Avilai Szent Terez Oneletrajz PDF

Jézusról nevezett Szent Terézia: Önéletrajz
JÉZUSRÓL NEVEZETT SZENT TERÉZIA

ÖSSZES MŰVEI
Önéletrajz
FORDÍTOTTA
Szent Teréziáról nevezett Ernő atya

sarutlan kármelita
Nihil obstat.
Adalbertus Kuster
Censor dioecesanus
Num. 2.932/1927.
Imprimatur.
Jaurini, die 23. Novembris 1927,
† Antonius
Episcopus
Imprimi protest.
Budapestini, die 3. Octobris 1927.
Fr. Brocardus a B.M.V.
v. provincialis Carm.discale.
Kapható: a Kármelita Rendházakban
1
A FORDÍTÓ ELŐSZAVA.
Szent Terézia Önéletrajza és annak folytatása, Az Alapítások könyve, nemcsak, sőt nem is
elsősorban történelmi munkák. Írójuknak nem az a főcélja, hogy életének folyásáról és annak
eseményeiről számoljon be, s ezért ezek sok esetben mostoha elbánásban részesülnek nála.
Neveket Önéletrajzában nem említ, évszámot is igen keveset, s máshonnét nem ismernők
életrajzát, ebből még csak azt sem tudnók meg, hogy hívták őt, kik és mik voltak szülei, kik
testvérei? Ez nála mind mellékes. Az ő célja, hogy lelki életéről tájékoztassa gyóntatóit, mert
hiszen művét kizárólag ezeknek szánta és nem is gondolt arra, hogy ez valaha szélesebb körben
elterjedjen. Ez a lelki élet, vagy amint ő nevezi, ez az ő imája, olyan sajátságos fejlődésnek indult,
olyan rendkívüli tünetekben nyilvánult, hogy azok körében, akik előtt lelkét feltárta, sok
aggodalomra adott okot. Egyesek, mint pl. Alkantarai Szent Péter és Borgia Szent Ferenc Isten
kezének csodálatos működését látták benne, ellenben más, buzgó, szentéletű, de azért az
előbbieknél kisebb kaliberű lelkek, mint pl. Dáza Gáspár, Salzedo Ferenc és mások azt állították,
hogy Terézia anya ördögi szemfényvesztés áldozata. Ezen kérdés tisztázását célozza az Önéletrajz
s ezért részletesen fejtegeti, miképpen fejlődött Szent Terézia imája zsenge elméjének első
megnyilatkozása óta gyermek- és ifjúkora folyamán, kint a világban és bent a zárdában odáig, ahol
állt e mű befejezése idejében, 1565-ben.
Ez a fejlődés annál érdekesebb, mert hiszen Szent Terézia az ima történelmében
korszakalkotó szerepet játszik. Akkora a jelentősége e téren, mint mondjuk, Kolumbus Kristófé
földrajzi ismereteinek tekintetében. A nagy génuai tengerészt nevezik Amerika felfedezőjének,
holott nem ő volt az első fehér, aki lábát betette az újvilág földjére. Hiszen ötszáz esztendővel ő
előtte a normannok rendes kereskedést folytattak az új világ lakóival és Grönland püspöke,
mindaddig, amíg a jégárak nem tették hazáját lakatlanná, rendes lelkipásztorkodást folytatott
Vinlandban, a mai New-York területén. Mindez azonban legkevésbé sem csökkenti a nagy
felfedező érdemét, mert hiszen ő volt az, aki megmutatta Amerikának rendes és mindenki számára
járható útját az óceánon keresztül, s ő tárta föl és tette hozzáférhetővé annak kincsét a vén Európa
gyermekei számára.
Szent Terézia sem volt az imának az első felfedezője. Imádkozott ősatyánk, Adám, és
kilenc századon keresztül könyörgött bocsánatért nagy bűnéért. Ábrahám magas fokára jutott az
imának s bizalmasan társalgott Istennel és az angyalokkal. Izsák a rétekre szokott kimenni, hogy
azok magányában folytathassa elmélkedését. Jákobnak lelki életét gyakori látomások emelték a
misztika színvonalára, amely a Krisztus előtti századok folyamán Mózesben érte el tetőfokát, mert
hiszen az ő lelki házasságának volt gyümölcse az ószövetségnek fenséges teokráciája összes vallási
és politikai intézményeivel együtt. A próféták, főleg pedig azoknak fejedelme, a mi rendünk atyja,
alapítója és vezére, a thesbisi Illés, mindannyian szédítő ormain mozogtak a misztikának. Az
újszövetség apostolai még magasabbra emelkedtek, s egy Szent Pál a harmadik égben hallott
szavakat, amelyeket embernek nem szabad kimondania. Egyáltalában, az ősi egyházban a misztika
közös kincse volt a híveknek, a nyelvén mindenki értett s példának okáért a vértanúknak
közhasználatra írt és népies nyelven szerkesztett aktái olyan kifejezésekkel, amelyeknek horderejét
csakis a misztikában járatos egyén érti meg. („In oratione positus emisit spiritum” vagy Szent
Perpetua aktáiban: „Nesciebat me jam cum Deo loqui.”) A misztika tehát közkincse volt a
híveknek, akiknek zöme pedig akkor még a népnek a legalsóbb osztályaiból került ki. De még
azután az „intelligentia Scripturarum”, a szentiratok megértése, nem hiába misztikus kegyelem.
Egyetemeinknek nem egy tudós, de minduntalan az „Index”-be botló orientálistája úgy van velük,
mint a műkedvelő, aki szakértő szemmel vizsgálja az incunábulák nyomását és kötését, de a
2
tartalmukhoz nem is konyít. Azokhoz nem a biblikum, hanem Szent Terézia imája adja meg a
kulcsot. Már pedig a szent írók a nép számára írtak, tehát az akkor értett a nyelvükön.
Múltak azonban az idők, változtak az erkölcsök, a humanizmus és az újkori tévtanok
jégárja végigzajlott az egyházon, megfagyasztotta a szíveket, megszakította az összeköttetést a
természetfölötti új világgal. Egyesek ugyan – a szentek – szabadon röpültek át abba az ima
szárnyain, de a nagy tömegeknek új felfedezőre volt szüksége, hogy megmutassa annak rendes
útját s föltárja előttük annak mérhetetlen kincseit.
Erre a szerepre hívta meg az isteni Gondviselés Ahumada Teréziát.
Imájának első fázisa, amelyet, azt hisszük, találóan lehet az „első ég”-be való
emelkedésnek nevezni, kora gyermekkorában kezdődik. Alig kezd eszével élni, alig sajátítja el az
olvasás tudományát, föléje emelkedik az anyagiaknak, magasan lebeg a föld fölött, a nélkül
azonban, hogy elhagyná annak légkörét. Igen nagy dolog már ez is egy kis gyermek részéről!
Rodrigóval együtt megszökik hazulról, hogy a mórok földjén vértanúságot szenvedhessen, s mikor
ez a kísérlet dugába dől, remeteségről, szerzetesi életről ábrándozik, csakhogy lemondhasson
mindenről a mennyei boldogság kedvéért. Hangsúlyozzuk e motívumot, amelyet ő maga is mint
önzőt ítél el későbbi életében. Vágyai magasan szárnyalnak: a levegőégben lebegve sóvárgó
szemekkel néz a második és harmadik ég felé, s a szamariai asszony képe előtt ismétli az akkor
még nem értett szavakat: „Uram, adj nekem abból a vízből, itass meg az élet forrásából.”
Imájának ezen első fázisából a vergődés korszaka az átmenet a második égbe való
emelkedéséhez, misztikus kegyelmeihez és azok továbbfejlesztéséhez.
Zárdába lép s ott az Úr megtanítja őt legelsősorban arra a magasztos imára, amelyet Ő maga
gyakorolt a legfönségesebb módon , midőn a kereszten függve életét adta értünk. A szenvedés
imája ez, amelynek adóját Isten kérlelhetetlenül behajtja mindazokon, akiket magasabb
tökéletességre hívott. Rettenetes betegségek viseltetik el vele mindazt, amit csak halandó ember
élte fonalának elszakadása nélkül elszenvedni képes. Mint tehetetlen nyomorék fekszik ágyán,
minden érintés halálos gyötrelmet okoz neki, s ez az állapot éveken át tart. Mikor azután annyira
amennyire lábra áll, elkezdődik lelki vergődése. Az Úr Jézus kéri, követeli szerelmét, s ő nem tudja
magát teljesen odaadni neki. Szereti övéit, gyöngéden ragaszkodik barátaihoz s egész lelkével
tudja élvezni kedves ismerőseinek szellemes társalgását. Azok pedig még kevésbé tudják felejteni
az ő kedves Teréziájukat s minduntalan fölkeresik a zárdában, úgyhogy napirendjében igen
tekintélyes helyet foglal s óráinak jelentékeny részét fölemészti a beszélő szobában való időtöltés.
Pedig szárnyai már kinőttek, szeretne szédítő magasba repülni, azonban ezek a kötelékek fogva
tartják, úgyhogy kínosan vergődik. Gyóntatói – jó emberek, jó papok, de köznapi lelkek –
mindebben semmi rosszat nem látnak. Csitítgatják, igyekeznek őt megnyugtatni; ellenben ő érzi,
hogy magasabbra született, de nincs ereje követni hivatását.
Innen-onnan húsz esztendeig tart már ez az állapot, míg végre 1555-ben bekövetkezik a
fordulat. A szenvedő Krisztus képének látása lelket önt belé. A jezsuiták vezetése alá kerül s azok
kioktatják, hogy önkéntes lemondásokkal és kisebb önsanyargatásokkal kell megalapoznia lelki
életét és kíméletlenül el kell szakítania azokat a kötelékeket, amelyek gúzsba kötik lelki
szabadságát. A „Veni Creator” elmondása elragadtatásba ejti s annak szárnyain Teré zia
fölemelkedik a „második ég”-be s megkezdi lelki életének második, misztikus fázisát.
A nemes szenvedélyek korszaka ez. A „Sturm und Drang” periódus az ő életében. Ennek
köszönjük a sarutlan rend megalapítását, ennek az ő irodalmi művei nagy részét.
A földdel való szakítás tökéletes. Rokonai terhére vannak; barátai, ha csak nem beszélnek
istenes dolgokról, halálosan untatják, az anyagi érdekekkel való foglalkozás undorral tölti el; az
ebédre, vacsorára hívó harang halálos kínt okoz neki. Nincs érzéke többé a természet szépségei
iránt. A folyók és patakok, a zöldellő rétek, mezők, a pompás virágok s azoknak illata, a
3
legművésziesebb zene: mindez oly semmi ahhoz képest, amihez ő imájában szokva van, hogy rá
sem tud nézni, nem is tudja hallgatni. Szívét a szerafim dárdája sebzi meg s az sajog az édes
fájdalomtól. Szeretne tenni, nagyokat tenni Istenért, akinek fölsége, végtelensége, szépsége, jósága
oly világosan áll szemei előtt; Jézusért, aki látomásaiban mutatja meg magát minduntalan neki s
szózataival irányítja cselekedeteit. Kimondhatatlan gyötrelmet okoz szívének a lelkek elkárhozása,
akik nap-nap után hóesés módjára hullnak a pokol tüzébe. Szeretné magát elébe vetni e
szerencsétlenek útjának; visszatartani, megmenteni azokat, akikért az ő édes Mesterének vére
hiába folyt. Nem bírja tovább az életet. Meghódította Istent; a mindenség Ura rabja az ő szívének,
ámde nem láthatja őt addig, amíg ez a nyomorult élet tart. Ez a gondolat fájdalmas elragadtatásba
ejti s majdnem megfosztja életétől.
Csupa szenvedély, csupa láng, csupa tűz. Azonban ez a tűzvész lelkének még alacsonyabb
rétegeiben, a testi szervezethez közel lobog s folyton újra és újra megperzseli azt, sőt
fölemésztéssel fenyegeti. Innét a folytonos elragadtatások, amelyeknek önkívületiségébe a
szervezet mintegy belemenekül az emésztő lángok elől. Egy az Istenre vonatkozó szó, egy a
másvilágra irányuló gondolat, amelyet előtte kiejtenek, elegendő ahhoz, hogy kiváltsa érzékeinek
ezt a hanyatt-homlok való menekülését. Hiába áll ellent; bármennyire kínos reá nézve , ha mások
jelenlétében jön reá ez az állapot: nem tudja megakadályozni. Megmerevedik, tagjai jéghidegek;
nem egyszer pedig teste is részt vesz lelkének röptében; elhagyja a szilárd talajt, néhány arasznyira
fölemelkedik a levegőbe, s hosszasan ott lebeg.
Nagy lelki szárazságok gyötrik; kínzó betegségek juttatják minduntalan a sír szélére;
rágalmaknak, üldözéseknek, rosszakaratú támadásoknak egész áradata zúdul ellene. Az Úristen
reábocsátotta „a lélek sötét éjszakáját”, amelyen keresztül kell mennie mindenkinek, akit Ő a
Kármel csúcsára akar juttatni.
Imájában bekalandozza saját lelkének mélységeit, bejárja a mennyországot és csodálatos
dolgokat lát. Nem tud róluk részletesen beszámolni. „Olyan ez – mondja ő egy megkapó
hasonlattal fejezve ki eszméjét – mint amikor egyszer engem bevezettek az albai herceg
kincstárába. Tele volt drágaságokkal, ritkaságokkal, műremekekkel. Mikor kijöttem onnan,
egyetlen egy részletre sem tudtam visszaemlékezni, de azt tudtam, hogy sok szépet láttam.” „Én
leszek ezután a te könyved”, - mondotta neki az Úr akkoriban, amidőn az inkvizíció sokat eltiltott
kedves olvasmányai közül; s ennek a könyvnek minden lapja újdonságokkal, eredeti, soha nem
látott, érdekfeszítő részletekkel szolgált. Imája folyton változik és fe jlődik. Ma nem az, ami tegnap
volt s holnap megint más. A Szentlélek fuvalma mindig új akkordokkal bájolja el füleit.
Lassú és fokozatos átmenetek készítik elő imájának befejező fázisát, a „harmadik eget”,
amelyet Szent Pál járt meg előtte és többi nagy szentek valószínűleg mindannyian. Eddig csak
látogatója volt az égnek: most lélekben állandó lakója lesz. A határkő az 1572- i jelenés, amelyben
az édes Jézus megköti vele az immár felbonthatatlan frigyet, a lelki házasságot. „Nézd ezt a szeget
, , - mondotta neki - ez annak a záloga, hogy mától kezdve hitvesem vagy, amit eddig nem
érdemeltél meg... Az én becsületem a tied, s a te becsületed az enyém.” Ezután pedig bevonult
lelkébe az a magasztos értelmi látomás, a Szentháromság három isteni Személye s ettől kezdve
állandó társasága lett. Teljesedtek rajta az Úr Jézus szavai: „Eljövünk hozzá s nála fogunk lakni.”
A szenvedélyek kora megszűnt. Az isteni tűz följebb hatott és lelkének legmagasabb
rétegeiben, szellemei tehetségeiben foglalt helyet, istenibb lett. Nem perzseli többé a a szervezetet.
Az érzéki rész ugyan minden ízében együtt rezeg vele, mint a hangvilla, amelyet távolról megüt a
rokonhang, de nem szenved többé tőle. Megszűnnek az elragadtatások, vagy legalább is igen
ritkák. Képzeletei látomások nincsenek többé. Minden szellemivé lett. Megszűnt a halál utáni
heves vágyódás, vagy ha be is áll egy pillanatra, csakhamar helyt ad az Isten akaratán való tökéletes
megnyugvásnak. A lelkek üdvéért minden áldozatra kész, de elkárhozásuk miatt már nem emészt i
4
az a gyötrő kín. Istenbe van merülve. Ha a folyóson halad, meg- megáll és tapogatódzik, mint a vak
ember; elfeledte, hogy hol van. A természet szépségei nemcsak, hogy nem untatják t9bbé, hanem
valósággal extázisba ejtik. Isten szépségének tükrözését látja bennük. Olyan lesz, mint egy naiv kis
gyermek – természetesen csakis érzelmeiben, mert hiszen értelme mindvégig megőrzi árható
erejét, akarat pedig acélos szívósságát. Egy szép virág, egy tarka pillangó, egy bájos gyermekarc,
sőt akár egy szemrevaló ásványdarab látása örömet vált ki benne. „Áldott legyen, aki téged
teremtett” – így kiált föl, ezt hajtogatja s alig lehet őt onnét elvonni. Értelmi látomásaiban
feltárulnak előtte az egeknek legféltettebben őrzött titkai, az emberi lélek pedig nyitott könyv
szemeiben, amelyből kiolvassa és leírja az ő halhatatlan műveinek koronáját, „A belső
várkastély”- t. Mikor pedig bekövetkezik földi pályafutásának dicsőséges vége, a haláltusát
tizennégy óráig tartó elragadtatás pótolja nála, s annak szépséges látomásait sugárzó arcvonásairól
olvassák köréje sereglett leányai. Ennek csodás részleteit azonban majd csak a mennyországban
fogja nekünk elmondani.
Az Önéletrajz nem vezet bennünket ilyen messzire. Mikor Szent Terézia rátette a pontot
annak a második fogalmazványára, 1565-ben, ő lelki fejlődésének még csak a második fázisában
volt. A harmadikba majd az Alapítások könyve fog bennünket átkalauzolni, bár annak részletes
festését nem ebben, hanem „A belső várkastély”-ban találjuk.
Most tehát neki adjuk át a szót: hadd beszéljen nekünk az ő imájáról.
5
Önéletrajz
Szent Anyánknak, Jézusról nevezett Teréziának életrajza s néhány szó azokról a kegyelmekről,
melyeket Istentől kapott.
Írta ő maga, gyóntatója parancsára, akihez intézi és küldi mondván:
I. H. S.1
Azt szerettem volna, ha már egyszer megparancsolták s oly nagy szabadságot adtak nekem
arra, hogy leírjam az én imádkozásom módszerét és azokat a kegyelmeket, amelyekben az Úr
részesített: akkor legalább engedték volna meg azt is, hogy részletesen és világosan beszámoljak az
én nagy bűneimről és gonosz életemről. Ez nagy megnyugvásomra szolgált volna. Azonban hallani
sem akartak róla, sőt e tekintetben nagyon is megszorították a szabadságomat. 2
Az Úr szerelmére kérem ennek az életrajznak olvasóját, tartsa állandóan s zem előtt azt,
hogy az én életem igen rossz volt; olyannyira, hogy az Istenhez tért nagy bűnösök között egyet sem
találta, akinek példája vigasztalásomra szolgálhatna. Azt kell ugyanis látnom, hogy azok, miután
az Úr hívására megtértek, többé nem bántották meg újra: én ellenben nemcsak, hogy mindig újra
meg újra visszaestem bűneimbe és rosszabb lettem, hanem szinte úgy tűnik föl, mintha külön
tanulmány tárgyává tettem volna azt, hogy miképpen lehet legjobban ellenállni azoknak a
kegyelmeknek, amelyeket Ő Szent Felsége reám árasztott. Pedig hát beláttam, hogy hűségesebb
szolgálatra vagyok iránta kötelezve, mint bárki más, s hogy adósságomnak még csak kis részét sem
tudom nála letörleszteni. Áldott legyen Az, aki annyi ideig türelmes volt velem szemben. Szívem
mélyéből esedezem Hozzá, adja meg nekem kegyelmét, hogy egészen világosan és őszintén írjam
meg ezt az emlékiratot. Gyóntatóim kívánják tőlem, de nemcsak ők, hanem, tudom, maga az Úr is
már régóta akarja. Mindeddig azonban nem mertem rá vállalkozni.
Adja Isten, hogy ez az irat az Ő dicsőségére szolgáljon, nemkülönben, hogy belőle
gyóntatóim is jobban megismerjenek. Mert hiszen, tekintve gyönge erőmet, csak ők segíthetnek
nekem arra, hogy legalább annyira-amennyire tudjak szolgálni az Úrnak, kinek oly sokkal
tartozom. Dicsérjék Őt mindörökké összes teremtményei. Ámen.
1 Ez a címe e műnek az „editio princeps”-ben, vagyis az 1587-ben Salamancában, Foquel Vilmos cégnél megjelent
első kiadásban, amely az Önéletrajzon kívül magában foglalta a szentanya néhány „Lelki Számadás” -át, „A belső
várkastély”-t, néhány „Fohász”-t, „A tökéletesség útjá”-t és végül néhányat a „Tanácsok” közül.
2 Szent Terézia 50 esztendős, amikor ezeket a sorokat írja, illetve jobban mondva, midőn Önéletrajzát másodszor és
véglegesen átdolgozza első sarutlan alapítása, az ávilai Szent Jó zsef – zárda csendjében. (Először háro m évvel előbb,
1562-ben, Cerda Lu jza hercegnő toledói palotájában fogalmazta meg.) Célja vele az, hogy gyóntatóit tájéko ztassa lelki
életéről. Mert hiszen rossz idők jártak Spanyolországban azo kra, akiknek, mint neki, láto másokban és egyéb rendkívüli
lelki jelenségekben volt részük. Gyanús szemmel nézték őket. A z alumbrados-ok eretneksége és cordovai Magdolna
szélhámossága a közelmú lt eseményei közé tarto ztak. Szent Teréziát senki sem gyanúsította szélhámossággal, azt
azonban sokan gondolták még legjobb barátai közül is, hogy ördögi szemfényvesztés áldozata. Igaz, hogy Borgia
Szent Ferenc és Alkantarai Szent Péter megnyugtatták őt, de azért aggodalmai vissza -visszatérnek, s teljes
bizonyosságot óhajt. Ezért írja meg Önéletrajzát.
Amit saját lelki rosszaságáról ír benne, azt annak a ragyogó belső világosságna k kell betudnunk, amely
lelkében a legkisebb porszemet is kimondhatatlanul csúnyának tüntette fel. Tényleges hibákról van szó, mert hiszen
őszintén ír, de olyanokról, amelyek fölött az övénél kevésbbé gyöngéd lelkiis meret könnyedén szokott napirendre
térni. Nincs köztük – ezt b iztonsággal tudjuk – egyetlen halálos bűn sem, s amennyiben a szentanya ezen pontban
ellent mond azoknak, akik ezt h itelesen állítják, ez jóhiszemű tévedés az ő részéről; fő leg pedig nincs köztük még a
legbocsánatosabb hiba sem az ő lilio mfehér lelkének szű zi t isztasága ellen. E tekintetben olyan ártatlan volt egész
életében, mint az újszülött csecsemő. Ha másképp beszél, azért teszi, mert nem tudja, mit beszél.
6
I. FEJEZET.
Elmondja, miképpen kezdte az Úr már gyermekkorában fölkelteni lelkében az erényekre való hajlandóságot, s
hogy mekkora kincs az, ha valakit az Isten erényes szülőkkel áldott meg.
Ha nem lettem volna olyan rossz, már azért is jónak kellett volna lennem, mert eltekintve
egyéb nagy kegyelmeitől, az Úr erényes és istenfélő szülőkkel áldott meg 3 . Édesatyám nagyon
szerette a jó könyveket, s hogy gyermekei olvashassanak, könyvtárában voltak spanyol nyelven
írottak is. Édesanyámnak pedig főleg arra volt gondja, hogy imádkozzunk, s korán szívünkbe
oltotta a szeretetet és tiszteletet a Boldogságos Szűz Anya s néhány kedve s szentje iránt. Ily üdvös
hatások alatt az én lelkem, ha jól emlékszem, talán hat- vagy hétéves koromban kezdett életre
ébredni. Nagy segítségemre volt e tekintetben az, hogy szüleimnél mindig csak azt láttam, hogy
mily nagyra becsülték az erényeket. Nekik maguknak sok kiváló tulajdonságuk volt. Édesatyám
nagyon szerette a szegényeket; jószívű volt a betegekkel szemben; gyöngéd még cselédjei iránt is.
Sohasem tudta magát rászánni arra, hogy rabszolgákat tartson, s mikor egy alkalommal egyik
testvérének rabszolgája nálunk volt, úgy bánt vele, mint saját gyermekével. Azt mondogatta: nem
tudja nézni, hogy a szegény nyomorultnak nincs szabadsága. Ekkora volt benne az emberszeretet.
Őszinte, egyenes ember volt. Soha senki sem hallott tőle káromkodást, vagy megszólást.
Becsületessége minden fogalmat meghaladt.
Édesanyám szintén igen erényes nő volt. Sokat szenvedett és folyton betegeskedett egész
életében. Végletekig menő becsületesség és tisztesség jellemezte. Annak ellenére, hogy nagyon
szép volt, soha senki sem vette rajta észre, hogy törődik szépségével; s bár csak harminchárom éves
volt, amikor meghalt, máris úgy öltözködött, mint az idős asszonyok szoktak. Igen szelídlelkű volt
és rendkívül eleveneszű. Rövid élete folyamán sok szenvedésben volt része s igazán keresztényi
módon halt meg.
3 Szent Teréziának édesatyja De Cepéda Sanchez Alfonz lovag volt. Első házasságából, ame lyet Del Pézo y Enáo
Katalinnal kötött, három gyermeke s zületett: Mária, Péter és János. Ezek közü l Péter, alighanem még kis
gyermekkorában meghalt. Második felesége De Ahumada Davila Beatrix; Tőle szü lettek Ferd inánd, Rodrigo, Terézia,
Lőrinc, Antal, Péter, Jero mos, Ágoston és Janka. A tizenegy élő gyermek között tehát szent volt a hetedik. A
gyermekek kö zül egyesek, az akkori spanyol szokás szerint édesatyjuknak vezetéknevét viselték. A szent az utóbbiak
közé tartozott s egészen az av ilai Szent Jó zsef-kolostor alapításáig Doňa Teréza de Ahumadá-nak nevezte magát.
Szü leinek háza Ávila belvárosának déli részén, a Szent Do monkos -téren állott. Itt született 1515. március 28-án,
szerdai napon, reggeli félhat óra tájban, s április 4-én keresztelték meg a Szent Jánosról nevezett plébániatemplo mban,
ahol e nagy eseménynek emlékét a következő felirat őrzi:
Vigesima octava Martii
Teresia oborta
Aprilis ante nonas est
Sacro fonte renata.
M. D. X. V.
„Március huszonnyolcadikán szü letett Terézia s az április nónáját megelőző napon (vagyis negyedikén)
született újra a szent vízből, 1515.” Alfonz lovag háza az ő halála után hamarosan idegen kézre került s csak 1636-ban
sikerült azt a kármelita sarutlan férfirendnek megszerezn ie. Ekkor templo m és kolostor lett belőle. A t emplo mnak neve
„La santa”. Azt a szobát, amelyben született, kápolnává alakították át. Most is a kármelitáké.
A szentnek édesanyja, De Ahumada Doňa Beatrix 1495-ben szü letett s 14 éves korában ment férjhez a nála 15
esztendővel idősebb Cepéda Alfonzhoz. Mivel közte és ez utóbbinak első neje között rokonsági kötelék állt fenn, az
ebből származó házassági akadály alól fölmentésre volt szükség. A fölmentő okirat 1509. október 17 -én kelt. Az
esküvőt Beátrix hozomány-birtokán, az Ávila határában fekfő Goterrendurában tartották meg.
7
Hárman voltunk lányok és kilencen a fiúk. Isten kegyelméből mindannyian szüleikre

ütöttek abban, hogy jók voltak, kivéve magamat. Tény azonban, hogy édesanyám éppen engem
szeretett a legjobban. S talán volt is oka akkor, amikor még nem kezdtem el vétkezni Isten ellen.
Mert igazán fája szívem, ha elgondolom, mennyi jó természetes hajlandóságot adott nekem az Úr,
s hogy mily rosszul használtam föl. Hiszen testvéreim semmi olyast nem tettek, ami engem
visszatarthatott volna Isten szolgálatától. Sőt ellenkezőleg.
Volt közöttük egy, velem körülbelül egyidős 4 , akihez legjobban ragaszkodtam, bár azért
nagyon szerettem valamennyit s ők is engem. Azzal azonban, akit említettem, együtt szoktuk
olvasgatni a szentek életét, s midőn ilyenkor a könyv beszélt nekünk azokról a kínzásokról,
amelyeket a szent vértanúk állottak ki5 , én rendesen úgy láttam, hogy azért mégis csak olcsón
szerezték meg Isten látásának boldogságát s nagyon szerettem volna én is úgy meghalni;
természetesen nem azért, mintha tényleg akkora lett volna bennem a szeretet Isten iránt, hanem
inkább azért, hogy oly hamarosan elérhessem a mennye i boldogságot, amelyről annyit olvastam.
Testvéremmel tehát sokat tanakodtam arról, hogyan lehetne ennek módját ejteni. Végre is abban
állapodtunk meg, hogy elmegyünk a mórok földjére – útközben kéregetünk – ott azután csak
levágják a fejünket. Igazán azt hiszem, hogy az Úr már ebben a zsenge korban megadta nekünk az
ehhez szükséges bátorságot, s csak azon múlt a dolog, hogy nem tudtuk miképpen üssük nyélbe
tervünket. Miért is vannak az embernek szülei?! Okoskodtunk, mert hát természetesen ez volt
szemünkben a legnagyobb akadály6 . Nagy meghatottsággal ismételgettük az olvasottak alapján,
hogy a kárhozat és az üdvösség mindörökké tart. Erről sokat szerettünk beszélgetni, s különösen
abban telt örömünk, hogy újra meg újra mondogattuk egymásnak: mindörökké, mindörökké,
mindörökké. Azáltal, hogy ezeket a szavakat oly sokszor ismételtem, Isten kegyelméből már ily kis
koromban lelkembe vésődött az igazság útja.
Mikor beláttuk, hogy nem tudunk olyan helyre jutni, ahol Istenért vértanúságot
szenvedhetnénk, abban állapodtunk meg, hogy remeték leszünk. Mindjárt hozzá is fogtunk; a
házunk melletti kertben elkezdtünk remetelakást építeni, úgy, ahogy tudtunk. Raktuk a köveket
4 Évszámok tekintetében a szent néha téved. Rodrigo 1511 -ben született, még pedig az év ugyanazon napján, mint
nőtestvére. Tehát nem volt vele egykorú, hanem pontosan négy esztendővel idősebb. Később Rodrigo katona lett, mint
az összes többi Cepéda-fiú k s velük együtt kiment Dél-A merikába, hogy részt vegyen az újonnan felfedezett világrész
meghódításában. Távozásakor újabb jelét adta szent húga iránt való szeretetének, amennyiben végrendeletileg út tette
meg halála esetén örökösévé. Míg azonban a többiek, az egy Antal kivételével, magas kort értek, az ő katonai pályája
rövid volt, mert 1538 táján elesett, vagy betegségben halt meg – nem tudjuk – a La Plata-folyó v idékén. Fegyverrel utat
nyitni a keresztény hitnek: ez az eszme vezette a mélyen vallásos és fennkölt gondolkozású ifjút vállalatában, s ezért
Szent Terézia mindig vértanúnak tekintette s úgy beszélt róla.
5 A szentanya kézirata női vértanúkról beszél: las santas, nem pedig los santos, amint a nyomtatott kiadásokban
egészen 1873-ig olvasható volt. A mai Spanyolország területe számos vértanú szüzet adott az Egyháznak, s azok
életrajza bizonyára nagy hatást gyakorolt a gyermek lelkére. Ott volt köztük Szent Columba, a cordovai szűz, aki
elment a móro k kö zé, hogy ott vértanúságot szenvedhessen. Ki tudja, nem ennek a példája indította -e a két gyermeket
hasonló vállalkozásra.
6 A szentanya nem mondja el részletesebben ezt az érdekes esetet. A dolog következőképpen történt. A hét éves
Terézia és Rodrigo megszöktek otthonról s átmenve a város tövében folyó Adája hídján, elindultak a Salamancába
vezető országúton. Tévedésből éppen ellenkező irányba, észak felé keresték a mó rok föld jét, ahol, szerintük, a
vértanúság koronája várt reájuk. A zonban nem jutottak messzire, mert nagybátyjuk, Cepéda Ferenc éppen akkor tért
haza a sétalovaglásból s elfogta a két kis szö kevényt. Otthon, mialatt halálra ijedt édesanyjuk alaposan meg mosta
fejüket, Rodrigo kis húgára tolta a hibát s azzal mentegette magát, hogy „a kicsi beszélte rá”. Ávilában évenkint
ünnepélyes körmenetet tartanak ez esemény emlékére. Cepéda Ferenc házát Cepéda Alfonzétól csak egy szű k sikátor
választotta el. A szent édesanyja nagynénje volt Cepéda Ferenc feleségének, Ahu mada Máriának s így a két családot
kettős vérrokonság s a legbensőbb egyetértés kapcsai fűzték egybe. Az utóbbinak négy fia és három le ánya volt. A
hagyomány szerint a két gyermek a hídon túl levő Szent Lázár -kápolnájában, egy Mária-szobor előtt imádko zott,
mikor nagybátyjuk rájuk akadt. A szobrot most a székesegyházban őrzik s az említett körmenetben körülhordozzák.
8
egyiket a másikra, de hát bizony a falak egy-kettőre összeomlottak, s így ez is meddő törekvésnek
bizonyult. Szóval semmiképpen sem tudtuk megvalósítani vágyainkat. Igazán megilletődve
gondolok arra, mily korán adta meg nekem Isten azt, amit azután saját hibámból elvesztettem.
Alamizsnát is osztogattam, amennyire tőlem telt; ez természetesen édes-kevés volt. Kerestem a
magányt, hogy ott elvégezzem magamra vállalt imáimat, mert azok voltak bőven; főleg a
szentolvasót mondtam el sokszor, mert édesanyám nagyon szerette s megszerettette velünk is.
Mikor más leánykákkal voltam együtt, szerettem velük apácásdit játszani; úgy tettünk-vettünk,
mintha valami zárdában élnénk együtt. Ha jól emlékszem, abban az időben élt bennem némi
vágyódás a szerzetesi élet után, de távolról sem olyan fokú, mint amilyenek voltak előbb említett
óhajaim.
Emlékszem, hogy amikor édesanyám meghalt, én tizenkét esztendős volta m 7 , vagy
valamivel kevesebb s mivel már meglehetősen fel tudtam fogni veszteségemet, elmentem a
Miasszonyunk egyik szobrához8 s ott sírva-zokogva könyörögtem hozzá, hogy legyen ezentúl ő az
édesanyám. Azt hiszem, bármennyire együgyű volt is ez a kérés, meghallgatta, mert azóta mindig
szembeszökő módon találtam védelmet a fenséges Szűzanyánál, valahányszor hozzá folyamodtam,
végül pedig teljesen fölvett az övéi közé. Végtelenül fáj most, ha nézem és elgondolom, mi volt
annak oka, hogy nem voltam állhatatos azokban a jó szándékokban, amelyekkel elkezdtem az
életet! Ó, én jó Uram, hiszen, ha csak a jelek nem csalnak, kezdet óta az volt a feltett szándékod,
hogy engem egyszer bejuttatsz a mennyországba, aminthogy adja Szent Felséged, hogy úgy
legyen! Öröktől fogva elhatároztad, hogy elhalmozol engem mindazokkal a kegyelmekkel,
amelyekben tényleg részesítettél! De hát akkor ... nem lett volna mégis illőbb ... nem az én
érdekemre, de a Te isteni méltóságodra való tekintettel, ha megakadályozod, hogy annyira
beszennyeződjék az a hajlék, mely hivatva volt Neked egykor állandó lakásul szolgálni9 .
Fáj a szívem, Uram, ha csak beszélek is erről, mert tudom, hogy ebben kizárólag én vagyok
a hibás. Hiszen te a magad részéről semmit sem mulasztottál el; sőt megtettél mindent, hogy már
kora ifjúságomtól kezdve mindig a tied legyek. Ha szüleimre akarnék panaszkodni, abban sem
volna igazam, mert bennük csakis a jót láttam, s ők szívükön hordták az én javamat. Én ellenben,
alig léptem ki ebből a zsenge korból, tudatára kezdtem ébredni Istentől kapott természetes
előnyeimnek 10 , - amelyek, mint mondják, szép számmal voltak – s a helyett, hogy hálás lettem
7 Igazában 13 és fél éves volt.

8 Ugyanaz a Mária-szobor volt, amely előtt szökésük alkalmával Rodrigóval imádkoztak a Szent Lázár-kápolnában.
9 A mit a szent bűnös életéről mond, az mind szent túlzás, mert tény az, hogy keresztségi ártatlanságát sohasem
vesztette el.
10 Szent Terézia nem tartozik azon szentek kö zé, akinél a rendkívüli kegyelmek és mis ztikus jelenségek már a zsenge
gyermekkorban mutatko znak. Életének hajnala semmiben sem különbözik bármely má s, nemes lelkű, vallásos és
erényes leány ifjú korától. Hiszen 25 éves volt, mikor az első nagyobb mis ztikus kegyelemben, az Úr Jézus első
jelenésében részesült. Mindamellett van már gyermekkorában néhány vonás, amely előre jelzi jövendő nagyságát. Az
egyike az, hogy sokat imádkozik és pedig teszi ezt acélos következetességgel nemcsak akkor, amikor kedve van hozzá,
hanem később is, a lovagregény-olvasás korszakában, amikor az áldozatába kerü l és sok szórako zás közepette nem
képes összeszedni elméjét. A másik az, hogy a szentek életrajzainak hatása alatt már azzal a zsenge elméjével belátja a
múlandó dolgok értéktelenségét olyannyira, hogy keresi a vértanúhalált. A harmadik szintén nagy jelentőségű dolog
az, hogy keresi a magányt, s mikor imáit akarja elvégezn i, elvonul a háznak valamely félreeső zugába, hogy ott
egyedül lehessen Istennel. Íme: az imának leendő mesternője már most mutatkozik benne!
Imája természetesen ajak-ima; gyermektő l nem várhatunk többet. De meg kü lönben is, bár az önéletrajz az
imának ennél sokkal magasabb fokozataival ismertet meg bennünket, az ajak -imát nem szabad soha lekicsinyelnünk,
mert végered ményben mégis csak alapja a többinek, s az Anyaszentegyház nem hiába teszi ezt kötelezővé a
zsolozs mában és a nyilvános istentisztelet minden egyéb alakjában. Szent Terézia is hű maradt hozzá egész életén át s
még élte alkonyán is, akármilyen későre járt az idő, mire végzett munkájával, soha sem feküdt le, mielőtt az olvasót el
nem imádko zta volna. Hogy azonban az ajak-ima nála már gyermekkorában sem volt pusztán gépies hadarás, azt abból
9
volna értük, valamennyit arra használtam, hogy, amint majd el fogom mondani, sértegessem velük
az Urat.
II. FEJEZET.
Elmondja, miképpen vesztette el egymásután ezeket az erényeket, s hogy mennyire fontos a gyermekkorban a jó
emberek társasága
Azt hiszem, nagy káromra volt az, amit most fogok elmondani. Sokszor elgondolom,
mekkora hibát követnek el a szülők, ha nem gondoskodnak arról, hogy gyermekeik kizárólag és
mindig csak teljesen jó és erényes dolgokat lássanak. Mert akármennyire erényes volt is, amint
említettem, az édesanyám, abból a jóból, amit rajta láttam, mire eszemmel kezdtem élni, nem sok,
sőt majdnem semmi sem ragadt reám, ellenben ami hibát eltanultam tőle, az igen káros befolyást
gyakorolt lelkemre. Ugyanis szerette a lovagregényeket, s az időtöltés távolról sem volt neki olyan
ártalmas, mint nekem. Ő azért nem mulasztotta el megtenni a dolgát; míg ellenben mi, gyerekek,
siettünk úgy ahogy lerázni a munkát, hogy minél többet olvashassunk. Ő, szegényke, talán azért
olvasott regényt, hogy felejtse sok búját-baját, minket talán azért szabadított rá, hogy el legyünk
foglalva s ne keveredjünk más, rosszabb dolgokba. Édesatyámnak annyira nem tetszett az egész,
hogy nagyon kellett vigyáznunk, hogy észre ne vegye. Így azután nekem hamarjában megrögzött
szokásom lett a regényolvasás. Édesanyámnak e kis gyarlósága folytán a nemes szándékok
lassankint kialudtak bennem s elkezdtem más tekintetben is hibákat elkövetni. Nem tartottam
bűnnek azt, hogy a napnak, sőt még az éjjelnek is számos óráját ves ztegetem erre a haszontalan
időtöltésre, s hozzá titkolom édesatyám előtt. Annyira belebolondultam ebbe a regényolvasásba,
hogy ha nem tudtam újabb és újabb könyvet szerezni, nem voltam képes megnyugodni11 .
Ugyanekkor elkezdtem szeretni a szép ruhákat s igyekeztem minél csinosabban öltözködni;
nagy gondot fordítottam külsőmre, kezeimre, hajamra; illatszereket használtam és sok egyéb
haszontalanságot, amit csak e téren ki tudtam eszelni; ez pedig nem volt kevés, mert nagy volt
bennem a hiúság és a piperére való hajlam. Szándékom nem volt rossz, mert hiszen sohasem
akartam volna bárkinek is alkalmul szolgálni Isten megbántására. Később is, évek hosszú során át
megmaradt bennem a túlzott tisztasággal való hivalkodás és más egyéb dolgok, amelyeket nem
tartottam bűnnek most azonban látom, hogy bizonyára ezek is mind nagy hibák voltak 12 .
Volt néhány unokafivérem13 . Édesatyám házába nem jártak idegenek, annyira visszavonult
életű volt, és bár adta volna Isten, hogy unokafivéreimet se eresztette volna be. Most értem csak,
mennyire veszedelmes ebben a korban, amidőn az erények éppen csak sarjadoznak a lélekben,
olyanokkal érintkezni, akik nemcsak maguk nem látják be a világ hiúságát, hanem még másokat is
arra biztatnak, hogy merüljenek belé. Körülbelül az én koromban voltak; valamivel idősebbek;
mindig együtt voltunk, s ők nagyon szerettek engem. Én meg igyekeztem mindenben a kedvükre
látjuk, hogy a magányban végezte s igyekezett egész figyelmét arra összpontosítani. Már pedig ez a legjobb
előkészület a belső imára.
11 Életírója, Ribéra, említi, hogy ezen regények hatása alatt ő és Rogrigo egészen a maguk feje szerint kieszeltek és
meg írtak egy lovagregényt, amely olyan jó l sikerült, hogy mindenki csodálkozott rajta. Ezt a tényt megerősíti Gracian
atya is, amennyiben Ribéra ezen helyéhez ezt a margójegyzetet fűzi: „Ezt ő maga is elmondta nekem.”
12 Szent Terézia egész életében rendkívül szerette a tisztaságot s annak szeretetét a sarutlan kármelen hagyományossá
tette.
13 Cepéda Ferenc fiai, kik tőszomszédságukban laktak, úgy hogy a két család szinte egy volt.
10
járni; társalogtam velük, s ők bizalmaskodva elmondták nekem szívük vonzalmait, e téren aratott
sikereiket s más ilyen gyerekséget, ami éppenséggel nem volt jó. A legrosszabb a dologban pedig
az volt, hogy a lelkem lassankint hozzászokott mindehhez, s ez volt azután az oka egész
szerencsétlenségemnek. Ha éntőlem kérnének tanácsot, azt mondanám a szülőknek, hogy nagyon
vigyázzanak arra, kivel érintkeznek gyermekeik ebben a korban. Abban rejlik tudniillik a
legnagyobb veszedelem, hogy természetünk mindig sokkal inkább hajlik a rosszra, mint a jóra.
Én is így jártam. Volt egy nővérem 14 , - nálamnál sokkal idősebb – akinek illemtudásából és
nagy jóságából semmi sem ragadt reám, ellenben annál többet tanultam agy nőrokonomtól, aki
sokat járt hozzánk. Annyira könnyűvérű teremtés volt, hogy édesanyám mintha csak sejtette volna,
milyen hatással lesz reám, minden áron szerette volna tőlünk távol tartani. Azonban annak annyi
jogcíme volt a látogatásokra, hogy semmiképpen sem tudott tőle megszabadulni. Ennek társaságát,
mondom, nagyon megkedveltem, folyton vele érintkeztem és bizalmaskodtam, mert kezemre járt
az én kedvenc időtöltéseimben, sőt ő maga is gondoskodott számomra szórakozásról s mesélt
nekem barátságairól és hivalkodásairól. Egészen addig, amíg vele barátságot kötöttem, ami, ha jól
emlékszem tizennégy éves koromban történt, vagy valamivel ezután – úgy értve, hogy ekkor
kezdett velem bizalmasan beszélni saját dolgairól – azt hiszem, nem követtem el Isten ellen halálos
bűnt, s nem is veszett ki belőlem az istenfélelem, habár becsületemet még ennél is jobban féltettem.
Ez adott nekem erőt arra, hogy azt ne veszítsem el egészen. Hiszem, hogy ebben a pontban, a női
becsület tekintetében, semmi a világon nem lett volna képes felfogásomat megváltoztatni, s nem
volt ember, akinek szerelme engedékenységre tudott volna bírni.
Bárcsak éppúgy lett volna erőm ahhoz is, hogy tartózkodjam mindentől, ami az Úristen
becsülete ellen van, mint ahogy a természetemben gyökeredzett az elszántság, mindenáron
megóvni azt, amit a világ tart becsületnek! E közben természetesen nem vettem észre, hogy ezen a
becsületen sok más úton-módon ejtek csorbát. Mert hiszen bár a végletekig menő hiú
ragaszkodással viseltettem iránta: semmit sem tettem meg abból, ami szükséges lett volna
megőrzésére. Csak arra vigyáztam nagyon, hogy ne találjak egészen elbukni.
Édesatyám és nővérem igen rossz szemmel nézték ezt a barátságot és sok szemrehányással
illettek miatta. Mivel azonban nem tudták megakadályozni, hogy ez a leány eljárjon hozzánk,
gondosságuk nem sok eredménnyel járt. Hiába vigyáztak reám: az én ravaszságom a rosszaságok
terén minden fogalmat meghaladott. Elszörnyűködöm, még most is, ha arra gondolok, mekkora
kárt tud okozni egyetlen egy rossz barátság, különösen a gyermekkorban, s azt szeretném, bárcsak
okulnának a szülők az én esetemen s lennének igen óvatosak ebben a pontban. Engem ugyanis ez
az ismeretség annyira kiforgatott, hogy természetes jólelkűségemnek még csak nyoma sem maradt.
Ellenben annál inkább reám ragadtak barátnőmnek jellemvonásai, s elkezdtem éppúgy élni
napjaimat, mint ő. Látom ebből azt is, hogy mekkora haszon a jó barátság. Bizonyosra veszem
ugyanis, hogy ha abban a koromban erényes emberekkel barátkozom, én is teljesen megmaradtam
volna az erények útján; mert akkor lett volna bizalmasom, aki engem is tenfélelemre oktat, s lelkem
annyira megerősödött volna, hogy nem bukott volna el. Később az istenfélelem teljesen kiveszett
belőlem, s nem maradt meg más, mint a becsületemért való aggódás; ez azután jól meg is kínzott
mindenben, amit elkövettem. De azért arra számítottam, hogy úgy sem tudja meg senki, s nem egy
olyan dolgot tettem, amely sem a becsülettel, sem pedig Isten akaratával nem volt
összeegyeztethető.
Én úgy látom, hogy kezdetben az említett körülmények voltak reám olyan káros hatással,
de azért az egész nem is annyira ennek az én barátnőmnek volt a hibája, mint inkább az enyém.
Mert hiszen volt gonoszság egymagamban is elegendő minden rosszra, ezen kívül az ilyesmiben
14 Cepéda Mária, Alfonz lovagnak első házasságából született leánya.
11
még a cselédek is a kezemre jártak. Pedig ha lett volna köztük csak egy is, ak i jó tanáccsal szolgált
volna nekem, talán mindent elkerülhettem volna. Csakhogy persze őket elvakította az anyagi
érdek, engem pedig a vonzalom. Hát hiszen végre az is igaz, hogy valami igen nagy rosszra én sem
voltam kapható, mert a tisztességtelen dolgoktól természetemnél fogva mindig undorodtam;
tulajdonképpen csakis a szellemes társalgás és a kellemes szórakozás gyakorolt reám vonzó erőt.
Csakhogy mindazonáltal nem kerültem az alkalmat s így veszedelemnek tettem ki úgy magam,
mint atyám és testvéreim becsületét. Mindebből az Úristen mentett ki, mégpedig olyan sajátságos
módon, hogy abból világosan kitűnik, mennyire akaratom ellenére akadályozta meg Ő Szent
Felsége tönkrejutásomat. Az egész dolog azonban nem maradt annyira titokban, hogy jó
hírnevemen csorba ne esett volna, sőt maga édesatyám is gyanított belőle valamit. 15
Azt hiszem alig volt három hónapja annak, hogy én ezekbe a könnyelműségekbe kezdtem,
amikor beadtak egy itteni zárdába 16 , amelyben hozzám hasonló leányok nevelkedtek; csakhogy
természetesen egy sem volt köztük olyan rossz, mint én. A dolog nagy titokban történt, úgyhogy
előzetesen kívülem csak egy-két család tudott róla. A terv végrehajtására pedig hamarosan igen
kedvező alkalom nyílt, úgyhogy mindenki egészen természetesnek találta, hogy engem zárdába
küldenek. Testvérnéném ugyanis ekkor ment férjhez, s így, anyám nem lévén, felügyelet nélkül
amúgy sem maradhattam volna otthon. 17 Édesatyám oly végtelenül szeretett engem, de meg én is
olyan ártatlannak tetettem magamat, hogy aligha gondolt rólam valami nagy rosszat s így nem
bocsátott el magától kegyvesztetten. Különben is rövid ideig tartott az e gész s ha ki is szivárgott
belőle valami, valószínűleg senki sem merte a dolgot mint bizonyosat állítani; annál kevésbé, mert
hiszen én annyira féltettem a becsületemet és mindent elkövettem, hogy titokban maradjon az
egész. Azt természetesen nem gondoltam meg, hogy nem maradhat titokban Isten előtt, aki
mindent lát. Ó, én jó Uram, mekkora szerencsétlenség az, hogy a világban ez a szempont oly
keveset számít, s titkolni akarnak olyan dolgokat, amelyek ellened irányulnak! Biztosra veszem,
hogy nagy csapásokat kerülhetnénk el, ha belátnók, hogy nem az emberektől kell őrizkednünk,
hanem csakis a Te megbántásodtól.
Az első nyolc napon nem találtam helyemet, de inkább az a gondolat bántott, hogy talán
mégis kitudódott az én haszontalanságom, mintsem az, hogy távol vagyok hazulról. Mert hiszen én
már úgyis ráuntam az egész dologra, s lelkiismeretem nem hagyott nyugodni, valahányszor
vétettem Isten ellen. Siettem tehát meggyónni, s ez annyira kigyógyított, hogy egy hét, sőt talán
még rövidebb idő múlva jobban éreztem magam ott, mint édesatyám házában. Velem is meg voltak
elégedve mindnyájan, mert ezt a kegyelmet megadta nekem az Úr, hogy akárhol voltam,
mindenkinek kedvében tudtam járni, s így azután mindenki szeretett. S bár én akkor még hallani
sem akartam arról, hogy szerzetesnő legyek: mindamellett nagyon jól esett olyan jó nővérek között
lennem. Mert nagyon jók voltak ám abban a zárdában; igen tisztességesek, jámborak és szerették a
magányt. Az ördög azért még ezen a szent helyen hagyott nekem békét: azok az illetők mindent
megpróbáltak, hogy leveleket csempésszenek be hozzám s megzavarják lelki nyugalmamat. Mivel
azonban nem értek célt, végre is abbahagyták; az én lelkem pedig lassan- lassan visszaalakult
olyanná, amilyen volt gyermekkoromban. Beláttam, mekkora Isten-kegyelme, ha az ember jó
15 Az egész dolog valami rendkívül ártatlan legyeskedés lehetett, a melyre a jó Cepéda Alfonz lovag, ha ugyan értesült
róla, nagyot mosolyoghatott a bajsza alatt.
16 A z ágostonrendi nővéreknek “Santa Maria de Gracia” nevű zárdája a várfalon kívül volt, annak délkeleti szöglete
mellett. Most is áll s ugyanabban az állapotban maradt, mint akkor volt. M ikor a szentet oda beadták, 40 nővér volt
benne.
17 De Cepéda Doňa Mária De Gu zman y Barrientos Márton, Castellanos de la Caňadában lakó földesúrhoz ment
férjhez. Az esküvő 1531. jan. 31-én volt Ávilában, de az új házaspár jú lius közepéig Cepéda Alfonz házában maradt.
Teréziát 13-án adták be a kolostorba.
12
lelkek társaságában lehet. Igazán úgy látszott, mintha Ő Szent felsége minden követ megmozgatott
volna, míg végre sikerült engem magához térítenie. Áldott légy, ó Istenem, hogy oly türelmes
voltál velem szemben! Ámen.
Egyetlenegy körülmény szolgálhatna némi mentségemül, - ha egyébként nem lett volna
annyi a bűnöm – s ez az, hogy az a bizonyos ismeretség, nézetem szerint, házasságra vezethetett és
így jól végződhetett volna. Gyóntatóm és mások azt mondták róla, hogy sok tekintetben nem volt
Istennek megsértése.
A zárdában egy nővér aludt velünk, világiakkal, egy teremben, s az Úr ennek révén kezdett
engem fölvilágosítani. Elmondom, hogy miképpen.
III. FEJEZET.
Elmondja, hogy ez a jó társaság miképpen ébresztette fel újra az ő lelkében régi, jó szándékait, s hogyan kezdte az
Úr felvilágosítani eddigi tévelygéseinek veszedelmes voltáról.
Nagyban kezdtem élvezni ennek a nővérnek a jó és szent társaságát; örömmel hallgattam,

milyen szépen beszél Istenről; mert igen okos volt é s szent életű. 18 Azt hiszem, hogy az ilyen
beszélgetést mindig nagyon szívesen hallgattam egész életemben, s e tekintetben ízlésem soh’se
változott. Elmesélte nekem szerzetesi hivatásának történetét. Egyszer az evangéliumnak e szavait
olvasta: „Sokan vannak hivatalosak, de kevesen a választottak”, s ezek annyira megrendítették,
hogy belépett a kolostorba. Beszélt nekem arról, hogy miképpen jutalmazza az Úr azokat, akik érte
mindenüket elhagyják. Ez a jó társaság lassankint kiirtotta belőlem a zokat a hibákat, amelyeket a
rossz ültetett a lelkembe; gondolataimat újra az örökkévalóságra irányította s annyira-amennyire
csökkentette bennem az idegenkedést a szerzetesi életpályától, pedig az eladdig ugyancsak nagy
volt. Ha azt láttam, hogy egyik- másik nővér imádság közben könnyezik, nagyon irigykedtem reá;
mert ekkor még az én szívem annyira kemény volt, hogy száraz szemmel végig tudtam volna
olvasni az egész passiót, Krisztus Urunk egész kínszenvedését. Pedig ez az érzéketlenség nagyon
fájt nekem.
Másfél esztendeig voltam ebben a zárdában s nagyot javultam. Elkezdtem sok szóbeli imát
mondani s mindenkit arra kértem, ajánljon engem Istennek, hogy ezt az életpályát jelölje ki
számomra, amelyen majd legjobban szolgálok majd neki. Szívem mélyén azonban reméltem, hogy
ez mégsem a zárda lesz, s hogy az Úristen nem fogja majd kívánni tőlem ezt az áldozatot. Másrészt
féltem a házasélettől is. A másfél esztendő vége felé már jobban megbarátkoztam azzal a
gondolattal, hogy kolostorba lépek, de nem abba, ahol voltam. Akkor ugyanis túlzást láttam, éppen
a legerényesebb dolgokban, amelyeknek jelentőségét csak később tudtam megérteni; de meg
azután egy pár fiatalabb nővér is így nyilatkozott előttem, ami megerősítette ezt a véleményemet.
Ha valamennyien egyenlően gondolkoznak, ez nagy hasznomra lett volna. Hozzájárult ehhez az a
körülmény, hogy volt nekem egy nagyon jó barátnőm egy másik kolostorban, s így azt gondoltam,
hogyha már csakugyan szerzetesnővérnek kell lennem, akkor nem itt leszek az, hanem ott, ahol a
barátnőm van. 19 Szóval többet számított előttem az érzelemnek és a könnyelműségnek a szava,
mint az a kérdés, hogy mi válik inkább lelkemnek javára.
18 De Briceňo Mária volt a neve s ekkor 33. életévét járta. Villanuovai Szent Tamás egyik szentbeszédjében beszél
kiváló életszentségéről, s egy csodát mond el róla. 94 éves kort ért s tíz evvel tovább élt szent növendékénél, akihez
különben mindig szoros barátság fűzte.
19 A Megtestesülésről nevezett ávilai kármelita női kolostorról van szó. Barátnőjét Suarez Jankának hívták.
13
Bár ebben az időben jómagam is törődtem jövőm biztosításával, az Úr még sokkal nagyobb
gonddal igyekezett engem előkészíteni a reám nézve legüdvösebb életpályára. Nagy betegséget
bocsátott reám, úgyhogy vissza kellett térnem édesatyám házába. Mikor azután föllábadtam,
elvittek egyik nőtestvéremhez, aki falun lakott, s aki engem oly végtelenül szeretett, hogyha rajta
múlik, sohasem hagytam volna el többé a házát. 20 Férje szintén igen jó volt irányomban és mindent
megtett, hogy jól érezzem magam náluk. Mert ezt a kegyelmet is megadta nekem az Úr, hogy
annak ellenére, ami vagyok, mindenütt ilyen fogadtatásban volt részem. Utunk menté n lakott
édesatyámnak egyik testvére; özvegy ember volt; igen komoly felfogású és nagyon erényes. Az Úr
őt is maga számára nevelgette. Késő öregségében lemondott mindenéről, szerzetbe lépett s oly szép
halállal múlt ki a világból, hogy nézetem szerint már élvezi Isten látását. 21 Az ott tartott engem
magánál néhány napig. Idejét azzal töltötte, hogy jó könyveket olvasott, spanyol nyelven; beszélni
pedig alig is tudott másról, mint Istenről és a világ hiúságáról. Kívánságára fölolvastam neki, s bár
könyvei éppen nem voltak az én számíze szerint valók, úgy tettem, mintha érdekelnének; ugyanis
az megvolt bennem, hogy minden áron igyekeztem másoknak kedvére tenni, ha még akkora
áldozatomba került is. Másokban ez erényszámba ment volna, nálam azonban nagy hiba volt, mert
igen sokszor nagy meggondolatlanságokba sodort. Ó, Uram, segíts! – milyen különös úton-módon
készítgetett engem elő Ő Szent Felsége arra az életpályára, amelyen eszközül akart ha sználni, s
hogyan kényszerített, hogy akaratom ellenére is erőt vegyek magamon! Áldott legyen mindörökké!
Ámen. Bár tehát csak néhány napig maradtam ott, azok az Istenre vonatkozó igazságok, amelyeket
azalatt folyton hallottam és olvastam, aztán meg a jó társaság, újra fölidézték gyermekkori
meggyőződésemet, hogy hiúság minden a világon és egy-kettőre mindennek vége. Üdvös félelem
szállt meg, s beláttam, hogy ha időközben meghaltam volna, a pokolba jutottam volna. 22 Mindez
még nem volt képes engem arra a végleges elhatározásra bírni, hogy kolostorba lépjek, de azért
megértettem, hogy mégis csak az a legbiztosabb út, s így lassan- lassan kifejlődött bennem az
elhatározás, hogy rászánom magamat.
Ez a lelki küzdelem eltartott három hónapig. Úgy érveltem önmagamban, hogy a szerzetesi
életnek nehézségei és szenvedései a legrosszabb esetben sem lehetnek súlyosabbak a tisztítótűznél;
márpedig én nem ezt, hanem a poklot érdemeltem meg. Mé ltányos dolog tehát, hogy ebben a
tisztítótűzben éljem le életemet, annál inkább, mert utána majd egyenesen a mennyországba jutok.
Ez volt ugyanis vágyaimnak netovábbja. Ebben a pályaválasztásban engem, azt hiszem, nem
annyira az Isten iránti szeretet vezetett, mint inkább a Tőle való szolgai félelem. Az ördög azt
sugdosta a fülembe, hogy nem bírom majd ki a szerzetesi élet nehézségeit, mert annyira el vagyok
kényeztetve. Ezzel szemben azzal a gondolattal védtem magamat, hogy ha Krisztus Urunk annyit
tudott érettem szenvedni, már csak méltányos dolog, hogy én is elviseljek valamit az Ő kedvéért: Ő
majd megadja az erőt hozzá! Nem merem biztosan állítani, de alighanem ezt gondoltam, mert erre
már nem emlékszem határozottan. Szóval, nehéz kísértések ellen kelle tt küzdenem azokban a
napokban, olyannyira, hogy belebetegedtem: nagy lázam lett s egyik ájulásból a másikba estem.
Egészségem különben is mindig gyönge lábon állott. Ki sem mondhatom, mekkora áldás volt reám
nézve az, hogy ekkorra már megszerettem a jó kö nyveket. Elolvastam többek között Szent Jeromos
leveleit s ezekből akkora bátorságot merítettem, hogy elhatároztam, szólok tervemről
20 De Cepéda Doňa Mária férjével Castellanos de la Caňadában egy Ávilától körü lbelül 4 mérfö ldny ire fekvő
helyiségben lakott.
21 A szentnek ez a nagybátyja De Cepéda Sanchez Péter volt. Felesége, Del-Aquila Mária hozta hozo mányul a
hortigosai kastélyt és birtokot, Castellanos közelében. Neje már meghalt s az öreg úr teljesen könyveinek és vallásának
élt. Később, élte alkonyán a Szent Jeromos -rendbe lépett és mint szerzetes fejezte be jámbor életét.
22 Ez alapos tévedés, mert hiszen Szent Terézia sohasem követett el súlyos bűnt.
14
édesatyámnak. 23 Ez reám nézve úgyszólván egyértelmű volt a zárdába lépéssel, mert annyira
kényes voltam a becsületemre, hogy egyszer kimondott szavamat, azt hiszem, semmi áron sem
vontam volna vissza. Édesatyám azonban annyira szeretett, hogy semmire sem tudtam vele menni.
Hiába beszéltek neki érdekemben mások is, akiket megkértem erre a közvetítésre. Mindössze azt a
kijelentést tudtuk tőle kicsikarni, hogy az ő halála után – nem bánja – tehetek, amit akarok. Ebbe
meg viszont én nem tudtam belenyugodni, mert ismerve gyöngeségemet, attól féltem, hogy
elhatározásom mégis meg talál inogni. Azért egy más módot eszeltem ki; hogy milyent, azt
mindjárt elmondom.
IV. FEJEZET.
Elmondja ,miképp segítette az Úr arra, hogy erőt véve önmagán, kolostorba lépjen s hogy Ő Szent Felsége mily
nagy betegséget küldött rá.
Ezeknek a napoknak a folyamán, mikor tervem végrehajtásán törtem fejemet, sokat

beszéltem egyik fivéremnek a világ hiúságáról s rávettem, hogy lépjen ő is szerzetbe. 24 Abban
egyeztünk meg tehát, hogy az egyik nap kora reggelén elkísér engem abba a zárdába, amelyben az
a barátnőm élt, akit én annyira szerettem.
Megjegyzem azonban, ekkor már el voltam szánva, hogy akármely más zárdába is belépek,
ha úgy látom, hogy abban jobban szolgálhatok Istennek, vagy pedig, ha édesatyám úgy kívánja.
Most már ugyanis csak örök üdvösségem érdekeit tartottam szem előtt s a kényelem többé
egyáltalában nem nyomott előttem a latban.
Úgy emlékszem reá, s egészen őszintén mondhatom, hogy mikor kiléptem édesatyám házából,
olyan érzés fogott el, amelynél, azt hiszem, még a haldoklás sem lehet rettenetesebb: mintha
csontjaimnak ízületeit szaggatták volna széjjel. Ekkor ugyanis az Isten iránt való szeretet még nem
szorította háttérbe szívemben az édesatyámhoz és rokonaimhoz való ragaszkodást, s így akkora
erőt kellett vennem magamon, hogy ha az Úr meg nem segít, szép okoskodásaim ellenére is
visszafordultam volna. ő azonban erőt adott nekem önmagam ellen és így sikerült a tervet
végrehajtanom. Mihelyt beöltöztettek, az Úr azonnal megmutatta nekem, mily bőkezűen áldja meg
azokat, akik áldozatok árán készek neki szolgálni. 25 A lelki küzdelmet nem is vette rajtam észre
23 Terézia ekkor már elhatározta, hogy a Megtestesülésről nevezett kármelita ko lostorba lép, sőt már meg is t ette az
előkészítő lépéseket. Azon nővérek közü l, akikkel ő akkortájt ebben az ügyben megbeszéléseket folytatott, az egyik –
név szerint De Quesada Ágnes – 1610. táján, kilencven éves korában is emlegetni szokta az ifjú Teréziának a
kolostorban tett látogatásait, sőt arra is emlékezett, hogy egy ilyen alkalo mmal narancssárga ruha volt rajta fekete
bársony díszítéssel.
24 Ahumada Antal, Cepéda Alfon znak és Ahumada Beatrixnak negyedik fia akkor 15 éves volt. Úgy látszik, fiatal
korára és talán édesatyja ellenkezésére való tekintettel a domonkosok, akiknek kolo storában ez alkalo mmal
kopogtatott, nem vették föl. Később atyja engedélyével tényleg belépett - nem b iztos, a domonkosokhoz-e vagy pedig
a Jero mos-rendiekhez - azonban nem bírta ki a kolostori életet. Katona lett, mint testvérei és Dél-A merikában, Quito
városa mellett, az iňaquitói csatában, hősi halált halt 1546. január 20-án, 26 éves korában.
25 Hogy mikor öltö zött be szent Terézia a Megtestesülés-kolostorba, ez még ma is vita tárgya. Nap ja minden bizonnyal
nov. 2-a volt, az esztendeje azonban némelyek szerint 1535, mások szerint 1536. Igen erős, részben okirati érvek
szólnak mindkettő mellett és a szentanya műveinek francia fordítói, a párizsi első kolostor nővérei, erősen védik az
elsőt. Ellenben spanyol kiadója, a kármelita rend nagytekintélyű történetírója, P. Silverio, a második mellett foglal
állást. (Részletesen tárgyaltuk e kérdést a „Szent Terézia és a kármeliták” című műben, I. köt. 116-126. o.)
15
senki, hanem csak azt, hogy tele vagyok lelkesedéssel. Olyan rendkívüli megelégedéssel töltött el,
hogy ezt a pályát választottam! S ez az érzelem azóta sem hagyott el soha, a mai napig- Lelki
szárazságomat pedig Isten a leggyöngédebb áhítat érzelmeire változtatta át. Örömöm telt a
kolostori élet minden egyes részletében s szó szerint igaz, hogy mikor néha söpörtem, éppen
azokban az órákban, amelyeket azelőtt kényelemben és díszes ruhákban szoktam tölteni: eszembe
jutott, hogy most mindettől a nyűgtől egyszer s mindenkorra megszabadultam, ami rendkívüli
élvezetet okozott, szinte nem is tudtam megérteni és csodálkozva kérdeztem, honnét van ez a
bámulatos változás.
Ha erre visszaemlékszem, akkor bármilyen feladat akadjon utamba, s ha még oly nehéz is,
minden habozás nélkül kész vagyok reá vállalkozni. Mert hiszen ezen a téren már sok
tapasztalatom van, s ha egyszer az Úr erőt adott és sikerült magamat rászánnom arra, hogy az ő
szolgálatában megtegyek valamit, már e földi élet folyamán is úgy megfizet érte Ő Szent Felsége,
hogy azt csak az olyan ember tudja megérteni, akinek magának is kijutott ebből az örömből. Mivel
azt akarja, hogy érdemeket szerezzünk, megengedi, hogy lelkünk félelmet érezzen minden
vállalkozás előtt, de minél nehezebb ez utóbbi, annál nagyobb a jutalom és az öröm, ha sikerül
végrehajtani. Ezt én, mint mondom, számos és igen nehéz körülmények között tapasztaltam s
azért- ha valaki tőlem kérne tanácsot - mindig azt mondanám, hogy ha benne többszörösen merül
föl mindig ugyanaz a jó sugallat, sohase mondjon le félelemből annak végrehajtásáról. Ha
önzetlenül és kizárólag Istenért teszi, sohse féljen attól, hogy rosszul sikerül. Elég hatalmas Ő
bárminek végbevitelére. Áldott legyen mindörökké! Ámen.
Elég is lett volna, ó legfőbb kincsem és örömem, az a sok kegyelem, amelyben eddig
részesítettél! Annyi kerülő úton vezetett engem a Te jóságod és fenséged erre a biztos életpályára,
ebbe a házba! Hiszen itt annyi hű szolgálója van Istennek, akiknek példáján épülhetek, s így
napról- napra haladhatok a Te szolgálatodban! Alig is tudom elhagyni életemnek ezt a részletét: oly
örömmel gondolok vissza fogadalmamra; arra a nagy lelkesültségre, amellyel azt tettem s arra a
lelki mátkaságra, amelyre általa Teveled léptem. Erről már nem is tudok beszélni könnyek nélkül.
Tulajdonképpen vérkönnyeket kellene sírnom, a szívemnek kellene meghasadni - s még ez
sem volna elegendő fájdalom a fölött, hogy később oly súlyosan vétkeztem ellened. Úgy látom
most, igazam volt, hogy nem akartam ebben a nagy méltóságban részesülni, tekintve, hogy később
annyira visszaéltem vele! Ellenben Te, ó én Uram, szívesen vállalkoztál arra, hogy körülbelül húsz
éven át - mert ennyi ideig éltem vissza ezzel a kegyelemmel - tűrjed sértegetéseimet, csak azért,
hogy végül mégis észre térjek. Igazán úgy látszik, én Istenem, mintha én akkor nem is fogadtam
volna meg mást, mint azt, hogy egy betűt sem tartok meg abból, amit megfogadok; bár akkor
igazán nem ez volt a szándékom. De ha nézem későbbi viselkedésemet, nem tudom megérteni,
milyen szándék vezetett! Mindez pedig azért történt, ó én Jegyesem, hogy kitűnjék, ki vagy Te, és
ki vagyok én? Mert bizony igaz, nem egyszer csökkenti a bűneim fölött érzett fájdalmamat az a
gondolat, hogy legalább alkalmul szolgáltak végtelen irgalmad megnyilvánulására. Mert vajon
kiben ragyogna az annyira, mint éppen én bennem, aki annyira elhomályosítottam rossz tetteimmel
azokat a nagy kegyelmeket, amelyekben részesíteni kezdtél? Jaj nekem, én Teremtő m! Hiszen
akárhogy szeretném is magamat mentegetni, nem találok mentséget; s ebben a dologban senki nem
volt hibás, csakis én magam! Mert ha csak némileg akartam volna is viszonozni azt a szeretetet,
amellyel elhalmozni kezdtél, nem szerethettem volna kívüled semmi mást, s akkor minden jóra
fordult volna. De ha már ezt nem érdemeltem meg s nem voltam ilyen szerencsés: ó Uram,
könyörüljön meg rajtam legalább a Te irgalmad.
Bármi nagy volt is örömem, mégsem volt elég arra, hogy egészségemet megtartsa: a
megváltozott életmód és táplálkozás beteggé tettek. Mindig gyakoribbak lettek ájulásaim;
hányásom mind ijesztőbb és ijesztőbb s ehhez még más bajok is járultak. Így azután az első évet
16
igen rossz egészségben töltöttem; bár azt hiszem, hogy ezen idő alatt nem sokszor bántottam meg
Istenemet. Bajom annyira súlyosbodott, hogy úgyszólván folyton ájulás környékezett, sőt
minduntalan elvesztettem eszméletemet. Édesatyám mindent megtett értem. Mivel pedig az itteni
orvosok nem tudtak rajtam segíteni, egy híres fürdőhelyre vitt, ahol állítólag sokan visszanyerték
már az egészségüket. Azt mondták neki, hogy ez nekem is jót fog tenni. 26 Velem jött oda az a
barátnőm, akiről beszéltem, s aki zárdánkban már az idősebb nővérek közé tartozott. Abban a
kolostorban ugyanis, amelyben éltem, a klauzúra nem volt kötelező. Majdnem egy egész évet
töltöttem azon a fürdőhelyen s abból három hónapot a képzelhető legnagyobb kínok között.
Túlságosan erősen alkalmazták ugyanis a gyógyítást, úgyhogy nem is értem, hogyan tudtam
elviselni; s végül is, bár én még csak bírtam volna, a szervezetem letört alatta, amint majd el fogom
mondani.
A gyógyításnak a tavasz elején kellett kezdődnie, mi pedig ekkor még csak a tél elején
voltunk. A közbenső időt annál az említett nővéremnél töltöttem falun s ott vártam be az áprilist; az
a gyógyító hely ugyanis közel volt oda s így elkerültem az ide-odautazgatást. 27 Odamenet az a
nagybátyám, aki, mint említettem, az odavezető út mentén lakott, egy könyvet adott nekem,
amelynek címe: „A harmadik ábécés könyv” s az összeszedettség imájáról szól. Már újoncévem
folyamán olvastam jó könyveket, sőt feltettem magamban, hogy sohasem olvasok másfélét, mert
beláttam, mekkora lelki kárt okoztak nekem: arra azonban egyik sem tanított meg, hogyan kell
bensőleg imádkozni, s hogyan kell az embernek magát lelkileg összeszednie. Nagyon megörültem
tehát ennek a műnek s elhatároztam, hogy teljes erővel igyekszem követni módszerét. 28 Az Úr
ekkor már amúgy is megadta nekem a könnyek ajándékát; olvasni pedig szerettem: s így elkezdtem
gyakorolni az egyedüllétet, a gyakori gyónást, s mesteremül fogadva el azt a könyvet, ráléptem a
belső imádság útjára. Sajnos azonban nem találtam lelki vezetőt, akarom mondani gyóntatót, aki
engem megértett volna. A most említett események után húsz esztendeig hiába kerestem ilyent s ez
26 E helységnek neve Becédas; 14 mérföldnyire fekszik Ávilától délnyugat irányban, napjainkban 1.300 lakosa van.
Annak a háznak a helyére, a melyben annak idején Szent Terézia lakott, i863-ban kápolnát emeltek. Ez a fürdőhely
valami kuru zsló kezén vo lt, aki erős hashajtókat adott betegeinek. Vo lt, akinek használt; Szent Teréziát kis híja, hogy
meg nem ölte.
27 Bár a kármelita rendet IV. Jenő pápától kieszközö lt szabály nem mentette föl a klauzú ra alól, a sarus kármelita
nővérek ebben a korban, kevés kivételtől eltekintve, nem tartották azt magukra nézve kötelezőnek. Mikor a szentanyát
1571-ben kinevezték a Megtestesülés perjelnőjévé, háro m évi áldásos kormánya alatt, Keresztes Szent János
közreműködésével, azt óvatosan és tapintatosan ráterelte a reform útjára, úgyhogy később teljesen helyreállt benne a
tridenti zsinat követelte fegyelem, tehát a klauzúra is és sértetlenül megmaradt napjainkig.
28 Ez a p illanat fordulópont Szent Terézia életében. Osuna Ferenc könyvéből tanulja ama szemlélődést, amelynek
szárnyain azután Isten oly szédítő magasba emelte.

Ezt a művet, amelyet Hortigosában nagybátyjától, Cepéda Petertől kapott s amely olyan hatalmas befolyást
gyakorolt lelki életének fejlődésére, De Osuna Ferenc atya, ferencrendi szerzetes írta. Címe „Harmadik A BC” s
harmad ik kötete egy ötkötetes aszkétikus munkának. Az a példány, amelyet a szen tanya használt, ma is megvan az
ávilai Szent Jó zsef-zárdában. Gót betűkkel van nyomva. Egyes sorait a szentanya aláhúzta, másutt pedig a margón
jegyezte meg azokat a részeket, amelyek jobban felköltötték érdeklődését s szívet, nyilat vagy mutató kezet rajzolt oda.
A széljegyzetek egy része azonban másoktól való. A könyv utolsó lapja, amelyen a nyomtatás évszáma volt olvasható,
elveszett, azonban meg lehet állapítani, hogy abból a kiadásból való, amely 1527 -ben jelent meg Toledóban. Boldog
Ávila János, Andaluzia apostola, akivel a szentanya is levelezésben állott, nagyon ajánlja az ABC második és ötödik
kötetét, a harmadikról ellenben így nyilat kozik: „A harmadik részt ne adják akárkinek a kezébe, mert bajt oko zhat.
Ugyanis a tiszta szemlélődés útján vezeti az embert, abbahagyatva vele minden fontolgató elmélkedést: ez pedig nem
mindenkinek való.” (Levél egy hitszónokhoz. Biblioteca de Rivadeneyra, XIII. köt. 324. o.). A „Harmad ik ABC” -t
legutóbb, 1911-ben kiadták Madridban a „Nueva biblioteca de autores espaň oles” című sorozatban. Hort igosából a
szent Castellanosba ment s hosszabb ideig tartózkodott nővérénél, mielőtt Becédasba utazott volna. Édesatyja és
hűséges barátnője, Suarez Janka kísérték el erre az útra.
17
nagy káromra szolgált. Ennek következtében nem egyszer fordultam vissza a megkezdett úton, sőt
kis híja, hogy végleg tönkre nem mentem; holott, ha lett volna valakim, annak segítségével mégis
csak ki tudtam volna menekülni a bűnökre vezető alkalmakból.
Lelki életemnek ezen a hajnalán az Úr igen nagy kegyelmekkel árasztott el, s a belső
imának útján kimondhatatlanul becézett és dédelgetett. Mikor a becédasi magányban töltött kilenc
hónap a vége felé járt, nemcsak a nyugalmi imának kegyelmét adta meg nekem, hanem olykor még
az egyesülés színvonalára is fölemelt. Megjegyzendő, hogy nekem akkor még fogalmam sem volt
arról, hogy mi az egyik és mi a másik, sem pedig arról, hogy mily nagyra kell ezeket a kegyelmeket
becsülni. Pedig azt hiszem, nagy hasznomra lett volna, ha ezt tudom. Megvallom, nem voltam
annyira ment minden bűntől, mint ahogy azt a könyv megkívánta volna, de ezen én nem akadtam
fönn, mert azt hittem, lehetetlenség, hogy az ember annyira vigyázzon magára. Csak arra ügyeltem,
hogy ne kövessek el halálos bűnt, s bárcsak erre is mindig ügyeltem volna. A bocsánatosakkal nem
sokat törődtem, s ez okozta vesztemet.
Az az egyesülő ima ugyan igen rövid ideig tartott - talán egy „Üdvözlégy” hosszáig sem -
de olyan rendkívüli nyomot hagyott bennem, hogy bár ekkoriban alig voltam húszesztendős, úgy
éreztem, mintha máris lábbal tipornám a világot. Emlékszem, mennyire sajnáltam azokat, akik,
még ha nem is járnak tilosban, a világi örömökből igyekeznek kivenni a részüket. Amennyire csak
tudtam, rajta voltam, hogy mikor imádkozom, bensőmben érezzem a mi Kincsünknek és
Urunknak, Jézus Krisztusnak jelenlétét. Ha életének valamely részletéről elmélkedtem, azt is úgy
képzeltem magam elé, mintha bensőmben folynék le. Időmnek legnagyobb részét azonban jó
könyvek olvasásával töltöttem, mert az Úristen nem adott nekem tehetséget, hogy az értelmemmel
tudjak bölcselkedni, vagy pedig hogy a képzelőtehetségemmel dolgozzam. Ez utóbbi énnálam
annyira ügyefogyott, hogy hiába erőlködöm, még az Úr Jézust sem tudom magam elé képzelni
emberi alakjában s nem vagyok képes róla elmélkedni. S bár az ilyen magamforma lelkek, akik a
belső imában nem képesek elméjükkel dolgozni, hamarább jutnak el, ha kitartanak benne, a
szemlélődés színvonalára, azért ez a tehetetlenség mégis csak igen kellemetlen és kínos dolog.
Mert ha az akarat nincs elfoglalva és a szeretetnek nincs valami kézzelfogható tárgya, ami
leköthetné: a lélek úgy marad minden támasz nélkül. Nem tudja mibe fogjon és az elhagyatottság, a
szárazság és az egymást űző szórakoztató gondolatok következtében sokat szenved. Az ilyen
természetű embereknek még sokkal jobban kell vigyázniuk lelkiismeretük tisztaságára, mint
azoknak, akik tudnak elmélkedni. Mert az olyan, aki tud a fölött bölcselkedni, hogy mi a világ,
hogy mivel tartozik Istennek, hogy mennyit szenvedett az Úr, hogy ő mily rosszul szolgál Ő Szent
Felségének, mily jutalom várja azt, aki Istent szereti - mondom, az ilyen ember mindebből
tanulságot merít s ezzel föl tudja magát fegyverezni a szórakozások, az alkalmak és a veszedelmek
ellenében. Aki ellenben mindezt nem tudja fölhasználni, az nagyobb veszedelemben forog, s
tekintve, hogy ő maga nem képes semmi tanulságot levonni, arra van szüksége, hogy sokat
olvasson. Könyv segítsége nélkül elmélkedni az ilyennek igen kínos dolog, s ha a lelki vezető -
mert ilyen is akad - arra kényszeríti, hogy hosszú elmélkedéseket végezzen, a nélkül, hogy olvasna:
azt nem fogja soká kitartani. Ha gyóntatója makacskodik, még bele is fog betegedni, mert ez
annyira megviseli az embert. Míg ellenben, ha csak egy keveset olvas is az elmélkedés helyett,
amelyre amúgy is képtelen: ez az eljárás nagyon segíti abban, hogy lelkileg össze tudja magát
szedni. Szóval erre határozottan szüksége van.
Most belátom, az Úr maga intézte úgy a dolgot, hogy én ne találjak lelki vezetőt, mert - ha
az eltiltott volna a könyvtől - azt hiszem, nem lettem volna képes tizennyolc évig állhatatosan
megmaradni a belső ima mellett olyan szenvedés és akkora lelki szárazság közepette, amekkorát ez
az elmélkedésre való képtelenség okozott nekem. Ezen egész idő folyamán, kivéve amikor az Úr
testét vettem magamhoz, sohasem mertem imádságba kezdeni a nélkül, hogy könyvem ne lett
18
volna. 29 E nélkül a lelkem úgy félt imádság közben, mintha nagy tömeg ellenseggel kellene
megküzdenie. Ellenben ezzel a segítőeszközzel a kezében, amely mintegy szövetségese volt, vagy
pedig pajzsa a szórakoztató gondolatok ellen, nyugodtnak érezte magát. A szárazság ugyanis nem
volt rendes lelki állapotom, hanem csak akkor következett be, ha nem volt könyvem. E nélkül
lelkem azonnal elvesztette lába alól a talajt s a gondolataim, szerteszéjjel kalandoztak; míg
ellenben a könyv összeszedettségre segített s szelíden vezette a lelkemet. Sokszor elég volt a
könyvet éppen csak kinyitnom; máskor egy keveset kellett olvasnom; megint máskor sokat:
aszerint, hogy milyen kegyelmekben részesített az Úr.
Akkoriban, amidőn lelki életem az említett módon megkezdődött, úgy gondolkodtam, hogy
amennyiben lesznek könyveim, s lesz alkalmam az egyedüllétre, nem képzelhető veszedelem,
amely képes volna engem ekkora kincstől - t. i. a belső imától - megfosztani. Sőt hiszem is, hogy
Isten kegyelmével így lett volna, ha akadt volna lelki vezető vagy más valaki, aki intett volna, hogy
kezdettől fogva kerüljem a rosszra vezető alkalmakat s hamarosan kisegített volna, valahányszor
ilyenekbe keveredtem. S tényleg, ha az ördög engem akkor nyíltan támadt volna meg, azt hiszem
soha sem vitt volna rá, hogy újra súlyosan vétkezzem. Azonban annyira ravasz volt, én me g olyan
hitvány, hogy jó föltételeim végeredményben keveset használtak, kivéve akkor, amikor erőt adtak
nekem arra, hogy azokat a rettenetes betegségeimet viseljem el Isten akaratán való megnyugvással
és azzal a nagy türelemmel, amelyet Ő Szent Felsége öntött belém. Mert bizony sokszor gondolok
álmélkodva Isten nagy jóságára, s lelkem ujjongva szemléli, hogy mily végtelenül bőkezű és
irgalmas. Legyen áldott mindezekért! Mert hiszen világosan láttam, hogy nem ébredt bennem
egyetlen jó vágy sem, a nélkül, hogy már földi éltem folyamán meg ne jutalmazott volna érte; s
akármennyire rosszak és gyarlók voltak is tetteim, az én jó Uram javítgatta, tökéletesítette és
értékesekké tette őket; ellenben rossz tetteimet és bűneimet azonnal elrejtette. Sőt még ha valaki
nyílt szemmel látja is ez utóbbiakat, Ő Szent Felsége vakságot bocsát reá s kitörli azokat
emlékezetéből. Megaranyozza bűneimet; erényt ragyogtat bennem, amelyet Ő maga kényszerít
reám s nem engedi, hogy azt elvessem magamtól.
Vissza akarok azonban térni a reám bízott feladathoz. Csak annyit jegyzek még meg, hogy
ha részletesen akarnék beszámolni arról, miképpen bánt velem az Úr lelki életemnek kezdetén,
ahhoz különb értelemre Volna szükségem, mint amilyen az enyém. Pedig csak úgy tudnám
kifejezni, mivel tartozom neki e tekintetben s mekkora hálátlanság és gonoszság volt részemről,
hogy minderről meg tudtam feledkezni. Áldott legyen mindörökké Az, aki oly türelmes volt
irányomban! Ámen.
V. FEJEZET.
29 Azon jó könyvek közü l, amelyeket Szent Teréz o lvasni szokott, saját elszórt kijelentései alapján a következőket
ismerjü k: Szent Jero mos levelei; Szent Ágoston vallomásai; N. Szent Gergely Morales c. műve; Kris ztus élete
Szászors zági Rudolftól; Kemp is Tamás, Krisztus követese; a Szentek élete stb. Azok a szabványok, amelyeket a
szentanya a nővérek számára írt, a 23. pontban elrendelik, hogy: „Legyen gondja a perjelnőnek arra, hogy jó könyvek
álljanak a nővérek rendelkezésére, mint például: A karthausiak; a Flos Sanctorum, Contemptus mundi; Oratorio de
Relig iosos; továbbá Granadai Lajos és Alkantarai Péter atyák művei, mert a léleknek erre a tap alékra majdnem éppúgy
szüksége van, mint a testnek az ételre. Nagyon természetes, hogy a szentanya igen szerette olvasni a Szen tírást is,
hiszen az Énekek énekéhez írt magyarázata fényes bizonysága ennek. Az a könyv pedig, amely egész misztikájára a
legnagyobb hatást gyakorolta, Osuna atya „Harmad ik A BC”-je volt. M indamellett olvasmányainak hatását nem
szabad túlozni. Ne felejtsük, hogy igen szeretett szentbeszédeket hallgatni, s azokból is sokat tanult, de meg azután
hogy sűrű érintkezésben állt korának nagy szentjeivel és legtudósabb embereivel, s ezekkel szo kta megtárgyalni
kétségeit. Amit mindezekből a forrásokból és mindenekfö lött az isteni kegyelem megvilágosításaiból merített, az az ő
tiszta lelkében leszűrődött azzá a felséges tanítássá, amelyet irataiban csodálunk, s amely teljesen és kizárólagosan az
övé.
19
Folytatólag beszél nagy betegségeiről, s arról, hogy mekkora türelmet adott neki az Úr azok elviselésére. Elmondja,
hogy miképpen fordította Isten még a rosszat is jóra, ami kitűnik egy esetből, amely azon a fürdőhelyen történt vele.
Elfelejtettem elmondani, hogy újoncévem folyamán sokat szenvedtem bizonyos,

magukban véve jelentéktelen dolgok miatt. Például gyakran olyan hibákat vetettek szememre,
amelyeket nem követtem el, s ez nekem annyira fájt, hogy alig tudtam elviselni. Azonban mindezt
hamarjában elfeledtette velem az a nagy öröm, amelyet a fölött éreztem, hogy szerzetesnő lehetek.
A többiek ellenben azt hitték, sőt mondogatták is, hogy elégedetlen vagyok, csupán azért, mert
látták, hogy szeretem az egyedüllétet, észrevették, hogy olykor sírok; pedig csak bűneimet
sirattam. Nagyon szerettem mindent, ami a szerzetesi élettel jár, s csak az olyasmit nem tudtam
elviselni, amiben lekicsinylést láttam. Szerettem, ha megbecsültek, s éppen azért igen gondos
voltam mindenben, amit tettem. Ezt erénynek tartottam, ami azonban nem szolgálhat
mentségemre, mert mindenben igyekeztem a magam kedvére tenni, s így ez a tévedésem nem
szünteti meg eljárásomnak hibás voltát. Némileg enyhítő körülménynek vehető az, hogy ez a zárda
kezdettől fogva nem volt nagyon tökéletes élet számára alapítva, s az ilyen magamforma rossz
teremtés, ami hibát látott, azt utánozta, ellenben a jó példát nem követte.
Volt ott akkor egy beteg nővér, aki rendkívül súlyos és kínos bajban szenvedett; az altestén
ugyanis szorulások következtében nyílt sebek keletkeztek, s amit evett, az ezeken jött ki.
Hamarjában bele is halt. Láttam, hogy valamennyien félnek ettől a betegségtől; én ellenben nagyon
irigyeltem a türelmét. Imádkoztam is Istenhez azért, hogy adjon nekem is ilyen türelmet, azután
pedig küldje reám mindazt a betegséget, ami csak neki tetszik. Azt hiszem nem volt egy sem,
amelytől visszariadtam volna. Annyira vágyódtam az után, hogy az örök üdvösséget biztosítsam
magamnak, hogy kész lettem volna bármire vállalkozni, ami e tekintetben célhoz vezet.
Csodálkozom ezen, mert akkor még, nézetem szerint, nem szerettem Istent úgy, mint azóta, hogy
elkezdtem gyakorolni a belső imát. Csupán valami belső világosság volt bennem, amelynek
fényében hitványságnak látszott mindaz, ami múlandó, s szerfölött nagy értékűnek mindaz a kincs,
amely az előbbiek árán szerezhető meg, és pedig azért, mert örökké tart. Ő Szent Felsége meg is
hallgatta kérésemet, mert nem telt bele két esztendő, olyan állapotban voltam, hogy bár a bajom
más természetű volt, hiszem, hogy nem járt kisebb kínokkal és gyötrelmekkel, s hozzá három évig
tartott. Elmondom, hogyan történt.
Mikor eljött a tavasz, amelynek érkeztét ott vártam be abban a faluban nővéremnél, s
elérkezett az ideje, hogy alávessem magamat a gyógyításnak azon a bizonyos fürdőhelyen,
odavittek engem, s a legnagyobb gonddal ügyeltek arra, hogy kényelmesen utazzam. Velem jött
édesatyám, nővérem s az a szerzetes- nővér barátnőm, aki elkísért a zárdából, s aki engem nagyon
szeretett. Ekkor próbálta meg először az ördög feldúlni lelkem nyugalmát, de az Úristen rendkívül
nagy jót hozott ki a dologból. Volt ugyanis azon a fürdőhelyen egy egyházi személy; kiváló jellemű
és igen értelmes ember; tudománya is volt, habár nem sok. Én elkezdtem őnála gyónni, mert
mindig szerettem a tudós embereket; hiszen elég kárt okoztak a lelkemnek a félművelt gyóntatók!
Mert akkoriban még nem volt alkalmam olyan tudós lelki vezetőkre szert tenni, amilyeneket
óhajtottam volna. Tapasztalatom alapján mondhatom: föltéve, hogy a gyóntató erényes és szent
életű ember, jobb ha semmi tudománya sincs, mintha kevé s van belőle. Az ilyenek ugyanis
legalább nem bíznak saját ítéletükben, s nem szégyenük kikérni igazán tudós emberek véleményét;
de meg azután én sem bízom magamat vakon reájuk. Ellenben igazán tudományos ember még
sohasem vezetett engem tévútra. Hiszen végre azok a többiek sem akartak félrevezetni, csakhogy
nem értették a dolgukat. Én viszont azt gondoltam, hogy igenis értik, s hogy eleget teszek
20
kötelességemnek, ha elfogadom véleményüket. Ezt pedig az adott esetekben annál szívesebben

tettem, mert nagyon meglazították a féket, s mindenben szabadságot engedtek nekem. Hiszen ha
szigorúbbak lettek volna, amilyen haszontalan voltam, bizonyára faképnél hagyom őket s más
gyóntató után nézek. Így azután, ami bocsánatos volt, arra kimondták, hogy az egyáltalában nem
bűn; a legsúlyosabb halálos bűnt pedig megtették bocsánatosnak. Ez nekem rendkívüli lelki kárt
okozott, s így könnyen érthető, miért említem ezt meg itt, hogy mások okuljanak esetemen s
őrizkedjenek ettől a vészes bajtól. Mert azt belátom, hogy Isten színe előtt nekem ez a körülmény
nem szolgálhat mentségemre; elég lett volna látnom, hogy ez vagy az a dolog természetéből
kifolyólag nem jó, s őrizkednem kellett volna tőle. Azt hiszem, Isten az én bűneim büntetésére
engedte meg, hogy ők is tévedjenek, meg engem is tévedésbe ejtsenek; én pedig szintén sokakat
tévesztettem meg azzal, hogy ismételtem előttük, amit gyóntatóim mondtak. Azt hiszem több mint
tizenhét esztendőt töltöttem ebben a lelki vakságban, míg végre egy nagy tudományú dominikánus
atya 30 fölvilágosított egyben- másban, a Jézus-társasági atyák pedig azután teljesen kioktattak.
Különösen ez utóbbiak ugyancsak kiverték a fejemből ezeket a helytelen elveket, s alaposan rám
ijesztettek. Erről majd később beszélek.
Miután tehát, mint mondottam, ennél az előbb említett papnál kezdtem gyónni, ő nagyon
megszeretett engem. Akkoriban ugyanis, már tudniillik amióta beléptem a zárdába, igen kevés
meggyónni valóm volt, ahhoz képest, ami bűnt később elkövettem. Nem mondom, hogy ez az
érzelem az ő részéről rossz volt, csakhogy lassankint túlzásba ment, s így jónak sem volt többé
mondható. Azt természetesen megértette, hogy én a világért sem tennék semmi olyast, ami
Istennek súlyos megbántása volna; s viszont ő is biztosított engem arról, hogy teljesen így
gondolkozik. Így azután sokat voltunk együtt. Akkor azonban én oly mélyen és annyira állandóan
bele voltam merülve Istenbe, hogy semmiről sem beszéltem olyan szívesen, mint Ő róla. Hozzá
nagyon gyermek voltam még, s így ez a dolog még inkább hatott reá, olyannyira, hogy végül, mivel
annyira ragaszkodott hozzám, megvallotta nekem szomorú lelkiállapotát. Mert hát bizony az
nagyon szomorú volt; ugyanis már hét esztendeje volt halálos bűn állapotában; viszonyt folytatott
egy ottani nővel, s e mellett rendesen misézett. A dologról mindenki tudott, olyannyira, hogy már
rég elvesztette jó hírét és becsületét, s hozzá senki sem mert neki emiatt szemrehányást tenni.
Nekem ez rendkívül fájt, mert őszintén vonzódtam hozzá. Olyan könnyűvérű és vak voltam
ugyanis még ekkor, hogy erénynek tartottam azt, ha az ember hálás és hűséges azok iránt, akik
szeretik; pedig hát átkozott legyen az olyan baráti hűség, amely annyira megy, hogy még Isten
törvényeit is kész megszegni. A világnak ez a helytelen felfogása zavarta meg az én eszemet is.
Hiszen, ami jót élvezünk barátaink részéről, azt végeredményben Istennek köszönhetjük, s azért
mégis erénynek tartjuk még Istennel is szembehelyezkedni, csakhogy ezen a barátságon csorba ne
essék. Ó, milyen vak ez a világ! Ó, bárcsak úgy intézted volna Uram, hogy a legvégső fokig legyek
hálátlan az egész világ iránt, csak veled szemben ne tanúsítsak soha legcsekélyebb hálátlanságot
sem. Persze bűneim büntetésére megengedted, hogy ennek éppen az ellenkezőjét tegyem. Én tehát
igyekeztem az ő házanépe révén többet megtudni, s így részletesebben értesültem szomorú
helyzetéről. Akkor láttam, hogy ez a szegény ember nem is annyira bűnös, ugyanis az a
szerencsétlen nőszemély megtöltött egy kis rézből készült talizmánt holmi varázsszerekkel s
megkérte, hogyha szereti őt, viselje azt mindig a nyakán; s eddig senki sem volt képes őt arra
rábírni, hogy letegye. Igazán mondhatom, hogy én valami sokat nem adok az ilyen kuruzslásra, s
csak azt mondom, amit hallottam és láttam, még pedig azért, hogy a férfiak okuljanak ezen és
óvakodjanak az olyan nőktől, akik ilyenféle viszonyt szeretnének velük kezdeni. Mert higgyék el,
ha egyszer egy nő - aki mégis csak még a férfinál is jobban van kötelezve a tisztességre - letett az
30 Baron Vince domonkosrendi atya, akivel a szentanya 1544-ben, édesatyja halálos ágyánál találkozott először.
21
Istenfélelemről és szemérmetességről, abban egyáltalán nem lehet többé bízni. Az ilyen, ha arról
van szó, hogy elérje célját s kielégítse azt a szenvedélyt, amelyet az ördög oltott belé, nem riad
vissza semmitől sem. Habár én igen gonosz voltam életemben, ilyesmibe soha sem estem bele és
soha sem volt szándékom rosszat tenni; s még ha lett volna is rá módom, sohasem igyekeztem
kierőszakolni valakinek a vonzalmát. Ettől megőrzött az Úr. Persze, hogyha ő elhagyott volna,
akkor ezen a téren is úgy vétkeztem volna, mint egyebekben; mert énreám semmi tekintetben sem
lehet számítani.
Mikor mindezt megtudtam, elkezdtem nagyobb szeretetet mutatni irányában, amiben jó
szándék vezetett ugyan, de azért, amit tettem, az mégis csak rossz volt. Mert tudnom kellett volna,
hogy akármekkora jónak eléréséről van is szó, nem szabad a legkisebb hibát sem elkövetni.
Majdnem mindig Istenről beszéltem neki, s ez bizonyára jó hatással volt reá, bár úgy hiszem, a
legtöbbet mégis az nyomott a latban, hogy nagyon szeretett engem. Ugyanis, hogy megtegye a
kedvemet, végre is odaadta nekem azt a talizmánját, s én azonnal beledobtam egy folyóba. Mikor
ettől megszabadult, úgy érezte magát, mintha mély álomból eszmélne föl; lassa n- lassan tudatára
ébredt mindannak, amit az utóbbi években elkövetett; elszörnyedt önmagán, elkezdte szánni és
bánni bűneit, s megutálta azt a nőt. Azt hiszem e tekintetben főleg a Boldogságos Szűz volt
segítségére, mert igen nagy tisztelettel viseltetett az Ő Szeplőtelen Fogantatása iránt s annak napját
fényesen szokta megünnepelni. Végül egészen szakított azzal a nővel, s nem győzött eléggé hálát
adni Istennek azért, hogy megnyitotta szemét. Egy év múlva meghalt; éppen annak a napnak
évfordulóján, amelyen először találkoztunk. Akkor már igen hű szolgája volt Istennek. Mert hiszen
irántam való nagy szeretete - ha talán tisztább is lehetett volna - amennyire én láttam, soha sem volt
rossz. De azért hiába, mégis csak voltak egyes alkalmak, amikor - ha nem gondoltunk volna
folytonosan Isten jelenlétére - nagy hibák eshettek volna meg. Amint azonban mondottam,
akkoriban én semmi áron sem lettem volna képes elkövetni olyasmit, amiről tudtam, hogy súlyos
bűn; s azt hiszem, hogy mivel ezt látta bennem, ez még fokozta szeretetét irányomban. Én úgy
gondolom, hogy végre is minden férfi jobban vonzódik az olyan nőhöz, akiben erényes hajlamokat
lát; s a nő már csak azon földi érzelem tekintetében is, amelyre vágyik, többet ér el a férfinál ezen
az úton. Erről még majd beszélek. Azt hiszem, hogy lelke az örök boldogság útján van. Igen szépen
halt meg, miután már régen szakított azzal a bűnre vezető alkalommal. Úgy látszik, maga az
Úristen használta föl az említett körülményeket eszközül ezen lélek megmentésére.
Három hónapot töltöttem azon a fürdőhelyen; igen sokat szenvedtem, mert a kezelés sokkal
erőszakosabb volt, semhogy az én szervezetem megbírta volna s két hónap elég volt ahhoz, hogy az
a sok orvosság a sír szélére juttasson.
Szívbajom, amelyre ott gyógyulást kerestem, sokkal súlyosabb lett, s olykor úgy éreztem,
mintha éles fogakkal marcangolták volna. Már- már attól féltettek, hogy veszettség talál kitörni
rajtam. Annyira undorodtam minden ételtől, hogy némi folyékony táplálékon kívül semmit sem
tudtam magamhoz venni. Folytonos láz gyötört, s teljesein leromlottam; hiszen majdnem egy
hónap óta naponkint hashajtót kellett bevennem. Így azután teljesen elerőtlenedtem s úgy ki voltam
aszva, hogy idegeim elkezdtek görcsösen összehúzódni. Ez olyan elviselhetetlen kínokat okozott,
hogy sem nappal, sem éjjel nem volt egy pillanatnyi nyugtom sem, s mélységes levertség vett
rajtam erőt.
Ez volt tehát a haszna az egész fürdőzésnek. Végre is édesatyám kénytelen volt hazahozni s
újra orvosokat hívott hozzám. Ezek megvizsgáltak s egytől-egyig lemondtak rólam, kijelentvén,
hogy egyéb bajaimhoz még tüdővész is járult. Ezzel én nem sokat törődtem volna: sokkal nagyobb
bajom volt nekem az, hogy annyi fájdalom gyötört, még pedig szünet nélkül, mindenütt, a
lábaimtól egészen a fejemig. Mert hiszen maguk az orvosok mondták, hogy ezek az idegfájdalmak
tűrhetetlenek, annál is inkább, mert összes idegeim összezsugorodtak. Az az egy biztos, hogy
22
rettenetes kínszenvedés volt; ennek érdemét azonban, sajnos, bűneim folytán elvesztettem. Ezek a
heves kínok ilyen mértékben több mint három hónapig tartottak. Igazán alig hinné az ember, hogy
lehetséges volt egyszerre annyi mindenféle gyötrelmet elviselni. Most is csodálom, hogy kibírtam,
s az Úristen nagy kegyelmének tartom azt a türelmet, amelyet nekem akkor adott; mert hiszen
világos volt, hogy őtőle jött. Nagy hasznomra volt ez irányban egyrészt az, hogy Nagy Szent
Gergely Morales című könyvében (mintha csak az Úr rendelte volna előkészületül) olvastam
Jóbnak történetét, másrészt pedig már régebben elkezdtem gyakorolni a belső imát: csak így volt
lehetséges, hogy Isten akaratában való akkora megnyugvással viseljem el az egészet. 31 Mást se
tettem, mint folyton Istennel társalogtam, s állandóan eszemben tartottam és minduntalan
ismételgettem Jób eme szavait: „Ha elvettük az Úr kezéből a jókat, miért ne vennők el a rosszakat
is?” Azt hiszem ez a gondolat adott nekem erőt.
Így következett el Nagyasszonyunk ünnepe, augusztus havában, - mert a gyötrelem már
április óta tartott, csakhogy az utolsó három hónapban hevesebb volt. Könyörögtem, hogy
gyóntassanak meg, mert mindig barátja voltam a gyakori gyónásnak. Ezt arra magyarázták, ho gy a
haláltól félek, s hogy ebben a gondolatban meg ne erősödjem, édesatyám nem engedte. Lám, lám,
hová vezet a túlzott vérségi szeretet! Édesatyám oly buzgó katholikus volt s annyira okos ember,
hogy nem lehet tudatlansággal mentegetni; s mégis mekkora ká rt okozhatott volna nekem! Még
azon éjjel nagy rohamom volt, amely megfosztott eszméletemtől, s úgy maradtam majdnem teljes
négy napig. Ebben az állapotban föladták rám az utolsó kenetet s óráról-órára, sőt percről-percre
várták halálomat. Folyton a Hiszekegyet mondogatták a fülembe, mintha bizony értettem volna
belőle valamit! Olykor már egészen biztosan halottnak tartottak, olyannyira, hogy már viaszt is
csepegtettek a szemeimre, s azt később meg is találtam rajtuk. Édesatyám rendkívül fájlalta, hogy
nem engedett meggyónni: persze most aztán volt körülöttem rimánkodás és kiáltozás az
Úristenhez! Áldott legyen Ö Szent Felsége, hogy végül mégis meghallgatta ezeket a
könyörgéseket! Mert hiszen az én zárdámban már másfél napja nyitva volt számomra a sír és
folyton várták holttestemet; egy másik városban levő férfikolostorunkban pedig már el is végezték
értem a gyászistentiszteletet. Ekkor az Úr magamhoz térített, s első dolgom volt meggyónni. Sűrű
könnyek között vettem magamhoz a szent áldozásban az Úr testét, de azt hiszem, könnyeim nem
eredtek tökéletes bánatból, vagyis nem kizárólag azt fájlaltam; hogy megbántottam Istent, ami
elegendő lett volna ahhoz, hogy visszanyerjem a megszentelő kegyelmet s üdvözüljek, ha meg
kellett volna halnom. Így legfeljebb az a jóhiszemű tévedés menthetett volna meg, amelyet
gyóntatóim okoztak azzal hogy bocsánatos bűnöknek minősítettek olyan dolgokat, amelyekről
azóta világosan beláttam, hogy halálosak. Fájdalmaim ugyanis elviselhetetlenek voltak, s
öntudatom sem volt teljes, de azért mégis mindent meggyóntam, amit Isten elleni véteknek
tartottam, mert egyéb nagy kegyelmei között Ő Szent Felsége azt is megadta nekem, hogy első
szent áldozásom óta sohasem hallgattam el a gyónásban olyasmit, amit bűnnek, - még ha csak
bocsánatosnak is tartottam. De azért nézetem szerint, ha akkor meg kellett volna halnom, örök
üdvösségem igen nagy veszedelemben forgott volna, egyrészt azért, mert gyóntatóimnak kevés
volt a tudománya, másrészt és főleg azért, mert oly gonosz voltam. S ez annyira igaz, hogy egészen
el vagyok rémülve, mikor ezeket elmondom, s a bensőm remeg a félelemtől, ha elgondolom, hogy
miképpen támasztott engem életre az Úr. Ó én lelkem, mennyire illett volna, hogy jól megfontoljad
31 Az ávilai Szent Jó zsef-zárda nővérei most is őrzik Szent Gergely művének ezen két vastag kötetét, amelyeket a
hagyomány szerint a szentanya használt. A második kötet elején ez a megjegyzés olvasható: Ez a könyv a mi
szentanyánké volt; mikor aludni tért, ez szolgált szent fejének vánkosul, a széljegyzetek egy része szintén tőle
származik, olyan részletekre vonatkoznak, ame lyek különösebben magára vonták figyelmét. Megjegyzendő azonban,
hogy a széljegyzetek legnagyobb része, amint P. Silverio kimutatta, úgy ebben a könyvben, mint az előbb említett
ABC-ben is, idegen kezektől származik.
23
azt a veszedelmet, amelyből az Úr kimentett téged, s ha már nem tudtad abbahagyni a vétkezést,
Iránta való szeretetből, hagytad volna el azt legalább félelemből, meggondolva azt, hogy Ő ezer
más alkalommal s még ennél is veszedelmesebb állapotban foszthatott volna meg téged életedtől.
Azt hiszem nem túlzás, ha azt mondom, hogy ez „ezer más alkalommal” történt meg, habár tudom,
hogy ezért kikapok attól, aki megparancsolta nekem, hogy mérsékeljem magamat bűneim
elmondásában. Hát hiszen így is eléggé szépítettem őket. Az Isten szerelmére kérem, csak a
bűneimből ne töröljön semmit, mert hiszen éppen ezekből látható, hogy milyen végtelenül
nagylelkű az Úr és hogy mennyit képes egy lélek részéről elviselni. Legyen áldott érte mindörökké,
s adja Ő Szent Felsége, hogy inkább elpusztuljak, semhogy megszűnjek Őt mindig jobban és
jobban szeretni!
VI. FEJEZET.
Elmondja, mennyivel tartozik az Úrnak azért, hogy oly megadással tudott elviselni akkora szenvedéseket; miképpen
fordult segítségért a dicsőséges Szent Józsefhez, s mennyire használt neki az ő pártfogása.
Ez a négynapi tetszhalál olyan állapotban hagyott engem, hogy csak az Úristen tudja, mily
rettenetesek voltak a kínjaim. A nyelvem ronggyá volt harapdálva. Mivel már annyi ideje nem
ettem semmit s úgy össze voltam aszva, a torkom annyira összeszáradt, hogy mé g a vizet sem
tudtam lenyelni. Úgy látszott, mintha minden tagom ki lett volna ficamodva; a fejem egészen meg
volt zavarodva, s egész testem valósággal egy gombolyagba zsugorodott össze. Ennyire juttatott a
kínszenvedés azokban a napokban. Mások segítsége nélkül nem tudtam mozdítani sem a karomat,
sem a lábamat, sem a kezemet, sem a fejemet. Emelgettek, mintha csak halott lettem volna. Ha jól
emlékszem, csak a jobb kezemnek egyik ujját tudtam mozdítani. Hozzám nyúlni nem volt szabad,
mert minden érintés rettenetes fájdalmat okozott, s nem tudtam elviselni. Lepedőben emelgettek,
amelyet az egyik az egyik végén fogott meg, a másik a másikon. S ez így tartott Virágvasárnapig.
Az egyetlen könnyebbség az volt, hogy, ha senki nem nyúlt hozzám, akkor néha-néha szüneteltek a
kínjaim, s az ilyen kis enyhülést már olybá vettem, mintha egészséges volnék. Ugyanis már- már
attól féltem, hogy elhagy a béketűrésem, s azért nagyon örültem, mikor azok a folytonos, éles
kínok néhanapján szüneteltek. Azonban újra kezdődtek, még pedig elviselhetetlen fokban,
valahányszor kirázott a kettős negyednapos váltóláz, amely továbbra is nagyon súlyos mértékben
megmaradt. Az ételektől való undorodásom is még mindig nagy volt.
Mindamellett, mikor már ennyire voltam, nem nyugodtam, amíg viss za nem vittek a
zárdába. A nővérek, akik a holttestemet várták, elevenen kaptak ugyan vissza, de testileg rosszabb
állapotban voltam egy halottnál, úgyhogy kín volt engem nézni. Hogy mennyire le voltam fogyva,
azt el sem lehet mondani; úgyszólván csak a csontjaim maradtak meg. Ez az állapot több mint
nyolc hónapig tartott, a bénulás ellenben, bár lassankint javult, körülbelül három esztendeig. Mikor
végre elkezdtem négykézláb járni, hálát adtam Istennek, hogy már annyira vagyok.
Mindezeket a szenvedéseket nagy megadással viseltem el, sőt, eltekintve az első időktől,
nagy örömmel is, mert hiszen az első gyötrelmekhez és kínlódáshoz hasonlítva a későbbi
szenvedés csekélységnek látszott. Teljesen belenyugodtam Isten akaratába, még arra az esetre is,
ha így akart volna hagyni egyszer s mindenkorra. Azt hiszem, csakis azért óhajtottam
meggyógyulni, hogy egyedül lehessek, s imádkozhassam úgy, amint azt azelőtt szoktam tenni;
mert a betegszobában ez nem volt lehetséges. Igen sűrűn gyóntam; sokat beszéltem Istenről,
úgyhogy mindnyájan épültek rajtam, s csodálkoztak azon, mekkora béketűrést adott nekem az Úr.
24
Mert ha ő nem segített volna, azt hiszem, nem bírtam volna annyit s hozzá olyan jókedvvel
szenvedni.
Az első ima, amelyet ő öntött a lelkembe, egy különösen nagy kegyelmet szerzett meg
számomra, azt tudniillik, hogy megérttette velem, mit jelent őt szeretni. Ettől az időtől kezdve
ugyanis szemlátomást kezdtek bennem újra fejlődni az erények, bár, sajnos, nem voltak elég
erősek, mert hiszen nem tudtak megtartani az igazság útján. Az egyik az volt, hogy ne mondjak
rosszat soha senkiről, hanem amennyire csak lehetséges, elkerüljek minden megszólást. Mindig
szem előtt tartottam ugyanis azt az elvet, hogy nem mondok másról olyasmit, amit nem szeretnék,
ha énrólam beszélnék. Ezt az elvet a végletekig hajtottam, mikor ilyesmire alkalom nyílt, de azért
mégsem voltam eléggé tökéletes arra, hogy olykor-olykor, amidőn a körülmények nagyon
belevittek, némileg ne hibáztam volna ellene. Rendesen azonban hű maradtam hozzá, s azokat is,
akik velem voltak és velem társalogtak, igyekeztem erre rábeszélni, úgyhogy ők is megszokták.
Csakhamar mindenki tudta, hogy ahol én vagyok, ott biztonságban van mindenkinek a becsülete; s
ugyanilyen hírük volt mindazoknak, akikkel én barátságot, va gy rokonságot tartottam, s akiket erre
oktattam. Sajnos, egyebekben sok leszámolni valóm lesz Isten előtt azon rossz példa miatt, amelyet
nekik adtam. Bocsásson meg nekem Ő Szent Felsége azért a sok rosszért, amelynek oka voltam, ha
a szándékom nem is volt olyan elvetemült, mint amilyen rosszul ütöttek ki tetteim. Nagyon
vágyódtam az egyedüllét után s legjobban szerettem Istenről beszélni; ha akadt valakim, akivel
erről tudtam társalogni, ez nagyobb élvezetemre szolgált, mint a világi szórakozások összes
finomságai, jobban mondva durvaságai. Sokkal gyakrabban áldoztam és gyóntam; s nagyon
vágyódtam e szentségek után. Rendkívül szerettem jó könyveket olvasni. Mélységes bánatot
éreztem afölött, ha Isten ellen vétkeztem, olyannyira, hogy sokszor nem is mertem belső imába
fogni, úgy féltem attól a heves fájdalomtól, amelyet bennem ilyenkor bűneim tudata okozott. Olyan
volt ez, mint valami súlyos büntetés. Ez a későbbi időben annyira fokozódott, hogy nem is tudom,
mihez hasonlíthatnám ezt a gyötrelmet. Megjegyzendő, hogy ezt egyáltalában nem a félelem
okozta, hanem egészen más valami. Megfontolva ugyanis azon kegyelmeket, amelyeket az Úr a
belső imában árasztott reám, s azt, hogy mennyivel tartozom ezért neki; s látva azt, hogy mily
hálátlansággal viszonzom mindezt: nem tudtam magamnak megbocsátani. Bosszantottak még a
saját könnyeim is, amelyeket bűnöm miatt hullattam, mert hiszen látnom kellett, mily keveset
javulok, s hogy mily keveset használnak jó föltételeim és bűnbánatom, tekintve, hogy
mindannyiszor visszaesem, valahányszor kiteszem magainat az alkalomnak. Könnyeimet
képmutatásnak tartottam, s ha jól kisírtam magamat, s utána újra vétkeztem, bűnöm, tekintettel
arra, hogy az Úr megadta nekem a könnyek kegyelmét s a bűnbánatot, még sokkal nagyobbnak tűnt
föl előttem. Ilyenkor igyekeztem minél előbb meggyónni, s azt hiszem, a magam részéről mindent
megtettem, hogy visszanyerjem Isten kegyelmét. Az egész baj azon múlt, hogy nem szakítottam
véglegesen az alkalmakkal, no meg gyóntatóimmal, 32 akikből édes-kevés hasznom volt. Pedig ha
figyelmeztettek volna arra a veszedelemre, amelyben forogtam, s rámutattak volna, hogy
lelkiismeretbeli kötelességem szakítani azokkal az ismeretségekkel: nem is kételkedem benne,
32 A Megtestesülés-zárda kármelita nővérei természetesen a kármelita férfirend elöljáró inak egyházi joghatósága alá
tartoztak, s így rendes gyóntatóik az ávilai sarus kármelita zárda atyái közü l való k voltak. Ezek azo k a tudatlan és
túlságosan szabadelvű gyóntatók, akikre Szent Teré zia itt panaszkodik. A zok a nagy bűnök, amelyekről a szent itt
vadolja magát, nem voltak halálosak sem objektíve, sem s zubjekt íve, de azért mégsem voltak kicsinységek. Terézia,
mint annak a laza fegyelmű zárdának tagja, úszott az árral, s napról-napra tett számtalan olyan dolgot, amely a szigorú
szerzetesi fegyelem szempontjából súlyos vétség. Már pedig ő fogja fel ő a dolgot - ő bár az enyhített szabályra, de
még is a kármelita szabályra tett fogadalmat, tehát köteles lett volna a szerint élni. Legnagyobb h ibái kö zé számítja
világiakkal való sok barátságát, amelyre sok időt pazaro lt. Kétséget sem szenved, hogy az ilyes mi, meg ha nem is
culpa theologica, kármelita szempontból igen súlyos vétség.
25
hogy megtettem volna. Mert sohasem lettem volna képes semmi áron csak egy napig is
megmaradni a halálos bűnben, ha tudom, hogy halálos bűn. Az Istenfélelemnek mindezen tünetei a
belső ima következtében kezdtek rajtam mutatkozni; a legérdekesebb pedig az volt, hogy
szereteten alapultak, mert hiszen a bűneimért járó büntetésre nem is gondoltam.
Betegségemnek egész tartama alatt nagyon éberen őrködtem lelkiismeretem fölött, nehogy
halálos bűnt találjak elkövetni. De - Uram segíts! - óhajtottam a felgyógyulást, hogy jobban
szolgálhassak Istennek, holott azután éppen az egészség lett oka romlásomnak. Látvá n ugyanis azt,
hogy oly fiatalon már teljesen nyomorék vagyok; s hogy mire juttattak engem a földi orvosok:
elhatároztam, hogy az égiekhez fordulok gyógyulásért. Mert bár igen jókedvűen tűrtem a
betegséget, azért mégis csak vágyódtam az egészség után. Az egyik eszemmel ugyan azt is
gondoltam, hogy ha egészséges állapotban esetleg el kellene kárhoznom, akkor sokkal jobb így
maradnom; a másikkal azonban úgy véltem, hogy ha felgyógyulok, mégis csak jobban tudok
szolgálni Istennek. Ez a mi nagy tévedésünk: nem bízzuk magunkat Isten akaratára, aki pedig
legjobban tudja, mi válik hasznunkra.
Elkezdtem tehát buzgón hallgatni a szent misét, s végezni olyan imádságokat, amelyeket az
Egyház jóváhagyott; mert sohasem voltam barátja az amolyan mindenféle szertartásos imáknak,
amilyeneket mifelénk egyesek, főleg nők végeztek. Bennük áhítatot keltettek, de nekem soha sem
voltak a szám íze szerint, s végül is az egyházi hatóság elítélte őket, kijelentvén, hogy babona az
egész. Pártfogómul és uramul a dicsőséges Szent Józse fet választottam, s nagyon melegen a
kegyeibe ajánlottam magamat. Volt is alkalmam tapasztalni, hogy nemcsak ebből a bajból, hanem
sok más, ennél nagyobb, becsületemet és lelkem üdvét fenyegető veszedelemből jobban kimentett
ez az én atyám és uram, mint ahogy kérni tudtam. Nem emlékszem, hogy valaha kértem volna tőle
valamit, amit ő meg ne tett volna. Igazán csodálatra méltó dolog, hogy mekkora kegyelmeket
eszközölt ki számomra Istennél ez az áldott szent, és milyen testi és lelki veszedelmekből
szabadított ki. A többi szenteknek, úgy látszik az Úr csak azt adta meg, hogy ebben vagy abban a
szükségben tudjanak segíteni, erről a dicsőséges szentről azonban tapasztalatból tudom, hogy
mindegyikben pártunkat fogja. Az Úr mintegy értésünkre akarja adni, hogy amiként engedelmes
volt neki a földön - mert hiszen atyjának nevezték, s mint nevelőjének joga volt neki parancsolnia -
éppúgy az égben is megteszi minden kívánságát. Tapasztalták ezt mások is, akik tanácsomra hozzá
fordultak, és már újra sokan vannak, akik ezek alapján nagyon tisztelik őt. Ami engem illet,
igyekeztem ünnepét a lehető legfényesebben megtartani; amiben azonban inkább a hiúság vezetett,
mint a jó szellem; mert főleg arra volt gondom, hogy sok legyen a külső dísz és pompa, bár a
szándékom azért nem volt rossz. 33 Mert ez volt az én nagy hibám: ha az Úr meg is adta nekem a
kegyelmet arra, hogy valami jó dolgot tegyek, a végrehajtás tele volt gyarlósággal és
tökéletlenséggel. Míg ellenkezőleg, ha valami rosszról, fényűzésről, vagy hivalkodásról volt szó, -
az Úristen bocsássa meg nekem - annak megtevésében csupa buzgalom és szorgosság voltam.
Szeretnék mindenkit rábeszélni arra, hogy tisztelje ezt a dicső szentet, mert tudom, hogy mily sok
jót tud számunkra Istennél kieszközölni. Nem ismertem még embert, aki ha igazán tisztelte őt és
különösebben szolgált neki, ne haladt volna nagyon előre az erények útján; mert rendkívül jó
hatással van azokra a lelkekre, akik neki ajánlják magukat. Azt hiszem, már jó néhány esztendeje,
hogy az ő ünnepén mindig kérek tőle valami különöset és még mindig megkaptam. Ha olykor
kérésemet talán kissé ügyetlenül adom elő, ő oly egyenesre igazítja, hogy még sokkal nagyobb
hasznomra válik. Ha volna ahhoz fölhatalmazásom, hogy erről bővebben írjak, igen szívesen
33Akkortájt Spanyolország számos zárdájában volt meg az a s zokás, hogy az egyes nővérek, amennyiben volt hozzá
pénzük, fényes ünnepet rendeztek védőszentjeik napján. Szent Terézia kü lönösen Szent Józsefet szokta így
megünnepelni.
26
maradnék ennél a tárgynál, s részletesen mondanám el mindazokat a kegyelmeket, amelyeket ez a

dicső szent nekem és másoknak juttatott; mivel azonban nem akarok többet tenni annál, amivel
megbíztak, sok dologban rövidebb leszek, mint szeretném, másokat meg hosszasabban mondok el,
mintsem szükséges volna; mert hát mi mást lehetne várni tőlem, akinek oly kevés az esze
mindenhez, ami jó. Én csak arra kérek mindenkit, az Isten szerelméért próbálja meg, ha nem hiszi,
s tapasztalni fogja, mennyire jó dolog az, ha az ember ennek a dicső pátriárkának ajánlja magát és
tiszteli őt. A belső ima embereinek azonban különösen kellene hozzá ragaszkodniuk. Mert ki volna
képes az angyalok királynéjáról elmélkedni, s életének azon eseményeire gondolni, amelyek
folyamán annyi veszedelmet élt át a kisded Jézussal, a nélkül, hogy hálás ne volna Szent Józsefnek
azért, hogy ezen nehéz körülmények között gondjukat viselté. Ha valaki nem talál olyan lelki
vezetőt, aki belső imára tudná őt oktatni, fogadja tanítójául ezt a dicső szentet, s nem fogja
eltéveszteni az utat. Adja az Úr, hogy ne legyen eltévesztett dolog részemről, hogy őróla mertem
beszélni, mert bár nyilvánosan tisztelőjének vallom magamat, az ő szolgálatában s példájának
követésében mindig hibás voltam. Mert ő megtette a magáét, amennyiben föl tudtam kelni, képes
voltam újra járni, s nem voltam többé nyomorék; én pedig abban tettem meg a magamét, hogy
visszaéltem ezzel a kegyelemmel.
Ki hitte volna, hogy miután ekkora kegyelmeket kaptam Istentől, s miután Ő Szent Felsége
már erényeket kezdett belém ültetni, amelyek szükségképen arra indítottak, hogy neki szolgáljak;
miután ott feküdtem úgyszólván meghalva, s az örök kárhozatnak akkora veszedelmében; miután
föltámasztotta lelkemet-testemet, úgyhogy mindenki elcsodálkozott azon, hogy elevenen lát:
mondom, ki hitte volna, hogy oly hamar el fogok bukni. Ó én Uram, miért is kell nekünk ilyen
veszedelmes életet élnünk! Mert hiszen, midőn e sorokat írom, azt gondolom, hogy a Te
kegyelmedből és irgalmadból, ha nem is oly tökéletesen, mint Szent Pál, de azért mégis
elmondhatnám azt, hogy „Már nem én élek, hanem Te élsz bennem, én Teremtőm.” Mert
amennyire látom, kezeidben tartasz már évek óta; s bennem is megvan a jó szándék és akarat, s ez
némileg érvényesült is sok minden dologban ezen idő folyamán: úgyhogy bár tudtomon kívül
bizonyára sokat vétkezem, tudatosan nem teszek semmit a Te szent akaratod ellen, lenne az bár
még oly csekélység is. Azt is hiszem, hogy nincsen semmi széles e világon, amire a Te kedvedért a
legnagyobb készséggel ne vállalkoznám. Hiszen egyet- mást sikerült is már a Te segítségeddel
végrehajtanom. A világ pedig nem kell nekem, sem pedig akármi, ami e világból való, s azt hiszem
nem képes nekem örömet okozni más, mint ami Tőled ered. A többi mind súlyos kereszt nekem.
Lehet, hogy tévedek, s úgyis lesz, hogy nincsenek meg bennem ezek az imént említett elvek,
azonban Te látod, Uram, hogy amennyire képes vagyok megérteni a dolgot, nem hazudom; s
folyton attól félek, s van is okom rá, - hogy esetleg újból magamra hagysz engem. Mert már nagyon
is jól tudom, mi telik erőmtől és gyönge erényemtől, hacsak Te nem növeled azt és nem istápolsz,
hogy el ne hagyjalak. Sőt mi több, adja Szent Felséged, hogy máris ne legyek magamra hagyva,
most, amidőn lelki állapotom felől oly szép álmokban ringatom magamat. Nem tudom, ho gyan
lehet kedvünk élni, mikor minden annyira bizonytalan! Lehetetlennek látszik előttem most már ó
én Uram, hogy amúgy teljesen elforduljak tőled, azonban tekintve, hogy mégis annyiszor hűtlen
lettem hozzád, folyton remegnem kell. Mert valahányszor csak e gy kevéssé is eltávolodtál tőlem,
azonnal tehetetlenül a földre rogytam. Áldott légy mindörökké, mert bár elhagytalak Téged, Te
sohasem hagytál el engem oly véglegesen, hogy kezedbe kapaszkodva, de csakis úgy, ne lettem
volna képes mindig újra fölkelni. Sokszor azonban, sajnos, nem akartam elfogadni kezedet, és
süket fülre vettem ismételt hívogatásodat; amint ezt el fogom mondani a következőkben.
VII. FEJEZET.
27
Elmondja, miképpen vesztette el fokozatosan mindazokat a kegyelmeket, amelyeket az Úrtól kapott, s hogy milyen rossz
életet kezdett élni. Rámutat azokra a veszedelmekre, amelyeknek a női kolostorok ki vannak téve, ha nincsenek jól
elzárva a világtól.
Csakhamar elkezdtem egyik szórakozásból, könnyelműségből és bűnre vezető alkalomból

a másikba esni, pedig végül akkora veszedelemnek tettem ki magamat, s a lelkem annyira
belebonyolódott a haszontalanságokba, hogy már szégyelltem oly bizalmas barátságot tartani
Istennel, amilyen a belső ima, s nem mertem többé Őhozzá közeledni. 34 Még inkább ebbe az
irányba hajtott az a körülmény, hogy vétkeim növekedtével, mindig kevesebb örömet és
vigasztalást találtam az erényes dolgokban. Világosan beláttam Uram, hogy mindez azért
kevesbedik, mert hűtelen vagyok hozzád. A legborzasztóbb tévedés pedig, amelybe az ördög ejtett
az alázatosság Úrügye alatt, az volt, hogy oly gonosznak tudva magamat, nem mertem többé
gyakorolni a belső imát. Rosszabb lévén mindannyinál, jobbnak láttam a többivel tartani és beérni
a kötelező ajakimák elmondásával s elhagyni a belső imát s az Istennel való annyira benső
társalgást; mert hiszen én - gondoltam magamban - úgyis az ördögök társaságára vagyok érdemes,
s csak csalom a világot. Tényleg, külsőleg jónak látszottam; s éppen azért nem is lehet okolni azt a
zárdát, amelyben voltam. Ugyanis mindent megtettem, hogy jó véleménnyel legyenek rólam, s
buzgónak tetettem magainat, ha nem is szántszándékkal. Mert azért, ami azt illeti, képmutatásra és
a buzgóságnak fitogtatására, hála az Úristennek, ha jól emlékszem, legalább tudtommal sohasem
voltam képes, s még az ilyesmire irányuló kísértés is annyira fájt, hogy az ördög azonnal vereséget
szenvedett, én pedig nyertem; olyannyira, hogy ez irányban nem is sokat mesterkedett nálam.
Lehetséges, ha Isten megengedi, hogy ebben a pontban is oly erősen kísértsen meg, amint tette
egyebekben, akkor ebbe is beleestem volna: azonban mindeddig Ő Szent Felsége megőrzött ettől;
áldott legyen érte mindörökké. Sőt ellenkezőleg, ismerve bensőmnek titkát, az esett rosszul nekem,
hogy jó véleményt táplálnak felőlem.
Nem tartottak rossznak, mert látták, mily fiatal vagyok még, mennyi alkalomnak vagyok
kitéve, s mindamellett, sokszor keresem a magányt; imádkozom, sokat olvasok; beszélek Istenről,
szent képeket festetek mindenfelé; van magánkápolnám és abban sok áhítatra gerjesztő tárgyam;
nem beszélek másokról rosszat; s más ilyenféle dolgokat, amelyek első tekintetre erényeknek
látszottak. Én pedig, amilyen hiú voltam, értettem hozzá, miképpen kell mások becsülését kivívni
olyan előnyök révén, amelyeknek a világban nagy az értékük. E mellett annyi szabadságot
élveztem, sőt többet, mint akár a legidősebb nővérek, mert teljesen megbíztak bennem. Hát hiszen
nem is volt természetem a szabadsággal visszaélni, vagy megtenni valamit engedély nélkül;
például réseken, vagy a falakon át, vagy éjjeli időben társalogni: ilyesmit megtenni egy zárdában,
azt hiszem sohasem lettem volna képes; nem is tettem meg, mert e tekintetben az Úr fogta a
kezemet. Úgy tűnt föl előttem, - mert hiszen alaposan megfontoltam sok mindenfélét - hogy
akármilyen gonosz legyek is, azért mégis csak nagy rosszaság volna részemről, ha kockára tenném
annyi ártatlan nővérnek becsületét. Mintha bizony jó lett volna a többi dolog, amit elkövettem! Hát
34 Életének erre a szakaszára vonatkozólag gyóntatója, Banez Do monkos, a szentté avatási pörben a következőket
vallotta: „A mi a Megtestesülésben töltött ifjú éveit illet i, tudtommal nem voltak más h ibái, mint azok, amelyek
rendesen megvannak még az úgynevezett jó szerzetesnőkben is. Sőt mi több, is meretes volt arról hogy kitűnő
betegápoló, s többet imádko zik, mint legtöbben mások; bár azt is hallottam, hogy szeretetreméltó modora és
szellemessége miatt sok volt a látogatója, a társadalo m legkülönbözőbb osztályaiból. Ez az utóbbi kö rülmény volt az,
amely miatt később, miko r az Úristen több világosságot adott elméjének, s nagyobb tökéletességre hívta, olyan
keserves bűnbánatot érzett s annyit sírt. Ezt tudom nemcsak másoktól, hanem magának Terézia anyának kö zlése
alapján.” V. ö. Silverio, Obras I. 41.
28
hiszen igaz, hogy ami rosszat tettem, az nem történt ennyire szántszándékkal; bár azért nagyon sok
volt.
E tekintetben nagy káromra szolgált, hogy a zárdánkban nem volt klauzúra; s a nővérek
nem is tettek fogadalmat annak megtartására. Ez a szabadság a jó lelkeknek annál kevésbé volt
ártalmára, mert hiszen nem voltak kötelesek róla lemondani: ellenben engem, aki rossz voltam,
biztosan a pokolba döntött volna, hacsak az Úr nem alkalmaz velem szemben annyi orvosságot;
segítséget és különös kegyelmet, s ki nem ment ebből a veszedelemből. Mert azt hiszem ez a
veszély igen nagy az ilyen enyhe női zárdákban; s azok számára, akik rosszak akarnak lenni, ez a
szabadság inkább szolgál útlevélül a pokolba, mint eszközül gyarlóságaik ellen. Ezt ne értse senki
az én zárdámra, mert abban annyian vannak, akik igazán, őszintén és nagy tökéletességben
szolgálják az Urat; s amilyen jó Ő Szent Felsége, nem is teheti, hogy ne árassza reájuk kegyelmeit.
Hozzá nem is tartozik a nagyon nyílt házak közé, s megtartják benne teljesen a szerzetesi
fegyelmet. Amit én itt mondtam, az más zárdákra vonatkozik, amelyeket volt alkalmam látni. 35 Azt
akarom ezekről mondani, hogy nagyon sajnálom őket, s hogy az Úrnak ugyancsak kell kopogtatnia
náluk rendkívüli kegyelmeivel, még pedig nem is egyszer, hanem sokszor, mert különben nem
tudom, hogyan üdvözülnek Annyira szentesítve vannak náluk a címek, méltóságok a világias
szórakozások; annyira nem tudják felfogni, hogy mire volnának kötelezve, hogy, adja Isten,
legalább ne tartsák erényesnek azt, ami bűn, amint én tettem nem egyszer. Az ilyenekkel azután oly
nehéz megértetni tévedésüket, hogy az Úrnak alaposan bele kell nyúlnia a dologba. Az olyan
szülők, akik leányaikat semmi áron sem akarják olyan zárdába adni, amelyben az örök üdvösség
útján kell járniuk, ha meg akarják fogadni tanácsomat: mielőtt olyan helyre adnák őket, ahol több a
veszély, mint a világban legyenek tekintettel, ha már másra nem, legalább a saját becsületükre, s
inkább adják férjhez őket mélyen a rangjukon alul, semhogy ilyen kolostorba engedjék, hacsak
nem nagyon jó természetűek. S adja Isten, hogy ezt a tanácsomat hasznukra fordítsák. Vagy pedig
tartsák őket otthon. Mert ha rossz útra térnek otthon, azt még csak el lehet leplezni, míg a zárdában
a dolog nem marad soká titokban, s az Úr végre is napfényre hozza, s nemcsak önmagukat teszik
tönkre, hanem másoknak is végzetes kárt okoznak. Szegény teremtések, olykor nem is annyira ők a
hibásak, mert hiszen az után indulnak, amit látnak, s igazán szomorú dolog, ha az ember
meggondolja: ezek a szegény leányok elhagyják a világot azon hiszemben, hogy most majd az
Úrnak fognak szolgálni, és sokkal inkább a világban találják magukat; azt sem tudjak, mihez
kapjanak, hová forduljanak. Mert hiszen fiatalok még, s az érzékiség és az ördög beleviszi őket
abba, hogy megtegyenek egyet mást, ami csak a világ felfogása szerint van megengedve. Sőt még
olyanok is akadnak ott, akik ezeket a dolgokat bizonyos értelemben jóknak is tartják. Nézetem
szerint az ilyenek hasonlók azokhoz a szerencsétlen eretnekekhez, akik szántszándékk al hunyják
be szemüket, s el akarják hitetni mással, hogy az jó, amit ők tesznek és tanítanak, s hogy ők maguk
is teszik azt. Pedig hát nem hiszik, mert ott van bensejükben az, aki elítéli őket. Ó jaj! Ó mekkora
szerencsétlenség az, hogy vannak szerzetesek, - még pedig nők is, férfiak is - akik nem tartják meg
a fegyelmet; hogy vannak zárdák, amelyekben két út áll nyitva mindenki előtt: az egyik az erény és
a szerzetesi fegyelem útja; a másik pedig a fegyelmetlenségé, s mindkettőnek úgyszólván egyenlő
számban akadnak követői. Azazhogy mit is beszélek: egyenlő számban?! Hiszen a mi bűneink
miatt többen járnak a tökéletlenség útján; mivel ez könnyebb, nagyobb népszerűségnek örvend.
Oly kevesen használják föl az igazi szerzetesi fegyelem útját, hogy az olyan szerzetesnek, vagy
szerzetes. nővérnek, aki elkezdi komolyan teljesíteni hivatásbeli kötelmeit, több oka van félnie a
35 Ezek a teljesen világias színezetű zárdák férjhez nem ment úrileányoknak szolgáltak otthonul. Ma alapítványi
hölgyeknek - Stiftsdamen - neveznők őket. Fegyelmü k nem vo lt több, mint amennyi bármely t isztességes, keresztény
úri családban található.
29
házbeliektől, mint az összes ördögöktől; s nagyobb óvatossággal kell lepleznie Istennel való
barátságos érintkezését, mint más egyéb ismeretségeket és érzelmeket, amelyeket az ördög
szövöget a zárdákban. Nem is tudom, mit csodálkozunk azon, hogy annyi baj van az Egyházban;
hiszen éppen azok, akiknek hivatása volna példaképül szolgálni, s akiktől a többieknek kellene
tanulniuk az erényeket, tudniillik a szerzetesek, oly alaposan tönkretették azt a munkát, amelyet a
múlt- századok szentjeinek szelleme végzett a szerzetekben. Adja ő Szent isteni Felsége, hogy ez
az állapot megjavuljon, mert hiszen Ö látja legjobban, mekkora szükség van a javulásra! Ámen.
Mikor belekeveredtem ezekbe az ismeretségekbe és társalgásokba, tekintve, hogy a
zárdában általános szokásban voltak, nem is gondoltam arra, hogy ebből akkora kár és szórakozás
fog lelkemre háramolni. Csak később láttam be, hogy mily vé gzetesek ezek a dolgok. Azt hittem
ugyanis eleinte, hogy ezek a látogatások, amelyek annyira napirenden vannak a zárdákban, reám
nem lesznek rosszabb hatással, mint másokra, akikről láttam, hogy egészen jóravaló nővérek.
Ugyanis nem gondoltam meg, hogy- (utóbbiak sokkal erényesebbek, mint én, s így, ami reám
veszedelmes, az reájuk távolról sem hat annyira. Mert azért annyira-amennyire mégis csak
beláttam, hogy s dolog nem jó; ha másért nem, úgy azért, mert időpocsékolási jár. Egy alkalommal,
mikor egy valakivel társalogtam, - meglehetősen az elején ismeretségünknek - az Úr oly kegyes
volt s értésemre adta, mennyire nem valók nekem ezek a barátkozások, s üdvös intéssel akarta
megnyitni szememet. Megjelent előttem Krisztus Urunk, igen szigorú arccal, s így jelentette ki
nekem, hogy a dolog nem tetszik neki. 36 Lelki szemeimmel sokkal világosabban láttam, mintsem
láthatnám a testiekkel, s úgy az emlékezetembe vésődött, hogy bár ennek több mint huszonhat
esztendeje, úgy áll előttem, mintha most történt volna. Én nagyon meglepődtem és megijedtem, s
nem akartam többé szóba állni az illetővel. Sajnos, akkor még nem tudtam, hogy az ember a test
szemein kívül mással is láthat; így azután a rossz szellem elhitette velem, hogy az egész dolog
lehetetlenség; hogy csak álmodtam; vagy hogy az ördög incselkedett velem. Szóval ilyen és egyéb
magyarázatokkal ütöttem el a dolgot. Pedig azért mindig megmaradt bennem az a gyanú, hogy
mégis maga Krisztus Urunk volt, nem pedig álomkép. Mivel azonban a másik föltevés jobban a
számíze szerint volt, igyekeztem magamat meghazudtolni; mással pedig nem mertem beszélni a
jelenésről.
Később addig zaklattak, s addig bizonykodtak, hogy nincs abban semmi rossz, ha ilyen
előkelő személyiséggel érintkezem, s nemcsak nem veszélyezteti jó hírnevemet, hanem inkább
nagyon is becsületemre válik: hogy végre is engedtem, s újra fölvettem ennek az ismeretségnek
fonalát, s idővel más barátságokat is kötöttem. Évek hosszú során át hódoltam ennek a veszedelmes
szórakozásnak; persze én, amíg benne voltam, nem tartottam olyan rossznak, amilyen tényleg volt,
bár olykor világosan beláttam, hogy nem jó. Azonban egyik sem okozott nekem annyi
nyugtalanságot, mint az, amelyet említettem, mert nagyon vonzódtam az illetőhöz.
Egy alkalommal, mikor együtt voltam vele, egyszer csak azt láttuk - s mások, akik szintén
ott voltak, ugyancsak látták - hogy valami jön felénk, olyasféle, mint egy nagy varangyos béka, de
sokkal fürgébb mozdulatokkal, mint ahogy azok szoktak járni. Olyan helyről jött, hogy érthetetlen,
miképpen juthatott oda ilyen ocsmány állat, s hozzá fényes nappal; s tényleg nem is volt ott ilyesmi
soha. Az a hatás pedig, amit reám tett, nem volt minden titokzatosság nélkül. Ezt sem tudtam soha
elfelejteni. Ó nagy Isten! - mily gondosan és mily atyai szeretettel igyekeztél minden képzelhető
módon észre téríteni, s mily keveset segített mindez én rajtam!
36 Ha - amint valószínű - Szent Terézia e sorokat 1565-ben írta, az itt említett láto más 1539-ben, tehát 24 éves korában
történt. A társalgó szobát, amely a jelenés színhelye volt, s ahol a nagy varangyot is látta, változatlanul őrizték meg, s
két kép örökíti meg benne ezen események emlékét.
30
Volt ott egy nővér, aki rokonom volt; az idősek közé tartozott, hű szolgálója volt Istennek
és nagy barátja a szerzetesi fegyelemnek. Ez néhányszor megintett, de én nemcsak nem hittem
szavának, hanem még bosszankodtam is reá, s azt gondoltam magamban, hogy a jó lélek a kákán is
csomót keres. Azért mondom el mindezt, hadd lássa mindenki, mennyire rossz voltam és milyen
jóságos volt az Úristen; s mennyire megérdemeltem volna a poklot ezért a hálátlanságomért. De
meg azért is, hogy ha az Úr rendeléséből és akaratából valamely szerzetesnővér találná olvasni
ezeket a sorokat, okuljon az én szomorú esetemen. Kérem is az ilyeneket az Úr szerelmére, hogy
kerüljék el az effajta szórakozásokat. Adja Ő Szent Felsége, hogy egyiknek-másiknak
felvilágosítására szolgáljon ez, amit megírtam; mert hiszen, sajnos, sokat vezettem félre, azt
mondogatva, hogy az ilyesmiben semmi rossz sincs; amilyen vak voltam, belebiztattam őket is a
veszedelembe. Igaz, hogy nem volt szándékom őket rászedni; azonban a rossz példámmal igen sok
bajt okoztam, nem is sejtve, hogy akkora rosszat teszek.
Mikor még beteg voltam - életem ezen időszakának első napjaiban - s még nem tudtam
járni, nagyon vágyódtam az után, hogy másoknak lelki hasznára legyek. Ez igen gyakori kísértés a
kezdőknél; azonban nálam jó eredményre vezetett. Mivel annyira szerettem édesatyámat, őszintén
kívántam neki azt a boldogságot, amelyet én a belső imában találtam; hiszen meg voltam arról
győződve, hogy ennél nagyobbat ezen földi életben nem élvezhet az ember. Azért hát mindenféle
kerülő úton igyekeztem megkedveltetni vele az eszmét, és rábírni, hogy próbálja meg. Könyveket
is adtam neki erre vonatkozólag. Mivel pedig, amint mondtam, igen erényes ember volt,
hamarosan annyira belegyakorolta magát, hogy öt-hat esztendő múlva - azt hiszem ennyi lehetett -
nagyon előre haladt, s nekem volt okom érte dicsérni az Urat. Ez a dolog nagy vigasztalásomra
szolgált. Sok baja volt szegénynek, s minden oldalról reázúdultak a csapások: s ő mindezt nagy
megadással tűrte. Gyakran eljött engem meglátogatni, s örömére szolgált, ha istenes dolgokról
beszélhetett velem. Amióta azonban én annyira elmerültem a szórakozásba n, s abba” hagytam a
belső imát, rosszul esett azt látnom, hogy azt hiszi, még mindig a régi vagyok, s nem állhattam
meg, hogy el ne oszlassam révedését. Ugyanis több mint egy esztendőt töltöttem belső ima nélkül
azon hiszemben, hogy így kívánja az alázatosság. Ez volt életemben a legvégzetesebb kísértés,
amely teljesen a kárhozat útjára juttatott. Mert hiszen amíg gyakoroltam a belső imát, ha vétettem
is Isten ellen az egyik napon, a következőn megint csak újra magamba szálltam, s elkerültem az
alkalmat. Mivel tehát ez az áldott jó ember ilyen kedvező véleményt táplált rólam, s azt hitte, hogy
úgy érintkezem Istennel, mint azelőtt: nem nézhettem tovább, s megvallottam neki, hogy
abbahagytam, de nem mondtam meg az okát. Úgy beszéltem előtte, mintha a betegeskedésem
gátolna benne. Mert hiszen igaz is, hogy bár abból a nagyból kigyógyultam, mindig voltak és
vannak is bajaim, még pedig jó nagyok. Csak a legutóbbi időben javult egy kissé az állapotom, de
azért a bajaim nem múltak el, és van belőlük mindenféle.
Példának okáért húsz éven át minden reggel hányás fogott el, s olykor délig nem tudtam
semmit magamhoz venni, máskor pedig még tovább sem. Azóta, hogy gyakrabban áldozom, este
kell hánynom, lefekvés előtt, de sokkal fájdalmasabb módon, mivel magamnak kell a zt
elősegítenem tollal, vagy másképpen; mert ha nem teszem, akkor nagy kínjaim vannak. Egyébként
is azt hiszem, soha sem vagyok ment a fájdalmaktól, s ezek olykor igen nagyok, különösen a
szívemben; habár ez a baj, amely azelőtt majdnem állandó volt, most csak időnkint fog el. A kínos
bénulástól és más lázas betegségektől, amelyekben azelőtt gyakorta szenvedtem, nyolc év óta
mentnek érzem magamat. Ezekkel a bajokkal különben olyan keveset törődöm, hogy sokszor
inkább örülök nekik, mert arra gondolok, hogy így legalább szolgálom valamiben az Urat.
Édesatyám pedig, mint aki sohasem hazudott, elhitte, hogy ez az oka, hiszen ilyen szent dologról
lévén szó, úgy illett volna, hogy én is teljesen őszinte legyek. Azt is mondtam neki, jobban el
31
akarván hitetni vele a dolgot, hogy belátom én: ez nem mentség, de hát az én erőmből már az is alig
futja, hogy elvégezzem a zsolozsmát.
Mindez természetesen nem volt elegendő ok arra, hogy abbahagyjak valamit, amihez nem
kell testi erő, hanem csakis szeretet és pontosság; mert hiszen az Úr mindig megadja hozzá a
módot: csak akarnunk kell. Ismétlem, mindig megadja. Mert bár közbejöhetnek olyan
körülmények, vagy valami betegség, amely miatt az ember néha nem tölthet hosszabb időt
egyedül: máskor azért mégis csak van hozzá egészsége. De meg magában a betegségben és egyéb
nehéz körülményekben nyílik a legszebb alkalom az igazi belső imára; mert hiszen a szerető
léleknek ilyenkor van mit felajánlania; van alkalma elgondolni, hogy kiért szenvedi mindezt,
megnyugodni az ő akaratán; s megtenni ezernyi ilyes dolgot. Ilyesmiben érvényesül a szeretet;
mert hiszen ehhez nem föltétlenül szükséges az egyedüllét, s nem kell azt hinni, hogy az utóbbi
nélkül nincs belső ima. Egy kis jóakarattal az ember nagy kincseket találhat, olyankor, amidőn az
Úr szenvedések révén elveszi tőle a belső ima idejét. Így voltam vele én is mindaddig, amíg tiszta
volt a lelkiismeretem.
Édesatyám azonban annyira jó véleményt táplált felőlem, s oly gyöngéden szeretett, hogy
mindent elhitt. Sőt még sajnálkozott is rajtam. Ettől kezdve azonban, mivel ő már oly magasan állt
a lelki életben, nem volt sokat velem. El-eljött megnézni, de aztán mindjárt el is ment, azt mondva,
hogy kár az időért; én pedig annyira el voltam merülve a hiú időtöltésekbe, hogy ezzel nem sokat
törődtem. Megjegyzendő, hogy nemcsak őt beszéltem rá a belső imára, hanem másokat is. Még
akkor is, mikor már neki adtam magamat ezeknek a szórakozásoknak, ha láttam, hogy valaki szeret
imádkozni, megmagyaráztam neki a belső ima módszerét, s könyveket adtam neki, ami nagy lelki
hasznára volt. Mert mint mondom, amióta elkezdtem gyakorolni a belső imát, azóta mindig
megvolt bennem az az óhaj, hogy mások híven szolgáljanak Istennek. Úgy gondolkoztam, hogy ha
már én nem szolgálok neki - mert beláttam, hogy ez így van - legalább ne vesszék kárba az, amire Ő
Szent Felsége engem oktatott, s hogy legalább szolgálják Őt én helyettem mások. Azért mondom
ezt, hogy mindenki lássa, mennyire vak voltam: magam a kárhozat felé tartottam, másokat ellenben
igyekeztem megnyerni az ég számára.
Ez időben küldte az Úristen édesatyámra azt a betegséget, amelybe belehalt. Odasiettem a
betegágyához, s én ápoltam, habár bele lévén merülve a hivalkodásba, az én lelkem betegebb volt,
mint az ő teste. Meg kell azonban jegyeznem, hogy ame nnyire képes voltam felfogni a helyzetet -
nem voltam tudatosan halálos bűn állapotában, még akkor sem, mikor a legrosszabb úton jártam;
mert hiszen, ha gondoltam volna, hogy abban vagyok, semmi áron sem maradtam volna benne.
Sokat fáradoztam betegsége alatt, s azt hiszem némileg visszafizettem neki azt, amit ő szenvedett
az enyémnek folyamán. Magam is nagyon beteg voltam, de összeszedtem minden erőmet; Az ő
elvesztése nagy szó volt reám nézve, hiszen eltekintve minden mástól, vele ment egész anyagi
jólétem és kényelmem, amelyet csakis az ő folytonos bőkezűsége biztosított. Volt bennem annyi
lelki erő, hogy ő előtte nem árultam el fájdalmamat, s halála percéig úgy viselkedtem, mintha
semmit sem éreznék. Pedig annyira szerettem, hogy mikor ott láttam meghalni magam előtt, azt
hittem, a lelkem szakad ki. Halála meghatóan szép volt. Oly örömmel nézett elébe; oly szép
tanácsokat adott nekünk, miután fölvette az utolsó kenetet; lelkünkre kötötte, hogy imádkozzunk
érte Istenhez; kérjük számára az Ő irgalmát; hogy hűségesen szolgáljunk mindig őneki; s
gondoljuk meg, mily hamar vége szakad mindennek. Könnyek között vadolta magát, hogy nem
szolgált Istennek; s hogy bárcsak mint szerzetes tölthette volna életét a lehető legszigorúbb
rendben. Biztosra veszem, hogy két héttel előbb az Úr értésére adta közeli halálát, mert annak
előtte, bármennyire rosszul volt is, nem gondolt reá; míg ellenben azóta, bár állapota nagyon javult,
s az orvosok is biztatták, semmit sem adott reájuk, hanem igyekezett rendbe szedni lelki ügyeit.
1-egnagyobb szenvedést az okozott neki, hogy nagyon kínos hátfájás gyötörte, még pedig szünet
32
nélkül; s fájdalmai olykor annyira fokozódtak, hogy nem tudta megállni panaszkodás nélkül. Azt
mondtam neki: tekintve, hogy oly nagy áhítattal szokott viseltetni a keresztet hordozó Megváltó
irányában, Ő Szent Felsége most egy kicsit éreztetni akarja vele azt, amit Ő maga szenvedett akkor.
Ez a gondolat annyira megvigasztalta, hogy úgy emlékszem, azóta sohasem hallatott egy
panaszhangot sem. Három napot majdnem eszméletlen állapotban töltött, azonban halála napján az
Úr nagy csodálkozásunkra visszaadta teljes öntudatát, s meg is tartotta egészen addig, amíg mialatt
velünk együtt imádkozta a hiszekegyet, s annak közepetájáig értünk, kiadta lelkét. 37 Olyan szép
maradt, mint egy angyal; s én azt hiszem, bizonyos értelemben az is volt, tekintve lelkének
tisztaságát és rendkívüli jóságát. Nem is tudom, miért mondtam el mindezt, ha csak nem azért,
hogy az én gonoszságom még feketébb színben tűnjék föl. Mert hiszen látva ezt a szép halált és
ismerve ezt a nemes életet, ha csak valamennyire akartam is hasonlítani egy ilyen atyához,
föltétlenül meg kellett volna javulnom. Gyóntatója, egy tudós dominikánus, azt mondta, nem
kételkedik abban, hogy egyenesen a mennyországba ment be; ugyanis már több év óta gyóntatta, s
nagyon dicsérte lelkiismeretének tisztaságát.
Ez a domonkos-rendi atya, 38 egy nagyon jó és istenfélő ember, nekem nagy lelki hasznomra
szolgált. Ugyanis meggyóntam nála, s ő magára vállalta lelkemnek gondos vezetését. Megérttette
velem, hogy milyen rossz úton járok; s a szentáldo záshoz bocsátott kéthetenkint. Mikor azután
fokozatosan mind bizalmasabban tártam föl előtte belsőmet, beszámoltam neki belső imámról is. ő
azt mondotta rá, hogy semmi áron se hanyagoljam el, mert csakis nagyon jó hatású lehet reám
nézve. Én tehát lassan- lassan újra kezdtem, s azóta nem is hagytam abba soha többé, bár azért a
bűnre vezető alkalmakkal nem szakítottam. Ettől kezdve keserves volt az életem, mert hiszen a
belső imában sokkal jobban beláttam hibáimat. Az egyik oldalról az Úristen hívogatott magá hoz, a
másikon pedig én szaladtam a világ után. Az istenes dolgok nagy élvezettel töltöttek el: a világiak
ellenben bilincsbe verve tartottak. Úgy látszik, ezt a két, egymással annyira össze nem férő végletet
akartam összeegyeztetni, tudniillik a lelki életet és az anyagi élvezeteket, örömöket és
szórakozásokat. Belső imám is tele volt szenvedéssel, mert hiszen szellemem nem volt bennem úr,
hanem rabszolga, s azért nem tudtam önmagamba zárkózni - ez volt ugyanis az én imámnak
módszere - anélkül, hogy be ne zártam volna önmagammal együtt ezernyi haszontalanságot. Sok
esztendőt töltöttem így, s most csodálkozom azon, hogy szervezetem kibírta s nem hagytam abba
akár az egyiket, akár a másikat. Azt az egyet jól tudom, hogy a belső imát abbahagyni nem volt
hatalmamban, mert kezében tartott az Úr, aki engem szeretett, s aki még nagyobb kegyelmeket
szánt nekem.
Ó Istenem! hogyan mondjam el, hány bűnre vezető alkalomból segített ki az Úr ezen évek
folyamán; hányszor kerestem föl azokat újra; hányszor mentette meg jó híremet, amikor az kockán
forgott. Én, mintha csak fel akartam volna tárni a magam való mivoltát; az Úr pedig folyton
takargatta hibáimat s mutogatta, ami kis erény akadt rajtam, sőt annyira megnagyította azt
mindenkinek szemében, hogy mindig nagyra becsültek. Mert bár olykor előtűnt az én
könnyelműségem, mivel egyébként olyan dolgokat láttak rajtam, amiket jóknak tartottak, nem
hittek az előbbiben. Ez pedig azért történt, mert a mindenek Tudója belátta ennek szükséges voltát
abból a szempontból, hogy ha majd később az ő szolgálatára buzdítok másokat, szavamnak legyen
előttük súlya. Fenséges nagylelkűségében nem nézte az én nagy bűneimet, hanem csak azt, mily
37De Cepéda Sanchez Alfonz, amint P. Silverio kimutatja, 1543. dec. 24-én halt meg, rövid ideig tartó betegségben,
miután már ugyanazon december hó 3-án elkészítette végrendeletét. A Szent János -templo mba temették, felesége,
Ahumada Beatrix mellé, nem pedig a ferencrendiekhez, mint sokáig h itték. Ott fivérének, De Cepéda Ferencnek és
nejének, Ahumada Máriának hamvai pihentek, s a hasonló nevek adtak alkalmat a félreértésre.
38 P. Barron Vince.
33
sokszor vágyódtam az után, hogy valamit tehessek az ő szolgálatára, s mennyire szomorkodtam

azon, hogy nincs bennem erő ennek megvalósítására.
Ó Ura az én lelkemnek! Hogyan is tudnám én leírni azokat a kegyelmeket, amelyeket ezen
évek folyamán reám árasztottál?! - s hogy miképpen készítettél engem elő mélységes bűnbánat
révén éppen legnagyobb tévelygésem idején arra, hogy tudjam élvezni ajándékaidat és
kegyelmeidet! Az az egy igaz, Uram királyom, hogy a leggyöngédebb, de egyúttal a képzelhető
legfájdalmasabb büntetéssel sújtottál. Igen jól tudtad, mi fog nekem legrosszabbul esni! Nagy
ajándékok voltak a feleletek bűneimre! S azt hiszem, nem mondok bolondságot, habár nem volna
csoda, ha hálátlanságomnak és gonoszságomnak emlékei megzavarnák az eszemet, mikor azt
állítom, hogy sokkal kínosabb volt reám nézve, amikor súlyos bűneim után kegyelmekkel
árasztottál el, mintha a legérzékenyebb büntetést mérted volna reám. Egy-egy ilyen kegyelem, azt
hiszem, egész határozottan mondhatom, hogy jobban lesújtott, megszégyenített és megkínzott,
mint sok betegség és egyéb szenvedés együttvéve. Mert ez utóbbiakról láttam, hogy rájuk
szolgáltam, s úgy gondoltam, legalább törlesztek valamelyest bűneimből; bár ugyancsak csekélyke
törlesztés volt, annyi bűnhöz képest. Ellenben mikor azt kellett látnom, hogy új kegyelmeket
kapok, habár oly rosszul fizettem az előbbiekért: ez reám nézve rettenetes gyötrelem volt, s azt
hiszem az volna minden olyan emberre nézve, akinek csak némi fogalma van arról, hogy mi az
Isten iránti szeretet; már pedig ehhez elég, ha valakinek természete hajlik az erényekre. Emiatt
folytak az én könnyeim; az ilyenek láttára szorult el szívem, tudván azt, hogy újabb
bűnbeeséseknek vagyok az előestéjén; habár jó föltételeim és szándékaim ilyen esetekben egyelőre
mindig szilárdak voltak. Nagy baj az, ha a lélek magára van hagyatva annyi veszedelem közepette.
Azt hiszem ugyanis, ha lett volna valakim, akivel megbeszélhettem volna ezeket a dolgokat, ez a
körülmény megőrzött volna a visszaesésektől. Ha másért nem, hát azért, mert szégyelltem volna
magamat előtte, míg Istennel szemben ezt az érzést már elvesztettem.
Ezért tanácsolnám én a belső ima híveinek, hogy különösen kezdetben, igyekezzenek más
magukfajta emberekkel barátságot kötni és érintkezni. Ez nagyon fontos dolog. Ha más hasznuk
nem volna belőle, mindenesetre segítik egymást imáikkal. Azonban van ennél sokkal több előnye
is a dolognak. Nem is értem, miért ne lehetne ezt megtenni. Hiszen a világban is vannak emberi
vonzalmak és társalgások - olykor nem is valami jók, - amelyeknek kapcsán az emberek barátokat
szereznek, ezeknél vigasztalást keresnek, s elmondják nekik hiú kedvteléseiket; tehát annál inkább
meg kell engedni az olyanoknak, akik igazán kezdik szeretni és szolgálni Istent, hogy
megbeszélhessék egyesekkel azokat az örömöket és szenvedéseket, amelyekkel a belső imában
találkoznak. Mert ha igazi az a barátság, amelyet ő Szent Felségével fenn akarnak tartani, akkor
nem kell félniük attól, hogy tetszelgésbe esnek. Mert még ha meg is mozdulna bennük ez irányban
a kísértés, ez csak érdemeiket fogja növelni. Ha pedig valaki ezzel a jó szándékkal beszél ezekről a
belső dolgairól, erősen hiszem, hogy hasznára lesz azoknak, akik hallják, s ő maga is egyrészt
jobban meg fogja e lelki dolgokat érteni, másrészt pedig megtanulja, hogyan kell őket barátainak
megmagyaráznia. Aki képes ilyesmiről beszélve tetszelgésbe esni, az nem fogja elkerülni ezt a
hibát akkor sem, ha ájtatosan hallgatja a szent misét és mások látják, vagy pedig ha más egyéb
dolgokat végez, amelyeket meg kell tennie, ha keresztény akar maradni, s amelyeket a tetszelgés
veszedelme miatt nem szabad elhagynia. Ez rendkívül fontos az olyan lelkeknél, akik még nem
erősödtek meg az erényben, mert annyi ellenség és jó barát csábítja őket a rosszra, hogy azt ki se
tudnám mondani. Azt hiszem, maga az ördög igyekszik úgy intézni ezt az ő szempontjából nagyon
is fontos dolgot, hogy azok, akik igazán akarják szeretni. Istent és neki kedvében járni, ezt annyira
titkolják; míg ellenben másokat arra bír, hogy tisztességtelen vonzalmaikat annál nyíltabban
vallják meg, mert hiszen az ilyesmi olyan megszokott dolo g, hogy az emberek még dicsekszenek is
vele, s fennhangon hirdetik a vétkeket, amelyeket ilyen esetben elkövetnek Isten ellen.
34
Nem tudom, bolondokat beszélek-e! Ha igen, akkor tépje szét Kegyelmed; ellenben ha nem
az, segítsen együgyűségemen, s toldja meg sok hasonló részlettel. Mert hiszen mindannak
tekintetében, ami Isten szolgálatára vonatkozik, oly gyöngén állunk, hogy azoknak, akik hívei
akarnak lenni, kölcsönösen hátvédül kell egymásnak szolgálniuk, mert különben nem jutnak
előbbre. A közvélemény annyira helyesli a világ hiúságainak és örömeinek élvezetét, hogy ügyet
sem vet azokra, akik belé merülnek; ellenben ha valaki Isten szolgálatára adja magát, annyira
felzúdul ellene, hogy az illető szövetségesek
nélkül nem tud helyt állni, legalább addig nem, amíg meg nem erősödik, s az ilyen szenvedés nem
esik többé nehezére. Mert ha nem tesz így, ugyancsak szorult helyzetbe jut. Azt hiszem ez lehetett
az ok, amiért egyes szentek a pusztaságba vonultak. De meg azután egy bizonyos neme az
alázatosságnak az, ha az ember nem bízik önmagában s azt hiszi, hogy ezen ismerősei révén fogja
őt Isten megsegíteni. A szeretet is növekszik azáltal, hogy másokkal közöljük, de sok ezer más
haszna is van a dolognak, s nem is merném állítani, ha nem tudnám tapasztalatból, mennyire
fontos. Igaz ugyan, hogy gyöngébb és rosszabb vagyok mindenkinél, de azért nem veszít semmit
az, aki megalázza magát, s bármennyire erős is, nem tartja magát annak, ellenben elhiszi, amit
mondok, mivelhogy e téren tapasztalatom van. Magamról elmondhatom, hogy ha az Úr föl nem
világosít ezen igazságról, s nem ad nekem alkalmat arra, hogy rendszeresen érintkezhessem
olyanokkal, akik gyakorolják a belső imát: el-elbukva és föl- fölkelve hanyatt-homlok rohantam
volna az örök kárhozatba. Ahhoz ugyanis bősége sen akadtak jó barátok, hogy segítsenek
elbuknom; ellenben mikor arról volt szó, hogy fölkeljek, akkor egyedül találtam magamat. Még
most is csodálkozom azon, hogy mindig föl tudtam kelni, s áldom az irgalmas Úristent, mert hiszen
ő volt az egyedüli, aki kezét nyújtotta nekem a fölkeléshez. Áldott legyen mindörökkön örökké!
Ámen.
VIII. FEJEZET.
Elmondja, mennyire javára szolgált az a körülmény, hogy nem hagyta egészen abba a belső imát, s hogy ennek köszöni
lelke üdvösségét. Szerinte ez a legjobb eszköz az elvesztett kegyelmek visszaszerzésére. Mindenkinek ajánlja. Kifejti,
hogy miben nyilvánul a nagy haszna, s hogyha valaki idő múltán abba is hagyná, már azzal is sokat nyer, ha legalább
egy ideig gyakorolta.
Nem ok nélkül emeltem ki annyira életemnek ezt az időszakát. Mert hiszen belátom, hogy
egy ilyen magamforma rossz lélekről olvasni senkinek sem élvezet; sőt szeretném is, ha mindenki
megutálna engem, tekintve, hogy az Úrnak annyi kegyelmével szemben olyan megátalkodott és
annyira hálátlan voltam. Bárcsak szabad volna elmondanom, hányszor vétettem Isten ellen ez idő
alatt, még pedig azért, mert nem támaszkodtam a belső imának erre az erős oszlopára. Majdnem
húsz esztendeig jártam ezt a viharos tengert, ilyen bukások, fölkelések és újabb buká sok közepette,
s olyan alacsony fokán a lelki életnek, hogy a bocsánatos bűnöket úgyszólván semmibe se vettem;
s bár féltem a halálos bűnöktől, ezektől sem óvakodtam kellőképpen, mert hiszen nem kerültem az
alkalmakat. Mondhatom, keserves egy élet volt! Mert sem Istenben nem találtam örömet, sem
pedig a világ nem elégített ki. A világias szórakozások közepette fájt, ha elgondoltam, mivel
tartozom Istennek; ha pedig Istenbe voltam merülve, világias vonzalmaim zavartak. Ez olyan kínos
35
lelki harc volt, hogy nem értem, miképpen tudtam csak egy hónapig is kibírni, hát még annyi
esztendeig. Mindamellett még ebben is szembetűnően érvényesült az Úr irgalma rajtam, mert ha
már érintkeztem a a világgal, legalább bátorságot adott a belső imához. Bátorságot, mondom, mert
nem tudom van-e a világon dolog, amihez több bátorság kell, mint ahhoz, hogy az ember árulást
szőjön királya ellen, s bár tudja, hogy a király értesülve van a dologról, mégis állandóan
megmaradjon a közelében. Mert igaz ugyan, hogy mindig közelében vagyunk Istennek, de azért
mégis egészen más a közellét a belső imában, mert ott érzi az ember, hogy az Úristen nézi őt. Míg
ellenben másoknak talán naphosszat sem jut eszükbe, hogy Isten látja őket.
Meg kell azért vallanom, hogy ezen évek folyamán olykor hónapok teltek el, sőt olykor egy
egész esztendő, amely idő alatt óvakodtam minden bűntől, buzgón gyakoroltam a belső imát, s
némileg, sőt komolyan törekedtem elkerülni az alkalmakat. Föltettem magamban, hogy mindent
egészen őszintén akarok megírni, s azért kell ezt is megmondanom. Csakhogy az ilyen jó napoknak
emléke nem igen vésődött bele emlékezetembe, s azért aligha lehettek számosak; ellenben annál
több volt a rossz. Ha csak nem voltam nagyon beteg, vagy igen elfoglalva, ritkán múlt el nap
anélkül, hogy hosszú időt ne szenteltem volna a belső imának. Mikor betegen feküdtem, olyankor
voltam legjobban Istennel; s ilyen irányban igyekeztem befolyásolni azokat is, akik meglátogattak;
imádkoztam értük az Úrhoz és sokat beszéltem nekik őróla.
Eltekintve tehát attól az egy esztendőtől, amelyet említettem, egyébként ezen huszonnyolc
év alatt, amióta elkezdtem gyakorolni a belső imát, tizennyolcnál is többet töltöttem ebben a
harcban és küzdelemben, az Úristennel és a világgal való barátkozás között. Az azután következő
időben, amelyről még nem beszéltem, más volt lelki harcaimnak oka, s bár ez utóbbiak ugyancsak
nem voltak kicsinyek, tekintve, hogy - nézetem szerint - Isten szolgálatában küszködtem, s hogy
beláttam a világ hiúságát, mindent könnyedén viseltem el, amint majd el is fogom mondani.
Minderről egyrészt azért számoltam be oly részletesen, hogy, mint említettem, az olvasó
belássa Isten irgalmát és az én hálátlanságomat; másrészt azonban azért is, hogy megértse,
mekkora jót tesz Isten az emberi lélekkel, mikor abba elszántságot és kedvet önt a belső imához,
még akkor is, ha ez a lélek nem is bírna még az ehhez szükséges előfeltételekkel. S ha a lélek
állhatatos marad benne, akkor bármennyi vétekbe és kísértésbe ejtse és bár ezerszer buktassa is el
az ördög: végül az Úr, szent meggyőződésem szerint, mégis csak bejuttatja az üdvösség révébe,
aminthogy odajuttatott, - legalább most úgy látom - engem is. Adja Ő Szent Felsége, hogy ne
rohanjak újra vesztembe!
Sok szent és jó ember írt már arról, hogy mennyi haszonnal jár a belső ima, akarom
mondani az elmélkedés. Hála legyen érte Istennek. De ha nem is volna így a dolog, akármilyen
kevés bennem az alázatosság, annyira még sem vagyok kevély, hogy erről merjek tárgyalni. Saját
tapasztalatom alapján azonban mégis bátorkodom a következőket mondani. Akármilyen hibákba
essék az, aki a belső imát megkezdte gyakorolni, ne hagyja abba; mert ez a legjobb eszköze a
javulásnak; nélküle sokkal nehezebb. Ne engedjen valahogy annak az ördögi kísértésnek, amelybe
én estem, hogy tudniillik az alázatosság ürügye alatt fölhagy vele. Higgye el, hogy az Úr szavai
nem csalhatnak, s hogy ha igazán megbánjuk bűneinket, ha föltett szándékunk őt többé meg nem
sérteni: akkor újra barátságára méltat bennünket, s újra megadja kegyelmeit, sőt eset leg még
bőségesebben, mint annak előtte, ha bűnbánatunkkal ezt megérdemeljük.
Aki pedig még nem próbálta meg a belső imát, az Úr szerelmére kérem, ne fossza meg
magát ekkora kincstől. Nincs benne semmi félelmetes, sőt mindenképen kívánatos. Mert még
abban az esetben is, ha nem haladna előre, s nem igyekeznék benne akkora tökéletességre vinni,
hogy kiérdemelje azokat az örömöket és élvezeteket, amelyeket a lelki élet ezen fokán osztogat az
Úr; még akkor is meglesz belőle az a haszna, hogy megtanulja a mennyországba vezető utat. Ha
pedig állhatatos marad benne, akkor - bízom Isten irgalmában - meg fogja látni, senki sem
36
választotta még barátjául anélkül, hogy bőséges jutalomban ne részesült volna. Mert nézetem
szerint a belső ima nem egyéb, mint benső barátság Istennel, amennyiben gyakran maradunk
négyszemközt ővele, tudván azt, hogy szeret bennünket. Igaz, hogy két lény között a szeretet csak
akkor lehet igazi és a barátság csak úgy maradandó, ha mindkettőnek ugyanaz a természete; már
pedig tudjuk azt, hogy a mi Urunké hibátlan, míg ellenben a mienk bűnös, érzékies, hálátlan. De
azért, ha mi nem is szeretjük őt még igazán, s nem is vagyunk képesek Őt megfelelő módon
szeretni, mert hiszen az Ő természete egészen más, mint a miénk: látván azt, mennyire
érdekünkben van ez a barátság, s hogy ő mennyire szeret bennünket, hát csak szánjuk rá magunkat,
s szenvedjük el a gyakori együttlétet Azzal, aki annyira különbözik tőlünk.
Ó én Istenemnek végtelen jósága! Mennyire rád ismerek ezekben, s mennyire ráismerek
önmagamra! Ó gyönyörűsége az angyaloknak! Mikor ezt látom, föl szeretnék olvadni
szeretetemben. Az az egy bizonyos, hogy Te képes vagy eltűrni magad mellett azt, aki nem tudja
elviselni, hogy Te vele légy! Ó milyen jó barát vagy Te Uram! Hogyan kényezteted a lelket ; mily
türelmes vagy, s hogyan bevárod, hogy az ember hozzászokjék a Te természetedhez, azalatt pedig
Te elviseled az övét! Számon tartod, én jó Uram, azokat az időközöket, amikor szeret téged, s egy
pillanatnyi bűnbánat fejében elfelejted mindazt, amivel megsértett. Mindezt világosan tapasztaltam
önmagamon, s nem értem, Teremtő Istenem, hogy miért nem igyekszik az egész világ veled ilyen
bizalmas barátságot kötni. Fogjunk már egyszer össze mi bűnösök, akik oly kevéssé hasonlítunk
hozzád, hogy jókká tehess minket; engedjék valamennyien, hogy naponta legalább két óra hosszat
légy velük Te, ha már ők nem képesek veled maradni, hanem tele van a fejük mindenféle világias
szórakozással és gonddal, amint én voltam vele. Annak fejében, hogy legyőzik önmagukat, s
legalább igyekeznek ilyen jó társaságban maradni (mert hiszen kezdetben az ember csakugyan nem
képes többre, sőt még később is kénytelen olykor ezzel beérni): Te Uram, legyőzöd az ördögöket,
amennyiben nem engeded, hogy támadják őket; sőt napról- napra csökkented erejüket velük
szemben, míg az övéket növeled, úgyhogy meg tudják állni a helyüket a rossz szellemmel
szemben. Ó nem, Élete az összes életeknek, te nem fosztasz meg életétől senkit azok közül, akik
read bízzák magukat, s akik barátjuknak választanak Téged, hanem még a test életét is jobb
egészségben tartod fenn, a léleknek pedig visszaadod az övét.
Nem értem, mitől félnek az emberek, hogy nem merik gyakorolni az elmélkedést? Nem
tudom, mi szolgáltathat nekik okot aggodalomra? Az ördög persze jól teszi; a maga szempontjából,
hogy ijesztget; mert hiszen vajon okozhatna-e nagyobb kárt, mintha rémképek által vissza-1 tart
annak megfontolásától, hogy mennyire megbántottam Istent; mennyivel tartozom neki; hogy van
pokol és mennyország; hogy mennyi szenvedést és gyötrelmet állt ki ő érettem. Ez volt az én egész
belső imám, mialatt abban a veszedelmes állapotban voltam; s erre összpontosítottam értelmemet,
amennyire csak tudtam. Azonban igen sokszor, és pedig több éven át, inkább csak az után
vágyódtam, hogy bárcsak vége volna már az imára kiszabott időnek s inkább azt lestem, hogy
mikor üt már végre az óra, semhogy elmélkedtem volna. Nem egyszer pedig kész lettem volna
inkább akármilyen súlyos penitenciát elvállalni, minthogy belemerüljek a belső imába. Az ördö g
pedig olyan erőszakosan igyekezett tőle visszatartani, - vagy pedig talán, saját haszontalanságom
volt, - s oly kedvetlenül léptem a kápolnába, hogy össze kellett szednem egész akaraterőmet; ez
pedig, mint mások is mondják, nálam nem kicsiny, s az Úriste n tényleg a rendesnél nagyobbat
adott nekem; csak az a baj, hogy rosszra használtam. Végül az Úr mégis megsegített, s ha egyszer
ilyen erőszakot tettem önmagamon, olykor több nyugalmat és vigasztalást élveztem, mint más
alkalommal, amidőn kedvvel fogtam az imához.
Ha tehát az Úr ilyen magamforma rossz teremtéssel szemben annyira türelmes volt; s ha,
amint világosan látható, ennek köszönhetem összes bajaim megszűnését: vajon kinek lehetne oka
félelemre, ha még annyira bűnös is? Mert ha akármekkora bűnei volnának, bizonyára nem leledzett
37
bennük olyan hosszú éveken át, főleg, miután előzőleg akkora kegyelmeket kapott az Úrtól. Vajon
ki volna képes kishitűségre, látván azt, hogy az Úr velem szemben akkora türelmet tanúsított,
csupán azért, mert óhajtottam és igyekeztem egy kis időre félrevonulni, hogy ő velem lehessen? S
tettem ezt igen gyakran egészen kedvetlenül; erőszakolva önmagamat, vagy pedig engedve az Úr
erőszakának.
Ha tehát az olyanoknak, akik nem is szolgálják az urat, hanem csak sértegetik, ennyire
hasznára van s ennyire szükséges a belső ima; ha senkinek sem okozhat olyan kárt, amelynél
nagyobbat ne okozna a hiánya; miért kellene tartózkodni tőle azoknak, akik szolgálják Istent, és
akarnak is neki szolgálni? Igazán mondom, én nem értem, miért tennék, hacsak nem azért, hogy
jobban megszenvedjék ez élet szenvedéseit, s hogy elzárják Isten elől az egyetlen utat, amelyen át
megédesíti az életünket- Igazán nagyon sajnálom őket; mennyire a maguk költségén szolgálnak az
Úrnak! Azoknál ugyanis, akik gyakorolják a belső imát, az Úristen maga viseli a költséget, s egy
kis fáradságért olyan lelki örömmel fizet, hogy azzal azután könnyű elviselni minden fáradságot.
Ezekről a lelki örömökről, amelyeket az Úr azoknak juttat, akik állhatatosak a belső
imában, még sok szó fog esni, s azért itt nem is beszélek róluk; csak annyit akarok megjegyezni,
hogy a nagy kegyelmeknek, amelyekben nekem volt részem, a belső ima a kapuja. Ha ez be van
zárva, nem tudom, hogyan adhatná meg őket az Úr. Hiába akarna bemenni a lélekhez: élvezni
társaságát, s részesíteni őt saját társaságának élvezetében, az útja el van zárva. Mert azt
megkívánja, hogy az a lélek egyedül legyen, tiszta legyen, s óhajtsa elfogadni kegyelmeit. Ha tehát
akadályokat gördítünk útjába és semmit sem teszünk azok elhárítására: miképpen kívánhatjuk,
hogy Isten bejöjjön hozzánk, s reánk árassza nagy kegyelmeit?
Hogy lássák, mekkora az ő irgalma, s mennyire hasznát vettem annak, hogy nem hagytam
abba a belső imát és a lelki olvasmányt, elmondom itt, mily ádázul harcol a z ördög a lélek
birtokáért, - mert ennek megértése nagyon fontos, - s az Úr milyen hadi csellel és irgalommal
igyekszik azt magához téríteni. Csakhogy azután óvakodjanak is a veszedelmektől, amelyektől én,
sajnos, nem óvakodtam; főleg pedig, az Isten szerelmére s arra a gyöngédségre, amellyel igyekszik
minket a maga számára megnyerni, esedezem: őrizkedjenek a rossz alkalmaktól. Mert ha egyszer
belejutottunk, akkor már nem igen bízhatunk a győzelemben; hiszen annyi ellenség támad
ellenünk, mi pedig oly gyöngék vagyunk a védelemre. Szeretném, ha le tudnám írni, milyen
bilincsekben sínylődött az én lelkem ebben az időben! Mert azt világosan éreztem, hogy azokba
van verve, s azért mégsem tudtam megérteni, hogy miért; mert nem tudtam elhinni, hogy amit az én
gyóntatóim olyan csekélységnek tartanak, az csakugyan olyan rossz legyen, amilyennek a lelkem
érezte. Hiszen az egyik azt is mondta nekem, hogy akármilyen magas fokán lennék is a
szemlélődésnek, az ilyen alkalmakon és ismeretségeken még akkor sem volna kivetni való. Igaz,
hogy ez a vége felé volt, midőn én Isten kegyelméből már elkerültem a nagy veszedelmeket, de az
alkalmakkal még mindig nem szakítottam egészen. Mivel ugyanis azt látták, hogy jó szándékaim
vannak, s hogy gyakorlom a belső imát: azt hitték, máris sokat teszek. Az én lelkem azonban
nagyon jól megértette, hogy nem teszi meg kötelességét Azzal szemben, akinek annyival tartozik.
Igazán sajnálom szegény lelkemet, ha elgondolom, mennyit szenvedett! Mennyire nem talált sehol
segítséget, kivéve Istennél! Mennyire szabadjára eresztették szórakozások és élvezetek dolgában,
kijelentvén, hogy mindez meg van engedve!
Nem volt csekélység az a szenvedés sem, amelyet a szentbeszédek mértek reám; pedig
nagyon szerettem őket, olyannyira, hogy ha valami okos és jó szónokot hallottam, önkéntelenül
egészen különös szeretetre gyulladtam iránta; nem tudom miért. Úgyszólván soha sem találtam
szónoklatot annyira rossznak, hogy ne hallgattam volna szívesen, akármennyire mondogatták is a
többi jelenlevők, hogy az illető nem beszél jól. Ha pedig igazán jó volt a szentbeszéd, akkor
egészen rendkívüli élvezetet találtam benne. Különben is, amióta csak elkezdtem gyakorolni a
38
belső imát, soha sem tudtam betelni azzal, hogy - akár így, akár úgy - Istenről halljak beszélni. A
szentbeszéd tehát egyrészt nagy örömemre szolgált, másrészt azonban meggyötört, mert folyton
azt értettem ki belőle, mennyire és mily sok tekintetben nem vagyok az, akinek lennem kellene.
Sokat könyörögtem az Úrhoz, hogy segítsen meg; de amennyire most látom, abban lehetett
a hiba, hogy nem helyeztem bizalmamat kizárólag Ő Szent Felségébe s nem veszítettem azt el
teljesen önmagam iránt. Kerestem a gyógyulás eszközeit; igyekeztem így is, úgy is; de úgy látszik,
nem tudtam megérteni, mily keveset ér mindez, hacsak meg nem szűnik teljesen a bizalom
önmagunk iránt, s az egészet nem vetik Istenbe. Élni szerettem volna; mert éreztem, hogy nem élet
az enyém, hanem küszködés a halál árnyékával; hogy nincs aki életet tudna nekem adni, én magam
pedig nem tudom megszerezni. Aki pedig engem képes lett volna éltetni, annak volt rá oka, hogy
meg ne tegye, mert hiszen már annyiszor magához térített, de én őt mindig újra elhagytam.
IX. FEJEZET.
Elmondja, hogyan kezdte az Úr e nagy sötétség közepette lelkét fölébreszteni, s me gvilágosítani s miképpen növelte
meg erényeit annyira, hogy attól kezdve többé nem sértegette őt. A lelkem már régen belefáradt mindebbe, de
bármennyire szeretett volna szabadulni, a rossz szokásoknak hatalma nem engedte megpihenni.
Ekkor történt, hogy egy napon az oratóriumba lépve egy szentképet találtam ott; valami
ünnepség készült a zárdában: arra kérték kölcsön, s egyelőre oda tették. Krisztus Urunkat
ábrázolta, sebektől borított testtel, s olyan áhítatra gerjesztő volt, hogy a látása engem mélyen
megrendített. 39 Azt mutatta ugyanis, hogy mit szenvedett ő miérettünk. Mikor elgondoltam, mily
rosszul fizettem én azokért a sebekért, oly fájdalom fogott el, hogy azt hittem, megreped a szívem.
Odaborultam és sírva-zokogva könyörögtem neki, erősítsen meg már engem egyszer
végre-valahára, hogy soha többet meg ne bántsam.
Igen buzgó tisztelője voltam a dicső Mária Magdolnának, és nagyon gyakran elmélkedtem
megtéréséről, különösen amidőn a szentáldozáshoz járultam. Mivel ugyanis ilyenkor biztosan
tudtam, hogy az Úr ott van a bensőmben, odaborultam lábaihoz, úgy gondolkozva, hogy most nem
vetheti meg könnyeimet. Nem tudtam mit beszélek, mert hiszen már az is sok volt az Ő részéről,
hogy megengedte ott könnyeznem, nekem, aki mindig oly egykettőre megfeledkeztem erről az
érzelemről. Kértem tehát ezt a dicső szentet, hogy eszközöljön ki számomra bocsánatot.
Ezen alkalommal, az említett kép előtt, megtérésem úgy látszik komolyabb volt, mert már
jobban kétségbe estem saját erőm felől, s egész bizalmamat Istenbe helyeztem. Úgy emlékszem,
azt mondtam neki, hogy nem kelek föl onnét, amíg csak meg nem adja, amit Tőle kérek. Úgy
látom, meghallgatta, mert attól kezdve sokat javultam.
Belső imádságom módszere a következő volt. Mivel arra képtelen voltam, hogy az
értelmemmel elmélkedjem, igyekeztem elképzelni Krisztus Urunkat saját bensőmben. Különösen
az olyan jelenetek voltak reám, azt hiszem, a legjobb hatással, amikor ő leginkább el volt hagyatva.
Úgy gondoltam, hogy nem lévén senkije, a szenvedések súlya alatt, mint afféle szorongatott ember
nem utasíthatja vissza részvétemet. Ilyenféle naivság sok volt bennem. Különösen jól éreztem
magamat vele, mikor a kertben imádkozott. Néztem azt a verejtéket és szomorúságot, amely ott
elfogta Őt, s szerettem volna letörülni azt a fájdalmas verejtéket, de emlékszem, hogy sohasem
39 Ez a kép most is megvan a Megtestesülés -zárdában. Az „Ecce homo” jelenetet ábrázolja, nem pedig, mint némelyek
állították, az ostorozásét.
39
merészeltem megtenni, mert visszatartott súlyos bűneimnek tudata. Ott maradtam vele, amennyire
csak engedték szórakoztató gondolataim; mert ezek bizony számosak voltak, s minduntalan
gyötörtek.
Évek hosszú sora óta szokásom volt, hogy majdnem minden este lefekvéskor, midőn
elalvás előtt még utoljára Istennek ajánlottam magamat, egy pár percig elmélkedtem a getszemáni
kerti jelenetről. Tettem ezt már akkor is, amikor még nem voltam szerzetesnővér, mert azt mondták
nekem, hogy ezzel sok búcsút lehet nyerni. Meggyőződésem, hogy ez rendkívüli hasznára volt a
lelkemnek, amennyiben ily módon elkezdtem gyakorolni a belső imát, mielőtt tudtam volna, hogy
mi az. Ezt úgy megszoktam, hogy épp oly kevéssé tudtam volna elhagyni, mint akár a keresztvetést
az elalvás előtt.
Azonban hadd térjek vissza az említett gyötrelemre, amelyet a szórakoztató gondolatok
okoztak nekem. Az imádság ezen módszerének, amelyből az értelem működése ki van kapcsolva, 40
az a sajátsága, hogy a lélek benne igen sokat nyer, illetve egészen elveszd önmagát az Istenbe
merülés folytán. Haladása igen gyors, mert mást sem tesz, csak szeret. Azonban, hogy ennyire
jusson, meg kell szenvednie, kivéve egyes eseteket, amidőn az Úrnak úgy tetszik, hogy valakit
rövidesen fölemeljen a nyugalmi imának színvonalára. Ismerek ilyeneket. Akik ezen az úton
haladnak, jól teszik, ha könyv segítségével igyekeznek gyorsan összeszedni gondolataikat. Nekem
a mezőknek, vizeknek és virágoknak látása is megtette ezt a szolgálatot. Ezek mind a Teremtőt
juttatták eszembe. Azt akarom mondani, hogy imára ébresztettek, áhítatba merítettek, s könyvül
szolgáltak, amelyből hálátlanságomat és bűneimet olvastam ki.
A mennyországot, vagy egyéb ilyen magasztos dolgokat az én tompa értelmem soha, de
sohasem tudta elképzelni, mindaddig, amíg csak az Úr más módon nem mutatta meg azokat
nekem. Annyira nem volt meg bennem tehetség, hogy valamit lelki szemeim elé állítsak, hogy
hacsak nem láttam a dolgot magam előtt, képzeletem hiába vesződött vele. Egyáltalában nem
voltam úgy, mint mások, akik mindent maguk elé tudnak képzelni, aminek révén azután áhítatba
merülnek. Én Krisztus Urunkról csakis mint emberről voltam képes gondolkodni, de még így sem
voltam sohasem képes az ő képét lelkemben kiszínezni, akármennyit olvastam is szépségéről, s
akárhány festményt vagy szobrot láttam is róla. Úgy voltam vele, mint a vak ember, vagy aki
sötétben beszélget másvalakivel, s bizonyos ugyan annak létezéséről, mert hiszen tudja, hogy ott
van... akarom mondani érti és hiszi, hogy ott áll mellette, de nem lát belőle semmit. Szakasztott így
voltam én is, valahányszor a mi Urunkról elmélkedtem. Ezért szerettem én mindig a szentképeket.
Milyen szerencsétlenek azok, akik saját hibájukból nélkülözik ezt a nagy jót. Igazán úgy látszik,
hogy nem szeretik az Urat, mert hiszen ha szeretnék, akkor szívesen nézegetnék a képmását,
aminthogy idelent is örülünk, ha látjuk az arcképét olyasvalakinek, akit szeretünk.
Ezen időtájban kerültek kezembe Szent Ágoston Vallomásai. 41 Azt hiszem az Úr rendelte
így, mert én nem kerestem ezt a könyvet s nem is tudtam létezéséről. Egyébként is nagyon
szeretem Szent Ágostont, egyrészt azért, mert az a zárda, amelyben nevelkedtem, az ő rendjéhez
tartozott, de meg azért is, mert annak előtte bűnös ember volt. Azok a szentek ugyanis, akiket az Úr
bűnös életből térített magához, nagy vigasztalásomra szolgáltak, s úgy gondolkodtam, hogy
ezeknél kell majd nekem segítséget találnom. Mert amint nekik megbocsátott az Úr, nekem is
40 Ezen szavak v ilágosan elárulják, hogy Szent Terézia nem a tulajdonképpeni elmélkedést, hanem a természetes
szemlélődést gyakorolta.
41 Szent Ágoston vallo másainak első spanyol ford ítása Mascareňas Dona Eleonorának, Szent Terézia nagy
barátnőjének van ajánlva. A z ajánlás kelte 1554. jan. 15. Fontos dátum, mert sejtteti a szentanya úgynevezett
megtérésének körülbelüli idejét.
40
megbocsáthat. Csak egy dolog csüggesztett el, amint már mondtam; tudniillik az, hogy őket az Úr
csak egyszer hívta magához, s többé nem estek vissza bűneikbe, míg az én visszaeséseimnek száma
akkora volt, hogy gondolom is alig mertem rá. Másrészt azonban, ha fontolóra vette m irántam való
szeretetét, ez megint lelket öntött belém. Mert hiszen én az Ő irgalmában soha sem kételkedtem;
ellenben annál többször a magam erejében.
Ó, Uram! mennyire el kell szörnyűködnöm, hogy a szívem, Istennek annyi kegyelme
ellenére oly kemény volt! Rémülve gondolok arra, mennyire tehetetlen voltam, s milyen bilincsek
tartottak vissza attól, hogy egészen odaadtam magamat Istennek! Mikor elkezdtem olvasni a
Vallomásokat, mintha csak a saját lelki állapotomat láttam volna bennük; s buzgón kezdtem
magamat ezen dicső szent pártfogásába ajánlani. Mikor eljutottam megtéréséhez, s olvastam arról a
szózatról, amelyet a kertben hallott: mintha csak hozzám intézte volna azt az Úr; a szívem egészen
úgy érezte; s hosszú ideig sírtam és zokogtam: annyira áthatotta egész bensőmet a bűnbánat és a
fájdalom. Ó mit nem szenved az emberi lélek, Uram! ha egyszer elvesztette szabadságát; ha nem
ura többé önmagának, amint illenék lennie! Micsoda gyötrelmeket kell elviselnie! Én igazán
csodálom, hogy miképpen voltam képes túlélni azokat a kínokat! Áldott legyen az Úr, aki életre
támasztott ebből a halálnál is halálosabb állapotból!
Azt hiszem a lelkem akkor igen nagy erőt kapott Ő Szent Felségétől! Meghallotta
segélykiáltásomat, és megesett a szíve könnyeimen. Elkezdett nőni bennem a vágy, hogy minél
több időt tölthessek Ővele, s lassankint eltávolítottam szemem elől az alkalmakat. Alighogy
szakítottam velük, azonnal újra megszerettem ő Szent Felségét. Mert hiszen éreztem, hogy
szeretem őt, csak azt nem tudtam még, hogy miképpen kell Istent igazán szeretni. Később ezt is
megtanultam.
Igazában még csak a szándék fogamzott meg bennem, hogy majd szolgálni fogok neki, s
íme Ő Szent Felsége máris elkezdett a régi módra dédelgetni. Úgy tetszett, mintha azt, amit
másoknak nagy fáradsággal kell megszerezniük, az Úr úgy erőszakolta volna reám, szinte
esedezve, hogy legyek szíves elfogadni. Különben is ezen utóbbi években már szokott nekem lelki
örömöket és vigasztalásokat juttatni; pedig én sohasem merészeltem volna Tőle ilyesmit kérni,
vagy áhítatért és elérzékenyülésért esedezni. Én csak azért imádkoztam, adja meg nekem a
kegyelmet, hogy ne vétsek többé ellene, s hogy bocsássa meg nagy bűneimet. Látván ezeknek
nagyságát, hogyan is mertem volna én tudatosan vigasztalásokra és lelki örö mökre vágyakozni!
Már az is nagy jóság és irgalom volt az ő részéről, hogy megtűrt maga előtt, s hogy magához
vonzott; mert hiszen beláttam, hogyha Ő nem hívogatott volna annyira, nem mentem volna hozzá.
Csak egy esetre emlékszem életemben, amikor egy nagy lelki szárazság alkalmával lelki örömöt
kértem tőle; mikor azonban észrevettem, hogy milyen szerénytelenséget követtem el, nagyon
elszégyelltem magamat, s ekkor maga ez a szégyenérzet hozta meg nekem azt, amiért elég
vakmerő voltam imádkozni. Hiszen tudtam én, hogy ez nem tilos dolog, de úgy gondoltam, csak
azoknak van megengedve, akik érdemesek ilyesmire, amennyiben minden tőlük telhetőt megtettek
az igazi áhítat megszerzésére, főleg pedig nem vétkeztek Isten ellen, s készek és el vannak tökélve
minden jóra. Azt gondoltam, hogy az én könnyeim asszonyi könnyek, amelyeknek semmi értékük
sincs, mert hiszen nem tudtam velük elérni azt, amit óhajtottam. Pedig hat végre is, azt hiszem,
megvolt a hasznuk; mert mint mondom, főleg az említett esetekben érzett nagy bűnbánat és
szívfájdalom hatása alatt, elkezdtem több időt fordítani a belső imára, és kevésbé foglalkoztam
reám nézve káros dolgokkal, habár még nem is hagytam föl velük véglegesen. Mindamellett, mint
mondom, Isten megsegített, hogy lassankint eltávolodjam tőlük. Mivel pedig Ő Szent Felsége csak
41
arra várt, hogy némi készség jelentkezzék részemről: ettől kezdve a szellemi kegyelmek, 42 amint
majd el fogom mondani, nőttön-nőttek. Pedig máskülönben ezeket a kegyelmeket az Úr csak
olyanoknak szokta megadni, akiknek sokkal tisztább a lelkiismeretük.
X. FEJEZET.
Azon kegyelmekről kezd beszélni, amelyeket az Úrtól a belső imában kapott; fejtegeti, hogy mennyiben segíthetjük elő
mi magunk ezt a dolgot, s hogy mennyire érdekünkben van megérteni az Úr kegyelmeit, amelyekben részesülünk. Kéri
az illetőt, akihez e sorokat intézi, hogy ha már ilyen részletesen íratják meg vele az Úrtól kapott kegyelmeket, akkor azt,
ami ezután következik, legalább tartsa titokban.
Amint már említettem, a megelőző időkben is volt néha-néha részem, habár mindig csak
igen rövidke ideig, az előjátékában azon kegyelmeknek, amelyekről most akarok beszélni. Mikor
ugyanis az előbb említett módon odaképzeltem magamat Krisztus Urunk mellé, sőt néha olvasás
közben is, olykor-olykor egész váratlanul elfogott Isten jelenlétének valami sajátságos érzése,
amely minden kétséget kizárt aziránt, hogy Ő énbennem van, én pedig teljesen beléje vagyok
merülve. Ezt nem úgy kell érteni, mintha látomás lett volna, hanem az volt, amit, ha nem csalódom,
misztikus teológiának neveznek, s ami annyira felfüggeszti a lelki működéseket, hogy a lélek úgy
érzi, mintha teljesen magánkívül volna. Az akarat szeret; az emlékezet majdnem egészen
elveszettnek látszik; az értelem ugyan nem vész el, de nem gondolkodik, nézetem szerint. Azt
akarom ezzel mondani, hogy nem működik, hanem ott áll elálmélkodva azon sok mindennek
láttára, ami előtte föltárul. Isten ugyanis megértteti vele, hogy mindabból, amit Ő Szent Felsége
közöl vele, semmit sem képes felfogni. 43
Előzőleg majdnem állandó volt nálam egy bizonyos mély megilletődés, amelyet, nézetem
szerint, legalább is részben, megszerezhetünk a magunk emberségéből; ez az ajándék sem nem
egészen érzéki, sem nem egészen szellemi. Az egészet Isten adja. Azt hiszem azonban, hogy ez
irányban sokat tehetünk, ha elmélkedünk saját hitványságunkról; Isten iránti hálátlanságunkról;
arról, hogy mily sokat tett érettünk; az ő annyira fájdalmas kínszenvedéséről; ha látjuk az ő
nagyságát; azt, hogy mennyire szeret minket; és más ilyen gondolatokkal foglalkozunk, amelyekbe
a lelki élet útján előretörtető ember minduntalan belebotlik, még ha egyébként az esze máson járna
is. Ha azután ehhez némi szeretet járul, akkor megilletődik a lélek, gyöngéd érzelmek töltik be a
szívet, s megindulnak a könnyek. Olykor úgy látszik, mintha erőszakkal ontanók őket, máskor meg
az Úr fakasztja, anélkül, hogy képesek volnának ellenállni. Ő Szent Felsége ilyenkor ezzel a nagy
ajándékkal jutalmazza meg igyekezetünket; mert nagyon vigasztaló ám a lélekre nézve, ha ilyen
felséges Úrért hullatja könnyeit. Itt azután van oka, hogy boldognak érezze magát. Élvez is, örül is
kimondhatatlanul.
42 Szellemi kegyelmek, ellentétben a lelkiekkel, a szemlélődés körébe tartozó rendkívüli kegyelmek, amelyek nem az
érzéki részben okoznak érezhető áhítatot és gyönyörűséget, hanem közvetlenül az értelemre és az akaratra hatnak
43 Nehogy valaki félreértse a szentanya ezen állítását, a régi kiadásokban a következő jegyzetet fű zték hozzá: „Mikor a
szentanya azt mondja, hogy az értelem nem mű ködik, az annyit jelent, hogy nem halad egyik do logról a másikra, s nem
von le következtetéseket és tanulságokat, mert teljesen lefoglalja az a végtelen jó, amely elébe tárul. Tényleg azonban
még is mű ködik, mert his zen ráfüggeszti szemét az előtte levő tárgyra, s tudja, hogy nem képes azt felfogni. Úgy
értendő tehát, hogy nem mű ködik, hogy nem következtet, hanem ott áll szinte elképedve ama n agyság előtt, amelyet
lát; nem mintha sokat értene belőle, hanem azért, mert belátja, hogy nem képes teljesen felfogni végtelen nagyságát.”
Silverio, Obras, I. 69
42
Éppen most egy hasonlat ötlött az eszembe, amely nézetem szerint eléggé találó. Azt
hiszem ugyanis, hogy a belső imának ezen örömei, olyanok, mint a mennyei boldogság. Az ég
lakói ugyanis szintén nem látnak többet, mint amennyit az Úr érdemeikhez mérten enged látniuk; s
mivel tudják, mily kevéssé szolgáltak erre rá: mindegyik tökéletesen meg van elégedve a maga
helyzetével, annak ellenére, hogy az egyes szentek boldogsági fokozata között óriási a különbség;
sokkal nagyobb még annál is, amely idelent az egyes szellemi örömök között van, pedig hát ez is
rendkívül nagy. Midőn tehát az Úristen először részesíti a lelket ilyen kegyelemben, az tényleg azt
hiszi, hogy nincs többé semmi kívánni valója, s úgy érzi, hogy bőségesen meg vannak fizetve
összes szolgálatai. S ebben teljesen igaza is van, mert egyetlen egy ilyen könnycsepp, amelyet
pedig úgyszólván mi magunk fakasztunk szemünkből - bár természetesen Isten segítsége nélkül
mire sem vagyunk képesek - nézetem szerint fölér a világ összes szenvedéseivel: olyan óriási az
értéke. Mert lehet-e nagyobb kincset képzelni, mint némi zálogát annak, hogy kedvében járunk
Istennek? Azért is, aki idáig jutott, az buzgón dicsérje őt, s ismerje el, mennyivel tartozik őneki.
Mert már úgy látszik, Isten a saját háza népe közé akarja őt fölvenni, s kiválasztotta őt országa
számára, föltéve, hogy nem fordul vissza.
Kerülje az alázatosságnak azt a bizonyos, sajátságos fajtáját, amelyre még visszatérek, s
amelynek alapján egyesek - nézetük szerint alázatosságból - nem tudják magukkal elhitetni, hogy
az Úr ajándékokban részesíti őket. Értsük meg a dolgot úgy, amint tényleg van, hogy tudniillik az
Úr megadja nekünk ezeket anélkül, hogy mi megérdemeltük volna, s legyünk értük hálásak ő Szent
Felségének. Mert ha nem értjük meg, hogy miben részesülünk, akkor nem gyulladhatunk
szeretetre. S hozzá határozottan igaz, hogy minél gazdagabbaknak látjuk magunkat kegyelmekben,
föltéve, hogy nem feledjük saját nyomorúságunkat: annál nagyobb a lelki hasznunk, s annál
őszintébb az alázatosságunk is. A másik eljárási mód kishitűségre vezet, amennyiben abból indul
ki, hogy lelkünk nem képes nagy kincsek befogadására. Ugyanis alig kezdi az Úr ilyenekben
részesíteni, azonnal megijed attól, hogy önhittségbe talá l esni. Higgyük el, hogy aki ezeket a
javakat adja nekünk, az meg is tud segíteni kegyelmével; s ha az ördög ebben az irányban kezdene
bennünket megkísérteni, akkor fel fogjuk ismerni fondorkodását, s lesz erőnk az ellenállásra,
értem, abban az esetben, ha teljes őszinteségben járunk Isten színe előtt, s kizárólag neki
igyekszünk kedvében járni, nem pedig az embereknek. Magától értetődik, hogy a dolog így van,
mert hiszen annál jobban szeretünk valakit, minél inkább eszünkben tartjuk azokat a
jótéteményeket, amelyekben minket részesít. Már pedig, ha megengedett dolgot cselekszünk, sőt
érdemeket szerzünk; ha állandóan eszünkben tartjuk, hogy létünket Istennek köszönhetjük; hogy
semmiből teremtett és hogy ő tart fönn bennünket; ha nem feledjük egyéb jótéteményeit, halálát és
szenvedéseit, amelyeket sokkal a mi megteremtésünk előtt vállalt magára értünk és mindazokért,
akik most élnek: vajon miért ne volna megengedve nekem megértenem, belátnom és gyakran
fontolgatnom, hogy én, aki azelőtt haszontalanságokról szoktam társalogni, most, az Úr
kegyelméből, nem szeretek Őrajta kívül semmiről beszélni. Olyan ez, mint a drága gyöngy, amely,
ha meggondolok, ki adta azt nekünk, s mily jó azt bírnunk: szükségképen szeretetre indít jótevőnk
irányában; már pedig íme ebben nyilvánul az alázatosságon alapuló belső imának egész haszna.
Hátha még más, ennél is értékesebb gyöngyökhöz jutunk, amilyenekben Istennek egyes szolgái
részesültek! Ilyenek például a világnak és önmagunknak megvetése. Egészen világos, hogy ezek
alapján még jobban le vagyunk kötelezve, és még hívebben kell szolgálnunk, mert hiszen be kell
látnunk, hogy mindebből semmi sem származik mitőlünk. Ezekből tűnik ki az Úr bőkezűsége.
Mert hiszen az ilyen hitvány, szegény és teljesen érdemetlen léleknek, mint amilyen az enyém,
bőven elég lett volna ezen gyöngyök közül az első; Ő ellenben nagyobb kincsekkel halmozott el,
mint amilyeneket kívánni tudtam volna.
43
Ezek a kegyelmek arra köteleznek bennünket, hogy új erőt merítsünk az ő szolgálatára, s

hogy ne legyünk hálátlanok; mert az Úr ilyen föltétel alatt adja meg őket. Ha nem használjuk fel jól
ezt a kincset, s ezt a magas állást, amelybe helyezett, újra el fogja venni tőlünk mindezt; s
szegényen hagyva bennünket, a gyöngyöket Ő Szent Felsége, tetszése szerint odaadja va laki
másnak, aki majd ért hozzá, miképpen kell azokat a saját és mások hasznára fordítani. Mert vajon
hogyan használhatná vagyonát, és miképpen adakozhatnék bőkezűen az, aki nincs tudatában saját
gazdagságának? Tekintve gyarló természetünket, nézetem szerint ki van zárva, hogy nagy
dolgokra merjen vállalkozni, aki nem érzi, hogy Isten őt különösen kedveli. Ugyanis annyira
nyomorultak vagyunk, s úgy vonzódunk ezen földi dolgokhoz, hogy nem igen lesz képes valaki
tényleg mindent megvetni idelent, s szívét az összes anyagiaktól elszakítani, hacsak nem kapott
valami előleget a másvilágiakból; mert hiszen ezen ajándékok révén adja meg nekünk az Úr azt az
erőt, amelyet bűneink folytán elvesztettünk. Arra is aligha lesz kapható valaki, hogy kívánja a
lenézetést, a megvettetést, s gyakorolja a tökéleteseknek egyéb effajta nagy erényeit, hacsak nem
bírja valami zálogát Isten jóindulatának, s nincs benne ugyanakkor eleven hit. A mi természetünk
ugyanis annyira nehézkes, hogy csak az iránt van érzéke, amit maga előtt lá t, s éppen azért ezek az
ajándékok szolgálnak arra, hogy felkeltsék bennünk a hitet és megerősítsék azt. Igaz ugyan, az is
lehetséges, hogy amilyen hitvány vagyok jómagam, másokat is úgy ítélek meg; lehetséges,
mondom, hogy másoknak a tökéletesség gyakorlatában elegendő a hit igazsága; míg az ilyen
magamforma nyomorultnak mindenféle másra is szüksége volt.
Hát hiszen, az ő dolguk megmondani, hogy miként vannak vele: én csak arról beszélek,
amit én magam éltem át mert hiszen ezzel vagyok megbízva. Ha nem jól beszélek, tépje szét az
írásomat az, akihez intézem, mert hiszen ő jobban észre tudja majd venni benne a hibát, mint én. Én
csak arra kérem őt, az Úr szerelmére, hogy bocsássa nyilvánosságra mindazt, amit eddig mondtam
az én romlott életemről és bűneimről. Erre itt most megadom az engedélyt összes gyóntatóimnak,
tehát neki is, mert hiszen ő szintén közéjük tartozik; még abba is beleegyezem, hogy, ha úgy
akarják, tegyék azt meg akár mindjárt most, életemben. Ne engedjék, hogy továbbra is rászedjem a
világot, s olyan színben tűnjem föl, mint akiben van valami jó. Igazán, határozottan, őszintén
mondhatom, - már amennyire mostanában ismerem magamat - hogy ez nagy Örömömre szolgálna.
Ellenben arra vonatkozólag, ami most következik, nem adom meg ezt az engedélyt; ha pedig ezt az
írást valakinek mégis megmutatnák, nem akarom, hogy megmondják, kiről van szó; kivel történtek
ezek a dolgok; s ki írta ezt. Azért nem nevezem meg benne sem magamat, sem másokat, hanem
lehetőleg úgy igyekszem megírni, hogy senki se sejthesse, ki vagyok.
Ezt kérem én, az Isten szerelmére, tartsák magukat ehhez. Eléggé tudós és bölcs emberek
ők ahhoz, hogy jóváhagyhassák, ha az Úr kegyelméből valami jót találnék mondani ebben az
iratban. Mert ha ilyesmi akad benne, az csakis őtőle származik, nem pedig én tőlem. Hiszen tőlem
épp oly messze áll a műveltség, mint a vallásos, jó élet! s nem is volt alkalmam tudós emberrel,
vagy bárki mással megbeszélni ezt a dolgot. Csupán azok tudják, hogy ezt írom, akik megbíztak
vele, s ők most nincsenek itt. 44 Nekem pedig úgy kell ehhez lopnom az időt, s azt is kedvem
ellenére teszem, mert elvon a fonástól. Már pedig zárdánk szegény, s rászorul a keresetemre. De
meg azután más dolgom is van elég. S ha az Úr legalább ügyességgel és jó emlékezőtehetséggel
áldott volna meg: akkor fölhasználhatnám azt, amit olvastam, vagy hallottam; de ez is nagyon rossz
nálam. Ha tehát mégis valami jót találok mondani, azzal az Úrnak bizonyára valami jó célja van.
Ami rossz, az én tőlem való, s Kegyelmed lesz oly szíves kitörülni. 45 Sem az egyik, sem a másik
44 Ezek Baňez Do monkos és De Toledo Garda atyák voltak, mondja Grácián atya a szentanya művei első kiadásához
írt széljegyzeteiben.
45 Grácián szerint ez Ibaňez Péter atyának szól.
44
esetben nem volna célja megmondani a nevemet. Életem folyamán nem volna értelme, mert van
benne olyan, ami jó színben tűntethetne föl; halálom után pedig annál kevésbé, mert még a benne
foglalt jó is elvesztené hitelét. Senki sem adna rá semmit, ha megtudná, hogy ilyen magamforma
hitvány és rossz teremtés írta.
Azon reményben tehát, hogy Kegyelmed megteszi nekem azt, amire az Úr szerelmére
kérem, s hasonlóképpen járnak el majd mások is, akik esetleg szintén olvasni fogják: egészen
szabadon beszélek majd. Míg ellenben, ha az ellenkezőtő l kellene tartanom, nagy szorongással
írnék mindenről, kivéve bűneimről, mert azokat mindig kész vagyok megvallani. A többitől, ha
más nem, már csak az is visszariasztana, hogy nő vagyok; hát még az, hogy ráadásul még gonosz is
vagyok. Mindazt tehát, ami túllépi az én életrajzom egyszerű kereteit, legyen szíves úgy tekinteni,
hogy csak Kegyelmednek van bizalmasan mondva, mivelhogy annyira kért, hogy írjam le s
némileg magyarázzam meg azokat a kegyelmeket, amelyekben az Úr engem a belső imában
részesít. Föltéve természetesen, hogy mindebben semmi nincs, ami ellenkeznék a katolikus szent
hit igazságaival; mert ha ilyesmire akadna benne, arra kérem Kegyelmedet, hogy azonnal égesse
el; ebbe én előre is föltétlenül beleegyezem.
Elmondom tehát, hogy mi történik bensőmben. Amennyiben megegyezik a hitnek tanaival,
Kegyelmednek némi lelki haszna lehet belőle, ellenkező esetben pedig fel fog engem világosítani
tévedésemről, nehogy az ördög malmára hajtsa a vizet az, amit én lelki nyereségnek tartok. Mert
hiszen, Isten látja lelkemet, mindig kutattam valaki után, aki képes legyen engem megnyugtatni.
Akármennyire igyekezzem is a belső imáról világosan beszélni, ha valakinek e téren nincs
tapasztalata, csak nagyon homályos fogalmat képes róla alkotni. Szólok először is néhány
akadályról, amelyek hátráltatják az ember haladását ezen az úton; meg egyik- másik dologról,
amely veszedelmessé válhat. Mindezekre az Úr vezetett rá engem, a tapasztalat útján; később pedig
meg is beszéltem a dolgot egyes nagy tudományú emberekkel, s o lyanokkal, akik már évek hosszú
sora óta éltek lelki életet. Ezek beismerték, hogy azon huszonhét esztendő alatt, amióta a belső imát
gyakorlom, bár annyit bukdácsoltam és oly rosszul haladtam rajta, Ő Szent Felsége több
tapasztalathoz segített, mint sok mást, aki negyvenhét esztendeje járja azt folytonos önsanyargatás
és erénygyakorlat közepette. Áldott legyen érte s használjon föl engem szent tetszése szerint, mert
hiszen jól tudja Ő Szent Felsége, az én jó Uram, hogy nincs más célom ezzel, mint az, hadd
dicsérjék és magasztalják egy kevéssé az emberek, azért, hogy egy ilyen magamfajta piszkos és
bűzös szemétdombon, olyan jó illatú virágos kertet tudott ültetni. Adja Ő Szent Felsége, hogy
bűneimmel ne tépjem ki őket újra, s ne legyek ismét olyanná, amilyen voltam. Esedezem,
könyörögje ki ezt számomra Kegyelmed, az Úr szerelméért; mert hiszen sokkal többet tud bűnös
voltomról, mint amennyit itt mondanom engedett.
XI. FEJEZET.
Megmagyarázza, min múlik az, hogy az ember nem jut el hamarosan Isten tökéletes szeretetéhez. Egy hasonlattal kezdi
fejtegetni a belső imának négy fokát. Itt az első fokról beszél. Ez a fejezet igen hasznos a kezdők, nemkülönben olyanok
számára, akik nem találnak örömet az imában.
Beszéljünk tehát már most azokról, akik belépnek a szeretet rabszolgáinak sorába, mert
hiszen ezt jelenti és nem egyebet, ha rászánjuk magunkat a belső ima útjára, s így Annak
követésére, aki bennünket annyira szeretett. Olyan felséges méltóság ez, hogy már a gondolata is
45
rendkívüli örömmel tölti el lelkemet, mert hiszen a szolgai félelem azonnal megszűnik, mihelyt -
már ezen út legelején is - úgy haladunk, amint haladnunk illik.
Ó, lelkem Ura! Ó én mindenem! Ha a lélek elhatározza, hogy ezentúl csak Téged fog
szeretni, s – amennyire csak körülményei engedik - mindenét elhagyja, s csakis erre az isteni
szeretetre fordítja minden tehetségét: vajon miért nem akarod neki megadni azt az örömet, hogy
egyszerre fölemelkedhessék a tökéletes szeretet magaslatára? Azaz, hogy rosszul beszélek; azt
kellett volna mondanom, s arról panaszkodnom, hogy miért nem akarjuk ezt mi? Mert hiszen
kizárólag a mi saját hibánk, hogy nem élvezzük azonnal ezt a nagy méltóságot. Mihelyt odáig
jutunk, hogy az Isten iránti szeretet tökéletessé lesz bennünk, akkor ez megadja nekünk az összes
lelki javakat. Mi azonban zsugoriak vagyunk, s csak kelletlenül vállalkozunk arra, hogy egészen
odaadjuk magunkat Istennek. Így azután hiányzik bennünk a kellő előkészület. Már pedig Ő Szent
Felsége nem akarja, hogy ilyen nagy értékű dolognak birtokába jussunk, anélkül, hogy nagy árt
fizetnénk érte. Belátom én, hogy nincs a földön semmi sem, amivel e kincset meg lehetne fizetni,
azonban, ha megtennők azt, ami erőnktől telik; ha nem ragaszkodnánk semmi mulandó dologhoz,
ha minden gondolatunk az égre irányulna s minden beszédünk arról szólna: meg vagyok róla
győződve, hogy egészen bizonyosan, hamarjában megadná nekünk ezt a kincset. Rövid idő alatt
megszereznénk minden szükséges föltételt a befogadására, amint azt egyik- másik szent
megszerezte.
Nem egyszer vagyunk azon hiszemben, hogy mindenünket odaadtuk, pedig tulajdonképpen
csak a vagyonunknak kamatját, vagy jövedelmét ajánlottuk föl Istennek, ellenben a tőkét és a
birtokjogot szépen megtartottuk magunknak. Elhatározzuk, hogy szegények leszünk, - ami igen
szép dolog, azonban mekkora gonddal és óvatossággal őrködünk afölött, hogy ne csak a szükséges
dolgokban ne szenvedjünk hiányt, hanem a jólétünk is biztosítva legyen. Hogyan igyekszünk jó
barátokat szerezni, akik minden jóval ellátnak; s a jövő miatti aggodalom talán nagyobb gondokat
okoz nekünk, s több veszedelemnek tesz ki bennünket, mint annak előtte a vagyon, amikor még
megvolt. Azt hihetné az ember, hogy mikor szerzetesekké lettünk, vagy pedig, amidőn ráléptünk a
lelki élet útjára, s elkezdtünk haladni a tökéletesség felé, lemondtunk a tekintélyünkről is, igen ám,
de csak érintsék valamiben ezt a mi gyönge oldalunkat, egyszeribe elfelejtjük, hogy hiszen azt mi
már odaadtuk Istennek, s újra megköveteljük a tiszteletet. Mintha csak ki akarnók ragadni Iste n
kezéből azt, amit saját nézetünk szerint, egyszer már föltétlenül az Ő rendelkezésére bocsátottunk.
S így vagyunk a többi dologgal is.
Hát bizony ez nevetséges módja az isteni szeretetre való törekvésnek. S hozzá egyszerre,
hogy úgy mondjam, marokszám szeretnénk belőle kapni, de olykép, hogy amellett megtarthassuk
egyéb vonzalmainkat. Nem gondolunk azzal, hogy megvalósítsuk jó szándékainkat; hogy
vágyainkat kiemeljük e föld porából: s amellett szellemi vigasztalásokra számítunk! Nézetem
szerint ez nem illő eljárás, s ez a két dolog nem egyeztethető össze. Mivel tehát nem adunk
egyszerre mindent oda, nem is kapjuk meg egyszerre ezt a kincset; s adja Isten, hogy Ő Szent
Felsége legalább cseppenként juttasson nekünk belőle, még ha a világ összes szenvedéseit kellene
is érte kiállnunk.
Nagy irgalmat gyakorol az Úr azzal az emberrel, akinek megadja a kegyelmet és a
bátorságot, hogy egész erejével ennek a kincskeresésnek feküdjék neki. Mert Isten mindenkinek
kész magát odaadni, föltéve, hogy az illető állhatatos marad, s lassan- lassan képessé teszi a lelket
arra, hogy győztesen kerüljön ki a küzdelemből. Bátorságot, mondom, mert az ördög rendkívül sok
akadályt gördít a kezdő útjába, s minden áron igyekszik őt visszatartani attól, hogy tényleg neki
induljon. ő tudja ugyanis legjobban, milyen veszedelem fenyegeti, mert nemcsak az illetőnek lelke
megy az ö számára veszendőbe, hanem még sok más emberé is. Ha ugyanis ez a kezdő megfeszíti
erejét, hogy Isten kegyelmével följusson a tökéletesség csúcsára, akkor, azt hisze m, az ilyen soha
46
sem megy be a mennyországba egyedül, hanem sokakat visz magával. Mivelhogy jó tisztnek
bizonyult, az Úristennek van gondja rá, hogy legyen csapatja. 46 Azért is a rossz szellem annyi
veszedelemmel és nehézséggel ijesztgeti, hogy nem csekély bátorságra van szüksége, sőt igen is
nagyra, és Istennek sok kegyelmére, mert különben bizony meghátrál.
Beszéljünk már most arról, miképpen kell a dologhoz kezdeniük azoknak a lelkeknek, akik
el vannak tökélve, hogy elindulnak ezen kincs keresésére, s - ha törik, ha szakad - végrehajtják ezt
a tervüket. Arra ugyanis, amit a misztikus teológiáról - azt hiszem, így hívják – kezdtem beszélni,
majd később visszatérek még.
Az út kezdetén várja őket a legnagyobb akadály, mert bár a nehezét itt is az Úr vállalja, itt
még nekik kell dolgozniuk. Ellenben a belső ima többi fokain a lélek többnyire csak élvez.
Mindazonáltal mind az elsőknek, mind a középsőknek, mind az utolsóknak megvannak a maguk
keresztjei; az egyiknél ilyenek, a másiknál olyanok. Maga Krisztus Urunk ugyanis ez az Út, s ha
csak nem akarnak elkárhozni, rajta kell haladniuk azoknak, akik az Ő követésére vállalkoznak. Ó
boldog szenvedések, amelyeknek már ezen élet folyamán is olyan felséges a jutalmuk!
Szükségképen egy-két hasonlattal kell élnem; pedig nem illenek nő szájába, s jobban
szerettem volna elkerülni őket, s egyszerűen arról írni, amivel megbíztak. De hát az ilyen
magamforma tanulatlan ember nehezen tudja magát kifejezni, mikor szellemi dolgokról van szó, s
így, kénytelen-kelletlen keresnem kell valami módját. Pedig nincs kizárva, hogy hasonlatom
legtöbbször éppen nem lesz találó. Hát akkor legalább nevet rajta egyet, Kegyelmed, látván az én
együgyűségemet.
Úgy emlékszem, mintha valahol olvastam, vagy hallottam volna a következő hasonlatot, de
olyan rossz az emlékezőtehetségem, hogy nem tudom, hol és milyen alkalommal volt; elég az
hozzá, hogy azt hiszem, meg fog felelni célomnak. Amikor valaki belekezd a belső imába, le kell
azzal számolnia, hogy úgy van vele, mint az, aki egy szép díszkertet akar ültetni az Úr számára, de
teljesen terméketlen talajon, amely tele van mérges növényekkel. Ezt a gazt Ő Szent Felsége saját
maga irtja ki, s ugyancsak ő ülteti el a jó növényeket. Mert hiszen azzal tisztában kell lennünk,
hogy ezen a munkán már túl kell lennie a léleknek, mikor rászánja magát a belső imára, s elkezdte
azt gyakorolni. 47 Nekünk, mint jó kertészekhez illik, Isten segítségével csak arra kell igyekeznünk,
hogy ezek a növények fejlődésnek induljanak. Gondosan kell tehát őket öntöznünk, hogy el ne
száradjanak, hanem ellenkezőleg hozzanak virágot, és kellemes illatukkal gyönyörködtessék ezt a
mi jó Urunkat, úgyhogy szívesen járjon el ebbe a kertbe üdülni és találja örömét ezekben az
erényekben.48
46 Szent Terézia művein meglátszik, hogy katonacsaládból származik. Hasonlatait rninduntalan a katonaéletből veszi.
47 Azt akarja mondani, hogy a léleknek már mentnek kell lennie a halálos bűnöktől. Addig míg ez a föltétel meg nem
valósul, nem képzelhető magasabb lelki élet.
48 Ennek a hasonlatnak a megértés én igen sok múlik, s azért kissé meg magyarázzu k. A kert az emberi lélek. A mérges
növények, amelyek annak talaját annak előtte födték, a bűnök; azok a virágok pedig, amelyeket ezeknek helyében kell
benne ápolni és fejleszteni: az erények A v íz, amellyel ön tözni kell, az ima. A gaznak első kiirtását és a virágok első
beültetését az Úristen végzi és pedig azáltal, hogy a lélekbe már akár a keresztség, akár pedig a gyónás szentségében
beleönti a megszentelő kegyelmet és ezzel együtt az erényeket. Hogy a jó l vé gzett gyónás milyen virágos kertté,
változtatja a bűnös lelket, az akárhányszor szemmel láthatólag nyilvánul. Az az ember, akinek még az imént csak
rosszon járt az esze, most egyszerre tele van minden jóra való készséggel, s lelkében ott van a hit, remény, szeretet, ott
az okosság, mértéktartás, igazság, erősség és ezeknek kísérő erényei. Hogy ott maradnak-e, az természetesen más
kérdés: az azon mú lik, vajon ápolja, öntözi-e ő ket. Ha nem teszi, egy-kettőre elfonnyadnak, s ő visszaesik régi bűneibe.
Ezek a belén k öntött erények csak egészen könnyedén vannak beledugva lelkünk talajába, s nem vertek még abban
gyökeret. Ezeket mintegy csak kö lcsön kaptuk, s csakis azáltal tesszük magunkévá, hogy folytonosan gyakoroljuk
őket. Ha az Úristen nem adott volna a gyermeknek izmokat, az sohasem tanulna meg járni, de az, hogy izmai vannak,
47
Lássuk már most, hogy hányféle módon lehet ezt a kertet öntözni. Így azután meg fogjuk
érteni, mi a teendőnk; mennyi munkánkba fog kerülni; meghozza-e a hasznot; s mennyi ideig kell
azt művelni?!
Nézetem szerint az öntözés négyféle módon történhetik. Az egyik az, hogy kútról hordjuk a
vizet; ami természetesen nagy fáradságunkba kerül. A másik módja az, hogy vödrös vízemelő
kereket alkalmazunk, amelyet csak forgatni kell, - magam is használtam ilyent – s az ember
kevesebb munka árán több vizet kap vele. Odavezetheti az ember továbbá egy folyónak, vagy
pataknak vizét is, ami még jobb, mert a föld több vizet kap, s nem kell oly gyakran öntözni; de meg
a kertésznek is sokkal könnyebb a dolga. Összehasonlíthatatlanul legjobb módja természetesen az,
ha az Úr esőt küld reá, s megöntözi, anélkül, hogy nekünk kellene fáradnunk.
Ha már most az öntözésnek ezt a négy módját, amelyre a kertnek szüksége van, mert
különben tönkremegy, a mi esetünkre alkalmazzuk, azt hiszem, hogy ezek segítségével némileg
meg lehet magyarázni a belső imának azt a négy fokozatát, amelyekre az Úr, az Ö végtelen
irgalmában olykor fölemelte a lelkemet. Adja az Ő jósága, hogy sikerüljön megmagyaráznom, s ily
módon hasznára lennem egyiknek azok közül, akik megbíztak ennek megírásával. Mert hiszen az
Úr négy hónap alatt magasabbra emelte őt, 49 mint amennyire én tizenhét esztendő alatt jutottam.
Neki jobb volt az előkészülete, s azért máris minden fáradság nélkül alkalmazza kertjében mindezt
a négy öntözési módot. Igaz ugyan, hogy az utolsót még csak cseppenként kapja, no, de ha így
halad, az Úr segélyével hamarjában el fog benne merülni. Ha ezt az én magyarázatomat
együgyűségnek tartja, ám nevessen rajta: nagyon szívesen veszem.
Azokról, akik még éppen csak, hogy elkezdték gyakorolni a belső imát, azt mondhatjuk,
hogy kútról hordják a vizet; ez pedig, mint mondottam, igen fáradtságos munka. Meg kell
feszíteniük minden erejüket, hogy összeszedjék az érzékeiket, amelyek, hozzá lévén szokva a
féktelen kalandozáshoz, nem igen akarnak engedelmeskedni. Lassankint hozzá kell szokniuk, hogy
ne akarjanak mindenfélét látni és hallani, a belső ima idején pedig egyáltalában semmit, hanem
maradjanak egyedül, s ott, mindentől távol, bánkódjanak múlt életük fölött. Ezt különben úgy a
kezdőnek, mint a haladónak meg kell tennie, még pedig igen sokszor; azonban, amint majd később
elmondom, olykor többet, máskor kevesebbet kell ezzel a gondolattal foglalkoznia.
A kezdőknek egyik baja az, hogy nem képesek megérteni, van-e bennük igazi bűnbánat;
pedig hát igenis van; mert hiszen különben nem tették volna föl magukban, hogy amúgy igazában
akarnak szolgálni Istennek. Igyekezzenek sokat foglalkozni Krisztus Urunk életével, még ha ez
kissé fárasztja is az értelmüket.
Ennyire eljuthatunk a magunk emberségéből; már tudniillik Isten kegyelmével, mert hiszen
az magától értetődik, hogy anélkül még csak egy üdvös gondolatra sem vagyunk képesek. Mikor
így teszünk, akkor hordjuk a vizet a kútról; s adja Isten, hogy találjunk benne vizet. De még ha nem
is találnánk, ne múljék rajtunk, hanem mi menjünk oda és húzzuk, hogy megöntözhessük ezeket a
virágokat. Hiszen Isten annyira jó, hogy még abban az esetben is, amidőn, - jobban tudva azt, hogy
mi válik hasznunkra - azt akarja, hogy a kút kiszáradjon, ha mi jó kertészek módjára megtesszük a
magunkét, Ő víz nélkül is fönntartja a virágokat és növeszti az erényeket. Víznek itt a könnyeket
nem elég a járáshoz, hanem azt gyakoroln ia kell, mert ha nem teszi, még az izmai is elsenyvednek. Így van ez a belénk
öntött erényekkel is.
A zok az erények, amelyekről itt szó van, természetfölötti erények, amelyeket jó l meg kell kü lönböztetni a
természetes vagy sztoikus erényektől. Az előbbiek Istenbe vetett hiten alapulnak és Ő iránta való szeretettel vannak
mintegy megaranyozva, míg az utóbbiak teljesen hitetlen emberben is meg lehetnek. A pogányok is sok erényt
gyakorolnak, de ezekkel csak termés zetes jutalmat érdemelnek, amilyen pl. az egészség, hatalom, h írnév stb. A
rómaiaknak v iláguralmat adott az Úr polgári erényeikért. Az ilyen erények természetfölötti s zempontból értéktelenek.
49 Gracian atya margójegyzete szerint Ibaňez Péter domonkosrendi atyáról van szó.
48
nevezem, vagy pedig, amennyiben ezek hiányoznának is, a me gilletődést és az áhítatnak belső
érzelmét.
Már most mit tegyen az, aki napokon keresztül nem érez mást, mint szárazságot,
kedvetlenséget, unottságot; s annyira nincs kedve elmenni vizet meríteni, hogy abbahagyná az
egészet, ha nem gondolná meg, mekkora örömet szerez a kert Urának, s nem félne attól, hogy kárba
vész eddigi munkája, és érdeme abbeli fáradságának, hogy annyiszor ereszti le a vödröt a kútba, s
húzza föl ismét üresen. Mihez fogjon, mikor minden jóakarata ellenére még csak a karját sem tudja
fölemelni, vagyis más szóval egyetlen egy jó gondolatot sem képes kialakítani az elméjében. (Mert
hiszen éppen az értelemnek a működését értjük a kútból való merítés alatt.) Mit tegyen, mondom,
ilyenkor a szegény kertész?
Mi mást tenne, mint hogy örül, örvend és nagy kitűntetésnek tartja, hogy egy ilyen hatalmas
császárnak kertjében dolgozhat, annál inkább, mert tudja, hogy ezáltal Urának kedvében jár. Ő
ugyanis ne a saját maga élvezetét keresse, hanem az Övét, Uráét, s ilyen nehéz körülmények között
dicsőítse Urát azért, hogy megtiszteli őt bizalmával, s fölteszi róla, hogy fizetés nélkül is a
legnagyobb gonddal fogja elvégezni a reá bízott munkát. Segítsen Urának vinni a keresztet, s
gondolja meg, hogy Ő egész földi élete folyamán érezte annak súlyát. Ne vágyódjék uralomra
idelent, s ne hagyja soha abba a belső imát. Ily módon tehát legyen föltett szándéka, hogy, még ha
egész életén át tartana is ez a lelki szárazság, nem engedi Krisztus Urunkat elesni a keresztjével.
Majd eljön az ideje, amikor mindezért egyszerre fogja megkapni a jutalmat; sohse féljen attól, hogy
fáradsága kárba vész. Kegyes, jó gazdának szolgál, akinek szemei állandóan nézik őt. Ne törődjék
a rossz gondolatokkal. Gondolja meg, hogy még egy Szent Jeromost is ilyenekkel zaklatott az
ördög ott a pusztában.50
Megvan ennek a fáradságnak is a maga értéke. Jól ismerem, mert hiszen szenvedtem tőle
éveken át annyira, hogy ha csak egy csepp vizet tudtam olykor-olykor kimerni abból az áldott
kútból, már azt is az Úristen különös kegyelmének tartottam. Tudom, hogy mekkora ez a
szenvedés, s hogy több bátorság kell hozzá, mint sok egyéb csapásnak elviseléséhez széles e
világon. Azonban azt is kézzelfoghatóan tapasztaltam, hogy az Úristen nagyon megjutalma zza érte
az embert már ezen élet folyamán. Mert az az egy bizonyos, hogy ha az ilyenek után az Úr csak egy
órára engedte is élveznem az ő vigasztaló jelenlétét: bőséges kárpótlásnak tartottam mindazon
kínlódásért, amelybe a belső imában való állhatatosságo m már hosszú idő óta került.
Az Úr egyesekre lelki életük elején küldi ezt a gyötrelmet; másokra a vége felé, sok más
alkalmi kísértéssel együtt; teszi pedig ezt, nézetem szerint azért, hogy próbára tegye az Ő barátait, s
megtudja, vajon képesek-e kiüríteni az Ő kelyhét és hordani a keresztet; s csak ezen próba után bíz
reájuk nagy kincseket. De meg azután, a mi lelki javunk szempontjából is vezet bennünket Ő Szent
Felsége olykor ezen a száraz úton, hogy fölfogjuk saját semmiségünket. Későbbi kegyelmei
ugyanis oly nagy méltósággal járnak, hogy mielőtt megadná őket nekünk, előbb éreztetni akarja
velünk saját nyomorúságunkat, hogy úgy ne járjunk, mint Lucifer. De meg azután van-e
egyáltalában valami, amit Te nem azért tennél, Uram, hogy az én lelkemnek legyen haszna belőle?!
Mert hiszen látod, hogy az már egészen a tied; hogy átengedte magát neked s hogy követni akar,
amerre jársz, egészen a kereszt haláláig hogy kész Neked segíteni annak hordozásában, s nem hagy
Téged alatta egyedül!
Akiben megvan ez az elhatározás, az ne féljen semmitől. De minek is aggódnék az a lelki
életet élő ember, aki már ilyen magas polcra emelkedett, aki négyszemközt óhajt társalogni
50 Szent Jero mosnak Eustochiumhoz írt 22. számú levelére célo z, amelyben ezt olvassuk: „Hányszor megtörtént
velem, hogy itt a pusztaság magányában, melynek napégette kopár síkja o ly sivár lakást nyújt a szerzeteseknek,
képzeletem Róma élvezeteit varázsolta elém.”
49
Istennel és ennek fejében lemond a világ összes szórakozásairól? A java munka el van végezve,
dicsőítsétek érte Ő Szent Felségét; s bízzatok az ő jóságában, mert hiszen Ő soha sem hagyta még
cserben barátait. Ne engedjétek meg, hogy ilyesféle gondolatok merüljenek föl lelketekben: vajon
miért adott annak néhány nap alatt annyi áhítatot, nekem pedig annyi év után feleannyit sem?
Higgyük el, hogy mindez a mi javunkra szolgál. Vezessen Ő Szent Felsége, amerre akar. Mi már
nem vagyunk többé a magunkéi, hanem az övéi. 51 Elég nagy kegyelem az nekünk, hogy
dolgozhatunk az Ő kertjében, s ott lehetünk a mi Urunk oldala mellett. Mert hiszen az kétséget sem
szenved, hogy ő velünk van. Ha őneki úgy tetszik, hogy ezeknél a növényeknél és virágoknál
egyesek lelkében szükség legyen a kútról való vízhordásra és öntözésre; másoknál ellenben
megteremjenek anélkül: az nem az én dolgom. Tedd Uram azt, amit akarsz. Ne engedd, hogy
megbántsalak. Add, hogy erényeim, - ha ugyan vannak s akkor is a Te jóvoltodból - ne
pusztuljanak el. Szenvedni akarok Uram, mert hiszen Te is szenvedtél. Teljesedjék bennem
mindenképen a Te akaratod. S ne engedje Szent Felséged, hogy egy olyan kincset érő dolog,
amilyen a Te szereteted, olyanoknak jusson, akik csak a maguk élvezetéért szolgálnak Neked.
Tapasztalatom alapján merem állítani, s jegyezzük meg jól, hogy az olyan lélek, aki erős
elszántsággal vágott neki a belső ima útjának, s annyira erőt vett önmagán, hogy nem veszi sokba,
ha szomorkodik, ha örül, aszerint, amint nélkülözi ezeket a lelki örömöket és vigasztalásokat, vagy
pedig megkapja azokat az Úrtól: mondom, az ilyen lélek máris megtette az útnak javarészét. Ne
féljen az ilyen lélek attól, hogy vissza talál fordulni, még ha csetlik-botlik is, mert épületét szilárd
alapokra fektette. Igen, mert az Úristen szeretete nem abban merül ki, hogy az ember könnyezzék,
vagy hogy ilyenféle öröme és áhítata legyen, ami mind csak a mi vágyainkat elégíti ki és a mi
vigasztalásunkra szolgál: hanem abban, hogy igazság szerint erős lélekkel és alázatosan
szolgáljunk neki. Ellenkező esetben, azt hiszem, folyton csak mi kapunk, de adni nem adunk
semmit. Az ilyen magamforma gyarló, s csekély lelki erejű nők számára talán jobb, hogy az Úr,
amint mostanában teszi velem, a vigasztalások útján vezet. Ezzel akarja bennem tartani a lelket,
hogy el tudjak viselni bizonyos fájdalmakat, amelyeket Ő Szent Felsé ge jónak lát reám mérni. De
hogy az Úristennek egyik- másik hivatott szolgája olyan ember, aki férfi a talpán, akinek van
tudománya és fejlett értelme: mondom, hogy az ilyen ember: panaszokra fakadjon, mikor az
Úristen megvonja tőle az áhítatot, ezt már hallani sem szeretem. Nem azt akarom én mondani, hogy
ne fogadják el, ha Isten megadja; sőt ellenkezőleg, becsüljék nagyra, mert hiszen Ő Szent Felsége
éppen azért adja meg, mert látja, hogy ilyenkor szükségük van rá; hanem csak azt, hogy ha nem
éreznek áhítatot, akkor ne aggódjanak, hanem értsék meg, hogy nincs rá szükség, s ezért nem is
adja meg Ő Szent Felsége. Szóval tudjanak magukon uralkodni. Higgyék el, hogy az ellenkező
eljárás hiba; ezt magam is tapasztaltam és beláttam. Higgyék el, hogy tökéletlenség; mert az ilyen
emberben nincs meg a szellemi szabadság, s gyönge minden vállalkozásra.
Ez nemcsak a kezdőknek szól, habár nekik különösen ajánlom, mert igen fontos, hogy az
ember mindjárt kezdetben ezzel a szabadsággal és elszántsággal vágjon neki az útnak; hanem még
inkább másoknak, akik jó régen kezdtek már bele és soha sem tudnak a végére jutni, még pedig,
nézetem szerint jórészt azért, mert nem szegődtek kezdettől fogva a kereszthez. Elcsüggednek, s
azt gondolják, hogy semmire sem viszik. Ha értelmük nem képes elmélkedni, akkor kétségbe
esnek; holott talán éppen akkor fejlődik és erősödik bennük az akarat. Csakhogy persze ezt ők nem
51 A léleknek b irtokbavétele az Úr részéről igen érdekes mo mentu m a lelki életben. Ez történhetik misztikus
kegyelmek, látomások vagy hallo mások kíséretében, mint történt ismételten Szent Teréziánál, de azok nélkü l is. Ez
utóbbi esetben az ember egyszer csak azon veszi magát észre, hogy ő az Úristen rabja, úgy érzi, mintha Az rárakta
volna a bilincset s ő elvesztette volna szabadságát; az a benyomása, hogy nem cselekszik többé a maga esze szerint,
hanem megy oda, ahová az Úr vezeti és teszi azt, amit az Úr tétet vele.
50
értik. Értsük meg már valahára, hogy az Úr nem törődik ezekkel a dolgokkal; s bár mi hibáknak
nézzük is őket, tényleg nem azok. Ő Szent Felsége jobban ismeri a mi nyomorúságunkat és gyarló
természetünket, mint mi magunk. Ő jól tudja, hogy ezek a lelkek csak őreá akarnak mindig
gondolni és csak őt szeretik; már pedig ez a jó szándék az, amit Ő kíván. Az a másik: érzelem; az a
nyugtalanság, amelynek átengedjük magunkat, csak arra szolgál, hogy megzavarja a lélek békéjét,
s ha az egyébként talán egy óra hosszat lett volna képtelen előrehaladni, most megbénítja négyszer
annyi időre.
Igen gyakran testi bajtól ered az egész. Én e tekintetben sok tapasztalatot szereztem, s
tudom, hogy ez igazán így van. Gondosan megfigyeltem önmagamat; de meg azután lelki életet élő
emberekkel is beszéltem a dologról. Ugyanis annyira nyomorultak vagyunk, hogy ez a mi szegény
bebörtönözött lelkünk kénytelen-kelletlen megszenvedi testünknek bajait, sőt még az időváltozást
is. Sokszor pedig a nedveknek keringési zavarai okozzák azt, hogy saját hibája nélkül, nem tudja
megtenni, amit szeretne, s csak szenved mindenféleképen. Ha azután ilyenkor erőszakolni akarják,
csak annál rosszabb lesz az állapota, s annál tovább tart. Inkább vizsgálják meg, okosan, vajon nem
innét származik-e a baj, s ne fojtogassák szegényt. Értsék meg, hogy betegek. Tegyék át más időre
az imaórájukat, még ha ezt sokszor napokon át is meg kellene tenniük. Alkalmazkodjanak úgy,
ahogy, ehhez a siralom völgyéhez, mert hiszen elég baja a léleknek, hogy itt kell nyomorognia, s
mikor szereti Istenét, nem tehet úgy, amint akarna, még pedig azért, mert ez a test olyan rossz
házigazdája neki.
Mondom: vizsgálják meg okosan, mert olykor az ördögtől származik az egész. Azért is nem
mindig jó abbahagyni a belső imát, amikor ilyen nagy szórakozottság és zavar lép föl az
értelemben; viszont azonban erőszakolni sem szabad mindig a lelket olyanra, amire képtelen.
Hiszen tehet mást: gyakorolhatja a felebaráti szeretet külső tényeit, vagy olvashat; ha pedig olykor
még erre is képtelen, akkor hát szolgálja ki egyszer a saját testét Isten iránti szeretetből, tekintve,
hogy máskor, még pedig legtöbbször úgy is az szolgál a lelkének; keressen valami üdülést, például
valami épületes társalgásban; vagy menjen falura, aszerint, hogy mit ajánl neki a gyóntatója. Nagy
dolog mindebben a tapasztalat, mert az tudja nekünk legjobban megmondani, mit kell az adott
esetben tennünk, s abból értjük meg, hogy mindenben szolgálhatunk Istennek. Az ő igája könnyű, s
nem szabad erőszakkal ráncigálni a lelket, hanem szelíden kell vezetni, mert csak ez válik
hasznára.
Tehát ismételve mondom - s ha még sokszor találom is mondani, az sem tesz semmit, mert
annyira fontos a dolog - hogy a lelki szárazság, vagy pedig a szórakoztató és a zavaró gondolatok
miatt ne nyugtalankodjék és ne szomorkodjék senki sem, mert különben sohasem fogja
megszerezni a szellemi szabadságot, s mindig gyötrődni fog. Szánja rá magát mindjárt kezdetben
arra, hogy nem riad vissza a kereszttől, s meg fogja látni, hogyan segíti majd az Úr annak
viselésében; milyen jó kedvvel fog haladni s mennyi hasznot merít mindenből. Mert az a egy
világos, hogy ha egyszer a kút nem akar vizet adni, mi nem Önthetjük tele. Másrészt azonban,
amikor van benne víz, akkor ne legyünk restek, hanem húzzuk szorgalmasan, mert ilyenkor azt
akarja az Úr, hogy ezáltal sokszorosítsuk meg erényeinket.
XII. FEJEZET.
Folytatólag beszél a kezdőkről. Megmagyarázza, hogy meddig juthatunk Isten kegyelmével a magunk emberségéből, s
hogy mennyire veszedelmes, ha természetfölötti és rendkívüli dolgokra törekszünk, mielőtt az Úr fölemelte volna
szellemünket ezeknek színvonalára.
51
Az előbbi fejezetben sok minden, nézetem szerint nagyon szükséges dologra tértem ki,
főleg azonban azt akartam megmagyarázni, hogy meddig juthatunk el a magunk erejéből, s hogy a
belső imának ezen kezdetleges foka némileg a mi szorgalmunkon múlik. Ha ugyanis arról
elmélkedünk, s azt fontolgatjuk, hogy mit szenvedett értünk az Úr, ez részvétet kelt bennünk, édes
fájdalomra indít és vigasztaló könnyeket fakaszt szemünkből. Míg ellenben a reánk váró mennyei
boldogságnak, az Úr irántunk való szeretetének és feltámadásának meggondolása örömet vált ki
bennünk, amely öröm sem nem tisztára szellemi, sem nem érzéki; épp oly erényes öröm, amilyen
érdemszerző volt az előbbi fájdalom. Ilyen természetűek mindazok a dolgok, amelyek áhítatra
gerjesztenek minket; ezt az áhítatot pedig részben az értelmünkkel szerezzük meg, bár azért igaz
marad, hogy nem volnánk képesek azt megérdemelni, vagy elnyerni, ha Isten nem adna hozzá
kegyelmet. Ha az Úristen valamely lelket innét nem emel magasabbra, akkor nagyon érdekében
van, hogy ő se törekedjék tovább, mert - s ezt jegyezzük meg jól -, ha erőszakoskodik, rajta fog
veszteni.52
Ezen a fokon számos jó buzdulatot kelthet magában, fölteheti, hogy sokat akar dolgozni
Istenért, lángra szíthatja szeretetét, és más egyéb úton- módon növelheti erényeit. Mindezt igen jól
kifejti egy könyv, amelynek címe: „Az Isten szolgálatának művészete”, 53 s amely nagyon megfelel
azoknak, akik ezen a fokon vannak, amennyiben az értelmi működést fogadja el alapul.
Odaképzelheti magát Krisztus elé, s beleszerethet az ő szentséges emberi természetébe. Igyekezzék
állandóan vele maradni; beszélgessen vele; adja elő neki, ha valamire szüksége van; panaszolja el
neki bajait; ossza meg vele örömeit; ne feledkezzék meg róla, ha jól megy a dolga. Mindezt meg
lehet tenni kész imaszövegek nélkül, egyszerű szavakkal, amiket vágyaink és szükségleteink
önként adnak ajkunkra.
Ez kitűnő módszer, s rövidesen nagyon előresegíti az embert. Aki igyekszik mindig ebben a
drága, jó társaságban maradni; aki törekszik abból minél több hasznot meríteni, aki igazán,
őszintén megszereti ezt a mi jó Urunkat: az ilyen ember, nézetem szerint, nagyon előre van. Itt
azután, amint mondtam, ne törődjünk azzal, vajon érzünk-e áhítatot, vagy sem, hanem csakis arra
legyen gondunk, hogy kedvében járjunk az Úrnak; hiszen Ő oltja belénk a vágyat, hogy örömet
szerezzünk Neki, bármennyire gyarlók legyenek is egyébként tetteink. A belső imának összes
fokain nem képzelhető üdvösebb dolog annál, hogy Krisztus Urunkat állandóan magunkkal
hordozzuk bensőnkben. A legbiztosabb eszköze ez annak, ho gy az ember ezen az első fokon előre
52 Ez a gondolat igen sokszor is métlődik Szent Terézia műveiben. Tartalma a következő : az Úristennek az a szándéka,
hogy amennyiben az illető nem áll ellent kegyelmeinek – minden embert fö lemel az életszentség egy bizonyos fokára,
de nem mindenkit ugyanarra és még kevésbé mindenkit ugyanazon az úton. Ilyen utak pl. az imának kü lönböző és
rendkívül válto zatos fokozatai, különösen pedig ezeknek két fő csoportja, t. i. az elmélkedő és a szemlélődő ima.
Mindkettő kitűnő a maga nemében; s akár az egyiknek, akár a másiknak állhatatos gyakorlata biztosan tökéletességre
vezet. Azonban nem mindenkinek, sőt aránylag kevés embernek rendeltetése az, hogy eljusson a szemlélődő, vagy
legalább is a természet fölötti szemlélődő ima fokára. Ha már most az ilyen ember erőltet i a dolgot és a maga
emberségéből próbálja elérni azt, amit csak az Úristen adhat meg, akkor – mondja a szentanya - rajta veszt. Egészítsük
ki gondolatát, s magyarázzuk meg, hogy mi baja eshetik. A z, hogy elkezd képzelődni. Bizonyos álmatagságot
nyugalmi vagy egyesülő imának tart. A zután támadnak látomásai és hallo másai - mind beképzelt dolog természetesen
- sokszor nevetséges, együgyű fantazmagóriák, mint a milyenek a lázbeteg álmai. Rés zben saját fantáziájának
termékei, részben pedig a rossz szellem sugallatai. Ezek alapján elkezdi magát szentnek tartani, fejébe száll a gőg; nem
lehet vele beszélni. Még szerencse, ha valami megrázkódtatás idejében kijó zanítja, mert különben van rá ok, hogy az
ember az ilyennek örök üdvössége miatt aggódjék.
53 Arte de servir a Dios, vagyis Isten szolgálatának művészete volt a címe annak a könyvnek, amelyet P. Alfon z
ferencrendi atya 1521-ben adott ki Madridban. A 16. század fo lyamán számos kiadást ért, s több nyelvre, köztük
olaszra és franciára is lefordították.
52
haladjon, s röviden eljusson a másodikra, a belső imának magasabb fokain pedig ment maradjon
azon veszedelmektől, amelyekbe az ördög dönthetné.
Ez tehát az, amire önmagunktól vagyunk képesek. Aki innét tovább akarna jutni, és
fölemelkedni a szellemi élvezetek színvonalára, amelyeket Isten megtagad tőle: nézetem szerint
elvesztené úgy az egyiket, mint a másikat. Az utóbbiak ugyanis meghaladják természetünket; s ha
az illető beszünteti értelme működését, a lelke sivár és száraz lesz. Egyébiránt ez az egész lelki
épület különben is az alázatosságon alapszik, s minél közelebb jut az ember Istenhez, annál előbbre
kell haladnia ebben az erényben is; mert ha nem teszi, mindene elvész. Már pedig, azt hiszem, van
abban valamelyes kevélység, ha az ember maga akar följebb emelkedni, tekintve, hogy az Úristen
máris többet tesz a kelleténél értünk, mikor az ilyen magunkformákat megtűri a maga közelében.
Ezt azonban, amit most mondok, nem olyan értelemben kell venni, mintha tilos volna gondolatban
fölemelkedni a mennyország magasztos dolgaihoz, vagy akár magához Istenhez, az ő dicsőséges
nagyságához s végtelen bölcsességéhez. Én magam ugyan soha se tettem meg, mert mint
említettem, képtelen voltam reá. Annyira nyomorult voltam ebben a tekintetben, hogy már az is
nagy kegyelme volt Istennek, ha földi dolgokról tudtam elmélkedni és megérteni belőlük az
igazságot; már ez a vállalkozás is vakmerőség volt részemről, hát még, hogyha az égi dolgokról
akartam volna elmélkedni! Másoknak azonban ez hasznukra lehet, különösen, ha van tudományuk.
Ez utóbbi ugyanis ezen gyakorlat szempontjából nézetem szerint nagy kincs, föltéve
természetesen, hogy alázatosság párosul vele. Csak nemrégiben tapasztaltam ezt néhány tudós
embernél, akik csak rövid ideje kezdték meg a belső imát, s máris rendkívül nagyot haladtak benne.
Ezért óhajtom én annyira, amint majd később kifejtem, hogy közülük minél többen legyenek lelki
emberekké.
Mikor én azt mondom: hogy ne kapaszkodjanak fölfelé, hacsak Isten nem e meli őket, akkor
szellemi nyelven beszélek, 54 s akinek van ezen a téren némi tapasztalata, az meg fog engem érteni;
mert ha ebből nem érti meg, én nem tudom másképpen megmagyarázni. A misztik us teológiában,
amelyről most akarok beszélni, az értelem beszünteti működését, amennyiben az Úristen
fölfüggeszti azt. 55 Ezt még majd igyekszem jobban megmagyarázni, ha ugyan képes leszek reá, s
az Úr megadja nekem hozzá kegyelmét. Ne legyünk tehát olyan vakmerők, s ne is gondoljunk arra,
hogy mi magunk függesszük föl – ez az, amit én mondok - s ne hagyjuk önként abba a használatát;
mert különben ott maradunk ostobán és hidegen, és sem az egyiket nem tesszük, sem pedig a
54 „Szellemi nyelven”, úgy értendő: a misztikus teológia nyelvén.

55 A szentanya műveinek 1589-ben, Salamancában készült kiadása ezen helyhez a következő jegyzetet fű zi: „A z
értelemnek és a kép zeletnek az a felfüggesztése, amelyről a szentanya itt beszél, s amelyet miszt ikus teológiának
nevez, úgy értendő, hogy az Úr nagy tömeg természetfölötti és isteni dolgot állít a lélek elé és erős világosságot áraszt
reá, úgyhogy az előbbieket egyszerű tekintettel a minden fontolgatás, következtetés és egyéb erőfeszítés nélkül látja és
élvezi. Teszi pedig ezt akkora intenzitással, hogy a lélek nem is képes másra gondolni vagy elszórakozn i. Azonban a
dolog nem merü l ki puszta nézésben és csodálkozásban, hanem a fény átmegy az akaratba is, ott tűzzé lesz, és
fellobogtatja benne a szeretet lángját. Az olyan embernek tehát, aki ebben az állapotban van, az értelme teljesen
odatapad a tárgyhoz, mely lelki s zemei előtt áll s annak csodálatába merül; akarata szeretettől láng ol az illető tárgy
iránt, emlékezete pedig teljesen tétlen. A lelket ugyanis annyira leköti ez az élvezet, hogy nem képes másra gondolni.
Erről a fö lemelésről, illetve fölfüggesztésről mondja a szentanya, hogy természetfö lötti; amivel azt akarja kifejezni,
hogy ebben a dologban a lélek a maga részéről nem tesz semmit, hanem úgy történik vele az egész. Hangsúlyozza azt
is, hogy nem szabad magunknak erre törekednünk, hanem meg kell várnunk, míg az Úristen végzi el bennünk ezt a
felfüggesztést; és pedig egyrés zt azért, mert amúgy is hiába volna erőlködésünk, másrészt pedig, mert szerénytelenség
volna részünkrő l. Nagyon igaza van a szentanyának, mikor ezt annyira hangsúlyozza, mert nem egyszer olvassuk az
imádság elméletével foglalko zó művekben, hogy ajánlatos t eljesen megszüntetni a fontolgatást, nemkü lönben a
képzelet működését is, s nem tenni semmit, még csak léleg zeni is alig: pedig ennek a következménye az szokott lenni,
hogy az illető hideg marad és elveszti az ájtatos hangulatot. (P. Silverio, Obras I. 87.)
53
másikat. Mert mikor az Úr függeszd föl és állítja meg, akkor ad eléje valamit, ami csodálatra
ragadja és leköti; úgyhogy egy Hiszekegy tartama alatt, minden gondolkodás nélkül többet ért
meg, mint amennyit mi többiek minden erőlködésünk mellett, évek hosszú során. De hogy mi
magunk kössük meg a lelki tehetségeinket, és tétlenségre kárhoztassuk: ez oktalanság. S ismételve
mondom, még ha az illető nem is teszi tudatosan, van a dologban egy bizonyos hiánya az
alázatosságnak, amelyet, még ha nincs is benne bűn, nyomon követ a büntetés, amennyiben az
ember kárbaveszett munkát végez, lelkében pedig bizonyos kellemetlen érzés marad; olyasféle,
mintha valaki éppen nekilódul egy nagy ugrásnak, s hátulról visszarántják. Az illető mintegy
mozgósította már teljes erejét, s íme semmit sem végzett abból, ami szándékában volt. Ezen a
meddőségen veheti észre, ha valaki közelebbről vizsgálja a dolgot, hogy tényleg, amint
mondottam, van a dologban némi alázatossághiány. Mert hiszen ennek a kiváló erénynek egyik
sajátsága éppen az, hogy amennyiben valamely cselekedetben érvényesül, sohasem hagy csalódást
a lélekben. Remélem, hogy ez világos; lehet azonban, hogy csak az én számo mra az. Nyissa ki az
Úr olvasóim szemét s adjon nekik e tekintetben tapasztalatot, mert ha abból csak egy kevese is van
az embernek, azonnal megérti ezt a dolgot.
Éveken át sok mindent olvastam össze erről, s mit sem értettem belőle; azután pedig hosszú
ideig részesített már az Úristen ezen kegyelmekben, de azért semmiképpen sem tudtam kifejezni,
hogy mi az. Ez nekem sok szenvedést okozott. Míg ellenben, ha Ő Szent Felsége akarja, egy
pillanat alatt megértteti az egészet, úgyhogy az ember nem tud hová lenni a csodálkozástól. Igen
sok, a lelki élethez értő ember, mikor kikértem tanácsát, próbálkozott megérttetni velem, mi az,
amit az Úr nekem ad, hogy azután én is szavakba tudjam foglalni: de mind hiába; akkora volt az én
együgyűségem, hogy nem tudtak rajtam segíteni. Ez tényleg így van. Talán maga az Úr akarta,
hogy e tekintetben ne legyek senkinek sem hálára kötelezve, kivéve Őneki magának, mert hiszen Ő
Szent Felsége volt mindig az én mesterem. Mennyire kell szégyenkeznem azért, hogy ez valóban
így van. Nem is óhajtottam tehát s nem is kértem eziránt Tőle fölvilágosítást, mert e tekintetben
egyáltalában nem voltam kíváncsi – hiúságokban igen, de itt nem, ahol erény lett volna - s íme
egyszerre csak az Úristen egy pillanat alatt egészen világosan megérttette velem, s megadta, hogy
szavakba tudjam foglalni, Mindenki elcsodálkozott rajta, s én még inkább, mint a gyóntatóim, mert
jobban tisztában voltam együgyűségemmel. Ez nemrégiben történt. Különben is én egyáltalában
nem igyekszem megérteni azt, amire az Úr meg nem tanított, kivéve, ha a dolog lelkiismeretemet
érinti.
Még egyszer ismétlem azt a tanácsomat, hogy nem szabad az embernek a szellemét a belső
ima magasabb fokára fölemelnie, hacsak az Úr maga nem emeli föl. Már pedig, ha Ő megteszi, azt
az ember azonnal megérzi. Különösen veszedelmes volna ez az eljárás nőkre nézve, amennyiben
ennek kapcsán az ördög holmi képzelődést okozhatna bennük. Másrészt azonban meg vagyok róla
győződve, az Úr sohasem fogja a rossz szellemnek megengedni, hogy kárt tegyen az olyan
lélekben, aki alázatosan igyekszik Őhozzá eljutni. Sőt inkább az ilyennek mindig haszna és
nyeresége lesz abból, amivel az ördög vesztét akarja okozni.
Nagyon is részletekbe bocsátkoztam, azért, mert ez az út a kezdőknek legszokottabb útja, s
ezek számára igen fontosak azok a tanácsok, amelyeket adtam. Megengedem, hogy másutt mindezt
sokkal jobban megírták már, s én eleget pirultam és szégyenkeztem, - bár nem annyira, amennyire
illett volna - hogy ilyesmiről kell írnom. Áldott legyen mindezért az Úr, aki e ltűri, sőt akarja, hogy
egy ilyen magamforma nyomorult beszéljen az Ő dolgairól, s hozzá ilyen magasztosakról.
XIII. FEJEZET.
54
Folytatólag beszél erről az első fokról, s tanácsokkal szolgál egyes kísértésekre vonatkozólag, amelyeket az ördög
szokott néha itt támasztani. Nagyon hasznos.
Jónak gondoltam szóvá tenni itt egyik- másik kísértést, amelyet személyesen tapasztaltam
kezdőknél, sőt egyesekben magam is szenvedtem; s ezekre vonatkozólag néhány, nézetem szerint
szükséges tanácsot akarok adni.
Először is tehát igyekezzék az ember kezdettől fogva jókedvűen haladni, s ne engedjen a
szabadságából. Vannak ugyanis, akik azt hiszik, hogy egyszerre vége az áhítatuknak, ha csak egy
pillanatra is más valamit gondolnak. Hiszen természetes, hogy jó az óvatosság; az ember
egyáltalában ne bízza el magát, s ne keresse föl az olyan alkalmakat, amelyekben Istent meg szokta
bántani. Ez rendkívül fontos és szükséges mindaddig, amíg az ember nem erősödik meg teljesen az
erényekben; sőt mi több, igen kevesen vannak, akik annyira viszik, hogy veszély nélkül tehetnék ki
magukat az olyan alkalmaknak is, amelyek kedveznek természeti hajlamaiknak. Mert amíg e
földön élünk, már csak az alázatosság szempontjából is mindig szem előtt kell tartanúnk nyomorult
természetünket. Másrészt azonban, amint mondottam, egyes üdülési módok meg vannak engedve,
már csak azért is, hogy újult erővel térhessünk vissza a belső imához. A fő mindenben az okosság.
Legyen bennünk nagy bizalom, mert igen fontos dolog, hogy ne szállítsuk le vágyaink
színvonalát. Legyünk arról meggyőződve, hogy ha mi megtesszük a magunkét, Isten kegyelméből,
ha nem is egyszerre, de lassan-lassan mégis csak eljuthatunk oda, ahová egyes szentek; mert hiszen
ha ezek sohasem szánták volna rá magukat, hogy ezt óhajtani fogják, s ha lépésről- lépésre nem
valósították volna meg: ők sem jutottak volna föl soha oly magasra. Ő Szent Felsége a bátor
lelkeket szereti, de viszont azt is megkívánja, hogy mindamellett alázatosan haladjanak és ne
bízzanak önmagukban. Nem láttam sohasem, hogy az ilyen lélek alacsony fokon maradt volna
ezen az úton. Viszont nem láttam gyáva lelket, ha még úgy fel volt is szerelve alázatossággal, aki
évek hosszú során át annyi utat tudott volna megtenni, mint az előbbiek alig néhány év alatt.
Elcsodálkozom olykor, mit nem tesz ezen az úton, ha valaki nagy tettekre kész. Habár még nincs is
mindjárt ereje hozzá, a lélek röppen egyet s jó messze jut, bár azután, mint a kis madárfiók,
amelynek még nem nőtt ki jól a tollazata, hamarjában elfárad és megáll.
Volt idő, amikor igen gyakran szoktam gondolni Szent Pál apostol azon szavaira, hogy
Istenben mindenre képesek vagyunk. Azt természetesen nagyon jól beláttam, hogy a magam
erejéből semmit sem tudok megtenni. Ez nagy hasznomra szolgált; no meg az is, amit Szent
Ágoston mond: „Add meg nekem Uram, amit parancsolsz, s azután parancsolj, amit akarsz.”
Sokszor elgondoltam, hogy Szent Péter tulajdonképpen mit sem vesztett azzal, hogy kilépett a
tenger vizére, habár utóbb el is hagyta a bátorsága. Az ilyen első elhatározások igen nagy értékkel
bírnak, habár azért ezen a kezdetleges fokon bizonyos óvatosságra van szükség, s az ember csak
bízza rá magát lelki vezetőjének bölcsességére és irányítására. Viszont azonban ne válasszanak
olyan lelki vezetőt, aki arra tanítja őket, hogy varangyok legyenek; vagy pedig megelégszik azzal,
hogy a lelkük folyton csak gyíkokra vadásszék.
Az alázatosság lebegjen állandóan szemeink előtt, és sohase felejtsük el, hogy minderre az
erőt nem önmagunkból merítjük. Csakhogy természetesen meg kell értenünk, hogy milyennek kell
lennie ennek az alázatosságnak. Azt hiszem ugyanis, hogy az ördög sok kárt okoz és a belső ima
hívei közül sokat megakadályoz az előrehaladásban azáltal, hogy félreértteti velük az
alázatosságot. Igyekszik például elhitetni velünk, hogy kevélység, ha vágyaink magasan
szárnyalnak; ha utánozni akarjuk a szenteket, ha óhajtjuk a vértanúságot. Azonnal azt mondja
nekünk, vagyis azt sugallja, hogy a szentek dolgait nekünk bűnösöknek csak csodálnunk szabad,
nem pedig utánoznunk. Hiszen világos, ezt én magam is mondom, csakhogy tegyünk különbséget:
55
van olyan, ami csak csodálható, s van, ami utánozható is. Nem volna okos dolog például, ha egy
gyönge szervezetű ember sok böjtöt és kemény önsanyargatást vállalna, vagy valami sivatagba
vonulna, ahol nem volna sem fekvőhelye, sem ennivalója; vagy más hasonló dolgot. Annyira
azonban, Isten kegyelmével, mégis csak eljuthatunk valamennyien, hogy mélységesen megvetjük a
világot; hogy semmibe se vesszük a megtiszteltetéseket, hogy nem ragaszkodunk a vagyonunkhoz.
Olyan szűk ez a mi szívünk, hogy egyszeribe azt hisszük, elvesztjük a talajt a lábunk alól,
mihelyt elhanyagoljuk kissé a testünket s a szellemünkkel törődünk. Mindjárt az a meggyőződés
támad bennünk, hogy bővében kell lennünk minden szükséges dolognak, mert a gondok zavarják a
lelki összeszedettséget és a belső imát. Hiszen éppen az fáj nekem, hogy oly csekély a bizalmunk
Istenben és oly nagy bennünk az önszeretet, mert ha nem így volna, akkor az ilyen gond nem
okozhatna nekünk nyugtalanságot. Igazán, nálunk, akiknél a szellem még ennyire fejletlen, egyes
apró gyerekségek akkora szenvedést okoznak, mint másoknál a nagy és jelentős dolgok. S ezek
után még azt képzeljük, hogy lelki emberek vagyunk!
A haladásnak ezen utóbbi módja, nézetem szerint, abban merül ki, hogy igyekszik
összeegyeztetni a test és a lélek érdekeit, hogy ily módon idelent ne kelljen föláldozni a kényelmet
s odaát biztosítva legyen az örök boldogság. Hiszen nem mondom, hogy ez lehetetlenség, föltéve,
hogy az ember igazságban halad s az erényekhez tartja magát, azonban ez csigalépésben való
haladás, s az illető soha sem éri el a szellemi szabadságot. Nézetem szerint az ilyen haladási
módszer jó a házasoknak, akiknek végre is hivatásukhoz kell alkalmazkodniuk. Hogy azonban más
állapotú egyének számára a haladásnak ez az útja szintén jó legyen, azt velem nem hiteti el senki
sem. Én nem kérek belőle. Tudom mennyit ér, mert magam is megpróbáltam; sőt még most is rajta
járnék, ha az Úr az ő jóságában nem mutatott volna nekem rövidebb utat. Mert igaz ugyan, hogy a
vágyaim mindig nagyméretűek voltak, másrészt azonban igyekeztem megvalósítani azt, amit az
imént mondtam, hogy tudniillik gyakoroljam ugyan a belső imát, de amellett kényelemben éljek.
Hiszem, hogy ha akadt volna valakim, aki megtanított volna jobban röpülni, akkor képes lettem
volna azokat a vágyakat tettekben érvényesíteni. Sajnos azonban, a mi bűneink miatt oly kevesen
vannak, akikben az ilyen esetekben nem volna túlságos sok az óvatosság, hogy nézetem szerint
nagyrészt ezen múlik, miért nem jutnak a kezdők sokkal gyorsabban nagy tökéletességre. Nem az
Úr az oka, mert Ő sohasem hagy el minket; mi vagyunk a hibásak s a nyomorultak.
Abban is utánozhatjuk a szenteket, hogy keressük a magányt, gyakoroljuk a hallgatást és
sok más erényt; ez nem öli meg ezt a mi hitvány testünket, amely csakis azért követel tőlünk oly
szelíd bánásmódot, hogy annál vadabbul eshessék neki a lelkünknek. Ha pedig az ördög észreveszi,
hogy valaki fél, azonnal egészen megbénítja. Nem okozhatunk neki nagyobb örömet, mintha
elhisszük, hogy minden kicsiség megöl bennünket, vagy legalább is beteggé tesz.
Ha néhány könnyet ejtünk, képes bennünket azzal ijesztgetni, hogy elvesztjük a szemünk
világát. Mindezt átéltem, azért tudom; pedig hát vajon mi jobbra haszná lhatnók látásunkat, vagy
egészségünket, mint arra, hogy elveszítjük egy ilyen nemes ügy érdekében? Mivelhogy annyira
beteges vagyok, e tekintetben mindig meg volt kötve a kezem, és semmire sem voltam képes
mindaddig, amíg végre egyszer elszántam magamat, hogy nem törődöm többé a testi
egészségemmel. Igaz, hogy most is édeskeveset teszek. Azonban az Úr jóvoltából mégis
meg-értettem az ördögnek ezt a fondorkodását, s mikor ő azzal ijesztgetett, hogy tönkremegy az
egészségem, én azt feleltem rá: „Mit bánom én, ha meghalok.” Ha meg kényelemmel kecsegtetett,
azt mondtam: „Nem kérek a kényelemből, nekem csak a kereszt kell.” Így tettem más dolgokban is.
Sok tekintetben világosan beláttam, hogy bár igazán nagyon beteges vagyok, azért mégis csak
ördögi kísértés volt, vagy pedig a magam lanyhasága; mert hiszen amióta nem vigyázok annyira s
nem kényeztetem magamat, sokkal jobb az egészségi állapotom.
56
Egy szóval, igen fontos dolog mindjárt a belső ima gyakorlatának kezdetén nem engedni a
kislelkűségnek, Higgyék el ezt énnekem, mert tudom tapasztalatból. Azt hiszem, végeredményben
hasznos lesz, hogy elmondtam ezeket a hibáimat, mert legalább okulhatnak rajtam.
Hogy mindjárt egy másik, még pedig igen gyakori kísértést is megemlítsek: ezek a kezdők
azt akarnák, hogy mindenki legyen nagyon lelki ember s élvezhesse úgy, mint ők ennek édességét
és hasznát. Magában ebben a kívánságban nincs semmi rossz; azonban, ha valaki igyekszik azt
megvalósítani, nagyot hibázhat, ha csak nem jár el igen okosan és ügyesen, és nem kerüli még a
látszatát is annak, mintha valakit oktatni akarna. Aki e tekintetben másoknak lelki javát akarja
előmozdítani, abban nagyon erősek legyenek az erények, mert különben csak bosszúságot okoz
nekik. Velem is megtörtént, s azért tudok hozzászólni. Mikor ugyanis, mint említettem,
ajánlgattam másoknak a belső imát, s ők azt látták, hogy egyrészt milyen nagyszerűen tudok én a
belső ima kiváló gyümölcseiről beszélni, másrészt pedig, hogy milyen szegény vagyok erények
dolgában: bosszankodtak miatta, s nem tudtak velem tisztába jönni. Később ők maguk jöttek el
hozzám ezt megmondani. S nagyon is igazuk volt, mert hiszen azt nem tudták belátni, hogyan fér
össze az egyik dolog a másikkal. Én pedig oka lettem annak, hogy ők nem tartottak rossznak egyes
dolgokat, amelyek természetüknél fogva azok, csupán azért, mert látták, hogy én, akiről pedig jó
véleményben voltak, szintén megteszem őket.
Ilyen ravasz az ördög! Valósággal úgy látszik, hogy a mi jó tulajdonságainkat és
erényeinket használja föl gonosz terveinek előmozdítá sára, már pedig akármilyen; csekélységről
legyen is szó, amennyiben szerzetesházban történik, neki nagy nyeresége van a dologból. Hát még
az én esetemben; mert hiszen amit én tettem, az nagyon is rossz dolog volt. Azért is évek hosszú
során át mindössze hárman fogadták meg a szavamat, míg később, midőn az Úr erények dolgában
már jobban megerősített, két-három év alatt, mint majd elmondom, igen sokat nyertem meg ezen
eszmének. Még egy másik nagy hátránya is van ennek az eljárásnak, s ez az, hogy a lelkünkre
veszteséggel jár. Mert hiszen a lelki élet elején az embernek legeslegfontosabb dolga az legyen,
hogy kizárólag csakis önmagával törődjék s úgy éljen, mintha csupán ketten volnának e világon,
tudniillik: az Úristen és ő. Ez nagyon szükséges reá nézve.
Egy másik kísértés, amely szintén erényes buzgóság leple alatt szokott jelentkezni - s éppen
azért kell ezekben tisztán látni és óvatosan haladni - az, hogy az illetők nagyon fájlalják mások
bűneit és hibáit. Az ördög elhiteti velük, hogy ők csupán az Úristen sérelme miatt méltatlankodnak,
csakis az Ő dicsőségét hordják szívükben, s ezért szeretnének a dolgon azonnal segíteni. Ez néha
annyira nyugtalanítja őket, hogy imádkozni sem tudnak. A legrosszabb pedig a dologban az, hogy
ezt erénynek, tökéletességnek és Istenért való lelkesedésnek minősítik! Nem beszélek itt arról a
fájdalomról, amelyet a nyilvános bűnök okoznak az embernek, főleg, ha szokásszerűleg fordulnak
elő valamelyik szerzetesrendben; vagy pedig azokról a nagy csapásokról, amelyek az Egyházat
érik; például ezekről az eretnekségekről, amelyek annyi léleknek okozzák vesztét: mert hiszen ez a
fájdalom nagyon is jó; mivel azonban jó, éppen azért nem is okoz nyugtalanságot.
A belső ima útján haladó lélekre nézve a legbiztosabb eljárás, ha mindenről és mindenkiről
megfeledkezve csupán csak önmagára vigyáz és igyekszik Istennek kedvében járni. Ez nagyon, de
nagyon ajánlatos, s ha el akarnám mondani azokat a tévedéseket, amelyeket szemem láttára
követtek el egyesek, akik túlságosan bíztak szándékuk jóságában: sohasem végeznék vele. Azért is
igyekezzünk embertársunkban észrevenni az erényeket és jótetteket, hibáival szemben pedig a mi
saját nagy bűneinket használjuk szemkötőül. Ha ezt nem is tudjuk mindjárt kezdetben tökéletesen
gyakorolni, lassankint egy nagy erényre teszünk szert, arra tudniillik, hogy másokat mindig
jobbaknak tartunk magunknál. Ez az útja-módja ezen erény megszerzésének (természetesen Isten
kegyelmével, mert hiszen arra mindig szükségünk van s nélküle kárba veszne minden
57
fáradtságunk). Kérjük tehát Őt, adja meg nekünk, azután pedig tegyük meg a magunkét. Hiszen Ő
senkit sem hagy cserben.
A következő tanács azoknak szól, akik sokat elmélkednek s egy dologból sok tanulságot és
eszmét tudnak levonni. Mert hiszen azoknak, akik, mint például é n, nem tudnak az értelmükkel
dolgozni, 56 hiábavaló volna más tanácsot adni, mint azt, hogy várjanak türelemmel, majd ad nekik
az Úr valamit, amivel foglalkozhatnak és ad világosságot is hozzá. Mert hiszen az ilyenek annyira
tehetetlenek, hogy az értelmük inkább csak útjukban van, nem hogy segítené őket.
Visszatérve tehát azokra, akik sokat elmélkednek, én azt mondanám, hogy akármennyire
érdemszerző legyen is, ne fordítsák egész idejüket elmélkedésre. Mivel ugyanis az imának ez a
módja nagyon élvezetes, azt hiszik, hogy számunkra nincs is vasárnap, sem pedig munkaszünet,
hanem folyton dolgozniuk kell. Ha nem teszik, időveszteségnek tartják; pedig hát én nagy
nyereségnek tekintem ezt a veszteséget. Inkább képzeljék magukat, mint mondottam, Krisztus
Urunk színe elé és értelmüknek minden további fárasztása nélkül beszélgessenek, szórakozzanak
Ővele. Ne törjék a fejüket szép következtetéseken, hanem adják elő ügyüket-bajukat, s gondolják
el, mekkora oka volna őneki arra, hogy meg ne tűrjön minket a közelében. Egyszer ezt, máskor azt,
mert megcsömörlik a lélek, ha mindig ugyanazzal az eledellel tartják. Ezek az ételek igen jóízűek
és hasznosak s ha a lélek egyszer rájuk kap, erős táplálékot talál és sok hasznot merít belőlük.
Világosabban szeretném magamat kifejezni, mert ezek a belső imára vonatkozó dolgok
nagyon homályosak, s mester híján igen nehezen érthetők. Szeretnék másrészt röviden is beszélni,
s tekintve megbízóm éles értelmét, az ő számára elég is volna, ha éppen csak érinteném ezeket a
kérdéseket; csakhogy én ahhoz ügyetlen vagyok, hogy rövid néhány szóba foglalva
megmagyarázzam az ilyesmit, aminek alapos megértése annyira fontos. Mivelhogy nekem annyit
kellett szenvednem, sajnálom azokat, akik pusztán könyvre vannak utalva: mert csodálatos ám,
mennyire másképpen érti meg az ember a dolgot tapasztalat alapján, mint ha csak könyvből
olvasta.
Visszatérve tehát arra, amit mondtam, tegyük föl, hogy a kínszenvedésnek egyik részletéről
elmélkedünk, mondjuk arról, amidőn az Úr ott állt az oszlophoz kötözve. Az értelem kutatja és
fontolgatja az okokat és körülményeket, amelyek megvilágítják Ő Szent Felségének nagy
fájdalmait és kínjait, ebben a teljes elhagyatottságában; és sok egyéb dolgot, amelyet ez a lelki
tehetség, működésével mindebből levonhat. Ha az illető tudós ember, akkor csak kezdje, folytassa
és fejezze is be mindig ezzel az imádkozási móddal, mert ez a lehető legjobb és legbiztosabb út,
mindaddig, amíg az Úr föl nem emeli más, még pedig a természetfölötti ima színvonalára. Azt
mondtam, hogy tegyen úgy mindig. Megjegyzendő azonban, hogy sok olyan lélek van, akinek
nagyobb hasznára szolgál, ha másról elmélkedik, nem pedig a kínszenvedésről. Mert amint sok
lakás van az égben, úgy sok út is vezet oda. Egyeseknek az való, hogy a pokolról elmélkedjenek,
mások számára megfelelőbb tárgy a mennyország, olyannyira, hogy a pokolnak még a gondolata is
lesújtja őket. Vannak, akiknek annyira gyöngéd a szívük, hogy nagyon szenvednek, ha folyton az
Úr kínszenvedéséről kell elmélkedniük; ellenben fellélegzenek, és nagyobb hasznukra van, ha
Istennek hatalmát és nagyságát szemlélik a teremtményekben, vagy pedig fontolgatják irántunk
való végtelen szeretetét, amely mindenben megnyilvánul. Ez is kitűnő módszer. De azért ne
mellőzzük soha hosszabb időre Krisztus Urunk életét és kínszenvedését, mert végre is ez a
maradandó forrása üdvösségünknek.
56T. i. az imában, mert h iszen Szent Terézia egyébként nagyeszű, zseniális nő volt. A z imában értelemmel dolgozn i
annyit tesz, mint elmélkedni. Ellenben a szemlélődés nem az értelem mun kája, sőt annak, amint néhány s orral alább
mondja, az értelem, ha nem marad veszteg, csak útjában van. Ezt majd a későbbiekből fogjuk megérteni.
58
Jól fontolja meg a kezdő, hogy mi válik jobban hasznára. E tekintetben a lelki vezető sok jót
tehet, föltéve, hogy van megfelelő tapasztalata; mert ha nincs, akkor tévedésbe eshetik, s abba
ejtheti a rábízott lelket is, amennyiben sem ő nem érti azt meg, sem nem engedi, hogy az a lélek
megértse önmagát; mivel pedig az utóbbi tudja, milyen nagy érdeme van annak, aki lelki
vezetőjének engedelmeskedik, nem mer eltérni az ő parancsaitól. Magam is találkoztam ilyen
gúzsba kötött és megnyomorított lelkekkel. Mindez pedig azért volt, mert a lelki vezetőjüknek nem
volt tapasztalata. Igazán, megesett a szívem rajtuk. Egyik- másik azt sem tudta már, hogy mit
kezdjen. Ezek a jó emberek ugyanis semmit sem értenek a lelki élethez, s így aztán elgyötrik az
illetőnek lelkét is, testét is és megakadályozzák haladását. Az egyik elmondta nekem, hogy lelki
vezetője már nyolc esztendő óta még mindig csak az önismeretnél tart vele, holott az Úr már a
nyugalmi ima színvonalára emelte föl. Természetes, hogy így azután sokat kellett szenvednie.
Az is igaz azonban, hogy az önismeret gyakorlását soha sem szabad abbahagyni, s nincs az
a lélekóriás ezen az úton, akinek nem kellene minduntalan újra csecsemővé válnia és szopnia. Ezt
sohasem szabad elfelejteni, s talán még egypárszor újra meg fogom említeni, mert nagyon fontos.
Nincs a belső imának egyetlen oly magas foka sem, amelyről az embernek nem kellene olykor
visszatérnie a kiinduló pontra. Bűneinknek tudata és önismeretünk a mindennapi kenyerünk s ezzel
kell ennünk mindazokat az ételeket, amelyeket a belső ima asztalán tálalnak elénk, mert
akármennyire könnyűek és finomak legyenek is, ezen kenyér nélkül az ember nem bírja el őket. De
hát persze ebben is mértéket kell tartani; mert hiszen ha a lélek egyszer már teljesen megadta
magát; ha belátja, hogy önmagától semmije sincs; ha szégyenkezik ezen végtelen felségű Király
előtt; ha megérti, mily rosszul fizet mindazért, amivel őneki tartozik: mi célja volna annak, hogy
minden idejét az önismeret fejlesztésével töltse? Nyúljunk inkább más dolgokhoz, amelyeket az
Úr tesz elénk; mert miért is ne kérnénk belőlük? - hiszen Ő Szent Felsége csak jobban tudja, hogy
milyen étel felel meg nekünk!
Azért is nagyon fontos, hogy a lelki vezető okos, akarom mondani belátással bíró, és
tapasztalt ember legyen, ha ezenfelül tudománya is van, akkor ez megfizethetetlen dolog. De ha ezt
a három előnyt nem találhatnók meg egy emberben egyesítve, válasszunk olyant, akiben az első
kettő megvan. Mert hiszen tudományos emberekkel alkalomadtán megbeszélhetjük lelki
ügyeinket, amikor éppen szükségét látjuk. Azt akarom ezzel mondani, hogy a kezdőnek kevés
haszna van az olyan tudós lelki vezetőből, aki nem gyakorolja a belső imát. Inkább mondjon le az
ember a belső imáról, semhogy lelki élete félszeg irányban kezdjen fejlődni. Azt azonban nem
mondom, hogy ne érintkezzék tudós emberekkel, mert nagy dolog a tudomány, s az ilyeneknél talál
oktatást és fölvilágosítást a magamfajta tudatlan. Ha egyszer odáig jutottunk, hogy mindenben a
Szentírás igazságaira támaszkodunk, akkor helyesen járunk el. Ellenben az ostoba
ájtatoskodásoktól mentsen meg az Isten.
Kissé jobban akarom megmagyarázni szavaimat, mert, azt hiszem, nagyon is sok dologba
avatkozom bele. De hát nekem mindig az volt a hibám, hogy, mint mondottam, sohasem tudtam
magamat kevés szóval kifejezni. Tegyük föl például, hogy egy szerzetes nővér elkezdi gyakorolni
a belső imát, s lelki vezetőjének - együgyű ember lévén – eszébe jut azt mondani, (nem
rosszhiszeműleg, hanem téves meggyőződésből), hogy jobb ha őneki engedelmeskedik, mint
elöljárójának. S csakugyan, ha az illető maga nem szerzetes, könnyen beleeshetik ebbe a
tévedésbe. Vagy pedig egy férjes asszonyt arra oktat, hogy ne törődjék a házvezetéssel, hanem csak
imádkozzék, akármennyire haragszik is azért a férje. Egy szóval nem képes eltalálni, hogy mi
mikorra való, s nem tudja a dolgokat az igazságnak megfelelő módon rendezni; neki magának nem
lévén világos a feje a legjobb akarattal sem képes másokat fölvilágosítani. S habár az ember azt
hihetné, hogy mindehhez nem kell tudomány: nekem mindig az volt és az is marad a véleményem,
hogy minden keresztény ember igyekezzék lehetőleg csak olyanhoz fordulni, akinek sok, sőt minél
59
több tudománya van. Még inkább van szükségük erre azoknak, akik a belső ima útján haladnak,
még pedig annál nagyobb szükségük, minél magasabbra jutottak a lelki életben. Ne beszéljenek
úgy, hogy a belső imában nem jártas tudós emberből semmi haszna se lehet annak, aki azt
gyakorolja; mert ez nem igaz. Én igen sokkal érintkeztem, s különösen ez utóbbi években
szorultam leginkább rájuk, s mindig nagyra becsültem őket. Ha egyiknek- másiknak nincs is
tapasztalata, nem ijedeznek a rendkívüli kegyelmektől s ezek nem ismeretlenek előttük. Hiszen
tanulmányozzák a Szentírást, s abból látják, hogy miben nyilvánul az igazi jó szellem. Nekem az a
meggyőződésem, hogyha egy belső imát gyakorló ember tudósok tanácsát kéri ki, hacsak ő maga
nem dönti önmagát szántszándékkal tévedésbe, az ördög nem fogja ábrándokkal félrevezetni. Nem
pedig azért, mert nézetem szerint nagyon fél az alázatos és erényes tudománytól; tudja, hogy
leleplezik és rajtaveszt.
Azért hangsúlyoztam ezt, mert némelyek véleménye szerint, a belső imát gyakorló lélek mit
sem tanulhat az olyan tudóstól, aki nem él maga is belső lelki életet. Hiszen azt úgyis mondtam,
hogy ilyen lelki életet élő vezetőre igenis van szükség; de ha az maga nem tudós, az nagy hiba.
Ilyenkor tehát nagyon kapóra jön az illetőnek, ha tudósokkal beszélheti meg lelki ügyeit, föltéve,
hogy erényes emberek. Mert még ha az a tudós nem is él magasabb lelki életet, nekem jó tanácsot
adhat, s az Úristen majd megértteti vele, hogy miképpen kell e ngem kioktatnia, sőt mi több, esetleg
még lelki emberré is teszi, csak azért, hogy nekünk hasznunk legyen belőle. Ezt nem mondanám,
ha nem tapasztaltam volna; kettőnél többel jártam így. 57
Merem állítani, hogy az a lélek, aki kizárólag egy lelki vezetőre bízza magát, s nem olyant
választ, amilyenről beszéltem, súlyos hibát követ el. Hiszen ha az illető szerzetes, máris
engedelmességgel tartozik elöljárójának, akinél esetleg mind a három kellék hiányzik, s így elég
súlyos kereszt egymagában véve is. 58 Hát még ha ráadásul aláveti saját belátását egy olyan
embernek, akinek nincs józan belátása! Én legalább soha sem voltam képes ezt megtenni s nem is
tartom helyes eljárásnak. Ha pedig az illető világi ember, akkor adjon hálát az Úristennek, hogy
szabadon választhatja meg, kire akarja rábízni magát, s ne áldozza föl ezt a megengedett
szabadságát. Sőt inkább maradjon minden lelki vezető nélkül, amíg csak nem talál megfelelőt;
mert hiszen az Úr majd ad neki egyet, föltéve, hogy az alázatosság alapján áll s a helyes utat keresi.
Én részemről teljes szívemből áldom az Urat, s egyáltalában mi nők, s azok, akik nem
tanultak, legyünk végtelenül hálásak iránta azért, hogy akadnak, akik annyi munka árán tanulták
meg az igazságot, amelyet mi tudatlanok nem ismerünk. Sokszor elcsodálkozom a tudósokon,
főleg a szerzeteseken, hogy mennyi fáradtságot fordítottak egyik-másik ismeret megszerzésére,
amelyet azután én mindössze egy hozzájuk intézett kérdés árán fordíthatok hasznomra. S mégis
akadna valaki, aki ezt nem akarná fölhasználni? Ne adja Isten! Látom, hogy ezek a jó emberek
hogyan viselik el a szerzetesi életnek nagy nehézségeit; milyen vezeklést folytatnak; milyen
rosszul táplálkoznak, mily keveset alusznak! Szenvedés és kereszt egész életük! Igazán nagy
bajnak tartanám, ha valaki saját hibája folytán vesztene el ennyi jót! És nekünk, akik mindezen
fáradtságtól mentek vagyunk; akik, mint mondják, készen, föltálalva kapjuk tőlük az ételt, s úgy
élünk, amint nekünk tetszik: mondom, nekünk talán van arra jogunk, hogy különbeknek képzeljük
magunkat náluknál, csupán azért, mert egy kissé magasabban állunk a belső ima tekintetében?!
57 Az egyik Ibaňez Péter, a másik Garcia de Toledo, domonkosrendi aty ák.

58 Célzás a szentanya egyik legkiválóbb lelki vezetőjére, Alvárez Bo ldizsár jezsuita atyára, aki egy időben
elöljárójával szokta megbeszéln i Szent Terézia misztikus kegyelmeit, s ennek, egy ig en rövidlátó embernek, utasításai
szerint járt el vele szemben, aminek következtében sok szenvedést okozott neki. Szerencsére Szent Terézia már ekkor
is mindig többekkel, és pedig Ávila legtudósabb papjaival szokta megbeszélni lelki ügyeit, s így a kár nem volt nagy.
Ezért is métli, hogy az ember csak akkor induljon egyetlen egy lelki vezető feje után, ha abban minden kellék megvan,
t. i. okosság, tapasztalat és tudomány.
60
Áldott légy, én jó Uram, aki engem ugyan annyira tehetségtelennek és mindenre

alkalmatlannak teremtettél, de viszont annyi más embert adsz, akik jóra buzdítanak! Szívemből
dicsőítlek érte! Nekünk állandóan kellene imádkoznunk ezekért a mi tanítóinkért. Mit csinálnánk
nélkülük, különösen most, mikor az Egyház fölött akkora viharok dühöngnek?! És ha akadt is
köztük egynéhány rossz ember, - kár ezen fennakadni - annál szebb fényben ragyognak a jók! Az
Úristen tartsa őket mindig szent kezében és segítse őket, hogy rajtunk segíthessenek! Ámen.
Nagyon eltértem tárgyamtól, azonban a kezdők mindebből tanulságot meríthetnek arra
nézve, miképpen kell ezen magasztos cél felé olymódon elindulnunk, hogy annak igazi útját
eltaláljuk.
Hogy azonban visszatérjek arra az elmélkedésre, amelynek tárgya az oszlophoz kötözött
Krisztus Urunk: jól teszi az ember, ha egy ideig tanulságokat von le és fontolgatja, mekkora
fájdalmakat szenvedett?! miért szenvedte?! - ki az, aki így szenvedett? - s mekkora szeretettel
viselte el mindezt. Azonban az ember ne fárassza magát folyton ezzel a gondolkodással, hanem
hagyja, hogy az értelme hallgasson, s úgy maradjon az Úr mellett. Gondolja el, ha meg tudja tenni,
hogy az Úr szemei ő rajta függnek; beszélgessen vele; adja elő kéréseit; alázza meg magát Őelőtte;
érezze magát jól társaságában, s gondolja meg, mennyire méltatlan arra, hogy ott legyen. Ha ezt
meg tudja tenni, még ha egyébként csak kezdő volna is a belső ima terén, nagy hasznot fog ebből
meríteni, s ez a módszer nagyon előre fogja vinni. Legalább is én így voltam vele. Nem tudom
sikerült-e megmagyaráznom. Ítélje meg Kegyelmed. 59 Adja az Úr, hogy legalább sikerüljön
mindig az Ő kedvére tennem! Ámen.
XIV. FEJEZET.
Belekezd a belső ima második fokának fejtegetésébe, amelyben az Úr már sokkal kiválóbb örömöket juttat a léleknek.
Megmagyarázza, hogy ezek már természetfölötti jellegűek. Nagyon megszívlelendő.
Az előbbiekben már elmondottuk, hogy milyen fáradtsággal jár ennek a kertnek öntözése,
ha a vizet kézi erővel kell a kútról hordani. Beszéljünk már most a második öntözési módról,
amelyet a kertnek Ura rendezett be. Ennél egy vízemelő kerék és vezető csatorna szerepelnek,
amelyek segélyével a kertész kevesebb munka árán sokkal több vizet tud meríteni, s nem kénytelen
azt folyton hordani, hanem pihenőt is engedhet magának. Ha ezt a módszert a belső imára
alkalmazzuk, azon fajához jutunk, amelyet nyugalmi imának szokás nevezni. Erről akarok most
beszélni.
Itt a lélek bizonyos összeszedettségi állapotba jut, amely már a természetfölöttivel
érintkezik, olyannyira, hogy akármennyire igyekezzék is az illető, ezt a maga erejéből nem képes
elérni. Igaz, hogy egy ideig ő maga fáradt, amennyiben forgatta a vízemelő kereket, vagyis
működtette értelmét, s így megtöltötte a csatornákat, csakhogy itt a víz sokkal magasabban áll, s
így sokkal kevesebb munka van vele, mint mikor a kút mélyéről kellett felhúzni. Azt akarom
mondani, hogy közelebb van a víz, amennyiben a kegyelem sokkal világosabban nyilvánul a lélek
számára. A tehetségek mintegy behúzódnak a lélek bensejébe, hogy ott annál nagyobb örömmel
élvezhessék azt a boldogságot, de nincsenek fölfüggesztve s nem alusznak. Csupán az akarat van
elfoglalva, amennyiben anélkül, hogy értené, miképpen esik fogságba, engedi, hogy Isten
bebörtönözze, jól tudván, hogy annak rabja, akit szeret. Ó Jézusom! Én jó Uram! Mi mindent nem
59 Ez Garcia de Toledo atyának szól, akihez intézi önéletrajzát.
61
tesz itt érettünk a Te szereteted! Hiszen ilyenkor annyira lebilincseli a mienket, hogy ez nem is
képes ebben a pillanatban kívüled mást szeretni.
A másik két tehetség60 támogatja az akaratot, hogy annál alkalmasabb legyen ezen nagy
boldogság élvezetére. Csakhogy néha az is megesik, hogy bár az akarat egyesülve van Istennel,
nagyon is alkalmatlankodnak neki; ilyenkor azonban ne hederítsen rájuk, hanem élvezzen
nyugodtan tovább. Mert ha igyekszik őket visszatartani, akkor ő is velük együtt el fog kalandozni;
mert ilyenkor ezek ketten olyanok, mint a galambok, amelyeknek nem kell az az eleség, amelyet
ingyen kapnak a gazdájuktól, hanem másfelé röpködnek és kutatnak ennivaló után; mikor azonban
látják, hogy az mennyivel rosszabb, visszatérnek maguk jószántából. Így hát hol elkalandoznak,
hol hazajönnek, megnézni, juttat-e nekik is az akarat abból, amit élvez. Ha az Úrnak úgy tetszik, s
odadob nekik valamit, akkor maradnak, ha nem, akkor újra keresésre indulnak. Úgy látszik, azt
hiszik, hogy ezzel szívességet tesznek az akaratnak; pedig ha az e mlékezet, vagy a képzelet
megpróbálja elébe állítani azt, amit élvez, csak árt vele neki. Az akarat tehát viselkedjék velük
szemben úgy, amint azt meg fogom magyarázni.
Mindaz, ami itt a lélekben végbemegy, nagy vigasztalással jár, és oly kevés megerőltetésbe
kerül, hogy ez az ima még akkor sem fárasztja el az embert, ha igen sokáig tart. Az értelem ugyanis
itt csak igen lassan működik, s mindamellett sokkal több vízhez jut, mint amennyit a kútból volt
képes meríteni. A könnyek, amelyeket az Úristen ilyen a lkalommal ad, nagy élvezetet okoznak; az
ember érzi, hogy folynak anélkül, hogy igyekezett volna őket előidézni. Ezeknek a nagy
kincseknek és kegyelmeknek vize, amelyet az Úr itten ad, sokkal gyorsabban növeli az erényeket,
mint az előbbi belső ima. Itt ugyanis a lélek már kezd kiemelkedni nyomorúságából s valamelyes
előízét élvezi a mennyei boldogságnak. Azt hiszem, ez az, ami leginkább növeszti s közelebb
hozza az igazi erényhez, amelyből az összes erények származnak, tudniillik Istenhez. Ő Szent
Felsége már elkezdi Önmagát közölni ezzel a lélekkel, s azt akarja, hogy érezze ezt a közlést.
Midőn a lélek ennyire jutott, azonnal elkezd benne csökkenni a földiekhez való ragaszkodás. Nem
vágyódik semmi után, mert belátja, hogy annak a földöntúli élvezetnek egy cseppjét sem találja
meg idelent; hogy nincs gazdagság, nincs nagyuraság, nincs méltóság nincs élvezet, amely csak
egy pillanatra is képes volna ehhez hasonlót nyújtani. Mert ez igazi boldogság, amelyről az ember
látja, hogy képes a szívet kielégíteni. A földi gyönyörűségeknél, nézetem szerint; nehéz amúgy
igazában megérteni, hogy mi is bennük a boldogság: mert hiszen az öröm mellett mindig ott van az
üröm is. Itt, legalább azon időre, amíg tart, nincs más, csakis öröm; az üröm csak utólag
következik, amikor azt kell látnunk, hogy sajnos, vége szakadt; hogy nem vagyunk képesek
visszaszerezni, s nem tudjuk, mit kell érte tennünk. Mert az ember akár agyonsanyargathatja magát
vezekléssel, imádsággal és egyéb dolgokkal: ha az Úr nem akarja megadni, mindennek ke vés
haszna van.
Ebben az imában azt akarja a végtelenül kegyes Úristen a lélekkel éreztetni, hogy Ő Szent
Felsége egészen közelében van. Nincs többé arra szüksége, hogy követeket menesszen Őhozzá,
hanem beszélhet vele személyesen, s még csak nem is kell fe lemelnie a hangját, mert az Úr annyira
közvetlenül mellette van, hogy ha csak ajkait mozgatja is, máris megérti őt.
Oktalanságnak látszhat, amit mondok, mert hiszen tudjuk, hogy az Úristen mindig megért
bennünket s állandóan velünk van. Ez kétségtelen; azo nban ez a mi Császárunk és Urunk itt meg
akarja velünk értetni, hogy ért bennünket, azt kívánja, érezzük jelenlétének hatásait. Szent tetszése
tartja, hogy most egészen különös módon kezdjen működni a lélekben, s rendkívül nagy belső és
külső elégültséget hozzon benne létre, oly boldogságot, amely, mint mondom, teljesen különbözik
a földiektől, s amelynek, úgy látszik az a hivatása, hogy betöltse lelkünkben azt az űrt, amelyet
60 T. i. az értelem és az emlékezet.
62
benne bűneink okoztak. Ez a gyönyörűség a léleknek bensejében jelentkezik, anélkül, hogy ez

tudná, honnét és hogyan jutott hozzá, sokszor azt sem tudja, mit tegyen, mit akarjon, mit kérjen.
Úgy látszik, mintha egyszerre mindent megkapott volna, s nem érti, hogy mi is az; s megvallom, én
sem tudom, hogy ezt miképpen magyarázzam meg neki. Sok dolog van ugyanis, amihez
tudományra van szükség. Ebben az esetben például tisztában kellene lenni azzal, mi az általános és
mi a különös segítség, - már pedig ezt sokan nem is tudják - s miképpen akarja az Úr, hogy a lélek
ezt a különös segítséget itt, amint mondani szokás, kézzel foghatóan lássa. S ugyancsak kellene
nekem a tudomány sok máshoz is, amit szépen el fogok hibázni. Mivel azonban olyanok fogják ezt
olvasni, akiknek szemét nem kerüli el a tévedés, bátran írok tovább. Akár arról legyen szó,
hibázok-e a tudomány ellen, akár arról, hogy jó szellemben írok-e vagy sem, részemről nyugodt
vagyok, mert ez olyan emberek számára készül, akik értenek a dologhoz s törülni fogják
tévedéseimet.
Szeretném magamat világosan megérttetni, mert ez a bevezető része a belső imának; s
mikor az Úr kezdi megadni ezeket a kegyelmeket, maga az illető lélek sem érti meg őket, sőt azt
sem tudja, mihez kezdjen. Mert ha az Úr a félelem útján vezeti, amint velem tette, s nem talál
senkit, aki őt megértse: akkor sokat szenved. Ilyenkor nagy vigasztalás neki, ha egy ilyen leírásban
önmagára ismer, s világosan látja, hogy ő is ezen az úton halad.
Nagyon jó továbbá azt is tudni, mihez tartsa magát a belső imának különböző fokain, hogy
előbbre haladhasson rajtuk. Én például sokat szenvedtem és sok időt vesztettem egyszerűen azért,
mert nem tudtam mitévő legyek; s nagyon sajnálom az olyan lelket, amely magára van hagyatva,
amikor idáig ért. Sok lelki könyvet olvastam, és bár futólag érintik is ezeket a dolgokat, igen kevés
magyarázattal szolgálnak. Már pedig, ha csak a léleknek nincs igen sok gyakorlata benne, még sok
magyarázatból is nehéz lesz neki a dolgot megértenie.
Szeretném leírni az Úr kegyelmével azokat a hatásokat, amelyeket ezek a dolgok, amelyek
már kezdenek természetfölöttiek lenni, a lélekben előidéznek, hogy ezen hatások alapján
esetről-esetre meg lehessen állapítani, mikor származnak Isten szellemétől. Mondom, meg
lehessen állapítani, - már tudniillik amennyiben erre idelent képesek vagyunk, mert e tekintetben
mindig félve és óvatosan kell haladnunk. Még ha olyan lélekről van is szó, akiben rendesen Isten
működik, még annál is megeshetik, hogy alkalmilag az ördög lép föl a világosság angyalának
mezébe öltözve s ilyenkor az illető nem igen veszi észre a csalást, ha csak nincs nagy gyakorlata,
vagy jobban mondva, hacsak föl nem jutott már a belső ima legmagasabb fokára.
Nagy nehézségem nekem az is, hogy igen kevés az időm, s azért Ő Szent Felségének kell
ezt a magyarázatot magára vállalnia. Nekem együtt kell mindent végeznem a nővérekkel, s hozzá
sok más dolgom is van, mert hiszen, amint majd később elmondom, egy csak nemrégiben alapított
zárdában élek. 61 Csak olykor-olykor jutok az íráshoz, s nincs egyfolytában hosszabb időm. Pedig
az kellene, mert amikor az Úr megadja hozzá a sugallatot, könnyebben megy és jobban sikerül.
Ilyenkor úgy van vele az ember, mintha valami minta volna a szeme előtt, amelyről hímzést
készít. 62 Ellenben, ha nincs meg a sugallat, az ember nem tudja magát ezen a nyelven kifejezni, ha
még annyi évet töltött is belső imával; akár csak arabul akarna beszélni. Azért is igen nagy
előnynek tartom, hogyha írásközben magam is benne vagyok ebben a belső imában, mert ilyenkor
világosan látom, hogy nem én vagyok az, aki beszél; nem az én eszem szövi az érvelést; s utána
nem is tudom, hogyan sikerülhetett magamat kifejeznem. Ez sokszor megesik velem.
61 Érti az imént alapított ávilai Szent József-zárdát.

62 A szentanya, mint mindenütt, úgy itt is, tapas ztalatból beszél. Ő maga kitűnően értett a női kézimun kákho z, s több
zárdában mutogatnak tőle származó hímzéseket, amelyeknek kivitele rendkívül művészi ügyességre és ízlésre vall.
63
Térjünk már most vissza a mi kertünkhöz, vagy gyümölcsösünkhöz és lássuk, miképpen

kezdenek a fák rügyezni, és virágzani, s végül hogyan teremnek gyümölcsöt; a szegfű meg a többi
virág pedig mily szépen nyílik és illatozik benne. Ezt a hasonlatot én nagyon szeretem. Lelki
életemnek kezdetén ugyanis - s adja az Úr, hogy ne csalódjam, vagyis, hogy tényleg meg legyen
kezdve, s végre valahára csakugyan szolgáljak Ő Szent Felségének - akarom mondani a kezdetén
annak, amit most fogok elmondani az életemből: nagyon szerettem elképzelni, hogy a lelkem egy
kert, amelyben az Úr sétálgat. Könyörögtem neki, növelje meg az erény-virágocskák illatát,
amelyek, - legalább úgy láttam - már elkezdtek sarjadozni; hogy fordítsa saját dicsőségére, hogy
ápolja ő maga, mert hiszen én nem a magam számára tartogatom; hogy vágjon le benne, amit akar,
mert hiszen tudtam, hogy azután szebben fog újra kihajtani. Mondo m: vágja le; mert jön ám a
lélekre olyan idő is, amikor ennek a kertnek még az emléke is kivesz belőle; amikor látszólag
minden kiszárad, nincs víz az öntözéshez, s az ember azt hiszi, hogy a lelke soha, még híréből sem
ismert erényt. Az ilyesmi azután nagy szenvedést okoz, mert az Úr maga kelti a szegény kertészben
azt a gondolatot, hogy kárba veszett mindaz a vesződség, amelyet a megművelésre és az öntözésre
fordított. Ekkor van itt az igazi ideje a gyomlálásnak; ilyenkor kell gyökerestől kitépni holmi apró
gazt, akármilyen kicsi legyen is; mert ilyen alkalmakkor látjuk be, mily keveset ér minden
szorgalom, ha az Úristen megvonja tőlünk a kegyelemnek vizét. Ekkor becsüljük kevésre a mi
semmiségünket, azaz, hogy még a semminél is hitványabb voltunkat. Az ember ilyenkor nagy
alázatosságra tesz szert, s virágjai újra kihajtanak. 63
Ó én jó Uram! Én egyetlen kincsem! Nem is tudom száraz szemmel és meghatottság nélkül
kimondani, hogy Te, Uram, ily módon akarsz velünk maradni! Aminthogy tényleg velünk is vagy
az Oltáriszentségben; mert hiszen ezt valóban hisszük és így is van, olyannyira, hogy egészen
jogosan alkalmazhatjuk az előbbi hasonlatot. S ha csak bűneinken nem múlik, mindig élvezhetjük
társaságodat, mert hiszen Te jól érzed magadat közöttünk, s magad mondod, hogy gyönyörűséged
az emberek fiaival lenned! Ó én jó Uram! Mit jelentsen ez?! Valahányszor hallom e szavakat,
mindig nagy vigasztalásomra szolgálnak, s ezt tették már akkor is, amidőn még annyira romlott
voltam. Elképzelhető-e emberi lélek, ó Uram, aki, ha már egyszer ekkora kegyelmeket és
ajándékokat árasztottál reá, s miután ő megértette, hogy jól érzed magad vele: újra ellened
forduljon, s megsértsen ennyi jótétemény, és iránta való szeretetednek annyi bizonyítéka után,
amelyben kételkedni sem lehet, mert hiszen világosan látható tetteidből! Sajnos, bizony van ilyen,
aki ezt megtette; és pedig nem is egyszer, hanem sokszor, és ez én vagyok. S adja a Te jóságod,
Uram, hogy én legyek az egyetlen hálátlan lélek e földön; hogy én legyek az egyedüli, aki képes
ekkora gonoszságot elkövetni s ennyire megfeledkezni jótéteményeidről! Mert hiszen a Te
végtelen irgalmad máris jóra fordította ezt a rosszat s minél nagyobb volt ez a rossz, annál
fényesebben ragyog azzal szemben a Te irgalmasságod. Ó, mennyi okom van énnekem arra, hogy
mindörökre énekeljem azt. Esedezem hozzád, Uram, Istenem, add, hogy csakugyan így legyen;
hogy vég nélkül zenghessem ezt az éneket, hiszen nekem oly rendkívül nagy kegyelmeket adtál,
hogy elcsodálkoznak rajta, akik látnak. Engem pedig sokszor magamon kívül ragadnak, hogy így
annál jobban dicsőíthesselek. Mert hiszen magamban maradva, Tenélküled Uram, semmire sem
volnék képes; ennek a kertnek virágai hamarosan újra tönkremennének, és ez a nyomorult föld újra
szemétdomb lenne, mint volt annak előtte. Ne engedd ezt, Uram, s ne akarjad, hogy elkárhozzék ez
a lélek, amelyet annyi fáradság árán szereztél meg s annyiszor újra és újra kimentettél és kiragadtál
ama rettenetes sárkány fogai közül.
63 Rendkívül bölcs tanács arra nézve, hogy miképpen kell fölhasználni a lelki szárazság idejét.
64
Bocsássa meg nekem Kegyelmed, 64 hogy eltértem tárgyamtól, s ne csodálkozzék, mert

hiszen azért mégis csak önmagamról írok. Azért teszem, mert na gy hatással van a lelkemre az, amit
leírok. S mikor így arról beszélek, hogy mennyivel tartozom az Úrnak, a magam szavának
hallatára, lelkem alig tudja abbahagyni Isten dicséretét. Azt hiszem különben, hogy Kegyelmedben
ez nem fog visszatetszést szülni, hiszen mi mindketten ugyanazért hálálkodhatunk, ha nem is
egyenlő mértékben. Mert, mint Kegyelmed tudja, nekem az Úristen többet bocsátott meg, s így én
többel tartozom neki.
XV. FEJEZET
Folytatja ugyanazt a tárgyat s néhány tanácsot ad arra vonatkozó lag, hogy miképpen kell viselkedni a nyugalmi ima
folyamán. Fejtegeti, hogy igen sok lélek éri el a belső imának ezt a fokát, de kevesen mennek tovább. Az itt érintett
dolgok nagyon szükségesek és hasznosak.
Térjünk már most vissza tárgyunkhoz.

A léleknek ez a nyugalma és összeszedettsége igen erősen érezhető; nagy elégültséggel és
békével jár, rendkívüli boldogságot okoz, elcsitítja a lelki tehetségeket és nagyon édes
gyönyörűséget vált ki az emberben. Mivel még nem jutott ennél magasabbra, azt hiszi, hogy nem
lehet többé semmi óhajtani valója, s hogy joggal kívánhatja Szent Péterrel ott felütni hajlékát. Nem
mer még csak moccanni sem, mert azt hiszi, rögtön kicsusszan a kezéből ez a kincs, s olykor azt
szeretné, hogy még lélegzenie sem kellene. Nem gondolja meg, szegényke, hogy amint nem volt
képes azt a boldogságot magának megszerezni, éppúgy nem tudja tovább visszatartani, mint
ameddig az Úr akarja.
Említettem már, hogy az összeszedettségnek és nyugalomnak ezen első fokán a lelki
tehetségek nincsenek fölfüggesztve. A lélek azonban annyira boldog Istenében, hogy bár a két
másik tehetség el is kalandozik, az akarat egyesülve marad Istennel, olyannyira, hogy amíg ez az
állapot tart, nem szűnik meg a nyugalomnak és pihenésnek érzete. Sőt lassan- lassan sikerül neki
visszavezetnie az összeszedettségbe az értelmet és az emlékezetet is; mert bár ő maga még nincs
teljesen és tökéletesen elmerülve, - anélkül, hogy tudná, hogyan - annyira le van kötve, hogy az a
kettő akármennyire igyekezzék is, nem tudja őt kizavarni örömének és boldogságának élvezetéből.
Sőt ellenkezőleg, minden megerőltetés nélkül szítja magában az isteni szeretetnek ezt a kis
szikráját, s nem engedi kialudni.
Adja meg nékem Ő Szent Felsége az Ő kegyelmét ahhoz, hogy képes legyek ezt jól
megmagyarázni. Mert sok lélek van, aki feljut erre a fokra, de kevés, aki tovább emelkedik. Nem
tudom, mi ennek az oka. Az az egy bizonyos, hogy a dolog nem Istenen múlik, mert ha Ő Szent
Felsége már egyszer nagy kegyesen idáig juttatott bennünket, nem hiszem, hogy abbahagyná s ne
adna nekünk még sokkal több kegyelmet, hacsak mi nem adunk okot az ellenkezőre. Igen sok
múlik azon, hogy a lélek, amikor ennyire van, képes legyen fölfogni azt a nagy méltóságot,
amelyre őt az Úrnak ez a kegyelme fölemelte. Ezentúl neki nem szabad többé földhöz tapadt
lénynek maradnia, mert hiszen az Úr irgalma, úgy látszik, máris besorozta őt a mennyország lakói
64 Ez a megszólítás Garcia de Toledo atya grófi származásának szól.
65
közé, föltéve, hogy hű marad. Jaj neki, ha visszafordul! Nézetem szerint ebben az esetben meg sem
áll az örvény fenekéig. Hiszen én is majdnem így jártam, s csakis az Úr könyörületessége rántott
vissza. Az ilyesminek, nézetem szerint, rendesen súlyos bűnök az okai, mert lehetetlen ekkora
kincset ott hagyni, hacsak az ember nincs megverve lelki vaksággal, ezt pedig a bűn okozza. Azért
is az Isten szerelmére kérem azokat a lelkeket, akiknek Ő Szent Felsége megadta ezt a rendkívül
nagy kegyelmet, hogyha már egyszer ilyen magas polcra jutottak, legyen belátásuk és becsüljék
meg magukat, legyen meg bennük az az alázatos, de szentül makacs elhatározás, hogy semmi áron
sem térnek többé vissza Egyiptom fazekaihoz. Ha pedig gyarló, gonosz, romlott és nyomorult
természetük bukásba sodorná őket, - amint velem is megtörtént -, ne feledjék az elvesztett kincset,
s gondolják meg félve és remegve, - mert van rá okuk - hogyha nem térnek vissza a belső imához,
fokról- fokra fognak mélyebbre süllyedni. Mert ezt nevezem én igazi bukásnak: mikor tudniillik az
ember meggyűlöli azt az utat, amely őt akkora kincshez juttatta. Az ilyen lélekhez szólok. H iszen
nem azt mondom, ne bántsa meg Istent s ne essék bűnbe; - bár, - ha valaki egyszer ilyen
kegyelmekben kezd részesülni, el lehetne várni tőle, hogy óvakodjék minden hibától - de hát olyan
nyomorultak vagyunk! Én csak azt tanácsolom neki, hogy ne hagyja abba a belső imát. Ott majd
kinyílik a szeme; elnyeri az Úrtól a bűnbánat kegyelmét s az erőt a fölkeléshez. Ellenben ha felhagy
a belső imával, higgye el, hogy veszedelemnek teszi ki magát. Nem tudom, igaz-e; amit mondok,
mert én csak önmagamról ítélek.
Ez az ima tehát egy parányi kis szikrája az Isten iránti őszinte szeretetnek, amelynek tüzét
az Úr már kezdi a lélekben megrakni. Azt akarja tehát, hogy a lélek értse meg, mi ez a
gyönyörűséges szeretet, ez a nyugalom, ez az összeszedettség, ez a kis szikra, föltéve
természetesen, hogy Isten szellemétől való, s nem valami hamis öröm, amit az ördög hozott
bennünk létre, vagy pedig mink-magunk. Ami ez utóbbit illeti, ha valakinek van ezen a téren
tapasztalata, lehetetlen, hogy azonnal át ne lásson a szitán. Mert hiszen az igazit úgysem lehet
emberi erővel megszerezni; csakhogy persze a mi természetünk annyira áhítozik az ízletes falatok
után, hogy a lehetetlent is megpróbálja. De hiába: hamarosan egészen lehűl. Mert akármennyire
igyekszik is fölszítani a tüzet, hogy ezt a gyönyörűséget élvezhesse, úgy látszik, mintha vízzel
locsolná, csakhogy kioltsa. Míg ellenben ha az Úristen helyezi a lélekbe azt a szikrát, akármilyen
kicsiny legyen is, alaposan pattog; s ha az illető nem oltja el a maga hibájából, elkezd fejlődni s
nagy tűz lesz belőle, amely, amint annak idején elmondom, magasra lobogtatja az Isten iránti nagy
szeretet lángjait. Mert ilyent szokott gyújtani Ö Szent Felsége a tökéletes lelkekben.
Ez a kis szikra az Úr részéről jele és záloga annak, hogy azt a lelket kiválasztotta, s föltéve,
hogy az is megteszi a magáét, nagy tervei vannak vele. Nagy ajándék ez; sokkal nagyobb, mint
ahogy én azt ki tudom fejezni. Sajnos azonban, - bár sok lelket ismerek, akik ennyire jutottak, -
azoknak száma, akik, mint illenék, ennél tovább haladnak, oly csekély, hogy szégyellem
kimondani. Azaz nem is azt állítom, hogy kevesen vannak, sőt bizonyára sokan lehetnek, mert
hiszen az Úristen nem hiába támogatja a mi gyarlóságunkat, - hanem csak azt akarom mondani,
hogy én ismerek keveset.
Szeretném az ilyeneknek nagyon a lelkükre kötni, vigyázzanak, nehogy a földbe ássák a
reájuk bízott tőkét, mert azt hiszem, az Úristen arra választotta ki őket, hogy sok más léleknek
üdvén dolgozzanak. Különösen napjainkban van arra szükség, hogy az Úristen barátai erősek
legyenek s tudják támogatni a gyöngéket. Már pedig, akik ezt a kegyelmet észreveszik magukban,
joggal sorozhatják magukat az előbbiek közé, föltéve, hogy megfelelnek azon szabályoknak,
amelyeket még világi jó barátok között is meg kell tartani. Ellenkező esetben, ismétlem,
vigyázzanak s féljenek, mert baj lesz belőle. S adja Isten, hogy csakis önmaguknak ártsanak.
Addig, amíg ez a nyugalom tart, a léleknek nincs más tennivalója, mint, hogy viselkedjék
nyugodtan, és ne csapjon zajt. Zaj alatt értem azt, hogy csupa hálából ezért a kegyelemért
66
értelmével dolgozik, sok szót szaporít és elmélkedik. Azután meg halomra hordja saját régi bűneit
és hibáit, s azt fontolgatja, mennyire érdemetlen ő erre. Mindez megmozdul ilyenkor bennünk: az
értelem tűnődik s az emlékezet izgul. Az az egy bizonyos, hogy ez a két tehetség néha agyonfáraszt
engem; mert bármennyire gyönge is egyébként az emlékezőtehetségem, nem tudom féken tartani.
Az akarat legyen ilyenkor nyugodt és határozott; értse meg, hogy mikor az Úristennel társalgunk,
akkor nem megyünk vele birokra, s hogy ezzel az eljárással csupán csak nagy fahasábokat dobunk
oktalanul arra a szikrára s következésképen eloltjuk. Lássa ezt be és mondja alázatosan: „Uram, mit
tehetek én itt? Mi a szolgáló Urához, - mi a föld az éghez képest?” Vagy más ilyesmit, ami a
szívéből fakad. Nagyon vigyázzon arra, hogy színigazság legyen mindaz, amit mond. Az
értelemmel pedig ne törődjék, mert az egy kiállhatatlan fecsegő. Ugyanis nagyon sokszor megesik,
hogy mialatt az akarat Istennel egyesülve van és nyugodt, az értelem féktelenül csapong. Hiába
igyekszik ilyenkor az akarat megosztani vele élvezetét s elcsitítani őt: a dolog nem sikerül, sokkal
jobban teszi, ha magára hagyja, s ő - értem az akarat – nem szalad utána, hanem élvezi a kegyelmet,
önmagába vonulva, mint egy okos méhecske. Mert hiszen, ha ezek közül egy sem menne be a
kasba, hanem az egyik folyton a másikat hajszolná, nem lenne semmi a mézből.
A lélek tehát sokat veszít, ha e tekintetben nem jár el okosa n, főképen azon esetben, ha éles
értelme van, mert az ilyen, ha elkezd beszélgetéseket szövögetni, és következtetéseket vonni, s
ezek csak némileg is jól hangzanak: azonnal azt képzeli, hogy ugyancsak kitett magáért. Pedig, ha
józanul akar eljárni, értse meg világosan: arra, hogy bennünket ekkora kegyelemben részesítsen,
Istent semmiféle más ok nem indítja, mint kizárólag csak az ő jósága. Ha már egyszer olyan közel
van Ő Szent Felségéhez, esedezzék hozzá kegyelmekért, imádkozzék az Egyházért és azokért, ak ik
imáiba ajánlották magukat, nemkülönben a tisztítóhelyen szenvedő lelkekért: mindezt azonban
tegye zajos szószaporítás nélkül, egyes egyedül azzal a mélyen érzett vággyal, hogy meghallgatást
nyerjen. Az ilyen imádság igen tartalmas és az ember többet ér el vele, mintha sokat jártatná az
eszét.
Az a körülmény, hogy annyival jobbnak látja magát, önkéntelenül szolgáltat néhány eszmét
az akaratnak ahhoz, hogy fölélessze szeretetét, s aziránt kelt benne egy-két jó föltételt, hogy tegyen
valamit Annak kedvéért, akinek annyival tartozik, mindezt azonban tegye, mint mondottam,
anélkül, hogy az értelem zajt csapna, vagy pedig nagyszerű gondolatokat igyekeznék termelni.
Többet ér itt egynéhány szalmaszál, amelyeket szép alázatosan teszünk a tűzre - bár amit mi a
magunk erejéből teszünk, még a szalmánál is értéktelenebb - mint egy egész halom fahasáb, vagyis
nekünk tetsző mélységesen bölcs gondolat, amely elfojtaná a tüzet, hamarább mintsem az ember
egy Hiszekegyet tudna mondani.
Ez a szabály jó lesz azoknak a tudósoknak, akiknek parancsára ezeket írom,1 mert hiszen
Isten kegyelméből mind eljutottak a belső ima ezen fokára, csak azután ne vesztegessék idejüket
szentírási idézetek alkalmazására. Mert bár előtte és utána kétségkívül nagy hasznát veszik a
tudományuknak, addig, amíg a belső imának ilyen időközei tartanak, nézetem szerint nincs rá
szükség, hacsak nem akarják elernyeszteni vele akaratukat. Az értelem ugyanis akkor a fény
közelében lévén, teljesen át van hatva a világosságtól, olyannyira, hogy még én is, annak ellenére,
ami vagyok, úgy érzem magam, mintha ki volnék cserélve. Megesett velem például, mikor ebbe a
nyugalomba voltam merülve, hogy bár különben majdnem semmit sem értek a latin zsolozsmából,
különösen pedig a zsoltárokból, képes voltam egyik- másik verset önmagamban spanyolra
fordítani, sőt mi több, tovább elmélkedve ezen a spanyol szövegen, élvezni annak mélységes
értelmét.
Nem beszélek természetesen azon esetről, amikor prédikálniuk, vagy tanítaniuk kell, mert
akkor természetesen föl kell használniuk szellemi kincsüket, hogy az ilyen magamforma szegény
67
tudatlanokat támogassák. Mert nagy dolog a szeretet és a mások lelki üdvösségén való folytonos
fáradozás, ha valaki önzetlenül teszi Istenért.
Mikor tehát beáll ez a nyugalom, engedjék, hadd pihenjen a lélek annak ölében, aki az ő
igazi pihenője. Hagyják egyelőre a tudományt. Majd eljön annak is az ideje, amikor az Úr
érdekében kell azt fölhasználniuk. Becsüljék is meg, s ne adják a világ minden kincséért, hogy
megszerezték és Ő Szent Felségét szolgálhatják vele. Mert a tudomány igen hasznos. Csakhogy,
amikor az ember a végtelen Bölcsesség színe előtt van, akkor higgyék el, többet ér egy kis
szerénység és egyetlenegy alázatossági gyakorlat, mint a világ összes tudománya. Itt most nincs
mit okoskodnunk, hanem őszintén be kell ismernünk, hogy mik vagyunk, s gyermeki
egyszerűséggel megjelennünk Isten színe előtt. Ö szereti azt, ha a lélek együgyűvé lesz, hiszen
valójában az is az Ö jelenlétében. Tekintve, hogy azok vagyunk, amik vagyunk, Ő Szent Felsége
ugyancsak megalázza magát, mikor megtűr bennünket maga mellett. Az értelem természetesen
nem találja helyét és szeretné köszönetét ékes szavakba foglalni. Ellenben az akarat egészen
nyugodtan marad, s azzal, hogy a publikánus módjára még a szemét sem meri föleme lni, szebben
kifejezi háláját, mint ahogy az értelem azt az egész retorikának kimerítésével megtudná tenni.
Egy szóval, itt még nem kell az elmélkedést teljesen abbahagyni, s ha az embernek éppen
kedve van hozzá, egy kevés szóbeli ima ellen sincs kifogásom; már tudniillik, ha az ember képes
megtenni. Mert ha a nyugalmi ima magas fokú, nem igen, vagy csak nagyon nehezen tud az illető
beszélni.
Nézetem szerint könnyen észre lehet venni, hogy mikor származik ez az állapot a
Szentlélektől, és mikor a magunk erőlködéséből, akarom mondani valami az Úristentől kapott
kezdődő áhítatból, amelyet azután, mint mondtam, mi magunk igyekszünk az akarat ezen
nyugalmának színvonalára emelni. Ez utóbbi esetben ugyanis nincs semmi hatása; hamarjában
megszűnik és lelki szárazság marad utána. Ha pedig az ördögtől való, azt hiszem, gyakorlott lélek
nem fog lépre menni. Az ilyesmi után ugyanis nyugtalanság és igen kevés alázatosság marad a
lélekben. Még csak a híre sincs meg azon hatásoknak, amelyeket az Istentől származó nyugalmi
ima kelt benne. Nem hagy világosságot az értelemben, sem pedig erőt az akaratban.
Az ördög itt igen kevés kárt okozhat, sőt semmit sem, föltéve, hogy a lélek mindazt az
örömet és édességet, amelyet a nyugalmi imában élvez, Istenre irányítja s gondolatait és vágyait,
amint ajánlottam, reá vonatkoztatja. Ilyenkor az ördögnek semmi haszna sem lesz
fondorkodásából, sőt ellenkezőleg, Isten meg fogja engedni, hogy nagyon is rajta veszítsen azon a
gyönyörűségen, amelyet a lélekben kelt. Az illető lélek ugyanis azon hiszemben, hogy a dolog
Istentől származik, rákap erre az édességre, s ennek reményében csak annál jobban fogja
gyakorolni a belső imát. Ha pedig az illető lélek alázatos; nem kíváncsi; nem vágyódik önző módon
lelki örömök, sőt még szellemiek után sem, 65 hanem, ellenkezőleg, barátja a keresztnek: akkor
semmibe se fogja venni azokat az ördögtől való örömöket; míg ellenben a Szentlélektől
származókkal ezt nem képes megtenni, hanem kénytelen-kelletlen megbecsüli őket. De akármit
adjon is az ördög - ami mind hazugság, amint hazug ő maga - ha azt látja, hogy a lélekben ez az
öröm és élvezet alázatosságot kelt, nem olyan bolond, hogy többször kísérletezzék az ilyenekkel,
mert látja, hogy ráfizet. Azért kell a léleknek nagyon vigyáznia arra, hogy a belső imának összes
dolgai és örömei folyton növeljék alázatosságát.
Ezen és sok más okból ajánlottam ott, ahol a belső ima első fokáról, vagyis az első vízről
beszéltem, hogy mikor a lélek elkezdi annak gyakorlatát, tekintse legéletbevágóbb érdekének a
65 Lelki örö mök az ember érzéki részének örö mei, amilyen pl. az érezhető áhítat, érezhető szeretet stb. A szellemiek a
lélek szellemi részében, az értelemben és akaratban játszódnak le, ilyenek a megtett kötelesség tudata, a szemlélődés
nyugalma, a belső béke stb.
68
lemondást az összes lelki örömökről, S egyedüli célja legyen, segíteni Krisztus Urunknak a kereszt
hordozásában. Mint a nemes lelkű lovagok, akik a jövendő jutalom biztos reményében zsold nélkül
akarnak szolgálni királyuknak, tartsuk mi is állandóan szem előtt a zt az igazi és örök királyságot,
amelynek meghódítása a mi célunk. Nagyon fontos, hogy ezt, főleg az első időben, mindig
eszünkben tartsuk. Később ugyanis oly világosan belátja az ember, mily kevés ideig tart minden,
mily semmiségek a mulandó dolgok, s mily megvetésre méltók a földi örömök: hogy nemcsak nem
kell ezeket az eszméket minduntalan visszaidéznie emlékezetébe, hanem szinte el is kell felejtenie,
mert különben el se tudná viselni az életet. Sőt még ez a gondolkodás is nagyon alacsony
színvonalú. Tényleg igaz, hogy, ha valaki előbbre jutott a tökéletességben, szégyellné magát, és
pirulna érte, hacsak azért mondana le ezen világ javairól, mivel mulandók; ellenkezőleg, még ha
örökké tartanának is, kész örömmel hagyná ott őket Isten kedvéért; sőt minél nagyobbak volnának
és minél tovább tartanának, annál szívesebben tenné ezt. Ennek oka az, hogy az ilyen lélekben a
szeretet már megnövekedett; mert ez a gondolkodás annak a következménye. Ellenben a kezdők
számára ezek a megfontolások nagyon is szükségesek. Ne nézzék le őket, mert még azok is reájuk
szorulhatnak, akik igen magasan állnak a belső ima tekintetében, főleg olyan időközökben, amikor
az Úristen próbára teszi őket, s úgy látszik, mintha Ö Szent Felsége teljesen elfordult volna tőlük.
Mert, amint mondottam - s szeretném, ha ezt soha se felejtenők el - ebben a mi földi életünkben a
lélek nem úgy növekszik, mint a test. Igaz, hogy az ellenkezőt állítottuk, s tényleg valóban nő is,
csakhogy a gyermek, ha egyszer felnőtt, kifejlett teste van, nem fejlőd ik vissza s nem lesz újra
csecsemővé; míg ellenben a lélekkel, az Úr akaratából, ez igenis megtörténik. Én legalább ezt
tapasztaltam önmagamon; egyébként nem tudom, hogy mint van a dolog. Bizonyára a mi lelki
javunk követeli, hogy ez így legyen; hogy ennek folytán megalázzuk magunkat; hogy mindaddig,
amíg e siralom- völgyében vagyunk, jól vigyázzunk magunkra. Mert minél magasabban van valaki,
annál több oka van a félelemre, és annál kevésbé szabad elbizakodnia. Vannak pillanatok az
életben, mikor csak ilyen alacsony színvonalú megfontolásokkal tudja magát az ember
visszatartani a bűntől és pedig még az olyan is, aki egyébként már annyira átadta Istennek a saját
akaratát, hogy inkább kínzatást állna ki és ezer halált szenvedne el, mintsem hogy csak egyetlenegy
tökéletlenséget kövessen is el. Hiába, megesik, hogy iszonyú dühvel zúdul ellene a kísértés és az
üldözés, s ő csak úgy tudja elkerülni a bűn elkövetését, ha felhasználja a belső imának legelemibb
fegyvereit, ha elgondolja, hogy minden elmúlik; hogy van mennyország és pokol; s más hasonló
dolgokon elmélkedik.
Visszatérve arra, amit mondottam, nagyon jó módja annak, hogy az ember megszabaduljon
az ördög fondorlataitól és hamis örömeitől, hogyha nem óhajt semmi örömet, hanem kezdettől
fogva elszántan lép rá a kereszt útjára. Hiszen maga az Úr ajánlotta, hogy azon járjunk, ha el
akarunk jutni a tökéletességre, mondván: „Vedd föl keresztedet, és kövess engem.” Ö a mi
példaképünk, s nincs oka a félelemre az olyannak, aki követi az Ő tanácsait, csupán azért, hogy
Őneki kedvében járjon.
Abból fogja legjobban megérteni a lélek, hogy ez az állapot nem az ördög műve, - ha nagy
lelki haladást vesz észre önmagán. Mert bár nincs kizárva, hogy újra bűnbe esik, még akkor is
marad valami jele annak, hogy nála járt az Úr, például az, hogy hamarosan fölkel; s még egynéhány
más is, amelyről most akarok beszélni.
Ha Isten szelleme működik az emberben, nem kell hosszasan kutatnia olyan dolgok után,
amelyek alázatosságot és megszégyenülést keltenek benne. Ilyenkor maga az Úr adja meg ezt, még
pedig sokkal különb módon, mint ahogy mi azt a mi apró-cseprő elmélkedéseinkkel tudnók elérni.
Mit ér az a magunk szerezte alázatosság, ahhoz az igazihoz képest, amire itt tanít az Úr, mikor
olyan világosságot gyújt lelkünkben, hogy egészen oda vagyunk a szégyenkezéstől. Közismert
dolog, mily csodálatos önismeretet ad itt nekünk az Úristen, s mennyire megértteti velünk, hogy
69
semmi jó sem származik önmagunktól. Minél nagyobb kegyelmeket áraszt reánk, annál mélyebb
önismeret kíséri őket. Forró vágyat kelt az emberben aziránt, hogy előbbre haladjon a belső ima
útján, s hogy ne hagyja abba, ha még akkora szenvedések zúdulnak is reá. Az ilyen lélek kész
mindenre vállalkozni. Az Úr valami sajátságos alázatossággal és félelemmel vegyes meggyőződést
érlel meg benne aziránt, hogy fog üdvözülni. A szolgai félelmet azonnal kiűzi belőle, s nagyfokú
gyermeki félelmet ébreszt benne. Ez a lélek maga is látja, hogy valami nagyon is önzetlen, Isten
iránti szeretet kezd benne kifejlődni, s kívánja, bárcsak minél hosszabb időközöket tölthetne
egyedül, hogy jobban élvezhesse ezt a boldogságot.
Egy szóval, hogy ne fárasszam tovább magamat, ez már a kezdete minden jónak. A virágok
annyira fejlődtek már, hogy egy-kettőre nyílni fognak, s ezt a lélek nagyon világosan látja. Ilyenkor
nem is tudná vele senki elhitetni, hogy nem az Úristen volt vele; ez a meggyőződés csak később
rendül meg benne, mikor észreveszi, mennyi hibát és gyarlóságot képes még mindig elkövetni;
mert ilyenkor azután mindentől fél, s jól teszi: csak féljen. Bár azért vannak olyan lelkek is, akikre
nézve üdvösebb, ha megmaradnak abban az erős hitben, hogy a dolog Istentől való, mintha
akármennyit is rettegnének. Ha ugyanis az illető gyöngéd természetű és hálás szívű, akkor többet ér
neki, ha újra visszaemlékezik arra, mekkora kegyelmet kapott Istentől, mintha akár a pokolnak
összes gyötrelmei vonulnának el lelki szemei előtt. Én legalább így éreztem, bármennyire romlott
voltam is.
Mivelhogy a jó szellemnek tüneteit – bármennyire nehezen tudjam is őket érthetően előadni
- még részletesen fogom fejtegetni, itt nem mondok róluk többet. Remélem, hogy Isten
segítségével ebben a pontban annyira-amennyire el fogom találni az igazat. Mert eltekintve
személyes tapasztalatomtól, amely sokat megérttetett velem, sokat tanultam erre vonatkozólag
egyes kiváló tudósoktól és nagyon szentéletű emberektől, akiknek joggal lehet hinni. Így azután
más lelkek, akik az Úr jóságából ennyire jutnak, nem lesznek kénytelenek annyit szenvedni,
amennyit én szenvedtem.
XVI. FEJEZET.
A belső ima harmadik foka. Igen magasztos dolgok Mire képes a lélek, ha egyszer ennyire jutott, s milyen hatást
gyakorolnak reá az Úrnak ezen rendkívüli kegyelmei. Nagy megnyugtatására fog szolgálni annak, aki ezen a
színvonalon van.
Beszéljünk már most arról a harmadik fajta vízről, amely ezen kert öntözésére szolgál. Ez
valami folyóból, vagy forrásból van odavezetve, s ha egyszer meg van ásva a csatornája, a további
öntözés sokkal kevesebb fáradtsággal történik. Az Úr itt már annyira segíti a kertészt, hogy,
úgyszólván mindent ő maga végez.
A lelki tehetségek itt álomba vannak merülve, vagyis sem fölfüggesztve nincsenek teljesen,
sem öntudatosan nem működnek. Az öröm, az élvezet, a gyönyörűség összehasonlíthatatlanul
nagyobb, mint az előbbi fokon. A lélek teljesen bele van merülve a kegyelemnek vizébe, nem
képes sem előrehaladni, sem hátrálni, s nem is látja ilyesminek módját. Más vágya sincs, mint
tovább élvezni ezt a mennyei boldogságot. Úgy van vele, mint az a haldokló, aki a legvégét járja, s
már kezébe is adták a szentelt gyertyát, s akinek édes a halál. Kimondhatatlan boldogságot élvez
ebben a haláltusában. Nézetem szerint nem is lehet ezt a dolgot máskép jellemezni, mintha azt
mondjuk, hogy az ember úgyszólván teljesen meghal ezen világ összes dolga i számára, és már
Istent élvezi. Én nem tudom ezt más szavakkal kifejezni, sem pedig megmagyarázni, s a lélek maga
70
sem tudja ilyenkor, hogy mit tegyen. Nem tudja, beszéljen-e, hallgasson-e, nevessen-e, sírjon-e?!
Valami dicsőséges mámor, valami mennyei őrület ez, amelyben az ember megtanulja az igazi
bölcsességet, s a lélek a legnagyobb boldogságot élvezi.
Öt, vagy talán már hat esztendeje is van annak, amióta az Úr nekem bőségesen juttat ebből
a belső imából, még pedig igen gyakran. Azonban sem én magam ne m értettem meg a mibenlétét,
sem megmagyarázni nem tudtam volna. Azért is az volt a szándékom, hogyha majd ehhez a
ponthoz jutok, nagyon keveset mondok róla, vagy éppen semmit sem. Azt az egyet teljesen
beláttam, hogy itt még egyáltalában nincs szó az összes tehetségeknek Istennel való egyesüléséről,
s az is egészen világos volt előttem, hogy magasabb fokú az előbbinél, de megvallom, nem voltam
képes megállapítani és megérteni, hogy miben áll ez a különbség. Azt hiszem azon alázatosság
jutalmául, amellyel Kegyelmed nem restellt egy magamforma tudatlan személyhez fordulni, a mai
szentáldozásom után az Úr megadta nekem ezt az imát, úgyhogy moccanni sem tudtam; s
ugyancsak ő sugallta nekem a fenti hasonlatokat; megérttette velem, hogyan kell a dolgot
megmagyarázni; s azt is, hogy mit kell a léleknek ilyenkor tennie. Mindezt beláttam egy pillanat
alatt, úgyhogy egészen elcsodálkoztam rajta. 66
Ugyancsak sokszor voltam már elmerülve ebben a mámorban és megrészegülve a
szeretettől, de sohasem tudtam megérteni, mi történik velem. Azt az egyet beláttam, hogy az
Úristen okozza, de nem voltam képes fölfogni, hogy miképpen működik ebben az esetben. Mert az
való igaz, hogy a tehetségek majdnem egészen egyesülve vannak vele, de azért nincsenek annyira
elmerülve, hogy egyáltalában ne működnének. Nagy örömömre szolgált, mikor végre most meg
tudtam érteni. Áldott legyen az Úr azért, hogy ennyire megörvendeztetett.
A lelki tehetségeknek csak annyiban marad meg a szabadságuk, hogy Istennel
foglalkozhatnak. Más irányban, nézetem szerint, egyik sem mer moccanni, s mi sem mozdíthatjuk
meg őket, ha még annyira igyekeznénk is szánt szándékkal elszórakozni. Azt hiszem, az ilyesmi
akkor teljes lehetetlenség. Sok szó hangzik itt el Isten dicséretére, de összefüggés nélkül, hacsak
maga az Úr nem teremt köztük rendet. Annyi bizonyos, hogy az értelem itt semmire sem képes. A
lélek ujjongva szeretné dicsérni Istent, s valósággal nem fér magába, mikor rájön ez a
gyönyörűséges megzavarodás. Itt már nyílnak a virágok és kezdenek illatozni. Azt szeretné a lélek
ilyenkor, ha minden ember látná és megértené az ő felséges állapotát, s vele együtt dicsőítené az
Úristent; szeretné megosztani velük örömét, mert nem képes egymaga annyi örömet befogadni.
Hasonlít e tekintetben, nézetem szerint, az evangéliumi asszonyhoz, aki össze akarta hívni, vagy
tényleg össze is hívta szomszédait. Ilyesmit kellett éreznie, azt hiszem, a királyi prófétának,
Dávidnak is, amikor hárfáján játszott és énekelt hozzá, dicsőítve az Úristent. Ezt a dicső királyt én
nagyon tisztelem, s szeretném, ha mindenki buzgón tisztelné, különösen, akik bűnösök, mint én. 67
Ó Uram segíts! Milyen is az az emberi lélek ebben az állapotban! Azt óhajtaná, hogy csupa
nyelv legyen, s úgy dicsérhesse az Urat! Ezernyi szent együgyűséget rebeg, de mindez nagyon is
kedvére van Annak, aki ezt, reá bocsátotta. Ismerek valakit, aki, bár nincs költői tehetsége, ilyenkor
egész hirtelenében nagyon is tartalmas verseket írt, s azokban szépen kifejezte gyötrődését. 68 Nem
az értelmének voltak a művei; hanem, hogy annál jobban élvezhesse azt a dicső boldogságot,
amely oly élvezetes gyötrelmet okozott neki, panaszkodott bennük róla Istenének. Azt szeretné
ilyenkor, ha egész teste és lelke darabokra szakadna, hogy ily módon fejezze ki ezen édes kín fölött
66 Ezek a belátási, vagy megértési kegyelmek - lumina - igen nagy szerepet játszanak a lelki életben. Ezeknek volt
következménye, hogy egyes szentek, pl. Majella Szent Gellért, bár soha sem tanultak, olyan mély tudással tudtak
hozzászólni a legnehezebb hittudományi kérdésekhez.
67 Dávid király ünnepe még megvan a kármeliták azon kalendáriu mában, amelyet a rendi nagykáptalan 1564-ben
javított ki.
68 A szentanya önmagára céloz.
71
örömét. Vajon micsoda kínszenvedés állhatna akkor eléje, amelyet nem viselne el készörömest
Urának kedvéért? Világosan látja, hogy a vértanúk a maguk részéről tulajdonképpen semmit sem
tettek, mikor eltűrték kínjaikat; mert ez a lélek már tudja, hogy egészen más forrásból fakad az erő.
De micsoda gyötrelem az reá nézve, mikor észre tér, s azt látja, hogy újra megint csak a világban
kell élnie, s vissza kell térnie annak gondjai és udvariaskodásai közé. Azt hiszem, nemcsak nem
követtem el semmi túlzást, hanem, hogy mindez mélyen alatta marad annak a paradicsomi
gyönyörűségnek, amelyet a lélek itt, az Úr jóságából, már ebben a siralom völgyében élvez.
Áldott légy, Uram, mindörökké! Dicsőítsen minden mindörökké! Add, én királyom, s ezért
esedezem most hozzád, hogy amint engem, mikor ezeket. a sorokat írom, megszállva tart ez a
mennyei szent őrület, amelynek kegyelmében pusztán jóságból és irgalomból, s teljesen
érdemtelenül részesítesz engem: éppúgy legyenek mindazok bolondjai a Te szerelmednek, akikkel
én ezentúl szóba ereszkedem, vagy pedig ne engedd, hogy bárkivel is összejöjjek. Add, Uram,
hogy vagy ne adjak többé semmit e világ dolgaira, vagy pedig ments ki belőle. Ez a Te szolgálód,
én Istenem, nem képes tovább viselni azt a nagy szenvedést, amelyet a Te távolléted okoz neki; ha
pedig mégis élnie kell, nem akar többé örömet élvezni ebben a világban s arra kér, Te se juttass
neki ilyesmit.
Ez a lélek már csak a szabadulásért eped. Az evés halála neki: az alvás kínos reá nézve. Azt
látja, elfecsérli életét azzal, hogy önmagát kell ápolnia, holott kívüled neki semmi sem tud örömet
szerezni. Úgy érzi, hogy természetellenes módon él, mert már nem szeretne önmagában élni,
hanem csak Tebenned. Ő én igazi Uram! Én dicsőségem! Mily könnyű és mégis mily súlyos
keresztet tartogatsz azok számára, akik eljutnak ebbe az állapotba. Könnyű, mert édes; s mégis
súlyos, mert vannak pillanatok, amikor nincs akkora béketűrés, amilyennel el lehetne viselni. S
mégis, az ember nem tudna tőle megválni, hacsak nem cserébe azért, hogy végre Veled lehessen.
Ha elgondolja, hogy eddig semmi szolgálatot sem tett Neked, s hogyha tovább él, még szolgálhat:
azt kívánná, hogy az a kereszt még sokkal nagyobb súllyal nehezedjék reá, s hogy ne kelljen
meghalnia a világ végezetéig. Azt, hogy ő megpihenjen, semmibe sem veszi, mikor arról van szó,
hogy Neked tehet bármi csekély szolgálatot. Nincs tisztában vele, hogy mi után vágyódjék, de azt
az egyet tudja, hogy nem vágyódik más után, mint Te utánad.
Ó édes fiam! - olyan alázatos lélek az, akinek ezt írom, hogy ezt a megszólítást kívánja
tőlem, s rám parancsolt, hogy így nevezzem - egyes részletek, amelyekben, amint látja, túlmegyek
a határon; szóljanak kizárólag Kegyelmednek. Mert ha az Úr annyira kizökkent a rendes
kerékvágásból, akkor nincs semmi, ami engem határok között tudna tartani. Úgy érzem magamat a
ma reggeli szentáldozásom óta, mintha nem is én volnék az, aki beszélek; mintha álmodnám
mindazt, amit látok; s azt szeretném, bárcsak mindenki betege volna annak a bajnak, amelytől én
koldulok. Esedezve kérem Kegyelmedet, legyünk mindnyájan bolondok, Annak szerelméért, akit
miattunk tartottak bolondnak. Azt mondja Kegyelmed, hogy jóindulattal viseltetik irányomban: jól
van, de azzal fogja vonzalmát kimutatni, ha igyekszik a maga részéről mindent megtenni, hogy
Istentől megkaphassa ezt a kegyelmet, amelyről most beszélek. Mert sajnos, nagyon kevés embert
ismerek, akinek ne volna sokkal több esze, mint amennyi hasznára van. (Sajnos, talán éppen én
vagyok e tekintetben mindenkinél rosszabb.) Ne adjon nekem igazat e pontban, Kegyelmed, jó
Atyám; mert hiszen ön a gyóntatóm, akire rábíztam a lelkemet. Hazudtoljon meg őszintén; hiszen
ez az őszinteség úgyis olyan ritkaságszámba megy.
Azt szeretném, ha mi öten, akik most az Úr Jézusban jó barátok vagyunk, megegyeznénk
valamiben. 69 Mert hiszen, ha ebben a mostani időben mások titkos összeesküvéseket szőhettek Ő
Szent Felsége ellen, s lázadásokat és eretnekségeket támaszthattak ellene, mi is összefoghatnánk,
69 A következőkre gondolhatunk: Dáza Gáspár, Salcédo Ferenc, Ibaňez Péter, Garcia de Tolédo.
72
hogy néha-néha szemébe mondjuk egymásnak az igazat, s figyelmeztessük egymást arra, amiben
meg kellene javulnunk, hogy jobban kedvére tehessünk Istennek. 70 Mert nincs az az ember, aki
olyan jól ismerné önmagát, mint ahogy mások képesek bennünket megismerni, ha szeretettel
figyelnek meg, és lelki hasznunkat tartják szem előtt. Úgy értem, hogy titokban tegyük, mert ez a
beszédmód nincs már divatban. Hiszen még a templomi szónokok is igyekeznek úgy beszélni,
hogy senkit meg ne bántsanak. Elhiszem, hogy jó a szándékuk, s bizonyára a tettük is az: csakhogy
ilyen beszédre kevesen fognak megjavulni. Vajon mi az oka annak, hogy oly kevés nyilvános
bűnben élő ember tér meg a szentbeszédek hallatára? Tudja mit gondolok én? Azért, mert a
szónokok túlságosan okosak. Nem veszi el az eszüket az Isten iránti szeretetnek tüze, mint tette az
apostoloknál, s így a beszédük nem igen gyújt. Nem mondom, hogy úgy lángoljanak, mint az
apostolok, de azért többet szeretnék bennük ebből a tűzből látni. Tudja Kegyelmed, hogy mit kell
nagyon fontosnak tartani? Azt, hogy az ember utá lja az életet, és semmit se adjon arra, vajon
megbecsülik-e, vagy sem. Ha arról volt szó, hogy kinyilvánítsanak valami igazságot, s helyt
álljanak érte Isten dicsőségéért, az apostoloknak mindegy volt, vajon elvesztenek-e mindent, vagy
pedig megnyernek-e mindent. Mert aki igazán mindent kész kockára tenni Istenért, az egyiket épp
oly közömbösen veszi, mint a másikat. Nem mondom, hogy én is ilyen vagyok, de szeretnék ilyen
lenni.
Ó mekkora szabadság az, ha valaki rabságnak tekinti, hogy élnie és a világ szokásaihoz
alkalmazkodnia kell! Nincs az a rab, aki, ha az Úr ezt a szabadságot egyszer megízleltette vele, ne
lenne kész mindent kockára tenni, csakhogy lerázhassa bilincseit, s visszatérhessen hazájába!
Mivel tehát ez az igazi útja ama nagy kincs megszerzésének, ne késlekedjünk rajta; sajnos úgy sem
tehetjük rá kezünket, mielőtt földi életünk végén nem adja meg az Úr nekünk ehhez kegyelmét!
Ha jónak látja, tépje össze, amit itt írtam; tekintse bizalmas levélnek, amely csak
Kegyelmednek szól, s ne vegye rossz néven, hogy ilyen vakmerő hangon beszéltem.
XVII. FEJEZET.
Folytatja ugyanazt a tárgyat és magyarázza a belső imának ezt a harmadik fokát. Bevégzi hatásainak fejtegetését.
Beszél arról, hogy mily akadályul szolgál itt a képzelet és az emlékezőtehetség .
Meglehetősen sokat beszéltem a belső imának ezen módjáról, s arról, hogy mi itt a léleknek
a teendője, illetve jobban mondva, hogyan működik benne az Úr, mert hiszen itt már Ő veszi át a
kertész szerepét, s azt akarja, hogy a lélek csak é lvezzen. Az akarat mindössze csak beleegyezik
azokba a kegyelmekbe, amelyeket élvez, s készséggel veti alá magát mindannak, amit benne az
igazi Bölcsesség tesz. Itt elszánt lélekre van szükség, mert az élvezet rendkívül nagyfokú, s olykor
úgy látszik, mintha a lélek már- már végleg ki akarna szakadni a testből. Micsoda boldog halál
volna ez!
70 Nem sokkal azelőtt volt, hogy az inkv izíció leleplezte Cazalla Ágoston doktor salamancai kanonoknak s V. Károly
udvari káplánjának és szónokának ü zelmeit, aki Valladolidban titkos összejöveteleket tartott elvtársaival, és igyekezett
Spanyolországban a lutheránizmus talaját előkészíteni. Az összeesküvés szálai elnyúltak Áviláig. Jézusról nevezett
Anna tanúsága szerint Szent Terézia maga szokta elmondani; h ogy Cazalla h ívei ővele és De-Ulloa Guio márral is
keresték az összeköttetést, azonban midőn megtudták kettőjükről, hogy annyi tudós szerzetessel vannak
ismeretségben, jobbnak látták nem kikezdeni velük, s azt mondták ráju k, hogy „nem akarnak o lyan házba be menni,
amelynek annyi ajtaja van.” Cazallát és társait máglyán égették el 1559. május 21-én, Valladolidban.
73
Ilyenkor, azt hiszem, a legjobb, ha - amint már mondottam Kegyelmednek - az ember

teljesen Isten karjaiba veti magát. Ha az égbe akarja vinni: csak rajta! Ha a pokolba: azt sem bánja,
mert hiszen Ővele, az ő kincsével megy oda is! Ha végleg meg kell halnia: annál jobb! Ha ezer évig
kell még élnie: úgy is jó! Tegyen vele Ő Szent Felsége, mint sajátjával; mert hiszen a lélek nem
önmagáé többé, hanem teljesen átengedte magát az Úrnak, s azért ne törődjék semmivel.
Mikor az Úristen a belső imának ilyen magas fokát bocsátja a lélekre, az utóbbi képes
mindezt megtenni, sőt még ennél is többet, mert ezek ennek az imának sajátos hatásai. Ezt
határozottan állítom. Végzi pedig az egész imát anélkül, hogy az értelmét bármi csekély fokban is
megerőltetné. Ez utóbbinak mindössze az a szerepe, hogy csodálkozva nézi, milyen kitűnően végzi
az Úr a kertésznek dolgát, s nem akarja, hogy az utóbbi is megtegye a magáét, hanem csak azt,
hogy örüljön és élvezze a nyiladozó virágok illatát. Egyetlen egy ilyen öntözés alkalmával, s ha
még oly rövid ideig tartana is, tekintve, hogy az a kertész végzi, aki maga teremtette a vizet, a lélek
határtalan mennyiséget kap belőle. Azt, amit az a szegény lélek talán húszesztendei munka, s
értelmének fárasztása révén nem volt képes összegyűjteni, a mennyei kertész egy pillanat alatt
megteszi. Gyümölcsöt növeszt és érlel benne, úgyhogy már most meg tudna élni kertjének
terméséből. Így akarja az Úr. Azt azonban még nem engedi meg neki, hogy másoknak is juttasson
ebből a gyümölcsből, mindaddig, amíg ő maga nem erősödött meg tőle. Mert különben a lélek
maga csak kóstolgatná, s nem ennék eleget, amiből semmi haszna sem volna; azok pedig, akiknek
elosztogatná, szintén nem adnának neki érte semmit; szépen eltartanák magukat s táplálkoznának
az ő rovására, még ő maga talán még éhen is pusztulna. Az olyan okos emberek, mint amilyenek
számára én írok, ezt a hasonlatot jobban megértik, mint én, s tudni fogják alkalmazni; én tehát nem
fárasztom magamat tovább vele.
Egy szóval az erények itt már sokkal erősebbek, mint az előbb említett nyugalmi imában. A
lélek érzi, hogy többé nem az, ami volt, s azt se tudja, hogyan, de elkezd nagy dolgokat tenni. A
virágok illatoznak benne, mert az Úr azt akarja, hogy kinyíljanak, s a lélek kénytelen elhinni, hogy
vannak erényei. Azt azonban annál jobban belátja, hogy nem ő maga szerezte őket, mert hiszen
annyi év óta hiába fáradozott értük, míg ellenben a mennyei kertész ama rövidke pillanat alatt
megadta őket neki. Sokkal nagyobb és mélyebb alázatosságot is hagy a lélekben ez az ima, mint az
előbbi; mert világosabban látja, hogy nem tett sem sokat, sem keveset, hanem mindössze
beleegyezett abba, hogy az Úr kegyelmeket adjon neki, s akarata elfogadta őket.
Nézetem szerint ezen belső imában az egész lélek szinte szemmel láthatólag egyesül
Istennel, csakhogy úgy látszik, Ő Szent Felsége itt még azt akarja és megengedi, hogy a tehetségek
értsék és élvezzék azt a nagyszerű működést, amelyet a lélekben végez. Olykor, sőt igen gyakran
megtörténik - hadd tudja, Kegyelmed, hogy ez igenis lehetséges, s értse meg a dolgot, ha esetleg
így járna; mert megvallom, én azelőtt nem tudtam, mire véljem, s azért említem meg itt - megesik,
mondom, hogy az akarat le van kötve és élvez. Az ember érzi, hogy így van. Azonban csakis az
akarat van ilyen nagy nyugalomba merülve, míg ellenben az értelem és az emlékezőtehetség
annyira szabadok, hogy egészen jól tudnak ügyeket elintézni, s a felebaráti szeretetnek
cselekedeteit gyakorolni.
Első tekintetre úgy tűnhetnék föl, hogy ez ugyanaz, mint az a nyugalmi ima, amelyről
beszéltem, pedig különbözik tőle. Amott ugyanis a lélek úgy van, hogy moccanni sem akar, annál
kevésbé elhagyni azt a szent tétlenséget, amelyet Mária-Magdolna módjára élvez; míg a belső ima
ezen most említett alakjában egyúttal Márta szerepét is be tudja tölteni. Itt tehát mintegy egyesíti
önmagában a cselekvő és szemlélődő életet; képes gyakorolni az irgalmasság cselekedeteit,
elvégezni állásbeli kötelmeit és olvasni. Mindamellett nincs egészen magánál, s maga is világosan
látja, hogy lelkének jobbik fele másutt van elfoglalva. Úgy vagyunk vele, mintha beszélgetnénk
valakivel, a másik oldalról pedig másvalaki beszélne hozzánk: szóval sem az egyik, sem a más ik
74
nem köti le egész figyelmünket. Ez az állapot egészen világosan érezhető, s nagy örömére szolgál
az embernek. Nagyon elősegíti azt is, hogyha azután az illető lélek végzett ügyeivel, s megint
félrevonulhat, rögtön mélységes nyugalomba tudjon merülni. Úgy jár-kel, mint valaki, aki teljesen
ki van elégítve, s nem érzi szükségét az evésnek, amennyiben a gyomra nem jelentkezik, s ha ételt
lát, nem kívánja meg; viszont azonban nincs annyira jóllakva, hogy ha valami rendkívül jó falattal
kínálják, azt ne tudná jóízűen megenni. A világ örömei nem elégítik ki az ilyen lelket, s nem is
kívánja őket. Mind jobban élvezni Istent; mindig tökéletesebben járni az ő kedvében; mindig
gyakrabban lenni Ővele egyedül: ezek az ő óhajai.
Van még egy más egyesülés is, tudniillik egy faja a nem tökéletes egyesülésnek. Ez
nagyobb fokú annál, amelyről éppen az imént beszéltem, de azért nem akkora, mint az, amelyről a
harmadik víznél volt szó. Ha majd az Úristen valamennyit megadja Kegyelmednek - ha ugyan
máris nem adta meg - jól fog esni, ha megtalálja itt a leírását, és megérti a mibenlétét. Mert ha az
ember részesül az Úr ajándékaiban, az nagy kegyelem, de a második nagy kegyelem az, ha meg
tudja érteni, hogy mi az a kapott ajándék és kegyelem, s egy harmadik, ha ráadásul el is tudja
mondani a mikéntjét, s képes azt másoknak megmagyarázni. S bár az ember azt hihetné, elég az
első, azért mégis ahhoz, hogy a lélek ne jöjjön zavarba, és ne aggódjék, hanem bátran haladjon az
Úrnak útján, és lábbal tiporhassa e világ javait, igen haszno s a második kegyelem, tudniillik, hogy
megértse az elsőt. Aki megkapta őket, illik, hogy mindegyikért nagyon hálás legyen az Úrnak. Aki
pedig nem részesült mindkettőben, legyen azért hálás, hogy Ő Szent Felsége azt legalább
egyiknek-másiknak megadta az élők közül, hogy ez által a többieknek hasznára lehessenek.
Már most, hogy visszatérjünk a dologra, az az egyesülés, amelyről szólni akarok, a
következő módon történik, legalább is én nálam, mert az Úristen engem az ilyfajta kegyelmekben
nagyon is gyakran részesít. Az Úristen tehát megköti az akaratot, sőt nézetem szerint az értelmet is,
amennyiben nem képes gondolkodni, hanem csakis élvezi Istent, mint az olyan ember, aki csak
néz, és annyit lát, hogy azt sem tudja hová tekintsen, mert az egyik tárgy elvonja figyelmét a
másiktól; s végül semmit sem tud elmondani. Az emlékezőtehetség megtartja szabadságát, a
képzelőtehetség pedig alighanem szintén, s mivel e kettő azt látja, hogy magára van hagyatva,
hallatlan dolog, mennyire neki esik a többinek, s hogyan igyekszik mindent fejtetőre állítani.
Engem agyonfáraszt, s már valósággal útálom. Nem egyszer esdve kérem az Urat, hogy mivel nem
tud nyugton maradni, legalább ilyenkor vegye el tőlem teljesen. Néha így szólok hozzá: „Ó
Istenem, mikor lesz már képes az én lelkem teljes összhangban dicsérni Téged; mikor szűnik meg a
tehetetlensége ezen felforgató befolyásokkal szemben?” Itt látható, hogy mekkora kárt tett
bennünk a bűn; mert ez akadályoz meg abban, hogy azt tegyük mindig, amit szeretnénk, s folyton
Istennel foglalkozhassunk.
Mondom, megtörténik velem olykor, - éppen ma is volt ilyen esetem, s elevenen van meg
az emlékezetemben, - hogy odaadnám érte utolsó csepp véremet, ha egészen ott lehetnék, ahol a
lelkemnek jobbik része van, de nem vagyok rá képes. Az emléke zet és a képzelőtehetség oly ádázul
ostromolnak, hogy nem tudom magam összeszedni. Igaz ugyan, hogy a többi tehetség nem lévén a
pártjukon, semmit sem tudnak tenni: sem jót, sem rosszat. Azonban eleget tesznek - úgy értem,
hogy rosszat - azáltal, hogy zavarják a lelket, s bár nincs erejük, nem tudnak veszteg maradni.
Mivel ugyanis az értelem egyáltalában figyelemre sem méltatja azt, amit elébe állítanak, nem
tudnak egy dolognál maradni, hanem egyikről a másikra röppennek, mint azok a nyughatatlan és
kellemetlen kis éjjeli lepkék. Azt hiszem ez a hasonlat rendkívül találó, mert hiszen ezeknek a
lepkéknek sincs ahhoz erejük, hogy bármi rosszat tegyenek, de azért nagyon zavarják az embert.
Hogy van-e ez ellen orvosság, s hogy melyik az, azt én nem tudom, mert a z Úristen eddig
még nem tanított meg ilyenre. Pedig, de készörömest használnám elsősorban a magam baja ellen,
mert mint mondom; ez sok gyötrelmet okoz nekem. Mindebben a mi nyomorúságunk,
75
nemkülönben, és hozzá nagyon világosan, Istennek nagy hatalma nyilvá nul meg. Mert egyrészt az
a tehetség, amely szabadon maradt, árt és alkalmatlankodik nekünk, ellenben azok a tehetségek,
amelyek Ő Szent Felségével vannak egyesülve, oly boldoggá tesznek bennünket.
Hosszú évekig tartó küszködés után, mint végső eszközt azt fedeztem föl, amelyről a
nyugalmi imánál tettem említést, tudniillik, hogy a képzelőtehetséget épp annyiba vegyük, mintha
bolonddal volna dolgunk; hagyjuk magára játékával, melyet csak az Úristen tud vele abbahagyatni.
Végeredményben úgysem több egy közönséges rabszolgánál. Viseljük el tehát jelenlétét
türelemmel, amint Jákob tette Liával, annál inkább, mert hiszen az Úr kegyelméből Rachelét is
élvezhetjük. Azt mondom, rabszolga, mert hiszen akármennyire erőlködjék is, nem képes a többi
tehetségeket magához vonzani, míg ellenben azok minden nehézség nélkül kényszeríthetik arra,
hogy hozzájuk jöjjön. Olykor-olykor az Úristen látván azt, hogy milyen fejvesztett és
nyughatatlan, s mennyire szeretne a többihez csatlakozni, megsajnálja, s Ő Szent Felsége
megengedi, hogy megégjen abban az isteni gyertyalángban, amelyben a többiek már porrá lettek,
elvesztették természetüket, s úgyszólván természetfölötti módon élvezik azokat a nagy kincseket.
A belső imának ezen, a harmadik forrásvízen alapuló összes módozataiban akkora a
léleknek boldogsága és nyugalma, hogy ebből az élvezetből és gyönyörűségből a test is
szembeszökő módon kiveszi a maga részét. Nagyon is szembeszökő módon. Az erények pedig,
mint mondtam, erősen kifejlődnek.
Azt hiszem, maga az Úr volt oly kegyes nekem megmagyarázni a léleknek ezeket a
különböző állapotait, s nézetem szerint ezeket a dolgokat idelent nem is lehet világosabban
megérttetni. Beszélje meg Kegyelmed a dolgot valami lelki emberrel, aki ennyire jutott, s akinek
hozzá tudománya is van. Ha az azt mondja rá, hogy helyesen van kifejtve, akkor higgye el, hogy az
Úristen magyarázta meg ezeket Kegyelmednek, s tekintse nagy kegyelemnek Ő Szent Felsége
részéről. Mint mondtam, idő folytán igen nagy örömére fog szolgálni, ha megérti ezen kegyelmek
mibenlétét, mert nincs kizárva, hogy az Úristen részesíti az embert ezen kegyelem élvezetében,
anélkül, hogy megadná hozzá a megértés kegyelmét. Ebben az esetben, Kegyelmed értelmével és
tudományával könnyű lesz a dolgot az itt mondottak alapján megérteni. Legyen áldott az Úr
mindezekért mindörökkön örökké. Ámen. 71
71 Nem kell azt hinnünk, hogy a szemlélődés minden egyes léleknél pontosan ugyanezen sorrendben, s ugyanezen
tünetek kíséretében jelentkezik, a lényeg azonban tényleg mindenütt ez. Az Úristen belenyúl a lélekbe, s először
egyesíti magával, ön magába meríti, illetve meg köti - mert ezek a kifejezések mind ugyanazt jelentik - az akaratot,
szabadon hagyva a többi tehetségeket, úgyhogy azok csapongásukkal képesek szórakozást okozni. Ez a szemlélődés
leggyöngébb foka. A benyúlás azonban foko zódhat: egyesülésbe lépnek, azaz sorra elvesztik mo zgási szabadságukat
az értelem, az emlékezet (amelyet Szent Terézia és Keres ztes Szent János külön tehetségnek tekintenek az előbbitől) és
a fantázia. Ezt nevezhetnők a sze mlélődés középső fokának. Végre felső foka az, midőn az isteni benyúlás megköti,
illetve fölfüggeszti az érzékeknek és végül az izmo knak is a működését (bár ez utóbbiaknak bizonyos fokú
fölfüggesztése a kö zépső fokon is gyakori) és beáll az elragadtatás. (Ne gondoljuk azonban, hogy ez a felső fok a
legnagyobb kegyelem: igen sok szent van, akinek életében teljesen hiányzik, s Szent Terézia élete vége felé szintén
mind rit kábbá lett.) A szentanya ezeket a fokokat itt ennek a kedves hasonlatnak keretei között mutatja be és négyet
különböztet meg. Hogy ezt a számot, nem kell lényegesnek tekinteni, az abból is látszik, hogy „Belső
Várkastély”-ában, habár ezeket a fokokat megtoldja eggyel, t.i. a lelki házasságéval, amely re ő csak 1572 -ben, tehát 7
évvel az önéletrajz átdolgozása után jutott fel, azért még is újra csak 4 fokot különböztet meg, t. i. a 4. 5. 6. és 7. lelki
lakást. Hogy a szemlélődésben nem a tehetségeknek ez a megkötése, hanem az ezen meg kötés kapcsán a lélekre áradó
bőséges és rendkívüli isteni kegyelem a lényeg, az magától értetődik, mert hiszen magát ezt a megkötést, vagy legalább
is hozzá hasonlót, hipnózis útján is el lehet érni.
76
XVIII. FEJEZET.
Tárgyalja a belső imának negyedik fokát. Nagyon szerencsés módon kezdi magyarázni; hogy mek kora méltóságra
emeli az Úr a lelket ebben az állapotban. Célja lelkesíteni azokat, akik gyakorolják a belső imát, hogy igyekezzenek
eljutni erre a magas fokra, tekintve, hogy az e földön, ha nem is érdemelhető ki, az Úr jóságából mégis elérhető.
Olvassuk figyelemmel, mert a dolog nagyon finoman van megmagyarázva, s igen fontos részleteket tartalmaz.
Adja az Úr ajkaimra a megfelelő szavakat, hogy tudjak valamit mondani a negyedik vízről.
Nagy szükség van e tekintetben az Ő segítségére: még sokkal inkább, mint az előbbinél. Mert ott a
lélek mégis csak érzi, hogy még nem halt meg egészen - ugyanis joggal beszélhetünk így, mert
hiszen a világ számára tényleg meghalt. Azonban, mint mondom, marad benne valamelyes
öntudat, s érti, hogy még a világon van; érzi egyedüllétét; s képes érzelmeit, ha mással nem,
legalább jelekkel külsőleg kifejezni. A belső imának összes eddig említett fokain és valamennyi
változataiban a kertésznek még mindig akad valami tennivalója; bár az is igaz, hogy a legutóbb
tárgyalt fokon ez a fáradság olyan lelki boldogsággal és gyönyörűséggel jár, hogy azt szeretné, ha
soha sem kellene abbahagyni. Szóval a munkát nem munkának érzi, hanem boldogságnak.
Ellenben ezen a negyedik fokon már nincs többé érzés, hanem csak élvezet, anélkül, hogy az ember
tudná, mi az, amit élvez. Érti, hogy valami nagy jót élvez, amely minden jót magában foglal, de
hogy mi ez a jó; azt nem érti. Ebben az élvezetben részt vesznek az összes érzékek, s nem marad
egy sem szabad oly értelemben, hogy képes volna akár be nsőleg, akár külsőleg más valamire
irányulni. Az előbbi esetekben meg volt nekik engedve, hogy - mint mondottam - némi jelekkel
nyilvánítsák nagy élvezetüket. Itt a lélek összehasonlíthatatlanul többet élvez, de sokkal
kevesebbet tud kifejezésre juttatni, mert a test egészen tehetetlenné lesz, a lélek pedig szintén nem
képes közölni örömét. Az ilyen kifejezés és közlés, ameddig ez az állapot tart, amúgy is csak kínos
volna a lélekre nézve, s megzavarná, sőt feldúlná nyugalmát. De különben is, mint mondom, ha
tényleg megvan az összes tehetségeknek Istennel való egyesülése, amíg az tart, még ha akarná sem
képes az ilyesmire; ha pedig képes rá, akkor nincs meg a teljes egyesülés.
Már most, ami ennek az úgynevezett egyesülő imának a mibenlétét illeti, azt én ne m tudom
megmagyarázni. A misztikus teológiában tárgyalják, én pedig abból egy szót sem tudok. Azt sem
vagyok képes megérteni, hogy mi is az az értelem? Azt sem, hogy miben különbözik a lélektől és a
szellemtől? Mindez én előttem egy és ugyanazon dolognak látszik. Csak azt az egyet tudom, hogy
a lélek olykor mintegy kiemelkedik önmagából, olyanféleképen, mint az égő tűz, amely lángot vet;
s olykor az a tűz hirtelen nagyon meg tud növekedni. Ez a láng magasan föléje emelkedik a tűznek,
de azért nem különböző dolog a tűztől, hanem ugyanannak a tűznek a lángja. Ezt Kegyelmetek a
tudományukkal jobban meg fogják érteni; én nem tudom világosabban kifejezni.
Én csak azt óhajtanám megmagyarázni, hogy mit érez a lélek ezen isteni egyesülés állapotában.
Hogy mi az egyesülés, azt mindenki tudja; az tudniillik, ami által két különböző dolog eggyé lesz.
Ó én Uram, milyen jó vagy! Áldott légy mindörökre! Dicsőítsenek téged, én Istenem, az összes
teremtmények azért, hogy ennyire szerettél minket! Áldjanak azért, hogy valóban beszélhetünk
ilyen egyesülésről, amelyet már e földi élet folyamán juttatsz egyes lelkeknek. Mekkora bőkezűség
és nagylelkűség ez, még ha jó lelkekkel teszed is meg! A Te ajándékaid Uram, mindig rád
77
vallanak! Ó végtelen bőkezűség, mily nagyszerűek a te műveid! Ámulatba ejtenek mindenkit,

akinek értelmét nem kötik le a földi dolgok, s nem teszik ezáltal képtelenné az igazság megértésére.
Hát még, hogyha olyan lelkekre árasztod ezeket a fenséges kegyelmeket, akik Téged annyira
megsértettek! Az az egy bizonyos, hogy ennek láttára nekem megáll az eszem, s ha elkezdek erről
gondolkodni, nem tudok tovább haladni. De merre is kell haladnom, hogy ne visszafelé menjek?
Mivelhogy nem tudom, miképpen fejezzem ki hálámat ekkora kegyelmekért, néha úgy segítek
magamon, hogy bolondokat beszélek össze. Sokszor megesik velem, hogy miután ilyen
kegyelmeket kaptam, vagy pedig, amikor az Úr elkezdi őket reám árasztani - mert hiszen, mikor az
ember bennük van, mint mondottam, semmire sem képes - ilyesféléket mondok: „Uram, gondold
meg, mit csinálsz! Hogyan tudod oly hamar elfelejteni az én nagy bűneimet? Hiszen jó, ha már
megfeledkezel róluk oly értelemben, hogy megbocsátasz, de esedezem, legalább olyan célból
jussanak eszedbe, hogy mértéket tarts miattuk kegyelmeidben! Ne önts, ó én Teremtőm, ilyen
drágalátos folyadékot ilyen repedezett edénybe, hiszen láttad máskor is, hogy mindig újra kiöntöm!
Ne helyezz ilyen kincset ebbe a szívbe, mert csak elpazarolná; hiszen még a földi vigasztalások
utáni vágy sem aludt ki benne olyan tök életesen, amint illett volna. Hogyan bízhatod ennek a
városnak erődítményeit és ennek a várnak kulcsait ilyen gyáva parancsnokra, aki az ellenség első
támadására föladja azt, és kaput nyit neki?! Ne legyen akkora a szereteted, ó örök Királyom, hogy
miatta ilyen értékes ékszereket tégy kockára! Csak annak teszed ki őket, hogy mások is le fogják
őket becsülni, ha látják, hogy rábízod őket egy ilyen rossz lelkű, alacsony sorsú és méltatlan lényre!
Mert hiszen, még ha a Te kegyelmed segítségével - még pedig, tekintve, hogy mi vagyok, jó nagyra
van szükségem - mondom, sikerülne is őket megóvnom az elveszéstől, nem leszek képes őket
senkinek hasznára fordítani. Mert hiszen végre is nő vagyok, s hozzá nem is jó nő, hanem
rosszlelkű. Valóban nemcsak elrejtése a tőkének, hanem valóságos elásása, mikor azt ilyen
terméketlen földbe fekteted. Hiszen Te, Uram, csakis azért szoktál ehhez hasonló nagy dolgokat és
kegyelmeket adni az emberi léleknek, hogy sok másnak szolgáljon lelki hasznára. Pedig tudod, én
Istenem, hogy egész szívvel- lélekkel esedezem hozzád, és esedeztem nem egyszer s szívesen
veszteném el e világnak legnagyobb kincsét azért, hogy add ezeket a kegyelmeket olyan embernek,
aki azokat jobban föl tudja használni a Te dicsőséged növelésére.” Íme ilyen és hasonló dolgokat
szoktam én gyakran mondogatni. Utólag azután belátom, hogy mily együgyű vagyok, s mily kevés
bennem az alázatosság. Mert hiszen az Úr végre is legjobban tudja, hogy mit tesz, de meg azután az
én lelkemnek nem volna ereje ahhoz, hogy üdvözüljön, ha Ő Szent Felsége ezen nagy
kegyelmekkel nem öntene belé erőt.
El akarom még mondani, hogy milyen kegyelmeket és üdvös hatásokat hagy a lélekben ez
az ima; továbbá, hogy mire képes a lélek e tekintetben a maga erejéből, s vajon tud-e egyáltalában
közreműködni olyan tekintetben, hogy ezen magas színvonalra fölemelkedjék.
Ezen egyesülés alatt történik meg néha a szellemnek az a fölemelkedése, illetve a mennyei
szeretettel való összeforrása. Mert nézetem szerint két különböző dolog egyrészről az egyesülés, és
másrészről ez a fölemelkedés, amely az egyesülés alatt történik. Aki csak az első kegyelmet ismeri
tapasztalatból, azt fogja hinni, hogy nincs köztük különbség. Pedig nézetem szerint, bár a kettő
tényleg egyazon dolog, az Úr mégis különbözőképen működik a z egyikben is és a másikban is.
Különösen ami a léleknek a teremtményektől való elszakadását illeti, ez sokkal nagyobb fokban
érvényesül a szellem röptében. Én részemről világosan beláttam, hogy ez különálló kegyelem,
habár megengedem, hogy egyébként az egész tényleg, vagy legalább is látszólag egyazon dolog.
De azért, bár a kis tűz is épp úgy tűz, mint a nagy, mégis csak van különbség a kettő között. Ha egy
kis darab vasat teszünk kis tűzbe, jó sok ideig tart, míg izzó lesz; míg ellenben a nagy tűzben a jó val
nagyobb vasdarab is, egykettőre elveszti, legalább látszólag, egész előbbi természetét. Nézetem
szerint így áll a dolog az Úrnak ezen két kegyelmével is; s meg vagyok róla győződve, hogy ha
78
valakinek voltak már elragadtatásai, az jól meg fogja ezt érte ni. Aki nem próbálta meg,
együgyűségnek fogja tartani, amit mondok; sőt mi több, talán igaza is lesz. Mert hogyan lehet azt
kívánni, hogy egy magamforma együgyű lélek beszéljen ilyen magasztos dologról, és csak
valahogy is megmagyarázzon olyanokat, amelyek nek még kifejezésére is hiányzanak a szavak?
Csoda-e, ha bolondokat beszélek? S én mégis erősen hiszem, hogy az Úr meg fog engem ebben
segíteni. Amint jól tudja Ő Szent Felsége, engem ebben a dologban csak az a szándék vezet, hogy
egyrészt engedelmeskedjem megbízóimnak, másrészt pedig vágyat akarok ébreszteni a lelkekben
ezen felséges kincs után. Különben is nem mondok semmi olyant, amit hosszas tapasztalat alapján
ne ismernék.
Tényleg úgy is van. Mikor ugyanis elkezdtem írni erről az utolsó vízről, olyan
lehetetlennek tartottam, hogy tudjak róla valamit mondani, mintha csak görögül akartam volna
beszélni. Annyira nehéz ez a dolog. Ezzel azután abba is hagytam, s elmentem áldozni. Áldott
legyen az Úr, aki ennyire kegyes a tudatlanok iránt! Ó engedelmesség erénye, te mindenre képessé
teszed az embert! Az Úristen megvilágosította az értelmemet, hol szavakkal, hol meg értésemre
adva, miképpen fejezzem ki magamat, mert, miként a belső imának előbbi fokánál is megtette, Ő
Szent Felsége, úgy látszik, személyesen akarja megmagyarázni azt, amit én meg sem tudok érteni.
Amit itt mondok, az színigazság, következőleg, ami jó van az én írásomban, az az Ő tanítása. A
rossz, az nagyon természetesen csakis én belőlem, a rossznak ebből az óceánjából származhat. Ha
tehát akadnának olyanok, akik szintén tapasztalták önmagukon a belső imának eme tüneteit,
amelyeknek kegyelmében az Úr ezt a magamfajta nyomorultat részesítette - már pedig bizonyára
sokan vannak - s ha, nem tudván hinni eme rendkívüliségekben, velem akarnák ezeket a dolgokat
megbeszélni: én hiszem, hogy az Úr megsegítene engem, az Ő szolgálóját, és sikerülne nekik
bebizonyítanom, hogy ezek a tünetek tényleg valódiak.
Beszéljünk már most erről az égből jövő vízről, amely bőségesen elönti és megáztatja ezt a
kertet. Ha az Úr mindannyiszor megadná, valahányszor szükség van rá, micsoda nyugodt élete
volna a kertésznek! Hát ha még tél sem volna, hanem mindig mérsékelt meleg időjárás, úgyhogy
soha se hiányoznék belőle a virág és a gyümölcs: milyen boldogság volna ez! Csakho gy ez
lehetetlenség addig, amíg e földön élünk. Mindig résen kell lennünk, s ha elfogy az egyik víz, a
másikhoz kell nyúlni.
Ez a mennyei víz sokszor éppen olyankor jön, mikor a kertész legkevésbé sem számít rá.
Igaz ugyan, hogy kezdetben majdnem mindig hosszú elmélkedés után szokott bekövetkezni. Az Úr
ezt a kis madárkát először egyik fokról a másikra juttatja, s csak azután helyezi bele a fészekbe,
hogy megpihenjen. Mivel látta, mennyit röpült, s hogyan igyekezett értelme és akarata minden
erejével kutatni Isten után és kedvére tenni Őneki: ezért meg akarja jutalmazni már e földi életben.
S mekkora ez a jutalom. Egy pillanat alatt dúsan megfizeti az embernek összes képzelhető
fáradalmait!
Mikor azután a lélek ily módon keresi Istent, egyszerre csak érzi, hogy rendkívül nagy és
édes gyönyörűség kíséretében majdnem teljesen valami ájulásfélébe esik. A lélegzete eláll, a testi
ereje egészen elhagyja, úgyhogy még a kezét is csak nagy nehezen tudja mozdítani. Szeme
bezáródik anélkül, hogy akarná; ha pedig nyitva tartja, akkor sem lát úgyszólván semmit. Ha olvas,
nem képes egy betűt sem kimondani, sőt még felismerni is alig tudja a betűket. Hallani hall, de nem
érti, amit mondanak. Érzékeinek tehát semmi hasznát sem veszi, legfeljebb abban akadályozzák,
hogy öröme teljes legyen, s így inkább csak ártalmára szolgálnak. Beszélni nem tud, mert képtelen
elgondolni is egy szót, s még kevésbé van hatalom, amely csak egyet is ki tudna vele ejtetni,
Ugyanis az összes testi erő elmegy, de ugyanannyival gyarapszik a lelki erő, hogy annál jobban.
tudja élvezni boldogságát. Az érzéki részre átáradó boldogság is igen nagy és szembeszökő.
79
Ez a belső ima nem árt az egészségnek, akármennyi ideig tartson is; nekem legalább
sohasem ártott. Nem emlékszem rá, hogy utána rosszul éreztem volna magamat, még ha olyankor
küldte is rám az Úr, amikor nagyon beteg voltam; sőt ellenkezőleg állapotom mindig nagyot javult.
De különben is, hogyan árthatna ilyen nagy kincs?!
Ezek az annyira szembetűnő külső hatások kétségtelenné teszik, hogy a lélekkel valami
nagy dolog történt, s hogy valami felsőbb hatalom fosztotta meg ilyen élvezetes módon minden
erejétől, s adott neki cserébe nagyobbat. Igaz ugyan, hogy kezdetben ez az állapot igen rövid ideig
tart, - legalább is énnálam így volt; s ilyenkor, amidőn hamarosan elmúlik, ezek a külső jelek, s az
érzékek fölfüggesztése szintén nem vehetők annyira észre. Azonban a kegyelmeknek
megszaporodása a lélekben ilyenkor is mutatja, hogy milyen erős napfény sugárzott reá, s
olvasztotta meg ennyire.
Különben is jegyezzük meg, hogy az én nézetem szerint, még ha aránylag hosszú ideig
tartana is az összes lelki tehetségeknek ez a fölfüggesztése, az sem lesz azért olyan igen hosszú; ha
elhúzódik egy félóra hosszat, az már nagyon is elég; én nálam, ha jól emlékszem, még ennyi ideig
sem tartott soha. Az is igaz, hogy bajos megmondani, mennyi ideig volt az ember ebben az
állapotban, mert semmit sem érez; én csak azt állítom, hogy egy huzamban, s a nélkül, hogy az
egyik, vagy a másik tehetség föl ne ébredne, nem tart soká. Az akarat legjobban tartja magát, de a
másik két tehetség csakhamar elkezdi azt zavarni. Mivel azonban az akarat nyugodt marad, ezzel
újra fölfüggeszti őket, s újra elalusznak, de azután megint fölocsúdnak. Ez így mehet sokáig, s
tényleg ilyen hullámzással el is húzódik ez az állapot néhány óra hosszat. Mert az a két másik
tehetség, ha egyszer megízlelte azt az isteni bort, s megrészegedett tőle, igen szívesen vállalkozik
arra, hogy veszítsen valamelyest, tekintve, hogy ezzel azután akkora nyereségre tesz szert.
Szívesen csatlakoznak tehát az akarathoz, s élveznek együtt mindhárman. Csakhogy, mint
mondom, rövid ideig tart ez a teljes felfüggesztés, amely még a képzelőtehetségnek működését is
kizárja; (nézetem szerint tudniillik ez utóbbi is föl van függesztve.) Ezek a tehetségek
mindazonáltal nem térnek teljesen magukhoz, úgyhogy tényleg akár néhány óra hosszat is
megmaradnak ebben a mámorban, tekintve, hogy Isten időről- időre mindig újra magához vonzza
őket.
Térjünk már most arra a kérdésre, hogy mit érez; a lélek ilyenkor belsejében. Ha valaki ezt
meg tudja mondani, hát csak mondja meg. Én azt hiszem, ezt nem lehet fölfogni; annál kevésbé
elmondani. Magam is éppen erről gondolkoztam, mikor hozzáfogtam az íráshoz; - a szent áldozás
után volt, s éppen egy ilyen belső ima-állapot után, amilyenről most beszélek. Mint mondom, tehát
én is azon törtem a fejemet, hogy mit csinál ilyenkor a lélek; s íme az Úr így szólt hozzám:
„Egészen megemészti magát, leányom, hogy annál jobban belém merüljön. Már nem ő az, aki él,
hanem én élek őbenne. Mivel nem képes felfogni azt, amit ért: nem értvén ért.”
Aki tapasztalatból ismeri a dolgot, valamelyest fog érteni e szavakból; mert világosabban
nem lehet kifejezni: annyira homályos, ami ott végbe megy. Csak azt az egyet mondhato m, hogy a
lélek érzi Istennel való együttlétét, még pedig oly határozottsággal érzi, hogy nem volna képes
ebben kételkedni. Itt valamennyi tehetség elhallgat, s úgy föl van függesztve, hogy mint
mondottam, semmiféle működésüket sem lehet észrevenni. Ha elő zőleg a kínszenvedés valamelyik
jelenetéről elmélkedett, az úgy kitörlődik az emlékezetből, mintha sohasem gondolt volna rá; ha
olvasott, képtelen tovább odafigyelni; ha szóbeli imát végzett, azzal is csak így van. Annak a
kellemetlen kis lepkének, az emlékezetnek, szárnyai itt megégtek, úgyhogy nem képes többé
moccanni. Az akarat természetesen teljesen el van azzal foglalva, hogy szeret; de hogy miképpen
szeret, arról mit sem tud. Ami az értelmet illeti, föltéve, hogy ért valamit, nem érti, hogy miképpen
ért; legalább is nem képes semmit sem felfogni abból, amit ért. Én inkább azt hinném, hogy
80
egyáltalában nem működik; 72 mert, mint mondom, nem érti önmagát. Megvallo m azonban, hogy
én nem vagyok képes ezt megérteni.
Volt idő, amikor egyáltalában nem tudtam, hogy Isten benne van minden dologban. Mivel
azonban annyira éreztem jelenlétét, nem voltam képes magammal elhitetni, hogy nincs ott.
Nézetem szerint egészen világosan beláttam, hogy személyesen van jelen a lelkemben, annyira,
hogy ezt nem tudtam volna tagadni. Már pedig, holmi tudatlan emberek azt mondták nekem, hogy
Ő csakis kegyelme révén van bennünk. Ezt én nem tudtam elhinni, mert mint mondom, érezni
véltem, hogy ő maga van ott, s így nagyon bántott ez a kétség. Végre egy, a dicső pátriárkának,
Szent Domonkosnak rendjéből való nagy tudós eloszlatta kétségemet, amennyiben
megmagyarázta nekem, hogy igenis jelen van, s hogy miképpen érintkezik velünk. Ez nagy
örömömre szolgált.
Jegyezzük meg, és soh'se felejtsük el, hogy ez a mennyei víz, az Úrnak ez az óriási
kegyelme, amint a következőkben el fogom mondani, mindig rendkívül üdvös, hatásokat hagy
maga után a lélekben.73
XIX. FEJEZET.
Folytatja ugyanazt a tárgyat. Elkezdi fejtegetni azokat a hatásokat, amelyeket a belső imának ezen foka hoz létre a
lélekben. Mindenkit arra buzdít, hogy, ha ennyire van, ne hátráljon meg, még akkor sem, ha meg is esnék vele, hogy
ekkora kegyelem után újra elbukik; s ne hagyja abba a belső imát. Elmondja, hogy micsoda káros hatásokkal járna az
ellenkező eljárás. Ez a fejezet nagyon megszívlelendő, s nagy vigasztalására szolgálhat a lanyháknak és a bűnösöknek.
Ez a belső ima, s ez az egyesülés rendkívül gyöngéd szeretetet hagy maga után a lélekben.
Szeretne megsemmisülni, nem fájdalomtól, hanem örömmel teljes könnyeknek közepette. Azon
veszi magát észre, hogy záporként ontotta a könnyeket, pedig nem is tudja hogyan és mikor sírt, de
azért nagyon örül neki, hogy ezzel a vízzel sikerült annak a tűzvésznek hevességét enyhíteni, és
ugyanakkor még jobban növelni azt. Ez értelmetlen beszédnek látszik, pedig így van. Megesett
velem olykor, hogy a belső imának ezen a fokán annyira magamon kívül voltam, hogy nem tudtam,
álom-e, vagy pedig való az a mennyei boldogság, amelyet érzek, s csak utólag láttam, hogy igaz
volt, és pedig abból, hogy mennyit sírtam; mert minden fáradság nélkül oly erővel és oly gyorsan
jött ez a víz, mintha csak úgy szakadt volna abból a mennyei felhőből. Ez az elején volt, mikor ez a
kegyelem még csak rövid ideig tartott.
A lélekben továbbá nagy bátorság marad, s ha akkor darabokra tépnék az Úristen miatt, ez
nagy örömére szolgálna. Ilyenkor teremnek meg benne a hősies ígéretek, elhatározások, és égő
vágyak; ekkor kezdi igazában megutálni a világot és belátni saját hitványságát. Sokkal több és
72 A z értelem szerepe a szemlélődésben sok vitára adott már alkalmat. Nézetem szerint a következő hasonlattal lehetne
meg magyarázni. A z ember szeme lát ja a napfényt a tárgyakon, de magába a napba tekinteni nem igen képes. Tegyük
fel azonban, hogy nemcsak beletekintene, hanem a nap, a maga végtelen tö megével valami csoda folytán odaállna
közvetlenül eléje (és termés zetesen annak hőhatása fel vo lna függesztve), akkor teljesen megvakulna a fénytől, de
azért azt igenis felfogná, hogy a nap van előtte, s azért nem lát. Tehát látna is, meg nem is. Így van a lélek szeme, az
értelem is a szemlélődésben. Az isteni nap odaáll közvetlenül eléje; ő felfogja annak jelen létét, de fényétől megvakítva
még sem lát. Tehát mű ködése egész általánosságban való felfogásban, nem pedig részletes megértésben nyilvánul. Ha
így fogjuk fel a dolgot, akkor meg fogjuk érteni, hogy bár akarati mű ködés az értelemnek meg mo zdulá sa nélkü l nem
képzelhető, mert nem lehet szeretni valamit, amit nem is merünk, azért mégis helyesen mondhatjuk az előbbi
megszorításokkal, hogy a szemlélődésben az Isten iránti szeretet lobog megismerés nélkül.
73 Valószínűleg Baňez Domonkos atya volt.
81
mélyebb benne a lelki haszon, mint amennyit a belső ima előző fokai hagynak, és sokkal jobban
megnövekszik az alázatossága. Azt ugyanis világosan belátja, hogy ő maga miben sem járult hozzá
ezen rend kívüli és nagyszerű kegyelem megszerzéséhez, vagy megőrzéséhez. Az olyan szoba
szögleteiben, amelybe jól besüt a nap, nem marad pókháló, s így ő is világosan belátja
méltatlanságát és nyomorúságát. Az önérzetet úgy kivetette magából, hogy úgy látszik, mintha
soha még a nyoma sem lett volna meg benne. Hiszen most már kézzelfogható, mily kevésre, sőt
semmire sem képes, mert hiszen ebben az esetben még beleegyezésről is alig volt szó, sőt úgy
látszik, még akarata ellenére is becsukódtak volna a kapuk az összes érzékek orra előtt, hogy
élvezhesse az Úr társaságát. Teljesen egyedül marad vele: vajon mit tehetne mást, mint hogy
szereti?! Se nem lát, se nem hall, hacsak meg nem feszíti minden erejét: vajon mit lehetne tehát az
ő javára könyvelni? Egész hűséggel áll előtte előbbi élete és Istennek nagy irgalma. Az értelemnek
nem kell többé fáradnia: ott van előtte készen és föltálalva mindaz, amit be kell vennie és meg kell
értenie. Belátja, hogy ő maga megérdemelte a poklot, s íme most boldogsággal büntetik. Áradozik
Isten dicséretében, s én magam is ilyenkor abban szeretnék elepedni. Áldott légy, én jó Uram, aki
az ilyen magamforma piszkos tócsából olyan kristálytiszta vizet tudsz merni, hogy föl lehet
szolgálni a Te asztalodon! Áldott légy, ó gyönyörűsége az angyaloknak, aki ily magasra
méltóztatsz fölemelni egy ilyen hitvány férget!
Ezek az üdvös hatások hosszabb ideig megmaradnak a lélekben. Most már elkezdhet
másoknak is osztogatni a gyümölcséből, mert világosan belátja, hogy nem az övé, s most már nem
fog emiatt éhen maradni. Lassankint kezd rajta meglátszani, hogy olyan lélek, amelynek őrizetére
mennyei kincsek vannak bízva. Óhajtaná ezeket másokkal is megosztani, s esedezve kéri Istent, ne
engedje, hogy csak ő maga legyen gazdag. Egészen öntudatlanul kezd másoknak lelki hasznára
válni anélkül, hogy ez irányban önmagától bármit is tenne. Más emberek ellenben ezt annál jobban
észreveszik, mert virágainak illata már annyira erős lett, hogy odavonzza őket az ő közelébe. Nem
titok többé előttük, hogy ennek a léleknek erényei vannak, s látják kívánatos gyümölcseit:
szeretnének tehát vele együtt enni belőlük.
Ha ezt a talajt mélyen fölszántották a szenvedések, üldözések, megszólások és betegségek,
- mert e nélkül kevesen jutnak idáig, - ha megpuhította a saját önző érdekeivel való szakítás: akkor
a víz olyan mélyen hatol belé, hogy úgyszólván sohasem szárad ki. Ellenben ha ez a talaj még
nagyon is földi (mert hiszen, hiába, még mindig e földön vagyunk) ha annyi rajta a tövis, mint
amennyi kezdetben az enyémen volt; ha még nem szakított a bűnre vezető alkalmakkal; ha még
nem olyan hálás, amilyennek ekkora kegyelemmel szemben illenék lennie: 74 akkor újra ki fog
száradni. Ha azután ilyenkor a kertész elhanyagolja; az Úr pedig csupa jóságból nem olyan kegyes,
hogy újabb esőt bocsásson reá: akkor vége a kertnek. Így jártam én is egynéhányszor. Valósággal
elámulok, s ha nem velem történt volna, el sem hinném, hogy így van. Leírom ezt: hadd szolgáljon
vigasztalásul azoknak, akiknek lelke lanyha, mint az enyém. Soha se essenek kétségbe, hanem
bízzanak mindig Isten végtelen irgalmában. Még akkor is, ha ily magasra jutottak; ha az Úr ennyire
fölemelte őket, s ha ezek után mégis elbuknának, akkor se veszítsék el bátorságukat, mert különben
végleg tönkremennek. Könnyekkel mindent vissza lehet nyerni, mert az egyik víz vonzza a
másikat. (Egyebek között ez volt az egyik indító ok, amely miatt, nem nézve azt, hogy ki vagyok,
szívesen engedelmeskedtem, s megírtam ezt a könyvet. Beszámoltam benne az én bűnös életemről;
s azokról a kegyelmekről, amelyekkel az Úr elárasztott annak ellenére, hogy nem szolgáltam neki,
hanem csak sértegettem őt. Mennyire szeretném, ha akkora tekintélyem volna, hogy erről
mindenkit meg tudnék győzni. Kérem az Urat, adja meg nekem ezt Ö Szent Felsége!
74A z isteni kegyelemmel szemben való minél belsőbb, minél gyöngédebb és minél bu zgóbban nyilvánuló hálaérzet
végtelenül fontos a lelki életben. E nélkül nincs haladás.
82
Ismétlem, ha valaki egyszer elkezdte gyakorolni a belső imát, az ne veszítse el többé a

bátorságot, s ne beszéljen ily módon, hogy: mire való nekem ez a belső ima, mikor úgyis
visszaesem bűnömbe; hiszen úgy csak annál rosszabb! - Elhiszem én azt, hogy annál rosszabb, de
csak akkor, ha abbahagyja a belső imát, s nem javul meg; ellenben, ha nem hagyja abba, higgye el
nekem, révbe fog jutni... E téren az ördög ádáz küzdelmet folytatott ellenem, s még azt is sikerült
velem elhitetnie, hogy tekintve rosszlelkűségemet, nem volna alázatosság, ha folytatná m;
olyannyira, hogy mint mondtam, abba is hagytam másfél esztendőre. Vagy legalább is egyre, mert
arra a fél esztendőre nem emlékszem biztosan. Ezzel pedig nem értem el mást, mint azt, hogy ha
így folytatom, minden ördögi segítség nélkül én magam juttattam volna lelkemet a pokolba. Ó
Uram, segíts! Micsoda vakság az ilyesmi! S hogyan eléri célját az ördög, ha erről az oldalról
mesterkedik! Jól tudja az az áruló, hogy az a lélek, amely állhatatosan végzi a belső imát, elveszett
reá nézve; s akárhányszor sikerüljön is azt elbuktatnia, Isten kegyelméből még a bűn is javára
válik, s fölkelve annál nagyobb léptekkel halad az Úr szolgálatának útján. Az ördögnek nem
csekély érdeke forog itt kockán!
Ó Jézusom! Micsoda látvány az, ha egy lélek ennyire jutott és bűnbe esik, Te pedig, a Te
végtelen jóságodban kinyújtod kezedet és fölsegíted! Mennyire belátja, hogy milyen végtelenül
nagy, milyen irgalmas vagy Te és milyen nyomorult ő! Ilyenkor azután igazán meg van
semmisülve; itt ismeri meg végtelenségedet! Szemét sem me ri fölemelni, s ha mégis föltekint,
azért teszi, hogy belássa, mennyivel tartozik neked! Itt imádkozik buzgón a mennyország
királynéjához, hogy engeszteljen ki Téged! Itt hívja segítségül azokat a szenteket, akik, miután Te
meghívtad őket, bűnbe estek és kéri, segítsék meg őt! Itt azután akármit adsz is neki, azt mind
túlzott nagylelkűségnek tartja; belátja, hogy még arra sem méltó, hogy a lába a földet nyomja.
Eleven hittel siet a szentségekhez, mert itt érti meg amúgy igazában, hogy mekkora erőt helyezett
el bennük az Úristen. Dicsőít Téged azért, hogy sebeink számára ilyen felséges gyógyszert és
kenőcsöt rendeltél, amely nemcsak fölületesen gyógyítja meg, hanem teljesen meg is szünteti őket.
Mindez ámulattal tölti el. De ki ne álmélkodnék, lelkemnek Ura, ekkora irgalmon és ily rendkívüli
kegyességen, ilyen csúfos és utálatos árulással szemben?!
Nem is értem, hogy miért nem szakad meg a szívem, mikor ezeket írom! Bizonyára azért,
mert olyan rosszlelkű vagyok. Vagy talán ezzel a néhány könnycseppel, amit mos t sírok, s amely
szintén a Te ajándékod (mert hiszen, amennyiben rajtam áll, ugyancsak rossz kútból való),
mondom, talán ezzel akarok én Neked elégtételt szolgáltatni azért, hogy annyiszor elárultalak,
annyi rosszat tettem; s igyekeztem meghiúsítani azokat a kegyelmeket, amelyeket nekem adtál?! Ó
én jó Uram, adj ezeknek a könnyeknek értéket! Szűrd meg ezt az iszapos vizet! Tedd meg, Uram,
ha másért nem, azért, hogy ne mondhassák egyesek (amint én tettem, engedve a kísértésnek és
vakmerően ítélve): vajon miért mellőzöd, Uram, egyik- másik nagyon is szentéletű embert, aki
mindig Neked szolgált, és Éretted fáradozott; aki szerzetben nevelkedett, s tényleg szerzetes,
nemcsak név szerint az, mint én: mondom, miért mellőzöd az ilyeneket, s miért adsz nekem
szembeszökő módon nagyobb kegyelmeket, mint nekik ? Világosan belátom én, hogy azért teszed
ezt, mert egyszerre akarod majd nekik megadni a jutalmat, míg ellenben én oly gyarló vagyok,
hogy előlegre van szükségem. Ők olyan erősek lévén e nélkül is tudnak Neked szo lgálni, s úgy
bánsz velük, mint derék, önzetlen emberekkel szokás.
Különben Te tudod, Uram, hányszor imádkoztam hozzád, mentegetve azokat, akik ellenem
zúgolódtak, azt mondván, hogy nagyon is igazuk van. Ez akkoriban volt, Uram, amikor már a Te
végtelen jóságod nem engedte többé, hogy olyan súlyosan sértegesselek, s én már mind jobban
szakítottam minden olyannal, amiről azt láttam, hogy Téged bánt. Mert mikor én ezt megtettem,
Te, Uram, elkezdted kinyitni kincstárodat és ajándékokkal halmoztad el szolgálódat. Úgy látszik
nem is vártál másra, mint arra, hogy meglegyen bennem a jóakarat és minden előfeltétel az
83
elfogadásukra, mert oly hamar kezdted őket nemcsak adogatni, hanem velem meg is érttetni, hogy
miben részesülök. Mikor ezt a többiek észrevették, elkezdtek felőlem jó véleményt táplálni, annál
inkább, mert hiszen akármennyire kilátszott is mindig a gonoszságom, igazában sohasem fogták
föl annak teljes nagyságát. Ugyanakkor megindult a megszólás és az üldözés is ellenem, s nézetem
szerint erre volt is alapos ok. Azért én nem is nehezteltem senkire sem, hanem arra kértelek, Uram,
gondold meg, hogy mennyire igazuk van. Azt mondogatták, hogy szenteskedem; hogy
újdonságokat találok ki; holott még annyira sem vagyok, hogy képes lennék megtartani az egész
szabályt, vagy pedig arra, hogy lépést tartsak egyes jó és szent életű nővérekkel, akik velem egy
zárdában laknak. S nem is hiszem, hogy ennyire vihettem volna, hacsak az Úristen, az Ő végtelen
jóságában nem vállalja magára az egész dolgot. Hiszen azelőtt én magam voltam az, aki
akadályoztam a jót és szokásba hoztam egyes dolgokat, amelyek éppen nem voltak rendjén; vagy
legalább is megtettem a magamét arra nézve, hogy szokásba hozzam őket. Már pedig a rosszban
mindig nagyon sokra voltam képes. Így hát cseppet sem voltak hibásak azok, akik engem
hibáztattak. Nem mondom, hogy mindnyájan nővérek voltak; volt köztük idegen is. Sok igazságot
adtak tudtomra,75 mert Te engedted, hogy megtegyék.
Egy alkalommal a zsolozsma alatt, engem is nyugtalanított ez a kísértés. Mikor azon
vershez értem, amely így szól: „Justus es Domine”, vagyis: „igazságos vagy Uram, és igazságosak
a Te ítéleteid”, elgondolkoztam azon, hogy mennyire igaz ez a mondás. Még az ördögnek sem volt
soha akkora ereje velem szemben, hogy ebben a pontban megkísértsen; soha sem tudta
megrendíteni abbeli meggyőződésemet, hogy megvan benned Uram, minden tökéletesség, s nem
volt képes kételkedésre bírni bármilyen, a hithez tartozó dologban. Sőt ellenkezőleg, minél
kevésbé voltak ez utóbbiak természetes úton megmagyarázhatók, annál erősebben hittem őket és
annál mélyebb áhítattal töltöttek el. Az a gondolat, hogy Isten mindenható, magában foglalta
számomra mindazt a nagyszerű dolgot, amit tett. Ismétlem, hogy ilyesmiben én sohasem
kételkedtem.
Mint mondom tehát, azon törtem a fejemet, miképpen fér össze a Te igazságoddal, hogy
azoknak, akik olyan híven szolgálnak Neked, nem adod meg ugyanazokat a kegyelmeket és
ajándékokat, amelyeket, nem tekintve, hogy ki vagyok én, reám árasztasz. Erre azt felelted nekem,
Uram: „Te csak szolgálj nekem, s ne törődj ezzel.” Ez volt az első szó, amelyet Tőled hallottam, s
azért nagyon meg is rémített.76
Később majd megmagyarázom ezeket a sajátságos hallomásokat, más egyebekkel együtt.
Azért nem is beszélek róluk itt, mert el kellene térnem a tárgyamtól. Azt hiszem különben, hogy
úgyis alaposan eltértem tőle. Már azt sem tudom, miről volt szó. Ez már nem lehet másképp, s
Kegyelmed legyen szíves elnézni az ilyen megszakításokat, Mert ha eszembe jut, hogy mekkora
elnézést gyakorolt az Úristen velem szemben, s hogy milyen állapotban vagyok most: nem csoda,
ha elvesztem beszédem fonalát, s nem tudom, mit mondtam s mit akartam még mondani. Adná az
Úr, hogy összes botlásaim csak ilyenek legyenek, s inkább semmisítsen meg engem ebben a
pillanatban, semhogy bármi legcsekélyebbet tegyek is valaha Ő Szent Felsége ellen.
Az Ő végtelen irgalma eléggé kitűnik abból, hogy nem egyszer, hanem sokszor bocsátott
meg nekem ekkora hálátlanságot. Szent Péter csak egyszer kapott bűnbocsánatot, én sokszor. Nem
is ok nélkül sugdosta tehát nekem az ördög, hogy ne törekedjem bizalmas barátságot kötni Azzal,
akivel ilyen nyilvános ellenséges viszonyban éltem. Mekkora volt az én vakságom! Hová tettem az
eszemet, Uram, s vajon kitől reméltem segítséget, ha nem Tetőled! Micsoda oktalanság menekülni
a világosságtól és folyton csetleni-botlani! Micsoda gőgös alázatosságot sugallt nekem az ördög,
75 T. i. jó vastag gorombaságokat mondogattak oda neki, többek között azt, hogy a rossz szellem szállta meg.
76 Ez 1557-ben volt, két évvel azután, hogy véglegesen rálépett az életszentség útjára.
84
csakhogy ne támaszkodjam rá az oszlopra és a botra, amelyek egyedül voltak képesek engem a

bukástól megóvni! Most keresztet vetek, valahányszor eszembe jut, mert azt hiszem soha sem
forogtam végzetesebb veszedelemben, mint mikor az ördög alázatosság ürügye alatt ilyen
szemfényvesztést hitetett el velem. Mert ezt a gondolatot keltette bennem: Hogyan merészelhet
egy ilyen magamfajta nyomorult lény, annyi kegyelemmel való visszaélés után belső imába fogni?
Hogy elég, ha elmondom a kötelező szóbeli imát, úgy mint a többiek; s tekintve, hogy még ezt sem
végzem el jól, hogyan juthat eszembe többet tenni? Hogy ily módon nem tanúsítanék kellő
tiszteletet és nem becsülném meg eléggé Isten kegyelmeit. Hiszen jó volt mindezen gondolkodni,
de ezek alapján úgy is cselekedni, bizony nagyon, de nagyon rossz volt. Áldott légy érte Uram,
hogy annyira megsegítettél.
Azt hiszem, hogy Júdást is ilyen módon kezdte megkísérteni, azzal a különbséggel, hogy én
nálam ez az álnok ellenség nem mert olyan nyíltan föllépni. De azért véges-végül mégis csak oda
juttatott volna engem is, ahová őt. Az Isten szerelméért, gondolják meg ezt jól mindazok, akik
gyakorolják a belső imát. Vegyék fontolóra, hogy abban az időben, amikor abbahagytam, életem is
sokkal romlottabb volt. Nézzék csak közelebbről, micsoda vészes orvosságot sugallt nekem az
ördög és micsoda nevetséges alázatosságot! Nagy volt többek közt, lelkemben a nyugtalanság. De
hogyan is lehetett volna nyugodt?! Elhagyta, a szerencsétlen, Azt, akiben egyedül lehet
megnyugodni, nem tudta feledni az Ő kegyelmeit és ajándékait; azt meg belátta, hogy a földi
örömök csak megvetést érdemelnek. Igazán csodálkozom, hogyan tudott életben maradni!
Csak az a remény tartotta bennem a lelket, hogy, amennyire emlékszem, - mert hiszen
ennek már több mint huszonegy esztendeje, 77 - mindig megvolt bennem az eltökélt akarat újra
visszatérni a belső imához; csak azt akartam megvárni, hogy egészen tiszta legyen a
lelkiismeretem. Ó, micsoda téves úton járt ez a remény! Az ördög azon vezetett volna akár az
ítéletnapig, hogy azután onnét a pokolba taszítso n. Hiszen ha olyan gonosz tudtam lenni és nem
bírtam magammal akkor, amidőn a lelki olvasmány és a belső ima megmutatták nekem az igazat s
föltárták előttem, hogy milyen rossz úton járok; mikor oly gyakran és oly keserű könnyhullatással
szoktam imádkozni az Úrhoz: vajon mit remélhettem én, ha mindezt abbahagyom; ha belemerülök
a szórakozásokba, amelyekben annyi a bűnre vezető alkalom, s oly kevés a segítség - azaz jobban
mondva nincs semmi segítség, hacsak arra nem, hogy az ember elbukjék; mondom, mi mást
várhattam, mint a bukást.
Azt hiszem nagy érdemet szerzett Isten előtt egy domonkos-rendi szerzetes s nagy tudós,
azzal, hogy fölrázott engem ebből az álomból. 78 Ő parancsolta meg nekem, - amint úgy hiszem,
említettem már, - hogy kéthetenként járuljak a szentáldozáshoz. Ez megtette a hatását: elkezdtem
újra magamba szállni. Igaz ugyan, hogy tovább is követtem még el bűnöket az Úr ellen, de mivel
nem tértem le az igazi útról, lassan- lassan, hol elbukva, hol fölkelve, mégis csak haladtam rajta.
Mert ha az ember nem áll meg, hanem úgy ahogy halad, ha későn is, azért mégis csak célhoz ér.
Nézetem szerint: elveszteni az utat, az nem egyéb, mint abbahagyni a belső imát. Az Úristen, az Ő
jóságában, mentsen meg ettől.
Mindebből világos - s az Úr szerelmére, jegyezzük meg jól, - hogy ha a lélek ily magasra
jut és ekkora kegyelmekben részesül is az Úr részéről, azért nem szabad elbizakodnia, mert még
mindig eleshetik. Főleg ne tegye ki magát a bűnre vivő alkalmaknak. Erre nagyon vigyázzon, mert
ez rendkívül fontos. Az ördög ugyanis nagyon ravaszul fondorkodik, s ebben az esetben, még ha az
a kegyelem, amelyet a lélek kapott, egészen biztosan Istentől származik is, ez a gonosz áruló magát
77 Tényleg 1543 táján volt, Terézia 28. életévében. 1544-ben Barron Vince domonkos atyánál kezd gyónni, s annak
tanácsára újra kezdi a belső imát.
78 Barron Vince atya.
85
ezt a kegyelmet igyekszik tőle telhetőleg a lélek ellen kihasználni, főleg, ha olyanokkal van dolga,
akik még nem erősödtek meg az erényekben, nem eléggé önmegtagadók, s nem szakítottak minden
ragaszkodással. Mert akármilyen magasra irányuljanak is az ilyeneknél a vágyak és a jó
szándékok, ők maguk még mindig nem erősödtek meg annyira, hogy kitehetnék magukat az
alkalmaknak és a veszedelmeknek. Ez a tanács kitűnő, s nem tőlem származik, hanem maga az
Úristen tanít reá, Szeretném, ha az ilyen magamforma műveletlen emberek mind tudnának róla;
mert ha a lélek tényleg ezen a színvonalon van is, nem szabad még annyira bíznia önmagában,
hogy a maga jószántából lépjen ki a küzdőtérre; nagyon elég tőle, ha a védelemben állja meg a
helyét. Neki fegyverekre van szüksége, hogy védekezni tudjon a rossz szellemek ellen, annyi ereje
még nincs, hogy ő támadja meg, és lábbal tiporja őket, mint teszik azok, akik azon a fokon vannak,
amelyről ezután fogok majd beszélni.
Az ördögnek hadi csele az ilyenek ellenében a következő szokott lenni. A lélek egészen
közel érzi magát Istenhez, belátja a mennyei javak felsőbbségét a földiekkel szemben, s tudatában
van annak, hogy az Úr szereti őt: s erre a szeretetre támaszkodva el kezd bizakodni s egész
biztonsággal számítani arra, hogy többé nem vesztheti el azt a boldogságot, amelyet élvez. Azt
hiszi, hogy világosan látja a jutalmat, s meg van arról győződve, hogy mivel ez a jutalom már ezen
élet folyamán is olyan édes boldogsággal tölti el a lelket, lehetetlenség volna arról lemondania egy
olyan aljas és piszkos dologért, amilyen a földi élvezet. Már most ezen bizalom révén az ördög
lerontja benne az önmaga iránt való annyira szükséges bizalmatlanságot, s mint mondom, a
szegény lélek kiteszi magát a veszedelmeknek, jóhiszemű buzgalommal kezdi pazarul osztogatni
gyümölcseit, s azt hiszi, hogy már nincs oka félnie önmagától. 79 Mindez nem kevélység nála, mert
hiszen az a lélek jól tudja, hogy önmagától semmire sem képes, hanem egyszerűen mértéktelen és
oktalan számítás az Úristenre. Nem gondolja meg, hogy még nem nőtt ki jól a tollazata. Igaz, hogy
már ki tud röppenni a fészekből, s az Úristen ki-kihozza onnét: de azért még nem fejlődött annyira,
hogy jól tudjon röpülni. Az erények még nem állnak benne erősen; nincs tapasztalata, s így nem
képes a veszedelmet fölismerni, s nem tudja, mennyire veszedelmes dolog az, ha valaki
önmagában bízik.
Ez volt az oka az én vesztemnek; s ezért és sok minden másért van szükség vezetőre és lelki
életet élő emberekkel való érintkezésre. Én erősen hiszem, hogy ha az Úristen fölvitt már egy lelket
erre a fokra, hacsak az illető maga nem fordul el teljesen Ő Szent Felségétől, az Úr nem fogja többé
megvonni tőle kegyelmeit, s nem engedi, hogy elvesszen. Azonban, mint mondtam, ha el találna
bukni, vigyázzon az Isten szerelméért, nehogy abba hagyja a belső imát. Ne essék valahogy
áldozatul ennek a kísértésnek, úgy, mint én, a hamis alázatosság ürügye alatt. Mint már
mondottam, és szeretném minél többször ismételni: bízzék Isten jóságában, mert ez nagyobb
minden rossznál, amit el tudunk követni. Ő mindig kész elfelejteni hálátlanságunkat, ha mi belátva
hibánkat, újra vissza akarunk térni az ő barátságába. S az a körülmény, hogy annyi kegyelemben
részesített bennünket, szintén nem indítja Őt arra, hogy szigorúbban sújtson le ránk. Sőt
79 Ez a gondolat, hogy a léleknek nem szabad időnek előtte osztogatnia gyümölcseit, hanem azokat először saját maga
táplálko zására és erősítésére kell felhasználn ia, minduntalan is métlődik. A szentanya azt akarja vele mondani, hog y a
megtért léleknek legeslegfőbb gondja legyen, kerülni a bűnre vivő alkalmakat. .Ne men jen önként emberek kö zé azzal
a szándékkal, hogy épülésükre fog szolgáln i, hogy jóra vezet i őket, hanem leplezze az isteni kegyelmeket s élvezze
azokat titokban ő maga. Ha el talál jönni annak az ideje, hogy az Úr más lelkek érdekében is fel akarja őt használni,
akkor majd a körülmények által kényszerít i őt a magányból és az elvonultságból való kilépésre, s akkor majd erőt is ad
neki arra, hogy megálljon a lábán. Ez a s zabály a lelki életben rendkívül fontos s bizonyára sok kezdődő életszentség
megy tönkre azon, hogy az illető nem tudja magát meghúzn i, s nem rejtegeti kegyelemkincseit addig, amíg azok
annyira bele nem gyökeresedtek a lelkébe, hogy onnét többé ki nem loph atók. Voltak szentek, akik ezt a rejtegetést oly
ügyesen gyakorolták egész életükön át, hogy szentségük csak holtuk után derült ki.
86
ellenkezőleg éppen ezekre való tekintettel bocsát meg könnyebben, mert saját házanépének tekint
bennünket, akik mint mondani szokás - az Ö kenyerét esszük. 80 Gondoljanak vissza az ő szavaira s
nézzék, hogy miképpen bánt énvelem. Hiszen én hamarább belefáradtam az Ő sértegetésébe, mint
Ő Szent Felsége az én bűneimnek megbocsátásába. Ő sohasem unja meg az adományozást, s az Ő
irgalmának kincseit nem lehet kimeríteni. Ne unjuk tehát elfogadni ajándékait. Áldott legyen
mindörökké! Ámen. Dicsőítsék Őt összes teremtményei!
XX. FEJEZET.
Fejtegeti, hogy mi a különbség az egyesülés és az elragadtatás között. Megmagyarázza, hogy mi az elragadtatás, és

mond egyet-mást arról, hogy mit élvez a lélek, ha az Úr, az Ő jóságában, elragadtatást bocsát reá. Beszél ennek
hatásairól.
Szeretném megmagyarázni, Isten segítségével, hogy miben különbözik az egyesülés, az

elragadtatástól, vagy fölemeléstől, vagy a szellem röptétől, vagy az önkívülettől - mert ez mind egy
és ugyanazon dolog. Azt akarom mondani. hogy ezek a különböző nevek ugyanazt a dolgot jelzik;
tudniillik azt, amelyet extázis-nak is szokás nevezni. Ez az állapot nagyon fölülmúlja az
egyesülést; sokkal nagyobbak a hatásai és egyéb sajátos működései. Mert igaz, hogy nem más,
mint egyesülés úgy az eleje, mint a közepe és a vége s egyesülést hoz létre a lélek belsejében,
csakhogy ez az egyesülés sokkal nagyobb fokban van meg benne, s azért nagyobb belső és külső
hatásokkal jár. Magyarázza meg ezt az Úr, amint tette az eddigiekkel; mert az biztos, ha Ő Szent
Felsége nem sugallta volna nekem, hogy miként lehet ezekről a dolgokról valamit beszélni, én egy
szót sem tudtam volna róluk mondani.
Képzeljük tehát, hogy ez az utolsó víz, amelyről az imént beszéltünk, olyan bőségesen árad,
mintha Ő Szent Felségének felhője egészen leereszkedett volna hozzánk. Legalább is, ha nem
tudnók, hogy ez a földi élet folyamán nem lehetséges; azt hihetnők, hogy így van a dolog. Mikor
pedig mi, erőnktől telhetőleg igyekszünk ezt a nagy jótéteményt meghálálni, az Úr magához
vonzza a lelket, úgy amint a felhő vonzza magához a földi párákat, s egészen kiragadja azt
önmagából. (Én legalább úgy hallottam, hogy a felhők vonzzák a kigőzölgéseket vagy talán a nap.)
A felhő azután fölemelkedik az égbe; magával viszi a lelket, s elkezdi neki mutogatni azt a
királyságot, amelyet számára tartogat. Nem tudom találó-e ez a hasonlat, de annyi bizonyos, hogy a
dolog így történik.
Ezeknél az elragadtatásoknál úgy látszik, mintha a lélek nem éltetné többé a testet. Azért is
annak természetes melege szembeszökő módon csökken; a test mind jobban és jobban kihűl, de
mindez kimondhatatlan édességgel és élvezettel jár. Az ellenállás itt ki van zárva. Az egyesülés
alkalmával még a saját földünkön vagyunk, s bár megerőltetésbe kerül, az ember majdnem mindig
megakadályoz hatja. Itt legtöbbször minden hiábavaló; sőt olykor, amidőn az ember legkevésbé
van rá elkészülve, s mielőtt bármit is tehetne, rendkívül heves és erős rohamban jön rá, s egyszerre
80 Aki azt h iszi, hogy az olyan ember aki egyébként buzgó, istenes életet folytat és rendkívüli kegyelmekben részesül,
nem eshetik halálos bűnbe, annak még sokat kell tanulnia a lelki élet terén. Az Úristennek számos oka lehet arra, hogy
az ilyennek eleressze kezét és megengedje bukását: főleg az, hogy az illető elbízta magát. Ilyenkor válik el, vajon az
illető alázatos lélek-e vagy sem. Ha az, akkor sietve meggyónik és fokozott buzgalo mmal szo lgál Istennek. Okul
bukásán és a jövőben óvatosabb. De ha nem alázatos, akkor esetleg eldob magától minde nt, és hanyatt-homlo k rohan
vesztébe. A bukás elleni egyedüli eszkö z a végletekig menő óvatosság a bűnre vivő alkalmak kerü lésében, a teljes és
soha meg nem szűnő bizalmatlanság önmagunk iránt; gyermeki bizalom Istenben és állandó, kitartó imádság.
87
csak azt érzi és látja, hogy ez a nagy felhő, vagy ez a hatalmas sasmadár fölkapja és viszi a
szárnyain.
Ismétlem, az ember tudja és érzi, hogy viszik, csak azt nem tudja: hová! Mert bár a dolog
élvezetes, kezdetben a mi gyarló természetünkben félelmet okoz. Itt határozott és bátor lélekre van
szükség, - sokkal inkább, mint az előbb említett dolgoknál - s el kell szánva lenni mindenre: jöjjön,
aminek jönnie kell. Az ember bízza magát Isten kezére, s menjen jó kedvvel oda, ahová viszik.
Mert hiszen viszik, akár akarja, akár nem; még pedig ellenállhatatlan erővel. Én magam sokszor
szeretnék ellenállni, s megfeszítem minden erőmet, különösen olyankor, ha mások jelenlétében jön
rám; de sokszor olyankor is, ha egyedül vagyok ugyan, de attól félek, hogy a dolog nem Istentől
való. Néha sikerült annyira-amennyire, de utána egészen össze voltam törve. Úgy ki voltam
merülve, mintha valami hatalmas óriás ellen küzdöttem volna. Máskor ellenben semmit sem
tudtam elérni, s elragadta a lelkemet, s rendesen még a fejemet is fölrántotta, anélkül, hogy vissza
tudtam volna tartani; néha pedig az egész testemet is, úgyhogy fölemelkedett a földről. Ez utóbbi
dolog ritkán történt. Egyszer ugyanis éppen mindnyájan együtt voltunk a kóruson s a
szentáldozáshoz járultunk, térden állva, s ekkor esett meg velem. Nekem nagyon fájt, mert mégis
csak rendkívüli dolognak látszott s nagy föltünést keltett. Ez mostanában történt, amióta perjelnő
vagyok, s így megtiltottam a nővéreknek, hogy szóljanak róla. 81 Egy más alkalommal pedig, amint
észrevettem, hogy az Úr ilyesmit akar velem tenni, lefeküdtem a földre, s a nővérek is odasiettek,
hogy lefogjanak, s mégis észrevehető volt ez a fölemelkedés. Hozzá ez éppen a védőszentünk
ünnepén történt, a szentbeszéd alatt, számos előkelő úrinő jelenlétében. Esedezve kértem az Urat,
ne adjon nekem több olyan kegyelmet, amely külsőleg is meglátszik. Én ugyanis már egészen
belefáradtam abba a folytonos aggódásba. Már pedig ezt a kegyelmet Ő Szent Felsége nem
küldhette rám a nélkül, hogy mások észre ne vegyék. Végre volt olyan kegyes meghallgatni engem,
úgyhogy azóta nem volt többé elragadtatásom. Igaz, hogy ennek még nem múlt sok ideje. 82
Mikor ellent akartam állni, lábaim alatt valami hihetetlen nagy erőnek működését éreztem,
amely mintha el akart volna vinni magával. Nem is tudom, mihez hasonlítsam, mert ez sokkal
hevesebb módon történt, mint a többi lelki tünemények, úgyho gy utána egészen össze voltam
81 Életíró ja, Yepes püspök szerint, az áv ilai püspök éppen személyesen áldoztatta a nővéreket, midőn a szentre rájött
ez az elragadtatás és teste a levegőbe emelkedett. (V. ö. I. könyv, 15. fej.) Szent Jero mosról nevezett Mária anya pedig,
aki a szentnek unokahúga volt s ez időben már tagja az ávilai Szent Jó zsef-zárdának, mint szemtanú ezt írja a
jelenetről: „Egy alkalo mmal szentanyánk érezte, hogy teste kezd fölemelkedni a földrő l. Éppen a szentáldozáshoz
járult. A mint észrevette a dolgot, hirtelenében mind a két kezével b elékapaszkodott a rácsba s erősen tartotta magát
rajta.” Ugyanaz a nővér mondja tovább: „Nagyon rosszul esett neki, miko r ilyen szembeszökő tünetek voltak rajta
észre vehetők, s ő maga említette, mennyit kellett könyörögnie az Úrhoz, hogy kímélje meg az ilyenektől. Vég re az Úr
még is meghallgatta. Ha az elragadtatás a mi jelenlétünkben jött rá, már az is nagyon fájt neki, de ebbe még csak
beletörődött. De ha idegen emberek szemeláttára történt, akkor nem tudott megvigasztalódni. Amennyire csak lehetett,
leplezte a dolgot, s azt mondotta ilyenko r, hogy a szívbaja jött rá. Mikor mások jelenlétében történt, utána gyorsan
hozatott magának egy pohár vizet, így akarván elhitetni, hogy csak rosszul volt.” Ezeket a részleteket egy kiadatlan
kézirat őrizte meg számunkra, amely most is az áv ilai Szent József-zárda birtokában van. A második eset, amelyet a
szent említ, Szent József ünnepén, március 19-én történt 1563. és 1565. között.
82 A z Úristen egyelőre annyiban hallgatta meg Szent Teréziát, hogy nem küldött többé reá elragadtatást idegenek
jelen létében, egyébként azonban az elragadtatások még hosszú id eig igen gyakoriak maradtak nála. Unokahúga és
bizalmasa, Mária Baptista anya bizonyítja, hogy ő maga is számtalan ilyen elragadtatásnak volt szemtanúja.
„Valahányszor szentanyánk a szentáldozáshoz járult; valahányszor szent misét, vagy szentbeszédet hallg atott,
valahányszor imádko zni kezdett; sőt gyakran olyankor is, ha valami, az Úristenre vonatkozó szót ejtettek ki előtte:
mindannyiszor elragadtatásba esett.” (A valladolid i szentté avatási pörben tett tanúsága.) A különbség csak az volt,
hogy ezek az elragadtatások később csak nagy ritkán jártak testi fö lemelkedéssel, szóval kevésbé voltak feltűnőek.
Életének utolsó évtizedében azonban az elragadtatások mind rit kábbak lettek, s végül teljesen elmaradtak s egy
bizonyos állandó, mély, Istenbe-merülésnek engedtek helyet.
88
törve. Mert nagy küzdelem ám ez, s ha az Úr nem akar engedni, úgy sem sokat ér; mert nincs
hatalom, amely az Ő hatalmának ellent tudna állni. Más esetekben olyan kegyes az Úr, s előbb
értésünkre adja, hogy hajlandó nekünk megadni ezt a kegyelmet; s ha ilyenkor az ember
alázatosságból ellene szegül, akkor ugyanaz a hatás marad a lélekben, mintha teljesen beleegyezett
volna.
Ezek a hatások igen nagyok. Először is megértjük ebből az Úrnak végtelen hatalmát; mert
hiszen be kell látnunk, hogy az ő akaratával szemben nem vagyunk képesek még testünket és
lelkünket sem visszatartani; nem vagyunk többé urai még ezeknek sem. Kénytelen-kelletlen el kell
ismernünk létezését egy felsőbb hatalomnak, amelytől ezeket a kegyelmeket kapjuk, s meg kell
vallanunk, hogy önmagunktól semmire, de semmire sem vagyunk képesek. Ez pedig mélységes
alázatot kelt az emberben. Azt is meg kell vallanom, hogy ez a kegyelem mindig félelmet keltett
bennem, s különösen kezdetben igen nagyot. Mert nem csekélység, mikor az ember egyszerre csak
azon veszi magát észre, hogy fölkapják a földről, s hogy a szelleme magával ragadja a testét! Igaz
ugyan, hogyha az ember nem áll ellent, akkor egyúttal nagy élvezetet is okoz, s az öntudatot nem
zavarja meg. Én legalább mindig magamnál voltam, s tudtam, hogy most visznek. De mikor az
ember ennyire érzi annak hatalmát, aki képes vele így elbánni, a haja szála is égnek mered, s utána
ugyancsak nincs bátorsága ilyen hatalmas Istent megbántani. Ez a félelem azonban igen nagy
szeretettel párosul. Hogy is ne lobbanna megújult lángra a mi szeretetünk, mikor látjuk az Övét?!
Látjuk, mennyire szeret bennünket nyomorult férgeket! Hiszen már az sem elég Őneki, hogy a
lelkünket amúgy igazában vonzza magához, hanem még ezt a mi halandó, anyagi és bűneink által
annyira bemocskolt testünket is föl akarja emelni!
Ez az elragadtatás valami sajátságos lemondást hagy a lélekben, amelyről nem is tudnám
megmondani, hogy milyen. Azt hiszem azonban, annyit mondhatok, hogy bizonyos tekintetben
más, és magasabb fokú annál, amelyet ezek a többi, pusztán szellemi kegyelmek hoznak létre. Mert
bár, ami a szellemet illeti, ott is megvan a teljes lemondás az összes földi dolgokról; itt azonban úgy
látszik az Úr azt akarja, hogy ugyanez érvényesüljön a test részé ről is. Valami egészen új és
sajátságos idegenkedés fogja el a földi dolgok irányában, ami az életet még sokkal nagyobb teherré
teszi reá nézve.
Azonkívül pedig egy sajátságos gyötrő kín jelentkezik a lélekben, amelyet az ember sem
nem képes a maga erejéből fölidézni, sem pedig, ha egyszer föllépett, nem tudja megszüntetni.
Nagyon szeretném megérttetni, hogy milyen ez a kín, de azt hiszem, nem fog sikerülni. Valami
keveset azonban talán mégis tudok róla mondani.
Megjegyzendő, hogy ezek a dolgok sokkal utóbb jelentkeztek, mint azok a látomások és
kinyilatkoztatások, amelyekről ezután fogok beszélni; s későbbiek annál az időnél is, amidőn az Úr
a belső imában oly nagy vigasztalásokkal és ajándékokkal árasztott el. Mert hiszen olykor-olykor
még most is van ilyenekben részem, de azért a rendes állapotom az a kínzó gyötrelem, amelyről
most beszélek. Ez néha nagyobb, néha kisebb; s én igyekszem majd leírni azt az esetet, amidőn
nagyobb fokú. Később beszélnem kell majd azokról a heves indulatokról, amelyeket az
elragadtatások keltettek bennem, mikor az Úr rám bocsátotta őket; de ezek, nézetem szerint, úgy
viszonylanak ehhez a kínhoz, mint valami teljesen testi dolog, valami nagyon is szellemi dologhoz.
Azt hiszem, nem túlzok, mikor ezt mondom. Mert azt az előbbi fájdalmat ugyan szintén a lélek
érzi, de a testtel egyetemben, úgyhogy mindketten kiveszik belőle a részüket; s nem jár azzal a
végtelen elhagyatottsággal, mint ez.
Itt, amint mondom, az ember nem tehet semmit. Akárhányszor egészen váratlanul jön reá
valami sajátságos vágy, én nem tudom, honnét. Ez a vágy pedig egy pillanat alatt eltölti az egész
lelket s úgy kezdi gyötörni, hogy magasan föléje emelkedik önmagának és minden teremtménynek.
Az Úristen pedig messze eltávolít tőle mindent és teljes sivataggá változtatja, úgyhogy ezen
89
keserves kínszenvedés közepette úgy érzi, nincs senkije széles e földön, de nem is kell neki senki,
Mert csak egyet szeretne: meghalni ebben az elhagyatottságban. Hiába beszélnek hozzá; hiába
erőlteti meg magát, hogy szívélyes választ adjon: mindez keveset használ; mert akármit tegyen is,
szelleme nem tudja magát kiragadni abból az elhagyatottságból.
Úgy látszik, mintha az Úristen ilyenkor végtelen messzire távozott volna a lélektől, de
mindazonáltal olykor-olykor valami egészen sajátszerű és szinte hihetetlen módon nyilvánítja vele
szemben végtelen nagyságát. Hogy ez miképpen történik, azt én nem tudom elmondani, s aki ezt az
állapotot nem ismeri tapasztalatból, nem is fogja elhinni, amit mondok. Ennek a nyilvánításnak
ugyanis nem az a célja, hogy a lélek megvigasztalódjék, hanem az, hogy még jobban belássa,
mennyire indokolt a gyötrődése, tekintve, hogy távol van attól a boldogságtól, amely minden
boldogságot magában foglal. Ez az isteni közlés azután még inkább megnöveli azt a vágyat s
ezáltal végletekig fokozza az elhagyatottság érzetét. A lelket valami kimondhatatlanul magasztos,
átható kín gyötri ott ama sivatagnak közepén, úgyhogy nézetem szerint, a szó szoros értelmében
elmondhatja: „Vigilavi et factus sum sicut passer solitarius in tecto.” Virrasztottam, s olyanná
lettem, mint a magányos veréb a háztetőn. 83 Így beszélt a királyi próféta, mikor ránehezült a lelkére
ez az elhagyatottság; csakhogy természetesen, mivel ő szent volt, az Úr ővele bizonyára még
sokkal nagyobb fokban éreztette azt. Valahányszor engem fog el ez a szenvedés, mindig eszembe
jut ez a zsoltár- vers, s vigasztalásomra szolgál, hogy mások is ennyire egyedül érezték magukat,
még hozzá mily nagy emberek! Úgy látszik tehát, hogy ebben az állapotban a lélek nincs többé
önmagában, hanem ott ül a tetőn; saját maga és az összes teremtett dolgok háza tetején. Többet
mondok: azt hiszem ilyenkor fölötte van még saját maga legmagasabb részének is.
Máskor meg úgy látszik, mintha a lélek végső ínségre jutott volna s folyton ismétli és
kérdezgeti önmagától: „Hol van a te Istened?” 84 Megjegyzem, hogy én annak előtte nem is tudtam,
hogyan hangzik ez a két zsoltárvers spanyolul, s mikor azután egyszer csak megértettem őket, nagy
vigasztalásomra szolgált azt látnom, hogy tőlem függetlenül, maga az Úr fordította le őket az én
számomra.
Olykor viszont eszembe jutott Szent Pál, amikor azt mondja, hogy keresztre van feszítve a
világ számára. 85 Nem azt akarom mondani, hogy én is így vagyok; tudo m, hogy nem; azonban
csakugyan úgy látszik, hogy a lélek sem az égből nem kap vigasztalást, s ő sincs benne - sem pedig
a földön nem keres ilyent, s ő sincs rajta: hanem mintegy keresztre feszítve s kínosan vergődve
lebeg az ég és a föld között, és sem onnét, sem innét nem jön segítség. Mert amit az égből kap,
tudniillik az Úristennek az a csodálatos, és legmerészebb vágyainkat is túlszárnyaló ismerete: az
csak fokozza gyötrelmét. Ugyanis annyira megnöveli utána való vágyakozását, hogy a kínos
fájdalom olykor még az eszméletétől is megfosztja, bár csak rövid időre. Olyan ez, mint a
haláltusa. Mindamellett azonban ez a szenvedés nagy élvezettel jár, olyannyira, hogy nem is
tudom, mihez hasonlítsam. Kegyetlen, de egyúttal gyönyörűséges vértanúság ez? Akármit
nyújtson is ennek a léleknek a föld, s lenne bár olyasmi, ami rendes körülmények között a lehető
legkívánatosabb: neki nem kell, s azonnal eldobja magától. Egészen világos előtte, hogy ő nem
szeret senki mást, csakis az ő Istenét, de Őbenne sem vonzódik se mmihez különösebben, hanem a
maga egészében kívánja Őt bírni, s azt sem tudja, mit kíván. Nem tudja - mondom -, mert a képzelő
tehetsége nem állít elébe semmit, sőt azt hiszem, hogy mikor ebben az állapotban van, a lelki
tehetségek működése hosszú időközökön át teljesen szünetel. Az egyesülésben és az
elragadtatásban az élvezet függeszti fel őket, itt pedig a fájdalom.
83 Zsolt. 101, 8.
84 Zsolt. 41, 4.
85 Gal. 6, 14.
90
Ó Jézusom, mennyire szeretném én Kegyelmednek megmagyarázni ezt az állapotot; ha

másért nem, már csak azért is, hogy megmondja nekem, mit je lentsen ez a dolog. Mert ez
mostanában az én lelkemnek állandó állapota. Amint megszűnik az elfoglaltsága, majdnem mindig
rájön ez a halálos gyötrődés. Remegés fogja el, mikor érzi, hogy elkezdődik, mert tudja, hogy nem
fog halállal végződni. De ha egyszer benne van, azt szeretné, ha élete egész hátralevő részét ebben
a kínban tölthetné el. Pedig ez a szenvedés néha olyan fokú, hogy a szervezet alig képes azt
elviselni. Nálam például olykor majdnem egészen megszűnik az érverés, amint a nővérek
mondják, ha ilyenkor odajönnek hozzám, mert most már ők is jobban megértik, hogy mi ez; a
karjaim szélesen ki vannak tárva, s kezeim oly tehetetlenek, hogy olykor még összetenni sem
tudom őket. Így azután még másnapig is megmarad a fájdalom a csuklómban és az egész
testemben, mintha csak minden tagom kificamodott volna. Igazán néha már azt is gondolom,
hogyha az Úristen úgy akarja, s ez így megy tovább, akkor végre is belehalok; mert nézetem
szerint, ez a szenvedés van akkora, hogy megölje az embert. Csakhogy természetesen ilyen szép
halált én nem érdemeltem meg. Ilyenkor csak az a vágy emészt, hogy meghalhassak. Nem
gondolok ilyenkor sem a tisztító hellyel, sem az én nagy bűneimmel, amelyekkel a poklot
érdemeltem meg: mindezt elfeledteti velem az az epedés, hogy Istent megláthassam; s ezt a
pusztaságot és elhagyatottságot többre becsülöm a világ minden társaságánál.
Ami még valamelyes vigasztalásra szolgálhatna ilyenkor a léleknek, az az volna, ha
olyasvalakivel beszélhetne a dologról, aki maga is átélte ezt a gyötrelmet. Mert így azt kell látni,
hogy ha panaszkodik is, úgy látszik, senki sem hiszi el baját, ami szintén nagy fájdalmat okoz neki.
Ez a szenvedés ugyanis olykor annyira fokozódik, hogy már nem esik neki jól egyedül maradni,
mint máskor; társaság sem kell neki, csak valaki, akinek kipanaszkodhatná magát. Úgy van vele,
mint az olyan ember, akinek már nyakán van a kötél, s fulladozva kapkod lélegzet után. Ilyenféle,
nézetem szerint, ilyenkor a mi gyarló természetünknek epedése valami résztvevő lélek után. Ez
akkora fájdalom, hogy az életet is veszélyezteti. Ez határozottan így van. Nem egyszer voltam a
halál küszöbén súlyos betegségek, vagy egyéb körülmények folytán, mint említettem, s így merem
mondani, hogy ez a veszedelem van akkora, mint akármelyik más. A test és a lélek természetesen
fáznak az egymástól való elválástól, s ez az idegenkedésük sugallja a vágyat valaki után, aki
segíteni tudna lajtunk, hogy így lélegzethez juthassunk, bajunkat elmondhassuk, elpanaszolhassuk,
elszórakozzunk és képesek legyünk életben maradni. Mindez nagyon is ellenére van a szellem
akaratának, vagyis a lélek felsőbb részének, amely semmi áron sem akarna megszabadulni ettől a
gyötrelemtől.
Nem tudom, vajon helyesen fejeztem-e ki magamat, és sikerült-e a dolgot
megmagyaráznom, de nézetem szerint tényleg így van. Elképzelheti Kegyelmed, hogy micsoda
örömöm van nekem az életben! Hiszen, ami eddig az egyetlen örömöm volt: a belső ima és az
egyedüllét, - mert ebben vigasztalt engem az Úr, - mindez most már rendesen csak ilyen gyötrelmet
hoz reám. De ez annyira élvezetes, s a lelkem annyira fölfogja az értékét: hogy jobban szereti
mindazon lelki örömöknél, amelyekben annak előtte szokott részesülni. Ezt biztosabbnak tekinti,
mert ez a kereszt útja. Nézetem szerint ugyanis, az élvezet, amelyet ad, igen nagy értékű,
amennyiben a testre csupán fájdalom árad belőle. A lélek ugyanis szenved, s egyúttal élvez is,
viszont kizárólag csakis ő élvezi azt az örömöt, amit ez a szenvedés okoz. 86 Én nem tudom, hogy ez
hogyan lehetséges, de így van. Én részemről az Úrnak ezt a kegyelmét - mint mondom, az Ő
kezéből ered, nem én szereztem, mert teljesen természetfölötti - nem cserélném el mindazokért,
86 Azt akarja ezzel mondani, hogy a misztikus öröm annál tis ztább, annál magasabb fokú, fő leg pedig annál
megbízhatóbb - vagyis annál inkább van kizárva az, hogy az ö rdögtől, vagy a kép zelődéstől ered - minél in kább a
szellemre szorítkozik s minél kevesebb árad át belőle az érzéki részre, a szívre.
91
amelyekről ezután fogok beszélni. Nem úgy értem, hogy együttvéve valamennyiért sem, hanem
úgy, hogy sem az egyikért, sem a másikért, külön-külön. Jegyezzük meg jól, amit mondok,
tudniillik, hogy ezek a fájdalmas epedések későbbiek az összes kegyelmeknél, amelyekről itt szó
van, s akkor kaptam meg őket az Úrtól, mikor a többiek, amelyek ebben a könyvben le vannak írva,
már meg voltak. Ebben az állapotban tart most engem az Úr. 87
Kezdetben a dolog nekem félelmet okozott; aminthogy rendesen így vagyok, valahányszor
az Úr valami új kegyelemben részesít, mindaddig, amíg azután Ő Szent Felsége meg nem nyugtat.
Ekkor is azt mondta nekem, hogy ne féljek, hanem ellenkezőleg becsüljem ezt a kegyelmet többre
mindannál, amiben eddig részesített. Mert ez a szenvedés megtisztítja a lelket; megdolgozza,
megtisztogatja, mint az aranyat szokás az olvasztócsészében, hogy azután annál jobban
fölékesíthesse az Ő ajándékainak zománcával, s ez végzi el rajta azt, ami egyébként a tisztítóhelyen
várna reá.
Addig is tudtam, hogy itt igen nagy kegyelemről van szó, azonban ezek után még sokkal
inkább megnyugodtam; gyóntatóm pedig azt mondta rá, hogy ez mind jó dolog. Hiszen igaz, hogy
én aggódtam - tekintettel saját hitványságomra - de azért soha sem tudtam elhinni, hogy a dolog
rossz volna; sőt ellenkezőleg éppen az töltött el félelemmel, hogy annyira jó, mert beláttam, hogy
mennyire nem érdemeltem meg. Áldott legyen az Úr az Ő jóságáért. Ámen. 88
87 Az a kegyelem, amelyrő l a s zentanya itt beszél, nem egyéb, mint a szellemi rész passzív tisztu lása, amelyrő l
Keresztes Szent János könyvet írt: A lélek sötét éjszakáját. Ezen utolsó bekezdésből azt következtetjük, hogy ez nála
körülbelü l 1502-ben, az első sarutlan női zárda alap ításának idejében kezdődik s 1565 -ben, mikor az Önéletrajz
második átdolgozását befejezte még tart és végződik 1572 -ben. Ebből a kegyetlen lelki szenvedésből kisebb vagy
nagyobb mértékben kijut mindazo knak, akiket Isten a szemlélődés útján vezet. Keresztes Szent János a saját maga
lelke után, mindenesetre Szent Teréziáét tanulmányozta a legnagyobb érdeklődéssel, s amit abban látott, bizonyára
befolyást gyakorolt a műveiben kifejtett eszmékre is, tehát a „Kármelhegy útjá” -ra és az említett műre, „A lélek sötét
éjszakájá”-ra is. Ezeknek négy éjszakájában nem o k nélkü l kereshetjük Szent Terézia lelki fejlődésének rajzát is. Ha
tehát azt a négy éjszakát, vagyis tis ztulást Szent Teréziára alkalmazzuk, nézetem szerint a következő chronológiai
adatokhoz jutunk. Az első éjjel, az érzéki résznek és a második éjjel, a szellemi résznek akt ív tis ztulása kezdődik
gyermekkorában s végigvonul egész, fo lytonos érzéki és szellemi önmegtagadásban lefolyt életén. A harmad ik éjjel,
az érzéki rés z passzív tisztulása szintén nyilvánul egész élete folyamán, folytonos betegeskedéseiben és a mások
részéről szenvedett üldözésekben, főleg azonban, mint betegség 1538-tól 1540-ig, mint üldöztetés pedig 1561-62.
között kulminál. A legfontosabb pedig, t. i. a negyedik éjjel, vagyis a szellemi rész kínszenvedése, mint mondom,
kezdődik körülbelül 1562-ben és tart tíz esztendeig, 1572-ig, a lelki házasság kegyelméig.
88 Egyik kiváló leánya, Szent Do monkosról nevezett Izabella anya, aki az ávilai Szent Jó zsef-zárda alapítását követő
évben lépett be a sarutlan rendbe, a következőket mondja el egy kéziratában, amelyet életíró ja, Lanuza idéz: „A mi
Urunk egyik kegyelme volt, hogy szentanyánk lelke annyira vágyódott az Ő látása után, s úgy óhajtott kiszabadulni
testének börtönéből, hogy majdnem belehalt az epedésbe. Ez a türelmetlen vágy egy bizonyos fajta elragadtatásba
ejtette s oly heves külső és belső fájdalmakkal gyötörte, hogy olykor úgy látszott, mintha haldokolna. Ilyenkor
rendesen a ház legfélreesőbb zugaiban húzta meg magát, mert ebben a gyötrelemben szükségét érzi az ember az
egyedüllétnek. Tőle magától hallottam, mennyire félt néha ilyenkor attól, hogy ott hal meg, anélkül, hogy valaki
mellette volna. Egy ilyen alkalo mmal egyik remetelakunkba vonult vissza. Este volt, s nem v itt magával mécsest. Én
észrevettem, mikor kiment a kórusból, s később elindultam keresésére. Hallgatóztam, s mind járt tisztában voltam vele,
hogy mi történik, mert már is mertem ezt a dolgot. Beléptem tehát oda, ahol ő volt, s a sötétben tapogatóztam feléje.
Nem mertem ugyanis világot gyújtani, mert tudtam, hogy ez bántaná. Mikor észrevett, azt mondta nekem, hogy
men jek és hagyjam magára. Én nem mertem ezt megtenni, mert mikor ho zzáértem, észrevettem, hogy kezei görcsösen
össze vannak ku lcsolva, s jéghidegek, mint egy halottéi. Ez annyira fájt nekem, hogy meg se gondolva, mit csinálok,
elkezdtem neki szemrehányásokat tenni. Azt mondtam neki, vigyázzon, mert ha így emészt i magát, a vége az lesz,
hogy meghal, azt pedig mi nem fogju k túléln i. Ho zzátettem, mekkora örö mére szolgálna az ördögnek, ha ily módon
megrövid ítené azt az időt, amelyet egyébként az Úristen szolgálatában tölthetne; s hogy nem okos dolog ennyire
epedni az Úristen látása után, mikor Ő Szent Felsége azt akarja, hogy még éljen. M inderre angyali szelídséggel azt
felelte nekem: „Hallgasson maga kis bohó, hát azt hiszi, hogy ez tőlem függ?!” Mindamellett én nem hagytam annyiba
a dolgot, s az én együgyű érvelésemnek mégis megvolt az az ered ménye, hogy kissé elvonta figyelmét a fájdalmától, s
92
Úgy látszik, megint eltértem a tárgyamtó l, mert hiszen az elragadtatásokról kezdtem

beszélni. Azonban ez, amit most írtam le, még az elragadtatásnál is több, s ezért gyakorolja a
lélekre az említett hatásokat.
Már most térjünk vissza a rendes lefolyású elragadtatásokra. Mondom, néha testem olyan
könnyűvé lett, mintha teljesen elvesztette volna súlyát, s ez néha annyira fokozódott, hogy szinte
nem is éreztem már a lábam alatt a földet. Amíg az elragadtatás tart, a test sokszor olyan, mintha
meghalt volna, és egészen tehetetlen önmagával s-olyan helyzetben marad, amilyenben volt,
amikor ez az állapot rájött, tehát ülve, vagy kitárt karokkal, vagy pedig összekulcsolt kezekkel. Az
öntudatot az ember ritkán veszti el, de azért megesett velem, hogy tökéletesen elhagyott, bár csak
ritkán és rövid időre. Rendesen el van tompulva, de bár külsőleg nem képes semmit sem tenni,
azért a benyomásokat fölfogja, olyanféleképen, mint mikor az ember messziről hall valamit. Nem
mondom, hogy az ember ért és hall akkor is, amidőn az elragadtatás a legmagasabb fokát éri el -
tudniillik akkor, amidőn a tehetségek egészen egyesülnek Istennel, s ezen időtartam alatt teljesen
föl vannak függesztve - mert akkor, azt hiszem, sem nem lát, sem nem hall, sem nem érez.
Csakhogy, amint az előbbi egyesülő imánál említettem, a léleknek ezen Istenhez való tökéletes
hozzáhasonulása csak rövid ideig szokott tartani. Addig azonban, amíg tart, egyik tehetség sem tud
önmagáról s nem érti, hogy mi történik vele. Úgy látszik nem való, hogy ezeket a dolgokat
megértsük addig, amíg e földön élünk, vagy legalább is az Úristen nem akarja, mert bizonyára nem
is vagyunk képesek rá. Mindezt magamon tapasztaltam.
Azt fogja mondani erre Kegyelmed, hogy miképpen tarthat akkor az elragadtatás néha több
óra hosszat? Amint a belső imának előbbi fokánál is mo ndottam, nekem e tekintetben az a
tapasztalatom, hogy ez az élvezet megszakításokkal történik. A lélek újra és újra belemerül, illetve
jobban mondva az Úristen meríti azt Önmagába, s miután egy kicsit ott maradt, újra szabadon
ereszti, s csak az akaratot tartja tovább is fogva. Nézetem szerint ezt annak a másik két tehetségnek
nyughatatlansága okozza. Olyanok azok, mint a napórán az árnyék, amely soha sem áll meg,
kivéve, ha az igazság Napja megakasztja a mozgását, mert akkor veszteg marad. Mint mondom, ez
a veszteglés rövid ideig tart, mivel azonban a szellemnek indulata és fölemelkedése igen erős volt,
annak ellenére, hogy az a kettő megmozdul, az akarat tovább is ott marad elmerülve, s mivel ő az
ura az egész szervezetnek, azért teszi a testtel azt, amit mondtam. Mert bár az a két izgága tehetség
igyekszik is őt megzavarni, legalább a többi ellenségétől, az érzékektől szabadul meg, amennyiben
ezeknek működése fel van függesztve, mivel így akarja az Úr.
A szemek nagyobbrészt csukva vannak, s az ember akarata ellenére is behunyódnak. Ha
pedig olykor nyitva maradnának is, mint már mondtam, az ember nem látja és nem fogja föl azt,
amire néz. Ebben az állapotban az ember önmagától még sokkal kevesebbre képes, s azért, mikor
eljön az ideje, hogy a tehetségek magukhoz térjenek, nem sokat tehet ellenük. Azért is, ha az Úr
megadja valakinek ezt a kegyelmet, az illető ne nyugtalankodjék amiatt, hogy míg egyrészt teste
órák hosszat van ily módon lebilincselve, értelme és emlékezete szertekalandoznak. Rendesen
azonban igaz az, hogy Isten dicséretébe vannak belemerülve, vagy pedig azon mesterkednek, hogy
megértsék, mi az, ami velük történik. Azonban ők maguk sincsenek egészen ébren, hanem úgy
vannak vele, mint az, aki sokat aludt és álmodott, s most nem tud egészen fölocsúdni.
így sikerü lt visszavezetnem a kórusba, a zsolozs mára. Később azután előadtuk ügyünket a gyóntatónknak, Baňez
Do monkos atyának; én panaszt emeltem nála a szentanya ellen s meg kértem tiltsa meg neki, hogy ilyen esetekben
félrevonuljon és egészen egyedül maradjon; s elmondtam, mennyire magánkívül szo kott lenni, amikor rájön ez az
epedés.” (Oeuvres I. 253.)
93
Azért magyarázom olyan részletesen ezt a dolgot, mert tudom, hogy vannak most is, még
pedig ebben a zárdában89 is egyesek, akiket az Úr ilyen kegyelmekben. részesít; márpedig, ha lelki
vezetőiknek nincs e téren személyes tapasztalatuk, s főleg, ha nem tudós emberek, esetleg azt
fogják gondolni, hogy az elragadtatásban az ember szükségképen olyan, mintha meg volna halva.
Mert hallatlan dolog, amit a léleknek az ilyen hozzá nem értő gyóntatóktól kell szenvednie. Erről
majd még beszélek. Ki tudja, talán magam sem tudom, mit mondok. Kegyelmed meg fogja érteni,
hogy mit találtam el, mit nem, mert hiszen az Úr kegyelméből volt már tapasztalata e téren; mivel
azonban nem régóta van része benne, az sincs kizárva, hogy nem figyelte meg a dolgot annyira,
mint én.
Akármennyire igyekezzem is, ilyenkor hosszú ideig még mozdulni sem vagyok képes: a
lélek magával vitte a testnek összes erejét. Sokszor, mikor az ember előzőleg beteg volt és nagy
fájdalmak kínozták, utána teljesen egészséges lesz, és nagyobb munkaképessége van. Mert nagy
dolgokban részesítette őt az Úr ebben az állapotban, s néha, mint mondom, azt akarja, hogy a
testnek is legyen bennük része, mert hiszen most már engedelmeskedik a lélek akaratának. Mikor
azután föleszmél, főleg, ha magas fokú volt az elragadtatás, megtörténik, hogy egy, két, sőt három
napig is a lelki tehetségek egészen el vannak merülve, és eltompulva, mintha csak nem is volnának
maguknál.
Micsoda szenvedés ilyenkor, arra a tudatra ébredni, hogy újra folytatni kell az életet?!
Ebben az állapotban kinőttek a szárnyai, hogy jól tudjon röpülni: s íme most megint kihullottak a
tollai. Itt emeli magasra Krisztus Urunk ügyének zászlaját! Mert csakugyan úgy látszik, mintha
ennek az erődnek a parancsnoka fölmenne, vagy jobban mondva fölvinnék őt a legmagasabb
toronyba, hogy ott kitűzze a zászlót Istenért. Erről a biztos helyről a lélek letekint azokra, akik még
odalent vannak, s nem fél a veszedelmektől, sőt óhajtja őket, mert bizonyos értelemben él benne a
meggyőződés, hogy győzelméhez nem fér kétség. Nagyon világosan látni innét, hogy mennyire
nem érdemes sokra becsülni mindazokat a dolgokat odalent; hogy milyen semmiségek! Mert ilyen
magasról messzire látni. Nem óhajt többé akarni, s azt szeretné, ha nem is volna többé szabad
akarata. Kéri is az Urat, hogy vegye el tőle. Átadja neki saját akaratának kulcsait, mert hiszen
kertészből várparancsnokká lett. Nem kíván mást, mint teljesíteni az Úr akaratát. Nem akar többé a
maga ura lenni, vagy bármivel rendelkezni, még csak egy almával sem. Ha van valami jó a
kertjében, ossza azt szét Ő Szent Felsége. Mert mostantól kezdve neki magának ne legyen többé
semmi sajátja, hanem az Úr rendelkezzék mindennel úgy, amint az megfelel az ő dicsőségének és
akaratának.
Tényleg mindez így történik, föltéve, hogy az elragadtatás valódi volt, s a lélekben az
említett jó hatások maradnak meg utána. Ha ellenben nem így van a dolog, akkor én nagyon is
kétségbe vonnám, vajon csakugyan Istentől származik-e, sőt attól félnék, vajon nem valami olyan
elragadtatásról van-e szó, amilyenekről Szent Vince tesz említést. 90
Azt az egyet biztosan tudom, mert magamon tapasztaltam, hogy a lélek itt mindenekfölött
uralomra tesz szert; s olyan szabadságra, - egy óra, vagy még annál is kevesebb idő alatt - hogy
nem képes magára ismerni. Azt sem tudja, hogyan jutott ekkora kincshez, de azt világosan belátja,
hogy milyen rendkívüli nagy hasznára van minden egyes ilyen elragadtatás. Ezt senki sem képes
elhinni, hacsak nem próbálta meg ő maga is. S éppen azért annak a szegény léleknek sem hisznek.
89 Az ávilai Szent József-ben, az első sarutlan női zárdában.

90 Ferreri Szent Vince mond ja Tractatus vitae spiritualis című művének 12. fejezetében a következőket : „Ha az illetők
olyasvalamit találnak neked mondani, ami ellen kezik a hittel, a Szentírással, vagy pedig a jó erkölcsökkel, akko r utáld
látomásaikat és nézeteiket, mint megannyi félszeg ostobaságot és elragadtatásaikat (arrobamientos) tekintsd
veszettségnek (rabiamientos)”. Ezt a szójátékot alkalmazza Szent Térézia is. (Oeuvres I. 258.)
94
Mert csak az imént még olyan rossznak ismerték, s most egyszerre azt látják, hogy hősies dolgokon
jár az esze. Ugyanis az ilyesmi után már nem elégszik meg azzal, hogy kicsinyes dolgokban
szolgáljon az Úrnak, hanem azonnal mindent meg szeretne tenni, ami csak tőle telik. Mások ezt
kísértésnek és ostobaságnak tekintik az ő részéről. Pedig, ha megértenék, hogy mindez nem az ő
lelkéből fakad, hanem az Úrtól jön, akinek átadta akaratának kulcsait, akkor nem csodálkoznának
rajta. Nézetem szerint, mikor a lélek ennyire jutott, akkor többé már nem ő beszél és nem ő
cselekszik bármit is önmagától, hanem minden tennivalóját ez a fölséges Király vállalja magára. Ó,
Uram, segíts! - milyen világosan belátja az ember annak a versnek magyarázatát s mennyire
fölfogja, hogy igaza volt annak, és igaza lesz mindig mindenkinek, aki galambszárnyakért
esedezik! 91 Egészen világos, hogy a szellem itt fölröppen, hogy fölébe emelkedjék minden
teremtménynek, de legelsősorban önmagának. Ez a röpülés azonban szelíd, élvezetes és zajtalan.
Mekkora fensőbbségre tesz szert az a lélek, akit az Úr idáig juttatott, s milyen magasból
tekint le az összes dolgokra, amelyek őt már nem képesek lebilincselni! Hogyan szégyelli, hogy
valaha rabjuk volt! Mennyire csodálkozik saját vakságán! Mily végtelen szánalommal van azok
iránt, akik még most sem látnak tisztán, főleg, ha az illetők imádságos emberek, akiket az Úr már
ajándékokkal áraszt el. Hangosan szeretné nekik odakiá ltani, hogy mennyire tévednek. Sőt néha
meg is teszi, s akkor ezernyi üldözés zúdul a fejére. Szemére vetik, hogy nincs benne alázatosság;
hogy oktatni akar olyanokat, akiktől tanulhatna. Hátha még nő az illető! Akkor ítélik csak el! S a
maguk szempontjából igazuk is van, mert hiszen nem tudják, hogy milyen ellenállhatatlan ösztön
befolyása alatt cselekszik. Mert olykor csakugyan nem tehet róla: nem tudja tovább nézni, s úgy
érzi, hogy minden áron föl kell világosítania tévedésükről azokat, akiket szeret. Azt óhajtaná, hogy
szabaduljanak ki már egyszer ők is ebből a földi tömlöcből. Mert azt kell látnia, hogy benne
vannak, és pedig ugyanabban, amelyben azelőtt ő maga is sínylődött.
Fáj neki, ha visszagondol arra az időre, amikor oly sokat adott arra, hogy me gbecsüljék;
amikor még elég vak volt azt hinni, hogy tényleg becsület az, amit a világ becsületnek tart. Most
belátja, mekkora hazugság ez; s mennyire engedjük magunkat valamennyien általa rászedetni.
Most megérti, hogy az igazi becsület nem hazudik, hanem helyesen mérlegeli a dolgokat; azt veszi
valamibe, ami valami; azt semmibe, ami semmi. Már pedig semmi, sőt még a semminél is
kevesebb mindaz, ami mulandó s ami nincs kedvére az Úristennek. Nevetnie kell önmagán, ha
visszagondol arra az időre, amikor még becsülte valamire a pénzt, s vágyódott utána; bár azt
hiszem, s tényleg úgy is van, hogy ez utóbbi tekintetben soha sem kellett magamat bűnről
vádolnom. Azért nagy hiba volt az is, hogy mégis csak becsültem valamire. Ha meg lehetne
vásárolni vele azt a kincset, amelyet most bírok, akkor igen, akkor sokra becsülném most is; azt
azonban csak úgy lehet megszerezni, hogy az ember mindent elhagy.
Mert végre is mi az, amit az ember megvehet ezen a pénzen, amely után annyira epedünk?
Talán értékes és tartós dolog? S ha nem, akkor hát minek vágyódunk utána?! Szomorú öröm az,
amely annyiba kerül! Hányszor vásárolja meg az ember rajta a poklot! Hányszor szerzi meg vele az
örök tüzet és a vég nélküli szenvedést! Ó, bárcsak minden ember annyira vinné, hogy értéktelen
anyagnak tekintené a pénzt! Milyen rend volna a világon! Milyen nyugalom! Milyen barátság
fűzné egymáshoz az embereket, ha megszűnnének a becsületbeli kérdések és az anyagi érdekek.
Én azt hiszem, minden baj megszűnnék.
A lélek belátja, hogy milyen vakság uralkodik az élvezetek terén, s hogy mennyi
szenvedést vonnak azok maguk után már ezen élet folyamán, és mennyi nyugtalanságot! Mennyi
aggodalom! Mily kevés öröm! Milyen sok hiábavaló fáradság!
91 „És mondám: Ki ad nekem galambszárnyakat ? Elröpülök és megnyugszom.” Zsolt. 54, 7.
95
A saját bensejében a lélek most már nemcsak a pókhálókat, a nagy hibákat veszi észre,
hanem még a legkisebb porszemet is. A nap ugyanis már igen erősen tűz reá, s azért, akármennyire
igyekezzék is az ilyen lélek haladni a tökéletességben, ha ez a nap egyszer amúgy igazában
fényárban füröszti, egészen zavarosnak látja magát. Úgy van e tekintetben, mint az edényben
tartott víz, amely árnyékos helyen egészen tisztának látszik, ellenben ha rásüt a nap, kitűnik, hogy
tele van porszemekkel. Ez a hasonlat szóról-szóra igaz. Mielőtt a léleknek elragadtatásban volna
része, azt hiszi, hogy csakugyan igyekszik az Úristent meg nem bántani, s hogy megteszi azt, ami
erejétől telik; ellenben, ha egyszer idáig jutott, s az igazság Napjának fényénél kinyílik a szeme:
annyi porszemet vesz magában észre, hogy legjobban szeretné a szemét újra behunyni. Még
ugyanis nem lett annyira fiává ennek a hatalmas Sasnak, hogy szembe tudjon nézni ezzel a Nappal;
s ha csak egy kicsit tartja is nyitva a szemét, egészen piszkosnak látja magát, s eszébe jut az a vers,
amely így hangzik: „Ki lesz igaz a te színed előtt?”92 Ha beletekint ebbe az isteni Napba, annak
fénye kápráztatja; ha pedig magára néz, akkor az iszap tapasztja be a szemét és vakítja meg ezt a kis
galambot. S tényleg igen sokszor teljesen megvakul s némán, megilletődve, s megsemmisülve áll
ott ama felséges dolgok előtt, amelyek eléje tárulnak.
Itt fejlődik ki benne az igazi alázatosság, úgyhogy nincs kedve önmagáról jót mondani, s
nem szereti, ha mások teszik. Csak az Úr osztogatja az ő kertjének gyümölcseit, nem pedig ő maga.
Semmit sem tart meg a maga számára: mindene az Úristené. Ha tehát mond is valamit önmagáról,
azt is az ő dicsőségére teszi. Jól tudja, hogy semmi sem az övé, s még ha akarná is ezt nem tudni,
lehetetlen elzárkóznia a tény elől, hiszen saját szemeivel látja. Mert akár akarja, akár nem,
kénytelen szemeit behunyni a világ dolgaival szemben, s tágra nyitni, hogy lássa az igazságot.
XXI. FEJEZET.
Folytatja és bevégzi a belső ima ezen utóbbi fokának tá rgyalását. Elmondja, mennyire nehezére esik az ilyen léleknek
újra visszatérnie a világi dolgok közé, s hogy mily világosan mutatja meg neki az Úr a világ csalfaságát. Hasznos
oktatást foglal magában.
Hogy bevégezzem, amiről beszéltem, azt akarom még mondani, hogy a léleknek
beleegyezésére itt semmi szükség nincsen. Ez a beleegyezés úgyis megvan. A lélek tudja ezt,
hiszen önként bízta magát az Úr kezére; az Úr előtt pedig szintén nem titok, mert ő mindent tud. Ez
nem úgy van, mint idelent, ahol az egész élet csupa rászedés és kétszínűség, ahol, amikor azt
hiszed, hogy már megszerezted valakinek a barátságát, mert az illető úgy mutatja: akkor veszed
észre, hogy hazugság az egész. Igazán élni sem érdemes már ennyi ármánykodás közepette! Hát
még hogy ha valami kis érdek-összeütközés forog fenn!
Boldog az a lélek, akivel az Úr megérttette az igazságot. Micsoda kiváló állapot volna ez a
királyok számára! Mennyivel jobb volna, ha erre törekednének, mint arra, hogy kiterjesszék
birodalmuk határait! Milyen méltányosság uralkodnék országukban! Mennyi bajtól menekülnének
meg a jövőben, s mennyit kerültek volna el a múltban! Itt az ember már szívesen kockáztatja életét
és becsületét az Úristenért! Mekkora kincs volna ez a királyok számára, akiket vezető állásuk
mindenkinél jobban kötelez arra, hogy szem előtt tartsák Isten dicsőségét! Készek volnának ezer
országot elveszteni, ha azáltal csak egy lépéssel is előbbre tudnák vinni a hit terjedését, vagy az
eretnekek megtérését! S igazuk volna; hiszen sokkal nagyobb haszonnal járna reájuk nézve annak
92 Zsolt. 142, 2. „Quia non justificabitur in conspectu tuo omnis vives.”
96
az országnak megszerzése, amelynek soha sem szakad vége; s ha a lélek csak egy cseppet ízlelt
meg ezen ország vizéből, utálatosnak tűnik föl előtte minden földi dolog. Hát még ha egészen
elmerül benne?! Mit érez akkor?!
Ó Uram! Bárcsak a Te jóvoltodból olyan helyzetben volnék, hogy mindezt fennhangon
hirdethetném (aminthogy sokan megteszik, akik erre nálamnál alkalmasabbak). Igaz ugyan, hogy
úgy sem hinnék el, de legalább könnyebb volna a lelkemnek. Azt hiszem, szívesen adnám oda az
életemet, csak hogy egyet is megérttessek ezen igazságok közül. Persze, hogy azután tényleg mit
csinálnék, azt én már nem tudom: mert én bennem nem lehet megbízni. De bármennyire nyomorult
legyek is, úgy emészt olykor a vágy, mindezt megmondani az uralkodóknak, hogy egészen oda
vagyok tőle.
Tehetetlenségem tudatában, hozzád fordulok, én jó Uram, s kérlek, hogy segíts mindezen.
Jól tudod, mily szívesen lemondanék a királyok javára mindazon kegyelmekről, amelyekkel
elárasztottál, föltéve, hogy nélkülük is elkerülhetném megbántásodat. Mert tudom, hogy akkor
nem volna lehetséges szemet hunyniuk olyan dolgok felett, amilyeneket most elnéznek, s ez óriási
áldás volna az országra. Ó Istenem, ha már annyira kitünteted őket a földön, értesd meg velük,
hogy milyen kötelességek nehezülnek vállaikra. Hiszen még azt is hallottam, hogy ha valamelyiket
kihívod ebből az árnyékvilágból, ezt az égen bizonyos tünemények jelzik. Igazán, ha ezt
elgondolom, elfog a meghatottság. Mert hiszen még ezáltal is azt akarod tudtunkra adni, én
Királyom, hogy mennyire kötelesek Téged életükben utánozni, tekintve, hogy halálukat, éppen
úgy, mint egykor a Tiedet, égi jelek kísérik.
Talán nagyon is vakmerően beszélek. Tépje össze, Kegyelmed, ha kifogásolja ezt a hangot,
de higgye el, hogy a királyok színe előtt még bátrabban beszélnék, ha megtehetném, s ha volna
remény arra, hogy náluk hitelre találok. Hiszen igen sokat imádkozom értük Istenhez, s úgy
szeretném, ha volna látszatja. Végre is, ha csak arról volna szó, hogy az életemet tegyem k i
veszedelemnek, az ugyan nem számítana; mert hiszen hányszor szeretnék tőle amúgy is
megszabadulni, de meg mily csekély értéket tennék kockára, olyan nagy nyereség reményében.
Mert ugyan kinek volna kedve élni, látva azt a nagy tévelygést és vakságot, ame lyben el vagyunk
merülve.93
Ha a lélek egyszer idáig jutott, akkor már nemcsak istenes vágyakkal van eltelve, hanem Ő
Szent Felsége erőt is ad hogy azokat tettekre váltsa. Nem képzelhető hogy valami alkalom
kínálkozzék Isten szolgálatára anélkül, hogy ő azonnal föl ne használja; s mégis azt hiszi, hogy
semmit sem tesz, mert teljesen belátja, mennyire semmi minden, kivéve, ha valamit Isten kedvére
93 Hogy ebben a ko rban csakugyan a fejével játszott, aki szabadon mert beszélni az uralkodóval, arra úgyszólván
minden nemzet történelméből lehetne példát felhozni; az meg kö zismert dolog, hogy II. Fülöp volt legkevésbé az az
ember, akivel tanácsos lett volna ko mázni. Csakhogy Szent Terézia csak az Úristentől félt, s még annak sem a
haragjától, hanem csakis a megbántásától, egyéb félelmet pedig még híréből sem is mert. II. Fü löp nővére, Janka
hercegnő, bizalmas barátnője volt Szent Teréziának, s bizonyára az ő keze benne volt a következő dologban: 1509-ben
a király, hogy, hogy nem, megtántorodott annak a szigorú erényességnek útján, amelyről egyébként sohasem szokott
letérni. Nem tudni biztosan, mi volt a dolog, de elég az hozzá, bot rány volt készülőben. A szentanya a nevezett év
márciusának 23-án éppen Madridban volt s értesülve a dologról, levelet írt a királynak, amelyben erősen a lelkére
beszélt. Többek kö zött a következő kitétel fordult benne elő: „Emlékezzék meg arról, Felséges Uram, hogy Saul is
királlyá vo lt kenve, s azért az Úristen mégis eltaszította.” II. Fülöp elolvasta a levelet, s arcán vészt jósló kifejezés jele nt
meg, „Nem láthatnám én ezt a nőt?!” - kérdezte hidegen. Azonnal keresésére indultak, azonban Szent Terézia jó
barátainak volt gondjuk arra, hogy a király küldöttei ne találják őt többé Madridban. Kár! Fü löp autokrata volt ugyan,
de alapjában nemes lélek, s akármennyire föl volt is indulva, Szent Terézia személyes varázsának nem tudott volna
ellenálln i. Igaz ugyan, hogy a levél is megtette a hatását: a király észbekapott, s a botrány el volt hárítva; azonban a
történelem egy bájos jelenettel lett szegényebb azáltal, hogy elmaradt Szent Terézia és II. Fülöp király találkozása.
97
tehetünk. Csak az a baj, hogy az ilyen magamforma haszontalan lénynek ugyancsak kevés alkalma
nyílik erre.
Ó én édes Mindenem! Add kegyelmesen, hogy eljöjjön végre valahára annak ideje, amikor
én majd visszafizethetek neked legalább egy fillért abból az óriási összegből, amellyel Neked
tartozom! Légy oly kegyes, én jó Uram, s méltóztassál úgy rendezni a dolgok folyását, hogy ez a
Te szolgálód egyszer már tehessen Neked valami kis szolgálatot! Mások is voltak nők, s mégis
hősies tetteket vittek végbe a Te irántad való szeretetből! Én ellenben csak fecsegni tudok, s azért
nem alkalmazol engem, Istenem, ott, ahol tettekre van szükség. Egész életem szószaporításban és
vágyódásban merül ki, ahelyett, hogy szolgálnék Neked. S még erre sem igen érek rá: talán azért,
mert még ezt is rosszul csinálnám! Ó kincseknek Kincse, én Jézusom! erősítsd és neveld meg
először az én lelkemet, s azután intézd hamarjában úgy a dolgot, hogy tehessek ]Érted valamit,
mert ezt már nincs ember, aki tovább tudná elviselni, tudniillik, hogy annyit kapjon és semmit se
fizessen érte. Akármibe kerüljön is, Uram, ne engedd, hogy ilyen üres kézzel járjak előtted, mert
úgy illik, hogy a jutalmat a tetteknek megfelelően mérd ki. Ez az én életem; ez a becsületem, ez az
akaratom! Mindent odaadtam Neked; Tied vagyok egészen; tégy velem tetszésed szerint. Hiszen
belátom én azt, én jó Uram, hogy mily kevésre vagyok képes; de tekintve, hogy följuttattál ennek
az őrtoronynak a tetejére, ahonnét igazságok láthatók: mindent végre tudok hajtani, föltéve, hogy
Te nem hagysz cserben. Mert ha Te csak egy pillanatra is eltávozol tőlem, azonnal odajutok, ahol
voltam, tudniillik a pokolba.
Ó micsoda gyötrelem arra a lélekre, amely ezen a ponton látja magát, mikor újra kénytelen
érintkezni az emberekkel; mikor újra végig kell néznie és szemlélnie ennek az életnek
nyomorúságos bohózatát; és erre a testre kell vesztegetnie idejét s ennie és aludnia! Mindez
agyonuntatja! Nem tudja, hogyan meneküljön, mert hiszen azt látja, hogy bilincsekben, börtönben
sínylődik. Ilyenkor érzi amúgy igazában, hogy mennyire rabjai vagyunk saját testünknek; s hogy
milyen nyomorúság az életünk. Belátja, mennyire igaza volt Szent Pálnak, mikor azért könyörgött
az Úrhoz, hogy mentse meg tőle. 94 Vele együtt kiált Istenhez és könyörög szabadságért. Másutt is
említettem ezt, azonban itt ez az epedés néha olyan heves, hogy a lélek, mivel nem mentik ki, - úgy
látszik - mintha már-már ki akarna szökni a testből, s maga igyekeznék visszaszerezni a
szabadságát. Úgy érzi magát, mintha el volna adva, idegen földön, s ami legjobban fáj neki, az az,
hogy oly kevesen panaszkodnak vele együtt, s oly kevesen kérik, amit ő kér, hanem ellenkezőleg,
az emberek legnagyobb része élni kíván. Ó, ha nem ragaszkodnánk semmihez, s nem találnók
örömünket egyetlen földi dologban sem: mennyire fájna nekünk, hogy Isten látása nélkül kell
tovább élnünk! S az a vágy, hogy végre valahára élvezhessük az igazi életet, mennyire mérsékelné
a haláltól való félelmünket!
Elgondolkozom néha a fölött, hogy ha egy ilyen magamfajta teremtés, akiben olyan lanyha
a szeretet, s akinek örök üdvössége annyira bizonytalan - mert hiszen tetteim nem érdemelték azt ki
- csupán azért, mert az Úr ilyen világot gyújtott a lelkében, annyira sínyli ennek a száműzetésnek
súlyát: vajon mit érezhettek akkor a szentek?! Mit szenvedhetett egy Szent Pál?! - egy Mária
Magdolna és más hasonlók, akikben oly hevesen lobogott az isteni szeretetnek lángja?! Ezeknek az
élete bizonyára állandó vértanúság volt. Az egyetlen, ami nekem némi könnyebbülést szerez és
kissé megvigasztal, az, ha olyan emberekkel akadok össze, akiket hasonló vágyak emésztenek, s ha
kibeszélhetem magam velük. Értem, olyanokkal, akikben a vágyak tettekkel párosulnak. Mert
vannak ám olyanok is, akik azt hiszik, sőt hangosan vallják magukról, hogy lemondtak a világról -
s így is kellene a dolognak lennie, mert hiszen ezt az állásuk is megköveteli, s már sok esztendeje
annak, hogy ráléptek a tökéletesség útjára... Azonban az ilyen lélek messziről észreveszi, hogy kik
94 „Én szerencsétlen! Ki fog engem végre valahára megszabadítani ettől a halálhozó testtől?” Róm. 7, 24.
98
azok, akik csak szóval mondtak le, s kik váltották be tettekkel szavukat. Világosan látja ugyanis,
mily keveset haladtak az előbbiek, és mily sokat az utóbbiak. Különben is, ha az embernek egy kis
tapasztalata van, ezt igen könnyen észreveszi.
Az eddigiekben tehát elmondtam, hogy milyen hatásuk van a lélekre az elragadtatásoknak,
ha az Úristentől származnak. Az is igaz, természetesen, hogy ezekben a dolgokban fokozati
különbségek vannak. Kezdetben például, bár ugyanezeket a hatásokat eredményezik, mivel még
nem érvényesültek cselekedetekben, nem látszanak meg annyira az illetőn. Tökéletessége is
fokozatosan nő, s arra igyekszik, hogy a pókhálók még az emlékezetéből is kivesszenek: már pedig
ehhez némi időre van szükség. S mialatt mind jobban növekszik a lélekben a szeretet és
alázatosság, annál erősebben illatoznak benne az erények virágai, úgy a saját, mint mások
gyönyörűségére. Az is igaz azonban, hogy egyetlen egy ilyen elragadtatás tartama alatt az Úr
akkora munkát tud a lélekben végezni, hogy annak igen kevés tennivalója marad a tökéletesség
elnyerésére. Mert azt ember nem képes elhinni, hacsak nem tapasztalta, hogy mit ad az Úr a
léleknek. Nézetem szerint nincs olyan emberi erőfeszítés, amivel ezt el lehetne érni. Nem azt
akarom ezzel mondani, hogy ha valaki Isten kegyelmének segélyével évek hosszú során át
megteszi a magáét, úgy, amint azt ajánlják azok, ak ik könyveket írtak az imádságról kezdők és
haladók számára: nem mondom, hogy az olyan keserves munka árán ne lenne képes eljutni a
tökéletességre s a mindenről való lemondásra. Csakhogy nem éri el ilyen gyorsan, mint ahogy itt
csinálja meg a dolgot az Úr; amennyiben minden közreműködésünk nélkül teljesen elszakítja a
lelket a földtől, s úrrá teszi minden fölött, ami azon található. S hozzá megteszi ezt még akkor is, ha
annak a léleknek nincs több érdeme, mint amennyi az enyémnek volt! Ennél nagyobbat nem
mondhatok, mert bizony az enyémen úgyszólván semmi jó sem akadt.
Hogy miért tesz így Ő Szent Felsége?! Hát egyszerűen azért, mert így akarja; s mert Ő úgy
cselekszik, amint szent tetszése tartja. Ha a lélekben nincs meg a megfelelő készület, előkészíti Ő
maga, hogy képes legyen ama kincset befogadni, amelyet Ő Szent Felsége akar neki adni. Szóval
nem mindig adja azért, mert az illető rászolgált azzal, hogy jól művelte a kertjét - bár az is igaz,
hogy aki ezt a munkát jól végzi s gyakorolja a lemondást, azt ne m bocsátja el üres kézzel - hanem
azért, mert néha éppen a legrosszabb talajon akarja megmutatni csodás hatalmát, s mint mondom,
azt akarja minden jóra képessé tenni. Ilyenkor az a lélek bizonyos tekintetben, mondhatnám, már
nem is képes újra visszaesni előbbi szokásos bűneibe.
Értelme annyira hozzászokott az igazi igazságnak felfogásához, hogy minden egyéb
kisgyerek-játéknak tűnik föl előtte. Nagyokat nevet néha önmagában, mikor azt látja, hogy komoly
és imádságos emberek, s hozzá szerzetesek olyan főbenjáró dolognak tekintenek egyes kicsinyes
rangkérdéseket, amelyeknek ő már messze föléjük emelkedett. Azt mondják, hogy ezt az okosság
követeli meg és az állásuk méltósága, s hogy ily módon nagyobb hasznára vannak a köznek.
Nagyon jól tudja az a lélek, hogyha Isten szeretete elfeledtetné velük állásuk méltóságát, többet
használnának nélküle egy nap alatt, mint így, vele, tíz esztendő folyamán.
Az ilyen léleknek élete tele van szenvedéssel és keresztekkel, azonban másrészt nagy
léptekkel halad előre. Akik ismerik, azt hiszik, hogy már elérte a tökéletesség tetőfokát, s íme rövid
idő múlva megint magasabbra jutott, mert az Úristen folyton újabb kegyelmekkel árasztja el. Mert
hiszen ez a lélek az Övé; Ő vállalta magára a gondozását, s azért folyton világít neki. Ú gy látszik,
állandóan ott van az oldala mellett, s úgy vigyáz reá, nehogy bűnbe essék. Folyton dédelgeti és
biztatja, hogy szolgáljon Neki. Mikor az én lelkem ennyire jutott, s Isten részéről ebben a nagy
kegyelemben részesült, egyszerre megszűntek összes bajaim, amennyiben az Úr erőt adott arra,
hogy lerázzam őket. Ha bűnre vezető alkalmaknak voltam kitéve; ha olyan emberekkel
érintkeztem, akikkel azelőtt világias módon szórakoztam: mintha csak köztük sem lettem volna,
annyira nem voltak már többé hatással rám. Sőt mi több, határozottan hasznomra vált az, ami
99
azelőtt bűnbe szokott sodorni. Minden csak arra szolgált, hogy annál jobban megismerjem és
megszeressem Istent; hogy belássam, mennyivel tartozom neki; hogy sirassam múltamat.
Világosan beláttam, hogy ebben nekem nincs részem, s hogy ezt a változást nem a magam
igyekezetének köszönhetem. Hiszen ehhez még az idő is kevés lett volna. Ő Szent Felsége adta
meg nekem hozzá az erőt, még pedig pusztán az Ő jóságából. Azóta, hogy az Úr elkezdett engem
ezen elragadtatások kegyelmében részesíteni, ez az erő folyton növekvőben volt bennem mind a
mai napig s az ő végtelen jóságában kezemnél fogva tartott, hogy vissza ne essem. Én azt hiszem,
aminthogy tényleg úgy is van, hogy én a magam részéről nem teszek semmit, s világosan látom,
hogy ez az Úrnak a műve.
Az a lélek, amelynek az Úr megadja ezeket a kegyelmeket, amennyiben alázatosan és
óvatosan halad, s mindig szem előtt tartja, hogy az Úr teszi mindezt vele, s magától semmire sem
képes, nézetem szerint közéje keveredhetik akármilyen embereknek, még ha a legvilágiasabbak,
vagy a legromlottabbak volnának is: nem lesznek reá rossz hatással, és nem fogják megingatni egy
cseppet sem. Sőt ellenkezőleg, mint mondom, jó befolyást fognak reá gyakorolni, s alkalmul
szolgálnak neki arra, hogy nagy lelki hasznot merítsen a találkozásból. Az ilyen már azon erős
lelkek közé tartozik, akiket az Úr kiválaszt arra, hogy másoknak lelki üdvét mozdítsák elő;
csakhogy persze ezt az erőt nem önmagukból merítik.
Ha az Úr egyszer egy lelket idáig juttatott, lassan- lassan nagy titkokat közöl vele. Ezen
elragadtatások folyamán történnek az igazi kinyilatkoztatások, a nagy kegyelmek és látomások.
Mindez arra szolgál, hogy megalázza és megerősítse a lelket; s mind jobban növelje benne a
megvetést ezen világ dolgai iránt, és világos fogalmat adjon neki ama nagy jutalomról, amelyet az
Úr az ő hívei számára tartogat. Adja Ő Szent Felsége, hogy az a végtelen bőkezűség, amelyet
velem, nyomorult bűnössel szemben gyakorolt, legalább némileg buzdítsa és lelkesítse e sorok
olvasóit arra, hogy Isten kedvéért mindenről lemondjanak. Mert hiszen oly nagylelkűen fizet Ő
Szent Felsége, hogy már ezen élet folyamán is világosan látható, mekkora jutalomban részesülnek
és mily előnyös helyzetben vannak az ő szolgái. Hát még mi lesz a másvilágon?!
100
XXII. FEJEZET.
Ha a szemlélődő lelkek biztos úton akarnak haladni, akkor ne igyekezzenek fölkapaszkodni a szemlélődés magasabb
fokára, hanem várják meg, amíg az Úr maga emeli fel őket oda. Krisztus Urunknak emberi természete az a közvetítő
eszköz, amelynek segélyével az ember fel juthat a legmagasabb szemlélődés színvonalára. Elmondja, hogy e tekintetben
ő maga egyszer mekkora tévedésben volt. Ez a fejezet igen tanulságos.
Egy dolgot akarok még mondani, amely nézetem szerint igen fontos, s ha Kegyelmed is
jónak találja, óvatosságra fog inteni másokat is, akiknek talán szükségük is van erre a tanácsra.
Egyes, a belső imáról szóló könyvek ugyanis azt mondják, hogy bár a lélek a maga erejéből nem
képes följutni ennek a szemlélődésnek színvonalára, - lévén az teljesen természetfölötti és
kizárólag az Úr műve a lélekben, - azért mindamellett elősegítheti annak elérését. Azt ajánlják tehát
neki, hogy mikor már évek hosszú során át haladt a tisztulás útján, s tovább jutva föllépet t a
megvilágosítás útjára - nem látom be jól, hogy mit jelentsen ez a megvilágosítás, de azt hiszem a
haladókat értik alatta 95 - igyekezzék eltávoztatni gondolkodását minden teremtménytől s szellemét
alázatosan irányítsa mind magasabbra. Nagyon hangsúlyozzák, hogy szakítaniuk kell minden
anyagias ábránddal, s az Istenség szemléletére kell szorítkozniuk. Azt mondják ugyanis, hogy
azoknál, akik már ennyire jutottak, még a Krisztus Urunkról mint emberről való elmélkedés is
zavarja és akadályozza a tökéletes és tiszta szemlélődést. Azzal érvelnek, amit az Úr mondott erre
vonatkozólag apostolainak a Szentlélek jövetelekor, akarom mondani, mikor fölment a
mennyekbe. 96 Pedig én azt hiszem, ha már akkor is úgy meg lettek volna győződve arról, hogy Ő
igaz Isten és igaz ember, amint hitték ezt a Szentlélek vétele után: az Ő jelenléte nem akadályozta
volna őket. Miért nem kellett így beszélni az Ő szent Anyjához: már pedig az csak jobban szerette
Őt valamennyi apostolnál! ? Úgy gondolkoznak, hogy a szemlélődés teljesen szellemi dolog lévén,
mindaz, ami anyagi, csak zavarja és akadályozza. Szerintük az a fő, hogy az ember beleképzelje
magát az Úristenbe, aki minden oldalról körülveszi, s akiben egészen elmerül. Hiszen ezt én is
jónak tartom némely esetben; de hogy az ember teljesen eltávolodjék Krisztus Urunktól, hogy az Ő
szentséges isteni testét egy sorba helyezze ezzel a mi nyomorúságunkkal és a többi
teremtményekkel: nem, ezt a gondolatot nem tudom elviselni! 97
Adja Ő Szent Felsége, hogy képes legyek magamat megérttetni. Én nem akarok ezeknek az
íróknak ellent mondani, mert hiszen tudós emberek, értenek a lelki élethez, s tudják, mit beszélnek;
de meg azután az Úr igen különböző utakon vezeti a lelkeket. Én nem avatkozom mások dolgába, s
most csak azt akarom elmondani, hogy milyen úton vezette az enyémet, s hogy mekkora veszélybe
keveredtem, mikor alkalmazkodni akartam ahhoz, amit olvastam. Szívesen elhiszem, hogy ha
valaki elérte ugyan az egyesülés fokozatát, de nem haladt annál tovább - jobban mondva, nem
voltak még elragadtatásai, látomásai és egyéb ilyen kegyelmei, amelyekben az Úr a lelkeket
részesíteni szokta, - az helyeselni fogja az említett nézetet, amint én is tettem. Pedig, ha
megmaradtam volna ezen véleményben, azt hiszem sohasem jutottam volna odáig, ahol most
95 Tényleg sokkal helyesebb a díszítés, t. i. az erényekkel való díszítés útjáról beszélni, aminthogy a középkorban a
kéziratok illuminálásán azoknak rajzzal és festéssel való díszítését értették.
96 „Előnyösebb reátok nézve, ha én elmegyek.” Ján. 16, 7.
97 Hangsúlyozza ebben a fejezetben, hogy Krisztus Urunk, mint ember, a lehető legüdvösebb tárgya a mi
elmélkedésünknek, teszi pedig ezt azo k ellenében, akik azt tanították, hogy ha az ember egyszer feljutott a szemlélődő
ima egy bizonyos magaslatára, akkor jobban teszi, ha elvonatkozik minden anyagi dologtól, legyen az akár olyan szent
is, mint a megtestesült Igének emberi termés zete. A szentanyának ez a remek és érdekfeszítő értekezése egyike a
legszebb fejezeteknek összes műveiben. Fölösleges mondanunk, hogy az utókor összes aszkétikus írói neki adtak
igazat, s napjainkban senkinek sem jutna eszébe kétségbe vonni itt előadott tanításának helyességét.
101
vagyok. Nézetem szerint ugyanis ez a vélemény téves. Hiszen lehetséges, hogy én tévedek, de hát,
íme, elmondom, hogyan jártam.
Mivelhogy nem volt lelki vezetőm, olvasgattam ezeket a könyveket abban a reményben,
hogy lassan- lassan majd csak megértem belőlük a dolgot legalább annyira-amennyire. Később
beláttam, hogyha az Úr személyesen nem oktatott volna, a könyvekkel ugyancsak nem sokra
mentem volna. Tényleg mindaddig, amíg csak Ő Szent Felsége gyakorlati úton meg nem érttette
velem a dolgot, fogalmam sem volt arról, s egyáltalában nem tudtam, hogy mit tegyek. Mikor
elkezdtem némi természetfölötti, azaz nyugalmi imában részesülni, igyekeztem eltávolítani
magamtól minden anyagi dolognak eszméjét. Arra, hogy följebb emeljem a lelkemet, még
gondolni sem mertem, mert rosszaságomnak tudatában vakmerőségnek tartottam volna. Istennek
jelenlétét azonban tényleg érezni véltem - aminthogy úgy is van - s igyekeztem összeszedettségben
maradni és beléje merülni. Ez az imádság nagy élvezet, s ha az Úristen is elősegíti, sok lelki
örömmel jár. Mivel pedig ez a lelki haszon és gyönyörűség szemmel látható, nem láttam okot arra,
hogy visszatérjek Krisztus Urunkra mint emberre, sőt, az igazat megvallva, azt hittem, hogy ez
csak akadályul szolgálna. Ó én lelkemnek Ura! Ó egyetlen kincsem, keresztre feszített Jézusom!
Valahányszor eszembe jut, hogy volt idő, amikor így gondolkoztam, belefájdul a szívem! Úgy
érzem, mintha valami nagy árulást követtem volna el! Igaz, hogy jóhiszeműen történt. Hiszen
egész életemben olyan gyöngéd áhítattal viseltettem Krisztus Urunk irányában! Mert csak legvégül
estem bele ebbe a tévedésbe; értem, a végén annak az időszaknak, amely megelőzte ezt a
legutóbbit, tudniillik az Úrtól kapott elragadtatások és látomások kegyelmeit. 98 Ami azt illeti,
nagyon rövid ideig vallottam ezt a nézetet, s akkor is, szokásom szerint, minduntalan újra és újra
visszatértem ehhez az én jó Uramhoz, élvezni társaságát, különösen, mikor a szentáldozást vettem
magamhoz. Mivel pedig nem tudtam az Ő képét olyan mélyen a le lkembe vésni, s magammal
hordozni, amint szerettem volna: legalább festett képeit és szobrait nézegettem, s óhajtottam volna
a szemeimet soha le nem venni róluk.
Elképzelhető-e az, ó én jó Uram, hogy én képes voltam magammal csak egy órára is
elhitetni azt a hallatlan dolgot?! Hogy Te szolgálj nekem akadályul a nagyobb jó felé! De hát
honnét kaptam én mindazt a lelki kincset, ha nem Tetőled?! Nem is akarom elhinni, hogy tudatosan
követtem volna el ezt a hibát! Ez a gondolat túlságosan fájna! Nem, kétségkívül csakis tudatlanság
volt részemről. Azért is, a Te nagy jóságodban, kegyes voltál segíteni rajtam, és küldtél nekem
valakit, hogy világosítson föl erről a tévedésemről; később pedig azáltal, hogy - amint majd a
továbbiakban el fogom mondani - annyiszor megmutattad magadat nekem. Tetted pedig ezt azért,
hogy velem megértessed tévedésem nagyságát, hogy ezt sok más embernek is elmondjam, amint
tényleg meg is tettem, végül pedig, hogy most itt leírjam.
Nézetem szerint ez az oka annak is, hogy sok lélek, miután már elérte az egyesülő imának
fokát, nem tud tovább haladni, s nem jut igen nagy szellemi szabadsághoz. Két okot tudok, azt
hiszem, fölhozni ezen véleményem támogatására. Lehet, hogy semmit sem bizonyítok velük, de
amit mondok, azt tapasztalatból tudom. Az én lelkem tényleg igen, rossz állapotban volt, amíg csak
az Úr föl nem világosította. A szellemi élvezetek, hogy úgy mondjam, csak nagyon gyéren
csurrantak-cseppentek, s ha vége volt a szemlélődésemnek, a nehézségek és kísértések közepette
nem támogatott az édes Jézus úgy, amint azóta teszi.
Az egyik ok az, hogy ennek a felfogásnak alapja némi alázatosság-hiány, habár annyira
rejtett és leplezett, hogy az ember nem veszi észre. Már pedig kívülem ki lehetne olyan gőgös és
nyomorult, hogyha akár egész élete folyamán küszködött is folytonos önsanyargatás, imádság és
minden képzelhető üldöztetés közepette, ne tekintené megfelelő és gazdag jutalomnak azt, ha az Úr
98 Szent Teréziánál a látomások, eltekintve az 1540-itől, 1557-ben, az elragadtatások pedig 1558-ban kezdődnek.
102
megengedi neki, hogy Szent Jánossal ott álljon a kereszt lábánál. Nem tudom, van-e még fej az
enyémen kívül, amely képes volna azt hinni, hogy ez neki nem elég. Különben is, a helyett, hogy
nyertem volna valamit, csak vesztettem minden tekintetben.
Ha az embert a körülmények, vagy betegségek gátolják abban, hogy a mi Urunk
kínszenvedéséről elmélkedjék, - ami tényleg megerőltető dolog - vajon ki akadályozhat bennünket
abban, hogy mint föltámadottal foglalkozzunk vele. Hiszen olyan közel van hozzánk az
Oltáriszentségben, amelyben már meg van dicsőülve. Nem kell tehát mindig abban az állapotban
szemlélnünk, amidőn szenvedett és össze volt törve, vértől borítva, kimerülve az úttól; amikor
üldözték azok, akikkel jót tett, az apostolok pedig nem hittek többé benne. Mert az való igaz, hogy
az ember nem mindig képes akkora szenvedésekről elmélkedni, amilyeneket Ő elviselt. Ellenben
itt, mielőtt fölmenne a mennyekbe, tele van dicsőséggel, s erősíti ezeket, s bátorítja azokat. Az
Oltáriszentségben pedig állandó társunk, mert csakugyan úgy látszik, hogy nem volt ereje
bennünket csak egy pillanatra is elhagyni. Én nekem pedig volt erőm Tőled eltávozni, én jó Uram,
azon ürügy alatt, hogy jobban szolgáljak neked! Mert még hagyján, hogy megtettem, amikor még
sértegettelek: hiszen akkor még nem ismertelek; de hogy miután megismertelek, képes voltam
előnyösebbnek tartani ezt az eljárást!... Milyen rossz útra tévedtem én, Uram! Azt hiszem, teljesen
úttalanul bolyongtam volna, ha Te vissza nem vezetsz a helyes útra. Míg ellenben, mikor végre ott
láttalak magam mellett, egyszerre úgy éreztem, hogy minden kincs az enyém. Ha va lami
szenvedésben volt részem, elég volt Reád néznem, amint ott állottál bíráid előtt, hogy könnyű
szívvel tudjam elviselni. Ha ilyen jó barát van az oldalunk mellett, ha ilyen hadvezér alatt állunk,
aki a szenvedésben mindig az első volt: mindent el tudunk viselni. Ő mindig kész rajtunk segíteni
és bennünket támogatni; egy szóval: igazi barátunk.
Az is világos előttem, s azóta teljesen beláttam, hogyha az Úristennek kedvében akarunk
járni, s azt óhajtjuk, hogy nagy kegyelmekben részesítsen bennünket, úgy illik és úgy akarja Ő,
hogy minden ennek a szentséges emberi természetnek közvetítésével történjék, amelyben Ő Szent
Felségének saját szavai szerint gyönyörűsége telik. Számtalan esetben tapasztaltam ezt s az Úr
maga is megmondta nekem. Világosan megértette m, hogy ezen a kapun kell belépnünk, ha azt
akarjuk, hogy Ő Szent Felsége, az ég uralkodója nagy titkokat közöljön velünk.
Azért is, Uram, 99 Kegyelmed ne keressen más utat, még ha föl is ért volna már a
szemlélődés csúcsára; mert ez az út teljesen megbízható. Ez a mi Urunk reánk nézve minden jónak
forrása; Ö majd személyesen fogja önt oktatni. Elmélkedjék az Ö életéről: ez a mi legjobb
mintaképünk. Kívánhatunk-e jobbat annál, hogy ilyen jó barát legyen az oldalunk mellett, aki nem
hagy bennünket cserben, mint a világiak szoktak, ha bajba és szorongatásba jutunk. Boldog az az
ember, aki igazán Öt szereti és állandóan oldala mellett marad. Nézzük például azt a dicső Szent
Pált, aki, azt mondhatnók, állandóan ajkain hordta Jézus nevét: annyira tele volt vele a szíve.
Amióta ezt megértettem, gondosan megfigyeltem néhány más nagy szemlélődő szentnek életét, s
azt látom, hogy ők is csak ezen az úton jártak. Bizonyítják ezt Szent Ferencnek sebhelyei; Páduai
Szent Antalnak gyöngéd viszonya az isteni gyermekhez. Szent Bernárd gyönyörűségét találta
Jézus emberi természetében. Sienai Szent Katalin hasonlóképen, s így voltak vele sokan mások is,
amint ezt Kegyelmed jobban tudja nálamnál.
Az a minden anyagitól való eltávozás bizonyára jó lehet, tekintve, hogy annyira okos
emberek ajánlják, azonban, nézetem szerint, bizonyára csak igen előrehaladott lelkeknek való,
mert, aki nem az, annak - magától értetődik - a Teremtőt a teremtmények révén kell keresni.
Különben is minden attól függ, hogy milyen kegyelmekben részesít az Úr egyes lelkeket. Ebbe én
99 Ez a megtisztelő megszólítás, hogy: Uram és Kegyelmed, Szent Terézia gyóntatójának, De Tolédo Garcia atyának
szól, aki az albai herceg i családnak volt ivadéka. Ma úgy mondanók, hogy Méltóságos Uram! vagy Kegyelmes Uram!
103
nem avatkozom. Én semmi mást nem akartam mondani, mint azt, hogy Krisztus Urunk szentséges
emberi természetét nem szabad a többi anyagi dologgal egy sorba helyezni. Ez az a pont, amelyet
jól meg kell érteni; bárcsak sikerült volna megmagyaráznom.
Ha az Úristennek úgy tetszik, hogy felfüggessze az összes tehetségeket, - amint ezt a belső
imának eddig tárgyalt fokozatainál láttuk, - akkor természetesen még akaratunk ellenére is eltűnik
lelki szemeink elől ez a szentséges emberi természet. Ilyenkor el is tűnhetik: ez nem baj. Boldog
veszteség ez, amelynek következtében jobban élvezhetjük azt, amit látszólag elvesztünk. A lélek
ugyanis ekkor minden erejét arra fordítja, hogy szeresse Azt, akinek megismerésén az értelem
annyit fáradozott. Szereti azt, amit nem fogott föl ésszel, és élvezi, amit nem élvezhetne annyira, ha
ugyanakkor nem vesztené el önmagát, hogy ily módon, mint mondom, annál többet nyerjen. De
hogy mi, a helyett, hogy minden erőnkkel igyekeznénk ezt a szentséges emberi természetet mindig
szem előtt tartani - s bárcsak adná az Úr, hogy ezt mindig megtegyük - mondom, hogy e helyett
szántszándékkal szorgosan, és állandóan távol tartsuk magunktól: ez az, amit én nem tudok
helyeselni. Az ilyen lélek, amint mondani szokás, elveszti lába alól a talajt. Mert akárme nnyire
gondolja is az illető, hogy el van telve Istennel, igazában, nézetem szerint, nincs megfelelő
támasza; mert amíg itt élünk és emberek vagyunk, nagy előnyünk, hogy Istent embernek tudjuk és
képzeljük. Íme éppen ez az a második hátrány, amelyet említe ni akarok. Az első, amelyről beszélni
kezdtem, bizonyos hiánya az alázatosságnak, amennyiben a lélek föl akar emelkedni, mielőtt az Úr
fölemelné. Nem éri be ilyen értékes elmélkedési tárggyal, s Mária akar lenni, mielőtt, mint Márta,
dolgozott volna. Ha az Úr akarja így, még pedig akár mindjárt az első napon, az más: akkor nincs
mitől tartani. Ellenben mi csak legyünk tartózkodók, amint azt hiszem, ezt már másutt is
ajánlottam. Ez a kis alázatossághiány, bár magában véve olyan semmiségnek látszik, a
szemlélődés útján való haladás elé igen nagy akadályt gördíthet.
Visszatérve már most a második pontra, jegyezzük meg, hogy mi nem vagyunk angyalok,
hanem testünk van. Oktalanság részünkről, ha, amíg e földön élünk és annyira e földhöz ragadt
lények vagyunk, angyalok szerepét akarjuk játszani, amint én tettem. Mert bár a lélek olykor kilép
önmagából, gyakran pedig annyira el van telve Istennel, hogy az áhítat fölgerjesztéséhez nincs
szüksége teremtett dologra: azért rendes körülmények között az értelem mégis csak rászorul erre a
támaszra. Az előbbi állapot még sem állandó, s ügyes-bajos dolgaink, üldöztetések és szenvedések
közepette, amidőn az ember nem igen jut elégséges nyugalomhoz, nemkülönben lelki szárazságok
idején, nagyon is jól esik nekünk Krisztus Urunknak a barátsága. Benne ugyanis embert látunk, aki
fárad és szenved, mint mi. Ez a nekünk való jó barát; s ha az ember egyszer megszokta, nagyon
könnyen képes Őt mindig oldala mellett találni.
Mindamellett vannak napok, amikor sem az egyiket, sem a másikat ne m tudjuk megtenni.
Ezért jó az, amit már mondottam, hogy ne szokjunk hozzá a szellemi örömökhöz, és ne törekedjünk
utánuk. Szorítsuk szívünkhöz a keresztet, s azután jöjjön, aminek jönnie kell: ez a fő dolog. A mi
Urunk is minden vigasztalástól meg volt fosztva, s teljesen magára volt hagyatva szenvedései
közepette: ne távozzunk el tőle legalább mi. Hogy magasabbra emelkedjünk, a tekintetben az Ő
szent keze sokkal nagyobb segítségünkre lesz, mint a saját törekvésünk. Majd önként félrevonul Ő,
amikor látja, hogy ennek így kell lennie, s amidőn az Úristennek szent tetszése, hogy a lelket, mint
mondottam, kiragadja önmagából.
Az Úristen nagy örömmel látja, ha az emberi lélek alázatosan Isten és önmaga közé helyezi
közvetítőül az Ő szent Fiát, s annyira szereti Őt, hogy még akkor is, amidőn Ő Szent Felsége maga
akarja őt a szemlélődésnek magasabb fokára emelni, mint mondottam, méltatlannak tartja magát
erre, s így szól Hozzá Szent Péterrel: „Távozzál tőlem, Uram, mert bűnös ember vagyok.” 100 Ezt én
100 Luk. 5, 8.
104
magamon tapasztaltam, s az én lelkemet imigyen vezette az Úr. Mások, mint említettem, bizonyára
más ösvényen haladnak. Amit én beláttam, az, hogy a belső imának egész épülete az alázatosság
talapzatán nyugszik, s minél mélyebben megalázza magát a lélek a belső imában, annál
magasabbra emeli őt az Úristen. Nem emlékszem, hogy csak egyet is kaptam volna Tőle azon nagy
kegyelmek közül, amelyekről ezután fogok beszélni, anélkül, hogy előzőleg ne lettem volna
teljesen megsemmisülve saját gonoszságom láttára. Sőt maga Ő Szent Felsége segített ez irányban,
s olyan részletekre irányította figyelmemet, amelyeket magamtól soha sem tudtam volna
fölfedezni.
Nézetem szerint, ha a lélek a maga erejéből igyekszik valamelyest előbbre jutni ebben az
egyesülő imában, ha egy pillanatra tud is látszólag eredményt fölmutatni, az hamarjában ismét
össze fog omlani, mert nincs szilárd alapja. S hozzá, attól félek, hogy az ilyen soha sem fog igazi
szellemi szegénységre szert tenni, mert ez utóbbi abban nyilvánul, hogy az ember nem keres
vigasztalást és élvezetet a belső imában - a földi dolgokban természetesen még kevésbé - hanem
örömét találja a szenvedésekben, és pedig szeretetből az iránt, aki egész életét azokban töltötte, s
abban hogy megőrzi lelki békéjét a szárazságok gyötrelmei közepette. Hiszen igaz, hogy az ember
szenved miattuk, de nem annyira, hogy nyugtalankodjék, vagy elcsüggedne, amint teszik egyesek,
akik hogy ha nem képesek állandóan dolgozni az értelmükkel 101 , és nem éreznek folytonos
áhítatot, mindjárt azt hiszik, hogy minden el van veszve. Mintha bizony az ő fáradságukkal
képesek volnának ekkora kincset kiérdemelni. Nem mondom én, hogy ne fejtsenek ki igyekezetet,
s ne őrizzék gondosan Isten jelenlétének tudatát: de ha tényleg képtelenek volnának még csak egy
jó gondolattal is foglalkozni, - ami, mint mondottam, olykor megtörténik - azért ne essenek
mindjárt kétségbe. Haszontalan szolgák vagyunk, mit csodálkoznánk azon, ha semmire sem
vagyunk képesek? Ismerjük be inkább saját tehetetlenségünket: ezt akarja az Úr, és azután tegyünk
úgy, mint azok a kis szamarak, amelyek a vízemelő kereket hajtják; bár be van kötve szemük, s
nem is tudják, mit tesznek, több vizet merítenek, mint a kertész, ha még annyira megerőlteti is
magát.
Szabadon kell haladnunk ezen az úton, s az Úristen kezeire hagyatkoznunk. Ha Ő Szent
Felsége föl akar bennünket emelni az ő kamarásainak és titkos tanácsosainak rangjára, fogadjuk
szívesen ezt a kitüntetést. Ellenkező esetben szolgáljunk alacsony hivatalokban, amint már
néhányszor mondtam, s ne tolakodjunk előkelőbb helyre. Istennek gondja mindenre kiterjed és
pedig sokkal jobban, mint a miénk; Ő tudja legjobban, hogy ki-ki mire alkalmas. Ha az ember már
egyszer odaadta az akaratát Istennek, akkor ne akarjon többé rendelkezni önmagával. Nézetem
szerint ez az eljárás itt még sokkal kevésbé engedhető meg, mint a belső imának első fokán, és itt
sokkal károsabb is. Ezek itt természetfölötti javak. Ha valakinek rossz hangja van, akármennyit
erőlködjék is, nem fog jól énekelni, ellenben ha Isten jó hangot akar neki adni, fölösleges, hogy
előzőleg köszörülje a torkát.102
Mikor tehát azért imádkozunk, hogy az Úristen folytonosan részesítsen bennünket
kegyelmeiben, tegyük ezt mindig Isten akaratán való megnyugvással, de egyúttal bízzunk az Ő
bőkezűségében is. Mivel pedig a léleknek meg van engedve, hogy ott tartózkodjék Krisztus Urunk
lábainál, maradjon szépen ott, Mária Magdolna példájára. Majd ha eléggé megerősödött, Isten
kiviszi onnét a sivatagba.
Azért is, amíg csak Kegyelmed nem talál valakit, akinek e tére n nálamnál több tapasztalata
van és jobban érti a dolgot, tartsa magát csak ehhez. Ha olyanokra akad, akik éppen csakhogy
101 Tudniillik elmélkedni.

102 Szent Teréziának rendes körülmények kö zött rossz hangja volt, ellenben nagy ünnepeken elragadóan bájos hangon
tudta énekelni a zsolozs mát. Ez a csodás hangváltozása ismeretes volt kortársai előtt. Nincs kizárva, hogy itt erre célo z.
105
elkezdték élvezni Istent, s azt hiszik, hogy nagyobb hasznukra van és jobban élveznek, ha maguk is
igyekeznek előbbre jutni, ne higgyen nekik. Ó, mennyire ért ahhoz az Úristen, hogy ezen kicsinyes
igyekezeteink nélkül is észrevétlenül odalépjen hozzánk, s akármit teszünk is, elragadja a
lelkünket, úgy, mint ha egy óriás kapna föl egy szalmaszálat. Itt azután nincs ellenállás! Micsoda
gondolat azt hinni, hogy ha Ő röpülésre akar képesíteni egy varangyos békát, akkor majd előbb
várni fog, amíg az a nyomorult állat magától fölröppen. Már pedig nézetem szerint, még ennél is
nehezebb és lehetetlenebb dolog fölemelni szellemünket, ha Isten nem emeli. Ránehezedik a föld
és ezernyi akadály, s így hiába igyekszik röpülni. Mert igaz ugyan, hogy a röpülés jobban megfelel
a természetének, mint a varangyénak, de annyira elmerült az iszapban, hogy saját bűne folytán
elvesztette ezt a képességét.
Befejezésül még egyet akarok mondani. Valahányszor rágondolunk Jézus Krisztusra,
jusson eszünkbe az ő szeretete, amellyel annyi kegyelmet árasztott reánk, nemkülönben az, hogy
mekkora szeretetet tanúsított velünk szemben az Úristen, mikor szent Fiában annak ekkor a zálogát
adta nekünk. A szeretet ugyanis szeretetet szül. S habár a miénk még nagyon is kezdetleges, s mi
magunk ugyancsak nyomorultak vagyunk, azért csak tartsuk ezeket a gondolatokat mindig szem
előtt, s élesszük magunkban a szeretetet. Mert ha egyszer, az Úrnak kegyelméből, az Ő szeretete
belevésődik a szívünkbe, akkor minden könnyűvé lesz reánk nézve. Akkor ez a szeretet
hamarjában tetteinkben is érvényesülni fog, a nélkül, hogy ez fáradságunkba kerülne. Adja meg
nekünk az Úr kegyelmesen ezt a szeretetet, mert hiszen ő tudja, mekkora szükségünk van reá.
Kérem Tőle ezt arra a szeretetre, amellyel irányunkban. viseltetett, és az Ő dicsőséges Fia nevében,
aki az Ő szeretetét akkora szenvedés árán bizonyította be. Ámen.
Egy dolgot szeretnék én Kegyelmedtől kérdezni. Hogyan van az, hogy mikor az Úr elkezd
valamely lelket ilyen magasztos kegyelmekben részesíteni, mint például abban, hogy a tökéletes
szemlélődés állapotába helyezi, amiből természetszerűleg az következnék, hogy ő maga is azonnal
teljesen tökéletessé legyen... - igen, tényleg ez következnék, mert aki egyszer ilyen nagy
kegyelmet élvezett, annak nem volna szabad többé a földön keresnie örömöket - hogyan van az,
mondom, hogy a lélekben létrehozott hatások csak fokozatosan lesznek mind erősebbek és pedig
azon mértékben, amint a lélek jobban és jobban emelkedik az elragadtatások színvonalára és
hozzászokik ahhoz, hogy ilyen kegyelmekben részesül!? S miért növekszik benne ugyanezen
arányban a mindenről való lemondás is? Hiszen az Úr egyetlenegy ilyen látogatásával egyszer s
mindenkorra szentté tehetné, a helyett, hogy csak idő folytán tökéletesíti benne az erényeket?! Ezt
szeretném én tudni, mert fogalmam sincs róla. 103
103 A szentanyának ezen érdekes nehézségét a következőképen oldhatjuk meg. A z Úristen számos alkalo mmal önt
lelkünkbe erényeket, és pedig a háro m isteni erényt: a h itet, a reményt és a szeretetet, nemkülönben a négy sarkalatos
erényt: az erősséget, okosságot, igazságot és a mértéktartást, továbbá az ez utóbbiakból fo lyó minden olyan erényt,
amelyre adott körülményeink kö zött szükségünk van. Teszi ezt először a keresztségben, továbbá minden szentség
fölvételénél is, akár újra adja meg a megszentelő kegyelmet, akár csak növeli azt. Mindamellett egyik sem tesz
bennünket egyszerre tökéletesekké, nem pedig először azért, mert ezeket a belénk öntött erényeket folytonos gyakorlat
által kell a magunkévá tennünk, s mintegy újra megszereznünk. A gyermek izmokkal jön a v ilágra, de járn i azért úgy
kell megtanulnia a maga emberségéből. Másodszor pedig az erények beöntése nem küszöböli ki a velük ellenkező és a
gyakorlatukat akadályozó rossz hajlamo kat. Ezeket csakis az erénygyakorlat képes lekü zdeni. Akár velünk született,
akár bűneink által szerzett rossz hajlamo król legyen szó, azoktól csakis keserves küzd elem árán szabadulhatunk meg.
Már pedig az ember csak akkor tökéletes, ha ezeket a rossz hajlamokat legalább is nagyjából kiirtotta. Ha a kocsinak
fékje annyira meg van szorítva, hogy a kerék éppen csak hogy még forogni tud, erős lovak sem fogják ügetve hú zni. Ha
azonban nem engednek és addig vonszolják, míg a fék elkopik, akkor akár vágtatni is tudnak vele. A kocsi a lélek, a
lovak az erények, a fék a rossz hajlamok ebben a hasonlatban. Már most az erényeknek ez a megszentelő kegyelemmel
való együttes beöntése, illetve növelése, nézetem szerint, teljesen hasonló ahhoz az állapothoz, amelyet az elragadtatás
106
Azt az egyet ellenben igenis tudom, hogy sokkal alacsonyabb fokú az az erő, amelyet az Úr
kezdetben önt a lélekbe, amidőn az egész elragadtatás csak egy szempillantásig tart és alig vehető
észre máson, mint a hatásain: mint később, amidőn ez a kegyelem már hosszabb tartamú. Sokszor
azt hiszem, azon múlik, hogy a lélek nem teszi meg azonnal a szükséges előkészületeket. Ilyenkor
az Úr lassan és fokozatosan megneveli; kifejleszti benne az elhatározást és ad hozzá férfias erőt,
hogy mindent teljesen lábbal tiporjon. Másoknál, mint például Mária Magdolnánál ezt igen
gyorsan érte el. Mindez attól függ, hogy mennyire enged az illető Ő Szent Felségének szabad kezet
a lelkében. Mert hiszen olyan nehezen tudjuk elhinni, hogy az Úristen már ebben az életben százat
fizet egyért.
Ugyancsak még egy hasonlat is eszembe jutott. Tekintve, hogy végre is teljesen egy és
ugyanazon dologban részesülnek a kezdők is, meg a haladók is, ezt a kegyelmet úgy tekinthetjük,
mint valami eledelt, amelyből sokan esznek. Már most azok, akik csak egy keveset esznek belőle,
csupán csak a jó ízét érzik a szájukban egy kis ideig. Akik többet esznek, azoknál már elősegíti a jó
táplálkozást. Míg végre azoknak, akik sokat esznek belőle, életet ad és erőt. Végül pedig
megeshetik, hogy annyiszor és annyit eszik az ember ebből az éltető eledelből, hogy már nem is
ízlik neki semmiféle más étel. Látja ugyanis, hogy mennyire jót tesz neki, s az ínye is úgy hozzá
szokott már ehhez az édességhez, hogy jobban szeretne meghalni, mint hogy egyéb dolgokat
kelljen megennie, amelyek csak arra valók, hogy elrontsák azt a jó ízt, amelyet ez a jó táplálék
hagyott a szájában.
Hasonlóképen vagyunk szent emberek társaságával is. Ha csak egy napig vagyunk velük,
az nem lesz reánk olyan jó hatással, mintha hosszabb ideig maradunk közöttük. Velük való
érintkezésünk azonban annyi ideig is tarthat, hogy Isten kegyelméből akár egészen hasonlókká
leszünk hozzájuk.
Egyszóval, minden attól függ, hogy mi tetszik az Úrnak, s kit akar ilyesmiben részesíteni.
Mindamellett az is igen fontos, hogyha valaki már elkezdi megkapni ezt a kegyelmet, akkor
igyekezzék azt, amint illik, megbecsülni és lemondani érette minden másról. Azt is hiszem, hogy Ő
Szent Felsége bizonyos értelemben sorra járja az embereket, s próbára teszi őket, hadd tűnjék ki,
vajon szeretik-e Őt. Ezen célból megértteti velük, hogy kicsoda Ő, még pedig teszi ezt valami
fenséges lelki élvezet révén, amely alkalmas bennük újra éleszteni, - amennyiben kialudt volna - a
reánk váró mennyei boldogságba vetett hitet. Mintha csak azt mondaná: „Nézd, íme ez egy csepp a
kincseknek amaz óceánjából!” Szóval semmit sem mulaszt el azokkal szemben, akiket szeret. Ha
pedig valakinél jó fogadtatásra talál, akkor még többet ad neki, végül pedig önmagát adja oda.
Szereti azokat, akik szeretik Őt. S hozzá, mennyire szereti őket! Mennyire jó barátunk! Ó
lelkemnek Ura, ki tudná azt szóban kifejezni, hogy mit adsz azoknak, akik reád bízzák magukat, s
hogy mennyit vesztenek azok, akik, amikor már ennyire jutottak, nem képesek lemo ndani
önmagukról. Ne engedd, Uram, hogy ilyesmi megtörténjék. Hiszen többet teszel Te mindennél,
mikor nem restellsz megszállni egy ilyen nyomorult szállóban, amilyen az én lelkem. Légy áldva
érte mindörökké!
Ismételve kérem Kegyelmedet, hogyha ezeket a be lső imáról itt kifejtett dolgokat meg
akarja beszélni valakivel, arra nézzen, hogy az illető csakugyan lelki életet élő ember legyen. Mert
ha valaki csak egyetlenegy utat ismer, vagy pedig fele útján maradt a tökéletességnek, az nem lesz
képes a dolgot helyesen megítélni. Azután meg vannak egyesek, akiket az Úr mindjárt kezdettől
fogva nagyon is magas úton vezet; s az ilyenek hajlandók azt hinni, hogy mások is haladhatnak
ilyen módon, s hogy azoknak is abba kell hagyniuk az értelemmel való elmélkedést és le kell
hagy maga után a lélekben A kettő között csak foko zati kü lönbség van, t. i. az utóbbi sokkal intenzívebb.
Magyarázatunk tehát megfelel Szent Terézia nehézségére is.
107
mondaniuk az anyagi közvetítő fogalmakról. Az eredmény az, hogy kiszáradnak, mint egy darab
fa. Mások pedig alig hogy némi kis nyugalmi imában részesültek, máris azt hiszik, hogy azonnal
följebb kell jutniuk, s a helyett, hogy előre haladnának, visszasüllyednek. Amint mondottam,
mindenben szükség van tapasztalatra és okosságra. Adja meg azt nekünk a mi jóságos Urunk.
XXIII. FEJEZET.
Visszatér élete folyásának elbeszéléséhez s elmondja, miképpen kezdett nagyobb tökéletességre törekedni, s hogy
milyen eszközöket használt erre a célra. Nagyon fontos, hogy az olyanok, akiknek szemlélődő lelkeket kell vezetniük,
tanítványaikat mindjárt kezdetben jól irányítsák. Mennyire hasznára volt neki is, hogy jó nevelésben részesült.
Vissza akarok már most térni arra a pontra, ahol abbahagytam életem leírását. 104 Azt
hiszem, kelleténél nagyobb kitérést engedtem meg magamnak, de azt akartam vele elérni, hogy
ami most következik, könnyebben legyen megérthető. Most egy új könyv kezdődik, akarom
mondani, egy másik, egészen új élet. Az eddigi az enyém volt; ellenben azt az életet, amelyik a
belső imának előbb fejtegetett kegyelmeivel kezdődik, úgy hiszem, joggal mondhatom, hogy az
Úristen élte énbennem. Nélküle, - meg vagyok róla győződve, - nem lettem volna képes oly rövid
idő alatt olyan rossz szokásokból és hibákból kivetkőzni. Áldott legyen az Úr azért, hogy
megmentett engem önmagamtól.
Alighogy elkezdtem kerülni a rosszra vezető alkalmakat és szorgalmasabban gyakorolni a
belső imát, az Úr azonnal elkezdte reám árasztani az Ő kegyelmeit. Úgy látszott, mintha csak arra
várt volna, hogy én hajlandó legyek azokat elfogadni. Ő Szent Felsége azzal kezdte, hogy
úgyszólván rendesen megadta nekem a nyugalmi imát, s gyakran az egyesülőt is, amely hosszú
ideig tartott.
Mivel azonban éppen abban az időben történt, hogy egyes nők az ördög befolyása alatt
nagy tévedésbe estek és másokat is félrevezettek:105 az a nagy édesség és gyönyörűség, amely oly
ellenállhatatlanul vett erőt rajtam, aggasztani kezdett. Másrészt azonban, különösen a belső ima
tartama alatt, a lehető legnagyobb fokban meg volt bennem a biztonság a felől, hogy a dolog
Istentől van; különösen azért, mert láttam, hogy mennyire javulok és erősödöm tőle. Ellenben
hacsak egy kicsit is elszórakoztam, újra éledt bennem a félelem és a gyanú, vajon nem az ördög
igyekszik-e a jónak látszata alatt felfüggeszteni értelmem működését, hogy így megakadályozzon
az elmélkedésben, s abban, hogy a mi Urunk kínszenvedésével foglalkozzam. Mivel még nem
értettem a dolgot, azt tartottam benne a legnagyobb veszteségnek, hogy nem fordíthatom
hasznomra az értelmemet.
Midőn azonban Ő Szent Felsége kegyes volt engem fölvilágosítani, hogy tartózkodni
tudjak a bűntől, és belássam, mennyivel tartozom neki, ez az aggodalom még nagyobbra nőtt,
104 A 9. fejezetben hagyta abba az 1555, év eseményeinek elmondásával.

105 Egyebek kö zött egy kordovai ferencrendi nővér, Keresztrő l nevezett Magdolna, tett e tekintetben szert szo morú
hírnévre. Kinyilatko ztatásainak, jóslásainak és elragadtatásainak csodájára jártak mindenfelő l. Mikor például a
szentáldozáskor a pap közeledett feléje az o ltáriszentséggel, s Magdolna kinyitotta száját, hogy azt magához vegye:
íme a nyelvén már ott volt a szent ostya, amelyet szerinte egy angyal hozott neki. 1541-ben egyszerre csak önszántából
megvallotta, hogy mindez szemfényvesztés és szélhámosság volt, s hogy az ördöggel állott szövetségben Az Inquizició
aránylag igen enyhén bánt vele, s élete hátralevő részét bűnbánó vezeklésben töltötte.
108
olyannyira, hogy sietve néztem olyanok után, akikkel ezt a dolgot meg lehessen beszélni.
Egyik- másik ilyent hírből ismertem már, mert hiszen éppen akkor telepedtek meg városunkban a
Jézus-társasági atyák, akiket én, anélkül, hogy csak egyet is ismertem volna közülük, nagyon
szerettem és pedig már csak azért is, mert hallottam róluk, hogy milyen imádságos életet
folytatnak. 106 Addig azonban méltatlannak tartottam magamat arra, hogy beszéljek velük, meg arra
is gondoltam, hogy nem lenne elég erőm tanácsaik követésére, ami csak növelte félelmemet. Mert
rettenetesnek találtam még a gondolatát is annak, hogy, ha majd reájuk bízom magamat, esetleg
mégis csak az maradok, aki voltam.
Ezen habozás közepette eltelt némi idő, míg végre sok lelki küzdelem és rettegés után
elhatároztam, hogy megbeszélem a dolgot egy lelki emberrel, s megkérdem tőle, a belső imának
miféle faja az, amelyben én leledzem; hadd mondja meg nekem, vajon nem járok-e tévutakon. Egy
szóval mindent meg akartam tenni, csakhogy elkerüljem Isten megbántását. Ami ugyanis engem,
mint említettem, legjobban ijesztett, az volt, hogy lelki erő tekintetében annyira gyöngének
éreztem magamat. De micsoda tévedésben is voltam, ó Uram, segíts! Azért, hogy jó tudjak lenni,
eltávolodtam a legfőbb jótól! Úgy látszik, az ördög szempontjából döntő jelentőségű lehet az a
pillanat, amikor az ember rálép az erények útjára: én legalább alig tudtam leküzdeni az ellenállást.
Jól tudja a nyomorult, hogy ha egyszer a lélek Isten jó barátainak befolyása alá kerül, akkor meg
van mentve, s azért se vége se hossza nem volt a habozásnak, míg végre képes voltam magamat
rászánni erre a lépésre. Úgy voltam megint vele, mint akkoriban, amikor abbahagyta m a belső
imát, tudniillik előbb meg akartam javulni. Ez pedig valószínűleg soha sem sikerült volna. Ugyanis
annyira el voltam már merülve holmi apró-cseprő rossz szokásokba, hogy nem is tartottam őket
többé rosszaknak; mások segítségére volt tehát szükségem ahhoz, hogy fölkelhessek. Áldott
legyen az Úr, mert hiszen ő volt az első, aki kezét nyújtotta felém.
Mikor azt láttam, hogy a belső ima fokozódásával ez a rettegés folyton növekszik bennem,
arra a meggyőződésre jutottam, hogy ennek az egész dolognak va gy valami igen nagy jónak, vagy
pedig a lehető legnagyobb rossznak kell lennie. Azt világosan beláttam, hogy természetfölötti,
mert olykor képtelen voltam az ellenállásra; az pedig, hogy reám jöjjön, amikor én akarom: ki volt
zárva. Azt gondoltam tehát magamban, itt én nem tehetek mást, minthogy igyekszem nagyon
tisztán tartani a lelkiismeretemet, és elkerülni minden rosszra vezető alkalmat, még ha csak
bocsánatos bűnökről volna is szó. Mert így, ha a dolog Isten szellemétől való, akkor egészen biztos
a haszon, ha ellenben az ördögnek keze van benne, addig, amíg igyekszem az Úr kedvében járni és
Őt meg nem bántani, nem sok kárt okozhat nekem, sőt végül rajta fog veszteni. Mikor ez az
elhatározás megfogamzott bennem, folyton kértem az Úristent, legyen benne s egítségemre, s
néhány napon át igyekeztem is azt végrehajtani. Azonban csakhamar be kellett látnom, hogy így,
egymagamban, nem vagyok képes rá. A lelkemben nem volt elég erő ekkora tökéletesség
gyakorlására, mert még mindig volt bennem némi ragaszkodás egyes dolgok iránt, s ez, bár
magában véve nem volt olyan nagyon rossz, elég volt ahhoz, hogy mindent elrontson.
106 A jézustársasági atyák 1554-ben alapították meg Ávilában a „Szent Egyed-kollégiu m” -ot. Eleinte csak egy atya és
két testvér volt benne. Később többen jöttek. A kollégiu m Szent Terézia első alapításának, a Szent József-zárdának
közelében volt, a keleti kü lvárosban. i623-ban áthelyezték a belvárosba, s új templo ma Szent Ignácnak volt szentelve.
1774-ben a társaság eltörlésekor ezen második épületen a püspöki székhely és egy plébán ia osztoztak meg. A z eredeti
Szent Egyed-ko llég iu m később jeromosrendi zárda lett, ma pedig szemináriu m. A Jézus -társaságnak napjainkban
nincs Ávilában háza. A „Szent Terézia és a kármeliták” című műben kifejtettük, hogy milyen rendkívül fontos és
üdvős szerepet játszottak a jézustársasági atyák, főleg Pradanos János, Alvárez Boldizsár, Borg ia Szent Ferenc és
Salazar Gáspár, Szent Terézia lelki életének irányításában és a sarutlan kármelita rend alapításában.
109
Emlegettek előttem egy itteni tudós papot; akinek jósága és erényessége az Úr kegyelméből
éppen akkor kezdett közismertté lenni. 107 Egy ugyancsak itteni szent életű úriember révén sikerült
vele megismerkednem. Ez az utóbbi házas ember ugyan, de olyan példás és erényes életű, olyan
imádságos és olyan jószívű, hogy jósága és tökéletessége fényesen ragyog mindenkinek szemei
előtt. S ez a köztisztelet nagyon is indokolt, mert igen sok embernek szolgált már lelki javára. Az
Úristen nagy tehetségekkel áldotta meg, s bár az a körülmény, hogy házasember, inkább csak
akadályul szolgál, azért mégis nagyon jól használja fel azokat. Kiváló esze van; nagyon szelíd
mindenkivel szemben; a társalgásban nem nehé zkes, sőt annyira kellemes és szeretetreméltó s
ugyanakkor teljesen kifogástalan és szent: hogy mindenkit elbájol, akivel csak érintkezik. Mindezt
nagy lelki javára fordítja azoknak, akikkel beszél, s igazán úgy látszik, mintha folyton azon járna az
esze, hogy miképpen tehetne meg másoknak minden lehető szolgálatot, s hogyan járhatna
mindenkinek kedvében.
Ezen áldott szentéletű ember buzgólkodásának köszönhetem, nézetem szerint, hogy lelkem
az üdvösség útjára terelődött. Alázatosságát nem győzöm eléggé csodálni. Már majdnem negyven
év óta - ha jól tudom, két- három év híján negyven év óta - gyakorolja a belső imát, s olyan tökéletes
életet folytat, amilyen csak összeegyeztethető állapotbeli kötelmeivel. Különben a felesége szintén
hű szolgája az Úristennek, s olyan szerető lélek, hogy igazán nincs útjában az ő életszentségének.
Egy szóval olyan asszony, akit az Úristen külön kiválasztott arra a célra, hogy egy ilyen nagy
szolgájának legyen az élete párja.108
Rokonai össze voltak házasodva az én rokonaimmal, ő pedig nagyon benső viszonyban volt
Istennek egy másik buzgó szolgájával, aki egyik unokatestvéremet bírta feleségül. Így tehát az ő
közvetítésével sikerült elérnem, hogy eljött hozzánk az a pap, akiről azt mondtam, hogy olyan
kiváló szolgája az Úristennek, s aki neki igen jó barátja volt. Az volt a szándékom, hogy nála fogok
gyónni és reá bízom a lelkem vezetését. Mikor azután az az úriember elhozta őt, hogy beszéljen
velem, én ugyancsak pironkodtam, hogy egy olyan szent emberrel van dolgom, de részben mégis
elmondtam neki lelki ügyeimet és belső imámnak módját. Gyóntatásomat ugyanis nem volt
hajlandó magára vállalni; azt mondta, hogy túlságos sok a dolga, amint tényleg úgy is volt.
Egyébként azonban szent elhatározással fogott hozzá lelki vezetésemhez, s azonnal úgy kezelt,
mint erős lelket szokás - aminthogy a belső imám fokozata alapján annak is kellett volna lennem -
s azt kívánta, hogy a legkisebb hibát se kövessem el Isten ellen. Mikor én azt láttam, hogy milyen
szigorú felfogást tanúsít egyes apróságokban, holott nekem még akkor nem volt arra erőm, hogy az
ilyenekben is tökéletesen viselkedjem, elszomorodtam. Láttam, hogy úgy tekinti lelki dolgaimat,
mintha azokkal egykettőre lehetne végezni, én pedig éreztem, hogy sokkal nagyobb körültekintésre
volna szükség. Egy szóval, beláttam, hogy azokkal az eszközökkel, amelyeket ő alkalmaz, az én
lelkemen nincs segítve, mert azok az enyémnél tökéletesebb léleknek valók, én pedig, habár az
isteni kegyelmek dolgában igen előre jutottam: erények és önmegtagadás tekintetében nagyon is a
kezdetén voltam a lelki életnek. S tényleg, ha nem lett volna alkalmam kívüle másnak a tanácsát is
kikérnem, azt hiszem a lelki állapotom soha sem javult volna meg. Azt kellett ugyanis folyton
107 Dáza Gáspár mester volt; nagyon jámbor, buzgó pap és nagy jótevője a szegényeknek. Szent Terézia lelkét nem
volt képes megérteni, de azért mindig hűséges jó barátja maradt; s ő volt első alapításának, az ávilai Szent
József-zárdának első káplánja. A zárda templo mában egy kápolnát alapított, s mikor 1592-ben meghalt, oda temették.
Mellette nyugszanak édesanyja és nővére hamvai. Tíz évvel élte túl a s zentanyát és a szentté avatási pör tanúi között ő
is szerepel.
108 Ez a gyönyörű dicséret De Salcedo Ferenc lovagnak s zól, aki Szent Teréziának egyik leghívebb barátja volt. Még
házas ember ko rában elvégezte az egész hittudományi tanfolyamot az ávilai domonkosrendiek főisko lájában, s
feleségének Del Aquila Mencia úrnőnek halála után, 1570-ben pappá szenteltette magát. l580-ban halt meg, s a Szent
József-zárda templomában van eltemetve, ahol sírja most is látható. Egész vagyonát ennek a zárdának hagyta.
110
látnom, hogy nem teszem meg, s nézetem szerint képtelen is voltam megtenni azt, amit ő a
lelkemre kötött, s ez annyira elcsüggesztett, hogy végül elvesztettem volna minden reményemet s
mindennel fölhagytam volna. Igazán csodálkozom néha rajta, hogy ő, akinek egyébként egészen
különös tehetsége van e tekintetben, s úgy ért hozzá, miképpen kell lelkeket Istenhez tér íteni:
hogyan tudta az enyémet annyira félreérteni, s miért nem akarta gyóntatásomat elvállalni! Most
belátom, hogy mindez javamra szolgált; ugyanis ennek az lett a következménye, hogy
megismerkedtem a Jézus-társaságnak szent papjaival, s kikértem az ő tanácsukat.
Ezen alkalommal abban állapodtunk meg a szent lovaggal, hogy néha-néha meg fog engem
látogatni. Ebből is látszik az ő nagy alázatossága, hogy nem restellt egy magamforma rossz
lélekkel érintkezni. Ettől kezdve el-elnézett hozzám; tartotta bennem a lelket, s azt mondogatta, ne
gondoljam, hogy egy nap alatt képes leszek mindenről lemondani. Lassan- lassan majd megsegít az
Úristen. Hogy neki magának is éveken át kellett néha küszködnie egészen kicsinyes dolgok miatt,
míg végre sikerült erőt vennie önmagán. Ó alázatosság, mily nagy dolgokat művelsz te ott, ahol
megvagy, s mily áldásos hatással vagy azokra, akik birtokosoddal érintkeznek. Ez a szent ember -
mert, azt hiszem, joggal nevezhetem így - elmondott nekem vigasztalásomra egyet- mást
önmagáról, amit ő, nagy alázatosságában bűnnek tartott, pedig ha az ember az ő társadalmi állása
szempontjából mérlegelte a dolgot, őbenne még csak hibának, vagy tökéletlenségnek sem volt
mondható; míg ellenben én nálam nagyon is nagy hiba volt.
Nem ok nélkül mondom el mindezt. Látszólag kicsinységekre vesztegetem az időt, pedig
ezek rendkívül fontosak, mikor arról van szó, hogy a lélek meginduljon, haladjon, s végül röpüljön,
habár, amint mondani szokás, még a tolla se nőtt ki. El se hinné az ember, ha nem tapasztalta.
Mivel pedig én azt remélem, hogy Kegyelmed sokra fogja vinni, azért említem meg itt, hogy minek
köszönhetem egész üdvösségemet. Annak, hogy volt, aki értett kezelésemhez, akiben volt elég
alázatosság és szeretet ahhoz, hogy velem maradjon; s aki türelmesen tudta nézni, hogy nem
javultam meg egyszerre mindenben. Bölcs körültekintéssel vezetett lépésről- lépésre; s ellátott
tanácsokkal arra vonatkozólag, hogy miképpen kell kifogni az ördögön. Én pedig annyira
megszerettem őt, hogy nem ismertem boldogabb napot annál, amelyen őt láthattam. Sajnos, elég
ritkán volt benne részem. Ha hosszabb ideig nem jött, mindjárt elszomorodtam, mert azt hittem,
hogy rosszaságom miatt nem akar látni.
Miután mind jobban és jobban megismerte nagy gyarlóságaimat, amelyek talán bűnök nek
is voltak mondhatók - bár, amióta vele érintkeztem, sokat javultam - s mivel én, hogy e tekintetben
is felvilágosíthasson, beszéltem neki azon kegyelmekről, amelyekben engem az Úristen részesített,
azt mondta nekem, hogy ez a dolog nem tetszik neki, mert ezek az adományok csak olyan
egyéneknél fordulnak elő, akik már sokkal magasabbra jutottak, s jobban gyakorolták az
önmegtagadást, mint én. Egy szóval, hogy ő nem tehet róla, de igen aggasztónak tartja állapotomat,
annál is inkább, mert, bár nem akarja elhamarkodni az ítéletet, neki úgy látszik, mintha egyes
dolgokban a rossz szellemnek volna bent a keze. Azt tanácsolta tehát nekem, gondoljam jól át belső
imámnak összes mozzanatait, s azután mondjam el neki. A legnagyobb baj azonban éppen az volt,
hogy én akkor még egyáltalában nem tudtam másnak megmagyarázni, hogy mi történik velem a
belső imában; mert azt a kegyelmet, hogy magam is megértsem s mással is tudjam közölni, csak
nemrégiben kaptam Istentől.
Mikor ezt mondta nekem, tekintve, hogy már amúgy is tele voltam rettegéssel, nagyon
elszomorodtam és sokat sírtam. Egyrészről ugyanis semmi kétségem sem volt aziránt, hogy az
Úristennek kedvében akarok járni, azt pedig, hogy ezek a dolgok az ördögtől valók, semmiképpen
sem tudtam magammal elhitetni, másrészt azonban attól féltem, hátha a bűneimért vert meg engem
az Úristen lelki vaksággal s emiatt nem látom be a való tényállást. Könyvek után néztem tehát,
azon reményben, hogy talán ezek segélyével tudom majd belső imámat megmagyarázni. Találtam
111
is egyet, amelynek címe: „A Sion- hegy útja”, 109 amely ott, ahol a léleknek Istennel való
egyesülését tárgyalja, felsorolja mindazokat a tüneteket, amelyek megvoltak bennem is, különösen
azt a semmire nem gondolást. Mert hiszen én is ezt mondogattam folyton, tudniillik, hogy mikor
abba a belső imába vagyok merülve, semmire sem tudok gondolni. Aláhúztam tehát az illető
helyeket, s odaadtam neki a könyvet azzal, hogy ő és az a szentéletű és jámbor pap, akiről
beszéltem, nézzék meg, s azután mondják meg nekem, hogy mit tegyek, s vajon nem tartanák-e
jobbnak, hogy egészen abbahagyjam a belső imát. Mert végre is, minek tegyem én ki magamat
ezeknek a veszedelmeknek?! Hiszen már majdnem húsz esztendeje, hogy gyakorlom ezt az imát, s
nemhogy hasznomra lett volna, hanem, íme, ördögi cselszövényekbe jutottam miatta! Ha így van a
dolog, akkor jobb, ha nem folytatom! Az is igaz, hogy ez az elhatározás nagy áldozatomba került,
mert hiszen már volt alkalmam tapasztalni, hogy milyen az én lelkem belső ima nélkül. Így tehát
minden oldalról csak szenvedés fenyegetett, mint az olyan embert, aki a folyó közepén vergődik, s
akármerre fordul, még nagyobb veszedelemtől fél, ott pedig, ahol van, majd hogy bele nem fullad.
Az ilyesmi kimondhatatlan lelki kínokat okoz. Ilyen megpróbáltatásokban, amint még el fogom
mondani, nem egyszer volt részem; s bár ezek a dolgok nem látszanak fontosaknak, talán mégis jó
lesz megérteni belőlük azt, hogy miképpen kell megvizsgálni a szellemet. 110
Az kétségtelen, hogy ez a szenvedés igen nagy; s éppen azért mindig nagyon óvatosan kell
eljárni, különösen nőkkel szemben. Nagy ugyanis a mi gyarlóságunk, s bajt okozhat, ha valakinek
nyíltan megmondják, hogy az ördög űzi vele játékait. Először jól meg kell vizsgálni a dolgot;
azután el kell távolítani minden képzelhető veszedelmet, s lelkére kell kötni mindenkinek, hogy
tartsa a dolgot titokban. A titkot azonban őrizzék meg a lelki vezetők is! Erről sokat tudnék
mondani, mert ugyancsak megszenvedtem azért, hogy azoknak, akikkel a belső imámról
beszéltem, eljárt a szája. Az egyik a másikhoz fordult tanácsért, s ezt ők ugyan az én érdekemben
tették, de ezzel engem nagy bajba juttattak, amennyiben ily módon elhíresztelték olyan dolgaimat,
amelyeknek titokban kellett volna maradniuk, mert nem mindenkinek valók. Hozzá úgy tűnt föl a
dolog, mintha én tettem volna őket közhírré. Azt hiszem, ez nem az ő hibájuk volt, hanem az Úr
engedte meg, hogy nekem legyen alkalmam szenvedni. Nem azt akarom mondani, hogy olyasmit
mondtak el, amit én gyónásban közöltem velük; mivel azonban én beszámoltam előttük
aggodalmaimról, s fölvilágosítást kértem tőlük, azt hiszem, mégis illett volna hallgatniuk. S habár
ennyire megjártam, soha sem mertem az ilyen emberek előtt semmit sem eltitkolni.
Az ehhez hasonló esetekben tehát, mint mondom, nagy körültekintéssel kell eljárni;
biztatni kell az illetőt, hogy várjon türelmesen: az Úr annak idején majd megsegíti, amint engem is
megsegített. Ha nem így bántak volna velem, teljesen tönkre tehettek volna, mert akkora volt
bennem az aggodalom és a rettegés. Tekintve, hogy amúgy is szívbajos vagyok, nem is értem, hogy
nem ártott jobban az egészségemnek.
Odaadtam tehát, mint mondom, a könyvet, s legjobb tudomásom szerint beszámoltam
életemről és bűneimről, nem gyónásban természetesen, mert hiszen az illető világi ember volt, de
azért nyíltan föltártam egész rosszaságomat; azok ketten pedig, - Istennek ez a két hű szolgája,
nagy részvéttel és szeretettel tanácskoztak azon, hogy mi lenne a legjobb reám nézve. Remegve
vártam válaszukat, és sok embert kértem meg, hogy járjon közbe értem Istennél, s magam is
folyton imádkoztam ama napok alatt. Végre a szent lovag eljött hozzám nagy szomorúan, s
109 A mű szerző je egy szent ferencrendi laikus testvér, egykor II. János portugál királynak hírneves udvari orvosa, De
Laredo Bernardin volt. Névtelenül jelent meg Sevillában 1533-ban, s újra kiadták Medina del Campó-ban 1542-ben.
110 Tudniillik azt, hogy valakit valami dologban jó vagy rossz szellem vezet -e, ami a magasabb lelki életben
minduntalan fölmerülő és rendkívül fontos kérdés. Azért az úgynevezett „ingyen adott kegyelmek” között előkelő
helyet foglal el a „discretio spirituum”, vagyis a szellemek megkülönböztetésének tehetsége, amelyre minden lelki
vezetőnek nagy szüksége van.
112
kijelentette, hogy mindkettőjüknek véleménye szerint tényleg az ördögnek műve az egész; s hogy a
legmegfelelőbb eljárás részemről az lenne, ha megbeszélném a dolgot valamelyik Jézustársasági
atyával. Hívassak egyet; ha azt üzenem neki, hogy szükségem van reá, bizonyára el fog jönni.
Végezzek nála egyetemes gyónást; számoljak be előtte egész életemről és tárjam föl neki
állapotomat, s tegyem ezt mind a lehető legőszintébben. A gyónás szentsége révén Isten majd
jobban föl fogja őt világosítani, de meg különben is ezeknek az atyáknak nagy tapasztalatuk van a
lelki élet terén. Tartsam magamat szigorúan ahhoz, amit majd ő mond, mert nagy veszedelemben
forgok, ha nincs, aki vezessen.
Ez a válasz bennem akkora rémületet és fájdalmat keltett, hogy azt sem tudtam, mihez
fogjak. Mást se tettem, mint sírtam. S midőn így szomorúan meghúztam magamat egy kápolnában,
nem tudva, hogy mi lesz velem, felütöttem egy könyvet, amelyben mintha csak maga az Úr adta
volna a kezembe, Szent Pálnak ezt a mondását olvastam, hogy hűséges az Isten s nem engedi, hogy
olyan embert, aki őt szereti, az ördög tévútra vezessen. Ez nagyon megvigasztalt. Elkezdtem tehát
készülni az egyetemes gyónásra, s írásba foglaltam mindazt a rosszat és jót, amit életemben tettem,
szóval annak egész folyását, és pedig olyan világosan, amint csak tudtam. Nem ha llgattam el
semmit sem. Emlékszem reá, hogy mikor átnéztem az írásomat, s láttam, hogy mennyi benne a
rossz és majdnem semmi a jó: nagyon elcsüggedtem és mélységesen elszomorodtam.
Az a gondolat is nagyon rosszul esett, hogy a házbeliek majd meglátják, ha olyan szent
emberekkel beszélek, amilyenek a jézustársasági atyák. Egyrészt ugyan féltem saját
hitványságomtól, másrészt pedig beláttam, hogy ezután még inkább köteles leszek megjavulni, s
lemondani szórakozásaimról. Mert ha nem teszem, csak annál rosszabb lesz reám nézve.
Megegyeztem tehát a sekrestyés nővérrel, hogy ne szóljon róla senkinek. Ez azonban nem sokat
használt. Mert mikor lehívtak, ez egyik nővér éppen a kapunál volt, s az elmondta a hírt az egész
háznak. De hát ez már így van: az ördög minden képzelhető kellemetlenséggel és ijesztgetéssel
igyekszik az embert visszatartani attól, hogy Istenhez szegődjék.
Mikor azután ama jámbor szent életű pap előtt, 111 föltártam egész bensőmet, azonnal
észrevettem, hogy érti ezt a nyelvet, meg is magyarázta nekem az állapotomat, s lelket öntött
belém. Azt mondta, hogy kézzelfoghatóan Isten szelleme működik bennem, azonban, szerinte, újra
kell kezdenem a legelején az imádságos életet, mert az nincs nálam jól megalapozva, amennyiben
még fogalmam sincs az önmegtagadásról. Ebben annyira igaza volt, hogy úgy tűnt föl előttem,
mintha még a nevét sem hallottam volna soha. Hogy semmi esetre se hagyjam abba a belső imát,
sőt igyekezzem igen buzgó lenni, tekintve, hogy az Úristen olyan rendkívüli kegyelmekben
részesít. Ki tudja, - mondotta - hogy nem akar-e az Úr engem eszközül használni más emberek lelki
üdvére és egyéb dolgokra? (Valósággal úgy látszik, mintha megjövendölte volna azt, amit az Úr
azóta tett velem.) Hogy nagy felelősség terhelne, ha nem működném közre az Úristen
kegyelmeivel.
Az egész idő alatt úgy éreztem, mintha általa a Szentlélek beszélt volna hozzám hogy
meggyógyítsa lelkemet. Minden szava mélyen belevésődött emlékezetembe, s én teljesen meg
voltam szégyenülve. Úgy vezette lelki életemet, hogy azt hiszem, rövidesen egészen
megváltoztam. Micsoda nagy dolog az, ha valaki megért egy lelket! Azt mondta nekem, hogy
minden nap elmélkedjem az Úr Jézus kínszenvedésének egy-egy részletéről, s igyekezzem belőle
lelki hasznot meríteni. Hogy ne foglalkozzam mással, mint a Megváltó emberi természetével,
111 Pradános János atya még egészen fiatal volt, de már akkor kitűnt, mint kiváló lelki vezető. A szentanya igen nagyra
becsülte, s így ír ró la a valladolid i perjelnőhöz intézett egyik levelében: „Pradános atya a szó legszorosabb értelmében
a mi hűséges jó barátunk, s ön leg jobban teszi, ha ővele beszéli meg ügyeit.” Hosszú ideig élt Valladolidban, s ott is
halt meg szent halállal 1597-ben.
113
azoknak az elmerüléseknek és szellemi élvezeteknek pedig álljak ellent minden erőmmel

olymódon, hogy nem egyezem beléjük mindaddig, amíg ő mást nem mond nekem. Mikor
eltávozott tőlem, meg voltam vigasztalódva, s új erőt éreztem magamban. Az Úr volt az, aki
segített rajtam, s az ő kegyelme volt, hogy ez a lelki atya megértette állapotomat, s azt, hogy
miképpen kell engem vezetnie. Elhatároztam, hogy minden tekintetben pontosan ahhoz fogom
magamat tartani, amit ő mond, s így is tettem a mai napig. Áldott legyen az Úr, aki megadta nekem
azt a kegyelmet, hogy mindenben engedelmeskedjem gyóntatóimnak, ha nem is tökéletesen. Lelki
vezetőim pedig azóta is majdnem mindig ezek az áldott jézustársasági atyák voltak, bár, mint
mondom, csak igen gyarlón követtem utasításaikat. Mindazonáltal lelkem állapota, amint a
következőkben el fogom mondani, szembetűnő módon javult.
XXIV. FEJEZET.
Folytatja a megkezdett tárgyat és elmondja, hogy miként haladt előbbre a lelke, amióta elkezdte gyakorolni az
engedelmességet, hogy mily hiába igyekezett ellenállni Isten kegyelmeinek, s hogy miképpen kapott mindig
nagyobbakat.
Ez a gyónás lelkemet annyira felüdítette, hogy azt hiszem, nem volt a világon semmi, amire
ne lettem volna kész vállalkozni. Nagyon sok tekintetben kezdtem is megváltozni, habár a
gyóntatóm nem siettetett, sőt látszólag nem sok ügyet vetett az egészre. Ez engem még jobban
serkentett, amennyiben láttam, hogy az Isten iránti szeretet útján vezet, s nem korlátolja
szabadságomat mással, mint azzal, amit én szeretetből és önként vállalok magamra. Ily módon telt
el két hónap, amely idő alatt én minden erőmből igyekeztem ellenállni az isteni kegyelmeknek és
vigasztalásoknak. Külsőmön már meglátszott a változás, amennyiben az Úr kezdett nekem erőt
adni ahhoz, hogy bizonyos dolgokban, amelyeket ismerőseim, sőt még a házbeliek is túlzásoknak
tartottak, túltegyem magamat a nézetükön. Hiszen tényleg túlzás volt előbbi viselkedésemhez
képest - ebben igazat mondtak, - ellenben ahhoz viszonyítva, amivel ruhámnak és fogadalmamnak
tartoztam, nagyon is innen maradtam a határon.
Egy nagy tanulságot köszönhetek annak, hogy igyekeztem ellenállni az isteni élvezeteknek
és örömöknek. Magának Ő Szent Felségének köszönhetem e felvilágosítást. Annak előtte ugyanis
azon hiszemben voltam, hogy a belső imában az ember csak úgy részesülhet ezekben a
vigasztalásokban, ha nagyon is elvonul, s szinte moccanni sem mer. Ekkor láttam be, hogy
mennyire mellékes ez a dolog. Minél jobban igyekeztem elszórakozni, annál jobban reám
árasztotta az Úr azt az édességet és boldogságot. Úgy körülvett minden oldalról, hogy hiába
igyekeztem előle menekülni. Tényleg így volt.
Ebben az ellenállásban akkora erőt fejtettem ki, hogy szenvedtem belé. Az Úr azonban még
ennél is jobban igyekezett engem elborítani kegyelmeivel. Ezen két hónap alatt a rendesnél is
sokkal bőkezűbb volt velem szemben, hogy annál jobban belássam, mennyire tehetetlen vagyok
ebben a dologban. Újra kezdtem szeretni szentséges emberi természetét. Belső imám kezdett
megszilárdulni, mint az olyan épület, amelynek van már alapja. Jobban kezdtem vonzódni az
önsanyargatáshoz, amelyről az előtt nagy betegségeim miatt teljesen megfeledkeztem. Az a szent
ember fölvilágosított arról, hogy némi kevés nem fog belőle megártani, s hogy ki tudja, nem azért
küld-e reám Isten annyi bajt, mert nem vállalok semmi önkéntes penitenciát. Több olyan
114
önmegtagadásra kötelezett, ami éppen nem volt a számíze szerint. Mindazonáltal én mindent
megtettem, mert olyképen vettem utasításait, mintha közvetlenül az Úrtól kapnám, s hálás voltam
gyóntatómnak azért, hogy alkalmat ad nekem az engedelmesség gyakorlására. Lelkiismeretem már
kezdett igen érzékennyé válni, s megmozdult a legcsekélyebb megbántásra is, amelyet az Úristen
ellen elkövettem; olyannyira, hogyha volt nálam valami fölösleges dolog, nem tudtam
megnyugodni, amíg csak túl nem adtam rajta. Sokat imádko ztam azért, hogy az Úr ne vonja meg
tőlem segítő kezét, s tekintve, hogy az Ö szolgáinak vezetésére bíztam magamat, ne engedje, hogy
újra visszaforduljak. Mert ezt nagy bűnnek tartottam, s úgy vettem volna, hogy szégyent hozok a
fejükre.
Ez idő tájt jött a városunkba Ferenc atya, 112 aki mint Gandia hercege néhány évvel előbb
mindenről lemondott és belépett a Jézus-társaságba. Az én gyóntatóm azon volt, s az az úriember,
akiről beszéltem, szintén külön eljött hozzám, s ajánlotta, hogy beszéljek vele, s adjak neki számot
a belső imámról. Tudták ugyanis róla, hogy nagyon előrehaladt a lelki életben, s hogy Isten igen
nagy kegyelmekkel árasztja el, s már ebben az életben fizeti vissza neki azt a sokat, amit őérette
elhagyott.
Miután meghallgatott engem, azt mondta, hogy ez határozottan Isten szelleme, s hogy
szerinte nem volna célszerű tovább is folytatni az ellenállást. Eddig jó volt; mostantól fogva
azonban kezdjem az elmélkedést mindig a kínszenvedésnek egyik részletével, s ha azután az Úr
fölemelné a szellememet, ne álljak ellent. Én ne törekedjem rá, de ha ő Szent Felsége föl akarja
emelni, hagyjam. Megadta az orvosságot és a hozzávaló tanácsot, amint csak az ilyen előrehaladott
ember tudja megadni. Mert e tekintetben igen sokat számít a tapasztalat. Azt mondta, hogy tévedés
volna tovább is ellenállni. Én nagyon megvigasztalódtam, s az az úriember szintén. Nagyon örült
annak, hogy Ferenc atya véleménye szerint Istentől van a dolog, s továbbra is mindig támogatott
engem; ellátott tanácsokkal, ahol csak tehette, már pedig ő sokat tudott tenni.
Ezen időben gyóntatómat máshová helyezték át, ami engem nagyon elszomorított, mert azt
hittem, hogy nélküle megint csak visszaesem rosszaságomba, s nem hittem, hogy képes leszek
hozzá hasonlót találni. A lelkem olyanná lett, mint egy sivatag; teljesen el voltam csüggedve; tele
aggodalommal, s azt sem tudtam, mihez fogjak. Eközben egyik nőrokonom megszerezte az
engedélyt, hogy engem meghívhasson a házába, s onnét megtettem mindent, hogy egy másik
gyóntatót kaphassak a Jézustársasági atyák közül. 113
Az Úristen különös rendeléséből ez alkalommal barátságot kötöttem egy igen előkelő és
nagyon vallásos özvegy úriasszonnyal, 114 aki jól ismerte a jezsuita atyákat. Ez rá beszélt, hogy
112 Borg ia Szent Ferenc, Gandia hercege 1510-ben született. Házas ember volt, s nyolc gyermek atyja. Özvegységre
jutva, belépett a Jézus -társaságba. 1554-ben a spanyolországi jezsuitáknak lett a főnöke, s ezen minőségében
végiglátogatta rendjének kolostorait. 1557-ben megfordult Ávilában is, és ezen alkalo mmal találko zott Szent
Teréziával. 1565-ben a Jézus-társaság generálisa lett, s 1572-ben halt meg.
113 Ezen utolsó mondatban Szent Terézia egy esztendőnek, és pedig negyvenkettedik élet évének történetét foglalja
össze, amelynek fontosabb eseményei a következők: Borg ia Szent Ferenc 1557. tavaszán jött Ávilába, s ugyanazon
időtájban ment el onnét Pradanos János atya is, miután 2 hónapig volt a szentanya gyóntatója. Már pedig azt a jezsuita
atyát, akiről a következő mondatban van szó, t. i Alvarez Boldizsárt, csak 1558-ban szentelték pappá, tehát csak akkor
lehetett De Ulloa Gu io már asszonynak, majd pedig a Szentnek is gyóntatójává. Pradanos János atya távozása után,
tehát Szent Teréziának e lőször Alvarez Ferd inánd atya volt a gyóntatója, bár másokat is fölkeresett a jezsuita atyák
közü l, s miko r 1558-ban az ifjú A lvarez Bo ldizsár atyát tisztelte meg bizalmával, ha az esetleg távol volt, szintén
Alvarez Ferdinándnál szokott gyónni.
114 Ez De Ulloa Hieronima úrnő volt; aki 25 éves korában jutván özvegységre, teljesen a vallásos életnek szentelte
magát. Ettől kezdve Szent Teréziának leg meghittebb barátnője, első ko lostoralapításában buzgó munkatársa, és ily
módon a sarutlan Kármelnek felejthetetlen jótevője. Gyóntatója, akit most Szent Terézia is a magáénak választ,
Alvarez Bo ldizsár atya, a Szent lelki életében igen fontos, talán összes többi gyóntatójánál fontosabb szerepet játszik.
115
válasszam az ő gyóntatóját. Ugyanis a jezsuiták a közelében laktak, s én nagyon örültem, hogy

gyakrabban láthatom őket, mert hiszen éreztem, hogy már maga az ő szent társalgásuk is nagy lelki
hasznomra szolgál.
Ez az atya azonnal nagyobb tökéletesség útjára terelt. Azt mondta, hogyha egészen
kedvében akarok járni az Úristennek, akkor semmit sem szabad ez irányban elmulasztanom.
Azonban ő is igen ügyesen és szelíden vezetett, mert az én lelkem ekkor még nem volt erős, sőt
nagyon is gyönge volt. Különösen nehezemre esett lemondanom egyes baráti összeköttetésekről,
amelyekben végre is nem volt semmi sérelem Isten ellen. Hálátlanságnak tartottam szakítani az
illetőkkel, s meg is mondtam neki, hogy ha nem vétkezem általuk az Úr ellen, akkor miért legyek
velük szemben hálátlan?! Ő azonban azt felelte, hogy ajánljam a dolgot néhány napig az
Úristennek, s mondjam el a „Veni Creator” himnuszt, arra a szándékra, hogy világosítson föl az Úr,
s adja értésemre, mit kell tennem. Egy napon tehát, miután hosszú ideig imádkoztam és esdve
kértem az Urat, segítsen meg, hogy egészen kedvében járhassak, belekezdtem abba a himnuszba.
Ekkor olyan hirtelen jött reám az elragadtatás, hogy majdnem egészen magamon kívül voltam. A
dolog annyira szembeszökő volt, hogy nem tudtam valódiságában kételkedni. Ez volt az első eset,
hogy az Úr az elragadtatás kegyelmében részesített.115 Ekkor a következő szavakat hallottam: „Azt
akarom, hogy ezentúl ne társalogj emberekkel, hanem csak angyalokkal.” Nagyon meg voltam
rémülve, mert az elragadtatás nagy hevességgel történt, s ezek a szavak mélyen a szellememben
hallatszottak. Ezért ijedtem meg. Mikor azonban ez az ijedelem, amelyet, azt hiszem, a dolognak
újdonsága okozott, megszűnt, igen nagy örömöm maradt utána. Ezek a szavak be is teljesedtek.
Tényleg azóta sohasem szoktam többé tartós barátságot kötni, vagy ilyenben örömömet találni,
vagy különösebb vonzalommal viseltetni mások irányában, kivéve, ha tudom, hogy jó barátai az
Úristennek és igyekeznek Őneki szolgálni. Ez már nem függ többé tőlem. Az sem számít, hogy
rokonaim, vagy barátaim, ha csak nem tudom róluk ezt, vagy pedig nem olyan emberek az illetők,
akikkel imádságról lehet beszélni. Egyébként keserves kereszt reám nézve, ha beszélnem kell
velük. Azt hiszem, bátran mondhatom, hogy ez így van, és pedig minden kivétel nélkül.
Attól a naptól kezdve megvolt bennem a bátorság arra, hogy Istenért mindenről lemondjak.
Az Úr egy pillanat alatt - mert azt hiszem, nem tartott tovább - egészen más emberré alakította az Ő
szolgálóját. Most már többé nem volt arra szükség, hogy ezt nekem megparancsolják. A gyóntatóm
úgy sem merte nekem határozottan meghagyni, hogy tegyem meg, mert látta, hogy milyen erős
még bennem a ragaszkodás. Azt hiszem, arra várt, hogy majd megteszi az Úr, aminthogy úgy is
volt. Én magam sem hittem volna, hogy képes legyek rá. Mert hiszen már tettem kísérletet ez
irányban, de a dolog akkora fájdalmat okozott nekem, hogy abbahagytam, azzal nyugtatya meg
magamat, hogy bűn úgy sincs benne. Itt pedig az Úr megadta nekem a függetlenséget és az erőt
ezen szakítás végrehajtására. Meg is mond tam a dolgot gyóntatómnak, s azután az ő utasítása
Még nagyobbat azonban az ő életében Szent Terézia. 1533-ban született, 25 éves korában szentelték pappá, s a
Szentnek hat éven át volt gyóntatója. 1580-ban halt meg, miután rendjében előkelő állásokat töltött be. Kortársai
szentnek tartották és maga Szent Terézia is, aki pedig ugyancsak mérlegre tette minden egyes szavát, mielőtt kimondta
volna: szentnek nevezi, és legeslegjobb barátjának, Ekkoriban még nagyon érdes, darabos volt a természete és
túlságosan szigorú a bánásmódja, úgyhogy Szent Terézia nem egyszer volt azon a ponton, hogy otthagyja. Viszont
azonban érezte, hogy ezzel a bánásmóddal használ leg jobban a lelkének Kölcsönös viszonyukra jellemző a következő
eset. Szent Teréziának valami le lki ügyében sürgős felvilágosításra lévén szüksége, írt A lvarez atyának, esedezve,
hogy azonnal válaszoljon. Az válaszolt is, de a borítékra ráírta, hogy: „Mához egy hónapra bontandó föl.” Szent
Terézia föltét len engedelmességhez volt szo kva, de hogy milyen érzelmekkel nézegethette azt a levelet egy hónapig,
azt elképzelhetjük.
115 Ez 1558-ban történt, mikor a szentanya még a Megtestesülés -zárdában élt.
116
szerint felbontottam az ismeretséget. Az illetőnek, akivel barátságban voltam, nagy lelki javára
szolgált ez az én elhatározásom.116
Áldott legyen mindörökké az Úr, aki egy pillanat alatt megadta nekem azt a szabadságot,
amelyre már évek hosszú során át minden képzelhető módon törekedtem, s amelynek érdekében
néha olyan erőszakos voltam önmagammal szemben, hogy egészségemet is alaposan
megrongáltam. Most, hogy ez a hatalmas Isten és mindennek igazi Ura hajtotta végre rajtam a
műtétet, semmi fájdalmat sem okozott.
XXV. FEJEZET.
Fejtegeti, hogy miképpen érti meg a lélek - anélkül hogy hallaná - azokat a szavakat, amelyeket az Úristen intéz hozzá;
hogy miféle megtévesztések fordulhatnak elő ezen a téren, s hogy miből lehet ez utóbbiakat észrevenni. Ez a fejezet igen
hasznos olyanok számára, akik a belső imának ezen a fokán vannak, mert azt nagyon világosan magyarázza és sok
benne a tanulság.
Azt hiszem helyén való dolog lesz megmagyarázni, miképpen történnek azok a
megszólítások, amelyeket az Úristen intéz a lélekhez, ez utóbbi pedig felfog; hogy ily módon
Kegyelmed is fogalmat alkothasson róluk. Az imént említett eset óta ugyanis az Úr igen gyakran
részesít ebben a kegyelemben, amint világos lesz a következőkből.
Ezek a szavak teljesen tagoltak, de azért a testi hallószervünk mit sem fog fel belőlük.
Mindazonáltal az ember sokkal világosabban érti meg őket, mintha hallaná, s akármennyire
igyekezzék is, nem képes őket süket fülre venni. Mert hiszen, ha idelent nem akarunk valamit
meghallani, befoghatjuk a fülünket vagy másra fordíthatjuk a figyelmünket, úgyhogy ha halljuk is,
nem értünk belőle semmit. Ellenben itt, mikor Isten áll szóba a lélekkel, nincs mód benne:
akármennyire nehezünkre essék is, oda kell hallgatnunk, s értelmünk annyira tárva-nyitva van
annak befogadására, amit Isten értésére akar adni, hogy mit sem számít: vajon kedvünkre van-e,
vagy sem. Mert ha egyszer Ő akarja, hogy megértsük, Ő, a mindenható, akkor meg kell lennie
annak, amit Ő kíván; akkor megmutatja, hogy Ő amúgy igazában a mi Urunk. Ezt én nagyon is
tapasztaltam. Két egész éven át igyekeztem ellenállni: oly nagy félelem szállt meg ezen dolgok
miatt; s néha még most is megpróbálom, de nem sok látszata van. Szeretném megmagyarázni, hogy
milyen megtévesztések fordulhatnak elő ezen a téren, habár azt hiszem, ha valakinek egyszer sok
tapasztalata van, nem igen kell tőlük félnie. Csakhogy, mint mondom, sok tapasztalatra van
szükség. Szeretném tehát megérttetni, hogy mennyiben különböznek egymástól, aszerint, hogy jó
szellemtől jönnek, vagy pedig rossztól. De azt is szeretném megmagyarázni, hogy származhatnak a
mi saját értelmünknek játékából is, amennyiben megeshetik, hogy ez utóbbi önmagához beszél. Az
igazat megvallva én nem vagyok teljesen biztos abban, hogy ez lehetséges, azonban éppen ma
gondolkodtam erről, s úgy tűnt fel előttem, hogy talán mégis így van. Azokra vonatkozólag, amik
Istentől valók, sok a tapasztalatom. Sok mindent hallottam így, ami azután két- három év múlva
beteljesedett, s eddig egyetlen egy sem bizonyult hazugnak. Más egyéb jelekből is világosan meg
lehet állapítani, vajon Isten lelke szól-e hozzánk; majd elmondom őket.
116 Az olyan v ilág i egyéneket, akik nem élnek buzgó keresztény életet, egyházi személyek barátsága csak megerősíti
lanyhaságukban s nem egyszer éppen az ilyenek halnak meg szentségek nélkül; míg ha az az egyházi személy szakít
velük, akkor gondolkozóba esnek és jobb útra térnek.
117
Nézetem szerint, ha valakit nagy vágy és aggodalom epeszt valami miatt, s ilye n
hangulatban imádkozik érte Istenhez, megeshetnék, hogy hall valamit arra vonatkozólag, vajon
meg lesz-e a dolog, vagy sem. Ez igen könnyen lehetséges. Bár azért, ha valakinek igazi
hallomásban volt része, azonnal tisztában lesz vele, hogy, amit most hall, az képzelődés, mert
óriási különbség van a kettő között. Mert hiszen, ha az értelem maga gyártja a feleletet, akármilyen
finoman végezze is a dolgát, az ember rögtön észreveszi, hogy a szavak tőle magától származnak,
szóval, hogy önmagával beszél. Míg ellenben az igaziban úgy van, hogy más az, aki beszél, és más
az, aki hallgat. Az előbbi esetben az értelem észre fogja venni, hogy nem hallgat, hanem igenis
működik, s a szavak, amelyeket gyárt, tompán hangzanak, ábrándszerűek, s nem olyan világosak,
mint az igaziak. Továbbá az is megjegyzendő, hogy ez utóbbi esetben megtehetjük, hogy
elfordítjuk a figyelmünket, mint ahogy el tudunk hallgatni beszéd közben. Az igazi hallomásoknál
az ilyesmi ki van zárva. A legeslegbiztosabb megkülönböztető jel azonban az, ho gy az ilyen
magánbeszédnek semmi hatása sincsen, míg ellenben, ha az Úr beszél hozzánk, a szó tett is
egyszersmind. Még akkor is, ha e szavakban nem vigasztalás van kifejezve, hanem megrovás,
mindjárt az első pillanatban fölemelik a lelket, erőt öntenek be le, meghatják, fölvilágosítják,
megvigasztalják, megnyugtatják; ha pedig szárazságban szenvedett, vagy valami nyugtalanította és
aggasztotta, azt mintha kézzel vennék le róla, sőt még annál is gyorsabban megszűnik. Ilyenkor az
Úr, úgy látszik, meg akarja mutatni, hogy milyen hatalmas, s hogy az ő szavai tettek is
egyszersmind.117
Egyszóval, a kettő között, nézetem szerint, ugyanaz a különbség, mint a között, hogy mi
beszélünk-e, vagy pedig mást hallgatunk, sem több, sem kevesebb. Mert hiszen, ha én beszélek,
akkor az értelmemben fűzöm egybe, amit mondani akarok; ellenben, ha énhozzám beszélnek,
akkor csak hallgatok, anélkül, hogy tennék valamit. Az előbbi esetben a szavakban hiányzik az
erély és a határozottság; mintha csak félálomban volnának mondva. Az utóbbiban oly t isztán
hangzanak, hogy az ember minden egyes szótagot megért. Pedig ez a hallomás olykor éppen olyan
időben jön, amidőn az ember értelme és lelke annyira zavart és szórakozott, hogy nem volna képes
egy mondatot jól megszerkeszteni: s íme, fenséges gondolatokat hall, tökéletes alakban kifejezve,
amilyenek az ő elméjében még a legmélyebb áhítat idején sem fogamzanak meg soha. S hozzá,
mint mondom, már az első szó teljesen átalakítja őt. Ha elragadtatásban hallja, amidőn a tehetségei
föl vannak függesztve: honnét származhatnának azok az eszmék, amelyekről annak előtte nem
tudott semmit?! Hogyan merülhetnének föl önként elméjében, holott ez úgyszólván egyáltalában
nem képes működni, képzelőtehetsége pedig mintegy meg van bénítva?!
Értsük meg jól: a látomásokban nem akkor részesül és az ilyen szavakat nem olyankor
hallja a lélek, amidőn az elragadtatás tetőfokán egészen Istennel van egyesülve. Mert, úgy hiszem,
a második öntözési módnál megmagyaráztam, 118 hogy ilyenkor, nézetem szerint, az összes
tehetségek meg vannak semmisülve, s így a lélek nem képes sem látni, sem érteni, sem hallani
semmit sem. Ilyenkor teljesen másnak hatalmában van, s ezen egyébként igen rövid idő alatt az Úr
semmihez sem adja meg neki a szükséges szabadságot. Csak azután, amidőn ez a rövid időköz
elmúlt, mialatt a lélek továbbra is el van ragadtatva, ekkor történik az, amiről beszélek. A
tehetségek ugyanis olyan állapotban maradnak, hogy, ha nincsenek is többé megsemmisülve,
117 Ezeket az Úristen által a lélekhez intézett s zavakat a misztikus teológia nyelvén „teremtő szavak” -nak nevezzük,
amennyiben létrehozzák azt, amit jelentenek. Mikor az Úr a teremtés kor azt mondotta: „Legyen világosság”, akkor lőn
világosság, hasonlóképpen, mikor egy lélekhez így szól: „Légy nyugodt”, akkor meg is teremt i benne a nyugalmat, ha
pedig valami igazságot közöl vele, akkor létrehozza benne a minden kétséget kizáró meggyőződ ést aziránt, hogy a
dolog úgy van, úgy volt, vagy úgy lesz.
118 Valójában a 18. és 20. fejezetben volt róla szó, a negyedik öntözési mód alkalmával.
118
úgyszólván egyáltalában nem működnek. El vannak merülve s nincs meg bennük a képesség arra,
hogy gondolkozzanak.
Annyi minden mutatja a nagy különbséget, hogy, ha nem is mondható kizártnak az egyszeri
tévedés, sokszor semmi esetre sem fog előfordulni. Merem állítani, hogy, ha valamely léleknek van
tapasztalata és óvatos, nagyon világosan meg fogja különböztetni a kettőt. Mert eltekintve minden
egyébtől, amiből szintén kitűnik, amit mondottam: az afféle magánbeszédnek nincs semmi hatása,
s a lélek nem is fogadja azt be; míg ellenben az isteni szavak elől akarva sem tud elzárkózni. Az
előbbiekben az ember egyáltalában nem hisz, mert tudja, hogy csak az értelem játékának
szüleményei; épp oly keveset ad reájuk, mint valami szegény őrült fecsegésére. Ez utóbbi olyan,
mintha valami nagy szentnek, kiváló tudósnak és igen tekintélyes embernek szavait hallanók,
akiről tudjuk, hogy nem képes hazudni. S még ez a hasonlat is igen alacsonyan szárnyal, mert
hiszen ezekben a szavakban néha olyan fenséges erő nyilvánul, hogy, ha feddést tartalmaznak,
megremegtetik az embert; ha pedig szeretetet fejeznek ki, a lélek szinte elolvad a gyöngédségtől.
Hozzá, mint mondom, olyan dolgokról szólnak, amelyek az illetőnek esze ágában sem voltak s
egy-kettőre olyan magasztos mondásokat fejeznek ki, amilyeneket a legjobb esetben is csak hosszú
idő alatt tudna az ember kigondolni. Egyszóval, nézetem szerint lehetetlenség ilyenkor észre nem
venni, hogy a dolog nem a mi képzeletünknek szüleménye. Nem is akarok tovább időzni ennél a
pontnál. Mert igazán csodaszámba menne, ha tapasztalt ember e tekintetben tévedésbe esnék,
kivéve, ha szántszándékkal akarja önmagát rászedni.
Többször megesett velem, hogy kissé haboztam, s nem akartam hinni a hozzám intézett
szavaknak, azt gondolva, hogy talán mégis csak képzelődés volt - ez a kétség természetesen csak
utólag merült föl, mert mikor az ember hallja a szavakat, akkor kénytelen-kelletlen hisz - s íme,
hosszú idő után azt kellett látnom, hogy mégis beteljesedtek. Az Úrnak van gondja rá, hogy ezek a
szavak mélyen bevésődjenek az emlékezetbe és ne tudjanak feledésbe menni. Azok, amiket az
értelem gyárt, olyanok, mint valami hirtelen felötlő gondolat, amely, amint jött, úgy el is vész; ezek
ellenben olyanok, mint valami maradandó dolog, amely idő folytán kissé háttérbe szorulhat ugyan,
de nem annyira, hogy teljesen kivesszen az emlékezetből; kivéve, ha igen hosszú idő múlt már el, s
a szavak valami kedvezést vagy oktatást foglaltak magukban. Ellenben, ha jóslatot fejeznek ki,
nézetem szerint az ember soha sem felejti el őket; én legalább nem tudtam elfelejteni, pedig igen
rossz az emlékezőtehetségem.
Ismétlem, hacsak nem akad olyan lelkeden lélek, aki szántszándékkal tettet ilyen dolgokat s
azt állítja, hogy hall valamit, holott ez nem iga z - ami nagy hiba volna - a tévedés kizártnak
tekinthető. Mert hiszen, nézetem szerint, lehetetlenség világosan be nem látnia, hogy ő maga
szövögeti bensejében a beszédet és mondja ki a szavakat, föltéve természetesen, hogy volt alkalma
tapasztalni Isten szellemének működését. Mert ha nem, akkor egész életén át megmaradhatna
ebben a tévedésben, s azt hihetné, hogy tényleg hall valamit. Én ugyan még ebben az esetben sem
érteném, hogy miképpen tud ekkorát tévedni. Mert hiszen végre is vagy akarja hallani azokat a
szavakat, vagy pedig nem akarja. Már most, ha az, amit hall, lesújtja, és azt szeretné, bárcsak
semmiféle ilyen hallomásai nem volnának, mert azok ezernyi aggodalmat okoznak neki; de meg
egyéb más okokból is szeretne tőlük szabadulni; ha szíve mélyébő l óhajtja, hogy nyugodtan
végezhesse belső imáját ilyen jelenségek nélkül: vajon miért eresztené meg annyira értelmének a
fékét, hogy ilyen mondásokat gyárthasson?! Hiszen az ilyesmihez időre van szükség! Itt ellenben
minden időveszteség nélkül oktatásban részesülünk s olyan dolgokat értünk meg, amelyeknek
kigondolására egy hónapra volna szükségünk. Sőt maga az értelem is, és a lélek is elcsodálkoznak
egyes dolgokon, amelyeket az ember ilyen alkalommal megismer.
Ez így van, s ha valaki tapasztalta, be fogja látni, hogy betűről-betűre igaz, amit mondok.
Hálát adok az Úristennek azért, hogy sikerült ezt így kifejeznem, s befejezésül még csak ezt fűzöm
119
hozzá: ha ez a jelenség magától a mi értelmünktől eredne, akkor, azt hiszem, hallhatnánk ilyesmit,
amikor csak akarnók, s valahányszor belső imát végzünk, azt hihetnők, hogy tényleg hallunk
ilyesmit. Már pedig ez nem úgy van. Néha napok múlnak el, hogy szeretnék valamit hallani, és
mind hiába; máskor pedig, amikor nem szeretnék semmit sem hallani, mint mondom, akaratom
ellenére is hallok. Ha valaki rá akar szedni másokat azzal, hogy Istentől hallja a maga főztjét: azzal
az erővel, nézetem szerint, azt is mondhatná, hogy testi fülével hallja a dolgot. S való igaz, nekem
fogalmam sem volt arról, hogy másképpen is lehet hallani és érteni, míg csak magamon nem
tapasztaltam, s ugyancsak sokat szenvedtem emiatt.
Ha az ilyen hallomás az ördögtől származik, nincs meg az üdvös hatása, sőt rosszat
gyakorol a lélekre. Velem mindössze kétszer vagy háromszor történt meg, s az Ú r azonnal
értésemre adta, hogy az ördög műve volt. Eltekintve attól, hogy nagy lelki szárazsággal jár, a
lélekben ugyanaz a nyugtalanság marad utána, amilyent olyankor érzek, amidőn az Úr megengedi,
hogy reám jöjjenek azok a nagy kísértések és különböző le lki szenvedések, amelyek mostanában is
annyiszor gyötörnek. Erről majd később fogok beszélni. Mikor ez a nyugtalanság rájön a lélekre,
azt sem tudja hirtelenében, hogy mi az oka; érzi, hogy a lelke ellenáll valaminek, megzavarodik és
gyötrődik, mégpedig látszólag ok nélkül, mert hiszen az, amit hall, nem rossz dolog, hanem
egészen jó. Azt hiszem az lehet az oka, hogy szellemünk érzi annak a másik szellemnek jelenlétét.
Az az élvezet és gyönyörűség, amelyben ilyenkor az ördög részesít, egészen más dolog.
Ezekkel az élvezetekkel csak az olyan embert szedheti rá, akit az Úristen sohasem részesített
igaziakban. Igazi élvezetnek én csakis az édes, erőteljes, mélységes, gyönyörűséges és nyugalmas
vigasztalást mondom. Mert azt a könnyező ájtatos indulatocskát, s egyéb kicsinyes érzelmeket,
azokat az apró lelki virágocskákat, amelyeket az üldözésnek első szellőcskéje elfúj, én nem
nevezném igazi áhítatnak. Hiszen azért kezdetnek ezek is jók, s ezek is szent érzelmek, azonban az
ilyenek alapján nem lehet megkülönböztetni a jó és a rossz szellemnek hatásait. Azért is jó mindig
igen óvatosnak lenni; mert ha valaki a belső ima terén nem jutott volna tovább ennél a foknál, ha
esetleg látomásai vagy kinyilatkoztatásai volnának, könnyen eshetnék tévedésbe. Nekem ez
utóbbiakban sohasem volt részem, csakis azután, hogy az Úristen kegyes volt megadni nekem az
egyesülő ima kegyelmét, kivéve azt az egy esetet, amelyet említettem, amidőn sok évvel ezelőtt
láttam Krisztus Urunkat. 119 Bárcsak adta volna Ő Szent Felsége már akkor úgy megértenem, amint
megértettem azóta, hogy ez igazi látomás volt: ez nagy lelki hasznomra vált volna.
Az ördögtől eredő szavak semmi édességet sem hagynak maguk után, s a lélekben valami
sajátságos ijedelmet és undort keltenek. Különben is, én meg vagyok arról győződve, hogy az
ördög sohasem lesz képes tévútra vezetni az olyan lelket, amely egyáltalában nem bízik
önmagában, erősen áll a hitben s kész volna annak egyetlen egy tételéért, akár ezer halált is
elszenvedni. Ezt az Úristen nem fogja megengedni. Az ilyen lélekbe az Úr azonnal beleönti a
szeretetet és a hitet, és pedig az eleven, erős hitet, úgyhogy mindenben az Egyház tanaihoz
igyekszik alkalmazkodni, s tanácsot kér ez irányban ettől is, attól is. Az ilyen lélek oly erősen áll
ezen igazságok alapján, hogy nincs az a látomás, még ha magát az eget látná is nyitva, amely képes
volna őt eltántorítatni az Egyház tanításának egyetlen egy pontjától.
Tegyük fel, hogy elméjében ezen tanokkal szemben holmi ingadozás lépne föl, vagy pedig
ilyes gondolat ötlenék eszébe: tekintve, hogy ezt Isten mondja nekem, végre is éppúgy igaz lehet,
amint igaz volt az, amit a szenteknek mondott. Nem azt akarom mondani, hogy elhiszi az ilyesmit,
hanem hogy az ördög kísérti, s az hozza létre benne ezt az önkéntelen gondolatot. Világos, hogy az
is már igen rossz dolog volna, ha önként foglalkoznék ezzel az eszmével, de én azt hiszem, hogy
119 1540-ben, mikor az Úr Jézus szigorú arccal jelent meg neki a beszélőszobában, értésére adva, hogy helyteleníti
világias társalgásait.
120
még ilyen önkéntelen gondolatok sem fognak föllépni az olyan lélekben, amelyet az Úr ezen
kegyelmek által annyira erőssé tett ebben a tekintetben. Mert úgy érzi, hogy az Egyház
legjelentéktelenebb tanításának védelmében képes volna összezúzni az összes ördögöket. Azt
akarom ezzel mondani, hogy ha a lélek nem érezné ezt a hatalmas erőt, és ha a lelki örömök és a
látomások nem növelnék azt, akkor ne bízzék bennük. Káros hatásukat nem lehet azonnal
észrevenni, lassankint azonban nagyon megnövekedhetik. Magam láttam, s tapasztalatból tudom,
hogy az ember csak annyiban tarthatja ezeket a dolgokat Istentől valóknak, amennyiben
megegyeznek a Szentírással; mert hacsak a legcsekélyebb mértékben térnének is el tőle, sokkal
erősebb meggyőződéssel vallanám őket ördögieknek, mint amilyennel most hiszem, hogy Istentől
valók; pedig ugyancsak erősen hiszem. Abban az esetben ugyanis nem kell jelek után nézni és
kutatni, hogy milyen szellemtől erednek. Ez az egy jel olyan világosan bizonyítja, hogy az ördögtől
származnak, hogy ha akár az egész világ bizonyítaná is előttem az ellenkezőt, akkor sem hinnék
neki.
Mikor az ördög keze van a dologban, úgy érzi az ember, mintha lelkének összes javai
elrejtőznének és elfutnának; csupa kedvetlenség, csupa felfordulás benne minden, s nyoma sincs a
jó hatásnak. Mert ha látszólag kelt is benne jó szándékot, abban nincs semmi erő; az alázatosság
pedig, amely nyomában föllép, nem igazi, hanem zavaros és nyughatatlan. Azt hiszem, hogy ha
valaki tapasztalta a jó szellem hatásait, ezt meg fogja érteni. Mindazonáltal ne felejtsük el, hogy az
ördögtől sok minden kitelik, s azért ezen a téren nem lehet szó akkora bizonyságról, hogy az ember
félretehetne minden aggodalmat és óvatosságot, s ne volna szüksége tudós vezetőre, aki elől
semmit sem hallgat el. Ha így tesz, nem érheti semmi baj. Nekem magamnak, elég bajom volt
egyes embereknek nagy ijedezése miatt. Megesett velem egyebek közt, hogy az én ügyemben
összeültek többen, akik iránt, mégpedig nem ok nélkül, nagy bizalommal viseltettem. Bár én csak
az egyikkel voltam állandó érintkezésben, s csak az ő parancsára beszéltem olykor másokkal is, ők
egymás közt sokat tanácskoztak arról, hogy miképpen lehetne rajtam segíteni. Ugyanis nagy
jóindulattal voltak irányomban, s attól féltettek, hogy tévedésnek esem áldoza tul. Hiszen aggódtam
én magam is eleget, már tudniillik, ha nem voltam imába merülve; mert ha benne voltam, s az Úr
valami kegyelemben részesített, azonnal visszanyertem nyugalmamat. Mondom, valami öten, vagy
hatan voltak, s valamennyien nagy szolgái az Úrnak. Abban állapodtak meg, amint a gyóntatóm
mondta, hogy ördögtől való az egész; hogy ne járuljak oly gyakran a szentáldozáshoz; hogy
igyekezzem elszórakozni és kerüljem az egyedüllétet. Mint mondom, én amúgy is aggodalmas
voltam, s ehhez járult szívbajom is, olyannyira, hogy néha, fényes nappal nem mertem egyedül
maradni a szobában. Mikor tehát láttam, hogy annyian állítják ezt, én pedig még sem vagyok képes
elhinni, nagy volt a lelki gyötrelmem, mert azzal kellett magamat vádolnom, hogy nem vagyok
eléggé alázatos. Mert valamennyien hasonlíthatatlanul jobb életűek voltak nálamnál, s hozzá
tudósok. Vajon mi okom van nekem arra, kérdeztem magamtól, hogy ne higgyek nekik?!
Megtettem minden tőlem telhetőt, hogy magamra erőszakoljam véleményüket; gondolkoztam a z
én rossz életemről, amelynek alapján bizonyára igazuknak kellett lenni.
Ilyen szomorú érzelmekkel hagytam el a templomot, 120 s betértem egy kápolnába. Már
napok óta meg voltam fosztva a szentáldozástól, eltiltottak az egyedülléttől, amely pedig egyedüli
boldogságom volt; nem volt senkim, akivel a dologról beszélhettem volna. 121 Úgy látszott, hogy,
120 Tudniillik a jezsuiták templo mát. Azok az öten-hatan, akikrő l szó van, az ő rendes gyóntatójának, Alvarez
Bold izsár atyának rendtársai voltak. Az egész eset akkor történhetett, mikor Szent Terézia barátnőjének De Ulloa
Gu io már asszonynak vendégszeretetét élvezte, mert csak így érthető, hogy ő ment el a jezsuitákhoz gyónni. A mikor a
zárdában lakott, akkor a gyóntató szokott őhozzá eljönni.
121 Szent Teréziát nem egy gyóntatója tette arra a kemény próbára, hogy eltiltotta a mindennapi szentáldozástól.
Alvarez Bo ldizsár egyszer húsz napra vonta meg tőle ezt a vigasztalást. (v. ö. De Ponte II fejezetét.) Ezen esemény
121
mindenki ellenem esküdött. Egyesek, ha szóba hoztam előttük lelkem állapotát, kinevettek, s azt
mondták, hogy képzelődöm. Mások óva intették gyóntatómat, hogy őrizkedjék tőlem. Viszont
mások határozottan kijelentették, hogy az ördögtől van az egész. Csupán csak a gyóntatóm, habár ő
is úgy beszélt, mint a többi, azért, hogy - amint később megtudtam - engem próbára tegyen, az
vigasztalt mindig, és mondogatta, hogy, még ha az ördög műve volna is, az sem képes nekem
ártani, amíg én nem vétkezem Isten ellen, hogy majd csak el fog múlni: imádkozzam csak buzgón
Istenhez. Ő maga is és az ő összes gyónói, de meg mások is sokat imádkoztak értem erre a
szándékra. Én pedig folyton ostromoltam az eget, s ajánlgattam magamat minden jámbor ember
imáiba, hogy Ő Szent Felsége vezessen engem más úton. Ha jól emlékszem, két egész esztendő telt
el ezzel a folytonos imádkozással.
Nem tudtam megvigasztalódni, ha elgondoltam, hogy az ördög annyiszor képes legyen
hozzám beszélni. Mert hiszen amióta nem tartottam állandó imaórákat a magányban, az Úr
társalgás közben bocsátotta reám az áhítatba- merülést, - hiába igyekeztem ellenállni - s beszélt
hozzám, amint éppen szent tetszése tartotta. Akarva nem akarva, meg kellett őt hallgatnom.
Mint mondom tehát, ott voltam abban a kápolnában egészen egyedül; nem volt senkim, aki
előtt kiönthettem volna a szívemet; nem tudtam sem imádkozni, sem olvasni, le voltam törve a
reám zúduló szenvedések súlya alatt, remegve gondoltam arra, hogy az ördög
szemfényvesztéseinek vagyok áldozata; egyszóval a lelkem föl volt dúlva, s egészen oda voltam,
nem tudva, hogy mi lesz belőlem. Nem egyszer, sőt gyakran voltam már ebben a lelki állapotban,
de azt hiszem még soha sem ilyen mértékben. Négy, vagy öt óra hosszat maradtam ott, s úgy
éreztem, hogy nincs többé számomra vigasztalás sem égen, sem földön. Az Úr akarata volt, hogy
így szenvedjek, s ennyi ezerféle veszedelem ijesztgessen.
Ó én jó Uram! Mennyire igaz, hogy Te vagy a mi egyetlen jó barátunk; s mekkora a Te
hatalmad! Meg tudsz tenni mindent, amit akarsz; s mindig akarsz értünk tenni, ha szeretünk Téged!
Dicsérjenek az összes földi dolgok, ó Ura a világnak! Ó ki tudná az összes teremtmények nevében
szavakba foglalni, hogy mily hűséges vagy Te barátaiddal szemben! Minden más elpártol tőlünk,
ellenben Te, aki valamennyinek Ura vagy, sohasem hagysz el! Mily kevés ideig hagyod szenvedni
az olyan embert, aki szeret Téged! Ó, Uram, mily finoman, mily gyöngéden, mily édesen tudsz Te
az ilyennel bánni! Boldog ember, aki soha sem szeretett senkit kívüled! Igaz ugyan, Uram, hogy
szigorúan megpróbálod azt, aki Téged szeret, de ezt is csak azért teszed, hogy mikor végtelen
nagyra nőtt a szenvedése, akkor mutathasd ki irányában a Te még végtelenül nagyobb szeretetedet.
Ó Istenem, kinek volna elég értelme és tudománya, és ki tudna ahhoz új szavakat kitalálni, hogy ki
lehessen velük fejezni a Te tetteid nagyságát úgy, amint azt az én lelkem látja. Mindenki elhagyott,
én jó Uram, de ha Te nem vonod meg tőlem pártfogásodat, én nem foglak soha elhagyni! Fogjanak
bár össze ellenem a tudósok valamennyien; üldözzenek bár az összes teremtmények; gyötörjenek
bár a rossz szellemek: csak Te ne hagyj cserben, Uram! Máris tudom tapasztalatból, mily
győztesen szokott kikerülni a küzdelemből az, aki csupán csak Tebenned bízik.
Mialatt tehát én ezen nagy lelki szenvedés súlya alatt nyögtem, bár akkor még nem
kezdődtek el nálam a látomások, pusztán csak az alábbi néhány szót hallottam, s az elég volt arra,
hogy megszűnjék minden fájdalom, s kimeneküljek minden bajból. „Ne félj, leányom: én vagyok.
Nem foglak elhagyni. Ne félj.”
idejében azonban még nem ő volt a gyóntatója. Amint ugyanis kb. másfél lap pal odébb említi, ekkor még a láto mások
nem kezdődtek meg, tehát ez még 1558 előtt történt. Különben is mikor a szentanya ezen fejezetben, valamint a
továbbiakban is egyszerűen gyóntatójáról beszél, a nélkül, hogy nevet említene, alapos okunk van föltenni, hogy majd
az egyiket, majd a másikat érti alatta, nem pedig mindig ugyanazt.
122
Azt hittem volna, hogy abban a lelki állapotban, senki sem tud megvigasztalni, még ha órák
hosszú során át vesződik is velem; s íme: ez a néhány szó elég volt hozzá! Nyugalom, erő,
bátorság, biztonság és világosság vonult be a lelkembe, úgyhogy egyetlen pillanat alatt teljesen
átalakult; kész lett volna az egész világgal szembeszállni és bizonyítani, hogy igenis az Úristen
működik benne. Ó, mily jó ez az Úristen! Milyen jó az Úr, és milyen hatalmas! Nemcsak tanácsot
ad, hanem orvosságot is. Az ő szavai tettek is egyúttal. Ó Istenem, hogyan meg tudod erősíteni
bennünk a hitet, és megnövelni a szeretetet!
Hányszor jutott eszembe ilyen esetekben az a jelenet, amidőn az Úr parancsolt a szeleknek,
s szavaira a viharos tenger elsimult! Én is így kiáltottam föl: Ki az, akinek ily vakon
engedelmeskednek az én összes tehetségeim?! Aki egy pillanat alatt világosságot teremt a
legnagyobb sötétség közepette; aki meglágyít egy kőkemény szívet, s édes könnyeket fakaszt ott,
ahol már annyi ideig tartott a szárazság?! Ki oltja belém ezeket a vágyakat?! Ki adja ezt a
bátorságot?! Mi jutott nekem eszembe: mitől félek?! Mit jelentsen mindez?! Én ennek az Úrnak
akarok szolgálni, és nincs egyéb vágyam, mint az, hogy az Ő kedvére tegyek. Nem keresek
élvezetet, pihenést, vagy egyéb kincset, hanem csakis az ő akaratát óhajtom teljesíteni. (Mert erről
csakugyan meg voltam győződve, s nézetem szerint ezt nyugodtan mondhattam.) Tekintve tehát,
hogy ez az Úr végtelenül hatalmas - már pedig látom, hogy az; tudom, hogy az -; tekintve továbbá,
hogy az ördögök az Ő rabszolgái - már pedig ebben nem lehet kételkedni, mert hitünk tanítja -, s
tekintve végül, hogy én ennek az én Uramnak és Királyomnak vagyok a szolgálója: vajon mit
tehetnek azok én ellenem?! Miért ne volna bennem elegendő erő ahhoz, hogy akár az egész
pokollal is fölvegyem a harcot?!
Kezembe vettem egy feszületet, s abban a pillanatban úgy éreztem, hogy félelem nélkül
tudnék szembeszállni velük. Ekkora bátorságot öntött belém az Úristen, s oly tökéletesen
átalakított azon néhány perc alatt. Láttam, hogy azzal a feszülettel le tudnám verni valamennyit, s
oda is kiáltottam nekik: „Nos hát jertek valamennyien! Én az Úr szolgálója vagyok! Szeretném
látni mit tudtok tenni ellenem!” Igazán hiszem, hogy megijedtek tőlem; míg ellenben én teljesen
megnyugodtam, s nem féltem többé tőlük. Az a rettegés, amelyet azelőtt éreztem, egészen
megszűnt, s a mai napig nem is tért többé vissza, mert bár, mint még el fogom mondani, olykor
láttam is őket, semmi félelmet sem keltettek bennem, sőt úgy vettem észre, hogy ők remegnek
tőlem. A mindenség Ura olyan hatalmat adott nekem velük szemben, hogy annyiba veszem őket,
mint a legyeket. Úgy találom, nagyon is gyávák, s amint észreveszik, hogy valaki mit sem ad rájuk,
elmegy az összes erejük. Igazában csak az olyan ember ellen merészelnek támadni, akiről látják,
hogy kész megadni magát; vagy pedig olyankor hősködnek, amidőn Is ten megengedi nekik, hogy
az ő szolgáit megkísértsék és megkínozzák.
Bárcsak adná Ő Szent Felsége, hogy csakis attól féljünk, ami igazán félelmetes. Bárcsak
meg tudnók érteni, hogy egyetlen egy bocsánatos bűn nagyobb kárt okoz nekünk, mint az egész
pokol együttvéve. Ez tényleg így van. Hogy ezek az ördögök folyton ijesztgetnek bennünket, az
csakis onnét van, mert szántszándékkal ijesztgetjük önnönmagunkat folytonos aggodalmakkal, hol
a becsületünk, hol a vagyonunk, hol meg az élvezeteink miatt. Könnyű nekik azután, midőn ily
módon önmagunknak vagyunk ellenségei; mikor szeretjük azt és törekszünk az után, amitől
irtóznunk kellene, - könnyű nekik, mondom, szövetkezniük velünk miellenünk, s nem csoda, ha
ilyenkor nagy kárt okozhatnak. Mi vagyunk okai, ha saját fegyvereinkkel küzdenek ellenünk, mert
hiszen mi adtuk a kezükbe azt, amit védelmül kellett volna ellenükben fölhasználnunk. Ez a
legnagyobb baj.
Ellenben, ha Isten kedvéért mindenről lemondunk, ha szívünkhöz szorítjuk a keresztet; ha
igazán igyekszünk szolgálni az Úrnak: az ördög úgy menekül ezen igazságoktól, mint a
veszedelemtől. Mint a hazugság barátja, sőt a megszemélyesített hazugság, ő nem léphet
123
szövetségre azzal, aki igazságban halad. Ellenben, ha azt látja, hogy értelmünk el van
homályosodva, akkor szép szelíden arra segít bennünket, hogy teljesen megvakuljunk. Vegye csak
észre azt, hogy valaki máris vak és örömét találja ezekben a semmiségekben - igenis
semmiségekben, mert mi mások e világ dolgai, mint gyermekeknek való játékszerek – azonnal
tisztában van vele, hogy kisdeddel van dolga; úgy is bánik vele azután, s az ilyennel van mersze
megküzdeni nemcsak egyszer, hanem sokszor.
Adja az Úr, hogy én magam is ne tartozzam az ilyenek közé! Világosítson meg engem Ö
Szent Felsége, hogy azt tekintsem nyugalomnak, ami igazán nyugalom; becsületnek azt, ami
valóban becsület; boldogságnak azt, ami tényleg boldogság, ne pedig fordítva: akkor fügét mutatok
az összes ördögöknek, mert akkor ők fognak remegni tőlem. Én nem értem ezt az ijedezést. Minek
kiabáljuk, hogy: ördög! - ördög! - mikor azt kiálthatjuk: Isten, Isten, s ezzel megfélemlíthetjük az
ördögöt. Hiszen tudjuk, hogy moccanni sem képes, hacsak az Úr meg nem engedi. Mire való ez?!
Ami engem illet, én igazán jobban félek azoktól, akik rettegnek az ördögtől, mint tőle magától.
Mert hiszen ő semmit sem árthat nekem; ezek ellenben, főleg, ha lelkiatyák, ugyancsak
meggyötörhetik az embert. Én legalább annyit szenvedtem éveken át, hogy most sem értem,
miképpen tudtam elviselni. Áldott legyen az Úr, aki annyira megsegített!
XXVI. FEJEZET.
Folytatja ugyanazt a tárgyat, s elmondja, miképpen szabadult meg aggodalmaitól és hogyan győződött meg arról,
hogy jó szellem beszél hozzá.
Az Úristen nagy kegyelmei közé számítom azt, hogy ilyen bátorságot öntött belé m az
ördöggel szemben. Igen hátrányos dolog ugyanis, ha valamely lélek gyáva és Isten megbántásán
kívül egyébtől, holmi semmiségektől retteg. Hiszen a mi Királyunk mindenható, s akkora Úr, hogy
minden kénytelen neki engedelmeskedni. Nincs tehát mitől félnünk, föltéve, hogy, amint
mondottam, igazságban járunk Ő Szent Felsége előtt és tiszta lelkiismerettel bírunk. Erre
irányuljon - azt szeretném én - minden félelmünk, arra tudniillik, hogy egy pillanatig se
helyezkedjünk szembe Azzal, aki képes bennünket ugyanabban a pillanatban megsemmisíteni. Ha
ellenben Ő Szent Felsége meg van velünk elégedve, akárki legyen is az, aki ellenünk támad: ő
fogja a rövidebbet húzni.
Azt mondhatná erre valaki, s tényleg igaza is volna: „Úgy ám! De vajon hol van az a
tökéletes lélek, amely mindenben kedvére tesz az Úrnak, s így nem kell félnie?!” Hát hiszen az
enyém nem ilyen, ez az egy bizonyos; sőt nagyon is nyomorult, haszontalan, s tele van ezernyi
tökéletlenséggel. Azonban Isten nem úgy ítél, mint az emberek: Ő ismeri a mi gyarló voltunkat. A
lélek pedig olyan jelenségeket tapasztal önmagán, amelyekből belátja, hogy igazán szereti Istenét.
Mert, akik egyszer eljutottak erre a fokra, azoknál a szeretet már nincs úgy elleplezve, mint a
kezdőknél, hanem heves indulatokban nyilvánul, mint majd elmondom, vagy talán már említettem
is, és epesztő vágyban Isten látása után. Az embert minden untatja, fárasztja és gyötri, hacsak nem
foglalkozhat Istennel, vagy nem dolgozhat érte. Nincs számára pihenés, amely ne volna terhére,
mivelhogy távol érzi magát egyetlen igazi pihenésétől. Szóval, mint mondom, ez mind megannyi
világos jele a szeretetnek, amelyet tehát lehetetlen észre nem venni.
Megesett velem más alkalommal, hogy egy bizonyos ügy miatt, amelyről még majd
beszélek, sokat kellett szenvednem, ellenem fordult majdnem az egész város, amelyben lakom, s az
124
én rendem; 122 és sokat gyötrődtem mindenféle, nagyon is aggasztó körülmény miatt. Ekkor így
szólt hozzám az Úr: „Mitől félsz? Nem tudod, hogy mindenható vagyok?! Teljesíteni fogom, amit
neked megígértem.” És csakugyan így is lett, s minden jóra fordult; én pedig abban a pillanatban
olyan erőt éreztem magamban, hogy kész lettem volna még ennél is újabb, még ennél is nehezebb
vállalatokba bocsátkozni, csakhogy szolgálhassak neki, és szívesen kezdtem volna újra minden
szenvedést. Ez annyiszor megtörtént velem, hogy nem is tudnám a számát megmondani.
Sokszor részesített szemrehányásokban, s ezt megteszi most is, ha gyarlóságokat követek
el. Az ilyesmi azután egészen megsemmisíti a lelket, másrészt azonban a javulás útjára is tereli,
mert hiszen Ő Szent Felsége, mint mondottam, a tanáccsal együtt orvosságot is ad. Máskor meg
ezek a szavak az én előbbi életem bűneire emlékeztetnek, különösen olyankor, midőn az Úr valami
igen kiváló kegyelemben akar részesíteni. Ilyenkor a lélek úgy érzi magát, mintha tényleg az igazi
ítélőszék előtt állna; a szavak ugyanis oly világos megismerés kíséretében állítják eléje az
igazságot, hogy azt sem tudja, mitévő legyen. Máskor veszedelmekre figyelmeztetnek, amelyek
vagy engem fenyegetnek, vagy másokat; jövendő dolgokat mondanak két-három esztendővel
előre; ez sokszor megesett, s mindig beteljesedett. Egyik- másikról talán majd beszélek is még.
Egyszóval sok mindenféle jel mutatja, hogy a dolog Istentől van, olyannyira, hogy nézetem szerint
ezt nem lehet kétségbe vonni.
A legbiztosabb eljárás azonban, amelyet magam is követek, s amely nélkül nem érezném
magamat nyugodtnak, az, hogy az ilyesmit azonnal közöljük a gyóntatóval. Erre különösen mi nők
vagyunk ráutalva, mert nincs hittudományi képzettségünk; de meg azután ez nem járhat semmi
kárral, ellenben annál több hasznot hoz a lélekre. Maga az Úr is sok esetben meghagyta nekem,
hogy tárjam föl gyóntatóm előtt egész lelkemet, s mondjam el neki azokat a kegyelmeket,
amelyekben ő részesít. Hogy tudós embert válasszak lelki vezetőmül, s hogy engedelmeskedjem
neki. Ezt igen sokszor megparancsolta nekem.
Volt egy gyóntatóm, aki gyakran ugyancsak próbára tette a türelmemet, sőt olykor annyira
meggyötört, hogy egészen elszomorodtam, és nagyon szenvedtem. Pedig azért, nézetem szerint,
éppen ő szolgált legnagyobb lelki hasznomra. 123 S bár egyébként nagyon ragaszkodtam hozzá,
olykor kísértésben voltam, hogy otthagyjam, mert úgy láttam, hogy az a lelki szenvedés, amelyet
nekem minduntalan okoz, zavarólag hat belső imámra. Ahányszor azonban végre akartam hajtani
ezt a szándékomat, azonnal hallottam a szózatot, amely azt mondta, hogy ne tegyem, s egyúttal
sokkal lesújtóbb szemrehányásokkal illetett, mint amilyent gyóntatómtól szoktam kapni. Olykor
már egészen oda voltam: az egyik oldalról szidás, a másikró l szemrehányás! Pedig hát minderre
szükségem volt, mert akaratom nem volt még megfékezve. Egy alkalommal azt mondta nekem,
hogy az nem engedelmesség, ha valaki nem kész szenvedni; s hogy nézzem azt, mennyit
szenvedett Ő, s akkor mindent könnyűnek fogok találni.
Egyike legelső gyóntatóimnak, akkoriban, amidőn már bebizonyult, hogy jó szellem
működik bennem, azt tanácsolta nekem, hogy hallgassak ezekről a dolgokról, s ne mondjam el
senkinek, mert jobb az ilyesmit titokban tartani. Nekem tetszett a gondolat, mert hiszen amúgy is
nagyon nehezemre esett elmondani ezeket a dolgokat gyóntatómnak. Annyira szégyenkeztem,
hogy igazán könnyebben tudtam volna súlyos bűnöket meggyónni; különösen, ha nagy
kegyelmekről kellett beszámolnom. Ügy éreztem ugyanis, hogy nem his znek nekem, s hogy
kinevetnek. Ez pedig nagyon fájt nekem, mert úgy fogtam föl, hogy tiszteletlenség az Úristen
csodás kegyelmeivel szemben. Ezért szerettem volna én hallgatni. Ekkor azonban azt kellett
122 Ez akkor volt, mikor megtudták, hogy sarutlan női zárdát akar alapítani: 1561 -ben, s még inkább, mikor, egy
esztendőre rá, tényleg megalapította.
123 Alvarez Boldizsár atyáról van szó.
125
hallanom, hogy ennek a gyóntatónak tanácsa nagyon rossz, s hogy semmi áron se titkoljak el
semmit gyóntatóm előtt, mert ez a nyílt eljárás nyújt legjobb biztosítékot. Míg ellenben, ha nem így
teszek, megeshetnék, hogy olykor tévedésbe esem.
Valahányszor megtörtént, hogy a belső ima folyamán az Úr valamit meghagyott nekem, a
gyóntatóm pedig azzal ellenkezőt parancsolt, az Úr mindig újra és újra kijelentette, hogy
gyóntatómnak kell engedelmeskednem. Ő Szent Felsége azután úgy intézte a dolgot, hogy a
gyóntató nézete megváltozott, s ő is azt parancsolta, amit az Úr.
Akkoriban, amidőn több spanyol nyelven írt könyvnek olvasását eltiltották, nekem igen
rosszul esett a dolog, mert egyiket- másikat szerettem közülük, s nem volt szabad többé hozzájuk
nyúlnom, amennyiben csak latin nyelven volt szabad őket olvasni. 124 Ekkor azt mondta nekem az
Úr: „Ne szomorkodjál: én majd élő könyvet adok neked.” Nem voltam képes megérteni ezen
szavak jelentését, mert akkor még nem voltak látomásaim. Annál jobban megértettem alig néhány
nappal később. Az, amit magam előtt láttam, annyi anyagot szolgáltatott a gondolkodásra, s oly
mély áhítatba merített, az Úr pedig akkora szeretettel foglalkozott velem és oktatott minden
képzelhető módon, hogy azóta igen kevéssé, sőt majdnem egyáltalában nem szorultam könyvekre.
Ő Szent Felsége maga volt az az igazi könyv, amelyben szemlélhettem az igazságokat. Áldott
könyv, amely úgy belénk vési az olvasandókat és a teendőket, hogy soha sem tudjuk elfelejteni.
Hogyan is volna képes az ember látni az Urat sebektől borítva és üldözések súlya alatt szenvedve, a
nélkül, hogy ő maga is ne fogadná szívesen, ne szeretné és ne óhajtaná mindezt?! Ki láthatna csak
valami keveset is abból a mennyei boldogságból, amely az ő hű szolgáira vár, a nélkül, hogy ezen
nagy jutalomhoz képest semmibe se venné mindazt, amit idelent tehetünk és szenvedhetünk ?! Ki
szemlélhetné az elkárhozottak gyötrelmeit, a nélkül, hogy ezekhez viszonyítva ne tartaná
élvezetnek a földi kínokat, s ne látná be, mekkora hálával tartozik az Úrnak azért, hogy
megmentette őt attól a rettenetes helytől?!
Ha Isten is úgy akarja, majd még többet is mondok ezekről a futólag érintett dolgokról, s
azért most inkább folytatni akarom életem történetét. Adja az Úr, hogy, sikerült légyen a
mondottakat megmagyaráznom. Akinek ezen a téren van tapasztalata, az - meg vagyok róla
győződve - meg fogja érteni, s be fogja látni, hogy egyben- másban sikerült is magamat megfelelő
módon kifejeznem. Akinek nincs, az más... Nem csodálnám, ha elejétől végig ostobaságnak tartaná
az egészet; amit nem is lehetne tőle rossz néven venni, tekintve, hogy én állítom ezeket a dolgokat.
Én nem is fogom senkinek szemére vetni, ha így talál beszélni rólam. Adja az Úr, hogy az Ő
akaratát tudjam teljesíteni! Ámen.
XXVII. FEJEZET.
Elmondja, hogy miként oktatja az Úr a lelket még másképpen is, amennyiben valami más, csodálatos módon közli vele
akaratát, anélkül, hogy szólna hozzá. Beszél egy magasztos, nem képzeleti látomás kegyelméről, amelyben az Úr
részesítette. Ez a fejezet nagyon figyelemreméltó.
Hogy tehát visszatérjek életem történetéhez, mint mondom, nagy szomorúságba voltam
merülve, s mindenfelé sokat imádkoztak értem, hogy az Úr vezessen engem más, biztosabb úton,
mivel ez állítólag annyira gyanús volt. Szó mi szó, hiszen én is imádkoztam ezért, s igyekeztem
124 De Valdes Don Fernando érsek, főin kvizítor 1559-ben egy Index-et adott ki, amely eretnekkönyveken kívül
számos spanyol hitbuzgalmi művet ítélt el pusztán azért, mert a nevezett főpap egyéni véleménye szerint rossz hatást
gyakorolhattak egyes lelkekre. Úgy látszik nagyobbrészt a szemlélődéssel foglalko zó művekről volt szó. Granadai
Lajos atya, amint egy leveléből kitűnik, nem helyeselte az érsek eljárását. (V. ö. P. Silverio, Obras. I 205.)
126
utána vágyódni. Másrészt azonban akkora javulást éreztem a lelkemben, hogy, bár folyton kértem
azt a másik utat (kivéve, ha olykor már belefáradtam mindabba, amit nekem mondogattak és
amivel ijesztgettek), nem voltam képes azt igazán kívánni. Hiszen egészen másnak éreztem
magamat, mint voltam annak előtte, mi egyebet tehettem tehát, mint azt, hogy teljesen az Úr kezére
bíztam magamat. Ő tudja - gondoltam magamban – hogy mi való nekem, teljesedjék tehát én
rajtam minden tekintetben az Ő akarata. Azt beláttam, hogy ez az út engem a mennyországba
vezet, míg ellenben az előbbin a pokol felé tartottam: hogyan kívánhattam volna tehát vissza. Azt
pedig elhinni, hogy az ördögtől van az egész, arra nem voltam képes. Megtettem, amit tehettem,
hogy magamra erőszakoljam ezt a véleményt és az említett vágyat: de mind hiába volt.
Fölajánlottam erre a szándékra minden jó cselekedetemet, ha ugyan akadt ilyen. Szenteket kértem
föl, legyenek pártfogóim, s imádkoztam hozzájuk, hogy mentsenek meg az ördögtől. Kilencedeket
tartottam. Szent Hilárionhoz fordultam és Szent Mihály arkangyalhoz, aki iránt ez alkalommal újra
éledt a buzgó tiszteletem, és sok más szenthez is könyörögtem, esdjék ki számomra az Úrnál, hogy
mutassa meg Ő Szent Felsége az igazságot. Két esztendőn át imádkoztam én és mások én érettem,
hogy vagy vezessen az Úr más úton, vagy pedig nyilvánítsa ki az igazat, s ezalatt folytonosan
ismétlődtek az említett hallomások. Ekkor történt a következő eset.
Egy alkalommal, a dicső Szent Péter apostol ünnepén belső imába voltam merülve, s ekkor
ott láttam egyszerre magam mellett Krisztus Urunkat. Azaz, hogy jobban mondva: ott éreztem,
mert hiszen nem láttam semmit sem a testi, sem pedig a lelki szemeimmel, hanem az az érzés fogott
el, hogy ott áll mellettem, s hogy ő az, aki hozzám beszél. Én akkoriban még egyáltalában nem
tudtam arról, hogy ilyen látomás is van a világon, s kezdetben úgy megrémültem, hogy elkezdtem
sírni. Mikor azonban szólt hozzám, az első biztató szavára, úgy mint rendesen, teljesen
megnyugodtam, felvidultam és minden félelmem megszűnt. Úgy éreztem - mint mondom - hogy
az Úr Jézus állandóan ott van az oldalam mellett. Nem volt képzeleti látomás, tehát nem láttam az
alakját, de azt egészen világosan éreztem, hogy ott van mellettem jobbfelől, s hogy szemmel tartja
mindazt, amit teszek. Ha csak egy kicsit merültem is áhítatba, illetve hacsak nem szórakoztam el
nagyon: lehetetlen volt nem éreznem, hogy ott van mellettem.
Bár nagy önmegtagadásomba került, mégis azonnal elmentem a gyóntatómhoz, hogy
megmondjam neki a dolgot. Azt kérdezte, hogy milyen alakban látom? Én azt feleltem, hogy
egyáltalában nem látom. Azt mondta rá: hogyan tudhatom akkor, hogy Krisztus Urunk van ott?
Megvallottam, hogy erre én nem tudok megfelelni, de hogy kénytelen-kelletlen érzem az ottlétét;
hogy ezt világosan belátom és értem; hogy a lelkem azóta sokkal mélyebben és majdnem állandóan
el van merülve a nyugalmi imába; hogy sokkal nagyobbak a hatásai, mint rendesen; egyszóval,
hogy a dologhoz nem fér kétség. Mindenféle hasonlatot használtam, csakhogy megérttessem
magamat; azonban az ilyenfajta látomáshoz, azt hiszem, nem igen akad olyan, amely valami
nagyon találó volna. Ez ugyanis a legmagasztosabbak közé tartozik, amint azt nekem később
megmagyarázta egy szent és nagyon szellemi ember, tudniillik Alkantarai Péter testvér, akiről még
beszélek majd, s ugyanezt mondták más nagy tudósok is. Ebbe a látomásba legkevésbé tudja magát
az ördög beleártani. De éppen mivel olyan magasztos, magunkfajta műveletlen emberek nem igen
tudjuk szavakban kifejezni, hogy milyen: a tudósok majd jobban megmagyarázzák.
Tényleg, ha azt mondom, hogy nem látom sem testi, sem lelki szemeimmel, - mert hiszen
nem képzeleti látomásról van szó: hogyan lehetek róla meggyőződve és miképpen állíthatom
nagyobb biztonsággal, mintha látnám, hogy itt van az oldalam mellett?! A dolgot nem igen lehet
úgy felfogni, mint azt az esetet, amidőn valaki sötétben van, vagy pedig vak, s nem látja a mellette
levő személyt. Valami hasonlóság van a kettő között, de nem sok, mert az utóbbi egyéb érzékeivel
vesz róla tudomást, vagy hallja beszélni, mozogni, vagy pedig érinti. Itt ellenben semmi ilyesféle
nem forog fenn; itt nincs sötétség, hanem a lélek egy bizonyos, napnál fényesebb ismeret révén
127
vesz tudomást a tárgyról. Nem azt akarom mondani, hogy napot lát, vagy világosságot, hanem,
hogy egy bizonyos fény szerepel a dologban, amely, anélkül, hogy látnók, megvilágítja az értelmet,
s ennek következtében élvezi a lélek ezt a nagy kincset. Ennek a látomásnak rendkívül üdvösek a
hatásai.
Nem olyan ez, mint az Úristen jelenléte, amelyet különösen azok, akiknek a nyugalmi és az
egyesülő imában van részük, gyakran szoktak érezni, s amely abban nyilvánul, hogy midőn bele
akarunk kezdeni a belső imába, azonnal találunk valakit, akivel beszélhetünk; s akiről a bennünk
támadó szellemi hatások és érzelmek, a nagy szeretet, hit sok egyéb jó szándékok és az
elérzékenyülés azt mondják nekünk, hogy odafigyel arra, amit mondunk. Ez is nagy kegyelme
Istennek; s aki ebben részesül, becsülje sokra, mert ez is igen magas fokú belső ima, de ez még nem
látomás, - mert hiszen a lélek, mint mondom, csupán a hatásokból érti meg Isten jelenlétét, illetve
Ő Szent Felsége ilyen közvetett módon érezteti azt. Itt ellenben világosan belátja, hogy ott áll Jézus
Krisztus, a Boldogságos Szűznek Fia. Az előbbi imában az istenségnek csupán csak bizonyos
hatásai jelentkeznek; itt ellenben ezeken kívül azt is látjuk, hogy velünk van, s a szentséges emberi
természet szintén részesíteni akar bennünket kegyelmeiben.
Azt is kérdezte tőlem a gyóntatóm: „Ki mondta, hogy Jézus Krisztus az?” „Ö maga mondta
meg nekem - feleltem én - és pedig nem is egyszer, azonban még mielőtt megmondta volna, máris
beléje vésődött az értelmembe az a tudat, hogy Ő az. Annak előtte is meg szokta ezt nekem
mondani, amikor még nem láttam Őt.”
Ha vak volnék, vagy pedig teljes sötétben ülnék, s eljö nne hozzám és beszélne velem
valaki, akit még sohasem láttam, s megmondaná nekem, hogy kicsoda: természetesen el kellene
hinnem; azonban, hogy csakugyan az az illető személy, azt mégsem állíthatnám olyan
határozottan, mintha láttam volna. Itt ellenben igen; mert anélkül hogy az ember látna valamit,
olyan világos tudat ébred benne, hogy azt hiszem, nem is képes kételkedni. Az Úr ezt az igazságot
úgy belevési az elméjébe, hogy épp oly kevéssé vonhatja kétségbe, mintha szemmel látná, sőt
annál is kevésbé, mert a látás mellett olykor mégis fölmerülhet az a gyanú, hogy talán csak
képzelődött az ember. Igaz ugyan, hogy ez a gondolat kezdetben itt is jelentkezik, másrészről
azonban akkora a bizonyosság, hogy a kétség nem képes vele szemben érvényesülni.
Ugyanez áll egy másik oktatási módról, amelyet Isten a lélekkel szemben alkalmaz,
amennyiben szól hozzá, anélkül, hogy beszélne, olyanféleképpen, mint az imént említett esetben.
Ez a beszédmód annyira mennyei, hogy hacsak az Úr nem oktat meg valakit benne tapasztalat i
úton, idelent bármennyire igyekezzünk is kifejezni magunkat, igen nehéz azt valakivel megérttetni.
A dolog úgy történik, hogy mikor az Úr közölni akar valamit, azt a léleknek legbensőbb bensejében
értteti meg, vagyis ott állítja elébe, minden kép és tago lt szavak mellőzésével, valami, az imént
említett látomásra emlékeztető módon. Istennek ez az eljárási módja nagyon figyelemreméltó. A
lélek ugyanis megérti, amit vele közölni akar, még pedig nagy igazságokat és titkokat. Igen sokszor
megesik, hogyha az Úr meg akar nekem magyarázni valami látomást, akkor ilyetén módon értteti
azt meg velem. Nézetem szerint ebbe az eljárási módba az ördög igen kevéssé árthatja magát bele;
még pedig a következő okok alapján. (Nagyot kellene tévednem, ha ezek az okok nem volná nak
jók.) Ez a látomás és hallomás annyira szellemi dolog, hogy azt hiszem, sem a lelki tehetségekben,
sem pedig az érzékekben nem áll be semmi megmozdulás, amelynek alapján az ördög
beleavatkozhatnék. Ez természetesen csak olykor van így, s nem tart soká; míg ellenben más
esetekben, az én nézetem szerint, a tehetségek nincsenek fölfüggesztve, s az érzékek működése
nem szünetel, hanem csak nagyon magukba vannak merülve. Ez a dolog ugyanis nem történik
mindig a szemlélődés folyamán, sőt ritkán fordul elő annak tartama alatt. De ha azután
megtörténik, akkor, mondom, mi magunk nem cselekszünk semmit, s nem működünk közre,
hanem az Úr végzi el az egészet. Én legalább így gondolom. Olyanféle a dolog, mintha az étel
128
egyenesen a gyomrunkba kerülne, anélkül, hogy me gettük volna, s a nélkül, hogy tudnók,
miképpen került belénk. Azt azonban jól tudjuk, hogy bennünk van. Csakhogy persze ebben az
esetben az ember nem tudná, hogy miféle az az eledel, s hogy ki tette bele a gyomrába. Itt ellenben
igenis tudom. Csak azt nem tudom, hogy miképpen került belém; mert hiszen nem láttam; nem is
tudom megérteni; nem is ébredt föl bennem vágy ilyesmi után; sőt még arról sem volt fogalmam,
hogy ilyesmi is lehetséges.
Az említett hallomás alkalmával Isten először is arra kényszeríti a z értelmet, hogy
odafigyeljen – akár van kedve hozzá, akár nincs - s hallgassa meg azt, amit neki mond. Ügy látszik
ilyenkor, mintha a lélek valami új hallási szervet kapott volna, amely kényszeríti arra, hogy
odahallgasson, s nem engedi elszórakozni. Ügy van vele, mint a finom hallású ember, akinek nem
engedik, hogy befogja a fülét, és közvetlen közelből kiáltanak bele. Ezt meg fogja hallani, ha még
annyira nem akarja is. Azonban még ez az ember is tesz valamit a maga részéről, amennyiben
mégis csak odafigyel arra, amit mondanak. Itt ellenben egyáltalában semmit sem tesz; a múltban
legalább mégis odahallgatott a szavakra: itt még az is megszűnik. A táplálék el van készítve és be
van kebelezve, neki nincs más dolga, mint hogy élvezze. Úgy van vele, mintha va laki nem ismeri a
betűt és soha sem tanult olvasni, s még annál kevésbé végzett tanulmányokat, s mégis egyszerre a
fejében volna az összes tudomány; a nélkül, hogy tudná, miképpen jutott hozzá, s honnét kapta, ő,
aki még annyit sem tett meg életében, hogy elsajátítsa az ábécét.
Nézetem szerint ez az utóbbi hasonlat mégis megvilágítja egy kissé ezt a mennyei
adományt. A lélek ugyanis egy pillanat alatt tudóssá lesz. A Szentháromság titka és más egyéb
magasztos titkok annyira világosakká lesznek előtte, hogy nincs az a hittudós, akivel ne merészelne
vitatkozásba bocsátkozni ezen fenséges igazságok érdekében. Ő maga csodálkozik ezen legjobban.
Tényleg egyetlen egy ilyen kegyelem is elegendő arra, hogy teljesen kicserélje a lelket, olyannyira,
hogy nem képes többé mást szeretni, mint Azt, aki az ő közreműködése nélkül teszi őt képessé
akkora kincsek befogadására; aki vele akkora titkokat közöl, s aki olyan barátságosan és olyan
szeretettel bánik vele, hogy az leírhatatlan. E kegyelmek között egyesek olyan csodála tosak, hogy
szinte kételkedik az ember a hitelességükben, főleg ha meggondolja, hogy oly kevéssé érdemelte
meg őket, s ha valakinek nincs igen eleven hite, nem is képes hinni bennük. Azért is, ha mást nem
parancsolnak nekem, csak keveset szándékozom mondani azokról, amelyekben az Úr engem
részesített, hanem inkább néhány látomást teszek szóvá, amelynek megemlítése egyik- másik
szempontból hasznos lehetne. Ha másért nem, azért, hogyha valakit az Úr ilyesmiben találna
részesíteni, ne ijedjen meg, amint én tettem. Vagy pedig azért, hogy megmagyarázzam az
útját- módját annak, hogy miként vezetett engem az Úr. Mert hiszen ennek megírásával vagyok
megbízva.
Visszatérve ezekre a hallomásokra, nézetem szerint az Úr minden áron azt akarja, hogy
ennek a léleknek legyen valamelyes tudomása arról, ami az égben történik. S amint ott az égi lakók
megértik egymást, a nélkül, hogy beszélnének, - amiről nekem leghalványabb sejtelmem sem volt
soha, mindaddig, amíg az Úr oly kegyes volt s egy elragad tatásom alkalmával meg nem mutatta, -
éppúgy van a dolog idelent is, amennyiben Isten és a lélek megértik egymást, csupán azért, mert ő
Szent Felsége úgy akarja. Nincs tehát szükség semmi más közvetítő eszközre, hogy ez a két jó
barát megértse egymás iránti szeretetét. Hiszen idelent is, ha ketten szeretik egymást, s eleven
eszük van, képesek kiolvasni egymás szeméből a gondolatokat. Azt hiszem, itt is így van a dolog.
Anélkül, hogy látnák egymást, ez a két jó barát mereven ránéz egymásra, amint az
Énekek-énekében mondja a Vőlegény az arának, legalább is, úgy emlékszem, így hallottam idézni
ezt a helyet.125
125 Énekek éneke 4, 9 és 6, 4.
129
Ó, csodálatos jóságú Istenem, aki megengeded, hogy az ilyen magamfajta lélek Reád
függessze szemeit, annak ellenére, hogy valaha oly rossz szemmel nézett Reád! Add legalább,
Uram, hogy ezen látáshoz hozzászokjam s ne tudjak többé alacsony dolgokra nézni, s kívüled ne
gyönyörködtessen semmi sem. Ó hálátlansága a halandó embernek! Mekkorára akarsz még nőni?!
Amit az imént elmondtam, az mind igaz, s én tapasztalatból ismerem! Pedig amennyire tudjuk, ez
még a legkevesebbje annak, amit Te egy olyan lélekért vagy kész megtenni, akit ennyire juttattál!
Ó ti lelkek, akik elkezdtétek gyakorolni a belső imát, s akikben él az igaz hit, mondjátok meg, hogy
eltekintve az örök életre vonatkozó javaktól, micsoda kincset tudtok ti szerezni ebben az életben,
amely csak a legkisebbhez volna is fogható ezek közül?! Gondoljátok meg, hogy ez mind való
igaz; hogy Isten csakugyan önmagát adja oda azoknak, akik mindent elhagynak ére tte. Ő nem
személyválogató; Ő mindenkit szeret. Ha én velem képes így tenni; ha engem föl tudott emelni erre
a magaslatra: akkor igazán, senki sem mentegetheti magát saját nyomorúságával. S hozzá,
jegyezzük meg, mindaz, amit én mondok, csak elenyésző töredéke annak, amit elmondhatnék. Én
csak annyit említettem meg, amennyi szükséges volt ezen sajátságos látomás kegyelmének
megértésére, amelyben Isten a lelket részesíti. Hogyan tudnám azonban elmondani, hogy mit érez a
lélek, midőn az Úr kinyilatkoztatja neki az ő titkait, s lényének felséges mélységeit?! Ez a
gyönyörűség olyan magasan áll azok fölött, amelyeket az ember idelent csak elgondolni is képes,
hogy joggal utáltatja meg velünk ezen élet örömeit, amelyek mind együttvéve nem jobbak a
szemétnél. Igazán undorral említem meg őket ezen hasonlat céljából, és én undorodnám tőlük, még
ha örökké tartanának is. Már pedig ezek, amelyekben az Úr itt részesít bennünket, mindössze
cseppjei ama nagy folyam vizének, amelyben egykor úszni fogunk.
Szégyelljük magunkat, - én legalább nagyon is szégyellem, s ha lehetséges volna
pironkodás a mennyországban, nekem volna rá okom leginkább, hogy ott pironkodjam, - hát mi
mindezt a nagy kincset, gyönyörűséget és végnélküli dicsőséget kizárólag a mi édes Jézusunkkal
akarjuk magunknak megszereztetni?! Ha már Cyrenei Simonnal nem segítünk neki vinni a
keresztet, nem illenék-e, hogy legalább sirassuk Őt Jeruzsálem leányaival? Vagy talán azt hisszük,
hogy örömök és szórakozások közepette élvezhetjük azt, amit ő nekünk annyi vérontás árán
szerzett? Nem, ez lehetetlenség! Talán üres tiszteletnyilvánítással akarjuk jóvátenni azt a rettenetes
meggyalázást, amelyet Ő szenvedett el, csupán azért, hogy mi mindörökké uralkodhassunk?! Ez
képtelenség! Ez tévesztett út! Tévesztett út! Így soha sem jutunk célhoz!
Emelje föl szavát Kegyelmed, és hirdesse ezeket az igazságokat, ha már nekem nem adta
meg Isten ezt a szabadságot. Én szünet nélkül szeretném ezt magam előtt hangoztatni, mert hiszen,
sajnos, oly későn értettem meg! Oly későn hallottam meg Isten szavát! Láthatja abból, amit eddig
írtam. Igazán szégyellem, hogy ilyen tárgyról mertem beszélni: azért inkább el is hallgatok.
Csak egy dolgot akarok még itt megemlíteni, amelyről olykor gondolkodni szoktam; s adja
Isten, bárcsak eljuthassak én is odáig, hogy egykor élvezhessem ezt a boldogságot. Arra gondolok
ugyanis, hogy mekkora élvezetük, mekkora örömük lehet az üdvözülteknek, mikor már birtokában
vannak az örök dicsőségnek, ha visszaemlékeznek arra, hogy egyetlen egy dolgot sem
mulasztottak el megtenni Istenért, amit csak lehetséges volt megtenniük! Hogy nem mulasztották
el odaadni neki mindenüket, minden képzelhető lemondás útján, ki-ki a maga erejéhez és állásához
képest, az egyik tökéletesebben, mint a másik. Milyen gazdag lesz akkor az, ak i minden
gazdagságot elhagyott Krisztus Urunkért! Milyen becsülete lesz annak, aki az ő kedvéért nem
törődött a megbecsüléssel, hanem örült, ha mélyen megalázták! Milyen bölcs lesz az, aki szívesen
vette, ha bolondnak tartották, tekintve, hogy ugyanígy bántak az örök Bölcsességgel! Sajnos,
bűneink miatt, manapság oly kevés akad ilyen! Mintha csak kihalt volna már azoknak nemzedéke,
akiket az emberek bolondoknak néztek csupán azért, mert, amint Krisztus Urunknak lelkes
130
híveihez illik, hősies tetteket vittek végbe az Ő szolgálatában. Ó világ, világ, hogyan fölment a
becsületed, csupán azért, mert oly kevesen ismernek.
Vagy talán igazán azt hisszük, nagyobb hasznára van Istennek, ha bennünket bölcseknek és
okosaknak néznek? Alighanem így van a dolog, mert hisze n akkora a körültekintés ezen a téren!
Azonnal készek vagyunk azt hinni, hogy nem épületes dolog, ha nem viselkedik mindegyikünk
állásának megfelelően kellő önérzettel és tekintéllyel. Hiszen még a szerzetes, a pap és az apáca is
szégyell már régi, vagy foltozott ruhában megjelenni. Azt hiszi, hogy az ilyesmi különcködés, s
csak arra szolgál, hogy megbotránkoztassa a gyöngéket. Sőt még azon is találnak kifogásolni valót,
ha valaki nagyon ájtatos és imádságos. Mert hát ilyen a világ, s annyira feledésbe ment a
szenteknek nagy tökéletessége és lelkes buzgalma. Íme ez az, nézetem szerint, ami legjobban
előmozdítja a csapásokat napjainkban. Mert az ugyan nem botránkoztatna meg senkit, ha a
szerzetesek nemcsak szavakkal hirdetnék, hanem tetteikben is kimutatnák, hogy mily kevésre kell
a világot becsülni. Az ilyen botrányokból nagy hasznot merít az Úr, mert, ha talán egyesek meg is
botránkoznak, mások bűnbánatra térnek. Mert bárcsak akadna példakép arra, amit Krisztus Urunk
és az apostolok gyakoroltak: ma nagyobb szükség volna rá, mint valaha volt.
Ó, milyen szép példaképet adott nekünk az Úr abban az áldott jó szerzetesben, alcantarai
Péterben. 126 A világ napjainkban már nézni sem tudja az ilyen tökéletességet. Azt hajtogatják,
hogy a mai embernek nem olyan erős a szervezete, s hogy a régi idők elmúltak már. Pedig hát, ez a
szent ember a mi korunknak volt gyermeke, s mégis épp oly erős volt benne a szellem, mint a régi
időkben szokott lenni, a világot pedig teljesen lábbal tiporta. Még ha nem is öltözködünk olyan
koldusosan, s nem is sanyargatjuk magunkat oly keményen, mint ő, sok egyéb módunk volna
ahhoz, hogy megvessük a világot, s az Úr, mint mondtam, kész e tekintetben megmutatni az
utat-módot annak, akiben ehhez bátorságot lát.
Mekkora lelket öntött Ő Szent Felsége ebbe a szent emberbe, hogy képes volt negyvenhét
esztendőt eltölteni abban a kegyetlen, s mindenki előtt ismeretes önsanyargatásban. Csak néhány
olyan részletet akarok róla elmondani, amelyről teljesen biztos tudomásom van, amennyiben ő
maga mondta el nekem és még egy másik személynek. 127 Előttünk ugyanis nem titkolódzott.
Velem szemben azért volt bizalmas, mert nagyon vonzódott hozzám. Úgy látszik az Úr azért oltotta
belé ezt az érzelmet, hogy – amint mondtam, és még el fogom mondani – védelmemre keljen és
tartsa bennem a lelket, amidőn annyira rászorultam.
Ha jól emlékszem, azt mondta nekem, hogy már negyven év óta nem alszik naponta többet
másfél óránál; s hogy kezdetben összes önsanyargatásai között ez esett leginkább nehezére,
tudniillik az álmosságnak leküzdése, s azért mindig vagy talpon állt, vagy pedig térdelt. Aludni
ülve aludt, s a fejét egy, a falba illesztett fadarabhoz támasztotta. Feküdni még akarva sem tudott
volna, mert hiszen a cellája, amint ismeretes, mindössze négy és fél láb hosszú volt. Ezen hosszú
évek folyamán sohasem tett föl kalapot, akárhogyan sütött is a nap, vagy szakadt a z eső. Lábán sem
126 Alcantarai Szent Péter, aki iránt Szent Terézia o lyan mélységes hálával viseltetik az első sarutlan kármelita zárda
alapítása körül tett szolgálataiért, 1499-ben született Spanyolország Estremadura tarto mányának Alcantara nevű
városában. 16 éves korában belépett a ferencesek rendjébe, s már négy évvel utóbb Badajozban látju k, mint
zárdafőnököt és ünnepelt csodatevő szentet. Utóbb más zárdák élére került, majd pedig tartományi főnök lett. M int
ilyen, engedélyt kapott a ró mai szentszéktől, s zigorú fegyelmű zárdák alapítására A z első ilyen refo rmált ház
Pedrosó-ban létesült, Estremadurában, 1540-ben, s benne újra megvalósult Szent Ferenc és első társainak csodálatos
élet módja. Majd több ilyen zárdát is alap ított, úgy hogy csakhamar rendtartománnyá lehetett őket szervezn i. Ennek
élén állt azután egészen haláláig, amely Arenas -ban következett be 1562 október 18-án.
127 A szentanya itt Ávilának híres szentasszonyát, Diaz Máriát ért i, vagy amint kortársai nevezték, Maridiaz -t.
Alcantarai Szent Péter volt a lelki vezetője, aki állítólag azt mondta, hogy Avilának háro m élő szentje van, t. i. Terézia
anya, Maridiaz és Dávila Katalin. Ez utóbbi egy főrangú világi hölgy volt.
131
viselt semmit; ruházata pedig daróc csuha volt, minden alsóruha nélkül, s hozzá olyan szűk,
amilyen szűkre csak szabni lehetett. Ezen fölül volt egy kis köpönyege, ugyanabból a szövetből.
Elmondta nekem, hogy ha nagyon fázott, akkor levete tte a köpönyegét, kinyitotta a
cellájának ajtaját és ablakocskáját, azután pedig újra fölvette a köpönyeget és mindent bezárt, ily
módon elégítette ki a testét, s megörvendeztette egy kissé a nagyobb meleggel. Rendes dolog volt
nála, hogy csak minden harmadik nap evett. Azt kérdezte tőlem, hogy mi van ezen csodálni való?!
Hiszen ez nagyon könnyű dolog, ha az ember egyszer megszokta. Egyik társától tudom, hogy néha
nyolc napig is elvolt minden eledel nélkül. Ez valószínűleg olyankor történt, amidőn belső imába
volt merülve, mert gyakoriak voltak nála a nagy elragadtatások, és a heves, szerető indulatok Isten
iránt, aminek egyszer magam is tanúja voltam. 128 A szegénységet hihetetlen fokban gyakorolta,
nemkülönben az önmegtagadást is, mégpedig kora ifjúsága óta. Említette, hogy egyszer három
évig lakott rendjének egyik kolostorában, s a testvéreket csakis a hangjukról ismerte, mert a
szemeit sohasem emelte föl. Ha pedig a házban valahová el kellett mennie, nem ta lált oda, hacsak
nem ment a többiekkel. Ugyanígy járt odakint az utakon is. Nőre sohasem nézett rá ezen egész idő
folyamán; akkor azonban, amidőn velem beszélt, - amint mondta - már teljesen mindegy volt neki,
hogy látja-e őket, vagy sem. Mikor én megismerkedtem vele, nagyon öreg volt már, 129 s olyan
sovány, mintha csupa fagyökérből lett volna összerakva. Mindezen szentsége mellett is igen
kedves ember volt; habár keveset beszélt, hacsak nem kérdezték. Akkor azonban nagyon
élvezetesen tudott társalogni, mert nagyon éles volt az esze.
Sok mindent szeretnék még róla elbeszélni, azonban attól félek, Kegyelmed azt találja
mondani, hogy minek avatkozom ilyenekbe. Hiszen már ezt is félve írtam le. Bevégzem tehát
azzal, hogy halála olyan volt, mint az élete. Utolsó pillanatáig oktatta és jóra buzdította a
testvéreket. Mikor érezte, hogy meghal, belekezdett abba a zsoltárba, hogy: „Laetatus sum in his,
quae dicta sunt mihi” és térden állva meghalt. 130
Az Úr azt akarta, hogy halála után még közelebb álljon hozzám, mint életében. Igen sok
esetben szolgált nekem jó tanáccsal. Gyakran láttam ragyogó dicsőségben. Mikor először jelent
meg nekem, azt mondta, hogy mily áldott volt az a vezeklés, amely ekkora jutalmat szerzett
neki. 131 Sok egyebet is mondott. Egy évvel a halála előtt, a távolból, megjelent nekem. Tudtam,
hogy meg fog halni, s tudtára adtam neki, mikor innét néhány mérföldnyire tartózkodott. Mikor
kilehelte lelkét, megjelent nekem, s azt mondta, hogy pihenni tér. Én nem hittem ennek a
látomásnak, s ebben az értelemben szóltam róla néhány ismerősömnek; s íme egy hét múlva
megjött a híre, hogy meghalt, illetve jobban mondva, elkezdett élni mindörökké. Íme tehát ilyen
nagy dicsőséggel végezte be ezt a sanyarú életet; engem pedig még sokkal jobban támogat és
vigasztal, mint amikor idelent volt. Egy alkalommal azt mondta nekem az Úr, hogy bármit
kérjenek is Tőle az ő nevében, meg fogja hallgatni. Magam is sokszor igénybe vettem a
közvetítését az Úrnál, s mindig megadta, amire szükségem volt. Áldott legyen mindörökké! Ámen.
Azonban mennyi mindent beszéltem én össze, csupán azért, hogy buzdítsam Kegyelmedet
ezen földi dolgok megvetésére, mintha bizony nem szánta volna el magát erre már réges-régen, s
128 Valószínűleg 1561-ben. A szent h ivatalos ügyei miatt Ávilában tartózkodott, s ez alkalo mmal meglátogatta Szent
Teréziát a Megtestesülés-zárdában. Az utóbbi a zárda beszélő szobájában ebédet adatott neki, s ekkor történt, hogy
Alcantarai Szent Péter a szentanya és mások jelenlétében elragadtatásba esett.
129 Valójában Alcantarai Szent Péter mindössze 59 éves volt, amikor a s zentanya először látta őt 1558 augusztusában.
130 71. zsoltár. Az eredeti szövegben Szent Terézia kéziratában így olvassuk: „Letatun sun ynis que dita sun miqui.”
131 Ez a jelenés 1561 őszén történt. A szentanya ekkor nagy aggodalomban volt, mert Ró mából kapott ugyan engedélyt
a Szent József zárda megalap ítására, azonban a brévéből kifelejtettek egy fontos dolgot, azt t. i., hogy a zárdának nem
a sarus kármelita rend, hanem a püspök joghatósága alatt kell álln ia. Újra Ró mába kellett tehá t folyamodni; Alcantarai
Szent Péter e jelenésben több jó tanácsot adott neki erre vonatkozólag, s megnyugtatta, hogy a dolog sikerülni fog.
132
nem hagyott volna el tényleg mindent. Azonban annyi romlottságot látok széles e világon, hogy ha
nem is volna semmi haszna annak, amit írok, s hiába fárasztanám is magamat vele: már az is
megkönnyebbíti a lelkemet, hogy önmagamat ítélem el. Bocsássa meg nekem az Úr, amit e
tekintetben ellene vétettem; Kegyelmed pedig legyen szíves elnézni, hogy minden ok nélkül
untatom. Igazán, úgy látszik, mintha azt akarnám, hogy Kegyelmed vezekeljen azért, amit ebben a
pontban én vétettem.
XXVIII. FEJEZET.
Elmondja, milyen nagy kegyelmekben részesítette az Úr, s hogy miképpen jelent meg neki először. Megmagyarázza,
hogy mi a képzeleti látomás, s hogy milyen jelek és hatások kísérik, ha Istentől való. Ez a fejezet igen hasznos és nagyon
megszívlelésre méltó.
Hogy azonban visszatérjek tárgyamhoz: néhány napig, de nem sokáig, ez az említett

látomás állandó volt nálam, s olyan lelki haszonnal járt, hogy nem is tudtam magamhoz térni az
áhítattól, s mindenben az a szándék vezetett, hogy valamiképpen ne kedvetlenítsem el Őt, akit ott
láttam, mint mindennek tanúját. Olykor fölmerült ugyan bennem némi aggodalom, azért, mert
annyit beszéltek nekem, de nem soká tartott, mert az Úr mindig újra megnyugtatott.
Egy alkalommal imába lévén merülve, az Úr megmutatta nekem a kezeit - semmi mást.132
Olyan szépek voltak, hogy ezt ki sem lehet mondani. Nagyon megrémültem, mert rendesen így
vagyok kezdetben minden újabb természetfölötti kegyelemmel, amelyet az Úrtól kapok. Néhány
nappal később láttam fenséges isteni arculatát is, s az egészen elragadott. Nem tudtam megérteni,
hogy miért mutatja meg magát nekem az Úr ily módon, részletenként; mert hiszen később
részesített abban a kegyelemben is, hogy egészen láthassam. Utóbb beláttam, hogy azért tette, mert
úgy akart velem bánni, amint az legjobban megfelel az én természetes gyöngeségemnek. Áldott
legyen érte mindörökké. Mert hiszen tényleg egyszerre akkora dicsőség látását ez az alacsony és
nyomoruk szervezet nem bírta volna elviselni, s a végtelen irgalmú Úr, jól tudván ezt, lassan
készített rá elő.
Kegyelmed talán azt fogja magában gondolni: no ahhoz csak nem kellett sok bátorság,
hogy az ember megnézze azokat a szépséges kezeket s azt az arcot. Igen ám, de azok a megdicsőült
testrészek, olyan szépségesen szépek s az a dicsőség, amely rajtuk ragyog, annyira természetfölötti
és elragadó, hogy az embernek elveszi az eszét. Ami engem illett, én nagyon megijedtem,
megzavarodtam, s magamon kívül voltam miatta; bár azután oly biztonságot éreztem, és annyira
meg voltam győződve a látomás hitelességéről, hogy eloszlott minden félelmem.
Egyszer, Szent Pál apostol ünnepén éppen szentmisét hallgattam, mikor megjelent nekem
Krisztus Urunk emberi alakjában, úgy amint föltámadása után szokták képekben ábrázolni,
kimondhatatlan szépségben és fenségben. 133 Ezt a látomást részletesen leírtam akkoriban, amikor
132 A miszt ikusok háro mféle látomást különböztetnek meg: az első, az ú. n. érzéki látomás, amelyben az illető testi
szemeivel látja a jelenést s esetleg testi fü leivel hallja annak s zavait; a második, az ú. n. képzeleti látomás, amidőn a
benyomások felvétele kö zvetlenül a belső érzékek útján történik, s az egész jelenés a képzelőtehetség terén folyik le, az
álmokho z hasonló módon; a harmad ik az értelmi látomás, amelynél kö zvetlenül az értelem vesz fö l fogalmakat, úgy,
hogy a kísérő képzetek vagy hiányoznak, vagy legalább is nagyon halványak és elmosódottak.
133 Ennek és a megelőző fejezetnek egybevetéséből azt következtetjü k, hogy az azokba n említett láto mások még
Alcantarai Szent Péterrel való első találko zása, tehát 1558 augusztusa előtt történtek. A zt h isszük, hogy 1. az első
133
Kegyelmed annyira kívánta ezt tőlem. Elég nehezemre esett megtenni, mert az ember nem tud
ilyesmiről beszélni, anélkül, hogy oda ne volna egészen. No de hát, amennyire el tudtam mondani,
elmondtam, s így nincs rá ok, hogy itt újra beszéljek róla. Csak azt az egyet akarom mondani, hogy
ha a mennyországban nem volna más látnivaló, mint a megdicsőültek testi szépsége, már ez is
végtelen nagy boldogság volna. Különösen áll ez a mi Urunk Jézus Krisztus emberi természetéről,
még úgy is, amint azt Ő Szent Felsége idelent mutatja meg nekünk, ahol tekintettel kell lennie arra,
hogy mily keveset bír el ez a mi nyomorult szervezetünk. Hát még mi lesz akkor, amidőn ezt a
végtelen kincset teljes szépségében fogjuk élvezni!
Habár ez a látomás érzékelhető alakban jelenik meg, soha sem láttam testi szemeimmel - s
ilyen látomásom egyáltalában nem is volt soha - hanem csakis a lelkem szemeivel. Akik jobban
értenek a dologhoz, mint én, azt mondják, hogy az előbb említett látomás tökéletesebb ennél, ez
pedig viszont sokkal magasabb fokú, mint az, amely a testi szemekkel látható. Ez utóbbit tartják a
legalacsonyabb színvonalúnak, amennyiben abba tudja magát az ördög legjobban beleártani.
Akkoriban azonban én mindezt nem igen tudtam megérteni, s azt kívántam volna, hogy ha már
ilyen kegyelemben részesülök, bárcsak láthatnám testi szemeimmel, mert különben megint azt kell
majd hallanom a gyóntatómtól, hogy képzelődés volt az egész. Egyébiránt, mikor a látomás eltűnt,
velem is megtörtént - de csakis a közvetlenül rákövetkező pillanatban - hogy ilyesmit gondoltam;
megbántam, hogy szóltam róla a gyóntatómnak, s azt képzeltem, hogy rászedtem őt. Ez azután
újabb ok volt a sírásra, s arra, hogy vádoljam magamat előtte. Ő erre azt kérdezte tőlem, hogy
jóhiszeműen beszéltem-e, vagy pedig szándékom volt őt félrevezetni. Én azt feleltem, hogy igazat
mondtam, mert tényleg azt hiszem, nem volt szokásom hazudni, s nem volt szándékom őt rászedni,
sőt igazán semmiért a világon nem mondanék valamit másképp, mint ahogy van. Ezt ő is jól tudta
rólam, s igyekezett megnyugtatni. Nekem pedig amúgy is annyira nehezemre esett, ha ilyen
dolgokról kellett előtte beszámolnom, hogy most sem értem, miképpen tudott az ördög velem
olyasmit elhitetni, mintha én magam gondolnék ki ilyesmit, csupán azért, hogy még jobban
gyötörjem magamat.
Az Úr azonban oly sűrűn ismételte ezt a kegyelmet és oly világosan megmutatta annak
hitelességét, hogy csakhamar megszűnt minden kétségem; beláttam, hogy nem lehet képzelődés.
Utóbb azt is megértettem, hogy milyen együgyűség volt részemről ilyesmit feltételezni; mert
hiszen ez a látomás messze fölülmúl mindent, amit földi ember elképzelhet. Már maga az a
fehérség és az a fény is teljesen rendkívüli. Nem valami vakító sugárzás, hanem szelíd fehérség, és
nyájas fény, amely végtelenül gyönyörködteti a szemet, anélkül, hogy fárasztaná; ilyen az a
világosság is, amelyben ez az isteni szépség látható. Ez a fény teljesen különbözik mindattól,
amihez idelent vagyunk szokva; s a napfény, amely testi szemeinknek szolgál, annyira különbözik
ettől a világosságtól és ragyogástól, amelyet belső látásunk fog föl, s annyira hitvány hozzá képest,
hogy utána legjobban szeretnők föl sem nyitni többé a szemeinket.
értelmi látomás, amelyben a 27. fejezet szerint Szent Péter-Pál ünnepén részesült, 1557 június 29-ére értendő, s így
tehát az a gyóntató, akinek erről beszámolt, Pradános János volt; 2. az Úr Jézus szentséges kezeinek és arcának
látomása néhány hónappal később történt; s 3. az a látomás, amelyről itt van szó, s amelyben a Megváltó egész emberi
alakját látta, 1558 január 25-én, Szent Pál fordulása ünnepén volt, amikor a s zentanya Del Aguila A lvárez Ferdinánd
atyánál gyónt. Grácián atya „A léleknek Krisztussal való egyesülése” című művének 5. fejezetében mondja, hogy:
„Jézusról nevezett Szent Terézia anyánál éveken át állandó volt egy ilyen képzeleti láto más, amennyiben szüntelen
lelki s zemei előtt lebegett a föltámadt Krisztus Urunknak elragadóan szép alakja a töviskoronával és a sebhelyekkel.
Erről képet is festetett, s azt nekem adta; én pedig odaajándékoztam az albai hercegnek, De -Tolédo Ferdinándnak.”
Ami pedig a s zentanya első elragadtatását illeti, amelyrő l a 24. fejezetben olvasunk, ahhoz kétség sem fér, hogy 1558
első felében történt, amikor még csak rövid idő óta állt Alvarez Boldizsár atya lelki vezetése alatt.
134
Az egyik olyan, mintha egy kristályon színtiszta víz csurogna végig, s a nap sugaraiban
fürösztené, míg a másik olyan hozzá képest, mintha sötét, felhős ég alatt, iszapos víz folynék
piszkos földön. Nem úgy kell képzelni a dolgot, mintha az ember valami napot látna, vagy pedig
mintha az a fény a napfényhez volna hasonló; hanem úgy, hogy az a mennyei fény látszik az
igazinak, s hozzá képest ez utóbbi mesterséges fénynek tűnik föl. Ez a fény nem ismer éjszakát;
igazi fény lévén, soha semmi sem homályosítja el. Egy szóval olyan fenségesen szép, hogy
akármennyire tehetséges legyen is valaki, ha egész élete folyamán erőlködnék is, sohasem tudná
olyannak elképzelni, amilyen. Hozzá az Úristen olyan hirtelen állítja azt oda az ember elé, hogy
még arra sem volna ideje, hogy kinyissa a szemét, ha ugyan szükség volna rá. Az ugyanis teljesen
egyre megy, vajon behunyva, vagy nyitva van-e a szemünk; ha az Úr akarja, meg kell látnunk, akár
így, akár úgy, s akár akarjuk, akár nem. Itt nem lehet elszórakozni, sem pedig ellenállni; itt hiába
való minden törekvés és minden mesterkedés. Ezt én tapasztalatból tudom, amint majd még el
fogom mondani.
Amit most akarnék megmagyarázni, az, hogy miképpen mutatja meg magát az Úr ezen
látomásokban. Tehát nem arról akarok beszélni, hogy miképpen jelenhetik meg olyan erős
világosság a belső érzékek, s olyan világos kép az értelem előtt, - mert olyan ám, mintha valóban Ő
maga állna ott személyesen - mert ez a tudósokra tartozik. Az Úr nem adta megértenem, hogy
miképpen történik ez, én pedig annyira tudatlan vagyok és olyan nehéz fejű, hogy bár sokat
magyarázgatták nekem, mindeddig nem tudtam a mikéntjét megérteni. Ez tényleg így van.
Kegyelmed ugyan azt hiszi, hogy éles eszem van, de én sok esetben az ellenkezőjét tapasztaltam s
úgy veszem észre, hogy az elmém nem képes mást megérte ni, mint amit úgy vernek bele, amint
mondani szokás. Gyóntatóm sokszor elámult tudatlanságomon, s ő nem is magyarázta meg nekem
soha, hogy miképpen tette Isten ezt, vagy azt, vagy hogy miképpen lehetségesek ezek a dolgok.
Különben én nem is érdeklődtem eziránt, bár, mint említettem, évek hosszú során volt alkalmam
kiváló tudósokkal érintkezni. Hogy ez vagy az bűn-e, vagy sem, igen, azt megkérdeztem; a többire
nézve azonban elég nekem annyit tudnom, hogy az Úristen tette, s hogy ennélfogva nincsen okom
rajta megütközni, hanem inkább dicsérnem kell Őt érte. Sőt mi több, a nehezen érthető dolgok
inkább csak áhítatot gerjesztenek bennem, még pedig annál nagyobbat, minél nehezebben érthetők.
El akarom tehát mondani azt, amit tapasztalatból tudok. Azt, hogy miképpen teszi az Úr, azt
Kegyelmed jobban meg tudja mondani, s képes lesz világosabban megmagyarázni mindent, ami
homályos, s amit nekem nem sikerül kifejeznem.
Bizonyos esetekben csakugyan képnek gondoltam azt, ami előttem megjelent, míg ellenben
máskor, még pedig igen gyakran, nem tartottam annak, hanem, úgy láttam, hogy maga Krisztus
Urunk az személyesen. Ez attól függött, hogy milyen világosan kegyeskedett magát nekem
megmutatni. Olykor annyira bizonytalan volt a benyomás, hogy inkább képnek véltem, de akkor
sem volt olyan, mint a földi képek, akármilyen tökéletesek legyenek is: pedig én sok jót láttam.
Oktalanság volna azt hinni, hogy a kettő hasonlít egymáshoz. Szó sincs róla. Akkora köztük a
különbség, mint az eleven ember és az ő arcképe között, mert ez utóbbi bármennyire ügyesen
legyen is megfestve, sohasem lesz tökéletes mása; hiszen végre is mindig élettelen tárgy marad.
Azonban hagyjuk ezt, bár ez alkalommal tökéletesen és betű szerint így van. Szóval nem is
hasonlat, amely amúgy is mindig sántít, hanem való igaz, hogy ugyanaz köztük a különbség, mint
az élő lény és festett képe között; sem több, sem kevesebb. Mert tényleg, még ha kép volna is, élő
kép. Nem halott ember, hanem az élő Krisztus, aki érezteti is, hogy ember és Isten, még pedig nem
úgy, mint amikor a sírban volt, hanem abban az állapotában, amelyben föltámadása után kijött
abból.
Néha olyan fenséggel jelenik meg, hogy semmi kétség sem fér hozzá, hogy ő az Úr.
Különösen a szentáldozás után, amikor már úgyis tudjuk, hogy ott van bennünk, amennyiben a
135
hitünk mondja. Ilyenkor ugyancsak meglátszik, hogy Ura ennek az ő lakásának; a lélek teljesen
odavan tőle s úgy érzi, hogy teljesen belevész Krisztusba!
Ó Jézusom, ki tudná leírni azt a fenséget, amelyben Te szoktad magadat megmutatni.
Mennyire meglátszik rajtad, hogy Ura vagy az egész mindenségnek, az egeknek és más ezernyi, sőt
számtalan világnak, amelyet megteremthettél volna! Abból a fenségből, amellyel föllépsz, a lélek
megérti, hogy még az is mily semmiség egy akkora Úrhoz képest, amilyen Te vagy. Itt látja az
ember, ó Jézusom, hogy milyen elenyészően csekély a hatalma az összes ördögöknek a Tiedhez
képest, s hogyha valaki kedves előtted, letiporhatja az egész poklot. Ez az oka annak, hogy miért
remegtek az ördögök, mikor leszálltál a pokolba, s szerettek volna ezer más, még az övéknél is
mélyebb pokolba menekülni a Te végtelen fenséged elől. Igen Uram, belátom, Te meg akarod
mutatni a léleknek, hogy mekkora ez a Te fenséged, s hogy mily hatalmas a Te szentséges emberi
természeted az Istenséggel egyesülve. Itt azután el tudja az ember képzelni, hogy az utolsó ítélet
napján milyen lesz ennek a királynak fensége a gonoszokkal szemben való haragjában. Ez adja
meg az igazi alázatosságot a léleknek, mert ilyenkor látja be igazán saját nyomorúságát, s nem
képes a fölött napirendre térni. Ez tölti el a lelket üdvös megszégyenüléssel és bűnbánattal, mert
hiszen, mikor látja, mekkora szeretetet tanúsít iránta az Úr, azt sem tudja, hová legyen, s egészen
meg van semmisülve.
Ismétlem, ennek a látomásnak akkora az ereje, hogy, ha az Úrnak úgy tetszik, s igen sokat
mutat meg a léleknek az Ő nagyságából és fenségéből, nézetem szerint azt senki sem képes
elviselni, hacsak az Úr egészen rendkívüli támogatásban nem részesíti, olymódon tudniillik, hogy
elragadtatást és önkívületet bocsát reá, amelyben megszűnik a látomás, s helyét az isteni
jelenlétnek élvezete foglalja el. Vannak igazságok, amelyeket az ember utólag elfelejt: ellenben ez
a fenség és szépség oly mélyen vésődik be az elmébe, hogy az emléke sohasem képes többé
elmosódni, kivéve olyankor, amikor az Úr ráküld a lélekre egyet ama nagy szárazságok és
elhagyatottságok közül, amelyek alatt, amint majd még elmondom, a lélek látszólag még azt is
elfelejti, hogy Isten van a világon. A lélek ezen látomás következtében egészen átalakul s tartós
mámor vesz rajt erőt. Úgy érzi, hogy egészen új szeretet gyulladt ki benne Isten iránt, s nézetem
szerint ez igen magas fokú. Mert bár az előbb említett látomás, amelyben Isten érzékelhető alak
nélkül jelenik meg, magasabb színvonalú: mindamellett, tekintve a mi gyarlóságunkat, abból a
szempontból, hogy az emlékezetbe vésődjék és jól lekösse értelmünket, igen előnyös, ha ez az
isteni jelenség a maga valójában áll a képzelő tehetségünk elé. Megjegyzendő különben is, hogy ez
a kétféle látomás rendesen együtt szokott járni. Sőt azt mondhatnám, mindig így van a dolog,
amennyiben lelki szemeinkkel látjuk a szentséges emberi természetnek kiválóságait, szépségeit és
dicsőségét; míg ellenben az előbb említett másik módon megértjük, ho gy Isten mennyire
mindenható, hogy mindent meg tud tenni; minden az Ő parancsára történik; mindent Ő kormányoz,
s mindent az Ő szeretete tölt be.
Ezt a látomást nagyra kell becsülnünk, s nézetem szerint nem jár kockázattal, mert
hatásaiból világosan kitűnik, hogy az ördög nem képes magát beleártani. Úgy emlékszem, hogy
háromszor vagy négyszer próbálta ilyen módon elém állítani az Urat, s engem hamis jelenéssel
megtéveszteni. Hiszen a testi alakot csak fölveszi valahogyan, de az igazi jelenségnek fenségét
nem tudja utánozni. Azért csinálja ezeket a hamis jelenéseket, hogy elrontsa velük az igazit,
amelyet a lélek előzőleg látott; csakhogy a lélek azonnal ellene szegül, megzavarodik,
elkedvetlenedik, nyugtalankodik; megszűnik benne az előbbi áhítat és öröm, s a belső ima
abbamarad. Ez, mint mondom, kezdetben történt meg velem, háromszor, vagy négyszer. Annyira
elütő dolog, hogy még az olyan ember is, aki csak a nyugalmi imának fokán van, azonnal tisztában
lesz vele azon hatások alapján, amelyeket a hallomásokná l említettem. A különbség annyira
szembeszökő, hogy hacsak valamely lélek nem akar szántszándékkal tévedésbe esni, és alázatos
136
egyszerűséggel halad előre, nézetem szerint az ördög ilyen látomással sohasem fogja rászedni. Ha
valakinek volt része igazi isteni látomás ban, szinte azonnal megérzi. Mert bár az első pillanatban
örömet és élvezetet kelt, a lélek azonnal elutasítja magától. Nézetem szerint már az az élvezet is
egészen más, s nincs meg benne a tiszta és szűzies szeretet, s így csakhamar elárulja, ho gy kivel
van dolgunk. Ahol tehát nem hiányzik a tapasztalat, ott, nézetem szerint, az ördög nem okozhat
kárt.
Az pedig, hogy ez a látomás saját képzeletünknek legyen a szülötte, lehetetlenebb a
lehetetlenségnél, s egyáltalában nem képzelhető. Hiszen már annak a kéznek szépsége és fehérsége
is fölülmúlja mindazt, amit fantáziánk alkotni képes. Miképpen volna lehetséges, hogy az ember, a
nélkül, hogy előzőleg oda gondolna, vagy csak eszébe is jutott volna, egy pillanat alatt ott lásson
maga előtt olyan dolgokat, amilyeneket hosszú idő folyamán sem volna képes képzeletében
összeszerkeszteni, mert mint említettem, messze fölülhaladnak mindent, amit idelent meg tudunk
érteni. Ez tehát teljesen ki van zárva. De még ha képesek volnánk is ilyesfélét alkotni, ez azonnal
világosan meglátszanék abból, amit most akarok mondani. Tegyük fel tehát, hogy ezt a látomást
csakugyan értelmünk alkotta meg. Eltekintve attól, hogy az említett nagyszerű hatásoknak ilyenkor
nyoma sincs, úgy leszünk vele, mint az olyan ember, aki alud ni szeretne, de nem tud, mert nem jön
álom a szemére. Az ilyen ember, aki alhatnék, akár, mert szüksége van rá, akár, mert a feje fáj,
igyekszik ugyan elszunnyadni, s megtesz ez irányban mindent, sőt olykor már azt hiszi, hogy
annyira-amennyire sikerül is neki: azonban, ha nem igazi az álom, nem fog belőle erőt meríteni, s a
feje sem lesz tőle jobban, sőt még inkább elgyengül. Bizonyos tekintetben ugyanez fog
bekövetkezni itt is: amennyiben a lélek, a helyett, hogy megerősödnék és fölbátorodnék, inkább
elgyengül, elerőtlenedik és elkedvetlenedik. Míg ellenben az igazi látomásból oly gazdagon kerül
ki a lélek, hogy azt ki sem lehet mondani. Sőt még a test is egészséget és új erőt merít belőle.
Ezeket és ezekhez hasonló érveket hoztam én fö l, mikor azt mondogatták nekem, hogy a
dolog az ördögtől való, és hogy képzelődöm - amit ugyancsak sokszor kellett hallanom - s
hasonlatok révén igyekeztem a dolgot megvilágítani, már amennyire tudtam, s amennyiben az Úr
megérttette azt velem, csakhogy mind ennek kevés haszna volt. Mivel ugyanis ebben a városban
akadtak igen szentéletű emberek, akikhez képest én valósággal romlott teremtés voltam, az Úr
pedig nem ezen az úton vezette őket: azonnal készen voltak az ijedezéssel. Bizonyára az én bűneim
büntetése volt, hogy ezek a dolgok elkezdtek szájról-szájra járni, s végül köztudomásúak lettek, a
nélkül, hogy én másnak szóltam volna róluk, mint a gyóntatómnak és azoknak, akiknek tanácsát az
ő parancsára kikértem. Egy alkalommal így szóltam hozzájuk: ha azok, akik ezeket a dolgokat
állítják, azt mondanák nekem, hogy egy bizonyos személy, akivel éppen az imént beszéltem, s akit
egyébként is jól ismerek, nem az, akinek én gondolom; hogy én csak úgy álmodtam az egészet;
hogy ők ezt tudják: mondom, ebben az esetben kész volnék inkább nekik hinni, mint az
érzékeimnek. Azonban, ha az illető személy néhány drága ékszerrel ajándékozna meg; s azok a
kezemben maradnának, mint az ő nagy szeretetének zálogai, úgy, hogy én, akinek eddig egyetlen
ilyen ékszerem sem volt, s ínségben éltem, ellenben most egyszerre azt látnám, hogy gazdag
vagyok: bizony még akarva sem tudnék nekik hinni. Már pedig én ezeket az ékszereket elő tudom
mutatni, mert hiszen, aki csak ismert, az mind világosan látja, hogy mennyire más lett a lelkem.
Ugyanezt mondja a gyóntatóm is. Mert igen nagy bennem a változás minden tekintetben, s hozzá
nem titkos, hanem ellenkezőleg, világos és szemmel látható. Hiszen annak előtte annyira rossz
voltam - tettem hozzá - s nem tudom elhinni, hogy, ha már az ördög meg akar ezekkel a dolgokkal
téveszteni és a kárhozatba sodorni, az ő egész természetével ennyire ellenkező eszközt
alkalmazzon, azt tudniillik, hogy elveszi tőlem a bűnöket és helyükbe erényeket és lelki erőt ültet.
S tényleg világosan beláttam, hogy egyetlen egy ilyen kegyelem is teljesen átalakított engem.
137
Gyóntatóm, aki igen szent életű jezsuita atya volt, amint később megtudtam, ugyanígy
érvelt. 134 Nagyon körültekintő ember volt és rendkívül alázatos. Azonban ez az ő nagy
alázatossága sok szenvedést hozott reám. Mert bár magasan állott a belső ima tekintetében és igen
tanult ember volt, nem bízott magában; annál kevésbé, mert az Úr őt nem ezen az úton vezette.
Neki magának is sokat kellett miattam elviselnie. Azt mondogatták neki - amint hallottam - hogy
őrizkedjék tőlem, s ne higgye el nekem azt, amit neki beszélek, mert különben nem kerüli el az
ördög kelepcéit, s mások ijesztő példáira hivatkoztak előtte. Mindez nagyon fájt nekem. Már- már
attól féltem, hogy nem akad majd senki, aki meggyóntasson, s mindenki messziről el fog kerülni,
úgyhogy mást se tettem, mint sírtam.
Az isteni gondviselés azonban úgy intézte a dolgot, hogy ez a jó atya kitartott mellettem, s
tovább is gyóntatott. Persze ő olyan hűséges szolgája volt az Úrnak, hogy Isten kedvéért mindenre
kész volt. Azt mondogatta tehát nekem, hogy kerüljek el minden bűnt; tartsam magamat pontosan
az ő utasításaihoz, s ne féljek attól, hogy ő cserben hagy. Mindig bátorított és megvigasztalt, újra és
újra a lelkemre kötötte, hogy ne hallgassak el előtte semmit, s én tényleg így is tettem. Biztosított
arról, hogy ha ebben következetes maradok, még ha az ördög szemfényvesztése volna is az egész,
akkor sem lesz károm belőle, sőt ellenkezőleg, az Úr javamra fogja fordítani azt a rosszat, amelyet
a rossz szellem akar ellenem elkövetni. Egy szóval minden tőle telhető módon igyekezett engem
előbbre juttatni a tökéletesség útján, én pedig ezen örökös rettegés közepette mindenben
engedelmeskedtem neki, már tudniillik, amennyire gyarlóságomtól telt. Sokat kellett miattam
kiállnia azon három, sőt több esztendő alatt, mikor gyóntatóm volt ezen súlyos körülmények
közepette. 135 Mert az a sok üldözés, amely ellenem zúdult, és az a sok dolog, amelyben
megengedte az Úr, hogy engem rosszul ítéljenek meg, - még pedig gyakran ártatlanul - mindez,
mondom, visszahatott őreá, s őt okolták énmiattam, holott neki semmi része sem volt benne. Nem
is tudta volna mindezt elviselni, ha nem lett volna annyira szentéletű, s ha az Úr nem tartotta volna
benne a lelket. Egyrészt ugyanis azokkal kellett vitatkoznia, akik úgy látták, ho gy én a kárhozat
útján vagyok, s hiába beszélt, nem hittek neki, másrészt pedig engem kellett vigasztalnia, és
félelmemet csillapítania. Igaz ugyan, hogy nem egyszer éppen ő ijesztett rám legjobban; de
másrészt viszont kénytelen volt engem bátorítani, mert minden látomás, amennyiben új volt, - úgy
engedte Isten - nagy félelmet keltett bennem. Mindez pedig onnét eredt, hogy bűnös életű voltam
akkor is, meg annak előtte is. Ő nagy részvéttel vigasztalgatott, s ha csupán a saját esze után indult
volna nem kellett volna annyit szenvednem; mert hiszen az Úr mindenben megérttette vele az
igazságot, s én azt hiszem, hogy magában a gyónás szentségében is külön megvilágosító kegyelmet
kapott Istentől.
Istennek azok a hűséges szolgái, kik annyit nyugtalankodtak miatta m, sokszor tárgyaltak
velem, s mivel én nem egyszer hosszabb megfontolás nélkül mondtam nekik egyet- mást, megesett,
hogy szavaimat egészen másképen fogták föl, mint ahogy én értettem. Volt közöttük egy, akit
különösen nagyra becsültem, mert a lelkem végtelen sokkal tartozott neki és igen szent életű volt,
134 Kétséget nem szenved, hogy a szentanya itt Alvarez Bold izsár atyáról beszél. Mint tudjuk, még csak 25 éves vo lt, s
csak az imént szentelték pappá. Nem volt csekélység részérő l minden előzetes tapasztalat híján átvenni egy olyan
rendkívüli lélek vezetését, amely ho zzá éppen akkor ment át életének legfontosabb mo zzanatán. Nem csoda, hogy
tapogatódzott, s másokhoz fordult tanácsért. Ráadásul ő maga is ezen korban bizonyos szűkkeblűségben és lelki
rövidlátásban szenvedett, amelyről csak később tudott letenni. Főnöke, Vasquez Dénes atya pedig, aki is meretes volt
szigorúságáról, a maga részéről szintén minduntalan beleavatkozott a dolgaiba, sőt még Szent Terézia lelki vezetésébe
is. Mindennek természetesen a szentanya adta meg az árát, de azért mégis ragaszkodott gyóntatójához, mert érezte
rajta, hogy Isten lelke vezeti.
135 Alvarez Bold izsár atya hat esztendeig, 1558-1564. vo lt gyóntatója, s ebből az időből a négy első év volt leginkább
tele szenvedéssel mindkettőjük számára.
138
éppen azért nagyon fájt látnom, hogy félreért engem. Pedig ő szíve mélyéből óhajtotta
haladásomat, s azt, hogy az Úr világosítson föl engem. Így tehát, mint mondom, amit én amúgy
meggondolatlanul odavetettem, azt alázatosság-hiányra magyarázták; ha meg valami hibán kaptak
rajta, amire pedig bőven volt alkalmuk, azonnal pálcát törtek kegyelmeim fölött. Olykor kérdezték
tőlem ezt is, azt is; ha pedig én egészen őszintén és minden további fontolgatás nélkül fe leltem,
azonnal készen voltak azzal, hogy oktatni akarom őket és játszom a bölcs szerepét. Mindezt
természetesen, hogy előmozdítsák a lelkem javát, melegiben beadták gyóntatómnak, aki azután
alaposan megmosta a fejemet. Ez jó sokáig tartott így, s minden o ldalról zaklattak, azonban az Úr
nagy kegyelmei mindezt elviselhetővé tették.
Azért mondtam el ezeket a dolgokat, hogy értsük meg, micsoda szenvedés az, ha nincs az
embernek senkije, akinek a lelki élet eme útján tapasztalata volna. Ha az Úr nem dédelgetett volna
annyira, nem tudom, mi lett volna belőlem. Igazán lett volna okom rá, hogy beleőrüljek, s nem
egyszer kétségbeejtő helyzetemben nem is tudtam már mást tenni, mint hogy fölemeltem
szemeimet az Úrhoz. Mert hiszen a jó embereknek ez az állásfoglalása egy magamforma
haszontalan, gyarló és félénk nővel szemben, ha így elmondja az ember, nem látszik valami nagy
dolognak: holott, bár ugyancsak rendkívül nagy szenvedéseim voltak életemben, mégis ez volt
köztük a legnagyobb. Adja az Úr, hogy legalább valamelyes kis szolgálatot tettem légyen
mindezzel Őneki. Mert hogy azok, akik engem elítéltek és korholtak, az Ő dicsőségére tették, arról
éppúgy meg vagyok győződve, mint arról, hogy mindez nagy lelki javamra szolgált.
139
XXIX. FEJEZET.
Folytatja a megkezdett tárgyat, megemlít még néhány nagy kegyelmet, amelyet az Úrtól kapott, s azt, hogy miképpen
nyugtatta meg őt Ő Szent Felsége, s tette képessé arra, hogy megfeleljen azoknak, akik ellene voltak.
Nagyon eltértem tárgyamtól; de hát elő akartam adni azon érveket, amelyek bizonyítják,
hogy ez a látomás nem lehet a képzelődés szüleménye. 136 De hát igaz is: hogyan tudnók mi a
magunk erejéből elképzelni Krisztus Urunknak emberi alakját, és képze letünkben megalkotni
annak rendkívüli szépségét?! Ugyancsak hosszú ideig kellene dolgoznunk rajta, hogy ábrándunk
csak némileg is hasonló legyen hozzá! Azonban tegyük föl, hogy az ember mégis képes volna azt
odaállítani képzelete elé, s azután egy ideig né zegetné részleteit, alakját, fehér fényét, s
fokozatosan tökéletesítené ezt a képet, végül pedig belevésné emlékezetébe. Igen ám: de akkor
miért tűnik el? Ha a képzeletnek alkotása: ki törli ki azt abból? Már pedig annál a látomásnál,
amelyről beszélünk, nincs hatalom, amely ezt meg tudná akadályozni, s csak akkor nézhetjük,
amikor az Úrnak úgy tetszik s odaállítja elénk; s úgy, amint Ö akarja, és addig, amíg Ő akarja. Mi
sem eltüntetni nem tudjuk, sem odaállítani; akárhogy erőlködjünk is, nincs módunkban. Nem
nézhetjük, amikor szeretnők, s nem hagyhatjuk abba a látását; sőt mi több, elég, hogy valami
részletet akarjunk rajta különösebben szemügyre venni: az Úr Jézus azonnal eltűnik.
Két és fél esztendőn át az Úristen igen gyakran részesített ebben a kegyele mben. Az utóbbi
három évben már ritkábban fordul elő, amennyiben egy másik, magasabb színvonalút adott
helyette, amelyről esetleg később majd beszélek.
Mialatt tehát az Úr beszélt hozzám, én pedig néztem az Ő bámulatos szépségét s élveztem
azokat a szavakat, amelyeket olyan nyájasan, olykor azonban szigorúan is, mondott azzal az Ő
gyönyörű isteni szájával: kimondhatatlanul szerettem volna látni, hogy milyen színűek a szemei, s
hogy mekkora a termete, azért, hogy azután elmondhassam. 137 Azonban soha sem voltam rá méltó,
hogy megfigyelhessem, s hiába is igyekszem, mert ilyenkor a látomás egészen el szokott tűnni. Azt
ugyan látom olykor - igaz - hogy olyan végtelen jósággal néz reám, csakhogy ennek a tekintetnek
azután akkora a hatása, hogy a lélek nem képes elviselni, s egyszerre magasfokú elragadtatásba jut,
aminek következtében ez a szép látomás eltűnik, s helyét Istennek teljes élvezete foglalja el.
Itt tehát mit sem számít, hogy akarjuk-e, vagy sem. Egészen világos: itt az Úr azt akarja,
hogy a mi részünkről ne legyen más, mint alázatosság és szégyenkezés; hogy elfogadjuk, amit
kapunk, s dicsőítsük Azt, aki adja. Ez áll az összes látomásokról, minden kivétel nélkül. Az ember
teljesen tehetetlen velük szemben; nem képes kevesebbet látni, sem pedig többet, s a mi
igyekezetünk sem nem lendít rajta, sem meg nem szünteti. Az Úr világosan értésünkre akarja adni,
hogy ez nem a mi saját alkotásunk, hanem Ő Szent Felségéé. S tényleg, nem is vagyunk képesek
belőle kevélységet meríteni, sőt ellenkezőleg alázatossá és félénkké tesz bennünket. Mert hiszen
meg kell belőle értenünk, hogy amint képes az Úr megfosztani bennünket látási szabadságunktól,
éppúgy elveheti tőlünk ezt az ajándékot és az ő kegyelmét, úgyhogy véglegesen elveszünk, s azért
136 Valószínűleg a megdicsőült édes Jézus egész alakjának látomását érti, amely ről a 38. fejezetben beszél, s azt
mondja róla, hogy ez volt a leg magasztosabb valamennyi között, amelyben eladdig részesült. Az a két és fél esztendő,
amelynek folyamán ezt a látomást állandóan élvezte, valószínűleg az 1558—60-ik évekre teendő.
137 A spanyol eredeti szöveg kiadói ezt a helyet így olvasták: del tamano que eran, amely esetben azt jelentené, hogy a
szentanya az édes Jézus szemeinek nagyságára volt kíváncsi, holott a szöveg így hangzik: del tamano que era, vagyis
testalkatának nagyságát óhajtotta tudni. A tévedést, mely a fordításokba is átment, a legújabb francia ford ítás készítői,
a párisi első zárda nővérei vették észre.
140
állandóan üdvös félelmet kell magunkban ápolnunk, amíg idelent élünk ebben a siralom
völgyében.
Ilyenkor, valamint a szent ostyában is az Úr úgyszólván mindig föltámadott alakjában
jelent meg nekem. Csak kivételesen, olyankor, amidőn szenvedéseim közepette akart bátorítani,
akkor mutatta meg magát nekem sebektől borítva, vagy néha a kereszttel és a kertben; ritkán a
töviskoronával, s ugyancsak egy-kétszer úgy, amint a keresztet hordozta. Ez, mint mondom,
aszerint történt, hogy mire volt szükségem nekem és másoknak. Azonban szent teste mindig
megdicsőült állapotban volt.
Hallatlan, hogy mennyi pironkodásomba és szenvedésembe került, mikor ezekrő l a
látomásokról be kellett számolnom, s milyen sok ijesztgetésben és üldözésben volt miattuk részem.
Egyesek annyira bizonyosra vették, hogy meg vagyok szállva, hogy ördögűzésnek akartak
alávetni. Ezzel ugyan én nem sokat törődtem, azonban annál jobban fájt, mikor láttam, hogy a lelki
atyák nem igen mernek engem meggyóntatni, vagy pedig megtudtam, hogy megint ellenem
beszéltek előttük. Mindamellett azonban soha sem tudtam bánni, hogy ezekben a mennyei
látomásokban volt részem, s nem adtam volna oda egyetle n egyet sem akár a világ összes kincseiért
és örömeiért. Mindig az Úristen nagy kegyelmének tartottam, és most is rendkívül nagy kincsnek
tekintem őket. Erről különben maga az Úr is sokszor biztosított. Iránta való szeretetem
szemlátomást megnövekedett, még pedig igen nagy fokban. Minden bajomban hozzá mentem
panaszkodni, s a belső imából mindig megvigasztalódva és újult erővel kerültem ki. Másrészt
azonban bírálóimnak nem mertem ellene mondani, mert beláttam, hogy még jobban elrontanám a
dolgot, amennyiben megint csak alázatossághiánynak minősítenék. Csupán csak a gyóntatómmal
beszéltem a dologról, s ő mindig megvigasztalt, valahányszor szomorúnak látott.
Mikor azután ezek a látomások mind gyakoribbak lettek, az egyik lelkiatya, aki egyébként
jó emberem volt, s akinél olykor, rendes gyóntatóm távollétében, gyónni szoktam, elkezdte nekem
magyarázni, hogy a dolog az ördögtől van, s hogy ehhez nem fér többé kétség. Megparancsolták
nekem, hogyha már nem vagyok képes megakadályozni a jelenést, vessek magamra mindannyiszor
keresztet és mutassak neki fügét. Legyek róla teljesen meggyőződve, hogy az ördög jelenik meg
nekem, s hogy ha így bánok vele, nem fog többé visszajönni. 138 Hogy ne féljek semmitől. Isten
meg fog őrizni, s meg fog tőle szabadítani.
Ez a parancs nekem nagy lelki fájdalmat okozott. Mivelhogy nem tudtam elhinni, hogy
nem Istentől váló a jelenés, elgondolnom is rettenetes volt, hogy így bánjak vele. Azt kívánni, hogy
megszűnjék: arra szintén nem voltam képes, azonban végül mégis elhatároztam, hogy megteszem
amit nekem parancsoltak, és igen sokat imádkoztam az Úristenhez, mentsen meg attól, hogy
tévedésnek legyek áldozata. Ez volt állandó tárgya könyörgéseimnek, - és sokat sírtam emiatt.
Segélyért folyamodtam Szent Péterhez és Szent Pálhoz is, amennyiben az Úr, mikor először jelent
meg nekem, 139 azt mondta, hogy ők fognak engem megőrizni minden tévedéstől, s azóta is gyakran
138 Még az egyébként olyan éles szemű párisi ford ítóknak is elkerülte figyelmét, hogy az ered eti szöveg ezt az
állít mányt többes számba teszi. Szóval - amint P. Silverio (Obras I. 229.) kimutatja - többen voltak, akik a szentanyát
arra kötelezték, hogy mutasson fügét a látomásnak. Ezek kö zé tartoztak bizonyára Dáza Gáspár és Salcédo Ferenc.
Gracián atyának ezen sorhoz írt széljegyzete szerint De -Aranda Gon zalo, világi pap, lett volna az illető. Mások
emlegetik Del-Aguila Alvarez Perdinánd, Arao z és Ripalda jezsuita atyákat és valóságos szenvedélyességgel
igyekeznek rájuk b izonyítani a bűnt.” Megjegyzendő, akárki volt, vagy akárkik voltak, a legcsekélyebb okunk sincs
eljárásukon megbotránkozni. Eltekintve attól, hogy miszt ikus tüneményekkel szemben mindig jobb a túlságos
óvatosság, mint a túlságos hiszékenység, akkoriban annyi gyanús eset fordult elő ezen a téren Spanyolországban, hogy
mindenkinek résen kellett lennie.
139 Lásd a 37. és .38. fejezetet.
141
láttam őket, nagyon tisztán, a baloldalamon, bár nem képzeleti látomásban. Nagy hódolattal
viseltettem ezen két dicső szent irányában.
A legnagyobb lelki kínt az okozta nekem, hogy fügét kellett mutatnom, mikor ebben a
látomásban láttam az Urat. Mert hiszen olyankor, ha így előttem volt, még ha darabokra vágtak
volna, akkor sem hitették volna el velem, hogy rossz szellem; ennek következtében ez a dolog
keserves egy büntetés volt reám nézve. Hogy ne kelljen annyiszor keresztet vetnem, feszületet
fogtam a kezembe. Ezt mindig ott tartottam, ellenben fügét nem mutattam folytonosan, mert az
nagyon fájt nekem. Eszembe jutott, hogy milyen sérelmekkel illették őt a zsidók, s bocsánatáért
esedeztem, kérve Őt, ne rója föl nekem bűnül, mert hiszen én csak engedelmességből teszek így
aziránt, aki velem szemben az Ő személyét képviseli, s aki egyike azoknak, akiket Ő maga tett
Egyházának szolgáivá. Azt mondta nekem, hogy ne vegyem lelkemre a dolgot; hogy helyese n
teszem, amikor engedelmeskedem; hogy ő majd ki fogja nyilatkoztatni az igazságot. Midőn
azonban a belső imát tiltották el nekem, úgy láttam, hogy megharagudott s azt mondta, hogy ez már
zsarnokoskodás, - azután érvekkel magyarázta meg nekem, hogy ez a látomás nem származhat az
ördögtől. Néhányat majd elmondok közülük.
Egy alkalommal, midőn így kezemben tartottam a feszületet, - amely egy szentolvasón
lógott – kezébe vette azt, s midőn megint visszaadta, négy nagy drágakő volt rajta, sokkal
értékesebb a gyémántnál. 140 Tényleg a földi dolgok egyáltalában nem hasonlíthatók a
természetfölöttiekhez, s a mi gyémántunk hamisnak és értéktelennek látszik ahhoz képest, amit ott
lát az ember. Az öt seb pedig igen finoman volt rajta kidolgozva. Azt mondta nekem, hogy ezentúl
ilyennek fogom látni, s ez tényleg be is következett, amennyiben azt a fakeresztet nem úgy láttam,
amint azelőtt volt, hanem ezekkel a drágakövekkel díszítve. Azonban csupán csak én láttam így, és
senki más.
Mikor gyóntatóm parancsára elkezdtem alkalmazni ezeket a próbákat és ezt az ellenállást, a
kegyelmek még jobban megnövekedtek. Igyekeztem elszórakozni, s az lett a következménye, hogy
nem tudtam abbahagyni a belső imát, s úgy látszott, mintha még álmomban is abba volnék
merülve. A szeretet még sokkal nagyobbra nőtt bennem, s folyton panaszkodtam az Úrnak ezen,
Őreá nézve tűrhetetlen állapot miatt. Arra pedig, hogy ne gondoljak Őreá, teljesen képtelen voltam,
akármennyire akartam és igyekeztem is attól tartózkodni. Amennyire csak erőmtől telt, mindenben
engedelmes voltam, de hát ebben a dologban én igen keveset tudtam tenni, vagy éppen semmit
sem. Az Úr pedig nem hagyta abba a jelenéseket, s bár egyrészt azt mondogatta, hogy tegyem meg,
amit parancsoltak, másrészt megnyugtatott és kioktatott - amint most is meg szokta tenni - arra
vonatkozólag, hogy mit mondjak nekik, s olyan érveket hozott fel előttem, hogy tökéletes
biztonságban maradtam.
Kevéssel utóbb Ő Szent Felsége ígéretéhez híven elkezdte mind jobban kimutatni, hogy
csakugyan Ő az. Akkora Isten iránti szeretet gyulladt ki bennem, hogy azt sem tudtam honnét ered;
ugyanis egészen természetfölötti volt, s nekem semmi részem sem volt benne. Azt láttam, hogy az
Isten látása utáni vágyba majdnem belehalok, s nem tudtam, hol keressem másutt az életet, hacsak
nem a halálban. Ez a szeretet hihetetlen erejű indulatokban tört ki, amelyek ugyan nem voltak
olyan elviselhetetlenek, mint azok, amelyeket előbb említettem, 141 sem pedig akkora értékűek,
140 Meglehetősen nagy ébenfa kereszt volt, olyan, amilyen öregszemű olvasókon szokott lenni. Ezt a keresztet később
az albai nővérek testvérhúgának, Jankának adták s ettől az albai hercegnő szerezte meg. A hercegnő halála után egyik
udvarhölgye kezei kö zé jutott, s ettől 1612 dec. 24-én kelt bírósági ítélet alapján a valladolidi sarutlan karmelita
atyákhoz került. A 18. s zázad végén a francia háborúk folyamán a valladolidi nővérek vették át, de később újra
visszaadták az atyáknak. A z 1835-ben bekövetkezett s zerzetesüldözések folyamán, sajnos, nyoma veszett. (P. Silverio,
Obras. I, 231. és 247.)
141 20. fejezet.
142
azért mégis annyira juttattak, hogy azt sem tudtam, mit tegyek. Semmi sem tudott kielégíteni;
egészen magamon kívül voltam, s olykor igazán már azt hittem, hogy kiszakad a lelkem. Ó én jó
Uram, micsoda felséges módszert, milyen gyöngéd fogásokat alkalmaztál velem, a Te nyomorult
rabszolgáddal szemben. Elrejtőztél előlem, de fojtogatott a Te szereteted, és pedig olyan halálos
öleléssel, hogy a lelkem szerette volna, ha soha meg nem szűnik.
Aki nem tapasztalta, nem is képes felfogni ezeknek az indulatoknak hevességét. Mert ez
nem afféle elszorulása az ember keblének, sem pedig holmi ájtatos érzelem, amilyen gyakran
fordul elő, s amely, úgy látszik, mintha összeszorítaná az ember szívét és minden áron külsőleg
akar nyilvánulni. Az ilyesmi sokkal alacsonyabb foka a belső imának, s az ilyen izgalmaknak nem
is jó magunkat átengednünk, hanem igyekezzünk őket szelíden visszafojtani, s megnyugtatni a
lelket. Úgy van ezekkel az ember, mint az a kis gyerek, aki olyan sírásra fakad, hogy úgy látszik,
mintha meg akarna fulladni, pedig ha egy kicsit megszoptatják, azonnal megszűnik nála ez a túlzott
érzelem. Ilyen esetben az értelemnek szorosabbra kell fognia a gyeplőt, mert mindez
többé-kevésbé magának a vérmérsékletnek lehet a me gnyilatkozása. Igyekezzék tehát az ember
másra terelni a figyelmét, s gondolja meg, hogy ez a dolog nem színültig tökéletesség ám, hanem
nagy része van benne az érzékiségnek; nyugtassa meg ezt a síró gyermeket egy kis gyöngéd
cirógatással, s vegye rá, hogy szelíden nyilvánítsa szeretetét, nem pedig ökölcsapásokkal. Fojtsa
vissza azt az érzelmet a szívébe. Ne legyen olyan, mint a fazék, amely alá olyan ész nélkül rakják a
fát, hogy túlságos forrásnak indul és egészen kifut a tartalma. Mérsékelje tehát mindazt, amit ezen
tűz élesztéséhez használ, s enyhítse a lángot szelíd és nem keserű könnyekkel. Mert ezek az
érzelmek igen kínosak és nagyon ártalmasak. Nálam is többször előfordultak kezdetben, s utánuk
annyira oda volt a fejem, s úgy ki volt merülve a lelkem, hogy másnap, sőt tovább is, nem voltam
képes újrakezdeni az imádságot. Azért is a lelki élet kezdetén nagy okosságra van szükség, hogy
mindenben szelíden haladjunk, s hogy a szellem szokja meg a benső munkálkodást. Az ilyen külső
nyilvánulások szorgosan kerülendők.
Ezek az indulatok, amelyekről most beszélek, egészen más természetűek. Itt nem mi rakjuk
a fát, hanem a tűz már készen áll, s minket egyszerre beledobnak, hogy ott égjünk el benne. A lélek
nem maga igyekszik arra, hogy fájjon neki az a seb, ame lyet az Úr távolléte okoz: hanem úgy lövik
bele azt a nyilat, amely a legérzékenyebb részén találja belsejét és átüti szívét, olyannyira, hogy
maga sem tudja mi lehet, s hogy mit akar. Annál jobban megérti azonban azt, hogy mit akar az
Úristen. Ennek a nyílnak hegye, úgy látszik, abba az üdvös méregbe volt mártva, amely arra indítja,
hogy az Úr iránti szeretetből megutálja önmagát. Most már szívesen adná oda érette az életét akár
ezerszer is.
Nem lehet azt kimondani, sem pedig megmagyarázni, hogy miképpen sebzi meg Isten a
lelket és bocsátja reá ezt az észbontó fájdalmat. Csakhogy ez a kín olyan édes ám, hogy nincs e
földön gyönyörűség, amely akkora élvezetet okozna. A lélek, mint mondom, azt szeretné, ha
folyton ettől a betegségtől kellene haldokolnia. A fá jdalomnak és a mennyei boldogságnak ezen
szövetkezése előtt nekem megállt az eszem; nem tudtam megérteni, hogyan lehetséges.
Ó, micsoda látvány az ilyen megsebzett lélek! Egy lélek, amely úgy érzi, s bizonyos
tekintetben valóban tudja is, hogy át van ütve, és pedig olyan fenséges okból! Ő maga - ezt
világosan belátja, - a kis ujját sem mozdította, hogy ez a szeretet föllángoljon benne, hanem abból a
nagy szeretetből, amellyel az Úr viseltetik iránta, abból pattant ki, úgy látszik, hirtelenében az a
szikra, amelynek következtében most az egész belseje ég. Ó, hányszor jut eszembe, mikor így
143
vagyok, Dávidnak ez a verse: „Amiként a szarvas eped a vizek forrása után” 142 - mert úgy látom,
hogy betű szerint beteljesedett rajtam.
Mikor ez a fájdalom nincs tetőfokán, akkor némileg enyhíteni lehet egy kis
önsanyargatással, s a lélek nem tudván mit tegyen, ebben keres könnyebbülést. Csakhogy ez sem
fáj ám, s ha az ember véresre ostorozza magát, azt is oly kevéssé érzi, mintha nem is volna élet a
testében. Mindenféle fogásokhoz nyúl, hogy valami fájdalmat okozzon magának Isten iránti
szeretetből, azonban mindhiába: az előbb említett lelki kín olyan heves, hogy én nem ismerek testi
fájdalmat, amely azt meg tudná szüntetni. Nem ez annak az orvossága, ezek az eszközök nagyon is
alacsonyan járnak egy ilyen fenséges betegséghez viszonyítva. Az az egy még enyhíti
valamennyire és tűrhetővé teszi az állapotát, ha Istenhez könyörög, adja meg neki az egyetlen
orvosságot, amelyet a baja számára ismer, tudniillik engedje meghalni; mert hiszen csak ily módon
juthat az ő egyetlen kincsének élvezetéhez.
Néha azonban olyan heves a fájdalom, hogy még ezekben a dolgokba n sem tud enyhülést
találni, s nem tehet ellene semmit. A test meg van semmisülve; nem tudja mozgatni se lábát, se
kezét. Ha álló helyzetben érte, összeesik, mint egy élettelen tárgy. Még csak lélegzeni is alig képes.
Csak nyög, de azt is halkan, mert az erő elhagyta, de ezek a gyönge hangok annál erősebb érzelmet
fejeznek ki.
Ebben az állapotban az Úr többször volt kegyes engem a következő látomásban részesíteni.
Egy angyalt láttam a baloldalamon, testi alakban: ami nálam ritkaság; mert bár gyakran jelennek
meg nekem angyalok, nem szoktam látni őket, hanem úgy történik a dolog, mint abban a
látomásban, amelyről előbb beszéltem. 143 Ebben az esetben azonban azt akarta az Úr, hogy testi
alakban lássam. Nem volt nagy, hanem inkább kicsike, s nagyon szép; kipirult arca, úgy látszik,
arra vallott, hogy azon igen magas rangú angyalok közül való, akik teljesen lángolnak a szeretettől.
Ha nem csalódom, keruboknak nevezik őket. 144 A nevüket ugyan nem szokták nekem
megmondani, azt azonban világosan látom, hogy az égben kimondhatatlanul nagy a különbség
egyes angyalok között. Ez egy nagy arany dárdát tartott a kezében, amelynek csúcsa, úgy láttam,
kissé tüzes volt. Úgy tűnt föl előttem, hogy többször beledöfte a szívembe, úgyhogy egészen
keresztül hatolt a belső szerveimen, s mikor visszahúzta, úgy éreztem, mintha azokat magával
rántaná, engem pedig nagy szeretetre gyullasztott Isten iránt. A fájdalom akkora volt, hogy azt a
nyögést csalta ki belőlem, amelyről az imént szóltam, viszont azonban ez a borzasztó kín olyan
végtelen gyönyörűséget okoz, hogy lehetetlen volt azt kívánnom, hogy megszűnjék. A lélek
ilyenkor semmi mással nem éri be, mint magával Istennel. A fájdalom nem testi, hanem szellemi,
habár a test is szenved bele, még pedig igen erősen. Valami kimondhatatlanul édes ömlengés ez
Isten és a lélek között, s én arra kérem Őt, ízleltesse meg azt az ő végtelen jóságában mindenkivel,
aki azt találná hinni, hogy hazudom.
Azon egész idő alatt, amíg csak ezek az indulatok tartottak, egészen magamon kívül
voltam. Nem akartam sem látni, sem beszélni, hanem szerettem volna magamat teljesen átengedni
ennek a fájdalomnak, amely nekem nagyobb boldogságom volt, mint amekkorát ez az egész
világegyetem nyújthat.145
142 Zsoltár 41, 1. Az eredetiben a szentanya hibás latinságával így hangzik: „Quemad modun desidera d cervus ad fontes
aguarum.”
143 Az az értelmi látomás, amelyről a 27. fejezetben beszélt.
144 Szent Terézia azt írta, hogy „kerubinok”, Baňez atya ellenben megjegyezte a margón: „Nézetem szerint inkább
azok közül való volt, akiket szerafinoknak neveznek”, s így ez utóbbi kifejezés jutott a nyomtatott szövegbe.
145 Szent Terézia itt leírja lelki állapotát, amilyen 1559-ben, 1560-ban és 1561-ben volt. (V. ö. 22. fej.) A zok a nagy
elragadtatások, amelyek ezután következtek, s amelyekkel szemben minden ellenállás h iábavaló volt, 1562 -re teendők.
(V. ö. 20. fej.) A Megtestesülés -zárda hagyománya szerint a szívsebzés kegyelmében újólag részesült azon idő
144
Ez a kegyelem többször megismétlődött addig az időig, amikor az Úr azt akarta, hogy reám
jöjjenek azok a nagy elragadtatások, amelyeknek még mások jelenlétében sem voltam képes
ellenállni, olyannyira, hogy nagy fájdalmamra, az emberek elkezdtek róluk beszélni. Amióta
ezekben van részem, ezt a most említett fájdalmat nem érzem oly gyakran, hanem inkább azt a
másikat, amelyről annak előtte beszéltem valahol, - már nem emlékszem, melyik fejezetben; 146 - ez
utóbbi sok tekintetben különbözik attól és nagyobb értékű. Mikor azonban elkezdem érezni ezt a
fájdalmat, amelyről most beszélek, az Úr, - úgy tapasztaltam - azonnal elragadja és önkívületi
állapotba helyezi a lelkemet, úgyhogy nincs időm kínlódni és szenvedni, hanem ezeket azonnal
fölváltja az élvezet. Áldott legyen Ő, aki annyi, de annyi kegyelemmel halmoz el engem annak
ellenére, hogy oly hálátlansággal viszonzom végtelen jótéteményeit!
XXX. FEJEZET.
Újra fölveszi életrajza fonalát, s elmondja, miképpen segítette meg nagy szenvedéseiben az Úristen azáltal, hogy
odahozta abba a városba, ahol lakott, azt a szentéletű férfiút, Alcantarai Péter testvért, a dicső Szent Ferenc szerzetének
tagját. Beszél egyes nagy kísértésekről és lelki fájdalmakról, amelyeket olykor ki kellett állnia.
Mikor láttam, hogy mily keveset, illetve inkább semmit sem tudok tenni ezen heves
indulatok ellen, elkezdtem ezektől is félni. Nem tudtam ugyanis megérteni, miképpen fér össze a
fájdalom az örömmel. Hogy testi fájdalom nem akadályozza meg a lelki örömöt, az ismeretes volt
előttem, de hogy olyan kimondhatatlan szellemi kín olyan végtelen gyönyörűséggel járjon, az
teljesen zavarba ejtett. Igyekeztem ugyan ellenállni, de törekvésem annyira meddő volt, hogy
egészen belefáradtam. A keresztet használtam fegyverül, s így védekeztem Ő ellene, aki azon
üdvözített mindnyájunkat. Senki sem értett meg, azt beláttam. De bármennyire világos volt is ez
előttem, nem mertem róla szólni gyóntatómnak, mert akkor igazán kimondta volna reám, hogy
nincs bennem alázatosság.
Az Úr végre olyan kegyes volt, hogy nagyon megkönnyítette, sőt egy időre egészen
megszűntette szenvedéseimet azzal, hogy idehozta ebbe a városba azt az áldott jó Alcantarai Péter
testvért. 147 Már beszéltem róla és említettem egyet- mást önsanyargatásairól. Egyebek közt azt is
elmondták nekem, hogy húsz éven át állandóan hordott a pléh-lemezekből készült kínzó övet. Ő
írta azokat a spanyol nyelven kiadott apró könyvecskéket az imádságról, s mivelhogy ő ugyancsak
ismerte tapasztalatból ezt a tárgyat, úgy adja elő, hogy abból nagy hasznot meríthetnek azok, akik
folyamán, amikor ott perjelnő volt, vagyis 1571 és 1574 kö zött. Mutatják a cellát, ahol történt. Ennek falán vérnyomok
láthatók, amelyek - a nővérek szerint – vagy a szentanya önostorozásának maradványai, vagy pedig vérhányásból
erednek, amely a szívsebzés izgalmának lett volna következménye. A szentanya szívét Albában őrzik egy kristályüveg
ereklyetartóban. Némelyek szerint egy nővér vágta volna azt ki a szentanya teteméből - s a „Szent Terézia és a
kármeliták” című műben mi is ezt a nézetet adtuk elő -, ellenben P. Silverio (Obras I. 235.) a szentté avatási per egyik
tanúvallomására támaszkodva erősíti, hogy az orvosok tették. Meg akartak ugyanis győződni arról, hogy a szentanya
teteme nincs bebalzsamozva, s azért fölvágták az oldalát és kivették a szívét, Ez a tanúvallomás 1591-ből való.
146 20. fejezet.
147 Alcantarai Szent Péternek ezen első ávilai tartózkodása 1558 augusztus havában volt.
145
gyakorolják a belső imát. 148 Szent Ferencnek első szabálya szerint élt, minden enyhítés nélkül, s
azonkívül gyakorolta mindazt, amit annak idején mondtam róla.
Mikor ama istenfélő özvegyasszony, az én jó barátnőm megtudta, hogy itt van ez a nagy
szent, igyekezett engem vele összehozni. 149 Az én nehéz helyzetem ugyanis ismeretes volt előtte,
mert hiszen tanúja volt szenvedéseimnek és sokszor igyekezett engem megvigasztalni. Akkora volt
benne a hit, hogy nem tudott kételkedni kegyelmeim valódiságában, s még akkor is, mikor
mindenki az ördög kezét látta a dologban, ő meg volt arról győződve, hogy Istentől való. Mivel
pedig nagyon jó esze van és titoktartó, az Úr pedig bőven részesíti a belső ima kegyelmében: azt
akarta Ő Szent Felsége, hogy tisztán lásson olyanokban, amikhez a tudósok nem értettek.
Gyóntatóim megengedték nekem, hogy egyet- mást bizalmasan közölhessek vele, s ez az eljárás
igen sok okból teljesen indokolt volt. Olykor neki is volt része azokban a kegyelmekben,
amelyekkel az Úr engem elhalmozott, s ezek alapján nagyon is üdvös tanácsokat tudott nekem
adni.
Midőn tehát értesült Alcantarai Péter érkezéséről, hogy könnyebben érintkezésbe léphessek
vele, tudtom nélkül megszerezte tartományi főnököm engedélyét arra, hogy nyolc napig az ő
házának lehessek vendége. Így azután őnála és egyik- másik templomban is sokszor volt alkalmam
vele beszélni már ezen első jövetele alkalmából is; mert azután, később sokszor találkoztunk. 150
Röviden s tőlem telhetőleg a lehető legvilágosabban elmondtam neki életem folyását és
belső imámnak módszerét. Mert az mindig megvolt bennem, hogy világosan és őszintén tártam föl
lelkemet azok előtt, akiknek tanácsát kértem, s azt szerettem volna, ha még az összes önkéntelen
indulataimat is közölhettem volna velük; a kétes és gyanús dolgokban pedig igyekeztem felhozni
mindent, ami én ellenem szólt. Egy szóval minden kétszínűség nélkül és leplezetlenül engedtem
neki bepillantást a lelkembe.
Úgyszólván az első szavaknál észrevettem, hogy tapasztalt emberrel van dolgom, aki
megért engem. Már pedig nekem erre volt szükségem; mert akkoriban még nem voltam úgy, mint
most, amennyiben nem volt meg bennem a világosság, hogy beszélni is tudjak ezekről a dolgokról.
Csak később adta meg nekem az Úr, hogy ne csak megértsem azokat a kegyelmeket, amelyeket Ő
Szent Felségétől kapok, hanem, hogy meg is tudjam azokat magyarázni. Olyasvalakire volt tehát
szükségem, aki mindezen átment, hogy így engem tökéletesen megérthessen és
megmagyarázhassa ezeknek a dolgoknak mibenlétét.
Ez a szent ember mindent nagyon világossá tett előttem. Mert addig én a nem képzeleti
látomásoknak még a lehetőségével sem voltam tisztában, sőt azt hiszem, még azt sem értettem át
egészen, hogy miként van a dolog azokkal, amelyeket lelki szemeimmel látok. Úgy tudtam akkor
még, hogy csakis az olyanokkal érdemes törődni, amelyek testi szemeink előtt jelennek meg, már
pedig ilyenekben nekem soha sem volt részem. Ez a szent ember mindezt megérttette velem,
töviről- hegyire megmagyarázta, s végül azt mondta, ne szomorkodjam, hanem áldjam az Urat érte.
Legyek teljesen meggyőződve arról, hogy Isten lelke működik bennem, s hogy a hit igazságain
kívül nincs semmi, ami annyira igaz volna, s amit oly biztosan hihetnék, mint ezt. Nagyon örömest
beszélgetett velem, s minden képzelhető szívességet és jóságot megtett értem. Azóta is mindig
148 Alcantarai Szent Péternek műve, amelyről a szentanya itt beszél, két részre oszlik, az elsőnek címe: „A z imádság és
az elmélkedés”, a másodiké: „Az áh ítat”. XV. Gergely pápa azt mondta e műről, hogy „ragyogó, fényes világosság,
amely mutatja a lelkeknek az égbe vezető utat”, s kifejezte abbeli nézetét, hogy a benne foglalt tanítás „mennyei” és
hogy azt „maga a Szentlélek sugallta.”
149 De-Ulloa Doňa Guiomár, aki a szentanyának hűséges barátnője és zárdáinak jótevője volt.
150 Találko zásaiknak színhelyei voltak a Mosen-Rubi kápolna, a székesegyház és a Szent Tamás -plébániatemplo m, az
utóbbiban még most is őrzik azt a karosszéket, amelyben ily en alkalmakkor Alcantarai Szent Péter ü lni szo kott. A
mennyezet alatt lóg láncokkal a boltozathoz erősítve.
146
nagy gondja volt reám, s ő is közölte velem ügyes-bajos dolgait. Mivel pedig látta, hogy nagy
bennem a bátorság, s hogy az én vágyaim is mind arra a tökéletességre irányulnak, amelyet ő már
tényleg gyakorolt, - mert az tény, hogy az Úr magasröptű vágyakat oltott belém, - nagyon örült, ha
velem találkozhatott. Ha ugyanis valakit az Úristen már arra a fokra juttatott, amelyen ő volt, akkor
nincs ahhoz fogható öröm és boldogság, mint ha az ember olyasvalakivel akad össze, akin látni véli
az Úr ugyanezen ajándékainak zsengéit. Mert akkor, azt hiszem, én nálam valóban még csak
zsenge kezdetről lehetett szó, vagy nem sokkal többről, s adja Isten, hogy most is legyen bennem
legalább annyi!
Nagyon megesett a szíve rajtam; s azt mondta, hogy a földi szenvedéseknek egyik
legnagyobbika éppen az, amely reám nehezült, tudniillik a jó embereknek elítélő véleménye.
Szerinte még sok szenvedés vár reám, mert nekem állandó vezetésre volna szükségem, ebben a
városban pedig senki sincs, aki engem megértene. De hogy ő majd beszél a gyóntatómmal, s azzal
az illetővel, akitől legtöbbet kellett szenvednem, tudniillik azzal a házas úriemberrel, akit volt
alkalmam említeni. Ez ugyanis valamennyi közül legjobban szeretett engem, s ezért mindenképen
küzdött ellenem. Istenfélő és szent életű ember lévén, mivel enge m még nem sokkal azelőtt annyira
rossznak ismert, nem volt képes belenyugodni ezekbe a dolgokba.
A szent férfiú csakugyan úgy is tett; beszélt mindkettőjükkel; megnyugtatta őket okokkal és
érvekkel, s lelkükre kötötte, hogy ne ijesztgessenek többé engem. A gyóntatómmal könnyű dolga
volt, ellenben a lovaggal annál nehezebb, olyannyira, hogy nem is tudta teljesen meggyőzni őt,
annyit azonban mégis elért nála, hogy azóta nem rémítgetett oly nagyon. 151
Abban állapodtunk meg, hogy ezentúl majd megírom neki, hogy mi történik velem, s ho gy
sokat fogunk egymásért imádkozni. Akkora volt ugyanis benne az alázatosság, hogy jelentőséget
tulajdonított egy ilyen magamforma nyomorult lény imáinak, ami miatt egészen meg voltam
szégyenülve. Nagy örömet okozott nekem mindezzel és teljesen megvigasztalt. Azzal búcsúzott el
tőlem, hogy gyakoroljam egészen nyugodtan továbbra is a belső imát; ha pedig valami kétségem
támadna, közöljem a gyóntatómmal, sőt, nagyobb biztonság kedvéért, mondjak el neki mindent.
Ezzel azután teljes nyugalomban élhetek.
Ezt a teljes nyugalmat azonban én nem tudtam állandóan élvezni, mert az Úr engem úgy
vezetett, hogy mindig féljek attól, sőt, ha mások állították, kész legyek el is hinni, hogy az ördög
játszik velem. Egy szóval, senki sem volt képes bennem több félelmet, vagy pedig biztonsági
érzetet kelteni, mint amennyit az Úr akart az ő révükön a lelkembe helyezni. Ennek következtében,
bár az a szent ember nagyon megvigasztalt és megnyugtatott, nem voltam képes neki annyira hitelt
adni, hogy teljesen megszűnt volna bennem minden félelem, különösen nem akkor, amikor az Úr
reám küldte azokat a lelki gyötrelmeket, amelyekről most fogok beszélni. Mindamellett, mint
mondom, nagyon megvigasztalódtam, s nem szűntem meg hálát adni érte az Úristennek, s az én
dicső atyámnak, Szent Józsefnek. Úgy éreztem ugyanis, hogy ez utóbbinak köszönhetem ezt az
összejövetelt, amennyiben Alcantarai Péter generális kommisszáriusa - megbízott általános főnöke
- volt a Szent Józsefről nevezett rendtartománynak, én pedig éppen Szent Józsefhez és
Miasszonyunkhoz szoktam volt ebben az ügyben legtöbbet imádkozni.
Néha megtörtént velem - s még most is előfordul, habár nem olyan gyakran - hogy olyan
rendkívül nagy szenvedés nehezült lelkemre, s ugyanakkor olyan heves testi fájdalmak és
151 Alcantarai Szent Péter életírója, Marchese, elmondja, hogy Alvarez Bo ldizsár atyát nagyon megnyugtatták a
szentnek érvei, még inkább azonban bizonyos felvilágosítások , amelyeket tőle ezen, t. i. Szent Terézia lelki életével
összefüggő kérdésekre vonatkozólag kapott. Joggal hihetjük, hogy Alcantarai Szent Péternek értekezése Szent Terézia
imájáról, amelynek szövege ránk maradt, azonos ezekkel a Marchese által említett fölv ilágosításokkal. A Szent
valószínűleg 1558 és 1560 közt írta.
147
betegségek gyötörtek, hogy nem tudtam már hová lenni. Máskor is megesett ugyan, hogy talán
még ezeknél is nagyobb testi kínjaim voltak, mivel azonban lelkemet nem bántotta semmi, nagyon
jókedvűen tudtam őket elviselni. Mikor azonban a kettő együtt jelentkezett, akkora volt a
szenvedésem, hogy roskadoztam alatta. Olyankor elfelejtettem mindazt a sok kegyelmet, amelyet
az Úrtól kaptam, s csupán csak olyanféle homályos emléküket őriztem meg, mintha álom lett volna
az egész, ami azután még jobban kínzott. Értelmem annyira elhomályosodott, hogy ezernyi kétség
és gyanú merült föl bennem, hogy félreértettem mindazt, ami bennem történik. Hogy valószínűleg
az egész csak képzelődés volt. Hogy elég, ha önmagamat csalom, minek ezenfelül még annyi jó
embert is rászedni! Olyan gonosznak éreztem magamat ilyenkor, hogy azt hittem, az én bűneim az
okai mindannak a gonoszságnak és eretnekségnek, amely napjainkban botránkoztatja a világot.
Ez egy sajátságos faja a hamis alázatosságnak, amelyet az ördög talált ki, hogy feldúlja a
nyugalmamat, s megpróbálja lelkemet kétségbeesésbe dönteni. Most már tudom tapasztalatból,
hogy az ördögtől származik, s amióta látja, hogy lelepleztem, nem is gyötör ilyesmivel oly
gyakran, mint annak előtte szokta tenni. Ez világosan kitűnik abból a nyugtalanságból és zavarbó l,
amellyel kezdődik, és abból, hogy egész tartama alatt csupa felfordulás, sötétség, levertség,
szárazság, az imára és bármi jóra való tehetetlenség uralkodik az emberben. Úgy látszik, mintha
fojtogatná a lelket és megbénítaná a testet, úgyhogy egy lépést se tudjon bármiben is előre tenni.
Mert az igazi alázatosság hatása alatt a lélek ugyan felismeri hitványságát; fájdalmat okoz neki
saját mivoltának látása; s nagyon is elítélő módon gondolkozunk saját gonoszságunkról – annyira
elítélően, mint ahogy mondtam, s hozzá érezzük, hogy igazunk van - azonban a lélek mindamellett
ment minden zavartól, homálytól, szárazságtól, sőt ennek éppen az ellenkezője következik be,
amennyiben jól érzi magát, nyugodt, s édesség és világosság vonul belé. Igaz ugyan, hogy
fájdalmat érez, másrészt azonban ez a fájdalom erősíti. Belátja, mekkora kegyelem az Isten
részéről, hogy ő ezt a fájdalmat érzi, s hogy mennyire üdvös ez reá nézve. Keservesen bánja, hogy
vétkezett Isten ellen, másrészt azonban lelkesíti őt az Ő végtelen irgalma. A kegyelem fényének
hatása alatt megszégyenülve borul le, s dicsőíti az Urat azért, hogy akkora türelmet tanúsított
irányában.
Ellenkezőleg ebben az ördögtől származó másik fajta alázatosságban nincs semmi
világosság, amely jóra vezetne. Isten úgy tűnik föl előtte, mint aki tűzzel- vassal pusztít el mindent.
Csak a szigorú igazságos bírót látja maga előtt; s bár hiszi, hogy irgalmas is, - mert hiszen annyi
ereje nincs az ördögnek, hogy ebbeli hitét megingassa, - ebből sem merít semmi vigasztalást. Sőt
ellenkezőleg, ha elgondolja ennek az irgalomnak nagyságát, még kínosabban vergődik annak
láttára, hogy mekkora kötelezettségei lettek volna vele szemben.
Egyike ez az ördög legkínosabb, legravaszabb és legleplezettebb fondorlatainak
valamennyi közül, amelyeket én ismerek. Azért akarnám én Kegyelmedet erre figyelmeztetni,
hogy abban az esetben, ha szintén ki volna téve ilyesminek, legyen jó előre fogalma róla és képes
legyen azt fölismerni. Föltéve természetesen, hogy marad annyi értelme, hogy képes azt
fölismerni! Mert ne gondolja azt, hogy tudományon és éles észen múlik a dolog. Nálam mindkettő
hiányzik, de ha egyszer megszűnt a kísértés, magam is belátom, hogy mily ostobaság az egész.
Megértettem azonban azt is, hogy az Úrnak ilyenkor úgy tetszik, hogy me gengedi, és
fölhatalmazza a rossz szellemet erre, amint fölhatalmazta arra, hogy megkísértse Jóbot, csakhogy
természetesen, tekintettel hitványságomra, nem engedi, hogy oly kegyetlenül bánjék velem.
Reám jött egyszer ez a kísértés, s - most emlékszem reá, hogy Úrnap előestéjén volt, amely
ünnep iránt én különös áhítattal viseltetem, ha nem is akkorával, mint illenék - s ez alkalommal
csupán az ünnep napjáig tartott. Máskor ugyanis eltart egy, két, sőt három hétig, - talán még tovább
is, nem tudom - főleg pedig a nagyhéten fog el, amely pedig azelőtt reám nézve a legélvezetesebb
imádság ideje volt. Ilyenkor hirtelen megtámadja értelmemet, még pedig olykor annyira gyerekes
148
dolgokkal, hogy máskor nevetni tudnék rajtuk, s tetszése szerint fejtetőre állít benne mindent. A
lélek, mintha láncra volna verve, nem ura többé önmagának és nem képes más gondolattal
foglalkozni, mint azokkal az ostobaságokkal, amelyeket az ördög állít eléje. Ezeknek a dolgoknak
nincs semmi értelmük; az egésznek nincs se füle, se farka: s mégis úgy fojtogatják a lelket, hogy
nem tud hová lenni. Tényleg megtörtént velem, hogy egészen úgy éreztem, mintha az ördögök
labdáznának a lelkemmel s ez nem volna képes kimenekülni karmaik közül. Kimondhatatlan az,
hogy mit szenved ilyenkor a lélek. Szegényke, keresne védelmet, az Úristen azonban megengedi,
hogy sehol se találjon. Nem marad benne más, mint a szabad akarat, bár az sem lát tisztán, hanem
nézetem szerint úgy van, mintha sűrű fátyol borítaná a szemét. Úgy érzi magát, mint az az ember,
aki számtalanszor ment már valamerre, úgyhogy az éjjeli sötétben is megtalálja az útját, s a
megszokás folytán elmegy rajta minden botlás nélkül; mivel ugyanis nappal eleget látta, el tudja
kerülni annak veszélyeit. Hasonlóképen kerüli el ez a lélek is a bűnt, né zetem szerint egyszerűen a
szokás hatalmának következtében, eltekintve attól, hogy az Úr oltalmazza meg tőle, ami
természetesen a fődolog.
A hit ilyenkor tetszhalott és mélységesen alszik (ugyanez áll a többi erényekről is), de azért
nem veszett el, mert hiszen az ember erősen hiszi az Anyaszentegyház tanítását; azonban úgy
látszik, mintha csak szájjal vallaná, míg bensőleg, mintha elnyomták és eltompították volna. Úgy
emlékszik Istenre, mintha valaha réges-régen, jó messziről hallott volna róla beszélni. S zeretete
úgy ellanyhul, hogy, ha beszélnek előtte Istenről, úgy hallgatja, mint valami olyan dolgot, amelyet
muszáj hinnie, mert az Egyház tanítja; arra azonban, hogy ő maga hogyan érzett vele szemben,
egyáltalában nem emlékszik. Ha elmegy imádkozni, vagy félrevonul a magányba, csak növeli
szorongását. Az a gyötrődés, amelyet magában érez, (a nélkül, hogy az okát tudná), elviselhetetlen
valami, s nézetem szerint némileg a pokolnak hasonmása. Ez tényleg így is van, amint az Úr egy
látomásban tudtomra adta, mert a lelket tűz emészti, a nélkül, hogy tudná, ki és hogyan rakja azt
alája; sem pedig, hogy miképpen szabaduljon tőle, vagy hogyan oltsa el. Ha olvasásban keres
enyhülést, úgy van vele, mintha a betűket sem ismerné. Megtörtént velem, hogy ilyen állapotba n
egyszer egy szentnek életrajzát vettem elő; meg akartam próbálni, vajon képes lesz-e lekötni
figyelmemet, s vigasztalást kerestem az ő szenvedéseinek ecsetelésében. Négyszer vagy ötször
olvastam el belőle ugyanannyi sort, s bár spanyolul volt írva, a végén kevesebbet értettem belőle,
mint az elején, úgyhogy abba kellett hagynom. Ez igen sokszor megtörtént velem, s ezt az egy
esetet csak azért említem, mert jobban megmaradt az emlékezetemben.
Társalogni valakivel: ez még rosszabb. Ilyenkor ugyanis az ördög olyan epéssé és
ingerlékennyé tesz, hogy úgy érzem, mintha mindenkit meg akarnék enni. Erről én nem tehetek, s
azt hiszem, már az is valami, ha megfékezem magamat. Azaz hogy jobban mondva az Úr az, aki
ilyenkor kezében tart bennünket, s nem engedi, hogy bármit is mondjunk, vagy tegyünk, ami
embertársunknak kárára volna, vagy pedig az Úristent sértené.
Elmenni a gyóntatóhoz ?!... Nem rossz gondolat, de az az egy bizonyos, hogy sokszor
megtörtént velem, amit most mondok. Annak ellenére, hogy akkori és mostani lelki vezetőim
igazán szentéletű emberek, ilyenkor olyanokat vágtak a szemembe s oly kíméletlenül megszidtak,
hogy mikor utóbb elmondtam nekik, ők maguk is elcsodálkoztak rajta, s azzal mentegették
magukat, hogy akaratuk ellenére csúszott ki a szájukon. S habár föltették magukban, hogy nem
bánnak velem többé úgy, ha efféle testi és lelki szenvedéssel fordulok hozzájuk, - mert hiszen
utólag megbánták és vádolták is magukat miatta - s bár elhatározták, hogy ilyen esetekben
részvéttel lesznek irányomban, s megvigasztalnak: nem voltak képesek ezt megtartani. Nem azt
akarom mondani, hogy rossz szavakat használtak volna, vagy olyasmit, ami bűn volna Isten ellen:
de olyanokat mondtak, amilyen kellemetlen dolgokat csak szabad mondani a gyóntatószékben. A
szándékuk . mindenesetre az volt, hogy alkalmat adjanak nekem az önmegtagadás gyakorlatára;
149
aminek én egyébként örülni szoktam és készséggel viselem el: ebben a lelki állapotban azonban
gyötrelem volt reám nézve.
Ilyenkor azután az a gondolatom támadt, hogy félreve zetem őket. Elmentem tehát
hozzájuk, s egészen komolyan figyelmeztettem, hogy őrizkedjenek tőlem, mert lehetséges, hogy
rászedem őket. Azt én természetesen igen jól tudtam, hogy szántszándékkal nem tennék ilyesmit, s
hogy nem akartam hazudni: azonban ilyenkor tele voltam ijedezéssel. Egyikük észrevette, hogy
kísértés az egész s azt felelte rá, hogy e felől nyugodtan alhatom; mert még ha volna is ilyenféle
szándékom, neki van magához való esze, s nem engedi magát rászedetni. Ez nagyon
megvigasztalt.152
Néha - illetve majdnem mindig, vagy legalább is legtöbbször - a szentáldozás után
visszanyertem lelki nyugalmamat; sőt olykor, abban a pillanatban, amidőn magamhoz vettem az
Úr testét egyszerre olyan jól éreztem magamat lelkileg és testileg, hogy egészen elcsodálkoztam
rajta. Azt mondhatnám, abban a percben lefoszlott lelkemről a sötét köd, kisütött a nap, s beláttam,
hogy micsoda ostobaságokba voltam belemerülve. Máskor elég volt egy szó az Úr ajkairól; például
mikor egyszerűen így szólt hozzám: „Ne szomorkodjál; ne félj” - amint már másutt is említettem -
egyszerre oly tökéletesen kigyógyultam, mintha soha semmi bajom sem lett volna. Vagy ha
látomásban részesített: annak is megvolt ez a hatása. Ilyenkor azután élvezet volt
megvigasztalódnom az Úristennél. Panaszkodtam előtte, hogyan tudja elnézni, hogy nekem annyi
gyötrelmet kell elviselnem. De hát, persze, ez a szenvedés gazdagon meg volt fizetve, mert utána
majdnem mindig bőven volt részem nagy kegyelmekben. Igazán, úgy látszik, hogy a lélek úgy
kerül ki ebből a kínból, mint az arany az olvasztó tégelyből: megtisztulva, s bizonyos tekintetben
megdicsőülve, hogy annál méltóbb legyen azután saját bensejében szemlélni az Urat. Ezek a
látszólag elviselhetetlen szenvedések ilyenkor azután olyan kicsinyeknek látszanak, s az ember
szeretné őket újra végig szenvedni, ha ezzel szolgálatot tehetne az Úrnak. S még ha ennél is több
gyötrelemre és üldözésre volna is kilátás, tekintve, hogy mindezt elviseli az ember az Úrnak
megbántása nélkül, sőt örül annak, hogy érette szenvedhet: mindez nagy lelki javára válik. Bár az is
igaz, hogy én mindezt nem úgy viseltem el, amint kellett volna, hanem nagyon is tökéletlenül.
Máskor meg másfajta szenvedéseim voltak és vannak, amidőn teljesen elveszítem a
képességet arra, hogy valami jót gondoljak, vagy óhajtsak megtenni, s úgy a lelkem, mint a testem
egészen elnehezül és tehetetlenné válik. Az előbb említett kísértések és nyugtalanságok azonban
nem járnak vele; hanem csak valami unottság fogja el a lelket, aminek nem tudja okát adni, és
semmi sincs kedvére. Ilyenkor azután, hogy elfoglaljam magamat, igyekeztem, meglehetősen
erőltetve, külső jó cselekedeteket gyakorolni, de van is azután alkalmam belátni, hogy milyen
kevésre képes az emberi lélek, ha egyszer a kegyelem napja elrejtőzik; ami ugyan nekem nem
nagyon fájt, mert némileg jól esett saját hitványságomat látnom.
Máskor ismét nem vagyok képes összefüggő módon és nyugodtan gondolkozni akár
Istenről, akár másvalami jóról, sem pedig elmélkedni, még ha egyedül vagyok is; de azért érzem,
hogy ismerem Őt. Ebben az esetben világosan látom, hogy az értelem és a képzelőtehetség ütöttek
ellenem pártot, míg ellenben az akarat, nézetem szerint, jó irányban maradt és kész minden jóra.
Ami az értelmet illeti, az úgy megbomlott, akárcsak a dühöngő őrült, akit senki sem képes
megkötözni. Egy Hiszekegy nem sok, de annyi időre sem tudom lecsillapítani. Olykor nevetek
rajta, s belátva nyomorúságomat, csak hagyom és nézem, hogy mit csinál. Hiszen hála Istennek
sohasem tér át valami rosszra, hanem csak közömbös dolgokkal foglalkozik, s majd ezt, majd azt,
majd meg amazt kapja föl. Ilyenkor látom azután, mily óriási kegyelme az Úrnak, mikor megköti
152 Ez a bekezdés szép példája Szent Terézia előkelő, fino m hu morának. A z illető gyóntató Grácián margójegyzete
szerint Alvarez Boldizsár atya volt.
150
ezt a bolondot a tökéletes szemlélődésben. Szeretném tudni, mit szólnának azok, akik olyan
hízelgő véleményt táplálnak rólam, ha látnák bennem ezt a felfordulást. Igazán sajnálom a lelket,
mikor tapasztalom, hogy ilyen rossz társaságba keveredett. Azt szeretném, hogy szabad legyen, s
azért így szoktam fohászkodni az Úrhoz: „Ó én Istenem, mikor fog már egyszer az én lelkem a
maga egészében dicsőíteni téged? Mikor fognak összes lelki tehetségeim együttesen élvezni? Ne
engedd Uram, hogy ennyire szerteszéjjel szakadjon, s minden darabja a maga szeszélyét
követhesse.”
Ez az állapot sokszor előfordul nálam, s olykor belátom, hogy nagyrészt rossz egészségi
állapotomnak a következménye. Ilyenkor fogom csak fel, hogy mekkora kárt tett bennünk az
eredeti bűn, mert ez az oka, ha nem csalódom, annak, hogy képtelenek vagyunk állandóan élvezni
ezt a nagy kincset. De meg azután nagy részük van ebben bizonyára vétkeimnek is, mert ha nem
követtem volna el annyit, szilárdabban volnék megerősödve a jóban.
Még egy másik nagy szenvedésben is volt részem. Sok mindenféle könyvet olvastam össze
a belső imáról, s arra a meggyőződésre jutottam, hogy hála az Úristen fölvilágosító kegyelmének,
azt én már mind tudom, ami bennük van, s így nem szorulok többé rájuk. Félre is tettem őket, s
inkább a szentek életrajzát vettem elő, mivel ugyanis ez az olvasmány érezteti velem, hogy mily
messze állok tőlük az Úristen szolgálatában, s úgy találom, hogy üdvös és buzdító hatást gyakorol
reám. Ennek kapcsán azonban arra a tudatra ébredtem, hogy nagyon is csekély alázatosság
részemről, ha a belső imának olyan magas fokán képzelem magamat. Mivel pedig az ellenkezőjét
szintén nem tudtam magammal elhitetni, sokat gyötrődtem miatta, míg csak egyes tudós emberek,
főleg pedig az áldott jó Alcantarai Péter testvér azt nem mondották nekem, hogy ne törődjem vele.
Világosan látom, hogy igazában még csak el se kezdtem szolgálni az Úristennek, másrészt pedig
olyan kegyelmeket kapok Ő Szent Felségétől, amilyeneket rendesen csak igen kiváló lelkeknek
osztogat; hogy én vagyok a megtestesült gyarlóság, eltekintve attól az egytől, hogy nagyok bennem
a vágyak és nagy a szeretet. Mert ez utóbbi pontban, azt kell látnom, megsegített az Úr, olyannyira,
hogy valamelyest mégis csak tudok neki szolgálni. Azt hiszem, bátran mondhatom, hogy szeretem
őt, azonban tetteim és az a sok tökéletlenség, amelyet magamon látok, egészen kétségbe ejtenek.
Olykor lelkemre egy bizonyos fajta hülyeség nehezül, - én legalább ezt a nevet adtam neki.
Ilyenkor úgy érzem, hogy nem teszek se jót, se rosszat, hanem csak gépiesen haladok a többiek
után. Nem érzek sem fájdalmat, sem boldogságot; sem nem élek, sem nem halok; sem nem örülök,
sem nem szomorkodom; szóval úgy látszik, mintha teljesen érzéketlen volnék. Néze tem szerint
ilyenkor a lélek olyan, mint egy kis szamár, amely legelészik, táplálkozik, - mivelhogy enni adnak
neki, - de teszi mindezt úgyszólván teljesen érzéketlenül. Azt hiszem ugyanis, hogy a léleknek kijut
ebben az állapotban egyik- másik nagy kegyelemből, amellyel Isten eteti, mert hiszen különben
nem nyugodnék bele abba, hogy folytatnia kell ezt a nyomorúságos életet, s nem venné azt olyan
közömbösen; azonban nem érzi azokat az indulatokat és hatásokat, amelyekből ilyen kegyelmekre
lehetne következtetni. Ilyenkor azt hiszem, a lélek úgy van, mintha valami igen enyhe szellőben
vitorláznék, amely észrevétlenül, de mindamellett hathatósan viszi előre.
Az előbb említett esetekben ugyanis oly nagyok a hatások, hogy a lélek úgyszólván azonnal
látja saját javulását; hirtelenében csak úgy forrnak benne a vágyak, s nem tud annyit tenni, hogy
beérné vele. Ez a hatása például a szeretet amaz indulatainak, amelyekről szóltam, mihelyt Isten
megadja őket valakinek. Olyanok ezek, mint azok az apró kis források, amilyeneket magam láttam,
amelyekben a víz szünet nélkül hajtja fölfelé a homokot. Igazán azt hiszem, hogy ez a példa és
hasonlat egészen természethűen festi azon lelkek állapotát, akik így vannak. Állandóan forr bennük
a szeretet; folyton azon jártatják az eszüket, hogy mi mindent fognak megtenni; s épp oly kevéssé
tudnak veszteg maradni, mint az a víz, amely nem tűri magában a földet, hanem folyton kiveti
magából. Tényleg, a lélek is igen gyakran van így. Úgy elfogja a szeretet, hogy nem tud
151
megnyugodni, s nem fér magába. Teljesen át lévén itatva attól a szeretettől, s tudván azt, hogy az
nem fog csökkenni benne, másokat is szeretne vele megitatni, hogy vele együtt dicsérjék Istent.
Ó hányszor gondolok arra az élő vízre, amelyről az Úr a szamariai asszonynak beszélt.
Nagyon szeretem ezt az evangéliumi részletet, sőt szerettem már egészen kicsi koromban is,
amikor pedig még nem volt olyan tiszta fogalmam erről a kincsről, mint most. Hányszor kértem az
Urat, hogy adjon nekem abból a vízből, mikor nézegettem ezt a jelenetet egy képen, amely ott volt
az egyik szobánkban, s amelyen ez a felirat volt olvasható: „Domine, da mihi hanc aquam.” Uram
adj nekem ebből a vízből.153
Nagy tűzhöz is lehet hasonlítani, amelynek, hogy ki ne aludjék, folyton új anyagra van
szüksége. Úgy vannak ezek a lelkek is, amelyekről beszélek: akármibe kerüljön is, folyton
szeretnék hordani a fát, csakhogy ez a tűz tovább éghessen. Én olyan nyomorult vagyok, hogy
megelégedném már azzal is, ha akadna legalább mindig néhány szalmaszálam, amivel
éleszthessem, mert olykor, sőt gyakran, nincs is már egyebem. Néha nevetek rajta, de néha igen
rosszul esik. A belső indulat arra ösztönöz, hogy legalább valami szolgálatot tegyek az Úrnak, s ha
már képtelen vagyok más egyébre, legalább díszítem a szobrokat ágakkal és virágokkal; vagy
kisöprök és földíszítek egy kápolnát; vagy más egyéb ilyen, annyira kicsinyes dolgot csinálok,
hogy szégyellem magam miatta. Ha végeztem is néha valamelyes önsanyargatást, az is igen kevés
volt, s beláttam, hogy hacsak a jó akaratomat nem nézi az Úr, az egésznek semmi értéke sincs, én
magam is kinevettem érte magamat.
Mekkora szenvedés az, ha valamely lélekben a jó Isten erősen fölszítja ennek a szeretetnek
tüzét, s nem ad neki testi erőt, hogy tehessen Őérette valamit. Ez igen nagy kín. Egyrészt ugyanis
hiányzik a testi erő ahhoz, hogy egy kis fát rakhasson erre a tűzre, másrészt pedig ha lálos félelmet
áll ki, nehogy kialudjék, s így bensőleg önmagát emészti; valósággal hamuvá lesz; könnyekben
olvad föl; és megég: ami nagy gyötrelem, de egyúttal nagy élvezet is.
Dicsőítse is teljes szívéből az Urat az a lélek, amely, miután idáig jutott, kapott Tőle
elegendő testi erőt az önsanyargatáshoz; vagy pedig tudományt, tehetséget és szabadságot ahhoz,
hogy szentbeszédeket tarthasson, gyóntathasson, és lelkeket vezethessen Istenhez. Mert igazán az
ilyen nem is tudja, nem is érti, hogy mekkora boldogságban van része, hacsak nem volt alkalma
tapasztalni, hogy mekkora szenvedés az, mikor az ember semmit sem tehet az Úr szolgálatában, s a
mellett folyton igen sokat kap Őtőle. Legyen áldott mindenért, és dicsőítsék Őt az angyalok!
Ámen.
Nem tudom jól teszem-e, ha ennyi minden aprólékosságot írok össze. Mivel azonban
Kegyelmed ismételten azt üzente nekem, hogy bátran szaporíthatom a szót, s hogy ne hagyjak ki
semmit, világosan és őszintén akarom leírni mindazt, ami eszembe jut. Azért természetesen
kénytelen-kelletlen sokat elmellőzök, mert hiszen máskülönben sokkal több időt kellene
ráfordítanom, - már pedig, mint említettem, az időnek éppen nem vagyok bőviben, de meg azután
talán semmi haszna se volna.
XXXI. FEJEZET.
153 A szentanya így írja: „Domine da miqui aquan”. Szü lői házában volt ez a felirat egy kép alatt, mely a szamariai
asszony jelenetét ábrázolta. Édesatyja halála után a kép a Megtestesülés -zárdába került, s most is ott őrzik. A szentanya
egész élete fo lyamán nagy áhítattal viseltetett ezen evangéliu mi jelenet iránt és gyakran is mételgette e szavakat:
„Uram, adj nekem abból az élő vízből, amelyet ennek a szamariai asszonynak adtál.” Az ávilai Szent
József-ko lostorban egy kút mellett állította föl a szamariai asszony képét Medinában remetelakot építtetett tiszteletére,
amelyben ivóvíz csörgedezett egy medencébe. Ö maga és leányai is ebből szoktak inni.
152
Beszél néhány külső kísértésről és jelenésről, nemkülönben más gyötrelemről is, amellyel az ördög kínozta meg.
Egy-két igen hasznos dolgot fejteget, amelyek okulásul szolgálhatnak a tökéletességre törekvő lelkeknek.
Elmondottam már, miképpen okozott nekem az ördög belsőleg, láthatatlan módon

kísértéseket és lelki zavarokat; nem lesz tehát fölösleges megemlítenem néhány esetet, amidőn
majdnem egészen nyíltan támadt ellenem; amikor tehát teljesen kézzelfogható volt, hogy ő az. Egy
alkalommal például egy kápolnában voltam, amikor egyszerre csak megjelent a baloldalamon,
utálatos alakban. Mialatt beszélt hozzám, különösen a szája tűnt föl nekem, mert az félelmetes volt.
Úgy látszott, mintha nagy lángnyelv csapna ki a testéből, egészen világosan, minden árnyék nélkül.
Azt mondta nekem, rettenetes hangon, hogy kimenekültem ugyan a karmai közül, de ő tudni fogja
a módját, hogy újra hatalmába kerítsen. Nagyon megijedtem, s keresztet vetettem oly sűrűn, ahogy
csak tudtam, erre eltűnt ugyan, de azonnal megint visszajött. Ez kétszer is megismétlődött;
úgyhogy nem tudtam, mit tegyek. Szerencsére volt ott szenteltvíz: abból hintettem feléje, s akkor
nem jött többé vissza.154
Egy más alkalommal már öt óra hosszat gyötört olyan rettenetes kínokkal, s belső és külső
nyugtalansággal, hogy azt hittem, nem bírom tovább. Akik velem voltak, egészen elrémültek rajta
s nem tudták, mitévők legyenek, s én sem tudtam, hogy már hová legyek. Az a szokásom, hogy ha
testi bajaim és betegségeim nagyon elviselhetetlenek, bensőleg fölajánlom őket Istennek - már
amennyire tudom - s azért könyörgök, hogy ha kínjaim csak némileg is az Ő dicsőségére
szolgálnak, adjon Ő Szent Felsége türelmet, s akkor azután tartsanak miattam akár a világ végéig.
Mivel tehát ezen alkalommal olyan heves volt a szenvedésem, ezzel a belső fölajánlással és jó
szándékkal igyekeztem magamon segíteni, hogy képes legyek elviselni. Az Úr jóvoltából volt
alkalmam meggyőződni arról, hogy kínjaimnak csakugyan az ördög az okozója, amennyiben ott
láttam magam mellett egy utálatos kis négert, aki fogát csikorgatta dühében, hogy rajta veszt azon,
amivel győzni akart volna. Mikor észrevettem, jót nevettem rajta, s egyáltalában nem féltem tőle;
ellenben azok, akik velem voltak, nem tudták, mihez fogjanak, s miképpen enyhítsék kínjaimat,
mert tényleg hevesen rángatódzott az egész testem, a fejem, a karjaim, s nem voltam képes
magamat türtőztetni. A legrosszabb pedig a belső nyughatatlanság volt. Szenteltvizet nem mertem
kérni, nehogy megijesszem őket, s eláruljam, hogy mi a baj.
Sokszor tapasztaltam, hogy nincs semmi más, amivel olyan alaposan el lehetne őket
kergetni. A kereszt jelétől is futnak ugyan, de azonnal visszajönnek, ellenben a szenteltvíznek igen
nagy az ereje. Az én lelkem mindig valami sajátságos és igen mély vigasztalódást érez,
valahányszor meghintem magamat vele. Rendesen valami kimondhatatlan megújhodást
tapasztalok magamban, s valami belső örömet, amelyből egész lelkem erőt merít. Ez nem
képzelődés, s nem is olyasvalami, ami csak egyszer esett meg velem, hanem nagyon is gyakori
dolog, amelyet igen gondosan megfigyeltem. Úgy vagyok vele, mintha - mondjuk - valaki nagyon
ki volna melegedve és szomjúság gyötörné, s fölhajtana egy pohár friss vizet, aminek
következtében egyszerre fölüdülne egész valójában. Sokszor elgondolom, hogy mily nagyszerű
154 Ékesen szóló d icsérete ez a s zenteltvíz erejének. A szentté avatási pörben Jézusról nevezett Anna erre vonatkozólag
így nyilatkozott: „Semmiért a v ilágon nem engedte volna, hogy valaha is útnak induljunk szenteltvíz nélkül, s ha mégis
megesett, hogy elfelejtettük, ez rendkívül bántotta őt. Azért is rendes szokásunk volt, hogy az útra szenteltvízzel telt
üvegcséket vittünk, s azokat az övünkhöz erősítettük. Megkívánta, hogy az ő övére is tegyünk mindig egyet, s ilyenkor
azt szokta mondani: „Nem is tudják, hogy mennyire könnyebben érzi magát az ember lelke, ha s zenteltvíz van a keze
ügyében. Nagy szerencse az, hogy ily könnyen hinthetjük magunkra Krisztus Urunk vérét.” Valahányszor
zsolozsmába kezdtünk, mindig megkívánta, hogy hintsük meg magunkat vele.”
153
dolog Egyházunknak minden egyes intézménye, s örömömre szolgál azt látni, hogy azok a
megszentelő szavak képesek erejüket a víznek átadni, olyannyira, hogy az egészen különbözővé
válik a meg nem szentelt víztől.
Mivel tehát gyötrődésem csak nem akart szűnni, végre is azt mondtam, hogy ha ki nem
nevetnének érte, én bizony kérnék egy kis szenteltvizet. Hoztak belőle, s reám hintették, de mit sem
használt. Ekkor azután én hintettem a jelenés irányában; az ördög azonnal elszaladt, a bajom pedig
egyszerre elmúlt, mintha úgy vették volna le rólam kézzel. Csupán csak nagyon ki voltam merülve,
mintha alaposan megbotoztak volna. Mindez nagy lelki hasznomra szolgált. Ha az ördög -
gondoltam magamban - az Úr engedelméből ennyire képes megkínozni a lelket és testet, amely
még nem az övé, mit fog vele tenni, ha egyszer végleg hatalmába kerítette? Ez új lelket öntött
belém ahhoz, hogy minden áron igyekezzem magamat biztosítani ilyen utálatos társaság ellen.
Egy más alkalommal - csak a minap volt – ugyanez történt meg velem, azonban nem tartott
annyi ideig. Egymagamban voltam, s szenteltvizet használtam ellene. Mikor már elmenekült,
belépett hozzám két nővér, - két szavahihető lélek - akik a világért sem hazudnának, s ezek valami
igen rossz szagot éreztek, kénhez hasonlót. Én nem vettem észre, azonban elég sokáig volt
érezhető, úgyhogy egészen jól meg lehetett állapítani.
Egyszer meg a kóruson voltam, s hirtelenében igen nagy áhítat jött reám. Elsiettem onnét,
nehogy észrevegyék. A nővérek azonban csakhamar nagy ütések zaját hallották abból a közeli
szobából, amelyben én meghúztam magamat. Jómagam csak azt hallottam, hogy beszélnek
körülöttem, mintha valamit forralnának ellenem, azonban annyira el voltam merülve az imába,
hogy csak a fenyegető hangokat fogtam fel, s nem éreztem semmi félelmet.
Ezek a dolgok úgyszólván mindannyiszor megismétlődtek, ha az Úr kegyelméből
alkalmam volt jó tanácsommal valami léleknek üdvét előmozdítani. Erre vonatkozólag egy esetet
akarok megemlíteni, amelynek hitelességéhez nem fér kétség, mert sok tanú bizo nyítja, különösen
mostani gyóntatóm, 155 aki olvasott egy erre vonatkozó levelet, s bár én nem mondtam meg neki,
hogy ki írta, ő jól tudta, hogy kitől való.
Eljött ugyanis hozzám egy papi ember, aki már két és fél év óta volt halálos bűn állapotában
- még pedig egyikében a legutálatosabb bűnöknek, amelyekről csak hallottam - s ezen egész idő
alatt ezt sem meg nem gyónta, sem abba nem hagyta, a mellett pedig rendesen misézett. Más egyéb
bűneit meggyónta, de ezt nem; mert amint mondta, nem volt képes ilyen szégyenletes dolgot
megvallani. Pedig nagyon szeretett volna megszabadulni tőle, de nem bírt magával. Nagyon
megsajnáltam őt, de főleg az fájt, hogy az Úristenen ilyen bántódás esik. Megígértem tehát neki,
hogy majd imádkozom érte Istenhez, s másoknak, még pedig nálamnál sokkal jobb lelkeknek is
ajánlottam imáiba. Azután pedig írtam egy bizonyos személynek, aki - mint mondotta - abban a
helyzetben volt, hogy az ő kezéhez juttathatta leveleimet. Mindjárt az elsőre meggyónt. Az Úr tehát
meghallgatta annak a sok szentéletű embernek kérését, akiknek imáiba ajánlottam, és ekkora
irgalmat gyakorolt vele. Ami az ilyen magamforma nyomorult lélektől telik, azt én is megtettem a
lehető legszorgosabban. Azt írta nekem, hogy állapota nagyot javult, s hogy már napok óta nem
esett vissza bűnébe; azonban a kísértés annyira gyötri, hogy valósággal pokoli kínokat szenved; s
hogy imádkozzam tovább is érte. Újra a nővérek imáiba ajánlottam tehát őt, s bizonyára ők
eszközölték ki az Úrnak további kegyelmét, mert nagyon a szívükre vették a dolgot. Azt azonban
nem is sejtette egyikük sem, hogy kiről van szó.
Könyörögtem Ő Szent Felségéhez, hogy enyhüljön az a kín és az a kísértés, s hogy azok az
ördögök töltsék inkább rajtam a dühüket, úgy azonban, hogy én ennek következtében semmi bűnt
se kövessek el az Úr ellen. Így történt azután, hogy egy egész hónapig a legrettenetesebb
155 Baňez Domonkos vagy De-Tolédo Garcia atyák, akik őt 1563 és 1566 közt gyóntatták.
154
gyötrelmek kínoztak, s akkor volt az a két eset is, amelyet az imént említettem. Az Úr kegyesen
megengedte, hogy őt békében hagyják; amint ezt megírták nekem., én értesítettem őket arról, hogy
mit szenvedtem ezen hónap folyamán. Az illetőnek lelke megerősödött, s teljesen megszabadult
bűnétől. Nem tudott eléggé hálálkodni Istennek, és nekem, mintha bizony nekem is részem lett
volna benne. Ő meg volt arról győződve, hogy az Úr engem kegyelmeivel tüntet ki: s ez vált
hasznára. Azt szokta mondani, hogy, ha erősen szorongatták a kísértések, elővette leveleimet, s
azzal minden elmúlt. Elcsodálkozott azon, hogy mennyit kellett nekem szenvednem, s hogy mily
csodálatos módon szabadult meg ő. 156 Ezen magam is csodálkoztam, de szívesen tűrtem volna akár
éveken át is, csakhogy azt a lelket megmentsem. Áldott legyen érte az Úr! Sokra képes ám az
olyanoknak imádsága, akik oly híven szolgálják az Urat, amint hiszem, hogy teszik ezek az én jó
nővéreim ebben a zárdában. Csakhogy persze, mivel én kértem az ő imájukat, az ördögnek dühe
leginkább én ellenem fordult, az Úr pedig, bűneimre való tekintettel, megengedte ezt.
Ugyanezen időtájban egy éjjel már azt hittem, hogy megfojtanak. Jó sok szenteltvizet
hintettem reájuk, s akkor tömegesen láttam őket a mélységbe rohanni. Mert ezek az átkozottak
ugyancsak sokszor megkínoznak, azonban én egy cseppet sem félek tőlük, mert tudom, hogy
moccanni sem képesek az Úr engedélye nélkül. Azonban csak untatnám Kegyelmedet is, meg
magamat is, ha erről még többet mondanék. Amit eddig említettem, szolgáljon okulásul Isten
minden hű szolgájának arra nézve, hogy ügyet se vessen azokra a rémképekre, amelyekkel ezek
akarják ijesztgetni. Jegyezzük meg, hogy mihelyt nem törődünk velük, azonnal csökken az erejük,
s a lélek annál hatalmasabb velük szemben. Mindig nagy hasznunkra van ez is, amit azonban nem
akarok tovább fejtegetni, nehogy nagyon is szaporítsam a szót. Csak egy esetet akarok még
megemlíteni, amely egy alkalommal a halottak estéjén történt velem egy kápolnában. Éppen
elvégeztem egy nocturnum-ot,157 s néhány igen szép imát olvastam utána a mi officium-unkból,
mikor az ördög egyszerre csak odaült a könyvre, hogy ne tudjam bevégezni az imát. Keresztet
vetettem magamra, amire eltűnt. Amint azonban újra bele akartam kezdeni az imába, megint
visszajött, s ha nem csalódom, így tett háromszor. Nem is tudtam bevégezni azt az imát, amíg csak
szenteltvizet nem használtam ellene. Mihelyt készen voltam vele, láttam, amint néhány lélek
szabadult ki a tisztítóhelyről, akiknek valószínűleg már csak kevés volt hátra a büntetésből. Arra
gondoltam, hogy bizonyára éppen ezt akarta megakadályozni.
Ritkán jelenik meg érzékelhető alakban; sokkal gyakrabban minden alak nélkül, úgy, mint
a látomás azon fajában szoktam látni, amelyről már beszéltem; s amelyben az ember világosan
szemléli a jelenést, a nélkül, hogy alakot észlelne.
Meg akarom még említeni a következő esetet, mert annak idején nagyon meglepett.
Egyszer egy bizonyos zárdában, Szentháromság ünnepén, a kóruson voltam, s elragadtatás jött
reám, amelyben azt láttam, hogy egy sereg ördög heves küzdelmet folytat angyalok ellenében.
Nem tudtam megérteni, hogy mit jelentsen ez a látomás, de nem telt bele két hét és megvolt a
156 Szent Jero mosról nevezett Mária erre vonatkozólag a következőket jegyezte fel: „Ez az eset a szentanyának
ugyancsak sok imájába került. Valamennyien tudtuk, hogy valahányszor ilyen bűnbe merült lelkek meg mentéséről
volt szó, mennyit kellett imád kozn ia, s mily kegyetlen támadásokat kellett elviselnie a rossz szellemek részérő l. Néha
igazán a s zívünk vérzett annak láttára, hogy ily s zánalmas állapotba jutta tják a testét; mert igaz ugyan, hogy a
küzdelem lelkében fo lyt, de azért a külső ütésekből is bőven kijutott neki. Világosan látta, hogy mennyire dühöngnek
az ördögök azért a sok jóért, amit ezekért a szegény lelkekért tesz. Hallotta dühös fenyegetéseiket, hogy így meg úgy
fognak bosszút állni rajta. Ezt nekem utólag néha ő maga mondta el, s hozzátette, hogy mihelyt javulást, vagy haladást
vesz észre egyik-másik ilyen lelken, mindjárt tudja előre, hogy mily drágán kell majd megfizetnie az árát. Ez pedig
gyakran történt meg vele, mert kimondhatatlan volt benne a buzgóság a lelkek üdve érdekében.
157 A zsolozsma egy része.
155
világos magyarázata; ugyanis imádságos emberek ellen harcra keltek bizonyos nem imádságos
emberek, s az a zárda, amelyben éppen tartózkodtam, sokat szenvedett miattuk. Ez a küzdelem
soká tartott, s bizony sok bajnak volt okozója.
Más alkalommal megint tömegesen láttam őket magam körül, engem pedig - úgy tűnt föl
előttem – mintha valami világosság árasztott volna el, s ez nem engedte, hogy hozzám
férkőzzenek. Megértettem, hogy ez Isten oltalmát jelenti; amennyiben Ő nem engedi, hogy az
ördögök bűnbe sodorjanak. Egyes tünetek, amelyeket magamon észrevettem, azt mutatják, hogy ez
valóban hiteles látomás volt. Tény az, hogy egészen világossá lett előttem, mennyire csekély az ő
hatalma, föltéve, hogy én nem vagyok ellentétben az Úristennel. Úgyszólván egyáltalában nem is
félek tőle, mert nincs semmi ereje, hacsak nem akad gyáva lélekre, aki kész megadni magát. Mert
ilyenekkel szemben azután persze hogy kimutatja a hatalmát.
Azon kísértések közepette, amelyeket már említettem, olykor úgy éreztem, hogy az én
előbbi életemnek összes hiúságai és gyönyörűségei újra föléledtek bennem, olyannyira, hogy
ugyancsak volt okom Istenhez menekülni segítségért. Ez azután újabb lelki gyötrelemnek volt
okozója; ezen gyöngeségek visszatéréséből ugyanis arra következtettem, hogy akkor a többi is
mind az ördögnek műve én bennem. Végül azután a gyóntatóm nyugtatott meg. Úgy vélekedtem
ugyanis, hogyha valaki akkora kegyelmeket kap az Úrtól, mint én, abban még csak önkéntelenül
sem volna szabad fölmerülnie egyeden rossz gondolatnak sem.
Máskor meg nagyon terhemre volt, - s most is úgy vagyok vele - ha azt kellett látnom, hogy
nagyra becsülnek és dicsérően nyilatkoznak rólam, főleg, ha előkelő e mberek tették. E miatt sokat
szenvedtem, és szenvedek most is. Ilyenkor azonnal Krisztus Urunknak és a szenteknek életét
nézem, s úgy tűnik föl előttem, hogy abban ennek éppen az ellenkezőjét látom, amennyiben nekik
csupán megvetésben és gyalázatban volt részük. Ilyenkor nagyon félek, s szinte alig merem
fölemelni a fejemet, s legjobban szeretnék elbújni valahová. Míg ellenben, ha üldözésben van
részem, akkor egészen máskép vagyok; akkor az én lelkem nagy úrnak érzi magát. Pedig hát
másrészt a szervezetem nagyon is érzi, és szomorkodom is miatta. Hogy ez miképpen lehetséges,
azt én nem tudom, de tényleg így van. Lelkem ilyenkor olyan, mintha trónján ülne birodalmában, s
minden egyéb a lába alatt volna.
Ez a fájdalom sokszor elfogott, s eltartott jó néhány napig. Volt idő, amikor bizonyos
tekintetben erénynek és alázatosságnak tartottam, míg ellenben most határozottan belátom, hogy
kísértés volt. E tekintetben egy nagy tudományú domonkosrendi szerzetes világosított föl. Az a
gondolat, hogy ezek a kegyelmek, amelyekben az Úr részesít, köztudomásra találnak jutni, annyira
megkínzott, hogy egészen megzavarta lelkem békéjét. Ez annyira ment, hogy ha ezt elképzeltem,
jobb szerettem volna, hogy elevenen temessenek el, semhogy ez bekövetkezzék. Azért is, mikor
elkezdődtek nálam ezek a nagyfokú áhítatba-merülések, illetve elragadtatások; még pedig a
nyilvánosság előtt is, a nélkül, hogy képes lettem volna ellenállni: utánuk annyira szégyenkeztem,
hogy alig mertem valakinek a szeme elé kerülni.
Mikor egy alkalommal éppen ilyesmin szomorkodtam, az Úr azt kérdezte tőlem, hogy
tulajdonképpen mitől is félek. Mert hiszen ennek a dolognak csak két következménye lehet; az
egyik az, hogy engem elítélnek, a másik pedig az, hogy Őt dicsőítik. Azt akarta ezzel mondani,
hogy azok, akik hisznek ezekben a kegyelmekben, áldani fogják Őt; akik pedig nem hisznek, azok
én fölöttem fognak ártatlan létemre pálcát törni. Mindkét dolog hasznára válik a lelkemnek, tehát
nincs okom szomorkodni. Ezek a szavak nagyon megnyugtattak, s most is mindig
megvigasztalódom, ha rájuk gondolok.
Ez a kísértés annyira fokozódott nálam, hogy már el is akartam költözni ebből a városból, s
belépni egy másik kolostorba, amely sokkal elzártabb, mint a mienk, s amelynek szigoráról sokat
156
beszéltek nekem. 158 Ez is az én rendemhez tartozott, de igen messze volt innét: s éppen ez vonzott
leginkább, tudniillik, hogy olyan helyen élhetnék, ahol senki sem ismer. Azonban gyóntatóm
hallani sem akart róla. Ez a folytonos aggódás nagyon csökkentette bennem a szellemi
szabadságot, míg csak rá nem jöttem, hogy nem jó alázatosság az, amely lelki zavart okoz. Maga az
Úr érttette meg velem azt az igazságot, hogy ha én csakugyan biztos vagyok benne és meg vagyok
róla győződve, hogy bennem nincs semmi jó, hanem mindent Istentől kapok; ha nem esik
nehezemre, amikor másokat dicsérnek, sőt ellenkezőleg örülök, látva, hogy bennük az Úristen
kimutatja az ő jóságát: akkor a amiatt sem szabad szomorkodnom, ha ezt énbennem teszik.
Egy másik túlzásba is estem. Ugyanis könyörögtem az Úristenhez és külön imákat
végeztem arra a szándékra, hogy abban az esetben, ha valaki némileg jó véleményt táplál felőlem,
Ő Szent Felsége adja értésére az én bűneimet, s ily módon mutassa meg neki, mennyire érdemetlen
vagyok én az Ö kegyelmeire. Ez a vágy ugyanis mindig nagyon elevenen megvan bennem.
Gyóntatóm azt mondta, hogy ne tegyem; de azért egészen a közelmúltig, ha észrevettem, hogy
valaki nagyon jót gondol rólam, kerülő utakon, amint csak tudtam, értésére adtam bűneimet. Ez
nagyon megkönnyítette a lelkemet. Azonban e tekintetben is figyelmeztettek eljárásom
helytelenségére. Nézetem szerint mindez nem alázatosságból származott, hanem egyszerűen
kísértés volt. Sokan jöttek hozzám, s én azt gondoltam, hogy valamennyiüket rászedem. Pedig hát,
bár nagyot tévednek, akik bennem valami jót látnak, nekem sohasem szándékom, hogy
megtévesszem őket. Ilyesmire sohasem törekedtem, s bizonyára az Úrnak van azzal valami célja,
hogy ezt megengedi. Most már a gyóntatókkal sem tárgyalnék semmiről sem, amit nem tartok
igazán szükségesnek. Ha nem így tennék, nagyon vádolna a lelkiismeretem. Jelenleg belátom,
hogy nagy tökéletlenség volt mindez az apró-cseprő ijedezés, szomorkodás és ez a hamis
alázatosság, s onnét eredt, hogy nem tagadtam meg kellőleg önmagamat. Mert ha a lélek teljesen az
Úr kezére bízta magát, akkor ugyan mindegy neki, vajon jót mondanak-e róla, vagy pedig rosszat,
föltéve természetesen, hogy az Úr kegyelméből belátja, hogy önmagának semmit sem köszönhet.
Bízzék Istenben, aki ezekben a kegyelmekben részesíti: Ő tudja legjobban, hogy miért teszi azokat
közismert dologgá, s készüljön az üldözésre. Mert ettől ugyan nem fog ment maradni ebben a mai
világban senki sem, akit az Úr nyilvánosan méltóztatik ilyen kegyelmekben részesíteni. Egyetlen
egy ilyen lelket ezren tartanak szemmel, míg ezer másfajtával se nki sem törődik. Valóban, van elég
ok a félelemre, s bizonyára ezért remegtem én is; szóval nem alázatosság volt részemről, hanem
kislelkűség. Mert ha egyszer a lélek Isten rendeléséből ily módon magára vonta a világ figyelmét,
legyen elkészülve arra, hogy vértanúja lesz a világnak, s ha nem hal meg a maga jószántából a világ
számára, maga a világ fogja a vérét venni.
Egyetlenegy jó oldalát ismerem a világnak, s ez az, hogy nem tűr meg hibát a jó lelkeken:
úgy nekik megy miatta, hogy kénytelenek megjavulni. Azt akarom ezzel mondani, hogy a
tökéletlen embernek több bátorságra van szüksége, ha rá akar lépni a tökéletesség útjára, mint
ahhoz, hogy egy-kettőre vértanú- halált szenvedjen. A tökéletességet ugyanis nem lehet rövidesen
elérni - hacsak az Úr különös kiváltságképen nem adja meg valakinek ezt a kegyelmet - a világ
ellenben azt akarná, hogy ha valaki elkezd haladni feléje, azonnal tökéletes legyen, s ezer
mértföldnyi távolságból észreveszi rajta a hibát. Pedig talán éppen az, amit hibának tart, nem is
158 A s zentanyának egyik életírója, Szent Antalról nevezett Frigyes atya (Vida della Santa Madre Teresa di Gesu I. 22.)
meg kockáztatta azt a véleményt, hogy valamely ik flandriai, vagy bretagnei zárdába akart volna lépni. A francia
fordítók, a párisi nővérek tovább mennek, s azt hiszik, hogy a Nantes közelében, Couets-ben levő kármelita zárdára
gondolt, amelyet boldog A mboise Franciska alapított 1477 -ben. P. Silverio (Ob ras I. 255.) megjegyzi, hogy
egyáltalában nem kellett kivándorlásra gondolnia: szigorú fegyelmű és a vi lágtól teljesen elzárt kolostort találhatott
eleget hazája terü letén. Annál indokoltabbnak tartjuk e véleményt, mert h iszen a szentanya a spanyolon kívül más
nyelvet nem tudott.
157
hiba, hanem erény az illetőben, s csakis azért ítélik el miatta, mert ők maguk csakugyan visszaélnek
azzal a dologgal, s azt hiszik, más is úgy tesz. Az ilyen embertől azt kívánnák, hogy ne egyék, ne
aludjék, sőt, amint mondani szokás, még csak lélegzetet se vegyen; s minél többre becsülik az
ilyent, úgy látszik, annál jobban megfeledkeznek arról, hogy hiszen még a testben él szegény feje!
Akármennyire tökéletes legyen is a lelke, még mindig ezt a földet tiporja, s alá van vetve
nyomorúságainak, ha egyébként mégannyira föléje emelkedik is. Egy szóval, mint mondom, nagy
bátorságra van szüksége. Az a szegény lélek még alig tanult meg járni, s máris azt kívánnák tőle,
hogy röpüljön. Alig sikerült megzaboláznia szenvedélyeit, s máris elvárják tőle, hogy a
legnehezebb helyzetekben is épp oly tökéletesen megállja a helyét, amint azt a szentekről olvasták.
Elfelejtik, hogy ez utóbbiak már egészen megerősödtek a kegyelemben. Uram, Istenem! - hallatlan,
hogy mekkora ez a szenvedés, s hogy mennyire lesújtja az ember szívé t. Nem csoda, ha sok lélek
meghátrál előle, mert, szegényke, nem tudja, hogyan segítsen magán. Azt hiszem az enyém is csak
így tett volna, ha az irgalmas Úristen nem vállalt volna magára minden teendőt. Hiszen máris
láthatja Kegyelmed, hogy amíg csak közbe nem lépett végtelen jóságával, más sem volt az egész
életem, mint bukdácsolás és föltápászkodás.
Szeretném ezt világosan megérttetni, mert azt hiszem, hogy ebben a pontban sok lélek
téved, amennyiben röpülni akar, mielőtt szárnyat kapott volna az Úristentől. Azt hiszem már
használtam ezt a hasonlatot, azonban itt is kapóra jön. Azért akarok erről beszélni, mert látom,
hogy sok lélek emiatt a csüggedésnek engedi át magát. Nagy vágyakkal indulnak neki az útnak;
tele buzgósággal; el vannak tökélve, hogy előre törtetnek az erényekben, sőt egyesek, legalább
külsőleg, mindenről lemondanak Isten kedvéért. De mikor azt tapasztalják, hogy más,
előrehaladottabb lelkek igen nagy, s erényes dolgokra képesek, elfelejtik, hogy ezt az Úr adta meg
azoknak, s hogy az ilyesmi nem telik a saját erőnkből. Az imáról és szemlélődésről szóló
könyvekből olvassák, hogy mi a teendőnk, ha mi is föl akarunk jutni erre a magaslatra, de mivel ők
nem tudják azt egy-kettőre elérni: egészen elcsüggednek. Az ember legyen közömbös az iránt -
mondják ezek a könyvek - hogy mit mondanak róla, sőt inkább örüljön annak, ha gyalázzák, mint
ha dicsérik; ne törődjék a becsületével; szakítsa el szívét rokonságától, olyannyira, hogy hacsak
nem imádságos emberek, nem csak ne kívánja őket látni, hanem még terhére is legyenek, és más
hasonlókat. Hát hiszen ez mind szép és jó, de ne felejtsük el, hogy ezeket a dolgokat - legalább én
azt hiszem - mi az Úristentől kapjuk, mert ezek már természetfölötti tulajdonságok, amelyek
homlokegyenest ellenkeznek természeti hajlamainkkal. Ne szomorkodjanak tehát, hanem bízzanak
az Úrban. Ami most még csak vágyak alakjában van meg bennük, azt Ő Szent Felsége, ha
gyakorolják a belső imát és megteszik a magukét, idővel majd tettekre váltja. Amilyen gyarló a mi
természetünk, reánk nézve kimondhatatlanul fontos az, hogy nagy legyen bennünk a bizalom. Ne
veszítsük el tehát a bátorságot, s legyünk róla meggyőződve, hogyha megfeszítjük erőnket, győzni
fogunk.
Ebben a pontban nekem igen sok a tapasztalatom s azért szolgálok Kegyelmednek is belőle
tanáccsal. Bármennyire is úgy látszanék tehát, sohase képzelje, hogy megszerezte az egyik, vagy a
másik erényt, mindaddig, amíg nem volt alkalma azt próbára tenni. Különben is, legyünk e
tekintetben mindig bizalmatlanok, s nagyon óvatosak, amíg csak élünk, mert egyszeribe ránk ragad
valami hiba, hacsak nem kaptuk meg már egész teljében azt a kegyelmet, amely megértteti velünk
a földi dolgok valódi értékét. Már pedig tulajdonképpen ezt a kegyelmet soha sem bírjuk annyira
egész teljében, hogy minden veszedelem ki legyen zárva reánk nézve. Néhány esztendeje, például,
én már azt hittem, hogy nemcsak nem ragaszkodom többé rokonaimhoz, hanem hogy terhemre
vannak; s az való igaz, hogy nem nagyon szerettem, ha a nyakamra jöttek. Azonban egy igen fontos
ügy arra kényszerített, hogy egy ideig egyik nőtestvéremnél lakjam, akit én annak előtte nagyon
158
szerettem. 159 Bár ő sokkal jobb nálamnál, azért az ő társalgása nem volt nekem való. Tekintve,
hogy férjes nő, végre is nem beszélhetett mindig arról, amit én szerettem volna, s így lehetőleg
igyekeztem egyedül maradni. Azonban csakhamar rajtakaptam magamat azon, hogy az ő fájdalmai
nekem is fájnak és pedig jobban, mint más emberéi; s az ő aggodalmai némileg engem is
aggasztanak. Egy szóval észrevettem, hogy mégsem vagyok olyan független, mint amilye nnek
gondoltam magamat, s hogy messziről el kell kerülnöm az alkalmakat, mert különben ez az erény,
amelyet az Úr már elkezdett belém oltani, nem növekszik meg bennem. Ezt az elvet igyekeztem én
azóta, Isten kegyelmével, mindig gyakorlatilag megvalósítani.
Mikor az Úr elkezd bennünk valamely erényt kifejleszteni, azt igen sokra kell becsülnünk
és semmi áron sem szabad magunkat kitennünk annak a veszedelemnek, hogy elveszítjük. Áll ez a
becsület körébe tartozó dolgokról, de sok egyébről is. Mert higgye el Ke gyelmed, nem mindenki
mondott le tökéletesen mindenről, aki azt gondolja, hogy már meghozta ezt az áldozatot, s azért
ebben a pontban soha se bízzuk el magunkat. Aki pedig azt tapasztalja önmagán, hogy ebben, vagy
abban a tekintetben még mindig elvárja másoktól a tiszteletet, s kényes a becsületére, az fogadja
meg a szavamat, és adjon túl ezen a gyöngeségen, mert különben soha sem fog előbbre jutni. Az
ilyesmi ugyanis olyan bilincs, amelyet semmiféle reszelő sem tud elvágni; erre csak maga az
Úristen képes, azonban ezért sokat kell Őhozzá imádkoznunk, s meg kell feszítenünk minden
erőnket.
Szemem előtt áll egyik- másik lélek, akinek a cselekedetei olyan szentek és olyan
nagyszerűek, hogy bámulattal adóznak neki az emberek. Én Uram Istenem! de hát akkor miért van
az ilyen még mindig a földhöz ragadva?! Miért nem jutott föl már régen a tökéletesség csúcsára?!
Mi az oka ennek?! Ki tartja vissza azt, aki annyit tesz Istenért?! Kényes arra, hogy megbecsüljék:
ez az egész. A legrosszabb a dologban pedig az, hogy nem tud erről a gyöngeségről, s az ördög
olykor még azt is elhiteti vele, hogy köteles erre a kényességre. Pedig hát higgyék el nekem, -
higgyék el ennek a kis hangyának, aki az Úr megbízásából beszél - hogy amíg csak el nem
pusztítják ezt a hernyót, rongálni fogja az egész fát, s ha marad is rajta erény, az mind férges lesz.
Nem lesz szép fa belőle, s nemcsak ő maga nem fog megnőni, de még a szomszéd fák fejlődését is
akadályozni fogja, mert a gyümölcse, - a jó példája - nem egészséges és nem tartós. Sokszor
mondom, hogy akármilyen csekély legyen is valakiben ez az érzékenység, éppen úgy van vele,
mint az orgona hangja, amelyben csak egy hang, vagy akkord legyen is elhibázva, az egész zene
fülsértő lesz. Ez a gyöngeség egyébként is mindig ártalmas a lélekre, a belső imának útján azonban
valósággal halálos betegség.
Az ember igyekszik Istennel lelkileg egyesülni, s az a szándéka, hogy követi gyalázattal és
rágalommal illetett Krisztusának tanácsait: e mellett azonban azt akarja, hogy az ő becsületén és
hitelén még csak csorba se essék! Így nem lehetséges célhoz jutnia; hiszen egészen más úton halad!
Az Úr csak akkor közeledik a lelkünkhöz, ha erőt veszünk önmagunkon, s ha minduntalan készek
vagyunk jogainkból engedni. Azt mondhatná egyik- másik, hogy hiszen megtenné, de nem nyílik rá
alkalma. Én ellenben azt hiszem, hogyha valakiben megvan ez az eltökélt szándék, az Úr nem fogja
engedni, hogy elessék ekkora jótól, s Ő Szent Felsége úgy fogja intézni a dolgok folyását, hogy
több alkalma lesz ezen erénynek gyakorlására, mintsem szeretné. Csak rajta, tegyük rá kezünket az
eke szarvára!
159 Ez a nőtestvére Janka volt, aki édesatyja halála után az ő cellájában nevelkedett, s onnét ment férjhez Ovalle János
albai nemes úrhoz. Az ügy, amelyről szó van, az áv ilai Szent József-zárdának alapítása, 1561-62-ben. Ugyanis, hogy a
terv titokban maradjon, a zárda céljaira szánt házat Ovalle János vette meg látszó lag a maga számára; beköltözött
családostul, s azután Szent Terézia is hozzájuk ment lakn i hosszabb időre, hogy az átalakítási munkálatokat
irányíthassa.
159
Meg akarok említeni egyet-mást azon gyerekségek és kicsinyeskedések közül, amelyeket

én szoktam kezdetben elkövetni. (Ezek azok a szalmaszálak, amelyeket, mint mondottam, én
rakosgatok a tűzre, mert több nem telik tőlem.) Hibáim közé tartozott többek közt az is, hogy nem
értettem a breviáriumhoz, sem pedig ahhoz, hogy mi a teendőm a zsolozsmánál, s hogy miképpen
kell azt végezni. Ez csupa hanyagság volt részemről, s annak következménye, hogy
haszontalanságokra fordítottam az időmet. Tényleg sokan voltak még az újoncnövendékek között
is, akiktől e tekintetben tanulhattam volna. Sokszor azért nem akartam a dolgot másoktól
megkérdezni, hogy el ne áruljam, mily keveset értek hozzá. Ilyenkor az ember azzal áltatja magát,
hogy nem szabad rossz példát adnia. Ez rendesen így van. Mikor azután az Úristen egy kissé
megnyitotta szemeimet, még ha tudtam is, de valami csekély kételyem volt, mindig megkérdeztem
a fiataloktól; s érdekes: egyáltalában nem csökkent előttük a hitelem és a tekintélyem, az Úr pedig,
úgy vettem észre, ezután jobb emlékezőtehetséggel áldott meg.
Énekelni szintén nem igen tudtam, s ha nem tanultam be jól azt a részletet, amelyet reám
bíztak, nagyon restelltem magamat, még pedig nem azért, hogy hibát követtem el az Úr színe előtt,
- ami erény lett volna - hanem csupán azért, mert annyian hallották. Csupa önszeretetből annyira
zavarba tudtam ilyenkor jönni, hogy még sokkal rosszabbul végeztem a dolgomat, mint ahogy
egyébként tudtam volna. Később úgy tettem, hogy ha nem tudtam egészen jól, egyszerűen
megmondtam, hogy nem tudom. Eleinte nagyon nehezemre esett ezt megtennem, később azonban
élvezetet találtam benne. Így történt azután, hogy amióta nem törődtem vele, ha észreveszik
tudatlanságomat, sokkal jobban végeztem mindent. Itt is tehát az a csúnya emberi tekintet
akadályozott meg abban, hogy jól végezzem azt, amire képes voltam. Mert bár egyiknek ez a
gyöngéje, a másiknak az.
Ha az ember gyakorolja ezeket a semmiségeket - mert csakugyan azok, s hozzá milyen
semmiség vagyok jómagam is, hogy még ez is nehezemre esett, - lassan-lassan mégis csak halad.
Az ilyen csekélyke jócselekedetek és apróságok révén, amelyeknek, ha Isten kedvéért tesszük, Ő
Szent Felsége megadja az értéket - az Úr nagyobbakra segít bennünket.
Íme például egy ugyancsak kicsinyes dolog, amit én szoktam végezni. Látván azt, hogy
valamennyien haladnak a jóban, (egyedül engem kivéve, mert én semmire sem voltam képes),
mikor a nővérek kimentek a kórusból, én beosontam és összehajtogattam ott hagyott palástjaikat.
Úgy éreztem, hogy valamelyes szolgálatot teszek ezzel ezeknek az angyaloknak, akik ott dicsérték
Istent. Egyszer csak azonban, nem tudom hogyan, megtudták a dolgot, s akkor nagyon
restelkedtem miatta; az én erényeim ugyanis még nem voltak akkorák, hogy nem törődtem volna
vele, tudják-e, vagy sem; a szégyenkezésem oka pedig aligha volt alázatosság, hanem inkább az,
hogy kinevetnek, mivel a dolog annyira kicsinyes volt.
Ó én jó Uram, micsoda szégyen akkora gonoszságaim mellett, ilyen homokszemnyi
erényekről beszélni! S még ezeket is alig tudtam a földről fölemelni a Te szolgálatodban, hanem
még ez is mind tele volt ezernyi nyomorúsággal. A Te kegyelmednek forrása még nem buzgott
ezen homok alatt, s nem hajtotta azt fölfelé. Ó én Teremtőm! Ó miért nem tudok ennyi rossz között
legalább néhány jelentős jót elmondani, most, amikor azokról a végtelen kegyelmekről számolok
be, amelyekkel elárasztottál! Hát bizony ez így van, Uram, s nem is értem, hogy nem szakad meg a
szívem, s hogy miképpen lesz képes az, aki majd ezeket olvassa, nem megutálni engem, annak
láttára, hogy olyan rosszul háláltam meg ezeket a kegyelmeket; s hogy nem szégyellem ezeket az
igazán reám valló szolgálatokat fölsorolni. Hát hiszen szégyellem én eléggé, én jó Uram, de ha már
nem tudok a magam részéről mással előhozakodni, legalább ezeket a gyönge igyekezeteket
mondom el. Hadd lássák azok, akik nagyokat tesznek, hogy mennyit remélhetnek az Úrtól, aki, azt
hiszem, még ezeket a csekélységeket is szívesen vette és számon tartja. Adja meg nekem Ő Szent
Felsége a kegyelmet, hogy ne maradjak mindig csak ezeknél a kezdetleges dolgoknál. Ámen!
160
XXXII. FEJEZET.
Elmondja, miképpen vitte el őt az Úr lélekben a pokolba, arra a helyre, amelyet bűneiért érdemelt. Halvá ny képét adja
annak a rettenetes valónak, amely ott szemei elé tárult. Megkezdi a Szent József-zárda alapításának elbeszélését.
Az Úr már régóta részesített ezekben az említett kegyelmekben és más kiváló

ajándékokban, midőn egy napon belső imámba lévén mélyedve, egyszerre csak, úgy, ahogy
voltam, ott találtam magamat a pokol mélyén. Amint azonnal megértettem, azt akarta az Úr, hogy
lássam a helyet, amelyet az ördögök az én számomra tartogattak készen, s amelyre bűneimmel
rászolgáltam. Az egész csak egy pillanatig tartott, de ha sok számos évig kellene is még élnem,
soha sem tudnám elfelejteni.160
A bejárata - úgy láttam - egy hosszú, keskeny út volt; olyanféle, mint egy alacsony, sötét és
szűk sütőkemence. A talaj vizes volt; piszkos és undorító szagú sár borította, amelyben csupa
mérges kígyó nyüzsgött. A végén egy falban levő mélyedés volt; olyasféle, mint egy faliszekrény,
s abba láttam önmagamat beleszorítva.
Az eddigiek még valósággal élvezetesek voltak ahhoz képest, amit ott éreztem. Pedig,
megjegyzem, hogy én csak halvány képét adom a valóságnak, s azt hiszem, teljes lehetetlenség
még csak megközelítőleg is úgy elmondani a dolgot, amint van, s megérttetni épp oly kevéssé
lehet. A lelkemben valami rettenetes tüzet éreztem - el sem tudom képzelni, miképpen lehetne azt
úgy leírni, amilyen tényleg volt - s olyan valami kimondhatatlan testi kínt, hogy ahhoz képest
semmiség mindaz, amit valaha szenvedtem. Pedig hát nekem ebben az életben ugyancsak kijutott a
gyötrelmekből, s maguknak az orvosoknak állítása szerint szenvedtem olyan kínokat, amelyeknél
nagyobbak nincsenek e földön, tudniillik akkor, mikor az idegeim összezsugorodtak és teljesen
megbénultam; nem is szólva sok más mindenféle betegségemről, meg egyes, az ördög okozta
fájdalmakról, amilyenekről volt alkalmam beszélni. Mondom, mindez semmi ahhoz képest, amit
ott éreztem, s hozzá tudtam, hogy ez örökké fog tartani; hogy soha sem lesz vége! És még ez is
semmi a léleknek halálos vergődéséhez képest! Valami iszonyú szorongás, fuldoklás, irtózatos
szomorúság, olyan kétségbeejtő és lesújtó elégedetlenség, hogy azt nem lehet kimondani! Ha
ahhoz hasonlítanám, amit az embernek éreznie kellene, ha lelke folytonosan újra és újra
kiszakadna a testéből, azzal keveset mondanék. Mert a halál pillanatában csak azt látjuk, hogy az
Úristen elveszi tőlünk a testi életet, itt ellenben maga a lélek megy széjjel darabokra. Nem, igazán
nem tudnám fogalmát adni annak a belső tűznek, s azoknak a kétségbeeséssel tetézett rettenetes
kínoknak és gyötrelmeknek. Nem láttam, hogy ki a hóhérom, de azt éreztem, hogy égetnek és
darabokra vagdalnak; s merem állítani, hogy az egészben az a belső tűz és kétségbeesés volt a
legborzasztóbb. Ezen a dögvészes helyen, ahol az embernek soha semmi enyhülésre sincs kilátása,
még csak le sem lehet ülni, vagy feküdni. Abban a fali üregben, amelybe engem beledugtak, nem
volt semmi hely, s maguk azok a rettenetes falak is, mintha egész súlyukkal nehezednének az
emberre, úgy fojtogatják. Világosságnak nyoma sincs, minden koromsötét. De bár semmi fény
sincs, hogy, hogy nem, azt én már nem értem, de az ember látja mindazt, amit fáj látnia.
160 Ez a láto más 1559 és 1560 forduló ja táján történt. Szent Teréziának önvádoló szavait nem szabad betű szerint
venni, mert hiszen tudjuk róla, hogy soha sem követett el halálos bűnt. Csupán csak arról az örök kárhozatró l lehet szó,
amelybe belejutott volna, ha tovább halad és végül elbukik azon az apró, s akkor még nagyon ártatlan léhaságok útján,
amelyekbe ifjúkorában keveredett. A pokol útja apró hibákkal és bocsán atos bűnökkel kezdődik.
161
Az Úr ezen alkalommal nem mutatott meg nekem többet a pokolból. Azóta voltak róla
egyéb látomásaim, rettenetes dolgok; egyes bűnöknek büntetései. Ezek talán szemre ijesztőbbek
voltak, de mivel nem éreztem a fájdalmat, nem keltettek bennem akkora rémületet. Míg ellenben az
előbbiben az Úr azt akarta, hogy egész valójukban érezzem azokat a kínokat, s azt a lelki
gyötrelmet, mintha a testem csakugyan ott vergődött volna. Nem tudom, miképpen történt a dolog,
de azt az egyet megértettem, hogy nagy kegyelem volt; az Úr azt akarta vele, hogy saját
szemeimmel lássam, mitől mentett meg engem az Ő irgalma. Az semmi, ha az ember csak úgy
beszélni hall róla. Hiszen magam is elmélkedtem már a pokol különböző kínjairól - habár nem
sokszor, mert a félelem útja nem való az én lelkemnek - meg arról, hogy miképpen gyötrik az
ördögök a lelket, de meg olvastam is ezekről a sokféle szenvedésekről: azonban ez mind semmi
ehhez a fájdalomhoz képest. Ez egészen más. Szóval olyan, mint a festmény a valóhoz viszonyítva.
S még az is, ha az ember itt a földön megég, még az sem fogható az ottani tűzhöz.
Kimondhatatlanul meg voltam rémülve. Még most is, mikor ezeket a sorokat írom - pedig
már hat esztendő múlt el azóta - úgy remegek tőle, hogy az ereimben, úgy érzem, elhűl a vér.161
Valahányszor valami csapás, vagy fájdalom nehezül reám, s visszagondolok erre, valósággal
semmiségnek tűnik föl előttem mindaz, amit e földön szenvedhetünk, s azt hiszem, hogy bizonyos
tekintetben minden ok nélkül panaszkodunk. Ismételve mondom, tehát hogy ez volt egyike a
legnagyobb kegyelmeknek, amiket az Úrtól kaptam. Óriási hasznomra volt, amennyiben egyrészt
megszűntette bennem a félelmet ezen élet szenvedéseivel és kellemetlenségeivel szemben,
másrészt pedig erőt adott azok elviselésére, végül pedig mély hálaérzetet keltett bennem az Úr iránt
azért, hogy megmentett - még pedig most már merem remélni, hogy véglegesen - ezen rettenetes,
örökké tartó gyötrelmektől.
Azóta, ismétlem, mindent könnyen elviselhetőnek tartok idelent, ha csak annak a
szenvedésnek egy pillanatához hasonlítom is amelyben akkor volt részem. Igazán
megfoghatatlannak tartom, hogy én, aki mégis csak oly sokszor olvastam könyvekben egyet- mást a
pokoli kínokról, miképpen tudtam nyugodtan aludni felőlük és oly kevésbe venni őket! Hová
jutottam?! Hogyan tudtak nekem örömet okozni azok a dolgok, amelyek ezen rettenetes hely felé
sodortak?! Áldott légy Uram, mindörökre! Mily világosan bebizonyítottad, hogy jobban szeretsz
engem, mint ahogy én önmagamat szerettem! Hányszor mentettél ki Uram ebből a félelmetes
tömlöcből, s hányszor tértem abba vissza a Te akaratod ellenére!
Innét van az a mélységes fájdalmam is, amelyet a sok elkárhozó lélek fölött érzek. Főleg
ezeket a luteránusokat sajnálom, mert hisz ők már a keresztség folytán, tagjai voltak az egyháznak.
Innét azok a heves buzdulatok, hogy bárcsak tehetnék valamit a lelkek üdvére; mert igazán meg
vagyok róla győződve, hogy kész volnék ezerszer meghalni egyetlen egyért is, csakho gy
megmentsem ezektől a rettenetes kínoktól. Csak elnézem a dolgot: ha itt e földön különös
szeretettel viseltetünk valaki iránt, s azt látjuk, hogy nagy csapás érte, vagy fájdalom gyötri, saját
természetünk indít bennünket részvétre, s ha nagy bajról van szó, mi is egészen le vagyunk sújtva
miatta; mit kellene tehát éreznünk akkor, ha egy lelket az összes földi kínoknál nagyobb
gyötrelmekre látnánk kárhoztatva, s hozzá mindörökre?! Ki bírná ezt elviselni?! Nincs emberi szív,
amely ne véreznék erre a gondolatra! Hiszen itt a földön, tudjuk, egyszer mégis csak véget ér az
élet, s vele együtt minden fájdalom: s azért mégis akkora részvétre indulunk; míg ellenben ennek a
másiknak soh'se lesz vége. Hogyan tudjuk tehát azt nyugodtan elnézni, hogy az ördög napról- napra
annyi lelket hurcol magával a pokolba?!
Ebből kifolyólag az a vágy is folyton ég bennem, hogy ennyire fontos dologban ne adjuk
alább, hanem tegyünk meg mindent, ami tőlünk telik. Ne mulasszunk el semmit, s adja meg hozzá
161 E sorokat a szentanya 1565-ben írta.
162
az Úr az Ő kegyelmét. Mert ha meggondolom, hogy én, aki ugyan igen gonosz voltam, de hát
annyira amennyire mégis csak igyekeztem szolgálni az Úristennek, és soha sem tettem volna meg
bizonyos dolgokat, amelyeket az emberek a mai világban úgy lenyelnek, mintha semmi sem volna;
például nagy betegségeket viseltem el sok türelemmel - igaz, hogy ezt is az Úr adta. Nem volt
szokásom zúgolódni, vagy megszólni valakit; s igazán azt hiszem, nem is lettem volna képes
rosszindulattal viseltetni bárki irányában. Nem voltam önző, s arra sem emlékszem, hogy irigység
lett volna bennem, legalább is soha sem olyan fokban, hogy nagy bűn lett volna Isten ellen; és más
egyéb ilyesmi. Szóval akármilyen rossz voltam is, soha sem halt ki belőlem az istenfélelem: s íme,
mégis már- már hová helyeztek engem az ördögök! S hozzá tényleg meg vagyok róla győződve,
hogy bűneimmel még ennél is nagyobb büntetésre szolgáltam rá! Mindamellett, ismételve
mondom, hogy az a gyötrelem rettenetes volt, s hogy igen veszedelmes dolog, ha valaki amúgy
könnyedén beéri azzal, ami keveset tesz, főleg pedig, ha az olyan lélek, aki lépten- nyomon halálos
bűnbe esik, nyugodtan tekint a jövő elé és önelégülten él. Az Isten szerelméért: szakítsunk a bűnre
vezető alkalmakkal! Akkor azután megsegít bennünket az Úr, amint velem is megtette. Le gyen oly
kegyes Ő Szent Felsége, és ne bocsássa el többé a kezemet, nehogy újra elbukjam! Mert hiszen
saját szemeimmel láttam, hogy mi vár akkor reám! Ne engedje az Úr, hogy odajussak! Az Ö saját
szentséges Nevére kérem! Ámen!
Miután tehát láttam ezeket s egyéb nagy dolgokat és titkokat, amelyeket az Úr nagy
jóságában nekem megmutatni kegyeskedett, - így például részleteket az üdvözültek boldogságából,
s az elkárhozottak kínjaiból - föltámadt bennem a vágy, bárcsak találnék valami utat-módot arra,
hogy vezeklő életet kezdhessek, s így egyrészt biztosítsam magamat ekkora gyötrelem ellen,
másrészt pedig igyekezzem némileg kiérdemelni az örök üdvösséget. Szerettem volna elkerülni az
embereket, teljesen szakítani mindenkivel, s minden tekintetben elvonulni a világtól! A lelkem
nem tudott megnyugodni, ez a nyugtalanság azonban nem volt zavaró, hanem inkább nagyon is
édes. Világosan láttam, hogy az Úristen működik bennem, s hogy Ő Szent Felsége megmelegítette
a lelkemet, s képességet adott neki az eddigieknél erősebb eledelek megemésztésére.
Sokat törtem a fejemet azon, hogy mit tehetnék az Úristenért, s arra a megállapodásra
jutottam, hogy mindenekelőtt szerzetesi hivatásomnak kell megfelelnem, s meg kell tartanom
szabályunkat a tőlem telhető legtökéletesebb módon. Abban a kolostorban, amelyhez akkor
tartoztam, nagy számmal voltak igazán istenfélő nővérek, akik híven szolgálták az Urat. Azonban
anyagiak tekintetében igen rosszul állott, s így a nővérek kénytelenek voltak gyakran igénybe
venni mások vendégszeretét, olyanokét természetesen, akiknél tisztességesen és vallásosan
élhettek. De meg azután ez a zárda nem volt az eredeti szigorú szabály szerint alapítva, hanem a
fegyelme azonos volt az egész Rendével, amennyiben tudniillik az enyhítő bulla alapján állott. 162
De meg voltak más hátrányai is. Többek között például a nővérek, nézetem szerint, túlságos
kényelemben éltek, mert a ház igen tágas volt és nagyon szép. A legnagyobb baj, mindamellett, ez
az örökös kijárás volt, s hozzá éppen én voltam az, aki nagyon is sokszor éltem ezzel a
szabadsággal, amennyiben egyes magas rangú úrinők, akiknek a rendi elöljárók nem egy könnye n
mondhattak nem-et, megkívánták az én társaságomat, s az ő kérésükre főnökeim kiküldtek engem
hozzájuk. Így azután odáig jutott a dolog, hogy már alig éltem a zárdában, s bizonyára az ördögnek
162 A kármelita rendnek eredeti, ősi szigorát IV. Jenő pápa enyhítette 1431-ben kiadott bullájával. A Megtestesülésről
nevezett zárda Ávilában, amelyben Szent Terézia 1535 -től 1563-ig élt, újabb alapítvány volt, amennyiben az első
szentmisét akkor mondták benne, amidőn szentünket keresztvízre tartották, t. i. 1515. ápr. 4-én. Nem sokkal azelőtt jött
létre, s eredetileg jámbor nőknek egyesülete; úgynevezett beguinage volt, amely azután a kármelita rend szabályzatát
fogadta el, úgy amint az akkor érvényben volt. Semmiképpen sem lehet tehát lazulást vetni a szemére. Ezért mondja
Szent Terézia is, hogy nem volt az eredeti szigorú szabály szerint alapítva.
163
nagy része volt abban, hogy ritkán lehessek otthon, s így eleje legyen véve annak a jó hatásnak,
amelyet egyes nővérekre azáltal gyakoroltam, hogy elmondtam nekik lelki vezetőim oktatásait.
Egy alkalommal többekkel lévén együtt, egyikünk azt a kérdést vetette föl, hogy miért ne
élhetnénk mi a sarutlan nővérek mintájára; s miért ne alapítanánk mi is, mint ők, zárdát. 163 Ez a
gondolat annyira megfelelt az én ízlésemnek, hogy elkezdtem azt meghányni- vetni azzal az
említett özvegy úriasszonnyal, az én segítő társammal, akinek hasonló vágyai voltak. 164 Mindjárt
azzal kezdte a tervezgetést, hogy ő majd biztosít ennek a jövendő zárdának évi jövedelmet. Most
belátom, hogy ez a terv nem sokat ért, akkor azonban a lelkesedés elhitette velünk, hogy jónak fog
bizonyulni. 165 Másrészt azonban én még mindig haboztam, mert nagyon jól éreztem magamat a
kolostoromban. A ház ugyanis teljesen megfelelt az én ízlésemnek, s a cellám egészen nekem való
volt.166 Abban azonban mégis megegyeztünk, hogy az egész tervet az Úristennek ajánljuk.
Egy szép napon, szentáldozásom után, Ő Szent Felsége nagyon a lelkemre kötötte, hogy
legyek rajta minden erőmmel, s nagy ígéreteket tett arra nézve, hogy a zárda tényleg létre fog jönni,
s hogy Őneki nagy dicsőségére fog szolgálni. A neve legyen „Szent József”, mert az egyik kapuját
majd ez a szent fogja őrizni, a másikat pedig a Boldogságos Szűzanya; Krisztus Urunk pedig
közöttünk fog lakni. Hogy elsőrangú csillag lesz belőle, amely fényesen fog ragyogni. Hogy bár a
szerzetesrendek fegyelme meglazult, azért ne gondoljam ám, hogy azok nem tesznek szolgálatot az
Úristennek; mert hiszen mivé lenne a világ szerzetesek nélkül?! Hogy ezt a parancsát közöljem
gyóntatómmal, s mondjam meg neki, hogy Ő kéreti, ne legyen ellene és ne akadályozzon engem a
terv véghezvitelében.
Ez a látomás akkora hatást tett reám, s az Úr szavai úgy megrendítettek, hogy egy pillanatig
sem tudtam kételkedni a jelenés valódiságában. A dolog rendkívül nehezemre esett, mert részben
már akkor előreláttam, hogy mennyi gondot és megpróbáltatást fog reám hozni. Hozzá én olyan
boldogan megvoltam a magam zárdájában! Hiszen igaz, hogy ilyen gondolatok engem azelőtt is
foglalkoztattak, no de azért szó sem volt részemről valami eltökélt szándékról, s nem is álmodtam
volna, hogy tényleg úgy kelljen lennie. Itt ellenben megkaptam a határozott parancsot. Mivel tehát
éreztem, hogy nagy nehézségek előtt állok, sokáig nem tudtam, hogy mit tegyek. Az Úr azonban
ismételten és sokszor beszélt nekem róla; annyi okot és érvet hozott föl mellette; s oly világosan
megérttette velem, hogy ez az Ő akarata: hogy végre is nem mertem tovább halasztani, s írásban
közöltem a történteket a gyóntatómmal. Ő nem merte ugyan határozottan azt mondani, hogy
hagyjam abba, azt azonban belátta, hogy emberileg beszélve a terv egyálta lában nem észszerű.
163 1560-nak egyik őszi estéjén volt együtt Szent Teréziának szobájában, a Megtestesülésről nevezett zárdában, az a
társaság, amelyben először merült fö l a kármelita rend reformjának terve. A z eszmét - természetesen egészen
embrionális alakban – a Szentnek egyik unokahúga, az akkor körü lbelü l 19 éves Ocampo Mária vetette föl, s annak
megvalósítására fö lajánlott ho zo mányából ezer aranyat. Azo k a sarutlan nővérek, akikre célo z, ferencrendiek voltak,
akiket Janka hercegnő, II. Fü löp király nővére telepített akkoriban Madridba. Ocampo Máriát, aki ekkor még világi
hölgy volt, s egyáltalában nem gondolt arra, hogy ő maga valaha zárdába lép jen, háro m évvel utóbb az első reformált
kolostorban, az ávilai Szent Józsefben látjuk; Mária Baptista anya név alatt a reformnak egyik oszlopos tagja lett.
Hatvan éves korában, nagy életszentség hírében halt meg.
164 De-Ulloa Gu io már ú mő , Szent Teréziának buzgó segítőtársa és jobbkeze a reform megvalósításában, csakugyan
maga is belépett később a sarutlan kármelita rendbe, azonban egészsége nem bírta ki an nak s zigorát, s áldásos életét a
világban fejezte be.
165 De-Ulloa Gu io már asszony gazdag volt ugyan, de nem annyira, hogy mellesleg egy zárdát tudott volna eltartani,
meg azután nem is rendelkezett s zabadon a vagyonával, mert h iszen gyermekei voltak. Tényleg az áv ilai Szent
József-zárda alapításához pénzben nem igen járu lt hozzá. Annak költsége két leendő nővér hozo mányából, s Szent
Terézia Amerikában élő fivérének, Lőrincnek pénzküldeményéből telt ki.
166 Szent Terézia korában a Megtestesülés -zárda nem apró, egyes cellákra volt osztva, hanem nagy szobákra, amelyek
mindegyikében 5-6 nővér fért el. A szentanyának két ilyen szobája volt, az egyik a fö ldszinten, amelyben lakótársaival
nappal tartózkodott, a másik az emeleten, ahol aludtak. Különösen ez utóbbi nagyon szép és csendes helyiség volt.
164
Mert hiszen annak az úriasszonynak, aki a kivitelére vállalkozott, csak igen kevés, sőt majdnem
semmi anyagi eszközei sem voltak az ilyesmihez. Azt mondta, beszéljem meg a dolgot a
tartományi főnökömmel, s tartsam magam ahhoz, amit ő fo g nekem mondani. 167 Nekem nem lévén
szokásom, hogy a rendfőnökömmel beszéljek ezekről a láto másokról, az az úriasszony, aki a zárda
alapítására vállalkozott, tárgyalt vele, s a tartományi főnök, aki lelkes híve a szerzetesi
fegyelemnek, őszinte jóindulattal fogadta az eszmét, megígérte, hogy minden tekintetben
segítségére lesz, s hogy ő majd azt a zárdát a saját joghatósága alá fogadja. Azután megbeszélték az
évi járadék ügyét. Már akkor megegyeztünk abban, még pedig sok mindenféle okból, hogy a
nővérek száma ne legyen benne több tizenháromnál. 168 Mielőtt azonban bármit is tettünk volna,
megírtuk az egész dolgot annak a szent Alcantarai Péter testvérnek, aki azt felelte rá, hogy semmi
áron ne álljunk el a tervtől, s kifejtette nézeteit az egészre vonatkozólag. 169
Alig terjedt el a híre a városban ennek a tervnek, máris akkora üldözés szakadt a
nyakunkba, hogy azt rövidesen le sem lehetne írni. Csípős megjegyzések; gúnyos nevetés, hogy
ostobaság az egész; hogy miért nem tudok nyugodtan megülni a zárdámban, és így tovább. Az én
jó segítő társamnak pedig úgy neki estek, hogy egészen elbúsulta magát. Én nem tudtam, mitévő
legyek, mert úgy láttam, hogy részben igazuk van. Mikor azután így, nagy szomorúan, Istenhez,
imádkoztam Ő Szent Felsége elkezdett engem vigasztalni és bátorítani. Azt mondta nekem, hogy
ebből láthatom, mit szenvedtek a szent rendalapítók; hogy sokkal több üldözésben lesz még
részem, mint amennyit el tudnék képzelni; hogy ne törődjünk az egésszel, azonkívül pedig még
üzent egyet-mást a segítőtársamnak. Amin pedig legjobban elcsodálkoztam, az volt, hogy
mindketten egyszerre megvigasztalódtunk a történtek miatt, s készek voltunk bátran szembeszállni
összes ellenfeleinkkel.
Tény az, hogy az összes imádságos emberek, de meg, egy szóval, az egész város lakosai
között nem akadt egy sem, aki akkoriban ne lett volna ellenünk, s ne tartotta volna tervünket a
lehető legnagyobb oktalanságnak. Annyi volt a szóbeszéd, és akkora a felfortyanás magában az én
zárdámban is, hogy a tartományi főnök nem tartotta okos dolognak szembehelyezkedni a
közvéleménnyel: megváltoztatta véleményét és kijelentette, hogy nem engedi meg többé az
alapítást. Azt mondta, hogy az évi járadék nincs eléggé biztosítva, s nem elegendő; nemkülönben,
hogy a terv túlságos nagy ellenzésre talál; ebben, nézetem szerint, egytől-egyig igaza volt. Egy
szóval elejtette az eszmét, s nem akart többé hozzájárulni. Nekünk, akik már elszenvedtük az első
vágásokat, ez nagyon fájt; különösen pedig nekem esett rosszul azt látnom, hogy a tartományi
főnök ellenünk fordult, mert addig, amíg ő helyeselte tervünket, én a többiekkel szemben fedezve
voltam. Az én segítőtársamat már nem is akarták feloldozni a gyónásban, hacsak le nem mond a
dologról, mert szerintük, kötelessége jóvátenni a botrányt. Erre ő elment egy igen tudós és
rendkívül szent életű domonkos-rendi atyához, 170 s részletesen elmondta neki az egész dolgot. Ez
167 Ez a rendfőnök nem De-Salazár Angelus, hanem Fernandez Gergely atya volt, a kaszt íliai rendtartomány
provinciálisa 1559-től 1531-ig. (P. Silverio, Obras. I. 269.)
168 Ezen szám tekintetében a szentanya megállapodása n em volt végleges. 1561. dec. 30-án fivéréhez intézett
levelében azt mondja, hogy a nővérek száma 15 lesz.

169 Nem sokkal utóbb Alcantarai Szent Péter kü lön eljött Ávilába, hogy segítségére legyen Szent Teréziának a
zárdaalapításra vonatkozó pápai engedély megszerzésében. Az ő eszméje volt, hogy ezt az engedélyt De-Ulloa
Gu io már és édesanyja, Gu zman Aldonza úrnők számára kérjék s a pápai brévében csakugyan ők ketten szerepelnek
mint alapítók.
170 Ez Ibaňez Péter domonkosrendi atya volt, a teológia tanára a rendnek ávilai kollégiu mában, aki a szentanyát az első
sarutlan zárda alapítása körül buzgó erkö lcsi támogatásban részesítette. Ez utóbbi viszont akkora hatással volt rá, hogy
ettől kezdve Ibaňez atya rohamosan haladt előre a szemlélődés útján, s az életszentség olyan fokára jutott, hogy midőn
1565 febr 2-án meghalt, Szent Terézia látta, amint lelke egyenesen az égbe szállt. Később is többször megjelent neki
nagy dicsőségben. (V. ö. 33. és 38. fej.)
165
még akkor volt, mielőtt a tartományi főnök visszavonta volna a beleegyezését. Ugyanis az egész
városban nem akadt senki sem, aki hajlandó lett volna bennünket tanáccsal segíteni, s így azt
mondták, hogy tisztára a magunk feje után indultunk.
Ez az úriasszony tehát mindent elbeszélt ennek a szent férfiúnak és beszámolt neki arról is,
hogy mennyi jövedelme van az ő birtokainak, s mindenáron igyekezett megszerezni az ő
pártfogását, mert ő volt akkoriban a leghíresebb tudós a városban, sőt egész rendjébe n is kevés
akadt nálánál különb. Én részemről elmondtam neki összes terveinket, s egynéhányat azon okok
közül, amelyek erre indítottak; a kinyilatkoztatásokról azonban egy betűt sem szóltam neki, hanem
csakis a természetes céljainkról beszéltem, mert azt ó hajtottam, hogy kizárólag ezek alapján
közölje velünk nézetét. Azt felelte, adjunk neki nyolcnapi gondolkodási időt, s föltette a kérdést,
vajon hajlandók leszünk-e akkor is az ő tanácsát követni. Én azt feleltem, hogy igen, de bár így
beszéltem, s hiszem is, hogy megtartottam volna a szavamat, egy pillanatra sem rendült meg
bennem az a meggyőződés, hogy a dolognak meg kell valósulnia. Az én segítőtársamnak még
ennél is több hite volt: neki ugyan beszélhettek volna akármit, soha sem lett volna arra kapható,
hogy lemondjon a terv kiviteléről. Ami engem illet, mint mondom, én kizártnak tartottam azt, hogy
ne sikerüljön. Mindamellett én csak annyiban fogadok el igaznak valamely kinyilatkoztatást,
amennyiben nem áll ellentétben a szentírással és az egyház törvényeivel, amelyek megtartására
kötelesek vagyunk. Mert bár én igazán meg voltam győződve, hogy az enyém Istentől származik:
ha az a tudós ember azt találta volna nekünk mondani, hogy nem tehetjük meg bűn nélkül, vagy
hogy tervünk lelkiismeretbe ütközik, azt hiszem kész lettem volna azonnal lemondani róla és más
utat-módot keresni, hogy az Úristen kedvére tegyek. De hát ő csakis ezt az egyet kívánta tőlem.
Az Úrnak ez a hű szolgája, amint később megvallotta nekem, akkor, amidőn magára
vállalta ügyünket, teljesen el volt határozva, hogy igyekszik majd bennünket minden áron
lebeszélni a dologról. Ugyanis a városi szóbeszéd már eljutott az ő fülébe is, s ő épp olyan
oktalanságnak tartotta, mint a többiek, sőt mi több, egy úriember, aki megtudta, hogy őhozzá
akarunk fordulni, előzetesen figyelmeztette, hogy jól gondolja meg, mit tesz, s valahogy eszébe ne
jusson bennünket támogatni. Mikor azonban elkezdte fontolgatni, hogy mit feleljen nekünk, s
átgondolta az ügyet és a mi célunkat, nemkülönben azt a szerzetesi éle tmódot, amelyet meg
akartunk valósítani: az a meggyőződés alakult ki benne, hogy ez a terv nagyon is az Úristen
dicsőségére válik, s hogy mindenáron végre kell hajtani. Azt felelte tehát nekünk, hogy sietve
fogjunk hozzá, s még meg is magyarázta az utat- módot, hogy mihez tartsuk magunkat. Az anyagi
eszközök ugyan, szerinte nem elegendők, de végre is az isteni Gondviselésre is szabad e
tekintetben némileg számítanunk. Aki pedig ellenünk van, jegyezte meg, azt csak küldjük őhozzá:
ő majd beszel a fejével. Tényleg, azóta mindig a pártunkon volt, amint még el fogom beszélni.
Nagyon megvigasztalódva távoztunk tőle. Ezzel azután egyik- másik szent ember is, aki eddig
ellenünk volt, elkezdett jobb szemmel nézni bennünket, sőt némelyik egyenesen pártunkra is kelt.
Ez utóbbiak közé tartozott a szent lovag is, akiről már tettem említést. 171 Igaz ugyan, hogy tervünk
kivitelét az eszközök elégtelensége miatt igen nehéznek, sőt lehetetlennek találta, mivel azonban ő
maga is annyira erényes, s belátta, hogy mi kizárólag a belső ima ápolását tartjuk szem előtt és nagy
tökéletességre törekszünk, hajlandó volt megengedni, hogy az eszme az Úristentől származhat.
Bizonyára maga az Úr indította őt erre, s ugyanazt tette azzal az istenfélő pappal is, akihez, mint
elmondtam, először fordultam tanácsért, s aki valósággal az erények tükre az egész város számára,
amennyiben az Úristen azzal a hivatással áldotta meg, hogy számos lélek megtérésének és lelki
haladásának szolgáljon eszközéül. Ettől kezdve ő is mindig kezemre volt ebben az ügyben. 172 Így
171 Salcedo Ferenc.

172 Dáza Gáspár.
166
álltak tehát a dolgok, hála a sok imádságnak. Házat is sikerült vennem, még pedig nagyon jó
fekvésűt. Igaz ugyan, hogy igen kicsiny volt, de ezzel én mit sem törődtem. Az Úr azt mondta
nekem, hogy csak jussak bele, úgy ahogy tudok: akkor azután majd meglátom, hogy mit tud tenni
Ő. Hát hiszen, meg is láttam, még pedig mennyire! Az is világos volt előttem, hogy az évi járadék
nem elegendő, de bíztam benne, hogy az Úr majd elrendez mindent, s majd segít rajtunk vala mi
más módon.
XXXIII. FEJEZET.
Folytatólag beszél a Szent József-zárda alapításáról. Elmondja, hogy miképpen tiltották le róla; hogyan hagyta abba
egy időre; s mennyire megvigasztalta őt az Úr a szenvedések közepette.
Ennyire voltunk a dologgal, s a végleges elintézéshez már csak az hiányzott, hogy másnap
aláírjuk a szerződést, mikor bekövetkezett, amit mondtam, tudniillik, hogy a tartományi főnök atya
megváltoztatta véleményét. Azt hiszem, az isteni Gondviselés indította őt erre: legalább is a
következmények ezt mutatják. Mivel ugyanis annyi volt az imádság erre a szándékra, az Úr
tökéletesebbé tette a tervet, s úgy intézte, hogy más módon valósuljon meg. Mihelyt visszavonta
engedélyét a rendfőnök, gyóntatóm azonnal meghagyta nekem, hogy hagyjam abba az egész
dolgot. Pedig hát csak az Úristen tudja, hogy mennyi fáradtságomba és szenvedésembe került,
amíg sikerült annyira juttatnom! Mikor azután lemondtunk róla, s minden abbamaradt, annál
jobban hánytorgatták, hogy íme, hát mégis csak bolond asszonyi ötlet volt az egész, s én ellenem
még nagyobb lett a méltatlankodás, pedig én eladdig a tartományi főnököm engedélye szerint
jártam el. Zárdámban igen rossz szemmel néztek azért, hogy szigorúbb klauzúrával bíró kolostort
akartam alapítani. Szerintük megsértettem őket. Hogy az ő körükben épp olyan jól szolgálhatok
Istennek, mint másutt. Hogy nem szeretem a zárdámat. Hogy inkább annak szereztem volna évi
járadékot, mint másoknak. Egyesek azt ajánlották, hogy zárjanak be a börtönbe, 173 mások - bár
igen kevesen - úgy- ahogy mégis a pártomra keltek. Én beláttam, hogy sok tekintetben igazuk van,
s olykor igyekeztem nekik a dolgot megmagyarázni. Másrészt azonban, mivel nem volt szabad
megmondanom a fődolgot, tudniillik azt, hogy ezzel az alapítással maga az Úr bízott meg, nem
tudtam, mit tegyek, s így legtöbbször hallgattam. Egyébként az Úristen megadta nekem azt a nagy
kegyelmet, hogy mindez legkevésbé sem nyugtalanított, s olyan könnyedén és jókedvűen hagytam
abba mindent, mintha semmimbe sem került volna. Hogy ez tényleg így van, azt senki sem akarta
elhinni, még azok az imádságos emberek sem, akikkel én érintkeztem; sőt ellenkezőleg, meg
voltak róla győződve, hogy nekem nagyon fáj, s egészen le vagyok sújtva. Még az én gyóntatóm
sem tudta elhinni, hogy nem így van. Pedig, ami engem illet, én úgy láttam, hogy abban, amivel az
Úr megbízott, megtettem minden tőlem telhetőt, s hogy nem vagyok más egyébre kötelezve; az a
gondolat pedig, hogy megmaradhatok a zárdámban, amelyben amúgy is olyan jól éreztem
magamat, nagyon is kedvemre volt. Mindamellett egy pillanatra sem szűntem meg erősen hinni,
hogy a dolog meg fog valósulni. Nem láttam rá lehetőséget; nem tudtam, hogy hogyan és mikor
lehetne meg, de arról biztos voltam, hogy meglesz.
Ami azonban nagyon fájt, az volt, hogy egy szép nap a gyóntatóm támadt rám, mintha
bizony én bármit is tettem volna az ő akarata ellenére. Az Úr bizonyára azt akarta, hogy o lyan
oldalról érjen a szenvedés, ahonnét leginkább nehezemre esik. Ezeknek a minden oldalról jövő
173 Ez a börtön, amelyről a Szent itt beszél, egy ablaktalan szűk cella, s napjainkban is megvan a
Megtestesülés-kolostorban.
167
támadásoknak közepette, amikor éppen őnála számíthattam volna vigasztalásra, fogta magát, s
levelet írt nekem, oly értelemben, hogy íme tehát mégis csak képze lődés volt az egész, - most már
magam is beláthatom. Igyekezzem tehát okulni az eseten s a jövőben ne ártsam magamat többé
ilyenekbe, mert íme, mekkora botrány lett belőle. Írt azon kívül még más egyebet is, ami nagyon
rosszul esett. Ez a levél jobban fájt nekem, mint a többi mind együttvéve, mert azt az aggodalmat
keltette bennem, hogy hátha mégis hibás vagyok; hátha én vagyok az oka s én szolgáltattam
alkalmat arra, hogy az Úristen ellen bűnöket kövessenek el, hátha a látomásom mégis csak csupa
képzelődés; hátha csalóka ábránd az én egész belső imám! Egyszóval teljesen meg voltam
zavarodva, s mélységes szomorúság vett rajtam erőt. Azonban az Úr, aki ezen említett
megpróbáltatások közepette soha sem hagyott cserben, sőt nagyon gyakran vigasztalt és buzdított,
- amiről azonban céltalan dolog volna itt többet mondanom, - ekkor is megkönyörült rajtam, s azt
mondta, hogy ne szomorkodjam, mert nagyon is nagy szolgálatot tettem Istennek, s hogy ebben az
ügyben semmi tekintetben sem vétkeztem ellene; hogy engedelme skedjem gyóntatómnak, s
maradjak egyelőre veszteg. Majd megjön az ideje, amikor újra kezdhetem. Ez annyira
megvigasztalt, s akkora örömmel töltött el, hogy az egész ellenem támadt üldözés semminek tűnt
föl előttem.
Ezen alkalommal érttette meg velem az Úr, hogy milyen óriási hasznunk van az Ő érette
elviselt szenvedésekből és üldözésekből. Ugyanis ezek révén annyira megnövekedett lelkemben az
Isten iránti szeretet és sok más erény, hogy nem tudtam rajta eléggé csodálkozni. Azóta vágyódom
annyira szenvedések után. A többiek azt hitték, hogy teljesen le vagyok sújtva. Hát hiszen, nem
mondom, az is lettem volna, ha az Úr akkora kegyelmekkel meg nem segített volna. Az isteni
szeretetnek amaz indulatai, amelyekről megemlékeztem, ekkor kezdtek még hevesebbek, az
elragadtatások pedig még nagyobbak lenni. Erről azonban én mélységesen hallgattam, s nem
beszéltem senkinek az én nagy nyereségemről. Az a szentéletű dominikánus épp oly biztosra vette,
mint én, hogy a terv meg fog valósulni, s mivel én nem akartam többé be leavatkozni, nehogy
vétsek az engedelmesség ellen, ő és az én segítő társam, ketten folytatták a tárgyalásokat, írtak
Rómába és megtették a szükséges lépéseket. Az ördög azonban itt is okvetetlenkedett, s szájról
szájra adta annak hírét, hogy énnekem erre a tervre vonatkozólag valami látomásom, vagy
kinyilatkoztatásom volt. Ennek következtében nagy remegve jöttek egyesek hozzám azzal, hogy
ebből baj lehet, mert kemény időket élünk, s esetleg akad, aki elmegy az inkvizícióhoz és följelent
engem. Nekem ez nagyon tetszett, s jót nevettem rajta. Ebben a tekintetben ugyanis sohasem
féltem semmitől; annyira biztos voltam magamról hit dolgában, hogy az Egyháznak legcsekélyebb
szertartásáért, vagy a Szentírásnak akármelyik igazságáért - ha valaki azt mondta volna, hogy
ellene teszek - kész lettem volna ezer halált is elszenvedni. Azt feleltem tehát nekik, hogy efelől
nyugodtan alhatnak, mert ugyancsak rosszul állna a lelkem, ha volna benne valami, ami miatt az
inkvizíciótól kellene félnem. S ha volna okom azt gondolni, hogy lappang bennem ilyesmi, én
magam keresném föl az inkvizíciót. Ha följelentenek, az se baj, az Úr majd megszabadít, s nekem
csak hasznom lesz belőle.
Mindezt megbeszéltem azzal a domonkosrendi atyával, aki annyira tudós ember volt, hogy
teljesen megnyugodhattam ítéletén. Elmondtam neki ezen alkalommal olyan világosan, ahogy csak
tudtam, összes látomásaimat, belső imámnak módszerét és azokat a nagy kegyelmeket, amelyekkel
az Úr elárasztott, s kértem, vizsgálja meg mindezt figyelemmel, s mondja meg nekem, vajon van-e
benne valami, ami ellenkezik a szentírással, s hogy mit gondol az egészről. ő nagyon
megnyugtatott, s nézetem szerint ez a közlés neki is lelki javára szolgált. Mert bár addig is igen jó
szerzetes volt, attól kezdve sokkal buzgóbban gyakoro lta a belső imát; s hogy ezt annál
zavartalanabbul megtehesse, elvonult rendjének egy félreeső, magányos kolostorába, s két
168
esztendeig maradt ott. A két év elteltével azonban, szívének nagy fájdalmára, az engedelmesség
másfelé hívta, mert hát reá, mint afféle kiváló férfiúra, másutt volt szükség.
Ami engem illet, bár távozása nekem rendkívül rosszul esett, mert hiszen nagy szükségem
volt reá, de azért nem beszéltem le róla. Tudtam ugyanis, hogy mekkora haszna lesz belőle. Mert
mikor nagyon szomorkodtam afölött, hogy el akar menni, az Úr azt mondta nekem, hogy
vigasztalódjam, s ne bántson a dolog, mert nagyon jó hívásnak engedelmeskedik. Ott a magányban
a lelke akkorát fejlődött, s úgy előrehaladt a lelki élet útján, hogy - amint ő maga mondta, mikor
megérkezett - nem adta volna semmiért a világon azt az ott töltött két esztendőt.
Megjegyzendő, hogy nekem magamnak is ezt kellett mondanom; mert míg azelőtt csak a
tudománya révén nyugtatott és vigasztalt meg, most már saját tapasztalatai alapján tudta velem
ugyanezt megtenni, mert bőségesen szerzett ilyeneket a szellemi, természetfölötti dolgok
tekintetében. Az Úristen pedig pontosan akkor hozta őt vissza körünkbe, mikor látta, hogy szükség
van az ő támogatására ezen zárda ügyében, amelynek megalapításán Ő Szent Felsége kívánságára
dolgoztunk.
Én tehát csendben maradtam, és sem nem avatkoztam többé ebbe a dologba, sem nem
beszéltem róla; s az Úr ezen egész idő alatt nem is mondta nekem soha, hogy tegyek e tekintetben
valamit. Nem tudom, hogy miért, de nem tudtam - kiverni a fejemből azt a meggyőződést, hogy az
alapítás végre is meg fog valósulni. Ezen idő alatt a jezsuitáknak itteni házfőnökét másfelé
helyezték át, s Ő Szent Felsége egy másikat hozott ide, egy nagyon is lelki életet élő, erélyes,
értelmes és tudós embert, még pedig éppen akkor, amikor a legnagyobb szorultságban voltam. 174
Az én gyóntatóm ugyanis alá volt vetve házfőnökének, rendjében pedig a legnagyobb fokban ki
van fejlődve az az erény, hogy senki sem mer moccanni, hacsak nem az elöljárója akarata szerint.
Így azután, bár ő maga jól megértette az én lelkemet és óhajtotta haladásomat: bizonyos dolgokban
nem mert a saját esze szerint eljárni, akármennyire indokoltnak látta is. Mivel pedig az én
szellememet folyton előre ragadták azok a heves indulatok, nagyon fájdalmasan éreztem, hogy
megkötve tart egy helyben; de azért mégis pontosan alkalmazkodtam ahhoz, amit nekem
parancsolt.
Egy napon igen levert voltam, mert úgy láttam, hogy gyóntatóm nem ad nekem hitelt ; s
ekkor azt mondta nekem az Úr, hogy ne szomorkodjam, mert ez a baj hamarjában el fog múlni.
Nagyon megörültem, mert arra értettem, hogy nemsokára meghalok, s valahányszor eszembe jutott
ez a hallomás, mindig nagyon jókedvre hangolt. Később világosan beláttam, hogy ennek a
házfőnöknek a megérkezésére vonatkozott, mert tényleg azóta soha sem volt okom ilyesmi miatt
bánkódni. Ez az újonnan érkezett házfőnök ugyanis nem kötötte meg kezét a házgondnoknak, aki
gyóntatóm volt, hanem inkább arra biztatta, hogy vigasztaljon meg engem; hogy ne féljen
semmitől; hogy ne vezessen engem olyan szűk úton, hanem engedje, hadd működjék bennem
szabadon a Szentlélek. Mert csakugyan ezen nagy szellemi hevületek közepette, lelkem olykor
még lihegni is alig tudott.
174 Az a rektor, akit elhelyeztek Ávilából, Vazquez Dénes atya volt. Az ávilai kollégiu m élén másfél év ig állt. Néhány
évig Borgia Szent Ferencnek volt gyóntatója és szóciusa. Később n agy hibába esett: a spanyol jezsuitákat igyekezett
elszakítani a rend egységétől, s ezen cél megvalósítására ármánykodott az udvarnál és a pápai széknél. Hibáját belátva,
nyilvánosan tett érte eleget. 1589-ben halt meg To ledóban. Utóda, Salazár Gáspár, elő zőleg a király nővérének, Janka
hercegnőnek udvari hitszónoka, 1561 végén lett az ávilai ko llég iu m rektora és kilenc hónapig kormányozta azt. Alatta
a rendháznak nehézségei támadtak az új püspökkel, De -Mendóza Alváróval, s a békesség kedvéért elöljárói Salazár
atyát elhelyezték onnan, úgy hogy a szentanya, mikor Tolédóból visszatért, már nem találta őt Ávilában. Ez a
körülmény azonban nem szüntette meg azt a belső barátságot, amely kettőjük kö zt szövődött, s amelynek hatása alatt
Salazár atya később egy ideig ko mo lyan foglalkozott azzal a tervvel, hogy átlép a kármelita rendbe. Alcalában halt
meg 1593-ban, 64 éves korában.
169
Ez a házfőnök eljött hozzám, s gyóntatóm meghagyta nekem, hogy mondjak el neki

mindent egészen szabadon és világosan. Az ilyen beszámolások nekem rendesen nagyon
nehezemre szoktak esni; most azonban, midőn beléptem a gyóntatószékbe, valami nem tudom
micsodát éreztem a lelkemben, amit még, amennyire emlékszem, sem azelőtt nem tapasztaltam
soha, sem pedig azóta; s nem is tudnám kifejezni, hogy mi volt, sem pedig hasonlattal nem vagyok
képes azt megvilágítani. Valami szellemi élvezet volt, valami a lelkemben felvillanó tudat, hogy az
a másik lélek engem meg fog érteni, s hogy az enyém megegyezik vele. Mint mondom, én nem
értem, hogyan történhetett. Mert ha előzőleg beszéltem volna vele, vagy pedig mások hozták volna
meg nekem a hírét, akkor érteném, miért örültem előre annak, hogy meg fog engem érteni; azonban
addig mi soha sem váltottunk egy szót sem, és nekem egyáltalában senki sem beszélt őróla. Azóta
volt alkalmam tapasztalni, hogy ez a szellemi ösztön nem csalt meg engem, mert a lelkem minden
tekintetben igen nagy hasznot merített a vele való érintkezésből. Az ő lelki vezetése ugyanis éppen
olyanoknak való, akiket az Úr már nagyon előre juttatott, amennyiben ő futni készteti őket,
ahelyett, hogy lassú lépésben járatná. Neki az a rendszere, hogy fölszabadítja lelküket minden
bilincstől, s önmegtagadást gyakoroltat velük, s e tekintetben, valamint egyebekben is, az Úr kiváló
tehetséggel áldotta meg. Alig beszéltem vele néhány szót, mindjárt megértettem a módszerét, s
láttam, hogy tiszta és szentéletű emberrel van dolgom, akit az Úr különösen megáldott azzal a
képességgel, hogy meg tudja ítélni gyónóinak szellemét. Egyszóval, nagy volt az örömöm.
Alig kötöttem vele ismeretséget, az Úr megint elkezdte sürgetni, hogy vegyem föl újra a
zárdaalapítás ügyét, s fejtsem ki gyóntatóm és ezen házfőnök előtt részletesen annak okait és érveit,
úgyhogy ne merjenek engem attól visszatartani. Egyik- másik dolog, amit nekik mondtam, tényleg
üdvös félelemmel töltötte el őket, különösen a házfőnököt, aki egy pillanatig sem kételkedett
abban, hogy Isten szelleme működik bennem, mivelhogy alaposan tanulmányozta és gondosan
megfigyelte annak hatásait. A hosszas tárgyalásnak az lett a vége, hogy nem mertek nem-et
mondani; s gyóntatóm újra megadta nekem az engedélyt arra, hogy teljes erővel nekifeküdjem a
dolognak. Jól látta, hogy milyen küzdelmeknek nézek elébe, tekintve hogy egyedül állottam, s nem
voltak meg hozzá a megfelelő eszközeim. Abban állapodtunk meg, hogy történjék minden a lehető
legnagyobb titokban. Úgy intéztem tehát a dolgot, hogy egy nővérem, aki másfelé lakott, vegye
meg a házat azon a pénzen, amelyet az Úr juttatott egyik-másik úton a kezemhez, s alakíttassa át,
úgy, mintha a maga számára tenné. 175 Hosszú volna elmondani, miképpen gondoskodott az Úr
minden szükségesről. Ami engem illet, nagyon vigyáztam arra, hogy semmiben se vétsek az
engedelmesség ellen, de azt jól tudtam, ha szólok róla elöljáróimnak, akkor minden el van veszve,
s úgy járunk, mint az első alkalommal, sőt még annál is rosszabbul.
Hogy mit kellett szenvednem, amíg sikerült megszerezni a pénzt, mindent elintézni, s
elvégeztetni az átalakításokat, az hallatlan. Legtöbbször pedig egymagamnak kellett viselnem a
terhet, mert bár az én jó segítőtársamban megvolt a legeslegjobb akarat, tényleg csak igen keveset,
sőt úgyszólván semmit sem tudott tenni. Az ő része nagyjából arra szorítkozott, hogy az ő neve és
pártfogása alatt történt az alapítás, egyébként azonban, ami munka járt vele, az nekem jutott, még
pedig olyan mértékben, hogy most sem értem, miképpen tudtam vele megbirkózni. Néha- néha már
annyira el voltam szontyolodva, hogy így kiáltottam föl: „Én jó Uram! minek parancsolsz
175 Janka nővérérő l van szó, aki Alba de Tormes városában volt férjnél Ovalle János úrná l, s aki ezen alkalo mmal
egész családjával együtt átköltözött Ávilába. A ház vételárát két úrileány fedezte, akik, mint a megalap ítandó zárdának
leendő tagjai, hozo mányukat erre a célra elő re odaadták Szent Teréziának. Ezzel a pénzzel tehát Ovalle János és neje
megvették a házat, s belekö ltöztek, azután pedig munkásokat fogadtak, hogy azok a házban elvégezzék a szükséges
átalakításokat látszólag a család, tényleg azonban a zárda céljaira. Ezeknek a munkálatoknak ára Szent Terézia
bátyjának, Cepéda Lőrincnek, A merikából küldött pénzajándékából telt ki. Egy kisebb összeggel - egy bedőlt fal
újraépítéséhez - De-Ulloa Guiomár asszony is hozzájárult.
170
lehetetlennek látszó dolgokat?! Végre is, én csak egy gyönge nő vagyok! S még ha legalább szabad
volnék! De így, mikor annyi mindenféle bilincsbe vagyok verve! Egy fillér nélkül, s minden
remény híján, hogy valahonnét pénzt tudjak előteremteni a bréve, vagy más egyéb számára! Mit
tehetek én ilyen körülmények között?!”
Egy alkalommal, végső szorultságomban már nem tudtam, mit tegyek, s miből fizessem a
munkásokat, midőn megjelent nekem az én hűséges Atyám és Uram, Szent József, s azt mondta,
hogy meglesz a pénz, s kössem meg nyugodtan az alkut. Én tehát úgy is tettem, habár egy fillér sem
volt a zsebemben, s az Úr olyan csodálatos módon segített meg, hogy akik hallottak róla, ne m
tudtak hová lenni a csodálkozástól.176
A házat nagyon kicsinek találtam, s csakugyan egészen parányi volt, s teljesen
alkalmatlannak látszott arra a célra, hogy zárda legyen belőle. Szerettem volna megszerezni egy
vele szomszédos, szintén nagyon kicsi házat, hogy abból templomot csinálhassak, de nem volt
miből, s kilátás sem volt rá, hogy valaha meg lehessen venni, úgyhogy nem tudtam, mit csináljak.
Ekkor egyik nap a szentáldozás után az Úr így szólt hozzám: „Megmondtam: igyekezzél bejutni,
úgy, ahogy tudsz.” Azután pedig mintegy fölkiáltva ezt tette hozzá: „Ó telhetetlen emberi nem!
Attól félsz talán, hogy a föld is kicsúszik a lábaid alól?! Hányszor aludtam én a szabad ég alatt,
mikor nem volt, ahol magamat meghúzhassam!” Nagyon meg rémültem, s beláttam, hogy igaza
van. Elmentem tehát a házikóba, felmértem az egészet, s azt találtam, hogy bár nagyon parányi, de
azért tökéletes kis zárda kerül ki belőle. Azóta nem is törtem magamat nagyobb épület után, hanem
elvégeztettem benne a szükséges átalakításokat, hogy valamiképp élni lehessen benne! Durva
munka volt, minden simítás és szépítés nélkül, de azért úgy volt megcsinálva, hogy a lakók
egészségének ne legyen ártalmas, s erre mindig kell ügyelni. 177
Szent Klára napján, midőn a szentáldozáshoz járultam, ez a szent megjelent nekem,
ragyogó szépségben, s azt mondta, hogy csak folytassam bátran a megkezdett munkát, ő majd
segítségemre lesz. Ettől kezdve nagy tisztelettel voltam irányában. Szavai csakugyan meg is
valósultak, amennyiben az ő rendjének egyik zárdája, amely közel van a mienkhez, nagy
segítségünkre van élelmiszerek dolgában. 178 Azonban ennél sokkal többet is tett értem ez az áldott
szent, amennyiben lassankint oly tökéletesen megvalósította vágyaimat, hogy miként az ő saját
kolostora, úgy a mi házunk is a teljes szegénység alapjára helyezkedett, s kizárólag alamizsnából
élünk. Nem csekély fáradtságomba került elérnem, hogy ez a pont magának a Szentatyának
tekintélyével legyen megerősítve, olyannyira, hogy ezen többé ne lehessen változtatni, sem pedig
évi járadékot elfogadni. 179 Az Úr pedig ennél is többet tesz, még pedig valószínűleg ezen áldott
176 A Szentnek öccse, Cepéda Lőrinc ekkoriban Quitóban, Dél-A merikában lakott. Egy indián hűbérnek volt ura, s
egyúttal a királyi pénztárosi hivatalt v iselte. A z előbbi jó létet, az utóbbi rangot biztosított neki. Rokona inak időnkint
pénzajándékot szokott kü ldeni, s ekkor juttatott Szent Teréziának körülbelül 200 aranyat. A Szent elő zőleg egy 80
aranyba kerülő építkezést illetőleg kötött alkut a kőművesekkel, s így égető szüksége volt erre a pénzre.
177 Az ávilai Szent József-kolostor mai nap is úgyszólván teljesen abban az állapotban van, amint azt Szent Terézia
megépíttette. Most is két szomszédos házikóból áll, amelyik mindegyikének megvan a maga kis udvara és belső
folyosói. A kert szintén nem változott. Ott vannak a remetelakok, amelyeket ő építtetett és a kút, amelyet ásatott.
Csupán csak a templo mot nagyobbították meg, azonban az eredeti kis kápolna és kórus, amelyet ő rendezett be, szintén
még mindig megvan.
178 Az enyhített szigorú ferencrendi nővérek zárdája, amelynek a népnyelven Las Gordillas a neve. Ennek lakó it
kezdet óta a legszívélyesebb barátság kötelékei fűzik a Szent József-zárda nővéreihez.

179 Az első bréve 1562 febr. 7-én kelt s De-Gu zman Aldonza és leánya, De-Ulloa Gu io már úrnőkhöz van intézve, akik
– mert az ügy érdekében ez akkor szükséges volt - úgy szerepelnek, mint az első sarutlan kármelita zárda alapítói. Ez a
bréve még nem tud a teljes szegénységről, hanem arról beszél, hogy a zárdának rendes évi jövedelme lesz. A második
bréve, illetve jobban mondva a Szent Penitentiaria rescriptu ma, amely 1562. dec. 5-én kelt, megengedte, hogy az új
171
szentnek közbenjárására, amennyiben a nélkül, hogy koldulnunk kellene, Ő Szent Felsége

bőségesen ellát a szükségesekkel. Áldott legyen mindezekért! Ámen.
Néhány nappal később, Nagyasszonyunk ünnepén, a d icső Szent Domonkos rendjének
egyik kolostorában180 voltam, s elgondolkoztam afölött, hogy a régi időben mennyi bűnt gyóntam
én meg ezen a helyen, s hogy milyen rossz életet éltem. Ekkor olyan erős elragadtatás jött rám,
hogy majdnem egészen magamon kívül voltam. Kénytelen voltam leülni, s úgy emlékszem, hogy
még az Úrfelmutatást sem vettem észre, s a szentmisére sem tudtam odafigyelni, úgyhogy emiatt
utóbb aggályaim is voltak. Elragadtatás közben úgy érezte m, hogy valami nagyon fehér és fényes
ruhába öltöztetnek. Kezdetben nem vettem észre, hogy ki adja azt reám, de azután ott láttam a jobb
oldalamon Miasszonyunkat, bal felől pedig az én Szent József atyámat, s ők öltöztettek így föl.
Megérttették velem, hogy most már megtisztultam bűneimtől. Mikor már fel voltam öltöztetve, s
valósággal úsztam az élvezetben és mennyei boldogságban, úgy láttam, hogy Miasszonyunk
megfogja a kezeimet, s azt mondja nekem, - hogy nagy örömet szerzek neki azzal, hogy szolgálom
a dicső Szent Józsefet; hogy a kolostorra vonatkozó terveim meg fognak valósulni; hogy benne
híven fognak szolgálni az Úrnak, és nekik kettőjüknek, ne féljek attól, hogy e tekintetben valaha
lazulás álljon be, mert bár a joghatóság, amely alá kerülünk, nincs is ínyemre, ők majd gondunkat
fogják viselni. Az ő Szent Fia különben is megígérte már, hogy velünk fog lakni. Annak jeléül
pedig, hogy ez mind igazán így lesz, ajándékul adja nekem ezt az ékszert. - Azt láttam ugyanis,
hogy egy nagyon szép arany nyakéket tesz a nyakamra, amelyen igen értékes kereszt függött. Ez az
arany, és ezek a drágakövek annyira különböznek a földiektől, hogy nem lehet őket egy napon
említeni sem. Ezeknek a szépsége teljesen elüt mindattól, amit idelent el tudunk képzelni. Emberi
értelem nem képes fogalmat alkotni annak a ruhának a szövetéről, sem pedig elképzelni annak
fehérségét, amelyet az Úr az ilyen látomásban megmutatni kegyeskedik. Ehhez képest a földi
ruhák és ékszerek legfeljebb olyanoknak mondhatók, mint ha a mennyeieknek szénnel készült
vázlatai volnának.
Miasszonyunknak szépsége elragadó volt. Részletes fogalmat nem tudtam alkotni róla,
hanem csak arcvonásainak általános benyomását észleltem. Ruhája fehér volt és ragyogó, de nem
kápráztatta a szemet, hanem szelíd fényben csillogott. A dicső Szent Józsefet nem vettem ki olyan
tisztán, habár jól láttam, hogy ott van, - úgy, mint azon látomásban szoktam, amelyek nem az
érzékek előtt jelennek meg. Miasszonyunkat nagyon fiatalnak találtam. Miután tehát mindketten
egy kis ideig, így voltak velem, én pedig a legnagyobb mennyei boldogságban és élvezetben
úsztam - nagyobban, azt hiszem, mint amilyent valaha éreztem, s azt szerettem volna, ha soha sem
szűnik meg, - egyszerre csak azt láttam, hogy nagy tömeg angyal kíséretében fölmennek az égbe.
Távozásuk után nagyon egyedül éreztem magamat, de azért annyira meg voltam
vigasztalódva, Istenhez fölemelkedve, imába merülve és elérzékenyülve, hogy egy ideig nem
tudtam még csak mozogni és beszélni sem, hanem egészen magamon kívül voltam. Nagy
lelkesedés maradt bennem az iránt, hogy föláldozzam magamat Istenért. Más egyéb fenséges
hatásai is voltak ennek a látomásnak. Bármennyire igyekeztem is, sohasem tudtam kételkedni,
hogy ez Istennek, a mi Urunknak műve volt; annyira rajt' volt az egészen az ő keze nyoma. Nagyon
meg voltam hatva, s mélységes béke honolt a lelkemben.
zárda kizárólag alamizsnából éljen, s ezt az engedélyt a pápa 1565 jú l. 17-én kiadott brévéjével megerősítette. Ezen a
helyen a szentanya erre a legutolsó brévére céloz.
180 A Szent Tamás-ko llég iu m temp lo ma. A hagyomány szerint ennek Kris ztus -kápolnájában kapta a s zentanya az itt
leírt kegyelmet, és pedig 156l-ben. A z o ltár mellett a falban egy nyílás van, amelyen át akkoriban gyóntattak; fölötte ez
a felirat olvasható: ,,Itt szokott gyónni Jézusról nevezett Szent Terézia.”
172
Amit az angyalok királynéja a joghatóságról mondott, az arra vonatkozott, hogy nem

fogunk a Rend alá tartozni, ami nekem nagyon rosszul esett. Az Úr azonban azt mondta, hogy nem
volna jó, ha ők kormányoznának bennünket, 181 s megmondta nekem az okokat is, hogy miért nem
szabad ebbe belemennem; hanem hogy folyamodjam Rómába egy bizonyos úton- módon, amit
szintén megmagyarázott nekem, s megígérte, hogy majd választ is fogok kapni; lesz gondja rá. Ez
így is történt. Egészen addig hiába fáradoztunk ebben az ügyben; mikor azonban az Úr ajánlotta
módot választottuk, igen jól sikerült.
A következmények megmutatták, mennyire jó volt nekünk, hogy a püspök joghatósága alá
helyezkedtünk. Akkor azonban én még nem ismertem a mi főpásztorunkat, s fogalmam sem volt
arról, hogy milyen főnökünk lesz. Isten úgy akarta, hogy kitűnően beváljon, s hogy nagyon
megszeresse ezt a zárdát. 182 Erre pedig nagy szükségünk volt, ama nagy üldözés közepette, amely
ellenünk támadt, - amint majd később elmondom, - mert különben nem lett volna képes
megmaradni abban az állapotban, amelyben most van. Áldott legyen az, aki mindezt így intézte.
Ámen.
181 T. i. a meg lazult fegyelmű sarus kármeliták. Hiszen éppen az egész kármelita rend reformjának kellett az ávilai kis
Szent József-zárdából kiindulnia, s így érdekében volt, hogy független legyen - legalább egyelőre - ettől a rendtől.
182 1560. dec. 4-e óta De-Mendóza Don Alváró volt az ávilai püspök, aki csakhamar Szent Teréziának és a sarutlan
kármelita rendnek hűséges jó barátja lett. 1562-től 1577-ig vo lt az áv ilai Szent Jó zsef-zárda az ő joghatósága alatt
Ekko r Don Alvárót áthelyezték Palenciába, s ez alkalo mmal kerü lt a zárda a sarutlan kármelita rend joghatósága alá.
Viszont neki legelső gondja volt, hogy Szent Terézia leányait betelepítse új székhelyére. 1586 ápr. 19-én halt meg, s
hamvai az áv ilai Szent Jó zsefben nyugszanak. A z volt fővágya, hogy Szent Terézia mellé temessék, azonban ez ne m
teljesülhetett: a szentanya ereklyéinek díszesebb helyet tartott fel az isteni Gondviselés.
173
XXXIV. FEJEZET.
Elmondja, mennyire kapóra jött: hogy éppen ez idő tájt el kellett távoznia hazulról, s hogy miért és miképpen küldte őt
el a rendfőnöke egy nagyon előkelő főrangú hölgyhöz, aki nagy szomorúságba volt merülve, azzal a megbízással, hogy
vigasztalja meg. Elkezd beszélni ottani élményeiről, s az Úrnak arról a nagy kegyelméről, amelynek folytán Ő Szent
Felsége őt eszközül használta arra, hogy ezt a főrangú hölgyet Istennek buzgó szolgálatára indítsa, s benne a későbbi
időkre kegyes pártfogót biztosítson rendjének Ez a fejezet igen fontos.
Azonban akármennyire vigyáztam is arra, hogy senki se vegyen észre semmit, mégsem
lehetett ezt az egész munkát olyan titokban végezni, hogy egyesek meg ne tudjanak róla
egyet-mást. Akadtak, akik elhitték, mások ellenben kétségbe vonták. Engem csak az aggasztott,
hogy, ha majd hazajön a tartományfőnök, szólni találnak neki róla, s ő majd letilt engem a dologról;
akkor pedig mindennek vége. Az Úr azonban a következő módon gondoskodott ezen veszedelem
elhárításáról.
Egy nagy városban, amely több mint húsz mértföldnyire van innét, egy előkelő
úriasszony 183 mélységes szomorúságba volt merülve férjének halála miatt, még pedig olyan
fokban, hogy már az életét kellett félteni. Valahogy beszélni találtak előtte erről a nyomorult kis
bűnös nőről, - én rólam, - az Úr pedig, az ebből eredendő nagyobb jók kedvéért úgy akarta, hogy jó
színben tüntessenek föl előtte. Ez az úriasszony igen magas rangú volt s jól ismerte a mi
rendfőnökünket. Midőn tehát megtudta, hogy az én zárdámban meg van engedve a kijárás, az Úr
akkora vágyódást keltett benne én utánam, s annyira remélte, hogy én meg tudom őt vigasztalni,
hogy ezen szinte ellenállhatatlan ösztöntől vezettetve minden követ megmozdított, csakhogy
engem magánál láthasson. A tartományi főnök nagyon távol volt, de utána küldte üzenetét, s így
történt, hogy az engedelmesség fogadalmának terhe alatt parancsot kaptam tőle, induljak azonnal
útnak egy másik szerzetesnővér társaságában. Karácsony éjjelén jött a rendelet, s e ngem kissé
megzavart, sőt nagyon meg is szomorított az a körülmény, hogy azért akarnak engem odavinni,
mert valami jót látnak bennem, én ugyanis annyira rossznak ismertem magamat, hogy ez a dolog
nagyon bántott.
Mialatt buzgón imádkoztam Istenhez ebben az ügyben, nagy elragadtatás jött rám, amely az
egész matutinum, vagy legalább is annak nagy része alatt tartott. Azt mondta nekem az Úr, hogy
föltétlenül menjek el s ne hallgassak senkire (mert kevesen lesznek, akik nem izgatnak
ellenállásra). Mert bár ki fog jutni nekem a szenvedésből, a dolog Isten dicsőségére fog szolgálni, s
hogy a kolostoralapítás szempontjából is jobb, ha távol leszek addig, amíg a bréve meg nem jön,
mert az ördög nagy ármánnyal akar föllépni, mihelyt a tartományi főnök hazaérkezik. Ne féljek
tehát semmitől; Ő meg fog engem ott segíteni. Ezek a szavak erőt öntöttek belém és teljesen
megvigasztaltak.
Elmondtam a dolgot a jezsuita házfőnöknek, s ő azt tanácsolta, hogy minden esetre menjek
el. Mások ugyanis úgy beszéltek, hogy ezt nem szabad megtennem; hogy ez az ördög találmánya,
aki ott valami bajba akar engem sodorni; hogy írjak azonnal a tartományi főnöknek.
Én a házfőnök szavát fogadtam meg, s bízva abban, amit belső imámban hallottam, félelem
nélkül indultam útnak. Mindazonáltal kimondhatatlanul szégyenkeztem, ha meggondoltam, hogy
milyen okból visznek engem oda s hogy mennyire tévednek bennem. Ez azután még inkább arra
indított, hogy buzgón könyörögjek az Úrhoz, ne hagyjon el engem. Nagy vigasztalásomra szolgált,
183 De-la-Cerda Doňa Lujza, Medinaceli hercegének leánya, De -Saavedra Pardo Don Ariasnak, Spanyolország egyik
leggazdagabb úriemberének, Kasztília marsalljának özvegye, Tolédóban.
174
hogy a jezsuita rendnek volt az illető városban kolostora, s így reméltem, hogyha ott alávetem
magamat az ottani atyák vezetésének, úgy, amint itthon teszem, akkor annyira amennyire
biztonságban leszek.184
Az Úristen úgy intézte a dolgot, hogy jelenlétem nagyon megvigasztalta azt az úriasszonyt,
annyira, hogy szembetűnő javulás állt be az állapotában, s napról- napra jobban megnyugodott. A
dolog mindenkit nagyon meglepett, mert, mint említettem, a gyász teljesen letörte. Az Úr
valószínűleg arra a sok imára való tekintettel segített meg, amelyet az a sok jó lélek, az én
ismerőseim végeztek arra a szándékra, hogy küldetésem sikerrel járjon.
Ez az úriasszony igen istenfélő volt, s annyira jólelkű, hogy az ő jámborsága kipótolta azt,
ami én nálam hiányzott. Engem nagyon megszeretett, s én igen hálás voltam neki jóságáért,
másrészt azonban minden kereszt volt számomra, mert az a kényeztetés, amellyel körülvettek,
állandó aggodalomban tartott, s a megtiszteltetések, amelyekben részem volt, valóságos rémületet
keltettek bennem. A lelkem annyira el volt szorulva, hogy egy pillanatra sem mertem szabadabban
lélegzeni. Azonban az Úr sem feledkezett meg rólam, s ottani tartózkodásom alatt 185 rendkívül
nagy kegyelmekben részesített, s ezek azután akkora függetlenséget biztosítottak lelkemnek, s oly
mély megvetést oltottak belém mindama kincsek iránt, amelyeket ott láttam - még pedig annál
mélyebbeket, minél nagyobbak voltak, - hogy én, aki megtisztelésnek tarthatnám, ha cselédje
lehetnék azoknak az előkelő nagy úri asszonyoknak, olyan fesztelenül érintkeztem velük, mintha
egyenrangú volnék velük. Mindebből nagy lelki hasznot merítette m s nyíltan meg is mondtam
neki. Láttam, hogy épp olyan nő, mint amilyen én vagyok; éppúgy alá van vetve a szenvedélyeknek
és a gyöngeségeknek, akárcsak én. Beláttam, hogy mily keveset ér az a nagyuraság; hogy minél
magasabban áll valaki, annál több a gond ja és a szenvedése. Mert hiszen folyton arra kell
vigyáznia, hogy rangjának megfelelő módon viselkedjék. Az illemszabályok alig engedik élni.
Enni nem eszik a megfelelő időben, sem pedig a szükséges határok között, mert ezeket a dolgokat
nem a természetéhez szabják, hanem az állásához. Nem azokat az ételeket tálalják föl neki,
amelyeket szeretne, hanem azokat, amelyek a rangjához illenek.
Mindez megutáltatta velem ezeknek a szegény főrangú asszonyoknak a helyzetét. Másrészt
azonban Isten mentsen, hogy tiszteletlen legyek irányukban. Mert hiszen ez, akivel nekem volt
dolgom, bár az ország legelőkelőbbjei közé tartozik, azt hiszem túltesz akárki máson alázatosság és
egyszerűség dolgában. Hogyan sajnáltam és sajnálom most is, mikor azt kellett látnom, hogy
mennyire kénytelen erőszakot venni saját hajlamain, csak azért, hogy állásának kötelmeit
teljesíthesse. Mert hiszen udvari embereiben ilyen nagyasszony igen kevéssé bízhat meg, 186 pedig
hát az övéi még nagyon jók. Nem szabad az egyikhez több szót intéznie, mint a másikhoz, mert
különben a többiek azonnal rossz szemmel kezdik nézni azt, aki ilyen kitüntetésben részesült.
Micsoda rabszolgaság! Tényleg, egyike a világ nagy hazugságainak, hogy az ilyen embereket
uraknak nevezi, holott igazában ezernyi dolognak a rabjai. Az én ott tartózkodásom alatt Iste n
kegyelméből annak a háznak a személyzete sokat javult istenfélelem tekintetében. Azonban nekem
184 A jezsuiták Tolédóban csak három évvel előbb, 1558 végén telepedtek le. Házfőnökük Do menech Péter atya volt,
akit a szentanya odaérkeztekor mindjárt gyóntatójául is választott. A néhány sorral előbb említett házfőnökön az ávilai
jezsuitákét, Salazár Gáspárt érti.
185 A Medinaceli hercegek palotája, amelyben Szent Terézia ez alkalo mmal időzött, most is megvan, s 1607. óta a
sarutlan karmelita nővéreknek szolgál zárdául.

186 Az udvari nép - criados - alatt, amelyről itt beszél a szentanya, nem a s zolgasereget kell érteni, hanem a nemes
apródokat és udvarhölgyeket, akik ebben az időben a főúri palotákat benépesítették. Valósággal hozzátartoztak a
majorátusokhoz s a vagyonnal együtt szálltak az örö kösre; aki természetesen kötelezve volt eltartásukra. Medina celi
hercegének például, aki tizenegyszeresen volt spanyol grand, nem kevesebb, mint hétszáz személyt kellett ezen a
címen eltartania.
175
is kijutott a szenvedésekből, mert nem egy közülök irigykedett rám azért, hogy az az úriasszony
engem annyira szeretett. Bizonyára azt hitték, hogy anyagi érdekek vezetnek. Az Úr jónak látta
megengedni, hogy az ilyen dolgok olykor-olykor egy kis fájdalmat okozzanak nekem, még pedig
talán azért, hogy az a sok kényeztetés, amelyben egyébként részem volt, ne szálljon a fejembe.
Mialatt ott voltam, egy szerzetes talált odajönni, egy igen előkelő származású férfiú, akivel
nekem évekkel azelőtt volt egynéhányszor dolgom. 187 Egy napon éppen misét hallgattam az ő
rendjének egyik kolostorában, 188 amely a palota közelében volt. Szerettem volna megtudni, hogy
milyen állapotban van az ő lelke, mert azt óhajtottam, hogy igen hű szolgája legyen az Úrnak.
Mikor tehát fölébredt bennem ez a kíváncsiság, fölkeltem, hogy majd beszé lek vele. Mivel
azonban éppen belső imába voltam merülve, eszembe jutott, hogy talán mégis csak idővesztegetés
az egész, s hogy végre is mi közöm nekem hozzá, szóval újra leültem. Ha jól emlékszem, ez
háromszor ismétlődött meg, végre azonban mégis csak legyőzte bennem a jó szellem a rosszat:
elmentem, lehívattam, s ő lejött a gyóntatószékbe velem beszélgetni. Elkezdtük egymást
kölcsönösen kikérdezni életünk felől, mert már évek hosszú sora óta nem találkoztunk.
Megemlítettem előtte, hogy nagy lelki szenvedésekben volt részem, s ő nagyon érdeklődött, hogy
mik voltak azok. Azt feleltem, hogy jobb azokról hallgatni, s hogy nem volna célja, ha
elmondanám őket. Erre megjegyezte, hogy ha, az általam említett ama domonkosrendi atya, 189 aki
neki bizalmas barátja, tud róluk, úgyis el fogja neki mondani az egészet, s így csak ki vele,
beszéljem el s ne titkolózzam.
A dolog úgy volt, hogy ő is, mintha kényszer alatt lett volna, mikor engem így rábeszélt, s
én sem voltam s képes tovább hallgatni. Mert bár rendesen csak kelletlenül és szégyenkezve
szoktam beszélni ezekről a dolgokról, ővele és az említett házfőnökkel 190 szemben semmi ilyen
nehézséget nem éreztem, sőt örömömre szolgált az egész beszámolás. A gyónási pecsét terhe alatt
tehát közöltem vele mindent. Azelőtt is mindig nagyon sokra becsültem az értelmét, de ezen
alkalommal bölcsebbnek találtam, mint valaha. Elgondoltam, micsoda nagy tehetségei és
képességei vannak, s hogy mennyire előre kellene haladnia, ha teljesen odaadná magá t az
Úristennek. Megjegyzendő, már néhány év óta megvan bennem az a tulajdonság, hogy ha valaki
nagyon megtetszik nekem, mindjárt azt szeretném, ha teljes szívvel- lélekkel Istennek szentelné
magát, s hozzá oly epedve óhajtom ezt, hogy olykor szinte nem bírok magammal. Mert bár
általában véve mindenkiről óhajtom, bárcsak szolgálna Istennek, az ilyen nekem tetsző embereknél
ez a vágyam rendkívül hevességgel szokott jelentkezni, úgyhogy azután nem is hagyok békét az
Úrnak miattuk. Ugyanígy jártam ezzel a szerzetessel.
Arra kért, hogy imádkozzam érte sokat Istenhez. Fölösleges volt ezt mondania, mert úgyis
olyan hangulatban voltam, hogy nem lettem volna képes ezt elmulasztani. Visszahúzódtam tehát a
templomban arra a magányos helyre, ahol belső imámat szoktam vé gezni, s mély áhítatba merülve
elkezdtem beszélni az Úrhoz; tettem pedig ezt egészen gyerekes módon. Mert hát bizony sokszor
megesik velem, hogy azt sem tudom, mit mondok, mikor a szeretet beszél belőlem, lelkem pedig
magánkívül van, s még azt is elfelejti, hogy milyen mélységes mélyen áll az Úristen alatt. Úgy érzi,
187 De-To lédo Garcia, do monkosrendi atya, főrangú családból származott. Oropesában, Kaszt iliában szü letett, fiatalon
kiment Mexikó alkirályával az ú j v ilágrészbe, s ott 1535-ben belépett a szerzetbe. Később visszajött hazájába, s
1555-ben az ávilai Szent Tamás -
kollégiu mban volt alperjel. Ekkor is merkedett meg Szent Teréziával. Mikor unokatestvérét De -Tolédo Ferencet Peru
alkirályává nevezték ki, 1569-ben ő is vele ment s csak 1581-ben tért vissza Spanyolországba, nagy örömére Szent
Teréziának. Szent halállal halt meg Talavérában 1590-ben.
188 A domonkosrendiek Szent Péter vértanúnak szentelt temploma.
189 Ibaňez Péter.
190 Salazár Gáspárral.
176
mintha egészen beléje merült és teljesen eggyé vált volna Ővele, s így azután bolondokat beszél.
Emlékszem, először is sűrű könnyhullatás között arra kértem, fogadja ezt a lelket amúgy igazában
az Ő szolgálatába. Mert hiszen igaz, hogy én ezt az atyát jó szerzetesnek tartottam, de ezzel nem
voltam megelégedve, hanem azt szerettem volna, hogy kitűnő legyen. Azért is így fejeztem ki
magamat: „Uram, ezt a kegyelmet nem szabad tőlem megtagadnod, mert nézd, ez igazán arra való
ember, hogy mi kettőnknek jó barátja legyen.”
Ó mily végtelen a jósága és a leereszkedése az Úristennek! Mennyire nem a szavakat nézi,
hanem a vágyakat és a jó szándékot, amely azokat sugallja! Mily kegyesen eltűri, hogy egy ilyen
magamforma lény ily vakmerő hangon beszéljen Ö Szent Felségéhez! Áldott legyen érte
mindörökké!
Emlékszem, hogy még aznap este, abban az időben, amelyet a belső imának szoktam
szentelni, nagy szomorúság fogott el arra a gondolatra, hogy talán nem is vagyok az Úristennel
barátságban, s hogy tulajdonképpen azt sem tudom, kegyelem állapotában vagyok-e, vagy sem.
Nem mintha szerettem volna erről valami bizonyosat tudni, hanem az a vágy fogott el, bárha
meghalhatnék, s nem kellene folytatnom ezt az életet, amelynek folyamán sohasem tudhatom,
vajon nem vagyok-e halott. Nem ismerek ugyanis rettenetesebbet annál a gondolatnál, hogy talán
súlyosan vétettem Isten ellen. Ez a fájdalom teljesen elszomorította a szívemet; könyörögtem az
Úrhoz, ne engedje, hogy ez megtörténjék; s teljesen elérzékenyülve, sokáig keservesen sírtam.
Ekkor szózatot hallottam, amely azt mondta, hogy legyek teljesen nyugodt és biztos abban, hogy a
kegyelem állapotában vagyok, mert ekkora Isten iránti szeretet, s azok a kegyelmek és érzelmek,
amelyeket Ő Szent Felsége a lelkemre áraszt, nem képzelhetők el olyan léleknél, amely halálos bűn
állapotában van.
Ami azt a szerzetest illeti, én teljes bizalommal voltam aziránt, hogy az Úr teljesíteni fogja,
amit reá vonatkozólag kértem. Az Úr megbízott vele, hogy adjak át neki egy néhány szóból álló
üzenetet, ami nekem nagyon nehezemre esett. Nem tudtam, hogyan mondjam meg neki. Az ilyen
üzenetátadásra ugyanis, mint mondom, nagyon nem szívesen vállalkozom, különösen, ha
olyasvalakinek szól, akiről azt sem tudom, hogy miképpen fogadja a dolgot, s nem fog-e a
szemembe nevetni. Egy szóval, nagyon fáztam tőle. Végül azonban mégis kénytelen voltam
engedni s megígértem az Úristennek, hogy minden esetre közölni fogom vele az üzenetet. Azonban
annyira szégyenkeztem, hogy leírtam és így adtam át. Azonnal kitűnt, hogy csakugyan Istentől jött,
mert akkora hatást tett rá. Elhatározta, hogy amúgy igazában ráadja magát a belső imára, habár
azért nem azonnal tette meg. Az Úr azonban most már azt akarta, hogy teljesen az Övé legyen, s
azért énáltalam üzent neki egy-két igazságot, amelyek - a nélkül, hogy én megértettem volna őket -
úgy szíven találták, hogy egészen elámult bele. Ő Szent Felsége adta meg neki természetesen azt a
kegyelmet, amelynek folytán elhitte, hogy ezek az üzenetek csakugyan Őtőle származnak; én
pedig, akármilyen nyomorult legyek is, igen sokat könyörögtem az Úrhoz, hogy térítse egészen
magához, és utáltassa meg vele ennek a földi életnek örömeit és összes dolgait. Meg is hallgatott;
áldott legyen érte mindörökké! - még pedig oly tökéletesen, hogy azóta is, valahányszor alkalmam
van beszélni ezzel az atyával, egészen el vagyok tőle ragadtatva. Ha nem láttam volna saját
szemeimmel, alig tudnám elhinni, hogy oly rövid idő alatt annyira jutott, hogy oly kiváló
kegyelmekben részesül, s annyira el van merülve Istenben, mintha már nem is élne semmiféle földi
dolog számára. Ő Szent Felsége tartsa őt a kezében! Ha így halad tovább - amint remélem, hogy
Isten kegyelmével meg is fogja tenni, mert olyan jól meg van alapozva az önismerete, - akkor
egyike lesz az Úr legkiválóbb szolgáinak, s nagy hasznára fog válni sok léleknek, mert a szellemi
dolgok terén rövid idő alatt nagy tapasztalatra tett szert.
Ezeket az ajándékokat ugyanis az Úristen akkor és úgy adja, amiko r és amint akarja, s nem
nézi szolgálatainknak sem hosszát, sem nagyságát. Nem azt mondom, mintha nem becsülné ezeket
177
is sokra, hanem csak azt, hogy az Úr olykor az egyik embert húsz év alatt nem vezeti föl a
szemlélődésnek olyan magas fokára, mint ahová egy másikat egy esztendő alatt följuttat. Ő Szent
Felsége tudja legjobban, hogy miért tesz így. Nagy tévedés azt hinnünk, hogy az évek hosszú sora
fogja megérttetni velünk azt, amit megérteni lehetetlenség másképpen, mint csakis tapasztalat
alapján. Azért is sokan csalódnak, mint mondottam, akik ismerni akarják a lelki dolgokat, a nélkül,
hogy maguk is lelkiek volnának. Nem azt mondom, hogy a nem- lelki ember, ha egyébként
tudományos képzettségű, ne lenne képes vezetni azt, aki lelki. Igenis, ezt meg tudja te nni a külső
dolgokban, sőt némileg a belsőkben is, amennyiben olyanokról van szó, amelyek természetes úton,
az értelem működése révén történnek. Az ilyeneket szemmel tarthatja, és megfigyelheti, vajon
megegyeznek-e minden tekintetben a Szentírás tanaival. Ami azután a többit illeti, amiatt ne fájjon
a feje, s ne akarjon olyan dolgokat megérteni, amelyeket nem ért meg; főleg pedig ne fojtsa el a
szellemet azokban, akiket vezet. Ezen többi dolgok tekintetében ugyanis nagyobb Úr kormányozza
őket, tehát van, aki parancsoljon nekik. Ne ütközzék meg ezeken a dolgokon, és ne tartsa őket
lehetetlenségnek, mert minden lehetséges Istennél. Inkább igyekezzék erősebb hitre szert tenni és
megalázni magát, mert ebből a tudományból az Úr talán egy szegény vénasszonynak többet ad,
mint őneki, ha egyébként még akkora tudós is. Ezzel az alázatossággal több hasznára lesz a
lelkeknek és önmagának, mintha a szemlélődő szerepét akarná játszani, a nélkül, hogy az volna.
Mert ismételve mondom, hogyha valakinek nincs e téren tapaszta lata, ha nem nagyon alázatos, és
nem látja be, hogy nem ért hozzá, s hogy azért a dolog még sem lehetetlen: mondom, az ilyen
embernek magának is kevés haszna lesz belőle, de még kevesebb annak, aki az ő vezetésére bízta
magát. Ellenben, ha alázatos, akkor nyugodt lehet: az Úr nem fogja megengedni, hogy akár
egyikük, akár másikuk tévedésbe essék.
Ami ezt az atyát illeti, akiről beszélek, sok egyéb kiváló tulajdonsággal együtt az Úr ezt az
alázatosságot is megadta neki, s kiváló tudós lévén rajta volt, hogy meg tanuljon mindent, amit
elméletileg lehet tudni ezekről a dolgokról. Amit pedig tapasztalat híján nem ért meg, azt megkérdi
olyanoktól, akiknek van e téren tapasztalatuk. Az Úristen azonkívül igen eleven hitet is adott neki.
Így azután ő maga is nagyon előre haladt, s nagyon előresegített egyes lelkeket, köztük engem is.
Úgy látszik, az Úr, a reám váró szenvedésekre való tekintettel akart gondoskodni arról, hogy azon
lelki vezetőim helyett, akiket magához vett, 191 legyenek mások, akik támogassanak nehéz
küzdelmeim közepette, és sok jót tegyenek velem.
Az Úristen annyira megváltoztatta ezt a jó atyát, hogy, amint mondani szokás, szinte alig
ismer magára. Egyebek között még testi erőt is adott neki ahhoz, hogy gyakorolhassa az
önsanyargatást, holott azelőtt gyönge szervezetű volt és folyton betegeskedett; azonkívül pedig
lelkesedést öntött belé minden jó iránt. Egy szóval kézzelfogható dolog, hogy az Úr egészen
különös hivatásban részesítette. Áldott legyen érte mindörökké! Meg vagyok győződve, hogy
mindeme lelki haszon azon kegyelmekből származik, amelyeket az Úr a belső imában adott neki. S
ezek a kegyelmek föltétlenül hitelesek. Az Úr maga adott alkalmat ennek bebizonyítására,
amennyiben már megállta a helyét nehéz körülmények között is, mint az olyan emberhez illik, aki
tapasztalatból tudja, mekkora érdemet szerzünk, ha türelmesen viseljük el az üldözést. Remélem,
hogy amilyen nagylelkű az Úr, az ő révén igen sok jó fog háramlani rendjének egyes tagjaira,
illetve az egész rendre. Ez máris kezd meglátszani.
Nagyszerű látomásaim voltak őreá és az említett jezsuita házfőnökre vonatkozólag. 192 Az
Úr sok minden csodálatos dolgot mondott nekem róluk, és még két más domonkosrendiről,
különösen az egyikről, akinek lelki haladása igazolta azt, amit az Úr nekem róla
191 Alcantarai Szent Péter meghalt 1562 okt. 18., és Ibaňez Péter atya 1565 febr. 2.
192 Még mindig Tolédo Garcia és Salazár Gáspár atyákról van szó.
178
kinyilatkoztatott. 193 Azonban erre az atyára nézve, akiről most beszélek, igen sok látomásom volt.
Csak egy dolgot akarok itt megemlíteni.
Egy alkalommal együtt voltam vele egy társalgó szobában, s az egész idő alatt az én lelkem
és szellemem érezte a szeretetnek azt a heves tüzét, amely az övében lángolt Isten iránt, úgyhogy
szinte magamon kívül voltam. Csodálkozva szemléltem Isten végtelen kegyelmét, aki ily rövid idő
alatt ily magas színvonalra emelte föl ezt a lelket. Egészen meg voltam szégyenülve annak láttára,
hogy mily alázatosan hallgat meg egyes dolgokat, amelyeket én mondok neki a belső imáról; s
annál nagyobb szerénytelenség volt részemről, hogy ennyit megengedtem magamnak olyan
emberrel szemben, mint ő. Ügy látszik, az Úr mégis elnézte ezt a hibámat, mert látta, mily őszintén
óhajtom minél nagyobb lelki haladását. A vele való társalgás olyan rendkívül üdvös hatással volt
reám, hogy utána egészen új lelkesedés lángolt a lelkemben, s szerettem volna egészen új életet
kezdeni Isten szolgálatában.
Ó Jézusom! Mit nem képes tenni az olyan lélek, amelyben ég az irántad való szeretet!
Mennyire meg kellene becsülnünk az ilyent! Mily buzgón illenék imádkoznunk, hogy az Úr tartsa
életben! Akiben megvan ugyanez a szeretet, annak az ilyen lelkek nyomába kellene lépnie! Mily
szerencsés az, aki betege lévén ennek a szeretetnek, talál egy másikat, aki ugyanattól vérzik!
Hogyan örül ilyenkor annak, hogy nincs egyedül! Mennyire támogatják egymást a szenvedésben,
sőt az érdemgyűjtésben is! Kitűnő szövetségesek, ha összefognak, az ilyenek, akik készek ezerszer
kockára tenni életüket Istenért s vágyva vágyódnak az alkalom után, hogy odaadhassák, azt
Őérette. Olyanok ők, mint a katonák, akik, hogy zsákmányt ejthessenek, s belőle
meggazdagodhassanak, azt kívánják, hogy legyen háború, mert tudják, hogy a nélkül nincs
számukra zsákmány, nincs gazdagság. A szenvedés az ilyen lelkeknek életcélja. Ó mily nagy dolog
az, ha valaki az Úr kegyelmének fényénél belátja, hogy mily nyereség Őérette szenvedni. Ezt
azonban csak akkor érti meg az ember, ha már mindenről lemondott. Mert amíg van valamije,
amihez ragaszkodik, az annak a jele, hogy becsüli azt a dolgot; ha pedig becsüli, akkor nehezére
esik megválni tőle. Ez pedig akkora tökéletlenség, hogy azzal minden el van veszve. Az ilyenre
ráillik az a mondás: „Veszve van az, aki veszett dolo g után jár.” Mert van-e nagyobb veszteség,
sötétebb vakság, és súlyosabb szerencsétlenség, mint sokra becsülni azt, ami semmit sem ér?!
Azonban hadd térjek vissza ahhoz, amit mondani akartam, tudniillik, hogy végtelen
örömmel szemléltem ezt a lelket, amelyben - mint világosan láttam - az Úr oly rendkívüli kincseket
halmozott föl. Elgondoltam, mekkora kegyelem volt reám nézve, hogy az Úr engem használt föl
eszközül, s hogy mily méltatlan vagyok én erre. Igazán sokkal jobban örültem azoknak a
kegyelmeknek, amelyeket az Úr őneki juttatott, és sokkal nagyobb jótéteménynek tekintettem őket
magamra nézve, mintha nekem adta volna. Hálát adtam az Úrnak, hogy Ő Szent Felsége teljesítette
kívánságomat, s meghallgatott, mikor azért imádkoztam hozzá, hogy válassza ki szolgálatára
többek közt ezt a kiváló férfiút.
Akkora volt az örömöm, hogy lelkem végre is nem bírta tovább elviselni, s kilépve
önmagából, elvesztette önmagát, hogy annál többet nyerjen. Megszűnt a gondolkodás és annak az
úgy látszik magának a Szentlélek Úristennek ajkairól csengő nyelvnek hallatára nagy elragadtatás
jött rám, amely úgyszólván teljesen megfosztott eszméletemtől. Egyébként azonban csak rövid
ideig tartott. Krisztus Urunk jelent meg nekem kimondhatatlan fenségben és dicsőségben, s látszott
rajta, hogy nagyon meg van velünk elégedve. Ezt nyíltan ki is mondta, s világosan értésemre adta,
hogy az ilyen társalgásnál ő mindig jelen van, s hogy Istennek nagy dicsőségére szolgálnak azok,
akik ennyire szeretnek Őróla beszélni.
193 Ibaňez Péter és Baňez Domonkos atyák, de főleg az első.
179
Egy más alkalommal, midőn ez az atya távol volt ettől a várostól, 194 láttam, amint angyalok
emelték a magasba, nagy dicsőség közepette. Ebből a látomásból megértettem, hogy lelke
rohamosan halad az életszentség útján. Ez tényleg úgy is volt. Egy bizonyos személy ugyanis,
akinek ő annak előtte megmentette a becsületét és a lelkét, nagyon is becsületbe vágó rágalommal
lépett föl ellene, ő pedig mindezt készörömest viselte el. De azon kívül is sokat tett, ami Istennek
nagy dicsőségére szolgált, s más egyéb üldözések közepette is megőrizte türelmét. Azt hiszem nem
volna célszerű ezeket a dolgokat itt részleteznem. Kegyelmed úgyis tud róluk, 195 s utólag
megmondhatja nekem, vajon jónak tartja-e, hogy följegyezzem őket Isten nagyobb dicsőségére.
Mindazok a jövendölések, amelyek erre a zárdára vonatkoztak (s amelyeket részben már
említettem, részben pedig majd ezután fogok elmondani), vagy más egyéb dolgokat jeleztek előre:
mind beteljesedtek. Egyik- másik eseményt az Úr három esztendővel előbb nyilatkoztatott ki
nekem, mielőtt bekövetkezett volna; némelyeket még korábban, másokat későbben. Ezeket a
kinyilatkoztatásokat én mindig közöltem gyóntatómmal és azzal az én özvegyasszony
barátnőmmel, akivel szabad volt ilyesmiről beszélnem, ő pedig, mint megtudtam, elmondta
másoknak is. Mindezek tudják, hogy nem hazudok, s ne is engedje Isten, hogy valaha bármiben is
eltérjek az igazságtól, de főleg ilyenkor ne, amidőn ennyire komoly dolgokról van szó.
Mikor az egyik sógorom hirtelen meghalt, 196 én nagyon elszomorodtam miatta, mert nem
szokott gyónni, s ekkor belső ima közben azt a kinyilatkoztatást kaptam, hogy nővérem éppen így
fog meghalni, azért menjek el hozzá és készítsem erre elő. Szóltam a dologról gyóntatómnak, de az
nem engedett el; midőn azonban a kinyilatkoztatás megismétlődött, azt mondta, hogy jól van,
menjek, mert hiszen végre is nem vesztek vele semmit. Nővérem falun lakott. Elmentem tehát
hozzá, s a nélkül, hogy megmondtam volna neki jövetelemnek igazi okát, igyekeztem minden
tekintetben a lelkére hatni. Rábírtam, hogy igen gyakran gyónjék és szorgosan vigyázzon
lelkiismeretének tisztaságára. Nagyon jó lélek volt s mindenben szót fogadott. Négy vagy öt
esztendeig gyakorolta már ezt a szokást, és nagyon vigyázott arra, hogy semmiben se vétsen,
egyszer csak meghalt, mikor senki sem volt mellette, s meggyónni sem tudott. Mily szerencse volt,
hogy utolsó gyónása óta még egy hét sem múlt el. Ez a körülmény nagy örömömre szolgált, mikor
megkaptam a halála hírét. Nagyon kevés időt töltött a tisztítóhelyen, mert, ha jól emlékszem, talán
még egy hét sem múlt el halála után, mikor me gjelent nekem az Úr, s megmutatta, hogyan veszi
magához az örök boldogságba. Ezen évek alatt, amelyek a kinyilatkoztatás és az ő halála között
folytak le, sem én, sem pedig a barátnőm egy pillanatra sem felejtettük el a reá vonatkozó jóslatot,
s így, amikor meghalt, a barátnőm egészen elképedve jött hozzám azzal, hogy íme tehát csakugyan
beteljesült. Áldott legyen mindörökre az Úr, aki olyan nagy gondot fordít arra, hogy a lelkek ne
kárhozzanak el!
194 Ávilától, ahol a szentanya ezeket a sorokat írja.

195 Természetes, hogy tud, mert hiszen ővele, tudniillik De-Tolédo Garcia atyával történtek.
196 Guzman Mártont, a Szent legidősebb nővérének, Máriának férje, Castellanos -ban.
180
XXXV. FEJEZET.
Folytatólag beszél ennek a mi dicső Szent József atyánk tiszteletére szentelt zárdának alapításáról, s arról, hogy miként
intézte az Úr a dolgot úgy, hogy az teljesen a szent szegénység alapjaira helyezkedjék. Hogyan távozott attól az
úriasszonytól, akinél volt. Más egyéb eseményekről is beszámol.
Mialatt még annál az úriasszonynál voltam, akinél több mint egy félévig maradtam, az Úr
úgy intézte a dolgot, hogy egy, a mi rendünkhöz tartozó beáta, valami hetven mértföldnyire innét,
hallott rólam egyet- mást, s mivel azon a vidéken kellett átutaznia, egy kis kerülőt tett, hogy velem
beszélhessen. 197 Az Úr neki is, ugyanazon évben és hónapban sugallta azt, hogy alapítson sarutlan
kármelita női kolostort, mint nekem s akkora vágyat keltett benne eziránt, hogy mindenét eladta, s
elment Rómába gyalog és mezítláb, hogy megszerezze a szükséges engedélyt. Nagyon
önsanyargató és imádságos nő, akinek az Úr sok kegyelmet ad. Miasszonyunk is megjelent neki, és
biztatta erre az alapításra. Egy szóval annyira fölöttem állott az Úr szolgálata tekintetében, hogy
szégyenkeznem kellett az ő jelenlétében. Megmutatta nekem a fölhatalmazásokat, amelyeket
Rómában kapott, s azon két hét alatt, amelyet velem töltött, véglegesen megállapodtunk abban,
hogy miképpen fogjuk ennek a két zárdának tervét megvalósítani.
Mielőtt vele beszéltem volna, nekem fogalmam sem volt arról, hogy a mi Szabályunk, az
enyhítés előtt kizárta a tulajdonjogot, s így nem is volt szándékom ezt a zárdát biztos évi jövedelem
mellőzésével alapítani. 198 Engem az a gondolat vezetett, hogy ne legyen gondunk a szükségesekre,
s egészen elkerülte a figyelmemet, hogy mennyi gondot okoz maga a vagyon. Ezt a jó asszonyt, aki
még olvasni sem tudott, az Úr fölvilágosította arról, amiről nekem fogalmam sem volt, pedig
ugyancsak sokszor végigolvastam Szabványainkat.
Alighogy szóba hozta előttem ezt az eszmét, nekem azonnal rendkívül megtetszett; csak
attól féltem, hogy ezt nem fogják nekem megengedni. Azt fogják mondani előre láttam -, hogy
bolondság az egész, s hogy ne tegyek olyasmit, aminek azután mások isszák meg a levét. Mert
hacsak rólam magamról lett volna szó, egy pillanatig sem haboztam volna, sőt boldoggá tett volna
az a gondolat, hogy Krisztus Urunknak tanácsait követhetem. Hiszen Ő Szent Felsége már akkor
belém oltotta a szegénység utáni mélységes vágyódást. Ami engem illet, én nem is kételkedtem
abban, hogy ez a legjobb, hiszen én már régóta azt szerettem volna, hogy mint koldus tengethessem
életemet, s ne legyen se lakásom, se semmim. Csak attól féltem, hogy hátha a többieknek nem adja
meg az Úr ezt a kegyelmet, s nem fognak így gondolkodni. Hátha nem találják magukat bele ebbe
az életmódba. De meg azután maga ez a szegénység nem lesz-e oka holmi szórakozásnak? Volt
197 Beátákon jámbor nőket, és pedig vagy hajadonokat, vagy özvegyeket értettek, akik kint a világban folytattak
magasabbfokú lelki életet. Rendesen valamely szerzetnek voltak harmadrendű ta gjai, s annak ruháját is viselték.
Oly kor többedmagukkal kö zös életet folytattak egy házban, s ez utóbbinak neve beatérió volt. Ilyen beatérió volt
eredetileg az ávilai Megtestesülés zárda is. A z a beáta, akirő l itt s zó van, Jézusról nevezett Mária volt, a második
sarutlan kármelita női zárdának, az alcalái Imagen-nék későbbi alapítója. Granadában született 1522-ben. Atyja a
kancelláriának volt t isztviselője. Férjhez ment, de korán özvegységre jutott, s ekkor belépett a kármeliták
harmadrendjébe, s akkori s zokás szerint viselte a szerzet ruháját. Ekkor támadt az az eszméje, hogy zárdát alapít, s
abban meghonosítja az Eredeti Szabály szigorú fegyelmét. E célból elment Ró mába, mezítláb, gyalog, s engedélyt
szerzett a pápától. De-Mascarénas Leonora, II. Fülöp nevelőnője támogatásával azután megalapította zárdáját
Alcalában, s ott halt meg l580-ban.
198 A Kármel remetéi a legtökéletesebb szegénységet gyakorolták, s hogy ebbeli elveiket megoltalmazzák a lazu lástól,
IX. Gergely pápától 1229. ápr. 6-án kelt brévét eszkö zöltek ki, amely megtiltja nekik, hogy házat, földet vagy járadékot
bírhassanak, mivelhogy az ilyesmi nem egyeztethető össze tökéletes, szemlélődő életükkel.
181
alkalmam ugyanis tapasztalni, hogy egyes szegény zárdákban nem igen van meg az elvonultság,
azt azonban nem gondoltam meg, hogy éppen az elvonultság hiánya az oka a szegénységüknek,
nem pedig viszont. Mert hiszen a szórakozás nem teszi a zárdákat gazdagabbakká, az Úristen pedig
sohasem hagyja el azokat, akik híven szolgálnak neki. Egy szóval gyönge volt a hitem, amit az
Úristennek erről a szolgálójáról éppen nem lehetett mondani.
Szokásom szerint sokaknak véleményét kikértem ebben az ügyben, de úgyszólván senkit
sem találtam, aki osztozott volna ebben a nézetben; sem gyóntatóm, sem a hittudósok, akikkel
beszéltem róla. Annyi minden érvet hoztak föl ellene, hogy már azt sem tudtam, mit csináljak.
Miután ugyanis én egyszer beláttam, hogy a dolog benne van a Szabályban, s megértettem, hogy
nagyobb tökéletesség: már nem tudtam magamat többé rászánni arra, hogy biztos évi jövedelmünk
legyen. És még ha olykor sikerült is engem meggyőzniük, alig kezdtem imádkozni, s alig merültem
bele Krisztus Urunk szemléletébe, aki oly szegényen és mindenéből kifosztva függött ott a
kereszten: nem tudtam elviselni azt a gondolatot, hogy én gazdag legyek. Sírva könyörögtem
hozzá, ejtse valamiképpen módját, hogy én épp oly szegény lehessek, mint Ő. Annyi hátrányát
láttam az évi jövedelemnek, s beláttam, hogy annyi nyugtalanságnak, sőt szórakozásnak is lenne
okozója, hogy mást sem tettem, mint folyton vitatkoztam azokkal a hittudósokkal.
Írtam annak a domonkosrendi szerzetesnek is, aki bennünket támogatott. 199 Két ívnyi
ellenérvet és teológiai fejtegetést küldött nekem annak bizonyítására, hogy nem szabad
megtennem, hogy ő semmi esetre sem ajánlja, pedig alaposan tanulmányozta a kérdést. Azt
feleltem neki, ha az ő teológiája és tudománya engem attól akar visszatartani, hogy tökéletesen
kövessem hivatásomat, megtartsam szegénységi fogadalmamat és megfogadjam Krisztus Urunk
tanácsait, akkor nagyon szépen köszönöm: nem kérek belőle.
Ha találtam valakit, aki pártomat fogta, ez nagy örömömre szolgált. Az az úriasszony,
akinél tartózkodni szoktam, 200 e tekintetben teljesen osztozott véleményemben, Egyesek
kezdetben azt mondták, hogy jónak tartják, de mikor azután jobban meggondolták, annyi
nehézséget találtak ellene, hogy minden áron le akartak engem róla beszélni. Én azonban azt
feleltem nekik, hogy ha már ők ily könnyedén változtatják a véleményüket, én bátor vagyok
ragaszkodni az első tanácsukhoz.
Ezen időtájban az Úr megengedte, hogy az én kérésemre a szent Alcantarai Péter testvér
eljött annak az említett úriasszonynak a házába, aki addig még sohasem látta őt. S ő, aki ugyancsak
lelkesen szerette a szegénységet, s annyi esztendő óta gyakorolta és jól ismerte azokat a kinc seket,
amelyeket magában rejt: igen nagy segítségemre volt. Lelkemre is kötötte, hogy semmi áron se
engedjek ebből a tervből, hanem tegyek meg mindent, hogy minél tökéletesebben
megvalósuljon. 201 Ebben a tanácsban és pártfogásban azután meg is nyugodtam, s elhatároztam,
hogy nem is fordulok többé másokhoz, mert hiszen, tekintve, hogy olyan széleskörű tapasztalata
volt e téren, nálánál jobban senki sem érthet a dologhoz. Egyszer éppen buzgón imádkoztam ezen
ügy érdekében az Úristenhez, amikor azt mondta nekem az Úr, hogy mindenesetre a teljes
szegénység elvét valósítsam meg, mert ez az Ő Atyjának akarata és az Övé, s hogy Ő meg fog
engem segíteni. Ezek a szavak, amelyeket nagy elragadtatásban hallottam, akkora hatást tettek
reám, hogy egy pillanatra sem tudtam kételkedni hitelességükben; világos volt előttem, hogy
Istentől származnak. Egy más alkalommal pedig azt mondta, hogy az évi jövedelem zavarokkal jár;
továbbá más egyebet is említett a teljes szegénység javára, s biztosított arról, hogy aki Őneki híven
199 Ibaňez Péter atyának, aki abban a félreeső zárdában tartózkodott. (V. ö. 35. fej.)
200 De-Ulloa Doňa Guiomár.
201 Az élőszóbeli biztatáson kívül Alcantarai Szent Péter levelet is írt a szentanyának, 1562. ápr. 14-én, s ebben
megható ékesszólással fejtegeti a tökéletes szegénység szépségét és előnyeit.
182
szolgál, annak mindig meg lesz mindene, ami szükséges a megélhetéshez. Megjegyzendő, hogy
ami engem illet, én nem is aggódtam soha sem amiatt, hogy szükséget szenvedhetnénk.
Az Úr a Praesentatus 202 véleményét is megváltoztatta, értem azét a domonkosrendi
szerzetesét, aki azt írta nekem, hogy ne alapítsak évi járadék nélkül. Ez a hallomás, és ezek az ilyen
kiváló egyénektől származó tanácsok teljesen megnyugtattak engem, s úgy éreztem, hogy a
világnak minden kincse az enyém lett abban a pillanatban, amikor elhatároztam, hogy ezentúl
alamizsnából élek.
Ekkortájt vonta vissza a tartományi főnök 203 azt a parancsát, amely engem ottmaradásra
kötelezett, s megengedte, hogy ha el akarok menni, akkor mehetek, de ha maradni óhajtok, még
maradhatok egy ideig. Ezen időben kellett megejteni a választást is az én zárdámban, s arról
értesítettek, hogy sokan óhajtanak engem főnöknőnek. Ennek már csupán a gondolata is olyan
gyötrelem volt reám nézve, hogy inkább elszenvedtem volna helyette az Úristenért akármilyen
vértanúságot. Semmiképpen sem tudtam volna magamat rászánni erre az áldozatra. Mert eltekintve
attól, hogy oly nagyszámú testületnek 204 kormányzása igen nehéz dolog, ez az állás még sok más
egyéb kellemetlenséggel jár; de meg azután nekem sohasem kellettek az elöljárói állások, s mindig
visszautasítottam őket mert veszedelmesnek tartottam lelkiismereti szempontból. Azért is igen
hálás voltam az Úristennek, hogy nem voltam otthon, s írtam barátnőimnek, hogy ne szavazzanak
rám.
Mialatt én nagyban örültem annak, hogy távol vagyok attól a zűrzavartól, egyszer csak azt
mondja nekem az Úr, hogy mindenesetre menjek haza, tekintve ugyanis, hogy én vágyódom a
keresztek után, egy kitűnő kereszt készül számomra otthon; ne vessem el magamtól, hanem menjek
bátran elébe: Ő majd megsegít. Egy szóval, hogy induljak azonnal. Én nagyon neki búsultam
magamat, s mást se tettem, mint sírtam. Azt hittem ugyanis, az lesz a keresztem, hogy
megválasztanak főnöknőnek; mert, mint mondom, sehogy sem tudtam elhitetni magammal, hogy
az nem járna reám lelki kárral, s egyáltalában lehetetlen dolognak tartottam. Elmondtam a dolgot
gyóntatómnak, 205 s ő meghagyta nekem, igyekezzem azonnal elszabadulni, mert világos dolog,
hogy jobb, ha hazamegyek. Mivel azonban nagy volt a hőség, s elég volt a választásra hazaérnem,
nehogy megártson az út, megengedte, hogy néhány napra elhalaszthatom az indulást. Az Úr
azonban másképpen intézkedett, s meg kellett tenni az ő akaratát. Ugyanis nagy lelki nyugtalanság
vett rajtam erőt; képtelen voltam elmélkedni; úgy éreztem, hogy engedetlen vagyok az Úr
parancsával szemben; s hogy csupán azért, mert itt tetszésem szerint és kényelemben tölthetem
napjaimat, ki akarok térni a szenvedés elől. Szememre vetettem magamnak, hogy csak szavakkal
szolgálok az Úristennek; mert ha egyszer tudom, hogy jobb ott lennem, akkor miért nem indulok?!
Mit számít az, hogy esetleg belehalok?! Ráadásul mindehhez a lelkem teljesen el volt szorulva, s az
Úr elvette minden örömömet, amelyet a belső imában szoktam találni. Végre is lelki gyötrelmem
annyira fokozódott, hogy könyörögtem annak az úriasszonynak, engedjen haza. Gyóntatóm
ugyanis, látván lelki állapotomat, már előbb azt mondta, hogy menjek; amiben őt is az Úristen
ösztökélte, éppúgy, mint engem.
Az az úriasszony nagyon a lelkére vette, hogy el akarom hagyni, ami nekem természetesen
újabb fájdalmat okozott. Ugyanis nagyon sok fáradságába került, amíg engem megkapott a
tartományi főnöktől, és sokat kellett neki könyörögnie. Tekintve ezt a hangulatát, igazán nagy
szerencsének tartottam, mikor végre megadta beleegyezését, mert annyira fájt neki a dolog. Mivel
202 A Domonkos-rendben használt cím; másutt licentiatus.

203 Salazár Angelus atya.
204 A Megtestesülés-zárdában a nővérek száma valami 180 volt.
205 Gyóntatója akkor a tolédói jezsuiták főnöke, Domenech Péter atya volt.
183
azonban nagyon istenfélő volt, én pedig megmagyarázta m neki, hogy ezzel kiváló szolgálatot tehet
az Úrnak; meg sok mást is mondtam neki, és azzal is biztattam, hogy esetleg újra visszajöhetek
hozzá: végre-valahára, nagy nehezen beletörődött.
Ami engem illet, miután egyszer beláttam, hogy a dolgot megtenni na gyobb tökéletesség, s
hogy azt az Úristen szolgálata követeli: nekem egyáltalában nem esett nehezemre az elválás.
Afölötti örömöm, hogy az Úrnak tehetek valamit a kedvére, teljesen elnyomta azt a fájdalmat,
amelyet egyébként éreztem volna, mikor el kellett távoznom attól a jó úriasszonytól, s láttam,
mennyire szomorkodik; meg hogy el kell válnom olyanoktól, akik iránt nagy hálára voltam
kötelezve. Ezek közé tartozott legelsősorban a gyóntatóm, egy Jézus-társasági atya, akivel nagyon
jól megvoltam. Azonban minél több örömtől kellett magamat megfosztanom az Úr kedvéért, annál
nagyobb vigasztalásomra szolgált ez a veszteség. Nem tudtam megérteni, miképpen lehetséges ez;
mert hiszen két teljesen ellentétes érzelmet láttam magamban, tudniillik örültem, vigasztalódtam és
ujjongtam afölött, ami mélységesen fájt a lelkemnek. Tényleg egészen boldog voltam és teljesen
nyugodt. Képes voltam több óra hosszat belső imába merülni. Éreztem, hogy valami nagy tűzbe
fogok belekerülni, mert hiszen az Úr előre megmondta, hogy ne héz kereszt vár reám, - bár soh'se
hittem volna, hogy olyan nehéz lesz, mint amilyennek tényleg találtam, - de azért jókedvűen
indultam útnak. Alig bírtam magammal, oly türelmetlenül vártam, hogy kiléphessek a küzdőtérre,
amelyre maga az Úristen hívott. Ezt a bátorságot Ő Szent Felsége öntötte belém s Ő maga erősítette
gyöngeségemet. Mint mondom, nem tudtam megérteni, hogyan lehetséges ez, s ekkor a következő
hasonlat ötlött az eszembe. Tegyük föl, hogy van nekem valami ékszerem, vagy más egyéb
dolgom, amely nekem nagy örömet szerez. Megtudom azonban, hogy valaki, akit én önmagamnál
is jobban szeretek, óhajtaná azt bírni; tekintve már most, hogy nekem fontosabb dolog az, hogy
neki legyen öröme, mint nekem, sokkal szívesebben adom neki azt a tárgyat, mintsem
megtartanám. Az az örömöm, hogy neki örömöt szerezhetek, sokkal nagyobb, mint amekkora
örömömre szolgált az az ékszer, vagy más egyéb, s így nem érvényesül a fájdalom, amelyet
egyébként az a gondolat okozna, hogy ezentúl nem lesz többé az enyém, s nem lesz örömöm benne.
Így volt ez esetben is. Még ha akartam volna is fájlalni, hogy el kell hagynom ezeket az embereket,
akik oly nehezen tudtak tőlem megválni: nem lettem volna rá képes. Pedig hát én egyébként
annyira hálás és ragaszkodó természetű vagyok, hogy máskor emiatt egészen le lettem volna
sújtva; most meg akarva sem tudtam szomorkodni.
De olyan fontos is volt ám a zárdaalapításomnak szempontjából, hogy egy napot se késsek,
hogy nem is tudom, miként lehetett volna azt megvalósítani, ha akkor tovább maradok. Ó hatalmas
Istenem! Valóban elámulok rajta, ha elnézem, mily rendkívüli módon segített engem Ő Szent
Felsége, csakhogy létrejöjjön ez a „kis kuckója az Úristennek,” - mert hiszem, hogy az - ez a lakás,
amelyben Ő Szent Felségének gyönyörűsége telik. Hiszen Ő maga mondotta nekem egy
alkalommal, mikor imába voltam merülve, hogy ez a zárda paradicsoma az Ő kedvtelésének. De Ő
Szent Felsége ennek megfelelő lelkeket is választott ki és hozott ide, úgyhogy nekem, aki oly
méltatlan vagyok társaságukra, szégyenkeznem kell közöttük. Mert én magam még csak kívánni
sem tudtam volna ilyen tökéletes nővéreket, akik ezt az annyira szigorú, szegény és imádságos
életet oly jókedvűen s oly boldogan viselik. Hiszen még méltatlannak is tartja magát mindegyik
arra, hogy ebbe a zárdába beléphetett. Vannak köztük egyesek, akiket az Úr nagyvilági fényűzés és
pompa közül hívott meg, ahol, megtartva az ő parancsolatait, boldogan élhettek volna. S mégis
idebent annyira megkettőztette boldogságukat, hogy – amint világosan átlátják - százannyit adott
nekik minden egyes dologért, amelyet elhagytak Őérte, úgyhogy nem győznek eléggé hálát adni
Őneki. Másokat pedig, akik buzgók voltak, még buzgóbbakká tett. A legfiatalabbaknak erőt ad és
értelmet annak felismerésére, hogy jobb sorsot ne m is kívánhatnának maguknak, s hogy nincs
annál nagyobb boldogság még a földi élet szempontjából sem, mint az, ha valaki teljesen távol él az
184
összes világi dolgoktól. Az idősebbeknek, akiknek gyöngébb az egészségük, ad elegendő testi erőt
arra, - legalább eddig mindig megadta, - hogy képesek legyenek elviselni ugyanazt a szigort és
vezeklést, mint a többiek.
Ó én jó Uram! mennyire szembetűnő a Te végtelen hatalmad! Nem kell okokat keresni
ahhoz, amit Te parancsolsz, mert hiszen emberi értelmet meghaladó módon teszel mindent
lehetővé, s világosan értésünkre adod, hogy ha egyszer amúgy igazában szeretünk Téged, s
őszintén lemondunk mindenről a Te kedvedért, akkor Te, én jó Uram, mindent könnyűvé teszel.
Igazán ide illik az a mondás, hogy „tetteted a nehézséget törvényeid útján,”206 mert én igazán nem
érzem a súlyát és nem látom be, miért volna szűk az ösvény, amely Tehozzád vezet. Valóságos
országút az, - én legalább úgy látom - nem pedig ösvény; út, amelyen az ember a lehető
legbiztosabban halad, ha egyszer elszántan rálépett. Nincsenek rajta veszedelmes hágók és
mélységek, amelyekbe bele lehet zuhanni, mert távol vannak tőle a bűnre vezető alkalmak. Azt
nevezem én ösvénynek, és pedig vészes ösvénynek, és szűk útnak, amelynek egyik oldalán mély
völgy fenyegeti az embert, a másikon pedig szakadék, úgyhogy egy meggondolatlan lépés, s az
utas összezúzott testtel terül el a mélységben. Ellenben, aki Téged igazán szeret, ó én
Boldogságom, az biztosan jár a széles országúton, messze minden örvénytől; s hacsak egy kicsit
botlik is meg, Te azonnal megkapod, hogy meg ne üsse magát. S még ha el is találna esni egyszer,
vagy akár sokszor is, föltéve, hogy nem a világot szereti, hanem Téged, akkor sem fog elveszni,
mert az alázatosság völgyében halad.
Igazán nem tudom megérteni, hogy mitől félnek azok, akik nem mernek rálépni a tökéletesség
útjára. Ó, bárcsak megérttetné velünk az Úr, - az Ő végtelen jóságára kérem - hogy mennyire
veszedelmes biztonságban éreznie magát olyan kézzelfogható veszedelmek között a nnak, aki úgy
él, amint az emberek általában élni szoktak; s hogy az igazi biztonság abban van, ha igyekszünk
minél előbbre sietni az Úristenhez vezető úton. Rajta tehát, függesszük szemünket Őreá, s ne
féljünk; az igazságnak ez a napja nem fog leáldozni; s hacsak előzőleg mi nem hagyjuk el Őt, nem
fogja engedni, hogy éj boruljon utunkra, s eltévedjünk. Hiszen az emberek, sajnos, oly bátran
járnak oroszlánok között, amelyeknek mindegyike tép belőlük egy falatot - értem a világnak azokat
az úgynevezett
kitüntetéseit, örömeit és élvezeteit, - ellenben ezen az úton az ördög még a bogarakból is rémeket
csinál. Ezerszer elcsodálkozom, s szeretném magamat tízezerszer agyon sírni, s fennhangon
beszélni mindenkinek - ha ugyan volna valami haszna - az én nagy vakságomról és
gonoszságomról; hogy legalább ők nyissák ki a szemüket. Ó, bárcsak megnyitná a szemüket Ő, aki
olyan jó és oly hatalmas; s ne engedje, hogy az enyéimre még egyszer hályog boruljon! Ámen.
206 Zsolt. 92, 20,
185
XXXVI. FEJEZET.
Folytatja a megkezdett tárgyat, s elmondja, hogyan történt meg a dicsőséges Szent Józsefnek szentelt zárda végleges
megalapítása. Mennyi zúgolódást és üldözést kellett elszenvednie az első nővérek beöltözése után; milyen lelki
gyötrelmek és kísértések jöttek reá, s miképpen mentette ki győztesen mindebből az Úr, az Ő nagyobb dicsőségére.
Eltávozva abból a városból, nagy jókedvvel utaztam hazafelé. Teljes szívvel- lélekkel el
voltam szánva, hogy bármit mérjen is rám az Úr, készörömest elszenvedem. Még azon este, mikor
ideértem, megjöttek a mi zárdánkra vonatkozó okiratok, s köztük a római bréve, 207 úgyhogy én
egészen elcsodálkoztam, s velem együtt álmélkodtak mindazok, akik tudták, hogy mennyire
sürgette az Úr az én azonnali elutazásomat. Most látták csak, hogy mily nagy szükség volt itt reám,
s mily alkalmas időpontban értem haza. Ugyanis éppen itt találtam a püspököt, a szent Alcantarai
Péter testvért és azt a másik úriembert, aki oly hűséges szolgája az Úristennek. 208 Ugyanis az a
szent ember ez utóbbinak házában lakott, amennyiben nála szoktak Istennek szolgái támogatásra és
szíves vendégszeretetre találni. Ők ketten azután kieszközölték a püspöknél, hogy fogadja az új
zárdát joghatósága alá. A dolog nem ment könnyen, mivel a zárda szegény volt; azonban a püspök
annyira barátja az olyanoknak, akikről látja, hogy teljes önfeláldozással akarnak az Úrnak
szolgálni, hogy egyszerre megtetszett neki az eszme, és kész volt azt oltalmába fogadni. 209 Az
egészet tulajdonképpen ennek a szent aggastyánnak köszönjük; a döntő az volt, hogy ő helyeselte a
tervet és mindent megtett itt is, ott is, hogy mindenkit megnyerjen számunkra. Mint mondom, ha
nem érkeztem volna meg éppen ebben az alkalmas pillanatban, nem tudom elképzelni, hogy
miképpen sikerülhetett volna; mert ez a szent ember csak igen rövid időt töltött itt - ha jól
emlékszem, nem egész egy hetet, s azt is nagybetegen - s röviddel utóbb az Úr magához vette őt.
Igazán úgy látszott, hogy Ő Szent Felsége csak addig akarta még életben tartani, amíg ezt az ügyet
bevégzi; mert már régóta, - ha jól tudom, két esztendeje, - igen rosszul volt.
Mindez nagy titokban történt, mert különben azt hiszem, semmit sem tudtunk volna elérni,
annyira ellenséges volt, amint utólag kitűnt, a városnak hangulata. Az Úr úgy intézte a dolgot, hogy
az egyik sógorom megbetegedjék, még pedig feleségének távollétében, s mivel nem volt, aki
ápolja, nekem megengedték, hogy maradjak nála. 210 Ez a körülmény azután elleplezte az egész
dolgot. Akadtak ugyan egyesek, akik sejtettek valamit, de azért igazában ők sem hitték. A
legcsodálatosabb a dologban az volt, hogy a sógorom csak éppen annyi ideig volt beteg, amennyi
idő alatt mindent el lehetett intézni, s akkor azután, mikor arra volt szükség, hogy nekem se legyen
207 A szentanya 6 hónapi tartózkodás után 1562 július havának folyamán távozott Tolédóból, s Ávilában találta IV.
Pius pápának ugyanazon év febr. 7-én kelt brévéjét.
208 P. Silverio szerint nem Salcédo Ferencet kell itt érteni, hanem Blazquez Don Juánt, Loriána urát és Ucéda gróf
édesatyját, akinek házába szokott szállni Alcantarai Szent Péter, valahányszor Ávilába jött.
209 De-Mendóza Alváró püspököt csak igen nehezen sikerült megnyerni az alapítás eszméjének. A lcantarai Szent
Péter több ízben fordult hozzá levélileg ez ügyben, de mindhiába. Majd személyesen is fölkereste őt akkori
tartózkodási helyén, Tiemb lóban, de cs ak annyit tudott nála elérni, hogy a püspök megigérte, mihelyt visszatér
Ávilába, elmegy a Megtestesülésbe és beszél Terézia anyával. Á llott szavának, s a szentanyával történt találkozása
teljesen megváltoztatta viselkedését; fölhagyott ellenkezésével, sőt az alapítandó zárdának leg melegebb pártfogója
lett. Ezt természetesen Szent Terézia szerénységből elhallgatja.
210 Ovalle Jánosról van szó, aki, mint láttuk, családjával együtt a zárda céljaira megvett házban lakott, azonban Szent
Terézia tolédói tartózkodásának vége felé hazakü ldte, A lba de Tormes -be feleségét és gyermekeit. Ő maga is utánuk
akart menni, azonban hirtelen megbetegedett. Szent Terézia nála lévén, kényelmesen bevégeztethette az átalakítási
munkákat, s mikor mindennel készen volt, akkor Ovalle Jánosnak gondviselésszerű betegsége is véget ért.
186
több dolgom vele, s ő is kimenjen a házból, az Úr oly hirtelen adta vissza az egészségét, hogy ő
maga is teljesen elámult rajta.
Ugyancsak meggyült a bajom, amíg itt is, ott is sikerült elérnem, hogy beleegyezzenek az
alapításba; azután meg a beteget kellett ápolnom, s ugyanakkor siettetnem a munkásokat,
dolgozzanak gyorsan, hogy a háznak mihamarabb kolostorformája legyen. Mert bizony még sok
hiányzott ahhoz, hogy minden be legyen fejezve. Az én barátnőm nem volt jelen, mert jobbnak
láttuk, a titok megőrzése céljából, hogy maradjon távol. Én pedig beláttam, mégpedig sok minden
ok alapján, hogy a siker attól függ, vajon sikerül-e mindent gyorsan elintézni. Az egyik ok az volt,
amitől folyton remegtem, hogy engem akármelyik pillanatban hazarendelhetnek. Annyi volt a
nehézség, amellyel meg kellett küzdenem, hogy olykor azt kérdeztem magamtól, nem ez-e az a
bizonyos kereszt. Másrészt azonban ahhoz mégis csak kissé könnyűnek találtam, hogy olyan nagy
keresztnek lehessen nevezni, amilyent nekem az Úr szavai szerint el kell viselnem.
Mikor azután minden készen volt, Szent Bertalan ünnepén az Úr kegyelméből megtörtént
néhány nővérnek a beöltöztetése; elhelyezték a legméltóságosabb Oltárisze ntséget; s ezzel ezt a
mi, a dicsőséges atyánknak, Szent Józsefnek szentelt zárdánkat jogérvényesen megalapítottuk, az
1502-ik esztendőben. A ruhát én adtam reájuk, s ebben a mi zárdánknak két más nővére
segédkezett, akik éppen véletlenül kint tartózkodtak. Ez a ház, amelyet zárdává alakítottunk,
ugyanaz volt, amelyben a sógorom lakott; mert hiszen, mint említettem, a titok megőrzése céljából,
ő vette azt meg, látszólag a maga számára: én tehát főnöki engedély alapján voltam ott. Egyszóval
semmi olyast nem tettem, ami, a tudósok véleménye szerint, legkevésbé is ellenkeznék a szerzetesi
engedelmességgel. Mivel ugyanis látták, hogy ez a terv, sok számos okból, igen üdvös az egész
rendre, kijelentették előttem, hogy szabad annak megvalósítására titokban, és elö ljáróim tudta
nélkül dolgoznom. Mert ha azt mondták volna, hogy akár csak a legcsekélyebb helytelenség is van
az eljárásomban, azt hiszem, ezer kolostoralapításról is készséggel lemondtam volna, annál inkább
erről az egyről. Ehhez kétség nem fér. Mert bár óhajtottam ennek a zárdának létrejöttét, hogy így
jobban elvonulhassak mindentől, tökéletesebben megfelelhessek hivatásomnak és teljesebben el
legyek zárkózva: mindezt Isten akaratán való teljes megnyugvással kívántam megvalósítani, s ha
beláttam volna, hogy jobban szolgálom az Urat, ha abbahagyom az egészet, azonnal megtettem
volna, teljes nyugalommal és lelki békével, amint megtettem az előbbi alkalommal.
Valóságos mennyei boldogságban úsztam, mikor láttam, hogyan helyezik el az
Oltáriszentséget, s hogyan van. biztosítva a jövője annak a négy szegény árva leánynak, akiket
minden hozomány nélkül vettünk fel. Nagy szolgálói az Úristennek mind a négyen. 211 Mert hiszen
az volt a szándékunk kezdettől fogva, hogy olyanok lépjenek be, akik példás életükkel megfelelő
alapul szolgáljanak, amelyen azután meg lehessen valósítani célunkat, tudniillik a szigorú és
imádságos szerzetesi életet. Örültem annak, hogy íme meg volt alapítva ez a mű, amelyről tudtam,
hogy az Úrnak dicsőségére és az Ő fenséges Szűzanyja ruhájának becsületére fog válni. Mert
hiszen erre irányultak az én összes vágyaim. Az is igen vigasztaló tudat volt reám nézve, hogy
megvalósítottam azt, amit az Úr annyira a lelkemre kötött; s hogy egy templommal több van a
városban, s hozzá az én atyámé, a dicsőséges Szent Józsefé, akinek eddig egy sem volt. Nem
mintha azt hittem volna, hogy nekem van valami érdemem a dologban, - mert ilyesmi igazán soha
sem jutott és most sem jut eszembe, - hanem mindig úgy érzem, hogy az Úr tett mindent. Míg
211 De-Tápia Doňa Agnes és Doňa Anna, a szentanyának unokanővérei voltak azok, akik az új nővérek
beöltöztetésénél segédkeztek. A négy első újoncnövendéke a sarutlan kármelita rendnek a következő volt : De -Enao
Antónia, De -la-Paz Mária, De-Revilla Orsolya és De-Ávila Mária. A beöltöztetést a püspök 'nevében Dáza Gáspár
végezte. Ennek az esetnek emlékére minden es ztendőben, augusztus 24-én a püspök és a székeskáptalan kanonokjai
elmennek a Szent József-zárda templo mába, hogy nagymisével és alkalmi szentbeszéddel ünnepélyesen megüljék a
szegény és kis kápolnában bemutatott első szentmise évfordulóját.
187
ellenben, ami az én részem volt a dologban, az annyira tele van hibával, hogy inkább
szemrehányást érdemlek miatta, semmint hálát. Mindazonáltal nagy örömömre szolgált, hogy Ő
Szent Felsége engem használt föl eszközül ekkora jelentőségű műben, annak ellenére, hogy olyan
hitvány vagyok. Úgy elfogott emiatt a boldogság, hogy egészen magamon kívül voltam s mélyen
elmerültem a belső imába.
Miután minden szerencsésen véget ért, valami három, vagy négy órával utóbb, az ördög
sajátságos lelki támadást intézett ellenem. A dolog így történt. Azt sugallta nekem, hogy talán
mégis rosszul tettem mindazt, amit tettem; hogy talán mégis vétettem az engedelmesség ellen,
mikor megvalósítottam ezt a tervet, anélkül, hogy ezt nekem a tartományi főnök megparancsolta
volna. Mert azt csakugyan gondoltam, hogy vissza fog neki tetszeni a dolog azért, mert a püspök
joghatósága alá helyeztem, még pedig az ő megkérdezése nélkül, másrészt azonban azt sem
tartottam kizártnak, hogy esetleg egyáltalában nem is fog vele törődni, tekintve, hogy ő úgy sem
akarta a saját joghatósága alá fogadni, én pedig, személyesen, úgyis az ő alattvalója maradtam. Az
az aggályom is támadt, hogy a nővérek meg lesznek-e majd elégedve, ha ilyen szigorú
elzárkózottságban s olyan szűk helyen kell élniük?! Lesz-e majd mindig betevő falatjuk?! 212 Nem
volt-e bolondság az egész?! Minek is avatkoztam én ilyen dologba, mikor nekem úgyis volt zárdám
?! Mindaz, amit az Úr parancsolt nekem, mind az a sok jó tanács és imádság, amelyben két év alatt
úgyszólván szüntelen részem volt: mind úgy kitörlődött az emlékezetemből, mintha soha sem lett
volna benne. Csupán csak az maradt meg a fejemben, amit én magam gondoltam ki. A hit és az
összes erények, mintha föl lettek volna függesztve a lelkemben, s egyiknek sem volt annyi ereje,
hogy megmozduljon és megvédelmezzen engem ezen támadásokkal szemben.
Azt is fölhányta nekem az ördög, hogy mi jutott eszembe: ilyen szigorú kolostorba
zárkózni, az én folytonos betegeskedésemmel?! Hogyan volnék én képes elviselni ilyen vezeklő
életet?! Aztán meg, micsoda őrült gondolat volt elhagyni egy olyan nagy és gyönyörű szép zárdát,
amelyben mindig olyan jól éreztem magamat, s ahol annyian voltak a jó barátaim! Hátha azután az
itteni nővérek nem lesznek ínyemre! Hát bizony sok kötelezettséget vettem a nyakamba, s a vége
esetleg az lesz, hogy kétségbe esem. Talán bizony maga az ördög vitt ebbe bele, hogy elvegye lelki
nyugalmamat és békességemet, s hogy azután ilyen feldúlt lélekkel ne legyek képes többé
elmélkedni, s végül is elkárhozzam. - Ilyenféle rettenetes dolgokat állított lelki szemeim elé, s én
nem voltam képes másra fordítani a gondolataimat. Mindehhe z oly nagyfokú levertség, sötétség és
lelki homály járult, hogy azt én ki sem tudnám mondani. Ebben a lesújtó állapotban elmentem az
Oltáriszentség elé, de még ott sem voltam képes imádkozni. Akkora volt a lelki szorultságom, mint
egy haldoklóé. Arra nem is gondolhattam, hogy valakivel megbeszéljem a dolgot, mert hiszen a
gyóntatónk még nem volt kinevezve.
Ó Istenem, mily nyomorúság ez az élet! Nincs benne állandó öröm, nincs semmi, ami ne
változnék! Alig egy kevéssel ezelőtt nem adtam volna cserébe a boldo gságomat semmiért széles e
világon: s most ugyanazon okok miatt úgy gyötrődtem, hogy azt sem tudtam, mit csináljak. Ó, ha
figyelemmel kísérnők életünk folyását, tapasztalatból láthatná mindegyikünk, mennyire nem
érdemes annak eseményei fölött akár örülni, akár szomorkodni!
Az az egy bizonyos, hogy ez volt életemnek egyik legnehezebb órája. Mintha csak előre
érezte volna a lelkem, hogy mennyi szenvedés vár reá; bár ez, ha tovább tart, nagyobb lett volna
valamennyinél. Azonban az Úr nem engedte, hogy az ő sze gény szolgálója sokáig kínlódjék.
Hiszen Ő soha sem hagyott engem cserben szenvedéseim közepette. Így tett most is: egy kevéske
212 A szentanya ezzel csak azt akarja mondani, hogy majdnem semmijü k se volt; ami igaz marad annak ellenére, hogy
Antónia nővér hozott magával valami 17 ezer maravedit (arany értékben körülbelü l 250 pengőt) Orsolya nővér pedig
300 aranyat, vagyis 1.200 pengőt, amint ezt a Szent József-zárda fogadalmasainak könyvében olvashatjuk.
188
kis világosságot adott, amennyi elég volt arra, hogy észbe kapjak. Beláttam, hogy az ördögtől van
az egész, s hogy hányadán van a dolog, tudniillik, hogy hazugságokkal akar engem agyonijeszteni.
Akkor azután lassankint eszembe jutottak az én nagy terveim, hogy teljes szívvel- lélekkel akarok
szolgálni az Úrnak, s kész vagyok érette szenvedni. Elgondoltam, hogy ezek a vágyak csak úgy
teljesülhetnek, ha nem keresem a kényelmemet; hogy ha szenvedés vár reám, annál jobb, mert
hiszen azzal szerzek majd érdemet. Ha nehéz lesz a sorsom, s a jó Isten kedvéért viselem el: az lesz
az én tisztító tüzem. De meg azután: mi okom volna a félelemre?! Hiszen vágyódtam szenvedések
után: kellenek-e ennél nagyobbak?! Minél inkább fázom tőlük, annál üdvösebbek lesznek reám
nézve. Miért legyek gyáva annak szolgálatában, akinek annyival tartozom?!
Ezen és más egyéb ilyen gondolatok segélyével végre sikerült erőt vennem magamon, s
megfogadtam az Oltáriszentség előtt, hogy teljes erővel igyekszem majd megszerezni az
engedélyt, hogy ebbe a zárdába jöhessek lakni, s itt, amennyiben nyugodt lelkiismerettel
megtehetem, kötelezem magamat az örökös klauzúrára. 213 Alig mondtam ezt ki, az ördög azonnal
futásnak eredt, én pedig újra nyugodt és elégedett voltam, s az is maradtam azóta mindig. Mindaz,
amit ebben a házban gyakorlunk, például az elzárkózottsá g, a vezeklés, és a többi, az mind
könnyűnek és valósággal csekélységnek látszik nekem. A boldogságom pedig akkora, hogy néha
azt kérdem magamtól: vajon mit tudtam volna én ezen a földön találni, ami élvezetesebb volna
ennél?! Nem tudom, nincs-e ebben valami része annak a körülménynek is, hogy sokkal jobb az
egészségem, mint valaha. Vagy talán az Úr tartja bennem ezt a jókedvet, mert azt akarja, hogy, ha
nyögve is, de azért, mégis lépést tudjak tartani a többivel, mert erre föltétlen szükség van. De képes
is vagyok megtenni, úgyhogy, akik ismerik beteges voltomat, mind csodálkoznak rajta. Áldott
legyen Ő, akitől minden jó származik, s akinek hatalma mindenre képessé tesz bennünket!
Egészen belefáradtam ebbe a lelki harcba; de azután jót nevettem az ördögön, mert
világosan láttam, hogy ő volt. Hiszen immár több mint huszonnyolc esztendeje annak, hogy
szerzetesnő vagyok, és soha, még csak egy pillanatra sem voltam elégedetlen a hivatásommal. Meg
vagyok róla győződve, hogy azért bocsátotta reám az Úr ezt a kísértést, hadd lássam be, mekkora
kegyelemben részesített eddig ezt a pontot illetőleg, s micsoda lelki gyötrelemtől kímélt meg
engem. De meg azért is, hogyha majd esetleg egy ilyen vergődő lélekkel lenne dolgom, ne
ütközzem meg rajta, hanem legyek iránta részvéttel, s tudjam a módját, hogyan kell
megvigasztalni.
Mikor ezen is túl voltam, az ebéd után szerettem volna egy kissé lepihenni, mert hiszen
úgyszólván az egész éjjelt talpon töltöttem, sőt a megelőzőkön sem aludtam sokat, nem is számítva
azt a sok fárasztó gondot és vesződséget az utóbbi napokban. Ezalatt azonban az én kolostoromban,
sőt az egész városban is elterjedt a híre a történteknek, s az előbbiben nagy volt a felzúdulás,
mégpedig, amint említettem, nem egészen ok nélkül. A főnöknő azonnal értem k üldött, 214 hogy
tüstént menjek haza. Én pedig, látva az írott parancsot, mindjárt útnak indultam, nagy
szomorúságban hagyva az én kedves nővéreimet. Azt nagyon jól tudtam, hogy sok szenvedés vár
reám, de mint említettem, ezzel édes keveset törődtem. Imádkoztam, kérve az Urat, hogy segítsen
meg, s az én atyámat, Szent Józsefet, hogy vezessen vissza az ő házába. Fölajánlottam neki
mindazt, amit majd el kell szenvednem, s nagyon örültem, hogy van alkalmam valami keveset
elviselni az Ő kedvéért, s hogy némi kis szolgálatot tehetek neki. Ilyen hangulatban indultam el, s
meg voltam róla győződve, hogy azonnal börtönbe fognak vetni. 215 Azt hiszem azonban, ezzel
213 Tudniillik arra, hogy többé nem lépi át annak küszöbét.

214 A főnöknő Ambron Doňa Mária volt.
215 A szentanyának ezen sejtelméből sokan azt következtették, hogy amaz augusztus 24-én este tényleg eltöltött
néhány órát a zárda börtönében. Ugyanezt vallja a Megtestesülés -zárdának hagyománya is. P. Silverio szerint ennek a
189
nagy örömet szereztek volna nekem; legalább nem kellett volna senkivel beszélnem, s egy kissé
kipihenhettem volna magamat a magányban; amire nagy szükségem lett volna, mert torkig voltam
azzal, hogy örökösen emberek között kell forgolódnom.
Mikor hazaértem, s számot adtam eljárásomról, a főnöknő haragja egy kissé lecsillapodott,
azonban a nővérek már elküldtek a tartományi főnökért s az ügyet eléje terjesztették. Mikor tehát
az is megjött, nekem meg kellett jelennem az ő törvényszéke előtt. Ami engem illet, én nagyon
örültem, hogy van alkalmam valamicskét szenvedni az Úrért, mert hiszen ebben az esetben
tudtommal nem vétettem sem Ő Szent Felsége, sem pedig a Rendem ellen. Sőt ellenkezőleg, én
egész erőmmel a Rend gyarapításán dolgoztam, s készörömest odaadtam volna érte az életemet is.
Legforróbb vágyam az volt, hogy a lehető legnagyobb tökéletesség virágozzék benne.
Elgondoltam, hogyan ítélték el Krisztus Urunkat, s beláttam, hogy mily semmiség ahhoz képest az,
amit velem tesznek. Vádoltam magamat, mintha súlyosan vétettem volna, aminthogy tényleg azt
hihette rólam, az, aki nem ismerte az összes körülményeket.
A tartományi főnök keményen rendreutasított, de azért mégsem olyan szigorral, mint
amekkorát érdemelt volna a vétségem azok alapján, amit a többiek mondtak neki ellenem. Nekem
eszem ágában sem volt, hogy magamat védjem, nem azzal a szándékkal jelentem meg előtte, sőt
még bocsánatáért is esdekeltem s kértem, büntessen meg, de ne haragudjék rám.
Azt láttam, hogy egyes dolgokban ártatlanul ítélnek el, mert példának okáért azzal
vádoltak, hogy azért tettem az egészet, mert hírnevet akartam szerezni, meg föl akartam tűnni, és
más ilyen dolgokat. Más tekintetben azonban kézzelfogható volt előttem, hogy igazuk van;
például, mikor azt mondták, hogy rosszabb vagyok a többinél; s hogy én, aki ennek a zárdának
példás fegyelmét nem tartottam meg, hogyan gondolhattam arra, hogy még szigorúbb életre
vállalkozzam; hogy megbotránkoztattam az egész várost; hogy újdonságokon törtem a fejemet.
Mindez nekem nem okozott sem nyugtalanságot, sem fájdalmat, habár úgy tettem, mintha fájna a
dolog, nehogy azt higgyék, hogy semmibe se veszem az egészet. 216
Végül a tartományi főnök rám parancsolt, hogy o tt, a nővérek jelenlétében számoljak be
viselkedésemről, s így ezt kénytelen voltam megtenni. Mivel pedig teljesen higgadt voltam, s az Úr
is megsegített, úgy sikerült előadnom a dolgot, hogy sem a tartományi főnök, sem pedig a többi
egybegyűltek nem találtak bűnösnek. Mikor pedig azután négyszemközt még részletesebben
mondtam el neki mindent, teljesen meg volt velem elégedve, s megígérte, hogy abban az esetben,
ha az a zárda fennmarad, s a város is elcsendesedik, meg fogja nekem engedni, hogy odamehessek
lakni.
A városban ugyanis igen nagy volt az izgatottság, amint majd mindjárt elmondom. Két
vagy három nap múlva ugyanis összeültek néhányan a tanácsosok közül, a polgármester, és a
káptalan egyes tagjai, s valamennyien egyhangúan kijelentették, hogy ezt a zárdát nem lehet semmi
esetre sem megtűrni, mert határozottan veszélyezteti a város érdekeit. El kell tehát belőle távolítani
az Oltáriszentséget, s nem szabad megengedni további fönnmaradását. Összehívták azután az
összes szerzetesrendek képviselőit, hogy mindegyikből két-két hittudós adja elő a véleményét.
Ezek közül többen hallgattak, mások meg elítélték a dolgot, végül abban állapodtak meg, hogy
azonnal el kell törölni a zárdát. Csak egy praesentatus akadt, a domonkos rendből, aki - bár
egyébként ellene volt, nem ugyan a zárdának, hanem annak, hogy szegény legyen, - megjegyezte,
nézetnek semmi alap ja sincs. Mária Baptista anya, a valladolidi perjelnő, aki akkor, mint Ocampó Mária a zárdában
lakott és tanúja vo lt az eseményeknek, följegyezte, hogy nagynénje oly ékesszólón adta elő az ügy állását a
perjelnőnek, hogy ez utóbbi teljesen megbékült és „egészen barátságosan bocsátotta el azzal, hogy menjen
vacsorázni.” (Memorias historiales., B betű alatt, 101. sz.)
216 Bájos példája Szent Terézia lelki gyöngédségének.
190
hogy ez nem olyan dolog, amit így egykettőre el lehetne ütni; gondolják meg, hogy végre is nincs
szükség azonnali intézkedésre, s hogy a püspöknek is van beleszólása az ügybe; s más egyéb ilyen
ellenvetést hozott föl. 217 Ez a fellépése nagyon is jókor jött nekünk, mert nagy volt ellenünk a
harag, s még az is csoda, hogy a határozatot máris nem hajtották végre. A végeredmény
természetesen az volt, hogy a zárda megmaradt, mert meg kellett maradnia, mivel az Úristen úgy
akarta. Akárhogyan is összefogtak, az Ő akarata ellen nem tudtak se mmit elérni. Ők azt hitték,
hogy alapos okaik vannak erre az eljárásra, jó szándék vezette őket, s így nem is vétettek Isten
ellen; csupán csak nekem okoztak szenvedést, s mindazoknak, akik elősegítették az ügyünket.
Mert voltak ilyenek egynéhányan, és ugyancsak kijutott nekik az üldözésből.
A városban akkora volt az izgatottság, hogy nem is beszéltek másról. Mindenki pálcát tört
fölöttem, s egyik a másik után sietett vadat emelni ellenem a tartományi főnöknél és az én
zárdámban. Hiszen az, amit ellenem beszéltek, nekem épp oly kevéssé fájt, mintha egy szót sem
mondtak volna; attól azonban folyton remegtem, hogy hátha mégis eltörlik a zárdát. Nekem csak ez
okozott szenvedést; no meg az is, hogy azok, akik ebben nekem segédkeztek, rossz hírbe kerültek
és sokat kellett elviselniük. Mert annak, hogy engem megszólnak, azt hiszem inkább örültem, s ha
lett volna elegendő hitem, a többit se vettem volna föl; csakhogy hát az már úgy van, hogyha az
egyik erényünk hiányos, a többi is elalszik. Így azután eleget szomorkodtam azon a két napon,
amidőn ezeket az említett üléseket tartották a városházán. Mikor azonban éppen legjobban
lógattam a fejemet, egyszer csak így szólt hozzám az Úr: „Hát nem tudod, hogy hatalmas vagyok?!
Mitől félsz?!” S biztosított róla, hogy nem fogják eltörülni, ami engem teljesen megvigasztalt.
Kidolgoztak egy jelentést, és azt felküldték a királyi tanácshoz; onnét pedig az a rendelet
jött le, hogy adjanak be részletes értesítést arról, miképpen történt az alapítás, s ezzel egy
nagyarányú pör vette a kezdetét. A város elküldte meghatalmazottjait az udvarhoz, s ezt kellett
volna tennie a zárdának is, de honnan vegyen hozzá pénzt?! Igazán nem tudtam, mitévő legyek.
Azonban az Úrnak volt gondja reánk. Így például az én tartományi főnököm sohasem tiltot ta meg
nekem, hogy továbbra is foglalkozzam az üggyel. Annyira barátja ugyanis minden jónak, hogy ha
már nem is akart éppen támogatni, legalább nem akadályozott. Arra azonban, hogy idejöjjek lakni,
nem adta meg nekem az engedélyt; előbb be akarta várni a fejleményeket.
Az Úristennek ezek a jó szolgálói tehát egyedül maradtak zárdájukban, s többet tettek
imáikkal, mint én az összes igyekezetemmel és alkudozásommal, habár azért az sem volt
fölösleges, hogy e tekintetben minden szükséges lépés megtörténjék. Néha-néha úgy látszott, hogy
minden el van veszve, különösen egyszer, a tartományi főnök érkezését megelőző napon, amikor a
főnöknő azt parancsolta nekem, hogy ne avatkozzam többé semmibe. Ez egyértelmű volt azzal,
hogy mindennek vége. Én leborultam az én Úristenem előtt, s így szóltam hozzá: „Uram, ez a zárda
nem az enyém. A Te kedvedért építettük. Mivel tehát most már nincs többé senki, aki annak ügyét
védhetné, tegye meg Szent Felséged maga.” Ezzel azután olyan nyugodtan tértem napirendre a
dolog fölött, s oly elégedett voltam, mintha bizony az egész világ felkarolta volna az én érdekeimet,
s biztosra vettem, hogy a pör a mi javunkra fog eldőlni.
Egy pap - buzgó szolgája az Úristennek -, aki engem mindig segített, s aki nagy barátja a
keresztény tökéletességnek, volt oly szíves elmenni az udvarhoz, s képviselni ott a mi érdekeinket.
217 Ez a s zerzetes Baňez Do monkos atya volt. Az eredeti kézirat margóján egy sajátkezű jegyzet maradt tőle, mely így
hangzik: „Ez 1562 augusztus havának vége felé történt. Én jelen voltam, s tényleg ezt a tanácsot adta m. Baňez
Do monkos. Miko r ezt íro m, 1575. május 2-án, Terézia anya már kilenc virág zó zárdát alap ított.” Ebben, a sarutlan
Kármelre nézve döntő pillanatban jelenik meg először Szent Terézia oldala mellett a nagy Baňez atya, Szent
Do monkos-rendjének egyik elsőrendű csillaga, hogy azután hű barátja maradjon haláláig. Szü letett 1528 -ban, meghalt
1604-ben; egyébként élete sokkal nagyobb kaliberű, semhogy egy rövid jegyzet keretében vázolni lehessen.
191
Nagyon sokat fáradozott érettünk. 218 A szent lovag, 219 akit említettem, szintén igen sokat tett ezen
ügy érdekében, s minden képzelhető módon igyekezett azt előmozdítani. Sok szenvedést és
üldözést kellett emiatt elviselnie. Mondhatom is, hogy mindig és mindenben atyámnak tekintettem
és annak tartom most is. Az Úr egészen rendkívüli lelkesedést öntött mindazokba, akik a mi
érdekünkben fáradoztak. Mindegyikük annyira a magáévá tette a dolgot, mintha a saját élete és
becsülete forgott volna kockán. Pedig hát végre is semmi más érdekük nem fűződött hozzá, mint
az, hogy Isten dicsőségének szempontjából jónak tartották.
Ő Szent Felsége kézzelfoghatóan támogatta azt a másik papot is, azt a magisztert, akiről
beszéltem, s aki szintén igen erősen pártomat fogta. 220 Az egyik nagygyűlésen ugyanis, amelyet
ebben ez ügyben tartottak, a püspöknek volt a képviselője, s egymaga állott valamennyivel
szemben. Végre azonban, mégis sikerült őket lecsitítania holmi közvetítő indítványok révén. Ezzel
is időt nyertünk, bár azért csakhamar megint ellenünk fordultak, mintha csak az életük függne attól,
hogy ezt a zárdát eltörlik-e vagy sem. Ez a buzgó, jó pap, akiről most beszélek, ez öltöztette be az
első nővéreket és helyezte el az Oltáriszentséget, aminek következtében sok üldözést kellett
elszenvednie. Ez az ádáz küzdelem körülbelül egy fél esztendeig tartott; s nagyon hosszadalmas
volna részletesen elmondani mindazt, amit ezen ügy érdekében el kellett viselnünk.
Nem tudtam hová lenni csodálkozásomban afölött, hogy mit nem mozgat meg az ördög
néhány szegény fehércseléd ellen! Hogy mekkora veszedelmet láttak egyesek a város számára
ebben a kis zárdában, amelyben mindössze tizenkét nővér él, a tizenharmadikkal, a perjelnővel,
mert nem is szabad többnek lenniük! Hozzá ilyen szigorú szerzetesi élet mellett! Hiszen ha
okozhattak volna kárt, azt akkor is csak maguknak okozták volna, s ha helytelen volt a
vállalkozásuk, ki más itta volna meg a levét, mint ők?! Hogy a városnak lehetett volna belőle kára,
ez teljesen alaptalan föltevés volt. Ők azonban akkora veszedelmet láttak benne, hogy jó
lelkiismerettel küzdhettek ellene.
Végül azzal jöttek hozzám, hogy, ha évi járadékot fogadok el, akkor belenyugszanak a
dologba, s megengedik, hogy a zárda fennmaradjon. Én úgy belefáradtam már, nem ugyan a
magam szenvedésébe, hanem azokéba, akik engem támogattak, hogy arra gondoltam, talán nem
lenne rossz elfogadni a biztos évi jövedelmet addig, amíg a kedélyek le nem csillapulnak, s azután
lemondani róla. S amilyen hitvány és tökéletlen voltam, olykor már azt is gondoltam, hátha maga
az Úr akarja így, tekintve, hogy anélkül nem akar sikerülni a dolog. Úgyhogy már- már kész voltam
megtenni ezt az engedményt. Miután tehát már megkezdtük az egyezkedést ez irányban, s már meg
kellett volna benne állapodnunk, az előtte való nap azt mondta nekem az Úr, hogy semmi esetre se
tegyem ezt meg, mert ha egyszer meg lesz az évi jövedelmünk, akkor nem fogják nekünk többé
megengedni, hogy lemondjunk róla; s ezenkívül még néhány más érvet is mondott.
Ugyanazon éjjel megjelent nekem a szent Alcantarai Péter testvér, aki akkor már halott
volt, de mielőtt meghalt volna, értesült arról a nagy tiltakozásról és üldözésről, amely ellenünk
támadt, s még írt is nekem, kifejezve örömét afölött, hogy ez az alapítás akkora nehézségekbe
ütközik; 221 szerinte ugyanis ez biztos jele annak, hogy ebben a zárdában nagyon híven fogják
szolgálni az Urat; ezért igyekszik az ördög azt minden áron megakadályozni. Végül pedig azt írta,
semmi áron se egyezzem bele abba, hogy évi jövedelmünk legyen. Ezt kétszer, vagy háromszor is a
218 De Aranda Gonzalo volt a neve.

219 Salcedo Ferenc.
220 Dáza Gáspár, a hittudományok magisztere vagyis doktora.
221 Alcantarai Szent Péter ezt a levelet 4-5 nappal halála előtt írta. Dáza Gáspár ugyanis elment hozzá Arénasba, ahol
szerzetének zárdájában betegen feküdt, s elmondta neki, hogy mekkora támadásoknak van kitéve az új alapítás. A
Szent erre összeszedte utolsó erejét, hogy e sorokat megírja, s élőszóval is számos utasítást adott Dázának, ezzel is
mutatva, mennyire szívén viseli ezt az ügyet.
192
lelkemre kötötte abban a levélben, s azt mondta, ha ehhez tartom magamat, minden kívánságom
szerint fog végződni. Megjegyzendő, én ezenkívül már kétszer láttam őt, amióta meghalt,
mégpedig nagy dicsőségben. Így tehát nem is ijedtem meg tőle, hanem ellenkezőleg, nagyon
örültem; mert mindig megdicsőült testtel láttam megjelenni, nagy mennyei boldogságban, ami
azután engem is egészen boldoggá tett. Emlékszem, mikor e lőször láttam, egyebek közt elmondta
nekem, mekkora boldogságot élvez, s hogy mennyire áldja az a szigorú vezeklését, amely ekkora
jutalmat érdemelt ki számára. 222 Azt hiszem azonban, hogy erről én már mondtam egyet-mást,223 s
azért itt csak azt akarom megemlíteni, hogy most ezen alkalommal szigorúan bánt velem, s csak
arra intett, hogy semmi esetre se fogadjak el évi járadékot; szememre vetette, hogy miért nem
követtem tanácsát, s azzal eltűnt. Én egészen meg voltam rémülve, s mindjárt másnap értesítettem
a történtekről azt az úriembert, akihez minden nehézségemben fordulni szoktam, s aki legtöbbet
fáradozott ebben az ügyben, 224 s kijelentettem, hogy semmi áron sem szabad beleegyezni az
évjáradékba, hanem engedni kell, hadd folyjon tovább a pör. Ennek ő nagyon megörült, mert ebben
a pontban sokkal erősebben tartotta magát, mint én; s azóta meg is vallotta nekem, hogy menynyire
a kedve ellenére volt az az egész egyezkedés.
Ekkor azután, mikor ügyünk már- már egészen jól állott, egy másvalaki, aki szintén igen
buzgó szolgája az Úristennek, nagy nehézséget okozott, csupa jó akaratból. 225 Azzal állt ugyanis
elő, hogy bízzuk a döntést egy hittudósokból alakítandó bizottságra. Ezzel azután ugyancsak
meggyűlt a bajom, annál inkább, mert még azok közül is sokan a pártjára álltak, akik addig engem
támogattak. Mindazon zűr-zavarok közül, amelyeket az ördög ellenünk támasztott, ez volt a
legkellemetlenebb; de azért az Úr, mint mindenben, úgy ebben is megsegített. Ilyen röviden
összefoglalva nem lehet világos képét adni annak, hogy mi mindent kellett elszenvednünk azon két
esztendő alatt, amely ezen zárdának megkezdése és bevégzése közt telt el; azonban ez az utolsó fél
esztendő és az első hat hónap volt benne a legnehezebb.
Mikor a városban egy kissé lecsillapult a hangulat, az a domonkosrendi praesentatus atya,
aki bennünket támogatott, 226 nagyot lendített ügyünkön. Akkoriban nem tartózkodott itt, azonban
éppen a legjobbkor érkezett; mintha az Úr éppen csak ezért hozta volna ide: annyira kapóra jött
nekünk. Ő maga mondta nekem utólag, hogy tulajdonképp semmi célja sem volt jövetelének, s
hogy a mi helyzetünkről csak véletlenül értesült. Éppen annyi ideig maradt, amíg szükségünk volt
rá, s mikor elutazott, valami úton-módon kieszközölte a tartományi főnök engedélyét 227 - még
pedig olyan gyorsan, hogy nem is tartottuk volna lehetségesnek - ahhoz, hogy én átköltözhessem
ebbe a zárdába, s néhányan velem jöhessenek a nővérek közül, hogy legyen, aki végzi a zsolozsmát
és betanítja az ittenieket.
222 Ez az első jelenés a Szent halála napján és órájában történt, s Szent Terézia látta, miké nt megy be a mennyei
dicsőségbe minden tisztítótűz nélkül.
223 Lásd a 37. fejezetet.
224 Salcedo Ferenc.
225 Hogy ki volt az illető, azt nem lehet tudni. Sem Grácián, sem más egykorúak nem árulják el. Mir-nek gyanúja, hogy
Alvárez Bold izsár volt, minden alapot nélkü löz, sőt egyenesen valószínűtlen mert Alvárez atya mindig igyekezett távol
tartani magát az alapítás ügyétől s az ilyen közvetlen beavatkozás egyáltalában nem vall reá.
226 Ibaňez Péter.
227 Ezen engedély kieszkö zlésében sokat fáradoztak Ibaňez atya és Mendóza püspök, azonban a döntő lö kést a
szentanya adta meg, aki Salazár atyának, az akkori provinciálisnak a szenttéavatási pörben tett nyilatkozata szerint ezt
mondta: „Vigyázzon atyám, mert ellenáll a Szentléleknek.” E szavak annyira hatottak reá, hogy megadta az engedélyt
1563 nagyböjtjében.
193
Nagy örömnap volt reám nézve, mikor idejöttünk. 228 Mielőtt beléptem volna a kolostorba,
a templomban maradtam imádkozni; s ott majdnem teljes elragadtatás jött reám. Láttam Krisztus
Urunkat, aki nagy szeretettel fogadott ezen a helyen, s koronát téve a fejemre, megköszönte nekem
azt a szolgálatot, amelyet az ő Szűzanyjának tettem. Egy más alkalommal pedig, a kompletórium
után, mikor valamennyien a kóruson voltunk, láttam Miasszonyunkat, rendkívül nagy mennyei
dicsőségben, fehér köpennyel, amelyikkel, úgy látszott, mintha valamennyiünk et betakart volna.
Megértettem, hogy mily nagy mennyei boldogságot tartogat készen az Úr ezen zárda összes tagjai
számára.
Mikor azután elkezdtük mondani a zsolozsmát, a nép csakhamar nagyon megszerette ezt a
zárdát. Újabb nővéreket vettünk föl. Az Úr pedig elkezdte sorra megindítani azoknak lelkét, akik
bennünket legjobban üldöztek, úgyhogy lassankint jobb szemmel néztek reánk, sőt
alamizsnájukban részesítettek bennünket, s így helyeselték azt, amit annak előtte elítéltek.
Lassankint a pört is abbahagyták. Amint ők maguk mondogatják, kezdték belátni, hogy Isten műve
volt, mivelhogy Ő Szent Felsége olyan nagy ellenzéssel szemben is meg tudta valósítani. Most
pedig már nincs senki, aki azt mondaná, hogy jobb lett volna meg nem alapítani; s gondjuk van rá,
hogy mindig jusson nekünk elegendő alamizsna; olyannyira, hogy bár nem rendezünk gyűjtést, és
nem kérünk senkitől semmit, az Úr maga sugallja nekik, hogy küldjenek nekünk egyet- mást. Így
azután megvagyunk, anélkül, hogy bármiben is hiányt szenvednénk. Bízom is az Úristenben, hogy
ez mindig így lesz. Mivel ugyanis a nővérek kevesen vannak, ha megteszik a kötelességüket úgy,
amint eddig Ő Szent Felsége kegyelméből megtették, akkor meg vagyok róla győződve, hogy Ő
soha sem fogja őket elhagyni, s hogy nem lesznek kénytelenek tolakodni és alkalmatlankodni
senkinek, hanem az Úrnak lesz gondja rájuk, amint eddig volt.
Reám nézve kimondhatatlan boldogság, hogy itt élhetek ennyire lemondó lelkek között,
akiknek egyetlen gondjuk az, hogy miképpen haladhatnának előre az Úristen szolgálatában.
Legnagyobb boldogságuk az egyedüllét; s annak még a gondolata is rosszul esik nekik, hogy valaki
meglátogatja őket, legyen az illető még annyira rokon, hacsak nem olyan ember, aki növelni tudja
bennük mennyei Jegyesük iránti szerelmüket. Nem is teszi be a lábát ebbe a zárdába más, mint aki
maga is ilyen gondolkozású, mert különben sem nem okoz, sem nem érez örömet. Nem is tudnak
ők mást, mint Istenről beszélni, s azért, ha valaki nem ismeri ezt a nyelvet, azt sem ők nem értik,
sem ő nem érti őket.229
A kármelhegyi Miasszonyunk szabályát követjük, amelyet Albert, jeruzsálemi pátriárka írt,
mégpedig megtartjuk azt a maga teljes egészében, minden enyhítés nélkül, úgy, amint azt IV. Ince
pápa 1248-ban, pápaságának ötödik évében megerősítette. 230
228 A z a kapu, amelyen át a szentanya amaz emlékezetes napon öt más Megtestesülés -zárdai nővér kíséretében belépett
a Szent József-zárdába, hogy véglegesen ott maradjon, most is látható, az eredeti kis kápolnával szemben, a templo m
kapujától balra. A három font súlyú és hozzá lyukas kis csengettyű (mert olyan volt kezdettől fogva), amely az alap ítás
alkalmával és később házi harangul szolgált, szintén ott lóg a zárda belsejében. A szentanya halála után ezt a kis
harangot Pastránába vitték, s ott a nagy káptalanok alkalmával használták jeladásra. 1868-ban azonban, miután
Pastrána idegen kézre jutott, a harangocska visszakerült a Szent Józsefbe.
229 A Szent József-zárda testülete, amely ről a szentanya olyan dicsérőleg szól, 1565-ben 11 fogadalmas nővérből és
egy újoncnövendékből állt.

230 A kármelita Eredeti Szabályt 1209 táján írta Szent Albert jeruzsálemi pátriárka a Kármel -hegy remetéi számára és
III. Honórius pápa 1226-ban szentesítette. Húsz évvel utóbb Stock Szent Simon, a rend generálisa és tanácsosai
Angliából követséget menesztettek Ró mába, azzal a kéréssel, hogy a pápai szék módosítsa az Eredeti Szabály azon
pontjait, amelyek megtartása, az időkö zben a Szentföld ről Európába áttelepült kármelitáknál nehézségekbe ütközik. A
pápa A-Santo-Caro Hugó atyát és Vilmos Anterai (Syria) püspököt - mindketten domonkosrendiek voltak - b ízta meg
a munkával, akik azután megejtették az Eredeti Szabályon a szükséges módosításokat. Ezt erősítette meg IV. Ince pápa
1248-ban.
194
Azt hiszem, hogy érdemes volt elszenvedni érte mindazt a sok szenvedést, amibe az
alapítás került. Tény, hogy életünk meglehetősen szigorú, amennyiben szükség esetén kívül
sohasem eszünk húst; nyolc hónapig böjtölünk, és más egyéb dolgokat tartunk meg, amint azt az
Eredeti Szabály előírja. Mégis a nővérek sok tekintetben még ezt is kevésnek találják, úgyhogy sok
egyebet is vállaltak, amit a szabály pontos megtartása szempontjából szükséges nek tartottunk
behozni. Bízom is az Úrban, hogy amint Ő Szent Felsége megígérte, ezen a megkezdett úton
nagyon előre fognak haladni.
A másik zárdát, 231 amelynek megalapításán az az említett beáta fáradozott, szintén
pártfogásába vette az Úr. Alkalá-ban van, s annak is kijutott a támadásokból, és sok szenvedés árán
jött létre. Annyit tudok róla, hogy mintaszerű benne a fegyelem, s hogy a mi Eredeti Szabályunkat
tartják meg benne. Adja az Úr, hogy mindez nagyobb dicsőségére szolgáljon Ő Szent Felségének
és a Boldogságos Szűz Máriának, akinek ruháját viseljük! Ámen.
Azt hiszem eleget untattam Kegyelmedet, amennyiben ugyancsak hosszasan számoltam be
ezen zárda megalapításáról. Pedig hát még mindig nagyon is szűkszavú voltam ahhoz képest, hogy
mennyi szenvedés járt vele, s mennyi csodát tett ennek kapcsán az Úr, amint ezt számos tanú
bizonyíthatja. Azért, még ha Kegyelmed megsemmisítendőnek tartaná is a többit, amit írtam,
nagyon szépen kérem, őrizze meg azt, ami erre a zárdára vonatkozik, s halálom után adja oda az
itteni nővéreknek. Lelkesíteni fogja utódainkat Isten szolgálatára, s arra, hogy ne engedjék
lesüllyedni azt, amit mi kezdtünk, hanem inkább fejlesszék mindig tovább, ha majd látják, hogy mi
mindent nem tett meg Ő Szent Felsége azért, hogy létrejöjjön, mégpedig egy ilyen magamforma
haszontalan és hitvány teremtés révén. Mivel pedig az Úr oly rendkívüli módon mutatta ki, hogy ez
az alapítás kedvére van, nézetem szerint nagy rosszat tenne és Istennek súlyos büntetését vonná
magára az, aki elkezdené lazítani azt a fegyelmet, amelyet itt maga az Úr honosított meg és
pártfogolt, s amelyet az ö kegyelmével oly könnyű megvalósítani. Hiszen mindenki láthatja, hogy
ez az élet nemcsak elviselhető, hanem valóságos pihenés, s hozzá rendkívül elősegíti azoknak
törekvését, akiknek legfőbb vágya négyszemközt élvezni az ő Jegyesüknek, Krisztus Urunknak
társaságát. Mert hiszen ez legyen mindig az ő igyekezetük: egyedül lenni Ővele. Azért is ne
legyenek soha többen tizenháromnál. 232 Ugyanis sokaknak tanácsa, de saját tapasztalatom alapján
is mondhatom, hogy ha meg akarják őrizni a mostani szellemet és meg akarnak élni alamizsnából,
kéregetés nélkül, nem szabad, hogy többen legyenek. E tekintetben higgyenek nekem, aki annyi
fáradság árán, s annyiak imádságára támaszkodva igyekeztem a legjobbat eltalálni. Hogy pedig
tényleg ez a legjobb, az abból látszik, hogy mily örömben és vidámságban és mily kevés
nehézséggel töltöttük valamennyien ezt a néhány évet, amióta ebben a zárdában vagyunk; s hogy
mindnyájan a szokottnál jobb egészségnek örvendünk.
Ha valaki ezt az életet keménynek találja, az ne az itteni szigorban keresse az okot, hanem
abban, hogy nincs meg benne a kellő lelkesedés, mert hiszen gyönge szervezetű és beteges nők,
akikben megvan, olyan könnyedén el tudják viselni. Az ilyenek menjenek olyan zárdába, amely
jobban megfelel hajlamaiknak, s ott munkálják lelkük üdvösségét.
XXXVII. FEJEZET.
231 Az Imagen-zárdát Jézusról nevezett Máría alapította Alcalában 1563. július 23-án.
232 A szentanya később engedett ebből a felfogásából, s beleegyezett abba, hogy a nővérek nagyobb számban
legyenek. A Szent Józsefben eredetileg nem voltak laikusnővérek, de később olyanokat is fölvettek. Napjainkban a
sarutlan kármelita női zárdákban a nővérek húszan lehetnek és egy számfö lötti, aki - mint mondják - Szent Terézia
helyét foglalja el. Ezek közül 18 kartestvér, három pedig laikusnővér.
195
Elmondja, hogy milyen hatást gyakoroltak reá az Úrnak egyes kegyelmei, s ennek kapcsán igen üdvös tanácsokat ad.
Megmagyarázza, hogy mily nagyra kell becsülnünk azt, ha csak egy fokkal magasabb mennyei boldogságot biztosítunk
is magunknak; s hogy nem szabad sajnálnunk semmi fáradságot, ha örök javak megszerzéséről van szó.
Nehezemre esik még többet is mondani azon kegyelmekről, amelyekben az Úr engem

részesített. Hiszen már azok is rendkívül nagyok, amelyeket eddig említettem, s szinte hihetetlen,
hogy az Úr egy ilyen magamforma nyomorult teremtésre pazarolta őket. Hogy azonban szót
fogadjak az úrnak, aki nekem ezt megparancsolta, nemkülönben Kegyelmeteknek is, 233 elmondok
még egyet- mást, hadd szolgáljon az ő dicsőségére. Adja Ö Szent Felsége, váljék javára
egyik-másik léleknek, ha azt látja, hogy az Úr képes volt annyira kitüntetni egy ilyen hitvány lényt.
Hát még mit fog majd tenni az olyan emberrel, aki amúgy igazában híven szolgált őneki?!
Buzduljanak föl ezen valamennyien, s igyekezzenek kedvében járni Ő Szent Felségének, aki már
ebben az életben is ilyen foglalót ad.
Előre akarom bocsátani, hogy ezek az isteni kegyelmek nem egyenlő fokban boldogítók a
lélekre nézve. Egyes látomások annyira fölülmúlnak másokat a bennük található mennyei
boldogság, élvezet és vigasztalás tekintetében, hogy egészen elámulok rajta. Az ember nem hinné,
hogy ezen életben a lelki örömök annyira különbözzenek egymástól. Néha, például, az Úristen
egyik-másik látomás, vagy elragadtatás alkalmával olyan végtelen gyönyörűséggel és édességgel
tölti el a lelket, hogy az nem is volna képes annál többet lehetségesnek tartani, vagy kívánni, s
tényleg eszébe sem jut, hogy valami még nagyobbat óhajtson és azért imádkozzék. Amióta
azonban az Úr megérttette velem, mekkora a különbség a mennyei boldogság fokozatai között, s
mennyivel többet élvez az egyik szent a másiknál: azóta belátom, hogy idelent sem lehet mértéket
szabni az Úr kegyelmeinek, ha Őneki úgy tetszik, hogy azokkal bennünket elárasszon. Azért
szeretném, ha én sem tartanék mértéket Ő Szent Felsége szolgálatában, hanem arra óhajtanám
fordítani életem minden pillanatát, arra áldozni egész erőmet és egészségemet. Ne adja Isten, hogy
a magam hibájából veszítsek el csak egy gondolatnyi többletet is abból a mennyei boldogságból!
Ha azt kérdeznék tőlem, mit akarok inkább: elszenvedni-e az ítélet napjáig a világ összes
szenvedéseit, s ennek fejében egy kicsivel magasabbra jutni az égben; vagy pedig minden fájdalom
nélkül menni át egy valamicskével kisebb boldogságba ?! - merem állítani, hogy készörömest
fogadnám el az összes bajokat azért a csekély élvezeti többletért, tudniillik azért, hogy valami
kevéssel közelebbről szemlélhessem Isten végtelen nagyságát. Mert azt világosan látom, hogy aki
jobban megérti Őt, az jobban is szereti és dicsőíti. Nem azt akarom én ezzel mondani, hogy nem
elégedném meg azzal, s nem tartanám magamat nagyon is szerencsé snek, ha bejuthatnék az égnek
akár csak a legutolsó zugába is; mert hiszen, tekintve, hogy milyen hely volt számomra készítve a
pokolban, az Úr ezzel is nagy irgalmat gyakorolna velem, s adja Ő Szent Felsége, hogy egyszer
bemehessek oda, s ne tekintse az én nagy bűneimet. Csak azt állítom, hogyha még oly drágán
kellene is megadnom az árát, - föltéve, hogy az Úr kegyelmével, alkalmam volna többet tenni, -
nem akarnék semmit sem elmulasztani a saját hibámból. Pedig hát - ó, én szerencsétlen - már- már
mindent elveszítettem az én sok bűnöm következtében!
Azt is meg kell jegyeznem, hogy valahányszor az Úr valami ilyen kegyelemben, tudniillik
látomásban, vagy kinyilatkoztatásban részesített, abból mindig valami nagy haszon háramlott a
lelkemre, és pedig egyes látomásokból egészen rendkívül nagy. Krisztus Urunk látásából
megmaradt emlékezetemben az Ő kimondhatatlan szépsége, s az most is él bennem; hiszen ehhez
233 Ibaňez Péter és De-Tolédo Garcia atyák.
196
elég lett volna Őt egyetlen egyszer látnom; hát még, mikor az Úr oly gyakran adja meg nekem ezt a
kegyelmet. Ebből a következő nagy hasznot merítettem. Nagy hibám volt és sokféle káros
következménnyel járt reám nézve, hogy ha valakiben rokonszenvet tapasztaltam magam iránt, s ha
egyébként tetszett nekem, annyira megszerettem, hogy teljesen eltöltötte a bensőmet és folyton
rajta járt az eszem. Semmiképpen sem volt szándékom ezzel Isten ellen véteni, de hát nagyon is
szerettem az illetőt látni, reá gondolni, és foglalkozni jó tulajdonságaival. Ez a hajlam annyira
káros volt, hogy egészen elszórakoztatta a lelkemet. Már most, amióta láttam az Úrnak nagy
szépségét, nincs számomra senki, aki Őhozzá fogható volna, s nekem tetszenék vagy engem le
tudna kötni. Ha csak egy pillantást vetek is arra a képre, amelyet a lelkemben hordozok, teljesen
meg tudom őrizni a szabadságomat. Akármit is lássak azóta idelent, az mind undorral tölt el,
mihelyt összehasonlítom azzal a végtelen kedvességgel, amelyet az én jó Uramon láttam. Nincs
tudomány, nincs kellemes benyomás, amelyet én azóta becsülni tudnék, ha egybevetem vele azt a
boldogságot, amelyet annak az isteni szájnak egyetlen szava - hát még annyi - szerez nekem. S
hacsak az Úr, bűneim büntetéséül, meg nem engedi, hogy ez az emlék elmosódjék bennem,
biztosra veszem, hogy engem soha többé nem lesz képes senki sem igazán lekötni; egy röpke
visszagondolás az én jó Uramra, mindig elég lesz ahhoz, hogy a lelkem fölszabaduljon.
Megtörtént például egyik- másik gyóntatómmal - mert igazán az Úristen képviselőit látom
mindig lelki vezetőimben, s így természetes, hogy nagyon szeretem őket, és legjobban őhozzájuk
ragaszkodom - megesett, mondom, hogy az én lelkiismeretem teljesen nyugodt lévén, nagyon ki
találtam mutatni irántuk való vonzalmamat, ők pedig, amint Istennek lelkiismeretes és buzgó
szolgáihoz illik, attól félve, hogy én talán túlságosan ragaszkodom hozzájuk, vagy - ha még oly
ártatlanul is, - beléjük szeretek, keményen bántak velem. Mindez azóta történt, hogy oly föltétlenül
engedelmeskedem nekik, mert azelőtt nem éreztem irántuk ekkora vonzalmat. Én nevettem
magamban, mert láttam, hogy mennyire tévednek. Nem mondtam ugyan meg nekik mindig
egészen nyíltan, hogy mennyire nincs bennem semmiféle ragaszkodás bárkinek irányában, hanem
egyszerűen megnyugtattam őket. Mikor azután jobban megismertek, belátták, hogy mekkora
szabadsággal ajándékozott meg engem e tekintetben az Úr, mert ez a gyanú mindig csak kezdetben
merült föl bennük.
A mi Urunknak látása, és ez az Ővele való állandó érintkezés nagyon megnövelte
szeretetemet és bizalmamat irányában. Láttam, hogy, habár Isten, azért mégis csak ember, aki nem
csodálkozik emberi gyarlóságaink fölött; s aki teljesen megérti, hogy a mi nyomorult természetünk
sok minden botlásnak van kitéve az eredeti bűn következtében. Mert hiszen Ő azért jött, hogy ezt
jóvátegye. Habár nekem Uram, azért mégis úgy beszélhetek vele, mint jó barátommal, mert ő nem
olyan, mint ezek a mi földi uraink, akiknek egész urasága amolyan mesterséges méltóságban merül
ki. Egy bizonyos óra van arra kitűzve, hogy beszélni lehessen velük, s csak bizonyos kiváltságos
egyénekkel állnak szóba. Ha valami szegény embernek van náluk ügye, mennyi utánjárásra,
mennyi protekcióra, mennyi vesződségre van szüksége! Hátha még a királyhoz akarna valaki
bejutni! Ó, akkor, a szegény ember, s aki nem nemes, az csak maradjon szépen távol! Az ilye nnek
az uralkodó kedvelt embereihez kell fordulnia, arról pedig biztos lehet, hogy ezek nem állnak
fölötte a világi gyöngeségeknek; szóval nem olyan emberek, akik bátran szemébe mondják
mindenkinek az igazat. Mert az ilyenek nem valók a palotába. Ott az ne m szokás. Ott az ember, ha
valamit rossznak talál, szépen befogja a száját, s még gondolatban sem meri elítélni, nehogy
kegyvesztetté legyen.
Ó dicsőség királya, és Ura az összes királyoknak! A Te királyi méltóságod nem
szalmaszálakon nyugszik, hanem örökkévaló! Nálad nincs szükség közvetítőkre! Elég rád
tekinteni, s az ember rögtön látja, hogy Te vagy az egyedüli, akit méltán lehet Úrnak nevezni!
Olyan fenséges a külsőd, hogy Neked nincs szükséged sem kíséretre, sem testőrségre annak
197
bizonyságául, hogy csakugyan király vagy. Mert hiszen idelent, ha a király egyedül van
egymagában, nem egykönnyen fogják elismerni annak; s akármennyire bizonykodjék is, hogy ő a
király, nem hisznek neki. Mert hiszen egy hajszállal sem különb ember másoknál, s azért kell, hogy
valami bizonyítsa királyi voltát. Egészen helyén való dolog tehát, hogy körül legyen véve ezekkel a
mesterkélt külsőségekkel, mert ha azok nem volnának, semmibe se vennék. őrajta magán ugyanis
nem látszik meg a hatalom, kell, hogy más adja meg neki a tekintélyt. Ó, én jó Uram! Én királyom!
Ki volna képes lefesteni a Te fenségedet?! Rajtad lehetetlen észre nem venni, hogy Te vagy az a
nagy Császár, személyesen! Hiszen az ember elámul, ha látja fenséges megjelenésedet. Azonban
még ennél is csodálatosabb, ó, én jó Uram, a Te leereszkedésed és az a szeretet, amellyel egy ilyen
magamforma lénnyel szemben viseltetel. Mert hiszen, az ember mindenről tárgyalhat és beszélhet
Veled, ha egyszer az az első ámulat és félelem, amelyet Felséged látása okoz, elmúlik, illetve
helyet enged egy még nagyobbnak, tudniillik az attól való rettegésnek, hogy valamiképpen meg ne
bántson Téged; és pedig nem a büntetéstől való félelem miatt, mert hiszen azt semmibe sem veszi
az ember ahhoz képest, hogy a bűn következtében Téged veszítene el.
Íme ezek a jó hatásai ennek a látomásnak, eltekintve sok egyéb nagy haszontól, amely
belőle a lélekre háramlik, föltéve, hogy Istentől való. Hogy Tőle való-e, vagy sem, azt a lélek a
hatásokból látja, legalább is olyankor, amikor világosság honol benne. Mert, mint már sokszor
mondtam, az Úr olykor sötétséget bocsát reám, s ilyenkor nem látom ezt világosan; nem csoda
azután, hogy ilyen esetekben az ember aggódik, különösen, ha olyan rossznak látja magát, amilyen
én vagyok.
Éppen mostanában töltöttem nyolc napot úgy, hogy teljesen érzéketlen voltam Isten
irányában, s még csak vissza sem tudtam arra emlékezni, hogy mivel tartozom neki, s mennyi
kegyelemmel halmozott el. A lelkem, - azt sem tudom, miért és hogyan, - úgy el volt tompulva, s
elfoglalva, nem tudom mivel - hogy, bár nem gondoltam semmi rosszra, teljesen képtelen voltam
még csak egy jó gondolatra is. Kénytelen voltam nevetni magamon, s élvezettel néztem, milyen
nyomorult az emberi lélek, mihelyt az Úristen megszűnik benne működni. Azt világosan látja,
hogy az Úristen még ezen állapotban is vele van, mert hiszen ez nem olyan, mint azok a nagy lelki
szenvedések, amelyekről beszéltem; de azért, habár rakja a fát, s megtesz minden tőle telhetőt: az
isteni szeretet tüze csak nem akar benne fellobogni, s még nagy kegyelem az is, ha egy kis füstje
látszik, annak jeléül, hogy nem aludt ki. egészen. Csakhogy persze csupán maga az Úr képes azt
újra lángra szítani. A szegény lélek, akárhogy törje is a fejét, és akármennyire fújja és igazgassa
rajta a hasábokat: úgy látszik, mintha mindezzel csak annál jobban elfojtaná. Én azt hiszem,
ilyenkor az a legjobb, ha lemond minden további erőlködésről, mert úgy sem ér el vele semmit, s
mint mondottam, más, érdemszerző dolgokkal foglalkozik. Hiszen - nincs kizárva - az Úr talán
éppen azért vette el tőle a belső ima kegyelmét, hogy azokat végezhesse, és saját tapasztalatából
láthassa, hogy mily kevésre képes a maga erejéből.
Annyi bizonyos, hogy ma egy kicsit hízelegtem az Úrnak, s bátor voltam kiönteni szívemet
Ő Szent Felsége előtt. Így szóltam hozzá: Hogyan, én Uram, Istenem? Hát nem elég, hogy itt
tartasz ebben a nyomorult életben? Mert hiszen csakis a Te kedvedért viselem el azt; csakis Teérted
nyugszom bele, hogy nélküled itt éljek, ahol minden nehezemre esik, ahol nekem ennem, aludnom,
alkudoznom és mindenkivel beszélnem kell. S lám, mindezt elviselem szeretetből Teirántad!
Hiszen jól tudod, Uram, hogy mekkora gyötrelem mindez reám nézve, s hogy mily kevés időre
hagynak engem veled négyszemközt, egyedül: s akkor mé g Te rejtőzöl el előlem?! Hogyan fér ez
össze a Te irgalmaddal?! Hogyan tudod ezt megtenni velem, Te, aki engem annyira szeretsz?! Azt
hiszem, Uram, ha nekem lehetséges volna elbújnom előled, úgy, amint Te bújsz el előlem:
gondolom és erősen sejtem, hogy Te azt nem tűrnéd el. Csakhogy persze, Te mindig velem vagy, s
198
folyton látsz engem. Nem, én jó Uram, ez nem járja! Gondold meg, hogy mekkora sérelem esik
ezáltal azon, aki Téged annyira szeret!
Hát bizony, íme, ilyen és ehhez hasonló dolgok csúsztak ki a számon, énnekem, aki csak az
imént értettem meg, hogy mily szelíd büntetés várt reám a pokolban, ahhoz képest, amit
megérdemeltem volna! Nem tehetek róla: a szeretet néha annyira elveszi az eszemet, hogy azt sem
tudom, mit beszélek, s ilyenkor fakadnak szívemből ezek a panaszok. Az Úr pedig mindezt elnézi
nekem! Áldott legyen mindörökké az én jó Királyom!
Próbálnánk csak egy földi királyhoz ilyen bátran közeledni! Hát hiszen, hogy magával a
királlyal ne lehessen így beszélni, az még hagyján, mert végre is helyes, hogy tiszteletben tartsák.
Ugyanez áll azon nagyurakról, akik az állam élén állnak. Csakhogy odáig jutott ám a világ, hogy az
embernek a rendesnél sokkal hosszabb életre volna szüksége, hogy megtanulhassa mindazokat az
új illemszabályokat és viselkedési módokat, amelyeket az udvariasság megkövetel, főleg akkor, ha
a mellett az Úristen szolgálatára is akar szentelni egy kis időt. Én keresztet vetek magamra, ha
látom, hogyan állnak a dolgok. Tény az, hogy már azt sem tudtam mitevő legyek, mielőtt ide
bezárkóztam volna. Mert nem tréfadolog ám, ha az ember nem vigyáz arra, hogy megadja
mindenkinek azt, ami őt megilleti. Sőt ellenkezőleg, oly igazában sértésnek veszik, ha az ember
elhibázta a dolgot, hogy ugyancsak meggyűlik a baja, amíg el tudja velük hitet ni, hogy nem volt
rossz szándéka. S még adja Isten, hogy elhiggyék.
Igen, ismétlem, én már azt sem tudtam, hogy hol áll a fejem! Micsoda gyötrelem ez egy
ilyen szegény lélekre nézve! Egyrészt arra kötelezik, hogy mindig Istenre gondoljon, s ő maga is
belátja, hogy ezt meg kell tennie, mert különben nem tudja megállni a helyét annyi veszedelem
között. Másrészt azonban azt is megkövetelik tőle, hogy még a legkisebb hibát se kövesse el a
világi illemszabályok ellen, mert különben megsérti azokat, akik ilyen do lgokra alapítják egész
tekintélyüket. Ami engem illet, én már egészen belefáradtam, s nem győztem elég gyakran
bocsánatot kérni, mert akármennyire igyekeztem is beletanulni, minduntalan elkövettem egy-egy
ilyen hibát, amit pedig mint mondom, a világ nem tart csekélységnek.
De talán a szerzetesekkel mégis csak kivételt tesznek? Tőlük talán mégsem követelik meg
ezen szabályok ismeretét? Sőt ellenkezőleg, határozottan azt kívánják, hogy a kolostorok
melegágyai legyenek az udvarias, finom viselkedésnek, s a szerzetesek tanulják meg az illemtant.
Hát ezt már én nem tudom megérteni. Arra gondoltam, hogy talán valamelyik szent azt találta
esetleg mondani, hogy a zárdák iskolák, a mennyország udvaroncainak kiképzésére, és ezt értették
a visszájáról. Mert, hogy valaki, akinek úgy illik, egyedüli gondja az legyen, hogy kedvében járjon
az Úristennek és irtózzék a világtól, ugyanakkor ennyire vigyázzon arra, hogy eleget tegyen a
világiaknak, s hozzá olyan dolgokban, amelyek annyi változásnak vannak alávetve: ez
lehetetlenség. Én legalább nem látom be, hogyan lehetne- tőle ilyesmit megkívánni. Hiszen, ha
ezeket a dolgokat egyszer s mindenkorra meg lehetne tanulni: akkor még hagyján. De mikor, hogy
úgy mondjam, csupán csak a levelek címzései számára is tanszéket kellene alapítani, amelyről
előadják, hogy miképpen kell őket kifogástalanul megszerkeszteni. Mert hiszen majd az egyik
oldalon kell margót hagyni, majd a másikon; s akit kevéssel azelőtt még a nagyságos cím sem
illetett meg, azt most már méltóságosnak kell szólítani. Én nem tudom, hová fog ez vezetni. Még
nem vagyok ötven esztendős, s máris annyi változást éltem meg e tekintetben, hogy megint
egészen tudatlan vagyok az illem terén. Hát még mitevők lesznek azok, akik mostanában
születnek, s akikre hosszú élet vár. Annyi bizonyos, hogy szívem mélyéből sajnálok egyes okos
embereket, akik jó és szent okok miatt nem hagyhatják el a világot: mert ez rettenetes kereszt lehet
reájuk nézve. Ha egy szép napon valamennyien összebeszélnének, hogy ezentúl e tekintetben
199
tudatlanok lesznek, s nem törődnek vele, ha annak tartják őket: mekkora tehertől szabadulnának
meg.234
Azonban micsoda bohóságokba ártottam magamat?! Isten végtelen nagyságáról akartam
beszélni, s íme a világ kicsinyeskedéseiről fecsegek. Tekintve, hogy az Úr kegyelméből hátat
fordíthattam neki, ezennel végleg faképnél is akarom hagyni. Mi közöm nekem azok bajához, akik
oly görcsösen ragaszkodnak ezekhez az ostobaságokhoz. Adja az Úr, hogy a másvilágon, ahol nem
lesz többé változás, ne adjuk meg drágán az ilyeneknek az árát! Ámen.
XXXVIII. FEJEZET.
Elmond egyet-mást azon nagy kegyelmekről, amelyeket az Úrtól kapott. Hogyan mutatott meg neki az Úr néhányat a
mennyország titkai közül, milyen nagy látomásokban és kinyilatkoztatásokban részesítette őt Ő Szent Felsége; milyen
hatással és mekkora haszonnal járt mindez az ő lelkére nézve.
Egy este annyira rosszul voltam, hogy jobbnak láttam lemondani az elmélkedésről. Hogy
tehát ajakimával foglaljam el magamat, az olvasót morzsolgattam egy magányos kápolnában,
egyébként azonban, bár külsőleg áhítatba voltam merülve, igyekeztem nem elmélyedni. Csakhogy,
ha az Úr mást akar, hiábavaló minden ilyenféle törekvés. Alig voltam ott egy kis ideig, egyszerre
csak akkora elragadtatás jött rá a lelkemre, hogy képtelen voltam ellenállni. Úgy éreztem, hogy a
mennyországba vittek, s a legelsők, akikkel ott találkoztam, édesatyám és édesanyám voltak.
Fenséges dolgokat láttam, habár az egész alig tartott annyi ideig, amennyi elég egy üdvözlégy
elmondására. Egészen magamon kívül voltam, s éreztem, hogy igen nagy kegyelemben
részesültem. Ami az időt illeti, az talán hosszabb is lehetett, csakhogy az ilyesmi mindig igen
rövidnek látszik. Egyrészt ugyan féltem attól, hogy talán mégis képzelődés az egész, másrészt
azonban éreztem, hogy mégsem az.
Nagy zavarban voltam, mert nagyon szégyelltem elmenni ezzel a dologgal a
gyóntatómhoz; nem azért (legalább is úgy hiszem, nem azért), mintha alázatos lettem volna,
hanem, mert attól féltem, hogy kinevet, s azt fogja nekem mondani: „No nézd csak, micsoda kis
Szent Pál maga, hogy a mennyországban jár!” Vagy: „Szent Jeromos.” Mivel ugyanis ezeknek a
dicső szenteknek voltak ilyenféle látomásaik, ez a körülmény még jobban elrémített engem,
úgyhogy mást se tettem, mint folyton sírtam, annyira összeférhetetlennek találtam ezt a dolgot.
Végül azonban, akármennyire nehezemre esett is, mégis csak elmentem a gyóntatómhoz, mert az
ilyen dolgokat, ha mégannyira restelltem is róluk beszélni, soha sem mertem elhallgatni: annyira
féltem attól, hogy valami tévedésbe esem. Ő pedig, látván azt, hogy mennyire szomorkodom,
elkezdett vigasztalni, s nagyon sok jó dolgot hozott föl a megnyugtatásomra.
Később többször megtörtént, és néha most is előfordul, hogy az Úr nagy titkokba avat be
engem. Ilyenkor azonban a lélek akármit tegyen is, nem képes többet megtudni, mint amennyi eléje
tárul, s én sem láttam mást, mint csak azt, amit az Úr minden egyes alkalommal meg akart nekem
mutatni. Mindazonáltal ez is annyi volt, hogy a legkisebb részlet fölött is teljesen oda voltam a
csodálkozástól; a lelkem pedig nagyot haladt a földi dolgok kevésre becsülésében és
megvetésében. Szeretnék némi fogalmat adni legalább a legkisebbjéről annak, amit ilyenkor
megértettem, de akárhogyan keresem is a módját, azt találom, hogy ez lehetetlenség. Hiszen
234Szent Terézia korában tényleg annyira elfajult ez a címkórság Spanyolországban, hogy 1586 -ban II. Fülöp király
kénytelen volt külön e célra kiadott rendelettel szabályozni a különböző állásokkal járó címeket.
200
hacsak azt vesszük is, hogy mennyire különbözik ez a mi világosságunk az ottanitól, ahol minden
világosság, be kell látnunk, hogy a kettő között nincs semmi hasonlatosság, mert ahhoz képest még
a nap fénye is egészen fénytelen valami. Egy szóval, akármennyire eleven legyen is valakinek a
képzelete, nem képes lefesteni, vagy lerajzolni, hogy milyen az a világosság, vagy más egyéb
dolog, amit az Úr oly kimondhatatlan, fenséges élvezet kíséretében mutatott meg nekem. Mert
ilyenkor az összes érzékek olyan magas fokú és olyan kellemes, szelíd gyönyörűséget é lveznek,
hogy nem lehet azt szóban kifejezni, s azért jobb is, ha nem beszélek többet róla.
Egy alkalommal ily módon, már több mint egy óra hosszat mutogatott nekem az Úr
csodálatosnál csodálatosabb dolgokat, s egy pillanatra sem ment el az oldalam mellő l; végül pedig
így szólt hozzám: „Látod, leányom, mennyit vesztenek azok, akik Én ellenem vannak. Ne mulaszd
el nekik ezt megmondani.”
Igen ám, én jó Uram! - de mit használ az én beszédem azoknak, akiket a saját tetteik
megfosztottak a szemük világától, s akiket Szent Felséged nem világosít meg? Egyeseknek, igaz,
épülésére szolgált, mikor megtudták tőlem, hogy milyen felséges dolgokat mutatsz meg nekem,
gonosz és hitvány lénynek; csakhogy ezeknek Uram, Te adtad meg ehhez a megvilágosító
kegyelmet. Hiszen még az is csodaszámba megy, hogy akad, aki ezt elhiggye nekem: tekintve,
hogy mi vagyok. Áldott legyen érte a Te neved, áldott az irgalmad, mert hiszen legalább is én
magam, ezen dolgok következtében nagy javulást tapasztaltam a lelkemben.
Ilyenek után a lelkem azt szeretné, ha mindig ott maradhatna, s nem kellene újra itt élnie,
mert akkora megvetés fogamzik meg benne az összes itteni dolgok iránt. Valósággal szemétnek
látja őket az ember; s megérti: hogy mily megalázó reá nézve, ha az ilyenekre ad valamit.
Mikor annál az említett úriasszonynál tartózkodtam, 235 egyszer elfogott a szívbajom, -
amely, mint már mondtam, akkoriban igen nagyfokú volt, de azóta nagyot javult s ő, amilyen
jószívű, arany és drágaköves ékszereket hozatott elő, (mert sok volt neki és nagyon értékes, s
különösen egyes gyémántjai voltak nagyszerűek.) Ő azt hitte, hogy ezeknek látása föl fog engem
vidítani; pedig én csak nevettem magamban, és sajnáltam az olyan embereket, akik az ilyesmit
annyira becsülik. Eszembe jutott ugyanis, hogy mi ez mindahhoz képest, amit az Úr tartogat
számunkra, s elgondoltam, hogy akármennyire akarnám is, nem vagyok képes ezeket a dolgokat
valamire becsülni, hacsak az Úr ki nem törli az elmémből azoknak a mennyeieknek az emlékét. Ez
a tudat annyira úrrá teszi a lelket mindenek fölött, hogy ha valakiben nincs meg, én igazán kétlem,
hogy képes legyen azt megérteni. Ez az igazi és tökéletes elszakadás mindentől. Ez nem a mi
törekvésünk eredménye: ezt kizárólag az Úristen hozza létre bennünk.
Valahányszor ilyenféle igazságokat mutat meg Ő Szent Felsége, azok mélységesen
bevésődnek az emlékezetbe, s már magából ebből is világos, hogy azt az ismeretet mi
önmagunktól, s hozzá ilyen rövid idő alatt nem volnánk képesek megszerezni.
Ezek következtében szűnt meg például a haláltól való félelmem, amely pedig azelőtt
nagyon is erős volt bennem. Most belátom, hogy nincs könnyebb dolog az olyan ember számára,
aki híven szolgált Istennek; mert hiszen a lélek egy pillanat alatt kiszabadul ebből a börtönéből, s
bent van az örök nyugalomban. Mikor ugyanis az Úristen ezekben az elragadtatásokban így
fölemeli az ember szellemét s olyan fenséges dolgokat mutat meg neki: ez nézetem szerint nagyon
hasonlít ahhoz a pillanathoz, amelyben a lélek eltávozik a testből és abban a percben ott látja magát
ama boldogság közepette. Ne beszéljünk itt a haldoklás fájdalmairól, mert azokat nem érdemes
számba venni. Különben is, ha valaki igazán szereti Istent, és túladott ezen .világ dolgain, az
bizonyára sokkal édesebben is hal meg.
235 De-la-Cerda Lujza hercegnő, akinél a szentanya 1562-ben hat hónapot töltött.
201
Nézetem szerint ezeknek a kinyilatkoztatásoknak köszönhetem azt is, hogy megismertem a

mi igazi hazánkat, s beláttam, hogy idelent mi csak utasok vagyunk. Igen nagy előny ugyanis, ha az
ember tudja, hogy mi van odaát, s ismeri leendő lakóhelyét. Mert ha valaki messze földre költözik,
sokkal könnyebben viseli el az út fáradalmait, ha előzőleg látta, hogy mily boldog megélhetés vár
ott reá. Ugyancsak nagy előny ez a tekintetben is, hogy az ember jobba n tud a mennyei dolgokról
elmélkedni, s könnyebben eléri azt, hogy a társalgása mindig ezekről folyjon. Ez rendkívül nagy
lelki haszon. Elég egy tekintetet vetni a mennyországra, s a lélek azonnal áhítatba merül. Mivel
ugyanis az Úr kegyes volt megmutatni neki egyet- mást abból, ami ott van, ezeknek emléke
állandóan foglalkoztatja. Nem egyszer megesik velem, hogy azokkal érintkezem, s azoknak a
társaságát élvezem, akikről tudom, hogy odaát élnek; s ilyenkor csakugyan őket tekintem igazán
élőknek, s hozzájuk képest minden földi ember annyira halottnak látszik előttem, hogy egészen
egyedül érzem magamat széles e világon. Ez különösen olyankor fordul elő, mikor rám jönnek a
szeretetnek azok az említett indulatai. Ilyenkor mindaz, amit testi szemeimmel látok, úgy tűnik föl
előttem, mint valami álom, vagy bohózat. Míg ellenben, amit lelki szemeimmel láttam, az után
eped a szívem, s mivel oly távol van tőle, úgy érzi, mintha haldokolna.
Egy szóval, igen nagy kegyelem az, ha az Úr valakinek ehhez hasonló látomásokat juttat.
Ezekből merít erőt ahhoz, hogy tovább viselje súlyos keresztjét, mert hiszen egyébként nincs
semmi, amiben örömét lelné, és minden bántja őt, s ha az Úr nem engedné meg, hogy olykor
elfeledje bánatát - bár, sajnos, az csakhamar visszatér - én nem tudom, hogyan volna képes tovább
élni. Áldás és dicsőség legyen Őneki mindörökkön örökké. Adja Ő Szent Felsége - arra a szent
vérre kérem, amelyet az ő Fia ontott ki értünk - hogy ha már annyira, amennyire látnom engedte
ezeket a végtelen kincseket, és azt akarta, hogy némileg élvezni kezdjem őket, ne járjak úgy, mint
Lucifer, aki saját hibájából mindent elvesztett. Ne engedje ezt, az Ő szent nevére kérem! Mert néha
igazán nagyon félek ettől, bár azért, rendes körülmények között, Isten irgalmának gondolata
teljesen megnyugtat. Mert hiszen végre is, ha már kimentett akkora bűnök közül, csak nem fogja
elereszteni a kezemet, és nem engedi, hogy elkárhozzam! Esedezem Kegyelmedhez, kérje
számomra mindig ezt a kegyelmet.
Az a kegyelem, amelyről most akarok beszélni, még nagyobb az eddig említetteknél és
pedig igen sok okból, főleg azonban ama sokféle kiváló haszon miatt, amely belőle reám háramlott,
és azon erő következtében, amelyet a lelkem belőle merített. Bár azért az is igaz, hogy ha
külön-külön tekintjük ezeket a dolgokat, oly nagynak találjuk mindegyiket, hogy nincs is helyén az
összehasonlítás.
Egy alkalommal, a pünkösd ünnepét megelőző napon, a szentmise után egy távolabb fekvő
helyiségbe vonultam el, ahol egyébként is gyakran szoktam imádkozni, s elkezdtem olvasni a
kartauzi-ból236 az erre a napra vonatkozó fejezetet, amelyben szó van arról, hogy miből ismerhetik
meg a kezdők, a haladók és a tökéletesek, vajon velük van-e a Szentlélek. Miután végigolvastam,
amit a könyv erről a három fokozatról mondott, Isten jóvoltából úgy éreztem, hogy amennyire én
képes vagyok a dolgot megítélni, a Szentlélek most tényleg velem van; amiért szívem mélyéből
hálát adtam neki. Eszembe jutott azonban, hogy volt idő, amikor ugyanezt a fejezetet olvastam és
ugyancsak hiányával voltam mindennek. Amint akkor tisztában voltam önmagammal, épp oly
világosan beláttam most, hogy éppen az ellenkezője vagyok annak, ami akkor voltam. Fölfogtam,
hogy mekkora irgalmasságot cselekedett velem az Úr. Magam elé képzeltem azt a helyet, amelyet a
236 Szászországi Ludolf, kartau zi szerzetes 1330 táján megírta „Jézus Kris ztus élete” című művét, amely nagyon
elterjedt az egész keresztény világon. Ezt a kö zkézen forgó könyvet rendesen csak a kartauzi-nak hívták, s ezt ért i itt
Szent Terézia is.
202
pokolban érdemeltem meg bűneimért, s áldottam az Úristent teljes szívemből, mert hiszen alig
tudtam ráismerni a lelkemre: akkorát változott azóta.
Mialatt ezen gondolatokba voltam elmerülve, egyszerre csak heves indulat jött reám, a
nélkül, hogy tudtam volna az okát. Úgy látszott, mintha lelkem már nem bírna magával és nem
lévén képes tovább várni a boldogságra, el akarna szállni a testemből. Ez a felindulás annyira erős
volt, hogy azt sem tudtam, hová legyek. Nézetem szerint nem volt olyan, mint máskor szokott
lenni. Nem tudtam, hogy mi van a lelkemmel, vagy hogy mit akar: annyira magánkívül volt. Meg
kellett támaszkodnom, mert még ülni sem tudtam egyenesen: annyira elhagyott minden testi erőm.
Ilyen állapotban lévén egyszerre csak egy galambot pillantottam meg a feje m fölött.
Különbözött az itteniektől, amennyiben nem voltak közönséges tollai, hanem ragyogó, fényes
gyöngyházpikkelyek borították szárnyait, de meg nagyobb is volt a földi galamboknál. Úgy
éreztem, mintha hallanám szárnyainak csattogását. Ott röpködött körülbelül egy Üdvözlégy
hosszáig. Közben azonban a lelkem is odáig jutott, hogy elveszvén önmagára nézve, ezt a látomást
is elvesztette szem elől. A szellemem lecsillapult, s élvezte ennek a drága vendégnek jelenlétét.
Mert hiszen, azt hiszem, éppen ez a csodálatos kegyelem okozta az iménti megdöbbenését és
rémületét, s mikor azután elkezdte azt élvezni, megszűnt a félelem; ezen élvezet kapcsán beléje
szállt a nyugalom, s az egész állapot elragadtatásba ment át.
Valami kimondhatatlan mennyei boldogság járt ezzel az elragadtatással. Az egész pünkösdi
ünnepek alatt annyira mámoros és kábult voltam tőle, hogy nem tudtam hová lenni. Nem voltam
képes fölfogni, hogyan juthattam én ekkora kitüntetéshez és kegyelemhez. Hogy úgy mondjam,
sem nem láttam, sem nem hallottam, s nagy volt az én szívemnek gyönyörűsége. Ezen naptól
kezdve rendkívül nagy haladást vettem magamon észre, amennyiben sokkal magasztosabb lett
bennem az Isten iránti szeretet, s az erényeim is nagyobb erőre kaptak. Áldás és dicsőség legyen
Neki érte! Ámen.
Más alkalommal egy domonkosrendi atya feje fölött láttam ugyanezt a galambot, azzal a
különbséggel, hogy szárnyainak fényárja és ragyogása sokkal tovább terjedt; s megértettem, hogy
ez az atya sok lelket fog az Úristenhez vezetni.
Máskor meg azt láttam, hogy a Boldogságos Szűz fényes fehér köpönyeget adott annak a
domonkosrendi praesentatus-nak, akiről már eddig többször beszéltem. 237 Azt mondta nekem,
hogy azért adja rá ezt a ruhát, mert akkora szívességet tett neki, mikor közreműködött ezen zárda
megalapításában; s ez a köpeny annak a jele, hogy mostantól kezdve tisztán fogja megőrizni a
lelkét, s nem követ el soha halálos bűnt. Én meg vagyok arról győződve, hogy ez be is következett.
Néhány évvel utóbb ugyanis meghalt, s tekintve vezeklő életét, bűnbánattal teljes és nagyon
épületes szent halálát, amennyire emberileg meg lehet ítélni a dolgot, e tekintetben nincs ok a
kétségre. Egyik szerzetestársa, aki ott volt halálos ágyánál, elmondta nekem, hogy mielőtt kilehelte
volna a lelkét - saját állítása szerint - eljött hozzá Szent Tamás. Nagy örömmel halt meg, s alig
várta, hogy elszabaduljon ebből a földi száműzetésből. Azóta néhányszor meg is jelent nekem, igen
nagy mennyei dicsőségtől övezve és tudtomra adott egyet- mást. Oly magas fokán volt a belső
imának, hogy halálos ágyán, amikor nagy gyöngeségére való tekintettel igyekezett róla elfordítani
a figyelmét, nem tudta megtenni. Az elragadtatások igen gyakoriak voltak nála. Kevéssel halála
előtt levélben kért tőlem tanácsot arra nézve, hogy mitevő legyen, tekintve, hogy a szentmiséje
végén igen gyakran rájön az elragadtatás, akármennyire igyekszik is ellenállni. Szóval, élete végén
az Úristen megadta neki a jutalmat azért, hogy egész pályafutása alatt olyan hű szolgája volt. 238
237 Ibaňez Péter atya.

238 Ibaňez Péter atya Trianos-ban halt meg, mint perjel, 1565 február 2-án.
203
Ami azt a jézustársasági házfőnököt illed, akiről többször megemlékeztem, 239 láttam azon
nagy kegyelmek egyikét-másikát, amelyekben az Úr részesítette. Ezekről azonban, nehogy
hosszadalmas legyek, nem akarok itt beszélni. Egy alkalommal sokat kellett szenvednie: nagy
üldözés támadt ellene, ami sok lelki fájdalmat okozott neki. Az egyik napon éppen szentmisét
hallgattam, s az Úrfelmutatáskor megjelent nekem Krisztus Urunk, keresztre feszítve. Néhány szót
üzent neki vigasztalásul, azután pedig megbízott, hogy készítsem elő arra, ami ezután fog
bekövetkezni; tudniillik, hogy tartsa szem előtt, mennyit szenvedett érte a Megváltó, s készüljön ő
is további szenvedésre. Ez a közlés nagyon megvigasztalta, és bátorságot öntött bele.
Megjegyzendő, hogy később minden úgy történt, amint azt az Úr előre megmondta.
Ezen atya rendjének, vagyis a Jézus-társaságnak egyéb tagjaira, nemkülönben a rend
összességére vonatkozólag nagy dolgokat láttam. Ott láttam őket néha az égben, fehér zászlókkal a
kezükben; s mint mondom, egyéb csodálatos dolgokat is láttam róluk, s azért nagy tiszteletben is
tartom ezt a szerzetet. Sokat érintkeztem velük, s mindig azt tapasztaltam, hogy életük csakugyan
olyan, amilyennek az Úr mutatta azt nekem.
Egy este, elmélkedés közben az Úr néhány szót kezdett hozzám intézni; arra emlékeztetett,
hogy milyen rossz volt az én életem, úgy, hogy egészen meg voltam szégyenülve és nagyon fájt a
szívem. Mert ha az ilyen szavak nincsenek is szigorú hangon mondva, azért mégis olyan mélyre
hatnak, s olyan fájdalmat okoznak, hogy az ember egészen oda van tőlük. Egyetlen egy ilyen szó
jobban tökéletesíti önismeretünket, mintha mi napok hosszat elmélkedünk saját
nyomorúságunkról. Ugyanis annyira kidomborodik rajtuk az igazság, hogy az ember kénytelen
megadni magát. Szemem elé állította az én egykori léha vonzalmaimat s figyelmeztetett arra,
mennyire kell becsülnöm, hogy Ő kívánja és elfogadja az én szeretetemet, annak ellenére, hogy a zt
valaha olyan haszontalan tárgyakra fordítottam. Máskor meg arra intett, gondoljak csak vissza arra
az időre, amikor még becsületes dolognak tartottam csorbát ejteni az Ö becsületén. Ismét máskor
azt mondta, tartsam mindig eszemben, hogy mily hálára vagyok vele szemben kötelezve, mert
hiszen legnagyobb sértegetéseimre is Ő mindig újabb kegyelmekkel felelt. Ha pedig valami hibát
találok elkövetni, ami ugyancsak gyakori dolog, Ő Szent Felsége azt olyan módon lobbantja
szememre, hogy egészen megsemmisülök; mivel pedig sokat botlom, ez igen sokszor megtörténik.
Olykor, midőn gyóntatómtól szidást kaptam, s emiatt az imádságban kerestem vigasztalást,
megesett, hogy ott várt reám tulajdonképpen az igazi.
Hogy visszatérjek ahhoz, amit el akartam mondani: az Úr tehát elkezdte szememre vetni az
én előbbi rossz életemet. Én természetesen sírva fakadtam. Mivel azonban éppen akkor,
tudtommal, nem tettem semmi rosszat, eszembe jutott, hogy alighanem valami nagy kegyelemben
akar részesíteni. Mert az egészen rendes dolog, hogy ha valami rendkívüli kegyelmet kapok az
Úrtól, akkor előzőleg teljesen semmivé kell lennem önmagam előtt. Azt hiszem, az Úr azt akarja
ezáltal velem megérttetni, hogy mennyire érdemetlen vagyok én az ilyesmire. S csakugyan,
kevésre rá, akkora elragadtatás vett rajtam erőt, hogy a lelkem, úgy látszott, mintha teljesen kiment
volna a testemből, vagy legalább is én nem éreztem, hogy benne maradt volna. Megjelent nekem az
Úr Jézus szentséges emberi alakjában, sokkal nagyobb dicsőségben, mint valaha láttam. Valami
csodálatos és világos fogalom révén úgy állt előttem, amint Atyjának keblén nyugszik. Hogy ez
miképpen történt, azt én nem tudnám megmagyarázni, csak annyit mondhatok, hogy a nélkül, hogy
bármit is láttam volna, megjelent előttem az az isteni szemé ly. 240 Annyira megrázó volt ez a
látomás, hogy azt hiszem, jó néhány nap múlt el, mielőtt magamhoz tudtam térni utána; s úgy
239 Salazár Gáspár atya.

240 Valószínű, hogy ez az a láto más, amelyet a szentanya a 29 fejezetben említ, azt mondva róla ott, hogy majd később
fog róla beszélni.
204
éreztem, mintha állandóan előttem lebegne az Isten Fiának fenséges alakja, habár a kép nem volt
olyan eleven, mint a látomás alkalmával. Egészen átértettem, hogy ez csak a látomásnak az
emlékezetbe bevésődött képe, amely, bármennyire rövid is az előbbi, egy ideig nem mosódik el, s
nagy vigasztalására, sőt lelki hasznára szolgál az embernek.
Ugyanez a látomás még három további alkalommal jelent meg előttem, s nézetem szerint ez
a legmagasztosabb valamennyi között, amelyekben az Úr kegyelméből részem volt, s egészen
rendkívüli lelki haszonnal jár. Úgy vettem észre, hogy nagyarányú tisztítást végez a lélekben, s
úgyszólván teljesen megszűnteti benne az érzékiséget. Olyan, mint valami magasra csapó
lángnyelv, amely elégeti és megsemmisíti összes, erre az életre irányuló vágyainkat. Hiszen, hála
Istennek, ekkor már nem volt meg bennem a hajlandóság a léhaságok iránt, de azért ezen
alkalommal még jobban világos lett előttem, hogy mennyire hiuság minden s mily üres dolog
minden földi nagy uraság. Ez pedig hasznos tanulság arra nézve, hogy az ember vágyait a tiszta
igazság felé irányítsa. A lélekben valami mélységes hódolat fogamzik meg Isten irányában,
amelyről én csak annyit tudok mondani, hogy egészen más valami, mint amit magunktól képesek
vagyunk idelent megszerezni. A lélek megdöbbenve kérdi magától: hogyan tudott ő, és hogyan tud
bárki is oly vakmerő lenni, hogy megsértse ezt az isteni Fölséget.
Már több alkalommal beszéltem ezeknek a látomásoknak és egyéb ilyen dolgoknak
hatásairól; azonban megjegyzendő, hogy ezek az üdvös hatások hol nagyobbak, hol kisebbek, ez
utóbbinál pedig egészen rendkívül nagyok. Valahányszor a szentáldozáshoz járultam, s eszembe
jutott az a végtelen isteni Felség, akit látni alkalmam volt, s elgondoltam, hogy Ő van a
legméltóságosabb Oltáriszentségben - s hozzá az Úr nem egyszer azt akarja, hogy a szent ostyában
lássam Őt - még a hajam szála is égnek meredt, s úgy éreztem, hogy egészen meg vagyok
semmisülve. Ó, én jó Uram! Hátha még nem rejtenéd el a Te nagyságodat, vajon ki merne, ilyen
magamforma piszkos és nyomorult lény létére, magához venni ekkora Fenséget?! Áldott légy
Uram, s dicsőítsenek Téged az angyalok és az összes teremtmények azért, hogy ennyire
alkalmazkodsz a mi gyarlóságunkhoz, amennyiben lehetővé teszed nekünk, hogy élvezhessük
ezeket a fenséges kegyelmeket, a nélkül, hogy a Te nagy hatalmad visszarettentsen minket. Mert
hiszen máskülönben, amilyen gyarló és nyomorult népség vagyunk, nem is mernénk erre az
élvezetre gondolni.
Máskülönben úgy járhatnánk, mint az az egyszeri földműves, akinek esetét biztos forrásból
tudom. Ez a jó ember kincset talált, de mivel ez sokkal nagyobb érték volt, mint amivel az ő gyönge
fölfogása meg tudott volna birkózni: ez a váratlan gazdagság úgy lesújtotta, hogy nem tudván mit
kezdeni vele, a gondok súlya alatt elkezdett betegeskedni és végre belehalt. Ha nem egy összegben
találta volna az egészet, hanem lassan-lassan, részletenként kapta volna meg, és úgy fordíthatta
volna élete fönntartására, akkor talán boldogabban élhetett volna, mint szegény ember korában, s a
dolog mindenesetre nem került volna életébe.
Ó Te, gazdagsága a szegényeknek! Mily csodálatos módon tartod fönn a lelkek életét! Nem
látják egyszerre az egész nagy kincset, hanem fokozatosan mutatod meg azt .nek ik. Mikor látom,
hogy ekkora isteni Felség rejtőzik olyan értéktelen külszín alatt, amilyen a szent ostya,
önkénytelenül is bámulnom kell ezt a végtelen bölcsességet, s nem is tudom, honnét merítenék
elegendő bátorságot és erőt ahhoz, hogy Őt magamhoz vegyem, hacsak az Úr maga nem öntené azt
belém. Ha Ő nem tartana féken, nem is volnék képes magamon uralkodni, hanem hangosan
hirdetném ezeket az Ő nagy csodáit.
Mert hát mit is kell, hogy érezzen, egy ilyen magamforma, undokságokkal terhelt,
nyomorult lény, aki annyira istenfélelem nélkül töltötte életét, mikor ezt a végtelen felségű Urat
veszi magához, s Ő kegyes megjelenni lelki szemei előtt?! S ezek az én ajkaim, amelyek annyiszor
beszéltek ugyanezen Úr ellen, hogyan érinthetik azt a végtelenül tiszta, irga lommal teljes,
205
dicsőségben ragyogó szent testet?! Az a szeretet, gyöngédség és szeretetreméltóság, amely azon a

végtelen szépségű arcon elömlik, jobban fáj, és mélységesebben lesújtja a bűnös lelket, mint
amennyire megremegteti azt Ő Felsége. De mit érezhettem én azon két esetben, amikor ezeket a
most említett dolgokat láttam?! Ó én Uram, ó én mennyei Dicsőségem, igazán azt kell mondanom,
hogy ama nagy szenvedés révén, amely a lelkemben dúlt, bizonyos értelemben mégis csak tettem
valamicskét Teéretted. Azt sem tudom már, hogy mit beszélek itt össze, mert egy kissé zavart a
fejem, és magamon kívül vagyok; annyira hat reám ezeknek a dolgoknak az emlékezete. Hiszen ha
ez az említett érzelem tőlem telnék ki, akkor jól mondtam volna, hogy tettem valamit Teéretted, én
jó Uram; de hát tekintve, hogy még üdvös gondolatra sem vagyunk képesek, hacsak Te nem
segítesz, nekem semmi érdemem sincs benne. Én vagyok az adós, Uram, és Te vagy a sértett fél.
Egy alkalommal, midőn a szentáldozáshoz járultam, lelki szemeimmel láttam, - de
tisztábban, mint ahogy a testiekkel észlelhettem volna - két ördögöt, rendkívül utálatos alakban,
akik, úgy vettem észre, a szarvaikkal fogták körül annak a szerencsétlen papnak a torkát.
Ugyanakkor láttam az én jó Uramat, abban az Ő felséges alakjában, amelyről beszéltem, az ostya
színében, amelyet azok a bűnös kezek nyújtottak felém; mert hiszen világos, hogy azok voltak s én
megértettem, hogy az a lélek halálos bűn állapotában van. Milyen rettenetes dolog volt az, én jó
Uram, látni ezt a Te szépségedet olyan utálatos alakok környezetében! Remegve és félve álltak
ezek az ördögök a színed előtt, s úgy láttam, hogy szívesen elmenekültek volna, ha Te elengeded
őket. Annyira meg voltam zavarodva, hogy most sem tudom, miképpen tudtam megáldozni. Nagy
félelem szállt meg, s úgy gondolkoztam, ez a látomás aligha van Istentől, mert Ő Szent Felsége
még sem engedhetné meg, hogy én lássam annak a léleknek szomorú állapotát. Azonban az Úr
maga mondta nekem, hogy imádkozzam az illetőért, s hogy azért engedte me g nekem ezt a
betekintést, mert azt akarta, hadd lássam, mekkora az ereje a megszentelő szavaknak; s hogy
akármilyen elvetemült legyen is a pap, aki azokat kimondja, az Úr mégis lejön a színek alá; s hadd
lássam az ő végtelen jóságát abban, hogy ellenségének kezeibe adja magát; szóval, hogy mindezt
üdvös dolog tudni nekem is, meg másoknak is. Azt is megértettem belőle, mennyivel inkább
kötelesek a papok jók lenni, mint akárki más; s hogy mily rettenetes dolog az, ha valaki ezt a
legméltóságosabb Oltáriszentséget méltatlanul veszi magához; s hogy mennyire rabszolgája az
ördögnek az a lélek, amely halálos bűn állapotában van. Mindez nagy lelki hasznomra volt, s
alaposan megérttette velem azt, hogy mivel tartozom Istennek. Áldott legyen érte mindörökké!
Egy más alkalommal is történt velem hasonló dolog, amely szintén rendkívül
megdöbbentett. Azon a helyen, ahol éppen akkor tartózkodtam, meghalt egy bizonyos személy,
aki, amint nekem mondták, évek hosszú során át rossz életet folytatott. A két utolsó évében
azonban beteg volt, s úgy látszott, mintha egyik- másik tekintetben megjavult volna. 241 Gyónás
nélkül halt meg, de azért még sem gondoltam volna, hogy el kelljen kárhoznia. Mikor a ravatalon
feküdt, egész sereg ördögöt láttam, amint megfogták a tetemet, s úgy látszott, mintha gúnyt űztek
volna vele; azután megkínozták, ami engem nagy rémülettel töltött el, s nagy vaskampókkal
húzogatták ide s tova. Eközben megkezdődött és folyt a temetés, ugyanazon tisztelettel és
szertartással, mint más halottaknál szokás, s ennek láttára én elgondolkoztam azon, hogy milyen jó
az Úristen: nem akarja tönkretenni annak a léleknek becsületét, s azért elleplezi azt a tényt, hogy
ellenségei közé tartozik. Félig kábultan maradtam attól a látványtól, de azután az egész temetési
szertartás alatt nem láttam ördögöt. Mikor azonban elhelyezték a sírban, olyan seregesen várták ott,
hogy egészen magamon kívül voltam, s ugyancsak össze kellett magamat szednem, nehogy
eláruljak valamit abból, amit látok. Elképzeltem, mit tesznek majd azzal a lélekkel, ha már ezzel a
nyomorult testtel is ily rettenetesen bánnak. Ó bárcsak megengedné az Úr, hogy ezt a rettenetes
241 Ribéra ezen eset elmondásánál megjegyzi, hogy az illető igen gazdag úriember volt.
206
dolgot, amit nekem megmutatott, végigszemlélhették volna mindazok, akik rossz lelki állapotban
vannak; azt hiszem ez hathatós eszköz volna arra, hogy jó útra térjenek. Mindebből csak annál
jobban megértem, hogy mivel tartozom én az Úristennek, s hogy mitől mentett meg engem.
Nagyon aggasztott a dolog, mindaddig, amíg meg nem beszéltem a gyóntatómmal, mert arra
gondoltam, hátha csak az ördög mesterkedése az egész, aki ily módon akar belegázolni annak a
léleknek a becsületébe. Bár az is igaz, hogy az illetőt nem tartották valami jó kereszténynek. Annyi
tény, - föltéve, hogy nem képzelődés az egész - valahányszor eszembe jut, még most is
megremegek tőle.
Ha már elkezdtem beszélni a halottakra vonatkozó látomásokról, hadd mondjak el
egyet-mást abból, amit az Úr volt kegyes megmutatni nekem néhány lélekre vonatkozólag. Csak
keveset mondok el, nehogy hosszadalmas legyek, de meg azután semmi szükség sincs többre;
akarom mondani, nem volna célja a részletezésnek.
Hírül hozták nekem, hogy egyik volt tartományi főnökünk, 242 aki ekkor egy másik
rendtartomány élén állott, meghalt. Nekem többször volt vele dolgom, s több tekintetben hálára
voltam irányában kötelezve. Igen erényes ember volt. Mikor megtudtam, hogy meghalt, nagyon
izgatott voltam miatta, mert aggódtam az örök üdvössége miatt. Ugyanis húsz esztendeig volt
elöljáró; már pedig én az ilyesmitől nagyon félék, mert azt hiszem, igen veszedelmes felelősséggel
jár az, ha valakire lelkek vezetése van bízva. Szomorúan mentem el egy kápolnába, s o tt
fölajánlottam érette mindazt a jót, amit életemben tettem - ami ugyan édeskevés lehet - s éppen erre
való tekintettel kértem az Urat, pótolja az Ő érdemeiből azt, amire ennek a léleknek még szüksége
van, hogy kiszabadulhasson a tisztítóhelyről. Mialatt a tőlem telhető legnagyobb buzgósággal
imádkoztam ezért az Úrhoz, egyszerre csak úgy láttam, hogy az a lélek jobboldalt tőlem, kijön a
föld mélységéből, s örömtől ujjongva száll föl az égbe. Halálakor már nagyon öreg volt: én
ellenben körülbelül harminc esztendősnek láttam, sőt annál is fiatalabbnak. Az arca csodálatosan
ragyogott.
Ez a látomás nagyon rövid volt, engem azonban annyira megvigasztalt, hogy azóta
sohasem tudtam fájdalommal gondolni a halálára, holott egyébként sokan gyászolták, mert nagyon
népszerű ember volt. A lelkem akkora örömben úszott, hogy semmibe se vettem többé a
veszteséget. Abban sem tudtam kételkedni, hogy ez a látomás jó, tudniillik, hogy nincs benne
semmi szemfényvesztés. Valami két héttel volt az illetőnek halála után; nem többel. Mindamellett
nem mulasztottam el gondoskodni arról, hogy mások is imádkozzanak érte, s magam is megtettem,
csakhogy nem azzal a buzgalommal, amellyel tettem volna, ha nem részesülök ebben a
látomásban. Mert ha egyszer az Úr ilyesmit mutat nekem, s azután igyekszem kérni az illető
számára Ő Szent Felsége irgalmát: a dolog nem akar igazában menni, s úgy vagyok vele, mintha
gazdag embernek adnék alamizsnát. Mivelhogy a messze távolban halt meg, csak később tudtam
meg a részleteket, s hogy milyen épületes uto lsó órát adott neki az Úr. A jelenlevők mind meg
voltak hatva, annyira eszénél volt, és akkora bűnbánattal és olyan alázatosan halt meg.
Egy szerzetes-nővér halt meg a zárdánkban, 243 aki igen buzgó szolgálója volt az
Úristennek, s mialatt a kóruson a halottak zsolozsmáját végeztük érte, az egyik nővér éppen az
egyik lekció-t olvasta, s én mellette álltam, hogy vele együtt mondjam a versikulus-t. A lekció
közepe táján, láttam ezt a lelket, ugyanazon az oldalon, ahol az előbbit, amint fölment a
mennyországba. Ez nem volt képzeleti látomás, mint a megelőző, hanem olyan, mint azok,
242Valószínűleg Fernandez Gergely atyát érti, akiről a 32. fejezetben volt szó.
243Itt, valamint a következő esetben is a Megtestesülés nővéreiről van szó, mert hiszen a Szent Józsefben egy sem halt
meg ezen első évek folyamán.
207
amelyekről beszéltem, de azért az ember épp oly kevéssé kételkedik a dologban, mintha látta
volna.
Ugyanabban a zárdában halt meg egy másik nővér is, aki valami tizennyolc, vagy húsz
esztendeig mindig betegeskedett, s igen buzgó lélek volt, pontosan eljárt a kórusra és kitűnt erényei
által. Én biztosra vettem, hogy nem jut a tisztítótűzbe, mert hiszen sokat szenvedett betegágyán, s
így azt hittem, hogy túláradóan lesznek érdemei annak elkerülésére. Mialatt a zsolozsmát végeztük
a temetés előtt - valami négy órával a halála után - láttam, hogy kiszabadult onnan, s fölment az
égbe.
Egy alkalommal egy jézustársasági kollégium templomában voltam, s éppen egy olyan
nagy belső szenvedés súlya alatt nyögtem, amilyenek, mint említettem, olykor rá szoktak
nehezülni a lelkemre és a testemre. Olyan állapo tban voltam, hogy azt hiszem, még csak egy üdvös
gondolattal sem tudtam foglalkozni. Azon éjjel ezen házban egy szerzetes halt meg, egy jezsuita
fráter, 244 s én imádkoztam érte, amilyen buzgón csak tudtam, s hallgattam a szentmisét, amelyet
éppen akkor egy jezsuita atya mondott érte. Egyszerre csak mély áhítatba merültem, s ekkor láttam,
hogy nagy mennyei dicsőségtől övezve, s az Úr kíséretében fölmegy az égbe. Megértettem, hogy
az egészen különös kitüntetés volt, hogy Ö Szent Felsége maga ment vele.
A mi rendünknek egyik szerzetese, - egy igen buzgó ember - súlyosan beteg volt, s mialatt
szent misét hallgattam, mély áhítat vett rajtam erőt, s láttam, amint meghalt, s egyenesen fölment
az égbe, anélkül, hogy a tisztítóhelyre került volna. Amint később megtudtam, csakugyan abban az
órában halt meg, amikor ez a látomásom volt. Megértettem, hogy mivel jó szerzetes volt, s híven
teljesítette fogadalmait, részesült a rendünknek kiváltságaiban, s ezért kerülte el a purgatóriumot.
Nem tudom, mi volt célja ennek a kinyilatkoztatásnak, de alighanem azt akarta tudtomra adni,
hogy nem a ruha teszi a szerzetest, vagyis nem elég azt viselni, hanem szükséges, hogy az
emberben meg is legyen a szerzetesi álláshoz illő tökéletesség.
Nem akarok többet mondani ezekről a dolgokról, mert, mint mondom, nem volna célja. Az Úr igen
gyakran megadja nekem azt a kegyelmet, hogy látom a megholtak lelkét, de azért valamennyi
közül, akit láttam, egy sem kerülte el a tisztítóhelyet, kivéve ezt a most említett atyát, 245 a szent
Alcantarai Péter testvért, és az említett domonkosrendi atyát. 246 Egyeseknél az Úr oly kegyes volt,
s megmutatta nekem, hogy milyen fokú a mennyei dicsőségük, s milyen helyet kaptak az égben. E
tekintetben igen nagy köztük a különbség.
XXXIX. FEJEZET.
Folytatólag beszel azon nagy kegyelmekről, amelyekben az Úr részesítette. Az Úr megígéri neki, hogy különös
védelmébe fogadja azokat, akikért imádkozni fog. Néhány esetet említ, amelyben Ő Szent Felsége ezt meg is tette.
244 Ez az ávilai jezsuiták ko llég iu mában történt, s az illető szerzetesnek De-Henás Alfonz volt a neve. Az alcalai
kollégiumból jött oda, s meghalt 1557. április 11-én.
245 Diego Mátyás atya, sarus kármelita Ávilában; a Megtestesülés-zárda gyóntatója.
246 Ibaňez Péter atyát érti. A mint ebből a fejezetből és az önéletrajz egyéb részeiből látszik, a szentanya nagy
kegyelettel viseltetett a tisztítóhelyen szenvedő lelkek iránt és ezt a szellemet, ép úgy mint Szent Józs ef és a Kisded
Jézus iránti tiszteletét beleoltotta fiaiba és leányaiba. M int húga Teresita a szentté avatási perben vallja: „Majdnem
összes jócselekedeteit és imáit a szenvedő lelkekért szokta fö lajánlani, nemkü lönben az Anyaszentegyház terjedéséért
és az eretnekek megtéréséért.”
208
Egy alkalommal nem hagytam békét az Úrnak, hogy adja vissza a szeme világát valakinek,
akinek én le voltam kötelezve, s aki úgyszólván teljesen megvakult. 247 Nagy részvéttel voltam
iránta, s attól féltem, hogy bűneimre való tekintettel, az Úr nem fog meghallgatni. Ekkor megjelent
nekem, úgy, amint máskor szokta, s megmutatta nekem balkezének sebhelyét. Másik kezével
kihúzta a szöget, amely benne volt, s úgy láttam, hogy a szöggel együtt egy darabka hús is kiszakad
belőle. Szemmel látható volt, hogy mennyire kellett ennek fájnia, s nekem nagyon megesett a
szívem rajta. Ekkor azt mondta nekem: ne kételkedjem; Ő aki képes volt érettem ezt elszenvedni,
jobban fogja teljesíteni kérésemet, mint ahogy én azt elő tudom adni. Megígéri nekem, hogy bármit
kérjek is tőle, Ő azt meg fogja tenni; mert tudja rólam, hogy semmi olyant nem kívánok, ami nem
válnék az Ő dicsőségére. Tehát azt is megadja, amiért most imádkozom. Emlékezzem csak vissza,
hogy már akkor is, amikor én még nem szolgáltam neki, nem kértem Tőle soha semmit, amit Ö
meg ne tett volna, és pedig jobban, mint ahogy kértem. Mennyivel inkább fog velem így bánni
most is, amikor tudja, hogy szeretem Őt. E felől tehát legyek egészen nyugodt. Nem telt bele, azt
hiszem egy hét, s az Úr csakugyan visszaadta az illetőnek a látását, amiről az én gyóntatómat
azonnal értesítették. Hiszen nincs kizárva, hogy nem az én imádságom folytán gyógyult meg; de
azért én, ezen látomás következtében annyira biztos voltam erről, hogy úgy adtam hálát érte,
mintha Ő Szent Felsége nekem adta volna ezt a kegyelmet.
Egy más alkalommal valaki igen kínos betegségben szenvedett - hogy mi volt, nem tudom,
s azért nem is mondok többet róla. Az állapota azonban tűrhetetlen volt már valami két hónap óta,
s egészen oda volt a gyötrelemtől. Az én gyóntatóm- az az említett házfőnök 248 - meglátogatta őt, s
nagyon megsajnálta. Azt mondta nekem, hogy menjek e l én is hozzá, mert hiszen, az illető
rokonom s így megtehetem. Én tényleg ott is voltam, s annyira megesett a szívem rajta, hogy
azonnal elkezdtem kéréseimmel ostromolni az Urat, adja vissza neki az egészségét. Ebben az
esetben szembetűnő volt a kegyelem, amelyet nekem megadott, amennyiben az illető mindjárt
másnapra megszabadult attól a fájdalomtól.
Egyszer nagyon el voltam szomorodva, mert tudomásom volt arról, hogy valaki, akivel
szemben én nagy hálára voltam kötelezve, olyasvalamit akar tenni, amivel nagyot vétkezett volna
Isten ellen és tönkretette volna saját becsületét. Pedig már egészen el volt szánva, hogy megteszi.
Nagyon bánkódtam a dolog miatt, annál inkább, mert nem tudtam elképzelni, hogy miképpen
lehetne azt megakadályozni, de meg különben is ez a törekvésem reménytelennek látszott. Szívem
mélyéből könyörögtem Istennek, ne engedje a dolgot, de amíg nem voltam biztos arról, hogy
meghallgat, a fájdalmam nem tudott lecsillapulni. Ilyen hangulatban mentem el egy távol eső
remetelakba, 249 - mert van egynéhány ilyen ebben a zárdában, - amelyben az oszlophoz kötözött
Krisztus Urunknak képe van, s könyörögtem hozzá, hogy adja meg nekem ezt a kegyelmet. Ekkor
hallottam, amint szólt hozzám, nagyon szelíd, suttogó hangon. Nekem a hajam szála is égnek
meredt, annyira megijedtem. Igyekeztem megérteni, hogy mit mond, de nem tudtam; mert az egész
nagyon rövid ideig tartott. Amint elmúlt a félelmem, nagy nyugalom, öröm és gyönyörűség támadt
a lelkemben, s én egészen elcsodálkoztam azon, hogy pusztán egy hangnak a hallása - mert ezt testi
füleimmel hallottam - a nélkül, hogy csak egy szót értettem volna belőle, ekkora hatást tud
gyakorolni a lélekre. Megértettem belőle, hogy kérésem teljesülni fog, s úgy is volt. Ettől a
247 Grácián szerint az illető Mexia Péter volt, a szentanya unokatestvére.

248 Ez a rektor Salazár Gáspár atya volt. Az eset tehát 1561 végén vagy 1562 elején történt, amikor a s zentanya még a
Megtestesülés-zárdának volt tagja.
249 A Szent József-zárda telkén a szentanya talált egy régi galambházat, s ezt remetelakká alakította át. Az egyik falán
a bűnét sirató Szent Péter apostolnak, a másikon pedig az oszlophoz kötözött Megváltónak képe van benne. Ez utóbbit
a festő a szentanyának részletes utasításai szerint festette, úgy amint ő a szenvedő Üdvözítőt látomásaiban szokta
szemlélni.
209
pillanattól kezdve a lelki fájdalmam úgy megszűnt, mintha sohasem is lett volna, s mintha csak úgy
láttam volna magam előtt a dolgot, amint utóbb csakugyan befejeződött. Elmondtam az esetet a
gyóntatóimnak; mert akkor ketten voltak. Mindketten nagy tudósok és buzgó papok. 250
Tudtam, hogy egy bizonyos személy, 251 aki már egyszer teljesen az Úristennek buzgó
szolgálatára adta magát, s már gyakorolta is egy ideig a belső imát, amelyben Ő Szent Felségétől
sok kegyelmet kapott: abbahagyta azt, s nem igyekezett szakítani bizonyos körülményekkel,
amelyek ellanyhulását okozták, és igen veszedelmesek voltak. Nekem ez rendkívül fájt, mert
nagyon szerettem- az illetőt és sokkal tartoztam neki. Azt hiszem, egy hónapnál tovább egyebet
sem tettem, mint folyton imádkoztam Istenhez, hogy az illető térjen újra észre. Egy napon, midőn
éppen imába voltam merülve, egy ördögöt láttam magam mellett, bizonyos papírokkal a kezében, s
azokat dühösen összetépte. Nagyon megvigasztalódtam, mert éreztem, hogy az Úr meghallgatott.
S csakugyan úgy is volt. Amint később megtudtam, az illető meggyónt, és pedig nagy bűnbánattal;
s azzal oly alaposan Istenhez tért, hogy, remélem, Ö Szent Felsége folyton és nagyon előre fogja
juttatni. Hála legyen Őneki mindenekért! Ámen.
Az is nagyon gyakori eset, hogy az Úr az én kérésemre egyeseket kiragad a halálos bűn
állapotából; másokat nagyobb tökéletességre vezet; vagy szenvedő lelkeket szabadít ki a
tisztítótűzből, s más ilyen kiváló ajándékokban részesít. E tekintetben annyi kegyelmet kaptam már
az Úrtól, hogy csak fárasztanám magamat és olvasómat, ha valamennyit el akarnám mondani.
Rendesen inkább a lelki, mint a testi egészséget szokta megadni. Mindez nagyon ismeretes dolog
és számos tanú bizonyíthatja. Kezdetben ez sok aggodalmat okozott nekem, mert
kénytelen-kelletlen hittem azt, hogy az Úr, eltekintve a fő októl: az Ő jóságától, mégis csak az én
imádságom miatt teszi ezt. Most azonban, miután ezek az esetek már úgy fölszaporodtak, és
annyian látták, ez a tudat nem okoz nekem többé fájdalmat, sőt ellenkezőleg, áldom érte Ő Szent
Felségét. Meg vagyok miatta szégyenülve, mert belátom, hogy mindig többel és többel tartozom az
Úrnak, s úgy érzem, hogy minden egyes ilyen eset lelket önt belém, hogy annál buzgóbban
szolgáljak neki, s mindig jobban szeressem.
Legjobban azon csodálkozom, hogy ha olyasmit akarnék kérni, amiről az Úr tudja, hogy
nem volna célszerű, nem vagyok képes érte amúgy igazában imádkozni, akár mennyire igyekszem
is. Ha meg is teszem, lanyhán, kevés buzgósággal és gonddal végzem, s ha mégannyira igyekszem
is erőltetni a dolgot, nem tudom megtenni. Míg ellenben, ha olyasmiről van szó, amit Ő Szent
Felségének jó megtennie, akkor érzem, hogy bátran kérhetem, és ismételten ostromolhatom Őt érte
imáimmal; sőt, ha esetleg gondatlan volnék e tekintetben, úgy látszik, mintha valaki szüntelen
emlékeztetne rá. Ezen két imádkozási mód között akkora a különbség, hogy nem is tudom,
miképpen magyarázzam meg. Az első esetben, még ha nagyon közelről érint is a dolog, s én, habár
nem érzem magamban azt a buzgóságot, mint máskor, azért mégis igyekszem érte esedezni az
Úrhoz: úgy vagyok vele, mint a hibás beszédű ember, aki, bármennyire erőlködjék is, nem tud
beszélni, s ha ki is nyög valamit, érzi, hogy úgysem értik meg. Míg ellenben a másik esetben úgy
vagyok, mint aki szép tisztán és folyékonyan beszél, s hozzá olyan valakihez, aki őt szívesen
hallgatja. Azt is mondhatnók, hogy az első kérési mód olyasféle, mint valami gépies ajakima; míg
ellenben a második hasonlít egy magasztos szemlélődéshez, amelyben magát az Urat látjuk, amint
oda figyel reánk, s megértjük, hogy Ő Szent Felségének öröme telik az imánkban, s szívesen
teljesíti kérésünket. Áldott legyen mindörökké, Ö, aki annyit ad nekem, s akinek én oly keveset
adok! Mert hát, én jó Uram, mennyire semmit sem tesz az a lélek, aki nem semmisül meg egészen
Érted! Már pedig, mily messze vagyok; mily messze vagyok - s ezerszer ismételhetném, hogy mily
250 Baňez Domonkos és De-Tolédo Garcia domonkosrendi atyák.

251 Cerda Lujza hercegnő.
210
messze vagyok én még attól! Ez maga elég volna, sok más okon kívül ahhoz, hogy megutáljam az
életemet: mert látom, hogy nem folytatom az életet, úgy, amint azzal Neked tartozom. Mennyi
gyarlóságot látok magamban! Mily hanyagul szolgálok Neked! Az az egy bizonyos, olykor azt
szeretném, hogy bárcsak ne volna eszem, s így ne kellene magamban annyi rosszat látnom.
Segítsen rajta Ő, aki képes azt megtenni!
Mikor annak az említett úriasszonynak házában tartózkodtam, nagyon kellett magamra
vigyáznom, s folyton szem előtt tartanom ezen földi dolgok hiúságát; ugyanis nagy tisztelettel
vettek körül, folyton dicsértek és sok olyan dolog volt ott, ami könnyen rabul ejthette volna a
szívemet, hacsak magamra hagyatkoztam volna. Én azonban mindig csak Őt tartottam szem előtt,
Aki mindent tisztán lát, s Aki nem is bocsátott ki engem a kezéből.
A tiszta látásról beszélve eszembe jut, hogy mennyit kell szenvednie az olyan embernek,
akivel az Úristen megismertette az igazságot, ha ezekkel a földi dolgokkal kell vesződnie. Hiszen
az igazság annyira el van homályosítva ezen a világon. Ezt maga az Úr mondta nekem. Mert
nagyon sok abból, amit én itt leírok, nem az én fejemből került ki, hanem ettől az én mennyei
Mesteremtől hallottam. Azért is, valahányszor nyíltan mondom, hogy: „Ezt hallottam”, vagy „Ezt
az Úr mondta nekem”, lelkiismeretem nem engedné, hogy csak egy szótagot is tegyek hozzá, vagy
elvegyek belőle. Ellenben, ha nem tudok pontosan visszaemlékezni az egészre, akkor úgy
mondom, mintha magamtól beszélnék, s ilyenkor egyik- másik dolog csakugyan az én saját ötletem
lehet. Nem mondom magaménak azt, ami jó, mert hiszen, úgyis tudom, hogy ilyesmi nem telik ki
tőlem, ha csak az Úr nem adja az ajkamra, nem nézve, hogy mennyire nem érdemlem meg a
jóságát. Magaménak nevezem tehát azt, ami nem kinyilatkoztatás útján jutott értésemre.
Azonban, én Istenem, hányszor akarjuk még a szellemi dolgokat is, akár csak a földieket, a
magunk szánk íze szerint fölfogni, s így szembeszökő ellentétbe jutunk az igazsággal! Azt hisszük
például, hogy annál előbbre vagyunk a lelki életben, minél több esztendeje gyakoroljuk már a belső
imát. Sőt mi több, úgy látszik, mintha mi akarnók megszabni, hogy milyen mértékben osztogassa
az Úristen kinek-kinek az Ő kegyelmeit, holott Ő ezeket minden mérték nélkül adja, akkor és úgy,
amint neki tetszik; s az egyiknek egy fél esztendő alatt annyit juttat, amennyiben egy másik évek
hosszú sora alatt sem részesül. Ezt a dolgot én már annyi embernél tapasztaltam, hogy nem is
értem, miképpen lehet ezen fönnakadni. Ha valakiben megvan az a tehetség, hogy meg tudja
különböztetni egymástól a szellemeket, 252 s ha az Úr igazi alázatosságot adott neki, úgy bizonyára
nem fog beleesni ebbe a tévedésbe. Az ilyen ember a lelkeket a szerint ítéli meg, hogy milyenek
bennük a kegyelem hatásai és az elhatározások, s hogy mekkora a szeretetük; az Úr pedig megadja
neki a világosságot ahhoz, hogy képes legyen ezt fölismerni. Ezekben látja a lelkek haladását és
tökéletesedését, nem pedig az évek számában; mert hiszen az egyik hat hónap alatt tovább juthat,
mint egy másik húsz esztendő alatt. Ugyanis, mint mondom, az Úr annak adja a tökéletességet,
akinek akarja, de meg annak is, aki jobban megteszi a magáét. Mert hiszen azt kell látnom, hogy
ebbe a mi zárdánkba be-bebotlik egyik- másik egészen fiatal leány, akinek a szívét az Úr éppen
csakhogy megérintette, 253 s a lelkébe egy kis világosságot gyújtott és egy kevés szeretetet öntött -
azt akarom ezzel mondani, hogy csak nagyon kevés ideje ízle lték meg kegyelmeit - s íme ők
habozás nélkül követték hívását, leküzdöttek minden akadályt, s nem törődve azzal, lesz-e majd
betevő falatjuk, bezárkóztak ebbe a teljesen vagyontalan házba. Szóval eldobták maguktól az élet
252 A szellemek meg különböztetésének adománya, a Szentléleknek egyik ajándéka, amely képessé teszi az embert
arra, hogy tisztán felis merje a maga és mások lelkében, mit sugall az Úristen, mit az önszeretet és mit az ördög.,
különösen olyankor, mikor ez utóbbi kettő a világosság angyalának mezébe öltözik.
253 A szentanya De-Ortega Izabellára, Ocampo Máriára és Dávila Máriára célo z, akik az alapítást követő esztendőben
léptek be a sarutlan rendbe. E háro m úrileány kö zül az első 22, a második 20, a harmadik pedig még csak 18 éves volt.
211
javait, Annak kedvéért, akiről tudják, hogy szereti őket. Lemondanak mindenről, nem akarnak
szabad akarattal bírni, s eszükbe sem jut, hogy ezen nagy elzárkózottság és szigor mellett talán
rosszul érezhetnék magukat, hanem valamennyien áldozatul mutatják be magukat az Úristennek.
Ó, mily örömest elismerem, hogy messze fölülmúlnak engem! Igazán szégyenkeznem
kellene az Úristen előtt, mert amit Ő Szent Felsége én velem nem tudott elérni annyi esztendő alatt,
amióta elkezdett engem e kegyelmekben részesíteni: azt ezekkel eléri három hónap, sőt
egyikkel- másikkal három nap alatt is, annak ellenére, hogy bár Őket is jól fizeti, nem juttat nekik
akkora kegyelmeket, mint nekem. Az az egy bizonyos, hogy egyiküknek sem volt oka megbánni,
amit Ő Szent Felségéért tett.
Azok a hosszú, számos évek, amelyeket mi a szerzetben, mások pedig a világban
töltöttünk, gyakorolva a belső imát, szolgáljanak a mi megalázásunkra, de nem ürügyül arra, hogy
másokat, akik rövid idő alatt többre viszik, kínozzunk, visszatartsunk és arra kényszerítsünk, hogy
lépést tartsanak velünk. Isten kegyelmei arra képesítik őket, hogy röpüljenek, mint a sasok, s mi azt
akarnók, hogy tipegjenek, mint egy megkötözött lábú tyúk. Emeljük föl szemünket Ő Szent
Felségéhez, s ha azt látjuk, hogy ezekben a lelkekben megvan a kellő alázatosság, eresszük őket
szabadjukra: az Úr, aki oly nagy kegyelmekkel halmozza el őket, nem fogja megengedni, hogy a
mélységbe zuhanjanak. Azon igazság alapján, amelyre a hit tanítja őket, ők maguk teljesen Istenbe
vetették bizalmukat: hát mi nem mernők őket Istenre bízni, hanem a mi saját mértékünkkel, a mi
gyáva lelkünk arányában méregetjük őket?! Ne tegyünk így, hanem, ha már nem is vagyunk
képesek megérteni az ő magasztos buzdulataikat és elhatározásaikat - mert ez tapasztalat nélkül
nem lehetséges - legalább alázzuk meg magunkat, s ne törjünk fölöttük pálcát. Mert ha nem így
teszünk, akkor azon ürügy alatt, hogy az ő lelki hasznukat célozzuk, a magunkénak ártunk, s
elszalasztjuk ezt az Úristen adta alkalmat a magunk megalázására és annak megértésére, hogy mi
mindennek vagyunk hiányában, s mennyire jobban elszakadtak mindentől ezek a lelkek, mint a
miénk, s mennyivel tökéletesebben rá bízták magukat az Úristenre, tekintve, hogy Ő Szent Felsége
oly bizalmasan közlekedik velük.
Nekem ez a meggyőződésem, s ezen nem is akarok semmit változtatni: ha a belső ima rövid
idő alatt igen nagy hatásokat hoz létre a lélekben, - és pedig szembeszökő hatásokat, mint például
azt, hogy az illető mindenről lemond, csupán azért, hogy Istennek kedvére tegyen, ami nem
képzelhető rendkívül erős szeretet nélkül - mondom, az ilyen belső imát én többre becsülöm, mint
azt a másikat, amelyet valaki már évek hosszú során át gyakorolt, de amellyel nem vitte többre az
utolsó napon, mint az elsőn, vagyis nem tett Istenért semmi olyant, amit érde mes volna
megemlíteni. Mert hiszen afféle apró, kicsinyes, sószemnyi nagyságú dolgokat, amelyeket,
mondhatni, egy madár is elvisz a csőrében, csak nem lehet nagy hatásnak és önmegtagadásnak
minősíteni! Igazán szomorú dolog, hogy olyan nagyra vagyunk egyes ilyen dolgokkal, amiket az
Úr kedvéért teszünk; holott jobb volna oda se figyelni rájuk, ha még oly nagy számmal volnának is.
Sajnos, én magam vagyok ilyen, s hozzá képes vagyok lépten-nyomon megfeledkezni az Úr
kegyelmeiről. Nem akarom én ezzel azt mondani, hogy Ő Szent Felsége, amilyen jóságos, nem
veszi sokba az ilyen dolgokat, hanem csak azt szeretném, hogy én ne becsüljem semmire, sőt észre
se vegyem őket, mert olyan csekélységek. Azonban, bocsáss meg nekem, én jó Uram, s ne ródd föl
nekem ezt bűnül, mert hiszen, ha már semmi szolgálatot nem tudok neked tenni, valamivel mégis
csak kell, hogy vigasztaljam magamat. Ha nagy dolgokat tennék érted, akkor nem vetnék ügyet az
ilyen semmiségekre. Boldogok azok, akik nagy tetteket vihetnek végbe a Te dicsőségedre! Hiszen
ha nyomna valamit a latban, hogy mennyire irigylem őket, s hogyan szeretnék én is úgy tenni:
akkor én sem maradnék valami nagyon hátra a Te szolgálatodban. Tőlem azonban semmi sem
telik. Ó Uram! Tégy engem képessé valami jóra, ha már annyira szeretsz!
212
A napokban történt, hogy egy brévét kaptam Rómából, 254 arra vonatkozólag, hogy ez a
zárda vagyontalan maradhat, s ezzel végleg be volt fejezve ez a zárdaalapítás, amely, azt hiszem,
elég fáradságba került. Nagyon boldognak éreztem magamat azon tudatban, hogy minden rendben
van, s visszagondolva arra, hogy mit szenvedtem érte, hálát adtam az Úrnak, hogy kegyes volt
engem eszközül felhasználni. Amint elvonultak lelki szemeim előtt azok a dolgok, amelyeket ezen
ügyben tettem, azt kellett látnom, hogy mindegyik, amelyik jelentékenyebbnek látszott, tele volt
hibával és tökéletlenséggel. Egyikben- másikban kevés bátorsággal, nagyon sokban pedig nem elég
erős hittel jártam el. Mert hiszen egészen mostanig, amikor készen látom az egészet, akármennyit
mondta nekem az Úr, hogy ez a zárda meg fog valósulni, sohasem voltam képes ezt határozottan
elhinni, bár másrészt kételkedni sem tudtam benne. Nem tudom, miképpen lehetséges ez. A dolog
úgy volt, hogy igen gyakran egyrészt lehetetlenségnek látszott, másrészt pedig kételkedni sem
tudtam az Úr ígéretében, vagyis nem voltam képes elhinni, hogy meghiúsuljon. Egy szóval arra az
eredményre jutottam, hogy ami jó van benne, azt az Úr tette, a rosszat pedig én. Azért azután abba
is hagytam a gondolkodást, s legjobban szeretnék vissza sem emlékezni reá, nehogy látnom
kelljen, hogy mi mindent hibáztam el. Áldott legyen Ö, aki, ha kedve tartja, mindent jóra tud
fordítani! Ámen.
Mint mondom, veszedelmes dolog, ha valaki számítgatja, hogy hány év óta gyakorolja már
a belső imát; mert ha még oly alázatos is az illető, fölébredhetne benne valami nem tudom miféle,
olyan gondolat, hogy ezen szolgálatai révén talán mégis csak tett szert valamelyes érdemre. Nem
mondom én, hogy nincsenek érdemei, - vannak, s az Úr jól megfizet majd értük - de azért, ha lelki
életet élő ember azt találja hinni, hogy megérdemli ezeket a szellemi ajándékokat, s ha még oly
régóta gyakorolná is a belső imát: az ilyen - szentül meg vagyok róla győződve - nem fog soha
följutni a csúcsra. Vagy talán nem elég neki, hogy az Úristen kezében tartja őt, s nem engedi
beleesni azokba a bűnökbe, amelyeket annak előtte szokott elkövetni, mikor még nem gyakorolta a
belső imát?! Azt hiszi talán, hogy amint mondani szokás, jogában van a saját költségeit behajtani
az Úristenen?! Ez nem látszik valami mélységes alázatosságnak. Hiszen lehet, hogy az, de én
bizony vakmerőségnek tartom, s habár bennem kevés az alázatosság, ilyesmit, azt hiszem, soh'se
mertem volna tenni. Hiszen lehet, hogy azért nem kértem ilyesmit, mert sohasem tettem az Úrnak
semmi szolgálatot, s ha tettem volna, talán hangosabban követeltem volna a béremet, mint bárki
más.
Azt sem mondom én, hogy a lélek nem növekszik Isten szemében, s hogy Ő nem adja meg
neki kegyelmeit, föltéve, hogy belső imája alázatos volt; én csak azt kívánom, hogy felejtsük el az
évek számát, amelyeket vele töltöttünk, mert hiszen utálatos hitványság mindaz, ami tőlünk telik,
ha összehasonlítjuk csak egy cseppjével is annak a vérnek, amelyet az Úr érettünk k iontott. S
tekintve, hogy minél többet szolgálunk, annál jobban le vagyunk Neki kötelezve: mire való ez a
követelődzés?! Hiszen valahányszor egy fillért törlesztünk az adósságunkból, ezer aranyat kapunk
érte! Az Isten szerelméért hagyjuk ezt a számítgatást! Bízzuk ezt Őreá! Ezek az összehasonlítások
mindig gyűlöletesek, még a földi dolgokban is, hát még, ha olyasmiről van szó, amit csak az
Úristen tud! Ő Szent Felsége eléggé értésünkre adta ezt, mikor ugyanannyit fizetett az utolsóknak,
mint az elsőknek.
Ezt a három utolsó lapot annyi megszakítással írtam meg, s oly hosszú ideig vesződtem
vele, hogy egészen megfeledkeztem arról, mit is akartam tulajdonképpen mondani. Mert hát, mint
említettem, sajnos, igen kevés az időm. Visszatérek tehát arra, amiről beszélni kezdtem, tudniillik a
következő látomásra. Imádságba lévén merülve, egyszerre csak egy tágas térség közepén láttam
magamat, egészen egyedül; körülöttem pedig egész sereg mindenféle ember, akik harcra keltek
254 Ez a brévé 1565 júl. l7-én kelt.
213
ellenem, mindenféle fegyverrel kezükben; egyesek lándzsákkal, mások kardokkal, gyilkokkal és

nagyon hosszú vívótőrökkel. Egy szóval én egy irányban sem tudtam menekülni halálos
veszedelem nélkül, s nem volt senki, aki segítségemre jött volna. Mialatt a lelkem ebben a
szorultságban volt, - annyira, hogy azt sem tudtam már, mihez fogjak - az égre emeltem a
szemeimet, s megpillantottam Krisztus Urunkat - nem az égben, hanem nagyon messze fölöttem, a
levegőben, amint felém nyújtotta kezét, s onnét a magasból védelmezett, úgyhogy egyáltalában
nem féltem többé attól a seregtől, s ők sem tudtak nekem ártani, akármennyire erőlködtek is.
Ez a látomás első tekintetre céltalannak látszik, pedig nekem rendkívüli hasznom volt
belőle, mert ugyanakkor megtudtam a jelentését is. S csakugyan, nem sokkal utóbb valósággal
ilyen harcba keveredtem bele. Akkor azután beláttam, hogy az a látomás a világnak képe, ahol
mindenki fegyverrel támad a szegény lélek ellen. Nem is beszélek itt azokról, akik nem valami
sokat törődnek az Úr szolgálatával, nem a méltóságokról, vagyonról, élvezetekről, amelyek
behálózzák, vagy legalább is igyekeznek behálózni a lelket, ha nem vigyáz; hanem csakis a jó
barátokról, a rokonokról, s ami a legmegdöbbentőbb: egyes igen buzgó jámbor életű emberekről.
Mindezek úgy szorongattak engem akkor - azon hiszemben természetesen, hogy jót tesznek vele -
hogy én már azt sem tudtam, miképpen védekezzem, és mit csináljak.
Ó, Uram segíts! Ha elmondanám azt a sok mindenféle szenvedést, amely akkoriban -
tudniillik az említett látomás után - ért, az elég lehetne arra, hogy teljesen megutáltassa az emberrel
a világot. Azt hiszem a legnagyobb üldöztetés volt, amelyet eddig valaha tapasztaltam. Merem
állítani, hogy olykor a végletekig szorongattak minden oldalról, s én már nem tudtam mást tenni,
minthogy az égre emeltem szemeimet és az Úristenhez kiáltottam segítségért. Levontam belőle azt
az üdvös tanulságot, hogy nem lehet számítani senkire sem, mert az Úristenen kívül nincs, aki
állhatatosan kitartana mellettünk. Ezen nagy bajok közepette az Úr, - szakasztott úgy, amint a
látomásban mutatta - mindig a segítségemre küldött valami jólelkű embert. Mivel pedig én nem
ragaszkodtam semmihez, s csakis az Úr kedvében igyekeztem járni, ez a támogatás elegendő volt
arra, hogy tartsa bennem a bátorságot és a lelkesedést az ő szo lgálatára. Áldott légy, Uram,
mindörökké!
Egy alkalommal nagy nyugtalanság és lelki zavar vett rajtam erőt, úgyhogy nem voltam
képes magamat összeszedni. Ezen lelki küzdelem és háborúság közepette gondolataim olyan
irányba kalandoztak, amely ellenkezett a tökéletességgel, s a mindenről való lemondás sem volt
meg bennem úgy, amint szokott lenni. Ilyen nyomorultnak érezve magamat, megijedtem, hogy
hátha mégis képzelődés volt mindaz a kegyelem, amelyet az Úrtól kaptam. Egy szóval nagy volt
lelkemben a sötétség. Mialatt így kínlódtam, egyszer csak elkezdett hozzám beszélni az Úr, s azt
mondta, hogy ne szomorkodjam. Tanuljam meg ebből, hogy mennyire nyomorult vagyok, mihelyt
Ő magamra hagy; s hogy nincs számunkra biztosság, amíg ebben a testben élünk. Megértettem,
hogy mily üdvös reánk nézve ez a mérkőzés, ez a küzdelem, s hogy mekkora lesz annak jutalma; s
úgy láttam, hogy az Úr nagyon sajnál bennünket, akik ebben a világban élünk. Azt is mondta, ne
gondoljam, hogy megfeledkezett rólam; Ő soha sem fog engem elhagyni; másrészt azonban nekem
is meg kell tennem a magamét. Mindezt az Úr igen gyöngéden és kedvesen mondta, s még egyéb
szavakat is fűzött hozzá, amelyekkel nagy kegyelemben részesített; azonban nem volna célja, hogy
leírjam. Igen sokszor intézi hozzám Ő Szent Felsége nagy szeretettel ezeket a szavakat: „Te most
már az enyém vagy, én pedig a tied.” Az én megszokott mondásom pedig, amelyben, azt hiszem,
színigazság van kifejezve, ez: „Mit bánom én önmagamat Uram? Engem csak Te érdekelsz.”
Valahányszor eszembe jut, hogy mi vagyok, ezek a szavak mindig mélyen
megszégyenítnek. Mert, amint már mondtam, s most is sokszor ismétlem gyóntatóm előtt, nagyobb
bátorság kell ezen kegyelmek elfogadásához, mint a legnagyobb szenvedések elviseléséhez.
Ilyenkor teljesen elfelejtem, hogy jót is tettem valaha életemben, s mást sem látok, mint azt, hogy
214
milyen romlott vagyok; az eszem pedig úgy megáll, hogy nem egyszer vagyok hajlandó ezt is
természetfölötti behatásnak tulajdonítani.
Olykor annyira heves vágy fog el a szentáldozás után, hogy azt ki sem lehet mondani.
Megtörtént, hogy egy reggel erősen zuhogott az eső, s úgy látszott, mintha lehetetlenség volna
elmenni hazulról. 255 Én kiléptem a kapun, de akkor már annyira magamon kívül voltam attól a
vágytól, hogy még ha egész sor lándzsát szegeztek volna a mellemnek, úgy éreztem, azon is
keresztültörtem volna, hát még a záporon. Mikor a templomba értem, nagy elragadtatás jött rám, s
úgy láttam, mintha az egész mennyország föltárult volna előttem; szóval nemcsak rés nyílott rajta,
mint máskor. Föltűnt előttem az a királyi szék, amelyet, mint már említettem Kegyelmed előtt, más
alkalommal is láttam, és efölött egy másik. Ez utóbbin nem láttam ugyan senkit, azonban valami
érthetetlen módon megtudtam, hogy az Istenség ül rajta. Ez a második királyi szék bizonyos
állatokon nyugodott, amelyeknek jelentéséről mintha hallottam volna valaha valamit, s azt
kérdeztem magamtól, vajon nem ezek-e az evangelisták? 256 Azt azonban, hogy milyen volt ez a
királyi szék, és hogy ki ül rajta, nem láttam, hanem csak igen nagy sereg angyalt, akik, úgy vettem
észre, összehasonlíthatatlanul nagyobb szépségűek voltak, mint azok, akiket azelőtt láttam az
égben. Arra gondoltam, hogy talán ezek azok a szeráfok és kerubok, mert egészen más a
dicsfényük, s úgy látszik, mintha lángban égnének. Mint mondom, nagyon különböznek a többitől.
Azt a boldogságot, amelyet én akkor éreztem, nem lehet leírni, sem elmondani; sőt még csak el sem
tudja azt képzelni senki, hacsak neki magának is nem volt már része benne. Megértettem, hogy ott
együtt van minden, ami után vágyódni lehet, de azért látni nem láttam semmit. Azt mondták nekem
- hogy ki, azt nem tudom – hogy ezen esetben be kell érnem azzal, ha megértem, hogy nem vagyok
képes megérteni semmit, s ha belátom, mennyire semmi minden más ehhez képest. Tényleg, ettől a
pillanattól kezdve a lelkem szégyellt volna ügyet vetni bármilyen teremtett dologra, hát még
ragaszkodni hozzá; s az egész világot olybá vettem, mint egy hangyabolyt. A szentáldozáshoz
járultam, és szentmisét hallgattam, de azt sem tudom, hogyan voltam képes megtenni. Azt hittem,
hogy igen rövid ideig tartott az egész, s annál jobban elcsodálkoztam, mikor ütött az óra, s azt
kellett látnom, hogy két órát töltöttem abban az elragadtatásban és mennyei dicsőségben.
Utóbb bámulva láttam ennek a magasból jövő, igazi isteni szeretet tüzének hatásait.
Megjegyzendő, hogy csupán akkor lobban lángra, amikor Ő Szent Felsége akarja, mert, ismétlem,
én hiába törekszem, hiába erőlködöm, hiába epesztem magam halálra: a magam erejéből még csak
egy szikrát sem tudok belőle létrehozni. Úgy látszik, mintha egyszerre elégetné bennünk a régi
embert, összes hibáival, lanyhaságával, és nyomorúságával; úgy, amint azt a főnix madárról
olvastam, amely szintén elég, s a hamujából egy másik jön elő. Így újul meg a lélek is ebben a
tűzben. Egészen más vágyakkal jön ki belőle, s az ereje rendkívül megnövekszik. Úgy látszik,
mintha egészen más volna, mint azelőtt, s teljesen megtisztulva kezd újra haladni az Úristen felé
vezető úton. Mialatt azért esedeztem Ő Szent Felségéhez, hogy valósuljon ez meg rajtam is, s hogy
hadd kezdhessek mostantól fogva újra szolgálni őneki, ezt mondta nekem: „Ez a hasonlat találó.
Vigyázz, hogy el ne felejtsd, s buzdítson téged arra, hogy folyton igyekezzél tökéletesedni.”
Egy napon újra az a kétség gyötört, amelyet fentebb említettem, tudniillik, hogy vajon
csakugyan Istentől valók-e ezek a látomások; ekkor megjelent nekem az Úr, s szigorú hangon így
szólt: „Ó, emberek fiai, meddig maradtok keményszívűek?” S hozzátette, hogy jól vizsgáljam meg
magamat a tekintetben, vajon egészen odaadtam-e magamat Őneki, vagy sem? Mert ha igen, akkor
elhihetem, hogy nem enged elkárhozni. Az előbbi fölkiáltása engem nagyon elszomorított, mire ő
255 A zon esetek egyike lehetett, amikor a s zentanya a Megtestesülés -zárdából rövidebb vagy hosszabb tartózkodásra
rokonaihoz ment.
256 Jelenések könyve 4, 6-8.
215
nagyon gyöngéden és kedvesen így szólt újra hozzám: hogy ne szomorkodjam; hiszen Ő jól tudja,
hogy én kész vagyok mindent megtenni az Ő kedvéért; s hogy minden úgy lesz, amint én óhajtom.
(S csakugyan be is teljesült az, amiért akkor imádkoztam.) Hogy figyeljem meg, mennyire
növekszik bennem napról- napra az Iránta való szeretet, s ebből is láthatom, hogy a dolog nem
származhat az ördögtől. Ne gondoljam azt, mintha az Úristen megengedné, hogy az ördögnek
akkora befolyása lehessen az Ő szolgáinak lelkére. „Ne képzeld azt, - tette hozzá, - hogy ő képes
volna neked megadni azt a világos megértést és azt a lelki nyugalmat, amelynek birtokában vagy.”
Azt is értésemre adta, hogy miután annyi és olyan kiváló egyéniség nyugtatott meg eziránt,
helytelenül cselekedném, ha nem hinném, hogy a dolog csakugyan Istentől van.
Egy alkalommal, mialatt a „Quicumque vult” 257 zsoltárt mondtam, megadatott
megértenem, hogy miként lehet egy az Isten három személyben, és pedig olyan világosan, hogy
egészen elcsodálkoztam, és nagyon megörültem. Ez a kegyelem nagy lelki hasznomra vo lt,
amennyiben általa tisztább fogalmat alkottam magamnak az Úristen végtelen nagyságáról és
lényének csodáiról; s azóta, valahányszor gondolkozom, vagy pedig beszélnek előttem a
Szentháromságról, azt hiszem belátom, hogy miképpen lehetséges, ami nagyon boldoggá tesz.
Egyszer, az Angyalok Királynéjának, Miasszonyunknak mennybemenetele ünnepén az Úr
a következő kegyelemmel tüntetett ki. Elragadtatás közben szemem elé tárult az a jelenet, midőn
fölszállt az égbe, az az örömteljes és ünnepélyes fogadtatás, ame lyben részesült, és a hely, ahol
tartózkodik. Hogy miképp történt mindez, azt én nem tudnám elmondani. Kimondhatatlan
boldogság töltötte el lelkemet ezen dicső jelenet láttára. Igen nagy hatással volt rám. Különösen az
epedést növelte meg bennem nagy szenvedések után, s forró vágyat keltett szívemben arra nézve,
hogy híven szolgáljam ezt az én Királynőmet, aki akkora dicsőséget érdemelt.
Egyszer a Jézus-társaság egyik kollégiumának templomában voltam, mikor az ottani
szerzetes testvérek a szentáldozáshoz járultak, s pompás, gazdag mennyezetet láttam a fejük fölött.
Ezt két alkalommal láttam. Míg ellenben, ha mások áldoztak, semmit sem vettem észre.
XL. FEJEZET.
Folytatja ugyanazt a tárgyat, tudniillik beszél azokról a kegyelmekről, amelyeket az Úrtó l kapott. Egyikből-másikból
igen üdvös tanulságot lehet vonni, mert hiszen tényleg az is a célja - eltekintve attól, hogy engedelmességből ír - hogy
olyanokat említsen föl, amelyekből a lelkek okulhatnak. Ezen fejezettel véget ér az önéletrajz. Szolgáljon az Úr
dicsőségére! Ámen.
Egy alkalommal, midőn imába voltam merülve, kimondhatatlan boldogság töltött el.
Éreztem, hogy milyen méltatlan vagyok erre a kegyelemre, s elgondoltam, mennyivel inkább
érdemeltem meg azt a helyet, amelyet a pokolban készítettek számomra; mert mint már mondtam,
sohasem felejtettem el, hogy milyen helyzetben láttam ott magamat. Ez az elmélkedés lassankint
257 Szent Athanáz szimbóluma, amelyet bizonyos napokon a Primában mondunk.
216
mind jobban fölhevítette a lelkemet, úgyhogy végül szellemi elragadtatás lett belőle, és pedig olyan
magas fokú, hogy annak leírására képtelen vagyok. Úgy éreztem, hogy egészen bele vagyok
merülve, és el vagyok telve azzal az isteni Felséggel, amely más alkalmakkor kinyilatkoztatta
magát nekem. Ebben az isteni Felségben azután megértettem egy igazságot, amely foglalata az
összes igazságoknak Hogy miképpen történt, azt nem tudom megmondani, mert látni, nem láttam
semmit. A következő szavakat intézték hozzám - hogy ki? azt nem tudom; de azt megértettem,
hogy magától az Örök Igazságtól erednek: „Nem csekélység ez, amit most teszek érted; sőt egyike
azon kegyelmeknek, amelyekért legnagyobb hálára vagy kötelezve irányomban; mert a világ
összes bajainak forrása az, hogy az emberek nem ismerik igazában és alaposan a Szentírás
igazságait. Pedig annak minden betűje be fog teljesedni.” Én úgy éreztem, hogy erről mindig meg
voltam győződve, sőt azt gondoltam volna, hogy ezt minden hívő ember erősen hiszi. Azonban a
szózat így folytatódott: „Ó, leányom, kevesen szeretnek ám engem igazán; mert ha szeretnének,
akkor nem titkolnám előttük az én titkaimat. Tudod-e mit jelent az, engem igazán szeretni? Annyit,
mint megérteni, hogy minden hazugság, ami nem kellemes nekem. Ezt az igazságot, amelyet most
még nem értesz meg, világosan be fogod látni abból a haszonból, amelyet a lelked merít belőle.”
Ezt én csakugyan be is láttam - áldott legyen érte az Úr neve - s azóta olyan léhaságnak és
hazugságnak tekintem mindazt, ami nem irányul az Úristen szolgálatára, hogy azt ki sem tudom
mondani. Hát még mennyire sajnálom mindazokat, akik annyira sötétben vannak, hogy ezt az
igazságot nem tudják fölismerni. Ezzel azután sok más lelki haszon is járt, amelyek közül
egyiket- másikat még fölemlítem, a legtöbbet azonban kénytelen leszek elhallgatni. Az Úr ezen
alkalommal egy különösen és végtelenül kedves és kegyes szót intézett hozzám. Nem tudom,
hogyan történt, mert semmit sem láttam, de valami egészen rendkívüli lelki állapotba hozott,
amelyről szintén nem tudok beszámolni. Többek közt egészen szokatlan fokú bátorság töltött el oly
értelemben, hogy kész leszek a legpontosabban és minden erőmmel alkalmazkodni a Szentírásnak
még a legcsekélyebb pontjához is. Úgy éreztem, hogy nincs a világon olyan akadály, amely engem
e tekintetben képes volna föltartóztatni.
Ebből az elém táruló isteni igazságból, nem tudom hogyan, sem azt, hogy milyen, de
valami igazság vésődött a lelkembe, amely egészen új tiszteletet oltott belém Isten irányában.
Ugyanis valami megmagyarázhatatlan módon fogalmat nyújt az Ő Felségéről és hatalmáról. Én
csak azt az egyet vagyok képes megérteni, hogy ez igen nagy kegyelem. Attól is teljesen elment a
kedvem, hogy másról beszéljek, mint olyan dolgokról, amelyek nagyon is igazak, és messze
fölülmúlják mindazt, amiről a világi emberek szoktak társalogni, éppen azért nagyon terhemre
kezdett lenni, hogy itt kell élnem ezen a világon. Ez a kegyelem továbbá nagy gyöngédséggel,
vigasztalással és alázatossággal töltött el. Azt hiszem, az Úr ezen alkalommal nagy kincsekkel
gazdagította a lelkemet, s nem tudom miért, de egyáltalában nem merült föl bennem még csak a
nyoma sem annak a gyanúnak, hogy talán képzelődés az egész. A nélkül, hogy valamit is láttam
volna, megértettem, mekkora előny az, ha az ember ügyet sem vet olyan dologra, amely nem visz
bennünket közelebb Istenhez. Ebből azután azt is beláttam, hogy mit jelent az, ha a lélek amúgy
igazában az örök Igazság színe előtt jár. Az Úr ugyanis megérttette velem, hogy ő maga az Igazság.
Mindezt, amit itt említettem, részint élőszóbeli kinyilatkoztatás útján értettem meg, részint
- és pedig egyes dolgokra vonatkozólag még világosabban – szavak nélkül vésődött az értelmembe.
Az örök Igazságra vonatkozólag rendkívül nagy igazságokat láttam be, és pedig sokkal jobban,
mintha azokat sok tudós ember magyarázta volna el. Az utóbbiak sohasem lettek volna képesek ily
mélyen belém vésni ezeket a dolgokat, sem pedig oly világosan megérttetni velem e világnak
hiúságát.
Ez az igazság, amely előttem kinyilatkoztatta magát, maga az Igazság, és nincs sem
kezdete, sem vége. A többi igazság mind ettől az Igazságtól függ, aminthogy et től a Szeretettől
217
függ minden egyéb szeretet, és ettől a Nagyságtól, minden más nagyság. Mindez természetesen
igen homályosan van kifejezve ahhoz képest, amilyen világosan méltóztatott az Úr azt velem
közölni. Ó mily szembeszökő ennek az isteni Felségnek a hatalma, tekintve, hogy oly rövid idő
alatt, annyira üdvös és oly nagyjelentőségű dolgokat képes az elménkbe vésni! Ó én végtelen nagy
és Felséges Istenem! Mit teszel én mindenható Uram?! Gondold meg, hogy kire pazarolod ezeket a
felséges kegyelmeket! Vagy elfelejtetted már, hogy az én lelkem valóságos örvénye volt a
hazugságnak, és tengere a léhaságoknak?! S hozzá mindez az én hibám volt, mert hiszen Te
beleoltottad a természetembe az undorodást a hazugságtól, s mégis mennyi minden tekintetben
hajlottam én a hazugság felé! Hogyan lehetséges ez, én Istenem?! Hogyan fér össze annyi
kegyelem és kitüntetés, akkora érdemtelenséggel, amilyen az enyém?!
Egy alkalommal, midőn a zsolozsmát mondtam a többiekkel együtt, egyszerre csak mély
áhítatba merültem, s megláttam a saját lelkemet. Olyan volt, mint egy fényes tükör; háta, oldala,
teteje, alja mind fényes volt, a közepében pedig megjelent Krisztus Urunk, úgy, amint látni
szoktam Őt. Úgy tűnt föl előttem, hogy lelkemnek minden egyes részében oly világosan látom őt,
mint egy tükörben, s viszont ez a tükör - nem tudom megmondani, hogy miképpen - a maga
egészében belemerült az Úrba, valami megmagyarázhatatlan, de igen gyöngéd és szerető
egyesülésben. Annyit tudok, hogy ez a látomás nagy lelki hasznomra vált, valahánys zor
visszaemlékeztem reá, különösen a szentáldozás után. Az Úristen kinyilatkoztatta nekem, hogy
amikor a lélek halálos bűn állapotában van, akkor erre a tükörre sűrű köd borul, és egészen fekete
lesz, úgyhogy nem képes sem visszatükrözni, sem pedig meglátni az Urat, annak ellenére, hogy ő
mindig jelen van és fenntartja létünket. Az eretnekeknél pedig ez a tükör olyan, mintha össze volna
törve, ami még rosszabb állapot az előbbinél. Természetesen egészen más dolog ezt látni, mint
elmondva hallani, mert az ilyesmit megmagyarázni, vagy szavakba foglalni igen nehéz. Azonban
nagy hasznomra volt, s ugyancsak fájó szívvel gondolok arra, hányszor sötétítettem el ezt az én
tükrömet a bűneimmel, úgyhogy nem látszott benne az Úr!
Úgy gondolom, hogy ez a látomás igen üdvös tanulságot tartalmaz a szemlélődő egyének
számára, amennyiben arra tanítja őket, hogy a lelkük legbelsejében keressék az Urat. Ez a belső
elképzelés ugyanis, mint már máskor is mondtam, nagyobb hatású és sokkal gyümölcsözőbb, mint
a külső. Az imádságról szóló, nem egy könyvben szintén ily értelemben van megírva, hogy hol kell
keresnünk Istent. Különösen Szent Ágoston beszél erről, s azt állítja, hogy miután a nyilvános
tereken, az élvezetek közepette kereste Őt, rájött arra, hogy sehol sem találja meg olyan jól, mint
saját bensejében. 258 Egészen világos, hogy ez helyesebb eljárás. Nem kell az égig emelkednünk,
sem messzire mennünk, ami csak fárasztaná a szellemet és elszórakoztatná a lelket, s nem volna
annyira gyümölcsöző, hanem megmaradhatunk önmagunkban.
Egy tanáccsal akarok itt szolgálni olyanoknak, akiket illet. Me gtörténik a nagy
elragadtatásoknál, hogy amikor letelik az az idő, amely alatt a lélek egyesülésben van az
Úristennel, s tehetségei teljesen föl vannak függesztve - ami, miként már mondtam, nem szokott
sokáig tartani, - a lélek továbbra is áhítatban marad, sőt az ember külsőleg sem képes még magához
térni; ellenben a két másik tehetség, tudniillik az emlékezet és az értelem valósággal meg van
bolondulva és őrjöngve csapong. Ez, mint mondom; néha meg szokott történni; különösen-
kezdetben. Nézetem szerint a dolog onnét ered, hogy a mi gyönge természetünk nem képes
elviselni a szellemnek akkora erőfeszítését, s ennek következtében a képzelőtehetség ellankad.
Tudom, hogy ez egyeseknél elő szokott fordulni. Én jónak tartanám, hogy ilyenkor vegyenek
magukon erőt, és egyelőre hagyják abba a belső imát; majd pótolhatják máskor azt, amit ezen
258Ezt az idézetet a szentanya nem Szent Ágoston vallomásaiból, hanem egy akkor igen elterjedt „Soliloquios” című
apokrif művéből vette. (V. ö. Morel-Fatio: Les Lectures de Sainte Thérése.)
218
alkalommal elvesztenek. Szóval szánják magukat rá erre a megszakításra, mert különben nagy baj
lehet belőle. Ezt a tapasztalat igazolja, az okosság pedig megkívánja, hogy számon tartsuk,
mennyit bír el az egészségünk.
A tapasztalatra mindenben szükségünk van, nemkülönben lelki vezetőre is, mert ha a lélek
egyszer erre a fokra jutott, sok minden dolga akad, amit meg kell beszélnie valakivel. Ha azonban
keresve sem talál lelki vezetőt, az Úr semmi esetre sem fogja cserbenhagyni, aminthogy velem sem
tette, annak ellenére, hogy az vagyok, aki vagyok. Mert azt hiszem, kevés lelki vezető ismeri
tapasztalatból mindezeket a sokféle kegyelmeket, már pedig, ha nem ismeri, nem is lesz képes az
ilyen lelket vezetni, a nélkül, hogy, ne nyugtalanítaná és kínozná. Azonban az Úr ezt is, számon
tartja, s azért, amint máskor is mondtam, a legjobb még az ilyen lelki vezetőhöz is bizalommal
fordulni. Különben mindezt talán már mondtam is, csak nem emlékszem reá, s azért inkább
megismétlem, mert ezt a dolgot igen fontosnak tartom, különösen ha nőkről van szó.
Megjegyzendő, hogy sokkal több nő van, mint férfi, akit az Úr ilyen kegyelmekben részesít; ezt
magától a szent Alcantarai Péter testvértől hallottam. Ő biztosított engem arról, hogy a nők sokkal
messzebbre viszik ezen az úton, mint a férfiak, s ezt igen alapos okokkal magyarázta meg. Nem
volna célja felsorolni, hogy mi mindent hozott föl, de valamennyi ok nagy dicséretére válik a női
nemnek.
Mikor egyszer imába voltam merülve, hirtelenében előttem állott - a nélkül, hogy valami
határozott alakkal bíró dolgot láttam volna, de azért egészen világosan szemléltem, - hogy
miképpen láthatók Istenben az összes dolgok, és hogyan foglalja azokat magában. Ezt leírni nem
vagyok képes, de azért igen mélyen vésődött a lelkembe. Ez egyike a legnagyobbaknak azon
kegyelmek között, amelyeket az Úrtól kaptam, s azok közé tartozik, amelyek legjobban arcomba
kergették a vért és megszégyenítettek, amennyiben eszembe jutta tták elkövetett bűneimet. Erősen
hiszem, hogyha az Úr oly kegyes lett volna, hogy nekem ezt annak idején megmutatja, s ha más
bűnösök részesülnének ebben a látomásban, sem nekem, sem nekik nem lett volna szívünk és
vakmerőségünk, hogy vétkezzünk. Azt találtam most mondani, hogy: ebben a látomásban, pedig
tulajdonképpen azt sem állíthatom, hogy láttam valamit. Mindazonáltal valamit azért bizonyára
kell benne látnia az embernek, mert hiszen különben nem volnék képes azt, amint látni fogjuk, egy
hasonlattal megvilágítani; csakhogy ez a látás olyan elvont és finom módon történik, hogy elkerüli
az értelemnek figyelmét. Vagy az sincs kizárva, hogy én nem értek ezen látomásokhoz, amelyek,
azt hiszem, nem képzeletiek. Egyesekben azért talán mégis van szerepe képnek, csakhogy
minekutána a tehetségek el vannak ragadtatva, később nem képesek azt újraalkotni úgy, amint az
Úr mutatta azt nekik, s amint őket annak révén gyönyörködtette.
Fejezzük ki tehát a dolgot ily módon. Tegyük föl, hogy az istenség olyan, mint valami igen
tiszta gyémánt, amely sokkal nagyobb, mint az egész világ - vagy pedig egy tükör, amilyenhez a
lelkemet hasonlítottam az imént említett látomásban, csakhogy itt a dolog kimondhatatlanul
fenségesebb - s hogy a mi összes cselekedeteink mind visszatükröződnek ebben a gyémántban,
amennyiben az mindent magában foglal, és semmi sem marad kívül az ő végtelen terjedelmén.
Valami megdöbbentő dolog volt reám nézve, mikor oly rövid idő alatt, annyi mindenfélét láttam
meg egyszerre ebben a tiszta gyémántban, s lesújtva gondolok minduntalan arra, hogy olyan
utálatos dolgok is tükröződtek abban a ragyogó tisztaságban, mint az én bűneim. Olyan érzés fog
el, valahányszor ez eszembe jut, hogy azt sem tudom, miképpen tudom elviselni. Akkor is úgy
szégyelltem magamat, hogy szerettem volna a föld alá bújni. Ó miért is nem tudom én ezt
megérttetni mindazokkal akik tisztességtelen és utálatos bűnöket szoktak elkövetni? Hadd értenék
meg, hogy tetteik nem maradnak titokban, s hogy az Úristennek ugyancsak van oka miattuk
haragudni, tekintve, hogy Ő Szent Felségének annyira a szeme előtt történnek, s hogy mi oly
tiszteletlenül viselkedünk az ő jelenlétében.
219
Megértettem akkor, hogy mily alaposan rászolgál a pokoli büntetésre egyetlen egy halálos
bűn is, mert hiszen el sem lehet képzelni, mily súlyos kihágás elkövetni ezen végtelen isteni Felség
színe előtt olyasmit, ami annyira ellenkezik az Ő lényével. Ebből látható az Ö végtelen irgalma is,
mert hiszen, bár keresztül lát rajtunk, mégis csak eltűri létezésünket.
Elgondolkoztam azon, hogyha egy ilyen látomás képes az ember lelkét annyira
megrendíteni: mi lesz majd az utolsó ítélet napján, amikor majd szemtől szembe és tisztán fogjuk
látni ezt az isteni Felséget, és azokat a bűnöket, amelyeket őellene elkövettünk? Ó Uram segíts!
Micsoda vaksággal voltam én megverve! Hányszor megremegtem azóta, valahányszor
visszaemlékeztem ezekre a most leírt dolgokra! Ne ütközzék meg ezen, Kegyelmed, hanem inkább
azon csodálkozzék, hogy tudva mindezt és ismerve önmagamat, képes vagyok életben maradni.
Áldott legyen mindörökké Az, aki oly hosszú ideig gyakorolt türelmet velem szemben!
Egy napon mélyen el voltam merülve a belső imába nagy édesség és nyugalom közepette, s
íme egyszerre csak úgy láttam, hogy angyalok vesznek körül, s ott vagyok az Úristen közvetlen
közelében. Elkezdtem imádkozni Ő Szent Felségéhez az Anyaszentegyházért. Ekkor
kinyilatkoztatta nekem, hogy milyen üdvös működést fog kifejteni egy bizonyos rend a későbbi
idők folyamán, s annak tagjai mily lelki erővel fogják védelmezni a hitet. 259
Egyszer a legméltóságosabb Oltáriszentség előtt imádkoztam, s megjelent nekem egy
szent, akinek szerzete némileg hanyatlásnak indult. 260 Nagy könyvet tartott a kezében, felütötte, s
azt mondta nekem, hogy olvassam. Nagy és tisztán olvasható betűkkel az volt benne írva: „A
jövőben ez a rend föl fog virágozni, és sok vértanúja lesz.”
Egy más alkalommal, mikor éppen a matutinumot mondtuk a kóruson, hat vagy hét
szerzetes jelent meg előttem, - ha jól láttam, ugyanebből a rendből - s odaálltak elém, kivont
karddal a kezükben. Azt hiszem, ezzel az volt kifejezve, hogy a hitet kell majd megvédeniük.
Viszont egy másízben, imádság közben elragadtatásba esett a szellemem s úgy láttam, mintha
csatatéren volnék, ahol sokan mérkőztek egymással, s ennek a rendnek tagjai nagyon bátran
harcoltak. Nagyon szép és kipirult arcuk volt, s ellenségeik közül egyeseket a földre tepertek,
másokat pedig megöltek. Úgy vettem észre, hogy ez a küzdelem az eretnekek ellen irányult.
Azt az imént említett dicső szentet többször láttam. Megköszönte nekem, hogy annyit
imádkozom az ő szerzetéért, s megígérte, hogy az Úrnál közben fog járni értem. Nem neveztem
meg a rendeket, melyekről szó van, nehogy a többiek megsértődjenek. Ha az Úristen azt akarja,
hogy az olvasók megtudják, neki majd lesz gondja rá. De minden rendnek, akarom mondani,
minden szerzetesnek kötelessége volna azon fáradozni, hogy az Úr kegyelméből az ő rendje híven
szolgálhassa az Egyházat ezekben a nehéz időkben. Milyen boldog az az ember, aki ilyesmire
szenteli életét!
Valaki megkért egy alkalommal, imádkozzam az Úristenhez, hogy adja értésére, vajon
szolgál-e Őneki azzal, ha elfogad egy neki fölajánlott püspökséget. A szentáldozás után az Úr így
szólt hozzám: „Ha majd egészen világosan és tisztán megérti, hogy az igazi nagyuraság az, ha az
embernek semmije sincs, akkor elfogadhatja.” Ezzel azt akarta mondani, hogy csak az olyan ember
való főpapnak, aki nem óhajtja, nem kívánja ezt a méltóságot, vagy legalább is nem törekszik
utána.
Ilyen és ehhez hasonló kegyelmekkel árasztotta el, és árasztja el most is folytonosan az Úr
ezt a bűnös nőt. Nem látom be a célját annak, hogy többet mondjak róluk, mert hiszen az
259 Grácián széljegyzete szerint a Domonkos -rendről van szó.

260 Grácián és Ribéra szerint itt is a Do mon kosok értendők. Ká rmelita szerzők általában azt vitatják, hogy itt a
szentanya saját rendjéről beszél, ellenben P. Silverio a maga nagy tekintélyével Grácián és Ribéra mellé áll. (V ö.
Obras I. 364.)
220
eddigiekből is kiviláglik, hogy milyen a lelkem, és milyen szellemben vezeti azt az Úr. Áldott
legyen mindörökké azért, hogy annyira gondomat viselte!
Egy alkalommal vigasztalólag azt mondta nekem és pedig igen gyöngéd szeretettel, - hogy
ne szomorkodjam; hogy ezen élet folyamán nem lehetünk mindig ugyanabban a lelki állapotban,
hanem, hogy olykor buzgóságot fogok érezni, máskor meg nem; egyszer nyugtalan leszek,
másszor nyugodt; kísértéseim pedig szintén támadnak majd, azonban csak bízzam Őbenne, és ne
féljek.
Az az aggodalom merült föl bennem egyszer, vajon nem a földiekhez való r agaszkodás
nyilvánul-e abban, hogy én annyira szeretek beszélni a lelki vezetőimmel és az Úristen buzgó
szolgáival; hogy annyira vonzódom hozzájuk, és akkora örömet élvezek a társaságukban. Az Úr
azt mondta rá, hogy a halálosan beteg ember nem tenné jól, ha nem volna hálás az orvosa iránt, és
nem szeretné azt, aki visszaadja neki az egészségét. Hogy hová jutottam volna én ezen emberek
nélkül? Hogy a jókkal való társalgás nem árt a léleknek. Csak arra vigyázzak mindig, hogy szent
dolgokról beszéljek és tegyem mérlegre a szavaimat. Hogy ne hagyjam abba a velük való
érintkezést, mert abból nemcsak nem lesz károm, hanem ellenkezőleg, hasznomra fog válni. Ezek a
szavak nagyon megnyugtattak, mert olykor, midőn a földiekhez való ragaszkodást láttam benne,
már azon a ponton voltam, hogy megszakítom a velük való érintkezést. Így vezetett engem mindig
tanácsaival ez az én jó Uram. Sőt még azt is megmondta nekem, hogyan kell bánnom a gyöngékkel
és egyes más egyénekkel. Soha sem szűnik meg velem törődni.
Sokszor el vagyok keseredve, mikor azt látom, hogy olyan mihaszna vagyok az Ö
szolgálatában, s kénytelen-kelletlen több időt pazarolok ennek az én gyönge, nyomorult testemnek
ápolására, mint amennyit szeretnék. Egyszer éppen belső imámat végeztem, s elérkezett a lefekvés
ideje. Erős fájdalmak kínoztak, s éreztem, hogy a szokásos hányásom közeleg. Mikor így azt kellett
látnom, hogy mennyire lenyűgöz a test, holott másrészt a szellemem annyira szeretne magának egy
kis időt szakítani, egészen elszomorodtam, s elkezdtem keservesen sírni és bánkódni. Ez nemcsak
ez egyszer fordult elő, hanem, mint mondom, gyakori eset nálam, hogy tudniillik ily módon
haragszom magamra. Ilyenkor tényleg valósággal utálom magamat. Rendesen azonban, be kell
látnom, hogy egyáltalában nem gyűlölöm magamat, sőt megengedem magamnak mindazt, amit az
egészségem megkíván. S bár adná az Úr, hogy ne engedjek meg sokkal többet annál, ami
szükséges. Mert bizonyára ez is előfordul nálam. Ezen az említett napon tehát, mialatt így
búslakodtam, megjelent nekem az Úr és nagyon dédelgetett. Azt mondta, tegyem meg ezeket a
dolgokat az Ő kedvéért, mert most szükség van arra, hogy életben maradjak.
Igazán úgy tűnik föl előttem, hogy amióta egész erővel ráadtam magamat ennek az én
Uramnak és vigasztalómnak szolgálatára, igazában soha sem szenvedtem; mert ha küldött is rám
olykor némi fájdalmat, utána azonnal annyira megvigasztalt, hogy nekem nem érdemem, ha
szenvedni vágyom. Pedig mostani meggyőződésem szerint ez az egyedüli célja földi életünknek, és
semmit sem kérek az Úrtól akkora buzgósággal, mint ezt. Sokszor fohászkodom hozzá szívem
mélyéből e szavakkal: „Uram, vagy meghalni, vagy szenvedni; nem kérek Tőled mást a magam
számára.” Örülök, valahányszor óraütést hallok, mert úgy érzem, hogy valamivel megint közelebb
vagyok Isten látásához, amennyiben megint letelt egy óra földi életemből. Máskor viszont úgy
érzem, hogy nem esik nehezemre életben maradni, és nincs kedvem meghalni. Ilyenkor afféle
általános lanyhaság és lelki sötétség fog el, mert, mint mondtam már, gyakran szenvedek nagy lelki
gyötrelmekben.
Az Úristen azt akarta, hogy ezek a kegyelmek, amelyekben Ő Szent Felsége részesít, a
közönség tudomására jussanak. Mikor néhány évvel ezelőtt megmondta nekem, hogy ez így lesz,
nagyon elszomorodtam, s amint Kegyelmed is tudja, sokat kellett emiatt szenvednem, mert ki-ki a
maga módja szerint fogja föl ezeket a dolgokat. Vigasztalásomra szolgált, hogy nem az én
221
hibámból történt, mert hiszen én nem beszéltem erről másnak, mint gyóntatóimnak és olyanoknak,
akikről tudtam, hogy tőlük amúgyis hallották a dolgot. E tekintetben rendkívül óvatos voltam, és
pedig nem alázatosságból, hanem azért, mert mint említettem, még gyóntatóim előtt is nehezemre
esett elmondanom ezeket a kegyelmeket. Hát hiszen fel is zúdultak ellenem, és pedig a legjobb
szándéktól vezettetve; mások még szóba sem mertek velem állni, sőt meggyóntatni sem akartak;
akadt olyan is, aki szemrehányásokkal illetett. Mivel azonban látom, hogy az Úr ezt eszközül
használta sok léleknek üdvösségére - mert hiszen ezt egészen világosan tapasztaltam - s azt is
tudom, hogy mi mindent nem volna kész az Úr elszenvedni csak egy lélekért is: most már, hála
Istennek, mindezzel édes keveset törődöm.
Nem tudom, nem onnét van-e ez a hangulatom, hogy Ő Szent Felsége belehelyezett engem
ebbe a jól elzárt kis zugba. 261 Azt hittem, ha egyszer ide temetkezem, olybá vesznek, mintha
meghaltam volna, és senki sem gondol többé velem. Sajnos ez a vágyam nem teljesült egészen, és
kénytelen vagyok egyesekkel most is érintkezni. Mivel azonban nem vagyok a szemük előtt, úgy
érzem, mintha az Úr egy nyugodt kikötőbe juttatott volna, ahol, Ő Szent Felsége kegyelméből
biztonságban vagyok. Távol a világtól, csekélyszámú, szent társaság közepette, magasból
szemlélem a dolgokat, és ugyancsak mindegy nekem, hogy mit beszélnek, vagy mit tudnak rólam.
Sokkal többre becsülöm, ha valamely lélek csak egy keveset halad is előre, mint amennyire bánt az,
amit énrólam mondhatnak; mert amióta itt lakom, az Úr kegyelméből, az én összes vágyaim csupán
erre irányulnak.
Az élet olyanná lett számomra, mintha aludnám, s mindaz, amit látok, úgy tűnik föl nekem,
mint egy álom. Nem érzek többé szívemben sem nagyfokú örömet, sem nagyfokú fájdalmat. Ha
azért egyik- másik dolog mégis kivált bennem ilyes érzelmet, az is igen rövid ideig tart, s eloszlik,
mint az álomkép, úgyhogy szinte magam is csodálkozom rajta. Ez való igaz, olyannyira, hogyha
akarnék is utólag örvendeni valami szerencsének, vagy búsulni valami bajon: épp oly kevéssé
vagyok erre képes, mint ahogy okos embernek nem jut eszébe bánkódni, vagy örülni olyasmin,
amit úgy álmodott. Az ilyesféle gondolkodásból az Úr már észre térítette a lelkemet. Ha azelőtt
nem voltam érzéketlen az ilyenek iránt, annak az volt az oka, hogy még nem mondtam le a világ
dolgairól, s nem haltam meg a számukra. Ne adja az Úr, hogy újra visszaessem ebbe a
vakságomba.
Íme tehát, Uram és Atyám, 262 úgy élek én mostanában, s kérem Kegyelmedet, imádkozzék
értem Istenhez, hogy vagy vegyen magához, vagy pedig adjon alkalmat arra, hogy szolgálhassak
neki. Adja Ő Szent Felsége, hogy amit itt összeírtam, Kegyelmednek némi lelki hasznára
szolgáljon. Kevés lévén a szabad időm, bizony sok vesződségembe került. De azért áldom ezt a
fáradságot, ha sikerült olyasmit mondanom, ami csak egyetlen egy dicséretet fakaszt is az Úr iránt
valakinek ajkán. Ezt bőséges jutalomnak tekinteném, ha egyébként Kegyelmed azonnal tűzbe
dobja is ezt az iratot. Mielőtt azonban ezt megtenné, szeretném ha elolvasnák azok hárman,263
akiket Kegyelmed ismer, mivelhogy gyóntatóim voltak és most is azok. Ha rossz dolog, amit írtam,
nagyon rendén van, hogy megváltoztassák felőlem táplált jó véleményüket. Ellenben, ha jó,
amilyen jámbor és tudós emberek, tudni fogják, hogy honnét származik, s dicsérik majd Azt, aki a
tollamra adta.
Ő Szent Felsége tartsa Kegyelmedet mindig szentséges kezében, és tegye nagy szentté,
hogy ily módon szellemével és tapasztalataival képes legyen irányítani ezt a nyomorult, minden
alázatosság híján levő és nagyon is vakmerő teremtést, aki képes volt arra vetemedni, hogy ilyen
261 Az ávilai Szent Jószef-zárda.

262 Ezek a címek Tolédo Garcia atyának szólnak.
263 De-Tolédo Garcia, Baňez atya és Boldog Ávila János.
222
magasztos dolgokról írjon. Adja az Úr, hogy ne legyen benne részemről tévedés, mert hiszen az
volt a szándékom és az óhajom, hogy jól végezzem ezt a munkát és eleget tegyek a parancsnak, s
ily módon alkalmat adjak arra, hogy egyik- másik lélek ezek alapján dicsőítse az Urat. Mert hiszen
ezért imádkozom az Úristenhez már évek hosszú sora óta, s mivel ezirányban tetteimmel nem
szereztem érdemeket, bátor voltam írásba foglalni ezt az én rendetlen életemet. Igaz, hogy nem
fordíthattam rá több gondot és időt, mint amennyit éppen az írás vett igénybe; de azért törekedtem
megszerkeszteni a tőlem telhető legnagyobb egyszerűsé ggel és őszinteséggel. Adja a mindenható
Úr, aki meg tudja tenni, amit akar, hogy mindenben sikerüljön teljesítenem az Ő akaratát, s ne
engedje elveszni ezt az én lelkemet, amelyet annyi mindenféle módon, oly sok ügyes fogással és
annyiszor mentett már ki Ő Szent Felsége a pokolból és vonzott magához.
A Szentlélek legyen mindenkoron Kegyelmeddel! Ámen. 264 Azt hiszem nem hibázok
azzal, ha fölhívom Kegyelmed figyelmét erre a szolgálatra, amellyel most leköteleztem, s arra
kérem, hogy annak fejében buzgón ajánljon engem a mi Urunk kegyeibe. Mert nem kicsinység,
hogy írásban látom magamat megrajzolva, s megörökítve az én sok nyomorúságomat. Bár azt is
meg kell vallanom, hogy jobban szégyelltem írni azokról a kegyelmekről, amelyeket az Úrtól
kaptam, mint az Ő ellene elkövetett bűneimről.
Én teljesítettem Kegyelmed abbeli parancsát, hogy részletesen írjak, de számítok arra, hogy
Kegyelmed is teljesíti ígéretét, és megsemmisíti azt, amit rossznak talál benne. Nem volt időm még
egyszer átnézni, mielőtt rátettem volna a pontot, mert Kegyelmed túlságos korán küldött érte.
Lehet, hogy egyik-másik dolog rosszul van megmagyarázva, s talán olyasmi is akad, amit kétszer
mondok el, mert olyan kevés volt az időm, hogy nem értem rá elolvasni, amit előzőleg megírtam.
Kérem Kegyelmedet, javítsa ki, s ha el akarja küldeni Ávila atyának, akkor legyen szíves leíratni,
mert megeshetnék, hogy valaki rá találna ismerni a kezem írására. Én nagyon szeretném, ha úgy
intéznék a dolgot, hogy ő is elolvashassa, mert hiszen ezzel a szándékkal fogtam megírásához.
Mert ha ő azt találná, hogy jó úton haladok, az engem nagyon megnyugtatna. Részemről mindent
megtettem, hogy ez megtörténjék. Egyébként tegyen Kegyelmed mindenben úgy, amint jónak
látja; azonban ne felejtse el, hogy bizonyos kötelezettségei vannak azzal szemben, aki ennyire
fenntartás nélkül önre bízza a lelkét. Ami az önét illeti, azért én egész életem folyamán imádkozni
fogok az Úrhoz. Igyekezzék tehát úgy szolgálni Ő Szent Felségének, hogy azzal engem is előbbre
segítsen. Mert ebből az írásból is látni fogja, hogy mennyit nyer az ember, ha, úgy, amint azt
Kegyelmed különben is megkezdte már, egészen odaadja magát Annak, aki nem tart mértéket
jótéteményeiben. Áldott legyen mindörökké! Bízom az Ő irgalmában, hogy viszont fogjuk
egymást látni ott, ahol Kegyelmed is, meg én is sokkal tisztábban fogjuk felfogni azt, hogy mily
nagy dolgokat tett Ő érettünk, s mindörökkön-örökké fogjuk dicsőíteni Őt. Ámen.
Bevégeztem ezt a könyvet az 1562-ik év június havában.265
264 Ez a levél, amely befejezésül szolgál a műhöz és megvan az eredeti kéziratban is, De -To lédo Garcia atyához volt
intézve.
265 Baňez atya a következő jegyzettel toldotta meg az eredeti kéziratot: „Ez a keltezés ezen mű első fogalmazványára
vonatkozik, melyet Jézusról nevezett Terézia anya még nem osztott fejezetekre. Utóbb újra leírta, és több olyan
dologgal toldotta meg, amely azóta történt, ilyen például az ávilai Szent József zárda alapítása, amelyről a 197. o ldalon
van szó.”
B a ň e z Domonkos testvér.
223
TARTALOMJEGYZÉK
A fordító előszava. – 2. oldal
Szent Terézia előszava. - 6. oldal
I. FEJEZET. - 7. oldal
Elmondja, miképpen kezdte az Úr már gyermekkorában fölkelteni lelkében az erényekre való
hajlandóságot, s hogy mekkora kincs az, ha valakit az Isten erényes szülőkkel áldott meg.
II. FEJEZET. - 10. oldal

Elmondja, miképpen vesztette el egymásután ezeket az erényeket, s hogy mennyire fontos a
gyermekkorban a jó emberek társasága
III. FEJEZET. - 13. oldal

Elmondja, hogy ez a jó társaság miképpen ébresztette fel újra az ő lelkében régi, jó szándékait, s
hogyan kezdte az Úr felvilágosítani eddigi tévelygéseinek veszedelmes voltáról.
IV. FEJEZET. - 15. oldal

Elmondja, miképp segítette az Úr arra, hogy erőt véve önmagán, kolostorba lépjen s hogy Ő Szent
Felsége mily nagy betegséget küldött rá.
V. FEJEZET. - 20. oldal

Folytatólag beszél nagy betegségeiről, s arról, hogy mekkora türelmet adott neki az Úr azok
elviselésére. Elmondja, hogy miképpen fordította Isten még a rosszat is jóra, ami kitűnik egy
esetből, amely azon a fürdőhelyen történt vele.
VI. FEJEZET. - 24. oldal

Elmondja, mennyivel tartozik az Úrnak azért, hogy oly megadással tudott elviselni akkora
szenvedéseket; miképpen fordult segítségért a dicsőséges Szent Józsefhez, s mennyire használt
neki az ő pártfogása.
VII. FEJEZET. - 28. oldal

Elmondja, miképpen vesztette el fokozatosan mindazokat a kegyelmeket, amelyeket az Úrtól
kapott, s hogy milyen rossz életet kezdett élni. Rámutat azokra a veszedelmekre, amelyeknek a női
kolostorok ki vannak téve, ha nincsenek jól elzárva a világtól.
VIII. FEJEZET. - 32. oldal

Elmondja, mennyire javára szolgált az a körülmény, hogy nem hagyta egészen abba a belső imát, s
hogy ennek köszöni lelke üdvösségét. Szerinte ez a legjobb eszköz az elvesztett kegyelmek
visszaszerzésére. Mindenkinek ajánlja. Kifejti, hogy miben nyilvánul a nagy haszna, s hogyha
valaki idő múltán abba is hagyná, már azzal is sokat nyer, ha legalább egy ideig gyakorolta.
IX. FEJEZET. - 39. oldal

Elmondja, hogyan kezdte az Úr e nagy sötétség közepette lelké t fölébreszteni, s megvilágosítani s
miképpen növelte meg erényeit annyira, hogy attól kezdve többé nem sértegette őt. A lelkem már
224
régen belefáradt mindebbe, de bármennyire szeretett volna szabadulni, a rossz szokásoknak

hatalma nem engedte megpihenni.
X. FEJEZET. - 42. oldal

Azon kegyelmekről kezd beszélni, amelyeket az Úrtól a belső imában kapott; fejtegeti, hogy
mennyiben segíthetjük elő mi magunk ezt a dolgot, s hogy mennyire érdekünkben van megérteni
az Úr kegyelmeit, amelyekben részesülünk. Kéri a z illetőt, akihez e sorokat intézi, hogy ha már
ilyen részletesen íratják meg vele az Úrtól kapott kegyelmeket, akkor azt, ami ezután következik,
legalább tartsa titokban.
XI. FEJEZET. - 46. oldal

Megmagyarázza, min múlik az, hogy az ember nem jut el ha marosan Isten tökéletes szeretetéhez.
Egy hasonlattal kezdi fejtegetni a belső imának négy fokát. Itt az első fokról beszél. Ez a fejezet
igen hasznos a kezdők, nemkülönben olyanok számára, akik nem találnak örömet az imában.
XII. FEJEZET. - 52. oldal

Folytatólag beszél a kezdőkről. Megmagyarázza, hogy meddig juthatunk Isten kegyelmével a
magunk emberségéből, s hogy mennyire veszedelmes, ha természetfölötti és rendkívüli dolgokra
törekszünk, mielőtt az Úr fölemelte volna szellemünket ezeknek színvonalára.
XIII. FEJEZET. - 55. oldal

Folytatólag beszél erről az első fokról, s tanácsokkal szolgál egyes kísértésekre vonatkozólag,
amelyeket az ördög szokott néha itt támasztani. Nagyon hasznos.
XIV. FEJEZET. - 62. oldal

Belekezd a belső ima második fokának fejtegetésébe, amelyben az Úr már sokkal kiválóbb
örömöket juttat a léleknek. Megmagyarázza, hogy ezek már természetfölötti jellegűek. Nagyon
megszívlelendő.
XV. FEJEZET - 66. oldal

Folytatja ugyanazt a tárgyat s néhány tanácsot ad arra vonatkozólag, hogy miképpen kell
viselkedni a nyugalmi ima folyamán. Fejtegeti, hogy igen sok lélek éri el a belső imának ezt a
fokát, de kevesen mennek tovább. Az itt érintett dolgok nagyon szükségesek és hasznosak.
XVI. FEJEZET. - 71. oldal

A belső ima harmadik foka. Igen magasztos dolgok Mire képes a lélek, ha egyszer ennyire jutott, s
milyen hatást gyakorolnak reá az Úrnak ezen rendkívüli kegyelmei. Nagy megnyugtatására fog
szolgálni annak, aki ezen a színvonalon van.
XVII. FEJEZET. - 74. oldal

Folytatja ugyanazt a tárgyat és magyarázza a belső imának ezt a harmadik fokát. Bevégzi
hatásainak fejtegetését. Beszél arról, hogy mily akadályul szolgál itt a képzelet és az
emlékezőtehetség.
XVIII. FEJEZET. - 78. oldal

Tárgyalja a belső imának negyedik fokát. Nagyon szerencsés módon kezdi magyarázni; hogy
mekkora méltóságra emeli az Úr a lelket ebben az állapotban. Célja lelkesíteni azokat, akik
225
gyakorolják a belső imát, hogy igyekezzenek eljutni erre a magas fokra, tekintve, hogy az e földön,
ha nem is érdemelhető ki, az Úr jóságából mégis elérhető. Olvassuk figyelemmel, mert a dolog
nagyon finoman van megmagyarázva, s igen fontos részleteket tartalmaz.
XIX. FEJEZET. - 82. oldal

Folytatja ugyanazt a tárgyat. Elkezdi fejtegetni azokat a hatásokat, amelyeket a belső imának ezen
foka hoz létre a lélekben. Mindenkit arra buzdít, hogy, ha ennyire van, ne hátráljon meg, még akkor
sem, ha meg is esnék vele, hogy ekkora kegyelem után újra elbukik; s ne hagyja abba a belső imát.
Elmondja, hogy micsoda káros hatásokkal járna az ellenkező eljárás. Ez a fejezet nagyon
megszívlelendő, s nagy vigasztalására szolgálhat a lanyháknak és a bűnösöknek.
XX. FEJEZET. - 88. oldal

Fejtegeti, hogy mi a különbség az egyesülés és az elragadtatás között. Megmagyarázza, hogy mi az
elragadtatás, és mond egyet- mást arról, hogy mit élvez a lélek, ha az Úr, az Ő jóságában,
elragadtatást bocsát reá. Beszél ennek hatásairól.
XXI. FEJEZET. - 97. oldal

Folytatja és bevégzi a belső ima ezen utóbbi fokának tárgyalását. Elmondja, mennyire nehezére
esik az ilyen léleknek újra visszatérnie a világi dolgok közé, s hogy mily világosan mutatja meg
neki az Úr a világ csalfaságát. Hasznos oktatást foglal magában.
XXII. FEJEZET. - 102. oldal

Ha a szemlélődő lelkek biztos úton akarnak haladni, akkor ne igyekezzenek fölkapaszkodni a
szemlélődés magasabb fokára, hanem várják meg, amíg az Úr maga emeli fel őket oda. Krisztus
Urunknak emberi természete az a közvetítő eszköz, amelynek segélyével az ember feljuthat a
legmagasabb szemlélődés színvonalára. Elmond ja, hogy e tekintetben ő maga egyszer mekkora
tévedésben volt. Ez a fejezet igen tanulságos.
XXIII. FEJEZET. - 109. oldal

Visszatér élete folyásának elbeszéléséhez s elmondja, miképpen kezdett nagyobb tökéletességre
törekedni, s hogy milyen eszközöket használt erre a célra. Nagyon fontos, hogy az olyanok,
akiknek szemlélődő lelkeket kell vezetniük, tanítványaikat mindjárt kezdetben jól irányítsák.
Mennyire hasznára volt neki is, hogy jó nevelésben részesült.
XXIV. FEJEZET. - 115. oldal

Folytatja a megkezdett tárgyat és elmondja, hogy miként haladt előbbre a lelke, amióta elkezdte
gyakorolni az engedelmességet, hogy mily hiába igyekezett ellenállni Isten kegyelmeinek, s hogy
miképpen kapott mindig nagyobbakat.
XXV. FEJEZET. - 118. oldal

Fejtegeti, hogy miképpen érti meg a lélek - anélkül hogy hallaná - azokat a szavakat, amelyeket az
Úristen intéz hozzá; hogy miféle megtévesztések fordulhatnak elő ezen a téren, s hogy miből lehet
ez utóbbiakat észrevenni. Ez a fejezet igen hasznos olyanok számára, akik a belső imának ezen a
fokán vannak, mert azt nagyon világosan magyarázza és sok benne a tanulság.
226
XXVI. FEJEZET. - 125. oldal

Folytatja ugyanazt a tárgyat, s elmondja, miképpen szabadult meg aggodalmaitól és hogyan
győződött meg arról, hogy jó szellem beszél hozzá.
XXVII. FEJEZET. - 128. oldal

Elmondja, hogy miként oktatja az Úr a lelket még másképpen is, amennyiben valami más,
csodálatos módon közli vele akaratát, anélkül, hogy szólna hozzá. Beszél egy magasztos, nem
képzeleti látomás kegyelméről, amelyben az Úr részesítette. Ez a fejezet nagyon figyelemreméltó.
XXVIII. FEJEZET. - 134. oldal

Elmondja, milyen nagy kegyelmekben részesítette az Úr, s hogy miképpen jelent meg neki először.
Megmagyarázza, hogy mi a képzeleti látomás, s hogy milyen jelek és hatások kísérik, ha Istentől
való. Ez a fejezet igen hasznos és nagyon megszívlelésre méltó.
XXIX. FEJEZET. - 141. oldal

Folytatja a megkezdett tárgyat, megemlít még néhány nagy kegyelmet, amelyet az Úrtól kapott, s
azt, hogy miképpen nyugtatta meg őt Ő Szent Felsége, s tette képessé arra, hogy megfeleljen
azoknak, akik ellene voltak.
XXX. FEJEZET. - 146. oldal

Újra fölveszi életrajza fonalát, s elmondja, miképpen segítette meg nagy szenvedéseiben az Úristen
azáltal, hogy odahozta abba a városba, ahol lakott, azt a szentéletű férfiút, Alcantarai Péter testvért,
a dicső Szent Ferenc szerzetének tagját. Beszél egyes nagy kísértésekről és lelki fájdalmakról,
amelyeket olykor ki kellett állnia.
XXXI. FEJEZET. - 154. oldal

Beszél néhány külső kísértésről és jelenésről, nemkülönben más gyötrelemről is, amellyel az ördög
kínozta meg. Egy-két igen hasznos dolgot fejteget, amelyek okulásul szolgálhatnak a
tökéletességre törekvő lelkeknek.
XXXII. FEJEZET. - 162. oldal

Elmondja, miképpen vitte el őt az Úr lélekben a pokolba, arra a helyre, amelyet bűneiért érdemelt.
Halvány képét adja annak a rettenetes valónak, amely ott szemei elé tárult. Megkezdi a Szent
József-zárda alapításának elbeszélését.
XXXIII. FEJEZET. - 168. oldal

Folytatólag beszél a Szent József- zárda alapításáról. Elmondja, hogy miképpen tiltották le róla;
hogyan hagyta abba egy időre; s mennyire megvigasztalta őt az Úr a szenvedések közepette.
XXXIV. FEJEZET. - 175. oldal

Elmondja, mennyire kapóra jött: hogy éppen ez idő tájt el kellett távoznia hazulról, s hogy miért és
miképpen küldte őt el a rendfőnöke egy nagyon előkelő főrangú hölgyhöz, aki nagy szomorúságba
volt merülve, azzal a megbízással, hogy vigasztalja meg. Elkezd beszélni ottani élményeiről, s az
Úrnak arról a nagy kegyelméről, amelynek folytán Ő Szent Felsége őt eszközül használta arra,
hogy ezt a főrangú hölgyet Istennek buzgó szolgálatára indítsa, s benne a későbbi időkre kegyes
pártfogót biztosítson rendjének Ez a fejezet igen fontos.
227
XXXV. FEJEZET. - 182. oldal

Folytatólag beszél ennek a mi dicső Szent József atyánk tiszteletére szentelt zárdának alapításáról,
s arról, hogy miként intézte az Úr a dolgot úgy, hogy az teljesen a szent szegénység alapjaira
helyezkedjék. Hogyan távozott attól az úriasszonytól, akinél volt. Más egyéb eseményekről is
beszámol.
XXXVI. FEJEZET. - 187. oldal

Folytatja a megkezdett tárgyat, s elmondja, hogyan történt meg a dicsőséges Szent Józsefnek
szentelt zárda végleges megalapítása. Mennyi zúgolódást és üldözést kellett elszenvednie az első
nővérek beöltözése után; milyen lelki gyötrelmek és kísértések jöttek reá, s miképpen mentette ki
győztesen mindebből az Úr, az Ő nagyobb dicsőségére.
XXXVII. FEJEZET. - 197. oldal

Elmondja, hogy milyen hatást gyakoroltak reá az Úrnak egyes kegyelmei, s ennek kapcsán igen
üdvös tanácsokat ad. Megmagyarázza, hogy mily nagyra kell becsülnünk azt, ha csak egy fokkal
magasabb mennyei boldogságot biztosítunk is magunknak; s hogy nem szabad sajnálnunk semmi
fáradságot, ha örök javak megszerzéséről van szó.
XXXVIII. FEJEZET. - 201. oldal

Elmond egyet- mást azon nagy kegyelmekről, amelyeket az Úrtól kapott. Hogyan mutatott meg
neki az Úr néhányat a mennyország titkai közül, milyen nagy látomásokban és
kinyilatkoztatásokban részesítette őt Ő Szent Felsége; milyen hatással és mekkora haszonnal járt
mindez az ő lelkére nézve.
XXXIX. FEJEZET. - 210. oldal

Folytatólag beszel azon nagy kegyelmekről, amelyekben az Úr részesítette. Az Úr megígéri neki,
hogy különös védelmébe fogadja azokat, akikért imádkozni fog. Néhány esetet említ, amelyben Ő
Szent Felsége ezt meg is tette.
XL. FEJEZET. - 218. oldal

Folytatja ugyanazt a tárgyat, tudniillik beszél azokról a kegyelmekről, amelyeket az Úrtól kapott.
Egyikből- másikból igen üdvös tanulságot lehet vonni, mert hiszen tényleg az is a célja - eltekintve
attól, hogy engedelmességből ír - hogy olyanokat említsen föl, amelyekből a lelkek okulhatnak.
Ezen fejezettel véget ér az önéletrajz. Szolgáljon az Úr dicsőségére! Ámen.
228

Avilai Szent Terez Oneletrajz PDF

Uploaded by

Document Information

Original Title

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

Avilai Szent Terez Oneletrajz PDF

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

Jézusról nevezett Szent Terézia: Önéletrajz

JÉZUSRÓL NEVEZETT SZENT TERÉZIA

Szent Teréziáról nevezett Ernő atya

Kapható: a Kármelita Rendházakban

Hárman voltunk lányok és kilencen a fiúk. Isten kegyelméből mindannyian szüleikre

7 Igazában 13 és fél éves volt.

14 Cepéda Mária, Alfonz lovagnak első házasságából született leánya.

Nagyban kezdtem élvezni ennek a nővérnek a jó és szent társaságát; örömmel hallgattam,

Ezeknek a napoknak a folyamán, mikor tervem végrehajtásán törtem fejemet, sokat

szárnyain azután Isten oly szédítő magasba emelte.

Elfelejtettem elmondani, hogy újoncévem folyamán sokat szenvedtem bizonyos,

kötelességemnek, ha elfogadom véleményüket. Ezt pedig az adott esetekben annál szívesebben

maradnék ennél a tárgynál, s részletesen mondanám el mindazokat a kegyelmeket, amelyeket ez a

Csakhamar elkezdtem egyik szórakozásból, könnyelműségből és bűnre vezető alkalomból

sokszor vágyódtam az után, hogy valamit tehessek az ő szolgálatára, s mennyire szomorkodtam

Ezek a kegyelmek arra köteleznek bennünket, hogy új erőt merítsünk az ő szolgálatára, s

54 „Szellemi nyelven”, úgy értendő: a misztikus teológia nyelvén.

57 Az egyik Ibaňez Péter, a másik Garcia de Toledo, domonkosrendi aty ák.

Áldott légy, én jó Uram, aki engem ugyan annyira tehetségtelennek és mindenre

59 Ez Garcia de Toledo atyának szól, akihez intézi önéletrajzát.

benne bűneink okoztak. Ez a gyönyörűség a léleknek bensejében jelentkezik, anélkül, hogy ez

61 Érti az imént alapított ávilai Szent József-zárdát.

Térjünk már most vissza a mi kertünkhöz, vagy gyümölcsösünkhöz és lássuk, miképpen

Bocsássa meg nekem Kegyelmed, 64 hogy eltértem tárgyamtól, s ne csodálkozzék, mert

Térjünk már most vissza tárgyunkhoz.

64 Ez a megszólítás Garcia de Toledo atya grófi származásának szól.

Ilyenkor, azt hiszem, a legjobb, ha - amint már mondottam Kegyelmednek - az ember

vallanak! Ó végtelen bőkezűség, mily nagyszerűek a te műveid! Ámulatba ejtenek mindenkit,

Ismétlem, ha valaki egyszer elkezdte gyakorolni a belső imát, az ne veszítse el többé a

csakhogy ne támaszkodjam rá az oszlopra és a botra, amelyek egyedül voltak képesek engem a

Fejtegeti, hogy mi a különbség az egyesülés és az elragadtatás között. Megmagyarázza, hogy mi az elragadtatás, és

Szeretném megmagyarázni, Isten segítségével, hogy miben különbözik az egyesülés, az

Ó Jézusom, mennyire szeretném én Kegyelmednek megmagyarázni ezt az állapotot; ha

Úgy látszik, megint eltértem a tárgyamtó l, mert hiszen az elragadtatásokról kezdtem

89 Az ávilai Szent József-ben, az első sarutlan női zárdában.

91 „És mondám: Ki ad nekem galambszárnyakat ? Elröpülök és megnyugszom.” Zsolt. 54, 7.

92 Zsolt. 142, 2. „Quia non justificabitur in conspectu tuo omnis vives.”

101 Tudniillik elmélkedni.

104 A 9. fejezetben hagyta abba az 1555, év eseményeinek elmondásával.

azoknak az elmerüléseknek és szellemi élvezeteknek pedig álljak ellent minden erőmmel

válasszam az ő gyóntatóját. Ugyanis a jezsuiták a közelében laktak, s én nagyon örültem, hogy

125 Énekek éneke 4, 9 és 6, 4.

Hogy azonban visszatérjek tárgyamhoz: néhány napig, de nem sokáig, ez az említett

tele szenvedéssel mindkettőjük számára.

Elmondottam már, miképpen okozott nekem az ördög belsőleg, láthatatlan módon

157 A zsolozsma egy része.

Meg akarok említeni egyet-mást azon gyerekségek és kicsinyeskedések közül, amelyeket

Az Úr már régóta részesített ezekben az említett kegyelmekben és más kiváló

161 E sorokat a szentanya 1565-ben írta.

levelében azt mondja, hogy a nővérek száma 15 lesz.

171 Salcedo Ferenc.

Ez a házfőnök eljött hozzám, s gyóntatóm meghagyta nekem, hogy mondjak el neki

kezdet óta a legszívélyesebb barátság kötelékei fűzik a Szent József-zárda nővéreihez.

szentnek közbenjárására, amennyiben a nélkül, hogy koldulnunk kellene, Ő Szent Felsége

Amit az angyalok királynéja a joghatóságról mondott, az arra vonatkozott, hogy nem

sarutlan karmelita nővéreknek szolgál zárdául.

193 Ibaňez Péter és Baňez Domonkos atyák, de főleg az első.

194 Ávilától, ahol a szentanya ezeket a sorokat írja.

megható ékesszólással fejtegeti a tökéletes szegénység szépségét és előnyeit.

202 A Domonkos-rendben használt cím; másutt licentiatus.

206 Zsolt. 92, 20,

213 Tudniillik arra, hogy többé nem lépi át annak küszöbét.

218 De Aranda Gonzalo volt a neve.