az összes ótestamentumi étkezési szabály
megsemmisítéséhez. Az Újtestamentum
elfogadása folytán az Ószövetségnek csak
viszonylagos tekintélye marad, hiszen az Új
mondja meg, hogyan kell olvasnunk az
Ószövetséget. Newman maga elismeri,
hogy az egyház tanítása úgy viszonyul a Bib­
liához, mint az Új- az Őtestamentumhoz.
Amíg azonban Isten Jézus Krisztusban való
egyedülálló önkijelentése igazolja azt, hogy
ilyen tekintéllyel ruházzuk fel az Újszövet­
séget, milyen alapon relativizálhatja az egy­
ház az Újtestamentumot? A pápa nem viszo­
nyulhat úgy Jézus Krisztushoz, ahogyan
Krisztus a judaizmushoz.
Ráadásul, ha megvizsgáljuk a csalatkozha-
tatlan egyház által kihirdetett megváltoztat­
hatatlan dogmákat, mint például Szűz Mári­
ának (az Ineffabüis Deus-bán és a *Muni-
ficentissimus Deus-bán meghatározott) a
szeplőtelen fogantatásáról és a mennybe va­
ló felvételéről szóló dogmákat, akkor ebből
azt szűrhetjük le, hogy a dogmatikai egy­
ségért talán túlságosan is súlyos árat kell
fizetnünk. Az ilyen dogmák azt bizonyítják,
hogy minden tanítást a Biblia alapján kell
mérlegelnünk, még ha ezzel meg kell nyit­
nunk az ajtót több értelmezés előtt is.
Newman eszméi igen fagyos fogadtatás­
ra találtak a szélsőségesen dogmatikus
XIX. századi római katolikus egyházban.
Newman egykori anglikán evangelikál tár­
sa, Henry Manning lett Westminster bíbo­
ros érseke (bár végül 1879-ben Newman is
megkapta az érseki címet), aki egészen
más szellemiséget képviselt. „A történe­
lemre való hivatkozás nem más - mondta,
- mint eretnekség és árulás.” De Newman
napja előbb-utóbb felkelt. Ha a pápai csalat-
kozhatatlanságot kimondó *első vatikáni
zsinatot Manning zsinatának mondhatjuk,
akkor a tanfejlődést kimondó ^második va­
tikáni zsinatot bízvást mondhatjuk New-
manénak. Valaki epésen meg is jegyezte,
hogy a római katolikus egyház té rt meg
Newmanhoz, nem pedig fordítva.
Ineffabilis Deus (1854)
A középkor elején némelyekben felmerült
a gondolat, hogy Szűz Mária bűntelenül élt.
Ennek lehetőségét *Ágoston megengedte.
A VII. századra Mária bűntelensége általá­
nosan elfogadott gondolattá vált. De vajon
mikor szabadult meg a bűntől? *Anzelm
úgy tartotta, hogy Mária az eredendő bűn­
ben született. *Clairvaux-i Bernát, *Bona-
ventura és *Aquinói Tamás azon az állás­
ponton volt, hogy Mária eredendő bűnben
fogant, de még születése előtt megtisztult.
*Duns Scotus kezdte hangoztatni, hogy
Mária szeplőtlenül fogantatott, vagyis már
fogantatása pillanatában megszabadult a
bűntől, nemcsak utána. Azzal érvelt Duns
Scotus, hogy nagyobb tökéletesség valakit
megóvni, mint megszabadítani az eredendő
bűntől. Jézus Krisztus, a tökéletes meg­
váltó bizonyára a lehető legtökéletesebben
váltotta meg anyját.
A szeplőtelen fogantatás tana azután
okot adott a perlekedésre a ferencesek
(Duns Scotus rendje) és a dominikánusok
(Aquinói Tamás rendje) között. A vita oly­
annyira elfajult, hogy 1483-ban IV Sixtus
pápa kijelentette, hogy az egyház nem
döntött az ügyben, és egyik álláspont sem
eretnek. Ehhez hasonlóan a *tridenti zsi­
nat egyszerűen kihagyta Szűz Mária kér­
dését az eredendő bűnről szóló határoza­
tából. Végül a szeplőtelen fogantatás tana
általánosan elfogadottá vált a római kato­
likus egyházban. 1854-ben IX. Pius pápa
az Ineffabilis Deus kezdetű (a pápai bul­
lákra kezdő szavaikkal szokás hivatkozni)
bullájában dogmaként határozta meg:
...kijelentjük, kihirdetjük és meghatároz­
zuk, hogy az a tan, amely azt tartja, hogy a
Inneffabilis Deus, Az I. vatikáni zsinat
Boldogságos Szűz Mária fogantatásának el­
ső pillanatában, a mindenható Isten egye­
dülálló kegyelméből és kiváltságából, az em­
beri nem Üdvözítőjének, Jézus Krisztusnak
érdemeire való tekintettel, az eredeti bűnnek
minden szennyétől eleve megőrizve mentes
volt: Istentől való kinyilatkoztatás és ezért
erősen és állhatatosan kell hinnie minden
hívőnek.
E kijelentésből számos dolog következik
a Máriáról szóló tanításon túlmenően is.
Először is mire alapul a dogma? Nem a
Szentírásra, m ert az nem tanítja sem Mária
bűntelenségét, sem szeplőtelen fogantatá­
sát. Alapulhatna a hagyományon, minthogy
a bulla kijelenti: „ez a tan mindig is meg­
volt az egyházban, őseinktől öröklődött, és
magán viselte az isteni kinyilatkoztatás je­
gyeit”. A bulla tehát mintha a változatlan
hagyomány tanúságára hivatkoznék, de a
valóság, a történelem pontosan az ellenke­
zőjét bizonyítja: e hagyomány kiemelkedő
alakjai (pl. Ágoston vagy Aquinói Tamás)
nemhogy nem tartották dogmának, hanem
kifejezetten tagadták azt. A bulla tehát
nem a hagyomány gyümölcsét, hanem a
dogmának a hagyomány felett aratott győ­
zelmét képviseli. Min alapul tehát a dog­
ma? A kortárs egyház egyetértésén. 1849-
ben Pius kikérte püspökei véleményét a
kérdésről, és bullájában az erősen igenlő
válaszok jutnak kifejezésre. Hogy a triden­
ti zsinat kihagyta Szűz Mária kérdését az
eredendő bűnről szóló határozatából, ezt
mint arra való bizonyítékot idézi a bulla,
hogy a hagyomány nem ellenzi e dogmát.
De pozitív bizonyítékként csak a kortársi
egyházban meglévő egyetértést hozza föl.
Másodszor, ha a bulla egyre inkább a
kortársi egyetértésre hagyatkozik a Szent­
írással és a hagyománnyal dacolva, akkor a
pápai hatalom bővülését is képviseli. Az
1854-es meghatározás számos tekintetben
afféle erőpróbáját jelentette a pápai csalat-
249
kozhatatlanság dogmájának, m elyet az
1870-es *első vatikáni zsinat mondott ki. A
következő Mária-dogmát, a mennybe való
felvételéről szólót az 1950-es, *Munifi-
centissimus Deus kezdetű apostoli kons-
titúció mondta ki.
Az I. vatikáni zsinat (1869-70)
A reformációt követő századokban a hata­
lom tekintetében két nézet fogalmazódott
meg a római katolikus egyházon belül. A
kisebbségi vélemény, a „gallikanizmus” -
onnan a név, hogy főként Franciaországban
terjedt el - a pápát alkotmányos uralkodó­
nak fogta föl. A XIV és XV. századi
*William of Ockham és a konciliárius moz­
galom nyomdokaiba lépő gallikánok azt ál­
lították, hogy az egyetemes zsinat fölötte
áll a pápának, s hogy a pápa ítélete csak a
zsinat egyetértése után válik megváltoz-
tathatatlanná. Ezt az álláspontot tükrözte
az 1682-ben Párizsban megfogalmazott
Déclaration des quatre articles (Nyilatkozat
négy cikkelyben). A XIX. századra azonban
a gallikanizmus hanyatlásnak indult.
A többség a pápát abszolút uralkodónak
tekintette, és az egyetemes zsinatok te ­
kintélyét tőle származtatta. Ezt az állás­
pontot nevezték „ultramontánizmusnak”
(a hegyeken, az Alpokon túli Rómához hű).
A XIX. században az ultramontán tábor
igen megerősödött, és mind határozottab­
ban követelte a pápai csalatkozhatatlanság
kinyilvánítását. IX. Pius pápa ennek az ál­
láspontnak volt harcos képviselője. 1868-
ban összehívta az első vatikáni zsinatot,
amely 1869-70-ben tartotta üléseit.
A zsinatra azzal egy időben került sor,
amikor az egységesülő Olaszország veszé­
lyeztette a hagyományos pápai, közép-itá­
liai államokat. Ezeket a területeket francia
seregek védték. 1870-ben azonban kitört a
250 Keresztyén gondolkodás a modern világban
francia-porosz háború, és a francia sere­
geknek el kellett hagyniuk Itáliát. Az olasz
seregek bevették Rómát, és a pápa határo­
zatlan ideig elnapolta a zsinat üléseit.
Nyolchónapos tevékenysége alatt a zsinat
két dogmatikai konstitúciót adott ki. Az el­
ső, a katolikus hitről szóló Dei Filius kez­
detű konstitúció az Istent mint teremtőt, a
kinyilatkoztatást, a hitet, illetve a hit és az
értelem viszonyát taglalta. A második, a
Krisztus egyházáról szóló konstitúció fon­
tosabbnak bizonyult, kimondta ugyanis a
pápai csalatkozhatatlanság dogmáját.
A zsinat idejére a római katolikus püspö­
kök többsége hitte a pápa csalatkozha-
tatlanságát. De mit is kell értenünk ezen a
fogalmon. Mikor csalatkozhatatlan a pápa?
Az anglikanizmusból áttért W. G. Ward azt
a szélsőséges, valójában kisebbségi állás­
pontot foglalta el, hogy „a pápa minden
dogmatikai megnyilatkozását csalatkozha-
tatlanul a Szentlélek irányítja”. A többség
sokkal szerényebb felfogást vallott. Mely
területeken nyilatkozik meg a pápa csalat-
kozhatatlanul? íly módon szól mondjuk, a
történelem kérdéseiről? Végül pedig csa-
latkozhatatlansága elszakad-e az egyháztól
és a püspököktől? A zsinat e kérdéseket
vitatta meg.
A püspökök jelentős, ámde kisebbségi
csoportja nem akarta a pápai csalatkoz­
hatatlanság dogmáját meghatározni, több
oknál fogva sem. Némelyük nem hitt ben­
ne. Némelyük tartott a Ward-féle szélsősé­
ges állásponttól. Mások pedig inopportu-
nusnak, időszerűtlennek tartották a dogma
meghatározását, még ha az igaznak tűnik is
- ezért nevezték őket „inopportunisták-
nak”. Attól féltek ugyanis, hogy a dogma
kihirdetése károsan hatna a görögkeleti és
a protestáns egyházakkal való kapcsolatra
- ebbéli félelmük be is igazolódott. *John
Henry Newman, aki nem vett részt a zsi­
naton, ugyancsak e félelmeknek adott
hangot. Püspökéhez írt magánlevelében
megjegyezte, hogy a zsinatnak az egyház
m egerősítésén kellene fáradoznia, ehe­
lyett azonban félelmet es megbotránkozást
szít „fényűző jámborságával” [ti. a meg­
határozással].
Amikor végre megnyugszunk, kételyeink­
től megszabadulva... hirtelenében dörögni
kezd az ég, és azt halljuk, készüljünk fel
valamire, amiről semmi fogalmunk sincs,
próbáljuk meg hitünket, de nem tudjuk, mi-
módon. Nincsen semminemű elkerülni való
veszély, mégis nagy nehézséget támasztanak.
Ez volna az egyetemes zsinat hivatása?
Az ultramontán tábor uralta a zsinatot.
Manning bíboros (a korábbi anglikán evan-
gelikál) és társai úgy intézték, hogy a csa-
latkozhatatlanságot ellenzők közül egy se
kerülhessen be a dogmatikai meghatározá­
sok megszövegezéséért felelős bizottság­
ba. Ennek ellenére az általuk kijelölt hu­
szonnégy bizottsági tag egyike az utolsó
pillanatban meggondolta magát, és ellenez­
te a dogma kihirdetését.
A döntő szavazásra 1870 júliusában ke­
rült sor. Az utolsóelőtti szavazáson a püs­
pökök háromnegyede voksolt a szöveg
mellett. A kisebbségi álláspont képviselői­
nek küldöttsége elment a pápához, hogy
mérsékeltebb megfogalmazást kérjen, de
hiába. A dogma ellenzői úgy döntöttek,
hogy a végső határozathozatalkor nem sza­
vaznak sem rá (m ert nem hinnének nekik),
sem ellene (mert botrányt okoznának).
E zért levelet írtak a pápának, benne ismét
m egerősítették a dogmát ellenző állás­
pontjukat és tájékoztatták őt, hogy a zsi­
natról távoznak, nehogy Őszentsége ellen
kelljen szavazniuk, és visszatérnek m e­
gyéikbe, „sajnálkozva a dolgok szomorú ál­
lásán, lelkiismereti békénk és nyugalmunk
megzavartatván”. A kisebbségi csoport
kivonulása miatt a végső szavazás ered­
ménye ez volt: 533 igen 2 nem ellenében.
Az I. vatikáni zsinat
M i tehát híven ragaszkodván a keresztény
vallás kezdetétől származó hagyományához,
üdvözítő Istenünk dicséretére, a katolikus
vallás felmagasztalására és a keresztény né­
pek üdvére, a szent zsinat helyeslésével tanít­
juk, és Istentől kijelentett hitágazat gyanánt
meghatározzuk: hogy a római pápa, midőn
püspöki székén tanít, vagyis midőn m int az
összes keresztények pásztora és tanítója lép
fel, és legfőbb apostoli tekintélyénél fogva, va­
lamely a hitre vagy erkölcsre vonatkozó tant
m int olyat határoz meg, melyet az egész egy­
háznak el kell fogadnia, a szent Péterben ne­
ki megígért isteni segély folytán épp oly tév-
mentességnek örvend, amilyennel az isteni
Megváltó a hit és erkölcs tanainak megha­
tározásában egyházát is felruházd; azért a
római pápának ilyen meghatározásai, ko­
rántsem az egyház beleegyezése által, hanem
önmaguknál fogva változhatatlanok. A ki pe­
dig, amitől Isten ments, ezen határo­
zatunknak ellen merészkedik mondani, ki-
záratik.
Az I . VATIKÁNI ZSINAT HATÁROZATA KRISZTUS
e g y h á z á r ó l , 4. fejezet
Néhány dolgot érdem es m egjegyez­
nünk. Először is csak az ünnepélyes, „ex
cathedra” megnyilatkozások tekintendők
csalatkozhatatlannak. Másodszor a csalat-
kozhatatlanság csak a teológia és az etika
kérdéseire teljed ki. Harmadszor a pápai
csalatkozhatatlanság közvetlenül Istentől
származik. A határozat nem kívánja meg,
hogy a pápa kikérje a püspökök vagy az
egyház véleményét, a csalatkozhatatlanság
nem függ a püspökök vagy az egyház jóvá­
hagyásától. Negyedszer a dogma meghatá­
rozása a hagyományra hivatkozik. Ugyan­
akkor a dogma ellen felhozott kifogások
éppen azon alapultak, hogy a dogma ellent­
mond a hagyománynak. Pius felfogása vilá­
gosan kitűnik a zsinaton résztvevő egyik
püspöknek adott feleletéből: „Még hogy a
hagyomány? Én vagyok a hagyomány.”
251
Végül minden püspök elfogadta a dog­
mát, némelyikük hosszú gyötrelmek után.
Amint a dogma egyes francia ellenzői a zsi­
nat előtt megjegyezték: a római katoli­
kusok különbözhetnek a pápa vagy a zsinat
csalatkozhatatlansága tekintetében egy­
mástól elkülönülten, ám amikor egybe­
gyűlnek, immár nincs helye a kétségnek.
„A főpapi egyetértéssel felruházott zsinati
határozatban vagy a püspöki egyetértéssel
m egerősített főpapi megnyilatkozásban je­
len van a csalatkozhatatlanság, vagy pedig
nincsen sehol.” A római katolikusok szá­
mára az egyetlen logikus lépés a dogma el­
fogadása volt. Mégsem fogadta el minden­
ki. A csalatkozhatatlanság egyik legfőbb
ellenfele, a jeles német egyháztörténész,
Ignaz von Döllinger nem hajolt meg a hatá­
rozat előtt, emiatt ki is közösítették. Az új
dogmát elfogadni nem tudók alkotják az
„ókatolikus egyházat”.
1870 óta csak egyetlen csalatkozhatat-
lansági meghatározásra került sor: a Mária
mennybe való felvételéről szóló 1950-es
konstitúcióra. Sokan úgy vélekedtek, hogy
az első vatikáni zsinat után immár nem
lesz többé szükség zsinatra, hiszen a pápa
abszolút hatalomra te tt szert. De 1961-ben
XXIII. János pápa összehívta a ^második
vatikáni zsinatot, melyen igyekeztek hely­
reállítani a korábban felborított egyensúlyt
a püspökök szerepének hangsúlyozásával.
A pápai csalatkozhatatlanság dogmáját
term észetesen nem fogadták el sem a gö­
rögkeleti, sem a protestáns egyházak.
Manning és társai ugyan azt jósolták, hogy
általa tömegesen fognak az emberek meg­
térni Róma kebelébe, de ez távolról sem
következett be. Viszont a Róma és a többi
egyház közötti szakadék még áthidalhatat-
lanabbá vált. Ma a dogmát a római katoli­
kus egyházon belül is ellenzik némelyek,
például *Hans Küng. Újabban egy tanul­
mány az első vatikáni zsinat érvénytelen­
 252 Keresztyén gondolkodás a modem világban
ségét állította, minthogy ülésein korlátoz­
ták a véleménynyilvánítás szabadságát, ám
ez a nézet nem sok támogatóra lelt.
Munificentissimus Deus (1950)
Az a gondolat, hogy Szűz Mária a mennybe
felvétetett (mint Enok és Illés az Ószövet­
ségben), először IV századbeli iratokban
merült föl, majd fokozatosan elterjedt, és
főként ^Damaszkuszi János hatására Kele­
ten általánosan elfogadottá vált. Nyugaton
ez a folyamat tovább tartott. Újabban, fő­
ként a XVII. századtól fogva azonban egyre
nagyobb lett a nyomás, hogy dogmaként
határozzák meg az elgondolást. Ezt 1950-
ben XII. Pius meg is tette, Munificen­
tissim us Deus kezdetű apostoli konsti-
túciójában. Meg kell jegyeznünk, hogy a
meghatározás nem mondja ki, hogy Má­
riának a mennybe való felvételére még
életében, vagy halála után került sor,
vagyis, hogy Mária m egm enekült-e a
haláltól vagy feltámadt. A római katolikus
teológusok többsége szerint Mária való­
jában meghalt.
Márpedig hinni kell, hogy az Jézus Krisz­
tus], aki őt [Máriát] oly igen nagy tisztelettel
fölmagasztalni tudja, hogy őt sértetlenül
megőrizze a sír romlásától, ezt valóban meg
is tette, Isten szent Anyja végre elnyerte azt,
kiváltságainak mintegy legfőbb koronája­
ként, hogy a sír romlásától mentes maradt, s
úgy, m iként már Fia, aki legyőzte a halált,
testével és leikével a mennyei legfőbb dicső­
ségbe fölvétetett, ahol Fiának, a századok
halhatatlan királyának jobbján Királynő­
ként tündököl.
M unificentissimus D eus 3900,3902
A Mária mennybe való felvételéről szóló
dogma nem egyszerűen Mária életének
egy (állítólagos) történelmi eseményéről
szól. Ezen alapul ugyanis számos más Má­
ria-hiedelem, nevezetesen, hogy ő az ég
királynője, aki közvetít Isten és köztünk.
Az utóbbi századok során Mária szerepe
fokozatosan bővült a római katolicizmuson
belül, habár a *második vatikáni zsinaton
ellenálltak a vele kapcsolatos további hatá­
rozatoknak. 1891-ben XIII. Leó pápa Oc-
tobri mense kezdetű enciklikájában ki­
mondta, hogy amiként a legfőbb Atyához
senki sem juthat el, hacsak nem a Fiú által,
éppen így senki sem juthat el Krisztushoz,
hacsak nem az anyja által.
Miként a szeplőtelen fogantatást kimon­
dó, 1854-es *Ineffabilis Deus kezdetű bul­
lából, ebből is számos dolog következett. A
dogmát nem támasztja alá sem a Szentírás,
sem a legkorábbi hagyomány, habár állító­
lag a végső fundamentumot ezek adják. A
konstitúció a dogmának inkább a teológiai
alkalmasságát és a kortárs egyházban ta­
pasztalható egyetértést emeli ki. Miként a
szeplőtelen fogantatás dogmája esetében,
ez a meghatározás is azt mutatja, hogy az
egyháznak hatalmában áll dogmákat kinyil­
vánítani a Szentírás vagy a korai hagyo­
mány ellenére.
Miként a Máriáról kimondott dogmák,
ez is Jézus Krisztus értelmezésével függ
össze. A IV és az V századi viták Jézus
Krisztus istenségének a megerősítéséhez
vezettek. S bár teljes embersége ugyanígy
megerősítést nyert (pl. a *khalkedóni zsi­
naton), a gyakorlatban inkább csak feloldó­
dott istenségében. A közfelfogásban Jézus
egyre kevésbé volt olyan ember, aki épp­
úgy kísértést szenvedett, mint mi, de nem
vétkezett (például Zsid 2,17-18; 4,14-16).
A népies jámborságnak arra volt szüksége,
hogy a mennyben legyen valaki, aki együtt
érez az emberi esendőséggel és gyenge­
séggel. Egyebek között Jézus Krisztus tel­
jes emberségének a háttérbe szorítása ve­
zete tt a Máriáról szóló dogmák kialakulá­
sához.
Munificentissimus Deus, Teilhard de Chardin
Pierre Teilhard de Chardin
Az evolúció misztikusa
Marie-Joseph-Pierre Teilhard de Chardin
1881-ben született Franciaországban, vidé­
ken. Jezsuita iskolába járt, és később csat­
lakozott is a rendhez. Egyetemi tanulmá­
nyai után paleontológus (őslénytan-kutató)
lett, és 1929-ben részt vett a pekingi em­
ber felfedezésében.
Kimagasló természettudományos mun­
kássága mellett Teilhard a keresztyénség és
az evolúció kapcsolatával is foglalkozott.
Darwinnak A fajok eredete (1859) és Az em­
ber származása (1871) című munkáiban ki­
fejtett evolúciós elmélete három alapvető
választási lehetőséggel állította szembe a
teológusokat. Először is elutasíthatják, amit
kevesen tettek akkor is, és ma is. Má­
sodszor kereshetik az evolúciós elméletnek
a hagyományos keresztyén tanítással való
összeegyeztetésének módjait. A teológusok
nagy része változó fokú ortodoxia fenn­
tartásával erre a megoldásra hajlik. Har­
madszor pedig újraértelmezhetik a ke­
resztyén teológiát az evolúciós elmélet is­
meretében. Teilhard de Chardin erre tett
nagyszabású kísérletet. Szemléletmódja kí­
sértetiesen hasonlít a protestáns *folyamat-
teológiai törekvésekhez.
Teilhard teológiai nézeteivel nem nyerte
meg jezsuita rendfőnökei támogatását. Teo­
lógiai és filozófiai írásainak kiadására nem
kapott engedélyt, amit engedelmesen elis­
mert. Ugyancsak nem kapott engedélyt ar­
ra, hogy elfogadja a nagy megtiszteltetést
jelentő professzori kinevezését a Collége
de France-tól. Miután 1955-ben Teilhard
meghalt, barátai megkezdhették műveinek
kiadását. Legismertebb művei: Az emberi
jelenség, a Le Milieu Divin (Az isteni miliő)
és a LAvenir de l ’homme (Az ember jövője)
1955 és 1959 között látott napvilágot. A
*második vatikáni zsinat szellemi nyitott­
253
sága idején Teilhard de Chardin nagy nép­
szerűségnek örvendett a katolikus világ­
ban, bár mára ez a népszerűsége alábbha­
gyott. Nézeteire nemcsak keresztyén kö­
rökben figyeltek föl. Az emberi jelenség an­
gol kiadását Sir Julián Huxley, a neves ag­
nosztikus gondolkodó látta el meleghangú
előszóval:
Bár számos természettudós, mint magam
is, képtelen követni őt ama magasröptű
kísérletében, hogy a keresztyénség természet-
feletti elemeit összehangolja az evolúció fé­
nyeivel és következményeivel, ez semmikép­
pen nem csökkenti általános naturalista
szemléletének értékét.
Teilhard az evolúciót a létezés egyete­
mes törvényének látja, és ennek megfele­
lően értelmezi a keresztyénséget. Ez né­
mely alapvető keresztyén téma újraértel­
mezésére indította.
A terem tést evolúciós folyamatnak ta rt­
ja. A bűn nem más, mint az evolúció folya­
matában elkerülhetetlen tökéletlenség. Az
evolúció és a tökéletesség olyannyira ösz-
szeegyeztethetetlen, mint ahogy a kör
nem négyszögesíthető. A gonosz az evolú­
ciós folyamat melléktermékeként jelenik
meg. Ahogy Huxley helyesen megállapítja:
A teológus szemében Teilhard-nak a bűn­
ről és a szenvedésről szóló fejtegetései
elégtelennek, vagy legalábbis nem eléggé
ortodoxnak tűnhetnek.
Teilhard nem utasította el a történelmi
Jézusnak mint Isten megtestesült fiának a
hagyományos felfogását, de a hangsúlyt a
„kozmikus K risztusra” fektette. A „teljes
Krisztus” vagy Krisztus misztikus teste az
emberi evolúció keretén belül bontakozik
ki. Az üdvösséget ezen evolúciós folyamat­
nak kell látnunk.
Az emberi történelem akkor jut el tető­
fokára, amikor minden egyesül Krisztussal.
Ezt nevezi Teilhard Omega pontnak. Ez új
Istenfogalomhoz vezet, Isten nem áll változ-
254 Keresztyén gondolkodás a modem világban
hatatlanul a világ felett, hanem tevékenyen
részt vesz az evolúciós folyamatban, sőt el
sem választható tőle.
Teilhard-nak a keresztyénség és az evo­
lúció összeegyeztetésére tett nagyszabású
és bátor kísérlete talán ahhoz fogható, aho­
gyan *Ágoston a keresztyénség és az új­
platonizmus, illetve *Aquinói Tamás a ke­
resztyénség és az arisztotelészi bölcselet
összeegyeztetésére törekedett. Teilhard
azonban a keresztyénséget túlzottan hát­
térbe szorította az új eszméhez, az evolú­
cióhoz képest, habár eszméit soha nem te­
kintette valamely kérdés végleges megol­
dásának, inkább afféle gondolatkísérletnek
szánta őket, hogy újabb távlatokat nyisson
meg. A leginkább talán *Origenészhez ha­
sonlítható, aki bár újszerű és nagyhatású
gondolkodó volt, eszméi nem mutatkoztak
maradéktalanul elfogadhatónak.
A keresztfán függő Jézus egyszerre jelképe és
valósága annak a hatalmas és századokon át­
ívelő munkának, amely felemelte, és az isteni
miliő mélységeibe visszahozta a teremtett lel­
ket. Jézus képviseli az Isten fenntartotta terem­
tést (aszó igaz értelmében azonos a teremtés­
sel), amint az megmássza a létezés emelkedőit,
némelykor kapaszkodókat keres rajtuk, né­
melykor teljességgel elszakítja magát tőlük,
hogyfelülemelkedhessen rajtuk, és mindig fizi­
kai szenvedésselfizet az erkölcsi bukások okoz­
ta hátráltatásokért.
Le Milieu divin
És akkor bekövetkezik a vég. M int hatal­
mas áradat, a Létező uralja minden létező
remegését. A világ páratlan kalandja eljut
végéhez a nyugodt óceánban, melynek mégis
minden egyes cseppje tudatában lesz önnön
létének. Minden misztikus álma kielégül és
beteljesül. Isten lesz minden mindenekben.
(lKor 15,28).
LAvenir de l’homme
A II. vatikáni zsinat (1962-65)
Az *első vatikáni zsinat ugyan kimondta a
pápai csalatkozhatatlanság dogmáját, de ez
korántsem számolta fel a vitákat a római
katolikus egyházon belül. Pius utódja, XIII.
Leó (1878-1903) alatt lépett föl a „katoli­
kus modernizmus”. Az Alfréd Loissy és
George Tyrrell fémjelezte mozgalom volta­
képpen katolikus párja volt a protestáns li­
beralizmusnak. A katolikus modernisták
elfogadták a bibliakritika legszkeptikusabb
következtetéseit, elutasítottak minden
csalatkozhatatlan - akár bibliai, akár egy­
házi vagy pápai - tanítást vagy dogmát,
ugyanakkor *Harnack és mások támadása­
ival szemben védelmükbe vették a római
katolikus egyházat, ámde liberális alapo­
kon, tehát mint folyamatosan fejlődő vallá­
si intézményt. Leó utódja, X. Pius pápa
elítélte a m odernistákat és vezetőiket
kiközösítette, a papságnak pedig anti-
modernista eskütételt írt elő.
Ez béklyóba verte a szabad gondolkodást
és a bibliakutatást a római egyházon belül. A
II. világháború után valamelyest enyhült a
szigor; de lényeges változás nem történt.
1958-ban azonban új pápát választottak
XXIII. János személyében. A már koros, het-
venhetedik évét taposó öregembert amo­
lyan „gondnok pápának” szánták, aki úgy­
sem változtat majd a status quón. Pápasága
azonban az egyik legnagyobb fordulatát je­
lentette a katolicizmus történetének, XXIII.
János jelszava az „aggiomamento” volt: az
egyháznak naprakésszé kell válnia, utol kell
érnie a modem világot. A dogma nem válto­
zik, de kifejezésének módja változhat és vál­
toznia kell. A protestánsokat nem megátal­
kodott eretnekeknek, hanem elszakadt test­
véreknek kell látni. 1961-ben János egybe­
hívta a második vatikáni zsinatot.
A II. vatikáni zsinat
A zsinat 1962 és 1965 között ülésezett.
XXIII. János leemelte az üstről a fedelet.
Amikor a püspökök összegyűltek, nagy
meglepetésükre azt vették észre, hogy a
haladók vannak többségben. A zsinat nap­
világra hozta mindazokat az alapvető szem­
léleti változásokat, amelyek a felszín alatt
végbementek az első vatikáni zsinat óta. A
második vatikáni zsinat terjedelmes doku­
mentumai egészen más lelkűiéiről tesznek
bizonyságot, mint az előző zsinaté. A más
keresztyénekhez, más vallásokhoz és a
modern világhoz való viszonyt illetően
sokkal inkább tanúskodnak pásztori, békü-
lékeny, sem m int dogmatikus, támadó
hangvételről. A vallási üldözést, amelynek
korábban igen jelentős szerepe volt a ró­
mai katolikus egyház történetében is, a
zsinat elutasította, és hajlandónak mutat­
kozott az egyház hibáinak beism erésére is.
A zsinat számos dokumentumot fogadott
el, köztük a két legfontosabb az egyházról
és az isteni kinyilatkoztatásról szóló kons-
titúció.
Az egyházról szóló konstitúció igyeke­
zett helyreállítani a pápa abszolút felségét
hangsúlyozó első vatikáni zsinat folytán
felborult egyensúlyt. Ha az első vatikáni
zsinat a pápának mint P éter utódjának a
szerepét emelte ki, akkor a második a püs­
pököket úgy írja le, mint akik a tekintély és
a pásztori rend tanításában az apostolok
karának örökébe lépnek. A püspöki karnak
legfelső és teljes hatalma van az egyete­
mes egyház fölött, de csak fejével, a római
főpásztorral együtt, és soha nem nélküle.
A pápának van teljes, egyetemes és legfel­
ső hatalma az egyház felett, és ő ezt szaba­
don gyakorolhatja.
A zsinaton nézeteltérés támadt azok kö­
zött, akik további Máriával kapcsolatos
dogmákat óhajtottak meghatározni, és
azok között, akik ezt meg akarták fékezni.
A két tábor azon is vitatkozott, hogy önálló
255
dokumentumot fogadjanak-e el Máriáról,
ezzel növelendő rangját, avagy sem. Kis
többséggel (1114 szavazat 1074 ellenében)
a zsinat nem szavazta meg az önálló Mária-
dokumentumot. Máriáról az egyházi kon­
stitúció utolsó fejezete szól. Ez jelzi, hogy
Mária az egyház részének, nem pedig tőle
elkülönülőnek tekintendő. Az összes hagy­
ományos Mária-dogmát újra megerősíti,
köztük a szeplőtelen fogantatásáról és a
mennybe való felvételéről szóló tant (me­
lyet az *Ineffabilis Deus, illetve a
*Munifkentissimus Deus határozott meg).
Egyesek Máriát mint társmegváltót (aki
Jézus Krisztussal együtt váltotta meg a vi­
lágot) akarták meghatározni. E fogalmat
ugyan nem említi a dokumentum, de vilá­
gosan meghatározza Máriának az üdvösség
rendjében betöltött szerepét. Jézus Krisz­
tus m egtestesüléséhez szükség volt Mária
egyetértésére, továbbá ugyancsak tevéke­
nyen kivette a részét az ember üdvözítésé-
ből; életet adott a világnak: Éva által lett a
halál, Mária által az élet; egy volt Jézussal
a szenvedésben, amikor meghalt a keresz­
ten; közvetít Isten és köztünk, habár ez
semmi módon nem homályosítja el vagy
csökkenti Krisztus közvetítését, hanem in­
kább kimutatja annak erejét.
Az isteni kinyilatkoztatásról szóló kons­
titúció meghozatalát a konzervatív és a ha­
ladó tábor még ennél is nagyobb küzdelme
előzte meg, minthogy a dokumentumnak
csak az ötödik változatát fogadták el. Az el­
ső, szélsőségesen konzervatív tervezetet
a zsinati atyák hatvan százaléka elutasítot­
ta. Különösen öt pont tűnt elfogadhatatlan­
nak: a kinyilatkoztatás nem más, mint ki­
nyilatkoztatott dogma; a hagyomány és a
Szentírás képezi a kinyilatkoztatás két for­
rását; a hagyomány kiegészíti a kinyilat­
koztatást; az ihletettségből következően a
teljes Szentírás m entes minden tévedés­
től; a teológiának nincs más feladata, mint
 256 Keresztyén gondolkodás a modem világban
hogy összehangolja a Szentírást az egyház
tanításával. János pápa a tervezet átdolgo­
zását egy merőben új testületre bízta. Há­
rom év múlva a negyedik változat után a
zsinat 2344 szavazattal 6 ellenében elfo­
gadta a konstitúciót. A vitatott öt pontot
teljesen átdolgozták.
1. A dokumentum végül kimondja, hogy
a kinyilatkoztatásban Isten önmagát (tehát
nem a tanítást) nyilatkoztatja ki tettben és
szóban:
E z a kinyilatkoztatás eseményekben és a
hozzájuk bensőleg kapcsolódó szavakban
bontakozik ki: Istennek az üdvösség törté­
netében művelt cselekedetei kinyilvánítják és
megerősítik a tanítást és a szavakkal kifeje­
zett valóságokat. A szavak viszont a tetteket
hirdetik, és a bennük rejlő misztériumot vilá­
gítják meg. Az Istenről és az ember üdvös­
ségéről így kinyilatkoztatott mélységes igazság
Krisztusban ragyog föl szemünk előtt. 0 az
egész kinyilatkoztatás közvetítője és teljessége.
I steni kinyilatkoztatás 1:2
2. A dokumentum az evangéliumot tart­
ja minden üdvözítő igazság egyedüli forrá­
sának. Az evangéliumot a hagyomány és a
Szentírás közvetíti. A hagyomány szerint
az egyház tanításával, életével és istentisz­
teletével minden nemzedék számára ál­
landósítja és továbbadja mindazt, ami őt
magát alkotja, és mindazt, amit hisz.
3. A dokumentum külön kihangsúlyozza,
hogy a Szentírást nem egészíti ki a hagyo­
mány. Korábban széles körben elterjedt a
hiedelem, hogy a ^tridenti zsinat ezt taní­
totta, de a második vatikáni zsinat előtt
néhány római katolikus tudós meggyőzően
vitatta Trident ilyetén értelm ezését. Maga
a zsinat a kérdést nyitva hagyta. Ugyan­
akkor *Newmant követve utalt a tanfejlő­
désre: m ert ahogy a századok követik egy­
mást, az egyház folyamatosan halad az is­
teni igazság teljessége felé, mígnem Isten
igéi beteljesednek az egyházon. Ez azt je ­
lenti, hogy noha minden tanítás magja a
Szentírásban található meg, önmagában a
Szentírás nem elég a katolikus dogmák
tanításához. Az egyház nemcsak a Szent­
írásból meríti bizonyosságát a kinyilatkoz­
tatott dolgok felől. Ezt a kiegészítést az
utolsó pillanatban VI. Pál pápa (1963-78)
kérésére fogadták el.
4. Módosították a Szentírás tévedhetet­
lenségének gondolatát:
Mindazt, am it a sugalmazott szerzők -
vagyis a szentírók - állítanak, a Szentlélek
állításának kell tartani. Ezért hinnünk kell,
hogy a Szentírás könyvei biztosan, hűségesen
és tévedés nélkül tanítják az igazságot, ame­
lyet Isten le akart íratni a szent iratokban
üdvösségünkre.
Isteni kinyilatkoztatás 3:11
Ez a szöveg számos értelm ezési lehető­
séget enged meg, attól függően, amit ki-ki
arról gondol, hogy Isten mit akart közölni a
Szentírásban üdvösségünkre. Vajon min­
denre vonatkozik-e, ami a Bibliában szere­
pel, vagy csak a teológiai és etikai kijelen­
tésekre? Avagy csupán az evangéliumra?
Ha igen, akkor talán le lehet szűkíteni arra
az igazságra, hogy Isten szeretet ?
5. A második vatikáni zsinat szabadjára
engedte a Bibliát. A laikusoknak is olvasni­
uk kell, mert, *Jeromos szerint „nem is­
merni a Szentírást annyi, mint nem ismer­
ni Krisztust”. A katolikusok működjenek
együtt a protestánsokkal a Biblia fordítá­
sában. A szent lapok tanulmányozása nem
más, mint a szent hittudomány lelke. Ez
messze távol áll azon katolikus apologéták
nem is oly régi állításától, mely szerint az
egyház boldogul a Biblia nélkül is. A zsinat
a Biblia kutatását buzgón támogatta, te r­
mészetesen az Egyházi Tanítóhivatal vi­
gyázó gondoskodása alatt, és az Egyház lel-
kületéhez való hűségben. A Tanítóhivatal
nem áll a Szentírás fölött, hanem azt szol­
gálja, de „Isten Igéjének hiteles értelme-
Rahner
zésére” kizárólag az Egyházi Tanítóhivatal
kapott megbízást. A zsinat tehát sokat tett
a bibliakutatás újbóli felvirágzásáért, de a
csalatkozhatatlan egyház megmarad a vég­
ső mércének.
A második vatikáni zsinattal lezárult a
tridenti katolicizmus négyszáz éves kor­
szaka: a római erődből zarándok egyházzá
lett. A vatikáni rab immár folyvást úton
(pontosabban repülőn) van, és tömegeket
vonz. Párbeszéd és tudásszomj váltotta föl
az ellenségességet, egyebek mellett a pro­
testantizmussal szemben is. Istentiszteleti
és egyéb reformok léptek életbe. Oly sok
változás történt, hogy némelyek elbizony­
talanodtak és megzavarodtak. Csak Isten a
megmondhatója, hogy ezután m erre megy
a római katolikus egyház, de a második va­
tikáni zsinat előtti korszakba már nincs
visszatérés.
Kari Rahner
Anonim keresztyénség
Kari Rahner 1904-ben született Freiburg
im Bresgauban. Belépett a jezsuita rendbe,
és 1948-ban dogmatikaprofesszor lett az
innsbrucki egyetemen. Azóta a mün-cheni
és a m ünsteri egyetem en is tanított.
Tematikusán elrendezett írásait a tizen­
négy kötetes Schriften zűr Theologie-bm
(Teológiai írások; 1954-1984) adta ki. írt
rendszeres teológiát is A hit alapjai cím­
mel. Kétségkívül ő volt a XX. század leg­
nagyobb katolikus teológusa.
Hírnevét többek között az anonim ke-
resztyénségről kialakított elméletének kö­
szönhette. A hagyományos római katolikus
álláspont szerint, melyet egész világosan
*Cyprianus fogalmazott meg és a N egye­
dik lateráni zsinat újból m egerősített,
nincs üdvösség az egy látható és szerve­
zett katolikus egyházon kívül, így semmi­
257
lyen más egyházban sem. Ezt 1302-ben
VIII. Bonifác pápa még pontosabban fogal­
mazta meg Unam Sanctam kezdetű bullá­
jában: Kinyilvánítjuk, kimondjuk és meg­
határozzuk, hogy az üdvösségért minden
emberi teremtménynek szükséges alávet­
nie magát a római főpásztornak. E nyilat­
kozatok máig érvényben vannak, bár azóta
új értelmezést kaptak. 1854-ben IX. Pius új­
ból megerősítette a hagyományos dogmát
egy döntő módosítással: akik leküzdhetet­
lenül tudatlanok az igaz vallás tekintetében
(vagyis akik nem tehetnek tudatlanságuk­
ról), azok elfogadtatnak. 1949-ben újabb
módosításra került sor. A keményvonalas
bostoni Feeney atya a hagyományos dogma
tanítása mellett kardoskodott. Róma azon­
ban azzal válaszolt, hogy „az egyházon kívül
nincs üdvösség” állítás igaz, de ennek értel­
mezése az Egyházi Tanítóhivatalra tartozik,
nem pedig az egyéni emberre. A vita 1953-
ig folytatódott, amikor Feeneyt mint meg­
átalkodott rigoristát kiközösítették. A *má­
sodik vatikáni zsinat határozottan elutasí­
totta a régi értelmezést.
Elnyerhetik ugyanis az üdvösséget mind­
azok, akik önhibájukon kívül nem ismerik
Krisztus evangéliumát és egyházát, de őszin­
te szívvel keresik Istent, és a kegyelem hatása
alatt arra törekszenek, hogy teljesítsék aka­
ratát, amelyet lelkiismeretük szavában fedez­
nek fel. Még azoktól sem tagadja meg az
isteni Gondviselés az üdvösségre szükséges
támogatást, akik önhibájukon kívül nem ju ­
tottak el Isten kifejezett ismeretére, de - ép­
pen nem az isteni kegyelem nélkül - iparkod­
nak becsületesen élni.
Az egyház 2:16
[Üdvösségre] nemcsak keresztények ju t­
hatnak, hanem minden jóakaratú ember is,
akinek szívében a kegyelem láthatatlan mó­
don munkálkodik. Mivel Krisztus minden
emberért meghalt, és mivel az ember végső
hivatása egy, mégpedig isteni, ezért hinnünk
 258 Keresztyén gondolkodás a modern világban
kell, hogy a Szentlélek - csupán Isten előtt is­
mert módon - minden embernek felkínálja e
húsvéti misztériummal való társulás lehe­
tőségét.
Az EGYHÁZ A MODERN VILÁGBAN 1:22
Ugyanakkor a második vatikáni zsinat
azt is kimondja, hogy „aki tudja, hogy a ka­
tolikus egyházat Isten Jézus Krisztus által
szükségessé tette, de nem válik tagjává, és
nem marad meg tagjának, az nem nyerhet
üdvösséget”.
Kari Rahner elméletével e kijelentése­
ket igyekszik magyarázni. Isten azt akarja,
hogy mindenki üdvözüljön (lTim 2,4), és
az üdvösséghez hinni kell Jézus Krisztus­
ban. Ez pedig azt jelenti, hogy mindenki­
nek megadatik a lehetőség, hogy hitre jus­
son - ez valóságos történelmi, nem csupán
elméleti lehetőség. Hogyan lehetséges ez?
Úgy, hogy Isten kegyelme mindenkiben
munkálkodik. Ha valaki nem szembesül
magával a keresztyén evangéliummal,
Isten kegyelme Jézus Krisztusban elérheti
őt más, nem keresztyén vallás révén is. Mi
több, Isten kegyelme munkálkodhat még
egy ateistában is, akinek ezáltal megadatik
az igaz keresztyén hit, rem énység és
szeretet, bár ateistának vallja magát. „Még
egy ateista... sem zárható ki az üdvösség­
ből, feltéve, hogy ateizmusa következté­
ben nem tett lelkiismerete ellen”. De mi­
lyen alapon mondhatjuk az ilyen embert
istenhívőnek? Azon az alapon, hogy lelki­
ism erete Istennel szembesül, még ha ezt
nem is ismeri föl. Rahner „transzcenden­
tális filozófiája” szerint amikor bárki és
bárhogyan megtapasztalja a transzcen­
denciát, az „abszolút titkot”, Istenről nyer
tapasztalatot.
A ki valamely lelkiismeretéből fakadó er­
kölcsi követelmény abszolút érvényességét el­
fogadja, azt szabadon magáévá teszi - bár­
mily reflektálatlanul is -, az az ember Isten
abszolút létezését állítja, akár tudja vagy
megragadja fogalmilag, akár nem, hogy
Isten léte az egyedüli oka annak, hogy lehet
ilyen abszolút erkölcsi követelmény.
Schriften ZŰR T heologie 9. köt., 9. fejezet
Az „anonim keresztyének” nem term é­
szetes erkölcsiségük miatt jutnak üdvös­
ségre, hanem azért, mert megtapasztalták
Jézus Krisztus kegyelmét, noha ezt nem
ismerték föl. Meg kell különböztetnünk a
kimondott és a valóságos, bár kimondatlan
hitet, mely a szívből még nem hatolt át az
értelembe.
A z „anonim keresztyén” értelmezésünk
szerint nem más, mint a keresztyén misszió
kezdete utáni pogány, aki hit, remény és
szeretet által Krisztus kegyelmi állapotában
él, de kifejezett módon nincs tudatában a
ténynek, hogy élete a kegyelem adta üdvös­
ségben Krisztusra irányul... Kell lennie
olyan keresztyén elméletnek, amely számot
tud adni ama tényről, hogy minden egyén,
aki semmilyen abszolút és végső értelemben
nem cselekszik lelkiismerete ellenében, az a
maga lelkében kimondhatja és ki is mondja
hittel, reménységgel és szeretettel: „ABBA",
és ennél fogva Isten szemében igaz testvére
minden keresztyénnek.
S chriften zűr T heologie 14. köt., 17. fe­
jez et
E Rahner és mások által megfogalma­
zott eszmék mára széles körben elterjed­
tek, közülük is különösen az, hogy valaki
lehet anonim keresztyén mindenfajta vallá­
si elkötelezettség nélkül. Az anonim ke­
resztyén „erkölcsi döntések meghozójá­
nak látja magát”, még ha e döntésekre nem
„vallási” vagy „teista” módon jutott is. Ez­
zel válik igazolhatóvá a „szekuláris keresz-
tyénség”, az egyház üzenetének és misszi­
ójának egyre inkább szekuláris módon való
értelm ezése, amely kitűnik az *Egyházak
Világtanácsának és a *felszabadítás-teoló-
gia képviselőinek újabb nyilatkozataiból.
Ha Krisztus követése mindenfajta tudatos
Küng
vallási elkötelezettség nélkül is megnyil­
vánulhat, akkor az egyház joggal hanyagol­
hatja vallási törekvéseit a mindennapok
súlyos és sürgető társadalmi és politikai
gondjaival szemben. Rahnernek talán az a
legnagyobb hibája, hogy egy kivételes
lehetőségből (hogy valaki, aki nem hallotta
az evangéliumot, az is lehet kegyelmi álla­
potban) normát alkotott, amely szerint az
egyháznak úgy kell minden emberhez
viszonyulnia, mint egy esetleges anonim
keresztyénhez, márpedig a bibliai szemlé­
let szerint őket elveszettnek kellene tarta­
ni. Kari Rahner 1984-ben halt meg.
Hans Küng
Katolikus fenegyerek
Hans Küng 1928-ban született a svájci Lu­
zern kantonban. Rómában készült fel a pa­
pi szolgálatra, majd Párizsban írta meg va­
lóban korszakalkotó doktori értekezését
(Megigazulás: Barth Károly tanítása és egy
katolikus reflexió; 1957) címmel. Ebben,
miután bemutatja a megigazulás barthi fel­
fogását, arról értekezik, hogy a barthi és a
*tridenti tanítás között nincs áthidalhatat­
lan ellentét.
Kétségkívül rendkívüli jelentősége van
annak, hogy ma alapjaiban egyezik a katoli­
kus és a protestáns teológia a megigazulás
teológiájában, tehát éppen azon a ponton,
amelyből a reformáció teológiája kiindult. E
négyszáz év után vajon minden nehézség
ellenére nem jutottunk-e mégis közelebb
egymáshoz a teológia szintjén?
M egigazulás, 33. fejezet
A könyv legérdekesebb vonatkozása
talán éppen a fogadtatása volt. Barth maga
meleg hangon így reagált: „Ha az, amit Ön
bem utat... valóban a római katolikus egy­
ház tanítása, akkor feltétlenül el kell is­
mernem, hogy a megigazulásról kialakított
259
véleményem egyezik a római nézettel; ha
csak azért is, m ert így a római katolikus
tanítás megdöbbentő módon az enyémmel
volna összhangban!”
Barth ezután megjegyzi, hogy a katoli­
kus testvéreknek kell eldönteniük, hogy
vajon Küng helyesen értékelte-e Triden-
tet. Nos, a többségük azonosult Küng véle­
ményével. A könyv hatására a katolikus
teológusok körében csaknem általánossá
vált az a nézet, hogy az egyedül hit által
való megigazulás tana elfogadható, és nem
osztja meg szükségképpen a felekezete­
ket. Mivel a római katolikus egyház az idő
haladtával újraértelmezi hitét, ez a tény
legalább olyan fontosnak mondható, mint
az az elvi kérdés, hogy vajon valóban ösz-
szeegyeztethető-e a két tanítás vagy sem.
Cinikusan megjegyezhetnénk, hogy Küng
ugyanazt tette, mint annak idején *New-
man a Tract Ninety-ban, csak éppen for­
dítva és sikerrel.
1962-ben XXIII. János pápa a *második
vatikáni zsinat hivatalos teológiai tanács­
adójává nevezte ki Küngöt, és ő tevéke­
nyen részt is v e tt a tanácskozásokon,
mégha némely határozat csalódást váltott
is ki belőle. Még 1957-ben a Szent
Offícium (korábban az Inkvizíció) aktát nyi­
tott Küngről a Megigazulás miatt. Ahogy
Küng egyre kritikusabban szólt egyes
hagyományos dogmatikai álláspontokról,
egyre több figyelmeztetésben részesült a
Szent Offíciumtól, melyet a második vati­
káni zsinat megújított, és átnevezett Hitta-
ni Kongregációvá. Küng legtöbb könyve
rosszallást váltott ki Rómából, talán ez is
hozzájárult népszerűségükhöz.
1970-ben Hans Küng azzal ünnepelte a
pápai csalatkozhatatlanságot kimondó
*első vatikáni zsinat századik évfordulóját,
hogy kiadta Unfehlbar? Eine Bilanz (Csa-
latkozhatatlan? Számvetés) című könyvét.
Ebben nemcsak a dogma állítólagos bibliai
 260 Keresztyén gondolkodás a m odem világban
és hagyománybeli alapjait, de azt is kétség­
bevonja, hogy van-e egyáltalán csalatkoz-
hatatlan kijelentés, akár a pápa vagy az
egyház, akár a Biblia részéről. A csalatkoz-
hatatlanság gondolata helyett az eltéve-
lyedhetetlenséget ajánlotta. A részletkér­
désekben elkövetett minden félreértelm e­
zés és hiba ellenére Isten megtartja az
egyházat az igazságban. A negatív állítást,
hogy egyes kijelentések nem tartalmaz­
hatnak hibát, felváltja a pozitív állítás, hogy
az evangélium igazsága megmarad az egy­
házban minden hiba ellenére. Emellett
Küng a pápa szerepének módosítását is
javasolta. A csalatkozhatatlan, abszolút
uralkodó váljék immár valóban P éter utód­
jává, aki pásztori tevékenységével a szol­
gálat elsődlegességéről tanúskodik az
egész egyház javára, miként XXIII. János
tette. Ez a felfogás az egyházról és a pápá­
ról, állítja Küng, összhangban van a Szent­
írással és az első évezred hagyományával.
A péteri értelemben vett egyházi szolgálat­
nak van értelme, amelyet minden katolikus
elfogad, de a pápa az egyházért van, nem
pedig fordítva. Elsősége nem a szuverenitás
elsőségében, hanem a szolgálat elsőségében
áll. A péteri hivatal birtokosa nem tehetné
magát az egyház vagy az evangélium vezérlő
urává, am it ma egyébként megtesz, amikor a
múlt annyi rossz tapasztalata és a zsinat elő­
remutató határozatai után valamely kriti­
kátlanul elfogadott hagyomány fényében
értelmezi a teológiát és az egyházpolitikát.
Unfehlbar? Eine Bilanz
Hans Küng sokat ír, és teológiai művei­
ben mesterien, a modern kor igényeinek
megfelelően tudja megszólítani a nem teo­
lógus, sőt nem keresztyén közönséget. Ki
a keresztény? című könyve fölkerült a né­
met könyvek bestseller listájára - amit
kevés (hétszáz oldalas) teológiai értekezés
é rt el. Ugyancsak nagy sik ert aratott
Existiert Gott? (Vajon van-e Isten?) című
könyve.
Róma azonban nem nézte jó szemmel
Küng munkáit. 1978-ban II. János Pál meg­
választása után szigorúbban lépett föl vele
szemben. 1979 végén a Hittani Kongregá­
ció a pápa jóváhagyásával kijelentette,
hogy Küng többé „nem tekinthető római
katolikus teológusnak és mint ilyen, nem
taníthat többé”. Ezzel tehát nem közösítet­
ték ki és nem fosztották meg papi tisztétől,
csak római katolikus teológusnak nem
lehetett Küngöt tekinteni többé. Ezzel a
ravasz lépéssel akarták aláásni befolyását
anélkül, hogy mártírrá tennék őt.
Az egyház követelte, hogy a tübingeni
egyetemen ne taníthasson többé mint a
katolikus teológia professzora - amire
válaszul az állam önálló tanszéket létesített
Küng számára. Az egyházi fellépés haté­
konyságát kétségbe vonja az a tény, hogy
számos, Küng nézeteit egyébként nem ­
igen osztó katolikus teológus kiállt meg­
hurcolt társa mellett. Más oldalról viszont
valóban nem lehet komolyan venni egy
olyan vallási szervezetet, amelyik nem
ellenőrzi a nevében előadott tanítást. Nem
egy egyháznak okoz fejtörést ez a kérdés.
Mindez nem gátolta meg Küngöt abban,
hogy további műveket jelentessen meg.
Egyik újabb könyvében, Theologie im
Aufbruch (Ébredő teológia, 1988) a „poszt­
modern korszak” teológiai kihívásait vizs­
gálja. A modem korszak a XVII. és XVIII.
században köszöntött be a felvilágosodás­
sal, és annak a haladásba vetett hitével.
Ezt a hitet porig rombolta az I. világháború.
Ezzel eljött a „posztmodern kor”, amint
azt egyre többen állítják. Küng maga ezt
inkább „ökumenikus kornak” mondaná,
„abban az értelemben, hogy a különböző
vallások, felekezetek és térségek tekinte­
tében új, globális egyetértés bontakozik
A katolikus egyház katekizm usa
ki”. Ezért teológiai szemlélete „a világval­
lások teológiájának kialakítása irányában”
mozdult el.
A katolikus egyház katekizmusa
(1994)
1566-ban V Pius pápa kiadta a Római Kate­
kizmust, mely a tridenti zsinat tanításának
foglalata. A mű a világ római katolikus egy­
házát, elsősorban a papságot volt hivatott
szolgálni. A gyakorlatban azonban vala­
mennyi ország, sőt olykor egyházmegye
rendelkezett a saját maga katekizmusával.
A *második vatikáni zsinat nyomán a
római egyház új liturgiát vezetett be, és új
katekizmust bocsátott ki. Továbbá számos
helyi katekizmus igyekezett kifejezni a
zsinat lelkiségét. A leghírhedtebb új kate­
kizmust a hollandok adták ki 1966-ban. Ezt
Róma túlságosan progresszívnek találta,
három év múlva új változatot készíttetett,
és ehhez kiegészítésképpen hozzátette a
bíborosi testület által követelt javításokat.
1985-ben a zsinat befejezésének husza­
dik évfordulóján püspöki zsinat ült össze
Rómában. A résztvevők jelezték, hogy új
katekizmus készítését tartják szükséges­
nek. 1986 és 1992 között számos bíboros
261
és püspök közreműködésével készült el az
új katekizmus, mely A katolikus egyház
katekizmusa címen 1994-ben jelent meg.
Ez volt az első, a teljes római katolikus
egyháznak szánt katekizmus a XVI. száza­
di, V Pius-féle katekizmus óta. Célja az
volt, hogy bemutassa a római katolikus
hagyományt a második vatikáni zsinat
fényében:
Ennek a katekizmusnak az a célja, hogy
szerves és rendezett módon tárja elénk a
katolikus tanítás lényegi és alapvető tartal­
mát, a hit és az erkölcs igazságait, a II. Vati­
káni Zsinat és az egyházi szent Hagyomány
egészének fényében. Elsődleges forrásként a
Szentírásra, az egyházatyákra, a liturgiára
és az egyházi Tanítóhivatalra épít.
E lőszó 3.11
A katekizmus szerkezete a hagyomá­
nyos négyrészes formát követi. Az első
rész, a „Hitünk megvallása” különösen az
*Apostoli Hitvallást taglalja. A második
rész, „A keresztyén misztérium ünneplé­
se” a hét szentséget magyarázza. A harma­
dik rész, az „Élet Krisztusban” a Tízparan­
csolatot mint az Isten- és a felebaráti sze­
retet legfőbb parancsolatának kifejezését
mutatja be. A negyedik rész, „A keresz­
tyén imádság” elsősorban a Miatyánkot
elemzi.
262 Keresztyén gondolkodás a modern világban
A hit világszerte
Az utóbbi évtizedekben megszűnt az a helyzet, hogy a teológia művelése a
fehér európaiak előjoga legyen. Számos kísérlet történt eredeti ázsiai, afrikai
éslatin-amerikai teológiai rendszerek kidolgozására.
Az Egyházak Világtanácsa
Az Egyházak Világtanácsát formálisan 44
ország 147 egyházának küldöttei 1948-ban
alapították meg Amszterdamban. A szer­
vezet három korábbi mozgalomból nőtt ki,
és ezekre az ösztönzést az 1910-es edin-
burgh-i Világmissziói Konferencia adta.
- A Hit- és Egyházalkotmány szervezet
az edinburgh-i konferencia hatására jött
létre azzal a céllal, hogy munkálkodjék a
megosztott felekezetek újraegyesítésén.
Konferenciát tartott 1927-ben Lausanne-
ban és 1937-ben Edinburgh-ban.
- Az Élet- és Munka szervezet elsősor­
ban a keresztyén hit és a társadalmi, politi­
kai és gazdasági kérdések kapcsolatát vizs­
gálta. Konferenciát tartottak 1925-ben
Stockholmban és 1937-ben (Mordban.
- A Nemzetközi Missziói Szövetség
közvetlenül az edinburgh-i konferencia
nyomán 1921-ben jött létre, 1961-ben pe­
dig formálisan betagozódott az Egyházak
Világtanácsába.
A Hit- és Egyházalkotmány, illetve az
Élet- és Munka szervezet 1937-es konfe­
renciája elhatározta az Egyházak Világta­
nácsa megalakítását, és az 1938-as utrechti
konferencia elfogadta a szervezeti sza­
bályzatot. A háború azonban tíz évre elo­
dázta a szervezet formális létrejöttét. A
római katolikus egyházat és némely (tehát
nem minden) evangelikál egyházat leszá­
mítva minden jelentős keresztyén egyház
tagja az Egyházak Világtanácsának. 1961
óta a római katolikus egyház hivatalos
megfigyelőket küld az általános közgyű­
lésekre.
A genfi központban folyó munkán túlme­
nően az Egyházak Világtanácsa rendszere­
sen szervez konferenciákat a Hit- és Egy­
házalkotmány, illetve a Világmisszió és
Evangelizáció Bizottság keretén belül.
Azonban a szervezet legjelentősebb ese­
ményeit az eddig megtartott hét általános
közgyűlés jelentette.
1. Amszterdam (1948). Ez volt az alapító
közgyűlés. A szervezet „mint azon egyhá­
zak közössége jött létre, amelyek Jézus
Krisztust Istennek és Megváltónak isme­
rik el”.
2. Evanston, USA Illinois Állam (1954).
A konferencia a Krisztus - a világ remény­
sége cím alatt az evangelizáció következő
céljait fogalmazta meg: az embereket sze­
mélyes kapcsolatba hozni Jézus Krisztus­
sal mint Megváltóval és Úrral, bevonni
őket az egyház életébe, illetve a világot át­
alakítani Isten szándékainak megfelelően.
3. Új-Delhi (1961). A Jézus Krisztus - a
világ világossága című közgyűlés volt az el­
ső nem Nyugaton szervezett közgyűlés.
Ekkor léptek a szervezetbe a görögkeleti
egyházak. A tagság alapját kiterjesztették.
Az Egyházak Világtanácsa azon egyházak
közösségét képezi, amelyek az Úr Jézus
Krisztust Istennek és Megváltónak vallják a
Szentírás alapján, és ezért közös hivatásukat
együtt kívánják teljesíteni az egy Isten, Atya,
Fiú és Szentlélek dicsőségére.
4. Uppsala (1968). Ezúttal a konferencia
az íme, mindent újjá teszek címet kapta.
Hat munkacsoport tárgyalta meg a külön­
böző témákat, és módosította a megfelelő
dokumentumokat. A leghevesebb vitákat a
Renewal in Mission (Megújulás a misszió­
Az Egyházak Világtanácsa
bán) című dokumentum váltotta ki. A ko­
rábbi világtanácsi dokumentumok világo­
san megfogalmazták a nem keresztyének
krisztusi hitre való juttatásának fontossá­
gát, azonban a mostani dokumentum ter­
vezete meg sem említette ezt. A misszió
„függőleges” vonatkozása, az Istennel való
megbékélés tulajdonképpen kimaradt az
anyagból. A hangsúly csupán a „vízszintes”
vonatkozásokra, az emberiséggel való meg­
békélésre esett. A dokumentum az „anonim
keresztyénség” eszméjét tette magáévá,
és ezzel a m egtérés jelentőségét másodla­
gossá tette. Emiatt kérdezte az amerikai
evangelikál Donald McGavran: „Uppsala
cserben fogja hagyni a kétmilliárdot (a meg
nem térítetteket)?” Visser't Hooft az EVT
nyugalmazott főtitkára szintén az egyen­
súly fenntartását hangsúlyozta:
Ha a keresztyénség elveszíti függőleges
vonatkozását, elveszíti sóját, íztelenné válik,
és a világ se látja hasznát. De ha a keresz­
tyénség a függőleges irányultság orvé alatt
kibújik az ember közösségi életében és életé­
ért viselt felelősség alól, ezzel megtagadja a
megtestesülést, Istennek a világ iránt Krisz­
tusban megnyilvánult szeretetét.
T he Mandate of the E cumenical M ove-
ment (Az ökumenikus mozgalom mandá­
tuma).
A vita következtében elfogadott doku­
mentum világosan kimondta a Jézus Krisz­
tushoz való m egtérés szükségét, „habár a
fordulat nem mindig látszik vallási döntés­
nek”, és vannak, „akik öntudatlanul is »a
m ásokért élt em bert10« szolgálják”. A
dokumentum a missziót a teljes emberi lét
korszerű követelményének szemszögéből
határozza meg.
Életbevágóan fontos, hogy Isten misszió­
ját, melyben részt veszünk, az új teremtés
ajándékaként határozzuk meg, amely gyöke-
10Bonhoeffertől vett kifejezés, amely Jézus Krisz­
tusra utal Lásd a Bonhoefferről szóló cikkben.
263
résén megváltoztatja a régit, és arra hívja az
embereket, hogy az új emberben, Jézus Krisz­
tusban felnőve kiteljesítsék emberségüket.
R eneval in M ission 1:1
Az új emberség ajándékát hitből kapjuk.
Ez a válaszunk kihat másokkal való kap­
csolatunkra. „M ert nincs Istenhez fordulás
anélkül, hogy az em ber ne nézzen szembe
embertársaival új módon. Ez az új élet fel­
szabadítja az embereket a közösségre.” Ez
az erőfeszítés ledönti a faji, nemzeti és val­
lási határokat. Az igaz emberség Krisztus­
ban való helyreállítása magában foglalja a
nagyobb igazságosság, szabadság és méltó­
ság irányába te tt minden lépést. A keresz­
tyéneknek tehát nyitottabbaknak és aláza­
tosabbaknak kell lenniük azokkal szemben,
akik osztoznak velük e célokon.
Az uppsalai gyűlés heves vitát váltott ki.
Az EVT néhány ném et tagja 1970-ben
kiadta a „Frankfurti nyilatkozatot”, amely
elutasította Uppsala néhány irányvonalát:
például az üdvösség mint „teljes em berré
válás”, az univerzalizmus, az anonim
keresztyénség stb. Más evangelikálok
ugyan pozitívabban viszonyultak a gyűlés­
hez, de bírálatukat ők sem rejtették véka
alá. John Stott vezető brit evangéliumi teo ­
lógus a misszió meghatározásába belefog­
lalta úgy az evangelizációt, mint a szolgála­
tot. A vita folytatódott a Világmisszió és
Evangelizáció Bizottság Megváltás ma
címen, 1973-ban Bangkokban megrende­
zett konferenciáján, ahol az uppsalai irány­
zat erősödött meg. A megváltást döntően
„horizontális” szempontból határozta meg
a *Moltmann által megfogalmazott doku­
mentum:
A megváltás munkálkodik a gazdasági
igazságosságért, az ember ember általi k i­
zsákmányolása ellen folyó küzdelemben.
A megváltás munkálkodik az emberi mél­
tóságért, az emberek embertársai általi poli­
tikai elnyomása ellen folyó küzdelemben.
264 Keresztyén gondolkodás a m odern világban

A megváltás munkálkodik a szolidaritá­ Többen is felhívták a figyelmet a Nairo­

sért, az emberek elidegenedése ellen folyó biban elfogadott „Krisztus megvallása ma”
küzdelemben. című dokumentum, a Lausanne-i Szövet­
Salvation and Social Justice (Megváltás ség és a VI. Pál által 1975-ben kiadott (az
és társadalmi igazságosság), bevezetés. előző évben Rómában ülésező püspöki zsi­
A konferencia római katolikus megfigye­ nat munkáján alapuló) „Evangelizáció a
lője megiegyezte: „Nem hallottam senkit a modern világban” című dokumentum kö­
hit általi megigazulásról beszélni. Nem hal­ zös alapjára. E három, ökumenikus, evan-
lottam senkit az örök életről beszélni. Hová gelikál és római katolikus nyilatkozat szá­
lett Istennek a bűnért való jogos haragja?” mos ponton egybecseng, bár a különbsé­
Egy évvel a bangkoki konferencia után ke­ gek is jelentősek.
rült sor az evangéliumi keresztyének *lau- 6 . 1983-ban Jézus Krisztus - a világ élete
sanne-i világevangelizációs kongresszusá­ címen Vancouverben rendeztek konfe­
ra, amely igyekezett helyreállítani az egyen­ renciát. Ezt m egelőzte a Missziói és
súlyt a vertikális és horizontális, illetve a Evangelizációs Bizottság Misszió és evan­
személyes és a társadalmi vonatkozás kö­ gelizáció - ökumenikus megerősítés című
zött. Bangkok után az EVT is kiegyensú­ dokumentuma (1982), amely igyekezett
lyozottabb álláspont felé mozdult el. összehangolni az EVT és az evangelikálok
5. A Jézus Krisztus megszabadít és egyesítLausanne-ban felvázolt álláspontját.
címmel Nairobiban tarto tt konferencia Ugyancsak 1982-ben került sor a Hit- és
(1975) megerősítette a társadalmi és a víz­ Egyházalkotmány Bizottság limai é rte ­
szintes vonatkozásokra Uppsalában illetve kezletére, amely elfogadta a Keresztség,
Bangkokban fektetett hangsúlyt, ugyan­ úrvacsora és lelkészi szolgálat című, sok év
akkor ezt határozottabban beillesztette a türelm es munkájával elkészített doku­
lelki és a függőleges vonatkozásba. A gyű­ mentumot. Ennek páratlan jelentősége
lés hangulatát hatásosan fejezte ki a jelszó: abban áll, hogy a nyilatkozatot megfogal­
„Az egész egyház viszi az egész evangéli­ mazó küldöttek majd minden felekezetet
umot az egész embernek az egész világ­ képviseltek: római katolikus, görögkeleti,
ban”. Az egész evangélium magában fog­ evangélikus, református, anglikán, pün­
lalja mind az Istennel való megbékélést, kösdista, baptista stb. A dokumentum nem
mind pedig „az igazságosságért és méltó­ a teljes egyetértés jegyében fogalmazó­
ságért folyó küzdelemben való részvétel dott, de a közös alapok jelentős bővülésé­
felelősségét”. A misszió nem más, mint Jé­ ről számol be.
zus Krisztus megvallása tettben és szóban. A köztük meglévő különbségek legyőzése
A keresztényeknek elhívásuk szerint ki kell érdekében a Jelnőttkeresztséget és a csecse-
venniük részüket mind az evangelizációból, mőkeresztséget gyakorlóknak újból meg
mind a társadalmi cselekvésből Azt a megbí­ kellene fontolniuk gyakorlatuk bizonyos
zatást kaptuk, hogy az egész világon hirdes­ vonásait. A z előbbiek megpróbálhatnák lát­
sük Krisztus evangéliumát Egyúttal azt a hatóbban kifejezésre juttatni, hogy a gyerme­
parancsot is kaptuk, hogy valósítsuk meg Is­ kek Isten kegyelmének a védelme alá helyez­
ten akaratát, a békét, az igazságosságot és a tettek. A z utóbbiaknak óvakodniok kell a
szabadságot a társadalom minden szintjén. nyilvánvalóan válogatás nélküli keresztelés
Confessing Christ Today (Krisztus meg­ gyakorlatától, és komolyabban kellene ven­
vallása ma). niük felelősségüket, hogy a megkeresztelt
Martin Luther King
gyermeket a krisztusnak való érett elköte­
lezettségre neveljék.
A KERESZTSÉG 16
1989-ben a Missziói és Evangelizációs
Bizottság újabb jelentős gyűlést tartott
Legyen meg a Te akaratod: misszió Krisztus
módján címmel a texasi San Antonióban.
Itt az 1982-es „Misszió és evangelizáció”
című dokumentum került az előtérbe. Az
„Elő Istenhez fordulás” című jelentés a
más hitűek előtti bizonyságtétel nyugtala­
nító kérdését taglalta, és azt az álláspontot
fejezte ki, hogy a párbeszéd és a bizony­
ságtétel nem zárja ki egymást. Az egyház
tegyen bizonyságot Krisztusról „minden
más vallású és nem vallásos meggyőződé­
sű ember előtt”. Ugyanakkor Isten „jelen
van és munkálkodik a más hitű emberek­
ben is”. Az előttük való bizonyságtétel te ­
hát feltételezi, hogy együtt legyünk ve­
lünk, hitükkel szemben érzékenységről
tanúskodjunk, készek legyünk szolgálni
őket, megerősítsük mindazt, amit Isten
szeretetében tett és tesz velük. Az EVT
még mindig nem oldotta föl a feszültséget
aközött, hogy az egyházak hivatásuk sze­
rint mindenki számára hirdetik az evangé­
liumot, és aközött, hogy Isten Krisztuson
kívül is üdvözítő módon munkálkodik.
7. Az 1991-es Jöjj, Szentlélek - újítsd megkotni a misszióról és az üdvösségről, elke­
az egész teremtést címen rendezett konfe­
rencia a Szentlélekre összpontosított, oly­
kor Krisztus személyétől elszakadva. A
gyűlés közben bemutattak egy szertartást,
amely a koreai sámánizmus szellemében
megidézte „a föld, a levegő, a víz és a ten­ Az igazságosság álma
geri teremtmény szellemét”. Ez oly m ér­
tékig nyugtalanította a görögkeleti küldöt­
teket, hogy közleményben adtak hangot
abbéli aggodalmuknak, hogy az EVT elsza­
kadt alapelveitől és a különböző tanítások
„Biblián alapuló keresztyén értelm ezésé­
től”, és azon tűnődtek, hogy át kellene gon­
dolniuk az EVT-hez fűződő kapcsolatukat.
265
A XX. század óriási lépéseket te tt a
keresztyén egység irányában. Ha ez nem is
jelentette egyházak egyesülését, megvál­
toztatta az egyházak egymás iránt tanúsí­
tott magatartását. Az együttműködés és a
barátság lelkülete mind jobban erősödött.
A legtöbb egyház felismerte, hogy nem
bírja a teljes igazságot, és ezért csak tanul­
hat a másiktól. Még a római katolikus egy­
ház is m ódosított korábbi kizárólagos
m agatartásán. Az evangelikálok eltérő
módon ítélik meg az ökumenikus egység-
mozgalmat, de többségük elismeri a többi­
ek keresztyénségét, és hajlandó tőlük
tanulni.
1968 óta az EVT programjában az
evangélium társadalmi vonatkozásai vál­
tották ki a legtöbb és leghevesebb vitát. A
kérdés a nem nyugati egyházak növekvő
befolyása nyomán került a viták közép­
pontjába. Az utóbbi huszonöt év során min­
den - a római katolikus, az evangelikál és
az ökumenikus - hagyomány komoly
figyelmet szentelt a kérdésnek. S bár ki­
alakultak szélsőséges álláspontok, miként
Uppsalában és Bangkokban, illetve az eze­
ket elutasító ugyancsak szélsőséges vála­
szok, a vita eredményeként minden oldal
igyekezett kiegyensúlyozott fogalmat al­
rülve a régi hibát, a kérdés pusztán lelki és
egyéni felfogását.
Martin Luther King
Martin Luther King 1929-ben született a
georgiai Atlantában. Nagyapja és apja bap­
tista lelkész volt, és ő úgy döntött, a nyom­
dokaikba lép. 1951-ben, bölcsészeti és teo­
lógiai tanulmányai után a bostoni egyetem­
re ment, hogy megírja doktori értekezését
*Pául Tillichről. 1954-ben lett az alabamai
 266 Keresztyén gondolkodás a modern világban
Montgomery egyik baptista gyülekezeté­
nek lelkipásztora, de hamarosan a politikai
küzdelmek sűrűjében találta magát.
1955. december 1-én a fekete Mrs. Rosa
Parksot letartóztatták a város fajvédő tör­
vényei alapján, m ert a buszon nem volt haj­
landó átengedni helyét egy felszálló fehér
utasnak. Ennek hatására a város fekete
közössége Martin Luther King vezetésé­
vel bojkott alá vette a közlekedési válla­
latot. Egy év múlva a város fölszámolta a
faji elkülönítést a buszokon.
King ki akarta használni a győzelem adta
lendületet, és 1957-ben megalapította a
Déli Keresztyén Vezetők Konferenciáját az
erőszakmentes polgárjogi küzdelmek ösz-
szehangolására. A mozgalom vezére maga
King lett. Rendkívül erőteljes személyisé­
gével, páratlan szónoki képességével és
sajátos stratégiájával valóban meghatároz­
ta az országos mozgalom tevékenységét.
Mahatma Gandhi eszmei hatására az erő-
szakmentes polgári engedetlenség mód­
szerét tette magáévá, valamint hangsú­
lyozta a meglévő jogok kiaknázását, példá­
ul szorgalmazta, hogy a feketék iratkozza­
nak fel a választói névjegyzékbe és éljenek
választójogukkal.
Martin Luther Kinget kétszer is letar­
tóztatták, először 1960-ban, majd 1963-
ban. Első alkalommal az elnökjelölt, John F.
Kennedy beavatkozására szabadult. Máso­
dik börtönbüntetése alatt írta híres Letter
from Birmingham Jail-jében (Levél a bir­
minghami börtönből): „Fájdalmas tapasz­
talatból tudjuk, hogy az elnyomó önként
soha nem adja meg a szabadságot; az
elnyomottaknak ki kell harcolniuk azt.”
1963-ban ő vezette a történelmi jelentő­
ségű washingtoni menetelést. A Lincoln-
emlékműről több mint 200000 ember előtt
mondta el legismertebb beszédét:
Van egy álmom, hogy kis gyermekem egy
napon olyan országban fog élni, ahol nem
bőrszínük, hanem jellemük szerint ítélik
meg őket.
Van egy álmom, ma.
Van egy álmom, hogy egy napon Alaba-
mában, ahol ma a kormányzó szája a kato­
nai bevetés és megsemmisítés véres szavaitól
habzik, holnap átalakul a világ, fekete kis­
gyerekek megfoghatják a fehér kisgyerekek
kezét, és testvérként járhatnak együtt.
Van egy álmom, ma.
King 1960 és 1965 között tett szert a
legnagyobb befolyásra. A Kennedy- és a
Johnson kormányzattól tevékeny támoga­
tást kapott. 1964-ben fogadta el a kong­
resszus a Polgárjogi Törvényt, amely lehe­
tővé tette, hogy a központi kormányzat
kikényszerítse a faji megkülönböztetés
felszámolását. A következő évi alabamai
tüntetések után elfogadták a Választójogi
Törvényt. 1964-ben Martin Luther King
megkapta a Nobel-békedíjat. A következő
évben azonban sokan megkérdőjelezték a
polgárjogi mozgalomban betöltött vezető
szerepét. A „Feketehatalom” csoportok
kétségbe vonták az erőszakmentes polgári
engedetlenség hatékonyságát. 1968-ban a
Tennessee állambeli Memfisben egy fehér
fegyveres golyója meggyilkolta. Egy nap­
pal azelőtt mondott beszédében csaknem
megjósolta halálát:
É n már följutottam a hegyre. Lenéztem, és
megláttam az ígéret földjét. Meglehet, nem
mehetek oda be veletek, de tudjátok meg,
hogy m i m int nép, bemegyünk az ígéret föld­
jére. Nem félek semmitől. Nem félek senkitől.
Láttam m ár az Úr érkezésének dicsőségét.
Martin Luther King elérte, hogy a nem­
zet felfigyeljen a polgárjogi kérdésre. A
feketék mozgósításával és a fehérek lelki­
ism eretének felébresztésével pedig valódi
politikai változást kezdeményezett. Tud­
ván tudta, hogy a fajgyűlölet ördögét nem
lehet kiűzni egyhamar. Tisztában volt a faji
kérdés és a nyomor bonyolult összefüggé­
Koyama
seivel. A feketék helyzetét Délen minden­
esetre sikerült csaknem teljesen megvál­
toztatni. Északon, ahol a faji kérdés sokkal
erőteljesebben összefonódik a társadalmi
elnyomás kérdéseivel, már jóval kevesebb
eredményt sikerült elérni. Martin Luther
King mindenesetre örök érvénnyel bebi­
zonyította az erőszakmentes polgári enge­
detlenség fölényét és lehetőségét minden­
fajta erőszakkal szemben. A XX. század
nemigen bővelkedett hősökben, Martin
Luther King egy volt a kevesek közül. Va­
lóban krisztusi hős volt: hűségben, ke­
gyességben, türelem ben, alázatban és
következetességben; példát mutatott min­
den embernek, de legfőképpen a keresz­
tyéneknek. Méltán emlékeznek meg róla
az amerikaiak 1983 óta hivatalos ünneppé
nyilvánított születésnapján - ebben a tisz­
teletben korábban csak George Washing­
tont részesítették.
Kosuké Koyama
Isten egy nyugodt kultúrában
Kosuké Koyama 1929-ben született Tokió­
ban. Ott járt egyetemre, és tanulmányai
befejeztével 1959-ben a princetoni teológi­
ai szemináriumon szerzett doktori fokoza­
tot. 1961 és 1969 között Thaiföldön misz-
szionáriusként tanított egy ottani teológiai
szemináriumon. 1969-ben Szingapúrba
ment, és az ottani posztgraduális teológiai
iskola dékánja lett. 1974-ben Új Zélandra
költözött, hogy az otagói egyetemen val­
lástudományt adjon elő. 1979 óta a New
York-i Union Seminary-n tanít.
Koyama hírnevét a Waterbuffalo Theo-
logy (Bivalyteológia; 1974) című könyvé­
nek köszönheti. Amikor falusi templomok­
ba járt prédikálni, útközben látta a rizsföl­
deken igát húzó bivalyokat, és rádöbbent,
hogy gyülekezete hogyan él, s hogy igehir­
267
detésében ebből kell kiindulnia. „A valósá­
gos emberi helyzetet mutatom be, majd
kérem Istent, ebben a helyzetben jelenjék
meg.” Koyama úgy határozott, hogy e pa­
rasztok szükségleteinek alá kell rendelnie
a nagy teológiai eszméket, *Aquinói Ta­
mást és *Barth Károlyt, végtére nem Ang­
liában, Olaszországban vagy Svájcban, ha­
nem thaiföldi parasztoknak prédikál.
Koyama teológiájából sajátos üdeség
árad, például egyik-másik fejezetének
címe így szól: „Isten megázik-e a mon­
szunesőben?”; „Arisztotelészi bors és
buddhista só”; „Isten haragja a nyugalom
kultúrájában”. Ez utolsó cím alatt az Isten
haragjáról való thaiföldi prédikálás nehéz­
ségeiről számol be. Miként a görög bölcse­
let is, a buddhista szemlélet a szenvtelen-
séget, a háboríthatatlanságot és a nyugal­
mat tekinti a legfőbb erénynek. Isten ha­
ragjának, a bűn miatti háborgásának gon­
dolata botrányszámba megy ebben a kultú­
rában. Koyama nem azt a megoldást vá­
lasztotta, hogy enyhítse Isten haragját,
amint tették sokan. Hiábavalóság Isten sze-
retetéről beszélni, ha nem hozzuk szóba ha­
ragját. A thaiföldi gondolkodásmódban Is­
ten azért szenvtelen, m ert a történelmen
és az időn kívül helyezkedik el. A thai
buddhista gondolkodás elhanyagolja a tör­
ténelmet. Ezt a fajta gondolkodást a vi­
szonylag kiszámítható és nyugodt term é­
szeti körforgás is alátámasztja, hiszen Thai­
földön ritka a természeti katasztrófa. Min­
denesetre e mélyebb szinten Isten haragjá­
nak gondolata kihívás elé állíthatja a thai­
földi gondolkodást, és ezután immár lehet
hirdetni a történelemben is cselekvő Istent.
1979-ben Koyama kiadta Three Mile an
Hour God (Az óránként három mérföldes
Isten; 1979) című kötetét, melyben szin­
tén délkelet-ázsiai szemszögből vizsgálja a
Bibliát. A kötet címadó tanulmányában
szembeállítja a modern technika azonnali
268 Keresztyén gondolkodás a modern világban
hatását Isten tanítási módszerével. Isten
negyven évig készítette fel népét a pusztá­
ban - gyalogmenetben (óránként három
mérföld). A tanteremben elméletet tanu­
lunk, de Isten valóságos élettapasztalatok
útján tanít. „A negyvenéves pusztai ván­
dorlás” Isten alapvető pedagógiai elvére
mutat rá. Az Ótestamentum további részei
is ezt igazolják.
Isten lassan jár, mert szeret. Ha nem ten­
né, mehetne gyorsabban is. A szeretetnek
megvan a maga sebessége. Ez a belső sebes­
ség. Lelki sebesség. Merőben más, m int a
technika megszokott száguldása... Isten
szeretete életünk mélységeibe hatol, akár
észrevesszük, akár nem, akár viharba keve­
redünk, akár nem: óránként három mérföl­
det tesz meg. Ilyen sebességgel gyalogolunk,
és ezért Isten szeretete sem gyorsabb.
T hree M ile an H our G od , 1. fejezet
Koyama 1984-es Mount Fuji and Mount
Sinai (A Fudzsi-hegy és a Sínai-hegy) című
könyvében, ebben a „teológiai zarándok­
latban” az 1945 utáni japán történelmi ta­
pasztalatot hozza összefüggésbe a kereszt
teológiájával. Végül négy következtetést
szűr le. Először is mindannyian a terem té­
sért, nem pedig a rombolásért állunk ki.
Másodszor nem bennünket illet az utolsó
szó a világ és a végzetünk tekintetében.
Harmadszor ráébredünk számos isten - a
szín istene, a fegyverek istene stb. - lété­
re. Ezek az istenek gyors megoldásokat kí­
nálnak. Végül a kereszt teológiája nyújtja
azt az ismérvet, melynek alapján megkü­
lönböztethetjük az igaz Istent a hamis iste­
nektől, az igaz prófétákat a hamisaktól.
John Mbiti
Az importkeresztyénség elutasítása
John Mbiti 1931-ben született a kenyai
Kituiban, az African Inland Church-ben
(Afrikai Belföldi Egyház) nevelkedett,
melyet az Africa Inland Mission alapított.
Tanulmányait az ugandai Makarere Egye­
temen, a Rhode Island-i Barrington kollé­
giumban és Cambridge-ben végezte, ahol
1963-ban nyert doktori fokozatot. 1971-
ben adta ki disszertációját New Testament
Theology in an African Background (Újtes-
tamentumi teológia afrikai háttérben) cím­
mel. Az Afrikai Belföldi Egyház miatti elé­
gedetlenségében átlépett az anglikán egy­
házba, ahol lelkésszé szentelték. Miután
vendégelőadóként tanított a birminghami
és a hamburgi egyetemen, a Makarere
Egyetem vallástudományi és filozófiai pro­
fesszora lett. 1972-ben megbízást kapott,
hogy irányítsa az Egyházak Világtanácsa
svájci, céligny-i székhelyű Ökumenikus
Intézetét. Mbiti az egyik legtermékenyebb
afrikai teológus, érdeklődése számos terü­
letre kiterjed: bibliakutatás, keresztyénség
előtti afrikai vallási hagyományok és szem­
besülésük a keresztyén hittel, afrikai kul­
túra és teológia.
Mbiti, a legtöbb afrikai teológushoz ha­
sonlóan erősen bírálja az afrikai missziói
mozgalmat. Hálát ad Istennek azokért a
misszionáriusokért, akik elhozták az evan­
géliumot Európából Afrikába, és elismeri,
hogy Afrika kívánja és szükségesnek tartja
az evangéliumot. Ugyanakkor Afrikának
semmi szüksége „az importkeresztyén-
ségre, m ert az lelki nyomorékká tesz min­
k e t”. A misszionáriusok nyugatiasított
keresztyénséget hoztak magukkal, és azt
igyekeztek rákényszeríteni Afrikára, nyu­
gati öltözetet, zenét, épületeket, gondolko­
dási formákat stb. Az afrikaiakat szóval és
példával arra tanították, hogy „előbb kultu­
rálisan körül kell metélkedniük, hogy ke­
resztyénné válhassanak”. Afrikának hiány­
zott Pál apostol, aki váltig állította, hogy a
pogányoknak nem kell körülmetélkedniük
és zsidóvá válniuk. Mbiti elismeri a korai
Mbiti
misszionáriusok „hitét, őszinteségét és
odaszántságát”. De e misszionáriusok nem
teológusok voltak, és oly korban éltek,
amikor az európai kultúra felsőbbrendűsé­
ge magától értetődőnek tetszett. Ennek
következtében a keresztyén misszió még
csak szembe se nézett a hagyományos afri­
kai vallásokkal és filozófiákkal. Ennek a
súlyos hiányosságnak köszönhető a szá­
mos „független egyház” elburjánzása,
am elyet Mbiti kritikus együttérzéssel
szemlél.
Ha a keresztyénség valóban gyökeret
akar verni Afrikában, akkor figyelembe kell
vennie a hagyományos afrikai vallásokat.
Mbiti legjelentősebb tanulmányai éppen az
afrikai hagyományos vallásokról szólnak:
African Religions and Philosophy (Afrikai
vallások és filozófia; 1969); Concepts ofGod
in Africa (Afrikai Isten-fogalmak; 1970) és
The Prayers of African Religion (Afrikai
imádságok; 1975). Legújabb, Bibié and
Theology in African Christianity (Biblia és
teológia az afrikai keresztyénségben;
1986) című könyvében áttekinti a kortárs
afrikai keresztyénséget.
Mbiti nem egyszerűen néprajzi vagy
antropológiai szempontból tanulmányozza
az afrikai vallásokat, hanem teológiai fel­
adata szerves részeként. Az afrikai valláso­
kat a misszionáriusok nagy része démoni
bálványimádásnak és ezért gyökerestől
kiirtandónak tartotta, Mbiti viszont az
evangéliumra való felkészülésnek fogja fel
őket, közben utal *Alexandriai Kelemen­
nek és más korai egyházatyáknak a *görög
bölcselethez való viszonyulására. A ke­
resztyénség előtti afrikai ember nem ateis­
ta volt. „Isten, a mi Urunk Jézus Krisztus
Atyja ugyanaz az Isten, akit évezredeken át
az afrikaiak ismertek és különféle módo­
kon tiszteltek... Istent ismerték Afrikában
a misszionáriusok megjelenése előtt is.”
269
Amikor Mbiti pozitív szerepet tulajdo­
nít az afrikai vallásoknak, nem kívánja ta­
gadni Jézus Krisztus egyedülálló és végső
mivoltát:
A keresztyénség egyedülállósága Jézus
Krisztusban van. Minden ideológia és m in­
den vallási rendszer Krisztusban botlik
meg... Krisztus az „Ember, aki másokért él”,
de meg is haladja őket. Ezért 8, és csakis 8
lehet célja és mértéke az egyéneknek és az
emberiségnek... A hagyományos vallásokat,
az iszlámot és egyéb vallási rendszereket elő­
készületnek, sőt szükséges alapnak tartom a
Végső keresésében. De csak a keresztyénség
viseli azt az óriási felelősséget, hogy megmu­
tassa az utat e végső identitáshoz, a bizton­
ság fundamentumához és forrásához.
A frican R eligions and P hilosophy, 20. fe­
jezet
Az „importkeresztyénség” elutasítása
mélyén az rejlik, hogy Mbiti megkülönböz­
teti az örökkévaló evangéliumot és a
keresztyén hitet a keresztyénségtől, azaz
az előbbiek valamely sajátos kultúrában
való megnyilvánulásától. „A keresztyén­
ség annak eredményeképpen jön létre,
hogy az evangélium behatol valamely kul­
túrába, melynek népe a hit által válaszol az
örömhírre.” Afrikai keresztyénségre van
tehát szükség. Ez nem azt jelenti, hogy a
meglévő nyugati keresztyénséget és teoló­
giát le kell fordítani afrikai fogalmakat
használva, hanem azt, hogy az afrikai kul­
túrából kibontakozzék a valódi afrikai ke­
resztyénség és teológia eredeti afrikai
istentiszteleti móddal, közösségi élettel,
oktatással, értékrendszerrel stb.
Mbiti szerint az evangélium mint idegen
érkezik minden kultúrába, és ott m egte­
lepszik, nem hajítja ki a kultúrát, hanem
hat a benne élőkre. Az afrikai kultúrának
be kell fogadnia az evangéliumot úgy, mint
egy megtisztelt jövevényt. Vajon ez nem
270 Keresztyén gondolkodás a modern világban
jelenti-e azt, hogy az evangélium nem bí­
rálhatja a kultúrát? Nem. Bármily gyönyö­
rűséges és bármily nagyszerű is, minden
kultúrát beszennyez a bűn. Az evangélium
nem elutasítja, hanem átalakítja a kultúrát.
Az evangélium irgalmas ítéletet mond a
kultúra felett: értékeli, megítéli és átfor­
málja. Mi több, az evangélium meghaladja a
kultúrát, átveszi helyét, midőn az eléri ha­
tárait (mint például az élet és halál kérdé­
sében). Következésképpen Mbiti a keresz­
tyén embert „nem telepesnek, hanem kul­
turális zarándoknak” látja, aki „kulturális
poggyászával vándorol az evangélium
eszkatológiai célja felé”.
A felszabadítás teológiája
Forradalmár keresztyének
Dél-Amerika bővelkedik a term észeti erő­
forrásokban, népei jórészt mégis szegény­
ségben és nyomorúságban tengődnek. Az
országokat egy szűk elit uralja, a többség
rovására. Az 1950-es és 1960-as években
számos kísérlet történt Latin-Amerika
„fejlesztésére”, mivel a problémát sokan a
térség „alulfejlettségével” magyarázták.
Ezek az erőfeszítések azonban nem javí­
tottak a szegények sorsán, és sokan más
kiutat kerestek. Latin-Amerika nemcsak
az „alulfejlettség”, hanem az igazságtalan,
elnyomó rendszerek miatt is szenved.
Ez a fajta felfogás a kolumbiai Medel-
línben tartott második latin-amerikai püs­
pöki konferencián (1968) került előtérbe. A
püspökök utolsó nyilatkozata kimondta,
hogy „Latin-Amerikában számos területen
olyannyira igazságtalan állapotok uralkod­
nak, amelyeket csak intézményesített erő­
szaknak nevezhetünk, m ert a létező rend­
szerek sértik az emberek alapvető jogait:
ez a helyzet sokoldalú, bátor, sürgős és m é­
lyen megújító változásokat követel”. A
püspökök elismerték, hogy ebben a hely­
zetben sokan engednek a forradalmi erő­
szak kísértésének, és ez szélsőséges eset­
ben még igazolható is. Ugyanakkor felhív­
ták a figyelmet arra, hogy „a fegyveres for­
radalom általában új igazságtalanságokhoz
vezet, újabb elemek egyensúlyát borítja
föl, és új csapásokat eredményez”.
A medellíni konferencia szerint tehát a
fennálló elnyomás felszabadítást követel.
Ez az elgondolás hívta életre a felszabadí­
tás teológiáját, mely a társadalmi-politikai
felszabadítás ügyének szenteli magát. Ez a
teológiai irányzat ösztönzést nyert a
^második vatikáni zsinat szellemiségéből,
sokat m erített nyugati teológusok, például
*Moltmann nézeteiből, de eredendően la­
tin-amerikai teológiának vallja magát, és
erősen bírál minden nyugati teológiai
irányzatot. A felszabadítás teológiája 1968
óta a viták kereszttüzébe került az
*Egyházak Világtanácsa gyűlésein, és
páratlan befolyásra te tt szert Latin-Ameri­
kában. Jelentős szerepe volt abban, hogy
Nicaragua egyesült a sandinista mozgalom
mögött, s így Somoza diktatúrájának meg­
döntésében (1979) is.
Számos kiváló szószólója volt és van a
felszabadítás teológiájának. A mozgalom
első jeles aktivistája, Camillo Torres,
kolumbiai pap csatlakozott a baloldali parti­
zánokhoz, és 1966-ban a kormányerőkkel
való összecsapás során elesett. Tőle szár­
mazik a nevezetes mondás: „Az a katoli­
kus, aki nem forradalmár, halálos bűnben
él.” A felszabadítás-teológia első fontos
műve, a Teológia de la liberación (A fel­
szabadítás teológiája; 1971) Gustavo
Gutiérrez perui lelkész tollából származik,
és máig ez jelenti az irányzat legfontosabb
és leginkább mérvadó bem utatását.
Gutiérrez újabb művében, a Beber en su
proprio pozo (Saját kutunkból iszunk; 1983)
a lelkiséget vizsgálja a felszabadítás teoló­
A felszabadítás teológiája
giájának távlatából, és a Hablar de Diós
desde el sufrimiento dél inocente (Az isten-
csevelyről és az ártatlan szenvedéséről;
1986) a gonosz kérdésén tűnődik.
A mozgalom vezető egzegétája Jósé Por-
firio Miranda mexikói akadémikus. Művei:
Marx y la Biblia (Marx és a Biblia; 1971),
El Ser y el Mesías (A lét és a Messiás;
1973), amely János evangéliumáról szól, és
Comunismo en la Biblia (Kommunizmus a
Bibliában; 1981). El cristianismo de Marx
(Marx keresztyénsége; 1978) című köny­
vében azt fejtegeti, hogy Marx sokkal
keresztyénibb volt, mint gondolni szokás.
Juan Luis Segundo uruguayi jezsuita az
irányzat pásztori vonatkozásait bontotta ki
ötkötetes Teológia abierta para el laico
adulto (Nyílt teológia laikus felnőtteknek;
1968-72) és a Liberación de la teológia (A
teológia felszabadítása; 1975) című mun­
kájában. 1982-től Segundo elkezdte egy
ötkötetes krisztológiai munka kiadását El
hombre de hoy ante Jesús de Nazaret (A ma
embere a Názáreti Jézus előtt) címmel.
Érdemes még megemlítenünk az igen
termékeny szerzőt, Leonardo Boff feren­
ces szerzetest, akit Rómába idéztek, hogy
számot adjon tevékenységéről, továbbá
Jón Sobrino spanyol jezsuitát, aki El Salva­
dorban tevékenykedik, és az igen nagy ha­
tású Cristología desde America Latina
(Krisztológia Latin-Amerika óta; 1976) cí­
mű könyvet írta. A Liberación con espíritu
(Felszabadítás a Lélek által; 1985) című
művében a lelkiség kérdéskörét vizsgálja.
A felszabadítás teológiája mögé felsora­
koztak államférfiak és egyházi vezetők is,
nemcsak aktivisták és teológusok. Oscar
Roméra, Salvador érseke 1980-ban m ártír­
halált szenvedett. Helder Camara recifei
érsek, a szegények bátor szószólója mint
magas egyházi tisztség viselője áll a moz­
galom mögött. Kiállását a következő é r­
zékletes szavakkal igazolta: „Embereket,
271
nem pedig birkákat akarok a mennybe ju t­
tatni. És bizonyosan nem üres gyomrú és
összetört heréjű birkákat.” Roméra és Ca­
mara inkább szimpatizánsnak, mint felsza­
badítás-teológusnak tekinthető.
A felszabadítás teológiája római katolikus
mozgalomként indult, de a protestáns
teológiára is hatott. Az irányzat legismer­
tebb protestáns képviselője, az argentin Jó­
sé Míguez Bonino írta a Doing Theology in
a Revolutionary Situation (Teologizálni for­
radalmi helyzetben, 1975), a Christians and
Marxists: The Mutual Challenge to Revo-
lution (Keresztyének és marxisták: a forra­
dalom közös kihívása; 1976) és a Toward a
Christian Political Ethics (Keresztyén poli­
tikai etika felé; 1983) című műveket.
Nehéz általános képet adni a felszabadí­
tás teológiájáról, hiszen az irányzatot elté­
rőn ítélik meg a képviselői is. A mostani
áttekintés elsősorban Gutiérrez tanításán
alapszik.
1. A felszabadítás teológiája nem tartja
magát minden időben és helyzetben alkal­
mazható, „egyetemes teológiának”. A mai
latin-amerikai helyzetre irányul. Képvise­
lői valójában elutasítják az egyetemes teo­
lógia gondolatát, m ert az csupán eltorzítja
a Biblia gyakorlatias gondolkodását az el­
vont görög gondolkodás szerint. Az ilyen
teológia, amely állítólagos időtlen igazsá­
gokon nyugszik, „csupán statikus lehet,
hosszú távon pedig term éketlen”.
2. A felszabadítás teológiája, mint Gu­
tiérrez mondja, „nem új témákkal áll elő a
teológiai reflexió számára, hanem a teoló­
gia művelésének új módját jelenti (ezért
beszélhet Segundo »a teológia felszabadí­
tásáról*). A hagyományos teológia elvon­
tan mutatja be a kinyilatkoztatás igazsá­
gait. Az etikai gondolkodást és a gyakorlati
cselekvést évszázadokon át ezen teológiai
fundamentumra kellett alapozni. A baj ez­
zel csak az, hogy az egyház (különösen
 272 Keresztyén gondolkodás a modem világban
Latin-Amerikában) minden figyelmét az
igazság megfogalmazására fordította, de
nem tett semmit a világ megjobbításáért”.
A felszabadítás teológiája másképpen kö­
zelít. A konkrét latin-amerikai helyzetből,
az elnyomásból indul ki. A keresztyén em­
bernek elkötelezettnek kell lennie arra,
hogy az elnyomottak nevében lépjen föl.
Ekkor, tehát a tevékeny részvétel helyze­
téből kiindulva kezdi művelni a teológiát. A
felszabadítás teológiája „kritikailag reflek­
tál a keresztyén gyakorlatról az Ige fényé­
ben”, azaz a teológus elm életet alkot tulaj­
don gyakorlati részvételéről.
Az egyház pásztori tevékenysége nem teoló­
giai premisszákból következik. A teológia
nem vezet pásztori tevékenységhez - hanem
sokkal inkább reflektál róla... Ez a fajta teo­
lógia nem áll meg a világról való gondolko­
dásnál, hanem igyekszik részt venni a világ
átalakításának folyamatában.
Theología de la liberación, 1. fejezet
3. A felszabadítás teológiája a helyzetből,
jobban mondva a helyzet, a latin-amerikai
helyzet egyfajta, mégpedig marxista - az
osztályharc, a kapitalista kizsákmányolás
és a forradalmi küzdelem fogalmait alkal­
mazó - elemzéséből indul ki. A marxizmus
alkalmazását többféleképpen igazolja. Elő­
ször is a hagyományos teológia ugyanígy
felhasználta a filozófiát (Platónt, Arisztote­
lészt stb.). Továbbá a politikai semleges­
ségre nincsen lehetősége az egyháznak.
Semlegességet vallani annyi, mint az el­
nyomó status quót támogatni. A római
katolikus egyház évszázadokon át a kormá­
nyokkal kötött szövetséget. Ennek véget
kell vetni. Az egyháznak a szegények mel­
lett kell elköteleznie magát. Nem elég
beszélni a szegények egyházáról. Az egy­
háznak szegény egyháznak kell lenni.
4. Gutiérrez e szemszögből értelmezi
újra a főbb, hagyományos teológiai fogal­
makat. Újraértelmezi az üdvösséget a poli­
tikai felszabadítás szemszögéből. Tévedés­
nek tartja a „szent” és a „világi” történe­
lem elkülönítését - Isten a teljes emberi
történelemben végzi üdvözítő munkáját.
Az egyháznak nem az a feladata, hogy az
üdvösség határait megszabja. Az anonim
keresztyénség gondolata (a ^második vati­
káni zsinattól és *Karl Rahnertől átvéve)
azt jelenti, hogy a felebarátja iránt szere-
tetben nyitott ember ismeri Istent. Az egy­
háznak az üdvösség szentségévé vagy jelé­
vé kell válnia, azaz a felszabadítást ki kell
nyilvánítania a világ előtt. Az üdvösségre
vonatkozó kérdés ma nem mennyiségi (ki
üdvözül?), hanem minőségi (milyen az
üdvösség természete?), mondja Gutiérrez.
5. 1984-ben a Vatikán kibocsátotta a
„Tanítás a felszabadítás teológiájának né­
mely vonatkozásáról” című dokumentu­
mot, ez újból megerősíti „a szegények elő­
térbe állítását”, és arra szólítja fel a keresz­
tyéneket, hogy „vegyenek részt az igazsá­
gosságért, szabadságért és emberi méltó­
ságért folytatott küzdelemben”. A doku­
mentum ugyanakkor felhívja a figyelmet
néhány veszélyre, különösen egyes marx­
ista fogalmak kritikátlan használatának
veszélyeire. Ha az osztályharcot tekintjük
a történelem egyik alapvető tényének,
akkor ennek fényében értelmezünk min­
den keresztyén tanítást, és el is torzítjuk
azokat. Ha a forradalmi „gyakorlatból”
vagy cselekvésből, nem pedig a hitből in­
dulunk ki, akkor minden ellentétes eszmét
eleve hiteltelennek minősítünk, mondván,
hogy az az elnyomók osztályérdekét fejezi
ki. Továbbá „korunk egyik alapvető tényén
el kellene gondolkozniuk azoknak, akik
őszintén akarnak felebarátaik felszabadítá­
sáért dolgozni: sokmillió kortársunk joggal
áhítozik mindazon alapvető szabadság-
jogok után, amelyektől az erőszakos és for­
radalmi úton hatalomra jutott, totalitárius
és ateista rezsimek fosztották meg őket,
A lausanne-i kongresszus
mégpedig éppen a nép felszabadítása
nevében... Az osztályharc mint az osztály­
nélküli társadalomhoz vezető út nem más,
mint mítosz, mely csupán lassítja a refor­
mokat és növeli a szegénységet és az igaz­
ságtalanságot.”
E kritika nem azok ellen irányul, akik az
elnyomottak felszabadításán fáradoznak,
hanem „a felszabadítás teológiájának azon
formái ellen, amelyek kellő kritika nélkül
vesznek át fogalmakat a különböző marxis­
ta irányzatoktól”. A felszabadítás teológiá­
jának szószólói nyomban válaszoltak is.
Segundo a következő évben kiadta „válaszát
Ratzinger bíborosnak és az egész egyház­
nak szóló figyelm eztetését”. Majd Gu-
tiérrez is válaszolt La verdad los hará libres
(Az igazság felszabadít téged) című könyvé­
nek harmadik részében. A vita ezzel min­
den bizonnyal nem ért véget. Érdekes kér­
dés, hogy a marxizmus kelet-európai össze­
omlása miként hat majd a mozgalomra.
A lausanne-i kongresszus (1974)
Az 1974 júliusában Lausanne-ban rende­
zett nemzetközi világevangelizációs kong­
resszus vitathatatlanul minden idők legje­
lentősebb evangelikál összejövetele volt.
150 országból 3000 résztvevő gyűlt egybe
„Hallja a föld az 0 hangját” jelszóval. A
kongresszus fordulópontot jele n te tt az
evangelikalizmus XX. századi fejlődésé­
ben. Számos tekintetben olyan jelentősége
volt az evangelikálok számára, mint a
^második vatikáni zsinatnak a római kato­
likus egyházra nézve.
A kongresszus lelkületét híven tükrözte
a záródokumentumként elfogadott Szövet­
ség (Covenant), melynek első tervezete a
vezető szónokok előre benyújtott beszédei
nyomán készült el hónapokkal a kongresz-
szus előtt. Ez alapján egy tanácsadó bizott­
273
ság megszerkesztette a második terveze­
tet, m elyet a kongresszus fogalmazó
bizottsága (John Stott elnökletével) átdol­
gozott. Ezt a harmadik változatot a kong­
resszus minden résztvevője kézhez kapta
azzal, hogy módosításokat javasoljanak. A
javaslatok fényében a fogalmazó bizottság
elkészítette a végleges változatot, amely
tizenöt cikkelyből, egy bevezetésből és
egy következtetésből áll. A Szövetség nem
más, mint számos kérdést érintő hitvallás,
az evangelikál hit legreprezentatívabb és
legmérvadóbb nyilatkozata. Ugyanakkor
több is, mint hitvallás. Aki ugyanis a Szö­
vetséget elfogadja, ünnepélyes és szemé­
lyes fogadalmat tesz arról, hogy imádkozik
és munkálkodik az evangelizációért.
A kongresszus jelentősége három vonat­
kozásban nyilvánult meg. Először is, mi­
ként a hatvanas évek végétől az *Egy-
házak Világtanácsa gyűlésein, a harmadik
világ hangja itt is meghatározó volt. A har­
madik világ képviselői adták a résztvevők,
a felszólalók és a tervező bizottság tagjai­
nak felét. Továbbá a legkihívóbb és legha­
tásosabb felszólalók latin-amerikaiak vol­
tak, különösen Sámuel Escobar és Rene
Padilla.
Másodszor, ahogy a római katolicizmus­
sal m egtörtént a második vatikáni zsina­
ton, az evangéliumi keresztyénség koráb­
bi, triumfalista szemlélete helyébe a bűn­
bánat lépett. A lausanne-i kongresszus
bebizonyította az evangelikalizmus világ­
szerte növekvő jelentőségét és befolyását,
ugyanakkor elism erte a múlt hibáit és a
másoktól való tanulás szükségét.
Harmadszor ez a bűnbánat különösen a
keresztyének társadalmi felelőssége terén
nyilvánult meg. Míg a múlt században az
evangelikálok a társadalmi küzdelmek
élharcosai voltak, ebben a században csak­
nem teljességgel visszahúzódtak e terület­
ről. Az ezzel kapcsolatos elégedetlenség
274 Keresztyén gondolkodás a modern világban
Lausanne-ban tetőfokára hágott, és a Szö­
vetség ötödik cikkelyében kapott kifeje­
zést. A cikkely persze nem mindenkit elé­
gített ki, és egy „radikális tanítványi cso­
port”, amely többet akart elérni, kisebbsé­
gi véleményt fogalmazott meg. A társadal­
mi felelősség hangsúlyozása mellett azon­
ban minden résztvevő egyetértett abban,
hogy életbevágóan fontos az evangéliumot
hirdetni az egész világ számára.
A Szövetség kitűnően összefoglalja, hogy
az evangelikalizmus milyen hitet és elkö­
telezettséget vall a modern világban.
- Mi, a Jézus Krisztus egyházának 150 or­
szágból egybegyűlt tagjai... mélyen meg va­
gyunk rendülve Isten mai tettein, hibáink
bűnvallásra késztetnek, és az evangelizálás
befejezetlen feladata ösztökél minket. Hisz-
szük, hogy az evangéliumban Isten örömhírt
mondott az egész világnak, és kegyelme által
eltökélten engedelmeskedünk Krisztus pa­
rancsának, hogy hirdessük az evangéliumot
az egész emberiségnek és tanítványokká
tegyünk minden népet.
Lausanne-i Szövetség, bevezetés
- Valljuk az ószövetségi és újszövetségi írá­
sok teljességének isteni ihletettségét, igaz voltát
és tekintélyét. A Szentírást valljuk Isten egye­
düli, minden állításában hibátlan igéjének, a
hit és gyakorlat kizárólagos mércéjének.
Ugyancsak valljuk, hogy Isten igéjének hatal­
mában áll megvalósítani az üdvösség célját.
Lausanne-i S zövetség 2
- Valljuk, hogy Isten minden ember terem­
tője és bírája. Ezért magunkévá tesszük Isten
abbéli kívánságát, hogy az egész emberi tár­
sadalomban érvényre jusson az igazságosság
és a megbékélés, illetve az emberek felszaba­
duljanak mindenfajta elnyomás alól... Kife­
jezzük bűnbánatunkat az e téren tanúsított
hanyagságunkért, továbbá amiért néha az
evangelizálást és a társadalmi felelősséget
egymást kizáró fogalmaknak vettük. Noha
az emberrel való megbékélés nem azonos az
Istennel való megbékéléssel, a társadalmi
cselekvés nem azonos az evangelizálással, a
politikai felszabadulás nem azonos az üdvös­
séggel, az evangelizálást és a társadalmi­
politikai cselekvést egyaránt keresztyén köte­
lességnek valljuk. Mert mindkettő szükség­
képpen kifejezi az Istenről és emberről, a fele­
baráti szeretetről és a Jézus Krisztus iránti
engedelmességről szóló tanításunkat. A z üd­
vösség üzenetéből ugyancsak következik
mindenfajta elidegenedés, elnyomás és meg­
különböztetés elítélésének üzenete, és nem
szabad félnünk elítélni a gonoszt és az igaz­
ságtalanságot, akárhol létezik is.
Lausanne-i Szövetség 5
- Több mint 2700 millió ember, azaz több
m int az emberiség kétharmada nem része­
sült evangelizálásban. Szégyelljük, hogy eny-
nyi embert elhanyagoltunk. E z állandó
figyelmeztetés számunkra és az egész egyház
számára... Mélyen megdöbbent bennünket a
szegénység, melyben milliók élnek, és az ezt
okozó igazságtalanság. A kik közülünk bő­
ségben élnek, kötelességünknek tartjuk, hogy
egyszerű életmódot alakítsunk ki, és ily mó­
don még többel járuljunk hozzá mind a segé­
lyezéshez, mind az evangelizáláshoz.
L ausanne-i Szövetség 9
- A kultúrát mindig a Szentírás alapján
kell mérlegre tenni és megítélni. Mivel az
ember Isten teremtménye, kultúrája bővelke­
dik a szépségben és jóságban. Mivel az ember
bűnbe esett, egész kultúráját beszennyezi a
bűn, és némely elemét áthatja a démoni erő.
A z evangélium egyetlen kultúrát sem feltéte­
lez magasabbrendűnek egy másikkal szem­
ben, hanem minden kultúrát a maga mércé­
je és igazsága szerint ítél meg, és minden
kultúrától erkölcsi abszolútumokat kér szá­
mon. A misszió gyakran idegen kultúrát
exportált az evangélium hirdetése közben, és
az egyházak gyakran szorosabban kötődtek a
kultúrához, m int magához a Szentíráshoz.
Lausanne-i Szövetség 10
A lausanne-i kongresszus
- Következésképpen, eme hitünk és emez
eltökéltségünk fényében ünnepélyes szö­
vetségre lépünk Istennel és egymással, hogy
imádkozzunk és felkészülve együtt m un­
kálkodjunk az egész világ evangelizálá-
sáért.
Lausanne-i Szövetség, következtetés
A lausanne-i kongresszus és az Egyhá­
zak Világtanácsa gyűléseinek kapcsolata
számos tanulsággal szolgál. A kongresszus
összehívását részben az EVT 1968-as és
1973-as gyűlésén tapasztaltak miatti evan-
gelikál aggodalom indokolta. E gyűlések
oly mértékig hangsúlyozták a társadalmi
és a politikai vonatkozásokat, hogy már-már
megfeledkeztek az Istennel való megbéké­
lés szükségességéről. Noha a lausanne-i
kongresszus az EVT némely irányvonala
ellen lépett fel, nem vonhatta ki magát
éppen ezen fejlemények - a harmadik világ
és a társadalmi kötelezettségvállalás meg­
növekedett szerepének - hatása alól.
A kongresszus lendületét a Lausanne-i
Világevangelizációs Bizottság a későbbiek­
ben is fenntartotta. Nemzetközi szakértői
konzultációkat szervezett, melyeken a
kongresszus által felvetett egyes kérdése­
ket alaposabban megvizsgálták. Közülük
hármat érdemes kiemelnünk. Az 1978-ban
a bermudai Willowbankben tartott konzul­
táció az evangélium és a kultúra összefüg­
géseit elemezte. Az angliai Hoddlestonban
1980-ban az egyszerű életmód kérdéseit
vizsgálta egy kisebb csoport. Talán a legje­
lentősebb konzultációra a michigani Grand
Rapidsben került sor 1982-ben, ahol az
evangelizáció és a társadalmi felelősség
viszonyát vitatták meg a küldöttek.
Lausanne-ban csupán a kettő együttes fon­
tossága került szóba, viszonya azonban
nem, és ez a kérdés élénk vitákat váltott ki
a következő években. Noha a Grand
Rapids-i konzultáción csaknem minden
evangelikál álláspont megjelent, a képvise­
275
lőknek mégis sikerült átfogó egyetértésre
jutniuk, ezt tükrözte a gyűlés Evangelism
and Social Responsibility (Evangelizáció és
társadalmi felelősség) címen kiadott záró-
jelentése is.
1980-ban a thaiföldi Pattayaban is világ­
evangelizációs konferenciát rendeztek,
ezúttal nagyszámú résztvevővel: 87 or­
szágból 650 küldött vitatta meg a Hogyan
hallják meg? témáját, külön hangsúlyt fek­
tetve az evangelizációra és az egyház nö­
vekedésére. A résztvevők tizenhét cso­
portban jelentéseket készítettek a külön­
böző népcsoportok (kínaiak, muzulmánok,
menekültek, nagyvárosi lakók stb.) közötti
keresztyén bizonyságtételről. Több részt­
vevő azonban abbéli aggodalmának adott
hangot, hogy a Lausanne-ban még oly
hangsúlyos társadalmi-politikai törődés
kérdése most háttérbe szorult. Kétszáznál
is többen hamarjában nyilatkozatot írtak
alá, felkérve a lausanne-i bizottságot, hogy
a társadalmi felelősség kérdése is kapjon
kellő hangsúlyt. Ezen aggodalmaknak han­
got adott a konzultáció zárónyilatkozata,
amely tizenkét, Krisztus mellett te tt fo­
gadalommal zárul, a tizenharmadik „az
elnyomottak és a szükséget szenvedők
szolgálatára, illetve segélyezésük és jogvé­
delmük támogatására” vonatkozik.
1989-ben Manila (Fülöp-szigetek) adott
otthont a második nemzetközi világ­
evangelizációs kongresszusnak, melynek
mottója ez volt: „Hirdesd a Krisztust, amíg
el nem jön!” 173 országból hivatalosan
csaknem 3500 képviselő, összesen 4700
ember vett részt rajta.
A kongresszus egy kiáltványt fogalma­
zott meg „Felszólítás az egész egyháznak,
hogy terjessze az egész evangéliumot az
egész világban” címmel. Ez huszonegy tö­
mör nyilatkozattételből áll:
3. Valljuk, hogy a bibliai evangéliumban
Isten tartós üzenetet mond világunknak, és
276 Keresztyén gondolkodás a modem világban
eltökéljük magunkat ennek védelmére, hir­
detésére és megtestesítésére...
4. Valljuk, hogy Isten szeretetét látható mó­
don ki kell mutatnunk az azokkal való törő­
désben, akiket megfosztottak az igazságtól,
méltóságtól, élelemtől és lakhelytől.
9. Valljuk, hogy Isten igazságos és békés
országának a meghirdetése követeli minden,
akár személyes, akár szerkezeti igazságta­
lanság és elnyomás elítélését; e prófétai tanú­
ságtételt nem hanyagoljuk el...
19. Valljuk a világevangelizáció fontossá­
gát és az el nem ért népek elérhetőségét. Ezért
a XX. század utolsó évtizedében újból elszán­
ju k magunkat e feladatok teljesítésére.
20. Valljuk, hogy Isten arra szólítja fel az
egész egyházat, hogy terjessze az egész evangé­
liumot az egész világban. Ezért eltökéljük ma­
gunkat, hogy azt híven, késedelem nélkül és
áldozatosan hirdetjük, míg az Úr el nem jön.
A kiáltvány mindezt tizenkét szakasz­
ban bővebben is kifejti „Az egész evangé­
lium”, „Az egész egyház” és „Az egész
világ” alcím alatt. Végül ismét felszólítja az
egész egyházat, hogy „hirdesse Krisztust,
amíg el nem jön”.
A pünkösdi és a
karizmatikus mozgalom
Az evangéliumi teológiában régi hagyomá­
nya van a m egtérést követő újabb áldásta­
pasztalat keresésének. Néhány XVII. szá­
zadi puritán ebben a fényben látta a ke­
resztyén megbizonyosodást. A XVHI. szá­
zadban a *Wesley fivérek és mások a hit­
ben kapott teljes megszentelődés vagy
keresztyén tökéletesség második tapasz­
talatát hirdették - ezt a hagyományt köve­
ti ma a főként amerikai Szentéleti Mozga­
lom (Holiness Movement). A XIX. századi
ébredési mozgalom több prédikátora a
Szentlélek keresztségét kereste, amely
erőt ad a keresztyén bizonyságtételre és a
szolgálatra. A XX. században ez a szemlé­
let ismét feltűnt, de összekapcsolódott a
nyelveken szólás ajándékával és egyéb
látványos karizmákkal.
A modern pünkösdista mozgalom szüle­
tését a kansasi Topekában a múlt század
első napján, 1901. január 1-én történtekre
vezetik vissza. Az emberek nyelveken
szóltak, amit a Szentlélek keresztségének
mondtak. E helyi esemény nemzetközi
jelentőségűvé vált azáltal, hogy 1906-ban
hasonló ébredés kezdődött és tartott há­
rom éven át a Los Angeles-i Azusa utcá­
ban. A mozgalom gyorsan terjedt az egész
világban. A történelmi egyházak mindezt
gyanús szemmel nézték és elutasították.
Következésképpen a pünkösdisták önálló
gyülekezetekbe tömörültek. Ez persze
nem jelenti azt, mint egyesek gondolják,
hogy a pünkösdisták nem evangéliumi ke­
resztyének és a római katolikusoktól, or­
todoxoktól és a protestánsoktól elkülönülő
negyedik csoportot alkotnak. A pünkös-
diták többé-kevésbé ortodox hűséggel ra­
gaszkodnak az evangéliumhoz, ha vannak
is köztük „Jézus-név” vagy Isten egységét
hirdető pünkösdisták, akik a *Tertullianus
által megcáfolt monarchiánus eretneksé­
get tették magukévá. A legtöbb pünkös­
dista csoport átvette a XIX. századi evan­
géliumi hitben gyökerező adventista
és/vagy szentéleti hangsúlyt. Sajátos tana­
ik is vannak, főképpen a megtéréstől kü­
lönböző, a Szentlélek keresztségbe vetett
hit, mely a nyelveken szólásban nyilvánul
meg. Egyéb karizmákat (pl. a prófétálás és
a gyógyítás) is fontosnak és érvényesnek
tartanak.
A pünkösdista mozgalom a szegényebb
réteg köreiben bizonyult vonzónak, aho­
gyan a XVIII. században a metodizmus is.
Talán éppen ezért terjedt el Latin-Ameri-
kában, számszerűleg meghaladva minden
A pünkösdi és a karizmatikus mozgalom
más protestáns csoportot együttvéve és
csaknem utolérve a többségi római katoli­
cizmust is. A pünkösdistáknak Afrikában is
jelentős számú követőjük van, miként a
velük sok tekintetben rokon független
egyházaknak. Ennek egyik oka az lehet,
hogy a pünkösdisták komolyan veszik a
hagyományos afrikai világszemléletre is
jellemző szellemvilágot.
A második hullámban, az 1960-as évek­
ben a vezető egyházakon belül, így a római
katolikus és a görögkeleti egyházakon be­
lül is bekövetkezett egy pünkösdista meg­
újulás. Ezúttal a karizmatikus mozgalom
általában a hagyományos egyházakon be­
lül, nem pedig tőlük elszakadva törekedett
a megújulásra. Némelyek azonban a meg­
újulás alternatív útját választották, és ki­
váltak a meglévő egyházakból. így alakul­
tak meg sorra az ún. házigyülekezetek,
míg később ki nem nőtték a családi ottho­
nok kereteit. Amíg hagyományosan a
pünkösdisták ragaszkodnak a m egtérést
követő Szentlélek-keresztséghez, mely
különösen a nyelveken szólásban nyilvánul
meg, a karizmatikusok nem bizonyulnak
ilyen dogmatikusnak e téren. Többségük
elutasítja a második áldás teológiáját, bár
erősen hangsúlyozzák a Lélek kiáradásá­
nak megújuló gyakorlati megtapasztalását.
A karizmatikusok szerint a látványos ka­
rizmákba nyelveken szólás, a prófétálás és
a gyógyítás mindenkor megilleti az egy­
házat, de nem feltétlenül és mindig minden
egyes keresztyént. A karizmatikusoknak a
Szentiélekre, a túláradó istentiszteletre és
a lelki ajándékokra fektetett hangsúlya
277
óriási hatást gyakorolt az egyházban, így
vagy úgy csaknem minden egyházi csopor­
tosulást megérintett.
A pünkösdi és a karizmatikus mozgalom
elsősorban tevékenységével, nem pedig
teológiájával tűnt föl. A pünkösdisták még
adósak maradnak olyan teológussal, akire
mások is felfigyelnek, bár a Journal of
Pentecostal Theology (Pünkösdista teológiai
folyóirat) az önálló pünkösdista teológia ki­
bontakozásáról tanúskodik. A mozgalom
sajátos vonásaira, a Szentlélek-keresztség-
re és a karizmákra sok figyelmet fordítot­
tak, önálló teológiai álláspont kialakítására
már annál kevesebbet. A karizmatikus
mozgalom, melynek számos tagja a törté­
nelmi egyházakon belül tevékenykedik,
ezt a hiányt mintha valamelyest pótolná.
Ez a teológiai törekvés a katolikus és más
felekezeteken belül is megnyilvánul.
Erre példaként felhozhatjuk az anglikán
Tóm Smailt, aki trinitárius teológiáját a
Refleded Glory: The Spirit in Christ and
Christians (Tükrözött dicsőség: a Lélek
Krisztusban és a keresztyénekben; 1975);
a The Forgottén Father: Rediscovering the
Heart o f the Christian Gospel (Az elfelejtett
Atya; a keresztyén evangélium magvának
újrafelfedezése; 1980) és a The Giving
Gift: The Holy Spirit in Person (Az adó aján­
dék: A Szentlélek személye; 1988) című
munkáiban dolgozta ki. Másik példaként
pedig az amerikai presbiteriánus teoló­
gust, Rodman Williamst hozhatjuk fel, aki
háromkötetes munkát adott ki Renewal
Theology (A megújulás teológiája; 1988-92)
címmel.
 Irodalomjegyzék
Bettenson, Henry, The Early Christian Fathers,
London, Oxford University Press, 1956.
Vanyó László: Ókeresztyén írók I-X., Budapest,
Szent István Társulat, 1988.
Kühár Flóris: Keresztény remekírók I-XVI.
Fila Béla - Jug László (szerk. és ford.): Az egy­
házi tanítóhivatal dogmatikai megnyilatkozá­
sai, Budapest, Örökmécs, 1989.
Lossky, Vladimír, The Vision of God, Leighton
Buzzard, Faith Press, 1973.
Meyendorff, John, Christ in Eatern Christian
Thought, New York, St Vladimir's Seminary
Press, 1974.
Meyendorff, John, St Gregory Palamas and
Orthodox Spirituality, New York, St
Vladimir's Seminary Press, 1974.
Pelikán, Jaroslav, The Spint of Eastem
Christendom, Chicago és London,
University of Chicago Press, 1974.
John of Damascus, On the Divine Images, New
York, St Vladimir's Seminary Press, 1980.
Lossky, Vladimír, The Mystical Theology of the
Eastem Church, Cambridge és London,
James Clarké, 1957.
Simeon the New Theologian, The Discourses,
London, SPCK, 1980.
Boethius.A filozófia vigasztalása, Budapest,
Európa, 1986.
Leith, John, The Creeds of the Churches,
Atlanta, John Knox Press, 1973.
O'Meara, John, Eriugena, Cork, Mercier Press,
1969.
Fairweather, Eugene, A Scholastic Miscellany:
Anselm to Ockham, London, SCM, 1956.
Luddy, Ailbe, The Case of Peter Abelard,
Dublin, M.H. Gill, 1947.
Bemard of Clairvaux, Five Books on Considera-
tion, Kalamazoo, Cistercian Publications,
1976.
Bemard of Clairvaux, Treatises III, Kalamazoo,
Cistercian Publications, 1980.
Bemard of Clairvaux, Treatises 11, Kalamazoo,
Cistercian Publications, 1977
Bemard of Clairvaux, On the Song ofSongs IV,
Kalamazoo, Cistercian Publications, 1980.
Gilson, Etienne, History of Christian
Philosophy in the Middle Ages, London, Seed
and Ward, 1955.
McGinn, Bemard, Visions o f the End, New
York, Columbia, 1979.
Schroeder, H.J., Disciplinary Decrees ofthe
General Councils, St Louis és London,
Herder, 1937.
Szent Bonaventura misztikus művei, Budapest,
Szent István Társulat, 1991.
Thomas of Aquinas, Compendium of Theology,
St Louis és London, Herder, 1947.
Thomas of Aquinas, Summa Theologiae, 58.
köt., London, Eyre and Spottiswoode, 1963.
Miegge, G., The Virgin Mary, London,
Lutterworth, 1955.
Oberman, Heiko, Archbishop Thomas
Bradwardine, Utrecht, Remink, 1957.
De Jaegher, Paul, An Anthology ofMysticism,
London, Burns and Oates, 1935.
Oberman, Heiko, The Forerunners ofthe
Reformation, London, Lutterwirth, 1967.
Spinka, Matthew, Advocates of Reform, London,
SCM, 1953.
Kempis Tamás, Krisztus követéséről, Budapest,
Franklin, 1943.
McSorley, Harry, Luther: Right or Wrong?, New
York, Newman, 1969.
Erasmus./wtóís Exclusus, Bloomington és
London, Indiana University Press, 1968.
Erasmus, A balgaság dicsérete, Budapest,
Európa, 1987.
Luther, Martin, Works, 31. köt., Philadelphia,
Muhlenberg Press, 1957.
Woolf, Bertram Lee, Reformation Writings of
Martin Luther, I. London, Lutterworth,
1953.
Pauck, Wilhelm, Melanchton and Bucer,
London, SCM, 1969.
Bromley, Geoffrey, Zwingli and Buliinger,
London, SCM, 1953.
Melanchton, Philip, Loci Communes, New
York, Oxford University Press, 1965.
Tappert, Theodore, TheBook ofConcord,
Philadelphia, Fortress, 1958.
Kálvin János: A keresztyén vallás rendszere,
Budapest, Kálvin, 1995.
Cochraine, Arthur, Reformod Confessions of
Sixteenth Century, London, SCM, 1966.
Wenger, John, „The Schleitheim Confessim",
Mennonite Quarterly Review, 19,1945.
Simons, Menno, Complete Writings, Scottdale,
Héráid, 1956.
Duffield, Gervase, The Work of William
Tyndale, Applefort, Sution Courtenay, 1964.
Bunyan, John: A zarándok útja, Budapest,
Evagéliumi Kiadó, 1995.
Loyolai Szent Ignác lelkigyakorlatos könyve
(szerk. Bálint József et al.), Budapest, Szent
István Társulat, 1986.
Avilai Szent Teréz, A tökéletesség útja és A
belső várkastély, Budapest, Szent István
Társulat, 1979.
Pascal, Blaise, Vidéki levelek, Tahitótfalu, 1925.
Pascal, Blaise, Gondolatok, Budapest, Gondo­
lat, 1987.
Schleiermacher, Friedrich, On Religion, New
York, Harper and Row, 1958.
Berkhouwer, Gerrit, Faith and Justification,
Grand Rapids, Eerdmans, 1954.
Barth, Kari, On Houi I Changed my Mind ,
Edinburgh, St Andrew, 1969.
Barth, Kari, Against the Stream, London, SCM,
1954.
Háring, Hermann és Kuschel, Karl-Josef, Hans
Küng: His Work and His Way, Glasgow,
Collins, 1979.
Bonhoeffer, Dietrich, Követés, Budapest,
Evangélikus Sajtóosztály, 1996.
Bonhoeffer, Dietrich, Börtönlevelek, Budapest,
Harmat, 1999.
Niebhur, Reinhold, Morál Mán and Immoral
Society, New York, Charles Scribner's, 1960.
Niebhur, Reinhold, Leaves from the Notebook of
a Tamed Cynic, New York, Da Capo, 1976.
Niebhur, Reinhold, Intellectual Autobiography,
New York, Macmillan, 1956.
Kierkegaard, Sörén, The Joumals, London,
Oxford University Press, 1962.
Kierkegaard, Sörén, Filozófiai morzsák,
Budapest,
Bultmann, Rudolf, Jesus Christ and Mythology,
London, SCM, 1960.
Bultmann, Rudolf, „New Testament and
Mythology", in: Bartsch, Werner H. (szerk.),
Kerygma andMyth, London, SPCK, 1964.
Tillich, Paul, The shakingofthe Foundations,
London, SCM, 1949.
Tillich, Paul, Rendszeres teológia, Budapest,
Osiris, 1995.
Pittenger, Norman, Picturing God, London,
SCM, 1982.
Moltmann, Jürgen, Theology o/Hope, London,
SCM, 1982.
Moltmann, Jürgen, The Crucified God, London,
SCM, 1974.
Moltmann, Jürgen, The Trinity and Kingdom of
God, London, SCM, 1981.
Pannenberg, Wolfhart Jesus - God and Mán,
London, SCM, 1968.
Storkey, Elaine, What's Right with Feminism,
London, SPCK, 1985.
Butler, Cuthbert, The Vatican Council, London,
Collins and Harvill, 1962.
Bettenson, Henry, Documents of the Christian
Church, London, Oxford University Press,
1963.
Teilhard de Chardin, Pierre, Le Milieu Divin,
London, Collins, 1960.
Teilhard de Chardin, Pierre, The Future ofMan,
London, Collins, 1959.
Teilhard de Chardin, Pierre, Az emberi jelenség,
Budapest, Gondolat, 1973.
Abbott, Walter, The Documents of Vatican II,
London, Geoffrey Chapman, 1965.
Rahner, Kari, Theological Investigations, 9. köt,
London, Darton, Longman and Todd, 1976.
Küng, Hans, Justification, London, Bums and
Oates, 1964.
Küng, Hans, Infallible?, London, Collins, 1971.
Egyházak Világtanácsa, „Keresztség, úrvacsora
és lelkészi szolgálat", in Református Egyház,
1985. március.
McGavran, Donald, The Conciliar-Evangelical
Debate, South Pasadena, Willian Carey, 1977.
Bassham, Rodger, Mission Theology, South
Pasadena, Willian Carey, 1979.
King, Martin Luther, Strength to Lőve, London
és Glasgow, Collins, 1969.
Benett, L., What Manner of Mán?, London,
George Allén and Unwin, 1966.
Koyama, Kosuké, Three Mile an Hour God,
London, SCM, 1979.
Mbiti, John, African Religions and Philosophy,
London, Heinemannm 1969.
Gutiérrez, Gustavo, Teológia de la liberación,
London, SCM, 1974.
Vatican, „Instruction on Certain Aspects of the
Theology of Liberation ”, Evangelical Review
of Theology 10,1986.
Douglas, J.D., Let the Earth Hear His Voice and
Proclaim Christ until He Comes, Minnea-
polis, World Wide Publications, 1975.
 Tartalom

I. Az egyházatyák III. A középkori Nyugat

A platonizmus és a görög bölcselet 11 Az Athanasius-féle hitvallás 81

Az apostoli atyák 13 Boethius 83
Jusztinosz vértanú 14 Az orange-i zsinat (529) 85
Irenaeus 16 Benedek 87
Tertullianus 18 Nagy Gergely 89
Alexandriai Kelemen 21 Johannes Scotus Erigena 91
Origenész 22 Canterbury Anzelm 93
Cyprianus 26 Pierre Abélard 95
Kaiszareai Euszebiosz 28 Clairvaux-i Bernát 98
Az I. niceai zsinat (325) 29 Petrus Lombardus 100
Athanasius 32 Gioacchino da Fiore 102
Szír Efrém 35 AIV lateráni zsinat (1215) 102
A kappadókiai atyák 35 Assisi Ferenc 104
Az I. konstantinápolyi zsinat (381) 38 Bonaventura 106
Ambrus 40 Aquinói Tamás 108
Aranyszájú János 42 Johannes (John) Duns Scotus 113
Jeromos 43 William of Ockham 114
Ágoston 45 Thomas Bradwardine 116
Alexandriai Kürillosz 50 Johannes Tauler 118
Az efézusi zsinat (431) 52 Sienai Katalin 119
Küroszi Theodorétosz 53 John Wyclif 121
Nagy Leó 54 Húsz János 123
A khalkedóni zsinat (451) 56 A firenzei zsinat (1438-45) 124
Az Apostoli Hitvallás 57 Kempis Tamás 126
Gábriel Biel 127
II. A keleti hagyomány
IV. Reformáció és ellenreformáció
Areopagoszi Dénes 63
A II. konstantinápolyi zsinat (553) 64 Desiderius Erasmus 133
Maximus Confessor 66 Az evangélikus hagyomány
A ül. konstantinápolyi zsinat (680-81) 67 Luther Márton 136
Damaszkuszi János 68 Philip Melanchton 141
A II. niceai zsinat (787) 69 Az Ágostai (Augsburgi)
Simeon, az Új Teológus 72 Hitvallás (1530) 142
Gregoriosz Palamász 73 A Formula Concordiae (1577) 143
Doszitheosz hitvallása (1672) 75 Philip Jákob Spener 145
 A refo rm átu s hagyom ány Gerrit Berkhouwer 208
Ulrich Zwingli 148 Helmut Thielicke 211
Martin Bucer 150 Az evangéliumi (evangelikál)
Kálvin János 152 teológia ma 213
A Heidelbergi Káté (1563) 157 Az új ortodoxia
Jákob Arminius 159 Kari Barth 215
A dordrechti zsinat (1618-19) 160 Gustaf Aulén 220
Jonathan Edwards 161 A Barmeni Hitvallás (1934) 221
Az a n a b ap tisták Dietrich Bonhoeffer 222
A Schleitheimi Hitvallás (1527) 163 Reinhold Niebuhr 226
Menno Simmons 164 Az e g ziszten cialisták
A b rit reform áció Sóren Kierkegaard 228
William Tyndale 167 Rudolf Bultmann 230
Thomas Cranmer 168 Paul Tillich 233
John Knox 169 Újabb fejlem én y ek
A Harminckilenc Cikkely 170 Folyamatteológia 235
William Perkins 172 Jürgen Moltmann 237
A Westminsteri Hitvallás 173 Wolfhart Pannenberg 240
John Owen 175 Feminista teológia 242
A Második Londoni Hitvallás (1677) 177 A ró m ai k ato lik u so k
John Bunyan 178 John H enry Newman 245
John és Charles Wesley 179 Ineffabilis Deus 248
A ró m ai k atolikus válasz Az I. vatikáni zsinat (1869-70) 249
Loyolai Ignác 182 Munificentissimus Deus (1950) 252
A tridenti zsinat (1545-63) 183 Pierre Teilhard de Chardin 253
Ávilai Teréz 185 A II. vatikáni zsinat (1962-65) 254
Roberto Bellarmino 187 Kari Rahner 257
Blaise Pascal 189 Hans Küng 259
A katolikus egyház
V K e re sz ty é n g o n d o lk o d ás
katekizmusa (1994) 261
a m o d e rn v ilág b a n
A h it v ilág sz e rte
A liberálisok Az Egyházak Világtanácsa 262
Friedrich Schleiermacher 195 Martin Luther King 265
Albrecht Ritschl 197 Kosuké Koyama 267
Adolf von Harnack 199 John Mbiti 268
Az evangélium i k e re szty én e k A felszabadítás teológiája 270
Charles Finney 202 A lausanne-i kongresszus (1974) 273
Peter Forsyth 204 A pünkösdista és a karizmatikus
Benjámin Warfield 206 mozgalom 276