Sidney Sheldon

ASHLEY HÁROM ÉLETE

Ashley Patterson nagyon vonzó fiatal nő, ráadásul okos is. Kaliforniában él, egyike a
Szilicium – völgy átlagos emberi ésszel felfoghatatlan csodákat alkotó számítógépes
varázslóinak. Minden oka megvolna rá, hogy boldog legyen, de Ashley Patterson nem
az. Élete kezd egyre inkább rémálommá válni – egy ismeretlen követi, rendszeresen
behatol a lakásásba, életveszélyesen megfenyegeti, egyszóval poklot varázsol köré.
Érthetetlen dolgok történnek vele, s egy idő után a rendőrség is megjelenik, előbb csak
fenyegetően kerülgeti, majd olyan szörnyűségekkel vádolja amelyről semmit sem tud.
Fordulatokban gazadag krimi? Bírósági tárgyalóteremben játszódó bűnügyi történet?
Netán lebilincselő orvosregény? Egyik sem. Sidney Sheldon a lebilincselően izgalmas
történeteiről ismert nagy mesélő most egy tőle teljesen szokatlan megoldást választott
– orvosregénybe oltott krimit, krimibe ágyazott orvosregényt írt. Többszörösen hasadt
személyiség a főhőse, egy olyan betegség szenvedő alanya, melynek létezéséről – bár
sokak életét teszi tönkre – még a pszichiáterek is vitatkoznak.
De ha az orvosok egy része sem hisz benne, hogyan hihetnének a jogászok? Léteznek-
e egyáltalán szellemi sziámi-ikrek, s lehet-e büntetni egyiket a másik bűnéért? Sheldon
ezekre a kérdésekre válaszol a tőle megszokott módon – lebilincselően izgalmasan.
 I.P.C.
K*Ö*N*Y*V*E*K

A mű eredeti címe: Teli Me Your Dreams

Copyright © 1998 by the Sidney Sheldon Family Limited

Partnership

Minden jog fenntartva!

Fordította: Fazekas László

Címlapterv: Cséve Gábor és Miller László

MÁSODIK KIADÁS

Hungarian translation: I.P.C. KÖNYVEK Kft., 1999.

 ELSŐ KÖNYV

ELSŐ FEJEZET

Valaki követte. Többször is hallott már molesztálókról, de mindig úgy érezte,

hogy azok másik, az övétől idegen világhoz tartoznak. Fogalma sem volt arról,
ki akaszkodott rá, ki akarja bántani. Lázas igyekezettel próbálta megőrizni a
nyugalmát, hogy ne essen pánikba, de már egy ideje szörnyű rémálmai voltak,
és minden reggel a közelgő katasztrófa érzetével ébredt. Talán csak képzelődöm,
gondolta Ashley Patterson. Túlhajtottam magamat. Szabadságra kellene
mennem.

Alaposan megnézte magát a fürdőszobai tükörben. A húszas éveinek vége felé

járt. Elegánsan öltözött, karcsú volt, az arca szép és intelligens, a szeme
hatalmas, barna. Egész lényéből visszafogott elegancia, mélyről fakadó vonzerő
sugárzott. Csillogó, sötét haja beborította a vállát. Utálom magamat, gondolta
Ashley. Túl vékony vagyok! Többet kellene ennem! A konyhába ment, nekiállt
reggelit készíteni, közben kényszerítette magát, hogy ne gondoljon az utóbbi
időszak ijesztő eseményeire, csak arra koncentráljon, hogy az omlett minél
tökéletesebben sikerüljön. Bekapcsolta a kávéfőzőt, vékony szelet kenyeret tett a
kenyérpirítóba, és tíz perccel később leült a terített asztalhoz. A villáért nyúlt,
rámeredt az ételre, és elkeseredésében megrázta a fejét. Annyira félt, hogy már
étvágya sem volt.

Ez így nem mehet tovább!, gondolta. Bárki legyen is, nem hagyom, hogy ezt
csinálja velem. Nem!

Az órájára pillantott - indulnia kellett. Körülnézett, mintha a meghitt környezet

látványából próbált erőt meríteni. A kellemes lakás a Via Camino Courton
nappaliból, hálóból, fürdőszobából, dolgozószobából, konyhából és kicsi,
zuhanyozófülkével ellátott mosdóból állt. Három éve lakott itt, azóta, hogy
megérkezett a kaliforniai Cupertinóba. Még két héttel korábban is biztos, meleg
fészeknek tartotta, de aztán erőddé vált, menedékké, ahol senki sem bánthatja. A
bejárati ajtónál eszébe jutott, hogy vastag, kivéshetetlen hevedert kellene rakatni
rá. Majd holnap. Eloltotta a villanyt, gondosan bezárta az ajtót, és lifttel lement
az alagsori garázsba.

Egyetlen lélek sem volt ott rajta kívül; a kocsija a lifttől mindössze húsz
lépésre állt. Ashley óvatosan körülnézett, az autóhoz futott, és miután beszállt,
hevesen dobogó szívvel lenyomta a reteszt, hogy kívülről ne lehessen kinyitni az
ajtót. Ijesztően komor, szürke időben indult el a belvárosba. A kora reggeli
időjárás-jelentés esőt ígért. Nem fog esni, győzködte magát. Biztosan kisüt a
nap. Kössünk egyezséget, Istenem! Ha nem ered el az eső, az azt jelenti, hogy
minden rendben van, és csak képzelődöm.

Tíz perccel indulás után Ashley Patterson már Cupertino belvárosában járt.
Hiába tapasztalta sok százszor, még mindig lenyűgözte a csoda, amely a Santa
Clara-i völgy valaha oly álmos, eldugott sarkában megesett, San Franciscótól
nyolcvan kilométerre délre szinte a semmiből hirtelen új világ épült. Lezajlott a
számító-gépes forradalom, és a környék egyik napról a másikra új nevet kapott.
A Szilícium-völgy valóságos mítosszá vált, a nevét világszerte félelemmel
vegyes tisztelettel ejtették ki.

Ashley sikeres, villámgyorsan növekvő, kétszáz embert foglalkoztató

vállalkozásnál, a Global Computer Graphics Corporationnél dolgozott.

A Silverado Streetre kanyarodva határozottan érezte, hogy valaki követi. De

kicsoda? Miért? A visszapillantó tükörbe nézett, de csak a megszokott utcaképet
látta maga mögött.

Minden ösztöne azt ordította, hogy ne higgyen a szemének, ne hagyja

megtéveszteni magát a normálisnak tetsző látványtól.

A Global Computer Graphics szélesen elterülő, alacsony épületéhez ért, a

parkolóba kanyarodva odamutatta az őrnek a belépőjét, és a megszokott helyére
állt, Az ismerős környezetben biztonságban érezte magát.

Mihelyt kiszállt a kocsiból, esni kezdett.

Reggel kilenckor már gőzerővel folyt a munka a Global Computer Graphicsnél.

A számítógépes varázslók - csupa fiatal - nyolcvan, mozgatható falakkal határolt
munkahelyen a számukra hétköznapi csodáikat gyártották. A néző figyelmét
első ránézésre is felkeltő, a fantáziáját működésre serkentő internetes oldalakat
alkottak, vállalati lógókat, könyv- és lemezborítókat terveztek, magazinok
szedéstükrét készítették el úgy, hogy aki egyszer kézbe vette a gazdagon
illusztrált kiadványukat, az örökre lelkes olvasójukká szegődjön. A hatalmas,
egy légterű termet alacsony válaszfalak osztották több részre - a titkárságnak, az
értékesítésnek, a marketingnek és a műszakiaknak is megvolt a maguk stabil,
csak a beavatottak számára felismerhető helye. A formalitásokkal senki sem
törődött - farmer, uniszex felső és pulóver volt a legáltalánosabb öltözék,
beosztástól függetlenül.

A munkahelye felé menet Ashley összetalálkozott Shane Millerrel, a

csoportvezetőjével. - Szia! - köszönt kedvesen a férfi.

Harmincas évei elején járó, aranyos, szeretni való ember volt. Először
megpróbálta ugyan rábeszélni Ashley-t, hogy feküdjön le vele, de hamar belátta,
hogy fölöslegesen töri magát, és felhagyott a próbálkozással. Ahelyett, hogy a
nagyképűt vagy a sértődöttet játszotta volna, igazi jó barát lett.

- Hogy tetszik? - kérdezte, és a lány kezébe nyomta a Time legfrissebb számát.

A tekintélyes magazin címlapját ötvenes éveiben járó vonzó, ezüstös hajú férfi
arcképe töltötte ki. Dr. Steven Patterson, a minimális beavatkozással járó
szívsebészet úttörője, adta hírül a kép alján keresztben futó felirat.

- Nagyon! - válaszolta a lány.

- Milyen érzés híresség gyerekének lenni?

- Csodálatos - mondta mosolyogva Ashley.

- Nagy ember! - jelentette ki őszinte tisztelettel a hangjában Shane.

- Megmondom neki. Együtt ebédelünk.

- Mondd csak nyugodtan! Más! - Shane Miller egy neves filmsztár

reklámfotóját tartotta Ashley elé. - Van egy kis problémánk. Desirée az utóbbi
időben körülbelül öt kilót fölszedett, és ez meg is látszik rajta. Nézd meg a
szeme alatti táskákat! Akárhogyan sminkelik is, a bőre petyhüdt. Tudsz segíteni
rajta?

A lány alaposan megnézte a képet. - Fényszűrővel rendbe lehet hozni a szemét,

az arcát pedig mélységélesítővel... Nem! Hiába állítok a kontraszton, lárvaszerű
lesz. - Még egy kicsit tanulmányozta a felvételt, és gyorsan rátalált a
megoldásra: - Átfuttatom a festőprogramon, és úgy fog kinézni, mint új korában.

- Kösz. A szombat este rendben?

- Igen.
 Shane Miller a fényképre bökött. - Nem sürgős! Ráér a múlt hónapra.

- Van más jó híred? - kérdezte mosolyogva Ashley.

Nyugodtan, a legkisebb izgalom nélkül látott munkához. Ashley a reklámfotók,

a szöveget és képet egyaránt tartalmazó bonyolult nyomdai összeállítások
szakértője volt.

Félórával később, még mindig a színésznő képén dolgozva megérezte, hogy

valaki figyeli. Felnézett, és Dennis Tibble-t látta, amint féléje hajol.

- Szia, szivi!

A puszta hang is elég volt, hogy az idegei pattanásig feszüljenek. Tibble a

vállalat számítógépes géniuszának számított. A Varázsló, mondta rá mindenki,
és ha valamelyik számítógép nem azt csinálta, amit kívántak tőle, rögtön őt
hívták. Harmincas éveit taposó, sovány, erősen kopaszodó férfi volt,
kellemetlen, arrogáns modorral. Ha kipécézett valakit, az illető megnézhette
magát, éles késsel sem tudta levakarni. A munkatársak már egy ideje
észrevették, hogy újabban Ashley-é ez a kétes dicsőség.

- Segítsek?

- Kösz, nem!

- Mi volna, ha szombaton együtt vacsoráznánk? - kérdezte Tibble.

- Köszönöm, de nem megy. Már van programom.

- Aha! Szóval már megint a főnök?

A lány arca szempillantás alatt piros lett az indulattól. - Semmi közöd hozzá,
hogy..,

- Fogalmam sincs, mit látsz benne - vágott közbe a férfi, - Dögunalmas,

tapló. Velem sokkal jobban éreznéd magad. - Bicskanyitogató vigyor jelent meg
az arcán. - Érted, mire gondolok.

Ashley összeszorította a fogát, és megpróbált uralkodni magán. - Dolgom van,

Dennis!

A férfit csöppet sem zavarta az erélyes hang; közel hajolt hozzá, és a fülébe
súgta: - Van még mit tanulnod, szivi! Én nem adom fel. Soha!
 Ashley hosszan nézett utána, és közben azt kérdezte magától: Lehet, hogy ő
az?

Fél egykor „Felfüggesztés” módba rakta a számítógépét, és elindult a

Margherita di Romába, hogy az édesapjával együtt ebédeljen.

A zsúfolt étterem egyik sarkában ült, és figyelte nyugodt léptekkel közeledő

apját. Ha nagyon tárgyilagos akart lenni, akkor sem mondhatott rá kevesebbet,
mint hogy rendkívül vonzó férfi. Amerre elhaladt, figyelő tekintetek
szegeződtek rá. Milyen érzés híresség gyerekének lenni?

- Ne haragudj, hogy elkéstem! - Dr. Patterson szeretettel arcon csókolta a

lányát.

- Semmi baj. Nemrég értem csak ide.

- Láttad a Time-ot? - kérdezte, miután leült.

- Igen. Shane mutatta.

- Shane? - Ashley apja rosszallóan összevonta a szemöldökét. - A főnököd?

- Nem a főnököm. Csak… a csoportvezetőm.

- Soha ne keverd össze a munkát a magánélettel, Ashley! - figyelmeztette a

lányát dr. Patterson. - A szabadidőtökben is találkoztok, ugye? Nem kellene.

- Apa, csak...

A lány gyorsan elhallgatott, mert a pincér lépett az asztalukhoz. - Óhajtanak

étlapot? - kérdezte.

- Nem látja, hogy beszélgetünk?! - dörrent rá dühösen dr. Patterson. - Akkor

jöjjön, ha szólunk!

- Elnézést! - A fiatalember riadtan megfordult, és magukra hagyta őket.

Ashley rém kellemetlenül érezte magát. Az apjának nehéz, lobbanékony

természete volt, előfordult, hogy műtét közben megütötte a segédorvost, mert
rosszul válaszolt a kérdésére. Ashley jól emlékezett rá, menynyit kiabált,
veszekedett az édesanyjával kislány korában. Ahányszor egymásnak ugrottak, ő
halálra rémült. A szülei mindig ugyanazon vitatkoztak, de hiába erőlködött, nem
tudta felidézni, mi volt az. Ösztönösen menekült az állandó perpatvartól,
agyának távoli zugába rejtette a kiváltó okot.

- Hol tartottunk? - kérdezte az apja, mintha mi sem történt volna. - Igen!

Rosszul teszed, hogy találkozgatsz Shane Millerrel. Nagyon rosszul.

Az egyszerű, hétköznapi szavak másik szörnyű emléket idéztek fel Ashley-ben.

Tisztán hallotta az apja hangját:

- Rosszul teszed, hogy találkozgatsz Jim Clearyvel. Nagyon rosszul...

Tizennyolc éves múlt éppen, a pennsylvaniai Bedfordban, a szülővárosában

laktak. Jim Cleary a bedfordi körzeti középiskola legkapósabb fiúja volt - a
futballcsapat sztárja, jóképű, talpraesett, szórakoztató, ellenállhatatlan mosolyú.
Ashley-nek úgy tűnt, hogy az iskolában minden lány töri magát, hogy az övé
lehessen. A legtöbbnek sikerült is, gondolta utálkozva. Amikor Jim Cleary
udvarolni kezdett neki, szilárdan elhatározta, hogy nem fog lefeküdni vele.
Biztos volt abban, hogy a fiú csak újabb skalpra vágyik, de ahogy múlt az idő,
úgy változott meg lassan, fokozatosan a véleménye. Jól érezte magát vele, és
Jimen is látszott, hogy őszintén élvezi a társaságát.

Azon a télen a végzős osztály síelni ment a hegyekbe. Jim Cleary imádott
síelni.

- Remek lesz! - mondta lelkesen Ashley-nek.

- Én nem megyek.

- Miért?! - kérdezte döbbenten a fiú.

- Utálom a hideget. Még kesztyűben is elfagynak az ujjaim.

- De hát...

- Nem megyek.

Jim lemondott a nagyon várt kirándulásról, és otthon maradt, hogy vele

lehessen.

Azonos volt az érdeklődési körük, a terveik, és remekül érezték magukat

együtt.
 - Valaki megkérdezte, hogy a barátnőm vagy-e. Mit mondjak neki? -
érdeklődött egyszer Jim, Ashley pedig elmosolyodott, és azt felelte:

- Nyugodtan mondhatod, hogy igen!

Dr. Patterson erősen aggódott. - Túl gyakran találkozol azzal a Cleary fiúval -
mondta homlokráncolva.

- Nagyon rendes srác, apa! Szeretem.

- Mi az, hogy szereted?! Hülye futballista! Nem engedem, hogy

futballistához menj! Nem hozzád való, Ashley!

Valahányszor szerét ejthette, dr. Patterson becsmérlő megjegyzést tett Jim

Clearyre, de az igazi robbanás az érettségi bál estéjén következett be.
Megbeszélték, hogy együtt mennek, és amikor a fiú megérkezett, Ashley
keservesen sírt.

- Mi történt?! Mi a baj?!

- Apám… el akar vinni Londonba - hüppögte a lány, - Már be is íratott

egyetemre.

Jim döbbenten nézett rá. - Azért csinálta, hogy elválasszon bennünket, ugye? -
kérdezte.

Ashley nem tudott megszólalni, csak bólintott.

- Mikor kell menned?

- Holnap.

- Nem! Ashley, az isten szerelmére, ne engedd, hogy ezt csinálja velünk!

Figyelj rám! Feleségül akarlak venni. A nagybátyám remek állást ajánlott a
chicagói reklámügynökségénél. Megszökünk. Találkozzunk holnap reggel a
pályaudvaron! Hétkor indul egy vonat Chicagóba. Eljössz Velem?

Elég volt mélyen a fiú szemébe néznie, hogy eldöntse: - Igen,

 Utólag visszagondolva, Ashley képtelen volt felidézni, milyen is volt az
érettségi bál. A többiekről tudomást sem vettek, az egész estét jövőjük
tervezgetésével töltötték.

- Miért nem repülünk? - kérdezte Ashley.

- Azért, mert névre adják a jegyet - válaszolta Jim. - Ha vonattal utazunk,

senki nem fogja tudni, hová mentünk.

A teremből kifelé jövet szelíden megkérdezte: - Feljössz hozzánk? A szüleim

nincsenek otthon, egész hétvégére elutaztak.

Ashley keményen viaskodott magával, és még akkor sem volt igazán biztos a
válaszban, amikor kimondta:

- Jim… ha eddig kibírtuk, pár napot tudunk várni.

- Igazad van. - A fiú kedvesen elvigyorodott. - Lehet, hogy én leszek az

egyetlen ezen a kontinensen, aki szüzet vesz feleségül.

Amikor hazaértek, dr. Patterson magából kikelve fogadta őket. - Van fogalmad
róla, mennyi az idő?!

- Elnézést, uram. A bál… - próbált mentegetőzni Jim, de Ashley apja nem

hagyta.

- Ne mentegetőzzön nekem, Cleary! Mit képzel?! Gondolja, hogy egy szavát

is elhiszem?!

- Én…

- Meg ne lássam még egyszer a lányommal!

- Apa.,,

- Hallgass! - üvöltötte dr. Patterson - Takarodjon, Cleary, és többször ide ne

merje tolni a képét!

- Uram! A lánya és én…

- Jim…

- Menj a szobádba!
 - Uram…

- Ha még egyszer meglátom a környékünkön, minden porcikáját összetöröm!

Ashley még soha nem látta olyan dühösnek az apját, és a vita általános
üvöltözésbe torkollott. A vége az lett, hogy Jim kiviharzott, Ashley pedig
keservesen sírva felrohant emeleti szobájába.

Nem hagyom, hogy apa ezt csinálja velem, gondolta elszántan Ashley.
Tönkreteszi az életemet. Állát a tenyerébe támasztva, hosszú ideig ült az ágya
szélén. Az én jövőmről van szó. Jimmel akarok lenni. Már nem tartozom ide.
Felállt, és elkezdte bepakolni a neszeszerét. Fél órával később halkan kinyitotta
a hátsó ajtót, és elindult Clearyék tíz utcával arrébb lévő háza felé. Nála alszom,
és reggel elutazunk Chicagóba. Már majdnem ott volt, amikor hirtelen
belévágott a félelem: Nem! Ezt nem szabad! Majd reggel, a pályaudvaron
találkozunk.

Ashley határozottan sarkon fordult, és hazament.

Másodperceket aludt csupán, az éjszaka nagy részét azzal töltötte, hogy

csodálatos közös életüket tervezte. Fél hatkor felkapta a bőröndjét, és
nesztelenül elosont édesapja hálószobájának bezárt ajtaja előtt. Buszra szállt, és
a vasúti pályaudvarra ment, de Jim még nem volt ott. Korán érkezett - a vonat
indulásáig egy óra volt hátra. Egy padra ült, és bár megpróbált nyugodt maradni,
szünet nélkül az járt a fejében, mit fog szólni az apja, ha rájön, hogy elment.
Biztos volt benne, hogy magánkívül lesz.

Nem hagyhatom, hogy ő határozza meg az életemet. Előbb-utóbb megismeri

Jimet, és rájön, milyen boldog vagyok. 6.30... 6.40... 6.45... 6.50... Jimnek
nyoma sem volt, és Ashley kezdett pánikba esni. Mi történhetett?! Nehéz
vívódás árán úgy döntött, hogy felhívja. A készülék többször is kicsöngött, de
senki nem vette fel a kagylót. 6.55... Most már bármelyik pillanatban megjöhet.
Hallotta az érkező vonat távoli füttyét, és idegesen az órájára pillantott. 6.59. A
szerelvény lassan begördült az állomásra, és megállt. Ashley felpattant, idegesen
körbenézett. Valami nagy baj lehet! Karambolozott, és kórházba került! Pár
perccel később üvegessé váló tekintettel nézte, amint a Chicagóba tartó vonat
elindult, és egyre növekvő sebességgel elvitte az álmait. Fél órát várt még, aztán
újból megpróbálta felhívni Jimet. Nem számolta, hányszor csöngött ki a
készülék, mielőtt elkeseredve lerakta a kagylót, és hazaindult.

Délben már a Londonba tartó repülőgépen ült az apjával...

Két évig tartó általános egyetemi tanulmányok után Ashley úgy döntött, hogy
leginkább a számítástechnika érdekli. Jelentkezett a Santa Cruz-i Kaliforniai
Műszaki Egyetem informatikai szakára, ahová simán felvették - sokak számára
ez csupán elérhetetlen vágyálom volt három évvel később, rögtön a végzés után
a Global Computer Graphics Corporationnél helyezkedett el.

Ashley eleinte tucatjával írta Jim Clearynek a leveleket, de mindegyiket

összetépte. Miért is küldte volna el őket? A fiú nem volt ott a pályaudvaron, és
életjelt sem adott magáról, minden szónál ékesebben jelezve ezzel, hogy mit
érez.

Édesapja hangja rángatta vissza a jelenbe:

- Merre jársz? Miről ábrándozol?

- Semmiről - válaszolta éberen figyelő tekintettel Ashley.

Dr. Patterson intett a pincérnek, és amikor megérkezett, kedves mosollyal

közölte: - Most kérjük az étlapot.

Ashley már visszafelé tartott a munkahelyére, amikor eszébe jutott, hogy nem is
gratulált apjának a Time címlapfotójához.

Az asztalánál Dennis Tibble várta.

- Hallom, együtt ebédeltél apáddal.

Állandóan fülel az átkozott, gondolta Ashley. Sportot csinál belőle, hogy

mindenkiről mindent tudjon. - Igen.

- Nem lehetett túl szórakoztató. - A férfi lehalkította a hangját: - Miért nem

ebédelsz soha velem?

- Dennis... már többször megmondtam. Nincs hozzá kedvem.

- Majd lesz - mondta vigyorogva Tibble. - Csak várd ki a végét!

Volt valami félelmetes, fenyegető a levakarhatatlanságában. Ashley-nek

komolyan megfordult az agyában, hogy esetleg ő… Határozottan megrázta a
fejét, Nem. A legjobb, ha nem is gondolok rá, döntötte el magában.
Útban hazafelé Ashley megállt az Apple Tree könyvesboltnál. Mielőtt bement
volna, a kirakatüvegben ellenőrizte, nem követi-e valaki, de senkit sem látott.

- Segíthetek? - kérdezte tőle egy fiatal eladó, miután látta, hogy tanácstalanul
áll a könyvekkel megrakott polcok között.

- Igen. Én.,, Van valamilyen könyvük a molesztálókról?

Az eladó szemmel láthatóan meghökkent a kérdéstől. - Molesztálókról?

Ashley borzasztó kényelmetlenül érezte magát, és elkeseredetten próbálta

menteni a menthetőt: - Igen. És kérnék még egy... kertészeti és,,, egy afrikai
állatokat bemutató könyvet is.

- Tehát molesztálok, kertészkedés és Afrika állatvilága?

- Igen - mondta határozottan,

Ki tudja, még az is előfordulhat, hogy egyszer kertes házam lesz, és elutazom

Afrikába.

Mihelyt visszaért a kocsihoz, esni kezdett. A kövér cseppek pillanatok alatt

beborították a szélvédőt, sötétté változtatták az aszfaltot. Ashley bekapcsolta az
ablaktörlőt, és a lapátok mintha azt surrogták volna: El fog kapni… el fog
kapni.., el fog kapni... Gyorsan leállította őket. Nem! Rosszul értettem,
valójában azt mondták, hogy „Senki sincs ott, senki sincs ott, senki sincs ott”.

Újból beindította az ablaktörlőt, és az ismét az előbbi baljós Figyelmeztetést

ismételgette: El fog kapni... el fog kapni… el fog kapni...

Beállította a kocsit a garázsba, megnyomta a lift gombját, és két perccel később

az emeletén volt. Elfordította a kulcsot a zárban, kitárta az ajtót, és
mozdulatlanná merevedett.

A lakásban az összes villany égett.

 MÁSODIK FEJEZET

Az eperfa körül serényen

A majom menyétet kergetett.
Csodás játék, örvendezett,
De hopp, a menyét elment.

Toni Prescott pontosan tudta, miért szereti a buta kis dalt - azért mert az anyja
utálta. „Elég legyen ebből a marhaságból! Hallod?! Különben sincs egy
fikarcnyi hangod sem!”

„Igen, anya!” Toni már halkabb hangon ugyan, de csak azért is folytatta. Régen
volt, de az emlék, hogy dacolt az anyjával, változatlanul remek érzést szerzett
neki.

Toni Prescott utálta a munkáját a Global Computer Graphicsnél. Huszonkét éves

volt, pajzán, eleven, a kötöttségnek fittyet hányó lány.

Állandóan lobbanni kész parázs izzott benne. Szív alakú arca volt, huncut,
barna szeme, csábító alakja. Londonban született, és elbűvölő angolos
akcentussal beszélt. Minden sportot szeretett, különösen a télieket: a síelést, a
bobozást, a korcsolyázást.

Londoni egyetemista korában Toni nappal hagyományosan öltözködött, de

esténként miniszoknyát, diszkófelsőt vett, és úgy indult el élvezeteket keresni. A
Camden High Streeten lévő Electric Ballroom, a Subterania és a divatos West
End-i Leopard Longue voltak a kedvenc helyei. Nagyon szép, búgó, érzéki
hangja volt, és szeretett odaülni a zongorához, hogy énekeljen a vendégeknek,
akik ezt hálás tapssal, elismerő kiáltással jutalmazták. Olyankor érezte leginkább
elemében magát.

Az előadás után minden klubban nagyjából ugyanaz a párbeszéd hangzott el.

- Tudja, hogy fantasztikusan énekel, Toni?

- Aha.
 - Meghívhatom valamire?

Kedvesen elmosolyodott. - Egy Pimm’sre.

- Máris hozom!

A vége is mindig ugyanaz volt. A férfi közel hajolt hozzá, és a fülébe suttogva
megkérdezte: - Volna kedve felugrani hozzám?

- Kopj le! - válaszolta erre Toni, és faképnél hagyta. Éjszakánként a sötét

szoba mennyezetét bámulva gyakran gondolkodott azon, milyen ostobák a
férfiak, és milyen könnyen irányíthatók. A szerencsétlen hülyék nem vallják be,
de arra vágynak, hogy irányítsák őket. Szükségük van arra, hogy uralkodjanak
fölöttük.

Sajnos, ott kellett hagynia Londont, és Cupertinóba került. Az új élet kezdetben

maga volt a pokol. Toni gyűlölte Cupertinót, és utálta a Global Computer Gra-
phicsot. Halálra unta magát, ha csak meghallotta a beszúrás, pontnagyság,
tónusváltás, hálózat szavakat. Majd belepusztult, annyira vágyódott az izgalmas
londoni éjszakai élet után. Cupertinóban és környékén akadt azért néhány
éjszakai szórakozóhely, és Toni mindegyikben - a San José Live-ban, a P. J.
Mulliganben és a Hollywood Junctionben is - gyakori vendég volt. Ilyenkor
feszes miniszoknyát, feszes felsőt és vastag parafa talpú cipőt vett. Erősen
sminkelte magát - fekete tussal vastagon kihúzta a szemét, hosszú mű-szempillát
ragasztott, élénk szemhéjfestéket és égőpiros ajakrúzst használt. A maszkot
mintha arra szánta volna, hogy elrejtse a szépségét.

Hétvégén néha beugrott San Franciscóba, ahol igazi élet zajlott. Olyan
éttermeket és klubokat keresett, amelyeknek kis zenés bárjuk is volt. Harry
Dentonhoz járt, a One Market étterembe, a California Caféba, és amikor a
zenészek szünetet tartottak, a zongorához ült, játszott és énekelt. A vendégeknek
nagyon tetszett. Amikor a számlát kérte, a tulajdonosok hallani sem akartak
arról, hogy fizessen. - A cég vendége - mondták. - Csodálatos volt! Kérem,
jöjjön el máskor is!

Hallottad ezt, anya? „Csodálatos volt! Kérem, jöjjön el máskor is!”

Egy szombat este Toni a Cliff Hotel Francia termében vacsorázott. Amikor a
zenészek lejöttek a pódiumról, hogy pihenjenek, a teremfőnök ránézett, és apró
fejmozdulattal jelezte, hogy övé a terep.
 Toni a termen átvágva a zongorához ült, és egy korai Cole Porter - számot
adott elő. Amikor befejezte, a vendégek lelkesen tapsoltak. Még két dalt énekelt,
mielőtt visszatért az asztalához.

Pár másodperc múlva kopasz, középkorú férfi állt meg mellette. - Elnézést!
Megengedi, hogy leüljek? - kérdezte.

Toni nemet akart mondani, de a férfi megelőzte: - Norman Zimmerman

impresszárió vagyok. Utazó társulatot állítok össze, a The King and I-jal
csinálunk turnét.

Zimmermant színházi géniuszként tartotta számon a szaksajtó; Toni pár nappal

korábban olvasott róla újabb, hozsannázó cikket.

- Ön figyelemre méltó tehetség, kisasszony! - mondta az impresszárió,

miután leült. - Ne fecsérelje el a talentumát azzal, hogy ilyen helyeken, pusztán
kedvtelésből dalolászik! A Broadwayn van a helye!

A Broadwayn! Hallottad ezt, anya?!

- Szervezek egy meghallgatást...

- Sajnálom, de nem megy.

A férfi értetlenül nézett Tonira. - Ha elfogadja az ajánlatomat, sok ajtó

megnyílhat ön előtt. Komolyan mondom! - bizonygatta. - Szerintem magának
fogalma sincs arról, mekkora kincset rejteget a torkában.

- Dolgozom - ellenkezett Toni.

- Megkérdezhetem, hogy mit csinál?

- Egy számítástechnikai cég alkalmazottja vagyok.

- A következő az ajánlatom: indulásként a dupláját fizetem annak, amit most

kap, és...

- Nagyon köszönöm - vágott közbe Toni de... nem lehet.

- Nem érdekli a showbiznisz? - kérdezte a széken hátradőlve, megbántva

Zimmerman.

- De igen. Nagyon is!

- Akkor mi a probléma?
 Toni elbizonytalanodott, és igyekezett gondosan megválogatni a szavait: -
Valószínűleg a turné közepén ott kellene hagynom a társulatot.

- A férje...

- Nem vagyok férjnél.

- Nem értem. Ön mondta, hogy érdekli a művészpálya. Ennél ragyogóbb

lehetőséget...

- Sajnálom. Nem magyarázhatom meg bővebben.

Ha megmagyaráznám, akkor sem értené, gondolta elkeseredve Toni. Senki sem

értené. Átok ül rajtam, amivel együtt kell élnem. Örökké.

Pár hónappal azután, hogy elhelyezkedett a Global Computer Graphicsnél, Toni

tudomást szerzett az Internetről, az egész világot behálózó, kapcsolatteremtésre
is lehetőséget kínáló, számítógépes hálózatról.

Egyik este Kathy Healyvel, a Global Computer riválisánál dolgozó

barátnőjével vacsorázott a Duke of Edinburghben. A tökéletes angol pubot
gondosan részekre szedték, konténerekbe rakták, és áthajózták Kaliforniába,
hogy ott eredeti formájában ismét felállítsák. Toni az Angliában megszeretett
olajban sült halat és krumplit, Yorkshire-pudinggal körített sült bordát,
krumplipürét, és sherrys öntetű piskótát szokta kérni.

Egyik lábbal mindig a földön kell állnom, mondogatta magának gyakran. Nem
feledkezhetem meg a gyökereimről.

- Szeretnélek megkérni valamire - mondta két falat között Kathynek.

- Mondd!

- Taníts meg internetezni!

- Toni, kizárólag a munkahelyemen jutok számítógéphez, és a cég nagyon

szigorúan...

- Szarok a cégre! Tudod használni az internetet?

- Igen.

- Nagyszerű! - mondta Toni, és mosolyogva megpaskolta Kathy Healy kezét.

 Másnap este bement hozzá a munkahelyére, és Kathy rövid idő alatt bevezette
a csodálatos új világba. Rákattintott az Internet ikonjára, beütötte a jelszót,
megvárta, amíg létrejön a kapcsolat, és gyors, kettős kattintással belépett egy
csevejpartiba. Toni elbűvölve meredt a képernyőre, figyelte a világ
legkülönbözőbb részein tartózkodó emberek között zajló beszélgetést.

- Ez kell nekem! - mondta felcsillanó szemmel, - Ha szerzek számítógépet,

megtanítasz internetezni?

- Persze - válaszolta Kathy. - Pofonegyszerű. Elég, ha rákattintasz a

parancsikonra, és...

- Ahogy a dal is mondja, „Ne dumálj, hanem mutasd!”

Másnap este Toni belépett az internet világába, és alapvető változás következett

be az életében. Többé nem unatkozott. A „világháló” varázsszőnyegül szolgált,
amellyel körberepülhette a világot. Mihelyt hazatért a munkából, azonnal
bekapcsolta a számítógépét, és kalandozni kezdett a különböző csevejpartik
között.

Pofonegyszerű volt. Az internet-kapcsolat létrejötte után egy gombot kellett

csak megnyomnia, és a képernyőn kinyílt egy vízszintesen kettéosztott ablak.
„Halló! Van ott valaki?”, billentyűzte be a gépbe Toni.

„Bob”, jelent meg a képernyő alsó részén a válasz. „Itt vagyok. Várlak.”

Az egész világgal kapcsolatot tudott teremteni. Hollandiából Hank válaszolt.

„Mesélj magadról, Hank!”

„DJ vagyok Amszterdamban, egy frankó klubban. Hip-hop, rave, beat, meg
amit akarsz. Isteni!”

„Jól hangzik”, ütötte be a választ Toni. „Imádok táncolni, akár reggelig is

bírom. Egy borzalmas kisvárosban lakom, ahol néhány hétvégi diszkón kívül
semmi sincs.”

„Unalmas lehet.”

„De mennyire!”

„Hadd vidítsalak fel! Mi volna, ha találkoznánk?” „Viszlát!” Toni egy

gombnyomással kilépett.

Dél-Afrikából Paul jelentkezett.

 „Vártalak, Toni.”

„Itt vagyok. Mindent tudni akarok rólad, Paul!”

„Harminckét éves vagyok, egy johannesburgi kórház orvosa, és...”

Toni dühösen otthagyta. Orvos! Szörnyű emlékek jutottak eszébe. A szíve

hevesen vert, és hogy összeszedje magát, kénytelen volt becsukott szemmel
mélyeket lélegezni. Mára elég, gondolta reszketve, és gyorsan lefeküdt.

Másnap este ismét ott ült a gép előtt, és Seannal beszélt Dublinből.

„Toni... Szép név.”

„Köszönöm, Sean.”

„Jártál már Írországban?”

„Nem.”

„Biztosan tetszene. A furfangos manók országának is szokták nevezni. Mondd

el, hogy nézel ki! Biztosan szép vagy.”

„Eltaláltad. Szép vagyok, izgató és szabad. Mivel foglalkozol, Sean?”

„Csapos vagyok egy…”

Toni megszakította a kapcsolatot.

Minden este más volt, de kivétel nélkül mindegyik izgalmas. Szabadon

választhatott, hogy kivel tölti - argentin lovaspólóssal, japán gépkocsi-
kereskedővel, chicagói áruházi eladóval, vagy New York-i tévészerelővel. Az
internet ragyogó játéknak bizonyult, és Toni maradéktalanul kihasználta minden
lehetőségét. Maga döntötte el, meddig megy el az ismerkedésben, flörtölésben,
és közben biztonságban érezhette magát, be sem kellett mutatkoznia, vagy
kitalált nevet is használhatott.

Aztán egyik este, egy csevejpartiban összeakadt Jean-Claude Parent-nal.

„Bon soir! Örülök, hogy találkoztunk, Toni!”

„Én is, Jean-Claude. Hol van?”

„Québec Cityben.”
 „Soha nem jártam még Québecben. Mit gondol, tetszene?” Toni biztos volt
benne, hogy a válasz „Igen” lesz.

Jean-Claude azonban meglepetést szerzett. „Nem tudom. Attól függ, milyen a

természete”, ütötte be a gépbe.

Toni izgalmasnak találta a feleletet. „Valóban? Milyennek kellene lennem,

hogy szeressem Québecet?”, kérdezte.

„Olyan ez a város, mint egy század eleji előretolt helyőrség. Izig - vérig
francia. A québeciek önálló, szabad emberek. Nem szeretjük, ha bárki
parancsolgatni próbál nekünk.”

„Én sem”, ütötte be a gépbe Toni.

„Akkor jól érezné itt magát. Szép város, hegyek és tavak veszik körül, igazi
vadász- és horgászparadicsom.”

A képernyőn sorban megjelenő betűket olvasva Toni szinte hallotta Jean-

Claude-ot, amint a városáról áradozik.

„Jól hangzik. Mondjon valamit magáról!”

„Moi? Nem jut eszembe semmi érdekes. Harmincnyolc éves vagyok, nőtlen.
Nemrég ért véget egy kapcsolatom, és szeretném megtalálni azt a nőt, aki
mellett megállapodhatom. Et vous? Férjnél van?”

„Nem”, üzente vissza Toni. „Én is csak keresem az igazit. Mivel foglalkozik?”

„Van egy kis ékszerüzletem. Remélem, egyszer meglátogat.”

„Tekintsem ezt meghívásnak?”

„Mais oui. Igen.”

„Lehet, hogy sort kerítek rá”, válaszolta Toni, és komolyan is gondolta. Akár
még sikerülhet is. Talán ő az, aki képes rá, hogy megmentsen.

Toni csaknem mindennap beszélgetett Jean-Claude Parent-nal. A férfi e-mailen

elküldte a fényképét, amelyből kiderült, hogy vonzó, intelligens külsejű.

Amikor megkapta Toni képét, lelkesen válaszolt: „Maga gyönyörű, ma

chérie! Biztos voltam benne, hogy az. Kérem, látogasson meg!”

„Rendben.”
 „Hamar!”

„Viszlát!”, köszönt el Toni.

Másnap a munkahelyén Shane Miller és Ashley Patterson beszélgetését

hallgatta, és közben arra gondolt: Mi a francot talál benne? Hülye picsa! Toni
nem tudta elviselni Ashley józan visszafogottságát. Fogalma sincs róla, mi az
igazi élet, gondolta. Bármit csinált is Ashley, felfortyant tőle. Elviselhetetlenül
unalmasnak tartotta, nem bírta megemészteni, hogy az estéit többnyire otthon,
egy könyv társaságában, vagy a CNN History Channeljét nézve tölti. Ashley-t
teljesen hidegen hagyta a sport. Dögunalmas tyúk! Egyetlen csevejpartiban sem
vett részt, elképzelhetetlennek tartotta, hogy számítógépen keresztül
ismeretlenekkel lépjen kapcsolatba. Akár a sült hal. Fogalma sincs róla, mit
mulaszt, gondolta Toni. Ha nem lenne csevejparti, soha nem találkoztam volna
Jean-Claude-dal.

Elképzelte, mennyire utálná az anyja az internetet. Hogyne, hiszen mindent

utált. Az érintkezésnek két formáját ismerte csak: a dühödt kiabálást és a
nyavalygást. Toni, ha megfeszült, akkor sem tudott a kedvére tenni. „Muszáj
neked állandóan hülyeségeket csinálnod, te ostoba?!” Felidézte a borzalmas
balesetet, amelyben meghalt, tisztán hallotta a sikoltozását, és ettől önkéntelenül
elmosolyodott.

Egy penny a cérna,

Egy penny a tű,
Így fogy el a sok pénz,
És hopp, a menyét elment.
 HARMADIK FEJEZET

Máshol, más időben Alette Peters sikeres művész lett volna. Amióta csak az
eszét tudta, minden érzéke a színekre, a színek árnyalataira Volt kihegyezve.
Látta, szagolta és hallotta is őket.

Az apja hangja kék volt, néha piros.

Az anyjáé sötétbarna.

A tanáráé sárga.

A boltosé bíbor.

Az ágak között fütyülő szélé zöld.

A rohanó vízé szürke.

Alette Peters húszéves volt. Jelentéktelen, vonzó és elképesztően szép is tudott

lenni, attól függően, hogy milyen hangulata volt éppen, mit gondolt magáról.
Egy dologra nem volt képes: hogy átlagos legyen, amolyan tizenkettő egy tucat
módra. Vonzerejéhez az is hozzátartozott, hogy még csak nem is sejtette, milyen
kivételes külső adottságai vannak. Félénk volt, halk szavú, szinte szokatlanul
szelíd, visszahúzódó.

Alette Rómában született, és dallamos olasz akcentussal beszélt. Mindent

szeretett, aminek köze volt Rómához. Sokszor álldogált a Spanyol lépcső
tetején, nézte a várost, és úgy érezte, hogy az övé. Amikor a régi templomokat, a
hatalmas Colosseumot látta, mindig elhatalmasodott rajta az érzés, hogy
évszázadokkal korábban kellett volna születnie. Imádott a Piazza Navonán
sétálni, hallgatni a Négy folyó szökőkútjának zenéjét, és még a Piazza Veneziát
is szerette, II. Viktor Emánuel harsány, esküvői tortára emlékeztetően édeskés
emlékművével.

Hosszú órákat töltött a Szent Péter-székesegyházban, a Vatikáni Múzeumban

és a Borghese-képtárban, áhítattal csodálva Raffaello, Fra Bartolommeo, Andrea
dél Sarto és Pontormo alkotásait. A nagy mesterek tehetsége ámulatba ejtette és
meg is ijesztette. Azt kívánta, bárcsak a XVI. században született volna, hogy
személyesen ismerhesse őket. Valódibbnak tűntek neki, mint az utcai járókelők.
Szenvedélyesen vágyott rá, hogy festő legyen.
 Erőlködnie sem kellett, anélkül is tisztán hallotta anyja sötétbarna hangját:
„Csak pazarolod a papírt és a festéket. Tehetségtelen vagy.”

Alette eleinte félt Kaliforniától. Aggódott, hogy nem lesz képes beilleszkedni,
de Cupertino végül is kellemes meglepetést szerzett neki. Élvezte a kisváros
nyugalmát, és szeretett a Global Computer Graphics Corporationnél dolgozni.
Cupertinóban nem voltak ugyan jelentős képtárak, de a hétvégéken bemehetett
San Franciscóba galériákat látogatni.

- Fel nem fogom, miért vagy annyira odáig értük! - háborgott ilyenkor Toni
Prescott. - Gyere inkább a P. J. Mulligansbe, és érezd jól magad!

- Nem érdekel a festészet?

- Dehogynem! - válaszolta nevetve Toni. - Mi is a keresztneve?

Alette Peters életét egyetlen dolog keserítette meg csupán. Mániás depressziója
volt, nem tudott kapcsolatot teremteni. Hangulatváltozásai mindig váratlanul,
egyik pillanatról a másikra következtek be, és az eufórikus öröm pillanataiban is
csak hajszál választotta el a legmélyebb kétségbeeséstől. Hiába erőlködött,
képtelen volt uralkodni az érzésein.

Egyedül Tonival tudta megbeszélni ezt a súlyos problémát. Toninak mindenre

volt kész receptje, rendszerint ugyanaz: - Menjünk, mulassunk egyet!

Toni akkor érezte igazán elemében magát, ha Ashley Pattersonon köszörülhette

a nyelvét.

- Nézd csak Miss Szűklyukút! - mondta Alette-nek, amikor Shane Millerrel

beszélgetett Ashley. - Jégkirálynő.

- Nagyon komoly lány - válaszolta elgondolkodva Alette. - Valakinek meg

kellene tanítania nevetni.

- Ugyan már! - horkant fel Toni. - Dugni tanulna meg inkább!

Alette minden héten egy estét a hajléktalanok San Franciscó-i

szeretetotthonában töltött, és segített felszolgálni az ételt a rászorulóknak. Egy
öreg nénike mindig nagyon várta. Tolószékkel tudott csak közlekedni, Alette
vitte oda az asztalhoz, és rakta elé az ételt.

- Ha volna lányom, azt szeretném, ha olyan lenne, mint maga, kedves -

mondta hálásan az idős nő.
 - Nagyon köszönöm - válaszolta a kezét megszorítva Alette. Belső hangja
ugyanakkor egészen mást mondott. Ha volna lányod, ugyanolyan kövér disznó
lenne, mint te. Alette-et elborzasztották a gondolatai. Mintha idegen lakott volna
benne, és mondta volna ki a borzalmas szavakat. És ez állandóan így ment.

Egyszer vásárolni ment az ugyanahhoz a gyülekezethez tartozó Betty

Hardyval. Egy áruház kirakata előtt álltak, és Betty lelkesen megcsodálta az
egyik ruhát. - Hát nem csodás?

- De igen - válaszolta Alette. A legrondább ruha, amit valaha láttam.

Pontosan illik hozzád, gondolta.

Együtt vacsorázott Ronalddel, a templomuk sekrestyésével. - Nagyon jó

magával, Alette! Találkozzunk gyakrabban! - mondta a férfi.

- Én is szeretném - válaszolta félénk mosollyal Alette, és közben azt

gondolta: Non faccia, lo stupido! Majd ha újból születünk, de akkor sem biztos,
te kretén! Elborzadt magától. Mi a baj velem, kérdezte, és nem tudta a választ.

A legcsekélyebb bántás is - akár szándékos volt, akár véletlen - vad indulatot

váltott ki belőle. Egy reggel, munkába menet elébe vágott egy autó. Megöllek, te
szemét, gondolta összeszorított foggal. A férfi bocsánatkérően intett. Alette
kedvesen rámosolygott, de a dühe csak jóval később hagyott alább.

Amikor a fekete felhő leereszkedett, Alette elképzelte, amint az utcán az

emberek szívrohamot kapnak, elgázolja őket egy gépkocsi, vagy rablók törnek
rájuk, és megölik őket. Tisztán látta a jelenetet, élvezte, egy pillanattal később
pedig rettenetesen szégyellte magát miatta.

Jó napjain Alette egészen más ember volt. Őszintén kedves, együtt érző,
örömmel segített másokon. Közben kínozta azonban a tudat, hogy a sötétség
bármikor ismét rátelepedhet, és elvész benne.

Alette minden vasárnap délelőtt templomba ment. A gyülekezetnek több

jótékonysági programja is volt: ételosztás hajléktalanoknak, képzőművészeti
kör, diákok korrepetálása. Alette vasárnapi iskolát vezetett, és elesetteket
gyámolított. Mindenféle jótékonysági akcióban részt vett, és annyi időt szentelt
erre, amennyit csak tudott. Különösen azt élvezte, ha gyerekeket, fiatalokat
festeni taníthatott.

Egyik vasárnap az egyházközség jótékonysági vásárt rendezett, és ő több képét

is áruba bocsátotta, hogy hozzájáruljon az akció sikeréhez. Frank Selvaggio
tiszteletes, a papjuk elbűvölve nézte a festményeket.
 - Ezek csodálatosak! - lelkesedett. - Egy galériának kellene eladnia őket.

- Nem, dehogy! - pironkodott Alette. - Csak kedvtelésből csináltam őket.

A vásáron nagy volt a tömeg. A hívek családostul jelentek meg, és nemcsak

vásároltak, hanem szórakoztak is a templom udvarán felállított játszó- és kézmű-
vessátrakban. Gyönyörűen díszített torták, kézzel varrt ágytakarók, házi befőttek
és lekvárok, ötletes, fából faragott játékok alkották az árukínálat zömét. A
templom környéke zsúfolásig megtelt, az emberek élvezettel kóstolgatták a
finomságokat, és vásároltak olyan holmikat, amelyeket már másnap félrelöktek,
mert tökéletesen haszontalanoknak bizonyultak.

- Vedd úgy, mintha adakoznál! - magyarázta Alette-től nem messze egy

asszony a férjének.

A lány végignézett a sátorban kiállított festményein. Többségük eleven

színekkel megfestett, hiteles tájkép volt, de nem lelt örömet bennük. Csak
pazarolod a pénzt a festékre, lányom!

Egy férfi állt meg a sátor előtt. - Jó napot! Maga festette? - kérdezte.

A hangja sötétkék volt.

Nem, te hülye! Michelangelo ugrott be hozzám, ő skiccelte fel.

- Nagyon tehetséges!

- Köszönöm. - Egyáltalán, van fogalmad arról, hogy mi a tehetség?

Fiatal pár volt a következő látogató. - Nézd ezeket a színeket! Csodálatosak!

Feltétlenül akarok egyet.

Egymást váltották a vásárlók, vitték a képeit, és mindenki őszintén dicsérte a

tehetségét. Alette szeretett volna hinni nekik, de valahányszor elismerő szót
kapott, a fekete függöny ráereszkedett, és azt gondolta: Ugyan már! Nem látnak
a szemüktől!

Egy műkereskedő is arra tévedt. - Igazán remek képek. Ki kellene használnia a

tehetségét - mondta.

- Műkedvelő vagyok - állította Alette, és tárgyalni sem volt hajlandó arról,

hogy megrendelésre fessen.

A nap végére az összes képe elkelt, a pénzt berakta egy borítékba, és odaadta
Frank Selvaggio tiszteletesnek.
 - Köszönöm, Alette! Isteni ajándék, hogy ilyen sok örömet tud szerezni az
embereknek - mondta hálásan a pap.

Hallottad ezt, anya?!

Valahányszor San Franciscóban járt, Alette órákat töltött a Modern Művészetek

Múzeumában és az amerikai gyűjteményéről híres De Young-múzeumban.

Miközben a képekben gyönyörködött, sok fiatal festőt is látott, aki

gyakorlásként festményt másolt. Egyikük különösen megragadta a figyelmét.
Húszas évei végén járó, karcsú, szőke, intelligens arcú férfi volt. Georgia
O’Keeffe Petúniák című képét másolta szembetűnő tehetséggel, és észrevette,
hogy Alette figyeli.

- Helló!

Meleg, napsárga hangja volt.

- Helló - köszönt vissza félénken Alette.

- Mi a véleménye? - kérdezte állával a félig kész képre bökve a festő.

- Bellissimo! Nagyon jó! - Alette várta, hogy a belső hang hozzátegye, hogy
„egy hülye amatőrhöz képest”, de nem kis meglepetésére a közbeszólás ezúttal
elmaradt. - Tényleg remek!

- Köszönöm. - A férfi kedves mosollyal nyugtázta a bókot, és rögtön be is

mutatkozott: - Richard Melton vagyok.

- Alette Peters.

- Gyakran jár ide?

- Si Amilyen gyakran csak tudok. Nem San Franciscóban lakom.

- Hanem?

- Cupertinóban. - Nem „semmi köze hozzá”, vagy „szeretné tudni, mi?”,

hanem csak úgy egyszerűen „Cupertinóban”. Mi van velem?

- Kellemes kis város.

- Nekem is tetszik. - Nem „honnan a francból tudja, milyen?”, vagy

„egyáltalán, járt már kellemes kisvárosban?”, hanem „nekem is tetszik”.
 Méltón abbahagyta a munkát. - Éhes vagyok. Meghívhatom ebédre? Remek
büféje van a múzeumnak.

Alette pillanatig bizonytalankodott csak. - Va bene! Köszönöm. - Semmi

„hülye!”, vagy „nem szokásom idegenekkel ebédelni”, hanem „köszönöm”. Az
újdonság varázsa rabul ejtette, kellemes bizsergető érzés lett rajta úrrá.

Az ebéd nagyon kellemes volt, és Alette-nek közben egyetlen durva gondolata

sem támadt. Mindenféléről beszélgettek, régi nagy művészekről is, és a lány
elmondta, hogy Rómában nevelkedett.

- Soha nem jártam még ott - válaszolta Richard. - Egyszer talán sikerül!

Szeretnék veled Rómába utazni, gondolta Alette.

Már az ebéd végénél tartottak, amikor Richard megpillantotta a lakótársát, és

odahívta az asztalukhoz. - Gary! Nem is tudtam, hogy itt leszel - mondta
kedvesen. - Ismerkedjetek meg! Alette Peters, Gary King.

Gary is a húszas évei második felében járt, fénylő kék szeme volt, és vállig érő
haja.

- Örülök, hogy találkoztunk, Gary!

- A középiskola óta a legjobb barátom - magyarázta Richard.

- Igen. Tíz éve mindent tudok róla, úgyhogy ha akar hallani néhány jó
sztorit...

- Nincs valami sürgős dolgod, Gary?

- Hogyne lenne! - A fiatalember Alette-hez fordult: - Ne felejtse el az

ajánlatomat! Viszlát, később még biztosan összefutunk.

- Alette... - szólalt meg tétován Richard, miközben a távozót figyelték.

- Tessék!

- Találkozunk még?

- Szeretném - válaszolta a lány, és magában rögtön hozzá is tette: Nagyon!

Hétfőn reggel Alette beszámolt Toninak az izgalmas kalandról. - Ne kezdj

festővel! - figyelmeztette a barátnője. - Gyümölcsön fogtok élni, amit fest.
Találkoztok még?
 - Igen - válaszolta mosolyogva Alette. - Azt hiszem, tetszem neki. Ő is
nekem. Nem is kicsit.

Apró nézeteltérésnek indult, és heves veszekedés lett belőle. Selvaggio

tiszteletes negyvenévi szolgálat után nyugalomba vonult. Figyelmes, törődő
pásztora volt nyájának, a hívei nagyon sajnálták, hogy meg kell válniuk tőle. A
pap tudta nélkül megbeszélést tartottak, hogy eldöntsék, milyen búcsúajándékot
adjanak neki. Órát... pénzt... üdülést... festményt? A pap nagyon szerette a szép
képeket.

- Miért nem készíttetünk róla portrét, háttérben a templommal? - kérdezték

többen, és mintha összebeszéltek volna, valamennyien Alette-re néztek. -
Megcsinálná?

- Természetesen - válaszolta boldogan a lány. Walter Manning a gyülekezet

vezetői és a templom legbőkezűbb támogatói közé tartozott. Nagyon sikeres
üzletember volt, de valami mélyen gyökerező féltékenység munkált benne,
irigyelte mindenkinek a sikerét.

- A lányom nagyon jó festő - mondta. - Jobb volna, ha ő készítené a képet.

- Fessék meg mind a ketten, és utána döntsük el, kiét adjuk Frank atyának! -
javasolta valaki.

Alette öt napig dolgozott. A portré mesterien sikerült, tökéletesen visszaadta

modellje jóságát, mélyen megélt hitét. Következő vasárnap, amikor a hívek
ismét összegyűltek, hogy döntsenek a képek felől, mindenki lelkesen dicsérte
Alette művét:

- Olyan élethű. Szinte azt várja az ember, mikor lép le a vászonról...

- Nagyon fog örülni neki...

- Ez annyira jó, hogy múzeumban lenne a helye, Alette...

Walter Manning is bemutatta a lánya készítette festményt. Korrekt, színvonalas

munka volt, de hiányzott belőle az Alette képéből sugárzó ihlet.

- Nagyon szép - mondta óvatosan a gyülekezet egyik tagja -, de azt hiszem,

Alette-é...

- Szerintem is...

- Alette képét kellene...

 - Egyhangúlag kell döntenünk - vágott közbe Walter Manning. - A lányom
hivatásos művész... - kis szünetet tartva, szúrós pillantást vetett Alette-re - ...és
nem holmi amatőr. Szívességből vállalta, hogy elkészíti a portrét. Nem
sérthetjük meg.

- De Walter...

- Nem, uram! A döntést egyhangúlag kell meghozni. Vagy a lányom

festményét ajándékozzuk a tiszteletesnek, vagy semmit! - jelentette ki
határozottan Manning.

- Nagyon szép kép - mondta Alette. - Adjuk ezt a tiszteletesnek!

Walter Manning kajánul elmosolyodott, és a legájtatosabb hangján közölte: -

Nagyon fog örülni neki.

Aznap este, útban hazafelé Walter Manning cserbenhagyásos gázolás áldozata

lett.

Alette döbbenten, mély megrendüléssel értesült az esetről.

 NEGYEDIK FEJEZET

Ashley Patterson késésben volt, és villámgyorsan zuhanyozott, amikor

meghallotta a hangot. Ajtó nyitódott? Netán csukódott? Elzárta a zuhanyt, és
hevesen dobogó szívvel hallgatózott. Csönd. Mozdulatlanul állt néhány
másodpercig, majd sietve megtörülközött, és kilépett a zuhanyfülkéből. Senkit
nem látott, a lakásban teljesnek tűnt a nyugalom. Ostoba képzelődés, nyugtatta
magát. Jobb lesz, ha igyekszem az öltözködéssel, mert a végén valóban elkésem!
Kihúzta a fehérneműs fiókot, és újból mozdulatlanná merevedett, azt hitte, nem
jól lát. Valaki hozzányúlt a holmijához. Melltartói és bugyijai csomóba voltak
gyűrve, pedig mindig precízen különrakta őket.

Hányinger vett rajta erőt. Az illető vajon a sliccét is kinyitotta, hogy magához
dörzsölhesse valamelyik bugyiját? Elképzelte, hogyan erőszakolja meg? Csak
erőszakra gondolt, vagy arra is, hogy utána megöli? Fulladozott, alig kapott
levegőt. Értesítenem kellene a rendőrséget, de biztosan kinevetnének.

Nyomozzunk, mert maga azt hiszi, hogy valaki turkált a fehérneműi között?

„Valaki állandóan követ.

Látta az illetőt?
Nem.
Megfenyegették?
Nem.
Van valami ötlete arra, hogy miért akarják bántani?
Nincs.”

Semmi értelme, gondolta elkeseredve Ashley. Nem fordulhatok a

rendőrséghez. Nem tudnék válaszolni a kérdésekre, és csak hülyét csinálnék
magamból.

Amilyen gyorsan tudott, felöltözködött, igyekezett minél előbb távozni a

lakásból. Mozognom kell. Olyan helyre menni, ahol nem talál meg.

Még szinte végig sem gondolta a dolgot, már rájött, hogy lehetetlen. Tudja, hol
lakom, és azt is, hogy hol dolgozom. És én mit tudok róla?! Semmit.

Fegyvert nem tartott magánál, mert utálta az erőszakot. Valami mégis kell,
amivel megvédheti magát. A konyhába rohant, felkapott egy széles pengéjű
hússzeletelő kést, visszament a hálószobába, és berakta az ágya melletti fiókba.
 Lehet, hogy magam kevertem össze a fehérneműimet. Persze! Egész biztosan
így volt. Vagy csak áltatom magam?

A postaládában levelet talált, amelyen a Bedfordi Körzeti Középiskola szerepelt

feladóként.

Ashley kétszer is elolvasta a meghívót.

Tízéves évfolyam-találkozó!

Gazdag vagy? Szegény? Netán koldus vagy tolvaj? Figyelj ide! Gondolkodtál
már azon, mi lett az évfolyam-társaidból az elmúlt tíz évben? Ha igen, itt a
lehetőség, hogy megtudd. Június 15-ikén találkozunk. Lesz étel, ital, zenekar,
tánc, és minden, amit akarsz.

Gyere el! Mindenki kíváncsi rád!

Amíg be nem ért a munkahelyére, Ashley egyfolytában azon gondolkodott,

elmenjen-e a találkozóra. „Mindenki kíváncsi rád!” Mindenki, kivéve Jim
Clearyt, gondolta keserűen.

„Feleségül akarlak venni. A nagybátyám remek állást ajánlott a chicagói

reklámügynökségénél... Hétkor indul egy vonat Chicagóba. Eljössz velem?”

Újból érezte a szívbe markoló fájdalmat, amely a pályaudvaron, várakozás

közben tört rá. Hitt Jimnek, bízott benne, de a fiú meggondolta magát, és nem
volt elég bátor, hogy elmenjen a megbeszélt találkozóra, a szemébe mondja az
igazságot. Ehelyett hagyta, hogy fogyatkozó reménnyel, magába roskadva üljön,
és ráébredjen, álmai csupán légvárak voltak. Felejtsétek el a meghívást! Nem
megyek.

Ashley pénteken együtt ebédelt Shane Millerrel.

- Ébresztő! - szólt rá a férfi a sokadik, hosszúra nyúlt hallgatás után.

- Ne haragudj! - Ashley elbizonytalanodott; a legszívesebben elmesélte

volna, mi történt a fehérneműivel, de úgy érezte, bárhogyan fogalmazna is,
ostobán hangzana. Valaki belenyúlt a fiókodba?! Ehelyett inkább azt mondta: -
Meghívást kaptam a tízéves középiskolai évfolyam-találkozónkra.

- Elmégy?

- Dehogy! - A válasz határozottabbra sikerült, mint amilyennek Ashley

szánta.
 - Miért nem? - kérdezte Shane Miller, és érdeklődve felvonta a szemöldökét.
- Jók az ilyen bulik.

Jim Cleary is ott lesz? A feleségét és a gyerekeit is elhozza? Mit fog mondani,
ha találkozunk? Netán elnézést kér, hogy nem tudott eljönni a pályaudvarra?
Mentegetőzni fog, mert hazudott a házassággal kapcsolatban?

- Akkor sem megyek!

Hiába határozta el magát, Ashley képtelen volt kiverni a fejéből a meghívást. Jó

volna találkozni néhány régi osztálytárssal, gondolta. Kevés barátja volt a
középiskolában, de mindegyikre jó szívvel emlékezett, Florence Millerre pedig
különösen. Mi lehet vele? Az is izgatta, vajon mennyit változott Bedford azóta,
hogy elkerült onnan.

A pennsylvaniai Bedfordban nőtt fel; az Allegheny-hegység láncai között

megbúvó kisváros mindössze két óra járásnyira volt Pittsburghtől. Édesapja a
Bedford megyei Memorial Hospitalt, az Egyesült Államok száz legjobb
kórházának egyikét vezette.

Bedfordnál csodálatosabb helyen nem is születhetett volna. A város tele volt

piknikezéshez ragyogó környezetet kínáló parkokkal, a környékét behálózó
folyókban egész évben remekül lehetett horgászni, és minden héten akadt
élvezetes, sokakat megmozgató társadalmi esemény.

Ashley különösen a Big Valleyt szerette, ahol népes amish kolónia lakott. A
hagyományaikhoz szigorúan ragaszkodó amishek hallani sem akartak a
gépkocsiról. Ekhós szekereken jártak, amelyeknek a teteje aszerint változott,
hogy tulajdonosuk milyen szigorúan ragaszkodott a hitéhez.

A városka lakói Mystery Village-esteket rendeztek, és minden évben

megtartották a Nagy Sütőtök Fesztivált. Ha csak visszagondolt rá, Ashley-nek
rögtön mosolyogni támadt kedve. Lehet, hogy mégis elmegyek a találkozóra,
gondolta. Jim Cleary úgysem meri odadugni a képét!

Mihelyt elhatározásra jutott, rögtön beszámolt róla Shane Millernek. - Jövő

pénteken lesz - mondta. - Szombat este visszajövök.

- Ha megmondod, mikor érkezel, kimegyek eléd a repülőtérre - válaszolta a

férfi.

- Köszönöm, Shane!
Ebéd után, a munkahelyére visszatérve Ashley bekapcsolta a számítógépét, és
nagyon meglepődött, mert először nem a szokásos munkaasztal jelent meg a
képernyőn, hanem képelemek. Az arca rajzolódott ki belőlük, fölötte pedig egy
kést markoló kéz. Miután összeállt a kép, rögtön meg is elevenedett, és a kés
feléje csapott.

- Ne! - sikoltotta Ashley, és a gépet kikapcsolva rémülten felpattant.

- Ashley! - Shane Miller hallotta a kiáltást, és rögtön odarohant hozzá. - Mi

történt.

- A... a... - a lány alig tudott megszólalni, egész testében remegett -

...képernyő!

Shane bekapcsolta a számítógépet, és értetlenül meredt a képernyőn megjelenő,

zöld pázsiton gombolyagot kergető kiscicára. - Mi...?

- Eltűnt - suttogta halálra válva Ashley.

- Micsoda?

- Semmi - a lány kétségbe esve megrázta a fejét. - Azt hiszem... Túlhajtottam

magam. Ne haragudj, Shane!

- Nem akarsz elmenni dr. Speakmanhez?

Ashley már járt dr. Speakmennél, a cég pszichológusánál, akit azért

szerződtettek, hogy könnyítsen az állandó stresszben élő számítógépes varázslók
bajain. Nem rendelkezett ugyan szakorvosi diplomával, de intelligens volt,
megértő, és a munkatársak szívesen fordultak hozzá tanácsért.

- Majd felhívom - ígérte Ashley.

Dr. Ben Speakman az ötvenes éveiben járt, de tíz-tizenöt évet nyugodtan

letagadhatott a korából. Kényelmesen berendezett szobája csöndes oázis volt a
Global Computer épületének egyik sarkában.

Borzalmas álmom volt az éjjel - mesélte a rendelő ágyán fekve Ashley, és a

szemét becsukva át is élte a rémlátomást. - Futottam. Hatalmas kertben, amely
tele volt virágokkal. Torz, ijesztő arca volt mindnek. Ordítottak rám. Nem
értettem a szavukat, csak rohantam. Nem tudom, hová... - Hirtelen elhallgatott,
és kinyitotta a szemét.

- Nem lehet, hogy valami elől futott? Üldözte valami?

 - Nem tudom. Azt hiszem, valaki követ, dr. Speakman! Tudom, hogy
őrültségnek hangzik, de... mintha meg akarna ölni valaki.

A pszichológus pár másodpercig elgondolkodva nézte Ashley-t, és csak aztán

kérdezte meg: - Ki akarná megölni?

- Nem tudom - válaszolta a lány.

- Látta, hogy követték?

- Nem.

- Ugye egyedül él? - váltott hirtelen témát dr. Speakman.

- Igen.

- Van valakije? Közelebbi kapcsolatra gondolok,

- Pillanatnyilag nincs.

- Tehát egy ideje... Úgy értem, ha egy nőnek nincs rendszeres kapcsolata
férfiakkal... szóval feszültség halmozódhat fel...

Azt akarja mondani, hogy egy jó... Ashley nem tudta rászánni magát, hogy
befejezze a mondatot. Az apját hallotta magából kikelve ordítani. Még egyszer
ki ne ejtsd a szádon! Ha meghallja valaki, azt hiszi, hogy utolsó ringyó vagy!
Tisztességes ember nem mondja azt, hogy baszni! Hol tanultál ilyen ronda
szavakat?!

- Valószínűleg túlhajtotta magát, Ashley! A kimerültségen kívül nem látok

semmi komolyabb problémát. Lazítson kicsit! Kapcsolódjon ki! - tanácsolta a
vállalati pszichológus.

- Megpróbálom - ígérte Ashley.

Shane Miller a rendelő előtt várta, és rögtön nekiszögezte a kérdést: - Mit

mondott dr. Speakman?

- Azt, hogy tulajdonképpen semmi bajom - válaszolta mosolyogva a lány. -

Kicsit túlpörögtem.

- Teszünk róla, hogy visszafogd magad - mondta Shane. - Először is, pakolj
össze, és menj haza! - Nyugodtan beszélt, de az arcáról le lehetett olvasni, hogy
őszintén aggódik.
 - Köszönöm - felelte mosolyogva Ashley. Tüneményes embernek tartotta.
Igaz barátnak.

Lehetetlen, hogy az, gondolta. Ki van zárva!

A következő héten másra sem tudott gondolni, csak az évfolyam-találkozóra.

Lehet, hogy mégsem kellene elmennie? És ha Jim Cleary is ott lesz? Egyáltalán,
van fogalma, mekkora fájdalmat okozott? Érdekli? Emlékszik még rá?

Az utazás előtti estén Ashley képtelen volt elaludni, és csak hajszál választotta
el attól, hogy lemondja a repülőjegyét. Bolond vagyok, gondolta. Ami elmúlt,
elmúlt.

Amikor a repülőtéren megkapta a jegyét, alaposan megnézte, és homlokráncolva

közölte az eladóval: -Azt hiszem, tévedés történt. Turistaosztályt kértem, ez
pedig első osztályú jegy.

- Igen. Ön kérte, hogy cseréljük át.

- Tessék?! - döbbent meg Ashley.

- Telefonon változtatta meg az eredeti rendelést. - A lány kitöltött

formanyomtatványt tett elé. - Ez az ön hitelkártyájának a száma?

- Igen...

Ashley tudta, hogy nem telefonált.

Korán érkezett, bejelentkezett a Bedford Springs Resortba, és mivel a találkozó

csak este hatkor kezdődött, úgy döntött, szétnéz a városban. A szálloda előtt
taxiba ült.

- Hová, kisasszony? - kérdezte a sofőr.

- Amerre tetszik. Egy kört akarok csak tenni - válaszolta Ashley.

Ha valaki évek múlva visszatér a szülővárosába, rendszerint azt tapasztalja,

hogy emlékei megcsalták, a hely kisebb, mint gondolta, Ashley azonban úgy
érezte, mintha Bedford megnőtt volna. Ismerős utcákon haladt vele a taxi, látta
a Bedford Gazette szerkesztőségét, a WKYE televízió stúdióját, gyerekkorából
ismerős éttermeket, kiállítótermeket. A Fort Bedford Múzeum és az Old Bedford
Village ugyanolyan volt, amilyennek emlékezetében élt. Megnézte a Memorial
Hospital elegáns, kétemeletes, oszlopos bejáratú, vörös téglás épületét is,
amelyben az apja híressé vált.
 A kórházról apja és anyja borzalmas, üvöltözéssel tarkított veszekedései
jutottak eszébe. Mindig ugyanazon marakodtak, de hiába erőlködött, nem jutott
eszébe, hogy min.

Ashley öt órakor visszatért a szállodába, hogy átöltözzön, és három ruhát is

felpróbált, amíg megtalálta az igazit. Sima vonalú feketét, amelyben remekül
érvényesült az alakja.

A Bedfordi Körzeti Középiskola szépen feldíszített tornatermébe lépve több

mint száz, már csak halványan ismerős ember között találta magát. Akadtak
köztük olyanok, akik csak keveset változtak, néhány osztálytársát viszont meg
sem ismerte. Nem törődött velük különösebben, egyetlen embert keresett
csupán, Jim Clearyt. Nagyon megváltozott? A feleségét is elhozza? Ismeretlenek
léptek oda hozzá.

- Trent Waterson vagyok, Ashley! Fantasztikusan nézel ki!

- Köszönöm. Te is, Trent!

- Bemutatom a feleségemet...

- Tényleg te vagy az, Ashley?!

- Igen...

- Art. Art Davies. Emlékszel rám?

- Persze. - A férfi rosszul öltözött volt, és ápolatlan.

- Hogy megy a sorod, Art?

- Tudod, mérnök akartam lenni, de nem jött össze.

- Sajnálom.

- Hát igen. Azért a technikusi tanfolyamot elvégeztem.

- Ashley! Lenny Holland vagyok. A mindenségit, de csodálatosan nézel ki!

- Aranyos vagy, Lenny - köszönte meg a bókot Ashley. A férfi alaposan

meghízott, és jókora briliánssal díszített gyűrűt viselt.

- Ingatlanügynök vagyok, és remekül megy a bolt. Férjhez mentél?

- Nem - válaszolta kissé bizonytalanul a lány.

 - Emlékszel Nicki Brandtre? Ő a feleségem. Ikreink vannak.

- Gratulálok!

Különös, mennyire meg tud változni tíz év alatt az ember, gondolta Ashley.
Évfolyamtársai közül egyesek meghíztak, mások lesoványodtak. Volt, akinek jól
ment, és olyanok is, akikről lerítt a nélkülözés. Megházasodtak és elváltak.
Gyerekeik születtek és elveszítették a szüleiket...

Vacsoráztak, majd zene és tánc kezdődött. Ashley sok korábbi osztálytársával

beszélgetett, kedvesen érdeklődött a sorsuk alakulása felől, de közben
egyfolytában Jim Cleary körüljártak a gondolatai. Hiába kereste azonban, és
mivel elég késő volt, úgy gondolta, hogy már valószínűleg nem is fog eljönni a
találkozóra. Tudja, hogy itt vagyok, és nem mer a szemembe nézni.

Vonzó, fiatal nő lépett oda hozzá. - Ashley! Reméltem, hogy találkozunk! -

Florence Schiffer volt, az egyik legjobb barátnője, akinek Ashley őszintén örült.
Kerestek egy csöndes sarkot, ahol nyugodtan beszélgethettek.

- Remekül nézel ki, Florence!

- Te is. Jöttem volna korábban, de a kicsi nyűgös volt, és alig tudtam ott
hagyni. Azóta, hogy utoljára találkoztunk, férjhez mentem, elváltam, és most
egy remek fickóval élek. Veled mi van? - érdeklődött Florence. - Az érettségi
bál után egyik pillanatról a másikra eltűntél. Kerestelek, de azt mondták, hogy
elköltöztél.

- Londonba - válaszolta Ashley. - Apám oda íratott be egyetemre. Az évzáró

utáni napon indultunk.

- Mindent megpróbáltam, hogy elérjelek. A nyomozók azt hitték, tudom, hol

vagy. Kerestek, mert együtt jártál Jim Clearyvel.

- Nyomozók? - kérdezte lassan, értetlenül Ashley.

- Igen. A gyilkosság miatt.

Érezte, hogy a vér kifut az arcából. - Milyen... gyilkosság?

- Jézusom! - Florence elképedve nézett rá. - Te nem is tudod?

- Mit?! - kérdezte követelőző hangon Ashley. - Miről beszélsz?

- A szülei az érettségi bál utáni napon jöttek haza, és halva találták Jimet.
Leszúrták, és kiherélték.
 A terem vadul pörögni kezdett, Ashley-nek meg kellett kapaszkodnia az asztal
szélében, hogy el ne essen. Florence is látta rajta, hogy rosszul van, és
vigasztalóan megfogta a karját.

- Nagyon sajnálom, Ashley! Azt hittem, olvastál róla a lapokban, de hát ha

elutaztál, honnan is értesülhettél volna...

Ashley szorosan összezárta a szemét, és tisztán látta magát, amint kioson a

házból, és elindul Jim Clearyékhez. Útközben azonban meggondolta magát, és
hazatért azzal, hogy majd reggel találkoznak. Ha elmegyek hozzá, gondolta
borzalmas lelkiismeret-furdalással, akkor még mindig élne. És egészen idáig, tíz
éven keresztül gyűlöltem! Édes istenem! Ki ölhette meg? Ki?

Apja hangját hallotta: „Meg ne lássam még egyszer a lányommal! Ha még

egyszer meglátom a környékünkön, minden porcikáját összetöröm!”

- Bocsáss meg, Florence! - vett sietve búcsút Ashley a barátnőjétől. - Nem

érzem jól magam...

Menekült, kis híján futva távozott a találkozóról.

Nyomozók. Biztosan megkeresték az apját is. Miért nem említette soha?

Még aznap este visszament Kaliforniába. Hajnalban aludt csak el, és szörnyű
rémálmot látott. Sötétben álló, kivehetetlen arcú figura késsel döfködte Jimet, és
közben vadul ordított. Miután végzett vele, előrelépett, a világosba.

Az édesapja volt.
 ÖTÖDIK FEJEZET

A következő néhány hónap szörnyű volt Ashley-nek. Állandóan Jim Cleary

véres, megcsonkított tetemének a képe kísértette. Arra gondolt, hogy talán ismét
föl kellene keresnie dr. Speakmant, de rögtön le is tett róla, mert biztos volt
benne, hogy képtelen lenne bárkivel is megbeszélni a dolgot. Bűntudata volt,
mert megfordult a fejében, hogy talán az apja követte el azt a szörnyűséget.
Elűzte magától a gondolatot, és megpróbált a munkájára koncentrálni, de
hasztalan. Távolba révedő tekintettel meredt a számítógépe képernyőjén
éktelenkedő, rosszul megalkotott logóra.

Shane Miller aggódva figyelte. - Rosszul vagy, Ashley? - kérdezte.

- Nem, dehogy! - válaszolta a lány, és még egy mosolyt is sikerült kipréselnie

magából.

- Igazán sajnálom, ami a barátoddal történt. - Ashley elmondta Millernek,

hogy mit tudott meg Bedfordban, az évfolyam-találkozón.

- Majd csak... túlteszem magam rajta.

- Vacsorázzunk együtt! - ajánlotta a férfi.

- Köszönöm, Shane, de... Egyelőre nem megy. Majd a jövő héten.

- Rendben. Ha bármit tehetek...

- Aranyos vagy. Sajnos, ezen már senki nem tud segíteni!

- Miss Szűklyukú nagy gondban van - mondta Alette-nek Toni. - Nem

érdekel, tőlem akár fel is fordulhat!

- Dispiace... sajnálom. Egészen kiborult.

- Ugyan már! Mindenkinek megvannak a maga problémái, nem?

Pénteken délután Ashley már éppen indulni akart haza, amikor Dennis Tibble
rátört: - Szia, bébi! Tégy egy szívességet!

- Sajnálom, Dennis... - próbált tiltakozni a lány, de Tibble nem hagyta.

 - Ugyan már! Ne légy ilyen búvalbélelt! - Közelebb lépett, és bizalmaskodva
megfogta Ashley karját. - Női tanácsra van szükségem.

- Dennis, nem vagyok olyan...

- Beleestem valakibe, feleségül akarom venni, de van vele egy kis gond.
Segítenél?

Ashley elbizonytalanodott. Ki nem állhatta ugyan Dennis Tibble-t, de úgy

érezte, ez nem elegendő ok arra, hogy megtagadja tőle a segítséget. - Beszéljük
meg inkább holnap! - ajánlotta.

- Nagyon sürgős, nem várhat addig!

Ashley hatalmasat sóhajtott, és megadta magát: - Na jó! Miről van szó?

- Felmehetnénk hozzád? Úgy nyugodtabban tudnánk beszélgetni.

- Nem! - válaszolta határozottan a lány. Biztos volt benne, hogy ha beengedi

a lakásába, erőszakkal sem fogja tudni kitenni Tibble-t.

- És hozzám?

Ashley gyorsan számba vette a lehetőségeket. - Rendben. - Ha segítek neki

megszerezni a nőt, akibe szerelmes, talán békén hagy.

- Jesszusom! Rendeske fel akar menni ahhoz a szemét alakhoz. Mit szólsz
hozzá, milyen hülye? Hová a francba tette azt a kevés eszét? - kérdezte Alette-
től Toni.

- Csak segíteni próbál. Semmi rossz sincs abban, hogy...

- Ugyan már, Alette! Mikor nősz fel végre? Az egész csak szöveg, a pasas
meg akarja dugni.

- Non va. Non si fa cosi.

- Ezt én sem mondhattam volna szebben.

Dennis Tibble lakása neorémálom stílusban volt berendezve. Falain

horrorfilmek plakátjai váltakoztak meztelen lányokat, és véres pofával zabáló
vadállatokat ábrázoló, ízléstelen poszterekkel. A polcokon, a szekrényeken
erotikus témájú apró szobrocskák sorakoztak.
Őrült, torz elméjű ember lakása, állapította meg magában Ashley, és alig várta,
hogy ismét kívül legyen az ajtón.

- Hé! Örülök, hogy eljöttél, bébi! - lelkesedett Tibble - Igazán kedves tőled.
Ha esetleg...

- Nincs sok időm, Dennis! - vágott közbe Ashley. - Mesélj arról a lányról!

- Fantasztikusan jó nő! - Tibble cigarettával kínálta. - Parancsolj!

- Nem dohányzom.

- Egy italt? - kérdezte a férfi, miután rágyújtott.

- Inni sem szoktam.

- Nem iszol, nem dohányzol - Tibble kaján, tenyérbe mászó vigyorral foglalta
össze a hallottakat. - Marad tehát a legkellemesebb időtöltés.

Ashley-nek ez már sok volt, és élesen rászólt: - Dennis, ha nincs egyéb...

- Jól van, csak vicceltem - vágott közbe a férfi, és a bárszekrényhez lépve

kevés bort töltött egy talpas pohárba. - Igyál egy kortyot! Ennyi csak nem fog
megártani! - Ashley kezébe nyomta a poharat.

- Mesélj Miss Nagyszerűről! - kérte a lány, miután belekóstolt az italba.

- Nem találkoztam még az életben hozzá foghatóval - mesélte mellé ülve

Tibble. - Ugyanolyan szexi, mint te, és...

- Hagy abba, különben rögtön elmegyek! - utasította rendre Ashley.

- Ne csináld ezt! Csak bókolni akartam. Odáig van értem, de a szülei utálnak.

A lány hallgatott, várta a folytatást.

- Boldogan hozzám jönne, de fél, hogy magára haragítja őket. Nagyon

szorosan kötődik hozzájuk, és ha összeházasodunk, egészen biztos, hogy
kitagadják. Átmenetileg meg tudnám vigasztalni, de előbb-utóbb eljutnánk
odáig, hogy engem vádolna miatta. Érted a problémámat?

Mielőtt válaszolt volna, Ashley ivott egy újabb kortyot. - Igen. Én...

Nem tudta folytatni, sűrű, áthatolhatatlan köd telepedett rá.

Nehezen ébredt, és igazából nem is volt magánál, amikor már tudta, hogy
szörnyűséges dolog történt vele. Úgy érezte, elkábították, és óriási erőfeszítés
kellett ahhoz, hogy a szemét kinyissa. Ashley körbenézett, és pánik lett úrrá
rajta. Olcsó hotelszoba ágyán feküdt meztelenül. Némi erőfeszítés árán felült, de
abban a pillanatban kínzó fájdalom hasított a fejébe. Fogalma sem volt róla, hol
van, és hogyan került oda. Tétován az éjjeliszekrényen heverő tájékoztatóért
nyúlt. Chicago Loop Hotel. Azt hitte, nem jól lát, és többször is elolvasta a
nevet. Mit keresek én Chicagóban? Mióta vagyok itt? Péntek este Dennis
Tibble-nél voltam. Milyen nap van ma? Rémülten az ágy melletti telefonhoz
kapott.

- Miben segíthetek? - érdeklődött egy udvarias férfihang.

- Milyen... - Ashley-nek komoly erőfeszítésébe került feltenni a kérdést - nap

van ma?

- Tizenhetedike.

- Nem úgy értem! A hétnek melyik napja?

- Ó! Hétfő, hölgyem! Akarja, hogy...

Kábultan csapta le a kagylót. Hétfő. Két nap és két éjszaka esett ki az életéből.
Fogalma sincs róla, mi történt vele azalatt. Dennis Tibble-hez ment... Ivott
néhány korty bort... Ennyit tudott csak felidézni magában, utána teljes sötétség.

Tibble nyilván tett valamit a borba, hogy elkábítson, gondolta Ashley. Olvasott
már hasonló esetekről, és a szer nevére is emlékezett: „combterpesztőként”
emlegették. Biztosan azt adott neki. A kérés, hogy adjon neki tanácsot, csupán
ürügy volt, hogy felcsalja magához. Én pedig, mint valami ostoba liba, bedőltem
neki! Nem emlékezett sem a repülőútra, sem arra, hogy Tibble-lel bejelentkezett
volna a szoba berendezéséből ítélve igencsak kopott szállodába. És ami a
legszörnyűbb volt, bármennyire erőlködött is, nem tudta felidézni, mi történt
vele.

Ki kell jutnom innen, gondolta kétségbeesve Ashley. Úgy érezte,

beszennyezték, minden porcikájához mocsok tapad. Mit tett vele az az állat?
Megpróbálta fegyelmezni magát, nem gondolkodni a történteken, miközben
bement a tenyérnyi fürdőszobába, és a zuhany alá lépve megnyitotta a csapot.
Mozdulatlanul állt a testét verdeső meleg víz alatt, remélte, hogy sugarai
lemossák róla a borzalmas szennyet, ami akaratán kívül rátapadt. Mi van, ha
teherbe estem? - kérdezte magától, és a puszta gondolattól a rosszullét
környékezte. Nem tudta, mennyi időt töltött a zuhany alatt, mielőtt
megtörülközött, és a beépített szekrényhez lépett. Hiába nyitotta ki, a ruháját
nem találta, csupán egy fekete bőr miniszoknyát, olcsó, közönséges felsőt és egy
pár kihívóan magas sarkú - viselőjéről szavak nélkül is sokat eláruló - cipőt. Már
a gondolatától is irtózott, hogy fölvegye, de nem volt választása. Sebesen
felöltözött, és megnézte magát a tükörben - pontosan úgy festett, mint valami
olcsó kurva.

A táskáját átvizsgálva mindössze negyven dollárt talált, szerencsére a

csekkfüzete és a hitelkártyája megvolt. Hála istennek!

Ashley óvatosan résnyire nyitotta az ajtót, kinézett a folyosóra, és

megkönnyebbülten látta, hogy teljesen üres. Lement a kopott hallba, és a
recepciós pulthoz lépve odaadta az idős pénztárosnak a hitelkártyáját.

- Máris elmegy? - kérdezte idegesítően mézesmázos hangon a férfi. - Pedig

milyen jól érezte magát!

Ashley szerette volna tudni, mire gondol, ugyanakkor félt is tőle. Eszébe jutott,
hogy meg kellene kérdeznie, mikor jelentkezett ki Dennis Tibble, de úgy
döntött, jobban teszi, ha nem hozza szóba.

A pénztáros a leolvasó résébe dugta a hitelkártyát, és néhány másodperc múlva

ezer ráncba szaladt a homloka. Kivette, visszarakta, majd gondterhelten azt
mondta: - Sajnálom, ez nem fog menni. Kimerítette a keretét.

- Az lehetetlen! - válaszolta elképedve Ashley. Biztosan rossz a gép!

A férfi hanyagul vállat vont, mintegy jelezve, hogy ilyen átlátszó kifogással
nála semmire sem megy. - Van másik hitelkártyája? - kérdezte közömbösen.

- Nincs. Nem... hoztam magammal. Csekket elfogad?

A pénztáros tekintete csöppnyi kétséget sem hagyott afelől, mit gondol a

harsány, kihívó öltözék viselőjéről. - Igen, ha tudja igazolni magát - mondta.

- Telefonálni szeretnék...

- A sarok mögött van a készülék.

- San Francisco Memorial Hospital - hallatszott a vonal másik végéről.

- Dr. Steven Pattersont kérem!

- Egy pillanat...

- Dr. Patterson titkársága!

 - Sarah? Itt Ashley! Feltétlenül beszélnem kell apámmal!

- Éppen operál, Miss Patterson, és...

Ashley olyan erősen markolta a kagylót, hogy az ujjpercei belefehéredtek. -

Nem tudja, meddig tart?

- Nehéz megmondani. Utána van még egy műtétje...

- Beszélnem kell vele! - vágott közbe hisztérikusan a lány. - Nagyon sürgős!

Megmondaná neki, hogy mihelyt tud, okvetlenül hívjon vissza? - Megnézte a
készülék számát, és bediktálta a titkárnőnek. - Itt leszek, várom a hívást!

- Feltétlenül megmondom.

Csaknem egy órán keresztül ült a hallban, és szünet nélkül azért imádkozott,
hogy szólaljon már meg a készülék. Az előtte elhaladók - ki rosszallóan, ki
leplezetlen kihívással - mind alaposan megnézték. Természetétől idegen
öltözékében Ashley úgy érezte magát, mintha meztelen lenne, és annyira
igyekezett észrevétlenné válni, hogy megriadt, amikor váratlanul a fűiébe
hasított az éles telefoncsörgés.

- Halló!

- Ashley? - Csodálatos, megnyugtató zeneként hatott rá az ismerős hang.

- Jaj, apa! Én...

- Mi a baj?

- Chicagóban vagyok, és...

- Mit keresel Chicagóban? - vágott közbe dr. Patterson.

- Bonyolult, most nem tudom elmagyarázni. Szükségem lenne egy San José-i
repülőjegyre! Nem tudom megvenni, egyetlen centem sincs. Tudsz segíteni?

- Persze. Tartsd a vonalat! - A szünet jó, ha három percig tartott. - Az

American Airlines 407-es járata tíznegyvenkor indul az O’Hare-ről. A jegy a
regisztrációs pultnál lesz. San Joséban várlak...

- Nem! - vágott közbe Ashley. Nem akarta, hogy az apja abban a közönséges
göncben lássa. - Hazamegyek átöltözni... aztán jelentkezem.

- Rendben. Elmegyek érted, megvacsorázunk, és elmeséled, mi történt.

 - Köszönöm, apa! Köszönöm!

A repülőúton Ashley végig a megbocsáthatatlan szörnyűségen gondolkodott,

amit Dennis Tibble művelt vele. El kell mennem a rendőrségre, győzködte
magát. Nem hagyhatom, hogy ezt megússza! Ki tudja, hány nőt csalt már így
tőrbe?!

A lakásába lépve úgy érezte, nyugodt, biztonságos menedékbe jutott.

Villámgyorsan levetkőzött, alig várta, hogy megszabaduljon az undorító
göncöktől, és még egyszer lezuhanyozzon, mielőtt találkozik az apjával. A
gardrób felé indult, hogy tiszta ruhát vegyen elő, de megtorpant - a
fésülködőasztalon hanyagul odavetett cigarettacsikket látott.

Alig ültek le a The Oaks egyik sarokasztalához, az apja aggódó arccal

megkérdezte: - Mit csináltál Chicagóban?

- Én... Nem tudom.

Dr. Patterson értetlenül meredt a lányára. - Nem tudod?!

Ashley bizonytalanná vált, nem tudta eldönteni, beszámoljon-e az apjának

arról, mi történt vele, vagy sem. Talán nem ártana, esetleg tudna valamilyen
tanácsot adni.

Óvatosan kezdett bele a kusza történetbe: - Dennis Tibble megkért, menjek fel
hozzá, és segítsek eldönteni...

- Dennis Tibble? Az a féreg?! - vágott közbe indulatosan dr. Patterson.

Ashley összes munkatársát ismerte, a lány kötelességének tartotta, hogy
bemutassa őket. - Egyáltalán, hogy vagy képes szóba állni vele?

Ashley rájött, hogy hibát követett el - az apja minden problémáját túlreagálta.

Főleg azokat, amelyekben férfi szerepelt.

„Ha még egyszer meglátom a házunk környékén, Cleary, minden porcikáját

összetöröm!”

- Nem érdekes - próbálta lezárni a témát Ashley.

- Tudni akarom, mi történt!

Baljós előérzete támadt, és nehezen tudta csak rászánni magát, hogy folytassa:
- Ittam egy kis bort Dennisnél, aztán...
 Látta, hogyan torzul el az apja arca, megriadt az ijesztő tekintettől, és
igyekezett minél rövidebbre fogni a történetet.

- Nem! - tiltakozott rögtön dr. Patterson. - Pontosan tudni akarom, mi történt!

Ashley annyira kimerült volt, hogy nem jött álom a szemére. Csak feküdt
mozdulatlanul, megpróbálva kiigazodni zavaros gondolatai között. Szörnyű lesz,
ha mások is megtudják, mit művelt velem Dennis. Biztos, hogy az első dolga
lesz fűnek-fának eldicsekedni vele! Nem engedhetem, hogy másokkal is ezt
tegye! Föl kell jelentenem a rendőrségen!

Többen is mondták neki, hogy Dennis mindenképpen meg akarja kapni, de

nem törődött a figyelmeztetéssel. Utólag visszagondolva már tisztán látta az intő
jeleket: Dennis képeket vágott, és megpróbált közbeavatkozni, valahányszor
szóba állt egy másik férfival; szünet nélkül nyaggatta, igyekezett randevút
kicsikarni tőle; leskelődött utána...

Legalább megtudtam, ki járt a nyomomban, gondolta Ashley.

Másnap reggel fél kilenckor éppen indulni akart a munkahelyére, amikor

megcsörrent a telefon.

- Tessék! - szólt bele idegesen, attól tartva, hogy el fog késni.

- Szevasz, Ashley! Itt Shane. Nézted a nyolcórás híreket?

- Milyen híreket?

- A tévében. Dennis Tibble-t holtan találták.

Pillanatig úgy érezte, mintha forogna körülötte a világ. - Jézusom! Mi történt?

- A seriff hivatala szerint agyonszúrták, és kiherélték.

 HATODIK FEJEZET

Sam Blake, a cupertinói seriff helyettese nehéz úton jutott el a hivataláig: Serena
Dowlingot, főnöke kiállhatatlan természetű, állandóan veszekedő húgát vette
feleségül. Az asszonyt egyedül Sam tudta kezelni. A seriffhelyettes alacsony,
szelíd, szentnek is dicséretére váló türelemmel megáldott ember volt.
Bármennyire kikelt magából Serena, akárhogyan tombolt, nyugodt szóval
lecsöndesítette, és addig beszélt a lelkére, amíg meg nem békült.

Sam Blake azért választotta a hivatását, mert Matt Dowling a legjobb barátja
volt. Gyerekként együtt nőttek fel, együtt jártak középiskolába. Sam nagyon
szerette a munkáját, értett hozzá, és remekül is végezte. Csöndes, nyugodt
természetéhez fürge ész és makacs kitartás társult. A kettő szerencsés
kombinációja Kalifornia állam egyik legeredményesebb nyomozójává tette.

Kora reggel volt, munkakezdés előtti szokásos kávéjukat szürcsölgették

ráérősen.

- Tegnap este már megint jól rád mászott a húgom - mondta elgondolkodva
Dowling seriff. - Tucatnyi hívás jött a szomszédoktól, panaszkodtak az éktelen
ricsajra. Meg is tudom érteni; Serenának eszméletlen hangja van.

- Megnyugtattam - felelte vállvonogatva Blake.

- Hála istennek, hogy nem nekem kell bajlódnom vele! Néha mintha az ördög
szállná meg. A dühkitörései...

- Főnök! - A hivatal izgatott alkalmazottja dugta be a fejét az ajtón. - Sürgős

hívást kaptunk. A Sunnyvale Avenue-n holttestet találtak.

Dowling seriff kérdőn a sógorára nézett.

- Megyek - mondta Blake, és komótosan a kalapjáért nyúlt.

Negyedórával később Blake seriffhelyettes belépett Dennis Tibble lakásába. A

nappaliban a járőr egyik tagját találta, amint éppen a ház gondnokával
beszélgetett.

- Hol van a holttest? - kérdezte Blake.

 A rendőr a hálószoba felé mutatott. - Ott, uram! - mondta feltűnően sápadt
arccal.

A seriffhelyettes az ajtóhoz ment, és a látványtól földbe gyökerezett a lába. Az

ágyon meztelen férfit látott, és olyan érzése támadt, mintha a szobát vérrel
locsolták volna tele. Beljebb lépve azt is meg tudta állapítani, honnan származik
a rengeteg vér. Az áldozatot nem pusztán ledöfték, a hátát valószínűleg egy
letört végű palackkal szurkálták össze, mert a teste tele volt üvegszilánkokkal.
És mintha ez sem lett volna elég, a gyilkos a heréit is levágta.

Blake sok szörnyűséget látott már, de nagyon össze kellett szednie magát, hogy
legyűrje görcsös hányingerét. - Ki az az állat, aki ilyesmire képes?! - kérdezte
hangosan, rosszulléttel küszködve. A gyilkos eszközt egyelőre sehol sem látta,
de bízott abban, hogy a lakás alapos átvizsgálása során előkerül.

Sarkon fordult, és merev léptekkel visszament a nappaliba. - Ismerte az

áldozatot? - kérdezte a ház gondnokát.

- Igen, uram! Az övé a lakás.

- Hogy hívják?

- Tibble. Dennis Tibble.

Blake apró noteszt vett elő, és felírta a nevet. - Mióta lakott itt?

- Majdnem három éve.

- Mit tud róla?

- Nem sokat, uram! Magának való ember volt, de mindig pontosan fizette a
lakbért. Időnként nőket fogadott, de ahogy elnéztem, többnyire prostikat -
válaszolta a gondnok.

- Tudja, hol dolgozott?

- Igen. A Global Computer Graphics Corporationnél. Egyébről sem szokott

beszélni, csak a számítógépekről!

Blake seriffhelyettes újból írt valamit a noteszbe. - Ki találta meg a holttestet? -

kérdezte.

- Maria, az egyik takarítónő. Tegnap szabadnapos volt, úgyhogy csak ma

reggel...
 - Beszélni akarok vele! - vágott a gondnok szavába Blake.

- Azonnal szólok neki, uram!

Maria ideges, rémült, negyvenes éveiben járó, brazil nő volt.

- Maga találta meg a holttestet? - kérdezte a lehető legszelídebben Blake.

- Nem én tettem, uram! Esküszöm a Mindenhatóra! - fogadkozott az asszony.

Teljesen magánkívül volt. - Fogadjak ügyvédet?!

- Dehogy! Semmi szüksége rá - próbálta megnyugtatni Blake. - Az is elég, ha

pontosan elmondja, mi történt.

- Semmi! Úgy értem... Hétkor jöttem takarítani, mint mindig, és... Azt hittem,
hogy már elment. Ritkán találtam itthon - hebegett az asszony. - Kitakarítottam a
nappalit, és...

- A szentségit! - Maria! - vágott közbe határozottan a seriffhelyettes. -

Emlékszik rá, hogyan nézett ki a szoba, mielőtt nekikezdett a takarításnak?

- Ezt hogy érti?

- Rendet rakott? Kidobott valamit?

- Igen. Egy törött üveget találtam a padlón, és körülötte cserepeket. Fogtam...

- Mit csinált vele?! - vágott izgatottan a takarítónő szavába Blake.

- Beraktam a szemétdarálóba.

- Mit csinált még?

- Kipucoltam a hamutartót, és...

- Volt benne csikk?

Maria néhány másodpercig gondolkodott, megpróbálta pontosan felidézni az

emlékeit. - Csak egy. A konyhai szeméttartóba dobtam.

- Mutassa!

A takarítónő kinyitotta a mosogató ajtaját, és a szemetesvödörre mutatott,

amelyben a többi szemét tetején rúzsos csikk hevert. Blake papír zsebkendővel
fogta meg, és a zsebében állandóan készenlétben tartott borítékok egyikébe
rakta.

Utána szelíden átkarolta a nőt, és visszavezette a nappaliba. - Nyugodjon meg,

Maria! - vigasztalta. - Mit gondol, hiányzik valami a lakásból? Elvittek valamit?

- Nem hiszem. Mr. Tibble szerette ezeket a kis szobrokat - válaszolta

körbemutatva a takarítónő. - Sokat költött rájuk. Úgy tűnik, mind itt van.

Tehát nem rablógyilkosság volt. Mi lehetett az indíték? Kábítószer? Bosszú?

Féltékenység?

- Mit csinált, miután a szemetet kivitte? - kérdezte Blake.

- Felporszívóztam, mint mindig, aztán... - A takarítónő egy pillanatra

elhallgatott. - Bementem a hálószobába, és megláttam. - Mozdulatlanná
merevedett, és kétségbeesetten felkiáltott: - Esküszöm, nem én tettem!

Kintről gépkocsi zaja hallatszott - a halottkém érkezett meg a segédjével, aki

összehajtogatott hullazsákot szorongatott a hóna alatt.

Sam Blake három órával később tért vissza a hivatalába.

- Mit találtál, Sam? - kérdezte Dowling.

- Nem sokat. - Blake leült, és kényelmesen elhelyezkedett a főnökével

szemben. - Dennis Tibble a Globalnél dolgozott. Számítógépes zseninek
tartották.

- Annyira azért nem volt zseni, hogy ki tudja cselezni a gyilkosát.

- Nem egyszerűen megölték, Matt, valósággal lemészárolták. Látnod kellett

volna, mit tettek vele. Csak őrült csinálhatta.

- Van nyom, amin el lehet indulni? - kérdezte a seriff.

- Nem tudjuk biztosan, mi volt a gyilkos fegyver, még várjuk a

laborvizsgálat eredményét, de nagyon valószínű, hogy egy letört végű palack. A
takarítónő bedobta a szemétdarálóba - mesélte Blake. - Bízzunk abban, hogy az
áldozat hátából kiálló egyik üvegszilánkon maradt ujjlenyomat! Beszéltem a
szomszédokkal, de nem sokra jutottam. Senki nem látott idegent, és szokatlan
zajt sem hallottak. Úgy tűnik, Tibble igencsak magának való volt, nem
haverkodott a szomszédokkal. Ja, és még valami! A halála előtt nem sokkal
szeretkezett. A technikusok hüvelyváladékot és fanszőrt találtak, a hamutartóban
pedig volt egy rúzsos csikk. Beküldettem őket a laborba, hogy csináljanak DNS-
tesztet.

- Az újságok biztosan lecsapnak az esetre, Sam! Már látom is a címet - Őrült

gyilkos garázdálkodik a Szilícium-völgyben. - Dowling seriff hatalmasat
sóhajtott.

Próbáljuk meg kideríteni, ki tette, és zárjuk le minél előbb az ügyet!

- Máris indulok, körülnézek a Global Computer Graphicsnél.

Ashley-nek egy órára volt szüksége ahhoz, hogy eldöntse, bemenjen-e dolgozni.
Érvek és ellenérvek vitáztak benne vadul, és nagy erőfeszítés árán tudott csak
határozni. Ha bárki rám néz, egyből rájön, hogy valami nincs rendben. Igen ám,
de ha nem megyek be, tudni akarják az okát. A rendőrség nyilván kiszáll
nyomozni. Ha kihallgatnak, meg kell mondanom az igazságot. Nem fogják
elhinni, azt hiszik, én öltem meg Dennis Tibble-t. De ha elhiszik, és
megmondom, hogy apám tudja, mit tett velem, akkor őt fogják gyanúsítani.

Jim Cleary meggyilkolására gondolt, és tisztán hallotta Florence hangját: „A

szülei az érettségi bál utáni napon jöttek haza, és halva találták Jimet. Leszúrták,
és kiherélték.”

Ashley szorosan behunyta a szemét. Édes istenem, mi történik velem?! Mi ez a

szörnyűség?!

Sam Blake seriffhelyettes a földszinti munkateremben csoportokba verődő,

halkan beszélgető alkalmazottakat talált. Nem sokat kellett törnie a fejét, hogy
rájöjjön, miről tárgyalnak. Ashley izgatottan figyelte, amint benyitott Shane
Miller irodájába.

- Blake seriffhelyettes? - kérdezte az íróasztala mögül fölemelkedve Shane.

- Igen. - A két férfi kezet rázott.

- Foglaljon helyet!

- Dennis Tibble a maguk alkalmazottja volt? - kérdezte Blake, miután

elhelyezkedett.

- Igen. Egyike a legjobbaknak. Szörnyű tragédia!

 - Három éve dolgozott itt?

- Igen. Mindenki zseninek tartotta. Amit számítógéppel meg lehet csinálni,

arra ő képes volt.

- Mit tud az emberi kapcsolatairól?

- Nem sokat - válaszolta enyhe fejcsóválással Shane Miller. - Tibble

meglehetősen magának való ember volt.

- Szedett kábítószert?

- Dennis?! Ki van zárva! Kínosan vigyázott az egészségére, még túlzásba is

vitte a dolgot.

- Szerencsejáték? Lehetett komolyabb adóssága?

- Nem. Szép fizetést kapott, de azt hiszem, háromszor meggondolta, mire ad

ki akár egy centet is.

- Nők? Volt barátnője? - tette fel az újabb, hasonló esetekben rutinjellegűnek

számító kérdést Blake.

- A nők nem igazán szerették Tibble-t. - Shane néhány másodpercre

elgondolkodott. - Az utóbbi időben viszont többeknek is mesélte, hogy
házasodni készül.

- Nevet mondott?

Miller a fejét rázta. - Nem. Én legalábbis nem hallottam.

- Ugye nincs ellene kifogása, ha beszélek néhány alkalmazottjukkal?

- Dehogy! Beszélgessen csak velük nyugodtan! Azért számítson rá, hogy

zavartak lesznek - mindenkit nagyon megrázott ez a tragédia!

Hát még ha a holttestet is látták volna, gondolta Blake.

A két férfi kiment a nagyterembe.

- Kis figyelmet kérek! - emelte fel a hangját Shane Miller. - Bemutatom

Blake seriffhelyettest. Néhány kérdést szeretne feltenni maguknak.

Az alkalmazottak mozdulatlanná merevedve hallgatták a bejelentést.

 - Biztosan mindannyian hallották már, mi történt Mr. Tibble-lel - vette át a
szót Blake. - Az önök segítségére is szükségünk van ahhoz, hogy megtaláljuk a
gyilkosát. Van valakinek tudomása arról, hogy ellenségei voltak? Ismernek-e
olyat, aki annyira gyűlölte, hogy képes lehetett megölni? - A kérdésre néma
csönd volt a válasz. - Úgy tudom, Mr. Tibble nősülni készült. Elmondta
valakinek, kit akar elvenni?

Ashley azon kapta magát, hogy nehezen lélegzik. Érezte, hogy most kellene
megszólalnia, elmondania a serififhelyettesnek, hogy mit művelt vele Tibble.
Pontosan emlékezett azonban arra is, milyen arcot vágott az apja, amikor
beszámolt neki a történtekről. Egészen biztos, hogy őt gyanúsítanák a
gyilkossággal.

Az apja képtelen lenne bárkit megölni.

Orvos.

Sebész.

Dennis Tibble-t nemcsak megölték, hanem kasztrálták is.

- Egyikük sem találkozott vele azután, hogy pénteken délután elment? -

kérdezte Blake seriffhelyettes.

Gyerünk! Beszélj már, Rendeske, gondolta Toni Prescott. Mondd el, hogy fent
jártál a lakásán! Miért nem beszélsz?

Sam Blake nyugodt arcot vágott, nem akarta elárulni a csalódottságát. - Ha

bármelyiküknek eszébe jut valami, kérem, hívjon fel! Mr. Miller tudja a
számomat. Köszönöm.

Némán figyelték, hogyan kíséri ki Shane.

Ashley nagy megkönnyebbülést érzett.

A kijáratnál Blake megkérdezte Millert:

- Akad olyan a munkatársaik között, akihez igazán közel állt?

- Tudomásom szerint nem - válaszolta Shane. - Nem hiszem, hogy Dennis

bárkivel is jóban lett volna. Az egyik kolléganőnk ugyan nagyon tetszett neki, de
nem jutott vele semmire.

- Itt van az illető?! - csapott le a lehetőségre Blake.

 - Igen, de...

- Beszélni szeretnék vele.

- Rendben. Menjenek be a szobámba!

Ashley látta, hogy Miller és a seriffhelyettes visszafordul, és egyenesen feléje

tart. Ahogy közeledtek, az arca lángba borult, szinte tűzforró lett.

- Ashley, Mr. Blake beszélni szeretne veled - mondta Shane.

Tehát tudja! Arról fogja faggatni, hogy mit keresett Tibble lakásán. Óvatosnak
kell lennem, gondolta Ashley.

- Van ellene kifogása, Miss Patterson? - kérdezte a seriffhelyettes.

- Ugyan, dehogy! - válaszolta, miután nagy nehezen megtalálta a hangját.

Megadóan elindult, és követte Shane Miller irodájába.

- Foglaljon helyet! - kínálta székkel Blake, és maga is leült. - Jól tudom, hogy
Dennis Tibble vonzódott önhöz?

- Azt hiszem... - Óvatosan! - Igen.

- Randevúztak?

Az, hogy jártam a lakásán, nem azonos a randevúval.

- Nem.

- Beszélt önnek arról a nőről, akit feleségül akart venni?

Ashley-nek olyan érzése támadt, mintha híg iszapban állna, és az egyre

mélyebben szippantaná magába. Lehet, hogy a seriffhelyettes magnóra is veszi,
amit mond? Lehet, hogy megtalálták az ujjlenyomatait. El kellene mondani, mit
tett vele Tibble. De ha elmondom, gondolta elkeseredve, akkor előveszik
apámat, és előbb-utóbb egészen biztosan eljutnak Jim Cleary meggyilkolásához,
amivel szintén őt fogják gyanúsítani. Vajon tudnak már róla? A bedfordi
rendőröknek semmi okuk nem volt rá, hogy értesítsék a cupertinóiakat. Vagy
mégis?

Blake átható pillantással nézte, és várta a választ. - Miss Patterson!

- Tessék?! Jaj, elnézést! - mentegetőzött Ashley. - Annyira megdöbbentett...

 - Tökéletesen megértem - felelte együtt érzőn a seriffhelyettes. - Említette
Tibble, hogy meg akar nősülni?

- Igen... de azt nem mondta, hogy hívják az illetőt. - Ez legalább igaz volt.

- Járt valaha Tibble lakásán?

Ashley mély lélegzetet vett. Ha nemet mond, a kihallgatásnak biztosan vége

lesz, de ha megtalálják az ujjlenyomatait...

- Igen - felelte.

- Volt a lakásán?

- Igen.

Blake még áthatóbb pillantással nézte, de nem lehetett leolvasni az arcáról,

hogy mit gondol. - Az előbb azt mondta, sosem randevúzott vele.

Ashley agya lázasan működött. - Pontosan. Randevúnk nem volt. Néhány

hivatalos papírt vittem csak fel neki.

- Mikor?

Úgy érezte, csapdába esett. - Körülbelül... egy hete.

- Többször is járt ott?

- Nem.

Tisztázta magát arra az esetre, ha netán megtalálják az ujjlenyomatát.

Ashley kínzó bűntudatot érzett. Meg kellett volna mondania az igazat. Biztosan
rabló tört be hozzá, és olló meg... ugyanaz, aki évekkel korábban, ötezer
kilométerrel távolabb Jim Clearyvel is végzett. Mi sem természetesebb annak,
aki hisz a véletlenekben, a csodákban, a hagymázas tündérmesékben.

A fene egyen meg, apa!

- Borzalmas ez a bűncselekmény - törte meg a hosszúra nyúlt csendet Blake.

- Egyelőre fogalmunk sincs róla, miért követték el, de tudja, nem találkoztam
még olyan gyilkossággal, amelynek ne lett volna pontosan meghatározható oka.
- Várt egy kicsit, és mivel választ nem kapott, megkérdezte: - Nem tudja, szedett
kábítószert Tibble?
 - Biztos vagyok benne, hogy nem.

- Na nézzük, hogy hol tartunk! Nem kábítószer miatt ölték meg. Nem is
rabolták ki. Nem tartozott senkinek sem. Marad tehát lehetséges indítékként
valamilyen romantikus viszony. Valaki nyilván féltékeny volt rá.

Vagy egy apa akart bosszút állni a lányáért.

- Ugyanúgy nem értem a dolgot, mint maga, seriffhelyettes!

Blake hallgatott, de a tekintete mintha azt mondta volna: Egyetlen szavát sem
hiszem, hölgyem!

Felállt, egy névjegyet vett elő, és Ashley-nek adta.

- Ha bármi az eszébe jutna, kérem, hívjon fel! - mondta.

- Bárcsak tudnék segíteni!

- Viszontlátásra!

Ashley mozdulatlanul állva nézett utána. Vége, gondolta. Apa megmenekült.

Este, amikor hazatért, üzenetet talált a rögzítőjén:

„ Tegnap este nagyon felhúztál, bébi! Úgy belém állt a kangörcs, hogy
mozdulni is alig tudok. Nem baj, majd ma este kimasszírozod, ahogy ígérted.
Ugyanott, ugyanakkor. ”

Ashley értetlenül hallgatta végig az undorító szöveget. Azt hiszem, megőrülök,

gondolta. Az egésznek semmi köze apához! Valaki más csinálhatta. De ki? És
miért?

Öt nappal később megkapta a hitelkártyáját kibocsátó társaságtól a soros havi

elszámolást, és néhány tétele azonnal megragadta a figyelmét.

Mod Dress Shop: 450,00 dollár.

Circus Club: 300,00 dollár.

Louie’s étterem: 250,00 dollár.

Soha nem hallott sem a butikról, sem a klubról, sem az étteremről.

 HETEDIK FEJEZET

Ashley Patterson egyetlen napot sem hagyott ki, a televízióban és az újságokban

is nyomon követte a Dennis Tibble rejtélyes meggyilkolása ügyében kezdett
nyomozást, amely kis idő után minden jel szerint zsákutcába jutott.

Vége, gondolta Ashley. Tovább nincs miért aggódnom.

Aznap este Sam Blake seriffhelyettes csöngetett be hozzá. Amikor meglátta,

Ashley mozdulatlanná merevedett, a torka szempillantás alatt csontszárazzá vált.

- Remélem, nem zavarom - mondta kedvesen Blake.

- Már hazafelé mentem, és eszembe jutott, hogy akár be is ugorhatnék.

- Dehogy zavar! - válaszolta Ashley, és hatalmasat nyelt. - Fáradjon be!

- Szép lakás - állapította meg Blake, miután körülnézett a nappaliban.

- Köszönöm.

- Dennis Tibble nyilván nem szerette ezt a berendezést.

Ashley szíve vadul dobogni kezdett. - Nem tudom. Sosem járt itt.

- Ó! Azt hittem, igen. Tudja, mire gondolok.

- Fogalmam sincs róla, seriffhelyettes! - jelentette ki a lány. - Ahogyan már

mondtam, nem voltunk barátok.

- Igaz. Megengedi, hogy leüljek? - kérdezte Blake.

- Parancsoljon!

- Tudja, Miss Patterson, komoly gondom van ezzel az üggyel. Nem lehet
beilleszteni semmilyen ismerős sémába. Emlékszik, legutóbb azt mondtam,
minden bűncselekménynek van valami jól körülhatárolható oka. Sok emberrel
beszéltem a Global Computer Graphicsnél, és úgy tűnik, senki nem ismerte
közelebbről Tibble-t. Nagyon magának való lehetett.

Ashley hallgatott, izgatottan várta, mikor fog robbanni a bomba.

 - Abból, amit elmondtak, úgy tűnik, maga az egyetlen, aki iránt igazán
érdeklődött - közölte Blake.

Talált valamit, vagy csak próbálkozik?

- Valóban érdeklődött irántam, de ez engem tökéletesen hidegen hagyott. Ha

jól emlékszem, erről is beszéltünk - válaszolta a lány.

- Szép volt magától, hogy elvitte neki azokat az iratokat.

Ashley kis híján megkérdezte, milyen papírokra gondol Blake, de szerencsére

időben észbe kapott. - Nem került különösebb megerőltetésbe - felelte. - Éppen
útba esett.

- Igaz. Valaki nagyon gyűlölhette Tibble-t, ha képes volt elkövetni azt a

szörnyűséget.

Ashley újból mozdulatlanná merevedett, és szótlanul várta, mi fog még

következni.

- Tudja, mit utálok a legjobban? - kérdezte Blake. - A megoldatlan

gyilkosságokat. Mindig kiborítanak, mert ha nem sikerül megtalálni az
elkövetőt, az szerintem nem az ő ravaszságának köszönhető, hanem a rendőrség
tehetetlenségének. Én eddig szerencsés voltam, megoldottam minden ügyet, ami
az utamba került. - Felállt, indulni készült. - Ezt sem akarom elpuskázni. Ugye
felhív, ha bármi eszébe jut?

- Természetesen.

Ashley figyelte, amint távolodik, és közben azt kérdezte magától:

Figyelmeztetni akart? Lehetséges, hogy többet tud, mint amennyit elárul?

Toni valósággal szerelmese lett az internetnek. Jean-Claude-dal folytatott

beszélgetéseit élvezte a legjobban, de ez nem akadályozta meg abban, hogy más
csevejklubokba is belépjen. Mihelyt kis ideje volt rá, azonnal leült a számítógép
elé, és elmerült az élvezetekben.

- Toni? Hol voltál? Már jó ideje várok rád.

- Megéri, szivi! Mesélj magadról! Mivel foglalkozol?

- Gyógyszertárban dolgozom. Rajtad is segíthetek, ha akarod. Szedsz

kábítószert?

- Kopj le!
 - Toni?! Maga az?

- Álmai asszonya. Mark?

- Igen.

- Régen nem jelentkezett.

- Sok dolgom volt. Szeretnék az életben is találkozni magával, Toni.

- Mivel foglalkozik, Mark?

- Könyvtáros vagyok.

- Milyen izgalmas! Az a rengeteg könyv...

- Mikor találkozunk?

- Kérdezze meg Nostradamustól!

- Szevasz, Toni! Wendy vagyok.

- Szevasz, Wendy!

- Jó a szöveged.

- Élvezem az életet.

- Talán tudnék segíteni, hogy még jobban élvezd.

- Mire gondolsz?

- Hát, remélem, nem tartozol az olyan fafejek közé, akik irtóznak mindentől,
ami ismeretlen, és nem hajlandók semmi újat, izgalmasat kipróbálni. Szeretnék
örömet szerezni neked.

- Kösz, Wendy, de nincs meg hozzá a szerszámod!

Aztán ismét Jean-Claude Parent következett.

- „ Bonne nuit. Comment ca va? ” Hogy van?

- Remekül. És maga?

- Hiányzott. Nagyon szeretném személyesen is megismerni.

 - Én is. Köszönöm a fényképet. Fantasztikusan jól néz ki.

- Maga pedig gyönyörű. Jobban meg kellene ismernünk egymást. Részt

vesznek a québeci számítástechnikai kiállításon?

- Tessék? Most hallok róla először. Mikor lesz?

- Három hét múlva. Sok nagy vállalat jelentkezett rá. Remélem, itt lesznek.

- Én is.

- Találkozunk holnap, ugyanebben az időben?

- Természetesen. Viszlát!

- „A demain. ”

Másnap délelőtt Shane Miller odament Ashley-hez.

- Hallottál a Québec City-i nagy számítógépes kiállításról? - kérdezte.

- Igen - válaszolta a lány. - Biztosan érdekes lesz.

- Azon gondolkodom, küldjünk-e rá egy csapatot.

- Az összes jelentős cég ott lesz - érvelt Ashley. - A Symantec, a Microsoft,

az Apple. Québec biztosan ki fog tenni magáért. Az ilyen utazás felér a legszebb
karácsonyi ajándékkal.

Miller önkéntelenül elmosolyodott, látva a lelkesedését. - Majd meggondolom.

Másnap Shane behívta magához Ashley-t.

- Mit szólnál hozzá, ha Québec Cityben kellene töltened a karácsonyt? -

kérdezte.

- Megyünk? Ez nagyszerű! - lelkendezett a lány. Korábban mindig az apjával

töltötte a karácsonyt, de most a puszta lehetőségtől is rettegett.

- Sok meleg ruhát csomagolj!

- Ne aggódj! Lesz rá gondom. Nem is tudod, menynyire örülök, Shane!

Toni belépett a csevejpartiba.

- Jean-Claude, a mi cégünk is küld egy csapatot Québecbe!

 - „Formidable!" Nagyon örülök. Mikor jönnek?

- Két hét múlva. Tizenöten leszünk.

- „Merveilleux!” Úgy érzem, valami nagyon fontos fog történni velem.

- Én is. - Valami nagyon fontos.

Ashley minden este izgatottan nézte a híreket, de semmi újat nem hallott Dennis
Tibble-ről, és lassan kezdett megnyugodni. Ha a rendőrség nem hozta
kapcsolatba a gyilkossággal, akkor az apját sem gyanúsítja.

Számtalanszor elhatározta már, hogy nyíltan nekiszögezi a kérdést, de

mindannyiszor visszakozott. És ha ártatlan? Megbocsátaná neki valaha is, hogy
gyilkossággal gyanúsította? Ha pedig bűnös, nem akarom megtudni, gondolta
Ashley. Képtelen volnék elviselni. Ha elkövette azokat a szörnyűségeket, akkor
is csak azért, hogy engem védjen. Hála istennek, legalább karácsonykor nem
kell találkoznom vele!

Ashley felhívta az apját San Franciscóban, és minden bevezetés nélkül közölte

vele: - Idén nem tudunk együtt karácsonyozni, apa! A cég Kanadába küld, egy
számítógépes kiállításra.

- Nem örülök neki, kislányom - érkezett meg hosszú szünet után a válasz. -
Eddig mindig együtt töltöttük a karácsonyt.

- Nem tehetek róla, apa!

- Tudod, hogy te vagy számomra a legfontosabb.

- Igen, apa, nekem pedig te.

- Ez az, ami igazán számít.

Annyira, hogy ölni is kelljen miatta?

- Mit mondtál, hol lesz a kiállítás?

- Québec Cityben. Egy...

- Á! Nagyon kellemes város! - vágott a lánya szavába dr. Patterson. - Évek

óta nem jártam ott. Úgy néz ki, az ünnepek alatt nem lesz különösebb dolgom a
kórházban. Utánad megyek, és karácsony este együtt vacsorázunk.

- Nem hiszem, hogy... - próbált tiltakozni Ashley, de az apja nem hagyta.

 - Foglalj egy szobát a szállodátokban! Csak nem fogjuk megtörni a
hagyományt?

- Nem, apa - válaszolta elgondolkodva, bizonytalanul a lány.

Hogyan fogok a szemébe nézni?

Alette nagyon izgatott volt. - Sosem jártam még Québec Cityben. Vannak ott
múzeumok? - kérdezte Tonitól.

- Persze, hogy vannak. Québecben minden van. Istenien lehet sportolni! Sí,
korcsolya...

- Utálom a hideget - vágott közbe Alette, és fázósan meg is borzongott. - A

téli sportokat nem nekem találták ki. Még kesztyűben is lefagy az ujjam.
Maradok a múzeumoknál.

A Global Computer Graphics csoportja december 21-én érkezett meg a sainte-

foy-i Jean Lesage nemzetközi repülőtérre, ahol busz várta, és elvitte őket a
Québec City-i Cháteau Frontenac szállodába. Fagypont alatt volt odakint a
hőmérséklet, a város utcáit vastagon borította a hó.

Jean-Claude előre megadta Toninak az otthoni telefonszámát, és a lány rögtön

fel is hívta, mihelyt elfoglalta a szobáját. - Remélem, nincs még túl késő. Ugye
nem ébresztettem fel?

- Mais non! Alig merem elhinni, hogy itt van. Mikor láthatom?

- Hát... Holnap reggel a kiállításra kell mennünk, de azt hiszem, el tudok

szökni, és együtt ebédelhetünk.

- Bon! A Grande Alléé Esten van a Le Paris-Brest étterem. Oda tud jönni
egyre?

- Igen.

A René Lévesque Boulevard-on álló Centre des Congrés de Québec

háromemeletes, modern, acélüveg épület, amelyben több ezer ember is
kényelmesen elfér. Reggel kilenc órakor a hatalmas előadótermek már tele
voltak a világ legkülönbözőbb részéről érkezett, lázas eszmecserét folytató
számítógépes szakemberekkel. Egymást érték a programok, legalább tucatnyi
szemináriumot tartottak párhuzamosan, de Tonit valójában egyik sem érdekelte.
Csak süket duma, semmi izgalom, gondolta. Háromnegyed egykor kiosont az
épületből, taxiba szállt, és bemondta az étterem nevét.
 Jean-Claude már várta. Amikor megérkezett, kézen fogta, és melegen azt
mondta: - Nagyon örülök, hogy eljött, Toni!

- Én is.

- Igyekszem gondoskodni róla, hogy ne érezze kárba veszettnek a nálunk

töltött időt - ígérte a férfi. - Kellemes ez a város, érdemes felfedezni.

- Biztos vagyok benne, hogy élvezni fogom - válaszolta mosolyogva Toni.

- Szeretnék minél több időt tölteni magával.

- El tud szabadulni? És az ékszerüzlet?

- Nélkülem sem megy tönkre.

A pincér diszkrét bólintással díszes étlapot rakott eléjük.

- Van kedve kipróbálni valamelyik nemzeti eledelünket? - kérdezte Jean-

Claude a lánytól.

- Igen.

- Akkor engedje meg, hogy én rendeljek! Nous voudrions le Brome Laké

Duckling - mondta a pincérnek a férfi, és rögtön meg is magyarázta Toninak,
mit kért: - Ez helyi specialitás, calvadosban párolt, almával töltött
pecsenyekacsa.

- Remek lehet.

Az volt.

Ebéd közben egyfolytában beszélgettek, igyekeztek minél többet elmondani

magukról.

- Szóval még egyszer sem volt házas? - kérdezte Toni.

- Nem. És maga?

- Én sem.

- Nem találkozott az igazival.

Jézusom, de jó volna, ha ilyen egyszerű lenne! - Nem.

 Québec Cityről beszélgettek, a város és környéke kínálta lehetőségekről.

- Szokott síelni?

- Imádom - válaszolta Toni.

- Bon! Moi aussi. De lehet motorszánon száguldozni, korcsolyázni,

hatalmasakat vásárolni is...

Volt valami lefegyverzően kedves, kisfiús Jean-Claude lelkesedésében. Toni

senkinek a társaságában nem érezte még ilyen jól magát.

Shane Miller úgy szervezte meg a programot, hogy a csoport tagjainak csak a
délelőttöket kellett a kiállításon tölteniük, délután szabadok voltak.

- Nem tudom, mihez kezdjek - panaszkodott Toninak Alette. - Megfagyok.

Te mit csinálsz?

- Mindent! - válaszolta nevetve Toni.

- A piú tardi.

Toni és Jean-Claude mindennap együtt ebédelt, a délutánjaik is közösek voltak.

A lány csak ámult; Québec Cityhez fogható várost még sohasem látott. Olyan
volt, mintha a századfordulón épült festői francia települést áthelyezték volna
Észak-Amerikába. Már önmagukban az utcanevek is jókedvre derítették az
embert: Nyaktörő lépcső, Erődalja, Tengerészlépés. Meseváros volt, amit a
napsütésben szikrázó, vastag, patyolattiszta hó még csodálatosabbá varázsolt.

Jártak az Öreg Québec fölé magasodó, öles falaival a városmagot védő

citadellában, megnézték az őrségváltást. Bebarangolták a gépkocsik elől elzárt,
Saint Jean, Cartier-, Cote de la Fabrique-márkaboltokkal teli utcákat, és hosszú
sétát tettek a Petit Champlainben.

- Ez Észak-Amerika legrégibb kereskedelmi negyede - magyarázta Jean-

Claude.

- Fantasztikus!

Bárhová mentek, csillogó karácsonyfákat láttak, betlehemesekbe, a járókelőket

szórakoztató utcai zenészekbe botlottak.

Egyik nap Jean-Claude motorszánra ültette Tonit, és megmutatta neki a

környéket. Meredek lejtőn száguldottak le éppen, amikor hátrafordult, és a
hangját jól kieresztve megkérdezte:
 - Hogy érzi magát?

Toni biztos volt benne, hogy nem a szokásos, udvariasság diktálta érdeklődés
ez. - Csodálatosan! - mondta halkan, és a nyomaték kedvéért bólintott hozzá.

Alette minden szabadidejét múzeumokban töltötte. Járt a Notre-Dame

bazilikában, a Jó Pásztor-kápolnában, az Augustine-múzeumban, és ezen kívül
semmi egyéb nem érdekelte abból, amit Québec City a látogatóinak kínált.
Tucatnyi jobbnál jobb étterem közül válogathatott volna, de ha nem a
szállodában étkezett, akkor kizárólag a Le Commensalba, egy vegetáriánus
bisztróba volt hajlandó elmenni.

Gyakran gondolt Richard Meltonre, San Franciscó-i festő barátjára, és nagyon

szerette volna tudni, vajon emlékszik-e rá.

Ashley rettegett a karácsonytól. A legszívesebben felhívta volna az apját, hogy

megmondja neki, ne jöjjön. Milyen ürügyet találjak ki? Mondjam azt, hogy
gyilkos, és nem akarok találkozni vele?

Képtelen volt eldönteni, és csak vívódott, miközben az ünnep vészesen

közeledett.

- Szeretném megmutatni az üzletemet - mondta Jean-Claude Toninak. - Van

kedve megnézni?

- Igen! - válaszolta őszinte lelkesedéssel a lány.

A Parent Jewelers Québec City belvárosában, a Notre-Dame utcán volt.

Mihelyt belépett az ajtón, Toninak földbe gyökerezett a lába. „Van egy kis
ékszerüzletem”, üzente az interneten keresztül Jean-Claude. A bolt azonban
nagy volt, tökéletes ízléssel berendezett, és a forgalma is jókora. A lány legalább
fél tucat, az eladókkal elmélyült eszmecserét folytató vásárlót látott odabent.

- Ez fantasztikus! - mondta őszinte elismeréssel a hangjában.

- Merci! - Jean-Claude-nak jólesett a dicséret. - Szeretném, ha elfogadna

tőlem egy cadeaut... ajándékot karácsonyra.

- Nem. Nem kell! Én...

- Kérem, ne fosszon meg az örömtől! - A férfi gyűrűvel teli tárlóhoz vezette

Tonit. - Mondja meg, melyik tetszik!

- Látszik rajtuk, hogy nagyon drágák - válaszolta fejcsóválva Toni. - Nem...

 - Kérem!

Gondolkodott kicsit, és végül engedett az unszolásnak. - Hát jó! - Újból

megnézte a tárlót, és a közepén lévő, smaragdokkal díszített gyémántköves
gyűrűn akadt meg a szeme.

Jean-Claude észrevette. - A smaragdosra gondol? - kérdezte.

- Gyönyörű, de biztosan...

- A magáé. - A férfi kicsiny kulcsot vett elő, kinyitotta a tárlót, és leemelte a

kis bársonypárnáról a gyűrűt.

- Ne, Jean-Claude...

- Pour moi! - Toni ujj ára húzta, tökéletesen illett rá.

- Voilá! Jó jel.

Toni megszorította a férfi kezét. - Én... nem is tudom, mit mondjak!

- Ne mondjon semmit! El sem hiszi, mennyire örülök. Van egy remek

étterem, a Pavillon. Eljön velem vacsorázni?

- Ahová csak akarja.

- Nyolcra magáért megyek.

Este hatkor Ashley-t felhívta az apja: - Nagyon sajnálom, hogy csalódást kell
okoznom, kislányom! Nem tudok ott lenni karácsonykor. Egy fontos dél-
amerikai betegemnek szívrohama volt. Még ma este muszáj elutaznom
Argentínába.

- Nagyon sajnálom, apa! - Ashley remélte, hogy elég meggyőző a hangja.

- Majd bepótoljuk, drágám!

- Persze, apa! Jó utat!

Toni nagyon várta a megbeszélt vacsorát, biztos volt benne, hogy az este
csodálatos lesz. Öltözködés közben halkan dúdolgatott.

Perdül a pénz, térül-fordul,

Hírmondója sincsen,
Vidáman élj, míg teheted,
De hopp, a menyét elment.

Azt hiszem, Jean-Claude szerelmes belém, anya!

A Pavillon a hatalmas Gare du Palais-ban, Québec City főpályaudvarának

monumentális épületében volt. A tágas étterem bejárata mellett hosszú bárpult
terpeszkedett, az asztalsorok pedig szinte a végtelenbe nyúltak.

A pincérek minden este tizenegykor legalább tucatnyi asztalt leszedtek, a

falhoz tolva táncparkettet alakítottak ki, és remek disc-jockey szórakoztatta a
vendégeket, reggae-től a jazzen át bluesig mindenféle zenét adva.

Toni és Jean-Claude kilenckor érkezett, és a tulajdonos személyesen üdvözölte

őket az ajtóban.

- Monsieur Parent! Boldog vagyok, hogy látom!

- Köszönöm, André! Miss Toni Prescott, Mr. Nicholas!

- Örülök, hogy megismerhettem, Miss Prescott. Foglaljanak helyet, máris

küldöm a pincért!

- Remek a konyha - mondta Jean-Claude, miután leültek. - Kezdjük

pezsgővel!

Paillard de veau-t, torpille-t, salátát és egy üveg Valpolicellát rendeltek.

Toni tekintetét szinte mágnesként vonzotta a Jean-Claude-tól kapott gyűrű, ha

nem akarta, akkor is kénytelen volt időnként rápillantani. - Gyönyörű! - dicsérte
lelkesen.

- Toi aussi. - A férfi melegen megfogta a kezét. - El sem tudom mondani,

mennyire örülök, hogy találkoztunk.

- Én is - válaszolta lágyan Toni.

- Táncolunk? - kérdezte Jean-Claude, miután elkezdődött a zene.

- Boldogan.

Toni imádott táncolni, és mihelyt a parkettre ért, minden egyébről

megfeledkezett. Kislány volt, az apjával táncolt, és hallotta, amint az anyja azt
mondja: „Rossz nézni, milyen esetlen.”

Jean-Claude szorosan magához vonta. - Csodálatosan táncol - súgta a fűiébe.

 - Köszönöm. - Hallottad ezt, anya?

Bárcsak örökké így maradnánk, gondolta sóvárogva Toni.

A szálloda felé menet Jean-Claude megkérdezte: - Chérie, nem megyünk fel

hozzám, inni valamit?

Toni némileg elbizonytalanodott, de hamar erőt vett magán. - Inkább ne! -

kérte a férfit.

- Holnap, peut-etre?

Miközben felelt, Toni bátorítóan megszorította a kezét. - Holnap.

René Picard rendőr hajnali háromkor a Montcalm negyed Grande Alléé nevű
csöndes utcáján járt éppen, és nagyon elcsodálkozott, mert az egyik elegáns,
vörös téglából épült emeletes ház ajtaját sarkig tárva találta. A járda mellé
kanyarodott, és kiszállt a járőrkocsiból.

- Bon soir! - köszönt harsányan, amikor az ajtóhoz ért. - Y a-t-il quelqu 'un?

Mivel választ nem kapott, belépett, és a földszinti folyosón elindult a tágas

szalon felé. -C’est lapolice. Y a-t-il quelqu 'un?

Felelet erre a kérdésre sem jött, és a ház természetellenesen csöndesnek tűnt.

Pisztolytáskáját kicsatolva Picard elkezdte végigjárni a földszinti szobákat, és
mielőtt átment volna egyikből a másikba, hangos szóval jó előre jelezte az
érkezését. Nem sok eredménnyel, a baljós csöndet nesz sem törte meg.
Visszatért a folyosóra, amelynek a végén kecses ívű lépcső vezetett föl az
emeletre. - Halló! - kiáltotta.

Picard óvatosan hágott fel a legfelső lépcsőfokra, és mielőtt a lába padlót ért,
kikapcsolta a pisztolytáskáját. Pillanatra megállt, újabbat kiáltott, aztán elindult
a sötétbe vesző folyosón. Pár lépés megtétele után résnyire nyitott ajtót látott.
Odalopakodott, szélesre tárta, és az összes vér kifutott az arcából.

- Mon Dieu!

- Szóval, hogy állunk? - kérdezte öt óra tájban, a québeci rendőrségnek a Story

Boulevardon lévő, szürke kőből és sárga klinkertéglából emelt épületében Paul
Cayer felügyelő.
 - Az áldozat neve Jean-Claude Parent - válaszolta Guy Fontaine nyomozó. -
Legalább egy tucat késszúrás érte, és levágták a heréit. A halottkém szerint
három-négy órája történt. Tegnap a Pavillonban vacsorázott, a zakója zsebében
megtaláltuk a számlát. Már beszéltünk is a tulajjal.

- Igen?!

- Monsieur Parent barna, nagyon vonzó, angol akcentussal beszélő nővel volt
az étteremben, Toni Prescott a neve. Az üzletvezető szerint napközben az
ékszerüzletében is járt vele. Drága, briliánssal és smaragddal kirakott gyűrűt
ajándékozott neki. A halottkém szerint a halála előtt nem sokkal szeretkezett, és
megtaláltuk azt az acélpengéjű papírvágó kést, amellyel ledöfték. Ujjlenyomatot
vettünk róla, és elküldtük az FBI-nak. Egyelőre nem kaptunk választ.

- Őrizetbe vették Toni Prescottot?

- Non.

- Miért nem?

- Azért, mert nem találjuk - válaszolta főnökének a nyomozó. - Ellenőriztük

az összes szállodát, átnyálaztuk a nyilvántartást, szóltunk az FBI-nak is, de nem
találtunk semmilyen nyomot. Sem születési bizonyítványt, sem
társadalombiztosítási, sem jogosítványszámot.

- Ez lehetetlen! Elhagyhatta a várost?

- Nem hiszem - mondta fejcsóválva Fontaine. - A repülőtér éjfélkor bezárt, az

utolsó vonat tegnap este fél hatkor indult a főpályaudvarról, és hétig nem is lesz
másik. Elküldtük a személyleírást a buszpályaudvarra, a két taxiállomásra és a
limuzinkölcsönzőnek is.

- Az isten szerelmére! - kiáltott fel idegesen Cayer felügyelő. - Tudjuk a

nevét, megvan a személyleírása és az ujjlenyomata. Nem nyelhette el a föld!

Egy órával később megérkezett az FBI válasza. Az ujjlenyomatot nem tudták

azonosítani, Toni Prescott nevű személy nem szerepelt a Szövetségi Nyomozó
Iroda nyilvántartásában.
 NYOLCADIK FEJEZET

Öt nappal azután, hogy hazatért Québec Cityből, Ashley-t felhívta az apja.

- Visszajöttem.

- Vissza? - Néhány másodperc kellett a lánynak, hogy kapcsoljon. - Persze!

Az argentin beteged! Hogy van?

- Túljutott az életveszélyen.

- Örülök, hogy sikerült megmenteni.

- Át tudsz ugrani holnap Friscóba? - kérdezte dr. Patterson. - Együtt

vacsorázhatnánk.

Ashley már a gondolatától is rettegett annak, hogy találkozzon vele, de nem

talált megfelelő ürügyet, amellyel lemondhatta volna a közös programot,
úgyhogy beleegyezett.

- Nyolckor a Luluban - búcsúzott el az apja.

Ashley már az étteremben volt, amikor dr. Patterson megérkezett, és látta a

vendégek arcán a tiszteletet, elismerést, amellyel fogadták. Az apja kétségtelenül
híres ember volt. Képes mindent kockára tenni csak azért, hogy...

- Örülök, hogy látlak, kicsim - mondta, amikor az asztalhoz ért. - Sajnálom,

hogy elmaradt a karácsonyi vacsoránk.

Ashley-nek erőt kellett vennie magán, hogy válaszolni tudjon:

- Én is.

Csak nézte, de nem látta az étlapot, minden energiáját lekötötte, hogy rendezze
kusza gondolatait.

- Mihez van kedved? - kérdezte az apja.

- Igazából nem is vagyok éhes.

- Muszáj enned valamit. Nagyon vékony vagy.

 - Talán egy kis csirkét.

Ashley figyelte az apját, miközben rendelt, és azon gondolkodott, vajon szóba

merje-e hozni a gondolatait kitöltő témát.

- Milyen volt Québec City?

- Nagyon érdekes - válaszolta Ashley. - Szép hely.

- Valamikor elugorhatnánk oda kettesben.

A lány elhatározásra jutott, és óvatosan, ügyelve rá, hogy a hangja természetes

maradjon, belekezdett: - Igen. Egyébként júniusban elmentem Bedfordba az
évfolyam-találkozónkra.

- Jól érezted magad?

- Nem. - Ashley lassan beszélt, gondosan megválogatva a szavait. -

Megtudtam... Azután, hogy elutaztunk Londonba, megtalálták Jim Cleary
holttestét. Leszúrták és kiherélték. - Figyelte az apját, várta, hogyan fog reagálni.

- Cleary? - Dr. Patterson a homlokát ráncolta, látszott rajta, hogy hirtelen

nem tudja hová tenni a nevet.

- Á, igen! Az a fiú, aki úgy rád akaszkodott. De megmentettelek tőle, igaz?

Mit akar ezzel mondani? Beismerésnek szánja? Arra gondol, hogy megmentett,
mert megölte Jimet?

Ashley mély lélegzetet vett, aztán folytatta: - Dennis Tibble-t ugyanúgy ölték
meg - agyonszúrták, és levágták a heréit.

Az apja nyugodt mozdulatokkal, ráérősen megvajazott egy péksüteményt. -

Csöppet sem lep meg - jelentette ki aztán hanyagul. - Rossz embereknek
általában rossz végük szokott lenni.

És ezt egy orvos mondta, olyan ember, aki mások életének megmentésére
esküdött fel. Soha nem fogom megérteni, gondolta Ashley. És azt hiszem, nem
is akarom.

A vacsora anélkül ért véget, hogy hajszálnyival is közelebb került volna az

igazsághoz.

- Nagyon jól éreztem magam Québec Cityben, Alette - mondta Toni. -

Szeretnék egyszer visszamenni. Neked hogy tetszett?
 - Jók voltak a múzeumok - válaszolta félénken Alette.

- Felhívtad már a San Franciscó-i barátodat?

- Nem a barátom.

- Lefogadom, hogy szeretnéd, ha az lenne.

- Forse. Talán.

- Miért nem hívod fel?

- Nem hiszem, hogy...

- Telefonálj!

A De Young-múzeum bejáratában beszéltek meg találkozót.

- Nagyon hiányoztál - mondta Richard Melton. - Milyen volt Québec?

- Va bene.

- Kár, hogy nem lehettem ott veled.

Talán egyszer, gondolta vágyódva Alette. - Hogy megy a munka?

- Elég jól. Nemrég adtam el az egyik képemet egy ismert gyűjtőnek.

- Fantasztikus - lelkesedett a lány. Mennyire más minden, ha vele vagyok. Ha

más mondta volna, hogy sikerült eladnia egy munkáját, most azt kérdezném
magamban: „Ki az a kifacsarodott ízlésű majom, aki hajlandó pénzt adni a
mázolmányaidért?” Vagy: „Azért ne add fel az állásodat, ha nem akarod, hogy
felkopjon az állad!” Csupa durva, gúnyos megjegyzés jutna eszembe, de amikor
Richarddal vagyok, ez valahogy nem fordul elő.

A szabadság mámorító érzése szállta meg, mintha kigyógyult volna valami

szörnyű betegségből.

A múzeumban ebédeltek.

- Mit kérsz? - érdeklődött Richard. - Isteni a marhaszeletük.

- Csak salátát. Vegetáriánus vagyok.

- Rendben.
 Fiatal, helyes pincérlány lépett oda hozzájuk. - Szevasz, Richard! - köszönt, és
kedvesen rájuk mosolygott.

- Szia, Bernice!

Alette meglepődve tapasztalta, hogy némi féltékenységet érez.

- Választottatok?

- Igen. Miss Peters salátát kér, én pedig marhaszeletes szendvicset.

A pincérlány alaposan megnézte Alette-et. Ő is féltékeny vajon? Amikor

elment, Alette megjegyezte: - Nagyon helyes. Jól ismered? - Önkéntelenül
szaladt ki a száján a kérdés, és rögtön bele is pirult. Bárcsak visszaszívhatnám!

- Gyakran járok ide - válaszolta mosolyogva Richard. - Eleinte nagyon kevés

pénzem volt. Egy szendvicsre futotta csak, de Bernice mindig egész lakomát tett
elém. Remek lány.

- Kedvesnek tűnik - állapította meg Alette, és közben azt gondolta: vastag a

combja.

A festészetről beszélgettek.

- Szeretnék elmenni Givernybe, ahol Monet festett - mondta vágyakozva a

lány.

- Tudtad, hogy karikaturistaként kezdte?

- Nem.

- Pedig így volt. Boudin tanította, és ő beszélte rá, hogy természet után
fessen. Van róla egy történet. Monet annyira imádott a szabadban dolgozni,
hogy egyszer, amikor egy pádon ülő nőt két és fél méternél is magasabb
vászonra akart megfesteni, árkot ásatott a kertjébe, a vásznat csigákra
függesztette, és hol fölemelte, hol az árokba eresztette, úgy dolgozott. A kép
most a párizsi d’Orsay-múzeumban van.

Remekül érezték magukat, úgy elrepült az idő, hogy észre sem vették.

Ebéd után tovább nézelődtek a múzeumban. A De Young gyűjteménye több

mint negyvenezer darabból állt, a kínálat az ősi egyiptomi műtárgyaktól egészen
a kortárs amerikai festők alkotásaiig terjedt.
 Alette remekül érezte magát Richarddal, és nem tudott betelni azzal, hogy
nincsenek negatív gondolatai. Che cosa significa?

Az egyik teremben egyenruhás őr köszönt oda a fiatalembernek: - Jó napot,

Richard!

- Jó napot, Brian! Bemutatom a barátomat, Alette Peterst. Brian Hill.

- Tetszik a múzeumunk? - kérdezte Brian.

- Igen. Csodálatos.

- Tudja, Richard festeni tanít.

- Igen? - Alette meglepődve nézett Richardre.

- Ez azért túlzás. Mindössze tanácsokat adok - mondta szerényen a

fiatalember.

- Ne higgyen neki, kisasszony! Sokkal többet tesz. Mindig is festő szerettem

volna lenni, azért vállaltam éppen itt munkát, mert imádom a festészetet.
Richard gyakran jár hozzánk festeni, és amikor először megláttam egy képét, azt
mondtam magamban: „Olyan akarok lenni, mint ő!” Megkértem, hogy tanítson,
és elvállalta. Látta már a képeit?

- Igen - válaszolta Alette. - Csodálatosak.

Amikor az őr magukra hagyta őket, megjegyezte: - Szép tőled, hogy tanítod.

- Szeretek segíteni az embereken - válaszolta mélyen a szemébe nézve

Richard.

A múzeumból kifelé menet komoly arccal odafordult a lányhoz: - A lakótársam

este nem lesz otthon, elmegy partira. Mi volna, ha felugranánk hozzám? -
Kedvesen elmosolyodott, majd hozzátette: - Szeretnék megmutatni néhány
képet.

- Még ne, Richard! - válaszolta Alette, és megszorította a kezét.

- Ahogy akarod. Hétvégén találkozunk?

- Igen.

Richardnak valószínűleg fogalma sem volt, mennyire várja az újabb találkozót

a lány. A parkolóba kísérte, a kocsijához, és hosszan integetett utána.
Aznap este, elalvás előtt Alette arra gondolt, hogy csoda történt vele. Richard
felszabadította. Jó érzéssel szenderült el, és a fiatalemberről álmodott.

Richard Melton lakótársa, Gary hajnali kettőkor tért haza a partiról. A lakásban
sötét volt. A nappaliban villanyt gyújtott, és a barátját szólította:

- Richard.

A hálószobához ment, benyitott, és hányinger vett erőt rajta attól, amit látott.

- Nyugodjon meg, fiam! - mondta szelíden Whittier nyomozó a széken

reszkető, halálra vált fiatalembernek. - Nézzük még egyszer! Volt ellensége,
valaki, aki annyira gyűlölte, hogy ezt művelhette vele?

- Nem. - Gary hatalmasat nyelt. - Richardot... mindenki szerette.

- Valaki mégsem. Mióta laktak együtt?

- Két éve.

- Szeretők?

- Az isten szerelmére! - reagált dühösen a fiatalember. - Nem. Barátok

voltunk, és azért költöztünk össze, mert így olcsóbb a lakás.

Whittier nyomozó figyelmesen körbehordozta a tekintetét a kis lakásban. - Az

biztos, hogy nem rablógyilkosság - összegezte a látottakat. - Kutatásnak, tur-
kálásnak semmi nyoma. Volt barátnője a lakótársának?

- Nem... Illetve igen! Járt egy lánnyal, és azt hiszem, kezdett igazán
szerelmes lenni.

- Tudja, hogy hívják?

- Igen. Alette-nek. Alette Petersnek. Cupertinóban lakik.

Whittier és Reynolds nyomozók egyszerre kapták fel a fejüket.

- Cupertinóban?

- A szentségit! - dörmögte Reynolds.

Félórával később Whittier már Matt Dowlinggal beszélt: - Seriff, gondolom,

érdekli, hogy van egy pontosan olyan gyilkosságunk, mint maguknak - az
áldozatot összeszurkálták és kiherélték.
 - Jóságos isten!

- Az előbb beszéltem az FBI-jal. A számítógépes nyilvántartásukban három

hasonló, kasztrálásos gyilkosság szerepel. Az első Bedfordban történt,
Pennsylvaniában, körülbelül tíz éve, a második Dennis Tibble volt maguknál,
utána egy Québec City-i eset jött, és most ez.

- Őrület! Pennsylvania... Cupertino... Québec City... San Francisco... Lehet

közöttük valamilyen kapcsolat?

- Épp azt próbáljuk kideríteni. Québecbe csak útlevéllel lehet utazni. Az FBI
most ellenőrzi azokat, akik karácsony táján Québecben jártak. Hátha
valamelyikük egy másik gyilkosság helyszínén is megfordult, és épp akkor...

Mihelyt a sajtó megneszelte, mi történt, az újságok harsogó címekkel kürtölték

világgá a hírt:

SOROZATGYILKOS GARÁZDÁLKODIK...

QUATRES HOMMES BRUTALEMENT TUÉS ET CASTRÉS...

WlR SUCHEN FÜR EIN MANN DER CASTRIERT SEINE HOPFER...

MANIAC DI HOMICIDAL SULLO SPREE CRESPO DI UCCISIÓNE.

A tévéadásokban pszichológusok elemezték tudálékosan a gyilkosságokat.

„Az összes áldozat férfi volt. Abból, ahogy agyonszurkálták és kasztrálták

őket, egyértelműen kiderül, hogy homoszexuális követte el a
bűncselekményeket...”

„A rendőrség előbb-utóbb rá fog jönni, hogy mind a négy férfit ugyanaz az

elhagyott, frusztrált szerető...” „Az illető, aki máig sem volt képes feldolgozni a
traumát, amelyet zsarnoki természetű édesanyjától szenvedett el, véletlenszerűen
választotta ki...”

Szombaton reggel Whittier nyomozó Sam Blake-et hívta.

- Egy lépéssel előrébb vagyunk, seriffhelyettes - közölte.

- Éspedig?

- Az előbb beszéltem az FBI-jal. Cupertinóból valaki Québec Cityben

tartózkodott a Parent-gyilkosság idején.
 - Érdekes! Hogy hívják a pasast?

- Nőt. Pattersonnak. Ashley Pattersonnak.

Este hatkor Sam Blake seriffhelyettes becsöngetett Ashley Pattersonhoz. Pár

másodpercet kellett csak várnia, mielőtt a lány kikiáltott:

- Ki az?

- Blake seriffhelyettes. Beszélni szeretnék magával, Miss Patterson!

Hosszú szünet következett, de aztán nyílt az ajtó. Ashley óvatosan nézett ki a

tenyérnyi résen.

- Bemehetek?

- Persze! - Apa miatt jött? Óvatosnak kell lennem. Ashley a nappaliba

vezette, és udvariasan hellyel kínálta a seriffhelyettest. - Miben segíthetek?

- Szeretnék föltenni néhány kérdést.

Ashley nyugtalanul fészkelődni kezdett. - Én... nem is tudom... Gyanúsítanak

valamivel?

- Szó sincs róla, Miss Patterson - válaszolta megnyugtató mosollyal Blake. -

Egyszerű rutinvizsgálat. Gyilkosságok ügyében nyomozunk.

- Nem értem, miért engem kérdez - válaszolta gyorsan Ashley. Talán

túlságosan is gyorsan?

- Jól tudom, hogy nemrég Québecben járt?

- Igen.

- Ismeri Jean-Claude Parent-t?

- Jean-Claude Parent? - A lány néhány másodpercig gondolkodott. - Nem.

Sosem hallottam róla. Ki az illető?

- Ékszerüzlete van Québec Cityben.

Ashley határozottan megrázta a fejét. - Egészen biztos, hogy amíg ott voltam,
nem jártam egyetlen ékszerüzletben sem.

- Együtt dolgozott Dennis Tibble-lel.

 Érezte, hogyan hatalmasodik el rajta a félelem. Biztos, hogy a seriffhelyettes az
apja miatt jött. Megpróbált nagyon körültekintően fogalmazni: - Nem együtt,
csak ugyanannál a cégnél.

- Persze - értett egyet Blake. - Ugye, elég gyakran jár San Franciscóba, Miss
Patterson?

Ashley nagyon szerette volna tudni, milyen csapda rejlik a kérdés mögött.
Vigyázz! - Igen.

- Ismer egy Richard Melton nevű festőt?

- Nem. Senkit, akinek hasonló neve lenne.

Blake seriffhelyettes elgondolkodva nézte a lányt. Bosszús volt, ingerelte a

kudarc.

- Miss Patterson, megkérhetem, hogy fáradjon be velem az irodába, és

vállalja a hazugságvizsgálatot?

Amennyiben hajlandó rá, szólhat az ügyvédjének, és...

- Nincs szükségem ügyvédre. Nyugodtan végezzék csak el a tesztet!

A vérnyomás, légzés és érverés ritmusát egyidejűleg regisztráló és grafikusan

ábrázoló poligráfot Keith Rosson kezelte, akit a szakma egyik legjobbjának
tartottak. Vacsorameghívást volt kénytelen lemondani a vizsgálat kedvéért, de
nem bánta, készséggel tett eleget Sam Blake kérésének.

Ashley kényelmes karosszékben ült, a géphez csatlakoztatott huzalok

erdejében. Rosson negyvenöt percig beszélgetett vele mindenféléről, és csak
aztán kapcsolta be a poligráfot.

- Kényelmesen ül?

- Igen.

- Nagyszerű! Akkor kezdjük! - Megnyomott egy gombot. - Hogy hívják?

- Ashley Pattersonnak.

Rosson tekintete a lány arca és a gépből kitekeredő papír között ugrált.

- Hány éves, Miss Patterson?

- Huszonnyolc.

- Hol lakik?

- Cupertinóban, a Via Camino Court 10964 alatt.

- Van munkahelye?

- Igen.

- Szereti a klasszikus zenét?

- Igen.

- Ismeri Richard Meltont?

- Nem.

A hajszálvékony tűk rajzolta ábra nem változott.

- Hol dolgozik?

- A Global Computer Graphics Corporationnél.

- Szereti a munkáját?

- Igen.

- Hetente öt napot dolgozik?

- Igen.

- Ismeri Jean-Claude Parent-t?

- Nem.

Ezúttal sem volt változás.

- Reggelizett ma?

- Igen.

- Maga ölte meg Dennis Tibble-t?

- Nem.
 Még harminc percen át követték egymást a különböző kérdések, és utána
háromszor ismétlődtek, változó sorrendben.

A vizsgálat után Keith Rosson bevitte Sam Blake-hez a teszt eredményét

tartalmazó, összehajtogatott papírt. - Tiszta, mint a frissen esett hó - mondta. -
Egy százaléknál is kisebb a valószínűsége annak, hogy hazudik. Sajnálom, de
nem ő az igazi.

Ashley boldog megkönnyebbüléssel távozott a rendőrségről. Hála istennek, túl

vagyok rajta! Nagyon félt, hogy az apjáról fogják kérdezni, de szerencsére nem
így történt. Ezek után senki nem hozhatja kapcsolatba apát ezekkel a
szörnyűségekkel.

Lerakta a kocsit a garázsban, lifttel fölment az emeletre, és a lakásba érve

gondosan bezárta maga mögött az ajtót. Kimerült volt, de elégedett. Jöhet a jó
meleg fürdő, gondolta. A fürdőszobába lépett, és halottsápadt lett. A mosdó
fölötti tükörre valaki rúzzsal ijesztő figyelmeztetést mázolt: Meg fogsz halni!
 KILENCEDIK FEJEZET

Hajszálon múlott, hogy teljesen hatalmába kerítse a hisztéria. Az ujjai annyira

remegtek, hogy csak harmadik próbálkozásra tudta beütni a telefonszámot.
Kettő... kilenc... kilenc... kettő... egy... nulla... egy... Sikerült, a vonal másik
végén a készülék ki-csöngött.

- Seriffi hivatal!

- Blake seriffhelyettest kérem! Nagyon sürgős!

- Mr. Blake hazament. Adhatok esetleg valaki...

- Nem! Én... Megmondaná neki, hogy kerestem? Ashley Patterson vagyok.

Feltétlenül beszélnem kell vele!

- Tartsa a vonalat, kisasszony! Megpróbálom kapcsolni.

Sam Blake rendíthetetlen nyugalommal hallgatta a felesége, Serena rikácsolását:

- A bátyám éjjel-nappal dolgoztat, mint valami igavonó barmot, és annyi pénzt
sem kapsz, hogy normálisan el tudj tartani! Miért nem kérsz fizetésemelést?
Miért?!

- Ideadnád a krumplit, szívem? - kérdezte Blake, ugyanis éppen vacsoráztak.

Serena dühösen a férfi elé csapta a tálat. - Nem értékelik a munkádat!

- Igazad van, drágám! Kaphatok még egy kis mártást?

- Figyelsz egyáltalán arra, amit mondok?! - sikoltotta az asszony.

- Minden szavadra, kedvesem! Remek ez a sült. Csodálatosan főzöl.

- Hogy veszekedjek veled, te piszok, amikor bármit elfogadsz, amit

mondok?!

Blake bekapott egy falatot a zamatos borjúból. - Azért, drágám, mert szeretlek.

Alig fejezte be a mondatot, a háta mögött megcsörrent a telefon. - Bocsáss

meg! - Gyorsan lenyelte a falatot, és beleszólt a készülékbe: - Tessék! Igen...
Kapcsolja! Miss Patterson? - Elkeseredett szipogást hallott.
 - Borzalmas dolog történt! Kérem, azonnal jöjjön ide!

- Máris indulok.

Az ígéretet hallva Serena ingerülten felpattant. - Tessék?! Hová mégy? Még be

sem fejezted a vacsorádat!

- Sürgős ügy, drágám! Igyekszem haza, amilyen hamar csak lehet.

A fegyvertokját felcsatolva, Blake a feleségéhez hajolt, és gyöngéden

megcsókolta. - Egyél csak! Jó étvágyat!

A seriffhelyettesnek csöngetni sem maradt ideje, az ajtó rögtön kinyílt előtte,

mihelyt odaérkezett. Ashley egész testében reszketett, az arca könnytől maszatos
volt.

A lakásba lépve Sam Blake óvatosan körbenézett.

- Van itt valaki?

- Volt! - A lány küszködött, megpróbálta visszanyerni önuralmát. - Nézze

meg! - A fürdőszobába vezette a seriffhelyettest.

Blake megtorpant a küszöbön, és fennhangon elolvasta a tükrön látott

üzenetet: Meg fogsz halni!

Ashley-hez fordult, és megkérdezte: - Sejti, ki tehette?

- Nem - válaszolta a lány. - Egyedül lakom. Senkinek nincs kulcsa a

lakáshoz. Mégis, valaki állandóan bejárkál. Valaki követ. Meg akar ölni! -
Szemét újból elárasztották a könnyek. - Nem bírom tovább!

Látva, mennyire magánkívül van, Blake seriffhelyettes magához ölelte, és

szelíden a vállát veregette, hogy megnyugodjon. - Ugyan már! Nincs semmi baj!
- biztatta. - Kap tőlünk megfelelő védelmet, és kiderítjük, ki csinálta ezt az
ocsmányságot.

Ashley mélyeket lélegzett, megpróbált úrrá lenni a felindultságán. - Ne

haragudjon! Nem szoktam... így viselkedni. Csak... olyan ijesztő volt.

- Tudja mit? Beszélgessünk! - ajánlotta Blake.

- Rendben. - A lány mosolyt erőltetett az arcára.

- Nincs kedve teát főzni?

 - Mikor kezdődött, Miss Blake? - kérdezte a seriffhelyettes, óvatosan
szürcsölve a forró, kellemes aromájú italt.

- Körülbelül... hat hónapja. Azóta állandóan érzem, hogy követnek.

Kezdetben nem voltam biztos benne, de most már nincs kétségem. Tudom, hogy
valaki szünet nélkül a nyomomban jár, de képtelen vagyok rájönni, kicsoda. A
munkahelyemen is előfordult, hogy bekapcsoltam a számítógépet, és egy tőrt
tartó kezet láttam, amint... felém döfött.

- Gyanakszik valakire?

- Nem.

- Említette, hogy korábban is járt valaki a lakásban.

- Igen. Egyszer égve találtam a villanyokat, máskor pedig csikk volt az

öltözőasztalomon, pedig nem dohányzom - mesélte Ashley. - Valaki kinyitotta a
fiókomat, és a fehérneműim között turkált. - Hogy folytatni tudja, kénytelen volt
mély lélegzetet venni. - Most pedig... ez!

- Nincs valaki, akit esetleg visszautasított, és bosszút akar állni?

- Nincs - válaszolta teljes meggyőződéssel a lány.

- Esetleg anyagi kárt okozott valakinek...

- Nem.

- Fenyegetés?

- Nem kaptam. - Ashley-nek eszébe jutott, hogy talán beszélnie kellene a

Chicagóban elveszett hétvégéről, de rögtön le is tett róla, mert nem akarta
felhívni a figyelmet az apjára.

- Nem akarok egyedül maradni éjszaka! - mondta inkább.

- Rendben. Szólok, hogy küldjenek valakit...

- Ne! Kérem! Nem bízom senkiben! - esdekelt a lány. - Nem tudna itt
maradni? Csak reggelig!

- Nem hiszem...

- Kérem! - Ashley egész testében remegett, látszott rajta, hogy a végsőkig el

van keseredve.
 Blake figyelte a szemét, és úgy érezte, rémültebb, tehetetlenebbé vált emberrel
még sohasem találkozott.

- Nem tudna elmenni valahová? Nincs olyan barátja, akinél...

- És ha valamelyik barátom csinálja?! - vágott a szavába Ashley.

- Rendben van. Maradok. Reggel intézkedem, hogy kapjon állandó,

huszonnégy órás védelmet.

- Köszönöm. - A lány hangján érezni lehetett a megkönnyebbülést.

- Ne aggódjon! - vigasztalta a kezét megpaskolva Blake. - ígérem, hogy a

végére járunk a dolognak. Máris szólok Dowling seriffnek.

Öt percig beszélgethetett a főnökével, és amikor befejezte, akkor sem rakta le a

kagylót. - Föl kellene hívnom a feleségemet!

- Hogyne! Parancsoljon!

- Szervusz, drágám! - szólt újból a készülékbe Blake. - Sajnos, nem tudok

hazamenni...

- Tessék?! Hol vagy?! Valamelyik ócska ringyódnál?!

A rikácsolás olyan hangos volt, hogy Ashley is tisztán hallotta.

- Serena...

- Nem tudsz átverni!

- Serena...

- Minden férfi egyforma! Csak azon jár az eszetek, hogy mikor dughattok
félre!

- Serena...

- Nem tűröm tovább!

- Serena...

- Ez a hála azért, hogy olyan rendes feleséged vagyok...

 Az egyoldalú beszélgetés még tíz percig folytatódott, és miután belátta, hogy
bármennyire igyekszik, ezúttal nem képes megnyugtatni az asszonyt, Blake
vetett véget neki. Lerakta a telefont, és zavartan Ashley-hez fordult:

- Sajnálom. Általában nem ilyen.

- Értem - válaszolta némi hallgatás után a lány.

- Komolyan mondom. Azért viselkedik így, mert rettenetesen fél -

magyarázkodott tovább Blake.

- Fél? - kérdezte csodálkozva, feltámadó érdeklődéssel Ashley.

A férfi kis szünetet tartott, és csak aztán válaszolt: - Serena haldoklik. Rákos.
Egy ideig javult az állapota, de visszaesett. Hét éve kezdődött. Öt éve vagyunk
házasok.

- Tehát tudta?

- Igen. Nem számít. Szeretem. - A seriffhelyettes pár másodpercre ismét

elhallgatott. - Az utóbbi időben egyre rosszabb. Retteg attól, hogy meg fog
halni, és attól is, hogy elhagyom. Azért kiabál, hogy leplezze a félelmét.

- Sajnálom...

- Pedig csodálatos teremtés. A lelke mélyén most is szelíd, odaadó... Én

mindig csak arra a Serenára gondolok.

- Sajnálom, hogy gondot okoztam... - mondta bátortalanul Ashley.

- Semmi baj. - Blake körbenézett.

- Csak egy hálószoba van. Feküdjön le nyugodtan, én majd idekint alszom, a

heverőn!

A seriffhelyettes nem fogadta el az ajánlatot. - Jó lesz nekem itt. Menjen csak,

aludjon a megszokott helyén!

- El sem tudom mondani, mennyire hálás vagyok azért, hogy itt marad.

- Semmi gond, Miss Patterson - mondta természetes hangon a férfi, miközben

figyelte a takarót, párnát előszedő Ashley-t.

A lány gyorsan megágyazott. - Remélem, nem...

 - Tökéletes! - vágott a szavába Blake. - Különben sem tervezek túl mély
alvást. - Megnézte, hogy jól be vannak-e zárva az ablakok, és az ajtóhoz lépve
duplán ráfordította a reteszt. - Így ni! - Kibújt a hónaljtokot tartó hevederből, és
revolverét a kerevet mellé tette. - Aludjon jó nagyot! Meglátja, reggel sokkal
jobban fogja érezni magát.

Ashley bólintott, eléje lépett, és megcsókolta az arcát.

- Köszönöm.

Blake megvárta, amíg becsukta maga után a hálószobaajtót, aztán újból

ellenőrizte az ablakokat. Tisztában volt azzal, hogy hosszú, fárasztó éjszaka
elébe néz.

Az FBI washingtoni központjában Ramirez különleges ügynök Roland

Kingsleyvel, a részlegvezetővel beszélgetett.

- Megvannak az ujjlenyomatok és a DNS-vizsgálatok eredményei is

Bedfordból, Cupertinóból, Québec-ből és San Franciscóból. Az ujjlenyomatok
és a DNS-tesztek is azonosak.

- Tehát többszörös gyilkossal van dolgunk - mondta Kingsley.

- Semmi kétség.

- Kapjuk el a gazembert!

Sam Blake seriffhelyettes meztelen holttestét a gondnok felesége találta meg

reggel hatkor az Ashley Pattersonék háza mögötti kis sikátorban.

A férfit összeszurkálták és levágták a heréit.

 TIZEDIK FEJEZET

Öten voltak: Dowling seriff, két civil ruhás nyomozó és két egyenruhás rendőr.
A nappaliban álltak, és tehetetlenül figyelték a fotelben hisztérikusan zokogó
Ashley-t.

- Egyedül ön segíthet, Miss Patterson! - mondta Dowling.

Ashley felnézett, és látta, hogy a többiek némán bólintanak. Mélyeket lélegzett,

megpróbálta összeszedni magát. - Igyekszem...

- Kezdjük elölről! Blake itt töltötte az éjszakát?

- I-igen. Én kértem meg rá. Rettenetesen... féltem.

- Úgy látom, csak egy hálószoba van.

- Igen.

- Hol aludt Blake?

Ashley a kerevetre mutatott, amelyen még ott volt a párna és a takaró. - Oda
ágyaztam neki.

- Ön mikor feküdt le?

A lány néhány másodpercig gondolkodott, mielőtt válaszolt: - Úgy éjfél felé.

Teát főztem, beszélgettünk kicsit, és attól megnyugodtam. Elkészítettem a
fekhelyét, aztán bementem a hálószobába. - Érezhető volt, hogy csak óriási
erőfeszítés árán képes természetes hangon beszélni.

- Akkor látta utoljára?

- Igen.

- Azonnal elaludt?
 - Nem. Forgolódtam, a végén altatót kellett bevennem. A következő, amire
emlékszem, az, hogy egy nő sikoltozik odalent a kis utcában. - Ashley az emlék
hatására remegni kezdett.

- Gondolja, hogy valaki betört a lakásba, és megölte?

- Nem tudom! - válaszolta elkeseredetten. - Valaki többször járt itt, fenyegető

üzenetet is írt a fürdőszobai tükörre.

- Tudom. Sam elmondta, amikor telefonált.

- Lehet, hogy gyanús zajt hallott, és kiment, hogy utánanézzen - mondta a

lány.

Dowling a fejét csóválta. - Nem hiszem, hogy meztelenül nekivágott volna.

- Nem tudom! - sikoltott föl elkeseredve Ashley. - Nem tudom, mi történt!

Olyan ez az egész, mint egy szörnyű rémálom!

- Szeretnénk körülnézni a lakásban - mondta a seriff. - Akarja, hogy

házkutatási parancsot hozzunk?

- Természetesen nem. Parancsoljon!

Dowling intett az egyik nyomozónak, és az rögtön be is ment a hálószobába, a

társa pedig a konyha felé indult.

- Miről beszélgetett a helyettesemmel?

Ashley mély lélegzetet vett, mielőtt válaszolt. - Elmondtam neki, hogy mi

történt velem az utóbbi időben. Nagyon megértő... - Félbehagyta a mondatot, és
rémülten a seriffre nézett. - Miért akarta bárki is megölni? Miért?

- Nem tudom, Miss Patterson, de minden erőnkkel azon leszünk, hogy

kiderítsük.

Elton hadnagy, az egyik nyomozó tért vissza, és megállt a konyhaajtóban. -

Kijönne egy pillanatra, seriff? - kérdezte.

- Elnézést!

Dowling kiment a konyhába.

- Mi a gond? - kérdezte.
 - Ezt találtam a mosogatóban - válaszolta Elton, és a penge végénél tartva
egy véres hússzeletelő kést mutatott neki. - Nincs elmosva, valószínűleg lesznek
rajta ujjlenyomatok.

Kostoff, a másik nyomozó rontott be, és smaragdokkal díszített gyémántgyűrűt

mutatott.

- Az ékszeres dobozban találtam. Emlékszem a leírásra, Jean-Claude Parent

pontosan ilyent adott Toni Prescottnak!

A három férfi megdöbbenve nézett egymásra.

- Őrület. Az egésznek semmi értelme - mondta Dowling seriff. Óvatosan

átvette munkatársaitól a kést és a gyűrűt, és visszament a nappaliba. Miss
Patterson! Az ön kése? - kérdezte, a hússzeletelőt Ashley elé tartva.

- Igen... Lehet. Miért? - kérdezte tétován a lány. Dowling felmutatta az

ékszert. - Ismeri ezt a gyűrűt? Ashley alaposan megnézte, és határozottan
megrázta a fejét. - Nem.

- Az ékszeres dobozában volt.

Mind a hárman éberen figyelték, és meg mertek volna esküdni arra, hogy
fogalma sincs róla, honnan került oda a gyűrű.

Amikor megszólalt, csak halk suttogásra futotta az erejéből: - Valaki odatette...

- Sejti, ki lehetett?

- Nem -válaszolta halottsápadtan Ashley.

Az egyik nyomozó lépett be az ajtón. - Seriff!

- Mi történt, Baker? - Dowling az egyik sarokba vezette a férfit. - Találtak

valamit?

- Vérnyomokat a folyosói szőnyegen és a liftben. Mintha valamin

bevonszolták volna a holttestet a liftbe, hogy aztán kirakják a sikátorba.

- A szentségit! - Dowling határozott léptekkel tért vissza Ashley-hez. -

Letartóztatom, Miss Patterson! - közölte ellentmondást nem tűrő hangon. -
Jogában áll hallgatni, de bármit mond, felhasználható ön ellen a bíróságon.
Ügyvédet is fogadhat. Ha nincs rá pénze, a bíróság jelöli ki a védőt.
 - Vegyenek tőle ujjlenyomatot, és tegyék egy zárkába! - adta ki az utasítást
munkatársainak Dowling, mihelyt visszatértek a rendőrségre.

Ashley egyetlen szóval sem tiltakozott, gépiesen engedelmeskedett minden

felszólításnak, és csöndben csinálta végig a procedúrát. Miután végeztek, a seriff
figyelmeztette:

- Jogában áll, hogy felhívjon valakit.

- Nincs kinek telefonálnom - válaszolta tompán a lány. Nem hívhatom fel

apát!

Dowling elgondolkodva nézte, ahogyan a cellába vezették.

- Vesszek meg, ha értem - mondta a munkatársainak. - Látták a

hazugságvizsgálat eredményét? Annak alapján esküdni mernék rá, hogy ártatlan.

Kostoff lépett a szobába. - Sam nővel volt, mielőtt megölték - újságolta. - A

testén és a takarón is hüvelyváladékot és spermanyomokat mutatott ki a
vizsgálat. Meg kellene...

- Állj! - vágott közbe határozottan a seriff. Egészen odáig húzta-halasztotta,

hogy beszámoljon a húgának a történtekről, de most érezte, hogy nem
halogathatja tovább. Hatalmasat sóhajtott, és odaszólt az embereinek: -
Visszajövök. Addig maradjanak, és ne csináljanak semmit.

Húsz perccel később becsöngetett a húgához.

- Micsoda váratlan meglepetés! - üdvözölte testvérinek csöppet sem nevezhető

hangon Serena. - Sam is itt van?

- Nincs. Kérdezni akarok valamit. - Dowling tudta, hogy rettenetesen nehéz

dologra vállalkozott.

- Igen?! - A húga éber, gyanakvó tekintettel méregette.

- Szeretném tudni, hogy... szeretkeztél az utóbbi huszonnégy órában

Sammel?

Serena arca előbb döbbenté vált, majd rémülten görcsbe rándult. - Tessék?!
Mi... Nem. Miért? Ugye nem jön vissza?

- Szörnyen nehéz...
 - Elhagyott?! Tudtam, hogy be fog következni. Nem is vádolom miatta.
Borzalmasan viselkedtem. Én... - hebegett tétován az asszony.

- Serena! Sam meghalt.

- Mindig ordítoztam vele, pedig nem akartam. Emlékszem...

Dowling szelíden megfogta a húga karját. - Serena, Sam meghalt.

- Egyszer kimentünk a tengerpartra, és...

- Figyelj ide! - A seriff vállon ragadta, és erősen megrázta az asszonyt. - Sam

halott! - ...kettesben piknikeztünk.

Be kellett látnia, hogy hiába erőlködik, a szavai nem jutnak el az asszony

tudatáig.

- Szóval a parton voltunk, és odajött hozzánk az az ember. „Ide a pénzt!” -

mondta, Sam pedig nyugodtan rászólt: „Mutasd előbb a fegyveredet!”

Dowling tehetetlenül állt, hagyta, hadd beszéljen az asszony. Serena sokkos

állapotban volt, úgy próbálta kivédeni a csapást, hogy nem vett tudomást róla.

- Ez volt Sam! Mesélj, milyen az a nő, akivel elment! Csinos? Sam állandóan
azt mondja, hogy szép vagyok, csinos, pedig tudom, hogy nem. Azért mondja
csak, hogy örüljek, tudjam, hogy szeret. Nem fog elhagyni. Meglátod, visszajön.
Szeret. - Az asszonyból megállíthatatlanul ömlöttek a szavak.

Dowling a telefonhoz lépett, és komor arccal tárcsázott. - Küldjenek egy

ápolónőt! - szólt a készülékbe, majd visszament a húgához, és magához ölelte. -
Minden rendben lesz.

- Mondtam már, milyen volt, amikor Sammel...

Negyedóra múlva megérkezett az ápolónő.

- Vigyázzon rá! - kérte a seriff, és magukra hagyta őket.

Dowling irodájában tartották a megbeszélést.

- Telefonon keresik! - szólt be a titkárnő.

- Tessék! - szólt bele a készülékbe a seriff.

 - Ramirez különleges ügynök vagyok az FBI-központból - mutatkozott be a
telefonáló. - A sorozatgyilkosság miatt hívom, seriff! Ashley Patterson
ujjlenyomata nem szerepel a nyilvántartásunkban, mivel nem követett el
bűncselekményt, és 1988-ig a vezetői engedélyhez sem volt rá szükség.

- Folytassa! - Dowling érezte, hogy a lényeg még hátravan.

- Először azt hittük, hogy a számítógép rendetlenkedik, és többször is

ellenőriztük...

A következő öt percben a seriff mozdulatlanul ült, az arca egyre döbbentebbé

vált. - Biztos benne, hogy nem tévedtek? - kérdezte, amikor végre meg tudott
szólalni. - Nem lehet... Mind? Értem... Nagyon köszönöm.

Helyére rakta a kagylót, és hosszú másodpercekig némán meredt maga elé. -

Az FBI volt, Washingtonból - mondta lassan a munkatársainak. -
Összehasonlították az áldozatok testén talált ujjlenyomatokat. Jean-Claude
Parent-t Québecben egy angol nővel, Toni Prescott-tal látták nem sokkal azelőtt,
hogy meggyilkolták.

- Igen.

- Richard Melton San Franciscóban egy olasz nővel, Alette Petersszel járt.

Mindenki szótlanul bólintott.

- Sam Blake pedig tegnap este Ashley Pattersonnal volt.

- Pontosan.

Dowling seriff mély lélegzetet vett. - Ashley Patterson...

- Igen?!

- Toni Prescott...

- Igen?! - A falak már szinte remegtek a feszültségtől.

- Alette Peters...

- Igen?!

- Egy és ugyanaz a személy.

 MÁSODIK KÖNYV

TIZENEGYEDIK FEJEZET

Robert Crowther ingatlanügynök, a Bryant & Crowther iroda társtulajdonosa

szélesre tárta az ajtót, és teátrális mozdulattal körbemutatott. - Nézzék! Ellátni
egészen a Coit Towerig!

A fiatal házaspár a terasz mellvédjéhez ment. Valóban csodálatos volt a

panoráma, egész San Francisco a lábuk előtt hevert. Robert Crowther
elégedetten figyelte, amint összemosolyognak. Próbálták titkolni a
lelkesedésüket, de emiatt csöppet sem nyugtalankodott, már régen megszokta. A
potenciális vásárlók kivétel nélkül azt hitték, ha kimutatják, mennyire tetszik
nekik a lakás, akkor az ár feljebb megy.

Ugyan már! Emelni sem kell az árát, anélkül is éppen elég drága ez a kétszintes
tetőlakás, gondolta fanyarul Crowther. Aggódott, vajon képes lesz-e kifizetni az
összeget az ifjú pár. A férj ügyvéd volt, és tudta, hogy a fiatal ügyvédek nem
keresnek sokat.

Szimpatikusnak találta őket, lerítt róluk, hogy fülig szerelmesek egymásba.

David Singer harmincas évei elején járhatott, szőke, intelligens arcú férfi volt
kedves, kisfiús vonásokkal. Sandrából, a feleségéből sugárzott a nyugalom, a
derűs melegség.

Robert Crowther első találkozásukkor észrevette, hogy enyhén domborodik a

hasa, és meg is jegyezte: -A második hálószoba tökéletes lesz a kicsinek. Egy
saroknyira van csak a játszótér, és két iskolát is találnak a környéken. - Látta,
hogy Singerék titokban újból mosolyt váltanak.

A kétszintes lakás emeletén nagy hálószoba, fürdőszoba és vendégszoba volt,

alatta pedig tágas nappali, ebédlő, dolgozószoba, konyha és egy második
vendégszoba, kisebb fürdőszobával. Csaknem valamennyi helyiségből ragyogó
kilátás nyílt a városra.

Crowther türelmesen kivárta, hogy Singerék újból végigjárják a lakást, és egy

sarokba húzódva, halkan megbeszéljék a döntést.
 - Nekem tetszik - mondta Sandra. - A kicsinek is remek lenne, csak nem
tudom, merjünk-e belevágni. Hatszázezer dollár!

- Plusz a rezsiköltség - válaszolta a férfi. - A rossz hír az, hogy pillanatnyilag

nem engedhetjük meg magunknak, a jó pedig, hogy csütörtökön már igen.
Meglátod, a varázsdobozból előugrik a jó szellem, és megváltozik az életünk.

- Tudom - mondta mosolyogva az asszony. - Ugye, milyen szép?!

- Szóval? Belevágunk?

- Bele! - mondta Sandra, miután mély lélegzetet vett.

David elmosolyodott, és széles mozdulattal körbemutatott.

- Isten hozta új otthonában, Mrs. Singer!

Kart karba öltve mentek vissza az ingatlanügynökhöz. - Eldöntöttük,

megvesszük - közölte David.

- Gratulálok! Önöké lesz San Francisco egyik legcsodásabb lakása. Biztos

vagyok benne, hogy jól fogják itt érezni magukat - válaszolta Crowther.

- Én is.

- Őszintén mondom, jól tették, hogy hamar eldöntötték. Többen is megnézték

már, és mindenkit nagyon megkapott ez a csodálatos panoráma.

- Mennyi előleg kell hozzá? - kérdezte a férj.

- Egyelőre elég tízezer dolláros letét. Még el kell készítenem az adásvételi

szerződést; amikor aláírják őket, akkor lesz szükség újabb hatvanezer dollárra. A
bankjuk nyilván ki fog dolgozni egy húsz-harminc évre szóló, jelzálogkölcsönös
hitelkonstrukciót.

- Rendben - mondta Sandrára pillantva David.

- Megyek, belevetem magam a papírmunkába.

- Maradhatunk még kicsit? - kérdezte izgatottan az asszony.

- Ameddig jólesik, Mrs. Singer - válaszolta megértőén Crowther. - A lakás az

önöké.

- Olyan az egész, mint valami álom! El sem hiszem, hogy megtörtént!

 - Pedig igen. - David meghitten magához ölelte a feleségét. - Minden álmodat
valóra akarom váltani.

- Eddig sikerült, drágám!

Két hálószobás kis lakásban laktak a jachtkikötő mellett, és mivel úton volt a
gyerek, úgy döntöttek, nagyobbra cserélik. A spórolt pénzükből nem
engedhették volna meg maguknak a Nob Hillen lévő elegáns kétszintest, de a
csütörtök a partnerkijelölés napja volt a Kincaid, Turner, Rose & Ripley ügyvédi
irodánál, ahol David dolgozott. A huszonöt lehetséges jelöltből hat kerülhetett
be a szerencsés kiválasztottak közé, és mindenki egyetértett abban, hogy ő lesz
az egyik. A Kincaid, Turner, Rose & Ripleynek San Franciscóban, New
Yorkban, Londonban, Párizsban, Tokióban voltak kirendeltségei, és a világ
egyik legelismertebb ügyvédi irodájaként tartották számon. Valamennyi híres
jogi egyetem végzős hallgatói örültek, ha elhelyezkedhettek nála.

A cég belső tagjai a furkósbot és lépes méz régen bevált receptjét alkalmazták
fiatal munkatársaikkal szemben. Könyörtelenül kihasználták őket, nem törődtek
sem túlhajszoltsággal, sem betegséggel, és mindazt a munkát a nyakukba sózták,
amivel nem volt kedvük foglalkozni. Óriási nyomás, huszonnégy órás
munkanap - ez volt a furkósbot. Akik elviselték, azért tették, mert reménykedtek
benne, hogy részük lesz a lépes mézben is, elnyerik a partneri, belső munkatársi
kinevezést. A partnereknek összehasonlíthatatlanul nagyobb fizetés járt, jókora
szelet a cég profittortájából, tágas, szép kilátást kínáló iroda, saját fürdőszoba,
tengerentúli megbízatások és számtalan egyéb előny.

David hat éve került az alapvetően polgári peres ügyekkel foglalkozó Kincaid,
Turner, Rose & Ripley-hez, és meglehetős ambivalenciával viszonyult a céghez.
Rengeteget dolgozott, már-már elviselhetetlen nyomás nehezedett rá, de
elhatározta, hogy ha törik, ha szakad, kitart, belső munkatárs lesz, és ragyogó
munkát végzett. Kéznyújtásnyira volt már csak az áhított céltól.

Az ingatlanügynöktől elbúcsúzva vásárolni indultak. Fürdetőkádat, etetőszéket,

babakocsit, járókát és különböző ruhákat vettek a kicsinek, akit maguk között
máris Jeffreyként emlegettek.

- Játék is kellene - mondta a feleségének David.

- Ugyan már! Még bőven van időnk megvenni - válaszolta nevetve Sandra.

Vásárlás után jó nagyot sétáltak, végigmentek a Ghirardelli Square tengerpart

felőli oldalán, hosszan bóklásztak a Fisherman’s Wharfon, végül beültek
ebédelni az American Bistróba.
 Szombat volt, csodálatos idő - minden szolid öltönyös, hófehér inges, elegáns
nyakkendőt viselő, hétközben bőr aktatáskával rohangáló San Franciscó-i
ügyvéd álma.

David és Sandra három évvel korábban ismerkedett meg, szűkebb társasági

vacsorán. David a cég egyik ügyfelének a lányát kísérte, Sandrát a barátai hívták
meg. A lány ügyvédbojtár volt, ugyancsak jó nevű iroda alkalmazottja. Míg
mások hétköznapi témákról beszélgettek, ők egy politikai tartalmú washingtoni
peres ügyben hozott bírói ítéletről vitáztak. Érvelésük egyre szenvedélyesebbé
vált, és valamikor a vita közepe táján mindketten rádöbbentek, hogy csöppet
sem érdekli őket a bírói döntés. Amit csinálnak, az tulajdonképpen verbális
násztánc, a másik előtt kelletik magukat.

David másnap felhívta Sandrát. - Be kellene fejeznünk annak az ítéletnek a

megvitatását - mondta. - Fontos lenne.

- Szerintem is - értett egyet a lány.

- Lehetne vacsora közben? Ma.

Sandra pillanatra elbizonytalanodott, ugyanis arra az estére már megbeszélt egy

randevút. - Igen - válaszolta. - A ma este pont jó.

Attól kezdve sűrűn találkoztak, és egy évvel a megismerkedésük után

összeházasodtak.

Joseph Kincaid, a cég tulajdonosa a nagy eseményre való tekintettel szabad

hétvégét adott Davidnek.

David évi negyvenötezer dollárt keresett a Kincaid, Turner, Rose & Ripley-nél,
és Sandra is megtartotta az állását. De most, hogy úton volt a baba, számítaniuk
kellett arra, hogy a kiadásaik jelentősen nőni fognak.

- Pár hónap múlva abba kell hagynom a munkát - mondta az asszony. - Nem
akarom dadára bízni Jeffreyt. - Az ultrahangos vizsgálat alapján már tudták,
hogy fiuk lesz.

- Ne aggódj! Mindent megoldunk - biztatta David. A partnerré válás

körülményeik alapvető megváltozásával kecsegtetett.

David összeszorította a fogát, és még többet, még keményebben dolgozott.

Biztosítani akarta, hogy a partnerválasztás napján, ha bejelentik, kik a
szerencsések, az ő neve is elhangozzék.

Csütörtökön reggel öltözködés közben David fél szemmel a tévéhíradót nézte.

 - Lélegzetelállító hírt kaptunk... - mondta éppen a műsorvezető. - Ashley
Pattersont, a neves San Franciscó-i orvos, Steven Patterson lányát letartóztatták.
A rendőrség és az FBI egyaránt őt gyanúsítja azzal a sorozatgyilkossággal...

David felkapta a fejét, és mozdulatlanul meredt a képernyőre.

- ...tegnap este Matt Dowling, Santa Clara megye seriffje jelentette be, hogy
Ashley Pattersont őrizetbe vették a kasztrálásos gyilkosságok elkövetéséért.
Riporterek kérdésére a seriff közölte: „Semmi kétségünk sincs afelől, hogy a
valódi tettest fogtuk el. Cáfolhatatlan bizonyítékok igazolják, hogy ő a bűnös.”

Dr. Steven Patterson, mondta ki magában a nevet David, és rögtön

megrohanták az emlékek...

Huszonegy éves volt, éppen csak elkezdte a jogi egyetemet, és egy este arra
érkezett haza, hogy édesanyja eszméletlenül fekszik a hálószoba padlóján.
Azonnal felhívta a 911-et, és a mentők beszállították az asszonyt a San
Francisco-i Memorial Hospitalbe. David a folyosón várakozott, mígnem az
ügyelet egyik orvosa odament hozzá.

- Mi a baja? Meggyógyul? - kérdezte izgatottan a fiú.

Az orvos némi bizonytalankodás után felelt: - Megvizsgálta egy kardiológus. A

mitrális billentyű mondta lel a szolgálatot.

- Az mit jelent?! - követelt érthető választ David.

- Sajnos, a legrosszabbat. A szervezete annyira gyönge, hogy nem bírná az

átültetést, az endoszkópos szívsebészet pedig még gyerekcipőben jár, túl
kockázatos lenne a beavatkozás.

A fiatalemberen szédülés vett erőt, úgy érezte, menten elájul. - Mennyi ideje...

- Még néhány nap, talán egy hét. Nagyon sajnálom, fiam!

- Nincs senki, aki meg tudná gyógyítani?! - kérdezte elkeseredetten David.

- Tartok tőle, hogy nincs. Az egyetlen, aki talán segíthetne, Steven Patterson.

- Ki az a Steven Patterson?!

- Dr. Patterson a minimális beavatkozással járó szívsebészet úttörője, de

annyi a betege, és olyan sok időt fordít kutatásra, hogy...

David ezt már nem hallotta, lélekszakadva elrohant.

Az egyik folyosón a nyilvános telefonról felhívta dr. Patterson rendelőjét. -
Kérem, adjon egy időpontot! - mondta a titkárnőnek. - Az édesanyámról van
szó...

- Sajnálom, nem fogadunk új betegeket. A legközelebbi időpont, amikorra

elő tudom jegyezni, körülbelül hat hónap múlva lesz.

- De neki már nincs hat hónapja! - ordította David.

- Nagyon sajnálom - válaszolta az orvos titkárnője.

- Ha gondolja, megadhatom...

A fiatalember lecsapta a telefont.

Másnap reggel személyesen ment el dr. Patterson rendelőjébe. A várószoba tele

volt betegekkel.

- Szeretnék bejelentkezni dr. Pattersonhoz - mondta a titkárnőnek David. - Az

édesanyám nagyon beteg, és...

- Ön telefonált tegnap? - vágott közbe szigorú tekintettel a nő.

- Igen.

- Mondtam, hogy nincs szabad hely, új beteget nem tudunk felvenni.

- Akkor várok! - jelentette ki makacsul David.

- Fölösleges. A doktor úr...

A fiatalember leült egy éppen felszabaduló székre. Csöndben figyelte, hogyan

szólítják be mellőle a pácienseket a rendelőbe, végül már csak ő maradt a
váróban.

Este hatkor a titkárnő odaszólt neki: - Nincs értelme, hogy tovább várjon. Dr.
Patterson hazament.

A rendelőből David a kórházba ment, az édesanyja az intenzív osztályon feküdt.

- Pár percig maradhat csak - figyelmeztette az egyik ápolónő. - Nagyon

gyönge.
 A szobába lépve elárasztották a szemét a könnyek. Édesanyját lélegeztető
gépre kapcsolták, orrából, karjából ijesztő csövek álltak ki. Csukott szemmel,
halottsápadtan feküdt az ágyon.

David közelebb lépett hozzá, és halkan megszólította: - Én vagyok az, anya!

Nem engedem, hogy bajod essen. Meg fogsz gyógyulni. - Könnyek peregtek
végig az arcán. - Hallod, amit mondok? Nem hagyjuk, hogy legyőzzön ez a
butaság. Te is tudod, ha összefogunk, mindenre képesek vagyunk. Megszerzem
neked a világ legjobb orvosát, csak tarts ki! Holnap visszajövök.

Fölé hajolt, és óvatosan arcon csókolta.

Vajon életben lesz-e még holnap?

Másnap délután David annak az épületnek az alagsori garázsába ment,

amelyikben dr. Patterson rendelője is volt.

- Segíthetek valamiben? - kérdezte tőle az őr, miután feltűnt neki, hogy az

autók között kószál.

- A feleségemet várom - felelte David. - Dr. Pattersonnál van.

A férfi barátságosan elmosolyodott. - Nagyszerű ember - mondta mély

tisztelettel a hangjában.

- Említette, milyen remek kocsija van. - David kis szünetet tartott,

megpróbálta felidézni magában a márkát. - Cadillac?

- Nem. - Az őr az egyik sarokban álló Rolls-Royce-ra mutatott. - Az ni!

- Tényleg. De azt hiszem, van Cadillacje is.

- Könnyen elképzelhető - válaszolta az őr, és elsietett, hogy segítsen a

helyére tenni egy frissen érkezett kocsit.

David ráérősen a Rolls-Royce-hoz sétált, és kihasználva, hogy az őr nem néz

oda, bebújt a hátsó ülés elé. Kényelmetlenül összegömbölyödve kuporgott a
kocsi padlóján, és várta dr. Pattersont.

Negyed hét tájban enyhe remegést érzett - valaki kinyitotta az autót, és beült a
volán mögé. David halk motorzúgást hallott, és néhány másodperc múlva a
kocsi elindult.

- Viszontlátásra, dr. Patterson!

 - Viszontlátásra, Marco! - köszönt el az orvos a parkolóőrtől.

David a biztonság kedvéért várt még két percet, csak azután ült fel.

A visszapillantó tükörben megjelenő arcot látva dr. Patterson nyugodtan

hátraszólt:

- Fölöslegesen törte magát, csak egy kevés apróm van.

- Forduljon be a sarkon, és álljon szorosan a járda mellé!

David éberen figyelt, miközben az orvos az utasítást végrehajtva bekanyarodott

az egyik mellékutcába, és a járdához kormányozta a kocsit.

- Odaadom az összes pénzt és az autót is elviheti - mondta dr. Patterson,

miután leállította a motort. - Fölösleges erőszakoskodnia...

- Nem vagyok rabló - válaszolta a jobb első ülésre átcsúszva David. - A

kocsija sem kell.

Dr. Patterson alaposan meglepődött. - Akkor mi a fenét akar?

- A nevem Singer. Az édesanyám haldoklik. Azt akarom, hogy meggyógyítsa

- közölte a fiatalember.

- Beszélje meg a titkárnőmmel...

- Nincs rá idő! - vágott indulatosan az orvos szavába David. - Haldoklik, és

nem akarom, hogy meghaljon! - Küszködött, megpróbálta fékezni az indulatait.
- Kérem! A kollégái azt mondták, egyedül ön segíthet rajta.

- Mi a baja? - kérdezte óvatosan dr. Patterson.

- A mitrális billentyűje rossz. Félnek megoperálni. Szerintük csak ön tudja

megmenteni.

Az orvos a fejét csóválta.

- Az időbeosztásom...

- Nem érdekel az időbeosztása! - kiáltott rá David. - Az anyámról van szó!

Meg kell mentenie! Senkim sincs rajta kívül...
 Hosszú csönd következett. David a fejét lehajtva, szorosan összezárt szemmel
ült, amíg végül meghallotta dr. Patterson válaszát: - Megnézem, de nem ígérek
semmit. Hol van?

- A Memorial Hospital intenzív osztályán.

- Holnap reggel nyolckor találkozunk.

- Nem is tudom, hogyan... - keresgélte a szavakat David, de az orvos

közbevágott.

- Mondtam, hogy nem ígérek semmit. És nagyon utálom, ha halálra

ijesztenek. Legközelebb használja inkább a telefont!

A fiatalember mozdulatlanul ült, és nem válaszolt. - Nos?

- Van még egy probléma - nyögte ki David.

- Ó! Valóban?

- Nekem... nincs pénzem. Jogászhallgató vagyok, és dolgozom, hogy ki

tudjam fizetni a tandíjat.

Dr. Patterson éppen csak a száját nem tátotta el, úgy elcsodálkozott.

- Esküszöm, meg fogom találni a módját, hogy megfizessem! - folytatta

szenvedélyesen David. - Ha az egész életem rámegy, akkor sem maradok adósa.
Tudom, hogy milyen magas honoráriumért dolgozik, és...

- Nem hiszem, hogy tudja, fiam! - vágott közbe az orvos.

- Nincs kihez fordulnom, dr. Patterson! Könyörgöm, segítsen!

Újabb hosszú szünet következett, amit Patterson tört meg.

- Hány évet végzett már el az egyetemen? - kérdezte.

- Egyet sem. Az idén kezdtem.

- De úgy gondolja, hogy ki fogja tudni fizetni, amivel tartozik.

- Esküszöm!

- Na menjen a francba!
David úgy tért haza, hogy biztos volt benne, a rendőrség hamarosan rácsönget,
és őrizetbe veszi emberrablásért, erőszakkal való fenyegetésért, és a jó isten
tudja, még miért. Az este azonban nyugodtan telt el, senki nem háborgatta, és
már csak azt nem tudta eldönteni, ott lesz-e másnap reggel a kórházban dr.
Patterson.

Amikor megérkezett az intenzív osztályra, az orvost már az édesanyja ágya

mellett találta, vizsgálat közben.

David szótlanul állt, torkában dobogó szívvel figyelte minden mozdulatát.

Miután végzett, dr. Patterson odaszólt az egyik mellette álló orvosnak: - A

műtőbe vele, Al! Gyorsan!

David csak akkor tudott megszólalni, amikor a betegszállítók már

nekikészülődtek, hogy átemeljék a tolókocsira az édesanyját: - Életben...

- Majd meglátjuk! - fojtotta belé a szót a sebész, és minden további

magyarázat nélkül kiviharzott a szobából.

Hat órával később találkoztak újból.

David izgatottan felpattant, amikor meglátta a váróba belépő Pattersont. - Hogy

van... - félbehagyta, nem merte befejezni a mondatot.

- Rendbe jön. Erős asszony az édesanyja.

A fiatalemberről mázsás teher esett le. Köszönöm, Istenem!, fohászkodott

magában, és hatalmasat sóhajtott.

Dr. Patterson elgondolkodva nézte egy darabig, aztán megjegyezte: - A

keresztnevét még nem is tudom.

- David, uram.

- Nos, David, tudja, miért vállaltam a műtétet?

- Nem...

- Két okból. Az édesanyja állapota kritikus volt, komoly kihívást jelentett, és

szeretem a kihívást. A másik ok maga.

- Ezt... nem értem.

 - Úgy viselkedett, ahogyan valószínűleg én is viselkedtem volna fiatal
koromban. Nem omlott össze, feltalálta magát. Azt mondta - az orvos hangja
megváltozott, szigorú lett -, hogy megfizeti a honoráriumomat.

- Igen, uram! - Davidét kezdte hatalmába keríteni a kétségbeesés. - Egyszer...

- Mi lenne, ha most rendeznénk a számlát?

- Most? - A fiatalember hatalmasat nyelt, megpróbálta legyűrni a torkát

fojtogató jókora gombócot.

- Kössünk üzletet! Tud vezetni? - kérdezte Patterson.

- Igen...

- Nagyon jó! Elegem van a városi közlekedésből, fáraszt a nagy kocsi. A

következő az ajánlatom: egy éven keresztül minden reggel értem jön, este hatkor
vagy hétkor pedig hazavisz. Utána kvittek leszünk.

Megkötötték az üzletet: David mindennap elvitte dr. Pattersont a

munkahelyére, este pedig hazafuvarozta cserébe azért, hogy megmentette az
édesanyja életét.

Egy évig szolgált mellette, és közben megtanulta tisztelni a különös férfit.

Gyakori indulatkitörése ellenére dr. Patterson a legönzetlenebb embernek
bizonyult, akivel valaha találkozott. Rengeteg jótékonysági akcióban vett részt,
szabadideje jelentős részét pedig ingyenes kórházakban töltötte. Reggel és este,
a gyakran csigalassúsággal araszoló városi forgalomban hosszú beszélgetést
folytatott a „sofőrjével”.

- A jog melyik ágát választotta, David?

- A büntetőjogot.

- Miért? Hogy gazembereket mentsen meg a börtöntől, vagy éppen a

villamosszéktől?

- Nem, uram! Sok becsületes ember is akad, akinek védelemre van szüksége.
Rajtuk akarok segíteni.

Amikor letelt az egy év, kezet ráztak.

- Kiegyenlítette a számlát - búcsúzott el az orvos Davidtól.

Évekig nem is látták egymást, de David gyakran hallott, olvasott Steven
Pattersonról.

„Dr. Steven Patterson ingyenes kórházat nyitott AIDS-ben szenvedő

csecsemők részére...”

„Dr. Steven Patterson ma Kenyába érkezett, hogy felavassa a Patterson

Medical Centert...”

„A Patterson Jótékonysági Alap megkezdte működését...”

Mindenütt ott volt, idejét és pénzét nem kímélve segített mindenkin, akin csak
tudott.

- Jól vagy, drágám?! - rángatta vissza Sandra ijedt hangja Davidet a jelenbe.

A férfi lassan, döbbenten hátat fordított a televíziónak. - Sorozatgyilkosság

vádjával letartóztatták Steven Patterson lányát - mondta elképedve.

- Borzalmas! - értett egyet az asszony.

- Anyám hét csodálatos évet köszönhetett még neki. Igazságtalanság, hogy

ilyen embert ekkora csapás érjen! Nem ismerek nála nagylelkűbbet, Sandra!
Nem ezt érdemli! Hogy lehet ilyen szörnyeteg a lánya?! - David az órájára
pillantott. - A szentségit! Rohanok, mert a végén elkések.

- Nem is reggeliztél! - aggódott az asszony.

- Elment az étvágyam. - David a szeme sarkából a televízióra nézett. - Ez... és

éppen ma, amikor kiválasztják a partnereket...

- Biztos, hogy köztük leszel.

- Semmi nem biztos, amíg meg nem történik, drágám! Minden évben akad
valaki, akit biztos nyerőnek tartanak, és a vesztesek között végzi.

Sandra melegen megölelte a férjét. - Szerencsések lesznek, ha téged

választanak.

- Kösz, kicsim! - mondta David, miután megcsókolta. - Nem tudom, mi lenne

velem nélküled.

- És már nem is fogsz rájönni. Felhívsz, ha meglesz az eredmény?

 - Persze! Óriási ünnepséget csapunk! - alighogy ezt kimondta, Davidét
megrohanták az emlékek. Évekkel korábban ugyanezt ígérte valakinek: „Óriási
ünnepséget csapunk!”

Aztán megölte az illetőt.

A Kincaid, Turner, Rose & Ripley irodái három emeletet foglaltak el a San
Francisco belvárosában magasodó TransAmerica Pyramidban. Mihelyt belépett
az ajtón, David Singerre sokat sejtető mosolyok áradata zúdult, és mintha a
köszönések is barátságosabban csengtek volna, mint máskor. Az eltérő hangsúly
már az új partnernek szólt.

Irodájába menet David frissen berendezett, a nap folyamán megnevezendő

belső munkatársak egyikének szánt szoba előtt haladt el, és nem állta meg, hogy
be ne kukkantson. A helyiség hatalmas volt, külön fürdőszoba tartozott hozzá, a
dohányzóasztal körül elhelyezett fotelekből ragyogó kilátás nyílt a jachtkikötőre.
Másodpercekig állt az ajtóban, és szomjasan itta magába a látványt.

- Jó reggelt, Mr. Singer! - köszöntötte kedves mosollyal a titkárnője. A lány

mindig aranyos volt, de ezúttal még melegebbnek tűnt a hangja.

- Jó reggelt, Holly!

- Üzenete van.

- Igen?!

- Mr. Kincaid öt órakor várja. - Holly arca széles, elégedett mosolyra

húzódott.

Tehát sikerült!

- Remek!

A lány közelebb lépett Davidhez, és bizalmasan lehalkítva a hangját, közölte: -

Nem árt, ha tudja, hogy ma együtt kávéztam Dorothyval, Mr. Kincaid
titkárnőjével. Megsúgta, hogy a maga neve szerepel az első helyen a listán.

- Köszönöm, Holly!

- Kér kávét?

- Igen.

- Forró lesz és erős. Máris viszem.

 David bement a szobájába, és jóleső érzéssel foglalta el a helyét a magasra
halmozott iratokkal zsúfolt íróasztala mögé.

Elérkezett a nagy nap, gondolta. Végre! Mr. Kincaid öt órakor várja... A maga
neve szerepel az első helyen a listán.

David a legszívesebben azonnal felhívta volna Sandrát, hogy elújságolja a nagy

hírt, de valami mégis visszatartotta. Várjuk ki a végét!, intette türelemre magát.

A következő két órát az asztalán sorakozó iratok tanulmányozásával töltötte.

Tizenegykor Holly nyitott be hozzá:

- Bizonyos dr. Steven Patterson keresi. Nincs bejelentve...

- Dr. Patterson? - kapta fel a fejét David. - Személyesen?!

- Igen.

- Azonnal küldje be! - mondta izgatottan a titkárnőnek.

Amikor meglátta Steven Pattersont, erősen össze kellett szednie magát, hogy
ne árulja el a megdöbbenését. Az orvos fáradt, elnyűtt öregember benyomását
keltette.

- Üdvözlöm, David!

- Dr. Patterson! Foglaljon helyet! - David rossz érzéssel figyelte, milyen

nehézkesen ereszkedik a székre látogatója. - Láttam a reggeli híradót. El sem
tudom mondani... mennyire sajnálom.

- Hát igen. - Dr. Patterson fáradtan bólintott. - Komoly csapás. - Kis szünetet
tartott, mielőtt közölte: - A segítségét kérem, David!

- Természetesen! - válaszolta az ügyvéd. - Mindent megteszek, amit csak

akar. Bármit!

- Vállalja el Ashley védelmét!

Egy-két másodpercbe telt, amíg a kérés eljutott David tudatáig, és leülepedett. -

Az... lehetetlen. Nem vagyok büntetőperes ügyvéd.

Dr. Patterson átható pillantást vetett rá, mielőtt közölte: - Ashley nem bűnöző.

- Én... Félreértett, dr. Patterson - mentegetőzött David. - Kizárólag polgári

peres ügyekkel foglalkozom. Ragyogó büntetőjogászt tudok ajánlani...
 - Legalább egy tucat hívott már - vágott közbe az orvos. - Mindegyik
lelkesen felajánlotta a szolgálatait. Tesznek rá, hogy mi lesz a lányommal! A
nyilvánosság vonzza őket, reklámot szeretnének. Nekem viszont csak Ashley
számít! Rajta kívül nincs senkim.

Meg kell mentenie! Senkim sincs rajta kívül - jutottak eszébe Davidnek saját,
évekkel korábbi szavai. - Szívesen segítenék, de...

- Amikor elvégezte az egyetemet, büntető pereket vállaló irodánál

helyezkedett el.

A közbeszólás váratlan volt, hevesebben kezdett dobogni tőle a szíve. - Igen,

de...

- Védőügyvédként dolgozott éveken keresztül.

- Valóban, de... abbahagytam. Régen volt...

- Nem olyan régen, David - szakította félbe újból dr. Patterson. - Emlékszem
rá, hogyan áradozott a munkájáról. Miért váltott át a vállalati jogra?

Némán bámult maga elé, másodpercek múlva tudott csak válaszolni: - Nem
lényeges.

Dr. Patterson kézzel írt levelet húzott elő a belső zsebéből, és gondosan
kisimítva az íróasztalra rakta.

Davidnek bele sem kellett néznie, fejből tudta minden egyes szavát.

Kedves dr. Patterson!

El nem tudom mondani, milyen hálás vagyok önnek, mennyire köszönöm a

nagylelkűségét! Ha bármikor bármit tehetek önért, csak szóljon, és minden
kívánságát teljesítem.

Üveges tekintettel meredt a levélre.

- Hajlandó beszélni Ashley-vel?

David erőt vett magán, és nehézkesen bólintott. - Természetesen, de...

- Köszönöm - mondta a székről felállva dr. Patterson.

David mozdulatlanul nézte, ahogy távozott.

 „Miért hagyta ott a büntetőjogot, és lett polgári peres ügyvéd?”

Azért, mert hibát követtem el, és egy ártatlan nő, akit szerettem, meghalt
miatta. Akkor megesküdtem rá, hogy még egyszer nem vállalok olyan ügyet,
amelyben valakinek az élete a tét. Soha!

Nem vállalhatom Ashley Patterson védelmét!

David megnyomta az íróasztalán álló gombot, és kiszólt a titkárnőjének:

- Holly, legyen szíves, kérdezze meg Mr. Kincaidtől, hogy tud-e most
azonnal fogadni!

- Máris, uram!

Harminc perccel később David belépett Joseph Kincaid kivételes eleganciával

berendezett, remek ízlésről tanúskodó irodájába. Kincaid hatvanéves múlt, és
haját, testi felépítését, gondolatait és érzelmeit tekintve is egyhangúan szürke
ember volt.

- Látom, türelmetlen - jegyezte meg, miután David becsukta maga mögött az

ajtót. - Öt órára beszéltük csak meg a találkozót.

- Tudom, és nem is amiatt jöttem. Mást szeretnék megbeszélni magával,

Joseph - válaszolta David.

Évekkel korábban elkövette azt az óriási hibát, hogy Joe-nak szólította. Kincaid
ettől kis híján szívrohamot kapott. „Ne merészeljen még egyszer Joe-nak
nevezni!” - harsogta kivörösödő arccal.

- Foglaljon helyet, David!

A fiatalember kis bólintással elfogadta a kínálást.

- Szivart? Kubai.

- Köszönöm, nem.

- Mi a gond?

- Dr. Steven Patterson járt nálam nemrég.

- Láttam a reggeli híradót - válaszolta Kincaid. - Szörnyű csapás! Mit akart

magától?
 - Megkért, hogy vállaljam el a lánya védelmét.

Kincaid meglepődve nézett Davidre. - De hát maga nem büntetőjogász!

- Pontosan ezt mondtam neki.

- Értem. - Kincaid néhány másodpercre elgondolkodott. - Tudja, nem volna

rossz megszerezni ügyfélként dr. Pattersont. Nagy tekintélyű, befolyásos ember.
Sok megbízást hozhat a cégnek. Számos kórházzal, egészségügyi szervezettel áll
kapcsolatban, amelyek...

- Ezzel, sajnos, nincs vége - szólt közbe David.

- Valóban?! - kérdezte Kincaid, és leplezetlenül rosszalló pillantást vetett rá.

- Megígértem neki, hogy beszélek a lányával.

- Értem. Nem hiszem, hogy különösebb kár származna belőle. Beszéljen

vele, aztán majd keresünk neki egy jó védőügyvédet!

- Én is így gondoltam.

- Nagyszerű, akkor ezt elintéztük. - Kincaid tőle szokatlan módon

elmosolyodott. - Ötkor azért találkozunk!

- Igen. Köszönöm, Joseph!

Kifelé menet David egyetlen dologra tudott csak gondolni: Miért ragaszkodik
hozzá dr. Patterson, hogy én védjem a lányát?
 TIZENKETTEDIK FEJEZET

Ashley Patterson magába roskadva ült a Santa Clara-i megyei börtön cellájában,
és sokkal rémültebb volt, semhogy képes legyen átgondolni, miért került oda.
Tulajdonképpen örült, hogy bezárták, mert a rácsok legalább megvédték attól,
aki a váratlanul rászakadt szörnyűséget kitervelte és tönkre akarta tenni. A szűk
cella úgy takarta be, mint valami puha, meleg paplan, és távol tartotta tőle
mindazt, amire nem volt képes magyarázatot találni.

Az élete egyik pillanatról a másikra rémálommá változott. Megpróbálta számba

venni a korábbi, intő jelül szolgáló eseményeket. Valaki behatolt a lakásába, és
ijesztő tréfát űzött vele... Chicagóban találta magát, szörnyű körülmények
között, anélkül, hogy tudta volna, hogyan került oda... Fenyegető felirat jelent
meg a fürdőszobai tükrön... most pedig a rendőrség borzalmas dolgokkal
vádolja.

Valaki szörnyű csapdát állított neki, és még csak nem is sejtette, ki lehet az
illető, miért akarja tönkretenni.

Kora reggel őr lépett be hozzá, és közölte: - Látogatója jött.

Átkísérte Ashley-t egy viszonylag tágas terembe, ahol az édesapja várt rá.

- Drágám! - Dr. Patterson tekintetéből szinte ordított a fájdalom. - Nem is

tudom, mit mondjak!

- Nem én követtem el azokat a szörnyűségeket - válaszolta suttogva Ashley.

- Tudom. Valaki szörnyű hibát vétett, de ne aggódj, rendbe fogjuk hozni!

Csak nézte az apját, és nem értette, hogyan tarthatta gyilkosnak akár egy
pillanatig is.

- Ne félj! Minden rendben lesz. Már beszéltem egy ügyvéddel. David

Singernek hívják. A legjobb fiatal jogász, akit ismerek. Hamarosan meglátogat.
Szeretném, ha mindent részletesen elmondanál neki.

Ashley az apja szemébe nézett, és reményvesztetten válaszolt: - Apa, én nem

tudom, mit mondjak neki. Fogalmam sincs róla, mi történik velem.
 - Teszünk róla, hogy vége legyen, kicsim! Nem engedem, hogy bántsanak.
Senki! Soha! Sokkal fontosabb vagy nekem annál. Rajtad kívül nincs senkim!

- Nekem sem rajtad kívül - válaszolta suttogva a lány.

Dr. Patterson körülbelül egy órát töltött a börtönben, és miután távozott, Ashley-
t visszavezették szűkre szabott, négy komor fallal zárt, ijesztő, új világába.
Mozdulatlanul feküdt a priccsén, és megpróbált semmire sem gondolni.
Hamarosan vége lesz. Az egész csak rossz álom volt... Csak álom... Csak álom...
Addig ismételgette magában, míg végül elaludt.

A fegyőr szigorú hangjára ébredt: - Látogatója van.

A már ismerős terembe vezették, ahol Shane Miller várt rá.

- Ashley... - A férfi izgatottan felpattant, mihelyt meglátta.

- Shane! - Soha senkinek nem örült még annyira, mint most neki.
Megindokolni nem tudta volna, de biztos volt benne, hogy elmegy érte,
kiszabadítja, elintézi, hogy visszatérhessen normális, megszokott környezetébe.

- Úgy örülök, hogy látlak!

- Én is - válaszolta kissé félszegen Miller, és körbehordozta tekintetét a

kopott falú, gyászos hangulatú termen. - Igaz, nem ilyen körülmények között
akartam találkozni veled. Mi történt? Miért csináltad, Ashley?

A lány halottsápadttá vált, az összes vér kifutott az arcából. - Miért? Azt

hiszed, hogy? - hebegte.

- Nem érdekes! - vágott közbe sietve Miller. - Ne mondj semmit! Csak az

ügyvédeddel állj szóba!

Ashley lesújtottan állt, képtelen volt elhinni, hogy bűnösnek tartja. - Miért
jöttél? - kérdezte nagy nehezen.

- Hát, nagyon rosszul esik, hogy ezt kell... - a férfi kétségbeesetten kereste a
szavakat. - De a körülményekre való tekintettel, szóval a cég... kénytelen
felmondani. Úgy értem, nem engedhetjük meg, hogy kapcsolatba hozzanak
bennünket ilyen szörnyűségekkel. Már az is éppen elég nagy baj, hogy az
újságok megírták, hol dolgozol. Ugye megérted? Nincs ebben semmi személyes.
Egyszerűen nem tehetünk mást.

San Joséba menet David Singer alaposan átgondolta, mit fog mondani Ashley
Pattersonnak. Eldöntötte magában, hogy kikérdezi, és minden információt átad
Jesse Quillernek, az ország egyik legragyogóbb, büntetőjogi perekben eljáró
védőügyvédjének. Ha valaki tud segíteni a lányon, akkor az Jesse.

Az irodába lépve David átadta a névjegyét Dowling seriffnek. - Ügyvéd vagyok.

Ashley Pattersonnal akarok találkozni... - mondta, de nem tudta befejezni a
mondatot.

- Már várja magát.

- Vár? - kérdezte meglepetten David.

- Igen. - Dowling intett az egyik munkatársának.

- Erre! - mondta az, és átvezette Davidét a beszélőbe. Pár perc múlva egy
fegyőr a terem másik végéből nyíló ajtón keresztül bevezette a lányt.

Ashley Patterson jókora meglepetést okozott David-nek. Évekkel korábban,

amikor az apja mellett sofőrködött, találkozott vele egyszer, és értelmes, vonzó
tinédzserként maradt meg az emlékezetében, most viszont nagyon szép, rémült
tekintetű fiatal nőt látott maga előtt.

- Üdvözlöm, Ashley! David Singer vagyok - mutatkozott be, miután túljutott

az első csodálkozáson.

- Apám mondta, hogy meglátogat - a lány hangja reszketett.

- Néhány kérdést szeretnék csak föltenni.

Ashley némán bólintott.

- Mielőtt elkezdenénk, közlöm, hogy bármit mond, köteles vagyok titokban

tartani. Minden, ami itt elhangzik, köztünk marad, de tudnom kell az igazságot.
- David kissé elbizonytalanodott. Nem akart ilyen messzire menni, de meg akart
szerezni minden információt, hogy rábeszélhesse Jesse Quillert a védelem
vállalására.

- Maga ölte meg azokat a férfiakat?

- Nem! - Ashley hangja őszinte volt, érezni lehetett rajta a mély

meggyőződést. - Ártatlan vagyok!

David jegyzetlapot vett elő a zsebéből, és belepillantott, mielőtt föltette a

következő kérdést: - Ismerte Jim Clearyt?
 - Igen. Azt... terveztük, hogy összeházasodunk. Semmi okom nem volt rá,
hogy bántsam. Szerettem Jimet.

David pár másodpercig szótlanul nézte Ashley-t, majd ismét a jegyzeteibe

pillantott. - Dennis Tibble-ről mit tud mondani?

- Egy cégnél dolgoztunk. Találkoztam vele, mielőtt megölték, de semmi

közöm sincs a gyilkossághoz. Amikor elkövették, Chicagóban voltam.

David nem válaszolt, éberen figyelt.

- Hinnie kell nekem! Nem volt rá okom... hogy megöljem!

- Rendben. - Az ügyvéd újból a jegyzeteibe nézett.

- Milyen kapcsolatban állt Jean-Claude Parent-nal?

- Ezt már a rendőrség is kérdezte. Hogyan ölhettem volna meg, amikor azt
sem tudtam, hogy létezik? - Ashley könyörgőn nézett Davidre. - Hát nem érti?
Tévedésből tartóztattak le! - Próbálta fegyelmezni magát, de nem sikerült, kitört
belőle a zokogás. - Nem öltem meg senkit!

- Richard Melton?

- Őt sem ismerem.

David megvárta, hogy a zokogás alábbhagyjon, és utána tette csak fel a

következő kérdést: - Blake seriffhelyettes?

Ashley erre is csak a fejét rázta. - Akkor este nálam maradt, hogy vigyázzon
rám. Valaki állandóan a nyomomban járt, fenyegetett. Én a hálószobámban
aludtam, ő pedig a nappaliban, a kereveten. A ház mögötti kis utcában találták
meg... a holttestét. - A lány ajka újból remegni kezdett. - Miért öltem volna
meg?! Azért maradt ott, hogy segítsen!

David zavartan figyelte Ashley-t. Itt valami nagyon nincs rendben, gondolta.
Vagy igazat mond, vagy zseniális színész. Hirtelen támadt ötlettől vezérelve
felpattant.

- Mindjárt visszajövök - szólt bele a hangját a törhetetlen üvegfalon túlra

közvetítő mikrofonba. - Beszélnem kell a seriffel.

Két perccel később bevezették az irodába.

- Nos? Beszélt vele? - kérdezte Dowling.

 - Igen. Azt hiszem, bajban van, seriff!

- Ezt hogy érti, ügyvéd úr?

- Úgy, hogy elsiette a dolgot. Ashley Patterson az állítólagos áldozatai közül

kettőről még csak nem is hallott - válaszolta David.

- Szóval magát is megtévesztette? - kérdezte Dowling, és halványan

elmosolyodott. - Minket igen, legalábbis egy ideig.

- Miről beszél?!

- Mindjárt megmutatom, uram! - A seriff nyugodtan elővett egy dossziét,

kinyitotta, és néhány lapot nyomott David kezébe. - A halottkém, az FBI, a
DNS-vizsgálatot végző labor és az Interpol jelentése az öt agyonszúrt, kasztrált
áldozatról. Nem sokkal a halála előtt mindegyik szeretkezett - valamennyi
helyszínen hüvelyváladékot és idegen ujjlenyomatot találtak a nyomozók.
Kezdetben három különböző nő után folyt a nyomozás, de az FBI összevetette a
beküldött adatokat, és mit gondol, mi derült ki? A három nő egy és ugyanaz a
személy - Ashley Patterson. A DNS-e és az ujjlenyomata is egyezik.

- Biztosak... benne? - Davidnek komoly erőfeszítésébe került, hogy meg

tudjon szólalni.

- Igen, hacsak nem az történt, hogy az Interpol, az FBI és öt, egymástól

függetlenül vizsgálódó halottkém is tévedett az ügyfelét illetően. Hát így állunk,
ügyvéd úr! Az egyik áldozat a sógorom volt. Ashley Patterson szándékos
emberölés vádjával fog bíróság elé állni, és megkapja, amit megérdemel. Óhajt
még valamit?

- Igen. - David mély lélegzetet vett. - Szeretnék még beszélni vele.

Visszavezették a már ismerős, kopott terembe. Mihelyt a lány leült vele

szemben, azonnal rádörrent: - Miért hazudott?!

- Tessék? Én nem hazudtam! - mentegetőzött elveszetten Ashley. - Ártatlan

vagyok. Én...

- Annyi bizonyítékuk van maga ellen, hogy tucatszor is elítélhetik! - vágott

dühösen a szavába Dávid. - Mondtam, hogy az igazságot akarom hallani!

Ashley legalább egy percig szótlanul nézett rá, és utána is csak halkan
válaszolt: - Az igazat mondtam. Mást nem tudok mondani.
 Valóban hisz abban, amit állít, gondolta David. Ez őrület! Hogyan győzzem
meg Jesse Quillert, hogy vállalja el az ügyet?

- Hajlandó volna pszichiáterrel is beszélni? - kérdezte.

- Én nem... Igen - válaszolta riadtan a lány. - Ahogy akarja.

- Elintézem.

Miután eljött a börtönből, David megpróbált rendet tenni zavaros

gondolataiban. Betartottam az ígéretemet. Beszéltem vele. Ha tényleg hisz
abban, amit mond, akkor őrült. Átadom az ügyet Jessenek, aki be-
számíthatatlanságra fog hivatkozni, és azzal vége.

Őszintén sajnálta Steven Pattersont.

A San Franciscó-i Memorial Hospitalben dr. Patterson kollégái

részvétnyilvánításait fogadta.

- Szörnyűség, Steven! Nem ezt érdemelted...

- Borzalmas lehet ilyesmit átélni. Ha bármiben segíthetek...

- Elképesztő, mire nem képesek manapság a gyerekek! Ashley mindig olyan

rendes kislánynak tetszett...

Minden együtt érző mondat végén ott volt a ki nem mondott befejezés: Hála
istennek, nem az én gyerekem tette!

A munkahelyére visszatérve David egyenesen Joseph Kincaidhez rohant.

- Hát, már hat óra is elmúlt, David, de megvártam magát - fogadta leplezetlen
szemrehányással a hangjában a főnöke. - Beszélt dr. Patterson lányával?

- Igen.

- És talált megfelelő védőügyvédet?

- Még nem, Joseph - válaszolta kissé bizonytalanul David. - Szeretném, ha

megvizsgálná pszichiáter. Holnap reggel visszamegyek, és újból beszélek vele.

Joseph Kincaid csodálkozva nézett fiatal kollégájára.

- Valóban? Őszintén szólva meglep, hogy ennyire elragadta a hév. Nem

engedhetjük meg, hogy a cégünket együtt emlegessék ilyen ízléstelen üggyel.
 - Szó sincs arról, hogy elragadott volna a hév, Joseph! - tiltakozott David. -
Egyszerűen arról van szó, hogy nagyon sokkal tartozom az apjának.
Megfogadtam, hogy bármit kér tőlem, teljesítem.

- Írásba is adta?

- Nem.

- Tehát erkölcsi kötelezettségvállalásról van szó.

David mondani akart valamit, végül meggondolta magát. - Igen. Erkölcsi

kötelezettségvállalásról - felelte.

- Nos, ha végzett Miss Pattersonnal, jöjjön vissza, és megbeszéljük a dolgot!

A nagy nap végén jártak, és a partnerkijelölésről még egyetlen szó sem esett.

Hazatérve David sötéten találta a lakást.

- Sandra?!

Választ nem kapott, de mihelyt gyújtogatni kezdte a villanyokat, égő

gyertyákkal díszített tortával a kezében megjelent a felesége.

- Kezdődhet a muri... - mondta, de látva a férfi arckifejezését, rögtön el is

hallgatott. - Valami baj van, drágám? Nem kaptad meg? Mást jelöltek ki
partnernek?

- Nem, dehogy! - válaszolta tettetett könnyedséggel David. - Minden a

legnagyobb rendben!

Sandra lerakta a tortát, és szorosan eléje állt.

- Ne erőlködj! Érzem, hogy valami történt - mondta csöndesen.

- Semmi különös, csak... elhalasztották kicsit a dolgot.

- Nem ma kellett beszélned Joseph Kincaiddel?

- De igen! Ülj le, drágám! El kell mondanom valamit.

Szorosan egymás mellé ültek a kerevetre, és David némi bizonytalankodás után

belekezdett:

- Váratlan dolog jött közbe. Délelőtt Steven Patterson járt nálam.

 - Igen? Mit akart?

- Megkért, hogy vállaljam el a lánya védelmét.

Sandra meg sem próbálta titkolni, mennyire meglepődött. - De hát... te nem

vagy...

- Tudom, és ezt meg is mondtam neki! - vágott a szavába David. - De

valamikor tényleg foglalkoztam büntetőjoggal!

- Abbahagytad. Mondtad, hogy már csak pillanatok kérdése, és partnerré

választanak a cégnél?

- Nem. Szentül állította, hogy egyedül én tudom megfelelően védeni a lányát.

Az egésznek semmi értelme... Megpróbáltam mást javasolni, Jesse Quillert
például, de meg sem hallgatott.

- Hát, kénytelen lesz valaki mást keresni - mondta elgondolkodva az asszony.

- Persze! Megígértem, hogy beszélek a lányával, és voltam is nála.

Sandra hátradőlt, kis szünetet tartott, és utána kérdezte meg: - Mr. Kincaid
tudja?

- Hogyne! Mondtam neki. Nem volt különösebben feldobva tőle. - David

megpróbálta minél élethűbben utánozni Kincaid hanghordozását és mimikáját: -
Nem engedhetjük meg, hogy a cégünket együtt emlegessék ilyen ízléstelen
üggyel!

- Milyen a lány? - kérdezte Sandra anélkül, hogy elmosolyodott volna.

- Vegytiszta orvosi eset.

- Nem vagyok orvos.

- Úgy tetszik, nemcsak állítja, hanem szentül hiszi is, hogy ártatlan -
magyarázta meg bővebben David.

- És ha úgy van?

- A cupertinói seriff megmutatta a dossziéját. Valamennyi gyilkosság

helyszínén az ő DNS-ét és ujjlenyomatát találták.

- Mit fogsz csinálni? - kérdezte Sandra.

 - Felhívtam dr. Royce Salemet. Pszichiáter, Jesse Quiller irodája is gyakran
hozzá fordul. Azt akarom, vizsgálja meg Ashley-t, és mondja el az apjának, mit
talált. Ha akarja, dr. Patterson más pszichiáterrel is megvizsgáltathatja a lányt,
vagy odaadhatja a jelentést annak az ügyvédnek, aki végül védeni fogja.

- Értem. - Sandra elgondolkodva nézte férje feldúlt arcát. - Szóba hozta a

partnerkijelölést Mr. Kincaid? - kérdezte.

- Nem hozta szóba - felelte szomorú fejcsóválással David.

Az asszony szélesen elmosolyodott. - Majd fogja. Holnap is lesz nap.

Dr. Royce Salem magas, sovány férfi volt, Freud-szakállat viselt.

Lehet, hogy csak véletlen, gondolta David. Nyilván nem azért növesztette
ilyenre, hogy Freudra hasonlítson.

- Jesse sokszor emlegeti - mondta Davidnek. - Nagyon kedveli magát.

- Én is őt, dr. Salem!

- A Patterson-ügy igen érdekesnek tűnik. Nyilvánvaló, hogy a gyilkosságokat

pszichopata követte el. Beszámíthatatlanságra akar hivatkozni a bíróságon?

- Nem én fogom képviselni a lányt, de mielőtt megfelelő ügyvédet keresek

neki, szeretném, ha szakember megvizsgálná - magyarázta David. - Azt Állítja,
hogy ártatlan, a bizonyítékok viszont egyértelműen arra mutatnak, hogy ő
követte el a gyilkosságokat.

- Hát jó, nézzük meg, mi is lakik a fejében!

A vizsgálatra a Santa Clara-i megyei börtön egyik kihallgatószobájában került

sor. A helyiség berendezése négyszögletes faasztalból és négy faszékből állt.

A sápadt, megviselt Ashley-t egy börtönőrnő vezette be.

- Kint várok - mondta, mielőtt behúzta maga mögött az ajtót.

- Ashley, bemutatom dr. Salemet - fordult a lányhoz David. - Ashley

Patterson.

- Üdvözlöm, Ashley! - köszönt barátságosan a pszichiáter.

 Ashley szótlanul állt, és idegesen nézett hol egyikre, hol másikra. Davidnek
olyan érzése támadt, hogy legszívesebben sarkon fordulna, és kirohanna a
szobából.

- Mr. Singer mondta, hogy beleegyezett a hipnotizálásba.

Csönd.

Dr. Salem várt kicsit, majd megkérdezte: - Megengedi, hogy hipnotizáljam,

Ashley?

A lány pillanatra behunyta a szemét, aztán bólintott.

- Igen.

- Mi volna, ha máris kezdenénk?

- Akkor én megyek - búcsúzott el tőlük David. - Ha...

- Egy pillanat! - Dr. Salem félrevonta az ügyvédet, és a hangját lehalkítva

figyelmeztette: - Szeretném, ha maradna.

David pillanatig úgy érezte, túl messzire ment, csapdába került. Ez lesz a vége.
Tovább egy tapodtat sem vagyok hajlandó lépni, döntötte el magában.

- Rendben van - válaszolta vonakodva. Szeretett volna mielőbb túl lenni a

dolgon, hogy visszamehessen az irodájába. A Kincaiddel tervbe vett újabb
beszélgetés egyre jobban nyugtalanította.

- Foglaljon helyet, kérem! - mondta dr. Salem a lánynak.

Az engedelmesen leült.

- Hipnotizálták már, Ashley?

Egy pillanatra elbizonytalanodott, de aztán megrázta a fejét. - Nem.

- Nincs benne semmi különös. Pihenjen, lazítsa el magát, és figyelje a

hangomat! Nincs mitől félnie. Senki nem fogja bántani. Érezze, hogyan lazulnak
el az izmai! Ez az! Pihenjen, és gondoljon arra, hogy egyre nehezebben tudja
nyitva tartani a szemét! Túl sok mindent élt át. A teste fáradt, nagyon fáradt.
Nem akar mást, csak aludni. Hunyja be a szemét, és ne törődjön semmivel!
Almos... nagyon álmos...

Mindössze tíz perc kellett hozzá, hogy a lány alámerüljön.

 - Tudja, hol van, Ashley? - kérdezte dr. Salem.

- Igen. Börtönben - válaszolta. A hang szokatlan volt, mintha messziről

érkezett volna.

- Azt is tudja, miért?

- Azt hiszik rólam, hogy rosszat tettem.

- És ez igaz? Valóban rosszat tett?

- Nem.

- Megölt valakit, Ashley?

- Nem.

David meglepve nézett dr. Salemre; úgy hallotta, hipnózis hatása alatt az
emberek igazat szoktak mondani.

- Mit gondol, ki követhette el azokat a gyilkosságokat?

Alig hangzott el a kérdés, Ashley arcán torz fintor jelent meg, a lélegzése
felgyorsult, szaggatottá vált. A két férfi meghökkenve nézte a változást. A lány
összeszorította a száját, vonásai kezdtek átalakulni. Egyenesen, merev derékkal
ült, és különös élénkség látszott az arcán. Szeme szikrázott, amikor váratlanul
kinyitotta őket. A változás döbbenetes volt. Fátyolos, érzéki hangon, erős angol
akcentussal énekelni kezdett.

Fél font a jó rizsliszt.

Fél font a melasz,

Ebből lesz a csemege,

De hopp, a menyét elment.

David elképedten hallgatta az ostoba kis gyerekdalt. Mit képzel? Kit akar ezzel
becsapni? Úgy tesz, mintha valaki más lenne.

- Szeretnék kérdezni néhány dolgot, Ashley!

A lány dacosan fölvetette a fejét, úgy válaszolt: - Nem vagyok Ashley!

Dr. Salem gyors pillantást váltott Daviddel. - Ha nem Ashley, akkor kicsoda?
 - Toni. Toni Prescott.

És ezt úgy csinálja, hogy közben a szeme sem rebben, gondolta David. Meddig
akarja folytatni ezt az idétlen színjátékot? Dühös volt, úgy érezte, hogy a lány
gúnyt űz belőlük, az idejüket vesztegeti.

- Ashley! - próbálkozott újból dr. Salem.

- Toni.

Ki akar tartani a szerep mellett, állapította meg magában David.

- Rendben van, Toni! Azt szeretném...

- Hadd mondjam el, hogy én mit szeretnék! - vágott közbe a lány. - Kikerülni
erről a rohadt helyről. Ki tud innen szabadítani bennünket?

- Attól függ - válaszolta dr. Salem. - Mit tud...

- Azokról a gyilkosságokról, amelyek miatt Rendeskémet bevarrták?

Olyanokat tudnék mesélni...

Ashley arckifejezése hirtelen ismét változni kezdett. David és dr. Salem figyelő
tekintete előtt a lány félénken belesüppedt a székbe, vonásai szelídülni kezdtek,
hihetetlen metamorfózison mentek át, és szinte vadonatúj személy jelent meg.

A „jövevény” lágy, olaszos akcentussal beszélt: - Toni... hagyd abba, per

piacere!

David elképedve nézte.

- Toni - a pszichiáter közelebb hajolt a lányhoz.

- Elnézést a közbeszólásért, dr. Salem! - kért bocsánatot a lágy hang.

- Ki maga?

- Alette. Alette Peters.

Jóságos isten! Nem színészkedik! Ez mind igaz, gondolta David, és elképedve

az orvosra nézett.

- „Vendég én”- ek - mondta dr. Salem.

Az ügyvéd teljesen összezavarodva nézett rá. - Micsodák?

 - Majd később megmagyarázom.

Dr. Salem visszafordult a lányhoz: - Ashley, úgy értem, Alette... Hányán

vannak?

- Ashley-n és Tonin kívül csak én - válaszolta Alette.

- Érezni a beszédén az olasz akcentust.

- Igen. Rómában születtem. Járt már Rómában?

- Nem. Még soha.

Hallom, de egyszerűen képtelen vagyok elhinni, gondolta David.

- E molto bello.

- Biztos vagyok benne. Ismeri Tonit?

- Si, naturalmente.

- Neki angol akcentusa van.

- Toni Londonban született.

- Értem. Alette, szeretnék a gyilkosságok felől érdeklődni. Tudja, kicsoda...

David és dr. Salem éberen figyelő tekintete előtt újabb személyiségcsere zajlott
le. Mielőtt megszólalt volna, már tudták, hogy ismét Tonival van dolguk.

- Csak az idejét vesztegeti vele, szivi!

Újból tisztán érezhető volt az angol akcentus.

- Alette-nek fogalma sincs semmiről. Velem kell beszélnie.

- Rendben van, Toni! - válaszolta dr. Salem. - Akkor magával fogok beszélni.
Szeretnék feltenni néhány kérdést.

- Azt elhiszem! De nincs kedvem válaszolni, fáradt vagyok. - A lány nagyot

ásított. - Miss Szűklyukú miatt egész éjjel fönt kellett maradnunk. Ideje, hogy
aludjak kicsit.

- Várjon, Toni! Hallgasson ide! Segítenie kell nekünk, hogy...

 Az arc megkeményedett. - Miért segítenék magának? Tett valamit Rendeském
Alette-ért, vagy értem? Mást se csinál, csak megfoszt bennünket mindenfajta
örömtől. Unom már, elegem van belőle. Érti?! - eltorzult vonással, üvöltve
kérdezte ezt.

- Visszahozom - jelentette ki dr. Salem.

- Rendben. - David homloka már verejtéktől csillogott.

Az orvos közel hajolt a lányhoz. - Ashley... Ashley... Minden rendben! Csukja

be a szemét! Érzi, milyen nehéz, milyen nagyon nehéz. Teljesen ellazult,
nyugodt, nem gondol semmire, és a teste is ernyedt, pihen. Ötig számolok, és
amikor befejezem, teljesen kipihenten fog ébredni. Egy... - Davidre pillantott,
aztán vissza Ashley-re. - Kettő...

A lány kezdett magához térni, jól látható volt, hogyan rendeződnek át a

vonásai.

- Három...

Az arc ismét szelíd lett.

- Négy...

Kísérteties volt látni, hogyan lesz a fiatal lány ismét önmaga.

- Öt.

Ashley kinyitotta a szemét, és értetlenül körbenézett. - Úgy érzem... Aludtam?

David csak bámulta, képtelen volt megszólalni.

- Igen - válaszolta dr. Salem.

A lány Davidhez fordult: - Mondtam valamit? Úgy értem... segítettem?

Jézusom! Fogalma sincs róla, mi történt! Tényleg nem tudja! - Remekül

csinálta, Ashley! - válaszolta David, miután sikerült erőt vennie magán. - Ha
megengedi, szeretnék négyszemközt beszélni dr. Salemmel.

- Rendben.

- Később találkozunk.

A két férfi csöndben nézte, amint a fegyőr elvezette Ashley-t.

 - Mi az ördög volt ez? - kérdezte egy székre roskadva David, amikor
kettesben maradtak.

Dr. Royce Salem mély lélegzetet vett, csak azután válaszolt: - Egész
pályafutásom alatt nem találkoztam ennél tisztább esettel.

- Milyen esettel?

- Hallott már valamit a személyiség többszörös hasadásáról?

- Az mi?

- Olyan állapot, amikor több teljesen különböző személyiség lakik egy és

ugyanazon testben. A pszichiátriai szakirodalom több mint kétszáz éve
foglalkozik vele. Általában valamilyen gyermekkori megrázkódtatás váltja ki -
az áldozat új személyiséget hoz létre, hogy mentesüljön a trauma utóhatásától,
ne kelljen foglalkoznia vele. Előfordul, hogy egy embernek több tucat, önmaga
teremtette „vendég énje” is van.

- És ezek tudnak egymásról?

- Néha igen, néha nem - válaszolta dr. Salem. - A mi esetünkben például Toni
és Alette ismeri egymást, Ashley viszont minden jel szerint egyikükről sem tud.
A „vendég én”-ek azért születnek, mert a „gazda” képtelen feldolgozni magában
valamilyen fájdalmas élményt. Mondhatjuk úgy is, hogy ez egyfajta menekülés.
Valahányszor újabb megrázkódtatás éri az illetőt, új „vendég énje” születik. A
szakirodalom szerint ezek teljesen különbözőek is lehetnek. Előfordul, hogy az
egyik ostoba, a másik zseniális. Különböző nyelveken beszélhetnek, a jellemük
és az ízlésük gyökeresen eltérhet egymástól.

- Mennyire elterjedt ez a betegség? - kérdezte David.

- Egyes felmérések szerint nálunk a lakosság egy százaléka többszörösen

hasadt személyiségű, a pszichiátriai intézetekben kezelt pácienseknek pedig a
húsz százaléka.

- De hát Ashley teljesen normálisnak...

- A többszörösen hasadt személyiségű emberek normálisak. Mindaddig, amíg

a „vendég én” át nem veszi fölöttük az irányítást. A „gazda” rendesen dolgozik,
családja van, tökéletesen normális, hétköznapi életet él, de a „vendég én”
bármikor fölébe kerekedhet. Lehet, hogy csak egy órára, de előfordul, hogy egy
napra, vagy egész hétre, és ez az idő tökéletesen kiesik az illető emlékezetéből,
semmit nem tud felidézni abból, amit a „vendég énje” csinált.
 - Tehát Ashley-nek, a gazdának fogalma sincs arról, hogy a benne lakozók
mit csinálnak?

- Nincs.

David annyira megdöbbent a hallottaktól, hogy szólni sem tudott.

- A személyiség többszörös hasadására a legismertebb példa Bridey Murphy

- mesélte dr. Salem. - Ő irányította igazán erre a betegségfajtára a figyelmet.
Azóta számtalan hasonló eset fordult elő, de egyik sem volt olyan látványos, és
nem is írtak róla annyit.

- Ez... szinte hihetetlen - hebegte David.

- Régen foglalkoztat ez a téma. A betegségnek vannak bizonyos elemei,

amelyek szinte sosem változnak. Például, a „vendég én”-ek neve a legtöbbször
ugyanazzal a betűvel kezdődik, mint a gazdáé - Ashley Patterson... Alette
Peters... Toni Prescott...

- Toni... - David vitatkozni akart, de rájött, hogy a pszichiáternek igaza van. -

Antoinette?

- Pontosan. Ugye hallotta már az „alter ego” kifejezést?

- Igen.

- Bizonyos értelemben mindannyiunknak vannak alteregóink, ha úgy tetszik,

„vendég én”-jeink. A kedves, szelíd ember is képes arra, hogy kegyetlenül
viselkedjen. A durva ember is tud kedves lenni. Az emberi érzelmek hihetetlenül
változatosak, kimeríthetetlenek - mondta dr. Salem. - Dr. Jekyll és Mr. Hyde
története mese ugyan, de valós tényeken alapszik.

David agya gőzerővel működött, próbálta számba venni a lehetőségeket. - Ha a

gyilkosságokat Ashley követte el...

- Akkor sem tud róluk. Egy másik személyiség ölt, és nem ő.

- Jóságos isten! Hogy fogom ezt elmagyarázni a bíróságon?! - kiáltott fel az

ügyvéd.

Dr. Salem meglepődve nézett rá.

- Mintha azt mondta volna, hogy nem maga fogja védeni.

 David határozottan megrázta a fejét. - Nem is. Illetve, nem tudom. Én...
Pillanatnyilag magam is többszörösen hasadt személyiség vagyok. - Kis időre
elhallgatott, majd megkérdezte: - Gyógyítható a betegség?

- Sok esetben igen.

- És ha nem, akkor mi történik?

Ezúttal az orvos tartott szünetet. - Az öngyilkosok aránya meglehetősen magas

- felelte aztán.

- És Ashley semmit nem tud az egészről?

- Nem.

- Ezt... elmagyarázná neki?

- Természetesen.

- Nem! - sikoltotta a lány. A cellája sarkában kuporgott, halálosan rémült,

űzött tekintettel. - Hazudik! Nem igaz!

- De igen, Ashley - válaszolta nyugodt, szelíd hangon dr. Salem. - Szembe

kell néznie ezzel! Ami történt, nem a maga hibája. Én...

- Ne jöjjön közelebb!

- Senki nem fogja bántani.

- Meg akarok halni! Segítsen! - Ashley most már magánkívül zokogott.

- Adjon neki nyugtatót! - tanácsolta a fegyőrnek dr. Salem. - És figyeljék,

nehogy kárt tegyen magában!

David felhívta dr. Pattersont, és közölte vele: - Beszélni szeretnék magával,

doktor úr!

- Vártam a jelentkezését. Találkozott Ashley-vel?

- Igen. Találkozhatunk valahol?

- A rendelőmben várom.

Hazafelé, San Franciscóba menet David egyetlen dologra tudott csak gondolni.
 Szó sem lehet róla, hogy vállaljam ezt az ügyet. Túl sokat veszíthetek rajta.
Keresek neki egy jó védőügyvédet, és azzal kész!

- Beszélt Ashley-vel? - kérdezte dr. Patterson, mihelyt az ügyvéd belépett

hozzá.

- Igen.

- Jól van?

Mit lehet válaszolni ilyen kérdésre. David mély lélegzetet vett.

- Hallott már a személyiség többszörös hasadásáról?

Dr. Patterson a homlokát ráncolta, nem értette a kérdést. - Valamit igen...

- Azt jelenti, hogy több személyiség, „vendég én” lakik ugyanabban az

emberben, és időről időre átveszik fölötte az uralmat anélkül, hogy ebből bármit
is sejtene.

- Tessék?! - Az orvos arcára őszinte döbbenet ült ki, végre rájött, miről van
szó. - Ez... ez lehetetlen! Biztos benne?

- Ott voltam, és figyeltem, miközben dr. Salem hipnotizálta Ashley-t -

válaszolta David. - Két vendég énje van, és időnként fölébe kerekednek. - A
beszéde felgyorsult, mintha minél előbb túl akart volna lenni azon, amit még
mondania kellett: - A seriff megmutatta a lánya ellen szóló bizonyítékokat.
Semmi kétség, a gyilkosságokat ő követte el.

- Jóságos isten! - jajdult fel dr. Patterson. - Ezek szerint bűnös?

- Nem, mert nem volt tudatában annak, hogy mit csinál. Valamelyik vendég
énje irányította. Ashley-nek nem volt rá oka, hogy elkövesse azokat a
gyilkosságokat, és nem is tudta, mit cselekszik. Az ügyésznek nagyon nehéz
dolga lesz, ha be akarja bizonyítani, hogy szándékosan, előre megfontolt
szándékkal ölt.

- Ezek szerint a védelmet arra akarja felépíteni...

- Nem én fogom védeni - vágott közbe David. - Megbeszélem Jesse

Quillerrel, hogy vállalja el. Zseniális büntetőjogász. Valamikor együtt
dolgoztunk, és nem ismerek...
 - Nem! - emelte fel a hangját dr. Patterson. - Egyedül magának kell védenie!
Nem akarom, hogy másnak is köze legyen hozzá!

- Látom, nem érti - válaszolta nyugodtan David. - Nem rám van szüksége.
Olyan ügyvéd kell neki...

- Már megmondtam, hogy egyedül magában bízom. Számomra a lányom a

legfontosabb az egész világon, David! Meg kell mentenie!

- De nem tudom. Nem vagyok elég...

- Dehogynem! Büntetőjogász volt.

- Igen, de...

- Nem fogadok el senki mást! - jelentette ki elhatalmasodó indulatával

küszködve, a nyugalmát nehezen megőrizve dr. Patterson.

Ez kész őrület, gondolta David, és újabb kísérletet tett rá, hogy meggyőzze: -
Jesse Quiller a legjobb...

Dr. Patterson kivörösödött arccal szakította félbe: - David, az édesanyja élete

nagyon sokat jelentett magának. Higgye el, Ashley-é legalább annyira fontos ne-
kém! Egyszer segítséget kért tőlem, és a kezembe tette az édesanyja életét. Most
én kérek segítséget magától, és magára bízom a lányom életét. Azt akarom,
hogy vállalja el a védelmét! Tartozik nekem ezzel!

Fölöslegesen beszélek, nem hajlandó meghallgatni, gondolta kétségbeesve

David. Mi történt vele? Tucatnyi érvet tudott volna felsorakoztatni álláspontja
védelmében, de mindegyiknél erősebb volt az orvos utolsó kijelentése: „Tartozik
nekem ezzel”. Tett még egy elkeseredett kísérletet:

- Dr. Patterson...

- Igen, vagy nem, David?!

 TIZENHARMADIK FEJEZET

Mire hazaért, Sandra már nagyon várta.

- Jó estét, drágám!

David gyöngéden megölelte, és közben arra gondolt: Jézusom, de gyönyörű!

Ki volt az az idióta, aki kitalálta, hogy a terhes nők nem szépek?

- A kicsi ma megint rugdosott - mesélte izgatottan az asszony. David kezéért

nyúlt, és domborodó hasára tette. - Érzed?

- Nem - mondta a férfi, miután jó ideig hasztalan várakozott. - Makacs kis

jószág.

- Mr. Crowther telefonált.

- Crowther?

- Az ingatlanügynök - magyarázta az asszony. - Elkészítette a papírokat, már

csak alá kell írni őket.

- Ó! - Daviden hirtelen kétségbeesés lett úrrá.

- Mutatni akarok valamit! - figyelmeztette izgatottan Sandra. - Maradj itt, és

meg ne mozdulj!

A férfi figyelte, amint besiet a hálószobába, és közben arra gondolt: Mit

csináljak? Muszáj döntenem.

Sandra kék alaptónusú tapétamintákkal tért vissza. - Kék lesz a gyerekszoba, a

nappali pedig kék-fehér, a kedvenc színed - mondta. - Melyiket választod? A
sötét vagy a világos tónusút?

Davidnek kényszerítenie kellett magát, hogy a kérdésre tudjon koncentrálni. -

Jobb lesz a világos - felelte.

- Nekem is tetszik. A szőnyeg viszont sötétkék lesz. Mit gondolsz, nem ütik
egymást?
 Nem mondhatok le a belső munkatársi címről. Rengeteget dolgoztam érte, és
túl sok múlik azon, megkapom-e, vagy sem.

- David! Szerinted illenek egymáshoz?

- Tessék?! - riadtan kapta fel a fejét. - Hogyne! Ahogy gondolod, drágám.

- Olyan izgatott vagyok! Meglásd, gyönyörű lesz a lakás!

Nem tudjuk kifizetni, ha nem választanak meg partnernek.

Sandra elgondolkodva nézett körbe a kis lakásban. - A bútor egy részét

átvihetjük, de tartok tőle, hogy elég sok új dolgot kell vennünk. - Aggódva
fordult Davidhez: - Bírni fogjuk, drágám? Nem akarok túlköltekezni.

- Persze - válaszolta, valójában oda sem figyelve a férfi.

- Mintha teljesen új életet kezdenénk, nem? - kérdezte szorosan hozzásimulva

Sandra. - A kicsi, az új beosztás, és hozzá az új lakás! Ma arra sétáltam,
szétnéztem a környéken. Látni akartam a játszóteret és az iskolát. A játszótér
csodás - hinta, libikóka, mászóka mindenfelé. Menjünk, nézzük meg szombaton!
Jeffrey biztosan imádni fogja.

Talán sikerül meggyőznöm Kincaidet, hogy a cég számára is előnyös lesz, ha

elvállalom.

- Az iskola is nagyon szép - ecsetelte tovább az új környék előnyeit Sandra. -

Pár utcányira van csak, és nem túl nagy. Azt hiszem, ez is fontos.

David most már nemcsak hallotta, hanem értette is, amit mondott, és arra
gondolt: Nem hagyhatom cserben! Nem vehetem el az álmait! Holnap
megmondom Kincaidnek, hogy nem vállalom az ügyet. Patterson kénytelen lesz
más védőügyvédet keresni.

- Készülnünk kellene, drágám! Quillerék nyolc órára várnak bennünket -

figyelmeztette az asszony.

David megmerevedett, úgy érezte, elérkezett az igazság pillanata. - Valamit

meg kellene beszélnünk - mondta.

- Igen?

- Délelőtt találkoztam Ashley Pattersonnal.

 - Tényleg? Mesélj! Bűnös? Valóban ő követte el azokat a szörnyűségeket? -
sorjáztak Sandra kérdései.

- Igen is, meg nem is.

- Ügyvédbeszéd. Mit akarsz vele mondani?

- Elkövette a gyilkosságokat, de nem bűnös.

- David...

- Ashley nem normális, a betegséget orvosi szaknyelven úgy nevezik, hogy

többszörösen hasadt személyiség. Több párhuzamos énje van, és olyan dolgokat
csinál, amelyekről nem is tud.

- Ez borzalmas! - kiáltott fel elszörnyedve az asszony.

- Két alter ego él még benne. Hallottam őket.

- Hallottad?

- Igen. És tényleg létezik mind a kettő! Szó sincs arról, hogy színészkedne.

- És nem tudja, hogy...

- Nem - vágott a felesége szavába David.

- Akkor most bűnös vagy ártatlan?

- Ezt a bíróságnak kell eldöntenie. Az apja tárgyalni sem akar Jesse

Quillerrel, úgyhogy keresnem kell egy másik védőügyvédet.

- Jessenél jobbat biztosan nem találsz. Miért nem beszélsz vele? - kérdezte
Sandra.

David bizonytalanul válaszolt: - Dr. Patterson szeretné, ha vállalnám az ügyet.

- De megmondtad neki, hogy lehetetlen.

- Természetesen.

- Akkor...

- Meg sem akart hallgatni.

- Mit mondott, David? - kérdezte most már gyanakodva Sandra.

 - Nem érdekes - válaszolta elkeseredett fejcsóválással a férfi.

- Mit mondott?

- Azt, hogy amikor anyám halálos beteg volt, hozzá fordultam segítségért -
felelt lassan David -, és ő megmentette. Most ő teszi a kezembe a lánya életét,
mert megbízik bennem, és arra kér, mentsem meg.

Sandra hosszan nézett rá, mielőtt megszólalt: - Mit gondolsz, képes vagy rá?

- Nem tudom. Kincaid nem akarja, hogy elvállaljam. Ha mégis megteszem,

elveszíthetem a partneri állást.

- Ó!

Hosszú csönd következett, végül David szánta rá magát, hogy megtörje: -

Választhatok. Nemet mondhatok dr. Pattersonnak, és élvezhetem a partneri
státust, vagy elvállalhatom a lánya védelmét, amiért cserébe valószínűleg fizetés
nélküli szabadságra kell mennem, és csak a jó isten tudja, mi lesz utána.

Sandra egyetlen szót sem szólt, csak figyelt, és várta a folytatást.

- Sorolhatnám azokat az ügyvédeket, akik jobban el tudnák látni Ashley

védelmét, de az apja valamilyen érthetetlen ok miatt hallani sem akar róluk.
Nem tudom, miért, de átkozottul makacs. Ha elvállalom az ügyet, és nem lesz
belőlem belső munkatárs, búcsút mondhatunk a költözködésnek. Elfelejthetjük
az összes tervünket, Sandra!

- Emlékszem, mielőtt összeházasodtunk, meséltél róla - válaszolta szelíden az

asszony. - A világ legelfoglaltabb orvosa volt, de szakított rá időt, hogy segítsen
egy nincstelen, elkeseredett srácon. Hősnek tartottad, David! Azt mondtad, ha
valaha fiad születik, azt akarod, hogy olyan ember legyen, mint Steven
Patterson.

David nem tudott megszólalni, annyi ereje volt csak, hogy némán bólintson.

- Mikor kell döntened?

- Holnap, rögtön munkakezdés után találkozom Kincaiddel.

- Nem hiszem, hogy olyan sokáig tartana - mondta a kezét megszorítva

Sandra. - Dr. Patterson megmentette édesanyádat, te pedig megmented a lányát.
- Körülnézett, és vidáman elmosolyodott. - Egyébként is, ennek a lakásnak sem
ártana, ha áttapétáztatnánk.
Jesse Quillert az ország legkiválóbb büntetőperes ügyvédjeként tartották
számon. Magas, darabos külsejű férfi volt, akinek a keresetlenségével,
természetes viselkedésével az esküdtek szívesen azonosultak. Úgy érezték,
közülük való, és segíteni akartak neki. Ez volt az egyik oka annak, hogy csupán
elvétve veszített el pert. A másik tökéletes memóriája, elképesztően éles,
briliáns esze.

Nyaranta, ahelyett, hogy élvezte volna a szabadságot, Quiller előadásokat

tartott leendő ügyvédeknek, és valamikor David is a diákja volt. Miután
elvégezte az egyetemet, Quiller meghívta magához, és két évvel később teljes
jogú partnerévé tette. David imádta a büntetőjogot, és kiválóan művelte.
Ragaszkodott hozzá, hogy eseteinek legalább tíz százalékában díjazás nélkül
végezze a munkáját. Három évvel azután, hogy Quiller partnere lett, mindenki
megdöbbenésére egyik pillanatról a másikra elszegődött a Kincaid, Turner, Rose
& Ripley irodához, amely kizárólag vállalati, polgári peres ügyekkel
foglalkozott.

Bár nem voltak többé partnerek, David és Quiller között megmaradt a szoros
barátság. A két házaspár hetente rendszeresen együtt vacsorázott.

Jesse Quiller világéletében a magas, karcsú, kifinomult szőkéket imádta. Aztán

találkozott Emilyvel, és rögtön szerelmes lett belé. Az iowai farmról
elszármazott asszony korán őszült, molett volt - tökéletes ellentéte azoknak,
akikkel a férfi korábban járt. Emily maga volt a tökéletes földanya, az áradó
melegség, gondoskodás. Különös, ránézésre össze nem illő párt alkottak, de a
házasság tökéletesen működött, és kölcsönösen imádták egymást.

Singerék és Quillerék csütörtökönként együtt vacsoráztak, és utána élvezettel

vetették bele magukat a Liverpool nevű bonyolult kártyajátékba.

Ezen az estén, amikor Sandra és David megérkezett a Quiller házaspár Hayes

Street-i elegáns házához, Jesse már az ajtóban várta őket.

Megölelte Sandrát, és őszinte örömmel tessékelte beljebb őket. - Gyertek! A

pezsgő már be van hűtve. Megérdemlitek a nagy nap tiszteletére. Új lakás és
partnerválasztás! Vagy fordítva - partnerválasztás és új lakás?

Sandra és David nem válaszolt, csak összenézett.

- Emily a konyhában van, az utolsó simításokat végzi az ünnepi vacsorán. -

Quillernek feltűnt barátai különös arckifejezése. - Legalábbis úgy tudom, hogy
ünnepi. Vagy lemaradtam valamiről?
 - Dehogy, Jesse! - próbálta megnyugtatni David. - Csak adódott egy kis
probléma.

- Gyertek! Tölthetek valamit? - kérdezte Quiller, miután bevezette őket a

nappaliba.

- Kösz, de inkább ne! Nem akarom, hogy Jeffrey rossz szokásokkal

szülessen.

- Szerencsés, hogy ilyen szülei vannak - mondta őszintén a házigazda. -

Neked, David?

- Köszönöm, egyelőre elvagyok nélküle.

Sandra a konyhaajtóra pillantott. - Megyek, segítek Emilynek - mondta, és

rögtön ott is hagyta a két férfit.

- Ülj le, David! Rosszkedvűnek látszol.

- Komoly gondban vagyok - vallotta be Singer.

- Hadd találgassak! A lakás vagy a partnerség miatt?

- Mindkettő.

- Mindkettő?

- Igen. Hallottál a Patterson-ügyről? - kérdezte a barátját David.

- Ashley Pattersonról? Persze! Mi köze annak... - Quiller elharapta a

mondatot. - Egy pillanat! Még diákkorodban meséltél Steven Pattersonról. Ő
gyógyította meg az édesanyádat.

- Igen. Azt akarja, hogy vállaljam el a lánya védelmét. Megpróbáltam

rábeszélni, hogy téged kérjen fel, de hallani sem akar másról, csak rólam.

- Tudja, hogy már nem foglalkozol büntetőperekkel? - kérdezte

homlokráncolva Quiller.

- Igen, és ez a legkülönösebb az egészben. Tucatnyi ügyvédet tudnék

mondani, aki sokkal jobb munkát végezne, mint én.

- De azzal is tisztában van, hogy valamikor büntető jogász voltál.

- Igen.
 - Hogy érez a lányával kapcsolatban? - érdeklődött óvatosan Quiller.

Micsoda hülye kérdés, állapította meg magában David, de azért válaszolt: -

Fontosabb neki, mint bárki a világon.

- Oké! Tegyük fel, hogy elvállalod az ügyet! A hátulütője az lehet...

- A hátulütője az, hogy Kincaid mereven tiltakozik ellene. Ha elvállalom,

nem választanak partnernek.

- Értem. És itt kerül a képbe a lakás.

- Az egész rohadt jövőm! - kiáltotta David. - Ostobaság volna elvállalni,

Jesse! Megveszekedett barom volnék!

- Miért vagy ilyen dühös?

David mély lélegzetet vett, mielőtt kimondta volna:

- Azért, mert elvállalom.

- Csak tudnám, miért nem vagyok meglepve! - válaszolta nyugodt mosollyal

Quiller.

David idegesen beletúrt a hajába. - Ha elutasítom, a lányt pedig elítélik, és

kivégzik... ha meg sem próbálok segíteni rajta... soha nem fogom megbocsátani
magamnak.

- Megértelek. Sandrának mi a véleménye?

- Ismered - válaszolta David, és önkéntelenül is elmosolyodott.

- Igen. Azt akarja, hogy vállald.

- Eltaláltad.

- Mindent megteszek, hogy segítsek, David! - mondta a barátjához közelebb

hajolva Quiller.

- Nem. Patterson azt akarja, hogy ne legyen segédem, teljesen egyedül

csináljam.

- Hülyeség! - mondta megütközve Quiller.

- Tudom. Igyekeztem elmagyarázni dr. Pattersonnak, de hajthatatlan volt.

 - Kincaid tudja?

- Holnap reggel kell bemennem hozzá.

- Mit gondolsz, mit fog mondani?

- Tudom. Azt tanácsolja majd, hogy ne vállaljam az ügyet, és ha mégis, akkor

vegyek ki fizetés nélküli szabadságot.

- Ha túl leszel rajta, ebédeljünk együtt! - ajánlotta Quiller. - Egykor, a

Rubiconban.

- Rendben - fogadta el az ajánlatot David.

Kezét konyharuhába törölgetve Emily lépett a szobába, mire a két férfi rögtön
elhallgatott.

- Szevasz, David! - Emily csókra nyújtotta az arcát.

- Remélem, éhesek vagytok, a vacsora mindjárt kész. Sandra olyan drága,

annyit segít! - Felkapott egy tálcát, és visszasietett a konyhába.

- Nagyon nagyra becsülünk benneteket - fordult a barátjához Quiller. - Hadd

adjak egy tanácsot! Felejtsd el végre!

David mozdulatlanul ült, nem válaszolt.

- Régen volt - folytatta Quiller. - És nem a te hibád, bárkivel megtörténhetett

volna.

- De velem történt, Jesse! - felelt végre David. - Én öltem meg!

A déjá vu érzése vett rajta erőt. Látta a barátját, de mintha más időben és térben
lett volna.

Honoráriumot nem hozó ügy volt, és David kérte Quillert, hogy bízza csak rá.

Helen Woodman szép, fiatal nő volt, akit gazdag mostohaanyja

meggyilkolásával vádoltak. Sokat veszekedtek, komoly ellentét feszült közöttük,
de a nyomozásnak csupán közvetett bizonyítékokat sikerült feltárnia. Miután
felkereste a börtönben, és beszélt vele, Davidnek meggyőződésévé vált, hogy a
nő ártatlan. Minden találkozásukkal közelebb került hozzá, és végül megszegte
az ügyvédek számára alapvető szabályt: Soha ne szeress bele az ügyfeledbe!
 A tárgyalás kedvezően alakult. David sorra megcáfolta az ügyész állításait, és
sikerült védence oldalára állítania az esküdtszéket. Aztán váratlanul
bekövetkezett a tragédia. Helen alibije az volt, hogy a gyilkosság idején
színházban volt a barátnőjével, ám a bíróságon, a keresztkérdések hatására az
illető bevallotta, hogy ez nem igaz, és előkerült egy másik tanú is, aki a
gyilkosság időpontjában látta Helent a mostohaanyja házánál. A lány
állításainak hitelessége szempillantás alatt szertefoszlott. Az esküdtszék előre
megfontolt szándékkal elkövetett emberölésben találta bűnösnek, és a bíró
halálra ítélte. David magánkívül volt.

- Hogy tehette ezt, Helen?! - kérdezte dühösen. - Miért hazudott?

- Nem én öltem meg, David! Amikor odaértem, az ajtó nyitva volt, ő pedig már
nem élt. Azért találtam ki a színházat, mert féltem, hogy nem fogja elhinni.

A férfi gúnyos arccal, elutasítóan nézett rá.

- Igazat mondok, David!

- Valóban? - kérdezte, és ott hagyta.

A beszélgetés utáni éjszakán Helen öngyilkos lett.

Egy héttel később egy visszaeső bűnözőt betörésen kaptak, és a kihallgatás

során beismerte, hogy ő ölte meg Helen mostohaanyját is.

Másnap David kilépett Jesse Quillertől.

- Nem a te hibád, David! - próbálta jobb belátásra bírni a barátja. - Hazudott

neked...

- Éppen erről van szó. Hagytam, hogy hazudjon. Rosszul végeztem a

munkámat, nem bizonyosodtam meg róla, hogy valóban igazat mond-e. Hinni
akartam neki, és ezzel megöltem.

Két hét múlva már a Kincaid, Turner, Rose & Ripley iroda alkalmazottja volt.

- Soha többé nem vállalom, hogy tőlem függjön egy másik ember élete! -
fogadta meg akkor David.

És most Ashley Pattersont védte.

 TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Másnap délelőtt tízkor David belépett Joseph Kincaid irodájába.

- Üljön le, David! Egy pillanat, és készen vagyok - mondta az előtte

halmozódó, aláírásra váró iratokból felpillantva Kincaid.

Engedett a felszólításnak, és türelmesen várt.

Amikor végzett, Kincaid elmosolyodott. - Halljuk akkor a jó hírt!

Kérdés, hogy kinek jó, morfondírozott David.

- Ragyogó jövő előtt áll, fiam, és biztos vagyok benne, hogy nem akarja
tönkretenni - folytatta az iroda vezetője. - Nagy terveink vannak magával.

David még mindig hallgatott, a megfelelő szavakat kereste mondanivalójához.

- Nos? Közölte dr. Pattersonnal, hogy másik ügyvédet keres a lányának? -

kérdezte Kincaid.

- Nem. Úgy döntöttem, hogy elvállalom a védelmét.

Kincaid arcáról szempillantás alatt lehervadt a mosoly. - Kegyetlen, beteg

elméjű gyilkost akar védeni, David? Aki ezt vállalja, az maga is besározódik.

- Nem azért csinálom, mintha olyan nagyon akarnám, Joseph - védekezett

David. - Kötelességem megtenni. Nagyon sokkal tartozom dr. Pattersonnak, és
ez az egyetlen módja annak, hogy törlesszem az adósságomat.

Kincaid hosszan hallgatott, végül azt mondta: - Ha valóban eldöntötte a dolgot,

azt tanácsolom, vegyen ki szabadságot. Fizetés nélkülit persze.

Viszlát, partnerség!

- A tárgyalás után természetesen visszatér hozzánk. A partneri poszt

megvárja.

- Hogyne! - válaszolta egyetértő bólintással David.

 - Szólok Collinsnak, hogy vegye át az ügyeit. Gondolom, most minden
erővel a tárgyalásra akar koncentrálni.

Harminc perccel később a Kincaid, Turner, Rose & Ripley iroda tulajdonosai
rövid megbeszélést tartottak.

- Nem engedhetjük meg, hogy a cég neve összefüggésbe kerüljön ilyen

tárgyalással! - jelentette ki határozottan Henry Turner.

- Igazából nem veszünk részt benne, Henry - magyarázta Joseph Kincaid. -

Szabadságoltuk a fiút.

- Szerintem minél előbb meg kell szabadulnunk tőle - közölte Albert Rose.

- Egyelőre nem. Elhamarkodott lépés lenne. Dr. Patterson értékes, sok pénzt
hozó ügyfélnek bizonyulhat. Tekintélyes ismeretségi köre van, és hálás lesz,
mert engedtük, hogy David elvállalja a megbízást. Akárhogyan végződik is a
tárgyalás, csak nyerhetünk az ügyön. Ha felmentik a lányt, Singerből partnert
csinálunk, és lesz egy új, sok megbízást hozó ügyfelünk. Ha nem, Singer
távozik, de a doktort akkor is megtarthatjuk. Tökéletes nyerő szituáció.

Kincaid okfejtését pár másodperces csönd követte, amelyet John Ripley tört
meg. - Ügyes elképzelés, Joseph - mondta mosolyogva, összefoglalva ezzel a
többiek véleményét is.

Kincaidtől Steven Pattersonhoz ment David. Telefonon előre bejelentette az

érkezését, úgyhogy az orvos már türelmetlenül várta.

- Nos, David?

Amit mondani akarok neki, az egész életemet meg fogja változtatni, és nem is
jó irányba, gondolta Singer. - Elvállalom a lánya védelmét, dr. Patterson -
jelentette ki határozottan.

Steven Patterson megkönnyebbülten felsóhajtott. - Tudtam. Az életemet

mertem volna rátenni, hogy így lesz. - Egy pillanatra elhallgatott, majd
hozzátette: - Magától függ a lányom élete.

- A cégem eltávozást adott a tárgyalás idejére. Segítségül az ország egyik

legjobb védőügyvédjét fogom...

- David! Azt hiszem, egyértelműen megmondtam, hogy egyedül kell ellátnia

a védelmét - vágott közbe dr. Patterson. - A lányom élete a kezében van,
kizárólag a maga kezében.
 - Igen, de Jesse Quiller...

- Hallani sem akarok többé Jesse Quillerről, és másról se! Ismerem a

védőügyvédeket, David! Csak a pénz és a nyilvánosság érdekli őket, ez a
tárgyalás pedig nem pénzről és nyilvánosságról, hanem Ashley-ről szól.

David mondani akart még valamit, de letett róla, nem látta értelmét a további
vitának. Dr. Patterson makacsul ragaszkodott az álláspontjához, és lehetetlen
volt jobb belátásra bírni. Minden segítséget megkaphatnék. Miért nem engedi,
hogy ezt kihasználjam?

- Világosan fogalmaztam?

- Igen - mondta az orvosnak David.

- A költségeit természetesen maradéktalanul megtérítem, és a honoráriumra

sem lesz panasza.

- Nem. Ingyen akarom csinálni.

Dr. Patterson elgondolkodva nézett rá egy darabig, és aztán bólintott. - Quidpro

quo?

- Quid pro quo. - David nagy nehezen kipréselt magából egy mosolyt. - Tud
vezetni?

- David, ha fizetés nélküli szabadságra megy, szüksége lesz legalább annyi

pénzre, amennyiből élni tud. Ragaszkodom hozzá, hogy ezt elfogadja - jelentette
ki az orvos.

- Ahogy gondolja.

Legalább attól nem kell tartanunk, hogy éhen halunk.

Jesse Quiller már a Rubiconban volt, amikor David megérkezett.

- Na, hogy ment? - kérdezte türelmetlenül.

- Ahogy előre sejtettem. Fizetés nélküli szabadságra küldtek.

- Szemét disznók! Hogyan lehetnek...

- Nem hibáztatom őket - vágott a barátja szavába David. - Nagyon

konzervatív cég, vigyáznak a hírnevükre.
 - Mit akarsz csinálni?

- Ezt hogy érted?

- Hogy értem?! - csattant fel Quiller. - Az évszázad perére készülsz, és még

irodád sincs, ahol nyugodtan dolgozhatsz. Nem tudsz hozzáférni a perbe vágó
iratokhoz, szakkönyvekhez, nincs faxod, az ósdi számítógépetekről pedig jobb
nem beszélni. Kicsit is komoly adatállományt már nem tud kezelni, és
internetezni sem lehet vele.

- Majd elleszek valahogy - válaszolta leverten David.

- El bizony! Van egy üres irodám; fogod magad, és szépen beköltözöl. Ott
mindent megtalálsz, amire szükséged lehet.

Davidnek jó néhány másodperc kellett ahhoz, hogy magához térjen, és meg

tudjon szólalni. - Jesse, ezt nem...

- De igen! - Quiller csúfondárosan elmosolyodott. - Meg fogod találni a

módját, hogy törlessz. Mindig, mindenkinek megfizeted az adósságodat, ugye,
Szent David? Piszkosul éhes vagyok.

Az étlapért nyúlt, de mielőtt kinyitotta volna, még közölte:

- Az ebédet egyébként te fizeted.

David a Santa Clara-i börtönbe ment, Ashley-hez.

- Jó napot, Ashley!

- Jó napot! - A lány a szokásosnál is sápadtabb volt. - Reggel meglátogatott

apám. Azt mondta, ki fog vinni innen.

Bárcsak én is ilyen optimista lennék, gondolta David, és óvatosan, a szavait

gondosan megválogatva válaszolt:

- Minden tőlem telhetőt megteszek, Ashley! A gond az, hogy kevesen

ismerik a maga betegségét, úgyhogy el kell magyaráznunk nekik. A világ
legjobb orvosait fogjuk felkérni, hogy tanúskodjanak maga mellett.

- Rémisztő - suttogta nem egészen odaillőn a lány.

- Micsoda?
 - Azt mondják, két másik ember lakik bennem, és még csak nem is ismerem
őket - mondta remegő hangon Ashley. - Képesek rá, hogy irányítsanak, én
viszont nem tudom befolyásolni őket. Nagyon félek! - A szeme tele volt
könnyel.

- Nem önálló lények, Ashley - próbálta megnyugtatni David. - A képzelete

szülte őket, a részei lettek, de megfelelő kezeléssel eltüntethetők.

- Mondtam már, milyen büszke vagyok rád? - kérdezte este Sandra, miután
megölelte.

- Azért, mert kirúgtak? - kérdezett vissza fanyarul David.

- Azért is. Erről jut eszembe! Crowther, az ingatlanügynök telefonált.

Elkészült az összes papír, alá lehet Írni őket. Hatvanezer dollárt kérnek
indulásként. Szólnunk kell neki, hogy nem...

- Várj! - vágott az asszony szavába David. - A cég nyugdíjkasszájában van

elég pénzem. Ha dr. Pattersontól kapunk annyit, amennyiből megélünk, akkor
belevághatunk.

- Nem olyan fontos, David! Fölösleges elkényeztetni a kicsit azzal, hogy

drága luxuslakásban kezdi az életét.

- Van egy jó hírem - váltott témát a férfi. - Jesse ideadja...

- Tudom. Beszéltem Emilyvel. Jesse irodájában fogunk dolgozni.

- Fogunk?!

- Elfelejtetted, hogy szakmabelit vettél feleségül? Komolyra fordítva a szót,

hidd el, sokat tudok segíteni! Csinálom, amíg... - Sandra most már erősen
domborodó hasára tette a kezét - Jeffrey engedi, aztán majd meglátjuk.

- Mrs. Singer! Van fogalma arról, mennyire imádom? - kérdezte David.

- Nem, de azért csak mondd! A vacsorára úgyis várnod kell még egy órát.

- Egy óra kevés hozzá, hogy elmondjam.

 Sandra a férje nyaka köré fonta a karját, és a füléhez hajolva halkan
megkérdezte: - Miért nem vetkőzöl le?

- Tessék?! - David meglepve hátrahúzódott. - És mit mondott dr. Bailey?

- Azt, hogy ha nem vetkőzöl villámsebesen, támadjalak le - felelte

vészjóslóan Sandra.

- Ki vagyok én, hogy vitatkozni merjek az orvossal? - kérdezte vigyorogva a

férfi.

Másnap délelőtt David beköltözött Jesse Quiller ötszobás irodájának egyik

helyiségébe.

- Fejlődtünk kicsit azóta, hogy elmentél - mondta körbemutatva Quiller. - Itt

mindent megtalálsz. A szomszéd szobában van a szakkönyvtár, fax, számító-
gép, bármi rendelkezésedre áll. Ha valami mégis hiányozna, csak szólj!

- Köszönöm. El sem tudom mondani, mennyire hálás vagyok, Jesse -

köszönte meg barátja segítségét David.

- Fogadjunk, hogy megtalálod a módját, hogyan viszonozd! Ismerlek.

Öt perccel később Sandra is befutott. - Kész vagyok! - közölte lelkesen. -

Mivel kezdjük?

- Azzal, hogy utánanézünk minden, többszörösen hasadt személyiséggel

kapcsolatos esetnek. Az interneten biztosan rengeteget találunk - válaszolta
David. - Próbálkozz először a Kaliforniai Büntetőjogi Figyelővel, a Bírósági
TV-vel és a kapcsolódó oldalakkal! A Westlaw-t és a Lexis-Nexist is
megnézzük, kigyűjtünk minden hasznosítható információt. Utána összeírjuk, kik
azok a pszichiáterek, akik ezzel a betegséggel foglalkoznak, és megnézzük,
hogy fel lehet-e használni őket tanúként. A büntető-eljárásjogi ismereteimet is
fel kell frissítenem, és elő kell készülnöm az esküdtkiválasztásra. Szükségünk
lesz a kerületi ügyész tanúinak névsorára, és az előzetes vallomásukra.

- A mieink névsorát is mielőbb össze kell állítani, és elküldeni neki. Akarod,

hogy Ashley tanúskodjon?

David határozottan nemet intett. - Túl sebezhető, bizonytalan. Az ügyész

darabokra tépné. - Elgondolkodva Sandrára nézett. - Pokolian nehéz ügy lesz.

- De megnyered. Tudom! - válaszolta mosolyogva az asszony.

David a Kincaid, Turner, Rose & Ripley könyvelőjét, Harvey Udellt hívta.

- Üdvözlöm, Harvey! Itt David Singer.

- Üdv, David! Hallom, egy időre megválik tőlünk.

- Igen.

- Nagyon érdekes az ügy, az újságok tele vannak vele. Miben segíthetek?

- A vállalati nyugdíjalapban van hatvanezer dollárom - válaszolta David. -

Nem akartam ilyen hamar hozzányúlni, de most vettünk egy tetőlakást, és
szükségem van rá, hogy kifizessem a beugrót.

- Tetőlakást! Gratulálok.

- Köszönöm. Mikor kapom meg a pénzt?

Némi bizonytalanságról árulkodó csönd következett, és utána a kérdés: -

Vissza tudom hívni?

- Persze! - David lediktálta a telefonszámot.

- Azonnal jelentkezem, mihelyt biztosat tudok - ígérte Udell.

- Köszönöm.

A könyvelő egy pillanatra tette csak le a kagylót, utána egyből tárcsázott. -

Legyen szíves, mondja meg Mr. Kincaidnek, hogy feltétlenül beszélnem kell
vele! - kérte a főnöke titkárnőjét.

Harminc perccel később Udell már Joseph Kincaid irodájában volt.

- Mi újság, Harvey?

- David Singer hívott, Mr. Kincaid! Tetőlakást vett, és az első részlet

kifizetéséhez szüksége van a nyugdíjalapba tett pénzére. Véleményem szerint
nem vagyunk kötelesek kifizetni. Fizetés nélküli szabadságon van, és kétséges...

- Kíváncsi vagyok, tudja-e, milyen sokba kerül egy ilyen drága lakás
fenntartása - szólt közbe az iroda vezetője.

- Feltehetően nem. Megmondom neki, hogy nem...

- Fizesse ki a pénzt!
 Udell őszintén elcsodálkozott az utasításon. - De hát nem vagyunk kötelesek...

- Segítsünk neki megásni a vermét, Harvey! - mondta Kincaid. - Ha kifizeti a

foglalót... szőröstül-bőröstül a miénk.

Az irodájába visszatérve Harvey Udell azonnal Singert hívta: - Jó hírem van,

David! Valóban korai az igénye, de megkapja a nyugdíjalapban lévő pénzt. Mr.
Kincaid személyes utasítása, hogy fizessük ki.

- Mr. Crowther, itt David Singer.

- Már nagyon vártam a telefonját, Mr. Singer!

- A foglaló úton van. Holnap meg fog jelenni a számlán.

- Nagyszerű! Ahogy mondtam, többen is élénken érdeklődtek a lakás iránt,

de az az érzésem, hogy ön és a kedves felesége lesznek a megfelelő
tulajdonosok. Meglátja, nagyon jól fogják érezni benne magukat.

Biztosan, csak néhány tucat csodának kell hozzá bekövetkeznie, gondolta

David.

Ashley Patterson vád alá helyezési tárgyalását a Santa Clara-i legfelsőbb

bíróságnak a San José-i North First Streeten lévő épületében tartották. Az
érdekeltek heteken át vitatkoztak azon, hogy hol tárgyalják érdemben az ügyet.
Az illetékesség eldöntését nagyban megnehezítette, hogy két országban, és az
egyiken belül is két különböző államban történtek a gyilkosságok. San
Franciscóban tartották az egyik megbeszélést, amelyen öten vettek részt: Guy
Fontaine, a québeci rendőrség nyomozója, Matt Dowling, Santa Clara megye
seriffje, Eagan nyomozó a pennsylvaniai Bedford rendőrségétől, Rudford
kapitány a San Franciscó-i rendőrség képviseletében, és Roger Toland, San José
rendőrfőnöke.

- Szeretnénk, ha Québecben lenne a tárgyalás, mivel sziklaszilárd

bizonyítékaink vannak ellene - közölte Fontaine. - Teljesen kizárt, hogy nálunk
bármilyen bíróság felmentse.
 - Nálunk is - válaszolta Eagan nyomozó. - Jim Cleary volt az első áldozat, és
úgy gondolom, hogy ez az eset elsőbbséget élvez a többivel szemben.

- Uraim, semmi kétség afelől, hogy mindannyian bizonyítani tudjuk a

bűnösségét - fordult a többiekhez Rudford kapitány. - Kaliforniában azonban
három gyilkosságért lehet bíróság elé állítani, ezért itt kell megtartani a
tárgyalást.

- Egyetértek - csatlakozott Dowling seriff. - A három közül két embert Santa

Clara megyében ölt meg, ezért az itteni bíróság illetékes.

Még két órát töltöttek azzal, hogy számba vegyék az egyes helyszínekhez
kapcsolódó lehetőségeket, és végül úgy döntöttek, hogy a Dennis Tibble,
Richard Mellon és Sam Blake seriffhelyettes megölésével vádolt Ashley
Patterson tárgyalását a San José-i bíróságon lartják. Megállapodtak abban is,
hogy a bedfordi és québeci gyilkosságokat egyelőre félreteszik, azokban nem
emeltetnek vádat.

A vádemelési tárgyaláson David szorosan Ashley mellett állt.

- Bűnösnek érzi-e magát a vádlott? - tette fel az ilyenkor szokásos kérdést a

bíró.

- Nem. Beszámíthatatlanság miatt nem bűnös.

- Tudomásul vettem.

- Bíró úr! Kérem védencem óvadék ellenében történő szabadlábra helyezését.

A kérés még el sem hangzott, a vád képviselője már talpon volt. - A

leghatározottabban tiltakozunk, bíró úr! A vádlott három rendbeli, különös
kegyetlenséggel elkövetett gyilkosságért felel, és halálos ítélet kiszabását kérjük.
Félő, hogy ha óvadék ellenében szabadlábra kerül, elhagyja az országot.

- Ez nem igaz! - tiltakozott David. - Nincs semmilyen...

- Átnéztem a nyomozati iratokat, és megkaptam az ügyész nyilatkozatát is,

amelyben előre tiltakozik az óvadék ellen - vágott közbe a bíró. - A kérést
elutasítom. A tárgyalás vezetésével és az ítélet meghozatalával Williams bírót
bízom meg. ítélethozatalig a vádlott tartózkodási helyéül a Santa Clara-i megyei
börtönt jelölöm ki.
 - Értettem, bíró úr - válaszolta hatalmas sóhaj kíséretében David, és utána
rögtön Ashley-hez fordult: - Ne féljen! Minden rendben lesz. Csak arra
gondoljon, hogy nem bűnös!

- Láttad az újságokat? - kérdezte Sandra, mihelyt visszatért az irodába. - Az

összes bulvárlap „gyilkos szukának nevezi”. A tévében is csak róla beszélnek.

- Tudtuk, hogy kemény lesz - válaszolta David. - És ez még csak a kezdet.

Na mindegy! Gyerünk, munkára!

A tárgyalásig nyolc hét volt hátra.

David és Sandra éjt nappallá téve dolgozott, többszörösen hasadt személyiségű

vádlottak periratainak tömegét nézte át. Tucatjával találtak hasonló eseteket. A
vádak gyilkosságtól nemi erőszakon és rabláson át kábítószer-kereskedelemig,
szándékos gyújtogatásig terjedtek... Egyeseket elítéltek, másokat felmentettek.

- Teljes felmentést fogunk kérni Ashley-nek - közölte Sandrával David.

Az asszony összeírta a lehetséges tanúkat, és sorban felhívta őket.

„David Singer megbízásából telefonálok, dr. Nakamoto. Ugye ön tanúskodott

az Oregon állam kontra Bohannan ügyben? Mr. Singer képviseli Ashley Patter-
sont... Igen? Értem. Szeretnénk, ha eljönne San Joséba, és tanúskodna...”

„Dr. Booth, itt David Singer irodája. Mr. Singer látja el Ashley Patterson
védelmét. Ön tanúskodott a Dickerson-ügyben, és szeretnénk, ha szakértőként...
Eljönne San Joséba, hogy Miss Patterson mellett tanúskodjon? A szakértői
véleménye nagyon sokat nyomna...”

„Dr. Jameson, itt Sandra Singer. Szeretnénk megkérni...”

És ez így ment reggeltől éjfélig, mígnem összeállt a tucatnyi tanú nevét

tartalmazó lista. David átolvasta, és elégedetten közölte: - Első ránézésre is
tekintélyes. Professzorok, egy kari dékán... jogi tanszékvezetők. - Sandrára
pillantott, és szélesen elmosolyodott. - Azt hiszem, remekül állunk.
Jesse Quiller gyakran benézett hozzájuk.

- Hogy haladsz? - kérdezte Davidet. - Tudok segíteni valamiben?

- Kösz, minden rendben.

Quiller aggódva körbenézett.

- Mindened megvan?

- Minden, beleértve a legjobb barátomat is - válaszolta mosolyogva David.

Egyik hétfő délelőtt David megkapta az ügyésztől a vád által felsorakoztatni

kívánt bizonyítékokat tartalmazó iratköteget. Minél tovább olvasta, annál komo-
rabb lett.

- Mi a baj? - kérdezte aggódva Sandra, mert látta, hogyan sötétül el fokról

fokra az arca.

- Ezt nézd meg! Egész sor orvosi nagyágyút fog felsorakoztatni, akik mind
azt állítják, hogy többszörösen hasadt személyiség nem létezik.

- Hogyan akarod kivédeni? - érdeklődött az asszony.

- Nem vonjuk kétségbe, hogy Ashley jelen volt a gyilkosságok helyszínén, de

kitartunk amellett, hogy nem ő követte el őket, hanem az alteregója - válaszolta
Dávid, és közben azt kérdezte magától: Meg tudom győzni róla az esküdteket?

Öt nappal a tárgyalás kezdete előtt David váratlanul táviratot kapott, miszerint

Williams bíró találkozni akar vele.

Különösnek tartotta, ezért rögtön átment Quillerhez, hogy megkérdezze: -

Jesse, mit tudsz Williams bíróról?

- Tessa Williams... - Quiller a tarkóján összekulcsolt kézzel, lazán hátradőlt a

karosszékében. - Voltál cserkész, David?

- Igen...

- És emlékszel még a cserkészjelszóra? „Légy résen!”

 - Persze!

- Ha Tessa Williamsszel beszélsz, mindig légy résen! Zseniális nő, vág az

esze, mint a borotva - mesélte Quiller. - Kőkemény munkával lett bíró. A szülei
aratómunkások voltak Mississippiben. Amikor fölvették a jogi egyetemre, az
ismerősei olyan büszkék voltak rá, hogy összeadták az ösztöndíjra valót.
Egyszer állítólag még Washingtonból is megkeresték, és magas tisztséget
ajánlottak neki, de visszautasította, mert szereti a munkáját. Elő legenda.

- Érdekes - jegyezte meg David.

- Santa Clara megyében lesz a tárgyalás?

- Igen.

- Akkor öreg barátom, Mickey Brennan képviseli a vádat.

- Mit kell tudni róla? - kérdezte David.

- Tipikus ír bokszoló, kőkemény kívül-belül - mesélte Quiller. - Születésétől

kezdve arra szoktatták, hogy sikeres legyen, ne ismerjen lehetetlent. Az apjának
hatalmas kiadóvállalata van, az anyja doktor, a húga egyetemi professzor.
Brennant már középiskolás korában a futballcsapat sztárjaként ünnepelték, és az
egyetemem is évfolyamelső volt. - Közelebb hajolt a barátjához, és nagyon
komolyan figyelmeztette: - Fantasztikusan jó, David! Nagyon vigyázz vele! Az
első pillanatban lerohanja az ellenfelét, hogy minél előbb megadhassa neki a
kegyelemdöfést. Imádja a bekötözött szemű... Miért akar találkozni veled
Williams bíró?

- Fogalmam sincs. A táviratban csak annyi szerepel, hogy a Patterson-ügy

miatt kéret.

- Elég szokatlan - mondta a homlokát ráncolva Quiller. - Mikor beszélsz

vele?

- Szerda délelőtt.

- Légy résen! Nagyon vigyázz rá, mit mondasz!

- Kösz, Jesse! Úgy lesz.

Santa Clara megye legfelsőbb bíróságának hófehér, a North First Streeten álló
négyemeletes épületének bejáratát fegyveres őr és fémdetektor is őrizte. Az
épületben hét tárgyalóterem volt, és mindegyikben teljes nagyüzem.

Szerda délelőtt tíz órakor David Singert bevezették Tessa Williams bírónőnek e
tiszteletet parancsoló épületben lévő irodájába. Mickey Brennan valamivel
korábban érkezett, és kényelmesen elhelyezkedett az egyik karosszékben. A
megyei ügyész az ötvenes éveiben járó, alacsony, zömök ember volt, enyhe ír
akcentussal. Tessa Williams is közelített már az ötvenhez, de megőrizte
tökéletes alakját, csokoládébarna arca kellemes, szép vonásait. Enyhén érdes,
tekintélyt parancsoló hangon beszélt.

- Jó reggelt, Mr. Singer! Bemutatom Mr. Brennant.

A két férfi kezet rázott.

- Foglaljon helyet! - mondta Davidnek a bírónő. - A Patterson-ügy miatt

kérettem. A periratok szerint beszámíthatatlanságra való hivatkozással az
ártatlanság megállapítását kéri. Így van?

- Igen, bírónő!

- Azért akartam találkozni magukkal, mert úgy gondolom, sok időt és

fölösleges kiadást takaríthatnánk meg. Általában ellenzem a vádalkut, de úgy
érzem, ebben az esetben indokolt.

David kissé zavarban volt, de éberen figyelt.

- Elolvastam az előzetes kihallgatások jegyzőkönyvét, és úgy érzem,

fölösleges megtartani a tárgyalást - mondta Brennannek a bírónő. - Szeretném,
ha visszavonná a halálos ítéletre vonatkozó kérelmét, és megelégedne a
letöltendő életfogytiglannal.

- Egy pillanat! - szólt közbe David. - Erről szó sem lehet!

A bírónő és az ügyész döbbenten nézett rá.

- Mr. Singer...

- A védencem ártatlan. Ashley Pattersont hazugságvizsgálatnak vetették alá,

amely bebizonyította...

- Nem bizonyított be semmit, és mint maga is nagyon jól tudja, a

hazugságvizsgálat nem tartozik a bíróság által is elfogadható bizonyítékok közé
- vágott közbe a bírónő. - Az óriási nyilvánosság, hírverés miatt hosszú és
zavaros tárgyalásnak nézünk elébe.

- Biztos vagyok benne...

- Hosszú ideje vagyok bíró, Mr. Singer - folytatta Tessa Williams. -

Mindenfajta védekezéssel találkoztam már. Az önvédelem ésszerű érv. Az erős
felindulás szintén. A korlátozott cselekvőképesség is... Hadd mondjak valamit,
ügyvéd úr! Azt állítani, hogy „ártatlan vagyok, mert nem én követtem el a bűnt,
hanem az alteregóm”, egyszerűen baromság. A védence vagy elkövette, amivel
vádolják, vagy nem. Ha változtat az álláspontján, sok időt...

- Nem, bírónő! Nem vonom vissza-jelentette ki határozottan David.

Tessa Williams szúrós pillantást vetett rá. - Nagyon makacs. Ezt sokan
dicséretes tulajdonságnak tartják... - előrehajolt, és úgy fejezte be a mondatot -,
én azonban egy csöppet sem.

- Bírónő...

- Ránk erőltet egy olyan tárgyalást, amely legalább három hónapig fog
tartani, de lehet, hogy annál is tovább.

- Egyetértek - mondta rosszalló felcsóválással Brennan.

- Igazán sajnálom, ha így gondolják...

- Mr. Singer! Szívességet akarok tenni magának. Ha bíróság elé áll, a

védence meg fog halni.

- Állj! Megelőlegezi az ítéletet...

- Megelőlegezem? Ismeri a bizonyítékokat?

- Igen, és...

- Az isten szerelmére, ügyvéd úr! Valamennyi gyilkosság helyszínén

megtalálták Ashley Patterson DNS-ét és ujjlenyomatát. Ennél tisztább,
egyértelműbben bizonyított esettel még sohasem volt dolgom. Ha ragaszkodik
hozzá, hogy megtartsuk, a tárgyalás könnyen cirkusszá fajulhat, és ezt
semmiképpen sem akarom megengedni. Általában sem szeretem a vásári
csinnadrattát, a tárgyalótermemben pedig pláne nem! Azt ajánlom, zárjuk le az
ügyet itt és most. Még egyszer megkérdezem: hajlandó elfogadni a letöltendő
életfogytiglant?
 - Nem - jelentette ki határozottan David.

- Rendben van. - A bírónő sokatmondó pillantást vetett rá. - Egy hét múlva
találkozunk.

Szerzett magának egy ellenséget.

 TIZENÖTÖDIK FEJEZET

San Joséban karneváli hangulat uralkodott. Lapok, rádió- és tévéállomások

tudósítói rohanták meg a várost, az összes szálloda zsúfolásig megtelt, és az
újságírók egy része olyan távoli helyekre szorult, mint Santa Clara, Sunnyvale,
Palo Alto. David szinte moccanni sem tudott, a riporterek valósággal ostromzár
alá vették.

- Mr. Singer! Kitart védence ártatlansága mellett?

- Akarja-e, hogy Ashley Patterson tanúskodjon?

- Igaz, hogy a kerületi ügyész vádalkut ajánlott?

- Tanúskodni fog dr. Patterson a lánya...

- A lapom ötvenezer dollárt fizet a védencének, ha hajlandó interjút...

Mickey Brennanre ugyanúgy rászállt a média.

- Mr. Brennan, mondana néhány szót a tárgyalásról?

Az ügyész széles mosollyal nézett a kamerába. - Igen. Öt szóban össze tudom

foglalni, mi várható: meg fogjuk nyerni a pert. Egyéb mondanivalóm nincs.

- Várjon! Elhiszi, hogy őrült?

- Halálos ítéletet akar?

- Biztosnak tartja a végeredményt?

David egy irodát bérelt San Jóséban, közel a bíróság épületéhez, hogy tudjon
tárgyalni a tanúkkal, és felkészíteni őket a vallomásukra. Úgy döntött, hogy
jobb, ha Sandra San Franciscóban, Quiller irodájában marad a tárgyalás
kezdetéig, dr. Salemet viszont San Joséba hívta.

- Szeretném, ha újból hipnotizálná Ashley-t - mondta a pszichiáternek. - Jó

volna, ha minden információt ki tudna szedni belőle, és az alteregóiból is, még a
tárgyalás előtt.
A megyei börtönben találkoztak a lánnyal. Ashley nagyon idegesnek látszott,
Davidet az éjszakai vadászaton reflektorok fogságába került, riadt őzre
emlékeztette.

- Jó reggelt, Ashley! Emlékszik dr. Salemre? - kérdezte szelíden.

A lány némán bólintott.

- Szeretném, ha megengedné, hogy újból hipnotizálja.

- Beszélni fog a többiekkel? - kérdezte tétován Ashley.

- Igen. Van ellene kifogása?

- Nincs, csak én nem akarok beszélni velük.

- Rendben. Nem muszáj, ha nem akarja.

- Gyűlölöm ezt az egészet! - kiáltott fel dühösen a lány.

- Tudom. Ne aggódjon! Hamarosan túl lesz rajta - vigasztalta David, és

biccentett dr. Salemnek, hogy kezdheti.

- Helyezkedjen kényelembe! Emlékszik rá, milyen könnyen ment legutóbb?

Hunyja be a szemét, lazítsa el magát, és ne gondoljon semmire! - sorolta az
utasításait az orvos. - Érezze, ahogy elernyednek az izmai, és csak arra figyeljen,
amit mondok! Nagyon álmos. A szemhéja egyre jobban elnehezül... nem akar
mást, csak aludni... aludni...

Tíz perccel a szeánsz kezdete után a lány alámerült. Dr. Salem jelezte
Davidnek, hogy kezdheti.

- Alette-tel szeretnék beszélni. Ott van, Alette?

Némán figyelték, ahogy Ashley vonásai lágyulni kezdtek, és végbement rajtuk

az ismerős változás. Mihelyt befejeződött, azonnal felhangzott a prózában is
daloló, édes olasz hang:

- Buon giorno.

- Jó reggelt, Alette! Hogy érzi magát?

- Male. Csöppet sem jól.

 - Mindannyiunknak nehéz - vigasztalta David -, de hamarosan túl leszünk
rajta.

- Remélem.

- Alette, néhány dolgot szeretnék kérdezni.

- Si...

- Ismerte Jim Clearyt?

- Nem.

- Richard Meltont?

- Igen - a hang őszintén szomorú volt. - Olyan szörnyű, ami vele történt.

David gyors pillantást váltott dr. Salemmel, mielőtt folytatta volna: - Valóban
szörnyű. Mikor találkoztak utoljára?

- Meglátogattam San Franciscóban. Múzeumba mentünk, aztán

megvacsoráztunk. Mielőtt elbúcsúztunk, kért, hogy menjek fel hozzá.

- Felment?

- Nem. Bár megtettem volna! - sóhajtott fel mély fájdalommal Alette. -

Akkor talán ma is élne. - Kis szünetet tartott, aztán folytatta: - Elköszöntünk
egymástól, és visszamentem Cupertinóba.

- Ez volt az utolsó találkozásuk?

- Igen.

- Köszönöm, Alette!

David még közelebb lépett Ashley-hez. - Toni! Itt van? Beszélni szeretnék
magával.

Ashley újabb megdöbbentő változáson ment át - arckifejezése magabiztossá,

kihívóvá vált, látszott rajta, hogy tökéletesen tudatában van a lényéből sugárzó
szexuális erőnek. Mélyről jövő, csábító hangon énekelni kezdett:
Perdül a pénz, térül-fordul,
Hírmondója sincsen,
Vidáman élj, míg teheted,
De hopp, a menyét elment.

- Tudja, miért éneklem mindig ezt az ostoba kis dalt? - kérdezte Davidtól.

- Nem.

- Azért, mert anyám utálta. Engem is gyűlölt.

- Miért gyűlölte?

- A legjobb volna őt megkérdezni, de nem lehet, igaz? - Toni fölnevetett. -

Ha akarna, sem tudna válaszolni. Onnan nem, ahol most van. Mindenért gyűlölt,
bármit csináltam. Milyen volt a maga édesanyja, David?

- Csodálatos ember!

- Akkor maga szerencsés. Azt hiszem, tényleg a véletlenen múlik, ki mit húz.
A jó isten szeret játszadozni velünk.

- Hisz Istenben, Toni? Hívő?

- Nem tudom. Lehet, hogy van Isten. Ha igen, elég furcsa a humora.
Egyébként Alette a vallásos. Ő rendszeresen jár templomba.

- És maga?

Toni kurtán fölnevetett, mielőtt válaszolt: - Ha ő ott van, akkor én is.

- Toni, hisz abban, hogy helyes embert ölni?

- Természetesen nem.

- Akkor...

- Feltéve, hogy nem muszáj.

David újabb gyors pillantást váltott dr. Salemmel.

- Ezt hogy érti?

A hang érezhetően megváltozott, védekezővé vált: - Úgy, hogy néha muszáj

védekezni. Ha valaki bántani akarja az embert - folytatta izgatottan. - Ha
valamilyen rohadék mocskos dolgot akar művelni vele! - ez már szinte
hisztérikusan hangzott.

- Toni...

Szipogni kezdett. - Miért nem hagynak békén? Miért kellett nekik?! -

sikoltotta.

- Toni!

Válasz nem érkezett.

- Toni!

Csönd.

- Elment - mondta dr. Salem. - Felébresztem Ashley-t.

- Rendben - sóhajtotta David.

Néhány másodperccel később a lány kinyitotta a szemét.

- Hogy érzi magát - kérdezte az ügyvéd.

- Fáradt vagyok. Sikerült?

- Igen. Beszéltünk Alette-tel és Tonival is. Azt...

- Nem akarom tudni!

- Rendben. Pihenjen, Ashley! Délután visszajövök.

Szótlanul nézték, amint a fegyőr elvezette a lányt.

- Állítsa a tanúk emelvényére, David! - tanácsolta dr. Salem, amikor

kettesben maradtak. - Ha meghallgatják, nincs a világon esküdtszék...

- Sokat gondolkodtam rajta - vágott közbe David. -Nem tehetem meg.

A pszichiátert szemmel láthatóan meglepte a válasz.

- Miért nem? - kérdezte.

- Brennan, a vádat képviselő ügyész könyörtelen mészáros, és darabokra

szedné. Nem kockáztathatom meg.
David és Sandra a per kezdete előtt két nappal Quilleréknél vacsorázott.

- A Wyndham Hotelben fogunk lakni. Sandra is lejön, és az üzletvezető

különleges jóvoltából kaptunk egy kétágyas szobát - mesélte David. - A város
zsúfolásig megtelt, minden szállodai helyet lefoglaltak.

- Mi lesz ott, amikor elkezdődik a tárgyalás, ha már most ilyen a helyzet! -

kiáltott fel Emily.

- Tudok segíteni valamiben? - kérdezte Quiller.

David a fejét csóválta, miközben válaszolt: - Nem tudom, mit csináljak. El

kellene döntenem, hogy odaállítsam-e tanúskodni Ashley-t vagy sem.

- Kemény dió - értett egyet Quiller. - Átkozott leszel, ha megteszed, és akkor

is, ha nem. A gond az, hogy Brennan az első pillanattól szadista, gyilkos fe-
nevadként akarja beállítani Ashley Pattersont. Ha nem szólítod ki tanúként, az
esküdtek ezzel a véleménnyel vonulnak el meghozni az ítéletet. Annak alapján
viszont, amit elmondtál róla, biztosra veszem, hogy Brennan, ha a keze közé
kaparintja, pillanatok alatt szétzúzza a lányt.

- Valamennyi tanúja azt fogja állítani, hogy többszörösen hasadt személyiség

nem létezik.

- Tehát meg kell győznöd az esküdteket arról, hogy igen.

- Pontosan ezt akarom - jelentette ki David. - Tudod, mik zavarnak a

legjobban, Jesse? A viccek. A legfrissebb arról szól, hogy szerettem volna más
bíróság elé utaltatni az ügyet, de nem tettem, mert nincs olyan hely, ahol Ashley
ne ölt volna meg valakit. Emlékszel még Johnny Carsonra? Mulatságos volt, de
úriember módjára. Manapság a késő esti showműsorok vezetői csak azt nézik,
kibe rúghatnának egy nagyot. Kegyetlenek, azért humorizálnak, hogy valakit
tönkretegyenek.

- David!

- Tessék!

- Készülj fel rá, hogy ez csak rosszabb lesz - mondta csöndesen Quiller.
A tárgyalás kezdete előtti estén David Singer nagyon nehezen aludt el.
Elkeserítő gondolatok örvénylettek a fejében, és bármennyire erőlködött, nem
tudott szabadulni tőlük. Amikor végre álomba merült, szá-monkérő hangot
hallott: „Egyik védencedet már hagytad meghalni. Mi lesz, ha a másikkal is
ugyanaz fog történni?”

Verejtékben úszva ült fel.

- Mi a baj? - szólalt meg álmosan, az ágy hirtelen rázkódásától felriadva

Sandra.

- Semmi. Jézusom! Mit keresek én itt?! Elég lett volna, ha összeszedem

magam, és határozottan nemet mondok dr. Pattersonnak.

Az asszony megszorította a kezét, és szelíden megkérdezte:

- Ha ilyen egyszerű, miért nem tetted?

- Igazad van! - nyögött fel David. - Nem lehetett.

- Akkor meg ne kínozd magad! Mi volna, ha aludnál kicsit, hogy reggel friss
és üde legyél?

- Jó ötlet.

Az éjszaka hátralévő részének nagy részét ébren töltötte.

Williams bírónőnek igaza volt a médiát illetően. A riporterek fáradhatatlanok

voltak - a világ legkülönbözőbb pontjairól sereglettek össze, és lázasan
lecsaptak az izgalmas témára. A maguk szempontjából igazuk is volt. Mi
lehetett izgalmasabb, mint egy szép, fiatal, az áldozatait a férfiasságuktól is
megfosztó sorozatgyilkos nő bírósági tárgyalása?

Mickey Brennant kellemetlenül érintette, hogy Jim Clearyről és Jean-Claude

Parent-ról szót sem ejthet a tárgyaláson, de a lapok, a rádió- és
televízióállomások megoldották a gondját. A tévéműsorok, színes magazinok és
napilapok mással sem foglalkoztak, mint az öt gyilkossággal, különös hangsúlyt
helyezve a kasztrálásra. Az ügyész tökéletesen elégedett volt.

David még be sem lépett a bíróság épületébe, már megrohanták a riporterek.

- Mr. Singer! Még mindig a Kincaid, Turner, Rose & Ripleynél...?

- Csak egy pillanatra nézzen ide, Mr. Singer!

 - Mesélne Helen Woodmanről? Ugye maga...

- Bevallotta Ashley Patterson, hogy miért...

- Akarja, hogy tanúskodjon...

- Nincs mondanivalóm! - utasította el határozottan a kérdéseket David.

Mickey Brennannek is hasonló fogadtatásban volt része.

- Mr. Brennan, milyen ítéletre...

- Volt már dolga hasonló...

- Nem. - Brennan szélesen elmosolyodott, készséggel odamutatta tökéletes

fogsorát a kameráknak. - Alig várom, hogy az összes vádlottal találkozzam. - A
frappáns válasz elérte célját, harsány nevetésben megnyilvánuló elismerést
aratott. - Ha elegen lesznek, akár kosárcsapatot is alakíthatnak. - Újabb nevetés.
-Engedjenek! Nem akarom megvárakoztatni egyiküket sem!

Az esküdtek kiválogatása a szokásos módon kezdődött

- Williams bírónő általános kérdéseket tett fel a jelölteknek. Miután végzett,

átadta őket a védelem és a vád képviselőjének.

Laikus számára akár pofonegyszerünek is tűnhetett a feladat - válaszd ki a

legszelídebbeket, a többit pedig bocsásd el! -, valójában viszont az
esküdtválogatás igen bonyolult, gondosan előkészített művelet volt. Gyakorlott
ügyvédek soha nem tettek fel egyszerű, igennel vagy nemmel megválaszolható
kérdést a jelölteknek. Arra ösztönözték a jelölteket, hogy szabadon beszéljenek,
és válaszaikkal minél többet áruljanak el magukról.

Mickey Brennan és David Singer homlokegyenest más célt tűzött maga elé.
Brennan azt akarta, hogy az esküdtszék nagyobbrészt férfiakból álljon, lehetőség
szerint olyanokból, akiket már a puszta gondolata is megdöbbent, undorral tölt
el annak, hogy egy nő nemcsak leszúrja, hanem kasztrálja is az áldozatát. Az
ügyész tradicionális gondolkodású esküdteket akart, akik nem hisznek a
szellemekben, gonosz manókban, és még kevésbé abban, hogy bárkiben több én
is lakozhat. Davidnek homlokegyenest ellenkező volt a szándéka.

- Mr. Harris? Dávid Singer vagyok. Én képviselem a vádlottat. Volt már

esküdt, Mr. Harris?

- Nem.
 - Köszönöm, hogy időt és fáradságot szentel ennek a tárgyalásnak - mondta
udvariasan David.

- Gondoltam, érdekes lesz egy ilyen gyilkossági per.

- Hát igen. Azt hiszem, valóban érdekes.

- Tulajdonképpen nagy izgalommal várom - jelentette ki a jelölt.

- Valóban?

- Igen.

- Hol dolgozik, Mr. Harris?

- A United Steelnél.

- A munkatársaival nyilván sokat beszélnek a Patterson-ügyről.

- Igen. Tényleg elég gyakran szóba kerül.

- Ez érthető. Úgy tűnik, mindenki erről beszél - állapította meg nyugodtan

David. - Maguknál általában hogyan vélekednek az emberek? A kollégái szerint
bűnös Ashley Patterson?

- Igen. Azt kell mondjam, hogy bűnösnek tartják.

- És maga? Egyetért velük?

- Hát, nagyon úgy néz ki.

- De azért hajlandó számba venni a bizonyítékokat, mielőtt végleg döntene?

- Természetesen. Oda fogok figyelni rájuk.

- Mit olvas legszívesebben, Mr. Harris?

- Nem vagyok nagy olvasó. Inkább kempingezni, vadászni, horgászni

szeretek.

- Tehát gyakran tartózkodik szabad levegőn. Ha valahol éppen táboroz, és

éjszaka felnéz a csillagokra, szokott arra gondolni, hogy valahol messze más, a
miénktől eltérő civilizációk is élnek?
 - Azokra az ufókról szóló hülyeségekre gondol? - kérdezett vissza Harris. -
Nem hiszek az ilyen ostobaságokban.

David a bírói pulpitus felé fordult, és közölte: - Elutasítva.

Újabb jelölt következett.

- Mit szokott csinálni a szabadidejében, Mr. Allen?

- Szeretek olvasni, tévét nézni.

- Hasonló az ízlésünk. Maga mit szeret leginkább a televízióban?

- Csütörtök esténként remek műsorok vannak, nehéz közülük választani -

felelte a férfi. - Ezek az ostoba hálózatok minden jó műsort ugyanarra az
időpontra tesznek.

- Igaza van, tényleg rossz műsorpolitika. Szokta nézni az X-aktákatl

- Hogyne! A gyerekeim is nagyon szeretik.

- És a Sabrina, a tinédzser boszorkányt!

- Persze! Mindig megnézzük. Nagyon jó.

- Mit szokott olvasni?

- Anne Rice-t, Stephen Kinget...

Igen.

Még egy jelölt.

- Mit szeret nézni a televízióban, Mr. Mayer?

- A Hatvan Percet, Jim Lehrer Híróráját, dokumentumfilmeket...

- És olvasni?

- Főleg történelemmel, politikával foglalkozó könyveket.

- Köszönöm.

Nem.
Tessa Williams bírónő nyugodtan ült az emelvényen, arca semmit nem árult el
az érzelmeiből, David mégis érezte a feléje sugárzó ellenszenvet, valahányszor
ránézett.

Miután valamennyi jelöltet meghallgatták, hét férfi és öt nő maradt fenn a

rostán. Brennan diadalmas pillantást vetett Davidre. Keresztre feszítés lesz, nem
tárgyalás, üzente a tekintet.
 TIZENHATODIK FEJEZET

A tárgyalás első napjának kora reggelén David a börtönbe ment, Ashley-hez.

Hisztérikus állapotban találta a lányt.

- Én ezt nem bírom elviselni! Nem! Mondja meg nekik, hogy engedjenek el!
- könyörgött az ügyvédnek.

- Minden rendben lesz, Ashley! Szembenézünk velük, és nyerni fogunk -

próbálta megnyugtatni David.

- Maga nem tudja... Nem tudja, hogy ez milyen. Úgy érzem magam, mintha a
pokolban lennék.

- Ki fogjuk hozni onnan. Ez az első lépés hozzá.

- Félek... - Ashley egész testében reszketett - hogy valami szörnyűséget

fognak művelni velem.

- Nem engedem - jelentette ki határozottan David. -Azt akarom, hogy

higgyen bennem! Ne felejtse el, hogy nem felelős azért, ami történt! Nem csinált
semmi rosszat! Jöjjön!

- Rendben. - A lány mély lélegzetet vett, megpróbálta összeszedni magát. -

Minden rendben lesz. Minden rendben lesz. Minden rendben lesz.

Dr. Steven Patterson a közönség soraiban foglalt helyet. A riporterek rohamát,

amelyet a bíróság épülete előtt intéztek ellene, egyetlen mondattal verte vissza: -
A lányom ártatlan.

Néhány sorral arrébb Jesse és Emily Quiller ült, jelenlétével is bátorítva

Davidéket.

A vád képviselőinek asztalánál Mickey Brennan két segédjével, Susan

Freemannel és Eleanor Tuckerrel foglalt helyet.

A védelem asztalánál Sandra és Ashley közrefogta Davidét. A két nő az előző

héten ismerkedett össze.

„David, ha ránézel Ashley-re, rögtön tudod, hogy ártatlan” - mondta az első

találkozás után Sandra.
 „És ha megnézed az áldozatokon talált bizonyítékokat, rögtön tudod, hogy ő
ölte meg őket. Ölni és bűnősnek lenni azonban két különböző dolog. Már csak
az a dolgunk, hogy erről az esküdteket is meggyőzzük.”

Tessa Williams bírónő lépett a terembe, és nyugodt léptekkel a pulpitus felé

indult. - Álljanak fel! - figyelmeztette a jelenlévőket a teremszolga. - A bíróság
megkezdi a munkáját. A tárgyalást a tiszteletre méltó Tessa Williams bírónő
vezeti.

- Üljenek le! - mondta Williams, miután helyet foglalt. - Megkezdjük a

Kalifornia állam kontra Ashley Patterson ügy tárgyalását. Óhajt bevezető
nyilatkozatot tenni a vád képviselője? - kérdezte Brennanhez fordulva.

- Igen, bírónő! - Mickey Brennan kilépett az asztal mögül, és nyugodt

léptekkel odament az esküdtekhez. - Jó reggelt! Mint tudják, hölgyeim és uraim,
a vádlott három kegyetlen gyilkosság miatt áll önök előtt. A gyilkosok
sokféleképpen leplezhetik magukat. - Kis szünetet tartva Ashley-re nézett. - Ő
azzal, hogy ártatlan, sebezhető fiatal nőnek fogja álcázni magát. A vád
képviselői azonban minden ésszerű kételyt el fognak oszlatni azzal
kapcsolatban, hogy a vádlott előre megfontolt szándékkal, cselekedete súlyának
teljes tudatában meggyilkolt és megcsonkított három ártatlan embert.

- Az egyik gyilkosságot álnév alatt követte el, abban a reményben, hogy így
megmenekülhet a büntetéstől -folytatta az ügyész. - Pontosan tudta, mit tesz.
Előre kiszámítottan, hidegvérrel ölt. A tárgyalás folyamán megmutatom
önöknek mindazokat a szálakat, amelyek összekötik a gyilkosságot az itt ülő
személlyel. Köszönöm a figyelmüket.

Brennan enyhén biccentett az esküdteknek, és visz-szatért a helyére.

- Kíván bevezető nyilatkozatot tenni a védelem? -kérdezte a bírónő Davidet.

- Igen. - David mély lélegzetet véve állt az esküdtek elé. - Hölgyeim és

uraim, a tárgyalás folyamán be fogom bizonyítani, hogy Ashley Patterson nem
felelős azért, ami történt. Nem volt oka a gyilkosságok elkövetésére, és nem is
tudott azokról. A védencem áldozat. A személyiség többszörös hasadása, egy, a
tárgyalás során részletesen kifejtésre kerülő betegség áldozata.

Williams bírónőre nézett, és határozott hangon kijelentette: - A többszörösen

hasadt személyiség létezése orvosilag megállapított tény. Azt jelenti, hogy a
betegben több személyiség, úgynevezett vendég én is lakozik, és ezek képesek
átvenni fölötte az uralmat, irányítani a cselekedeteit. A személyiség többszörös
hasadását régen feltárták, komoly szakirodalma van. Már Benjamin Rush orvos,
a Függetlenségi Nyilatkozat egyik aláírója is gyakran említette előadásaiban. A
tizenkilencedik században számos esetet feljegyeztek, és századunkból is
nagyon sok példát lehet idézni.

Brennan cinikus mosollyal az arcán hallgatta Davidet.

- Be fogjuk bizonyítani, hogy vendég én irányította Ashley Pattersont, és

követte el azokat a gyilkosságokat, amelyeknek az elkövetésére a vádlottnak
semmilyen oka sem volt. Semmilyen. Nem volt tudatában annak, hogy mi
történik vele, ezért nem is felelős a történtekért. A tárgyalás folyamán neves
orvos szakértők fogják elmagyarázni, milyen is a többszörösen hasadt
személyiség. A betegség szerencsére gyógyítható.

David komoly arccal végighordozta tekintetét az esküdteken. - Ashley

Patterson nem volt tudatában a cselekedeteinek, nem irányíthatta őket, ezért az
igazság nevében azt kérjük, ne ítéljék el olyan bűncselekményekért, amelyekért
nem felelős.

Miután leült, Tessa Williams megkérdezte Brennant: - Készen áll a vád

képviselője?

- Igen, bírónő! - Az ügyész a segédeire villantotta mosolyát, az esküdtek elé

lépett, megállt, és jó hangosat böfögött. Az enyhén emelkedő padsorokban ülő
férfiak és nők meglepődve összerezzentek.

Brennan pár másodpercig értetlen arccal nézett rájuk, de aztán szélesen

elmosolyodott. - Ó, értem már! - mondta. - Most azt várják, hogy elnézést
kérjek. Tudják, azért nem teszem, mert nem én böfögtem. A vendég énem, Pete
a bűnös, ő csinálta.

David dühösen pattant fel. - Tiltakozom! Ez a legkirívóbb megsértése...

- Elfogadom - mondta a bírónő, de ez már mit sem változtatott a történteken.

Brennan fölényes mosolyt küldött Davidnek, mielőtt visszafordult az

esküdtekhez: - Azt hiszem, a háromszáz évvel ezelőtti salemi boszorkányper óta
nem volt még példa ilyesfajta védekezésre. - Ashley-re nézett, és úgy folytatta. -
Nem én csináltam. Nem, uram! Az ördög műveltette velem.

David ismét talpon volt. - Tiltakozom! A...

- Elutasítom.

Az ügyvéd dühösen ült vissza.

 - Azt ígértem önöknek - folytatta az esküdtekhez közelebb lépve az ügyész -,
hogy bebizonyítom, a vádlott szándékosan, hidegvérűen megölt és
megcsonkított három embert - Dennis Tibble-t, Richard Meltont és Samuel
Blake seriffhelyettest. Három embert! A védelem állítása ellenére csupán
egyetlen vádlott - itt Ashley-re mutatott - áll önök előtt, és ő követte el a
gyilkosságokat. Miről is beszélt Mr. Singer? Többszörösen hasadt
személyiségről? Nos, neves orvosokat fogok önök elé szólítani, akik eskü alatt
kijelentik, hogy ilyen nem létezik! Előbb azonban hallgassanak meg néhány
tanút, akiknek a vallomása a vádlott és a gyilkosságok közötti kapcsolatról szól!

Brennan elfordult az esküdtektől, és szavait a bírónőhöz ítélve közölte: - Első

tanúként Vincent Jordan különleges ügynököt szólítom.

Alacsony, kopasz ember állt fel a terem hátsó részén, és indult a tanúk
emelvénye felé.

- Kérem, mondja meg a teljes nevét, és betűzze is, hogy pontosan kerüljön a
jegyzőkönyvbe! - szólt neki az írnok.

- Vincent Jordan különleges ügynök. J-o-r-d-a-n.

Miután elmondta az esküt, és helyet foglalt, Brennan föltette az első kérdést: -

A Szövetségi Nyomozó Iroda alkalmazottja Washington D. C.-ben?

- Igen, uram!

- És milyen munkát végez az FBI-nál, Jordan különleges ügynök?

- Az ujjlenyomat-nyilvántartást vezetem.

- Mióta tölti be ezt az állást?

- Tizenöt éve.

- Tizenöt éve. Ez idő alatt találkozott-e olyan esettel, amikor két különböző
embernek az ujjlenyomatai megegyeztek?

- Nem, uram!

- Hány ujjlenyomatkészletet őriznek az FBI-nál?

- Az utolsó összesítés szerint több mint kétszázötvenmilliót. Naponta több

mint harmincnégyezer ujjlenyomatkészletet kapunk.

- És egyik sem azonos egy másikkal?

 - Nem, uram!

- Hogyan azonosítják az ujjlenyomatokat?

- Hét különböző jellegzetes azonosítási pontot vizsgálunk. Az ujjak mintázata

egyedi, minden embernél más. Születés előtt alakul ki, és az illető élete végéig
változatlan marad. A baleset, vagy szándékos beavatkozás következtében
bekövetkezett változásokat leszámítva nem fordulhat elő, hogy két személynek
azonosak legyenek az ujjlenyomatai.

- Jordan különleges ügynök! Megkapták a három gyilkossági helyszínről

származó ujjlenyomatokat? - kérdezte az ügyész.

- Igen, uram!

- És a gyilkosságok elkövetésével vádolt Ashley Patterson ujjlenyomatait is?

- Igen, uram!

- Személyesen vizsgálta meg őket?

- Igen.

- Milyen megállapításra jutott a vizsgálat alapján?

- Arra, hogy a gyilkosságok helyszínén talált és az Ashley Pattersontól

származó ujjlenyomatok azonosak.

A válasz élénk zsongást keltett a teremben.

- Csöndet! Csöndet!

Brennan megvárta, amíg mindenki elhallgatott, és csak aztán folytatta: -

Azonosak voltak? Nincs semmilyen kétsége efelől, Jordan ügynök? Nem
történhetett az összehasonlítás során valamilyen hiba?

- Nem, uram! Valamennyi ujjlenyomat tiszta, könnyen azonosítható volt.

- Csak hogy teljesen egyértelmű legyen a dolog... Azokról az

ujjlenyomatokról van szó, amelyeket Dennis Tibble, Richard Melton és Samuel
Blake seriffhelyettes megölésének helyszínén találtak?

- Igen, uram!
 - Tehát a vádlott, Ashley Patterson ujjlenyomatát találták ezeken a
helyszíneken?

- Pontosan.

- Hány százalékra becsüli a tévedés valószínűségét?

- Nullára.

- Köszönöm, Jordán ügynök. - David Singerhez fordult Brennan: - A tanú az

öné.

David várt pár másodpercig, és csak aztán ment a tanúk emelvénye elé.

- Jordan ügynök, amikor ujjlenyomatokat vizsgálnak, találnak-e közöttük

olyat, amelyet szándékosan elmázoltak, vagy bármilyen egyéb módon
hozzányúltak azért, hogy ne lehessen felismerni? - hangzott a kérdése

- Igen, de hála a lézertechnikának, általában sikerül kiküszöbölnünk a

szándékos rongálás hatását.

- Ashley Patterson esetében is alkalmazni kellett ezt a technikát?

- Nem, uram!

- Miért nem?

- Hát, mint már mondtam... az ujjlenyomatok tiszták voltak.

- Ön tehát kijelenti - kérdezte az esküdtekre nézve David hogy a vádlott nem

tett kísérletet az ujjlenyomatai eltüntetésére, vagy felismerhetetlenné tételére?

- Igen.

- Köszönöm. Nincs több kérdésem. - Az ügyvéd most már közvetlenül az

esküdtszék tagjaihoz intézte szavait: - Ashley Patterson azért nem kísérelte meg
tönkretenni az ujjlenyomatait, mert ártatlan...

- Elég, ügyvéd úr! - szakította félbe Williams bírónő. - Ha eljön az ideje, lesz
módja kifejteni az álláspontját.

David tudomásul vette a rendreutasítást, és csöndben visszament a helyére.

 - Köszönjük a vallomását! Elmehet - szólt Brennan az FBI-ügynöknek, és
miután az lelépett az emelvényről, bejelentette: - Következő tanúként Stanley
Clarke-ot szólítom!

A teremszolga fiatal, hosszú hajú fiatalembert engedett be a terembe. A

jelenlévők néma csöndben hallgatták végig az eskütételt.

- Mi a foglalkozása, Mr. Clarke? - kérdezte Brennan, miután a tanú leült az

emelvényen.

- Az Országos Biotechnológiai Laboratórium munkatársa vagyok.

Dezoxiribo-nukleinsavval kapcsolatos vizsgálatokat végzek.

- Általánosabb, laikusok számára ismerősebben csengő nevén tehát DNS-

kutató.

- Igen, uram!

- Mióta dolgozik az Országos Biotechnológiai Laboratóriumban?

- Hét éve.

- Mi a jelenlegi beosztása?

- Csoportvezető vagyok.

- Feltételezem, a hét év alatt sok DNS-vizsgálatot végzett.

- Természetesen. Mindennap.

Brennan gyors pillantást vetett az esküdtekre, de rögtön vissza is fordult a

tanúhoz. - Mindannyian tisztában vagyunk a DNS fontosságával. - Széles
mozdulatot téve körbemutatott a közönségen. - Elképzelhető, hogy az itt ülők
közül mondjuk fél tucatnak azonos a DNS-e?

- Szó sem lehet róla, uram! A legalaposabb vizsgálatok igazolták, hogy egy
az ötszázmilliárdhoz az esélye annak, hogy két egymással vérségi kapcsolatban
nem álló fehér embernek megegyezzen a DNS-profilja.

- Egy az ötszázmilliárdhoz! - ismételte meg a nagyobb nyomaték kedvéért az

ügyész. - Mr. Clarke, hogyan lehet egy bűncselekmény helyszínén DNS-mintát
gyűjteni?

- Számos módja van. A DNS származhat nyálból, ondóból, hüvelyváladékból,

vérből, hajszálból, fogból, csontvelőből...
 - És bármelyikből származik is a minta, azt össze liulják hasonlítani egy
bizonyos személy DNS-ével? Igen.

- Személyesen ön vizsgálta meg a Dennis Tibble, Richard Melton és Samuel

Blake meggyilkolásának helyszínéről begyűjtött DNS-mintákat?

- Igen.

- És önnek adták át a vádlottól, Ashley Pattersontól vizsgálat céljára vett

hajszálakat?

- Igen.

- Amikor összehasonlította a mintákat a hajszálakból vett DNS-sel, milyen

megállapításra jutott?

- Arra, hogy azonosak.

A hallgatóság erre a kijelentésre a korábbinál is zajosabban reagált.

- Csöndet! - Williams bírónő kalapácsa hangosan lecsapott a pulpitusra. - Ha

nem maradnak csöndben, kiüríttetem a termet!

Brennan megvárta, amíg helyállt a nyugalom, és utána tette csak fel a

következő kérdést: - Mr. Clarke, jól értettem, hogy a három gyilkossági
helyszínről és a vádlottól származó DNS megegyezett? - Gondja volt rá, hogy az
utolsó szót alaposan megnyomja.

- Igen, uram!

Az ügyész Ashley-re villantotta a tekintetét, mielőtt folytatta: - Mi a helyzet a

szennyeződéssel? Ismerjük azt az elhíresült esetet, amikor a DNS-minta
feltehetően szennyezett volt. Előfordulhatott, hogy az ebben az ügyben szereplő
bizonyítékot gondatlanul kezelték, és az nem volt alkalmas...

- Nem, uram! A gyilkosságok helyszínén vett mintákat nagyon szakszerűen

kezelték.

- Kétségnek tehát nincs helye. A három személyt a vádlott ölte...

- Tiltakozom! - vágott közbe a helyéről felugorva David. - A vád képviselője

a tanú szájába adja...

- Elfogadom.
 David visszaült.

- Köszönöm, Mr. Clarke! - fejezte be a tanú kihallgatását Brennan. - Nincs

több kérdésem.

- A tanú az öné, Mr. Singer - mondta a bírónő.

- Nincs kérdésem.

Az esküdtek csodálkozva néztek Davidre.

- Nincs kérdése? - kérdezte csodálkozást mímelve az ügyész. - Köszönjük,

Mr. Clarke! Távozhat.

Az esküdtek felé fordult, és közölte velük: - Örülök, hogy a védelem nem

kérdőjelezi meg a bizonyítékot, amely minden kétséget kizáróan alátámasztja,
hogy a vádlott megölt és kasztrált három ártatlan embert...

- Tilta... - David a szót sem tudta befejezni, mert a bírónő közbevágott.

- Elfogadom. Túl messzire megy, Mr. Brennan!

- Elnézést, bírónő! Nincs több kérdésem.

Ashley rémülten nézett Davidre.

- Ne féljen! - súgta neki az ügyvéd. - Hamarosan mi jövünk.

A délután is a vád tanúinak kihallgatásával telt el, és a vallomások egytől egyig

vészterhesek voltak.

- Az épület gondnoka hívta ki önöket Dennis Tibble lakására, Lightman

nyomozó?

- Igen.

- Elmondaná nekünk, mit találtak?

- Borzalmasan nézett ki a helyszín. Mindent vér borított.

- Milyen állapotban találták az áldozatot?

- Agyonszúrták, és levágták a heréit. - Agyonszúrták, és levágták a heréit -

ismételte meg Brennan, közben elszömyedve nézett az esküdtekre. -Találtak
valamilyen nyomot a gyilkosság helyszínén?
 - Igen. Az áldozat halála előtt közösült. Hüvelyváladék-nyomokat és
ujjlenyomatokat találtunk.

- Miért nem tartóztattak le azonnal valakit?

- Az ujjlenyomat nem egyezett egyetlen, a nyilvántartásunkban szereplővel

sem, ezért nem voltunk képesek azonosítani.

- De amikor megkapták Ashley Patterson ujjlenyomatát, és DNS-vizsgálati

eredményét, összeállt a kép?

- Igen. Tökéletesen összeállt.

Dr. Steven Patterson mindennap ott volt a tárgyaláson. A védelem asztala

mögött, a közönségnek fenntartott rész első sorában ült. Valahányszor megjelent
a bíróságon, vagy távozott onnan, az újságírók seregestül rontottak rá.

- Mi a véleménye a tárgyalásról, dr. Patterson?

- Kedvezően alakul.

- Milyen döntésre számít?

- Ártatlannak fogják nyilvánítani a lányomat.

Egyik nap, késő délután üzenet várta Davidet és Sandrát a szállodában: -

Legyenek szívesek, hívják fel Mr. Kwongot a bankjukban!

Összenéztek. - Már itt lenne az ideje az újabb részletnek? - kérdezte az asszony.

- Igen. Ha jól mulat az ember, gyorsan elszáll az idő. - válaszolta fanyarul

David, és pár pillanatra elgondolkodott. - A tárgyalásnak hamarosan vége,
szívem! Még van annyi pénzünk a számlán ahhoz, hogy átutaljuk az e havi
részletet.

- Ha le kell állnunk a törlesztéssel... - kérdezte aggódva Sandra -, akkor ugye

az addig kifizetett pénzt is elveszítjük?

- Igen, de ne aggódj! Jó emberekkel általában jó dolgok szoktak történni -

válaszolta a férfi, és Helen Woodmanre gondolt.
Brian Hill az eskü elmondása után helyet foglalt a tanúk székén, Mickey
Brennan pedig barátságosan rámosolygott, mintha biztatni akarná.

- Megkérdezhetem, kicsoda ön, Mr. Hill?

- A San Franciscó-i De Young-múzeum teremőre vagyok.

- Nyilván érdekes munka.

- Annak, aki szereti a művészetet, igen. Sikertelen amatőr festő vagyok.

- Mióta dolgozik a munkahelyén?

- Négy éve.

- Sok visszajáró látogatója van a múzeumnak? Olyanok, akik gyakran

fölkeresik.

- Igen. Elég sok ilyen akad.

- Feltételezem, hogy néhányukat ismeri is, legalább arcról.

- Természetesen.

- Jól tudom, hogy a múzeum engedélyezni szokta festőknek a képek

másolását?

- Igen. Sok művész dolgozik nálunk.

- Ismeri őket, Mr. Hill?

- Igen... Idővel összebarátkozik velük az ember.

- Ismerte Richard Melton festőt?

Brian Hill hatalmasat sóhajtott. - Igen. Nagyon tehetséges volt.

- Annyira tehetséges, hogy megkérte, tanítsa magát?

- Így történt.

David ismét talpon volt. - Bírónő, mindez nagyon érdekes, de nem tartozik a
tárgyhoz. Ha Mr. Brennan...
 - Nagyon is a tárgyhoz tartozik, bírónő - vágott közbe az ügyész. - Azt
kívánom bemutatni, hogy Mr. Hill névről és személyesen is ismerte az áldozatot,
és meg tudja mondani, kivel állt kapcsolatban.

- A tiltakozást elutasítom. Folytathatja - válaszolta a bírónő.

- Vállalta az ön tanítását? - fordult újból a tanúhoz Brennan.

- Igen. Tanított, amikor volt rá ideje.

- Felkereste-e Mr. Melton nőtársaságban a múzeumot?

- Kezdetben nem, de aztán találkozott valakivel, aki iránt érdeklődött, és

gyakran láttam őket együtt.

- Hogy hívták az illetőt?

- Alette Petersnek.

- Alette Petersnek? - Brennan meglepett arcot vágott. - Biztos, hogy jól

emlékszik a nevére?

- Igen, uram! Így mutatta be Richard.

- Látja-e azt a nőt itt, ebben a teremben, Mr. Hill?

- Igen, uram! - A teremőr Ashley-re mutatott. - Ott ül.

- De ő nem Alette Peters, hanem a vádlott, Ashley Patterson - mondta az

ügyész.

David felpattant. - Bírónő, már megállapítást nyert, hogy Alette Peters is része
ennek a tárgyalásnak. Az egyik vendég én, aki ellenőrzése alatt tartja Ashley
Pattersont...

- Előreszaladt, Mr. Singer! Folytassa, Mr. Brennan!

- Ön tehát biztos benne, Mr. Hill, hogy a vádlottat, aki itt Ashley
Pattersonként van jelen, Alette Peters néven ismerte Richard Melton?

- Igen.

- És semmilyen kétsége sincs afelől, hogy a két nő egy és ugyanaz?

 - Hát... - Brian Hill kissé elbizonytalanodott, de hamar túl is jutott a
kétségein. - Igen, egy és ugyanaz.

- Látta Richard Meltonnal azon a napon, amelyiken Meltont megölték?

- Igen, uram!

- Köszönöm. - Az ügyész odaszólt Davidnek: - Öné a tanú.

David felállt, és lassú léptekkel a tanúk emelvényéhez ment. - Mr. Hill - kezdte
-, gondolom, nagy felelősség őrnek lenni olyan helyen, ahol sok százmillió
dollár értékű műkincs van kiállítva.

- Igen, uram! Valóban az.

- És ahhoz, hogy valaki jó őr legyen, állandóan ébernek kell lennie.

- Igen.

- Mindig tudni, mi zajlik körülötte.

- Igen.

- Jó megfigyelő ön, Mr. Hill?

- Az vagyok.

- Ezt csak azért kérdeztem, mert amikor Mr. Brennan afelől érdeklődött,
biztos-e abban, hogy Ashley Patterson ugyanaz a nő, akivel ön Richard Meltont
látta, pillanatra elgondolkodott. Nem volt biztos a válaszban?

Hill egy-két másodperces gondolkodás után felelt csak: - Hát, szinte a

megszólalásig hasonlít arra a nőre, ugyanakkor valahogy más.

- Megkérem, Mr. Hill, fejtse ki pontosabban, hogy mire gondol.

- Alette Peters sokkal olaszosabb volt, olasz akcentussal beszél... és

fiatalabbnak is látszott, mint a vádlott.

- Pontosan, Mr. Hill! - értett egyet a tanúval David. - Akit ön San

Franciscóban látott, az Ashley Patterson egyik alteregója volt. Rómában
született, és nyolc évvel fiatalabb...

- Tiltakozom! - vágott közbe dühösen az ügyész.

 - Bírónő, én csak... - próbált vitatkozni David, de Tessa Williams beléfojtotta
a szót.

Mindkettőjüket magához rendelte, és szigorúan közölte Daviddel: - Nem

akarom még egyszer figyelmeztetni, Mr. Singer! Tartsa tiszteletben a
szabályokat, és szorítkozzon csupán a keresztkérdésekre! Akkor fejtse ki az
álláspontját, ha a vád képviselője befejezte!

Bernice Jenkins ült a tanúk padján.

- Elmondaná, mivel foglalkozik, Miss Jenkins?

- Felszolgáló vagyok.

- Hol dolgozik?

- A De Young-múzeum büféjében.

- Milyen kapcsolatban állt Richard Meltonnal?

- Jó barátok voltunk.

- Kifejtené ezt bővebben?

- Egy időben szoros kapcsolat volt közöttünk, de aztán valahogy lehűlt a

dolog. Előfordul ilyesmi.

- Biztos vagyok benne. Utána mi következett?

- Olyanok lettünk, mint a testvérek. Úgy értem... elmondtam neki minden

problémámat, és ő is a magáét.

- Beszélt önnel valaha is a vádlottról?

- Igen, de más néven nevezte.

- Éspedig?

- Alette Petersnek.

- De azért tudta, hogy a valódi neve Ashley Patterson?

- Nem. Azt hitte, Alette Petersnek hívják.

 - Úgy érti, hogy a vádlott megtévesztette? -Tiltakozom! - kiáltott fel
indulatosan David.

- Elfogadom. Tartózkodjon a ráutaló kérdésektől, Mr. Brennan! -

figyelmeztette az ügyészt a bírónő.

- Elnézést! - Brennan visszafordult a tanúhoz. -Azon kívül, hogy hallott

Alette Petersről, látta is őket együtt?

- Igen. Richard egy alkalommal elhozta a büfébe, és bemutatta.

- A vádlott, Ashley Patterson volt az illető?

- Igen, de Alette Petersnek nevezte magát.

Gary King is letette az esküt.

- Együtt lakott Richard Meltonnal?

- Igen.

- Barátok voltak. Akadtak közös programjaik?

- Persze. Sokszor voltunk együtt randevún.

- Érdeklődött-e különösebben valaki iránt Mr. Melton?

- Igen.

- Tudja az illető nevét?

- Alette Peters.

- Látja itt, a teremben?

- Igen. Ott ül. - A fiatalember Ashley-re mutatott.

- A jegyzőkönyv érdekében kérdezem, Ashley Pat-tersonra gondol?

- Igen.

- Amikor a gyilkosság éjszakáján hazatért, Richard Melton holttestét a

lakásban találta?

- Igen.
 - Hogyan nézett ki a holttest?

- Véres volt.

- Kasztrálták?

- Igen. - King az emlék hatására összerázkódott. - Borzalmas volt!

Brennan az esküdtekre pillantott, hogy lássa a reakciójukat, és elégedetten

állapította meg magában, hogy bejött, amiben bízott.

- Mit csinált ez után, Mr. King?

- Felhívtam a rendőrséget.

- Köszönöm - fejezte be a kihallgatást az ügyész. - Öné a tanú.

David lépett Gary Kinghez.

- Meséljen nekünk Richard Meltonról, Mr. King! Milyen ember volt?

- Remek srác.

- Sokat vitatkozott? Hajlamos volt arra, hogy veszekedjen?

- Richard? Nem! Éppen ellenkezőleg. Csöndes, békés természetű.

- De ugye szerette a határozott, fizikailag is erős nőket?

King megütközve nézett az ügyvédre. - Csöppet sem. Richard a kedves,

csöndes lányokat szerette - válaszolta.

- Sokat veszekedett Alette-tel? Kiabált vele a lány?

- Nem tudom, honnan veszi ezt - mondta értetlenül a tanú. - Soha nem
emelték fel a hangjukat. Remekül megvoltak.

- Tapasztalt valaha is olyasmit, amelynek alapján elképzelhetőnek tartja, hogy

Alette Peters ártott volna...

- Tiltakozom. Ráutaló a kérdés.

- Elfogadom.

- Nincs több kérdésem - fejezte be a tanú kihallgatását David.

 Miután leült, biztatóan odasúgta Ashley-nek: - Ne féljen! Ha így megy tovább,
ők nyerik meg nekünk a pert.

Sokkal magabiztosabban beszélt, mint ahogyan érzett.

A San Frescóban, a Wyndham Hotel éttermében vacsoráztak Sandrával, amikor

a teremfönök az asztalukhoz lépett, és közölte Daviddel: - Sürgős telefonja van,
Mr. Singer!

- Köszönöm. Mindjárt jövök - mondta David a feleségének, és követte a

teremfőnököt.

- David Singer!

- David, itt Jesse! Menj fel a szobátokba, és azonnal hívj vissza! Az egész
rohadt tető kezd a fejetekre dőlni!
 TIZENHETEDIK FEJEZET

- Jesse?

- Tudom, hogy nem lenne szabad beleszólnom, mégis azt tanácsolom, kérj új
tárgyalást - mondta a barátjának Quiller.

- Mi történt?

- Nézted az utóbbi napokban az internetet?

- Nem. Kissé elfoglalt voltam.

- Az egész tárgyalás rajta van! A csevejklubokban másról sem dumálnak.

- Aranyos! - mondta utálkozva David. - De mi...

- Nem érted? Egyetlen véleményt sem láttam, amelyik ne lenne elítélő! -

válaszolta izgatottan Quiller. - Azt mondják, Ashley bűnös, ki kell végezni.
Mindezt olyan megfogalmazásban... El nem tudod képzelni, milyen
vérszomjasak, mennyire a vesztét akarják!

- Jézusom! - nyögött fel David, mert végre rájött, mire gondol a barátja. - Ha
valamelyik esküdt internetezik...

- Minden esély megvan rá, hogy többen is tegyék, és az ott látottak

befolyásolják őket az ítélet meghozatalakor. A helyedben kérném, hogy
helyezzék át máshova és más időpontra a tárgyalást, vagy legalábbis különítsék
el az esküdteket.

- Kösz, Jesse! Ezt fogom tenni - búcsúzott el Quillertől David. Amikor

visszatért Sandrához, az asszony rögtön azt kérdezte: - Rossz hír?

- Rossz.

Másnap, mielőtt a tárgyalást folytatták volna, David meghallgatást kért Williams

bírónőtől. Mickey Brennannel együtt vezették be hozzá.

- Beszélni akart velem.

 - Igen, bírónő! Tegnap este megtudtam, hogy a tárgyalás az internet első számú
témájává vált. Az összes csevejklubban erről beszélgetnek, és már ki is mond-
ták az ítéletet a vádlott fölött. Mivel biztos vagyok benne, hogy az esküdtek
közül többen is rajta vannak az interneten, vagy legalábbis az ismeretségi
körükön belül hozzá tudnak férni, ez a fajta nyilvánosság súlyosan hátráltatja a
védelem munkáját - érvelt David. - Kérem, függessze fel a tárgyalást!

Tessa Williams pár másodpercnyi gondolkodás után válaszolt: - A kérelmet

elutasítom.

Davidnek komoly erőfeszítésébe került, hogy megőrizze a nyugalmát. - Akkor

kérem az esküdtek elkülönítését, hogy...

- Mr. Singer, a tárgyalás minden napján újságírók serege vesz részt - vágott a
szavába a bírónő. - Rádióban, televízióban, lapokban szerte a világon ez a
tárgyalás a vezető hír. Mielőtt elkezdtük, figyelmeztettem magát, hogy
cirkusznak nézünk elébe, de nem hallgatott rám. - A bírónő előrehajolt, és
határozottan közölte: - Viselje el ezt a cirkuszt! A magáé! Az esküdtek
elkülönítését a tárgyalás megkezdése előtt kellett volna kérnie, de valószínűleg
akkor sem fogadom el. Van kérdése?

- Nincs, bírónő! - válaszolta görcsbe rándult gyomorral David.

- Akkor menjünk, folytassuk a munkát!

Mickey Brennan Matt Dowling seriffet hallgatta ki éppen.

- Sam Blake tehát felhívta önt, és közölte, hogy az éjszakát a vádlott lakásán
tölti, hogy megvédje? A vádlott azt mondta neki, hogy valaki az életére tör?

- Igen.

- Ezután mikor beszélt ismét a helyettesével?

- Nem beszéltem. Reggel a munkatársaim felhívtak, és közölték, hogy

megtalálták a holttestét a Miss Patterson háza mögötti kis utcában.

- Ön azonnal odament?

- Természetesen.

- És mit talált?

Dowling a válasz előtt nagyot nyelt. - Samet véres takaróba tekerték.

Leszúrták, és kasztrálták, mint a másik két áldozatot.
 - Mint a másik két áldozatot. Az elkövetés módja tehát azonos volt?

- Igen, uram!

- Mintha ugyanaz a személy ölte volna meg őket?

- Tiltakozom! - kiáltotta a helyéről felugorva David.

- Elfogadom.

- Visszavonom a kérdést. Ezek után mit tett, seriff?

- Nos, egészen addig Ashley Patterson nem volt gyanúsított. Akkor viszont
bevittük, és ujjlenyomatot vettünk tőle.

- Aztán?

- Elküldtük az FBI-nak, és pozitív választ kaptunk.

- Elmagyarázná az esküdteknek, hogy mit ért pozitív válaszon?

Dowling seriff az esküdtszék felé fordult. - Az ujjlenyomatai megegyeztek

azokkal, amelyeket a korábbi gyilkosságok helyszínein rögzítettek, és azonosítás
céljából elküldtek az FBI-nak.

- Köszönöm, seriff! - mondta Brennan, és átadta a tanút a védelemnek.

David az emelvény elé lépett. - Seriff, a korábbiakban elhangzott itt, hogy Miss
Patterson konyhájában véres kést találtak.

- Igen.

- Hogy volt elrejtve? Betekerték valamibe? Olyan helyre dugták, ahol nehéz
felfedezni?

- Nem. Jól látható helyen feküdt.

- Jól látható helyen, mert olyanvalaki hagyta ott, akinek nem volt titkolni
valója - mondta David. - Olyanvalaki, aki ártatlan, mert...

- Tiltakozom!

- Elfogadom.

- Nincs több kérdésem.

 - A tanú távozhat.

Ismét Brennan vette át a szót. - Ha a bíróság megengedi... - Intett valakinek,

aki a terem végében állt, és pár másodperc múlva egy overallos férfi haladt
végig a padsorok között, kezében az Ashley Patterson fürdőszobai gyógyszeres
szekrényéről leszerelt tükörrel, amelyen tisztán olvasható volt a felirat: Meg
fogsz halni!

- Mi ez? - kérdezte megütközve, a helyéről is felpattanva David.

- Mr. Brennan? - fordult kérdő arccal az ügyészhez a bírónő.

- Ez az a csalétek, amelynek a segítségével a vádlott a lakására csalta Blake

serifíhelyettest, hogy megölhesse. Szeretném, ha 4-es számú tárgyi
bizonyítékként lajstromba vennék. A vádlott gyógyszerszekrényéről származik.

- Tiltakozom, bírónő! Nem áll közvetlen kapcsolatban a per tárgyával -

jelentette ki David.

- Be fogom bizonyítani, hogy nagyon is közvetlen kapcsolatban áll vele.

- Meglátjuk. Addig is, folytassa!

Brennan az esküdtek elé tetette a tükröt, úgy, hogy valamennyien jól lássák. -
Ez a tükör a vádlott fürdőszobájából származik. Mint látják - itt figyelmesen
végighordozta a tekintetét az esküdteken -, egy figyelmeztetést írtak rá: Meg
fogsz halni! A vádlott ezt használta ürügyül arra, hogy védelmet kérve a lakására
hívja azon az estén Blake seriffhelyettest. A következő tanúmat, Miss Laura
Nivent szeretném szólítani - közölte a bírónővel.

Középkorú nő lépett a tanúk emelvényére, és letette az esküt.

- Hol dolgozik, Miss Niven?

- San José megye seriffi hivatalának szakértője vagyok.

- Konkrétan mivel foglalkozik?

- Kézírás-elemzéssel.

- Mióta végzi ezt a munkát?

- Huszonkét éve.

- Látta már ezt a tükröt? - kérdezte az ügyész.

 - Igen.

- Meg is vizsgálta?

- Igen.

- Látta a vádlottól vett írásmintát?

- Igen.

- És volt alkalma megvizsgálni?

- Igen.

- Összevetette a kettőt?

- Össze.

- És milyen megállapításra jutott?

- A kettőt ugyanaz a személy írta.

A teremben tartózkodók közül többen felszisszentek.

- Ön tehát azt mondja, hogy a tükrön látható szöveget Ashley Patterson írta?

- Igen.

Mickey Brennan fölényes pillantást vetett Davidre. - Öné a tanú.

David elbizonytalanodott. Ashley-re nézett, aki a fejét rázva az asztalt bámulta

maga előtt. - Nincs kérdésem.

- Nincs kérdése, Mr. Singer? - kérdezte Williams bírónő.

- Nincs - válaszolta a helyéről felállva David. - Ennek a tanúvallomásnak

nincs semmi jelentősége. - Az esküdtekhez fordult, és nekik kezdte magyarázni:
- A vádnak be kell bizonyítania, hogy Ashley Patterson ismerte az áldozatokat,
és volt rá indítéka, hogy...

- Egyszer már figyelmeztettem! - vágott közbe dü hősen Williams bírónő. -

Nem az ön feladata, hogy eligazítsa az esküdtszék tagjait. Ha...

- Valakinek meg kell tennie! - fakadt ki David. - Ön hagyja, hogy...

- Elég, Mr. Singer! Jöjjön ide!

 David a bírói emelvényhez ment.

- A bírósággal szembeni tiszteletlensége miatt megintem, és egy éjszakai

elzárásra ítélem, amit a tárgyalás befejezése után a helyi börtönben fog letölteni.

- De bírónő! Nem teheti...

- Egy éjszakát mondtam. Azt akarja, hogy kettő legyen?

David ha nehezen is, de erőt vett felindulásán. - Védencem érdekében...

tartózkodom a további véleménynyilvánítástól.

- Bölcs elhatározás - felelte kurtán Williams bírónő.

- A tárgyalást elnapolom. - A törvényszolgához fordult: - A tárgyalás vége

után vegye őrizetbe Mr. Singert!

- Igenis, bírónő!

- Jézusom! Mi ez? - kérdezte Ashley rémülten Sandrát.

- Ne aggódj! Bízzál Davidben! - válaszolta a kezét bátorítóan megszorítva az

asszony.

Sandra felhívta Jesse Quillert, hogy beszámoljon a törlőitekről.

- Hallottam - válaszolta Quiller. - Az összes híradásban szerepelt. Nem

hibáztatom Davidet, hogy elveszítette a türelmét. A bírónő az első pillanattól
ellenségesen bánik vele. Mit csinált, amivel ennyire magánt haragította?

- Nem tudom, Jesse! Borzalmas volt. Látnod kellett volna az esküdtek arcát!
Gyűlölik Ashley-t. Alig várják, hogy kimondhassák az elmarasztaló ítéletet.
Szerencsére nemsokára a védelem jön. David majd megváltoztatja a
véleményüket.

- Tarts ki, és bízzál benne!

 - Williams bírónő utál engem, Sandra, és ez sokat árt Ashley-nek. Ha nem
teszek valamit, meg foghalni, azt pedig nem engedhetem!

- Mit tudsz tenni? - kérdezte az asszony.

David mély lélegzetet vett, mielőtt válaszolt. - Lemondok a megbízásról.

Mind a ketten tisztában voltak azzal, hogy ez mit jelent - a sajtó tele lesz a
kudarcáról szóló szenzációs beszámolókkal.

- Nem lett volna szabad elvállalnom - folytatta keserűen David. - Dr. Patterson
rám bízta a lánya életét, én pedig... - képtelen volt folytatni.

Hogy vigasztalja, Sandra szorosan magához ölelte. - Ne aggódj, drágám!

Minden jóra fordul.

Mindenkit cserbenhagytam, gondolta David. Ashley-t, Sandrát... Kirúgnak az

irodából, nem lesz munkám, és a kicsi nemsokára megszületik. „Minden jóra
fordul.”

Hát persze!

Másnap reggel David megkérte Tessa Williams bírónőt, hogy fogadja. Mickey
Brennan is ott volt.

- Mit óhajt mondani, Mr. Singer - kérdezte Tessa Williams.

- Vissza akarom adni a megbízásomat - válaszolta David.

- Milyen alapon?

- Nem hiszem, hogy megfelelően el tudom látni a védelmet - fogalmazott

óvatosan David. - Úgy érzem, ártok a védencemnek. Szeretném, ha mást
jelölnének ki helyettem.

- Mr. Singer, ha azt hiszi, hogy hagyom elmenni, és időt, pénzt pazarolva
újrakezdem a tárgyalást, akkor nagyon téved - felelte csöndesen, ellentmondást
nem tűrő hangon a bírónő. - A válaszom tehát: nem. Megértette?

Hogy megőrizze a nyugalmát, és ne kezdjen el ordítozni, David kénytelen volt

összeszorítani a fogát, és pár másodpercre behunyni a szemét. - Igen, bírónő!
Megértettem.

Csapdába esett, amelyből semmiképp nem tudott szabadulni.

 TIZENNYOLCADIK FEJEZET

Több mint három hónapja tartott már a tárgyalás, és David nem emlékezett,
mikor aludt át nyugodtan egy egész éjszakát.

Egyik délután, a tárgyalóteremből a szállodába visszatérve Sandra közölte: -

David, azt hiszem, vissza kell mennem San Franciscóba.

- Miért? - kérdezte csodálkozva. - A kellős közepén vagyunk... Jézusom! -

Óvatosan magához ölelte a feleségét. - A kicsi. Itt az ideje?

- Most már bármikor - válaszolta mosolyogva Sandra. - Nagyobb

biztonságban érzem magam, ha közelebb vagyok dr. Baileyhez. Anya is velem
lesz, és segít.

- Hát persze! Menj csak! Teljesen elveszítettem az időérzékemet. Dr. Bailey

szerint a jövő héten, ugye?

- Igen.

- És nem lehetek melletted - mondta keserű grimasszal David.

- Ne szomorkodj, drágám! - vigasztalta a kezét megfogva Sandra. - Hamarosan

vége lesz a tárgyalásnak.

- Ez az istenverte per tönkreteszi az életünket!

- Meglátod, minden rendben lesz. A munkahelyemen visszavárnak. Ha

meglesz a kicsi...

- Nagyon sajnálom, Sandra! Bárcsak...

- Soha ne sajnáld, hogy olyasmit teszel, amit helyesnek tartasz! -

figyelmeztette Davidet az asszony.

- Szeretlek.

- Én is nagyon szeretlek.

- Mindkettőtöket - mondta David, és óvatosan megsimogatta Sandra hasát. -

Na jó! - hatalmasat sóhajtott. - Segítek összepakolni, és este elviszlek...
 - Nem - vágott közbe határozottan az asszony. - Itt kell maradnod. Megkérem
Emilyt, hogy jöjjön értem.

- Ha tud, jöjjön úgy, hogy együtt vacsorázunk!

- Rendben.

Emily boldogan fogadta a kérést: - Persze, hogy érted megyek! - Két órával
később már San Joséban volt.

A Chai Jane-be mentek vacsorázni.

- Nagyon rosszul jött ez ki! - állapította meg Emily. - Szörnyű, hogy pont
most nem lehettek együtt!

- A tárgyalásnak már majdnem vége - válaszolta reménykedve David. - Talán

befejeződik, mielőtt a kicsi megszületik.

- Akkor dupla ünnepséget csapunk! - jelentette ki mosolyogva Emily.

Amikor elérkezett a búcsúzás ideje, David szorosan magához ölelte Sandrát. -

Minden este felhívlak! - ígérte.

- Szépen kérlek, ne idegeskedj miattam - válaszolta Sandra. - Nem lesz

semmi bajom. Nagyon szeretlek! Vigyázz magadra! Rettenetesen fáradt vagy.

Csak miután elment, döbbent rá David, hogy mennyire egyedül maradt.

A tárgyalás folytatódott.

- Következő tanúként dr. Lawrence Larkint szólítom -Jelentette be Mickey

Brennan.

Méltóságteljes megjelenésű, ősz férfi lépett a tanúk fmelvényére, hogy letegye

az esküt.

- Köszönöm, hogy eljött, dr. Larkin! Tudom, menynyire elfoglalt. Kérem,

mutatkozzon be az esküdteknek! - kezdte a kihallgatást az ügyész.

- Chicagóban folytatok orvosi gyakorlatot. Korábban a Chicagói Pszichiátriai

Társaságnak az elnöke voltam.

- Mióta foglalkozik a pszichiátriával, doktor úr?

 - Körülbelül harminc éve.

- Feltételezem, hogy pszichiáterként gyakran volt dolga többszörösen hasadt

személyiséggel.

- Nem.

Brennan gondterhelten vonta össze a szemöldökét. - A nem azt jelenti, hogy

nem sok ilyen esettel találkozott? Mondjuk egy tucattal?

- Egyetlen többszörösen hasadt személyiséggel sem találkoztam.

Brennan megjátszott értetlenséggel az esküdtekre nézett, majd vissza az

orvosra.

- Harmincéves elmegyógyászati gyakorlata során egyetlen többszörösen

hasadt személyiséget sem látott?

- Nem.

- Ez igen különös. Megmagyarázná ezt a bíróság előtt bővebben?

- Nagyon egyszerű. Nem hiszem, hogy lehetséges a személyiség többszörös

hasadása - jelentette ki dr. Larkin.

- Ne haragudjon, ezt nem értem, doktor úr! Nem írták le ezt a betegséget?

- Az, hogy leírták, még nem azt jelenti, hogy valóban létezik. Amit egyes
orvosok a személyiség többszörös hasadásának neveznek, az valójában
skizofrénia, depresszió vagy egyéb idegrendszeri rendellenesség.

- Ez nagyon érdekes. Ön tehát, mint szakavatott pszichiáter, nem hisz a

személyiség többszörös hasadásában?

- Nem.

- Köszönöm, doktor úr! - Brennan Davidhez fordult:

- Öné a tanú.

- Ön tehát a Chicagói Pszichiátriai Társaság elnöke volt, dr. Larkin? -

kérdezte a tanúk emelvénye elé lépve David.

- Igen.
 - Nyilván sok kollégáját ismeri.

- Igen.

- Dr. Royce Salemet is?

- Hogyne! Nagyon jól ismerem.

- Jó pszichiáter?

- Kiváló. Egyike a legjobbaknak.

- Találkozott már dr. Clyde Donovannel?

- Igen. Meglehetősen sokszor.

- Jó pszichiáternek tartja?

- Ha szükségem volna rá - az orvos halkan felnevetett - örömmel választanám.

- És dr. Ingram? Őt is ismeri?

- Ray Ingramet? Hát hogyne ismerném! Remek ember.

- Hozzáértő pszichiáter?

- De mennyire!

- Mondja, a pszichiáterek mindig egyetértenek szakmai kérdésekben?

- Nem. Természetesen akadnak közöttünk nézetkülönbségek. A pszichiátria

végtére is nem egzakt tudomány.

- Ez igen érdekes, doktor úr! Dr. Salem, dr. Donovan és dr. Ingram ugyanis
tanúként fog itt megjelenni, hogy többszörösen hasadt személyiségekről
beszéljen. Lehetséges persze, hogy egyikük sem olyan szakavatott ismerője a
témának, mint ön. Köszönöm. Ez minden.

Williams bírónő az ügyészre nézett. - Kíván még kérdést feltenni?

Brennan a tanúhoz lépett.

- Dr. Larkin, annak alapján, hogy az előbbiekben említett orvosok nem

értenek egyet önnel a többszörösen hasadt személyiséggel mint betegséggel
kapcsolatban, mondana-e véleményt a szakértelmükről?
 - Nem. Tucatjával tudnék felsorolni olyan pszichiátereket, akik nem hisznek
az említett betegség létezésében.

- Köszönöm, doktor úr! Nincs több kérdésem.

- Dr. Upton - fordult a tanúhoz Mickey Brennan, hallottuk, hogy akik

többszörösen hasadt személyiségről beszélnek, azok a tüneteket más
betegségekével keverik össze. Milyen ellenőrzéssel állapítható meg, hogy nem
ezekről, hanem valóban külön betegségről van szó.

- Nincs olyan próba, amelynek alapján ezt ki lehetne jelenteni.

Brennannek még a szája is elnyílt a csodálkozástól, miközben az esküdtszék

tagjaira nézett. - Nincs ilyen próba? Tehát nem lehet megállapítani, hogy aki
többszörösen hasadt személyiségnek mondja magát, az nem pusztán hazudik
vagy szimulál, hogy fölmentsék olyan cselekedetek következményei alól,
amelyekért nem akarja vállalni a felelősséget?

- Mint már mondtam, próba nem létezik.

- Vagyis egyszerűen megítélés kérdése a dolog? Egyes pszichiáterek hisznek

benne, mások nem?

- Pontosan.

- Hadd kérdezzek még valamit, doktor úr! Ha ön hipnotizál valakit, nyilván

meg tudja állapítani, hogy az illetőnek valóban többszörösen hasadt
személyisége van-e, vagy csupán tetteti.

Dr. Upton a fejét csóválta. - Sajnos, nem. Még aki hipnózis vagy nátriumamitál
hatása alatt áll, arról sem lehet teljes bizonyossággal megállapítani, hogy nem
színészkedik-e.

- Ez igen érdekes. Köszönöm, doktor úr! Nincs több kérdésem - fejezte be a

kihallgatást Brennan, átadva ezzel a tanút a védelemnek.

- Dr. Upton, fordult már önhöz olyan beteg, akiről az orvosok azt állapították
meg, hogy többszörösen hasadt személyiség? - kérdezte David.

- Igen. Több is.

- És kezelte ezeket a betegeket?

- Nem.
 - Miért?

- Nem kezelhetek olyasmit, ami nem létezik - jelentene ki az orvos. - Az

egyikük például sikkasztó volt, aki azt akarta, hogy állítsak ki neki igazolást,
miszerint nem felelős a tettéért, mert nem is ő követte el, hanem az alteregója. A
másik egy családanya, akit letartóztattak, mert rendszeresen verte a gyerekeit.
Arra hivatkozott, hogy belülről kényszeríti rá valami. Mások egyéb okokra
hivatkoztak, de megegyeztek abban, hogy valamit titkolni akartak. Röviden
összefoglalva, mindegyik hazudott, csalt.

- Úgy látom, ön nagyon határozott véleményt vall ebben a kérdésben, doktor

úr - jegyezte meg David.

- Igen. Tudom, hogy nekem van igazam.

- Tudja, hogy önnek van igaza? - kérdezett vissza az ügyvéd.

- Úgy értem...

- Hogy mindenki más téved? Mindazok az orvosok, akik hisznek a

többszörösen hasadt személyiségben, tévednek?

- Nem úgy gondoltam...

- És egyedül az ön véleménye a helyes. Köszönöm, doktor úr! Befejeztem.

Dr. Simon Raleigh ült a tanúk padján. Alacsony, kopasz, hatvanas éveiben járó
férfi volt.

- Köszönöm, hogy eleget tett a felkérésnek, doktor úr - mondta udvariasan

Brennan. - Önnek hosszú, tiszteletet parancsoló a pályafutása. Az
orvostudományok doktora, professzor, számos...

- A védelem őszintén méltányolja a tanú érdemeit - szólt közbe David.

- Köszönöm - válaszolta az ügyész. - Dr. Raleigh, mit neveznek iatrogén

hatásnak?

- Azt, amikor a pszichoterápiás kezelés elmélyít egy létező betegséget.

- Kifejtené ezt bővebben?

- Nos, pszichoterápiás kezeléseknél az orvos a kérdéseivel vagy

magatartásával sokszor jelentősen befolyásolja a beteget - válaszolta Raleigh. -
Azt az érzést keltheti a páciensben, hogy meg kell felelnie az orvos elvárásainak.
 - Hogyan kapcsolódik ez a jelenség a többszörösen hasadt személyiség
problémájához?

- Ha a pszichiáter a benne lakó különböző énekről kérdezi a beteget, az

késztetést érezhet, hogy kielégítse a várakozását, ne okozzon csalódást. Ezen a
téren igen könnyű hibázni. Az amitál és a hipnózis egyébként normális
embereknél is képes a személyiség többszörös hasadásának a tüneteit
produkálni.

- Vagyis ön azt mondja, hogy hipnózist alkalmazva maga az orvos változtatja

meg úgy a páciens állapotát, hogy az hisz valamiben, ami nem igaz?

- Igen. Előfordult már ilyen.

- Köszönöm, doktor úr! Öné a tanú - figyelmeztette az ügyész Davidet.

- Köszönöm. - David az emelvényhez lépett, és lefegyverző hangon közölte

dr. Raleigh-vel: - Ön igazi szaktekintély! Nem csupán pszichiáter, hanem
egyetemen is tanít.

- Igen.

- Mióta tanít, doktor úr?

- Több mint tizenöt éve.

- Csodálatos! - lelkesedett David. - Hogyan képes beosztani az idejét? Fele

időben az egyetemen tanít, fele időben praktizál?

- Most már kizárólag csak a tanítással foglalkozom.

- Ó, értem! És mióta nem folytat orvosi gyakorlatot?

- Körülbelül nyolc éve. A szakirodalommal azonban lépést tartok.

- Ez nagyszerű! Tehát ön mindent elolvas, ami a szakterületével kapcsolatban

megjelenik. Ezért ismeri olyan jól az iatrogén hatást is, ugye?

- Igen.

- És a múltban sok páciens kereste fel azzal, hogy többszörösen hasadt

személyiség?

- Nos, nem...
 - Nem sok? - folytatta a kérdezést David. - Amíg orvosi gyakorlatot folytatott,
volt, mondjuk, tucatnyi ilyen esete?

- Nem.

- Hat?

Dr. Raleigh a fejét rázta.

- Négy?

Válasz nem volt.

- Doktor úr, találkozott valaha olyan beteggel, aki személyiségének

többszörös hasadására panaszkodott?

- Nos, nehéz...

- Igen vagy nem, doktor úr?

- Nem.

- Vagyis ön kizárólag az olvasmányaiból ismeri ezt a betegséget. Nincs több

kérdésem.

A vád még hat tanút sorakoztatott fel, és nagyjából ugyanaz játszódott le

mindegyiknek az esetében. Összességében Mickey Brennan kilenc elismert
pszichiátert hívott egybe az ország különböző részeiről, hogy határozottan
kijelentsék: többszörösen hasadt személyiség nem létezik.

A vád álláspontjának kifejtése a végéhez közeledett. Miután az ügyész listáján

szereplő utolsó tanút is elbocsátották, Williams bírónő megkérdezte Brennant: -
Kíván újabb tanúkat kihallgatni, Mr. Brennan?

- Nem bírónő! Szeretném azonban bemutatni az esküdtszéknek azokat a

felvételeket, amelyeket a rendőrség technikusa készített a gyilkosságok
helyszínén...

- Szó sem lehet róla! - kiáltotta közbe dühösen David.

- Mit mondott, Mr. Singer? - kérdezte támadó éllel a bírónő.

- Azt, hogy... - David észbe kapott - tiltakozom. A vád képviselője

megpróbálja érzelmileg befolyásolni...
 - A tiltakozást elutasítom. Az eljárási szabályokat a tárgyalás megkezdése
előtt tisztáztuk. Bemutathatja a fényképeket - közölte a bírónő Brennannel.

David dühösen ült vissza a helyére.

Brennan egy halom fényképet emelt fel az asztaláról, és elkezdte szétosztani az

esküdteknek.

- Tudom, hogy nem kellemes látvány, hölgyeim és uraim, de erről szól a

tárgyalás - magyarázta közben.

- Nem szép szavakról, elméletekről, hajuknál fogva előrángatott kifogásokról,

embereket gyilkoló rejtélyes vendég énekről. Három valóságos, kegyetlen
brutalitással megölt emberről szól. A jog kimondja, hogy valakinek bűnhődnie
kell ezekért a gyilkosságokért. Az önök feladata, hogy a jognak, az igazságnak
érvényt szerezzenek.

Brennan elégedett volt, látva az esküdtek arcán az elszömyedést.

- A vád befejezte a bizonyítási eljárást - közölte a bírói emelvény felé

fordulva.

- Négy óra van - mondta az órájára pillantva Williams bírónő. - A tárgyalást

mára berekesztem, a folytatást hétfő reggel kilenc órára tűzöm ki. Távozhatnak.
 TIZENKILENCEDIK FEJEZET

Ashley Patterson kötéllel a nyakán már az akasztófa alatt állt, amikor egy rendőr
rohant oda lélekszakadva.

- Várjanak! - kiáltotta. - Villamos székbe kell ültetni!

A kép változott, a lány a villamos székben ült. A hóhér már nyúlt a gombért,
hogy bekapcsolja az áramot, de akkor Williams bírónő jelent meg. - Nem! -
mondta ellentmondást nem tűrő hangon. - Méreginjekcióval öljük meg.

David felriadt, és hevesen dobogó szívvel felült az ágyban. Pizsamája

izzadságtól nedvesen tapadt a hátához. Megpróbált felkelni, de hirtelen szédülni
kezdett. Az agya lüktetett, lázasnak érezte magát. A homlokához nyúlt, és
megdöbbent azon, milyen forró.

Újabb kísérletet tett, hogy fölkeljen az ágyból, mire a szédülés még nagyobb
erővel tört rá. - Jaj, ne! - nyögött fel elkeseredetten. - Csak ma ne!

Erre a napra várt, ezen a napon kellett megkezdenie a védelemnek az

álláspontja bemutatását. Bebotorkált a fürdőszobába, és hideg vízzel alaposan
megmosta az arcát. - Pokolian nézel ki - mondta magának a tükörbe pillantva.

Amikor megérkezett a tárgyalóterembe, már Williams bírónő is az emelvényen

ült, csak őt várták.

- Bocsánatot kérek a késésért - mentegetőzött reszelős hangon David. -

Megengedi a bírónő, hogy az emelvényhez menjek?

- Tessék.

David az emelvény elé járult, szorosan a nyomában Mickey Brennannel. -

Bírónő, egynapos tárgyalási szünetet szeretnék kérni - mondta.

- Milyen alapon?

- Azt hiszem, beteg vagyok. Ha elmehetek orvoshoz, és kapok gyógyszert,

holnapra biztosan rendbejövök.

- Miért nem adja át a munkát a segédjének?

 - Nincs segédem - válaszolta meglepődve David.

- Miért nincs?

- Azért...

- Nem emlékszem ehhez hasonlóan lefolytatott gyilkossági tárgyalásra -

vágott a szavába a székén előrehajolva a bírónő. - Egyszemélyes show-t rendez,
számítva rá, hogy egyedül arathatja le a dicsőséget, ugye? Nos, ebben a
teremben ne számítson rá! Hadd mondjak még valamit! Nyilván arra számít,
hogy illetéktelennek fogom nyilvánítani magamat az ügyben, mert nem hiszek a
maga „a gonosz csinálta, nem én” ürügyre hivatkozó védekezésében. Hát
nagyon téved! Döntse el az esküdtszék, hogy bűnösnek tartja-e a védencét, vagy
ártatlannak. Óhajt még valamit, Mr. Singer?

David körül forgott a terem, miközben csak állt szótlanul, és a bírónőt bámulta.
Szerette volna azt mondani neki, hogy menjen a francba. Le akart térdelni, hogy
könyörögve kérje, legyen hozzá méltányos. A legszívesebben hazament volna,
hogy lefeküdjön. Ehelyett reszelős hangon csak annyit mondott: - Nem.
Köszönöm, bírónő!

Tessa Williams szigorú arccal bólintott. - Ön következik, Mr. Singer! Kérem,

ne vesztegesse tovább a bíróság idejét!

David az esküdtek elé lépett, közben elkeseredetten próbált megfeledkezni

szaggató fejfájásáról, és a lázról. Lassan fogott bele a mondanivalójába:

- Hölgyeim és uraim, önök végighallgatták, ahogy az ügyész úr a

személyiség többszörös hasadása, e fölött a betegség fölött élcelődött. Bizonyos
vagyok, hogy Mr. Brennantől mi sem állt távolabb, mint hogy szándékosan
rosszindulatú legyen. Magatartása és kifejezései tudatlanságból fakadtak.
Nyilvánvaló tény, hogy semmit nem tud erről a betegségről, és ugyanez
érvényes az általa önök elé idézett tanúk egynémelyikére is. Én olyan
szakértőket kívánok megszólaltatni, akik ismerik a betegséget. Tekintélyes
orvosokról van szó, a probléma szakértőiről. Bizonyos vagyok benne, hogy
miután meghallgatták őket, más véleményük lesz mindarról, amit Mr. Brennan
mondott.

- Mr. Brennan védencem bűnösségéről beszélt - folytatta pár másodperces

szünet után. - Ezzel igen fontos körülményre hívta fel a figyelmet. Ahhoz
ugyanis, hogy az előre megfontolt szándékkal elkövetett emberölés bizonyítást
nyerjen, nem csupán a bűncselekmény megtörténtét, hanem a bűnös szándékot is
igazolni kell. Be fogom bizonyítani, hogy jelen esetben nem beszélhetünk bűnös
szándékról, mert Ashley Patterson tetteinek elkövetése során nem volt ura cse-
lekedeteinek. Fogalma sem volt arról, mit csinál, mi történik vele. Jeles orvosok
fogják bizonyítani, hogy Ashley Pattersonban még két személy, vendég én él, és
közülük az egyik képes arra, hogy uralkodjon rajta, irányítsa a cselekedeteit.

Az esküdtek arca furcsán hullámzani kezdett David előtt, és hogy

megszabaduljon a zavaró érzéstől, pillanatra kénytelen volt becsukni a szemét.

- Az Amerikai Pszichiátriai Társaság létező betegségnek tartja a személyiség

többszörös hasadását, és ugyanígy a világ számos, ilyen problémával bajlódó
pácienseket kezelő, neves orvosa is. Ashley Patterson egyik énje valóban
elkövette a gyilkosságokat, de az, amelyik fölött nem képes ellenőrzést
gyakorolni. - David hangja erősebbé, határozottabbá vált: - Hogy tisztán lássák a
problémát, tisztában kell lenniük azzal, hogy a jog nem büntethet ártatlan
személyt. Furcsa paradoxona ez az igazságszolgáltatásnak. Képzeljék el, hogy
egy sziámi ikerpár áll önök előtt gyilkosság vádjával! A jog kimondja, hogy
nem ítélhetik el a bűnöst, mert azzal az ártatlant is büntetnék. - Az esküdtek
feszülten figyeltek, megfogta őket az előadás.

David a fejével Ashley-re bökött. - Ebben az esetben nem két, hanem három
személyiséggel van dolgunk.

Williams bírónőhöz fordult, és közölte: - Első tanúként dr. Joel Ashantit

szólítom.

- Dr. Ashanti, hol folytat ön orvosi gyakorlatot?

- A New York-i Madison Hospitalben.

- A védelem kérésére fáradt ide?

- Nem. Olvastam a tárgyalásról, és tanúskodni akartam. Több pácienst

kezeltem már személyisége többszörös hasadása miatt, és segíteni akartam,
amennyire tudok. A betegség elterjedtebb, mint a közvélemény gondolná, és
szeretném eloszlatni a vele kapcsolatos félreértéseket.

- Köszönöm, doktor úr! Az ilyen esetekben szokványos, hogy egy embernek

két személyisége, énje is van?

- Tapasztalataim szerint előfordul, hogy jóval több, akár száz is.

Eleanor Tucker odahajolt Mickey Brennanhez, súgott valamit, mire az ügyész

egyetértőn elmosolyodott.

- Mióta foglalkozik többszörösen hasadt személyiségű betegekkel, dr.

Ashanti?
 - Tizenöt éve.

- Páciensei esetében rendszerint van egy vendég én, aki uralja, irányítja a
cselekedeteiket?

- Igen.

Az esküdtek egy része lázasan jegyzetelt.

- És a gazda - az a személy, akiben több vendég én is lakik - tisztában van a

létezésükkel?

- Esete válogatja. Néha a vendég ének némelyike az összes többiről tud,

máskor csak egy részüket ismeri. A gazda azonban rendszerint nem tud róluk
egészen a kezelés kezdetéig.

- Ez igen érdekes. Gyógyítható egyáltalán ez a betegség?

- Gyakran igen. Hosszú ideig tartó pszichiátriai kezelést igényel. A felépülés

sokszor hat-hét évet is igénybe vesz.

- Előfordult már, hogy sikerült meggyógyítania többszörösen hasadt

személyiséget?

- Természetesen.

- Köszönöm, doktor úr!

David egy pillanatra az esküdtekre nézett. Érdeklődők, de nem sikerült

meggyőzni őket, gondolta.

- A tanú az öné - közölte Mickey Brennannel.

Az ügyész az emelvényhez lépett. - Dr. Ashanti, ön azt mondta, azért repült ide
New Yorkból, mert segíteni akart.

- Igen.

- Nem lehet, hogy azért vállalkozott a hosszú útra, mert ez igen széles körű
nyilvánosságot kapott tárgyalás, és az itteni szereplése előnyös lehet...

- Tiltakozom! A kérdés a tanú személyét...

- Elutasítom - vágott David szavába a bírónő.

 - Világosan megmondtam, miért jöttem ide - mondta nyugodtan dr. Ashanti.

- Rendben van - visszakozott Brennan. - Meg tudná saccolni, doktor úr, hogy
eddigi pályafutása során hány, elmebetegséggel küszködő beteget kezelt?

- Körülbelül kétszázat.

- És közülük hány volt többszörösen hasadt személyiség?

- Egy tucat...

- Kétszáz betegből? - kérdezte színlelt döbbenettel az ügyész.

- Igen. Tudja...

- Nem tudom, hogyan tarthatja magát ilyen kevés eset után a téma
szakértőjének, dr. Ashanti - vágott közbe újból az ügyész. - Hálás lennék, ha
bármilyen, akár a többszörösen hasadt személyiség létezését bizonyító, akár azt
cáfoló bizonyítékkal szolgálna.

- Amikor bizonyítékról beszél... - próbálta részletesebben kifejteni álláspontját

az orvos, de Brennan nem hagyta.

- Bírósági tárgyaláson vagyunk, doktor úr! Az esküdtszék nem dönthet a „Mi

van akkor, ha?” kérdésből kiinduló teóriák alapján. Mi van akkor, ha a vádlott
gyűlölte azokat a férfiakat, akiket meggyilkolt, és miután végzett velük, a benne
lakozó másik énre próbálja hárítani...

- Tiltakozom! - kiáltott közbe David. - Előítéletet megfogalmazó, a tanú

válaszát befolyásolni akaró kérdés.

- Elutasítom.

- Bírónő...

- Üljön le, Mr. Singer!

David dühös pillantást vetett Tessa Williamsre, de engedelmeskedett.

- Tehát ön azt állítja, doktor úr, hogy nincs olyan bizonyíték, amelynek
alapján cáfolhatatlanul el lehet dönteni, hogy valaki személyisége többszörösen
hasadt, vagy sem? - kérdezte Brennan.

- Nincs, de...
 - Befejeztem - közölte az ügyész.

Dr. Royce Salem ült a tanúk emelvényén.

- Dr. Salem, ön megvizsgálta Ashley Pattersont? - kérdezte David.

- Igen.

- És milyen megállapításra jutott?

- Miss Patterson többszörösen hasadt személyiség. Két vendég énje van, akik
Toni Prescottnak és Alette Petersnek nevezik magukat.

- Képes ellenőrizni őket?

- Nem. Ha fölébe kerekednek, a beteg amnéziás lesz.

- Megmagyarázná, mit jelent ez?

- Amnéziának azt az állapotot nevezzük, amikor valaki nincs tisztában azzal,

hogy hol van, mit csinál. Az időtartama nagyon változó. Tarthat néhány percig,
de akár napokig, vagy hetekig is.

- Felelős-e a tetteiért az a személy, aki ilyen állapotba kerül?

- Nem.

- Köszönöm, doktor úr - mondta David, és átadta a tanút az ügyésznek.

- Dr. Salem, ön ugye több kórháznak is konzultánsa, és rendszeresen tart

előadásokat a világ különböző országaiban? - kérdezte Brennan.

- Igen.

- Feltételezem, hogy a kollégái szintén képzett, a munkájukat jól végző

orvosok.

- Valóban azok.

- Tehát az álláspontjuk megegyezik a többszörösen hasadt személyiséget

illetően?

- Nem.

- Hogy érti azt, hogy nem?

 - Egy részük tagadja.

- Nem hisznek a létezésében?

- Nem.

- De akinek ez a véleménye, az nyilván téved, és önnek van igaza.

- Kezeltem ilyen betegségben szenvedő betegeket, és tudom, hogy létezik.

Ha...

- Hadd kérdezzek valamit! Ha létezik többszörösen hasadt személyiség,

akkor a gazdát uralma alatt tartó vendég én mondja meg, hogy mit cselekedjen?
Például, kiadja a parancsot, hogy ölj, és a gazda ezt végrehajtja?

- Attól függ. A vendég éneknek a gazda személyiségre gyakorolt befolyása

változó.

- Vagyis előfordul, hogy a gazda személyiség az irányító?

- Néha igen.

- Az esetek többségében?

- Nem.

- Doktor úr, mi bizonyítja a többszörösen hasadt személyiség létezését?

- Tökéletes fizikai átalakulást tapasztaltam hipnózis hatása alatt álló

pácienseknél, és tudom...

- Ez a bizonyítás alapja? - vágott közbe Brennan.

- Igen.

- Dr. Salem, ha én hipnotizálnám önt egy meleg, jól fűtött szobában, és azt
mondanám, hogy az Északi-sarkon van, heves hóviharban, érzékelhetően
csökkenne a testhőmérséklete?

- Igen, de...

- Köszönöm, ez minden.

David ismét a tanúk emelvényéhez lépett. - Dr. Salem, van önnek bármilyen
kétsége afelől, hogy az említett vendég ének léteznek Ashley Pattersonban?
 - Nincs. És tökéletesen képesek arra, hogy átvegyék az uralmat fölötte,
irányítsák a cselekedeteit.

- Amennyiben bekövetkezik, ő is tisztában van ezzel?

- Nincs.

- Köszönöm.

- Shane Millert szólítom tanúként - jelentette be David, majd megvárta, hogy

az eskü elhangozzék. - Mivel foglalkozik, Mr. Miller?

- Csoportvezető vagyok a Global Computer Graphics Corporationnél.

- Mióta dolgozik ott?

- Körülbelül hét éve.

- Ashley Patterson is a vállalat alkalmazottja volt?

- Igen.

- Az ön felügyelete alatt dolgozott?

- Igen.

- Tehát meglehetősen jól ismeri.

- Igen.

- Mr. Miller, hallotta, hogy több orvos is állította, miszerint a személyiség

többszörös hasadásának tulajdonított tünetek tulajdonképpen a paranoia, az
idegkimerültség, a depresszió körébe sorolhatók. Tapasztalta ön valaha is Miss
Pattersonnál az említett betegségek bármelyikét?

- Nos, én...

- Nem mondta-e önnek Miss Patterson, hogy úgy érzi, valaki követi,
molesztálni akarja?

- De igen.

- És azt is, hogy fogalma sincs róla, ki az illető, és miért akarja bántani.

- Igen.
 - Bejelentette-e, hogy valaki hozzányúlt a számítógépéhez, és fenyegető,
lesújtani készülő kést tartalmazó ábrát tett rá, hogy megijessze?

- Igen.

- És nem szaporodtak-e meg annyira ezek a panaszok, hogy ön végül elküldte

a vállalati pszichológushoz, dr. Speakmanhez?

- De igen.

- Ashley Patterson esetében tehát tapasztalhatóak voltak mindazok a

szimptómák, amelyekről beszélünk?

- Igen.

- Köszönöm, Mr. Miller. - David az ügyészhez fordult: - Öné a tanú.

- Hány ember dolgozik az ön közvetlen irányítása alatt, Mr. Miller? - kérdezte

Mickey Brennan.

- Harminc.

- És harminc alkalmazott közül egyedül Ashley Pattersonnal fordult elő, hogy

levertnek, idegesnek látszott?

- Nem...

- Valóban?

- Mindenkivel előfordul, hogy kissé ideges.

- Úgy érti, hogy más dolgozóik is fel szokták keresni a vállalati

pszichológust?

- Természetesen - válaszolta Miller. - Meglehetősen gyakran.

- Tényleg?! - játszotta meg a csodálkozót Brennan.

- Igen. Sokuknak akad problémája. Emberekről van szó!

- Nincs több kérdésem.

- Kérem a tanút, maradjon! - mondta David, és rögtön indult is az

emelvényhez.
 - Mr. Miller, ön az előbb azt mondta, hogy a vállalat több alkalmazottjának is
vannak problémái. Kifejtené részletesebben, mire gondolt?

- Hát, például összevesznek a barátjukkal, a férjükkel...

- Igen!

- Esetleg anyagi gondjaik adódnak...

- Igen!

- Kiborítják őket a gyerekeik...

- Más szóval a szokványos hétköznapi gondok, amelyekkel

mindannyiunknak szembe kell néznünk?

- Igen.

- De senki nem fordult dr. Speakmanhez azért, mert úgy érezte, hogy üldözik,
megöléssel fenyegetik?

- Nem.

- Köszönöm.

A bírónő ebédszünetet rendelt el.

A bíróság épületét ott hagyva David kocsiba ült, és leverten az egyik közeli
parkba hajtott. A tárgyalás nem jól alakult. Az orvosok képtelenek voltak
egyértelműen eldönteni, és az esküdtek számára is elfogadhatóan bizonyítani,
hogy létezik-e a személyiség többszörös hasadása. Ha maguk között sem
képesek egyetértésre jutni, kérdezte magától David, hogy fogom meggyőzni róla
az esküdteket, hogy valóban van ilyen? Nem hagyhatom, hogy Ashley-vel bármi
történjen. Nem! A bíróságtól nem messze, a Harold’s kávézónál állt meg. A
teremfőnök nő kedves mosollyal fogadta:

- Jó napot, Mr. Singer!

Híres volt. Vagy inkább hírhedt?

- Erre parancsoljon! - A lány az egyik bokszba ültette, igéző mosollyal átadta

az étlapot, és a csípőjét csábosán mozgatva távozott. A hírnév velejárója,
állapította meg magában fanyarul David.
 Csöppet sem volt éhes, de tisztán hallotta Sandra figyelmeztető szavát: „Enned
kell, hogy talpon tudj maradni!”

A szomszédos bokszban két férfi és két nő ült, és tisztán hallotta, amint az

egyik férfi éppen azt mondja:

- Sokkal rosszabb, mint Lizzie Borden. Ő csak két embert ölt meg.

- És nem kasztrálta őket - tette hozzá a másik.

- Szerinted mit fog kapni?

- Viccelsz? Nem kétséges, hogy halálra ítélik.

- Kár, hogy csak egy élete van, és nem lehet háromszor kivégezni.

A közvélemény hangja, gondolta David. Az a nyomasztó érzése támadt, hogy

ha körbejárná az éttermet, és megkérdezné a jelenlévőket, különböző
változatokban, de ugyanazt a választ kapná. Brennannek sikerült elvetemült
fenevadként bemutatnia Ashley-t, és rögzítenie is a fejekben ezt a képet. Quiller
figyelmeztetése jutott eszébe: „Ha nem állítod a tanúk emelvényére, ez a kép fog
megmaradni az esküdtekben, és ezzel vonulnak vissza, meghozni az ítéletet.”

Meg kell próbálnom! Rá kell döbbentenem az esküdtszéket, hogy Ashley nem

színészkedik, hanem igazat mond.

- Óhajt rendelni, Mr. Singer? - kérdezte az asztalához lépő pincémő.

- Meggondoltam magam. Nem vagyok éhes - válaszolta David. Miközben

elhaladt az asztalok között, érezte a hátában a vendégek szúrós tekintetét.
Remélem, egyiknél sincs fegyver, gondolta.
 HUSZADIK FEJEZET

A bíróságra visszatérve David egyenesen Ashley cellájába ment. A lány

mozdulatlanul ült a keskeny prics-csen, és mereven a padlót bámulta.

- Ashley!

Elkeseredett, reménytelen pillantással nézett fel rá.

- Beszélnünk kell - mondta mellé telepedve David.

A lány nem válaszolt, csak nézett rá tágra nyílt szemmel.

- Azok a borzalmas dolgok, amiket magáról mondanak... semmi nem igaz

belőlük. Az esküdtek azonban nem tudják, nem ismerik magát. Rá kell
döbbentenünk őket, hogy milyen is valójában.

- Miért? Milyen vagyok? - kérdezte üresen kongó hangon Ashley.

- Tisztességes ember, aki beteg. Meg fogják érteni.

- Mit akar tőlem?

- Azt, hogy álljon ki eléjük, és tanúskodjon.

- Ne! - tiltakozott rémülten a lány. - Nem tudok mit mondani nekik!

- Bízza rám! Nem kell mást tennie, csak válaszolnia a kérdéseimre.

Egy őr dugta be a fejét az ajtón, hogy figyelmeztesse őket: - Mindjárt

kezdődik!

David felállt, bátorítóan megszorította Ashley kezét.

- Menni fog. Meglátja!

- Álljanak fel! A bíróság folytatja munkáját. A Kalifornia állam kontra

Ashley Patterson ügy tárgyalását Tessa Williams bírónő vezeti.

Williams bírónő helyet foglalt.

- Megengedi, bírónő? - kérdezte az asztalától felállva David.

 - Tessék!

Ügyvéd és ügyész a bírói pulpitushoz vonult.

- Mit óhajt, Mr. Singer?

- Szeretnék a listában fel nem sorolt tanút a bíróság elé idézni - közölte
David.

- Túlságosan előrehaladott állapotnál tartunk, hogy új, ismeretlen tanúkat

hallgassunk meg - ellenkezett Brennan.

- Nem tudom... - próbált ellenvetést tenni a bírónő is, de az ügyész hirtelen

közbevágott.

- A vád képviselőjének nincs kifogása ellene.

- Hát jó - mondta Tessa Williams, alaposan megnézve magának az

ellenfeleket. - Engedélyezem a tanú meghallgatását, Mr. Singer!

- Köszönöm, bírónő! - David visszament a helyére, és védence felé nyújtotta

a kezét. - Ashley...

A lány mozdulatlan maradt, rémületében reagálni sem tudott.

- Muszáj.

Hevesen dobogó szívvel állt fel, és lassan elindult a tanúk emelvénye felé.

- Imádkoztam, hogy bekövetkezzen - súgta oda Eleanor Tuckernek Mickey

Brennan.

- Bevégeztetett - válaszolta enyhe bólintással az asszisztens.

- Esküszik, hogy az igazat, csakis a színtiszta igazat fogja vallani, Isten magát
úgy segélje? - kérdezte a törvényszolga Ashley Pattersont.

- Esküszöm - válaszolta suttogva a lány, és rögtön leült.

David az emelvény elé lépett, és szelíd, bátorító hangon kezdte: - Tudom, hogy
nagyon nehéz pillanatokat él át. Borzalmas bűncselekményekkel vádolják,
amelyeket nem követett el. Nem akarok mást, csak azt, hogy az esküdtszék is
megtudja az igazságot. Emlékszik rá, hogy bármelyik bűncselekményt
elkövette?
 - Nem - válaszolta a fejét rázva Ashley.

David futó pillantást vetett az esküdtekre, majd folytatta: - Ismerte Dennis

Tibble-t?

- Igen. Kollégák voltunk a Global Computer Graphics Corporationnél.

- Volt bármilyen oka arra, hogy megölje Dennis Tibble-t?

- Nem. - Tisztán érezni lehetett, hogy Ashley-nek nehezére esik a beszéd. -

Felmentem hozzá, mert tanácsot kért tőlem, és akkor láttam utoljára.

- Ismerte Richard Meltont?

- Nem...

- Festő volt, San Franciscóban ölték meg. A rendőrség az ön DNS-ét és

ujjlenyomatát találta a helyszínen.

Ashley hevesen rázni kezdte a fejét. - Nem tudom, mit mondjak. Nem
ismertem!

- Ismerte Sam Blake seriffhelyettest - tette fel az újabb kérdést David.

- Igen. Segített rajtam. Nem én öltem meg!

- Tisztában van azzal, Ashley, hogy két másik személyiség, úgynevezett

vendég én él magában?

- Igen! - A hang nagyon feszült volt, valahol a robbanás határán.

- Mikor szerzett erről tudomást?

- A tárgyalás előtt. Dr. Salem beszélt róla, és nem akartam elhinni. Még most
is alig hiszem. Ez... olyan elképesztő.

- Korábban tehát nem tudott ezeknek a vendég éneknek a létezéséről?

- Nem.

- Soha nem hallott Toni Prescottról vagy Alette Petersről?

- Nem!

- Hiszi-e most már, hogy léteznek?

 - Igen... El kell higgyem. Csak ők követhették el... ezeket a borzalmas
dolgokat.

- Tehát nem emlékszik arra, hogy valaha is találkozott volna Richard

Meltonnal, és nem volt oka megölni Dennis Tibble-t, illetve Sam Blake
seriffhelyettest, aki azért ment a lakására, hogy segítsen magán?

- Nem. - Ashley egyre növekvő félelmet érzett, körbenézve a zsúfolt

tárgyalótermen.

- Utolsó kérdés! - figyelmeztette David. - Került-e már összeütközésbe

bármikor a törvénnyel?

- Nem.

- Befejeztem. - David bátorítóan megfogta a lány kezét, mielőtt szólt Mickey

Brennannek:

- Öné a tanú.

Az ügyész széles mosollyal az arcán lépett az emelvényhez.

- Örülök, Miss Patterson, hogy végre módomban áll mindannyiukkal szót

váltani. Volt önnek valaha szexuális kapcsolata Dennis Tibble-lel?

- Nem.

- Volt valaha szexuális kapcsolata Richard Meltonnal?

- Nem.

- Volt valaha, bármikor, szexuális kapcsolata Samuel Blake seriffhelyettessel?

- Nem.

- Nagyon érdekes - mondta az esküdtszék felé nézve Brennan. -

Mindháromnak a holttestén megtalálták ugyanis az ön hüvelyváladékát. A DNS-
vizsgálat kizár bármilyen tévedést.

- Én... erről semmit nem tudok.

- Lehetséges persze, hogy aljas összeesküvés áldozata. Valamelyik ellensége

megszerezte...

- Tiltakozom! - kiáltotta David.

 - Elutasítom. Folytassa! - szólt az ügyésznek a bírónő.

- ...a váladékmintát, és elhelyezte a három megcsonkított holttesten. Van

olyan ellensége, akit képesnek tart erre?

- Nem tudom!

- Az FBI ujjlenyomat-vizsgáló laboratóriuma ellenőrizte a bűntények

helyszínén a rendőrség által levett ujjlenyomatokat. Gondolom, meg fog
lepődni...

- Tiltakozom!

- Elfogadom. Gondolja meg, hogyan fogalmaz, Mr. Brennan!

- Értettem, bírónő!

David elégedetten ült vissza a helyére, Ashley-t azonban már csak hajszál
választotta el a hisztérikus kitöréstől.

- Az alteregók...

- A három gyilkosságok helyszínén talált ujjlenyomatok öntől, és csakis öntől

származnak.

A lány szótlanul, mozdulatlanná merevedve ült a helyén.

Brennan visszament az asztalához, műanyag fóliába tekert széles pengéjű kést

emelt fel, és odamutatta neki. - Felismeri?

- Lehet, hogy...

- Az öné? Igen, az. Már lajstromba is került, mint tárgyi bizonyíték. A

pengéjén talált vémyomok Blake seriffhelyettestől származnak. A markolatán az
ön ujjlenyomatai vannak.

Ashley nem válaszolt, csak arra volt képes, hogy jobbra-balra ingassa a fejét.

- Ennél nyilvánvalóbb, előre megfontolt szándékkal elkövetett emberöléssel

és szánalmasabb védekezéssel még soha életemben nem találkoztam. Két nem
létező, elképzelt személy mögé bújni a legfelháborítóbb...

- Tiltakozom! - kiáltotta hevesen David.

 - Elfogadom. Egyszer már figyelmeztettem, Mr. Brennan! - mondta
szigorúan a bírónő.

- Elnézést - válaszolta az ügyész, és rögtön folytatta is: - Biztos vagyok

benne, hogy az esküdtszék tagjai is szeretnének találkozni azokkal a
személyekkel, akikről beszél. Ön ugye Ashley Patterson?

- Igen...

- Nagyszerű! Én viszont Toni Prescott-tal szeretnék beszélni.

- Nem tudom... előhozni.

Brennan csodálkozva nézett a lányra. - Nem tudja? Valóban? Mi a helyzet

Alette Petersszel?

Ashley elkeseredetten megrázta a fejét. - Nem... vagyok képes irányítani őket.

- Miss Patterson, megpróbálok segíteni magának - mondta Brennan. -

Szeretném bemutatni az esküdteknek az alteregóit, akik megöltek és
megcsonkítottak három ártatlan embert. Kérem, teremtse elő őket!

- Nem tudom! - Ashley már sírt.

- Nem tudja, mivel nem is léteznek! Fantomok mögé akar rejtőzni, pedig
csak maga ül a vádlottak padján, egyedül maga a bűnös. Ők nem léteznek, maga
viszont igen, és még valami! Megmondjam, micsoda? Cáfolhatatlan, kétségbe
nem vonható bizonyíték arra, hogy megölt három embert, és hidegvérűen
kasztrálta őket!

Brennan a termet uraló magas pulpitus felé fordult, és határozottan közölte: -

Bírónő, a vád befejezte a kihallgatást.

David az esküdtszék tagjait figyelte - mindannyian Ashley-t nézték, és arcukról

tisztán leolvasható volt az undor.

- Mr. Singer?! - fordult a védőhöz Williams bírónő.

- Engedélyt kérek, hogy hipnózis alá vessem a vádlottat. ..

- Mr. Singer - vágott közbe a bírónő -, már figyelmeztettem, hogy nem

engedem olcsó színjátékká változtatni a tárgyalást. Az én tárgyalótermemben
nincs helyük ilyen mutatványoknak. A kérését elutasítom.
 - Meg kell engednie! - válaszolta hevesen David. - Nem tudja, milyen
fontos...

- Elég, Mr. Singer! - Tessa Williams hangja hideg volt, akár a jég. -
Másodszor intem meg. Megkérdezem, akar újabb kérdéseket feltennie a
tanúnak, vagy sem?

- Igen, bírónő! - válaszolta feszesen, az indulataival küszködve David, és

rögtön sarkon fordult, az esküdtek padjához ment. - Ashley, ugye tudja, hogy
eskü alatt vall?

- Igen. - A lány mélyeket lélegzett, látszott rajta, hogy csak óriási erőfeszítés
árán képes megőrizni a nyugalmát.

- És eddig minden kérdésre a színtiszta igazat válaszolta, a legőszintébb

meggyőződése szerint?

- Igen.

- Tudja, hogy két vendég én lakozik az agyában, testében és lelkében, akik

fölött nincsen hatalma?

- Igen.

- Toni és Alette?

- Igen.

- Elkövette-e bármelyiket is az itt említett borzalmas gyilkosságok közül?

- Nem.

- Kettőjük közül valamelyik követte el, és maga nem felelős érte.

Eleanor Tucker kérdő pillantást vetett az ügyészre, de az csak a fejét rázta.

- Hagyjuk, hadd csomózza meg magán a kötelet! -súgta a segédjének.

- Helen... - David halottsápadt lett, mihelyt rájött, hogy tudatalattija hibás név
kimondására késztette. - Elnézést... Ashley! Szóljon Toninak, hogy beszélni
akarok vele!

A lány reményvesztetten nézett Davidre, és közben a fejét rázta. - Nem... tudok

- suttogta.
 - De igen! - válaszolta David. - Toni figyel bennünket. Élvezi a helyzetet, és
miért is ne élvezné? Három gyilkosságot követett el, és a legjobb úton halad
afelé, hogy mind a hármat megússza. - Kis szünetet tartott, aztán fölemelte a
hangját: - Nagyon ügyes, Toni! Jöjjön elő, hajoljon meg, és zsebelje be
nyugodtan a tapsokat! Senki nem bánthatja magát! Nem eshet bántódása, hiszen
Ashley ártatlan, és őt kellene megbüntetni ahhoz, hogy maga bűnhődjön!

A teremben lévők kivétel nélkül tágra nyílt szemmel figyelték Davidet. Ashley
mozdulatlanná merevedve, szinte élettelenül ült a helyén.

- Toni! - David közelebb lépett a lányhoz. - Toni, hall engem?! Azt akarom,
hogy jöjjön elő! Most! Azonnal!

Várt kicsit, és mivel semmi sem történt, még feljebb emelte a hangját: - Toni!
Alette! Jöjjenek elő! Gyerünk! Mindenki tudja, hogy itt rejtőznek!

A tárgyalóteremben pisszenés sem hallatszott.

David teljesen elveszítette az idegei fölött az uralmat, és magából kikelve

ordított: - Jöjjenek elő! Mutassák meg magukat... A szentségit! Gyerünk! Rajta!

Ashley szája remegett, a szeme tágra nyílt, és megállíthatatlanul ömlöttek

belőle a könnyek.

- Azonnal jöjjön ide, Mr. Singer! - kiáltotta dühösen Williams bírónő.

David nehezen tudott eleget tenni az utasításnak, szinte csak vánszorgott.

- Meddig akarja még kínozni a védencét, Mr. Singer?! Panaszt emelek a

viselkedése ellen az ügyvédi kamaránál! Szégyent hozott a hivatására. Javasolni
fogom, hogy örökre tiltsák el a gyakorlásától!

Csak állt lehajtott fejjel, nem tudott mit mondani.

- Van még tanúja, akit ki akar hallgatni?

David legyőzötten megrázta a fejét. - Nincs, bírónő!

Kész, vége. Veszített. Ashley meg fog halni.

- A védelem befejezte a bizonyítást.

Joseph Kincaid a tárgyalóterem utolsó sorában ült, lesújtó grimasszal a szája
sarkában figyelte a jelenetet, és amikor vége lett, odaszólt Harvey Udellnek: -
Szabaduljon meg tőle! - Felállt, és határozott léptekkel távozott.

Udell bevárta Davidet, és mielőtt kilépett volna a teremből, megállította.

- David!

- Hello, Harvey!

- Sajnálom, hogy így alakult.

- Még nincs...

- Mr. Kincaidnek nagyon rosszulesik, de úgy gondolja, hogy jobb, ha többé

nem mutatkozik a cégnél. Sok szerencsét!

Abban a pillanatban, hogy kilépett a teremből, David tévékamerák és kiabáló

újságírók gyűrűjében találta magát.

- Kíván nyilatkozni, Mr. Singer?!

- Hallottuk, hogy Williams bírónő a kamarából történő eltávolítását...

- Williams bírónő megintette a bíróság tekintélyének lejáratása miatt.

Gondolja...

- Szakértők szerint önök elvesztették a pert. Kívánnak fellebbezni?

- Jogi szakértőink szerint az ön védencét halálra ítélik...

- Vannak tervei a jövőre nézve?!

David egyetlen szó nélkül beszállt a kocsijába, és erős gázt adva elhajtott.
 HUSZONEGYEDIK FEJEZET

Gondolatban újból és újból átírta a megtörtént eseményeket.

- Láttam a reggeli híradót, dr. Patterson! El nem tudom mondani, hogy mennyire
sajnálom, ami történt.

- Hát igen. Óriási csapás! Szükségem van a segítségére, David!

- Természetesen a rendelkezésére állok. Minden tőlem telhetőt elkövetek.

- Azt akarom, hogy maga védje Ashley-t.

- Nem tehetem. Nem foglalkozom büntetőjogi perekkel. Remek

védőügyvédet tudok azonban ajánlani

- Jesse Quillert.

- Nagyszerű! Köszönöm, David...

- Maga igencsak türelmetlen, nem? A találkozónk öt órára volt kitűzve.

Mindegy! Jó hírem van: beválasztottuk a partnerek közé.

- Beszélni akart velem?

- Igen, bírónő! Az internetes beszélgetéseknek állandó témája a tárgyalás, és

aki csak részt vesz benne, az már ki is mondta az ítéletet. Ez igazságtalanul
megnehezíti a védelmet. Kérem, halassza el a tárgyalást, és jelöljön ki más
helyszínt!

- Azt hiszem, a kérése tökéletesen megalapozott, Mr. Singer! Ezért

elrendelem...

Eljutott odáig, hogy már ő is belefeledkezett az örök, keserű szájízzel

űzöttjátékba - „Mi lenne, ha...”
Másnap reggel folytatódott a tárgyalás.

- A vád képviselőjét kérdezem. Készen áll a záróbeszéd megtartására?

Brennan komoly arccal bólintott, az elkerített, emelkedő széksorok elé lépett,

és mielőtt megszólalt, egyenként, mélyen belenézett valamennyi esküdt
szemébe.

- Önök most abban a ritka helyzetben vannak, hogy történelmet csinálhatnak

- kezdte záróbeszédét. - Ha úgy gondolják, hogy a vádlott valóban nem egy,
hanem több ember, nem felelős az elkövetett szörnyű bűnökért, és felmentik,
akkor lényegében azt mondják ki, hogy bárki büntetlenül gyilkolhat, elegendő
csupán arra hivatkoznia, hogy nem ő követte el a bűntettet, hanem a benne
lakozó rejtélyes vendég én. Rabló, nemi erőszakot elkövető, gyilkos - bűnösök
lesznek-e? Nem, mondják ők. „Nem én tettem, hanem az alteregóm”, Ken, Joe,
Suzy vagy nevezzük bárminek. Nos, azt hiszem, önök sokkal tájékozottabbak,
felvilágosultabbak annál, semhogy felülnének ilyen hagymázas meséknek. A
valóságot azok a fényképek mutatják, amelyeket önök is megszemlélhettek.
Azokat az embereket nem valamilyen nem létező lény ölte meg. Szándékosan,
hideg fejjel, kegyetlenül végzett velük az önök előtt ülő vádlott, Ashley
Patterson. Hölgyeim és uraim, amivel a védelem próbálkozott itt, ebben a
tárgyalóteremben, arra már nemegyszer volt példa. A Mann kontra Teller
ügyben a bíróság arra a megállapításra jutott, hogy a személyiség többszörös
hasadása, ha létezik is, önmagában nem lehet indoka a felmentésnek. Az
Egyesült Államok kontra Whirley perben egy dada, aki megölte a gondjaira
bízott csecsemőt, ugyancsak személyiségének többszörös hasadására
hivatkozott. A bíróság bűnösnek találta.

- Meg kell mondjam önöknek - folytatta az ügyész -, személy szerint

majdhogynem sajnálom a vádlottat. Mennyi idegennel kell együtt élnie
szegénynek! Biztos vagyok benne, hogy egyikünk sem szeretné, ha számára
ismeretlen, őrült alakok tombolnának benne. Embereket gyilkolnának halomra
és kasztrálnák őket. Én személy szerint halálra lennék rémülve, ha ez
megtörténne.

Brennan jelentőségteljesen Ashley-re mutatott. - A vádlott azonban nem látszik

különösebben rémültnek. Annyira legalábbis nem, hogy ne vett volna fel elegáns
ruhát, ne fésülködött volna meg szépen, és ne festette volna ki magát. Nem kelti
ijedt ember benyomását. Azt gondolja, hogy elhiszik a meséjét, és futni hagyják.
Senki nem tudja bizonyítani, hogy létezik-e egyáltalán többszörösen hasadt
személyiség, úgyhogy maguknak kell dönteni.

- A védelem azt állítja, hogy azok a bizonyos személyek néha megjelennek, és

átveszik Ashley Patterson fölött az uralmat. Nézzük csak! Toni Angliában
született, Alette pedig Olaszországban. Ugyanaz a személy mindkettő, csak
különböző helyen született. Zavarosnak találják az okfejtést? Én ugyanis
nagyon. Esélyt kínáltam a vádlottnak arra, hogy megmutassa ezeket a bizonyos
vendég énjeit, de nem élt a lehetőséggel. Vajon miért? Csak nem azért, mert
nem léteznek? Elismerik-e Kalifornia állam törvényei a többszörösen hasadt
személyiséget mint létező mentális állapotot? Nem. A coloradói törvények?
Nem. Mississippi törvényei? Nem. A szövetségi törvények? Nem. Nincs olyan
állam ebben az országban, amely mentő körülménynek tartaná a személyiség
többszörös hasadását. Miért? Azért, mert nem az. Csupán ürügy, amely azt a célt
szolgálja, hogy a bűnös megmeneküljön a felelősségre vonástól.

- A védelem azt kéri önöktől - mondta komolyan az esküdteknek Brennan

higgyék el, miszerint két idegen személy is lakozik a vádlottban, és ezért senki
nem tehető felelőssé az elkövetett bűnökért. Én azonban csak egyetlen vádlottat
látok itt - Ashley Pattersont. Minden kétséget kizáróan bebizonyítottuk róla,
hogy gyilkos.

- Ő viszont azt állítja, hogy nem követte el a neki felrótt tetteket. Mások
csinálták, kölcsön vették a testét ahhoz, hogy ártatlan embereket öljenek - az
altér egói. Ugye, milyen csodálatos volna, ha mindannyiunknak lennének
vendég énjei, valakik, akik megtennék helyettünk azt, amire titokban vágyunk, a
társadalom viszont nem engedélyez? Vagy mégsem? Jól éreznék magukat olyan
világban, ahol szabadon lehet gyilkolni, és elég, ha a gyilkos annyit mond: „nem
nyúlhattok hozzám, az alteregóm tette”, vagy „nem büntethetitek a vendég
énemet, mert ő valójában én vagyok”?

- Ez a tárgyalás azonban nem valamiféle rejtélyes, nem létező lényekről szól.

Ashley Patterson áll a bíróság előtt három ember kegyetlen, hidegvérű
meggyilkolásáért, és az állam halálos ítéletet kér rá. Köszönöm a figyelmüket.

Mickey Brennan elfordult az esküdtektől, és nyugodt léptekkel visszatért az

asztalához.

- Kérdezem a védelmet, készen áll-e záróbeszéde megtartására?

David az esküdtek elé lépett, végignézett az arcokon, és összeszorult a szíve

attól, amit látott. - Tudom, hogy ez igen bonyolult ügy mindannyiuknak -
kezdte.

- Szakértőket hallottak, akik eskü alatt tanúsították, hogy már kezeltek

többszörösen hasadt személyiségű embereket, és olyanokat is, akik azt állították,
hogy ilyesmi nem létezik. Önök nem orvosok, nem szakértők, hogy szakmai
ismereteikre támaszkodva hozhassák meg döntésüket. Mindannyiuktól
bocsánatot kérek azért, mert tegnap elragadtattam magam. Csak azért kiabáltam
Ashley Pattersonnal, mert azt akartam, hogy a vendég énjei megjelenjenek,
életjelt adjanak magukról. Én beszéltem velük. Tudom, hogy léteznek. Alette és
Toni valóban létezik, és képes irányítani Ashley-t, amikor csak akarja. Neki
nincs tudomása egyik gyilkosságról sem.

- A tárgyalás kezdetén azt mondtam - folytatta pillanatnyi szünet után David -

, hogy a szándékos emberölés megállapításához tárgyi bizonyítékra és igazolt
motívumra van szükség. Ebben az esetben, hölgyeim és uraim, a motívum teljes
mértékben hiányzik. A jog azt is előírja, hogy a vádnak el kell oszlatnia minden,
a bűnösséggel kapcsolatban felmerülő, megalapozott kételyt. Úgy gondolom,
hogy ebben az esetben nagyon is megmaradtak a kételyek.

- Ami a bizonyítékokat illeti, a védelem nem vonja kétségbe őket. Ashley

Patterson ujjlenyomatát és DNS-ét mindegyik bűntény helyszínén megtalálták.
Önmagában ez a tény azonban nem elegendő ahhoz, hogy tiszta lelki ismerettel
dönthessünk. Ashley Patterson intelligens nő. Ha gyilkosságokat követett el, és
nem akarta, hogy erre rájöjjenek, lehetett olyan ostoba, hogy mindegyik
helyszínen otthagyja az ujjlenyomatát? A válasz: nem!

David még félórát beszélt. Miután befejezte, végignézett az esküdteken, és úgy

ment vissza a helyére, hogy csöppet sem volt biztos abban, elérte-e, amit akart.

Williams bírónő következett. - Ismertetem önökkel az erre az esetre vonatkozó

törvényeket. Kérem, figyeljenek! - fordult az esküdtekhez. Húsz percet beszélt,
részletesen kifejtette, mit engedélyez a jog és mit nem.

- Ha bármilyen kérdésük van, vagy kíváncsiak valamelyik tanúvallomás

pontos szövegére, forduljanak a jegyzőhöz! Vonuljanak vissza, és hozzák meg
döntésüket! A tárgyalást az esküdtszék tanácskozásának idejére felfüggesztem.

David figyelte a széksoraikat otthagyva libasorban kivonuló esküdteket. Minél

tovább lesznek távol, annál jobbak az esélyeink, gondolta.

Az esküdtek negyvenöt perc múlva tértek vissza.

Szótlanul figyelték, amint az esküdtszék ismét elfoglalta a helyét. Ashley arca

merev volt, kifejezéstelen, David pedig rájött, hogy erősen izzad.

- Meghozták döntésüket az esküdtek? - kérdezte a csoport szóvivőjét Tessa

Williams.

- Igen, bírónő!

- Legyen szíves, adja át a törvényszolgának!

 A törvényszolga átvette, a bíróhoz vitte, ő pedig széthajtotta a lapot.
Megfejthetetlen arccal olvasta végig, közben egyetlen pisszenést sem lehetett
hallani a teremben.

Miután végzett, a bírónő átadta a törvényszolgának a lapot, és az visszavitte az

esküdtszék szóvivőjéhez.

- Legyen szíves, ismertesse az esküdtszék döntését!

- A Kalifornia állam kontra Ashley Patterson ügyben - olvasta lassan,

komolyan a szóvivő - az esküdtszék a büntető törvénykönyv 187. paragrafusa
alapján bűnösnek találta Ashley Patterson vádlottat Dennis Tibble megölésében.

A tárgyalás közönsége egy emberként szisszent fel, Ashley erősen

összeszorította a szemét.

- A Kalifornia állam kontra Ashley Patterson ügyben az esküdtszék a büntető

törvénykönyv 187. paragrafusa alapján bűnösnek találta Ashley Patterson
vádlottat Sámuel Blake megölésében.

- A Kalifornia állam kontra Ashley Patterson ügyben - olvasta lassan,

komolyan a szóvivő - az esküdtszék a büntető törvénykönyv 187. paragrafusa
alapján bűnösnek találta Ashley Patterson vádlottat Richard Melton
megölésében. Az esküdtszék mindhárom, fent említett esetben szándékos
emberölést állapított meg.

David azon vette észre magát, hogy nem kap levegőt. Ashley-hez fordult, de
nem tudott megszólalni, csupán a kezét rakta a vállára.

- Kérem az esküdtszék tagjait, hogy egyenként is erősítsék meg a döntést! -

mondta Williams bírónő.

A komoly arcú nők és férfiak felálltak.

- Megegyezik-e a döntésükkel az, amit a szóvivőjük az előbb, mindannyiunk

füle hallatára felolvasott?

Az utolsó igen elhangzása után a bírónő utasította a jegyzőt, hogy rögzítse az

esküdtszék határozatát. - Köszönöm, hogy vállalták, és legjobb lelkiismeretük
alapján meghozták döntésüket. Munkájukat ezennel befejezettnek nyilvánítom -
közölte az esküdtekkel. -A bíróság holnap folytatja munkáját.

David tehetetlenül, mozdulatlanná válva nézte, amint egy fegyőr elvezette

Ashley-t.
 Williams bírónő felállt, és anélkül távozott, hogy akár egyetlen pillantást is
vetett volna rá. Daviddel szembeni magatartása minden szónál ékesebben
jelezte, hogy másnap milyen döntést fog hozni. Ashley biztos halálos ítéletnek
nézett elébe.

Sandra telefonált San Franciscóból. - Hogy vagy?

- Kösz, remekül! - David csupán remélte, hogy a hangja nem hazudtolja meg.
- Azt mondd inkább, hogy te hogy érzed magad?

- Nagyon jól. Néztem a híreket; a bíró elfogultan viselkedett. Nem zárathat ki

a kamarából. Semmi rosszat nem tettél azon kívül, hogy próbáltál segíteni a
védencednek.

Hallgatott, nem tudott mit válaszolni.

- Annyira sajnálom, drágám! Bárcsak ott lehetnék veled! Kocsiba ülök...

- Ne! - vágott közbe Dávid. - Nem kockáztathatunk. Voltál ma orvosnál?

- Igen.

- Mit mondott?

- Azt, hogy most már bármelyik nap megjöhet.

Boldog születésnapot, Jeffrey!

Jesse Quiller is jelentkezett.

- Elcsesztem - mondta a telefonba David.

- Egy frászt! Rossz bírót fogtál ki. Mit tettél, amivel ennyire magadra
haragítottad?

- Azt akarta, hogy kössek vádalkut - válaszolta David. - Szerette volna

elkerülni a tárgyalást. Talán jobb lett volna, ha hallgatok rá.

Az összes tévéállomás a kudarcát zengte. Hallgatta a nagy hálózatok jogi

szakértőit, amint komoly arccal kifejtették véleményüket a tárgyalásról.

- Nem hallottam még olyan esetről, hogy a védő ordított volna a védencével.
Meg kell mondanom, mindenkit mélységesen megdöbbentett a magatartása. A
legfelháborítóbb viselkedés...
 David kikapcsolta a készüléket. Az élet a boldogságról szól, gondolta. Miért
romlott el mégis minden? A baklövéseim miatt. Ashley meg fog halni, engem
kizárnak az ügyvédi kamarából, a kicsi bármelyik pillanatban megszülethet, és
még csak állásom sem lesz.

Késő éjszakáig ült a szállodai szobában, és mozdulatlanul bámult a sötétbe.

Élete legnehezebb óráit élte át, újból és újból felidézve magában a
tárgyalóteremben történteket.

„Engedélyt kérek, hogy hipnózis alá vessem a vádlottat... Az én

tárgyalótermemben nincs helyük ilyen mutatványoknak. A kérését elutasítom.”

Ha engedte volna, hogy a tanúk emelvényén hipnotizáltassam Ashley-t, meg

tudtuk volna győzni az esküdteket! Késő. Mindennek vége.

Halk, a tudata mélyéről hallatszó hang azonban egyre csak azt kérdezte: Ki
mondja, hogy vége? Még nem hallom a bárd suhanását.

Nem tehetek semmit!

Tudod, hogy a védenced ártatlan. Engeded, hogy meghaljon?

Hagyj békén!

Újból és újból hallotta Williams bírónő határozott, rendre utasító hangját: „Az
én tárgyalótermemben nincs helyük ilyen mutatványoknak.”

Három szó dobolt szüntelenül az agyában: „az én tárgyalótermemben...”

Hajnali ötkor David két izgatott, sürgős telefont bonyolított le. Éppen túljutott a
másodikon, amikor a nap a látóhatár fölé emelkedett. Jó jel, gondolta David.
Győzni fogunk.

Mihelyt kinyitottak az üzletek, lázasan berontott egy régiségboltba.

- Miben segíthetek, uram? - kérdezte az eladó, és mivel felismerte, rögtön

hozzá is fűzte: - Mr. Singer...

- Összehajtható kínai paravánt keresek. Van maguknak?

- Természetesen. Nem igazán régi, de...

- Hadd lássam!
 - Erre parancsoljon! - Az eladó a boltnak olyan sarkába vezette Davidet, ahol
több összehajtogatott, rizspapírból készült kínai paraván is állt a falhoz támaszt-
va, és rámutatott az egyikre. - Ez például...

- Tökéletes! - vágott a szavába David.

- Remek választás, uram! Hová küldhetem?

- Magammal viszem.

David következő útja a vegyeskereskedésbe vezetett, ahol hosszú, széles

pengéjű svájci katonakést vásárolt. Negyedórával később a paravánnal a hóna
alatt belépett a bíróság épületébe. - Ashley Pattersonnal kell beszélnem - mondta
a kapuban álló őrrel. - Az igazgató ideadta Goldberg bíró szobáját. Ő ma
szabadnapos.

- Igen, uram! Láttam is a beírást - válaszolta az őr. - Mindjárt intézkedem,

hogy vezessék elő a kliensét. Dr. Salem és a másik úr már megérkezett, várják
önt.

- Köszönöm.

Holdkóros, gondolta az őr, a kínai paravánnal a hóna alatt távolodó Davidet

figyelve.

Goldberg bíró szobája kellemes, jó ízléssel berendezett helyiség volt, terebélyes,

az ablakkal szembe állított íróasztallal, forgatható, támlás székkel, és magas
támlájú kerevettel elkerített, kényelmes fotelekkel, dohányzóasztallal ellátott
beszélgetősarokkal. A belépő Davidet dr. Salem és egy másik férfi fogadta.

- Elnézést a késésért! - kért rögtön bocsánatot az ügyvéd.

- Bemutatom Hugh Iversont - mondta a másik férfira mutatva dr. Salem. - Ő

az a szakember, akit kért.

David kezet rázott az illetővel. - Máris kezdhetjük! - mondta. - Ashley már

úton van.

Hugh Iversonhoz fordult, és a szoba egyik sarkára mutatott. - Megfelel?

- Tökéletesen.

Iverson rögtön munkához látott, pár perccel később pedig egy fegyőr nyitott
rájuk, és bevezette Ashley-t.
 - Itt kell maradnom - mondta.

- Helyezze kényelembe magát! - biztatta David, és rögtön a lányhoz fordult: -

Üljön le, kérem!

Megvárta, amíg helyet foglalt, és csak aztán folytatta: - Először is, szeretném,
ha tudná, mennyire sajnálom, hogy így alakultak a dolgok.

Ashley némán bólintott, az arca merev, érzéketlen volt.

- De még nincs vége! Maradt esélyünk.

A lány tétova, kételkedő pillantást vetett Davidre.

- Ashley, szeretném, ha megengedné, hogy dr. Salem hipnotizálja.

- Nem! Mi értelme...

- Tegye meg! A kedvemért. Hajlandó rá?

A közömbös vállvonogatást látva David intett az orvosnak.

Dr. Salem Ashley-hez lépett, és nyugodt, monoton hangon elkezdte: -

Csináltunk már ilyet, tudja, hogy elég, ha becsukja a szemét, és lazít. Pihenjen!
Koncentráljon a testére, és érezze, ahogy elszáll belőle a feszültség! Nem akar
mást, csak aludni. Nagyon álmos...

Tíz perccel később a pszichiáter közölte: - Kész.

David hevesen dobogó szívvel lépett közelebb Ash-ley-hez. - Tonival akarok

beszélni! - mondta, de semmilyen választ sem kapott.

- Toni! - emelte feljebb a hangját. - Azt akarom, hogy jelentkezzen. Hall

engem? Alette... Beszélni akarok magukkal!

Változatlanul csönd volt.

- Mi van magukkal?! - kiabált David. - Berezeltek? Ahogy a tárgyalóteremben

is, igaz? Hallották, hogyan döntött az esküdtszék?! Ashley bűnös! Csak kushad-
tak, eszük ágában sem volt megszólalni! Szégyellje magát, hogy ilyen gyáva,
Toni!

Hiába figyelték, Ashley arca rezzenéstelen maradt, csöppet sem változott.

Dávid elkeseredve nézett dr. Salemre, titkolni sem próbálta, hogy már fikarcnyit
sem bízik a sikerben.
- A bíróság folytatja a munkáját! Az ülést a tiszteletre méltó Tessa Williams
bírónő vezeti!

Ashley szorosan David mellett ült, az ügyvéd kezét vastag kötés takarta.

- Megengedi, bírónő? - kérdezte a helyéről felemelkedve David.

- Tessék!

Az emelvényhez indult, Brennan is ott volt szorosan a nyomában.

- Újabb bizonyítékot szeretnék bemutatni - közölte a bíróval David.

- Szó sem lehet róla! - tiltakozott az ügyész.

- Mr. Brennan! Engedje meg, hogy ezt én döntsem el! - utasította rendre
Williams bírónő, és rögtön Davidhez fordult: - A tárgyalásnak vége. Az
esküdtszék bűnösnek találta a védencét...

- A cselekvőképesség eldöntésével kapcsolatos! - érvelt az ügyvéd. -

Mindössze tíz percet kérek.

- Magának nem túl sokat számít az idő, ugye, Mr. Singer? - kérdezte dühösen
a bírónő. - Elég sokat elvesztegetett már mindenkiéből. - Erőt vett magán, pár
másodpercig gondolkodott, majd közölte: - Rendben van. Remélem, ez az utolsó
kérés, amit alkalma van tárgyalóteremben előadni. Az ülést tíz percre
felfüggesztem!

David és Brennan szótlanul követte a bírónőt.

- Tíz percet kap - közölte az ügyvéddel Tessa Williams, miután becsukta a

szobája ajtaját. - Miről van szó?

- Szeretnék bemutatni önnek egy filmet, bírónő!

Brennan egyből tiltakozni akart - Nem látom be, mi köze ennek... -, de a bírónő
közbevágott: - Én sem. - Davidhez fordult, és szigorúan közölte: - Kilenc perc.

Az ügyvéd a folyosóra nyíló ajtóhoz rohant, feltépte, és türelmetlenül kiszólt: -

Jöjjön!

Hugh Iverson lépett be, tizenhat milliméteres filmvetítővel és kihúzható

vászonnal a hóna alatt. - Hová akarja? - kérdezte.

- Oda! - David a szoba egyik sarkába mutatott.

A férfi elhelyezte a vásznat, és felállította a vetítőt.

- Összehúzhatom a függönyt? - kérdezte David.

Williams bírónőnek láthatóan komoly erőfeszítésébe került, hogy megőrizze a

nyugalmát, és ne kiabáljon rá.

- Persze! Csinálja csak, Mr. Singer! - mondta, és az órájára pillantott. -

Maradt még hét perce!

A vászon pillanatra kivilágosodott, majd Goldberg bíró dolgozószobája jelent

meg rajta. David és dr. Salem a szoba közepén állt, és a karosszékben ülő
Ashley-t figyelte.

- Kész - mondta a pszichiáter.

David közelebb lépett Ashley-hez. - Tonival akarok beszélni! - mondta. - Toni!

Azt akarom, hogy jelentkezzen. Hall engem? Alette! Beszélni akarok magukkal!

Semmi válasz. David hevesen dobogó szívvel lépett közelebb Ashley-hez.

- Tonival akarok beszélni! - mondta, de semmilyen választ sem kapott.

- Toni! - emelte feljebb a hangját. - Azt akarom, hogy jelentkezzen. Hall

engem? Alette... Beszélni akarok magukkal!

Változatlanul csönd volt.

Williams bírónő merev arccal figyelte a jelenetet.

- Mi van magukkal?! - kiabált David. - Berezeltek? Ahogy a tárgyalóteremben

is, igaz? Hallották, hogyan döntött az esküdtszék?! Ashley bűnös! Csak kushad-
tak, eszük ágában sem volt megszólalni! Szégyellje magát, hogy ilyen gyáva,
Toni!

- Nekem ebből elég! - Williams bírónő indulatosan felpattant. - Először is

nehezen viseltem el ezt az ízléstelen hókuszpókuszt! Letelt az ideje, Mr. Singer!

- Várjon! Még nem... - próbált tiltakozni David.

- Azt mondtam, elég! - utasította rendre a bírónő, és határozottan sarkon

fordult.

Váratlanul kellemes énekhang töltötte be a szobát.

Egy penny a cérna,
Egy penny a tű,
Így fogy el a sok pénz,
S hopp, a menyét elment.

Williams bírónő értetlenül hátrafordult, a vetítővászonra nézett, és ott is maradt

a tekintete.

Ashley arca tökéletesen megváltozott, Toni jelent meg helyette.

- Gyáva?! - kérdezte dühösen. - Azt hitte, megjelenek csak azért, mert maga
rám parancsolt? Minek néz engem? Cirkuszi póninak?

Tessa Williams, a tekintetét pillanatra sem véve le a vászonról, visszatért a

helyére.

- Hallgattam, miket hordott össze az a sok faszfej! -Toni hangot váltott,

pontosan utánozta az egyik orvos szakértőt: - „Nem hiszem, hogy létezik
többszörösen hasadt személyiség.” Barmok! Ennyi hülyét egy...

Ashley arca a szemük előtt kezdett újból változni. Megnyugodott, és szelíd,

bocsánatkérő kifejezés jelent meg rajta. - Mr. Singer - mondta tisztán érezhető
olasz akcentussal Alette -, tudom, hogy maga mindent elkövetett, amit lehetett.
Szerettem volna segíteni, de Toni nem engedte.

Tessa Williams merev, rezzenéstelen arccal meredt a vetítővászonra.

Az arc és a hang ismét megváltozott. - Naná, hogy nem! - jelentette ki Toni.

- Mit gondol, mi lesz magukkal, ha a bíró halálra ítéli Ashley-t? - kérdezte

David.

- Nem fogja halálra ítélni. Ashley nem is ismerte azokat a férfiakat!

- Alette viszont igen - válaszolta David. - Maga ölte meg őket, Alette!
Lefeküdt mindegyikkel, aztán ledöfte és kiherélte...

- Hülye! - vágott indulatosan a szavába Toni. - Nem ért maga semmit! Alette
soha nem merte volna megtenni. Én csináltam. Megérdemelték a halált! Egyebet
sem akartak, csak dugni! - A lélegzése egyre idegesebb, szaggatottabb volt. - De
megfizettettem velük! És soha senki nem tudja bebizonyítani, hogy én tettem!
Vigye csak el Rendeském a balhét! Bevonulunk egy kényelmes, nyugodt
bolondokházába és...

A háttérből, a sarokba állított kínai paraván mögül éles kattanás hallatszott.

 - Mi volt ez?! - kérdezte idegesen megpördülve Toni.

- Semmi - válaszolta David. - Én csak...

Toni felpattant, a filmfelvevő felé lódult, és egy másodperc múlva az arca már
az egész képet kitöltötte. Félrelökte a paravánt, és miközben az elborult, tisztán
lehetett látni, hogy kis kerek lyuk van a közepén.

- Lefilmeztetett! - üvöltötte magából kikelve Toni. - Maga rohadék! - támadt

Davidnek. - Miért csinálta?! Csőbe akart húzni!

Meglátta a Goldberg bíró asztalán heverő papírvágó kést, felkapta, és az

ügyvédre vetette magát. - Megölöm! Kiontom a belét, maga szemét!

David megpróbálta leszerelni, de nem bírt vele, a kés mélyen a húsába vágott.

Toni újból magasra emelte a kezét, döfni készült, és hiába ugrott hozzá az őr,
egyetlen ütéssel a padlóra küldte. Másik egyenruhás is meghallhatta azonban a
zajt, mert benyitott, és látva, mi zajlik a szobában, a lányra vetette magát. Toni
ágyékon rúgta, amitől tehetetlenné vált, de addigra még ketten rontottak be.
Végül három emberre volt szükség ahhoz, hogy lefogják, a székhez kötözzék, és
még akkor is torka szakadtából ordított, ontotta magából a trágár, vadabbnál
vadabb szitkokat.

David hiába szorította a csuklóját, a kezéből vastagon patakzott a vér.

- Az isten szerelmére, ébressze fel! - kiáltotta dr. Salemnek.

- Ashley! Ashley! Figyeljen rám! Vissza fog jönni! Toni elment. Előjöhet,
már nem esik bántódása! Háromig számolok!

A lány a figyelmeztetés hatására megnyugodott, izmai ellazultak, arca szelíddé

vált.

- Hall engem?

- Igen. - A hang egészen halk volt, mintha távolról érkezett volna.

- Mire háromig számolok, fel fog ébredni! Egy... kettő... három... Hogy érzi
magát?

- Fáradt vagyok - válaszolta a szemét kinyitva Ashley. - Mondtam valamit?

 A Williams bírónő szobájában felállított vetítővászon elsötétült. David az ajtó
melletti kapcsolóhoz lépett, és villanyt gyújtott.

- Hát igen! Szép előadás volt - törte meg a szobára telepedett csöndet
Brennan. - Megérdemelné az Oscar...

- Hallgasson! - fojtotta belé a szót Tessa Williams.

Az ügyészt annyira váratlanul érte a rendreutasítás, hogy mozdulatlanná

merevedett, és a szája nyitva maradt.

- Ügyvéd úr! - szólt Davidnek néhány másodperces hallgatás után a bírónő.

- Tessék!

- Bocsánatot kérek.

- A vád és a védelem képviselője is egyetértett abban, hogy elfogadják a

vádlottat megvizsgáló pszichiáter, dr. Salem szakvéleményét - közölte a
jelenlévőkkel Williams bírónő. - A bíróság úgy határozott, hogy a vádlott,
elmeállapotára való tekintettel, nem bűnös. Elmegyógyintézetbe vonul, ahol
megkapja a szükséges kezelést. A tárgyalást ezennel berekesztem.

David halálosan fáradtan állt fel. Vége, gondolta. Túl vagyunk rajta. Csak az
járt a fejében, hogy Sandrával végre visszatérhetnek a normális életükhöz.

Tessa Williamsre nézett, és boldogan odakiáltott neki:

- Gyerekünk lesz!

- Lenne egy javaslatom - mondta Davidnek dr. Salem.

- Nem tudom, el lehet-e intézni, de ha igen, sokat segítene Ashley-n.

- Miről van szó?

- A Connecticuti Pszichiátriai Kórházban kezelték eddig a legtöbb

többszörösen hasadt személyiségű beteget. Az igazgató főorvos, dr. Otto
Lewison jó barátom. Sokat segítene Ashley-n, ha el tudná intézni, hogy a
bíróság hozzájuk utalja be.

- Köszönöm - válaszolta David. - Mindent el fogok követni érte.

- Én... nem is tudom, hogyan köszönjem meg! - hálálkodott Davidnek dr.

Steven Patterson.
 - Sehogyan - válaszolta mosolyogva az ügyvéd. - Emlékszik - quid pro quo!

- Csodálatosan csinálta. Egy darabig nagyon féltem...

- Én is.

- De szerencsére győzött az igazság. A lányomat meggyógyítják.

- Biztos vagyok benne - jelentette ki David. - Dr. Salem már ajánlott is egy
connecticuti pszichiátriai kórházat. Az ottani orvosoknak komoly gyakorlatuk
van a többszörösen hasadt személyiségek kezelésében.

Dr. Patterson néhány másodperces szünet után szólalt csak meg újból:

- Tudja, Ashley csöppet sem szolgált rá erre. Csodás teremtés!

- Szerintem is. Beszélek Williams bíróval, és megpróbálom elérni, hogy oda

utalja be.

Tessa Williams a szobájában fogadta Davidet. - Mit óhajt, Mr. Singer?

- Szívességet szeretnék kérni.

- Remélem, hogy nem kell visszautasítanom - válaszolta mosolyogva a

bírónő. - Miről van szó?

David elmondta, amit dr. Salemtől hallott.

- Hát, ez meglehetősen szokatlan kérés. Kaliforniában is van számos, nagyon

kiváló pszichiátriai intézet.

- Értem. Köszönöm, bírónő! - David megfordult, és csalódottan kifelé indult.

- Még nem fejeztem be, Mr. Singer! - szólt utána Tessa Williams. - A kérés
meglehetősen szokatlan, de maga az eset is az volt.

David mozdulatlanul állt, izgatottan várta, mi fog következni.

- Azt hiszem, nincs különösebb akadálya, hogy a védencét ne itt, hanem a

keleti parton kezeljék.

- Köszönöm, bírónő! Nagyon köszönöm!

Halálra ítéltek, gondolta a cellájában ülve Ashley. Hosszú, kínos, őrültekkel teli
bolondokházában bekövetkező halálra. Jobb lett volna, ha azonnal kivégeznek.
Zokogás rázta meg; bármennyire erőlködött is, nem tudta elűzni magától az
előtte álló hosszú, reménytelen évek rémképét.

Nyílt a cellaajtó, és az apja lépett be. Pár másodpercre mozdulatlanul megállt a

küszöbön, arcáról mélységes fájdalom sugárzott.

- Drágám... - nehézkesen leült Ashley-vel szemben.

- Élni fogsz!

- Nem akarok! - tiltakozott elkeseredett fejrázással a lány.

- Ne mondj ilyet! Beteg vagy, de meg tudnak és meg is fognak gyógyítani. Ha

jobban leszel, visszajössz hozzám, és vigyázok rád. Bármi történjen is, együtt
leszünk. Ezt senki nem veheti el tőlünk.

Ashley mozdulatlanul ült, nem válaszolt.

- Tudom, mit érzel most, de hidd el, ez meg fog változni. Gyógyultan jössz
vissza hozzám. - Dr. Patterson lassan, nehézkesen felállt. - Vissza kell mennem
San Franciscóba. - Várt, remélte, hogy Ashley mond valamit, de a lány néma
maradt.

- David mondta, hogy a világ egyik legjobb pszichiátriai intézetébe küldenek.

Gyakran meglátogatlak. Akarod?

- Igen - hallatszott végre a tompa, üresen kongó felelet.

- Szervusz, drágám! - Dr. Patterson arcon csókolta, és egy pillanatra szorosan

magához is ölelte a lányát. - Gondoskodom arról, hogy a legjobb ellátásban
legyen részed. Vissza akarom kapni a kislányomat!

Miért nem halhatok meg rögtön, kérdezte magától Ashley, távozó apja után
nézve. Miért nem hagynak meghalni?

Egy órával később David ment be hozzá.

- Sikerült! - mondta lelkesen, és gondterhelten rögtön össze is ráncolta a

homlokát. - Jól van? - kérdezte aggódva.

- Nem akarok bolondokházába menni! Meg akarok halni! - válaszolta

elkeseredve Ashley. - Így nem tudok élni! Segítsen rajtam, David! Nagyon
kérem, segítsen!
 - Segíteni fognak magán, Ashley! Ami volt, elmúlt. Csak a jövőre gondoljon!
A rémálomnak vége, felejtse el! - David a lány kezéért nyúlt, és bátorítóan
megszorította. - Eddig bízott bennem. Csupán annyit kérek, hogy ezután is
bízzon! Normális életet fog élni.

Ashley hallgatott, az arca merev, mozdulatlan maszknak tűnt.

- Kérem, mondja utánam: Hiszek magának, David! A lány mély lélegzetet

vett, és tétován megismételte:

- Hiszek... magának, David!

- Nagyszerű! Isten hozta az új életben!

Mihelyt az ítélet ismertté vált, a média valósággal megőrült. David egyik

pillanatról a másikra országos hőssé vált. És miért is ne? Kilátástalan ügyet
vállalt fel, és győzelemre tudta vinni.

A „hős” az első szabad pillanatában Sandrát hívta: - Drágám, én...

- Tudom, szívem! Tudom. Épp a tévét néztem. Ez csodálatos! Olyan büszke

vagyok rád! - lelkesedett az asszony.

- El nem tudom mondani, mennyire örülök annak, hogy vége. Még ma este
visszamegyek. Alig várom, hogy lássam...

- David...

- Igen?!

- David... jajj...

- Sandra! Mi a baj, drágám!

- ...jajj! ...a kicsi...!

- Várj! - üvöltötte torkaszakadtából a telefonba David.

Jeffrey Singer három kiló kilencven dekával született, és a legszebb baba volt,
akit David valaha látott.

- Szakasztott olyan, mint te! - mondta sugárzó arccal a férjének Sandra.

- Ugye?! - kérdezte a boldog apa. Kevés hiányzott ahhoz, hogy teljesen

elolvadjon.
 - Úgy örülök neki, hogy minden ilyen jól végződött.

Mielőtt válaszolt volna, David hatalmasat sóhajtott.

- Volt úgy, hogy lyukas petákot sem adtam volna magunkért.

- Mindig biztos voltam benne, hogy neked sikerülni fog!

David szorosan magához ölelte a feleségét.

- Nemsokára jövök, szívem! Csak előbb ki kell pucolnom az irodámat.

Amikor megérkezett a Kincaid, Turner, Rose & Ripley központjába, mindenki

mosolyogva, túláradó kedvességgel fogadta.

- Gratulálok, David...

- Remek munka volt...

- Megmutattad nekik...

Az irodájába lépve patyolattisztán találta Holly asztalát. Sóhajtott egyet, és

nekilátott, hogy kirámolja a sajátját is.

- David...

Megfordult, és Joseph Kincaidet pillantotta meg az ajtóban.

- Mit csinál? - kérdezte, közelebb lépve az iroda vezetője.

- Összeszedem a holmimat. Ki vagyok rúgva.

- Kirúgva? Ugyan már! - tiltakozott széles mosollyal Kincaid. - Szó sincs

róla! Szerencsétlen félreértés az egész. - Maga volt a megtestesült jóindulat. -
Partner lesz, fiam! Tulajdonostárs! Már intézkedtem is, hogy délután háromra
hívjanak össze sajtóértekezletet, ahol bejelentjük.

- Valóban? - kérdezte szúrós tekintettel David.

- Igen!

- Fújja le nyugodtan! Meggondoltam magam, visszatérek a büntetőjoghoz

Jesse Quiller felajánlotta, hogy dolgozzunk együtt. Ott legalább tudja az ember,
hogy merre keresse a bűnöst. Szóval, Joey bébi, menjen maga a büdös francba! -
mondta David, és sarkon fordulva nyugodt léptekkel távozott.
 - Ez tényleg csodás! Megérdemlitek - jelentette ki az elegáns tetőlakásban
körbenézve Jesse Quiller.

- Kösz! - válaszolta Sandra, és a nappaliba halkan beszűrődő hangot

meghallva rögtön fel is pattant. - Megnézem Jeffreyt! - mondta, mielőtt
kiviharzott a szobából.

Quiller a kandallópárkányhoz sétált, és alaposan megnézte Jeffrey első, értékes

ezüstkeretbe foglalt fényképét. - Nagyon szép. Honnan van?

- Williams bírónőtől - válaszolta David.

- Örülök, hogy visszajöttél, partner!

- Én is, Jesse!

- Gondolom, szeretnéd kifújni magad. Pihenj egy kicsit...

- Igen. Elvisszük Jeffreyt Oregonba, megmutatjuk Sandra szüleinek, aztán...

- Apropó! Épp ma délelőtt hoztak egy érdekes ügyet. A nőt azzal vádolják,
hogy megölte mind a két gyerekét, de szerintem ártatlan. Sajnos, Washingtonba
kell mennem egy másik meló miatt, de gondoltam, esetleg beszélhetnél vele...
 HARMADIK KÖNYV

HUSZONKETTEDIK FEJEZET

A Westporttól huszonkettő kilométerre északra lévő Connecticuti Pszichiátriai

Kórház eredetileg Wim Boeker, gazdag holland üzletember vidéki rezidenciája
volt, és 1910-ben épült. Az épülethez negyven hektárnyi gyönyörűen ápolt park,
tágas udvarház, műhely, istálló és úszómedence társult. Az állam 1925-ben
vásárolta meg a birtokot, és úgy alakíttatta át a központi épületet, hogy száz
beteg kényelmes elhelyezésére alkalmas legyen. Magas rácskerítéssel vették
körül a területet, és egyetlen bejáratot hagytak csak, amelyre őrség vigyázott. Az
épület ablakaira vasrácsok kerültek, egy részét pedig megerősítették,
közveszélyes ápoltak őrzésére is alkalmassá tették.

Dr. Otto Lewison, az intézet igazgatója szakmai megbeszélést tartott. Dr.

Gilbert Kellerrel és dr. Craig Fosterrel frissen beutalt betegükről tárgyaltak, aki
bármelyik pillanatban megérkezhetett.

Gilbert Keller a negyvenes éveiben járó, középmagas, világosszőke hajú férfi

volt, hatalmas szürke szemmel. Kollégái a személyiség többszörös hasadása
néven ismert betegség elismert szaktekintélyeként tartották számon.

Otto Lewisonról, a kórház igazgatójáról ránézésre senki nem mondta volna,

hogy hetvenéves elmúlt. Kissé anakronisztikusan ható evikkerével, hegyesre
nyírt, tömör kecskeszakállával, élénk tekintetével maga volt „a pszichiáter”.

Dr. Craig Foster évek óta együtt dolgozott dr. Kellerrel, és éppen a
személyiségről többszörös hasadásáról szóló szakkönyv megírásának a közepén
tartott. Mindhárman Ashley Patterson dossziéját tanulmányozták.

- Hát, nem unatkozott a hölgy - törte meg a hosszúra nyúló csöndet Otto
Lewison. - Még csak huszonnyolc éves, de már megölt öt embert. - Az iratokba
pillantott, és sietve hozzáfűzte: - Ja, és az ügyvédjére is rátámadt!

- Minden pszichiáter álma - jegyezte meg szárazon Gilbert Keller.

- Szigorú őrizet alatt kell tartani, amíg ki nem ismerjük a viselkedését -

mondta Lewison.
 - Mikor érkezik? - kérdezte dr. Keller.

Mielőtt az igazgató válaszolhatott volna, az íróasztalán álló hangszóróból a

titkárnője hangja hallatszott: - Dr. Lewison, meghozták Ashley Pattersont.
Akarja látni?

- Igen. - Az igazgató dr. Kellerre nézett. - Ennyi.

Az utazás rémálomba illő volt. A tárgyalás berekesztése után Ashley Pattersont

visszavitték a cellájába, és három napon keresztül ott tartották, amíg elintézték a
keletre szállításával kapcsolatos formaságokat.

Rabszállító autó vitte az oaklandi repülőtérre, ahol már várta egy különleges
repülőgép. Átalakított DC-6-os volt, az Egyesült Államok Rendőrbírói
Hivatalának felügyelete alá tartozó Országos Rabszállító Szolgálat jármüve.
Huszonnégy kéz- és lábbilincsbe vert rab fért fel rá.

Ashley-nek csupán a csuklóján volt bilincs, de miután leültették, a bokáját is

hozzábéklyózták a szék lábához.

Miért teszik ezt velem? Nem vagyok közveszélyes bűnöző. Normális nő

vagyok, gondolta, de rögtön hallotta is a komoly, belső hang figyelmeztetését:
Aki megölt öt ártatlan embert.

A gépen az utasok többsége kemény bűnöző volt, gyilkosságért, nemi

erőszakért, fegyveres rablásért és tucatnyi más bűncselekményért ítélték el, és az
ország legszigorúbban őrzött börtöneibe szállították őket. Ashley-n kívül
egyetlen nő sem akadt a fedélzeten.

- Szia, kislány! - köszönt neki széles vigyorral az arcán az egyik nehézfiú,

mihelyt meglátta. - Nem akarsz mellém ülni, és fölmelegíteni kicsit?

- Maradj nyugton, és ne pofázz! - dörrent rá az egyik fegyőr.

- Hé! Nincs magában semmi érzés? Ilyen csajt nem szabad parlagon hagyni!
Mennyit kaptál, kicsikém?

- Nem viszket csöppet sem, aranyom? - kérdezte egy másik elítélt. - Mi

volna, hogyha melléd ülnék, és...

- Álljon meg a menet! - kiáltott rá a társa. - Ez az a ringyó, aki megölt öt

pasast, és utána a töküket is levágta!
 A figyelmeztetés hatott. Az útitársak gyanakvóan méregették csupán Ashley-t,
de többször senki sem szólt hozzá.

New Yorkig a gép kétszer szállt le, hogy utasokat tegyen ki, illetve vegyen fel.
Hosszú utazás volt, gyakori légörvények dobálták a DC-6-ost, és mire
megérkeztek a La Guardia-repülőtérre, Ashley-nek kínzó tengeri betegsége
támadt.

Egyenruhás rendőrök várták a betonon, és a repülőgép ülésének lábához

erősített béklyóját csupán azért oldozták el, hogy pár perccel később ismét
rögzítsék - ezúttal már a rabszállító autó fenéklemezéből kiálló karikához. Soha
nem érezte még ennyire megalázva magát, és az, hogy a történteket
tulajdonképpen természetesnek tartotta, még elviselhetetlenebbé tette az érzést.
Azt hiszik talán, hogy szökni akar, vagy megöl valakit, ha nem láncolják meg?
Ez csak a múltban fordulhatott elő. Hát nem értik?! Biztos volt benne, hogy még
egyszer nem fog megtörténni, és szabadulni akart még az emlékétől is.

A Connecticutba vezető hosszú, fárasztó autóút közben valamikor elaludt, és

egy fegyőr harsány kiáltására riadt csak fel.

- Megérkeztünk!

A rabszállító a Connecticuti Pszichiátriai Kórház magas rácsos kapuja előtt állt.

- Isten hozta a Connecticuti Pszichiátriai Kórházban, Miss Patterson! -

köszöntötte dr. Otto Lewison, amikor bevezették hozzá.

Ashley sápadtan, némán állt az igazgató főorvos előtt.

Dr. Lewison kedvesen bemutatta a jelenlévőket, azután egy széket közelebb

húzva hellyel kínálta Ashley-t, és megkérte az őrt, hogy vegye le róla a bilincset.

- Tudjuk, milyen nehéz most magának - szólalt meg dr. Foster. - Minden
tőlünk telhetőt megteszünk, hogy könnyítsünk a helyzetén. Azt szeretnénk, ha
egy napon gyógyultan távozna tőlünk.

- Mennyi időbe telik? - kérdezte tétován Ashley.

- Egyelőre nehéz megmondani - válaszolta dr. Otto Lewison. - Ha

gyógyítható, akkor is eltart öt-hat évig.

Minden egyes szó villámcsapásként érte a lányt. Ha gyógyítható, akkor is eltart

öt-hat évig...
 - A terápia tökéletesen veszélytelen. Dr. Keller fogja kezelni - hipnózist
alkalmaz, csoportos foglalkozásokon vesz részt, szabadon festegethet. A
legfontosabb, hogy ne féljen, és ne tartson bennünket ellenségnek.

- Azért vagyunk, hogy meggyógyítsuk, és szeretnénk, ha segítene ebben -

egészítette ki az elhangzottakat Gilbert Keller.

Egyelőre felesleges lett volna többet mondani.

Otto Lewison intett az ápolónak, és az Ashley mellé lépve szelíden karon fogta
a lányt.

- Most nézze meg a szobáját! - mondta Craig Foster.

- Később majd többet beszélgetünk.

Miután Ashley távozott, Otto Lewison odafordult Gilbert Kellerhez:

- Mi a véleményed?

- Egy dolog mindenképpen biztató: csak két vendég énnel kell

foglalkoznunk. Ki is a csúcstartó?

- Mrs. Beltrand. Ők kilencvenen vannak.

Ashley nem tudta pontosan, mi vár rá. Sötét, ijesztő börtönre számított. A
kórház ezzel szemben olyan volt, mint a kellemes vidéki klubház - rácsokkal.

A hosszú, napfényes folyosókon szabadon sétálgató ápoltakat látott. Fiataltól

az öregig mindenféle korú akadt közöttük, és valamennyien normálisnak tűntek
Miért vannak itt, kérdezte magától. Néhányan közülük rámosolyogtak, kedvesen
köszöntek is, de Ashley rémültebb volt, semhogy válaszolni mert volna.
Fantasztikusnak, szürreálisnak érezte mindazt, ami vele történt.
Elmegyógyintézetben volt. Valóban őrült vagyok?

Az épület egyik szárnyát lezáró, dróthálós ablakkal ellátott, nagy acélajtóhoz

értek, amely mögött őr ült. Megnyomott az asztalán egy piros gombot, és az ajtó
kitárult.

- Ashley Patterson - mondta a lány kísérője.

- Jó napot, Miss Patterson! - köszönt kedvesen a férfi.

 Úgy viselkedtek, mintha a körülmények tökéletesen normálisak lettek volna.
Pedig semmi sem normális, gondolta elkeseredve Ashley. Minden a feje tetejére
állt!

- Erre legyen szíves, Miss Patterson! - A férfi egy ajtóhoz lépett, kinyitotta,
és Ashley belépett. Sivár börtöncella helyett kellemes, közepes méretű,
halványkékre festett falú szobában találta magát. Gardrób-szekrények voltak
benne, kényelmesnek tűnő ágy, és kétszemélyes kanapé.

- Itt fog lakni. Pár perc, és felhozzák a holmiját.

Ashley a szoba közepén állt, figyelte, amint az őr behúzta maga mögött az

ajtót. Itt fog lakni!

A bezártság kínzó érzése vett rajta erőt. És mi van, ha nincs kedvem itt lakni?
Ha ki akarok menni?

Az ajtóhoz lépett, megpróbálta, de nem tudta kinyitni. A kanapéra ült,

igyekezett összeszedni a gondolatait, és csak a pozitív dolgokra koncentrálni.
Igyekszünk meggyógyítani.

Igyekszünk meggyógyítani.

Meggyógyítjuk.
 HUSZONHARMADIK FEJEZET

Ashley kezelését dr. Gilbert Keller irányította. A többszörösen hasadt

személyiségek gyógyítása volt a szűkebb szakterülete, és bár kudarcok is érték,
számos sikerrel dicsekedhetett. Valahányszor új beteget kapott, első dolga volt
megnyerni a bizalmát, elérni, hogy jól érezze magát a társaságában, és csak
azután látott a vendég én-ek óvatos, egyenkénti felszínre hozásához, hogy
megtanítsa őket kommunikálni egymással, megértesse velük, miért léteznek,
végül pedig azt is, hogy többé miért nincs rájuk szükség. Ez az utolsó fázis volt
az egybeolvasztás, a kúrának az a szakasza, amikor a külön személyiségek ismét
eggyé váltak.

Nagyon messze vagyunk még ettől, gondolta dr. Keller.

Másnap reggel dr. Keller a szobájába kérette a lányt.

- Jó reggelt, Ashley!

- Jó reggelt, dr. Keller!

- Szeretném, ha Gilbertnek szólítana, és barátok lennénk. Hogy érzi magát?

Ashley komolyan nézett rá pár másodpercig, és csak aztán válaszolt:

- Azt mondják, megöltem öt embert. Hogy érezhetném magam?

- Emlékszik rá, hogy bármelyiket is megölte?

- Nem.

- Olvastam a tárgyalás jegyzőkönyvét, Ashley! Nem maga ölte meg őket,

hanem az egyik alteregója. Meg fogunk ismerkedni velük, és egy idő múlva, a
maga segítségével, rávesszük őket, hogy eltűnjenek - magyarázta az orvos.

- Remélem, hogy képes lesz...

- Képes leszek rá. Azért vagyok, hogy segítsek magán, és ezt is fogom tenni.
A vendég én-ek azért születtek, hogy megóvják magát valamilyen
elviselhetetlen fájdalomtól. Rá kell jönnünk, mi okozta ezt a fájdalmat. Meg kell
tudnunk, mikor és pontosan miért születtek az alteregói.
 - Hogyan akarja csinálni?

- Beszélgetni fogunk - magyarázta türelmesen dr. Keller. - Régen elfelejtett

dolgok jutnak majd eszébe. Időnként nátriumamitált is kap. Ugye hipnotizálták
már?

- Igen.

- Senki nem kényszeríti semmire. Türelmesen, lépésről lépésre haladunk -

mondta az orvos, és biztatóan hozzátette: - Mire a kúra végére érünk, újból
egészséges lesz.

Csaknem egy óráig beszélgettek, és mire befejezték, Ashley megnyugodott.

Azt hiszem, tényleg képes lesz rá, gondolta a szobájába visszatérve, és mondott
egy kurta, gyors imát.

Dr. Keller később, valamikor a nap folyamán beszámolt a tapasztalatairól Otto

Lewisonnak. - Délelőtt beszélgettem Ashley Pattersonnal. Biztató, hogy
tudatában van a problémájának, és meg akar gyógyulni - mondta.

- Kezdetnek nem rossz. Tájékoztass róla folyamatosan, hogyan haladtok!

- Úgy lesz, Otto!

Dr. Kellert izgatta a kihívás. Még magának sem fogalmazta meg nyíltan, de
valami különleges érzés kerítette hatalmába Ashley Patterson társaságában, és
segíteni akart neki.

Mindennap beszélgettek, és egy héttel Ashley érkezése után dr. Keller közölte:

- Helyezkedjen el kényelmesen, és lazítson! Hipnotizálni fogom.

- Ne! Várjon! - tiltakozott hevesen a lány.

- Mi a baj? - kérdezte csodálkozva az orvos.

Ashley fejében ijesztőnél ijesztőbb gondolatok örvénylettek. Már a puszta

lehetőségétől is elszömyedt annak, hogy a pszichiáter felszínre hozza az alter-
egoit.

- Kérem! - mondta rémülten. - Nem akarok találkozni velük.

- Nem találkoznak - nyugtatta meg dr. Keller. - Még nem.

- Hát jó! - Ashley hatalmasat nyelt, megpróbált erőt venni magán.

 - Felkészült?

- Igen.

- Rendben. Akkor kezdjük!

Tizenöt percbe telt, amíg eljutott a hipnotikus állapotig. Miután alámerült,

Gilbert Keller az íróasztalán heverő jegyzetlapra nézett. Toni Prescott és Alette
Peters. Úgy érezte, elérkezett az ideje a váltásnak, az egyik domináns
személyiség másikra cserélésének.

A behunyt szemmel ülő Ashley-re nézett, és közelebb hajolt hozzá. - Jó

reggelt, Toni! Hall engem?

Figyelte, hogyan változik meg a lány arca, lesz belőle szinte teljesen más
ember. Vonásai hirtelen élénkké váltak, és felcsendült egy kellemes, búgó hang:

Fél font a jó rizsliszt,

Fél font a melasz,
Ebből lesz a csemege,
De hopp, a menyét elment.

- Nagyon szép volt, Toni! Hadd mutatkozzam be! Gilbert Keller vagyok.

- Tudom, ki maga - válaszolta Toni.

- Örülök, hogy megismerhetem. Mondták már, hogy gyönyörű hangja van?

- Kopjon le!

- Komolyan mondom. Tanult énekelni? Fogadni mernék rá, hogy igen.

- Nem. Tulajdonképpen szerettem volna, de - Az isten szerelmére,

abbahagynád végre ezt a borzalmat?! Ki mondta, hogy tudsz énekelni? -,
mindegy. Nem érdekes.

- Segíteni szeretnék, Toni!

- Ugyan már, dokikám! Meg akar dugni!

- Miből gondolja, Toni?

- Az összes rohadt férfi azt akarja. Na pá!

- Toni... Toni...
 Csönd volt, a hívásra nem érkezett válasz.

Gilbert Keller derűs nyugalmat látott Ashley arcán.

- Alette? - kérdezte.

Ashley arckifejezése nem változott.

- Alette...

Semmi nem történt.

- Beszélni szeretnék magával, Alette!

Ashley izgatottan fészkelődni kezdett.

- Válaszoljon!

A lány mély lélegzetet vett, és pergő olasz beszéd tört fel belőle:

- C’é qualcuno che parla Italiano?

- Alette...

- Non so dove mi travo.

- Figyeljen ide, Alette! Biztonságban van. Ne féljen!

- Mi sento stanca... Fáradt vagyok.

- Szörnyű dolgokat élt át, de szerencsére túl van rajtuk. Most már
megnyugodhat. Tudja, hol van?

Fehér volt a hangja.

- Si. Olyan helyen, ahol mindenki pazzo. - Maga is azért van itt, doki. Maga
az őrült.

- Itt meg fog gyógyulni. Alette, ha behunyja a szemét, mi jut eszébe erről a
helyről? - kérdezte dr. Keller.

- Hogarth. Ő festett bolondokházát, és más rémisztő dolgokat. - Olyan

műveletlen vagy, hogy még nem is hallottál róla.

- Nem akarom, hogy ijesztőnek találja ezt a helyet. Meséljen magáról, Alette!
Mi a kedvenc időtöltése? Mivel szeretne foglalkozni, amíg nálunk van?
 - Szeretek festeni.

- Rendben. Kap festéket, ecseteket, vásznat.

- Ne!

- Miért?

- Nem akarom! - Szerinted ez micsoda? Én csak egy ronda pacnit látok -

hallotta tisztán az anyja hangját.

Hagyjon békén!

- Alette? - Az arc újból megváltozott.

Látva, hogy Alette elment, dr. Keller felébresztette Ashley-t.

- Elkezdte már? - kérdezte pislogva a lány.

- Már be is fejeztük.

- Hogy sikerült?

- Beszéltem Tonival és Alette-tel - válaszolta az orvos, és rögtön hozzátette: -

Kezdetnek nagyon jó, Ashley!

David Singer írt:

Kedves Ashley!

Azt akarom, hogy tudja, sokat gondolok magára, és remélem, szépen gyógyul.
Gyakran eszembe jut, és olyankor úgy érzem, mintha együtt vívtunk volna meg
egy nehéz háborút. Kemény küzdelem volt, de győztünk. Jó híreim vannak!
Értesítettek róla, hogy a bedfordi és québeci ügyben nem emelnek vádat maga
ellen. Ha bármiben segíthetek, azonnal üzenjen.

Szívből üdvözli: David.

Másnap délelőtt a hipnoterápiás kezelésen dr. Keller ismét Tonit szólította.

- Mi újság, dokikám?

- Gondoltam, beszélgethetnénk kicsit. Segíteni szeretnék.

 - Nincs szükségem a segítségére! Remekül érzem magam.

- Nekem viszont szükségem van a magáéra, Toni! Kérdezni szeretnék

valamit. Mi a véleménye Ashley-ről?

- Szűklyukúról? Ne dühítsen!

- Nem szereti?

- Dehogynem! Mint disznó a kést.

- Mit nem szeret benne?

Némi hallgatás után érkezett csak meg a válasz: - Nem tudja elviselni, hogy
valaki jól érezze magát. Ha nem venném át időnként az irányítást, dögunalmas
lenne az életünk. Unalmas. Nem szeret partikra járni, utazni, semmit, ami kicsit
is érdekes.

- És maga igen?

- Naná! Végül is erről szól az élet, nem, szivi?

- Jól tudom, hogy Londonban született, Toni? - kérdezte dr. Keller. - Van
kedve mesélni róla?

- Egyet mondok csak: bár ott lennék!

A pszichiáter hiába várta a folytatást, csönd következett.

- Toni... Toni...

Elment.

- Alette-tel szeretnék beszélni - mondta dr. Keller Ashley-nek, és rögtön látta,

hogy a lány arca változni kezd. Közelebb hajolt hozzá, és halkan szólította: -
Alette!

- Si.

- Hallotta, miről beszéltünk Tonival?

- Igen.

- Maguk ugye ismerik egymást?

 - Igen. - Hogyne ismernénk, te hülye!

- Ashley azonban egyiküket sem?

- Nem.

- Kedveli Ashley-t?

- Nincs vele semmi bajom. - Muszáj ilyen marhaságokat kérdezned?

- Miért nem beszélget akkor vele?

- Toni nem akarja.

- Mindig azt teszi, amit Toni mond?

- Toni a barátom. - Semmi közöd hozzá!

- Én is szeretnék az lenni, Alette! Meséljen magáról! Hol született?

- Rómában.

- Szerette Rómát?

Ashley arckifejezése hirtelen megváltozott, a lány sírni kezdett.

Miért? Dr. Keller közelebb hajolt hozzá, és szelíden vigasztalta: - Semmi baj.
Ébredjen fel...

Ashley kinyitotta a szemét.

- Beszéltem Tonival és Alette-tel - barátnők. Azt szeretném, ha mind a

hárman azok lennének.

Miközben Ashley ebédelt, az egyik ápoló bement a szobájába, és a padlón

tájképet talált. Mozdulatlanul nézte egy darabig, aztán felvette, hogy elvigye dr.
Kellernek.

Dr. Lewison szobájában újabb megbeszélés zajlott.

- Hogyan haladtok, Gilbert?

- Beszéltem a két altér egóval - válaszolta elgondolkodva dr. Keller. - Toni a

domináns egyéniség. Angliából származik, de nem akar beszélni róla. A másik,
Alette, Rómában született, és ő sem hajlandó elárulni magáról semmi bővebbet.
Érzem, hogy erre kell koncentrálnom, ezen a két helyen érték Ashley-t a
feldolgozatlan traumák. Toni agresszív, Alette érzékeny, és visszahúzódó. Szeret
festeni, de fél használni a tehetségét. Meg kell tudnom, miért.

- Gondolod, hogy Toni uralkodik Ashley-n?

- Igen. Ő szokta átvenni az irányítást. Ashley korábban nem tudott a

létezéséről, és Alette-éről sem, ők viszont ismerik egymást. Furcsa. Toninak
szép hangja van, Alette pedig tehetséges festő. - Dr. Keller felmutatta az
ápolótól kapott képet. - Azt hiszem, a tehetségükön keresztül lehet igazán
megközelíteni őket.

Ashley minden héten levelet kapott az apjától. Miután elolvasta őket, szótlanul
ült a szobájában, nem akart szóba állni senkivel.

- Ezek jelentik számára az egyetlen, az otthonnal összekötő kapcsot - mondta

Otto Lewisonnak dr. Keller. - Azt hiszem, erősítik benne a vágyat, hogy
kikerüljön innen, és új, normális életet kezdjen. A legcsekélyebb apróság is
segíthet...

Ashley kezdte megszokni új környezetét. A kórház betegei látszólag szabadon

közlekedhettek az épületben, bár minden ajtónál, valamennyi folyosón ápolók
teljesítettek ügyeletet, és a park kapuját is állandóan zárva tartották. Volt egy
társalgó, ahol televíziót nézhettek, tornaterem és tágas ebédlő. A
legkülönbözőbb emberek éltek itt együtt: japán, kínai, francia, amerikai... A
kórház vezetői mindent megtettek azért, hogy barátságos, hétköznapinak látszó
környezetet teremtsenek a számukra, de valahányszor Ashley visszatért a
szobájába, az ajtó mindig kulcsra zárult mögötte.

- Ez nem kórház! - háborgott Alette-nek Toni. - Rohadt börtön!

- Dr. Keller azt mondta, hogy meg tudja gyógyítani Ashley-t. Ha sikerül,
kikerülünk innen.

- Ne légy ostoba, Alette! Hát nem érted?! Csak úgy tudja meggyógyítani,
hogy megszabadul tőlünk, eltüntet bennünket. Ahhoz, hogy meggyógyuljon,
nekünk meg kell halnunk. Majd én teszek róla, hogy ne úgy legyen!

- Mit akarsz csinálni?

- Kitalálom, hogyan szökhetünk meg innen.

 HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

Másnap délelőtt, miközben visszakísérte a szobájába Ashley-t, az ápoló

megjegyezte: - Ma valahogy más, mint általában.

- Valóban, Bili?

- Igen. Mintha más személy lenne.

- Maga az oka - válaszolta lágyan Toni.

- Ezt hogy érti?

- Ha magával vagyok, más embernek érzem magam.

- Megfogta a férfi karját, és mélyen a szemébe érzett.

- Csodálatos érzés.

- Ugyan már! Ne butáskodjon!

- Komolyan mondom. Mondták már magának, hogy nagyon szexi?

- Nem.

- Pedig az. Nős, Bili?

- Valamikor az voltam.

- Őrültség volt a feleségétől, hogy elhagyta. Mióta dolgozik itt?

- Öt éve.

- Hosszú idő. Nem érezte még, hogy el kellene mennie innen?

- Dehogynem. Néha.

- Tudja, hogy igazából nincs semmi bajom - mondta a hangját még jobban
lehalkítva Toni. - Elismerem, volt egy kis problémám, amikor megérkeztem, de
már túl vagyok rajta. Szeretnék kikerülni innen, és maga biztosan tudna segíteni.
Elmehetnénk együtt. Remekül éreznénk magunkat.
 - Nem is tudom, mit mondjak - válaszolta az ápoló, és komolyan,
elgondolkodva nézett rá.

- De igen. Pofonegyszerű! Elég, ha éjszaka, amikor már mindenki alszik,

kienged, és már itt sem vagyunk. Teszek róla, hogy ne bánja meg - biztatta a
lány.

- Hadd gondolkodjam rajta! - kérte az ápoló.

- Gondolkodjon! - Toni hangja teljesen magabiztos volt.

Amikor visszatért a szobába, határozottan közölte Alette-tel:

- Eltűnünk innen.

Másnap délelőtt Ashley-t bevezették dr. Kellerhez.

- Jó reggelt, Ashley!

- Jó reggelt, Gilbert!

- Ma megpróbálkozunk a nátriumamitállal. Ismeri?

- Nem.

- Nagyon pihentető.

- Rendben van - egyezett bele a lány. - Kész vagyok.

Öt perccel később dr. Keller már Tonival beszélt: - Jó reggelt, Toni!

- Helló, doki!

- Jól érzi itt magát, Tóni?

- Őszintén szólva kezdem megszeretni ezt a helyet. Otthon érzem magam.

- Akkor miért akar megszökni?

- Tessék?! - Toni hangja megkeményedett.

- Bili elmondta, hogy tőle kért segítséget a szökéshez.

- A rohadék! - kiáltotta dühösen a lány. Felpattant a székről, egy ugrással

elérte az asztalon álló papímehe-zéket, és dr. Keller fejéhez próbálta vágni.
 Az orvosnak sikerült elhajolnia előle.

- Megölöm, és magát is!

Dr. Keller erősen megragadta, és rákiáltott: - Toni...

Látta, ahogy az arc megváltozik - Toni eltűnt.

- Ashley!

Ashley kinyitotta a szemét, körülnézett, és tétován megkérdezte: - Minden

rendben?

- Toni megtámadott. Dühös volt, mert megtudtam, hogy szökni akar.

- Én... Nagyon sajnálom! Éreztem, hogy valami baj van, de nem tudtam, mi.

- Semmi gond! Szeretném megismertetni magát Tonival és Alette-tel.

- Ne! - tiltakozott Ashley.

- Miért?

- Félek. Nem akarok találkozni velük. Hát nem érti? Igazából nem léteznek,
csak elképzelem őket.

- Előbb vagy utóbb találkoznia kell velük, Ashley! Meg kell ismerniük
egymást. Ez az egyetlen módja a gyógyulásnak.

- Vissza akarok menni a szobámba - közölte komolyan a lány, és rögtön fel is

állt.

Mélységes elkeseredéssel figyelte, amint az ápoló becsukta maga mögött az

ajtót. Soha nem fogok kikerülni innen. Hazudnak. Nem tudnak meggyógyítani.
Nem volt képes szembenézni a ténnyel, hogy más, számára ismeretlen
személyiségek laknak benne... Ártatlan emberek haltak meg miattuk, családok
mentek tönkre. Miért éppen én, édes istenem?! Keserves sírásra fakadt. Mi
rosszat tettem, amiért így kell bűnhődnöm? Az ágyára ült, és megpróbált rendet
rakni a gondolatai között. Ez így nem mehet tovább. Egyetlen módon lehet csak
befejezni... Muszáj megtennem! Most!

Körbejárta a szobát, éles, hegyes tárgyat keresett, de nem talált. A helyiséget

úgy rendezték be, hogy a lakója ne tehessen kárt magában.
 Keresés közben az egyik sarokban meglátta a festékeket, vásznakat, ecseteket,
és reménykedve odasietett. Az ecseteknek hosszú, vékony fanyelük volt. Ashley
eltörte az egyiket, és a hegyes, éles csonkot ráhelyezte a csuklójára. Gyors,
határozott mozdulattal sikerült úgy elvágnia az erét, hogy a vér vastagon bu-
gyogni kezdjen a sebből. Ashley újból a csuklójára tette a csonkot, és
megismételte a mozdulatot. Állt, figyelte a szőnyegen egyre terebélyesedő
foltot. Fázott, úgyhogy lefeküdt a padlóra, és magzati pózban összekucorodott.

A szoba fokozatosan elsötétült körülötte.

Dr. Gilbert Kellert mélyen megrázta a hír. Minden dolgát félretéve,

lélekszakadva rohant meglátogatni Ashley-t a betegszobában. Látva vastagon
bekötözött csuklóját, sápadt arcát, azt gondolta: Nem engedhetem, hogy ez még
egyszer előforduljon.

- Majdnem elveszítettük. Megnézhettem volna magam.

- Sajnálom - válaszolta bocsánatkérő mosollyal Ashley. - De olyan...

kilátástalan az egész!

- Látja, ebben nagyon téved! - jelentette ki nyugodtan dr. Keller. - Akarja,

hogy segítsünk magán?

- Igen.

- Akkor bízzon bennem! És segítsen, mert egyedül tehetetlen vagyok!

Hajlandó rá?

Hosszú hallgatás következett, majd egy bátortalan kérdés:

- Mit csináljak?

- Először is ígérje meg, hogy soha többé nem próbál meg kárt tenni magában!

- Rendben. Megígérem.

- Ugyanezt akarom kérni Tonitől és Alette-től is. Most elaltatom.

Pár perccel később dr. Keller már Tonival beszélt.

- Ez az önző ringyó mindannyiunkat meg akart ölni. Csak magára gondol.

Érti, mire gondolok?
 - Toni...

- De majd teszek róla, hogy...

- Elhallgatna végre, és figyelne rám?!

- Figyelek.

- Ígérje meg, hogy soha nem bántja Ashley-t! - mondta az orvos.

- Miért ígérném meg?! - harciaskodott Toni.

- Elmagyarázom. Azért, mert hozzátartozik, elválaszthatatlan része. Az ő

fájdalmából született. Még nem tudom, min kellett keresztülmenniük, Toni, csak
azt, hogy valami borzalmas dolog volt. Tudnia kell azonban, hogy ő ugyanazon
ment keresztül, és Alette ugyanazért született, amiért maga. Hármójukban
nagyon sok a közös. Segíteniük kell egymást, és nem gyűlölni. Megteszi, amit
kértem?

Csönd.

- Tóni!

- Azt hiszem, igen - hallatszott végre a bizonytalan válasz.

- Köszönöm. Akarja, hogy beszélgessünk Angliáról? - Nem.

- Alette! Itt van?

- Igen. - Hol a fenében lennék, te bolond?

- Szeretném, ha maga is megígérné azt, amit Toni. Hogy soha nem bántja
Ashley-t.

Egyedül ő érdekel, ugye? Ashley, Ashley és harmadszor is Ashley. És velünk

mi van?

- Alette?!

- Igen. Megígérem.
Múltak a hónapok, és javulásnak a legcsekélyebb jele sem mutatkozott. Dr.
Keller az íróasztalánál ült, a jegyzeteit tanulmányozta, és a kezeléseket felidézve
magában próbált rájönni, mi lehet ennek az oka. Fél tucat egyéb betege is volt,
de Ashley problémája foglalkoztatta a leginkább. A lány ártatlan sebezhetősége,
és az életét sem kímélő sötét erők között mélységes mély szakadék tátongott.
Valahányszor találkozott vele, sürgető vágyat érzett arra, hogy megvédje. Olyan,
mintha a lányom lenne, mondta magában, és rögtön meg is kérdezte: Kit akarok
becsapni? Az a helyzet, hogy kezdek beleszeretni.

Dr. Keller felkereste az igazgató főorvost.

- Bajban vagyok, Otto!

- Azt hittem, csak a betegeid - tréfálkozott Lewison.

- Éppen egyikükről van szó. Ashley Pattersonról.

- Igen?

- Rájöttem, hogy... nagyon vonzódom hozzá.

- Fordított érzelemátvitel?

- Az.

- Mindkettőtökre nézve nagyon veszélyes lehet, Gilbert - mondta a főorvos.

- Tudom.

- Hát, amíg tisztában vagy vele... Légy óvatos!

- Igyekszem.

November

Ma egy naplót adtam Ashley-nek.

- Szeretném, ha Tonival és Alette-tel együtt használnák, Ashley! Tartsa a

szobájában, és ha olyasmi jut eszébe, amit nem szívesen mond el, írja bele!

- Rendben, Gilbert.

Egy hónappal később dr. Keller a következőt írta a naplójába:

December

A kezelés megfeneklett. Toni és Alette nem hajlandó a múltról beszélni. Egyre

nehezebb rábeszélni Ashley-t, hogy vesse alá magát hipnózisnak.

Március

A napló változatlanul üres. Nem tudom, ki áll ellen jobban, Ashley-e vagy Toni.
Amikor Ashley-t hipnotizálom, Toni és Alette csak nagyon rövid időre jelenik
meg. Továbbra sem hajlandó egyik sem a múltról beszélni.

Június

Rendszeresen találkozom Ashley-vel, de nem tapasztalok semmilyen kedvező

változást. A naplóhoz még hozzá sem nyúlt. Festékkészletet és állványt adtam
Alette-nek. Remélem, ha elkezd festeni, az hoz valamifajta áttörést.

Július

Valami történt, de nem vagyok biztos benne, hogy ez már a javulás jele. Alette
nagyon szép képet festett a kórház parkjáról, és amikor megdicsértem, úgy
tetszett, hogy örül neki. Estére a képet darabokra tépték.

Dr. Keller és Otto Lewison együtt kávézott.

- Azt hiszem, megpróbálkozom a csoportterápiával - mondta dr. Keller. -

Eddig bármit csináltam, nem segített.

- Mekkora csoportra gondolsz?

- Fél tucat emberre. Azt akarom, hogy kapcsolatba lépjen másokkal.

Pillanatnyilag a saját bezárt világában él. Ki akarom rángatni belőle.

- Jó ötlet. Megpróbálni mindenképpen érdemes.

Dr. Keller addig ismeretlen szobába vezette Ashley-t, ahol hat ember
tartózkodott.

- Szeretném, ha összebarátkoznának - mondta. Sorra bemutatta a

jelenlévőknek, de a lány túl izgatott volt ahhoz, hogy meg tudja jegyezni az
egymásba mosódó neveket. Azt látta csak, hogy van Kövér Asszony, Sovány
Férfi, Kopasz Nő, Sánta Férfi, Kínai Asszony és Szelíd Férfi. Mindannyian
nagyon kedvesnek látszottak.

- Foglaljon helyet! - mondta Kopasz Nő. - Kér egy kis kávét?

- Köszönöm - fogadta el a kínálást Ashley, és le is ült.

- Már hallottunk magáról - szólt Szelíd Férfi. -Szörnyű dolgokon ment

keresztül.

Ashley nem válaszolt, csak bólintott.

- Mindannyian szörnyűségeken mentünk keresztül, de itt segítenek rajtunk -

mondta Sovány Férfi. -Nagyszerű hely ez!

- Itt vannak a világ legjobb orvosai - értett egyet vele Kínai Asszony.

Mindannyian teljesen normálisnak látszanak, gondolta Ashley.

Dr. Keller leült az egyik sarokban, és szótlanul figyelte a beszélgetést.

Háromnegyed órával később felállt, és odalépett Ashley-hez. - Azt hiszem, ideje
mennünk.

- Örülök, hogy találkoztunk - mondta a többieknek a lány.

Mielőtt elindulhatott volna, Sánta Férfi odament hozzá, és a fülébe súgta:

- Ne igya meg az itteni vizet! Mérgezett. Meg akarnak ölni bennünket, és

ingyen bezsebelni értünk a pénzt az államtól.

- Köszönöm! - válaszolta döbbenten a lány. - Majd megjegyzem.

Már a folyosón jártak, amikor megkérdezte dr. Kel-lertől:

- Mi a bajuk?

- Paranoia, szkizofrénia, többszörösen hasadt személyiség, kényszerképzetek,

de azóta, hogy ide kerültek, mindegyikük állapota sokat javult - válaszolta az
orvos. - Akar rendszeresen találkozni velük?

- Nem.
Dr. Keller Otto Lewisonnal tanácskozott.

- Nem jutok előbbre - vallotta be. - A csoportterápia nem használt, és a

hipnotizálás sem segít. Szeretnék kipróbálni valami újat.

- Mire gondolsz?

- Engedélyezd, hogy elvigyem valahová vacsorázni Ashley-t!

- Nem tartom jó ötletnek, Gilbert - válaszolta az igazgató főorvos. -

Veszélyes lehet. Egyszer már...

- Tudom, de pillanatnyilag ellenséget lát bennem. Szeretném, ha a barátjának

tekintene.

- Az alteregója, Toni, meg akart ölni. Mi van, ha újból próbálkozik?

- Le fogom tudni szerelni.

Lewison alaposan átgondolta a dolgot, végül megadta a beleegyezést. -

Akarod, hogy menjen veletek egy ápoló?

- Nem. Egyedül is elboldogulok, Otto!

- Mikor akarod kezdeni?

- Ma.

- Vacsorázni?!

- Igen. Azt hiszem, jó volna, ha kiszabadulna innen egy időre, Ashley! Van
hozzá kedve?

- Igen.

Ashley meglepődött azon, mennyire izgalmasnak találta már a puszta gondolatát

is annak, hogy elmegy vacsorázni Gilbert Kellerrel. Jó lesz legalább egy estére
kiszabadulni, gondolta, de pontosan tudta, hogy ennél többről van szó. Az
lelkesítette fel igazán, hogy Gilbert Kellerrel lehet, és nem kórházi körülmények
között.

A kórháztól hét kilométerre egy japán étterembe, az Otani Gardensbe mentek.

Dr. Keller tisztában volt vele, hogy komoly kockázatot vállal, Toni vagy Alette
bármelyik pillanatban jelentkezhet, és átveheti az irányítást. Lewison is
nyomatékosan figyelmeztette, hogy legyen óvatos. Minden veszélynél
fontosabb, hogy Ashley bízzon bennem, és képes legyek segíteni rajta.

- Furcsa! - mondta a zsúfolt étteremben körbepillantva a lány.

- Micsoda?

- Ezek az emberek ránézésre semmiben sem különböznek a kórháziaktól.

- Igazából ők sem mások, Ashley - mondta az orvos.

- Biztos vagyok benne, hogy mindegyiknek megvannak a problémái. Az

egyetlen különbség, hogy a kórházban lévők nem tudják olyan jól kezelni őket,
ezért segítenünk kell rajtuk.

- Nem is sejtettem, hogy bármilyen problémám van, amíg... Szóval addig.

- És tudja miért, Ashley? Azért, mert mélyen eltemette őket - magyarázta dr.
Keller. - Nem tudott szembenézni azzal, ami magával történt, ezért kerítést
emelt az agyában, és száműzte mögéje a rossz emlékeket. Bizonyos mértékig
mindenki ezt csinálja.

Szándékosan témát váltott, és megkérdezte:

- Milyen a steak?

- Remek.

Ettől kezdve Ashley és dr. Keller hetente eljárt a kórházból. Ebédeltek a

Banducci’s nevű remek kis olasz étteremben, vacsoráztak a The Palmban, az
Eve-leene’s-ben, a Gumbo Pótban. Se Toni, se Alette nem jelent meg egyik
alkalommal sem.

Egy este dr. Keller táncolni vitte Ashley-t egy kis éjszakai bárba, ahol remek
zene volt.

- Jól érzi magát? - kérdezte az este folyamán.

- Nagyon. Köszönöm.

Ashley kis szünetet tartott, majd közölte:

- Maga nem olyan, mint a többi orvos.

- Miért, ők nem táncolnak?

- Tudja, mire gondolok.

Szorosan tartotta a lányt, és mindketten nagyon hasonlót éreztek.

Mindkettőtökre nézve nagyon veszélyes lehet, Gilbert...

 HUSZONÖTÖDIK FELJEZET

- Tudom, miben mesterkedik, doki! El akarja hitetni Ashley-vel, hogy a

barátja.

- A barátja vagyok, Toni, és a magáé is.

- Nem. Odáig van érte, engem pedig semmibe vesz.

- Téved. Ugyanúgy tisztelem Alette-et és magát, ahogyan Ashley-t.

Egyformán fontosak számomra.

- Ez igaz?

- Igen. Toni, amikor azt mondtam, hogy nagyon szép hangja van, úgy is
gondoltam. Játszik valamilyen hangszeren?

- Zongorán.

- Ha elintézném, hogy használhassa a társalgóban lévő zongorát, érdekelné a

dolog?

- Lehet. - Toni hangján érezhető volt, mennyire felvillanyozta a gondolat.

- Akkor intézkedem - mondta mosolyogva az orvos.

- Zongorázhat és énekelhet kedvére.

- Köszönöm.

Dr. Keller elintézte, hogy TOni minden délután megkapja egy órára a zongorát.
Kezdetben az ajtó zárva volt, de a társalgóból kiszűrődő zenét hallva egyre
többen nyitottak be, és nem telt bele sok idő, Toninak állandó lelkes közönsége
lett.
Dr. Keller a főorvossal együtt nézte át a jegyzeteit.

- Mi van a másikkal... Alette-tel? - kérdezte dr. Lewison.

- Elintéztem, hogy minden délután festegethessen a kertben. Az ápolók

természetesen figyelik, hogy ne ismétlődjön meg az az eset. Jó terápiának
tartom.

Alette azonban ellenállt, és dr. Keller egy idő után szemrehányást is tett neki: -
Még hozzá sem nyúlt a festékekhez, Alette! Kár, hogy hagyja beszáradni őket.
Maga nagyon tehetséges.

Azt meg honnan tudod?

- Nem szeret festeni?

- De igen.

- Akkor miért nem csinálja.

- Azért, mert nem értek hozzá. - Hagyjon engem békén!

- Ezt ki mondta?

- Az anyám.

- Még nem is beszélgettünk az édesanyjáról. Akar mesélni róla?

- Nincs mit mesélni.

- Balesetben halt meg, ugye?

Hosszú szünet következett. - Igen. Balesetben. Másnap Alette elkezdett festeni.

Élvezte, hogy kint lehet a kertben, és munka közben mindenről megfeledkezett.
Néhányan megálltak mögötte, és figyelték, mit csinál. Sok színű hangjuk volt.

- Múzeumban volna a helyük a képeinek - mondta Fekete.

- Tényleg nagyon jók. - Ezt Sárga közölte.

- Hol tanult meg ilyen jól festeni? - Fekete.

- Csinálna rólam egy portrét? - Narancssárga.

 - Bárcsak én is képes lennék rá! - Fekete.

Sajnálta, amikor lejárt a kiszabott idő, és vissza kellett mennie a nagy épületbe.

- Szeretném, ha összeismerkednének. Lisa Garrett -mutatott be Ashley-nek dr.

Keller egy ötvenes éveiben járó, alacsony, sovány asszonyt. - Lisa ma
hazamegy.

- Hát nem csodálatos? - kérdezte sugárzó arccal a nő. - És ezt dr. Kellernek
köszönhetem.

- Lisa is többszörösen hasadt személyiségként került ide, harminc vendég

énnel - mondta Ashley-nek a pszichiáter.

- Úgy bizony! És mind eltűntek.

- Ő a harmadik ilyen betegünk ebben az évben, aki gyógyultan távozik -

közölte nyomatékosan dr. Keller.

Ashley-ben hirtelen feltámadt a remény.

- Dr. Keller aranyos ember - mondta Alette. - Úgy tűnik, valóban kedvel
bennünket.

- Ostoba vagy! - dörrent rá Toni. - Nem veszed észre, mi történik? Pedig már
mondtam! Úgy tesz, mintha kedvelne bennünket, hogy azt csináljuk, amit akar.
És tudod, mi az? Össze akar hozni hármunkat, és meggyőzni róla Ashley-t, hogy
nincs szüksége ránk. Tudod, mi lesz utána? Te meg én meghalunk. Ezt akarod?
Mert én nem!

- Hát, nem - válaszolta bizonytalanul Alette.

- Akkor hallgass ide! Úgy teszünk, mintha elfogadnánk, amit csinál,

elhitetjük vele, hogy valóban segíteni akarunk. Meghúzzuk magunkat, végül is
nincs miért sietnünk. És ígérem, hogy egy nap kijutunk innen.

- Ahogy gondolod, Toni!

- Remek. Tehát elhitetjük a dokival, hogy jól csinálja.

Újabb levél érkezett Davidtól, és a borítékban egy kisfiút ábrázoló fénykép is
volt.

Kedves Ashley!

Remélem, jól van, és használ a kezelés. Nálunk minden rendben. Keményen

dolgozom, és élvezem a munkát. A fénykép Jeffrey második születésnapján
készült. Ha ilyen ütemben nő tovább, hamarosan nősülni fog. Igazából nincs
semmi érdekes, amiről beszámolhatnék, csak azt akartam, hogy tudja, sokat
gondolok magára.

Sandra is a legmelegebben üdvözli

David

Ashley hosszan tanulmányozta a fényképet. Szép kisfiú, gondolta. Remélem,

boldog lesz.

Elment ebédelni, és amikor visszatért, a fényképet a szoba közepén, darabokra

tépve találta.

Június 15., 13.30

Páciens: Ashley Patterson. Nátriumamitálos kezelés. Vendég én: Alette Peters.

- Meséljen Rómáról, Alette!

- A világ legszebb városa. Tele van csodálatosnál csodálatosabb

múzeumokkal. Mindegyikbe rendszeresen jártam. - Voltál már egyáltalán
múzeumban?

- És festő akart lenni?

- Igen. - Mit gondoltál, micsoda? Tűzoltó talán? -Tanult is festeni?

- Nem. - Nyaggass inkább valaki mást!

- Miért nem? Azért, amit az édesanyja mondott?

- Á, dehogy! Úgy éreztem, hogy nem vagyok elég jó. - Szabadíts már meg
tőle, Toni!
 - Érte valamilyen nagy megrázkódtatás abban az időben? Emlékszik
valamilyen szörnyű élményre?

- Nem. Nagyon boldog voltam. - Toni!

Augusztus 15., 9.00

Páciens: Ashley Patterson. Hipnoterápiás kezelés. Vendég én: Toni Prescott.

- Akar Londonról beszélgetni, Toni?

- Igen. Jól éreztem ott magam. London olyan civilizált. Annyi mindent
csinálhat ott az ember.

- Voltak problémái?

- Problémáim? Nem. Nagyon boldog voltam Londonban.

- Semmi rosszra nem emlékszik?

- Persze, hogy nem. - Na, ezzel kezdj valamit, ha tudsz!

Minden kezelés újabb emlékeket hozott felszínre Ashley-ben. Egyik éjszaka azt
álmodta, hogy a Global Computer Graphicsnél van. Shane Miller is ott volt, és
nagyon megdicsérte valamiért. „Nem is tudom, mi lenne velünk nélküled,
Ashley! Soha nem engedünk el!” Aztán változott a kép, börtöncellában voltak,
és Shane Miller azt mondta: „Nagyon rosszul esik, hogy ezt kell mondanom, de
a körülményekre való tekintettel a cég kénytelen felmondani. Nem engedhetjük
meg, hogy kapcsolatba hozzanak bennünket ilyen szörnyűségekkel. Ugye
megérted? Nincs ebben semmi személyes...”

Amikor reggel felébredt Ashley, könnyben ázott a párnája.

Alette-et elszomorították a kezelések. Eszébe juttatták, mennyire hiányzik neki

Róma, és milyen boldog volt Richard Meltonnal. Olyan boldogok lehettünk
volna, de már késő. Késő!
Toni gyűlölte a kezeléseket, mert benne is kellemetlen emlékeket ébresztettek.
Bármit tett, csak azért csinálta, hogy megvédje Ashley-t és Alette-et.
Méltányolta ezt bárki is? Nem. Bezárták, mintha elvetemült bűnöző lett volna.
De kiszabadulok innen, ígérte meg magának. Kiszabadulok!

A napló egyre vastagodott, újabb év jött, és múlt is el. Dr. Kellert egyre
erősebben kínozta a kudarc érzése.

- Olvastam a legfrissebb jelentésedet - mondta Kelletnek dr. Lewison. -

Gondolod, hogy valóban hiába minden, amit csinálsz, vagy csak játszanak
veled?

- Játszanak, Otto! Mintha pontosan tudnák, mit akarok, és nem akarnák

engedni. Szerintem Ashley tényleg segíteni próbál, de nem hagyják.
Hipnózisban rendszerint el lehet jutni hozzájuk, de Toni nagyon erős. Ő a vezér,
és veszélyes is.

- Veszélyes?

- Igen. Képzeld el, mennyi gyűlöletnek kellett felhalmozódnia benne ahhoz,

hogy képes legyen megölni és kasztrálni öt embert!

Az év további része sem hozott kedvező változást.

Dr. Keller más betegeinél sikereket ért el, de Ashley-vel, aki a legfontosabb volt
neki, nem sikerült előrébb lépnie. Egyre erősödött benne az érzés, hogy Tóni
élvezi a vele űzött játékot, és eldöntötte magában, hogy mindenképpen ő marad
felül. Aztán váratlanul bekövetkezett a változás.

Dr. Patterson egyik levelével kezdődött.

Június 5.

Kedves Ashley!

New Yorkban lesz dolgom, és nagyon szeretnélek meglátogatni. Felhívom dr.

Lewisont, és ha nincs ellene kifogása, 25-e táján ott leszek.

Sok szeretettel Apa

Három héttel később dr. Patterson egy negyvenes évei elején járó vonzó, sötét
hajú nővel, és annak hároméves kislányával, Katrinával érkezett meg.

Dr. Lewison az irodájában fogadta őket. - Örülök, hogy megismerhetem, dr.

Patterson!

- Köszönöm. Bemutatom Miss Victoria Anistont és a kislányát, Katrinát.

- Üdvözlöm, Miss Aniston! Szervusz, Katrina!

- Szeretném, ha megismernék Ashley-t - mondta dr. Patterson.

- Nagyszerű. Pillanatnyilag dr. Kellernél van, de hamarosan befejeződik a

kezelés.

- Hogy érzi magát?

Otto Lewison pillanatra elbizonytalanodott. - Beszélhetnénk négyszemközt? -

kérdezte.

- Természetesen.

Dr. Patterson a nőhöz és a kislányhoz fordult: - Nagyon szép a park. Nincs

kedvetek sétálni egyet? Ha Ashley végzett, utánatok megyünk.

- Rendben - válaszolta mosolyogva Victoria Aniston. - Örülök, hogy

megismertem, doktor úr! - búcsúzott el Otto Lewisontól.

- Köszönöm, Miss Aniston!

Dr. Patterson megvárta, amíg távoznak, és csak aztán kérdezte meg: - Valami
baj van?

- Őszinte leszek, dr. Patterson - válaszolta az igazgató főorvos. - Nem

haladunk úgy, mint reméltem. Ashley azt mondja, szeretné, ha segítenénk rajta,
de nem működik együtt velünk, sőt, hogy egészen pontos legyek, harcol a
gyógyulás ellen.

- Miért? - kérdezte értetlenül dr. Patterson.

- Nem szokatlan ez a viselkedés. A többszörösen hasadt személyiségű

betegek gyakran félnek találkozni a vendég énjeikkel. Rettegnek tőlük. A puszta
gondolat is, hogy idegen személyiségek laknak bennük, és irányítani képesek a
cselekedeteiket... Nyilván el tudja képzelni, mennyire ijesztő ez a tudat.
 - Természetesen - válaszolta komoran dr. Patterson.

- Egy dolgot azonban nem értünk Ashley-vel kapcsolatban. Szinte

valamennyi ilyen esetben a bajt valamilyen fiatalkori trauma idézi elő, de
Ashley-nél ilyenről nem tudunk, és fogalmunk sincs arról, hogy mikor
kezdődhetett a betegség.

Dr. Patterson hosszú másodpercekig hallgatott, és amikor megszólalt, érezni

lehetett a hangján, hogy nehezére esik a beszéd. - Azt hiszem, ebben tudok
segíteni - mondta, és mélyet sóhajtott. - Én vagyok a hibás.

Otto Lewison nem válaszolt, de látszott a tekintetén, hogy erősen figyel.

- Ashley hatéves volt, amikor történt. Angliába kellett utaznom, őt is

magammal vittem, de a feleségem nem tudott velünk jönni. Élt odaát egy idős
unokatestvére, John. Nem tudtam róla, hogy érzelmi problémái vannak. Egyik
nap vidékre kellett utaznom, előadást tartani, és John vállalta, hogy vigyáz
Ashley-re. Este, amikor hazaértem, már nem volt ott, a kislányt pedig
magánkívül, hisztérikus állapotban találtam. Nagyon hosszú időbe telt, amíg
meg tudtam nyugtatni. Utána sem engedte azonban, hogy bárki a közelébe
menjen, riadt volt, visszahúzódó, egy héttel később pedig Johnt letartóztatták
kiskorúak sorozatos molesztálásáért. - Dr. Patterson arca pillanatra eltorzult a
fájdalmas emlékek hatása alatt. - Soha nem bocsátottam meg magamnak, ami
történt, és attól kezdve nem mertem rábízni Ashley-t senkire.

- Nagyon sajnálom - mondta hosszú hallgatás után dr. Lewison. - Úgy érzem
azonban, hogy megkaptuk a választ a kérdésünkre. Dr. Kellernek most már lesz
kapaszkodója, ahonnan el tud indulni, hogy meggyógyítsa a lányát.

- Annyira fájdalmas az emlék, hogy korábban beszélni sem tudtam róla.

- Megértem. - Otto Lewison az órájára pillantott. - Még kell egy kis idő, hogy
befejezzék. Menjen, sétáljon Miss Anistonnal, és mihelyt végzett, maguk után
küldöm Ashley-t.

- Megfogadom a tanácsát. Köszönöm - búcsúzott el dr. Patterson.

Lewison nézte, amint távozik, és alig várta, hogy elmondhassa dr. Kellernek,
amit megtudott.

Victoria Aniston és Katrina már várta dr. Pattersont. -Találkoztál Ashley-vel? -

kérdezte Victoria.
 - Pár perc múlva itt lesz - válaszolta a férfi, és körbepillantott a gondosan
ápolt parkon. - Szép, ugye?

- Repüljünk! - mondta lelkesen, hozzá futva a kislány.

- Na jó - egyezett bele mosolyogva. Felkapta, és dobálni kezdte.

- Magasabbra!

- Vigyázz! És... most! - Dr. Patterson a magasba dobta és újból elkapta a

vidáman visongató gyereket.

- Megint!

A férfi háttal állt a főépületnek, úgyhogy nem látta Ashley-t és dr. Kellert.

- Feljebb!

Ashley mozdulatlanná merevedett az ajtóban. Nézte az apját, amint önfeledten

játszott a kislánnyal, és az idő mintha lelassult volna körülötte, minden
mozdulatot hosszan, elnyújtva látott.

Kislány szállt fel újból és újból a magasba... - Feljebb, apa!

- Vigyázz! És... most!

Aztán a kislány egy ágyra repült...

Valahonnan egy hang hallatszott: - Meglátod, milyenjó lesz...

Egy férfi mászott mellé. A kislány kiabálni kezdett:

- Hagyd abba! Ne csináld! Kérlek, ne!

A férfi árnyékban volt. Lefogta a gyereket, és simogatni kezdte.

- Hát nem jó?

Az árnyék hirtelen eloszlott, és Ashley tisztán látta a férfi arcát. Az apja volt.

Darabig szélütötten nézte, amint önfeledten játszott a parkban a kislánnyal,

aztán sikoltozni kezdett, és nem tudta abbahagyni.
 Dr. Patterson, Victoria Aniston és Katrina a hang hallatán megfordult, és
riadtan nézett feléje.

- Nagyon sajnálom! - mondta sietve dr. Keller. - Rossz napja van. Vissza
tudnak jönni máskor? - Karon fogta, és visszavezette az épületbe Ashley-t.

A lányt nem lehetett lecsöndesíteni, be kellett vinni az egyik kezelőbe.

- A pulzusa abnormálisán magas. - Teljesen magánkívül van. - Közelebb

ment hozzá, és szólongatni kezdte: - Ashley! Nincs mitől félnie! Itt biztonságban
van. Senki nem bántja. Figyeljen rám, és nyugodjon meg... lazítson... lazítson...

Fél óráig tartott, amíg sikerült megnyugtatnia.

- Mi történt, Ashley? Mi zaklatta fel ennyire? - kérdezte.

- Apa és az a kislány...

- Mi van velük?

Toni válaszolt: - Nem képes elviselni. Attól fél, hogy ugyanazt fogja csinálni a
kislánnyal, amit vele.

Dr. Keller néhány pillanatig meg sem tudott szólalni, és amikor végre képes
volt rá, a hangja még akkor is reszketett:

- Mit... tett vele?

Londonban történt. Az ágyában feküdt, az apja pedig odaült mellé, és azt

mondta: „Boldoggá teszlek, kicsim!” Csiklandozni kezdte, ő pedig
felszabadultan nevetett. Aztán... levette róla a pizsamát, és játszani kezdett vele.
„Ugye, milyen jó?” Ashley sírva fakadt. „Hagyd abba! Ne csináld!” De hiába
kérte, nem hagyta abba. Lefogta, és tovább tapogatta...

- Akkor történt meg először, Toni? - kérdezte dr. Keller.

- Igen.

- Mennyi idős volt Ashley?

- Hatéves.

- És maga akkor született?

 - Igen. Ashley annyira megijedt attól, amit apa csinált, hogy képtelen volt
szembenézni vele.

- Utána mi történt?

- Apa minden este bejött hozzá, és mellé feküdt. - A szavak most már
megállíthatatlanul ömlöttek a lányból. - Hiába könyörgött neki, nem hallgatott
rá. Amikor hazamentek, Ashley elmondta anyának, mi történt, de ő nem hitte el.
Azt válaszolta, hogy hazudik, és mindennek lehordta.

- Ashley esténként félt elaludni, mert tudta, hogy apa bemegy hozzá. Rávette,
hogy mindenütt tapogassa, aztán magához nyúlt. A végén mindig figyelmeztette,
hogy el ne mondja senkinek, mert akkor nem fogja szeretni. Nem volt senki,
akinek beszélhetett volna róla. Anya és apa állandóan kiabált egymással, és
Ashley úgy gondolta, ez is az ő hibája. Tudta, hogy valami rosszat tett, de azt
nem, hogy mit. Anya gyűlölte.

- Meddig tartott ez? - kérdezte dr. Keller.

- Amíg nyolcéves nem lett... - Toni hirtelen elhallgatott.

- Folytassa, Toni!

Ashley arca gyors változáson ment át, és már Alette ült a székben.

- Rómába költöztünk, ahol apa a Policlinico Umberto Primón dolgozott.

- És ahol maga is született?

- Igen. Ashley nem tudta elviselni, ami egyik éjszaka történt vele, úgyhogy
nekem kellett megvédenem.

- Mi volt az, Alette?

- Apa meztelenül bejött a szobájába, amikor aludt. Mellé feküdt, és belé is

erőltette magát. Ashley megpróbálta visszatartani, de nem tudta. Könyörgött
neki, hogy többé ne csinálja, de minden éjjel bement hozzá. „A férfiak így
mutatják meg a nőknek, hogy szeretik őket. Te az enyém vagy, és én nagyon
szeretlek. Soha ne beszélj róla senkinek!” - mondta neki, és ő hallgatott.

Ashley vigasztalanul zokogott, az arcán sűrű patakban ömlött a könny.

Gilbert Keller nem tehetett mást, mint hogy szorosan magához ölelte,
elmondta, hogy szereti, és ezentúl minden jó lesz. Persze, maga is tudta, hogy ez
lehetetlen. Az orvosa vagyok.
Mire dr. Keller dr. Lewison irodájába ért, dr. Patterson, Victoria Aniston és
Katrina már elment.

- Megtörtént, amire vártunk - mondta a főorvosnak. - Bekövetkezett az

áttörés. Tudom, mikor és miért született Toni és Alette. Komoly változásra
számíthatunk.

Dr. Kellernek igaza volt - a dolgok mozgásba lendültek.

 HUSZONHATODIK FEJEZET

Dr. Keller újból hipnoterápiás kezelést alkalmazott. Miután Ashley alámerült,

megkérte: - Meséljen Jim Clearyről!

- Szerettem Jimet. Azt terveztük, hogy megszökünk, és összeházasodunk.

- És aztán...

- Az érettségi bálon megkérdezte, nem mennék-e el hozzá, és én nemet

mondtam. Amikor hazavitt, apa már várt bennünket. Nagyon dühös volt, és azt
mondta Jimnek, még egyszer meg ne lássa a közelemben.

- Utána mi történt?

- Úgy döntöttem, mégis elmegyek hozzá. Összepakoltam a bőröndömet, és

elindultam. - Ashley néhány másodperces szünetet tartott, érezni lehetett rajta,
hogy elbizonytalanodott. - Útban a házuk felé meggondoltam magam, és
visszafordultam. Én...

A lány arckifejezése hirtelen változni kezdett. Teste ellazult, belesüppedt a

karosszékbe, és már nem önmaga volt, hanem Toni.

- Egy frászt fordult vissza! Elment hozzá, doki!

Amikor odaért, Jim Clearyék háza sötét volt. „A szüleim nincsenek itthon,
egész hétvégére elutaztak.”

Ashley becsöngetett, és kis idő múlva Jim ajtót nyitott. Már pizsamában volt.

- Ashley! - örvendezett. - Hát mégis eljöttél! - Kézen fogta, és beljebb húzta.

- Azért jöttem, mert...

- Nem érdekel, miért! Az a fontos, hogy itt vagy!

Köré fonta a karját, és megcsókolta.

- Iszol valamit?

- Nem. Talán egy kis vizet. - Ashley-ben hirtelen félelem támadt.

 - Persze! Gyere! - Jim kézen fogva a konyhába vezette. Engedett neki egy
pohár vizet, és a tekintetét le nem véve róla, figyelte, amint megitta. - Idegesnek
látszol.

- Az vagyok.

- Nincs miért. A szüleim holnapig biztosan nem jönnek haza. Gyere, menjünk
fel!

- Inkább ne, Jim!

A fiú mögé került, átkarolta és megfogta a mellét. Ashley megfordult, és

tiltakozni próbált: - Jim...

Hevesen megcsókolta, és a konyhaasztal felé szorította.

- Boldoggá teszlek, kicsim! - Ashley mintha az apját hallotta volna:

„Boldoggá teszlek, kicsim.”

Megmerevedett. Érezte, hogy Jim letépi róla a ruhát, és amikor már teljesen
meztelen, és hangtalanul ömlenek szeméből a könnyek, beléhatol.

Perzselő indulat vett rajta erőt.

Meglátta a karnyújtásnyira lévő tartóba dugott, széles pengéjű hússzeletelő

kést. Felmarkolta, és a mellkasába döfte egyszer, kétszer, háromszor... Hagyd
abba, apa! Hagyd abba! Hagyd abba! Hagyd abba!

Lenézett a rohamosan növekvő vértócsában fekvő fiúra.

- Te állat! - sikoltotta. - Nem fogsz többé ilyet csinálni! - Lehajolt, és az

ágyékába mélyesztette a kést.

Reggel hatkor Ashley a pályaudvarra ment, hogy találkozzon Jimmel. A fiú

még nem volt ott.

Türelmesen várt egy darabig, de aztán kezdett pánikba esni. Mi történhetett?

Hallotta a közeledő vonat füttyét. Az órájára nézett: pontosan hét óra volt. A
szerelvény megérkezett. Ashley felállt a pádról, és rémülten körülnézett. Valami
szörnyű baj érhette! Pár perccel később mozdulatlanná merevedve nézte, amint a
szerelvény elindul, hogy magával vigye az álmait.

Várt még egy félórát, aztán hazament. Délben már a Londonba tartó gépen ült
az apjával...
 A szeánsz véget ért.

- ...négy, öt. Ébredjen fel!

- Mi történt? - kérdezte a szemét tágra nyitva Ashley.

- Toni elmesélte, hogyan ölte meg Jim Clearyt. Azért tette, mert megtámadta
magát - válaszolta dr. Keller.

A lány arca szempillantás alatt halottsápadt lett. - A szobámba akarok menni -

mondta, és rögtön indult is kifelé.

- Haladunk, Otto - jelentette az igazgató főorvosnak dr. Keller. - Korábban

kilátástalannak tűnt a helyzet, mert mindegyikük félt megtenni az első lépést, de
már kezdenek megnyugodni. Jó irányba haladunk, bár Ashley továbbra sem mer
szembenézni a valósággal.

- Nem tudja, hogyan történtek a gyilkosságok? - kérdezte dr. Lewison.

- Nem. Teljesen kirekesztette őket az agyából. Toni vállalta őket.

Két nappal később.

- Kényelmesen ül, Ashley?

- Igen. - A hang távoli volt, idegenül csengett.

- Beszélgessünk Dennis Tibble-ről! A barátja volt?

- Ugyanannál a cégnél dolgoztunk, de nem voltunk igazán jóban.

- A rendőrségi jelentés szerint megtalálták az ujjlenyomatát a lakásán.

- Igen. Azért mentem el hozzá, mert megkért, hogy adjak tanácsot.

- Mi történt azután, hogy megérkezett?

- Beszélgettünk pár percet, aztán megkínált egy pohár borral, amibe

valamilyen kábítószert tett.

- Mi a következő, amire emlékszik?

 - Az, hogy... Chicagóban ébredtem fel.

Ashley arcán elkezdődött a változás.

Pár másodperc múlva Toni kérdezte: - Akarja tudni, mi történt valójában?

- Mesélje el, legyen szíves!

Dennis Tibble felkapott egy borosüveget, és azt mondta:

- Érezzük jól magunkat! - Karon fogta, és a hálószoba felé kormányozta a

lányt.

- Dennis, nem akarom...

Már az ágy mellett voltak, és a tiltakozásával mit sem törődve a férfi

vetkőztette, sorra hámozta le róla a ruháit.

- Tudom én, mit akarsz, bébi! Hogy jól megbasszalak. Azért jöttél.

Küzdött vele, megpróbálta kiszabadítani magát a szorításából. - Hagyd abba,

Dennis!

- Addig nem, amíg meg nem kapod, amiért jöttél. Meglásd, élvezni fogod!

Az ágyra lökte, és miközben egyik kezével úgy leszorította, hogy mozdulni is

alig tudott, a másikkal az ölén matatott. Ashley tisztán hallotta az apja hangját:
„Élvezni fogod, kicsim!” Már benne volt, vadul döfködte, ő pedig hangtalanul
könyörgött neki: „Ne, apa! Hagyd abba!” Izzó düh támadt benne, teljesen a
hatalmába kerítette. Meglátta a borosüveget, érte nyúlt, az éjjeliszekrény
széléhez csapva letörte a nyakát, és az éles, hegyes csonkot a hátába vágta.
Dennis felüvöltött, és megpróbált leszállni róla, de ő visszatartotta, és újból és
újból a hátába döfött. Amikor elfáradt, hagyta, hogy tehetetlenül lehengeredjen
róla.

- Hagyj! - nyögte alig érthető hangon a férfi.

- Megígéred, hogy soha többé nem csinálsz ilyet? Na várj csak! Teszünk róla,
hogy ne jusson eszedbe! - Megmarkolta a törött nyakú üveget, és az ágyékáért
nyúlt.
Dr. Keller várt néhány másodpercet, majd megkérdezte: - Utána mit csinált,
Toni?

- Úgy döntöttem, jobb, ha eltűnök onnan, mielőtt a rendőrség megérkezik. Az

az igazság, hogy egészen izgatott voltam. Elegem volt Ashley unalmas életéből,
eszembe jutott, hogy van egy barátom Chicagóban, és elmentem hozzá. Nem
találtam otthon, úgyhogy vásárolgattam, bárokba mentem, jól éreztem magam.

- Aztán?

- Kivettem egy szállodai szobát, és elaludtam. - Kis szünetet tartva hanyagul

vállat vont. - Onnantól megint Ashley következett.

Nehezen ébredt, és még igazából nem is volt magánál, amikor már tudta, hogy
szörnyűséges dolog történt vele. Úgy érezte, elkábították, és óriási erőfeszítés
kellett ahhoz, hogy a szemét kinyissa. Ashley körbenézett, és pánik lett úrrá
rajta. Olcsó hotelszoba ágyán találta magát, meztelenül. Fogalma sem volt róla,
hol van, és hogyan került oda. Némi erőfeszítés árán felült, de abban a
pillanatban kínzó fejfájás hasított belé.

Kiszállt az ágyból, és a tenyérnyi fürdőszobába ment, beállt a zuhany alá.

Hagyta, hogy a meleg víz végigömöljön rajta, és remélte, hogy a sugarai
lemossák róla mindazt a borzalmas mocskot, ami akaratán kívül rátapadt. Mi
van, ha teherbe estem? - kérdezte magától, és a puszta gondolattól is a rosszullét
környékezte. Nem tudta, mennyi időt töltött a zuhany alatt, mielőtt
megtörülközött, és a szoba beépített szekrényéhez lépett. Hiába nyitotta ki, a
ruháját nem találta, csupán fekete bőr miniszoknyát, olcsó, közönséges felsőt és
egy pár kihívóan magas sarkú cipőt. Már a gondolatától is irtózott, hogy
fölvegye őket, de nem volt választása. Sebesen felöltözött, és megnézte magát a
tükörben - pontosan úgy nézett ki, mint valami olcsó kurva.

- Jaj, apa! Én...

- Mi a baj?

- Chicagóban vagyok, és...

- Mit keresel Chicagóban?

- Bonyolult, most nem tudom elmagyarázni. Szükségem lenne egy San José-i
repülőjegyre! Nem tudom megvenni, egy centem sincs. Tudsz segíteni?

- Persze. Tartsd a vonalat... Az American Airlines 407-es járata tíz-

negyvenkor indul az O’Hare-ről. A jegy a regisztrációs pultnál lesz.
- Alette! Hall engem?

- Itt vagyok, dr. Keller.

- Beszélgessünk kicsit Richard Meltonról! A barátja volt, ugye?

- Igen. Nagyon... simpático. Szerelmes voltam belé.

- Ő is magába?

- Azt hiszem, igen. Festőművész volt. Múzeumokba jártunk, és megnéztük az

összes szép képet. Ha Richarddal voltam, úgy éreztem, hogy... igazán élek.

Azt hiszem, ha valaki nem ölte volna meg, egy napon összeházasodunk.

- Meséljen az utolsó találkozásukról!

- Amikor kijöttünk a múzeumból, Richard azt mondta: „A lakótársam este

nem lesz otthon, elmegy partira. Mi volna, ha felugranánk hozzám? Szeretnék
megmutatni néhány képet.

- Még ne, Richard!

- Ahogy akarod. Hétvégén találkozunk?

- Igen.”

- Elbúcsúztunk - fejezte be a történetet Alette. - Az volt az utolsó alkalom,

amikor...

Dr. Keller figyelte, amint eltűnik, és Toni veszi át a helyét.

- Igyekszik elhitetni magával, de valójában nem ez történt - mondta.

- Mesélje el, hogyan volt! - kérte dr. Keller.

Elment a fiúhoz a Fleet Streetre. A lakás kicsi volt, de Richard képei széppé
varázsolták.

- Élővé teszik a szobát, Richard!

- Köszönöm, Alette! - Megölelte, magához szorította. - Szeretkezni akarok

veled. Gyönyörű vagy.
„Gyönyörű vagy” - mondta az apja. Megmerevedett, mert pontosan tudta, mi fog
történni. Meztelenül feküdt az ágyon, érezte a behatolás okozta ismerős, egész
belsőjét szétszaggató fájdalmat.

„Ne! Hagyd abba, apa! Hagyd abba!” - sikoltotta, és aztán jött a mindent
elhomályosító indulat. Nem emlékezett rá, hogyan került a kezébe a kés, csak
arra, hogy vadul döfködte vele, és közben sikoltozott:

- Mondtam, hogy ne csináld! Ne csináld!

Ashley sikoltozva dobálta magát a székben.

- Ne féljen! Itt biztonságban van - igyekezett megnyugtatni dr. Keller. - Ötig

számolok, és fel fog ébredni.

Kinyitotta a szemét, de még mindig reszketett. - Minden rendben?

- Toni elmondta, mi történt Richard Meltonnal. Szeretkeztek, maga azt hitte,

hogy az édesapja, és...

A lány kétségbeesve a fülére tapasztotta a kezét. - Nem akarom hallani!

Dr. Keller beszámolt a történtekről Otto Lewisonnak.

- Azt hiszem, végre megtörtént az áttörés. Ashley-nek most pokolian nehéz,

de már közeledünk a dolog végéhez. Még két gyilkosság körülményeit kell
megismernie - mondta.

- És aztán?

- Aztán összehozom Ashley-t, Tonit és Alette-et.

 HUSZONHETEDIK FEJEZET

- Toni! Hall engem? - Dr. Keller látta, hogy Ashley arca fokozatosan átalakul.

- Hallom, doki!

- Beszéljünk Jean-Claude Parent-ról!

- Észnél kellett volna lennem. Túl jó volt ahhoz, hogy igaz legyen!

- Ezt hogy érti?

- Kezdetben igazi úriembernek látszott. Mindennap elvitt valahová, és

remekül éreztük magunkat. Azt hittem, más, mint a többiek, de kiderült, hogy
pontosan ugyanolyan. Egyedül a szexen járt az esze.

- Értem.

- Kaptam tőle egy nagyon szép gyűrűt, és nyilván azt gondolta, megvásárolt.
Hívott, én pedig elmentem hozzá.

Vörös téglás, emeletes, régiségekkel teli szép ház volt.

- Nagyon kellemes.

- Szeretnék valami különlegességet mutatni odafent, a hálószobában -

válaszolta a férfi, és már vitte is fölfelé, ő pedig képtelen volt ellenállni neki. A
hálószobában rögtön magához szorította, és a fülébe súgta: Vetkőzz le!

- Nem akarom...

- De igen. Mind a ketten akarjuk. - Meztelenre vetkőztette, hanyatt döntötte,

és ráfeküdt. - Ne! Kérlek, ne, apa! - könyörgött neki.

Nem is figyelt rá. Belényomakodolt, előbb csak lassan, majd egyre gyorsuló
ritmusban öklelte, míg a teste meg nem feszült, és mély hangon fel nem nyögött:
-Aaa! Csodálatos vagy!

Akkor következett a robbanás. Felkapta a hegyes papírvágó kést, és

magánkívül többször a mellébe döfte.
 - Még egyszer nem fogsz ilyet csinálni! - mondta, és az ágyékáért nyúlt.

Utána ráérősen lezuhanyozott, fölvette a ruháját, és visszament a szállodába.

- Ashley! - A lány arca változni kezdett. - Ébredjen fel!

Lassan kinyitotta a szemét, és megkérdezte: - Megint TOni?

- Igen. Az interneten ismerkedett meg Jean-Claude-dal - válaszolta dr. Keller.

- Ashley, amíg Québecben volt, akadtak olyan időszakok, amelyek mintha
kiestek volna az életéből? Előfordult, hogy órákkal, vagy akár egy nappal nem
tudott elszámolni magának?

- Igen. - Lassan, elgondolkodva bólintott. - Többször is.

- Olyankor uralkodott magán Toni.

- És akkor... akkor... - Ashley képtelen volt befejezni a mondatot.

- Igen.

A következő néhány hónap eseménytelenül telt. Délutánonként dr. Keller

hallgatta Toni zongorajátékát és énekét, és figyelte, hogyan festeget a kertben
Alette. Maradt még egy tisztázatlan gyilkosság, de csak azután akarta szóba
hozni, hogy Ashley kipihente a korábbi megrázkódtatásokat.

Öt év telt el azóta, hogy a kórházba került. Már majdnem meggyógyult,

gondolta dr. Keller.

Egy hétfő délelőtt üzent érte, és figyelmesen nézte, ahogyan besétál. Sápadt
volt, mintha pontosan tudta volna, mi vár rá.

- Jó reggelt, Ashley!

- Jó reggelt, Gilbert!

- Hogy érzi magát? - kérdezte dr. Keller.

- Ideges vagyok. Ez az utolsó, ugye?

- Igen. Beszéljünk Sam Blake seriffhelyettesről! Mit keresett a lakásán?

 - Én hívtam. Valaki fenyegető üzenetet írt a fürdőszobai
tükrömre: „Megfogsz halni! ”Nem tudtam, mit csináljak. Azt hittem, valaki meg
akar ölni. Felhívtam a rendőrséget, és Sam Blake eljött. Nagyon kedves volt,
segítőkész.

- Maga kérte, hogy maradjon?

- Igen. Féltem egyedül. Azt mondta, ott tölti az éjszakát, reggel pedig
intézkedik, hogy állandó védelmet kapjak. Felajánlottam neki a hálószobát, de
azt mondta, jó lesz neki a nappaliban, a kereveten is. Emlékszem, hogy
ellenőriztem, be vannak-e zárva az ablakok, és kétszer ráfordítottam az ajtóra a
biztonsági zárat. A fegyvere a kerevet mellett volt, a kisasztalon.

Elköszöntem tőle, bementem a hálószobába, és becsuktam az ajtót.

- Utána mi történt?

- Csak arra emlékszem, hogy valaki kiabált odalent, a kis utcában. Aztán
megérkezett a seriff, és elmondta, hogy Blake-et megölték. - Ashley elhallgatott,
és sápadt, merev arccal bámult maga elé.

- Rendben van. Most elaltatom - figyelmeztette az orvos. - Lazítson! Hunyja

be a szemét, és pihenjen... - Tíz perc múlva hangot váltott: - Toni...

- Itt vagyok. Akarja tudni, mi történt valójában? Ashley volt olyan bolond,
hogy megkérte Samet, maradjon nála éjszakára. Ha engem kérdez, előre
megmondtam volna, mi fog történni.

A hálószobából érkező sikolyt hallva Blake felpattant a kerevetről, és a

revolverét magához véve az ajtóhoz sietett. Odabent csönd volt, azt hitte, hogy
csak képzelődött, és már éppen vissza akart feküdni, amikor ismét hallotta a
kiáltást. Belökte az ajtót - Ashley meztelenül feküdt az ágyon, aludt, és egy lélek
sem volt rajta kívül a szobában. Hirtelen dobálni kezdte magát, és elkínzott
nyögés tört fel belőle. A férfi az ágyhoz lépett, és lenézett rá. Nagyon szép volt,
ahogy ott feküdt magzati pózba összegömbölyödve. Valami rosszat álmodhatott,
mert panaszosan ismét felnyögött. Blake csak meg akarta nyugtatni, a karjába
venni, és tartani, amíg el nem múlik a rossz álom. Mellé feküdt, óvatosan
magához húzta, és teste melegét megérezve merevedni kezdett.

Az érintéstől felébredt.

- Semmi baj! Biztonságban van - mondta. - Csókolgatni kezdte, széthúzta a

combját, és beléhatolt.
 - Ne, apa!

Nem hagyta abba, egyre szenvedélyesebben öklelte, és újból feltámadt benne a

düh, a gyűlölet. Felragadta az éjjeliszekrényre kikészített kést, és belémártotta.

- Mi történt azután, hogy megölte?

- Beletekerte egy takaróba, elvonszolta a lifthez, és a garázson át kivitte a

sikátorba.

- ...aztán Toni beletekerte egy takaróba, kivonszolta a lifthez, végül a

garázson át a sikátorba - mesélte Ashley-nek dr. Keller.

- Toni szörnye... - Ashley elharapta a szót; az arca fehér volt, akár a meszelt
fal - Szörnyeteg vagyok!

- Nem, Ashley - válaszolta nyugodtan az orvos. - Ne felejtse el, Toni a

fájdalmából született, azért, hogy megvédje magát! Ugyanez érvényes Alette-re
is. Ideje, hogy lezárjuk ezt a dolgot. Azt akarom, hogy találkozzon velük. Ez
lesz a gyógyuláshoz vezető következő lépés.

- Rendben - válaszolta szorosan összezárt szemmel Ashley. - Mikor...

csináljuk?

- Holnap reggel.

Ashley mély hipnózisban volt. Dr. Keller úgy döntött, Tonival kezdi.

- Toni! Szeretném, ha Alette és maga beszélgetnének Ashley-vel.

- Miből gondolja, hogy képes lesz elviselni?

- Biztos vagyok benne.

- Rendben van, doki! Ahogy akarja!

- Alette, hajlandó találkozni Ashley-vel?

- Ha Toni szerint is...

- Igen, Alette! Éppen ideje.

 Dr. Keller mély lélegzetet vett, mielőtt folytatta volna: - Ashley, szeretném, ha
megismerkedne Tonival.

Hosszú csend következett, és csak utána a halk, félénk válasz: - Hello, Toni...

- Hello.

- Köszönjön Alette-nek, Ashley!

- Hello, Alette...

- Hello, Ashley...

Az orvos megkönnyebbülve felsóhajtott. - Azt akarom, hogy ismerjék meg

alaposan egymást. Ugyanazokon a szörnyű megrázkódtatásokon estek át.
Elválasztották magukat egymástól, de semmi ok sincs rá, hogy ez így maradjon.
Újból teljes, egészséges személyiség lesz magukból. Hosszú út, de már
elkezdődött. A legnehezebb szakaszán túljutottak.

Ettől kezdve gyorsan tudtak haladni. Ashley naponta beszélgetett az alter-

egoival.

- Meg kellett védjelek - magyarázta Toni. - Valahányszor megöltem egyet

azok közül a férfiak közül, úgy éreztem, hogy apát ölöm meg azért, amit veled
tett.

- Én is védeni akartalak - mondta Alette.

- Köszönöm... Hálás vagyok érte mindkettőtöknek.

Ashley dr. Kellerhez fordult, és szomorúan megkérdezte: - Mind én vagyok,

ugye? Magammal beszélgetek.

- Az énje két másik részével beszélget - igazította ki a pszichiáter. - Itt az ideje,

hogy egybeolvadjanak, és újból egységes egész legyen magukból.

Ashley komolyan nézte egy darabig, aztán elmosolyodott. - Készen állok rá.
Aznap délután dr. Keller ismét bement Otto Lewisonhoz.

- Hallottam a jó hírt, Gilbert! - fogadta lelkesen a főorvos.

- Ashley állapota számottevően javult - válaszolta dr. Keller. - Még néhány

hónap, és azt hiszem, elengedhetjük, hogy utána már csak utókezelésre kelljen
járnia.

- Ez tényleg csodálatos! Gratulálok.

Hiányozni fog, gondolta dr. Keller. Nagyon fog hiányozni.

- Dr. Salem van a kettesen, Mr. Singer! - szólt be a külső irodából a titkárnő.

- Köszönöm! - David csodálkozva nyúlt a kagylóért, nem értette, miért keresi

dr. Salem. Évekkel korábban beszéltek utoljára. - Royce?

- Jó napot, David! Érdekes híreim vannak Ashley Pattersonnal kapcsolatban.

- Mi történt?! - kérdezte riadtan az ügyvéd.

- Emlékszik, mennyire szerettük volna kideríteni, hogy milyen trauma idézte

elő a betegségét?

David nagyon is jól emlékezett rá - az, hogy képtelenek voltak meghatározni az

okot, komoly hátrányukra volt a per során. - Igen.

- Nos, megvan a válasz. Dr. Lewison nemrég telefonált Connecticutból. A

kirakós játék hiányzó eleme dr. Patterson. Ő molesztálta Ashley-t
gyerekkorában.

- Tessék?! - David pillanatig azt hitte, nem jól hall.

- Dr. Lewison is most tudta meg.

Ült, hallgatta dr. Salemet, de a gondolatai közben egészen máshol, a múltban

jártak. „Maga az egyetlen, akiben megbízom. Számomra a lányom a
legfontosabb az egész világon, David! Meg kell mentenie... Egyedül magának
kell védenie. Nem akarom, hogy másnak is köze legyen hozzá!”

Hirtelen rádöbbent, miért ragaszkodott dr. Patterson körömszakadtáig ahhoz,

hogy egyedül védje Ashley-t. Biztos volt benne, hogy ha David rájön arra, mit
tett, akkor sem árulja el. Választania kellett a lánya és a tekintélye között, és az
utóbbit választotta. A mocsok!

- Köszönöm, Royce!

Ugyanazon a napon, délután, a társalgó nyitott ajtaja előtt elhaladva Ashley

szeme megakadt a Westport News egyik ott heverő példányán. A címlapon apja,
Victoria Aniston és Katrina képét látta. A tudósítás arról szólt, hogy „Dr. Steven
Patterson hamarosan feleségül veszi a társasági körökben jól ismert Victoria
Anistont, akinek előző házasságából már van egy hároméves kislánya. Dr.
Patterson a manhattani St. John’s Hospitalben fog dolgozni, és leendő
feleségével már meg is vettek egy szép házat Long Islanden...”

A cikk bevezetőjét elolvasva Ashley mozdulatlanná merevedett, arca eltorzult

az indulattól. - Megölöm a rohadékot! - üvöltötte Toni. - Megölöm!

Fékezhetetlen dühroham vett rajta erőt. Meg kellett bilincselni és párnázott falú
szobába zárni, hogy ne tehessen kárt magában. Amikor az ápolók bementek
hozzá, rájuk akart támadni, és nagy elővigyázatra volt szükségük, hogy kárt ne
tegyen bennük. Tóni teljesen magához ragadta az irányítást, maradéktalanul
uralma alatt tartotta Ashley-t.

Amikor meglátta dr. Kellert, magából kikelve üvöltötte: - Engedjen ki innen,

maga szemét! Most! Azonnal!

- Kiengedjük - válaszolta szelíd, csitító hangon az orvos csak csillapodjon le

előbb!

- Én nyugodt vagyok! - ordította Toni. - Engedjenek ki!

Dr. Keller leült mellé a padlóra, és nyugodtan beszélt hozzá, ügyelve, hogy
közben a hangját egy pillanatra se emelje föl: - Toni, amikor meglátta az
édesapjáról készült fényképet, azt mondta, hogy bántani fogja, és...

- Hazudik! Azt mondtam, hogy megölöm!

- Elég volt a gyilkolásból. Nem hiszem, hogy le akarná döfni.

- Nem is! Tudja, mire jó a sósav? Szétmar mindent, az ember bőrét, húsát is!
Várjon csak, amíg...

- Nem akarom, hogy ilyesmire gondoljon!

 - Igaza van. Tűz! Az még jobb! Megtudja, milyen a pokol, még mielőtt
odajutna. Soha nem jönnek rá, ki csinálta...

- Felejtse el, Toni!

- Rendben van. Ki tudok találni jobbat is.

Dr. Keller elhatalmasodó reménytelenséggel küszködve kérdezte meg: - Miért

ilyen keserű?

- Nem tudja? És még azt hittem, maga jó orvos, érti a dolgát. Annak a nőnek
hároméves kislánya van! Mi lesz vele, Mr. Híres Doktor? Majd én
megmondom! Ugyanaz, ami velünk. Nem engedem!

- Reméltem, hogy már megszabadult ettől a gyűlölettől.

- Igen? Akarja, hogy meséljek róla?

Erősen zuhogott, kemény esőcseppek verdesték a gépkocsi tetejét. Az utat

mereven figyelő édesanyjára nézett, jókedvűen elmosolyodott, és énekelni
kezdett:

Az eperfa körül serényen

A majom menyétet...

- Hagyd abba! - ordított rá magából kikelve az anyja. - Mondtam már, hogy

utálom ezt a dalt! Rosszul vagyok a borzalmas...

Ami ezután következett, az olyan volt, mint a lassítva levetített film. A kanyar,
az útról lecsúszó kocsi, a fa. Az ütközés kivetette a kocsiból, de az ijedségen
kívül nem esett semmi baja. Pár másodperc múlva felállt, és tisztán hallotta az
autóba szorult anyja sikoltozását:

- Szabadítsanak ki! Segítség! Segítség! Mozdulatlanul állt, és nézte, hogyan

küszködik, amíg a kocsi fel nem robbant.

- Gyűlölet! Akar hallani egy újabb történetet?

- Egyhangúlag kell döntenünk - mondta Walter Manning. - A lányom
hivatásos művész és nem holmi amatőr. Szívességből vállalta, hogy elkészíti a
portrét. Nem sérthetjük meg... A döntés egyhangú kell legyen. Vagy a lányom
festményét ajándékozzuk neki, vagy semmit!

Járó motorral a járda mellett állt a kocsival, és figyelte, amint Manning az

úttestre lépve elindul az utca túloldalán lévő garázs felé. Sebességbe kapcsolt és
erős gázt adott. A férfi az utolsó pillanatban meghallotta a száguldva közeledő
gépkocsi zaját, és megfordult. Tisztán látta az arcát, mielőtt az autó elcsapta, és
oldalra dobta. Lassítás nélkül hajtott tovább. Szemtanú nem volt, a jó isten
mellette állt.

- Ez a gyűlölet, doki! Ez az igazi gyűlölet!

Gilbert Keller nem válaszolt, mélyen megrázta a hangjából kiérezhető jéghideg

könyörtelenség. Arra a napra az összes további programját lemondta - úgy
érezte, muszáj egyedül maradnia.

Másnap délelőtt, amikor belépett a párnázott falú szobába, az orvos Alette-tel

találta szemben magát.

- Miért csinálja ezt velem, dr. Keller? - kérdezte a lány. - Engedjen ki!

- Ki fogom engedni - igyekezett megnyugtatni Keller. - Meséljen Toniról!

Mit mondott magának?

- Azt, hogy el kell szöknünk innen, és meg kell ölnünk apát!

Újból Toni jelentkezett: - Jó reggelt, doki! Már jól vagyunk. Miért nem enged
ki bennünket?

Dr. Keller a szemébe nézett, és jéghideg, gyilkos indulatot látott benne.

- Végtelenül sajnálom, Gilbert! - Dr. Lewison nagyot sóhajtott. - Pedig már

olyan jól haladtatok!

- Pillanatnyilag el sem tudom érni Ashley-t - válaszolta dr. Keller.

- Gondolom, ez azt jelenti, hogy elölről kell kezdeni az egész kezelést.

- Nem feltétlenül, Otto - mondta elgondolkodva Keller. - Eljutottunk odáig,

hogy összeismerkedtek. Ez nagy áttörés volt. A következő lépés az lett volna,
hogy egyesítsem őket. Meg kell találnom a módját, hogyan csináljam.
 - Az az átkozott cikk...

- Szerencse, hogy Toni látta.

- Szerencse?! - hökkent meg Otto Lewison.

- Igen. A benne lappangó gyűlölet miatt. Most, hogy már tudunk róla,
tehetünk azért, hogy megszűnjön. Szeretnék elvégezni egy kísérletet. Ha
beválik, az azt jelenti, hogy jók az esélyeink. Ha nem... - dr. Keller szünetet
tartott, és halkan fejezte be a mondatot: - akkor azt hiszem, Ashley élete végéig
itt marad nálunk.

- Mit akarsz csinálni? - kérdezte az igazgató főorvos.

- Károsnak tartanám, ha ismét találkozna az apjával, de meg akarok bízni egy

sajtófigyelő szolgálatot, hogy küldje el nekem az összes, dr. Pattersonról
megjelenő cikket.

- Miért? - kérdezte az elképzelés lényegét továbbra sem értve dr. Lewison.

- Megmutatom őket Toninak. Előbb-utóbb a benne lakó gyűlölet kiég,

önmagát emészti fel. így legalább ellenőrizhetem, és megpróbálhatom kordában
tartani.

- Számíts rá, Gilbert, hogy sokáig fog tartani!

- Legalább egy évig, de az is lehet, hogy tovább. De Ashley számára ez

jelenti az egyetlen esélyt.

Öt nappal később Ashley végre visszatért.

- Jó reggelt, Gilbert! - üdvözölte kedvesen a szobájába lépő dr. Kellert. -

Sajnálom, ami történt.

- Örülök, hogy bekövetkezett, Ashley - válaszolta az orvos. - Minden érzést

felszínre kell hoznunk. - Jelzett az őrnek, hogy leveheti a kéz- és lábbilincseket.

- Nem volt valami kellemes - mondta a csuklóját dörzsölgetve a lány, miután

felállt. - Toni nagyon dühös.

- Igen, de túl fog jutni rajta. Elmondom, mit tervezek...

Havonta három-négy cikk jelent meg a különböző lapokban dr. Steven
Pattersonról.

„Dr. Steven Patterson és Victoria Aniston pénteken pompás esküvőt tart Long
Islanden - adta hírül az egyik. - Dr. Patterson kollégái repülőgépen érkeznek...”

Tonin erőt vett a hisztéria, amikor dr. Keller megmutatta neki a tudósítást.

- Nem sokáig fog tartani a házasságuk! - mondta dühödtem

- Miért, Toni?

- Azért, mert meghal!

„Dr. Steven Patterson távozott a St. John’s Hospital-ből, és átvette a Manhattan

Methodist Hospital szívsebészeti osztályának...”

- Így legalább megerőszakolhatja az összes beteg kislányt! - sikoltotta Tóni.

„Dr. Steven Pattersont az orvostudomány fejlődése érdekében kifejtett

tevékenysége elismeréseként Lasker-díjjal tüntették ki, és tiszteletére a Fehér
Házban...”

- Fel kellene inkább akasztani a mocskot! - üvöltötte Toni.

Gilbert Keller ügyelt rá, hogy Toni az apjáról szóló összes cikket megkapja.
Ahogy múlt az idő, a lány haragja is kezdett fokozatosan alábbhagyni, mintha
elkopott volna a kezdetben tomboló indulat. A gyűlöletből harag lett, végül
rezignált belenyugvás.

„Dr. Steven Patterson és felesége Manhattanbe költözött, mégis úgy tervezik,

hogy vidéki házat vesznek Hamptonsben, és ott fogják tölteni a nyarakat
kislányukkal, Katrinával.”

- Hogy teheti ezt velünk? - kérdezte sírva Toni, miután elolvasta a hírt.

- Úgy érzi, hogy az a kislány a maguk helyét orozta el?

 - Nem is tudom. Teljesen... össze vagyok zavarodva!

Újabb év telt el. Ashley hetente háromszor járt kezelésre, Alette majdnem
mindennap festett, Toni azonban nem volt hajlandó se zongorázni, se énekelni.

Karácsonykor dr. Keller újabb újságkivágást mutatott Toninak. Egy fénykép

volt, amely az apját, Victoriát és Katrinát ábrázolta. A Patterson család
Hamptonsben ünnepli a karácsonyt - adta hírül a képaláírás.

- Mindig együtt töltöttük a karácsonyt. Csodálatos ajándékokat kaptam tőle -

mondta vágyakozó hangon Toni, és szomorú pillantást vetett az orvosra. - Nem
volt teljesen rossz. Leszámítva a... tudja mit... egészen jó apa volt. Azt hiszem,
igazán szeretett.

Ez volt az első jele az újabb áttörésnek.

Egyik nap a társalgó előtt elhaladva dr. Keller hallotta, hogy Toni zongorázik, és
énekel is hozzá. Csöndben megállt az ajtóban, és látta, hogy teljesen feloldódott
a zenében.

- Az édesapja sem lesz fiatalabb, Toni - említette meg másnap délelőtt, a

kezelés közben. - Mit gondol, mit fog érezni, ha meghal?

- Én... nem akarom, hogy meghaljon. Tudom, sok ostobaságot mondtam,

mert dühös voltam rá.

- Már nem dühös?

Toni alaposan megfontolta a választ: - Dühös nem vagyok, csak bánt, ami
történt. Azt hiszem, igaza volt. Úgy éreztem, az a kislány elrabolja a helyemet. -
Hosszabb szünetet tartott, aztán komoly arccal folytatta: - Össze voltam
zavarodva. Apámnak azonban joga van a saját, önálló életéhez, és Ashley-nek
is.

Dr. Keller jóleső érzéssel elmosolyodott. Végre! Megint sínen vagyunk,

gondolta.
Most már szabadon tudtak beszélgetni hármasban. - Ashley, azért volt szüksége
Tonira és Alette-re, mert egyedül nem tudta elviselni a fájdalmat - mondta dr.
Keller. - Mit gondol most az édesapjáról?

Rövid szünet után hangzott csak el a lassú, megfontolt válasz: - Soha nem
fogom elfelejteni, amit velem tett, de képes vagyok megbocsátani neki.
Szeretném lezárni a múltat, és szeretnék új életet kezdeni.

- Ahhoz, hogy ez megtörténhessen, újból eggyé kell válniuk. Mi a véleménye,

Alette?

- Festhetek akkor is, ha Ashley leszek? - kérdezte Alette.

- Természetesen!

- Akkor rendben.

- Toni?

- Énekelhetek és zongorázhatok?

- Igen - válaszolta az orvos.

- Jó. Rajtam ne múljon!

- Ashley?

- Készen állok rá. Szeretném... megköszönni, hogy segítettek, amikor nagy

szükségem volt rá.

- Nincs mit, szivi!

- Miniéra anche - válaszolta Alette.

Elérkezett az utolsó lépés, a három személyiség egybeolvasztásának ideje.

- Hipnotizálni fogom, Ashley! - közölte dr. Keller. -Vegyen búcsút Tonitól és

Alette-től!

Ashley mély lélegzetet vett. - Isten veled, Toni! Isten veled, Alette!

- Isten veled, Ashley!

- Vigyázz magadra, Ashley!

 Tíz perccel később mély, hipnotikus álomban volt. - Ashley, többé nincs mitől
félnie. Meggyógyult. Nincs szüksége tovább senkire, hogy megvédje magát.
Segítség, a rossz élmények erőszakos elfelejtése nélkül is képes megállni a
lábán. Bármi történik magával, szembenéz vele. Igazam van?

- Igen. Képes vagyok szembenézni a jövővel.

- Rendben. Toni!

Csönd volt.

- Toni!

Az újabb szólításra se érkezett válasz.

- Alette!

Csönd.

- Alette!

Semmi.

- Elmentek, Ashley! A kúrának vége.

Ashley értette, mit mondott dr. Keller, mert még álmában is elmosolyodott.

- Háromig számolok, és fel fog ébredni. Egy'... kettő... három...

Ashley sugárzó arccal nyitotta ki a szemét. - Megtörtént? Ugye?!

- Igen - válaszolta az orvos.

Repesett a boldogságtól. - Szabad vagyok! Köszönöm, Gilbert! Úgy érzem

magam... mintha valami szörnyű, fekete lepel alól szabadultam volna!

- El sem tudom mondani, mennyire örülök - válaszolta Ashley kezét

megfogva dr. Keller. - A következő néhány hónapban el kell még végeznünk
néhány ellenőrző vizsgálatot, és ha beváltják a reményeinket, nos, akkor
hazaküldjük. Utána már csak utókezelésre kell járnia.

Ashley-t olyan erővel rohanták meg az érzelmek, hogy szólni sem tudott, csak
bólintott.
 HUSZONNYOLCADIK FEJEZET

A következő hónapokban Otto Lewison három független, a kórházhoz

semmilyen szempontból sem kötődő pszichiáterrel is megvizsgáltatta Ashley-t.
Hipnoterápiát és nátriumamitált alkalmaztak, hogy a legrejtettebb gondolatait,
érzelmeit is felszínre hozzák.

- Üdvözlöm, Ashley! Dr. Montfort vagyok. Szeretnék föltenni néhány

kérdést. Hogy érzi magát?

- Remekül, doktor úr! Mintha hosszú betegségen estem volna át.

- Rossznak tartja magát?

- Nem. Tudom, hogy történt néhány szörnyű dolog, de nem hibáztatom

magamat miattuk.

- Gyűlöl valakit?

- Nem.

- És az édesapját? Őt sem?

- Valamikor gyűlöltem, de már nem. Azt hiszem, nem tehet arról, amit
csinált. Remélem, már meggyógyult, jól van.

- Szeretne találkozni vele?

- Azt hiszem, jobb, ha nem. Megvan a saját élete, és én is új életet akarok

kezdeni.

- Ashley?

- Igen!

- Dr. Vaughn vagyok. Beszélgessünk kicsit!

- Rendben.
 - Emlékszik Tonira és Alette-re?

- Természetesen. Elmentek.

- Mi a véleménye róluk?

- Kezdetben rettegtem tőlük, de most már tudom, hogy szükségem volt rájuk,
és hálával tartozom nekik.

- Jól szokott aludni?

- Most már igen.

- Meséljen az álmairól!

- Régebben szörnyű álmaim voltak; valami állandóan üldözött. Azt hittem,

meg akarnak ölni.

- Álmodik még ilyesmit?

- Már nem. Békés, nyugodt álmaim vannak. Élénk színeket és mosolygó

embereket látok. Múlt éjjel azt álmodtam, hogy síelek, szélsebesen száguldók
lefelé a lejtőn. Csodálatos volt! Már a hidegtől sem félek.

- Mit gondol az édesapjáról?

- Szeretném, ha boldog lenne, ahogyan én is.

- Ashley?

- Igen.

- Dr. Hoelterhoff vagyok.

- Üdvözlöm, doktor úr!

- Nem mondták, hogy ilyen szép! Szépnek tartja magát?

- Azt hiszem, elég vonzó vagyok...

- A hangja is nagyon kellemes! Maga szerint is?

- Nem képzett hang, de... - Ashley felszabadultan nevetett. - Nem szoktam

falsot fogni.
 - Hallottam, hogy festeni is szeret. Mit gondol, jók a képei?

- Ahhoz képest, hogy amatőr vagyok, egészen jók. Igen!

Az orvos szünetet tartott, néhány másodpercig elgondolkodva nézett rá, mielőtt

föltette a következő kérdést:

- Van bármilyen problémája, amit szívesen megbeszélne velem?

- Nem jut eszembe semmi. Mindenki nagyon kedves hozzám.

- Hogyan fogja érezni magát, ha kikerül innen?

- Gyakran gondolkodtam ezen. Ijesztőnek tetszik, ugyanakkor izgalmasnak

is.

- Félni fog odakint?

- Nem. Új életet akarok kezdeni. Jól értek a számítógépekhez. Lehet, hogy

visszamegyek ahhoz a vállalathoz, ahol dolgoztam, de ha nem, akkor is könnyen
találok munkát.

- Köszönöm, Ashley - válaszolta dr. Hoelterhoff, és a nagyobb nyomaték

kedvéért bólintott is hozzá. - Nagyon jólesett beszélgetni magával.

Dr. Montfort, dr. Vaughn, dr. Hoelterhoff és dr. Keller összegyűltek Otto
Lewison szobájában, hogy megvitassák a tapasztalataikat. Az igazgató főorvos
gondosan végigolvasta mindannyiuk jelentését, és a végén mosolyogva dr.
Kellerre nézett.

- Gratulálok - mondta. - Tökéletesen egybehangzóak a vélemények.

Csodálatos munkát végeztél.

- Egy csodálatos nővel. Rendkívüli teremtés, Otto! Boldog vagyok, hogy

visszakapja az életét.

- Elfogadta, hogy utókezelésre kell járnia, ha elmegy tőlünk?

- A legkisebb fenntartás nélkül.

- Nagyon jó. Kiállíttatom a zárójelentést. - Dr. Lewison a többi orvoshoz

fordult: - Köszönöm a segítségüket, uraim!
 HUSZONKILENCEDIK FEJEZET

Két nappal később dr. Lewison - Gilbert Keller is nála volt - magához kérette
Ashley-t. Személyesen akarta közölni vele, hogy elbocsátják, hazatérhet Cuper-
tinóba, ahol már csak kontrollvizsgálatokra kell járnia a bíróság által is
elfogadott pszichiáterhez.

- Hát, elérkezett a nagy nap! - fogadta mosolyogva.

- Izgul!

- Izgulok, és kicsit félek is - válaszolta Ashley. - Én... nem tudom! Úgy

érzem magam, mint a kalitkából frissen szabadult madár. Mintha a magasban
szállnék! - tette hozzá sugárzó arccal.

- Örülök, hogy elmegy, de... nagyon fog hiányozni - szólt közbe dr. Keller.

Ashley két tenyerébe fogta az orvos kezét, és úgy válaszolt: - Maga is nekem,
Gilbert! Nem tudom, képes leszek-e valaha is megköszönni, amit értem tett. -
Kis időre elhallgatott, és a szeme könnyes lett. - Visszaadta az életemet.

- Visszamegyek Kaliforniába, és elhelyezkedem egy számítógépes cégnél -

fordult ismét dr. Lewisonhoz. - Feltétlenül jelentkezem, beszámolok róla,
hogyan sikerült, és az utókezelésről is. Nem akarom, hogy megismétlődjenek
azok a szörnyűségek.

- Azt hiszem, nincs oka aggodalomra - biztatta mosolyogva a főorvos.

Miután Ashley távozott, sokáig nézett maga elé, végül derűs mosollyal az
arcán megkérdezte dr. Kellert:

- Mi lenne velünk, Gilbert, ha nem volnának ilyen, a sok kudarcért kárpótlást

nyújtó eseteink?
Verőfényes júniusi nap volt, és ahogyan sugárzó mosollyal az arcán végigsétált
a New York-i Madison Avenue-n, a járókelők önkéntelenül is utánafordultak.
Ashley soha nem érezte még ilyen boldognak magát. A csodálatos jövőre
gondolt, arra, amit eltervezett. Tudta, hogy szörnyű vége is lehetett volna
mindannak, ami vele történt, de ez csöppet sem nyomasztotta, sőt,
felszabadítóan hatott rá, hogy túlélte, bekövetkezett az, amiért annyit
imádkozott.

A Pennsylvaniai pályaudvarra, az Egyesült Államok legforgalmasabb

pályaudvarára ment. Akármerre nézett, mindenütt áttekinthetetlen, hullámzó
tömeget látott.

Külön-külön mindegyik embernek megvan a maga története, gondolta.

Különböző helyekre utaznak, élik a maguk életét, és én is azt fogom tenni.

Éppen kiemelte a jegyét az automatából, amikor a vonat lassan betolatott a

csarnok egyik vágányára. Jó előjel, állapította meg magában.

Felszállt, elhelyezte a csomagját, és leült. Telve volt izgalommal, az ismeretlen

jövő nemhogy megijesztette volna, éppen ellenkezőleg, boldog várakozással
töltötte el.

A vonat elindult, a kerekei egyre gyorsabban kattogtak. Végre úton vagyok,

gondolta, és Hamptonshoz közeledve halkan, vidáman dalolni kezdett:

Az eperfa körül serényen

A majom menyétet kergetett.
Csodás játék, örvendezett,
De hopp, a menyét elment.
 A SZERZŐ UTÓSZAVA

Az utóbbi húsz évben sok tucat többszörösen hasadt személyiségű bűnelkövető

került bíróság elé. A vádak gyilkosságtól az emberrabláson át nemi erőszakig és
szándékos gyújtogatásig terjedtek.

A személyiség többszörös hasadása, mint kórisme, máig vita tárgyát képezi a

pszichiáterek között is. Sokan közülük meggyőződéssel állítják, hogy nincs
ilyen betegség. Ugyanakkor az évek során számos orvosnak, kórháznak,
szociális gondozó szolgálatnak volt dolga többszörösen hasadt személyiségű
betegekkel. Egyes tanulmányok a pszichiátriai betegségekben szenvedők öt-
tizenöt százalékát sorolják ebbe a csoportba.

Az Egyesült Államok igazságügyi minisztériumának statisztikája szerint a

szexuális bűncselekmények fiatalkorú áldozatainak mintegy egyharmada hat
évnél fiatalabb, és tizennyolc éves koruk előtt a lányok egyharmada válik
szexuális zaklatás áldozatává.

Az elkövető a legtöbb esetben a gyermek apja.

Egy három országra kiterjedő vizsgálat szerint a lakosság egyharmada volt

többszörösen hasadt személyiségű.

A betegséget sokszor nem ismerik fel idejében. Felmérések bizonyítják, hogy a

többszörösen hasadt személyiségű betegek esetében átlagosan hét év alatt jutnak
el a helyes diagnózisig.

A betegek kétharmada gyógyítható.

 I.P.C.
K-Ö-N-Y-V-E-K

Főszerkesztő:

Ivanics István

Felelős szerkesztő: Talpas János

Kiadja az I.P.C. Könyvek Kft.

Felelős kiadó: Ivanics Istvánné

Nyomtatta és kötötte a Kaposvári Nyomda Kft. - 231073

Felelős vezető: Pogány Zoltán igazgató

ISBN 963 635 263 1