NNCL752-3F4v1.

0
Arkagyij és Borisz Sztrugackij
Hat szál gyufa
ELBESZÉLÉS

METAGALAKTIKA 6.
Arkagyij Sztrugackij - Borisz Sztrugackij regényei és novellái
KOZMOSZ KÖNYVEK
Összeállította és szerkesztette Kuczka Péter
A fedélen M. Szterligova festménye
© Kuczka Péter editor, 1983
Fordította Földeák Iván

Szedte a Nyomdaipari Fényszedő Üzem (839624/08)

Alföldi Nyomda (571-66-15-2) Debrecen, 1983
Felelős vezető: Benkő István igazgató
HU ISSN 0209-9934
Kozmosz Könyvek, Budapest
Felelős kiadó: Sziládi János igazgató
Felelős szerkesztő: Fazekas László
Szakmailag ellenőrizte: Szentmihályi Szabó Péter
Műszaki vezető: Haás Pál
Képszerkesztő: Szecskó Tamás
Műszaki szerkesztő: Deák Ferencné
71 000 példány
Terjedelem: 40,22 (A/5) ív, IF 4927
1.
A felügyelő félretolta noteszát, s így szólt:
– Bonyolult ügy, Leman elvtárs. Nagyon furcsa ügy.
– Nem találom annak - mondta az intézet igazgatója.
– Nem találja annak?
– Nem, nem. Szerintem minden világos.
Az igazgató kimérten beszélt, s közben figyelmesen nézegette az ablak alatt az aszfalttal leöntött,
napfényben ragyogó, kihalt teret. Már régóta fájt a nyaka, s a téren semmi érdekes nem történt.
Mégis ült, s makacsul hátat fordított, így adta tudtul tiltakozását. Az igazgató fiatal volt és hiú. Jól
tudta, mire gondol a felügyelő, azonban úgy vélte, a felügyelőnek nincs joga, hogy az ügynek ezt az
oldalát érintse. Ingerelte a felügyelő nyugodt állhatatossága. “Küszködik! – gondolta dühösen. –
Minden világos, akár a vakablak, mégis kötözködik!”
– Számomra azonban nem világos minden – sóhajtott a felügyelő.
Az igazgató vállat vont, az órájára pillantott s felállt.
– Elnézést, Rübnyikov elvtárs - mondta -, öt perc múlva szemináriumom kezdődik. Ha nincs rám
szüksége…
– Csak tessék, Leman elvtárs. Szeretnék azonban még beszélni ezzel a… “személyes laboránssal”.
Ugye, Gorcsinszkij a neve?
– Gorcsinszkij. Még nem jött vissza. Amint visszatér, rögtön hívatják önhöz.
Az igazgató biccentett s kiment. A felügyelő hunyorogva nézett utána. “Nagy a mellényed,
galambocskám - gondolta. - Jól van, rád is sor kerül majd.”
Az igazgatóra azonban nem került sor. Először a legfontosabb dologban kellett világosan látni. Az
első pillantásra valóban mintha minden világos lett volna. Rübnyikov, a Munkavédelmi Hivatal
felügyelője már most is nekifoghatott volna, hogy megírja a jelentést Andrej Andrejevics Komlin, a
Központi Agykutató Intézet fizikai laboratóriuma vezetőjének ügyében". Andrej Andrejevics
Komlin veszélyes kísérleteket végzett önmagán, s kopaszodó, kerek, különös, gyűrű alakú kék
foltokkal borított koponyáját hátravetve, immár negyedik napja félig álomban, félig önkívületben
fekszik kórházi ágyán. Képtelen beszélni, az orvosok gyógyszerekkel erősítik szervezetét, s a
konzíliumokon gyakran elhangzanak az alábbi vészjósló szavak: “rendkívül erős idegkimerültség”,
“az emlékezetközpont sérülése”, a “beszéd- és hallóközpont sérülése”…
Komlin ügyében az igazgató számára minden, ami a Munkavédelmi Hivatal felügyelőjét
érdekelhette, világos volt. Berendezéshiba, gondatlan használat, tapasztalatlan munkatársak –
minderről itt szó sem lehetett. A munkavédelmi előírások megszegéséről – legalábbis általános
értelemben – sem volt szó. Végül is Komlin titokban végezte magán a kísérleteket, s az intézetben
senki nem tudott erről semmit, még Alekszandr Gorcsinszkij, Komlin “személyes“ laboránsa sem,
jóllehet a laboratórium egyes munkatársai erről másképp vélekednek.
A felügyelő nemcsak felügyelő volt. A sokat tapasztalt, régi tudományos munkatárs ösztönével
érezte, hogy a Komlin munkájára vonatkozó hézagos információk mögött, melyek rendelkezésére
álltak, Komlin furcsa balesete mögött egy rendkívüli felfedezés története rejtőzik. Emlékezetében
végigfutott a laboratórium dolgozóinak tanúvallomásain, s erről egyre inkább megbizonyosodott.
Három hónappal a baleset előtt a laboratórium új műszert kapott. Egy neutrinógenerátor volt,
neutrínónyalábok létrehozására és fókuszálására szolgáló szerkezet. Éppen a neutrínógenerátor
megjelenésével kezdődött a fizikai laboratóriumban azoknak az eseményeknek a láncolata,
melyekre idejében nem figyeltek fel, akiknek ez feladatuk volt, s az események végül komoly
tragédiához vezettek.
Éppen ebben az időben adta át látható örömmel Komlin helyettesének összes befejezetlen munkáját,
ő pedig Alekszandr Gorcsinszkij laboránssal bezárkózott szobájába, ahol a neutrinógenerátort
felszerelték, és saját bevallása szerint nekilátott egy sor kísérlet előkészítéséhez.
Hogy mit csináltak ott, arra csupán nemrég, két nappal a baleset előtt derült fény, amikor Komlin
(Gorcsinszkijjal közösén) “az orvostudományt alapjaiban megrázó” nagyszerű előadást tartott a
neutrínó-akupunktúráról. A három hónap alatt, amíg a generátorral dolgozott, Komlin háromszor
vonta magára munkatársai figyelmét.
Azzal kezdődött, hogy egy szép napon Andrej Andrejevics kopaszra borotválta fejét, s fekete,
professzori sapkában jelent meg a laboratóriumban. Önmagában ezt a tényt talán nem jegyezték
volna meg, azonban egy óra múlva a “neutrínórium-ból” ziláltán és sápadtan kiugrott Gorcsinszkij,
s az egyik munkatárs találó szavaival élve, “hanyatt-homlok“ a laboratóriumi mentőládához rohant.
Kikapott belőle néhány sebkötöző csomagot, majd ugyanolyan sietve visszatért a neutrínóriumba, s
becsapta maga mögött az ajtót. Az egyik munkatárs ezalatt észrevette, hogy Andrej Andrejevics a
kis ablaknál állt, kopasz koponyája ragyogott, s jobb kezével bal karját tartotta. Bal kezét valami
sötét, feltehetően vér borította. Este Komlin és Gorcsinszkij csöndben elhagyták a neutrínóriumot, s
a többiek tekintetét kerülve, a laboratórium kijáratához lépdeltek. Mindketten nagyon le voltak
törve, mi több, Komlin bal keze be volt pólyálva.
Másra is emlékeztek. Egy hónappal az eset után, Vegyenyejev tudományos segédmunkatárs este
egyedül sétálva Komlinba botlott a Kék park egyik elhagyott sétányán. A laboratórium vezetője egy
padon ült, s maga elé meredve félhangon dünnyögött valamit, térdén ronggyá olvasott könyv hevert.
Vegyenyejev üdvözöl-te, mellé ült, Komlin azon nyomban abbahagyta a dünnyögést, s nyakát
furcsán kinyújtva felé fordult. A tekintete “olyan különös” volt, s Vegyenyejev a legszívesebben
azonnal továbbállt volna. Kényelmetlen lett volna azonban rögtön továbbmennie, ezért
megkérdezte:
– Olvas valamit, Andrej Andrejevics?
– Olvasok – felelte Komlin. – Shi Naj-an: Holtágak. Nagyon érdekes.
Vegyenyejev fiatal koránál fogva nem ismerte a klasszikus kínai irodalmat, s ezért még
kényelmetlenebbül érezte magát, Komlin azonban hirtelen becsapta a könyvet, Vegyenyejevnek
nyújtotta, s megkérte, találomra nyissa ki valahol. Vegyenyejev kissé zavarba jött, de
engedelmeskedett. Komlin rápillantott az oldalra (“egyszer, futólag”), bólintott, s így szólt:
– Figyelje a szöveget.
Nekifogott, hogy csengő és világos hangon elmondja, hogyan támadt egy bizonyos Hu Jan-cso
acélkorbáccsal egy bizonyos He Csenre és Sze Baóra, s egy bizonyos “Rövidmancsú tigris”, Van In
s asszonya, “Zöld”… Vegyenyejev csak akkor jött rá, hogy Komlin kívülről mondja el az oldalt. A
laboratórium vezetője egyetlen sort sem hagyott ki, egyetlen nevet sem cserélt fel, mindent szóról
szóra, betűről betűre pontosan elmondott. Amikor pedig befejezte, megkérdezte:
– Voltak hibák?
A meghökkent Vegyenyejev megrázta fejét. Komlin kacagásban tört ki, elvette tőle a könyvet, s
távozott. Vegyenyejev nem tudta, mit gondoljon. Néhány társának elmesélte az esetet, s azok azt
javasolták: magához Komlinhoz forduljon magyarázatért. Komlin azonban olyan őszinte
meglepődéssel fogadta Vegyenyejev kérdését, hogy az zavarba jött, s témát váltott.
A legfurcsábbak azonban azok az események voltak, melyek a baleset előtt néhány órával történték.
Azon az estén Komlin jókedvű, szellemes és rokonszenves volt, mint még sohasem, s
bűvészmutatványokkal szórakoztatott. Négy nézője volt: a borotválatlan főnökéért szerelmes
gimnazista lányként rajongó Alekszandr Gorcsinszkij és a fiatal laboránslányok – Léna, Duszja és
Kátya. A lányok még ott maradtak, hogy befejezzék a másnapi munkához szükséges készülékek
összekapcsolását.
A bűvészmutatványok roppant szórakoztatóak voltak.
Elöljáróban Komlin kérte, hogy hipnotizálhasson valakit, ez ellen azonban mindnyájan tiltakoztak.
Ekkor így szólt:
– Lenocska, most kitalálom, hogy mit dugsz el az asztalfiókba.
A három elrejtett tárgy közül kettőt kitalált, Duszja erre azt mondta, hogy kukucskált. Komlin
tiltakozott, hogy nem leskelődött, a lányok azonban élcelődni kezdtek vele, s erre kijelentette,
tekintetével képes lángot oltani. Duszja felkapott egy gyufaskatulyát, a szoba másik sarkába futott,
meggyújtotta a gyufaszálat, s az lángra lobbant, majd hirtelen elaludt. Mindnyájan borzasztóan
meglepődtek, s Komiinra pillantottak: egy hivatásos illuzionista pózában állt ott, kezét keresztbe
fonta mellén, s fenyegetően összevonta szemöldökét.
– Micsoda tüdeje van! – jelentette ki Duszja tisztelettudóan.
Legalább tíz lépésre állt Komlintól, ha nem többre. Ekkor Komlin azt javasolta, kössék be a száját
kendővel. Amikor ezt megtették, Duszja ismét meggyújtott egy szál gyufát, s az újból elaludt. –
Csak nem az orrán keresztül fújja el? – lepődött meg Duszja.
Komlin lerántotta a kendőt, kacagásban tört ki, derékon ragadta Duszját, s körbekeringőzte vele a
szobát.
Majd még két bűvészmutatvánnyal rukkolt elő: leejtett egy szálat, s a gyufa nem merőlegesen,
hanem oldalvást esett lefelé, s minden alkalommal meglehetősen messzire jobbra tért a
függőlegestől (“Ismét elfújja…” -jegyezte meg bizonytalanul Duszja); majd Komlin az asztalra tett
egy wolframspirált, s a spirál viccesen rángatózva végigcsúszott az üvegen, s a padlóra hullott.
Természetesen mindnyájan rettentően meglepődtek, Gorcsinszkij pedig egyre zaklatta, árulja el,
hogyan csinálja. Komlin azonban egyszerre komoly lett, s azt ajánlotta, szoroztassanak vele össze
fejben néhány több jegyű számot.
– Hatszázötvennégyezer-kétszázharmincegyszer tizenhat – mondta félénken Kátya.
– Írják – utasította őket különös, feszült hangon Komlin, s diktálni kezdte: -Négy, nyolc egy… –
ekkor hangja suttogásba váltott át, s hadarva fejezte be: – Hét-egy-négy-kettő… Jobbról balra
olvasva.
Megfordult (a lányokat meglepte, hogy hirtelen furcsán összecsuklott, háta meggörnyedt, mintha
alacsonyabb lett volna), lábát húzva belépett a neutrínóriumba, s bezárkózott. Gorcsinszkij egy
ideig nyugtalanul nézett utána, majd kijelentette: Andrej Andrejevics helyesen számolt; ha az általa
felsorolt számokat jobbról balra olvassák, akkor az összeg – kétmillió-négyszáztizenhétezer-
száznyolcvannégy.
A laboránslányok este tízig dolgoztak, s Gorcsinszkij a segítségükre volt, jóllehet túl sok hasznát
nem vették. Komlin azonban nem jött elő. Tízkor az ajtón keresztül jó éjszakát kívántak
Komlinnak, s hazamentek. Reggelre Andrej Andrejevicset kórházba szállították.
Komlin három hónapos munkájának hivatalos eredménye a neutrínóakupunktúra – a gyógymód,
mely azon alapul, hogy az agyat neutrínónyalábokkal sugározzák be. Az új módszer önmagában
véve is rendkívül érdekes volt, azonban mi köze volt a neutrínó-akupunktúrának Komlin sérült
kezéhez? És mi a helyzet Komlin rendkívüli emlékezőképességével? És a bűvészmutatványok a
gyufákkal, a spirállal s a fejben végzett szorzás?
– Titkolta, mindnyájunk előtt titkolta – dünnyögte a felügyelő. – Nem volt biztos benne, vagy félt,
hogy társait megrázkódtatásnak teszik ki? Bonyolult ügy. Nagyon különös ügy.
Kattant a videofon. A képernyőn megjelent a titkárnő arca.
– Elnézést, Rübnyikov elvtárs – mondta –, Gorcsinszkij elvtárs van itt, s várja a hívását.
– Hadd jöjjön – mondta a felügyelő.
2.
Nagydarab, feltűrt ujjú, kockás inget viselő férfi jelent meg a küszöbön. Vastag bikanyak
emelkedett széles válla fölé, melyet sűrű, fekete haj borította fej koronázott. A haján kerek kopasz
folt ütött át (vagy talán inkább két kopasz folt – a felügyelő így látta). A férfi hátat fordítva nyomult
be a szobába. Mielőtt a felügyelő elcsodálkozhatott volna, a kockás ing tulajdonosa tovább farolva
így szólt: “Parancsoljon, Joszif Petrovics” – s beengedte a szobába az igazgatót. Majd gondosan
becsukta az ajtót, kényelmesen megfordult, s apró főhajtással köszönt. A j kockás ing furcsán
viselkedő tulajdonosának arcát rövid, de fölöttébb dús bajusz díszítette, s arckifejezése
meglehetősen komor volt. Alekszandr Gorcsinszkij volt, Komlin “személyes laboránsa“.
Az igazgató leült karosszékébe, s némán az ablakra meredt. Gorcsinszkij megállt. a felügyelő előtt.
– És ön… – kezdte a felügyelő.
– Köszönöm – dörmögte a laboráns, tenyerével térdébe kapaszkodva helyet foglalt, s szürke, óvatos
tekintetével a felügyelőre nézett.
– Gorcsinszkij? – kérdezte a felügyelő.
– Gorcsinszkij Alekszandr Boriszovics.
– Nagyon örülök, Rübnyikov, a Munkavédelmi Hivatal felügyelője.
– Na-a-agyon örvendek – mondta Gorcsinszkij elnyújtva a szavakat.
– Komlin “személyes” laboránsa?
– Fogalmam sincs, mi az. A Központi Agykutató Intézet fizikai laboratóriumának laboránsa vagyok.
A felügyelő az igazgatóra sandított. Úgy látta, hogy az igazgató szeme szögletében kárörvendő
mosoly villant.
– Úgy – jegyezte meg Rübnyikov. – Milyen kérdésekkel foglalkozott az utóbbi három hónapban?
– A neutrínó-akupunktúra kérdéseivel.
– Kérem, beszéljen erről részletesebben.
– Van róla élőadás -jelentette ki nyomatékkal Gorcsinszkij. – Ott mindent leírok.
– Mégis megkérném, beszéljen egy kissé részletesebben erről – folytatta a felügyelő nagyon
nyugodtan.
Néhány másodpercig merően néztek egymásra: a felügyelő egyre vörösebb lett, Gorcsinszkij pedig
bajuszát mozgatta. Majd a laboráns lassan összevonta szemöldökét.
– Már megbocsásson – dörmögte –, lehet részletesebben is. A koncentrált neutrínósugár hatását
vizsgáltuk az agy szürke- és fehérállományára, valamint általában a kísérleti állat szervezetére.
Gorcsinszkij monoton hangon, érzelemnyilvánítás nélkül beszélt, sőt mintha finoman himbálódzott
volna a karosszékben.
– …A szervezet patologikus és egyéb változásai mellett általában mértük a cselekvőképességet, a
differenciális dekrementumot és a labilitás-(ingadozás-) görbéket a különböző szövetekben,
valamint a neutroglobulin és a neurosztromin mennyiségének viszonylagos értékeit…
A felügyelő hátradőlt a karosszékben, s lelkesült dühvel gondolta: “Na megállj csak, te!…” Az
igazgató egyre kibámult az ablakon, s szaporán kopogott az ujjaival az asztalon.
– …az utóbbiak pedig, akár a neurokeratin… – dörmögte a laboráns.
– Mondja, Gorcsinszkij elvtárs, mi történt a kezével? – kérdezte váratlanul a felügyelő. – Képtelen
volt elviselni a védekezést. Támadni szeretett.
Gorcsinszkij a fotel karfáján nyugvó, összekarmolt, kék heges sebekkel borított kezére pillantott, s
olyan mozdulatot tett, mintha zsebébe akarta volna rejteni kezét, azonban ehelyett csak lassan
összeszorította hatalmas ökleit.
– Egy majom összekarmolta… – szűrte fogai között. – A viváriumban.
– Csak állatokon kísérletezett?
– Igen, én csak állatokon végeztem kísérleteket – felelte Gorcsinszkij, alig észrevehetően
hangsúlyozva az ént. (
– Mi történt Komlinnal két hónappal ezelőtt? – A felügyelő támadott.
Gorcsinszkij vállat vont.
– Nem emlékszem.
– Majd én emlékeztetem. Komlin megvágta a kezét. Hogyan történt?
– Megvágta, ennyi az egész! – felelte durván Gorcsinszkij.
– Alekszandr Boriszovics! – figyelmeztette az igazgató.
– Kérdezzék meg tőle.
A felügyelő szélesre tágult, világos szeme összeszűkült.
– Maga engem meglep, Gorcsinszkij -jelentette ki halkan. – Maga meg van róla győződve, hogy
olyasmit akarok kipréselni magából, ami Komlin… vagy a maga, vagy társainak kárára lehet. Pedig
minden sokkal egyszerűbb. Az egésznek az a lényege, hogy nem vagyok a központi idegrendszer
szakértője. Rádióoptikai szakember vagyok, mindössze. Saját benyomásaim alapján nincs jogom
ítélkezni. S nem azért állítottak erre a posztra, hogy képzelődjek, hanem azért, hogy mindent tudjak.
Maga pedig hisztérikus jelenetet rendez nekem. Nem szégyenli magát…
Csend köszöntött be. S az igazgató váratlanul rájött, miben rejlik ennek a már nem fiatal, makacs
embernek az ereje. Bizonyára rájött erre Gorcsinszkij is, mert végül, senkire sem pillantva, ezt
mondta:
– Mit szeretne tudni?
– Mi az a neutrínó-akupunktúra? – kérdezte a felügyelő.
– Ez Andrej Andrejevics ötlete – kezdett bele fáradtan Gorcsinszkij. – Ha neutrínónyalábokkal
besugározzuk az agykéreg bizonyos részeit, ez kiváltja, pontosabban jelentősen megnöveli a
szervezet ellenálló-képességét a különböző vegyi és biológiai mérgekkel szemben. A megfertőzött
és megmérgezett kutyák két-három neutrínóbesugárzás után meggyógyulnak. Ez némileg az
akupunktúra, a kínai tűszúrásos gyógymódra hasonlít. Innen a módszer elnevezése. A tű szerepét a
neutrínónyaláb játssza. Természetesen a hasonlóság kizárólag külsődleges…
– És a módszer metodikája? – kérdezte a felügyelő.
– Leborotváljuk az állat koponyáját, csupasz bőrére neutron tapadókorongokat erősítünk… Ezek a
neutrínónyaláb összpontosítását szolgáló apró szerkezetek. A nyaláb az agy szürkeállományának
adott rétegében fókuszálódik. Ez nagyon bonyolult dolog. Azonban még bonyolultabb volt
megtalálni azokat a részeket, az agykéreg azon pontjait, melyek a kívánt irányban mozgósítják a
fagocitákat.
– Nagyon érdekes – jelentette ki teljesen őszintén a felügyelő. – És milyen betegségeket lehet így
gyógyítani?
Gorcsinszkij rövid hallgatás után válaszolt;
– Sokfélét. Andrej Andrejevics feltételezi, hogy a neutrínó-akupunktúra a szervezet bizonyos,
számunkra ismeretlen erőforrásait aktivizálja. Nem a fagocitákat, nem az idegrendszert ösztönzi; ez
valami más, összehasonlíthatatlanul hatásosabb. Azonban nem tudta… Azt mondta, hogy a
neutrínó-tűszúrásokkal bármely megbetegedést meg lehet gyógyítani. Intoxikációt,
szívbetegségeket rosszindulatú daganatokat…
– Rákot?
– Igen. Égési sebeket… lehetséges még az elpusztult szervek regenerálása is. Kijelentette,
hatalmasak a szervezet stabilizációs erői, s a kulcs hozzájuk – az agykéregben rejlik. Csak éppen
meg kell találni a besugárzási pontokat az agykéregben.
– Neutrínó-akupunktúra… – ismételte magában lassan, mintegy minden betűt külön ízlelgetve a
felügyelő. Majd észbe kapott. – Kiváló, Gorcsinszkij elvtárs! Nagyon hálás vagyok önnek.
(Gorcsinszkij keserűen elnevette magát.) Most pedig legyen szíves, mesélje el, hogyan talált rá
Komlinra. Hiszen ha jól tudom, maga volt az első, aki felfedezte…
– Igen, én voltam az első. Reggel beállítottam munkahelyemre. Andrej Andrejevics az asztal mellett
ült… pontosabban feküdt a karosszékében…
– A neutrínóriumban?
– Igen, a neutrínógenerátor helyiségében. Koponyáján egy köteg tapadókorong. A generátor be volt
kapcsolva. Azt hittem, Andrej Andrejevics halott. Hívtam az orvost. Ez minden.
Gorcsinszkij hangja megremegett. Ez annyira váratlan volt, hogy a felügyelő egy kicsit várt a
következő kérdéssel. “Úgy, úgy“ – kopogott az igazgató, s kibámult az ablakon.
– És maga nem tudja, miféle kísérletet végzett Komlin?
– Nem tudom – válaszolta fojtott hangon a laboráns. – Nem tudom. Andrej
Andrejevics előtt az asztalon laboratóriumi mérleg és két gyufaskatulya állt. Az
egyikből ki voltak véve a gyufaszálak…
– Megálljon! – A felügyelő az igazgatóra nézett, majd ismét Gorcsinszkijra. – Gyufaszálak?
Gyufaszálak… Mi köze ehhez a gyufának?
– Gyufaszálak – ismételte Gorcsinszkij. – Egy kupacban hevertek. Némelyek kettesével-hármasával
össze voltak ragasztva. A mérleg egyik serpenyőjében hat szál volt. S volt ott még egy számokkal
teleírt papírlap. Andrej Andrejevics gyufaszálakat mért. Ez így igaz, magam ellenőriztem. A számok
megegyeznek.
– Gyufaszálak – dünnyögte a felügyelő. – Mi szüksége volt erre, azt szeretném tudni… Van
legalább valami elképzelése erről?
– Nincs – felelte Gorcsinszkij.
– Lám, a munkatársai is elmesélték… – A felügyelő töprengve megdörzsölte állat. – Ezek a
bűvészmutatványok… tűzzel, gyufaszálakkal… Komlin a neutrínóakupunktúrán kívül bizonyára
még egyéb kérdésekkel is foglalkozott. De milyenekkel?
Gorcsinszkij hallgatott.
– S önmagán is többször végzett kísérletet. Koponyáján a bőr telis-tele a maguk tapadókorongjainak
a nyomával.
Gorcsinszkij változatlanul hallgatott.
– Régebben nem tapasztalta, hogy Komlin képes gyors fejszámolásra? Arra gondolok, hogy addig
is, amíg ezeket mutatványokat bemutatta.
– Nem – felelte Gorcsinszkij –, nem tapasztaltam. Semmi effélét nem tapasztaltam. Most már tudja
mindazt, amit én tudok. Igen. Andrej Andrejevics önmagán végzett kísérletekét. Kipróbálta magán a
neutrínó-sugártűt. Igen, borotvával végighasította a kezét… Önmagán akarta ellenőrizni, hogyan
gyógyítja be a neutrínósugár a sebet. Akkor nem sikerült. S még egy másik munkát is végzett ezzel
párhuzamosan, mindenki előtt titkolva. Előttem is. Mi volt ez a munka, nem tudom. Csak azt
tudom, hogy a neutrínóbesugárzással függ össze. Ez minden.
– Magán kívül tudott még valaki erről? – érdeklődött-a felügyelő.
– Nem. Senki nem tudott.
– S azt sem tudja, miféle kísérleteket végzett Komlin maga nélkül?
– Nem.
– Önnel végeztem – jelentette ki a felügyelő. – Elmehet.
Gorcsinszkij felállt, s anélkül hogy tekintetét felemelte volna, a kijárat felé indult. A felügyelő a
tarkóját nézte. A tarkóján kopasz foltok fehérlettek – nem egy, hanem éppenséggel kettő, ahogy
mindjárt a legelején felfigyelt rá.
Az igazgató kibámult az ablakon. A tér fölött alacsonyan lebegett egy helikopter. Törzse
higanyszerű ezüstös fénnyel csillogott, s finoman himbálódzott, majd lassan forogni kezdett
tengelye körül. Leszállt. Lecsapódott az ajtó, kimászott a szürke kezeslábast viselő pilóta,
könnyedén az aszfaltra ugrott, az intézet épülete felé indult, s útközben rágyújtott egy cigarettára.
Az igazgató ráismert a felügyelő helikopterére. “Tankolni volt” – gondolta szórakozottan.
A felügyelő megkérdezte:
– Vajon nem torzítja el a neutrínó-akupunktúra a pszichikumot?
– Aligha – felelte az igazgató. – Komlin azt állítja, hogy nem.
A felügyelő hátradőlt a karosszékben, s a szürkésfehér mennyezetet bámulta. Az igazgató halkan
megjegyezte:
– Gorcsinszkij ma már nem dolgozhat. Kár volt így…
– Nem – tiltakozott a felügyelő –, nem volt kár. Már megbocsásson, Leman elvtárs, csodálkozom
magán. Véleménye szerint egy normális ember hány helyen kopaszodhat? S ezek a sebhelyek a
kezén… Komlin méltó tanítványa.
– Az emberek szeretik a munkájukat – védekezett az igazgató. A felügyelő néhány másodpercig
állkapcsát összeszorítva, némán nézte az igazgatót.
– Nem jól szeretik – folytatta –, a régi módon, Leman elvtárs. És maga, maga sem jól szereti ezeket
az embereket. Gazdagok vagyunk. Miénk a leggazdagabb ország a világon. Bármilyen berendezést
megkaphatnak, bármilyen állatokat, bármennyit belőlük. Dolgozzanak, kutassanak,
kísérletezzenek… Akkor miért tékozolják el ilyen könnyelműen az embereket? Ki engedte meg
maguknak, hogy így bánjanak az emberi élettel?
– Én…
– Miért nem teljesíti a Legfelső Tanács Elnökségének döntéseit? Mikor szűnik meg végre ez a
lehetetlen állapot!
– Ez volt az első eset intézetünkben – jegyezte meg haragosan az igazgató. A felügyelő megcsóválta
a fejét.
– Az önök intézetében… És másutt? S az üzemekben? Komlin a nyolcadik eset az utóbbi fél évben.
Barbárság! Barbár hősiesség! Automata rakétákba, automata tengeralattjárókba ülnek, kritikus
teljesítményre késztetett atomreaktorokra másznak… – Erőltetetten elnevette magát. – Keresik az
igazsághoz, a természet feletti győzelemhez vezető legrövidebb utat. S gyakran hősi halált halnak.
Lám, a maguk Komlinja a nyolcadik. Hát megengedhető ez, Leman professzor? Az igazgató
makacsul ráncolta szemöldökét.
– Vannak körülmények, amikor ez elkerülhetetlen. Gondoljon a magukat kolerával és pestissel
beoltó orvosokra.
– Ezek történelmi analógiák… Ne feledje, milyen korban élünk!
Elhallgattak. Közeledett az este, a szoba ablaktól távoli sarkaiban áttetsző, szürke árnyékok nőttek.
– Mellesleg – szólalt meg váratlanul az igazgató, kerülve beszélgetőpartnere tekintetét – utasítást
adtam, hogy nyissák ki Komlin páncélszekrényét. Elhozták munkafeljegyzéseit. Gondolom,
magának is érdekes lesz, ha megismerkedik velük.
– Magától értetődik – mondta a felügyelő.
– Csakhogy – az igazgató finoman elmosolyodott – túl sok bennük a… hm… szakmai dolog…
Futólag megnéztem egyet-mást, és félek, hogy nehéz dolga lesz. Ma estére magamhoz veszem őket,
és ha kívánja, megpróbálom kijegyzetelni önnek…
A felügyelő őszintén megörült a javaslatnak.
– Csak ne legyenek túlságosan nagy reményei – sietett figyelmeztetni az igazgató a felügyelőt. –
Ezek a neutrínótűk… Olyan volt ez mindenkinek, mint derült égből a villámcsapás. Még elképzelni
sem mert senki ehhez hasonlót. Komlin úttörő ebben, az első a világon. Úgyhogy meglehet, ez az én
erőmet is meghaladja.
Az igazgató távozott.
Lehet, hogy Komlin feljegyzései segítenek majd? A felügyelő nagyon szerette volna, ha segítenek.
Maga elé képzelte Komlint; csupasz koponyáján tapadókorongok kötege, s az összeragasztott
gyufákat mérlegeli. Nem, ez nem akupunktúra. Ez valami egészen új dolog, s Komlin bizonyára
nem hitt önmagában, ha társai előtt is titokban, ilyen szörnyű kísérleteket végzett magán.
Dicső kor, szép kor. A kommunisták negyedik nemzedéke. Bátor, önfeláldozó emberek. De még
mindig képtelenek óvni magukat, éppen ellenkezőleg, évről évre bátrabban mennek a tűzbe, s
hatalmas erőfeszítésekre van szükség, hogy a lelkesedés végtelen tengerét a bölcs gazdaságosság
partjai közé szorítsák. Az emberiség nem legjobb képviselőinek holttestein, hanem a hatalmas
gépek és érzékeny műszerek nyomában kell hogy lépdeljen a természet feletti uralom felé. S
nemcsak azért, mert az élők sokkal többre képesek, mint amit a halottak megtettek, hanem azért is,
mert a világon a legértékesebb – az Ember.
A felügyelő nehézkesen felállt, s az ajtóhoz vánszorgott. Kimérten lépdelt. Ez egyrészt már a
vérében volt, másrészt kora, harmadsorban, a lába is ludas volt ebben.
“Sajognak a régi sebek” – dünnyögte az orra alatt, amikor jobb lábára erősen sántítva végigbicegett
az igazgató kihalt fogadószobáján.
3.
Másnap korán reggel, éppen abban az órában, amikor az orvosok, akik végül is nem tudtak
eligazodni a betegség okaiban, örömmel tapasztalták, hogy a beteg Komlinnak visszatér a
beszélőképessége – éppen ebben az órában Rübnyikov és Leman ismét az igazgatói szoba hatalmas,
üres asztalánál ültek. A felügyelő noteszt tartott a térdén, az igazgató előtt egy csomag papír hevert
– feljegyzések, diagramok, tervrajzok, sőt még rajzok is – Andrej Andrejevics Komlin munkafel-
jegyzései.
Az igazgató gyorsan, helyenként összefüggéstelenül beszélt, az álmatlan éjszakától fáradt és vörös
szeme a felügyelőn át valahová a messzeségbe meredt, időnként abbahagyta a beszédet, mintha
csodálkozva figyelne saját szavaira.
A felügyelő hallgatta, s az események összefüggései egyre világosabbakká lettek számára. íme, amit
megtudott.
Komlin nem véletlenül fogott hozzá az agy neutrínónyalábokkal való besugárzásához. Először is ez
a kérdés még teljesen feldolgozatlan volt. A neutrínónyalábok “gyakorlatban hasznosítható“
sűrűségű előállításának módszerét nemrég dolgozták ki, s megkapván a neutrínógenerátort, Komlin
elhatározta, hogy azon nyomban ki is próbálja.
Komlin sokat várt ezektől a kísérletektől. A magas energiaszintű sugárzás (nukleonok, elektronok,
gamma-sugarak) szétrombolja az agy fehérállományának molekula- és atomszerkezetét.
Szétroncsolják az agyat. Beteg, patologikus változásokon kívül képtelenek másfajta változásokat
kiváltani a szervezetben. A kísérlet megerősíti ezt. Más dolog a neutrínó, ez az aprócska, elektromos
töltés nélküli, tömeggel nem rendelkező elemi részecske. Komlin kiszámította, hogy a neutrínó
hatása nem vált ki sem robbanásszerű folyamatokat, sem a molekulák átrendeződését, a neutrínó az
agy fehérjéinek magjában mérsékelt izgalmi állapotot okoz, erősíti a nukleáris mezőket, s talán az
agy anyagában teljesen új, a tudomány számára eddig ismeretlen erőtereket hoz létre. Mint kiderült,
Komlin összes feltételezése ragyogóan beigazolódott.
– Korántsem mindent értettem meg a feljegyzésekben – szakította félbe elbeszélését az igazgató –,
egy s mást talán el sem tudok hinni. Ezért csak a legfontosabbat mondom el: azt, ami fényt vethet a
bűvészmutatványok titokzatos történetére. Bár ez is elég hihetetlen.
Komlin, miután megkezdte az állatkísérleteket, azon nyomban rábukkant a neutrínóakupunktúra
sokat ígérő ötletére. A kísérleti majom megsebezte mancsát. A seb szokatlanul gyorsan
összehúzódott és begyógyult. Ugyanilyen gyorsan eltűntek tüdejéből a fekete foltok, a tuberkulózis
nyomai, ami oly megszokott a mérsékelt övön tartott majmok esetében.
Néhány kutyát biológiai mérgekkel megmérgeztek. A neutrínótű gyorsan meggyógyította az
állatokat, mi több, a kromatográfia kimutatta, hogy az állatok majdnem az egész méregtől lekötetlen
állapotban szabadultak meg. A “Komlin-tű” (Gorcsinszkij így nevezte ezt a módszert) tízszer
gyorsabban és eredményesebben gyógyította ki a majmokat a tuberkulózisból, mint a
leghatékonyabb antibiotikumok. Komlin önmagán kezdett kísérletezni. Nemsokára tudomást
szerzett erről Gorcsinszkij, s nem sokat teketóriázott, követte főnöke példáját. Úgy tűnik, emiatt
még apróbb összetűzés is volt közöttük. Végül Gorcsinszkij megígérte, hogy többé nem kísérletezik
önmagán, Komlin pedig megígérte, hogy csak a legegyszerűbb, rövid és veszélytelen
besugárzásokat végzi el magán. Gorcsinszkij így aztán egészen a katasztrófa napjáig nem tudta
meg, hogy Komlin többé nem foglalkozott a neutrínó-akupunktúrával.
– Sajnos – folytatta a történetet az igazgató –, Komlin feljegyzéseiben igen kevés információ
maradt kísérletei valóban meglepő eredményeiről. Feljegyzései egyre töredékesebbek s nehezebben
olvashatók, érezni, hogy Komlin gyakran képtelen meglelni a kellő szavakat érzései és benyomásai
rögzítésére, következtetései logikailag összefüggéstelenek és hiányosak.
Néhány, a füzetből kitépett lapot Komlin annak szentelt, hogy az egyik kísérlet után rendkívüli
emlékezőképességre tett szert. Az alábbiakat jegyezte fel: “Elegendő egyszer pillantanom egy
tárgyra, s máris minden részletében magam előtt látom, mintha előttem lenne még akkor is, ha
elfordulok, s behunyom szememet. Elég futó pillantást vetnem egy könyv lapjára, hogy aztán az
emlékezetemben rögzítődött kép alapján elmondjam a szöveget. Úgy érzem, egész életemre
emlékezetembe véstem néhány fejezetet a Holtágakból, s a teljes négyjegyű logaritmustáblázatot az
elsőtől az utolsó számig. Óriási lehetőségek!”
Találhatunk a feljegyzések között általánosabb jellegű gondolatokat is. “Az emlékezet, a gondolat, a
reflexek és szokások – írta Komlin határozott betűkkel, akárha töprengve – rendelkeznek egy
bizonyos, számunkra azonban egyelőre ismeretlen anyagi alappal. Ez a kiindulási pont. A
neutrínónyaláb behatol ebbe az alapba, s új emlékezetet, új reflexeket, új szokásokat hoz létre. Ez
történt Genykával, Korával s velem (mnemogenezis – a hamis emlékezet kialakulása).
Az irodai gemkapoccsal összekötött utolsó néhány oldal szólt Komlin legérdekesebb és
legmeglepőbb kísérletéről. Az igazgató felkapta s magasra tartotta ezeket a lapokat.
– Itt a felelet a kérdéseire – mondta nagyon komolyan. – Ez valamilyen jegyzetféle vagy inkább egy
eljövendő előadás vázlata. Elolvassam?
– Olvassa – felelte a felügyelő.
– “Az akaraterő még arra sem elég, hogy pislogni kényszerítsük magunkat. Ehhez izmokra van
szükségünk. Az idegrendszer csak mint impulzusforrás játszik szerepet, s nem többet. Jelentéktelen
erejű impulzus, és összehúzódik az az izom, mely képes több tucat kilós súly elmozdítására s az
idegi impulzus energiájához képest hatalmas munka elvégzésére. Az idegrendszer a gyutacs a
lőporkamrában, az izom a lőpor, az izmok összehúzódása pedig a robbanás.
Ismeretes, hogy a gondolkodási folyamat erősödése felerősíti az agyban kialakuló elektromágneses
mezőket. Ezek a bioáramok. Maga az a tény, hogy képesek vagyunk ezt észlelni, azt jelenti, hogy a
gondolkodás folyamata anyagi kihatású. Igaz, nem közvetlenül. Differenciálegyenleteket oldok
meg; az agy elektromágneses mezője erősödik, s ez elmozdítja a mező erősségét mérő műszer
mutatóját. Miért ne létezhetne pszichomotor? Az erőtér – az agybéli izom.
Kialakul a gyorsszámolási készség. Hogyan csinálom ezt, nem tudnám megmondani. Számolok és
kész. 191 x 237 = 45 267. Stopperral mérve négy másodperc alatt számoltam ki fejben. Ez
nagyszerű, de nem teljesen világos. Az elektromágneses mező hirtelen felerősödik, de mi a helyzet
a többi mezővel az agyban, ha egyáltalán léteznek? Az izomzat fejlett. De hogyan irányítsuk?…
Sikerül! Wolframspirál. 4,732 gramm súlyú. Légüres térben, nylonzsinóron lóg. Csupán ránéztem, s
több mint tizenöt fokkal eltért eredeti helyzetétől. Ez már valami. A generátor teljesítménye…”
Beszéltem Gorcsinszkijjal – mondta az igazgató, miután befejezte a számsorok felolvasását, – ma
éjjel. Látta a légüres burát a felfüggesztett spirállal. Később a műszer eltűnt. Nyilván Komlin
szétszerelte,. “A pszichodinamikus mező, az agy izomzata működik. Fogalmam sincs, hogyan
sikerül. Semmi különös nincs abban, hogy nem tudom. Mit kell tennem, hogy behajlítsam a karom?
Senki nem válaszol erre a kérdésre. Hogy behajlítsam a karom, be kell hajlítanom a karom. Ez
minden. Pedig a bicepsz nagyon engedelmes izom. Az izomzatot edzeni kell. Az agy mezőit is meg
kell tanítanunk dolgozni. A kérdés az, hogy miképp.
Érdekes, hogy gondolataim megfeszítésével egyetlen tárgyat sem tudok felemelni. Csak
elmozdítani. És sohasem akaratom szerint. A gyufát és a papirost mindig jobbra. A fémet – magam
felé. Legjobb a gyufával. Miért?
A pszichodinamikus mező hat az üvegburán át, de nem hat az újságpapíron keresztül. Hogy
hathassak a tárgyra, látnom kell. Eloltom a gyertyát. A távolság – a neutrínórium határain belül.
Meg vagyok győződve, hogy az agy lehetőségei kimeríthetetlenek. Csupán edzésre és a
fehérjemolekulák s egész neuronok meghatározott aktivizálására, ingerlésére van szükség. Eljön az
idő, s az ember számológépnél jobban fog fejben számolni, néhány perc alatt képes lesz elolvasni és
megtanulni egy egész könyvtárat…
Borzasztóan kimerít ez. Majd széthasad a fejem. Néha csak az állandó besugárzás hatására vagyok
képes dolgozni, s a kísérlet végére verítékben fürdők. Nehogy túlerőltessem magam. Ma gyufákkal
dolgozom.“
Komlin feljegyzései itt véget értek.
A felügyelő szemét összevonva ült, és arra gondolt, lehetséges, hogy Komlin ötleté majd gazdag
eredményekkel szolgál. Azonban mindez csak a jövőé, egyelőre Komlin kórházban fekszik. A
felügyelő kinyitotta a szemét, s tekintete a milliméterpapírra eset. “…az állatok – majmok és kutyák
– révén semmit nem tudsz meg. Önmagadon kell…” – olvasta. Lehet, hogy Komlinnak igaza van?
Nem, nincs igaza. Kétszeresen nincs. Nem lett volna szabad ekkora kockázatot vállalnia, legalábbis
nem lett volna szabad egyedül ekkora kockázatot vállalnia. Még ahol sem a gépek, sem az állatok
nem segítenek (a felügyelő ismét a milliméterpapírra pillantott), az embernek még ott sincs joga
játékba kezdeni a halállal. Az pedig, amit Komlin művelt, éppen hogy játék volt a halállal. Maga
pedig, Leman professzor, nem lesz intézeti igazgató, mert nem érti ezt, s amint látom, büszke
Komlinra. Nem, barátaim, hozzátok szólok! Nem engedünk benneteket a tűzbe! Manapság már
megengedhetjük magunknak, hogy hetvenhétszer mérjünk meg valamit, mielőtt levágjuk. Az önök
élete drágább számunkra a legnagyszerűbb felfedezésnél is!
A felügyelő így szólt:
– Úgy gondolom, megírhatjuk a vizsgálati jegyzőkönyvet. A baleset oka világos.
– Igen, az ok világos – erősítette meg az igazgató. – Komlin, miközben megpróbált felemelni hat
szál gyufát, túlerőltette magát.
Az igazgató kísérte ki a felügyelőt. Kimentek a térre, s kényelmes léptekkel a helikopterhez
indultak. Az igazgató szórakozott volt, töprengett valamin, sehogy sem tudta lépteit a felügyelő
kimért, bicegő járásához igazítani. A gépnél érte őket utol a borzas és komor Alekszandr
Gorcsinszkij. A felügyelő, miután megszorította az igazgató kezét, a kabinba mászott – ez nehezére
esett.
– Sajognak a régi sebek – dünnyögte.
– Andrej Andrejevics sokkal jobban érzi magát – közölte halkan Gorcsinszkij. – Egy hónap múlva
egészséges lesz.
– Tudom – felelte a felügyelő, s nagy szuszogás közepette végül elhelyezkedett.
Befutott a pilóta, és sietve bemászott a helyére.
– Megírja a jelentést? – érdeklődött Gorcsinszkij.
– Megírom – válaszolta a felügyelő.
– Úgy… – Gorcsinszkij a bajszát babrálva a felügyelő szemébe nézett, majd hirtelen magas tenor
hangon megkérdezte: – Legyen szíves, árulja el, nem maga az a Rübnyikov, aki hatvannyolcban
Kusztanajban önhatalmúan, meg sem várva az automaták beérkezését, feszültségmentésítette azokat
az izéket?
– Alekszandr Boriszovics! – szólt rá ingerülten az igazgató.
– …Akkor történt még valami a lábával…
– Elég volt, Gorcsinszkij!
A felügyelő hallgatott. Jó erősen becsapta a kabin ajtaját, s hátradőlt a puha ülésen.
Az igazgató és Gorcsinszkij a téren álltak, s fejüket az ég felé emelve nézték, ahogy a nagy, ezüstös
cserebogár halk zúgással elúszik az intézet hatalmas, tizenhét emeletes, fehérrózsaszín épülettömbje
felett, s eltűnik a kékes alkonyi égbolton.

FÖLDEÁK IVÁN FORDÍTÁSA