DEEPAK CHOPRA

KVANTUMGYÓGYÍTÁS
A test és az elme közötti egyensúly helyreállítása
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Deepak Chopra / Quantum Healing:
Exploring the Frontiers of Mind/Body Medicine Bantam Books, a division of
Bantam Doubleday Dell Publishing Group, Inc.

Fordította Lovasi Gábor

Szerkesztette Bozay Gergely

A könyvben szereplő betegek nevét és körülményeit megváltoztattuk személyiségi

jogaik védelme érdekében

Copyright © Deepak Chopra, 1989 Hungarian translation © Lovasi Gábor, 2005

Hungarian edition © Sweetwater Publisher Establishment, 2005 Cover design ©
Sweetwater Publisher Establishment, 2005

***

Szívem legmélyebb hálájával ajánlom e könyvet Maharishi Mahesh jóginak

– 2 –
Tartalomjegyzék
Köszönetnyilvánítás............................................4
Személyes előszó...............................................4
I. rész – A rejtett fiziológia..................................10
1. A csodát követően..........................................10
2. A testnek is megvan a maga elméje..........................20
3. A szobor vagy a folyó?.....................................36
4. A belső tér hírvivői.......................................52
5. Az emlékezet kísértetei....................................70
6. A kvantummechanikus emberi test............................87
7. Sehol és mindenhol........................................106
8. Csendes megfigyelő........................................121
9. A gondolatok közötti rés rejtélye.........................139
II. rész Az üdvösség teste.....................................153
10. A risik világában........................................153
11. A betegségek születése...................................173
12. „Amit látsz, azzá válsz”.................................190
13. Az üdvösség teste........................................209
14. A háború vége............................................229
Bibliográfia.................................................244

– 3 –
Köszönetnyilvánítás
Ezúton szeretnék köszönetet mondani Gautamának, Maliikának és Ritának
feltétel nélküli szeretetükért és elfogadásukért;
Carla Lintonnak, amiért egy jobb világ megteremtésének szentelte az életét;
Muriel Nellisnek, aki már a kezdet kezdetétől táplálta írói önbizalmamat;
Toni Burbanknek, mert szerkesztői munkája segített tisztán gondolkodnom, és
sokat javított e könyv minden egyes fejezetén;
és különösképpen Huntley Dentnek – mély barátságunk, közös meglátásaink és
irodalmi útmutatásai egytől egyig fontos tapasztalásokat jelentettek számomra a
fejlődés felé vezető úton.

Személyes előszó
– Van itt nálunk egy, az orrgaratrák végső stádiumában lévő, kínai beteg: az
arca már szinte a felismerhetetlenségig eltorzult, és folyamatosan komoly
fájdalmai vannak. Az úr azonban egyben orvos is, és úgy gondolom, ezt neki is
hallania kell.
Bólintottam az asztal túlsó oldalán ülő japán kollégám felé. 1987 októberének
végét írtuk, és azért látogattam el Tokióba, mert azt reméltem, itt esetleg
segítséget kaphatok az orvostudomány egyik legnagyobb rejtélyére, a gyógyulási
folyamatra vonatkozó új elmélettel kapcsolatban. Bár akkoriban még nem leltem
rá a „kvantumgyógyítás” névre, az elmúlt egy órában lényegében erről a
jelenségről beszélgettünk.
Felálltunk, és elindultunk a kórtermek felé. Menet közben vetettem egy
pillantást az épületek között elterülő, gondosan ápolt zen kertekre. A közeli
kórteremben gyermekek aludtak, ezért egy darabig csendben folytattuk utunkat.
Aztán vendéglátóm megállt a különszobáknál, megkereste a megfelelő ajtót,
bekopogott, és maga elé engedett.
– Dr. Liang, lenne számunkra néhány perce? – kérdezte a félhomályos szobába
lépve az ágyon fekvő, velem körülbelül egyidős, a negyvenes éveiben járó férfitól,
aki elcsigázottan fordította felénk a fejét.
Volt néhány közös vonásunk: mindhárman Keletről származtunk, és
mindannyian elhagytuk az otthonunkat, hogy a fejlett nyugati orvostudományt
tanulmányozzuk. Összesen már mintegy ötven éve dolgoztunk a
szakterületeinken.

– 4 –
 Az ágyban fekvő férfi egyvalamiben azonban különbözött tőlünk: neki már
egyetlen hónapja sem volt hátra az életéből. A tajvani kardiológusnál nem
egészen egy évvel korábban diagnosztizálták az orrgaratrákot, és mostanra szinte
az egész arcát kötések takarták, csak a szemét hagyva szabadon. Nehéz pillanat
volt: amikor üdvözöltük egymást, én nem sütöttem le a tekintetemet, ő viszont
igen.
– Szeretnénk néhány szót váltani Önnel – mormolta a japán orvos. – Ha nem túl
fáradt...
Az ágyban fekvő férfi egy udvarias gesztussal hellyel kínált minket, mi pedig
közelebb húztunk két széket, majd elkezdtem nagy vonalakban felvázolni neki
azokat az elképzeléseket, amelyeket vendéglátómmal már megosztottam.
Lényegében azt vázoltam neki, hogy véleményem szerint a gyógyulás elsősorban
nem fizikai, hanem mentális folyamat. Orvosként arra kondicionáltak minket,
hogy a csonttörések összeforrásakor vagy a rosszindulatú daganatok
felszívódásakor csak és kizárólag a fizikai mechanizmusokra koncentráljunk.
Ezek a mechanizmusok azonban pusztán egyfajta spanyolfal szerepét töltik be,
mondtam, és valami sokkal elvontabb dolog rejlik mögöttük: az intelligencia, a
„hozzáértés” egy láthatatlan, megfoghatatlan formája.
Ennek ellenére meg voltam győződve, hogy ez a hozzáértés – bár nem tudjuk
befolyásolni – hatalmas erőt rejt magában. A gyógyulás élő, összetett és
holisztikus folyamat, mi azonban saját, korlátozott módunkon kezeljük azt, és
úgy tűnik, a folyamat igazodik is ezekhez az általunk felállított korlátokhoz. Ám
ha valami különös dolog történik, például ha egy előrehaladott állapotban lévő
rákos daganat váratlanul és rejtélyes módon felszívódik, orvosi elméleteink
összezavarodnak – és ekkor ezek a korlátok hirtelen roppant mesterségesnek
tűnnek.
Saját orvosi gyakorlatomban több gyógyíthatatlannak nyilvánított beteget is
láttam már teljesen felépülni, olyan embereket, akiknek már csak hónapokat
jósoltak. Nem gondoltam, hogy csoda történt, hanem úgy gondoltam, ezek az
esetek bizonyítják, hogy az elme képes elég mélyre hatolni ahhoz, hogy a testet
meghatározó, alapvető mintákat is megváltoztassa. Úgymond képes eltávolítani a
hibákat a tervrajzról, és elpusztítani bármely, a vázlatot eltorzító betegséget,
legyen szó akár rákról, akár cukorbetegségről, akár szívkoszorúér-
megbetegedésekről.

– 5 –
 Zaklatottan beszéltem, mivel csak nemrégiben volt részem eddigi pályafutásom
leginkább figyelemre méltó tapasztalásában. Néhány héttel korábban, indiai
látogatásom alkalmával, korunk egyik legnagyobb bölcse átadott nekem néhány
olyan, több ezer éves múltra visszatekintő technikát, amely állítása szerint
visszaállítja az elme gyógyító képességeit. Maharishi Mahesh jógiról beszélek, akit
a nyugati világban leginkább a Transzcendens Meditáció, a TM megalapítójaként
ismernek. Jómagam ekkor már közel nyolc éve meditáltam, és orvosi
gyakorlatom során rendszeresen „írtam fel” a TM-et a pácienseimnek is. (Ironikus
módon nem Indiában tanultam meditálni, hanem Bostonban, egy amerikai
mestertől.)
Az egyik délután együtt üldögéltem Maharishivel a Maharishi Nagar nevű, Új-
Delhitől körülbelül nyolcvan kilométerre fekvő, kicsiny, de egyre növekvő
településen. Egyedül voltunk a jógi szerény házában, amelyet az épülőfélben lévő
kórház- és iskolaépületek vettek körül. Ez a hely egyike az általam valóban
„indiainak” tartott, ritka helyeknek, ahol az ember még érzi az ősi kultúra
emelkedettségét és óriási bölcsességét. Maharishinek köszönhetően a védikus
bölcsek itt nem évezredekkel ezelőtt letűnt korok hőseinek, hanem valós,
hozzánk közel álló személyeknek tűntek. Maga a település azon hely
szomszédságában fekszik, ahol – a Bhagavad-gíta tanúsága szerint – maga
Krisna oktatta egy éjszakán keresztül a megvilágosodás titkaira Ardzsunát, a
nagy harcost.
Maharishi egyszer csak minden előzetes bevezető nélkül így szólt hozzám:
– Szeretnék négyszemközt beszélni veled. Meg tudnál látogatni a szobámban,
közvetlenül a reggeli meditációd után?
Bár nagyon meglepődtem, mégsem zúdítottam rá kérdéseim áradatát. Másnap
reggel aztán bekopogtam az ajtaján. Maharishi lótuszülésben ücsörgött egy
selyembevonatú szófán. Intett, hogy lépjek be, és egy darabig csak csendben
ültünk egymással szemben. Aztán egyszerűen így szólt:
– Régóta vártam már, hogy végre megoszthassak az emberekkel néhány
különleges technikát, mert úgy hiszem, ezek jelentik majd a jövő
orvostudományát. E technikák már a távoli múltban is ismertek voltak, ám
elvesztek az idők forgatagában – és most azt szeretném, ha megtanulnád őket.
Hadd magyarázzam el egyértelmű, tudományos módon, hogyan is működnek.
Az ezt követő pár óra során Maharishi átadott nekem néhány mentális
technikát, köztük az általa „őshang-technikának” nevezett gyakorlatsort is. E

– 6 –
gyakorlatok szoros kapcsolatban állnak magával a meditációval, és komoly
eredmények érhetők el általuk bizonyos, a nyugati világban gyógyíthatatlannak
tartott betegségek (például a rák) gyógyításában. A jógi egyértelműen a tudtomra
adta, hogy ezek voltak az ősi indiai gyógyászati módszer, az ájurvéda
leghatékonyabb technikái. Roppant egyszerű formában adta át nekem ezeket a
gyakorlatokat, és nem okozott semmiféle nehézséget számomra, hogy megértsem,
mit kell majd tennem, ha hazatérek a pácienseimhez. Ugyanakkor arra is
ráébredtem, hogy arra kér engem, jócskán haladjam meg a nyugaton elfogadott
orvosi szerepkört.
Mire végeztünk, már több oldalt megtöltöttek az instrukcióival kapcsolatos
jegyzeteim. Maharishi ekkor elmosolyodott, és mosolyában újra megjelent az a
mindent átható kedvesség és együttérzés, amely mindig elsőként jut eszembe, ha
felidézem magam előtt az arcát.
– Ez a tudás különlegesen erőteljes – ismételte meg. – E technikákkal
összehasonlítva, az általatok használt gyógyszerek és sebészeti eljárások roppant
durvák és kezdetlegesek, és – bár ehhez még el kell telnie némi időnek – az
emberek fel fogják ismerni ezt.
Aztán elfordult tőlem, hogy fogadja többi látogatóját, akik a Maharishi
Nagarban található iskolába beíratott gyermekekkel kapcsolatos ügyek miatt
keresték fel.
Néhány perccel később már kint álltam a verandán, egymagamban bámulva a
sivatag kietlen, vörös látképét. Olyan helyen voltunk, amelynek a legtöbb nyugati
ember még a létezéséről sem tud. Vajon elhinnék-e nekem, hogy e helyütt vette
kezdetét az orvostudomány egyik legjelentősebb változása? Számos kutatóorvost
ismertem, és nevetnem kellett, ha belegondoltam, hogyan reagálnának erre a
hírre. Mesterségünk rendkívül szilárd és – az orvosok számára – roppant
meggyőző természettudományos alapokon nyugszik. Kollégáim viszont pont ilyen
erősen kételkednek az elme hatalmában.
Az igazat megvallva, ekkor szinte még a kétség árnyéka sem merült fel bennem.
Ahogy a poros ösvényen a szállásom felé sétáltam, miközben nyakamat égette a
perzselő, indiai nap, hihetetlenül felvillanyozottnak éreztem magam. Nem
önteltséget éreztem, sokkal inkább egyfajta elfojthatatlan és szinte személytelen
örömöt. Nem tudtam, miért, de hatalmas titok tárult fel előttem, és úgy éreztem,
mintha a fellegek közt járnék. Megtanulhattam, hogyan hatoljak az anyag álarca
mögé, és abban a percben mit sem jelentett számomra a hőség, a por vagy az

– 7 –
egyéb anyagi természetű kötöttségek. Még saját szkepticizmusommal sem
törődtem, bár tudtam, nemsokára szembe kell néznem a kétségeimmel. Nehéz
döntések előtt álltam: ki kellett találnom, hogyan tegyem hitelessé e technikákat.
Az emberek esetleg elvetik majd őket, mint a hiten alapuló gyógyítás újabb
fajtáját; és lesznek olyanok is, akik azzal vádolnak majd, hogy hamis reményeket
árulok.
Meg kellett mutatnom, hogy e módszerek igenis tudományosak. De vajon
hogyan fogjak hozzá? Majd kialakul. Az indiai gondolkodás alapját mindig is az a
meggyőződés képezte, hogy a szatja, az igazság önmagában is győzedelmeskedik.
– Az igazság egyszerű – bátorított Maharishi. – Nyilatkoztasd ki, hagyd, hadd
álljon helyt magáért, és vigyázz, nehogy túlbonyolítsd a dolgot.
Az ájurvéda név több mint négyezer éves: szanszkrit nyelven ez a szó annyit
tesz: ’az élet tudománya’. Ám az, hogy valaki – hozzám hasonlóan – Indiában nő
fel, még nem jelenti, hogy sokat tudna erről az ősi tudományról. Nagyanyám
gyermekkoromban mindig kurkumával dörzsölte be a rovarcsípéseinket, és
figyelmeztetett, hogy soha ne igyunk tejet a savanyú gyümölcsök mellé. A mi
házukban ezt jelentette az ájurvéda. Ezt a tradíciót szinte teljesen
elhomályosította a nyugati világ orvostudománya, és a haladás még saját
születési helyükről is kiszorította az ősi módszereket. India, Tibet, Nepál és Srí
Lanka egymással összefüggő kultúrkörén kívül az ájurvéda teljesen
ismeretlennek számít, bár maradandó nyomokat hagyott maga után: a Nyugaton
is gyökeret vert, népszerű, keleti gyógyászati módszerek (például a kínai
akupunktúra) évezredekkel ezelőtt szintén az ájurvédikus alapelvek szerint
születtek meg.
Az ájurvéda eredeti tudása azonban szétszóródott az évszázadok során. A
főként vidéken élő, hagyományos értékeket valló indiaiak továbbra is igyekeznek
követni az ájurvédikus gyakorlatot, ám eltérő módon értelmezik annak
technikáit, és ezen értelmezések legtöbbje kifejezetten elfogult, sőt gyakorta
kisszerű is. A vaidja, azaz az ájurvédikus orvos mindig az ájurvéda ősi
mestereire, például Csaraka és Szusrutára hivatkozik szaktekintélyként, ám ez
korántsem jelenti azt, hogy az általa előírt ájurvédikus kezelés megegyezne a
szomszéd faluban alkalmazott módszerekkel.
Számos ájurvédikus technikának teljes egészében nyoma veszett, és sajnálatos
módon pontosan azok a technikák jutottak erre a sorsra, amelyek a leginkább
hozzájárulhatnának a modern orvostudományhoz. Az ősi indiai orvosok egyben

– 8 –
neves bölcsek is voltak, és azt az alapvető hitet vallották, hogy a test
tudatosságból áll. A nagy jógik és szvámik is ugyanebben hittek.
Következésképpen ők a tudatosságot gyógyították, és a betegségek kezelése során
a test anyagánál mélyebbre, egészen az elme lényegéig hatoltak.
Ha az ember vet egy pillantást az ájurvédikus anatómiai ábrákra, nem a
modern anatómiakönyvekben található, ismerős szerveket látja, hanem egy
rejtett diagramot, amely azt ábrázolja, merre áramlik az elme a test megteremtése
közben. Az ájurvéda ezeket az áramlatokat kezeli – azaz inkább kezelte.
Maharishivel való találkozásom előtt azt hittem, az ájurvéda egy népi gyógymód,
mivel csakis ezt az oldalát ismertem: a gyógynövényeket, a különböző étrendeket
és a mindennapi élet azon hihetetlenül bonyolult szabályait, amelyeket az ember
mintegy „az anyatejjel szív magába”, ha Indiában nő fel.
Maharishi érdeklődésének középpontjában azonban az elveszett ájurvédikus
tudás állt, és az ájurvéda azon képessége, hogy nem anyagi természetű eszközök
által képes meggyógyítani a betegeket. Most pedig, hogy átadta nekem ezeket az
eszközöket, azt is elvárta tőlem, hogy magyarázzam el az embereknek azok
működési módját. Ezért ébredt fel bennem a vágy, hogy találkozzam más, a
módszer iránt érdeklődő orvosokkal is, és ezért kerestem fel tokiói kollégámat.
Most pedig egy olyan embernek meséltem el mindezt, aki az otthonától több
ezer kilométerre haldoklott egy kórházi ágyon, és tudta, milyen messzire került
spirituális örökségétől. Szavaim lassan elvesztek a félhomályos szoba csendjében.
Nyilvánvaló volt, hogy dr. Liang nagyon kimerült. Egyetlen szót sem szólt, de
amikor távozáshoz készülődtünk, megérintette a karomat.
– Reméljük, hogy igaza van – mondta. – És köszönöm.
Ahogy visszafelé haladtunk a kórtermeken keresztül, az ablakon át vetettem egy
újabb pillantást a kicsiny zen kertekre. A falmélyedésekben megbúvó, egy-egy
kórházi szobánál nem sokkal nagyobb alapterületű kertecskék mindegyike az
odaadó gondoskodás iskolapéldája volt. A precízen metszett tiszafák gyönyörűek
voltak a meleg, októberi fényben. Kisétáltunk a parkolóba, és az autómnál a
japán doktor melegen megszorította a kezemet. Elmondtam neki, hogy először az
Egyesült Államokban fogok majd hozzá az új technikák gyakorlati teszteléséhez,
de rendszeresen értesítem majd őt a folyamatról.
Miközben belvárosi szállodám felé hajtottam, „lefirkantottam” magamnak egy
mentális emlékeztetőt, nehogy elfelejtsem levélben elküldeni neki Maharishi azon

– 9 –
mondatait, amelyeket a vaidják, az ájurvédikus orvosok életével kapcsolatban
mondott nekem:
– A vaidja legyőzhetetlen harcos, mivel a halál lényege ellen harcol. A vaidja
mindig ad: életet ad, ezért a természet nagyra becsüli őt.
E szavak arra utalnak, hogy az orvosnak egyfajta belső utazásra kell indulnia,
megértésével túlhaladva a fizikai test korlátait, hogy egészen egy mélyebb valóság
lényegéig hatoljon. Az orvos kötelessége az, hogy megoldja az élet és halál
rejtélyét. A megoldás pedig abban rejlik, hogy az ősi bölcseket is motiváló
késztetéssel és örömmel derítse fel az új horizontokat. Az ősi, védikus bölcsesség
túlélte az emberiséget elárasztó pusztítás hullámait, és újra mélyenszántó
egyszerűséggel szól hozzánk: a természet tökéletes tervében semmi sem hal meg.
Az emberi lények éppoly maradandóak, akár a csillagok, hisz éppúgy ott ragyog
bennük az igazság szikrája.
Minden áldott nap érzem, mennyire fontos ez a belső utazás. Úgy hiszem, még
csak az első lépéseknél tartok, de szeretném, ha e könyv által mások is nyomon
követhetnék ezt az utat. Orvosi munkám új reménnyel telt meg. Nem azért volt
szükségem az ájurvéda bölcsességére, hogy megtudjam: az orvosok a halál ellen
küzdenek, hanem hogy rájöjjek: meg is nyerjük majd ezt a csatát.

I. rész – A rejtett fiziológia

A téren és időn túl rejlő, mélyebb valóságban mindannyian egyetlen test részei
vagyunk.
– SIR JAMES JEANS

1. A csodát követően
Orvosi pályafutásom során többször is részem volt abban a kiváltságban, hogy
úgynevezett „csodálatos gyógyulások” tanúja lehessek. A legutóbbi ilyen eset az
elmúlt évben vette kezdetét, amikor Boston melletti rendelőmben felkeresett egy
harminckét éves indiai asszony. Csendben ült velem kék selyemszárijában, és
hogy megőrizze a nyugalmát, az ölében pihentette szorosan összekulcsolt kezeit.
Chitrának hívják, mondta, és a férjével, Ramannal együtt egy kis
vegyeskereskedést üzemeltetnek New York Cityben.
Chitra néhány hónappal korábban felfedezett a bal mellében egy apró,
tapintásra érzékeny kis csomót. Hogy eltávolíttassa, műtétnek vetette alá magát,

– 10 –
ám sajnos kiderült, hogy rosszindulatú daganatról van szó. A további vizsgálatok
során pedig az is megállapítást nyert, hogy a rák már Chitra tüdejét is
megtámadta.
Chitra orvosa a bal mell és az azt körülvevő szövetek nagy részének eltávolítása
után elvégezte az első sugárkezelést, majd sugárkezelést és intenzív kemoterápiát
írt elő számára – a mellrák esetén ez a bevett eljárás, és sok ember köszönheti az
életét ennek a kezelési formának. A tüdőrák gyógyítása azonban sokkal
nehezebb, és mindenki számára nyilvánvaló volt, milyen bizonytalan helyzetben
van Chitra.
Amikor megvizsgáltam az asszonyt, észrevettem, mennyire szorong, ám amikor
meg akartam nyugtatni, az alábbi, megindító kijelentéssel lepett meg:
– Magam miatt nem is aggódom, de tudom, hogy a férjem nagyon magányos
lenne nélkülem. Néha úgy teszek, mintha aludnék, de csak virrasztok mellette
egész éjszaka, és azon gondolkodom, vajon mi lesz vele, ha meghalok. Tudom,
hogy Raman szeret engem, de azt is tudom, hogy miután meghalok, mindenféle
amerikai lányokkal fog majd találkozgatni. És képtelen vagyok elviselni a
gondolatot, hogy... – itt szünetet tartott, és tisztán láttam a szemébe kiülő
szenvedést. – Tudom, hogy nem lenne szabad ilyeneket mondanom, de azt
hiszem, maga megért engem.
Az ember soha nem képes hozzászokni a rák okozta végtelen szomorúsághoz,
de most még a szokásosnál is erősebb sajnálat öntött el, mert tudtam, hogy
Chitra valójában az idő ellen küzd. Az adott pillanatban még egészségesnek tűnt.
Még a rokonai elől is sikerült eltitkolnia a betegségét, mivel rettegett a
gondolattól, hogy ha tudomást szereznek róla, folyton azt figyelik majd, mennyi
ideje lehet még hátra. Mindketten tudtuk, hogy nehéz hónapok várnak rá.
Senki sem állíthatja, hogy ismeri a mellrák gyógymódját, és Chitra már mindent
megkapott, amit csak a hagyományos kezelési módok nyújtani tudtak számára.
Mivel a betegsége már áttétes volt, a statisztikák szerint a legintenzívebb, még
biztonságosnak számító kemoterápia mellett is csak nem egészen tíz százalék
esélye volt arra, hogy túlélje az elkövetkező öt évet, ezért arra kértem, hogy
kezdjen bele egy új, az ájurvédikus módszerek által előírt gyógykezelésbe.
Hozzám hasonlóan Chitra is Indiában nőtt fel, ám szinte fogalma nem volt
arról, mi is az az ájurvéda. Gondolom, a nagyszülei nemzedéke volt az utolsó
generáció, amely még hitt ebben a gyógymódban; manapság minden
nagyvárosban élő, haladó gondolkodású indiai inkább a nyugati orvostudományt

– 11 –
választja – már ha anyagilag megengedheti magának. Hogy megértessem
Chitrával, miért akarom, hogy „hátat fordítson” a haladásnak, elmondtam neki,
hogy a rák nem pusztán fizikai, hanem holisztikus betegség.
Az egész teste tudta, hogy Chitra rákos, és a test minden része szenvedett is
ettől a kórtól, bár míg a tüdejéből vett szövetmintában kimutathatók voltak a
rosszindulatú sejtek, addig például a májából vett szövetminták negatív
eredményt mutattak volna. Ám a máján ugyanaz a vér áramlott keresztül, mint a
tüdején, következésképpen ez a szerv is érzékelte a betegségnek a tüdőből érkező
jeleit, és ez kihatással volt a működésére.
Hasonlóképpen, ha fájdalmat érzett a mellkasában, vagy le kellett ülnie, mert
légszomj tört rá, ezek az agyából kiinduló és oda visszaérkező jelek az egész
testén végigszáguldottak. Agya pedig érzékelte a fájdalmat, így reagálnia is kellett
rá. Chitra állandó fáradtsága, depressziója és szorongása fizikai
következményekkel járó agyi reakciók voltak, így hát hiba lett volna azt gondolni,
hogy pusztán egy elszigetelt, megsemmisítendő daganattal állunk szemben.
Chitra egy holisztikus betegségben szenvedett, így hát holisztikus gyógymódra is
volt szüksége.
Az „ortodox” orvosokat gyakorta megbotránkoztató holisztikus kifejezés
egyszerűen egy, a testet és az elmét egyaránt magában foglaló megközelítést
jelent. Hiszek abban, hogy az ájurvéda bármely egyéb gyógymódnál
holisztikusabb, még ha ez első pillantásra talán nem is teljesen nyilvánvaló.
Valójában számos, nagy publicitásnak örvendő, a test és az elme együttes
kezelését célzó módszer – például a hipnózis vagy az úgynevezett biofeedback –
sokkal felületesebb az ájurvédánál. Ha Chitra otthon, Bombayben betegedett
volna meg, a nagyanyja különleges ételeket készített volna számára, barna
papírzacskókban gyógynövényeket hozott volna neki egy ájurvédikus
gyógyszertárból, és ragaszkodott volna ahhoz, hogy az unokája ágyban maradjon.
Különböző hashajtókat adott volna be neki, és maszszázsolajokkal dörzsölte
volna be a testét, hogy megtisztítsa azt a rák által kiváltott méreganyagoktól. Ha
a családban élt volna valamilyen spirituális hagyomány, Chitra meditálni is
kezdett volna. Lényegében én ugyanezen kezelést kívántam alkalmazni, néhány
kiegészítéssel. Mind ez idáig semmiféle tudományos magyarázattal nem tudunk
szolgálni arra nézvést, miért kellene e kezelésnek hatnia – attól eltekintve, hogy a
tapasztalat ezt igazolja. Az ájurvéda valamilyen mélyen természetes dologra
bukkant rá. Az ájurvédikus tudás nem a technológián, hanem a bölcsességen

– 12 –
alapul, és ezt a bölcsességet én az emberi szervezetről alkotott, évszázadok során
felhalmozódott megértéseként határoznám meg.
– Szeretném, ha egy-két hétre befeküdne egy speciális, Boston melletti klinikára
– mondtam Chitrának. – Lehet, hogy roppant szokatlannak talál majd néhány
dolgot, ami ott történik. Ön ahhoz szokott hozzá, hogy a kórházak
légzőkészülékekkel és infúziós állványokkal telezsúfolt épületek, ahol az ember
vérátömlesztést és sugárkezelést kap. E szerint a mérce szerint mi semmit sem
teszünk majd Önért ezen a klinikán; alapvetően csak azt szeretnénk, ha a teste
eljutna a pihenés egy mély állapotába.
Chitra bizakodó ember volt, így hát beleegyezett a dologba – bár ebben részben
persze az is közrejátszott, hogy nem nagyon volt más választása. A modern
orvostudomány megtett érte mindent, amit csak a rák ellen intézett fizikai
támadás eszközeivel megtehetett. Az efféle támadás kezdeti előnye abban rejlik,
hogy a páciens bízik abban, hogy a kezelés a lehető leghamarabb megsemmisíti a
daganatot. Hatalmas hátrányt jelent azonban, hogy a test egy része ellen intézett
támadás során az egész test károsodik. A kemoterápia esetében fennáll az a
nagyon is valós veszély, hogy az immunrendszer annyira legyengül, hogy mintegy
utat enged a későbbiekben kifejlődő, további daganatok számára. Mindazonáltal
a kezeletlen emlőrákot halálos betegségnek tartják, és a modern orvostudomány
műtéti beavatkozással rövid távon valóban képes hatékonyan kezelni azt. Mivel
nézeteinket áthatja a félelem, az emberek szívesebben vállalják a kezelés, mint a
betegség kockázatát.
Beutaltam hát Chitrát a Lancesterben található Ayurveda Health Center nevű
klinikánkra, ahol egy hetet töltött el, és a kezelés mellett elsajátított egy
járóbeteg-programot is. A program egy speciális étrendből, néhány ájurvédikus
gyógynövényből, illetve egy egyszerű jóga- és Transzcendens Meditációs
technikákat tartalmazó gyakorlatsorból állt. Ezek az intézkedések felületesen
szemlélve nagyban eltérnek ugyan egymástól, ám valójában mindegyikük arra
irányult, hogy Chitra életét szilárd és nyugodt alapokra helyezzük, így téve
lehetővé a gyógyulást. Az ájurvédikus gyógyászatban a tökéletes, mély ellazulás
állapotát tekintjük minden gyógyulás legfontosabb előfeltételének, mivel abból
indulunk ki, hogy a betegségektől meg nem támadott emberi test tudja, hogyan
őrizze meg saját egyensúlyi állapotát. Következésképpen, ha az ember vissza
akarja állítani a test saját gyógyulási képességét, mindent meg kell tennie, hogy
újra egyensúlyba kerüljön. Ez a roppant egyszerű elmélet igen mélyreható

– 13 –
következményekkel jár. A fentieken kívül átadtam még Chitrának két speciális,
közvetlenül a betegsége forrását kezelő mentális technikát is (e technikákról a
későbbiekben még bővebben is szót fogok ejteni).

Chitra hűségesen betartotta az előírásokat, és hathetenként újra eljött a

rendelőmbe. Emellett folytatta az otthoni orvosa által előírt kemoterápiát is.
Amikor erre a kezelésre terelődött a szó, a következőket mondtam neki:
– Ha határozottan állíthatnám, hogy csakis az ájurvédára van szüksége, azt
mondanám, hagyja abba a kemoterápiát, mivel így jóval kisebb fizikai károsodást
szenvedne a teste.
Ön azonban nagybetegen keresett fel engem, és tudjuk, hogy a kemoterápia
külső megközelítési módja szintén eredményes lehet. Kombináljuk hát a külső és
a belső gyógymódokat, és reméljük, hogy együtt valódi gyógyuláshoz vezetnek.
Majd’ egy éven át követtem figyelemmel Chitra állapotát. Mindig bizakodva
hallgatta a szavaimat, ám minden egyes látogatása alkalmával egyre
egyértelműbbé vált, hogy nem javul az állapota. A tüdejéről készített
röntgenfelvételek továbbra sem voltak biztatóak, egyre súlyosbodtak a légzési
nehézségei, a betegség előrehaladtával egyre gyengébbnek és csüggedtebbnek
tűnt, és a hangja is mind rémültebben csengett. Végül aztán elérkezett a nap,
amikor nem jelent meg a találkozónkon. Egy hétig vártam, aztán feltárcsáztam az
otthoni számát.
A férje, Raman vette fel a kagylót, és meglehetősen rossz hírekkel szolgált:
elmondta, hogy Chitra váratlanul komolyan belázasodott, és a hétvégén kórházba
kellett szállítani. A tüdejéből egy ideig folyadék szivárgott a mellkasüregébe, és az
orvosa úgy vélte, valamiféle fertőzés alakulhatott ki nála. A prognózist figyelembe
véve, még arra sem volt túl sok remény, hogy Chitra valaha is elhagyhatja a
kórházat.
Aztán valami roppant különös dolog történt. Néhány napos antibiotikumos
kezelés után Chitra negyvenfokos láza magától elmúlt. A kezelőorvosát teljesen
összezavarta a dolog, tudniillik meglehetősen szokatlan, hogy egy súlyos
betegségben szenvedő páciensnél fellépő, fertőzés okozta, magas láz ilyen gyorsan
elmúljon. Vagy lehetséges, hogy nem csupán egy egyszerű fertőzésről volt szó? Az
orvos úgy döntött, készíttet még néhány röntgenfelvételt, és amikor Raman
másnap felhívott, a hangja egyszerre árulkodott izgatottságról és
zavarodottságról.

– 14 –
 – Elmúlt a rákja! – kiabálta örvendezve a kagylóba.
– Hogy érti ezt? – kérdeztem meghökkenve.
– Egyetlenegy rákos sejtet sem találtak nála. Egyáltalán semmit! – Raman alig
volt képes uralkodni az érzelmein. – Chitra onkológusa először azt hitte, nem a
megfelelő beteget vizsgálták meg, és újabb röntgenfelvételeket készíttetett, de
most már ő is meg van győződve a dologról.
A végtelenül boldog és megkönnyebbült férfi képtelen volt megmagyarázni e
hirtelen megváltást, így csodaként kezelte felesége váratlan gyógyulását. Amikor
felhívtam Chitrát a kórházban, azt zokogta a telefonba:
– Megcsinálta, Deepak! Magának sikerült!
– Nem, Chitra, nem – feleltem. – Magának sikerült.
Ilyen hirtelen gyógyulást soha nem vártam az alkalmazott hagyományos, illetve
ájurvédikus gyógymódoktól. Most visszatekintve már látom, hogy a Chitra
esetében fellépő, magas láz mintegy a haldokló rák utolsó fellángolása volt, az
orvosok által tumorelhalás néven ismert jelenség. Ám azt még az orvosok sem
tudják megmagyarázni, pontosan mi is történik ilyenkor. Ha létezik egyáltalán
csodálatos gyógyulás, ez az volt.
Néhány hét elteltével azonban kezdett alábbhagyni közös örömünk – Chitra
„csodája” nem bizonyult tartósnak. Először a hite ingott meg: nem volt képes
továbbra is bízni megmagyarázhatatlan felépülésében, kétségei támadtak, és
aggódni kezdett, hogy kiújul a betegsége. Így hát felhívott, hogy megkérdezze,
járjon-e továbbra is a kemoterápiára.
– A daganat már két hónapja elmúlt, nem? – mondtam. – Vagy azóta újabb
rákos sejteket találtak az orvosok?
– Nem, nem találtak egyet sem – ismerte be Chitra. – De az orvosom úgy
gondolja, a kemoterápia gyógyított meg, ezért továbbra is folytatnom kellene.
Kezdett úrrá lenni rajtam a csalódottság. Akárcsak Chitra kezelőorvosa, én is
tudtam, hogy az alkalmazott kemoterápia nem eredményezhet efféle teljes
gyógyulást, különösen nem akkor, ha a daganat már a test egyéb részeire is átter
jedt. Ráadásul az is kezdett nyilvánvalóvá válni, hogy Chitra lassan eléri
tűrőképessége végső határát. A kemoterápia szinte állandó émelygést okozott, és
a haja is ijesztő mértékben kezdett hullani, ez pedig csak tovább fokozta a
mellműtétje által kiváltott szégyenérzetét. E tényezők veszélyeztették az általunk
kipróbált ájurvédikus kezelés sikerességét. Ha Chitra még több sugárkezelést

– 15 –
kap, még levertebbé válik, nagyobb eséllyel lépnek fel nála különféle fertőzések,
és minden értelemben csak egyre gyengébb lesz.
Ugyanakkor nem volt kellőképpen nyomós érvem amellett, hogy megkérjem,
hagyjon fel a kemoterápiával. Hiszen mi van akkor, ha a daganat kiújul, ő pedig
hat hónapon belül életét veszti.
– Nos, akkor járjon továbbra is kemoterápiára, de ne hagyja abba a mi
programunkat sem, rendben? – javasoltam neki, ő pedig megfogadta a
tanácsomat.
Az elkövetkező néhány hónapban Chitránál nem jelentkeztek a betegségre utaló
újabb jelek, ám zavarodottsága nem múlt el. Úgy tűnt, a betegségét könnyebb
volt legyőzni, mint az életébe újra visszalopakodó kétséget, amely mintegy
megtagadta tőle a gyógyulást.
Valójában pontosan ez a kínzó dilemma szolgál e könyv kiindulópontjául.
Ahhoz, hogy Chitra egészséges lehessen, valamiféle magyarázatra volt szüksége.
Vajon mi történt vele? Vajon a gyógyulása csoda volt-e, ahogyan azt kezdetben
hitte, vagy akkor volt igaza, amikor rettegni kezdett, hogy csak elhalasztották
halálos ítéletének végrehajtását? Hiszek abban, hogy ha mélyebbre hatolunk a
test és az elme közt fennálló kapcsolat rejtelmeibe, megtalálhatjuk a választ e
kérdésre.

Az Amerikai Egyesült Államokban és Japánban a rák spontán gyógyulásával

kapcsolatban végzett kutatások azt mutatják, hogy a gyógyulást megelőzően
szinte minden beteg drámai változást tapasztal a tudatosságában. A páciens
tudja, hogy meg fog gyógyulni, és úgy érzi, ezt egy benne élő, ám őt meghaladó
erő okozza – egy olyan, az egész természetben megtalálható erő, amely jóval
túlmutat a fizikai test határain. Hirtelen úgy érzi, lénye nem ér véget fizikai teste
határainál, és minden őt körülvevő dolog része annak. Ebben a pillanatban a
beteg nyilvánvalóan a tudatosság olyan magasabb szintjére „ugrik”, amely
mintegy megtiltja a rákos daganat létezését. A beteg sejtek pedig vagy eltűnnek
– némely esetben szó szerint egyik napról a másikra –, vagy legalábbis
abbamarad a fejlődésük, és nem károsítják tovább a testet.
Úgy tűnik, a rejtély kulcsát ez a tudatosságbeli ugrás jelenti; ám ez a változás
nem egyik pillanatról a másikra következik be. Chitra az ájurvédikus technikák
segítségével, fokozatosan jutott el erre a szintre, így hát az a képessége, hogy
továbbra is megmaradjon a tudatosság e magasabb szintjén, szoros

– 16 –
kapcsolatban volt a lelkiállapotával. Valahogy képes volt elősegíteni, hogy a
testéből eltűnjenek a rákos sejtek, ám a betegség ugyanilyen könnyedén ki is
újulhatott. (Jómagam úgy szoktam gondolni erre a jelenségre, mintha a test egy
hegedűhúr lenne, és az általa kiadott hang attól függően változna, hogy hol fogja
le az ember ezt a húrt.) Ha egy természettudós ilyen hirtelen változásokkal
találkozik, azonnal a kvantum szó jut eszébe. Ez a kifejezés egy adott működési
szintről egy magasabb szintre történő, absztrakt ugrásra, az úgynevezett
kvantumugrásra utal.
A kvantum emellett egy – valaha kizárólag a fizikusok által ismert, ám
manapság egyre szélesebb körben használt – szakkifejezés is. A kiváló brit
fizikus, Stephen Hawking meghatározása alapján a kvantum „a hullámok
kiáradásának vagy elnyelődésének láthatatlan egysége”. Köznapi nyelven szólva a
kvantum egy építőelem. A fény fotonokból, az elektromosság elektronokból, a
gravitáció gravitonokból (ezekből a feltételezett, ám a természetben még fel nem
lelt alkotóelemekből) áll, és így van ez az energia minden egyéb megnyilvánulási
formájának esetében is – mindegyikük egy adott kvantumon alapul, és semmiféle
energiát sem lehet a kvantumnál kisebb egységekre lebontani.
Úgy tűnik, mindkét (a magasabb szintre történő, absztrakt ugrásra, illetve az
adott erő kisebb egységekre már nem bontható szintjére utaló) meghatározás
alkalmazható a Chitráéhoz hasonló esetekben. Következésképpen e helyütt
szeretném bevezetni a kvantumgyógyulás kifejezést, hogy ennek segítségével
írjam le, mi is történt Chitrával. Mindig is voltak olyan betegek, akik „nem
tartották be” a gyógyulás megszokott menetét. Létezik például egy elenyésző
kisebbség, akik nem gyengülnek le a rák következtében, mások esetében pedig
csak a statisztikák által előre jelzett ütemnél jóval lassabban növekszik a
daganat. Számos rejtélyes gyógyulás (például a hittel való gyógyítás, az
úgynevezett spontán gyógyulás vagy spontán visszafejlődés, illetve a placebók
hatékony alkalmazása) szintén egyfajta kvantumugrás bekövetkeztére utal. Hogy
miért? Mert úgy tűnik, ezekben az esetekben a belső tudatosság képessége
drámai változást, kvantumugrást eredményezett a gyógyulási folyamatban.
A legtöbben alábecsüljük a tudatosság erejét. Általában nem fordítunk kellő
figyelmet belső tudatosságunkra, és még a legnagyobb krízisek alkalmával sem
hasznosítjuk annak valódi erejét. Talán ezért van az, hogy általában a
megilletődés, a hitetlenség és a tisztelet keverékével reagálunk az úgynevezett
„csodálatos” gyógyulásokra. Azonban mindannyian rendelkezünk ezzel a

– 17 –
tudatossággal, és meglehet, e csodák talán csak megszokott képességeink
magasabb rendű megnyilvánulásai. Vajon miért nem tekintjük csodának azt, ha
a test meggyógyít egy csonttörést? Ez a gyógyulási folyamat nyilvánvalóan
roppant összetett; sokkal összetettebb annál, hogy az orvostudomány képes
legyen „lemásolni”. Hihetetlenül sok, egymással tökéletes összhangban lévő
folyamat játszódik le ilyenkor, amelyek közül az orvostudomány mindössze a
legfontosabbakat ismeri, ráadásul azokat is csak töredékesen.
Az ok, amiért a rák gyógyulása csodának számít, egy törött kar összeforrása
viszont nem, a test és az elme közötti kapcsolatban keresendő. A törött kar
látszólag fizikai úton, az elme közreműködése nélkül forr össze, a közhiedelem
szerint a rák spontán gyógyulását azonban az elme valamely különleges
képessége, egyfajta mélyen gyökeredző élni akarás, már-már hősiesen pozitív
hozzáállás vagy valamilyen egyéb, ritka képesség váltja ki. Ez pedig arra utal,
hogy kétféle gyógyulás létezik: az úgynevezett „normális”, illetve a „rendellenes”,
vagy legalábbis rendkívüli.
Véleményem szerint tévedés különbséget tenni e kétféle gyógyulás között. A
törött kar azért forr össze, mert a tudatosság összeforrasztja azt, és ugyanez igaz
akkor is, ha valaki spontán módon felgyógyul egy rákos megbetegedésből,
meglepően sokáig él együtt az AIDS-szel, a hite által nyer gyógyulást, sőt még
olyankor is, ha valaki feltűnően magas kort ér meg anélkül, hogy különféle
betegségek áldozatává válna. És csak azért nem tudjuk mindannyian a végsőkig
kiaknázni a gyógyulásra való képességünket, mert sokan csak kismértékben
tudják alkalmazni azt.
Ezt abból is láthatjuk, ahogy a különböző emberek reagálnak az egyes
betegségekre. Az úgynevezett gyógyíthatatlan betegségekben szenvedő emberek
egy elenyészően kis hányada (kevesebb, mint 1 százalékuk) képes meggyógyítani
önmagát. Létezik egy nagyobb hányaduk (ám még ők is csupán kevesebb, mint 5
százalékot tesznek ki), akik az átlagosnál jóval tovább élnek e betegségekkel – az
AIDS-betegek esetében ez az arány például 2 százalék: ők akár nyolc évnél is
tovább élhetnek ezzel a betegséggel, míg a döntő többségnek legfeljebb két év
adatik meg. Ezek a megállapítások azonban nem csak a gyógyíthatatlan
betegségek esetén igazak: a kutatások azt mutatták, hogy a súlyos, de
gyógyítható betegségekben szenvedő pácienseknek csak 20 százalékánál
tapasztalható a teljes felépülésre való képesség, ez pedig azt jelenti, hogy marad
80 százalék, akik csak részlegesen, vagy egyáltalán nem épülnek fel. Vajon miért

– 18 –
van az, hogy a betegek ilyen nagy hányadánál vall kudarcot a gyógyulás? Mi az,
ami ezekből az emberekből hiányzik, a „túlélőkben” azonban megvan?
A sikeres betegek szemmel láthatóan megtanulták, hogyan motiválják a saját
gyógyulásukat, a legsikeresebbek pedig még ennél is tovább mentek: ők ráleltek a
kvantumgyógyulás titkára. Ők a test és az elme közötti kapcsolat géniuszai. A
modern orvostudomány még csak utánozni sem képes a sikereiket, mert egyetlen,
gyógyszeres kezelésen vagy sebészeti beavatkozáson alapuló gyógymód időzítése
sem olyan tökéletes, nem olyan gyönyörűen összehangolt, olyan szelíd,
mellékhatásoktól és erőfeszítésektől olyannyira mentes, mint az ő gyógyulásuk.
Ez a gyógyulási képesség a lehető legmélyebb szintről származik. Ha tudnánk,
hogyan motiválja agyuk a testüket, megismerhetnénk a gyógyulási folyamat
alapvető alkotóelemét.

Az orvostudomány jelenleg még nem hajtotta végre ezt a kvantumugrást, és a

kvantum szót sem alkalmazza a klinikai gyakorlatban. Mivel a kvantumfizikusok
óriási teljesítményű részecskegyorsítókkal dolgoznak, az ember azt hihetné, hogy
a kvantumgyógyítás radioaktív izotópok vagy röntgensugarak segítségével zajlik.
Ám ez a fajta gyógymód pontosan a dolog ellenkezőjét jelenti. A kvantumgyógyítás
nem a fejlett technológiát használó, külsődleges módszerekre, hanem a test és az
elme közötti kapcsolatra helyezi a hangsúlyt. Ez az a pont, ahol a gyógyulás
kezdetét veszi. Hogy eljuthassunk ide, és megtanuljuk, hogyan segítsük elő ezt a
gyógyulást, keresztül kell hatolunk a test sűrűbb szintjein – a sejteken, a
szöveteken, a szerveken és a különféle „rendszereken” hogy végül elérkezzünk az
elme és az anyag találkozási pontjára; arra a pontra, ahol a tudatosság valójában
elkezdi kifejteni a hatását.
E könyv első része magáról a kvantumról, annak mibenlétéről és viselkedéséről
szól, a második részben a kvantum fogalma találkozik az ájurvédikus tradícióval,
két kultúra házassága által próbálván fellelni egyetlen választ. Az ősi indiai
bölcsek látásmódját meglepő módon a nyugati világ tudományos álláspontja is
alátámasztja. Közös utazásunk ledönti majd a szokásos gátakat, és megtagad
minden kulturális korlátot. Nekem kötelességem volt végigjárni ezt az utat. Chitra
kért meg erre, így hát ezt a könyvet neki és a hozzá hasonló embereknek írtam –
mert amíg ők válaszra nem lelnek, továbbra is bizonytalanságban élik az
életüket.

– 19 –
2. A testnek is megvan a maga elméje
Amikor azt állítottam, senki nem jelentheti ki, hogy ismerné az emlőrák
gyógymódját, csak félig mondtam igazat. Ha a betegek képesek lennének
elősegíteni a belülről fakadó gyógyulási folyamatot, az lenne a rák valódi
gyógymódja. A Chitráéhoz hasonló gyógyulások akkor mennek végbe, amikor a
betegben radikális, a betegséget a félelemmel és a kétséggel egyidejűleg
megszüntető változás következik be. Azonban a kérdés, hogy pontosan hol is
megy végbe ez a változás, óriási rejtélyeket nyit meg előttünk. Az orvostudomány
bölcsessége még arra az alapvető kérdésre sem képes választ adni, hogy ez a
változás vajon a testben, az elmében vagy mindkét helyen egyszerre zajlik-e le.
Hogy ezt kiderítse, a nyugati orvoslás az utóbbi időben az orvosi gyakorlat
alappillérét képező gyógyszeres kezelések és sebészeti beavatkozások helyett egyre
inkább a homályosan „test-elme gyógyászatnak” nevezett, bizonytalan és sokszor
zavarba ejtő terület felé fordítja a figyelmét. Az orvosok szinte rá is voltak
kényszerítve erre, mert a régi, csakis a fizikai testre alapozó megközelítés kezdett
összeomlani.
A test-elme gyógyászat kérdése sok orvost kellemetlenül érint. Ők úgy érzik, ez
a fajta orvoslás sokkal inkább csak egyfajta elmélet, nem pedig egy konkrét orvosi
terület. Ha egy orvosnak választania kell egy új ötlet és egy jól ismert gyógyszer
között, az utóbbiban fog bízni – a penicillin, az aszpirin vagy a válium
hatékonysága nem azon múlik, hogy a páciens (illetve az orvos) képes-e
megváltoztatni a gondolkodásmódját. A probléma akkor jelentkezik, amikor a
gyógyszerek nem bizonyulnak hatékonynak. A legutóbbi, Angliában és az
Egyesült Államokban végzett kutatások eredményei szerint a betegek 80
százaléka úgy érzi, hogy a panaszaik mögött rejlő, alapvető problémájuk a kezelés
során nem oldódott meg. A második világháború után a Yale Medical School
Hospitalban lefolytatott, mára már klasszikusnak számító vizsgálatok azt
mutatták, hogy a páciensek általában betegebben hagyták el a kórházat, mint
ahogyan befeküdtek. (Hasonló eredményre vezettek azok a kutatások is, amelyek
megállapították, hogy a pszichiátriai problémákkal küszködő emberek állapota
többet javult az alatt az idő alatt, amíg várólistán voltak, mint a tényleges kezelés
során – azaz a probléma nem oldható meg azzal, ha orvosunkat egyszerűen egy
elmeorvosra cseréljük.)
Tehát a csodálatos gyógyulások egyszerűen csak felhívják a figyelmünket arra,
milyen fontos, hogy újragondoljuk az orvostudomány bizonyos, alapvető

– 20 –
elképzeléseit. Az orvoslás jelenlegi logikája talán meggyőző vagy legalábbis
elégséges ugyan, ha arról van szó, hogy penicillinnel kezeljük a fertőzéseket, a
természet logikája azonban egyenesen tiszteletet keltő. Számos orvos döbbenten
áll a Chitráéhoz hasonló esetekkel szemben, és fogalmuk sincs, mivel
magyarázhatnák az efféle gyógyulásokat; az ilyenkor alkalmazott, kényelmes és
elkoptatott spontán gyógyulás kifejezés valójában semmit sem jelent azon kívül,
hogy a beteg saját magától gyógyult meg. Ezek a spontán gyógyulások
meglehetősen ritkák: bár biztos adatokkal senki sem tud szolgálni, egy 1985-ben
végzett felmérés szerint csak minden húszezredik diagnosztizált rákos
megbetegedés esetén fordulnak elő, néhány szakorvos szerint pedig még ennél is
ritkábban (szerintük ez az arány nem egészen tíz az egymillióhoz).
Nemrégiben együtt töltöttem egy estét egy elismert, az Egyesült Államok
középnyugati részéről származó onkológussal, aki minden évben több ezer
beteget kezel, és megkérdeztem tőle, vajon orvosi gyakorlata során találkozott-e
már a spontán gyógyulás esetével. Ő megvonta a vállát, és így felelt:
– Nem igazán szeretem ezt a kifejezést, de igen, láttam már példát arra, hogy
egy daganat teljesen visszafejlődött. Nagyon ritka az ilyen, de előfordul.
Vajon előfordul-e néha, hogy ez a visszafejlődés teljesen magától megy végbe? A
szakember beismerte, hogy igen, erre is van példa. Aztán egy percre
elgondolkodott, majd megemlítette, hogy a melanoma – egy különösen halálos és
gyors lefolyású bőrrák – bizonyos fajtáiról köztudott, hogy mindenféle kezelés
nélkül, teljesen önmaguktól is elmúlhatnak. A jelenség okára azonban nem tudott
magyarázatot adni.
– Állandóan ezeken a ritka alkalmakon jár az eszem – mondta. – A rák kezelése
egyfajta statisztika: a számok alapján dolgozunk. A páciensek döntő többsége jól
reagál bizonyos kezelésekre, és egyszerűen nincs időnk arra, hogy utánajárjunk
annak az elenyészően kevés esetnek, amikor a beteg valamilyen általunk
ismeretlen okból kifolyólag gyógyul meg. Ráadásul a tapasztalataink azt
mutatják, hogy számos ilyen gyógyulás csak átmeneti jellegű.
Aztán megkérdeztem, hogy véleménye szerint vajon a tökéletes gyógyulások
aránya kisebb-e, mint egy az egymillióhoz, ő pedig azt felelte, hogy szerinte ennél
azért gyakrabban fordul elő a dolog.
– Akkor hát – kérdeztem –, Ön mint tudós nem akarja-e megismerni az efféle
gyógyulások hátterében rejlő folyamatokat, még akkor is, ha az efféle gyógyulások
esélye pusztán egy az egy- vagy tízmillióhoz?

– 21 –
 Az onkológus újra csak megvonta a vállát.
– Nyilvánvalóan van valamiféle mechanizmus a háttérben – ismerte el az én
praxisom azonban nem alkalmas e folyamatok vizsgálatára. Hadd említsek egy
példát: nyolc évvel ezelőtt felkeresett a rendelőmben egy heveny mellkasi
fájdalommal járó köhögésre panaszkodó férfi, és a röntgenfelvételekből kiderült,
hogy hatalmas daganat található a két tüdőlebenye között. Beutaltuk a kórházba,
szövetmintát vettünk tőle, és a patológia megállapította, hogy egyfajta
karcinómáról, egy különösen halálos, gyorsan növekvő, rosszindulatú daganatról
van szó. Közöltem a beteggel, hogy azonnali sebészi beavatkozásra van szükség,
hogy csökkentsük a tumor által okozott nyomást, ezt követően pedig
sugárkezelésre kell járnia. Őt azonban meglehetősen nyugtalanították a kezelés
mellékhatásai, ezért elutasította azt, és távozott, én pedig többé nem hallottam
felőle. Aztán nemrégiben felkeresett egy páciens, arra panaszkodva, hogy
megduzzadtak a nyaki nyirokcsomói. Szövetmintát vettem tőle, és kiderült, hogy
egy újabb karcinómával van dolgunk – és arra is rájöttem, hogy a beteg nem más,
mint a nyolc évvel ezelőtti páciensem.
– Amikor megröntgeneztük a mellkasát, nyomát sem találtuk a korábbi
daganatnak – folytatta az onkológus. – Mondhatjuk, hogy az efféle daganatok
esetében a kezeletlen betegek 99 százaléka hat hónapon belül elhalálozik, és 90
százalékuk még a legintenzívebb kezelés mellett sem él öt évnél tovább.
Megkérdeztem a férfit, hogyan kezeltette a korábbi daganatát, ő pedig azt felelte:
sehogyan – egyszerűen csak úgy döntött, nem hagyja, hogy rákban haljon meg.
És meglehet, hogy második alkalommal is visszautasítja a kezelést.
Az orvostudomány – mivel tudomány – kiszámítható eredményekkel dolgozik,
az efféle spontán gyógyulások azonban mégis tökéletesen kiszámíthatatlanok.
Bekövetkezhetnek mindenféle kezelés nélkül, vagy a hagyományos kezelési
módok mellett is. Az Egyesült Államokban manapság a rák kezelésére
alkalmazott több ezer alternatív megközelítési mód talán eltérő eredményeket tud
felmutatni, ám egyikükről sem bizonyosodott be, hogy képesek a hagyományos
kemoterápiánál jobban elősegíteni a spontán javulásokat, sem az, hogy
nyilvánvalóan rosszabbak lennének annál. Sőt az sem számít, mennyire
előrehaladott állapotban van a megbetegedés. Az egészen apró daganatok éppúgy
eltűnhetnek, szó szerint egyik napról a másikra, mint az áttétes rák. A spontán
gyógyulásokból, ritka és véletlenszerű mivoltuk miatt, csak nagyon keveset

– 22 –
tudhatunk meg a rákos megbetegedések okairól vagy arról, hogyan mennek
végbe az efféle „lehetetlen” felépülések.
Ésszerűnek tűnik az a feltételezés, hogy a test folyamatosan harcol a rák ellen,
és a csaták nagy többségét meg is nyeri. Különféle toxikus anyagok
(karcinogének), zsíros étrend, radioaktív sugárzás, nagyfokú stressz, vírusok és
egyéb módszerek segítségével számos rákfajta mesterségesen is előidézhető, akár
kémcsőben, akár a kísérleti állatok szervezetében. Mivel hatalmas mennyiségben
vagyunk kitéve e káros hatásoknak, azok nyilvánvalóan valamiféle károsodást
okoznak bennünk. Tudjuk, hogy a DNS felbomlik az efféle extrém körülmények
között; ugyanakkor általában tudja, hogyan hozza helyre önmagát, vagy hogyan
lokalizálja, és selejtezze ki a sérült részeket.
Ez azt jelenti, hogy a korai, stádiumban lévő rákos megbetegedést a szervezet
valószínűleg rendszeresen felderíti, és le is küzdi. A spontán gyógyulás „csodája”
akkor megy végbe, ha az ember megnöveli e folyamat intenzitását. Valójában nem
valamiféle csodáról van szó, hanem egy mindmáig megmagyarázatlan, ám
természetes folyamatról; hiszen ha nem ismernénk a betegségek és a
baktériumok közötti összefüggéseket, azt is csodának tekinthetnénk, hogy
penicillinnel gyógyítható a tüdőgyulladás. A lényeg az, hogy a csodás gyógyulások
mögött rejlő folyamatok nem misztikusak és nem is véletlenszerűek – és
megérdemlik, hogy alaposabban utánuk járjunk.
A bevett gyakorlatban, ha a csoda véget ér, az orvos visszatér megszokott napi
munkájához és megszokott fogalmaihoz. Néha azonban még ezek az általánosan
elfogadott elméletek is tévesnek bizonyulhatnak. Hogy csak egyetlen példát
említsek: mióta csak racionális tudományterületként kezdett működni, az
orvoslás természetes jelenségnek fogadja el azt, hogy az idős emberek agyfunkciói
leromlanak. Ezt a leromlást „súlyos tényekkel” támasztották alá, és pontosan
dokumentálták: ahogy öregszünk, agyunk összezsugorodik, könnyebbé válik, és
minden egyes évben neuronok millióit veszíti el. Kétéves korunkra már kialakul
az összes idegsejtünk, harmincéves korban csökkenni kezd a számuk, és – mivel
a neuronok nem termelődnek újra – minden egyes agysejt elvesztése maradandó
veszteséget jelent. Erre a jól ismert tényre alapozva, tudományosan hitelesnek
tűnik az agy „leromlásának” elmélete – szomorú, de tény, hogy az öregedés
memóriaproblémákkal, csökkent gondolkodási és intellektuális képességgel és
más hasonló tünetekkel jár együtt.

– 23 –
 Mára azonban kimutatták, hogy ez az ősrégi feltételezés téves volt. Az
egészséges, nem pedig a kutatások megszokott alanyaiul szolgáló, kórházban
fekvő és beteg idős emberek körében végzett felmérések napvilágra tárták, hogy
az egészséges, pszichológiai zavaroktól (például magánytól, depressziótól vagy
ingerszegénységtől) mentes egyesült államokbeli emberek 80 százalékának
esetében nem következik be számottevő memóriaveszteség időskorban. Az új
információk tárolására való képességük esetleg gyengül (ezért van az, hogy az
idős emberek elfelejtik a telefonszámokat, a neveket, vagy hogy miért is mentek
be egy adott szobába), ám a múltbeli eseményekre való emlékezéshez szükséges,
hosszú távú memóriájuk valójában fejlődik. (A gerontológia egyik szaktekintélye
Cicerót idézte ezzel kapcsolatban, mondván: „Még soha nem hallottam olyasmit,
hogy egy idős ember elfeledte volna, hová rejtette a pénzét.”)
Bizonyos, hetven-, illetve húszéves résztvevők bevonásával elvégzett tesztek
során kiderült, hogy a hosszú távú memória használatát igénylő feladatokban az
idősebb emberek általában jobb eredményeket érnek el fiatalabb társaiknál. Sőt
miután napi néhány percen át rendszeresen végeztek bizonyos, az úgynevezett
rövid távú memóriát fejlesztő gyakorlatokat, az idősek minden területen szinte
azonosan teljesítettek a fiatalabb, mentális működésük virágkorát élő alanyokkal.
Nos, talán ki kellene tolni valahogyan ezt a „virágkort”. A titok – akárcsak szinte
az összes, az öregkorral „természetes módon” együtt járó hanyatlás esetében – az
elme szokásaiban rejlik, nem pedig az idegrendszer „kapcsolási rajzában”.
Ameddig az ember mentálisan aktív marad, képes megőrizni fiatal-, illetve
középkorában birtokolt intellektuális képességeit. Ugyan élete során továbbra is
több milliárd idegsejtet veszít el (átlagosan évi tizennyolcmilliót), ám az
úgynevezett dendritek, a kis ágacskákhoz hasonlító rostok rendszere pótolja ezt a
veszteséget, egymáshoz kapcsolva az egyes idegsejteket.
Az idegsejtek formájukat tekintve meglehetősen egyediek, ám rendszerint
rendelkeznek egy hagymához hasonló központi résszel, amelyből vékony karok
nyúlnak ki sugárirányban, egy poliphoz téve hasonlatossá a neuronokat. Ezek a
nyúlványok, az axonok vékony rostocskák erezetében végződnek, amelyeket a
korai anatómusok faszerű képződményeknek láttak – ezért adták nekik a görög
’fa’ jelentésű szó után a dendrit nevet. Számszerű eloszlásukat tekintve a
sejtenkénti kevesebb, mint egy tucattól egészen a sejtenkénti ezres
nagyságrendben előforduló dendritek egyfajta kapcsolódási pontként szolgálnak,
lehetővé téve, hogy az idegsejtek jeleket küldhessenek szomszédaiknak.

– 24 –
Az idegsejtek új dendritek növesztésével a kommunikáció újabb és újabb
csatornáit képesek megnyitni minden irányban, akár egy folyton új vonalakat
„növesztő” kapcsolótábla.
Nem tudjuk, valójában hogyan jön létre egy-egy gondolat az agysejtek között, és
azt sem, hogy milyen kapcsolatban áll egymással az elképesztően nagyszámú
kapcsolódási pont – a test főbb kapcsolódási pontjain (például a solar plexusnál)
több millió dendrit csatlakozik egymáshoz, nem is említve a magában az agyban
lévő több milliárd dendritet. A kísérletek azonban azt mutatják, hogy egész
életünk során – azaz öregkorunkban is – folyamatosan növeszthetünk új és új
dendriteket. A jelenlegi álláspont szerint ezek az újonnan növesztett dendritek
könnyűszerrel biztosítják számunkra a változatlan agyműködéshez szükséges
fizikai szerkezetet. Sőt az is meglehet, hogy a dendritek megsokszorozódása rejlik
az időskori bölcsesség hátterében, abban a jelenségben, amikor az ember az élet
egyre több részletét látja a maga teljességében, másként fogalmazva: több
kapcsolódási pontot fedez fel – ahogy az idegsejtek is egyre több ponton
kapcsolódnak egymáshoz a dendritek révén.
E példa jól jelzi, milyen alapvetően tévesek lehetnek az orvostudomány azon
hiedelmei, amelyek az anyag hatalmát hirdetik az elme felett. Lehetséges, hogy
igaz az állítás, miszerint a gondolatokat az idegsejtek hozzák létre, de könnyen
előfordulhat az is, hogy pont fordítva működik a dolog. Az új dendritek esetében
a gondolkodás, az emlékezés és a mentális aktivitás szokása teremti meg az új
szövetet. És nem pusztán valamiféle elszigetelt jelenségről van szó. Érdekes
módon amint az orvosok elfogadták az „új időskor” fogalmát, számos, a hanyatlás
különböző megnyilvánulási formáival kapcsolatos álláspontunk is elkezdett
megváltozni.
Például amíg az ember edzi a testét, nem kezd elsorvadni az izomzata, és élete
végéig megőrzi az erejét, jóllehet az állóképesség terén mutatkozhat bizonyos
lassú hanyatlás. Akár hatvanöt évesen is készülhetünk a maratoni futásra,
feltéve, hogy jó egészségi állapotban vagyunk, és értelmes, átgondolt módon
edzünk. Hasonlóképpen, bár az ember szíve idős korban megváltozik, veszít
rugalmasságából, és kevesebb vért pumpál ütésenként, ma már úgy gondoljuk,
hogy a helyes étrend és életmód által elkerülhetőek a néhány évtizeddel korábban
még teljesen normálisnak tartott szívbetegségek és az artériák megszilárdulása. A
magas vérnyomás hatékonyabb kezelésének és a zsírban szegényebb étrendnek
köszönhetően az elmúlt időben 40 százalékkal csökkent a korábban szintén az

– 25 –
időskor természetes velejárójának tartott agyvérzések száma. Az „elkerülhetetlen”
aggkori szenilitás tüneteinek nagy részéről szintén kiderült, hogy
visszavezethetőek a vitaminhiányra, a nem kielégítő étrendre és a dehidratációra.
E felfedezések eredményeképpen a tudósok alaposan átgondolták az idős korról
alkotott nézeteiket. Ezenkívül arra a kevésbé nyilvánvaló eredményre is
eljuthatunk, hogy életünk bármely fázisában „újragondolhatjuk” az egész
testünket.

Az orvostudomány minden területén azt tapasztalhatjuk, hogy az egészséges test

sokkal rugalmasabbnak és sokkal inkább alkalmazkodóképesnek mutatkozik,
mint azt idáig gondoltuk. Míg az orvosi iskolák azt tanítják, hogy az A baktérium
a B betegséget okozza, és ezt a C gyógyszerrel kezelhetjük, úgy tűnik, a természet
úgy érzi, ez csak egy a számtalan lehetőség közül. A rák gyógyításának mentális
megközelítési módja például egy évtizeddel ezelőtt még nevetség tárgya lett volna,
ma azonban igenis úgy tűnik, az emberek képesek arra, hogy gondolataik által
aktívan közreműködjenek a saját kezelésükben, sőt akár irányítsák a betegség
lefolyását. Dr. O. Carl Simonton, a texasi egyetem radiológusa feljegyzett egy
1971-ben történt esetet, amely egy hatvanegy éves, a torokrák előrehaladott
stádiumában lévő férfival történt meg: a beteg ekkor szinte már nyelni sem volt
képes, és mindössze alig negyvennégy kilót nyomott.
Nemcsak a kilátásai voltak rosszak (az orvosok csak 5 százalék esélyt adtak
arra, hogy megéri a következő öt évet), de a beteg addigra már annyira legyengült,
hogy valószínűtlennek tűnt, hogy jól fog reagálni a hasonló állapotban lévő
pácienseknél hagyományosan alkalmazott sugárkezelésre. Kétségbeesésében – és
mivel kíváncsi volt, vajon hatékony lehet-e egy pszichológiai megközelítés – dr.
Simonton azt javasolta a betegnek, próbálja meg vizualizáció segítségével fokozni
a kemoterápia hatását. Megtanította a férfinak, hogyan képzelje maga elé a lehető
legélénkebben a rákos daganatot, majd arra kérte, hogy a számára megfelelő
képek segítségével vizualizálja, amint az immunrendszer fehérvérsejtjei támadást
intéznek ellenük, és kisöprik a rákos sejteket a testéből, csakis az egészséges
sejteket kímélve meg.
A férfi elmondása szerint apró, fehér részecskék hóviharának vizualizálta az
immunsejtjeit, és látta, hogyan lepik el a daganatot, akár a hó egy fekete sziklát,
dr. Simonton pedig arra kérte őt, hogy naponta többször is végezze el ezt a
gyakorlatot. A beteg beleegyezett, és a daganat hamarosan zsugorodni kezdett:

– 26 –
néhány hét múlva már nyilvánvalóvá vált, hogy a tumor jelentős mértékben
visszafejlődött, az alkalmazott kemoterápia pedig szinte semmiféle mellékhatással
nem járt – és két hónap múlva a daganat teljesen eltűnt.
Dr. Simontont természetesen módfelett meglepte és megdöbbentette az eset,
bár fellelkesítette a tény, hogy ilyen hatékonynak bizonyult ez a pszichológiai
megközelítés. Vajon hogyan tudta a gondolat ereje legyőzni a rákos sejteket?
A dolog mechanizmusa teljesen ismeretlen volt; sőt figyelembe véve, milyen
pokolian összetett az e folyamatban nyilvánvalóan fontos szerepet játszó immun-,
illetve idegrendszer, elképzelhető, hogy e mechanizmust soha nem ismerhetjük
meg. Ami a pácienst illeti, ő nem lepődött meg különösebben. Később felvetette a
doktornak, hogy a lábában lévő ízületi gyulladás miatt csak ritkábban tud eljárni
horgászni, mint szeretne, de most, hogy a daganata elmúlt, miért is ne
próbálkozna meg a vizualizációval az arthritis esetében is? Így is tett, és néhány
héten belül az ízületi gyulladása is elmúlt – és az elkövetkező hat évben egyik
probléma sem jelentkezett újra.
Ez a mára már híressé vált eset a test-elme gyógyászat egyik fontos
mérföldkövét jelentette – de sajnos ezzel még nem ér véget a történet. Dr.
Simonton vizualizációs kezelése (amely később széles körű „test-elme
programmá” fejlődött) nem bizonyult megbízható gyógymódnak a rákos
megbetegedések esetében. Az egyik páciensem ugyan sikerrel alkalmazta
emlőrákjának kezelésére, bár orvosi felügyelet nélkül, egyedül gyakorolta a
technikát, a hosszú távú statisztikák alapján azonban vitatható, hogy az efféle
kezelés hatására mutatkozó eredmények jobbak lennének a hagyományos
gyógymódokénál. A hagyományos terápia jelenleg komoly előnyt élvez: ha például
egy asszony még az emlőrák korai, nem áttétes stádiumában felfedezi a
betegséget, a hagyományos kezelés mellett több mint 90 százalékosak a
gyógyulási esélyei (gyógyulás alatt azt értve, hogy a kezelés után legalább három
évig nem alakul ki nála újabb daganat). A spontán gyógyulás esélye ugyanakkor
még a legnagyvonalúbb becslések szerint is jóval 0,1 százalék alatt van. Amíg a
mentális vagy egyéb alternatív terápiák nem múlják felül hatékonyságukban a
besugárzást és a kemoterápiát, nem válhatnak elsődleges megoldássá. És bár a
betegek talán vágynak az efféle megközelítési módokra, a legtöbb orvos továbbra
is fél azoktól, és bizalmatlan velük szemben.
Még ha dr. Simonton betegének esete egyedi volt is, ahhoz elegendőnek
bizonyult, hogy megkérdőjelezze a test öngyógyítási képességéről alkotott

– 27 –
elméleteinket, mivel itt a természetnek olyan módon sikerült legyőznie a halált,
amelyet még soha, egyetlen orvos sem próbált ki. Ez az eset egyben azt a gyászos
lehetőséget is felvetette, hogy az orvosok cselekedetei néha talán nem segítik a
természet munkáját, hanem éppenséggel akadályozzák azt.
Az elmúlt évtized során számos kíváncsi és vállalkozó szellemű orvos
kísérletezett a különféle, test-elme gyógyászati újítások alkalmazásával, a
biofeedbecktől és a hipnotizálástól kezdve egészen a vizualizációs technikákig és
a viselkedésmódosításig. Az így elért eredmények azonban meglehetősen
zavarosak, és nehezen értelmezhetőek. Michael Lerner pszichológus három évet
töltött azzal, hogy mélyreható tanulmányt készítsen negyven, a rákos
megbetegedéseket alternatív módszerekkel gyógyítani igyekvő klinikán elért
eredményekről – e módszerek között szerepelt többek közt a gyógynövények
alkalmazása, a makrobiotikus étrend, illetve a pozitív vizualizáció is.
Tanulmányában kimutatta, hogy ezeket a „kiegészítő kezelést nyújtó”
központokat általában az iskolázott és jómódú betegek keresik fel, és bár az itt
dolgozó orvosok szintén roppant komolyan és jó szándékúan állnak a
munkájukhoz, egyetlen általa meglátogatott helyen sem találta semmi nyomát
annak, hogy akár csak egyetlen esetben is siker koronázta volna az
erőfeszítéseiket.
A páciensekkel készített interjúi során kiderült, hogy a betegek meglehetősen
nagy hányada (40 százalékuk) úgy ítélte meg, hogy legalább átmeneti javulás állt
be az életminőségükben, és további 40 százalék számolt be arról, hogy valódi,
néhány naptól akár több évig is eltartó javulást tapasztalt. A betegek körülbelül
10 százaléka a skála két végén helyezkedett el: az egyik csoport azt állította, hogy
a kezelés semmiféle haszonnal nem járt rájuk nézve, a másik csoport úgy vélte,
hogy részlegesen, vagy akár teljesen felgyógyult a betegségéből. Az efféle
alternatív megközelítési módok legnagyobb eredménye általában véve abban
rejlik, hogy kényelmesebbé teszik a páciensek életét, és enyhülést nyújtanak
számukra, ám kiábrándító módon az így hozott enyhülés nem különbözik
számottevően a hagyományos terápia által kínálttól.
A problémát azonban nem csupán az eredmények következetlensége jelenti: a
test-elme gyógyászatra negatívan hat, hogy az e területen tevékenykedő emberek
képtelenek precíz módon bizonyítani az alapvető tételt, miszerint az elme képes
mind pozitív, mind negatív módon befolyásolni a test egészségi állapotát.
Tökéletesen nyilvánvalónak tűnik, hogy a beteg, illetve egészséges emberek

– 28 –
teljesen eltérő lelki állapotban vannak, ám a lelki és fizikai állapot közötti
kapcsolat továbbra sem kézzelfogható. A pennsylvaniai egyetem által 1985-ben az
emlőrákkal kapcsolatban lefolytatott, kiterjedt kutatás egyetlen összefüggést sem
mutatott ki a betegek mentális hozzáállása és a túlélési esélyeik között. A
tekintélyes New England Journal of Medicine-ben megjelent, a kutatást
összefoglaló cikk pedig egyenesen csalásnak bélyegzi az elképzelést, miszerint az
érzelmeink befolyással bírnának a rákos megbetegedésekre. „Abbéli hitünk, hogy
a betegségekben közvetlen módon tükröződik a lelkiállapotunk, nem más, mint
egyszerű néphiedelem”, jelenti ki a szerző.
A lap szerkesztőségét ezután valósággal elárasztották a válaszlevelek, amelyek
legtöbbjét különböző pszichológusok írták, hogy indulatosan kifejtsék, mennyire
nem értenek egyet a cikkben levont következtetésekkel. Valóban ésszerűtlennek
tűnik azt állítani, hogy mentális hozzáállásunk semmiféle szerepet nem játszik a
betegségek kialakulásában és lefolyásában, vagy esetleg egyenesen babonának
minősíteni ezt a nézetet. Minden gyakorló pszichiáter tudja, hogy a páciens
gyógyulásra irányuló szándéka lényegi szerepet játszik a kezelésben. A legtöbb
orvos, bármilyen szilárdan elkötelezte is magát a gyógyszeres kezelés mellett,
képtelen egyetérteni azzal az állásponttal, hogy a páciens hozzáállása, hite és
érzelmei semmiféle szerepet nem játszanak a gyógyulási folyamatban.
Hippokratész már a nyugati orvostudomány hajnalán kijelentette, hogy „még a
halálos betegek is meggyógyulhatnak, ha hisznek az orvos hozzáértésében”. Ezt
az állítást számos modern kori felmérés is megerősítette, kimutatva, hogy azok az
emberek, akik bíznak az orvosukban, és alávetik magukat az általa javasolt
kezelésnek, nagyobb eséllyel épülnek fel, mint azok, akik bizalmatlanul,
félelemmel eltelve és ellenségesen viszonyulnak az orvostudományhoz.
A cikk nyomán fellángoltak az indulatok, és a szakemberek különböző pártokra
szakadtak, ám maga a kérdés csak egyre zavarosabbá vált. A nyolcvanas évek
közepén három, az emlőrák túlélési arányával foglalkozó kutatás is napvilágot
látott, és mindhárom teljesen eltérő eredményeket közölt. Az egyik felmérés
szerint az erős pozitív hozzáállással rendelkező nők általában tovább éltek, mint
a negatív szemléletű páciensek, függetlenül betegségük előrehaladottságától. Úgy
tűnt, a pozitív attitűd segítségével a betegek még az előrehaladott, áttétes rákból
is felépülhetnek, a negatív hozzáállású páciensek esetében azonban a viszonylag
korai stádiumban felismert, apró daganatok is halált okozhatnak.

– 29 –
 Egy másik tanulmány ugyanakkor arra az eredményre jutott, hogy a nyíltan
kimutatott érzelmek – függetlenül attól, hogy pozitívak vagy negatívak –
segíthetnek túlélni e halálos kórt. És ha az első megállapítás – azaz, hogy a
pozitív hozzáállás jobb a negativitásnál – alátámasztani látszott a józan észt,
ugyanez elmondható a másodikra is, hiszen ez végeredményben azt mondja ki,
hogy jobb harcolni, mint feladni a küzdelmet. Napvilágot látott az úgynevezett
„rákos személyiség” elmélete: az ilyen ember elfojtja az érzelmeit, és valamilyen
módon rosszindulatú sejtekké alakítja át azokat. E személyiség ellentétét az erős
élni akarással rendelkező emberek képezik, és e csoport tagjai szintén egyaránt
lehetnek pozitív és negatív beállítottságúak is.
A fenti megállapításokban mind fellelhetők bizonyos közös vonások; ez alól csak
a New England Journal of Medicine-ben megjelent cikk, illetve az azt alátámasztó
felmérések képeznek kivételt, mivel a felmérések semmiféle összefüggést nem
mutattak ki az érzelmi minták és az emlőrákosok túlélési esélyei között. Bár egyre
növekedett a test-elme gyógyászat elméletének népszerűsége, sőt mondhatni a
Salk-vakcina felfedezése óta ez számított a legnagyobb örömmel fogadott
újdonságnak, maga a fogalom továbbra is zavaros volt. Folytatódott a megszokott
minta: a nagyközönséget először egy lelkesítő áttörésről értesítették, ezt pedig
kiábrándító, főként csak szűk, orvosi körökben ismert klinikai eredmények
követték.
Klasszikus példa e mintára a szívrohamot szenvedett betegek esete. E csoport
tagjait – akiknek több mint háromnegyede középkorú férfi – két kategóriába
osztották: az úgynevezett magas veszélyeztetettségű A, és az alacsony
veszélyeztetettségű B kategóriába. Az A kategóriába tartoznak a keményen
dolgozó, társaikkal kényszeresen versengő személyek, akik folyamatosan versenyt
futnak az idővel, hogy betarthassák a határidőket, és testük tele van
stresszhormonokkal; a B kategóriát pedig a nyugodt, türelmes, kiegyensúlyozott
emberek alkotják. Az úgynevezett A típusú emberek „rohanásbetegségtől”
szenvednek, így logikusnak tűnt, hogy szívük előbb-utóbb fellázad majd, és ez
szívkoszorúér-problémákhoz vezet.
A felmérések azonban azt mutatták, hogy mégsem olyan találó ez a széles
körben elfogadott kategorizálás. Kiderült, hogy a legtöbb embernek egyaránt
vannak az A, illetve a B csoportra jellemző tulajdonságai, és stressztűrő
képességükben is hatalmas eltérések mutatkoznak; egyes személyek kifejezetten
azt állították, hogy őket a feszültség élteti. Végül aztán egy 1988-ban lefolytatott

– 30 –
vizsgálat kimutatta, hogy tényleges szívroham esetén az A csoportba tartozó
személyek túlélési esélyei nagyobbak a B csoportba tartozókénál, mivel a siker
iránti vágyuk ez esetben előnyükre szolgál.
A test és az elme közti kapcsolat rejtelmeit nem lehetett egykönnyen
megoldani. Ha feltennénk a kérdést, miért is hozható kapcsolatba a pozitív
beállítottság a jó egészségi állapottal (márpedig ez látszólag egyike az élet
leginkább nyilvánvaló tényeinek), a válasz elsősorban nyilván attól függene, mit
is értünk „elme” alatt. Ez nem filozofikus, hanem nagyon is gyakorlati kérdés.
Egy rákos beteg mentális állapotát például annak alapján ítéljük-e meg, ahogy a
diagnózis napján érzi magát, vagy az azt megelőző, esetleg az azt követő napok
hangulatát vegyük figyelembe? Az ötvenes években megjelent, az érzelmeket a
rákos megbetegedésekkel először kapcsolatba hozó tanulmányok szerzője,
Lawrence LeShan egészen a páciens gyermekkoráig ment vissza, hogy fellelje azt
a gyászos élményt, amely megfertőzte a beteg lelkivilágát, és azt feltételezte, hogy
ez a gócpont akár éveken át is ott lapulhat az ember tudatalattijában, mielőtt
kiváltaná a kórt.
Orvosi gyakorlatom során egyszer találkoztam egy tüdőrákos beteggel, aki öt
éven át élt minden probléma nélkül, miközben egy érme nagyságú daganat volt a
tüdejében. Még csak nem is gyanította, hogy rákos lenne, és mivel már a
hatvanas éveiben járt, a daganat csak lassan növekedett. Amikor azonban
közöltem vele, hogy tüdőrákja van, rettenetesen felzaklatta a hír: egy hónapon
belül elkezdett vért köhögni, és három hónap múlva már nem volt az élők
sorában. Ha a lelkiállapota közrejátszott ebben a szerencsétlen sietségben,
nyilvánvalóan roppant gyors változást eredményezett. Ez a beteg a daganattal
képes volt ugyan együtt élni, a diagnózissal azonban nem.
Még ennél is alapvetőbb a kérdés, vajon az orvos a páciens általános
személyiségképére, tudatalattijára, magatartására, legmélyebb hiedelmeire vagy
valami más, eddig még meg nem értett és a pszichológia által meg nem határozott
dologra gondol-e, amikor az „elméről” beszél? Az is lehetséges, hogy az elme azon
része, amely az egészségi állapotunkért felel, még csak nem is kifejezetten emberi.
Az 1970-es években az ohiói egyetemen a szívbetegségekkel kapcsolatban
lefolytatott tanulmány során a kísérlet alanyaiul szolgáló nyulakat meglehetősen
mérgező, magas koleszterintartalmú ételekkel etették, hogy elzárják az
artériáikat, és így modellezzék az efféle étrendnek az emberi artériákra gyakorolt
hatását. Egy kivételével az összes vizsgált csoportnál hasonló eredmények

– 31 –
mutatkoztak, ám e csoport tagjainál különös módon csupán az általános tünetek
40 százaléka volt tapasztalható. Semmiféle élettani jellemző nem indokolta, miért
ilyen ellenállók ezek a nyulak az adott étrenddel szemben, mígnem aztán
véletlenül kiderült, hogy az e csoport etetésével megbízott diák szerette becézgetni
és simogatni az állatokat. Etetés előtt minden egyes nyulat a kezébe vett néhány
percre, és elképesztő módon úgy tűnt, hogy önmagában ez a szeretetteli gesztus
is elég volt ahhoz, hogy az állatok legyőzzék a mérgező anyagokat. A tudósok
többször is megismételték a kísérletet, sőt „fordítva” is lefolytatták azt (azaz úgy,
hogy csupán a nyulak egyetlen csoportja „nem kapott szeretetet”), és mindig
hasonló eredményre jutottak. Az immunitásért felelős mechanizmust ezúttal sem
ismerjük – elképesztő még csak belegondolni is, hogy a természet mintegy
beépített a nyulak elméjébe egy olyan immunválaszt, amely az emberi érintés
hatására lép működésbe.
Számos orvos szerint még az a lehetőség is fennáll, hogy orvosi értelemben véve
az elme nem több puszta fikciónál. Amikor az elme betegségeiről beszélünk,
valójában az agyban jelentkeznek különböző problémák. E szerint a logika szerint
a mentális zavarok – a depresszió, a skizofrénia, az elmebetegség – valójában az
agyban fellépő rendellenességek. E logikának nyilvánvalóan megvannak a maga
hiányosságai: olyan ez, mintha magukat az autókat okolnánk az
autóbalesetekért. Ám az orvostudomány számára az agy, ez a lemérhető,
felboncolható szerv sokkal nagyobb biztonságérzetet nyújt, mint az elme,
amelynek mibenlétét az önelemzés és analízis évszázadai során sem sikerült
pontosan meghatározni. Az orvosokat meglehetősen boldoggá teszi a tudat, hogy
nem kell egyben filozófusoknak is lenniük.
A mai pszichotróp, elmebefolyásoló gyógyszerek sokkal nagyobb lehetőségeket
kínálnak a mentális zavarok (például a depresszió, a mániás-depresszió vagy a
hallucinációk) főbb tüneteinek kezelésére, mint bármely múltbéli gyógyászati
eljárás. Valószínűleg a korunk orvosi forradalmaként számon tartott gyógyszeres
pszichiátria válhat a test-elme gyógyászat legfőbb vetélytársává, bár e két
irányzat tökéletesen ellentétes egymással. E kezelés hatékonyságát számos
klinikai eredmény is alátámasztja, amelyek közül jó néhány azt jelzi, hogy az
agyban fellépő kémiai zavarok közvetlen kapcsolatban állnak a különféle mentális
zavarokkal.
Semmi sem tűnhet annyira kiterjedt és mindent magában foglaló
elmezavarnak, mint egy krónikusan skizofrén személy kifejlett őrülete. Az ilyen

– 32 –
betegek hallucinációktól és vízióktól szenvednek, eltorzul a gondolkodásuk, és
gyakran teljes mentális és fizikai dezorientáció is fellép náluk. Ha például azt
kérdezzük egy skizofrén személytől, milyen nap van ma, azzal akár zavart,
idegrángásos rémületet is kiválthatunk belőle. Azonban a normális és a skizofrén
elmeállapot közti különbséget egyetlen vegyületre, név szerint az agy által
kiválasztott dopaminra vezethetjük vissza. A több mint két évtizede ismert
dopaminkapcsolat bebizonyította, hogy a skizofrén személyek esetében
túltermelés áll fent ebből a mind az érzelmeket, mind pedig az érzékelést
befolyásoló vegyületből – azaz elképzelhető, hogy a hallucinációk tulajdonképpen
a külvilág érzékeléséből származó, az agy kémiai kódolása által összezavarodott
képek.
Ez a hipotézis tovább egyszerűsödött, amikor 1984-ben az iowai egyetem egyik
pszichiátere, dr. Rafiq Waziri felülvizsgálta a skizofréniás személyek
agyműködéséről rendelkezésünkre álló információkat, és tovább szűkítette a
probléma okát egy még kisebb molekulára, az úgynevezett szerinre, erre a legtöbb
fehérjetartalmú ételben megtalálható aminosavra. Bár a folyamat pontos menete
továbbra sem ismert, úgy tűnik, mivel a skizofrén személyek agya nem képes
megfelelő módon feldolgozni a szerint, túlzott mennyiségű dopamint termel, így
próbálván pótolni a hiányt. Vajon elképzelhető lenne, hogy a legbizarrabb és
legösszetettebb mentális zavarnak tartott, kifejlett skizofréniát egyszerűen a nem
kielégítő anyagcsere váltja ki? A M.I.T. korábbi kutatásai azt mutatták, hogy az
agyban lejátszódó kémiai folyamatok olyannyira változékonyak, hogy akár
egyetlen egyszerű étel is megváltoztathatja őket.
Elméletének alátámasztására dr. Waziri régóta skizofréniában szenvedő betegek
egy csoportjának glicint írt elő táplálékkiegészítőként, mivel a feltételezések
szerint ez a vegyi anyag szintén része a dopaminfolyamatnak. Dr. Waziri úgy
érvelt, hogy a megnövekedett glicinbevitel semlegesíti majd a szerinnel
kapcsolatos problémákat, és helyreállítja a páciensek dopaminszintjét. A
tesztcsoport néhány tagja kifejezetten látványos módon reagált a kezelésre, és
akkor sem lépett fel náluk semmiféle pszichotikus reakció, amikor leálltak az
addig rendszeresen fogyasztott gyógyszerek szedésével. Évek óta ez volt az első
olyan alkalom az életükben, amikor gondolkodásuk mentes volt mind a
betegségük, mind pedig a bódító hatású gyógyszerek hatásától.
A mentális betegségek étrendi változtatásokkal való kezelése sokkal szelídebb
módszer lenne a jelenleg alkalmazott terápiáknál. Ráadásul szívfájdító a

– 33 –
lehetőség, hogy további kapcsolatokat fedezhetünk fel az étrend és a mentális
zavarok között. Napvilágot látott például egy nagy sikerű könyv, amely
részletesen felsorolta az úgynevezett „boldog”, illetve „szomorú ételeket”, arra az
elméletre alapozva érvelését, hogy az ezen ételekben fellelhető aminosavak
közvetlenül az agyba jutnak, és ott különféle pozitív vagy negatív érzelmi
állapotokat kiváltó anyagokká alakulnak. A boldog ételek között szerepel a tej, a
csirkehús, a banán, a leveles zöldségek, mivel ezek stimulálják a dopamin és még
két másik, szintén „pozitív” vegyi anyag termelődését az agyban; a cukros és
zsíros ételek viszont tipikusan „szomorúak”, mert az acetil-kolin nevű, „negatív”
anyag termelődését segítik elő. A kritikusok erre – eléggé el nem ítélhető módon –
azzal reagáltak, hogy az agy vegyi folyamatai korántsem ilyen egyszerűek, hisz
vajon nevezhetjük-e egyértelműen pozitívnak a skizofrén személyek
dopamintermelését? Ráadásul úgy tűnik, a szervezetbe bevitt aminosavak
összetételének megváltoztatása nem gyakorol közvetlen hatást a megkívánt vegyi
anyag termelésére, éppúgy, ahogy étrendünk koleszterintartalma sem
befolyásolja közvetlen módon a vér koleszterinszintjét.
Ha az ember egyszerűen az étkezési szokásainak megváltoztatásával
egészségessé válhat, még zavarosabbá válnak a test-elme gyógyászat alapvető
kérdései. Vajon bízhatunk-e abban, hogy elménk képes elmulasztani az ízületi
gyulladást, miközben azt állítjuk, hogy a csokoládéevéstől depressziósak leszünk?
Ez egyfajta ellentmondásra vezetne, nevezetesen arra, hogy szervezetünkben az
elme uralja az anyagot – kivéve olyankor, amikor az anyag uralja az elmét. A
jelenlegi, nehezen értelmezhető felfedezések tükrében mindkét, ellentétes
álláspont – azaz a testnek az elme által, illetve az elmének a test által történő
gyógyítása – egyaránt elfogadhatónak tűnik a közvélemény számára.
E zavaros kérdések egyikét sem sikerült még kielégítő módon tisztázni, és
ennek köszönhetően az elme szubjektív világa továbbra is olyan csalóka erő
maradt, amelynek gyógyító és „megbetegítő” képességei egyaránt kétségesek.
Materialista előítéletei miatt számos orvos boldogan állítaná, hogy minden
mentális és fizikai rejtélyre a különféle vegyi anyagok jelentik a megoldást.
Jómagam nem értek egyet ezzel az állásponttal. Az agyat befolyásoló első
vegyületeket, az endokrin hormonokat pontosan az én szakterületem, az
endokrinológia kutatói fedezték fel. Nap mint nap találkozom olyan betegekkel,
akikről elmondható, hogy az általuk mutatott tünetek visszavezethetők felborult
hormonháztartásukra – látom a cukorbetegek eltorzult gondolkodásmódját,

– 34 –
amelyért például az alacsony vércukorszint felelős; a menstruációs ciklus
bizonyos szakaszaiban fellépő hangulatváltozásokat; vagy akár a bizonyos rákos
megbetegedések első tüneteiként jelentkező depressziót (a hasnyálmirigy-
daganatok korai stádiumukban például sokszor még túl kicsik ahhoz, hogy
diagnosztizálhassuk őket, ám kortizolt és egyéb „stresszhormonokat” juttatva a
véráramba, már ekkor is levertté tehetik a pácienst).
Ennek ellenére túlzottan sok tévedést vélek felfedezni abban az érvelésben,
miszerint nem kell mást tennünk, mint elmélyítenünk a test kémiai folyamatairól
alkotott tudásunkat. Testünkben túl sok (szó szerint több ezer) különféle vegyület
található, ráadásul ezen anyagok zavarba ejtően összetett minták alapján
termelődnek, és nagyon gyorsan, sokszor a másodperc törtrésze alatt képesek
megváltozni. Vajon mi irányítja ezt a szakadatlan változást? A test és az elme
kapcsolatából nem hagyhatjuk ki teljes egészében az elmét. Ha kijelentenénk,
hogy a test pusztán e vegyületek által gyógyítja önmagát, az olyan lenne, mint ha
azt állítanánk, hogy az autó pusztán a sebességváltó által kapcsol egyesből
kettesbe, holott nyilvánvaló, hogy ehhez szükség van egy hozzáértő sofőrre is. Bár
az orvostudomány évszázadokon keresztül igyekezett ragaszkodni ahhoz az
elképzeléshez, hogy testünk egyfajta önirányító gépezetként működik, nyilván itt
is szükség van valamiféle „sofőrre”, mivel ellenkező esetben pusztán összevissza
áramló molekulák kusza halmaza lenne, nem pedig egy hihetetlenül rendezett és
precíz gépezet, holott szemmel láthatóan erről van szó.
Egy korábbi, naivabb korszakban úgy hittük, ez a „sofőr” egy apró emberke, az
úgynevezett homunculus, aki ott ücsörög a szívünkben, és végrehajtja a test
működtetéséhez szükséges „sebességváltásokat”. A reneszánsz idején aztán lejárt
e kis ember ideje, mivel az atomisták ekkor kezdtek először holttesteket boncolni,
hogy megállapítsák, valójában mi lakozik a testünkben. A tudósok sem a lelket,
sem a homunculust nem lelték fel az emberi szívben, és ezáltal hatalmas és
szembeszökő szakadék keletkezett a test és az elme között. Azóta sokan
próbálták az aggyal betölteni ezt az űrt, azt állítván, hogy ez hivatott irányítani az
összes többi élettani funkciót, ám ez az érvelés egyértelműen téves, mivel az agy
maga is csupán egy gépezet. Azaz továbbra is szükség van egy „sofőrre”. Én azt
mondanám, ez a sofőr létezik is, ám jóval elvontabb akár a homunculusnál, akár
az agynál – a sofőr mintegy be van építve a minket az életre, mozgásra és
gondolkodásra ösztönző, intelligens erőbe.

– 35 –
 Vajon bizonyítható-e ez a vélemény? A következő lépés során alaposabban
megismerjük majd a test intelligenciáját, hogy kideríthessük, mi motiválja azt. A
test-elme gyógyászat területén nincsenek merev, rögzült szabályok, és ezt
kifejezetten szerencsés helyzetnek tekinthetjük. Az orvostudomány már évtizedek
óta tisztában van azzal, hogy számos betegségnek léteznek úgynevezett
pszichoszomatikus összetevői is, ám ha csakis e komponenssel próbálnánk
foglalkozni, az olyan lenne, mintha a szelet igyekeznénk igába fogni. Valahol
bennünk nyilvánvalóan létezik egy „gondolkodó”, az elme parancsaira reagáló
„test”. A kérdés már csak az, hogy hol lehet, és miből állhat?

3. A szobor vagy a folyó?

Az emberi testben lévő sejteket semmivel sem lenne könnyebb összeszámolni,
mint meghatározni, hogy pontosan hány ember is él a Földön, az elfogadott
becslések szerint azonban körülbelül ötvenbillióra tehető ez az érték – ez
megközelítőleg a Föld népességének tízezerszerese. Elszigetelten, mikroszkóp
alatt szemlélve, a különféle – a szívből, a májból, az agyból, a veséből stb.
származó – sejtek meglehetősen egyformának tűnnek a gyakorlatlan szem
számára. Minden sejt alapvetően egyfajta zsák: a külső membrán, a sejtfal keretei
közé zárt víz és a benne örvénylő vegyi anyagok keveréke. A vörösvérsejtek
kivételével minden sejt közepén megtalálható a DNS szorosan összecsavart
spiráljait őrző sejtmag. Ha az ember az ujja hegyére helyezné a májból származó
szövetminta egy kis darabkáját, akár borjúmájnak is hihetné, és csak nehezen
tudná megállapítani, vajon emberi sejtekről van-e szó. Még a képzett genetikusok
is mindössze kétszázaléknyi eltérést látnak az ember és egy gorilla DNS-e között.
Ráadásul egy efféle „vizsgálat” során semmiféle képet nem kaphatnánk a májból
származó sejtek számos funkciójáról (a legutóbbi számítások szerint több mint
ötezer ilyen funkció létezik).
Bármilyen bizonytalanná vált is a test-elme gyógyászat tárgyköre, egy dolog
vitathatatlan: az emberi sejteknek valahogyan sikerült eljutniuk az intelligencia
magas fokára. Testünkben bármely tetszőleges időpillanatban szinte szó szerint
végtelen számú, egymással összehangolt tevékenység zajlik. Úgy tűnik,
fiziológiánk a Föld ökoszisztémájához hasonlóan különálló részek egészeként
működik, ám e részek valójában láthatatlan módon kapcsolatban állnak
egymással : eszünk, lélegzünk, beszélünk, gondolkodunk, emésztünk, harcolunk

– 36 –
a fertőzések ellen, megtisztítjuk vérünket a benne lévő méreganyagoktól,
megújítjuk a sejtjeinket, kiválasztjuk a salakanyagokat, elmegyünk szavazni és
így tovább. E tevékenységek mindegyike kapcsolatban van az egész szövedékével.
(Ökológiánk sokkal jobban hasonlít a bolygó ökológiájához, mint azt a legtöbben
hinnénk: a mi „felszínünkön” is kószálnak különféle teremtmények, akik éppoly
kevéssé vannak tudatában a mi hatalmasságunknak, mint mi az ő
kicsinységüknek. Szempilláinkon például atkák egész kolóniái élik le az életüket.)
A test hatalmas alakulatában található minden egyes sejt funkciói – például az
agyban lévő tizenötbillió neuron egyikének funkciói – önmagukban is
megtöltenének egy tekintélyes méretű orvosi könyvet. A testünk egy-egy
rendszerének – mondjuk az immun- vagy az idegrendszer – szentelt kötetek pedig
több polcot is elfoglalnának az orvosi könyvtárakban.
A gyógyító mechanizmus itt rejlik valahol ebben a végtelen komplexitásban,
pontos helyét azonban képtelenség lenne meghatározni. A gyógyításnak nincs
külön szerve. De akkor vajon honnan tudja a test, mit kell tennie, ha megsérül?
Az orvostudomány nem képes egyszerű választ adni erre a kérdésre. Még egy
felszíni sérülés begyógyításának egyes részfolyamatai – például a véralvadás – is
hihetetlenül összetettek, olyannyira, hogy ha az adott folyamat nem jár sikerrel
(ahogy az például a vérzékeny személyek esetében történik), még a legfejlettebb
gyógyszerek sem képesek lemásolni azt. Az orvosok felírhatnak ugyan a vérből
hiányzó, a véralvadást elősegítő faktort pótló gyógyszereket, ám ezek csak
időleges megoldást jelentő és számos nem kívánt mellékhatással járó,
mesterséges szerek. A test tökéletes időzítését nem vagyunk képesek utánozni,
ráadásul nem tudjuk kellőképpen összehangolni a többtucatnyi kapcsolódó
folyamatot sem. Hogy egy példával éljek, az ember által készített gyógyszer olyan
a testünkben, mint egy idegen egy olyan vidéken, ahol csakis vérrokonok élnek:
soha nem osztozhat abban a tudásban, amely mindenki másnak már
születésekor megadatott.
El kell hát ismernünk, hogy a testnek megvan a maga elméje. Ha megértjük
alapvető természetünk e rejtélyes aspektusát, többé nem tekintjük majd
csodának a rák spontán gyógyulását. Minden emberi test tudja, hogyan
gyógyítson be egy vágást, ám szemmel láthatóan csak kevesen rendelkeznek
olyan testtel, amely azt is tudja, hogyan kezelje a rákot.

– 37 –
Minden orvos tudja, hogy valójában maga a természet gyógyítja meg a
betegségeket – ezt az állítást először Hippokratész vetette papírra kétezer évvel
ezelőtt. Akkor vajon mi különbség van a természet megszokott gyógyításai és a
szokatlan, „csodálatos” gyógyulások között? Elképzelhető, hogy csupán egy
roppant kicsiny, és talán csak a mi fejünkben létező különbségről van szó. Ha
krumplihámozás közben megcsúszik a késünk, és elvágjuk az ujjunkat, a seb
magától begyógyul, és nyilvánvalóan nem tartjuk majd csodának a dolgot, mivel
a gyógyulási folyamatot – a seb bezáródását elősegítő véralvadást, a varasodást
és a bőr, illetve a véredények megújulását – teljes egészében normálisnak
érezzük.
Ám tudatában kell lennünk annak, hogy ez az érzés nem jelenti azt, hogy
tudnánk, mi is ez a gyógyulás, vagy hogyan játszódik le maga a folyamat.
Kijózanító belegondolni, hogy az orvosi könyvekben foglalt tudás mekkora részét
szenteltük a halálnak, ahelyett hogy az élettel foglalkoznánk. Az orvostudomány
tudásának nagy részére boncolások, szövetek mikroszkóp alatt történő
vizsgálata, valamint a vér, a vizelet, illetve a test egyéb elszigetelt
melléktermékeinek vizsgálata révén tett szert. Igaz ugyan, hogy a betegeket még
„élő állapotukban” vizsgálják meg, és testük számos elszigetelt funkciójával
kapcsolatban végeznek különféle teszteket, ám az így megszerzett tudás roppant
kezdetlegesnek tűnik a halálnak szentelt, végtelenül kifinomult könyvek halmai
mellett. Ahogy azt Wordsworth egy emlékezetesen velős sora mondja:
„Gyilkolunk, hogy boncolhassunk.” Ennél igazabb módon talán soha senki nem
fogalmazta még meg, milyen behatároltak is az orvosi kutatások.
A laboratóriumokban először a testet összetartó intelligencia finom hálóját
adják halálra. Amikor egy vérsejt a sérülés helyszínére siet, hogy ott vérrögöt
formáljon, nem véletlenszerűen választja meg az útirányát. Valójában legalább
olyan jól tudja, hová kell mennie, és mit kell tennie, ha odaért, akár egy orvos –
sőt jobban, mivel teljesen spontán módon, és mindenféle találgatás nélkül
cselekszik. Ezt az intelligenciát még akkor sem lelhetjük fel, ha tudását egyre
kisebb és kisebb egységekre bontjuk le, valamiféle apró hormonban vagy
üzenetközvetítő enzimben keresve a titkot, mivel soha nem találunk semmiféle,
„intelligencia” névre hallgató fehérjefonatot – az azonban nem kétséges, hogy
intelligens tevékenységgel állunk szemben.
Ezen intelligencia egy része a gyógyításnak szenteli magát, és úgy tűnik,
roppant hatékony erővel van dolgunk. Nem csupán a ráknak, de minden halálos

– 38 –
betegségnek vannak rejtélyes túlélői. Bár nem tudok arról, hogy bárki spontán
módon felgyógyult volna az AIDS-ből, a betegséget hosszú távon – azaz öt évnél
tovább – túlélő emberek immunrendszere valahogy képes megvédeni magát egy
hagyományos körülmények között abszolút megsemmisítő kór ellen. A kutatók
hajlamosak az efféle különleges szervezeteket a természet biokémiai szeszélyeinek
tekinteni. A molekulabiológusok azt remélik, hogy az ilyen emberek vérmintáit
vizsgálva, és az immunsejtekben található, minden szokatlan alkotóelemet
elkülönítve, felfedezhetik azt az ismeretlen összetevőt, amelynek az
immunitásukat köszönhetik. Ha sikerül teljesíteniük ezt a hihetetlenül unalmas
és – az immunrendszer végtelen összetettségét tekintve – roppant nehéz feladatot,
akkor a kutatásra szánt évek és dollármilliók után talán megszülethet egy új, az
emberiség egészének nagy hasznára váló gyógyszer.
Valójában azonban inkább arra lenne szükség, hogy mindannyian képesek
legyünk előállítani ezt a csodaszert, hasonlóan ahhoz, ahogyan azt az első túlélő
tette, és ezt a képességet nem lehet szintetikus úton előállítani. De miért is
mondom ezt? Vajon nem épp olyan jó, ha megvásárolhatjuk ezt a gyógyszert,
mint ha mi magunk állítjuk elő a szervezetünkben? Hosszú távon nem. A testünk
által előállított, eredeti vegyi anyagokkal összehasonlítva az ember által készített
gyógyszerek úgynevezett aktív komponensei roppant kevés hozzáértést
tartalmaznak. E gyógyszereket sokkal inkább nevezhetnénk tehetetlen, tudatlan
összetevőknek.
E jelenség okát a sejtek szintjén kell keresnünk. A sejtek külső membránján, a
sejtfalon számos úgynevezett receptor található. Maga a sejtfal sima, ám ezek a
receptorok úgymond „ragadósak”: összetett, nyitott végű molekulaláncokból
állnak, és e láncok csak arra várnak, hogy kapcsolatot létesíthessenek valamely,
a környezetükbe kerülő molekulával. Másként fogalmazva, a receptorok olyanok,
mint a kulcslyukak, amelyekbe csak bizonyos, roppant sajátságos kulcsok
illenek. Egy gyógyszer – legyen szó akár a morfinról, a váliumról vagy szinte
bármi másról – csak akkor fejtheti ki hatását, ha a sejtfalon elhelyezkedő
kiválasztott receptorhoz illő, sehova máshova nem passzoló kulcsként
funkcionál.
A hormonok, az enzimek és az egyéb, a testünk által előállított biokémiai
anyagok pontosan tudják, melyik receptorhoz kell illeszkedniük. Gyakorlatilag
úgy tűnik, maguk a molekulák képesek választani az egyes receptorok között –
ha az ember elektronmikroszkóp segítségével nyomon követi, hogyan tartanak

– 39 –
nyílegyenesen arra a helyre, ahol szükség van rájuk, kifejezetten nyugtalanító
látványban lesz része. Testünk ráadásul képes arra, hogy egyidejűleg akár több
száz különböző vegyületet szabadítson fel, és az egészre való tekintettel
összehangolja a működésüket.
Ha az ember például hirtelen meghallja egy „felspécizett” autó utógyújtásának
robbanását az utcán, és felpattan a székéből, egy összetett belső eseménynek
köszönheti ezt az azonnali reakciót. E reakciót a mellékveséből felszabaduló
adrenalinlöket váltja ki. Az adrenalin bejut a véráramba, és reakcióra készteti a
szívet, amely gyorsabban kezdi pumpálni a vért; a véredényeket, amelyek
összehúzódnak, és így megemelkedik a vérnyomás; a hasnyálmirigyet, amely
inzulint választ ki, hogy több glükózt dolgozhassunk fel; és a gyomrot, illetve a
beleket, amelyek leállnak az emésztéssel, hogy több energia jusson az egyéb
feladatok végrehajtására.
Ezeket a hihetetlen iramban végbemenő, a test egészében jelentős hatásokkal
járó tevékenységeket az agy koordinálja, az agyalapi mirigy segítségével irányítva
a fent leírt hormonjeleket, hogy a neuronokon keresztüláramló egyéb kémiai
jeleket már ne is említsük, amelyek által egy hasonló helyzetben a látásunkat
fókuszáljuk, hegyezni kezdjük a fülünket, megfeszítjük a hátizmainkat, és éberen
körbeforgatjuk a fejüket.
Ahhoz, hogy e reakciók lejátszódjanak, majd elcsendesüljenek (mivel a test, az
ember által készített gyógyszerekkel ellentétben tudja, hogyan fordítsa vissza e
folyamatokat éppoly ügyesen, ahogy beindította őket), mindenütt a már említett
„kulcs és zár” mechanizmusra van szükség. Az egész megtévesztően egyszerűnek
tűnik, ám ha megpróbáljuk ezt az eseményt egy gyógyszer segítségével lemásolni,
az így kapott eredmények korántsem lesznek ilyen precízek, rendezettek és
gyönyörűen összehangoltak. Az ilyen eredmények valójában kifejezetten
kaotikusak. Ha egymástól függetlenül adrenalint, inzulint vagy glükózt juttatunk
a véráramba, az olyan, mintha durván „pofon vágnánk” a testet. E vegyi anyagok
az agy mindenféle koordinációja nélkül, azonnal eljutnak az összes receptorhoz.
Ahelyett, hogy „beszélgetést kezdeményeznének” a testtel, makacs követelésekkel
rontanak rá. Bár az adrenalin kémiai összetétele nem függ attól, hogy honnan
származik a vegyület, az intelligencia lényegi összetevőjének jelenléte nélkül a
gyógyszer hatása csupán az eredeti anyag hatásának megcsúfolása.
Az alábbi példa jól szemlélteti, milyen összetett eredményekkel jár egy látszólag
egyszerűnek tűnő gyógyszer beadása. A hipertóniás betegeknek általában azt

– 40 –
tanácsolják orvosaik, hogy vizelethajtók segítségével csökkentsék magas
vérnyomásukat, azaz szedjenek olyan gyógyszereket, amelyek elvonják a vizet a
sejtekből, és a vizelés által kiürítik azt a szervezetből. A vesék is pontosan ezt
teszik, mialatt érzékenyen figyelik vérünk kémiai összetételét, hogy pontosan
fenntartsák a víz, a salakanyagok és a létfontosságú ásványi sók, más néven
elektrolitek egyensúlyát. A vízhajtók azonban csakis egy dolgot tartanak szem
előtt: ahogy keresztülszáguldanak a testünkön, csak azt hajtogatják
megszállottan: „Vizet! Vizet!”, elvonván azt minden egyes útjukba kerülő sejttől.
Ennek eredményeképpen csökken a véredényekben található folyadék nyomása,
és bár az orvos pontosan ezt akarta, ezzel egy időben testünk folyadékszintje is
megváltozik. Az agy így esetleg arra kényszerül, hogy lemondjon vízkészlete egy
részéről (holott ezt normál körülmények közt csak végszükség esetén teszi meg),
a páciens pedig szédülni kezd, és kábává válik. A legtöbb esetben nem
jelentkeznek ennél súlyosabb következmények, de néha – különösen az idősebb
betegeknél – a dolog egyéb agyfunkciókra is kihatással lehet: ha a beteg netán
akár csak kis mennyiségű alkoholt is fogyaszt, olyan zavarttá válhat, hogy
megfeledkezik arról, hogy elegendő mennyiségű vizet és táplálékot vegyen
magához, ez pedig súlyos kiszáradással járó, elégtelen táplálkozáshoz vezethet.
Bizonyos endokrinológusok véleménye szerint az Egyesült Államokban az idős
emberek halálozási okainak listáját az alkohol vagy nyugtatók fogyasztása
mellett szedett vízhajtók által kiváltott dehidratáció vezeti.
Ezen enyhe vagy súlyos következményeket nevezik általában a vízhajtók nem
kívánt „mellékhatásainak”, ez az elnevezés azonban korántsem pontos. E
jelenségek ugyanis egyszerűen a vízhajtók hatásai – a jó és rossz hatások
szükségszerűen együtt járnak egymással. A vízhajtók általában úgy működnek,
hogy rácsatlakoznak a nátriumatomokra, ezáltal a test megszabadul a felesleges
sómennyiségtől, és így lecsökken a szövetekben lévő víz mennyisége, mivel a víz
testünkben éppúgy a sóhoz kötődik, akár a tengerben. A vízhajtók nem tehetnek
arról, ha túl sok só ürül ki a szervezetből, miközben vízre továbbra is szükség
lenne. Mivel a kálium atomszerkezete közel áll a nátriuméhoz, a vízhajtók
következtében nátriumhiány is felléphet, ez pedig gyengeséget, kimerültséget és
lábremegést vált ki. (A kevésbé ártalmas hatásokat általában az egyéb
nyomelemek, például a cink vagy a magnézium kiürülése okozza.) A káliumhiány
e közismert jelei mellett további szövődmények is jelentkezhetnek: a szívverés
erősítésére is széles körben használt vízhajtók még mérgezőbbé válhatnak, ha a

– 41 –
szervezet káliumhiányban szenved. A káliumhiányt manapság ironikus módon a
magas vérnyomás egyik kiváltó okának tartják, azaz könnyen meglehet, hogy
pontosan a hipertónia kezelésére felírt vízhajtók váltják ki.
Ami az egészségügyi kutatásokat illeti, az a kiábrándító valóság, hogy már
régóta tudjuk, a valaha kigondolt legjobb gyógyszertár maga az élő szervezet.
Testünk előállít vízhajtókat, fájdalomcsillapítókat, nyugtatókat, altatókat,
antibiotikumokat, sőt mindent, amit csak a gyógyszeripar gyártani képes, csak
sokkal, de sokkal jobb minőségben. Ezen vegyületeket a test mindig megfelelő
mennyiségben és megfelelő időben adagolja, mellékhatásaik elhanyagolhatók,
vagy egyáltalán nincsenek, és a használati utasítás a beépített intelligencia
részeként benne foglaltatik magában a „gyógyszerben”.

Amikor elgondolkodtam e jól ismert tényeken, három következtetésre jutottam.

Először is, az intelligencia mindenütt jelen van a testünkben. Másodszor, saját
belső intelligenciánk sokkal magasabb rendű, mint bármilyen külső dolog, amivel
helyettesíteni próbáljuk azt. Harmadszor pedig az intelligencia sokkal fontosabb,
mint a testet alkotó anyag, mivel intelligencia nélkül az anyag irányítatlan,
alaktalan és kaotikus lenne. Az intelligencia jelenti a különbséget egy építész által
tervezett ház és egy halom tégla között.
Pillanatnyilag igyekezzünk a lehető legegyszerűbb és legpraktikusabb módon
meghatározni az intelligencia szó jelentését. Ahelyett, hogy a zseni szertelennek és
absztraktnak tűnő intelligenciájáról beszélnék, egyszerűen „hozzáértésként”
határozom meg ezt a fogalmat. Bárhogy is definiáljuk az elvont értelemben vett
intelligenciát, az kétségtelen, hogy testünk hatalmas mennyiségű hozzáértéssel
rendelkezik.
A test belső intelligenciája olyan hatékony, hogy ha rossz útra téved, az
orvosnak valóban félelmetes ellenséggel kell szembenéznie. Testünk minden
sejtjének programozásáért a DNS felelős; ez határozza meg például, hogy milyen
sebességgel osztódjanak a sejtek, az anyasejt kettéhasadásával hozva létre az új
sejteket. Akárcsak az összes többi, belső intelligenciánk által szabályozott dolog,
ez sem egy pusztán mechanikus folyamat. A sejtosztódás az adott sejt saját belső
igényére, valamint az őt körülvevő sejtek, az agysejtek és a vele vegyi üzenetek
útján kommunikáló, távoli szervek „üzeneteire” adott válaszképpen zajlik le. A
sejtosztódást mindig egy alaposan átgondolt döntés előzi meg – kivéve a rákos
sejtek esetében.

– 42 –
 A rák egy vad, antiszociális viselkedési forma, amelynek során egy sejt
mindenféle ellenőrzés nélkül reprodukálja magát, és látszólag csakis a saját,
tébolyodott DNS-éből érkező jeleket veszi figyelembe. A jelenség okát senki sem
ismeri. Testünk nagy valószínűséggel tudja, hogyan fordítsa vissza ezt a
folyamatot, azonban valamely, a tudomány által szintén ismeretien okból
kifolyólag nem mindig jár sikerrel. Ha kezdetét vette a dolog, csakis idő kérdése,
mikor semmisítik meg a rákos sejtek egy létfontosságú szervünket, kiszorítva
annak normális sejtjeit, és így halált okozva. A végső kríziskor aztán a rákos
sejtek a test többi részével együtt elpusztulnak, azaz saját növekedésükre
irányuló, ellenőrizetlen vágyuk ítéli halálra őket.
Az orvostudomány mindeddig még nem találta meg a módját annak, hogy
miként küldhetne időben üzenetet a rákos sejteknek, hogy figyelmeztesse őket az
általuk előidézett tragédiára. Az orvosok rendelkezésére álló gyógyszerek az
intelligencia szintjén nem bírnak hatással. A rák egyfajta őrült zsenialitással van
megáldva, a gyógyszerek pedig meglehetősen együgyűek. Ezért az onkológusok
egy sokkal egyszerűbb megközelítési módot alkalmaznak, mintegy megmérgezni
igyekezvén e sejteket. Ez a rákellenes gyógyszer a test egészére nézvést mérgező,
azonban mivel a rákos sejtek a normális sejteknél sokkal nagyobb ütemben
növekednek, több mérget vesznek magukhoz, és így ők pusztulnak el először. Az
egész kezelés a gondosan kalkulált kockázatról szól: a páciensnek nagy
szerencsére van szüksége, az orvosnak pedig különösen jól kell adagolnia és
időzítenie a kemoterápia dózisait, mivel e két tényező valóban létfontosságú. A
rák így legyőzhető, a beteg pedig újabb hasznos éveket nyerhet.
A kezelés ironikus módon pontosan azért vallhat kudarcot, mert megfosztja a
testet attól az intelligenciától, amely normális esetben távol tartja tőle a
betegségeket. Számos rákellenes gyógyszer nagymértékben károsítja az
immunrendszert: közvetlen módon elnyomja a fehérvérsejteket előállító
csontvelőt, ily módon csökkentve a vérben található fehérvérsejtek számát. A
kemoterápia előrehaladtával aztán a pácienst egyre jobban fenyegetik a rák egyéb
formái, és bizonyos százalékban – ez a szám az emlőrák esetén akár a 30
százalékot is elérheti – újabb rákos megbetegedések jelennek meg nála, amelyek
végül a beteg halálát okozzák. Ráadásul néha statisztikailag sem lehet minden
rosszindulatú sejtet elpusztítani. A becslések szerint egy átlagos rákos
megbetegedésben szenvedő páciens testében tízbillió rákos sejt található: ha a

– 43 –
kemoterápia 99,99 százalékban hatékony, még mindig marad egymillió „túlélő”,
és ez több mint elég ahhoz, hogy a betegség kiújuljon.
A rákos sejtek nem egyformák: némelyikük szívósabb a többinél, és ezeket
nehezebb is elpusztítani. Az is előfordulhat, hogy a gyengébb sejtek elpusztítása
egyfajta darwini kiválasztódásként hat, azaz csak a legerősebbek élik túl a
folyamatot. Ebben az esetben a kemoterápia gyakorlatilag pontosan egy új, a
legyőzött betegségnél virulensebb kór kialakulását segíti elő. (Ugyanígy a
betegeket a kórházakban megfertőző, makacs Staphylococcus is gyakran teljesen
ellenálló az antibiotikumokkal szemben, mivel csakis a leginkább rosszindulatú
baktériumok képesek túlélni a műtők steril környezetét, és csakis ezek tudnak
ellenállni a penicillininjekciók folyamatos támadásainak.) Nem nehéz felfogni
egyfajta, a kezeléssel szemben leginkább ellenálló egy-két sejtből kialakuló
„szuperrák” képzetét.
Mindenesetre mára már kijózanodtunk az ötvenes években szárnyra kapott
hiedelem mámorából, amely azzal kecsegtette, hogy a kemoterápia még a mi
nemzedékünk idejében tökéletesen leszámol majd a rákkal. Néhány rákos
megbetegedést, például a gyermekek körében fellépő, a nyiroksejteket megtámadó
leukémiát vagy a Hodgkin-féle nyirokmirigy-daganatot sikerült legyőznünk,
azonban más gyilkos kórok (például a tüdőrák vagy az agytumor) esetében a
kemoterápia gyakorlatilag tehetetlen.

Az eddig a test hozzáértéséről elmondott dolgok nem csupán feltételezéseken

alapulnak. Az orvosok és a laikusok egyaránt tudják, milyen elképesztően
bonyolult az emberi test, mégis ragaszkodunk ahhoz, hogy elavult módon,
alapvetően anyagi természetű, egyfajta „belső technikus” által irányított
gépezetnek tartsuk azt. Ezt a technikust valaha léleknek nevezték; mára ugyan
lefokoztuk „a gépben lakozó szellem” szintjére, ám a hangsúlyt továbbra is a test
működésének mechanikus jellegére helyezzük. Mivel testünket képesek vagyunk
látni és megérinteni, folyamatosan magunkkal hordozzuk a súlyát, és ha nem
figyelünk, beleütközünk vele az ajtókba, tehát a világunkban uralkodó
látásmódnak köszönhetően a test valósága elsősorban anyagi természetűnek
tűnik számunkra.
Ebben a látásmódban azonban hatalmas hibák rejlenek. Bár a tudósok
készségesen elismerik a test hozzáértésének elsöprő felsőbbrendűségét, csupán
elenyésző időt és pénzt fordítanak arra, hogy egységes egészként próbálják

– 44 –
megérteni az élő testet – és jó okuk van erre. Ahogy azt Hérakleitosz, a görög
filozófus mondta: „Nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba”, hiszen a folyó a
beléje ömlő új vizek hatására minden pillanatban megváltozik. Ugyanez igaz az
emberi testre is: mindannyian sokkal inkább hasonlítunk egy folyóra, mint bármi
egyéb, az idő és a tér keretei közé börtönzött, egyetlen pillanatba dermedt
dologra.
Ha valójában láthatnánk az emberi testet, soha nem látnánk azt kétszer
ugyanolyannak. Testünk atomjainak 98 százaléka egy évvel korábban még nem
is létezett. Látszólag oly szilárd csontvázunk három hónappal korábban még nem
létezett a mai formájában. A csontokat alkotó sejtek szerkezete valamelyest
állandó ugyan, a sejtfalakon keresztül azonban folyamatosan áramlanak oda-
vissza a különféle atomok, így lényegében minden harmadik hónapban új
csontvázra teszünk szert.
Bőrünk minden hónapban megújul. A gyomor belseje négynaponta újjáalakul,
az elfogyasztott étellel kapcsolatba lépő, felszíni sejtek pedig ötpercenként
újulnak meg. Bár a máj sejtjei csak roppant lassan változnak meg, folyamatosan
új atomok áramlanak keresztül rajtuk, akár a víz a folyómeder egy adott pontján,
és ezek az atomok hathetente egy új májat hoznak létre. Ugyan az agysejtek nem
újulnak meg, ám agyunk mai szén-, nitrogén- és oxigéntartalma egyáltalán nem
emlékeztet az egy évvel ezelőtti állapotokra.
Olyan ez, mintha a lakhelyünkül szolgáló épület tégláit minden évben
módszeresen lecserélnék. Ha ezt mindig az eredeti tervrajzok alapján teszik meg,
a ház továbbra is ugyanolyannak tűnik, valójában mégsem ugyanarról az
épületről van szó. Az emberi test szintén nagyjából ugyanolyannak tűnik minden
nap, azonban a légzés, az emésztés, a kiválasztódás és a hasonló folyamatok
során állandó „árucserét” folytat az őt körülvevő világgal.
Bizonyos atomok – a szén-, az oxigén-, a hidrogén- és a nitrogénatomok –
roppant gyorsan áramlanak keresztül testünkön, lévén, hogy ezek alkotják az
általunk leggyorsabban felhasznált dolgokat, azaz az ételeket, a levegőt és a vizet.
Ha testünk csakis e négy elemből állna, szó szerint minden egyes hónapban új
testet teremtenénk magunknak. A megújulás folyamatát azonban lelassítják
bizonyos egyéb, lassabban cserélődő elemek. A csontjainkban megkötött
kalciumnak egy teljes évre, sőt bizonyos szaktekintélyek szerint akár több évre is
szüksége van ahhoz, hogy teljesen lecserélődjön. A vörösvérsejteket vörössé

– 45 –
színező vas is meglehetősen „ragaszkodó” anyag: javarészt csak az elhalt
hámsejtek leválásával vagy a vérveszteséggel távozik szervezetünkből.
Bár a változás üteme az egyes anyagokat tekintve eltérő, maga a változás
állandó. E változást az általam „intelligenciának” nevezett dolog irányítja, és
ennek köszönhető, hogy testünk épülete nem válik puszta téglarakássá. Ez az
élettan egyik legnyilvánvalóbb ténye, az intelligencia azonban olyannyira
változékony (másként fogalmazva, olyannyira élő) dolog, hogy az orvosi
tankönyvek szinte egyetlen oldalt sem szentelnek e ténynek.
Hogy képet kaphassunk arról, milyen korlátozott is a jelenlegi tudásunk,
vegyük szemügyre az idegsejtek szerkezetét. Az agyat és a központi idegrendszert
alkotó neuronok az úgynevezett szinaptikus réseken keresztül kommunikálnak
egymással. E rések választják el egymástól az egyes idegsejtek végén található,
apró ágacskákhoz hasonlító rostokat, a dendriteket. Mindannyian több milliárd,
az agyban, illetve a központi idegrendszerben található idegsejttel rendelkezünk,
és mint azt már tudjuk, minden egyes idegsejtünk több tucat vagy akár több száz
dendritet is képes növeszteni (a dendritek becsült száma 1014), ami annyit tesz,
hogy az egy adott pillanatban az agy szinaptikus résein „átugró” információk
lehetséges kombinációinak száma meghaladja az ismert világegyetemben
található atomok számát. Ezek a jelek ráadásul villámgyorsan kommunikálnak
egymással: e mondat elolvasása során az agynak például mindössze néhány
másodpercre volt szüksége ahhoz, hogy precíz mintába rendezze a jelek milliót,
csak hogy aztán azonnal feloldja őket, és pontosan ugyanezt a mintát soha többé
ne hozza létre.
Az orvosi egyetemen megtanították nekünk az idegsejtek kommunikációjának
egy egyszerű modelljét, amely szerint a szinaptikus rés egyik oldalán elektromos
töltés jön létre, és ha ez a töltés elég nagy, szikrához hasonlóan átugrik a résen,
így juttatva el a jelet a másik idegsejthez. Feltételezve, hogy valóban ez a
mechanizmus játszódik le (bár ez nem így van), kijelenthetjük, hogy az általam
1966-ban a tankönyvekből megtanult modell szinte semmit sem árul el arról,
hogyan viselkednek valójában a neuronok; a könyvben vázolt modell pusztán
egyetlen, elszigetelt, egy adott pillanatba dermedt és a környezetétől megfosztott
idegsejtre érvényes. Az idegrendszer réseiben lejátszódó folyamatok sokkal
inkább hasonlítanak egy mikrokozmikus méretre lekicsinyített, kozmikus
számítógép munkafolyamataira. E csodálatos számítógép folyamatosan működik,
egyszerre több ezer programot is futtat, minden másodpercben az információ sok

– 46 –
milliárd „bájtját” kezeli, ráadásul – és az egészben ez a legcsodálatosabb – tudja,
hogyan működtesse önmagát.
A hiba elsősorban nem az orvosi képzésünkben volt. Hiszen hogyan is írhatná
le bármilyen tankönyv ezt a folyamatot a maga teljességében? Gondolkodni
annyit tesz, mint olyan belső mintákat létrehozni önmagunkban, amelyek éppoly
összetettek, mulandóak és végtelenül sokfélék, akár maga a valóság. A
gondolkodás nem más, mint a világ letükrözése. A tudomány egyszerűen nem
rendelkezik megfelelő eszközökkel egy ilyen, egyszerre örökkévaló és mulandó
jelenség vizsgálatához. Az élő test soha nem „tart szünetet”, hogy
megvizsgálhassuk – legalábbis egységes egészként soha. Így hát, amikor az
emberi test valamely cselekedete – például a rák spontán gyógyulása – sokkolja a
tudományos világot, az orvostudomány egyszerűen megakad, mivel összezavarja,
hogy az élet nem viselkedik olyan „rendesen”, mint a laboratóriumi modellek.
1986-ban is bekövetkezett egy efféle megrázkódtatás, amely a feje tetejére
állította az egész agykutatást: egy mexikói idegsebész, dr. Ignacio Madrazo
sikeresen ültetett be egészséges, új idegsejteket egy Parkinson-kórban szenvedő
betege agyába.
Ráadásul nemcsak hogy végrehajtotta ezt a korábban lehetetlennek tartott
műtétet, de a páciensnél elképesztő javulás állt be: a beteg agyműködése 85
százalékban visszatért a normális szintre. Az operáció előtt a páciens, egy
harmincas éveinek a végén járó, mexikói farmer gyakorlatilag már teljesen
magatehetetlen volt. A Parkinson-kór az ötven év feletti emberek körülbelül 1
százalékát sújtja, és a tünetek kezdetben izomremegés, végtagmerevség, illetve
egyre lassuló mozgás formájában jelentkeznek. A tünetek közvetlen oka a
dopaminhiány – ha még emlékszünk, ez az a vegyület, amely túltermelés esetén
skizofréniát válthat ki. A dopaminhiányt az okozza, hogy eleddig ismeretlen okból
kifolyólag az agytörzs substantia nigrának nevezett részében található, dopamint
termelő idegsejtek elkezdenek elhalni. Elegendő dopamin nélkül pedig károsodik,
majd egy idő után teljesen megszűnik az agynak az izommozgások irányítására
való képessége.
Az idő előrehaladtával a Parkinson-kór fent említett tünetei egyre
súlyosbodnak, míg végül a páciens teljesen cselekvőképtelenné válik. A híres
színműíró, Eugene O’Neill például az ötvenedik életéve felé esett e kór áldozatául,
és ahogy telt az idő, egyre nehezebbé vált számára az írás, mivel egyre súlyosabb
izomremegések léptek fel nála. Egy négy színműből álló sorozattal tervezte

– 47 –
megkoronázni a munkásságát, a betegség azonban keresztülhúzta a terveit: elég
egyetlen pillantást vetnünk a fennmaradt kéziratokra, hogy lássuk, O’Neill alig
tudta megformálni a görcsös, szarkalábas, megrendítően olvashatatlan betűket.
Hősies kitartással valahogy sikerült ugyan papírra vetni a szavait, ám senki nem
volt képes kiolvasni belőlük a mondanivalóját.
Bár dr. Madrazo mexikói páciense lényegesen fiatalabb volt a Parkinson-kór
legtöbb áldozatánál, mégis ágyhoz kötötten élte az életét, mivel folyamatos,
ritmikus izomremegései egy idő után annyira súlyossá váltak, hogy egyedül már
járni is képtelen volt. A beavatkozás után azonban újra tudott járni, futni,
egyedül enni, kertészkedni és – amint azt egy róla készített filmfelvétel is
tanúsítja – a karjába venni kisgyermekeit.
Dr. Madrazo operációja megnyitotta az utat a többi Parkinson-kórban szenvedő
beteg számára is – és tudnunk kell, hogy csak az Egyesült Államokban több mint
egymillió ember vált e kór áldozatává. 1987 végére már kétszáz hasonló
beavatkozást végeztek el szerte a világon, ezek közül további húszat dr. Madrazo
hajtott végre, és operációi mind számottevő javulást hoztak betegeinek. (Az efféle
beavatkozásra tett korábbi kísérletek rendre meghiúsultak, és azóta is jó néhány
ilyen műtét vallott kudarcot. Maga dr. Madrazo úgy véli, sikere annak
köszönhető, hogy az új idegsejteket az agy egy bizonyos részébe ültette be.) A
műtétek hosszú távú következményein azonban még csak mostanában kezdenek
alaposabban elgondolkodni a tudósok: az idegkutatóknak hirtelen és szinte
minden figyelmeztetés nélkül szembe kell nézniük az „agyátültetés” tudományos-
fantasztikus lehetőségével.
A sikeres agyszövet-beültetések azért okoztak ilyen nagy megdöbbenést, mert
az orvostudomány mindig is úgy hitte, az agy nem képes meggyógyítani önmagát
– pontosan ezért tartottak visszafordíthatatlannak szinte minden, baleset vagy
betegség okozta agysérülést. Azt is csak 1969-ben bizonyította be
elektronmikroszkóp segítségével egy cambridge-i kutató, név szerint Godfrey
Raisman, hogy a sérült idegsejtek képesek új nyúlványokat növeszteni. Most
pedig dr. Madrazo megmutatta, hogy az agy nem csupán arra képes, hogy
meggyógyítsa önmagát, de arra is, hogy más szervekből származó szöveteket
fogadjon be. A beültetett szövetek ugyanis a dopamint szintén előállító
mellékveséből származtak; az eljárás azonban egy másik személyből, sőt akár
magzati stádiumban lévő sertésekből vett agyszövet felhasználásával is
kivitelezhető.

– 48 –
 Az idegkutatók manapság már úgy gondolják, hogy az agy rendelkezik egy
néhány évvel ezelőtt még tökéletesen ismeretlen, összetett, kémiai öngyógyító
rendszerrel. Egy svéd kutatócsoport megállapította, hogy a patkányoknál
bekövetkező memóriaveszteség visszafordítható, ha az agy egyik fő „javító
vegyületét”, az NGF nevű proteint injekciózzák a szervezetükbe. E kísérlet arra
utal, hogy a szintén memóriavesztést okozó Alzheimer-kór talán ugyancsak
gyógyítható e módszerrel. A svéd kísérletnek még az a nagy előnye is megvan az
agyszövet-beültetéssel szemben, hogy ez a módszer nem használ élő szöveteket,
és nem igényel sebészi beavatkozást sem.
Manapság a tudósok egymás után fogalmazzák újra vagy módosítják
drasztikusan az agy fiziológiájával kapcsolatos, alapvető tételeket. És még koránt
sincs vége a forradalmi áttöréseknek: egy másik svéd kutatócsoport
megállapította, hogy akár a retinahártyába is beültethetünk idegsejteket, mivel
annak külső felülete csupán a látóideg meghosszabbítása és kiterjesztése.
Beültetés után az idegsejtek új ágakat kezdenek növeszteni, megerősítve azt az
elméletet, miszerint az agy regenerációja nemcsak lehetséges, de teljesen
normális folyamat. Ugyan az ezt bizonyító kísérleteket szintén állatokon végezték
el, a vak emberek gyógyításának területén kínálkozó alkalmazási lehetőségei
kézenfekvőek; a hasonló jellegű beültetések pedig talán nagy hasznára válhatnak
a baleseti eredetű agykárosodást és agyvérzést szenvedett, vagy az agy egyéb
rendellenességeitől szenvedő embereken.
Szeretném kihangsúlyozni, hogy e haladás nem következhetett volna be a
tudományos világ szemléletmódváltása nélkül. Zavaró belegondolni, hogy
ugyanazok az orvosok, akik ma (1989-ben) bizakodóan nyilatkoznak az agy
gyógyításáról, négy évvel ezelőtt éppoly magabiztosan állították, hogy az
agykárosodások gyógyíthatatlanok. Az agyszövetek beültetése valójában már
1912-ben kezdetét vette, amikor a Rockefeller Intézet egyik kutatója, Elizabeth
Dunn sikeresen implantált idegsejteket egy egér agyába. Eredményeit azonban
tökéletes közöny fogadta. (Az embernek erről óhatatlanul is eszébe jut, hogy
mielőtt Alexander Fleming „felfedezte” volna a penicillin baktériumölő hatását,
már több mint száznegyven alkalommal megfigyelték, sőt dokumentálták is ezt a
jelenséget. Korábban azonban az összes kutató bosszankodott, hogy gondosan
növesztett laboratóriumi baktériumkultúráikat tönkretette a zöld penész
támadása. Először maga Fleming is a szemétbe hajította a penész által ellepett

– 49 –
baktériumkultúrákat, és csak később ismerte fel, miféle „csodagyógyszer” került
a kezébe.)
A Rochester Egyetem egyik jelenlegi munkatársát, Don M. Gasht pályafutása
kezdetén az orvosi kar egyik idősebb tagja kifejezetten igyekezett lebeszélni
agyszövet-beültetésekkel kapcsolatos kutatásainak folytatásáról, mondván: „Dr.
Gash, ön még fiatal, ígéretes karrier előtt álló szakember. Ne vesztegesse hát az
idejét egy ilyen ostoba és nyilvánvalóan téves elgondolásra.”
Az orvosok már magára az ötletre is heveny szkepticizmussal reagáltak,
miszerint lehetséges új szöveteket beültetni az agyba. A dr. Madrazo által
alkalmazott eljárás kritikusai azzal érveltek, hogy a páciensek lábadozási ideje,
amely néhány héttel az agysejtek beültetése után vette kezdetét, túlzottan gyors
ahhoz, hogy az új szövet „beépülhessen”. Valószínűleg inkább arról van szó,
mondták, hogy maga az agy gyógyította meg önmagát, és a megfelelő vegyületek
inkább a sebészi beavatkozás során ejtett sebre adott reakció részeként kerültek
kibocsátásra (valahogy úgy, ahogy az osztriga választja ki a gyöngyházat a
kagylójába került homokszemcsére adott válaszul), nem pedig az új sejtekből
származtak.

Ezek az új felfedezések talán nem annyira arra buzdítanak bennünket, hogy még
több hasonló átültetést hajtsunk végre, hanem hogy fedezzük fel az élő,
dinamikus szervnek tekintett agyunkban rejlő, új lehetőségeket. Annak ellenére,
hogy a modern orvostudomány olyannyira felmagasztalta, a múltban az agy volt a
szoborszerűen mozdulatlan testmodell leginkább mozdulatlanságba dermedt
része, mivel nem volt képes meggyógyítani önmagát. Jobban megvizsgálva, ez az
állítás meglehetősen gyanúsnak tűnik. Testünk minden sejtje, legyen szó akár a
hajhagymákról, az idegsejtekről vagy a szív sejtjeiről, a DNS egyetlen dupla
fonalából nőtt ki a fogantatás pillanatában. Minden tevékenységünk – a
gondolkodás, a beszéd, a futás, a hegedűjáték vagy az ország kormányzása – az
ebbe az eredeti molekulába programozott képességeknek köszönhető.
Következésképpen, ha azt állítjuk, hogy az idegsejtek nem képesek meggyógyítani
önmagukat, azzal azt mondjuk, hogy a DNS-ük megnyomorodott. Vajon ésszerű
feltételezés ez? Az adott DNS nyilvánvalóan úgy döntött, hogy agysejtté válik (nem
pedig, mondjuk, szívünk egyik sejtjévé), és ez azzal jár, hogy bizonyos lehetőségeit
kinyilvánítja, más részüket pedig elnyomja.

– 50 –
 Ez azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy a DNS bármely képessége elveszett
volna. A DNS-ből semmi sem vész el. Fogantatásunk pillanatától egészen a
halálunk percéig testünk minden egyes sejtje rendelkezik a DNS valamennyi
képességével. Ezen állítást bizonyítja a klónozás is: elméletileg lehetséges, hogy
megfelelő körülmények között, mondjuk, egyetlen arcsejtből létrehozzuk
önmagunk tetszőleges számú, az „eredeti példánnyal” tökéletesen megegyező
másolatát. A természet zsenialitása abban nyilvánul meg, hogy nem elégszik meg
efféle tökéletesen azonos kiónok „előállításával”. Valójában csakis a
legalacsonyabb rendű organizmusok állnak egyforma sejtekből, ráadásul ezen
organizmusok többsége egysejtű lény (ilyen például az amőba). Bizonyos
értelemben azonban a DNS szintjén egy amőba és egy emberi lény között nincs
semmiféle különbség: az amőba teljes valója ott rejlik DNS-ének kicsiny
csomagjában, mint ahogy a mi lényegünk is ott rejlik a mi DNS-ünkben. Nem
kellene tehát meglepődnünk azon, hogy az idegsejtek (bizonyos, általunk nem
teljesen értett körülmények között) képesek úgy dönteni, hogy felrúgják saját
szabályaikat, és „megjavítják” önmagukat. Azaz a DNS-ük tökéletesen ép.
Az igazság az, hogy agyunk túl összetett ahhoz, hogy modellezni lehessen, a
tudomány pedig – már csak definíciója alapján is – mindig modellekkel dolgozik,
és e modellek hasznosak lehetnek ugyan, de kivétel nélkül mindegyiküknek
megvannak a vakfoltjaik. Ha nem egy modell segítségével vizsgálnánk a
működését (vagy a test bármely egyéb funkcióit), agyunkat roppant elvont és
látszólag ellentmondásos dolognak látnánk, mivel érzékelnénk a dinamikus
változás közepette is érintetlen változatlanságát.
Változatlan modellként értelmezve, testünk szilárd és állandó, akár egy
mozdulatlanságba dermedt szobor; változóként azonban mozgó és áradó, akár
egy folyó. A Newton által reánk hagyományozott, tudományos világkép alapján
szinte lehetetlen egyszerre látni e két aspektust. Emlékszem, egy fizikus egyszer
azt mondta, Newton számára a természet olyan volt, akár egy biliárdjátszma,
azaz a klasszikus fizika szilárd tárgyak – „biliárdgolyók” – egyenes vonalak
mentén mozgó, a mozgás állandó törvényei által mozgatott csoportjait
tanulmányozza. A játék arról szól, hogy a biliárdozó angol úriemberhez
hasonlóan kiszámoljuk e tárgyak haladási irányát, sebességét, lendületét és így
tovább. A számítások elvégzéséhez azonban le kell állítanunk a játszmát, és fel
kell vázolnunk annak modelljét, kiegészítve azt a megfelelő szögekre, haladási
irányokra stb. vonatkozó képletekkel.

– 51 –
 A tudomány alapvetően egy mozdulatlanságba dermedt, geometrikus modellel
térképezi fel az anyagi világ történéseit, így hát természetes, hogy a szobor
képzetét előnyben részesíti a folyóéval szemben. A folyó azonban egy pillanatra
sem áll meg azért, hogy a tudomány kedvére tegyen – és az emberi test szépsége
épp abban rejlik, hogy minden másodpercben megújítja önmagát. Ám vajon
hogyan is készíthetnénk minden egyes másodpercben új „térképet” a testünkről?
Ez a következő feloldásra váró dilemma. Ha ezt a kérdést sikerül megoldanunk,
sokkal közelebb kerülünk ahhoz, amire valójában vágyunk, azaz hogy ne újabb,
könyvekbe zárható tudásra, hanem kozmikus számítógépünkbe programozható,
új képességekre tegyünk szert.

4. A belső tér hírvivői

Feljutni a Machu Picchuhoz, az inkák ősi erődítményvárosához, hatalmas
feladat. Az embernek egy majd’ ötezer méter magasban, az Andokban haladó
ösvényt kell követnie, ahol már a ritka levegőtől is folyamatosan szédül, majd
amikor megpillantja a várost a felhők felett, további háromezer kőlépcsőt kell
megmásznia, hogy a falakhoz érjen. Ez volt az inkák utolsó, Pizarro által 1532-
ben meghódított erődítménye. Elképesztő belegondolni, hogy a Machu Picchut
gyalogos futárok kötötték össze a háromezer-kétszáz kilométer hosszan elnyúló
Inka Birodalom minden apró falvával. Ezek az emberek gyors járású, szinte
emberfeletti állóképességgel rendelkező hírvivők voltak, akik mezítlábasan futva,
hatalmas távolságokat tettek meg mindennap – sokszor a maratoni táv két-,
háromszorosát is teljesítették huszonnégy óra leforgása alatt. Az általuk használt
ösvények némelyike a Sziklás-hegység csúcsainak magasságában kezdődött, és
több mint ezerötszáz méteres mélységbe ereszkedett alá.
Nyilván ezek a futárok, Atahualpa császár szemei és fülei voltak azok, akik
figyelmeztették az uralkodót a spanyolok közeledésére. Árulása révén Pizarro
aztán hatalmas vagyont szerzett, amikor elrabolta (és később megölte) a császárt;
az ember csak remélni tudja, hogy igazak a legendák, amelyek szerint az
inkáknak még időben sikerült elrejteniük legbecsesebb aranykincseiket.
(Mellesleg a még a konkvisztádorok között is különösen kapzsinak számító
Pizarro maga is féltékeny riválisai kezei által lelte halálát 1541-ben.)
Ha az emberi agyat a Machu Picchu erődítményéhez hasonlítjuk, nyilván e
szervünknek is rendelkeznie kell a maga hírvivőivel, akik a „birodalom”

– 52 –
legtávolabbi részeibe – jelen esetben mondjuk, a nagylábujjunkba – is elviszik a
parancsait. A hírvivők által használt utak egyértelműen kirajzolódnak a szemünk
előtt: a központi idegrendszer a gerincoszlop mentén végighaladva, minden egyes
csigolyánál szétágazik mindkét irányba, majd ezek a fő idegpályák további millió
kisebb ösvénnyé ágaznak el, így kommunikálva a test minden egyes részével. A fő
idegpályákat az első anatómusok már a tizenhatodik században felfedezték, az
idegrendszer azonban megőrizte titkait. Vajon kik hát azok a hírvivők, akik az
agyból kiinduló és oda visszaérkező üzeneteket szállítják?
Számos ember még ma is azt hiszi, hogy az idegek elektromos úton, egyfajta
távírórendszerhez hasonlóan működnek, mivel az orvosi tankönyvek még tizenöt
évvel ezelőtt is ezt tanították. A hetvenes években azonban a tudomány fontos
felfedezésre jutott a neurotranszmittereknek nevezett, apró vegyületekkel
kapcsolatban. Mint azt a nevük is jelzi, ezek az anyagok továbbítják az idegi
impulzusokat, egyfajta „kommunikátormolekulákként” működve testünkben, és
az agyban található idegsejtek általuk képesek kommunikálni a test többi
részével.
A neurotranszmitterek az agyból kiinduló hírvivők, üzenetközvetítők, akik
minden szervünkkel tudatják aktuális érzelmi állapotunkat, vágyainkat,
emlékeinket, megérzéseinket és álmainkat. Ezen események egyike sem kizárólag
az agyban játszódik le, és egyikük sem pusztán mentális természetű, mivel
mindegyikük lefordítható kémiai üzenetek formájára. A neurotranszmitterek
minden egyes sejt életére hatást gyakorolnak. Bárhová is akar eljutni egy
gondolat, e vegyületeknek is el kell jutniuk oda, és egyetlen gondolat sem létezhet
nélkülük. Gondolkodni annyi, mint elvégezni bizonyos, az agyban lejátszódó,
kémiai folyamatokat, amelyek aztán válaszok egész zuhatagát váltják ki
testünkben. Korábban már láthattuk, hogy a hozzáértésként értelmezett
intelligencia egész szervezetünket áthatja – és most már azt is tudjuk, milyen
anyagi alapon működik.
Ezzel fény derült hát arra, hogy miről is szól majd ez a fejezet, de továbbra sem
tudjuk, milyen következményekkel jártak az imént említett felfedezések.
Valójában ez volt a modern orvoslás legforradalmibb eseménye. A
neurotranszmitterek színre lépése sokkal mozgékonyabbá és áramlóbbá tette az
elme és az anyag közti kölcsönhatást, mint amilyennek azt valaha is hittük, és
sokkal közelebb kerültünk a folyómodellhez. A neurotranszmitterek ráadásul
segítenek kitölteni az elmét a testtől elválasztó űrt is, amely a legnagyobb

– 53 –
rejtélyek egyike volt azóta, hogy az ember először elgondolkodott saját
mibenlétén.

Kezdetben, valamikor 1973 körül úgy tűnt, csupán két neurotranszmitterre van
szükség: az egyikre azért, hogy működésbe hozzon bizonyos távoli sejteket
(például az izomsejteket), a másikra pedig, hogy lelassítsa e sejtek aktivitását. E
feladatra elegendő két vegyi anyag, az acetil-kolin és a norepinefrin: az egyik az
idegrendszer „Indulás!”, a másik pedig a „Lassíts!” jelét közvetíti. Felfedezésük
akkoriban forradalmi újdonságnak számított, mivel létük bebizonyította, hogy az
egyes idegsejtek közti impulzusok alapvetően nem elektromos, hanem kémiai
természetűek, és így egyszeriben elavulttá vált a neuronról neuronra ugráló, apró
szikrák elmélete. Ám ez az új, kémiai modell kezdetben továbbra is arra a
feltevésre épült, hogy csupán két ilyen jelre van szükség. Az ember által készített
számítógépek a bináris kapcsolat ezen elve alapján működnek, és a tudósok
akkortájt úgy hitték, az agy esetében sincs ez másképp.
Aztán ahogy a molekulabiológusok a világ minden táján elkezdték alaposabban
megvizsgálni a kérdést, számos új neurotranszmitter létezésére derült fény, és e
vegyületek mindegyike eltérő molekulaszerkezettel rendelkezett, és nyilvánvalóan
más-más üzenetet közvetített. Szerkezetükre nézvést sokuk jelentős hasonlóságot
mutatott egymással: peptidekből s a minden egyes sejtet (köztük az agysejteket
is) alkotó komplex aminosavláncokból álltak.
Ahogy e felfedezések napvilágot láttak, számos rejtély kezdett közvetlen vagy
közvetett módon megoldódni. Ha az ember például eltávolít egy kis mennyiségű
gerincfolyadékot egy alvó macskából, majd egy ébren lévő macskába fecskendezi
azt, a második macska is azonnal álomba merül. Ennek az az oka, hogy a
macska agya a maga belső „altatószerével” kémiai úton azonnal elaltatja az
állatot – ha pedig azt akarjuk, hogy a kísérleti állat újra felébredjen, az ellenkező
hatású anyagot, egyfajta „ébresztőjelet” kell a gerincoszlopába fecskendeznünk.
A hasonló kémiai mechanizmusokkal működő emberek esetén a test reggel
nem valamiféle nyers belső riadó, hanem időzített jelek sorozata által ébred fel: e
jelek kezdetben kifejezetten enyhék, majd fokozatosan egyre erősebbé válnak, így
emelve ki bennünket fokról fokra a mély alvás állapotából. Az egész folyamat
tulajdonképpen az alvás biokémiai állapotából az ébrenlét biokémiai állapotába
történő, négy-öt fázisban lejátszódó, fokozatos átalakulás. Ha a folyamatot
megszakítja valami, nem válunk teljesen éberré, mivel összekeveredik két,

– 54 –
egymástól távol eső fázis biokémiai állapota – ezért van az például, hogy az
újszülöttek szülei, akiknek éjszaka többször is fel kell kelniük, soha nem érzik
magukat teljesen ébernek nappal. Az ébresztőórák szintén kizökkentenek minket
természetes ébredési mintánkból, és így esetleg mindaddig álomittasak
maradunk, amíg az alvás és ébrenlét következő ciklusa során helyre nem áll
elménk és testünk biokémiai állapota.
Íme, egy másik példa a neurotranszmitterek működésére: köztudott, hogy a
tevék roppant magas fájdalomtűrő képességgel rendelkeznek – képesek békésen
rágcsálni egy tövisbokrot, miközben feldühödött hajcsárjuk bottal ütlegeli őket.
Amikor a kíváncsi tudósok megvizsgálták a tevék agysejtjeit, azt találták, hogy e
sejtek hatalmas mennyiségű olyan vegyi anyagot termelnek, amely más állatokba
fecskendezve szintén magas fájdalomtűrő képességet eredményez. Most már
tudjuk tehát, hogy az alvás és a fájdalomtűrés egyaránt bizonyos, az agyban
termelődő hírvivőktől függ.
Lépésről lépésre számtalan más, korábban a „fejben lakozónak” hitt funkcióról
kiderült, hogy bizonyos sajátos neurotranszmitterekkel áll kapcsolatban. A
hallucinációktól és pszichotikus gondolatoktól szenvedő skizofrén személyek
állapota például jelentősen javulhat, ha dialízisgépre teszik őket, mivel ez a
szerkezet kiszűri a vérükből a szennyező anyagokat. Mint tudjuk, az agykutatók
megállapították, hogy a skizofrén személyek szervezetében abnormálisan nagy
mennyiségben van jelen a dopamin nevű neurotranszmitter. Az e rendellenesség
kezelésére alkalmazott, jelenlegi eljárások során a dopamint elnyomó
pszichoaktív gyógyszereket használnak, lehetséges azonban, hogy a dialízisgép
gyakorlatilag eltávolítja a véráramból a dopamint vagy annak melléktermékeit.
Alig tíz évvel az első áttörés után, a nyolcvanas évek közepén már több mint
ötven ilyen neurotranszmittert és neuropeptidet ismertünk. E vegyi anyagok
mindegyike létrejöhet az idegsejtek közötti szinaptikus rés bármely oldalán, és
miután átszelték a neuronokat egymástól elválasztó távolságot, mindegyikük
képes kapcsolódni a másik oldalon található receptorokhoz. Ez azt jelenti, hogy
az egyes sejtek hihetetlenül rugalmas módon képesek kommunikálni egymással.
Az idegsejtek így tehát olyan, hírvivőket előállító organizmusok, amelyek – a
számítógépekkel ellentétben – nem csupán „igen” vagy „nem” üzeneteket képesek
eljuttatni egymáshoz. Az agy szókincse sokkal nagyobb ennél: az egyes jelek
többezernyi kombinációját tartalmazza, és a lehetséges kombinációk számát még

– 55 –
csak fel sem tudjuk mérni, mivel a tudomány ma is gyors ütemben fedezi fel az
újabb és újabb neurotranszmittereket.
De vajon miféle üzeneteket váltanak egymással az idegsejtek? A válasz
megrendítő, mert úgy tűnik, kémiai szókincsünk egy része éppoly sajátságos,
akárcsak maga a beszélt nyelv, más „vegyi szavak” azonban kifejezetten
félreérthetőek. Fájdalomtűrő képességünk – akárcsak a tevék esetében – a
hetvenes években felfedezett, endorfin, illetve encefalin névre keresztelt, a test
természetes fájdalomcsillapítóiként működő biokémiai anyagoktól függ. Az
endorfin szó jelentése ’belső morfin’, az encefalin pedig annyit tesz, ’az agyon
belül’. És pontosan erről is van szó: ezek az anyagok a morfium agy által
előállított megfelelőiként hatnak.
Az agy korábban ismeretlen, a belső ópiátok előállítására irányuló képessége
roppant izgalmas dolog. Korábban is gyanítottuk, hogy a test valamiféleképpen
képes szabályozni a fájdalomérzetet. Még a makacs fájdalmak sem mindig
jelentkeznek a tudatunkban: az erős érzelmek például képesek elnyomni a testi
fájdalom jeleit – ez történik például olyankor, amikor egy anya az égő házból
menti ki gyermekét, vagy amikor a sebesült katonák tovább harcolnak, ügyet
sem vetve a sérülésük okozta fájdalomra. Hagyományos körülmények között
bizonyos mértékben mindannyian képesek vagyunk elvonni figyelmünket a
kisebb fájdalmakról – például ha egy érdeklődésünket felkeltő személlyel
beszélgetünk, nem érzékeljük a torokfájásunkat.
Bár a fájdalomküszöb eltolódásának ténye régóta közismert, korábban nem
tudtuk, milyen mechanizmusoknak köszönhető. A belső fájdalomcsillapítók, az
összes idegsejt által akaratlagosan előállítani képes endorfinok és encefalinok
segítségével az orvostudomány ma már képes magyarázattal szolgálni e
jelenségre. A közvélemény hamarosan értesült arról, hogy agyunk bármely, az
utcákon kapható kábítószernél kétszázszor erősebb narkotikumokat állít elő –
ráadásul saját fájdalomcsillapítóinknak megvan az az előnyük is, hogy nem
okoznak függőséget. Elképzelhető, hogy a jövőben az orvosok a páciens agyának
bizonyos részeit stimulálják majd a beteg érzéstelenítésének érdekében, a nyugati
orvostudományt a kínai akupunktúrához téve ily módon hasonlatossá.
A morfium és az endorfin egyaránt az idegsejtek bizonyos receptorainak
lekötése által blokkolja a fájdalmat, megakadályozva így a fájdalomérzetet
közvetítő egyéb vegyületek beérkezését. Így még a legerősebb fizikai inger sem
válthat ki fájdalomérzetet. E modell alapján az endorfinra valóban kifejezetten

– 56 –
illik a fájdalomcsillapító szó: nem nehéz elképzelni, hogy amikor a fájdalom szó
felkelti az agy figyelmét, annak lehetősége van fájdalomcsillapítót küldeni
válaszul. Sajnos azonban a későbbi kutatások bebizonyították, hogy a folyamat
korántsem ennyire egyszerű.
Az úgynevezett placebók segítségével kimutatták ugyanis, hogy a test
endorfinszintje nem áll ilyen közvetlen megfeleltetésben az általunk érzett
fájdalommal. A fájdalomtól szenvedő páciensek gyakran már placebók (általában
egyszerű cukordrazsék) bevétele után is megkönnyebbültek, ha úgy tudták, hogy
erős fájdalomcsillapítót kaptak. Bár nem mindenki reagált így erre a
„gyógyszerre”, általában a betegek 30-60 százaléka a fájdalom csillapodásáról
vagy elmúlásáról számolt be. Ez az úgynevezett placebohatás már évszázadok óta
ismert, az efféle eljárás eredménye azonban szinte teljesen kiszámíthatatlan: az
orvosok nem képesek előre megmondani, vajon a páciensnél bekövetkezik-e ez a
hatás, és ha igen, akkor milyen mértékben.
Először is az a kérdés merül fel, vajon miért mulasztja el a tökéletesen semleges
cukordrazsé még a gyomorfekély vagy a súlyos sérülések által okozott, komoly
fájdalmat is? A kutatók felfedezték, hogy a választ az endorfin rejti magában.
Létezik egy Naloxon nevű gyógyszer, amely mintegy a morfium ellenségeként
működik, mivel képes eltávolítani annak molekuláit a receptorokról. Ha egy
fájdalomcsillapítókkal kezelt betegnek Naloxont adunk, a fájdalom azonnal
visszatér. Mint kiderült, ugyanez történik a placebo esetében is: azok a betegek,
akik a cukordrazsé „sikeres alkalmazása” után Naloxont kaptak, mind a fájdalom
visszatértéről számoltak be. Ez arra enged következtetni, hogy az endorfin és a
morfium alapvetőn egy és ugyanaz a „gyógyszer”, és csak annyi a különbség
köztük, hogy az egyiket saját testünk állítja elő, a másikat pedig a mák.
Ám ez az eredmény is csak a betegek bizonyos hányadánál mutatkozott. Egyes
páciensek esetében a Naloxon hatására teljes egészében visszatért a fájdalom,
másoknál a placebo továbbra is tökéletesen működött, és olyanok is akadtak,
akik csupán a fájdalom részleges kiújulásáról számoltak be. A kutatók újra
összezavarodtak, és zavarodottságuk mind a mai napig tart. Az endorfinok
nyilvánvalóan egyfajta belső fájdalomcsillapítók, ám e molekulák felfedezése még
nem jelentett teljes választ a kérdésre.
A fájdalommal kapcsolatos kutatások során kiderült, hogy kémiai szerkezetét
tekintve a morfium nem egyezik meg pontosan az endorfinokkal, illetve hogy az
endorfinok sokkal összetettebb módon hatnak, mint a különböző narkotikumok,

– 57 –
és a fájdalomcsillapítás minden módszere – a morfiummal, az endorfinnal, az
akupunktúrával vagy a hipnózissal történő érzéstelenítés – nagymértékben eltérő
hatékonyságúnak bizonyulhat az egyes esetekben. A kutatók azt is felfedezték,
hogy az endorfinok nem válhatnak kielégítő gyógyszerekké, mivel belső
fájdalomcsillapítóink injekció formájában beadva éppoly addiktívak, mint
mondjuk a heroin.
Hamarosan az összes többi neurotranszmitterrel kapcsolatban is jelentkeztek
azok a kiábrándító komplikációk, amelyekkel a tudósok az endorfinok, illetve az
encefalinok esetében szembesültek. Kiderült, hogy az idegsejtek nem egyszerűen
csak felveszik, és érintetlenül továbbadják a szomszédjaik által továbbított jeleket
a következő szinaptikus résen keresztül – ez csak az egyik lehetőség. Bár senki
sem tudná pontosan leírni, hogyan is veszik fel kémiai üzeneteiket a neuronok,
vagy hogyan továbbítják azokat az axonjaik, más néven törzseik által, azt tudjuk,
hogy e folyamatnak nagyon rugalmasnak kell lennie. Az idegsejtek képesek
útközben megváltoztatni az üzeneteket, az A pontból érkezett vegyi anyagot B
pontban már egy másik anyaggá alakítva át. Az idegsejtek végén található
receptorok szintén képesek módosítani önmagukat, hogy másféle üzeneteket is
fogadhassanak, és a szinaptikus rés túloldalán található adóállomás szintén
hasonlóképpen rugalmas.
A mi céljaink szempontjából valójában kifejezetten ösztönzőleg hat ez a
„fejetlenség”, mivel azt bizonyítja, hogy az emberi testet nem lehet megérteni az
intelligencia összetevője nélkül. Az endorfinok és az egyéb neurotranszmitterek
fizikai felépítése korántsem olyan fontos, mint a hozzáértésük, azaz hogy hogyan
választják ki a receptoraikat, mi indítja be a működésüket, hogyan
kommunikálnak tökéletes összhangban a test többi részével és így tovább. Az
elme még e valódi kémiai forradalom közepette is felsőbbrendű, mint az anyag.
Valójában mára már úgy tűnik, a neurotranszmitterek molekuláris szerkezete
pusztán másodlagos szerepet játszik az agynak az alkalmazásukra irányuló
képessége mellett.
A sejtbiológusokat hatalmas meglepetésként érte a tény, hogy – ami a
molekuláikat illeti – a neurotranszmitterek semmiben sem különböznek az egyéb
vegyületektől. Az emberi testben lévő összes fehérje a húsz alapvető aminosav
alkotta láncolatokból épül fel, amely láncokat további hosszabb, peptideknek
nevezett szálakba lehet rendezni. A neuropeptideknek megvan a maguk tervrajza,
amely megkülönbözteti őket a testben található többi peptidlánctól, ám ezeket is

– 58 –
ugyanaz a gyár, a DNS állítja elő. A DNS-ből származik az összes protein, amely
helyreállítja a meglévő sejteket, új sejteket épít, újrarendezi a hiányzó vagy hibás
genetikai kódot, begyógyítja a sebeket és a zúzódásokat és így tovább.
Ahelyett, hogy a vegyi anyagok egy új osztályának kiagyalásával bajlódna, a
DNS megtalálta e jól ismert alapanyagok (az aminók, az aminosavak és a
peptidek) hasznosításának új módját. Ismétlem, csakis az ezen „termékek”
előállításának képessége fontos. Magukban a molekulákban nincs semmi
különleges, még ha a molekulabiológusok által történt felfedezésük különleges
eseményt is jelent a tudomány számára.
De vajon honnan ered a neurotranszmitterek előállítására irányuló képesség?
Hogy megválaszolhassuk ezt a kérdést, valószínűleg az elme közreműködését
kellene alaposabban megvizsgálnunk. Végül is valójában nem az
endorfinmolekulák késztetik az anyát arra, hogy kimentse gyermekét az égő
házból, hanem a szeretet; és nem ezek a molekulák, hanem célratörő elszántsága
óvják meg attól, hogy érezze a perzselő hőséget. Egyszerűen annyi történik, hogy
elméjének ezen alapvető tulajdonságai megtalálják azt a kémiai utat, amelyen az
elme kommunikálhat a testtel.
Ezzel elérkeztünk a dolog lényegéhez. Az elme egyetlen meghatározás szerint
sem anyagi természetű, mégis kitalálta, hogyan működhet együtt ezekkel az
összetett kommunikátormolekulákkal. És – mint láttuk – ez a kapcsolat olyan
szoros, hogy az elme nem vetítheti ki önmagát a testre e vegyületek nélkül.
Ugyanakkor ezek az anyagok nem azonosak az elmével – vagy mégis?
Sir John Eccles, a kiváló, Nobel-díjas neurológus roppant szellemesen foglalta
össze ezt az egész paradox helyzetet, amikor a nyolcvanas években felkérték,
hogy tartson egy előadást egy parapszichológus-konferencián, ahol a résztvevők
az ESP (az érzékeken túli érzékelés), a telepátia és a fizikai tárgyaknak pusztán
az elme ereje által történő mozgatása, azaz a pszichokinézis szokásos témaköreit
tárgyalták. „Ha valódi pszichokinézist akarnak látni – szólt a hallgatósághoz –,
csak vegyék szemügyre az elmének az anyag felett aratott, az agyban lejátszódó
győzelmeit. Kifejezetten lenyűgöző, hogy elménknek minden egyes gondolat
esetében sikerül mozgásba hoznia a hidrogén, az oxigén és az agyban található
egyéb anyagok molekuláit, holott úgy tűnik, semmi sem áll távolabb egy anyagi
valósággal nem rendelkező gondolattól, mint az agy szilárd, szürke anyaga. Az
egész trükk valahogy mindenféle kézzelfogható kapcsolat nélkül megy végbe.”

– 59 –
 A biológia egyre összetettebb, a fiziológia egyre finomabb szintjein ható kémiai
struktúrák felé haladó tudománya nem képes megmagyarázni az elmének az
anyaggal szemben mutatkozó felsőbbrendűségét. Továbbra is nyilvánvaló, hogy
soha senki nem fog olyan részecskét találni, amelyet a természet az „intelligencia”
címkével látott el. Ez az állítás még kétségtelenebbé válik, ha felismerjük, hogy a
testünkben található összes anyag, méretétől függetlenül rendelkezik egyfajta
beépített intelligenciával. Még maga a test irányítójának elismert DNS is
alapvetően ugyanazon építőelemekből áll, mint az általa előállított és szabályozott
neurotranszmitterek. (Neumann János, a nagy magyar matematikus, aki nem
pusztán a modern számítógépek atyja volt, de komoly érdeklődést tanúsított a
robotgépek minden fajtája iránt is, elméletben egyszer megalkotott egy valóban
elmés gépet, amely képes volt önmagával megegyező automatákat építeni –
másként fogalmazva egy önmagát szaporító robotot. DNS-ünk ugyanezt a dolgot
sokkal nagyobb méretekben is képes véghezvinni, mivel az emberi test nem más,
mint a DNS által megalkotott DNS-ek különböző változatainak gyűjteménye.)
Nem nehéz a DNS-t a maga milliárdnyi genetikai bitjével egyetemben egy
intelligens molekulának elképzelni; az legalábbis nyilvánvaló, hogy okosabbnak
kell lennie, mondjuk, egy egyszerű cukormolekulánál. Mert vajon milyen okos is
lehet a cukor? Azonban a DNS valójában nem más, mint cukor, aminók és egyéb
egyszerű alkotóelemek láncolata. És ha ezek az alkotóelemek önmagukban nem
„okosak”, akkor a DNS sem válhat intelligenssé pusztán azáltal, hogy több ilyen
alkotóelemet épít egymás mellé. Ezt az érvelést folytatva felmerül a kérdés, vajon
miért nem intelligensek a cukorban található szén- és hidrogénatomok? Nos,
lehet, hogy azok. Mint azt látni fogjuk, ha az intelligencia megtalálható az emberi
testben, annak származnia kell valahonnan – és ez a „valahol” akár a
„mindenhol” is lehet.

A neurotranszmitterek történetének következő fejezeténél a bonyodalmak újabb

kvantumugrásával találjuk szembe magunkat, ám meglepő módon mintha egyre
tisztábban látnánk az elme és az anyag közötti kapcsolat kérdését. Agyunknak az
érzelmek közvetítéséért felelős részeiről – az „agy agyaként” is ismert
hipotalamuszról és az amigdaláról – megállapították, hogy különösen sok, a
neurotranszmitterek csoportjába tartozó anyag található bennük. Ez pedig arra
utal, hogy azokon a helyeken, ahol sok gondolkodási folyamat játszódik le (azaz
sok neuron rendeződik szoros fürtökbe), magas a gondolkodással társított vegyi

– 60 –
anyagok aránya is. E megállapítás előtt a tudósok továbbra is egyértelműen
elkülönítették egymástól az agysejtek közti réseken átugró, illetve az agyból a
testbe a vérárammal bekerülő vegyületeket. (Saját szakterületemen, az
endokrinológiában a hormonok egyik meghatározó tulajdonságának tekintjük,
hogy az adott hormon a vérárammal „utazik-e”, mivel ez a folyamat jóval lassabb
az idegsejtek nagyjából háromszázhatvan kilométer per órás sebességénél – ami
azt jelenti, hogy ily módon az agyból érkező jelek nem egészen kétszázad
másodperc alatt jutnak el a lábujjakhoz.)
Ám amikor a tudomány már épp azt hitte volna, hogy sikerült elkülöníteni
egymástól az agyban termelődő egyes vegyületeket, és meghatározni azok
hatóterületét, a test hirtelen egy újabb bonyodalommal szolgált: a National
Institute for Mental Health munkatársai az agyon kívül eső területeken is
hasonló arányban fedeztek fel bizonyos receptorokat. A nyolcvanas évek elején
neurotranszmitter, illetve neuropeptid receptorokat találtak az immunrendszer
monocitáknak nevezett sejtjein. „Agyi” receptorok a fehérvérsejteken? E felfedezés
fontosságát nem lehet eléggé hangsúlyozni. Korábban a tudósok azt hitték,
csakis a központi idegrendszer küld üzeneteket a testnek, egyfajta bonyolult
telefonos rendszerként kapcsolva össze egymással az agyat és az elérni kívánt
szerveket. Ebben a rendszerben az idegsejtek töltötték be az agy jeleit közvetítő
telefonvonalak szerepét – ez volt az egyetlen funkciójuk, és e funkciót egyetlen
más szerv sem láthatta el.
Most pedig kiderült, hogy agyunk nem pusztán a neuron- törzsek, az axonok
egyenes vonalain küld impulzusokat, de az emberi test teljes belső terében
szabadon cirkuláltatja az intelligenciát. Az idegrendszerben meghatározott helyet
elfoglaló neuronokkal ellentétben az immunrendszer monocitái a vérárammal
bejárják az egész testet, és szabadon hozzáférhetnek testünk összes többi
sejtjéhez. Az idegrendszer összetettségét visszaadni képes szókinccsel ellátott
immunrendszer nyilvánvalóan éppoly sokszínű üzeneteket küld és fogad.
Valójában, ha a boldogság, a szomorúság, az aggodalom, az izgatottság vagy
bármely egyéb érzelem megköveteli, hogy különféle neuropeptidek és
neurotranszmitterek termelődjenek az agysejtjeinkben, akkor az
immunsejtjeinknek is ugyanúgy boldogoknak, szomorúaknak, aggodalmasoknak
vagy izgatottaknak kell lenniük – azaz e sejteknek is képesnek kell lenniük a
neuronok által közvetített „szavak” teljes skálájának kifejezésére. A monocitákat,
hatásukat tekintve kezelhetjük egyfajta cirkuláló idegsejtekként is.

– 61 –
 Ez által az egyetlen felfedezés által immár megalapozott valósággá vált az
intelligens sejtek elmélete. A lokalizált intelligencia egyik fajtáját, név szerint a
DNS által birtokolt, minden egyes sejtben jelen lévő intelligenciát ekkorra már jól
ismertük. Amióta az ötvenes évek elején Watson és Crick feltérképezték a DNS
struktúráját, a kutatások bebizonyították, hogy ez a figyelemre méltó, szinte
végtelenül összetett molekula kódolja az összes, az emberi élet létrehozásához és
fenntartásához szükséges információt. Ezt az intelligenciát azonban eredetileg
helyhez kötöttnek tartottuk, mivel maga a DNS a legstabilabb kémiai anyag az
emberi szervezetben, és pontosan e stabilitásnak köszönhetően örökölhetjük
szüleink genetikai jellemzőit (például a kék szemet, a göndör hajat vagy az egyes
arcvonásokat), és adhatjuk azokat tovább érintetlenül gyermekeinknek.
A neurotranszmitterek és neuropeptidek által hordozott hozzáértés azonban
valami egészen más dolgot képviselt: az elme szárnyaló, múlékony és érzékeny
intelligenciáját. A csodálatos az, hogy ezeket az „intelligens” vegyi anyagokat nem
pusztán a gondolkodásért felelős agy állítja elő, de az immunrendszer is,
amelynek elsődleges feladata az, hogy megóvjon minket a különféle betegségektől.
Az üzenetközvetítő molekulák e hirtelen megszaporodása tovább bonyolította az
agy biokémiáját vizsgáló vegyészek munkáját, számunkra az „áramló”
intelligencia felfedezése azonban megerősítette a folyóhoz hasonlatos emberi test
képét. Így végre szert tettünk a szükséges anyagi természetű alapokra, és
kijelenthettük, az intelligencia mindenütt ott áramlik a testünkben.
Bárki könnyűszerrel felismerheti, hogy az agy a benyomások zavarba ejtő
áradatával van tele, és ezek a benyomások túlzottan homályosak ahhoz, hogy
egyértelműen meghatározhassuk őket. Hogy leírhassa ezt az „áradatot”, a
pszichológia szintén hasonlóan homályos kifejezéseket alkalmaz – elég, ha csak a
híres a tudatosság áramlása kifejezést említem. Manapság, amikor ezt az
áradatot kezdjük megtölteni valóban látható és kézzelfogható vízzel, az
agykutatással foglalkozó szakemberek az agyban képződő vegyületek egész
zuhatagát fedezik fel. Ám a folyóktól eltérően ennek a zuhatagnak nincsenek
partjai: e „vizek” szabadon áramlanak mindenütt, és áradásuk soha, a
másodperc egyetlen törtrészére sem szakad meg. Az emberi agyat kutató tudósok
gyakorlatilag megállítják az időt, hogy megvizsgálhassák egy-egy ilyen „zuhatag”
összetevőit. Roppant apró vegyi anyagokat igyekeznek megtalálni – például
ahhoz, hogy akár csak egyetlen milligrammot is kapjunk a pajzsmirigyet
stimuláló anyagból, háromszázezer birka agyára lenne szükségünk. Ráadásul a

– 62 –
sejtek receptorait sem könnyű analizálni. E receptorok folyamatos táncot járnak
a sejtfal felszínén, és állandóan változtatják az alakjukat, hogy új üzeneteket
fogadhassanak; bármely sejten több száz, sőt akár több ezer ilyen
receptorhelyszínt is találhatunk, és ezek közül egyszerre legfeljebb egyet-kettőt
lehet elemezni. A tudomány többet tanult az agy biokémiájáról az elmúlt tizenöt
évben, mint eddigi története során összesen, de még mindig olyan helyzetben
vagyunk, mintha az utcán talált papírdarabok feliratai alapján igyekeznénk
elsajátítani egy nyelvet.
Mind ez idáig még senki sem volt képes megérteni, hogyan rendezi mintákba
magát a vegyi anyagok e zuhataga, hogy képes legyen mindazon dolgokra,
amelyekre az elme képes. Az emlékezés, az álmodás és az elme többi,
mindennapos cselekedetének fizikai mechanizmusai továbbra is rejtélyt
jelentenek számunkra. Azt azonban már tudjuk, hogy az elme és a test olyan,
akár két párhuzamos világegyetem: bármi történjék is a mentális univerzumban,
annak nyomot kell hagynia a fizikaiban is.
Az agykutatással foglalkozó tudósok nemrégiben rábukkantak egy módszerre,
amelynek segítségével hologramszerű, háromdimenziós fotót készíthetnek a
gondolatok útjáról. A PÉT (pozitronemissziós tomográfia) néven ismert eljárás
során radioizotópokkal megjelölt szénmolekulájú glükózt fecskendeznek a
véráramba. A glükóz nem más, mint az agy egyetlen tápanyaga, amelyet e
szervünk bármely más szövetnél gyorsabban használ el. Következésképpen,
amikor a befecskendezett glükóz eljut az agyba, felismerhetjük, hogyan
hasznosítja agyunk a megjelölt szénmolekulákat, és ezt három dimenzióban meg
is jeleníthetjük egy monitoron, nagyjából úgy, ahogy az úgynevezett CAT- képek
esetében szokás. Amikor a tudósok megfigyelték, hogyan mozognak ezek a
molekulák a gondolkodási folyamat közben, azt látták, hogy az elme
univerzumában lejátszódó, különféle események – például a fájdalomérzet vagy
egy erős emlék felszínre kerülése – nem csupán az agy egyetlen pontján váltanak
ki új kémiai mintákat. A kapott kép minden egyes gondolat esetén eltérő, és ha
életnagyságúra nagyíthatnánk, kétségkívül azt látnánk, hogy a
neurotranszmitterek és a hozzájuk kapcsolódó többi üzenetközvetítő molekula
áradatának köszönhetően egyidejűleg az egész test megváltozik.
Mint azt láthatjuk, testünk nem más, mint gondolkodásunk háromdimenziós
képe. Ez a figyelemre méltó tény azonban több okból kifolyólag is elkerüli a
figyelmünket, és ezen okok egyike nem más, mint hogy az emberi test fizikai

– 63 –
körvonalai nem változnak meg drasztikusan az új gondolatok hatására. Ám még
így is meglehetősen nyilvánvaló, hogy gondolataink egész testünkre kivetülnek.
Az arckifejezések folyamatos játéka alapján szó szerint olvashatunk mások
gondolataiban, és öntudatlanul érzékeljük a testbeszéd hangulatokat és
szándékokat jelző, ezerféle gesztusát is. Az alváskutatással foglalkozó
laboratóriumokban készített filmek azt tanúsítják, hogy az éjszaka során legalább
tucatnyi alkalommal változtatunk testhelyzetet, agyunk tudatosan fel nem ismert
parancsainak engedelmeskedve.
Ezenkívül azért nem kivetített gondolatokként érzékeljük a testünket, mert
számos, a gondolkodási folyamat által kiváltott fizikai változás egyszerűen
észrevehetetlen. E változások a sejtkémia, a testhőmérséklet, az elektromos töltés
vagy a vérnyomás egészen apró, a figyelmünket elkerülő módosulásaiban
nyilvánulnak meg. Azonban biztosak lehetünk abban, hogy testünk elég
rugalmas ahhoz, hogy képes legyen visszatükrözni minden egyes mentális
eseményt. Még a legapróbb változás is kihatással van testünk egészére.

A neurobiológia legújabb felfedezései még erősebb alapokra helyezték az elme és

a test egymással párhuzamos univerzumainak képzetét. Amikor a kutatók az
ideg- és az immunrendszernél távolabbra vetették a pillantásukat, más
szervekben, például a belekben, a vesében, a gyomorban és a szívben is elkezdték
felfedezni ugyanezeket a neuropeptideket és a hozzájuk tartozó receptorokat, és a
jövőben előreláthatólag a test összes többi pontján is rájuk bukkannak majd. Ez
pedig azt jelenti, hogy a vesénk képes gondolkodni – legalábbis abban az
értelemben, hogy ugyanúgy képes előállítani a korábban az agyban talált
neuropeptideket, receptorai pedig nem pusztán ragadós kis pacák. A kémiai
univerzum nyelvének további kérdései válnak megválaszolásra. Roppant
valószínű, hogy ha nem csupán néhány papírfecni állna a rendelkezésünkre,
hanem az egész szótár, arra a következtetésre jutnánk, hogy minden egyes sejt
éppoly folyékonyan képes „beszélni”, mint mi magunk.
Szervezetünkön belül állandóan zajlik a kérdések és válaszok folyamata.
Bármely mirigyünknek rengeteg mondanivalója van: a pajzsmirigy például oly
sokat kommunikál az aggyal, társával, az endokrin miriggyel és rajtuk keresztül
az egész testtel, hogy a beszélgetéseik tucatnyi létfontosságú funkcióra
gyakorolnak hatást, köztük a növekedésre, az anyagcserére és így tovább.
Részben a pajzsmirigyünk határozza meg például azt is, hogy milyen gyorsan

– 64 –
gondolkodunk, milyen magasak vagyunk, vagy mekkora a szemünk. Teljes
bizonyossággal kijelenthetjük tehát, hogy nem létezik olyan „takaros” felosztás,
amely pusztán a kényelem kedvéért az agyra korlátozná az elmét. Az elme belső
terünk minden egyes részére kivetül.
Ahogy arra dr. Candace Pert, az agy biokémiájának egyik legmesszebbre tekintő
és leggyakorlottabb kutatója, a National Institute of Mental Health biokémiai
részlegének igazgatója rámutatott, meglehetősen önkényes dolog azt állítani, hogy
a DNS-hez vagy a neurotranszmitterekhez hasonló biokémiai vegyületek inkább
tartoznak a testhez, mint az elméhez. Dr. Pert „információs hálózatként” beszél a
test és elme rendszeréről, az anyag durva szintjéről inkább a tudás finomabb
szintjére helyezve a hangsúlyt.
Vajon van-e egyáltalán bármi okunk arra, hogy elkülönítsük egymástól a testet
és az elmét? Írásaiban dr. Pert szívesebben alkalmaz egyetlen kifejezést e két
dologra, testelmének nevezve őket. Márpedig ha e kifejezés találó, az
egyértelműen azt jelzi, hogy ledőlt egy fal. Minden egyes nappal egyre
nyilvánvalóbbá válik, hogy az elme és a test megdöbbentő módon hasonlít
egymásra. Ma már tudjuk, hogy agyunk szintén képes előállítani az inzulint, ezt
a mindig is a hasnyálmiriggyel társított hormont, ugyanakkor pedig a gyomor is
termel bizonyos „agyi” vegyületeket (például a transzferont vagy a CCK-t).
Ez azt mutatja, hogy a test idegrendszerre, endokrin rendszerre,
emésztőrendszerre és más rendszerekre történő felosztása csak részben helyes,
és hamarosan idejétmúlttá válik. Mára már bebizonyosodott, hogy az egész
testelmét ugyanazon neurokemikáliák befolyásolják. A neuropeptidek szintjén
minden kapcsolatban áll mindennel, következésképpen e területek
különválasztása valójában tudományos tévedés.
A „gondolkodni” képes test nagymértékben eltér az orvostudomány által ma
kezelt testtől. Először is, ez a test nem csupán az agy, de minden egyes, az
üzenetközvetítő molekulákat felvenni képes receptorokat tartalmazó területe,
azaz minden egyes sejtje által tudja, mi történik vele. Ez sok mindent
megmagyaráz a különböző gyógyszerekkel és mellékhatásaikkal kapcsolatban.
Néhány gyógyszernek elképesztően sok mellékhatása van. Ha felütném az orvosi
kézikönyvemet, amely felsorol minden egyes, az orvosok által felírható gyógyszert,
számos oldalon keresztül olvashatnám az úgynevezett kortikoszteroidok
részletezését. A leginkább ismert kortikoszteroid (vagy egyszerűbben csak
szteroid) a kortizon, ám e család összes tagját széles körben alkalmazzák az égési

– 65 –
sebek, az allergia, az ízületi gyulladás, a posztoperatív gyulladások és még vagy
tucatnyi egyéb probléma kezelésére.
Ha az ember nem tudna a receptorterületek létezéséről, roppant különleges
dolognak tartaná a szteroidokat. Mondjuk például, hogy szteroidokat írok fel egy
súlyos arthritisben szenvedő asszonynak. E szerek drámai módon csökkentik az
ízületi gyulladást, ám ezután temérdek furcsa dolog történhet. Lehet, hogy a
beteg elkezd fáradtságra és levertségre panaszkodni, lehet, hogy abnormális
zsírlerakódások jelennek meg a bőre alatt, és az is előfordulhat, hogy a véredényei
olyan törékennyé válnak, hogy a legkisebb fizikai kontaktusra is hatalmas, lassan
gyógyuló zúzódások jelennek meg a testén. De vajon mi kapcsolja össze ezeket a
tökéletesen eltérő tüneteket?
A válaszra a receptorok szintjén lelhetünk rá. A szteroidok a mellékvesekéreg,
azaz a mellékvese tetején található, sárgás réteg bizonyos váladékainak helyére
lépnek, ugyanakkor akadályozzák a mellékvese egyéb hormonjainak, valamint az
agyban elhelyezkedő agyalapi mirigy váladékainak a termelődését is. Beadásuk
után e szteroidok elárasztják a testben található összes, egy bizonyos üzenetre
„figyelő” receptort – és az egyes receptorok telítődése roppant összetett
folyamatokat von maga után. A sejtek sokféleképpen értelmezhetik ezt az
üzenetet, attól függően, hogy mennyi ideig betöltött az adott receptor, és jelen
esetben ez az állapot akár a végtelenségig is fennállhat. (A tény, hogy így más
üzenetek sem jutnak el az adott sejtekhez, éppoly fontos, mint az egyéb belső
elválasztású mirigyekkel fennálló, számos kapcsolat megszűnése.)
A sejtek extrém módon reagálhatnak az adott receptor telítődésére. Hogy egy
példával éljek, olyan ez, mint amikor egy molylepke függ alá egy nyári éjszakán az
ereszről. A hím molylepke feje tetején található bolyhos antenna valójában
egyfajta testen kívüli receptorterület. Amikor leszáll az est, a hím egy közelben
tartózkodó nősténytől érkező jelre vár, aki egy speciális, feromonnak nevezett
molekulát bocsát ki a testéből. A molylepkék parányi lények, és feromonjaik
száma elenyésző a levegő teljes terjedelméhez és a benne keringő hatalmas
tömegű pollenhez, porhoz, vízhez és más élőlények (többek között az ember) által
kibocsátott feromonokhoz képest. Nehezen hihetnénk hát, hogy két molylepke
jelentősebb távolságból is képes kommunikálni egymással.
Ám ha csak egyetlen megfelelő feromonmolekula is landol a hím lepke
antennáján, azonnal megváltozik az állat viselkedése. Molylepkénk sietősen
odarepül a nőstényhez, és bonyolult udvarlási rituáléba kezd a levegőben,

– 66 –
amelyet aztán a párosodás aktusával folytat – és biológiai értelemben véve ezt a
bonyolult viselkedésformát mindössze egyetlenegy molekula váltja ki.
Ha szteroidokat írok fel egy ízületi gyulladásban szenvedő betegnek, az
milliárdnyi molekulára és receptorterületre gyakorol hatást. Ezért van az, hogy a
véredények, a bőr, az agy vagy a zsírsejtek a maguk módján mind reagálnak erre
a gyógyszerre. A kézikönyv szerint a szteroidok folyamatos adagolása hosszú
távon okozhat cukorbajt, csontritkulást, az immunrendszer elfojtását (amely által
a páciens sebezhetőbbé válik a fertőzésekkel szemben, és nagyobb eséllyel alakul
ki nála rákos daganat), gyomorfekélyt, belső vérzést, megemelkedett
koleszterinszintet és számos egyéb problémát is. E mellékhatások egyike akár a
beteg halálához is vezethet, mivel a szteroidok hosszú távú fogyasztása a
mellékvesekéreg összezsugorodását is okozhatja (jó példája ez annak, hogyan
sorvad el egy használaton kívül helyezett szerv). Ráadásul ha túl hamar vonjuk
meg a szteroidokat, a mellékvesének nincs ideje regenerálódni, és a pácienst
semmi sem védi majd a stressz ellen, amelynek káros hatását a mellékvese által
termelt hormonok segítenek csökkenteni. Ha mondjuk a beteg ezután elmegy a
fogorvosához, hogy eltávolíttassa a bölcsességfogát, ez a hagyományos
körülmények között bőven a normális határokon belül lévő stressz e hormonok
hiányában sokkos reakciót is kiválthat nála – azaz akár bele is halhat egy
foghúzásba.
Ha egymás mellé rakjuk ezeket a részleteket, azt látjuk, hogy a szteroidok szó
szerint bármilyen reakciót kiválthatnak. Lehetnek az adott reakció közvetlen okai
vagy csak az első dominók a sorban – a páciens számára vajmi kevés
jelentőséggel bír e különbség. Számára nincs különbség a szteroidok által okozott
és a „valódi” csontritkulás között, és ugyanez igaz a depresszióra, a cukorbajra
vagy akár a halálra is. Mindezen dolgokat akár egyetlen hírvivő is okozhatja.
Valójában nem is létezik olyasmi, hogy egyetlen hírvivő, mivel minden
üzenetközvetítőnk egy-egy szál a test intelligenciaszövetében, és ha az egyiküket
megérintjük, abba az egész háló beleremeg.
Tisztában vagyok azzal, hogy ezen okfejtés hatására sokkal veszélyesebbnek
tűnnek a gyógyszerek, mint azt korábban gondoltuk, még akkor is, ha olyan
korban élünk, amikor az emberek az orvosi katasztrófák megszállottjaivá váltak.
Eddig sokkal korlátozottabb fogalmaink voltak a mellékhatásokról – azt hittük, a
mellékhatás egy kis keserű íz az édes mellett, olyan, mint a rózsával együtt járó
tövis vagy a bor okozta másnaposság. Azonban a mellékhatások a test által

– 67 –
kigondolni képes bármilyen jelenségek formájában megnyilvánulhatnak. A
komolyabb károsodásokkal szemben általában védettséget élvezünk, mivel az
emberi test bizonyos korlátozott keretek között reagál az őt ért hatásokra, azaz ha
valaki például aszpirint vesz be, annak esetleg bevérzik kissé a gyomra, de nem
fog szívrohamot kapni. Azonban testünk minden egyes sejtje hatalmas
mozgásszabadsággal bír, mert minden sejtünk tudatos lény, és pontosan érti a
körülötte lévő világot, a kézikönyvem pedig csupán az eddig megtapasztalt
mellékhatásokat taglalja.
Nemrégiben olvastam egy belgyógyász történetét, akit teljességgel összezavart,
amikor az egyik, a hetvenes évei vége felé járó férfi betege hirtelen elkezdett
paranoiás módon viselkedni. A férfit megszállta a gondolat, hogy be fognak törni a
házába, ezért vásárolt egy pisztolyt, és a párnája alá rejtette. Az egyik éjjel aztán
halálra rémítette a feleségét, amikor hajnali háromkor egyszer csak kipattant az
ágyból, fegyverrel a kezében lerohant a lépcsőn, és vadul keresni kezdte a szerinte
minden szék mögött ott rejtőző betörőket. Mivel az asszony felismerte, hogy
férjének veszélyes hallucinációi vannak, azonnal elvitte őt az orvosukhoz. A beteg
korábban semmiféle mentális zavarban nem szenvedett, és kizárólag a
szívritmusa szabályozására szedett gyógyszereket, így életkorát figyelembe véve,
szinte elkerülhetetlennek tűnt, hogy az orvos Alzheimer-kórt diagnosztizáljon
nála.
A belgyógyász azonban felkért egy neurológust, hogy tekintse meg a beteg CT-
vizsgálatának eredményét. A felvételen semmiféle abnormális dolog nem látszott,
az ideggyógyász azonban fogadni mert volna, hogy a férfi a gyógyszerek miatt
hallucinál. A belgyógyász bár harmincéves, többek között tanárként folytatott
praxisa alatt hallott már arról, hogy az általa felírt gyógyszerek akár ilyen
mellékhatásokkal is járhatnak, még soha nem találkozott ezzel a jelenséggel.
Ennek ellenére csökkentette a digitálisz adagját, és a páciens viselkedése tíz
napon belül normalizálódott. Meglehetősen rémisztőnek tűnik, hogy egy ennyire
specifikus szívgyógyszer elmebajt okozhat. Ha ugyanez a jelenség néhány
évtizeddel korábban következett volna be, amikor a kézikönyvek még nem
említették az efféle bizarr mellékhatásokat, egyetlen orvos sem gondolta volna,
hogy a gyógyszerek váltják ki a hallucinációkat; és az adott belgyógyász még így is
csak azután hitte el a dolgot, hogy átfogó vizsgálatok segítségével minden más
lehetőséget kizárt.

– 68 –
 Ez az eset megtanít bennünket arra, hogy az ember soha nem tudhatja, hogyan
és hol gondolkodik a test. Teljesen elképzelhető, hogy a beteg szíve megőrült –
értve ez alatt azt, hogy „felborította az első dominót”, és paranoiás rohamokat
váltott ki. Az agyban és a szívben számos ugyanolyan receptorterület található, és
ami még ennél is fontosabb, azonos a DNS-ük, ami azt jelenti, hogy a szív sejtjei
viselkedhetnek úgy, mint az agy, a máj vagy bármely egyéb szerv sejtjei. Néha
előfordul, hogy nyitott szívműtétek után a páciensek pszichotikus rohamoktól
szenvednek, és hallucinálni kezdenek. Megesik, hogy azt hiszik, kis zöld
emberkék masíroznak fel-alá a lepedőn, és mindezt az okozza, hogy az agyban
fellépő oxigénhiánytól kábán fekszenek az intenzív osztály üres sterilitásában –
legalábbis ez a jelenség hivatalos orvosi magyarázata. Vagy talán előfordulhat,
hogy ilyenkor maga a szív hallucinál? Pusztán a műtét által kiváltott trauma is
arra késztetheti a szívet, hogy azt higgye, felborult a valóság, és ezt az információt
az agyba is eljuttassa.

A neurotranszmitterek, a neuropeptidek és a különféle hírvivő molekulák

felfedezése nagymértékben kitágította az intelligenciáról alkotott képünket. Ha
azonban minden egyes sejt végtelen számú üzenetet küldhet és fogadhat, akkor
az is egyértelmű, hogy egyszerre mindig csupán egy kis hányaduk aktiválódik. De
vajon ki vagy mi ellenőrzi ezeket az üzeneteket? Ez bizony veszélyes kérdésnek
tűnik. Egy kémiai laboratóriumban a kísérletek kezdetekor automatikusan
bekövetkeznek az adott reakciók; itt minden csak a vegyszerek összekeverésén
múlik. Valakinek azonban először le is kell vennie a polcról ezeket a
vegyszereket...
Az orvostudomány rendszerint szívesen figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy
ugyanez igaz az emberi test esetében is. Most már látjuk, hogy a rendelkezésükre
álló több ezer biokémiai anyag birtokában a sejteknek nem csupán ki kell
választaniuk, és össze kell keverniük közülük néhányat, majd elemezni az
eredményeket – először is elő kell állítaniuk az adott vegyületeket, és ezernyi új
módot kell találniuk arra, hogy új molekulákat alkossanak meg a maroknyi
alapvető elemből, a szénből, a hidrogénből, az oxigénből és a nitrogénből. Ehhez
pedig az elme közreműködésére van szükség. Tehát a neuropeptidek történetének
következő fejezetével végre elérkeztünk a világlátásunkban bekövetkező drámai
változáshoz. Az elme, a tudomány történetének során most először, végre kapott
egy jól látható emelvényt, amelyre felléphet. Korábban a tudomány azt állította,

– 69 –
hogy fizikai természetű gépezetek vagyunk, akik valahogy megtanultunk
gondolkodni, mára azonban kezd világossá válni, hogy alapvetően gondolatok
vagyunk, amelyek megtanulták, hogyan hozzanak létre egy fizikai természetű
gépezetet.

5. Az emlékezet kísértetei
Bostoni irodámban nemrégiben felkeresett egy fiatal, a húszas évei végén járó nő,
aki többek között modellként keresi a kenyerét. Miután éveken keresztül
igyekezett titokban tartani a tényt, hogy súlyos étkezési rendellenességben
szenved, a családjának végül sikerült rávennie, hogy kérjen segítséget. A lány
kamaszkora óta saját alakjának megszállottja volt, és az idők során aggodalma
egyre abnormálisabb mértéket öltött, míg végül aztán anorexia nervosává és
bulimiává fejlődött.
Ahogy elnéztem ezt a vonzó és okos, látszólag teljesen normálisnak tűnő fiatal
nőt, egy percig sem ringattam magam abba a hitbe, hogy egyszerűen megoldjuk
majd a problémáját. Az elmúlt években lefolytatott kiterjedt kutatások és a
témának szentelt publicitás ellenére mind az anorexia, mind a bulimia továbbra
is meglehetősen rejtélyes kór maradt. Vajon miért van az, hogy számos fiatal nő,
akik közül sokan iskolázottak és jó anyagi háttérrel rendelkező családból
származnak, ilyen ellenőrizhetetlen, irányíthatatlan megszállottságot alakítanak
ki az étkezéssel és a testsúlyukkal kapcsolatban? Az anorexiások rettegni
kezdenek az ételektől és az étkezéstől, és merev, rituális viselkedési mintákat
kényszerítenek önmagukra, aminek következtében önkéntes éhezésre ítélik
magukat, letagadván, hogy már így is túl vékonyak – és ez akár a halálukat is
eredményezheti.
A másik betegség, a bulimia az anorexiától függetlenül, de akár azzal együtt is
jelentkezhet – ahogyan az az említett hölgy esetében is történt. A bulimia esetén
az ételektől való félelem bizarr fordulatot vesz, és dőzsölésbe csap át. A
bulimiások gyakran hatalmas mennyiségű ételt fogyasztanak el titkos
„tivornyáikon” – ez általában kétezertől ötvenezerig terjedő kalóriamennyiség
bevitelét jelenti egyetlen étkezés alkalmával. (Tájékoztatásul: kétezer kalóriányi
étel egy egész napra elegendő egy életerős, hetven kilogramm súlyú embernek.)
Aztán kihányják ezt a rengeteg ételt, rettenetesen megterhelve ezzel az
emésztőrendszerüket és testük egészét is.

– 70 –
 A szóban forgó hölgy betegsége már olyan méreteket öltött, hogy a lány
mindennap hányt, hogy megőrizze a munkájához szükséges „normális”, bár
továbbra is meglehetősen alacsony testsúlyát. Mint elmondta, már az édességek
puszta látványára is kiverte a hideg veríték, és vadul kalapálni kezdett a szíve.
Mivel különlegesen intelligens teremtés volt, figyelmesen végighallgatott, amikor
elmondtam neki, hogy betegsége a hibás énképében gyökerezik. Mivel
társadalmunk a karcsúság megszállottja, számos nő igyekszik idomulni egy olyan
külső énképhez, amely egyszerűen nem felel meg fizikai felépítésének. Az adott
esetben azonban nem arról volt szó, hogy a lány azt mondta volna magának:
„karcsúnak kell lennem” – ő azt mondogatta: „soha nem leszek elég karcsú”.
Hogy megérthessük e paradox betegséget, sutba kell hajítanunk az elmét és a
testet különálló dolgokként kezelő szemléletmódot, és egyetlen rendszerben, a
„testelmében” kell gondolkodnunk. Az étkezési rendellenességek holisztikus
betegségek, azaz pontosan a holisztikus egészség kegyetlen ellentétei. Az anorexia
esetén a torz gondolat, miszerint „karcsúbbá kell válnom”, egyfajta rosszindulatú,
megfoghatatlan kísértetként hatalmasodik el a testelmén.
Egy egészséges embernek keményen kellene küzdenie, hogy éheztesse önmagát –
miután a test túljut egy bizonyos ponton, az éhségérzet jelei minden más
üzenettel szemben elsőbbséget élveznek a testelmében, míg végül
ellenállhatatlanná nem válik az étel iránti vágy. Az anorexiásoknál azonban
pontosan a dolog ellenkezője történik: az étkezés elkerülésére irányuló kényszer
válik ellenállhatatlanná.
Ahogy elmondtam ezt, a fiatal nő szomorúan rám nézett, és azt suttogta:
– Szóval tényleg léteznek kísértetek, igaz?
Egy pillanatra mélységesen megdöbbentem, de aztán azt válaszoltam:
– Igen, léteznek, de el is lehet űzni azokat.
Valójában az emlékezet egy kísértetéről beszéltünk, azaz egy, a páciens testében
elraktározódott emlékről. Az emlékezet roppant elvont dolognak tűnik, az ételek
ellenben nagyon is konkrétak. Jelen esetben azonban az adott emlékezet
kifejezetten valóságos volt. Az, hogy valaki kényszeresen sovány vagy éppen
kényszeresen kövér, elsősorban nem azon múlik, mennyi ételt fogyaszt – és ez az
anorexiánál kevésbé bizarr esetekben is igaz. Az elhízást évszázadok óta
jellemhibának tartják: a vallásos korszakokban ezt nevezték a falánkság
bűnének. E megnevezés arra utalt, hogy ha a kövér emberek elég erősek

– 71 –
lennének, némi önfegyelemmel éppoly karcsúak lehetnének, mint a többi ember –
egyszerűen csak kevesebbet kellene enniük.
Ma már általánosan elfogadott az a tény, hogy a krónikus elhízás esetén a diéta
nem oldja meg a problémát (éppúgy, ahogy az ellenkező véglet esetén sem jelent
megoldást az, ha az anorexiás személyt teletömjük étellel), mivel a kövér emberek
agya gyakorlatilag ellenállhatatlan erővel ragaszkodik a túlzásba vitt étkezéshez.
Hogy mi váltja ki az ilyen üzeneteket, és hogyan fordítsuk vissza őket, nem
tudjuk. Ha nem sajátítanak el egyfajta roppant mélyen gyökerező önkontrollt, az
elhízott emberek akár egész életük során igyekezhetnek diétára szorítani
magukat, ám ezáltal az önpusztító taktika által csak tovább súlyosbítják mentális
zavaraikat. Agyuk például egy öt kilogrammos súlyveszteséget már éhségként
érzékel, és az ezt követő étkezések alkalmával mindaddig küldi az étel felvételére
késztető üzeneteket, amíg az illető legalább hét és fél kilót fel nem szed, két és fél
kilós biztonsági tartalékot képezve a következő „éhínség” idejére. Az elhízott
emberek akár azon diéták alatt is hízhatnak, amelyek során az alapvető
anyagcsere fenntartásához éppen elegendő kalóriamennyiségen túl semmit sem
vesznek magukhoz, mert agyuk gyakorlatilag képes úgy megváltoztatni a
metabolizmusukat, hogy a kalóriák zsírként raktározódjanak el testükben,
ahelyett hogy üzemanyagként elégetné őket.
Senki nem tudja, miért van az, hogy az intelligencia ennyire tehetetlen, és nem
képes megváltoztatni ezt az eltorzult énképet. Ez a kísértet annál erősebbé válik,
minél keményebben küzdünk ellene. Bár az anorexiás személyek állhatatosan
tagadják, hogy bármilyen problémájuk lenne, ha az orvos egyértelműen rámutat
a betegségükre, mély szakadék keletkezik testelméjükben: a rendszer egyik fele
azért küzd, hogy megőrizze az ésszerűségét, a másik fele azonban tovább folytatja
e vadul irracionális jelek kibocsátását.
Egyszer egy egész órát töltöttem azzal, hogy igyekeztem tanácsot adni egy, a
harmincas éveiben járó anorexiás asszonynak, aki alig volt harmincöt kiló, és
miután ezzel a súllyal életet adott gyermekének, rohamos fizikai hanyatlásnak
indult (az anorexiás személyek 10 százaléka lassan éhen hal, vagy a hiányos
táplálkozás egyéb következményei által veszti életét). Az ő esete különösképpen
groteszk volt, mivel páciensem kedvenc foglalatossága az volt, hogy hatalmas,
olasz családjára főzött, rendszeresen legalább egy tucatnyi fivére, nővére,
unokatestvére, nagynénje és nagybátyja számára készítve a pastát.

– 72 –
 Beszélgetésünk mindaddig hátborzongatóan ésszerű mederben folyt, míg az
asszony hirtelen fel nem csattant:
– Tényleg azt hiszi, hogy ezzel a dumával majd rávesz, hogy többet egyek?
Tökéletesen értem, miről van szó, de ez átkozottul semmit sem segített rajtam.
Hagyjon engem békén, érti, nekem egyszerűen így kell étkeznem, és kész.
Leplezetlen ellenségességgel meredt rám.
– Mondja csak, hány embert gyógyított ki a dohányzásból azzal, hogy
beszélgetett velük? Ezek az emberek pontosan tudják, mit tesz velük a nikotin, és
ismerik a tüdőrák meg a hasonló dolgok veszélyét. Semmit sem segít rajtuk, ha
csak beszél nekik, és ezzel nekem sem fog segíteni.
Éreztem a szavaiból áradó kétségbeesés és gyűlölet hideg, majd forró hullámait.
Milyen borzalmas is lehet e két érzelem groteszk, mérgező hálójában vergődve
élni!
– A valódi kérdés nem az, hogy képes vagyok-e segíteni Önön, nemde? –
mutattam rá, miután lecsillapodott a dühe.
– A kérdés az, vajon Ön képes-e segíteni önmagán.
Az asszony kezdett némileg megenyhülni, én pedig szelíden hozzátettem:
– Tudja, nem engem bánt azzal, hogy nem eszik. Valójában senkit nem bánt
ezzel, csak egy Önben élő képet. És pontosan emiatt olyan nehéz a dolog, mind
Önnek, mind nekem mint orvosnak.
A történet nem ért azonnali boldog véget. A páciensnek nyilvánvalóan igaza
volt, amikor úgy vélte, tökéletesen felesleges a betegségéről beszélnünk. Továbbra
is roppant ellenséges és zavarodott maradt, és csak remélni tudtam, hogy talán
segíthet rajta, ha csatlakozik egy anorexiásokból és bulimiásokból álló terápiás
csoporthoz. Hogy képes legyen elűzni emlékezete kísértetét, el kell jutnia arra a
szintre, ahol ez a kísértet lakozik. Míg a kísértet nem távozik, a hozzá hasonló
páciensek nem érzik úgy, hogy betegek lennének – mivel azonosak a
betegségükkel.
Ez utóbbi mondatot szó szerint értem. Hiszen vajon mi is történik az emberrel,
ha mondjuk, megpillant egy kígyót, és félreugrik az újából? A rémült gondolat:
„Vigyázz, kígyó!”, pontosan ugyanabban a pillanatban jut el az elméjébe, amikor
az adrenalin ugrásra készteti. Általában olyan szorosan kapcsolódik egymáshoz a
gondolat és a cselekvés, hogy a tudatos gondolatnak még csak arra sincs ideje,
hogy kimondja ezeket a szavakat – az ember csak meglátja a kígyót, és már ugrik
is. Azaz nem áll rendelkezésünkre olyan terület, ahol éket verhetnénk a gondolat

– 73 –
és a cselekvés közé. Az anorexiás személyek esetében már maga az étel látványa
kiváltja az undor hullámát. Lehetséges, hogy egy friss cipó látványa és szaga azt
a gondolatot váltja ki: „Fuj, ezt képtelen vagyok megenni”, miközben felfordul a
gyomruk, kiszáradnak a nyálmirigyeik, és az egész emésztőrendszer megtagadja a
működést.
Ez természetesen egy torz reakció, ám mivel az adott gondolattal egyidejűleg
következik be, lehetetlen éket verni a kettő közé. Az ilyen esetekben az
úgynevezett „intelligencia-impulzus” lép működésbe, azaz az adott gondolat és a
hozzá tartozó molekula oly szorosan kapcsolódik egymáshoz, akár egy érme két
oldala. Ha ez az impulzus egyszer elindult, már nem fordítható vissza a folyamat.
A gondolat egy a molekulával, a molekula pedig egy a gondolattal. Amikor
működésbe lép, ez az impulzus képezi a páciens teljes belső valóságát. Amikor az
anorexiás személyek undorodnak az ételtől, csakis ez a reakció van jelen bennük
(legalábbis az adott pillanatban), azaz ők maguk válnak a saját betegségükké.
Ugyanez elmondható az ételt visszautasítani igyekvő, elhízott személyekről vagy a
következő cigarettának ellenállni próbáló dohányosokról és így tovább.
Ha már megszületett bennünk egy gondolat, képtelenek vagyunk
megváltoztatni azt – a páciens egész belső küzdelme tökéletesen hibavaló.
Azonban az intelligencia-impulzusnak a gondolaton és az adott molekulán kívül
van még egy harmadik összetevője is, ez pedig nem más, mint az úgynevezett
láthatatlan komponens: a csend. A többi emberhez hasonlóan az anorexiások
gondolatai is egy, a gondolat síkjánál mélyebben található területről származnak;
és ez az a hely, ahol rálelhetnek a gyógyulásra.
Az anorexiában szenvedő személyek rettegett felismerése, miszerint „Én magam
vagyok a saját betegségem”, talán igaz ugyan, ám mégsem ez a végső igazság. Ha
a páciens képes túlhaladni és kívülálló módjára szemlélni a kényszereit, elmúlik
a betegsége. Ha csendes megfigyelővé válik, megszabadulhat a kísértetétől.
Arkhimédész azt mondta, ha lenne egy elég hosszú emelője, és egy fix pontja,
kimozdíthatná tengelyéből a Földet – és feltételezhetően arra gondolt, hogy ennek
a fix pontnak valahol a külső világűrben kellene lennie. Az anorexiás embereknek
szintén egy hasonló helyre van szükségük, az emberi lények azonban a saját
belső terükre vannak korlátozva. Senki sem rendelkezik egy tartalék
idegrendszerrel arra az esetre, ha az elsőbe különös gondolatok fészkelnék be
magukat. Szomorú, de így van: nem áll rendelkezésünkre semmiféle külső tér.

– 74 –
Bár általában nem vagyunk tudatában, erősen alapozunk arra a feltételezésre,
hogy gondolataink a megfelelő kémiai reakciókat indítják be testünkben; elménk
és üzenetközvetítő molekulái automatikus és tökéletes kapcsolatban állnak
egymással. Ám ez a folyamat meg is hibásodhat, és az így fellépő „üzemzavar”
olyan, mintha egyszerre két, egymásnak ellentmondó program futna egy
számítógépen: ha a bemenő adat zavaros, nincs mit csodálkoznunk azon, hogy a
végeredmény, azaz a testünk is károsodást szenved. Jó példa erre az egyik
legkétesebb gyógyszer, a válium esete.
A válium a benzo-diazepin nevű, nyugtatóként és altatóként egyaránt használt
vegyületek családjába tartozik. A maguk idejében e vegyületeket forradalmi
újdonságokként üdvözölték, mivel elődeiknek, a barbiturátoknak számos
árnyoldaluk volt: függőséget okoztak; mivel blokkolták az úgynevezett REM-fázist
(azaz az alvás álmodással járó szakaszát), fogyasztóiknak csak rossz minőségű
alvásban volt részük; túladagolásuk pedig végzetes következményekkel járhatott.
A válium és rokonai ugyanakkor jobb alvást és enyhébb „másnaposságot”
eredményeztek, sokkal nehezebb volt túladagolni őket, és kezdetben úgy tűnt,
függőséget sem okozhatnak. Hihetetlen népszerűségének csúcsán állítólag az
Egyesült Államokban felírt gyógyszerek egynegyedét a válium tette ki.
Ma már tudjuk, hogy a válium addiktív, alvászavarokat okoz (mivel zavarja a
mély, álom nélküli alvás harmadik, illetve negyedik fázisát), és a túl sokáig tartó
használat után súlyos megvonási tünetek léphetnek fel. Ha az ember szemügyre
veszi a sejtfalakon található receptorokat, semmi meglepőt nem talál ebben, mivel
a válium a test saját neuronvegyületeinek kiszorítása és az adott receptorok
telítése által fejti ki hatását. Ez a beavatkozás talán még előnyös is lehetne, ha
pusztán a szorongásért felelős neuropeptideket, az úgynevezett
oktádneuropeptideket szorítaná ki, ám e gyógyszernek nem csupán nyugtató
hatása van: a válium az egész idegrendszer működését megzavarja. Ráadásul
nemrégiben felfedezték, hogy ez a szer az immunrendszer monocitáit is vonzza.
Azaz miközben az orvos egy általa altatónak vagy nyugtatónak tartott gyógyszert
ír fel a betegének, azzal ugyanakkor befolyásolja a páciens immunrendszerét is,
további, a receptorok szintjén jelentkező zavarokat idézve elő.
Senki nem tudja, vajon ez a gyógyszer okozott-e bármilyen ilyen jellegű
károsodást, javarészt azért, mert az immunrendszerrel kapcsolatos felfedezések
még túl frissek. Minden valószínűség szerint fel fogjuk ismerni, hogy a természet
már ellátta testünket a válium pontos belső megfelelőjével, ami azt jelenti, hogy

– 75 –
csak ügyetlenül igyekeztünk létrehozni valamit, ami már amúgy is létezik –
ráadásul szinte tökéletes formában. Ha felteszem magamnak a kérdést, vajon
tetszik-e nekem az ötlet, hogy ugyanezt a vegyületet juttassam be az
immunsejtjeimbe mindennap, ráadásul olyan meggondolatlan módon, ahogy a
váliumot osztogatták harminc éven keresztül betegek millióinak (elsősorban
nőknek), nem kell sokáig törnöm a fejem a válaszon.
Az immunsejtek minden egyes receptora jó okkal létezik: a sejtek arra
használják őket, hogy precízen gondolkodjanak, cselekedjenek és reagáljanak
általuk bizonyos történésekre. Mi, emberek ugyanazzal a két szemünkkel látjuk
az egész világot, a sejtek viszont úgymond minden egyes szükséges dolgot más és
más szemmel látnak. Másként fogalmazva, ha egy adott receptor folyamatosan be
van töltve, az bizonyos dolgokra vakká teszi a sejteket. Amikor a rákos
megbetegedések (különösen az emlőrák) gyakorisága egyre nő, meglehetősen
veszélyes dolognak tűnik ismeretlen üzeneteket küldeni az immunrendszernek.

A mentális zavarok kezelésében napjainkban zajló „kémiai forradalom”

ugyanolyan csodálatos dolognak tűnik, amilyennek a válium tűnt harminc évvel
ezelőtt. Az orvosok széles körben adnak pácienseiknek az elmét befolyásoló,
úgynevezett pszichotrop gyógyszereket, hogy megszüntessék betegségük szemmel
látható tüneteit, főleg a depressziót, a mániás szakaszokat és a hallucinációkat.
E tünetek gyakran enyhülnek is, sőt néha egészen drámai javulás tapasztalható
a betegek állapotában, bár sok páciens képtelen elviselni a gyakori
mellékhatásként fellépő, mentális tompaságot és kimerültséget (bár nemcsak
ilyen egyszerű mellékhatások jelentkezhetnek: bizonyos antidepresszánsok
hatására a depresszió az első hetekben kifejezetten súlyosbodhat, vagy vad,
mániás fázisba csaphat át).
Az elmezavarok gyógyszeres kezelésének ellenzői „kémiai lobotómiának” nevezik
ezen eljárásokat, és azt a vádat hozzák fel ellenük, hogy megfosztják a
pácienseket emberi méltóságuktól. Kétségtelen tény, hogy jó néhány gyógyászati
intézményben (különösen a nagy, ámde nem kielégítő személyzettel rendelkező
közkórházakban) helytelen módon alkalmazzák e gyógyszereket. A
pszichotropikus szerek helyes dózisának megállapítása, a beteg „behangolása”
roppant körültekintő vizsgálatokat igényel, és számos rémtörténetet hallani olyan
betegekről, akik annyira rosszul reagáltak a nekik felírt gyógyszerekre, hogy a
kezelés folytatása helyett inkább öngyilkosságot követtek el. Az e téren elért

– 76 –
sikerek azonban azt jelzik, hogy a gyógyszeres kezelés mind a skizofrénia, mind a
depresszió gyógyítására alkalmazható – vagy legalábbis valamikor a jövőben
alkalmazható lesz.
Egyelőre azonban még egyetlen skizofrén személy sem gyógyult meg kizárólag
kémiai eszközök által. Azért van ez így, mert a normalitás még nem egyenlő azzal,
hogy valakinek nincsenek hallucinációi. Ha elnyomjuk egy skizofrén személy
bizarr vízióit, vagy elnémítjuk a fejében felhangzó, különös hangokat, nem egy
normális emberrel, hanem egy üres kagylóhéjjal állunk majd szemben. A
dopaminszint megváltoztatása – még ha a jövőben ezt a jelenleg alkalmazottaknál
százszor jobb módszerek segítségével is tesszük – még nem vezet gyógyuláshoz.
Ennek okát abban a leckében kell keresnünk, amelyet maguk a
neurotranszmitterek tanítottak meg nekünk: hiszen minden egyes kémiai áttörés
esetében szembe kell néznünk egy kémiai korláttal is.
A jó hír a neurotranszmitterekkel kapcsolatban az, hogy anyagi természetűek.
Egy gondolatot, legyen akár épelméjű, akár tébolyodott, roppant nehéz
megragadni, mivel olyannyira nehezen megfogható; a gondolatokat nem lehet
látni vagy megérinteni. A neurotranszmitterek azonban nyilvánvalóan
kézzelfoghatóak, még ha roppant parányiak és gyakran rövid életűek is. A
neurotranszmitterek feladata az, hogy megfeleljenek a gondolatainknak, erre
pedig csakis akkor képesek, ha molekuláik éppoly rugalmasak, mulandóak,
megfoghatatlanok, változékonyak és nehezen érzékelhetőek, akár maguk a
gondolatok.
Az efféle rugalmasság egyfajta csoda, de ugyanakkor átok is, mivel szinte
áthághatatlan akadályokat emel elénk. Egyetlen ember által készített gyógyszer
sem képes utánozni ezt a rugalmasságot, és ez belátható időn belül nem is lesz
másképp. Egyetlen gyógyszer sem alkalmazkodik a gondolatainkhoz. Elég csak
egyetlen pillantást vetnünk a receptorok szerkezetére, hogy nyilvánvaló váljék
számunkra ez a tény. A receptorok nincsenek helyhez kötve: meglehetősen
pontos képet kapunk róluk, ha apró, a sejt mélyéből a felszínre bukkanó
tavirózsalevelek formájában képzeljük el őket. A tavirózsához hasonlóan a
receptorok gyökerei is a mélybe nyúlnak, egészen a DNS-t rejtő sejtmagig. A DNS
rengeteg, sőt valószínűleg végtelen számú különféle üzenetet küld a test többi
részébe, következésképpen folyamatosan új receptorokat növeszt, és indít útnak a
sejtfal felé. A receptoroknak nincs meghatározott számuk vagy meghatározott
helyük a sejtfalon, és valószínűleg bármilyen üzenet vételére behangolódhatnak.

– 77 –
Előfordulhat, hogy a sejtfalon éppoly kevés ilyen tavirózsalevelet találunk, akár
egy befagyott tavon, de az is megtörténhet, hogy úgy dúskál bennük, mintha
éppen június közepét írnánk.
A receptorokkal kapcsolatban csak egyetlen dolog állandó, mégpedig a
kiszámíthatatlanságuk. A tudósok például nemrégiben felfedezték, hogy a
depresszióban szenvedő személyek agyában abnormális mennyiségben termelődik
az imipramin nevű neurotranszmitter. Amikor megvizsgálták az imipramin
receptorok eloszlását, megdöbbenve tapasztalták, hogy azok nem csak az
agysejteken, de a bőrsejteken is megtalálhatóak. Vajon miért állít elő egy bőrsejt
egy „mentális molekulához” illő receptorokat? És mi közük van e receptoroknak a
depresszióhoz?
E kérdésre elfogadhatónak tűnik az a válasz, hogy a depressziós személyek
testük minden egyes részében depressziósak; úgymond szomorú az agyuk, a
bőrük, a májuk és így tovább. (Hasonló ez ahhoz, mint amikor a nyugtalanságra
panaszkodó pácienseken végzett vizsgálatok azt mutatták ki, hogy az ilyen
betegek agyában és mellékveséjében szokatlanul magas az epinefrin és a
norepinefrin koncentrációja, és ugyanez elmondható volt az illetők vérlemezkéire
is – azaz a pácienseknek még a trombocitáik is nyugtalanok voltak.)
Roppant kiábrándító lehetett az orvosok számára, amikor felismerték, mennyire
összetetté kezd válni ez az egész dolog. A skizofrénia, a depresszió, az
alkoholizmus, a kábítószer-függőség és egyéb rendellenességek gyors
meggyógyításába vetett reményeik a hetvenes évek közepére mind
szertefoszlottak – és mindez alig néhány évvel azután történt, hogy 1973-ban
először sikerült izolálniuk az eredeti endorfinvegyületet. Ma, amikor már kezdjük
sejteni, milyen rugalmasak is valójában az üzenetközvetítő molekulák, úgy tűnik,
nagyobb akadály tornyosul elénk, mint valaha.

Ha elgondolkodom ezen a problémán, fel kell tennem magamnak egy jóval

mélyebb kérdést is: vajon képesek-e a gyógyszerek elűzni az emlékezet
kísérteteit? Saját tapasztalatom azt mondatja velem, hogy nem: túl sok,
gyógyszerekkel „meggyógyított” depressziós beteget láttam, akik továbbra is
egyfajta tompa, beteges érzést árasztottak magukból. Ahelyett, hogy a
gyógyszerekben bíznánk, először is azt kell kiderítenünk, hogyan kerültek ezek a
beteg emlékek a páciens kémiai rendszerébe. Hiszen e nem anyagi természetű

– 78 –
emlékek jelenléte teljesen nyilvánvaló; lehet, hogy éppen egy adott molekulát
lovagolnak meg, de a létük nem ettől függ. Jó példa erre a következő eset.
Walter a hatvanas évek Bostonjának utcáin nőtt fel, így alaposan kijutott neki
az akkoriban a környékre költöző feketéket fogadó gyűlöletből. Hogy
elmeneküljön a gyűlölet és az őt egész életében üldöző nincstelenség elől, belépett
a seregbe, és hat hónap múlva már Vietnamban találta magát. Harcolt, és túlélte
a háborút, ám amikor két évvel később leszerelt, már a heroin fogságában
vergődött – ezt a szert számos katona használta, hogy elviselhetőbbé tegye a
háborút. Jó néhány katonával ellentétben Walternek a leszerelése után sem volt
semmi oka arra, hogy felhagyjon a kábítószer-fogyasztással, míg végül a
rendőrség elkapta, a bíróság pedig kórházi elvonókúrára ítélte. Ilyen körülmények
között ismertem meg őt.
Az elsődleges célunk az volt, hogy méregtelenítsük Walter szervezetét. A dolgok
bevett rendje az lett volna, hogy ezután egyszerűen kilép az ajtón, és visszatér az
utcára, ám kórházi tartózkodása alatt egyre gyakrabban kerestem fel őt, és
egyértelművé vált számomra, hogy kivételes emberrel van dolgom.
Kétségbeesettsége ellenére is úgy tűnt, hogy még nem emésztette fel teljesen a
belsejében tomboló erőszak, és bátran harcolt rossz szokása ellen. Barátságot
kötöttünk, és örömmel láttam az előrehaladását: egy évvel a kúra után továbbra
is fix állása volt, és boldogan mesélt nekem normális életéről, amire mindig is
vágyott, és amit olyannyira szeretett.
Aztán valami egészen különös dolog történt. Egy nap Walter autója elromlott,
így hónapok óta először kénytelen volt metróval munkába menni. Felszállt a
dorchesteri járatra, ahol öreg, zörgő és sivító vonatok közlekednek. Egyszerűen
gyűlölte ezt a zajt, de képtelen volt figyelmen kívül hagyni a zörejeket, ráadásul
július volt, és a ventilátor sem működött. Csak néhány percet töltött el a forró,
fojtogató levegőjű kocsiban, de máris elviselhetetlennek találta a dolgot. Először
csak kellemetlenül érezte magát, aztán egyre zaklatottabb lett, és mire leszállt,
valami egészen vad és irracionális érzés lett úrrá rajta, amely ellen semmit sem
tudott tenni. Amikor két nappal később találkoztunk, Walter már újra a heroin
rabja volt, és ez alkalommal szinte semmi hajlandóságot nem mutatott feladni
szenvedélyét.
Vajon mi történt ezzel az emberrel? Erre a „metróbalesetre” egyszerűen nem
létezik kielégítő kémiai magyarázat. Elképzeltem, amint ott állt hajszálcsíkos
öltönyében, magabiztosan élve az új életét, ám aztán fel kell szállnia ugyanarra a

– 79 –
metróra, amelyen még zavaros, drogfüggő korában utazott. Múltja hirtelen
visszatért az emlékezet valamely álnok kerülőútján, és magával hozta a
heroinéhséget is. De vajon hol rejtőzött ez a vágy az elmúlt egy évben? Úgy tűnik,
valamilyen, az orvostudomány által még csak mostanában vizsgált módon a
sejtek emlékei túlélhetik magukat a sejteket.
Egy adott ponton a testelmében valahogy összeáll két dolog: egy darabka
információ és egy darabka anyag. Az információ élettartama meghaladja a vele
társuló anyagét, és ahogy a szén-, oxigén-, hidrogén- és nitrogénatomok
vándormadarakként keresztülörvénylenek a DNS-ünkön, csak azért pihenve meg
egy-egy percre, hogy aztán újra továbbálljanak, az anyag megváltozik, ám
valahogyan megmarad egyfajta szerkezet, amely csak a következő atomokra vár.
A DNS valójában soha egy milliméter ezredrészével sem mozdul el a maga precíz
struktúrájában, mivel mind a hárommillió genom – azaz a DNS-ben található
információegység – emlékszik arra, minek hol van a helye. E tény alapján fel kell
ismernünk, hogy az emlékezet nyilvánvalóan állandóbb az anyagnál. Akkor hát
mi is vajon egy sejt? Nem más, mint egy emlék, amely némi anyagot épített maga
köré, egy sajátságos mintát hozva létre ezáltal. Testünk csupán az a hely, amelyet
az emlékezet az otthonának nevez.
Bár a kémiai intelligenciáról jelenleg ismert információk fényében nehéz vitába
szállni e konklúzióval, az orvostudomány mégis makacsul tagadja ezt a
következtetést. Például általánosan elterjedt az a hit, miszerint az alkohol, a
dohányzás vagy a kábítószerek rabságában szenvedő emberek egyfajta „kémiai
függőségben” szenvednek, azaz a sejtjeik „rákaptak” az adott anyagokra. Ha
azonban megvizsgáljuk a test biokémiai folyamatait, azt tapasztaljuk, hogy a
heroin vagy a nikotin pontosan ugyanolyan receptorokat tölt be a sejtfalakon,
amilyenekkel mindannyian rendelkezünk, azaz a szenvedélybetegeknek
nincsenek abnormális „éhséget” tanúsító receptoraik.
Hasonlóképpen, az elhízott emberek gyomorfala sem rabja az ételnek, hanem
egyszerűen csak elfogadja azt. Úgy tűnik, az igazság az, hogy valójában a sejtek
addiktív anyagokkal kapcsolatos emlékezete válik szenvedélybeteggé, és állítja elő
az újabb és újabb eltorzult, a saját gyengeségét tükröző sejteket. Csakis
materialista látásmódunk miatt van az, hogy mindig kizárólag magukat a sejteket
vizsgáljuk. (Ezek a káros emlékek akár öröklődhetnek is, hiszen az addikció
gyakran egész családokra jellemző, ám még ha létezik is egyfajta sajátságos
„függőségi gén”, akkor is a DNS-t az adott gén megnyilvánítására késztető, nem

– 80 –
anyagi természetű körülményeket kell elsősorban szemügyre vennünk. Az ember
füle a genetikai kódolásnak köszönhetően alakul ki, ám az évmilliókkal ezelőtt a
fül kifejlődését előidéző ok nyilvánvalóan nem anyagi természetű volt – a
szervezet egyszerűen reagálni kezdett a környezeti zajokra.)
Ha az ember méregteleníti egy drogfüggő személy szervezetét, és néhány éven
keresztül távol tartja őt a kábítószerektől, a régi, „kémiai függésben szenvedő”
sejtek ez idő alatt egytől egyig elhalnak. Az emlékek azonban megmaradnak, és
ha esélyt adunk rá, újra kapcsolatot találnak a függést kiváltó anyaggal. Az egyik
barátom, egy Kolumbiából származó kardiológus, már tizenöt évvel ezelőtt
leszokott a dohányzásról. Aztán idén tavasszal hazalátogatott, és véletlenül beült
egy moziba, ami az ő esetében meglehetősen ritkán fordul elő, mivel még a
kardiológusok között is különösen elfoglalt embernek számít, és elmondása
szerint már idejét sem tudta, mikor volt része utoljára ilyen szórakozásban.
Aztán, amikor a film szünetében kisétált az előcsarnokba, hirtelen szinte
ellenállhatatlan erővel tört rá a cigaretta utáni vágy.
– Tudod, még tizenéves koromban, Bogotában, mindig az előcsarnokban
dohányoztunk a szünetekben – mesélte. – Pusztán annyi történt, hogy
visszakerültem fiatalságom helyszínére, ugyanabba a helyzetbe, és egyetlen
pillanat alatt visszatért a nikotinéhség is. Azon kaptam magam, hogy ott állok az
automata előtt, aprópénz után kotorászva, és csak úgy tudtam ellenállni a
vágynak, hogy szigorúan rászóltam magamra, és azt ismételgettem: „Ez őrültség,
te kardiológus vagy!”
Ám még így is ki kellett rohannia a moziból, és azóta is bánatosan töpreng
azon, vajon hogyan fejeződött be a film.
A függőség attól olyan ijesztő, hogy az agy receptorai mindig készségesen
engedelmeskednek az elme utasításainak. Gondoljunk csak vissza a harmadik
fejezetben említett példára, arra az esetre, amikor visszalőtt az ablak előtt
elhaladó autó kipufogója, és ettől nagyobb mennyiségű adrenalin került a
véráramunkba. Megállapítottuk, hogy az általános reakció részeként ilyenkor a
gyomor és a belek abbahagyják az emésztést. Amíg ez a stresszreakció csupán
átmeneti jellegű, ez a test teljes mértékben normális, megfelelő és automatikus
módon bekövetkező válasza az adott helyzetre. Ha azonban olyan környezetben
tartózkodunk, ahol állandó stresszhatásnak vagyunk kitéve, előbb-utóbb
elérkezik az idő, amikor a test szeretne visszatérni az emésztés tevékenységéhez.
Ekkor súlyos konfliktushelyzet alakul ki, mivel a stresszreakció nemet mond a

– 81 –
gyomor e késztetésére, az agy valamely egyéb része (valószínűleg a hipotalamusz)
pedig helyesli azt. Az így keletkező felfordulás görcsbe rántja a gyomrot, és
mintegy csomót köt a belekre. E szervek kiesnek saját természetes ritmusukból,
és ha nem adunk esélyt nekik arra, hogy újra felvegyék azt, éppoly bizonyosan a
hibás emlékezet áldozataivá válnak, ahogyan az egy drogfüggő személy esetében
történik. A gyomor elkezdi rosszkor kibocsátani a gyomornedveket, a vastagbél
begörcsöl, és összeomlik a gyomor és a belek közötti kifinomult kapcsolat, s
máris eljutottunk az oly sok, nagyfokú stressznek kitett ember által
megtapasztalt gyomorfekélyhez és krónikus vastagbélproblémákhoz.
A függőségben szenvedő emberek esetében a kábítószerek többek között a
racionális gondolkodás és a tiszta érzékelés képességét is blokkolják. Míg
receptorai telítve vannak, az adott személy euforikus boldogságot érez, érzékelése
pedig elmosódottá válik. Ez az állapot rövid távon talán kellemes, hosszú távon
azonban pusztító hatású lehet – a józan érzékelés képességének hiányában az
agy még a legalapvetőbb, a gondolkodásra, a munkára vagy a más emberekkel
kialakított kapcsolatokra vonatkozó instrukciókat sem képes kiadni. Az élet
minden egyes területe megköveteli a józan gondolkodást, ehhez pedig temérdek
különféle neurotranszmitterre van szükség. A drogfüggő emberek azonban
csupán néhány neurotranszmitterrel rendelkeznek, és azokhoz ragaszkodnak
kétségbeesetten.
A fenti példákhoz hasonlóan a rákos megbetegedések kialakulását sem
magyarázhatjuk pusztán fizikai okokkal. Léteznie kell valamiféle sokkal
elvontabb torzulásnak is; talán egy eltorzult emlék nyilvánul meg a sejtek
szintjén. Tételezzük fel, hogy az orvos egy rosszindulatú daganatot fedez fel az
egyik páciense röntgenfelvételén, majd egy évvel később ugyanezt a daganatot
észleli az újabb felvételen. Valójában helytelen lenne azt állítania, hogy
ugyanarról a daganatról van szó, mivel az egy évvel korábban látott sejtek helyére
eddigre már egytől egyig új sejtek léptek.
Az orvos ilyenkor valójában egy kitartó, újabb és újabb daganatok formájában
újjászülető emlék eredményét látja. A rák nem annyira egy elvadult, elszabadult
sejt, mint inkább az adott sejt eltorzult tervrajza, helytelen utasítások egy
csoportja, amely a sejtek normális viselkedését a rák öngyilkos megszállottságává
változtatja. Ha szerencsénk van, a test a maga elsődleges szintjén is képes
kezelni ezt a helyzetet: a DNS érzékeli az emlékezetben bekövetkező torzulásokat,
így felfedezi és megsemmisíti a kezdeti stádiumban lévő daganatot.

– 82 –
 Jelen pillanatban még nem tudjuk, hogyan távolítsuk el a sejtek szintjén
jelentkező rákos emlékeket, mert nem vagyunk képesek áthatolni a sejtfalon, és
„beszédbe elegyedni” a DNS-sel. Azt azonban tudjuk, hogy e folyamat fontos
lépését képezi az, amikor az immunrendszer elkezd kiválasztani egy bizonyos
rákellenes reagenst, a hormonokra emlékeztető fehérjék interleukin nevű
csoportját. Az immunsejtek számos helyzetben termelnek interleukint: a
különféle sebek, horzsolások, fertőzések, a belső szövetek károsodásai és az
allergiák mind kiváltják ezt a reakciót. (A kutatók azért ezt a nevet adták e
fehérjéknek, mert először arra jöttek rá, hogy ezek a vegyületek közvetítik a
leukociták, azaz a fehérvérsejtek közti üzeneteket.)
Természetes körülmények között az interleukinok pusztán elhanyagolható
mennyiségben fordulnak elő, következésképpen a kereskedelmi előállításuk
szörnyen drága. A közelmúltban azonban a kutatóknak ezen akadály ellenére is
sikerült nagyobb mennyiségű interleukin-2-t (IL-2) előállítaniuk, és mintegy
négyszázötven, a bőr-, illetve veserák előrehaladott stádiumában lévő beteget
injekcióztak be e vegyülettel (jelenleg egyetlen kezelés ára akár a nyolcvanezer
dollárt is elérheti). A páciensek körülbelül 5-10 százalékánál a kezelés hatására
látványosan visszafejlődött a daganat, bár maga a kúra súlyos mellékhatásokkal
járt, és ezek több beteg halálát is okozták. Az IL-2-nek a szervezet többi részére
gyakorolt hosszú távú hatásai ma még ismeretlenek.
Az interleukinoknak az árnyoldalaik ellenére is komoly esélyük van arra, hogy a
rák következő ígéretes kezelési módjává váljanak, felváltva a hetvenes évek
elterjedt gyógyszerét, a velük közeli kémiai rokonságban álló interferont.
Génsebészek csoportjai már most is lázasan dolgoznak azon, hogy megtalálják e
vegyületek kereskedelmi mennyiségű előállításának módját. E hír hallatán az a
bizonytalan érzés fogja el az embert, hogy egy újabb hiú remény van
megszületőben. De vajon miért van az, hogy ezek az ígéretek soha nem
teljesülnek be? Az orvostudomány több száz, az interleukinokkal kapcsolatos
tényt ismer, olyanokat, mint például: „az interleukin-1 alfa- és béta-változatai a
génjeikben található aminosavak szintjén csupán 26 százalékos egyezést
mutatnak”; vagy hogy mindkét változat olyan receptorokhoz kapcsolódik,
„amelyek még a 10-10 moláris szinten is nagyfokú hasonlóságot mutatnak
egymással”. Ha azonban az ember átrágja magát a szakzsargonon, rájön, hogy
ezek a tények vajmi kevés jelentőséggel bírnak.

– 83 –
 Ezen állítások gyakorlatilag semmit sem árulnak el a leginkább szembeötlő
dologról, az interleukin intelligenciájáról. Ha ez a vegyület „tudja”, mikor és hol
intézzen támadást a rákos sejtek ellen, akkor nem a molekuláival kell
foglalkoznunk, hanem valamiféle láthatatlan dologgal: a sejtek azon képességével,
amely által felismerik, hogy egy megsemmisítendő rákos emlék van jelen a
testben. E képességet nem fecskendezhetjük be magunkba. A testnek a rák ellen
folyatott harcában intelligencia áll szemben intelligenciával. Ezen intelligenciák
fizikai megnyilvánulásaira – az interferonra, az interleukinra, a hormonokra, a
peptidekre és így tovább – akár úgy is gondolhatunk, mint a harcban használatos
fegyverekre, e fegyvereket azonban először célra kell tartani.
Ezért nem hiszek az úgynevezett „csodafegyverekben”. A penicillin hatásos
fegyver volt, mivel nem kellett túlzottan pontosan céloznunk vele: ha egyszer egy
antibiotikum bekerül a véráramba, automatikusan megtámadja a baktériumok
sejtfalait, és elpusztítja azokat. A rák kezelésére alkalmazott korai kemoterápia
hasonlóképpen durva eszköz volt; ezt a módszert leginkább az első világháború
vegyi fegyvereihez lehetne hasonlítani. (Valójában a daganatok ellen alkalmazott
legmérgezőbb vegyületek, az úgynevezett alkiláns reagensek a mustárgázból,
ebből a katonák által olyannyira rettegett vegyületből eredeztethetőek.) A
kemoterápia későbbi formái során használt gyógyszerek, például a különféle
mellékvesehormonok és az ösztrogén magából az emberi testből származnak, így
célpontjuk már kevésbé hozzávetőleges; ma már azonban tudjuk, hogy ez a
haladás valójában talán a „csodafegyver-elmélet” utolsó lehelete volt.
Egy bizonyos pont után az alkalmazni kívánt vegyszerek olyannyira
sajátságossá válnak, hogy csakis a lehető legszűkebb keretek között fejthetik ki
hatásukat. Ha az ember egy hormont használ „fegyverként”, egyetlen receptort
kell eltalálnia, nem pedig a véráram hatalmas, széles sugárútjait, mint mondjuk
a penicillin esetében. Ha pedig az eltalálni kívánt receptor egy összetett folyamat
részese, semmiféle célzás nem lehet elég pontos, mivel az adott sejt élete és halála
az összes benne található vegyület pontos összhangján múlik. Hogy egy
hasonlattal éljek: ha az ember akár csak egyetlen húrt rosszul hangol be egy
zongorán, mindent elhangol: egy szonáta soha nem lehet pontos, ha csak
egyetlen hangja is rosszul szólal meg.
Ezekkel a kijelentésekkel nem a végzet logikáját kívánom hirdetni. Betegek
millióit kezelték már sikeresen különféle rákellenes gyógyszerekkel. A
kemoterápia mérgező hatásai egyre csökkennek, és a kezelést oly rossz hírűvé

– 84 –
tevő, rettegett mellékhatások is meglehetősen enyhék – különösen, ha figyelembe
vesszük, mekkora veszélyekkel járnak a kezeletlen rákos daganatok. Ám továbbra
is igaz az, hogy a rák csakis akkor gyógyítható, ha már nagyon korai
stádiumában felfedezzük. Ráadásul ha egy tüdőrákos beteg időben felkeres
engem, még ez sem segít. Alávethetem kemoterápiának, és nevezhetem ezt az
eljárást kezelésnek, de az esetek 95 százalékában valójában csak egy rövid
haladékról van szó – talán csak azért csináljuk végig ezt az egészet, hogy
megkíméljük magunkat a kétségbeeséstől, amelyet az váltana ki, hogy tudjuk,
semmiféle gyógymód nem létezik. És nemcsak a tüdőrákról van szó: számos
egyéb, hasonlóan gyakori daganatos megbetegedés (például a melanoma) is ebbe
a kategóriába tartozik.
Nagy szükségünk lenne egy olyan gyógymódra, amely nem különféle fegyverek
által fejti ki hatását. Ha a materializmus torz látásmódjától mentesen tekintünk
az interleukinokra, észrevesszük, hogy a legfontosabb tulajdonságuk láthatatlan.
Az immunsejtek DNS-ei pontos adagolásban, kombinációban és pontosan
időzítve állítják elő ezeket a vegyületeket, és e dolgok mindegyike fontosabb
maguknál az interleukint alkotó molekuláknál.
Mikroszkóp alatt vizsgálva, a behatolókat (például a baktériumokat vagy a
rákos sejteket) elárasztó fehérvérsejtek megtévesztően egyszerűnek tűnnek;
olyanok, mint mondjuk a legyet magukba záró borostyáncseppek. A valóságban
azonban ez az emberi testben lejátszódó legbonyolultabb folyamat. E folyamat
során interleukinok érkeznek meg az adott helyszínre, a lehető legnagyobb
pontosságot igénylő manőverrel jutva el a szervezet egy meghatározott pontjára.
Akár „rákvadászoknak” is nevezhetjük őket, ám az immunrendszerben lezajló
folyamat nagy része valójában meglehetősen elvont, és szinte teljes egészében az
információáramlástól függ. A célpont eltalálása pusztán e hadművelet kisebb
részét képezi.
Mielőtt a makrofágok vagy immunsejtek kiválasztanának bármilyen rákellenes
reagenst, számos egyéb lépés zajlik le az immunrendszerben. Először is rá kell
jönnie, hogy valamiféle probléma merült fel, és pontosan be kell azonosítania azt:
egy rákos sejt nem azonos egy vírussal, és mindkettő különbözik a
baktériumoktól. Testünk bizonyos üzenetközvetítők, az úgynevezett segítő T-
sejtek által aktiválja az immunrendszer többi részét, és hozzálát a természetes
gyilkossejtek előállításához. Hogy biztos lehessen abban, hogy ezek a gyilkosok a
megfelelő dolgot pusztítják el, a test egyfajta kémiai jelvényt tűz rájuk, amelyen

– 85 –
fel van tüntetve az ellenség „neve”, hogy mintegy felmutathassák azt az útjukba
akadó többi sejtnek. És most még csupán nagy vonalakban vázoltam az
immunrendszer kezdeti tevékenységeit, nem említve azok számtalan különféle
mellékágát, átfedését és mindmáig tisztázatlan rejtélyeit.
A kutatók, akik csak az elmúlt öt évben kezdtek fényt deríteni az
immunrendszer bonyolultságára, szívesen hasonlítják azt az agy
összetettségéhez. Az agyhoz hasonlóan az immunrendszer is rendkívüli
információfelvevő képességgel rendelkezik, amelynek segítségével bámulatra
méltóan képes felismerni és megjegyezni bármely új kórokozót, és szétválogatni a
tudás bitjeinek milliárdjait. Ugyanígy azt is mondhatnánk, hogy az agy és az
immunrendszer nem csupán hasonlít egymásra, de egy és ugyanaz, mivel
ugyanazon kémiai hálózaton belül fejtik ki hatásukat.
Az immunsejtek és az agysejtek közötti egyetlen különbség abban nyilvánul
meg, hogy DNS-ük teljes tudásuk mely aspektusait helyezi előtérbe, és melyeket
hangsúlyozza kevésbé. Az interleukin szerkezetét tekintve roppant közel áll a
neuropeptidekhez (a tudományos szakirodalom egyenesen „hormonszerű
polipeptidnek” nevezi). Ez annyit tesz, hogy amikor érzelmeink mintegy
„meglovagolnak” bizonyos molekulákat, szinte az interleukinokkal megegyező
„hátasokat” választanak maguknak. A molekulák szintjén tulajdonképpen a
boldogságérzet és a rák elleni küzdelem tulajdonképpen azonos egymással –
mindkét dolgot nevezhetjük egyfajta gyógyító üzenetnek. Még azzal is hibát
követünk el, ha a sejteket az alapján különböztetjük meg, vajon „adói” vagy
„vevői” ezen üzeneteknek, mert igaz ugyan, hogy bizonyos immunsejtek
sajátságos feladatuk részeként interleukinokat választanak ki, azonban
gyakorlatilag testünk minden sejtje képes fogadni e vegyületeket. Ez pedig arra
utal, hogy akár az előállításukra is képesek lennének – talán épp ez a „csendes”
képességük aktiválódik a spontán gyógyulások esetén.
Vagy lehetséges, hogy a gondolatnak léteznek olyan szintjei, amelyek mintegy
harcba szállnak az emlékezet kísérteteivel, és az általunk látott molekulák
csupán a csatateret borító töltényhüvelyek lennének? Ha ez a lehetőség igaznak
bizonyulna, azt jelentené, hogy az elme közvetlenül tudatában van a bennünket
fenyegető rákos emlékeknek. A drogfüggő vagy az anorexiás személyek
nyilvánvalóan tudnak a kísértet jelenlétéről, és – mint azt korábban már
említettem – bizonyos rákos megbetegedések, például a hasnyálmirigyrák esetén
a betegek már jóval azelőtt mélabússá és levertté válnak, hogy az orvos fizikailag

– 86 –
képes lenne kimutatni a daganatot. A páciens mégis csak azután részesül ebben
a figyelmeztetésben, hogy a rákos sejtek már megjelentek a testében.
Mindazonáltal önmagában ez a tény még nem zárja ki azt a lehetőséget, hogy
létezhetnek még ennél is korábbi stádiumban érkező figyelmeztető jelek.
Hogy megtudjuk, honnan érkezik ez a figyelmeztetés, még mélyebbre kell
hatolnunk az intelligencia és az anyag közti kapcsolat témakörébe, és úgy
hiszem, ezt mindenképpen még azelőtt kell megtennünk, mielőtt a „csodafegyver-
elmélet” összeomlana. Az interleukin nem valamiféle fegyver, hanem az élet egy
mozgásban lévő szikrája, amelyet az intelligencia láthatatlan lovasa „nyergei
meg”. Az élet maga az intelligencia, amely a különféle vegyületek hátán
mindenhová eljut, és nem szabad abba a hibába esnünk, hogy azonosnak
hisszük a lovat a lovassal. Az intelligencia szabadon eljuthat bárhová, oda is,
ahová a molekulák nem képesek.

6. A kvantummechanikus emberi test

Kilencven évvel a tudományág megszületése után a kvantumfizika felismerései
továbbra is rejtélyesek a legtöbb ember számára. Ám ha az ember egyszer
megérti, mit is jelent a neuropeptidek felfedezése, innen már csak egy újabb
lépés, hogy a kvantumok mibenlétéről is képet alkosson. A neuropeptidek
felfedezése azért olyan jelentős, mert ezáltal bizonyságot nyert, hogy testünk elég
rugalmas ahhoz, hogy alkalmazkodni tudjon az elménkhez. A hírvivő
molekuláknak köszönhetően ma már következetesnek látjuk az egymással
látszólag semmiféle kapcsolatban nem álló eseményeket, például az egyes
gondolatokat és az általuk kiváltott testi reakciókat. A neuropeptidek nem
gondolatok, ám együtt mozognak a gondolatokkal, egyfajta átalakítási pont
szerepét töltve be, és ugyanez mondható el a kvantumokról is, azzal a
különbséggel, hogy a test jelen esetben maga az univerzum, a természet egésze.
Hogy megértsük, hogyan változtat irányt elménk a molekulák fordulópontjainál,
a kvantumokat kell szemügyre vennünk. A neuropeptidek a gondolatok hatására
születnek, de vajon honnan erednek? A félelem gondolata és a belőle megszülető
neuropeptid valamilyen módon kapcsolatban áll egymással egy rejtélyes
folyamatban, amely során a nem anyagi természetű gondolat anyaggá alakul át.
A természetben is mindenütt ugyanez a folyamat zajlik le, azzal az egy
különbséggel, hogy ezt nem nevezzük gondolkodásnak. Az atomok szintjén nem

– 87 –
táncosokként egymás körül mozgó, kiszámítható lépéseket végrehajtó, szilárd
objektumokat látnánk. A szubatomi részecskéket hatalmas rések választják el
egymástól, így az egyes atomok több mint 99,999 százaléka nem más, mint üres
tér. Ez éppúgy igaz a levegőben található hidrogénatomok, mint az asztal fájában
lévő szénatomok vagy sejtjeink „szilárd” atomjai esetében. Következésképpen
minden egyes „szilárd” dolog arányaiban éppolyan üres, mint maga a csillagközi
űr.
De vajon hogyan válhatnak emberi lényekké az üresség hatalmas, egymástól
óriási távolságokra fekvő, anyagfoltokkal pettyezett területei? E kérdés
megválaszolásához a kvantumok perspektívájából kell szemlélnünk a dolgokat.
Ha megértjük a kvantumokat, egy hatalmasabb, a kvarkoktól egészen a
galaxisokig terjedő valóságba lépünk be. Ugyanakkor kiderül számukra, hogy a
kvantumvalóság viselkedése roppant közel áll hozzánk – valójában az emberi
testet csupán egy egészen vékony vonal választja el a kozmikus testtől.

Sir Isaac Newton hatalmas tervezetében, amely során igyekezett a fizika egészét
néhány állandó és racionális törvénnyel leírni, szilárd testek, egyenes vonalú
mozgások és az összes fizikai eseményt irányító konstansok segítségével
magyarázta a természet működését. Ez volt a természet biliárdjátszma-szerűen
értelmezett modellje, amelyben Newton játszotta a legtapasztaltabb játékos
szerepét. Mivel e modellben az anyag és az energia bizonyos állandó szabályok
keretei között él, nem volt szükség arra, hogy feltételezzük egy rejtett világ
létezését, hiszen minden a szemünk előtt játszódott le. Ezt az elgondolást egy
egyszerű ábrával is szemléltethetjük, ahol A az okot, B pedig az okozatot jelöli: A
két eseményt összekapcsoló egyenes vonal azt jelzi, hogy az érzékek jól ismert
világában az ok és az okozat közvetlen logikai kapcsolatban áll egymással. Ha A
és B két biliárdgolyó lennének, akkor az A golyó B-vel való ütközése tökéletesen
kiszámítható esemény lenne. Azonban ha A egy gondolat, B pedig egy
neuropeptid, már nem alkalmazhatjuk a fenti ábrát. A nem anyagi természetű
gondolatok és az anyagi tárgyak között még akkor sincsen efféle lineáris
kapcsolat, ha olyan kicsiny anyagról van szó, mint mondjuk egy peptidmolekula
esetében. Ez esetben az ábrán fel kell tüntetnünk egy kitérőt is:

– 88 –
Ez a hajtűkanyar azt jelzi, hogy a lejátszódó folyamat nem „a vonal fölött”, azaz
nem Newton racionális, lineáris világában megy végbe. Valamiféle rejtett
átalakulással van dolgunk, amely során a gondolat molekulává válik. Ehhez az
átalakuláshoz nincs szükség időre, és nem egy „valós” helyen megy végbe, hanem
egyszerűen egy idegrendszerbeli impulzus hatására következik be. Amikor a rózsa
szóra gondolunk, számtalan idegsejtnek kell működésbe lépnie (a pontos számot
nem ismerjük, de legyen ez esetben mondjuk egymillió – még így is valószínűleg
abszurd módon alábecsüljük ezt az értéket), ám ezek a sejtek nem oly módon
lépnek kapcsolatba egymással, hogy A-tól B-nek, majd C-nek stb. adogatják az
adott üzenetet, míg az végül mindegyikükhöz eljut. A gondolat egyszeriben csak
megjelenik, hirtelen felbukkan az időben és a térben, és ezzel egyidejűleg megváltozik az
összes agysejt is. Az adott gondolat-esemény és a neurotranszmittereket előállító
egymillió agysejt tökéletes koordinációja valahol „a vonal alatt” megy végbe.
Ez a vonal alatti terület nem lelhető fel az idő és a tér keretei között; azon a „helyen”
található, ahová minden egyes alkalommal ellátogatunk, amikor a gondolataink
molekulákká változnak, bárhol legyen is az. Úgy is elképzelhetjük, mint egyfajta
irányítótermet, amely kapcsolatot létesít a test és az egyes mentális impulzusok között.
Idegrendszerünk mind a tizenötmilliárd idegsejtjének folyamatos és tökéletes harmóniája
erről a vonal alatti helyről ered.

A kvantumfizika megszületésekor ugyanez a változás következett be, azaz az

eddigi lineáris kapcsolat mellett hirtelen megjelent ez a hajtűkanyar is. Jóllehet a
newtoni elmélet alapján valaha úgy tűnt, a természet minden egyes eseménye „a
biliárdasztal felett” játszódik le (bár a fizikusok nyilvánvalóan nem vették
számításba a mentális eseményeket), néhány dolgot egyszerűen lehetetlen volt
lineáris módon megmagyarázni, és e dolgok közül a fény volt a legszembetűnőbb.
A fény viselkedhet hullámként (A), illetve részecskeként (B) is. A hullámok és a
részecskék a newtoni fizikában egyáltalán nem hasonlítanak egymásra, mivel a
hullámok nem anyagi természetűek, a részecskék pedig szilárd, kézzelfogható
dolgok. A fény azonban a körülményektől függően mindkét módon viselkedhet,
következésképpen végre kell hajtania egy, a vonal alatt bekövetkező hajtűkanyart:

– 89 –
A fényt meglehetősen könnyű hullámként vagy rezgésként értelmezni. A prizmák
a fehér fényt a szivárvány színeire bontják, mivel az különböző hullámhosszúságú
fényekből tevődik össze, és e tény azonnal nyilvánvalóvá válik, ha e fények a
színkép alapján elkülönülnek egymástól. A fehéren világító izzóból származó
fénynek megvan a maga hullámhossztartománya, amely azáltal jön létre, hogy
elektromos áram halad át a volfrámszálon. Ám ha egy szabályozható kapcsolóval
annyira letompítjuk a fényt, hogy csakis egy minimális fénymennyiség jöhessen
át, az nem hullámként, hanem részecskeként fog viselkedni. (Igaz ugyan, hogy
egyetlen kapcsolóval sem lehet ilyen finoman szabályozni a fényt, a fizikusok
azonban rendelkeznek olyan eszközökkel, amelyekkel kimutatható a fény
„szemcséssége”. A természet a szemünket is olyan felszereléssel látta el, amely
képes kvantumszinten reagálni a fényre: ha akár csak egyetlen foton is beérkezik
a retinánkra, a látóideg felvillanást közvetít az agy felé, amely azonban nem
dolgozza fel ezeket az elszigetelt felvillanásokat.)
A latin „mennyi” kérdőszóból eredő kvantum kifejezés a legkisebb, még
részecskeszerűnek nevezhető egységet jelöli. A foton a fény egy kvantumja, mivel a
fényt nem lehet ennél kisebb egységekre bontani. Amikor az elektronok áradata
eltalálja a volfrámatomot, a foton nyilvánul meg: az elektromos áramban található
mozgó elektronok összeütköznek a volfrámatom atommagja körüli pályán
örvénylő elektronokkal, és ebből az ütközésből pattan elő a foton, a fény
kvantuma. Ez a kvantum egy roppant különös részecske, mivel nincs tömege, ám
a mi szempontunkból az a fontos, hogy a fény hulláma csakis úgy válhat fotonná,
ha tesz egy hajtűkanyart „az asztal alatt”. Az átalakulás ezen a newtoni törvények
által le nem írt területen zajlik le.
Mivel nem szándékozom részletes fizikai magyarázatokba bocsátkozni, ezért e
helyütt nem térnék ki a folyamat részleteire. Elég annyit tudnunk, hogy amikor
Einstein után Max Planck és más úttörő fizikusok a századfordulón kimutatták a
fény kvantumtermészetét, az számos különös következtetésre vezetett. Az érzékek
világának jó néhány magától értetődőnek tartott eseményét kellett összebékíteni
az idő és a tér különös torzulásaival; jóllehet valójában nem is állt fenn semmiféle
ellentét. Akárcsak a neuropeptidek, a kvantumok is lehetővé teszik, hogy a

– 90 –
természet kellőképpen rugalmas legyen ahhoz, hogy engedélyezze a nem anyagi
természetű dolognak anyaggá, az időnek térré, illetve a tömegnek energiává
történő átalakulását.
Íme egy alapvető kvantumesemény mintája, amelyen láthatjuk a mindig a
köznapi események hatókörén belül végbemenő hajtűkanyart:

Ahogy az a gondolat és a neuropeptid esetén is igaz, a fény nem lehet egyszerre

hullám és foton is. Azonban nyilvánvaló, hogy a volfrámizzó nem lép át egy másik
valóságba, ha az ember lekapcsolja a villanyt. A természet egy beépített
átalakulási pont segítségével valamilyen módon úgy állította fel saját törvényeit,
hogy a fény egyaránt lehessen hullám és foton is, és mindkét minőségében
ugyanazon valóság határain belül maradjon. (Az emberek még ma is sokszor azt
hiszik, hogy Einstein bizonyos formában megdöntötte Newton törvényeit, holott
valójában megmentette Newtonnak a tökéletes rendbe vetett hitét, az asztal alatti
területre is kiterjesztve azt.)
Ebből az alapvető kvantumeseményből mindössze egyetlen ábra segítségével
megalkothatjuk az elme és a test megkapóan elegáns képét:

Mint látjuk, mind az elme, mind pedig a test a vonal fölött található. Az A jelen
esetben egy mentális eseményt, egy gondolatot, a többi betű pedig a belőle
következő fizikai folyamatokat jelöli. Ha az ember fél (A), akkor a többi betű (B, C,
D, E stb.) a mellékvesének küldött, az adrenalintermelést, a szívdobogást, a
vérnyomás megnövekedését, illetve az egyéb fizikai reakciókat kiváltó üzeneteket
jelöli. A testben lejátszódó összes fizikai változás az ok és okozat logikus
sorrendjébe állítható, kivéve az A és B közötti űrt. Ez az a pont, ahol végbemegy a
nem anyagi természetű gondolat anyaggá történő átalakulása – és ennek az
átalakulásnak feltétlenül le kell zajlania, különben a többi esemény sem
következik be.

– 91 –
 Valahol útközben lennie kell egy kitérőnek. Ezen a ponton a sor felbomlik, mert
az elme nem a biliárdasztal felett érinti meg az anyagot. Ha az ember meg akarja
mozdítani a kisujját (A pont), a fiziológusok képesek nyomon követni a
neurotranszmittert (B), amely aktiválja az idegtörzsön végigfutó impulzust (C),
amelyre aztán reagálnak az izomsejtek (D), kiváltva az adott mozdulatot (E).
Azonban egyetlen, az élettan tudományának segítségével leírható dolog sem juttat
el minket A-ból B-be, mivel ehhez egy kitérőre van szükség. Az egész folyamat
olyan, akár egy tűzoltókból álló csatárlánc, ahol minden egyes ember az előtte
lévőtől kapja a vízzel teli vödröt – kivéve az első tűzoltót, aki valahonnan a
semmiből szerzi be azt.
A „semmi” kifejezés szinte pontosan illik ide, mivel az emberi testet nem lehet
egyre kisebb részekre osztani, hogy végül elérkezzünk arra a pontra, ahol a
gondolatok molekulákká alakulnak át. Ez éppúgy lehetetlen, mint ahogy nem
bukkanhatunk rá arra a „váltóállomásra” sem, ahol a fotonokból fényhullámok
lesznek. De vajon mi is történik pontosan ebben a kérdőjellel jelölt, ismeretlen
zónában, legyen szó akár a fizikáról, akár az orvostudományról? Úgy tűnik, az
úgynevezett „csodálatos gyógyulások” során pontosan ebbe a zónába merülünk
alá, mivel az ilyen esetekben az elme és a test együttese megmagyarázhatatlan
kvantumugrást hajt végre. Azonban léteznek egyéb, hasonlóképpen rejtélyes
módon lejátszódó testelme-drámák is.
Néhány évvel ezelőtt egy bostoni kórházban dolgoztam, amikor az egyik éjjel
egy, a negyvenes évei közepén járó tűzoltó jött be a sürgősségi osztályra,
váratlanul fellépő, éles mellkasi fájdalomra panaszkodva. Az ügyeletes orvos
megvizsgálta a férfit, de semmi szokatlant nem észlelt a szívműködésében. A
páciens távozott ugyan, de korántsem nyugodott meg, és kisvártatva újra
felbukkant, ugyanazokkal a panaszokkal. Az orvos ez alkalommal a rangidős
orvoshoz, azaz hozzám irányította, ám én is úgy találtam, hogy a férfi szívével
minden rendben van.
A „beteg” az alapos vizsgálatok ellenére is rendszeresen visszajárt a sürgősségi
osztályra, rendszerint késő éjszakánként. Minden egyes alkalommal felindultan
közölte velem, hogy biztosan valamilyen szívproblémája van, azonban még a
legkifinomultabb echokardiogramos és angiogramos vizsgálatok sem mutattak ki
nála semmiféle rendellenességet. Látván a férfi egyre növekvő szorongását, végül
– annak ellenére, hogy fizikailag tökéletesen egészséges volt – pszichológiai
okokból kifolyólag a nyugdíjazását javasoltam. A tűzoltóság orvosi

– 92 –
vizsgálóbizottsága azonban visszautasította a kérelmet, mivel azt semmiféle
fizikai tünet nem indokolta. Két hónappal később aztán a férfi újra felbukkant a
sürgősségi osztályon – és ezúttal utoljára. Hordágyon hozták be, mivel súlyos
szívrohamot szenvedett. A koszorúverőere tíz percen belül felmondta a
szolgálatot, szétroncsolva a szívizomzat 90 százalékát, azonban még volt elég
ereje ahhoz, hogy felém forduljon, és azt suttogja: „Most már elhiszi, hogy
szívbeteg vagyok?”
Ez az eset igen drámai módon tanúsítja, hogy a kérdőjeles zónába tett kitérők
roppant erőteljesek, és a test bármilyen fizikai valóságát képesek megváltoztatni.
Úgy érzem, a történteket kvantumeseményeknek kell neveznem, mivel nem
követték az orvostudomány által megfigyelt és a test normális működési
módjának tartott ok-okozati sorrendet. Számos ember fél attól, hogy valamilyen
szívbetegsége van, mégsem halnak bele ebbe a félelembe, ugyanakkor számos
szívroham anélkül következik be, hogy elménk bármilyen formában
figyelmeztetne bennünket a veszélyre. Még ha a testelme gyógyászat alapelveivel
összhangban ki is jelentjük, hogy a tűzoltó szívrohamát az adott gondolat okozta,
akkor is felmerül a kérdés, milyen módon volt képes ez a gondolat keresztülvinni
végzetes szándékát?
Ha az ember beprogramozza a „szívroham” fogalmát egy számítógépbe,
pontosan tudja, mit hogyan csinált. Ha aztán vissza akarja vonni ezt az utasítást,
a megfelelő áramkörök aktiválásával megjelenítheti a képernyőn, és a kellő
programok segítségével módosíthatja azt. A tűzoltó esetében azonban egyáltalán
nem így működött ez a „szívrohamgondolat”. A férfi nem tudta, honnan eredt e
gondolat, és miután felmerült benne, képtelen volt menekülni tőle, a gondolat
pedig, miután egy darabig tétlenül várakozott, hirtelen rátört a testre, végzetes
következményeket okozva ezzel.
Ez csak az egyik – a negatív – oldala a kvantumesemények rejtélyének: a
kérdőjeles zónába tett utazások elképesztően pozitív eredményekkel is járhatnak.
Egy másik páciensem, egy csendes, ötvenes éveiben járó asszony körülbelül tíz
évvel ezelőtt súlyos hasüregi fájdalomra és sárgaságra panaszkodva keresett fel a
rendelőmben. Mivel úgy gondoltam, epeköve van, azonnali műtétre küldtem, ám
amikor felnyitották a hasát, kiderült, hogy egy hatalmas daganat található benne,
ami már átterjedt a májára is, és több helyütt is fészket vert a hasüregében.
A sebész operálhatatlannak ítélte az esetet, és minden további beavatkozás
nélkül összevarrta a vágást. Mivel a beteg lánya könyörgött, hogy ne áruljam el

– 93 –
édesanyjának az igazságot, közöltem az asszonnyal, hogy az epekövét sikeresen
eltávolították. Döntésemet azzal próbáltam indokolni, hogy a családja majd a
megfelelő időpontban közli vele a rossz hírt, és a betegnek nagy valószínűséggel
amúgy is csak néhány hónapja van már hátra – legalább ezt az időt hadd töltse el
teljes lelki nyugalomban.
Nyolc hónappal később aztán hihetetlenül meglepődtem, amikor a beteg ismét
felkeresett a rendelőmben. Egy rutinvizsgálatra jött vissza, amely során sem
epekövet, sem fájdalmat, sem bármilyen, a rákra utaló jelet nem tapasztaltunk
nála, és csak egy újabb év elteltével derült fény a szokatlan dolog okára, amikor
egy újabb vizsgálat alkalmával az asszony a következőket mondta nekem:
– Tudja, doktor úr, amikor két ével ezelőtt itt jártam, biztos voltam abban, hogy
rákos vagyok. És amikor kiderült, hogy csak epekövem volt, úgy döntöttem, soha
az életben nem leszek többet beteg.
Az asszony daganata soha nem újult ki.
Ez a beteg semmiféle technikát nem alkalmazott: úgy tűnik, pusztán mély
megkönnyebbülése is elegendő volt a felépüléséhez. Ezt az esetet a szervek, a
szövetek, a sejtek, sőt még a DNS szintjénél is mélyebbre, egészen a test idő- és térbeli
létének forrásáig hatoló, alapvető átalakulás miatt szintén a kvantumesemények közé
kell sorolnom. Mindkét páciensemnek – mind a negatív, mind pedig a pozitív
gondolatokkal rendelkező betegnek – sikerült alámerülnie a kérdőjeles zónába, hogy
onnan teremtsék meg saját valóságukat.
De vajon valóban a kvantumeseményeket példázza-e a fent említett két rejtélyes eset?
Egy orvos azt hozhatná fel ezzel a kijelentéssel szemben, hogy valójában csak egyfajta
hasonlattal éltem, és a kvantumfizikusok által felfedezett elemi részecskék és alapvető
erők világa nagymértékben különbözik az elme rejtett világától. Erre azonban azt
felelhetnénk, hogy a felfoghatatlan régió, amelyből, mondjuk, egy rózsa gondolata
elérkezik hozzánk, ugyanaz a terület, ahonnan egy foton vagy akár maga a kozmosz
származik. Mint azt látni fogjuk, az intelligencia számos kvantumtulajdonsággal
rendelkezik. Hogy ezt egyértelműbbé tegyem, vegyük az ismerős tankönyvi vázlatot, és
rendezzük el vertikálisan a testet alkotó elemeket, azaz állítsuk fel az egyes rendszerek,
szervek, szövetek, sejtek hierarchiáját:

– 94 –
 Ezen az ábrán a test minden egyes szintje logikai kapcsolatban áll az utána
következővel - és amíg a vonal fölött maradunk, az élet kibontakozásának folyamatai
meghatározott sorrendben következnek egymásra. E folyamatokon megy át a
magzat az anyaméhben: a csecsemő kezdetben csupán egy, a megtermékenyített
petesejt közepén lapuló DNS- szikra; idővel aztán ez a sejt addig osztódik, amíg
létrejön egy akkora sejtcsoport, amely elkezdi szövetkezdeményekké, majd
szervekké rendezni önmagát, így alakul ki a szív, a gyomor, a gerincoszlop és így
tovább; majd megjelenik a teljes idegrendszer, az emésztőrendszer, a
légzőrendszer; és végül, a születés pillanatában az újszülött több milliárd sejtje
mind tökéletes összhangba rendeződik, hogy immár az édesanya segítsége nélkül
is képes legyen fenntartani a teljes organizmus létét.
Ám ha e létra legalsó fokán a DNS helyezkedik el, akkor vajon mi által
nyilatkozik meg maga a DNS? Miért kezd osztódásba a fogantatástól számított
második napon, és miért kezdi el kialakítani az idegrendszert a nyolcvanadikon?
Mint minden kvantumeseménynél, a felszín alatt itt is valamiféle
megmagyarázhatatlan dolognak kell bekövetkeznie, hogy létrejöjjön a DNS
mindentudó intelligenciája. Nem arról van szó, hogy a DNS túl összetett ahhoz,
hogy megérthessük, lévén, hogy egyfajta „szuperzseni” molekulával van dolgunk;
a DNS rejtélye abban rejlik, hogy – akárcsak a kvantumok – az átalakulási
ponton létezik. Egész élete azzal telik, hogy még több életet teremt, amit a
„vegyületekben megkötött intelligenciának” szoktunk nevezni. A DNS
folyamatosan üzeneteket közvetít a kvantumvilágból a mi valóságunkba, újabb és
újabb intelligenciabiteket kapcsolva az egyre újabb anyagdarabkákhoz.
A színpadon történő összes eseményt a kulisszák mögött, minden egyes sejt
közepén magányosan ott ücsörgő DNS irányítja. A véráram segítségével képes
önmaga egyes darabjait neuropeptidekként, hormonokként és enzimekként
eljuttatni testünk bármely pontjára, miközben más darabkáit receptorokként a
sejtfalakhoz kapcsolja, antennákat bocsátva ki, hogy meghallgassa a kérdések
özönére érkező válaszokat. De vajon hogyan képes arra, hogy egyszerre töltse be a
kérdés, a válasz és a csendes megfigyelő szerepét is?

– 95 –
 A választ nem az anyag szintjén leljük fel. A molekulabiológusok már régóta bontják
egyre parányibb alkotóelemire a DNS-t, ám annak teljes működése továbbra is a newtoni
világ határvonala alatt rejlik:

Mint azt korábban már láttuk, a DNS alkotóelemeiben nincs semmi különleges.
Genetikus anyagának fonalait egyszerűbb molekulákra bonthatjuk le (például cukorra és
ami- nókra), és ezeket is tovább bonthatjuk szén-, hidrogén-, oxigén- és egyéb atomokra.
Ha nem kötődik a DNS-hez, semmi különleges sincs mondjuk egy hidrogén- vagy
szénatomban – nem rendelkezik például beépített „időzítő szerkezettel”. Milliárdnyi egyéb
kombinációjukban a hidrogén- és szénatomok egyszerűen csak léteznek, a DNS-ben
ugyanakkor hozzájárulnak az idő feletti hatalom gyakorlásához, azaz – emberi lények
esetében – több mint hetven éven át képesek nap mint nap új dolgokat előállítani, hiszen
az élet minden fázisa a DNS időbeosztása szerint következik egymásra. (A
mamutfenyőkben a DNS több mint kétezer éven át képes szabályozni az
életfolyamatokat.)
Akármilyen alaposan vesszük is szemügyre, a létra alatti talaj nem tűnik túlzottan
szilárdnak. Ha az ember túlhalad az atomokon, és elkezdi elektronokra, protonokra és
még kisebb részecskékre bontani a DNS-t, egy kvantumese ménynek kell
bekövetkeznie, különben abba a kínos szituációba kerülnénk, hogy ki kellene
jelentenünk, az élet a semmiből, az anyag és energia nélküli ürességből áll –
mivel ha a szilárd részecskéket egy bizonyos pontnál tovább bontjuk, csakis a
semmit kapjuk eredményül.
Kvantumszinten az anyag és az energia olyasvalamiből született meg, ami nem
is anyag, és nem is energia. A fizikusok néha szingularitás néven utalnak erre az
őseredeti állapotra: ezt az elvont dolgot nem kötik az idő és a tér korlátai, mivel
valójában nem más, mint az univerzum kiterjedt dimenzióinak sűrítménye. Az
elmélet szerint az ősrobbanás idején az egész világegyetem egy szingularitásból
pattant elő, ezt a szingularitást pedig úgy képzelhetjük el, mint egyfajta, a
legkisebb létező dolognál is kisebb „valamit”. A teremtés döbbenetes eseménye

– 96 –
azonban – ha más méretekben is – minden egyes alkalommal lezajlik, amikor
mondjuk a rózsa szóra gondolunk.
Nem létezik olyan, egy adott helyen található anyagdarabka, amely ezt a szót
tartalmazná számunkra – ez a szó egy olyan területről szökken a létezésbe, amely
egyszerűen tudja, hogyan szervezze rendbe az anyagot és az intelligenciát, az
elmét és a formát. Az agy atomjai jönnek és mennek, ám a rózsa szó soha nem
tűnik el. És ezzel egy roppant érdekes pontra érkeztük el. A szingularitást ma
már elég alaposan felderítettük: tudjuk, hogy nem a Nagy Bumm előtt létezett,
mivel kívül van az időn és a téren, következésképp itt és most kell léteznie;
valójában jelen van mindenütt, és nem kötik a múlt, a jelen vagy a jövő korlátai.
A kvantumfizikusok gigászi részecskegyorsítók és más, rejtélyes berendezések
segítségével igyekeznek legalább egyetlen pillanatra bepillantani a kérdőjeles
zóna rejtett világába, és óriási felfedezésnek számít, ha sikerül nyomon követniük
egy új elemi részecskét, amint az a másodperc egyetlen milliomod része alatt
keresztülsüvít a téren, mivel ez azt jelenti, hogy sikerült elérniük ezt az
ismeretlen világot, és annak egy töredékét áthozniuk a mi valóságunkba. Vajon
valóban lehetséges lenne az, hogy mindannyian folyamatosan ugyanezt tesszük,
egyszerűen a gondolataink, az álmaink és a kívánságaink által?
Vajon milyen lehet ez a bennünk található kvantumszint? Ez a szint nem más,
mint egyszerűen egy mostanra már alaposan ismert dolog, a neuropeptidek
logikus kiterjesztése. A neuropeptidek csodálatos képessége abban rejlik, hogy a
fény sebességével reagálnak az elme utasításira. Véleményem szerint ennek az az
oka, hogy a neuropeptidek valahol a kvantumzóna határán „ücsörögnek”. A
tudósok már megállapították, hogy több száz ilyen neuropeptid létezik, és e
vegyületek mindegyike létrejöhet a test bármely pontján – innen pedig már csak
egyetlen lépésre van az a felfedezés, hogy bármely sejtünk képes létrehozni e
vegyülete- ket. Ha ez bebizonyosodik, bizonyítottá válik, hogy egész testünk
„gondolkodó test”, az intelligencia teremtménye és kiterjesztése. Íme, egy újabb
ábra, amely ezt a helyzetet vázolja:

– 97 –
Azt már tudjuk, hogy az intelligencia egyaránt megnyilvánulhat gondolat és
molekula formájában is; e választási lehetőségeit jelzi a fenti ábrán látható „elme”
és „test” felirat. Ez a két lehetőség még akkor is szoros kapcsolatban áll
egymással, ha különállónak tűnik. A koordinálásuk végett beiktattam a
„kvantummechanikus test” elnevezéssel illetett kvantumszintet. Ez a
kvantummechanikus test nem valamiféle fizikai dolog, hanem az intelligencia egy
rétege, ahol testünk egésze összefüggő rendszerbe szerveződik; az a réteg,
ahonnan a molekulákat „okossá” tévő hozzáértés származik.
Nem szabad azt feltételeznünk, hogy gondolataink egyesével változnak hírvivő
vegyületekké. Jól ismert tény, hogy a DNS szervezetünkben található
többmilliárdnyi darabkája számos tekintetben egyetlen hatalmas DNS-
molekulaként viselkedik, ez figyelhető meg például a magzat anyaméhen belüli,
hihetetlenül összetett fejlődésének koordinálásában – a meg nem született
gyermek összes DNS-e az első naptól egészen a kilencedik hónap utolsó napjáig
egyetlen egységként viselkedik. És ugyanez elmondható mindannyiunk esetében,
életünk bármely szakaszában.
Talán a kvantumszint nemcsak valahol „odakint” lelhető fel, de „idebent” is.
Vajon vannak-e bennünk is „fekete lyukak”, amelyekben örökre eltűnik az anyag
és az energia? Igen – ezt a folyamatot nevezzük feledésnek. Vajon felgyorsítjuk és
lelassítjuk-e mi is az időt, ahogyan azt az űrutazók tennék, ha járművük képes
lenne a fénysebességet megközelítő sebességgel haladni? A válasz megint csak
igen, hiszen az írók egyetlen szempillantás alatt képesek kitalálni egy történetet,
amelynek a papírra vetése aztán akár órákat is igénybe vehet a normál időben,
ugyanakkor előfordulhat az is, hogy félórán keresztül igyekszünk felidézni egy
adott személy keresztnevét, csak hogy aztán azonnal eszünkbe jusson, amint
rálelünk az emlékezetnek nevezett, időtlen zónára, ahonnan elő kell keresnünk.

Minden egyes alkalommal, amikor egy mentális eseménynek meg kell találnia a
maga fizikai megfelelőjét, a kvantummechanikus emberi test által teszi azt. Ez a
titka annak, hogy az elme és az anyag univerzumai mindenféle hiba nélkül
kapcsolódnak egymáshoz. Bármennyire különbözőnek tűnjenek is, az elme és a
test egyaránt át van itatva intelligenciával. A tudomány hajlamos szkeptikusnak
mutatkozni, ha egy olyan állítással találja szembe magát, amely szerint az
intelligencia megnyilvánul a természetben (különös történelmi anomália ez,
hiszen a mi generációnkat megelőző összes nemzedék kételkedés nélkül elfogadta

– 98 –
valamiféle univerzális rend létezését). Ám ha kijelentjük, hogy nem létezik
semmiféle, a köznapi valóságon túlmutató, a dolgokat és az eseményeket
összetartó dolog, az számos képtelenséghez vezet.
Jól láthatjuk ezt a gravitáció törvényének esetén. A józan ész azt mondatná
velünk, hogy két, egymástól üres térrel elválasztott test semmiféle kapcsolatban
nem állhat egymással; fizikai nyelven szólva, mindegyik a maga „helyi valóságát”
foglalja el. A Földet azonban a gravitáció tartja a Nap körüli pályáján, jóllehet e
két testet majd’ százötvenmillió kilométernyi „üresség” választja el egymástól.
Amikor Newton felfedezte a helyi valóság elvének e durva megsértését, akkora
megrázkódtatás érte, hogy nem is volt hajlandó foglalkozni a kérdéssel – és ez az
elmélet azóta is egyik pofont kapja a másik után. A fény, a rádióhullám, a lézer és
az összes többi elektromágneses erő mind az üres téren utazik keresztül; úgy
tűnik, az anyag és az antianyag egymással semmiféle fizikai kapcsolatban nem
álló, rendezett világegyetemekben létezik; a szubatomi részecskék spinjei pedig a
részecskék idő- és térbeli távolságától függetlenül mindig illeszkednek egymáshoz
– akár a teljes univerzum is állhat e részecskék között.
Mindez arra utal, hogy a helyi valóság elmélete pusztán egy bizonyos szintig
igaz, és – amint azt a kvantumfizikusok kimutatták – a valóság egésze egy ennél
mélyebb szinten található. A szerzőjéről, az ír fizikus John Beliről elnevezett, Bell-
tételként ismert, híres matematikai formula kimondja, hogy az univerzum
valóságának helyhez nem kötöttnek kell lennie – másként fogalmazva, a
világegyetem összes tárgya és eseménye kölcsönös kapcsolatban áll egymással, és
reagálnak egymás állapotváltozásaira. A Bell-tétel 1964-ben született meg,
azonban a nagyszerű angol csillagász, Sir Arthur Eddington már évtizedekkel
korábban megsejtette e kapcsolat létét, amikor kijelentette: „Egy elektron
rezgésébe beleremeg az univerzum.” A fizikusok ma már alapelvként fogadják el
ezt a kölcsönös kapcsolatot, valamint a szimmetria egész világegyetemre
érvényes, számtalan formáját – például egyes elméletek szerint minden fekete
lyuknak megvan valahol a maga párja a hozzá illő „fehér lyuk” formájában, bár
jelenleg még egyetlen ilyen fehér lyukat sem fedeztek fel.
Vajon miféle magyarázat felelne meg Bell ezen helyhez nem kötött valóságának,
amelyben minden egyes dolog kapcsolatban áll egymással? Mindenképpen
valamiféle kvantumértelmezés, mivel ha a gravitáció egyszerre van jelen
mindenütt, és egy adott részecske egyetlen spinjének megváltozása párjának
hasonló, de ellentétes irányú változását vonja maga után valahol a térben, akkor

– 99 –
nyilvánvaló, hogy az információ a fény sebességénél gyorsabban jut el egyik
helyről a másikra. Ez pedig sem Newton, sem Einstein hagyományos valóságában
nem lehetséges.
Napjaink elméleti szakembereinek – köztük például a kizárólag a Bell-tétel
következményeivel foglalkozó brit fizikus, David Bohmnak – azt kell
feltételezniük, hogy létezik egy, az egész valóságot egybetartó „láthatatlan mező”,
amely mezőnek tudomása van az adott pillanatban a világegyetem bármely
pontján lezajló összes eseményről. (Jelen esetben a láthatatlan szó nem csupán
egy láthatatlan, de semmiféle mérőeszközzel sem érzékelhető mezőre utal.) Nem
kell túl mélyre hatolnunk ezen elméletekbe, hogy belássuk, ez a láthatatlan mező
kifejezetten hasonlít a DNS- ben rejlő intelligenciára, és mindketten meglehetősen
hasonlóan viselkednek az elméhez. Az elme sajátsága az, hogy minden
gondolatunkkal rendelkezik, és úgymond elraktározza azokat egyfajta csendes
„tárolóedényben”, ahol egy precíz rendszer alapján fogalmakká és kategóriákká
szerveződnek.
Még ha nem is nevezzük „gondolkodásnak” ezt a folyamatot, megfigyelhetjük,
hogy a természet számos csatornán keresztül gondolkodik – és e csatornák közül
az egyik legkülönösebb az emberi elme, mivel képes egy időben megteremteni és
megtapasztalni saját kvantumvalóságát. Egy kvantumeseménynek a
fényhullámok tartományában történő megfigyelése talán tökéletesen objektív
dolognak tűnik, de mi van akkor, ha a kvantumvalóság ugyanúgy jelen van a
saját gondolatainkban, érzelmeinkben és vágyainkban? Eddington egyszer
kategorikusan kijelentette, fizikusként hisz abban, hogy „a világ nyersanyagát az
elme dolgai képezik”. Azaz a kvantummechanikus testnek mint az intelligencia
képződményének elfogadható helye van a helyhez nem kötött valóságban.
Az efféle egyszerű képlet szépsége abban rejlik, hogy az intelligencia valóban
egyszerű; a komplikációk csak akkor jelentkeznek, amikor az ember megkísérli
nyomon követni a testelme hihetetlenül bonyolult rendszerének működését. Az
EEG-ből előkígyózó papírcsíkon még a legkifinomultabb vizsgálat során is
ugyanolyannak látnánk egy pszichotikus személy és egy költő
agyhullámmintázatát. Amikor egy idegkutató barátom elgondolkodott azon, hány
ezer órát venne igénybe, ha tudományos módon le akarnánk írni, miféle
következményekkel jár egyetlen sejt egynapi élete, a következőket jegyezte meg:
„arra a megállapításra kell jutnunk, hogy a természet intelligens, mivel túlzottan
bonyolult lenne bármilyen más jelzővel illetni”.

– 100 –
 Barátom ugyanígy azt is mondhatta volna, hogy „túl könnyű” lenne más jelzővel
illetni a természetet. A gondolatait minden egyes másodpercben vegyületek
ezreivé alakító emberi agy végül is nem annyira bonyolult, mint inkább
felfoghatatlan. Az ősi Indiában úgy tartották, hogy az intelligencia mindenütt
jelen van; ezt az intelligenciát a szanszkrit „nagy” szóból származó brahman
névvel illették, és egyfajta láthatatlan mezőnek képzelték el. Egy több ezer éves
szólás szerint, az az ember, aki nem lelt brahmanra, olyan, akár egy szomjas hal,
aki nem lelt rá a vízre.
Egész szervezetünk képes éppoly gyorsan átalakulni, mint a
kvantummechanikus test szerves részét képező neuropeptidek. Mivel képesek
vagyunk a higanyhoz hasonlóan megváltozni, természetes számunkra az élet ezen
áradó minősége. Az anyagi test az atomok, az elme pedig a gondolatok folyója, és
e két folyót az intelligencia folyama tartja össze.

Esetleg úgy tűnhet, a kvantummechanikus test csakis az élet-halál helyzetekben

játszik szerepet, ám ez nem így van. Benne élünk, mintegy mellékesen, és anélkül
hogy elgondolkodnánk a dolgon, éppúgy, ahogyan a testünkben élünk. Volt egy
páciensem, aki akkor ébredt rá erre a tényre, amikor francia-kenyeret eszegetve,
és Mozart zenéjét hallgatva ücsörgött egy zöld gyeppel borított kis tisztáson. A
hölgy ekkor már két éve szenvedett bizonyos, roppant bosszantó és mindenféle
kezelésnek ellenálló tünetektől, többek között bélirritációtól, fejfájástól,
álmatlanságtól és depressziótól. A fenti tünetek egyike sem volt végzetes, de
kétségívül igencsak nyomorúságossá tették a beteg életét. A hagyományos,
antidepresszánsokkal és nyugtatókkal végzett kezelések nem igazán használtak,
ahogyan az általam kipróbált ájurvédikus módszerek sem.
Aztán a hölgy egy nap ellátogatott Tanglewoodba; ez a hely ad nyaranta otthont
a Bostoni Filharmonikusoknak, és mellesleg idilli helyszínül szolgál a piknikezni
vágyó emberek számára. Páciensem leterített a fűre egy kockás takarót, kihevert
a napra, és a zenét hallgatva, békésen elfogyasztotta az uzsonnáját. Ezek az apró
dolgok teljesen boldoggá tették, és aznap éjjel – évek óta először – végre
egészséges, mély alvásban volt része. Azonban már annyira hozzászokott a
betegségéhez, hogy fel sem tűnt neki ez a tény. Egy újabb nyomorúságos év telt
el, mire elérkezett az ideje, hogy újra felkeresse Tanglewoodot, és ekkor újra
megtörtént a dolog – napközben teljesen tünetmentes volt, éjjel pedig újra
pihentető álomban részesült.

– 101 –
 Ez alkalommal azonban észrevette, mi is történt. Örvendezve felkeresett az
irodámban, egy kötegnyi, a SAD-szindrómáról szóló, orvosi lapokból kivágott
cikket lobogtatva a kezében. Ez a betűszó az „évszakhoz kötődő mániás-
depressziós rendellenesség” (seasonal affective disorder) rövidítése, és egy olyan
állapotra utal, amelyben a páciensen telente minden nyilvánvaló ok nélkül súlyos
depresszió lesz úrrá. Ma már tudjuk, hogy a dolog a koponya mélyén található
tobozmiriggyel van kapcsolatban: igaz ugyan, hogy ezt az apró, lapos, ovális
alakú, belső elválasztású mirigyet körbeveszi az agy anyaga, mégis reagál a
napfény változásaira; ezenkívül a tobozmirigy a New Age korában oly nagy
becsben tartott, misztikus látószerv, az úgynevezett „harmadik szem” forrása is.
(Egyes alacsonyabb rendű állatok, például az orsóhal, valóban rendelkeznek egy
ilyen harmadik szemmel.) Bizonyos emberek esetében a téli napfényhiány
megzavarja a tobozmirigy működését, amely túlzottan sok melatonin nevű
hormont kezd termelni, ez pedig depressziót okozhat.
– Látja, doktor úr? – mondta. – Egész végig SAD-szindrómám volt, és most,
hogy ott ültem a napon, újra helyreállt a tobozmirigyem.
– Sajnálom, hogy ezt kell mondjam, de ez a rendellenesség csak télen
jelentkezik – válaszoltam, aztán látva elszomorodó arcát, gyorsan hozzátettem: –
Ettől függetlenül valami roppant fontos dologra sikerült rátapintania. Most már
felismertük, miből szenved hiányt, és ezt a hiányt kezelni is tudjuk.
– És miről lenne szó?
– A piknikhiányról – feleltem, és ismeretségünk kezdete óta most először láttam
őszinte mosolyt felragyogni az arcán.
És ez a saját maga által kitalált kezelési mód valóban működött. A hölgy
rendszeresen kiszökött irodája szürke falai közül, hogy a napon ücsörögve, a
barátaival beszélgetve, Mozart muzsikájának hangjait hallgatva fogyassza el az
uzsonnáját. Lehet, hogy ez nem tűnik valami fejlett orvosi módszernek, és
bizonyos értelemben nem is az, de a dolog működik; mégpedig azért, mert
mindnyájunknak szükségünk van arra, hogy a Természet felszabadítsa igaz
valónkat. Folyamatosan körülvesznek bennünket a legerőteljesebb gyógyító
hatások: a friss levegő, a napfény és a szépség. Az ájurvéda Hippokratészének is
nevezett indiai orvos és bölcs, Csaraka rendszeresen „írt fel” napfényt és kora
reggeli sétákat a különféle problémáktól szenvedő betegeinek, és ez a „recept”
mindmáig hatékonynak bizonyul.

– 102 –
 Ha egy százszorszépektől tarkálló, zöld rétre bukkanok, és megpihenek egy
tiszta vizű patak partján, orvosságra leltem. A látvány éppúgy enyhíti a
fájdalmamat, mint az, ha kisgyermekként édesanyám ölébe kuporodtam, mert
valójában a Föld az én anyám, a zöld füvű rét pedig az ő öle. Te és én idegenek
vagyunk ugyan egymás számára, ám testünk belső ritmusa az óceánok egyazon
ritmusához igazodik, mert az idők hajnalán mindkettőnket e bölcső ringatott.
A Természet az ember gyógyítója, mert a Természet maga az ember. Nem
szabad megmosolyognunk az ájurvéda azon kijelentését, miszerint a Nap az
ember jobb szeme, a Hold pedig a bal. A Természet megmerített bennünket a Nap
és a Hold fényében, és az óceánban is, így alakítva ki az otthonunkul szolgáló
testet. Ezen alkotóelemek ruháztak fel bennünket a Természet egy darabkájával,
láttak el bennünket egy menedékkel, egy rendszerrel, amely fenn. tartja az életet,
egy meghitt társsal, amely hetven, sőt akár több esztendeig is otthont ad nekünk.
A kvantumtartomány felfedezése megnyitotta számunkra az utat, amelyen
önmagunk legmélyebb rétegeiig követhetjük nyomon a Nap, a Hold és az óceán
hatásait. Én pedig elvezetlek téged e helyre, mert remélem, hogy ott még több
gyógyulásra lelsz majd. Tudjuk, hogy a magzat fejlődése során mintegy
visszaemlékezik a halak, a kétéltűek és a korai emlősök fejlődési fázisaira, és
sorra „leutánozza” ezen élőlények alakját. A kvantumokkal kapcsolatos
felfedezések képessé tesznek minket arra, hogy alámerüljünk saját atomjainkba,
és így visszaemlékezzünk magára a korai stádiumban lévő univerzumra. A
világegyetemben eónokkal ezelőtt megszületett a fény és a hő, hogy megkezdje
húszmilliárd éves pályafutását, azonban minden egyes emberi lény újra és újra
életre kelti ezt a szikrát, hogy lángra lobbantsa az életet adó tüzet. A védikus
Indiában a szívben lobogó, megszentelt tüzet, a gyomorban izzó, emésztő hőséget
és a Napnak az égboltról ránk ragyogó fényét egyaránt az agni névvel illették.
Sir Arthur Eddington egyszer kijelentette, hogy két valóság létezik: egy triviális
és egy mindennél fontosabb, és mindkettőt a saját fogalmai szerint kell
megismernünk. A köznapi valóság a tudomány által vizsgált mechanikus valóság,
a mindennél fontosabb pedig a mindennapi élmények és tapasztalások emberi
valósága. Eddington szerint a tudományos valóságban a Föld egy közepes méretű
csillag körül keringő anyagdarab, amely a Nappal egyetemben milliárdnyi sokkal
fontosabb égitest között sodródik. Az emberi valóságban azonban továbbra is a
Föld áll az univerzum középpontjában, mert – legalábbis számunkra – mindig az
általa hordozott élet lesz az egyetlen igazán fontos dolog.

– 103 –
 E gondolat legmegrendítőbb megfogalmazását egy számos egészségügyi
problémával küzdő, rákos betegemtől hallottam. Hogy visszanyerje régi
látásmódját, ez a páciens leírta élete néhány meghatározó élményét, többek
között az alábbi esetet is, amely tizenhat éves korában történt meg vele, és
amelynek a „De hogyan lehetnék én a Hold?” címet adta.

„Egyedül fekszem a legelőn. Sötét van, csak a telihold delejes fénye ragyog.
Mélységes béke érzete lesz úrrá rajtam: lényem egyszerre része a Földnek és
a Hold tiszta fehér fényének. Semmi más nem számít. Egy percre eltűnődöm,
hogy talán meghaltam – de ez sem számít. Egy teljes órát töltök el Isten
tenyerében pihenve, és ez az óra örökre a részemmé válik.”

Meglepően sok embernek volt már része ehhez hasonló élményben; az ilyen
tapasztalásokat nevezi Eddington „a Földdel való misztikus kapcsolatnak”.
Páciensem későbbi élete folyamán eltávolodott ettől a tapasztalástól, fokozatosan
hozzászokott a munkahelyi és a családi problémák rendszeréhez, amely
mindannyiunkat eltávolít a Természettől – az ő esetében a felhalmozódott stressz
rendszeres megbetegedésekhez vezetett. (Későbbi életének aztán fanyar humorral
„A Természet ellen – ez lenne a felnőttkor?” címet adta.)
A szokatlan az volt, hogy amikor felhagyott a Természet elleni hadakozással, e
kapcsolat érzése változatlan frissességgel tért vissza az életébe. Húszas éveinek
végén a hölgy ellátogatott a Csendes-óceán partvidékére, ahol az alábbi sorokat
vetette papírra:

„Az alatt a két óra alatt, amit egyedül töltöttem a parton, újra Isten
társaságában időztem. Én magam voltam a hullámverés, a hullámok hangja
és ereje. Én voltam a meleg, vibráló, élettel teli homok. Én voltam a könnyű
és szabad szellő, a végtelen, tiszta égbolt... Semmi mást nem éreztem, csak
hatalmas szeretetet. Több voltam a testemnél, és ezt tudtam is. Végtelenül
gyönyörű és megtisztító pillanat volt.”

Orvosként magam is hiszek az általa megélt dolgokban. A bennünk lakozó

gyógyító mechanizmus tökéletesen illeszkedik a külső gyógyító mechanizmushoz.
Bár az emberi test ránézésre nem hasonlít egy zöldellő rétre, a mezőt belengő
szellő, a kacagó víz, a napfény és a talaj egyszerűen csak átalakult bennünk, és
nem merült feledésbe. (Nem véletlenül mondták az ősi orvosok, hogy az ember

– 104 –
földből, levegőből, tűzből és vízből vétetett.) Mivel testünk intelligens, tudatában
van e ténynek, és amikor hazatér a Természetbe, szabadnak érzi magát, túláradó
örömmel ismerve fel szülőanyját. A szabadság és öröm ezen érzése létfontosságú,
mert általa vegyülhet el egymással a belső és a külső természet. Ugyanez igaz a
kvantummechanikus testre is: az sem más, mint a Természethez visszavezető út.
Ez az állítás még csak különösebb magyarázatot sem igényel, kivéve, ha a
Természet ellen cselekvő intellektus túlzottan jó munkát végzett, és elzárta
előlünk ezt az utat.

Még számtalan mondanivaló lenne a kvantummechanikus emberi testről –

valójában azonban egyetlen olyan dolog sem jut eszembe, amiről többet kellene
megtudnunk. Az orvostudomány manapság már szeretné ugyan megtenni a
jelenlegi dilemmákat megoldó ugrást, ám a hiány mindig csak hiányhoz vezet. Az
egyik diáktársam az újdelhi egyetemről ragyogó karriert futott be kutatóorvosként
az Egyesült Államokban, és még negyvenöt éves sem volt, amikor már a Harvard
Medical Schoolon tanított. Amikor nemrég együtt ebédeltünk egy bostoni
étteremben, a következőket mondta gyászosan:
– Egy Washingtonban tartott találkozón az összes vezető kutatóorvos egyetértett
abban, hogy 2010-ig egyetlen komolyabb rákos megbetegedés ellenszerét sem
találjuk meg, és nem érünk el áttörést az AIDS megértésében sem.
Mindenáron el kell kerülnünk az efféle pesszimista jóslatokat. Ez a kijelentés
tudományos szempontból talán helytálló ugyan, a kvantumvalóság nézőpontjából
azonban teljességgel értelmetlen. Mindannyian szakavatottan navigálunk a
kérdőjeles zónában, ahol a tudomány pusztán egy zseblámpa gyenge fényével
igyekszik eligazodni – vajon nem utal-e ez a tény arra, hogy igenis létezik
valamiféle megoldás? Elképzelhető, hogy a test intelligenciájának a rák és az
AIDS esetében bekövetkező üzemzavarait visszavezethetjük egyetlen egyszerű
torzulásra, a DNS intelligenciájának rejtélyes birodalmában megtett egyetlen
téves kerülőútra. Hogy felismerjük, hogyan oldhatjuk meg a testelme problémáit,
alaposabban szemügyre kell vennünk ezeket a kitérőket, rejtélyes eredetükkel
együtt.

– 105 –
7. Sehol és mindenhol
A kvantummechanikus testet soha senki nem pillanthatja meg. Ez sokak
számára problémát jelent, mert nemcsak a tudósok, de mindannyian a látható és
kézzelfogható dolgokhoz vagyunk hozzászokva. A modern orvostudomány
története során javarészt a betegségeket okozó, szilárd dolgok felkutatásával
foglalkozott, jóllehet szinte az összes ilyen objektum a láthatatlan dolgok
tartományában, az emberi szem elől elrejtve található.
A tizennegyedik század Európájának egy szemfüles lakója esetleg
feltételezhette, hogy ha egy házban patkányok vannak, az előrevetíti a bubópestis
veszélyét (valójában azonban a patkányok olyannyira elterjedtek voltak, hogy ez a
kapcsolat senkinek nem szúrt szemet); a patkányokon élő bolhák megfigyelése
pedig még egy lépéssel közelebb juttathatta volna az igazsághoz. A „fekete halál”
rejtélyét azonban csakis akkor oldhatjuk meg, ha mikroszkóp alatt vizsgálva a
patkányból vett vérmintát, felfedezzük a Pasteurella pestis nevű baktériumot –
jóllehet az emberiség ezen nemezise olyan ősi, hogy a korabeli beszámolók
alapján már az időszámításunk előtti ötödik században is ez a kór tizedelte meg a
Görögország ellen vonuló perzsa sereget.
Mert mi is lenne mikroszkóp nélkül egy baktérium? Valami láthatatlan dolog,
amely mégis olyan hatalmas, akár maga a világ, hiszen baktériumokat a Föld
minden egyes pontján, még a sarkvidékeken is találhatunk. Füsthöz hasonlóan
terjednének, még a legszorosabban lepecsételt ablakokon és ajtókon is áthatolva
– ha csakis az érzékeinknek hinnénk, fantasztikusnak találnánk ezen
organizmusok azon képességét, hogy látszólag sehol sincsenek, és mégis
mindenütt jelen vannak. A kvantumtartomány lényegében nem más, mint egy
újabb, a „láthatatlansági skálán” megtett lépés. Ám a legparányibb
baktériumoktól vagy vírusoktól eltérően egyetlen fotont, elektront vagy a
kvantumtartomány egyetlen más objektumát sem pillanthatjuk meg soha az
érzékszerveinket kiterjesztő eszközök segítségével. E részecskék valóban
nincsenek sehol sem – és ugyanakkor mindenütt jelen vannak.
Az orvostudomány a közelmúltig nem igazán foglalkozott ezzel a ténnyel, mivel
még a legkisebb vírusok is sok milliószor nagyobbak az elemi részecskéknél. A
mikrobák szintén meglehetősen stabil idő- és térbeli elhelyezkedéssel bírnak, míg
a kvantumvalóság objektumai kiszámíthatatlan módon „villannak be” a létezésbe,
és tűnnek el belőle. Ha a Pasteurella pestis ott lappang az ember vérében, akkor
abszolút és határozott módon megtalálható benne, nem úgy, mint a szellemszerű

– 106 –
mezonok, amelyek csupán néhány milliomod másodpercig hagynak maguk után
halvány nyomokat a fotólemezen, hogy aztán újra kifakuljanak az anyagi létből,
vagy a neutrínók, amelyek oly észrevétlenül hatolhatnak keresztül az egész
Földön, mintha semmi sem állna az útjukban.
Az orvostudomány és a kvantumfizika által vizsgált objektumok méretbeli
eltérése egészen 1987-ig biztonságos távolban tartotta egymástól e két
tudományágat, ekkor azonban Jacques Benveniste francia immunológus
végrehajtott egy kísérletet, amely borzalmas csapást jelentett a világot nem a
kvantumtartomány szempontjából leíró világképekre nézve. A dolog teljesen
ártalmatlannak indult: dr. Benveniste az úgynevezett basophil sejtek (azaz
egyfajta fehérvérsejtek) hatásának tette ki a jól ismert IgE-antitestet (a név az E
típusú immunglobulin rövidítése). Közismert, mi történik ilyenkor: az IgE-antitest
szorosan rácsatlakozik bizonyos receptorterületekre, majd mindaddig várakozik,
amíg a vérárammal arra nem lebeg egy behatoló molekula, amely ellen a
szervezetnek védekeznie kell. Az adott esetben ez a behatoló nem egy mikroba
volt, hanem egy antigén, egy allergiát kiváltó anyag.
Ha az ember allergiás a méhcsípésre, a méhek mérgének molekulái néhány
másodperccel a testbe történő bejutás után reakcióra késztetik az IgE-
antitesteket, amelyek azonnal összetett reakciósort váltanak ki a sejtekből, így
kapcsolva magasabb sebességre a test allergiás válaszát: a basophil sejtek
hisztamint választanak ki, és ez az anyag felelős az allergiás rohamot kísérő
tipikus tünetekért, a vörös kiütések megjelenéséért, a viszketésért és a légzési
nehézségekért. Az allergiás reakciókban az a rejtélyes, hogy az antigének, a testbe
behatoló anyagok általában tökéletesen ártalmatlanok (ilyen például a gyapjú, a
pollen, a por), az immunrendszer mégis halálos ellenségekként kezeli őket. Hogy
fényt derítsenek a kiváltó okokra, a kutatók molekuláris szinten behatóan
tanulmányozták a különböző allergiákat, és így jutottak el többek között ahhoz is,
hogy alaposabban megértsék az IgE-antitest működését.
E körülmények között zajlott le tehát dr. Benveniste drámai kísérlete. A doktor
vett némi fehérvérsejtekkel és IgE-vel teli emberi vérsavót, és összekeverte azt egy
kecskevérből készült oldattal, abban a biztos tudatban, hogy így
hisztaminkibocsátást fog kiváltani. Ez az oldat egy, a méhek mérgét, a pollent
vagy az egyéb antigéneket képviselő ellen-IgE-antitestet tartalmazott, és amikor
az ellen-IgE találkozott az IgE-vel, a reakció pontosan úgy zajlott le a kémcsőben,

– 107 –
ahogyan az egy allergiás személy szervezetében történt volna, azaz nagy
mennyiségű hisztamin termelődött.
Benveniste ezek után az ellen-IgE-oldatot tízszeresére hígítva megismételte a
kísérletet, és ugyanerre az eredményre jutott. Majd tovább és tovább hígította az
oldatot, és azt tapasztalta, hogy az IgE-antitestek körülbelül fele (40-60
százaléka) továbbra is reagált arra. Ez különösen meglepő volt, mivel már jóval
túllépte azt a határt, amelyen belül az oldat még kémiailag aktívnak számított.
Úgy döntött hát, hogy még jobban felhígítja azt, minden egyes alkalommal
korábbi töménységének századrészére gyengítve az oldatot, mígnem végül már
biztosra vette, hogy az egyáltalán nem tartalmaz ellen-IgE-t. Az utolsó oldatban
az antitestek és a víz aránya 1:10 120 volt; ha ez utóbbi számot kiírnánk, százhúsz
darab nullát kellene a tízes után tennünk. Doktor Benveniste az úgynevezett
Avogadro-számnak nevezett konstans segítségével matematikailag is
bebizonyította, hogy a víz már egyetlen antitestmolekulát sem tartalmazhat,
azonban ez a mostanra már csupán desztillált vízből álló „oldat” ugyanolyan
erőteljes hisztaminreakciót váltott ki. (Az Egyszer lenn, egyszer fenn című
klasszikus Humphrey Bogart-filmben hangzik el a következő csalafinta mondat:
„Csípett már meg valaha egy döglött méh?” Nos, ebben az esetben a méh
láthatatlan is volt.)
Bár Benveniste teljességgel abszurd eredményre jutott, még hetvenszer
megismételte a kísérletet – illetve bizonyos izraeli, kanadai és olasz
kutatócsoportokat is felkért erre –, és minden egyes alkalommal ugyanazt
tapasztalta! Az összes kutató megállapította, hogy az immunrendszer valójában
jelen nem lévő antitestekre is képes reagálni. Másként fogalmazva, doktor
Benveniste az emlékezet kísértetét tárta fel: ő maga is elgondolkodott azon, vajon
a víz tartalmazza-e a valaha benne lévő molekulák fantomlenyomatát.
Eredményeit 1988 júniusában kelletlenül közölte a hírneves brit folyóirat, a
Nature is, ám a szerkesztők egyértelműen kinyilatkoztatták a cikkben
foglaltakkal kapcsolatos ellenérzéseiket, mondván: azoknak a megállapításoknak
semmiféle „anyagi alapjuk sincsen” – és ebben meglehetősen igazuk is volt. Az
emberi fehérvérsejtek úgy viselkedtek, mintha mindenhonnan ellen-IgE-k
támadása érné őket, holott ezek a molekulák már sehol sem voltak.

Az orvostudomány nem igazán szeretne átlépni a kvantumtartományba vezető

ajtón, holott e kísérlet egyértelműen feltárta azt előttünk. [ 1988 júliusában, egy hónappal

– 108 –
a fent említett cikk megjelenése után a Nature szakértők egy csoportját küldte dr. Benveniste-hez, hogy a

kísérlet felülvizsgálatával eloszlassák a lap szerkesztőinek kételyeit. Sajnos Benveniste a szakértők

jelenlétében képtelen volt következetesen megismételni az eredményeit: néhány próbálkozása sikerrel járt,

néhány azonban nem. A Nature következésképpen elutasította a munkáját, „érzékcsalódásnak” bélyegezve a

korábbi eredményeket, és az így támadt szenvedélyes vita azóta sem ült el. Dr. Benveniste továbbra is kiáll a

munkája mellett (az első eredményeket tizenkét, négy különböző országból származó kutató is ellenjegyezte):

mivel a víz emlékezőképessége megmagyarázhatatlan, nem cáfolható a felejtésre való képességével! Könnyen

meglehet, hogy egyszerűen ugyanazon érem két oldaláról van szó. ] Sokan úgy gondolták,
Benveniste e kísérlet által hiteles alapot teremtett a homeopátiás módszereknek,
ennek a kétszáz évvel ezelőtt Samuel Hahnemann, német fizikus által feltalált, és
mind a mai napig egész Európában népszerű orvosi rendszernek. A homeopátia
szó gyökerei a görög ’hasonló szenvedésre’ vezethetőek vissza – ez a kifejezés az
úgynevezett „hasonlót a hasonlóval” alapelvére utal. A homeopátia minden
betegséget dr. Benveniste módszerével közelít meg: csekély mennyiségű „káros”
anyagot juttat a páciens szervezetébe, így építve ki az adott kórral szembeni
immunitást, vagy űzve ki a testben már megtelepedett betegséget.
Amikor a hagyományos gyógyászat himlő elleni védőoltást ad be a
pácienseknek, úgy tűnik, a homeopátiás logika lép működésbe: a vakcinában
lévő, halott vírus himlő elleni antitesteket termel a szervezetben. (A himlő ellen
már az ősi Kínában is hasonlóképpen védekeztek: az orvosok tudták, hogy a
himlős kiütésekről eltávolított varnak az egészséges emberek karján ejtett apró
sebekbe történő bedörzsölésével megoltalmazhatják pácienseiket a kórtól.) A
védőoltásokkal ellentétben a homeopátia azonban nem annyira a betegséget
okozó organizmusokkal, mint inkább az adott betegségek tüneteivel foglalkozik.
A homeopata orvos a valódi betegség tüneteihez hasonló hatásokat kiváltó
mérgek és mérgező növények alaposan kidolgozott rendszerének segítségével
mintegy ízelítőt ad a testnek abból, mit is akar meggyógyítani. A krónikus
fáradtság és ingerlékenység kezelésére például a Nux vomica nevű növény
sztrichnint tartalmazó magvait írja fel, mivel e magok maguk is hasonló tüneteket
váltanak ki. Benveniste kísérleti eredményei azonban nem a homeopátiás logika
egészét, pusztán annak egy részét támasztják alá, bebizonyítván, hogy az emberi
test idegen anyagok elenyészően kis mennyiségére is képes reagálni. A
homeopátia többi része továbbra is kétes homályba burkolózik. (A „hasonlót a
hasonlóval” alapelvét az ájurvéda is elfogadja, sőt tovább is megy, kijelentvén,
hogy a test minden egyes része megfeleltetésbe hozható valamilyen, a kezelésére

– 109 –
alkalmazható gyógynövénnyel, ásványi anyaggal, sőt akár színnel vagy hanggal
is. Mindazonáltal az ájurvéda nem követi azt a homeopátiás logikát, amely szerint
a testet először meg kell betegíteni, hogy aztán egészségessé tehessük.)
Úgy vélem, Benveniste kísérletének mélyebb jelentőségét meglehetősen
pontosan fejezi ki az előző fejezet egyik kvantumábrája:

Mint azt megjegyeztük, a testi folyamatok egyfajta csatárláncra hasonlítanak,

amelyben az első esemény (B) kivételével a történések sorra haladnak végig a lánc
egyes tagjain. Úgy tűnik, ez az „első vödör víz” a semmiből bukkan fel, bár
nyilvánvaló, hogy ezen első eseményt is valamiféle kezdeti impulzus (A) váltja ki.
Dr. Benveniste valójában gyönyörűen bontotta le ezt a modellt annak legelemibb
részeire:

Folyton átkelünk az első, egyetlen molekulát sem tartalmazó állapotból abba az

állapotba, ahol megjelenik az első molekula. Ha megpróbálunk visszaemlékezni
az első alkalomra, amikor autót vezettünk, sehol nem leljük már az akkor az
agyban jelen lévő vegyületeket. (Valójában a legtöbb ilyen vegyület már azelőtt
semmivé vált, hogy kiszálltunk volna a kocsiból.) Amikor visszaidézzük az adott
emléket, és látjuk magunk előtt az autót, érezzük tenyerünk alatt a
kormánykerék tapintását, a „semmiből” kiinduló sejt szintű reakciókat indítunk
be, mivel agysejtjeinkben éppoly kevéssé vannak jelen az akkori molekulák, mint
az antitestek Benveniste „oldatában”.
Ha képesek lennénk megmagyarázni, hogyan jut el a testelme az egyik
állapotból a másikba, számos, az aggyal kapcsolatos rejtélyre fény derülne. Az
első apró anyagdarabka megjelenése után az események már a természet jól

– 110 –
ismert törvényeinek megfelelően követik egymást. A homeopátián kívül
véleményem szerint a tudathasadás néven ismert, különös pszichiátriai esetek is
jól példázzák ezt a jelenséget. A tudathasadás a testelme legrejtélyesebb
problémája, mivel amikor a beteg elméje egyik személyiségéről a másikra vált, a
teste is követi ezt a változást.
Például előfordulhat, hogy a páciens egyik személyisége cukorbeteg, és ameddig
ez a személyiség van előtérben, a beteg inzulinhiányban szenved; a többi
személyiség ugyanakkor teljesen mentes lehet e problémától, és így a
vércukorszintjük is normális. A test és elme együttes gyógyításának kérdéséről
rendszeresen cikkező pszichológus, dr. Goleman egyik tanulmányában
részletesen leírja egy Timmy nevű, majd’ tucatnyi különböző személyiséggel
rendelkező kisfiú esetét.
Timmy testén minden egyes alkalommal kiütések jelentek meg, ha a fiú egy
adott személyisége megnyilvánulásakor narancslevet fogyasztott. „A kiütések
akkor is megjelennek, ha az adott személyiség akkor bukkan elő, amikor az
elfogyasztott narancslé emésztése folyik – írja Goleman. – Ugyanakkor ha az
allergiás reakció során visszatér az »eredeti« Timmy, azonnal elmúlik a viszketés,
és a hólyagok is lelohadnak.”
Amikor először olvastam e sorokat, hatalmas izgatottság lett úrrá rajtam. Az
orvosi tankönyvek semmit sem írnak arról, hogy az allergiás reakciók
akaratlagosan ki- és bekapcsolhatóak lennének. Akkor mégis hogyan lehetséges
ez? Az immunrendszer IgE-hez hasonló antitestekkel beburkolt fehérvérsejtjei
csakis az antigének felbukkanására várnak, és ha létrejön a kapcsolat,
automatikusan reakcióba lépnek. Timmy esetében azonban valahogy úgy kell
elképzelnünk a dolgot, hogy a narancslé molekulái megközelítik a
fehérvérsejteket, majd döntés születik arra nézvést, vajon lejátszódjon-e az adott
reakció. Ez arra enged következtetni, hogy maguk a sejtek is intelligensek – épp
úgy, ahogyan azt állítottam. Sőt mi több, a sejtek intelligenciája nem csupán a
DNS-hez hasonló, különleges molekulákban, de minden egyes molekulában ott
rejlik, mivel jelen esetben az antitestek és a narancslé teljesen hétköznapi szén-,
hidrogén- és oxigénatomjai találkoznak egymással.
Ha azt állítjuk, hogy a molekulák döntéseket hoznak, azzal
szembehelyezkedünk a jelenlegi fizikával – olyan ez, mintha azt mondanánk, hogy
a só néha sós, néha pedig nem. Ám a testelme egyik eseményéből a másikba
történő átmenet mindig az intelligencia egyfajta kivetülése; Tommy esetében

– 111 –
pusztán e kivetülés figyelemre méltó gyorsasága és intenzitása lephet meg
bennünket. Ha elfogadjuk a tényt, hogy az allergiás reakció a fiú döntésétől függ –
hiszen másképp hogyan is lenne képes „ki-, illetve bekapcsolni” a kiütéseit –,
akkor azzal a lehetőséggel találjuk szembe magunkat, hogy mindannyian magunk
választjuk a saját betegségeinket. E döntésünknek nem vagyunk tudatában, mert
az a tudatos gondolatok szintje alatt játszódik le, ám ha ez a döntés jelen van
bennünk, arra is képesnek kell lennünk, hogy megváltoztassuk azt.
Mindannyian képesek vagyunk végletesen megváltoztatni testünk biológiai
állapotát. Szertelen örömben tobzódó énünk fiziológiai értelemben nem azonos
mélyen depressziós énünkkel. A tudathasadásos személyek pedig azt bizonyítják,
hogy a változás e belülről fakadó képessége tökéletesen irányítható. És e ponton
szeretnék felidézni egy történetet családi legendáriumunkból, amely szorosan
kapcsolódik ehhez a képességhez és – meglepő módon – az IgE-antitestekhez is.
Édesapám sok éven át kardiológusként szolgált az indiai hadseregben, ami
azzal járt, hogy gyermekkoromban állomáshelyről állomáshelyre járva, az egész
országot beutaztuk. Még egészen kis gyerek voltam, amikor a messze északon,
Kasmír tartományban található Jammuba rendelték. Semmire sem emlékszem az
ott-tartózkodásunkból, de szüleim éveken át emlegették, milyen szörnyű allergiás
rohamokban szenvedett e helyen édesanyám. Szenvedéseiért az egyik helyi virág
pollenje volt a felelős, ami tavaszonként vastagon ellepte a talajt, súlyos
asztmarohamokat váltva ki anyámnál, a teste felduzzadt, és hatalmas, vörös
hurkák és hólyagok jelentek meg a bőrén (ezt az állapotot nevezik
angioneurotikus ödémának).
Édesapám anyám iránti odaadásától és együttérzésétől vezéreltetve, minden
tavasszal elvitte őt Kasmír fővárosába, Srinigarba, mivel az ottani levegő mentes
ettől a pollentől, és anyám örült, hogy ebben a hegyvidéki völgyben, a világ egyik
legszebb helyén tölthette ezt az időszakot.
Aztán az egyik évben a lezúduló heves esőzések járhatatlanná tették az utakat,
és apám úgy döntött, a tervezettnél korábban, még tavasszal hazatérnek
repülővel Jammuba. Felszálltak a gépre, amely egy óra múlva földet is ért. Apám
bátorítólag édesanyám karjára tette a kezét, de már látta, hogyan jelennek meg
bőrén a vörös foltok, és milyen nehezére esik levegőt venni. Az allergiás roham
olyan súlyos volt, hogy a légikísérő odarohant hozzájuk megkérdezni, miben
segíthet.
– Köszönöm, de semmit sem tehet – mondta apám.

– 112 –
– A Jammuban lévő pollen miatt van.
– Jammu? – nézett rá zavarodottan a steward. – De hisz még nem érkeztünk
meg, ez csak az első megállónk, Udhampur. Önöknek nem szóltak, hogy itt is
leszállunk?
Apám teljesen megdöbbent. Amikor édesanyámra pillantott, látta, hogy már
könnyebben veszi a levegőt, és a kiütései is kezdenek elmúlni. Édesapám még
évekkel később is fejcsóválva emlegette:
– Elég volt, ha az ember kiejtette a száján, hogy Jammu, és anyád máris
rohamot kapott.
Amikor aztán elmeséltem neki dr. Benveniste IgE-vel kapcsolatos kísérletét,
nagyon megkönnyebbült, hogy végre talált valamiféle tudományos magyarázatot a
családi rejtélyre. Édesanyám csak egyetlen személyiséggel rendelkezett ugyan, az
esetében bekövetkező változás mégis roppant végletes és gyors lefolyású volt.
Az orvostudomány számos tudathasadásos esetet vizsgált és dokumentált már;
e téren különösen figyelemre méltó dr. Bennett Braun, az adott szakterülettel
foglalkozó kutatópszichiáter munkássága. Dr. Braun megállapította, hogy a
személyiségváltáskor különféle szemölcsök, sebhelyek és kiütések jelenhetnek
meg a páciensek testén, hogy az újabb váltáskor aztán nyom nélkül eltűnjenek;
sőt magas vérnyomás vagy epilepszia is előfordulhat esetükben. A beteg egyik
személyisége lehet színvak, és a következő „váltáskor” ez a jelenség is teljes
egészében megszűnhet. A páciensek szinte minden esetben rendelkeznek egy
gyermeki személyiséggel, és amikor ez kerül előtérbe, szervezetük már a
gyermekeknek előírt gyógyszermennyiségre is ugyanúgy reagál. Az egyik beteg
gyermeki személyisége uralma alatt már öt milligramm nyugtatótól is teljesen
elálmosodott, míg felnőtt személyiségeire ezen adag hússzorosa sem volt hatással.
Az összezavarodott tudósok mind a mai napig keresik az ilyen, látszólag
lehetetlen jelenségek hátterében álló mechanizmusokat; ám véleményem szerint
csak akkor lelhetnek rájuk, ha felismerik, hogy az ilyen esetekben egyfajta
kvantumugrás játszódik le. Egy személyiségnek nincsenek molekulái, mivel
kizárólag emlékekből és lélektani hajlamokból áll, amelyek ugyanakkor
lényegesen maradandóbbak, mint az általuk befolyásolt sejtek. Nincs itt
semmiféle rejtély: mint láthattuk, testünk minden egyes molekulája a láthatatlan
intelligencia szövedékével van beburkolva.
Ugyan a fizikusok nem használják az emlékezet kifejezést, mégis könnyűszerrel
fellelhetjük azt a kvantumtartományban: számos olyan részecske akad, amely

– 113 –
akkor is pontosan tudja, „mit csinál” a párja, ha a téridő hatalmas távolságai
választják el őket egymástól. Ha egy, az atom külsején található elektron pályát
vált, a vele párban álló antielektronnak (más néven pozitronnak) azonnal
reagálnia kell erre, függetlenül attól, hogy a kozmosz egymástól milyen távol eső
pontjain helyezkednek el. Valójában az egész univerzumot ez az emlékezetháló
fűzi össze.
Egy fizikust csakis az késztethet töprengésre dr. Benveniste kísérletével
kapcsolatban, hogy korábban senki sem gondolta volna, hogy a molekulák
szintjén is lejátszódhatnak efféle kvantumesemények. A fotonok a
kvantumtartomány küszöbén „ücsörögnek”, itt pedig a gyenge, véletlenszerű
rezgések az uralkodóak. E rezgések némelyike elhal a semmiben, mások életre
kelnek, és anyagként vagy energiaként belépnek az anyagi valóságba. Mivel
egyetlen foton szinte semmit sem jelent, bármikor „bevillanhat” a létezésbe, majd
eltűnhet onnan. Ugyanakkor egy molekula (például az IgE) sokkal inkább anyagi
természetű, mint ezek a változó rezgések. Ha nem így lenne, a molekulák minden
figyelmeztetés nélkül megszülethetnének, majd elenyészhetnének – és hasonló
sorsra juthatnának a molekulák alkotta dolgok, mondjuk a kék bálnák vagy a
felhőkarcolók is. Mivel azonban az ilyesmi nem történik meg, eddig nem véltük
szükségesnek, hogy emlékezettel „ruházzuk fel” a molekulákat.
Hogy megérthessük, hogyan is működik az efféle emlékezet, többet kell
tudnunk a természet kvantumszintjéről. Ezt a szintet leginkább az üressége
különbözteti meg az anyag és az energia egyéb állapotaitól. Korábban már láttuk,
hogy az atomok magja szinte teljesen üres, arányaiban véve éppoly kitöltetlen,
mint a csillagközi űr. Ugyanez ránk, emberekre is igaz, hiszen nyilvánvalóan mi
is atomokból állunk; ez pedig azt jelenti, hogy az ürességből állunk, mivel az
ürességet minden másnál inkább értelmezhetjük alapanyagunkként.
Ahelyett, hogy zordnak, hidegnek és élettelennek látnánk a csillagok közti, üres
teret, a fizikus szemével kell szemlélnünk azt, hogy felfedezzük, tele van
energiával, és ez az energia csak arra vár, hogy atomokká állhasson össze. Az űr
minden egyes négyzetcentimétere bővelkedik energiában: szinte végtelen energia
található benne, bár ezen energia nagy része pusztán „virtuális” formában létezik,
azaz mintegy „el van zárva”, és nem játszik aktív szerepet az anyagi valóságban.
(Ahogy azt az ősi indiai upanisadok mondja egyik gyönyörű sorában: „A
világegyetemet átható energiának csak egy töredéke ragyog át a valóság

– 114 –
szövedékén.” Ez az állítás a kvantumvalóság javarészt virtuális formába zárt
objektumai esetén szó szerint igaz.)
Érzékszerveink nincsenek felkészülve arra, hogy az ürességet a valóság
szülőméhének lássák, mivel a természet sűrűbb, virágokkal, kövekkel, fákkal és
családtagjainkkal benépesített szintjére vannak behangolva. Az emberi szem
állítólag kétmillió színárnyalatot képes megkülönböztetni egymástól, mely
árnyalatok mindegyike a fényenergia egy vékony sávját foglalja el, ám ezen
energiarezgéseket mégsem rezgésekként ismerjük fel. Még kevésbé látunk
rezgésnek például egy szilárd márványtömböt, pedig a színekhez hasonlóan a
márvány is pusztán energiarezgés.
Ahogy a fény színné válik, e folyamat minden egyes lépcsőfoka hatalmas hatást
gyakorol a világra. A látható fény például formát és alakot ad a szemünk által
érzékelt dolgoknak. Ahogy lassan haladunk az infravörös tartomány felé, az
emberi szem már nem látja ugyan a fényt, de meleget érzékel annak forrása felől;
ha pedig a röntgensugárzás irányába indulunk el, a fény tönkreteszi a
szemünket. Minden egyes kvantumlépcsőfok roppant közel van az azt
megelőzőhöz, a molekulák és az élő dolgok sűrűbb szintjén mégis teljesen új
valóságot képvisel. A fény spektruma olyan, akár egy hosszú, egybefüggő fonal,
amely bizonyos pontjain gyorsabban, más pontokon pedig lassabban rezeg. Bár
csupán a spektrum egy kis részén mozgunk otthonosan, létezésünkhöz a teljes
fénytartományra szükségünk van. Hogy a legalacsonyabb rezgésszámoknál
kezdjük a sort, a fonal rezdüléseinek köszönhetjük a fényt, a hőt, a
mágnesességet és az univerzumot betöltő számos egyéb energiaformát. Az űr
megteremtésétől kiindulva csupán néhány lépést kell megtennünk ezen a létrán,
hogy eljussunk a csillagközi porig, a napokig, és végül elérkezzünk az élő Földig.
Láthatjuk hát, hogy az üresség, a rezgés nullpontja nem valamiféle hiány, hanem
minden létező dolog kiindulópontja. És ez a kezdőpont folyamatosan
kapcsolatban áll minden egyéb ponttal – a folytonosság soha nem szakad meg.
Azért kell behatóbban megvizsgálnunk ezt a szubatomi űrt, mert általa
tapasztalhatjuk meg a minden egyes gondolatunk között megnyilvánuló űrt is.
Éppúgy, ahogyan az az univerzum egészében történik, a gondolkodás során is a
semmiből „pattan elő” valamiféle anyagi dolog, azaz a neuropeptid. Ebben az
esetben nem a neuropeptidek atomjai jönnek létre, mivel a létükhöz szükséges
hidrogén, szén, oxigén és egyéb anyagok már amúgy is jelen vannak az agy által

– 115 –
üzemanyagként használt glükózban, hanem a neuropeptidek szerkezete születik
meg a semmiből – ám ez is épp elég varázslatos dolog.
Abban a pillanatban, amikor megszületik bennünk a gondolat: „boldog vagyok”,
egy kémiai hírvivő egy darabka anyaggá fordítja le ezt az anyagi világban
semmiféle szilárd létezéssel nem bíró érzelmet, és ez az anyag olyan tökéletesen
igazodik az adott érzéshez, hogy szó szerint testünk minden egyes sejtje értesül a
boldogságunkról, és részt vesz abban. A tény, hogy képesek vagyunk egyetlen
pillanat alatt a maga nyelvén szólni mintegy ötvenbillió sejthez, éppoly
megmagyarázhatatlan, mint az a pillanat, amelyben a természet az első fotont
megteremtette az ürességből.
Ezek az agyban található vegyületek olyan parányiak, hogy a tudománynak
évszázadokra volt szüksége, hogy sikerüljön beazonosítania őket. Azonban ha az
üzenetközvetítő molekulákat tekintjük az intelligencia agyunk által előállítani
képes legfinomabb anyagi megnyilvánulásainak, be kell ismernünk, hogy még
ezek a molekulák sem elég finom összetételűek ahhoz, hogy biztonságos hidat
képezzenek az elme és a test között. Ehhez valójában semmi sem lehet elég finom
szerkezetű, mivel e híd egyik partja, az elme, a legfinomabb fizikai mértékkel sem
mérhető – abszurd dolog lenne azt hinni, hogy egy gondolat rendelkezik bármiféle
anyagi kiterjedéssel. Az elme nincs „kiakasztva” valahová az űrbe, nem foglal el
semmiféle teret, még olyan parányit sem, mint mondjuk egy elektron. A
tudomány kezdetben többek közt azért különítette el egymástól az elmét és az
anyagot, mert belátta, mennyire nonszensz a gondolat, hogy az elmét „dobozba
zárják”, holott elméletileg minden anyagi dolog belefér egy megfelelő méretű
dobozba. Szerencsére a kvantumfizika a „hídépítők” segítségére sietett, hiszen ez
a tudományág azért született, hogy a téridő peremének e látszólag képtelen
területeit is feltérképezze.
A kvantumfizika felvállalta azt a feladatot, hogy megméri a létező legkisebb
dolgokat is. Az atomról – bár már önmagában is elég kicsi – 1900 körül kiderült,
hogy atommaggal rendelkezik. Amikor aztán e magot szétválasztották, úgy tűnt, a
legkisebb elemi részecske a proton – egészen addig, ameddig a tudósok azt is
tovább bontották, és felfedezték az anyagi lét határán található, még a protonnál
is kisebb részecskéket, az úgynevezett kvarkokat. Jelenleg azonban úgy tűnik, e
„darabolást” már nem lehet tovább folytatni.
Az ember azt hihetné, létezik valamiféle anyagi dolog, amelyből a kvarkok
felépülnek – ám meglepő módon úgy tűnik, ez az állítás nem igaz. Először az

– 116 –
ókori görög filozófus, Démokritosz vetette fel, hogy az anyagi világ parányi,
láthatatlan részecskékből áll, és ő nevezte el e részecskéket atomoknak, a görög
’oszthatatlan’ jelentésű szó nyomán. Amikor Platón hírét vette ennek az
elméletnek (amelyet akkoriban természetesen még nem lehetett kísérleti úton
bizonyítani), olyan kifogással élt, amely kísérteties módon vetítette előre a
kvantumfizika tudományának megszületését. Ha az atomokat egyfajta dolgoknak
képzeljük el, vetette Démokritosz teóriája ellen, akkor ezek a dolgok nyilván
elfoglalnak bizonyos helyet, következésképp félbe lehet vágni őket, hogy kisebb
helyet foglaljanak el. Márpedig az anyagi világ legkisebb alkotóeleme nem lehet
félbevágható dolog.
Platón e hibátlan érvelés által lerombolta az összes olyan elméletet, amely
szerint az anyagi világ alapvető építőeleme bármely szilárd részecske (az atom, a
proton, az elektron vagy akár a kvark) lenne, hiszen mindezen részecskéket –
legalábbis elméletileg – a végtelenségig lehetne tovább „darabolni”. Bármi is
legyen a világ legkisebb építőköve, olyan apró dolognak kell lennie, amely
egyáltalán semekkora helyet sem foglal el. Platón azt állította, a világ láthatatlan,
tökéletes, a geometriai alakzatokhoz hasonló formákból született meg, a modern
fizika ugyanakkor némileg kézzelfoghatóbb alternatívák, például a „virtuális”
részecskének nevezett, láthatatlan anyag vagy az energiamezők mellett tette le a
voksát. Einstein híres egyenlete, az E=m x c2 bebizonyította, hogy az energia
átalakítható anyaggá, és így lehetővé tette, hogy a fizika maga mögött hagyja a
„kicsinynél is kisebb” dolgok tartományát.
Senki sem állíthatja teljes bizonyossággal, hogy tudja, miből épülnek fel a
kvarkok, annyi azonban biztos, hogy nem valamiféle szilárd anyagról van szó.
Már maguk a kvarkok is túl vannak a „látható” vagy „megérinthető” dolgok
tartományán, hiába terjesztjük ki érzékszerveink hatóterületét különféle
tudományos eszközökkel; a kvarkok alkotóelemei pedig valószínűleg csak
valamiféle, az anyaggá válás lehetőségével rendelkező rezgések.
Következésképpen ezen alkotóelemek a kicsinynél is kisebbek. A fizikusok
számára minden méret megszűnik a 10 -33 négyzetcentiméternél, azaz annál az
elképzelhetetlenül kis területnél, amelynek mérőszáma az egy osztva a tízes szám
harmincharmadik hatványával (ez utóbbi számot úgy kapjuk meg, hogy
harminchárom darab nullát írunk az egyes után); ez az úgynevezett Plank-féle
határ, egyfajta abszolút zéró terület, az abszolút zéró hőmérséklet térbeli
megfelelője.

– 117 –
 De vajon mi rejlik e határon túl? A fizika tudománya nem ad választ e kérdésre.
Azonban lenyűgöző az a felismerés, hogy a kvantumfizika megalapítói alapvetően
platonisták voltak. Ezek az emberek úgy gondolták, az anyagi dolgok világa
csupán egy hatalmasabb, láthatatlan, nem anyagi természetű világ árnya.
Néhányan, többek között Einstein, rettegtek attól, hogy ne tulajdonítsanak
egyfajta intelligenciát a természet rendezettségének; mások, például Eddington,
pedig határozottan kijelentették, hogy az univerzum alapanyaga az elme anyaga.
Eddington egy Platónéhoz hasonlóan elegáns logikai érveléssel támasztotta alá e
kijelentését, amikor rámutatott, hogy a világról alkotott képünket alapvetően az
agy impulzusainak köszönhetjük. Ez a kép az idegpályákon végigfutó
impulzusokból jön létre, mely impulzusok az idegek végén keletkező
energiarezgésekből származnak. Ezen energia alapjainál pedig az ürességet, a
kvantuműrt találjuk. Akkor e folyamat mely része valódi? A válasz az, hogy egyik
sem, mivel az út minden egyes lépése, az energiarezgéstől az idegi impulzusokon
át egészen az agybeli képződményekig csupán egyfajta kód.
Bárhová is pillantsunk, a látható univerzum alapvetően különféle jelek
csoportjaiból áll. E jelek mégis összetartanak, és a tökéletesen értelmetlen
rezgéseket teljes, emberi értelemmel bíró tapasztalásokká alakítják át. A férj és
feleség közti szeretetet lebonthatjuk ugyan nyers fizikai adatokká, ám ezáltal
megfosztjuk valóságától. Következésképpen, mondja Eddington, e kódoknak
valamilyen valósabb dolgot kell jelképezniük, valamit, amit az érzékszerveink
által nem ismerhetünk meg. Ugyanakkor ez a valami mégis roppant ismerős
számunkra, mivel mindannyian képesek vagyunk olvasni e kódot, rendezett
valósággá változtatva a véletlenszerű kvantumrezgéseket.
Jól példázza ezt az okfejtést az az eset, amikor egy zongoraművész mondjuk egy
Chopin-etűdöt ad elő. Mert vajon hol is található a zene? Számtalan szinten
rálelhetünk: a húrok rezgésében, a kalapácsok mozgásában, a billentyűkre
lecsapó ujjakban, a papírlapon sorakozó kottafejekben vagy a zongorista agyában
létrejövő idegi impulzusokban. Ezek azonban mind csak kódok: a zene valósága
az a vibráló, gyönyörű és láthatatlan forma, amely anélkül kísért az
emlékezetünkben, hogy valaha is jelen lett volna a fizikai világban.

Ahhoz, hogy a kvantumokhoz váljon hasonlóvá, az emberi testnek nem kell más
dimenziókba száműznie a molekuláit; az is elegendő, ha megtanulja, hogyan
rendezze őket új kémiai mintákba. E minták aztán – a dr. Benveniste

– 118 –
kémcsövében lejátszott eseményekhez hasonlóan – újra és újra bevillannak a
létezésbe, hogy azután eltűnjenek abból.
Ha erősen arra koncentrálunk, hogy a következő percben levetjük magunkat
egy szikláról, és a szívünk elkezd vadul kalapálni, egy olyan inger által termelünk
adrenalint, amely éppoly láthatatlan, akár az adott kísérletben szereplő ellen-IgE.
Hasonlóképpen emlékszik Timmy egyik személyisége arra, hogyan legyen
allergiás a narancslére még akkor is, ha az adott személyiség esetleg napokon át
egyfajta láthatatlan tartományban rejtőzik; hiszen amint megjelenik, a testnek
követnie kell az utasításait.
Ezen állításokat igyekeztem úgy megfogalmazni, hogy ésszerűnek hangozzanak
az olvasó számára; ésszerűbbnek, mint a Nature szerkesztőinek azon kijelentése,
miszerint ha az IgE-kísérlet eredménye igaz, az a biológia elmúlt két
évszázadának minden racionális gondolatát „kihajítja az ablakon”. A biológiának
azonban változnia kell, és vele együtt kell változnia az orvostudománynak is. Az
orvosok jelenlegi feltételezéseivel ellentétben a cukorbetegek abnormis
hasnyálmirigye korántsem annyira valóságos dolog, mint az önmagát a
hasnyálmirigy sejtjeibe beépítő torz emlék.
Ez a felismerés megnyitja az utat a kvantumgyógyítás előtt. Az ájurvéda
mentális technikáinak lényege az, hogy így képessé válunk a test láthatatlan
mintáit irányítani. Nemrégiben találkoztam egy tompa mellkasi fájdalmaktól
szenvedő, idős hölggyel, akinek a panaszait korábban angina pectorisként, azaz
az előrehaladott szívbetegség egyik leggyakoribb tüneteként diagnosztizálták. Az
adott év januárja és májusa között a hölgy hatvan rohamot élt meg, amelyeket
nitroglicerin tablettával enyhített. Én bevezettem őt a szívbetegeknek szánt,
úgynevezett „őshang-technikába”, aztán hagytam, hogy egyedül gyakorolja. (E
technikáról már esett néhány szó, a későbbi fejezetek során pedig még bővebben
is bemutatom.)
Körülbelül két hónappal később, júliusban levelet kaptam a hölgytől, amelyben
kifejtette, attól a naptól kezdve, hogy elkezdte gyakorolni az általam javasolt
technikát, egyetlen rohama sem volt, és mára már bátran bele mer kezdeni a
legkülönfélébb tevékenységekbe is (tudnunk kell, hogy a legtöbb anginás beteget
hihetetlen aggodalommal töltik el a legkisebb erőkifejtések is). Páciensem saját
megérzéseire hagyatkozva felhagyott a gyógyszeres kezeléssel, és nemrégiben
beiratkozott az egyik közeli főiskola nappali tagozatára – ez utóbbi tettére

– 119 –
különösen büszke volt, lévén, hogy ekkor már a nyolcvannyolcadik életévében
járt.
Jómagam azzal magyarázom ezt az eredményt, hogy a hölgy sikeresen helyezte
irányítása alá az elméje és a teste közt fennálló kapcsolatot. Azt is állíthatom,
hogy ez az ájurvédikus technika nem valamiféle varázslatos dolog – egyszerűen
csak a természetet utánozza. Mert vajon van-e bármi különbség aközött, hogy a
páciensemnek sikerült elmulasztania az angináját, és aközött, amikor ugyanez a
jelenség egy tudathasadásos személyiség személyiségváltásakor következik be?
Egy szkeptikus orvos esetleg azt hozná fel erre, hogy az anginának általában
két oka lehet, melyek közül az egyik a szívkoszorúér, azaz a szívet oxigénnel
ellátó ér görcse. Ha ez az ér begörcsöl, és összepréselődik, az oxigénhiány
következtében a szívizom fájdalmasan felsikít. A szkeptikus azt mondaná, az
adott hölgynek ilyen anginája volt, mivel a másik típusú anginát a
szívkoszorúérben lerakodó zsíros elzáródások okozzák, és ezt semmiképpen nem
gyógyíthatja meg az ember egy mentális technika segítségével. Erre azonban azt
felelném, hogy az emlékezetnek mindkét esetben fontos szerepe van. Az
elzáródások korántsem annyira anyagi természetűek, amilyennek tűnnek: ha a
szívsebész új erekkel helyettesíti az elzáródott koszorúereket, gyakran előfordul,
hogy az új erek néhány hónapon belül ugyanarra a sorsra jutnak. Mindez pedig
azért van így, mert az erek megváltoztak ugyan, ám az emlékezet kísértete nem;
az továbbra is jelen van, és változatlanul igyekszik zsíros lerakódással megtölteni
az ereket.
Ugyanakkor számos olyan bypassos páciens létezik, aki még az erek elzáródása
esetén sem érzi, hogy visszatérne a gyötrelmes, rémisztő mellkasi fájdalom,
egyszerűen azért, mert biztos abban, hogy a beavatkozás meggyógyította. A
sebészek még úgynevezett placebooperációkkal is kísérleteztek (azaz egyszerűen
felnyitották, majd mindenféle beavatkozás nélkül visszazárták a betegek
mellkasát), és azt tapasztalták, hogy az ilyen esetek jelentős százalékában a
páciens szintén az angina enyhüléséről számolt be. Tulajdonképpen az adott
hölgynek valóban nem voltak elzáródva a szívkoszorúerei, ám az anginája mögött
ettől még egy fizikailag tökéletesen valóságos mechanizmus rejlett; az agya nem
készített röntgenfelvételt az ereiről, mielőtt fájdalommal reagált volna a helyzetre.
Ha azt látom, hogy a betegem fél, és bátorítólag megszorítom a kezét, még
altatás során is jobban fogja érezni magát. Ha az ember egy műtét válságos
pillanatában megfogja a páciens kezét, a vérnyomás- és szívritmusmérő

– 120 –
berendezéseken látni fogja e mozdulat jótékony hatását. Úgy tűnik, a szív és az
agy sokkal mélyebb kapcsolatban állnak egymással, mint az egyes molekulák. E
kijelentés igazságát minden egyes alkalommal megtapasztalhatjuk, amikor látjuk,
hogyan ringatják az anyák karjukban gyermekeiket: légzésük üteme ilyenkor
néhány percen belül még akkor is egymáshoz igazodik, ha a kisded éppen alszik,
és a szívverésük ritmusa is elkezd összehangolódni (bár soha nem fog teljesen
megegyezni, mivel a gyermek szívverése mindig gyorsabb lesz, mint az anyáé). E
testelme-kapcsolat láthatatlan ugyan, de ki merné azt állítani, hogy nem
valóságos? Ez a kapcsolat csendben száll nemzedékről nemzedékre, és talán
továbbra is a szimpátia kötelékével fűz össze mindannyiunkat. Ez a különálló, a
saját problémáikba elmerült lényekből eredő kapcsolat segít abban, hogy
egységes emberi fajt alkossunk.

Miután a tudomány magához tér az IgE-kísérlet okozta megrázkódtatásából, egy

új területet kell majd felfedeznie: az üresség birodalmát. A kvantumfizika már
feltárt valamit az üres tér rejtélyes gazdagságából, és ezt az elképesztő bőséget
nemsokára az emberi dimenziókra is kiterjeszthetjük.
Az univerzum kezdeti állapotát az energia később anyagi részecskékké váló
ősleveséhez szokták hasonlítani. Én tehát szeretném az embert egyfajta
„intelligencia-ősleveshez” hasonlítani, azzal a különbséggel, hogy mi egyáltalán
nem valamiféle leves vagyunk, hanem olyan intelligencia, amely megtanulta,
hogyan kristályosodjon ki gyönyörű, precíz, erőteljes és organikus részecskékké –
e részecskéket nevezzük gondolatoknak. Ettől válik a bennünk található üresség
sokkal lenyűgözőbbé, mint a világegyetemnek egykoron életet adó űr.

8. Csendes megfigyelő
Úgy vélem, az alábbi esettanulmány jól szemlélteti, milyen égető szükség van mai
világunkban a kvantumorvoslás tudományának megszületésére.
Nemrégiben felhívott a rendelőmben egy izraeli fiatalember, és a következőket
mondta:
– Doktor úr, bár én teljesen egészségesnek érzem magamat, az orvosom azt
mondta, már csak három hónapom van hátra. Elvégzett néhány vizsgálatot,
amelyek azt mutatták, hogy valamilyen gyógyíthatatlan betegségben szenvedek –
és ennek már huszonhárom napja.

– 121 –
 A fiatalember – Aaron – alig tudta elfojtani az érzelmeit, miközben elmesélte
különös fordulatokban bővelkedő történetét. Mint kiderült, teljesen
véletlenszerűen jutott tudomására e végzetes diagnózis: egy régi futballsérülése
miatt orrsövényferdülésben szenvedett, és ez a légzést is megnehezítette számára.
Mivel üzleti tanulmányait amúgy is az Egyesült Államokban végezte, felkeresett
egy chicagói sebészt, aki elvégzett nála egy rutinszerű vérvizsgálatot.
A laboreredmények aztán teljesen felkavarták az orvost. A vizsgálatok szerint
Aaron súlyos vérszegénységben szenvedett: a hemoglobinértéke a normális
tizennégy helyett csak hat volt – és tudnunk kell, hogy már a tizenkettes érték is
a vérszegénység határesetének számít. A hemoglobin a vér azon összetevője,
amely az oxigént szállítja a test különböző pontjaira. A hematokritszintje
tizenhatra zuhant; ez azt jelenti, hogy a vizsgálat, amely során egy centrifuga
segítségével elkülönítették a vérében található vörösvérsejteket a vérplazmától, azt
mutatta, hogy a hematokritszintje csak a teljes vérminta 16 százalékát teszi ki –
normális esetben ennek az értéknek 40 százalék körül kellene lennie.
Az orvos azonnal egy specialistához irányította a fiatalembert, a hematológus
pedig feltette neki az ilyenkor szokásos kérdéseket:
– Nem érezte úgy az utóbbi időben, hogy nehezen kap levegőt?
– Nem – felelte Aaron.
– Nem szokott az éjszaka közepén arra ébredni, hogy fuldoklik?
– Nem.
– Nem tapasztalta azt, hogy megdagadt a bokája?
– Nem.
A szakember ekkor rámeredt.
– De ugyebár folyton roppant fáradtnak érzi magát? – ám Aaron ismét csak a
fejét rázta.
– Hát ez elképesztő! – kiáltott fel az orvos. – Ezzel a hemoglobinszinttel már rég
szívszélhűdést kellett volna kapnia!
Aaront rettenetesen megrázta ez a hír, azonban a teszt-eredményeket tekintve
az orvosnak valóban minden alapja megvolt arra, hogy megdöbbenjen. Ilyen
súlyos vérszegénység esetén a szívnek a normálisnál sokkal jobban meg kell
dolgoznia azért, hogy elegendő oxigénnel lássa el a testet. Ez pedig, az
oxigénhiánnyal társulva, a szívizmok megduzzadásához vezet, és szívszélhűdést
okoz. A páciens azt tapasztalja, hogy éjszakánként fuldokolva ébred, és valóban
erről van szó.

– 122 –
 Az álmélkodó hematológus ezután csontvelőmintát vett Aarontól. Az emberi test
általában mintegy kétszázötvenöt gramm csontvelőt tartalmaz, ám ez a
mennyiség is elegendő ahhoz, hogy előállítsa számunkra a szükséges,
hozzávetőlegesen napi kétszázmilliárd új vörösvértestecskét. A vizsgálat során
kiderült, hogy a fiatalember csontvelőmintájában egyáltalán nem találhatóak
meg a vörösvértestecskék előfutárai, és az orvos most már tudta, hogy Aaron
állapotáért a csontvelő anaemia aplasticának nevezett „meghibásodása” felelős,
ám képtelen volt megállapítani, mi okozza ezt a problémát. Aaron – bár teljesen
tünetmentes volt – súlyos betegségben szenvedett.
– Senki nem tudja, pontosan mennyi ideig élnek a vörösvérsejtek – mondta az
orvos. – Az átlagos élettartamuk százhúsz nap körül van, de az is előfordulhat,
hogy pusztán egy hónapig maradnak életben. Mivel a csontveleje nem állít elő
újabb vörösvérsejteket, attól tartok, Önnek legfeljebb kilencven napja lehet hátra.
A hematológus azt is elmondta a döbbenten hallgató fiatalembernek, hogy az
orvostudomány vajmi keveset tehet érte – a javasolt kezelés ilyen esetekben a
csontvelő-átültetés, de könnyen meglehet, hogy Aaron nem élné túl ezt a komoly
beavatkozást, ráadásul valószínűleg ez a műtét sem mentené meg az életét.
Kaphatna vérátömlesztést, hogy így növeljék a vörösvérsejtjei számát, de egy
idegen ember vérének hirtelen behatolása tovább rontaná a csontvelő működését,
sőt ha a csontvelő érzékelné, hogy megemelkedett a vörösvértestecskék aránya,
elképzelhető, hogy azt működésének további korlátozására utaló jelként
értelmezné.
Mivel tünetmentes volt, Aaron vonakodott alávetni magát a kezelésnek. Az
orvos két hetet adott neki a döntésre, és elmondta azt is, kötelessége
figyelmeztetni a fiatalembert, hogy igyekezzen mihamarabb „elrendezni a dolgait”.
(Aaronnak az eljárás során nem volt része túl sok együttérzésben. Egy adott
ponton elárulta az orvosnak, hogy a nővére tragikus hirtelenséggel hunyt el, és
halálát a feltételezések szerint egy ritka, talán öröklött vérbaj okozta. A
hematológus ezt hallván teljesen fellelkesedett, és arra kérte őt, derítse ki,
pontosan mi is okozta a testvére halálát, mivel kettejük kórisméjéből már kiváló
cikket írhatna az orvosi szaklapokba. Amikor Aaron később elmesélte nekem ezt
az esetet, éreztem, hogyan lesz úrrá rajtam a harag.)
A diagnózis után mindössze egy nappal Aaron kezdte úgy érezni, hogy nehezen
lélegzik, és képtelen volt nyugodtan aludni. Kétségbeesésében úgy döntött,
megtalálja a módját annak, hogyan gyógyíthatná meg önmagát. Szinte

– 123 –
véletlenszerűen választva, beiratkozott egy meditációs kurzusra, ahol hírét vette
ájurvédikus klinikánk létezésének, és egy hónappal később már az én páciensem
volt Lancesterben.
– Leginkább az jogosít fel minket a reményre – mondtam neki hogy amíg ki nem
derült, mi a probléma Önnel, teljesen egészségesnek érezte magát. Induljunk hát
ki abból a feltételezésből, hogy kézben tartja ezt a rendellenességet, és tegyünk
meg mindent, hogy a teste meggyógyíthassa önmagát.
Miközben Aaronnal beszélgettem, rájöttem, hogy bár nem tudjuk, mi okozza a
betegségét, számos dolog miatt kell aggódnunk. Az első ilyen ok maga az ijesztő
diagnózis volt, amely halálra rémítette a fiatalembert. Ilyen körülmények között
nehéz rátalálni a testelme gyógyuláshoz vezető útjára. Ráadásul Aaron feszült és
túlhajszolt embernek tűnt: az iskola mellett négy állása is volt, és a végsőkig
hajtotta magát, hogy kifizethesse a tandíját, és vehessen magának egy autót.
Maga az iskola is óriási terhet rótt rá. Rendszeresen szedett hatalmas adag
vitaminokat és egy fekély elleni szert, hogy csökkentse krónikus
gyomorfájdalmát. Néhány hónappal korábban íngyulladása alakult ki egy nehéz
teniszmeccs során, és a gyulladás csökkentésére is szedett egy gyógyszert –
márpedig ezek a szerek köztudottan gátolják a csontvelő működését. Így hát
megkértem, hagyjon fel az összes gyógyszerrel.
Aaron két hétig maradt a klinikán, és életében most először élt a „normális
stressztől” mentes környezetben. Továbbra is meditált, egyszerű, a testalkatának
megfelelő, vegetáriánus ételeket fogyasztott, és az ájurvéda által előírt, a
szervezetét megtisztító masszázsokban volt része. Ezenkívül bevezettem őt az
állapotának megfelelő őshang-technikába is. Az egyik éjjel a nővér rajtakapta,
amint vizes hajjal sétált keresztül az előcsarnokon, és Aaron szégyenlősen
bevallotta, hogy kiosont a birtokról úszni egyet. Amikor ezt meghallottam,
roppant boldog lettem – az ő állapotában lévő betegek valószínűleg már
oxigénsátorban feküdnének, és rendszeresen vérátömlesztést kapnának. A jelek
több mint biztatóak voltak.
Távozása napján megkértem, hogy minimum két hétig ne készíttessen újabb
vérvizsgálatot, mivel a Lancesterben készített tesztek kimutatták, hogy a korai
stádiumban lévő vörösvérsejtjeinek, az úgynevezett reticulocytáinak a száma
négyszer magasabb a beköltözésekor mértnél. Mivel ezek a sejtek később
vörösvértestecskékké válnak majd, úgy éreztem, komoly változás következett be
az állapotában. Amikor e sorokat írom, Aaron már túlélte az eredeti prognózis

– 124 –
által jósolt időtartamot. Továbbra is súlyos vérszegénységben szenved,
ugyanakkor nem vált azon leépülés áldozatává, amelyet az ember „joggal” várna
el abban az esetben, ha a páciens vörösvérsejtszáma ilyen vészesen tart a nulla
felé. Valójában a betegsége még enyhült is valamelyest.

Jómagam úgy gondolok erre a fiatalemberre, mint egy, a kétféle gyógyászat

határvonalán álló személyre. Az első orvoslási mód a hagyományos
orvostudomány, amelynek módszerei mélyen belém vésődtek, ám azokban többé
már nem tudok teljes mértékben bízni. Nem arról van szó, hogy az
orvostudomány kudarcot vallott volna: Aaron orvosai szakavatottan nyomon
követték a betegséget a test összes szintjén, a szövetektől a sejteken át egészen a
molekulákig – ebben az esetben a csontvelő képviselte a szövetet, a
vörösvértestecskék voltak a sejtek, és a sor a hemoglobin molekuláinál ért véget.
A hagyományos orvostudomány által képzett orvosok számára itt ér véget az az
út, amelyre két évszázadnyi lelkiismeretes, racionális vizsgálat által leltek. Hiszen
mit is tehetnénk még, ha tudjuk, hogy a probléma oka az adott személy
molekuláiban rejlik?
Ez a logika tudományos szempontból feddhetetlen ugyan, ám veszélyes módon
elkülönül az élet „hagyományos bemenőjeleitől”. Hagyományos bemenőjelek alatt
értem itt az ember táplálkozási és alvási szokásait, a benne felmerülő
gondolatokat és az érzékei által megtapasztalt összes látványt, szagot, hangot és
tapintási ingert. Kijelenthetjük, hogy az emberi test molekulákból áll, ám
ugyanilyen jogosan állíthatjuk azt is, hogy tapasztalások alkotják. Ez a
meghatározás megfelel a saját énképünknek, amely nem tudományos ugyan, de
rugalmas, változékony és élő. Az említett másik gyógyászat, a kvantumgyógyászat
alapját pedig pontosan ezek a köznapi tapasztalások képezik.
Mintegy mellékesen hihetjük azt is, hogy a mindennapi élet túlzottan
közönséges és egyszerű ahhoz, hogy a tudomány aggassza magát vele, valójában
azonban ez az élet túl összetett ehhez. Bár egy hemoglobinmolekula közel tízezer
különálló atomból áll, mégis elszigetelhető és pontosan feltérképezhető – ez a tett
többeknek eredményezett Nobel-díjat is. Mindazonáltal lehetetlen nyomon
követni, mit is tesz ez a hemoglobinmolekula akár csak egyetlen egyszerű
lélegzetvétel során is, mivel minden egyes vörösvérsejt kétszáznyolcvanmillió ilyen
molekulát tartalmaz, amelyek mindegyike nyolc oxigénatomot képes felvenni.
Tekintetbe véve, hogy a tüdő lélegzetvételenként körülbelül negyed liter vért

– 125 –
áramoltat át magán, a kémiai változások száma csillagászati értékre rúg, és az
egész folyamat egyhamar a tevékenységek örvénylő káoszává válik.
Amikor az orvos egy műtét során feltárja az emberi testet, nem a tankönyvek
pontosan körülhatárolt anatómiai ábrájával találja szembe magát, ahol kékkel
ábrázolják az idegeket, pirossal a vérereket és zölddel a sárga epehólyagtól szépen
elkülönülő májat. A tanulatlan szem csakis a szinte semmiféle különbséget nem
mutató szövetek zűrzavarát látná – majd’ minden rózsaszín és nedves, és az egyes
szervek észrevehetetlenül csúsznak át egymásba. A csoda az, hogy az
orvostudomány oly sok mindent képes volt megtanulni erről a káoszról, azonban
magas árat fizetett e tudásáért, amikor lemondott a hétköznapi tapasztalásokról.
Végül is egy lélegzetvételnyi levegő csakis a molekulabiológusok számára jelent
káoszt. A légzés az élet alapvető ritmusa, és minden más ritmus erre épül.
Eric Cassell, a Cornell fiziológiaprofesszora találóan mutatott rá arra, hogy
amikor az orvos kérdéseket tesz fel a betegének, valójában nem azt próbálja
kideríteni, mi a baj, hanem azt, milyen, az ismert és kategorizált betegségekre
utaló tünetekkel áll szemben. Ez egy apró, ám roppant fontos különbség, amely
emlékeztet bennünket arra, hogy ezt az egész, szervekből, szövetekből és egyéb
dolgokból álló rendszert csak intellektuális módon alkották meg, hogy
könnyebben bekategorizálhassuk általa az emberi testet. Létezniük kell más, a
természethez közelebb álló látásmódoknak is, amelyek során az ember a köznapi
tapasztalásokban bízik, dacolva a természet kusza, külső megnyilvánulási
formáival, hogy megértse annak valódi jelentését.
A káosz csak a látszat, és ha más szemmel nézzük, tökéletes renddé változik.
Míg fel nem törtük a kódját, a méhek tánca véletlenszerű vonaglások és forgások
kaotikus egyvelegének tűnt, ma már azonban pontos iránymutatásnak látjuk,
amelynek segítségével a méhek útba igazítják a kaptár többi lakóját a nektár
forrása felé. Ez nem azt jelenti, hogy a tánc káoszból renddé vált, csak azt, hogy
már más szemmel látjuk annak megnyilvánulási formáját. Hasonlóképpen
valószínűtlen az is, hogy egy szívbeteg néhány vérnyomási lelete bármilyen
mintává álljon össze, ám ha az ember egykét napig folyamatosan megfigyelés
alatt tartja a pácienst, egyértelmű hullámforma tárul majd a szeme elé, a maga
csúcsaival és völgyeivel. E tény, amelyre csak napjainkban derült fény, lehetővé
tette, hogy a kardiológusok olyan betegek esetében is megállapítsák a hipertenzió
tényét, akiknél az orvosi rendelőben minden egyes alkalommal normális értékeket
mértek, mivel a hullámhegyek náluk csakis éjszakánként jelentkeztek.

– 126 –
Egyértelmű, hogy valamiféle árapálymozgásról van szó, ám senki sem ismeri
annak jelentőségét, mivel a káosz maszkját még csak mostanában távolítottuk el
a rend arcáról.
E két gyógyászati módszernek nem feltétlenül kell ellentmondania egymásnak,
ám jelen pillanatban egyértelműen ellenkező irányokba mutatnak. Egy
hematológust szinte egyáltalán nem érdekel, hogy Aaron feszült, túlhajszolt, a
szervezete tele van kétes anyagokkal, és megrémíti őt az elmúlás gondolata. Egy
ájurvédikus orvos számára ezek a betegségéhez vezető legfontosabb bemenő
jelek, amelyek a kvantumszinten lépnek be, ott, ahol az adott személy azzá válik,
aki. A hematológus nem szívtelen: lehet, hogy mélyen aggódik Aaronért, de nem
képes bebizonyítani, hogy bármiféle kapcsolat állna fenn az elégtelen
csontvelőműködés és azon tény között, hogy a páciens egyszerre négy állásban is
dolgozik. Ez az a pont, ahol a hagyományos gyógyászat alapját képező newtoni
kauzalitás összeomlik.
Az ember egyszerűen nem tehet fel elég kérdést, hogy kiderítse, mi is okozza a
páciens betegségét. Aaron esetében azt akartam megtudni, milyen érzések élnek
benne a nővére halálával kapcsolatban, mit eszik reggelire, kik a barátai, milyen
érzés tölti el, ha elveszít egy teniszmeccset – valójában minden idevágó élményét
meg akartam ismerni, jóllehet ez gyakorlatilag lehetetlen feladat. Olyan sok hatás
ér minket nap mint nap, hogy az okozatiság elvész a szemünk elől. Abszurd
dolognak tartanám, ha valaki azt javasolná, boncoljuk fel egy költő agyát, hogy
megleljük szonettjei okát; bár az agykéregnek tagadhatatlanul létre kellett hoznia
bizonyos mintákat a szonettek megalkotásához, e minták már rég elvesztek
valahol a letűnt idő birodalmában. És kezd éppily abszurdnak tűnni az a
kijelentés is, hogy Aaron elégtelen csontvelőműködése mögött egyetlen elszigetelt
fizikai ok rejlik. Az ő életét éppúgy elsodorta az idő, és az általam felfedezni kívánt
dolog már a múltba veszett.
Tudom, hogy ez megdöbbentően hangzik, hiszen hogyan is gyógyíthatnánk egy
betegséget, ha nem ismerjük az okát? Ám a fizikai okok a legjobb esetben is csak
részleges okok. Ha az ember például náthával akar megbetegíteni valakit, ahhoz
többre van szükség egy vírusnál. A kísérletek azt igazolják, hogy az embereknek
akkor is mindössze csak 12 százaléka betegszik meg, ha kémcsőben kitenyésztett
náthavírusokat helyezünk közvetlenül az orrnyálkahártyájukra. Ezt az arányt
akkor sem lehet tovább növelni, ha az alanyokkal hideg folyadékot itatunk, ha
dermesztően hideg vízbe állítjuk őket, vagy bármilyen egyéb, tisztán fizikai hatást

– 127 –
gyakorolunk rájuk. A belső és külsők erők összetett játékát alkotó köznapi
élmények dacolnak az okságnak a biliárdgolyók esetében érvényes szabályaival.

Mára már a hagyományos orvostudomány is felismerte, hogy a köznapi

tapasztalások összetett szerepet játszhatnak a betegségek kialakulásában. A
statisztikák szerint például az egyedülálló vagy özvegy emberek nagyobb
valószínűséggel lesznek rákosak, mint a házasok. Magányukat egyfajta
veszélyfaktornak nevezik – de éppígy nevezhetnék egyfajta karcinogénnek is.
Akkor hát miért nem jelent a magány kezelése gyógymódot a rákkal szemben?
Lehet, hogy ez valóban gyógymódot jelentene, ám nem a jelenleg gyakorolt
orvostudomány tételei szerint. Az ájurvédikus orvost sokkal jobban érdekli az
előtte álló páciens, mint maga a betegség, mivel felismeri, hogy az adott embert a
tapasztalások és az élmények összessége alkotja – a bánatok, az örömök, a
különféle traumák múlandó pillanatai és a hétköznapi élmények hosszú órái. Az
élet percei csendben felhalmozódnak, és a folyó sodrása által lerakott
homokszemekhez hasonlóan végül olyan rejtett alakzatot hozhatnak létre, amely
egy betegség formájában bukkan felszínre.
Ezt a felhalmozódási folyamatot nem láthatjuk, és nem is állíthatjuk le.
Előfordulhat, hogy az ember egy forgalmi dugóban ülve arra gondol: „az égvilágon
semmi sem történik éppen”, közben azonban valójában befogadja, magához veszi
az őt körülvevő világot. A test feldolgoz minden egyes képet, hangot, szagot és
tapintási ingert, és éppoly bizonyosan énünk részévé teszi őket, mint amilyen
bizonyosan feldolgozza az elfogyasztott narancslevet.
Az én részévé váló ingerek áramlása folyamatos, és ezt az áramlást saját
közreműködésünkkel alakítjuk végső formára. A tudomány nem képes mérni ezt
a folyamatot, mivel nem képes mérlegre helyezni az érzéseinket és az
érzelmeinket. Értelmetlen lenne feltenni a kérdést, vajon mekkora „adag” magány
kell ahhoz, hogy rákos daganat alakuljon ki a testünkben? Ez a rákkeltő anyag
láthatatlan. Emlékszem egy éjszakára egy külvárosi kórházban, ahol betegek
egész áradatát láttam el. Az egyik kései munkásvonat kisiklott, és csupán ketten
voltunk bent orvosok: szinte eszeveszett tempóban kellett megvizsgálnom a néha
sokkos állapotban lévő betegeket, be kellett kötöznöm a sérüléseiket, meg kellett
nyugtatnom őket, helyre kellett raknom törött csontjaikat, és kisebb sebészi
beavatkozásokat is el kellett végeznem rajtuk. Úgy tűnt, soha nem ér véget a

– 128 –
munkánk, ám öt órával később végeztünk, és valóságos hősöknek éreztük
magunkat.
Aztán újra megszólalt a rádió, és hallottuk, hogy a mentőautó sofőrje közli: „Két
hónapos, öntudatlan leánygyermeket szállítunk. Nincs légzés, nincs pulzus, és
lassan elkékül a teste.” Megfagyott az ereimben a vér, és láttam, hogy kollégám
arcára is kiül a kétségbeesés. Tudtuk, mi vár ránk. Megérkezett a mentő, és az
apró test szinte elveszni látszott a hordágy fehér lepedői között. Miközben
ledugtuk a tubust a torkán, és nekiláttunk a szívmasszázsnak, tudtuk, hogy az
egész csak valamiféle rettenetes paródia, de végigcsináltuk. Már az első perctől
kezdve nyilvánvaló volt, hogy az úgynevezett bölcsőhalállal, azaz az
orvostudomány által hirtelen csecsemőhalálnak nevezett jelenséggel van dolgunk.
Ez általában látszólag teljesen egészséges kisdedekkel esik meg, minden ismert
ok nélkül, és rendszerint még a leggyorsabb kezelés is hiábavaló.
Amint a jó ízlés megengedte, lekapcsoltuk a műszereinket, és lefogtuk a
gyermek szemét. Kimentem a rendelőből, hogy beszéljek a kisded fiatal, jómódú,
ám jelenleg borzalmasan megrendült szüleivel. Csak annyit tehettem, hogy
ajánlottam nekik egy csoportot, amely hozzájuk hasonló, babájukat ugyanilyen
módon elvesztett szülőkből áll. Aztán a szülők továbbra is megrendülten távoztak,
és soha többé nem láttam őket. Vajon ki lenne képes lemérni, mi is történt ott
velem? A vonatszerencsétlenség egyetlen áldozatának arcára sem emlékszem,
pedig órákon át dolgoztam rajtuk, a kisded szőke hajának és kék szemének képe
azonban még ma is olyan elevenen él bennem, mint amikor először
megpillantottam. A kislány a részemmé lett. Nem tudom, hol lakozik bennem –
vajon valóban valahol az agykéreg szürke anyagában lenne ez az emlék?
Nevetséges lenne, ha megpróbálnám beazonosítani ezt a helyet. A fontos az, hogy
egész lényemet efféle élmények alkotják. Százezernyi ilyen tapasztalást dolgozok
fel nap mint nap, és ha valaki látni akarja őket, elég, ha egyetlen pillantást vet
rám.
Ameddig az embert körülveszik az élet bemenő jelei, soha egyetlen pillanatra
sem szakad meg a bennünket alkotó események áradata. Ugyanakkor az is lehet,
hogy a lényegem valahol mélyebben rejlik az általam látott és hallott dolgoknál.
Talán létezik bennünk egyfajta, a fény teljes spektrumának életet adó
nullponthoz hasonló kiindulópont.
Ha az ember maga mögött hagyja a gondolatokat, az érzéseket és az
érzelmeket, nem marad más, mint az űr megfelelője. Azonban a kvantumfizika

– 129 –
űrjéhez hasonlóan ez a „belső űr” sem üres. Ki merem jelenteni, hogy ez a belső
tér valójában a csendes intelligencia gazdag mezeje, és ez a mező óriási hatást
gyakorol ránk.

Az intelligenciát könnyen behatárolhatjuk ugyan, mégsem lelhetünk rá a pontos

helyére. Úgy tűnik, testünk hozzáértését a funkciójuk (emésztés, légzés,
metabolizmus és így tovább) szerint osztályozott részek komplexitásának
köszönhetjük. Bár ez a munkamegosztás kellőképpen valós, az intelligencia ettől
még minden egyes részben ugyanolyan marad, éppúgy, ahogy a tenger egyetlen
cseppje is ugyanolyan sós, akár maga az óceán egésze. Valójában a tengervíz
nagyszerű példa erre. A testfolyadék éppoly sós, mint az óceánok vize, és éppoly
gazdag magnéziumban, aranyban és egyéb nyomelemekben is. Az élet az
óceánokban alakult ki, és csak azért maradunk életben a szárazföldön, mert
magunkkal hoztuk saját, belső óceánunkat. Ha az ember megszomjazik, és
megiszik egy pohár vizet, valójában e belső óceán vízháztartását állítja helyre.
A szomjúságérzetet a hipotalamusz, az agy e körülbelül ujjpercnyi, a vesékhez
kapcsolódó idegpályákkal és üzenet-közvetítőkkel szoros kapcsolatban álló kis
darabkája váltja ki. A vesék a vérből érkező jeleket figyelve, folyamatosan
ellenőrzik a test vízszükségletét. E jelek a neuropeptidekhez hasonlóan szintén
kémiai természetűek, ám jelen esetben a sajátságos üzenetközvetítő molekulákon
kívül a só, a fehérje és a vércukor molekulái is szerepet kapnak a folyamatban. A
vér testünk minden egyes, a saját vízigényét állandóan ellenőrző sejtjéből felveszi
e jeleket. Másként fogalmazva, ha megkívánunk egy pohár vizet, nemcsak az
agyunkból érkező impulzusnak engedelmeskedünk, de testünk összes sejtjének
kívánságát is teljesítjük.
Ha megiszunk egy pohár vizet, azzal csak a testnedvek négyszázad részét
pótoljuk, ugyanakkor ötvenbillió különféle sejt igényeinek teszünk eleget. Ezt a
precíz „megfigyelő szolgálatot” gyakorta egyedül a vesék tevékenységének
tulajdonítják, azonban – mint azt láttuk – a vesék soha nem hoznak egyedül
döntést; e szervek folyamatosan konzultálnak a kvantummechanikus testtel, azaz
az intelligencia teljes mezejével. A sejtek fizikai felépítéséből még nem válik
nyilvánvalóvá az intelligencia egyöntetűsége, mivel az testünk végletes
specializáltsága mellett létezik. A sejtfalaikon milliónyi nátrium- és
kalciumszivattyúval ellátott idegsejtek a legkevésbé sem hasonlítanak a szív vagy

– 130 –
a gyomor sejtjeire, azonban az „eljött a vízbevitel ideje” üzenet mindenütt
egyformán jelentkezik.
A fizikában a mező kifejezés valamiféle nagy vagy akár végtelen kiterjedésű
területre hatást gyakorló dologra utal. A mágnes mágneses mezőt hoz létre maga
körül; a kis mágnesek gyenge, mindössze néhány centiméteres mágneses mezőt
generálnak, míg a Föld mágneses pólusai elég erősek ahhoz, hogy az egész
bolygót lefedő mezőt hozzanak létre. Egy adott mező a területére kerülő összes
dologra kifejti hatását – ezért van az, hogy az iránytű mágneses mutatója
automatikusan a Föld mágneses polaritásának megfelelő irányba mutat. A test
intelligenciamezejében elhelyezkedő minden egyes sejt az agynak, azaz az emberi
test északi pólusának megfelelően „áll irányba”.
A sejtek apró kiemelkedések ebben a mezőben, az agy pedig egy hatalmas
objektum. Azonban amikor a sejtek a test többi részével kommunikálnak,
mondanivalójuk nem alacsonyabb rendű az agy üzeneteinél. Az agy üzeneteihez
hasonlóan a sejtek üzeneteinek is milliárdnyi egyéb üzenethez kell igazodniuk,
minden sejtnek minden egyes másodpercben ezernyi vegyi folyamatban kell részt
vennie, és ami a legfontosabb, minden sejt DNS-e megegyezik az idegsejtek DNS-
ével. Következésképpen az intelligencia legparányibb impulzusa is éppoly
intelligens, mint a legnagyobb. Valójában értelmetlen dolog lenne
megkülönböztetni egymástól fontos, illetve lényegtelen információdarabkákat.
Elég, ha a dopamint felépítő láncolatra gondolunk: ha az egyszerű protein nem
képes a hasonlóképpen egyszerű glicinné válni, az a dopaminszint kismértékű
megnövekedéséhez vezet – ez pedig a skizofrénia egész elmét elborító,
katasztrofális következményével járhat.
Minden egyes sejt egy parányi, érző lény. Legyen akár a májban, akár a
szívben, akár a vesében, mindent „tud”, amit mi, bár a maga módján „tudja” e
dolgokat. Természetesen úgy gondoljuk, hogy okosabbak vagyunk a vesénknél;
már maga az „építőelemek” fogalma is azt sugallja, hogy az egyes téglák
egyszerűbbek magánál az adott építménynél. Ez igaz is egy élettelen szerkezetre,
a mi esetünkben azonban másképp áll a dolog. Például az aggodalomért felelős
idegi impulzusok a gyomorban fekélyként, a belekben görcsként, az elmében
pedig zaklatottságként jelentkeznek ugyan, ám ezek a jelenségek ugyanazon
impulzusok különféle megnyilvánulásai. Az aggodalom minden szervben más és
más formában nyilvánul meg, ám a test minden egyes pontja tudja, hogy éppen
aggódunk, és később minden sejt emlékezni fog erre. Tudatosan talán

– 131 –
megfeledkezhetünk az aggodalmunkról, de az érzés egyszer csak felbukkan, hogy
emlékeztessen minket a dologra, ráadásul úgy tűnik, mindenütt egyszerre
nyilvánul meg.
Korábban már megjegyeztük, hogy ha igaz valójában láthatnánk az emberi
testet, a folyamatos változás és a tökéletes változatlanság keverékének látnánk
azt, akár egy házat, amelynek a tégláit folyton kicserélik, vagy egy szobrot, amely
ugyanakkor egyfajta folyó is. Az orvostudományt mind ez idáig akadályozta az a
tény, hogy természetünk egyik oldalát (az áradó, változó oldalt) feláldozta a másik
(a stabil, változatlan) oldal kedvéért. Most, hogy már vetettünk egy pillantást a
kvantumszintre, talán képesek leszünk egy egységként kezelni e két oldalt, és így
megérthetjük kettős természetünk valódi lényegét, amely nem más, mint az
intelligenciaimpulzus. Az intelligenciaimpulzus a legkisebb, önmagát sértetlen
(változatlan) formában megőrző, ugyanakkor mégis átalakuló (változó) egység. Ha
az intelligenciaimpulzusok nem rendelkeznének ezzel a tulajdonsággal, nem
lehetnének az emberi test alapvető építőelemei; ebben az esetben valamely tisztán
mentális impulzus vagy tisztán anyagi részecske lépne a helyükbe. Ám ezen
„egységek” egyike sem képes túlélni a változást. Azon molekulák, amelyek akkor
alkották az agyunkat, amikor először gondoltunk a rózsa szóra, mára már sehol
sincsenek, de maga a fogalom továbbra is ott él bennünk. Ugyanakkor nem
szükséges folyton erre a szóra gondolnunk, hogy megőrizzük ezt a fogalmat; szó
szerint milliónyi egyéb dologra gondolhatunk, amelyek még a legtávolibb
kapcsolatban sincsenek a rózsával, ám amikor legközelebb fel akarjuk idézni azt,
a rózsa képe változatlan formában áll majd rendelkezésünkre. Tűzön-vízen át
megőrzi az integritását, mivel az intelligenciaimpulzus egyaránt tartalmazza az
elmét, az anyagot és a kettejüket összetartó csendet.
A test fizikai szerkezete az intelligenciát tükrözi, és egyfajta kivetített formába
önti azt, ám az intelligencia mégsem esik csapdába a hús és a csontok e
kalickájában. Ügy tűnik, e tényre meglepő bizonyítékokat lelhetünk magában az
agyban is. Karl Lashley, a neurofiziológia egyik úttörője egy patkányokkal
végrehajtott, egyszerű kísérlet során azt igyekezett meghatározni, hol lakoznak
agyunkban az emlékek. Megtanította a patkányoknak, hogyan igazodjanak el egy
adott labirintusban, és ez a képesség ugyanúgy elraktározódott az állatok
agyában, mint ahogyan mi raktározzuk el különféle képességeinket. Ezután
Lashley módszeresen elkezdte eltávolítani az agyszövet bizonyos darabkáit, azt
feltételezve, hogy ha a patkányok az egyes darabok kimetszése után változatlanul

– 132 –
emlékeznek a helyes útvonalra (ezt egyszerűen képes volt lemérni azon, hogy
mennyi idő alatt jutottak ki az útvesztőből), az azt jelenti, hogy agyuk
memóriaközpontja továbbra is sértetlen.
Apránként egyre többet távolított el a kísérleti állatok agyából, ám azok
meglepő módon változatlanul emlékeztek arra, hogy miként jussanak ki a
labirintusból. Végül azt tapasztalta, hogy ez a képességük akkor sem sérül, ha az
agykéreg 90 százalékát kimetszette, pusztán minimális mennyiségű agyszövetet
hagyva meg, bár a patkányok ilyen körülmények között némileg lassabban
teljesítik a feladatot. Többek közt ez a kísérlet is arra a forradalmi elgondolásra
vezet, hogy az agy minden egyes sejtje képes tárolni az agyban lévő összes
emléket, miközben a saját egyedi feladatának ellátásához szükséges
képességekkel is rendelkezik. És pontosan erre a következtetésre jutottunk mi is:
minden egyes intelligenciaimpulzus egyformán intelligens, és így végtelen
sokféleképpen képes az elmét kivetíteni a testre.
A brit neurológus, John Lorber is hasonló eredményekre jutott a hidrocephal
személyekkel végzett kutatásai során. Az ilyen emberekre az jellemző, hogy
koponyájukban az agykéreg helyén nagy mennyiségű folyadék található. Ez a
„vízfejnek” is nevezett állapot általában nagy veszélyeket rejt magában, és a
mentális képességek súlyos károsodásához vezet.
Lorber páciensei között volt azonban egy tehetséges matematika szakos
főiskolai hallgató, aki az intelligenciatesztek során kiemelkedő, 130 pontos
eredményt ért el. A pácienst a háziorvosa irányította Lorberhez, mivel úgy
gondolta, megnagyobbodott a fiú koponyája, és a CT-vizsgálatok során kiderült,
hogy az agykérge csupán az egy milliméteres vastagságot éri el, szemben az
átlagos, négy és fél centiméteres értékkel. Másként fogalmazva: a
gondolkodáshoz, az emlékezéshez és az egyéb, az agykéregben lejátszódó,
magasabb rendű folyamatokhoz szükséges idegsejtek 98 százaléka helyén
folyadék volt. Ez a beteg csupán agykérgének 2 százalékával rendelkezett, azaz
fiziológiailag ugyanabban a helyzetben volt, mint Lashley patkányai – ugyanakkor
minden tekintetben teljesen normális volt, sőt még meg is haladta az átlagot.

Lassan egyre közelebb kerülünk az alapvető valóságunkat képező, csendes

intelligenciamezőhöz, ám újra felmerül az a probléma, hogy a csendes elme
egyáltalán semmit sem tartalmaz. Mintegy száz esztendővel ezelőtt egy ehhez
roppant hasonló probléma nyugtalanította a tudományos világ egy részét.

– 133 –
Akkoriban volt megszületőben egy új tudományág, név szerint a pszichológia, ám
ahhoz, hogy valódi tudományággá minősülhessen, szüksége volt egy konkrét
vizsgálati tárgyra, és ezt bizony nem volt egyszerű fellelni.
Nyilvánvaló volt, hogy mindenki rendelkezik pszichével, azonban soha senki nem
látta azt, és a pszichével kapcsolatos leginkább alapvető kérdés évszázadokon át
megválaszolatlan maradt: vajon a lelket, az elmét, a személyiséget vagy
mindhárom dolgot értjük-e ezen kifejezés alatt? Míg e kérdést nem tisztázták,
nem lehetett elvégezni az első pszichológiai kísérleteket.
A fordulat akkor következett be, amikor a Harvard Egyetem orvosi diplomával is
bíró, kiemelkedő képességű filozófusa, William James kijelentette, hogy a
pszichológiának igenis van konkrét vizsgálati tárgya, vagyis inkább ezer ilyen
tárgya is van: név szerint az elmén átáramló összes gondolat, érzelem, vágy és
benyomás – e dolgokat nevezte ő „a tudatosság áramlásának”. Ha létezik is
egyfajta mentális esszencia vagy lélek – ahogyan azt Platóntól kezdve a korai
pszichológusok állították –, a tudomány nem képes rátalálni arra. James nem azt
mondta, hogy nem létezik efféle láthatatlan esszencia, csupán azt, hogy ő nem lát
módot annak tudományos módszerekkel történő vizsgálatára.
William James tisztán pragmatikus alapon igazolta a tudatosság áramlásának
koncepcióját, azzal érvelve, hogy az elmében semmit sem tarthatunk
kézzelfoghatónak, pusztán a rajta keresztüláramló objektumokat, azaz a
gondolatokat. Ha az ember folyton gondolkodik vagy álmodik – mivel azt senki
sem tudja, milyen mentális történések zajlanak le a mély, álomtalan alvás
állapotában –, akkor az elme valósága nem más, mint egyszerűen a gondolatok és
álmok szakadatlan áramlása. James roppant ügyes megfigyelő volt, és annak is
kellett lennie, figyelembe véve, hogy alapvetően a saját fejében tapasztalt adatok
alapján teremtette meg a pszichológia kutatási területét (ahogyan azt Freud is
tette, kiterjesztve e területet az álmok és a tudat alatti motívumok tárgykörére is).
Azonban elkerülte a figyelmét az elme egy apró, teljesen triviálisnak tűnő
aspektusa: a tudatosság áramlását nem csupán az adott objektumok alkotják – a
gondolatok között mindig megtalálható a csend egy pillanatnyi rése.
Lehet ugyan, hogy ez a rés apró, és szinte teljességgel észrevehetetlen, de
mindig jelen van, mivel elengedhetetlen a jelenléte. E rés nélkül valahogy így
gondolkodnánk:
„FinomezazételésadesszertisjódehatúlsokateszemnézdcsakottjönSidamúgyisbeszél
nemkellveledevajonhollehetapénztárcám...” és így tovább. Ez a gondolatok közötti,

– 134 –
megfoghatatlan rés továbbra sem kapott kellő figyelmet a modern, teljes
egészében az elme tartalmára, illetve az agy mechanizmusaira összpontosító
pszichológiában, azonban kiderült, hogy központi szerepet tölt be, ha azt akarjuk
megtudni, mi rejlik a gondolatok mögött. Minden egyes másodpercben
bepillanthatunk egy másik világba, egy olyan világba, amely ott rejlik ugyan
bennünk, mégis elérhetetlen számunkra. Az upanisadok egyik sora gyönyörűen
írja le ezt a jelenséget: „Az ember olyan, mint két cseresznyefán üldögélő galamb:
az egyik madár a gyümölcsöt eszi, a másik pedig csendben figyel.” A csendes
megfigyelő szerepét betöltő madár jelképezi a mindenkiben ott élő, mély csendet,
amely semminek tűnik ugyan, ám valójában ebből ered az intelligencia.
Az intelligenciával kapcsolatban az a lenyűgöző, hogy olyan, akár egy egyetlen
irányba mutató nyíl: a segítségével létrehozhatunk ugyan egy molekulát, de a
molekulából nem állíthatunk elő újra tiszta intelligenciát. Amikor Keats megírta
Az Álomhoz című csodálatos szonettjét, a következő gyötrelmesen szép szavakkal
kezdte: „Ó, csöndes éjjel enyhe balzsama!” [ Kosztolányi Dezső fordítása.] Ha írás közben
EEG-készüléket csatoltak volna rá, agyhullámai egyedi mintát alkottak volna
ugyan, azonban e hullámok vizsgálata soha nem eredményezne egyetlen verssort
sem.
Hasonlóképpen: minden molekulánk fel van szerelve némi intelligenciával, és ez
minden cselekedetüket befolyásolja ugyan, azonban a molekulákat szemlélve
senki nem fogja felfedezni ezt az intelligenciát. Jó példa erre a DNS. A minden
egyes sejtmagban megtalálható DNS folyton a szabadon áramló organikus
molekulák, a fizikai test alapvető építőelemeinek áramában fürdik. Ha aktiválódni
szeretne, magához vonzza e vegyületeket, és a segítségükkel új DNS-t alakít ki. Ez
a sejtosztódás legfontosabb része: a DNS dupla fonatának pontosan a közepén
kell kettényílnia, akár egy cipzárnak, hogy azután a megfelelő molekulák
befogása által mindkét fél új, teljes DNS-sé váljon. A DNS számára az őt
körülvevő, kavargó, céltalan molekulák fürdője biztosítja az új kombinációk
létrehozásához szükséges négy „betűt”, azaz az A-t (adenin), a T-t (timin), a C-t
(citozin) és a G-t (guanin). A DNS aztán a különféle kombinációk végtelen
sokszínűségébe rendezi e betűket. Néhány ilyen kombináció meglehetősen rövid
(egy alapvető aminosav kódolásához például csak három betűre van szükség),
mások azonban roppant hosszúak (a polipeptidláncok például messzire nyúló
indákként áramlanak ki a DNS-ből).

– 135 –
 A DNS pontosan tudja, mely információkat „szedje fel”, és hogyan használja
azokat az általa folytatott kémiai kommunikációhoz. Önmaga felépítésén kívül azt
is tudja, hogyan hozza létre az RNS-t, a ribonukleinsavat, azaz önmaga szinte
azonos másolatát. Az RNS feladata az, hogy a DNS-től eltávolodva előállítsa a
testet alkotó, több mint kétmillió fehérjét; azaz a DNS csendes intelligenciájával
összehasonlítva, az RNS-t nevezhetjük akár aktív tudásnak is.
A DNS azonban nem pusztán a gépies emlékezetre támaszkodva működik.
Akaratlagosan képes új vegyületeket létrehozni (például új antitesteket, ha olyan
influenzavírust kapunk el, amelyhez korábban még nem volt „szerencsénk”).
Hogy ezt pontosan hogyan is teszi, nem tudjuk, bár a molekulabiológusok már
ráleltek a genetikai szavakat, a genomokat egymástól elválasztó „szóközökre”. Azt
is megállapították már, hogy a DNS genetikai állományának csupán 1 százalékát
használja e komplikált kódolásra, önmaga megjavítására és az RNS
létrehozására, és a tudománynak fogalma sincs arról, mire is szolgálhat a
maradék 99 százalék.
Ez az elgondolkodtató csend hatalmas érdeklődést keltett, különösen azon
emberek körében, akik úgy gondolják, hogy az emberi lények nem használják ki
teljes intelligenciakapacitásukat. William James még azt a feltevést is
megkockáztatta, hogy az átlagos emberek intelligenciájuk – azaz mentális
kapacitásuk – csupán 5 százalékát használják, és ez az érték egy Einsteinhez
hasonló géniusz esetében sem haladja meg a 15-20 százalékot. Nem tudjuk,
hogyan válik ebből az arányból használható DNS, azonban kijelenthetjük, hogy a
DNS csendes tárolóiban hatalmas szókincs rejlik – egy genetikus egyszer
kiszámolta, hogy ha az egyetlen sejt által előállított molekuláris szavakat
lefordítanánk valamely emberi nyelvre, egy ezerkötetes szótárat is megtölthetnénk
velük. Az újraszerveződő DNS-nek (azaz a DNS fonalaiba beépülő, illetve azokból
kiváló genetikus anyagdarabkáknak) köszönhetően e szótár mérete valószínűleg
minden képzeletünket meghaladná, hiszen már önmagukban a DNS-be kódolt
„betűk” kombinációi is elégségesek a Föld összes életformájának létrehozására, a
baktériumoktól kezdve a növényeken, rovarokon és emlősökön át egészen az
emberig.
Az ember azt hihetné, a nagyobb organizmusokban arányosan több DNS
található, valójában azonban egy liliom százszor több DNS-t tartalmaz, mint egy
emberi test. A gének számolgatásával sem jutunk túl sokra: a csimpánz, illetve a
gorilla DNS-e pusztán 1,1 százalékban tér el az emberi DNS-től. Ez meglepően

– 136 –
kicsi és roppant gyanús különbségnek tűnik: vajon tényleg lehetséges lenne,
hogy az őserdei főemlősök és a Homo sapiens közti összes strukturális különbség
(beleértve az emberi fajnak a majmokénál jóval fejlettebb agyát is) egy ilyen
csekély eltérésnek köszönhető? A Darwin materializmusba vetett hitét öröklő
evolucionisták szerint igen. A kérdés azonban már korántsem ennyire kiélezett,
ha felismerjük, hogy a gének száma nem túlzottan lényeges – például igaz ugyan,
hogy két, eltérő fajtához tartozó muslinca (Drosophila) sokkal jobban hasonlít
egymásra, mint egy ember és egy csimpánz, a DNS-ük mégis sokkal nagyobb
eltéréseket mutat.
Azt, hogy belső csendünk életteli és intelligens, abból is jól láthatjuk, ha
összehasonlítjuk azt egy gép működésével. A számítógépek egymástól hézagok
által elválasztott elektromos impulzusok segítségével közelítik meg a
problémákat, egyesekből és nullákból álló, kódolt adatfolyamokat hozva létre.
Ezáltal képessé válnak bármely, információvá lebontható probléma kezelésére,
mivel minden információt lehetséges egyesek és nullák formájában kódolni
éppúgy, ahogy a beszélt nyelv bármely üzenete is kódolható a morzeábécé
pontjainak és vonalainak segítségével. Az emberi agy szintén hasznosítja a
mechanikus módon kódolt információkat, ám az egyes információkat elválasztó
hézagok nem pusztán üres helyek: ezek azok a sarokpontok, amelyeken az elme
bármely irányba elfordulhat. Másként szólva: a számítógépek ürességből álló,
véges hézagaival szemben mi végtelen számú, intelligenciával telített hézaggal
rendelkezünk.
E résekből aztán bármit „előhúzhatunk”. Mozart teljes szimfóniákat varázsolt
elő belőlük, ráadásul – saját beszámolója alapján – nem hangról hangra, hanem
egy csapásra tette ezt, és a művek már kompletten hangszerelve jelentek meg az
elméjében. Egy indiai asszony, név szerint Shakuntala Devi pedig képes arra,
hogy két tizenhárom jegyű számot fejben összeszorozva, mindössze huszonhat
másodperc alatt jusson el a huszonhárom számjegyből álló eredményre. (Már az
is több ideig tart, ha egyszerűen csak hangosan felolvassuk a következő
egyenletet: 7686369774870 x 2 465 099 745 779 = 18 947 668 177 995 426 773
730.)
Ha azt mondjuk egy számítógépnek, hogy adjon össze kettőt meg kettőt, az vagy
helyes, vagy téves eredményre jut. Ha egy ötéves kisfiút kérünk meg ugyanerre,
lehet, hogy egy aritmetikai válasszal rukkol majd elő, de az is előfordulhat, hogy
csak annyit mond: „Vaníliafagyit kérek!” És még csak azt sem feltételezhetjük,

– 137 –
hogy untatná a dolog: lehet, hogy egyszerűen túl fáradt a számtanleckéhez. Tehát
nem jelenthetjük ki, hogy válasza egy számítási hiba eredménye; egyszerűen nem
mi irányítjuk az elméjét, mivel nem állhatunk elő egy olyan programmal, amely
magában foglalná egy emberi lénynek a külvilágra adott összes reakcióját.
Véleményem szerint e dolgok jól mutatják, milyen összetettek valójában a
hétköznapi tapasztalások, és milyen távol is áll az élet a leírására felállított
tudományos modellektől. Semmi sem igazolja azt a régi nézetet, miszerint az agy
egy időben és térben stabil, bizonyos feladatok elvégzésére korlátozott és véges
rugalmasságú számítógép. A Nobel-díjas idegkutató, dr. Gerald Edelman
kimutatta, hogy az agy nem annyira egyfajta objektum, mint inkább egy
állandóan fejlődő folyamat. Az emlékezet például két apró, az agy két féltekéjében
található „hardver” (a hippocampus) működésétől függ: ha a hiányos vérellátás
vagy valamilyen baleset következtében mindkét fél megsérül, megsemmisül az
emlékek felidézésére való képességünk.
Ám az ehhez hasonló fizikai korlátokon belüli behatároltságoktól eltekintve
minden egyes ember agya mind szerkezetét, mind pedig tartalmát tekintve egyedi.
Nem létezik két, tökéletesen ugyanolyan idegi kapcsolódásokkal rendelkező
személy, és minden egyes ember születése pillanatától kezdve folyamatosan új és
új idegi kapcsolódásokat alakít ki, így hozva létre a mindnyájunkat egyedivé tevő
emlékeket. (E kapcsolatoknak nem feltétlenül kell fizikaiaknak lenniük, mivel az
agyban felvillanó jelek is állandóan új és új mintákba rendeződnek.)
Edelman állítása szerint senki sem idézi fel tökéletes pontossággal az emlékeit.
Amikor visszaemlékszünk egy ismerős arcra, az soha nem lesz ugyanolyan, mint
amilyennek láttuk: ha nem maga az arc változik meg, akkor az emlékkép
környezete lesz más (például lelki szemeinkkel szomorúnak látjuk az adott
személyt, holott az előző alkalommal boldog volt). Azaz az emlékezet kreatív
cselekedet, amely mindig új képeket és új agyat hoz létre. Edelman feltételezése
szerint minden egyes emlékünk megváltoztatja agyunk anatómiáját,
következésképpen nem teljesen igaz az a kijelentés, hogy az emlékezet „székhelye”
a hippocampus, mivel bármely emlékünk (például az, amikor először láttunk egy
nárciszokkal teli rétet) keresztülvándorol az egész agykérgen, más emlékeket
érintve meg, újfajta értelmezéseket nyerve, és ha fel akarjuk idézni, minden egyes
alkalommal újra meg kell teremtenünk azt. A számítógépektől eltérően mi,
emberek emlékezünk, újra átgondoljuk a dolgokat, és megváltoztatjuk a

– 138 –
véleményünket. Az univerzum csak egyszer teremtett meg minket, mi azonban
minden egyes gondolatunkkal újrateremtjük önmagunkat.

Összefoglalva, minden azon múlik tehát, hogyan tudunk építkezni ebben a

csendben. Minden, az élet felszínén megtapasztalt dolog (a szeretet és a gyűlölet,
a betegség és az egészség és így tovább) egy mélyebb szintről származik, és
onnan lebeg fel, mintegy buborékok formájában. Az ember megkísérelheti
egyesével összegyűjteni e buborékokat, azonban azok vég nélkül szállnak a felszín
felé. Ha az intelligencia mezején akarunk navigálni, teljes mélységében meg kell
ismernünk azt, mivel ott lakozik a bennünk rejlő csendes megfigyelő. A következő
lépésben tehát ezt a belső csendet fogjuk feltérképezni, hogy megismerjük rejtett
pontjait.

9. A gondolatok közötti rés rejtélye

Nemrégiben találkoztam egy asszonnyal, akinek jobb mellében az orvosok még
1983-ban rosszindulatú, rákos daganatot találtak. A hölgy különböző okokból
kifolyólag a hagyományos kezelés minden formáját elutasította, így a
sugárkezelést, a kemoterápiát és a hormonkezelést is. Amikor felkeresett a
rendelőmben, elmondta, hogy a daganat meglehetősen nagy ugyan, de még nem
terjedt át a hónalj alatti nyirokcsomókra.
– Azt hiszem, az lenne a legjobb, ha megvizsgálnám Önt – mondtam, ő azonban
tétovázott.
– Figyelmeztetnem kell – mondta –, hogy a legtöbb orvos megrémül, amikor
látja, milyen nagy a daganat. Általában nem is hagyom, hogy megérintsék, mert
megijedek, amikor meglátom a szemükbe kiülő rémületet. Tudja, amúgy nem
félek; lehet, hogy nem fogja elhinni, de soha nem éreztem úgy, hogy veszélyben
lennék. De amikor látom az orvosok rémületét, engem is kilel a hideg. Néha még
azt is megkérdezik, hogyan lehetek olyan kegyetlen a férjemhez, hogy nem
hagyom megoperálni magamat. Azt hittem, talán a női orvosok megértőbbek
lesznek, de amikor felkerestem egyet, láttam, hogy még a férfiaknál is jobban
megrémült. Azt kérdezte: „Miért jött el hozzám, ha nem hagyja, hogy eltávolítsam
azt a valamit?” Én pedig azt feleltem neki, azért, mert azt akartam, hogy
megvizsgáljon, hiszen a daganat nőtt valamennyit az elmúlt öt évben, és nem
akarom, hogy ez így menjen tovább, ő erre szinte remegve felállt, és azt mondta:

– 139 –
„Legközelebb csak akkor jöjjön el hozzám, ha azt akarja, hogy eltávolítsam a
daganatot. Egyszerűen képtelen vagyok elviselni ezt a látványt.”
Fogalmam sem volt, hogyan reagáljak erre. Az emlőrákban szenvedő nők
mintegy 50 százalékánál a daganat a mell területére korlátozódik. A szokásos
eljárás ilyenkor vagy a mell eltávolítása, vagy a daganat kimetszése és az azt
követő sugárkezelés, hogy így pusztítsák el az esetlegesen visszamaradt rákos
sejteket. További kezelés nélkül mindkét esetben 70 százalék az esély arra, hogy
a betegnél nem jelentkezik újabb daganatos megbetegedés az elkövetkező három
év során, bizonyos mértékű, az enyhétől az erősig terjedő kemoterápia
alkalmazása esetén pedig 90 százalékra növelhetők a hosszú távú túlélés esélyei.
Ez az asszony azonban úgy döntött, hogy dacol a javarészt a betegek mellett szóló
esélyekkel – ám nem ő lett volna az első olyan ember, aki figyelmen kívül hagyja
az orvosok véleményét, és mégis túléli a betegségét.
Amikor felfeküdt a vizsgálóasztalra, és megpillantottam a tumort, megértettem,
mi rázta meg annyira korábbi orvosait: a daganat már szinte az asszony egész
mellére kiterjedt. Igyekeztem elfojtani az első reakciómat, és reméltem, nem
látszik rémület a szememben. Aztán leültem az asszony mellé, és elgondolkodva
megfogtam a kezét.
– Nézze – szóltam gyengéden –, én nem hiszem, hogy Ön veszélyben lenne. Azt
mondta, nem érzi veszélyben magát, és ez nekem elég. Ez a daganat azonban
óriási nyűgöt jelent az Ön számára, és ha nem törődik vele, azzal egy szebb élet
lehetőségét tagadja meg magától. Miért nem megy el egy sebészhez, hogy
eltávolíttassa?
Ez a megközelítés szemmel láthatólag teljesen új volt az asszony számára.
Teljes mértékben egyetértett azzal, hogy nem válik előnyére, ha továbbra is így
viszonyul a problémájához, én pedig egy megértő sebészhez irányítottam.
Soha nem fogom elfelejteni, mit mondott nekem, amikor elköszöntünk
egymástól.
– Én nem azonosítom magamat ezzel a daganattal – jegyezte meg derűsen. –
Tudom, hogy sokkal több vagyok nála. Ez a tumor kialakult, és majd elmúlik,
akárcsak a testem többi része, de a bensőmet igazából nem érintette meg a dolog
– mondta, majd kifejezetten boldognak tűnve távozott.
Úgy éreztem, helyesen érvelt. Az orvosok szemébe kiülő rettenet megbélyegző
lehetett számára, és az ő helyében én sem igazán hittem volna a felépülésemben.
Az agyamból eredő impulzusok nem azt mondták volna, hogy „egyértelműen fel

– 140 –
fogok épülni”, hanem hogy „azt mondják, talán felépülhetek még” – és ez
egyáltalán nem ugyanaz.
Mit is mond valójában az orvos, amikor a betegére nézve így szól: „Önnek
emlőrákja van, de meg fog gyógyulni.” Erre a kérdésre nem lehet egyértelmű
választ adni. Megeshet, hogy bátorító szavai kellőképpen hitelesek, és már
önmagában ez a mondat is elegendő ahhoz, hogy pozitív irányba változtasson a
beteg állapotán. A másik véglet pedig az, amikor valójában úgy gondolja, a
páciens számára már nincs remény: ilyenkor a beteg valamilyen módon kiérzi a
hangjából ezt az üzenetet, ez pedig csak azt eredményezi, hogy a páciens
összezavarodik, és az állapota valóban romlásnak indul.
A placebo szó mintájára nemrégiben létrejött egy új kifejezés, az orvos
véleményének negatív hatását leírni hivatott nocebo. A placebo esetében arról van
szó, hogy az orvos egy valós hatás nélküli szert ír fel a betegének, aki aztán jól
reagál arra, mivel hisz annak működésében. A nocebo esetében azonban hiába ír
fel a doktor valódi gyógyszert, a páciens nem reagál rá, mert az orvos – akár
indirekt módon – azt jelezte neki, hogy ettől a gyógyszertől sem lesz jobban.
Tisztán materialista nézőpontból szemlélve, semmi különbség sincsen a között
a műtét között, amelyet ez az asszony korábban elutasított, illetve aközött,
amelynek most alávetette magát. Míg azonban korábban az operáció csak egy
erőszakos beavatkozást jelentett számára, most már a gyógyulásával azonosítja
be azt. Ha a páciens erőszaknak tekinti a kezelést, a testét elárasztják a negatív
érzelmek és a hozzájuk kapcsolódó vegyületek. Számos jól dokumentált eset
bizonyítja, hogy a negativitás légkörében jelentősen csökken a gyógyulási
képesség – a depressziós emberek nemcsak visszafogják saját
immunreakciójukat, de még a DNS-ük öngyógyító képességét is gyengítik. Ezért
úgy gondolom, ennek az asszonynak teljesen ésszerű oka volt arra, hogy kivárja,
amíg az érzelmei szabad utat engednek a sebészi beavatkozásnak.

Ez az eset felidézte bennem azt a tényt, hogy minden emberben két

„akcióközpont” létezik: a fej és a szív. Az orvosi statisztikák a fejnek szólnak,
azonban a szívnek is megvannak a maga tanácsadói. Az alternatív gyógyászat
javarészt annak köszönheti új keletű népszerűségét, hogy a szívhez szól, és a
szeretet és a gondoskodás erejével igyekszik javítani a betegek állapotán. Ezen
„összetevők” nélkül elképesztő méreteket ölthet a nocebohatás, mivel a modern
kórházi környezetben jócskán kijut belőle a páciensnek. Az intenzív osztályokon

– 141 –
fekvő betegek esetében néha teljesen váratlanul jelentkező pszichotikus epizódok
jól mutatják, milyen egészségtelen dolog steril, elhatárolt terekben tartani az
embereket. (A fiamat kiskorában egyformán igézték meg a kórházak és a
börtönök, és ezt az érzelmét egyfajta félelemre vezettem vissza, amelyet nem volt
képes nyíltan kimutatni. Ha az autó ablakából meglátta valamelyik intézményt,
mindig ugyanazt a kérdést tette fel: „Apu, odabent most emberek halnak meg?”)
Azonban annak is megvan a maga árnyoldala, ha kinyilatkoztatjuk, hogy vissza
akarjuk hozni a szív erejét a gyógyászatba. Ez a kijelentés ugyanis megbünteti az
embereket érzelmi gyengeségükért. A szív roppant gyarló is lehet; előfordulhat,
hogy megkeményítette a szenvedés vagy egyszerűen maga az élet. A holisztikus
gyógyászatról szóló könyvek előszeretettel állítják azt, hogy a beteg emberek
„igénylik” a betegségüket. A pszichiátria szintén vádlón mutat a páciensre,
amikor kijelenti, hogy a krónikus betegségek a bosszú, az önbüntetés vagy a
mélyen rejlő értéktelenségérzet jelképes megnyilvánulási formái is lehetnek. Nem
akarok vitába szállni e meglátásokkal, mindössze arra szeretnék rámutatni, hogy
sokkal inkább akadályozzák, mintsem elősegítik a gyógyulási folyamatot. Még
olyankor is épp elég nehéz szembenézni saját érzelmi gyarlóságunkkal, ha
minden a legnagyobb rendben megy, akkor hát hogyan is várhatná el bárki, hogy
akkor váljunk „jobb emberekké”, amikor betegek vagyunk?
A kérdés mélyebben fekvő része abban rejlik, hogy bármi működhet
nocebóként, mint ahogy bármi működhet placebóként is. Nem az állítólagos
„gyógyszer”, az orvos magatartása vagy a kórházi levegő fertőtlenítőszaga használ
vagy árt a páciensnek, hanem az, ahogyan ezeket a dolgokat értelmezi.
Következésképpen a valódi háború nem a fej és a szív között zajlik; a valóságról
alkotott képünket valami mélyebben, a csend birodalmában rejlő erő teremti
meg.
Az önmagunkról alkotott, alapvető megértésünk szinte mindannyiunk esetében
a gondolkodásunkból és az érzéseinkből fakad, és ez meglehetősen
természetesnek is tűnik számunkra. Ám csak roppant keveset tudunk a csend
birodalmáról és arról, hogy milyen befolyást gyakorol fölöttünk ez a tartomány.
Úgy tűnik, a fej és a szív még nem jelenti a teljes embert. A tudatosság folyton
gondolatokkal teli áramlása egyfajta szűrőként működve elrejti szemünk elől a
csendet. A fizikai test szilárd megjelenési formája pedig újabb szűrőként
működik, mivel megakadályozza, hogy megpillantsuk az állandóan bennünk

– 142 –
keringő molekulákat, illetve azok tervrajzát, holott valójában ezt a tervrajzot
szeretnénk megváltoztatni.
A valóság tervrajza roppant fontos fogalom. Az intelligencia minden egyes
impulzusa életre hív egy gondolatot vagy egy molekulát, amely aztán eltölt
bizonyos időt a relatív világban (azaz az érzékszervek világában), mielőtt
bekövetkezne az újabb impulzus. Ebben az értelemben teremtésekor minden
gondolat a jövő, megtapasztalásakor a jelen, elmúlása után pedig a múlt egy
darabkájára hasonlít. Ameddig ezek az impulzusok egészségesek, nem
ismerhetjük a jövőt, hiszen az természetes módon, pillanatról pillanatra
következik a jelenre. (Ez az oka annak, hogy az idejüket a lehető legjobban
hasznosító emberek általában időskorukban is megőrzik mentális képességeiket,
hiszen esetükben soha nem apad el az intelligencia áramlása.)
Ezt a helyzetet jól szemlélteti az alábbi ábra:

A vonal felett a gondolatok áramlatát láthatjuk, és ez az áramlás – legalábbis

ébrenléti állapotban – soha nem szakad meg. A gondolatok vég nélkül
kapcsolódnak egymáshoz. Mindennapi tapasztalásaink a folyamatos események
e sávján belülre esnek, amely sáv ugyan vízszintes irányban talán a végtelenbe
nyúlik, vertikálisan azonban meglehetősen sekélynek bizonyul. Egy teljes életet is
leélhetünk úgy, hogy mindig csak az elme e raktárát tartjuk szem előtt, és soha
nem merülünk alá a gondolatok forrásához. Az elme azonban e forrás
megérintésével teremti meg saját intelligenciamintáit. E minták először pusztán
egyfajta tervrajzok, ám az általuk bevésett dolgok valósággá válnak, mivel ezek
alakítják ki a valóságról vallott nézeteinket és hitünket.
Mindazonáltal az intelligenciamező roppant fogékony a változásra, függetlenül
attól, hogy ez a változás jó vagy rossz irányba mutat-e. Két évvel ezelőtt
találkoztam egy, a harmincas éveiben járó asszonnyal, aki az emlőrákját
kezeltetni érkezett Lancasterbe. Az állapota roppant súlyos volt, mivel a daganat
már a csontvelejére is áttevődött, és ennek következtében állandó fájdalmat érzett
a csontjaiban. Miután denveri orvosától már megkapta a hagyományos és
meglehetősen drasztikus kemoterápiás kezelést, Bostonba utazott, hogy

– 143 –
ájurvédikus terápiában részesüljön. Az asszony pusztán két hetet töltött
bentlakóként a klinikán, ám a fájdalmai elmúltak, és bár nem ígérhettünk
számára gyógyulást, mégis megújult reménnyel és optimizmussal távozott tőlünk.
Sajnos, amikor beszámolt orvosának állapota javulásáról, az azt mondta, hogy az
egész csak a fejében történt, mivel semmiféle olyan konvencionális kezelésben
nem volt része, amely enyhíthette volna a tüneteit. Újabb egy nap elteltével a
beteg rémülten felhívott, elmondta, hogy újra visszatért a fájdalom, és
megkérdezte, visszajöhetne-e hozzánk Bostonba. Természetesen igent mondtam,
és a megérkezése után mindössze újabb egy hétre volt szüksége ahhoz, hogy
maga mögött hagyja a fájdalmat.
Bár az asszony orvosa nem akarta bántani a betegét – biztos vagyok abban,
hogy pusztán objektív véleményt kívánt mondani az esetről –, mégis kegyetlen
hibát követett el. Azt feltételezte, hogy az ember „fejében” lejátszódó dolgok nem
valóságosak vagy legalábbis elhanyagolhatóak a rák valóságához képest. Mivel
képzése a tudományos módszereknek megfelelően folyt, ismerte a különböző,
rosszindulatú daganatos megbetegedések lehetséges lefolyását, és amikor egy
váratlan eredménnyel találta szembe magát, igyekezett a dolgokat visszaterelni a
kiszámítható események medrébe. Az orvosok folyton ezt teszik, mivel képzésük
csakis a vízszintes tengely mentén bekövetkező eseményekről szól.
Az orvosi kutatások kizárólagosan arra irányulnak, hogy minél szorosabbra
fűzhessék általuk a kauzalitás kötelékét. Ükapáink még a mikrobák létezéséről se
nagyon tudtak, mi pedig már több ezer különféle vírust és baktériumot
szedhetünk ízekre, amelyek közül jó néhány még a legapróbb aminosavak
méretét sem éri el. Sajnos azonban így egyre kevésbé vagyunk nyitottak a
függőleges tengely mentén tett utazásokra, holott ezek a valóság mélyebb
szintjeire juttathatnának el bennünket.
A közelmúltban az egyik páciensem a betegségeit firtató orvosi kérdőív egyik
kérdésére a következő választ adta: „régebben agytumorom volt”. Amikor
megkérdeztem, mit is jelent ez, a következő történetet mesélte el nekem:
Körülbelül öt évvel korábban, amikor még Michiganben lakott, egyszer csak azt
tapasztalta, hogy gyakorta szédülés fogja el. A rohamok egyre rosszabbak lettek,
és mivel néhány hét múlva már rendszeresen hányt, kettős látása volt, és kezdte
elveszíteni az egyensúlyérzékét, valamint a motorikus koordinációját, felkereste a
helyi kórházat. Az orvosok a CT-eredmények alapján közölték vele, hogy a
felvételeken egy citrom nagyságú, homályos folt, valószínűleg egy tumor látható

– 144 –
az előagyában, a szövetminta-vizsgálat után pedig kiderült, hogy halálos, gyors
ütemben növekedő, rákos daganatról van szó.
Mivel a tumor túl nagy volt, és túlzottan érzékeny területen helyezkedett el, az
orvosok operálhatatlannak minősítették, és nagy dózisú sugárkezelést, illetve
kemoterápiát javasoltak a férfinak, mondván, hogy e nélkül legfeljebb hat
hónapja lehet hátra. A terápia súlyos mellékhatásai majdnem olyan rosszak
lettek volna, mint maguk a korábbi tünetek. Néhányuk, például az émelygés, a
fejfájás és a bőrirritáció csak kellemetlen dolog, azonban az immunrendszer
legyengülése akár halálos következményekkel is járhatott volna, mivel így a beteg
később nagyobb eséllyel eshet újabb rákos megbetegedések áldozatául. Ráadásul
annak is fennállt az esélye, hogy állandó szorongás és depresszió fogja el, és még
a tumor méretének csökkentésére irányuló, maximális kezelés mellett sem voltak
túl jók a felépülési esélyei.
A férfi – bár a statisztikák az orvosokat igazolták – képtelen volt elfogadni ezt az
érvelést, így Kaliforniába költözött, és belépett egy meditációs csoportba:
változtatott az étrendjén, elsajátított jó néhány mentális technikát és
vizualizációs gyakorlatot, és igyekezett a lehető legpozitívabban viszonyulni az
állapotához. Rákos betegek ezrei – többnyire az iskolázottabb páciensek –
folyamodnak efféle eszközökhöz, a hagyományos gyógyászat az ilyesmit azonban
pusztán hamis reménnyel kecsegtető sarlatánságnak tartja. Ám a férfi egyre
jobban és jobban érezte magát, és hat hónap múlva szinte teljesen tünetmentes
volt. Ekkor reménykedve, ugyanakkor aggódva is visszatért Michiganbe egy újabb
CT-vizsgálatra – és a felvételeken ezúttal még csak nyoma sem volt a tumornak.
Erre az orvosai – mivel még soha nem hallottak efféle felépülésről – közölték
vele, hogy nem gyógyult fel a rákból, mivel valójában soha nem is volt rákos, és
az első CT-felvételek nem róla, hanem egy másik betegről készültek. Elnézést
kértek a tévedésért, ám – mint kijelentették – a továbbiakban semmi közük a
dologhoz. A férfi hihetetlenül megkönnyebbült, hogy a tünetek elmúltak, de
továbbra is hitt abban, hogy az első felvételek is az ő agyáról készültek, hiszen
nemcsak a neve, de a társadalombiztosítási száma is szerepelt rajtuk. Amikor
felhívtam az adott kórházat, hogy elkérjem a leleteket, úgy tájékoztattak, hogy az
adott beteget ők soha nem kezelték daganattal, és a leleteit tévedésből
összecserélték egy másik, agytumorban szenvedő páciens leleteivel.
Csak azt tudom feltételezni, hogy az orvosok még a röntgenfelvételek és a
biopszia után sem voltak képesek elfogadni a férfi gyógyulását, egyszerűen azért,

– 145 –
mert a tapasztalataik alapján lehetetlennek tartották azt. Soha nem szabad
alábecsülnünk a doktrínák erejét. Az orvosi képzés meglehetősen technikai
jellegű, specializált és precíz, ám végeredményben ugyanazon alapul, mint az
összes többi emberi tevékenység: bizonyos emberek tapasztalatokat gyűjtenek,
hogy a segítségükkel különféle magyarázatokat és mintákat alkossanak meg.
Ugyanakkor ezek a minták szolgálnak az őket kialakító emberek képzési
anyagául is, és az így megtanult dolgok rövid időn belül megfellebbezhetetlen
törvényekké válnak.
Lenyűgöző a tény, hogy a rákos megbetegedésekből való spontán gyógyulás
négyezer esetének vizsgálatáról szóló, a Menninger Clinic két orvosa, Elmer és
Alyce Green által értelmezett tanulmány szerint e páciensekben csupán egyetlen
közös vonás volt: nevezetesen, hogy gyógyulásuk előtt mindannyian
megváltoztatták a hozzáállásukat, és valamilyen módon sikerült reményre,
bátorságra és pozitív attitűdre szert tenniük. Másként fogalmazva, kitörtek a
beléjük nevelt doktrínák keretei közül, még ha ez az orvosaiknak nem is sikerült.
Ezt az egyébként egyértelmű megállapítást azonban eltakarja a szemünk elől az
okság törvénye. Vajon ezek a gyógyulások a betegek új hozzáállásának
köszönhetők-e, vagy azokkal párhuzamosan következtek be? A kauzalitás
törvénye talán túlzottan törékeny ahhoz, hogy pontosan kimutatható legyen ezen
esetekben, amikor is a test és az elme egyidejű, általános és holisztikus
állapotjavulása tapasztalható. A test és elme rendszerének a rák legyőzésére
irányuló kísérlete közben tudnia kell, hogy a folyamat kezdetét vette, és talán
ezzel egyidejűleg egyre több pozitív gondolatot is hoz létre.
Azonban a dolog működik, és úgy tűnik, a folyamat lényege a spontaneitásban
rejlik. Ha pozitív hozzáállást igyekszünk beprogramozni egy betegbe, az csupán
véletlenszerű eredményeket hozhat a betegségek ellen való küzdelemben, mivel
ezek a pozitív jelek nem hatolnak túl mélyre. A tudatosság erősebb annál, mint
ahogyan azt az orvostudomány gondolja, ám hiába hagyjuk figyelmen kívül, a
csendes intelligenciamező mindig tudja, mi történik. Végül is nem hiába
intelligens. Tudása túlmegy az „ütközőkön” és a szűrőkön, és mélyebbre hatol,
mint azt képzelnénk.
Hadd igazoljam egy példával ezt az állítást. A sebészek évtizedeken keresztül
teljesen biztosak voltak abban, hogy az altatásban lévő betegek tökéletesen
öntudatlanok, következésképpen semmiféle hatással nincsenek rájuk a műtőben
elhangzó mondatok. Aztán (a posztoperatív pácienseken végzett hipnózis által)

– 146 –
felfedezték, hogy az „öntudatlan” elme valójában minden egyes, az operáció alatt
elhangzott szót tisztán hall. Ha a sebészek azt mondták, a páciens állapota
súlyosabb, mint azt gondolták, vagy hogy csak kevés esélyt látnak a
gyógyulására, a betegek általában e borús jóslatoknak megfelelően viselkedtek,
és nem épültek fel. A nocebo fogalmát hitelesítő felfedezés eredményeképpen
mára már általánosan bevett gyakorlattá vált, hogy az orvosok semmiféle negatív
megjegyzést nem tesznek a műtétek során; valójában minél pozitívabb módon
állnak hozzá a dologhoz, annál pozitívabb lesz a beavatkozás végkimenetele.
Még ennél is jobb lenne, ha ezt a roppant érzékeny, kivételesen hatékony
intelligenciát a beteg kezelésére használnák. A kvantummechanikus testbe
történő alámerülés célja az, hogy megváltoztassuk magát a tervrajzot, ahelyett
hogy a tünetek jelentkezésére várnánk, hogy aztán különféle gyógyszerek
segítségével próbáljuk meg befolyásolni őket. A csontjaiban jelentkező fájdalomtól
szenvedő asszony esete arra emlékeztet minket, hogy mindig mi magunk
teremtjük meg azt az ütközőt, amely „a vonal fölött” tart bennünket, és
megakadályozza, hogy eljussunk énünk mélyebb rétegeihez, következésképpen
állandóan felül kell vizsgálnunk azt. Folyamatosan intelligenciamintákat
alkotunk, és általuk határozzuk meg, mi valóságos, és mi nem. Ha fájdalmat
érzünk, a fájdalom jelen is van, ám ha nem érzékeljük, tovatűnik.
A természet nem úgy alkotott meg bennünket, hogy figyelmen kívül hagyjuk
énünk mélyebb rétegeit. Az altatásban lévő betegek mindvégig tudják, mi zajlik
körülöttük, és ez feltételezhetőleg már azóta így van, hogy a modern sebészet az
1850-es években bontogatni kezdte a szárnyait. Mi döntöttünk úgy, hogy
elérhetetlenné tesszük önmagunk számára ezt a csendes intelligenciamezőt, és e
döntésünket nemzedékek kulturális előítéletei tették egyre erősebbé. Néha
azonban az új valóság erővel hívja fel magára a figyelmünket. és ekkor
megváltozhatnak a dolgok. Új intelligenciaminták kelnek életre, és ekkor
végbemehet egy mély átalakulás, amely azonban lényegében nem feltétlenül
különbözik a testelme eddig tárgyalt átalakulásaitól.
A hagyományos valóság olyan, akár valamiféle varázslat – egy abszolút
szükségszerű varázslat, mivel életünket magától értetődőnek vett kódok és
megszokások alapján kell élnünk. A probléma akkor jelentkezik, ha létrehozzuk
ugyan ezt a varázslatot, megtörni azonban már nem vagyunk képesek. Ha ebben
a pillanatban alá tudnánk merülni mindennapi valóságunk forrásához,
bizonyosan meglepő élményben lenne részünk. Hadd idézzem a klasszikus

– 147 –
mondatokat, amelyekkel Abraham Maslow, az emberi személyiség pozitív
aspektusát tanulmányozó, úttörő pszichológus írta le a személyiség mélyen fekvő
rétegeinek megtapasztalását:
„A tiszta, pozitív boldogság pillanatai voltak ezek, olyan pillanatok, amikor
magam mögött hagytam minden kétséget, félelmet, gátlást, feszültséget és
gyengeséget Az öntudat a világtól való elkülönültség érzésével együtt semmivé
tűnt...”
Bár az efféle élmények meglehetősen ritkák (Maslow „csúcsélményeknek”
nevezi őket), gyógyító erejük jóval az adott – napokkal vagy órákkal
meghatározott – időtartam lejárta után is megmarad. Maslow beszámol arról,
hogy miután két páciensének egy-egy alkalommal spontán módon része volt
ebben az élményben, mindkét beteg azonnal felgyógyult hosszan tartó,
öngyilkossággal fenyegető depressziójából, illetve súlyos pánikrohamaiból, és e
tünetek soha többet nem is jelentkeztek náluk.
Említést tesz arról is, hogy az emberek az ilyen pillanatokban megbékélnek az
életükkel: „Egynek érezték magukat a világgal, úgy érezték, eggyé olvadtak azzal,
és valóban a részeivé váltak ahelyett, hogy csak kívülről szemlélnék az életet. (Az
egyik alany például így nyilatkozott: »Úgy éreztem, mintha egy nagy családhoz
tartoznék, és nem lennék többé árva.«)”
A mélyebben fekvő valóság minden kinyilatkoztatása hatalmas erőt hordoz:
elég csupán megízlelni, hogy tagadhatatlanul értékessé váljon az életünk.
Maslow páciensei a megszokottól kifejezetten eltérő tapasztalásként élték meg e
belső erőt. Ez nem valamiféle energia vagy erő, nem egy különös képesség vagy
egy meglátás, hanem maga a legtisztább formában megnyilatkozó életerő, amely
mindeme dolgok alapját képezi. Maslow megértése ugyan nem lépte át a kritikus
határt (soha nem volt képes bárkit is efféle csúcsélményben részesíteni), mégis
megigézték ezek a hétköznapi életét túlhaladó események. Miután több évtizeden
át gondolkodott és cikkezett a témáról, arra a következtetésre jutott, hogy
valójában nem a misztikus, hanem a normális életet figyelte meg: „Abból a kevés
dologból, amit a misztikus élmenyekről olvastam, az derült ki, hogy ezek az
élmények valamilyen módon mindig a vallással, a természetfeletti látomásokkal
állnak kapcsolatban. A legtöbb tudóshoz hasonlóan ilyenkor én is csak
hitetlenkedve elhúztam a számat, mivel abszolút nonszensznek tartottam az
efféle tapasztalásokat, és néha esetleg hallucinációnak vagy paranoiának, de
szinte bizonyosan beteges dolognak bélyegeztem őket. Ám azok az emberek, akik

– 148 –
ilyen élményekről számoltak be nekem, nem voltak betegek, sőt ők voltak a
legegészségesebb személyek, akiket valaha ismertem!”
Mivel csak a lakosság kevesebb, mint 1 százalékánál észlelte őket, Maslow az
efféle élményeket véletlenszerű vagy a kegyelem állapotában bekövetkező
tapasztalásoknak tekintette. Én azonban úgy hiszem, ezek az élmények
bepillantást engedtek számára a mindannyiunk életének alapját képező, ám
továbbra is megfoghatatlan intelligenciamezőbe. Ez pedig arra enged
következtetni, hogy ha meg akarjuk haladni a hétköznapi valóságot, nagyon
mélyre kell alámerülnünk. Olyan tapasztalásokat keressünk, amelyek
megváltoztatják a világot.

Úgy tűnik, viszonylag könnyű dolgunk van, ha meg akarjuk találni a

gondolataink közt felvillanó hézagokat, ám mivel ezek a rések csupán a
másodperc törtrészéig léteznek, egyetlen apró hasadék által még nem nyílik meg
számunkra a hozzájuk vezető út. A kvantummechanikus test nem különül el
tőlünk (valójában mi magunk vagyunk e test), jelen pillanatban azonban mégsem
tapasztaljuk meg azt. Itt ülünk, gondolkodunk, olvasunk, beszélgetünk,
lélegzünk vagy emésztünk, ám ezek a tevékenységek „a vonal felett” játszódnak
le.
Hadd próbáljak meg egy hasonlat segítségével rávilágítani a kvantummechanikus
test mibenlétére: Végy egy mágnest, és helyezz rá egy darab papírt. Ezután szórj
rá vasreszeléket, és finoman lökd meg a lapot. Ekkor egymásba hajló, a mágnes
északi pólusától a déliig, a délitől pedig az északiig ívelő vonalak mintázatát
kapod. Az általad létrehozott kép egyébként láthatatlan erők mágneses
vonalainak térképét adja, amely erőket más körülmények között csakis akkor
láthatnád, ha a vasdarabok automatikusan úgy rendeződnének el, hogy kiadják
ezt a képet.
Ebben a példában a testelme minden tevékenységét a papírlap felett, a rejtett
intelligenciamezőt pedig a papírlap alatt tapasztaltuk meg. A testelme
tevékenységét jelképező, mozgó vasreszelék automatikusan igazodott az
intelligenciát képviselő mágneses mezőhöz. E mező teljességgel láthatatlan és
megismerhetetlen mindaddig, amíg az anyag mozgása által meg nem mutatkozik.
De vajon mit jelképez a papírlap? A kvantummechanikus testet, azt a vékony
képernyőt, amely pontosan megmutatja, milyen intelligencia-minták
nyilvánulnak meg egy adott pillanatban.

– 149 –
 Több minden rejlik ebben az egyszerű összehasonlításban, mint azt elsőre
gyanítanánk. A mágnest és a vasreszeléket egymástól elválasztó papírlap nélkül e
két anyag nem léphetne rendezett kölcsönhatásba egymással, és a vasreszelék
ahelyett, hogy szabályosan elosztott vonalakat alkotna, egyszerűen rátapadna a
mágnes felszínére. A papírlap segítségével nem pusztán képet kapunk a
mágneses mezőről, de ha elforgatjuk a mágnest, azt is láthatjuk, hogyan
rendeződik újra a vasreszelék, az újonnan létrehozott mezőt tükrözve. Ha nem
tudnánk, hogy a lap alatt egy mágnes található, megesküdnénk arra, hogy a vas
él, mivel úgy tűnik, hogy magától mozog. Valójában azonban ezeket az életszerű
megnyilvánulásokat a rejtett mező hozza létre.
E példa által valós képet kaphatunk arról, hogyan is viszonyul a testelme az
intelligenciamezőhöz. E két dolog mindig elkülönül egymástól, ám az őket
elkülönítő kvantummechanikus test láthatatlan, és semmiféle kiterjedéssel nem
rendelkezik. A kvantummechanikus test tehát nem más, mint egy rés. Csakis
onnan tudhatjuk, hogy a kvantumszint egyáltalán létezik, hogy a testben folyton
mindenütt különféle képek és minták jelennek meg. Rejtélyes barázdák futnak
végig az agy felszínén; gyönyörű, a napraforgók közepéhez megtévesztésig hasonló
örvények bukkannak fel a DNS molekuláiban; a combcsont belsejében pedig a
csontszövet csodálatos, konzolos hidak bonyolult támasztószerkezeteire
emlékeztető hálóira bukkanhatunk.
Bárhová is pillantunk, sehol sem látunk káoszt, és ez a tény a legerősebb
bizonyíték arra, hogy valóban létezik egyfajta rejtett fiziológia. Az intelligencia
mintákká rendezi a káoszt. Hihetetlenül kaotikus már maga a gondolat is, hogy
minden egyes percben több milliárd kémiai üzenetet kell feldolgoznunk,
valójában azonban a testelme rendszerének összetettsége félrevezető: az
agyunkban megszülető képek éppoly összefüggőek, mint amilyen összefüggőek az
újságokban található fényképek elszórt festékpöttyökből kirajzolódó alakzatai. A
testünkben található anyag soha nem válik alaktalan, értelmetlen halmazzá –
legalábbis életünk során soha. A nyilvánvaló kérdésre: „Hol van hát akkor ez a
kvantummechanikus test?” most már magabiztosan felelhetjük, hogy egy olyan
résben, amelyet sajnos meglehetősen nehéz ábrázolni, mivel csendes, nincsen
kiterjedése, és mindenütt jelen van.
Most már könnyű feladatnak tűnik alámerülni az intelligenciamezőbe: ehhez
csak át kell kelnünk ezen a résen. Ám jóllehet, e résnek nincsen kiterjedése,

– 150 –
mégis olyan akadályt emel elénk, amelyen egyetlen ajtót sem lelhetünk. Tovább
egyszerűsíthetjük az ábránkat, hogy bemutassuk, mi teszi oly nehézzé ezt az átkelést:

Az egész dolog az aktív és a csendes intelligencia közti különbségről szól, azt

pedig már bemutattuk, hogy ez a különbség nagyon is valóságos. A DNS lehet
aktív és csendes is; gondolataink megnyilvánulhatnak vagy meglapulhatnak a
csend fiókjaiban is; lehetünk ébren, vagy alhatunk is. Mindeme változásokhoz
arra van szükség, hogy átkeljünk a résen, ám ezt az átkelést nem tudatosan
hajtjuk végre. Hogy lássuk, milyen az alvás, ébren kell maradnunk – ez pedig
lehetetlen. Az aktív és a szunnyadó DNS közti különbséget egyetlen kémiai
kötésben sem lelhetjük fel, mivel e két DNS fizikailag azonos egymással, és az
elme és a test minden egyes átalakulásával kapcsolatban még hasonló
megállapítások százaira juthatnánk.
Ugyanez a nehézség áll fenn a fizikában is: a foton éppúgy a fény egy
megnyilvánulási formája, mint a hullám, azonban mindkettő egy rejtett mezőből
születik meg. A valóság felszínén vagy fotonokat látunk, vagy fényhullámokat, ám
azért létezhet mindkét forma ugyanabban a valóságban, mivel korábban puszta
lehetőségként léteztek a kvantumvalóságban. És vajon létezik-e olyan személy,
akinek sikerült valaha lefényképeznie egy lehetőséget? A kvantumvalóság mégis
kizárólag lehetőségekből áll. Ha kiejtünk egy szót, vagy létrehozunk egy
molekulát, a cselekvést választjuk. Ha az óceán felszínének egy apró hulláma
ütődik a lábunknak, az a téridő világának egy eseményévé válik, ám mögötte ott
rejlik az egész óceán, a lehetőségek, a megszületendő hullámok hatalmas,
csendes tárolóedénye.
A papírlapon táncoló vasreszelékek talán egymásra néznek, és így szólnak:
„Nos, ez lenne az élet – ismerjük meg hát a rejtelmeit!” E döntésük által
belevághatnak egy olyan gondolati kalandba, amelyet mi tudománynak
neveznénk, ám nem számít, milyen kalandos gondolatokra jutnak, soha nem
lépik át ezt a rést. Ami a gondolkodást illeti, a rés egy egyirányú ajtó – és
valójában ez az igazi rejtély.
Egy bizonyos nézőpontból szemlélve, nevetségesnek tűnik a gondolat, hogy egy
láthatatlan és végtelen mező megnyilvánulásai lennénk. Az emberi test egy
néhány négyzetméternyi hús- és csontkupac; az elme egy lenyűgözően összetett,

– 151 –
ám véges, adott számú fogalommal megtöltött szerkezet; a társadalom pedig egy
vaskosan tökéletlen, a tudatlanság és az összetűzések alkotta történelemhez
kötődő szerkezet.
Különös módon ezek a nyilvánvaló tények soha nem oldották meg a kérdést.
Megbízunk körülhatárolt, mindennapi tapasztalásainkban, amelyek ahhoz ugyan
elegendőek, hogy autót vezessünk, megkeressük a mindennapi betevőnket, és
kimenjünk a tengerpartra, ám a végtelen elsöprő tapasztalásával összehasonlítva
nem igazán meggyőzőek. Ez az évszázadokon át ismételgetett tapasztalás késztet
bizonyos embereket arra, hogy azt gyanítsák, a valóság egészen másmilyen, és
sokkal hatalmasabb az elme, a test vagy a társadalom által rendszerint elfogadott
képnél.
Einstein maga is megtapasztalta ezt a valóságot, és tanúbizonyságot tett azon
pillanatok mellett, amikor „megszabadulunk attól a tehertől, hogy az emberi
korlátokkal azonosítsuk önmagunkat. Ezekben a pillanatokban az ember úgy
érzi, egy kicsiny bolygó valamely pontján áll, és elképedve mered a
kifürkészhetetlen örökkévalóság hideg, mégis mélyen megindító szépségére. Az
élet és halál egybefolyik, és nincs se fejlődés, se sors, se Létezés.”
Bár ez egyfajta spirituális megérzésnek tűnhet (és Einstein valóban mélyen
spirituális embernek tartotta magát), valójában nem más, mint saját
tudatosságunk egy feltérképezhető és feltárható szintjére vetett pillantás. Az
emberek anélkül is érzik, hogy az elragadtatott csend állapota nem pusztán
egyszerű üresség, hogy bármiféle módon irányítani tudnánk a tudatukat, vagy
bármilyen meggyőző magyarázattal bírnának arról, mi zajlik bennük. A
bölcsesség ősi tradícióit javarészt mind olyan személyek hívták életre, akik
önmagukon keresztül felismerték a világmindenséget. Hogy megoldjuk a rés
rejtélyét, olyan emberek tanácsát kell kérnünk, akik előttünk jártak e Földön; ha
ők ráleltek egy valódi világra, akkor lesznek majd új Einsteinek is, akiket
követhetünk – és ezek az emberek a tudatosság Einsteinjei lesznek.

– 152 –
 II. rész Az üdvösség teste
Minden egyes atomban újabb és újabb világok rejlenek.
– JÓGA VASZISTHA

10. A risik világában

Az indiai kisfiúk soha nem álmodoznak arról, hogy bárcsak lenne egy időgépük.
Hétéves koromban csak két percet kellett sétálnom, hogy édesapám katonai
kórházától eljussak a Poona bazárig, ahol régi szagok örvénylettek a levegőben:
sáfrány és szantálfa illata, a por és a szabadtéri tüzek szaga (nem mintha
bármelyiket is észrevettem volna, annyira lekötött a kígyóbűvölő produkciója). A
kórházban csakis a Dettol szagát érezte az ember, és ez az általános tisztítószer
úgy csípte az orromat, akár a hígítatlan formaldehid. A fizikusok nyílhoz szokták
hasonlítani az időt; Indiában ez a nyíl valahogy mintegy visszahajlott, és
keresztezte önmagát. Hozzá voltunk szokva a dologhoz. Ha mondjuk egy katona
jött be a kórházba szúrt sebbel a lábán, apám beadott neki egy tetanuszinjekciót,
s ha utána a sérült el akart bicegni, hogy áldozatot mutasson be Sivának, azt is
megértette.
Mostanában, ha hazamegyek, a repülőgép ablakán keresztül mindig elnézem az
ekét húzó ökröket az aszfaltozott országutak közelében elterülő szántóföldeken. A
városokban teljesen megszokott az a látvány, hogy kifogástalan öltönyt viselő
üzletemberek kerülgetik a járda közepén ücsörgő, egy szál ágyékkötőbe és
narancssárga köpenybe öltözött szent embereket, a szádhukat. Az utcák úgy
festenek, mint egy archeológiai ásatás, ahol az egyes rétegek reménytelenül
összekeveredtek, azaz inkább úgy, mintha a leletek kiugrottak volna a föld
mélyéből, és életre keltek volna.
Minden ásatásnak megvan a maga legmélyebb rétege, és itt a szádhuk jelentik
ezt a réteget. Indiában már minimum három évezreddel Krisztus születése előtt is
éltek ilyen szent emberek, akik szavaikat az ősi szanszkrit nyelven jegyezték le és
adták tovább évszázadokon keresztül, és jó esély van arra, hogy ez volt az
emberiség első beszélt nyelve. Tradicionális otthonuk ma is a Himalájában
található, ahol sokszor napokat vagy akár heteket is eltöltenek a mély meditáció,
a szamádhi állapotában, és egész életüket a belső csendnek szentelik.
Néhanapján eszükbe ötlik, hogy zarándokútra induljanak, ilyenkor fogják

– 153 –
koldulócsészéjüket, és dél felé veszik az irányt, bízva abban, hogy a természet
majd ellátja őket a szükséges étellel és éjszakai nyugovóhellyel, bár manapság, a
modern időkben rendszerint bármilyen buszra vagy vonatra is felszállhatnak
anélkül, hogy jegyet kellene váltaniuk.
Gyermekkoromban a szádhukról való információim az egyik nagybátyámtól,
édesapám bátyjától származtak, aki sportszerekkel kereskedve beutazta az egész
országot. Bara bácsinak vagy „nagy nagybácsinak” hívtuk, hogy ezzel a névvel is
jelezzük a köztünk lévő szoros rokonságot Rendszeresen beállított hozzánk,
gyeplabdaütőket (India hagyományosan világelső volt ebben a sportban), futball-
labdákat vagy tollaslabdahálókat hozva ajándékba, és mi, gyerekek
természetesen alig vártuk az érkezését.
Bara bácsi roppant nyájas és kedves ember volt, és mindig mesélt nekünk az
utazásai során látott csodákról. A legkülönösebb eset Kalkuttában történt vele.
Éppen a bazári tömegen igyekezett keresztülfurakodni, amikor egyszer csak
szinte keresztülesett egy, a kút mellett ücsörgő szádhun. Szórakozottan benyúlt a
zsebébe, és két annát, azaz körülbelül két centet pottyantott a szádhu csészéjébe,
aki felpillantott rá, és így szólt: „Kívánj bármit.”
Nagybátyám meghökkent, majd azt mondta: „szeretnék egy kis burfit” (ez egy általában
mandulából vagy kókuszból készült indiai édesség). A szádhu nyugodtan előrenyújtotta a
jobb kezét, materializált két szelet friss burfit, és Bara bácsi kezébe nyomta. Bara bácsi
néhány másodpercig földbe gyökerezett lábbal állt ott döbbenetében, és ez az idő épp elég
volt arra, hogy a szádhu felkeljen a földről, és árnyékként beleolvadjon a tömegbe. Bara
bácsi soha többet nem látta. Bizonyos értelemben jó vásárt csinált, mivel az utcai
édességárusoktól ennyi pénzért nem kaphatott volna két szelet burfit, de akárhányszor
csak elmesélte ezt a történetet, mindig megrázta a fejét, és búslakodva hozzátette: „Még
mindig azon jár az eszem, mi mindent kívánhattam volna.”
Kisfiúként szilárdan hittem Bara bácsi történetében, ám ha napjaink Indiájában az
emberek meglátnak egy szádhut, valószínűbb, hogy inkább csak szkeptikusan eltűnődnek,
vajon valóban szent emberrel van-e dolguk. Az 1920-as évektől kezdve az európai és
egyesült államokbeli tudósok rendszeresen ellátogattak Indiába, hogy megfigyeljék a
különféle szvámíkat, jógikat és szádhukat, akik közül néhányan figyelemre méltó módon
voltak képesek uralni a testüket: látszólag percekre is le tudták állítani a légzésüket és a
szívverésüket. Akkoriban tipikus eljárás volt, hogy ezek a „tudósok” fogtak egy ilyen „szent
embert”, és betették egy ládába, majd két méter mélyen eltemették. Ez úgymond egyfajta
„tudományos”, bár meglehetősen kegyetlen kísérlet volt. Néhány nap múlva aztán

– 154 –
kihantolták a ládát, és megnézték, jutottak-e valamilyen eredményre, eredmény alatt
természetesen azt értve, vajon életben találják-e még a szádhut. Akkoriban szinte minden
élettani kutatás meglehetősen sekélyes volt, és számos vizsgálatban a tudomány és a vásári
mutatványok e bizarr egyvelege nyilvánult meg.
Azonban a szádhuk testük felett gyakorolt uralma továbbra is fizikai természetű
dolog, és nincs sok köze létezésük lényegéhez. Ezek az emberek azon
munkálkodnak, hogy lehántsák a fizikai világ álarcát; a mi kifejezésünkkel élve,
maguk mögött akarják hagyni „a vonal feletti” világot, hogy megtudják, mi
rejtőzik alatta. Valójában a hagyományos indiai életmódot pontosan úgy
alakították ki, hogy lehetővé tegye ezt a „felfedezőutat”. Miután a férfi elvégezte az
iskoláit, családot alapított, és kellő ideig élvezte az anyagi világ örömeit, elvárták
tőle, hogy felvállalja a szannyaszát, azaz feladja családfőként élt életét, és
koldulócsészével a kezében elinduljon, hogy ráleljen valami másra. Ha azt
mondanánk, hogy ezek az emberek Istent, az igazságot, a valóságot vagy
önmagukat keresik, nem lenne teljesen igazunk, mivel e keresés lényege éppen
az, hogy az út célja ismeretlen. A férfi ilyenkor olyan utazásra indul, amelyet a mi
világunkból nem lehet nyomon követni. Hogy újra a saját kifejezésünkkel éljek,
elindul, hogy átkeljen a résen.
Engem úgy neveltek, hogy majd nyugati stílusú öltönyben kerülgessem a
járdán ücsörgő szent embereket, de amikor jobban elmélyedtem a testelme
gyógyításának témakörébe, folyton visszatértem India ősi hagyományaihoz, és e
könyv második fele azokról a dolgokról szól, amelyeket e tradíciókban leltem fel.
Érzékszerveink ismert világa, az atomok és molekulák világa nem hirtelen bomlik
le: szinte észrevehetetlenül fakul át egy másik valóságba, adott ponton azonban
az egyik valóság átvált a másikba. Az idő és a tér új értelmet nyer, és eltűnik a
belső és külső valóság közti határvonal. Egy olyan világban találjuk magunkat,
amelyet mindig is Indiában ismertek a legjobban. A szádhuk legtisztább
formájukban a résen túl elterülő, transzcendens valóság kutatói – az általuk
fenntartott hagyomány egyike bolygónk legősibb és legbölcsebb tradícióinak.
Hogy megértsük felfedezéseiket, új utakra kell lépnünk, el kell távolodnunk a
fizika világától, ám továbbra is javarészt ugyanazon az önmagunk
megismeréséhez vezető ösvényen kell haladnunk.
Nyugaton a relativitáselmélet megjelenése előtt nem volt kérdéses, hogy az idő, a
tér, az anyag és az energia a valóság más-más „rekeszeit” foglalja el.
Érzékszerveink teljesen eltérőnek érzékelnek egy fát, egy fénysugarat vagy egy

– 155 –
elektromos szikrát, és lehet ugyan, hogy az időt valamiféle rejtélyesebb
„entitásnak” hisszük, mivel esetleg úgy érezzük, hogy képes lelassulni,
felgyorsulni vagy akár megtorpanni is, de soha nem mondanánk olyasmit, hogy
„jobban szeretem New Yorkot, mint a hétfőt”. Magától értetődőnek tűnik, hogy az
idő és a tér, illetve az anyag és az energia egymás ellentétes párjai, azon egyszerű
oknál fogva, hogy az időt nem változtathatjuk térré, és az anyagot sem energiává.
Érzékszerveink megszokott világát az alábbi, már ismerős szerkezetű ábrával
szemléltethetjük:

Miután Einstein közzétette az E = m x c 2 egyenletet, megváltozott ez az egyszerű,

gyakorlatias látásmód, mivel – amint az atombomba is bizonyította – most már
lehetségessé vált, hogy az anyag hatalmas mennyiségű energiává alakuljon át. Az
általános relativitáselmélet révén pedig átjárhatóvá lett a tér és az idő is. A fizikusok
manapság egyfajta egybeolvadt entitással, az úgynevezett téridővel dolgoznak, amelyet
lehetséges bizonyos adott körülményekhez alakítani (például ahhoz a helyzethez, amikor
egy tárgy a fénysebességet megközelítő sebességgel halad). Miután bebizonyosodott, hogy
a természet sokkal kevésbé oszlik különálló kategóriákra, mint azt a tudomány korábban
gondolta, a valóság egy újabb, még izgalmasabb lehetőséget nyitott meg számunkra.
Einstein úgy vélte, a tér-idő, illetve tömeg-energia átalakulások alapját egy eleddig
ismeretlen mező képezi, ez pedig arra utal, hogy a természetnek létezik egy teljes
mértékben egybeolvadt szintje, másként fogalmazva egy tér-idő-anyag-energia
területe.
Einstein intuitív módon már akkor meg volt győződve ezen, az érzékszervek
világát végleg romba döntő lehetőség létezéséről, amikor még senki más nem volt
képes azt komolyan venni. Az 1920-as évektől kezdve azzal töltötte élete utolsó
harminc esztendejét, hogy – a többi fizikustól elkülönülten, és általuk javarészt
semmibe véve – megpróbálta megalkotni az „egyesített térelmélet” matematikáját.
Ez az elmélet egyesítené a teremtés összes alapvető erejét, ennélfogva egységes
egészként írná le az univerzumot – így négy kategória helyett pusztán egy létezne.
„Egyesíteni” a fizikusok értelmezésében annyit tesz, mint bebizonyítani, hogy
két tökéletesen különbözőnek tűnő dolog a természet egy mélyebb szintjén
átalakulhat egymásba. Ezen egyesítés klasszikus példája a foton és a fényhullám
esete: e két dolog tökéletesen eltérőnek tűnik, a természet egy parányi szintjén,

– 156 –
az úgynevezett Planck-féle méreten (amely több milliárdszor kisebb, mint a
legparányibb atom) azonban egyesíthetőek egymással. Az egyesült mező
matematikájának problémáját mind ez idáig még senkinek sem sikerült
megoldania, holott ez egyben az általunk kérdőjeles zónának nevezett, rejtélyes
terület problémáját is megoldaná. (Mindazonáltal Einstein halála után harminc
évvel az új, úgynevezett „szuperhúr-elmélet” talán végre megoldást kínál erre a
problémára.)
A tudomány szükségképpen csődöt mond, ha racionális gondolkodással
megoldhatatlan problémával kerül szembe, ám ugyanakkor talán új utak nyílnak
meg számunkra. Az ősi indiai látók, a risik már évezredekkel ezelőtt elmélkedtek
azon a kérdésen, vajon a természet egységes egészt alkot-e. A risik valamelyest
hasonlítanak a szádhukra, mivel ők is a csendnek és a lelki életnek szentelik
magukat, ám jóval korábban éltek náluk – ők vetették papírra az ősi Védát, a
napvilágra tárt igazság néven is ismert szövegek gyűjteményét, és e mű
megszületése valószínűleg az egyiptomi piramisoknál is több ezer évvel korábbra
tehető.
Ha manapság megkérdeznénk egy indiai embert, mi az a Véda, a risik szavait
tartalmazó könyvekre mutatna; valójában azonban a Véda a risik élő
tudatossága. Ezek az emberek oly mélyen átlátták a dolgok alapvető természetét,
hogy – legalábbis a Jóga Vaszistha tanúsága szerint – még maga Isten is a
lábukhoz kuporodott tanulni. Ez a történet azt meséli el, hogyan könyörgött az
Isten megtestesüléseként ismert Ráma a bölcs Vaszisthának, hogy tanítsa őt.
E lapokon azonban nem a risik spirituális értékeire és tudására szeretném
fektetni a hangsúlyt. Az emberi történelem során egészen a közelmúltig minden
kultúra szabadon vegyítette egymással a vallást, a pszichológiát, a filozófiát és a
művészetet, így hozva létre egy homogén egészt. Ebből az egészből azonban
kiragadhatunk bizonyos, különálló szálakat, és jelen esetben engem a risiknek a
valóság alapvető természetéről mondott szavai érdekelnek (a Jóga Vaszistha
szerint maga Isten is élénk érdeklődést mutatott e kérdés iránt). A risik hozzánk
hasonlóan képesek voltak térré, idővé, anyaggá és energiává lebontani a
természetet, ám hátat fordítottak ennek a megközelítésnek, amely manapság
teljes mértékben uralja látás- és gondolkodásmódunkat.
Ehelyett úgy döntöttek, hogy az elképzelhető leggyakorlatiasabb módon oldják
meg ezt a problémát. Úgy határoztak, hogy átkelnek a résen, és valóban belépnek
a kérdőjeles zónába, oda, ahová a gondolkodás nem képes eljutni. Ezt

– 157 –
tudatosságuk egy egyszerű, mégis mélyreható következményekkel járó
„csavarjának” segítségével tették meg, amelynek során mintegy „kifordították” az
objektív világot. Ehhez meglepő módon kellett szemlélniük a természetet - az
alábbi ábra talán segít, hogy jobban megértsük ezt a csavart:

Ez az ábra éppoly megalapozott, mint az előző, azonban tisztán szubjektív

módon ábrázolja a világot. Ahelyett, hogy a teret, az időt, az anyagot és az energiát
„külső” dolgoknak tartották volna, a risik úgy nyilatkoztak, hogy a valóság
„idebent”, az ember tudatos figyelmével kezdődik. Érvelésük szerint az ember
bármely adott pillanatban a szubjektív tudatosság fenti három állapotának
valamelyikében létezik, azaz vagy ébren van, vagy alszik, vagy álmodik, és
valóságát mindig az adott állapotban érzékelt dolgok alkotják. Ennek alapján arra
a következtetésre jutottak, hogy a valóság más és más a tudatosság különböző
állapotaiban; például az álmunkban látott tigris nem azonos azzal a tigrissel,
amelyet ébrenlétünk során látunk. E két állat teljesen eltérő törvényeknek
engedelmeskedik, és ehhez hasonlóan az alvás állapotának törvényei sem
lehetnek azonosak az ébrenléti vagy az álmodó állapot törvényeivel, jóllehet
tudatos elménk nem ismeri ez utóbbi állapotot.
Amikor a risik alaposabban megvizsgálták ezen állapotokat, felfedezték, hogy
egyfajta rések választják el őket egymástól, és ezek a rések mintegy
sarokpontokként szolgálnak, mivel az egyes valóságok általuk fordulhatnak át
egymásba. Például közvetlenül azelőtt, hogy elaludnánk, az elme fokozatosan
elhagyja az ébrenléti állapotot, csökkenti az érzékszervek tevékenységét, és lezárja
az ébren megtapasztalt világot, ám mielőtt valóban álomba merülne, a két állapot
találkozási pontjánál megnyílik egy kis rés, amely pontosan megegyezik az egyes
gondolatok közt észlelt réssel: olyan ez a rés, akár egy, mind az ébrenléten, mind
az alváson túl található mezőre nyíló ablak. Ez a felismerés tette lehetővé, hogy a
risik, alámerülvén ebbe a résbe, meghaladják az érzékszervek hagyományos
korlátait.
Figyelembe véve, hogy a nyugati világot általában gyakorlatiasnak, a keletit
pedig misztikusnak tartjuk, lenyűgöző a tudat, hogy a risik minden
kvantumfizikusnál mohóbban vágytak a közvetlen tapasztalásokra. Szubjektív
megközelítési módjukat a szanszkrit „egység” szóból eredő kifejezéssel jógának
nevezzük. (A jógaórákon tanított különféle gyakorlatok pusztán a jóga egyik ágát,

– 158 –
az úgynevezett hatha-jógát képviselik, mi pedig most a jóga legerőteljesebb,
mentális oldalával fogunk foglalkozni.) Mivel mindkét keresés a természet
alapvető egységének felfedezésére irányul, az ember azonnal láthatja a
hasonlóságot a jóga és Einsteinnek az egyesített térelmélet megalkotására tett
törekvései között. A legfőbb különbség az, hogy a risik – mivel abszolút
gyakorlatias emberek voltak – kijelentették, hogy ez az egységes mező a való
világban létezik, azaz nem pusztán valamiféle mentális szerkezet, hanem valós
tapasztalás.
A risik szubjektív nézőpontjából szemlélve, ez az egységes mező csakis a
tudatosság egy újabb állapota lehetett, amelyet egyszerűen csak a turija, azaz
„negyedik” névvel illettek, arra utalva, hogy ez az állapot nem tartozik az
ébrenléthez, az alváshoz vagy az álmodáshoz. Alkalmazták még rá a para, azaz
„túl” kifejezést is, mivel ez az állapot túlhaladja a hagyományos tapasztalást. De
vajon hogyan lehetséges, hogy egyáltalán létezik egy negyedik állapot? Az e
kérdésre adott válasz két részből tevődik össze. Először is, a látók azt mondták,
ez a negyedik állapot mindenütt jelen van, ám a három másik állapot mintegy
szűrőként működve elrejti azt. (Bizonyos ősi szövegek szerint a negyedik állapot
elvegyül a másik hárommal, akár a tej a vízzel, és éppoly nehéz is elválasztani
tőlük.) Másodszor pedig kijelentették, hogy a negyedik állapotot az ember csak
akkor tapasztalhatja meg közvetlenül, ha elméje túlhaladta megszokott
tevékenységeit, ehhez pedig egy speciális meditációs technikára van szükség.
Maga a risi szó azokra az emberekre utal, akik megtanulták, hogyan léphetnek
be ebbe a negyedik állapotba, és hogyan figyelhetik meg az ottani dolgokat. Ez a
képesség nem azonos a mi fogalmaink szerint értelmezett „gondolkodással”; az
egész jelenség egy azonnali tapasztalás, olyan, mint amikor az ember felismeri a
liliom illatát vagy egy barátja hangját. Ez az élmény azonnali, nonverbális és – a
liliomok illatával szemben – teljes mértékben átalakító hatású. Miközben
meditálva ültek, mélyen elmerülve saját szubjektív tudatosságukban, a risik oly
módon fedezték fel a turiját, ahogyan mi vizsgálgatnánk, mondjuk, a Grand
Canyont. Ezeknek az embereknek egyénenként volt ugyan nevük, azonban a
transzcendens világba történő belépésük elmosta személyes identitásuk határait.
Vaszistha például nem csak az egyik legnagyobb risi neve volt, de a Véda – a
transzcendens tudás – azon szerves részére is utal, amelyet a Vaszistha nevű
személy ismert meg először; ahhoz, hogy az ember igazán megismerhesse a Véda

– 159 –
e részét, a „Vaszistha-tudatosság” állapotában kell lennie. Röviden szólva, e
bölcsek a legtisztább állapotában figyelték meg a létezést.

A nyugati világ szemmel láthatólag nem volt képes szisztematikus módon

vizsgálni ezt a negyedik állapotot. Mivel nem álltak rendelkezésére a megfelelő
technikák, a tudományos világ tudomást sem vett a turijáról. Valójában számos
tudós lényegtelennek vagy egyenesen fenyegetőnek tartaná azt. Már maga az
„egység” fogalma is kellemetlen képzeteket idéz fel bennünk: sokan úgy
gondolják, az egység állapotában az ember feloldódik a semmiben, vagy úgy
elvész az egyénisége, ahogyan egy vízcsepp tűnik el az óceánban.
Bár bizonyos időszakonként fellángolt ugyan a lelkesedés a keleti eszmék iránt, a
nyugati világban a tudás gyarapításának útja javarészt nem a belső, hanem a
külső világ megfigyelése volt.
Azonban ha létezik egy, a megszokott három tudatállapotot meghaladó állapot,
akkor valószínűnek tűnik, hogy az időről időre fel is bukkan, még ha csupán
véletlenszerűen is. Charles Lindbergh is beszámolt egy ilyen esetről, amely 1927-
ben, élete legkritikusabb percében történt meg vele. Amikor már második napja
repült magányosan az Atlanti-óceán felett, rájött, hogy túllépte fizikai
teljesítőképessége határait. Bár tartott attól, hogy elveszíti az irányítást a gépe
felett, mégis megkockáztatta, hogy időről időre elszundítson, és csak remélni
tudta, hogy nem tér el a helyes útiránytól. Aztán, ahogyan azt az önéletrajzában
írja, figyelemre méltó változás állt be a tudatállapotában:

„A repülés második napján újra és újra visszatértem a mentális éberség

állapotába, épp csak annyi időre, hogy lássam, repülök, bár közben
folyamatosan valahol az álom és az ébrenlét határán voltam. A szemem
nyitva volt, reagáltam a műszerek által mutatott adatokra, és általában
tartottam az iránytű által meghatározott irányt, azonban elveszítettem az
időérzékemet, és nem voltam tudatában annak, hol is vagyok. Úgy tűnt,
meghatározhatatlan időtartamokra kilépek a testemből és a gépből, és a
szemem segítsége nélkül fogadom be magamba a szépséget, a formákat és a
színeket.”

– 160 –
Lindbergh kisgyermekként már megtapasztalt valami ehhez hasonlót, amikor
édesapja farmján a kukoricatáblában feküdt, és az eget kémlelve, úgy érezte,
„maga mögött hagyta a halandóságot”, az Atlanti-óceán fölött átélt élmény
azonban túlmutatott ezen a tapasztaláson. A pilóta később a következőket
mondta: „Olyan élmény volt ez, amely során mind az intellektus, mind az
érzékszervek helyére egyfajta, konkrét tárggyal nem rendelkező figyelemnek
nevezhető dolog lépett... Felismertem, hogy a látomások és a valóság helyet
cserélnek egymással, mint az energia és az anyag.”
Ez az élmény azon tér-idő transzformáció szubjektív megfelelőjének tűnik, amely
Einstein bizonyítása szerint az objektív valóságban is bekövetkezhet. A szubjektív
élményeket azonban köztudottan nehéz pontosan meghatározni, különösen ha
túlmutatnak az érzékelés megszokott határain. A fiziológusoknak egészen a
hatvanas évek végéig kellett várniuk, mire valaki meg merte kockáztatni azt a
kijelentést, hogy a risik valóban egy új dimenzióval gazdagították az emberi elmét.
Ezt a megerősítést a meditáció, különösen a Transzcendens Meditáció (TM) iránti,
egyre növekvő érdeklődés tette lehetővé. A TM-et 1959-ben ismertette meg az
Egyesült Államokkal alapítója, az indiai Maharishi Mahesh jógi. [ Mivel továbbra is ez a
legalaposabban tanulmányozott meditációs forma, e könyvben a TM-re és annak a Védában gyökeredző

alapjaira fogok összpontosítani. Az egyéb meditációs módszereket – például a zen, a tibeti vagy a kínai

meditációt – szintén eredményesen lehet ugyan alkalmazni a gyógyászatban, és komoly spirituális

jelentőséggel bírnak, én azonban – bár ugyanúgy tisztelem ezen utakat is – nem ismerem őket eléggé ahhoz,

hogy érdemben szóljak róluk. ] A hatvanas évek közepétől aztán a TM egyre nagyobb
ismertségre tett szert, és 1975-ben, népszerűsége csúcsán egy év alatt közel
félmillió amerikai sajátította el ezt a technikát. A Transzcendens Meditációt
gyorsan elfogadta az egész Vasfüggönyön túli világ (és titokban még a Vasfüggöny
mögött is akadtak követői).
Maharishi előtt már más indiai mesterek is tettek látogatásokat Nyugaton,
azonban ő volt az első, akinek ilyen nagymértékben sikerült áttörnie a kulturális
korlátokat. Amikor tanítani kezdett, a legtöbb nyugati ember még csak nem is
tudta, mi az a meditáció, sokan pedig hitetlenkedve kezelték ezt a „misztikus
technikát”. Ennek részben nyelvi okai is voltak, mivel sokak számára a meditáció
töprengést, elmélkedést vagy akár imádkozást jelentett. Nehéz elfogadnunk, hogy
a risi számára a meditáció csakis a dhiant jelentheti – ez a szanszkrit szó pedig
arra utal, hogy elménk megpihen a negyedik állapot csendjében. (A dhian
kifejezésből számos hasonló szó is született Ázsia területén, például a japán zen.)

– 161 –
Hogy egyértelművé tegye a nyugati és a keleti értelmezésmód közti különbséget,
Maharishi hozzátette e névhez a transzcendens jelzőt, ezzel is kihangsúlyozva,
hogy az elmének meg kell haladnia hagyományos korlátait, hogy elérje a turija
állapotát.
Maharishi részéről figyelemre méltó tett volt, hogy miután tizennégy évig élt
elvonultan, átlépte a Himalája határait, és egyenesen a modern Amerika felé vette
az irányt. A Gangesz partján, a „szentek völgyének” is nevezett Uttar Kashi
legelzártabb részén található ásramok India legkevésbé világi részét képezik, és
mindezt egy olyan országról állítom, ahol még a „legfejlettebb” vidékeken
sincsenek megbízható telefonkészülékek. Ahogy elnézem az íróasztalomon lévő,
1964-ben, a Los Angeles felett elterülő hegyekben, a Nagymedve-tónál készült
fényképét, könnyen el tudom képzelni, milyen meglepő és megrázó élményben
volt része a jóginak. A magas fák menedékében egy piknikező társaságot
láthatunk, akiket még az sem zavar, hogy a talajt fél méter magas hó borítja.
Tucatnyi ember van a képen, közülük tizenegyen nyugati stílusú kabátokba és
csuklyás dzsekikbe burkolóznak, a tizenkettedik, Maharishi azonban kirí a
társaságból. Derűsen üldögél egy, a hóra leterített pokrócon, mindössze a
szerzetesek tradicionális öltözékét, fehér selyemköpenyt, szandált és vállkendőt
viselve. Aprónak, de izmosnak tűnik; hosszú haja és szakálla szintén a
szerzetesek szabályainak megfelelően, nyíratlanul öleli körbe az arcát.
Maharishi ekkorra már túl volt az első kulturális megrázkódtatáson. Amikor
1959-ben először látogatott el az Egyesült Államokba, az egyik San Franciscó-i
napilap „gyógyszermentes nyugtatóként” harangozta be, és az álmatlanság
ígéretes gyógymódjának kiáltotta ki a Transzcendentális Meditációt. Mivel ez volt
az első, Maharishi érkezésével foglalkozó cikk, vendéglátói büszkén mutatták meg
neki a lap egy példányát. Ezután a házigazda felolvasta a cikket, majd várta
Maharishi reakcióját. A jógi egy darabig csak ült csendben, aztán egyetlen szót
szólt: – Kegyetlen.
A vendéglátókat hihetetlenül meglepte ez a kommentár.
– Legszívesebben most rögtön hazaszaladnék – mondta Maharishi tompán. –
Úgy tűnik, ez egy roppant különös ország. Itt más az értékrend.
El kellett telnie még egy kis időnek, mire már nevetni tudott azon, hogy az
amerikaiak aludni akarnak, miközben ő éppen fel szeretné ébreszteni őket. Az
embereket mind a mai napig meglepi Maharishi kezdeti reakciója, mivel a
meditáció szót mintegy a pihenés és a relaxáció okozta áldásos hatások – többek

– 162 –
között a nyugodt alvás – szinonimájaként használják. Ha orvosok társaságában
hozakodom elő a dologgal, ők mindig határozottan állítják, hogy – „akár hisznek
benne, akár nem” – a meditáció célja a pihenés, és csakis a Véda fényében
érthetjük meg, miért is olyan rövidlátó ez a szemléletmód.

A Véda az emberi elme hatalmas kiterjesztése. A legjobban úgy lehetne

jellemezni, hogy a Védában a kozmikus számítógép teljes tartalma megtalálható.
A természet összes bemenő jele keresztülhalad rajta, és belőle árad ki minden
természeti jelenség. Az e számítógép feletti irányítás képessége az emberi agyban
rejlik, mivel az többmilliárdnyi idegi kapcsolata révén kellőképpen összetett
ahhoz, hogy tükrözze az univerzum összetettségét.
A risik állítása szerint maga az agy mint objektum nem fontos. Jelentősége
abban rejlik, hogy rajta ragyog keresztül a saját szubjektivitásunk; amikor
agyunk megmutatja nekünk a világot, valójában önmagunkat látjuk. Hogy egy
hasonlattal éljek: amikor egy kép vetül egy tükörre, egyfajta keveredést
tapasztalhatunk: a tükör lesz a tükörkép, és a tükörkép lesz a tükör. Ugyanígy
bármely dolognak csakis az agyban tükröződő valóságát ismerhetjük meg,
következésképpen minden létező dolog a szubjektivitásunkban található.
A fizikusok általában nem értenének egyet ezzel a kijelentéssel, mivel ők nagyra
tartják az objektív módszereket, és gyakorlatilag ellenségként tekintenek a
szubjektivitásra. Egy fizikus soha nem mondaná azt: „úgy érzem, egy proton
ilyen és ilyen”, csakis azt jelentené ki: „egy proton ilyen és ilyen”. Valójában a
Véda sincs híján az objektív tudásnak (hiszen életre hívta a maga növény- és
élettanát, csillagászatát, orvostudományát és még számos más tudományágat),
azonban a risik nem érezték úgy, hogy a dolgok megismerésének
legmegbízhatóbb módja az objektivitás, különösen akkor nem, ha az ember a
természet felszíne alatt rejlő valóságot akarja megismerni. Állításuk szerint az
igazság az, hogy a szubjektivitás lehet szűkös és kiterjedt is. A természet olyan,
akár egy rádióadó: ha egy elszigetelt objektumra – egy kőre, egy csillagra vagy
akár egy egész galaxisra – összpontosítunk, az azt jelenti, hogy kiválasztunk
egyet a számos csatorna közül. A többi csatornát nyilvánvalóan ki kell zárnunk a
tudatunkból – de csakis a tudatosság adott szintjén.
Elképzelhető, hogy a tudatosság egyéb szintjei „több hullámsávot képesek
fogni”, vagy egyszerre több csatornára is képesek figyelni. A fizikusok manapság
úgy vélik, érzékszerveink a bennünket körülvevő valóságnak csak mintegy

– 163 –
egymilliárd energiahullámát, illetve részecskéjét fogadják be. Az „energialeves”,
amelyben élünk, elképzelhetetlenül nagyobb az általunk látott világnál. Ma már
úgy gondoljuk, a látható világmindenség pusztán az eredeti teremtés elenyészően
parányi része, egy sokkal nagyobb valóság maradványa, amely valóság még az
idők kezdete előtt összeomlott, és eredeti tíz dimenziójából csupán négy maradt
fenn. (Elnézést kérek a „még az idők kezdete előtt” kifejezés használatáért, hiszen
ez égbekiáltó paradoxon, azonban verbális módon lehetetlen kifejezni az
ősrobbanás előtti eseményeket.) Ráadásul úgy tűnik, a teremtés pillanatában az
univerzumot milliárdszor annyi energia töltötte meg, mint amennyit jelenleg a
rádióteleszkópjaink segítségével képesek vagyunk érzékelni; a többi energiát
azonban újra magába szívta az a rejtélyes tér, ahová a többi hat dimenzió is tűnt.
A risik állítása szerint a kiterjesztett tudatosság által még ez a felfoghatatlan
valóság is elérhetővé válhat számunkra, és az elméleti fizikusok is egyetértenek
abban, hogy az elveszett dimenziók és láthatatlan energiamezők valójában sehová
sem távoztak: egyszerűen csak újra „álomba merültek” az őseredeti térben.
Ugyanígy mindenütt elérhető a tudatosság transzcendens szintje is, azaz
semmiféle különleges helyre nem kell ellátogatnunk ahhoz, hogy rátaláljunk.
William James így fogalmaz híres írásában:

„Megszokott – vagy ahogy nevezni szoktuk, racionális – tudatosságunk

pusztán a tudatosság egy adott fajtája, és tőle mindössze a legvékonyabb
szűrőkkel elválasztva ott rejlenek a tudatosság merőben más formái is. Akár
egész életünket leélhetjük úgy, hogy nem is gyanítjuk a létezésüket, ám a
megfelelő inger alkalmazásával egy csapásra a maguk teljességében
tárulhatnak elénk.”

De ha ilyen sok különféle valóság vesz körül minket, vajon miért nem tudjuk
megérinteni őket? A kutatók – meglepő módon – az újszülött kismacskák
megfigyelése során bukkantak rá e titok nyitjára. A macskák lezárt szemmel és
kifejletlen látóidegekkel jönnek a világra: a látás mechanizmusa akkor fejlődik ki
náluk, amikor kinyitják a szemüket, azaz e két esemény egymással karöltve
következik be. Azonban a hetvenes évek közepén kiderült, hogy ha a szemük
kinyitását követő két-három napra bekötjük a macskák szemét, az állatok egész
életükre vakok maradnak. Azaz a látás élménye gyakorlatilag e rövid, ám kritikus
időtartam alatt alakítja ki az agyban a látást lehetővé tévő idegi kapcsolatokat.

– 164 –
 Ez roppant fontos felfedezés volt, mivel a biológusok egész addig vitáztak azon,
hogy vajon a genetikának vagy a tapasztalásnak van-e nagyobb szerepe a
viselkedésben. Ez tulajdonképpen nem más, mint a régi kérdés, miszerint a
jellemvonásaink velünk születnek, vagy életünk során sajátítjuk el őket. Vajon a
vörösbegy az anyjától tanul meg énekelni, vagy akkor is dalra fakad, ha
elszigetelt környezetben nő fel? A vak kismacskákkal végzett kísérlet aztán
kimutatta, hogy mind a „természet”, mind a „gondozás” lényegi szerepet tölt be: a
macskák agya ugyan be van programozva a látásra, azonban vizuális ingerekre
van szüksége ahhoz, hogy ez a program megfelelően működni kezdjen. Ám ebből
a kísérletből egy mélyrehatóbb következtetést is levonhatunk: elképzelhető, hogy
a mi agyunk is ugyanilyen módon van korlátozva. Számos „odakinti” dolog nem
létezik számukra – nem azért, mintha láthatatlanok lennének, hanem azért, mert
„idebent” olyanná formáltuk az agyunkat, hogy többé nem vagyunk képesek
érzékelni őket. Olyan rádiók vagyunk, amelyeken látszólag az összes csatorna
megtalálható, valójában azonban leragadtunk három állomás, az ébrenlét, az
alvás és az álmodás mellett.
Mivel csakis agyunk „rádiójával" rendelkezünk, egészen addig nem tudhatjuk
meg, vajon létezik-e ez a negyedik csatorna, amíg az idegrendszerünk fel nem
készül annak befogadására. Könnyen meglehet, hogy bár szó szerint mindenütt a
transzcendens vesz körül minket, mégsem vagyunk ráhangolódva.
E meglátások fényében a Véda olyan, akár a rádióhullámok teljes spektruma.
Jelentősége azonban eltorzult az idők során, ahogy az emberek elveszítették a
tiszta tudatossággal való kapcsolatukat A védikus tudatosság helyett ma már
csak a védikus könyveket találhatjuk meg Indiában. E könyvek kijelentik ugyan,
hogy a Véda felsőbbrendű és egyetemes, ám – mint azt India jelenlegi állapotából
is láthatjuk – mára már elveszett valódi ereje, és csak a forma maradt fent. Olyan
ez, mintha az ember tudná, hogy a kozmikus számítógép létezik, és rendelkezne a
hozzá való részletes használati utasítással, csak épp arra nem emlékezne, hogyan
kell bedugni a konnektorba.
Hogy a tiszta tudatosság felé irányíthassa az embereket, Maharishinek el kellett
távolítania őket az élet felszínétől. Azok a keleti mesterek, akik korábban már
megtették ezt (és ez mindnyájukra elmondható), azt a látszatot keltették, hogy a
befelé fordulás valójában a világi értékekről és az objektív valóságról való
lemondás. Maharishi pontosan az ellenkező álláspontra helyezkedett: azt mondta,
a transzcendencia célja nem más, mint az elme kiterjesztése. Ha a szubjektivitás

– 165 –
kiterjed, akkor ezzel együtt az általa tükrözött dolgoknak, azaz a látható világnak
is ki kell terjednie. Az indiai bölcsesség elkorcsosulása az oka annak a
félreértésnek, miszerint a lemondás által juthatunk el a turijába, az élet célja
pedig maga a szenvtelenség és az elkülönülés. Ahogy ő fogalmazott: „Még hogy az
elkülönülésre alapozott élet! Ez az indiai filozófia teljes eltorzítása. Ez a nézet
nemcsak hogy lerombolta a felismeréshez vezető utat, de folyamatosan félre is
vezette az Igazság keresőit. Valójában megfosztotta őket attól a lehetőségtől, hogy
valaha is ráleljenek a célra.”
Maharishi 1967-ben, a kommentárjaival ellátott Bhagavad-gíta megjelenésekor
vetette papírra e sorokat. Szavai friss szélként söpörtek át a keleti doktrínák
kábulatán. A szenvtelenség, az elkülönülés és a lemondás szorítása minden
tradícióra hervasztó hatást gyakorolt. Az uralkodó nézet szerint az elmét
tevékenységei abbahagyására kell kényszerítenünk, hogy elérjük a csend
állapotát. A Véda egyik életteli hasonlata szerint a meditáció olyan, mint egy vad
elefánt megszelídítése: az állatot egy cölöphöz kell kötöznünk, majd hagynunk
kell, hogy kiüvöltse és kitombolja magát, és csak ekkor veheti kezdetét a
szelídítés.
Maharishi szerint ez végzetes tévedés, mivel az igazság az, hogy az elme
szeretne rátalálni a negyedik állapotra, és ha hagyjuk érvényesülni természetes
hajlamait, keresni is kezdi azt. A meditáció tehát csak egy eszköz (a jógi szavaival
élve: „egy erőfeszítés nélküli erőfeszítés”), amely megmutatja az elmének a helyes
irányt. Véleménye legnyilvánvalóbb bizonyítékát a gondolatok között természetes
módon bekövetkező csendben, azaz résben lelhetjük fel, ám a Védában is
találhatunk olyan sorokat, amelyek alátámasztják ezt az állítást. E hasonlat
szerint a gondolatok olyanok, akár az óceán hullámai folyton emelkedve és
süllyedve csakis a saját mozgásukat látják így szólnak: „hullám vagyok”, ám nem
ismerik fel azt a nagyobb igazságot, hogy ők maguk az óceán. A hullám és az
óceán nem különülnek el egymástól, bármit is higgyenek erről a hullámok. Ha
egy hullám alámerül, azonnal felismeri, hogy forrása, a végtelen, csendes és
változatlan óceán mindig is jelen volt.
Ugyanez igaz az elmére is. Amikor gondolkodik, maga az aktivitás, amikor
azonban abbahagyja a gondolkodást, visszatér forrásához, a csendbe. A Véda
valódi tárházát csakis akkor lelhetjük fel, ha az elme megérinti a tiszta
tudatosságot. Következésképpen a Véda megtapasztalása nem ősi és még csak
nem is kifejezetten indiai dolog: a Véda univerzális, és bárki bármely pillanatban

– 166 –
szert tehet rá. A trükk mindössze annyi, hogy nem vízszintesen, azaz a
tudatosság áramlásának hagyományos irányában kell mozognunk, hanem alá
kell merülnünk. Ez a függőleges alámerülés a transzcendencia, a meditáció, a
dhian – mindeme dolgok az önmagát többé nem a hullámokkal, hanem az
óceánnal azonosító elme megnyilvánulásai.
Ha ez az érvelés helytálló, akkor újra kell gondolnunk az elme természetéről,
illetve a test és az elme kapcsolatáról alkotott véleményünket. Az Arkhimédész
által keresett szilárd pont, amelynek segítségével kimozdíthatta volna helyéből a
Földet, valóban létezik. Itt rejlik bennünk, ám eltakarja szemünk elől az ébrenléti
állapot lenyűgöző, ugyanakkor félrevezető „mozielőadása”.
Ez magyarázattal szolgálhat arra, miért bizonyultak oly következetlennek a test
és elme együttes gyógyítására tett eddigi kísérletek. Mintegy mellékesen
feltételezzük, hogy az a személy, aki túléli a rákot, vagy képes meggyógyítani
magát egy végzetes betegségből, ugyanolyan mentális mechanizmusokkal
működik, mint bárki más, de ez nem igaz: a mentális folyamatok egyaránt
lehetnek mélyek és sekélyek is. Mélyre hatolni annyit tesz, mint kapcsolatba
lépni az intelligencia rejtett tervrajzával, és megváltoztatni azt – csakis ekkor
lehet elég erős, mondjuk, a rák ellen harcoló vizualizáció ahhoz, hogy legyőzze a
betegséget. A legtöbb ember azonban képtelen erre, mivel gondolatai nem elég
erősek ahhoz, hogy beindítsák a megfelelő mechanizmusokat.
A voltaképpeni kérdés az, elég hatékony eszköz-e a meditáció ahhoz, hogy
radikálisan megnöveljük általa gondolataink erejét. A Maharishivel kapcsolatban
álló tudósok által végzett tanulmányok azt mutatták, hogy a meditáció valóban
mélyreható változásokat idézhet elő: ezek a változások jóval meghaladják az
egyszerű relaxáció állapotát (bár a legtöbb nyugati ember kizárólag e célból
meditál), sőt túlmutatnak még a meditáció stresszoldásra vagy
vérnyomáscsökkentésre történő orvosi felhasználásán is.
A nyugati tudósok közül elsőként egy egyesült államokbeli fiziológus, Robert
Keith Wallace ért el komolyabb áttörést a negyedik állapottal kapcsolatban
végzett kutatások terén: ő volt az, aki igazolta ezen állapot létezését. 1967-ben
Wallace doktori tanulmányait végezte az UCLA-n, PhD-témájának a TM során
bekövetkező élettani változásokat választva. A modern orvosi kutatások eszközeit
alkalmazva „bedrótozott” néhány, a TM-et pár éve gyakorló személyt, hogy
ellenőrizhesse a meditáció során az agyhullámaikban, a vérnyomásukban, a
szívritmusukban és egyéb fizikai jellemzőikben bekövetkező változásokat. Az

– 167 –
alanyok a kísérlet során húsz percen át végezték a TM alapvető, minden tanuló
által elsajátított mentális gyakorlatát.
Wallace hamarosan páratlan eredmények egész tömegét rögzítette. Először is
felfedezte, hogy a meditáció állapotában valóban lezajlik valamiféle változás az
emberi testben: a kísérleti alanyok néhány perccel a gyakorlat megkezdése után
beléptek a mély relaxáció lassabb légzéssel, az EEG képernyőjén megjelenő alfa-
hullámokkal és az agyban kimutatott alacsonyabb oxigénfogyasztással fémjelzett
állapotába. Ez utóbbi jelenség különösen fontos volt, mivel azt bizonyította, hogy
a testnek a sejtek teljes üzemanyag-fogyasztásától függő anyagcsereértéke is
csökkent; a fiziológusok ezt nevezik hipometabolikus állapotnak.
A meditáló személyek hamar elérték a legmélyebb relaxáció állapotát. Az alvási
periódus során négy-hat órába is beletelik, míg az oxigénfogyasztás eléri a
legalacsonyabb értékét, a vizsgált személyek esetében ez azonban csak néhány
percet vett igénybe. Ráadásul alvás közben az oxigénfogyasztás csökkenése
általában nem haladja meg a 16 százalékot, míg a kísérleti alanyoknál ez az érték
időnként a 32 százalékot is elérte. Wallace-t lenyűgözték ezek az adatok, mivel
korábban még soha nem dokumentáltak ilyen mély relaxációs állapotot. Ez azt
jelentette, hogy a meditáció során átélt szubjektív érzéseknek – a belső csend, a
béke és az ellazulás érzetének – valós fizikai alapjai vannak. Az is roppant fontos
volt, hogy ezek a személyek nem zuhantak álomba, és nem estek transzba: belül
teljesen éberek voltak, sőt úgy érezték, az emelkedett tudatosság állapotába
kerültek. Wallace így arra a következtetésre jutott, hogy a meditáció a
„hipometabolikus ébrenlét” állapota. Mivel az eredményei eltértek az ébrenlét, az
alvás vagy az álmodás során mért adatoktól, megállapította, hogy sikerült
igazolnia a tudatosság egy merőben új állapotának, azaz a negyedik állapotnak a
létezését.
Némely meditáló személynél még ennél is mélyrehatóbb fizikai változásokat
regisztráltak ahogyan az az Indiában vagy a Himalájában élő jógik eseteben
történt, látszólag az ő légzésük is hosszú időtartamokra leállt. Szubjektív szinten
az alanyok tökéletes belső csendként és egyfajta kitágulásérzetként élték meg
ezeket a mélyebb állapotokat. Elméjük mentessé vált minden konkrét
gondolattól, és csak az a tiszta tudatosság volt jelen benne, hogy „mindent
tudok”. Ezeket az élményeket senki nem képes megmagyarázni, mivel a
tudományos műszerek nem elég kifinomultak ahhoz, hogy elemezzék vagy akár
csak érzékeljék az efféle tapasztalásokat.

– 168 –
 A védikus irodalomban jártas emberek számára azonban nyilvánvaló, hogy ezek
a személyek egy mély, transzcendens tudatosságot tapasztaltak meg. A
transzcendencia közvetlen megtapasztalásáról szóló egyik legnagyszerűbb mű, a
Jóga Vaszistha a következőket mondja a negyedik állapotról: „Amikor erőlködés
nélkül leáll a lélegzet, elértük a felsőbb rendű állapotot. Ez maga az Én, a tiszta,
végtelen tudatosság. Aki eléri ezt az állapotot, megszabadul a bánattól.” Nehezen
találhatnánk olyan leírást, amely e soroknál találóbban jellemzi a fiziológusok
által észlelt jelenséget. Amikor Wallace áttekintett bizonyos, a zen meditációt
gyakorló személyek közreműködésével Japánban készült vizsgálatokat, figyelemre
méltó hasonlóságokat talált a két csoportról készült mérési eredmények között; az
azonban megdöbbentő volt, hogy az egyesült államokbeli, javarészt fiatal, a
meditációt csupán néhány éve gyakorló, poszthippi alanyok esetében ugyanolyan
értékek mutatkoztak, mint a tíz éve meditáló zen adeptusoknál.
Ha más nézőpontból szemléljük a dolgot, Wallace tulajdonképpen legitimizálta a
test és az elme közötti kapcsolat létezését. Ma már elfogadott ténynek számít,
hogy – ahogyan azt a risik is állították – testünk spontán módon reagál a
tudatállapotainkra. A paradoxon az, hogy egyáltalán meg kell tanulnunk, hogyan
merüljünk alá a mélyebb állapotokba. A meditáció megtanít minket arra, hogyan
irányítsuk azt a folyamatot, amely – akár tudatában vagyunk, akár nem –
folyamatosan hatást gyakorol ránk.
Nemrégiben találkoztam egy, a hatvanas éveiben járó, bostoni asszonnyal, aki
már évek óta szenvedett a szívizomzat szakszóval cardiomyopathiának nevezett
elsatnyulásában. E betegségnek több fajtája is van, és az ő esete az úgynevezett
idiopatikus, azaz ismeretlen eredetű csoportba tartozott. A diagnózis
időpontjában a legfőbb tünete az volt, hogy akárhányszor megerőltette magát,
súlyos légzési nehézségei támadtak, ezt a problémát pedig a szív megnövekedése
okozta. Az orvostudomány szinte tehetetlen e betegséggel szemben, és ez nagyon
aggasztotta az asszonyt, azonban amikor két hónappal korábban utoljára
felkereste a kardiológusát, az orvos azt javasolta neki, feküdjön be a kórházba,
hogy elvégezhessenek rajta egy angiogramos vizsgálatot.
Az angiogramvizsgálat célja az, hogy az orvosok megállapítsák, vajon
elzáródtak-e a szív oxigénellátásáért felelős koszorúverőerek. A kardiológus azzal
érvelt, hogy a beteg problémáinak egy részét talán ezek a gyógyítható koszorúér-
problémák okozzák, ezért az asszony rossz előérzettel ugyan, de alávetette magát

– 169 –
a vizsgálatnak. A vizsgálatot végző orvos a teszt után a következő szavakkal
fordult hozzá:
– Jó híreim vannak. Az összes eret teljesen tisztának találtam, azaz nem
szenved semmiféle koszorúér-betegségben. Véleményem szerint nincs szükség
sebészi beavatkozásra – majd távozóban még hozzátette: – Ha tovább romlik az
állapota, igazából csak a szívátültetés segíthet.
Az asszonynak korábban ezt még senki sem mondta, és néhány napon belül
már nemcsak a fizikai erőkifejtés hatására támadtak légzési nehézségei, de akkor
is alig kapott levegőt, ha egyszerűen csak hanyatt feküdt az ágyában. Mivel nem
tudott aludni, és egyre nyugtalanabbá vált, újra felkereste a kardiológusát, az
orvos azonban képtelen volt megmondani, miért romlott tovább az állapota. Végül
aztán az asszony elárulta neki, hogy attól tart, szívátültetésre lesz szüksége, a
kardiológus pedig biztosította, hogy a félelme alaptalan: az állapota semmi esetre
sem tett indokolttá egy ilyen drasztikus beavatkozást – és ettől a naptól kezdve
nem jelentkeztek többé az asszony új tünetei.
Ebből az esetből újra láthattuk, milyen szoros kapcsolat áll fenn a szubjektív és
az objektív valóság között. Az elmében bekövetkező változások a testben is
változásokat idéznek elő. Bár az objektív valóság nyilvánvalóan sokkal
szilárdabbnak tűnik szubjektív hangulatainknál, pillanatnyi vágyainknál és
érzelmi hullámzásainknál, lehetséges, hogy mégsem ez a helyzet: az objektív
valóság sokkal inkább olyan, akár egy hegedűhúr, amely képes ugyan hosszú
ideig kitartani egyetlen hangot, de ez a hang változhat is, ahogy végighúzzuk
ujjunkat a húron – és bár erről a hasonlatról újra Chitra esete jut eszembe, e
megállapítás mindnyájunk esetében érvényes.
A hegedűhúron megszólaló hang a tudatossági szintünket jelképezi. Ez egy
roppant alapvető belső tulajdonság, olyan, akár egyfajta fókuszpont, ahol az
összes gondolatunk, érzelmünk és vágyunk összefut, vagy mint egy zöldre
színezett szemüveg, amelyen keresztül az egész világot zöldnek látjuk. A legtöbb
ember nem ismeri fel, milyen állandó a fókuszpontja, néhányan azonban nagyon
is tudatában vannak ennek: a depressziós személyek hiába próbálnak pozitív
módon viselkedni, mindig depressziót árasztanak magukból, az ellenséges
emberek pedig még akkor is a feje tetejére tudják állítani a környezetüket, ha a
legártatlanabb dolgok hagyják el a szájukat. Tudatossági szintünk széles határok
között mozoghat: nem léteznek kizárólagosan ellenséges vagy örömteli, intelligens

– 170 –
vagy buta, elégedett vagy elégedetlen emberek – minden egyes személyiség
tucatnyi finom fokozatot foglal magában.
A lényeg az, hogy minden egyes gondolatunkat és cselekedetünket ez a pont
határozza meg – az ember nem gondolhatja magát magasabb vagy alacsonyabb
tudatossági szintre. Ez magyarázattal szolgálhat arra is, miért van az, hogy a
meditáció nem egyszerűen egy újabb gondolkodási, vagy önelemzési forma, bár a
nyugati emberek gyakran annak vélik. A meditáció valójában egy módszer arra,
hogy új hangokat fogjunk le a hegedűhúron. A transzcendencia folyamata
elválasztja az elmét megszokott szintjétől, és átmenetileg lehetővé teszi, hogy
bármilyen adott szinttől függetlenül létezzen. Az elme ilyenkor egyszerűen
megtapasztalja a csendet, megszabadul minden gondolattól, érzelemtől,
motivációtól, kívánságtól, félelemtől – egyszóval mindentől. Amikor aztán
visszatér a megszokott hangjához (azaz a megszokott tudatossági szintre), már
szert tett némi mozgásszabadságra.
Orvosi szempontból a betegségek a hegedű nyakának azon pontjait jelképezik,
ahol hamisan szólnak a húrok. A testelme rendszere azonban valamilyen oknál
fogva nem képes elengedni e pontokat, és egészségesebb hangokra váltani. Ha ez
a megállapítás igaz, akkor a meditáció hatékony kezelési eszköz lehet, mivel
lehetővé teszi, hogy testünk elszakadjon a betegségektől. Ezt a lehetőséget a
hatvanas évek végén a meditáció vizsgálatával foglalkozó tudósok is felismerték,
amikor megállapították, hogy számos egyetemista korú, korábban dohányzó,
alkoholt és partidrogokat fogyasztó személy spontán módon felhagyott káros
szenvedélyeivel alig néhány hónappal azután, hogy elkezdett meditálni. Ezt a
jelenséget úgy is értelmezhetjük, hogy ezek az emberek elhagyták azt a
tudatossági szintet, amelynek szüksége volt a drogokra; a neuropeptidek szintjén
vizsgálva a dolgot pedig azt mondhatjuk, a meditáció felszabadított bizonyos
receptorterületeket, mivel az alkoholnál, a nikotinnál és a marihuánánál
kielégítőbb molekulákat kínált fel a sejtek számára.

1978-ra Robert Keith Wallace már több mint egy évtizede foglalkozott azzal, hogy
hitelesítse a TM-et gyakorló személyek bizonyos testelme-jelenségeit. Ekkor úgy
döntött, új irányban folytatja a kutatásait, és egy összetettebb, holisztikus
terület, az emberi öregedés vizsgálatába fogott. Az öregedési folyamatot korábban
hagyományosan az élet elkerülhetetlen és megkérdőjelezhetetlen aspektusaként
kezelték, és a folyamat során bekövetkező egyes eltéréseket pusztán elszigetelt,

– 171 –
egyéni jelenségeknek tekintették. Néhány ember kedvező génállományának, erős
immunrendszerének vagy egyszerűen a szerencséjének köszönhetően hosszabb
ideig él, mint mások, azonban nem létezik mindenki esetében egyformán
alkalmazható öregedésgátló faktor. Ha létezne ilyesmi, akkor a hetvenéves
emberek testi funkcióikat tekintve akár ugyanolyan egészségesek lehetnének,
mint mondjuk a húszas éveikben járó személyek.
Mindazonáltal semmiféle tudományos bizonyíték nem támasztja alá azt a
feltevést, miszerint az öregedés normális folyamat lenne – egyszerűen csak
mindnyájunkkal megtörténik a dolog. A „normális” élet során annyi stressz ér
bennünket, hogy akár azt is mondhatnánk, szervezetünk folyamatosan
abnormális feszültségnek van kitéve: környezetünk tele van zajjal, pollenekkel,
negatív érzelmekkel, helytelenül táplálkozunk, dohányzunk, alkoholt fogyasztunk
és így tovább. Manapság pusztán a „rohanás betegsége” is öregedést gyorsító
tényezőként hat szinte mindenkinél. Ha a meditáció képes ellensúlyozni e
tényezőket, az teljesen új dolgokat tárhat fel az öregedési folyamattal
kapcsolatban.
Wallace úgy határozott, megvizsgálja egy felnőttekből álló meditációs csoport
tagjainak úgynevezett biológiai életkorát. A biológiai életkor azt jelzi, hogy a teljes
populációban mért normákkal összehasonlítva, milyen hatásfokon működik az
adott személy szervezete. Ez az érték valósabb képet ad az öregedési folyamatról,
mint a naptár szerinti életkor, mivel bármely két ötvenöt éves ember fizikai
állapotában általában nagymértékű eltérések mutatkoznak, dacára annak, hogy
mindketten megközelítőleg ugyanakkor jöttek a világra. Wallace-nek kezdetben
csupán három egyszerű változót kellett vizsgálnia: a vérnyomást, a hallást és a
látást (ez utóbbin belül is azt, milyen élesen látják a vizsgált személyek a közel
lévő tárgyakat). E három tényező a test biológiai öregedésével összhangban
állandó romlást mutat, következésképpen jól jelzi a biológiai életkort.
Wallace felfedezte, hogy a meditáló személyek biológiai életkora lényegesen
alacsonyabb, mint a valós életkoruk: a legjobb eredményt elérő nő fizikailag teljes
húsz évvel volt fiatalabb saját, naptár szerint számított koránál. Meglepő módon
az észlelt különbség szoros összefüggésben állt azzal, hogy az adott személy
milyen régóta gyakorolta a meditációt. Wallace úgy találta, létezik egyfajta
választóvonal azok között, akik öt évnél kevesebb, illetve több ideje meditálnak.
Az első csoportba tartozó személyek biológiai értelemben átlagosan öt évvel voltak
fiatalabbak nem meditáló kortársaiknál, míg a második csoport esetében ez az

– 172 –
érték tizenkét év volt. Egy Angliában végzett kutatás később arra az eredményre
jutott, hogy a meditáció gyakorlásának mindén egyes éve durván egyévnyi
fiatalodást eredményez. Wallace-ra különösen nagy hatást gyakorolt az a
felfedezés, hogy az idős embereknél ugyanolyan jó eredmények mutatkoztak,
mint a fiataloknál: az öt vagy több éve meditáló hatvanéves emberek átlagosan
egy negyvennyolc éves ember fiziológiájával rendelkeztek.
Ez a figyelemre méltó tanulmány azt is kimutatta, hogy a kísérleti alanyok nem
próbálnak tudatosan lassabban öregedni. Egyszerűen csak ledöntöttek egy
láthatatlan korlátot, és ennek köszönhetően saját maguktól bekövetkeztek ezek a
kívánatos fizikai változások. Úgy tűnik, ez a spontán módon történő „kivirágzás”
egyáltalán nem sajátságos jelenség: az 1986-ban a Blue Cross – Blue Shield
biztosító által kétezer, rendszeresen meditáló iowai személy bevonásával
lefolytatott kutatás azt mutatta, hogy ezek az emberek tizenhét mentális, illetve
fizikai betegség tekintetében lényegesen egészségesebbnek bizonyultak az átlagos
amerikai állampolgároknál. Ez jelentős haladás volt, mivel a meditáló személyek
szívpanaszokkal például 87, daganatos megbetegedések miatt pedig 50
százalékkal kisebb eséllyel kerültek kórházba, mint nem meditáló társaik.
Hasonlóan mély benyomást keltő eredmények voltak tapasztalhatóak a
légzőszervi és az emésztőrendszeri megbetegedések, valamint a depresszió terén
is. Bár a tanulmány csupán egyetlen csoportra terjedt ki, ezek az eredmények
bátorítólag hathatnak mindenkire, aki egy holisztikus program segítségével
szeretné megőrizni az egészségét.

A negyedik állapot talán fontos szerepet játszik majd jövőnkben. Az emberi tudat
forrásánál ott rejlik a tudatosság egy magasabb rendű szintje, amely azonban
teljesen normálissá válhat számunkra, ha hozzászoktatjuk magunkat a
megtapasztalásához. Ha a turija az elme szülőhelye, miért is ne válhatna annak
állandó otthonává? Ez a következő, felfedezésre váró terület: meg kell vizsgálunk,
vajon lehetséges-e, hogy a természet nem pusztán Einstein modelljében egységes,
de bennünk magunkban is.

11. A betegségek születése

A risik roppant egyszerű álláspontra helyezkedtek a testelme kérdésével
kapcsolatban: véleményük szerint minden az elméből ered. Az elme pontosan úgy

– 173 –
vetíti ki a világot, ahogyan egy videolejátszó állítja elő az általunk látott képeket.
Testünk, a benne lejátszódó összes folyamattal együtt, a film része. A risik
számára nem az volt a meglepetés, hogy képesek vagyunk beteggé vagy
egészségessé tenni magunkat, hanem hogy ennek nem vagyunk tudatában. Ha
képesek lennénk csendben megfigyelni önmagunkat, felismerhetnénk ezt az
adottságunkat és még sok egyéb dolgot is. Maga az ég, az óceán, a hegyek és a
csillagok is a mi elménkből születnek létezésre, mivel ezek is részei a filmnek. Ha
a risiknek igazuk volt, az azt jelenti, hogy hibát követünk el, amikor ennyire
hiszünk az objektív valóságban. Azonban ez az objektív viszonyítási rendszer
mégsem tűnik hibásnak. Egészében véve jó szolgálatot tesz nekünk: úgy tűnik, az
ég és a csillagok valahol „odakint”, tőlünk teljesen függetlenül léteznek. Vagy
lehetséges, hogy a saját filmünk a bolondját járatja velünk?
Hogy megérthessük a risik állítását, magunkévá kell tennünk a látásmódjukat,
azaz legalábbis részben ki kell lépnünk a hagyományos ébrenléti valóságból. Ha
képesek vagyunk erre, elkezdjük elfogadni, hogy az elme valóban hatalmas
teremtő erővel bír. Nemrégiben személyesen is megtapasztalhattam egy olyan
eseményt, amely átmeneti jellege ellenére is megvilágosító módon példázta e
tényt.
Egy zsúfolt repülőgépen ültem, amely éppen elhagyni készült Bombay légterét.
Minden teljesen normálisnak tűnt, kivéve, hogy egyszer csak újra kigyulladt az
„öveket becsatolni” jelzés, épp akkor, amikor a légikísérőnk őrült iramban a
pilótafülke felé iramodott. Aztán meghallottuk a pilóta hangját: „Hölgyeim és
uraim, kérem, csatolják be biztonsági öveiket. Kényszerleszállást fogunk
végrehajtani a bombayi repülőtéren.” Félelem remegett a hangjában, és ahogy ott
ültünk feszült csendben, az egyik indiai stewardess hangos zokogásban tört ki.
Néhány perccel később landoltunk a kifutópályán, és három tűzoltóautó
száguldott a gépünk mellé, tisztán hallottuk, hogyan harsogják túl szirénáik a
motor zaját. Ezenkívül semmi szokatlan dolog nem történt, és semmiféle
magyarázatot nem kaptunk az esettel kapcsolatban. Az utasokat gyorsan
felrakták egy másik gépre; ám körülbelül a felük úgy döntött, hogy inkább
elhalasztja az utazást. Mivel engem különösebben nem zavart meg az eset,
felszálltam a második gépre, és elmém akkor is teljesen nyugodt volt, amikor
mintegy tíz nap múlva újra repülőre kellett ülnöm. Azonban amikor kigyulladt az
„öveket becsatolni” jelzés, és meghallottam azt a kis csilingelő hangot, hirtelen
vadul kalapálni kezdett a szívem. Először nem tudtam, miről van szó, ám hamar

– 174 –
rájöttem, hogy egyfajta feltételes reflexet építettem ki magamban. Pavlov kutyái
nyáladzani kezdtek a csengő hangját hallva, én pedig szinte ugyanerre a jelre
reagálva felgyorsítottam a szívverésemet. Aztán észrevettem, hogy amint kezdtem
megérteni a dolgot, a pulzusom visszaállt a normális értékre.
Néhány pillanatig jelen lehettem egy, a valóságomat formáló impulzus
megszületésénél. Valószínűnek tűnik, hogy akaratlanul is hasonló módon, több
millió ilyen impulzus felhalmozásával teremtettem meg önmagamat Ezek az
impulzusok túlzottan gyorsak voltak ahhoz, hogy elemezhessem őket (mint ahogy
egy vízesés cseppjeit sem tudjuk alaposabban szemügyre venni), a valódi
akadályt azonban az jelenti, hogy túlzottan absztraktak. A risik számára az egész
világ absztrakciók egymásra következő rétegeiből épült fel. Mivel szívesen átadjuk
magunkat a hatásának, még annak ellenére is valódinak tűnik számunkra,
mondjuk, egy John Wayne-féle westernfilm, hogy tudjuk, pusztán egy fehér
felületen táncoló fénysugarakat látunk. Az álmok csupán az agyban felvillanó
idegi impulzusokból állnak, ám amíg álmodunk, meg vagyunk győződve a
valóságukról. (Mindenki jól ismeri azt a bizonytalan, kiábrándító pillanatot,
amikor az álom megszűnik meggyőzőnek lenni. Ahelyett hogy repülnénk, hirtelen
azt érezzük, „ez csak egy álom”, és rövid küzdelem után vissza is tér az ébrenléti
világ.)
Az ébrenléti állapot során elfogadott valóságot ugyanígy pusztán az agyunkban
felvillanó impulzusok által ismerjük. Amikor megérintünk egy virágot, e
cselekedet kapcsolatba hozza egymással a kezünkben, illetve a virágban található
erő- és anyagmezőket. E mezők teljes mértékben absztraktak, maga az érintés
azonban egyáltalán nem tűnik elvont dolognak számunkra, az élmény teljesen
meggyőző. A risik nagy hangsúlyt fektettek arra, milyen meggyőzővé tesszük
önmagunk számára az efféle élményeket. A védikus tradíció legnagyobb
filozófusa, Sankara a következő példázatot adta erre:
Egy ember épp hazafelé sétált egy este, amikor meglátta, hogy egy hatalmas,
összetekeredett kígyó hever az út porában. Ijedtében vadul rohanni kezdett, és
közben mindenkit fellármázott a kiáltásaival. A falujában lakó emberek szintén
nagyon megijedtek: az asszonyok és a gyerekek nem mertek kilépni házaikból a
kígyótól való félelmükben, és a mindennapi életüket lassan beárnyékolta a közös
rettegés. Aztán egy bátor ember végre úgy döntött, megnézi magának azt a kígyót.
Megkérte az első útjába akadó falusit, hogy vigye el őt az adott helyre, ám amikor
odaértek, kígyó helyett csak egy összetekert kötelet találtak.

– 175 –
 Sankara szerint minden félelmünk illúziókból táplálkozik, és valójában egyetlen
valós dolgot sem lehet elkülöníteni attól, amit valósnak hiszünk.

Ez a fajta érvelés nem kizárólagosan indiai, és könnyűszerrel adoptálhatjuk a

modern vonatkoztatási rendszerekbe is. Elég, ha arra gondolunk, mi történik,
amikor megpróbáljuk összeérinteni két mágnes azonos pólusait: a mágneses
mezők taszítani fogják egymást. Ha a mágnesek képesek lennének gondolkodni,
valamilyen szilárd dolgot „éreznének” maguk között, és ez alapján az absztrakció
alapján ugyanúgy megteremtenék a maguk tapintásérzetét, ahogyan azt mi
tesszük.
Az egyes tárgyakat az agyunkban lejátszódó értelmezési folyamoknak
köszönhetően érezzük puhának, keménynek, érdesnek, simának vagy egyáltalán
bármilyennek. Érzékszerveink alapvetően csak eszközök, a tapintás által
valójában agyunk nyúl ki a világ felé, specializált idegsejtek segítségével érzékelve
bizonyos információkat, és nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy e dolgok az
információk egy roppant keskeny sávba tartoznak: a kígyók „tapintási érzéke”
például teljesen más információkat közöl az állattal, amikor az a levegőbe
nyújtogatja a nyelvét.
Hasonlóképpen a retinát borító idegvégződések szintén csak az agy
kiterjesztései. Szerkezetileg a retina csupán a kirojtosodott kötélvéghez
hasonlóan, legyező módon szétterülő idegvégződések „tárhelye” – a kötél ez
esetben a milliónyi különálló idegszálat egyetlen kötegbe gyűjtő látóideg. Bár a
szem érzékelősejtjei mélyebben találhatók a testben, mint a bőr alatti
idegvégződések, e sejtek is „megérintik” a külvilágot. A szemmel kapcsolatba
kerülő fénymező és az ujjaink által megérintett energiamező között semmi lényegi
különbség nincsen – a látás és a tapintás közötti valódi különbség az agyunkban
jön létre. Ugyanez elmondható az összes többi érzékszervre is: a halláshoz, a
szagláshoz és az ízleléshez olyan specializált sejtekre van szükség, amelyek
egyenesen az agyba küldik az értelmezendő jeleket, és ezen értelmezés nélkül
semmiféle érzet nem létezhetne.
Minden létező dolog az érzékszerveinkhez kötődik, érzékszerveink pedig az
agyhoz kötődnek. A józan paraszti ésszel tett megállapítás, miszerint „ez a szék
kemény”, valójában mindaddig nem igaz, amíg hozzá nem tesszük: „mivel az
agyam keménnyé teszi”. (A kozmikus sugárzás számára a szék például egyáltalán
nem kemény, mivel ez a sugárzás szinte ellenállás nélkül hatol át az anyagán, sőt

– 176 –
a neutrínók magán a Földön is ugyanilyen könnyedén hatolnak keresztül.) E
meglátás alapján a risik még tovább mentek, és felismerték, hogy az embernek
nem kell valóban megérintenie egy adott tárgyat ahhoz, hogy tudja, milyen a
tapintása. Próbáljuk csak megválaszolni az alábbi kérdést: Vajon a keményített
lenvászon vagy a rózsaszirom a puhább? Tapintásuk felidézésével könnyűszerrel
képesek vagyunk összehasonlítani e két dolgot elménkben anélkül, hogy valóban
meg kellene érintenünk egy darab keményített szövetet és egy rózsaszirmot.
Erre azért vagyunk képesek, mert e folyamat során a tapintás egy
megfoghatatlanabb, finomabb összetételű szintjére jutunk el, és ugyanígy
léteznek finomabb szerkezetű hangok, képek, szagok és ízek is. Az elme e szintje
azonban még nem jelenti az utazás végét – a meditáció során az ember még
mélyebbre hatolhat, maga mögött hagyhatja e kifinomultabb, az ájurvédikus
gyakorlatban tanmatrának nevezett érzékszerveket is, amíg végül elérkezik az
egység állapotában létező tudatossághoz. A védikus szövegek ahhoz hasonlítják
ezt az utazást, mintha egészen addig a pontig követnénk a kéz öt ujjának vonalát,
ahol azok a tenyérhez csatlakoznak. Ezen utazás során a rózsa képe egyre
halványabbá válik az elme képernyőjén, míg végül nem marad más, csak maga a
képernyő. Ekkor elérkezünk az érzékszervek valódi forrásához, magához az
intelligenciamezőhöz. A risik érvelése szerint ily módon jön létre a fizikai valóság
világa.
Úgy tűnik, ezzel a filozófia vizeire eveztünk, valójában azonban a tapintás, a
látás, a hallás, a szaglás és az ízlelés minden egyes rétege hatást gyakorol
mindennapi életünkre. Vannak, akik szeretik az osztrigát, míg mások
undorodnak tőle – a különbség nem az osztrigában vagy az ízlelőbimbóinkban
rejlik. Az osztriga és az ízlelőbimbók molekulái közötti kölcsönhatás mindkét
esetben azonos, azonban egy ponton belép a képbe az ízlelés folyamata, és ez
váltja ki az osztriga ízére adott eltérő reakciókat. A tapasztalás minden adatának
keresztül kell hatolnia az intelligencia szűrőjén, és nem létezik két olyan ember,
aki pontosan ugyanúgy értékelné ezeket az adatokat.
Amikor valami megváltozni látszik a világban, a risik szerint valójában mi
magunk változunk meg. Van egy szintén Indiából származó sebész barátom, aki
nagy ínyenc hírében áll. Specialitása az omlett – minél egzotikusabb, annál jobb.
Ám amikor utoljára együtt villásreggeliztünk, mégsem rendelt omlettet, és amikor
megkérdeztem, mi ennek az oka, így felelt: „Egyszerűen már nem bírom elviselni

– 177 –
az ízét.” Kiderült, hogy ez a változás néhány nappal korábban, mindössze
egyetlen perc alatt állt be nála.
Épp omlettet készített otthon, hatéves kisfia, Arjun figyelő tekintetétől kísérve.
Ahogy a barátom egyesével feltörte a tojásokat, egyszerűen csak félredobta az
üres tojáshéjakat, és némelyikük véletlenül abba a nagy barna papírzacskóba
esett, amiben a verebeknek szánt madáreleséget tárolták.
– Ne csináld ezt, papa – mondta Arjun komolyan. – A madarak azt fogják hinni,
hogy meghaltak a fiókáik, és nem lesz kedvük enni.
Barátom általában büszke szokott lenni kisfia bölcs megjegyzéseire, ez a
mondat azonban azt eredményezte, hogy többé képtelen volt megenni az omlettet.
A tudomány zavarban lenne, ha le kellene mérnie, milyen változás zajlott le
benne, mivel túlzottan megfoghatatlan és túlzottan személyes folyamatról van
szó. Annak a gondolatnak, hogy az omlettnek jó íze van, semmivel sincs több
anyagi alapja, mint annak, hogy az omlett rossz, és ugyanez áll minden egyéb
érzetre is. Vajon puha-e a lúdtollal töltött párna? Egy migrénben szenvedő
személy számára nem, hiszen ő minden alkalommal felnyög a fájdalomtól, amikor
feje a párnához ér. Vajon gyorsan haladnak-e a sugárhajtású repülőgépek? A
Holdról szemlélve egyáltalán nem. Röviden szólva, az érzékszervi benyomásokat
bárhogyan értelmezhetjük, és testünk is bárhogyan reagálhat rájuk.

A risik szerint a világot a benne való részvételünk, a saját közreműködésünk építi

fel. Semmi sem jó vagy rossz, puha vagy kemény, fájdalmas vagy kellemes –
minden attól függ, hogyan éljük meg a dolgot. Ugyanez igaz a betegségekre is. Egy
betegség nem pusztán egy külső organizmus testünk molekuláival létesített
molekuláris kapcsolata. (Mint láthattuk, még akkor is csak egy a nyolchoz az
esélye annak, hogy megbetegszünk, ha náthavírus-koncentrátumot cseppentenek
az orrunkra.) Még csak nem is a vérünkben áramló méreganyagokról vagy az
elvadult sejtek burjánzásáról van szó. A risik nézőpontja szerint a betegség az
általunk megélt pillanatok egy adott sorrendje, amely során értékeljük az egész
világból, többek közt a testünkből felénk áramló, hatalmas mennyiségű adat
minden apró darabkáját.
Az emberi test szintén egy külön világ. Amikor először találkoztam az
ájurvédával, mély hatást gyakoroltak rám az egyik ősi szövegben található
verssorok:

– 178 –
 „Amilyen az emberi test, olyan a kozmikus test.
Amilyen az emberi elme, olyan a kozmikus elme.
Amilyen a mikrokozmosz, olyan a makrokozmosz.”

E szavakat sokféleképpen értelmezték már, és számomra azt jelentik, hogy

mindennapi életem során két világért vagyok felelős: a bennem lévő, kicsiny és
az engem körülvevő, hatalmas világért. A „külvilág” minden egyes részletéről – a
Napról, az égről, a borús égboltról, mások szavairól, az irodaházak földre vetülő
árnyékáról – alkotott ítéletemnek megvan a maga „belső” párja. Minden
pillanatban végtelen lehetőségek tárulnak fel előttem, amelyek segítségével
alakíthatom a világomat, mivel annak nincs más alakja, csak amit én adok
neki. Sir John Eccles, a kiváló neurológus meglehetősen egyértelműen
megfogalmazta ezt, amikor a következő szavakat papírra vetette: „Szeretném,
ha megértenék, hogy a természeti világban nem léteznek hangok és színek –
valójában semmi efféle dolog nem létezik: nincsenek szerkezetek, nincsenek
minták, nincsenek illatok, nincs szépség...” Röviden szólva, az univerzumban
semmi sem olyan fontos, mint a benne való részvételünk.
A risik szubjektív világlátása végtelenül hasznos megnyilvánulási formát
teremtett az ájurvéda számára. Az ájurvédát általában a gyógyászati rendszerek
közé sorolják, ám ugyanúgy nevezhetnénk az illúziók kezelési módjának is,
mivel általa megszabadulhatunk attól a meggyőződésünktől, hogy betegek
vagyunk, és így egy egészségesebb valóság léphet e káprázat helyébe. (Már
maga az ájurvéda szó is arra utal, hogy e tradíciót megalkotói a legtágabb
értelemben vett gyógyításnak szánták. A kifejezés két szanszkrit szó, az ’élet’
jelentésű ájusz, és a ’tudás, tudomány’ jelentésű véda egymás mellé illesztésből
származik; azaz az ájurvéda nem más, mint ’az élet tudománya’.)
A pácienseim általában szeretnék tudni, miféle gyógymód is az ájurvéda: vajon
új pirulákat kell-e majd szedniük, különféle gyakorlatokat kell-e végezniük,
változtatniuk kell-e az étrendjükön, vagy esetleg valamiféle misztikusabb,
„keletibb” dologról van szó? Én rendszerint igennel felelek e kérdésekre, ám
később némileg zavartan hozzá kell tennem, hogy az idő nagy részében csak
beszélgetni fogok velük, hogy rávegyem őket, ne legyenek annyira meggyőződve
betegségük valós mivoltáról. Az ájurvédában ez a gyógyuláshoz vezető út első és
egyben legfontosabb lépése. Amíg a pácienst meggyőzik a betegség tünetei, egy
olyan valóság fogságában vergődik, amelynek a legmeghatározóbb bemenő jele a

– 179 –
„beteg vagyok” mondat. A meditáció azért tölt be olyan fontos szerepet, az
ájurvédában, mert egy olyan „szabad területre” vezeti az elmét, amelyet még nem
érintett meg a betegség. Amíg nem tudjuk, hogy létezik ilyen terület, addig
látszólag a betegség kezében van az irányítás – és pontosan ez az az alapvető
illúzió, amelyet szilánkjaira kell zúznunk.
Tagadhatatlan, hogy minden szituációt mi teremtünk, és e helyzetek aztán
egészen a sejtjeink szintjéig ható meggyőződésekké válnak bennünk. Nemrégiben
a szülei elhoztak hozzám egy Vermontban tanuló, fiatal, bostoni lányt, mivel
meglehetősen összezavarta őket az a folyamat, amely akkor kezdődött, amikor
gyermekük a tavaszi szemeszter közepén váratlanul beállított hozzájuk, éles
mellkasi fájdalomra panaszkodva. A lány éppen akkoriban épült fel egy
megfázásból, és már egy hete elég súlyos állapotban volt. Az egyik éjjel komoly
rohamot kapott: légszomjra panaszkodott, vadul kalapált a szíve, és szédült. A
szülők annyira megrémültek, hogy azonnal berohantak vele a legközelebbi
kórházba.
Mire odaértek, szinte az egész család pánikba esett. Az ügyeletes orvos
meghallgatta a lány szívét, és mivel némi szívzörejt tapasztalt, úgy döntött,
elvégez egy EKG-vizsgálatot is. Az eredmények aztán azt mutatták, hogy a lánynál
a normál ritmuson kívüli szívverések tapasztalhatóak. Az orvos ezután egy
kifinomultabb, ultrahangos vizsgálatot is elvégzett, az úgynevezett
echokardiogramos tesztet alkalmazva, és végül felállította a pontos kórismét.
– A lányuknak szívbillentyű-süllyedése van – közölte a családdal. Ez annyit
tesz, hogy amikor a beteg egyik szívbillentyűje bezárul, az befelé, a szívkamrák
felé nyomul. – Szeretném, ha bent töltené az éjszakát az intenzív osztályon – tette
hozzá, és a lány egy órán belül már fent volt az emeleten, morfinos infúziót kapott
a fájdalom enyhítésére, és az orrába vezetett csöveken oxigént pumpáltak belé,
miközben körülötte csupa szívinfarktust vagy agyvérzést szenvedett ember
feküdt, ráadásul szobatársai közül néhányan szemmel láthatóan haldokoltak. A
lány meglehetősen csüggesztőnek találta a helyzetet, ráadásul ahogy álomba
szenderült, még hallucinálni is kezdett a morfintól.
Másnap reggel a leletei alapos vizsgálata után az orvosok megállapították, hogy
a fájdalomért talán nem csak a szívbillentyű a felelős, és az is lehet, hogy a
lánynak mindemellett még pericarditise is van (azaz szívburokgyulladása), ezért
erős gyulladáscsökkentőket adtak neki, és bétablokkolókat is kapott, hogy
lelassuljon a pulzusa. A mellkasi fájdalom alábbhagyott, de a lány képtelen volt

– 180 –
elviselni a bétablokkolók mellékhatásait: ezek a szerek nemcsak a szívre vannak
hatással, de bizonyos agyi receptorokhoz is hozzákapcsolódnak, zavartságot és
álmosságot eredményezve.
Ezután más gyógyszereket írtak fel neki, de ezek újabb mellékhatásokkal
jártak, tovább bővítve a kellemetlen tünetek sorát. Az új gyógyszerek a vérerek
kitágítására szolgáltak, így azonban túlzottan lecsökkent a beteg vérnyomása,
ami szédülést és émelygést szült, és a lány időnként minden előzetes jel nélkül
egyszerűen elájult. E mellékhatásokat azonban hajlandó volt eltűrni, leginkább
azért, mert mindenáron folytatni akarta a tanulmányait. Akárhányszor csak a
legkisebb mértékben is csökkenteni akarta az általa fogyasztott gyógyszerek
mennyiségét, teljes erővel visszatért a mellkasi fájdalom – ráadásul egyéb tünetek
is jelentkeztek. A lány aztán a nyári szünetre hazautazott, és az egyik ebédnél
halálra rémítette a szüleit, amikor hirtelen minden szó nélkül elsápadt és a
mellkasához kapott: olyan súlyos hyperventilatio fogta el, hogy az édesanyjának
azonnal keresnie kellett egy papírzacskót, hogy annak segítségével normalizálja a
légzését. A lányt néhány percen belül heves szívdobogás fogta el, majd hányni
kezdett, és végül elájult, szülei pedig aznap egész éjszaka ott virrasztottak az ágya
mellett – és ez így ment meg jó néhány éjszakán át.
Mivel az orvosok már nem tudtak többet tenni az érdekében, a szülők más
megközelítési módok után néztek. Így akadtak rá egy, az ájurvédáról szóló
újságcikkre, és egy júliusi napon mindhárman felkeresték lancasteri klinikánkat.
Miután átnéztem a lány összes korábbi leletét, meglehetősen megdöbbentem.
– A fájdalom nem a szívedből ered – közöltem vele, és azonnal be is
bizonyítottam neki a dolgot, erős nyomást gyakorolva a szív felett található
szegycsontra. A lány összerándult az érintésemre. – Ez a pont még mindig
érzékeny, mivel valamikor egy gyulladás volt itt, a bordák és a szegycsont
találkozásánál, ami néha előfordulhat megfázás vagy egyéb vírusfertőzés után.
Mindhárman meghökkenve meredtek rám, én azonban folytattam a
mondanivalómat, lépésről lépésre oldva meg a rejtélyt. Azon az éjszakán, amikor
először mentek be a kórházba, a szorongás okozta a lány ritmuson kívüli
szívverését. Az eredetileg diagnosztizált probléma, a szívbillentyű-süllyedés
minden tizedik, hasonló testalkatú fiatal lánynál jelentkezhet. Hogy miért, azt
nem tudjuk, és arra nézvést sem rendelkezünk meggyőző erejű bizonyítékokkal,
hogy ez a probléma szükségképpen bármiféle fájdalommal járna, bár néhány
páciensnél ez is előfordulhat. Ugyanígy nem jelent komoly veszélyt az ezzel járó

– 181 –
szívzörej sem. A pericarditis egyszerűen téves diagnózis volt: az orvosok rosszul
értelmezték az EKG-leletet, az ügyeletes orvost feltehetőleg annyira megijesztette
a roham súlyossága, hogy túlbuzgón igyekezett valamiféle „komoly bajt” találni. A
többi tünetet – az émelygést, a hányást, a heves szívdobogást, a szédülést, az
ájulásokat, a légszomjat és a hyperventilatiót – pedig vagy a felírt gyógyszerek
váltották ki, vagy a lány okozta magának.
– Igyekeztem visszamenni arra a pontra, ahol a probléma kezdődött – mondtam
–, hogy megmutathassam, hogyan építette fel lépésről lépésre saját magát. Az ön
betegsége a jelenlegi formájában egyfajta reflex, amelyet az elvárásai tartanak
életben.
A lány szülei ezen a ponton meglehetősen sértődött pillantást vetettek rám.
Tudtam, mennyire aggódtak, miközben éjszakákon át virrasztottak lányuk ágya
mellett, mert azt hitték, gyermekük valóban veszélyben van. Hogy lássák, senkit
sem hibáztatok, elmeséltem nekik a repüléssel kapcsolatos, korábban már
említett történetemet. Ha egy kicsit jobban félek, a szívdobogásom komolyabb
panaszokhoz vezetett volna, és e problémák éppoly meggyőzőek lettek volna, mint
a lányuk esetében.
A szülők azonban továbbra is kellemetlenül érezték magukat. Amikor lányuk
attól az éles mellkasi fájdalomtól szenvedett, egy súlyos betegség áldozatának
hitték őt, most pedig úgy tűnt, azt állítom, az egész problémát ő okozta magának.
A test és elme együttes gyógyításának korszakában ez egy roppant érzékeny pont.
Az élet sokkal egyszerűbb volt akkor, amikor a mikrobák nélküli betegségekről
még egyszerűen kijelentették, hogy csak a beteg fejében léteznek. A
baktériumokat mára már meglehetősen visszaszorítottuk, ám ahelyett, hogy
megszabadultunk volna a betegségektől, azok sokkal rejtélyesebbé váltak. Vajon
a rák támadja meg a beteget, vagy a személyisége idézi elő azt? Ennek a lánynak
az esete tökéletes példával szolgált. Egy kardiológus feltehetőleg valamilyen
szívproblémának tulajdonította volna a fájdalmat; egy pszichiáter ugyanakkor
talán azt mondta volna, semmiféle probléma nem létezik, a lány egyszerűen csak
megijedt. Az általa szedett gyógyszerek gyakori hányáshoz vezettek, ám ez a
jelenség akkor sem múlt el, amikor már nem szedte őket. Az alacsony vérnyomás
okozhat ájulást, de szorongást is. A modern orvostudomány vég nélkül vitázhatna
e kérdéseken, folyton váltogatva az álláspontjait.
A páciensek körében végzett felmérések szerint ez a látásmód óriási bűntudatot
vált ki. Elég egy rossz lépés, miközben az ember azt igyekszik kipuhatolni, vajon

– 182 –
fél-e a páciens, és máris félelmet kelt benne. Számtalan órát töltöttem már azzal,
hogy különböző emberekkel beszélgettem a rákról, ők pedig általában
figyelmesen hallgatták a szavaimat, mert „az orvosuk szólt hozzájuk”.
Elmondtam nekik, hogy legyőzhetik a kórt, ők pedig gyorsan és aggodalmasan
biztosítottak arról, hogy egyetértenek velem. Ám amikor újra egyedül maradtam,
folyton ott kísértett elmémben a szemükben bujkáló, ki nem mondott gondolat:
„Azt mondod, hogy beteg vagyok ugyan, de valójában én okoztam a
betegségemet.”
A lány egy darabig csak ült némán, aztán azt kérdezte:
– Szóval én teremtettem meg ezt a dolgot?
– Nem – feleltem –, de kétségkívül te is részt vettél benne. Próbálj meg felhagyni
ezzel a közreműködéssel, és fogadok, hogy minden megváltozik majd.
— És hogyan fogjak hozzá ehhez?
– Ki kell törnöd a saját kondicionálásod keretei közül – mondtam. –
Legközelebb, amikor rohamod van, egyszerűen lépj hátra egy lépést, és próbáld
meg a lehető legártatlanabb módon szemlélni a fájdalmat. – Elmondtam neki,
hogy ha képes lesz erre, valószínűleg az egész probléma megszűnik.
A lány megköszönte a tanácsomat, és aztán két hétig nem is hallottam felőle
Miközben a család azt remélte, a gyermeküknek semmi köze sincs a dologhoz, én
egyre személyesebbé tettem ezt a problémát. A hagyományos gyógyászat kitér ez
elől a kérdés elől: takaros, bekategorizálható osztályokba sorolja a betegségeket,
így tüntetve el belőlük minden személyes vonatkozást. A beszélgetés során
megfigyeltem, hogy ez a lány roppant nagy jelentőséget tulajdonított a
diagnózisának, és gyakran kezdte úgy a mondatait, hogy „amikor kiderült, hogy
szívbillentyű-süllyedésem van...”, mintha e szavak mindent megmagyaráznának.
Olyan volt, mintha ezek a szavak egyfajta szoros hálóként tartanák össze minden
tünetét. Amikor ezt megemlítettem neki, látszott, hogy mélyen elgondolkoztatja a
dolog. Olyan sokat fektetett már bele a szívbillentyű-süllyedés kifejezésbe, hogy az
egyfajta mágikus erővel bírt számára. Létfontosságú volt, hogy megtörjük ezt a
varázslatot, különben hátborzongató erőre tehetett volna szert.
Tévedtem, amikor azt gondoltam, hogy a lány nem vette komolyan a
beszélgetésünket. Amikor puszta kíváncsiságból felhívtam a családot, hogy
megtudjam, hogyan alakultak a dolgok, jó hírekkel fogadtak. Elmondták, hogy
lányuk már semmiféle gyógyszert nem szed, és a rohamai is szinte teljesen
elmúltak: már csak mellkasi fájdalmak törnek rá időnként. A szülei észrevették,

– 183 –
hogy néha csak üldögél egy helyben, becsukott szemmel, és amikor
megkérdezték, mit csinál, így felelt: „csak figyelem, hogyan múlik el a fájdalom”.
A korábbi kellemetlen tünetek – a szédülés, a hányinger, az ájulások stb. –
szintén mind megszűntek.

Léteznek olyan végletes érzések (például az iszony, a rettegés, a félelem vagy az

áhítat), amelyekkel sok ember képtelen szembenézni. Amikor ezek az emberek
megrémülnek vagy elfogja őket az áhítat, meg mernének esküdni arra, hogy ezek
az érzések valahonnan kívülről származnak; sőt egy paranoiás személy esetleg
még azt is hiheti, hogy valamiféle varázslat folytán „ők” sugározzák belé az ilyen
érzéseket. (Ezek az „ők” lehetnek a Mars-lakók, a kommunisták vagy akár a
közvetlen szomszédok is.) Freud ezeket az érzéseket nevezte „rejtélyes”
érzéseknek, és éveken át tanulmányozta őket neurotikus és pszichotikus
pácienseinél.
Én azonban úgy gondolom, ezek az érzések folyamatosan jelen vannak
bennünk. A természet gyakran von fátylat legtitkosabb érzéseink elé, így rejtve el
előlünk a bensőnkben élő fájdalmat mindaddig, amíg az végül áttöri a láthatatlan
gátakat, és elő nem áramlik belőlünk. Ekkor aztán felmerül bennünk a gondolat:
„Vajon ez csak úgy megtörténik velem, vagy én vagyok felelős a dologért?” Nem
igazán számít, hogy az eredmény betegség vagy pusztán feszélyezettség
formájában jelentkezik-e. A fontos az, hogy ne engedjük, hogy a páciens
elmerüljön a kétségeiben, mert az teljes csüggedéshez vezet.
Az orvostudomány nagy árat fizetett azért, hogy nem foglalkozott eleget a
betegségek személyes oldalával. Először is, bűntudatot keltettünk a betegekben,
ám nem voltunk képesek megszüntetni azt. Az embereket halálra rémíti a
gondolat, hogy őket hibáztatják a betegségükért. Az orvosok nem tudnak arról,
hogy ezt a bűntudatot ők táplálják – az is lehetséges, hogy ez az érzés akkor
születik meg, amikor újra és újra elmondják, hogy senki sem hibáztatható a
dologért. Azonban ha az ember azt állítja, hogy helyes életmóddal megelőzhető az
infarktus vagy a rák, nem kell-e azt is elfogadnunk, hogy a helytelen életmód
elősegíti e betegségek kialakulását?
A bűntudat és a felelősség kérdése túlzottan fájdalmas ahhoz, hogy a végére
járjunk. Endokrinológusi magánpraxisom során gyakran találkoztam olyan
emberekkel, akik akkora súlyfelesleggel rendelkeztek, hogy komolyan fennállt
náluk a cukorbaj kialakulásának veszélye. Figyelmeztettem őket, mekkora

– 184 –
veszéllyel járhat, ha továbbra is túl sokat esznek, ugyanakkor tudtam, hogy ezzel
bűntudatot keltek bennük, az pedig csak további evéshez vezet. Ha valamelyik
páciensem láncdohányos volt, roppant keményen a szemébe mondtam: „Istenem,
maga is tudja, hogy le kellene szoknia a dohányzásról; gondoljon csak bele,
milyen veszélyekkel jár a dolog.” E páciensek közül sokan leszerelt katonák
voltak, akikkel a bostoni katonai kórházban találkoztam. Rendszerint
végighallgatták a mondanivalómat, aztán lementek a földszinten található
kantinba, ahol jelentős kedvezménnyel vásárolhatták meg a kormány által
támogatott cigaretta-márkákat. (Én magam is ott szereztem be a füstölnivalómat,
mivel bentlakó orvosként szintén rászoktam a dohányzásra.)
Valójában egyetlen betegség sem szemlélteti jobban a bűntudat és a felelősség
kérdésének paradox mivoltát, mint a tüdőrák. Az emberek nagyon is tudatában
vannak, hogy ez a betegség szinte kizárólag a dohányosokat támadja meg; és bár
e tény nyíltan a páciensek nyakába varrja a felelősséget, ugyanakkor felmerül
még egy kérdés: vajon nem nikotinfüggők-e ezek a személyek? Egy 1988-as
tanulmány szerint azok, és az is lehet, hogy ezzel a szenvedéllyel nehezebb
felhagyni, mint a heroin- vagy az alkoholfüggőséggel. Ez pedig azt jelenti, hogy az
ember nem egy racionális helyzettel néz szembe.
Sigmund Freud sok éven át próbált leszokni a dohányzásról; miután az orvosa
felvilágosította, hogy a normál adagját jelentő napi húsz szál cigaretta káros a
szívére. Egyszer hét héten át sikerült is leküzdenie nikotinéhségét, ám egyre
hevesebb szívdobogást tapasztalt; ráadásul kiállhatatlanul depresszióssá is vált,
és ismerősei végül rávették, hogy gyújtson rá újra. Később az életrajzírójának azt
mondta: „emberi erővel elviselhetetlen szenvedésben” volt része. Jómagam is
láttam olyan tüdőrákos betegeket, akik miközben a sugárkezelésre vártak,
kisétáltak a sarokra, hogy elszívjanak egy cigarettát – ez pedig azt jelzi, hogy jelen
esetben nem működik a megelőzés, mivel annak már az első cigaretta elszívása
előtt kezdetét kellene vennie.
Nemcsak a tüdőrák, de minden más betegség esetében is igaz, hogy a betegek
sokszor túlzottan megszokták régi életmódjukat, túl bűntudatosnak érzik
magukat, vagy egyszerűen csak túlzottan meg vannak győződve betegségük
valóságosságáról ahhoz, hogy segíteni lehessen rajtuk. Az ember sokszor nem
képes megtagadni irracionális természetét. A bostoni kórházban gyakran
kezeltünk alkoholistákat, köztük olyan alultáplált személyeket is, akiket
általában a rendőrség gyűjtött be az utcákról. Az előrehaladott alkoholizmus

– 185 –
egyik legjellemzőbb velejárója a hasnyálmirigy-gyulladás, és az ilyen pácienseket
különösen nagy gonddal kell ápolni. A betegek nem vehetnek magukhoz szilárd
táplálékot, mivel ettől csak még jobban begyullad a hasnyálmirigyük, pokoli
kínokat okozva ezzel: ha csak egyetlen falatnyi ételt is megpróbálnak
elfogyasztani, azonnal kihányják. Intravénásan kellett táplálnunk őket, és csövet
kellett vezetnünk a gyomrukba is, hogy leszívjuk a gyulladást okozó
emésztőnedveket, ezenkívül rengeteg antibiotikumot fecskendeztünk beléjük a
gyakorta jelentkező fertőzések ellen.
Mindössze ennyit tehettünk, hogy kirángattuk ezeket az embereket a halál
torkából, ám miután sikerrel jártunk, és visszaengedtük őket az utcára, gyakran
voltunk tanúi egy furcsa rituálénak. A kórház második emeleti ablakaiból pont
ráláttunk az utca túloldalán található kocsmára, és láttuk, hogy amint az
elbocsátott páciens kisétál a kórházból, bizonytalanul áttántorog a túloldalra, és
bemegy a bárba. Már tíz perccel a kezelés befejezése után elfogyasztották az első
pohár italt. Az ilyen emberek iránti együttérzésnek megvannak a maga határai,
és bárkinek megbocsátható, ha így szól: „Nos, ha dohányozni és inni akarsz, ha
nem végzel semmiféle testmozgást, és továbbra is ragaszkodsz a koleszterinben
gazdag ételekhez, az a te bajod.” Az emberek tagadhatatlanul mondanak ilyesmit,
vagy legalábbis megfordul a fejükben ez a gondolat. Az együttérzés lényege
azonban abban rejlik, hogy felismerjük, milyen nehéz „jónak” lenni.
Megbocsátani valakinek annyit tesz, mint engedni, hogy szabadon éljen, még
akkor is, ha az illető elkeserítő módon visszaél ezzel a szabadsággal.
Hadd meséljem el most a szádhu és a skorpió történetét:
Egy ember épp hazafelé sétált az úton, amikor meglátta, hogy egy szádhu
térdepel a csatorna mellett, és amikor közelebb ért, látta, hogy egy skorpiót figyel.
A skorpió át akart kelni a vizesárkon, ám a sáros vízbe érve fuldokolni kezdett. A
szádhu óvatosan kinyújtotta a kezét, hogy kiemelje az állatot a vízből, ám amikor
hozzáért, a skorpió megmarta, aztán újra visszapottyant a vízbe, és ismét csak
fuldokolni kezdett. Amikor a szádhu megint megpróbálta kiemelni, egy újabb
csípés lett a jutalma.
Emberünk elnézte, amint ez a dolog háromszor egymás után lejátszódik, majd
végül kifakadt:
– Miért hagyod, hogy újra és újra megmarjon?
A szádhu pedig így felelt:

– 186 –
 – Semmit sem tehetek ellene. A skorpió természetének lényege az, hogy
megmarjon, az én természetem lényege viszont az, hogy segítsek rajta.
A társadalom azért hozta létre a gyógyítás intézményét, hogy soha ne vesszen ki
belőlünk a másokon való segíteni akarás ösztöne. Ugyanaz az ösztön ez, amely
nem találja bűnösnek mások gyengeségét, és önként felelősséget vállal mások
hibáiért. Ha bármikor azt tapasztalnám egy kórházban, hogy ott kialudt az
együttérzés szikrája, megírhatnám a gyógyászat történetének utolsó fejezetét,
mert tudnám, hogy a sötétség győzött.

A modern orvostudományban továbbra is az a nézet a meghatározó, amely

szerint a betegségeket objektív reagensek okozzák, az alaposabb vizsgálat
azonban kimutatja, hogy ez az állítás pusztán részben igaz. A betegség nem
létezhet az azt befogadó személy nélkül – a jelenlegi orvostudomány is ezért
igyekszik minél alaposabban megérteni az immunrendszer működését.
Történelmileg mind a görög orvostudomány, mind az ájurvéda azon a nézeten
alapult, hogy a betegségekben maga a beteg játssza a legfontosabb szerepet. Az
ókori görögök úgy hitték, hogy létezik egy phüszisz-nek nevezett folyadék, amely
az egész életet átjárja. Nézetük szerint a phüszisz áramlása kapcsolja össze az
emberi testben található szerveket a külvilággal, és ameddig ez az áramlás
kiegyensúlyozott, addig a test is egészséges. (E tétel továbbra is tükröződik
nyelvünkben: a fizika tudománya a külvilágot, a fiziológia pedig belső világunkat
igyekszik megmagyarázni.) Az ájurvéda szerint a három elem, az úgynevezett
dósák egyensúlyát kell fenntartanunk ahhoz, hogy megőrizhessük az
egészségünket. A lényeg nem az, vajon létezik-e a phüszisz vagy a dósák, hanem
hogy mindig az egyensúlyi állapotunk határozza meg, betegek vagyunk-e vagy
egészségesek.
Az orvostudomány manapság újra kezdi elfogadni a gyógyítás művészetének e
legősibb álláspontját, tapasztalatom szerint azonban továbbra is belengi azt a
személytelenség légköre. Megalkottunk egy konkrét, immunrendszernek nevezett
dolgot, és abba helyeztük minden bizodalmunkat. A görögök és az ájurvéda által
megfogalmazott, eredeti elképzelés ennél sokkal organikusabb volt. A betegeket
nem sejtek gyűjteményének, hanem élő, ételt és italt fogyasztó, gondolkodó és
cselekvő embereknek tekintették. Ha az orvos meg akarta változtatni a paciens
dósáit vagy phüsziszét, az adott személy szokásain változtatott, egyenesen a
betegnek a világban való közreműködését módosítva ezáltal.

– 187 –
 Világunkban többtucatnyi gyógyászati rendszer létezik, és közülük számos
komoly ellentmondásban áll egymással Vajon hogyan lehetséges, hogy e
módszerek ugyanazon emberek gyógyítására irányulnak, mégis ellentmondanak
egymásnak? Hiszen amit én méregnek tartok, az egy homeopata orvos számára
orvosság is lehet. Úgy vélem, a válasz az, hogy minden gyógyászati módszer
lényege az, hogy segítsen a betegnek percről percre túlélni a betegségét, míg a
mérleg nyelve újra el nem mozdul a betegség felől az egészség irányába. Nem
tudok ennél konkrétabban fogalmazni, mivel e folyamat nem a tankönyvekben,
hanem az élő emberekben megy végbe. Vannak olyan emberek, akik egyszerűen
csak szőlőlevet isznak, mégis felgyógyulnak a rákból. Ha sikerül visszaállítanunk
a testelme egyensúlyi állapotát, az immunrendszer a megfelelő módon fog
reagálni. Az immunsejteket nem érdekli, vajon az orvos a hagyományos
orvostudományban, a homeopátiában vagy az ájurvédában hisz-e; amennyiben
képes megváltoztatni a betegségben való részvételünket, bármely módszer
működőképes lehet. Mindazonáltal úgy gondolom, a jövőben az ájurvéda
kitüntetett szerepet fog kapni, mivel felismeri azt, hogy ha meg akarjuk
gyógyítani a pácienseinket, ahhoz először a valóságukat kell meggyógyítanunk.
Ahogy múlik az idő, egyre inkább érzem, milyen fontos szerepet játszik a
betegségekben a páciensek személyes valósága. Néhány hónappal ezelőtt
felkeresett egy középkorú radiológus, akinél korábban leukémiát
diagnosztizáltak, és aki roppant alapos ismeretekkel rendelkezett a betegségéről,
a leukémia ezen, a myelocytáknak nevezett fehérvérsejteket érintő,
kiszámíthatatlan formájáról. Elmondta, hogy némi napközbeni fáradékonyságtól
eltekintve eddig még semmiféle tünetet nem tapasztalt, de a halálozási
statisztikák – amelyeket szintén behatóan ismert – nem sok eséllyel kecsegtetik:
átlagos esetekben a betegeknek legfeljebb harminchat-negyvennégy hónapjuk
van hátra. Ugyanakkor, mivel ez a betegség teljességgel kiszámíthatatlan, az is
lehet, hogy jóval tovább fog élni.
Mielőtt eljött hozzám, konzultált az egyik legjobb New York-i rákkutató klinika
szakembereivel is, akik részletes vérvizsgálatokat végeztek, és vagy egy tucatnyi
kísérleti fázisban lévő gyógyszeres kezelési eljárást kínáltak fel számára. A
leukémia e fajtájának nem létezik bevett gyógymódja, és a kísérleti módszerek
egyike sem jelenthetett garanciát arra, hogy a beteg tovább marad életben.
Miután elgondolkodott a dolgon, úgy döntött, hogy nem veszi igénybe e
kezeléseket, és rávetette magát a spontán gyógyulásokról szóló írásokra. Így

– 188 –
akadt a kezébe az én egyik cikkem is, és végül így jutott el hozzám. Miközben
beszélgettünk, rájöttem, mi jelenti számára a legnagyobb akadályt.
– Szeretnék hinni abban, hogy meggyógyulok – mondta –, de van valami, ami
nagyon aggaszt. Rengeteg olyan esetről olvastam már, amikor valaki felépült a
rákból, de a leukémiával kapcsolatban még soha nem hallottam ilyesmiről.
Az ember tisztán láthatta, hogyan működik a férfi orvosi elméje. A leukémia e
fajtája egy genetikai alkotóelemhez, az úgynevezett Philadelphia-génhez köthető,
és mivel az ez irányú tesztek pozitívak lettek, számára, az orvos számára ezzel
véget is ért a történet – a génjeiben hordozta a végzetét. Az ájurvéda egyetlen
esélye az lett volna a szemében, ha képes a csodára, a szaklapokban azonban
egyetlen, a leukémiával kapcsolatos csodáról szóló cikket sem talált.
– Nézze – mondtam –, Ön teljesen a statisztikák megszállottjává vált. Felejtse el
őket, hiszen nem szeretne statisztikává válni, nem igaz?
– Tudom, tudom – felelte –, de a szakirodalomban egyetlen spontán
gyógyulásról szóló cikket sem találtam. Persze, lehetnék én az első, de... –
csuklott el a hangja.
Ekkor hirtelen merész ötletem támadt.
– Miért nem mondja azt magának, hogy valamilyen másfajta rákos
megbetegedése van? – kérdeztem. – Így legalább lenne némi reménye a
gyógyulásra, nemde?
A férfi arca felderült, és kapva kapott az ötletemen. Ráadásul további jó
hírekkel is szolgálhattam. Nem sokkal korábban belebotlottam egy cikkbe, amely
kapcsolatot vélt felfedezni a leukémia és a stressz között. Ez a férfi ugyan a
leukémia egy teljesen más fajtájában szenvedett, de szintén hihetetlenül stresszes
életet élt: épp válófélben volt, üzlettársai pert indítottak ellene, felnőtt gyermekei
nem álltak szóba vele, és mindennek tetejében még két családi házat és három
Mercedest is fenn kellett tartania. Viharos válása közepette szerzett tudomást a
betegségéről, és a felesége most ragaszkodott ahhoz, hogy vele maradjon, mivel
félt, hogy ha a férje meghal, teljesen magára marad.
– Épp most olvastam, hogy kapcsolat áll fenn a leukémia és a stressz között –
vetettem fel neki. Amikor ezt meghallotta, egészen felderült, mivel a benne lakozó
tudós valamiféle kapcsolatot teremtett a stressz, a kortizolhoz hasonló
„stresszhormonok”, illetve az immunrendszer gyengülése között. Talán ez okozta
a betegségét. Valójában még soha nem mutattak ki kapcsolatot a stressz és a
leukémia e fajtája

– 189 –
között, de most már volt még egy szalmaszál, amelybe belekapaszkodhatott.
A férfi távozott, és továbbra sem jelentkeztek nála komolyabb tünetek.
Következő találkozásunk alkalmával megkérdezte, véleményem szerint ne
csináltasson-e egy újabb vérvizsgálatot, mivel a leukémia a fehérvérsejtek
számának katasztrofális megnövekedésével jár, és úgy gondolta, ha ez az érték
alacsonyabb a korábbinál, az azt bizonyítaná, hogy tényleg gyógyulófélben van.
– Ha az eredmények rosszak lesznek, akkor elkeseredik, és így csak még több
stresszben lesz része – feleltem. – Ha pedig a vizsgálatok jó eredményt
mutatnának, nos, akkor sem kell ismernie őket ahhoz, hogy valóban jobban
érezze magát. Miért nem vár hát velük addig, amíg már semmiféle tünetet nem
észlel?
Sikerült meggyőznöm, és amikor a múlt héten újra találkoztunk, elmondta,
hogy véleménye szerint remekül működik a „rák a leukémia helyett” ötlet.
– Tudja – mondtam –, szerintem még csak azzal sem kellene foglalkoznia, hogy
ráknak hívja ezt a betegséget. Azt is mondhatná magának, hogy egy ismeretlen,
krónikus betegségben szenved. Ha a dolognak nincs neve, nem kell aggódnia a
statisztikák miatt; az emberek sokáig elélhetnek az efféle rejtélyes betegségekkel.
Ez az utolsó csavar hatalmas örömöt szerzett neki. Megkönnyebbülten kezet
szorított velem, és végre beleegyezett, hogy felkeresi a klinikánkat, és belekezd az
ájurvédikus terápiába. Mindeddig csupán annyit tettem e férfi érdekében, hogy
kicseréltem a betegségére aggatott címkét, azonban már ezáltal is teljesen
másképp értékelte a problémáját. Most pedig esélyünk nyílt arra, hogy tanúi
legyünk a gyógyulás megszületésének.

12. „Amit látsz, azzá válsz”

Amikor a végső igazság megismerésére törtek, a védikus látók az alábbi két, a
valóságról alkotott összes elfogadott nézetünket megdöntő szót ejtették ki: aham
brahmaszmi. Ezt a kifejezést valahogy úgy lehetne lefordítani ’én vagyok minden
teremtett és meg nem teremtett dolog’, vagy rövidebben: ’én vagyok az
univerzum’. [A szó szerinti fordítás a következőképpen hangzik: ’brahman vagyok’. A brahman egy

mindent magában foglaló, következésképpen lefordíthatatlan kifejezés; ez a szó egyszerre utal minden

teremtett dologra (fizikaira, mentálisra és spirituálisra egyaránt), valamint nem teremtett forrásukra. ] A
nyugati fül számára roppant különösnek hangzik, hogy az ember egyszerre
legyen minden létező vagy akárcsak bármilyen, a fizikai test határait meghaladó

– 190 –
dolog. Létezik egy történet egy angol úrhölgyről, akit észak-indiai utazása során
kalauzai elvittek a Gangesz menti barlangokba, hogy láthassa a meditációba
merült jógikat. Az egyik, éppen a barlangja előtt tartózkodó jógi nagyon kedvesen
fogadta, a hölgy pedig látogatása végén a következő szavakkal fordult hozzá:
– Ön valószínűleg nem nagyon mozdul ki innen, de azért örülnék, ha valamikor
Londonban is feltűnne.
– Hölgyem – felelt a jógi nyugodtan –, én vagyok London.
A risik tanmeséikben szintén roppant tehetségesen csalták tévútra az
intellektust. Az egyik leghíresebb ilyen történet a Szvétakétu nevű fiatalember
kalandjait meséli el, akit édesapja elküldött otthonról, hogy a Védát
tanulmányozza. Az ősi Indiában ez azt jelentette, hogy a fiúnak éveket kellett
eltöltenie a papok mellett, és hosszú szakaszokat kellett megtanulnia különféle
szent szövegekből. Szvétakétu tizenkét évet töltött a szülői háztól távol, és amikor
végül hazatért, roppant büszke volt a tudására, édesapja pedig, akit félig
elcsüggesztett, félig mulattatott fia felfuvalkodottsága, úgy döntött, kicsit
lelohasztja lelkesedését. Kettejük között nagyjából a következő párbeszéd
játszódott le:
– Menj, fiam, hozz ide nekem egy gyümölcsöt a fügefáról – mondta Szvétakétu
apja.
– Tessék, apám.
– Most hasítod félbe, és mondd meg, mit látsz a belsejében.
– Sok apró kis magot, apám.
– Úgy. Akkor most nyisd fel az egyik magot, és mondd meg, mit látsz annak a
belsejében.
– Semmit, apám.
Erre az apa így felelt:
– E gyümölcs titokzatos lényege semminek tűnik a te szemedben, fiam, de hidd
el nekem, ebből a semmiből szökkent szárba az a fügefa. Ez a minden dolgok
megfoghatatlan lényegét alkotó Létező maga a magasabb rendű valóság, minden
létező dolgok Lényege. Te magad is e Létező vagy, Szvétakétu.
Valójában ez a tanmese egy kvantumtörténet. Az univerzum, akár egy hatalmas
fügefa, egy önmagában semmit sem tartalmazó magból szökkent szárba. A mag
és a fügefa hasonlata nélkül elménk még csak képet sem alkothatna az efféle
ürességről, mivel az kisebb a kicsinynél, és még az ősrobbanás előttről
származik. A történet mélyebb misztériuma abban rejlik, hogy Szvétakétu is

– 191 –
ugyanebből a mindent átható, felfoghatatlan esszenciából áll. Hogy rájöjjünk, mit
is jelentenek az apa szavai, fel kell fedeznünk a risik tudásának lényegét alkotó
táguló tudatosság érzését.
A „minden vagyok” kifejezés arra a képességre utal, amely által túlhaladhatjuk
az idő és a tér megszokott kereteit. Einstein intuitív zsenije ellenére is pusztán
mentálisan lépett ki az idő folyamából: azt mondta, megtapasztalta az én
kitágulásának élményét, amely során „nincs se fejlődés, se sors, csak Létezés”,
ám ezek az események nem jelentek meg közvetlen módon tudományos
munkájában. Fizikusként következetesen ragaszkodott az objektív módszerekhez,
és saját tudatosságát aggályosan kizárta az elméleteiből. A teret és az időt
egyaránt magában foglaló egységmező fellelésére irányuló kutatása szigorúan
matematikai vállalkozás volt.
A risik nézőpontjából pontosan ez a hozzáállás teszi tökéletlenné a fizikát.
Véleményük szerint mi, emberek nem az egységmezőt kívülről szemlélő nézők
vagyunk, hanem mi magunk vagyunk ez a mező. Minden ember végtelen, az idő
és a tér által nem korlátozott lény. Hogy túlhaladjuk a fizikai testet, ki kell
terjesztenünk az intelligencia befolyását. Minden egyes gondolatunk hullámokat
ver ebben a mezőben, és e hullámok egyre szélesebb körben terjedve
végiggyűrűznek az ego, az intellektus, az elme, az érzékek és az anyag minden
egyes rétegén. Olyanok vagyunk, akár a fény, mi azonban nem fotonokat, hanem
tudatosságot bocsátunk ki magunkból.
Kiáradó gondolataink az egész természetre hatást gyakorolnak. A fizikusok a
fizikai energia forrásával kapcsolatban már régóta ismerik ezt a jelenséget:
bármely fényforrás – legyen szó akár egy gyertyáról, akár egy csillagról – minden
irányban a végtelenbe sugározza hullámait az elektromágnesesség
kvantummezején keresztül. A risik emberivé tették ezt az alapelvet:
idegrendszerük valóban képes volt felismerni a gondolatok által kiváltott, távoli
hatásokat – számukra ez éppoly valóságos dolog volt, mint számunkra az, hogy
látjuk a fényt. Minket azonban megköt a saját tudatosságunk; mivel oly szorosan
kötődünk az ébrenléti állapothoz, nem érzékelhetjük az általunk mindenütt
kiváltott, megfoghatatlan változásokat.
Néhány ilyen hatás folyamatosan jelen van életünkben. Ahogy azt Maharishi
írja Science of Being and Art of Living című könyvében: „Minden egyénben
szilárdan tudatosodnia kell annak, hogy az univerzum életének részét képezi, és
olyan kapcsolatban áll a világegyetemmel, amilyen kapcsolatban az egyes sejtek

– 192 –
állnak a test egészével.” A risik évezredeken át szintén e kapcsolatot hirdették:
azt mondták, az ember a kozmikus testben mozog, él és lélegzik. Ha ez igaz,
akkor a természet éppoly élő, akár mi magunk, az „idebent” és az „odakint”
megkülönböztetése pedig pontosan ugyanolyan tévedés, mintha, mondjuk, a szív
sejtjei nem vennének tudomást a bőr sejtjeiről, mivel azok nem „belül” találhatók.
„Az egyéni élet határai nem egyeznek meg testünk határaival – folytatja
Maharishi. – Ez az élet nem ér véget a család vagy az otthon határainál sem,
hanem jóval túlnyúlik e szférákon a határtalan, kozmikus lét végtelen horizontja
felé.”
Ezt tudván, a risik hihetetlenül hatalmas személyekké váltak, ám nem a szó
hagyományos értelmében. Míg a legtöbb embert az anyagi hatalom foglalkoztatja,
a risiket a tudatosság hatalma érdekelte. Ők meglehetősen durvának és nyersnek
tartották a világ anyagi szintjét; a természetben a valódi hatalom sokkal közelebb
található a forráshoz, a végső hatalom pedig magánál a forrásnál rejlik.
Az elmének az anyaggal szemben történő előnyben részesítése nem valamiféle
misztikus elképzelés. Ha az ember manapság egy felhőkarcolót akar építeni, nem
a beton és az acél egymásra halmozásával kezdi a dolgot: először elmegy egy
építészhez, hogy az az intellektusa segítségével elkészítse a tervet, amelynek már
az építkezés megkezdése előtt léteznie kell. E tervben több rejlik az építéshez
szükséges erőből, mint magában az építőmunkában. Bizonyos területeken
(például a zene, a matematika vagy a kvantumfizika terén) nem érhetnénk el
haladást a mély csend állapotában alkotó lángelmék nélkül – Einstein leginkább
kedvelt vizsgálati módszerének sem a laboratórium volt a helyszíne: híres
gondolatkísérletei kizárólag a fejében játszódtak le. Már jóval azelőtt rászokott
erre, mielőtt bármiféle hírnévre vagy tudományos pozícióra szert tett volna. Ahogy
egyszer mondta, gondolatban már azelőtt órákkal aggatta teli a világegyetemet,
mielőtt megengedhette volna, hogy egy valódi órát vegyen magának.
A risik szemében roppant különösnek tűnne, hogy a tudás kis, elszigetelt
területeire porciózzuk ki intelligenciánkat. Társadalmi kondicionálásunk elzárja
előlünk a kozmikus szemléletmódot; nem azért, mintha elítélné azt, de túl sok
zavaró aprómunkával lát el bennünket. Ha az embert leköti a tégla és a habarcs,
nem könnyű kitanulnia az építészetet. A gyógyászathoz hasonló területek pedig
olyan hihetetlenül összetettek, hogy ha az ember azt mondaná: „a páciens
meggyógyítható az intelligencia áramlása által”, nem pusztán a hitetlenkedéssel,
de a hivatalos orvostudomány teljes tekintélyével is szembe kellene néznie.

– 193 –
 Társadalmunkban nem találkozhatunk túl gyakran ezzel a határtalan
állapottal, az ellentéte viszont abszolút ragályos. A pszichiátereket nap mint nap
keresik fel a különféle korlátok által megnyomorított emberek, olyan személyek,
akik bűntudatot, szorongást és mérhetetlen bizonytalanságérzetét programoztak
önmagukba. A legszélsőségesebb eseteket a fóbiás betegek képviselik, mivel
félelmeik messze nem állnak arányban semmiféle valós veszéllyel. Ha például
elviszünk kocsikázni egy agorafóbiás személyt (azaz olyasvalakit, aki retteg a nyílt
terektől), kisvártatva az intenzív szorongás jeleit tapasztalhatjuk nála. Ha aztán
egy nyílt helyen leállítjuk az autót, és megkérjük, hogy szálljon ki, az adott
személyt éppúgy lebénítja a félelem, mintha egy átlagembert arra kérnénk, hogy
ugorjon le egy szikláról. Ha pedig megpróbáljuk erővel rávenni a jármű
elhagyására, szó szerint úgy fog küzdeni, mintha az élete lenne a tét.
A fóbiás emberek számára az okozza a legnagyobb szenvedést, hogy tudják,
saját maguk teremtették ezt az állapotot, ám ez még nem elég ahhoz, hogy
megtörjék a szervezetükbe programozott mintát. (Egy agorafóbiás angol férfi a
nyomorúság olyan mély szintjére jutott, és annyira szégyellte saját állapotát, hogy
úgy döntött, véget vet az életének, méghozzá úgy, hogy beül az autójába, és
levezet teljes három kilométert, mivel ezt biztosan halálos eljárásnak tartotta.
Amikor aztán „kudarcot vallott”, először megrémült, ám azután rájött, hogy
fóbiája valamelyest mérséklődött. Mintegy véletlenül felfedezte az „elárasztásnak”
nevezett gyógymódot, amelyet a pszichiáterek alkalmaznak néha, hogy a
legsúlyosabb fóbiákban szenvedő embereket kizökkentsék tévképzeteikből.)
E korlátok közül mindig a titokban életre hívottak bizonyulnak a
legerősebbeknek. Általában még azok az emberek is ismerik a mája, azaz az
’illúzió’ szót, akik még soha nem hallottak a Védáról. E szanszkrit kifejezés szó
szerint annyit tesz: ’ami nincs’. A mája szó jelentését rendszerint félreértik – a
risik soha nem nevezték májának a világot, mivel nem állították, hogy az csak
káprázat lenne. A mája a korlátok illúziója, a kozmikus szemléletmódot elveszített
elme szüleménye, amely abból fakad, hogy milliónyi dolgot látunk ugyan
„odakint”, ám nem vesszük észre az univerzum eredetéül szolgáló egységmezőt. A
risik írásait olvasva, nem csodálkozhatunk azon, hogy a máját mindössze a
kozmikus szemléletmód gyenge pótlékának tartották. Ahogy az a Jóga
Vaszisthában áll: „A végtelen tudatosság minden atomjában világegyetemek
örvénylenek, akár a porszemek a tető résén át beáramló napfényben.”

– 194 –
 A kvantumvalóság egyértelműen megnyilatkozik Vaszistha szavaiban, mivel e
bölcs rálelt az azt megmutató szemléletmódra: „minden egyes atomban újabb és
újabb világok rejlenek”. Ha az ember lerombolja a korlátait, a relatív világ nem
enyészik el; tulajdonképpen így a valóság újabb dimenzióival gazdagítja világát – a
valóság így válik határtalanná. Ha leomlanak a falak, kitágulhat a világ. És a risik
szerint pontosan ez jelenti a különbséget aközött, hogy mennyországnak vagy
pokolnak éljük-e meg azt.

A fóbiák mögött rejlő mechanizmusokat azonban ellenkező módon is

felhasználhatjuk, azaz nemcsak falakat építhetünk általuk, de le is bonthatjuk
azokat. Könnyűszerrel (és boldogan) említhetek olyan eseteket, amelyekben az
emberek legyőzték normálisnak tartott félelmeiket. A felhőkarcolókon dolgozó
munkások nagy része például a mohawk indiánok közül kerül ki, mivel ők
gyermekkorukban megszokták, hogy egyáltalán ne féljenek a mélységtől.
Ugyanezt a bátorságot a gyakorlat útján fokozatosan bárki kiépítheti önmagában;
mondjuk úgy, hogy rendszeresen egyre magasabban kifeszített kötélen sétál.
Ez a fajta rugalmasság azonban nem pusztán a pszichológiai állapotokra
jellemző. A táplálkozáskutatók számos tudományos bizonyítékot találtak arra
nézve, hogy a testnek mindennap hozzá kell jutnia bizonyos vitaminokhoz és
ásványi anyagokhoz, hogy elkerülje a hiányukból adódó betegségeket. E
betegségek klasszikus példája a skorbut, amelynek szinte a brit haditengerészet
összes katonája áldozatul esett abban a korszakban, amikor kizárólag tengerész-
kétszersültön és grogon éltek, és nem jutottak hozzá a zöldségekben és
gyümölcsökben található C-vitaminhoz.
Ugyanakkor szerte a világon évszázadokon át léteztek olyan bennszülött
kultúrák, amelyeknek tagjai soha nem jutottak hozzá napi vitaminadagjukhoz,
ám tökéletesen alkalmazkodtak ehhez a helyzethez. A mexikói Észak-Sonorában
élő tarahumara indiánok például arról ismertek orvosi körökben, hogy egy nap
alatt akár negyven kilométert is képesek minden probléma nélkül lefutni,
ráadásul mindezt több ezer méteres tengerszint feletti magasságban. Ezt a
maratoni minden héten egész törzsek teljesítik, és amikor egy egyesült
államokbeli orvos mindössze két perccel „a célszalag átszakítása” után elvégzett
bizonyos vizsgálatokat az egyik ilyen verseny győztesén, azt tapasztalta, hogy a
férfi szívritmusa lassabb, mint a futás kezdetét megelőzően.

– 195 –
 Ezt a teljesítményt még figyelemre méltóbbá teszi, hogy a tarahumara indiánok
szinte kizárólagosan kukoricán élnek: egy átlagos család évente mintegy
kilencven kiló kukoricát fogyaszt el (ráadásul e mennyiség felét kukoricasör
formájában veszi magához), és emellett csak az év egy roppant rövid szakában
jutnak hozzá kis mennyiségű, javarészt gyökérzöldségekből álló egyéb
táplálékhoz. Azáltal, hogy ilyen abszurd módon hiányos étrend mellett is képesek
életben maradni, a tarahumarák ékes tanúbizonyságot tesznek a testelme
rendszerének szinte végtelen rugalmassága mellett. Ironikus módon olyannyira
hozzászoktak ehhez a táplálkozási módhoz, hogy amikor megpróbáltak átállni a
„kiegyensúlyozott”, vitaminokkal és ásványi anyagokkal kiegészített étrendre,
szinte járványszerűen megnövekedett körükben a korábban soha nem tapasztalt
szív- és bőrbetegségek, a magas vérnyomás és a fogszuvasodás aránya.
Ezek a példák nyilvánvalóan megkérdőjelezik magát a „normalitásról” alkotott
fogalmunkat is. Saját kultúránkban is számos bizonyítékot találhatunk arra,
hogy a leginkább normális jellemvonásunk nem más, mint a saját valóságunk
megteremtésére irányuló képességünk. Ahogyan azt Sir John Ecdes mondta a
parapszichológusok számára rendezett konferencián, felfoghatatlan, hogy a
gondolataink molekulákat képesek mozgásba hozni, mégis meglehetősen jól
együtt tudunk élni ezzel a jelenséggel. A risik egyszerűen csak kiterjesztették
kényelmi zónánkat a végtelenség normalitására.
Már tudjuk, hogy ha egy intelligenciaimpulzus meg akar tenni valamit, meg is
teszi, az intelligenciát, az elmét, az érzékszerveket és az anyagot használva
megnyilvánulási lehetőségeiként. Az intelligencia megteremthet egy olyan
fiziológiát, amelyben gyógyító gondolatok kapnak helyet, de az ellenkezőjét is
életre hívhatja. Ha olyan „hardverekkel” működnénk, mint a számítógépek,
szervezetünk minden egyes lépése megjósolható lenne, a valóságban azonban
egyetlen emberi szervezet sem kiszámítható. Az intelligencia képes akaratlagosan
új áramköröket létrehozni, így minden ember egyedivé válik. Életünk minden
egyes tapasztalása megváltoztatja agyunk anatómiai felépítését, és e jelenségnek
csak egyetlen megnyilvánulási formáját képezi az aktív életet élő idős emberek
esetében az agysejtek által létrehozott új dendritek példája.
Az alábbi kísérlet, amelynek során a National Health Institute egyik
munkatársa, dr. Herbert Spector egy poli-I:C nevű, az immunrendszert erősítő
vegyületet fecskendezett be kísérleti egerek egy csoportjába, még ennél is
különlegesebb eredményre vezetett. Dr. Spector az injekciók során minden egyes

– 196 –
alkalommal kámfort fecskendezett a levegőbe, majd miután ez a minta (az
injekcióknak a kámforszag kiválasztásával egyidejű beadása) már folyt néhány
hete, abbahagyta az injekciózást, csak kámfort szabadítva fel az egerek
környezetében, és azt tapasztalta, hogy az állatok immunsejtjeinek száma ez
esetben is megnövekedett. Másként fogalmazva, maga a szag a vegyület
hiányában is megnövelte az állatok ellenálló képességét Ekkor felmerült a kérdés,
vajon kiváltható-e így az ellenkező hatás is, azaz lehetséges-e pusztán egy adott
szag által gyengíteni az immunrendszert?
A rochesteri egyetem egy kutatócsoportja által később elvégzett kísérlet
bebizonyította, hogy ez is lehetséges. A kísérlet során ciklofoszfamidot juttattak
néhány patkány szervezetébe – erről a szerről köztudott, hogy csökkenti a
szervezet immunválaszának hatékonyságát. Ugyanakkor az állatok szacharinnal
édesített vizet kaptak: e kísérlet során ez az oldat töltötte be a semleges reagens
szerepét. Amikor aztán abbahagyták a ciklofoszfamid adagolását, a patkányok
pusztán az édesített vízre is immunsejtjeik számának csökkenésével reagáltak. A
tudósokat akkortájt leginkább az hozta lázba, hogy ez a kísérlet bebizonyította: az
immunrendszer képes a tanulásra, azaz nemcsak a véráram belső környezetében
beállt változásokra, de a külső ingerekre is képes közvetlen módon reagálni.
Tágabb értelemben azonban ezek a kísérletek azt is megmutatták, hogy a test
reakciói nem korlátozódnak bizonyos, megjósolható cselekedetekre. A sejtek
kreatív intelligenciával rendelkeznek: a fenti kísérletekben szereplő vegyi
anyagokra reagáló, kiszámítható mechanizmus bármikor megváltoztathatja
önmagát, és bármire reagálhat. Mi több, akár hátat is fordíthat eddigi
viselkedésének, és teljesen ellenkező módon is reagálhat, hiszen a kámfor szagát
vagy a szacharinos víz ízét a két vegyület bármelyikével társíthatjuk.
Tehát nem létezik semmiféle rögzített kapcsolat a testbe betáplált élmények és
a kapott eredmény között, azaz idegrendszerünk lehetőségei korlátlanok. Minél
alaposabban elgondolkodunk e tényen, annál messzemenőbb következtetésekre
jutunk. A kámfor szagában nincs semmi, ami megváltoztatná az immunsejteket:
az egerek akár rózsaillatot is érezhettek volna, de például egy Mozart-szimfónia is
betölthette volna a semleges reagens szerepét. Valójában egy
intelligenciaimpulzus született meg bennük, egy abszolút rugalmas entitás,
amely összehangolta egymással az anyagi, illetve a nem anyagi természetű világ
egy-egy darabkáját.

– 197 –
 A régi idők risijei tökéletesen értették ezt a folyamatot. Ahogyan az a Véda egyik
szakaszában áll: „Amit látsz, azzá válsz.” Másképp fogalmazva, csakis a világ
érzékelésének élménye határozza meg azt, akik vagyunk. Nyugodtan
kijelenthetjük, hogy ez az állítás szó szerint igaz. A szeretethiányos környezetben
felnövő gyermekeknél számos kedvezőtlen tünet jelentkezhet: boldogtalanná,
neurotikussá, skizofrénné, betegessé, indulatossá válhatnak, és még hosszan
folytathatnánk a sort. Mindeme problémák közül azonban az úgynevezett
pszichoszociális törpeség (a hospitalizáció egy szélsőséges formája) a
legkülönösebb. Az ebben a rendellenességben szenvedő gyermekek egyszerűen
nem nőnek meg: esetükben hiányzik az agyalapi mirigyben termelődő növekedési
hormon, ezért alacsony termetűek maradnak, és fizikumuk sem fejlődik ki
rendesen.
Ha az ember nem veszi figyelembe saját biológiai óráját, azzal elhalaszthatja a
pubertáskort; ugyanígy késedelmet szenvedhet az idősebb gyermekekre jellemző
mentális képességek kialakulása is, bár ezt a folyamatot nem közvetlenül az
agyalapi mirigy irányítja. A problémát nem a hipofízismirigy rendellenes
működése okozza, mivel ha ezek a gyerekek szerető családi környezetbe
kerülnek, az állapotuk spontán módon megváltozhat, és testmagasságuk
hamarosan elérheti a kortársaikra jellemző értéket.
A felnőtté válás a születés beépített, genetikailag belénk programozott
következménye, ezek a gyerekek mégis dacolnak e programmal, egyszerűen azért,
mert úgy érzik, nem szeretik őket eléggé. Sokan közülük még akkor sem
hajlandóak növekedni, ha mesterségesen növekedési hormont juttatunk a
szervezetükbe. A szívinfarktust szenvedett, felnőtt férfiak körében végzett kutatás
kimutatta, hogy a felépülésükben – azaz abban, hogy életben maradnak-e vagy
sem – nem az játszotta a legfontosabb szerepet, hogy milyen étrend szerint
étkeztek, mennyi testmozgást végeztek, dohányoztak-e vagy sem, vagy hogy
milyen erős élni akarás volt bennük. Azok a férfiak, akik úgy érezték, a feleségük
szereti őket, általában túlélték az infarktust, míg azok, akik nem érezték ezt a
szeretetet, rendszerint meghaltak. A kutatók ezenkívül semmiféle erős korrelációt
nem tudtak kimutatni.
Éveken át kísértett egyik első páciensem, egy Laxman Govindass nevű, indiai
földműves emléke. Találkozásunkkor még csak medikus voltam az újdelhi All-
India Medical Institute-ban, és munkám javarészt arra korlátozódott, hogy
elvégeztem az olyan betegekkel kapcsolatos különböző rutinfeladatokat, akikre az

– 198 –
egyetem valódi orvosainak nem jutott idejük – és a Laxman Govindasshoz
hasonló, leromlott fizikumú alkoholisták bizony csak vajmi kevéssé érdekelték
őket.
Laxman alkoholizmusa eddigre már olyan méreteket öltött, hogy a családja
magára hagyta őt. Egyik felnőtt fia aztán lerakta a kórház ajtajában, és a
következő szavakkal búcsúzott el tőle: „Valószínűleg itt fogsz meghalni.” A
gondjainkra bízott többi falusihoz hasonlóan Mr. Govindass is roppant éles eszű
ember volt, akit kiszakítottak természetes környezetéből. A bentlakó orvosok jól
kezelték a májzsugorodását, de semennyi időt sem szántak arra, hogy személyes
kapcsolatba kerüljenek vele. Jómagam is csak azért ismerkedtem meg vele, mert
medikuskent szinte semmi dolgom nem volt, így rászoktam arra, hogy
végigkísértem a vacsorát osztó betegápolót a kórtermeken, hogy egy kicsit
elbeszélgethessek a betegekkel.
Egyfajta kapcsolat alakult ki kettőnk között: alkalmanként váltottunk ugyan
néhány szót, de leginkább csak ott ültem az ágya szélén, és együtt bámultunk
kifelé az ablakon. Mr Govindass napról napra egyre jobban lefogyott, és senki
sem jósolt neki egy-két hétnél többet – én magam sem. Aztán pár nap múlva egy
majd’ száz kilométerre fekvő, vidéki tüdőgondozó intézetbe kellett utaznom
szolgálatra, de előtte még bementem a kórtermebe, hogy elköszönjek tőle. Nem
akartam, hogy azt érezze, búcsúnk örökre szól, ezért azt mondtam neki, hogy
harminc nap múlva találkozunk.
Mr. Govindass komoly pillantást vetett rám, és így felelt:
– Addigra én már halott leszek: most, hogy maga elmegy, nincs miért éljek.
Bár Mr. Govindass eddigre már hihetetlenül lefogyott – alig volt harmincöt kiló –,
az orvosait már az is meglepte, hogy még egyáltalán életben van, azonban én
gondolkodás nélkül rávágtam:
– Ne beszéljen már butaságokat! Nem halhat meg, amíg vissza nem jövök.
Aztán távoztam, és néhány nap múlva már annyira lekötöttek a teendőim, hogy
nem is gondoltam rá többet. Amikor egy hónappal később visszatértem
Újdelhibe, és végigsétáltam a kórház folyosóján, az egyik ajtón megpillantottam
Laxman Govindass nevét. Különös nyugtalanság vett erőt rajtam, és amikor
berontottam a kórterembe, megpillantottam őt, ahogyan magzati pózban feküdt
az egyik ágyon, csont és bőrré soványodva. Amikor gyengéden megérintettem a
vállát, felnézett rám hatalmas szemével.

– 199 –
 – Hát visszajött – motyogta. – Azt mondta, nem halhatok meg addig, amíg
vissza nem jön, és most itt van – azzal örökre lehunyta a szemét.
Már korábban is elmeséltem néhányszor életem e meghatározó élményét, és
akkor egyrészt bűntudatot éreztem amiatt, hogy ilyen hosszan tartó szenvedésre
ítéltem ezt az embert, másrészt viszont mély tisztelet fogott el az őt életben tartó
test-elme kapcsolat iránt. Ma már tudom, hogy a korlátlanság igazságával
szembesültem, azzal a képességgel, amely által intelligenciaimpulzusaink minden
„szabály” ellenére is véghezviszik az akaratukat. Ebben az esetben a szeretet
impulzusát osztottam meg Laxman Govindas-sal, és bár ez az impulzus egy
végtelenül legyengült testben született meg, még így is megvolt a maga ereje, és
képes volt új életet adni Mr. Govindassnak. A szeretet ereje áthatolt testének
májáján, és megtagadta a halált. E gyengéd impulzus által mindannyian egy
leheletfinom, mégis hihetetlenül erős, új gyógymódra lelhetünk.

Mostanra már sokkal hihetőbbé és valóságosabbá vált számunkra a lehetőség,

miszerint minden ember végtelen lény. Idegrendszerünk tökéletes
rugalmasságának köszönhetően mindannyiunk számára megadatott a választás
joga: dönthetünk úgy, hogy korlátokat emelünk magunk elé, de úgy is, hogy
ledöntjük azokat. Minden ember folyamatosan a gondolatok, emlékek, vágyak,
célok és érzelmek végtelen sorát állítja elő, és a tudatosság óceánján
keresztülgyűrűzve ezek az impulzusok válnak a valóságunkká. Ha tudnánk,
hogyan irányítsuk az intelligenciaimpulzusok létrejöttét, nemcsak új dendritek
előállítására lennénk képesek, de bármi másra is.
„Amit látsz, azzá válsz” – az e mondat által hordozott igazság egész
fiziológiánkra, többek közt az agyunkra is hatást gyakorol. Ezt bizonyítja többek
közt a Joseph Hubel és David Weisel által megint csak újszülött kismacskákon
elvégzett, ötletes kísérlet is, amelynek során háromalomnyi macskát helyeztek
különféle, gondosan ellenőrzött környezetbe, közvetlenül azután, hogy először
nyitották ki a szemüket. Az első környezetet egy vízszintesen, a másodikat egy
függőlegesen csíkozott, a harmadikat pedig egy hófehér doboz képezte.
Miután a kismacskák a látás kifejlődése szempontjából kritikus napok alatt
ebben a környezetben tartózkodtak, agyuk egy életre alkalmazkodott ezekhez a
viszonyokhoz. A vízszintes csíkokkal ellátott dobozban felnőtt macskák
képtelenek voltak megfelelő módon érzékelni a függőleges irányban elhelyezkedő
tárgyakat: például folyton nekiszaladtak a széklábaknak, mivel e függőleges

– 200 –
kiterjedésnek nem volt valósága a számukra. A kettes számú környezetből
kikerülő állatoknál épp az ellenkező probléma jelentkezett, azaz nem tudták
érzékelni a vízszintes vonalakat, az egyszínű, fehérre festett dobozba helyezett
kismacskák pedig súlyos tájékozódási problémákban szenvedtek, és képtelenek
voltak megfelelő módon viszonyulni a környezetükben lévő tárgyakhoz.
Ezek az állatok azzá váltak, amit láttak, mivel a látásért felelős idegsejtjeikbe
mélyen beépült az adott programozás. Ha korlátozott módon szemléli a valóságot,
az emberi agy szintén feláldozza korlátlan tudatosságának egy részét. A
transzcendencia képessége nélkül elkerülhetetlenül kialakul ez a részleges
vakság. A benyomások nem csupán a látás, de minden érzékszerv esetén hatást
gyakorolnak az idegsejtjeinkre, és bár hagyományosan csak az erősebb
benyomásokat nevezzük „stressznek”, valójában minden egyes benyomásunk
létrehoz bizonyos korlátokat. [Az angol stress szó többek közt 'kényszert, megpróbáltatást’ is jelent
– a Ford.]

A M.I.T. kutatói a nyolcvanas évek elején számos, az emberi hallás

működésének megismerését célzó vizsgálatot folytattak le. Bár úgy tűnik, a hallás
passzív folyamat, valójában minden ember meglehetősen szelektív módon figyel
az őt körülvevő világ hangjaira, és saját, egyéni módján értelmezi a füle által
közvetített adatokat. (A képzett zenészek például harmóniákat hallhatnak ott is,
ahol egy botfülű személy számára csak zajok vannak.) Az egyik kísérlet során
rövid, egyszerű ritmusképleteket (1-2-3, 1-2-3, 1-2-3) játszottak le a
résztvevőknek, majd megtanították őket másképp hallani e ritmusokat (1, 2, 3-
és-l, 2, 3-és-l, 2 stb.). Miután az adott személyek elkezdték ezen az új módon
hallani az adott ritmusokat, arról számoltak be, hogy frissebbnek és élettelibbnek
érzékelték a hangokat, azaz ez a kísérlet egyértelműen megtanította őket arra,
hogyan tágítsák ki valamelyest saját láthatatlan korlátaikat. Az igazán érdekes
dolog azonban az volt, hogy amikor a kísérlet befejeztével hazatértek otthonukba,
azt tapasztalták, hogy a színek élénkebbé, a zene vidámabbá, az ételek pedig
ízletesebbé váltak számukra, és valahogy mindent szeretetre méltóbbnak
érzékeltek.
Ezen emberek valóságát már a tudatosság legkisebb megnyílása is szebbé tette,
a meditáció pedig még nagyobb változást eredményez, mivel a tudatosság több
csatornáját nyitja meg a mélyebb szintek felé. Ez a változás nem sokban tér el
attól, ahogyan általában használjuk a tudatosságunkat, azaz továbbra is
korlátokat emelünk magunk elé. A risik „trükkje” az volt, hogy e tevékenységet

– 201 –
mintegy beoltották a szabadsággal, az elszigetelt ego kisszerű gondolatait és
vágyait meghaladó szintre emelve azt. Az egónak rendszerint nincs más
választása, mint hogy élete során korlátokat állítson fel, és ugyanazért teszi ezt,
amiért a középkori városok húzták fel falaikat: ily módon igyekszik védekezni.
Az ego számára a világ veszélyes, ellenséges hely, mivel minden létező dolog
elkülönül az „éntől”. Ezt az állapotot nevezzük dualitásnak, a dualitás pedig
rengeteg félelmet szül – a Véda szerint ez minden félelem forrása. Amikor az
„odakintre” tekintünk, számtalan potenciális fenyegetést, az élet minden
lehetséges traumáját és fájdalmát magunk előtt látjuk. Az ego ezért logikus
módon falakkal igyekszik körülbástyázni magát, csak a barátságosabb dolgokat –
a családot, az örömöket, a boldog emlékeket, az ismerős helyeket és
tevékenységeket – engedve át e falakon. A risik nem e védelmező falak
lebontására törekedtek, bár sokak szerint ez volt a céljuk. Mind a keleti, mind a
nyugati világban gyökeret vert az a nézet, hogy az indiai bölcsek elítélték „az élet
illúzióját”, azonban ahogyan azt egy interjú során Maharishi is kifejtette, a
védikus valóság nem egy efféle képtelenségen alapul:

KÉRDEZŐ: – A dualitás csak illúzió, igaz?

MAHARISHI: – Ha a dualitás csupán illúzió lenne, nem jöhetne létre az egység.
Mindkettőnek megvannak a maga értékei, és a dualitás nélkül tartalmatlan
lenne az egység. Mindkét dolog természetes és igaz – ilyen a valóság
természete. Akárcsak a fény és a sötétség esetében, itt is létezik az ellentét.
Egyaránt létezik az Északi- és a Déli-sark is.

A két ellentétes pólus egységgé olvad – ez az alapelv megfelelő perspektívába

helyezi az élet csendes és aktív mezőit. Amikor a risik megtalálták az egységet, az
intelligencia csendes mezejét, ráleltek az életet teljessé tevő, ellentétes pólusra is.
Az ősi szövegek a púrnam adah, púrnam idam, azaz ’ez teljes, az is teljes’
mondattal fejezik ki ezt. Maharishi így folytatta a két, egymást kiegészítő
teljességről adott magyarázatát:

– Létezik a százszázalékos különbözőség és a százszázalékos egység is, és

ezek mindketten egy időben végzik a feladatukat. Így működik a teremtés; ez
az igaz valóság. Számunkra az egyik dolog valósnak tűnik, a másik pedig
valótlannak, az igazság azonban az, hogy mindkettő egyidejűleg valós. Ahogy
valós a víz, úgy valós a jég is. E két dolog meglehetősen különbözik

– 202 –
 egymástól, mégis oly szoros kapcsolatban állnak, hogy a jég nem létezhetne
a víz nélkül – hisz valójában víz az, és csakis víz. Így hát az egység és a
különbözőség egyidejűleg, egymással szoros kapcsolatban van jelen.

Azaz a létezés végső célja az, hogy megvalósítsuk a „kétszáz százalékos életet”. Az
emberi idegrendszer képes erre, mivel kellőképpen rugalmas ahhoz, hogy
egyaránt befogadja az élet sokféleségét, annak végtelen korlátaival együtt, és az
egység végtelen, korlátoktól mentes állapotát is. Logikus módon vizsgálva a
kérdést, nem létezhet egyéb lehetőség. Senki nem azért kapta örökül a kozmikus
számítógépet, hogy annak csak a felét használja. Senki nem korlátozta semmiféle
módon, hogy milyen intelligenciamintákat állíthatunk elő, és senki nem szabta
meg, hogyan változtathatjuk, hogyan vegyíthetjük, és hogyan terjeszthetjük ki
azokat. Az élet a végtelen lehetőségek mezeje, és ebben rejlik az emberi
idegrendszer tökéletes rugalmasságának végső dicsősége.
Ez egy roppant lényeges megállapítás, mivel kimondja, hogy figyelmen kívül
hagyhatjuk az általában ránk jellemző, korlátozott döntéseinket, és így egyenesen
a problémák gyökeréig hatolhatunk. Ezen állítás alapját az képezi, hogy a
természet már eleve beépítette tudatosságunkba a megoldást. A problémák a
megosztottság mezejében léteznek, a megoldások pedig az egységmezőben. Ha
egyenesen az egységmezőhöz fordulunk, automatikusan megtaláljuk a
megoldásokat, és a testelme rendszere aztán kivitelezi azokat – pontosan erre a
„rövidebb útra” leltek rá az ősi risik.
Robert Keith Wallace-nak az öregedéssel kapcsolatos vizsgálatai kiváló példával
szolgálnak e „rövidebb út” működésére. A jelenlegi tudományos álláspont az
öregedést roppant összetett és csak kevéssé ismert területnek tartja. A
gerontológia csak az 1950-es években vált specializálódott tudományággá, mivel a
DNS feltérképezésével a tudósok ekkor kezdtek eljutni arra a következtetésre,
hogy léteznek bizonyos, az öregedésért felelős gének (eddig azonban még egyetlen
ilyen gént sem sikerült felfedezni, bár tudjuk, hogy az alsóbbrendű állatok
esetében bizonyos öregedési folyamatok genetikailag kódoltak). Most, hogy a
gerontológia magasabb sebességre kapcsolt, ezt a területet is kezdik elárasztani
az egymásnak ellentmondó elméletek, illetve a még hosszú évtizedekig elhúzódó
kutatásokból származó adatok.
Ez az intenzív kutatás nem lassította le az öregedést. Az eddig elért legnagyobb
eredmény az, hogy ma már számos adatunk van arról, hogy az egészséges

– 203 –
emberek időskorukban sem feltétlenül épülnek le – ám ezt a tényt adatbankok
nélkül is már évszázadok óta tudjuk. A gerontológia eljutott néhány, a
gyógyászatban is alkalmazható felfedezésre: például ma már tudjuk, hogy a
szenilitás számos, korábban maradandónak tartott tünete visszafordítható. Ezek
a tünetek nem az agy hanyatlásának jelei, hanem a helytelen táplálkozás, az
elszigeteltség, a dehidratáció és más környezeti tényezők mellékhatásai. Más
tekintetben e tudomány csak lassan, lépésről lépésre halad előre, apró
kapcsolódási pontokat létesítve egyes, pusztán feltételezéseken alapuló elméletek
között. Ami pedig azt a meglátást illeti, hogy az egyesült államokbeli embereknek
egészségesebben kellene étkezniük, értelmesebb módon kellene sportolniuk, és
oda kellene figyelniük a betegségmegelőzésre is – nos ebben az orvostudomány
minden területe egyetért.
Wallace azonban kutatásai során arra a következtetésre jutott, hogy az emberi
test nem részenként, hanem egységes egészként kezd el öregedni. Ha az idős
emberek megőrizhetik folyamatosan használt mentális képességeiket, akkor a
tudatosságukat megnyitó meditáció segítségével ennél sokkal többre is képesek
lehetnek. Mint azt már említettem,
Wallace legfontosabb felfedezése az volt, hogy megállapította, a rendszeresen
meditáló személyek akár öt-tizenkét évvel is csökkenthetik biológiai életkorukat.
(E személyek szervezetében ezenkívül meglehetősen magas volt egy eleddig csak
kevéssé ismert hormon, a DHEA – dehidroepiandroszteron – szintje is; ez a
hormon feltehetőleg valahogy késlelteti az öregedést, és talán a rákos
megbetegedések kialakulását is gátolja.)
Ez a kutatás arra enged következtetni, hogy az öregedést a tudatosságunk
irányítja. Ha a felületes, zavaros gondolkodás megszokott szintjén működünk,
azzal felgyorsítjuk sejtjeink öregedését, ám amint eljutunk a transzcendencia
csendes tartományába, leáll a mentális tevékenység, és ez nyilvánvalóan a sejtek
tevékenységének lelassulását eredményezi. Ha ez igaz, akkor az öregedést a
tudatosság különféle szintjeiről is programozni lehet. Ha a korábbi
nemzedékekhez hasonlóan mi is az „elhasználódásra” programozzuk be
magunkat, ez válik a valóságunkká. Ez a fajta programozás nem egyszerűen
gondolkodásmód vagy hit kérdése. A pozitív hozzáállás, a mentális élénkség, az
életigenlés és egyéb pszichológiai jellemzők enyhíthetik ugyan az időskor terheit
(legalábbis nyilvánvalóan segítenek széttörni az idős embereket gyakran foglyul

– 204 –
ejtő, merev társadalmi kondicionálás béklyóit), maga az öregedés azonban egy
ennél sokkal mélyebben gyökeredző folyamat.
A hivatalos álláspont szerint a gerontológia nem ismer olyan eszközöket,
amelyek visszafordíthatnák vagy késleltethetnék az öregedési folyamatot, de ez az
álláspont nem túl meggyőző, ha figyelembe vesszük, hogy még magát az öregedést
sem képes megfelelő módon definiálni. A risik ellentmondanának ennek a
nézetnek, kijelentve, hogy a tudománynak nem sikerült eljutnia a tudatosság
azon szintjére, ahol az öregedés legyőzhető. 1980-ban egy fiatal harvardi
pszichológus, Charles Alexander ellátogatott három, Boston környékén található
idősek otthonába, és megtanított néhány testelme-technikát mintegy hatvan-,
minimum nyolcvanéves bentlakónak. Három technikával ismertette meg ezeket
az idős embereket: egy átfogó relaxációs módszerrel (a stresszkezelő programok
során alkalmazott, tipikus technikával), a Transzcendentális Meditációval, és egy
kreatív szójátékkal, amelynek mindennapos használata frissen tartja az elmét.
Minden személy csak egyetlen technikát sajátított el, és az egyes csoportok
mindenféle felügyelet nélkül alkalmazhatták azokat. A későbbi vizsgálatok azt
mutatták, hogy a megnövekedett tanulási képesség, a mentális egészség és az
egészséges vérnyomás tekintetében a meditációs csoport tagjai mutatták a
legnagyobb javulást – pedig e három jellemző mindegyike romlik a kor
előrehaladtával. Ráadásul ezek az emberek arról is beszámoltak, hogy mióta
meditálnak, sokkal boldogabbnak és fiatalosabbnak érzik magukat. Az igazán
meglepő eredményre azonban csak három évvel később derült fény. Amikor
Alexander visszatért az otthonokba, a korábbi lakók egyharmada – köztük a
kísérletben részt vevő személyek 24 százaléka – már eltávozott az élők sorából; a
meditációs csoport tagjainak körében azonban a halálozási arány a nullával volt
egyenlő.
Ezek az emberek addigra elérték a nyolcvannégy éves átlagéletkort, és így ez az
eset egyike volt azon ritka és nagyszerű alkalmaknak, amikor egy tudományos
kísérlet azonnal az élet ajándékával szolgált a résztvevők számára. Bár csupán
korlátozott területre terjedt ki, mégis ez az öregedéskutatás területén elért egyik
leginkább reményteli eredmény, amely ráadásul jól bizonyítja a risik „rövidebb
útjának” járható mivoltát. E kísérlet azt jelzi, hogy maga a tudatosság is képes
meghosszabbítani az emberi életet. Vajon milyen hosszan élhetnek azok, akik
nem a nyolcvanas, de a húszas éveikben kezdenek el meditálni? Erre a kérdésre
csak az idő adhat választ.

– 205 –
 Az életet beárnyékolja az a feltételezés, miszerint foglyok vagyunk a saját
testünkben. Az emberi test látszólag gépiesen működik. Testünk egyik
legalaposabban tanulmányozott mechanizmusa az úgynevezett homeosztatikus
visszacsatolás. Ez az önszabályozó rendszer leginkább a termosztátokhoz
hasonlít: ha egy termosztátot beállítunk egy adott hőmérsékletre (az emberi test
esetében ez 36,5 °C), akkor ez a már néhány foknyi hőmérséklet-ingadozást is
érzékelő eszköz a fűtés szabályozásával képes szinte állandó hőmérsékletet
teremteni az adott helyiségben. A termosztátok hozzáértése meglehetősen
korlátozott; nevezhetnénk őket egyfajta intelligens kapcsolóknak is, ám ez a
szerkezet mindössze egyetlen „gondolattal” rendelkezik, míg testünk
visszacsatolási rendszere nemcsak a testhőmérsékletünket, de vérnyomásunkat,
a sejtekben lévő vízmennyiséget, a glükóz anyagcseréjét, az oxigén- és szén-
dioxid-koncentrációt és még számos egyéb dolgot, többek közt a szervezetünkben
mindenütt tökéletes precizitással termelődő, többezernyi különféle vegyi anyag
kiválasztását is képes szabályozni.
Mivel a termosztátok – testünkhöz hasonlóan – mindig visszaállnak a beállított
értékre, vajon nem azt jelenti-e, hogy ez a fajta letagadhatatlan programozás
létezésünk elengedhetetlen alapfeltétele? Claude Bemard, a kiváló,
tizenkilencedik századi fiziológus a következőket mondta erről: „A szabad élet
egyenlő belső környezetünk állandóságával.” Másként fogalmazva, pontosan
„termosztatjaink” e képessége tesz szabaddá bennünket. Azonban bármilyen
briliáns is volt ez a meglátás, súlyos tévedéshez vezetett. Ha egy termosztát
néhány fokos változást észlel az adott helyiség hőmérsékletében, azt hibaként
értelmezi, az emberi testben ugyanakkor számos helyes beállítás létezhet: az
úgynevezett „normál értékek” csak azt a pontot jelzik, amelyhez szervezetünk a
leggyakrabban tér vissza. Ha az ember anélkül próbálná meg lefutni a maratoni
távot, hogy megemelkedne a vérnyomása, a pulzusa, felgyorsulna az
anyagcseréje, és fokozódna izzadságot kiválasztó mirigyeinek működése, már az
első néhány perc után összeomlana a szervezete.
A „normalitás” pusztán az a terület, ahol szívesen tartózkodunk; nem
valamiféle szabályra utal, hanem a preferenciáinkat jelzi. A tarahumara indiánok
(talán annak köszönhetően, hogy őseik az Inka Birodalom magashegyi
gyalogosfutárai voltak) egy, a miénktől nagymértékben eltérő, az életmódjukhoz
jobban igazodó „normalitáshoz” szoktak hozzá. Hiányos étrendjük dacára is
fontosabb volt számukra az elvégezni kívánt feladat (azaz, hogy mintegy nyolcvan

– 206 –
kilométert tegyenek meg gyalogszerrel egyetlen nap alatt), mint a puszta testi
normák – és kétségtelenül a testük alkalmazkodott az intelligenciához, nem pedig
fordítva. Azon szokásunknak köszönhetően, hogy általában egy adott életmódot
folytatunk, nehéz lehet egyik napról a másikra alkalmazkodnunk az elme
megváltozott vágyaihoz (az elhízott emberek például nyilván nem fognak
felpattanni a karosszékükből, hogy aztán rögtön lefussák a maratoni távot),
azonban soha nem mondhatunk le teljes mértékben az alkalmazkodás
képességéről. Minden belső „hardverünk” és ezernyi homeosztatikus
mechanizmusunk ellenére is meg tudjuk változtatni képességeinket, el tudjuk
felejteni őket, és újakat tudunk elsajátítani helyettük. Ez az emberi lét végső
dicsősége, amelyre csakis a teljes szabadság által tehetünk szert.

A nyugati emberek egyértelműen vegyes érzésekkel viseltetnek a magasabb rendű

tudatosság iránt: egyszerre vágyódnak utána és irtóznak tőle, miközben már
maga a gondolat is hihetetlen zavarodottsággal tölti el őket. Az elmúlt években
legalább heti két napot azzal töltöttem, hogy az ájurvédáról tartottam előadásokat
a kontinens különböző pontjain, orvosokból, illetve „laikusokból" álló közönség
előtt, és hamar megtanultam, milyen érzékeny húrokat pengetek. A CBC egyik
riportere Kanadában az alábbi kérdést szegezte nekem: „Tudna mondani öt okot
arra, hogy elhiggyük, ön nem csupán egy szélhámos?” Egy szimpatikusabb
kollégája pedig valamiféle misztikusabb módon közelítve felém, azt kérdezte tőlem
Los Angelesben: „Mondja, doktor úr, volt már ön itt azelőtt?” Meghökkenésemben
csak annyit tudtam kinyögni: „Mindannyian folyamatosan itt vagyunk.”
Az emberek a hatvanas évek óta különböző, többé-kevésbé hiteles forrásból
egyre több dolgot tudnak a keleti világról, és ez a jelenség egyszerre áldás és átok,
mivel bár sokan elsajátították például a nirvána, az átman vagy a dharma
szavakat, és szinte senki sem vonja fel a szemöldökét, ha egy beszélgetés során
elhangzik a karma kifejezés, e szavak valódi jelentésének csak bizonyos eltorzult
formáit ismerik. Igyekeztem megmutatni, hogy a védikus tudás rendszerezett és
megbízható, hogy éppoly kiterjedt, mint a legfejlettebb tudományágak, és hogy az
emberi létről alkotott e hatalmas tudás által számos olyan dologra szert tehetünk,
amelyre a leginkább vágyunk: például megszabadulhatunk betegségeinktől, és
egészségesen élhetjük le öreg napjainkat.
Azonban elárulnám a risik tudását, ha nem tenném közzé annak végső
kiterjesztését, amelyet a nyugati világban eddig még nem nyilatkoztattak ki ilyen

– 207 –
egyértelmű módon – vagy legalábbis az efféle tudás csakis vallási doktrínák
formájában láthatott napvilágot. A risik a teljes tudatosság állapotának elérésére
törekedtek; számukra ez nem valamiféle filozófia vagy vallás volt, hanem az
emberi tudatosság természetes formája. Mint látni fogjuk, a negyedik állapot még
nem a végállomás, hanem az utazás kezdete. És hogy mi rejlik a túloldalon? Erre
a kérdésre csak a risik által megtapasztalt dolgok enciklopédiájaként működő
Véda több ezer oldalra
rúgó szövege adhatna teljes választ. A legegyszerűbb válasz az, hogy minden
risi magával az Énnel találkozott. E találkozást végtelenül pontosan írják le egy
Connecticutban élő, rendszeresen meditáló személy alábbi szavai:

„A meditáció során megtapasztalt egyik leggyakoribb élmény a kitágult

tudatosság élménye: ilyenkor többé nem korlátoznak testem határai, és
éppoly végtelenné válok, mint maga az univerzum – sőt talán még
végtelenebbé. Néha úgy érzem, kitágulnak elmém határai, mintha egy
egyre nagyobb területet magában foglaló kört tapasztalnék meg, míg végül
maga a kör is eltűnik, csak a végtelenséget hagyva maga után A végtelen
szabadság érzése ez, ugyanakkor a természetességé is, sokkal valósabb és
természetesebb érzés annál, mint amikor egy, a testünkhöz hasonlóan kis
helyre vagyunk korlátozva. Időnként olyan erős ez a végtelenségérzet, hogy
elveszítem a testemmel és az anyagi világgal való kapcsolatomat – csupán
végtelen és korlátlan tudat vagyok, a tudatosság örökkévaló, változatlan
folytonossága.”

Az elhangzottakra mindenkinek a saját módján kell reagálnia. Remélem,

kellőképpen szilárd alapokat fektettem le ahhoz, hogy mindenki valós fényben
láthassa ezt a beszámolót, és ne önámításnak, hanem az intelligencia csendes
mezejével való valós találkozásnak tekintse azt. Korábban már megállapítottuk,
hogy a test igaz valójában a változatlan keveredik a változóval, ennek pedig az
az oka, hogy a természet egészében megtalálhatjuk e két egymásnak
ellentmondó, egymást mégis kiegészítő állapotot. Amint kitágul a tudatunk,
elménk felismeri majd a változás és a változatlanság egyformán hatalmas
területét Ahogyan azt az ókori kínai költő, Hszü fogalmazta meg:
„Az első hullám elmerül
És máris itt a második
Az idő oly sok rétege Oly rengeteg élet.”

– 208 –
De vajon garantálhatjuk-e, hogy bárki elérheti az érzékelés e gyönyörű, egyszerre
derűs és mindent magában foglaló nyitottságát? Úgy vélem, igen, mivel az ezen
élményt éltető biokémia mindenki számára bármikor elérhető. DNS-ünk
emlékszik minden, bármely emberi lénnyel valaha is megtörtént dologra.
Nevetséges lenne azt feltételezni, hogy kizárólag a kínai vagy az indiai emberek
érhetik el a magasabb rendű tudatosság állapotait; ha pedig azt állítanánk, hogy
ezen állapotok nem valódiak, azzal lerombolnánk egész eddigi munkánkat A fent
idézett connecticuti férfi beszámolója a kvantumvalóság gyönyörűen pontos
leírásával végződik: „Néha az aktivitás és a nyugalom egyidejű élményének
érdekes paradoxona is helyet kap e tapasztalásban, és tudatomban úgy érzem,
mintha végtelenül gyorsan mozognék, miközben mégis tökéletesen mozdulatlan
vagyok. Ez az örök változás és az örök változatlanság egyszerre történő
megtapasztalása.”
Ha teljes egészében magunkénak szeretnénk tudni a védikus tudás minden
üdvös és áldásos hatását, el kell fogadnunk azt a tényt, hogy valóban léteznek az
olyan, általában felfoghatatlan állapotok, mint a végtelenség, az örökkévalóság
vagy a transzcendencia. E szavak nem szerepelnek ugyan megszokott, ébrenléti
állapotunk szótárában, ám nem is állnak túl távol attól. Mindannyian
rendelkezünk a saját valóságunk megteremtéséhez szükséges erővel – miért
emelnénk hát korlátokat önmagunkban, amikor csupán egy karnyújtásnyira
vagyunk a korlátlan létezéstől?

13. Az üdvösség teste

Nincs annál gyönyörűbb élmény, mint amikor a világ kitágul, meghaladva
megszokott határait. Ezekben a percekben tündöklő fénybe borul a valóság. A
Véda ánandának, üdvösségnek nevezi ezt az élményt; úgy mondják, ez az
üdvösség szintén az emberi elme vele született képessége, amelyet azonban
elrejtenek előlünk az eltompult tudat rétegei. Az üdvösség szó kényelmetlen
érzeteket kelt a nyugati emberekben, mivel a transzcendencia kifejezéshez
hasonlóan erről is le kell rántanunk a misztikus homály leplét. Hadd kezdjem ezt
egy személyes beszámolóval, amelyet a fiziológus Robert Keith Wallace vetett
papírra, és amely remekül példázza, milyen is az üdvösség érzete. A helyszín
Nepál, ahová Wallace 1974-ben, egy Indiában tartott orvosi kongresszus
szünetében látogatott el.

– 209 –
 „Egy orvos barátommal együtt felmentünk Nepál fővárosába, Katmanduba,
hogy közelebb legyünk a Himalája vonulataihoz, és ráleltünk egy gyönyörű
hegyi tóra, ahol régebben a nepáli hercegek nyári rezidenciája állt. Kevesebb,
mint egy dollárért kibéreltünk egy csónakot, és kieveztünk vele a vízre.
Szeles nap volt, és ahogy egyre jobban kitisztult az ég, tökéletes
sárkányeregető idő kerekedett. Még korábban vásároltam egy vérvörösre
festett, akrobatamutatványokra teremtett sárkányt a bazárban, és ahogy
felálltam, a szerkezet szinte kiszökkent a kezemből, én pedig a szelek
szárnyára bíztam.
A sárkány fellebegett a ritka levegőbe, én pedig, továbbra is állva, a
körülöttünk lévő, hatalmas hegyekre emeltem a tekintetemet. Bár csúcsuk
felhőkbe burkolózott, így is a nagyszerűség és a béke érzését árasztották
magukból. Ahogy ott álltam, hirtelen felemelkedtek a felhők, és ekkor
mélységes tisztelet fogott el: amit én a hegyeknek hittem, az valójában csak a
hegyek lába volt! És e meredélyek fölött ősi istenekhez hasonlóan ott
trónoltak a Himalája valódi csúcsai, hihetetlenül magasan és fenségesen
törve az ég felé. Annyi erő és szépség sűrűsödött ebbe a lélegzetelállító
látványba, hogy meg sem tudtunk szólalni. Eltűnt belőlem az az érzés, hogy
kicsi és elszigetelt lény vagyok, és az a megfoghatatlan érzet lépett a helyébe,
hogy eggyé válok az általam látott tájjal. Belső csendemet megtöltötte a
teljesség érzete, és ehhez pontosan illett az előttünk emelkedő legmagasabb
csúcs, az Annapurna neve is: e szó ugyanis annyit tesz, ’az élet teljessége’.
Ahogy ott álltam a tó közepén, közvetlen bepillantást nyertem abba a
valóságba, ahol az idő valójában időtlen. Ugyanaz az erő áradt keresztül
rajtam, amely az ég fele emelte e csúcsokat, és ha rá akartam lelni az idő és
a tér forrására, csak a szívem fölé kellett helyeznem a tenyeremet. Csakis az
üdvösség szó írhatja le megfelelően az érzést, amely abban a percben
betöltött engem.”

Ebből az élményből egyértelműen sugárzik a kinyilatkoztatás érzése. Azok az

emberek, akiket megérintett már valaha az üdvösség, úgy érezték, egyszeriben
igaz valójában tárul fel előttük az élet. Ezzel az élménnyel összehasonlítva,
laposnak és torznak találták megszokott látásmódjukat; ráébredtek, hogy
mindaddig egy sivár dolgot fogadtak el valóságnak. Ha az ember a nap minden
órájában ezt az üdvösséget éli meg, az egyértelműen arra utal, hogy elérte a

– 210 –
tökéletes megvilágosodás állapotát, ám már egyetlen futó találkozás is roppant
jelentős lehet, mivel ezáltal valóban megérezhetjük, hogyan törnek fel a csendből
a tudatosság hullamai, hogy átkeljenek a résen, és testünk minden sejtjét
áthassák lényegükkel. Nem más ez, mint a test saját ébredése.
Az ájurvédában ez az üdvösség képezi három kivételesen erős gyógyító technika
alapját is, amelyek közül az első a már korábban tárgyalt meditáció. A meditáció
fontossága abban rejlik, hogy kiszabadítja az elmét megszokott korlátai közül, és
kiterjeszti azt a tudatosság korlátlan állapotába. A másik két technika, amelyet
1986-ban, illetve 1987-ben Maharishi adott át nekem, már némileg
sajátságosabb. Az első az úgynevezett pszichofiziológiás ájurvédatechnika – a
pszichofiziológiás kifejezés egyszerűen csak arra utal, hogy egy testelme-
technikáról van szó (gyakran illetjük a kevésbé formális üdvösség-technika
névvel is). A másik gyógyító gyakorlat pedig az úgynevezett őshang-technika,
amelynek eredetéről már ejtettem néhány szót a bevezetőben.
Hogy kifejthessem e technikák működési mechanizmusát, hadd éljek egy, a
hipnózisból vett példával. A hipnózissal kapcsolatos kutatások egyik
legmeglepőbb felfedezése az volt, hogy az alanyok a szuggesztió megkezdése után
néhány perccel képessé válnak arra, hogy felmelegítsék vagy lehűtsék a kezüket,
vagy kiütéseket, sőt akár vízhólyagokat jelenítsenek meg a bőrükön. Szigorú
értelemben véve ez a képesség nem a hipnotikus transz velejárója: a biofeedback-
gépekre kötött alanyok normál tudatállapotukban is képesek ilyesmire. Ezzel a
példával valójában a figyelemnek a testre gyakorolt erejét kívántam szemléltetni.
Az ájurvéda évezredek óta hasznosítja ezt az erőt; valójában mivel a Véda egyik
alaptétele az, hogy testünket a tudatosság hozza létre, meglehetősen természetes
volt, hogy előbb-utóbb felfedezik az összpontosított figyelemmel kapcsolatos
különféle technikákat.
Ebbe a kategóriába tartozik az üdvösség- és az őshangtechnika is. A tudatosság
nem más, mint tudomás. Az ember tudomással bírhat arról, hogy meleg a keze –
ez passzív tudomás, azonban (mint azt a hipnózis Során is tapasztalhatjuk) arra
is képes, hogy az aktív tudomás, a figyelem segítségével felmelegítse azt. Amikor
„odafigyelünk” valamire, a passzív tudomás felől az aktív irányába mozdulunk el.
Az emberek általában nem is képzelik, mekkora erővel bír a figyelem, és pontosan
ezért válunk oly gyakran a passzív tudomás áldozataivá. Ha fáj valamink, a
fájdalomnak tudatában vagyunk ugyan, annak azonban nem, hogy képesek
vagyunk azt növelni, csökkenteni, előidézni vagy megszüntetni is. Mindez

– 211 –
azonban mégis igaz. (Az ember például képes a tűzön járni, mivel képes
befolyásolni a fájdalomküszöbét, és még ennél is figyelemre méltóbb, hogy azt is
képes kontrollálni, hogy megégjen-e a talpa – mivel ez a folyamat is a figyelem
ellenőrzése alatt áll.)
Az ájurvéda szerint minden betegség (az egyszerű nyakfájástól kezdve egészen
az áttétes rákig) összes tünete a figyelem irányítása alatt áll. Azonban különböző
korlátok – a májának nevezett fátylak – találhatók köztünk és az egyes tünetek
között, és ezek megakadályozzák, hogy gyógyító módon használjuk figyelmünket.
Minden testelme- gyógymód célja az, hogy eltávolítsa ezeket a korlátokat, és így
bekövetkezhessen a gyógyulás. A mája kifejezést ugyan csak az ájurvéda
használja, ám számtalan egyéb, ugyanerre a dologra utaló szó ismert; jómagam is
használtam már például „a csendben rejlő korlátok”, „az emlékezet kísértete”
vagy „az anyag álarca” kifejezéseket is. A jelenlegi körülmények között, amikor a
testelme-gyógyászat épp csak kezdi bebizonyítani létjogosultságát, és vigyáznia
kell, nehogy rátaposson a tudomány tyúkszemére, a máján való áttörésre
irányuló technikák még meglehetősen kezdetlegesek. Szerencsére a természet úgy
rendezte el a dolgokat, hogy az összes testelme-megközelítés működőképes
lehessen: a nevetés éppúgy meggyógyíthatja a halálos betegeket, mint az, ha
mindennap megisznak egy pohár szőlőlevet – a lényeg az, hogy elég erősen
higgyenek a „kezelés” hatásosságában.
Mindazonáltal sokkal jobb lenne, ha létezne a figyelem tudománya, és az
ájurvéda pontosan ezt kínálja nekünk. Az is sokat segítene, ha lenne egy olyan
elmélet, amely szilárd filozófiai alapokat teremt e tudomány számára – ez pedig
nem más, mint a védikus tudás. Amikor megtanítom a pácienseimet a
Maharishitől kapott gyógyító technikákra, nem egy védikus világba vagy
valamiféle misztikumba avatom be őket. Azon igyekszem, hogy felismerjék, saját
tudatosságuk teremti meg és irányítja a testüket, hogy testük ebből a
tudatosságból jön létre. Ez pedig nemcsak egyfajta védikus látásmód, hanem
tény.
Amikor a test fájdalmat érez, a tudatosság egy eltorzult része kér segítséget a
test többi részétől, természetes ösztöneink pedig arra szólítanak fel minket, hogy
segítsünk e részünknek. Amikor mozgásba hozzuk a vérben található
vérlemezkéket és véralvadást elősegítő anyagokat, hogy begyógyítsunk egy vágást,
valójában a tudatunk siet az adott rész segítségére. A horzsolások azért

– 212 –
gyógyulnak be, mert az intelligencia munkálkodik rajtuk – úgy hiszem, ez
mostanra már épp eléggé nyilvánvaló számunkra.
Néhány embernek abban a kivételes szerencsében van része, hogy – mivel
meglehetősen természeti lények – ha rákos daganat alakul ki a testükben, nem
gátolják a gyógyulásra irányuló természetes ösztönüket. Semmi kétség, hogy több
ezer olyan gyógyult rákbeteg él a világon, akikről mit sem tudnak a statisztikák.
Mivel nem akarják, hogy vallási vagy tudományos csodának kiáltsák ki az
esetüket, a gyógyulási folyamat e névtelen Miltonjai inkább a hallgatást
választják.
Az ájurvéda mindenki számára elérhetővé teszi ezt a képességet. Az ájurvédikus
megközelítés az, hogy természetes módon, erőltetés nélkül segítsük a testben már
amúgy is jelen lévő folyamatok működését. Az általunk megtapasztalt fájdalom és
betegség olyan, akár a kellemetlenség egy kicsiny szigete a vigasz és enyhülés
hatalmas óceánjában, mivel egészséges tudatosságunk bármely betegséggel
összehasonlítva oly hatalmas, akár maga az óceán. Feltételezve, hogy testünk
megfelelő módon van megalkotva, semmiféle természetes okunk nincs arra, hogy
tudatosságunk által ne legyünk képesek bármely betegségből felgyógyulni.
(Időskorban vagy krónikus betegségek esetén belső képességeink kimerülhetnek,
következésképpen az ájurvéda nem garantálhatja minden esetben a gyógyulást,
mivel az néha egyszerűen nem egyezik a természet akaratával.)
A páciens az üdvösség-technika által tiszta tudatosságként, a jólét alapvető
feltételeként és táplálékunkként szolgáló óceánjaként tapasztalhatja meg
önmagát. Pusztán e technikával is lehetséges a tudatosságba „fojtva”
meggyógyítani a betegségeket. Mindazonáltal az is hasznos, ha ennél precízebb
módon összpontosítjuk figyelmünket a gyógyulásra, ugyanúgy, ahogy a
hipnotikus állapotban lévő személyek koncentrálnak arra, hogy vízhólyagokat
idézzenek elő a testükön. Erre szolgál az őshang-technika, amelynek segítségével,
mondjuk, egy daganatot, egy arthritises ízületet, egy gyenge szívet vagy egy
elzáródott artériát célozhatunk meg. Az ember e technika által nem támadást
intéz az adott betegség ellen, hanem koncentrálja rá a figyelmét; méghozzá olyan
erősen, hogy ezáltal kiigazodik a rendellenesség mélyén rejlő tudatosságbeli
torzulás. E technikára a korábbi fejezetekben az emlékezet kísértetének
elűzéseként utaltam.
A meditáció, az üdvösség- és az őshang-technika együttesen képezik az
ájurvéda általam ismertetni kívánt gyakorlati alkalmazási formáit, azaz ezek

– 213 –
alkotják a kvantumgyógyítás eszköztárát. Hadd szemléltessem most őket egy
esettanulmány segítségével, és később majd bővebben is kifejtem az üdvösséggel
való kapcsolatukat.
Az egyik páciensem, Laura egy fiatal bostoni nő, akinél a harmincas éveinek
közepén emlőrákot állapítottak meg. A diagnózis után személyes okok miatt úgy
döntött, nem veti alá magát a hagyományos kezelési formáknak, bár az orvosa
aggódva bizonygatta, hogy ez esetben már két éve sincs hátra. Ma, három
esztendővel később, változatlanul életben van, és első pillantásra semmiféle
problémát nem lehet felfedezni nála. A röntgenfelvételek tanúbizonysága szerint a
daganata nem lett ugyan kisebb, ám legfeljebb elenyésző mértékben növekedett.
Ez azt jelzi, hogy Laura még mindig komoly veszélyben van, ő azonban hatalmas
győzelemként éli meg jelenlegi állapotát.
Bár a rákos megbetegedés nem múlt el, nem következett be az orvosok által „a
betegség normális lefolyásának” nevezett eseménysor sem. Dr. Yujiro Ikemi, a
pszichoszomatikus gyógyászat egyik vezető japán szakértője a közelmúltban
lefolytatott egy vizsgálatot hatvankilenc olyan beteg bevonásával, akiknek
véleménye szerint spontán gyógyulásban volt részük. Dr. Ikemi szerint ehhez nem
feltétlenül szükséges teljesen eltűnniük a rákos sejteknek: szerinte egyéb jelek –
például ha a tumor abnormálisan lassú ütemben növekszik, ha a páciens nem
veszít jelentős mértékben a súlyából, vagy ha a daganat nem terjed át más
szervekre – szintén utalhatnak spontán gyógyulásra – Lauránál pedig mindezen
jelek megfigyelhetőek.
Amikor először találkoztunk, Laura egy ideje már gyakorolta a meditációt.
1987-ben aztán két hetet töltött el ájurvédikus klinikánkon, ahol elsajátította a
meditáció során szintén alkalmazható üdvösség-, illetve őshang-technikát.
Fogalmazzunk úgy, hogy a meditáció során az elme alámerül, és csendként
tapasztalja meg önmagát, az üdvösség pedig – az intelligenciához hasonlóan –
ebben a csendben lakozik. Az ember nem „érezheti” azt, hogy intelligens, az
üdvösséget viszont megtapasztalhatja. Az üdvösség-technika felszínre hozza ezt
az érzést, amit az elme számos módon (például a test bizonyos részeiben érzékelt
melegség, bizsergés, áradás vagy egyéb fizikai érzetek formájában) tapasztalhat
meg. Az üdvösség továbbra is elvont dolog marad, ám a technika során szert
tehetünk annak egyfajta „utóragyogására”. Az őshang-technika ugyanakkor egy
meglehetősen fókuszált módszer, amely közvetlenül a test problémás részébe
irányítja az üdvösséget. (Nem úgy kell elképzelnünk a dolgot, hogy e folyamatok

– 214 –
egymástól elkülönülve zajlanak le: a tudatosság üdvösségi szintje folyton jelen
van bennünk, és ezek a technikák egyszerűen csak e szintre irányítják tudatos
elménket. Ha egyszer már megtapasztaltuk a boldogságot, kialakul a test és az
elme közötti kapcsolat.)
Laura már közvetlenül az elsajátításuk után érezte e technikák pozitív hatásait.
Az őshangok egyenesen a mellébe hatoltak, néha lüktető érzést, hőérzetet vagy
akár fájdalmat váltva ki; a legtöbbször azonban, amikor fájdalmat érzett ezen a
területen, egyszerűen csak leült, és a gyakorlat segítéségével elmulasztotta azt.
Számára az üdvösség megismerése járt a legdrámaibb eredménnyel. Megkértem,
írja le az élményeit, legyenek azok akár örömteliek, akár fájdalmasak, vagy épp
semlegesek, és ő eleget tett e kérésemnek. A legutóbbi beszámolója így szólt:

„Az üdvösség-technika során átélt élmények már nem olyan mélyrehatóak,

mint amikor másfél évvel ezelőtt elsajátítottam ezt a gyakorlatot, de akkor
rengeteg, mélyen gyökeredző fájdalom és szomorúság volt bennem,
reményvesztettnek éreztem magam, és szorongtam, úgyhogy a kontraszt
jóval nagyobb volt, amikor először tapasztaltam meg ezt az örömöt.
Akkoriban hatalmas fekete lyukak voltak a tudatosságomban, de ma már
egyetlenegyet sem észlelek közülük, és sokkal szilárdabbá vált bennem a
folyamatos boldogság érzése. Még mindig vannak napok, amikor olyan erős
bennem az öröm és az üdvösség, hogy szinte képtelen vagyok befogadni.
Mostanában már csak ritkán tapasztalok félelmet, és bár van bennem némi
általános szorongás, egy kis odafigyeléssel képes vagyok kontrollálni.”

Mivel más nőket az ő helyében tönkretett és mind fizikai, mind mentális

értelemben mélyen megsebzett volna a kezelés, lenyűgöző, hogy Laura – bár
továbbra is élet és halál között lebeg – képes volt arra, hogy a következő szavakkal
zárja levelét:

„Másfél évvel ezelőtt még csak 99 százalékig voltam biztos abban, hogy
elmúlik a betegségem, és csak a múlt hónaptól bízom benne 100
százalékosan. Már nincsenek kétségeim. Továbbra sem tudom, pontosan
milyen formában siet majd segítségemre a természet, vagy mikor következik
ez be, de kevésbé érdekel e segítség végső megnyilvánulási formája, mint a
tudatosság terén elért áttörés. Tudatomban tisztán látom magam előtt
tökéletes állapotban lévő mellemet.”

– 215 –
Laura fogékonyan figyeli meg saját tudatosságát, abszolút pontosan látja annak
áradását, és hatalmas különbségként éli meg a betegség és a javulás állapotát. Az
általa alkalmazott technikák nem igényelnek vizualizációt, mégis azt mondja,
látja, hogyan növekszik a daganat minden egyes alkalommal, amikor szorong,
vagy úrrá lesz rajta a szomorúság. Véleményem szerint ez a kép jól mutatja a
tudatossága és a daganat állapota között fennálló kapcsolatot.
Vajon mi lesz a dolog végkimenetele? Mindketten egyetértünk abban, hogy
maga a folyamat a végeredmény. Laura minden napja teljes és egész – nem egy
lépés valamiféle vágyott gyógyulás felé, hanem önmagában is egy végeredmény,
amelyet a maga teljességében kell megélnie úgy, mintha a betegsége nem is
létezne. Mivel engem sokkal inkább korlátoznak a rákos megbetegedésekkel
kapcsolatos korábbi tapasztalataim, gyakran úgy érzem, Laura a maga örömteli
bizalmával jóval előttem jár ezen az úton.

Az üdvösség egyaránt objektív és szubjektív. Megélhetjük egyfajta érzésként, ám

mérhető változásokat is eredményez: megváltoztathatja a pulzust, a vérnyomást,
a hormonkiválasztást vagy ami azt illeti, bármi mást is. Emiatt válhat
lehetségessé az üdvösség „gyógyászati felhasználása” is. A páciens „a fejében”
alkalmazza az ájurvédikus technikákat, az általa megtapasztalt üdvösség
ugyanakkor újjáteremti a testét. A test ilyenkor saját, nem anyagi természetű, de
a tudatosságban létező tervrajzától beérkező jeleket kap.
Mivel ez a tervrajz láthatatlan, meg kell találnia a módját annak, hogy
átkelhessen az anyagi létezésbe. Ehhez a természet az üdvösséget hívja
segítségül: ez a rezgés képez hidat az elme és az anyag között, lehetővé téve, hogy
testünk minden egyes apró darabkája rálelhessen a maga intelligenciapárjára.

Ez az ábra egyfajta rádióadásként ábrázolja a test és az elme közötti

kapcsolatot: az elme intelligenciaimpulzusokat bocsát ki, a DNS pedig az
üdvösség által jelképezett vivőszignál által fogja fel azokat. Papíron ezt a három
elemet ugyan el kell különítenünk egymástól, a valóságban azonban tökéletesen
egymásba olvadnak: az üzenet, az üzenetközvetítő és a befogadó egyetlen egységet

– 216 –
alkot. Természetesen már vagy tucatnyi alkalommal láttunk a test és az elme
kapcsolatát bemutató ábrákat, ám eddig egyszer sem volt szerencsénk a
„ragasztóhoz”, azaz az üdvösséghez, amely megakadályozza, hogy a test és az elme
különböző irányokba áradjon.
A DNS itt különlegesen fontos szerepet kap. Az egyes neuropeptidek vagy
bármely más hírvivő molekulák pusztán az agy által küldött jel egy apró darabját
hordozzák; az adrenalin például kifejezetten a félelemmel áll kapcsolatban. Ez
látszólag arra enged következtetni, hogy minden gondolat csupán egyetlen
molekulát aktivál, ez azonban olyan lenne, mintha azt állítanánk, hogy mondjuk
az FM 101,5 hullámhosszon kizárólag egyetlen dalt lehet fogni. Valójában testünk
a DNS-nek köszönhetően a jelek végtelen sokaságát képes befogadni.
Megszoktuk, hogy egyfajta változatlan tervrajzként gondoljunk a DNS-re,
jóllehet egyenesen „az élet tervrajzának” tartjuk azt. A DNS azonban egyáltalán
nem ilyen statikus. Két nappal ezelőtt éppen csendben üldögéltem, amikor lelki
szemeimmel megpillantottam a DNS-t: láttam, amint olyannyira felgyorsul, hogy
egy teljes emberi élet, a fogantatás pillanatától kezdve a halál pillanatáig belefért
néhány percbe.
Nem egy vegyi folyamatot láttam, hanem a végtelen bőség és dinamizmus
folyamatát. Az élet minden dolga a DNS-ből árad ki: a hús, a csontok, a vér, a
szív, az idegrendszer; a kisgyermekek első szavai és első lépései; az értelem
fejlődése az agykéregben; az érzelmek, gondolatok és vágyak játéka nyári
villámlásként cikázik át minden sejtünkön – egyszóval mindez maga a DNS. Ha
egyszerűen csak tervrajznak nevezzük, az olyan, mintha a gyümölcs helyett csak
annak héját vennénk magunkhoz. Képzeljük csak el, hogy elmegyünk egy
autószalonba, kifizetünk harmincezer dollárt egy Mercedesért, és az autó helyett
csak a tervrajzát kapjuk kézhez. Most képzeljük el azt is, hogy ez a tervrajz
átváltozik magává az autóvá – sőt beindítja magát, végighajt az autóúton, és akár
ki is cseréli meghibásodott alkatrészeit. Ebben az esetben a tervrajz egyenlő az
autóval, nem? (Ennek az autónak ezenkívül még egy elképesztő tulajdonsággal is
rendelkeznie kellene: bármely részének – a karburátornak, a gumiknak, de még
az ajtó festésének is – tudnia kellene, hogyan váljon egy újabb teljes autóvá.)
Bármi teszi is ilyen dinamikussá a DNS-t, az nem látható annak anyagi
szerkezetében: a molekulák önmagukban csak passzív résztvevők az időben.
Megváltozhatnak ugyan, ahogyan az az egymással összekapcsolódó hidrogén- és
az oxigénatomok esetében történik, de a DNS aktív módon alakítja magát az idő

– 217 –
szerkezetét is. E roppant fontos tulajdonságról feltétlenül kell még néhány szót
ejtenem, különben nem tárul szemünk elé a DNS valódi csodája.
Az elmúlt évek során a kutatók alaposan tanulmányozták a gyümölcslegyek
DNS-ének egy bizonyos génjét, az úgynevezett per (azaz „periódus”) gént. A
gyümölcslegyek velük született viselkedési mintájuk részeként minden este dallal
hívják magukhoz a párjukat, és ezt a hívójelet általában meglehetősen ritmikus
módon, körülbelül percenként egyszer megismétlik.
A Clarkson Egyetem egyik kutatóprofesszora, Ronald Konopka volt az első
olyan tudós, aki a gyümölcslegyek énekét a per génnel hozta kapcsolatba. Azt is
megállapította, hogy a hívás ritmusa változhat: amikor a per gén mutálódik,
csökkennek vagy megnőnek az egyes hívások közt eltelt időszakok, így
előfordulhat, hogy amíg az egyik gyümölcslégy negyven, addig a másik csupán
nyolcvan másodperenként fakad dalra.
Ebben a felfedezésben az a lenyűgöző, hogy minden egyes gyümölcslégy eltérő
hosszúságú napokkal „számol”. A normális, hatvan másodpercenként daloló
gyümölcslégy napja huszonnégy óráig tart, a negyven másodpercenként dalolóé
csak tizennyolc-húsz óráig, míg a nyolcvan másodpercenként dalra fakadó
gyümölcslégy hosszú, huszonnyolc-harminc órás napok szerint él, és a
hagyományos értelmezés szerint a per gén határozza meg a rovarok napi
ritmusát. Hasonló hatást figyelhetünk meg az emberek esetében is: ha egy
személyt olyan helyre zárnak, ahol nem látja a napot, és nem áll rendelkezésére
semmiféle időmérő eszköz, alvási és ébrenléti periódusai egy idő után beállnak
egy huszonöt órás ciklusra – úgy tűnik, ez a DNS-ünk által belénk kódolt napi
ritmusunk. A gyümölcslegyek szintén nem törődnek azzal, mikor kel és nyugszik
a nap; esetükben a daluk megváltozása jelzi az új nap kezdetét. Ez pedig azt
jelenti, hogy az időérzékünk belülről fakad, és a per gén aktiválja azt.
Ez a következtetés sokkal megdöbbentőbb, mint a hagyományos szemléletmód.
A konvencionális értelmezés szerint a DNS ellenőrzi a sejteken belüli ritmusokat,
én azonban azt állítom, hogy magát az időt is a DNS irányítja. A per gén jelenti a
kapcsolatot a „kinti” idő és a „benti” DNS között, és szó szerint ez a gén teremti
meg a gyümölcslegyek által ismert időt. A fizika szakterületén belül Einstein
bebizonyította, hogy a relatív világban az időnek nincsen rögzített mértékegysége:
az űrutazók úgy érzékelnék, hogy az űrhajójukon lévő óra normális sebességgel
ketyeg, ugyanúgy, ahogy a Földön tenné, azonban ha a fény sebességét
megközelítő sebességgel haladnának, valójában jóval lassabban járna az órájuk.

– 218 –
És ez nem pusztán valamiféle illúzió lenne: minden biológiai folyamatuk, köztük
az öregedés is lelassulna. Vajon nem az következik-e ebből, hogy a
gyümölcslegyek Einstein űrhajósainak földi megfelelői? Hiszen hasonlóképpen
lassabbnak vagy gyorsabbnak élik meg az időt, bár esetükben ez a hatás nem a
fénysebességet megközelítő sebességnek, hanem saját belső jeleiknek
köszönhető.
A gyakrabban daloló gyümölcslegyek – feltéve, hogy nem érintkeznek más
fajtársaikkal – semmiféleképpen nem tudhatják meg, hogy egy „felgyorsult
időben” élnek, ők is ugyanannyi hívójelet adnak ki „naponta”, mint „lassabb”
társaik, anélkül hogy felismernék, hogy tizennyolc-húsz órás napjaikat teljes
egészében belső kódolásuk határozza meg. De vajon mit is csinál valójában ez a
per gén?
Később még egy tudós, a Rockefeller Egyetem munkatársa, Michael Young is
csatlakozott Konopkához, és felfedezték, hogy a per gén a sejtekben található
bizonyos, ritmust szabályozó fehérjék kódolása által fejti ki hatását. E ciklikusan
termelődő proteinek határozzák meg, hogy a legyek rövidnek vagy hosszúnak
„érzik-e” a napjaikat. A csirkékben, az egerekben és az emberekben szintén
kimutatták a hasonló gének és proteinek jelenlétét, és ezáltal roppant közel
kerültünk ahhoz, hogy megtudjuk, hogyan teremti meg a DNS a valóságunkat. A
DNS ritmusokká, rezgésekké változtatja a molekulákat, és e rezgéseket
dekódoljuk aztán időként, más rezgéseket pedig fényként, hangként, szagként,
illetve egyéb érzékszervi ingerekként érzékelünk. Sir Arthur Eddington ezt
nevezte „az elme szüleményeinek”, mivel alapvetően minden érzékszervi
benyomásunk pusztán egy, a DNS által közvetített jel; tiszta, absztrakt rezgés,
amelyet „valós” téridő-eseményekké fordítunk le. Ha egy gén képes szabályozni az
időt, innen már csak egyetlen lépés, hogy a teret is képes legyen befolyásolni.
Szubjektív nézőpontból szemlélve az idő és a tér nem más, mint a mi bennük való
közreműködésünk; a gyümölcslegyekhez hasonlóan mi is a bennünk található
óra segítségével mérjük az időt.
És ezzel elérkeztünk egy útelágazáshoz. A biológusok felismerték, hogy ha a
sejtek ritmusát a bennük található proteinek szabályozzák, akkor e fehérjéket is
szabályoznia kell valaminek – de vajon minek? Az egyik út a materialista
magyarázat, és a tudósok természetesen ezt részesítik előnyben. Néhány biológus
úgy véli, a sejtfal csak bizonyos mértékben engedi át magán a különféle
vegyületeket, és pontosan ez az átengedési arány jelenti a bennünk található

– 219 –
molekuláris órát. Mások azt mondják, ez az óra valójában egy, a DNS-be vésett
kémiai kód, amelyet testünk a fogantatás pillanatától kezdve halálunk percéig
folyamatosan olvas le. Azonban egyik magyarázatot sem sikerült még kellő
alapossággal kidolgozni, és ha a risiknek igazuk van, ez soha nem Is fog
sikerülni, mivel pusztán a molekulák szintjén nem lelhetünk rá a válaszra.
Ahogy az mostanra már nyilvánvalóvá vált, a risik a másik utat választották, és
azt állították, hogy ez a bennünk lévő óra nem más, mint az intelligencia. A per
gén pusztán egy mechanikus alkatrész, egy kábel vagy egy cső a DNS rádiójában.
Az idő e gén által nyilvánítja meg önmagát, éppúgy, ahogyan az érzelmek a
neuropeptidek által nyilvánulnak meg. Az idő meglovagolja ugyan ezt a
molekulát, ám most sem szabad összetévesztenünk a lovat a lovassal. Az időre, a
térre, a mozgásra, a szagokra, a hangokra, a látványokra és a világ összes többi
részére vonatkozó jelek a csendes intelligencia szintjéről jutnak el hozzánk. Ez az
a szint, ahol valójában élünk, és a DNS csodája abban rejlik, hogy képes magává
az életté változtatni ezt a rengeteg, teljes mértékben absztrakt üzenetet.
Ha az ember az erdőben sétál egy meleg őszi napon, miközben érzi talpa alatt a
tölgyek lehullott leveleit, belélegzi az érett, nyirkos föld szagát, és elnézi a fák ágai
között játszó, októberi fényeket, a DNS-e által tapasztalja meg a világot. A DNS
megadott módon szelektálja a beérkező információkat: például nem érezzük a
levegőben található argon vagy xenon szagát, és nem látjuk a Nap által
kibocsátott ultraibolya sugárzást sem. A leveleken átsétálhatunk ugyan, a fákon
azonban már nem. A mohák hihetetlenül összetett zöldje bolyhos foltként
jelentkezik elménkben, a levegőt négyzetcentiméterenként százszámra megtöltő
pollenekből, spórákból, baktériumokból, vírusokból és egyéb mikrobákból pedig
semmit sem érzékelünk. E specifikus figyelem oka bennünk rejlik: valójában csak
a fák, a levelek, a szagok és a fények „emberiesített” változatait érzékeljük.
Ha az érzékszerveink kellőképpen kifinomultak, még ennél is tovább mehetünk,
felismervén, hogy mi magunk vagyunk a fák. Nemcsak arról van szó, hogy jelek
érkeznek hozzánk „odakintről”, hanem sokkal inkább arról, hogy saját jeleinket a
külvilág jeleivel vegyítjük. Érzékszerveink egyike sem különül el a természet
folytonosságától. Szemünk specializált fényreceptor, amely elvegyül az érzékelt
fénnyel. Ha a fény kialudna, szemünk éppúgy elsorvadna, ahogyan a vak
mélytengeri halaké; ha pedig megváltozna szemünk szerkezete – például ha a
kaméleonéhoz hasonlóan külön-külön mozogna minden tárgy tökéletesen más

– 220 –
térbeli viszonyrendszerbe kerülne. Ez a saját tapasztalásunk lenne, és a relatív
világban a tapasztaláson kívül semmi más nem létezik.
A virágok felé repülő méhek csak a nektárt látják, a virágszirmokat kizárják
világukból – azaz, ami a méheket illeti, csak a nektár létezik. Számunkra egy
mágnes látványa azt jelenti, hogy látjuk a vasdarab éles körvonalait, ám nem
érzékeljük az azt körülvevő mágneses mezőt; következésképpen, ami a látásunkat
illeti, számunkra csakis a vasdarab létezik. Ha összeadjuk az öt érzékszerv
különféle ingereit, megkapjuk az általunk teremtett világot. Ezt a világot több
mint hatszázmillió éven át építgette a DNS-ünk, végeredményben azonban saját
belső intelligenciánk fejeződik ki benne a DNS hathatós közreműködése által. Ez
a világ a csak ránk jellemző módon szolgál minket, és ugyanez igaz az összes
többi teremtmény esetében is.
A DNS a fényhullámokat szemmé változtatja, a hangokat füllé, az időt pedig
nászdallá teszi a gyümölcslegyek és történelemmé az ember számára. A DNS
ruházza fel radarral a denevéreket és infravörös-látással a kígyókat. A DNS
azonban minden egyes esetben csupán a rádió. Az ember soha nem fedezheti fel
a téridő rejtelmeit, pusztán a DNS-t vagy bármely más, anyagi természetű dolgot
vizsgálva. Ez a kísérlet éppoly biztosan kudarcra van ítélve, mint az, ha a rádió
drótjait kitépve akarnánk rátalálni a zenére. A risik azonban már ráleltek a zene
szintjére – és ez a szint nem más, mint az üdvösség.
Az üdvösség az intelligencia által a világba kibocsátott rezgés. Valójában egy
egyszerű, az elmét, a testet, a DNS-t és az üdvösséget egyetlen osztatlan egésszé
tömörítő ábra segítségével is ábrázolhatjuk létezésünket:

Jó okkal nevezhetnénk ezt az ábrát az élet körforgásának. Az üdvösség itt egy

folytonos jelként, az elmét, a testet és a DNS-t egy élethosszig tartó
beszélgetésben összekapcsoló körként jelenik meg. Mindhárom „résztvevő”
osztozik a beszélgetés mondanivalójában: amit az elménk tud, azt a testünk és a
DNS-ünk is tudja. Tapasztalásaink mindhárom szinten rezgéseket keltenek. Az
ember nem lehet boldog vagy szomorú, beteg vagy egészséges, nem lehet ébren,

– 221 –
illetve nem alhat anélkül, hogy mindenhová üzeneteket ne küldene saját belső
terében.
Meglehet, nem hisszük, hogy képesek lennénk „beszélni” a DNS-ünkhöz (ezt az
előítéletet szintén az okozza, hogy pusztán egyfajta anyagi természetű tervrajznak
látjuk azt), valójában azonban folyton ezt tesszük. A gondolatok hatására
testünkön végigszáguldó, kérészéletű vegyületeket, a sejtfalakon a megfelelő
üzenetekre váró receptorokat és az élet összes többi darabkáját mind a DNS
állítja elő. (Tisztában vagyok azzal, hogy ezen állításommal durván
leegyszerűsítek egy hosszadalmas folyamatot. A DNS közvetlen módon pusztán
genetikai anyagokat állít elő, azonban aktív párja, az RNS segítségével mégis „ő”
teremti meg az emberi testben található összes fehérjét, sejtet és szövetet.) A
gondolkodás a DNS szintjén megy végbe, mivel a neuropeptideket vagy egyéb
üzenetközvetítőket kibocsátó agysejtek nélkül egyetlen gondolat sem létezhetne.
Az őshang-technikának nevezett, ájurvédikus gyakorlat közvetlen módon
hasznosítja ezt a kapcsolatot. A fenti rajzon látható kör az üdvösséget folyamatos,
megszakítatlan jelként ábrázolja, azonban ha a DNS, az elme és a test nincs
tökéletes összhangban egymással, ez a kör megtörhet. Az ájurvéda szerint
számos betegség akkor alakul ki, amikor ilyen törés jön létre az üdvösségben – az
üdvösség ilyenkor úgymond elfolyik ebből a csatornából, elvetve a sejtek
intelligenciáját. A törés kijavításához egy speciális jelet kell küldenünk ebbe a
körbe, és ezt a jelet nevezzük őshangnak. Ily módon egy rezgés által állítunk
helyre egy másik rezgést.

Tudom, meglehetősen szokatlan dolog, hogy a betegségeket egy mentális hang

segítségével kezeljük. Ahhoz, hogy megérthessük e technika működését,
szorosabb kapcsolatot kell teremtenünk az üdvösség és a kvantummező között. A
hetvenes évekre az „atomhasogatók” már vagy negyven éve végezték munkájukat,
és több száz úgynevezett hadront fedeztek fel, ráadásul e szubatomi részecskék
száma szinte osztódással szaporodott, így többé semmiféle norma szerint nem
tarthatták őket az univerzum alapvető építőegységeinek. Vagy lehetséges, hogy
nem léteznek ennél elemibb építőkövek? A dilemma megoldását az a teória rejti
magában, amely szerint ezek a részecskék nem egy még kisebb részecske, hanem
az alapjukat képező hullámforma különféle megnyilvánulásai.
A tudósok a „szuperhúr” nevet adták ennek a hullámformának, mivel a
viselkedése nagyban hasonlított mondjuk egy hegedűhúréhoz. A

– 222 –
szuperhúrelmélet szerint az univerzumot milliárdnyi láthatatlan húr szövi át, és e
húrok különböző frekvenciái hozzák létre a teremtés minden anyagát és
energiáját. Bizonyos rezgések térré és idővé is válhatnak – a „szuper” előtag arra
utal, hogy ezek a húrok valójában jóval a mi négydimenziós valóságunkon túl
találhatóak, és soha, még a legkiválóbb eszközök segítségével sem pillanthatjuk
meg őket.
A fizikus Michio Kaku egy zenei példával igyekezett világosabbá tenni a
szuperhúr mibenlétét. Képzeljük el, hogy egy hegedűt bezárnak egy dobozba,
következésképpen nem láthatjuk azt. A húrok rezgései különféle hangokat,
akkordokat, hangsorokat és hangszíneket hoznak létre. Ha egy idegen lény
hallaná ezt, akinek fogalma sincs arról, mi a zene, egymástól teljesen
különbözőnek érzékelné az egyes hangokat: a C hang esetleg olyan lenne
számára, mint egy hidrogénatom, az Esz pedig, mondjuk, mint egy foton.
Ameddig ki nem nyitná a dobozt, és meg nem pillantaná, hogy valójában
mindegyik hangot ugyanaz a hangszer adta ki, nem tudnánk meggyőzni arról,
hogy azok egyetlen forrásból származnak.
Ugyanígy a természet alapját képező mező is folyamatosan rezeg, és bár mindig
ugyanazon „hangok” különféle variációit hozza létre, érzékszerveink úgy vannak
bekalibrálva, hogy különbözőségnek érzékeljék ezt az azonosságot. A vasat
szilárd, a hidrogént légnemű, a gravitációt nehéz „hangnak” érzékeljük és így
tovább – az alapjukat képező egység csakis a szuperhúrok feltárásával válhatna
nyilvánvalóvá. E szuperhúrok pedig nem a „doboz” felnyitásával, de különböző
matematikai képletek által válnak láthatóvá számunkra, mivel ezek a képletek
megmutatják, hogy az anyag és az energia összes formája igazodik a
szuperhúrmodellhez – legalábbis eddig mindegyikük igazodott. Azaz a
kvantumfizikának most már megvan az első esélyes jelöltje az egyesített
térelméletre, amely elmélet igazolná Einsteinnek a kozmosz rendjébe vetett hitét.
Meglepő módon a védikus risik szintén úgy érzékelték, hogy a kozmoszt húrok
sokasága szövi át. Ezeket a húrokat ők szutráknak nevezték, ami szanszkrit
nyelven ’öltést, varratot’, ugyanakkor ’fonalat’, illetve ’verbális kifejezést’ is jelent.
Ha a szutrákat fonalaknak képzeljük el, akkor az egész univerzumot
pókhálószerűen beszövi az intelligencia e milliárdnyi fonala. A risik szerint a világ
alapvető szintjét éppúgy különféle hangok alkotják, mint az iménti példa
láthatatlan hegedűjén megszólaló dallamokat. Mivel e hangok minden egyéb

– 223 –
dolognál korábban jöttek létre, őseredeti hangoknak nevezték őket – innen az
őshang-technika neve.
Egyetlen hangból még nem jöhet létre az egész univerzum, a risiknek kezdetben
azonban csak egyetlen hang, az ÓM-nak nevezett rezgés állt a rendelkezésére,
amely hang az általunk ősrobbanásnak hívott esemény bekövetkeztekor jött létre.
Az ÓM egy jelentés nélküli szótag: egyszerűen csak a kozmikus csendet megtörő
első hanghullámra utal. Ahogy ez a hullám számtalan kisebb részre bomlott szét,
az ÓM különféle alfrekvenciákra vált, amelyek aztán létrehozták
univerzumunkban az anyagot és az energiát.
Ha befogadjuk elménkbe e lehetőséget, semmivel sem kevésbé meglepő az a
nézet, hogy a csillagok, a galaxisok és az emberi lények az ÓM-ból születtek
életre, mint az, hogy egy szuperhúrból. Mindkét állítás meglehetősen absztrakt.
Hogy visszatérjünk az elrejtett hegedű példájához, hadd idézzem újra Kaku
szavait: „A rezgő húr által létrehozott hangok – például egy C vagy egy Esz –
önmagukban véve semmivel sem alapvetőbbek vagy lényegesebbek, mint bármely
egyéb hang. Az azonban roppant lényeges tény, hogy egyetlen fogalom, azaz a
rezgő húrok összessége, képes magyarázatot adni a harmónia törvényeire”, azaz
jelen esetben az univerzum törvényeire.
Az ÓM-ot egy egyenes vonalként ábrázolhatnánk; minden szuperhúrok
legszuperebb húrjaként, amelynek hangjai egyenesen a végtelenbe emelkednek
fel. Nem véletlen, hogy az ÓM szótag kifejezetten hasonlít az angol „hum”, azaz
zümmögés szóra: amikor a risik ráhangolódtak az univerzum hangjára, valóban
kozmikus zümmögésként hallották azt. Ha megvilágosodott lények lennénk, mi is
képesek lennénk meghallani a saját „aláírásunkként” szolgáló rezgést; például
egy, a tudatosságunkban vibráló, sajátságos rezgésszámnak „hallhatnánk” a
DNS-ünket. Hasonlóképpen az összes neuropeptid és minden egyéb vegyület is
hallható hangokat bocsátana ki magából.
Az emberi test a DNS-ből kiindulva számos szinten bontakozik ki, és minden
ilyen szint esetében az adott szutra, azaz hangsor jön létre először.
Következésképpen, ha visszahelyezzük testünkbe az őshangot, az olyan, mintha
emlékeztetnénk arra, melyik állomásra is kell ráhangolódnia. Ebből kiindulva az
ájurvéda nem egyfajta anyaghalmazként, hanem szutrák bonyolult hálójaként
kezeli az emberi testet.

– 224 –
Szükségtelen is mondanom, hogy eltartott egy ideig, amíg ezeket a dolgokat
megértettem magammal. Amikor belefogtam a lancasteri ájurvéda-programba, fél
lábbal továbbra is szilárdan megmaradtam endokrinológiai magánpraxisom
talaján – bár ráhangolódtam az ájurvédikus elméletekre, továbbra sem voltam
teljesen biztos az eredményükben. Akkoriban hetente egyszer megtettem a
rendelőm és a klinika közti utat. Amikor aztán egy októberi napon besétáltam a
klinika ebédlőjébe, megpillantottam az egyik rákos beteget, egy középkorú férfit,
amint csendben ebédelt a feleségével az egyik sarokban. A férfi
hasnyálmirigyrákban szenvedett; ez a rák egyik legfájdalmasabb, biztosan halálos
fajtája, és amikor öt nappal ezelőtt besétált az ajtón, arca szürke és ráncos volt a
hónapok óta tartó szenvedéstől. Odamentem hozzájuk, hogy váltsak velük
néhány szót, és ahogy felnézett rám, az élet egy olyan pillanatában volt részem,
amikor az embernek szinte elakad a szívverése. A férfi arca békés volt és kipihent,
szemében pedig ott láttam az üdvösség félreismerhetetlen jelét. Amikor
megkérdeztem, hogyan érzi magát, azt felelte, minden fájdalma elmúlt; mindössze
négynapnyi ájurvédikus terápia után máris felhagyott a fájdalomcsillapítók
szedésével. Néhány nap múlva aztán elhagyta a klinikát, és hátralévő élete során
már nem is nagyon szedett gyógyszereket.
Ez ugyan még nem gyógyulás, de hatalmas lépés a gyógyulás felé. Meg vagyok
győződve arról, hogy a tudatosság gyógyító hatással lehet az emberekre, kivéve,
ha túl későn diagnosztizálták a betegségüket, és a hosszú évek óta tartó stressz
már megszilárdította a fiziológiájukat, megnehezítve, hogy az üdvösség áthassa
azt. Az ajtó azonban mindig nyitva áll, még ha csak résnyire is: az összes
ájurvédikus gyógyító technikának az az alapelve, hogy először a pácienst kell
kezelnünk, és csak aztán a betegséget.
A lehetőség, hogy újra egész emberré válhatnak, ahelyett hogy egy köztudottan
gyógyíthatatlan betegséggel kellene küzdeniük, reményt nyújt azon emberek
számára, akik egyébként csak a gyászos statisztikákba kapaszkodhatnának. Egy
Németországban élő, AIDS-ben szenvedő férfit az ájurvéda európai
bevezetőprogramjának keretében két évig kezeltek a korábban már említett
technikák segítségével, és ennek eredményeképpen még most, 1998-ban, négy
évvel a betegség megállapítása után is életben van (az AIDS- betegek 80 százaléka
legfeljebb két évvel a kór diagnosztizálása után meghal), mi több, normális,
mindenféle látható tünettől mentes életet él.

– 225 –
 Kaliforniában szintén folyik egy hasonló jellegű program, amelynek során az
AIDS-betegeket szigorú klinikai megfigyelés alatt tartják, hogy lássák, az
ájurvédikus technikák hatásosak lehetnek-e a betegség lappangó, illetve aktív
fázisában lévő személyek esetén. Mindkét csoport kis létszámú, és a páciensek
tudják, hogy az ájurvéda nem ígér biztos gyógyulást számukra, ám az orvosok
úgy érzik, látható javulást tapasztalnak; az ily módon kezelt páciensek például
sokkal jobban képesek ellenállni az AIDS-betegeket elgyengítő, erejüket és
akaraterejüket kiszipolyozó, átható fáradtságnak.
Már az is nagy áttörést jelentene, ha képesek lennénk kitolni a betegség
lappangási fázisát, további tünetmentes évekkel ajándékozva meg így a betegeket.
Azonban találkoztam már olyan, a klinikánkkal szoros kapcsolatban nem álló
beteggel is, aki ennél jóval többre volt képes. Ez a negyvenes éveinek elején járó,
Los Angeles-i zenész először két évvel ezelőtt jött el hozzánk, hogy tanítsuk meg
neki az üdvösség-technikát, aztán csak újabb egy év múlva jelentkezett
legközelebb, ezúttal azért, hogy az őshang-technikát is elsajátítsa. Amikor
megkérdeztem, hogy megy sora, azt felelte, el kell mondania nekem valami fontos
dolgot – nevezetesen azt, hogy AIDS-es.
A betegséget négy évvel korábban diagnosztizálták nála, egy tüdőgyulladás
kapcsán. A szokásos, a Pneumococcus baktérium által okozott tüdőgyulladástól
eltérően ezt a megbetegedést a Pneumocystis carinii nevű protozoa okozta; ez az
AIDS-betegeket az immunrendszerük összeomlásakor megtámadó egyik
leggyakoribb betegség. A férfi felépült, és elhatározta, hogy változtatni fog az
életén. Megtanult meditálni, és felnőttélete során most először felhagyott az
éjszakázással, az ivással, a dohányzással, a különféle serkentőszerek
fogyasztásával és a zenészi pályáját végigkísérő promiszkuitással. (Érdekes, hogy
a statisztikai átlagnál tovább élő AIDS-betegek mindegyikénél megfigyelhető, hogy
úgymond „átveszik az irányítást” a betegség felett. A hagyományos
orvostudomány képtelen magyarázattal szolgálni arra, miért hosszabbítja meg ez
a döntés az életüket, de a tények ezt igazolják.)
Amikor két évvel korábban a férfi elsajátította az üdvösség-technikát, komoly
javulás állt be az egészségi állapotában, és ránézésre nem lehetett volna
megállapítani róla, hogy súlyos beteg. Ez a technika vált a kór legyőzésére
irányuló szándéka egyik fő támpillérévé.

– 226 –
 – Nem úgy gondolok a dologra, hogy a betegségem ellen harcolok – jegyezte
meg. – Épp csak azon vagyok, hogy megtanuljam, tévedés volt boldogtalanul és
szenvedések közepette élnem az életemet.
Mindeközben sokkal pozitívabb érzelmeket kezdett megtapasztalni magában;
mint elmondta, soha nem hitte volna, hogy képes ilyen tartós boldogságra. Ma,
négy évvel az eredeti diagnózis után, tökéletesen egészségesnek tűnik, és
eltekintve bizonyos fáradékonyságtól, az AIDS semmiféle hatást nem gyakorol
mindennapi életére.
Az évenként megrendezett AIDS-szimpózium egyre sötétebb képet fest a
betegség elleni küzdelem kilátásairól. Az AIDS-t a HIV-vírus és annak mutációi
okozzák: ezek a vírusok a kutatók rémálmai, mivel a roppant zavarba ejtő,
nehezen érthető retrovírusok kategóriájába tartoznak. Ráadásul még a „normál”
vírusok (például az influenzavírus) is figyelemre méltó módon képesek kijátszani
az immunrendszert.
Ellentétben azzal, ahogyan a baktériumokra reagál, a DNS ilyenkor rejtélyes
módon elfelejti, hogyan kellene harcolni a betolakodó vírus ellen – valójában úgy
tűnik, még együtt is működik azzal. Amikor egy vírus eljut a sejtfalhoz, szinte
beleolvad, minden ellenállás nélkül hatolva át rajta; legközelebb pedig a
sejtmaghoz közel bukkan fel, és ekkor a DNS szolgálatkészen leállítja normál
működését, hogy nekilásson az újabb vírusokhoz szükséges fehérjék
termeléséhez.
A nátha- vagy influenzavírusok megelégszenek azzal, hogy a DNS proteint gyárt
számukra, a retrovírusok azonban egy lépéssel továbbmennek, és a DNS saját
kémiai fonalába vegyülve hasonulnak a házigazda génállományához. Ezután
pedig akár évekig is lappanghatnak, amíg végül elérkezik az a nap, amikor a
DNS-nek harcba kell szállnia egy másik betegséggel. Ekkor a retrovírusok
felébrednek, és a vendéglátó sejteket használva inkubátorként, nekilátnak
milliószámra lemásolni önmagukat, végül az eredeti sejtek halálát okozva ezzel. A
sejtek szétrepednek, és halálos vírusok egész hordáját szabadítják a véráramba.
E folyamat minden egyes lépése annyira rejtélyes és összetett, hogy az AIDS-vírus
tudományos körökben rövid időn belül a valaha felfedezett legbonyolultabb
kórokozóként vált ismertté. Egyetlen gyógyszer sem képes szembeszállni ezzel a
betegséggel; az aktív fázist késleltető AZT nevű szer pedig olyan súlyos
mellékhatásokkal jár, hogy bizonyos betegek esetében egyszerűen nem
alkalmazható.

– 227 –
 Nem arról van szó, hogy kétségbe kívánnám vonni a nyugati orvostudomány
által alkalmazott megközelítési módot: a halállal fenyegető betegségek
nyilvánvalóan drasztikus megoldásokat követelnek. Azonban úgy vélem, ha a
betegségeket az intelligenciában bekövetkezett torzulásokként kezeljük, azzal
hatalmas lépést teszünk a megértésük és ennélfogva a gyógyításuk felé is.
Úgy tűnik, mind a rák, mind pedig az AIDS esetében egészen a legmélyebb
szintig kell visszafejtenünk a szutrák sorozatát. Másként fogalmazva: ezek a
betegségek az intelligencia hibái, egyfajta fekete lyukak, ahol eltorzul az üdvösség
normális mintája. E kórok azért olyan kezelhetetlenek, mert ez az eltorzulás
egészen mélyre hatol; valójában magában a DNS szerkezetében található. Ezért
van az, hogy a sejtek öngyógyító mechanizmusa leáll, vagy éppenséggel a
visszájára fordul: a rák esetén gyakorlatilag úgy tűnik, mintha a DNS a helyes
sejtosztódásra vonatkozó tudását figyelmen kívül hagyva, öngyilkosságot akarna
elkövetni.
A torzulás mindkét betegség esetében látszólag egészen a DNS-t összetartó
mezőig hatol. (A sejtfizika roppant bonyolult tudományterület, ám úgy véljük, a
sejtek elsősorban a vírusok vegyületei és elektromágneses rezgései által érzékelik
a behatolókat, és ezen jellemzők alapján lépnek kapcsolatba velük. E jeleket
pedig a DNS értelmezi, és úgy tűnik, az efféle szignálok néha félrevezetők is
lehetnek.)
A szutrák, a védikus hangok szemszögéből nézve ilyenkor nyilván valamiféle
torzulás következik be az intelligencia relatív világunkban megnyilatkozó
rendjében. Amikor a DNS „meghallja” az adott vírusok közeledtét, valamilyen
barátságos vagy legalábbis kompatibilis hangnak véli azt, akár az ókori görög
mondák tengerészei, akiket a szirének az énekükkel csalogattak magukhoz a
biztos pusztulásba. Ez hihető magyarázatnak tűnik, tudván, hogy a vírus által
kiszipolyozott DNS maga is rezgések egyfajta csoportja.
Ha ez a magyarázat helytálló, akkor a megoldást a hangok helytelen
sorrendjének az ájurvédikus őshangtechnikával történő újrarendezése jelenti (e
módszert a szanszkrit szövegek srutiként említik, amely kifejezés szó szerint
annyit tesz: ’hallani’). Ezek a szavak alapvetően egyfajta öntőformaként
működnek: ha az ember az eltorzult szekvenciára „helyezi” őket, azzal mintegy
visszaállítja a szétrombolt DNS eredeti alakját. E kezelési mód gyengéd és
roppant kevéssé kézzelfogható ugyan, mégis drámai hatásokkal járhat. Ha

– 228 –
visszaáll a hangok helyes sorrendje, a DNS páratlan szerkezeti stabilitása újra
védelmet képezhet a további torzulásokkal szemben.
Hiszem, hogy a közeljövőben az ájurvéda felvirágzik majd, és segíteni fog abban,
hogy létrehozzunk egy új, a tudáson és az együttérzésen alapuló gyógyászati
módszert. Szerencsés esetben már a jelenlegi orvostudomány is tartalmazza ezen
összetevőket – a gyógyászati rendszer nagy bajban van ugyan, ám a
lelkiismeretes és odaadó emberek túlhaladhatják e problémákat, és ők lesznek
majd az elsők, akik felismerik, hogy az ájurvéda nem áll ellentétben orvosként
végzett munkájukkal – éppen hogy elősegíti a betegek felépülését, és segít abban,
hogy irányítani tudjuk a gyógyulásukat.

14. A háború vége

Ha azt kérnék tőlem, határozzam meg, pontosan mi is az a kvantumgyógyítás, azt
mondanám, a tudatosság egyik formájának (az elmének) azon képessége, hogy
spontán módon kijavítsa a tudatosság egy másik formájában (a testben)
jelentkező hibákat. Ez egy tökéletesen önmagába záródó folyamat. Ha rövidebb
definíciót követelnének, egyszerűen azt mondanám, hogy a kvantumgyógyítás
békét teremt. Ha a tudatosság széttöredezik, háborút vált ki a testelme-
rendszerben. E háború rejlik számos betegség mögött, és ez felelős a
betegségeknek a modern orvostudomány által pszichoszomatikusnak nevezett
összetevőiért. A risik talán „a dualitásból eredő félelemnek” neveznék ezt a dolgot,
és azt mondanák, ez nem csupán egy összetevő, de maga a betegség legfőbb oka.
Testünk számtalan jelzést küld nekünk a bennünk zajló háborúról. A
közelmúltban felkeresett egy fiatal, Crohn-szindrómás francia-kanadai asszony. A
Crohn-szindróma egy súlyos, krónikus és kezelhetetlen hasmenéssel, és
fájdalmas gyulladásokkal járó bélrendellenesség. Bár a betegség oka ismeretlen,
általában fiatal felnőtteket támad meg, és feltehetőleg kapcsolatban áll az
immunrendszer valamiféle rendellenességével. Tudjuk, hogy a belek tájéka
roppant érzékeny a különféle érzelmi problémákra, így hát jelen esetben sem
lepődtem meg, amikor kiderült, hogy az asszony egy Boston belvárosában
található reklámcégnél dolgozik, és a munkája rengeteg feszültséggel jár.
Miután már beszélgettünk egy ideje, megtudtam, hogy néhány évvel ezelőtt
megtanult meditálni. Megkérdeztem, vajon továbbra is gyakorolja-e a meditációt,

– 229 –
ő pedig azt felelte, hogy nem, mert nincs rá ideje – ráadásul annak sem volt sok
haszna, amikor még meditált, mivel általában néhány perc elteltével álomba
zuhant.
Ezután azt kérdeztem, változtatott-e az étrendjén az állapota miatt, lassított-e
az életritmusán, és elgondolkodott-e már azon, hogy kevesebb stresszel járó
munka után nézzen. Nem, felelte kissé türelmetlenül, mivel nem fogja engedni,
hogy a betegsége – amely már így is számos kellemetlenséget okoz számára –
teljes mértékben uralja az életét.
– Nézze, hölgyem – mondtam erre –, ön egy nagyon súlyos betegségben szenved.
Ha ez a gyulladás nem múlik el, lehet, hogy komoly műtéti beavatkozásra lesz
szükség... és akkor vajon mihez kezd majd?
Az asszony meglehetősen sokat tudott a betegségéről, ezért nem kellett
kifejtenem, milyen gyászosak a kilátásai. A szóban forgó műtét borzalmasan
elcsúfította volna a testét, mivel a belek egy részének eltávolítása után egy csövet
kellett volna kivezetni az alhasából, hogy azon keresztül távozhasson a széklete.
Ráadásul a betegséget még ezzel sem lehet megszüntetni, és fennáll az esélye,
hogy a gyulladás a belek más részein is jelentkezik majd.
– Pontosan ezért vagyok itt – felelte. – Szeretném, ha megtanítanának nekem
valamilyen mentális technikát, hogy továbbra is normális életet élhessek.
A risik által pragja aparádhának, azaz az ’intellektus tévedésének’ nevezett
jelenség eredményével álltam szemben. Az asszony teste kétségbeesetten vágyta a
gyógyulást, ezt közölte minden egyes roham által is. A beteg még csak a szemét
sem tudta lehunyni, hogy meditáljon, mert a teste minden alkalmat megragadott,
hogy legalább egy kis alvás által megkönnyebbülhessen. Az elméje azonban
lényegtelen vagy legfeljebb bosszantó incidensekként értelmezte ezeket a
gyógyulásra irányuló kísérleteket, a páciens pedig ragaszkodott ahhoz, hogy
olyan „normális” és stresszes életet éljen, amely életre a teste egyszerűen nem
volt berendezkedve.
– Ez nem olyan betegség, ami ellen küzdhetne – mondtam. – Mert itt valójában
maga áll a másik oldalon is.
Elmagyaráztam az asszonynak, hogy a stresszt érzékelő neuoropeptidek
valójában a belekben termelődtek, azaz amikor félelmet, frusztrációt vagy
aggodalmat érzett, ugyanezek az érzelmek a belekben is megnyilvánultak.
Azt is közöltem vele, hogy véleményem szerint semmiféle újabb mentális
technikára nincs szüksége, egyszerűen csak hagynia kell, hogy a teste megtegye,

– 230 –
amit akar, azaz hogy javítson a saját állapotán. Ezt pedig azzal tudja a leginkább
elősegíteni, ha engedi, hogy a teste megpihenjen, amikor úgy érzi, hogy pihenésre
van szüksége, ha elkezd újra meditálni, változtat az étrendjén, és felismeri, hogy
az állásával járó semmiféle előny nem éri meg, hogy ekkora veszélynek tegye ki
magát. A természet valami roppant fontos dolgot akart közölni ezzel az
asszonnyal, és tudtam, ha odafigyel a dologra, a problémái maguktól
megoldódnak.
– Az Önéhez hasonló esetekben már eleve adott a legtöbb reménnyel kecsegtető
gyógyszer, ez pedig nem más, mint a beteg saját figyelme. Jelen pillanatban a
figyelme feszült, és félelemmel teli, ezért nem javul az állapota. De amint a tudata
megnyugszik, és megszabadul a félelmeitől, a teste is meggyógyul majd. Csak
magán múlik.
Az asszony érdeklődve végighallgatott, de éreztem, hogy neheztel, amiért ezt
mondom. Az intellektus tévedése roppant alattomos dolog. Az intellektus nem
hajlandó elhinni, hogy minden egyetlen testelme-valóságban történik, inkább
megteremti azt a fikciót, hogy a beteg test valahol „másutt” van, nem ugyanabban
a helyzetben, amelyben ő maga.
A betegség nyilvánvalóan arra utal, hogy háború zajlik bennünk. Az ájurvéda
szerint ez a konfliktus „idebent” zajlik, szemben a betegségeket a mikrobák
létével magyarázó elmélettel, amely azt akarja elhitetni velünk, hogy a háborút
„külső” behatolók – baktériumok, vírusok, karcinogének és egyéb organizmusok –
indították, amelyek folyton csak arra várnak, hogy támadást intézhessenek
ellenünk. Az egészséges emberek ugyanakkor mégis meglehetős biztonságban
élnek e veszélyek közepette: csakis akkor ismerjük fel, hogy bőrünk, tüdőnk,
nyálkahártyánk, beleink és számos egyéb szervünk megtanult kifinomult
egyensúlyban együtt élni ezekkel a külső organizmusokkal, amikor összeomlik az
immunrendszerünk, ahogyan az például az AIDS esetében is történik. Az AIDS-
betegek egyik jellemző problémáját, a tüdőgyulladást okozó Pneumocystis
protozoák például folyamatosan jelen vannak a tüdőben, és az AIDS-vírus
pusztán aktiválja ezeket a bennünk lakozó betegségeket azáltal, hogy elpusztítja
az immunrendszer egy részét (név szerint a segítő T-sejteket), megtörve ezzel a
bennünket összetartó információs hálózatot.
Valójában mi magunk vagyunk e hálózat, amely a testünk, gondolataink,
érzelmeink és cselekedeteink formájában vetíti ki magát a világba. És itt még
korántsem ér véget a dolog. A végsőkig leegyszerűsített elgondolás, miszerint a

– 231 –
mikrobák lennének a leghalálosabb ellenségeink, csak féligazság, mivel ezek a
mikrobák is a hálózat részét képezik. Az egész élő világ ott rejlik a DNS-ben,
amely az egyik csatornán mikrobává, másokon növényekké és állatokká, és egy
megint másik csatornán emberi lénnyé fejlődött. A „külső” környezet
együttműködik a „belsővel”, bizonyos értelemben egymásnak homlokegyenest
ellentmondó módon, más értelemben azonban egymást tökéletesen kiegészítve
léteznek, akár a mágnes pólusai. Ha nem csak a saját, de minden DNS
nézőpontjából vizsgáljuk a valóságot, egy globális információs hálózatra
bukkanunk, amelyet életben és egészségesen kell tartanunk.
A vírusok például roppant gyorsan képesek mutálódni; ez az oka annak, hogy
az influenza elleni védőoltások általában legfeljebb egy évig hatnak, mivel ez alatt
az időtartam alatt az influenzavírus már egy merőben újfajta vírussá válik. (Az
AIDS-vírus példátlan képességeinek egyike éppen az, hogy a hagyományos
influenzavírusnál százszor gyorsabban képes mutálódni.) A kutatók mostanában
úgy vélik, a vírusok azért változnak ilyen gyorsan, hogy képesek legyenek lépést
tartani a baktériumok új fajtáival, ily módon juttatva el a világ minden pontjára a
hírt, hogy az élet folyamatosan változik.
Tehát ha elkapjuk az influenzát, az olyan, mintha a legfrissebb híreket
kapnánk meg. Saját DNS-ünk híreket kap a világban található egyéb DNS-ek
változásairól, amelyek kihívást intéznek ellene, majd elfogadja ezt a kihívást,
ráadásul nem is passzív, hanem aktív módon. A DNS-nek a vírus túlélésével kell
bizonyítania az életképességét. Az immunrendszer a behatoló fogadására siet,
majd a molekulák szintjén vívott harcba bocsátkozik vele. Az egész művelet
századmásodperces pontossággal van időzítve, és nincs benne helye tévedésnek.
A makrofágok villámgyorsan beazonosítják a behatoló új életformát,
megállapítják annak gyenge pontjait, aztán aktivizálják a saját DNS-ükben
található genetikai anyagot, hogy összeomlasszák és ártalmatlanná tegyék a vírus
molekuláit.
Az immunsejtek ugyanakkor elpusztítják az összes, a behatoló házigazdájának
szerepét betöltő saját sejtünket is. Az influenza még nem semmisíti meg a
fertőzött gazdasejteket: e sejtek csupán telítődnek élő vírusokkal, amelyek még
azután is fenyegetést jelentenek, hogy az immunsejtek már kisöpörték
szervezetünkből az összes, a vérben áramló influenzavírust. Ilyenkor bizonyos
immunsejtek (az úgynevezett gyilkos T-sejtek) csatlakoznak rá kívülről a fertőzött
gazdasejtekre, és lyukakat ütnek a sejtfalon, hogy a sejtek kipukkadt gumihoz

– 232 –
hasonlóan kiárasszák magukból folyékony tartalmukat, és üres zsákokként
összeroskadva elpusztuljanak.
A gazdasejt azonban nemcsak egyszerűen megsemmisül: DNS-ét gyakorlatilag
lerombolják a támadó immunsejtektől érkező jelek. Ez a folyamat leglenyűgözőbb
aspektusa. Valójában az történik, hogy DNS-ünk egy része, azaz az immunsejt,
lerombolja a DNS egy másik részét, azaz a gazdasejtet, holott az valójában nem
más, mint önmaga egy másik példánya! A két sejt között mindössze annyi a
különbség, hogy a gazdasejtben található DNS elkövette azt a hibát, hogy
együttműködött az influenzavírussal. Senki sem tudja, miért történik ez így.
Amint az a legutóbbi fejezetből kiderült, ha vírusok támadnak rájuk, sejtjeink
rejtélyes módon hagyják, hogy egy belülről eredő folyamat elpusztítsa őket.
Fizikailag egy vírus nem lehet egy sejt ellenfele, lévén hogy ezerszer kisebb nála,
és sokkal kevésbé összetett – ahogyan azt egy orvos mondta egyszer, olyan ez,
mintha egy kosárlabda betörné egy felhőkarcoló ablakát, és ettől az egész épület
összeomlana.
Az ember akár arra is gondolhatna, hogy az ilyen hibák a test
intelligenciájának tökéletlenségére utalnak, mindez azonban felületes
következtetés lenne. Valójában az efféle dolgokban kiváló példáját láthatjuk
annak, hogyan működik a kvantumgyógyulás: már maga az az elképzelés is csak
egy újabb féligazság, miszerint háború zajlik bennünk, mivel amikor a DNS-ünk
egyik darabkája lerombolja önmaga egy másik darabját, egy önmagában
tökéletesen zárt folyamatnak vagyunk tanúi. A betegségre adott reakció minden
része, a behatolókkal elsőként találkozó sejtektől kezdve a gazdasejten és a
makrofágokon át egészen a gyilkos, illetve a segítő T-sejtekig és a B-sejtekig
ugyanazon, a különféle képességeit megnyilvánító DNS részeit képezi. Másként
fogalmazva, a DNS úgy elöntött, hogy saját érdekében színpadra visz egy olyan
drámát, amelyben ő maga játszik minden szerepet.
Vajon miért kell a DNS-nek más és más maszkot öltenie, hogy befogadja, illetve
elpusztítsa az influenzavírust? Erre a mélyreható kérdésre senki sem tudja a
választ, azonban e folyamat nyilván logikusan illeszkedik az élet egészének
rendszerébe, abba a nagyobb színdarabba, amelyet a világ összes DNS-e
együttesen játszik. Meg merném kockáztatni azt a feltevést, hogy valójában annak
vagyunk tanúi, hogyan gazdagítja az életet a DNS az egy adott bolygón található
összes létező variáció felvonultatásával.

– 233 –
 A DNS-ben lezajló egyetlen folyamat sem vész el; minden egy önmagában zárt
rendszer részét képezi. Miután az influenzavírus megsemmisült, a DNS feljegyzi a
vele való találkozást, új antitesteket és speciális „memóriasejteket” hozva létre,
amelyek aztán még évekig ott keringenek a nyirokrendszerben és a véráramban,
ily módon tovább gyarapítva azt a hatalmas információmennyiséget, amelyet a
DNS az élet első pillanatától kezdve felhalmozott. Így válunk DNS-ünk által a világ
drámájának szereplőivé.
Ha kinézek az ablakomon, a hatalmas, soksávos autópályát és a rajta elhaladó
autókat látom. Időnként egy sugárhajtású repülőgép száll el az út felett,
felriasztva a riadtan csiripelő madarakat. A magasban sirályok köröznek, majd’
ötven kilométerre a tengerparttól, és a levegőben érezni az élettől nyüzsgő, távoli
óceán illatát. Mindez a látvány velem együtt a DNS színjátékának részét képezi.
Minden egy olyan molekulából vetül ki, amelynek az a feladata, hogy folyton új
életet hozzon létre, anélkül hogy valaha is kompromittálná az élet egészét. Valaki
egyszer megállapította, hogy minden egyes valaha élt ember különböző DNS-ei
kényelmesen elférnének egy teáskanálban, ám ha akár csak egyetlen
sejtmagunkban is megbontanánk a DNS szorosan összefűzött spirálját, és egymás
mellé helyeznénk az egyes darabkákat, egy másfél méternél is hosszabb láncot
kapnánk. Ez azt jelenti, hogy a testünk ötvenbillió sejtjében található genetikai
szál teljes hossza nyolcvanmilliárd kilométerre rúgna – ez pedig több mint
kétszázszorosa a Föld és a Hold közötti távolságnak. A Véda azt mondja, az
univerzum intelligenciája „a kicsinynél is kisebbtől a hatalmasnál is
hatalmasabbig terjed”, és a DNS pontosan ezen állítás fizikai bizonyítéka.
Következésképp tévedés lenne azt hinni, hogy a konfliktus állapota a normális
állapot. Általában béke honol a DNS-ünk és az „odakinti” DNS-ek között, hiszen
minden egyes alkalomra, amikor egy megbetegedés által valóban harcolnunk kell
a betegségek ellen, tucatnyi, ha nem több száz olyan eset jut, amikor testünk
mindenféle látható tünet nélkül elhárítja a különféle kórokat. Az immunrendszer
csakis a „belső” torzulások esetén veszíti el a csendes védekezésre, gyógyulásra
és emlékezésre való képességét.
Hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy a normális állapot a béke
állapota. A pszichiáterek és a szociológusok eleve adottnak tartják, hogy napjaink
emberének pszichéje mélyen megosztott. A stresszel kapcsolatos
rendellenességek, a depresszió, a szorongás, a krónikus fáradtság vagy a
„rohanásbetegség” kialakulása a modern idők jele. A zaklatott munkatempó és

– 234 –
általában véve maga az élet hozzászoktatott minket ehhez a felforduláshoz, és
mára a legtöbb emberbe már belenevelődött az a hit, hogy bizonyos mértékű
belső konfliktus teljesen normális dolognak számít. Úgy tűnik, mi kezdtük ezt a
háborút, és mostanra ijesztően természetesnek érezzük, hogy meg is kell
fizetnünk az árát.
Azt kívánom, bárcsak elmagyaráztam volna mindeme dolgokat Chitrának; ha
emlékszünk még rá, ő volt az az emlőrákban szenvedő fiatalasszony, akinek
történetével e könyvet kezdtem. Ugyan elég szerencsés volt ahhoz, hogy egy
csodálatosnak tűnő gyógyulásban lehessen része, ám miközben papírra vetettem
e fejezeteket, meglehetősen súlyos változás állt be az állapotában. Mivel továbbra
is komolyan aggódott amiatt, hogy kiújul a betegsége, egyetértettünk abban,
hogy folytassa a hagyományos terápiát, ugyanakkor megígérte, hogy
rendszeresen gyakorolja majd a tőlem tanult meditációs és üdvösségtechnikákat
is. Egy hónapig semmit sem hallottam felőle, aztán felhívott, hogy közölje a rossz
hírt: az orvosai tucatnyi apró, agytumorként azonosított árnyékot fedeztek fel a
CT-felvételén. Chitra rettenetesen megrémült, és úgy döntött, intenzív
sugárkezelésnek és kísérleti kemoterápiának veti alá magát.
Mivel a korábbi, az emlőrákkal vívott harc legyengítette, a kezelés komoly
mellékhatásokkal járt, többek közt depressziót váltott ki nála, és ennek
következtében felhagyott a meditálással és az ájurvédikus gyógymóddal is.
Trombocitáinak – azaz többek közt a véralvadási folyamatban is kritikus szerepet
betöltő vérlemezkéinek – száma drasztikusan lecsökkent, ami azt jelentette, hogy
túl veszélyessé vált számára a további kemoterápia. Orvosai megállapították,
hogy a csontvelője (valószínűleg a számos transzfúzió következtében) olyan
antitesteket termel, amelyek megtámadják a trombocitáit. Ekkor fontolóra vették
az esetleges csontvelőátültetés lehetőségét, ám először megpróbálkoztak a
vérplazma lecserélésével. Az eljárás során aztán Chitra agyvérzést kapott, és
hamarosan már kóros vérszegénységben szenvedett, illetve különféle fertőzések
támadták meg a szervezetét.
Chitra állapota e ponton már katasztrofálissá vált. Elutasította a
vérátömlesztést, mivel betegesen rettegett attól, hogy esetleg AIDS-es lesz, és
nyugtalansága odáig fokozódott, hogy orvosai morfin- és váliuminfúziókat írtak
elő számára. Chitra tudata egyre jobban eltompult, majd végül kómába esett,
amelyet valószínűleg a sokk és az azt követő tüdőgyulladás váltott ki. Az orvosok
közölték a férjével, hogy az asszony valószínűleg már nem fog felépülni, és egy

– 235 –
nappal később, anélkül hogy akár egy percre is visszanyerte volna az öntudatát,
Chitra meghalt. Nem a rák, hanem a kezelés áldozatává vált, és nem tehetek róla,
de folyton az jár a fejemben, hogy a daganat talán emberibb módon végzett volna
vele.
Óriási csapásként ért ennek a gyönyörűen ártatlan és odaadó nőnek a halála.
Bár tudtam, hogy képtelen vagyok vigaszt nyújtani számára, azonnal felhívtam a
férjét, Ramant, akit szörnyen lesújtott a dolog. Hónapokon át figyeltük együtt,
hogyan tér vissza Chitra az élet fényébe, és hogyan közelíti meg aztán újra a halál
árnya, és ez idő alatt rengeteg örömön és kétségbeesésen osztoztunk egymással.
Bár az orvosok komoly erőfeszítéseket tettek, hogy megmentsék Chitra életét,
mégis keserű érzéssel töltött el, hogy – az összes orvoshoz hasonlóan – tudtam,
milyen barbár módon igyekszünk kezelni a rákos megbetegedéseket.
A gyakorló orvosok nap mint nap találkoznak olyan betegekkel, akik már
alávetették magukat a rák valamely pusztító hatású kezelési módjának. E
gyógymódokat gyakran sikeresnek kiáltják ki, mivel elpusztítják a rákos sejteket,
ám az orvosok figyelmen kívül hagyják a test általuk kiváltott, a betegség
kiújulásának veszélyével fenyegető legyengülését, és az oly gyakran jelentkező,
nem múló félelmet és depressziót. Az állandó félelemben leélt életet akkor sem
nevezhetjük egészségesnek, ha a páciens testében már nincsenek rákos sejtek. A
háború ilyenkor nem ér véget: a nyílt csatározásokat egyszerűen a földalatti
terrorizmus váltja fel.
A rák jelenlegi kezelési módjai azon a filozófián alapulnak, hogy elménknek
pusztán tétlenül kell szemlélnie a test által kiállt megpróbáltatásokat, másként
fogalmazva, nyílt összecsapásokat váltunk ki a test és elme rendszerében. Vajon
hogyan is nevezhetnénk ezt gyógyításnak? A test és az elme összecsapásában
mindkét oldalon maga a páciens áll, hiszen az ő testéről és az ő elméjéről van
szó. Hát nem egyértelmű, hogy ily módon csakis a beteg lehet a vesztes?
A legfontosabb kérdés tehát nem az, hogyan nyerjük meg ezt a háborút, hanem
az, hogy hogyan őrizzük meg a békét. A nyugati világ még nem jutott el erre a
felismerésre, még nem értette meg, hogy a betegségek fizikai megnyilvánulásai
pusztán egyfajta kísértetek. A betegek által rettegett, a doktorok által pedig
elpusztítani kívánt rákos sejtek csupán kísértetek – kialakulnak és elmúlnak,
reményt és kétségbeesést keltve ezzel, miközben a valódi bűnös, a rákos sejteket
megteremtő, állhatatos emlékek továbbra is felderítetlenek maradnak. Az
ájurvéda felruház bennünket azokkal az eszközökkel, amelyekkel közvetlenül

– 236 –
eljuthatunk az ezen emlékeket elűző tudatossági szintre. Amikor eszembe jut
Chitra esete, azon tűnődöm, vajon mennyi időnek kell még eltelnie, amíg végre
kitágítjuk a szemléletmódunkat. Hősies helytállásra buzdítjuk a betegeket egy
olyan helyzetben, amikor vajmi kevés hősiesség él csak bennük, vagy statisztikai
adatokként kezeljük őket, a túlélést a számokkal folytatott játszmává változtatva.
Az ájurvéda arra hív fel bennünket, hogy a betegségek okait a tudatosság egy
mélyebb szintjén keressük, mivel itt lelhetünk rá a lehetséges gyógymódokra is.
Az a kijelentés, hogy saját tudatunk felelős a rákért, sok ember számára
roppant nyugtalanító lehet – és ez így is van jól. Véleményem szerint az ájurvéda
nem osztja azt a nézetet, miszerint létezne egyfajta „rákos személyiség”, és azt
sem fogadja el, hogy a daganatos megbetegedéseket felületes érzelmeink,
viselkedési mintáink és attitűdjeink okozzák. Bizonyos kutatók meg vannak
győződve arról, hogy a reményvesztettséggel és kétségbeeséssel reagáló páciensek
nagyobb eséllyel halnak bele a rákba, mint azok, akik személyiségükben
rendelkeznek az „élniakarásnak” nevezett összetevővel. Ez a kijelentés
vitathatatlannak tűnik ugyan, de vajon jelent-e bármiféle segítséget?
A rákkal sújtott személyek természetes módon az érzelmek széles skáláját élik
meg, élni akarásukat megtépázhatják végletes érzelmi viharaik, és semmi okunk
nincs azt feltételezni, hogy létezne valamiféle „tipikusan rákos személyiség”. (Az
ezen feltevést alátámasztó kutatások közül néhányat elhanyagolhatóan alacsony
létszámú csoportok bevonásával végeztek: némelyiküket mindössze huszonöt fő
alkotta, ráadásul a csoport minden tagja ugyanolyan rákos megbetegedésben,
jellemzően emlőrákban szenvedett.) Miért kellene hát azt hinnünk, hogy csakis az
egészséges pszichével rendelkező, azaz amúgy is előnyös helyzetben lévő
embereknek lehet reményük a gyógyulásra?
És ez nem valamiféle üres kérdés. Nemrégiben egy repülőgépen együtt utaztam
egy hatvan év körüli, roppant eleven asszonnyal, aki már első pillantásra is
tipikus, életerős, realista, határozott véleményű jenkinek tűnt számomra, és mint
kiderült, családja nemzedékek óta Maine-ben élt, ahol meglehetős jólétre tettek
szert. Mivel a fejemet teljesen betöltötték a rák kezelésével kapcsolatos, különféle
kérdések, erről a témáról kezdtünk beszélgetni. Az idős hölgy felszegte a fejét.
– Nem hiszem, hogy az orvosok tudnák, miket beszélnek – jelentette ki. –
Anyámnál 1947-ben állapítottak meg emlőrákot. Ezután eltávolíttatta a csomót a
melléből, aztán hazament a kórházból, hogy gondját viselje négy gyerekének.
Apám könyörgött neki, hogy menjen vissza Bostonba emlőeltávolításra, de anyám

– 237 –
azt mondta, túl sok dolga van ahhoz, hogy ezt megtegye, és egyáltalán, ahhoz is
túl sok dolga van, hogy beteg legyen, és tökéletesen jól elélt ezzel a tudattal. Végül
aztán apám győzött, úgyhogy anyám visszament a kórházba, ahol elvégezték rajta
a műtétet, de akkoriban még nem létezett semmiféle kemoterápia vagy
sugárkezelés.
– És mi történt azután? – kérdeztem.
– Semmi – felelte az asszony. – Anyám még tizenkét évig, több mint hetvenéves
koráig élt, amikor váratlanul tüdőgyulladást kapott. Az egész család összegyűlt a
betegágyánál, ő pedig elköszönt tőlünk, és három nappal később meghalt.
Ahogy a hölgy szavait hallgattam, csodálattal és egyben szomorúsággal
ismertem fel, miről is szólt valójában ez a történet: a „normalitás” paradoxonjáról.
Teljesen normális dolog, ha az ember túlzottan elfoglalt ahhoz, hogy beteg legyen,
mivel pontosan ez a fajta tudatosság élteti az immunrendszert. Ha egyszerűen
önmagunk vagyunk, nem pedig „rákos betegek”, akkor az immunválaszok
összetett láncolata a maga több száz, pontosan időzített műveletével együtt heves
munkához lát.
Azonban ha az ember hagyja, hogy eluralkodjon rajta a reményvesztettség és a
félelem, megtöri az események e láncolata. Ilyenkor elkezdjük kiküldeni a negatív
érzelmekkel kapcsolatos neuropeptideket, amelyek aztán rácsatlakoznak az
immunsejtekre, és az immunválasz veszít hatékonyságából. (Pontosan nem
tudjuk ugyan, hogy zajlik ez a folyamat, ám a csüggedt, elkedvetlenedett
páciensek csökkent immunválaszával kapcsolatos események meglehetősen jól
dokumentáltak.) És itt jelentkezik a paradoxon: ha a rákot nem valamiféle óriási
veszélyként kezeljük, hanem úgy, mint mondjuk egy egyszerű influenzát, minden
esélyünk megvan a gyógyulásra, azonban a legtöbb páciens már magától a
diagnózistól is „abnormálisnak” érzi magát. A diagnózis egyfajta ördögi kört hoz
létre: olyan ez, mintha a kígyó mindaddig harapna a saját farkába, míg végül
megszűnne létezni.
Azért éreztem egyidejűleg csodálatot és szomorúságot e történet hallatán, mert
hirtelen ráébredtem, milyen végtelenül gyönyörű, ugyanakkor milyen
borzalmasan sérülékeny is az immunrendszer. Az immunrendszer kovácsolja ki
az élettel való kapcsolatunkat, ám bármelyik pillanatban meg is szakíthatja azt.
Az immunrendszer ismeri minden titkunkat, minden bánatunkat; tudja, miért
halhat meg az anya, aki elveszítette gyermekét, mivel először ő maga válik e bánat
áldozatává. Tudomással bír minden egyes pillanatról, amit a rákos beteg az élet

– 238 –
fényében vagy a halál árnyékában tölt el, mivel a test fizikai valóságává
változtatja e perceket.
A rák vagy bármely más betegség nem több, mint e tünékeny pillanatok
egymásra következő sora, és minden egyes pillanatnak megvan a maga érzelmi
töltete és testelme-kémiája. Másként fogalmazva, a beteg sejtek csupán a képlet
egyetlen elemét jelentik, és a többi összetevő még kevésbé kézzelfogható. Az
ájurvéda szerint a betegségek kialakulásában számos különféle tényező játszik
közre: az egyik ilyen tényező maga a betegséget kiváltó organizmus, de a végső
klinikai eredmény kialakulásában szerepet kap még a páciens immunellenállása,
kora, étrendje, szokásai, az, hogy milyen évszakot írunk éppen és így tovább. A
nyugati orvostudomány által lefolytatott kutatások is számos bizonyítékkal
szolgáltak már arra, hogy életmódunk és érzelmi beállítottságunk tükröződik az
egészségi állapotunkban, azonban nem rendelkezünk kellőképpen átfogó tudással
ahhoz, hogy helyesen tudjuk értelmezni ezeket a tényezőket. Minden rákos beteg
mögött egy egész élet áll, és ez az élet tele van a csakis általa ismert
gondolatokkal, cselekedetekkel és érzelmekkel.
Bár érzelmeink roppant mélyen gyökereznek, ez még nem jelenti azt, hogy a
rákos betegek ne lennének képesek megváltoztatni őket. Az ember
megszabadulhat a tehetetlenség és a kétségbeesés érzésétől, ha egy még mélyebb
szintre száll alá. Nem számít, hogy a kétségbeesés vagy az önbizalom-e az
uralkodó érzelmünk, mivel mindkettő lehet hamis. Az ájurvéda ezért jóval
kevesebb figyelmet fordít a felszínes érzelmekre, mint a testelme gyógyászat
modern módszerei. A rákos (vagy AIDS-es) betegeknek az őshang-, illetve az
üdvösség-technikával történő gyógyítása azon a logikán alapul, hogy ezek a
gyakorlatok a tudatosság olyan mély szintjeire hatnak, amelyek mindnyájunkban
egyaránt megtalálhatóak, függetlenül attól, hogy „gyengék vagy erősek” vagyunk-
e.
Az alábbi esettanulmány a rák e technikákkal való kezelésének eddigi
legnagyobb sikerét írja le. A harmincas évei végén járó, Coloradóban élő Eleanor
1983-ban egy számítástechnikai cégnél állt alkalmazásban, amikor előrehaladott
állapotú, a hónalj nyirokcsomóira is kiterjedt rákos megbetegedést
diagnosztizáltak nála. Ezután átesett egy radikális emlőeltávolító műtéten, amit
kisvártatva követett a második ilyen beavatkozás is, mivel szinte egyáltalán nem
reagált a kemoterápiára. Miután kis idő elteltével elviselhetetlennek találta a
kezelés mellékhatásait, teljes egészében felhagyott azzal, jóllehet az orvosai

– 239 –
figyelmeztették, hogy a rák már a csontjaiban is fészket vert – az előrehaladott
daganatos megbetegedés e stádiumában lévő betegek túlélési esélyei pedig nem
haladják meg az 1 százalékot.
Ahogy az ilyenkor lenni szokott, Eleanornak 1986-ban, a betegsége kellős
közepén azt javasolta a háziorvosa, hogy kezdjen el meditálni. A
Transzcendentális Meditáció során aztán tudomást szerzett az ájurvédikus
kezelési módszerekről, és nem sokkal később befeküdt lancasteri klinikánkra,
ahol bevezettem őt az őshang-technikába. Az eredmények kifejezetten
figyelemreméltóak voltak: hamarosan teljes egészében megszűnt a csontjaiban
érzett, komoly fájdalom (erről az esetről tettem említést korábban, a kilencedik
fejezet során), és a radiológusa minden egyes újabb röntgenfelvétel alkalmával azt
állapította meg, hogy a csontrákos daganatok visszafejlődőben vannak.
Mivel már túlzottan sok idő telt el a korábbi kezelési móddal való szakítása óta,
ezt a visszafejlődést semmiképpen sem eredményezhette a kemoterápia. Ha egy
daganat ellen sugárkezeléssel vagy kemoterápiával próbálunk harcolni, az
általában igen rövid időn belül elkezd zsugorodni. Ha Eleanornak sikerül további
két évig életben maradnia, ő is belép azon kiváltságos betegek csoportjába,
akiknek sikerült legyőzniük az összes, ellenük szóló esélyt. Jelenleg azonban
inkább arról a minden területre kiterjedő változásról szeretnék néhány szót
ejteni, amelyen ez a fiatalasszony az elmúlt években keresztülment. Megkértem,
hogy írja le betegsége történetét abban a formában, ahogy azt ő belülről megélte,
Eleanor pedig egy roppant figyelemreméltó dokumentumot bocsátott a
rendelkezésemre. A történet élete legszívfájdítóbb pillanatában kezdődik,
közvetlenül azelőtt, hogy betolták volna a műtőbe, hogy elvégezzék rajta az első
mellműtétet.

„A gyógyszerektől kábán fekszem a City of Hope Kórház műtéti előkészítő

szobájában. Egy nővér halad el mellettem, egy nagy női mellet tartalmazó
műanyagzacskóval a kezében. Az én mellem kicsinek, elhagyatottnak és
ártatlannak tűnik. Amikor a kisfiamat szoptattam, olyan jó érzésekkel
viseltettem iránta: nőies volt, puha és csinos – bíztam benne. Most pedig
csak itt fekszem, és csak várok, hogy néhány percen belül valaki eltávolítsa
testemről az egyiket.
Reszketek a félelemtől. Úgy tűnik, minden egyes idegszálam azt kiabálja,
hogy cselekedjek, rohanjak el, de már túl késő, mert betolnak a műtőbe. Úgy

– 240 –
 érzem, cserbenhagytam a testemet, amikor kitettem őt ennek a
megbecstelenítő, erőszakos és megalázó csonkításnak. Harmincöt éves
vagyok, és ez az egész dolog ellentmond annak, amit helyesnek érzek.
Amikor aztán a műtétnek vége, jön az érzelmi megrázkódtatás. Nem
szeretem a testemet, nem akarom, hogy az orvosok így lássanak, a férjemről
már nem is beszélve. Ez már túl van a meztelenségen: megfosztottak női
alakomtól, ráadásul hetekig tartó fertőzésekkel betegen fekszem, és
mindenféle csövek lógnak ki a testemből. Amikor megpróbálok sétálni,
hangosan csörögnek a pirosra festett üvegcsövek.”

Végül Eleanor eléggé felépült ahhoz, hogy kezdetét vegye a hat hónapig tartó
kemoterápiás kezelés. Az orvosai azt mondták, jó esélyei vannak a gyógyulásra,
azonban a mammográfiás vizsgálatok kimutatták, hogy a rák már a másik mellét
is megtámadta, ezért előjegyezték egy újabb műtétre.

„Most tényleg el akarok menekülni. Hónapokon keresztül hallgattam, hogy

rákos vagyok, hogy már nem vagyok rákos, aztán pedig újra csak azt, hogy
rákos vagyok. Kimerítettek a műtétek, és kimerített a bizonytalanság. Beteg
vagyok a láztól, azoktól a rettenetes éjszakai izzadásoktól, a fájdalomtól, a
testemmel, a lelkemmel, a nememmel kapcsolatos kétségeimtől. Már
semmiben sem vagyok biztos, cserbenhagyott minden, amiben valaha
bíztam.
Kétoldali emlőrák, kétoldali mastectomia, és végül kétoldali helyreállító
műtét. Remélem, most már tényleg vége, és végre nekiláthatok felépülni a
többi tünetemből. Hogy azután, minden esély ellenére, újra egészséges
ember legyek.”

Eleanor röviddel ezután elkezdte a TM-et gyakorolni. Először tartózkodással, sőt

nyílt szkepticizmussal állt a dologhoz, ám ezeket az érzéseket nemsokára „a belső
elfogadás” váltotta fel. Négy hónappal később, 1986 júniusában Eleanor rájött,
hogy teherbe esett. Az orvosai korábban azt mondták, a kemoterápia hatására
meddővé vált; ez a kezelés a fiatal nők 25 százalékánál ezzel az „eredménnyel” jár,
és ez az arány a negyven év feletti asszonyoknál akár a 85 százalékot is elérheti.
A továbbra is termékeny nők esetében pedig különösen nagy veszélyekkel járhat a
szülés, Eleanor számára azonban különleges jelentőséggel bírt a gondolat, hogy
újra életet adhat egy gyermeknek:

– 241 –
 „A terhesség a teljesség és a természettel való egység jelképe volt számomra.
Csoda történt, és én boldog voltam. Aztán amikor az orvosaim azt mondták,
el kell vetetnem a gyerekemet, hogy megmentsem a saját életemet, az egész
hirtelen egy rémálomnak tűnt.
A terhesség előrehaladtával egyre betegebb lettem.
Azt mondták, a tesztek ösztrogénpozitív rákot mutattak ki nálam, és alig van
esélyem a túlélésre. Én azonban tiltakoztam e tények ellen, és kihordtam a
babát, mert csak ezzel a döntéssel tudtam békében együtt élni.”

Miután sikeresen megszülte kisfiát, Eleanor felfedezte, hogy kiújult a betegsége: a

rák ezúttal a csontjait támadta meg.

„Újra itt a rák, és kezdődik elölről a lidérces utazás a hullámvasúton. A City

of Hope orvosai azt mondták, valószínűleg van még hat hónapom, de az
szinte biztos, hogy két évnél tovább nem élek már. (Ez tizennégy hónappal
ezelőtt, 1987 májusában történt.) A rák már előrehaladott állapotban volt (a
röntgenfelvételek vagy egy tucatnyi rákos daganatot mutattak ki, főleg a
bordákban és a csigolyákban), és nagyon betegnek éreztem magam, a
fájdalom szó szerint a csontomig hatolt. Azt javasolták, hogy „életem
hátralévő” részében vessem alá magam a kemónak – és úgy hangzott,
mintha ez már nem jelentene túl sok időt.”
Eleanor rosszul reagált a kemoterápiára, és a háziorvosa javaslatára, aki
korábban a figyelmébe ajánlotta a TM-et, júniusban ellátogatott Lancasterbe,
hogy ájurvédikus kezelésben részesítsük. Amikor áttanulmányoztam a leleteit,
felismertem, hogy halálos beteg. Nem ígérhettem számára gyógyulást, de
elmondtam neki, hogy több esélye van, mint azt gondolta: énje belső lényegét nem
rontotta meg a rák, és mi azon leszünk, hogy kapcsolatba léphessen ezzel a
részével. Két hét elteltével kezdte mind fizikailag, mind mentálisan sokkal jobban
érezni magát, és amikor távozott, fájdalmai már teljesen elmúltak. Szemmel
láthatólag ez jelentette a fordulópontot:

„Miután visszatértem a munkámhoz, a kemoterápiához és a kétségeimhez,

valami különös dolog történt.
Az egyik reggel egy vadgalamb repült be a cég raktárába, és nem volt
hajlandó távozni. Amikor két-három órával később beléptem az épületbe, a
madár végig követett, ahogy felmentem a lépcsőn, ott totyogott mögöttem az

– 242 –
 irodámhoz vezető folyosón, aztán csendben leszállt elém az íróasztalomra.
Gyengéden a tenyerembe vettem, és egyetlen pillanat alatt elárasztott a
mindkettőnk által megélt biztonságérzet.
Aztán szabadon engedtük a városon kívül, és csak teltek a hónapok.
Szeptemberben kiderült, hogy a leleteim nem túl jók ugyan, de nem is túl
rosszak. A kemoterápia különféle mellékhatásokkal járt. Nem igazán
akartam abbahagyni a dolgot, de egyre rosszabb volt a vérképem, és ez azt
jelentette, hogy átmenetileg le kell állnom a kemóval. Rögtön ezután
elkezdtem jobban érezni magam, és rájöttem, hogy nem akarok több
kemoterápiát, még akkor sem, ha ezzel az életemet kockáztatom.
Decemberben újra elmentem Lancasterbe, és csodálatos napokat töltöttem ott.
Különböző gyógynövényeket írtak fel nekem, és megtanítottak egy otthon is
gyakorolható őshang-technikára. A hónap végén készített újabb röntgenfelvételek
semmiféle változást nem mutattak, és ez megerősítette azt a hitemet, hogy a
kemó csak felszínes gyógymód volt. Továbbra is folytattam a technikákat, és
amikor három hónappal később, márciusban visszamentem a kórházba, a
leleteim azt mutatták, hogy egyetlen apró daganat kivételével minden rákos sejt
eltűnt.
A radiológus rám mosolygott, és azt mondta, nem tudja, ez hogyan történhetett
meg a kemoterápia nélkül. Aztán átölelt, és amikor távoztam, még utánam szólt:
„Ezzel történelmet írt, Eleanor.” A háziorvosom később felhívta őt, hogy
részletesen érdeklődjön a leleteim felől, és amikor letette a kagylót, azt mondta,
szinte teljesen felépültem.
Amikor meghallottam ezeket a híreket, képtelen voltam visszatartani a
könnyeimet. Nem értettem, hogyan kételkedhettem valaha is a gyógyulásomban.
Mélyen meghatott a szeretet és a természet tökéletessége, és csak az a csendes,
nyugodt vágy élt bennem, hogy kimenjek valahová a szabadba, ahol körülvesz a
béke és a tavaszi virágok örömünnepe, leüljek a földre, és élvezzem mindazt, ami
történt, és mindazt, aki vagyok. Végezetül még hozzá kell tennem, hogy továbbra
is realista maradtam, és megértem a nyugati világnak az ezen eseménnyel
kapcsolatban tanúsított tipikus hozzáállását. Azt is tudom, hogy ezen a téren
hatalmas lehetőségek rejlenek. Tapasztalásaim minden igazsága valahogy
egyetlen igazsággá áll össze bennem, azonban amikor már azt hiszem, sikerül
megragadnom, ez az igazság mindig kisiklik a kezem közül. Ilyenkor eltölt az
alázat, és butának érzem magam, amiért megpróbáltam darabjaira szedni az

– 243 –
egységet. Hatalmas béke van bennem, biztonságban érzem magam, és újra meg
újra megerősítést nyer bennem, hogy a teljesség maga a tökéletesség.”
Eleanor nagyon hosszú utat tett meg. Egy évvel ezelőtt szinte semmi esélye nem
volt, hogy túlélje a betegségét, ma pedig számos szaktekintély, köztük dr. Ikemi is
spontán gyógyulásnak minősítené az esetét. Általános egészségi állapota kielégítő,
és semmi jele sincs, hogy tovább sorvadna a teste. Nyolc hónappal az utolsó
kemoterápiás kezelés után csontrákja annyira visszafejlődött, hogy a
röntgenfelvételein már csak egyetlen kis árnyékot lehet felfedezni, és erről a
csomóról sem bizonyosodott be egyértelműen, hogy rákos daganat lenne. Az aktív
betegség eredményeképpen meglehetősen abnormálissá vált vérképe újra
visszatért a normális keretek közé, és ez még a röntgenképeknél is jobban
bizonyítja, hogy Eleanor egyre jobban van.
Ma már nem féltem őt, és akkor se félteném, ha újra kellene kezdenie a csatát.
Eleanor már túl van a háborún: egész lényéből árad az általa említett békesség,
és amikor vele vagyok, engem is boldogság és biztonságérzet tölt el, annál is
inkább, mivel tudom, milyen ritka ez a fajta béke. Eleanor a betegség
kétségbeeséséből elindulva rálelt az örömre. És amikor visszatért hozzá az
egészség emléke, egy életre elegendő erőt hozott magával.

Bibliográfia
A részletes és mindenre kiterjedő bibliográfia helyett, úgy gondolom, olvasóim
jobban örülnek egy rövid, ám velős listának a munkámhoz használt
legjelentősebb könyvekről. Jó szívvel ajánlom hát az alábbi tizenegy könyvet,
mint amelyek rám is a legnagyobb hatással voltak:

Davies, Paul: God and the New Physics. New York, 1984, Simon & Schuster.
Dossey, Larry: Space, Time and Medicine. Boston, 1982, Shambala.
Franklin, Jon: Molecules of the Mind. New York, 1987, Atheneum.
Hawking, Stephen M.: Az idő rövid története. Budapest, 1989, Maecenas.
Kaku, Michio-Trainer, Jennifer: Beyond Einstein. New York, 1987, Bantam.
Locke, Stephen-Colligan, Douglas: The Healer Within. New York, 1986, Dutton.
Maharishi Mahesh Yogi: On the Bhagavad-Gita. London, 1967, Penguin.
Uő.: Science of Being and Art ofLiving. New York, 1968, Signet.
Murchie, Guy: The Seven Mysteries of Life. Boston, 1978, Houghton Mifflin.

– 244 –
Smith, Anthony: The Body. New York, 1986, Viking.
Wilber, Ken (szerk.): Quantum Questions. Boston, 1984, Shambala.

***

Íme egy rejtélyekkel és csodákkal teli könyv, amely új reményt kínál mindazok
számára, akik rákban, vagy valamely más, súlyos betegségben szenvednek.

Az elismert endokrinológus, dr. Deepak Chopra saját orvosi gyakorlatában több

gyógyíthatatlannak nyilvánított beteget is látott teljesen felépülni, ezért
kutatásokat kezdett a test és az elme közötti összefüggésekről. Úgy gondolta, ezek
az esetek igazolják, hogy az orvosnak túl kell lépnie a fizikai test korlátain, és az
ősi bölcseket is motiváló késztetéssel kell felderítenie az új gyógymódokat.
Véleménye egybecseng az ősi ájurvéda tanaival, miszerint az emberi test
tudatosságból áll, ezért a betegségek kezelése során a gyógyítónak keresztül kell
hatolnia a test sűrűbb szintjein – a sejteken, a szöveteken, a szerveken és a
különféle „rendszereken” –, míg végül elérkezik az elme és az anyag találkozási
pontjára; arra a pontra, ahol valójában kezdetét veszi a gyógyulás. Itt lehet a
testet meghatározó, alapvető mintákat megváltoztatni, úgymond eltávolítani a
hibákat a tervrajzról, azaz elpusztítani minden betegséget.

Ez a tudás különlegesen erőteljes. A nyugati orvostudomány, az idegkutatás és a

fizika legújabb felfedezéseit egyesíti a több ezer éves ájurvédikus elméletekkel.
Igazolja, hogy az elme gyógyító képességei határtalanok, bármely betegségről
legyen is szó.
Dr. Chopra nem csak egy lebilincselő utazásra hív minket, de a bizakodás és a
gyógyulás megindító krónikáját is elénk tárja.

„Orvosi munkám új reménnyel telt meg.

Nem azért volt szükségem az ájurvéda bölcsességére, hogy megtudjam: az orvosok
a halál ellen küzdenek, hanem hogy rájöjjek: meg is nyerjük ezt a csatát.’’

– 245 –