You are on page 1of 253

Jo Nesbø

Hóember
Copyright © Jo Nesbø, 2007

A mű eredeti címe: Snomannen

Published by agreement with Salomonsson Agency

Fordította: Petrikovics Edit


ELSŐ RÉSZ

Első fejezet
1980. november 5., szerda. A hóember

Aznap esett le az első hó. Délelőtt tizenegykor minden előzetes figyelmeztetés nélkül
zúdult alá a színtelen égből, mint valami armada a világűrből, és maga alá gyűrte
Romerike kertjeit és mezőit. Délután kettőkor Lillestremben akcióba lendültek a hókotrók,
és amikor fél háromkor Sara Kvinesland Toyota Corolla SR5-öse óvatosan felfelé araszolt
a Kollovei villái között, a novemberi hó már pehelypaplanként borította be a dimbes-
dombos tájat.
Sara úgy látta, mintha a nappali fényben egészen máshogy festenének a házak.
Méghozzá annyira, hogy majdnem túlhajtott a férfi garázsfelhajtóján. Amikor lefékezett,
az autó megcsúszott és a hátsó ülésről egy nyögés hallatszott. A visszapillantó tükörbe
nézve fia méltatlankodó tekintetével találkozott.
– Nem tart sokáig, kicsim – mondta neki.
A garázs előtt jókora darab aszfalt feketéllett a mindent elborító fehérségben. Biztosan
ott parkolt a bútorszállító autó. A nő torka összeszorult. Remélhetőleg nem jött túl későn.
– Ki lakik itt? – hallatszott a hátsó ülésről.
– Csak egy ismerősöm – válaszolta Sara, és automatikusan a tükörbe pillantott, hogy
ellenőrizze a haját. – Tíz perc, rendben? Benne hagyom a kulcsot, hogy hallgathasd a
rádiót.
Azzal anélkül, hogy a választ megvárta volna, kiszállt az autóból, és meg-megcsúszó
cipőjében feltipegett az ajtóhoz, aminek a küszöbét már annyiszor átlépte. De soha nem
ilyenkor, a nap kellős közepén, a villanegyed kíváncsi pillantásainak kitéve. Nem mintha
késő esti látogatásai kevésbé megbotránkoztatóak lettek volna, de valahogy mégiscsak
illendőbbnek tünt ezeket a dolgokat a sötétség beállta után lebonyolítani.
Hallgatta, ahogy a csengő felzümmög odabenn. Várakozás közben érezte, ahogy lassan
elönti a kétségbeesés, és gyorsan a szomszédos házak ablakai felé pillantott, de azok csak
a fekete, lombtalan almafákat, a szürke eget és a tejfehér tájat tükrözték vissza. Azután
végre léptek hallatszottak ajtó mögül, ő pedig megkönnyebbülten fellélegzett. A következő
pillanatban már odabenn volt a férfi karjai között.
– Ne menj el, édesem! – kérte. Hallotta, hogy a hangja elcsuklik a sírástól.
– Mennem kell – a férfi válasza úgy hangzott, mint valami refrén, amit már annyit
ismételgetett, hogy kezd elege lenni belőle. Keze viszont máris a jól ismert utakon
kalandozott, amikre soha nem tudott volna ráunni.
– Nem, dehogy kell – suttogta a nő a férfi fülébe. – Te akarsz elmenni. Nem mered
tovább csinálni.
– Ennek semmi köze kettőnkhöz.
Hallotta, hogy a bosszúság lassan belopakodik a férfi hangjába, miközben erős, de
mégis finom keze a bőrét simogatva egyre lejjebb csúszik a derekán, be a szoknya és a
harisnyanadrág alá. Olyanok voltak, mint az összeszokott táncpartnerek, akik alaposan
kiismerték a másik legapróbb mozdulatát is, a lépéseit, a lélegzetvételét, a ritmusát.
Először a fehér szerelmet, a jót. Azután a feketét. A fájdalmat.
A férfi keze végigsiklott a kabáton és a mellbimbóit kereste a vastag szövet alatt.
Képtelen volt betelni velük, folyton vissza-visszatért hozzájuk. Talán, mert neki nem volt
egy sem.
– A garázs előtt parkolsz? – kérdezte a férfi, és erősen belecsípett.
A nő bólintott és érezte, ahogy a fájdalom, mintha csak a vágy nyílvesszője lenne, az
agyába hatol. Az öle megnyílt a férfi ujjai előtt. – A gyerek a kocsiban vár.
A férfi keze hirtelen megtorpant.
– Nem tud semmit – nyögte a nő és érezte, hogy a férfi keze tétovázik.
– És a férjed? Hol van most?
– Mégis, hol lenne? Természetesen a munkahelyén.
Ezúttal a nő hangja tűnt ingerültnek. Egyfelől azért, mert a férfi a férjével hozakodott
elő, akiről az asszony nem tudott anélkül beszélni, hogy ne lett volna bosszús. Másrészt
pedig azért, mert a teste a férfit követelte. Most, azonnal. Sara Kvinesland lehúzta a férfi
sliccét.
– Ne… – ragadta meg a férfi a csuklóját. A nő a másik kezével erősen pofon ütötte. A
férfi elképedve meredt rá, miközben az arccsontja fölött vörös folt terjedt szét. A nő
elnevette magát, azután a férfi sűrű, fekete hajába markolt és az arcát a sajátjához húzta.
– Elmehetsz – sziszegte. – De csak miután megdugtál. Világos?
Érezte a férfi ziháló lélegzetét az arcán. Azután újra megütötte, és érezte, ahogy a
pénisze megduzzad a kezében.

A férfi egyre erőteljesebben mozgott, de hiába, már elmúlt. A nő érzéketlenné vált, a


varázslat elillant, az izgalom kialudt, csak a kétségbeesés maradt. Elveszítette a férfit.
Most, ebben a percben, ahogy itt fekszik, elveszítette őt. A vágyódás éveit, az elsírt
könnyeket, az összes elkeseredett dolgot, amit kizárólag a férfi kedvéért tett meg. Ő pedig
soha semmivel nem viszonozta. Kivéve azt az egyetlen dolgot.
A férfi most az ágy végéhez állt és lehunyt szemmel vette birtokba a nőt. Sara a férfi
mellét bámulta. Eleinte különösnek találta, idővel aztán megtetszett neki a mellizmot teljes
egészében beborító fehér bőr látványa. A régi szobrokra emlékeztette, amelyekről pusztán
szégyenlősségböl lehagyták a mellbimbókat.
A férfi nyögései egyre hangosabbak lettek. A nő tudta, hogy hamarosan tomboló
bömbölésben tör ki. Sara imádta ezt a bömbölést. És a mindig meglepett, elragadtatott és
szinte fájdalmas arckifejezést, mintha az orgazmus minden egyes alkalommal meghaladná
a férfi legvadabb várakozásait. Most már csak az utolsó üvöltésre várt, a bömbölő búcsúra
a képektől, függönyöktől és szőnyegektől megfosztott, rideg hálószobában. Azután a férfi
felöltözik, és elutazik az ország másik végébe, ahol állítólag olyan állást ajánlottak fel
neki, amire képtelen volt nemet mondani. Erre viszont nemet tudott mondani. Erre,
kettőjükre. És most mégis ordítani fog a gyönyörtől.
A nő lehunyta a szemét. Az üvöltés azonban elmaradt. A férfi mozdulatlanná dermedt.
– Mi az? – nyitotta ki a szemét Sara. A férfi arca egészen eltorzult. De nem az
élvezettől.
– Egy arc – suttogta.
A nő összerándult. – Hol?
– Odakinn az ablak előtt.
Az ablak az ágy fejénél volt, közvetlenül a nő fölött. Sara megfordult. Érezte, hogy a
férfi kicsúszik belőle, immár ernyedten. A feje fölött az ablak túl magasan volt ahhoz,
hogy fekvő helyzetben kiláthasson rajta, de ahhoz is, hogy valaki odakintről csak úgy
benézhessen. Mivel lassan besötétedett, csak a lámpa megduplázott tükörképét látta
visszatükröződni.
– Saját magadat láttad – mondta Sara szinte könyörgően.
– Először én is azt hittem – válaszolta a férfi továbbra is az ablakra meredve.
Sara feltérdelt, kiegyenesedett és kinézett a kertbe. És valóban, ott volt az arc.
Hangosan felnevetett a megkönnyebbüléstől. Az arc hófehér volt, a szemét és a száját
fekete kavicsokból rakták ki, amelyek feltehetőleg a feljáróról származtak. A karja pedig
az egyik almafáról.
– Édes Istenem – csukladozott a kacagástól. – Ez csak egy hóember! Azután a nevetése
sírásba fordult és vigasztalanul zokogott, amíg meg nem érezte a férfi karját maga körül.
– Mennem kell – suttogta fulladozva.
– Maradj még egy kicsit – kérte a férfi. Sara pedig maradt.
Csak a garázs felé lépkedve vette észre, hogy csaknem negyven percig volt odabenn.
A férfi azt ígérte neki, hogy telefonál majd. Mindig elég jól hazudott, és Sara ez
egyszer őszintén örült ennek. Még azelőtt, hogy a kocsihoz ért volna, meglátta a hátsó
ülésről rámeredő fiú fehér arcát. Amikor megrántotta a kocsi ajtaját, meglepve vette
tudomásul, hogy zárva van. A párás ablakon keresztül benézett a gyerekre. A fiú csak
azután nyitotta ki az ajtót, hogy az anyja megkocogtatta az ablakot.
Sara beült a kormány mögé. A rádió néma volt, az utastér jéghidegre hült. Az
indítókulcs az anyósülésen hevert. A gyerek felé fordult. A fia holtsápadt volt, az alsó ajka
remegett.
– Valami baj van? – kérdezte Sara.
– Igen – válaszolta a fiú. – Láttam őt.
A hangjában annak a vékony, éles sikolynak az emléke csengett, amit azóta nem hallott
tőle, hogy pici gyerekként kettejük között kuporgott, kezét a szeme elé kapva. Most pedig
már mutál, nem ad többé jó éjt puszit és egyre inkább a motorok és a lányok kötik le a
figyelmét. Egy nap pedig beül majd egyikükkel egy autóba, és ő is elhagyja.
– Mármint kit? – tudakolta Sara és elfordította az indítókulcsot.
– A hóembert…
A motor nem reagált, Sarát pedig váratlanul elöntötte a pánik. Igazából azt sem tudta
pontosan, mitől rettent meg. A szélvédőre meredt és újra elfordította a kulcsot. Lehet, hogy
az akkumulátor kiadta a lelkét?
– És hogy nézett ki az a hóember? – kérdezte, majd tövig nyomta a gázt és
kétségbeesésében olyan erővel fordította el a kulcsot, hogy az majdnem eltört. A gyerek
válaszolt valamit, de a hangját túlüvöltötte a felbőgő motor.
Sara sebességbe tette az autót és kiengedte a kuplungot, mintha hirtelen nagyon
sietőssé vált volna a távozásuk. A kerekek kipördültek a frissen hullott, vizes havon. Még
több gázt adott, a kocsi azonban továbbra sem indult el, mindössze a feneke csúszott ki
oldalra. Végül az abroncsok megkapaszkodtak a havas aszfalton, és az autó kilőtt az útra.
– Apa már vár bennünket – mondta Sara. – Sietnünk kell.
Bekapcsolta a rádiót és feltekerte a hangerőt. A hírolvasó aznap már vagy századszor
mondta be, hogy az éjszaka az amerikai elnökválasztásokon Ronald Reagan legyőzte
Jimmy Cartert.
A fiú megint mondott valamit. Sara a tükörbe pillantott.
– Mit mondasz? – kérdezte hangosan.
A gyerek megismételte, de a nő továbbra sem hallotta. Lehalkította a rádiót, és az autót
a főút és a folyó felé irányította, amelyek fekete gyászszalag módjára nyúltak el a tájban.
Önkéntelenül összerándult, amikor a gyerek hirtelen előrehajolt a két ülés között. A fiú
hangja szárazon suttogott, egyenesen a fülébe, mintha nagyon fontos lenne, hogy senki
más ne hallja őket:
– Meg fogunk halni.

Második fejezet

2004. november 2. Első nap. Kavicsszemek

Harry Hole összerándult és tágra nyitotta a szemét. A szobában fogvacogtató hideg


volt. A sötétben felcsendülő hang azzal ébresztette, hogy az amerikai nép aznap dönti el,
hogy a következő négy évben is George Walker Bushnak nevezik-e majd az elnöküket.
November. Ez az út most már elkerülhetetlenül a sötétségbe vezet, gondolta Harry.
Lesöpörte magáról a paplant és kikászálódott az ágyból. A jéghideg linóleum szinte égette
a talpát. Hagyta, hogy az ébresztőórás rádió tovább sorolja a híreket és kiment a
fürdőszobába. A tükörképét méregette. Innen is a november köszönt vissza: megkopott,
szürke, felhős tekintet. A szeme szokás szerint véreres volt, az orrán pedig nagy, fekete
kráterhez hasonlító pórusok éktelenkedtek. Világoskék, alkoholmosta íriszű szeme alól a
jókora táskák csak azután tűnnek majd el, ha némi meleg vízhez, törülközőhöz és
reggelihez jutott. Legalábbis ebben reménykedett. Harry nem volt egészen biztos benne,
hogy helyrerázódik-e az arca a nap folyamán így, hogy betöltötte a negyvenet.
Kisimulnak-e a ráncok és megnyugszanak-e zaklatott vonásai, amelyekkel az éjszaka
lidércnyomásaiból ébredt. Ugyanúgy, ahogy az összes éjszaka után. Amint elhagyja az
apró, spártai egyszerűséggel berendezett Sofies gatei lakást, hogy újra az oslói rendőr-
főkapitányság gyilkossági csoportjának Hole főtisztje legyen, minden tükröt elkerül, ami
az útjába akad. Onnantól kezdve kizárólag mások arcát figyeli, hogy kifürkéssze a
fájdalmukat, rémálmaikat, megtalálja az Achilles-sarkukat, felfedje az indítékait és okait
mindannak, amivel önmagukat ámítják, miközben fárasztó hazugságaikat hallgatja és
próbál értelmet találni abban, ami csinál: olyan embereket igyekszik bezárni, akik már
réges-rég bezárkóztak önmagukba. A gyűlölet és az önmegvetés börtönébe, amit Harry is
jól ismert. Kezével végigsimított rövidre nyírt, szőke haján, ami egészen pontosan
százkilencvenhárom centiméterrel jéggé fagyott talpai fölött meredezett. Kiálló
kulcscsontján úgy feszült a bőr, mint valami ruhafogason. Az utolsó ügy óta sokat edzett.
Őrjöngve, állították egyesek. A biciklizés mellett elkezdett súlyt emelni a
rendőrkapitányság pincéjében lévő edzőteremben. Szerette érezni, ahogy a fájdalom égeti
az izmait és kiűzi a fejéből a gondolatokat. Ennek ellenére csak egyre vékonyabb lett. A
zsír eltűnt a testéről, izmai vékony csíkokban lapultak a bőre és a csontváza között. És míg
azelőtt kifejezetten széles vállú és – ahogy Rakel nevezte – atletikus alkatú volt, mostanra
egyre inkább arra a képre emlékeztetett, amit egy nyúzott jegesmedvéről látott: egy izmait
vesztett, sokkolóan sovány ragadozóra. Egészen egyszerűen kezd eltűnni. Harry
felsóhajtott. November. Egyre sötétebb lesz.
Kiment a konyhába, ivott egy pohár vizet a fejfájása ellen és meglepetten hunyorgott ki
az ablakon. A Sofies gate túloldalán álló bérház tetejéről visszaverődő fény szinte
elvakította. Az éjszaka leesett az első hó. A levélre gondolt. Kapott már máskor is ilyen
leveleket, de ez most valami egészen más volt. Toowoombát említette.
A rádióban ismeretterjesztő műsor kezdődött. Egy felvillanyozott hang a fókákról
tartott kiselőadást: – A fókák nyaranta párzáshoz gyülekeznek a Bering-szorosban. Mivel
a hímek vannak túlsúlyban, a nőstényekért vívott küzdelem olyan kemény, hogy azok a
hímek, amelyeknek sikerült párt találniuk, a teljes párzási időszak alatt választottjuk
mellett maradnak. Egészen addig vigyáznak a párjukra, amíg a kölykök a világra nem
jönnek és a saját lábukra nem állnak. Nem a nőstény iránti szerelemből teszik ezt, sokkal
inkább a saját génjeiket védendő. Vagyis Darwin elméletét alapul véve a Bering-szoros
fókáinak monogámiája a túlélésért folytatott harc eredményezte természetes
kiválasztódásnak köszönhető – és nem az erkölcsnek.
Mik vannak, gondolta Harry.
A hang szinte már sipított a lelkesedéstől: – Ám mielőtt a fókák elhagynák a Bering-
szorost, hogy a nyílt tengeren keressenek élelmet, a hímek megpróbálják megölni a
nőstényeket. Mégpedig azért, mert a nőstény fóka soha nem párosodik kétszer ugyanazzal
a hímmel! Számára ugyanis az örökítőanyagot illetően egyfajta biológiai
kockázatcsökkentésről van szó, éppúgy, mint a részvénypiacon. Biológiai szempontból
ugyanis a nőstény fókák esetében teljesen ésszerű a promiszkuitás, amit a hímek is
pontosan tudnak. Azzal, hogy megöli a párját, a hím megakadályozza, hogy újabb
fókakölykök jöjjenek a világra, akik utána a saját leszármazottainak versenytársaivá
válnának.
– Ha már a darwini elméletnél tartunk: az emberek miért nem úgy viselkednek, mint a
fókák? – szólalt meg egy másik hang.
– Ó, pontosan ugyanezt teszik! A társadalmunk közel sem olyan monogám, mint
amilyennek tűnik. És soha nem is volt az. Egy svéd kutatás nemrégiben kimutatta, hogy a
gyermekek tizenöt-húsz százalékának más az apja, mint ahogy azt ők maguk – valamint a
valódinak hitt apák – hiszik. Húsz százalék! Vagyis minden ötödik gyermek hazugságban
él. És egyúttal a biológiai sokféleségről gondoskodik.
Harry csavargatni kezdte a rádió gombját, hogy valami elviselhető zenét keressen.
Johnny Cash Desperadójának nyugdíjas változata mellett megállt.
A bejárati ajtó felől erőteljes kopogtatás hallatszott. Harry bement a hálószobába és
magára rángatta a farmernadrágját. Azután visszament a folyosóra és kinyitotta az ajtót.
– Harry Hole? – Az ajtó előtt álló, kék kezeslábast viselő férfi vastag szemüveglencse
mögül pillantott Harryra. A pillantása olyan átható volt, akár a gyerekeké.
Harry bólintott.
– Van gombája? – A férfi rezzenéstelen arccal tette fel a kérdést. A homlokára
keresztben egy hosszú hajtincs tapadt. Hóna alatt egy műanyag táblára csíptetett, sűrűn
teleírt papírlapot szorongatott.
Harry hiába várta a magyarázattal szolgáló folytatást. Az átható szempár kitartóan
szegeződött rá.
– Nos – szólalt meg végül Harry. – Azért ez meglehetősen magántermészetű dolog.
A férfi arcán átsuhanó rezignált mosoly nyilvánvalóvá tette, hogy nem most hallotta
először az élcelődést. – Mármint a falakon. Penészgomba.
– Semmi okom ilyesmit feltételezni – válaszolta kimérten Harry. – Pontosan ez a baj a
penészgombával. Csak ritkán mutatja meg magát. – A férfi a fogát szívogatva billegett a
sarkán.
– De? – adta meg magát végül Harry.
– De attól még ott van.
– Miért olyan biztos ebben? – A szomszédjának is van.
– Vagy úgy. És úgy véli, hogy szétterjedhetett?
– A penész nem terjed szét. Az egy másik típusú gomba. – Vagyis…?
– Konstrukciós hibáról van szó, ami a kert felé néző falak szellőzését érinti, kiváló
táptalajt nyújtva a penészgombának. Vethetnék egy pillantást a konyhájára?
Harry engedelmesen oldalra lépett. A férfi a konyha felé vette az irányt, ahol egy
hajszárítóra emlékeztető, narancssárga műszert nyomott a falhoz, ami kettőt sípolt.
– Nedvességmérő – magyarázta a férfi, és a szerkezet kijelzőjére pillantott. – Pontosan,
ahogy feltételeztem. Biztos benne, hogy nem látott vagy nem érzett semmi gyanúsat?
Harry számára nem volt egészen világos, mire gondol a másik.
– Kenyérpenészhez hasonló lepedék – tette hozzá a férfi. – Rothadó szag.
Harry a fejét rázta.
– Nem szokott égni, kiszáradni a szeme? – folytatta a férfi. – Fáradtság, esetleg
fejfájás?
– Dehogynem – vonta meg a vállát Harry. – De ezek mindig is megvoltak.
– Úgy érti, amióta itt lakik?
– Lehet. Figyeljen…
A férfi azonban ügyet sem vetett rá. Egy kést húzott elő a zsebéből. Harry visszafojtott
lélegzettel meredt a kést tartó kézre, ami felemelkedett és nagy erővel lecsapott. A penge
nyögéshez hasonlító hang kíséretében szakította át a tapéta mögötti gipszkartont. A férfi
kihúzta a kést, majd azonnal vissza is dugta a résbe és egy félig elporladt gipszdarabkát
emelt ki belőle, ami után egy fekete lyuk maradt a falban. Azután egy apró zseblámpát vett
elő és bevilágított a résbe. A túlméretezett szemüveglencsék fölé mély ránc rajzolódott.
Végül a férfi odadugta az orrát a lyukhoz és szimatolni kezdett.
– Pontosan – szólalt meg. – Szevasztok, fiúk!
– Hogy mi? – hajolt közelebb Harry.
– Aspergillus – válaszolta a férfi. – A penészgombák egyik családja. Azon belül három-
négyszáz faj létezik, nem könnyű különbséget tenni köztük. Ráadásul ezeken a kemény
felületeken olyan vékony rétegben nőnek, hogy gyakorlatilag láthatatlanok. A szaguk
viszont összetéveszthetetlen.
– És az baj? – érdeklődött Harry, miközben megpróbálta felidézni, mennyi pénz maradt
a bankszámláján, miután Sost, a húgát, aki saját bevallása szerint „egy parányi Down-
szindrómával” rendelkezett, apjával közösen befizették egy spanyolországi utazásra.
– Ez nem olyan ám, mint az a másik, a klasszikus gomba. Nem fog romba dőlni miatta
a ház – pillantott rá a férfi. – De maga talán igen.
– Én?
– Amennyiben hajlamos rá. Van, aki megbetegszik, ha egy levegőt szív a
penészgombával. Akkor aztán évekig csak betegeskednek és többnyire hipochondernek
tartják őket, mivel nem találnak náluk semmit, ráadásul a ház többi lakójának kutya baja.
Ezek a szörnyetegek meg közben felzabálják a tapétát és a gipszkartont.
– Hm. És mit javasol?
– Nyilván azt, hogy a legjobb lenne kiirtani a kis rohadékokat.
– És mibe fog ez nekem kerülni?
– A ház biztosítása fedezi, úgyhogy egy koronájába sem fog fájni. Csupán arra van
szükség, hogy a következő néhány napban be tudjak jutni a lakásba.
Harry elővette a pótkulcsokat a konyhaszekrény fiókjából és a férfinak nyújtotta.
– Egyedül én jövök majd be a lakásba – mondta a férfi. – Csak szólok. Annyi furcsaság
történik mostanában.
– Valóban? – mosolyodott el Harry szomorkásán és kibámult az ablakon. – Mi?
– Semmi – válaszolta. – Innen amúgy sincs mit ellopni. Most viszont indulnom kell.

A reggeli nap alacsony sugarai megcsillantak az oslói rendőr-főkapitányság csupa üveg


homlokzatán, ami immáron harminc éve a Granlandsleiret egyik dombján magasodott a
városközpont keleti felében, amely egyébként magasan vezette a főváros bűnözési
statisztikáit. Az épület közvetlen szomszédságában helyezkedett el az oslói börtön, a
„Bayern”. A rendőrfőkapitányság épületét barna, fonnyadt gyep, valamint juhar- és
hársfák övezték. Az éjszaka hullott vékony, szürkés hótakarótól a park feldíszített halotti
ravatal benyomását keltette.
Harry felballagott a főbejárathoz vezető fekete aszfaltcsíkon és belépett az
előcsarnokba, ahol a falakon Karl Christensen porcelánból készült csobogói sustorogták
titkaikat. Odabiccentett a recepción üldögélő biztonsági őrnek, majd felliftezett a
hatodikra, a gyilkossági osztályra. Lassan fél éve, hogy új irodát kapott, olykor mégis
előfordult, hogy a felé a szűk, ablaktalan szoba felé indult, amin korábban Jack
Halvolsennel osztozott. A szobát most Magnus Skarre bitorolta, Jack Halvorsen pedig a
Vestre Aker földjében pihent. A szülei eredetileg azt szerették volna, hogy a szülőhelyén,
Heimstedetben temessék el, mivel Jack és Beate Lonn nem voltak házasok, mi több, még
csak együtt sem éltek. De miután megtudták, hogy Beate várandós és nyáron hozza a
világra Jack gyermekét, beleegyeztek, hogy a fiukat Oslóban helyezzék végső
nyugalomra.
Harry belépett az új irodába, amit most már örökre ezen a néven fog emlegetni. Mint
ahogy az FC Barcelona immáron ötvenéves otthonát katalánul mind a mai napig Camp
Nou-nak, vagyis új stadionnak nevezik. Lezökkent a székre és bekapcsolta a rádiót,
miközben odabiccentett a könyvespolcon a falnak döntött képeknek, amelyekhez egyszer
valamikor, ha nem felejti el, vesz majd szögeket és végre felkerülnek a falra. Ellen
Gjelten, Jack Halvorsen és Bjarne Moller. Így kronológiai sorrendben. Dead Policemen's
Society.
A rádióban norvég politikusok és szociológusok nyilatkoztak sorra az amerikai
elnökválasztásról. Harry felismerte a Liberal címet viselő szenzációhajhász magazin
tulajdonosának, Arve Stopnek a hangját, aki az ország egyik legjobban informált,
legarrogánsabb és egyben legszórakoztatóbb véleményformálója volt. Harry feltekerte a
hangerőt, majd fogta Peerless bilincsét és a speedcuffingot, azaz a gyorsbilincselést kezdte
gyakorolni az új íróasztal lábán, ami már szinte szétforgácsolódott a rossz szokás
következtében, amire Harry még a chicagói FBI kurzuson szokott rá, és aminek a
technikáját a Cabrini Greenben bérelt lepukkadt lakásban fejlesztette tökélyre a veszekedő
szomszédok üvöltözésétől kísérve, a Jim Beam társaságában. A dolog lényege az, hogy a
nyitott bilincset úgy kell a letartóztatott karjához csapni, hogy a zár körbelendüljön a
csukló körül, a másik oldalon pedig kattanjon össze. Megfelelő precizitással és kellő
lendülettel az ember olyan gyorsan hozzá tudja bilincselni magát a másikhoz, hogy annak
reagálni se legyen ideje. Harry még sosem alkalmazta ezt a technikát munka közben, és
mindössze egy alkalommal vette hasznát a másik dolognak, amit szintén a messzi távolban
tanult, nevezetesen annak, hogyan kell elfogni egy sorozatgyilkost. A bilincs kattanva
zárult az asztal lába köré a rádió hangjától kísérve:
– Arve Stop, maga szerint mivel magyarázható a hazánkban tapasztalható szkeptikus
hozzáállás George Busht illetően?
– Azzal, hogy Norvégia egy agyonvédelmezett ország, amit voltaképpen soha nem
sújtott háború. Azt mindig másokra hagytuk. Angliára, a Szovjetunióra, az Egyesült
Államokra – igen, a napóleoni háborúk óta mindig is a nagyobb testvérek háta mögé
bújtunk. Norvégia arra alapozta a biztonságát, hogy ha úgy alakulnak a dolgok, akkor
majd mások közbeavatkoznak. Ez egészen odáig fajult, hogy elvesztettük a
realitásérzékünket és úgy véljük, hogy a világ alapvetően olyan emberekkel van tele, akik
a mi, vagyis a világ leggazdagabb országának a javát akarják. Norvégia olyan, mint egy
ostoba, locsogó szőke nő, aki Bronx egyik sikátorában flangál, majd pedig fel van
háborodva azon, hogy a testőre milyen brutálisan lép fel a támadói ellen.
Harry feltárcsázta Rakel számát. SOS telefonszáma mellett Rakelé volt az egyetlen,
amit fejből tudott. Amikor még fiatal volt és tapasztalatlan, úgy vélte, hogy a rossz
memória minden bizonnyal hendikepnek számít egy nyomozó esetében. Mostanra egészen
biztos volt benne.
– A testőr pedig ezek szerint Bush és az USA? – kérdezte a műsorvezető.
– Igen. Lyndon B. Johnson egy alkalommal azt mondta, hogy valójában nem az
Egyesült Államok választotta ezt a szerepet, hanem egészen egyszerűen belátta, hogy
nincs más, aki felvállalná – és ebben teljesen igaza volt. A mi testőrünk egy frissen
megtért keresztény, aki mindamellett, hogy erős apakomplexussal, alkoholproblémákkal
és korlátolt intellektussal bír, oly kevés gerinccel rendelkezik, hogy még csak a katonai
szolgálatot sem fejezte be tisztességesen. Vagyis egy olyan pasas, akinek örülnünk kellene,
ha ma újraválasztják.
– Felteszem, ezt ironikusan értette…
– Egyáltalán nem. Egy gyenge elnök hallgat a tanácsadóira, és higgyen nekem, azokból
a Fehér Ház a lehető legjobbakkal rendelkezik. Még ha ez alapján az ovális irodáról szóló,
nevetséges tévésorozat alapján az is lehet a benyomásunk, hogy a demokraták az
intelligenciát illetően monopolhelyzetben vannak, meglepő módon a republikánusok
legszélső jobb szárnyán találhatóak a legélesebb elmék. Norvégia biztonsága a lehető
legjobb kezekben van.
– Az egyik barátnőm barátnője szexelt veled.
– Valóban? – kérdezte Harry.
– Nem hozzád beszélek – válaszolta Rakel. – Hanem Stophöz.
– Sorry – mondta Harry és lehalkította a rádiót.
– Egy trondheimi előadása után. A szobájába invitálta a nőt, aki benne volt a dologban,
de felhívta rá a pasas figyelmét, hogy az egyik mellét amputálták. Stop erre kért némi
gondolkodási időt és bement a bárba. Azután visszatért és felvitte a nőt a szobájába.
– Hm. Remélhetőleg megfelelt a várakozásoknak.
– A várakozásoknak soha semmi nem felel meg.
– Nem – hagyta rá Harry és azon töprengett, hogy voltaképpen miről is beszélgetnek.
– Mi a helyzet az estével? – érdeklődött Rakel.
– A nyolc óra a Palace Grillben remek lesz. De mi ez a marhaság, hogy nem lehet
asztalt foglalni?
– Gondolom, ettől lesz az egész sokkal exkluzívabb.
Végül abban maradtak, hogy a szomszédos bárban találkoznak majd. Miután letették a
kagylót, Harry egy darabig elgondolkodva üldögélt. Rakel boldognak tűnt. Vagy inkább
könnyednek, gondtalannak. Azon töprengett, hogy képes-e örülni ennek. Örül-e, hogy az a
nő, akit valamikor annyira szeretett, most boldog egy másik férfi oldalán. Rakelnek és
neki megvolt a maguk ideje, és Harrynak is megvoltak a maga esélyei. És egytől egyig el
is tékozolta őket. Akkor meg miért nem örül annak, hogy a nő jól érzi magát? Miért nem
képes szabadulni a gondolattól, hogy ez az egész másképp is történhetett volna és miért
nem lép már tovább? Megfogadta, hogy megpróbál egy kicsit még keményebb lenni.

A reggeli megbeszélésen gyorsan túlestek. Gunnar Hagen – bűnügyi főfelügyelő és a


gyilkossági osztály vezetője – végigvette az aktuális ügyeket. Nem volt sok dolga vele,
mivel pillanatnyilag egyetlen friss gyilkossági ügyük sem volt, és csak a gyilkosságok
emelték meg az osztály pulzusát. A megbeszélésen Thomas Halle, a bűnügyi ügyelet eltűnt
személyekkel foglalkozó osztályának az egyik nyomozója is jelen volt. Halle egy asszony
ügyéről számolt be, aki egy évvel ezelőtt tűnt el a saját otthonából. Nem volt nyoma sem
erőszaknak, sem elkövetőnek, sem pedig a nőnek. Háztartásbeli volt, és utoljára az
óvodában látták, amikor reggel bevitte a gyerekeit, egy kisfiút és egy kislányt. Mind a
férje, mind az ismeretségi köre stabil alibivel rendelkezett, mindenkit kihallgattak és
ellenőriztek az ügyben. Egyetértettek abban, hogy a gyilkossági csoportnak is górcső alá
kellene vennie az ügyet.
Magnus Skarre tolmácsolta a csapatnak Stale Aunének, a gyilkossági csoport állandó
pszichológusának üdvözletét, akit az Ulleval kórházban látogatott meg. Harry érezte,
ahogy finoman beléhasít a lelkiismeret-furdalás. Stale Aune amellett, hogy tanácsadója
volt a különböző ügyekben, egyben személyes támasza is az alkohollal szemben vívott
küzdelmében, valamint az egyetlen ember, akit megközelítőleg bizalmas barátjának
tekintett. Aunét több mint egy hete szállították kórházba –, még nem lehetett tudni
pontosan mi is a baja – Harrynak azonban ezidáig nem sikerült legyőznie a kórházakkal
szemben táplált ellenérzését. Majd szerdán, morfondírozott. Vagy csütörtökön.
– Új nyomozókollégát kaptunk – újságolta Gunnar Hagen. – Katrine Brattot.
Az első sorban egy fiatal nő állt fel mindenféle felszólítás és a csoportnak szóló mosoly
leghalványabb jele nélkül. Feltűnően szép nő volt. Szép, de nem akarja hangsúlyozni,
gondolta Harry. Vékony szálú haja élettelenül lógott, szabályos, sápadt arcán komoly,
szinte fáradt kifejezés ült, amit Harry már más festői szépségű nők esetében is látott.
Annyira hozzászoktak ahhoz, hogy folyton bámulják őket, hogy már rég nem
foglalkoznak vele. Katrine Bratt kék kosztümöt viselt, ami kihangsúlyozta nőiességét,
azonban a szoknyája szegélye alól kivillanó vastag szálú, fekete harisnya és az inkább
praktikus, mint előnyös rövid szárú csizma minden gyanút elhárított afelől, hogy rá akarna
játszani erre. A nő végifuttatta pillantását a társaságon, mintha azért állt volna föl, hogy ő
nézhesse meg a többieket, nem pedig fordítva. Harry úgy tippelte, hogy az új kolléganő
mind öltözékét, mind a fellépését alaposan előkésztette az első munkanapjára.
– Katrine négy éven keresztül a bergeni rendőrkapitányságon dolgozott, elsősorban az
erkölcsrendészeti osztályon, illetve egy ideig a gyilkossági csoportban is
tevékenykedett – folytatta Hagen és egy lapra pillantott, ami Harry feltételezése szerint a
nő önéletrajza lehetett. – Jogi diploma a bergeni egyetemen 1999-ben, rendőrtiszti
főiskola, most pedig nyomozótiszt nálunk. Egyelőre nincsen gyermeke, azonban férjezett.
Katrine Bratt egyik vékony szemöldöke alig észrevehetően megemelkedett. Hagen
alighanem érzékelte ezt, vagy maga is érezte, hogy ez az utolsó infomációmorzsa egy
kissé több volt a szükségesnél, mert igyekezett gyorsan hozzáfűzni:
– Amennyiben valaki érdeklődést mutatna…
A szavait követő sokatmondó csendből Hagen nyilvánvalóan leszűrte, hogy csak
tovább rontott a helyzeten. Erőteljesen megköszörülte a torkát és felhívta a jelenlévők
figyelmét, hogy aki még nem adta le a jelentkezését a karácsonyi vacsorára, az szerdáig
még megteheti.
A széklábak heves csikorgásba kezdtek. Harry már majdnem kiért a folyosóra, mikor
egy hangot hallott a háta mögül:
– Bizonyára a magáé vagyok.
Harry megfordult és egyenesen Katrine Bratt arcába pillantott. Önkéntelenül is azon
kezdett töprengeni, vajon mennyire lenne szép a nő, ha még törekedne is arra, hogy
hangsúlyozza.
– Vagy maga az enyém – folytatta a nő szabályos fogsorát felvillantva, anélkül, hogy a
mosolya a szemét is elérte volna. – Attól függ, honnan nézzük. – Mérsékelten erős r-ekkel
tarkított bergeni dialektusát hallva Harry a nő fejét tette volna rá, hogy Fanából,
Kalfaretből vagy egyéb úri környékről származik.
Továbbindult, Katrine pedig igyekezett lépést tartani vele: – Úgy tűnik, a bűnügyi
főfelügyelő elfelejtette tájékoztatni magát.
Katrine Gunnar Hagen rendfokozatának minden egyes szótagját túljátszott
hangsúlyozással ejtette ki.
– Mindenesetre magának kell a következő napokban körbevezetnie és eligazítania.
Amíg egyedül is elboldogulok. Mit gondol, menni fog?
Harry elvigyorodott. Máris megkedvelte a nőt, de természetesen nem tartotta kizártnak,
hogy később változhat a véleménye. Mindig is hajlandó volt megadni embertársainak az
esélyt arra, hogy feketelistára kerüljenek.
– Nem tudom – válaszolta a kávéfőző mellett megtorpanva. – Akkor talán kezdjük
ezzel.
– Nem kávézom.
– Az mindegy. Más sem iszik feltétlenül kávét, nem is arról szól a dolog. Mi a
véleménye az eltűnési ügyről?
Harry megnyomta az „americano” feliratú gombot, ami ebben az esetben épp annyira
volt amerikai, mint a norvég kompokon kapható kávék.
– Mit kellene gondolnom róla? – kérdezte Bratt.
– Maga szerint életben van még? – Harry igyekezett minél könnyedebb hangnemben
feltenni a kérdést, hogy a nő ne vegye észre, hogy teszteli.
– Maga hülyének néz engem? – kérdezett vissza Katrine és leplezetlen undorral
szemlélte, ahogy a kávéfőző heves krákogás kíséretében fekete löttyöt köpköd a fehér
müanyagpohárba. – Nem hallotta a bűnügyi főfelügyelőt? Négy évig az
erkölcsrendészeten voltam.
– Hm – mormolta Harry. – Szóval, halott?
– De még mennyire – bólintott Katrine Bratt.
Harry felemelte a papírpoharat. Az a benyomása támadt, hogy egy határozottan
figyelemre méltó kollégát kapott.

Mire Harry délután hazafelé tartott, a járdáról és az úttestről már eltűnt a hó, a
levegőben kavargó vékonyka hópihéket pedig azon nyomban elnyelte a nedves aszfalt,
amint földet értek. Az Akersgatán bement a kedvenc lemezboltjába, hogy megvegye Neil
Young legújabb lemezét – bár volt egy olyan enyhe gyanúja, hogy a CD talán nem is
olyan nagyon jó.
Amikor behúzta maga mögött a lakás ajtaját, azonnal érezte, hogy valami megváltozott.
Máshogy hangzott. Vagy a szagokkal van valami. A konyhaajtóban hirtelen megtorpant.
Az egyik fal teljes egészében eltűnt. Pontosabban ott, ahol reggel még világos,
virágmintás tapéta és gipszkarton volt, ott most rozsdabarna téglát, szürke maltert és
szegek ütötte lyukakkal tarkított, szürkéssárga deszkaszerkezetet látott. A padlón a gombás
ember szerszámosládája állt, a konyhaasztalon pedig az üzenete várta, miszerint holnap
reggel folytatja a munkát.
Bement a nappaliba, betette a Neil Young CD-t a lejátszóba. Azután negyedórával
később lehangoltan kivette és Ryan Adams lemezét tette be helyette. A gondolat, hogy
inna valamit, a semmiből bukkant elő.
Harry behunyta a szemét és a vérből és vakságból összeolvadt minták táncát bámulta a
szemhéján. Az első hó. Toowoomba.
Ryan Adams „Shakedown On 9th Street”-jét a telefon hangja hasította ketté.
A női hang Odaként mutatkozott be a „Bosse” szerkesztőségéből és azt tudakolta, hogy
emlékszik-e még rá. Harrynak egyáltalán nem rémlett, kiről lehet szó, a programra viszont
nagyon is emlékezett. Tavasszal meghívták a műsorba, hogy a sorozatgyilkosokról
beszéljen, mivel ő volt az egyetlen norvég nyomozó, aki megfordult az FBI-nál, ahol
mélyebben beleásta magát a témába, ráadásul egy alkalommal maga is vadászott egy
valódi sorozatgyilkosra. Harry pedig volt olyan ostoba, hogy elfogadja a meghívást.
Bebeszélte magának, hogy azért teszi, hogy valami fontos, szakmailag hiteles és hasznos
információt adjon olyan emberekről, akik gyilkolnak, nem pedig azért, hogy viszontlássa
magát az ország legnépszerűbb talkshowjában. Utólag már kevésbé volt erről
meggyőződve. De nem is ez volt a legrosszabb. Sokkal nagyobb probléma volt, hogy az
adás előtt felhajtott egy italt. Harry meg mert volna esküdni rá, hogy tényleg csupán egy
italról volt szó, az adás viszont azt sugallta, mintha legalább öt lett volna. A szavakat
kristálytisztán ejtette ki – mint mindig. A pillantása azonban fátyolos volt, az elemzés
felszínes és tompa, a végkövetkeztetésekig pedig egyszerűen el sem jutott, mert a
moderátor addigra kénytelen volt behívni a következő vendéget, a virágkötészet újdonsült
Európa-bajnokát. Harry egy árva szót sem szólt, de a testbeszéde mindent elárult arról,
hogy úgy általában mi a véleménye a virágdekorációkról. Amikor a műsorvezető egy
félmosoly kíséretében feltette a kérdést, hogy egy gyilkossági nyomozót miféle kapcsolat
fűzhet a norvég virágkötészethez, Harry azt válaszolta, hogy igazán megnyugtatónak
találja, hogy a norvég temetéseken a koszorúk magas nemzetközi színvonalat képviselnek.
Talán elegáns fesztelenségének köszönhette a közönség kirobbanó lelkesedését, majd az
adás után a műsor munkatársainak elégedett vállveregetését. Sikeresen átment az üzenet,
mondogatták. Azután egy csoportjukkal ő is átment a Kunstnernes Husbe, ahol bőségesen
ellátták itallal. A másnapi ébredéskor pedig a teste lázasan követelt még többet, egyre
többet. Szombat volt, ő pedig egészen vasárnap estig folytatta az ivást. Akkor Rita, a
Schroder étterem pincére a zárórakor követelt sör helyett azzal lépett az asztalához, hogy
amennyiben nem indul máris haza, újra kitiltatja a vendéglőből. Harry másnap reggel
pontban nyolckor munkába állt, ám hasznát venni egyáltalán nem lehetett, mivel a reggeli
megbeszélés után telehányta a mosdókagylót, majd visszalapátolta magát a székébe, kávét
vedelt és cigarettázott. Ezután ismét hányt, ezúttal a vécékagylóba. Ez volt az utolsó
visszaesése, április óta egy korty alkoholt sem ivott.
Most pedig újra a tévé képernyőjére akarják citálni.
A nő elmesélte, hogy ezúttal az arab országokban tapasztalható terrorizmus lesz a téma,
illetve az, hogy mitől válnak művelt, középosztálybeli emberek gyilkológépekké. Még
mielőtt befejezhette volna, Harry félbeszakította:
– Nem.
– De annyira szeretnénk ha eljönne, mert maga annyira… annyira… cool!
A nő olyan lelkesedéssel kacagott, hogy Harry képtelen volt eldönteni, hogy őszinte-e a
nevetése vagy sem, viszont végre felismerte a hangját. Ő is ott volt azon a bizonyos estén
a Kunstnernes Husben. Szép volt a maga fiatal és unalmas módján, és ugyancsak fiatal és
unalmas módon beszélt, miközben mohó pillantással bámulta Harryt, mintha valami
egzotikus étel lenne, amiről maga sem tudja eldönteni, hogy nem túlságosan egzotikus-e
számára.
– Keressenek valaki mást – mondta Harry és letette a kagylót. Majd behunyta a szemét
és Ryan Adams kérdését hallgatta: „Oh, baby, why do I miss you like I do?”

A kisfiú felpillantott a konyhapult mellett álló férfira. A hófödte udvarról érkező fény
megcsillant a masszív koponyájára simuló kopasz bőrön. A mama mindig azt mondja,
hogy apának azért olyan nagy a feje, mert olyan nagy koponya. Amikor pedig
megkérdezte tőle, hogy miért azt mondja, hogy olyan nagy koponya és miért nem azt,
hogy nagy a koponyája, a mama csak nevetve megsimogatta a homlokát és azt válaszolta,
hogy a fizikaprofesszorok esetében ez gyakran előfordul. A nagy koponya ebben a
pillanatban épp krumplit dugott a folyó víz alá, majd egy lábasba pottyantotta őket.
– Nem hámozod meg, apa? A mama mindig meg…
– Az anyád nincs itt, Jonas. Úgyhogy most úgy csináljuk, ahogy én szoktam.
Nem emelte fel a hangját, mégis volt benne valami ingerültség, amitől Jonas azonnal
úgy érezte, hogy összezsugorodik. Sosem értette egészen, hogy apa mitől szokott annyira
méregbe gurulni. Valójában néha még azt sem látta rajta, hogy dühös, csak miután
észrevette a mama szája sarkában azt a félénk vonást, amitől apa még mérgesebb lett.
Nagyon remélte, hogy most már hamarosan hazajön.
– Nem azt a tányérot szoktuk használni, apa!
Az apa keményen becsapta a konyhaszekrény ajtaját, Jonas pedig az ajkába harapott.
Azután a férfi lehajolt, és az arcát Jonaséhoz dugta. A hártyavékony, négyszögletes
szemüveglencsén megcsillant a fény.
– Nem tányérot, hanem tányért – mondta az apja. – Hányszor kell még elismételnem,
Jonas?
– De mama mindig…
– A mama nem beszél helyesen, világos? Olyan helyről származik, olyan családból,
ahol senki nem törődik a norvég nyelvvel. – Apa lehelete só és poshadt alga szagát
árasztotta.
Kinyílt a bejárati ajtó.
– Hahó! – hallatszott a folyosóról. Jonas ki akart szaladni, az apja azonban vállon
ragadta és a terítetlen asztalra mutatott.
– Hogy ti milyen ügyesek vagytok!
Jonas, aki olyan gyorsan pakolta az evőeszközöket és a poharakat, ahogy csak tudta,
hallotta a háta mögött álló anyja kifulladt hangján, hogy mosolyog.
– És micsoda nagy hóembert építettetek!
Jonas kérdő tekintettel fordult a kabátját gombolgató anyja felé. Olyan szép volt. A haja
és a bőre sötét, épp olyan, mint az övé, a szemében pedig mindig ott ült az a szinte alig
észrevehető lágyság. Szinte. Nem volt már olyan vékony, mint az esküvőjükön készült
képeken, de látta, hogy bámulták a férfiak, amikor a városban sétáltak.
– Mi nem is építettünk hóembert – mondta Jonas.
– Nem? – kérdezte az anyja homlokát ráncolva, miközben levette a nyakáról a hosszú
rózsaszín sálat, amit Jonastól kapott karácsonykor.
Az apja az ablakhoz lépett.
– Biztosan a szomszéd fiúk voltak – mondta.
Jonas felkapaszkodott az egyik konyhaszékre és kinézett az ablakon. Valóban,
közvetlenül a ház előtt a füvön egy hóember állt. És ahogy anya mondta, tényleg nagy
volt. A szemét és száját kavicsokból rakták ki, az orra pedig egy sárgarépa volt. A hóember
nem viselt kalapot, sem sapkát vagy sálat, és csak egy karja volt: egy vékony ágacska,
amit Jonas sejtése szerint a sövényről törtek le. De volt benne valami különös: rossz
irányba fordult. Maga sem tudta miért, de a hóembernek az út, a nyitott tér felé kellett
volna néznie.
– Miért… – kezdte Jonas, de az apja félbeszakította:
– Beszélni fogok velük.
– Miért? – kérdezte a mama a hallból. Jonas hallotta, ahogy lehúzza a cipzárat a hosszú
szárú, fekete bőrcsizmán. – Nem csináltak semmit.
– Nem akarom, hogy csak úgy bemászkáljanak a kertünkbe. Ha hazajöttem, elintézem.
– Miért nem az utca felé néz? – kérdezte Jonas.
Hallotta, ahogy az anyja felsóhajt a folyosón. – És mikor jössz haza, édes?
– Holnap valamikor.
– Hánykor?
– Miért? Talán randevúd van? – Az apja hangja hirtelenjében olyan könnyeddé vált,
hogy Jonas beleborzongott.
– Csak a vacsora miatt kérdezem – mondta a mama, miközben belépett a konyhába.
Odament a tűzhelyhez, belekukkantott a lábasokba és feljebb csavarta két főzőlap lángját.
– Te csak csináld meg a vacsorát – válaszolta az apja és a konyhapulton heverő
újsághalom felé fordult. – Én meg majd jövök, amikor jövök.
– Rendben. – Anya odalépett az apja háta mögé és átölelte. – Tényleg már az este el
kell utaznod Bergenbe?
– A vendégelőadásom reggel nyolckor kezdődik – válaszolta a férfi. – A repülőgép
landolásától még egy óra, mire beérek az egyetemre. A legkorábbi géppel sem érnék oda.
Jonas nézte, ahogy az apja tarkóján egyre jobban ellazulnak az izmok. A mamának
sikerült ismét megtalálnia a megfelelő szavakat.
– A hóember miért a házunkat bámulja? – kérdezte Jonas.
– Menj, és moss kezet – mondta az anyja.

A vacsora közbeni csendet csak a mama iskolára vonatkozó, rövidke kérdései és Jonas
néhány szavas, bizonytalan válaszai törték meg. Nagyon jól tudta, hogy a túl részletes
válaszok csak apja kellemetlen kérdéseihez vezetnének arról, hogy mit tanultak – avagy
nem tanultak – „abban a nyomorúságos iskolában”. Vagy villámkihallgatáshoz azokról,
akiket Jonas játszótársaként megemlít: mivel foglalkoznak a szüleik, honnan jöttek.
Ezekre a kérdésekre, apja legnagyobb bosszúságára, Jonas sosem tudott megnyugtató
választ adni.
Már az ágyban fekve hallgatta, ahogy az apja egy emelettel lejjebb elköszön az
anyjától. Azután becsukódott az ajtó, majd kisvártatva felzúgott az autó motorja. Újra
egyedül voltak. Anya bekapcsolta a tévét. Azon gondolkodott, amit a mama kérdezett tőle.
Hogy Jonas miért nem hívja meg hozzájuk szinte soha egyetlen pajtását sem. Fogalma
sem volt róla, hogy mit válaszoljon neki, hiszen nem akarta elszomorítani. Helyette most ő
szomorkodott. Belülről beharapta az arcát. Érezte, ahogy a kellemes fájdalom egészen a
füléig sugárzik és a mennyezetről lelógó szélcsengő fémrudacskáira meredt. Felkelt az
ágyból és az ablakhoz csoszogott.
A kertet borító hó elegendő fényt vert vissza ahhoz, hogy ki tudja venni odalenn a
hóembert. Olyan magányosnak tűnt. Valakinek adnia kellene neki egy sapkát és egy sálat.
És egy seprűt is, hogy megtámaszkodhason. Ebben a pillanatban a hold kiúszott egy felhő
mögül. A fekete fogsor láthatóvá vált. És a szemek is. Jonas önkéntelenül is visszafojtotta
a lélegzetét és két lépést hátrált. A kavicsszemek halványan megcsillantak. Nem
egyszerűen a ház falát bámulták, hanem felfelé néztek, egyenesen rá. Jonas összerántotta a
a függönyt és visszabújt az ágyába.

Harmadik fejezet
Első nap. Cochenille

Harry a Palace Grill egyik bárszékén ült és a táblákat böngészte, amelyek olyan
jóindulatú figyelmeztetésekkel szolgáltak a bár vendégei számára, hogy ne kérjenek hitelt,
ne lőjjék le a bárzongoristát, valamint „Be Good Or Be Gone”. Kora este volt, a bárban
rajta kívül mindössze két lány üldögélt az egyik asztal mellett a telefonjaikat nyomkodva,
és két fiú dartsozott alaposan kidolgozott és kifinomult technikával, gondos testtartással és
rendkívül rossz eredményekkel. A hangszóróból Dolly Parton nazális déli akcentusa
búgott. Harry újra az órára pillantott. Meg mert volna esküdni rá, hogy Rakel Fauke nyolc
után hét perccel fog felbukkanni az ajtóban. Ugyanazt az izgalmat érezte mint mindig,
mielőtt találkoztak. Igyekezett bebeszélni magának, hogy ez csak egy feltétlen reflex, mint
Pavlov kutyáinak a nyáladzása, amikor meghallották a csengetést, de még nem kapták
meg az ételt. Ma este pedig nem lesz semmiféle étel. Vagyis az ételen kívül nem lesz
semmi. Csak egy könnyed beszélgetés arról, hogy hogyan folyik mostanában az életük.
Pontosabban Rakel élete. És Olegről, Rakel fiáról, aki az orosz exférjétől született, amikor
a nő Norvégia moszkvai nagykövetségén dolgozott. A tartózkodó és zárkózott fiúval
Harrynak sikerült olyan köteléket kialakítania, ami sok szempontból lényegesen erősebb
volt, mint ami Harryt a saját apjához fűzte. Amikor végül Rakel nem bírta tovább és
elhagyta, nem is tudta, melyik veszteség érintette rosszabbul. Most viszont nagyon is
tudta. Mert nyolc óra hét perc volt, és Rakel ott állt az ajtóban azzal az egyenes tartásával,
a háta ívével, amit még mindig a tenyerében érzett és a magas járomcsontjával az izzó
bőre alatt, aminek az érintését még most is őrzi a saját bőre. Bízott benne, hogy a nő nem
fog ennyire jól kinézni. Ennyire boldognak tűnni.
Rakel odament hozzá és összesimították az arcukat. Harry odafigyelt rá, hogy ő
engedje el előbb a nőt.
– Mit bámulsz annyira? – kérdezte Rakel a kabátját gombolgatva.
– Tudod te azt jól – válaszolta Harry és megállapította, hogy nem ártott volna előbb
megköszörülnie a torkát.
Rakel halkan elnevette magát. Ez a nevetés pontosan olyan hatással volt Harryra, mint
az első korty Jim Beam: átmelegedett tőle és felengedett.
– Nem – mondta a nő.
Harry pontosan tudta, mit jelent ez a nem. Ne kezdd újra, ne tedd kínossá, számunkra
már nincs visszaút. Halkan mondta, szinte hangtalanul, mégis olyan volt, mint egy
kijózanító pofon.
– Vékony vagy – jegyezte meg Rakel.
– Azt mondják. – Az asztal…?
– A pincér majd értünk jön.
Rakel felült a szemben álló bárszékre és aperitifet rendelt. Camparit, természetesen.
Harry gyakran szólította a nőt Cochenillének, a fűszeres, édes ital jellegzetes színét adó
természetes festékanyag miatt. És mert annyira szeretett élénkvörös ruhákat hordani.
Rakel mindig azt bizonygatta, hogy figyelmeztető színként használja, mint ahogy az
állatok is élénk színeket öltenek, ha azt akarják, hogy a többiek egy bizonyos távolságot
tartsanak tőlük.
Harry egy újabb kólát rendelt magának.
– Miért vagy ilyen vékony? – kérdezte Rakel.
– Gomba.
– Micsoda?
– Vélhetőleg lassan felzabálnak. Az agyamat, a szememet, a tüdőmet, a
koncentrációmat. Kiszippantják belőlem a színeket és az emlékeket. A gombák nőnek, én
pedig eltűnök. Ők azzá válnak, ami én vagyok, én pedig azzá, amik ők.
– Te meg miről hadoválsz? – fakadt ki Rakel egy utálkozásnak szánt grimasszal az
arcán, de Harry látta a szemében bujkáló nevetést. Rakel szerette hallgatni őt, akkor is, ha
csak hülyeségeket hordott össze. Elmesélte neki a lakást ért gombatámadást.
– És veletek mi újság? – kérdezte végül.
– Semmi különösebb. Én jól vagyok. És Oleg is. Csak hiányzol neki.
– Ezt ő mondta?
– Tudod, hogy így van. Tudod, egy kicsit többet kellene törődnöd vele.
– Nekem? – bámult Harry elképedve a nőre. – Nem az én döntésem volt.
– És? – kérdezett vissza Rakel és elvette az italát a csapostól. – Az, hogy mi már nem
vagyunk együtt, még nem jelenti azt, hogy a közöttetek lévő kapcsolat ne lenne fontos.
Mindkettőtök számára. Egyikőtök sem kötődik könnyen másokhoz, úgyhogy nagyon
kellene vigyáznotok arra, ami már megvan.
Harry belekortyolt a kólába.
– És mi a helyzet Oleggel és ezzel a te orvosoddal?
– Mathiasnak hívják – sóhajtott fel Rakel. – Dolgozik rajta. Ők annyira… mások.
Mathias nagyon szeretné, ha működne, de Oleg nem igazán könnyíti meg a dolgát.
Harryt a válasz megnyugtató elégedettséggel töltötte el.
– És Mathias olyan sokat dolgozik.
– Azt hittem, nem szereted, ha a pasijaid túlzásba viszik a munkát – csúszott ki Harry
száján, de azon nyomban meg is bánta. Rakel azonban ahelyett, hogy dühbe gurult volna,
szomorúan felsóhajtott:
– Nem az a gond, hogy dolgoztál, Harry, hanem az, hogy megszállott voltál. Te magad
vagy a munkád, és nem a szeretet vagy a felelősségérzet hajt előre, esetleg a szolidaritás.
Még csak nem is a személyes becsvágy. Hanem a düh és a bosszúvágy. És ez nem helyes,
Harry. Ennek nem így kellene lennie. Tudod, mi történt.
Igen, gondolta Harry. Engedtem, hogy a betegség a te házadba is beférkőzzön.
Megköszörülte a torkát: – De az orvosod… ő csak helyes dolgokat tesz, ugye?
– Mathias folyton önkéntes éjszakai ügyeletet vállal a sürgősségin. Ráadásul ott vannak
neki a teljes munkaidőt kitöltő előadások az Anatómiai Intézetben.
– Valamint rendszeres véradó és az Amnesty International tagja.
Rakel felsóhajtott: – A B Rh negatív vércsoport nagyon ritka, Harry. És tudomásom
szerint te is támogatod az Amnestyt.
Rakel megkavarta a Campariját egy narancssárga műanyagpálcikával, aminek a végén
egy lovacska trónolt. A vörös ital körülnyaldosta a jégkockákat. Cochenille.
– Harry?
Volt valami a nő hangjában, amitől hirtelen megfeszültek az izmai.
– Mathias és én összeköltözünk. Karácsonykor.
– Ilyen gyorsan? – Harry nyelvével elszántan próbált némi nedvességet találni a
szájpadlásán. – Alig egy éve ismeritek egyást.
– Másfél éve. Úgy tervezzük, hogy nyáron összeházasodunk.

Magnus Skarre elmerülten nézte, ahogy a meleg víz végigfolyik a kezén, majd a
kagylóba ér. Azon tűnődött, vajon hová tűnik. Nem. Semmi nem tűnik el, legfeljebb
máshol van. Mint azok az emberek, akikről az utóbbi hetekben annyi információt
összegyűjtött. Merthogy Harry erre kérte. Azt mondta, valami lapulhat a háttérben. És
hogy még a hétvége előtt kéri Magnus jelentését. Ami annyit tett, hogy Magnusnak
túlóráznia kellett. Akkor is, ha tudta, hogy Harry azért ad nekik ilyen feladatokat, hogy
ezekben a láblógatós időszakokban is aktívak maradjanak. Az eltűnt személyekkel
foglalkozó osztály három főt számláló csapata pedig kerek perec megtagadta, hogy régi
aktákba ássák bele magukat, mondván, örülnek, ha van elég idejük a friss ügyek
felderítésére.
Ahogy a néptelen folyosón visszafelé ballagott az irodájába, felfedezte, hogy az ajtó
résnyire nyitva van. Világosan emlékezett rá, hogy becsukta, és mivel már kilenc óra is
elmúlt, a takarítószemélyzet is rég végzett a munkával. Két évvel ezelőtt előfordult néhány
lopás az épületben. Magnus Skarre nagy lendülettel feltépte az ajtót.
A szoba közepén ácsorgó Katrine Bratt felemelt szemöldökkel fordult felé, mintha
legalábbis a saját irodájába viharzott volna be valaki. Azután újra hátat fordított
Skarrénak.
– Csak látni akartam – mondta a nő, végigfuttatva a tekintetét a falakon.
– Mit? – forgatta körbe a fejét Skarre. Az irodája mindössze annyiban különbözött az
összes többitől, hogy nem volt ablaka.
– Korábban az ő irodája volt, nem?
Skarre a homlokát ráncolta. – Hogy micsoda?
– Ez volt éveken keresztül Hole irodája. Már akkor is, amikor az után a sorozatgyilkos
után nyomozott Ausztráliában, ugye?
– Azt hiszem – vonta meg a vállát Skarre. – Miért?
Katrine Bratt végighúzta a kezét az asztal lapján. – Miért váltott irodát?
Magnus megkerülte a nőt és lehuppant a székre. – Ennek nincs ablaka. És mégiscsak
főtiszt.
– Először Ellen Gjeltennel, aztán Jack Halvorsennel osztoztak az irodán – folytatta
Katrine Bratt. – Mindkettőjüket meggyilkolták.
Magnus Skarre összekulcsolta a kezét a tarkóján. Az új nyomozónő valóban osztályon
felüli. Legalább egy, de akár két kört is ráver Skarréra. Fogadni mert volna, hogy a férje
nagykutya valami cégnél és tele van pénzzel. Legalábbis ez a kosztüm elég drágának tünt.
De ha jobban megnézi az ember, valami mégsem stimmel egészen. Van itt valami
szépséghiba, amit egyelőre nem sikerült elcsípnie.
– Mit gondolsz, azért költözött ki innen, mert hallotta a hangjukat? – kérdezte Bratt és a
falon lógó térképet tanulmányozta, amin Skarre az 1980 óta eltűnt összes személy otthonát
megjelölte Ostlandban.
Skarre válaszképpen elnevette magát. A nő dereka vékony volt, a keresztcsontja enyhén
befelé ívelt. Tudta, hogy Katrine tisztában van vele, hogy bámulja.
– Milyen ember tulajdonképpen? – kérdezte a nő.
– Miért kérdezed?
– Mindenkit érdekel, hogy milyen az új főnöke, nem?
Igaza van. Egyszerűen csak arról volt szó, hogy Skarre igazából soha nem úgy tekintett
Harry Holéra, mint a főnökére. Oké, Harry osztotta ki neki a feladatokat és ő vezette a
nyomozásokat, de ezenkívül csak annyit várt tőlük, hogy ne álljanak az útjába.
– Annyit talán te is tudsz, hogy meglehetősen hírhedt személyiség – mondta Skarre.
A nő megvonta a vállát. – Igen, tudok az alkoholproblémáiról. És hogy felnyomott
kollégákat. És hogy a főnökei folyamatosan meg akarnak szabadulni tőle, de az előző
bűnügyi főfelügyelő mindig védelmet biztosított neki.
– Bjarne Mollernek hívták – mondta Skarre és Bergen bekarikázott nevére bökött a
térképen. Ott látták Mollert utoljára az eltűnése előtt.
– És hogy a házban nincsenek különösebben elragadtatva attól, hogy a média valami
sztárféleséget faragott belőle.
Skarre beszívta az alsó ajkát. – Hole átkozottul jó nyomozó. Nekem ez a véleményem.
– Vagyis kedveled? – kíváncsiskodott Bratt.
Skarre elvigyorodott. A nő felé fordult és egyenesen ránézett. – Kedvelem vagy sem,
mit számít ez? – válaszolta Skarre. – Egyiket sem állítanám.
Hátratolta a székét, feltette a lábát az asztalra, majd ásítást színlelve nyújtózkodott
egyet: – És te mit keresel még itt ilyen késői órán?
Próbálkozásnak szánta, hogy újra felülkerekedjen a helyzeten. Végül is a nő egyszerű
tiszt volt. Ráadásul új.
Katrine Bratt azonban csak elmosolyodott, mintha Skarre valami vicceset mondott
volna, majd fogta magát és eltűnt az ajtóban.
Apropó, eltűnés. Skarre káromkodva ülőhelyzetbe tápászkodott a székben és
visszakapcsolta a számítógépet.

Harry felébredt és a hátán fekve a plafonra meredt. Mennyit aludhatott? Megfordult és


az éjjeliszekrényen álló órára pillantott. Háromnegyed négy. A vacsora egy merő
szenvedés volt. Nézte, ahogy Rakel szája beszél, bort iszik, húst rág és elemészti őt,
miközben elmesélte, hogy Mathiasszal arra gondoltak, néhány évet Botswanában
töltenének, ahol a kormány egy nagyon jó programot hívott életre az AIDS elleni
küzdelemre, csakhogy orvoshiányban szenvednek. Megkérdezte Harryt, hogy találkozgat-
e valakivel, mire ő azt felelte, hogy igen, a gyerekkori haverjaival, Oysteinnel és
Facipővel. Az első egy alkoholista, taxisofőrködő számítógépbuzi volt, a másik pedig egy
alkoholista szerencsejátékos, aki ha képes lett volna ugyanolyan jól megőrizni saját
pókerarcát, mint amennyire tehetségesen a másokéból olvasott, akár világelső is lehetett
volna pókerban. Már majdnem belekezdett a Facipő las vegasi világbajnokságon
elszenvedett fatális vereségéről szóló történetbe, amikor rájött, hogy ezt már elmesélte
neki. Különben meg nem is volt igaz, hogy találkozgat velük. Nem találkozott senkivel.
Nézte, ahogy a pincér röviditalt tölt a szomszéd asztalon álló poharakba és egy
pillanatnyi elmezavar hatására úgy érezte, hogy azonnal kicsavarja az üveget a kezéből és
a szájára tapasztja. Helyette beleegyezett, hogy elviszi Oleget egy koncertre, amiért a fiú
már hetek óta rágta Rakel fülét. Slipknot. Megtehette volna, hogy felvilágosítja Rakelt,
milyen koncertre készül elengedni a fiát, de ő maga is kíváncsi volt a zenekarra. Mert azt
leszámítva, hogy a banda obligát halálhörgése, sátáni szimbólumai és túlpörgetett
basszusdobja rendszerint nevetésre késztették, a Slipknot tényleg érdekes volt.
Harry félresöpörte a paplant, és kiment a konyhába. Alaposan kiengedte a csapot, majd
tenyerébe gyűjtve a vizet, inni kezdett. Mindig is jobban ízlett neki a víz a tenyeréből, a
saját bőréről. Azután hirtelen leengedte a kezét és a fekete falra meredt. Nem volt ott az
előbb valami? Mintha valami mozgott volna. Nem is valami, inkább csak maga a mozgás.
Mint amikor a víz alatti láthatatlan hullám felborzolja a tengerifüvet. Végigsuhan a halott
szálak, ujjacskák fölött, amik olyan vékonyak, hogy nem is látszanak.Talán csak a falon
lévő spórák moccantak, amiket a legkisebb légmozgás is felkap és új helyekre sodor, hogy
ott aztán újból zabálni és emészteni kezdhessenek. Harry bekapcsolta a nappaliban a
rádiót. Eldőlt. George W. Bush megkezdheti második hivatali periódusát a Fehér Házban.
Harry visszabújt az ágyába és a fejére húzta a paplant.

Jonas valami zajra riadt. Kidugta az arcát a paplan alól. Legalábbis úgy hitte, hogy
valami zaj volt. Mint amikor a hó megcsikordul a csizma talpa alatt a villák között a
vasárnapi reggel csendjében. Biztosan csak álmodta. De hiába hunyta be a szemét, nem
sikerült visszaaludnia. Helyette az álma foszlányai kúsztak vissza a fejébe. Az apja állt
előtte mozdulatlanul és némán. A szemüvegén megcsillanó fény áthatolhatatlan, jeges
felületet kölcsönzött a lencséknek.
Biztosan rémálom volt, mert Jonas megrettent. Újra kinyitotta a szemét és látta, hogy a
plafonról lógó fémrudacskák mozognak. Kiugrott az ágyból, feltépte az ajtót és
végigrohant a folyosón. Sikerült anélkül elfutnia a lépcső mellett, hogy lenézett volna a
földszint sötétjébe. A szülei hálószobája előtt lefékezett és végtelenül óvatosan lenyomta a
kilincset. Aztán eszébe jutott, hogy az apja elutazott, a mamát pedig úgysem tudja
felébreszteni. Becsusszant a szobába. A hold fénye fehér négyszögben zuhant a szoba
padlójára és az érintetlen franciaágyra. Az ébresztőóra számlapja világított. 01.11. Jonas
egy pillanatra összezavarodott.
Azután visszament a folyosóra és a lépcső felé indult. A sötétségbe burkolódzó lépcső
felé, ami hatalmas, tátongó mélységként várta. Odalentről pisszenés sem hallatszott.
– Mama!
Azonnal meg is bánta, ahogy meghallotta a saját rettegését a rövid, kemény
visszhangban. Mert most már ő is tudta. A sötétség. Nem érkezett válasz.
Jonas nyelt egyet. Azután elindult lefelé a lépcsőn.
A harmadik lépcsőfokon valami nedveset érzett a talpa alatt. Majd a hetediken és a
nyolcadikon is. Mintha valaki vizes cipőben mászkált volna idebenn. Vagy vizes lábbal.
A nappaliban égett a villany, de a mama nem volt ott. Odament az ablakhoz és átnézett
Benediksenék háza felé. A mama néha átment Ebbához beszélgetni. De a szomszéd ház
összes ablaka sötéten meredt felé.
Bement a konyhába a telefonhoz. Sikerült nem gondolnia rá, sikerült nem engedni
magához a sötétséget. Feltárcsázta a mama mobiltelefonjának a számát. Szinte ujjongott
magában, amikor a kagylóban meghallotta azt a puha hangját. Azonban csak egy üzenet
volt, egy kérés, hogy hagyja meg a számát és hogy szép napot kíván neki.
De most nem nappal volt, hanem éjszaka.
Az előtérben belebújt apa egyik nagy cipőjébe, tollkabátot vett a pizsamája fölé és
kiment a házból. Mama azt mondta, hogy a hó holnap reggelre eltűnik, de túlságosan
hideg volt. A kapuban álló tölgyfa ágai között könnyű szél fütyült és mormolt.
Benediksenék háza bő száz méterre lehetett az övéktől, ám szerencsére két utcai lámpa is
volt útközben. Mama biztosan ott lesz majd. Vetett egy gyors pillantást jobbra és balra is,
hogy meggyőzödjön róla, senki nem fogja megállítani. Ekkor megpillantotta a hóembert.
Ugyanúgy állt ott, mint korábban: mozdulatlanul, a ház felé fordulva fürdőzött a hideg
holdfényben. Valami mégis megváltozott, volt benne valami emberi, valami ismerős.
Jonas Benediksonék háza felé nézett és már majdnem futásnak eredt, de aztán mégsem
tette. Helyette földbe gyökerezett lábbal állt és érezte, ahogy a bizonytalan, jéghideg szél
egyenesen átfúj rajta. Lassan visszafordult a hóember felé. Mert közben beléhasított, hogy
mitől vált a hóember egyszeriben annyira ismerőssé. Valaki egy sálat kötött a nyakába.
Egy rózsaszín sálat. Amit a mama Jonastól kapott karácsonyra.

Negyedik fejezet
Második nap. Az eltűnés

Oslo belvárosában a nap közepére elolvadt a hó. Hoffban azonban még foltokban
beborította a kerteket az út mentén, amin Harry Hole és Katrine Bratt végighajtott. A
rádióban Michael Stipe énekelt a megérzésről, hogy valami történni fog, hogy valami
félresikerült és a kútban ülő fiúról. A csendes villanegyed mélyén húzódó, az eddigieknél
is csendesebb utcában Harry egy ezüst színű Toyota Corollára mutatott, ami az egyik
kerítés tövében parkolt.
– Skarre kocsija. Álljon be mögé.
A villa hatalmas volt és sárga. Túlságosan nagy egy háromfős családnak, gondolta
Harry, miközben a házhoz vezető kavicsos járdán kaptattak. A világ csendesen csepegett
és sóhajtozott körülöttük. A kertben egy megroggyant hóember állt, meglehetősen
kedvezőtlen jövőbeli kilátásokkal.
Skarre nyitott nekik ajtót. Harry lehajolt, hogy szemügyre vegye a zárat.
– Sehol nem találtunk nyomát behatolásnak – mondta Skarre.
A nappaliba vezette őket, ahol egy kisfiú ült a padlón hátat fordítva nekik és egy
rajzfilmcsatornát nézett. A kanapéról egy nő emelkedett fel és Ebba Benediksenként
mutatkozott be a szomszédból.
– Birte soha nem csinált ilyesmit azelőtt – mondta az asszony. – Legalábbis amióta én
ismerem.
– Azaz mióta? – tudakolta Harry és körülnézett a helyiségben. A tévé előtt nagy, súlyos
bőrgarnitúra terpeszkedett és egy nyolcszögletű, sötét üvegű dohányzóasztal állt. Ezzel
szemben a világos étkezőasztal körül sorakozó csővázas székek könnyedek és elegánsak
voltak, az a fajta, amit Rakel annyira szeretett. A falon két, bankigazgatóhoz hasonlító
férfit ábrázoló festmény lógott, akik méltóságteljes komolysággal pillantottak le rájuk.
Mellettük megint csak az a fajta modern, absztrakt művészet képviseltette magát, ami
elegendő ideje túlhaladott volt már ahhoz, hogy újra modernné váljon.
– Tíz éve – felelte Ebba Benediksen. – Abban az évben költöztünk ide, amikor Jonas
megszületett – intett a gyerek felé, aki továbbra is mozdulatlanul bámulta a kengyelfutó
gyalogkakukk és az időnként felrobbanó prérifarkas kalandjait.
– Ezek szerint maga hívta a rendőrséget az éjszaka?
– Igen.
– A srác negyed kettő körül csengetett be hozzájuk – mondta Skarre a jegyzetfüzetébe
pillantva. – Az ügyeletre egy óra harminckor érkezett be a hívás.
– A férjemmel és Jonasszal visszajöttünk és először itt a házban kerestük – magyarázta
Ebba Benediksen.
– Hol keresték? – kérdezte Harry.
– A pincében, a fürdőszobákban, a garázsban. Mindenhol. Azért elég különös, hogy
valaki csak így lelép.
– Lelép?
– Eltűnik. Elmegy. A rendőr, akivel telefonon beszéltem, megkérdezte, hogy
gondjainkba tudjuk-e venni Jonast, illetve azt javasolta, hogy hívjuk fel Birte összes
ismerősét, akinél esetleg előfordulhat. Egyébként reggelig várnunk kell, hogy kiderüljön,
nem bukkan-e fel esetleg a munkahelyén. Merthogy tíz ehhez hasonló esetből nyolcszor az
illető néhány órán belül felbukkan. Megpróbáltuk elérni Filipet…
– A férjet – szólt közbe Skarre. – Bergenben volt előadást tartani. Valami professzor.
– Fizikaprofesszor – mosolyodott el Ebba Benediksen. – De ki volt kapcsolva a
telefonja. Azt pedig nem tudtuk, hogy hol szállt meg.
– Reggel utolérték Bergenben – mondta Skarre. – Hamarosan megérkezik.
– Igen, hála az égnek – sóhajtotta Ebba. – Azután amikor felhívtuk Birte munkahelyét
és kiderült, hogy ott sem jelent meg a szokásos időben, azonnal visszahívtuk magukat.
Skarre megerősítően bólogatott. Harry jelzett neki, hogy vegye át tőle a beszélgetést
Ebba Benediksennel, ő pedig odament a tévéhez és letelepedett a fiú mellé a padlóra. A
képernyőn a prérifarkas épp meggyújtotta egy dinamitrúd kanócát.
– Szia, Jonas, engem Harrynak hívnak. Mesélte neked az a másik rendőr, hogy az ilyen
esetek, mint ez itt, szinte mindig jól végződnek? Hogy akik eltűnnek, egyszer csak teljesen
maguktól felbukkannak?
A kisfiú a fejét rázta.
– Pedig így szokott történni – mondta Harry. – Ha neked kellene megfejtened, hogy hol
van most a mamád, mit mondanál?
A srác megvonta a vállát. – Nem tudom, hol van.
– Tudom, hogy nem tudod, Jonas. Pillanatnyilag egyikünk sem tudja. De mi lenne az
első hely, ami eszedbe jut, ha anyukád nem itthon vagy a munkahelyén van? És ne törd
azon a fejed, hogy most ott lehet-e vagy sem.
A kisfiú nem válaszolt. A prérifarkast bámulta mereven, aki hiába igyekezett
megszabadulni a kezéhez ragadt dinamitrúdtól.
– Van esetleg nyaralótok, vagy valami hely, ahová el szoktatok utazni?
Jonas a fejét rázta.
– Vagy egy olyan hely, ahová anyukád el szokott utazni, amikor egyedül szeretne lenni?
– A mama nem akar egyedül lenni – mondta Jonas. – Ő velem szeret lenni.
– Csak veled?
A fiú Harry felé fordult. Jonasnak pont olyan barna szeme volt, mint Olegnek. De a
barnaságban a félelem mellett, amit várt, felfedezett valami mást is, amire viszont nem
számított: a dühöt.
– Miért tűnnek el? – kérdezte a gyerek – Azok, akik utána visszajönnek.
Ugyanazok a szemek, gondolta Harry. És ugyanazok a kérdések. A fontosak.
– Mindenféle ok miatt – válaszolta Harry. – Van, aki egyszerűen csak elvész. Eltéved.
Nagyon sokféle módon el lehet tévedni, tudod? Van, akinek meg egyszerűen csak egy kis
időre van szüksége és elbújik valahová, ahol nyugta van.
Behallatszott a bejárati ajtó csapódása. Harry észrevette, hogy a gyerek összerándul.
Abban a pillanatban, hogy a prérifarkas kezében felrobbant a dinamit, kinyílt mögöttük
a nappali ajtaja.
– Jó napot – szólalt meg egy éles és fegyelmezett hang mögöttük. – Mi a helyzet?
Harry még épp időben fordult meg ahhoz, hogy lássa, ahogy az ötven körüli, zakós
férfi a dohányzóasztalhoz lép és megragadja a távirányítót. A következő pillanatban a tévé
képe egy tiltakozó, sercegő hang kíséretében apró fehér ponttá ugrott össze.
– Emlékszel, mit mondtam a napközbeni tévézésről, ugye, Jonas? – mondta a férfi
rezignáltan, mintha a jelenlévők tudtára kívánná adni, mennyire reménytelen vállalkozás a
nevelés napjainkban.
Harry felállt és kezet nyújtott a férfinak, majd bemutatta Magnus Skarrét és Katrine
Brattot is, akik eddig az ajtó mellől követték az eseményeket.
– Filip Becker – mondta a férfi és feljebb tolta a szemüvegét, ami már így is egészen az
orrnyergéhez simult. Harry igyekezett elcsípni a pillantását, hogy megszerezhesse első
benyomását egy potenciális gyanúsítottról – amennyiben ez egy valódi ügy volna. A
szemet azonban elrejtették a csillogó szemüveglencsék.
– Időközben mindenkit végigtelefonáltam, aki csak szóba jöhet, de senki nem tud
semmit a feleségemről – mondta Filip Becker. – Maguk mire jutottak?
– Egyelőre semmire – felelte Harry. – De a legelső dolog amiben a segítségünkre lehet,
hogy utánanéz, hiányzik-e bőrönd, hátizsák vagy ruha. Ebből legalább annyi
kiderülhet – Harry Becker arcát tanulmányozta, mielőtt folytatta volna –, hogy az eltűnés
spontán volt-e vagy tervezett.
Becker viszonozta Harry méregető pillantását, majd bólintott és felment az emeletre.
Harry Jonas mellé guggolt, aki még mindig a tévé fekete képernyőjére meredve
gubbasztott a padlón.
– Szóval, szereted a gyalogkakukkot? – kérdezte tőle. A kisfiú némán megrázta a fejét.
– És miért nem?
Jonas suttogása alig hallatszott: – Mert sajnálom a prérifarkast.
Becker öt perccel később visszatért a nappaliba, és közölte, hogy nem tűnt el semmi,
sem utazótáska, sem ruha, azonkívül, amit az asszony az eltűnésekor viselt, továbbá a
kabátja, a csizmája és egy sál.
– Hm – vakarta meg Harry borostás állát és Ebba Benediksen felé
sandított. – Kimehetnénk a konyhába, Becker?
A férfi mutatta az utat, Harry pedig intett Katrinének, hogy tartson velük. A konyhában
a professzor azonnal nekikezdett kávét lapátolni egy papírfilterbe és vizet töltött a
kávéfőzőbe. Katrine az ajtó mellett maradt, Harry pedig az ablakhoz lépett és kinézett a
kertre. A hóember feje már egészen becsúszott a vállai közé.
– Mikor indult el itthonról tegnap este és melyik géppel utazott Bergenbe? – kérdezte
Harry.
– Fél tíz körül indultam el itthonról – vágta rá Becker habozás nélkül. – A repülőgép
tizenegy után öt perccel indult.
– Beszélt Birtével azután, hogy elment itthonról?
– Nem.
– Mit gondol, mi történhetett?
– Sejtelmem sincs, főtiszt. Komolyan mondom, fogalmam sincs róla.
– Hm. – Harry az utcát vizslatta. Mióta megjöttek, egyetlen autót sem hallott elhajtani a
ház előtt. Tényleg nagyon csendes környék. Csak maga a csend belekerülhet néhány
millióba ebben a városrészben. – Milyen a házasságuk?
Harry hallotta, hogy Filip Becker tevékenykedése félbeszakadt, ezért
hozzátette: – Kénytelen vagyok megkérdezni, mert gyakran előfordul, hogy a házastársak
valamelyike egyszerűen csak elmenekül.
Filip Becker megköszörülte a torkát. – Biztosíthatom magukat róla, hogy a
feleségemnek és nekem kitűnő a házasságunk.
– Ennek ellenére megfordult már valaha a fejében, hogy a felesége esetleg
megcsalhatja magát?
– Az ki van zárva.
– Azért ez így egy kissé erős megfogalmazás, Becker. A házasságon kívüli kapcsolatok
pedig korántsem olyan ritkák.
Filip Becker halványan elmosolyodott. – Nem vagyok naiv, főtiszt. Birte kifejezetten
vonzó nő, ezenkívül jó néhány évvel fiatalabb nálam. Ráadásul, egy meglehetősen frivol
családból származik – ha szabad így fogalmaznom. De Birte nem az a fajta nő.
Mindemellett, hogy úgy mondjam, meglehetősen jól ismerem a viselkedését.
Harry épp újabb kérdésre nyitotta a száját, amikor a kávéfőző figyelmeztető zúgásba
kezdett. Meggondolta magát.
– Tapasztalt bármilyen ingadozást a felesége hangulatában?
– Birte nem depressziós, főtiszt. Nem ment el az erdőbe, hogy felkösse magát, és nem
ugrott bele a tengerbe sem. Odakinn van valahol. Életben van. Olvastam róla, hogy az
emberek lépten-nyomon eltűnnek, azután pedig váratlanul előbukkannak, és rendszerint
valami egészen banális magyarázatot adnak az eltűnésükre. Vagy nem így van?
Harry lassan bólintott. – Van ellene kifogása, hogy egy kicsit körülnézzek a házban?
– Miért akar körülnézni?
Volt valami él Filip Becker kérdésében, amiből Harry arra következtetett, hogy a férfi
hozzá van szokva, hogy az ő kezében legyen a gyeplő és ahhoz is, hogy mindenről tudjon.
Ez pedig határtozottan ellentmondott a ténynek, hogy a felesége egy szó nélkül eltűnt.
Harry ezt az eshetőséget már rég kizárta magában. Egy jól szituált, egészséges anya nem
megy el az éjszaka közepén, magára hagyva a tízéves fiát. És volt még valami. A
rendőrség rendszerint minimális erőfeszítéseket tett azon esetekben, ahol a keresett
személy ilyen rövid ideje tűnt el, hacsak nem volt valami körülmény, ami bűnügyre vagy
egyéb drámai eseményre engedett következtetni. És ez utóbbi volt az, ami miatt
felautózott ide Hoffba.
– Az embernek olykor fogalma sincs róla, hogy mit keres. Mert csak azután derül ki,
hogy megtalálta – válaszolta Harry. – Ez is egy munkamódszer.
Végre sikerült elcsípnie Becker pillantását a szemüveg lencséjén keresztül. A fiával
ellentétben a férfinak tiszta, átható világoskék szeme volt.
– Csak tessék – mondta Becker. – Nyugodtan nézzenek körül.

A hálószoba hűvös volt, szagtalan és tiszta. A franciágyat horgolt ágytakaró borította.


Az egyik éjjeliszekrényen egy idős hölgyet ábrázoló kép állt. A hasonlóságból Harry arra
következtetett, hogy Filip Becker alszik az ágynak annak az oldalán. A másik
éjjeliszekrényen álló fotó Jonast ábrázolta. A női ruhákkal teli szekrényből enyhe
parfümillat áradt. Harry megállapította, hogy a vállfák nagyjából egyenletes távolságban
lógnak egymástól, mintha már egy ideje nem nyúltak volna hozzájuk. Mélyen dekoltált
fekete ruhák, rövid, rózsamintás és flitteres pulóverek. A ruhásszekrény mélyén fiókos
elem lapult. Kihúzta a legfelső fiókot. Alsóneműk. Feketék és pirosak. Következő fiók.
Harisnyák és harisnyakötők. Harmadik fiók. Ékszerek skarlátvörös filcbe ágyazva.
Megakadt a szeme egy vaskos, hivalkodó gyűrűn, amit egy csillogó kő díszített. Egy kicsit
olyan volt az egész, mint Las Vegas. A filcben nem volt üres rekesz.
Közvetlenül a hálóból nyílt egy ajtó, amely egy gőz-zuhanykabinnal és két acél
mosdókagylóval felszerelt, frissen felújított fürdőszobába vezetett.
Harry Jonas szobájában letelepedett egy aprócska székre. Az alacsony íróasztalon egy
számológép hevert, ami egy sor bonyolult matematikai funkcóval is bírt. Teljesen újnak,
szinte érintetlennek tünt. Az asztal fölött egy azévi naptár és egy plakát lógott, amin
delfinek ugráltak a habok között. A naptáron a napok egy részét bekarikázták és rövid
megjegyzésekkel látták el: anya és nagypapa születésnapja, dániai nyaralás, fogorvos
tízkor, két júliusi dátum mellett pedig „orvos” felirat szerepelt. Focimeccsnek, mozinak,
születésnapi partiknak azonban nyoma sem volt. Az ágyon egy rózsaszín sálat pillantott
meg. Nem igazán az a szín, amit egy Jonas korabeli srác elvisel magán. Harry felemelte a
sálat. Nedves volt, de így is érezte rajta a bőr, a haj és a női parfüm illatát. Ugyanazt a
parfümöt, ami a ruhásszekrényből áradt.
Visszament a földszintre. A konyha előtt megtorpant és hallgatta, ahogy Skarre
elmagyarázza, hogy eltűnési esetekben mi a szokásos eljárás. Csészék csörömpöltek. A
nappaliban terpeszkedő kanapé hatalmasnak tünt, de az is lehet, hogy csak a vézna kisfiú
miatt, aki rajta kuporgott egy könyvbe mélyedve. Harry közelebb lépett és egy Charles
Chaplint ábrázoló képet pillantott meg. Leült a gyerek mellé.
– Tudtad, hogy Chaplin angol lovag volt? – kérdezte. – Sir Charles.
Jonas bólintott. – Az USA-ból viszont kihajították.
A fiú lapozott egyet.
– Beteg voltál a nyáron, Jonas?
– Nem.
– De voltál orvosnál. Kétszer is.
– A mama ki akart vizsgáltatni. Mama… – a kisfiú hangja hirtelen elvékonyodott.
– Meglátod, hamarosan hazajön – nyugtatta Harry és a kezét Jonas keskeny vállára
tette. – Hiszen még csak a sálát sem vitte magával. Azt a rózsaszínt, ami a szobádban van.
– Valaki a hóember nyakába kötötte – mondta Jonas. – Én hoztam vissza a házba.
– Az anyukád biztosan nem akarta, hogy megfázzon.
– A mama sosem adta volna a kedvenc sálját a hóembernek.
– Akkor biztosan a papád volt.
– Nem, azután csinálta valaki, miután apa elment. Az éjszaka. Az, aki elvitte a mamát.
Harry lassan bólintott. – Ki készítette a hóembert, Jonas?
– Nem tudom.
Harry az ablak felé fordult és kinézett a kertbe. Hát, ezért jött ide. Hirtelen úgy érezte,
mintha a falakon keresztül jeges fuvallat söpört volna végig a szobán.

Harry és Katrine a Sorkedalsveien hajtottak lefelé a Majorstua irányába.


– Mi volt az első benyomása, amikor megérkeztünk? – kérdezte Harry.
– Hogy az ott élők nem éppen rokonlelkek – válaszolta Katrine és fékezés nélkül
áthajtott az útdíjfizető állomáson. – És hogy talán boldogtalan a házasságuk. És ha ez így
van, akkor a nő szenvedi meg jobban.
– Hm. És miből gondolja ezt?
– Eléggé nyilvánvaló – mosolyodott el Katrine és a visszapillantó tükörbe
nézett. – Jelentős ízlésbeli eltérések.
– Ezt fejtse ki.
– Maga nem látta azt a rémséges kanapét és a dohányzóasztalt? Tipikus nyolcvanas
évekbeli darabok – amit egy pasas vásárolt jó tíz évvel később. A fehérre festett tölgy
étkezőasztalt az alumíniumlábakkal viszont a nő választotta. És a Vitrát is.
– Vitrát?
– Az étkezőasztal körülötti székeket. Svájci. Kicseszettül drága. Olyannyira, hogy egy
kedvezőbb árú másolat fejében akár az egész nyomorult nappalit kicserélhette volna.
Harry megállapította, hogy Katrine szájából a „kicseszettül” fordulat nem is hangzik
kifejezetten káromkodásnak, sokkal inkább nyelvi ellenpontnak, ami csak még jobban
megerősíti a nő osztálybeli hovatartozását.
– Vagyis?
– Egy ekkora házban a városnak ebben a negyedében biztosan nem a pénz jelenti a
problémát. Hanem, hogy a nő nem kapott engedélyt rá, hogy kicserélje a férj kanapéját és
asztalát. És ha egy pasas, akinek sem érzéke, sem érdeklődése nincs a lakberendezés iránt,
ilyesmit csinál, akkor az sokat elárul arról, hogy ki is a domináns a kapcsolatukban.
Harry bólintott – de inkább magának szánta az elismerést. Az első benyomása nem
ültette fel. Katrine Bratt tényleg jó volt.
– Meséljen inkább arról, hogy maga mit gondol – kérte a nő. – Végül is, nekem kellene
tanulnom magától.
Harry kipillantott az autóból a nagy múltú, ám nem kifejezetten tiszteletreméltó
hagyományokkal rendelkező Lepsvik kocsmára.
– Nem hinném, hogy Birte Becker szabad akaratából hagyta el a házat – válaszolta.
– Hogyhogy? Nyoma sincs erőszaknak.
– Mert alaposan meg volt tervezve.
– És ki a tettes? A férj? Mindig a férj az, nem igaz?
– De – bólintott Harry, miközben a fejében egymást kergették a gondolatok. – Mindig a
férj az.
– Eltekintve attól, hogy ez itt épp Bergenben tartózkodott.
– Igen, úgy tűnik.
– Az utolsó járattal ment el, és vissza sem jöhetett, mivel a reggeli előadására is
odaért. – Katrine gázt adott és átsüvített a narancssárgán a Majorstukrysset széles
sávján. – Különben is, ha Filip Becker lenne a tettes, akkor benyelte volna a csalit, amit
maga dobott neki.
– Csalit?
– Igen. Hogy vannak-e a feleségének hangulatváltozásai. Amivel azt sugallta
Beckernek, hogy öngyilkosságra gyanakszik.
– És?
A nő elnevette magát. – Ugyan már, Harry. Beckerig bezárólag mindenki tudja, hogy a
rendőrség nem tesz a szükségesnél nagyobb erőfeszítéseket egy olyan ügyben, ami
öngyilkosságnak tűnik. Maga pedig úgyszólván megadta neki a lehetőséget, hogy egy
olyan teóriára támaszkodhasson, ami abban az esetben, ha mégiscsak vaj lenne a fején,
minden problémáját megoldaná. Becker viszont határozottan állította, hogy a neje olyan
boldog volt, mint egy megrészegült pacsirta.
– Hm. Vagyis maga szerint a kérdés egy teszt volt?
– Harry, maga egyfolytában tesztel mindenkit. Például engem is.
Harry csak azután válaszolt, hogy végiggurultak a Bogstadveien.
– Az emberek gyakran sokkal okosabbak, mint hinnénk – mondta végül és a
továbbiakban egy szót sem szólt, amíg meg nem érkeztek a kapitányság parkolójába.
– A nap további részében egyedül dolgozom.
Mégpedig azért, mert a rózsaszín sál járt az eszében, valamint az, hogy sürgősen át kell
néznie a Skarre által összegyűjtött anyagot az eltűnt személyekről, hogy egyre jobban
mardosó gyanúját ellenőrizze. És amennyiben beigazolódik a feltevése, a levéllel együtt
jelentkeznie kell Gunnar Hagen bűnügyi főfelügyelőnél. Azzal az átkozott levéllel.

Ötödik fejezet
1992. november 4. Totemoszlop

William Jefferson Blythe 1946. augusztus 19-én jött a világra Hope-ban, az Arkansas-
beli kisvárosban, pontosan három hónappal azután, hogy az apja autóbalesetben elhunyt.
Négy évvel később az édesanyja újból férjhez ment, William pedig felvette mostohaapja
családnevét. Ezen a negyvenhat évvel későbbi novemberi éjszakán, 1992-ben, a fehér
konfetti hóesés módjára borította be Hope utcáit, amikor megünnepelték, hogy városuk
szülöttét, személyes reménységüket, William – vagy egyszerűen csak Bill – Clintont az
Egyesült Államok negyvenkettedik elnökévé választották. A hó, ami Bergenre hullott ezen
az éjszakán, most sem érte el az aszfaltot, hanem ugyanazzá az esővé olvadt még a
levegőben, ami szeptember óta áztatta a várost. De amikor felvirradt a reggel, a szépséges
várost őrző hét hegy tetejét finom porcukorréteg borította. A legmagasabb hegyen, az
Ulrikenen már ott várakozott Gert Rafto nyomozó. Vacogva lélegezte be a hegyi levegőt,
miközben széles fejét szinte egészen válla közé húzta. Mély ráncokkal szabdalt arca olyan
volt, mint egy leeresztett lufi.
A sárga kabin, ami felhozta őt és a bergeni kapitányság helyszínelőinek három
munkatársát a kötélpályán 642 méterrel a város fölé, várakozva imbolygott a masszív
acélsodronyon. A kötélpályát azonnal lezárták, amikor a rendőrség megkapta a bejelentést
a turistáktól, akik aznap reggel elsőként értek fel a hegy tetejére.
– Ó, hogy az a magasságos! – robbant ki az egyik bűnügyi technikusból.
– Ahogy mondja – bólintott egyetértően Rafto, és a szeme megvillant a ráncok között.
A hóban heverő holttest annyira szét volt szabdalva és darabolva, hogy csupán egy
meztelen mell tette nyilvánvalóvá a nemét. Raftót a maradványok leginkább a tavalyi
Eidsvágneseten történt autóbalesetre emlékeztették, amelyben egy teherautó az egyik éles
kanyarban elveszítette a rakományát, és az alumínium szelvények a szó szoros értelmében
felszeleteltek egy szembejövő autót.
– A gyilkos a helyszínen végezte ki és darabolta fel a nőt – közölte az egyik technikus.
Rafto némileg szükségtelennek érezte az információt, mivel a holttest körül a hó merő
vér volt és az oldalirányban hosszan elnyúló vércsíkok arra utaltak, hogy legalább egy
ütőerét akkor vágták át, amikor a szíve még dobogott. Feljegyezte, hogy feltétlenül utána
kell nézniük, mikor állt el éjszaka a havazás. Az utolsó felvonójárat délután ötkor indult. A
gyilkos és az áldozat természetesen gyalog is feljöhetett a kötélpálya alatt kanyargó
ösvényen. De az is lehet, hogy a szomszédos hegy tetejére közlekedő siklót, a Floybanent
használták, és onnan gyalogoltak át a tetthelyre. Ám mivel mindkét gyalogtúra eléggé
kimerítő megoldás lett volna, Rafto inkább a kötélpályára voksolt.
A hó két személy lábnyomát őrizte. A kisebbik kétségtelenül a nőé volt, bár a lábbelijét
sehol nem látták. A másik pedig minden bizonnyal a gyilkostól származott. Az ösvény
irányába vezettek.
– Méretes csizma – jegyezte meg egy fiatal helyszínelő, egy szikár, Sotra szigeti
férfi. – Legalább negyvennyolcas. Elég nagydarab pasas lehet.
– Nem feltétlenül – válaszolta Rafto és a levegőbe szimatolt. – A lenyomat még itt a
laposabb területeken is eléggé egyenetlen, ami arra utalhat, hogy az illető lába kisebb,
mint a cipő, amit viselt. Alighanem félre akart vezetni bennünket.
Rafto magán érezte a többiek pillantását. Tisztában volt vele, mi jár a fejükben. Hogy
itt van ez az egykori szuperzsaru, a kihunyt médiacsillag, a sajtó kedvence és próbál
megcsillogtatni valamit egykori fényéből. Nagy pofa, kőkemény vonások, tettrekészség és
érvényesülési vágy. Egyszóval az ég is a címlapokra teremtette. Egészen addig, amíg
túlságosan nagy falattá nem vált nem csupán a sajtó, hanem a kollégái számára is. Egyszer
csak olyan pletykák kezdtek a fűiébe jutni, hogy csupán magára, valamint a a
rivaldafényre gondol, és hogy egoizmusában egyre többször tapos keresztül a kollégákon
és a hullákon egyaránt. Rafto azonban nem törődött velük. Semmi nem volt a kezükben
ellene. Legalábbis nem sok minden. A tetthelyekről elkezdett ez-az eltünedezni. Egy
ékszer vagy óra, ami az áldozaté volt, csupa olyasmi, ami nemigen hiányozna senkinek.
Egy nap azonban egyik kollégája tollat keresve kihúzta Rafto íróasztalfiókját. Legalábbis
ezt állította. A fiókban három gyűrű lapult, Raftót pedig behívatták a bűnügyi
főfelügyelőhöz, hogy számot adjon a történtekről, majd azt tanácsolták neki, hogy tartsa a
száját, valamint a kezét is távol, amitől csak lehet. Ez volt minden. A hírek azonban
szárnyra keltek és néhány médium is szagot fogott. Így aztán annyira nem is volt meglepő,
hogy amikor néhány évvel később a szolgálatban elkövetett erőszakos cselekmények
vádja lesújtott a kapitányságra, azonnal volt valaki, aki ellen konkrét bizonyítékkal tudtak
szolgálni. A férfi ellen, akit az ég is a címlapokra teremtett.
Hogy Gert Rafto ellen jogosak voltak a felhozott vádak, azt senki nem vonta kétségbe.
Másfelől azzal is tisztában volt mindenki, hogy a főtisztből egy olyan szokásrendszer okán
is faragtak bűnbakot, ami már hosszú évekkel korábban bevett gyakorlat volt az intézmény
falai között. Rafto neve ugyanis szerepelt bizonyos olyan – többnyire
gyermekbántalmazók és drogkereskedők elleni – letartóztatások jelentésein, ahol az
őrizetbe vett elkövetők rendre lezuhantak a zárkákhoz vezető öreg lépcsősoron, aminek
következtében mindenféle kék-zöld foltokat szereztek.
A lapok nem ismertek irgalmat. A gúnynév, amit ráragasztottak, „Vas-Rafto”, nem volt
különösebben eredeti, ám annál találóbb. És most új értelmet nyert. A sajtósok több régi
ellenségét is előtúrták a törvény mindkét oldaláról, akik természetesen nem késlekedtek
revansot venni a korábbi sérelmekért. Majd miután Rafto lánya egy nap sírva ment haza az
iskolából, mert a társai halálra szekálták az apja miatt, a felesége megelégelte a dolgot és
közölte vele, hogy nem hajlandó szó nélkül végignézi, ahogy az egész családot magával
rántja a sárba. Erre ő, mint korábban már annyiszor, most is elveszítette a fejét, mire a
felesége fogta a lányukat és elhagyta a házat. Ez alkalommal azonban vissza sem jött.
Kemény idők következtek, de sosem feledkezett meg róla, hogy ki is ő. Vas-Rafto. És
miután a zaj elült, a munkába temetkezett. Éjjel-nappal, minden erejével azon volt, hogy
az elbukott bástyákat újból visszanyerje. Azonban senki nem felejtett, a sebek túlságosan
mélyek voltak, így csak ellenállásba ütközött mindenhol. Természetesen senki sem akarta,
hogy ismét a régi fényében tündököljön és arra emlékeztesse a kollégáit vagy a médiát,
amit olyan elkeseredetten akartak végre maguk mögött hagyni. A megbilincselt, összevert
testek képeit. De be fogja nekik bizonyítani. Megmutatja, hogy Gert Rafto nem az a férfi,
aki hagyja magát idő előtt eltemetni. Hogy az a város ott lenn az övé, és nem a szociális
munkásoké és a tintanyalóké, akik selyemkesztyűben kotlanak az irodáikban olyan hosszú
nyelvvel, amivel kényelmesen elérhetik mind az önkormányzati politikusok, mind az
újságírók ellazított ánuszát.
– Csináljanak néhány fotót és próbálják meg azonosítani az áldozatot, amilyen gyorsan
csak lehet – szólt oda Rafto a fényképezőgépet szorongató helyszínelőnek.
– És mégis ki tudná azonosítani ezt itt?
Raftónak nem volt ínyére a hangnem. – Valaki bizonyára már bejelentette vagy
hamarosan jelenteni fogja a hölgy eltűnését. Na, mozgás, fiam.
Rafto felkaptatott a hegy csúcsáig, majd visszafordult a fennsík felé. Pillantását
végigfuttatta a tájon, majd egy kisebb magaslaton megtorpant, ami úgy nézett ki, mintha a
tetején egy emberi alak állt volna. Bár ahhoz gyanúsan mozdulatlan. Lehet, hogy csak egy
kőrakás? Rafto a szemét meresztette. Legalább százszor túrázott errefelé a feleségével és a
lányával, de nem rémlett neki, hogy valaha látta volna. Visszament a felvonóhoz és
kölcsönkérte a vezető távcsövét. Negyedórával később már azt is tudta, hogy a magaslaton
nem kőrakás emelkedik, hanem csak három jókora hógombóc, amit valaki egymásra
halmozott.

Rafto nem szerette a Bergen fölötti, Fjellsiden nevet viselő hegyoldalt, a mindig sötét,
szűkös lépcsőkkel és pincével ellátott, ám mégis folyton festőinek titulált, szigetelés
nélküli faházakat pedig különösen nem állotta. Ennek ellenére a legutolsó trendeket
követő milliomoscsemeték szívesen fizettek súlyos pénzeket azért, hogy egy-egy
autentikus bergeni faházat megkaparinthassanak, majd addig renováltassák, amíg az utolsó
eredeti faforgácsot is ki nem seperték belőle. Ezen a környéken nem csattogtak
gyermektalpak a járdán, mert a borsos árak már hosszú évekkel ezelőtt a hegyek túlsó
oldalán elterülő elővárosba űzték a kisgyerekes családokat. Errefelé olyan csend honolt,
mint valami kihalt üzleti negyedben. De ahogy a kőlépcső tetején állva ujját a csengőre
tapasztotta, mégis az volt az érzése, mintha valaki szemmel tartaná.
Némi várakozás után kinyílt az ajtó és egy sápadt, ijedt női arc meredt rá kérdő
tekintettel.
– Onny Hetland? – kérdezte Rafto a magasba emelve igazolványát. – A barátnőjéről
lenne szó, Laila Aasenről.
Az aprócska lakás beosztása elképesztően logikátlan volt: a fürdő a konyhán belül
helyezkedett el, ráadásul valami oknál fogva a nappali és a hálószoba közé szuszakolva. A
burgundivörös, mintás tapétával borított nappaliba Onny Hetlandnak sikerült egy narancs
és zöld színekben pompázó kanapét és fotelt bepréselnie, a fennmaradó aprócska szabad
felületekre pedig hetilapokat, valamint könyv- és CD-tornyokat halmozott. Rafto óvatosan
átlépett egy felborult vizestálkán, valamint egy macskán, és a kanapéra telepedett. Onny
Hetland a fotelbe rogyott és a nyakláncát tekergette. A láncon függő zöld kőben fekete
repedés éktelenkedett. Lehet, hogy csak anyaghiba. Vagy pont ilyenre tervezték.
Onny Hetland kora reggel értesült barátnője haláláról, Bastiantól, Laila élettársától. Az
arca ennek ellenére többször is megrándult az iszonyattól, miközben Rafto kíméletlenül
ecsetelte a gyilkosság részleteit.
– Borzalmas – suttogta. – Erről Bastian egy szót sem szólt. – Azért, mert nem
szeretnénk a nyilvánosság elé tárni a részleteket – mondta Rafto. – Bastian szerint maga
volt Laila legjobb barátnője.
Onny bólintott.
– Tudja esetleg, hogy Laila mit keresett odafenn az Ulriken? – kérdezte Rafto. – Az
élettársának fogalma sem volt róla, ő a gyerekekkel Floroben volt a nagyszülőknél.
Onny csak a fejét rázta. Egy kissé túlságosan is határozottan. Olyan határozottan, ami
semmi kétségnek nem enged teret. Nem is magával a fejrázással volt a gond. Hanem azzal
a másodperc törtrészéig tartó habozással, ami megelőzte. Ez pedig Gert Raftónak elég is
volt:
– Gyilkosságról van szó, Hetland kisasszony! Remélem, felméri a helyzet komolyságát
és tisztában van vele, milyen kockázatot vállal, amennyiben nem mond el mindent, amiről
tudomása van.
A nő zavarodott bulldogtekintettel meredt a nyomozóra, aki azonnal ki is szagolta a
zsákmányt:
– Amennyiben Laila családjára akar tekintettel lenni, rosszul fogja fel a dolgot. Ezek a
dolgok így is, úgy is napvilágra kerülnek.
A nő nyelt egyet. Éppen olyan rémültnek tűnt, mint amikor ajtót nyitott. Rafto végül
megadta neki az utolsó lökést, azzal a voltaképpen nevetségesnek tűnő fenyegetéssel, ami
mind az ártatlanok, mind a bűnösök esetében egyaránt elképesztő hatékonysággal bírt:
– Elmondhatja itt és most nekem, vagy velem jöhet a kapitányságra kihallgatásra.
A nőnek potyogni kezdtek a könnyei, és alig hallhatóan suttogott:
– Találkozni akart odafenn valakivel.
– Kivel?
Onny Hetland remegve vonta meg a vállát. – Laila csak a keresztnevét és a
foglalkozását árulta el. És hogy titokban kell tartani, senki nem tudhat róla. Különösen
Bastian nem.
Rafto a jegyzetfüzetre szegezte pillantását, hogy elrejtse mohó izgatottságát. – És mi
volt az a bizonyos keresztnév és foglalkozás?
Feljegyezte Onny válaszát. Majd a füzetre bámult. Viszonylag gyakori keresztnév. És
egy viszonylag gyakori foglalkozás. Mivel azonban Bergen viszonylag kis város volt, úgy
vélte, ez az információ elegendő lesz. Mérget mert volna venni rá, hogy jó nyomon jár. A
magabiztosságát pedig harmincévnyi szakmai tapasztalatára, valamint nagyfokú,
egészséges mizantrópiára támaszkodó emberismeretére alapozta.
– Ígérjen meg nekem valamit – kérte Rafto. – Egy árva léleknek se árulja el ezt, amit az
imént megosztott velem. Még a családnak se. Se a sajtónak, se más rendőrnek.
Megértette?
– A… rendőrségnek se?
– Semmiképpen. Miután én vezetem a nyomozást, tudnom kell, ki milyen
információval rendelkezik. Amíg nem kap tőlem utasítást, hogy beszélhet róla, nem tud
semmit.
Végre, gondolta Rafto, amikor újra a lépcsőn ácsorgott. Valahol a távolban egy
megmozduló ablaküvegen mintha megvillant volna a fény, neki pedig újra az az érzése
támadt, hogy valaki szemmel tartja. Mégis kicsoda? Ez az ő visszavágása lesz. Egyedül az
övé. Gert Rafto begombolta a kabátját, és tudomást sem véve a nyakába csordogáló
esőről, győzelmén merengve a síkos utcákon lecsúszkált a város központja felé.

Délután ötkor még mindig hullott az eső a Bergen feletti vastag felhőtakaróból. Gert
Rafto előtt az asztalon egy névsor feküdt, amit a szakmai szövetségtől küldtek át neki.
Nekilátott, hogy a megadott keresztnév alapján kikeresse a jelölteket. Egyelőre csak
hárman voltak. Még csak két óra telt el az Onny Hetlandnál tett látogatása óta, és Rafto
bízott benne, hogy hamarosan megtudja, ki gyilkolta meg Laila Aasent. És az eset
kevesebb, mint tizenkét óra alatt megoldódik. Ezt pedig senki nem veheti el tőle, a
dicsőség egyes-egyedül az övé. Merthogy személyesen fogja informálni a médiát,
beleértve a fővárosi sajtót is, akik egyenesen megszállják majd a kapitányságot. A
rendőrkapitány parancsba adta, hogy a holttest megtalálásának részletes körülményei nem
kerülhetnek nyilvánosságra, a keselyük azonban már rábuktak a vér szagára.
– Csakis szivárogtatás lehetett – közölte a rendőrkapitány Raftóra pillantva, aki nem
szólt egy szót sem, és visszafojtotta előtörni készülő vigyorgását. A keselyűk már odakinn
szobroztak és csak az ő beszámolójára vártak. Gert Rafto pedig hamarosan újra a bergeni
kapitányság királya lesz.
Lehalkította a rádiót, ahol Whitney Houston kitartóan bizonygatta, hogy örökké
szeretni fogja, de mielőtt felemelte volna a telefonkagylót, a készülék csöngeni kezdett.
– Rafto – szólt bele ingerülten.
– Én vagyok az, akit keres.
A hang azonnal világossá tette a lefokozott rendőrtiszt számára, hogy sem buta tréfáról,
sem valami zavart elméről nincs szó. Hűvös volt és fegyelmezett, mondata világos,
tárgyilagos stílust vetített előre, ami kizárta az ilyenkor rendszeresen felbukkanó
elmeháborodottakat és részegeket. Volt azonban még valami a hangjában, valami, amit
Rafto nem tudott hova tenni.
Hangosan megköszörülte a torkát. Kétszer is. Igyekezett időt nyerni. És jelezni, hogy a
hívás nem billentette ki a nyugalmából: – Kivel beszélek?
– Tudja azt maga nagyon jól.
Rafto behunyta a szemét és csendes káromkodásba kezdett. A rohadt, mocskos életbe, a
tettes épp arra készül, hogy feladja magát. Ez pedig meg sem közelíti majd annak a
hatását, hogy ő, Rafto tartóztatja le az illetőt.
– És miből gondolja, hogy magát keresem? – szűrte a fogai közt a kérdést.
– Maradjunk annyiban, hogy tudom – válaszolta a hang. – És amennyiben az én
szabályaim szerint játszunk, akkor megkapja, amit akar.
– És mégis mi az, amit akarok?
– Le akar tartóztatni. És meg is teheti. De egyedül. Figyel rám, Rafto?
A nyomozó szórakozottan bólintott, de aztán összeszedte magát és válaszolt: – Igen.
– Találkozzunk a Nordnesparkban lévő totemoszlopnál – mondta a hang. – Pontosan tíz
perc múlva.
Rafto gondolkodni próbált. A Nordnespark az Akvárium mellett feküdt, kevesebb mint
tíz perc alatt odaér. De miért pont ott kell találkozniuk, egy parkban egy földnyelv
csúcsánál?
– Onnan jól látom, hogy valóban egyedül jön-e – folytatta a hang, mintegy
megválaszolva Rafto kérdését. – Amennyiben más rendőrök is felbukkannak, vagy ha
késik, akkor eltűnök. Örökre.
Rafto agya a maximumon pörgött. Nem volt elég ideje arra, hogy csapatot szervezzen a
letartóztatáshoz. Ezt írja majd a jelentésébe magyarázatként, hogy miért kellett teljesen
egyedül végrehajtania az egészet. Tökéletes.
– Rendben – válaszolta. – És most?
– Elmondok magának mindent és megnevezem a feltételeimet, mielőtt megadom
magam.
– Miféle feltételeket?
– A bírósági tárgyalás alatt nem bilincselhetnek meg, és a sajtó nem lehet jelen rajta.
Olyan helyen kell letöltenem a büntetésemet, ahol nem kerülök kapcsolatba a többi
elítélttel.
Rafto köhögni kezdett. – Rendben – válaszolta az órájára pillantva.
– Várjon, még nem végeztem. Tévé a szobába és az összes könyv, amit csak akarok.
– Ennek semmi akadálya – mondta Rafto.
– Amint aláírta a megállapodást, magával megyek.
– És mi van, ha… – kezdte Rafto, de a szapora sípszó azt jelezte, hogy a vonal túlsó
végén letették a kagylót.

Rafto a hajógyár mellett parkolt le. Nem ez volt a legrövidebb út, viszont ebből az
irányból beláthatóbb volt a park, amely egy hatalmas dimbes-dombos területet foglalt el
kitaposott ösvényekkel átszőtt, kiszáradt, megsárgult fűcsomókkal tarkított halmaival. A
fák ágai csontos, fekete ujjakkal próbáltak a tenger felől, Askay irányából érkező súlyos
felhőtakaróba kapaszkodni. Egy ingerült rottweiler erős láncon rángatta maga mögött a
gazdáját. Rafto, miközben elhaladt a Nordnes strand túlméretezett fürdőkádra
emlékeztető, fehérre mázolt medencéje mellett, kitapogatta a kabátja zsebében lapuló
Smith & Wessont.
A kanyar után előbukkant a tíz méter magas totemoszlop, ami Seattle ajándéka volt
Bergen városának kilencszázadik születésnapjára. Lélegzése hangját csak a cipője alatt
cuppogó nedves avar zaja törte meg. Eleredt az eső. Az apró vízcseppek élesen csapódtak
az arcába.
A totemoszlop tövében egy magányos alak álldogált Rafto felé fordulva. Mintha
pontosan tudta volna, hogy ebből az irányból fog érkezni, és nem a park másik végéből.
Az utolsó métereken Rafto megmarkolta a revolvert. Összehúzott szemmel hunyorgott
az esőben. Ez nem lehet igaz.
– Meglepődött? – érdeklődött a hang, amit csak most sikerült hová tennie.
Rafto nem válaszolt. Az agya újra lázas munkába kezdett.
– Azt hitte, hogy ismer – folytatta a hang. – Holott csak én ismerem magát. Ezért is
voltam biztos benne, hogy egyedül akarja majd megcsinálni.
Rafto megdermedt.
– Ez egy játék – mondta a hang.
– Játék? – köszörülte meg Rafto a torkát.
– Igen. Hiszen maga annyira szeret játszani.
Rafto ujjai erősen rákulcsolódtak a revolver markolatára, hogy amikor előrántja,
nehogy beleakadjon a kabát zsebébe.
– Miért pont én? – kérdezte.
– Mert maga a legjobb. Én pedig csak a legjobbak ellen játszom.
– Maga teljesen őrült – suttogta Rafto, de azon nyomban meg is bánta.
– Ehhez – válaszolta a másik egy félmosoly kíséretében –, nem is fér kétség. De maga
is őrült, barátom. Mind azok vagyunk. Mindannyian nyughatatlan lelkekként bolyongunk,
nem találva a hazafelé vezető utat. Ez mindig is így volt. Tudja, hogy az indiánok miért
készítették ezeket?
A Rafto előtt álló személy kesztyűs kezével megkocogtatta az egymás tetején guggoló
figurákat ábrázoló faragott fatörzset. Az alakok hatalmas, vak szeme a fjordot kémlelte.
– Hogy megtartsák a lelkeket – hangzott a folytatás. – Hogy el ne tévedjenek. De a
totemoszlop elkorhad. És el is kell korhadnia, hiszen épp ez a lényege az egésznek. És
amikor végleg eltűnik, a léleknek új otthont kell találnia. Mondjuk egy maszkban. Vagy
egy tükörben. Vagy akár egy újszülött gyermekben.
Az Akváriumból, a pingvinek kifutója felől rekedt rikoltozás hallatszott.
– Elárulja nekem, miért ölte meg a nőt? – kérdezte Rafto, ő maga is rekedt hangon.
– Kár, hogy véget ért a játék, Rafto. Igazán szórakoztató volt.
– És hogyan jött rá, hogy a nyomában vagyok?
A másik felemelte a kezét, mire Rafto ösztönösen hátrált egy lépést. Az ellenfele
kezében lassan himbálózott valami. Egy nyaklánc, aminek a végén egy zöld, csepp alakú
kő lógott. A kőben egy fekete sérülésnyom látszott. Rafto érezte, ahogy a szívverése
felgyorsul.
– Igaz, Onny Hetland először nem volt hajlandó semmit sem elárulni. De végül… hogy
is fogalmazzak? Hagyta magát rábeszélni.
– Hazudik. – Rafto színtelenül és bármiféle meggyőződés híján ejtette ki a szót.
– Elmesélte, hogy maga hallgatásra kötelezte, hogy még csak a kollégáinak sem árulhat
el semmit. Így aztán világossá vált számomra, hogy maga el fogja fogadni az ajánlatomat
és egyedül jön ide. Mert azt hiszi, hogy ezzel új otthont találhat majd a lelkének, ez lehet a
maga feltámadása. Nem igaz?
A hideg, szemerkélő eső izzadságként tapadt meg Rafto arcán. Ujját a revolver
ravaszára csúsztatta és arra koncentrált, hogy önuralmát megőrizve, tagoltan beszéljen:
– Rossz helyet választott. A háta mögött ott a tenger, az összes idevezető utat pedig
rendőrautók őrzik. Innen nincs menekvés.
A másik a levegőbe szimatolt. – Maga is érzi, Gert? – Mit?
– Félelem. Az adrenalinnak valami egészen egyedi szaga van. Biztos vagyok benne,
hogy maga is érezte, amikor a letartóztatottakat verte. Lailának is pont ilyen szaga volt.
Különösen, amikor meglátta a szerszámokat, amiket használni szoktam. Hát, még
Onnynak. Alighanem azért, mert maga elmesélte neki, mi történt Lailával, így előre tudta,
mi vár rá. Egészen izgató szag, nem gondolja? Valahol olvastam, hogy egyes ragadozók
csupán ez alapján találják meg a zsákmányukat. Gondoljon csak bele: a reszkető
zsákmány, amint igyekszik elrejtőzni, miközben rég tudja, hogy a saját rettegésének a
szaga fogja meggyilkolni.
Rafto a másik kesztyűs kezét nézte, ami üresen lógott az oldalán. Fényes nappal volt,
ők pedig egy kőhajításnyira voltak Norvégia egyik legnagyobb városának központjától.
Köszönhetően annak, hogy egy ideje egy kortyot sem ivott, kora ellenére meglehetősen jó
kondícióban volt. A reflexei gyorsak és még mindig egészen jó harci technikákkal bír. A
revolver előrántásához a másodperc töredék része elegendő lenne. Akkor meg mitől retteg
annyira, hogy szinte összekoccannak a fogai?

Hatodik fejezet
Második nap. Cellular phone

Magnus Skarre rendőrtiszt hátradőlt a székében és behunyta a szemét. A rögvest agyába


kúszó alak kosztümöt viselt és hátat fordított neki. A szemei felpattantak és az órára
pillantott. Hat óra. Úgy döntött, hogy megérdemel némi pihenést, végül is már
végigzongorázta az összes eljárást, ami eltűnt személyek esetében felmerülhet. Végighívta
az összes kórházat és utánakérdezett, hogy nem szállítottak-e be esetleg hozzájuk egy
bizonyos Birte Beckert. Ezután felhívta a taxitársaságokat és ellenőrizte, hogy az előző
éjszaka milyen fuvarok zajlottak a kérdéses környéken. Beszélt a nő bankjával, ahol
megerősítették, hogy az eltűnését megelőzően Birte Becker nem vett ki nagyobb összeget
a számlájáról, és sem az éjszaka, sem a mai napon nem regisztrálták, hogy pénzt vett
volna fel bármelyik fiókból vagy automatából. Az oslói repülőtér rendőrségi ügyelete
átnézte az előző esti utaslistákat, de mindössze egyetlen Beckert, a férjét, Filipet találták a
bergeni járaton. Skarre beszélt a Dániába és Angliába szállító komptársaságokkal is, bár
nagyon valószínűtlennek tűnt, hogy az asszony külföldre ment volna, mivel az útlevelét a
férje otthon őrizte és meg is mutatta nekik. A törekvő nyomozótiszt nagy buzgalmában
még a szokásos biztonsági faxot is szétküldte Oslo és Akerhus szállodáiba, végül pedig
kiküldte a körözési anyagot valamennyi operatív egységnek, a fővárosi járőrkocsikat is
beleértve.
Most már csak az asszony mobiltelefonjának az ellenőrzése volt hátra.
Magnus felhívta Harryt és beszámolt neki a pillanatnyi helyzetről. A főtiszt zihált, a
háttérből pedig hektikus madárcsiripelés hallatszott. Mielőtt letették a kagylót, Harry még
feltett neki néhány kérdést a mobiltelefonnal kapcsolatban. Skarre felállt és kiment a
folyosóra. Katrine Bratt szobájának ajtaja nyitva állt, a villany is égett, de a helyiség üres
volt. Felgyalogolt a következő emeleten lévő kantinba.
Az önkiszolgáló étterem már zárva volt, de az ajtó mellett álló zsúrkocsin langyos
kávét, kétszersültet és lekvárt talált. A helyiségben négyen tartózkodtak, az egyikük
Katrine Bratt volt. Az egyik fal melletti asztalnál ült és dossziéba fűzött dokumentumok
között lapozgatott. Az asztalán egy üveg víz és egy nyitott műanyagdoboz állt két szelet
kenyérrel. Szemüveget viselt, aminek olyan vékony volt a kerete és az üvege is, hogy
szinte alig lehetett észrevenni.
Skarre kávét töltött magának és a nő asztalához sétált.
– Előre betervezett túlóra? – érdeklődött és leült.
Magnus Skarre esküdni mert volna rá, hogy egy halk sóhajt hallott, mielőtt a nő
felpillantott rá az akták közül.
– Hogy honnan tudom? – vigyorgott Skarre. – Vacsorát csomagoltál. A kantin csak ötig
van nyitva, vagyis már reggel tudtad, hogy tovább maradsz. Sajnálom, szakmai ártalom.
– Valóban? – kérdezte Katrine rezzenéstelen arccal, miközben a pillantása visszasiklott
a papírokra.
– Aha – bólintott Skarre, majd a kávéjába kortyolt és kihasználta a helyzetet némi
nézelődésre. A nő előrehajolva ült, így a blúz nyílásán keresztül kényelmesen rálátott fehér
melltartójának csipkeszegélyére. – Vegyük csak ezt a mai eltűnési ügyet. Nekem sincs
több információm az ügyről, mint bárki másnak. Ettől függetlenül szerintem könnyen
lehet, hogy az asszony még mindig odafenn van Hoffon. Mondjuk, valahol a hó vagy az
avar alatt. Esetleg az egyik patak medrében.
Katrine Bratt nem válaszolt.
– És tudod, miért gondolom így?
– Nem – válaszolta a nő halkan, anélkül, hogy felemelte volna a pillantását a
dossziéból.
Skarre átnyúlt az asztal fölött és a mobiltelefonját a nő orra elé dugta. Katrine
rezignáltan felpillantott.
– Ez itt egy mobiltelefon – közölte Skarre. – Valószínűleg azt gondolod, hogy a mobil
egy meglehetősen új találmány. Pedig Martin Cooper, a mobiltelefon atyja, már 1973
áprilisában lefolytatta az első beszélgetést a feleségével egy mobilkészüléken. És
természetesen álmában sem gondolta volna, hogy az ő találmánya lesz majd az egyik
legfontosabb segédeszköz az eltűnt személyek felkutatásában. Ha tényleg jó nyomozó
akarsz lenni, akkor jó, ha figyelsz és az eszedbe vésed ezeket a dolgokat, Bratt.
Katrine levette a szemüvegét és egy félmosoly kíséretében Skarréra nézett, akinek
kifejezetten kedvére volt a mosoly, még ha nem is egészen tudta értelmezni. – Csupa fúl
vagyok, nyomozó.
– Helyes – vágta rá Skarre. – Merthogy Birte Beckernek van egy mobiltelefonja, ami
jeleket küld azoknak a bázisállomásoknak, amelyek területén a készülék épp tartózkodik.
Nemcsak olyankor, amikor beszélgetést folytatnak rajta, vagy felhívják, hanem
folyamatosan, amikor a mobiltelefon be van kapcsolva. Az amerikaiak ezért is nevezték
kezdetben cellular phone-nak. Mert ezek a bázisállomások minden egyes apró területet,
vagyis cellát lefednek. Utánakérdeztem a Telenor-nál és a Hoffot lefedő bázisállomás
folyamatosan fogja a Birte telefonja által kibocsátott jeleket. Mi viszont már az egész
házat átkutattuk, de a készüléknek nyoma sincs. Ha pedig pont a ház mellett veszítette
volna el, az túlságosan gyanús véletlen lenne. Ergo… – Skarre kezével a levegőben
körözött, mint valami bűvész egy sikeresen végrehajtott mutatványt követően. – Amint
megittam a kávémat, felhívom a bevetési központot és kiküldetek egy keresőcsapatot.
– Sok sikert – nyújtotta vissza neki Katrine a telefont és újra lapozni kezdett.
– Ez az egyik régi Hole-ügy, nem? – kérdezte Skarre.
– De bizony.
– Hole azt hitte, hogy sorozatgyilkosról van szó.
– Tudom.
– Tényleg? Akkor talán azt is tudod, hogy tévedett. És hogy nem ez volt az első eset.
Hole szinte megszállottja ezeknek a sorozatgyilkosoknak. Azt hiszi, ez itt az USA, vagy
mi. Pedig ebben az országban egyetlen megveszekedett sorozatgyilkos sincs.
– Svédországban viszont több is akad. Thomas Quick, John Asonius. Tore Hedin…
Magnus Skarre elnevette magát. – Látom, készültél. De ha a valódi nyomozásról is
akarsz tanulni valamit, akkor azt javaslom, hogy lépjünk le és igyunk valahol egy sört.
– Kösz, de nem vagyok…
– Akár ehetnénk is valamit. Ez az uzsonna nem tűnik túl kiadósnak. – Skarrénak végre
sikerült elcsípnie a nő pillantását. A szeméből különös ragyogás áradt, mintha tűz
parázslana valahol mélyen a bensőjében. Skarre sosem látott még ehhez fogható fényt.
Meg volt róla győződve, hogy ő gyújtotta a tüzet, hogy a beszélgetés alatt sikerült áttörnie
a falat.
– Tekintsd úgy… – Skarre úgy tett, mintha a megfelelő szót keresné.
– ...mint a képzés részét.
A nő elmosolyodott. Szélesen.
Skarre érezte, ahogy megemelkedik a pulzusa és elborítja egy meleghullám. Szinte
érezte, ahogy a nő teste hozzátapad, a harisnyába bújtatott térd érintését az ujjai hegyén, és
a sercegő hangot, ahogy a keze egyre feljebb simul.
– Mit akarsz tulajdonképpen, Skarre? Ráhajtasz az új húsra? – A nő mosolya egyre
szélesebb lett, a ragyogás pedig egyre nyilvánvalóbb. – Meg akarod dugni, amilyen
gyorsan csak lehet? Mint a kissrácok, akik a szülinapi partin összeköpködik a legnagyobb
darab sütit, hogy a többiek ne nyúlkáljanak érte?
Magnus Skarre érezte, ahogy az alsó állkapcsa egyre lejjebb csúszik.
– Hadd adjak neked néhány jó tanácsot, Skarre. Tartsd távol magad a kolléganőktől. Ha
úgy véled, hogy forró nyomon vagy, ne a kantinban kávézgass. És ne akard nekem
bemesélni, hogy te fogsz odatelefonálni a bevetési központnak. Szépen felhívod Hole
főtisztet, aki majd eldönti, hogy elindítsa-e a keresést vagy sem. Ha igen, akkor sem innen
indít csapatot, hanem a készenlétiek központját fogja felhívni, akiknek megfelelő
embereik vannak a feladatra.
Katrine összegyűrte a szalvétáját és a Skarre mögött álló szemetes felé hajította. A
férfinak nem kellett megfordulnia ahhoz, hogy tudja, beletalált. A nő becsukta a dossziét
és felállt. Skarrének végre sikerült valamennyire összeszednie magát.
– Fogalmam sincs, mit képzelsz magadról, Bratt. Házas luvnya vagy, aki valószínűleg
nem kapja meg otthon, amire szüksége van, ezért aztán abban reménykedik, hogy majd
egy olyan pasas, mint én, ráveszi magát, hogy… hogy… – Nem találta a szavakat. A
francba, nem találja a szavakat. – Én csak felajánlottam, hogy megtanítok neked néhány
dolgot, te ostoba picsa.
Katrine arca elől mintha hirtelen elrántottak volna egy függönyt, és Skarre úgy érezte,
hogy egyenesen a tűzbe pillantott. Egy hosszú másodpercig meg volt róla győződve, hogy
a nő megüti. Azonban nem történt semmi. Csak amikor Katrine újra beszélni kezdett,
akkor jött rá, hogy az egész csak a pillantásában zajlott le, a nő a kisujját sem mozdította
és a hangja is teljesen fegyelmezetten csengett:
– Bocsáss meg, ha félreértettelek – mondta Katrine, bár az arca arról tanúskodott, hogy
ezt kevéssé tartja valószínűnek. – Egyébként Martin Cooper elsőként nem a feleségét
hívta, hanem a konkurensét, Joel Engelt a Bell Laboratories-től. Mit gondolsz, Skarre, ő is
tanítani akart neki ezt-azt? Vagy egyszerűen csak kérkedett?
Skarre utánabámult. Nézte, ahogy a szoknya a nő hátsójához simul, miközben a kantin
ajtaja felé tartott. Te jó ég, ez a nő egyszerűen észvesztő! Legszívesebben felállt volna,
hogy utánahajítson valamit. De tudta, hogy úgysem találná el. És amúgy is tanácsosabb
ülve maradnia, mert valószínű, hogy az erekciója még mindig jól látható.
Harry érezte, ahogy a tüdeje a bordáihoz préselődik. A légzése lassan kezdett
megnyugodni, a szíve azonban vadul dörömbölt. A melegítője nehéz volt az izzadságtól.
Fenn ácsorgott az Ekeberg étteremnél az erdő szélén. A két világháború között,
funkcionalista stílusban épült étterem valaha Oslo büszkesége volt, odafönn trónolt a
város fölött a meredek hegyoldalban. Később azután az emberek egyre kevésbé vették a
fáradságot, hogy megtegyék a hosszú utat felfelé a városból, így egyre kevésbé érte meg
fenntartani a helyet. Az épület hanyatlásnak indult és lecsúszott világfik, öregedő
alkoholisták és magányos lelkekre vadászó szintén magányos lelkek omladozó
nyomortanyája lett. Az étterem végül be is zárt. Harry szeretett felautózni ide a várost
beborító sárga szmogbúrából, hogy az ösvényektől átszőtt meredek terepen fusson, élvezte
a nehéz pályát, és azt, ahogy az izmait égeti a tejsav. És szeretett megállni a megrogyott
szépségű étteremnél. Ilyenkor leült az esőáztatta, növényekkel benőtt teraszon és csak
nézte a várost, ami valaha az övé volt, de mára csupán felszámolóbiztosa, egykori kedvese
lett.
A város hegyvonulatokkal körülvett völgykatlanban feküdt, az egyetlen visszavonulási
lehetőséget a fjord jelentette. A geológusok állítása szerint Oslo voltaképpen egy kialudt
vulkán krátere. Az ilyen estéken, mint amilyen a mai is volt, Harry elképzelte, hogy a
város fénye apró lyukakat fúr a földkéregbe és átszűrődik az izzó lávatengeren. A
Holmenkollen síugrósánctól kiindulva, ami innen úgy festett, mint egy fehéren kivilágított
írásjel, egy vessző a sötét égen, megpróbálta megsaccolni, hogy a város túlsó oldalán
nagyjából hol állhat Rakel háza.
Azután a levélre gondolt. És az iménti telefonbeszélgetésre, amelyben Skarre a Birte
Becker eltűnt mobiljáról érkező jelzésekről számolt be. A szívverése mostanra egészen
megnyugodott, lassú, szabályos jeleket küldött az agyának arról, hogy még életben van.
Mint egy mobiltelefon a bázisállomásnak. Szív, gondolta Harry. Jel. A levél. Teljesen
beteg gondolat. Akkor meg miért nem szabadul tőle? Miért morfondírozik azon, hogy
mennyi időbe telne visszarohanni az autóhoz, aztán pedig felhajtani Hoffba, hogy
kiderüljön, ki is a legbetegebb köztük?

Rakel a konyhaablaknál állt és a fenyőket nézte, amelyek elzárták a szomszédok felől a


kilátást. A negyed lakóinak szervezett egyik gyűlésen felvetette, hogy ki kellene vágatni
néhányat a fák közül, mert nem engedik át a fényt, a javaslat azonban néma, ám annyira
egyértelmű ellenállásba ütközött, hogy végül a szavazás indítványozásától is elállt.
A fenyők ugyanis távol tartják a nemkívánatos pillantásokat. És az emberek másra sem
vágynak idefenn a Holmenkollenen, a város fölött, ahol sokáig megmarad a hó, és ahol a
BMW-k és Volvók óvatosan veszik be a hajtűkanyarokat, amikor hazafelé tartanak az
elektromos garázsajtóhoz és a meleg vacsorához, amit a fitneszstúdiókban formásra edzett
nejük készített az au-pair segítségével.
Rakel még az apjától örökölt masszív, fából épült villa plafonján keresztül is hallotta az
emeletről az Oleg szobájában bömbölő zenét. Led Zeppelin. The Who. Amikor ő volt
tizenkét éves, elképzelhetetlen lett volna, hogy a szüleivel egyidős zenét hallgasson. Oleg
azonban Harrytól kapta ezeket a lemezeket és maximális odaadással hallgatta őket.
Arra gondolt, mennyire vékony lett Harry. Egészen összezsugorodott. Épp úgy, mint az
emléke. Szinte ijesztő, hogy valaki, akivel az ember ennyire intim közelségben volt,
milyen gyorsan eltűnhet, elhalványulhat. Vagy talán pont ezért: annyira közel voltak
egymáshoz, hogy miután véget ért, teljesen valószerűtlennek kezdett tűnni az egész, mint
egy álom, amit az ember gyorsan el is felejt, mert azt gondolja, hogy mindez csak az ő
fejében történt meg. Talán ezért volt ennyire mellbevágó újra látni őt. Átölelni, érezni az
illatát, nem csupán telefonon keresztül hallani a hangját, hanem a saját szájából, azok
közül a nagyon puha ajkai közül a kemény és egyre gyűröttebb arcában. És a szemébe
pillantva látni az egyre erősebb csillogást, miközben mesél. Épp úgy, mint azelőtt.
Mégis boldog volt, hogy túl van rajta. Hogy maga mögött hagyta ezt a kapcsolatot és
hogy nem ezzel a férfival fogja megosztani a jövőjét. És hogy a férfi mocskos valósága
nem része többé az életüknek.
Mert most jól van. Sokkal jobban. Az órára pillantott. Mindjárt itt lesz. Harryval
ellentétben ö mindig pontos volt.
Mathias a múlt nyáron bukkant fel egy kerti partin, amit a Holmenkollen városrész
lakóközössége szervezett. Még csak nem is a környéken lakott, a barátai hívták meg a
rendezvényre. Végigbeszélgették az estét. Tulajdonképpen főleg róla, Rakelről volt szó.
Figyelmesen hallgatta őt, bár inkább úgy, ahogy az orvosok szoktak figyelni, gondolta
Rakel. Két nap múlva aztán mégiscsak felhívta Rakelt és megkérdezte, hogy vele tartana-e
a Hovikoddenen lévő Heine-Onstad Képzőművészeti Központba egy kiállításra. Oleggel
együtt, mert van egy kiállítás kifejezetten gyerekek részére is. Az idő pocsék volt, a
kiállítás középszerű, Oleg pedig undok. Mathiasnak azonban jókedvével és az alkotók
tehetségére tett csípős megjegyzéseivel sikerült feldobnia a hangulatot. Azután
hazafuvarozta őket, elnézést kért a rémes ötletért és nevetve megígérte, hogy soha többé
nem viszi őket sehová. Kivéve, ha kifejezetten ők kérik meg rá. Ezután Mathias egy hétre
Botswanába utazott, és még aznap este, amikor visszatért, felhívta Rakelt, hogy lenne-e
kedve újra találkozni vele.
Hallotta, ahogy egy autó felkanyarodik a széles feljáróra. Mathias egy régebbi típusú
Honda Accorddal járt. Maga sem tudta, miért, de Rakelnek tetszett. És azt is szerette, hogy
a férfi mindig a garázs előtt parkolt le, sohasem odabenn. Meg azt is, hogy egy táskában
egy váltás fehérneműt és nesszeszert hozott magával, amit aztán következő reggel el is
vitt, valamint, hogy mindig megkérdezte tőle, hogy mikor akarja újra látni és hogy nem
tekintett mindent magától értetődőnek. Ez persze hamarosan másként lesz majd, de Rakel
készen állt.
A férfi kiszállt az autóból. Magas volt, csaknem olyan magas, mint Harry. Kisfiúsan
nyílt pillantással mosolygott a konyhaablak felé, pedig biztosan hullafáradt az
embertelenül hosszú ügyelet után. Igen, készen állt rá. Egy férfire, aki itt van mellette, aki
szereti őt és minden másnál fontosabbnak tartja a kis szentháromságukat. Hallotta, ahogy
a kulcs megfordul a bejárati ajtó zárjában. Az a kulcs, amit az előző héten adott neki.
Mathias olyan arcot vágott, mint egy gyerek, akit épp akkor ajándékoztak meg egy
belépőjeggyel a csokoládégyárba.
Kinyílt az ajtó, a férfi belépett, Rakel pedig azonnal a karjai között volt. A
gyapjúkabátja illatát is szerette. Az anyag hűvösen simult az arcához, de a férfi testének
biztonságos melege sugárzott alóla.
– Mi az? – nevetett a férfi a hajába.
– Annyira vártalak – suttogta a nő.
Rakel behunyta a szemét és egy ideig összeölelkezve álltak.
Azután hátrahajtotta a fejét és a férfi mosolygó arcába pillantott. Szép férfi volt. Szebb,
mint Harry.
Mathias kiszabadította magát az ölelésből, kigombolta a kabátját és felakasztotta.
Azután a mosogatóhoz lépett és kezet mosott. Mindig ez volt az első, amikor az Anatómiai
Intézetből jött, ahol az előadások alatt valódi holttestekkel dolgozott. Harry is épp így
mosott kezet, ha egyenesen egy gyilkossági ügy helyszínéről érkezett. Mathias kinyitotta a
mosogató alatti szekrény ajtaját, kivette a krumplisvödröt, majd a medencébe szórta a
tartalmát és megnyitotta a csapot: – Milyen napod volt, édes?
Rakel arra gondolt, hogy szinte minden férfi az előző estéről kérdezte volna, hiszen
Mathias tudta, hogy Harryval találkozott. Ezért is szerette. Elmesélte, az ablakon kifelé
nézve. Pillantása végigsiklott a fenyőkön, és megpihent odalenn a városon, ahol már
kezdtek kigyulladni a fények. Ott van valahol lenn. Kilátástalan vadászatot folytatva
valami után, amit soha, de soha nem fog megtalálni. Sajnálta őt. Nem maradt már más,
csak az együttérzés. Bár tegnap este volt egy pillanat, amikor mindketten elcsendesedtek
és a pillantásuk egymásba kapaszkodott. Olyan volt, mint az áramütés, de egy pillanat
alatt vége is lett. A varázslat elröppent, nyoma sem maradt. Döntött. Mathias mögé lépett,
köré fonta a karját és a férfi széles hátára hajtotta a fejét.
Érezte az izmok és az inak játékát az ing alatt, miközben a férfi meghámozta és a
fazékba pottyantotta a krumpliszemeket.
– Kellene még néhány – szólalt meg Mathias.
Rakel mozgást érzékelt a konyhaajtó felől és odafordult. Oleg a küszöbön állva nézte
őket.
– Nem hoznál fel még néhány szem krumplit a pincéből? – kérte tőle Rakel, és látta,
hogy Oleg sötét pillantása még sötétebbé válik.
Mathias megfordult. Oleg továbbra is némán ácsorgott az ajtóban.
– Hozhatok én is – mondta Mathias, és kivette az üres vödröt a mosogató alól.
– Nem – szólalt meg Oleg, és két lépést tett feléjük. – Én megyek.
Elvette a vödröt Mathiastól, aztán sarkon fordult és eltűnt.
– Ez meg mi volt? – kérdezte Mathias.
– Csak fél egy picit a sötétben – sóhajtotta Rakel.
– Azt értem, de akkor miért ő ment le?
– Mert Harry azt mondta, hogy ezt kell tennie.
– Mit?
Rakel megrázta a fejét. – Azokat a dolgokat, amiktől fél, de nem akar rettegni tőlük.
Amikor Harry itt volt, mindig Oleget küldte le a pincébe.
Mathias a homlokát ráncolta.
Rakel szomorúan elmosolyodott. – Harry nem egy született gyermekpszichológus.
Oleg pedig egyáltalán nem hallgatott rám, ha Harry előzőleg mondott neki valamit.
Egyébként meg tényleg nincsenek szörnyek odalenn.
Mathias elfordította a tűzhely egyik gombját és halkan kérdezte: – Mitől vagy ilyen
biztos benne?
– Te? – nevetett Rakel. – Te is féltél a sötétben?
– Ki mondta, hogy most már nem félek? – vigyorodott el Mathias. Igen, szerette a
férfit. Ez jobb volt. Egy jobb élet. Szerette, szerette őt.

Harry leparkolt Becker háza előtt. A kocsiban ülve bámulta az ablakokból a kertre
zúduló sárga fényt. A hóember kertitörpe méretűvé zsugorodott. Az árnyéka azonban még
így is egészen a kerítésig nyújtózkodott a fák között.
Kiszállt az autóból. Az arca grimaszba rándult, amikor a kapu megnyikordult. Tisztában
volt vele, hogy csengetnie kellett volna, merthogy a kert ugyanúgy magánterület, mint a
ház. De se türelme, se kedve nem volt hozzá, hogy Becker professzorral vitatkozzon.
A nedves talaj ruganyos volt a lába alatt. Leguggolt. A fény úgy verődött vissza a
hóemberről, mintha matt üvegből készült volna. Napközben az enyhe időjárás miatt az
apró hókristályok összecsomósodtak, de most, hogy a hőmérséklet újra leesett, a pára
lecsapódott és újra a kristályokhoz fagyott, a reggel még szép, fehér és könnyű hó
szürkévé, tömötté és kásássá vált.
Harry felemelte a jobb karját, ökölbe szorította a kezét, majd lesújtott.
A hóember összezúzott feje legurult a válláról és a barna fűre pottyant.
Harry keze újra meglódult, ezúttal felülről csapott le, egyenesen a nyaknyílásba. Az
ujjai egyre mélyebbre ástak, míg végül rátalált arra, amit keresett.
Kihúzta a kezét és diadalmas mozdulattal a hóember elé emelte, pont úgy, ahogy Bruce
Lee mutatná fel ellenfele szívét, amit az imént tépett ki annak mellkasából.
A piros és ezüstszínű Nokia mobiltelefon kijelzője még mindig világított.
A győzelem lángja azonban kialudt. Jól tudta, hogy ez nem jelent semmiféle áttörést a
nyomozásban, inkább csak egy kis közjáték abban a bábelőadásban, ahol valaki
láthatatlanul rángatja a szálakat. Ez így túlságosan egyszerű. A telefonnak elő kellett
kerülnie.
Harry a bejárati ajtóhoz ment és becsengetett. Filip Becker kinyitotta az ajtót. A haja
kócos volt, a nyakkendője félrecsúszott. Sűrűn pislogott, mintha most riadt volna fel
álmából.
– Igen – válaszolta Harry kérdésére. – Birtének is ilyen telefonja van.
– Megtenné, hogy felhívja a számát?
Filip Becker eltűnt a házban. Harry várt. Az ajtónyílásban hirtelen Jonas arca bukkant
fel. Harry köszönni akart neki, de ebben a pillanatban a piros telefon egy régi gyerekdalt
kezdett játszani. Harrynak pedig hirtelen az eszébe villant a dal második sora: „Gondolj
kicsiny fiacskádra”.
Látta, hogy Jonas arca felragyog. Aztán azt is, hogy a kisfiú agya könyörtelenül
dolgozni kezd, és ahogy az anyja csengőhangja keltette spontán, bizonytalan öröm eltűnik
az arcáról és helyet ad a jeges, puszta rettegésnek. Harry nyelt egyet. Ezt a rettegést
túlságosan is jól ismerte.

Ahogy kinyitotta a lakás ajtaját, Harryt azonnal megcsapta a gipszkarton és a fűrészpor


szaga. A folyosó falának lambériaburkolatát leszedték és a padlóra halmozták. A burkolat
alatti falon néhány világos folt díszelgett. Harry végighúzta az ujját a fehér lepedéken, ami
a padlóra pergett. A szájába dugta az ujját. Sós. Ilyen íze van a penésznek? Vagy ez csak
valamiféle sókicsapódás, az épület izzadsága? Harry felkattintotta az öngyújtóját és
egészen közel hajolt a falhoz. Semmilyen szagot nem érzett, és semmit nem látott.
Miután lefeküdt, a hálószoba tökéletes feketeségébe bámulva Jonasra gondolt. És a
saját anyjára. A betegség szagára és az anyja arcára, ami lassan beleveszett a párna
fehérségébe. A napokra és hetekre, amelyeken Sosszel játszott, mialatt az apja egyre
inkább elnémult és már meg sem próbált úgy tenni, mintha nem lenne semmi baj. Ebben a
pillanatban mintha halk, súrlódó hang szűrődött volna be a folyosóról. Mint amikor a
láthatatlan marionettzsinórok, amik egyre csak nőnek és tekergőznek mindenfelé, lassan
felfalják a sötétséget és erőtlen, remegő fényt gyújtanak maguk után.

Hetedik fejezet
Harmadik nap. A felderítetlen esetek száma

Az erőtlen reggeli fény beszivárgott a bűnügyi főfelügyelő irodájának redőnyén


keresztül és szürke színbe vonta az odabenn ülő két férfi arcát. Hagen elgondolkodva
ráncolta homlokát bozontos, egyetlen vonallá összenőtt, fekete szemöldöke fölött,
miközben Harryt hallgatta. Az íróasztalán egy aprócska talapzaton egy fehér kisujjcsont
feküdt, ami a felirat tanúsága szerint egykor Yoshito Yasuda japán zászlóaljparancsnoké
volt. Hagen a katonai főiskolán éveken keresztül tartott előadásokat erről a csontocskáról,
amit Yasuda elkeseredésében vágott le a kezéről az emberei előtt az 1944-es burmai
visszavonulásukkor. A bűnügyi főfelügyelő csupán egy évvel ezelőtt tért vissza korábbi
munkaadója, a rendőrség kebelére, hogy irányítása alá vegye a gyilkossági csoportot. És
mivel azóta meglehetősen sűrű iramban peregtek az események, most viszonylag
türelmesen hallgatta tapasztalt főtisztjének beszámolóját az eltűnt személyek ügyében.
– Csak Oslóban több mint hatszáz eltűnést jelentenek be évente. Ám közülük csak pár
tucatnyian vannak, akik nem kerülnek elő néhány órán belül. Néhány napon túl pedig
szinte mindenki előkerül.
Hagen az orrnyerge fölött burjánzó szőrszálakat simogatta, amelyek két szemöldökét
eggyé forrasztották. Még fel kell készülnie a költségvetést érintő megbeszélésre, amit a
rendőrfőkapitány irodájában hívtak össze. Az ülés témája a kiadások megkurtítása lesz.
– Az eltűntek zömét a pszichiátriai intézmények lakói, illetve idősek teszik
ki – folytatta Harry. – De azokat is megtalálják, akik egyik csoportba sem tartoznak, csak
egyszerűen leléptek otthonról vagy öngyilkosok lettek. Végül mindig felbukkannak egy
utaslistán, pénzt vesznek fel egy automatából, vagy partra sodródnak az egyik strandon.
– Mire próbál kilyukadni, Harry? – pillantott az órájára Gunnar Hagen.
– Erre – hajított Harry egy sárga mappát a főnöke asztalára. Hagen előrehajolt és az
összekapcsolt papírokat lapozgatta.
– Meg kell, hogy mondjam, Harry, jelentésírás terén van még hova fejlődnie.
– Skarre müve – közölte Harry szárazon. – A végkövetkeztetés viszont az enyém, amit
szóban osztanék meg magával.
– Csak röviden, ha lehet.
Harry az ölébe ejtett kezét tanulmányozta. A lábát hosszan kinyújtotta maga elé. Nagy
levegőt vett. Tudta, hogy ha hangosan kimondja, többé már nem lesz visszaút.
– Túl sokan tűntek el – vágott bele.
Hagen szemöldökének jobb fele a magasba emelkedett. – Ezt most egy kicsit
részletesebben, ha lehet.
– A hatodik oldalon talál egy áttekintést az 1995-től a mai napig eltűnt huszonöt és
ötven év közötti nőkről. Nők az utóbbi tíz évből, akik soha nem kerültek elő. Beszéltem az
eltűnt személyekkel foglalkozó osztállyal, akik teljes mértékben egyetértettek velem.
Egyszerűen túl sokan vannak.
– Mihez képest túl sokan?
– A korábbi évekhez képest. Dániához és Svédországhoz képest. Valamint a többi
demográfiai csoporthoz viszonyítva. A házas és élettársi kapcsolatban élő nők aránya
erősen felülreprezentált.
– Ma a nők lényegesen önállóbbak, mint korábban – vetette közbe Hagen. – A saját
útjukat akarják járni, könnyebben kiszakadnak a családjukból. Mondjuk, külföldre
mennek egy férfival. Ez nyilván meglátszik a statisztikákon. Mi ebben annyira különös?
– A nők Svédországban és Dániában is önállóbbak lettek. Ott mégis megtalálják őket.
Hagen felsóhajtott. – Ha az értékek tényleg ennyire eltérnek az átlagtól, akkor ez eddig
hogyhogy nem tűnt fel senkinek?
– Mert Skarre számai az egész országra vonatkoznak, a rendőrségi jelentések pedig
valószínűleg csak a saját körzetükben eltűnt személyekre. Bár a KRIPOS-nak van az egész
ország területére kiterjedő nyilvántartása, mintegy nyolcszáz névvel, de az egyrészt csak
az utóbbi ötven évre vonatkozik, másrészt a hajótörések áldozatait, és az olyan nagyobb
szerencsétlenségekben eltűnt személyeket is magában foglalja, mint az Alexander
Kiellandé is volt. A lényeg az, hogy senki nem nézett utána az egész országra vonatkozó
mintának. Egészen mostanáig.
– Ezt értem, Harry, de a mi felelősségünk nem terjed ki az egész országra, hanem csak
az oslói körzetre. – Hagen mindkét tenyerével az asztalra csapott, jelezvén, hogy részéről
az audiencia befejeződött.
– Az a probléma – vakarta meg Harry az állát –, hogy elérte Oslót is.
– Mi érte el?
– Tegnap este egy hóember gyomrában rábukkantam Birte Becker mobiltelefonjára.
Valójában én sem tudom pontosan, hogy mi is ez, főnök. De attól tartok, nagyon fontos
lenne, hogy rájöjjünk. Méghozzá sürgősen.
– Érdekes a statisztika – morogta Hagen és szórakozottan Yasuda zászlóaljparancsnok
kisujj csontját kezdte tapogatni és hüvelykujja körmével nyomogatni. – És világos, hogy
ez az utolsó eltűnési ügy okot ad az aggodalomra. De ez önmagában még nem elég.
Úgyhogy hadd halljam, mi késztette ana, hogy összeállíttassa Skarrével ezt a jelentést?
Harry Hagenre pillantott, majd előhúzott egy gyűrött borítékot a belső zsebéből és
átnyújtotta a főnökének.
– Ezt a postaládámban találtam közvetlenül azután, hogy szeptember elején abban a
tévéshowban szerepeltem. Egészen mostanáig azt gondoltam, hogy csak valami szimpla
elmebaj.
Hagen kihúzta a lapot a borítékból, majd a mindössze hat sorból álló szöveg elolvasása
után fejét rázva Harryra bámult: – Hóember? És mi akar lenni ez a The Muni?
– Hát, ez az – válaszolta Harry. – Attól félek, hogy az pontosan az lesz.
A főnöke értetlenül pislogott vissza.
– Remélem, hogy tévedek – folytatta Harry. – De az a gyanúm, hogy átkozottul sötét
idők következnek.
Hagen felsóhajtott. – És mit szeretne, Harry?
– Egy nyomozócsoportot.
Hagen Harryt nézte. A rendőrkapitányságon dolgozók többségéhez hasonlóan Harry
Holét ő is önfejű, arrogáns, indulatos, kiegyensúlyozatlan, alkoholista alaknak tartotta.
Ennek ellenére boldog volt, hogy egy csapatban játszanak. Nem szívesen lett volna annak
a gazembernek bőrében, akinek ez a pasas liheg a nyomában.
– Hány fővel? – kérdezte végül. – És mennyi időre?
– Tíz fő. Két hónapra.

– Két hét? – hitetlenkedett Magnus Skarre. – És négy fővel? Akkor ez most gyilkossági
ügy?
Rosszalló tekintettel meredt három kollégájára, akik Harry irodájában szorongtak:
Katinre Brattra, Harry Holéra, valamint Bjorn Holmra a technikai csoportból.
– Ennyit kaptam Hagentől – válaszolta Harry a székében hintázva. – És nem
gyilkossági ügy. Legalábbis egyelőre.
– Hát, akkor mégis mi? – nézett rá Katrine Bratt. – Mármint egyelőre?
– Egy újabb eltűnési ügy a statisztikában – mondta Harry. – Ami tagadhatatlanul sok
hasonlóságot mutat az utóbbi évek egyéb eltűnési ügyeivel.
– A családanyákkal, akik egy késő őszi napon egyszer csak eltűntek? – kérdezte Bjorn
Holm a toteni dialektus jól felismerhető maradványaival, amit még Skreiából hozott
magával az Elvis, hardcore hilly-billy, Sex Pistols és Jason & The Scorchers lemezekből
álló gyűjteményével együtt, amelyekhez három, Nashville-ből származó kézzel varrott
öltöny, egy amerikai biblia, egy kissé rövid kihúzható kanapé meg egy étkezőasztal társult,
ami már három generációnyi Holmot kiszolgált. Mindezt egy utánfutóra zsúfolva vontatta
el a fővárosba az utolsó Amazon modell után kötve, ami 1970-ben gördült ki a Volvo
üzeméből. Holm tizenkétezer koronáért jutott hozzá az Amazonhoz, anélkül, hogy tudta
volna, mennyit futott, mivel a kilométerszámláló csak százezerig ment. Az idők során
Bjorn számára az autó lett mindannak a megtestesítője, ami ő maga volt és amiben hitt. Az
illatát jobban szerette, mint bárminek a szagát annak előtte: műbőr, pléh, motorolaj,
napszítta kalaptartó, a Volvo-gyár és a régi háttámla kipárolgásának a keveréke. A
támlából nem egyszerűen izzadságszag áradt, ennek a szagnak Bjorn Holm számára valódi
személyisége volt: a korábbi tulajdonosok lelkét, sorsát, étkezési szokásait és teljes
életstílusát konzerválta. A visszapillantó tükörről lógó eredeti Fuzzy Dice plüss
dobókockák igen érzékletesen fejezték ki a letűnt amerikai kultúra iránt érzett tiszta
szerelem és ironikus távolságtartás keverékét és egyben azt a norvég parasztfiút, akinek az
egyik fülében Jim Reeves, a másikban pedig a Ramones szól, ö maga pedig egyformán
rajong mindkettőért. Ahogy rasztasapkájában Harry irodájában ült, inkább hasonlított
drogdílerre, mint bűnügyi technikusra. Kerek, barátságos arcát jókora, tüzvörös
pofaszakáll keretezte, enyhén kidülledő szeme pedig kissé halszerű, folyton csodálkozó
kifejezést kölcsönzött neki. Ő volt az egyetlen, akit Harry mindenképpen a kis
nyomozócsoportban akart tudni.
– Lenne itt még valami – mondta Harry, és bekapcsolta az asztalán terpeszkedő
papírkupacok közé állított vetítőt. Magnus Skarre káromkodva kapta a szeme elé a kezét,
amikor az életlen szöveg váratlanul az arcára vetült. Odébb húzódott, Harry pedig
zavartalanul folytatta:
– Ez a levél pontosan két hónappal ezelőtt került a postaládámba. Nincs feladó, a
bélyegző szerint Oslóban adták fel. Egy teljesen átlagos tintasugaras nyomtatóval
printelték ki.
Mielőtt Harry megkérhette volna rá, Katrine Bratt lekapcsolta a villanyt. A sötét
helyiség egyik fala fényben úszott. Csendben olvastak:

Hamarosan leesik az első hó. Ő pedig újra felbukkan. A Hóember. És mire a hó


elolvad, újra magával visz valakit. Te pedig azt kérdezed majd: „Ki építette a
hóembert? Ki épít hóembereket? Ki szülte The Murrit?" Mert a hóember nem tudja.

– Igazán lírai – mormolta Bjorn Holm.


– Mi az a The Murri? – kérdezte Skarre, de válasz helyett csupán a vetítő
ventilátorának surrogása hallatszott.
– Sokkal lényegesebb kérdés, hogy ki a Hóember – mondta Katrine Bratt.
– Láthatólag olyasvalaki, akinek az agya némi kalibrálásra szorult – állapította meg
Bjorn Holm.
Skarre magányos nevetése gyorsan el is halt.
– The Murri egy olyan személy gúnyneve volt, aki már nem él – hallatszott Harry
hangja a sötétből. – A murrik az ausztráliai Queensland őslakosai. Ez a bizonyos murri,
amíg élt, nőket gyilkolt Ausztrália-szerte. Senki sem tudja pontosan, hogy hányat. A valódi
neve Robin Toowoomba volt.
A ventilátor egyre csak surrogott.
– A sorozatgyilkos – szólalt meg Bjorn Holm. – Akit megöltél.
Harry bólintott.
– Ezek szerint most is azt gondolod, hogy sorozatgyilkossal van dolgunk?
– A levél alapján nem zárhatjuk ki.
– Hé, hé, csak nyugalom! – emelte fel a kezét Skarre. – Hányszor is kiáltottál farkast,
mióta celeb lettél az ausztrál ügy miatt, Harry?
– Háromszor – válaszolta Harry. – Minimum.
– Ezzel szemben még egy árva sorozatgyilkost sem láttunk Norvégiában. – Skarre
rövid pillantást vetett Brattra, meg akart bizonyosodni róla, hogy a nő is figyel: – Amiatt
az FBI-os sorozatgyilkos kurzus miatt van ez? Azért látod folyton mindenhol őket?
– Elképzelhető – bólintott Harry.
– Hadd emlékeztesselek rá, hogy attól a pár megbolydult ápolótól eltekintve, akik
időről időre injekciót nyomnak néhány öregember karjába, akiknek már amúgy sincs sok
hátra, egy fia sorozatgyilkosa nem volt még az országnak. Soha. Ezek a fickók csak az
USA-ban léteznek, ott is jobbára csak a filmekben.
– Tévedés – szólt közbe Katrine Bratt.
A többiek egy emberként fordultak felé. A nő elnyomott egy ásítást.
– Svédország, Franciaország, Belgium, Németország, Anglia, Olaszország, Hollandia,
Dánia, Oroszország és Finnország. És akkor még csak a felderített ügyeket említettük. A
felderítetlen esetek számáról senki nem beszél.
Harry a sötétben nem láthatta a Skarre arcát elfutó bíbor színt, csupán az állának a
sziluettjét, ami agresszívan lendült Katrine irányába.
– Még csak egy hullánk sincs! Viszont egy egész fiókot tudok mutatni neked tele
hasonló levelekkel. Méghozzá olyanoktól, akik lényegesen bomlottabbak, mint ez a… ez
a… hóember.
– Annyi a különbség – szólalt meg Harry, majd felállt és az ablakhoz lépett –, hogy ez a
holdkóros itt alapos munkát végzett. A The Murri nevet egyetlen újság sem említette
annak idején. Robin Toowoomba akkor használta ezt a nevet, amikor egy
vándorcirkuszban bokszolt.
Az utolsó napsugarak kikandikáltak a vastag felhőtakaró hasadásain. Harry az órájára
nézett. Oleg ragaszkodott hozzá, hogy idejében odaérjenek a koncertre, hogy a Slayert is
meghallgathassák.
– Hogyan fogjunk hozzá? – kérdezte Bjorn Holm. Harry visszament az asztalához.
– Holm végigfésüli Beckerék házát és kertjét. Olyan figyelmesen, mintha egy
gyilkosság helyszíne lenne. Alaposan vedd górcső alá a mobiltelefont és a sálat. Skarre,
állíts össze egy listát azokról, akiket korábban elítéltek gyilkosságért, nemi erőszakért,
valamint a gyanúsítottakat…
– … ugyanezekben az ügyekben és a többi söpredéket, aki szabadlábon van – fejezte be
bólogatva Skarre.
– Bratt, maga nekiugrik az eltűnt személyekről szóló jelentésnek és megpróbál
valamiféle rendszert, mintázatot találni.
Harry rutinosan várta az elkerülhetetlen kérdést, hogy mégis miféle rendszerre gondolt,
de Katrine Bratt csak röviden bólintott.
– Oké – mondta Harry. – Akkor hajrá.
– És maga? – érdeklődött Bratt.
– Én koncertre megyek – felelte Harry.
Amikor a többiek kimentek az irodából, a jegyzetfüzetére pillantott. Az egyetlen
gondolatra, amit feljegyzett. A felderítetlen esetek száma.

Sylvia olyan gyorsan futott, ahogy csak bírt. A fák felé tartott, oda, ahol a legsűrűbben
nőttek, minél beljebb a kezdődő alkonyatba. Az életéért futott.
Nem fűzte be a csizmáját, így az mostanra tele lett hóval. Miközben átverekedte magát
az alacsonyabb, csupasz ágakon, baltát szorongató kezét maga elé tartotta. A balta feje
vöröslött a vértől.
Tudta, hogy a tegnap leesett hó odabenn a városban már rég elolvadt, de idefenn a
Sollitiogdán, alig fél órányi autóútra Oslótól, akár egészen tavaszig megmaradhat. Ebben a
pillanatban viszont semmi egyebet nem kívánt jobban, mint azt, hogy bár sose költöztek
volna erre az isten háta mögötti helyre, ebbe a zsebkendőnyi vadonba a város legszélére.
Mennyivel szívesebben rohanna most a fekete aszfalton, ahol nem hagy nyomot maga
után, a városban, aminek a lármája elnyeli a menekülés hangjait és ahol elrejtőzködhetne a
nagy és biztonságot nyújtó embertömegben. Itt viszont egészen egyedül van.
Nem.
Nem egészen.
Nyolcadik fejezet
Harmadik nap. Hattyúnyak

Sylvia az erdő mélye felé rohant. Be a sötétbe. Alapvetően gyűlölte ezt a novemberi
korai szürkületet, most azonban úgy érezte, hogy nem tud elég gyorsan besötétedni. A
sötétséget keresve próbált az erdő sűrűjébe jutni, hiszen egyedül a sötétség tudja eltüntetni
a nyomait és elrejteni őt. Elég jól kiismerte itt magát ahhoz, hogy nehogy véletlenül
visszakeveredjen a tanyára, egyenesen annak… annak a valaminek a karjába. Csak az volt
a probléma, hogy az éjszaka lehullott hó megváltoztatta a tájat, elfedte az ösvényeket, az
ismerős köveket és elsimította a körvonalakat. Az alkonyat pedig… Csak még inkább
eltorzított mindent. A saját rettegéséről nem is beszélve.
Megállt és hallgatózott. Reszelős zihálása beletépett a csendbe, úgy hangzott, mint a
sztaniol reccsenése, amit reggelente a kislányok uzsonnájához szakít le a tekercsről.
Amikor végre sikerült egy pillanatra visszatartania a lélegzetét, nem hallott mást, csak a
vér dübörgését a fülében és vízcsobogást. A patak! Mindig a patak útját követik, amikor
bogyót szednek, csapdát állítanak vagy a tyúkokat keresik, bár végül mindig kiderült,
hogy a róka vitte el őket. A patak elvezeti a kaviccsal felszórt útra, ahol előbb-utóbb
biztosan felbukkan majd egy autó.
Már nem hallott lépéseket. Sem gallyak reccsenését, sem a hó csikorgását. Lehet, hogy
megmenekült? Összegörnyedve igyekezett a csobogó hang felé.
A patak olyan volt, mintha egy fehér lepedőn húzódna végig, amit gondos kezek az
erdő közepére terítettek.
Sylvia belegázolt. A bokáig érő víz azonnal átáztatta a csizmáját. Olyan hideg volt,
hogy szinte megbénította a lábizmait. Azután elkezdett a víz folyásával azonos irányban
rohanni. A víz hangosan csobogott, ahogy a lábát emelte, ezért igyekezett minél hosszabb
lépésekkel haladni. Nyom nélkül, gondolta diadalmasan. És bár továbbra is rohant, a
pulzusa lassulni kezdett.
Bizonyára az utóbbi évek edzőteremben töltött óráinak köszönheti mindezt. Hat kilót
dobott le magáról és ki merte volna jelenteni, hogy jobb formában van, mint a legtöbb
harmincöt éves. Yngve legalábbis ezt állította, amikor azon az úgynevezett inspirációs
szemináriumon találkoztak tavaly. Egek, ő inspirálta csak igazán. Bárcsak
visszaforgathatná az idő kerekét! Mondjuk, tizenegy évvel. Mindent egészen másképp
csinált volna. Nem ment volna hozzá Rolfhoz. És megszakíttatta volna a terhességét.
Persze így, hogy az ikrek már megszülettek, ez a gondolat teljességgel elképzelhetetlen
volt. De a szülés előtt, mielőtt még megpillantotta volna őket, nagyon is lehetséges lett
volna. És akkor most nem lenne ebben a börtönben, amit gondosan maga köré emelt.
Miközben félresöpört egy ágat, ami a patak fölé lógott, a szeme sarkából észrevett
valamit, egy felriasztott állatot, ami most beleveszett az erdő szürkeségébe.
Eszébe villant, hogy óvatosabban kellene lendítenie a karját, mert a végén még
megsebesíti a lábát a baltával. Csak percek voltak, Sylviának mégis úgy tünt, mintha egy
örökkévalóság telt volna el azóta, hogy az istállóban csirkét vágott. Kettőt már lefejezett
és épp a harmadikhoz készülődött, amikor az istálló ajtaja megnyikordult mögötte.
Természetesen megijedt, hiszen egyedül volt otthon és nem hallott sem lépéseket, sem
autózúgást az udvarról. Elsőként azt a furcsa szerszámot pillantotta meg: egy vékony,
fogantyúra erősített fémhurkot. Azokra a csapdákra hasonlított, amiket a rókák ellen
szoktak használni. És amikor az a valaki, aki az eszközt szorongatta, beszélni kezdett,
lassan azt is megértette, hogy ez alkalommal ő lesz a zsákmány. Ő fog meghalni.
És azt is megtudta, hogy miért.
Hallgatta a beteg, mégis teljesen világos logikai érvelést, miközben a vér az ereiben
úgy bukdácsolt, mintha máris kezdene megalvadni. Azután azt is megtudta, hogyan.
Részletekbe menően. Amikor pedig a hurok izzani kezdett, először vörösen, majd fehéren,
teljes pánikban előrelendítette a karját. Érezte, ahogy a frissen élezett balta eltalálja az
anyagot a másik magasba emelt karja alatt, látta, ahogy a kabát és a pulóver szétnyílik, és
az acél vörös csíkott fest a meztelen bőrre. És miközben a másik hátratántorodott és
megcsúszott a csirkevértől síkos padlón, ő az istálló hátsó ajtajához viharzott, ami az erdő
felé nyílt. A sötétség felé.
A bénító hideg lassan a térde fölé kúszott, a ruhája pedig már egészen a köldökéig
átázott. De tudta, hogy hamarosan eléri a köves utat, ahonnan pedig alig negyedóra
futással eléri a következő tanyát. A patak elkanyarodott. Bal lábával belerúgott valamibe,
aminek egy része épp csak kilógott a vízből. Csattanás hallatszott, ő pedig úgy érezte,
mintha valaki megragadta volna a lábát és a következő pillanatban már előre is bukott. A
hasán landolt és közben nagyot nyelt a vízből, aminek föld- és rothadólevél-íze volt. Maga
alá húzta a karját és feltérdelt. Miután rájött, hogy továbbra is egyedül van és az első pánik
alábbhagyott, észrevette, hogy a bal lábát szorosan tartja valami. A víz alá dugta a kezét,
de az ujjai összecsavarodott gyökerek helyett valami sima felületű, kemény dolgot
tapintottak a bokája körül. Fém. Egy fémfogantyú. Sylvia pillantása az után a valami után
kutatott, amibe belerúgott. Végül a parton meg is látta, ott hevert a hóban. Szeme volt,
tolla és halványvörös taraja. Érezte, hogy újra elönti a pánik. A hóban egy levágott
csirkefej feküdt. Nem az, amit az imént csapott le, hanem egy azok közül, amiket Rolf
használt. Csaliként. Miután bebizonyították, hogy a róka tavaly tizenhat csirkéjüket
ragadta el, a település vezetősége engedélyezte, hogy a tanya körül és a használatban lévő
ösvényektől távol korlátozott számban úgynevezett hattyúnyak csapdákat állítsanak fel a
ragadozók ellen. A csapdákat pedig legcélszerűbb a víz alatt elhelyezni, mégpedig úgy,
hogy a csali kilógjon felül. Így amikor a róka elveszi a csalit, a csapda összecsapódik és
eltöri az állat nyakát, az pedig azonnal el is pusztul. Elméletben legalábbis. Ismét
megtapogatta a csapdát. A drammeni vadászboltban, ahol beszerezték őket, azt mondták
nekik, hogy olyan erős a rugó benne, hogy képes eltörni egy felnőtt ember sípcsontját.
Sylvia viszont a jéghideg vízben kihűlt lábán nyomát sem érezte fájdalomnak. Az ujjai
ráleltek a hattyúnyakhoz erősített vékony acélhuzalra. A csapda szétnyitásához szükséges
feszítővas nélkül, ami a szerszámos fészerben lapul a tanyán, sosem fog kiszabadulni
belőle, ráadásul minden csapdát előrelátóan egy-egy fához is odaerősítettek, nehogy egy
sebesült róka lelépjen a drága szerkezettel. Sylvia ujjai végigfutottak a huzalon a víz alatt
egészen a partig, ahol a fémtáblácskát is megtalálta, amire az előírásnak megfelelően rá
volt írva a nevük.
Hirtelen megdermedt. A távolban mintha egy ág reccsenését hallotta volna. Ahogy a
sötét vadont kémlelte, érezte, hogy a szíve újra vad vágtába kezd.
Miközben kimászott a patak partjára, elgémberedett ujjai tovább követték a huzalt a hó
alatt. A drót egy fiatal, de masszív nyírfához volt erősítve. Némi keresgélés után
megtalálta a csomót a hó alatt, de a fém merev, szétfeszíthetetlen göbbé fagyott. Ahhoz,
hogy tovább menekülhessen, ki kell nyitnia.
Újabb reccsenés ütötte meg a fülét, ezúttal közelebbről.
Hátát a fához simítva lekuporodott a zaj irányával ellentétes oldalon. Megpróbálta
meggyőzni magát, hogy nem kell pánikba esnie, mert ha elég ideig húzgálja a drótot, a
csomó ki fog oldódni, és hogy a lába sértetlen és hogy a zaj, amit hallott, csak egy
közeledő vadállattól származik. Megpróbálta kioldozni a csomó egyik végét, és akkor sem
érzett fájdalmat, amikor a közepéből egy szög fordult ki. Mindhiába. Lehajolt és a huzalba
harapott. A fém megcsikordult a fogai közt. A pokolba! Ekkor könnyed, nyugodt lépteket
hallott a hóban. Visszafojtotta a lélegzetét. A léptek megtorpantak valahol a fa túloldalán.
Talán csak képzelődött, de mintha hallotta volna, ahogy az a valami a levegőbe szimatol.
Mozdulatlanul ült. Azután újra felhangzottak a léptek. A zaj egyre halkabb lett.
Távolodott.
Reszketve szívta be a levegőt. Most már csak ki kell szabadítania magát. A ruhája
átázott, és hacsak valaki nem bukkan rá, egészen biztosan halálra fagy az éjjel. Ebben a
pillanatban beléhasított a felismerés. A balta! Egészen megfeledkezett róla. A huzal
egészen vékony, csak ráfekteti egy kőre és néhány jól irányzott csapás után újra szabad. A
balta biztosan a patakba zuhant. Visszalopakodott a parthoz, a fekete vízbe dugta a kezét
és végigtapogatta a köves talajt.
Semmi.
Elkeseredetten rogyott térdre, közben pillantása a havat pásztázta a patak partján. Aztán
úgy két méterrel maga előtt megpillantotta a balta vízből kiemelkedő fejét. És már azelőtt
tudta, hogy megérezte volna a huzal rántását, és mielőtt a patakban hasalva a víz, ami
olyan hideg volt, hogy azt hitte, a szíve azon nyomban megáll, végigzubogott volna rajta,
miközben elszántan nyújtózkodva igyekezett elérni a baltát. Már akkor tisztában volt vele,
hogy fél méter hiányzik ahhoz, hogy elérje. Az ujjai csupán a levegőt markolászták. A
torkában érezte a sírást, de visszafojtotta. Ráér majd sírni azután.
– Ezt szeretnéd?
Nem hallott és nem is vett észre semmit, de előtte a patakban egy alak guggolt. Sylvia
hátrálni kezdett, de az alak közelebb csúszott és felé nyújtotta a baltát:
– Vedd csak el!
Sylvia feltérdelt és a balta felé nyúlt.
– Mit akarsz csinálni vele? – kérdezte a hang.
Sylvia érezte, ahogy páni félelme forrongó dühbe csap át és elemi erővel tör ki belőle.
A baltát kinyújtott karral a magasba lendítette, és előrelökte magát. A drót azonban fogva
tartotta a lábát, így a balta csak a levegőt kaszálta. A következő pillanatban pedig már újra
a vízben hasalt.
A hang halkan nevetett.
Sylvia az oldalára gördült. – Takarodj! – nyögte kavicsokat köpködve. – Azt akarom,
hogy havat zabálj! – mondta a hang, majd felemelkedett és megigazította a kabátját azon
az oldalon, ahol a hasadás volt.
– Micsoda? – kérdezte Sylvia döbbenten.
– Azt akarom, hogy addig edd a havat, amíg össze nem hugyozod magad. – Az alak
valamivel az acélhuzal sugarán kívül megállt és félrehajtott fejjel nézett le a nőre. – Amíg
a gyomrod ki nem hűl és annyira tele nem lesz, hogy már nem bírja megolvasztani a
havat. Amikor már csak jég lesz benned. Amíg az igaz valóddá nem leszel. Olyasvalakivé,
aki már semmit nem érez.
Sylvia agya felfogta a szavakat, az értelmüket azonban képtelen volt
befogadni. – Soha! – sikoltotta.
Az alak olyan hangott hallatott, ami beleolvadt a patak csobogásába. – Sikoltozz csak,
drága Sylvia. De senki nem fogja hallani. Soha.
Sylvia látta, hogy az alak valamit a magasba emel, majd bekapcsolja. A hurok vörösen
izzó cseppformaként világított a sötétben. Sistergve és füstölögve érintette a víz
felszínét. – A hóevést fogod választani. Higgy nekem.
Sylviában lassan elhatalmasodott a bénító felismerés, hogy a percei meg vannak
számlálva. Csupán egyetlen lehetőség maradt. Bár a sötétség nagyon gyorsan zuhant rájuk
az utóbbi percekben, igyekezett a fák között álló alakra koncentrálni, miközben kezében a
baltát méregette. Amikor újra mozgásba lendült, az ujjai hegyébe áramló vér úgy
bizsergett, mintha az is tudta volna, hogy ez az utolsó esélye. Annyit gyakoroltak az
ikrekkel az istálló falán. És minden alkalommal, amikor a kislányok kihúzták a baltát a
falra mázolt céltáblából, ami egy rókát ábrázolt, ujjongva kiabáltak: „Megölted a dögöt,
anya! Kicsináltad!” Sylvia az egyik lábával egy kissé előrébb lépett. Egy lépésnyi
lendület, csak ennyi kellett az erő és precizitás megfelelő kombinációjához.
– Te megőrültél – suttogta Sylvia.
– Nos, ehhez… – válaszolta a másik, és Sylvia meg mert volna esküdni rá, hogy
halvány mosoly villan fel az arcán – … szemernyi kétség sem fér.
A balta tompa, süvítő hangtól kísérve pördült át a sürü, szinte tapintható sötétségen.
Sylvia előre nyújtott jobb karral, tökéletesen kiegyensúlyozva állt, és a halált hozó fegyver
útját figyelte. Nézte, ahogy besüvít a fák közé és hallotta, ahogy letör egy vékony ágat.
Azután eltűnt a sötétben, majd tompa hang kíséretében beásta magát valahová a hó alá.
Hátát a fa törzséhez támasztotta és lassan lecsúszott a földre. Érezte, hogy elöntik a
könnyek és ezúttal meg sem próbálta visszatartani a sírást. Mert most már tudta. Hogy ez
után már semmi nincs.
– Kezdhetjük? – kérdezte szelíden a hang.

Kilencedik fejezet
Harmadik nap. A lyuk

– Ez hatalmas volt!
Oleg izgatott hangja túlharsogta a zsír sercegését a kebab büfében, ami tele volt a
Spektrumban rendezett koncertről odaözönlő közönséggel. Harry odabiccentett Olegnek,
aki a kapucnis pulóverében izzadt mellette, és továbbra is a zene ritmusára ugrándozva,
megállás nélkül a Slipknot tagjairól fecsegett, akiknek a nevéről Harrynak fogalma sem
volt, mivel a CD-borítóik meglehetősen kevés információt tartalmaztak az együttes
tagjairól, az olyan zenei magazinok pedig, mint a MOJO vagy az Uncut, nem írtak az
ilyen bandákról. Harry megrendelte a kaját és az órájára nézett. Rakel azt mondta, hogy
pontban tízkor itt lesz az ajtó előtt. Harry újra Olegre pillantott. A srácból továbbra is
ömlött a szó. Mikor kezdődött ez az egész? Mikor lett tizenkét éves és döntötte el, hogy
olyan zenéért fog rajongani, ami a halál különböző fázisairól, valamint az idegenségről,
hidegségről és úgy általában a kárhozatról szól? Lehet, hogy nem ártana aggódni, de Harry
mégsem tette. Végül is valahol el kell kezdeni, a kíváncsiságot ki kell elégíteni, a
kölyöknek bele kell bújnia egy-egy szerepbe vagy ruhába ahhoz, hogy rájöjjön, illik-e
hozzá. Lesznek itt még egyéb dolgok is. Jobbak és rosszabbak egyaránt.
– Neked is tetszett, ugye, Harry?
Harry bólintott. Nem volt szíve elárulni, hogy a koncert némi csalódást okozott neki.
Valójában nem tudta volna pontosan megfogalmazni, hogy mi volt az, ami zavarta, lehet,
hogy egyszerűen ez az este nem volt az igazi. Alighogy megérkeztek a Spektrumban
gomolygó tömegbe, azonnal érezte, hogy rátör a paranoia, ami egyébként mindig a
részegséget kísérte, de az utóbbi években olykor a teljes józanság idején is felbukkant.
Ahelyett, hogy átadta volna magát a koncerthangulatnak, hagyta, hogy eluralkodjon rajta
annak az érzése, hogy valaki figyeli, és folyamatosan a körülöttük állók arcát pásztázta.
– A Slipknot tényleg nagyon zsír – folytatta Oleg. – Ezek a maszkok pedig állati jók,
főleg az, amelyiknek olyan hosszú, vékony orra van. Olyan, mint egy… mint egy…
Harry csak fél füllel hallgatta a hadarást és közben bízott benne, hogy Rakel hamarosan
megérkezik. A büfében a levegő egyre sűrűbb és fullasztóbb volt, úgy érezte, mintha a zsír
vékony rétegként rakódna a bőrére és a szájára. Igyekezett nem tudomást venni a
következő gondolatról, de már ott volt, ott toporgott az utolsó kanyar előtt. Egy italra
volna szüksége.
– Az egy indián halotti maszk – szólalt meg egy női hang mögöttük. – Amúgy a Slayer
sokkal jobb volt, mint a Slipknot.
Harry meglepődve fordult hátra.
– A Slipknot főleg csak pozőrködik – tette hozzá a nő. – Folyton ugyanazokat az
ötleteket és üres frázisokat nyomja.
Csillogó fekete, testre simuló, bokáig érő kabátot viselt, ami nyakig be volt gombolva.
Csak a bakancsa orra lógott ki alóla. Az arca sápadt volt, de a szemét kisminkelte.
– Nem gondoltam volna – mondta Harry –, hogy bejön magának ez a zene.
Katrine Bratt arcán mosoly suhant végig. – Igazából épp most fejtettem ki az
ellenkezőjét.
A nő további magyarázat helyett a pult mögött álló férfihez fordult és gesztikulálva
értésére adta, hogy egy ásványvizet kér.
– A Slayer egy rakás szar – morogta Oleg alig hallhatóan. Katrine felé fordult: – Te
biztosan Oleg vagy.
– Aha – válaszolta Oleg barátságtalanul és feljebb rántotta katonai nadrágját. Úgy tünt,
maga sem tudja eldönteni, hogy mit gondoljon a fiatal nő kitüntető figyelméről. – Honnan
tudod?
Katrine elnevette magát. – Hé, te nem is úgy beszélsz, mint aki a Hollmenkollenen nőtt
fel! Csak nem Harrytól tanultad a keleti város-részbeli akcentust?
Oleg arcába szökött a vér.
Katrine halkan nevetett és finoman megérintette Oleg vállát. – Ne haragudj, csak
kíváncsi vagyok.
A fiú arcszíne olyan mélyvörösre váltott, hogy a szeme fehérje szinte világítani kezdett.
– Ha már itt tartunk, én is kíváncsi vagyok – szólt közbe Harry, miközben odanyújtott
Olegnek egy kebabot. – Ha volt ideje koncertre mászkálni, akkor feltételezem, rátalált a
mintázatra, amit kértem magától, Bratt.
Azzal beszédes pillantást vetett a nőre: Ne szórakozz a sráccal!
– Találtam valamit – válaszolta Katrine, és lecsavarta az ásványvizes palack
kupakját. – De mivel most elfoglaltnak tűnik, majd reggel megbeszéljük.
– Annyira azért nem vagyok elfoglalt – közölte Harry, és egyszeriben megfeledkezett a
mindent elborító zsírról és fulladásközeli állapotáról.
– Bizalmas információról van szó, itt pedig iszonyú tömeg van – mondta Katrine. – De
ha gondolja, a fülébe súghatok néhány dolgot.
Azzal közelebb hajolt Harryhoz, akit a zsírszagon keresztül egy szinte férfias parfüm
illata csapott meg, majd megérezte a fülében a nő meleg leheletét: – Az imént parkolt le
egy ezüstszínű Passat odakinn. Egy nő ül odabenn, aki igyekszik felkelteni a figyelmét.
Ha nem tévedek, Oleg édesanyja lehet…
Harry hirtelen felegyenesedett és az ablakon keresztül az autóra meredt. Rakel a
letekert ablakon keresztül bámult rájuk.
– Össze ne csöpögtesd nekem a kocsit! – szólt Rakel Olegre, amikor az a kebabbal a
kezében beugrott a hátsó ülésre.
Harry a lehúzott ablak mellett állt. Rakel egyszerű, világoskék pulóvert viselt. Nagyon
jól ismerte ezt a pulóvert. Az illatát és a tapintását, ahogy a tenyeréhez és az arcához
simul.
– Jó volt a koncert? – kérdezte Rakel.
– Kérdezd meg Oleget.
– Miféle együttes volt ez tulajdonképpen? – nézett Rakel a fiára a visszapillantó
tükörben. – Eléggé fura ruhákat viselnek az emberek a környéken.
– Hangulatos dalok a szerelemről meg hasonlók – felelte Oleg és Harryra kacsintott,
amint az anyja pillantása eltűnt a tükörből.
– Köszönöm, Harry – mondta Rakel.
– Igazán nincs mit. Vezess óvatosan!
– Ki volt az a nő odabenn?
– Egy kolléga. Most kezdett nálunk.
– Tényleg? Pedig úgy tűnt, elég jól ismeritek egymást.
– Ezt meg honnan veszed?
– Csak mert… – kezdte Rakel, de azonnal el is hallgatott. Azután lassan megrázta a
fejét és elnevette magát. Mélyről jövő, de tiszta kacagással, ami egyszene volt
fegyelmezett és gondtalan. Azzal a nevetéssel, amibe egyszer régen beleszeretett.
– Sajnálom, Harry. Jó éjt!
Az ablak visszazárult, és az ezüstszínű autó elhajtott.
Harry elindult a Brugatán, ami valódi vesszőfutásnak bizonyult, mivel egymást érték
rajta a kocsmák, amelyeknek nyitott ajtaján zene ömlött az éjszakába. Azon
morfondírozott, hogy megigyon-e egy kávét a Teddy's-ben, de tudta, hogy az semmi jóra
nem vezetne. Így aztán úgy döntött, hogy továbbáll.

– Kávét? – kérdezett vissza hitetlenkedve a pult mögött álló fickó.


A Teddy's zenegépe Johnny Cash-t játszott. Harry elgondolkodva húzta végig az ujját a
felső ajkán.
– Van valami jobb javaslata? – Harry a saját hangját figyelte. Egyszene volt ismerős és
ismeretlen.
– Hát – simította hátra zsírtól csillogó haját a pasas. – A kávé nem valami friss. Mit
szólna inkább egy frissen csapolt sörhöz?
Johnny Cash Istenről, a keresztségről és az új ígéretekről énekelt.
– Rendben – bólintott Harry.
A pult mögött álló férfi elvigyorodott.
Ebben a pillanatban Harry zsebében vibrálni kezdett a mobiltelefon. Gyors, szinte
mohó mozdulattal kapott utána, mintha várta volna a hívást. Skarre volt az.
– Az imént kaptunk egy bejelentést egy eltűnésről, ami beleillik a sémába. Férjezett nő
két gyerekkel. Amikor a férj néhány órával ezelőtt hazaért, az asszony nem volt sehol.
Kinn laknak Sollihogdán az erdőben. A szomszédok nem látták, az autó a férjnél volt,
úgyhogy azzal nem mehetett el otthonról. Az úton pedig nincsenek lábnyomok.
– Lábnyomok?
– Odafenn megmaradt a hó.
A félliteres korsó hangos koppanással landolt előtte.
– Harry? Itt vagy még?
– Igen. Csak gondolkozom.
– Min?
– Van hóember a környéken?
– Micsoda?
– Hóember.
– Honnan tudjam?
– Akkor felmegyünk és megnézzük. Nyomás a kocsiba, engem pedig szedj fel a
Storgatán a Gunerius előtt.
– Nem mehetnénk inkább holnap reggel, Harry? Beújítottam estére egy csajt, ez a nő
meg amúgy is csak eltűnt. Egyelőre nem annyira sietős az ügy.
Harry tekintete a korsó oldalán lefelé kúszó sörhabot bűvölte.
– Ami az illeti… – válaszolta. – …kurvára az.
A csapos elképedve meredt az érintetlen korsóra, az asztalra dobott ötvenesre és az
ajtón kiviharzó széles hátra, miközben Johnny Cash végre fellélegzett.

– Sylvia sosem ment volna el csak úgy – mondta Rolf Ottersen.


A férfi sovány volt. Pontosabban egy két lábon járó csontváz. A legfölső lyukig
begombolt flaneling gallérjából kikígyózó hosszú, vékony nyak és a rajta ülő fej egy
gázlómadárra emlékeztette Harryt. Az ingujjból kilógó keskeny kezek hosszú, vékony
ujjakban végződtek, amelyek szünet nélkül egymásba gubancolódtak és rángatóztak. Jobb
kezének hegyes, karomszerű körmeit hosszúra növesztette. A szeme hatalmasnak tűnt a
vastag lencsék mögött, amelyek a hetvenes évek radikális fiataljai között népszerű
egyszerű, kerek fémkeretben ültek. A mustársárga falon egy plakát lógott, anakondát
cipelő indiánokat ábrázolt. Harry felismerte a képet: az egyik Joni Mitchel-album
borítóján szerepelt a hippikorszak virágzásának idején. Mellette Frida Kahlo egyik ismert
önarcképének reprodukciója függött. A szenvedő asszony, gondolta Harry. Egy kép, amit
egy nő választott. A szobát kezeletlen hajópadló borította, és feltehetőleg házi készítésű,
agyagból készült, de régimódi petróleumlámpára hasonlító fényforrások világították meg.
A sarokban egy nejlonhúros gitár támaszkodott a falnak, ami magyarázatul szolgált Rolf
Ottersen hosszú körmeire.
– Hogy érti azt, hogy csak úgy? – kérdezte Harry.
Rolf Ottersen egy fényképet tett Harry elé a dohányzóasztalra, ami a feleségét ábrázolta
tízéves ikerlányaikkal, Olgával és Emmával. Sylvia Ottersennek nagy, kissé álmos
pillantású szeme volt, mintha egész életében hordott szemüvegét nemrégiben
kontaktlencsével vagy lézeres szemmütéttel váltotta volna ki. Az ikrek az anyjuk szemét
örökölték.
– Szólt volna – válaszolta Rolf Ottersen. – Hagyott volna üzenetet. Biztos, hogy történt
valami.
Bár sütött belőle a kétségbeesés, a férfi hangja tompán és szelíden csengett. Rolf
Ottersen egy zsebkendőt húzott elő nadrágzsebéből és az arcához emelte. Az orra
abnormálisan nagynak hatott a keskeny, sápadt arcban. Hangos trombitálásba kezdett.
Skarre dugta be a fejét az ajtón. – Megjött a járőrkocsi. Van velük egy hullakereső
kutya.
– Akkor vágjanak is bele – mondta Harry. – Beszéltél a szomszédokkal?
– Aha, de továbbra sem tudtunk meg semmi érdemlegeset.
Skarre becsukta az ajtót. Harry ekkor vette észre, hogy Ottersen szeme az eddiginél is
nagyobbra kerekedett a szemüveglencse mögött.
– Hullakereső kutya? – suttogta a férfi.
– Ez csak amolyan szakkifejezés – igyekezett megnyugtatni Harry, és emlékeztette
magát, hogy adjon majd Skarrének néhány jó tanácsot arra nézve, hogyan fejezze ki magát
a jövőben.
– Vagyis élő ember felkutatására is használják? – A férj hangja szinte esedezett.
– Hogyne – hazudta Harry ahelyett, hogy elmagyarázta volna neki, hogy a hullakereső
kutyák azokon a helyeken jeleznek, ahol korábban holttest volt. Ezeket az állatokat nem
használják sem drog, sem elveszett tárgyak vagy élő személyek felkutatására, hanem csak
és kizárólag a holtakéra. És kész.
– Tehát maga ma délután négy órakor látta utoljára a feleségét – pillantott Harry a
jegyzetfüzetére. – Mielőtt a lányokat levitte a városba. Mit csináltak ott?
– A boltban voltam, amíg a lányoknak hegedűórájuk volt.
– A boltban?
– Van egy kis üzletünk a Majorstuán, ahol kézzel készített, afrikai termékeket
árusítunk. Műtárgyakat, bútorokat, babákat, ruhát, mindent, amit csak el tud képzelni.
Mindent közvetlenül a készítőktől importálnak, és rendesen megfizetik őket. Általában
Sylvia szokott az üzletben lenni, de csütörtökönként hosszabban vagyunk nyitva. Ilyenkor
a feleségem hazajön a kocsival, azután én megyek vissza a lányokkal és én vagyok a
boltban, amíg fél öttől hétig hegedűórán vannak a Barrat Du-éban. Utána elmegyek értük
és hazajövünk. Nem sokkal fél nyolc után már itthon voltunk.
– Hm. És ki dolgozik még az üzletben?
– Senki.
– Ezek szerint csütörtökönként úgy egy órán keresztül zárva tartanak?
Rolf Ottersen halványan elmosolyodott. – Ez egy egészen aprócska üzlet. Nincs túl sok
vásárlónk. Hogy őszinte legyek, a karácsonyi rohamon kívül szinte alig fordul meg nálunk
valaki.
– Akkor hogyan…
– NORAD. Ők támogatják az üzletet és a szállítóinkat is a kormánynak a harmadik
világ országaival kötött külkereskedelmi megállapodása részeként. Egyfajta fejlesztési
segítség. – A férfi halkan megköszörülte a torkát. – Az eszmei érték ez esetben jóval
lényegesebb, mint a rövidlátó pénzhajhászás, nem igaz?
Harry bólintott, bár nem a segítségnyújtás és a méltányos kereskedelem járt az eszében,
hanem az időpontokon és a Sollihogda-Oslo távolságon gondolkodott. A konyhából, ahol
az ikrek késői vacsorájukat fogyasztották, rádió hangja szűrődött ki. Tévékészüléket nem
látott a házban.
– Egyelőre köszönöm a segítséget – mondta Harry, majd felállt és kiment a házból.
Az udvarban három autó parkolt. Az egyik Bjorn Holm Volvo Amazonja volt, ami
jelenleg fekete színben pompázott, a tetején és a csomagtartóján pedig ralicsík húzódott.
Harry felnézett a tiszta, csillagfényes égre, ami bársonytakaróként borult a tisztáson
elnyúló udvarra, és mélyeket lélegzett. A levegőnek fenyő- és tüzifaillata volt. Az erdő
széléről egy kutya szuszogását hallotta és az állatot biztató rendőr hangját.
Az istállóhoz kisebb kerülővel jutott el, amit azért jelöltek ki, nehogy összejárkálják az
esetlegesen használható nyomokat. A nyitott ajtó mögül hangok szűrődtek ki. Leguggolt és
a lábnyomokat kezdte tanulmányozni az istálló bejárata fölötti lámpa fényében. Azután
felegyenesedett és az ajtófélfának támaszkodva előhalászta a cigarettáját.
– Nagyon úgy fest, mint egy klasszikus tetthely – mondta. – Vér, hullák és felforgatott
berendezési tárgyak.
Bjorn Holm és Magnus Skarre elhallgatott, megfordultak és követték Harry pillantását.
A hatalmas, nyitott helyiséget egyetlen csupasz villanykörte világította meg, ami az egyik
gerendáról lógott. Az istálló egyik végében egy esztergapad állt, felette a falra erősített
fatáblán szerszámok lógtak: kalapácsok, fűrészek, fogók, fúró. Sehol egy elektromos
vacak. A másik oldalt egy dróthálóval leválasztott terület foglalta el, ahol tyúkok
gubbasztottak a falat borító polcokon vagy köröztek szaggatott léptekkel a padlóra szórt
szalmán. A helyiség közepén, a szürke, véráztatta padlón három, fej nélküli test hevert. A
felborított tőke mellett pedig három fej. Harry egy cigarettát dugott a szájába, de nem
gyújtotta meg. Bement az istállóba, majd ügyelve rá, nehogy belelépjen a vérbe, a tőke
mellé guggolt és a csirkefejeket méregette. Zseblámpájának fénye tompán villant meg a
fekete szemekben. Felemelt egy levágott fehér tollat, aminek a széle mintha
megperzselődött volna, majd a nyakakon lévő sima vágási felületet tanulmányozta. A
megalvadt vér feketén csillant meg. Tudta, hogy az alvadási folyamat nagyon gyorsan,
legfeljebb fél óra alatt végbemegy.
– Látsz valami érdekeset? – érdeklődött Bjorn Holm.
– Ez pusztán szakmai ártalom, Holm. Ha nem látnád, épp csirketetemeket analizálok.
Skarre hangosan felnyerített és képzeletbeli szalagcímeket pingált a
levegőbe. – „Borzalmas hármas csirkegyilkosság. Vudu szertartás a vadonban. Harry Hole
a gyilkos nyomában.”
– Sokkal érdekesebb, hogy mit nem látok – folytatta Harry rezzenéstelenül.
Bjorn Holm egyik szemöldöke a magasba szaladt, azután körüljártatta pillantását a
helyiségen és lassú bólogatásba kezdett. Skarre gyanakodva figyelte őket. – Mégpedig?
– A gyilkos fegyvert – válaszolta Harry.
– A baltát – tette hozzá Bjorn Holm. – Ami a csirkegyilkolás egyetlen ésszerű eszköze.
Skarre felhorkant. – Ha a nő ölte le őket, akkor nyilván visszatette a baltát a helyére.
Ezek a parasztok már csak ilyen rendszerető emberek.
– Ez utóbbi megállapítással magam is egyetértek – mondta Harry, miközben a
helyiségben visszhangzó kotkodácsolásra koncentrált. – Ezért is találom különösnek, hogy
a tőke felborult és a csirketetemek szanaszét hevernek. A balta pedig nincs a helyén.
– A helyén? – Skarre sokatmondó pillantást vetett Holmra.
– Esetleg ha vennéd a fáradságot és körülnéznél, Skarre – válaszolta Harry anélkül,
hogy felpillantott volna.
Skarre ismét Holm felé fordult, aki az esztergapad mögötti tábla felé intett.
– Ó, a picsába – fakadt ki Skarre.
Egy kalapács és egy rozsdás fürész közötti üres területen egy kisebbfajta balta sziluettje
árválkodott.
Odakintről ugatás és nyüszítés hallatszott, majd a kutyát kísérő rendőr kiáltása, ami már
korántsem hangzott ösztönzőnek.
Harry az állát dörgölte. – Egyelőre úgy tűnik, hogy Sylvia Ottersen a csirkevágás kellős
közepén hagyta el a helyszínt, méghozzá a szerszámmal együtt. Holm, meg tudod
állapítani, hogy nagyjából mikor pusztultak el a csirkék?
– Aha, persze.
– Mi van? – pislogott Skarre.
– Tudni akarom, mikor lépett le innen a nő – magyarázta Harry. – Tudtál kezdeni
valamit a kinti lábnyomokkal, Holm?
A technikus a fejét rázta. – Túlságosan össze van taposva, azonkívül sokkal több fényre
lenne szükségem. Találtam egy csomó nyomot, ami Rolf Ottersen csizmájától származik,
és még egy pár másikat, amik az istálló felé vezetnek, de egy darabot sem, ami
eltávolodna tőle. Elképzelhető, hogy kicipelték innen?
– Hm. Akkor mélyebb nyomokat kellett volna hagynia annak, aki kivitte. Kár, hogy
senki nem lépett bele a vérbe. – Harry a sötét falak felé hunyorgott, amelyek kívül estek a
villanykörte hatósugarán. Az udvarról ezúttal a kutya nyomorúságos szükölése, valamint a
rendőr heves káromkodása szűrődött be.
– Skarre, nézz utána, mi folyik odakinn – kérte Harry.
Skarre eltűnt, Harry pedig újra felkattintotta a zseblámpát és a falhoz indult.
Végigsimított a durva felületű deszkákon.
– Ó, az csak… – szólalt meg Holm, de el is némult, ahogy Harry bakancsa a falon
puffant.
A következő pillanatban eléjük tárult a csillagos ég.
– Egy hátsó ajtó – konstatálta Harry, az erdő és a fenyőfák körvonalára meredve, ami
feketén rajzolódott ki a távoli városra boruló piszkossárga fénykupolán. Azután a hóra
irányította a zseblámpát. A fénycsóva azonnal rátalált a lábnyomokra.
– Két személy – mormolta Harry.
– Az a korcs az – újságolta Skarre, aki közben visszaért az udvarról. – Az égnek sem
akarja.
– Mit nem akar? – Harry nem mozdította el a fénycsóvát a nyomokról. A hó visszaverte
a fényt, de a nyomok eltűntek a fák közt a sötétben.
– A kísérője sem érti. Azt mondja, olyan, mintha rettegne. Mindenesetre az a dög nem
hajlandó betenni a lábát az erdőbe.
– Lehet, hogy a rókák szagát érzi – rázta a fejét Holm. – Errefelé tele az erdő rókával.
– Mi van? – prüszkölte Skarre. – Akkora, mint egy borjú. Hogy félne már a rókáktól?
– Talán mert még sosem találkozott rókával – mondta Harry. – Csak valami vad szagát
érzi. Teljesen normális olyasmitől félni, amit az ember nem ismer. Aki nem fél tőle, az már
régen nem él. – Harry érezte, hogy a szíve egyre hevesebben ver. Azt is tudta miért. Az
erdő. És a sötétség. Mert ez az a fajta félelem volt, ami egyáltalán nem racionális. Amit le
kell győzni.
– További utasításig kezeljétek tetthelyként a környéket – utasította a másik
kettőt. – Lássatok munkához. Én megnézem, hová vezetnek a nyomok.
– Oké.
Harry nyelt egy nagyot, majd kilépett az ajtón. Harminc évvel ezelőtt történt. A teste
mégis hevesen tiltakozott.

Az őszi szünetet a nagyapjánál töltötte odafenn Ándalsnesen. A tanya a hegyoldalban


feküdt, és a hatalmas Romsdals-hegység tornyosult föléje. Harry tízéves volt, és jó
darabon behatolt az erdőbe, hogy megtalálja a nagyapja tehenét, amit az öreg hiába
szólongatott. Ő akarta megtalálni, még mielőtt a nagyapja vagy bárki más rábukkanna,
ezért aztán szaporán szedte a lábát. Megszállott módjára rohant az áfonyabokrokkal és
mókásan girbegurba törpenyírekkel benőtt magaslatok között. Ösvények bukkantak fel,
majd tűntek el egymás után, ő pedig kitartóan loholt egyenesen a kolomp hangja felé, amit
ő mélyen a fák közül vélt hallani. Ismét hallotta, ezúttal jobb kéz felől. Átszökkent egy
patak fölött, átbújt egy fa alacsony ágai alatt, és cuppogó léptekkel rohant keresztül egy
mocsáron, miközben még egy zápor is a nyakába szakadt. A meredek hegyoldalt áztató
eső sűrű fátyolként vette körül.
Nagy igyekezetében azt sem vette észre, hogy az erdőre lassan ráborul a sötétség. Hogy
már kikapaszkodott a mocsárból és ott lopakodik a fák között, feketére festi a hegyoldal
árnyait és összegyűlik a völgy mélyén. Helyette fölfelé tekintgetett, egy nagy madárra,
ami odafenn körzött, olyan szédítő magasságban, hogy egészen hátra kellett szegnie a
fejét, hogy láthassa a sziklafal fölött. Ekkor valamibe beleakadt a cipője, ő pedig úgy
vágódott hasra, hogy a kezét sem volt ideje letenni maga elé. Minden elfeketedett, az orra
és a torka hirtelen megtelt a mocsár, a halál, a rothadás és a sötétség ízével. Abban a
néhány másodpercben, amíg alámerült a sárba, megízlelhette a sötétséget. Amikor újra
felbukkant, akkor vette észre, hogy a fény már teljesen kihunyt. Ellopakodott a hegy
fölött, ami most feketén tornyosult fölé és egyre csak azt suttogta neki, hogy fogalma sincs
róla, hol van, hogy már réges-rég nem tudja, merre jár. Felpattant és rohanni kezdett
anélkül, hogy észrevette volna, hogy az egyik cipőjét elvesztette. Úgyis mindjárt
felbukkan valami, amit felismer majd. De a tájat mintha egyszeriben elvarázsolták volna:
a kövek titokzatos lények fejévé változtak, akik egyre-másra bukkantak föl a föld alól, a
bokrok pedig göcsörtös ujjakként kapkodtak a bokája után. A törpenyírek boszorkánnyá
változtak, akik kétrét görnyedve nevettek rajta, és igyekeztek még inkább összezavarni:
hol a hazavezető irányt mutogatták, hol azt, amelyik a kárhozatba visz. Egyszer a
nagymama házához vezető útra böktek, máskor pedig arra, ami egyenesen a Lyukhoz
vezet. Oda, ahol a felnőttek szerint a mocsár feneketlen, és jószágot, embert, teljes
szekeret nyel el nyomtalanul.
Szinte éjszaka volt, mire Harry bebotorkált a konyhába, egyenesen nagymama karjai
közé, aki elmondta neki, hogy az apja, nagyapja és a szomszédos tanyák lakói mind
odakinn keresik. Merre járt?
Az erdőben.
Nem hallotta a kiabálásukat? Egyre csak a nevét ismételgették, idáig hallatszott.
Ő maga nem emlékezett rá, de évekkel később többször is elmesélték neki, hogyan
gubbasztott a hidegtől reszketve a kályha melletti padon, apatikusan maga elé bámulva,
miközben ezt válaszolta: – Azt hittem, hogy nem ők kiabálnak.
– Miért, mit hittél, kik voltak?
– Hát, azok a többiek. Nagymama, te tudtad, hogy a sötétségnek íze van?

Harry még csak néhány méternyire hatolt be az erdőbe, de máris intenzív, szinte
természetellenes csönd vette körül. A zseblámpa fényét egyenesen maga elé irányította a
földre, mert minden alkalommal, amikor a fénycsóva az erdőt pásztázta, az árnyak riadt
lények módjára inaltak a fák közé a néma feketeségbe. A sötétség közepén fénybuborékba
zárva gyalogolni nem igazán nyújtott biztonságérzetet. Épp ellenkezőleg. A tudat, hogy
úgy botorkál keresztül az erdőn, hogy gyakorlatilag csak ő látható, védtelenné, szinte
mezítelenné tette. Az ágak úgy kaparászták az arcát, mintha egy vak ujjai lennének,
amelyek egy idegen vonásait akarják megismerni.
A nyomok egy patakhoz vezettek, aminek a csobogása elnyomta saját, kissé kapkodó
lélegzésének a hangját. Itt az egyik lábnyom eltűnt, a másik azonban a patak
alacsonyabban fekvő oldalán követte a víz irányát.
Ő pedig tovább követte a nyomokat. A patak ide-oda kanyargott, de nem aggódott
amiatt, hogy nem talál vissza a házhoz, hiszen csak a lábnyomokat kell követnie
visszafelé.
A közelből figyelmeztető huhogás harsant. Órájának zölden világító számlapja szerint
már több mint negyedórája úton volt. Ideje lenne visszafordulni, és egy rendesen felszerelt
keresőcsapatot beküldeni maga helyett egy olyan kutyával, ami nem retteg a rókáktól.
Harry szívverése hirtelen megtorpant.
Közvetlenül az orra előtt csapott le. Egy hang nélkül és olyan gyorsan, hogy semmit
nem látott. De a légmozgás elárulta. Aztán meghallotta a havat simító tollak zaját és a
rágcsáló nyomorúságos szükölését, ami ebben a pillanatban zsákmánnyá vált.
Lassan kiengedte a levegőt. Még egyszer, utoljára végigfuttatta a lámpa fényét az
erdőn, azután megfordult, és elindult visszafelé. Két lépés után aztán megtorpant. Tovább
akart menni, vissza a tanyához, mégis tette, amit tennie kellett. Körüljártatta a lámpa
fényét az erdőn. És ott volt újra. Egy villanás, egy fényvisszaverődés, aminek semmi
keresnivalója nem lett volna a fekete erdő mélyén. Közelebb ment. Körülnézett, próbálta
megjegyezni a helyet. Úgy tizenöt méterre lehetett a pataktól. Leguggolt. Csak az acél
lógott ki, de nem kellett félresepemie a havat ahhoz, hogy felismerje, mi az. Egy balta.
Egy egészen kicsi balta. Ha volt is vér a fején a csirkevágás után, mostanra teljesen eltűnt
róla. Lábnyom nem volt körülötte. Harry körbevilágított és néhány méterrel odébb egy
levágott ágat pillantott meg a hóban. Valaki valószínűleg nagy erővel hajította ide.
Ebben a pillanatban Harryt újra elfogta az az érzés, ami az este a Spektrumban is
kerülgette: valaki figyeli. Ösztönösen lekapcsolta a zseblámpát. A sötétség úgy borult rá,
mint egy vastag takaró. Visszafojtott lélegzettel hallgatózott. Ne, gondolta. Ne engedd!
Nem uralkodhat el rajtad a gonoszság. Az csupán valami másnak, a jóságnak a hiánya. Az
egyetlen dolog, amitől félned kell, az te magad vagy.
De a kellemetlen érzés csak nem akart megszűnni. Valaki figyelte. Vagy valami. A
többiek. Ekkor a hold fénye egy kis tisztásra szökött a patak mellett, ahol mintha egy
ember körvonala rajzolódott volna ki.
Harry felkapcsolta a zseblámpát és a tisztás felé irányította.
A nő volt az. Felegyenesedve, mozdulatlanul állt a fák közt és merev tekintettel bámult
rá, ugyanazokkal a hatalmas és álmos szemekkel, amit a képen látott. Harry első gondolata
az volt, hogy úgy van felöltözve, mint valami menyasszony, hófehérbe. És hogy úgy áll itt
az erdő közepén, mintha az oltár előtt állna. Szinte szikrázott a fényben. Harry remegve
nagy levegőt vett és kihalászta a telefonját a kabátzsebéből. Bjorn Holm a második
csengetésre válaszolt.
– Zárjatok le mindent – mondta Harry. A torka kiszáradt. – Addig én erősítést kérek.
– Mi történt?
– Van itt egy hóember. – És?
Harry bővebben kifejtette.
– A végét nem értettem – kiabálta Holm. – Nagyon rossz a vonal.
– A feje – ismételte meg Harry. – Sylvia Ottersené.
A vonal másik vége elnémult.
Harry még megkérte Holmot, hogy kövesse a nyomokat, és letette.
Azután leguggolt egy fa alá, nyakig begombolta a kabátját és lekapcsolta a zseblámpát,
hogy kímélje az elemet, miközben várakozik. Közben arra gondolt, hogy szinte el is
felejtette, milyen íze van a sötétségnek.
MÁSODIK RÉSZ

Tizedik fejezet
Negyedik nap. Kréta

Hajnali fél négy volt, amikor Harry hullafáradtan bezárta végre maga mögött a lakása
ajtaját. Levetkőzött és beállt a zuhany alá. Igyekezett nem gondolni semmire, csak hagyta,
hogy a tűzforró víz átmasszírozza merev tagjait és felolvassza átfagyott testét. Beszéltek
Rolf Ottersennel, de csak reggel fogják kihallgatni. Odafenn Sollihogdán már végeztek a
szomszédok kikérdezésével, nem laknak sokan arrafelé. A helyszínelők és a kutyák
azonban még mindig dolgoznak, és feltehetőleg az egész éjszakát fenn töltik majd.
Nagyon kevés idejük maradt, mert a nyomokat vagy betemeti a hó, vagy ha olvadni kezd,
akkor azért válnak használhatatlanná. Elzárta a vizet. A fürdőszobát annyira belepte a gőz,
hogy amikor letörölte a tükröt, a pára azonnal újra lecsapódott rajta, amitől a vonásai
eltorzultak, a teste pedig furcsa, szétfolyó kontúrokat kapott. Harry épp a fogát mosta,
amikor megszólalt a telefon. – Harry.
– Stormann. A gombás ember.
– Egy kissé későn telefonál – jegyezte meg Harry meglepődve.
– Gondoltam, úgyis dolgozik.
– Hogyhogy?
– Benne volt a híradóban az az asszony a Sollihogdáról. Láttam magát a háttérben.
Megkaptam a teszt eredményét.
– Igen?
– Penészgombája van. Méghozzá egy elég nagyétkű rohadék. Versicolor.
– És ez mit jelent?
– Hogy minden elképzelhető színben létezik. Már ha egyáltalán észre lehet venni.
Egyben azt is jelenti, hogy további falakat kell kibontanom a lakásában.
– Hm. – Harry élt a gyanúperrel, hogy ennél némileg több érdeklődést és aggódást
kellene mutatnia vagy legalábbis illene kérdeznie valamit, de képtelen volt rá. Ezen az
éjszakán nem ment.
– Akkor lásson hozzá.
Harry letette a kagylót és behunyta a szemét. Várta a kísérteteket, akiknek
elkerülhetetlenül fel kellett bukkaniuk, mivel már hosszú ideje nem nyúlt az egyetlen
orvossághoz, ami használt ellenük. Még az is lehet, hogy ma éjjel új ismeretségre tesz
szert. Szinte várta, hogy az asszony eljöjjön hozzá az erdőből, felé döcögjön hatalmas,
fehér, láb nélküli testével, mint egy túlméretezett tekebábu, amin ott ül majd a feje a fekete
szemgödrökkel, ahonnan a varjak az utolsó ínig kivájták a szemgolyót és a lecsupaszított
fogsorral, ami fölül a rókák rég lerágták a húst. Ki tudja, lehet, hogy eljön, a tudattalan
működése teljességgel kiszámíthatatlan. Olyannyira, hogy amikor Harry végre elaludt, azt
álmodta, hogy a víz alatt fekszik egy fürdőkádban és a buborékok tompa moraja mellett
női kacagást hall. A zománcon tengerifű nőtt, aminek a szálai utána nyújtóztak, mintha
zöld ujjak lennének egy fehér kézen, ami az övét keresi.
A reggeli fény szabályos négyszöget vetett a Gunnar Hagen bűnügyi főfelügyelő
asztalán heverő napilapokra. A címlapokról egytől egyig Sylvia Ottersen mosolygott a
nem túl változatos szalagcímek kíséretében: „Meggyilkolva és lefejezve”, „Lefejezve az
erdőben”, valamint – nemes egyszerűséggel: „Lefejezve”.
Harry saját feje azóta hasogatott, hogy felébredt. Most óvatosan a keze közé fogta és
azon tűnődött, hogy ennyi erővel akár ihatott is volna, hiszen akkor is épp ugyanilyen
nyomorúságosan érezné magát. Legszívesebben behunyta volna a szemét, de Hagen
egyenesen rámeredt. Harry észrevette, hogy a főnöke szája folyamatosan nyílik és záródik,
olykor félrecsúszik, egyszóval szavakat formál, amelyek azonban, mintha egy rosszul
beállított frekvencián fogná, csak módjával jutottak el Harryhoz.
– Ez pedig azt jelenti… – folytatta Hagen, amiből Harry ana következtetett, hogy ideje
lesz hegyezni a fülét. – …hogy az ügy mostantól teljes előnyt élvez. Ami azzal jár, hogy
természetesen azonnal kibővítjük a nyomozócsoportot és…
– Kizárt – vágott közbe Harry. Érezte, hogy ennek az egyetlen szónak a kiejtése is
robbanásközeli állapotot idézett elő a koponyájában. – Elég, ha vannak rendelkezésre álló
emberek szükség esetére, de négyünkön kívül egyelőre nem akarok mást látni a
megbeszéléseken.
Gunnar Hagen elképedve bámult rá. A nyomozócsoport még a legszimplább
gyilkossági ügyek esetében is legalább tizenkét főből állt.
– A szabad gondolkodás és asszociáció módszere kisebb csoportban jobban
működik – tette hozzá Harry.
– Asszociáció? – fakadt ki Hagen. – És mégis mi van a hagyományos rendőri
munkamódszerekkel? Mint például a technikai nyomok, kihallgatás, információgyűjtés,
tippek ellenőrzése? Mi van az adategyeztetéssel? Egy teljes csoportban…
Harry felemelte a kezét, hogy véget vessen a szóáradatnak. – Éppen erről van szó. Nem
akarok ezekbe belefulladni.
– Belefulladni? – Hagen hitetlenkedve meredt Harryra. – Akkor talán olyasvalakinek
kellene adnom az ügyet, aki úszni is tud.
Harry finoman masszírozni kezdte a halántékát. Tudta, hogy Hagen számára is
nyilvánvaló, hogy a gyilkossági csoportban Hole főtiszten kívül pillanatnyilag nincs más,
aki alkalmas volna egy ilyen volumenű ügy nyomozásának vezetésére. Sőt azzal is
tisztában volt, hogy a frissen kinevezett bűnügyi főfelügyelő hamarabb áldozta volna fel
feltűnően szőrös jobb karját, minthogy elviselje a presztízsveszteséget, amit az okozna, ha
az ügyet a központi nyomozószervnek, a KRIPOS-nak kellene továbbadnia.
Harry felsóhajtott: – A normál nyomozócsoportok folyamatosan azért küzdenek, hogy
az adatok áramlásában valahogy a felszínen tudjanak maradni. Hangsúlyozom, már
szokványos ügyek esetében is ez a helyzet. De ha ráadásul lefejezéssel rukkolnak elő a
címlapokon… – Harry a fejét csóválta. – Az emberek teljesen megőrülnek. Csak a tegnap
éjszakai rövid hír nyomán több, mint száz bejelentés érkezett. Maga is ismeri őket:
elborult alkoholisták, a szokásos féleszűek és néhány újabb pályázó. Például akik szerint a
gyilkosságot már János apostol megírta a Jelenések könyvében. Eddig közel kétszáz
telefon érkezett. Képzelje csak el, mi lesz akkor, ha kiderül, hogy esetleg több holttest is
van. Kell legalább húsz ember, hogy feldolgozzák a hívásokat, hogy minden bejelentést
ellenőrizzenek és jelentést írjanak róluk. A nyomozást vezető tiszteknek napi két órájuk
megy el arra, hogy átolvassák a frissen beérkezett anyagokat, további kettő, hogy
koordinálják őket, és még kettő, hogy összeszedjék és informálják a csapatot, valamint
megválaszolják a felmerülő kérdéseket. Újabb félóra kell arra, hogy kiszűrjék, mely
információk kerülhetnek a média elé a sajtótájékozatón, ami persze újabb háromnegyed
órát vesz el az életükből. És az a legrosszabb az egészben…
Harry arca grimaszba torzult, miközben sajgó állkapcsát nyomkodta.
– ...hogy egy normál gyilkossági ügyben ennyi energiaráfordítás feltehetőleg elég is
lenne. Mert mindig van valaki, aki tud valamit, aki látott vagy hallott valamit. Részletek,
amiket nagy vesződségek árán összeillesztünk, vagy valami varázslat, ami egy csapásra
megoldja az ügyet.
– Pontosan – bólintott Hagen. – Éppen ezért…
– A probléma az – folytatta Harry –, hogy esetünkben nem ilyen ügyről van szó. És
nem ilyen gyilkosról. Ez a személy nem bízott meg senkiben, és soha nem mutatkozott
egyetlen tetthely közelében sem. Odakinn senki nem tud róla semmit, úgyhogy a
bejelentések az égvilágon semmiben sem fognak segíteni, inkább csak akadályoznak majd
bennünket. És ha netán találnánk is odafenn valamiféle technikai nyomot, az csupán azért
került oda, hogy összezavarjon és félrevezessen minket. Vagyis, ez egy egészen más játék.
Hagen hátradőlt a széken, egymáshoz illesztette ujjbegyeit és elgondolkodva méregette
Harryt. Úgy pislogott rá, mint egy álomittas bagoly, majd ezt kérdezte:
– Vagyis maga úgy tekint az egészre, mint egy játékra?
Harry lassan bólintott, s közben azon tűnődött, vajon hova akar Hagen kilyukadni.
– És milyen játékról lenne szó? Sakk?
– Nos – válaszolta Harry. – Én inkább vak sakknak nevezném.
Hagen bólintott. – Vagyis maga szerint klasszikus sorozatgyilkosról van szó, egy
hidegvérű elkövetőről, aki kifejezetten kiemelkedő intellektussal bír, szeret játszani,
továbbá rajong a kihívásokért?
Harry kezdte kapiskálni, mire célozgat a főnöke.
– Valaki, aki egyenesen annak a bizonyos FBI-kurzusnak a tankönyvéből lépett elő?
Olyan, mint az a pasas annak idején Ausztráliában?
Olyan valaki… – a bűnügyi főfelügyelő csettintett a nyelvével, mintha csak a szavakat
ízlelgetné – … aki méltó ellenfél lenne a maga számára? A szakmai hátterének
ismeretében?
Harry felsóhajtott. – Én egészen máshogy közelítek a dologhoz, főnök.
– Valóban? Ne felejtse el, Harry, hogy a katonai főiskolán oktattam. Mit gondol, miről
álmodoztak a leendő tábornokjelöltek, amikor azokról a hadvezérekről meséltem nekik,
akik csupán saját erejükre támaszkodva változtatták meg a történelmet? Talán arról, hogy
a békében reménykedve ülnek majd a babérjaikon, és az unokáiknak arról mesélnek majd,
hogy bár ők katonák voltak, de még csak meg sem tapasztalhatták, hogyan is tudnának
helytállni háború idején? Lehet, hogy ezt válaszolnák, ha megkérdeznénk őket, de a lelkük
mélyén másról álmodoznak. Arról, hogy bárcsak kaphatnának legalább egyetlen
lehetőséget. Ez pedig nem más, Harry, mint az embernek az az erős szociális igénye, hogy
hasznos legyen. Ezért van az, hogy a Pentagon tábornokai azonnal a falra festik az
ördögöt, amint egy kínai petárda eldurran valahol a nagyvilágban. Szerintem maga
egyszerűen csak arra vágyik, hogy ez az ügy valami különlegesség legyen. Annyira
nagyon akarja, hogy már az ördögöt is látja.
– A hóembert, főnök. Emlékszik a levélre, amit mutattam magának?
Hagen felsóhajtott. – Én csak egy őrültre emlékszem, Harry.
Harry tudta, hogy most kellene feladnia. Hogy most kellene előrukkolni a
kompromisszumos javaslattal, amit már előre kigondolt. Megadni Hagennek ezt a kis
győzelmet. Ehelyett megvonta a vállát: – A jelenlegi csoportfelállást akarom a
továbbiakban is megtartani.
Hagen arca megkeményedett és zárkózottá vált. – Nem engedhetem meg magának,
Harry.
– Nem engedheti meg?
Hagen állta Harry tekintetét, de aztán mégiscsak bekövetkezett. Kisiklott, elengedte a
pillantását. Még ha csak a másodperc töredékére is, de az is épp elég volt.
– Tekintettel kell lenni egy-két dologra – mondta Hagen.
Harry igyekezett ártatlan képet vágni, miközben alaposan megforgatta a
kést: – Tekintettel? Mire, főnök?
Hagen a kezét tanulmányozta.
– Mégis mit gondol? A felettesekre. A sajtóra. A politikusokra. Amikor három hónap
múlva is itt állunk majd a gyilkos nélkül, mit gondol, kinek kell majd számot adnia az
osztályon alkalmazott munkamódszerekről? Kinek kell majd elmagyaráznia, hogy azért
állítottunk az ügyre mindössze négy főt, mert a kisebb csoportok lényegesen
alkalmasabbak a… – Hagen úgy köpte a szavakat, mintha egy nyelve hegyére tapadt
hajszáltól próbálna megszabadulni: – …a szabad gondolkodásra, az asszociációkra és a
sakkra? Ez is eszébe jutott, Harry?
– Nem – válaszolta Harry és keresztbe fonta a karját a mellkasa előtt. – Én azon
gondolkodtam, hogyan kerítsük kézre a fickót, és nem azon, hogy hogyan fogok
magyarázkodni, ha nem kapjuk el.
Harry tudta, hogy olcsó húzás volt, de mindenesetre célba talált. Hagen kettőt pislogott.
Azután kinyitotta a száját, de azonnal be is csukta. Harry hirtelen elszégyellte magát.
Miért kell folyton belehergelnie magát ebbe a gyerekes vetélkedésbe, aminek semmi
értelme, kizárólag csak arról szól, hogy ő győzzön, teljesen mindegy, hogy ki ellen? Rakel
egyszer azt mondta, hogy Harry, ha befolyása lehetett volna rá, legszívesebben extra
hosszú középső ujjal jött volna a világra, amit folyton a magasba mutogathat.
– Van a KRIPOS-nál egy pasas, Espen Lepsvik – mondta Harry. – Ő eléggé tapasztalt a
nagyobb nyomozások vezetésében. Beszélhetek vele, hogy állítson fel egy csoportot, akik
folyamatosan tájékoztatnak engem, de ezenkívül a két csoport párhuzamosan, egymástól
függetlenül dolgozik majd. Maga pedig a bűnügyi igazgatóval együtt a sajtótájékoztatókat
intézni. Ez így hogy hangzik, főnök?
Nem volt rá szükség, hogy kivárja a választ, rögtön látta, ahogy a hála fénye kigyúl
Hagen szemében. Tudta, hogy ő nyerte a vetélkedőt. Amint visszaért az irodájába, Harry
azonnal felhívta Bjorn Holmot:
– Hagen beleegyezett, tehát mindent úgy csinálunk, ahogy mondtam. Fél óra múlva
megbeszélés az irodámban. Szólsz Skarrénak és Brattnak?
Letette a kagylót. Arra gondolt, amit Hagen mondott a tábornokokról, akik mind meg
akarják nyerni a maguk háborúját. Azután kirántotta a fiókot és hiábavaló keresésbe
kezdett egy Aspirin után.

– A lábnyomoktól eltekintve semmi egyebet nem találtunk, ami az elkövetőtől


származhatna a feltételezett tetthelyen – mondta Magnus Skarre. – De ami még ennél is
érthetetlenebb: a holttestnek sem találtuk nyomát. Levágta a nő fejét – ezután töméntelen
nyomnak kellett volna maradnia. De a helyszínen az égvilágon semmi nem volt. Még csak
a kutya sem jelzett semmit. Ez az egész egy büdös nagy rejtély.
– A patakban ölte meg és a fejét is ott vágta le – vetette közbe Katrine Bratt. – A nő
nyomai már jóval feljebb eltűntek a patakban, nem? A vízben futott, hogy ne hagyjon
nyomot maga után, de a fickó így is elkapta.
– És mivel csinálta? – kérdezte Harry.
– Baltával vagy fűrésszel. Mi mással?
– És mi van az égési nyomokkal a vágási felület körül? Katrine Skarréra pillantott,
majd szinkronban vállat vontak.
– Oké, Holm majd utánanéz – mondta Harry. – Utána mi történt?
– Valószínűleg a patakban gázolva lecipelte a nőt az útig – folytatta Skarre. A fiatal
nyomozó összesen két órát aludt és fordítva vette fel a pulóverét, de egyiküknek sem volt
szíve szólni neki miatta. – Legalábbis erre tippelünk, mivel szart sem találtunk odafenn.
Az égvilágon semmit. Pedig kellett volna. Mondjuk, némi vérfoltot az egyik fa törzsén,
valami húscafatot egy faágon vagy egy kis foszlányt a ruhájából. De csak lejjebb találtuk
meg a pasas lábnyomait, ott, ahol a patak már az úttól lejjebb folyik. Az út mellett olyan
nyomok is voltak a hóban, amik könnyedén származhattak a holttesttől. De ezt csak az ég
tudja, mert a kutyák ott sem jeleztek semmit. Még az az átkozott hullakereső dög sem!
Komolyan mondom, ez egy…
– Büdös nagy rejtély – ismételte meg Harry az állát vakargatva. – De nem túlságosan
vesződséges a patakban állva lefejezni valakit? Az egész csak egy szűkös árok, amiben
alig lehet mozogni. Akkor meg miért ott csinálta?
– Egyértelmű – mondta Skarre – A víz elmossa a nyomokat.
– Egyáltalán nem egyértelmű – ellenkezett Harry. – Otthagyta a nő fejét! Miért
érdekelte volna, hogy marad-e nyom utána? Hogyhogy nem volt egyetlen nyom sem a nő
után egészen az útig…
– Hullazsák! – csapott a homlokára Katrine. – Épp azon gondolkodtam, hogy hogyan
bírta azon a terepen olyan messzire elcipelni a testet. Irakban használtak olyan vállszíjjal
felszerelt hullazsákokat, amiket hátizsákként lehet hordani.
– Hm – bólintott Harry. – Ez megmagyarázhatja azt is, hogy a kutya miért nem jelzett
az út mellett.
– És azt is, hogy miért kockáztatta meg, hogy egyszerűen lefekteti a testet a hóba – tette
hozzá Katrine.
– Lefektette? – értetlenkedett Skarre.
– Tudod, a testlenyomat a hóban. Odafektette, amíg elment a kocsijáért, ami addig
valószínűleg Ottersenék tanyájának a közelében parkolt. Ez úgy fél óra lehetett, ugye?
Skarre kelletlenül morogta: – Valahogy úgy.
– Ezek a zsákok feketék, és teljesen úgy néznek ki, mint egy közönséges szemeteszsák,
így aztán egyáltalán nem lehetett gyanús senkinek, aki kocsival esetleg arra hajtott.
– Egy lélek sem járt arra – mondta savanyúan Skarre és elnyomott egy
ásítást. – Mindenkivel beszéltünk odafenn abban az elátkozott erdőben.
Harry bólintott. – Mi igaz abból, hogy Rolf Ottersen az üzletben volt öt és hét között?
– Az alibije szart sem ér, ha egyetlen vevőt sem tud felmutatni, aki megfordult a
boltban – jegyezte meg Skarre.
– Könnyedén megjárhatta az utat oda-vissza az ikrek hegedűórája alatt – mondta
Katrine.
– De nem az a típus – jelentette ki Skarre, majd hátradőlt a széken és elégedetten
bólintott, mintegy megerősítendő saját következtetését.
Harry szívesen odabökött volna valami általánosítást arról, mennyire hatékonyan lehet
pusztán a külseje alapján kiszúrni egy gyilkost a tömegből, de pillanatnyilag abban a
fázisban voltak, amikor bárki kimondhatta, amit gondolt, anélkül, hogy a többiek azonnal
lehurrogták volna. A tapasztalatok azt mutatták, hogy a legjobb ötletek legtöbbször az
átgondolatlan találgatásokból és béna elméletekből származnak.
Kinyílt az ajtó.
– Halihó! – trillázta Bjorn Holm. – Borzasztóan sajnálom, de eddig a gyilkos fegyverrel
voltam elfoglalva.
Levette vízhatlan kabátját és Harry fogasára akasztotta, ami csúnyán megdőlt a váratlan
súly alatt. A fiatal technikus a kabát alatt sárga hímzéssel díszített lila inget viselt, aminek
a hátán lévő felirat azt bizonygatta, hogy Hank Williams – 1953 telén kelt halotti
bizonyítványa dacára – életben van. Azután ledobta magát a szabadon árválkodó székre és
a felé forduló, várakozásteli arcokra nézett.
– Mi az? – nevette el magát, Harry pedig várta, hogy elsüsse kedvenc
poénját: – Meghalt valaki?
– A gyilkos fegyver – dörmögte Harry. – Halljuk!
Holm vigyorogva dörzsölte a kezét. – Azon agyaltam, honnan kerültek az égésfoltok
Sylvia Ottersen nyakára. A törvényszéki orvosnak fogalma sem volt róla. Csak annyit
tudott mondani, hogy az apró artériák úgy vannak elzáródva, ahogy amputáció során
szokták kiégetni őket, hogy elálljon a vérzés. Mielőtt a csontot átfűrészelik. Amikor a
fűrészelést említette, eszembe jutott valami. Ugye, én egy tanyán nőttem fel…
Bjorn Holm csillogó szemmel hajolt előre, amiről Harrynak egy ifjú apa képe villant az
eszébe, aki épp azt a karácsonyi csomagot készül kibontani, amely az újszülött fiának
vásárolt villanyvasutat rejti.
– Amikor egy tehén borjadzik, de a borjú már a méhében elpusztul, előfordul, hogy a
hulla olyan nagy, hogy a tehén segítség nélkül képtelen kipréselni magából. És ha ráadásul
a borjú még rossz irányban is fekszik, nagy a kockázata, hogy a tehén megsérül, amikor
kihúzzuk belőle a kicsinyét. Ilyenkor jön az állatorvos a fürésszel.
Skane arca grimaszba rándult.
– Ez az eszköz nagyon vékony, hajlékony fűrészlappal rendelkezik, amit a tehénbe
helyeznek, mintegy a borjú köré hurkolják. Azután elkezdik ide-oda húzgálni a
fürészlapot, ami keresztülvágja a hullát.
Holm némi pantomimmel kísérte az előadást.
– Amikor a test két részben van, már ki lehet húzni. Ez általában elegendő a probléma
megoldásához. Általában. Merthogy olykor az is megesik, hogy a fűrész mozgatásakor a
lap megvágja az anyát, ő pedig elvérzik. Néhány évvel ezelőtt azonban egy francia paraszt
készített egy nagyon praktikus szerkezetet, ami ezt a problémát is kiküszöbölte: egy
izzásig fonósítható vágóhurkot. Az egész egy műanyag fogantyúból és egy nagyon
vékony, de borzasztóan erős fémhuzalból áll, ami a fogantyú két végéhez van erősítve úgy,
hogy egy hurkot képez, amit aköré fektetnek, amit szét akar vágni az ember. Azután
bekapcsoljuk az a áramot. A huzal tizenöt másodperc múlva izzani kezd, majd a fogantyún
lévő gomb megnyomásával a hurok elkezd összehúzódni, és keresztülvágja a holttestet.
Mivel nincs semmiféle oldalirányú mozgás, minimális az esélye, hogy megvágja az anyát.
Amennyiben mégiscsak bekövetkezne, két előnye van a…
– Te most megpróbálod eladni nekünk ezt az izét, vagy mi van? – kérdezte vigyorogva
Skarre, és némi elismerés reményében Harry felé pillantott.
– Egyrészt a hőmérséklete miatt a fémhuzal teljesen steril – folytatta zavartalanul
Holm. – így nem fertőz sem baktériummal, sem a borjú mérgezett vérével. Másfelől a
meleg összeforrasztja a kis artériákat, így elejét veszi a vérzésnek.
– Oké – bólintott Harry. – Biztos vagy benne, hogy a gyilkos ilyen eszközt használt?
– Nem – válaszolta Holm. – Persze kipróbálhatnám, ha fel tudnék hajtani egyet, de az
állatorvos, akivel beszéltem, azt mondta, hogy a norvég Földmüvelésügyi Minisztérium
nem engedélyezi a vágóhurok használatát. – Holm arca mély és őszinte sajnálatot
tükrözött.
– Értem – mondta Harry. – Még ha nem is ez volt a gyilkos eszköz, azt mindenesetre
megmagyarázza, hogyan tudta a tettes az asszony fejét a patakban állva levágni. Mit
szólnak hozzá a többiek?
– Franciaország – jegyezte meg Katrine Bratt szárazon. – Először a guillotine, most
meg ez.
Skarre a fejét rázta. – Túlságosan vadul hangzik. Például, honnan szerzett volna ilyen
hurokakármit? Úgy értem, ha nem is engedélyezik a használatát az országban.
– Akkor akár kezdhetjük ezzel – nyugtázta Harry. – Utánanéznél, Skarre?
– Most mondtam, hogy nem hiszek benne.
– Bocs, ha nem voltam eléggé egyértelmű – mondta Harry. – Skarre, nézz utána. Még
valami, Holm?
– Semmi egyéb. Igazából rengeteg vérnek kellene lennie a tetthelyen, de csak az
istállóban találtunk, és az is a levágott csirkéktől származott. Apropó, csirkék, a tetemek és
a helyiség hőmérsékletéből kiindulva, nagyjából fél hét körül vesztették el a fejüket. Azért
vagyok kissé bizonytalan, mert az egyik tetem melegebb volt, mint a másik kettő.
– Biztosan lázas volt – vihorászott Skarre.
– És a hóember? – kérdezte Harry.
– Egy hókristályokból álló tárgyon az életben nem fogunk ujjlenyomatot találni,
merthogy a kristályok folyamatosan változtatják az alakjukat. Arra viszont lehet esély,
hogy bőrdarabkára bukkanjunk, mivel a hókristályok élesek. Esetleg kesztyűből származó
anyagfoszlányra. De semmit nem találtunk.
– Gumikesztyű – tippelte Katrine.
– Más nincs – fejezte be Holm a beszámolót.
– Na, igen. De legalább van egy fejünk. Ellenőriztétek a fogait…
– Hogy volt-e esetleg valami közéjük akadva? – szakította félbe Harryt Holm neheztelő
tekintettel. – Esetleg a haját? A nyakát, hogy van-e rajta ujjlenyomat? Lássuk csak, van-e
még valami, ami a technikusoknak maguktól nem jut az eszükbe…
Harry bocsánatkérően Holm felé biccentett, majd az órára pillantott: – Skarre, bár meg
vagy győződve róla, hogy Rolf Ottersen nem az a típus, azért csak nézz utána, hol
tartózkodott és mit csinált Birte Becker eltűnésének az időpontjában. Én beszélek Filip
Beckenel. Katrine, maga fogja az összes eltűnési ügyet, beleértve ezt a kettőt is és
egyezéseket keres.
– Rendben – bólintott a nő.
– Mindent ellenőrizzen – folytatta Harry. – A gyilkosság időpontját, a holdfázist, hogy
mi ment a tévében, az áldozatok hajszínét, nem kölcsönözték-e ki ugyanazt a könyvet a
könyvtárból, részt vettek-e ugyanazon a szemináriumon, egyezik-e a telefonszámuk
számjegyeinek összege. Tudnunk kell, mi alapján választja ki az áldozatait.
– Várj egy kicsit – szólt közbe Skarre. – Ezek szerint már eldöntöttük, hogy
összefüggés van az esetek között? Nem kellene nyitottnak lennünk minden eshetőségre?
– Tőlem aztán olyan kurva nyitott lehetsz, amilyen csak akarsz – válaszolta Harry,
miközben felállt és ellenőrizte, hogy a kocsikulcs a zsebében van-e. – Amíg azt csinálod,
amit a főnököd megkövetel tőled. Az utolsó kapcsolja le a villanyt.
Harry már a liftre várt, amikor lépéseket hallott a háta mögött.
– Ma a nagyszünetben beszéltem az egyik ikerlánnyal az iskolában.
– És? – fordult Harry Katrine Bratt felé.
– Megkérdeztem tőle, hogy mit csináltak tegnapelőtt.
– Tegnapelőtt?
– Aznap, amikor Birte Becker eltűnt.
– Igen.
– A testvérével és az anyjukkal egész nap a városban voltak. Azért emlékezett rá ilyen
pontosan, mert egy orvosi ellenőrzés után a Kon-Tiki Múzeumban voltak. Utána a
nagynénjüknél aludtak, mert az anyjuk egy barátnőjét látogatta meg. Az apjuk otthon volt
és a házat őrizte. Egyedül.
Katrine olyan közel állt Harryhoz, hogy érezte a parfümjét. Ezt az illatot eddig egyetlen
nőn sem érezte. Fűszeres volt, de egyáltalán nem édeskés.
– Hm. Melyik kislánnyal beszélt?
Katrine Bratt állta a tekintetét. – Fogalmam sincs. Van jelentősége?
A lift egy rövid sípolás kíséretében megérkezett.

Jonas hóembert rajzolt. Eredetileg úgy tervezte, hogy nevetni és énekelni fog, merthogy
boldog hóember lesz. De nem sikerült. A hóember kifejezéstelen tekintettel bámult vissza
rá a nagy, fehér papírlapról. Körülötte a hatalmas előadóteremben szinte teljes volt a
csend, csak apa krétájának a kaparászása hallatszott olykor odalenn a táblán és a diákok
tollának a sercegése a papíron. Jonas nem szerette a tollakat. Amit az ember tollal ír, azt
nem tudja kiradírozni, nem lehet megváltoztatni, minden, amit rajzol, örökre úgy marad.
Amikor ma reggel felébredt, arra gondolt, hogy a mama hazajött, hogy minden rendben
van, és beszaladt a szülei hálószobájába. De csak az apját találta ott, aki éppen öltözködött
és azt mondta, hogy Jonas is készülődjön, mert ma bemegy vele az egyetemre. Toll.
A terem abba az irányba lejtett, ahol az apja állt a táblánál, és egy színházteremre
emlékeztette Jonast. Apa egy szót sem szólt a diákokhoz, még akkor sem, amikor
Jonasszal beléptek az ajtón. Csak biccentett nekik, majd odabökött a helyre, ahová
Jonasnak kellett ülnie. Azután egyenesen a táblához lépett és írni kezdett. A hallgatók úgy
tűnt, már hozzászoktak ehhez, mert azonnal jegyzetelni kezdtek. A tábla hamarosan
megtelt számokkal és apró betűkkel, valamint néhány furcsa kriksz-kraksszal, amit Jonas
nem ismert. Az apja egyszer régen elmagyarázta neki, hogy van egy külön nyelv, amit
fizikának hívnak, és ő ezen a nyelven írja a történeteit. Amikor Jonas megkérdezte tőle,
hogy meséket ír-e, az apja nevetve azt válaszolta, hogy a fizikával csak igaz dolgokat lehet
elmondani. Egy olyan nyelv, amin akkor sem lehetne lódítani, ha akarna.
Némelyik krikszkraksz egészen vicces volt. És szép.
Apa vállára krétapor szóródott. A finom, fehér réteg úgy borította be a zakója vállát,
amint a hó. Jonas az apja hátát figyelte, megpróbálta lerajzolni. De ebből sem lett vidám
hóember. Hirtelen teljesen elcsendesedett a terem. A tollak abbahagyták a sercegést. Mert
a kréta megdermedt. Ott maradt egészen a tábla felső részén, olyan magasan, hogy az
apjának a feje fölé kellett nyújtania a karját, hogy elérjen odáig. Olyan volt, mintha azt a
darab krétát odaerősítették volna a táblára, az apja pedig abba kapaszkodva lógna, ahogy a
prérifarkas szokott egy vékonyka gallyat szorongatva függeszkedni a hegyoldalban egy
nagyon, nagyon mély szakadék fölött. Azután apa válla rázkódni kezdett, Jonas pedig arra
gondolt, hogy biztosan próbálja kiszabadítani a krétát, hogy tovább írhasson vele. De az
nem hagyja magát. A termen egy fuvallat szaladt végig, mintha mindenki egyszerre
nyitotta volna ki a száját és tartotta volna vissza a lélegzetét. Végül az apjának sikerült
kiszabadítania a krétát. Azután egyenesen az ajtóhoz indult, és anélkül, hogy hátrafordult
volna, elhagyta a termet. Biztosan új krétáért ment, gondolta Jonas. A diákok suttogásának
moraja egyre erősebb lett körülötte. A sustorgásból két szó ütötte meg a fülét: „feleség” és
„eltűnt”. Jonas a szinte teljesen teleírt táblára meredt. Apa azt akarta a táblára írni, hogy a
mama meghalt, de a kréta csak igaz dolgokat tud írni, ezért makacsolta meg magát. Jonas
nekilátott, hogy kiradírozza a hóemberét. Körülötte a hallgatók összepakolták a homijukat,
és egymás után csapódtak fel a székek mögöttük, ahogy elhagyták a termet.
A boldogtalan hóember fölé árnyék vetült. Jonas felpillantott.
A rendőr volt az. Az a csúnya arcú, magas, akinek kedves szeme van.
– Velem jössz? Megpróbáljuk megkeresni a papádat – mondta.

Harry óvatosan megkocogtatta az ajtót, amin a prof. Filip Becker feliratú tábla függött.
Mivel nem érkezett válasz, egyszerűen benyitott.
Az asztalnál ülő férfi felemelte a fejét a kezei közül: – Nem mondtam, hogy sza…
Elakadt a szava, ahogy megpillantotta Harryt. Azután a pillantása a rendőr mellett
ácsorgó fiúra esett.
– Jonas! – Filip Becker hangjában zavarodottság és szemrehányás keveredett. – Nem
azt mondtam neked, hogy ülj nyugodtan?
– Én hoztam magammal – szabadkozott Harry.
– Valóban? – Becker az órára pillantott és felállt.
– A hallgatói elmentek – szólt Harry.
– Igen? – roskadt vissza Becker a székre. – Én… én csak egy kis szünetet akartam adni
nekik.
– Ott voltam – mondta Harry.
– Ott volt? Miért…
– Mindannyiunknak szüksége van olykor szünetre. Beszélhetnék magával néhány
percet?
– Nem akartam, hogy Jonas bemenjen az iskolába – magyarázkodott Becker, amikor a
kisfiút kiküldte a teakonyhába, hogy várjon ott, amíg végeznek. – Folyton csak a kérdések,
találgatások, nem akarom ezt. De maga biztosan megérti.
– Hogyne. – Harry egy csomag cigarettát húzott elő a zsebéből, de azonnal vissza is
dugta, mikor kérdő pillantására a professzor határozott fejrázással válaszolt. – Legalábbis
lényegesen könnyebben, mint azt, ami a táblán volt.
– Kvantumfizika.
– Elég ijesztően hangzik.
– Az atomok világa is ijesztő.
– Mennyiben?
– Megszegik a legelemibb fizikai törvényeinket. Például azt, hogy egy dolog nem tud
egyidejűleg két helyen lenni. Niels Bohr mondta egyszer, hogy ha a kvantumfizika nem
ébreszt benned félelmet, az azért van, mert nem érted.
– De maga érti, nem?
– Dehogyis, megőrült? Ez maga a színtiszta káosz. Viszont ezt a káoszt lényegesen
jobban kedvelem, mint a többit.
– Melyik többit?
Becker felsóhajtott. – Ami felnőttgenerációnk a gyermekei szolgájává és titkárává tette
magát. Ahogy sajnos, Birte is. Folyton van valami megbeszélés, születésnap, meg kedvenc
sajtkrém és fociedzés – komolyan mondom, ebbe bele lehet őrülni. Ma is felhívtak valami
orvosi rendelőből Bygdoyről, mert Jonas nem jelent meg a megbeszélt időpontban.
Délután pedig fociedzésre kell mennie, fogalmam sincs, hová, az ő generációja pedig még
hallomásból sem ismeri azt a lehetőséget, hogy busszal is el lehet jutni bárhová.
– Mi baja Jonasnak? – Harry elővette jegyzetfüzetét, amibe soha nem írt semmit, de
tapasztalatból tudta, hogy serkentőleg hat a vele szemben ülő koncentrációs készségeire.
– Semmi. Gondolom, valami általános kontroll a gyerekorvosnál – legyintett Becker
ingerülten. – De ha nem tévedek, nem erről akart velem beszélni.
– Valóban nem – válaszolta Harry. – Az érdekelne, hogy hol tartózkodott tegnap
délután és este.
– Mi?
– Becker úr, ez csak rutin.
– Van ennek valami köze a… a… – Becker az egyik papírkupac tetejére dobott
Dagbladet felé biccentett.
– Nem tudjuk – felelte Harry. – Csak válaszoljon a kérdésre, legyen szíves.
– Mondja, maguknak teljesen elment az eszük?
Harry válasz helyett az órájára pillantott.
Becker hangosan felnyögött. – Nem bánom, segítek maguknak. Tegnap este itt
rostokoltam és a hidrogén hullámhosszát taglaló cikken dolgoztam, amit reményeim
szerint publikálnak is majd.
– Van olyan kollégája, aki meg tudja ezt erősíteni?
– Tudja, annak, hogy a norvégok hozzájárulása a kutatáshoz világviszonylatban
úgyszólván marginális, elsősorban az az oka, hogy a hazai akadémikusok önelégültségét
csupán a lustaságuk szárnyalja túl. Egymagam voltam – mint mindig.
– És Jonas?
– Vacsorát készített magának, és tévézett, amíg haza nem értem.
– Ami mikor volt?
– Nem sokkal kilenc után, gondolom.
– Hm. – Harry úgy tett, mintha jegyzetelne. – Átnézte Birte holmiját?
– Igen.
– És talált valamit?
Filip Becker ujjával végigsimított a szája sarkán és megrázta a fejét. Harry a szemébe
nézett. A csendet próbálta meg felhasználni, hogy megtörje, Becker azonban teljesen
bezárult.
– Köszönöm a segítséget – mondta végül Harry, majd visszadugta a zsebébe a
jegyzetfüzetet és felállt. – Szólok Jonasnak, hogy bejöhet.
– Várjon még vele egy kicsit, ha kérhetem.
Harry megkereste a teakonyhát, ahol Jonas a nyelvét kidugva, elmélyülten rajzolt. A
kisfiú mellé állva lekukucskált a papírra, amin egyelőre csak két, kissé girbegurba kört
látott.
– Egy hóember.
– Igen – mondta Jonas és felpillantott. – Honnan tudtad?
– Miért vitt a mamád orvoshoz, Jonas?
– Nem tudom. – Jonas fejet kanyarított a hóemberre.
– Hogy hívják az orvost?
– Nem tudom.
– Hol van ez a rendelő?
– Nem árulhatom el senkinek. Még apának sem. – Jonas a papír fölé hajolt és hajat
rajzolt a hóember fejére. Hosszú hajat.
– Rendőr vagyok, Jonas. Próbálom megtalálni az anyukádat.
A ceruza egyre erősebben szántotta a papírt, a haj pedig egyre sötétebb lett.
– Nem tudom, hogy hívják azt a helyet.
– Emlékszel valamire, ami a rendelő közelében volt?
– A király tehenei.
– A király tehenei?
Jonas bólintott. – A nénit, aki a váróban ül, Borghildnak hívják. Kaptam tőle édességet,
amikor egy injekcióstüvel vért vett tőlem.
– Ez egy bizonyos valaki, akit rajzolsz? – kérdezte Harry.
– Nem – válaszolta Jonas a szempillákra koncentrálva.

Filip Becker az ablakból nézte, ahogy Harry átvág a parkolón. Elgondolkodva ütögette
tenyerét a kis fekete notesszel. Azon tűnődött, hogy a nyomozó vajon elhitte-e neki, hogy
nem vette őt észre a teremben és azt, hogy előző este a cikkén dolgozott. Vagy hogy nem
talált semmit Birte holmija között. A fekete notesz a felesége íróasztalának a fiókjában
hevert, még csak meg sem próbálta elrejteni. És azt sem, ami benne volt…
Szinte nevethetnékje támadt. Ez az együgyű nőszemély komolyan azt hitte, hogy
becsaphatja.
Tizenegyedik fejezet
Negyedik nap. Halotti maszk

Katrine Bratt a számítógép előtt ült, amikor Harry bedugta a fejét az irodája ajtaján.
– Talált valami hasonlóságot?
– Semmi lényegeset – válaszolta Katrine. – Az összes nőnek kék szeme volt, de ettől
eltekintve külsőleg teljesen különbözőek voltak. Mindannyiuknak volt gyereke és férje.
– Van egy hely, ahonnan kiindulhatunk – mondta Harry. – Birte Becker orvoshoz vitte
Jonast egy helyre, a király teheneinek a közelében. Ez alighanem a királyi udvar lesz a
Bygdoy-félszigeten. Maga pedig azt említette, hogy az ikrek a Kon-Tiki Múzeumban
voltak, miután végeztek valami orvosnál. Szintén Bygdoyön. Filip Becker nem tudott
semmit az orvosról, de Rolf Ottersen talán segíthet.
– Felhívom.
– Utána jöjjön be hozzám.
Harry az irodájában fogta a bilincset, az egyik mandzsettát a saját csuklójára erősítette,
a másikat pedig nekiállt az asztal lábához csapkodni, és közben elindította az
üzenetrögzítőt. Rakel hangja arról tájékoztatta, hogy az Oleggel a Valle Hovinra
megbeszélt korcsolyázásra az egyik haverja is velük tart majd. Teljesen felesleges üzenet
volt, tudta, hogy a nő csupán álcázott emlékeztetőnek szánta arra az esetre, ha Harry netán
megfeledkezett volna az egészről. Harry ezidáig soha nem feledkezett meg egyetlen
programról sem, amit Oleggel beszélt meg, mégsem zavarták ezek az apró
figyelmeztetések, amiket mások talán a bizalmatlanság jelének tekintettek volna. Sőt,
kedvelte őket. Mivel ezek világosan megmutatták, milyen anya is Rakel. És mert úgy
tudta tálalni őket, hogy közben nem bántotta meg Harryt.
Katrine kopogtatás nélkül lépett be a szobába.
– Kicsit perverz – jegyezte meg az asztal lába felé biccentve, amihez Harry
hozzábilincselte magát. – De én bírom.
– Egykezes speedcuffing – nevette el magát Harry. – Csak egy hülye szokás, mit még
az Államokban szedtem fel.
– Ki kellene próbálnia a Hiatt új gyorsbilincseit. Nem kell azon agyalni, hogy jobbról
vagy balról lendítse, a mandzsetta így is, úgy is a csuklóra csapódik, ha pontosan találja el.
Akár egyszerre két szettel is gyakorolhat, egy-egy bilincs mindkét csuklójára, és így
azonnal két esélye van.
– Hm. – Harry kinyitotta a bilincset. – Mi a helyzet?
– Rolf Ottersen nem tudott semmiféle ellenőrzésről vagy orvosról Bygdoyön.
Ellenkezőleg: a háziorvosuk Baerumban rendel. Beszélhetek az ikrekkel, hátha
emlékeznek az orvosra, vagy végighívhatom a bygdoyi rendelőket, hátha sikerül
kiderítenem. Csak négy rendelő van. Tessék.
A nő egy sárga cetlit tett Harry asztalára.
– Nem adhatják ki a páciensek nevét – jegyezte meg Harry.
– Akkor beszélek az ikrekkel tanítás után.
– Várjon – mondta Harry, majd felemelte a telefonkagylót és beütögette az első számot.
A kagylóban egy erősen nazális hang közölte a rendelő nevét.
– Beszélhetek Borghilddal? – kérdezte Harry. A rendelőben egyetlen Borghild sem
dolgozott.
A második számon az elsőhöz megtévesztésig hasonlító orrhang arról tájékoztatta,
hogy a rendelő csak két órán keresztül érhető el, ez az időszak pedig már rég elmúlt.
Negyedik próbálkozására egy csicsergő, szinte nevető hang végre azt a választ adta,
amire várt:
– Hogyne. Én vagyok az.
– Hello, Borghild, én Harry Hole főtiszt vagyok az oslói rendőrségtől.
– Mikor született?
– Tavasz környékén, de most egy gyilkossági ügyről lenne szó. Gondolom, olvasta a
mai lapokat. Azt szeretném megtudni, hogy látta-e Sylvia Ottersent a múlt héten?
A vonal másik végén csend lett.
– Egy pillanat.
Harry hallotta, hogy a nő feláll és elmegy a készüléktől, majd hamarosan visszatért:
– Sajnálom, Hole úr, de a pácienseket érintő információk titoktartási kötelezettség alá
tartoznak. Szerintem ezzel a rendőrség is tisztában van.
– Pontosan. De ha nem tévedek, nem Sylvia a páciensük, hanem a lányai.
– Az teljesen mindegy. Olyan információt kérnek, ami közvetve felvilágosítást nyújt
arról, hogy ki a betegünk.
– Emlékeztetném rá, hogy gyilkossági ügyről van szó.
– Én pedig emlékeztetném rá, hogy ehhez bírósági végzésre van szükségük.
Lehetséges, hogy egy kissé szűkszavúak vagyunk az átlaghoz képest, ami a pácienseket
érintő információkat illeti, de ez a dolog természetéből adódik.
– A dolog természetéből?
– A speciális területünkre gondoltam.
– Ami pedig mi lenne?
– Plasztikai sebészet és speciális műtétek. Nézzen utána a honlapunkon: kirklinikk.no.
– Köszönöm, azt hiszem, egyelőre elegendő információt kaptam.
– Ha így véli, akkor szívesen.
A nő letette a kagylót.
– Nos? – kíváncsiskodott Katrine.
– Jonas és az ikrek ugyanannál az orvosnál voltak – közölte Harry és hátradőlt. – Ez
pedig azt jelenti, hogy végre van valami a kezünkben.
Harry érezte az impulzust, a remegést, ami mindig elfogta, amikor első alkalommal
kiszimatolta a bestiát. Az impulzus után pedig jött A Nagy Megszállottság. Ami minden
volt egyszerre: szerelem és dopping, vakság és tisztánlátás, ésszerűség és őrültség. A
kollégái is beszámoltak olykor izgalomról, de ez más volt, sokkal több, mint az izgalom.
Harry soha nem beszélt senkinek a Megszállottságról és nem is próbálta kielemezni. Nem
merte. Csak azt tudta, hogy ez hajtja, ez az üzemanyag a munkájához. Többet nem is
kellett tudnia róla. Tényleg nem.
– És most? – kérdezte Katrine.
Harry kinyitotta a szemét és felpattant a székről. – Most elmegyünk shoppingolni.

A Taste of Africa nevü üzlet közvetlenül a Majorstua legforgalmasabb bevásárlóutcája,


a Bogstadvei mellett feküdt. Azonban az a tizennégy méter, ami ettől az utcától
elválasztotta, épp elég volt ahhoz, hogy a bolt mégis a perifériára szoruljon.
Az ajtó fölé akasztott harang megszólalt, amikor Harry és Katrine belépett az üzletbe. A
tompa – jobban mondva nem létező – világításban élénk színű, kézzel szőtt szőnyegeket,
textileket, nyugat-afrikai motívumokkal díszített párnákat, alacsony asztalkákat láttak,
amelyek olyanok voltak, mintha egyenesen az esőerdő részei volnának, valamint
maszájokat és a szavanna legismertebb állatait mintázó magas, vékony fafigurákat. Az
egész belső tér hajszálpontos tervezés eredményének tűnt: nem voltak tolakodóan
elhelyezett árcédulák, a színek harmonizáltak egymással, a termékek pedig párosan voltak
elhelyezve, mintha Noé bárkájára tévedtek volna. Inkább tünt kiállítóteremnek, mint
üzletnek. Egy kissé poros kiállításnak. Ezt a benyomást az ajtó bezáródását követő csend
csak tovább erősítette.
– Hahó? – hallatszott egy hang az üzlet egyik végéből.
Harry elindult a hang irányába. A helyiség legtávolibb zugában egy spotlámpa
fényében, egy méretes fazsiráf mögött egy nő hátát pillantotta meg, aki egy széken
álldogálva épp egy fából faragott, fekete, vigyorgó maszkot igyekezett felakasztani a falra.
– Miről lenne szó? – kérdezte a nő anélkül, hogy megfordult volna. Nagyon úgy
hangzott, hogy minden egyébre számít, csak arra nem, hogy potenciális vásárlók tévedtek
be a boltba.
– A rendőrségtől jöttünk.
– Ó, igen. – A nő megfordult, és a spotlámpa fénye az arcára esett. Harry érezte, hogy
kihagy a szívverése és ösztönösen hátrált egy lépést. Sylvia Ottersen volt az.
– Valami baj van? – kérdezte a nő és egy ránc rajzolódott a szemüvege fölé.
– Maga… kicsoda?
– Ane Pedersen – válaszolta a nő, de abban a pillanatban rá is jött, mi az oka Harry
elhűlt arckifejezésének: – Sylvia nővére vagyok. Az ikertestvére.
Harry enyhe köhögőrohamot kapott.
– Ez itt Harry Hole főtiszt – hallotta Katrine hangját a háta mögül. – Én pedig Katrine
Bratt vagyok. Igazából Rolfot keresnénk.
– A temetkezési vállalatnál van. – Ane Pedersen visszafojtotta a lélegzetét, és ebben a
pillanatban mindhárman tudták, mi jár a többiek fejében: hogy temetnek el egyáltalán egy
fejet?
– Maga ugrott be helyette? – próbálta Katrine továbblendíteni a helyzetet.
Ane Pedersen megkönnyebbülten elmosolyodott. – Igen. – Óvatosan lelépett a székről.
A famaszkot továbbra is a kezében fogta.
– Ünnepi vagy szellemmaszk? – kérdezte Katrine.
– Ünnepi maszk – válaszolta a nő. – Hutu. Kelet-Kongóból.
Harry az órájára pillantott. – Mikor jön vissza?
– Nem tudom.
– Valami ötlet?
– Mint mondtam, nem tu…
– Tényleg nagyon szép ez a maszk – szólt közbe Katrine. – Maga vásárolta Kongóban
személyesen, ugye?
Ane elképedve bámult Katrinére. – Honnan tudja?
– Feltűnt, hogy úgy tartja, hogy ne fedje el a szemét és a száját. Tiszteli a szellemeket.
– Érdeklik a maszkok?
– Egy kicsit – bólintott Katrine és egy fekete maszkra mutatott, aminek az oldaláról
apró kezek, az alsó részén pedig lábak lógtak. Az arc félig ember, félig állat volt. – Az
pedig egy kpelie maszk, ugye?
– Igen. Elefántcsontpartról. Senufo.
– Egy bírói maszk? – Katrine végigsimított a zsíros és merev állati szőrön, ami egy
kókuszdióról lógott a maszk felső szélén.
– Nahát, maga aztán elég jól kiismeri magát a témában – mosolyodott el Ane.
– Mi az a bírói maszk? – kérdezte Harry.
– Pontosan az, aminek hallatszik – válaszolta Ane. – Afrikában ezek a maszkok nem
csupán üres szimbólumok. Ha valaki egy ilyen maszkot visel a Lo törzsben,
automatikusan az övé lesz az összes bírói és végrehajtó hatalom. Senki nem kérdőjelezi
meg a viselőjének az autoritását, mert maga a maszk biztosítja a hatalmat.
– Láttam az ajtó mellett két halotti maszkot – mondta Katrine. – Igazán lenyűgözőek.
Ane elmosolyodott. – Több is van. Lesothóból hoztam őket.
– Megnézhetem őket?
– Persze. Várjanak itt.
A nő eltűnt, Harry pedig Katrinét kezdte méregetni.
– Csak úgy gondolom, hogy érdemes lenne beszélgetni vele egy kicsit – válaszolta meg
a nő Harry kimondatlan kérdését. – Hátha sikerül kihúzni belőle valami családi titkot.
Érti?
– Értem. Ez pedig egyedül sokkal jobban megy magának.
– Úgyis van még dolga, nem?
– Akkor én vissza is megyek az irodába. Ha Rolf Ottersen felbukkanna, ne felejtse el
aláíratni vele a nyilatkozatot az orvos titoktartási kötelezettségének feloldásáról.
Harry vetett egy utolsó pillantást a bőrszerü, összezsugorodott, sikoltó emberarcokra az
ajtó mellett, majd kiment az üzletből. Arra jutott, hogy biztosan csak utánzatok.

Eli Kvale végigtolta a bevásárlókocsit az Ullevaal Stadion melletti ICA szupermarket


polcai között. Ez egy viszonylag nagy üzlet volt. Valamivel drágább, mint a többi bolt,
viszont sokkal szélesebb választékkal rendelkezett. Nem járt ide minden nap, csak amikor
valami különlegesen jót akart főzni. És hát ma este jön haza Trygve, a fia, az USA-ból.
Trygve közgazdaságtant hallgatott Montanában már harmadik éve, de ezen az őszön nem
voltak vizsgái, úgyhogy itthon marad egészen januárig. Andreas a lelkészi hivatalból
egyenesen a Gardemoenre megy érte. Eli tudta, hogy mire hazaérnek a repülőtérről, már
nyakig benne lesznek két kedvenc témájukban, ami a legyező horgászat és a kajaktúrázás
volt.
A hűtőpult fölé hajolva megcsapta a hideg. Ekkor egy árnyék suhant el mellette.
Anélkül, hogy felpillantott volna, tudta, hogy ez ugyanaz az árnyék, amit már a
csemegepultnál állva és a parkolóban is érzékelt, amikor bezárta a kocsit. Nincs semmi
jelentősége. Csak az a régi bukkant fel újra. Már beletörődött, hogy ettől a félelemtől soha
nem fog teljesen megszabadulni, bár már egy fél emberöltő eltelt azóta. A kasszánál a
leghosszabb sorba állt be, tapasztalatai szerint általában az haladt a leggyorsabban.
Mindenesetre ő hitt benne, még ha Andreas szerint ez téves elgondolás volt is. Valaki
beállt mögé a sorba. Ezek szerint mások is vannak, akik tévednek, gondolta Eli. Nem
fordult meg, de arra gondolt, hogy a mögötte állónak bizonyára tele van a bevásárlókocsija
mélyhűtött tennékekkel, mert szinte sütött a hideg a hátába.
Amikor végül mégiscsak megfordult, senki nem volt a háta mögött. A pillantása a többi
sort kezdte pásztázni. Ne csináld ezt, gondolta. Ne kezdd újra.
Amikor kilépett az üzletből, kényszerítenie kellett magát, hogy normális tempóban
menjen a kocsihoz és ne nézegessen folyton körbe, hanem nyugodtan pakoljon be a
csomagtartóba, majd üljön be a volán mögé és induljon el. És mialatt a Toyota a hosszú
emelkedőkön lassan felkapaszkodott a Nordbergen álló ikerházhoz, csakis Trygvére
koncentrált és a vacsorára, aminek az asztalon kell lennie, mire az apjával hazaérkeznek.

Harry Espen Lepsviket hallgatta a telefonban és közben halott kollégái fotóit nézte a
polcon. Lepsvik csoportja összeállt, és most Harrytól várta, hogy megossza vele a releváns
információkat az üggyel kapcsolatban.
– Kapsz majd egy jelszót az informatikusunktól – mondta Harry. – Minden információt
megtalálsz a „Hóember” mappában.
– Hóember?
– Valahogy el kellett nevezni.
– Oké. Kösz, Hole. Milyen gyakran kérsz jelentést tőlem?
– Csak ha van valami. És… Lepsvik?
– Igen?
– Hagyjatok minket nyugodtan dolgozni.
– Ezt meg hogy érted?
– Koncentráljatok a beérkező hívásokra, bejelentésekre, a tanúkra és azoknak az
aktáira, akik sorozatgyilkosként szóba jöhetnek. Ez legyen a fő csapás a munkátokban.
Harry sejtette, mi jár most a tapasztalt KRIPOS-nyomozó fejében: vagyis a szar meló.
Lepsvik megköszörülte a torkát. – Ezek szerint egyezik a véleményünk abban, hogy
van összefüggés az eltűnések között?
– Nem kell, hogy egyetértsünk. Tedd, amit jónak látsz.
– Remek.
Harry letette a kagylót és a monitorra bámult. Megkereste a honlapot, amit Borghild
javasolt neki, és a modellszépségü emberek fotóit nézte, akiknek az arcán és a testén
szaggatott vonalak jelezték, hogy tökéletes kinézetüket hol és milyen beavatkozásokkal
lehet még tökéletesebbé tenni. Doktor Idar Vetlesen. Így hívták azt a – saját modelljeihez
megtévesztőén hasonló külsővel rendelkező –, férfit aki a klinika vezetőjeként az egyik
képről rámosolygott.
Az orvos fotója alatt diplomák és továbbképzések hosszú listája következett méretes
francia és angol nevekkel, amelyek többségét, Harry tudomása szerint, általában két hónap
alatt meg lehet szerezni, cserébe további latin rövidítésekkel gazdagították a doktori
címeket. Rákeresett Idar Vetlesen nevére a Google-ben, ami egy sor curlingverseny
eredménylistája mellett korábbi munkahelyének, a Marienlyst klinikának kissé elavult
honlapján is felbukkant. Amikor meglátta az Idar Vetlesen mellett szereplő nevet, újra az
jutott az eszébe, hogy Norvégia tényleg annyira kicsi, hogy legfeljebb két ismerősön
keresztül mindenkihez el lehet jutni.
Katrine Bratt lépett be az irodába és mély sóhajjal lezökkent a Harryval szemben lévő
székre. Keresztbe tette a lábát.
– Maga szerint igaz, hogy a szép emberek sokkal többet foglalkoznak a szépséggel,
mint a csúnyák? – kérdezte tőle Harry. – Ezért van, hogy a szépek folyton korrigálni
akarnak valamit a külsejükön?
– Fogalmam sincs – felelte Katrine. – Mindenesetre van benne valami logika. Végül is
a magas IQ-jú emberek is annyira rá vannak kattanva az IQ-ra, hogy még klubot is
alapítottak maguknak. Az ember feltehetőleg arra koncentrál, amije van. Szerintem maga
is meglehetősen büszke a nyomozói vénájára.
– A patkányfogó génre gondol? A velünk született késztetésre, hogy rács mögé dugjunk
mindenkit, aki mentális hiányosságokkal, drogproblémával, átlagon aluli intelligenciával
küzd, netán tarthatatlan körülmények közt nőtt fel?
– Vagyis csak patkányfogók vagyunk?
– Pontosan. Ezért örülünk annyira, amikor néha egy ilyen ügy kerül hozzánk, mint ez a
mostani. Végre egy igazi nagyvad, a lehetőség, hogy leteríthessünk egy oroszlánt, egy
elefántot. Egy kurva dinoszauruszt.
Katrine nem nevetett. Ellenkezőleg: komoly arccal bólintott.
– Sikerült valamit megtudnia Sylvia ikertestvérétől?
– Ha nem vigyázok, hamarosan kebelbarátnék leszünk – sóhajtotta Katrine és
összekulcsolta a kezét harisnyába bújtatott térde fölött.
– Hadd halljam!
– Nos – kezdte a nő, Harry pedig megállapította, hogy az új kolléga egészen hamar
átvette tőle azt a hóbortját, hogy minden második mondatot így kezd. – Ane elmesélte,
hogy mind Sylvia, mind Rolf úgy gondolta, hogy Rolfnak a szerencse fiának kell éreznie
magát, amiért a kapcsolatuk egyáltalán létrejött. Rajtuk kívül viszont mindenki teljesen
máshogy látta a dolgot. Rolf éppen akkor végzett mérnökként a bergeni műszaki
főiskolán, majd Oslóba költözött és a Kvasrnél kapott munkát. Sylvia inkább az a típus
volt, aki minden reggel új ötlettel ébred, hogy mivel is kellene foglalkoznia. Már vagy
féltucat alapképzésbe belekezdett, és fél évnél tovább egyetlen munkahelyen sem maradt
meg soha. Makacs volt, lobbanékony és elkényeztetett, azonkívül harcos szocialista. Azt a
kevés barátnőjét, aki volt, manipulálta, a férfiak pedig, akik kapcsolatba keveredtek vele,
nem bírták sokáig mellette. Ane szerint Rolf azért szeretett bele annyira, mert Sylvia
teljesen más volt, mint ő. Rolf ugyanis az apja nyomdokain járt, mérnök lett, ráadásul
olyan családból származott, amely hitt a kapitalizmus működőképességében és a polgári
boldogságban. Sylvia azonban azon a nézeten volt, hogy a nyugati társadalom embere
anyagias, korrupt, és rég elveszítette saját identitását és a boldogság valódi forrását.
Továbbá, hogy Etiópia valamelyik királya a reinkarnálódott Messiás.
– Haile Selassie – bólintott Harry. – A rasztafári vallás.
– Nahát, maga mi mindent tud!
– Bob Marley lemezek. Nos, ez akkor valamelyest megmagyarázza az Afrikához való
vonzalmát.
– Talán. – Katrine megcserélte egymáson a lábait, ami alatt Harry igyekezett másfelé
nézni. – Rolf és Sylvia mindenesetre egy évre szabaddá tették magukat és körbeutazták
Nyugat-Afrikát. Az utazás mindkettőjük számára egyfajta újjászületés lett. Rolf ráébredt,
hogy a hivatása nem más, mint hogy segítse Afrikát talpra állni. Sylvia pedig, aki egy
nagy etióp zászlót tetováltatott a hátára, felfedezte, hogy minden ember önmagához van a
legközelebb – még Afrikában is. Azután megalapították a Taste of Africát. Rolf azért, hogy
segítse a szegény kontinenst, Sylvia pedig azért, mert az olcsó import és az állami
támogatás kombinációja könnyű pénzt ígért. Ugyanez az ok motiválta, amikor Lagosból
visszatérve a fornebui vámon egy hátizsáknyi marihuánával nyakoncsípték.
– Nézzenek oda.
– Rövidke felfüggesztett büntetést kapott, mivel sikerült hihetően bebizonyítania, hogy
fogalma sem volt róla, mi van a zsákban. Állítólag baráti szívességből hozta magával a
hátizsákot egy nigériai család fiának, aki Norvégiában élt.
– Hm. Más egyéb?
– Ane kedveli Rolfot. Merthogy kedves, megfontolt fiú és végtelenül szereti a
gyerekeket. Azonban amikor Sylviáról van szó, teljesen megvakul. Sylvia kétszer szeretett
bele valaki másba és mind a kétszer el is költözött Rolftól és a gyerekektől. Amikor pedig
a férfiak elhagyták, Rolf mindkét alkalommal boldogan visszafogadta.
– Mit gondol, miért maradt Rolf mellett?
Katrine a levegőbe bámulva majdhogynem szomorúan elmosolyodott, és végigsimított
a szoknyája szegélyén. – Gondolom, a szokásos. Senki nem képes elhagyni azt, akivel jó a
szex. Megpróbálják, de mindig visszajönnek. Egyszerűen csak ilyenek vagyunk. Nem
igaz?
Harry lassan bólintott. – És mi van a férfiakkal, akik elhagyták és nem jöttek vissza?
– A férfiak mások. Némelyikük a teljesítménykényszer miatt szorong.
Harry Katrinére pillantott, és úgy döntött, hogy nem feszegeti tovább a témát.
– Találkozott Rolf Ottersennel?
– Igen, tíz perccel azután ért vissza, hogy maga elment – válaszolta
Katrine. – Lényegesen jobb bőrben volt, mint legutóbb. Sosem hallott a Bygdoyön lévő
sebészeti klinikáról, viszont aláírta a nyilatkozatot a titoktartási kötelezettség
feloldásáról. – Katrine egy összehajtott lapot tett Harry asztalára.

Jéghideg szél süvített át a Valle Hovin alacsony lelátója fölött, ahol Harry gubbasztott a
pályán keringő korcsolyázókat figyelve. Oleg technikája finomabbá és hatékonyabbá vált
az elmúlt év során. Minden alkalommal, amikor a barátja begyorsított, hogy lehagyja,
Oleg mélyebbre hajolt, egy kicsit nagyobb erővel lökte el magát és könnyedén,
kiegyensúlyozottan továbbcsúszott.
Harry felhívta Espen Lepsviket, hogy tájékoztassák egymást a fejleményekről. Ennek
során Harry megtudta, hogy valamikor Birte Becker eltűnésének éjszakáján egy sötét
kombit láttak behajtani a Hoffsveire, majd nem sokkal később ugyanazon az útvonalon
távozni.
– Sötét kombi – vacogta Harry mogorván. – Valamikor éjszaka.
– Igen, tényleg nem sok – sóhajtotta Lepsvik.
Harry a kabátja zsebébe csúsztatta a telefont, amikor észrevette, hogy a reflektor fényét
valami árnyékolja.
– Elnézést, egy kissé elkéstem.
Felpillantott Mathias Lund-Helgesen barátságosan mosolygó arcába. Rakel
jövendőbelije leült mellé.
– Szereti a télisportokat, Harry?
Harry megállapította, hogy Mathiasnak tiszta, szinte átható pillantása van, és olyan
intenzív arckifejezése, amitől az embernek az az érzése támad, hogy akkor is figyelmesen
hallgat, amikor ő maga beszél.
– Nem igazán. Legfeljebb csak a korcsolyát. És maga?
Mathias megrázta a fejét. – De elhatároztam valamit. Azon a napon, amikor az
életművemet már befejeztem és annyira beteg leszek, hogy már nem akarok tovább élni,
felliftezek oda a torony tetejébe.
Hüvelykujjával a háta mögé bökött. Harrynak nem kellett megfordulnia. A
Holmenkollen, Oslo kedvenc építménye és legrosszabb síugró sánca a város bármely
pontjáról látható volt.
– Azután ugrok. Nem sílécen, hanem ki a toronyból.
– Igazán drámai – jegyezte meg Harry.
Mathias elmosolyodott. – Negyven méter szabadesés. Néhány másodperc alatt vége.
– Remélem, annyira azért nem közeli az időpont.
– Amennyi anti-SCL-70 van a véremben, sosem lehet tudni – nevetett Mathias
rosszkedvűen.
– Anti-SCL-70?
– Na igen, az antitestek végül is jó dolgok, de az embernek folyton résen kell lennie, ha
felbukkannak. Mert nem véletlenül vannak ott.
– Hm. Egyébként azt hittem, hogy az öngyilkosság eretnek gondolat egy orvos
részéről.
– Egy orvosnál jobban senki nem tudja, milyen is tud lenni egy betegség. Én a sztoikus
Zénón véleményét osztom, aki szerint az öngyilkosság teljes mértékben tiszteletreméltó
cselekedet akkor, amikor a betegség már jóval vonzóbbá teszi a halált, mint az életet.
Amikor kilencvennyolc évesen kificamította a nagylábujját, annyira zavarta, hogy
hazament és felakasztotta magát.
– És nem lenne egyszerűbb felakasztania magát, mint végigcsinálni ezt a hercehurcát
odafenn a Holmenkollenen?
– Nos, a halálnak mégiscsak hódolatnak kell lennie az élet előtt. Ezenkívül, be kell
vallanom, a hírverés sincs ellenemre, ami egy ilyen halálesetet követ. A kutatásomnak nem
ártana valamivel több figyelem. – Mathias nevetését gyors, korcsolyacipős léptek zaja
szakította félbe.
– Egyébként sajnálom, hogy új korcsolyát vettem Olegnek. Rakel csak utána szólt,
hogy maga korcsolyát akart venni a születésnapjára.
– Nem számít.
– Tudja, Oleg jobban örült volna neki, ha magától kapja.
Harry nem válaszolt.
– Irigylem magát, Harry. Itt ülhet újságot olvasva, telefonálva, másokkal beszélgetve,
mert Olegnek az is elég, ha itt van. Én pedig hiába igyekszem megtenni mindent, amit egy
jó, elkötelezett apának tennie kell, hiába biztatom vagy próbálok tippeket adni neki,
egyszerűen csak ingerült lesz. Tudta, hogy azért korcsolyázik minden áldott nap, mert
maga is ezt csinálta annak idején? És amíg Rakel rá nem parancsolt, hogy vigye be a
házba, a korcsolya helye odakinn volt a lépcsőn, mert maga egyszer azt mondta neki, hogy
az acéltalpat mindig hidegen kell tartani. Maga a srác példaképe, Harry.
Harry megborzongott a gondolattól. De valahol a lelke legmélyén – sőt, igazából nem
is olyan mélyen – boldog volt, hogy ezt hallja. Mert igazából mégiscsak egy féltékeny,
öntelt hólyag volt, aki elégedetten nyugtázta Mathias hiábavaló próbálkozásait, hogy Oleg
szívét meghódítsa.
Mathias a kabátja gombját piszkálta. – Annyira különös látni az elvált szülők
gyerekein, mennyire erős bennük a tudat, hogy kitől származnak tulajdonképpen. Hogy
egy új apa soha nem helyettesítheti az igazit.
– Oleg igazi apja Oroszországban él – vetette közbe Harry.
– Igen, papíron – mondta Mathias egy félmosollyal. – De a valóság egészen másképp
néz ki, Harry.
Oleg siklott el előttük és felintegetett nekik. Mathias visszaintett.
– Korábban együtt dolgozott egy orvossal, akit Idar Vetlesennek hívnak – szólalt meg
Harry.
Mathias meglepődve nézett rá. – Idarral? Igen. A Marianlyst klinikán. Jó ég, ismeri
Idart?
– Nem, a Google-ben kerestem rá a nevére és eljutottam egy elég réginek tűnő oldalra
is, ahol fenn voltak az ott dolgozó orvosok nevei. Ott láttam a magáét is.
– Ez már jó néhány éve volt, de nagyon jókat mulattunk a klinikán. Akkoriban
alapították, amikor mindenki meg volt győződve róla, hogy a privát egészségügybe dőlni
fog a pénz. Aztán amikor belátták, hogy ez mégsem így működik, be is zárták.
– Csődbe mentek?
– Annak idején inkább a „felszámolás” kifejezést használták. Csak nem Idar páciense?
– Nem. Egy üggyel kapcsolatban merült fel a neve. Meg tudná nekem mondani, milyen
a pasas?
– Idar Vetlesen? – nevetett Mathias. – Igen, tudnék róla mit mesélni. Együtt jártunk
egyetemre és éveken keresztül ugyanabba a klikkbe tartoztunk.
– Ezek szerint ma már nincsenek kapcsolatban?
Mathias megvonta a vállát. – Eléggé különböztünk egymástól. A csapat többsége úgy
tekintett az orvosképzésre és magára az orvosi munkára, mint… igen, mint hivatásra,
szinte elhivatottságra. Kivéve Idart. Ő bevallottan azért tanult orvosnak, mert ennek a
szakmának a legmagasabb a presztízse. Tulajdonképpen csodáltam az őszinteségéért.
– Vagyis Idar Vetlesennek ennyire fontos a presztízs?
– És természetesen a pénz is. Senki nem lepődött meg, amikor Idar belevágott a
plasztikai sebészetbe. Mint ahogy azon sem, hogy mára egy olyan klinikát vezet, aminek
válogatott klientúrája javarészt gazdag és ismert személyekből áll. Mindig is vonzották
ezek az emberek. Olyan akart lenni, mint ők, ugyanazokban a körökben akart mozogni.
Csak az a probléma, hogy Idar mindig mindent egy kissé túlságosan is akart. Szinte látom,
ahogy ezek a celebek szemtől szemben rámosolyognak, a háta mögött viszont tolakodó,
erőszakos alaknak nevezik.
– Ezzel azt akarja mondani, hogy Vetlesen bármit megtenne azért, hogy elérje a céljait?
Mathias elgondolkodott. – Idar mindig is azt kutatta, mi tehetné híressé. Nem az volt a
probléma, hogy ne tudott volna ezért küzdeni, egyszerűen csak nem találta meg hozzá a
megfelelő, nagy projektet. Amikor utoljára beszéltünk, meglehetősen frusztráltnak, sőt,
szinte depressziósnak tünt.
– És maga szerint elképzelhető, hogy egyszer rátalál arra a lehetőségre, arra a nagy
projektre, amitől ismertté válhat? Akár az orvostudományon kívül eső területen?
– Ezen még soha nem gondolkoztam, de elképzelhető. Végül is Idar tényleg nem az a
született orvos.
– Ezt hogy érti?
– Amennyire odavan a sikerért, legalább annyira megveti a gyengeséget és a
betegséget. Nem ő az egyetlen orvos, aki ilyen, de ő az egyetlen, aki ezt be is
vallja. – Mathias elnevette magát. – Mi többiek a csapatból megveszekedett idealistaként
kezdtünk, akiket aztán előbb-utóbb egyre jobban kezdett foglalkoztatni a főorvosi poszt,
meg az új garázs árának a törlesztése és a túlóradíjak. Idar legalább nem hagyta cserben az
eszményeit, ő kezdettől fogva ilyen volt.

Idar Vetlesen hangosan nevetett. – Mathias tényleg ezt mondta? Hogy nem hagytam
cserben az eszményeimet?
A férfinak szép, szinte nőies arca volt, olyan keskeny szemöldökkel, hogy Harry meg
merte volna kockáztatni, hogy szedeti. A tökéletes és hófehér fogsor láttán is élt a
gyanúperrel, hogy nem az orvos eredeti mosolyát látja. Vetlesen bőre puhának, szinte
retusáltnak tűnt, a haja sűrű volt és egészségesen hullámzott. Jóval fiatalabbnak hatott
harminchét événél.
– Én sem tudom, hogy értette pontosan – lódította Harry. Kényelmes karosszékekbe
süppedve üldögéltek Bygdoy egyik régi, tiszteletet parancsoló villájának könyvtárában.
Idar Vetlesen a házat gyermekkora helyszíneként ecsetelte, miközben két sötét helyiségen
keresztül a könyvekkel borított falú szobába vezette Harryt. Mikkjel Fonhus. Kjell
Aukrust. Einar Gerhardsen müvei. Vaskos klasszikusok, politikusok életrajzai. Egy teljes
polc a Det Beste megsárgult számaival. Harry egyetlen olyan címmel sem találkozott, ami
1970 után jelent meg.
– Ó, én nagyon is értem, hogy mire gondolt – kuncogott Idar. Harry kezdte kapiskálni,
mit értett Mathias az alatt, hogy ők ketten nagyon jól mulattak a Marienlyst klinikán:
feltehetőleg azon versenyeztek, hogy ki vihog többet.
– Mathias, ez a szerencsés flótás. Egy igazi áldott ember. – Idar Vetlesen nevetése újból
felharsant. – Az én csodálatos kollégáim folyton az hangoztatják, hogy nem hisznek
Istenben, aztán egyikük-másikuk a pokol tüzétől való félelmében mégiscsak stréber
moralistaként halmozza a jócselekedeteket.
– Maga nem? – érdeklődött Harry.
Idar felhúzta egyik gondosan formázott szemöldökét és érdeklődve méregette Harryt.
Puha, világoskék házicipőt viselt, amit nem fűzött be, továbbá farmernadrágot és fehér
teniszpólót, aminek a mellére egy lovaspóló-játékost hímeztek. Harrynak nem jutott
eszébe, melyik márka lehet, csak annyi, hogy valamilyen okból kifolyólag unalmas
emberekhez társítja.
– Én egy meglehetősen gyakorlatias szemléletű családból származom, nyomozó. Az
apám taxisofőr volt. Mi abban hiszünk, amit látunk.
– Hm, elég szép ház ez egy taxisofőrnek.
– Saját vállalkozása volt, több autóval. De itt Bygdoyön egy taxisofőr mindig csak
plebejus marad.
Harry az orvost méregette és azon tűnődött, hogy vajon speedezik-e, vagy él-e egyéb
gyorsítóval. Vetlesen szinte eltúlzott lazasággal terült el a karosszékben, mintha
nyugtalanságát, izgatottságát akarná leplezni. Ugyanez volt a benyomása akkor is, amikor
felhívta és közölte vele, hogy a rendőrség néhány kérdést szeretni feltenni neki, mire Idar
Vetlesen majdhogynem túláradó szívélyességgel invitálta az otthonába.
– Maga viszont nem akart taxisofőr lenni – mondta Harry. – Hanem meg akarta…
szépíteni az embereket?
Vetlesen elmosolyodott. – Fogalmazhat úgy is, hogy a szolgáltatásaimat a hiúság
piacán bocsátom áruba. Vagy hogy kijavítom az emberek külsejét, hogy a belső fájdalmuk
enyhüljön. Magára bízom a döntést. Nekem aztán teljesen mindegy. – Vetlesen nevetett,
mintha meg akarta volna előzni, hogy Harryt sokkolják a hallottak. Aztán amikor
észrevette, hogy a nyomozónak egyetlen arcizma sem rándul, maga is komoly képet
vágott. – Én úgy tekintek magamra, mint egy szobrászra. Számomra az orvostudomány
nem elhivatottság. Szeretem megváltoztatni az emberek külsejét, arcokat formázni. Ez
mindig is örömöt okozott. Értek hozzá, az emberek pedig fizetnek nekem érte. Ennyi az
egész.
– Hm.
– De ez még nem jelenti azt, hogy ne lennének elveim. És a titoktartási kötelezettség is
közéjük tartozik.
Harry nem válaszolt.
– Beszéltem Borghilddal – folytatta a férfi. – Tudom, mit akar, főtiszt. És azt is
megértem, hogy nagyon komoly ügyről van szó. De nem segíthetek magának. Köt az
orvosi titoktartás.
– Már nem. – Harry egy összehajtott papírlapot húzott elő zakója belső zsebéből és a
köztük álló asztalra tette. – Ezt a nyilatkozatot az ikrek édesapja írta alá, úgyhogy
nyugodtan beszélhet.
Idar a fejét rázta. – Ez nem elég.
Harry meglepetten ráncolta a homlokát. – Nem?
– Nem árulhatom el, kik jártak nálam és hogy miről beszéltünk. Csak annyit
mondhatok általánosságban, hogy kifejezett kérésre a titoktartás akkor is kötelez, ha valaki
a gyerekeivel jön és nem akarja, hogy a férje tudomást szerezzen róla.
– Miért akarta Sylvia Ottersen elhallgatni a férje előtt, hogy magánál járt az ikrekkel?
– Az eljárásunk bizonyára eléggé megátalkodottnak tűnik. De ne feledkezzen meg róla,
hogy a klienseink zöme ismert személy, akik folyamatosan ki vannak téve a pletykáknak
és a nemkívánatos hírverésnek. Menjen el egy péntek este a Kunstnernes Husbe és nézzen
körül. El sem hinné, hogy a vendégek közül mennyien jártak a klinikámon némi
beavatkozásért. És hogy mennyiüket kerülgetné a guta, ha nyilvánosságra kerülne, hogy itt
voltak. A mi jó hírünk a diszkrécióra épül. Ha kiderülne, hogy csak úgy információkat
adtunk ki a kezünkből a páciensekről, az katasztrofális következményekkel járna a
klinkikára nézve. Biztos vagyok benne, hogy ezt megérti.
– Két áldozatunk van és csupán egyetlen dolog a közös bennük – mondta
Harry. – Mindketten megfordultak a maga rendelőjében.
– Ezt nem tudom és nem is akarom megerősíteni. De tegyük fel, hogy így
volt. – Vetlesen kezével leírt egy kört a levegőben. – És akkor mi van? Norvégia egy olyan
ország, amelynek viszonylag kevés lakosa van. Orvosa pedig még annál is kevesebb.
Tudja, milyen kevés kézfogásra van szükség ahhoz, hogy mindenkihez eljussunk? Annak
a lehetősége, hogy ugyanannál az orvosnál jártak, nem figyelemreméltóbb, mint annak,
hogy ugyanabban az időpontban ugyanazon a villamoson utaztak. Maga is biztosan
összefutott már a villamoson a barátaival.
Harry egyetlen alkalmat sem tudott felidézni. Végül is nem ült túl gyakran villamoson.
– Mit mondjak, elég sokat kellett vezetnem azért, hogy tudtomra adja, hogy nem mond
nekem semmit – jegyezte meg.
– Sajnálom. Azért hívtam ide, mert úgy sejtettem, hogy a másik opció az lenne, hogy
én megyek be a kapitányságra, ahol a sajtó pillanatnyilag éjjel-nappal arra les, hogy ki
megy be az épületbe. És hát, elég jól ismerem az embereket…
– Azt ugye tudja, hogy bírósági végzést is hozhatok, ami felmenti a titoktartás alól?
– Nekem az csak könnyebbség lenne – bólintott Vetlesen. – Ez esetben ugyanis semmit
nem lehetne a klinika szemére vetni. Addig viszont… – Az orvos felemelte a kezét, és egy
képzeletbeli cipzárat húzott össze a szája előtt.
Harry mocorogni kezdett. Látta Idaron, hogy tudja miről beszél. Hogy bírósági
rendelkezést kieszközölni még egy gyilkossági ügy esetében is egyértelmű bizonyítékokat
kíván arra nézve, hogy az orvos információi óriási jelentőséggel bírnak a nyomozás
előrehaladása szempontjából. Ami pedig az ő kezükben van, nem több annál, amire
Vetlesen is rámutatott: véletlen találkozás a villamoson. Harry ellenállhatatlan vágyat
érzett rá, hogy tegyen valamit. Mondjuk, hogy igyon valamit. Vagy hogy súlyt emeljen.
Nehezet és kitartóan. Nagy levegőt vett:
– Ennek ellenére meg kell kérdeznem, hol tartózkodott november harmadikán és
ötödikén este.
– Számítottam rá – nevette el magát Vetlesen. – Úgyhogy utána is gondoltam. Itthon
voltam az… Ó, már itt is van.
Egy idős asszony jelent meg az ajtóban. Egérszürke haja az arcába lógott, ahogy két
vészjóslóan csörömpölő kávéscsészét egyensúlyozva egy ezüstálcán, betipegett a szobába.
Mindezt olyan arckifejezéssel tette, mintha legalábbis egy keresztet és egy töviskoronát
hordozna. A fiára pillantott, aki azonnal felpattant és átvette tőle a tálcát.
– Köszönöm, anya.
– Kösd be a cipőfűződet. – Félig Harry felé fordult. – Esetleg én is megtudhatnám, ki
jön-megy a házamban?
– Ez itt Hole főtiszt, anyám. Azt szeretné tudni, hogy hol voltam tegnap este és három
nappal ezelőtt.
Harry felállt és kezet nyújtott.
– Természetesen emlékszem rá – közölte az asszony, majd rezignált pillantás
kíséretében odanyújtotta neki csontos, májfoltos kezét. – Mivel tegnap azt a vitaműsort
néztük, amiben az a curlinges barátod szerepelt. És őszintén szólva egyáltalán nem
tetszett, amit a királyi családról mondott. Hogy is hívják, azt a lehetetlen alakot?
– Arve Stop – sóhajtotta Idar.
Az idős hölgy Harryhoz fordult. – Azt mondta, hogy el kellene törölni a királyi házat.
Képzelje csak el! Hol tartanánk most, ha a háború idején nem lett volna királyunk?
– Ugyanott, ahol most – válaszolt Idar. – Nemigen van még egy olyan államfő, aki a
háború alatt kevesebbet tett volna a népéért, mint a miénk. És azt is mondta, hogy a
monarchia széles körű támogatottsága a végső bizonyíték arra, hogy a legtöbben valóban
hisznek a trollokban és a tündérekben.
– Hát nem ijesztő?
– Dehogynem, anya – nevetett Idar az asszony vállára téve a kezét, miközben egy
pillantást vetett az órájára, egy Breitlingre, ami szinte ormótlannak tünt vékony
csuklóján. – Jó ég! Mennem kell, Hole. Igyekeznünk kell azzal a kávéval.
Harry megrázta a fejét és Vetlesen asszonyra mosolygott. – Biztosan kiváló a kávé, de
akkor halasszuk inkább a következő alkalomra.
Az asszony nagyot sóhajtott, majd az orra alatt mormolva a tálcával együtt kicsoszogott
a szobából.
Amikor kiértek a folyosóra, Harry visszafordult. – Hogy értette azt, hogy „szerencsés”?
– Hogyan, kérem?
– Mathias Lund-Helgesennel kapcsolatban mondta.
– Ja, hogy azt. Azt amiatt a nő miatt mondtam, akit összeszedett magának. Mathias
egyébként eléggé kétbalkezes ezen a téren, de ennek a nőnek alighanem volt már néhány
rémes tapasztalata a férfiakkal, úgyhogy most pont egy ilyen jólelkű pasasra van szüksége,
mint ő. De ne árulja el neki, hogy ezt mondtam. Vagy tudja, mit? Mondja csak el neki
egész nyugodtan.
– Lenne még valami. Meg tudja nekem mondani, mi az az anti-SCL-70?
– Az egy antitest a vérben. Szklerodermiára utalhat. Ismer valakit, akinek van?
– Azt sem tudom, mi az a szklerodermia. – Harry tudta, hogy nem kellene ezzel
foglalkoznia, hogy nem akar ezen rágódni. De nem ment: – Szóval, Mathias azt mondta,
hogy annak a nőnek rossz tapasztalatai voltak?
– Ez csak az én értelmezésem. Szent Mathias soha nem mondana egy rossz szót sem
másokról. Az ő szemében minden emberben ott van a jobbá válás lehetősége. – Idar
Vetlesen nevetését visszaverték a falak.
Harry elbúcsúzott, majd egy pillanatra megállt odakinn a lépcsőn. Megfordult és a
bezáruló ajtó nyílásában még elcsípte a képet, amint Idar leguggol, hogy megkösse a
cipőjét.

A hazafelé vezető úton Harry felhívta Skarrét, és megkérte, hogy nyomtassa ki Vetlesen
fotóját a klinika honlapjáról, majd menjen át a kábítószerosztályra és nézzen utána, hátha
látta már valaki speedet vásárolni.
– Az utcán? – csodálkozott Skarre. – Az orvosoknak nincs ilyesmijük a
szekrényükben?
– De igen, viszont ezeknek a drogoknak a dokumentálása olyan szigorú lett, hogy a
saját amfetaminjukat ők is inkább a Skippergatán szerzik be egy dílertől.
Miután befejezték a hívást, Harry Katrinét tárcsázta az irodában.
– Egyelőre semmi – mondta a nő. – Most indulok. Útban hazafelé?
– Igen. – Harry habozott. – Maga szerint mennyire esélyes, hogy tudunk szerezni egy
bírósági határozatot, ami mentesíti Vetlesent a titoktartás alól?
– Az alapján, amink van? Hát, nyilván felvehetnék egy nagyon rövid szoknyát, hogy
aztán a bíróságon felhajtsak egy megfelelő korú bírót… De őszintén szólva jobb, ha
elfelejtjük.
– Egyetértek.
A Bislett felé vezető úton Harrynak eszébe jutott az üres és szétvert lakása. Az órájára
pillantott, majd megfordult és elhajtott lefelé a Pilestredeten a kapitányság irányába.
Hajnali kettőre járt, amikor Harry újra rátelefonált Katrinére. A nő hangja ezúttal
meglehetősen álomittasan csengett.
– Mi az már megint? – ásította.
– Itt vagyok az irodában és átnéztem, amit eddig összeszedett. Azt mondta, hogy az
összes eltűnt nőnek férje és gyereke is volt. Azt hiszem, ez is összefüggés lehet közöttük.
– Mármint?
– Fogalmam sincs, csak hallani akartam, hogy hangosan kimondva mennyire hangzik
idiótán.
– És úgy hangzik?
– Igen. Jó éjt.

Eli Kvale tágra nyílt szemmel feküdt. Andreas mélyen és gondtalanul szuszogott
mellette. A hold fénye belopakodott a függöny rései között és éppen a falon lógó feszületre
esett, amit még római nászútjukon vettek. Mi ébresztette fel? Lehet, hogy Trygve volt?
Még ébren lenne? A délután és az este pont úgy telt, ahogy remélte. Nézte a gyertya
fényében a boldog arcokat, ahogy egymás szavába vágva beszéltek. Mennyi
mesélnivalójuk volt! Különösen Trygvének. És amikor Montanáról, a tanulmányairól és a
barátairól mesélt, Eli csak ült némán és bámulta a fiút, ezt a fiatalembert, aki lassan felnő
és kezébe veszi az életét, saját döntéseket hoz. Ennek örült a legjobban, hogy a fia
választhatott. Nyíltan és szabadon. Nem úgy, mint ő, elrejtőzve és a legnagyobb titokban.
Hallgatta a ház nyikorgását és a falak suttogását.
De volt még valami más is, egy idegen hang. Odakintről.
Kikelt az ágyból, odament az ablakhoz és kikukucskált a függönyön keresztül.
Havazott. Az almafák ágait mintha porcukor fedte volna, a földet borító vékony hóréteg
pedig visszaverte a hold fényét, amitől a kert minden részlete sokkal élesebbé vált. A
pillantása a kapuról a garázsra siklott, bizonytalanul, hiszen nem tudta, mit is keres. Aztán
hirtelen megtorpant. Rémülten fojtotta vissza a lélegzetét. Ne kezdd újra, ismételgette
magának. Biztosan Trygve volt az. Nem tudott aludni az időeltolódás miatt és kiment. A
lábnyomok a kaputól egyenesen az alá az ablak alá vezettek, ahol állt. Egy fekete
pontokból álló vonal a vékony hótakarón. Hatásszünet egy gondolat előtt.
Nem voltak nyomok visszafelé.

Tizenkettedik fejezet
Hetedik nap. Magánbeszélgetés

– A narkósok egyik beépített nyomozója felismerte – újságolta Skarre.


– Amikor megmutattam neki Vetlesen fotóját, azt mondta, hogy többször látta már a
Skippergata és a Tollbugata kereszteződésénél.
– Miféle kereszteződés ez? – kérdezte Gunnar Hagen, aki ragaszkodott hozzá, hogy
részt vegyen a Harry irodájában megtartott hétfő reggeli megbeszéléseken.
Skane bizonytalanul pislogott Hagenre, mintha azt akarná kideríteni, hogy a bűnügyi
főfelügyelő komolyan gondolta-e a kérdést, vagy csak viccelt.
– Dílerek, prostik és az ügyfeleik – válaszolta végül. – Miután kiűzték őket a Platáról,
ez lett az új központjuk.
– Csak ott vannak? – kérdezte Hagen előreszegett állal. – Én úgy hallottam, hogy
valamivel jobban szétszóródtak.
– Így van, de valahogy ez lett a központjuk – magyarázta Skane. – Persze, ott vannak a
Tőzsdétől egészen fenn a Nemzeti Bankig. És az Astrup Fearnley Múzeum, a Gamle
Logen környékén, a Városi Misszió kávézóiban… – Skarre megtorpant, amikor Harry
hangosan ásított egyet.
– Bocs – szabadkozott Harry. – Egy kissé kimerítő volt a hétvége. Folytasd.
– A nyomozó nem emlékezett rá, hogy vásárolni is látta-e. Szerinte Vetlesen a Leonba
jár.
Ebben a pillanatban Katrine Bratt lépett be az ajtón, kócosan és sápadtan, résnyire
szűkült szemekkel, de ettől függetlenül elégedetten csicsergett oda a többieknek egy
bergeni hangzású jó reggeltet, miközben szabad szék után nézett. Bjorn Holm felpattant a
helyéről, majd a székre mutatott és elindult egy másikért.
– A Leonba a Skippergatán? – kérdezte Hagen. – Az is egy olyan drogárusító hely?
– Könnyen lehet – felelte Skarre. – De mivel elég gyakran látom ezeket a néger
kurvákat bemenni oda, inkább amolyan masszázsszalonféleségre tippelnék.
– Nemigen – szólt közbe Katrine, aki háttal állt nekik, és épp a kabátját akasztotta fel a
fogasra. – A masszázsszalonokat jelenleg a vietnamiak tartják a kezükben. Inkább a város
szélére húzódnak a diszkrétebb lakónegyedekbe és ázsiai hölgyeket foglalkoztatnak.
Kifejezetten távol tartják magukat az afrikaiaktól.
– Úgy rémlik, mintha láttam volna egy plakátot az épületen, ami olcsó szobát
hirdetett – mondta Harry. – Négyszáz korona egy éjszakára.
– Úgy van – erősítette meg Katrine. – Kis szobáik vannak, amiket papíron napi díjért,
de a gyakorlatban óradíjért adnak ki. Feketén persze, mert hát az ügyfelek természetesen
nem ragaszkodnak a nyugtához. És persze a lányok és a futtatóik is feketék. Persze a hotel
tulaja, aki a legtöbbet kaszál az üzleten, fehér.
– Milyen jól informált a hölgy – vigyorott Skarre Hagenre. – Érdekes, hogy a bergeni
erkölcsrendészet milyen sokat tud az oslói kupikról.
– Ezek mindenütt ugyanolyanok – vonta meg a vállát Katrine. – Vagy nem hiszel
nekem? Akarsz fogadni?
– Szerintem a tulaj pakisztáni – közölte Skarre. – Kétszáz?
– Rendben.
– Nos – csapta össze Harry a kezét. – Akkor miért is ülünk még mindig itt?

A Leon Hotel tulajdonosát Borre Hansennek hívták és Solorből származott, a bőre


pedig pont olyan szürkésfehér volt, mint a latyak, amit az úgynevezett vendégek hordtak
be és terítettek szét a kopott parkettán a pult előtt, amin a RECPECIÓ felirat pompázott.
Miután sem Borre, sem az ügyfelek nem törődtek sokat a helyesírással, a tábla azóta volt
ott háborítatlanul, amióta Borre négy évvel ezelőtt kifüggesztette. Azelőtt bibliaárusként
utazta keresztül-kasul Svédországot, később leselejtezett pornófilmek csempészésével
próbálkozott a Svinesund szoroson keresztül a norvég-svéd határon. Mindeközben valami
olyan beszédmódot szedett magára, mintha egy tánczenész és egy prédikátor
kereszteződése volna. Ott a Svinesundön találkozott Natasával, az orosz
sztriptíztáncosnővel, akivel csak nagy nehézségek árán sikerült megszökniük a lány orosz
menedzserének haragja elől. Natasa azután új nevet kapott és most Borrével élt Oslóban.
Borre a hotelt három szerbtől vette át, akik bizonyos okokból kifolyólag nem
tartózkodhattak tovább az országban, és folytatta a bejáratott üzletet. Nem volt különösebb
oka, hogy bármi változtatást eszközöljön a meglévő koncepción: szobákat adott
ki – olykor nagyon – rövid határidőre. A bevétel rendszerint készpénzben folyt be és az
ügyfelek sem támasztottak teljesíthetetlen igényeket a hotel színvonalát és a karbantartását
illetően. Röviden: jó üzlet volt. Olyan üzlet, amit nem szándékozott elveszíteni. Már csak
emiatt sem tudott felfedezni semmiféle szimpatikus vonást az előtte álló két személyben.
Legkevésbé az orra alá tolt igazolványukat.
A magas, tüskehajú férfi egy fotót tett a recepciós pultra. – Látta már ezt a fickót?
Borre Hansen megrázta a fejét. Ugyanakkor megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy
nem őt keresik.
– Biztos benne? – kérdezte a férfi, majd rákönyökölt a pultra és előrehajolt.
Borre újra a képre pillantott, és közben arra gondolt, hogy mégiscsak jobban meg
kellett volna néznie azokat az igazolványokat, mert ez a pasas sokkal inkább látszik
környékbeli drogosnak, mint fakabátnak. A mögötte álló lány meg aztán végképp nem tűnt
rendőrnek. Bár a tekintete kemény volt, mint a kurváké, a csaj összességében mégis igazi
hölgy volt. Egy jó stricivel, aki nem nyúlja le túlságosan, az ötszörösét megkereshetné a
mostani fizetésének. Legalább.
– Tudjuk, hogy kuplerájt üzemeltet a házban – közölte a rendőr.
– Teljesen legális hotelt működtetek, van engedélyem és a papírjaim is rendben vannak.
Akarják látni őket? – intett Borre a recepció mögül nyíló apró iroda felé.
A rendőr a fejét rázta. – Szobákat ad ki prostik és az ügyfeleik részére. Ezt pedig tiltja a
törvény.
– Hallgasson ide – kezdte Borre és nyelt egyet. A beszélgetés kezdett veszélyes irányba
terelődni. – Amíg a vendégeim rendezik a számlájukat, engem nem érdekel, hogy mit
csinálnak odafenn.
– Engem viszont igen – mordult rá a férfi halkan. – Nézze meg jobban azt a képet!
Borre megnézte. A fotó néhány évvel korábban készülhetett, mert a férfi jóval
fiatalabbnak tünt rajta. Fiatalnak és gondtalannak, az arcán nyoma sem volt a
kétségbeesésnek és elkeseredettségnek.
– Amikor legutóbb utánanéztem, a prostitúciót még nem büntették
Norvégiában – jegyezte meg Borre Hansen.
– Azt nem – válaszolta a rendőrnő. – A bordély üzemeltetését viszont igen.
Borre Hansen mindent elkövetett, hogy felháborodott kifejezést öltsön magára.
– Mint maga is tudja, a rendőrség köteles bizonyos időközönként ellenőrizni, hogy
betartják-e a hotelek üzemeltetésének előírásait – folytatta a rendőr. – Például, hogy tűz
esetén biztosított-e a menekülési útvonal a szobákból.
– Vagy hogy a külföldi vendégek kitöltött bejelentkezési nyomtatványait megfelelően
kezelik és tárolják – tette hozzá a nő.
– Aztán rendelkezniük kell faxkészülékkel, amin a rendőrség majd el tudja küldeni
maguknak a vendégekre vonatkozó kérdéseit.
– És akkor még nem is beszéltünk a könyvelésről, adóbevallásról.
Borre Hansent mostanra szabályosan kiverte a víz. Végül a férfi volt az, aki megadta
neki a kegyelemdöfést.
– Fontolóra vettük, hogy kiküldünk magukhoz néhány kollégát a gazdasági bűnözés
elleni osztályról, hogy ellenőrizzék, hogy vajon minden egyes személy bekerült-e a
könyvelésükbe, akiket a nyomozóink betérni láttak a hotelbe.
Borre Hansen émelyegni kezdett. Natasa. A lakáshitel. Ugyanaz a pánik, ami a
jéghideg, sötét, téli estéken tört rá idegen lépcsőkön kapaszkodva, a bibliákkal a hóna
alatt.
– Vagy nyugton is hagyhatjuk – vetette fel a rendőr. – Végül is ez csak prioritás
kérdése. Annak a függvénye, hogy mire fordítjuk a rendőrség korlátozott forrásait. Így
van, Bratt?
A rendőrnő bólintott.
– Hetente kétszer bérel szobát nálunk – nyögte Borre Hansen. – Minden alkalommal
ugyanazt. Olyankor az egész estét ott tölti.
– Az egész estét?
– Több látogatója is van.
– Fehérek vagy feketék?
– Feketék. Csak feketék.
– Hányan?
– Nem tudom. Változó. Úgy nyolc és tizenkettő között.
– Egyszerre? – szakadt ki a rendőrnőből.
– Nem, cserélődnek. Van, hogy kettesével jönnek. Végül is gyakran az utcán is párban
járnak.
– Ó, te magasságos – csúszott ki a rendőr száján. Borre Hansen bólintott.
– Milyen néven szokott bejelentkezni?
– Nem emlékszem.
– De a vendégkönyvükben megtaláljuk, nem? És a könyvelésben.
Borre Hansen inge már úszott az izzadságban a zsíros zakó alatt.
– Doctor White-nak hívják. Mármint a nők, akik hozzájönnek.
– Orvos?
– Fogalmam sincs. Mindig… – Borre Hansen habozott. Nem akart többet mondani a
szükségesnél. Másfelől viszont mindenképpen együttműködést akart mutatni. Ezt az
ügyfelet pedig már amúgy is elveszítette. – Mindig egy olyan nagy orvosi táskával
érkezik. És mindig… plusz törülközőt kér.
– Ó – szólalt meg a rendőrnő. – Ez elég furcsa. Látott vért, amikor a szobát takarította?
Borre nem válaszolt.
– Már amennyiben maga takarít – javította ki magát a nő. – Nos?
Borre felsóhajtott. – Nem sokat. Nem többet, mint… – Elharapta a folytatást.
– Mint egyébként? – kérdezte a nő gúnyosan.
– Nem hinném, hogy bántja őket – igyekezett hozzátenni Borre Hansen, de azonnal
meg is bánta.
– Miért nem? – csapott le rá a férfi.
Borre megvonta a vállát. – Akkor nem járnának vissza hozzá.
– Csak nők?
Borre bólintott. De a rendőr észrevett valamit. Egy idegesen megfeszülő izmot a
nyakán, egy apró rándulást a szeme sarkában.
– Férfiak? – kérdezte tőle. Borre megrázta a fejét.
– Fiúk? – kérdezte a nő, aki a kollégájához hasonlóan szintén észrevett rajta valamit.
Borre újra megrázta a fejét, egy pici, alig észrevehető habozással, ami akkor
jelentkezik, amikor az agynak két alternatíva közül kell választania.
– Gyerekek – mondta a rendőr és leszegte a fejét, mintha szarvával fel akarná
nyársalni. – Gyerekek is voltak nála?
– Nem! – tört ki Borréből és érezte, hogy az izzadság szinte spriccel teste minden
pórusából. – Soha! Nálam megvannak a határok! Csak két alkalommal fordult elő… És
nem jöhettek be, azonnal kidobtam őket az utcára!
– Afrikaiak? – kérdezte a férfi.
– Igen.
– Fiúk vagy lányok?
– Is-is.
– Egyedül jöttek? – kérdezte a nő.
– Nem, a nőkkel. Az anyjukkal, gondolom. De ismétlem: nem engedtem fel őket a
szobájába.
– Azt mondta, hogy hetente kétszer jön. Mindig ugyanakkor?
– Hétfőn és csütörtökön. Nyolctól tizenegyig. Mindig pontos.
– Ezek szerint ma este is jön? – kérdezte a férfi a kolléganőjére pillantva. – Nos,
köszönjük a segítséget.
Borre kiengedte a levegőt. Csak most vette észre, mennyire fáj a lába. Egész idő alatt
lábujjhegyen állt. – Szívesen – mosolyodott el.
A két rendőr az ajtó felé indult. Borre tudta, hogy tartania kellene a száját, de azzal is
tisztában volt, hogy képtelen lenne aludni, ha nem szerez bizonyságot.
– Akkor… – szólt utánuk. – Szóval, akkor megegyeztünk, ugye?
A rendőr megfordult és csodálkozva felemelte a szemöldökét. – Miről?
Borre nyelt egyet. – Ezekről az… ellenőrzésekről.
A rendőr megvakarta az állát. – Miért, van valami rejtegetni valója?
Borre kettőt pislogott. Azután hallotta saját ideges nevetését, ahogy kirobbant belőle a
válasz: – Nem, nem, természetesen nincs semmi! Haha! Minden a legnagyobb rendben!
– Remek, akkor nem lesz semmi félnivalója, amikor kiszállnak. Ezek a fajta
ellenőrzések nem hozzám tartoznak.
Azzal távoztak. Borre szája lassan elnyílt. Ellenkezni akart, csak éppen azt nem tudta,
mit is kellene mondania.
Amikor Harry belépett az irodájába, mintegy üdvözlésképpen megszólalt a telefon.
Rakel volt az, aki egy kölcsönkért DVD-t akart visszaadni neki.
– A vonzás szabályai? – csodálkozott Harry. – Nálad van?
– Egyszer azt mondtad, hogy rajta van a minden idők leginkább alábecsült filmjeit
összesítő listádon.
– Igen. De ezek a filmek nem is tetszettek neked.
– Ez nem igaz.
– A Csillagközi inváziót például egyáltalán nem bírtad.
– Nem, de az egy vacak macsófilm.
– Szatíra – javította ki Harry.
– És mégis miről?
– Az amerikai társadalom veleszületett fasizmusáról. A keményfiúk találkozása a
Hitlerjugenddel.
– Menj már, Harry. Egy távoli bolygó óriásrovarai ellen vívott háború?
– Xenofóbia.
– Mindegy. De az a hetvenes években készült film a lehallgatásról például nagyon
tetszett.
– A Magánbeszélgetés – segítette ki Harry. – Coppola legjobb filmje.
– Pontosan. Látod, azt szerintem is alábecsülték.
– Azt nem alábecsülték – sóhajtotta Harry. – Csupán elfelejtették. Több kategóriában is
Oscar-díjra jelölték.
– Ma este néhány barátnőmmel vacsorázom. Hazafelé be tudom adni neked a filmet.
Fenn leszel még éjfél körül?
– Talán. De miért nem odafelé dobod be?
– Előtte nem nagyon lesz rá időm. De megpróbálhatom.
Rakel válasza nagyon gyors volt. De nem annyira, hogy Harry ne vegye észre.
– Hm – válaszolta. – Úgysem tudnék aludni. Belélegzem a penészgombát, ami ellopja
előlem a levegőt.
– Tudod mit, bedugom odalenn a postaládádba, hogy ne kelljen felkelned miatta. Oké?
– Oké.
Letették a kagylót. Harry észrevette, hogy enyhén remeg a keze. A nikotinhiányra fogta
a dolgot és elindult a lift irányába.
Katrine lépett ki a szobájából, mintha csak hallás alapján megállapította volna, hogy
Harry trappol végig a folyosón. – Beszéltem Espen Lepsvikkel. Kapunk tőle ma estére egy
embert.
– Klassz.
– Jó hírek?
– Mi?
– Csak mert fülig ér a szája.
– Tényleg? Biztos, mert örülök.
– Minek?
Harry megpaskolta a zsebét. – A cigarettának.

Eli Kvalen a konyhaasztal mellett ült egy bögre teával. A kertet nézte és a mosogatógép
megnyugtató zúgását hallgatta. A fekete telefonkészülék a konyhapulton állt. A kagyló
egészen felmelegedett a kezében, annyira szorította, de csak egy téves hívás volt. Trygve
szerette a csőben sült halat, azt mondta, az a kedvence. De majdnem mindenre ezt mondta.
Trygve jó fiú. Odakinn a fü barnán és élettelenül tapadt a földhöz, az éjszaka hullott hónak
nyoma sem volt. Ki tudja, talán csak álmodta az egészet.
Szórakozottan lapozgatott egy magazint. Most, hogy Trygve hazajött, kivett néhány
szabadnapot, hogy együtt tölthessenek egy kis időt. Hogy jól kibeszélgethessék magukat,
csak ők ketten. Erre most ott ülnek Andreasszal a nappaliban és épp azt teszik, amiért ő
szabadságot vett ki. Semmi baj, hiszen annyi megbeszélnivalójuk van. Olyan egyformák
ők ketten. Különben is, Elinek maga a gondolat, hogy kibeszélgethesse magát valakivel,
mindig is fontosabb volt, mint maga a beszélgetés. Mert a beszélgetésnek valahol mindig
véget kellett érnie. A nagy, legyőzhetetlen falak előtt.
Természetesen beleegyezett, hogy a fiút Andreas apja után nevezzék el. Legalább egy
név jár neki Andreas részéről. A szülés előtt nagyon közel volt hozzá, hogy elmesélje neki
az egészet. Az üres parkolót, a sötétséget, a fekete nyomokat a hóban. A torkához szorított
kést és az arc nélküli lélegzetet a bőrén. És a hazafelé utat a bugyijába csordogáló
ondóval, miközben végig azért imádkozott, hogy valóban minden egyes csepp kicsorogjon
belőle. De az imája nem talált meghallgatásra.
Később gyakran eltűnődött rajta, mi lett volna, ha Andreas nem lett volna lelkész és ha
az abortusz kérdésében nem ilyen megingathatatlan, meg ha ő maga nem ennyire gyáva.
Ha Trygve nem született volna meg. De akkorra a fal, a hallgatás rendíthetetlen bástyája
már rég felépült.
Az, hogy Trygve és Andreas ennyire hasonlóak voltak, áldás volt ebben az egész
átkozott helyzetben. Sőt, még egy cseppnyi reményt is ébresztett benne, így aztán elment
egy orvosi rendelőbe, ahol senki nem ismerte sem őt, sem a családját és otthagyott nekik
két hajszálat, amiket a férje és a fia párnájáról szerzett. Valahol olvasta, hogy ez éppen
elég ahhoz, hogy megállapítsanak belőle egy kódot, az úgynevezett DNS-t, ami olyan,
mint valami genetikai ujjlenyomat. A rendelőből továbbküldték a hajszálakat a
Rikshospitalban lévő Igazságügyi Orvostani Intézetbe, ahol az apasági vizsgálatok
esetében már ezt az új módszert használták. Két hónap múlva pedig bizonyosságot nyert.
Hogy amit átélt, a parkoló, a fekete lábnyomok, a heves légzés és a fájdalom, nem csak
álom volt.
Ismét a telefonra pillantott. Persze, hogy csak téves hívás volt. A légzés, amit a vonal
másik végén hallott, nyilván olyasvalakié volt, aki egy kissé összezavarodott, mert egy
idegen hang válaszolt a hívására és hirtelen nem tudta eldönteni, hogy letegye a kagylót,
vagy mondjon valamit. Csakis enől lehetett szó.

Harry kiment a folyosóra és felvette a kaputelefon kagylóját.


– Halló – igyekezett túlkiabálni a nappaliban bömbölő Franz Ferdinandot.
Válasz helyett csak a Sofies gátén végighajtó autók zúgása hallatszott.
– Halló?
– Szia! Én vagyok az, Rakel. Már ágyban voltál?
Harry hallotta a nő hangján, hogy ivott. Nem sokat, épp csak annyit, hogy a hangja egy
picit magasabban csengjen és a nevetése, az a finom, mély nevetése megremegtesse a
szavakat.
– Nem – válaszolta. – Kellemes volt az estéd?
– Meglehetősen.
– Még csak tizenegy óra van.
– A csajok korán haza akartak menni. Holnap munkanap van meg ilyenek.
– Hm.
Harry tisztán látta maga előtt. A csúfolódó pillantását, az alkohol csillogását a
szemében.
– Itt van nálam a film – mondta Rakel. – De hogy be tudjam dobni a postaládádba, be
kellene engedned a lépcsőházba.
– Igen, persze.
Felemelte az ujját, hogy megnyomja a kapunyitó gombot a készüléken. Aztán
megtorpant. Tudta, hogy ez most az a bizonyos két másodperc. Most még minden
lehetőségük megvan arra, hogy visszakozzanak. Szerette ezt a lehetőséget. És közben
nagyon jól tudta, hogy igazából nem akarja, hogy megtörténjen, mert túlságosan
átláthatatlan volt, és túlságosan fájdalmas ahhoz, hogy újra átélje. Akkor meg miért
dörömböl úgy a mellkasa, mintha nem is egy, hanem két szíve lenne, miért nem nyomta
meg már réges-rég azt a gombot, ami kiűzi a nőt a házból, ki a fejéből? Most, gondolta, és
ujja hegyét a gombhoz érintette.
– Vagy – folytatta Rakel. – Fel is vihetem neked.
Harry már azelőtt tudta, hogy furcsán fog csengeni a hangja, mielőtt megszólalt volna.
– Nem szükséges – válaszolta. – A név nélküli postaláda az enyém. Jó éjt!
– Jó éjt.
Megnyomta a gombot. Visszament a nappaliba és felhangosította a Franz Ferdinandot.
Nagyon. Megpróbálta kiűzni a fejéből a gondolatokat, elfelejteni ezt a rémes izgatottságot,
és csak a zenét, a gitár üvöltését befogadni. A dühös, egyszerű és nem mindig jó játékot.
Angolok. A zaklatott akkordfutamok közé azonban valami más hang is keveredett.
Harry lehalkította a zenét és hallgatózni kezdett. Már éppen vissza akarta hangosítani a
lejátszót, amikor újra meghallotta a zajt. Olyan volt, mint a csiszolópapír hangja a fán.
Vagy a padlón csoszogó cipőtalp. Kiment a folyosóra. A bejárati ajtó üvegtáblái mögött
egy alakot pillantott meg.
Kinyitotta az ajtót.
– Én csengettem – pislogott rá szabadkozva Rakel.
– Igen?
A nő felmutatta a DVD-tokot. – Nem fért be a postaláda nyílásán.
Mondania kellett volna valamit, megtalálni a megfelelő szavakat, de helyette csak
kinyújtotta a karját, átölelte és magához húzta. Hallotta Rakel meglepett hangját, látta
önkéntelenül kinyíló száját és a máris csúfondárosan és pirosan felé nyújtózó nyelvét.
Voltaképpen minden szó feleslegesnek tünt.
Rakel hozzásimult, a teste meleg volt és puha.
– Istenem – suttogta.
Harry megcsókolta a homlokát.
Az izzadság vékony rétege egyszerre választotta el és ragasztotta egymáshoz őket.
Pontosan olyan volt, amilyennek előre látta. Olyan, mint legelső alkalommal, csak
idegeskedés, óvatos tapogatódzás és kimondatlan kérdések nélkül. Olyan, mint utolsó
alkalommal, csak a fájdalom és utána Rakel zokogása nélkül. Az ember igenis el tud
hagyni olyasvalakit, akivel jó a szex. De Katrinének igaza volt: mindig vissza is tér hozzá.
Harry azonban azt is értette, hogy ez valami más is volt. Hogy Rakel számára ez egy
utolsó, szükségszerű látogatás volt a régi territóriumán, búcsú attól, amit egy nap majd
mind a ketten életük nagy szerelmének neveznek. Mielőtt élete új szakaszába lép. Egy
kisebb szerelembe? Lehet, de talán éppen ezért kitartó szerelembe.
Rakel doromboló hangot hallatott és végigsimított Harry hasán. Mégis észrevett valami
enyhe feszültséget a nő testében. Megnehezítheti, de könnyebbé is tehetné a nő dolgát. Az
utóbbi mellett döntött.
– Rossz lelkiismeret? – kíváncsiskodott. Érezte, hogy a nő összerándul.
– Nem akarok erről beszélni – válaszolta Rakel.
És ő sem akart beszélni róla. Nem akart mást, csak csendben feküdni, a lélegzésüket
hallgatni és érezni a nő kezét a hasán. De tudta, mit kell tennie és nem akarta tovább
halogatni. – Vár téged, Rakel.
– Nem – válaszolta a nő. – A preparátorral egy hullát készítenek elő a holnap reggeli
anatómia előadására. Én pedig megmondtam neki, hogy nem jöhet egyenesen hozzám,
azután, hogy egy hullát fogdosott. A saját lakásában alszik.
– És mi a helyzet velem? – somolygott Harry a sötétben, és arra gondolt, hogy Rakel
előre eltervezte az egészet, nagyon jól tudta, hogy meg fog történni. – Honnan tudod, hogy
én nem érintettem ma egyetlen holttestet sem?
– Miért, igen?
– Nem – nyugtatta meg Harry, és az éjjeliszekrényen heverő cigarettásdobozra
gondolt. – Ugyanis nem volt holttestünk.
Elcsendesedtek. Rakel keze egyre nagyobb köröket írt le Harry hasán.
– Van egy olyan érzésem, hogy valaki belopódzott közénk – szólalt meg Harry hirtelen.
– Ezt hogy érted?
– Nem is tudom. Úgy érzem, hogy valaki folyton figyel. Most is. Hogy van valami terv,
kifejezetten nekem. Érted?
– Nem – válaszolta Rakel és még szorosabban simult hozzá.
– Erről az ügyről van szó, amin dolgozunk. Olyan, mintha az én személyem is a
része…
– Csitt – harapott Rakel a fülébe. – Te mindig involválódsz, Harry, ez a te nagy
problémád. Most lazíts.
Rakel keze puha pénisze köré simult, ő pedig behunyta a szemét, hallgatta a suttogását
és érezte, ahogy az erekció egyre közeledik.
Hajnali háromkor Rakel kikelt mellőle az ágyból. Harry a hátát nézte az utcai lámpa
beszűrődő fényében. A dereka finom ívét és a gerince vonalát. Eszébe jutott, amit Katrine
említett, hogy Sylvia Ottersen hátára egy etióp zászlót tetováltak. El ne felejtse majd
beleírni a körözés szövegébe. És hogy Rakelnek igaza van: képtelen leállni, folyton az
ügyeken jár az esze, túlságosan bennük él.
Kikísérte Rakelt az ajtóhoz, aki gyors puszit nyomott a szájára, majd eltűnt a lépcsőn.
Minden szó feleslegesnek tűnt. Éppen be akarta húzni az ajtót, amikor vizes cipőnyomokat
fedezett fel közvetlenül az ajtaja előtt. Pillantásával követte őket, amíg el nem tűntek
lefelé a lépcsőn. Biztosan Rakel cipőjének a nyoma volt, még estéről. És a fókákra
gondolt, a nőstényre, aki a párzási időszakban összeáll az egyik hímmel, később viszont
soha nem tér vissza hozzá. Mert az biológiailag nem volna ésszerű. És arra, hogy a
Bering-szoros fókái minden bizonnyal nagyon okos állatok.

Tizenharmadik fejezet
Nyolcadik nap. Papír

Fél tíz volt. A nap fénye megcsillant egy autó szélvédőjén, ami magányosan haladt a
Sjolyst Hotel mellett húzódó autópálya fölötti körforgalomban. Bygdoyre, az idilli,
vidékies félszigetre tartott, ami csupán öt percnyi autóútra fekszik az oslói városháza
főterétől. Csend volt, az utcákon alig volt forgalom, és a királyi udvarhoz tartozó földeken
nem voltak sem tehenek, sem lovak. A keskeny járdák is kongtak az ürességtől, amelyek
nyaranta csak úgy hemzsegtek a strandra zarándokló fővárosiaktól.
Harry, miközben a dimbes-dombos vidék kanyarjain kormányozta az autót, Katrinét
hallgatta.
– Hó – mondta Katrine. – Hó?
– Azt csináltam, amit kért. Csak azokat az ügyeket vettem alapul, ahol az eltűnt
személy családos volt. Azután elkezdtem figyelni a dátumokat. A legtöbb eset
novemberben és decemberben történt. Ezeket kigyűjtöttem és megnéztem a földrajzi
szóródásukat. Többnyire a fővárosból tűntek el, néhányan pedig az ország egyéb részéről.
Azután eszembe jutott a levél, amit maga kapott. Hogy a Hóember az első hóval bukkan
fel. És hogy idén aznap esett le az első hó, amikor a Hoffsveien voltunk.
– Igen?
– Megkértem a Meteorológiai Intézetet, hogy nézzenek utána az érintett dátumoknak és
helyeknek. És tudja, mi derült ki?
Harry tudta. És azt is, hogy már sokkal korábban rá kellett volna jönnie.
– Az első hó – mondta. – Azon a napon viszi el őket, amikor leesik az első hó.
– Pontosan.
Harry a volánra csapott. – A rohadt életbe, hiszen teljesen egyértelműen közölte
velünk. Hány eltűnésről beszélünk összesen?
– Tizenegy. Minden évben egy.
– Idén pedig kettő. Megtörte a mintát.
– 1992-ben az első hó napján volt egy kettős gyilkosság Bergenben. Szerintem ezzel
kellene kezdenünk.
– Miért?
– Mert az egyik áldozat családos asszony volt. A másik pedig a barátnője. Ráadásul van
egy hullánk, egy helyszínünk és egy komplett nyomozati anyagunk. Valamint egy
gyanúsított, aki eltűnt és azóta sem látta senki.
– Ki az?
– Egy rendőr. Gert Rafto.
Harry gyors pillantást vetett Katrinére. – Á, az az ügy. Nem ő volt az, aki elemelt ezt-
azt a helyszínekről?
– Legalábbis ez a hír keringett mindenfelé. Néhány tanú látta Raftót bemenni az egyik
áldozat, Onny Hetland lakásába néhány órával azelőtt, hogy meggyilkolták. Ráadásul
nyomtalanul eltűnt, amikor nyomozni kezdtek utána.
Harry az utat bámulta, a lombjukat vesztett fákat a Huk Aveny mentén, ami a tengerhez
és a múzeumokhoz vezetett, amelyek a norvégok legnagyobb hőstetteire emlékeztettek:
egy nádhajóval megtett expedícióra a Csendes-óceánon és az Északi-sark elérésére tett
sikertelen próbálkozásra.
– Vagyis maga szerint elképzelhető, hogy nem is tűnt el annyira? – kérdezte
Harry. – Hogy évről évre felbukkan, amikor leesik az első hó?
Katrine vállat vont. – Azt gondolom, hogy érdemes lenne utánanézni a dolognak.
– Hm, akkor talán kezdjük azzal, hogy segítséget kérünk Bergentől.
– Én nem tenném – jelentette ki Katrine röviden.
– Nem?
– A Rafto-ügy még mindig rendkívül kínos a bergeni kapitányságnak. Akkoriban a
nyomozás helyett abba fektették a legtöbb energiát, hogy jó mélyre elássák az ügyet.
Halálra voltak rémülve attól, amit esetleg találhatnának. És amíg a pasas saját akaratából
eltűnt is marad. .. – Katrine egy nagy pipát rajzolt a levegőbe.
– Értem. Mit javasol?
– Hogy maga és én tegyünk egy kiruccanást Bergenbe és kutatgassunk egy kicsit a saját
szakállunkra. Végül is az akkori események egy mostani gyilkossági ügy részei.
Harry leparkolt a víz közvetlen közelében álló négyemeletes téglaház előtt, amit kikötő
vett körül. Leállította a motort, de nem mozdult, hanem a Frognerkilen fölött Filipstad
kikötője felé bámult.
– Hogy került a Rafto-ügy a listájára? – kérdezte Katrinét. – Egyrészt jóval régebbre
nyúlik vissza az időben, mint amit kértem magától, másrészt ezek nem eltűnési ügyek,
hanem gyilkosságok.
Katrine felé fordult. A nő rendíthetetlenül állta a pillantását. – A Rafto-ügy
meglehetősen nagy port vert fel annak idején – válaszolta Katrine. – Ezenkívül keringett
akkoriban egy kép is.
– Egy kép?
– Igen. Az összes újoncnak megmutatták. Az ulrikeni gyilkosság helyszínén készült és
egyfajta tűzkeresztségnek szánták. Szerintem a többséget annyira sokkolta az, amit a kép
előterében látott, hogy a háttérrel egyáltalán nem foglalkoztak. Vagy soha nem jártak
odafönn a hegyen. Mindenesetre volt ott valami, ami nem illett a képbe, valamiféle
magaslat a távolban. Csak a kép alapos felnagyítása után lehet látni pontosan, mi is az.
– És?
– Egy hóember.
Harry lassan bólintott.
– Apropó, képek. – Katrine egy A4-es borítékot húzott elő a táskájából és Harry ölébe
dobta.

A klinika az épület harmadik emeletén volt. A stílusosan és láthatóan méregdrágán


berendezett váróban egy olasz ülőgarnitúra, egy dohányzóasztal, Nico Widerberg néhány
üvegszobra és Roy Lichtenstein egyik eredeti nyomata kapott helyet, utóbbi egy füstölgő
pisztolyt ábrázolt. A rendelők obligát, üvegből készült recepciós pultja helyett itt egy szép,
régi íróasztal trónolt a helyiség közepén. A mögötte ülő nő kék kosztümje fölött nyitott,
fehér köpenyt viselt és széles mosollyal fogadta őket. A mosolya akkor sem csökkent
említésre méltóan, amikor Harry bemutatkozott, majd előadta, mi járatban vannak és
közölte a feltételezését, miszerint a hölgy nem lehet más, mint Borghild.
– Megkérhetem önöket, hogy várjanak egy pillanatot? – mutatott Borghild az
ülőgarnitúrára ugyanazzal az eleganciával, amivel a stewardessek szoktak a vészkijárat
felé inteni. Harry köszönettel visszautasította a felkínált kávét, teát és vizet, majd helyet
foglalt.
Az asztalon friss lapok hevertek. Harry kinyitotta a Liberalt. A vezércikkben Arve Stop
azt hangoztatta, hogy a politikusok azon hajlandósága, hogy beszélgetős műsorokban
szerepeljenek azért, hogy rájuk szavazzanak és hogy ennek érdekében bohócot csinálnak
magukból, az az egyszerű nép győzelmének végső bizonyítéka – ahol a nép ül a trónon, a
politikusok pedig az udvari bolondot alakítják.
Azután Idar Vetlesen ajtaja kinyílt, és egy nő lépett ki rajta sietősen. Átviharzott a
szobán, közben odaintett Borghildnek, majd se jobbra, se balra nem nézve el is tűnt.
Katrine a nő után bámult. – Nem a TV2 híradósa volt?
Ugyanebben a pillanatban Borghild bejelentette, hogy Vetlesen kész fogadni őket, majd
kinyitotta előttük az ajtót.
Idar Vetlesen rendelőjének hatalmas ablaka az Oslojordra nyílt. Az íróasztal mögött, a
rövidebb falon bekeretezett diplomák lógtak.
– Egy pillanat – mondta Vetlesen a billentyűzeten kopácsolva, anélkül, hogy fepillantott
volna. Azután diadalmas mozdulattal lenyomta az utolsó billentyűt, majd megpördült a
széken és lekapta az orráról a szemüvegét:
– Miben segíthetek, Hole? Arcfelvarrás? Péniszhosszabbítás? Zsírleszívás?
– Kösz az ajánlatot – mosolyodott el Harry. – Ez itt Bratt nyomozó. Ismét azért
zavarjuk, hogy a segítségét kérjük Sylvia Ottersen és Birte Becker ügyében.
Idar Vetlesen felsóhajtott és tisztogatni kezdte a szemüvegét egy zsebkendővel:
– Hogy magyarázzam meg, hogy végre megértse, Hole? Még számomra is, akinek
leghőbb vágyam, hogy segítsem a rendőrség munkáját és számtalan esetben teszek az
elvekre, még számomra is van néhány dolog, ami szent. – Vetlesen felemelte
mutatóujját. – Mióta orvosként dolgozom, még soha, de soha… – A mutatóujj ütni kezdte
a szavak ritmusát: – …nem szegtem meg a titoktartási eskümet. És a jövőben sem
tervezem.
A kijelentést egy hosszabb szünet követte, amelynek ideje alatt Vetlesen a vendégei
arcát fürkészte, láthatólag elégedetten szavai hatásával.
Harry megköszörülte a torkát:
– Talán mégis teljesíthető a kisegítésünkre irányuló leghőbb vágya, Vetlesen. Ugyanis
feltételezett gyermekprostitúció ügyében nyomozunk, amit egy bizonyos oslói hotelben, a
Leonban folytatnak. Tegnap este két emberünk az épület előtt őrködött egy autóban és
képeket készített az ott megforduló személyekről.
Harry kinyitotta a Katrinétól kapott barna A4-es borítékot, előrehajolt és az orvos elé
tette a képeket.
– Ez maga, igaz?
Vetlesen olyan arcot vágott, mintha megakadt volna valami a torkán: szeme kidülledt, a
nyakán pedig kidagadtak az erek.
– Én… – dadogta. – Én… nem csináltam semmi rosszat vagy törvénybe ütközőt.
– Nem, persze, hogy nem – bólintott Harry. – Csupán azon gondolkodunk, hogy
behívjuk-e tanúnak. Hogy elmesélje, mi folyik odabenn. Az persze közismert, hogy a
Leon prostituáltaknak és vendégeiknek ad ki szobákat, az újdonságot az jelenti, hogy az
utóbbi időben gyerekeket is láttak odabenn. És a normál prostitúcióval ellentétben, mint
maga is bizonyára tudja, a gyermekprostitúció törvényellenes. Csak gondoltuk, illene
értesíteni magát, mielőtt a sajtó elé visszük a dolgot.
Vetlesen a képre meredt, majd erőteljesen megdörgölte az arcát.
– Tényleg, az imént láttuk azt a hölgyet a TV2 híradójától kijönni innen – folytatta
Harry. – Hogy is hívják?
Vetlesen nem válaszolt. Olyan volt, mintha az ifjúság ragyogása a szemük előtt
párolgott volna el róla, az arca másodpercről másodpercre öregebbnek tűnt.
– Hívjon, ha netán mégis rábukkanna egy aprócska repedésre a titoktartási
kötelezettségén – javasolta Harry.
Harry és Katrine a szoba feléig sem jutott, amikor Vetlesen megállította őket.
– Azért voltak itt, hogy megvizsgáljam őket – mondta. – Ennyi az egész.
– Hogy megvizsgálja őket? Mi miatt? – kérdezte Harry.
– Egy betegség miatt.
– Ugyanarról a betegségről van szó? Mi az?
– Nincs jelentősége.
– Nos – fordult Harry újra az ajtó felé. – Akkor vegye úgy, hogy amikor beidézik
tanúnak, annak sem lesz semmi jelentősége. Végül is nem találtunk semmi
törvénytelenséget.
– Várjon!
Harry megfordult. Vetlesen az asztalra könyökölt és arcát a kezébe temette.
– Fahr-szindróma.
– Fahr-szindróma?
– Igen. Egy ritka, örökletes rendellenesség, ami egy kicsit az Alzheimerre emlékeztet.
Az ember elveszít bizonyos képességeket, elsősorban kognitív területeken, és merevvé
válik a mozgása. A betegség többnyire harmincéves kor fölött jelentkezik, de néhány
esetben már gyermekkorban is megmutatkozik.
– Hm. Ezek szerint Birte és Sylvia tudták, hogy a gyerekeiknek ez a betegségük?
– Amikor eljöttek, még csak gyanakodtak. A Fahr-szindrómát elég nehéz
diagnosztizálni, és a két asszony több orvost végigjárt anélkül, hogy meg tudták volna
állapítani, mi baja a gyerekeknek. Úgy emlékszem, mindketten az interneten kutattak,
rákerestek a tünetekre, és végül eljutottak a Fahr-szindrómához, ami ijesztően ráillett a
gyerekekre.
– És ezután épp magával vették fel a kapcsolatot? Egy plasztikai sebésszel?
– Egészen véletlenül a Fahr-szindróma specialistája vagyok.
– Véletlenül?
– Norvégiában összesen talán tizennyolcezer orvos van. Tudja maga, hány ismert
betegség létezik a világon? – Vetlesen a diplomákkal borított fal felé intett. – A Fahr-
szindróma történetesen részét képezte az egyik svájci szemináriumnak, ami az
idegpályákkal foglalkozott. Az a kevés, amit ott elsajátítottam róla, pont elég ahhoz, hogy
Norvégiában specialistának számítsak.
– Mit tud mondani nekünk Birte Beckenől és Sylvia Ottersenről?
Vetlesen megvonta a vállát. – Évente egy alkalommal jöttek el hozzám a gyerekekkel.
Megvizsgáltam őket, nem találtam nyomát, hogy súlyosbodtak volna a tüneteik, de
ezenkívül az égvilágon semmit nem tudok az életükről. És ha már itt tartunk… – dobta
hátra a frufruját – … a halálukról sem.
– Hisz neki? – kérdezte Harry, miközben elhajtottak az üres földek mellett.
– Nem teljesen – felelte Katrine.
– Én sem egészen – mondta Harry. – Szerintem inkább erre kellene koncentrálnunk,
Bergent pedig egyelőre jegelnünk.
– Nem – ellenkezett Katrine.
– Nem?
– Van itt valami kapcsolat.
– Hadd halljam.
– Nem is tudom. Lehet, hogy vadul hangzik, de elképzelhető, hogy van valami kapocs
Rafto és Vetlesen között. Mi van, ha Rafto emiatt tudott annyi éven keresztül elrejtőzni?
– Ezt meg hogy érti?
– Hogy egész egyszerűen szerzett magának egy maszkot. Egy igazit. Arcplasztikával.
– Vetlesennél?
– Ez megmagyarázhatja az egybeesést, hogy az áldozatok közül ketten ugyanahhoz az
orvoshoz hordták a gyerekeiket. Lehet, hogy Rafto a klinikán szúrta ki Birtét és Sylviát, és
úgy döntött, hogy ők lesznek a következő áldozatok.
– Maga túl gyors – mondta Harry.
– Túl gyors?
– A gyilkossági ügyek esetében a nyomozási módszer, amit mi használunk, olyan, mint
egy puzzle. A bevezető szakaszban összegyűjtjük a darabkákat, forgatjuk őket és mindezt
sok türelemmel tesszük. Maga pedig már most próbálja összeerőltetni a részeket.
– Csak hallani akartam, hogy hangosan kimondva mennyire hangzik idiótán.
– Úgy hangzik.
– Ez nem a kapitányság felé vezető út – jegyezte meg Katrine. Harry furcsa remegést
hallott a hangjában. Rápillantott, de a nő arca nem árult el semmit.
– Csak kedvem támadt utánakérdezni néhány dolognak, amit Vetlesen állított – mondta
Harry. – Valakinél, akit ismerek és aki Vetlesent is ismeri.
Mathias fehér köpenyt és közönséges, sárga takarítókesztyüt viselt, amikor a Ring 3
mellett álló Gaustad Kórház épülete alatti garázsban fogadta Harry és Katrinét.
Az orvos egy üres parkolóhelyre irányította őket, ami láthatólag a sajátja volt.
– Igyekszem kerékpárral járni, amikor csak lehet – magyarázta Mathias és elővette a
kártyáját, hogy kinyissa a garázsból az Anatómiai Intézet pincefolyosójára vezető
ajtót. – Ezek a bejáratok nagyon hasznosak, amikor hullákat kell ki- és behurcolni.
Szívesen megkínálnám magukat egy kávéval, de az imént végeztem az egyik egyetemi
csoporttal és azonnal jön a következő.
– Sajnálom, hogy magára törtünk, gondolom mára már enélkül is elég fáradt.
Mathias kérdő pillantást vetett rá.
– Tegnap telefonon beszéltem Rakellel és ő mondta, hogy ma sokáig dolgozik – tette
hozzá gyorsan Harry, magában szitkozódva, és nagyon bízott benne, hogy az arca nem
árult el semmit.
– Rakel, igen. – Mathias megrázta a fejét. – Ő is elég sokáig kimaradt az este. A
lányokkal találkoztak és olyan későn ért haza, hogy szabadnapot kellett kivennie. Aztán
amikor felhívtam napközben, épp nagytakarítást tartott. Nők. Most erre mit mondjak?
Harry elvigyorodott és azon tűnődött, létezik-e valami sztenderd válasz erre a kérdésre.
Egy zöld kórházi egyenruhát viselő férfi egy fémágyat tolt a garázshoz vezető ajtó
irányába.
– Újabb küldemény a tromsoi egyetemnek? – érdeklődött Mathias.
– Búcsúzz el Kjeldsentől – nevetett a zöldruhás. Az egyik fülében apró karikák
sorakoztak majdnem olyan sűrűn egymás mellett, ahogy a maszáj nők viselik a
nyakláncaikat, azzal a különbséggel, hogy ezek a karikák idegesítően aszimmetrikussá
tették a férfi arcát.
– Kjeldsen? – kiáltott fel Mathias elképedve. – Komolyan?
– Tizenhárom éve a köz szolgálatában. Most már Tromson a sor, hogy összevagdossák.
Mathias felemelte a lepedőt. Harry megpillantotta a hulla arcát. A koponya kifeszítette
a bőrt és kisimította a ráncokat az idős, nemtelen arcon, ami olyan fehér volt, mint egy
gipszmaszk. Harry tudta, hogy ez azért van, mert a holttestet konzerválták, vagyis a
vérereket telepumpálták egy formalinból, glicerinből és alkoholból álló keverékkel, ami
megakadályozza, hogy a test belülről oszlásnak induljon. A holttest fülébe egy kerek
fémbilétát erősítettek, amibe egy háromjegyű számot nyomtak. Mathias a preparátor után
bámult, aki továbbtolta Kjeldsent a garázsajtó felé. Azután hirtelen újra magához tért.
– Sajnálom. Csak tudják, Kjeldsen olyan sokáig volt velünk. Anatómiaprofesszor volt,
még akkoriban, amikor az intézet odalenn volt a városban. Egy csodálatos anatómus.
Ráadásul erős, jellegzetes izomzattal rendelkezett. Hiányozni fog.
– Nem akarjuk sokáig feltartani – mondta gyorsan Harry. – Csak arra gondoltunk, hátha
tud nekünk mondani valamit Idar női pácienseihez fűződő kapcsolatáról. Valamint a
gyerekeikhez fűződőről.
Mathias felemelte a fejét és elképedve nézett hol Harryra, hol Katrinéra.
– Ezzel azt akarja mondani, hogy…?
Harry bólintott.
Mathias beengedte őket egy újabb ajtón. A teremben nyolc fémasztal állt, az egyik
falon pedig egy tábla függött. Az asztalok mindegyike lámpával és mosdókagylóval volt
fölszerelve. Minden asztalon valami hosszúkás dolog hevert fehér lepedőbe burkolva. Az
alakjukból és a méretükből Harry arra tippelt, hogy a mai óra anyaga valahol a csípőcsont
és a talp között helyezkedik el. A levegőben enyhe klórmészszag terjengett, ám közel sem
olyan orrfacsaró, mint amilyenhez Harry az Igazságügyi Orvostani Intézet bonctermében
hozzászokott. Mathias leereszkedett az egyik székre, Harry pedig a tanári asztal szélére
ült. Katrine egy asztalhoz lépett és a rajta fekvő három agyat kezdte tanulmányozni,
amelyekről lehetetlen volt megmondani, hogy modellek vagy igaziak.
Mathias hosszasan gondolkodott, mielőtt válaszolt: – Sohasem vettem észre semmit, és
nem is hallottam olyasmit, ami akárcsak utalt is volna ana, hogy ilyesmi lenne Idar és a
páciensei között.
A páciensei szót olyan különös hangsúllyal ejtette ki, hogy Harry egészen
meghökkent. – És mi a helyzet azokkal, akik nem voltak a páciensei?
– Nem ismerem annyira jól Idart, hogy bármi érdemlegeset mondhatnék erről. Annyira
viszont igen, hogy ne akarjak olyan mélyen belemenni ebbe a témába. – Mathias
bizonytalanul elmosolyodott. – Ha ez rendben van így.
– Természetesen. Lenne még valami, ami érdekelne. Fahr-szindróma. Ismeri?
– Csak felületesen. Borzalmas betegség. És sajnos erősen örökletes.
– Ismer bármilyen norvég specialistát a témában?
Mathias gondolkodott. – Így hirtelen, nem.
Harry megvakarta a nyakát. – Nos, köszönjük a segítséget, Mathias.
– Igazán nincs mit, sajnos, nem volt túl sok. Ha netán többet akar tudni a Fahr-
szindrómáról, hívjon csak fel este, akkor lesz a közelemben némi szakirodalom.
Harry felállt. Katrinéhez lépett, aki épp a fal mellett álló négy fémláda egyikének a
fedelét emelte fel, és átkukucskált a válla fölött. A nyelve bizseregni kezdett és egész teste
készenlétbe állt. Nem a tiszta alkoholba merült testrészek látványától, amik úgy festettek,
mint a húsdarabok a hentesnél. Az alkohol szaga miatt. Negyven százalék.
– Többé-kevésbé egyben szokták kezdeni – jegyezte meg Mathias. – Aztán előbb-utóbb
feldaraboljuk őket, amikor különálló testrészekre van szükségünk.
Harry Katrine arcát figyelte. Nem tűnt úgy, mintha bármennyire is megviselné a
látvány. Kinyílt mögöttük az ajtó, az első diákok beléptek a terembe, és kék köpenyt,
valamint fehér gumikesztyűt húztak.
Mathias visszakísérte látogatóit a garázshoz. Az utolsó ajtó előtt könnyedén
megérintette Harry karját és visszatartotta.
– Mégis lenne valami apróság, amit talán meg kellene említenem magának, Harry.
Vagy mégsem. Nem is tudom.
– Ki vele – bátorította Harry, miközben arra gondolt, hogy biztosan Rakelről lesz szó.
– Van egy aprócska erkölcsi dilemmám, ami Idart érinti.
– Igen? – kérdezte Harry, és legnagyobb meglepetésére inkább csalódást érzett, mint
megkönnyebbülést.
– Bizonyára nincs semmi jelentősége, de ezt majd maga eldönti. Azonkívül ilyen
borzalmas ügyekben az embernek félre kell tennie a lojalitását. Nos. Tavaly, amikor még
az ambulancián dolgoztam, az egyik éjszakai műszak után egy kollégámmal, aki szintén
ismeri Idart, beültünk a Postkafféba reggelizni. Nagyon korán nyitnak és sör árusítására is
van engedélyük, úgyhogy rendszerint elég sok szomjas hajnali pacsirta odagyülik. Meg
más szerencsétlenek is.
– Ismerem a helyet – bólintott Harry.
– Legnagyobb meglepetésünkre Idarral találkoztunk. Egy asztalnál ült egy szörnyen
koszos fiúval, aki levest evett. Amikor Idar észrevett bennünket, ijedten felpattant az asztal
mellől és mindenféle magyarázatba kezdett arról, hogy mit keres ott. Nem nagyon
gondolkodtam ezen többet. Őszintén szólva, nem hittem, hogy foglalkoznom kellene az
egésszel. Egészen addig, amíg maga elő nem hozakodott ezzel a dologgal. Csak akkor
jutott eszembe, hogy mit is gondoltam erről annak idején. Hogy talán… na, hát tudja.
– Értem – mondta Harry. Majd a másik elkínzott arckifejezése láttán
hozzátette: – Helyesen cselekedett.
– Köszönöm. – Mathias mosolyogni próbált. – Most viszont úgy érzem magam, mint
valami Júdás.
Harry próbált valami értelmeset kinyögni, de csak annyira futotta tőle, hogy kinyújtotta
a kezét és egy köszönömöt mormolt. Majd megborzongott, amikor megrázta Mathias
hideg takarítókesztyűjét.
Júdás. Júdáscsók. Végighajtottak a Slemdalsveien, miközben Harry Rakel nyelvére
gondolt a saját szájában, előbb finom, majd egyre hangosabb nyögéseire, a
csípőcsontjában érzett fájdalomra, ahogy az Rakeléhez ütődött és a csalódott kiáltására,
amikor Harry hirtelen megállt, hogy tovább tartson. Mert Rakel nem azért volt ott, hogy
sokáig tartson. Azért volt Harrynál, hogy elűzze a démonait és megtisztítsa a testét, hogy
utána hazamehessen, és a lelkét is rendbetegye. És hogy kitakarítsa a házat. Minél előbb,
annál jobb.
– Hívja fel Vetlesen rendelőjét – kérte Harry.
Hallotta Katrine gyors ujjait a billentyűkön, majd a nő felé nyújtotta a telefont.
Borghild jól begyakorolt, kedvességgel vegyes professzionalizmussal válaszolt a vonal
túlsó végén.
– Itt Harry Hole. Megmondaná nekem, melyik orvoshoz fordulhatok, ha Fahr-
szindrómám van?
Csend.
– Hogy milyen szindrómája van? – kérdezte Borghild tétovázva.
– Hm. Beszélhetek Idar Vetlesennel?
– Mára már végzett.
– Máris?
– Curlingezik. Próbálja meg máskor.
A nő hangja türelmetlenül csengett, valószínűleg ő is épp indulni készült.
– A Bygdoy Curlingklubban?
– Nem, egy magánklubban. Gimle mellett.
– Köszönöm. Jó hétvégét!
Harry visszaadta Katrinének a telefont.
– Bevisszük – morogta.
– Kit?
– A specialistát, akinek az asszisztense még csak nem is hallott arról a betegségről, ami
az állítólagos szakterülete.

Miután utánakérdezősködtek, könnyen rábukkantak a Villa Grandéra, egy uradalmi


birtokra, ami a második világháború idején egy olyan norvég tulajdona volt, akinek a neve
a nádhajóséval és az Északi-sarkra utazóéval ellentétben Norvégián kívül is ismert volt: a
hazaáruló Quislingé.
A birtok déli oldalán egy enyhe lejtő aljában egy hosszúkás faház állt, ami régi katonai
barakkra emlékeztetett. Az épületbe lépve, már a folyosón megcsapta az embert a hideg, a
következő ajtón belül pedig még jobban lezuhant a hőmérséklet.
Odabenn a jégen négy férfi tartózkodott. Kiáltásaikat visszaverték a falak és egyikük
sem vette észre Harry és Katrine felbukkanását. Egy fényesre polírozott kőnek ordibáltak,
ami épp a pályán csúszott. A skót Ailse Craig szigetről származó, csaknem húszkilós
ailsite fajtájú gránit a három guard egyikének ütközve megállt a pálya végére festett két
koncentrikus kör elülső szélénél. A férfiak egyik lábukkal elrúgták magukat, majd a másik
lábukon egyensúlyozva végigsiklottak a pályán, aztán a seprűikre támaszkodva
vitatkoztak egy sort és egy új követ állítottak a jégre.
– Egy igazi sznobsport – suttogta Katrine. – Nézze, micsoda alakok!
Harry nem válaszolt. Szerette a curlinget. A kövek meditatív hangulatot keltő látványát,
amint látszólag minden súrlódás nélkül, lassan keringenek az univerzumban, mint Kubrick
Űrodüsszeiájának egyik űrhajója, csak nem Johann Strauss zenéjével, hanem a seprűk
heves csiszatolásától kísérve.
A férfiak végre felfigyeltek rájuk. Harry két arcot ismert fel két különböző médiumtól.
Az egyik Arve Stop volt.
Idar Vetlesen csúszkálva közeledett feléjük.
– Játszani jöttek, Hole?
Jókora távolságból kiáltott feléjük, mintha a kérdést valójában nem Harryéknak, hanem
a társai fülének szánta volna, majd egy látszólag barátságos nevetést is megeresztett. Az
állkapcsa megfeszülő izmai azonban elárulták. Az orvos lefékezett előttük. Lélegzete
fehéren gomolygott a hidegben.
– Vége a játéknak – közölte Harry.
– Nem hinném – mosolyodott el Idar.
Harry érezte, hogy a jégből áradó hideg lassan átkúszik a bakancsa talpán és egyre
feljebb tekergőzik a lábszárában.
– Arra kérnénk, hogy jöjjön be velünk a rendőr-főkapitányságra – mondta
Harry. – Most.
Idar Vetlesen mosolya elpárolgott. – Miért?
– Mert hazudott nekünk. Többek között nem is szakértője a Fahr-szindrómának.
– Ezt meg ki állítja? – kérdezte Idar egy pillantást vetve a társaira, hogy meggyőződjön
róla, biztosan hallótávolságon kívül vannak-e.
– Például az asszisztense. A jelek szerint még csak nem is hallott a Fahr-betegségről.
– Figyeljen ide – mondta Idar és egy egészen új szín, a kétségbeesésé kúszott be a
hangjába. – Nem állíthatnak be csak úgy, hogy magukkal vigyenek. Ide nem, főleg nem
az…
– Az ügyfelei előtt? – kérdezte Harry Idar válla fölött áthunyorogva. Látta, amint Arve
Stop az egyik követ tisztogatja, s közben Katrinét mustrálja.
– Nem tudom, mit akar tőlem – hallotta Idar hangját. – Hajlandó vagyok
együttműködni magukkal, de akkor nem, ha szándékosan megaláznak és tönkretesznek.
Ezek itt a legjobb barátaim.
– Vetlesen, folytatnánk… – zengte egy mély bariton. Arve Stop volt az.
Harry a boldogtalan sebészt méregette. Azon tűnődött, hogyan is értette a „legjobb”
jelzőt. Azután arra gondolt, hogy ha csak egy töredéknyi esély van arra, hogy Vetlesen
segít nekik, akkor már megéri teljesíteni a kérését.
– Rendben – egyezett bele Harry. – Elmegyünk. De pontosan egy óra múlva jelentkezik
a rendőr-főkapitányságon, Grönlandon. Ha nem, szirénával és kék fénnyel kísérve visszük
be. Az pedig, nekem elhiheti, elég jól hallatszik Bygdoyön.
Vetlesen bólintott és egy pillanatig úgy tűnt, mintha régi szokásához híven el akarná
nevetni magát.

Oleg bevágta maga mögött a bejárati ajtót, lerugdosta a bakancsát és feldübörgött az


emeletre. A házat friss citrom és tisztítószer illata lengte be. Beviharzott a szobájába, mire
a plafonról lógó szélcsengő fémrudacskái ijedt csörömpölésbe kezdtek. Villámgyorsan
megszabadult farmerétől és melegítőalsóba bújt. Azután újra futásnak eredt a folyosón, de
ahogy megragadta a korlátott, hogy kettesével átugorja lefelé a lépcsőfokokat, az anyja
nyitott hálószobaajtaja mögül a nevét hallotta.
Bement a szobába, ahol Rakelt az ágy mellett térdelve találta, kezében egy hosszú
nyelű partvissal.
– A hétvégén takarítottál, nem?
– Igen, de nem elég alaposan – válaszolta az anyja, majd felállt és az egyik kezével
végigsimított a homlokán. – Hová-hová?
– A sportpályára, korizni. Karsten odakinn vár. Vacsorára itthon vagyok. – Azzal
elrúgta magát a küszöbről és zokniban végigcsúszott a parkettán a lépcsőig, a súlypontját a
lehető legalacsonyabban tartva, ahogy Erik V, a Valle Hovin stadion egyik veteránja
tanította neki.
– Na, várj csak egy percet, fiatalember. Apropó, korcsolya…
Oleg megtorpant. Ó, ne, gondolta. Megtalálta a korcsolyát.
Rakel megállt az ajtóban, és oldalra billentett fejjel nézett Olegre. – És mi van a
leckéddel?
– Nincs olyan sok – mosolyodott el megkönnyebbülten. – Vacsora után megcsinálom.
Majd miután látta, hogy az anyja habozik, gyorsan hozzátette: – Olyan szép vagy ebben
a ruhában, mama.
Rakel végigpillantott magán, a régi, fehér virágokkal telehintett, égkék ruhán. És bár
igen figyelmeztető pillantással nézett a fiára, a szája sarkában mosoly bujkált: – Csak
óvatosan, Oleg, ez teljesen úgy hangzott, mintha az apád szájából hallottam volna.
– Tényleg? Azt hittem, hogy ő csak oroszul tud.
A kommentárt minden hátsó szándék nélkül ejtette el, valami mégis történt az anyjával.
Úgy tünt, mintha a megjegyzése megrémítette volna. Egyik lábáról a másikra állt: – Most
már mehetek?

– „Igen, elmehet?” – visszhangozták Katrine Bratt hitetlenkedő hangját a kapitányság


edzőtermének falai. – Komolyan ezt mondta neki? Hagyta, hogy Idar Vetlesen csak úgy
elsétáljon?
Harry a fekvenyomó padon feküdt és a fölé hajoló arcba meredt. A lámpa fénye sárgán
csillogó glóriát vont a nő feje köré. Harry némileg nehezen lélegzett a mellkasán
keresztben fekvő vasrúd miatt. Kilencvenöt kilót készült kinyomni és már épp leemelte a
rudat az állványról, amikor Katrine bemasírozott és gallyra vágta a próbálkozást.
– Kénytelen voltam – védekezett Harry, és egy kissé magasabbra lökte a rudat, hogy a
szegycsontjára feküdjön. – Vele volt az ügyvédje. Johan Krohn.
– És?
– Nos. Krohn azonnal azzal kezdte, hogy milyen módszert vetettük be annak
érdekében, hogy nyomás alá helyezzük az ügyfelét. Merthogy a megvásárolható szex
Norvégiában teljesen legális. Valamint, hogy a sajtót bizonyára az is érdekelni fogja,
hogyan akartunk egy köztiszteletben álló orvost a titoktartási kötelezettségének
megszegésére rávenni.
– Atyaúristen, ember! – kiabálta Katrine dühtől remegő hangon. – Ez mégiscsak egy
gyilkossági ügy!
Harry még soha nem látta azelőtt, hogy Katrine ennyire elveszítette volna az önuralmát,
és a tőle telhető legszelídebb hangján válaszolt:
– Figyeljen ide, nem kapcsolhatjuk össze a gyilkosságokat az áldozatok gyerekeinek
betegségével, sőt még csak nem is sejtethetünk összefüggést. Krohn pedig tisztában van
ezzel. Így nem tartóztathattam őket.
– Nem, mert maga csak… ott fekszik és… nem csinál semmit!
Harry érezte, hogy egyre jobban hasogat a szegycsontja és arra gondolt, hogy
Katrinének ebben momentán tényleg igaza van.
A nő az arca elé kapta mindkét kezét. – Én… Én… sajnálom. Csak azt hittem… Ez egy
nagyon furcsa nap volt…
– Oké – nyögte Harry. – De segítene nekem most egy kicsit ezzel a rúddal? Lassan nem
kapok…
– A másik végén! – kiáltott fel hirtelen Katrine, és elkapta a kezét az arca elől. – A
másik végén kell kezdenünk a dolgot. Bergenben!
– Nem – suttogta Harry a maradék kis levegőjével. – Bergent nem tekinthetjük az ügy
egyik végének. Segí…
Felpillantott a nőre, és látta, ahogy a sötét szemet elfutják a könnyek.
– Csak a menzeszem – suttogta Katrine. Azután elmosolyodott. Olyan váratlanul
történt, mintha hirtelen egy egészen más személy hajolt volna Harry fölé, akinek különös
fény csillant a szemében és teljesen ura volt a hangjának: – És tőlem akár meg is fulladhat.
Harry elképedve hallgatta a nő távolodó lépteit, valamint a saját csontváza recsegését,
miközben piros pöttyök kezdtek ugrálni a szeme előtt. Káromkodott, megragadta a rudat
és egy üvöltés kíséretében nekifeszült. A rúd meg sem mozdult.
Katrinének igaza volt, így tényleg meg lehet fulladni. Ezt is választhatja. Furcsa, de
igaz.
Egy kissé oldalra fordult, és megdöntötte a rudat. Hallotta, ahogy a súlyok lecsúsznak
róla és fülsiketítő robajjal a padlóhoz csapódnak. Azután rúd másik vége is a földre
zuhant. Harry felült és a súlyokat nézte, ahogy az élükön imbolyogva, céltalanul gurultak
körbe-körbe.
Lezuhanyozott, majd felöltözött és felgyalogolt a lépcsőn a hetedikre. Lerogyott az
irodaszékre, és máris érezte azt az izmaiban szétáradó édes fájdalmat, ami biztos jele volt
annak, hogy másnap elképesztő izomlázzal fog ébredni.
A rögzítőn Holm üzenete várta, aki azonnali visszahívást kért.
Amikor a fiatal technikus felvette a kagylót, Harry steel gitár csúszkáló hangjaival
kísért szívszaggató zokogást hallott.
– Mi az? – kérdezte Harry.
– Dwight Yoakam – válaszolta Holm és letekerte a hangerőt. – Pokoli, mi?
– Úgy értem, miért kerestél?
– Megkaptuk a levél elemzésének az eredményeit.
– És?
– Ami a szöveget illeti, semmi különös. Teljesen szokványos lézernyomtató.
Harry várt. Tudta, hogy van még valami Holm tarsolyában.
– Viszont a lap, amit használt, annál érdekesebb. Innen a laborból még senkinek sem
volt dolga hasonlóval, ezért kissé sokáig is tartott a dolog. A papírt mitsumatából, egy
japán származású, hosszú rostokból álló növényből készítették, és némileg a papiruszra
hasonlít. Bizonyára már a szagáról is fel lehet ismerni. Kézi készítésű papírhoz a növény
kérgét szokták használni, és valami elképesztően exkluzív cucc. Konónak hívják.
– Kono?
– Szigorúan csak szaküzletekben lehet hozzájutni, ahol azokat a tízezer koronás
töltőtollakat, speciális tintákat meg bőrbe kötött jegyzetfüzeteket árulják. Biztosan ismered
ezeket…
– Igazából nem.
– Én sem – ismerte be Holm. – Mindenesetre egyetlen üzlet van Oslóban, ahol Kono
levélpapírt árulnak, a Worse a Gamle Drammensveien. Beszéltem velük, azt mondták,
hogy ma már nagyon ritkán árusítanak ilyen típusú papírokat, nem is igen tudnak már
rendelni belőlük. Merthogy az embereknek már nincs olyan kifinomult érzékük a
minőséghez, mint azelőtt volt.
– Vagyis?
– Vagyis sajnos már azt sem tudta felidézni, mikor adtak el utoljára Kono papírt.
– Hm. És tényleg ez az egyetlen kereskedő, aki ilyen papírt árusít az országban?
– Igen – válaszolta Holm. – Volt még egy Bergenben is, de ők már néhány évvel ezelőtt
leálltak vele.
Holm a válaszra várt – jobban mondva a kérdésre –, miközben Dwight Yoakam
csendben jódlizta szívfájdalmát. De nem jött. – Harry?
– Igen. Gondolkodom.
– Remek! – nyugtázta Holm.
Pontosan ez a fajta humor volt az, amin Harry általában még órákkal később is képes
volt szórakozni, anélkül, hogy tudta volna, miért. De nem most. Megköszörülte a torkát:
– Átkozottul furcsának találom, hogy valaki pont egy ilyen levélpapírt küld egy
nyomozónak, hiszen neki épp arra kellene törekednie, hogy a nyomok vissza ne
vezessenek hozzá. Még csak különösebben sok krimit sem kell néznie ahhoz, hogy tudja,
ennek is utána fogunk nézni.
– Lehet, hogy nem sejtette, hogy annyira különleges – találgatott Holm. – Lehet, hogy
nem is ö vásárolta.
– Természetesen ez is egy lehetőség, de valami azt súgja, hogy a Hóember nem követne
el egy ilyen hibát.
– De mégiscsak elkövette.
– Úgy értem, nem hiszem, hogy baklövés volt – pontosította Harry.
– Úgy érted…
– Igen, szerintem azt akarta, hogy rájöjjünk.
– Miért?
– A klasszikus okból. A nárcisztikus sorozatgyilkosok egy olyan színjátékot rendeznek,
amelyben saját magukat helyezik a főszerepbe, mint a legyőzhetetlent, a hatalmast, aki
végül győzedelmeskedik.
– Mármint ki fölött győzedelmeskedik?
– Nos – köszörülte meg a torkát Harry, és végre hangosan is kimondta:
– Még ha ez szintén túl narcisztikusnak hangzik is: fölöttem.
– Fölötted? De miért?
– Fogalmam sincs. Talán mert tudja, hogy én vagyok az egyetlen rendőr az országban,
aki már elkapott egy sorozatgyilkost és emiatt kihívásnak tekint. A levél mindenesetre ezt
bizonyítja, mivel Toowoombára utal benne. Nem tudom, Holm. Egyébként megszerezted
annak a bergeni üzletnek a nevét?

– Flesk!
A bergeni hanglejtés már ezen az egy szón is érződött. A vonal túlsó végén jelentkező
férfi, Peter Flesch, kissé kapkodó lélegzetű és kifejezetten nagyhangú volt, ám igen
szívélyesnek bizonyult. Készségesen elmesélte, hogy alapvetően mindenféle apróbb antik
holmival foglalkozik, de elsősorban pipákra, öngyújtókra, tollakra, bőrmappákra és az
íráshoz szükséges kellékekre specializálódott. Használt és új termékekkel egyaránt
kereskedik. Többnyire törzsvásárlói vannak, akiknek az átlagéletkora a sajátjával egy
ütemben emelkedik.
Harry kérdésére a Kono levélpapírt illetően, őszinte sajnálkozással a hangjában azt
válaszolta, hogy már évek óta nem tartanak.
– Lehet, hogy egy kissé sokat kérek – próbálkozott Harry. – De mivel főként
törzsvásárlói vannak, nem emlékszik rá esetleg, hogy kik vásárolták ezt a levélpapírt?
– Talán Nokken. Moller. És Kikkusaen. Nincsenek feljegyzéseink az ilyesmiről, de az
asszonynak nagyon jó a memóriája.
– Megtenné, hogy összeírják nekem az illetők teljes nevét, azt, hogy milyen korúak
lehetnek, esetleg a címüket, ha emlékeznek rá és elküldik mailben…
Harryt ciccegés szakította félbe. – Nincsenek nekünk ilyen dolgaink, hogy mail, fiam.
És nem is tervezzük, hogy lesz. Adjon nekem inkább egy faxszámot.
Harry megadta a kapitányság elérhetőségét. Habozott. Csak egy sugallat volt. De a
sugallatok soha nem jöttek csak úgy, véletlenül.
– Nem volt esetleg évekkel ezelőtt egy Rafto nevű vevőjük? – kérdezte. – Egy
bizonyos Gert Rafto?
– Vas-Rafto? – nevetett Péter Flesch.
– Hallott róla?
– Akkoriban az egész város tudta, ki az a Rafto. Nem, dehogy, sosem volt az
ügyfelünk.
Bjarne Moller főfelügyelő mindig úgy tartotta, hogy az egyetlen lehetséges alternatíva
elkülönítéséhez előbb az összes képtelenséget ki kell zárni. Ezért nem szabad egy
nyomozónak elkeserednie, hanem ellenkezőleg: minden alkalommal örülnie kell annak,
amikor egy-egy nyomról kiderül, hogy mégsem visz közelebb a megoldáshoz. Különben
is, ez csak egy sugallat volt.
– Nos, mindenesetre köszönöm szépen a segítségét – mondta Harry. – További szép
napot.
– Rafto nem volt az ügyfelünk – folytatta zavartalanul Flesch. – Épp ellenkezőleg: én
voltam az ő vevője.
– Hogyan?
– Ahogy mondom. Olykor hozott néhány apróságot, limlomot. Használt ezüst
öngyújtót, aranyozott töltőtollat. Ilyesmit. Néha még vásároltam is tőle ezt-azt. De ez
természetesen még azelőtt volt, hogy megtudtam, honnan származnak ezek a dolgok…
– Miért, honnan voltak?
– Erről nem hallott? Azokról a helyszínekről lopta őket, ahol nyomozott.
– De sosem vásárolt magától semmit?
– Rafto nem használt olyasmit, amit mi árulunk.
– Egyszerű levélpapírt sem? Végül is azt mindenki használ néha.
– Hm. Egy pillanat, megkérdezem az asszonyt.
Flesch a kezével letakarta a telefonkagylót, Harry azonban így is hallotta a kiáltását,
majd a némileg halkabb eszmecserét. Azután Flesch levette a kezét a kagylóról és
diadalmasan felharsant a bergeni dialektus:
– A feleségem szerint Rafto kapta meg a maradék papírt, amikor felhagytunk az
árusításával. Méghozzá egy félig szétesett, holland ezüst tolltartóért cserébe. Micsoda
memóriája van az asszonynak…
Harry letette a kagylót és tudta, hogy Bergenbe kell mennie. Vissza Bergenbe.

Este kilenckor Oslóban a Brynsallé hatos számának második emeletén még javában
égett a villany. Vörös tégla és szürke acélborítású homlokzatával a hatemeletes épület
kívülről pont úgy festett, mint bármely más irodaház. És többé-kevésbé belülről is, mivel a
több mint négyszáz alkalmazott zöme mérnök, IT-szakértő, szociológus, laboráns és fotós
volt. Mindazonáltal ezen a helyen a „A szervezett és egyéb súlyos bűnözés elleni nemzeti
hatóság” irodái kaptak helyet, amely korábbi elnevezésének rövidítése okán továbbra is
KRIPOS néven élt a köztudatban.
Espen Lepsvik éppen hazaküldte az embereit, miután még egyszer átrágták a nyomozás
aktuális állását. Csupán egy férfi maradt még ülve a kopár, hideg neonfényben fürdő
tárgyalóban.
– Ez nem volt sok – összegezte Harry Hole.
– Ez igazán takaros körülírása a semminek – értett egyet Espen Lepsvik, miközben
hüvelyk- és mutatóujjával lecsukott szemét masszírozta. – Mi lenne, ha beülnénk valahova
egy sörre, ahol elmesélheted, hogy ti mire jutottatok az üggyel kapcsolatban.
Miközben Espen Lepsvik a városközpont felé hajtott, Harry összefoglalta az
eseményeket. A Justisenbe indultak, ami mindkettőjüknek útba esett hazafelé. Miután
Harry végzett a beszámolóval, beültek a kocsmába, amit nem csupán a sörre szomjazó
egyetemisták, hanem a még szomjasabb ügyvédek és rendőrök is előszeretettel látogattak.
– Azon gondolkodom, hogy Skarre helyett Katrine Brattot viszem magammal
Bergenbe – mondta Harry és belekortyolt az ásványvízbe. – Még egyszer átnéztem a
papírjait, mielőtt felmentem hozzátok. Nagyon új még, de a dokumentumokból kiderült,
hogy Bergenben már két gyilkossági ügyön is dolgozott, amelyeknél, ha jól emlékszem, te
vezetted a nyomozást.
– Bratt, aha. Emlékszem rá – vigyorodott el Espen Lepsvik és a bár felé intett egy újabb
sörért.
– Elégedett voltál vele?
– Átkozottul elégedett voltam vele. Átkozottul… ügyes. – Lepsvik Harryra kacsintott,
aki megállapította, hogy a másik tekintete már kellőképpen eltompult a hosszú nap és a
három sör után. – És ha nem lettünk volna mindketten házasok, talán még be is
próbálkoztam volna nála, ki tudja?
Lepsvik felhajtotta a maradék sörét.
– Inkább azt szerettem volna megtudni, hogy szerinted mennyire stabil – mondta Harry.
– Stabil?
– Igen. Van benne valami… nem is tudom, hogy fogalmazzak. Valami szélsőségesség.
– Értem, mire gondolsz. – Espen Lepsvik lassan bólogatott, és megpróbált Harry arcára
fókuszálni. – Az aktája hibátlan. De – és ez maradjon köztünk – hallottam akkoriban ezt-
azt róla és a férjéről.
Lepsvik némi biztatást keresett Harry arcán, és bár nyomát sem találta, azért folytatta:
– Valami… tudod, na… lakk és bőr. Szado-mazo cuccok. Biztos olyan klubokba is
járnak. Egy kissé perverz.
– Ez nem tartozik rám – közölte Harry.
– Nem, nem, persze. Rám sem! – Lepsvik védekezően maga elé emelte a
kezét. – Különben is, ezek csak pletykák. De tudod, mit? – Lepsvik csukladozva
felnevetett, majd az asztal fölött olyan közel hajolt Harryhoz, hogy az érezte sörszagú
leheletét: – Hát, az én nyakamra nyugodtan rárakhatott volna egy pórázt.
Harry rájött, hogy lehetett valami a tekintetében, mert Lepsvik hirtelenjében olyan
arcot vágott, mint aki azonnal megbánta, amit mondott és gyorsan visszahúzódott az asztal
túloldalára. Majd némileg hivatalosabb hangnemben folytatta:
– Ez a nő egyszerűen profi. Okos. Erős és elkötelezett. Olykor egy kissé erőszakosan
ragaszkodott hozzá, hogy segítsek neki néhány ügyben, amelyek már rég le voltak zárva.
De semmi szín alatt nem mondanám róla, hogy instabil lenne, épp ellenkezőleg. Inkább
egy kissé zárkózott és furcsa. De vannak ezzel így mások is. Igen, szerintem ti ketten
tökéletes csapatot alkotnátok.
Harry gúnyosan elmosolyodott és felállt: – Kösz a tippet, Lepsvik.
– Hé, és mi lesz az ellenszolgáltatással? Valami tipp, javaslat tőled? Van valami néha…
közted és közte?
– Az én tippem az – mondta Harry és egy százast dobott az asztalra –, hogy hagyd
inkább a parkolóban az autódat.

Tizennegyedik fejezet
Kilencedik nap. Bergen

Az Oslóból induló DY604-es járat kerekei pontosan 08.26-kor érintették meg a


Flesland repülőtér aszfaltját. A landolás olyan erőteljes volt, hogy Harrynak nyomban
kipattant a szeme.
– Jól aludt? – érdeklődött Katrine.
Harry bólintott, majd megdörgölte a szemét és kibámult a vastag esőfüggöny mögötti
reggeli szürkületbe.
– Beszélt álmában – mosolyodott el Katrine.
– Hm. – Harry nem akarta mélyebben feszegetni, hogy mégis miről. Helyette
megpróbálta gyorsan végigvenni, hogy miről is álmodott. Rakelről nem. Sőt, az éjszaka
sem álmodott róla. Elűzte őt. Együtt űzték el. Álmodott viszont Bjarne Mollerről,
főnökéről és mentoráról, aki a Bergen mögötti fennsíkon tűnt el és két héttel később
találták meg a Revurtjernetben. Ezt a döntést Moller maga hozta meg. Mint Zénón a fájós
nagylábujjával, ő is úgy vélte, hogy az életet már nem érdemes tovább élni. Vajon Gert
Rafto is hasonló felismerésre jutott? Vagy tényleg tovább tengeti az életét valahol?
– Felhívtam Rafto volt feleségét – mondta Katrine, miközben átvágtak az érkezési
csarnokon. – Sem ő, sem a lánya nem hajlandó többet tárgyalni a rendőrséggel, nem
akarják felszakítani a régi sebeket. De nem probléma, mert az akkori jelentések több mint
elegendőek.
A terminál előtt taxiba szálltak.
– Örül, hogy újra itthon van? – igyekezett Harry túlharsogni az eső dobolását és az
ablaktörlő ütemes nyikorgását.
Katrine egykedvűen megvonta a vállát. – Mindig is gyűlöltem az esőt. És azokat a
bergenieket is, akik azt állítják, hogy nem is esik itt annyit, mint ahogy azt az ország keleti
felében gondolják.
Amikor a Danmarkplass mellett jártak, Harry felpillantott az Ulrikenre. Odafenn
mindent hó borított, és a felvonó is üzemelt. Azután áthajtottak a Store Lungegárdsvann
melletti, összetekeredett kígyócsaládot formázó közlekedési csomóponton és máris a
központban voltak, ami a városba érkezőnek mindig örömteli meglepetést okozott a
vigasztalan felvezetés után.
A Bryggen közelében lévő SAS Hotelnél szálltak ki. Harry megkérdezte Katrinétől,
hogy nem akar-e a szüleinél éjszakázni, de a nő azt válaszolta, hogy egyetlen éjszaka csak
felesleges stresszt generálna, mert túlságosan rákészülnének, úgyhogy inkább nem is
említette nekik, hogy a városban van.
Megkapták a kártyákat a szobához, és most csendben ácsorogtak a liftben. Katrine
Harryt nézte és mosolygott, mintha liftbeli hallgatása valami közismert poén lenne. Harry
a padlót tanulmányozta és abban reménykedett, hogy a teste nem küld hamis jeleket. Vagy
igaziakat.
A liftajtó végre feltárult és Katrine csípője kihullámzott előtte.
– Öt perc múlva a recepciónál – mondta Harry.
– Hogy néz ki a menetrend? – kérdezte a nőt, amikor hat perccel később leültek az
előcsarnokban.
Katrine előrehajolt a mély fotelben és bőrkötéses naptárát lapozgatta. Utazóruháját
elegáns, szürke kosztümre cserélte, amivel egészen beleillett a szálloda üzletemberekből
álló közönségébe.
– Magának Knut Müller-Nilsennel van találkozója. Ő a kapitányság gyilkossági
csoportjának a vezetője.
– Maga nem tart velem?
– Nem, ugyanis akkor kénytelen lennék mindenkivel csevegni egy kicsit, és mire
végeznék vele, el is menne a nap. Tényleg, talán jobb is, ha egyáltalán nem említ meg,
mert csak morcosak lesznek, amiért nem látogatom meg őket. Én addig elmegyek az
Oyjordsveire, hogy beszéljek azzal a tanúval, aki utoljára látta Raftót.
– Hm. És ez hol volt?
– A hajógyárnál. A tanú látta, amikor leparkolt és bement a Nordnes-parkba. Az autót
soha többé nem hozta el onnan, és hiába kutatták át utána a környéket, nyomtalanul eltűnt.
– Mi következik ezután? – Harry hüvelyk- és középső ujját végighúzta az állkapcsán és
azon morfondírozott, hogy talán mégiscsak illett volna megborotválkoznia a kiruccanás
alkalmából.
– Maga átnézi a régi jelentéseket azokkal a nyomozókkal, akik még abból az időből az
osztályon vannak. Felfrissíti az emlékezetüket, és megpróbálják új szemszögből nézni az
egészet.
– Nem – közölte Harry.
Katrine felpillantott a papírok közül.
– Az akkori nyomozók már levonták a végkövetkeztetéseket, amit most csak védeni
fognak – magyarázta Harry. – Inkább majd Oslóban átolvasom a jelentéseket. Itt meg
inkább kihasználom az időt, hogy egy kicsit jobban megismerjem Gert Raftót. Megvan
valahol a holmija?
Katrine megrázta a fejét. – A családja mindent az Üdvhadseregnek adományozott. De
nem is volt túl sok holmija. Néhány bútor és ruha.
– És mi lett a lakásával?
– A válása után egyedül élt egy lakásban a Sandviken, de azt már hosszú évekkel
ezelőtt eladták.
– Hm. Akkor esetleg a szülői ház? Egy nyaraló vagy valami, ami még a család
birtokában van?
Katrine habozott. – A jelentésben említenek egy pici nyaralót a Fedjében, Finnoy-ön a
rendőrség nyaralóövezetében. Ilyen esetekben persze a nyaralók öröklődnek, de nincs
kizárva, hogy találunk valamit. Megvan Rafto feleségének a telefonszáma, majd felhívom.
– Azt hittem, nem tárgyal rendőrökkel – jegyezte meg Harry.
Katrine ravaszul rákacsintott.
Harry szerzett egy kölcsönesernyőt a recepcióról, ami már a híres bergeni halpiac előtt
teljesen kifordult, így mire összegörnyedve bekocogott a bergeni kapitányság bejáratán,
úgy nézett ki, mint egy meggyötört denevér.
Mialatt a recepciónál Knut Müller-Nilsen bűnügyi főfelügyelőre várt, Katrine
rátelefonált és elújságolta, hogy az a bizonyos nyaraló a szigeten még mindig Rafto
családjának a birtokában van.
– De a felesége a történtek óta be sem tette oda a lábát, és tudomása szerint a lánya
sem.
– Odamegyünk – határozta el Harry. – Itt egy órára végzek.
– Oké, én pedig szerzek egy csónakot. Találkozzunk a Zacharias-bryggén.
Knut Müller-Nilsen egy mosolygós szemű, jóindulatú medve volt, akkora tenyérrel,
mint egy teniszütő. Az asztalán jókora papírhalmok tornyosultak, amelyektől a szó szoros
értelmében behavazottnak tűnt, amikor a székén hátradőlve a tarkója mögé dugta a
mancsait.
– Ó, igen Rafto – mélázott el Müller-Nilsen, miután kifejtette, hogy Bergenben nem is
esik annyit, mint ahogy azt az ország keleti felében gondolják.
– Úgy látszik, maguknál viszonylag gyakran tűnnek el rendőrök – jegyezte meg Harry
Gert Rafto fotóját forgatva, amit az ölében heverő aktából húzott elő.
– Ezt hogy érti? – vetett kérdő pillantást Müller-Nilsen Harryra, aki a szoba egyik
papírmentes sarkában kuporgott egy széken.
– Bjarne Moller – válaszolta Harry.
– Ja, igen – mondta Müller-Nilsen, de a hangjában rejlő cseppnyi bizonytalanság
leleplezte.
– Aki odafenn a Floyen fennsíkján tűnt el – segítette ki Harry.
– Ó, tényleg! – csapott Müller-Nilsen a homlokára. – Tragikus eset. Olyan rövid ideig
volt itt, hogy még arra sem volt idő, hogy… Valószínűleg eltévedt, ugye?
– Így van – felelte Harry és az ablakon kibámulva Bjame Mollernek az idealizmustól a
korrupcióig vezető útján tűnődött. A jó szándékon. A tragikus hibákon. Amiről mások soha
nem fognak tudni. – Mit tud nekem Gert Raftóról mondani?
A bergeni hasonmásom, összegezte Harry, miután végighallgatta Müller-Nilsen
jellemzését: az alkoholhoz fűződő egészségtelen kapcsolat, nehéz természet, magányos
farkas, megbízhatatlan, kétségbe vonható morális érzék, továbbá meglehetősen
kifogásolható magatartás.
– Mindez kiváló elemző és intuitív képességgel párosult – mondta Müller-
Nilsen. – Valamint erős akarattal. Olyan volt, mintha hajtaná valami… Nem is tudom,
hogy fogalmazzam meg. Rafto eléggé szélsőséges volt. De hát ezt a történtek után nem is
igen kell magyarázni.
– Miért, mi történt? – kérdezte Harry, miközben kiszúrt egy hamutartót a papírhalmok
között az asztalon.
– Rafto erőszakos volt. Tudjuk, hogy Onny Hetland lakásán járt, közvetlenül a nő
meggyilkolása előtt és hogy Hetlandnak feltehetőleg információi voltak Laila Aasen
gyilkosáról. És Rafto ezután tünt el. Nem teljesen kizárható, hogy vízbe ölte magát.
Mindenesetre nem láttunk okot arra, hogy nagyszabású nyomozást indítsunk az ügyben.
– Akár külföldre is szökhetett, nem?
Müller-Nilsen mosolyogva rázta a fejét.
– Miért nem?
– Ami azt illeti, ebben az esetben megvolt az az előnyünk, hogy kifejezetten jól
ismertük a gyanúsítottat. Bár elméletben megvolt rá a lehetősége, hogy lelépjen
Bergenből, Rafto egyszerűen nem az a típus volt.
– És egyetlen rokona vagy ismerőse sem jelezte, hogy bármikor viszontlátta volna?
Müller-Nilsen újra a fejét rázta. – A szülei már rég nem élnek, Raftónak pedig nem volt
sok barátja. A volt feleségéhez fűződő viszonya pedig annyira rossz volt, hogy nála
biztosan nem jelentkezett volna.
– És mi a helyzet a lányával?
– Vele nagyon jó volt a kapcsolata. Klassz, ügyes lány. Egész jól boldogul, ahhoz
képest, hogy min ment keresztül gyerekkorában.
Harrynak feltűnt, milyen bennfentesen fogalmaz Müller-Nilsen. Ez a mindenkiről
mindent tudó hozzáállás tipikusan az ehhez hasonló kisebb rendőrőrsök sajátossága volt.
– Ha jól értesültem, Raftónak volt egy kis nyaralója Finnoyön – mondta Harry.
– Igen, és természetesen az is kézenfekvő búvóhely lehetett volna. Alaposan átgondolni
a dolgokat és… – Müller-Nilsen egyik hatalmas mancsát elhúzta a torka előtt. – Átfésültük
a házikót, sőt az egész szigetet, kutyával, de semmi.
– Arra gondoltam, hogy elnéznék arra.
– Nincs ott nagy látnivaló. A mi faházunk közvetlenül Vas-Raftóéval szemben áll, ami
sajnos nagyon elhanyagolt. Gyalázat, hogy a felesége nem törődik vele. Soha nincs
ott. – Müller-Nilsen az órájára pillantott. – Nekem most el kell rohannom egy
megbeszélésre, de az egyik főtiszt, aki már akkoriban is nálunk volt, átveszi magával a
jelentéseket.
– Nem szükséges – mondta Harry és az ölében fekvő képre pillantott. Az arc egyszer
csak valahogy nagyon ismerősnek tünt neki, mintha nemrégiben látta volna. Talán
olyasvalaki, aki nemrég megváltoztatott valamit a külsején, vagy akit csak futólag látott?
Valaki, aki annyira triviális szereplője az életének, hogy sosem figyelt fel rá, például egy
parkolóőr a Sofies gatéről, vagy a Vinmonopolet egyik eladója? Harry feladta.
– Sosem szólították Gertnek?
– Hogyan kérem? – kérdezte Müller-Nilsen.
– Úgy emítette, hogy Vas-Rafto. Vagyis sosem szólították Gertnek?
Müller-Nilsen bizonytalan pillantást vetett Harryra, megpróbálkozott egy nevetéssel, de
csak egy felemás mosolyra telt tőle. – Nem, azt hiszem, ez sosem jutott eszünkbe.
Kifelé indulva az épületből Harry hallotta, hogy Müller-Nilsen utánakiabál valamit és
megfordult. A csoportvezető a folyosó végében lévő irodája ajtajában állt, és a szavai
rövid, remegő visszhangot vertek a falak közt:
– Azt hiszem, Rafto sem akarta volna.
Harry odakinn a rendőrség épülete előtt megállt és nézte, ahogy az emberek az esővel
és a széllel küzdenek a járdákon. Egyszerűen nem tudott megszabadulni az érzéstől, hogy
van valaki vagy valami a közelben, a belső körében, és csak akkor válik láthatóvá, ha a
megfelelő módon, a megfelelő megvilágításból nézi.

Katrine a megbeszélt időpontban ott várta Harryt a hídon.


– Az egyik barátomtól kaptam kölcsön – magyarázta, miközben a hét méter hosszú
motorcsónakot kifelé irányította a szűk kikötőbejáraton. Ahogy megkerülték Nordnest,
Harry furcsa hangot hallott és hátrakapta a fejét. A pillantása egy totemoszlopra esett. A
fából faragott arcok rekedten ordítottak, ahogy csak kitátott szájukon kifért. A csónakon
hideg fuvallat söpört végig.
– Az oroszlánfókák az Akváriumból – mondta Katrine. Harry szorosabbra húzta maga
körül a kabátot.
Finnoy aprócska sziget volt. A hangától eltekintve az esőáztatta kis földdarab nem
büszkélkedhetett túl sok növényzettel, volt azonban egy mólója, ahová Katrine gondosan
kikötötte a motorcsónakot. A nyaralóövezet összesen hatvan, babaházméretü egységből
állt, ami Harryt leginkább a bányászok otthonaira emlékeztette, amelyeket Sowetóban
látott.
A faházak közötti, kaviccsal felszórt úton ballagtak, majd Katrine az egyik házikóhoz
irányította Harryt, ami látványosan elütött a többitől, mivel szinte az összes festék
lepattogzott róla. Az egyik ablaküveg megrepedt. Katrine lábujjhegyre emelkedett,
megragadta az ajtó fölötti lámpaburát és lecsavarta. A bura belsejéből halott bogarak
peregtek ki, valamint egy kulcs, amit Katrine a levegőben kapott el.
– A volt nej szimpatikusnak talált – mondta Katrine, és bedugta a kulcsot a zárba.
Odabenn dohos, penészes szag fogadta őket. Harry a sötétbe meresztette a szemét, de
hirtelen villanykapcsoló kattanását hallotta és a helyiség fénybe borult.
– Hogyhogy nem mondta le az áramot, ha soha nem jön ide? – tűnődött Harry.
– Közös villanyóra – magyarázta Katrine, és lassan körüljártatta a tekintetét. – A
testület fizeti.
A nyaraló huszonöt négyzetméter alapterületű volt, egy lakókonyhából és egy
hálószobából állt. A konyhaasztalt és a szoba padlóját üres sörösüvegek borították. A falak
csupaszok voltak, az ablakpárkányokat sem díszítette semmi és a könyvespolcok is üresen
ásítottak.
– Van egy pince is – mutatott Katrine a padlóba rejtett csapóajtóra. – Most maga jön.
Mivel kezdjük?
– Keresünk – válaszolta Harry.
– Mit?
– Arra lehetőleg a legkevésbé sem gondolunk.
– Hogyhogy?
– Mert az ember könnyen átsiklik valami fontos fölött, ha célirányosan egyvalamit
keres. Ürítse ki az agyát. Meg fogja tudni, mit keres, ha már megtalálta.
– Oké – bólintott Katrine lassan.
– Maga idefenn keres – közölte Harry, azután odament a csapóajtóhoz és a ráerősített
vaskarikánál fogva felnyitotta. Egy keskeny falépcső vezetett le a sötétbe. Nagyon bízott
benne, hogy Katrine nem vette észre a tétovázását.
Kiszáradt, halott pókháló csapódott az arcába, miközben lefelé ereszkedett a nedves
sötétségbe, ahonnan föld és korhadt deszka szaga áradt. A lépcső végénél kitapogatta a
villanykapcsolót, megnyomta, de nem történt semmi. Odalenn az egyetlen fényforrás a
rövidebbik falnál álló fagyasztószekrény felső peremén pirosan világító pici égő volt.
Harry bekapcsolta a zseblámpáját, aminek a fénye egy kamraféleség ajtajára esett.
Amikor kinyitotta, a sarokvasak panaszos nyikorgásba kezdtek. Egy kis asztalosműhely
volt, szerszámokkal. Egy olyan férfié, akiben megvan a vágy, hogy olyasmit hozzon létre,
aminek értelme is van, gondolta Harry. Hogy ne csak gyilkosokat üldözzön.
A szerszámok viszont nem tűntek különösebben elnyűttnek. Talán, mert Rafto gyorsan
belátta, hogy ő mégsem az a típus, aki teremt és létrehoz, hanem olyan, aki rombol és
pusztít. Hirtelen egy hang zökkentette ki a gondolatai közül. Megkönnyebbülten lélegzett
fel, amikor rájött, hogy csak a fagyasztószekrény ventilátora indult be. Volt még egy kis
kamra, Harry most oda lépett be. Takaróval borított halmot látott. Ahogy félrehúzta a
leplet, nedves humusz szaga csapta meg az orrát. A zseblámpa fényében egy penészes
napernyőt, egy műanyag asztalt, egy halom műanyag fiókot, néhány elszíneződött kerti
széket és egy krokettkészletet vett ki. Ezenkívül semmi más nem volt a pincében.
Hallgatta, ahogy Katrine odafenn tesz-vesz és be akarta csukni az ajtót, de valami
megakadályozta. Odavilágított és észrevette, hogy amikor félrehúzta a takarót, az egyik
műanyag fiók előrecsúszott az ajtónyílásba. A lábával odébb akarta terelni az útból, de
hirtelen megtorpant. A zseblámpa fényében sikerült kisilabizálnia a domború betűket a
doboz oldalán. Electrolux. Odament a továbbra is hangosan zúgó fagyasztószekrényhez. A
gép szintén az Electrolux terméke volt. Megragadta a fogantyúját és megrántotta, de az
ajtó nem engedett. Azután a fogantyú alatt felfedezte a zárat és rájött, hogy a hűtőt
egyszerűen lezárták. Bement az asztalosmühelybe és keresett egy feszítővasat. Amikor
visszaért, Katrine épp lefelé lépkedett a lépcsőn.
– Odafenn semmi – jelentette. – Szerintem továbbállhatunk. Maga mit csinál?
– Éppen megszegem a házkutatásra vonatkozó jogszabályokat – közölte Harry és
beakasztotta a feszítővas egyik végét a fagyasztószekrény ajtajába, közvetlenül a zár
fölött. Teljes súlyát beleadva nekifeszült a vas másik végének. Nem történt semmi. Még
egyszer nekiugrott, az egyik lábát a lépcsőhöz támasztotta és nekifeküdt a vasnak.
– Ó, hogy az a…
Az ajtó száraz reccsenés kíséretében kinyílt, Harry pedig oldalra tántorodott. Hallotta,
hogy a zseblámpa a cementpadlóra koppan és érezte a hideget, ami úgy süvöltött felé,
mint egy gleccser jeges lehelete. Épp a lámpa után hajolt, amikor meghallotta Katrine
hangját. Olyan hang volt, ami az ember velejéig hatol: mély, hörgő sikoly, ami végül
csuklásba megy át és szinte nevetésnek tűnik. Ezután néhány másodpercnyi csend
következett, amíg erőt gyűjtött a következő sikolyhoz, ami pontosan úgy hangzott, mint az
előző, csak valahogy elnyújtottabb volt, olyan, mint a szülő nők rituális fájdaloméneke.
Akkorra pedig már Harry is látott mindent. Katrine azért sikoltott, mert a
fagyasztószekrény tizenkét év után is kitűnően működött, így amikor kinyílt az ajtaja,
odabenn a lámpa automatikusan felkapcsolódott és megvilágított valamit, ami karjait
maga köré fonva, behajlított térddel és a fejét a szekrény belsejének felső részéhez
préselve állt odabenn. A testet fehér jégkristályok borították, olyan volt, mintha vékony
penészréteg fedte volna. A teljességgel kifacsart testhelyzet tökéletesen passzolt Katrine
sikolyához. Harry gyomra azonban nem emiatt szorult össze. Amikor feltörte a szekrényt,
a test, amely feltehetőleg az ajtónak dőlve állt, előrebillent és a homloka az ajtó fölötti
szegélyhez ütődött, aminek következtében az arcát borító jégkristályok a pince padlójára
potyogtak. Harry ezért is tudta azonnal megállapítani, hogy Gert Rafto mosolyog feléjük.
De nem azzal a szájával, amit durva, kenderszerü zsineggel varrtak össze
cikcakköltésekkel. Mosolyát, ami az állánál kezdődött, és az arca mindkét oldalán
felkanyarodott az orcájáig, egy sor fekete szöggel rajzolták meg, amihez minden
bizonnyal szegezőpisztolyt használtak. A leginkább szembeötlő azonban mégiscsak az
orra volt. Harry minden erejét összeszedve visszanyelte a feltömi készülő epét. Az
orrcsontot és a porcot előtte bizonyára eltávolították. A pokoli hideg már minden színt
kiszívott a sárgarépából. De a hóember hiánytalan volt.
HARMADIK RÉSZ

Tizenötödik fejezet
Kilencedik nap. A nyolcas

Este nyolc óra volt, az oslói rendőr-főkapitányság hatodik emelete azonban még
fényárban úszott.
Harryval szemben Holm, Skarre, Espen Lepsvik, a bűnügyi igazgató és Gunnar Hagen
foglalt helyett. Hat és fél óra telt el azóta, hogy Finnoyön rábukkantak Gert Rafto hullájára
és négy azóta, hogy Harry megbeszélést hívott össze még Bergenből, mielőtt a repülőtérre
indult.
Harry ismertette a holttest megtalálásának körülményeit, és még a bűnügyi igazgató is
összerándult, amikor Harry megmutatta a helyszínen készült fotókat, amiket a bergeni
kollégák küldtek át nekik e-mailben.
– A boncolási jegyzőkönyv még nem készült el – mondta Harry. – De a halál oka
eléggé egyértelmű. Lőfegyver a szájba, a golyó pedig a szájpadlást átszakítva a tarkóján
távozott. A helyszínen történt, a bergeni srácok a pince egyik kamrájának a falában
megtalálták a golyót.
– Vér és agymaradványok? – kérdezte Skarre.
– Semmi – felelte Harry.
– Ennyi év után nem is lehet – jegyezte meg Lepsvik. – A patkányok, bogarak…
– Attól még maradtak volna nyomok – ellenkezett Harry. – De beszéltem a
törvényszéki orvossal, aki egyetértett velem: Rafto alighanem maga is hozzájárult ahhoz,
hogy ne maradjon túl nagy undormány utána.
– Mi? – tátotta el a száját Skarre.
– Jaj, ne – mondta Lepsvik lassan.
Úgy tűnt, lassan Skarrénak is derengeni kezd a dolog, az arcára viszolygás ült ki: – Ó,
hogy az a…
– Elnézést – szólalt meg Hagen. – Valaki felvilágosítana, miről van szó?
– Ez egy olyan jelenség, amivel olykor öngyilkosság esetén találkozunk – magyarázta
Harry. – A szerencsétlen kiszívja a levegőt a fegyver csövéből, mielőtt lelövi magát. A
vákuum miatt ugyanis sokkal kevesebb a… – A megfelelő szó után kutatott. – … mocsok.
Esetünkben alighanem ráparancsoltak Raftóra, hogy szívja ki a levegőt.
Lepsvik a fejét csóválta: – Egy rendőrnek pedig pontosan tudnia kellett, hogy miért.
Hagen elsápadt. – De hogyan… Hogy a jó égbe vesz rá valaki egy férfit, hogy…
– Talán több alternatíva közül választhatott – vélte Harry. – Sokkal durvább módja is
van a halálnak, mint egy golyó a szájba. – Nyomasztó csend támadt. Harry néhány
másodpercig hagyta, hogy mindenki feldolgozza az elhangzottakat, azután folytatta:
– Egyelőre nem találtuk meg az eltűntek holttestét. Raftót szintén elrejtették, bár az ő
hullájára viszonylag hamar rá lehetett volna bukkanni, ha a hozzátartozók nem kerülik el
messzire a nyaralót. Ez alapján pedig azt kell hinnem, hogy Rafto eredetileg nem volt
része a gyilkos tervének.
– Aki maga szerint egy sorozatgyilkos? – A bűnügyi igazgató hangjában nyoma sem
volt provokációnak, inkább csak megerősítést várt.
Harry bólintott.
– Amennyiben valóban nem volt része ennek az úgynevezett tervnek, akkor mi lehetett
az indíték?
– Azt nem tudjuk, de amikor egy gyilkossági nyomozót ölnek meg, akkor eléggé
kézenfekvő, hogy veszélyt jelentett a gyilkosra nézve.
Espen Lepsvik megköszörülte a torkát. – Előfordul, hogy a holttesttel való bánásmód
elárul nekünk ezt-azt az indítékról. Ebben az esetben például az áldozat orrát répára
cserélték.
– Bolondot csinál belőlünk? – kérdezte Hagen.
– Esetleg figyelmeztet, hogy ne üssük bele az orrunkat mindenbe – vetette fel óvatosan
Holm.
– Tényleg! – kiáltotta Hagen. – Figyelmeztetés a többieknek, hogy tartsák tőle távol
magukat.
A bűnügyi igazgató lehajtotta a fejét és oldalról nézett Harryra. – És mi a helyzet az
összevant szájjal?
– Az egyértelmű figyelmeztetés, hogy tartsd a szád – jelentette ki Skarre sziklaszilárd
meggyőződéssel.
– Pontosan! – bólogatott hevesen Hagen. – Ha Rafto valóban olyan gazfickó volt,
akkor könnyen lehet, hogy valamilyen módon együttműködtek a gyilkossal és Rafto
megfenyegette, hogy leleplezi.
Mindannyian Harryra bámultak, aki eddig némán hallgatta a javaslatokat.
– Nos? – dörmögte a bűnügyi igazgató.
– Nincs kizárva, hogy igazatok van – kezdte Harry. – De szerintem az egyetlen dolog,
amit üzenni akart vele, az az, hogy a Hóember járt itt. És hogy szeret hóembert építeni.
Ennyi és semmi több.
A többiek gyorsan egymásra pillantottak, de senki nem ellenkezett.
– Van még egy problémánk – folytatta Harry. – A bergeni kapitányság kiadott egy
sajtóközleményt, miszerint holtan találtak egy személyt Finnoyön. Mindössze ennyit. Arra
kértem a kapitányságot, hogy egyelőre hallgassanak az ügy részleteiről, hogy még néhány
napig anélkül követhessük a nyomokat, hogy a Hóember megtudja, hogy megtaláltuk a
holttestet. De aligha van több időnk, mint két nap, mert ennél tovább egyetlen hatóság sem
képes tartani a száját.
– Holnap reggelre a sajtó megszerzi Rafto nevét – bocsátkozott jóslásokba Espen
Lepsvik. – Ismerem én ezeket a népeket a Bergens Tidendénél és a Bergen Avisennél…
– Tévedés – szólalt meg egy hang mögöttük. – A TV2 késő esti híradójának már meg is
van. És nemcsak a név, hanem az összes részlet, beleértve a Hóemberrel való kapcsolatot
is.
Megfordultak. Az ajtóban Katrine Bratt állt. Még mindig sápadt volt, de már közel sem
annyira, mint amilyennek Harry akkor látta, amikor elindult a szigetről a motorcsónakkal,
miközben ő ott maradt, hogy megvárja a rendőröket.
– Ezek szerint vannak ismeretségeid a TV2-nél? – érdeklődött Espen Lepsvik
vigyorogva.
– Nem – válaszolta Katrine és leült. – Viszont ismerem a bergeni kapitányságot.
– Maga meg hol járt, Bratt? – kérdezte Hagen. – Néhány órája színét sem láttuk.
Katrine Harryra pillantott, aki szinte észrevehetetlenül bólintott és megköszörülte a
torkát: – Katrine elintézett néhány dolgot, amit én kértem tőle.
– Akkor bizonyára fontos lehetett. Hallgatjuk, Bratt.
– Nem szükséges belemennünk – ellenkezett Harry.
– Csak kíváncsi vagyok – erősködött tovább Hagen.
Ó, te nyomorult katonaivadék, gondolta Harry, te nagyokos vallatótiszt, hagyd már
békén! Nem látod, hogy a lány még mindig sokkos állapotban van? Te is elsápadtál,
amikor megláttad a képeket. Egyszerűen hazáig rohant. És akkor mi van? Már vissza is
jött. Inkább veregetnéd meg a vállát, mint hogy porig alázod a kollégái előtt.
Harry olyan tagoltan mondta végig mindezt magában, mintha szuggerálni akarná
Hagent, akinek közben igyekezett elkapni a pillantását is, hogy értésére adja, milyen
idiótán viselkedik éppen.
– Nos, Bratt?
– Ellenőriztem néhány dolgot – közölte Katrine, és felszegte az állát.
– Értem. És mire jutott?
– Többek között arra, hogy Idar Vetlesen éppen orvosi egyetemre járt abban az időben,
amikor Laila Aasent és Onny Hetlandot megölték, Rafto pedig eltűnt.
– És ez miért olyan lényeges? – kérdezte a bűnügyi igazgató.
– Azért – válaszolta Katrine –, mert Vetlesen a bergeni egyetemen tanult.
A tárgyaló elnémult.
– Egy orvostanhallgató? – nézett a bűnügyi igazgató Harryra.
– Miért ne? – vont vállat Harry. – Végül is egy olyan embenől beszélünk, aki később
plasztikai sebész lett, mert szeret embereket alakítgatni.
– Azoknak a helyeknek is utánanéztem, ahol gyakorlaton volt, vagy később
dolgozott – folytatta Katrine. – Nem esnek egybe azokkal a helyekkel, ahonnan azok a
nők, akiket a Hóember áldozatainak vélünk, eltűntek, de fiatal orvosként az ember
gyakran utazik. Konferenciákra vagy helyettesíteni valakit.
– A francba, hogy Krohn nem engedte, hogy beszéljünk a fickóval – fakadt ki Skarre.
– Ne foglalkozz vele – intette le Harry. – Egyszerűen letartóztatjuk.
– Mégis miért? – érdeklődött Hagen. – Azért, mert Bergenben tanult?
– Gyermekprostitúció igénybevételének kísérletéért.
– És mire alapozza a vádat? – kérdezte a bűnügyi igazgató.
– Van egy tanúnk. A Leon tulajdonosa. És vannak képeink is, amik kapcsolatba hozzák
a hotellel.
– Sajnálom, hogy ezt kell mondanom – szólt közbe Espen Lepsvik. – De én ismerem
azt a pasast a Leonban, ő aztán az életben nem fog tanúskodni. Ezzel a váddal nem
fogjátok sokáig benntartani a fickót. Garantálom, hogy huszonnégy órán belül el kell majd
engednetek.
– Tudom – válaszolta Harry és az órájára nézett. Azt számolgatta, mennyi időre van
szüksége ahhoz, hogy kiautózzon Bygdoyre. – De valami elképesztő, hogy az emberek
mennyi mindent el nem tudnak mondani huszonnégy óra alatt.

Harry még egyszer megnyomta a csengőt. Valahogy olyan volt ez, mint kisfiú korában,
amikor a nyári szünetben mindenki elutazott, és egyedül csak ő maradt Oppsalon. Amikor
Oysteinék vagy a többiek ajtaján csengetett, abban reménykedve, hogy valami csoda
folytán legalább az egyikük otthon lesz, és nem a nagymamánál tölti a vakációt
Haldenben, a soni nyaralóban pihen, esetleg egy dániai kempingtúrán vesz részt. Egymás
után nyomogatta a csengőket, míg be nem látta, hogy már csak egy lehetőség van hátra.
Facipő. Akivel amúgy sem ő, sem Oystein nem szeretett játszani, de aki árnyék módjára
folyton ott volt a közelükben és ana várt, hogy egyszer csak megváltozik a véleményük és
ha ideiglenesen is, de őt is beveszik a bandába. Feltehetőleg azért választotta Harryt és
Oysteint, mert kétségtelen volt, hogy nem ők a legnépszerűbb srácok a környéken, és úgy
saccolta, hogy ebbe a klubba jóval nagyobb esélye van bekerülni, mint a többibe. Most
pedig eljött a nagy lehetőség, mert már csak ő maradt. Harry tudta, hogy Facipő mindig
otthon van, mert a családja nem engedheti meg magának, hogy elutazzanak és egyetlen
barátja sincs, akivel játszhatna.
Harry papucscsoszogást hallott odabentről, majd az ajtó résnyire kinyílt. A nő arca
felderült. Pontosan úgy, ahogy Facipő anyjának az arca, amikor meglátta Harryt az
ajtajukban. Soha nem hívta be a házba, csak Facipő után kiabált vagy bement érte,
ráförmedt, ráadta azt a csúnya anorákot és kitessékelte az ajtó elé a lépcsőre, ahol Facipő
lecövekelt és mogorván bámult Harryra. És ő tisztában volt vele, hogy Facipő tudja.
Érezte a fiú néma gyűlöletét, miközben lefelé bandukoltak a trafikhoz. De igazából
nem bánta. Így legalább elment egy kis idő.
– Idar sajnos nincs itthon – mondta Vetlesen asszony. – De jöjjön be és várja meg itt.
Azt mondta, hogy csak sétál egy keveset.
Harry megrázta a fejét és azon tűnődött, vajon az asszony észrevette-e a sötétségbe
hasító kék fényt mögötte az úton. A fejét merte volna tenni rá, hogy ez annak az ütődött
Skarrénak a számlájára írható.
– Mikor ment el itthonról?
– Nem sokkal öt előtt.
– De hát az már órákkal ezelőtt volt – mondta Harry. – Mondta, hogy mikor jön vissza?
Az asszony a fejét rázta. – Azt hiszi, elmond nekem bármit is? Még a saját anyjának
sem mond semmit.
Harry megköszönte, és közölte, hogy később még visszanéz. Azután leballagott a
lépcsőn, majd végig a kaviccsal felszórt úton a kertkapuhoz. Idar Vetlesent nem találták
meg sem az irodájában, sem a Leonban, a curlingklub pedig zárva volt. Harry behúzta a
kaput maga mögött és a rendőrkocsihoz ment. Az autó ablaka kinyílt.
– Kapcsolja ki a kék fényt! – szólt oda a sofőrnek és a hátsó ülésen terpeszkedő
Skarréhoz fordult. – Az anyja azt állítja, hogy nincs itthon, és szerintem igazat mond.
Maradjatok itt, hátha visszajön. Hívd fel az ügyeletet és mondd meg nekik, hogy adjanak
ki körözést ellene. De a rádión egy hangot se, világos?
Harry visszaindult a városba. Útközben felhívta a Telenor központját, ahol közölték
vele, hogy Torkildsen már hazament és hogy Idar Vetlesen mobiltelefonjának bemérését
formális úton csak másnap reggel kérheti. Letette a telefont és felhangosította a Slipknot
Vennilionját, de rögtön rá is jött, hogy pillanatnyilag nem bírja elviselni, ezért benyomta
az eject gombot, hogy kicserélje egy Gil Evans lemezre, amit a kesztyűtartó legmélyéről
bányászott elő. Miközben a lemezzel küzdött, a rádióban az NRK 24 órás hírszolgálata
jelentkezett.
– A rendőrség egy orvos után nyomoz. A harmincas éveiben járó bygdoyi lakos
kapcsolatba hozható a Hóember-gyilkosságokkal.
– A rohadt életbe! – bömbölte Harry, és a szélvédőhöz vágta Gil Evanst. A CD-tok apró
szilánkokra tört, a lemez pedig a lábtörlőre gurult. Harry frusztráltan a gázra taposott és
megelőzött egy tartálykocsit, ami a belső sávban haladt. Húsz perc. Összesen húsz percbe
telt. Mi a bánatért nem adnak a kapitányságnak rögtön egy mikrofont és állandó adásidőt?

A kapitányság kantinja már kiürült estére, Harry mégis ott találta a nőt az
uzsonnacsomagjával egy kétszemélyes asztal mellett. Harry lezökkent a másik székre.
– Kösz, hogy nem mesélte el senkinek, hogy elvesztettem a fejemet Finnoyön – mondta
Katrine halkan.
Harry biccentett. – Hová tűnt?
– Kijelentkeztem a szállodából és a háromórás géppel visszajöttem Oslóba. Egyszerűen
csak el akartam jönni onnan. – Katrine a teásbögrébe bámult. – Én… sajnálom.
– Nincs semmmi baj – nyugtatta meg Harry, és a nő előrehajló, vékony nyakát nézte,
amit látni engedett feltűzött haja és az asztalon fekvő, remegő kezét. Most egészen
másmilyennek látta. – Amikor a kemény srácok először vesztik el a fejüket, akkor abba
mindent beleadnak.
– Miért?
– Talán mert nincsenek hozzászokva ahhoz, hogy elveszítsék az önuralmukat.
Katrine bólintott, de továbbra is a bögrére szegezte a tekintetét.
– De maga is mindig olyan borzasztóan fegyelmezett, Harry. Sosem veszti el az
önuralmát?
Katrine felemelte a pillantását, Harry pedig arra gondolt, hogy biztosan íriszének
különlegesen intenzív ragyogása miatt tűnik a szeme fehérje szinte kékesen csillogónak. A
cigarettája után nyúlt. – Nekem már rengeteg tapasztalatom van abban, milyen az, amikor
az ember elveszíti a fejét. Ha jól belegondolok, mást sem csináltam, csak erre edzettem.
Önuralom terén mondhatni fekete öves vagyok.
Katrine halványan elmosolyodott.
– Egyszer rutinos bokszolók agyi aktivitását mérték – folytatta Harry. – Tudta, hogy
egy meccs alkalmával többször is elveszítik az eszméletüket? Egy-egy másodpercre.
Valamiért mégis képesek talpon maradni. Ilyenkor a testük, mintha tudná, hogy ez csak
átmeneti, átveszi az irányítást és egyenesen tartja őket addig, amíg vissza nem tér a
tudatuk. – Harry kirázott egy cigarettát a dobozból. – Én is elvesztettem az önuralmamat
odakinn a nyaralóban. Csak annyi a különbség, hogy ennyi év után az én testem tisztában
volt vele, hogy hamarosan visszatér a kontroll.
– De hogy csinálja? – kérdezte Katrine, és kisöpört egy tincset az arcából. – Hogyhogy
nem üti ki azonnal?
– Csinálja azt, mint a bokszolók: kövesse az ütést és ne küzdjön ellene. Túlságosan
sokáig úgysem tudja kizárni. Engedje be apránként, azután pedig zsilipelje ki, mint valami
víztározó, csak ne hagyja, hogy felgyűljön, mert akkor áttöri a gátat.
Harry a szájába dugta a cigarettát.
– Tudom, hogy ezt már a főiskolán is elmondták magának a pszichológia előadásokon.
De az én személyes taktikám most jön: még ha az elevenébe vág is a dolog, akkor is
mindig tudatosítania kell magában, hogy mit érez. És mindenkor fel kell mérnie, hogy az
tönkreteszi-e.
– Oké – bólintott Katrine. – És mit csinál olyankor, amikor úgy érzi, hogy tönkreteszi?
– Akkor keresnie kell egy másik munkát magának. A nő hosszasan nézte Harryt.
– És maga mit csinált, Harry? Mit csinált, amikor azt érezte, hogy tönkreteszi?
Harry finoman a filterbe harapott és érezte, ahogy a puha, száraz anyag megcsikordul a
fogai alatt. Arra gondolt, hogy Katrine akár a lánya vagy a húga is lehetne, mert
ugyanabból a fából faragták, mint őt magát. Kemény, erős és tömör anyagból, nagy és
mély repedésekkel.
– Elfelejtettem másik munkát keresni.
Katrine szélesen elmosolyodott. – Tudja mit? – mondta halkan. – Nem?
A nő kinyújtotta a kezét, kivette a cigarettát Harry szájából és előrehajolt az asztal
fölött.
– Szerintem…
A kantin ajtaja felpattant. Holm volt az.
– A TV2-n – zihálta. – Épp most megy a híradóban. Rafto és Vetlesen, mindketten
névvel és fotóval.

És ezzel kitört a káosz. Bár már este tizenegy óra volt, a kapitányság előcsarnoka alig
harminc percen belül csak úgy hemzsegett az újságíróktól és fotósoktól. Mind arra vártak,
hogy a nyomozást vezető Espen Lepsvik, a gyilkossági csoport vezetője, a bűnügyi
igazgató, a rendőrfőkapitány vagy tulajdonképpen bárki lejöjjön és nyilatkozzon valamit
az ügyben. Azt morogták, hogy a rendőrségnek végül is tisztában kellene lennie a
felelősségével, hogy egy ilyen komoly, megrázó és nem utolsósorban eladható ügyben
megfelelően tájékoztassa a nyilvánosságot.
Harry az átrium emeleti korlátjánál állt és a sajtósokat figyelte, ahogy nyugtalan
cápaként köröznek odalenn, egymással konzultálnak, igyekeznek segíteni és kicselezni
egymást, blöffölnek és csalikat dobnak be. Hallott valaki bármit? Lesz még az este
folyamán sajtótájékoztató? Vagy legalább improvizálnak valami rövidet? Vetlesen tényleg
útban van már Thaiföld felé? Közeledett a deadline, a határidő, a lapzárta, valaminek
végre történnie kell.
Valahol olvasta, hogy a deadline szó az amerikai polgárháborúból származik, amikor is
megfelelő kerítés híján, ami mögé az összefogdosott hadifoglyokat zárhatták volna, egy
kört rajzoltak a földre. Ezt a vonalat hívták deadline-nak, és mindenkit, aki kilépett belőle,
azonnal keresztüllőtték. Pontosan ugyanez történt odalenn az előcsarnokban a sajtósokkal
is: a hírekért küzdőket foglyul ejtette a deadline, nem mozdulhattak sehová.
Harry épp a tárgyaló felé tartott a többiekhez, amikor megszólalt a telefonja. Mathias
volt az.
– Meghallgatta az üzenetet, amit a telefonján hagytam? – kérdezte.
– Még nem jutottam el odáig, itt épp elszabadult a pokol – válaszolta
Harry. – Visszahívhatom később?
– Természetesen – mondta Mathias. – De Idarról van szó. Láttam a hírekben, hogy
keresik.
Harry átvette a telefont a másik kezébe. – Mondja gyorsan!
– Idar ma reggel felhívott és a carnadrioxidról kérdezett. Néha felhív, hogy különböző
gyógyszerekről tájékozódjon. A farmakológia sosem volt erős oldala. Ezért aztán nem is
foglalkoztam volna a hívásával különösebben. Csak éppen a carnadrioxid erősen mérgező
hatású gyógyszer, úgyhogy gondoltam, nem árt, ha tudnak róla.
– Persze, természetesen – hadarta Harry a zsebeiben turkálva. Végül ráakadt egy
összerágott ceruzacsonkra és egy villamosjegyre. – Carna…?
– Carnadrioxid. A kúpcsiga mérgéből nyerik és rákos, valamint HIV-betegek esetében
alkalmazzák fájdalomcsillapítóként. Ezerszer hatékonyabb, mint a morfium, de már a
minimális túladagolás is azonnal megbénítja az izmokat. A szív és a légzőszervek leállnak
és azonnal bekövetkezik a halál.
Harry jegyzetelt. – Oké. Volt még valami?
– Semmi. Eléggé stresszesnek tünt a hangja. Csak megköszönte a segítséget és letette.
– Van valami ötlete, hogy honnan telefonált?
– Nincs. De az akusztika egy kissé furcsa volt. Biztos, hogy nem az irodájából hívott.
Úgy hangzott, mintha egy templomban vagy egy barlangban lenne, érti?
– Értem. Köszönöm, Mathias, hívjuk, ha további részletekre lenne szükségünk.
– Én csak örülök, ha a segítségükre…
Harry már nem hallotta a folytatást, mert időközben megszakította a hívást.
A tárgyalóban a kis nyomozócsoport tagjai kávésbögréiket szorongatva ültek, és arra
vártak, hogy az egyre vészjóslóbban prüszkölő masina újra teletöltse a kiöntőt. A kabátjaik
a szék támláján pihentek. Skarre az imént ért vissza Bygdoyről. Beszámolt a
beszélgetésről, amit Idar Vetlesen anyjával folytatott, aki egyre csak azt ismételgette, hogy
az égvilágon semmit nem tud és hogy ez az egész csak valami szörnyű félreértés.
Katrine Borghilddel, Vetlesen asszisztensével beszélt, aki ugyancsak ennyit tudott
mondani.
– Amennyiben szükséges, holnap kihallgatjuk őket – mondta Harry. – Attól tartok,
pillanatnyilag sokkal nagyobb problémával állunk szemben.
A másik három kikerekedett szemmel hallgatta, ahogy Harry összefoglalta a Mathiastól
hallottakat és a gyógyszert nevét felolvasta a villamosjegy hátuljáról. Carnadrioxid.
– Szerinted így ölte meg őket? – kérdezte Holm. – Bénulást okozó gyógyszerrel?
– Ez az! – rikkantotta Skarre. – Ezért rejtette el a hullákat. Mert ha a boncoláskor
kiderül, milyen gyógyszert használt, akkor a nyomok visszavezetnének hozzá.
– Az egyetlen, amit biztosan tudunk – kezdte Harry –, az az, hogy Idar Vetlesen
elveszítette a kontrollt. És hogy amennyiben ő a Hóember, akkor megtörte a mintát.
– A kérdés az – szólalt meg Katrine –, hogy most éppen ki a célpontja. Mindenesetre
valaki hamarosan meghal attól az anyagtól.
Harry megdörgölte az állát. – Kinyomtatta a listát Vetlesen telefonbeszélgetéseiről,
Katrine?
– Igen. Közben megszereztem a számokhoz tartozó neveket is és Borghilddal közösen
végigvettük. Zömmel a pácienseiről van szó. Volt még két beszélgetés Krohnnal, az
ügyvédjével, illetve az, amit az imént maga is említett Lund-Helgesennel. És volt még egy
a Popper Kiadóval.
– Ez összességében tényleg nem sok – állapította meg Harry. Maradhatunk még kávét
vedelve és a buta fejünket vakargatva ki tudja, meddig. Vagy hazamegyünk és reggel
ugyanilyen ostoba, de legalább kipihent fejjel visszatérünk.
A többiek rámeredtek.
– Nem vicceltem – vakkantotta Harry. – Nyomás hazafelé!

Harry felajánlotta Katrinének, hogy hazaviszi Grünelokkába, Oslo egykori


munkásnegyedébe. A nő utasításainak megfelelően a Seilduksgata egy régi, négyemeletes
bérháza előtt fékezett le.
– Melyik lakás? – kíváncsiskodott Harry.
– Harmadik emelet, balra.
Harry felkukucskált. A lakás összes ablaka sötét volt. Függönyöket sem látott. – Úgy
tűnik, a férje még nincs otthon. Vagy már lefeküdt aludni.
– Lehet – válaszolta Katrine, de nem mozdult. – Harry? Az kérdő tekintettel nézett rá.
– Amikor azt mondtam, hogy a kérdés az, kit szemelt ki magának a Hóember, sejtette,
hogy kire gondolok, igaz?
– Talán – válaszolta Harry.
– Amit ma Finnoyön találtunk, az nem egy véletlenszerű áldozat volt, aki túl sokat
tudott. Arra jó előre felkészültek.
– Ezt hogy érti?
– Úgy értem, az, hogy Rafto a nyomára bukkant, a terv része volt. – Katrine…
– Várjon. Rafto volt a bergeni gyilkossági csoport legjobb nyomozója. Itt, Oslóban
pedig maga a legjobb. Nyilván nem volt nehéz kitalálnia, hogy ezekben a gyilkossági
ügyekben maga nyomoz majd. Ezért kapta a levelet is. Én csak azt mondom, hogy egy
kissé óvatosabbnak kellene lennie.
– Most megpróbál rámijeszteni?
A nő megvonta a vállát. – Tudja mit jelent az, ha fél? – Nem?
Katrine kinyitotta a kocsi ajtaját: – Azt, hogy talán másik munkát kellene keresnie.

Harry bezárta maga mögött a lakás ajtaját, levette a bakancsát és megállt a nappali
küszöbén. A szobát időközben teljesen lebontották. A hold fénye valami fehérre esett a
csupasz, vörös téglafalon. Harry közelebb ment. Egy krétával felírt nyolcas volt. Harry
kinyújtotta a kezét és megérintette. Biztosan a gombás ember írta ide, de vajon mit
jelenthet? Lehet, hogy egy kód, hogy melyik anyagot kell erre a területre felvinnie.
Az éjszaka további részében Harry rémálmok közepette hánykolódott az ágyban. Azt
álmodta, hogy a szájába nyomtak valamit, és hogy annak a valaminek a keskeny nyílásán
keresztül kellett lélegeznie, különben megfulladt volna. Olaj-, fém- és lőporíze volt és
végül nem maradt már levegő benne, csak a vákuum. Azután kiköpte és meglepődve látta,
hogy nem egy piszoly csöve volt az, amin keresztül lélegzett, hanem egy nyolcas. Egy
nyolcas, ami alul egy nagy, felül pedig egy kisebb körből állt. A nagy alul, a kisebb felül.
Azután a nyolcas kapott egy harmadik, még kisebb kört a tetejére. Egy fejet. Sylvia
Ottersenét. A nő sikoltani akart, próbálta elmondani, mi történt, de képtelen volt rá. A szája
össze volt varrva.
Amikor felébredt, a szeme össze volt ragadva, a feje hasogatott, a nyelvét borító
lepedék pedig mész- és epeízü volt.

Tizenhatodik fejezet
Tizedik nap. Curling

Hideg volt a reggel Bygdoyön, amikor Asta Johannessen szokásához híven reggel
nyolckor kinyitotta a curlingklub ajtaját. A lassan hetven felé járó özvegyasszony
kétnaponta takarította a helyet, ami tulajdonképpen túlzás volt, tekintve, hogy a kis
magáncsarnokot legfeljebb egy maroknyi férfiember használta, akik ráadásul még csak
zuhanyozni sem szoktak. Felkapcsolta a villanyt. Az alacsony falakat trófeák, különféle
diplomák, latin feliratú zászlócskák és régi fekete-fehér fotók borították, amelyekről
szakállas, talpig tweedbe öltözött férfiak néztek le rá tiszteletet parancsoló tekintettel. Asta
szerint meglehetősen mulatságosan néztek ki, olyanok voltak, mint azok a felsőbb
osztálybeli pojácák az angol filmsorozatokban. Ahogy belépett a csarnok ajtaján, a
hidegből azonnal érezte, hogy a tegnapi utolsó vendég elfelejtette felcsavarni a jeget hűtő
rendszer termosztátját, ami azért volt fontos, mert így spóroltak az árammal. Asta
Johannessen felkapcsolta a villanyt és amíg a neoncsövek hunyorogva eldöntötték, hogy
elindulnak-e vagy sem, az idős asszony felvette a szemüvegét és megnézte a
hőfokszabályzót, ami valóban nagyon alacsonyra volt állítva, így aztán feljebb csavarta.
A szürkés jégen megcsillant a fény. Az olvasószemüvegén keresztül hirtelen észrevett
valamit a csarnok túlsó végén. Levette a szemüveget. Lassan élessé vált a kép. Egy
ember? Közelebb akart menni a jégen, de habozni kezdett. Nem mintha Asta Johannessen
ijedős lett volna, sőt. Az egyetlen amitől félt, hogy egy nap még combnyaktörést szenved a
jégen, aztán feküdhet itt, ki tudja meddig, mire ezek a kocavadászok megtalálják. Végül
fogta az egyik, falhoz támaszott játékseprűt és arra támaszkodva, apró lépésekkel
nekiindult a jégnek.
Az élettelen férfi a pálya végében feküdt, fejét a körök középpontjában nyugtatva. A
neoncsövek kékesfehér fénye a grimaszba rándult arcra hullott. Valahogy olyan
ismerősnek tűnt. Talán a tévéből? A férfi megtört pillantása valahová Asta háta mögé
meredt, mintha a távolban kutatna valami után. A jobb keze egy üres fecskendőt
szorongatott görcsösen. A fecskendő műanyag tartályának belső oldalán lévő nyomok
arról tanúskodtak, hogy előzőleg piros folyadékot tartalmazott.
Asta Johannessen arra a felismerésre jutott, hogy ö már igazán semmit nem tehet ezért
a boldogtalanért, helyette inkább a visszafelé vezető útra koncentrált a jégen.
Miután értesítette a rendőrséget és azok rendben meg is érkeztek, Asta hazament, hogy
elfogyassza reggeli kávéját.
Hogy kire is bukkant tulajdonképpen, csak akkor tudatosult benne, amikor az
Aftenpostent a kezébe vette.

Harry Idar Vetlesen mellett guggolt és a holttest cipőjét tanulmányozta.


– Mit mond az orvos a halál beálltának időpontjáról? – kérdezte a mellette álló Bjorn
Holmot, aki fehér szőrmével ellátott farmerkabátban feszített. Kígyóbőr csizmája szinte
semmi zajt nem csapott, ahogy végiglépkedett a műjégen. Még egy óra sem telt el Asta
Johannessen telefonja óta, de a piros szalagkordonon előtt, amit a rendőrök feszítettek a
curlingcsarnok köré, már egymást taposták a riporterek.
– Azt mondja, hogy nem olyan egyszerű megállapítani – válaszolta Holm. – Csak
tippelni tud, milyen gyorsan hűlhetett ki a test a jégen fekve, miközben a terem
hőmérséklete jóval magasabb volt.
– Aha. És mondott végül valamit?
– Tegnap délután valamikor öt és hét óra között.
– Hm. Vagyis még azelőtt, hogy a hírekből értesült volna, hogy keresik. Láttad a zárat?
– Közönséges csapózár – bólintott Holm. – Csukva volt, amikor a takarítónő
megérkezett. Látom, a cipőjét nézed. Ellenőriztem a lenyomatát. Nekem nagyon úgy
tűnik, hogy ugyanaz, amit odafenn találtunk Sollihogdán.
Harry a talp mintázatát tanulmányozta. – Szóval, szerinted ő a mi emberünk?
– Erősen az a gyanúm.
Harry elgondolkodva bólintott. – Van tudomásod róla, hogy Vetlesen balkezes lett
volna?
– Nem hinném. Amint látod, a jobb kezében tartja a fecskendőt.
Harry bólintott. – Ez így van. De azért csak nézz utána.
Harry sosem tudott úgy igazán örülni, amikor az ügy, amin épp dolgozott, hirtelen
megoldódott, lezárult. Amíg a nyomozás tartott, persze, ez volt a célja, mégis, amikor
elérte, csak azt tudta, hogy valahogy nem oda ért, ahová akart. Hogy mégsem ez volt az a
cél, amit elképzelt. Talán valahogy út közben megváltozott. Vagy ő maga változott meg, a
fene tudja. Ebben a pillanatban csak ürességet érzett és azt, hogy a siker nem úgy ízlik,
ahogy várta. És hogy újra ott a kérdés, ami minden bűnös lefülelése után előkúszik: – És
akkor most mi van?
Este hét óra volt, a tanút kihallgatták, a technikai nyomokat biztosították, megtartották
a sajtótájékoztatót. A gyilkossági csoport folyosóján egyre inkább eluralkodott az ünnepi
hangulat. Hagen süteményt rendelt és sört, és mind Lepsvik, mind Harry embereit
összerántották egy kis önvállveregetésre.
Harry egy széken gubbasztott és az ölében fekvő tányérra porciózott, túlméretezett
süteményt tanulmányozta. Végighallgatta Hagen beszédét, a nevetést és a tapsot.
Néhányan hátbaveregették, amikor elmentek mellette, de a többség békén hagyta.
Körülötte zümmögő eszmecsere folyt:
– Elég nagy lúzer volt ez a pasas… Kicsinálja magát, amikor rájön, hogy a sarkában
vagyunk.
– Az tök mindegy, emiatt tudtunk győzni.
– Tudtunk?! Ezzel azt akarod mondani, hogy ti, Lepsvik csapatában. ..
– Ha élve kapjuk el, a bíróság elmebetegnek nyilvánította volna és…
– …örülhetünk, végül is nem volt semmi kézzelfogható bizonyítékunk, csak bűnjelek.
Espen Lepsvik hangja harsant fel a terem túlsó végéből. – Csendet, emberek! Az a
javaslat érkezett és talált pozitív fogadtatásra, hogy nyolc órától kezdődően áttesszük a
székhelyünket a Fenrisbe, és tisztességesen leisszuk magunkat. Ez parancs, értve vagyok?
Egyetértő ujjongás.
Harry az asztalra tette a süteményes tányért és épp felállt, amikor egy könnyű érintést
érzett a vállán. Holm volt az: – Utánanéztem. Vetlesen jobbkezes volt.
Egy épp kinyitott sörösüveg száján sziszegve távozott a szénsav. Az enyhén ittas Skarre
Holm vállára fektette a karját: – Állítólag a jobbkezeseknek magasabb a várható
élettartama, mint a balkezeseké. Úgy látszik, Vetlesen esetében ez nem jött be. Hehe.
Skarre eltűnt, hogy másokat is megörvendeztessen szellemességével, Holm pedig kérdő
pillantást vetett Harryra:
– Lelépsz?
– Járok egyet. Talán összefutunk még a Fenrisben.
Harry már majdnem eljutott az ajtóig, amikor Hagen megragadta a karját.
– Jó lenne, ha egyelőre senki nem menne el – mondta halkan. – A rendőr-főkapitány is
le akar jönni, hogy szóljon néhány szót.
Harry beszédes pillantására a főnöke olyan gyorsan engedte el a karját, mintha tűz
égette volna a kezét.
– A mosdóba megyek – közölte Harry. Hagen arcán gyors mosoly tűnt fel és bólintott.
Harry bement az irodájába, fogta a kabátját és lassan leballagott a lépcsőn, ki az
épületből, le a Gronlandsleiret felé. A levegőben néhány hópehely kavargott, az Ekeberg
fényei hunyorogtak, a távolban egy sziréna énekelte hattyúdalát. Két pakisztáni civakodott
kedélyesen a boltja előtt, miközben a hó belepte a narancsaikat, egy imbolygó részeg
pedig valami tengerésznótát gajdolt a Granlands Torg mellett. Harry máris érezte a
levegőbe szimatoló éjszakai lényeket, és azon tűnődött, hogy elég biztonságos-e odakinn
téblábolni. Atyavilág, mennyire szerette ezt a várost.

– Itt vagy?
Eli Kvale meglepetten nézte a fiát, aki a konyhaasztalnál üldögélve újságot olvasott. A
háttérben a rádió zümmögött.
Először majdnem meg is kérdezte tőle, hogyhogy nem az apjával ül a nappaliban, de
aztán az jutott az eszébe, hogy miért ne jöhetett volna Trygve a konyhába, ha beszélgetni
akar vele. Azt leszámítva persze, hogy ez nem így volt. Eli töltött magának egy csésze
teát, leült és csendben nézte Trygvét. Olyan helyes fiú volt. Azt hitte, hogy csúnyának
fogja találni, de tévedett.
Egy hang a rádióban azt állította, hogy a nők vezető pozícióba kerülésének már rég
nem a férfiak képezik akadályát, sokkal inkább az, hogy a vállalatok nem képesek a
törvényi előírásoknak megfelelő női létszámot megtölteni. A dolgozó nők többsége
ugyanis láthatólag betegesen idegenkedik magasabb tisztséget vállalni, mert ott kritikának
volna kitéve, sokkal többet követelnének tőle, és nem volna senki, akinek elbújhatna a
háta mögé.
– Olyan ez az egész, mint amikor a gyerekek kisírják maguknak a zöld pisztáciafagyit,
utána pedig, amikor végre megkapták, prüszkölve kiköpködik – tette hozzá a hang. – Elég
bosszantó. Itt az ideje, hogy a hölgyek felelősséget vállaljanak és egy kis bátorságot
mutassanak!
Igen, gondolta Eli, itt az ideje.
– Valaki odajött ma hozzám az ICA-ban – szólalt meg Trygve.
– Igen? – kérdezte Eli és érezte, hogy a torkába ugrik a szíve.
– Azt kérdezte, hogy te és apa vagytok-e a szüleim.
– Nahát – mondta Eli könnyedén. Túlságosan is könnyedén. Úgy érezte, hogy forogni
kezd vele a konyha. – És mit válaszoltál?
– Hogyhogy mit válaszoltam? – nézett fel Trygve az újságból. – Természetesen azt
válaszoltam, hogy igen.
– De hát ki kérdez ilyesmit?
– Mi van veled, anya?
– Ezt hogy érted?
– Egészen elsápadtál.
– Semmi, édesem. Ki volt az a férfi?
Trygve visszbújt az újságjába. – Mondtam én egy szóval is, hogy férfi volt?
Eli felállt, lehalkította a rádiót, ahol egy női hang éppen köszönetet mondott a
gazdasági miniszternek és Arne Stepnek a vitáért. Kinézett a sötétbe. Odakinn néhány
hópehely szállingózott a levegőben céltalanul, saját akarat híján és mintegy fittyet hányva
a nehézségi erőre. Csupán földet akartak érni valahol, mindegy hol, utána pedig felolvadni
és eltűnni. Volt ebben valami szomorú.
Eli megköszörülte a torkát.
– Hogyan? – kérdezte Trygve.
– Semmi – válaszolta neki. – Azt hiszem, egy kicsit megfáztam.

Harry láthatólag céltalanul és saját akarat híján járkált a város utcáin. Csak amikor a
Leon előtt állt, akkor jött rá, hogy egész idő alatt ide tartott. A környékbeli utcákon a
prostik és a dílerek már elfoglalták a helyüket. Csúcsforgalom volt. Az ügyfelek leginkább
az éjfél előtti órákban szerettek szexet és drogot vásárolni.
Amikor Harry bement a recepcióra, Borre Hansen halálra vált arckifejezéséből azt
olvasta ki, hogy a férfi felismerte.
– Megállapodtunk! – cincogta a szállodatulajdonos és a homlokát törölgette.
Harry azon tűnődött, hogy azoknak az embereknek a bőrén, akik más emberek
szükségéből élnek, miért van mindig ott ez a vékony, csillogó izzadságréteg. Olyan volt,
mintha ez lenne a lelkiismeret hiánya miatt színlelt szégyen ismertetőjegye.
– Adja ide az orvos szobájának a kulcsát! – mondta Harry. – Ma este úgysem jön.
A szállodai szoba falait tapéta borította, a hetvenes évek barna és narancssárga,
pszichedelikus mintáival, kivéve a fürdőhöz tartozó falat, amit feketére mázoltak, és amit
szürke foltok és repedések tarkítottak itt-ott, ahonnan a vakolat már lehullott. A franciaágy
a helyiség közepén trónolt, a ráterített ágytakaró szinte kemény volt. Víz- és
spermataszító, gondolta Harry. Az ágy lábánál álló székről levett egy elnyűtt törülközőt és
leült. Hallgatta a város várakozásteli lármáját és érezte, hogy a kutya-falka visszatért.
Morogtak, csaholtak, és láncaikat tépve rimánkodtak: csupán egyetlen italt, csak egy
kortyot, utána békén hagyunk, engedelmesen lefekszünk majd. Harrynak semmi kedve
nem volt hozzá, mégis nevetett. A démonokat elűzni kell, a fájdalmat pedig tompítani.
Meggyújtott egy cigarettát. A füst a rizspapír lámpa felé tekeredett.
Miféle démonok voltak azok, amelyekkel Idar Vetlesen küzdött? Ő hozta ide magával
őket, hogy itt küzdjön meg velük, vagy ez volt a menedék, ahová visszavonulhatott
előlük? Talán kapnak néhány választ, de biztos, hogy nem mindenre. Mindenre soha nincs
válasz. Például arra a kérdésre sincs, hogy az őrültség és a gonoszság két különböző
dolog-e, vagy csak mi döntöttünk úgy, hogy őrültségnek nevezzük azokat a dolgokat,
amelyek esetében nem tudjuk megérteni a pusztító szándékot. Képesek vagyunk
megérteni, hogy valaki atombombát dob egy ártatlan civilekkel teli városra, azt viszont
nem, ha másvalaki prostituáltakat belez ki, mert meg akarja akadályozni, hogy betegséget
és erkölcsi hanyatlást terjesszenek London nyomornegyedében. Ezért az egyiket kvázi
elfogadjuk, a másikat pedig őrültségnek nevezzük.
Atyaisten, mit meg nem adott volna egy italért. Egyetlen egyért, ami elvehetné a
fájdalom élét, ezét a napét és éjszakáét.
Kopogtattak.
– Igen! – bömbölte Harry és összerázkódott saját dühös hangjától. Az ajtó kinyílt és
egy fekete alak bukkant elő. Harry végigmérte.
Csinos, karakteres arca volt, de rövid dzsekije és nadrágjának szoros dereka között
kibuggyantak a zsírpárnái.
– Doctor! – kérdezte. Az utolsó szótagra eső hangsúly franciás hangzást adott a szónak.
Harry megrázta a fejét. A nő rábámult. Azután becsukódott az ajtó és a nő eltűnt.
Beletelt néhány másodpercbe, mire Harry felpattant a székről és az ajtóhoz rohant. A nő
már a folyosó végén járt.

– Please! – kiáltotta Harry. – Please, come back!


A nő megállt és habozva Harryra nézett.
– Two hundred kroner – mondta. Hangsúly az utolsó szótagon. Harry biccentett.
A nő az ágy szélén ült és csodálkozva hallgatta Harry kérdéseit. A doktorról, erről a
gonosz emberről. Az orgiákról, amiken több nő is részt vett. A gyerekekről, akiket
magukkal akartak hozni. És minden újabb kérdés után egyre értetlenebbül rázta a fejét.
Végül megkérdezte Harryt, hogy rendőr-e.
Harry bólintott.
A nő összehúzta a szemöldökét. – Why you ask these questions? Where is Doctor?
– Doctor killed people – válaszolta Harry.
A nő gyanakodva tanulmányozta Harry arcát. – Not true – mondta végül.
– Why not?
– Because Doctor is a nice man. He help us.
Harry megkérdezte, hogyan segít nekik. És most ő volt az, aki elképedve hallgatta, amit
a fekete nő mesélt: az orvos minden kedden és csütörtökön itt ült a szobában a táskájával,
beszélgetett velük, kiküldte őket a mosdóba, hogy vizeletmintát kérjen, vért vett tőlük, és
letesztelte őket különféle nemi betegségre. Gyógyszereket kaptak és kikúrálta őket a
szokásos bajokból. És megadta a kórház címét, ha valami komolyabb betegségük volt.
Soha nem fogadott el pénzt, csak azt kellett megígérniük, hogy a kolléganőik kivételével
soha senkinek nem beszélnek arról, hogy ő mit csinál itt. Néhány lány a beteg gyerekét is
magával hozta, de a szálloda tulajdonosa nem engedte fel őket.
Harry cigarettázva hallgatta. Ez lett volna Vetlesen vezeklése? A jóvátétel? A gonosz
dolgok ellenpontja? Vagy csak valami, ami mellett a gonoszsága még bizarrabb ruhát ölt?
Állítólag doktor Mengele is szerette a gyerekeket.
A nyelve egyre csak dagadt a szájában. Meg fogja fojtani, ha nem jut hamarosan
italhoz.
A nő végzett a beszámolóval. A kétszáz koronást tekergette.
– Will Doctor come back? – kérdezte.
Harry kinyitotta a száját, hogy válaszoljon neki, de a nyelve útban volt. Megszólalt a
mobiltelefonja.
– Hole.
– Harry? Oda Paulsen vagyok. Emlékszik rám?
Harry nem emlékezett rá, ráadásul a nő túlságosan fiatalnak tünt. – Az NRK-tól
keresem – folytatta a nő. – Én hívtam meg a legutóbb a Bosséhoz.
Hát persze, a csaj, aki alanyokat keres a showműsorba.
– Arra gondoltunk, hogy eljöhetne hozzánk pénteken. Szívesen hallanánk többet a
Hóemberrel kapcsolatos sikerükről. Vagyis persze, most már halott, de ettől függetlenül.
Arról lenne szó, hogy vajon mi mehet végbe egy ilyen emberben. Hogy ilyen esetben…
– Nem – szakította félbe Harry.
– Hogyan?
– Nem megyek.
– De ez Bosse műsora – hangsúlyozta Oda Paulsen őszinte zavarral a hangjában. – Az
NRK TV-ben.
– Nem.
– De hallgasson ide egy kicsit, Harry. Nem lenne izgalmas besz…
Harry a feketére mázolt falhoz vágta a telefont. Egy újabb szürke minta maradt utána.
Azután a kezébe támasztotta a fejét és próbálta összetartani a koponyáját, hogy ne
robbanjon szét. Most már tényleg szüksége van valamire. Bármire. Amikor újra
felpillantott, már egyedül volt a szobában.

Talán másként alakult volna, ha a Fenris bárnak nem lett volna engedélye arra, hogy
tömény italokat is áruljon. Ha Jim Beam nem feszített volna ott a csapos mögötti polcon
és nem vetett volna oda neki reszelős, whiskyn edzett hangján pár biztató szót az
anesztéziáról és az amnéziáról: – Hé, Harry! Gyere, felidézzük a régi, szép napokat.
Tudod, az ocsmány kísérteteket, akiket sikerült együtt elűznünk és az éjszakákat, amikor
még tudtunk aludni.
Másfelől: az is lehet, hogy nem.
Harry nem nagyon foglalkozott a kollégáival és ők sem vele. Amikor megérkezett a
puccos bárba, a többiek már igencsak berúgtak. Egymás vállába kapaszkodva, töményet
lehelve bömbölték együtt Stevie Wonderrel, hogy csak azért telefonálnak, hogy
megmondják: szeretlek. Leginkább egy futballcsapatra emlékeztettek, akik az imént
nyerték meg a kupadöntőt. És mire a szám végén Wonder azt kezdte bizonygatni, hogy a
szerelmi vallomás egyenesen a szíve legmélyéről fakadt fel, már a harmadik üres pohár
koppant Harry előtt a bárpulton.
Az első pohár megbénította mindenét, a légzését, a gondolatait. Ilyen lehet, amikor az
ember carnadrioxidot fecskendez az ereibe. A következőtől csaknem felfordult a gyomra,
de a teste hamar túljutott az első sokkon és kezdte felfogni, hogy végre megkapta, amiért
oly hosszú ideje könyörgött. Mostanra pedig elégedetten dorombolni kezdett. A meleg
hullámokban hömpölygött át rajta. Szinte simogatta a lelkét.
– Maga iszik?
Hirtelen Katrine bukkant fel mellette.
– Ez az utolsó – mondta Harry és érezte, hogy a nyelve végre lelohadt, újra keskeny és
hajlékony. A tömény mindig is kihozta a maximumot az artikulációjából, és egy bizonyos
pontig általában észre sem vették rajta, hogy részeg. Kizárólag emiatt nem vesztette el
eddig a munkáját.
– Ez nem az utolsó – javította ki Katrine. – Hanem az első.
– Ez az Anonim Alkoholisták egyik tétele. – Harry felsandított a nőre. Az átható
pillantású kék szemekre, a keskeny orrcimpára, a duzzadt ajakra. Veszettül jól nézett
ki. – Maga alkoholista, Katrine Bratt?
– Az apám az volt.
– Hm. Ezért nem akarta meglátogatni őket Bergenben?
– Attól még meglátogathattam volna, hogy beteg, nem?
– Nem tudom. De lehet, hogy boldogtalan volt miatta a gyerekkora, vagy ilyesmi.
– Nem kellett ő ahhoz, hogy boldogtalan legyek. Így születtem.
– Boldogtalanul?
– Talán. És mi a helyzet magával?
Harry vállat vont. – Nyilván.
Katrine az italába kortyolt. Vodka tisztán, állapította meg Harry.
– És mi az oka a maga boldogtalanságának, Harry?
A válasz hamarabb bukott ki belőle, mint hogy átgondolta volna: – Szeretek valakit, aki
szeret engem.
Katrine elnevette magát. – Szegénykém. Vagyis teljes harmóniában és gondtalanul élte
az életét, amíg valami tönkre nem tette? Vagy már előre ki volt jelölve az út?
Harry az aranybarna folyadékot bámulta a poharában. – Ezen néha én is eltűnődöm. De
nem túl gyakran. Próbálok másra gondolni.
– Mire?
– Másra.
– Megesik, hogy néha rám is gondol?
Valaki véletlenül meglökte a nőt, aki közelebb húzódott Harryhoz. Érezte, ahogy
Katrine parfümje és Jim Beam összekeverednek.
– Soha – válaszolta, majd megragadta a poharát és egy hajtásra kiürítette. Egyenesen
maga elé meredt, az italosüvegek mögötti tükörbe, ahol látta, hogy Katrine Bratt és Harry
Hole túlságosan közel vannak egymáshoz. A nő hozzáhajolt.
– Harry, te hazudsz.
A nő felé fordult. Katrine szeme sárgán és homályosan izzott, mint egy szembejövő
autó ködlámpája. Az orrcimpái kitágultak, a légzése elmélyült. Harry most már azt is
tudta, hogy lime ízesítésű vodka van a poharában.
– Meséld el nekem pontosan és részletesen, mihez lenne most kedved, Harry. – Katrine
hangja érdesen csengett. – Mindent. És ezúttal ne hazudj nekem!
Harrynak eszébe jutott a pletyka, amit Espen Lepsviktől hallott Katrine Bratt és a férje
kedvteléseiről. Baromság, igazából nem csak most jutott az eszébe, egész idő alatt ott
motoszkált az agykérge elülső részén. Nagy levegőt vett. – Rendben, Katrine. Én egy
egyszerű férfi vagyok egyszerű igényekkel.
A nő hátravetette a fejét, ahogy egyes állatfajok teszik, hogy a behódolásukat jelezzék.
Harry felemelte a poharát: – Ahhoz van kedvem, hogy igyak.
Az egyik imbolygó kolléga erősen meglökte Katrinét, aki Harrynak tántorodott. Harry
szabad kezével megragadta a nő bal oldalát, hogy el ne essen. Katrine arcán fájdalmas
kifejezés suhant át.
– Bocsánat – mondta Harry. – Talán valami sérülés?
Katrine az oldalát tapogatta. – Vívás. Semmi komoly. Elnézést.
A nő hátat fordított neki és utat tört magának a kollégái között. Harry látta, hogy a fiúk
közül többen megfordulnak utána. Katrine eltűnt a mosdó irányában. Harry végigpásztázta
a helyiséget, majd Lepsviken pihent meg a pillantása, aki gyorsan elkapta a tekintetét.
Nem bírt tovább itt maradni. Van még elég hely, ahol nyugodtan tudnak beszélgetni
Jimmel. Fizetett és indulni készült. Volt még egy korty ital a poharában. Lepsvik és két
kollégája azonban a bár túlsó végéről figyelték őt. Csak egy kortynyi önuralomról volt
szó. Harry mozdítani akarta a lábát, de az mintha a padlóhoz nőtt volna. Megragadta a
poharat, a szájához emelte és felhajtotta a maradékot.

A kinti hideg jótékonyan simogatta égő bőrét. Harry meg tudta volna csókolni ezt a
várost.
Amikor hazaért, megpróbált a mosogatókagylóba maszturbálni, helyette azonban
telehányta, majd a naptárt bámulta, ami egy szögön lógott a konyhapolc alatt. Rakeltöl
kapta karácsonyra két évvel ezelőtt. Képek voltak benne hármójukról. Egy-egy kép
minden egyes hónapnál, amikor együtt voltak. November. Sárga falevelek és a halványkék
ég előtt állva Rakel és Oleg nevet rá. Az ég pontosan olyan kék, mint Rakel ruhája,
azokkal a kis fehér virágokkal, amit az első alkalommal is viselt. Úgy döntött, ma éjszaka
ebbe a világoskék mennyországba álmodja vissza magát. Azután kinyitotta a
konyhaszekrényt, csörömpölve félresöpörte az üres kólásüvegeket – és ó, igen, ott
álldogált hátul. Egy érintetlen üveg Jim Beam. Harry sosem kockáztatta meg, hogy
egyetlen korty ital se legyen a lakásban, még a legjózanabb időkben sem. Mert tudta, mire
volt képes, hogy „anyagot” szerezzen magának, amikor először visszaesett. Mintha csak
halogatni akarta volna az elkerülhetetlent, lassan végigsimított a címkén. Azután kinyitotta
az üveget. Mennyit kell még innia? A fecskendőn, amit Vetlesen használt, piros lerakódás
jelezte, mennyi mérget használt a férfi. Piros, mint a cochenille. Én édes Cochenillém.
Nagy levegőt vett és felemelte az üveget. A szájához vonta és érezte, ahogy a teste
megfeszül, felkészül a sokkra. Azután ivott. Mohón és kétségbeesetten, mintha
mihamarabb maga mögött akarná tudni. A hang, ami minden kortynál feltört a torkából,
olyan volt, mint a zokogás.

Tizenhetedik fejezet
Tizennegyedik nap. Jó hírek

Gunnar Hagen gyors léptekkel vágott át a folyosón.


Hétfő volt, négy nap telt el a Hóember-ügy felderítése óta. Négy, elvileg kellemes nap.
Rengeteg gratulációt zsebelt be, főnökei szélesen mosolyogtak, a sajtó elismerően szólt a
munkájukról, sőt, nem egy külföldi médium is jelentkezett, hogy érdekelné őket az ügy
háttere, a nyomozás részleteivel együtt – elejétől a végéig. És itt következett a probléma: a
személy, aki a sikertörténet minden lépéséről felvilágosítással szolgálhatott volna, nem
volt sehol. Merthogy annak is éppen négy napja volt, hogy senki semmit nem tudott Harry
Holéról. Ennek oka nyilvánvaló volt: a kollégái inni látták a Fenris bárban. Hagen ugyan
megtartotta magának ezt az információt, de a pletykák így is eljutottak a bűnügyi
igazgatóhoz, aki ma reggelre az irodájába rendelte őt.
– Gunnar, ez így nem mehet tovább.
Hagen azt válaszolta, hogy talán egyéb magyarázata is lehet főtisztje távollétének,
hiszen Harry sosem volt túlságosan lelkiismeretes abban, hogy jelezze, ha az irodán kívül
akad dolga. Végül is attól függetlenül, hogy az elkövető kézre került, a Hóember-ügyben
akad még épp elég tisztázandó részlet és körülmény.
A bűnügyi igazgató azonban már döntött: – Gunnar, ami Holét illeti, itt az út vége.
– Ő a legjobb nyomozónk, Torleif.
– És a legfeketébb bárányunk. Tényleg ilyen példát akarsz fiatal kollégáink elé állítani,
Gunnar? Ez a férfi alkoholista. A házban mindenki tudja, hogy ivott a Fenrisben és hogy
azóta nem jön be dolgozni. Ha e fölött szemet hunyunk, akkor olyan alacsonyra kerül a
mérce, hogy nem lesz megállás.
– Na de elbocsátani? Nem tudnánk…
– Már épp elég figyelmeztetést kapott. Ami pedig az alkoholt illeti, a szabályzat
meglehetősen egyértelműen fogalmaz.
Hagen fülében továbbra is ez a beszélgetés csengett, amikor nem sokkal később újra a
bűnügyi igazgató ajtaján kopogtatott.
– Látták! – újságolta Hagen.
– Kit?
– Holét. Li hívott az imént, hogy látta, amikor megjött és magára csukta az irodája
ajtaját.
– Nos – mondta a bűnügyi igazgató és felállt. – Akkor essünk túl rajta mihamarabb.
Végigdübörögtek a rendőr-főkapitányság hatodik emeletének folyosóin, az emberek
pedig mintha megorrontották volna, hogy mi készül, az irodák ajtajaihoz sereglettek, és
fejüket kidugva bámultak a két férfi után, akik mogorva, zárkózott tekintettel masíroztak
egymás mellett.
A 616-os iroda előtt megtorpantak. Hagen nagy levegőt vett.
– Torleif… – kezdte, de a bűnügyi igazgató addigra megragadta a kilincset és feltépte
az ajtót.
Aztán csak – mintegy a küszöbre fagyva – hitetlenkedve meredtek befelé.
– Jóságos isten – suttogta a bűnügyi igazgató.
Harry pólóban ült a székén, karján egy gumiszalaggal. Fejét az íróasztal fölé lógatta. A
karjából közvetlenül a gumiszalag alatt egy fecskendő állt ki. A fecskendő tartalma
átlátszó volt és már az ajtóból látszott, hogy több piros szúrásnyom is éktelenkedik a
tejfehér bőrön.
– Mi a fenét csinál itt, ember? – sziszegte a bűnügyi igazgató, majd belökte Hagent
maga előtt a szobába és berántotta az ajtót.
Harry felemelte a fejét és némileg szórakozottan rájuk nézett. Hagen ekkor fedezte fel,
hogy egy stopperórát tart a kezében. Harry hirtelen kirántotta a karjából a tűt,
megvizsgálta a fecskendő tartalmát, majd félredobta és feljegyzett valamit egy papírra.
– Nos, ez… határozottan megkönnyíti a dolgunkat, Hole – nyögte a bűnügyi
igazgató. – Merthogy rossz híreink vannak.
– Nekem vannak csak igazán rossz híreim, uraim – vágta rá Harry, majd kivett egy
vattapamacsot az előtte heverő zacskóból és szorosan a karjához nyomta. – Kizárt, hogy
Idar Vetlesen maga vetett volna véget az életének. Azt pedig gondolom, nem kell
részleteznem, hogy ez mit jelent.
Gunnar Hagen különös késztetést érzett rá, hogy nevetésben törjön ki. A helyzet
annyira abszurd volt, hogy agya egyszerűen képtelen volt bármilyen más adekvát
reakcióra. A bűnügyi igazgató arcáról lerítt, hogy ő sem tudja igazán, mit is kellene tennie.
Harry az órájára pillantott és felállt. – Jöjjenek egy óra múlva a tárgyalóba, és
megtudják, miért – mondta. – Nekem előbb még el kell intéznem néhány dolgot.
A főtiszt elsiklott két döbbent elöljárója között, majd kinyitotta az ajtót és hosszú,
feszes léptekkel elvitorlázott a folyosón.

Egy órával és négy perccel később Gunnar Hagen a bűnügyi igazgató, valamint a
rendőrfőkapitány társaságában belépett a tárgyalóba, ahol Harry hangján kívül egy
pisszenést sem lehetett hallani. A helyiség zsúfolásig volt Lepsvik és Hole
nyomozócsoportjának embereivel, Hagenék csak a terem legvégében találtak maguknak
ülőhelyet. A vetítővásznon egy fotó díszelgett, ami Idar Vetlesen hullájáról készült a
curlingcsarnokban.
– Amint látható, Vetlesen a fecskendőt a jobb kezében tartja – mondta Harry
Hole. – Ebben nincs is semmi feltűnő, mivel jobbkezes volt. A cipőjét látva viszont
meghökkentem. Nézzék!
A következő kép a cipőt mutatta közvetlen közelről.
– Ez a cipő az egyetlen technikai bizonyíték, ami a kezünkben van. De ez bőven elég,
mivel a talplenyomata megegyezik azokkal a lábnyomokkal, amelyeket odafenn találtuk
Sollihogdán a hóban. De nézzék csak meg a cipőfűzőket! – Hole egy pálcával a fotóra
mutatott. – Tegnap kipróbáltam a saját bakancsomon. Ezt a csomót, amit a képen látnak,
úgy tudtam csak megismételni, hogy fordított irányban kötöttem meg a fűzőt, mint ahogy
egyébként szoktam. Mintha balkezes lennék. Vagy a másik lehetőség: úgy, hogy
magammal szembefordítva teszem le a cipőt, mintha valaki máson lenne, és úgy kötöm
meg.
A termen nyugtalan moraj futott végig.
– Én jobbkezes vagyok – hallatszott Espen Lepsvik hangja – és én is pont így kötöm
meg a cipőmet, ahogy a képen van.
– Persze, igazad lehet, talán csak egy furcsa szokásról van szó. Mégis olyasmi, ami
valamifajta… – Úgy tűnt, Hole hosszasan ízlelgeti a szót, mielőtt
kimondja: – Nyugtalanságot ébresztett bennem. S felvet egy újabb kérdést. Biztos, hogy
Idar Vetlesené a cipő? Ugyanis egy viszonylag olcsó márka. Tegnap meglátogattam
Vetlesen édesanyját, aki megengedte, hogy egy pillantást vessek a fia cipőgyűjteményére.
Kivétel nélkül drága darabok voltak. És ahogy gondoltam, sokunkhoz hasonlóan Vetlesen
is előszeretettel rúgta le magáról csak úgy a cipőjét, ahelyett, hogy tisztességesen
kibogozta volna a fűzőt. Így aztán bizton állíthatom… – Hole a pálcával óvatosan a kép
felé bökött. – … hogy Idar Vetlesen nem így kötötte meg a cipőfűzőjét.
Hagen a bűnügyi igazgatóra pillantott, akinek mély ránc rajzolódott ki a homlokán.
– Természetesen felmerül a kérdés – folytatta Hole –, hogy valaki más adta-e rá Idar
Vetlesenre a cipőt. Ugyanazt a cipőt, amit az illető Solllihogdán viselt. Az indíték pedig
teljesen világos lenne: azt akarta, hogy úgy tűnjön, Vetlesen volt a Hóember.
– Egy cipőfűző és egy olcsó cipő? – kiáltotta Lepsvik csoportjából az egyik
főtiszt. – Van egy teljesen beteg pasas, aki gyerekszexre hajt, akit összefüggésbe tudunk
hozni a helyszínnel és aki mindkét áldozatot ismerte itt Oslóban. Minden egyéb, amit itt
összehordott, csak spekuláció.
A magas rendőr lehajtotta szinte kopaszra nyírt fejét. – Könnyen lehet, hogy igaza van.
Most viszont a kőkemény tények következnek. Idar Vetlesen carnadrioxiddal ölte meg
magát, amit egy nagyon vékony tűvel adott be a vénájába. A boncolási jegyzőkönyv
szerint a szer szintje olyan magas volt a vérében, amihez vagy húsz millilitert kellett a
karjába fecskendeznie. Ez eddig stimmel is, mivel a fecskendő belsejében talált piros
lerakódás is azt mutatta, hogy a tartály csurig volt carnadrioxiddal. Ami pedig, mint azt
mostanra mindannyian tudjuk, bénító hatású anyag, és már igen kis dózisban is halálos,
mert azonnal leállítja a szívet és a légzőszerveket. A törvényszéki orvos szerint felnőtt
személy esetében ez legfeljebb három másodperc alatt megtörténik. Ez viszont egyáltalán
nem stimmel.
Hole egy cetlit lobogtatott, amin ceruzával feljegyzett apró számok voltak.
– Kipróbáltam magamon ugyanazt a típusú fecskendőt és injekcióstűt, amit Vetlesen
kezében találtunk. Nátrium-klorid oldatot használtam, ami a carnadrioxid oldathoz
hasonlóan legalább kilencvenöt százalékban vízből áll. Azután jegyzetelni kezdtem a
számokat. Függetlenül attól, hogy milyen erősen nyomtam a dugattyút, a vékony
injekcióstű miatt a húsz milliliter oldat befecskendezéséhez legalább nyolc másodpercre
volt szükségem. Ergo…
A főtiszt várt, mintha azt akarta volna, hogy az elkerülhetetlen végkövetkeztetést
mindenki levonhassa, mielőtt folytatja:
– Vetlesent már az oldat harmada megbénította. Vagyis nem fecskendezhette be
magának az egészet. Segítség nélkül semmiképpen.
Hagen nyelt egyet. Ez a nap kezd még annál is rémesebb lenni, mint képzelte.

Amikor az értekezlet véget ért, Hagen látta, amint a rendőrfőkapitány a bűnügyi


igazgató fülébe súg valamit, aki ezután odafordult hozzá:
– Kérem Holét és csoportját azonnal az irodámba. És tegyenek lakatot Lepsvik és az
emberei szájára. Az imént elhangzottakból egyetlen szó sem szivároghat ki. Értette?
Hagen értette. Öt perccel később mindannyian a bűnügyi igazgató hatalmas,
barátságtalan irodájában ültek.
Utolsóként Katrine Bratt érkezett és becsukta maga mögött az ajtót. Harry Hole székén
lecsúszva üldögélt, kinyújtott lába a bűnügyi igazgató asztala előtt pihent.
– Rövid leszek – mondta a bűnügyi igazgató és végighúzta a kezét az arcán, mintha ki
akarná törölni azt, amit lát: egy nyomozócsoportot, amely visszakerült a
startmezőre. – Van esetleg jó híre is, Hole? Valami, ami megédesíthetné a keserű tényt,
hogy titokzatos távolléte alatt széltében-hosszában azt meséltük a sajtónak, hogy kitartó
fáradozásunknak köszönhetően a Hóember halott.
– Nos. Feltételezhetjük, hogy Idar Vetlesen tudott valamit, amit nem kellett volna, a
gyilkos pedig rájött, hogy nyomon vagyunk, ezért gyorsan megszüntette annak
lehetőségét, hogy lelepleződjön. Amennyiben ez igaz, akkor az a továbbiakban is
helytálló, hogy Vetlesen kitartó fáradozásunknak köszönhetően vesztette életét.
A bűnügyi igazgató arcán jókora vörös foltok gyúltak: – Nem egészen ezt értettem jó
hír alatt, Hole.
– Nem, a jó hír az, hogy a kanóc ég. Különben a Hóember nem fáradozott volna ennyit
azon, hogy úgy tüntesse föl: Vetlesen a mi emberünk. Azt akarja, hogy lezárjuk a
nyomozást, hogy azt higgyük, megoldottuk az ügyet. Vagyis sarokba szorítva érzi magát.
És ezek azok a helyzetek, amikor a Hóember-féle gyilkosok elkezdenek hibákat véteni.
Akár az is következhet ebből, hogy nem meri tovább folytatni a vérfürdőt.
A bűnügyi igazgató elgondolkodva szívogatta a fogát. – Tényleg ezt hiszi, Hole? Vagy
csak ebben reménykedik?
– Nos – válaszolta Hole és a farmerján éktelenkedő lyukon át megvakarta a
térdét. – Maga akart jó híreket hallani, főnök.
Hagen felnyögött. Kinézett az ablakon. Felhős volt az ég, havazást ígértek mára.

Filip Becker lenézett Jonasra, aki a nappali padlóján ült és a tévé képernyőjére szögezte
tekintetét. Mióta Birte eltűnt, a fiú minden délután órákon keresztül gubbasztott ugyanígy.
Mintha a képernyő egy jobb világra nyíló ablak lett volna. Egy olyan világra, amiben ha
elég erősen figyel, megtalálhatja az anyját.
– Jonas.
A fiú engedelmesen, de közömbösen pillantott fel rá. Ám szinte halálra vált a
félelemtől, amikor észrevette a kést.
– Meg fogsz szúrni? – kérdezte a kisfiú.
Arckifejezése és vékonyka hangja olyan furcsa volt, hogy Filip Beckernek nevetnie
kellett. A dohányzóasztal fölötti lámpa fénye megcsillant az acélpengén. A kést a
Storosenteretben lévő vasáruboltban vásárolta. Rögtön azután, hogy felhívta Idar
Vetlesent.
– Csak egy kicsit, Jonas. Csak egy kicsit.
Azután szúrt.

Tizennyolcadik fejezet
Tizenötödik nap. Kilátás

Camilla Lossius délután kettőkor hazafelé tartott az edzésről. Szokásához híven ma is


keresztülautózott a városon a nyugati városrészben fekvő Colosseum Park edzőterembe.
Nem mintha ott más eszközök lettek volna, mint a házukhoz közelebb lévőkben, hanem
mert a Colosseum-beli emberek sokkal jobban hasonlítottak hozzá. Az, hogy ide
költözzenek a Tveitára, része volt az Erikkel kötött házassági szerződésnek. Neki pedig
akkoriban az egészet kellett szem előtt tartania. Bekanyarodott az utcájukba. Látta a fényt
a szomszédok ablakaiban, akiknek mindig köszönt, de soha nem váltott velük egy szót
sem. Ők Erik fajtájához tartoztak. Lefékezett. Nem az övék volt az egyetlen dupla garázs
az utcában, de csak az övéknek nyílt elektromosan az ajtaja. Ezek a dolgok Eriknek
nagyon fontosak voltak, neki teljesen mindegy volt. Megnyomta a távirányítót, az ajtó
kinyílt, ő pedig begurult a garázsba. Erik autója természetesen nem volt ott, hiszen a férje
dolgozott. Camilla az anyósülés felé fordult, fogta a sporttáskáját és a bevásárlószatyrot,
majd szokásához híven vetett egy gyors pillantást magára a visszapillantó tükörben,
mielőtt kiszállt. A barátnői azt állították, hogy jól néz ki. Még nincs harminc, villa, saját
autó, nyaraló Nizza mellett, sorolták. Csak azt nem értették, hogy lehet az, hogy a város
keleti felében laknak.
Valamint gyakran kérdezték, hogy vannak Camilla szülei így a csőd után. Hihetetlen,
hogy ezt a két kérdést folyton összekötötte az agyuk.
Camilla a tükörbe nézett. Igazuk volt, tényleg jól nézett ki. De mintha mást is látott
volna, valami mozgást valahol a tükör szélénél. Á, csak a garázsajtó volt, ahogy
visszabillent a helyére. Kiszállt az autóból, és a kulcscsomón keresgélni kezdte a
garázsból a házba vezető ajtó kulcsát, amikor észrevette, hogy a mobiltelefonja a kocsiban
maradt.
Camilla megfordult és felsikoltott.
A férfi közvetlenül előtte állt. Camilla ijedten hátrált és a szája elé kapta a kezét. Egy
pillanattal később már éppen nevetve elnézést akart kérni, nem mintha lett volna miért
szabadkoznia, hanem, mert a férfi egyáltalán nem tűnt ijesztőnek, ám ekkor észrevette a
pisztolyt, ami egyenesen rászegeződött. Camilla első gondolata az volt, hogy úgy néz ki,
mint egy játékpisztoly.
– Filip Beckernek hívnak – mondta a férfi. – Csengettem, de senki nem volt otthon.
– Mit akar? – kérdezte Camilla, miközben megpróbált úrrá lenni a hangja remegésén.
Az ösztöne azt súgta, hogy nem szabad kimutatnia a félelmét. – Miről van szó?
A férfi röviden felnevetett: – A kurválkodásról.

Harry némán nézte Hagent, aki félbeszakította az irodájában folyó megbeszélést, hogy
még egyszer nyomatékosítsa a bűnügyi igazgató utasítását, miszerint a Vetlesen
meggyilkolásáról szóló „elmélet” nem juthat a nyilvánosság elé. De még csak a
házastársak vagy szeretők fülébe sem. Végül Hagen észrevette Harry pillantását.
– Csak ennyit akartam – tette hozzá gyorsan és elhagyta a szobát.
– Folytasd! – mondta Harry Bjorn Holmnak, aki épp a curlingklubban talált nyomokról
számolt be, mielőtt Hagen benyitott. Pontosabban a nyomok hiányáról:
– Épp csak nekifogtunk a helyszínelésnek, amikor megállapították, hogy
öngyilkosságról van szó. Ezért nem is kerestünk további nyomokat. Mostanra viszont már
ki tudja hányan járkálták össze a területet. Ma délelőtt vetettem rá egy pillantást, de attól
tartok, hogy már nem nagyon tudunk megmenteni semmit.
– Hm – mormolta Harry. – Katrine?
Katrine lepillantott a jegyzeteire. – Igen, a maga elmélete szerint tehát Vetlesen és a
gyilkos a curlingklubban találkozott, amit előre leegyeztettek. És mivel a legkézenfekvőbb
azt feltételeznünk, hogy ez telefonon történt, így arra kért, hogy nézzem át Vetlesen
hívásait.
– Így van – nyomott el Harry egy ásítást.
Katrine lapozott. – A Telenortól megkaptam mind a mobiljának, mind az irodai
telefonjának a híváslistáját, amivel elmentem Borghild lakására.
– A lakására? – csodálkozott Skarre.
– Persze, hiszen már nincs hová munkába mennie. Borghild szerint Idar Vetlesennek az
utolsó két napban a páciensein kívül nem voltak egyéb látogatói. Itt van a lista.
Katrine egy lapot húzott elő és az asztalra tette.
– Ahogy sejtettem, Borghildnak elég jó rálátása van Vetlesen szakmai és szociális
kapcsolataira. Gyakorlatilag az összes személyt segített azonosítani a híváslistán. Itt van
két lista, az egyik a szakmai, a másik pedig a magánjellegű kapcsolatokról. Mindkettőn ott
van a telefonszám, a beszélgetés napja és pontos időpontja, hogy bemenő vagy kimenő
hívás volt-e, illetve, hogy mennyi ideig tartott.
A másik három összedugta a fejét a listák fölött. Katrine keze Harry-éhoz ért, de Harry
a zavarnak semmi jelét nem látta a nőn. Talán csak álmodta azt a Fenrisben tett
felajánlkozást. Csakhogy Harry sohasem álmodott, amikor ivott. Az ivásnak éppen ez volt
a lényege. Mindazonáltal másnap reggel egy olyan gondolattal a fejében ébredt, ami
minden kétséget kizáróan valamikor a whiskys üveg kiürítése és a kegyetlen ébredés
között fogant. A cochenilléről és Vetlesen teli fecskendőjéről. És pontosan ez a gondolat
mentette meg attól, hogy egyenesen a Thereses gátén lévő Vinmonopoletbe rohanjon,
helyette a munkába vetette magát. Drog ellen droggal.
– Ez a szám kié? – kérdezte Harry.
– Melyik? – hajolt előre Katrine.
Harry a privát kapcsolatok listájának egyik számára mutatott.
– Miért pont ez a szám érdekli? – nézett rá kíváncsai Katrine.
– Merthogy ez bejövő hívás. Végül is abból kell kiindulnunk, hogy a gyilkos kezében
volt az irányítás, ergo, ő az, aki felvette Vetlesennel a kapcsolatot.
Katrine kikereste a számot a neveket tartalmazó listán. – Bocs, de pont ez a hívó az, aki
mind a két listán rajta van, vagyis az illető páciens is egyben.
– Oké, de valahonnan el kell indulnunk. Ki az? Nő vagy férfi? Katrine
elvigyorodott. – Határozottan férfi.
– Ezt meg hogy érti?
– Férfias, mondhatni, igazi macsó. Arve Stop.
– Arve Stop? – robbant ki Holmból. – Az az Arve Stop?
– Írja fel azoknak a listájára, akiket meg kell látogatnunk – kérte Harry.
Amikor elkészültek, egy hét telefonszámból álló lista volt a kezükben. Egy szám
kivételével mindegyikhez megvolt a név is, ez a hetedik pedig a Storosenteret
bevásárlóközpont egyik nyilvános telefonjáról érkezett aznap, amikor Idar Vetlesent
meggyilkolták.
– Ismerjük a hívás időpontját – mondta Harry. – Van a telefonfülke közelében
biztonsági kamera?
– Nem hiszem – válaszolta Skarre. – De azt biztosan tudom, hogy minden egyes bejárat
be van kamerázva. Megkérdezhetem a biztonsági céget, hogy megvannak-e a felvételek.
– Ellenőrizz minden arcot fél órával a hívás előtt és utána is – utasította Harry.
– Ez azért nem lesz egyszerű – lombozódott le Skarre.
– Na, gondolkodj, ki tudna segíteni – mondta Harry.
– Beate Lonn – szólt közbe Holm.
– Így van. Add át neki üdvözletemet.
Holm bólintott, Harry pedig érezte, ahogy finoman beléhasít a lelkiismeret-furdalás.
Skarre telefonja játszani kezdte a There She Goest a The La's-től.
– Az eltűnt személyekkel foglalkozó osztály az – mondta Skarre és felvette.
Mindannyian a fiatal nyomozót bámulták, míg az a füléhez szorított telefont hallgatta.
Harry azon gondolkodott, hogy már jó ideje nem hívta fel Beatét. És hogy akkor látogatta
meg utoljára, amikor a baba megszületett. Tudta, hogy a lány nem hibáztatja azért, mert
Halvorsent szolgálatban megölték. De egy kicsit sok volt egyszerre: látni Halvorsen
gyerekét, a babát, akit a fiatal tiszt még csak nem is láthatott, és közben a lelke legmélyén
tudni, hogy Beate téved. Megmenthette volna – meg kellett volna mentenie – Halvorsent.
Skarre letette.
– Egy férfi Tveitán bejelentette a felesége eltűnését. Camilla Lossius, huszonkilenc
éves, házas, gyermektelen. Csak néhány órával ezelőtt történt, de van néhány nyugtalanító
körülmény. A bevásárlótáska a konyhaasztalon fekszik, és semmi nem került be belőle a
hűtőszekrénybe. A nő mobilja a kocsijában maradt, holott a férje szerint egy lépést sem
tesz nélküle. Ezenkívül az egyik szomszéd azt mesélte a férjnek, hogy egy férfit látott a
ház és a garázs körül ólálkodni, aki mintha várt volna valakire. A férj nem tudja
megmondani, hiányzik-e valami, akár nesszeszer vagy bőrönd. Ezek is biztos azok a fajta
népek, akiknek saját házuk van Nizza mellett, meg annyi szirszarjuk, hogy fel sem tűnik
nekik, ha valami hiányzik – ha értitek, amire gondolok.
– Hm – mondta Harry. – Ők mit mondanak?
– Hogy elő fog kerülni. Akkor majd újra hívnak.
– Oké – válaszolta Harry. Akkor folytassuk.
A továbbiakban egyikük sem hozta szóba a bejelentést, de Harry érezte, hogy ott lóg a
levegőben, mint valami távoli viharfelhő, ami alighanem útban van feléjük. Miután
felosztották maguk között a neveket, akikkel fel kell venni a kapcsolatot, a csoport
elhagyta Harry irodáját.
Harry újra az ablakhoz lépett és lenézett a parkra. A sötétség napról napra korábban
érkezik. Idar Vetlesen anyjára gondolt, hogy hogyan reagált arra, amikor elmesélte neki,
hogy a fia esténként afrikai prostituáltaknak nyújtott ingyenes orvosi segítséget. A nő most
először vesztette el az önuralmát – nem bánatában, hanem dühében –, és azt sikoltozta,
hogy ez hazugság, az ő fia nem állt le néger kurvákkal. Talán mégiscsak jobb lett volna
hazudni. Harry arra gondolt, amit előző nap a bűnügyi igazgatónak mondott, hogy a
vérfürdőnek egyelőre talán vége. De ha lenézett arra, ami az ablaka alatti sötétségben
megcsillant, kétségei támadtak. Gyakran hoznak óvodásokat játszani a parkba, különösen
miután havazott, ahogy például tegnap éjjel is. Legalábbis ez volt az első gondolata,
amikor ma reggel munkába érkezvén meglátta a hatalmas, szürkésfehér hóembert.
A Liberal szerkesztősége fölött, a legfelső emeleten helyezkedett el Oslo legdrágább,
magántulajdonban lévő kétszázharminc négyzetmétere, csodás kilátással az Oslofjordra,
az Akerhus erődre és Nesoddtangenre. Arve Stop, a Liberal tulajdonosa és főszerkesztője
birtokolta. Vagy egyszerűen Arve, ahogy az ajtón állt, ahová Harry becsöngetett. A
lépcsőfeljáró funkcionalizmusát csupán a tölgyfa ajtó két oldalán elhelyezkedő, kézzel
festett vázák törték meg. Harry azon morfondírozott, mennyit szakítana rajta, ha csak az
egyiket a hóna alá csapná és lelépne.
A második csöngetés után végre hangokat hallott odabentről. Egy magas csivitelőt és
egy mély, nyugodtat. Amikor az ajtó végre kinyílt, egy nő nevetése csörgedezett ki rajta. A
hang tulajdonosa fehér prémsapkát viselt – bizonyára műszőrme, gondolta Harry –, ami
alól kibuggyantak hosszú, szőke tincsei.
– Örülök neki! – fejezte be a nő a mondatot, majd megfordult és Harryra pillantott.
– Hello – köszönt Harry.
– Hello – válaszolta a nő közömbösen, majd miután hirtelen felismerte Harryt, lelkes
ujjongásba kezdett: – Jó ég, hello!
– Hello – ismételte meg Harry.
– Hogy van? – kérdezte a nő, miközben Harry látta rajta, amint felidéződik benne
legutóbbi beszélgetésük. Ami a Leon falához vágott készülékkel végződött.
– Nahát, maguk ismerik egymást Odával? – Arve Stop keresztbefont karral
támaszkodott az ajtófélfának. Frissen borotvált volt, alig észrevehető Louis Vuitton
márkajelzéssel ellátott pólót viselt, és zöld vászonnadrágot, ami minden más férfin
nőiesnek hatott volna. Arve Stop azonban csaknem olyan magas és széles vállú volt, mint
Harry, az arcáért pedig bármelyik amerikai elnökjelölt ölni tudott volna: határozott áll,
kisfiúsán kék pillantás, nevetőráncok és sűrű, őszes haj.
– Igen, egyszer már találkoztunk – bólintott Harry. – Amikor a műsorukban
szerepeltem.
– Na jó, fiúk, nekem rohannom kell – közölte Oda, majd csókott dobott feléjük és
elviharzott. A lépcsőfokok úgy dübörögtek a lába alatt, mintha legalábbis az életéért futna.
– Igen, most is erről a borzalmas showról van szó – morogta Stop, majd beljebb intette
Harryt és kezet nyújtott. – Attól tartok, hogy az exhibicionizmusom kezd aggasztó
méreteket ölteni. Ez alkalommal már meg sem kérdeztem, hogy mi a téma, csak
köszönettel rábólintottam, hogy megyek. Oda azért volt itt, hogy kérdezősködjön egy
kicsit. De akkor ezen már maga is túlesett, úgyhogy tudja, hogy megy.
– Engem csak telefonon kerestek meg – válaszolta Harry, és még mindig a bőrén érezte
Arve Stop tenyerének melegét.
– Nagyon komolynak tűnt a hangja a telefonban, Hole. Mit tehet magáért egy utolsó,
nyomorult firkász?
– Az orvosáról és curlingpartneréről, Idar Vetlesenről lenne szó.
– Á, Vetlesen! Hát, persze. Nem akar bejönni?
Harry lehúzta a bakancsát és követte Stopot a folyosón keresztül a nappaliba, ami két
lépcsőfokkal alacsonyabban feküdt, mint a lakás többi helyisége. Egy pillantás elég volt
hozzá, hogy rájöjjön, honnan szerezte Idar Vetlesen az inspirációt a váróterme
kialakításához. Odakinn a hold fénye megcsillant a fjordon.
– Ezek szerint most valamiféle a priori nyomozást végeznek? – kíváncsiskodott Stop,
és levetette magát egy egyszerű, formatervezett székre.
– Hogyan? – kérdezett vissza Harry, miközben elhelyezkedett a kanapén.
– A végkövetkeztetésből indulnak ki és visszafelé vizsgálódnak, hogy megértsék,
hogyan történt az egész.
– Ezt jelenti az „a priori”?
– Tudja az ördög. Csak a latin mindig olyan klasszul hangzik.
– Hm. És mit gondol a végkövetkeztetésünkről? Hisz benne?
– Én? – nevetett Stop. – Én nem hiszek semmiben. De hát, nekem ez a dolgom. Az én
feladatom az, hogy amint elém tesznek egy teljesen megalapozott igazságnak kikiáltott
dolgot, azon nyomban ellenérveket kezdjek sorolni. Ezt nevezzük liberalizmusnak.
– És ebben az esetben?
– Hát, igen. Ebben az esetben egyáltalán nem találom úgy, hogy Vetlesennek bármiféle
racionális indítéka lett volna. Vagy valóban elképesztően őrültnek kellett lennie.
– Vagyis maga nem hisz benne, hogy Vetlesen lenne a gyilkos?
– Ha a Föld kerek volta ellen argumentálunk, az még nem jelenti azt, hogy lapos lenne.
Gondolom, vannak bizonyítékaik. Egy italt? Kávét?
– Egy kávét elfogadnék.
– Blöfföltem – nevette el magát Stop – Csak víz van és bor. Ja, nem is, almaborom is
van az Abbediengen gárdból. Azt pedig meg fogja kóstolni, akár tetszik, akár nem.
Stop eltűnt a konyhában, Harry pedig felállt, hogy körülbámészkodjon a nappaliban.
– Helyes kis lakás, Stop.
– Eredetileg három lakás volt – kiabálta Stop a konyhából. – Az egyik egy sikeres
hajózási vállalkozóé volt, aki unalmában felakasztotta magát. Nagyjából ott, ahol maga ül
most. A másik, ahol most én vagyok, egy tőzsdeügynöké volt, akit bennfentes
kereskedelem miatt csuktak le. Amikor kiszabadult, eladta nekem a lakását és az összes
pénzt a hazai misszió egyik prédikátorának adta. Jobban belegondolva ez is egyfajta
bennfentes kereskedelem, ha érti, mire gondolok. És ahogy hallottam, a pasas most
boldogabb, mint valaha, szóval, miért is ne?
Stop visszatért a nappaliba két pohárral a kezében, amelyekben halványsárga folyadék
csillogott. Az egyiket Harrynak nyújtotta.
– A harmadik lakás egy ostensjoi vízvezeték-szerelőé volt, aki már akkor eldöntötte,
hogy itt akar lakni, amikor az Aker Bryggét még épp csak tervezték. Valószínűleg
presztízsbeli ugrást látott benne. Aztán tíz évnyi spórolás és garasoskodás – esetleg ennek
megfelelő mennyiségű túlszámlázás és feketézés – után megvette a lakást. De olyan sokba
került, hogy költöztetőkre már nem futotta neki, ezért néhány cimborájával vágtak neki a
hurcolkodásnak. Volt egy négyszáz kilós széfje, amire a feketén szerzett pénzek miatt volt
szüksége. Már az utolsó fordulónál jártak, csak tizennyolc lépcsőfok volt hátra, amikor az
az átkozott széf megcsúszott. A vízvezeték-szerelő alákerült, eltörte a gerincét és
megbénult. Most egy ápolóotthonban lakik, kilátással az Ostensjovannetre. – Stop az
ablakhoz lépett, belekortyolt az italába és elgondolkodva nézte a fjordot. – Ami persze
csak egy tó, de azért szép.
– Hm. A Vetlesenhez fűződő kapcsolatára lennénk kíváncsiak.
Stop némileg színpadiasan, egy húszéves könnyedségével megpördült. – Kapcsolat?
Hát, azért ez meglehetősen erős szó. Az orvosom volt. És megesett, hogy néha együtt
curlingeztünk. Pontosabban, mi többiek. Amit Idar csinált, azt legfeljebb kőtaszigálásnak
és felmosásnak lehetett csúfolni. – Stop széttárta a karját. – Igen, igen, tudom, hogy
meghalt, de ettől még így van.
Harry az asztalra tette az érintetlen poharat. – Miről beszélgettek?
– Javarészt a testemről.
– Igen?
– Az ég szerelmére, végül is az orvosom volt.
– Szerette volna, ha Vetlesen ezt-azt megváltoztat a testén?
Arve Stop szívből felkacagott. – Őszintén szólva, erre ezidáig nem volt szükségem.
Tudom, persze, hogy Idar mindenféle nevetséges plasztikai beavatkozásokkal,
zsírleszívással is foglalkozott, de én inkább a megelőzés híve vagyok, mint az utólagos
javítgatásé. Én sportolok, főtiszt. Nem ízlik az almabor?
– Alkoholt tartalmaz – felelte Harry.
– Valóban? – kérdezte Stop és nézegetni kezdte a poharát. – Sosem gondoltam volna.
– Akkor mely testrészéről beszélgettek?
– A könyökömről. Teniszkönyököm van, ami rendszeresen megkínoz, amikor játszunk.
Az az idióta meg fájdalomcsillapítót írt fel nekem edzés előttre. Merthogy az a gyulladást
is csökkenti. Ezzel viszont minden egyes alkalommal túlterheltem az izomzatomat. Persze,
most nem erről kellene puffognom, mert mégiscsak egy halott orvosról van szó, de nem
lenne szabad fájdalomcsillapítót szedni. A fájdalom jó dolog, nélküle aligha tudnánk
túlélni. Hálásnak kell lennünk a fájdalomnak.
– Valóban?
Stop mutatóujjával megkocogtatta az ablaküveget, ami olyan vastag volt, hogy teljesen
kizárta a város zaját. – Ha engem kérdez, ez azért egészen más, mint egy tóra nyíló kilátás.
Nem gondolja, Hole?
– Fogalmam sincs, nekem nincs semmiféle kilátásom.
– Nincs? Pedig kellene, hogy legyen. A kilátás segít átlátni, áttekinteni a dolgokat.
– Apropó, áttekintés. A Telenortól kaptunk egy áttekintést Vetlesennek az utolsó
napjaiban folytatott telefonbeszélgetéseiről. Miről beszélgettek egy nappal a halála előtt?
Stop egy pillanatra sem vette le Harryról kérdő pillantását, miközben hátraszegett fejjel
kiürítette a poharát. Azután elégedetten szusszantott.
– Már el is felejtettem, hogy beszéltem vele, de feltételezem, a könyökömről volt szó.
Facipő volt az, aki egyszer elmagyarázta Harrynak, hogy az a pókerjátékos, aki egy
blöff leleplezésénél az ösztöneire hallgat, már vesztett is. Bár mindannyiunkon látszik
valami kis jele a hazugságnak, egy jó pókerarc leleplezéséhez azonban elengedhetetlen
ezeknek a jeleknek a hidegfejű, módszeres feltérképezése – még ha ezek minden embernél
egyediek is. Enélkül teljesen esélytelen a dolog, mondta Facipő. Harry hajlott arra, hogy
igazat adjon neki. Így aztán azt a meggyőződését, hogy Stop hazudik, nem a férfi
arckifejezésére, és még csak nem is a hangjára vagy a testbeszédére alapozta.
– Hol volt délután négy és nyolc között azon a napon, amikor Vetlesen
meghalt? – kérdezte.
– Hé! – Stop egyik szemöldöke a magasba szökött. – Hé, hé! Mondja csak, van valami
az üggyel kapcsolatban, amiről nekem és az olvasóimnak tudnunk kellene?
– Hol volt?
– Ez most már egyre inkább úgy hangzik, hogy mégsem a Hóembert kapták el. Igazam
van?
– Jó lenne, ha egyelőre csak én tennék fel kérdéseket, Stop.
– Hát jó. Éppen a…
Arve hirtelen elhallgatott, majd kisfiús mosoly gyulladt az arcán: – Nem, várjunk csak
egy kicsit! Maga most arra céloz, hogy közöm lehet Vetlesen halálához. Ha most erre
válaszolok, akkor kvázi megerősítem a kérdés premisszáját.
– Szívesen feljegyzem, hogy megtagadta a választ, Stop.
Stop felemelte a poharát, mintha koccintásra készülne. – Ez egy szakállas ellenlépés,
Hole. Mi, a sajtó képviselői nap mint nap élünk vele. Egyébként pedig vegye figyelembe,
hogy nem tagadtam meg a válaszadást, csupán ebben a pillanatban nem élek annak
lehetőségével. Vagyis még gondolkodom rajta.
Stop visszament az ablakhoz, és odabiccentett a tükörképének.
– Nem tagadom meg, csak még nem döntöttem el, hogy mit válaszolok, vagy
válaszolok-e egyáltalán. Addig pedig várnia kell.
– Én aztán ráérek.
Stop megfordult: – Nem akarom rabolni az idejét, Hole, de ahogy mondani szoktam, a
Liberal egyetlen szellemi tőkéje az én személyes feddhetetlenségem. Remélem, megérti,
hogy a sajtó képviselőjeként kötelességem, hogy kihasználjam ezt a helyzetet.
– Hogy kihasználja?
– Az ég áldja meg, ember, hát látom, hogy egy olyan híren kotlok, ami atombombaként
fog becsapódni! Ráadásul, ha jól sejtem, egyetlen más lap sem tud róla, hogy valami nem
stimmel Vetlesen halála körül. Ha most egy olyan választ adok magának, amiből kiderül,
hogy semmi közöm a dologhoz, már ki is játszottam az összes ütőkártyámat. Akkor pedig
már túl késő lenne, hogy releváns információt kérjek. Igazam van, Hole?
Harry sejtette, hová tart a dolog. És azt is, hogy Stop okosabb fickó, mint feltételezte.
– Nincs semmi olyan információ, amivel bármit is kezdhetne – mondta Harry. – Azt
viszont nem árt, ha tudja, hogy a rendőrség tudatos akadályozása a nyomozásban
bűncselekménynek minősül.
– Touché! – nevette el magát Stop, láthatólag mostanra már teljesen
felvillanyozódva. – De mint sajtós és megveszekedett liberális, van néhány elvi kérdés,
amire tekintettel kell lennem. A kérdés itt az, hogy én, a közismerten rendszerellenes
hozzáállásommal, feltétel nélkül alávessem-e magam a hatalom rendfenntartóinak. – A
férfi nem leplezett iróniával köpködte a szavakat.
– És mi lenne a válasz feltétele?
– Természetesen a szükséges háttérinformációkra vonatkozó exkluzivitás.
– Biztosíthatom magának a kizárólagosságot – válaszolta Harry. – Azzal a kikötéssel,
hogy az információkat egyetlen léleknek sem adja tovább.
– Hát, akkor nem vagyunk előrébb. Kár. – Stop a vászonnadrág zsebébe dugta a
kezét. – Nekem viszont már így is épp elég anyagom van ahhoz, hogy feldobjam a témát,
vajon a megfelelő embert fülelte-e le a rendőrség.
– Óva intem tőle.
– Köszönöm, már megtette – sóhajtotta Stop. – De gondoljon bele, kivel tette, Hole.
Szombaton rendezzük meg minden idők legnagyobb buliját a Plazában. Hatszáz ember
ünnepli majd, hogy a Liberal huszonöt éves lett. Nem is rossz egy olyan laptól, amely
folyton a szólásszabadság határait feszegette és ami fennállása óta minden áldott nap
jogilag meglehetősen bizonytalan vizeken haladt. Huszonöt év, Hole, és a mai napig
egyetlen ügyet sem vesztettünk el a bíróságon. Meg kell beszélnem a dolgot az
ügyvédemmel. Gondolom, már ismeri Johan Krohnt, Hole.
Harry komoran bólintott. Stop a bejárati ajtó irányába tett diszkrét kézmozdulattal
jelezte, hogy a látogatás a részéről véget ért.
– Megígérem, hogy segítek magának, amennyit csak tudok – mondta Stop, amikor már
az ajtó előtt álltak az előszobában. – Ha maguk is segítenek nekem.
– Nagyon jól tudja, hogy mi nem mehetünk bele ilyen megállapodásokba.
– Magának sejtelme sincs, hogy milyen megállapodásokat kötöttünk mi már,
Hole – válaszolta nevetve Stop. – Tényleg nincs. Számítok rá, hogy hamarosan
viszontlátom.

– Nem számítottam rá, hogy ilyen hamar viszontlátlak – mondta Harry a nyitott ajtóban
állva.
Rakel az utolsó lépcsőfokokon járt.
– Ó, dehogynem – válaszolta és Harryhoz bújt. Azután behúzta Harryt az előszobába,
sarkával becsukta az ajtót, két keze közé fogta a férfi arcát és mohón megcsókolta.
– Gyűlöllek – mormolta, miközben kioldotta Harry övét. – Nagyon jól tudod, hogy erre
most semmi szükség nincs az életemben.
– Akkor menj el – ajánlotta Harry Rakel kabátját, majd blúzát gombolgatva. Lehúzta a
nő nadrágjának oldalán lévő cipzárat, majd becsúsztatta a kezét és hátának legalsó részét
kezdte simogatni selyembugyijának hűvös, sima anyaga fölött. A folyosón csend lett, csak
a lélegzetük és Rakel cipősarkának a koppanása hallatszott, ahogy a lábát odébb tette,
hogy Harry keze a megfelelő helyre csúszhasson.
Amikor utána az ágyban fekve megosztoztak egy cigarettán, Rakel azzal vádolta
Harryt, hogy olyan, mint egy díler.
– Ők is ezt csinálják, nem? – kérdezte. – Az első adagok ingyen vannak. Amíg függő
nem leszel.
– Utána pedig meg kell fizetni – válaszolta Harry, majd egy nagy és egy kisebb karikát
fújt a plafon felé.
– Drágán – bólintott Rakel.
– Te csak a szex miatt vagy itt – mondta Harry. – Nem igaz? Csak hogy én is tudjam.
Rakel végigsimított a mellkasán. – Olyan sovány lettél, Harry.
Harry nem válaszolt. Várt.
– Mathiasszal nem működik olyan jól – mondta Rakel. – Vagyis ő igen, ő tényleg
szuper, csak velem nem stimmel valami.
– Mi a baj?
– Ha én azt tudnám… Ha Mathiasra nézek, rögtön az jut az eszembe, hogy kifogtam az
álompasit. És arra gondolok, hogy teljesen felizgat engem, és én is megpróbálom
felizgatni őt, szinte letámadom, mert annyira szeretném, ha menne, érted? Olyan jó lenne.
De valahogy nem megy…
– Hm. Egy kissé nehéz elképzelnem, de azért hallom, amit mondasz.
Rakel megrángatta a fülcimpáját. – Az, hogy mi mindig kívántuk egymást, nem ütött
minőségbiztosítási pecsétet a kapcsolatunkra, Harry.
Harry látta, amint a kisebbik füstkarika utoléri a nagyobbikat és a levegőben táncolva
egy nyolcast formáztak. Dehogynem, gondolta.
– Elkezdtem kifogásokat keresni – folytatta Rakel. – Például azt a vicces
jellegzetességet a testén, amit Mathias az apjától örökölt.
– Mit?
– Semmi izgalmas, de azért feszélyezi egy kicsit.
– Gyerünk, mesélj!
– Nem, nem, tényleg nincs értelme beszélni róla. Eleinte a feszélyezettségét édesnek
találtam, de közben lassan idegesíteni kezdett. Mintha megpróbálnék ebből a semmiségből
hibát gyártani, egy kifogást, amiért… amiért… – Rakel elhallgatott.
– Amiért itt vagy – fejezte be helyette Harry. Rakel szorosan átölelte. Azután felállt.
– Nem jövök vissza többet – jelentette ki és Harryra öltötte a nyelvét.
Éjfélre járt, amikor Rakel elhagyta Harry lakását. A finom, hangtalanul szemerkélő
esőben az aszfalton megcsillant az utcai lámpák fénye. Bekanyarodott a Stensberggatára,
ahol az autót hagyta. Beült és épp indult volna, amikor egy kézzel írt papírlapot vett észre
az ablaktörlő alá dugva. Résnyire nyitotta az ajtót, kihalászta a papírt és megpróbálta
elolvasni az írást, ami az eső miatt szinte teljesen elmosódott.

Meg fogunk halni, kurva.

Rakel összerázkódott. Körülnézett. De egyedül volt, csak az utcán parkoló autókat látta
maga körül. Talán a többi ablaktörlő alatt is van papír? Egyet sem látott. Biztosan véletlen,
senki sem tudhatta, hogy az autója itt áll. Résnyire leengedte az ablakot, két ujja közé
csippentette a lapot, majd a résen kidugva elengedte, miközben beindította a motort és
elindult.
Nem sokkal az Ulleválsvei teteje előtt hirtelen az az érzése támadt, hogy valaki a hátsó
ülésről bámulja. Odanézett és egy fiúarcot pillantott meg. Nem Olegét, hanem valaki
másét, egy idegenét. Olyan hirtelen fékezett le, hogy az abroncsok felsikoltottak az
aszfalton. Azután dühös dudálást hallott. Háromszor. Levegő után kapkodva a tükörbe
pillantott, és jól látta a fiú ijedt arcát a mögötte lévő autóban. Remegve kapcsolt egyesbe.

Eli Kvale földbe gyökerezett lábbal állt a folyosón, és kezében még mindig ott
szorongatta a telefonkagylót. Ezt most nem ő képzelte be magának. Tényleg nem.
Csak akkor tért magához, miután Andreas kétszer is a nevén szólította.
– Ki volt az? – kérdezte a férje.
– Senki – válaszolta neki. – Téves hívás.
Amikor lefeküdtek aludni, Andreashoz akart bújni, de nem ment. Képtelen volt rá.
Tisztátalan volt.
– Meg fogunk halni – mondta a hang a telefonban. – Meg fogunk halni, kurva.

Tizenkilencedik fejezet
Tizenhatodik nap. Tévé

Amikor a nyomozócsoport a következő nap összeült, hétből hat személyt már


ellenőriztek azok közül, akikkel Idar Vetlesen a halála előtt beszélt. Már csak egy név
maradt hátra.
– Arve Stop? – csodálkodott Bjorn Holm és Magnus Skarre kórusban.
Katrine Bratt nem szólt egy szót sem.
– Nos – kezdte Harry. – Az imént beszéltem telefonon Krohn ügyvéddel, aki
egyértelműen a tudomásomra adta, hogy Arve Stop nem fog az alibijére vonatkozó
kérdésre válaszolni. Letartóztathatjuk, de minden joga megvan ahhoz, hogy hallgasson. Az
egyetlen, amit az őrizetbe vételével elérnénk az lenne, hogy az egész világ tudomást
szerezne róla, hogy a Hóember továbbra is szabadlábon van valahol. Már csak az a kérdés,
hogy Stop valóban nem akar válaszolni, vagy az egész csak színjáték.
– De egy híresség mint gyilkos… – vágott Skarre egy grimaszt. – Ki hinné ezt el?
– O. J. Simpson – vágta rá Holm. – Robert „Baretta” Blake. Phil Spector. Marvin Gaye
apja.
– Ki a bánat az a Phil Spector?
– Inkább arról meséljetek, hogy mit gondoltok – szólt rájuk Harry. – Ki vele, csak
spontánul, ami az eszetekbe jut. Van Stopnek valami rejtegetnivalója? Holm?
Bjorn Holm a pofaszakállát dörgölte. – Nekem az eléggé gyanús, hogy nem akarja
elárulni, hogy hol volt, amikor Vetlesent meggyilkolták.
– Bratt?
– Szerintem Stop csak szórakozik, hogy gyanússá váljon. A lapjának pedig úgysem árt
vele, sőt, csak tovább erősíti a kívülálló imázst. Az ellenállás nagy mártírja.
– Egyetértek – bólintott Holm. – Oldalt váltok. Nem vállalna ekkora rizikót, ha valóban
bűnös lenne. Akkor azonnal leközölné az egészet.
– Skarre? – noszogatta Harry.
– Blöfföl. Ez az egész egy nagy marhaság. Vagy értette valamelyikőtök ezt a dumát a
sajtóról meg az elvekről?
A többiek mély hallgatásba burkolóztak.
– Oké – mondta Harry. – Tegyük fel, hogy a többség gondolja jól és Stop tényleg igazat
mond. Akkor amilyen gyorsan csak lehet, ki kell zárnunk a gyanúsítottak közül, hogy
tovább haladhassunk. Van valaki, aki esetleg együtt lehetett vele a gyilkosság
időpontjában?
– Nemigen – válaszolta Katrine. – Felhívtam egy ismerősömet, aki a Liberalnál
dolgozik. A lány azt mondta, hogy Stop nem igazán társasági ember, munkaidőn kívül
jobbára otthon tartózkodik egyedül. Eltekintve persze a hölgylátogatóktól.
Harry Katrinére bámult. Túlbuzgó diáklányra emlékeztette, aki egy szemeszterrel
mindig előrébb jár, mint az előadó.
– Mármint hölgyek, többes számban? – pislogott Skarre.
– Hogy az ismerősömet idézzem: Stop egy megrögzött puncivadász. Miután ő
visszautasította az egyik közeledési kísérletét, Stop értésére adta, hogy mint újságíró nem
felel meg az elvárásoknak, és érdemes lenne más szakmát választania.
– Micsoda egy seggfej! – horkant fel Skarre.
– A lány is ezt a következtetést vonta le – bólintott Katrine. – Abban viszont igaza volt
Stopnek, hogy a csaj tényleg rémes újságíró.
Holm és Harry nevetésben törtek ki.
– Kérdezze meg a barátnőjét, hátha eszébe jut néhány szerető neve – kérte Harry és
felállt. – Utána hívjon fel valaki mást is a szerkesztőségből és kérdezze meg ugyanezt. Azt
akarom, hogy a nyakában érezze a lihegésünket. Gyerünk!
– És mi a helyzet magával? – tudakolta Katrine, és nem mozdult a helyéről.
– Velem?
– Maga nem mondta el, hogy mit gondol Stopról. Hogy blöfföl-e vagy sem.
– Nos – mosolyodott el Harry. – Annyi biztos, hogy nem csak igazat mond.
A többiek rábámultak.
– Azt állította, hogy nem emlékszik, miről beszélgettek Vetlesennel az utolsó híváskor.
– És?
– Ha az ember megtudja, hogy a pasas, akivel előző nap beszélt, körözött
sorozatgyilkos volt, és épp az imént ölte meg magát, minden valószínűség szerint azonnal
átismétli a beszélgetésüket és az utolsó mássalhangzóig bezárólag elemzi, hogy volt-e
benne bármiféle utalás vagy jel.
Katrine lassan bólintott.
– A másik dolog, amire kíváncsi lennék – folytatta Harry –, hogy az elején miért vette
fel velem a kapcsolatot Hóember, miért akarta azt, hogy nyomozni kezdjek utána. És
most, amikor – ahogyan az előre látható volt – közeledek hozzá, miért esik egyszer csak
pánikba és próbálja azt a látszatot kelteni, hogy Vetlesen a gyilkos?
– Lehet, hogy végig erre ment ki a játék – mondta Katrine. – Lehet, hogy azért szúrta ki
épp Vetlesent, mert volt valami elintézetlen ügy kettőjük között. Kezdettől fogva errefelé
terelte magát.
– Esetleg azért, mert így akart legyőzni téged – töprengett Holm. – Rávesz, hogy
hibázz, utána pedig csendben élvezi a győzelmét.
– Ó, ugyan már – prüszkölte Skane. – Vagy komolyan azt hiszitek, hogy ez egy
személyes ügy a Hóember és Harry Hole között?
A másik három némán bámult a fiatal nyomozóra. Skarre a homlokát
ráncolta: – Tényleg az?
Harry levette a kabátját a fogasról. – Katrine, szeretném, ha újra meglátogatná
Borghildot. Mondja azt neki, hogy meghatalmazásunk van rá, hogy belenézzünk a
páciensek aktáiba. Majd én tartom a hátamat, ha valami gond lenne belőle. Nézze meg,
mit talál Arve Stopról. Még valami, mielőtt lelépek?
– Az a nő Tveitáról – mondta Holm. – Camilla Lossius. Még mindig nem került elő.
– Nézz utána, Holm!
– És te mit csinálsz? – érdeklődött Skarre. Harry elmosolyodott. – Megtanulok
pókerezni.

Amikor Harry Facipő ajtaja előtt állt a Frogner plass egyetlen panelházának hetedik
emeletén, ugyanaz az érzés fogta el, mint gyerekkorában a nyári szünetekben. Hogy ez az
utolsó lehetőség, az utolsó kétségbeesett próbálkozás, miután már mindenkit
végigcsengetett. Facipő – valódi nevén Asbjorn Treschow – kinyitotta az ajtót és
mogorván bámult Harryra. Mert most is ugyanúgy tudta, mint akkor. Hogy ő az utolsó
választás.
A bejárati ajtó egyenesen a harminc négyzetméteres lakótérbe vezetett, amit némi
jóindulattal amerikai konyhás nappalinak, mindenféle jóindulat híján pedig teakonyhával
ellátott garzonnak lehetett volna nevezni. A bűz mellbevágó volt. A nedves lábon vegetáló
baktériumoknak valami egészen speciális kigőzölgése. Facipő ezt a penetráns lábizzadást
az apjától örökölte, éppúgy, mint a gúnynevét, ugyanis az apja annak reményében, hogy a
faanyag magába szívja a szagot, folyton ebben a lábbeliben járt-kelt.
Az ifjabb Facipő lábszagának egyetlen pozitív hozadéka az volt, hogy szinte egészen
elnyomta a mosogatóban tornyosuló edényhalmok, a teli hamutálcák és a székek támláján
heverő átizzadt pólók szagát. Harry azon morfondírozott, hogy talán mégiscsak volt
valami abban a híresztelésben, hogy a lábszag kergette az őrületbe Facipő ellenfeleit, és
segítette hozzá őt magát, hogy eljusson Las Vegasba a póker-világbajnokság
középdöntőjébe.
– Rég láttalak – mondta Facipő.
– Igen. Kösz, hogy időt tudtál szakítani rám.
Facipő röviden felnyerített, mintha Harry valami viccet mondott volna. Harry pedig,
aki a szükségesnél egyetlen perccel sem kívánt többet a lakásban tölteni, azonnal a tárgyra
tért:
– Miért szól a póker csakis arról, hogy az ember felismerje, mikor csal a másik?
Láthatólag Facipőnek sem volt ellenére, hogy a bevezető csacsogást átugorják.
– Az emberek azt hiszik, hogy a póker a statisztikáról szól, valószínűségekről és az
oddsról, vagyis az esélyekről. De ha az ember magas szinten űzi a játékot, ott már minden
játékos kívülről tudja az oddsokat, ezért a tulajdonképpeni küzdelem nem ezen dől el. Ami
a legjobbakat megkülönbözteti, az a képesség, hogy az ember olvasni tudjon másokban.
Mielőtt Vegasba utaztam, tudtam, hogy a legjobbak ellen fogok játszani, azok ellen,
akiknek a játékát látni lehetett a Gamblers' Channelen. Felvettem őket videóra és alaposan
megfigyeltem minden egyes srácot, amikor blöffölt. Lejátszottam lassítva, feltérképeztem
a legapróbb mozgást is az arcukon, jegyeztem, hogy mit mondtak, mit csináltak. És ha
már eleget tanulmányoztam valakit, mindig kiderült, hogy van valami, egy-két apróság,
ami ismétlődik. Az egyik egy röpke pillanatra megvakarta a jobb orrcimpáját, a másik
végigsimította a kártyák hátát. Így amikor odautaztam, biztos voltam benne, hogy győzni
fogok. De azután kiderült, hogy én sokkal árulkodóbb jeleket küldök, mint ők.
Facipő keserű nevetése, ami inkább tűnt zokogásnak, megrengette hatalmas, formátlan
testét.
– Szóval, ha jelen lennél, amikor kihallgatok valakit, akkor te észrevennéd rajta, hogy
mikor hazudik?
Facipő a fejét rázta. – Ez azért nem ennyire egyszerű. Először is szükségem van egy
videofelvételre. Másodszor is látnom kell a lapjait, hogy tudjam, mikor blöfföl. Csak
ezután tekerem vissza a felvételt és elemzem, mi az, amit ilyenkor másképp csinál.
Olyasmi, mint amikor egy hazugságvizsgálót kalibrál az ember. A teszt előtt az illetőnek
mondania kell valamit, ami nyilvánvalóan igaz. Például a nevét. Utána pedig valami
olyasmit, ami nyilvánvalóan hazugság. Így aztán megvannak a szélső értékek, amikből
olvasni lehet.
– Egy nyilvánvaló igazság – mormolta Harry. – És egy nyilvánvaló hazugság. Egy
darabka videoszalagon.
– De ahogy már a telefonban is jeleztem, nem garantálok semmit.

Harry a House of Pain nevet viselő szobában bukkant rá Beate Lonn-re, ahol a fiatal nő
az ideje nagy részét töltötte, mikor még a rablási osztály munkatársa volt. A House of Pain
egy ablaktalan iroda volt, zsúfolásig tömve felvevő- és lejátszókészülékekkel, amelyek
segítségével rablási eseteket elemeztek, képeket merevítettek és nagyítottak ki, és
személyeket próbáltak beazonosítani szemcsés képek és recsegő üzenetrögzítők felvételei
alapján. Most viszont Beate már a bűnügyi technikusok csoportvezetője volt a Brynön
lévő központjukban, illetve pillanatnyilag szülési szabadságát töltötte.
A gépek zümmögtek, a száraz meleg pedig piros foltokat festett a lány szinte áttetszően
fehér arcára.
– Hello – köszönt Harry, és hagyta, hogy a súlyos acélajtó becsapódjon mögötte.
Az alacsony, filigrán nő felállt és átölelték egymást.
– Nagyon vékony lett – állapította meg Beate.
Harry megvonta a vállát. – Mi a helyzet… mindennel?
– Greger alszik, amikor kell, eszik, amikor kell és szinte soha nem sír. – Beate
elmosolyodott. – Hát, nekem most ez a „minden”.
Harry arra gondolt, hogy mondania kellene valamit Halvorsenről. Bármit, amiből
kiderül, hogy nem felejtette el a fiút. De nem akartak jönni a megfelelő szavak. És mintha
Beate tudta volna, mi zajlik benne, gyorsan megkérdezte tőle, hogy van.
– Megvagyok – válaszolta Harry, és lezökkent az egyik székre. – Egészen jól. Teljesen
pocsékul. Attól függ, melyik nap kérdezi.
– Mondjuk ma? – Beate a tévéképernyő felé fordult, megnyomott egy gombot, mire a
képernyőn lévő emberek hátrafelé kezdtek rohanni egy bejárat felé, ami fölött a
Storosenteret felirat szerepelt öles betűkkel.
– Paranoid vagyok – válaszolta Harry. – Az az érzésem, hogy olyasvalakire vadászom,
aki manipulál engem. Valahogy minden a feje tetejére állt, és nagy valószínűséggel azt
teszem, amit ő diktál. Ismeri ezt az érzést?
– Hogyne – bólintott Beate. – Én például Gregernek nevezem. – Leállította a
szalagot. – Akarja látni, mit találtam?
Harry közelebb húzta a székét. Nem volt titok, hogy Beate Lonn egy egészen
különleges képességgel rendelkezik. Agyának az a része – a fusiform gyrus –, ami az
embernél az arcok elraktározásáért és azonosításáért felelős, olyan fejlett és érzékeny volt,
hogy mindenkinek az arcára emlékezett, akit valaha is látott már. Mint valami két lábon
járó bűnözői adatbank.
– Először végignéztem azoknak a fotóit, akik érintettek az ügyben – magyarázta
Beate. – Férjek, gyerekek, tanúk és így tovább. A régi ismerősöket pedig már úgyis tudom.
Kockáról kockára léptette a filmet. – Ott van! – állította le a szalagot. A kép remegve
megállt. Egy csoportnyi embert mutatott szemcsésen, fekete-fehérben, életlenül.
– Hol? – kérdezte Harry és pont olyan hülyének érezte magát, mint minden
alkalommal, amikor arcokat nézegetett Beate Lonn társaságában.
– Ott. Ugyanaz a személy, mint ez itt a képen. – Beaté egy fotót húzott elő az asztalon
heverő mappából.
– Lehetséges, hogy ő az, aki rád vadászik, Harry?
Harry döbbenten meredt a képre. Azután lassan bólintott és megragadta a telefonját.
Katrine Bratt két másodperc múlva válaszolt.
– Fogja a kabátját, két perc múlva talákozunk lenn a garázsban – utasította
Harry. – Dolgunk van.

Harry egy gyors kerülőutat választott, hogy megússzák a Bogstadvei közlekedési


lámpáit.
– És teljesen biztos volt benne? – hitetlenkedett Katrine. – A biztonsági kamerák
képminősége…
– Higgyen nekem – szakította félbe Harry. – Ha Beate Lonn azt mondja, hogy ő az,
akkor semmi kétség, hogy ő az. Hívja a tudakozót és szerezze meg az otthoni
telefonszámát.
– Elmentettem a telefonomba – mondta Katrine és előhalászta a készüléket.
– Elmentette? – pillantott a nőre Harry. – Minden személy telefonszámát beírja, aki
felbukkan egy nyomozás során?
– Aha. Egy csoportba gyűjtöm őket. Majd miután felderítettük az ügyet, kitörlöm. Ki
kellene próbálnia, igazán felemelő érzés megnyomni a delete gombot. Nagyon… konkrét.
Odafenn a Hoffon Harry leparkolt a nagy sárga épület előtt.
Az összes ablak sötét volt.
– Filip Becker – mormolta Katrine. – Még ilyet.
– Ne felejtse el, hogy csak beszélni akarunk vele. Teljesen szimpla oka is lehetett
annak, hogy felhívja Vetlesent.
– A Storosenteret nyilvános készülékéről?
Harry Katrinére nézett. A nő nyakának vékony bőre alatt jól látszott az erek lüktetése.
Elszakította róla a tekintetét és a ház nappalijának ablaka felé meredt.
– Jöjjön – mondta. Abban a pillanatban, hogy megragadta a kocsiajtó kilincsét,
megszólalt a telefonja. – Igen?
A vonal túlsó végén lévő hang izgatottan csengett, de rövid, összeszedett mondatokban
jelentett. A szóáradatot Harry részéről mindössze két „hm”, egy meglepett „micsoda?”,
valamint egy „mikor?” szakította meg.
Végül csend lett a túlvégen.
– Hívd a bevetési központot – mondta Harry. – Kérd meg őket, hogy küldjék fel a két
legközelebb lévő járőrkocsit a Hoffsveire. Ne kapcsolják be a szirénákat és álljanak meg
az utca elején. Mi?… Mert egy gyerek is van odabenn és semmi kedvünk Beckert a
szükségesnél jobban felidegesíteni. Rendben?
Természetesen rendben volt.
– Holm volt az. – Harry áthajolt Katrine előtt, kinyitotta a kesztyűtartót, kotorászni
kezdett és egy bilincset húzott elő. – Az emberei találtak néhány ujjlenyomatot Lossiusék
garázsában, és összevetették azokkal, amiket az ügyben összegyűjtöttünk.
Harry kihúzta a kulcscsomót a gyújtáskapcsolóból, azután előrehajolt és egy fémdobozt
szedett elő az ülése alól. Egy kulcsot dugott a zárba, kinyitotta és egy fekete, rövid csövű
Smith & Wessont emelt ki belőle. – Az egyik stimmelt az első sárhányón lévő
ujjlenyomattal.
Katrine szája egy néma ó-t formázott és kérdő pillantással a sárga ház felé biccentett.
– Bizony – bólintott Harry. – Filip Becker professzor.
Látta, ahogy Katrine Bratt szeme elkerekedik. A hangja azonban továbbra is nyugodtan
csengett: – Valami azt súgja, hogy hamarosan megnyomom a delete gombot.
– Talán – mondta Harry. Kibillentette a revolver dobját és ellenőrizte, minden töltény a
helyén van-e.
– Aligha van két ember, aki ugyanúgy rabol el két nőt. – Katrine megmozgatta a
nyakát, mintha egy bokszmérkőzés előtt melegítene be.
– Ésszerű feltételezés.
– Már akkor fel kellett volna ismernünk, amikor az első alkalommal itt jártunk.
Harry a nőre pillantott és azon tűnődött, hogy miért nem osztja az izgatottságát, hol
marad a részegítő boldogságvarázs, ami a letartóztatások előtt hatalmába szokta keríteni?
Talán már túlságosan jól tudja, hogy hamarosan úgyis az az üresség lép majd a helyére.
Mert mégiscsak későn érkeztek, mint a tűzoltó, aki már csak füstölgő romokat talál. Igen,
de most mégsem csak erről volt szó. Volt még valami más is, világosan érezte. Kétségei
voltak. Az ujjlenyomatok és a Storosenteret-beli képek bőven elegendőek lennének a
bíróságon, de ez így valahogy túl könnyűnek tünt. Ez a gyilkos nem ilyen, nem vétene
ilyen banális hibát. Ez nem lehet ugyanaz a személy, aki Sylvia Ottersen fejét egy
hóember testére helyezte, aki egy rendőrt a saját mélyhűtőjében fagyasztott le és aki
levelet küldött Harrynak, amiben ez állt: Te pedig ezt kérdezed majd: „Ki építette a
hóembert?"
– Mit csinálunk? – kérdezte Katrine. – Azonnal őrizetbe is vesszük? Harry nem tudta
kivenni a nő hanglejtéséből, hogy ez kérdés volt-e.
– Egyelőre várunk, amíg megérkezik az erősítés. – mondta Harry. – Azután
becsengetünk.
– És ha nincs itthon?
– Itthon van.
– Igen? Honnan…
– Figyelje a nappali ablakát! Fókuszáljon egy pontra.
A nő odafordult. És amikor a fehér fény finoman megvillant a hatalmas panorámaablak
mögött, Harry látta, hogy megértette, mire gondol. Egy bekapcsolt tévé fénye volt.
Némán vártak. Odakinn csend volt. Egy varjú rekedten felkiáltott. Újra elcsendesült
minden. Azután megszólalt Harry telefonja.
Az erősítés a helyén volt.
Harry röviden tájékoztatta őket a helyzetről. Hogy nem akar egyenruhát látni, amíg ő
nem kiált értük, esetleg lövést vagy kiabálást nem hallanak.
– Némítsa le! – figyelmeztette Katrine, amikor befejezte a hívást. Harry elnevette
magát, majd tette, amit a nő mondott, s közben lopva rápillantott. Arra gondolt, milyen
volt az arca, amikor a fagyasztószekrény ajtaja kinyílt. Most azonban nem látott rajta sem
félelmet, sem idegességet, csak koncentrációt. A kabátja zsebébe dugta a telefont és
hallotta, ahogy az a revolverhez koccan.
Kiszálltak a kocsiból, átmentek az utca túloldalára és kinyitották a kaput. A feljáró
nedves kavicsa hangosan csikorgott a cipőjük alatt. Harry a panorámaablakra pillantott és
egy elsuhanó árnyékra figyelt fel a világos tapéta előtt.
A lépcsőn megálltak. Katrine vetett egy pillantást Harryra, aki bólintott. A nő
megnyomta a csengőt. Mély, tétova ding-dong hallatszott odabentről.
Vártak. Nem történt semmi. Se léptek, sem árnyék a bejárati ajtó mellett hosszan
elnyúló ablak mögött.
Harry előrelépett és az üveghez tapasztotta a fülét, de nem hallott semmit odabentről,
még a tévét sem. Tett három lépést visszafelé, megragadta a tető lépcső fölé nyúló szélét,
mindkét kezével az ereszbe kapaszkodott és felhúzta magát annyira, hogy belássa az egész
nappalit az ablakon keresztül. Háttal neki egy alak ült a padlón törökülésben a tévé előtt.
Az óriási fülhallgató úgy vette körül koponyáját, mint valami fekete glória. A fülhallgatót
egy vezeték kötötte a tévéhez.
– Nem hall minket a fejhallgató miatt – közölte Harry, majd visszaereszkedett a földre,
még éppen időben ahhoz, hogy lássa, amint Katrine a kilincsre teszi a kezét. A keret
gumiszigetelése cuppanó hang kíséretében engedte el az ajtót.
– Biztosan szívesen lát bennünket – mondta Katrine halkan és belépett a házba.
Harry meglepődve és magában káromkodva bement a nő után. Katrine már a nappali
ajtajánál állt és kinyitotta. Megvárta, hogy Harry mellé érjen. Katrine oldalra lépett és
ezzel csaknem elsodort egy talapzatot, amin egy váza vészjósló imbolygásba kezdett.
Legalább hat méter választotta el őket a személytől, aki még mindig háttal ült nekik.
A tévé képernyőjén egy botladozó baba egy nevető nő ujjába kapaszkodva próbálta
megtartani az egyensúlyát. A tévékészülék alatt fekvő DVD-lejátszó kijelzője kéken égett.
Harryt hirtelen déjà vu érzés fogta el, egy tragédia emléke, ami megismétlődhet.
Mégpedig pontosan így: csend, a családi boldogság képei egy amatőr felvételen, az akkor
és a most közötti kontraszt, egy tragédia, ami már rég lejátszódott, és csak a befejezésre
vár.
Katrine rámutatott valamire, de addigra már Harry is észrevette.
A pisztoly közvetlenül az alak mögött hevert, egy félig kirakott puzzle és egy Gameboy
között, és megszólalásig olyan volt, mint egy játékfegyver. Egy Glock 2l-es, tippelte Harry
és émelyegni kezdett, ahogyan a teste hirtelen adrenalint pumpált a vérébe.
Két lehetőségük volt. Az ajtóban maradnak, elkiáltják Becker nevét és viselik a
következményeit annak, ami akkor történik, ha egy felfegyverezett férfi váratlanul
fegyvenel találja szembe magát. Vagy lefegyverezik, mielőtt felfedezné őket. Harry
Katrine vállára tette a kezét, maga mögé tolta a nőt, miközben megpróbálta felmérni,
mennyi ideig tarthat, amíg Becker megfordul, felkapja a földről a pisztolyt, céloz és
meghúzza a ravaszt. Négy hosszú lépésnek elégnek kell lennie. Harry mögött nincs fény,
úgyhogy nem fog árnyékot vetni, a képernyőn pedig elég sok a fény ahhoz, hogy ne
tükrözze vissza őt.
Harry nagy levegőt vett és mozgásba lendült. Olyan finoman helyezte a lábát a
parkettára, ahogy csak tudta. Az alak nem mozdult. A második lépés közepén tartott,
amikor egy csattanást hallott a háta mögül. Ösztönösen tudta, hogy a váza volt. Látta,
hogy a padlón ülő alak megfordul és Becker elkínzott arca bontakozott ki a homályból.
Harry megdermedt, Beckerrel egymásra meredtek, a férfi mögött a tévé pedig hirtelen
elsötétült. Becker szája elnyílt, mintha mondani akarna valamit. A szeme vörös volt, az
arca pedig puffadt, mintha sírt volna.
– A pisztoly!
Katrine kiáltott. Harry automatikusan felemelte a pillantását és megpillantotta a nő
tükörképét a fekete tévéképernyőben. Katrine előrenyújtott karral állt az ajtónál, kezei egy
revolver köré kulcsolódtak.
Az idő mintha sűrű, formátlan anyaggá olvadva megállt volna, és csak az érzékek
működtek a valós tempóban.
Egy olyan rutinos rendőrnek, mint Harry, ösztönösen a padlóra kellett volna vetnie
magát, miközben előrántja a saját fegyverét. De volt még valami, valami, ami lassabb az
érzékeknél, de sokkal nagyobb erővel dolgozik. Harry később kénytelen volt
megváltoztatni a véleményét, de ebben a pillanatban az hitte, hogy egy másik déjà vu
érzés dolgozik benne. Egy halott férfi képét látta, akit egy rendőr fegyveréből származó
golyó lőtt keresztül, mert tudta, hogy az út végén van, hogy már nem képes tovább
harcolni a kísértetek ellen.
Harry jobbra lépett, egyenesen Katrine lővonalába.
Olajozott kattanást hallott maga mögül. Egy revolver kakasának a hangját, amint az ujj
felengedi a nyomást a ravaszon.
Becker bal keze a pisztoly mellett támaszkodott a padlón. Az ujjai a csontoknál egészen
kifehéredtek, ami azt jelentette, hogy a férfi teljes testsúlyával erre a kezére nehezedett.
Jobbjában a televízió távirányítóját szorongatta. Ha Becker ebből a helyzetből, ahogy most
ül, jobb kezével a pisztolyért nyúl, elveszti az egyensúlyát.
– Ne mozduljon! – utasította Harry hangosan.
Becker kettőt pislogott, mintha abban bízott volna, hogy Harry és Katrine látványa így
eltűnik a szeme elől. Harry nyugodt és kiszámított mozdulatokkal előrébb lépett. Lehajolt
és felvette a padlóról a pisztolyt, ami meglepően könnyű volt. Annyira könnyű, hogy
kizárt, hogy meg lett volna töltve. A fegyvert a kabátzsebébe dugta a sajátja mellé és
leguggolt. A tévé képernyőjében látta, hogy Katrine még mindig rájuk céloz, miközben
nyugtalanul egyik lábáról a másikra helyezi a súlyát. Harry Becker felé nyújtotta az egyik
karját, aki megriadt vadként hőkölt vissza. Ennek ellenére sikerült megragadnia és
lehúznia Becker fejéről a fülhallgatót.
– Hol van Jonas? – kérdezte Harry.
Becker úgy bámult rá, mintha sem a helyzetet, sem a nyelvet nem értené, amin hozzá
beszél.
– Jonas? – ismételte meg Harry. Azután kiabálni kezdett: – Jonas! Jonas, itt vagy?
– Csitt! – mondta Becker. – Alszik. – A férfi hangja olyan volt, mintha valami
nyugtatót vett volna be.
Becker a fülhallgatóra mutatott. – Nem szabad felébreszteni.
Harry nyelt egyet. – Hol van a gyerek?
– Hol lenne? – Becker oldalra hajtotta formátlan fejét és úgy nézett Harryra, mintha
csak most ismerte volna fel. – Tennészetesen az ágyában. Ilyenkor már minden kisfiúnak
ágyban a helye. – A hanglejtése úgy hullámzott, mintha egy dalból idézne.
Harry a kabátja másik zsebébe nyúlt és előhúzta a bilincset. – Nyújtsa előre a
kezét – kérte. Becker újra csak pislogott.
– A maga biztonsága érdekében – tette hozzá Harry magyarázatképpen.
Begyakorolt fordulat volt, amit már a rendőrtiszti főiskolán bemagoltak és arra szolgált,
hogy megnyugtassák vele a letartóztatottat. De amikor Harry meghallotta a saját hangját,
hirtelen megértette, miért lépett bele a lővonalba. És ennek semmmi köze nem volt a
kísértetekhez.
Becker úgy emelte a kezét Harry felé, mintha imádkozna. Az acél csattanva zárult
vékony, szőrös csuklója köré.
– Üljön le – mondta neki Harry. – A kolléganőm itt marad magával.
Harry felállt és Katrine felé indult. A nő leengedte a fegyvert és különös fénnyel a
szemében mosolygott Harryra. Mintha tűz parázslana valahol mélyen a bensőjében.
– Jól van? – kérdezte halkan Harry. – Katrine?
– Persze – nevetett a nő.
Harry habozott. Azután elindult fölfelé a lépcsőn. Emlékezett rá, hol van Jonas szobája,
de előbb a többi ajtót nyitogatta végig. Mintha halogatni akarta volna. Beckerék
szobájában sötét volt, de ki tudta venni a franciaágyat, aminek az egyik oldaláról leszedték
az ágyneműt. Mintha a férfi tudta volna, hogy a felesége soha többé nem jön vissza.
Végül megállt Jonas szobája előtt. Igyekezett minden gondolatot és képet kiverni a
fejéből, mielőtt kinyitja az ajtót. Hamiskás hangok halk sorozata ütötte meg a fülét, és bár
nem látta, de tudta, hogy az ajtó nyitása keltette huzat egy vékony fémrudacskákból álló
szélcsengőt mozgatott meg. Oleg szobájában is hasonló lógott a plafonról. Harry belépett
a szobába, és mintha valamit vagy valakit látott volna az ágyon a paplan alatt.
Lélegzetvétel zaja után hallgatózott. De csak a szélcsengő hangjának vibrálását hallotta,
ami nem akart elülni. Kezét a paplanra tette. És egy pillanatra megbénította a félelem. Bár
a szobában semmi nem volt, ami fizikai veszélyt jelentett volna rá, tudta, hogy mitől
retteg. Mert korábbi főnöke, Bjarne Moller egyszer megfogalmazta neki: a saját emberi
mivoltától fél.
Óvatosan lehúzta a paplant az alatta fekvő testről. Jonas volt az. A sötétben egészen úgy
tűnt, mintha aludna. Tágra nyílt szemétől eltekintve, amely a plafonra meredt. Harry egy
tapaszt vett észre az alkarján. Fülével a fiú félig nyitott szája fölé hajolt, miközben a kezét
a homlokára tette. Összerándult, amikor megérezte, hogy a gyerek bőre meleg, a fülére
pedig levegő áramlik. Azután álomittas mormolást hallott: – Mama?
Harryt teljeséggel felkészületlenül érte a saját reakciója. Talán, mert Olegre gondolt.
Vagy saját magára, amikor kisfiú korában felriadt és azt hitte, hogy az anyja még mindig
él, és beviharzott a szülei hálószobájába odafenn Oppsalon, ahol a franciaágynak csak az
egyik felén volt megágyazva.
Mindenesetre Harrynak nem sikerült visszatartania a könnyeit, amelyek váratlanul a
szemébe tolultak és egészen elmosták előtte Jonas arcát. Meleg patakocskákban csorogtak
végig az arcán, összegyűltek a szájához vezető barázdákban és megízlelhette sósságukat.
NEGYEDIK RÉSZ

Huszadik fejezet
Tizenhetedik nap. Napszemüveg

Reggel hétkor Harry belépett a vizsgálati fogda huszonhármas számú cellájába. Becker
felöltözve ült a priccsen és kifejezéstelen arccal nézett rá. Harry az ügyeleti szobából
magával hozott széket az öt négyzetméteres helyiség közepére helyezte, lovaglóülésben
ráült, és egy gyűrött Cameles dobozt nyújtott Becker felé.
– Kizárt, hogy idebenn engedélyeznék a dohányzást – szólalt meg Becker.
– Ha én néznék életfogytiglani büntetés elébe – mondta Harry –, simán
megkockáztatnám a dolgot.
Becker Harryra bámult.
– Na, gyerünk már! – biztatta Harry. – Jobb helyet keresve sem találhatna
zugdohányzásra.
A professzor halványan elvigyorodott és kihúzta a cigarettát a dobozból, amit Harry
pöckölt ki számára.
– Jonas a körülményekhez képest jól van – mondta Harry és elővette az
öngyújtóját. – Beszéltem Benediksenékkel, azt mondták, náluk maradhat néhány napig.
Egy kicsit hajba kaptam miatta a gyermekvédelmisekkel, de végül beleegyeztek. A sajtó
egyelőre semmit nem tud a letartóztatásáról.
– Hogyhogy nem? – kérdezte Becker óvatosan szipákolva az öngyújtó lángja fölött.
– Erre majd később visszatérek. De azt maga is biztosan tudja, hogy ha nem hajlandó
együttműködni, nem tudom visszatartani az információkat.
– Aha, szóval maga a jó zsaru. Aki pedig tegnap hallgatott ki, az volt a rossz, ugye?
– Így van, Becker, én vagyok a jó zsaru. És szeretnék feltenni magának néhány nem
hivatalos kérdést. Amit most elmond nekem, nem használjuk fel és nem is használhatjuk
fel maga ellen. Rendben?
Becker megvonta a vállát.
– Espen Lepsvik, aki tegnap kihallgatta, úgy véli, hogy maga hazudik – vágott bele
Harry és a plafon felé fújta a füstöt.
– Miről?
– Arról, hogy csupán beszélgetett Camilla Lossiusszal a garázsban, és utána távozott
onnan.
– Mert így is volt. Miért, maga szerint mi történt?
– Az, amit Lepsvik is mondott magának tegnap este: elrabolta a nőt, majd megölte és
valahol elrejtette a holttestet.
– De hát ez őrültség! – fakadt ki Becker. – Csak beszélgettünk!
– Akkor miért nem hajlandó elárulni, hogy miről beszéltek?
– Már mondtam, hogy magánügy.
– Azt beismeri, hogy felhívta Idar Vetlesent aznap, amikor az meghalt, de ha jól értem,
azt, hogy miről beszéltek, úgyszintén magánügynek tekinti.
Becker úgy nézett körül a cellában, mintha valóban azt feltételezné, hogy talál valahol
egy hamutartót. – Hallgasson ide! Nem csináltam semmi törvénybe ütközőt, de nem
akarok több kérdésre válaszolni addig, amíg nincs itt az ügyvédem. Ő pedig csak
napközben jön majd be.
– Tegnap este felajánlottunk magának egy ügyvédet, aki azonnal jönni tudott volna.
– Rendes ügyvédet akarok, és nem egy ilyen… egy ilyen állami alkalmazottat. Nem
árulnák el végre, miért hiszik azt, hogy csináltam valamit Lossius nejével?
Harry meghökkent a megfogalmazástól. Pontosabban a megközelítéstől: Lossius neje.
– Ha valóban eltűnt, akkor talán inkább Erik Lossiust kellene lecsukniuk – folytatta
Becker. – Azt hittem, mindig a férj az.
– Így is van – bólintott Harry. – De Lossiusnak van alibije: dolgozott, amikor a felesége
eltűnt. Nem, egészen más oka van annak, hogy maga itt ül. Ugyanis úgy véljük, hogy
maga a Hóember.
Becker szája félig elnyílt, és pontosan úgy pislogott, mint előző este a nappalijában.
– A Hóember?! – kiáltott fel Becker elképedve. – De hát ő Vetlesen volt.
– Nem – ingatta a fejét Harry. – Közben kiderült, hogy nem ő volt az. Becker kettőt
pislogott, majd olyan száraz és keserű nevetésben tört ki, hogy szinte köhögésnek
hangzott. – Akkor ezért nem játszottak ki semmit a sajtónak. Nem kell tudniuk, hogy
maguk bakot lőttek. Közben pedig kétségeesve igyekeznek megtalálni az igazit. Vagy
legalább egy potenciális jelöltet.
– Így van – jegyezte meg elismerően Harry és beleszívott a cigarettába. – És
pillanatnyilag maga az.
– Pillanatnyilag? Azt hittem, magának az a szerepe, hogy kinyilvánítsa, mennyire
biztos a dolgában és hogy jobb, ha most azonnal mindent bevallok.
– De egyáltalán nem vagyok biztos benne – mondta Harry. Becker hunyorogva
méregette Harryt. – Ez most valami trükk?
Harry vállat vont. – Csak egy megérzés. Győzzön meg arról, hogy nem bűnös. Ez a
rövid kihallgatás eddig csak azt a benyomásomat erősítette meg, hogy meglehetősen sok a
rejtegetnivalója.
– Nincs semmi rejtegetnivalóm. Csak nem látom be, miért kellene megosztanom
magukkal bármilyen magántermészetű dolgot, amíg semmi rosszat nem tettem.
– Most nagyon jól figyeljen rám, Becker! Nem tartom magát sem a Hóembernek, sem
Camilla Lossius gyilkosának. És szerintem maga egy teljesen racionális, gondolkodó
ember, aki képes felfogni, hogy sokkal kisebb kárt tesz magában, ha itt és most elárulja
nekem ezeket a magántermészetű dolgokat, mint ha hagyja, hogy holnap azzal legyen tele
a sajtó, hogy Filip Becker professzort őrizetbe vették, mert a rendőrség gyanúja szerint ő
Norvégia első számú sorozatgyilkosa. Azt pedig maga is jól tudja, hogy hiába mossák
tisztára és engedik el holnapután, ezek a szalagcímek örökre összekötik ezt az egész
borzalmat a nevével. És a fiáéval is.
Harry nézte, ahogy Becker ádámcsutkája föl-le liftezik borotválatlan nyakán. Látta,
ahogy az agya levonja a logikus végkövetkeztetést. Aztán végül ki is bukott belőle,
elkínzott hangon:
– Birte, a feleségem, egy kurva volt.
– Valóban? – Harry igyekezett elrejteni meglepetését.
Becker letette a cigarettát a cementpadlóra, előrébb hajolt és egy fekete noteszt vett elő
a farzsebéből. – Ezt az eltűnése utáni napon találtam. Az íróasztala fiókjában hevert, még
csak el sem dugta. Első pillantásra egészen ártatlannak tűnt: teljesen hétköznapi
emlékeztetők, telefonszámok. Csakhogy utánakérdeztem és a tudakozó szerint ezek a
számok nem léteznek. Merthogy kódok. A feleségem viszont nem volt valami nagy
rejtjelező: összesen egy napomba telt, hogy megfejtsem őket.
Erik Lossius a Rydd & Flytt költöztető cég tulajdonosa és egyben ügyvezetője volt. A
cég sikeresen működött ebben az egyébként nem túl nyereséges üzletágban, köszönhetően
árainak, agresszív marketingjének, az olcsó, külföldi munkerőnek és a szerződéseknek,
amelyek megkövetelték, hogy az elszámolás készpénzben történjen, mégpedig azután,
hogy a költöztetendő rakomány már a kocsira került, de még azelőtt, hogy elindult volna a
rendeltetési helyére. Erik Lossius egyetlen ügyfélen sem veszített soha egy koronát sem,
többek között azért, mert a szerződések apró betűs részében szerepelt, hogy a szállítás
során okozott esetleges törési vagy lopáskárok miatt két napon belül lehet panaszt tenni.
Ez azt eredményezte, hogy a viszonylag nagyszámú kárbejelentés mintegy kilencven
százalékát vissza tudták utasítani azzal az indoklással, hogy késve érkezett be a panasz.
Ami a maradék tíz százalékot illeti, Erik Lossius elképesztő rutinnal rendelkezett abban,
hogy elérhetetlenné váljon, vagy hogy peres útra terelje az ügyet, ami annyira vesződséges
volt, hogy végül még azok is feladták a küzdelmet, akiknek a költöztetés során összetörték
a pianínóját vagy elveszítették a plazmatévéjét.
Lossius fiatalon került a szakmába jelentős atyai segítséggel, a Rydd & Flytt korábbi
tulajdonosa ugyanis Erik apjának a barátja volt.
– A fiú túlságosan nyughatatlan ahhoz, hogy iskolába járjon, ahhoz viszont túl eszes,
hogy elkallódjon – ecsetelte az apja a tulajdonosnak. – Nem tudnád felvenni magadhoz?
A jutalékos rendszerben dolgozó üzletkötők közül Erik hamarosan kitűnt sármjával,
hatékonyságával és rámenősségével. Anyja barna szemét és apja sűrű, hullámos haját
örökölte, ráadásul atletikus felépítésű volt, így aztán elsősorban a hölgyek voltak azok,
akik helyben aláírták vele a szerződést, anélkül, hogy más cégektől is árajánlatot kértek
volna.
Olyankor is ügyesen bánt a számokkal és jól taktikázott, amikor néha nagyobb
megbízásokra adandó ajánlat összeállításával bízták meg. Az árak alacsonyak voltak, az
ügyfél önrésze viszont az esetleges károk és veszteségek esetén igen magas. Öt év alatt a
cég tisztes nyereséget könyvelhetett el, Erik pedig a tulajdonos jobbkeze lett. Kevéssel
karácsony előtt azonban – épp az íróasztalt vitték fel az emeletre Erik új irodájába, amely
a főnökéével szomszédos volt –, a tulajdonos szívrohamot kapott, és holtan esett össze. Az
ezt követő napokban Erik az özvegyet vigasztalta, ami olyan jól ment – mert ehhez értett
csak igazán –, hogy egy héttel a temetés után a cég egy majdhogynem szimbolikus összeg
fejében tulajonost cserélt. Az összeg Erik megfogalmazásában azt tükrözte, hogy
voltaképpen „egy elég kis cégről van szó, egy magas kockázattal bíró és alacsony
nyereséggel kecsegtető üzletágban”. Mindeközben persze hangsúlyozta, hogy az a
legfontosabb, hogy a férj életművét továbbvigyék. Barna szemében könnyek csillogtak, az
özvegy pedig a karjára tette remegő kezét és arra kérte Eriket, hogy ez esetben legyen
olyan kedves, és a jövőben személyesen lássa majd el az üzlettel kapcsolatos naprakész
információkkal. Ezzel Erik Lossius lett a Rydd & Flytt kizárólagos tulajdonosa. Első dolga
az volt, hogy a szemétbe hajította az összes kár- és lopásbejelentést, átírta a szerződéseket,
reklámlevelet küldött Oslo tehetősebb nyugati felének összes háztartásába, hisz itt
költöztek a leggyakrabban a népek és itt számított legjobban a pénz.
Erik Lossius harmincéves korára megengedhetett magának két BMW-t, egy nyaralót
Cannes-tól északra és egy ötszáz négyzetméteres villát Tveitának azon a részén, ahol a
tömbházak, amelyek egyikében felnőtt, nem takarták el a napfényt. És Camilla Sandént is
megengedhette magának.
Camilla Sandén a nyugati városrész egyik – korábban a konfekcióiparban sikeres, ám
évekkel ezelőtt elszegényedett – nagypolgári családjának sarja volt, amely világ csaknem
olyan távol esett a munkás származású Eriktől, mint azok a francia borok, amik most
méter magasan tornyosultak a tveitai villa pincéjében. Mégis, amikor belépett a hatalmas,
üres házba rájött, hogy a berendezésen kívül van még valami, amire szert kell tennie. És
ez, vagyis a felsőbb osztály stílusa, kisugárzása, veleszületett fölényessége, amely még az
udvarias mosolyon is átsüt, mind-mind testet öltött Camillában. Ahogyan ott ült
blommenholmi házuk teraszán, az Oslofjord felé fordulva hatalmas napszemüvegében,
ami, még ha a legközelebbi benzinkúton vásárolta is, rajta olyan volt, mintha legalábbis
Gucci vagy Dolce & Gabbana lenne, vagy hogy is hívják ezeket a márkákat. Hát,
mostanra megtanulta a nevüket.
Néhány festményt leszámítva, amelyet el kellett adniuk, Erik a felesége családját
minden tulajdonukkal együtt egy kevésbé felkapott környékre költöztette, egy, az előzőnél
lényegesen kisebb házba, és soha nem hallott semmiféle panaszt az egyetlen dolog miatt,
amit a rakományból elemelt. Még amikor Camilla Lossius ott állt a tveitai templom előtt
menyasszonyi ruhájában, háttérben a néma tanúk módjára tornyosuló panelházakkal,
szülei még akkor sem árulták el egyetlen pillantással sem, hogy rosszallanák leányuk
választását. Talán mert maguk is belátták, hogy Erik és Camilla valamilyen módon
mégiscsak kiegészítik egymást: az egyikük stílusban, a másikuk pedig pénzben
szűkölködik.
Erik hercegnőként bánt Camillával, ő pedig hagyta, hogy ezt tegye. Megadott neki
mindent, amire vágyott, ha úgy kívánta, békén hagyta a hálószobában, cserébe pedig nem
kért többet, mint hogy csinos legyen, amikor szórakozni mennek, vagy amikor az
úgynevezett baráti párokat, azaz Erik gyermekkori barátait vacsorára hívják. Camilla
olykor eltűnődött azon, hogy vajon szereti-e őt Erik egyáltalán, mindenesetre ő maga
idővel kezdett valódi vonzalmat érezni ez iránt a céltudatos, keményen hajtó munkásfiú
iránt.
Erik a maga részéről maximálisan elégedett volt. Az elejétől fogva tudta, hogy Camilla
nem egy kifejezetten melegszívű teremtés, és furcsamód éppen ez volt az egyik oka,
amiért egy másik, magasabb szférába helyezte, mint azokat a lányokat, akikhez
hozzászokott. Testi szükségleteit egyébként is kielégítette számtalan női megbízója. Erik
apránként arra a felismerésre jutott, hogy a költözködés, az útrakelés felkavarja az
embereket, érzelgőssé teszi őket, és nyitottá az újra. Ő pedig mindenesetre kettyintett
egyedülálló nőkkel, elváltakkal, élettársi viszonyban és házasságban élőkkel egyaránt,
étkezőasztalon, lépcsőfeljáróban, műanyag fóliába csomagolt matracon, frissen felsúrolt
parkettán, dobozok és csupasz falak között, bárhol, ahol a költözés okozta felfordulásban
mód volt rá, s közben azon törte a fejét, mivel kellene a legközelebb megajándékozni
Camillát.
A legzseniálisabb dolog pedig magában a helyzet természetében rejlett: ezeket a nőket
értelemszerűen soha nem kellett viszontlátnia. Hiszen amint elköltöztek, el is tűntek a
színről. Mind. Kivéve egyet.
Birte Olsen barna volt, édes, és olyan testtel áldotta meg a teremtő, mint egy
Penthouse-modellt. Fiatalabb volt mint Erik, és ezt az érzetet csak fokozta magas és
csengő hangja. Két hónapos terhes volt és Erik szomszédságából, Tveitáról költözött a
nyugati városrészbe, a Hoffsveire a gyermek apjához, akivel épp az esküvőjükre
készültek. Ez egy olyan költözés volt, amivel Erik Lossius teljes mértékben azonosulni
tudott. Valamint – és ezt azonnal tudta, miután a kiürített lakás közepén egy széken
magáévá tette a nőt – a vele való szexszel is, amiről ettől fogva képtelen volt lemondani.
Egyszóval, Erik Lossius megtalálta a hasonmását.
Olyannyira, hogy kicsit úgy gondolt a nőre, mint egy férfira, ugyanis Birte meg sem
próbált úgy tenni, mintha mást akarna, mint ő maga: eszméletvesztésig kefélni a másikkal.
És bizonyos szempontból sikerült is. Elkezdtek üres lakásokban találkozgatni, amiket épp
kiürítettek vagy amelyek új lakóikra vártak. Havonta egyszer és minden alkalommal
vállalva a kockázatot, hogy felfedezik őket. Gyorsak voltak, hatékonyak és ragaszkodtak a
rituáléikhoz. Ettől függetlenül Erik Lossius úgy várta ezeket a találkozásokat, mint a
gyerekek a karácsonyt, azzal a leplezetlen, tiszta vágyakozással, ami azt az ígéretet
hordozta, hogy minden pont úgy lesz, mint a legutóbb, és hogy minden várakozása
beteljesül majd. Párhuzamos világban éltek, egy párhuzamos valóságban, és úgy tűnt, ez a
felállás a nőnek is megfelel. Így folytatódtak tehát a találkozók, amiket csak a szülés, ami
szerencsére császármetszéssel zajlott, és néhány hosszabb nyaralás szakított meg, valamint
egy ártalmatlan nemi betegség, aminek a forrását nem tudta és nem is kívánta kideríteni.
Erre most, tíz év múltán, ez a magas, tüskehajú férfi itt ül előtte ezen a papírdobozon egy
félig kiürített lakás közepén és reszelős hangon azt tudakolja tőle, hogy ismeri-e Birte
Beckert.
Erik Lossius nyelt egyet.
A pasas, aki Harry Holéként mutatkozott be, állítólag a rendőr-főkapitányság
gyilkossági csoportjának főtisztje volt, pedig inkább illett volna Erik emberei közé. A
rendőrök, akikkel azután beszélt, hogy bejelentette Camilla eltűnését, az eltűnt
személyekkel foglalkozó osztály munkatársai voltak. De amikor a fickó felmutatta az
igazolványát, Erik első gondolata mégis az volt, hogy Camilláról hozott híreket. Ráadásul,
mivel a rendőr nem telefonon hívta, hanem személyesen jött ide, tartott tőle, hogy rossz
híreket. Úgyhogy kiküldte az embereit és hellyel kínálta a főtisztet, miközben elővett egy
cigarettát és megpróbálta felkészíteni magát az elkerülhetetlenre.
– Nos? – kérdezte a nyomozó.
– Birte Becker? – ismételte meg Erik Lossius, s közben egyszerre igyekezett
meggyújtani a cigarettáját és gyorsan gondolkodni. Egyik sem ment. Jó ég, még lassan
sem képes gondolkodni.
– Megértem, hogy előbb össze kell szednie magát – nyugtatta meg a férfi és előhúzta a
saját cigarettásdobozát. – Csak nyugodtan.
Erik nézte, ahogy a főtiszt meggyújt egy Camelt, és összerezzent, amikor a másik
felényújtotta még mindig égő öngyújtóját.
– Köszönöm – mormolta és olyan erővel szívta meg a cigarettát, hogy a dohány
sercegni kezdett. A füst megtöltötte a tüdejét és úgy érezte, mintha a nikotint egyenesen a
vérébe fecskendezték volna. Végül is sejtette, hogy a rendőrség előbb-utóbb valamilyen
úton-módon felfedi a kapcsolatot közte és Birte között, és kérdéseket tesznek majd fel
neki. De eddig csak az foglalkoztatta, hogyan fogja majd ezt eltitkolni Camilla előtt. Most
azonban más volt a helyzet. Egészen pontosan ettől a pillanattól kezdve. Mert csak most
esett le neki, hogy a rendőrség valószínűleg összefüggést gyanít a két eltűnés között.
– Birte férje, Filip Becker talált egy noteszt, amibe a felesége kódolt feljegyzéseket
készített – mondta a rendőr. – Amit nem volt különösebben nehéz megfejteni.
Telefonszámok, dátumok, apró üzenetek, amik nem hagynak sok kétséget afelől, hogy
Birte rendszeres kapcsolatot tartott fenn más férfiakkal.
– Férfiakkal? – csúszott ki Erik száján.
– Ha ez megvigasztalja, Becker szerint magával találkozott a leggyakrabban. Különféle
címeken, ha jól értettem.
Erik nem válaszolt. Úgy érezte, mintha egy csónakban ülne, és tehetetlenül nézné a
horizonton emelkedő szökőárt.
– Azután Becker megtalálta a maga címét, fogta a fia játékpisztolyát, egy Glock 21-es
élethű mását, felhajtott a Tveitára, hogy megvárja magát a háza előtt. Azt mondta, hogy
látni akarta a rettegést a szemében.
Meg akarta fenyegetni magát, hogy elmondja a feleségének, mit tud, mielőtt továbbadja
az egészet a rendőrségnek. Követte a garázsba beálló autót, de kiderült, hogy nem maga,
hanem a felesége ül benne.
– És akkor…
– Igen, elmesélt neki mindent.
Erik felállt a papírdobozról és az ablakhoz ment, ami a Torshovparkra nézett. Oslo
halovány délelőtti napfényben fürdött. Nem szerette az olyan lakásokat, ahonnan régi
bérházakra nyílt a kilátás, mert az lépcsőt jelentett. Minél több látnivaló, annál több
lépcső, annál drágább lakások, ergo drágább és nehezebb dolgok, magasabb kárösszegek
és gyakoribb betegszabadság a fiúk között. Ez volt a hátulütője az alacsony áraknak: az
ember folyton elnyerte a konkurencia elől a legszarabb megbízásokat. Erik a cigarettájába
szívott, és hallgatta, ahogy a rendőr talpa mocorog a padlón. És tudta, hogy ezt a pasast
nem fogja kikészíteni a halogatási taktikája, hogy ez most egy olyan kárbejelentés, amit
nem dobhat egyszerűen a szemetesbe. És hogy Birte Becker, született Birte Olsen lesz az
első ügyfele, akin nagyon sokat bukhat.

– Azután beismerte, hogy tíz éven keresztül viszonya volt Birte Beckerrel – mesélte
Harry. – És hogy az első találkozásukkor a nő két hónapos terhes volt a férjétől.
– Nem semmi – kommentálta Rakel és lelapította a párnát, hogy jobban lássa Harryt.
– Hm – mormolta Harry, majd a könyökére támaszkodva átnyúlt Rakel fölött és
felmarkolta a cigarettásdobozt az éjjeliszekrényről. – Tíz esetből nyolc.
– Tessék?
– A rádióban azt mondták, hogy Skandináviában a gyerekek tizenöt-húsz százalékának
más az apja, mint ahogy azt hiszik. – Kirázott egy cigarettát a dobozból és a redőny alól
beszivárgó délutáni fénybe tartotta. – Elfelezzük?
Rakel némán bólintott. Valójában nem dohányzott, de ez a szertartás, hogy szeretkezés
után mindig megosztoztak egy cigarettán, még abból az időből maradt, amikor együtt
voltak. A legelső alkalommal Rakel csak belekóstolt Harry cigarettájába. Azt mondta,
hogy ugyanazt akarja érezni, amit Harry, ugyanazt a mérget, ugyanazt a behatást, hogy
olyan közel kerülhessen hozzá, amennyire csak tud. Harrynak erről rögtön a drogos
kiscsajok jutottak az eszébe, akik pont ugyanebből az ostoba okból adatták be maguknak
az első lövést, és megtagadta a kérést. Rakelnek azonban sikerült valahogy rábeszélnie, és
a szex utáni cigaretta lassanként egyfajta rituálévá vált. Amikor hosszan és ráérősen
szeretkeztek, a cigaretta olyan volt, mint az aktus meghosszabbítása. Máskor meg mint
egy békepipa a csata után.
– Viszont alibije van arra az éjszakára, amikor Birte eltűnt – morfondírozott
Harry. – Egy legénybúcsúban volt Tveitán, ami délután hatkor kezdődött és egész éjszaka
tartott. Legalább tíz tanú van rá, és bár a többségük eléggé elázott, de egyikük sem ment
haza hajnali hat óránál korábban.
– Miért kell titokban tartanotok, hogy mégsem a Hóembert kaptátok el?
– Mert amíg azt hiszi, hogy úgy tudjuk, megvan a tettes, addig remélhetőleg meglapul
valahol és nem követ el újabb gyilkosságot. És talán nem is annyira óvatos, ha azt
gondolja, hogy lefújtuk a vadászatot. Eközben mi békésen és nyugodtan közeledhetünk
a…
– Csak nem iróniát hallok?
– Meglehet – válaszolta Harry és Rakelnek nyújtotta a cigarettát.
– Ezek szerint nem nagyon hiszel benne?
– Azt hiszem, a feletteseinknek több oka is van hallgatni arról, hogy nem a megfelelő
személyt füleltük le. Végül is a bűnügyi igazgató és Hagen a legszélesebb nyilvánosság
előtt gratulált egymásnak az ügy megoldásához…
Rakel felsóhajtott. – Komolyan mondom, néha szinte hiányzik a kapitányság. – Hm.
Rakel a cigarettát tanulmányozta. – Voltál valaha hűtlen, Harry?
– Pontosítsd, mit értesz hűtlenség alatt.
– Szexeltél-e mással, miközben együtt voltál valakivel.
– Igen.
– Úgy értem, amíg mi együtt voltunk.
– Tudod, hogy ezt nem tudhatom biztosan.
– Oké, olyankor, amikor józan voltál.
– Nem, soha.
– És akkor mit gondolsz most rólam? Arról, hogy itt vagyok.
– Ez most egy beugratós kérdés?
– Komolyan kérdezem, Harry.
– Tudom. Csak nem tudom, hogy akarok-e válaszolni rá.
– Akkor nem kapsz többet a cigarettából.
– Jaj. Nem bánom, legyen. Azt gondolom, hogy valójában engem akarsz, de közben azt
szeretnéd, ha őt akarnád.
A szavak ott lógtak fölöttük a levegőben, mintha a hálószoba sötétjébe vésték volna
őket.
– Hogy te milyen átkozottul… kifinomult vagy – mondta végül Rakel, majd Harrynak
nyújtotta a cigarettát és keresztbe fonta maga előtt a karját.
– Mi lenne, ha inkább nem beszélnénk erről? – javasolta Harry.
– De nekem beszélnem kell róla! Nem érted? Különben megbolondulok. Atyavilág,
lehet, hogy már meg is őrültem, hiszen itt vagyok… – Rakel a nyakáig húzta a paplant.
Harry megfordult és hozzásimult. Rakel, még mielőtt Harry hozzáért volna, behunyta a
szemét, hátrahajtotta a fejét és máris hallatszott, amint félig nyitott ajkai között
gyorsabban áramlik a levegő. Ilyen gyorsan eljutott a szégyentől az izgalomig? Hogy tud
ennyire… kifinomult lenni?
– Szerinted a rossz lelkiismeret felajz bennünket? – szólalt meg Harry és látta, ahogy
Rakel szeme felpattan és az elmaradt érintés miatti csalódottságában a plafonra
mered. – Hogy nem a szégyen ellenére, hanem éppen a szégyen miatt vagyunk hűtlenek?
Rakel pislogott néhányat.
– Van benne valami – válaszolta végül. – De ez nem minden. Ezúttal nem.
– Ezúttal?
– Igen.
– Nahát, amikor egyszer megkérdeztelek, akkor azt mondtad…
– Hazudtam – vágott Rakel a szavába. – Már voltam hűtlen azelőtt. – Hm.
Csendben feküdtek és a Pilestredet délutáni forgalmának a zaját hallgatták. Rakel
egyenesen a munkából jött hozzá. Harry ismerte a napirendjét és Olegét is, így tudta, hogy
hamarosan indulnia kell.
– Tudod, mit utálok benned? – kérdezte Rakel végül és erősen meghúzta Harry
fülét. – Hogy olyan rémesen büszke és makacs vagy, hogy meg sem kérdezed, én
megcsaltalak-e.
– Nos – mondta Harry, majd elvette Rakeltől a leégett cigarettát és a nő meztelen testét
nézte, ahogy kikel az ágyból. – Miért akarnám tudni?
– Azért, amiért Birte férje. Hogy leleplezd a hazugságot. És megtudd az igazságot.
– Gondolod, hogy Filip Becker most, hogy tudja az igazságot, kevésbé boldogtalan?
Rakel felhúzta fekete, testhez simuló pulóverét közvetlenül puha, meztelen bőrére.
Harry arra gondolt, hogy ha valaha is féltékeny lenne, csakis erre a pulóverre.
– Tudja mit, Hole úr? Ahhoz képest, hogy magának a kellemetlen igazság kiderítése a
munkája, az életben eléggé ragaszkodik a hazugságokhoz.
– Oké – mondta Harry és elnyomta a cigarettát. – Hadd halljam!
– Moszkvában történt, amikor Fjodorral voltam együtt. Egy norvég attasé került a
nagykövetségre, akivel korábban együtt jártunk egy képzésre. Egymásba szerettünk.
– És?
– Akkoriban ő is együtt volt valakivel. Amikor mindketten szakítani akartunk a
párunkkal, a lány megelőzte és bejelentette, hogy gyereket vár. És mivel a férfiakat
illetően általában elég jó az ízlésem … – húzta el Rakel a száját, miközben magára
rángatta a csizmáját – … természetesen egy olyan példányt választottam, aki nem fut el a
felelősség elől. Kérvényezte az áthelyezését Oslóba és soha többet nem láttuk egymást. Én
pedig hozzámentem Fjodorhoz.
– És azonnal teherbe is estél?
– Igen. – Rakel begombolta a kabátját és lepillantott Harryra. – És néha arra
gondoltam, azért történt így, hogy túljussak rajta. Hogy Oleg nem is szerelemből született,
hanem szerelmi bánatból. Mit gondolsz?
– Nem tudom – felelte Harry. – Csak azt tudom, hogy a szerelmi bánat végeredménye
egészen jól sikerült.
Rakel hálásan rámosolygott, majd lehajolt és puszit nyomott Harry homlokára: – Soha
többé nem látjuk egymást, Hole.
– Hát persze, hogy nem – bólintott Harry, majd az ágyból bámulta a csupasz falat, amíg
meg nem hallotta, ahogy odalent a súlyos kapu dörögve becsapódik a nő mögött. Azután
kiment a konyhába, megnyitotta a csapot és elővett egy tiszta poharat a mosogató fölötti
szekrényből. Amíg arra várt, hogy a víz lehűljön egy kicsit, pillantása a naptárra siklott,
Olegre és az égkék ruhát viselő Rakelre, majd tovább lefelé a padlóra. A linóleumon két
nedves cipőnyomot vett észre. Biztosan Rakelé.
Felöltözött, kabátot és cipőt húzott. Már éppen indulni készült, aztán mégiscsak
visszafordult, lehalászta szolgálati fegyverét, a Smith & Wes-sont a ruhásszekrény
tetejéről és a kabátzsebébe dugta.
A szerelmeskedés emléke még mindig szelíd kábulatként remegett, bujkált a tagjaiban.
Ahogy leért a kapuhoz, egy kattanás ütötte meg a fülét. A sötét hátsó udvar felé fordult.
Habozás nélkül folytatta volna az útját, ha nincsenek a lábnyomok. A hátsó udvar felé
vezető cipőnyomok a linóleumon. Az ablakok sárga fényét visszaverte a hó, ami még
megmaradt itt-ott, ahol nem érték el a nap sugarai. A pincelejáró mellett állt. Kissé
megdőlt figura, félrebillentett fejjel, szénszemekkel és kavicsokból kirakott, csúfondáros
vigyorral. Néma nevetését visszaverték a falak, s a nevetés lassan hisztérikus üvöltésbe
fordult. Harry csak akkor jött rá, hogy a saját ordítását hallja, amikor megragadta a lépcső
mellett álló hólapátot és tomboló dühvel lesújtott. A lapát éles fémpereme a nyakát találta
el, és ellenállás nélkül siklott egyre beljebb a testébe, a falhoz csapva a nedves havat. A
következő ütés kettészelte a hóember torzóját, a harmadik pedig a belső udvar közepére, a
fekete aszfaltra szórta a maradványokat. Harry zihálva állt mellette, amikor egy újabb
kattanást hallott maga mögött. Ugyanaz a kattanás, mint amikor a revolver kakasa
felemelkedik. Harry megpördült, elengedte a hólapátot és előrántotta zsebéből a fekete
revolvert.
A léckerítés mellől, az öreg nyírfa tövéből Muhammed és Salma hatalmas, ijedt
gyerekszeme meredt némán szomszédjukra. A kezükben száraz ágakat szorongattak. Az
egyik pont jó lett volna a hóember karjának, ha Salma nem töri ketté ijedtében.
– A… a hóemberünk – dadogta Muhammed.
Harry visszadugta a revolvert a zsebébe és behunyta a szemét. Némán káromkodva
nyelt egyet és utasította az agyát, hogy eressze el végre a fegyver markolatát. Azután újra
felpillantott. Salma barna szeme könnyben úszott.
– Ne haragudjatok – suttogta Harry. – Segítek nektek újat építeni.
– Haza akarok menni – mondta Salma sírástól elcsukló hangon. Muhammed kézen
fogta a kishúgát és Harryt nagy ívben megkerülve bementek a házba.
Harry nem mozdult. Még mindig a tenyerében érezte a fegyver markolatát. Az a
kattanás. Lehetetlen. Hiszen annak, amikor valaki a ravaszra nyomja az ujját, és a kakas
felemelkedik, egyáltalán nincs hangja. A kakas csak akkor kattan, amikor visszaül, ami
pedig azt jelenti, hogy a fegyvert mégsem fogják elsütni. Az életben maradás hangja. Újra
elővette a revolvert, a földre célzott vele és óvatosan rányomta ujját a ravaszra. A kakas a
dob hátsó részén pihent. Kicsit jobban rányomta. A kakas továbbra sem mozdult. Csak
akkor kezdett el emelkedni, felkészülve a lövésre, amikor a ravaszt már jó
egyharmadnyira meghúzta. Levette ujját a ravaszról, mire a kakas fémes kattanással
visszaült. Felismerte a hangot. És csak most tudatosult benne, hogy ha valaki már olyan
hosszan meghúzta a ravaszt, hogy a kakas felemelkedik – akkor az valóban lőni akar.
Harry felnézett a harmadikra, a lakása sötét ablakaira és beléhasított a gondolat, hogy
valójában fogalma sincs róla, mi zajlik mögöttük, amikor nincs otthon.

Erik Lossius kedvetlenül ácsorgott az irodája ablaka előtt. Azon tűnődött, mennyire
keveset tudott arról, mi zajlik Birte barna tekintete mögött. És hogy sokkal rosszabbul
érintette az, hogy a nőnek több férfival is dolga volt, mint az, hogy eltűnt és esetleg meg is
halt. És hogy szívesebben veszítené el Camillát egy gyilkosság miatt, mint így, ezen a
módon. De leginkább az a felismerés foglalkoztatta, hogy tényleg szerette a feleségét. És
hogy még mindig szereti. Felhívta Camilla szüleit, de ők sem tudtak semmit a lányukról.
Lehet, hogy valamelyik nyugati városrészbeli barátnőjénél van, akit ő csak hallomásból
ismer.
Nézte, ahogy a délutáni sötétség lassan leszáll Groruddalenre, megtölti a völgyet és
kisatírozza a finom részleteket. Mára nem volt több tennivalója, de nem akart hazamenni a
túlságosan nagy és túlságosan üres lakásba. Még nem. Az íróasztal mögötti szekrényben
egy ládányi válogatott szesz állt, ami különböző bárszekrények szállítás során
bekövetkezett valamiképpeni súlycsökkenéséből származott. Gint töltött egy
kávéscsészébe, de épp csak belekortyolt, amikor megszólalt a telefon. A kijelzőn
Franciaország hívókódja villogott. A szám nem szerepelt a panaszosok listáján, úgyhogy
fogadta a hívást. Már a lélegzetvételéről felismerte Camillát.
– Hol vagy? – kérdezte Erik.
– Na, mégis, mit gondolsz? – Camilla hangja távolinak tűnt.
– És honnan telefonálsz?
– A Casperből.
A Casper egy kávézó volt három kilométernyire a nyaralójuktól.
– Camilla, a rendőrség keres téged.
– Tényleg?
Camilla hangja olyannak tűnt, mint aki egy napozóágyon lustálkodik és csak
udvariasan megjátssza az érdeklődést, azzal a távolságtartó hűvösséggel, amibe Erik
annyira beleszeretett azon a blommenholmi teraszon.
– Én… – kezdte Erik. De azonnal el is hallgatott. Mit akart egyáltalán mondani?
– Gondoltam, mégiscsak jobb, ha felhívlak, mielőtt az ügyvédünk jelentkezik – mondta
Camilla.
– Az ügyvédünk?
– A családomé – helyesbített Camilla. – Méghozzá az egyik legjobb válóperes ügyvéd.
Minden bizonnyal teljes vagyonmegosztást fog javasolni. A házat fogjuk követelni és meg
is szerezzük. És talán az sem titok, hogy el fogom adni.
Hát persze, gondolta Erik.
– Öt nap múlva hazamegyek. Bízom benne, hogy addigra elköltözöl.
– Az eléggé szűkös határidő – ellenkezett Erik.
– Szerintem meg fogod oldani. Úgy hallottam, hogy senki nem dolgozik gyorsabban és
olcsóbban, mint a Rydd & Flytt.
Az utolsó mondatot olyan megvetéssel vágta oda, hogy Erik szinte összezsugorodott.
És ez az érzése a Hole főtiszttel folytatott beszélgetés során csak tovább erősödött. Úgy
érezte magát, mint egy ruhadarab, amit túlságosan magas hőfokon mostak ki. Túl kicsi lett
Camillának, használhatatlanná vált a számára. És ugyanazzal a biztonsággal, amivel most,
ebben a pillanatban érezte, hogy jobban szereti, mint valaha, azt is tudta, hogy
visszavonhatatlanul elveszítette. És hogy Camilla soha nem fog jobb belátásra térni vele
kapcsolatban. És amikor a nő letette a telefont, Erik szinte látta őt maga előtt, amint a
francia Riviérán ülve belehunyorog a naplementébe egy húszeurós napszemüvegben, ami
rajta akkor is úgy áll, mint egy háromezer koronás Gucci, Dolce & Gabbana vagy…
Elfelejtette, hogy hívják a többi márkát.

Harry felhajtott a város nyugati felének legmagasabb pontjára. Az autót a


sportlétesítmény hatalmas, kihalt parkolójában hagyta és felkaptatott a Holmenkollenre.
Megállt a síugrósánc melletti kilátóhelyen és néhány kósza, szezont tévesztett turista
társaságában lenézett a landolási zóna két oldalán elhelyezkedő üres lelátókra, a lejtő
aljában meghúzódó kis tóra és a fjordba nyújtózó városra. A kilátás segít átlátni,
áttekinteni a dolgokat. Egyetlen konkrét nyomuk sincsen. Pedig a Hóember olyan közel
van, hogy úgy érezte, elég lenne kinyújtania a kezét és elkapja. De akkor azonnal újra
kartávolságon kívül kerül, mint valami dörzsölt, rutinos bokszoló. A főtiszt pedig öregnek,
nehézkesnek és esetlennek érezte magát. Az egyik turista rápillantott. A szolgálati fegyver
súlya kissé lehúzta a kabátja jobb oldalát. És a hullák. Hol a fenében vannak a holttestek?
Még az elásott testek is elő szoktak kerülni. Lehet, hogy savat használt?
Harry érezte, ahogy elhatalmasodik rajta a rezignáció. Nem, a fenébe is! Az FBI
kurzusán olyan eseteket is átvettek, amelyekben több mint tíz év telt el, mire a gyilkost
kézre kerítették. Rendszerint egy apró, látszólag jelentéktelen, véletlenül felbukkanó
részlet volt az, ami végül elvezetett a megoldáshoz. De ami a legtöbbet számított, az az
volt, hogy nem adták fel, végigküzdötték mind a tizenöt menetet. És ha az ellenfél a végén
még mindig talpon volt, visszavágót követeltek.
A délutáni sötétség lassan felkúszott a városból és körülötte kigyulladtak a fények.
Ott kell kezdeniük a kutatást, ahol fény van. Banális, de fontos szabály. Kezdd ott, ahol
valami nyom van. Ebben az esetben ez a legkevésbé valószínű személyt jelentette, és a
lehető legrosszabb és legőrültebb ötletet kívánta, ami valaha eszébe jutott.
Harry felsóhajtott, majd előhalászta telefonját és keresgélni kezdett a bejövő hívások
között. Nem volt olyan sok belőle, úgyhogy még vissza tudta keresni azt a számot,
amelyről a Leon Hotelben érte a hívás. Kiválasztotta, és megnyomta a zöld gombot.
Oda Paulsen, a Bossétól azonnal felvette. A hangjában olyan boldog sietség csengett,
mintha minden egyes bejövő hívásban valami új és izgalmas lehetőséget sejtene. És ez
esetben tulajdonképpen igaza is lett.

Huszonegyedik fejezet
Tizennyolcadik nap. Várószoba

A nehéz ajtó, ami a néhány kanapéval berendezett kis helyiséget az egyes stúdiótól
elválasztotta, olyan hatást keltett, mintha valami szörnyen fontos, mi több, félelmetes
helyre vezetne. Talán ezért is hívták a helyiséget néhányan a fogorvosi rendelőkre utalva
„várószobának”. Pedig az NRK Marienlyst városnegyedében lévő épületegyüttesének
átfogó tervrajza szerint egész egyszerűen „az egyes stúdió előtere” nevet viselte. Ennek
ellenére Oda Paulsen nem ismert izgalmasabb helyet ennél a kis szobánál.
A Bosse ma esti adásának hat vendége közül négy már megérkezett. Szokás szerint a
kevésbé ismert és fontos vendégek futottak be elsőként. Kisminkelve és az izgalomtól
kipirult arccal üldögéltek a kanapékon, idegesen beszélgettek, teájukat vagy vörösborukat
kortyolgatták, miközben pillantásuk önkéntelenül is folyton a monitorra siklott, ami a fal
túloldalán lévő stúdiót mutatta totál plánban. A közönséget már beültették, most épp a
felvételvezető igazította el őket, mikor hogyan tapsoljanak, nevessenek és ujjongjanak. A
műsorvezető és a négy vendég széke egyelőre üresen állt.
Oda imádta az élő adást megelőző intenzív, zaklatott perceket. Minden pénteken
negyven percre a világ középpontjában lenni – már amennyire Norvégiában csak
lehetséges. A lakosság húsz-huszonöt százaléka nézte a műsort, ami egy talkshow esetében
nagyon jónak számított. Akik itt dolgoztak, nem csupán ott voltak, ahol az események
történtek. Ők maguk voltak az esemény. Olyanok voltak, mint a figyelem mágneses
erőterének északi pólusa, ami mindent és mindenkit magához vonz. És mert a figyelem
függővé tesz és az Északi-sarkon csupán egyetlen égtáj létezik – dél, vagyis
lefelé – mindannyian foggalkörömmel ragaszkodtak a munkájukhoz. Egy olyan
szabadúszónak, mint Oda, muszáj volt sikereket elérnie, hogy a következő szezonban is a
műsornál maradhasson. Ezért örült meg tegnap délután annyira, amikor néhány perccel a
szerkesztőségi megbeszélés előtt befutott az a bizonyos hívás. Maga Bosse Eggen pedig
rámosolygott és azt mondta neki, hogy ez telitalálat volt. Az ő, Oda telitalálata.
Az este „A felnőttek játékai” címet viselte. Jellegzetes Bosse-téma volt, komoly, de
azért nem vérfagyasztóan. Olyan téma, amihez, ha nem is konyít túlságosan, de az összes
vendég hozzá tud szólni valamelyest. Volt a körükben egy pszichológusnő is, aki publikált
a témában, de a fő vendég Arve Stop volt, mégpedig abból az alkalomból, hogy a Liberal
szombaton ünnepli fennállásának huszonötödik évfordulóját. Amikor Oda az előkészítés
során a lakásán járt, nem tűnt úgy, mintha Stopnek, ennek a tipikus playboynak, bármi
kifogása lett volna az ellen, hogy játékos felnőttként mutatkozzon be. Csak nevetett,
amikor Oda párhuzamot vont közte és az öregedő Hugh Hefner között, aki háziköntösbe
bújva, pipával a szájában folyton legénybúcsút tart a rezidenciáján. Egészen addig magán
érezte Stop mohó és kíváncsi pillantását, amíg fel nem tette neki a kérdést, hogy nem akar-
e gyereket. Egy örököst, aki majd továbbviszi a birodalmat.
– Magának van gyereke? – kérdezett vissza Stop.
És amikor Oda nemleges választ adott, legnagyobb meglepetésére Stop hirtelen minden
érdeklődését elveszítette mind az ő, mind a témájuk iránt. Így aztán gyorsan véget is
vetettek a megbeszélésnek, megadta Stopnek a szokásos információkat a helyszínt és az
időpontokat illetően, eldarálta, hogy lehetőség szerint ne viseljen csíkos ruhát, hogy az
egyes témák és a többi vendég esetleg cserélődik majd, mivel a műsor az aktuális
eseményekre reagál és így tovább.
És Arve Stop most itt állt az egyes stúdió előterében. Egyenesen a sminkszobából.
Átható, kék pillantással, frissen nyírt, de mégis kissé hosszúra hagyott, sűrű, őszes hajjal,
ami kissé lázadó külsőt kölcsönzött neki. Egyszerű, szürke öltönyt viselt, ami feltehetőleg
egy vagyonba került. Éppen a pszichológusnő felé nyújtotta napbarnított kezét, aki a
kanapén üldögélt némi mogyoró és egy pohár vörösbor társaságában.
– Nem is sejtettem, hogy a pszichológusok ilyen csinosak is lehetnek – kedélyeskedett
a férfi. – Remélem, azért az emberek azt is meghallják, amit mond.
Oda látta a pszichológusnő habozását, mielőtt szélesen elmosolyodott volna. És bár a
nő nyilvánvalóan tudta, hogy Stop bókja tréfa volt, Oda a szeme csillogásából világosan
kivette, hogy azért nem hagyta hidegen.
– Hello! Nagyon örülök, hogy eljöttek, mindannyiuknak köszönöm! – robbant be Bosse
Eggen a szobába és balról jobbra haladva üdvözölni kezdte vendégeit. Mindenkinek kezet
nyújtott, majd mélyen a szemükbe nézve újból elismételte, mennyire örül. Végül alaposan
kihangsúlyozta, hogy bátran szakítsák félbe a többi vendéget hozzászólásaikkal és
kérdéseikkel, hiszen a műsor attól csak még inkább pezsgővé válik.
Gubbe, a gyártásvezető a szomszédos helyiségbe irányította Stopot és Bossét, hogy a fő
témát és az adás indítását röviden átvegyék. Oda az órájára pillantott. Nyolc és fél perc az
adásig. Lassan aggódni kezdett és arra gondolt, hogy felhívja a recepciót és megkérdezi,
hogy esetleg nem ott várakozik-e. A tulajdonképpeni fő vendég. A telitalálat. Aztán mire
felemelte a pillantását, a férfi már ott is állt előtte az egyik asszisztens kíséretében. Oda
érezte, hogy megugrik a szíve. Nem volt kimondottan jóképű férfi, sőt, inkább csúnya, de
Oda nem szégyellte bevallani, hogy valamiféle vonzalmat érez iránta. Ezt a vonzalmat
persze alighanem nagyban megalapozta a tény, hogy ő volt az a vendég, akiért
pillanatnyilag Skandinávia valamennyi televíziós szerkesztősége ölni tudott volna.
Merthogy ő kerítette kézre a Hóembert, és ezzel megoldotta az utóbbi évek legjelentősebb
norvég bűnügyét.
– Én mondtam, hogy késni fogok – közölte Harry Hole, még mielőtt Oda
megszólalhatott volna.
Oda megpróbálta elcsípni a leheletét. Legutóbb ugyanis láthatóan ittas volt és az egész
országot sikerült megbotránkoztatnia. De legalábbis a húsz-huszonöt százalékát.
– Semmi gond, örülünk, hogy itt van – csicseregte Oda. – Úgyis csak másodikként
megy majd be. Utána a show végéig benn marad, a többiek pedig egymás után
cserélődnek maga mellett.
– Rendben – bólintott a férfi.
– Vidd egyenesen a sminkszobába! – mondta Oda az asszisztensnek. – Gurihoz.
Guri nem csupán gyors volt és hatékony, de kiválóan értett ahhoz is, hogyan lehet
egyszerű trükkökkel egy nyúzott arcból kameraképes megjelenést varázsolni.
Amikor eltűntek, Oda nagy levegőt vett. Igen, imádta ezeket az utolsó, remegő
perceket, amikor az este komplett káosznak tűnik, aztán mégis mindig a helyére kerül
minden.
Bosse és Stop visszatért a szomszédos helyiségből. Oda felmutatta hüvelykujját
Bossénak, és már hallotta is a közönség tapsát, ahogyan az ajtó lassan kinyílt. A képernyőn
követte, ahogy Bosse leül a helyére és tudta, hogy a felvételvezető ebben a pillanatban
kezd el visszaszámolni. Azután elindult a zene és az adás elkezdődött.

Oda érezte, hogy valami nem stimmel. Pedig már az adás végéhez közeledtek és eddig
minden úgy ment, mint a karikacsapás. Arve Stop ragyogó volt, Bosse pedig kiválóan
szórakozott. Stop kijelentette, hogy azért tekintik elitistának, mert elitista. És hogy attól
nem fognak kevésbé emlékezni rá, ha egyszer-kétszer orbitális bakot lő.
– A legjobb történetek soha nem a nagy, könnyen elért sikerekről szólnak, hanem a
látványos vereségekről – magyarázta Stop. – Bár Roald Amundsen érte el elsőként a Déli-
sarkot, Norvégián kívül mindenki inkább Robert Scott nevére emlékszik. Napóleon
egyetlen győzelme sem olyan emlékezetes, mint a Waterlooi veresége. Szerbia egész
nemzeti büszkesége egy olyan csatára épül, amit a törökök ellen vívtak 1389-ben a
Rigómezőn, és amely küzdelemben mellesleg a szerbek szenvedtek vereséget. És
gondoljanak csak Jézusra! Azt a férfit, aki állítólag győzedelmeskedett a halál fölött,
diadalmas alakként kellene ábrázolni. Ehelyett a keresztények minden idők
leglátványosabb vereségét részesítik előnyben: amikor a kereszten függ és már csaknem
feladta a küzdelmet. Mert a vesztesek történetei mindig sokkal jobban megérintenek
bennünket.
– Ezek szerint úgy tervezi, hogy olyan lesz, mint Jézus?
– Nem – válaszolta Stop és lesütött szemmel mosolygott, miközben a közönség
nevetett. – Én egy gyáva nyúl vagyok. A felejthető sikerekre hajtok.
Hírhedt arroganciája helyett Stop ezúttal egy meglepően szimpatikus, majdhogynem
alázatos oldaláról mutatkozott be. Bosse megkérdezte tőle, hogy a megrögzött
agglegényévek után nem vágyik-e esetleg néha arra, hogy állandó partnere legyen. És
amikor Stop igennel válaszolt, majd hozzátette, hogy csupán ezidáig még nem találta meg
a megfelelő hölgyet, Oda biztosra vette, hogy Stopre levelek ezrei várnak majd. A
közönség hosszú, szívből jövő tapssal jutalmazta a választ. Majd amikor ezt követően
Bosse drámai bevezetővel felkonferálta „az oslói rendőrség magányos és folyton vadászó
farkasát, Harry Hole nyomozót”, Oda meg mert volna esküdni rá, hogy Stop arcán, amikor
a kamera egy pillanatra ráirányult, meglepetés látszik.
Bossénak láthatólag annyira tetszett a komoly kapcsolatot firtató kérdésére kapott
válasz, hogy megpróbálta tovább gombolyítani ezt a fonalat és megkérdezte, hogy Harry,
aki tudomása szerint szintén szingli, nem vágyik-e egy nő után. Harry mosolyogva rázta a
fejét. Bosse azonban nem tágított és megkérdezte, hogy csak nem valaki egészen
különlegesre vár-e.
– Nem – hangzott Harry rövid válasza.
Az ilyen szűkszavú válaszok Bossét általában további kérdésekre szokták sarkallni, de
tisztában volt vele, hogy nem szúrhatja el az este fénypontját. A Hóembert. Így aztán
megkérte Harryt, hogy meséljen arról, ami egész Norvégiát lázban tartja: az ország első
valódi sorozatgyilkosáról. Harry biccentett és mesélni kezdett. Furcsa, kitekeredett
testtartásban ült a számára túl kicsinek tűnő karosszékben, és rövid, szaggatott
mondatokban foglalta össze a történteket. Hogy az utóbbi években több olyan eltűnési eset
történt, amelyek között szembeötlő hasonlóságokat lehetett felfedezni. Az eltűnt nők
mindegyike párkapcsolatban élt, volt gyermekük, és soha többé nem bukkantak fel. Még
csak a holttestük sem került elő.
Bosse komoly arcot vágott, amivel nyilvánvalóvá kívánta tenni, hogy pillanatnyilag az
abszolút poénmentes zónában tartózkodnak.
– Ebben az évben Birte Becker hasonló körülmények között tűnt el a fővárosból,
Hoffban lévő otthonából – mondta Harry. – Közvetlenül ezután meggyilkolták Sylvia
Ottersent Sollihogdán, Oslo mellett. Ez volt az első alkalom, amikor holttestet találtunk.
Legalábbis egy részét.
– Mivel csak a fejét találták meg, igaz? – egészítette ki Bosse. Kellően tényszerű a
beavatottak számára és épp eléggé drasztikus a beavatatlanoknak. Olyan profin csinálta,
hogy Odának végigfutott a hátán a hideg.
– Azután Bergen közelében megtaláltuk egy eltűnt rendőr holttestét – folytatta Harry
kizökkenthetetlenül. – A férfinek tizenkét évvel ezelőtt veszett nyoma.
– Vas-Raftót – szúrta közbe Bosse.
– Gert Raftót – helyesbített Harry. – Néhány nappal ezelőtt pedig rábukkantunk Idar
Vetlesen holttestére Bygdoyön. Több holttestünk nincs.
– A maga számára mi volt a legmegrázóbb ebben az ügyben? – Oda hallotta a
türelmetlenséget Bosse hangjában, ami egyrészt nyilván annak volt köszönhető, hogy
Harry nem reagált a fejre vonatkozó végszóra, másrészt pedig annak, hogy a
gyilkosságokat egyáltalán nem mesélte el plasztikusan, ahogy Bosse remélte.
– Az, hogy olyan sok év múlt el, mire felismertük, hogy összefüggés van az eltűnések
között.
Egy újabb unalmas válasz. A felvételvezető jelzett Bossénak, hogy kezdjen el
gondolkodni a következő téma átvezetésén.
Bosse egymáshoz illesztette ujjhegyeit. – Az ügyet azonban felderítették, maga pedig
hirtelen ismét hőssé vált, Harry. Milyen érzés? Érkeznek rajongói
levelek? – Lefegyverező, kisfiús mosoly. Kikerültek a viccmentes zónából.
A főtiszt lassan bólintott és teljes összpontosítással megnedvesítette az ajkát, mintha a
válasz megfogalmazása valamiért különösen fontos lenne: – Nos. Korábban, még az ősz
elején kaptam egy levelet. De Stop úr erről bizonyára többet tud mesélni nekünk.
Közeli Stopról, aki szelíden, kérdő pillantással néz Harryra. Két hosszú, néma
másodperc. Oda az alsó ajkába harapott. Mit akar ezzel Harry? Végül Bosse ragadta
magához a szót:
– Igen, Stop tennészetesen rengeteg rajongói levelet kap. És biztosan felbukkannak
körülötte groupie-k is. És mi a helyzet magával, Hole? Magának is vannak lelkes
hölgyrajongói? Vannak esetleg kifejezetten rendőrgroupie-k is?
A közönség óvatosan nevetgélt.
Harry Hole megrázta a fejét.
– Ugyan már – nyaggatta tovább Bosse. – Még sosem fordult elő, hogy egy nőnemű
újonc a testületből korrepetálást szeretett volna testmotozásból?
A termen végre rendes nevetés futott végig. Méghozzá szívből. Bosse elégedetten
vigyorgott.
Harry Holénak arcizma sem rándult, helyette rezignált pillantást vetett a kijárat
irányába. Egy másodperc töredékéig Oda azt hitte, hogy fogja magát és elhagyja a stúdiót.
Helyette azonban a mellette ülő Stophoz fordult:
– Maga mit csinálna, Stop úr, ha Trondheimben egy előadása után egy nő odamenne
magához és azt mondaná, hogy ugyan csak egy melle van, de szívesen szexelne magával?
Meghívná egy kis korrepetálásra a szállodai szobájába?
A közönség hirtelen elnémult, Bosse pedig szemmel láthatólag megrökönyödött.
Egyedül Arve Stop tűnt úgy, mint aki szórakoztatónak találja a kérdést. – Nem, egészen
biztosan nem tennék ilyet. Nem mintha egy mell nem lenne élvezetes, hanem mert a
trondheimi hotelágyak borzasztóan keskenyek.
A közönség nevetett, de meglehetősen erőtlenül, mintha inkább csak annak örülnének,
hogy ez az egész nem lett még kínosabb. Felkonferálták a pszichológusnőt.
A felnőttek játékairól kezdtek beszélgetni, Odának pedig feltűnt, hogy Bosse úgy
irányítja a dolgokat, hogy Harry kimaradjon a társalgásból. Láthatólag úgy döntött, hogy a
mai nem a kiszámíthatatlan nyomozó napja lesz. Ezért aztán Arve Stop, akinek viszont
láthatólag kifejezetten jó napja volt, annál több időt kapott.
– És maga mit szeret játszani, Stop úr? – érdeklődött ártatlan arccal Bosse, ami
semmiképpen sem ártatlan hátsó gondolatát csak tovább hangsúlyozta. Oda boldog volt,
mert ezt a kérdést ő találta ki.
De még mielőtt Stop válaszolhatott volna, Harry Hole Stop felé hajolt, majd hangosan
és jól érthetően ezt kérdezte: – Hóembert épít?
És ez volt az a pillanat, amikor Oda úgy érezte, hogy valami nem stimmel. Hole kihívó,
dühös hanglejtése, agresszív testtartása. Stop magasba szökő szemöldöke, és az arca,
amint grimaszba rándul, ő maga pedig szinte összezsugorodik. Bosse elnémult. Odának
fogalma sem volt róla, mi történik, közben viszont ösztönösen négy néma másodpercet
számolt meg, ami élő adás esetében egy örökkévalósággal ér fel. Azután rájött, hogy
Bosse nagyon is jól tudja, mit csinál. Mert bár kötelességének tekintette, hogy a
beszélgetés során megőrizze az udvarias hangnemet, természetesen azzal is tisztában volt,
hogy elsősorban a szórakoztatás a feladata. Márpedig nincs is szórakoztatóbb annál,
mintha dühös, önuralmukat vesztett emberek élő adásban elsírják magukat, összeomlanak,
vagy egyéb módon tárják fel a hatalmas publikum előtt érzelmeiket. Ezért aztán elengedte
a gyeplőt és csak nézte Stopot.
– Persze, hogy szoktam hóembert építeni – válaszolta Stop, miután az a bizonyos négy
másodperc letelt. – Méghozzá a tetőteraszomon, az úszómedence mellett. Olyanra
formázom őket, hogy a királyi család egy-egy tagjára hasonlítsanak. Azután pedig
tavasszal boldogan végignézem, ahogy az egész idejétmúlt társaság lassan elolvad és
eltűnik a föld színéről.
Az este folyamán első alkalommal fordult elő, hogy Stop megnyilatkozása sem
nevetést, sem tapsot nem aratott. Oda arra gondolt, hogy Stop bizonyára tisztában volt
vele, hogy egy ilyen otromba antiroyalista kijelentéssel soha nem fogja maga mellé állítani
a közönséget.
Bosse eltökélten lecsapott a beálló csendre és felkonferálta a popcsillagot, aki a
legutóbbi nyílt színen történt összeroppanásáról fog beszélni, azután pedig azzal zárja az
adást, hogy elénekli a dalt az új kislemezéről, amit különben csak hétfőtől játszanak majd
a rádiók.
– Mi a franc volt ez? – érdeklődött Gubbe, a gyártásvezető, aki közvetlenül Oda mögött
állt.
– Lehet, hogy mégsem teljesen józan – vélte Oda.
– De az ég áldja meg, mégiscsak rendőr! – hitetlenkedett Gubbe. Ebben a pillanatban
Odába belehasított a felismerés, hogy ezért a rendőrért övé a felelősség. Az ő telitalálata
volt. – Ez a pasas egy valódi szenzáció – suttogta.
A gyártásvezető nem válaszolt.
Miközben az ifjú popcsillag örökletes pszichés problémáját taglalta, Oda az órára
pillantott. Negyven másodperc. Túl komolyra sikerült ez így péntek estére.
Negyvenhárom. Bosse negyvenhat után közbeszólt: – És mi a helyzet magával,
Arve? – Bosse az adás vége felé mindig elkezdte a keresztnevükön szólítani
vendégeit. – Magának van bármiféle tapasztalata pszichés, netán egyéb örökletes
betegségekkel?
Stop elmosolyodott: – Nem, Bosse, azzal sajnos nem szolgálhatok. Ha csak a teljes
szabadságtól való függést nem tekintjük betegségnek. Mert az valóban a családunk gyenge
pontja.
Bosse a záró körökhöz érkezett, már csupán az volt hátra, hogy az összes vendégen
végigszaladjon és felkonferálja a dalt. Néhány zárszó a pszichológusnőtől a játékokról.
Azután:
– És most, hogy a Hóember már nincs közöttünk, bizonyára magának is jut egy kis
ideje a játékra, igaz, Harry?
– Nem – felelte Harry. Olyan mélyen belesüppedt a székbe, hogy hosszú lába csaknem
a popcsillagig elért. – Még nem kaptuk el Hóembert.
Bosse nevetve felhúzta a szemöldökét és a folytatást várta. A poént. Oda fohászkodni
kezdett, hogy jobb legyen, mint amit a felvezetése ígért.
– Én soha egy szóval nem mondtam, hogy Idar Vetlesen volt a Hóember – folytatta
Harry Hole. – Épp ellenkezőleg: minden arra utal, hogy a Hóember még mindig
szabadlábon van.
Bosse kuncogni kezdett. Ezt a fajta nevetést szokta alkalmazni, amikor vendégei
félresikerült humoros próbálkozásai felett próbált átsiklani.
– A feleségem nyugodt éjszakáinak érdekében remélem, hogy csupán viccel – jegyezte
meg hamiskásan.
– Nem – válaszolta Harry. – Nem viccelek.
Oda ismét az órára pillantott és tudta, hogy a felvételvezető mostanra már a kamera
mögött ugrál fel-le, és kezét a torka előtt húzgálva próbálja jelezni Bossénak, hogy túllépte
az adásidőt, és ha azt akarják, hogy az új slágernek legalább az első refrénje elérje a vége
főcímet és a stáblistát, akkor most már tényleg annak kell következnie. De nem véletlenül
Bosse volt a legjobb. Tudta, hogy ez itt most fontosabb a világ minden kislemezénél. Ezért
aztán tudomást sem véve a felvételvezetőről, előrehajolt a székén, hogy azok is értsék a
dolog jelentőségét, akinek eddig nem esett le, hogy miről is van itt szó: egy valódi
telitalálatról. A szenzációs bejelentésről. Méghozzá itt, nála, az ő műsorában. Hangjának
remegése majdhogynem valódinak hatott:
– Ezzel azt akarja mondani, Hole, hogy a rendőrség hazudott? Hogy a Hóember
továbbra is szabadlábon van és bármikor újra lecsaphat?
– Nem – mondta Harry. – Nem hazudtunk. Csupán néhány egészen új momentum
került napvilágra az ügyben.
Bosse megpördült a székén, Oda pedig mintha a felvételvezető „egyes kamera”
ordítását hallotta volna. És már fel is bukkant Bosse arca közeliben:
– Úgy vélem, ezekről a momentumokról bővebben a híradó esti kiadásában hallhatunk
még. Bosse jövő pénteken visszatér. Köszönöm az estét.
Oda összeszorított szemmel hallgatta a zenekar első taktusait.
– A jó életbe – hallotta a háta mögül a gyártásvezető suttogását. És aztán még
egyszer: – A jó kurva életbe. – Oda legszívesebben üvöltött volna a boldogságtól. Isten
hozott az Északi-sarkon, gondolta. Mi nem csupán ott vagyunk, ahol az események
történnek. Mi magunk vagyunk az esemény!

Huszonkettedik fejezet
Tizennyolcadik nap. Teszt

Gunnar Hagen a Schroder étterem ajtajában állt és a helyiséget pásztázta. Pontosan


harminckét perccel és három telefonbeszélgetéssel Bosse stáblistája után indult el
otthonról. Miután sem a lakásán, sem a Kunstnernes Husben, sem az irodában nem találta
Harryt, Holmtól azt a tippet kapta, hogy próbálja meg a törzshelyén, a Schrederben. A
Kunstnernes Hus fiatal, dekoratív, feltörekvő közönsége és a Schroder enyhén elázott
sörvedelői között megrázó volt a különbség. A legbelső sarokban, az ablak melletti
asztalnál végre megpillantotta a magányosan gubbasztó Harryt. Valamint egy félliteres
korsót. Hagen káromkodva tette meg az utat az asztalig.
– Próbáltam hívni, Harry. Kikapcsolta a telefonját?
A főtiszt tompa tekintettel nézett fel. – Már az idegeimre ment. Hirtelen a világ minden
sajtósa velem akart beszélni.
– Az NRK-ban azt mondták, hogy a Bosse szerkesztősége és a vendégeik a
Kunstnernes Husbe szoktak menni az adás után.
– A komplett hazai sajtó odakinn várt rám, úgyhogy inkább leléptem. Miről van szó,
főnök?
Hagen lerogyott egy székre, Harry pedig a szájához emelte az aranybarna folyadékkal
teli poharat.
– Beszéltem a bűnügyi igazgatóval – kezdte Hagen. – Nagyon komoly a helyzet, Harry.
Csak úgy a nyilvánosság elé tárni, hogy a Hóember még mindig szabadlábon van, a
hírzárlat nyilvánvalóan durva áthágása.
– Ez így van – bólintott Harry és ivott egy kortyot.
– Ez így van?! Ez minden, amit hozzá tud tenni? De az ég szerelmére, Harry: miért?
– A nyilvánosságnak joga van hozzá, hogy tudjon róla – felelte Harry. – A
demokráciánk alapvetően az őszinteségre épül, főnök.
Hagen ökle az asztalra sújtott, amit a szomszéd asztalnál ülők biztató, valamint a
mellettük teli tálcával elhaladó felszolgáló figyelmeztető pillantása kísért.
– Ne szórakozzon velem, Harry! A nyilvánosság elé álltunk és bejelentettük, hogy az
ügyet megoldottuk. Tisztában van vele, milyen borzasztóan rossz fényt vet ez most a
testületre?
– Az én munkám az, hogy elfogjam a gazembereket – válaszolta Harry. – És nem az,
hogy mások előtt jó fényben tűnjek fel.
– Itt ugyanannak a dolognak a két oldaláról van szó, Harry! A munkakörülményeink
ugyanis attól függnek, milyen a megítélésünk a nyilvánosság szemében. A sajtó nagyon
fontos!
Harry megrázta a fejét. – A sajtó soha nem segített vagy akadályozott abban, hogy egy
ügyet megoldjak. A sajtó csak azok számára fontos, akik felfelé törnek. Azokat, főnök,
akiknek beszámolóval tartozik, csak a konkrét eredmények érdeklik, amivel pozitív
sajtóvisszhangot kaphatnak. Vagy visszafoghatják a negatívat. Én a Hóembert akarom
elkapni. Semmi egyebet.
– Maga komoly veszélyt jelent a környezetére, Harry – nyögött fel Hagen. – Ugye, tud
róla?
Harry láthatólag alaposan átgondolta a kijelentést, majd lassan bólintott. Azután kiitta a
poharát és intett a pincérnek, hogy kér még egyet.
– Ma este beszéltem a bűnügyi igazgatóval és a rendőrfőkapitánynyal – mondta Hagen
és igyekezett megacélozni magát. – Azt az utasítást kaptam, hogy kerítsem elő és azon
nyomban tegyek magára szájkosarat. Ettől a pillanattól kezdve. Értve vagyok?
– Úgy lesz, főnök.
Hagen zavartan pislogott, Harry arckifejezése azonban nem árult el semmit.
– Innentől kezdve mindenről tájékoztatnak – folytatta a főfelügyelő. – Kérek egy
jelentést az ügy jelenlegi állásáról. És mivel tudom, hogy magától hiába várom, beszéltem
Katrine Brattal és őt bíztam meg a feladattal. Van valami ellenvetése?
– Az égvilágon semmi, főnök.
Hagen azon tűnődött, vajon Harry részegebb-e annál, mint amilyennek látszik.
– Bratt elmesélte nekem, hogy maga elküldte Idar Vetlesen asszisztenséhez, hogy
nézzen bele Arve Stop aktáiba. Anélkül, hogy az államügyésszel konzultált volna. Mégis
mi a fenét csinál? Tisztában van vele, mit kockáztathattunk volna, ha ez Arve Stop
tudomására jutott volna?
Harry úgy kapta fel a fejét, mint egy éber házőrző. – Ezt meg hogy érti? – Úgy, hogy
Stopnek nem volt semmiféle beteglapja. Vetlesen asszisztense szerint róla soha nem
készült semmiféle feljegyzés.
– Tényleg? És miért nem?
– Fogalmam sincs, Harry. De örülök neki, mert pillanatnyilag semmi szükség rá, hogy
még több bajt hozzunk a saját fejünkre. Arve Stop, te jószagú ég! De mindegy is. Ettől a
pillanattól kezdve Bratt folyamatosan a maga nyomában lesz, azután pedig mindenről
tájékoztat engem.
– Hm – mormolta Harry és biccentett a pincérnek, aki egy teli korsót tett elé. – Nem ez
a feladata már egy ideje?
– Ezt meg hogy érti?
– Amikor Bratt hozzánk került, maga azt mondta neki, hogy én leszek az ő… – Harry
hirtelen elhallgatott.
– Az ő micsodája? – kérdezte Hagen ingerülten. Harry a fejét rázta.
– Mi az? Valami baj van?
– Semmi – válaszolta Harry, majd egy lendülettel félig kiürítette a poharát és egy
százast dobott az asztalra. – További szép estét, főnök.
Hagen megvárta, amíg Harry elhagyja a helyiséget. Csak ekkor vette észre, hogy a félig
lévő pohárban nem gyöngyözik szénsav. Gyorsan körülpillantott, majd óvatosan a
szájához emelte az italt. Savanykás íze volt. Harry almalevet ivott.

Harry csendes utcákon sétált hazafelé. Az öreg, alacsony bérházak ablakai sárga
macskaszemként hunyorogtak a sötétben. Szíve szerint azonnal felhívta volna Facipőt,
hogy megkérdezze, hogy ment a dolog, de aztán mégis úgy döntött, hogy egyelőre békén
hagyja, ahogy az éjszaka ígérte neki. Bekanyarodott a Sofies gatére. Sehol egy lélek.
Ahogy a házhoz közeledett, valami mozgást és egy apró villanást vett észre. Az utcai
lámpa fénye megcsillant egy szemüvegen. Állt valaki a parkoló autók túloldalán a járdán
és úgy tűnt, hogy az egyik kocsi zárjával bajlódik. Harry tudta, hogy általában milyen
autók szoktak az utcának ezen a végén parkolni, de ez a kék Volvo C70-es egészen
biztosan nem tartozott közéjük.
Ahhoz túl sötét volt, hogy a férfi arcát kivegye, de a fejtartása arra utalt, hogy szemmel
tartja őt. Lehet, hogy egy újságíró? Harry elhaladt az autó mellett. Az egyik kocsi oldalsó
üvegében látta, hogy egy árnyék csúszik elő az autók közül és hátulról hozzá közelít.
Harry minden sietség nélkül a kabátja zsebébe csúsztatta a kezét. Érzékelte, ahogy a léptek
egyre közelebb érnek. És azt is, hogy egyre növekszik benne a düh. Háromig számolt és
megpördült. A mögötte lévő személy lába szinte a földbe gyökerezett.
– Akar tőlem valamit? – kérdezte Harry rekedten, majd a revolvert felemelve tett egy
lépést előre. Azután megragadta a gallérját és oldalra rántotta a férfit, amíg az el nem
veszítette az egyensúlyát és háttal az egyik autónak esett. Alkarját a férfi nyakához
szorította, a revolver csövét pedig az egyik szemüveglencséhez nyomta.
– Rám fáj a foga? – zihálta Harry.
A férfi válaszát elnyomta az autó hirtelen felbőgő riasztójának a hangja. Szabadulni
próbált, de Harry szorosan tartotta, így aztán feladta. Feje tompa koppanással landolt az
autó motorháztetőjén, az utcai lámpa fénye pedig az arcára esett. Harry ekkor elengedte. A
férfi összegörnyedve köhögött.
– Jöjjön! – kiáltott rá Harry a makacsul üvöltő szirénán keresztül, majd megragadta a
férfi karját és magával húzta a a járdára. Kinyitotta a kaput és belódította maga előtt a
lépcsőházba.
– Mi a jó eget csinál maga itt? – kérdezte Harry. – És honnan tudja, hogy hol lakom?
– Egész este próbáltam hívni a névjegykártyáján szerepelő számot. Végül felhívtam a
tudakozót és tőlük kaptam meg a címét.
Harry a férfi arcát nézte. Pontosabban azt, ami a férfiból maradt, mert Filip Becker
professzor még a vizsgálati fogdában is lényegesen jobban festett, mint most.
– Ki kellett kapcsolnom a telefonomat – mondta végül. Felmentek a lépcsőn. Harry
kinyitotta az ajtót, lerúgta magáról a bakancsát, majd bement a konyhába és bekapcsolta a
vízforralót.
– Láttam az este a Bosséban – mondta Becker. Harry után ment a konyhába, de a
cipőjét és a kabátját nem vette le. Az arca sápadt volt és halott. – Igazán bátor dolog volt
magától. Úgyhogy arra gondoltam, hogy nekem is bátornak kell lennem. Az adósa
vagyok.
– Az adósom?
– Hitt nekem, amikor senki más nem. Megmentett a nyilvános megaláztatástól.
– Hm. – Harry székkel kínálta a professzort, de az csak a fejét rázta. – Mennem kell,
csak előbb el akarok mondani magának valamit, amiről senki más nem tudhat. Valójában
azt sem tudom biztosan, hogy van-e köze az ügyhöz, de Jonasról van szó.
– Igen?
– Vettem tőle egy kis vért, azon az estén, amikor Lossiushoz mentem. Harrynak eszébe
jutott a tapasz Jonas alkarján.
– És nyálmintát is. Elküldtem a Igazságügyi Orvostani Intézetbe DNS-vizsgálatra.
Apasági teszt.
– Tényleg? Azt hittem, ehhez ügyvédre van szükség. – Korábban valóban így volt. Ma
már magánszemély is adhat rá megbízást. Kétezer koronába kerül személyenként. Kicsit
több, ha gyors eredményre van szükség. Én ezt választottam és ma meg is jött a válasz.
Jonas… – Becker megtorpant és nagy levegőt vett. – Jonas nem az én fiam.
Harry lassan bólintott.
Becker a sarkán billegett, mintha lendületet akart volna venni. – Azt kértem, hogy
vessék össze a DNS-ét az adatbankban lévő mintákkal. Találtak egy száz százalékosan
egyező mintát.
– Száz százalékosat? Vagyis magát Jonast?
– Igen.
Harry gondolkodott. Lassan kezdett körvonalazódni.
– Más szóval korábban valaki már megvizsgáltatta Jonas DNS-ét – folytatta
Becker. – Mint megtudtam, ez a korábbi teszt hét évvel ezelőtt készült.
– És megerősítették, hogy Jonasé volt?
– Nem, anonim volt. De megvolt az illető neve, aki az elemzést kérte.
– Mégpedig?
– Egy magánkórház, ami mára már megszűnt. – Harry már azelőtt tudta a választ, hogy
Becker hozzátette volna: – Egy bizonyos Marienlyst Klinika.
– Idar Vetlesen – mondta Harry és oldalra hajtotta a fejét, mintha egy képről próbálná
eldönteni, hogy ferdén lóg-e vagy sem.
– Pontosan – erősítette meg Becker, majd összeütögette a kezét és halványan
elmosolyodott. – Hát, erről lett volna szó. Csak annyit akartam mondani, hogy… nekem
nincs fiam.
– Sajnálom.
– Tulajdonképpen már elég régen ez volt az érzésem.
– Hm. Miért volt annyira sürgős elmondania, hogy még ide is jött?
– Nem tudom – válaszolta Becker. Harry várt.
– Egyszerűen csinálnom kellett valamit ma este. Például, hogy ezt elmeséljem
magának. Különben nem tudom, mit csináltam volna. Én… – A professzor várt egy
pillanatot, majd folytatta: – Teljesen egyedül maradtam. Az életemnek nincs már sok
értelme. Ha az a pisztoly igazi lett volna…
– Ne – vágott közbe Harry. – Eszébe ne jusson ilyesmire gondolni. Különben csak
egyre csábítóbb lesz a gondolat. Egyvalamit elfelejtett: attól, hogy az életének maga
szerint semmi értelme nincs, mások számára még nagyon is fontos. Például Jonasnak.
– Jonasnak? – horkant fel Becker. – Ennek a kis kakukkfiókának? És hogy ne
gondoljak rá? Ezeket a rendőrtiszti főiskolán tanulják?
– Nem – válaszolta Harry. A két férfi egymásra meredt.
– Mindegy – sóhajtotta végül Becker. – Most már tudja.
– Köszönöm – mondta Harry.
Amikor Becker elment, Harry a konyhában ülve még mindig azon töprengett, vajon
ferde-e az a kép. Még azt sem vette észre, hogy a víz közben felforrt, a készülék
lekapcsolta magát és a gomb alatti kis piros fény lassan kialudt.
Huszonharmadik fejezet
Tizenkilencedik nap. Mozaik

Reggel hét óra volt. A hajnali fény vastag felhőtakaró mögött rejtőzködött, amikor
Harry végigbaktatott a Frogner egyetlen tömbházának hetedik emeleti folyosóján. Facipő
résnyire nyitva hagyta a lakás ajtaját. Amikor Harry belépett, Facipő, lábát a zöld
dohányzóasztalon pihentetve, bal kezében egy távirányítóval a díványon terpeszkedett.
Mindkét hamutartó tele volt csikkekkel. A tévé képernyőjén a kis mozaikdarabokká
bomlott képek visszafelé rohantak.
– Tényleg nem kérsz sört? – kérdezte Facipő a félig üres üveget
felemelve. – Mégiscsak szombat van.
Harry úgy érezte, hogy szinte látja a baktériumfelhőt a levegőben.
– Kösz, nem – válaszolta Harry és leült. – Nos?
– Hát, csak ez az egy éjszakám volt rá. – Facipő megállította a DVD-
lejátszót. – Normál esetben több napra van szükségem.
– De ez a pasas nem is profi pókerjátékos – jegyezte meg Harry.
– Nehogy azt gondold – ütögette meg Facipő a sörösüveget. – Jobban blöfföl, mint a
legtöbb kártyajátékos. Ez az a rész, amikor feltetted neki azt az előre kitalált kérdést,
amire azt feltételezted, hogy hazudni fog, ugye?
Facipő elindította a lejátszót, Harry pedig megpillantotta saját magát a tévéstúdióban.
Kissé szűk, hajszálcsíkos zakót viselt, alatta pedig egy fekete pólót, amit még Rakeltől
kapott. Diesel farmer és Dr. Martens bakancs. Feltűnően kényelmetlen pózban ült, mintha
a szék háttámlájából szögek állnának ki. A kérdés meglepően visszhangosan csengett a
tévé hangszórójából: – Meghívná egy kis korrepetálásra a szállodai szobájába?
– Nem, egészen biztosan nem tennék ilyet – kezdte Stop, de a kép hirtelen megfagyott,
amikor Facipő megállította a lejátszót.
– És biztos vagy benne, hogy itt hazudott? – kérdezte.
– Teljesen – felelte Harry. – Rakel egyik barátnőjéről van szó. A nők pedig ilyesmivel
nem hencegnek. Mit nézel?
– Ha lett volna időm rá, hogy áttegyem számítógépre, most kinagyíthatnám a szemét.
Bár nem is olyan fontos. Így is láthatod, hogy kitágult a pupillája. – Facipő lerágott körmű
mutatóujjával a képernyő felé bökött.
– Ez a stressz legklasszikusabb jele. És nézd az orrcimpáját, látod, hogy kiszélesedik
egy picit? Mind ezt csináljuk, amikor nyomás alatt vagyunk és az agynak több oxigénre
van szüksége. De ez még nem jelenti azt, hogy hazudik, hiszen sokan olyankor is
stresszesek lesznek, amikor igazat mondanak. Sokan pedig még akkor sem lesznek azok,
amikor hazudnak. Itt például láthatod, hogy teljesen nyugodtan tartja a kezét.
Harrynak feltűnt, hogy Facipő hangja megváltozott: a recsegés eltűnt, egyszeriben
puhán, szinte kellemesen csengett. Harry a képernyőre pillantott, Stop kezére, ami
nyugodtan feküdt az ölében. A bal kéz a jobb fölött.
– Sajnos, biztos jelek nem léteznek – folytatta Facipő. – Minden pókerjátékos
különböző. Ezért kell azt megtalálni, mit tesz az illető másként, amikor hazudik. A
különbségekre kell figyelni. Olyan ez, mint a háromszögelés: két stabil kiindulópontra van
szükség hozzá.
– Egy hazugságra és egy igaz válaszra. Elég egyszerűnek tűnik.
– Igen, a tűnik kifejezés valóban helytálló. Ha feltételezzük, hogy igazat mond, amikor
a műsor elején a lapról beszél, illetve arról, miért veti meg a politikusokat, akkor a másik
kiindulási pontunk is megvan. – Facipő visszatekerte a felvételt, majd elindította. – Nézd!
Harry pedig meresztette a szemét, de úgy tűnt, nem látja, amit kellene. Megrázta a
fejét.
– A keze – mondta Facipő. – A kezét figyeld.
Harry Stop barna kézfejét vizslatta, ami a szék karfáján pihent.
– Még mindig nyugodt – állapította meg.
– Igen, de most nem teszi egymásra, nem rejti el őket – nyugtázta Facipő. – A rossz
pókerjátékosok esetében klasszikus, hogy amikor gyenge lapjuk van, nagyon gondosan
odafigyelnek, nehogy valaki belelásson. Amikor pedig blöffölnek, gyakran
elgondolkodóan a szájuk elé teszik a kezüket, hogy elrejtsék az arcvonásaikat. Mások úgy
túlozzák el a blöfföt, hogy felegyenesednek a széken vagy hátrafeszítik a vállukat, hogy
nagyobbnak tűnjenek, mint egyébként. Stop a rejtegetők közé tartozik.
Harry előredőlt. – És van…?
– Igen, van – bólintott Facipő. – És egész idő alatt megfigyelhető. Leveszi a kezét a
karfáról és elrejti a jobbját – gondolom, jobbkezes –, amikor hazudik.
– Mit csinál, amikor a hóemberépítésről kérdezem? – Harry meg sem próbálta leplezni
az izgalmát.
– Hazudik – közölte Facipő.
– Mármint mikor? Amikor azt mondja, hogy általában szokott építeni, vagy amikor a
tetőteraszról beszél?
Facipő rövidke röfógést hallatott, amit Harry nevetésként értelmezett.
– Azért azt vedd figyelembe, hogy nem egy egzakt tudománnyal van
dolgunk – hangsúlyozta Facipő. – Ahogy már mondtam, ez a fickó nem rossz
kártyajátékos. Miután a kérdésed elhangzott, a keze pár pillanatig még a karfán volt,
mintha igazat akarna mondani. Közben egy kissé kitágult az orrlyuka, vagyis feszült lett.
Azután viszont meggondolta magát, elrejtette a kezét és előrukkolt egy hazugsággal.
– Pontosan – bólintott Harry. – Ez pedig azt jelenti, hogy valami rejtegetnivalója van,
ugye?
Facipő egymáshoz préselte az ajkait, hogy kifejezze: a kérdés nem is olyan
egyszerű. – Azt is jelentheti, hogy inkább a hazugságot választja, mert tudja, hogy úgyis át
fognak rajta látni. Hogy elrejtse, hogy akár az igazságot is megmondhatta volna.
– Ezt meg hogy érted?
– Amikor a profi kártyajátékosok jó lapokat kapnak, néha előfordul, hogy úgy tesznek,
mintha blöffölnének, hogy a tétet magasabbra tornázzák. Épp csak annyira, hogy a
tapasztalatlan játékosok azt higgyék, hogy lelepleztek egy blöfföt és belemenjenek.
Nekem úgy tűnik, hogy itt inkább erről van szó. Egy blöffölt blöffről.
Harry lassan bólintott. – Vagyis szerinted azt akarja elhitetni velem, hogy
rejtegetnivalója van?
Facipő az üres sörösüvegre nézett, majd a hűtőre és egy nem túl meggyőző
próbálkozást tett rá, hogy felemelje méretes testét a díványról. Felsóhajtott.
– Ahogy már mondtam, ez nem egy egzakt tudomány – ismételte. – Megtennéd,
hogy…
Harry felállt és a hűtőszekrényhez lépett. Csendben káromkodott. Amikor felhívta Odát
a Bosse szerkesztőségében, biztos volt benne, hogy elfogadják az ajánlatát. És azt is tudta,
hogy így zavartalanul kérdezhet majd Stoptől, mivel ez a műsorszerkezet ezt teljes
mértékben megengedi. Ráadásul a kamera minden válaszadóról vagy közeli vagy
úgynevezett félalakos képet készít. Tökéletes kiindulási pont Facipőnek. És mégis
kudarcot vallottak. Ez volt az utolsó szalmaszál, az utolsó hely, ahol még némi fény
derengett. Minden más a sötétségbe vész. És talán az sok év is, amit tapogatózással és a
szerencsében, véletlenekben reménykedve töltöttek.
Harry a katonás rendbe sorakoztatott sörösüvegeket bámulta a hűtőszekrényben. A
látvány különös és meglepő kontrasztot alkotott a lakásban uralkodó káosszal. Habozott.
Majd megragadott két üveget. Olyan hideg volt, hogy szinte égette a tenyerét. Elengedte a
hűtőszekrény ajtaját.
– Az egyetlen pont, ahol bizton állíthatom, hogy Stop hazudik – hallotta Facipő hangját
a díványról –, az az, amikor azt válaszolja, hogy a családjukban nincs sem pszichés, sem
örökletes betegség.
Harry a lábát a hűtő ajtajának nyílásába dugta. A gépből kiszűrődő fény
visszatükröződött a függöny nélküli ablaküvegen.
– Ezt ismételd meg! – kérte. Facipő pedig megismételte.
Huszonöt másodperccel később Harry már félúton dübörgött lefelé a lépcsőn, Facipő
pedig félig kiürítette a sörösüveg tartalmát, amit Harry odahajított neki.
– És volna még valami, Harry – mormolta Facipő maga elé. – Amikor Bosse
megkérdezte, hogy valaki különlegesre vársz-e, nemmel válaszoltál. – Böfögött
egyet. – Jobb, ha nem kezdesz pókerezni, öreg.

Harry az autóból telefonált.


Még mielőtt bemutatkozott volna, elébe vágtak: – Hello, Harry!
A gondolattól, hogy Mathias Lund-Helgesen felismerte a számát, vagy elmentette a
telefonjába, Harryt kirázta a hideg. Hallotta Rakel és Oleg hangját a háttérben. Szent.
Család.
– Lenne egy kérdésem a Marienlyst klinikával kapcsolatban. Megvannak még az ottani
betegek aktái?
– Kétlem – válaszolta Mathias. – Szerintem van erre valami előírás, hogy ha egy
klinika vagy rendelő vezetését senki nem veszi át, akkor ezeket az aktákat meg kell
semmisíteni. De ha fontos, utána tudok nézni.
– Köszönöm.
Harry elhajtott a Vinderen metróállomás mellett. Egy emlékfoszlány lebegett előtte.
Autósüldözés, baleset, egy halott kolléga és a pletykák, hogy Harry vezette az autót és
hogy véralkohol tesztet kellett volna csináltatni. Régen történt. Víz a híd alatt. Sebek a bőr
alatt. És versicolor a lelken.
Mathias egy negyedóra múlva visszahívta.
– Beszéltem Gregersennel. Ő vezette annak idején a klinikát. Úgy tűnik, mindent
megsemmisítettek. De szerintem néhányan, többek között Idar is, magukkal vitték a
pácienseik adatait.
– És maga?
– Én tudtam, hogy nem akarok magánrendelőt nyitni, úgyhogy nem foglalkoztam vele.
– Emlékszik esetleg néhány névre Idar páciensei közül?
– Néhányra talán. De nem sokra. Ez már nagyon régi történet, Harry.
– Tudom. Mindenesetre köszönöm.
Harry letette és követte a Rikshospital felé mutató eligazító táblát. A kórház
épületcsoportja beborította a város közepén magasodó dombot.

Gerda Nelvik, egy negyvenes évei közepén járó, dús keblű, kedves hölgy volt az
egyetlen, akit Harry ezen a szombaton az Igazságügyi Orvostani Intézet apasági
vizsgálatokkal foglalkozó részlegén utolért. Senki meg nem mondta volna, hogy ezen a
helyen a társadalom legveszélyesebb bűnözői után nyomoznak. A világos, otthonosan
berendezett helyiségek mindössze arra engedtek következtetni, hogy az alkalmazottak
szinte kizárólag nők.
Harry járt már itt, így aztán ismerte a DNS-vizsgálatok rutinját. Egy átlagos
munkanapon fehér köpenyt, sapkát és egyszer használatos gumikesztyűt viselő nőket látott
volna a gépek és oldatok fölé hajolva, hogy olyan misztikus folyamatok segítségével, mint
a hajteszt, a vérteszt vagy az amplifikáció, DNS-profilokat dolgozzanak ki.
Átvágtak egy polcokkal telezsúfolt helyiségen. A polcokon barna dobozok sorakoztak,
amelyeket a rendőrség küldött be ide az ország legkülönbözőbb pontjairól. Harry tudta,
hogy ruhadarabokat, hajszálakat, bútorhuzatokat, vért és egyéb szerves anyagokat
tartalmaznak, és elemzésre érkeztek az intézethez. Ki kellett csalogatni belőlük ennek a
titokzatos génspirálnak, a DNS-nek a kódját, amely a tulajdonosát kilencvenkilenc egész
egytized százalékos pontossággal azonosította.
Gerda Nelvik irodája éppen csak akkora volt, hogy elférjen benne egy gyűrűs
mappákkal telezsúfolt szekrény és egy íróasztal, amin egy számítógép, néhány papírkupac
és két, snowboardon egyensúlyozó, nevető kisfiút ábrázoló kép állt.
– A fiai? – kérdezte Harry és leült.
– Azt hiszem – mosolyodott el a nő.
– Hogyan?
– Csak egy belső vicc, ne törődjön vele. Tehát, olyasvalakiről lenne szó, aki
elemzéseket rendelt meg?
– Igen, információra lenne szükségem minden egyes DNS-elemzésről, amit egy
bizonyos helyről rendeltek meg. Tizenkét évre visszamenőleg. És azt is szeretném tudni,
hogy pontosan ki rendelte meg őket.
– Értem. Mi a hely neve?
– Marienlyst klinika.
– Marienlyst klinika? Biztos benne?
– Miért?
A nő vállat vont. – Az apasági vizsgálatok ügyében általában a bíróság vagy egy
ügyvéd a megrendelő. Vagy éppenséggel egy magánszemély.
– Nem apasági ügyekről van szó, hanem olyan esetekről, ahol az esetleges rokonsági
kapcsolat megállapítása az apai ágon öröklődő betegségek kizárása miatt szükséges.
– Aha – bólintott Gerda. – Akkor biztosan megvannak az adatbankunkban.
– Utána tudna nézni most azonnal?
– Ez attól függ, hogy van-e… – Gerda az órájára pillantott. – … harminc másodperce.
Harry bólintott.
Gerda a számítógép klaviatúráján pötyögött és közben hangosan diktált magának: – M-
a-r-i-e-n-l-y-s-t k-l-i-n-i-k-a.
A masina dolgozni kezdett, ő pedig hátradőlt a széken.
– Olyan nyomasztó ez az őszi időjárás, nem? – jegyezte meg.
– De igen – válaszolta Harry szórakozottan és a gép zakatolását hallgatta, mintha
kicsikarhatná belőle a választ, amiben reménykedett.
– Teljesen lehangolja az embert ez a sötétség – folytatta a nő. – Remélem, most már
hamarosan megjön a hó. Akkor azért valamennyire mégiscsak világosabb lesz.
– Hm – mormolta Harry. A zakatolás abbamaradt.
– Na, lássuk csak – mondta Gerda és a képernyő felé fordult. Harry nagy levegőt vett.
– A Marienlyst klinika valóban megrendelőnk volt. De hét éve dolgoztunk nekik
utoljára.
Harry próbált utánaszámolni. Meddig dolgozhatott Idar Vetlesen a klinikán?
Gerda a homlokát ráncolta. – De ahogy látom, azelőtt egész sok tesztet rendeltek.
A nő habozott. Harry várta a folytatást, amit már előre sejtett. – Ahhoz képest, hogy
egy magánkórházról van szó, szokatlanul sokat.
Harry érezte. Érezte, hogy ez lesz az az út, amit kerestek, ami végre kivezeti őket a
labirintusból. Jobban mondva: bevezeti őket a labirintusba. A sötétség szívébe.
– A tesztelt személyek adatai is megvannak?
Gerda megrázta a fejét. – Általában igen, de ebben az esetben úgy tűnik, a klinika
ragaszkodott az anonimitáshoz.
A fenébe is! Harry behunyta a szemét és gondolkodott.
– De a tesztek eredményeit megőrizték, ugye? Úgy értem, hogy a kérdéses személy-e
az apa.
– Persze – válaszolta Gerda.
– És mik az eredmények?
– Ezt nem olyan egyszerű megmondani, ahhoz minden egyes esetnek utána kell
néznem, ami eltart egy darabig.
– Értem. De akkor ezek szerint minden egyes DNS-profilt megőriznek?
– Úgy van.
– És ezek az elemzések ugyanolyan átfogóak, mint a bűnügyi eseteknél?
– Sokkal átfogóbbak. Ahhoz, hogy az apaságot biztonsággal megállapítsuk, sokkal több
kapaszkodóra van szükség, mivel az örökítőanyag fele az anyától származik.
– Vagyis azt mondja, hogy ha behozok magukhoz egy DNS-mintát egy bizonyos
személytől, akkor meg tudják állapítani, hogy az megegyezik-e bármelyik mintával azok
közül, amit a Marienlyst klinika számára elemeztek ki?
– Így van – válaszolta Gerda egyre növekvő kíváncsisággal a hangjában.
– Csodás – mondta Harry. – Az embereim el fogják küldeni maguknak néhány személy
DNS-mintáját. Az utóbbi években eltűnt asszonyok családtagjairól, pontosabban a
férjükről és a gyerekeikről van szó. Ellenőrizzék, hogy a mintáikat elemezték-e már
korábban. Gondoskodom róla, hogy a vizsgálat minden tekintetben elsőbbséget élvezzen.
Hirtelen mintha fény gyúlt volna Gerda szemében. – ó, tudom már, hol láttam magát! A
Bosséban. Csak nem erről a…?
Bár csak ketten voltak a szobában, a nő lehalkította a hangját, mintha a név, amit a
szörnyetegnek adtak, káromkodás, trágárság lenne, vagy legalábbis valamiféle veszélyes
szellemidézéssel érne fel kimondani.

Harry felhívta Katrinét és arra kérte, hogy találkozzanak a St. Hanshaugennél lévő Java
kávézónál. Egy régi bérház kapuja előtt parkolt le, amin egy tábla elvontatással
fenyegetett, bár a kapualjon legfeljebb egy fűnyírót lehetett volna keresztültuszkolni. A
Ulleválsvei csak úgy hemzsegett a szombati nagybevásárlást intéző oslóiaktól. A St.
Hanshaugen felől jeges szél sepert végig lefelé a Var Frelser temető irányába, hogy lefújja
a kalapot a gyászolók lehajtott fejéről.
Harry kért elvitelre egy dupla eszpresszót és egy café cortadót, majd leült a
papírpohánal a járdára kitett székek egyikére. Az út túloldalán fekvő parkban egy
krétafehér hattyú rótta magányos köreit a tavon. Nyakának íve kérdőjelet formázott.
Harrynak a Sollihogdán látott rókacsapda neve jutott róla az eszébe. A szél felborzolta a tó
vizét.
– A cortado még meleg?
Katrine kinyújtott karral állt előtte.
Harry a kezébe nyomta a papírpoharat és elindult az autója felé.
– Jó, hogy szombat délelőtt is hajlandó dolgozni – jegyezte meg Harry.
– Jó, hogy szombat délelőtt is hajlandó dolgozni – kontrázott Katrine.
– Én szingli vagyok – mondta Harry. – A szombat délelőttöknek semmi jelentősége
nincs a magamfajták számára. Magának azért csak megvan a saját élete.
A kocsi mellett egy vészjósló tekintetű idős férfi állt.
– Rendeltem egy vontatóautót – közölte.
– Igen, hallottam, hogy mostanában nagyon népszerűek lettek – mondta Harry és
kinyitotta a kocsi ajtaját. – Csak egy kissé nehézkes velük a parkolás.
Alig helyezkedtek el, egy ráncos ujj kopogtatott az üvegen. Harry leengedte az ablakot.
– A kocsi már úton van – mondta az öreg. – Itt maradnak és megvárják.
– Tényleg? – mutatta fel Harry az igazolványát.
Az öreg pillantásra sem méltatta a kártyát, helyette az óráját leste.
– A kapuja túl keskeny ahhoz, hogy elvontatással fenyegető táblát helyezhessen
ki – tájékoztatta Harry. – Küldetek majd valakit a közlekedésrendészeti főosztályról, hogy
csavarozzák le a jogtalanul kitett figyelmeztetést. Tartok tőle, hogy egy jókora bírságot is
a nyakába sóznak majd.
– Mi?
– A rendőrségtől vagyunk.
Az öreg az igazolvány felé kapott, majd gyanakodva összehasonlította Harryt a képpel.
– Rendben van, ezúttal szemet hunyok a dolog fölött. Elmehetnek – morogta az
öregember savanyúan és visszaadta Harrynak az igazolványt.
– Egyáltalán nincs rendben – közölte Harry. – Most azonnal felhívom a
közlekedésrendészetet.
Az öreg dühösen meredt rá.
Harry felbőgette a motort és újra az öreghez fordult: – Maga pedig itt megvárja őket.
Amikor elhajtottak, a visszapillantó tükörben még elcsípték az öregember döbbent
tekintetét.
Katrine hangosan nevetett. – Ez nagyon nem volt szép magától! Hiszen egy öreg bácsi
volt.
Harry a nőre sandított. Katrine arckifejezése furcsa volt, mintha fájdalmat okozott
volna neki a nevetés. Különös módon a Fenris-beli események óta sokkal lazábban
viselkedett Harryval. Úgy tűnik, a szép nők jobban tisztelik azokat, akik visszautasítják
őket és jobban is bíznak bennük.
Harry elmosolyodott. Kíváncsi lett volna, mit szólna Katrine, ha megtudná, hogy Harry
ma reggel merevedéssel, valamint egy olyan álom foszlányaival ébredt, amelyben a Fenris
bár mosdókagylójára felültetve tette magáévá őt. Olyan hevesen dugta, hogy a csövek
recsegni kezdtek, a vécécsészékből kiloccsant a víz, a fénycső föl-le kapcsolódott, ő pedig
minden egyes lökésnél a golyóin érezte a porcelán jéghideg érintését. A nő mögötti tükör
annyira vibrált, hogy Harry arcának körvonalai teljesen elmosódtak, miközben a csípőjük
egymáshoz, a nő háta pedig a csaphoz, a szappantartóhoz és a kézszárítóhoz ütődött. Csak
akkor fékezett le, amikor észrevette, hogy a tükörben lévő arc nem a sajátja, hanem valaki
másé.
– Min gondolkodik? – kíváncsiskodott Katrine.
– A szaporodáson – válaszolta Harry.
– Tényleg?
Harry egy csomagot nyújtott oda neki. Katrine kinyitotta. Legfelül egy lap feküdt, ami
a Használati utasítás szájüregi mintavételhez (DNS-teszt) címet viselte.
– Valamilyen módon az apasághoz van köze – mondta Harry. – Csak egyelőre még nem
tudom, hogyan és miért.
– És hová tartunk éppen? – érdeklődött Katrine, miközben egy zacskónyi fültisztító
pálcikát varázsolt elő a dobozból.
– Sollihogdára – válaszolta Harry. – Hogy megszerezzük az ikrek DNS-mintáját.
A tanya körüli földeken már visszavonulóban volt a hó. Nedvesen és szürkén
kapaszkodott a táj azon részébe, amit még az uralma alatt tartott.
Rolf Ottersen a lépcsőn fogadta őket. Miközben megszabadultak a kabátjuktól, Harry
elmondta neki, mi járatban vannak. Rolf Ottersen nem kérdezte miért, csak bólintott.
Az ikrek a nappaliban kötögettek.
– Mi lesz belőle? – kérdezte Katrine.
– Sál – válaszolták a kislányok kórusban. – Ana néni megtanít minket kötni.
Azzal a nagynénjük, Ana Pedersen felé intettek, aki a hintaszékben kötögetve
barátságosan üdvözölte Katrinét.
– Egy kis nyálat és nyálkát szeretnék tőletek – közölte Katrine vidáman és felemelte a
pálcikákat. – Szájakat kinyitni!
A lányok kuncogva letették a kötőtűket.
Harry kiment Rolf Ottersenhez a konyhába, aki éppen egy nagy fazekat tett a tűzhelyre.
A helyiségben kávéillat úszott.
– Szóval tévedtek az orvossal kapcsolatban? – kérdezte Rolf.
– Elképzelhető – felelte Harry. – Ettől függetlenül lehet, hogy mégiscsak köze van az
ügyhöz. Nem zavarja, ha vetek még egy pillantást az istállóra?
Rolf Ottersen belegyezően intett a kezével.
– De Ana kitakarította – tette hozzá. – Nem nagyon van mit nézni rajta.
Tényleg alaposan ki volt takarítva. Harry emlékezett, milyen vastagon borította a
csirkevér a padlót, amikor Holm mintákat vett belőle, most viszont minden tisztára volt
súrolva. A padlódeszkák rózsaszínben játszottak, ahol a faanyag magába szívta a vért.
Harry a tőke mellé állt és a bejárat felé nézett. Megpróbálta elképzelni Sylviát, ahogy ott
áll és csirkét vág, amikor a Hóember belép az ajtón. Meglepődött? Két csirkét ölt le. Nem,
hármat. Miért gondolta azt, hogy kettő volt? Kettő plusz egy. Miért plusz egy? Harry
behunyta a szemét.
A három madárból kettő a tőke mellett feküdt és a vérük a fürészporba szivárgott. Így
kell levágni egy csirkét. A harmadik viszont valamivel odébb, a padlón hevert és
összemocskolta a deszkát. Teljesen amatőr munka. Ráadásul a harmadik csirke nyakán
máshogy alvadt meg a vér. Ugyanúgy, mint Sylvia nyakán. Felidézte Bjorn Holm
magyarázatát. És azt is tudta, hogy a gondolat nem most fogant, hanem ott várakozott a
többi félig átgondolt, félig megrágott, félig megálmodott ötlet társaságában. A harmadik
csirkét ugyanúgy ölték meg, mint Sylvia Ottersent: izzásig forrósított vágóhurokkal.
Odalépett a vérrel átitatott padlódeszkákhoz és leguggolt.
Ha a Hóember ölte meg a harmadik csirkét, miért a hurkot használta a balta helyett?
Teljesen nyilvánvaló. Mert a balta elveszett az erdő sötétjében. Vagyis a csirkét a
gyilkosság után ölte meg. Visszajött egészen idáig, és megölt egy csirkét. De vajon miért?
Valami vudu szertartás akart lenni? Vagy egy hirtelen támadt ötlet? Kizárt, ez a
gyilkológép nem tér el csak úgy a tervtől, követi a mintát.
Kell, hogy legyen valami oka.
De miért?
– De miért? – kérdezte Katrine.
Harry nem vette észre, amikor bejött. Az istálló ajtajában állt, a csupasz villanykörte
fénye az arcára esett. Két fülpiszkálót tartalmazó nejlontasakot emelt a magasba. Harry
összerázkódott, amikor megpillantotta. Épp úgy állt ott, mint Beckerék nappalijának az
ajtajában, egyenesen Harry felé nyújtott karral. De volt még valami, egy másik felismerés
is.
– Ahogy már mondtam – mormolta Harry a rózsaszínű foltra meredve.
– Szerintem a rokonsághoz van valami köze. És bizonyos dolgok eltusolásához.
– Ki az? – folytatta Katrine a kérdezősködést és Harry felé közelített.
– Kit nézett ki magának, Harry?
Katrine melléguggolt. Férfias parfümje körülsimogatta Harryt.
– Ahogy már mondtam, fogalmam sincs.
– De van egy elmélete, nem igaz? – kérdezte a nő és jobb kezének mutatóujjával
végigsimított a fürészporon.
Harry habozott. – Még csak elméletnek sem nevezhető igazán.
– Gyerünk, hadd halljam!
Harry nagy levegőt vett. – Arve Stop.
– Mi van vele?
– Arve Stop azt állítja, hogy Vetlesen a teniszkönyökével kezelte. Borghild szerint
viszont az orvos nem vezetett semmiféle kartont Stopról. Azon tűnődöm, hogy mi is akar
ez lenni.
Katrine megvonta a vállát. – Lehet, hogy többről volt szó, mint egy könyökről. Lehet,
hogy Stop félt attól, hogy dokumentálják a külsején eszközölt változtatásokat.
– Ha Idar Vetlesen hajlandó lett volna minden olyan páciense esetében eltekinteni az
akták vezetésétől, aki a jó hírét félti, akkor nagyjából egyetlen név sem lett volna az
archívumában. Nem, szerintem valami más oka lehetett. Olyasmi, ami tényleg nem
kerülhet a nyilvánosság elé.
– Mint például?
– Stop hazudott Bossénak. Azt állította, hogy a családjában nincs semmiféle örökletes
vagy pszichés betegség.
– És mégis van?
– Tegyük fel, csak az elmélet kedvéért.
– Annak a kedvéért, amelyik még csak elméletnek sem nevezhető? Harry
bólintott. – Idar Vetlesen volt Norvégia legtitkosabb Fahr-szindróma specialistája. Még
csak Borghild, a saját asszisztense sem tudott róla. Akkor hogy a fenébe talált rá Sylvia
Ottersen és Birte Becker? – Hogy?
– Tegyük fel, hogy Vetlesen szakterületét mégsem ezek az örökletes betegségek, hanem
a diszkréció képezi. Ő maga mondta, hogy az egész üzlet erre épül. És ez az oka annak, ha
valaki éppen hozzá fordul azzal, hogy Fahr-szindrómája van. Magát a diagnózist valahol
másutt kapja, egy valódi specialistánál. Ez a szakértő azonban nem rendelkezik Vetlesen
elképesztő diszkréciójával, márpedig ez a betegség olyasmi, amit valóban titokban kell
tartani. A páciens pedig ragaszkodik ehhez, sőt hajlandó fizetni is érte. Mert olyasvalaki,
akinek a pénz tényleg nem számít.
– Arve Stop?
– Igen.
– De ha a diagnózist egy másik helyen állították föl, onnan már rég a nyilvánosság
fülébe juthatott volna az információ.
– Stop nem ettől tart elsősorban. Attól fél, hogy egy szép napon kiderül, hogy az
utódainak is továbbadta. Vagyis ezeket az utódokat szintén ki kell vizsgálni, hogy
örökölték-e a betegséget. Ennek pedig a legnagyobb titokban kell történnie, hiszen az
égvilágon senki nem tudja, hogy az ő gyerekeiről van szó. Épp ellenkezőleg. Néhányan a
saját gyermeküknek tartják őket. Mint ahogy Filip Becker is úgy hitte, hogy Jonas az ő fia.
És… – Harry a ház felé intett.
– Rolf Ottersen? – suttogta Katrine levegő után kapkodva. – Az ikrek? Maga
szerint… – felemelte a tasakokat – ez itt Arve Stop génállománya?
– Van rá esély.
Katrine Harryra bámult. – Az eltűnt nők… A többi gyerek…
– Ha a DNS-tesztekből kiderül, hogy Jonasnak és az ikreknek Stop az apja, akkor
hétfőn elkezdjük a többi eltűnt nő gyerekének a tesztelését is.
– Maga szerint… Arve Stop végigkefélte Norvégiát, teherbe ejtett különféle nőket,
majd megölte őket, miután a gyerekek megszülettek?
Harry felvonta a vállát.
– Miért? – kérdezte Katrine.
– Ha igazam van, akkor nyilvánvalóan őrültséggel kell számolnunk. Hallott a Bering-
szoros fókáiról?
Katrine a fejét rázta.
– Esetükben az apa egy hidegfejű, racionális gyilkos – magyarázta Harry. – Miután a
nőstény világra hozta az utódaikat és átsegítette őket az első kritikus időszakon, az apa
megpróbálja megölni az anyát. Mert tudja, hogy a nőstény soha többé nem fog vele
párosodni. És mert meg akarja akadályozni, hogy a nőstény más hímektől újabb utódokat
hozzon a világra, akik az ő kölykeinek vetélytársai lesznek.
Katrine úgy festett, mintha nem egészen tudná követni a magyarázatot.
– Igen, ez határozottan őrültség – bólintott. – Mondjuk, azt nem tudom, mi a nagyobb
elmebaj: úgy gondolkodni, mint egy fóka, vagy elképzelni, hogy valaki úgy gondolkodik,
mint egy fóka.
– Ahogy már mondtam… – Harry térde jól hallhatóan megreccsent, amikot felállt. – Ez
csak egy homályos elmélet.
– Hazudik – pillantott fel rá Katrine. – Maga teljesen biztos benne, hogy Arve Stop az
apa.
Harry halványan elvigyorodott.
– Maga pont olyan őrült, mint én – állapította meg a nő.
Harry hosszasan nézte. – Jöjjön! Az igazságügyi orvosszakértő már várja a pálcikáit.
– Szombaton? – Katrine végighúzta a kezét a fürészporon, aláhúzta, amit rajzolt és
felállt. – Nincs ezeknek magánéletük?

Miután leadták a műanyag tasakokat az Igazságügyi Orvostani Intézetben és azt az


ígéretet kapták, hogy estére vagy holnap reggelre meglesz az eredmény, Harry
hazafuvarozta Katrinét a Seilduksgatára.
– Sötétek az ablakok – pillantott fel az épületre Harry. – Egyedül?
– Egy olyan csinos csaj, mint én? – mosolyodott el Katrine és megragadta a
kilincset. – Soha.
– Hm. Miért nem akarta, hogy elmondjam a bergeni kollégáinak, hogy a városban van?
– Hogyan?
– Biztosan el lettek volna ájulva tőle, ha megtudják, hogy micsoda nagy gyilkossági
ügyön dolgozik a fővárosban.
Katrine megvonta a vállát, majd kinyitotta az ajtót. – A bergeniek nem tekintik Oslót
fővárosnak. Jó éjt!
– Jó éjt.

Harry nem volt benne biztos, de Katrine mintha egy pillanatra megdermedt volna. Bár
mostanában már semmiben sem lehet biztos az ember. Még egy kattanásban sem, amiről
azt hiszi, hogy egy revolver kakasától származik, mert aztán kiderül, hogy csak egy
kislány tört ketté ijedtében egy száraz gallyat. De akkor sem tudja továbbjátszani ezt a
játékot, nem tehet úgy, mintha nem jött volna rá. Katrine azon az estén Filip Becker hátára
irányította a szolgálati fegyvert. Amikor pedig Harry a lővonalába lépett, zajt hallott,
mégpedig pontosan azt a hangot, amit akkor vélt hallani, amikor Salma a hátsó udvarban
eltörte a gallyat. A revolver kakasának olajozott kattanását, amint visszaül. Ez pedig csakis
azt jelentheti, hogy korábban már felemelkedett. Hogy Katrine a ravaszt már több mint
kétharmad résznyire meghúzta és a lövés bármikor eldördülhetett volna. Hogy a nő le
akarta lőni Beckert.
Nem, nem tehet úgy, mintha. Mert az istálló ajtajában, ahogyan a fény az arcára hullott,
felismerte őt. És azért, amit a kérdésére válaszolt: hogy az egésznek a rokonsághoz van
köze.

Knut Müller-Nilsen szerelmes volt Julie Christie-be. Méghozzá annyira, hogy soha
nem merte ezt teljes részletességgel bevallani a feleségének. De miután felmerült a gyanú,
hogy a feleségét hasonlóan kétes kapcsolat fűzi Omar Sharifhez, elszállt a lelkiismeret-
furdalás, ami eddig gyötörte, amikor a neje mellett ülve majd felfalta a tekintetével Julie
Christie-t. Az persze némi üröm volt az örömben, hogy Julie-t ebben a pillanatban épp az a
bizonyos Omar tartotta a karjaiban. Amikor a nappali asztalán lévő telefon megszólalt, ő
pedig felvette, a felesége megnyomta a pause gombot, úgyhogy kedvenc DVD-jük, a
Doktor Zsivágó ezen csodálatos és egyben fájdalmas pillanata bizonytalan időre
megfagyott.
– Nem, dehogy. Jó estét, Hole – mondta Müller-Nilsen, miután a főtiszt
bemutatkozott. – Igen, maguk aztán nemigen unatkoznak mostanában.
– Lenne néhány perce számomra? – kérdezte az érdes, de mégis szelíd hang a vonal
másik végén.
Müller-Nilsen Julie remegő, piros ajkára és fátyolos szemére pillantott. – Amennyit
csak szeretne, Hole.
– Amikor az irodájában voltam, mutatott nekem egy fotót Gert Raftóról.
– Igen?
– És Rafto lányáról is mondott valamit. Hogy ahhoz képest jól boldogul. Ez a
megfogalmazás egy kissé gyanakvóvá tett. Mintha lenne valami, amiről tudnom kellene.
– Hát igen, elég jól összeszedte magát, nem? – kérdezte Müller-Nilsen.
– Az attól függ – válaszolta Harry.

Huszonnegyedik fejezet
Tizenkilencedik nap. Toowoomba

A Plaza Hotel Sonja Henie termének csillárjai alatt várakozásteli zümmögés vibrált.
Arve Stop az ajtóban fogadta vendégeit. Az állkapcsa már zsibbadt a folyamatos
mosolygástól, a kézfogások végeérhetetlen sora miatt pedig kezdte érezni a
teniszkönyökét. A rendezvényszervező iroda egyik munkatársa, aki az este technikai
lebonyolításáért felelt, mellésiklott és mosolyogva közölte, hogy a vendégek elfoglalták a
helyüket az asztalok körül. Egyszerű, fekete ruhája és szinte láthatatlan headsetje alapján
akár a Mission Impossible női ügynökének is beillett volna.
– Akkor talán menjünk be – mondta és barátságos, szinte gyengéd mozdulattal
megigazította Stop csokornyakkendőjét.
Jegygyűrűt viselt. A nő csípője áthullámzott előtte a termen. Vajon hordott már ki
gyermeket? A fekete nadrág feszesen simult formás hátsójára, Arve Stop pedig elképzelte,
ahogy ugyanez a popsi, természetesen nadrág nélkül, ott domborodik előtte az Aker
Bryggén lévő lakásban, az ágyon. Viszont túl profinak tűnt, azzal meg mindig csak a baj
van. Túl sok nyüglődés és szájtépés. Amikor az ajtó melletti nagy tükörben találkozott a
pillantásuk, Stop rájött, hogy leleplezték, és szélesen, bocsánatkérőn elmosolyodott. A nő
is elnevette magát, és nem túl profi módon elpirult egy leheletnyit. Mission Impossible?
Lehet, hogy annyira mégsem. De nem ma este.
A nyolcszemélyes asztalnál mindenki felállt, amikor megérkezett. Jobbján ülő
asztaltársnője újságjának főszerkesztője volt. Unalmas, ám szükségszerű választás. A nő
férjezett volt és több gyermek anyja, nyúzott vonásai az olyan, hozzá hasonló asszonyokét
idézték, akik napi tizenkét-tizennégy órát töltenek a munkahelyükön. Szegény srácai,
gondolta Arve Stop. Hát még saját magát mennyire fogja sajnálni a nő, amikor egy szép
nap rájön, hogy az élet nem csak a Liberalból áll. Az asztalnál köszöntőt mondtak a
tiszteletére, ami alatt Stop végigfuttatta pillantását a termen. A csillárok fényében
ékszerek, ffitterek és nevető szemek szikráztak. És ruhák. Ujjatlanok, vállatlanok,
szemérmetlenek.
Azután kezdetét vette az este. A hangszórókból az Imígyen szóla Zarathustra
gigantikus hangjai hullámoztak elő. A rendezvényszervező irodával zajlott megbeszélésen
Arve Stop rámutatott, hogy bár tudja, nem a legeredetibb nyitány, viszont nagyívű és
pompázatos, ráadásul valahányszor hallja, mindig az emberiség keletkezésének históriáját
juttatja eszébe. Mire a többiek előzékenyen felhívták rá a figyelmét, hogy pontosan ez a
mű lényege.
Az ismert tévés személyiség, aki az este moderálásáért hatszámjegyű összeget kért és
kapott, füstbe és fénybe burkolózva bukkant elő a hatalmas színpad közepén.
– Hölgyeim és uraim! – zengte egy vezeték nélküli mikrofonba, ami Stopot egy jókora,
merev péniszre emlékeztette.
– Isten hozta önöket! – A híresség szája szinte a fekete makkhoz simult. – Isten hozta
mindnyájukat ezen az egészen különleges estén!
Aminek a végét Arve Stop már most türelmetlenül várta.

Harry az irodája könyvespolcán sorakozó fotókat nézte. Dead Policemen's Society.


Koncentrálni próbált, de a gondolatok ahelyett, hogy szépen összeálltak volna, keresztül-
kasul száguldoztak a fejében. Egész idő alatt érezte, hogy valaki befurakodott a belső
köreibe és mindig naprakészen tudja, mire készül. Erre azonban álmában sem gondolt
volna. Ez így túlságosan egyszerű. És egyszersmind felfoghatatlanul komplikált is.
Knut Müller-Nilsen elmesélte neki, hogy Katrinét a bergeni kapitányságon a
gyilkossági csoport egyik legígéretesebb nyomozójának tartották. Soha semmi probléma
nem merült fel vele kapcsolatban. Persze attól az egy esettől eltekintve, ami végül ahhoz
vezetett, hogy átkérte magát a gyilkossági csoporttól az erkölcsrendészetre. Egy régi,
lezárt ügy tanúja jelezte a kapitányságon, hogy Katrine Bratt folyamatosan újabb és újabb
kérdésekkel ostromolja, bár már több ízben értésére adta, hogy mindent elmondott az ügy
kapcsán még évekkel ezelőtt. Mint kiderült, Katrine jó ideje nyomozást folytatott az
ügyben – a vezetőség tudta nélkül. Ez önmagában még nem jelentett volna nagy
problémát, mivel szabadidejében foglalkozott az esettel, azonban pont ez volt az az ügy,
amelyben Katrine Bratt szerepvállalása egyáltalán nem volt kívánatos. Ezt pedig világosan
az értésére is adták. Katrine válaszul több hibára is rámutatott, amit a korábbi nyomozás
során vétettek, ám miután süket fülekre talált, csalódottan átkérte magát az
erkölcsrendészetre.
– Valósággal megszállottja volt annak az ügynek – hangzott Müller-Nilsen utolsó
mondta. – Ha jól emlékszem, a férje is akkoriban hagyta el.
Harry felállt, kiment a folyosóra és megállt Katrine irodája előtt. Az ajtó az
előírásoknak megfelelően kulcsra volt zárva. Harry továbbindult a folyosón a
fénymásolókhoz. A legalsó polcról előhúzott egy margóvágót, majd Katrine ajtajához
cipelte a súlyos, késsel ellátott acéllapot, amit már emberemlékezet óta nem használtak.
Az ajtó előtt a feje fölé emelte, célzott és lezuhintotta a karját.
A szerkezet eltalálta a zárat, a fa hangos recsegéssel hasadt szét.
Harry az utolsó pillanatban rántotta el a lábát a tompa robajjal földet érő margóvágó
elől. Az ajtó szilánkokat köpködve tárult fel, amikor belerúgott. Fogta a gépet és belépett
az szobába.
Katrine Bratt irodája pontosan olyan volt, mint amin Harry annak idején a fiatal tiszttel,
Jack Halvorsennel osztozott. Tiszta, rendezett és meglehetősen spártai: sehol egy kép vagy
személyes tárgy. Az íróasztal fiókos részét egyetlen egyszerű zárral látták el, ami az alatta
lévő összes fiókot elreteszelte. Két határozottabb ütés a margóvágóval elég volt ahhoz,
hogy mind a legfelső fiókot, mind a zárat szétzúzza. Harry kapkodva kutatott. Félresöpörte
a papírokat, végigtúrta az iratrendezőket, lyukasztókat és egyéb irodai felszereléseket.
Végül egy vadászkésre bukkant. Kihúzta a tokból. A penge felső oldala barázdált volt.
Nem kiscserkésznek való szerszám. Amikor az élét egy papírköteg széléhez állította,
mélyen és ellenállás nélkül vágta át a lapokat.
A következő fiókban két bontatlan doboz lőszer lapult. Az egyedüli személyes holmi,
amire Harry rábukkant, két gyűrű volt. Az egyik kövekkel volt kirakva, amelyek
szikrázóan csillogtak az asztali lámpa fényében. Ezt a gyűrűt látta már valahol. Harry
behunyta a szemét és megpróbálta előcsalogatni a képet. Nagy, hivalkodó darab. Las
Vegas. Katrine soha nem hordana ilyesmit. Ebben a pillantban az eszébe villant, hol látta
azelőtt, és érezte, hogy a pulzusa gyorsulni kezd. Egy hálószobában. Beckerék házában.

A Sonja Henie teremben véget ért a vacsora, az asztalokat leszedték. Arve Stop a falnak
dőlve állt a helyiség legvégében és a színpad előtt tülekedő vendégeket figyelte, akik
elragadtatottan hallgatták az odafenn játszó zenekart. A hangzás elképesztő volt. Csakúgy,
mint a banda ára. Színtiszta nagyzási mánia. Arve Stopben volt némi kétség, de a
rendezvényszervezők meggyőzték, hogy az ilyen élmények megérik az árukat, mert remek
lehetőséget kínálnak arra, hogy megerősítse alkalmazottai lojalitását és rajongását, és
elérje, hogy büszkék legyenek arra, hogy ezen a munkahelyen dolgozhatnak. Ezenkívül
hangsúlyozza a lap sikereit, s növeli védjegyének ázsióját, amitől a hirdetői csak még
fontosabb tényezőként fogják értékelni.
Az énekes a fülébe helyezett kis gombra nyomta az ujját és támadást intézett a
nyolcvanas évek nemzetközi sikert elért slágerének legmagasabb hangjai ellen.
– Senki sem hangzik hamisan is olyan klasszul, mint Morten Harket – jegyezte meg
egy hang Arve Stop mellett.
Stop megfordult. Azonnal tudta, hogy látta már valahol, mert az ilyen szép nőket soha
nem felejtette el. Viszont egyre gyakrabban ment ki a fejéből a kit-hol-mikor hármas
egysége. Vékony volt, egyszerű, mélyen dekoltált fekete ruhát viselt, ami azonnal eszébe
juttatott valakit. Birtét. Birtének is volt egy ugyanilyen ruhája.
– Botrányos – válaszolta.
– Ezt a hangot azért nem olyan könnyű eltalálni – mondta a nő anélkül, hogy a
pillantását levette volna az énekesről.
– Az a botrányos, hogy nem emlékszem rá, hogy hívják. Csak azt tudom, hogy már
találkoztunk valahol.
– Az túlzás, hogy találkoztunk – helyesbített a nő. – Inkább csak maga bámult
engem. – Félresöpörte a haját az arcából. Szép volt, klasszikus, de egy kissé szigorú
szépség. Mint Kate Moss. Birte inkább olyan Pamela Anderson típus volt.
– Azt hiszem, azért ez bocsánatos bűn – flörtölt Stop és érezte, hogy hirtelen magához
tér, a vér újra áramlani kezd a testében és az agyának abba a részébe tereli a pezsgőt,
amitől nem csupán bódulttá, de könnyeddé is válik.
– Ki maga?
– Katrine Brattnak hívnak – felelte a nő.
– Értem. Talán az egyik hirdetőnk, Katrine? Vagy a bankunk képviselője? Esetleg
szabadúszó fotós?
Katrine nevetve rázta a fejét.
– Szimpla partihiéna – mondta végül. – Az egyik barátnőm a maga újságírója. Ő
mondta, hogy ki játszik vacsora után és hogy vegyek csak fel valami tisztességes ruhát és
lógjak be. Szeretne kipenderíteni?
Az ajkához emelte a pezsgőspoharat. Nem volt olyan duzzadt szája, amiért Stop
bolondult, viszont mélyvörösen és nedvesen tapadt a pohár pereméhez. Még mindig a
színpadra szegezte a tekintetét, így Stop nyugodtan tanulmányozhatta a profilját.
Mégpedig a teljes profilját. A háta finom ívét, a melle tökéletes domborulatát. Nem
feltétlenül szilikon, talán csak egy jól megválasztott melltartónak köszönhető. De tudna
vele táplálni egy gyermeket?
– Ezt át kell gondolnom – ugratta. – Mit tud felhozni a mentségére?
– Most fenyeget?
– Nincs kizárva.
– Láttam odakinn a paparazzókat, alig várják, hogy a hírességek kijöjjenek végre a ma
esti zsákmányukkal. Mi lenne, ha mesélnék nekik arról, ami az újságíró barátnőmmel
történt? Hogy közölték vele: igen sokat romlottak a jövőbeli kilátásai a Liberalnál, miután
visszautasította a maga közeledését.
Arve Stop szívből és hangosan felnevetett. Észrevette, hogy néhány vendég egyre
kíváncsibb pillantásokkal méregeti őket. Amikor a nőhöz hajolt, felfedezte, hogy a
parfümje nagyon hasonlít ahhoz, amit ő maga is használt.
– Először is, egyáltalán nem tartok a rossz hírnévtől, és különösen a pletykalapoknál
dolgozó kollégáimtól nem. Másodszor pedig a maga barátnője tényleg csapnivaló
újságíró, ráadásul hazudós, mert háromszor is megdugtam. Ezt pedig egészen nyugodtan
elmesélheti odakinn a paparazzóknak. Férjnél van?
– Igen – válaszolta a nő, majd a színpad felé fordult és változtatott lábtartásán, aminek
következtében a ruha hasítékában egy harisnyakötő villant elő. Arve Stop érezte, hogy
kiszárad a szája és belekortyolt a pezsgőjébe. Azután a színpad előtt ficánkoló nőkre
koncentrált. Az orrán keresztül lélegzett. Idáig érezte a punciszagot.
– Van gyermeke, Katrine?
– Szeretné, ha lenne?
– Igen.
– Miért?
– Mert az anyák, amikor új életet hoznak a világra, alávetik magukat a természetnek,
ami által sokkal mélyebb élettapasztalatokra tesznek szert, mint a többi nő. A férfiakról
nem is beszélve.
– Baromság.
– Meglehet. Viszont pont ezért nem is keresik olyan kétségbeesetten a potenciális
apajelöltet. Nekik csak a játék számít.
– Oké – nevetett a nő. – Akkor van gyerekem. Mit szeret játszani?
– Hűha – pillantott Stop az órájára. – Egészen nagy lépésekben haladunk.
– Mit szeretsz játszani?
– Bármit.
– Remek.
Az énekes két kezébe fogta a mikrofont és behunyt szemmel énekelt.
– Egyre unalmasabb a buli, úgyhogy én lassan el is indulok hazafelé. – Stop egy arra
vitorlázó tálcára tette üres poharát. – Az Akker Bryggén lakom. Ugyanaz a bejárat, mint a
Liberalé, legfelső emelet. És a legfelső kapucsengő.
A nő halványan elmosolyodott. – Tudom, hol van. Mennyi előnyt akarsz?
– Adj nekem húsz percet. És ígérd meg, hogy nem beszélsz senkivel, mielőtt elindulsz
innen. Még a barátnőddel sem. Megegyeztünk, Katrine Bratt?
A nőre pillantott és bízott benne, hogy jó nevet mondott.
– Hidd el – mondta a nő, Stop pedig észrevette, hogy különös fény táncol a szemében,
mintha egy égre lobogó erdőtűz égne a bensőjében. – Nekem legalább annyira érdekem,
mint neked, hogy ez a dolog kettőnk között maradjon. – A nő felemelte a
poharát. – Egyébként pedig négyszer dugtad meg, nem háromszor.
Stop vetett rá egy búcsúpillantást és elindult a kijárat felé. Háta mögött az énekes
falzettje még mindig ott remegett a csillárok alatt.

Egy kapu dörrenése hullámzott végig a Seilduksgata csendjén. Négy fiatal egy
házibuliból igyekezett a Grünerlokka egyik bárjába. Elmentek egy parkoló autó mellett, de
ügyet sem vetettek az odabenn gubbasztó férfira. Azután eltűntek a sarkon, az utca pedig
újra elcsendesült. Harry előrehajolt és a szélvédőn keresztül felpillantott Katrine Bratt
lakásának ablakaira.
Felhívhatta volna Hagent, riadót fújhatott volna, magával hozhatta volna Skarrét és egy
járőrkocsit. De mi van, ha téved? Előbb biztos akart lenni a dolgában, hiszen
mindkettőjüknek elég sok vesztenivalója volt.
Kiszállt az autóból, odament a kapuhoz és megnyomta a kaputelefonon azt a harmadik
emeleti gombot, ami mellett nem szerepelt név. Várt. Becsengetett még egyszer. Azután
visszament a kocsihoz, kivette a feszítővasat a csomagtartóból, majd visszaballagott a
kapuhoz és becsengetett a földszintre. Egy álmos férfihang válaszolt, a háttérből tévé
hangjai szűrődtek ki. Tizenöt másodperccel később a férfi megjelent és kinyitotta a kaput
Harrynak, aki az orra alá dugta az igazolványát.
– Én nem hallottam semmilyen veszekedést – csodálkozott a férfi. – Ki hívta ki
magukat?
– Nem hívásra jöttem – válaszolta Harry. – Köszönöm a segítséget!
A harmadik emeleti ajtón sem volt névtábla. Harry bekopogott, majd a hideg fához
szorította a fülét és hallgatózni kezdett. Azután a feszítővas hegyét az ajtófélfa alá
csúsztatta, közvetlenül a zár fölöttt. Mivel Grünerlokka bérházait annak idején az Aker
folyó mentén szétszórt gyárak munkásainak építették, igyekeztek minél olcsóbb
építőanyagokat használni, így aztán Harry egy órán belül véghezvitt második betörése
kifejezetten gördülékenyen zajlott.
Az előszobában néhány másodpercig hallgatózott, majd felkapcsolta a villanyt.
Lepillantott a cipőtartóra. Hat pár lábbelit számolt össze, de egyik sem volt elég nagy
ahhoz, hogy egy férfié lehessen. Felemelte azt a csizmát, amit Katrine a nap folyamán
viselt. A sarka még mindig nedves volt.
Bement a nappaliba. Csak a zseblámpáját kattintotta fel, nem akarta, hogy a nő már az
utcáról lássa, hogy vendége akadt.
A zseblámpa fénye végigsiklott a csiszolt fenyőpadlón, egy egyszerű, fehér kanapén, az
alacsony könyvespolcokon és egy Linn erősítőn. A szobából leválasztott hálófülkében
keskeny, bevetett ágy állt, a szoba másik sarkában pedig egy apró konyhát rendeztek be.
Az egész lakást szigorú, spártai rend uralta. Csakúgy, mint Harrynál. A zseblámpa fénye
azután egy arcra esett, amely merev tekintettel bámult rá. Majd még egy arc. És még egy
Fekete fából faragott maszkok, különféle festett mintákkal.
Harry az órájára pillantott. Tizenegy. A zseblámpa fénye továbbvándorolt.
A szobában lévő egyetlen asztal körül, a padlótól a plafonig újságkivágások borították a
falat. Közelebb ment. Végigfuttatta tekintetét a kivágásokon és érezte, hogy a pulzusa úgy
kattog, mint egy Geiger-Müller számláló.
Gyilkossági ügyek voltak.
Tíz-tizenkét ügy lehetett, némelyik olyan régi, hogy az újságpapír már egészen
megsárgult. Harry azonban nagyon is világosan emlékezett rájuk. Mert mindegyik ügyben
ő vezette a nyomozást.
Az asztalon a számítógép és a nyomtató mellett egy halom mappa tornyosult.
Nyomozati jelentések. Kinyitotta az egyiket. Nem az ő ügye volt, hanem a Laila Aasend
meggyilkolásával kapcsolatos anyagokat tartalmazta. A második Onny Hetland ügyét
taglalta. A harmadik mappa azokat a Gert Rafto elleni vádakat foglalta össze, amelyeket a
bergeni fogdában, szolgálatban elkövetett erőszakos cselekmények kapcsán hoztak fel
ellene. Harry továbblapozott és felfedezte azt a Raftót ábrázoló fotót, amit Müller-Nilsen
irodájában is látott. Ahogy most megnézte, semmi kétsége nem volt többé.
A nyomtató mellett egy halom papír hevert. A legfelsőn odavetett, ceruzás firka, de a
figura teljesen felismerhető volt. Egy hóember. Az arca hosszúkás volt, mintha már
olvadásnak indult volna, szénszeme élettelen, hosszú, vékony répaorra pedig lefelé
mutatott. Harry átpörgette a lapokat. Több rajz is volt, mindegyik hóembert ábrázolt, bár a
legtöbb csak a fejét. Maszkok, gondolta Harry. Halotti maszkok. Az egyik arcnak
madárcsőre volt, apró emberi karok lógtak az oldalán és madárlábak az alján. Egy
másiknak malacorra volt és cilindert viselt.
Harry a szoba egyik végében kezdte a módszeres házkutatást. Ugyanazt mondta
magának is, amit Katrinének Finnoyön: hogy ürítse ki az agyából az elvárásokat és ne
keressen semmi konkrét dolgot. Végigvette az összes szekrényt és fiókot, áttúrta a konyhai
eszközöket és a tisztítószereket, a ruhákat, az egzoktikus samponokat és krémeket a
fürdőben, ahol a nő parfümje még mindig ott úszott a levegőben. A zuhanyzó tálca alja
nedves volt, a mosdókagyló szélén pedig egy sminknyomokat viselő fülpiszkáló hevert.
Visszament a szobába. Nem tudta, mit keres, csak azt, hogy nem itt van. Kiegyenesítette a
hátát és körbenézett.
Tévedés.
Itt van. Csak még nem találta meg.
Kihúzgálta a könyveket a polcról, felnyitotta a vécétartályt, ellenőrizte, hogy van-e
kilazult deszka a padlón vagy üreg a falban, átforgatta a matracot a hálófülkében. Kész.
Mindent átkutatott. Eredménytelenül, gondolhatta volna, ha nem ismerte volna a
házkutatás egyik alapszabályát: amit nem talál az ember, az éppen olyan fontos, mint amit
talál. És most már azt is tudta, mi az, amit nem talált meg. Az órájára pillantott és nekiállt
rendet rakni maga után.
Amikor a rajzokra pillantott, akkor jutott eszébe, hogy nem ellenőrizte a nyomtatót.
Kihúzta a papírtálcát. A legfelső lap sárgás színű volt és vastagabb, mint az átlagos irodai
papírok. Kivette. Sajátos, enyhén fűszeres, füstös szaga volt. Az asztali lámpa elé emelte a
lapot és a jelzést kereste. Meg is volt, egészen lenn, a jobb alsó sarokban a villanykörte
fényében a papír finom rostjai között valamiféle vízjel rajzolódott ki. Harry úgy érezte,
mintha az erek kitágulnának a nyakán és a vére hirtelen őrült rohanásba kezdene. Az agya
több oxigént követelt.
Bekapcsolta a számítógépet. Újra az órájára nézett és hallgatózott. Egy
örökkévalóságnak tűnt, mire az operációs rendszer felállt. Habozás nélkül megnyitotta a
keresés menüt és egyetlen szót pötyögött be. Kattintott. Keresés indul. Egy vidám, rajzolt
kutya bukkant fel a képernyőn, és föl-le ugrált, miközben némán ugatva próbálta elterelni
a figyelmet a várakozási időről. Harry a szövegre meredt, ami lázas gyorsasággal
cserélődött, ahogyan a különböző dokumentumok sorra átvizsgálásra kerültek. Pillantása a
rubrikára siklott, ahol még mindig a „Keresés…” felirat szerepelt. Megbizonyosodott róla,
hogy helyesen írta be a szót. Toowoomba. Behunyta a szemét. Hallgatta a gépet, ami úgy
dorombolt, mint egy elkényeztetett macska. Azután hirtelen megállt. Harry kinyitotta a
szemét. „Keresés eredménye: 1 fájl található”
Harry a Word-dokumentum ikonja fölé húzta az egeret. Egy sárga információs buborék
jelent meg: „Módosítva: 2004.09.09” Harry érezte, hogy az ujja finoman megremeg,
amikor kétszer az ikonra kattint. A rövid szöveg mögötti fehér háttér szinte bevilágította a
szobát. Semmi kétség. Ugyanaz a levél volt, amit a Hóember küldött.

Huszonötödik fejezet
Tizenkilencedik nap. Deadline

Arve Stop az ágyában feküdt, amit az oszakai Misuku gyárban szabtak méretre, majd
hajón Indiába, Chennai egyik cserzőmühelyébe szállították végleges összeszerelésre,
mégpedig azért, mert az ott rákerülő állatbőr közvetlen exportját az indiai Tamil Nadu
állam törvényei nem engedélyezték. A megrendeléstől számítva fél év telt el, mire
megérkezett az ágy, de megérte a várakozást. Olyan tökéletesen simult a testéhez, mint
egy gésa, megtámasztotta, ahol kellett, ezenfelül kívánalmainak megfelelően bármilyen
magasságra és dőlésszögre be lehetett állítani.
Stop a plafonról lógó teafa ventilátor lusta forgását nézte.
A nő már a liftben van, útban hozzá. Megmondta neki a kaputelefonban, hogy a
hálószobában várja és hogy az ajtó nyitva lesz. A selyem boxeralsó hűvösen simult
alkoholtól felhevült bőrére. A Bose hangrendszer láthatatlanul elhelyezett hangszóróiból a
Café Del Mar zenéje hömpölygött elő lakásszerte.
Hallotta, hogy a nő léptei már a nappali parkettáján kopognak. Lassú, határozott
léptekkel közeledett. Már magától a hangtól is merevedése lett. Ha tudná, mi vár itt rá…
Stop keze az ágy alá csúszott, és az ujjai kitapogatták, amit keresett.
És egyszer csak ott állt a hálószoba ajtajában, a fjordon táncoló holdfény elé rajzolt
sziluettként, azzal a félmosollyal az arcán. Kioldotta övét és hagyta, hogy a hosszú, fekete
bőrkabát lecsússzon a földre. Stop egy pillanatra visszafojtotta a lélegzetét, de a nő a kabát
alatt továbbra is az esti ruhát viselte. Az ágyhoz sétált és valami gumiféleséget nyújtott
oda Stopnek. Egy maszk volt. Egy világos rózsaszínű állatmaszk.
– Vedd fel – utasította a nő közömbös, szinte hivatalos hangon.
– Nézzenek oda – ámélkodott Stop. – Egy malacálarc.
– Csináld, amit mondtam! – Megint ez a különös, sárga fény a pillantásában.
– Mais oui, madame.
Arve Stop felvette. Az egész arcát eltakarta, olyan szaga volt, mint egy
gumikesztyűnek, és a szemnek kivágott lyukon keresztül épp csak, hogy ki tudta venni
látogatóját.
– Én pedig azt akarom, hogy… – kezdte Stop. A hangja fátyolosan, idegenül csengett a
maszk alatt. Tovább azonban nem jutott, mert váratlanul perzselő fájdalmat érzett a bal
fülénél.
– Te befogod a szádat! – kiáltotta nő.
Stopnek lassan derengeni kezdett, hogy a nő megütötte. Igazán nem akarta tönkretenni
a szerepjátékot, de nem bírta megállni. Túl nevetséges volt. Disznóálarc! Egy nyirkos,
rózsaszín gumidarab disznó füllel, disznóorral és kiálló fogakkal. Vihogni kezdett. A
következő ütés a gyomrán érte, sokkoló erővel. Stop nyögve összegörnyedt, majd
hátrazuhant. Addig észre sem vette, hogy nem kap levegőt, amíg hirtelen feketülni nem
kezdett előtte a világ. Kétségbeesve kapkodott levegő után a maszkban, és közben érezte,
hogy a nő a hátára rántja mindkét karját. Amikor aztán az agya végre oxigénhez jutott,
azonnal jelentkezett a fájdalom is. És a düh. Istenverte tyúk, ki a francnak hiszi ez magát?
Ki akarta tépni magát a szorításból, hogy végre lefoghassa a nő kezét, de nem tudta
kiszabadítani a karját, mert a nő még mindig a hátához feszítette. Rángatni kezdte magát
és érezte, hogy valami éles tárgy csapódik a csuklójához. Bilincs? Perverz kurva! A nő ülő
helyzetbe rántotta Stopot.
– Látod, mi ez? – hallotta a nő suttogó hangját.
A félrecsúszott maszktól azonban semmit nem látott.
– Nem szükséges – válaszolta. – Anélkül is érzem a pinád szagát.
Az ütés a halántékán érte és olyan hatása volt, mint amikor a CD ugrik egyet. És
amikor a hang visszatért, még mindig egyenes háttal ült az ágyon. Érezte, hogy valami az
arca és a maszk közé furakszik.
– Mi a franccal ütöttél meg? – ordította. – Vérzek, te idióta picsa!
– Ezzel.
Arve Stop érezte, hogy valami kemény tárgy préselődik a szájához és az orrához.
– Szagold meg! – szólt rá a nő. – Jó az illata, nem? Acél és fegyverolaj. Smith &
Wesson. Semminek nincs olyan szaga, mint ennek. Bár a lőporé felér vele. Már, ha érzel
még akkor valamit…
Csak egy brutális játék, nyugtatgatta magát Arve Stop. Szerepjáték. De valami mégsem
stimmelt. Talán a nő hangja? Volt valami, ami hirtelen egészen más fénybe vont mindent.
És nagyon régóta – olyan régen, hogy egészen a gyerekkoráig kellett visszanyúlnia, mert
először fel sem ismerte az érzést – most először érzett félelmet.

– Biztos, hogy nem kapcsoljuk be mégis egy kicsit a fűtést? – vacogta Bjorn Holm és
igyekezett még szorosabbra húzni magán a bőrkabátot.
– Amikor annak idején az Amazon megjelent a piacon, pont az állati jó
fűtésrendszeréről volt híres.
Harry csak a fejét rázta és az órájára nézett. Fél kettő. Már több mint egy órája
ücsörögtek Bjorn Holm autójában Katrine lakása előtt. Az éjszaka kékesszürke volt, az
utcák néptelenek.
– Eredetileg fehér volt – folytatta Bjorn Holm. – A 42-es Volvo színkód. California
white. Az előző tulajdonosa lakkozta feketére. Mostanra már veterán autónak számít,
úgyhogy csak 365 korona adót fizetek utána. Az napi egy korona…
Bjorn Holm elhallgatott, amikor észrevette Harry figyelmeztető pillantását, és helyette
inkább felhangosította David Rawlings-t és Gilliant Welch-t, ami az egyetlen modern zene
volt, amit elviselt. CD-ről vette át kazettára. Nemcsak azért, mert a kocsiba utólag
beszerelt kazettás magnón csak így lehetett lejátszani, hanem mert ő is ahhoz a maroknyi,
ám állhatatos zeneimádóhoz tartozott, akik sziklaszilárdan állították, hogy a CD
egyszerűen nem képes ugyanazt az egyedi, meleg hangzást hozni, mint a magnószalag.
Bjorn Holm tudta, hogy azért beszél ennyit, mert ideges. Harry csak annyit mondott
neki, hogy ellenőrizniük kell Katrinét, hogy nem keveredett-e bele az egyik ügybe. És
hogy Holm élete sokkal egyszerűbb lesz, ha nem tudja, pontosan miről van szó. És mivel
Bjorn mégiscsak békés, megfontolt és intelligens ember volt, nem is akarta feleslegesen
bajba sodorni magát. De ez még nem jelentette azt, hogy a kedvére lett volna a szituáció.
Az órára nézett.
– Biztos felment valami pasihoz.
Harry összerázkódott. – Ezt meg honnan veszed?
– Nem azt mondtad, hogy már nem házas? Különben is, manapság a szingli csajok is
olyanok, mint mi, szingli pasik, nem?
– Mármint?
– Tudod, a négy lépcsőfok: menj el szórakozni, mérd fel a falkát, válaszd ki magadnak
a leggyengébb zsákmányt és fektesd le.
– Hm. Te is ezt a négyet követed?
– Á, csak az első hármat – válaszolta Bjorn Holm és beállította a visszapillantó tükröt,
valamint vörös tincseit. – Ebben a városban csak gyáva nyuszik vannak. – Bjorn Holmban
olykor már a hajzselé ötlete is felmerült, de arra jutott, hogy azért az túl radikális változás
lenne. Másfelől lehet, hogy éppen ez az, amit csinálnia kellene. Egyenesbe hozni a
dolgokat.
– A francba! – fakadt ki Harry. – A francba, a francba!
– Mi az?
– Vizes zuhanytálca. Parfüm. Smink. Igazad van. – A főtiszt előrántotta a telefonját, és
őrült nyomkodásba kezdett.
– Gerda Nelvik? Itt Harry Hole. Végeztek már a vizsgálatokkal? Értem, És hogy
néznek ki a meglévő eredmények?
Bjorn Harryt figyelte, akinek összesen két „hm” és három „aha” hagyta el a száját,
miközben a beszámolót hallgatta.
– Köszönöm – mondta Harry. – Még valami: volt esetleg más kollégám is, aki az este
folyamán felhívta magukat ugyanezzel? Hogyan? Értem. Igen, hívjon nyugodtan, amikor
az összes eredmény megvan.
Harry befejezte a hívást. – Most már elindíthatod a motort – mondta. Bjorn Holm
elfordította a kulcsot. – És most?
– Elmegyünk a Plazához. Katrine Bratt este felhívta az Igazságügyi Orvostani Intézetet,
hogy választ kapjon az apasági kérdésre.
– Már az este? – Bjorn Holm gázt adott és lekanyarodott jobbra a Schous plassra.
– Egyelőre azoknál a teszteknél tartanak, amelyekkel kilencvenöt százalékos
biztonsággal lehet megállapítani az apaságot. A további vizsgálatokkal kiegészítve
kilencvenkilenc egész egytized százalékos eredményre számíthatunk majd.
– És?
– Kilencvenöt százalék, hogy az Ottersen ikreknek és Jonas Beckernek Arve Stop az
apja.
– Ó, a francba.
– És azt hiszem, Katrine épp a szombat esti tanácsaidat követi. És hogy a zsákmány
Arve Stop.
Harry felhívta a központot és erősítést kért, miközben az öreg motor belebömbölt
Grünelokka csendjébe. És mire elérték az Aker melletti ambulanciát és rácsúsztak a
Storgata villamossínéire, már tényleg egészen jól felmelegedett az utastér.

Odin Nakken, a VG újságírója a Plaza előtti járdán fagyoskodott és közben átkozta a


világot, úgy általában az embereket és legfőképpen a munkáját. Amennyire meg tudta
ítélni, már az utolsó vendégek is hazafelé készülődtek a Liberal partijáról. Majdnem
mindig az utoljára távozók voltak a legizgalmasabbak, róluk lehetett a legjobb másnapi
szalagcímeket kanyarítani. A deadline azonban könyörtelenül közeledett, öt perc múlva
indulniuk kell, vissza a néhány száz méterre lévő irodába az Akersgatára. Aztán nekilátni
az írásnak. Például meg kell írnia a szerkesztőnek, hogy ő mégiscsak egy felnőtt ember és
nem szándékozik tizennégy éves taknyos módjára, orrát az üveghez nyomva bámulni
befelé egy bulira, abban reménykedve, hogy végre kijön valaki, aki be tud számolni arról,
hogy ki kivel táncol, ki kit hívott meg egy italra, vagy kik fogdosták egymást. Meg kell
írnia neki, hogy felmond.
Az este folyamán persze felröppent néhány hír, de túlságosan vadaknak tűntek ahhoz,
hogy igazak legyenek, ezért természetesen nem fognak nyomtatásba kerülni. Mert azért
mégiscsak van egy határ és léteznek íratlan szabályok, amelyekhez az ő generációja még
tartja magát. Ami igazán megbecsülendő dolog.
Odin Nakken körülnézett. Már csak néhány újságíró és fotós tartott ki. Nyilván az ő
lapjuknál is olyan késői a deadline a celebhírek esetében, mint náluk a VG-nél. Egy Volvo
Amazon közeledett feléjük teljes gázzal, az épület előtt lefékezett és megállt a
járdaszegélyen. Egy férfi ugrott ki az anyósülésről. Odin azonnal felismerte. Intett a
fotósnak és a rendőr után rohantak, aki a bejárat felé sietett.
– Harry Hole – pihegte Nakken, amikor utolérték. – Mit keres itt a rendőrség?
A véreres szemű rendőr felé fordult. – Ünnepel, Nakken. Hol van a buli?
– A Sonja Henie teremben, de attól tartok, hogy már vége.
– Hm. Látta mostanában Arve Stopot?
– Stop korán hazament. Megkérdezhetem, mit akar tőle?
– Nem. Egyedül távozott?
– Hát, tulajdonképpen igen.
A nyomozó megtorpant és Odin felé fordult. – Ezt meg hogy értsem? Odin Nakken
oldalra hajtotta a fejét. Nem tudta, miről van szó, de abban biztos volt, hogy most épp
történik valami.
– Felröppent a hír, hogy egy elég jó bőrrel tárgyal odabenn. Egyesek megfigyelni
vélték azt a tipikus puncivadász pillantását. Sajnos, semmi olyasmi, amit le tudnánk
közölni.
– És? – dörmögte a főtiszt.
– Egy nő, aki megfelelt a leírásnak, húsz perccel Stop után távozott és taxiba ült.
Hole sarkon fordult és visszaindult az autóhoz. Odin továbbra is a sarkában volt.
– És maga hogyhogy nem követte a nőt, Nakken?
Odin Nakken hallotta a szarkazmust, de nem vette magára. Már nem.
– Nem volt híresség, Hole. Hogy úgy mondjam, ha egy celeb nem celebbel kefél, az
nem hír. Kivéve persze, ha a hölgynek megered a nyelve. De ez a csaj egyszerűen csak
eltűnt.
– Hogy nézett ki?
– Vékony, barna. Szép.
– Mi volt rajta?
– Hosszú, fekete bőrkabát.
– Köszönöm. – Hole beugrott az Amazonba.
– Hé! – kiabált utána Nakken. – És mit kapok magától cserébe?
– Nyugodtabb álmokat – válaszolta Harry. – És a tudatot, hogy hozzájárult ahhoz, hogy
egy biztonságosabb városban élhessünk.
Odin mogorva arccal figyelte, ahogy a ralicsíkokkal kidekorált autó rekedten felbőgő
motorral odébbáll. Ideje menni. Ideje megírni a felmondását. Ideje felnőni.
– Deadline – közölte a fotós. – Menjünk vissza és lapátoljunk össze valami szart.
Odin Nakken rezignáltan sóhajtott.

Arve Stop a maszk sötétjébe meredt és azon töprengett, vajon mit csinálhat most a nő.
A bilincsnél fogva magával vonszolta a fürdőszobába, a revolvert – legalábbis azt állította
róla, hogy az – a bordái közé nyomta és beparancsolta a fürdőkádba. Hol lehet most? Stop
visszafojtotta a lélegzetét. A saját szívverése mellett valami elektromos sercegés hangját
hallotta. Az egyik fénycső mondja fel éppen a szolgálatot? A halántékából csordogáló vér
mostanra elérte a szája sarkát. Nyelve hegyén érezte fémes, édeskés ízét.
– Hol volt azon az éjszakán, amikor Birte Becker eltűnt? – A nő hangja a zuhanyfülke
irányából hallatszott.
– Itt a lakásban – válaszolta Stop, miközben lázasan gondolkodni próbált. Amikor a nő
közölte vele, hogy rendőr, azonnal eszébe jutott, hol látta korábban: a curlingcsarnokban.
– Egyedül?
– Igen.
– És aznap este, amikor Sylvia Ottersent megölték?
– Akkor is itthon voltam.
– Egész este egyedül volt, anélkül, hogy bárkivel beszélt volna?
– Igen.
– Vagyis nincs alibije?
– Mondtam, hogy itt voltam.
– Jó.
Jó? – gondolta Arve Stop. Miért jó, hogy nincs alibije? Mit akar ez a nő
tulajdonképpen? Ki akar kényszeríteni belőle egy vallomást? És miért hallatszik úgy,
mintha az elektromos zúgás egyre közeledne?
– Feküdjön le! – szólította fel a nő.
Stop engedelmeskedett a parancsnak. Érezte, ahogy a kád jéghideg zománca szinte
égeti a bőrét. A lehelete lecsapódott a maszk belsejében, és a nedvesség csak tovább
nehezítette a lélegzetvételt. Azután közvetlen közelről szólalt meg a nő hangja:
– Hogy akar meghalni?
Meghalni? Ez a nő őrült. Egy megveszekedett elmeháborodott. És mi van, ha mégsem?
Stop azt ismételgette magának, hogy meg kell őriznie a nyugalmát és hogy a nő biztos
csak rá akar ijeszteni. Lehet, hogy Harry Hole áll az egész mögött? Lehet, hogy
alábecsülte azt az alkoholista rendőrt? De ekkorra már egész testében annyira reszketett,
hogy hallotta, amint Tag Heuer órája a kád zománcához csörren. Mintha a teste már
megértette volna, amit az agya még nem akart elfogadni. A tarkóját a kád aljához dörgölte,
megpróbálta helyére igazgatni az arcán a disznóálarcot, hogy kilásson az apró lyukakon.
Meg fog halni.
Ezért fektette a nő a kádba. Mert így nem lesz annyi mocsok, és főleg mert az összes
nyomot könnyen el lehet majd tüntetni. Őrültség! Te Arve Stop vagy, ő pedig egy rendőr.
Nem tudnak semmit.
– Nem jó – mondta a nő. – Emelje fel a fejét!
A maszk. Végre. Stop tette, amit mondott neki, érezte, ahogy a nő keze megérinti a
homlokát és a tarkóját, de a maszkot nem vette le róla. Azután a kezek újra eltűntek.
Valami vékony és kemény feszült a nyaka köré. Mi a franc ez? Egy hurok!
– Ne… – kezdte volna, de a hangja felmondta a szolgálatot, amikor a hurok
összepréselte a légcsövét. A bilincs csörömpölt és a fürdőkád alját karmolászta.
– Megölte mindegyiküket – jelentette ki a nö és a hurok egy kissé szorosabbra
feszült. – Maga a Hóember, Arve Stop.
Tessék. A nő hangosan kimondta. Mivel az agya nem kapott elég vért, máris szédülni
kezdett. Energikusan megrázta a fejét.
– De igen – mondta a nő és amikor újra megrántotta a hurkot, Stop úgy érezte, hogy
azonnal leszakítja a fejét. – Épp az imént neveztem ki.
A sötétség gyorsan megérkezett. Stop lába felemelkedett, azután elernyedt és sarka
erőtlenül koppant vissza a kádba. Tompán visszhangzó moraj töltötte meg a koponyáját.
– Érzi már a zúgást, Stop? Az agya az, nem kap elég oxigént. Finom érzés, nem? A volt
férjem imádta kiverni magának, miközben fojtogattam.
Stop ordítani próbált. Megpróbálta a maradék levegőt, ami még a testében volt, arra
használni, hogy szembeszegüljön a hurok vasszorításával, de lehetetlen volt. Atyaisten,
még csak egy vallomást sem akar hallani tőle? Azután egyszer csak ott volt. A könnyed
morajlás az agyában, olyan, mint a buborékok gyöngyözése a pezsgőben. Ez lenne az?
Ilyen a vége, ennyire könnyű? Nem akarta, hogy ilyen könnyű legyen.
– A nappaliban fogom felakasztani – szólalt meg a hang a füle mellett, miközben egy
kéz kedvesen megpaskolta a fejét. – Arccal a fjord felé. Hogy szép legyen a kilátás.
Azután egy vékonyka síphang következett. Mint a szívmonitorok jelzése a filmeken.
Amikor a görbe kiegyenesedik és a szív nem ver tovább.

Huszonhatodik fejezet
Tizenkilencedik nap. Hallgatás

Harry újra megnyomta Arve Stop kapucsengőjét.


Egy éjszakai bagoly repült át a csatorna hídja fölött és végigmérte az Amazont, ami az
egyébként autómentes tér közepén pöffeszkedett az Aker Bryggén.
– Tutira nem fogja kinyitni, ha nő van nála – jelentette ki Bjorn Holm és felnézett a
három méter magas kapura.
Harry megnyomta a többi gombot is.
– Azok irodák – mondta Holm. – Valahol olvastam, hogy egyedül Stop lakik itt. A
legfelső emeleten.
Harry körülnézett.
– Kizárt – mondta Holm, amikor rájött, hogy miben töri a fejét Harry. – Ezt aztán nem
fogjuk kinyitni egy feszítővassal. Ez pedig itt golyóálló üveg. Meg kell várnunk a
házmes…
De Harry már úton volt vissza a kocsihoz. Holmnak ezúttal nem sikerült követnie a
főtiszt gondolatmenetét, legalábbis addig nem, amíg Harry be nem ült a volán mögé,
Bjornnek pedig ebben a pillanatban villant az eszébe, hogy a kulcs még mindig a
gyújtáskapcsolóban van.
– Ne, Harry, ne csináld! Ne…
A többit elnyomta a motor bömbölése. A kerekek megpördültek a nedves burkolaton,
mielőtt fogást találtak volna rajta. Bjorn Holm hadonászva a kocsi útjába állt, majd miután
egy villanásnyira meglátta a főtiszt arcát a volán mögött, odébb ugrott. Amikor az Amazon
lökhárítója tompa dörrenéssel az ajtónak ütközött, az üveg fehér kristállyá vált, egy
hangtalan pillanatig a levegőben lógott, majd csörömpölve a földre zuhant. Bjorn Holm
még fel sem mérhette károkat, Harry már kinn is volt a kocsiból és belépett az üveg
nélküli bejáraton.
Bjorn kétségbeesetten káromkodva rohant utána. Harry megragadta az egyik
embermagasságú cserepes pálmát, odavonszolta a lifthez és megnyomta a gombot.
Amikor az alumíniumajtók szétnyíltak, közéjük állította a cserepet és egy zöld exit-
táblával ellátott fehér ajtóra mutatott:
– Ha te a tüzlépcsőn mész, én pedig a főlépcsőn, akkor az összes menekülési útvonalat
blokkoljuk. Találkozunk a hetediken, Holm.
Bjorn Holm már akkor úszott az izzadságban, amikor a keskeny vaslépcsőkön a
harmadikra felért. Sem a teste, sem az agya nem volt felkészülve erre. Hisz ő mégiscsak
bűnügyi technikus, az ég szerelmére! Az a dolga, hogy a drámai eseményeket
rekonstruálja. És nem az, hogy konstruálja.
Egy pillanatra megtorpant. De saját lépteinek elhaló visszhangján és a zihálásán kívül
semmit nem hallott. Egyáltalán mit csináljon, ha találkozik valakivel? Nála volt a
szolgálati fegyvere, mert Harry szólt, hogy vigye magával, amikor odahívta a
Seilduksgatára, de tényleg komolyan gondolta, hogy használni is fogja? Bjorn megragadta
a korlátot és újra nekiveselkedett a fokoknak. Mit tenne Hank Williams? Rendelne egy
újabb italt. Sid Vicious? Felmutatná a középső ujját és lelépne. És Elvis? Elvis. Elvis
Presley. Ugyanezt. Bjorn Holm a revolver után kapott.
Elérte az utolsó lépcsőfokot. Kinyitotta az ajtót és látta, hogy Harry hátát a falnak vetve
áll a folyosó végén egy barna ajtó mellett. Egyik kezében a szolgálati fegyverét tartotta, a
másikat pedig most felemelte, és mutatóujját a szája elé tette, miközben Bjornre pillantva
az ajtó felé biccentett. Résnyire nyitva állt.
– Szobáról szobára haladunk – suttogta Harry, amikor Bjorn odaért hozzá. – Te balra
mégy, én jobbra. Ugyanabban a tempóban. És ne felejts el lélegezni.
– Várj! – suttogta Bjorn. – És ha Katrine odabenn van?
Harry Bjornt nézte és várt.
– Úgy értem… – folytatta Bjorn és próbált rájönni, hogyan is érti. – Akkor a
legrosszabb esetben lelövök… egy kollégát?
– Nem. A legrossszabb esetben… – javította ki Harry. – … téged lő le egy kolléga.
A fiatal skreiai technikus bólintott és megfogadta, hogy ha ezen az egészen
szerencsésen túl lesz, egye fene, kipróbálja a hajzselét.
Harry hangtalanul belökte az ajtót a lábával és bement. Azonnal megérezte a
légmozgást. Huzat volt. Jobbról az első ajtó a folyosó végén volt. Harry bal kezével
megragadta a kilincset, miközben a fegyvert előreszegezte. Feltépte az ajtót és bement.
Egy dolgozószoba volt. Üres. Az íróasztal fölött egy nagy Norvégia-térkép lógott, amibe
jelölőtüket szurkáltak.
Harry visszament a folyosóra, és jelezte a rá váró Holmnak, hogy a revolvert egész idő
alatt tartsa felemelve. Továbbindultak a lakás belseje felé.
Konyha, könyvtárszoba, edzőterem, étkező, télikert, vendégszoba. Egytől egyig üresek.
Harry érezte, hogy csökken a hőmérséklet. És a nappaliba érve már azt is tudta, miért.
A medencés tetőteraszra vezető tolóajtó nyitva állt, a fehér függönyök nyugtalanul
csapkodtak a szélben. A nappali mindkét oldalán kis benyúló vezetett a következő ajtóhoz.
Harry jelezte Holmnak, hogy a jobb oldalihoz menjen, ő pedig a másikhoz indult.
Nagy levegőt vett, amennyire csak tudott, összegörnyedt, hogy a lehető legkisebb
céltáblát nyújtsa és kinyitotta az ajtót.
A sötétben egy ágyat vett ki, rajta fehér ágyneműt és valamit, ami akár egy test is
lehetett. Bal kezével a villanykapcsoló után tapogatózott.
– Harry!
Holm volt az.
– Erre, Harry!
Hangja izgatottan csengett, de Harry nem törődött vele, az előtte lévő sötétségre
koncentrált. A keze végre megtalálta a kapcsolót, és a hálószoba máris a plafonba
süllyesztett lámpák fényében fürdött. Üres volt. Harry gyorsan átnézte a szekrényeket,
mielőtt továbbindult. Holm az ajtó előtt állt, a fegyvert egyenesen a helyiségbe irányítva.
Harry odalépett mellé.
– Nem mozdul – suttogta Holm. – Halott. És…
– Akkor nem kellett volna kiabálnod – vágott Harry a szavába, majd odament a kádhoz,
a meztelen férfi fölé hajolt és lehúzta róla a disznóálarcot. Vékony, vörös csík futott körbe
a nyakán, az arca sápadt volt és dagadt, a szeme pedig kidülledt a szemhéja alól. Arve
Stop felismerhetetlen volt.
– Hívom a helyszínelőket – mondta Holm.
– Várj! – Harry Stop szája elé tartotta a kezét. Azután megmarkolta a szerkesztő vállát
és megrázta a férfit.
– Mit csinálsz?
Harry erőteljesebben rázta.
Bjorn Harry vállára tette a kezét. – De Harry, nem látod, hogy…
Holm visszhőkölt. Stop kinyitotta a szemét. És levegőt vett. Mélyen, fájdalmasan és
hörögve. Mint egy palack nélkül merülő búvár a vízfelszín áttörése után.
– Hol a nő? – kérdezte Harry.
Stop megmozdította a fejét és Harryra bámult, a pupillája azonban nagy és fekete volt a
sokktól.
– Hol van? – ismételte meg Harry a kérdést.
Stop azonban képtelen volt bármire is ráirányítani a pillantását és csak szaggatott
zokogás hagyta el nyitott száját.
– Várj itt, Holm.
Holm bólintott, és nézte, ahogy a kollégája eltűnik a fürdőszobából.
Harry Arve Stop teraszának a korlátjánál állt. Huszonöt méterrel alatta ott csillogott a
csatorna fekete vize. A holdfényben látta a gólyalábakon álló nő szobrát a vízben és a
kihalt hidat. Ott pedig… Valami fényes dolog sodródott lassan a vízben, mintha egy
döglött hal hasa lenne. Egy fekete bőrkabát háta. Leugrott. A hetedikről.
Harry felmászott a terasz korlátjára, és az üres virágosládák között megállt. Egy
emlékkép furakodott be a fejébe. Ostmarka. Oystein, ahogy a szikláról a Hauktjern vizébe
veti magát. Harry és Facipő, amint partra húzzák. Oystein a Rikshospital betegágyában,
valami állványszerűséggel a nyaka körül. Harry akkor tanulta meg, hogy nagy
magasságokból ugrani kell és nem csak úgy zuhanni. Nem szabad megfeledkezni róla,
hogy az ember a testéhez szorítsa a karját, különben eltöri a kulcscsontját. De a
legfontosabb mégis az, hogy még azelőtt eldöntse, hogy ugrik, mielőtt lenézne és a
félelem utat engedne a józan észnek, így aztán, mire Harry kabátja puhán a terasz
padlójára csúszott, ő már a levegőben volt és a fülében hallotta a bömbölését. A fekete
vízfelület őrült gyorsasággal száguldott felé. Olyan fekete, mint az aszfalt.
Egymáshoz szorította két sarkát és a következő pillanatban úgy érezte, mintha az
összes levegőt kipréselték volna belőle, egy hatalmas kéz pedig megpróbálná letépni a
ruháit és hirtelen minden elnémult. Aztán a bénító hideg is megérkezett. Elrúgta magát és
elérte a felszínt. Gyorsan körülnézett, megkereste a kabátot, és úszni kezdett. A lábát már
most sem érezte és tudta, hogy csak néhány perce van addig, amíg a teste fel nem mondja
a szolgálatot a jéghideg vízben. De azzal is tisztában volt, hogy ha Katrine garatreflexe
működött és összezárt, amikor a vízbe csapódott, akkor pont a hirtelen lehűlés lehet az,
ami megmentheti. A hideg hirtelen lefékezi az anyagcserét, és a test minden sejtjét és
szervét valamiféle téli álomba helyezi úgy, hogy az életfunkciók minimális oxigénnel
működjenek tovább.
Harry elszántan rúgta magát előre és a sűrű, súlyos vízben a csillogó kabát felé siklott.
Amikor odaért, kinyújtotta a kezét, hogy megragadja a nőt.
Első önkéntelen gondolata az volt, hogy Katrine már az égben van, a démonok rég
elemésztették. Csak a kabát lebegett a vizén.
Harry káromkodott, a vizet kémlelte, majd felnézett Stop teraszára. Pillantása követte a
terasz vonalát a tetőkiszögellésig, végigpásztázta az eresz- csatornákat, előtetőket és
teraszokat, amelyek a ház másik oldalához és a többi házhoz vezettek – felmérte az egész,
tűzlépcsőktől és menekülőutaktól hemzsegő kavalkádot, az Aker Brygge homlokzatainak
labirintusát. Miközben érzéketlenné vált lábbal taposta a vizet, beléhasított, hogy Katrine
még csak nem is becsülte alá őt, hiszen simán beugrott az egyik legolcsóbb trükknek. És
egy őrjöngő pillanatig még a vízbefúlás gondolatát is fontolóra vette, ami tulajdonképpen
egészen kellemes lehetőségnek tűnt.
Hajnali négykor a köntöst viselő Arve Stop remegve gubbasztott az ágyában. A barna
szín egészen eltűnt az arcából, és szinte öregemberré zsugorodott. Csak a pupillája nyerte
vissza normális nagyságát.
Harry forró zuhanyt vett és most egy széken üldögélt Holm pulóverében és egy Stoptól
kölcsönkért melegítőalsóban. A nappaliból beszűrődött hozzájuk Bjorn Holm hangja, aki a
Katrine Bratt utáni hajtóvadászatot próbálta megszervezni mobiltelefonján. Harry
meghagyta neki, hogy vegye fel a kapcsolatot a központtal, hogy adjanak ki általános
körözést, és beszéljenek a Gardermoen repülőtérrel, ha Katrine netán valamelyik hajnali
géppel próbálna menekülni. Továbbá riasszák a Delta készenléti egységet, hogy törjenek
be a lakásába, bár egészen biztos volt benne, hogy nem fogják ott találni.
– Tehát úgy véli, hogy nem csupán szexuális játékról volt szó, hanem Katrine Bratt
tényleg megpróbálta megölni magát? – kérdezte Harry.
– Hogy úgy vélem-e? – csattant fel Stop vacogó fogakkal. – Majdnem megfojtott!
– Hm. És azt kérdezte magától, hogy van-e alibije a bűncselekmények időpontjára?
– Harmadszor is: igen! – nyögte Stop.
– És úgy gondolja, hogy maga a Hóember?
– A franc tudja, hogy mit gondol! Az a nő teljesen őrült.
– Lehetséges – bólintott Harry. – De ez még nem jelenti azt, hogy bizonyos dolgokban
ne lehetne igaza.
– És mégis miben? – nézett Stop az órájára.
Harry tudta, hogy Krohn már úton van, és hogy az ügyvéd első dolga az lesz, hogy
hallgatásra utasítsa az ügyfelét. Harry döntött és előrehajolt:
– Tudjuk, hogy maga az apja Jonas Beckernek és Sylvia Ottersen ikreinek.
Stop felkapta a fejét. Harry tudta, hogy most nagyban kell játszania:
– Idar Vetlesen volt az egyetlen, aki tudott róla. Maga küldte őt Svájcba és finanszírozta
a Farh-szindrómával kapcsolatos továbbképzését, nem igaz? Mert ez az a betegség, amit
örökölt.
Harry látta, hogy sikerült alaposan beletrafálnia, mert Arve Stop pupillája újra kitágult.
– Úgy sejtem, hogy Vetlesen elmondta magának, hogy milyen nyomást gyakoroltunk
rá – folytatta sietősen Harry. – Lehet, hogy megijedt attól, hogy Vetlesen esetleg nem tudja
majd tartani a száját. Vagy hogy kihasználja a helyzetet és ellenszolgáltatást fog követelni
magától. Például pénzt.
A szerkesztő hitetlenkedve meredt Harryra és megrázta a fejét.
– Ráadásul maga nyilvánvalóan pokolian retteg attól, hogy ez az apasági ügy a
nyilvánosság elé kerül. Épp eléggé ahhoz, hogy elvegye azoknak az életét, akik
leleplezhetik: az anyákét és Idar Vetlesenét. Igazam van?
– Én… – Stop pillantása ide-oda kóválygott.
– Maga?
– Én… Nekem nincs több mondanivalóm. – Stop előredőlt, és a kezébe hajtotta a
fejét. – Beszéljen Krohnnal.
– Rendben – mondta Harry. Nem volt több ideje. De volt még egy utolsó kártya a
kezében. Egy ütőkártya: – El fogom mesélni nekik, mit mondott.
Harry várt. Stop mozdulatlanul ült, előrehajolva. Végül felemelte a fejét:
– Kiknek?
– Természetesen a sajtónak – vetette oda Harry könnyedén. – Minden bizonnyal elég
alaposan ki fognak faggatni bennünket, nem gondolja? Végül is ez egy olyan, hogy is
fogalmazzak… Szenzáció, nem?
Lassan Stopnek is derengeni kezdett, hogy Harry mire akar kilyukadni.
– És mégis mit akar nekik elmesélni? – kérdezte olyan hanglejtéssel, ami nyilvánvalóvá
tette, hogy tisztában volt a válasszal.
– Mondjuk, hogy egy híresség azt hiszi, hogy felcsábít magához egy fiatal nőt,
miközben pont fordítva történik – mondta Harry és a Stop mögött lógó festményt
tanulmányozta. Nem volt benne biztos, de mintha egy meztelen kötéltáncosnőt ábrázolt
volna. – Abban a hiszemben, hogy szexuális játékról van szó, hagyja magát rábeszélni egy
disznóálarcra, és végül a rendőrség ebben – de egyébiránt meztelenül – bukkan rá, amint a
saját fürdőkádjában zokog.
– Ezt nem adhatja ki nekik! – fakadt ki rémülten Stop. – Ez… Ez a titoktartási
kötelezettség megszegése.
– Nos – mondta Harry. – Ez legfeljebb a maga imázsát rombolja porig, Stop. Az én
titoktartási kötelezettségemet nem érinti. Épp ellenkezőleg.
– Ellenkezőleg? – Stop már majdnem kiabált. Abbahagyta a vacogást és az arcszíne is
kezdett visszatérni.
Harry megköszörülte a torkát: – Az egyetlen szellemi tőkém a személyes
feddhetetlenségem. – Harry várt, amíg Stop felismeri a saját szavait. – Ami rendőrként
többek között azt jelenti, hogy kötelességem tájékoztatni a nyilvánosságot olyan
mértékben, ami nem hátráltatja a nyomozást. Vagyis jelen esetben, minden további nélkül,
akár a részletekről is.
– Ezt nem teheti meg – nyögte Stop.
– Megtehetem és meg is teszem.
– Ez… Ez tönkre fog tenni.
– Úgy, ahogy a Liberal tesz tönkre hetente valakit a címlapon?
Stop úgy tátogott, mint egy akváriumi hal.
– De természetesen – folytatta Harry –, még a személyes feddhetetlenséggel bíró
férfiak is nyitottak lehetnek a kompromisszumokra.
Stop hosszasan bámult Harryra.
– Remélem, megérti – tette hozzá Harry és csettintett párat, hogy a pontos szórendet is
felidézze: – Hogy a rendőrség képviselőjeként kötelességem, hogy kihasználjam ezt a
helyzetet.
Stop lassan bólintott.
– Kezdjük Birte Beckerrel – javasolta Harry. – Hogy ismerkedtek meg egymással?
– Azt hiszem, ennyi elég is lesz – vágott közbe egy hang.
Az ajtó felé fordultak. Úgy tűnt, Johan Krohnnak indulás előtt azért még volt ideje
zuhanyozni, borotválkozni és inget vasalni is.
– Oké – vonta meg a vállát Harry. – Holm!
Bjorn Holm szeplős arca felbukkant Krohn mögött az ajtónyílásban.
– Hívd fel Odin Nakkent a VG-nél – mondta neki Harry és Stophoz fordult: – Nem
gond, ha a ruháit csak valamikor a nap folyamán juttatom vissza?
– Várjon! – kérte Stop.
A beálló csendben Arve Stop kezét a homlokához emelte és erőteljesen dörgölni kezdte,
mintha a vérkeringését akarná újra beindítani.
– Johan – mondta végül. – Elmehetsz. Egyedül intézem a dolgot.
– Arve – figyelmeztette az ügyvéd. – Nem hinném, hogy…
– Menj haza és feküdj vissza, Johan. Később hívlak majd.
– Mint ügyvéded, kénytelen vagyok…
– Mint ügyvédem most kénytelen leszel befogni és lelépni, Johan. Világos?
Johan Krohn kihúzta magát, hogy lábbal tiport ügyvédi öntudata maradványait
mozgósítsa, de aztán Stop arckifejezését látva meggondolta magát. Biccentett, sarkon
fordult és távozott.
– Hol is tartottunk? – sóhajtotta Stop.
– A kezdeteknél – válaszolta Harry.
Huszonhetedik fejezet
Huszadik nap. A kezdetek

Arve Stop egy hideg téli napon látta először Birte Beckert egy előadáson Oslóban, amit
egy rendezvényszervező iroda felkérésére tartott a Sentrum Auditóriumban. Az a fajta
motivációs tréning volt, amire a vállalatok azért küldik el kimerült és nyúzott
alkalmazottaikat, hogy az feltöltse és ezáltal még keményebb munkára ösztönözze őket.
Arve Stop tapasztalatai szerint az ilyesfajta rendezvények előadói többnyire vagy
üzletemberek voltak, akik valami nem különösebben eredeti ötlettel vívtak ki bizonyos
mértékű sikereket, vagy kisebb sportágak aranyérmes sportolói, esetleg hegymászók, akik
élethivatásuknak tekintették, hogy magas hegyekre küzdjék fel magukat, majd miután
sértetlenül lejöttek, beszámolókat tartottak róla. Az viszont mindannyiukban közös volt,
hogy sikerüket különlegesen erős akaratuknak és rendíthetetlen erkölcsi tartásuknak
köszönhették. Motiváltak voltak. Ennek pedig másokat is motiválnia kellett.
Arve Stop volt az utolsó előadó – ez állandó feltétele volt annak, hogy egyáltalán
elfogadja a felkérést. Így ugyanis azzal kezdhetett, hogy az előtte szólókat pénzsóvár
nárcisztikus bagázsnak titulálta, majd miután besorolta őket az általa felállított kategóriák
valamelyikébe, megállapította, hogy ő maga bizony az elsőbe tartozik – vagyis egy
kevéssé eredeti üzleti ötlettel aratott sikert. Azzal folytatta, hogy azt a pénzt, amit a
résztvevő cégek erre a tréningre fordítottak, akár az ablakon is kiszórhatták volna, mert az
alkalmazottaik zöme abban a szerencsés helyzetben van, hogy nincs meg bennük az az
elismerés utáni beteges vágy, ami a pulpituson állók mindegyikét gyötri. Őt magát is
beleértve. Kifejtette, hogy esetében ez a jellemvonás apja rovására írható, aki soha nem
törődött vele igazán. Így aztán kénytelen a szeretetet és a csodálatot másoknál keresni, és
ha lenne hozzá tehetsége, minden bizonnyal színész vagy zenész lenne.
Mire eljutott erre a pontra, a közönség elképedése rendszerint már nevetésbe csapott át.
És szimpátiába. És Stop azt is tudta, hogy végül csodálatba torkollik majd. Mert odafenn
állt és sugárzott. Sugárzott, mert ahogy a hallgatói, ő maga is tisztában volt vele, hogy a
sikert képviseli. És az ember nem érvelhet a siker ellen, még ha a sajátjáról van is szó.
Kiemelte a szerencsét, mint a siker legfontosabb összetevőjét, bagatellizálta a tehetségét és
azt hangsúlyozta, hogy a norvég gazdaságban uralkodó általános alkalmatlanság és
lustaság az oka annak, hogy a sikerhez elég ilyen középszerűnek is lenni.
Végül persze állva tapsoltak neki.
Ő pedig mosolygott, miközben pillantását egy barna szépségen pihentette az első
sorban, aki később Birteként mutatkozott be neki. Azonnal észrevette, amikor a terembe
lépett. Tisztában volt vele, hogy a vékony láb és a dús keblek együtt általában szilikonra
utalnak, de Stop igazán nem volt ellensége a női test művi megszépítésének. Körömlakk,
szilikon – végül is hol itt a különbség?
Amikor a taps feldübörgött, fogta magát, leugrott a színpadról, az első sorhoz lépett és
nekiállt lekezelni a hallgatósággal. Teljesen idióta gesztus volt, mintha valami amerikai
elnök produkálná magát, de nem törődött vele, imádta provokálni és megbotránkoztatni az
embereket. Megállt a barna nő előtt, aki kipirult, lelkes arccal pillantott vissza rá. Amikor
kezet nyújtott neki, a nő pukedlizett, mint valami királyi felség előtt, ő pedig érezte, ahogy
saját névjegykártyájának éles sarka a tenyerébe váj, miközben a nő tenyerébe csúsztatja. A
nő jegygyűrűt keresett a kezén.
A gyűrű matt volt. A jobb kéz pedig keskeny és sápadt, de meglepő erővel szorongatta
az övét.
– Sylvia Ottersen – mutatkozott be némileg buta mosollyal az arcán. – Nagy csodálója
vagyok, csak meg akartam szorítani a kezét.
Sylviával egy meleg nyári napon találkozott először Oslóban, a Taste of Africa
üzletben. A külsejében nem volt semmi figyelemreméltó. Viszont házas volt.
Arve Stop felpillantott a falon lógó afrikai maszkokra és kérdezett valamit, hogy a
helyzet ne váljon még kínosabbá, mint amilyen már így is volt. Ugyanis nem kerülte el a
figyelmét, hogy a mellette álló nő megdermedt, amikor Sylvia Ottersen megragadta a
kezét. Maritának hívták. Nem, Marite volt. Ő ragaszkodott hozzá, hogy eljöjjenek ide,
mert meg akart mutatni Stopnek néhány zebrabőr párnát, amelyekről Marite – vagy mégis
Marita? – úgy vélte, hogy feltétlenül be kellene szereznie az ágyra, amiből épp az imént
keltek ki. Csak el ne felejtse majd a hosszú, szőke hajszálakat összeszedni az ágyneműről.
– Zebránk már nincsen – sajnálkozott Sylvia Ottersen. – De mit szólnának ehhez?
Az ablaknál álló polchoz lépett, a fény pedig ráesett hátára és fenekére, ami nem is volt
olyan rossz, ahogy Stop kivette. Barna haja azonban unalmas volt, vékony szálú és
élettelenül lógott.
– És az mi? – kérdezte a nőt M.
– Gnú utánzat.
– Utánzat? – fintorgott M., és hátradobta csillogó szőke haját. – Akkor inkább
megvárjuk, amíg újra kapnak a zebrából.
– A zebrabőr is utánzat – mosolygott rá Sylvia, ahogy a gyerekekre szokás, amikor az
ember arról világosítja fel őket, hogy a hold mégsem sajtból van.
– Vagy úgy – húzta savanyú mosolyra a száját M., majd megragadta Stop
karját. – Köszönjük.
Stop nem volt odáig M. ötletéért, hogy együtt mutatkozzanak a nyilvánosság előtt, az
pedig még kevésbé volt az ínyére, ahogyan a nő a karjába kapaszkodott. Utóbbit talán a nő
is érzékelte, mert amikor kiléptek az üzletből, elengedte a férfi karját. Stop az órájára
nézett.
– Hűha – mondta. – Hamarosan kezdődik az értekezlet.
– Azt hittem, együtt ebédelünk. – A nő kissé meglepett arccal nézett rá, amivel sikerült
csalódottságát leplezni.
– Majd hívlak – válaszolta neki.

A nő hívta. Már harminc perccel azután, hogy lejött a Sentrum színpadáról. A taxija épp
egy hókotró mögött cammogott.
– Én ültem közvetlenül maga előtt – magyarázta a nő. – Csak köszönetet akartam
mondani az előadásért.
– Remélem, nem bámultam túlságosan tolakodóan – kiabálta túl diadalmasan a hókotró
fémlapátjainak csikorgását az aszfalton.
A nő halkan nevetett.
– Van valami terve ma estére? – kérdezte Stop.
– Hát – válaszolta a nő. – Semmi halaszthatatlan… – Kellemes hang, kellemes szavak.
A délután további részében fel-alá rohangált, s közben arról fantáziált, hogy az
előszoba komódján fogja a magáévá tenni a nőt, akinek a tarkója a Gerhard Richter-
festményhez ütődik majd, amit Berlinben vásárolt. És arra gondolt, hogy mindig a
várakozás a legjobb az egészben.
A nő pontban nyolckor nyomta meg a kapucsengőt. Stop a lakás ajtajában várta.
Hallgatta az emelkedő lift zúgását. A vér a farkában lüktetett.
Amikor az alak kilépett a liftből, Stop úgy érezte, mintha pofon vágták volna.
– Maga kicsoda? – kérdezte.
– Stine – válaszolta a nő, és enyhe zavar ült ki mosolygó, húsos arcára. – Én
telefonáltam…
Stop tetőtől talpig végigmérte és egy pillanatig még el is játszott ezzel az új
lehetőséggel, mivel olykor megesett, hogy az átlagos vagy a kevésbé attraktív is
izgalomba hozta. De érezte, hogy alábbhagy az erekciója, így félresöpörte a gondolatot.
– Sajnálom, de nem volt időm üzenetet küldeni magának – hazudta. – Az imént
telefonáltak rám egy sürgős értekezlet miatt.
– Értekezlet? – A nőnek nem sikerült lepleznie csalódottságát.
– Krízishelyzet van. Majd hívom.
Az ajtó mögött állva hallgatta, ahogy a lift ajtaja bezárul, akkor újra kinyitotta az ajtót
és kinézett. Azután nevetni kezdett. Egészen addig hahotázott, amíg hirtelen belé nem
hasított, hogy talán soha többé nem látja újra a barna szépséget az első sorból.

Egy órával később látta újra. Megebédelt, majd vásárolt magának egy öltönyt a
Kamikázéban, amit azonnal magán is tartott. Azután kétszer elsétált a Taste of Africa előtt,
ami az utca kellemesen árnyékos oldalán állt. A harmadik alkalommal benyitott.
– Máris visszajött? – mosolyodott el Sylvia Ottersen.
Ahogy egy órával ezelőtt, most is teljesen egyedül volt a hűvös, félhomályos
üzlethelyiségben.
– Tetszenek a párnák – mondta Stop.
– Igen, valóban nagyon szépek – simított végig a nő a bőrutánzaton.
– Mutatna nekem mást is? – kérdezte Stop.
A nő csípőre tette a kezét és félrehajtott fejjel nézett rá. Tudja, gondolta Stop.
Kiszimatolta.
– Az attól függ, hogy mit szeretne látni – felelte a nő.
Stop hallotta a remegést a saját hangjában, amikor válaszolt: – Szívesen megnézném a
puncidat.
És a nő hagyta megdugni magát a hátsó szobában, és még azzal sem törődött, hogy az
üzlet ajtaját bezárja.
Arve Stop szinte azonnal elment. Néha az átlagosak vagy kevésbé attraktívak is
piszkosul izgalomba hozták.
– Kedden és csütörtökön a férjem van az üzletben – mondta a nő, amikor Stop indulni
készült. – Szerda?
– Meglátjuk – válaszolta Stop, majd a bolt előtt konstatálta, hogy a Kamikázéban
vásárolt öltöny pecsétes lett.

A hó hektikusan kavargott az Aker Brygge irodaházai között, amikor Birte felhívta.


Elmondása szerint arra jutott, hogy Stop azért csúsztatta a kezébe a névjegykártyáját,
hogy felvegye vele a kapcsolatot.
Olykor maga Arve Stop is eltűnődött rajta, hogy miért van szüksége ezekre a nőkre és
ezekre az együttlétekre, amik tulajdonképpen nem mások, mint ünnepélyes hódítási
szertartások. Nem hódított már eleget az élete során? Lehet, hogy fél az öregedéstől és azt
hiszi, ha megmártózik ezekben a fiatal lányokban, akkor elcsenhet valamit a
fiatalságukból? És mire föl ez a nagy sietség, ez az őrületes tempó? Talán a betegség az
oka, amit magában hordoz, a tudat, hogy hamarosan már nem az a férfi lesz, aki most.
Nem sejtette a válaszokat és különben is, mire ment volna velük? Így aztán még aznap
este felhangoztak az előszobában Birte nyögései, miközben a nő tarkója a Gerhard
Richter-festményhez ütődött, amit Stop Berlinben vásárolt.
Arve Stop éppen betegséget hordozó magját ejakulálta, amikor az ajtó fölötti csengő
zaklatottan jelezte, hogy valaki éppen belépett a Taste of Africa üzlethelyiségébe.
Megpróbálta kiszabadítani magát, Sylvia Ottersen azonban elvigyorodott és még
szorosabban fonta köré lábait. Végül sikerült kitépnie magát az ölelésből és felrántotta a
nadrágját. Sylvia lecsúszott az asztalról, megigazította a szoknyáját, majd a sarkot
megkerülve, átment a másik helyiségbe, hogy kiszolgálja a vevőt. Arve Stop gyorsan az
apró dísztárgyakkal zsúfolt polchoz lépett és a helyiségnek hátat fordítva begombolta a
nadrágját. A háta mögött egy férfihang szabadkozott, amiért későn érkezett, de nehezen
talált parkolóhelyet. Sylvia erre éles hangon azt válaszolta, hogy erre számítania kellett
volna, hiszen a nyári szünet már elmúlt és a városban nagyobb a forgalom. És hogy mivel
ő már el is késett a nővérével megbeszélt találkozóról, a férfi vegye át a vásárlót, aki a
hátsó helyiségben nézelődik.
Arve Stop a következő pillanatban már a háta mögül hallotta a férfi
hangját: – Segíthetek valamiben?
Megfordult és egy férfi flanelinges csontvázával találta szemben magát, akinek kerek
szemüvege mögül természetellenesen nagy szem meredt rá. A hosszú, vékony nyakról
önkéntelenül is egy gólya jutott az eszébe.
Átpillantott a férfi válla fölött és még elcsípte az ajtón kilépő Sylviát, meglibbenő
szoknyáját, és a meztelen térdhajlatán végigcsordogáló nedves csíkot. És ekkor esett le
neki, hogy a nő nagyon is jól tudta, hogy ez a madárijesztő, aki ezek szerint a férje volt,
ide fog ma jönni. És azt akarta, hogy felfedezze őket.
– Köszönöm, már megkaptam, amit akartam – válaszolta és az ajtóhoz indult.

Arve Stop olykor megpróbálta elképzelni, hogyan reagálna, ha megtudná, hogy valakit
teherbe ejtett. Hogy abortuszt követelne-e vagy ragaszkodna a gyermek kihordásához.
Csak abban volt biztos, hogy valamihez ragaszkodna, mert az, hogy a döntést másokra
hagyja, merőben ellenkezett a természetével.
Birte Becker azt mondta neki, hogy semmi szükség védekezésre, mert nem lehet
gyereke. Amikor három hónappal és hat együttléttel később boldogságtól ragyogva
közölte, hogy de, mégiscsak lehet, Arve Stop azonnal tudta, hogy a nő ki akarja hordani a
babát. Ő azonban pánikba esett és abortuszt akart.
– A lehető legjobb kapcsolataim vannak – bizonygatta. – Svájcban. Senki nem fog
megtudni semmit.
– Ez az egyetlen esélyem, hogy anya legyek, Arve. Az orvos szerint ez maga a csoda,
talán soha nem fog előfordulni többé.
– Akkor viszont soha többé nem akarlak látni sem téged, sem a gyereket. Értetted?
– A gyereknek apára van szüksége, Arve. És egy bizonságos otthonra.
– Itt sem ezt, sem azt nem kapod meg. Egy örökletes és borzalmas betegséget
hordozok, hát nem érted?
Birte Becker értette. Egyszerű, de életrevaló lány volt, aki iszákos apja és idegroncs
anyja mellett korán hozzászokott, hogy maga boldoguljon, így hát azt tette, ami tennie
kellett. Apát és biztonságos otthont szerzett a gyermekének.
Filip Becker alig tudta elhinni, hogy ez a gyönyörű nő, akinek már olyan régen udvarolt
elszántan és teljesen hiába, egyszer csak beadja a derekát és az övé akar lenni. És mivel
nem tudta elhinni, már a kezdetekkor megfogant benne a gyanú. Aztán abban a
pillanatban, amikor a nő – egy héttel az első együtt töltött éjszaka után – közölte vele,
hogy teherbe ejtette, mégis inkább mélyen eltemette a gondolatcsírát.
Amikor Birte felhívta Arve Stopot és közölte vele, hogy Jonas világra jött és hogy a
férfi kiköpött mása, Arve földbe gyökerezett lábbal szorította a füléhez a telefont és csak
bámult maga elé. Majd kért egy fényképet. Birte postán küldte el neki, két héttel később
pedig, ahogy megállapodtak, ott ült Jonasszal az ölében egy kávézóban, miközben Arve a
szomszéd asztalnál úgy tett, mintha újságot olvasna.
Azon az éjszakán álmatlanul forgolódott és a betegségen gondolkodott.
Teljes diszkréció mellett kellett történnie. Egy olyan orvosnál, akiben megbízik és aki
tartani fogja a száját. Erre pedig nincs alkalmasabb személy annál a hízelkedő balféknél a
curlingklubban: Idar Vetlesennél.
Felkereste Vetlesent, aki a Marienlyst klinikán dolgozott. A balfék beleegyezett,
rábólintott a pénzre is, majd Stop költségén Genfbe utazott, ahol a Fahr-szindróma
legjelentősebb szakértői évente összegyűltek, hogy oktatást tartsanak a betegségről és
megvitassák a legújabb lesújtó kutatási eredményeket.
Az első vizsgálat alkalmával semmi problémát nem találtak Jonasnál. És bár Vetlesen
rámutatott, hogy a tünetek rendszerint csak bőven felnőttkorban mutatkoznak – Arve Stop
például negyvenéves koráig teljesen tünetmentes volt –, Stop ragaszkodott hozzá, hogy a
fiút évente egyszer kivizsgálják.

Két év telt el azóta, hogy a magja végigcsorgott Sylvia Ottersen térdhajlatán, aki épp
kisétált az üzletből és egyben Arve Stop életéből is. Ő nem kereste vele a kapcsolatot és a
nő sem jelentkezett. Egészen mostanáig. Amikor Sylvia felhívta, ő gyorsan közölte vele,
hogy épp egy válságértekezletre tart, de a nő rövidre fogta a mondanivalóját. Négy
mondatban felvilágosította Stopot, hogy mégsem folyt ki az összes sperma, hanem két
helyes ikerlány lett belőle, akikről a férje azt hiszi, hogy az övéi, valamint hogy szükségük
van egy jóindulatú befektetőre ahhoz, hogy a Taste of Africa tovább működhessen.
– Azt hiszem, hogy én már eleget csöpögtettem ebbe az üzletbe – válaszolta Arve Stop,
akinek megvolt az a szokása, hogy a rossz hírekre humorral reagált.
– Persze a pletykalapoktól is megszerezhetem a pénzt. Tudtommal odáig vannak az
olyan hírességekért, akik nem hajlandóak elismerni a gyerekeiket.
– Ez elég gyenge blöff volt – mondta Stop. – Ezen neked is elég sok vesztenivalód
lenne.
– Változtak a dolgok – közölte a nő. – Elhagyom Rolfot, amint elég pénzem lesz, hogy
kifizessem a részét az üzletből. Az egyetlen probléma a bolttal, hogy túlságosan félreeső
helyen fekszik, úgyhogy ragaszkodni fogok hozzá, hogy a cikkekben az üzletről is
legyenek fotók. Így legalább kapunk némi reklámot is. Gondolom, te is tudod, hányan
olvassák ezeket a lapokat.
Hogyne tudta volna. Arve Stopnek egyáltalán nem volt kifogása az ellen, ha hébe-korba
kipattant róla valami elbűvölő kis botrány, de természetesen nem akart a lapokban aljas
féregként megjelenni, aki az ismertségét kihasználva elcsábított egy naiv férjezett
asszonyt, akit miután megejtett, azonnal kidobott. Ez ugyanis örökre sárba taposná az
Arve Stopról, a gerinces és rettenthetetlen férfiról alkotott képet, ráadásul ennek
folyományaként a jövőben a Liberal erkölcsi kérdésekben nyilvánított véleménye is teljes
képmutatásnak tűnne. Ráadásul a nő még csak nem is szép. Ez így nem jó. Ez így
egyáltalán nem jó.
– Milyen összegről beszélünk?
Miután megegyeztek, felhívta Idar Vetlesent a Marienlyst klinikán és tájékoztatta, hogy
lett két újabb páciense. Abban maradtak, hogy Jonashoz hasonlóan először az ikreknél is
elvégeztetik az apasági vizsgálatot, és ha igenlő választ kapnak, kezdetét veheti a
vizsgálódás ennek a kimondhatatlan betegségnek a tünetei után.
Amikor Arve Stop letette a kagylót, hátradőlt a magas támlájú bőrfotelben és
kipillantott Bygdoy és Snaroya fáinak koronájára, tudta, hogy mélységesen lesújtottnak és
lehangoltnak kéne lennie. De valójában izgatott volt. Sőt, majdhogynem boldog.
Arve Stop ennek a boldogságnak a ködös emlékére gondolt, amikor Idar Vetlesen
felhívta és arról tájékoztatta, hogy a lefejezett nő odafenn a Sollihogdán Sylvia Ottersen
volt.
– Először Jonas Becker anyja tűnik el – sorolta Vetlesen. – Most pedig meggyilkolják
az ikrek anyját. Nem vagyok egy nagy ász a valószínűségszámítás terén, de be kellene
mennünk a rendőrségre, Arve. Összefüggések után kutatnak.
Bár Vetlesen az utóbbi években a számtalan híresség megszépítése révén kiemelkedő
nevet szerzett magának plasztikai sebészként, Arve Stop szemében mégis – vagy talán épp
ezért – menthetetlenül balfék maradt.
– Nem, nem megyünk a rendőrségre – közölte az orvossal.
– Nem? Akkor legalább mondj egy jó okot, hogy miért nem.
– Rendben. Milyen összegről beszélünk?
– Uramisten, nem azért hívtalak, hogy zsaroljalak, Arve. Én egyszerűen csak nem
tudok…
– Mennyi?
– Hagyd abba! Van alibid vagy nincs?
– Nincs alibim, viszont kurva sok pénzem van. Elég ahhoz, hogy megmondhasd, hány
nullát szeretnél, ezen meg ráérek utána is gondolkodni.
– Arve, ha nincs semmi rejtegetni valód…
– Persze, hogy van rejtegetni valóm, te idióta! Szerinted én ki szeretnék állni a
nyilvánosság elé azzal, hogy egy nyomorult puncivadász, valamint potenciális
gyilkosjelölt vagyok? Találkoznunk kell, hogy megbeszéljük a dolgokat.

– És találkoztak? – kérdezte Harry Hole.


Arve Stop megrázta a fejét. A hálószoba ablakából már látta a hajnal első sugarait, de a
fjord még mindig feketén nyúlt el alattuk.
– Már nem jutottunk el odáig, mert meghalt.
– Miért nem mondott erről nekem semmit, amikor először itt jártam?
– Nem nyilvánvaló? Nem tudok semmi olyat, aminek jelentősége lenne a maguk
számára, akkor meg minek kellene magam belekevernem? Ne felejtse el, hogy van egy
védjegyem, amire vigyáznom kell, ez pedig a saját nevem. És ez a védjegy a Liberal
egyetlen szellemi tőkéje.
– Mintha azt mondta volna, hogy az egyetlen tőkéje a maga személyes
feddhetetlensége.
Stop elégedetlenül megvonta a vállát. – Feddhetetlenség vagy védjegy. Egyre megy.
– Ezek szerint az is elegendő, ha csak feddhetetlenségnek tűnik? Stop szórakozottan
nézett Harryra. – Ez az, amit a Liberal kínál. Ha az emberek úgy érzik, hogy az igazságot
kapták, akkor elégedettek lesznek.
– Hm. – Harry az órára pillantott. – És? Maga szerint most elégedett vagyok?
Arve Stop nem válaszolt.

Huszonnyolcadik fejezet
Huszadik nap. Betegség
Bjorn Holm az Aker Bryggéről a rendőr-főkapitányságra fuvarozta Harryt, aki újra a
saját vizes ruháit viselte, így a műbőr huzat minden mozdulatra cuppogott alatta.
– A Delta úgy húsz perccel ezelőtt tört be Katrine lakásába – tájékoztatta Bjorn. – Üres
volt. Mindenesetre három embert ráállítottak a helyszínre.
– Nem fog felbukkanni – mondta Harry.
Az irodájában ott lógott az egyenruhája, ami Jack Halvorsen temetése óta nem volt
rajta. Végigmérte magát az ablaküvegben. A zakó már nem passzolt rá.
Gunnar Hagent felriasztották és hamarosan meg is jelent a kapitányságon. Az asztal
mögött ülve hallgatta Harry beszámolóját. A hallottak annyira elképesztették, hogy még a
főtiszt bosszantóan gyűrött egyenruhájáról is megfeledkezett.
– Katrine Bratt a Hóember – ismételte meg Hagen lassan, mintha hangosan kimondva
kevésbé tűnne felfoghatatlannak.
Harry bólintott.
– És hisz Stopnek?
– Igen – válaszolta Harry.
– Van bárki, aki meg tudja erősíteni a történetét?
– Mind meghaltak. Birte, Sylvia, Idar Vetlesen. Vagyis könnyen lehetett volna Stop a
Hóember. Katrine Bratt pontosan ezt akarta kideríteni.
– Katrine? De nem az előbb mondta, hogy Katrine a Hóember? Akkor meg miért akarta
volna…
– Azt mondtam, hogy Katrine az akarta kideríteni, hogy lehetett volna-e Stop a
Hóember. Ugyanis találni akart egy bűnbakot. Amikor Katrine megtudta, hogy Stopnek
nincs alibije az eltűnés és a gyilkosság időpontjára, annyit mondott, hogy "jó” és közölte,
hogy akkor őt nevezi ki a Hóembernek. Azután fojtogatni kezdte. Egészen addig, amíg
meg nem hallotta, amint az autó betöri a kaput. Akkor rájött, hogy már itt vagyunk a
közelben és lelépett. Eredetileg úgy tervezte, hogy felakasztja Stopot, hogy úgy tűnjön,
öngyilkos lett, mi pedig majd belenyugszunk abba, hogy a bűnöst találtuk meg. Ugyanúgy,
ahogy Idar Vetlesen meggyilkolásakor. És mint amikor megpróbálta lelőni Filip Beckert a
letartóztatáskor.
– Micsoda? Megpró…
– Beckerre irányította a revolvert és már megfeszítette a kakast. Hallottam a visszaülő
kakas hangját, amikor beálltam a lővonalába.
Gunnar Hagen behunyta a szemét és masszírozni kezdte a halántékát. – Értem. De ez az
egész egyelőre csak spekuláció, Harry.
– És aztán ott van még a levél is – folytatta Harry.
– A levél?
– A Hóember levele. Megtaláltam a levél szövegét a lakásában a számítógépén. A
dokumentum dátuma szerint még azelőtt írta, hogy bármelyikünk ismerte volna a
szöveget. A nyomtatóban pedig volt még a papírból, amin elküldte.
– Uramisten! – Hagen könyöke az asztalra koppant, és a kezébe temette az arcát. – És
mi alkalmaztuk ezt a nőt! Tudja, mit jelent ez, Harry?
– Nos. Minden idők legnagyobb botrányát. Bizalmatlanságot a teljes testülettel
szemben. Valamint fejek hullását a legfelsőbb szinteken.
Hagen nyitott egy rést az ujjai között, és Harryra pillantott. – Köszönöm a precíz
összefoglalót.
– Igazán nincs mit.
– Bekéretem a rendőrfőkapitányt és a bűnügyi igazgatót. Addig maga és Holm tartsák a
szájukat. Mi van Arve Stoppel, nyilvánosságra akarja hozni, ami történt?
– Aligha, főnök – vigyorodott el Harry. – Már így is a végét járja.
– Hogyhogy a végét?
– A feddhetetlenségének.

Tíz óra felé járt. Harry az irodája ablakából nézte, ahogy a sápadt, szinte tétovázó
nappali fény lassan végigkúszik a vasárnapi csendben lustálkodó Grönland háztetőin. Hat
óra telt el azóta, hogy Katrine Bratt eltűnt Arve Stop lakásából, és a körözés egyelőre
eredménytelen volt. Természetesen elképzelhető volt, hogy még mindig Oslóban
tartózkodik, de ha a visszavonulását is megtervezte, akkor ennyi idő alatt már ki tudja, hol
jár. Harry pedig egy percig sem kételkedett benne, hogy megtervezte.
Mint ahogy abban sem, hogy Katrine volt a Hóember.
Elsősorban természetesen a bizonyítékok, azaz a levél és a gyilkossági kísérletek miatt.
Másrészt, mert így az összes aggálya megerősítést nyert: hogy valaki befurakodott az
életébe és közvetlen közelről figyeli. A kivágott újságcikkek a falon, a jelentések. Katrine
Bratt annyira kiismerte Harryt, hogy előre látta, mi lesz a következő lépése és könnyedén
fel tudta használni a játékában. Mostanra szinte olyanná vált, mint egy vírus a vérében,
egy kém a koponyáján belül.
Hallotta, hogy valaki bejön az ajtón, de nem fordult meg.
– Sikerült bemérni a telefonját – hallotta Skarre hangját. – Átlógott Svédországba.
– Igen?
– A Telenor központjában azt mondták, hogy a jelek dél felé mozognak. A hely és a
sebesség egybevág a Koppenhága felé tartó vonatéval, ami hét után öt perccel indult
Oslóból a főpályaudvarról. Beszéltem a helsingborgi rendőrséggel, a letartóztatáshoz
szükségük van egy hivatalos kérvényre. A vonat fél óra múlva ér oda. Mit csináljunk?
Harry lassan bólintott, inkább csak magának. Egy sirály vitorlázott el feszesen széttárt
szárnyakkal a magasban, majd hirtelen irányt váltott és a park fái felé folytatta az útját.
Biztosan észrevett valamit. Vagy meggondolta magát. Ahogy az emberek szokták. Oslói
főpályaudvar, reggel hét óra.
– Harry? Dániába szökhet, ha azonnal nem…
– Szólj Hagennek, hogy beszéljen Helsingborggal! – kérte Harry, majd hirtelen
megfordult és letépte a kabátját a fogasról.
Skarre zavarodottan bámult a főtiszt után, aki öles léptekkel távozott a folyosón.

Ora, a rendőrkapitányság fegyverraktárának ellátmányi tisztje őszinte meglepetéssel


meredt a tüskehajú főtisztre és megismételte:
– CS? Vagyis gáz?
– Két palackkal – bólintott Harry. – És egy doboz lőszer is lesz a revolverhez.
Ora szitkozódva sántikált a raktár felé. Azt eddig is tudta az egész ház, hogy ez a Harry
komplett őrült, de mi a fenének neki a könnygáz?
Ha bárki más jelentkezne nála könnygázért a kapitányságról, biztosra venné, hogy
valami legénybúcsús mulatozáson akar az illető kitolni a barátaival. De amennyire tudta,
Holénak nemigen voltak cimborái, a testületen belül legalábbis egészen biztosan nem.
Amikor Ora visszaért, a főtiszt megköszörülte a torkát: – Katrine Bratt a
gyilkosságiaktól vett fel magától valamilyen fegyvert?
– A bergeni hölgy? Csak azt, amit az előírásoknak megfelelően hordania kell.
– Aha. És mik az előírások, ha valakit áthelyeznek?
– Hogy valamennyi fegyvert és el nem használt lőszert le kell adni azon a
kapitányságon, ahonnan az illető távozik, majd az új szolgálati helyen egy revolvert és két
doboz lőszert kell felvennie.
– Vagyis akkor nincs nála nehezebb fegyver, csak a revolver?
Ora meglepődve rázta meg a fejét.
– Köszönöm – mondta Hole, és a lőszereket a fekete táskába csúsztatta, közvetlenül a
zöld, henger alakú dobozok mellé, amelyek tartalmát, a borsszagú könnygázt Corson és
Stoughton kotyvasztotta össze először 1928-ban.
Ora nem válaszolt. Csak amikor aláírta az átvételi nyomtatványt, akkor dörmögött oda
egy „kellemes vasárnapot”-ot.

Harry az Ullevál Kórház várótermében ült. A fekete táska a mellette lévő széken hevert.
A levegőben alkohol, öreg emberek és a lassú halál édeskés szaga terjengett. A vele
szemben ülő női beteg úgy bámult rá, mintha próbálna valamit megtalálni benne, mintha
régi ismerősét, soha meg nem érkezett kedvesét vagy rég nem látott fiát vélné felismerni a
vonásaiban.
Harry felsóhajtott és az órára nézett. Szinte látta maga előtt a vonat megrohamozását
Helsingborgban, ami ezekben a percekben vette kezdetét. A mozdonyvezetőt, aki az
állomásfőnöktől azt az utasítást kapta, hogy álljon meg a pályaudvar előtt egy
kilométerrel. A sínek két oldalán várakozó felfegyverzett, kutyás rendőröket. A vagonok,
fülkék és mellékhelyiségek hatékony és módszeres átkutatását. A rémülten összerezzenő
utasokat, mert a skandináv álomországokban nincsenek hozzászokva a felfegyverezett
egyenruhások látványhoz. Az igazolványuk felmutatására kért nők remegve kutató kezét.
A rendőrök komolyságát, néha idegességét, az egész feszült várakozást. A
türelmetlenséget, a kétkedést, a bosszúságot, majd a csalódást, amikor nem találják meg,
amit kerestek. És végezetül, ha elég szerencsések és kitartóak, a káromkodásukat, amikor
megtalálják a bázisállomások által fogott jelzések forrását: Katrine Bratt telefonját a
mosdó szemetesében.
Egy mosolygó arc bukkant fel előtte: – Bemehet hozzá.
Harry követte a kopogó fapapucsokat és a fehér nadrágba bújtatott, energikus, széles
csípőt. Az ápolónő kinyitotta előtte az ajtót: – De ne maradjon sokáig, mert pihenésre van
szüksége!
Az egyágyas szobában Stále Aune feküdt. Kerek, mindig pirospozsgás arca beesett volt
és olyan sápadt, hogy szinte összeolvadt a párnahuzattal. A homlokára ritkás hajtincs
tapadt. Ha a pillantása nem lett volna ugyanolyan éles és cikázó, mint azelőtt, Harry azt
hitte volna, hogy a gyilkossági csoport házipszichológusának, s egyben saját személyes
lélekbúvárának a holtteste fekszik előtte.
– Az ég szerelmére, Harry! – hüledezett Stále Aune. – Úgy nézel ki, mint egy csontváz.
Nem vagy egészséges?
Harry nem tudta megállni nevetés nélkül. Aune grimaszt küldött felé.
– Sajnálom, hogy nem látogattalak meg korábban – mondta Harry, és heves csikorgás
közepette egy széket húzott az ágyhoz. – Csak ugye, a kórház… szóval… Nem is tudom.
– A kórház az édesanyádra emlékeztet még gyerekkorodból. Nincs semmi baj.
Harry bólintott és a kezét bámulta az ölében. – Jól bánnak veled?
– Ezt a börtönben szokás kérdezni, Harry, nem egy kórházban.
Harry megint csak bólintott.
Stale Aune felsóhajtott. – Jól ismerlek, Harry, tudom, hogy ez nem egy udvariassági
látogatás. És azzal is tisztában vagyok, hogy ennek ellenére aggódsz értem. Szóval, ki
vele!
– Ráér. Azt mondták, hogy nem vagy formában.
– Az a bizonyos forma enyhén szólva is viszonylagos. Most éppen relatíve kicsattanó
formában vagyok. Láttál volna tegnap! Úgy értem, jó, hogy tegnap nem láttál.
Harry lemosolygott a kezére.
– A Hóemberről van szó? – kérdezte Aune.
Harry bólintott.
– Végre – nyögött fel Aune. – Már kezdtem halálra unni itt magamat. Hadd halljam!
Harry nagy levegőt vett. Azután röviden összefoglalta a történteket. Próbálta kihagyni a
felesleges információkat anélkül, hogy a történet csorbuljon. Aune csak néhány rövid
kérdéssel szakította félbe, egyébként csendben, feszült figyelemmel és csaknem
átszellemült arccal hallgatta. És amikor Harry befejezte a beszámolót, a beteg férfibe
mintha új életerő költözött volna: az arca kiszínesedett, és kiegyenesedett ültében.
– Érdekes – konstatálta. – De ha úgyis tudod, ki a bűnös, akkor miért jössz hozzám?
– Teljesen őrült a nő, ugye?
– Azok, akik ilyen bűntetteket követnek el, kivétel nélkül őrültek. De nem feltétlenül
büntetőjogi értelemben.
– Ennek ellenére van néhány dolog, amit nem értek vele kapcsolatban – mondta Harry.
– Jesszusom! Nálam ez pont fordítva van: van néhány dolog, amit értek az emberekkel
kapcsolatban. Úgy tűnik, kettőnk közül te vagy a jobb pszichológus, Harry.
– Mindössze tizenkilenc éves volt, amikor azt a két bergeni nőt és Raftót meggyilkolta.
Ha annyira őrült, hogy tudott átmenni a rendőrtiszti főiskola pszichológiai tesztjein, majd
éveken keresztül úgy dolgozni a rendőrségen, hogy senki nem vett észre semmit?
– Jó kérdés. Lehet, hogy ő amolyan koktéltípus.
– Koktél?
– Olyan személy, akiben mindenből van egy kicsi. Eléggé skizofrén ahhoz, hogy
hangokat halljon, de még képes elrejteni a betegségét a környezete elől. Azután felmerül
némi kényszeres személyiségzavar egy csipetnyi paranoiával kombinálva, ami
kényszerképzetekhez vezet azzal kapcsolatban, hogy milyen helyzetben van és mi az,
amitől meg kell szabadulnia. A külvilág mindezt csak valamiféle zárkózottságnak tekinti.
Az a bestialitás és pusztítás pedig, amit ezeknek a gyilkosságoknak a kapcsán leírsz,
borderline személyiségre utal, de olyan valakire, aki képes kordában tartani a dühét.
– Hm. Vagyis fogalmad sincs róla, mi?
Aune elnevette magát. A nevetés köhögésbe fulladt.
– Sajnálom, Harry – hörögte. – A legtöbb esetben ez a helyzet. A pszichológiában
felhúztunk néhány istállót, de a teheneink egyszerűen nem hajlandóak besétálni az egyes
állásokba. Arcátlan, hálátlan, fafejű társaság. Pedig gondold csak el, mennyi
kutatómunkánk van benne!
– Van még valami. Amikor Gert Rafto hulláját megtaláltuk, Katrine tényleg őszintén
megrémült. Úgy értem, nem csak megjátszotta. Láttam rajta, hogy sokkot kapott. A
pupillái még akkor is hatalmasak voltak, amikor a zseblámpával az arcába világítottam.
Nem reagáltak a fényre.
– A mindenit! Ez tényleg nagyon érdekes. – Aune még feljebb húzódott az
ágyban. – Miért irányítottad a lámpát az arcába? Már akkor gyanakodtál rá?
Harry nem válaszolt.
– Igazad lehet – ismerte el Aune. – Meglehet, hogy elfojtotta a gyilkosságokat, ez
egyáltalán nem szokatlan. És azt is említetted, hogy valóban jelentős segítséget nyújtott a
nyomozás során, szó sem volt arról, hogy szabotálná. Ez arra utalhat, hogy maga is
gyanakodott saját magára, és ő maga is őszintén szerette volna, ha fény derül az igazságra.
Mit tudsz a noktambulizmusról, vagyis az alvajárásról?
– Hogy vannak emberek, akik tudnak járkálni alvás közben. Beszélnek, esznek,
felöltöznek, sőt néha még autót is vezetnek.
– Helyes. Harry Rosenthal, a karmester például vezényelt, és egy komplett szimfónia
minden hangszerének elénekelte a szólamát alvás közben. Legalább öt gyilkossági ügyben
helyezték szabadlábra az elkövetőt, mert a bíróság úgy ítélte meg, hogy az illető
paraszomniától, vagyis alvás alatti rendellenes mozgásjelenségektől szenved. Kanadában
néhány évvel ezelőtt egy férfi felkelt, autóba ült, vezetett több mint két mérföldet, majd
leparkolta a kocsit és megölte az anyósát, akivel egyébként kiváló volt a kapcsolata.
Azután megfojtotta az apósát is, majd hazavezetett és visszafeküdt az ágyába.
Felmentették.
– Szerinted Katrine alvás közben ölt? Ő is paraszomniás volna?
– Ezt a diagnózist nem könnyű fölállítani. Próbáld úgy elképzelni, mint egy olyan
személyt, aki bizonyos időközönként egyfajta alvó állapotba kerül és azután nem
emlékszik rá, hogy mi tett. Csak homályos és töredékes képei vannak a történtekről, mint
amilyenekre az álmainkból szoktunk emlékezni.
– Hm.
– Majd tegyük fel, hogy a nyomozás során egyszer csak elkezdi felismerni, hogy mit
tett.
Harry lassan bólintott: – És rájön, hogy bűnbakot kell szereznie ahhoz, hogy
megmentse a bőrét.
– Ez könnyen elképzelhető. – Stále Aune vágott egy grimaszt. – De ami az emberi
pszichét illeti, gyakorlatilag bármi elképzelhető. A probléma az, hogy ezeket a
betegségeket, amikről beszélünk, nem láthatjuk, csak a tünetek alapján tudunk találgatni,
hogy miről is lehet szó.
– Pont, mint a penészgombánál.
– Hogyan?
– És mi okozhat egy embernél ilyen fajta pszichés betegséget?
Aune felnyögött. – Bármi! Semmi! A gének és a gyerekkor.
– Mondjuk, egy alkoholista, erőszakos apa?
– Például. Vagy tegyünk hozzá még egy anyát is, némi pszichiátriai kacskaringóval a
háta mögött, továbbá egy-két gyermekkorban elszenvedett traumatikus élményt és máris
helyben vagyunk.
– És az mennyire hangzik hihetően, hogy amikor erősebb lett az alkoholista, erőszakos
apjánál, akkor megpróbált kárt tenni benne? Hogy megpróbálta megölni?
– Egyáltalán nem lehetetlen. Emlékszem egy ese… – Stále Aune hirtelen elhallgatott és
Harryra meredt. Azután előrehajolt és lázasan villogó szemekkel azt suttogta: – Ezzel most
azt akarod mondani, hogy…
Harry Hole a körmét tanulmányozta. – Láttam egy fotót egy férfiről a bergeni
kapitányságon. Nagyon ismerősnek tűnt, mintha már találkoztam volna vele valahol. Csak
most értettem meg, miért. A családi hasonlóság miatt. Katrine Brattot a házassága előtt
Raftónak hívták. Gert Rafto volt az apja.

Harryt a repülőtér felé menet érte utol Skarre telefonja. Tévedett: Katrine telefonját
nem a mosdóban találták meg, hanem az egyik fülkében, a csomagtartóban lapult.
Nyolcvan perccel később már beburkolta a szürkeség. A kapitány közleménye szerint
Bergent alacsony felhőtakaró borítja és esik. Vagyis a kilátásnak annyi. Innentől kezdve
robotpilótával repülnek tovább.
Thomas Helle, az eltűnt személyekkel foglalkozó osztály tisztje épp csak megnyomta a
csengőt az Andreas, Eli és Trygve Kvale neveket feltüntető névtábla fölött, amikor a villa
ajtaja már ki is csapódott.
– Hála Istennek, hogy ilyen gyorsan ideértek. – Az ajtóban álló férfi átkukucskált Helle
válla fölött. – Hol vannak a többiek?
– Egyedül vagyok. Továbbra sem hallott semmit a feleségéről?
A férfi, aki Helle gyanúja szerint csakis az ügyeletre betelefonáló Andreas Kvale
lehetett, hitetlenkedve meredt rá: – Mondtam már, hogy eltűnt.
– Azt tudjuk, de általában vissza szoktak jönni.
– Kik?
Thomas Helle felsóhajtott: – Bemehetnénk a házba, Kvale úr? Ez az eső…
– Ó, elnézést! Parancsoljon. – Az ötvenes éveit taposó férfi odébb lépett, Helle pedig
egy bama hajú fiút vett észre odabenn a félhomályban.
Thomas Helle úgy döntött, hogy gyorsan, még a folyosón túlesik rajta. Alig volt ma
emberük. Egyrész vasárnap volt, másrészt pedig akik ügyeletben voltak, mind Katrine
Brattot keresték. Valakit a saját soraikból. Egyelőre az egész ügyet titok övezte, de már
felröppent a hír, hogy a nőnek ehhez a Hóember-ügyhöz van valami köze.
– Hogy vették észre, hogy eltűnt? – kérdezte Helle és előhúzta a jegyzetfüzetét.
– Trygvével ma jöttünk vissza Nordmarkáról a kempingezésből. Két napig voltunk
oda – semmi mobiltelefon, csak horgászbot. Amikor megérkeztünk, a feleségem nem volt
itthon, nem hagyott üzenetet és ahogy már a telefonban is említettem, a lakás nyitva volt.
Soha nem hagyja nyitva az ajtót, még akkor sem, amikor itthon van. A feleségem nagyon
félős asszony. Egyetlen ruhadarabja, sőt, cipője sem hiányzik. Csak a papucsa. Ebben az
időben…
– Minden ismerőst felhívtak? A szomszédokat is?
– Természetesen. Senki nem tud róla semmit.
Thomas Helle jegyzetelt, de egy érzés, egy felismerés egyre közelebb lopódzott. Eltűnt
feleség és anya.
– Azt mondta, hogy a felesége ijedős, félős asszony. – Igyekezett minnél könnyedebb
hangott megütni. – Kinek nyithatott ajtót? Vagy kit engedhetett be esetleg a lakásba?
Látta, hogy az apa és a fiú egymásra pillant.
– Nem túl sok embert – mondta a férfi határozottan. – Csak olyasvalakit, akit ismert.
– Esetleg olyasvalakit, akitől semmiképp nem érezte volna fenyegetve
magát? – kérdezte Helle. – Mondjuk, egy nőt vagy egy gyereket?
Andreas Kvale bólintott.
– Vagy valakit, akinek ésszerű oka van, hogy bejöhessen a házba? Például egy
villanyóra-leolvasó. A férj habozott. – Talán.
– Nem láttak valami szokatlant a ház körül az utóbbi napokban?
– Szokatlant? Ezt hogy érti?
Helle az alsó ajkába harapott. Nagy levegőt vett. – Valamit, ami egy… hóemberre
hasonlít?
Andreas Kvale a fiára pillantott, aki erőteljesen, szinte halálra rémülve rázta meg a
fejét.
– Csak, hogy kizárhassuk – tette hozzá Helle megkönnyebbülten. A fiú halkan mormolt
valamit.
– Hogy? – tudakolta Helle.
– Azt mondja, hogy már nincs is hó – válaszolta a férfi.
– Nem, tényleg nincs. – Helle a kabátja zsebébe dugta a noteszt. – Kiadunk egy
személyleírást a járőrkocsiknak. Ha estig nem bukkanna fel, további intézkedéseket
teszünk. Az esetek kilencvenkilenc százalékában akkora már vissza szoktak jönni. Itt a
névjegykártyám az elérhe…
Helle érezte, ahogy Andreas Kvale megérinti a karját.
– Van még valami, amit látnia kell.
Thomas Helle követte Kvalét a folyosó végén nyíló ajtóhoz, majd tovább, le a pincébe
vezető lépcsőkön. A férfi egy helyiségbe vezette, ahol szappan és frissen mosott ruhák
szaga terjengett. A sarokban egy régebbi évjáratú Electrolux mosógép és egy régimódi
centrifuga állt. A kőpadló a helyiség közepén lévő lefolyó irányába lejtett. A padló és az
egyik fal is nedves volt, mintha nem sokkal ezelőtt locsolták volna le az ott fekvő zöld
slauggal. De Thomas Helle figyelmét nem ez ragadta meg, hanem a ruha, amit két
ruhacsipesszel, a vállánál fogva erősítettek fel a szárítókötélre. Pontosabban azt, ami a
ruhából maradt. Közvetlenül a mell alatt volt elvágva. Az összezsugorodott, megégett
gyapjúszálak miatt a vágási felület egyenetlen és fekete volt.

Huszonkilencedik fejezet
Huszadik nap. Könnygáz

Az eső csendesen áztatta a kékes délutáni alkonyatba burkolózott Bergent. A hajó, amit
Harry rendelt, már a Puddefjord híd lábánál állt, amikor a taxija a kölcsönzőcég irodája
előtt lefékezett. Egy megkopott, hat méter hosszú, finn motorjacht volt.
– Horgászni megyek – válaszolta Harry és a térképre bökött. – Van valami zátony vagy
ilyesmi, amire figyelnem kell, ha ide akarok eljutni?
– Finnoyre? – kérdezte a kölcsönzős. – Akkor vigyen magával nehezéket és villantót.
Bár az a hely nem nagyon van eleresztve halak tekintetében.
– Meglátjuk. Hogy kell beindítani ezt a masinát?
Amikor Harry megkerülte Nordnest, látta a park csupasz fái közül elővillanó
totemoszlopot. A tenger felszíne szürkén tajtékzott körülötte az esőben. Amikor a kormány
melletti gázkart előretolta, az orr annyira felemelkedett, hogy meg kellett támaszkodnia. A
hajó felgyorsult.
Negyedórával később Harry visszahúzta a kart és Finnoy egyik olyan kikötőhelyéhez
kormányozta a hajót, ami Rafto faházából nem látszott. Azután előhúzta a horgászbotot és
hallgatózni kezdett az esőben. A horgászás nem volt igazán az ő asztala. A villantó nehéz
volt és a horog azonnal megakadt a fenéken. Ráadásul amikor Harry visszahúzta a zsinórt
a vízből, egy nagy adag algát hozott magával, ami azonnal a bot köré csavarodott.
Kiszabadította a horgot és letisztította. Amikor újra megpróbálta a csalit a vízbe ereszteni,
valami megakasztotta az orsót, így az ott maradt húsz centiméterrel a bot hegye alatt lógva
és sem előre, sem hátra nem mozdult. Harry az órájára pillantott. Ha bárki felriadt a
motorzúgásra, mostanra már biztosan megnyugodott, úgyhogy lassan hozzá is láthat.
Különben sem maradt sok ideje, a sötétedés beálltáig mindennel végeznie kell. Letette a
botot az ülésre, elővette a revolvert a táskából és megtöltötte. Azután a zsebébe csúsztatta
a termoszhoz hasonlító könnygázpalackokat és partra szállt.
Öt percbe telt, hogy a néptelen sziget legmagasabb pontján átvágva elérje a télire lezárt
faházakat a túloldalon. Rafto nyaralója sötéten és megközelíthetetlenül feküdt előtte. Úgy
húsz méterre a faháztól talált az egyik sziklán egy helyet, ahonnan az összes ajtót és
ablakot belátta. Az eső már rég átszivárgott a zöld katonai kabát vállán. Elővette az egyik
könnygázpalackot és kihúzta a biztosítószeget. Öt másodperc múlva a rugós mechanizmus
felpattan és a gáz kiszabadul. A palackkal a kezében a faház felé rohant és az ablak felé
hajította. Az üveg magas, vékony hangú csörömpöléssel tört be. Harry visszahúzódott a
szikla mögé és felemelte a revolvert. Az eső kopogásán keresztül is hallotta odabentről a
könnygáz sziszegését és nézte, ahogy az ablakok szürkére színeződnek.
Ha a nő odabent van, néhány másodpercnél többet biztosan nem bír ki.
Célzott. Várt és célzott.
Két perc is eltelt, de nem történt semmi.
Harry várt még kettőt.
Azután előkészítette a második palackot, felemelt revolverrel az ajtóhoz ment és
lenyomta a kilincset. Zárva volt. Viszont nem tűnt túl stabilnak. Négy lépésnyi lendületet
vett.
Az ajtó végighasadt, Harry pedig jobb vállal előre a füsttel teli szobába zuhant. A gáz
azonnal a szemének támadt. Visszatartott lélegzettel odabotorkált a pince csapóajtajához,
feltépte, kihúzta a szeget a másik palackból és behajította. Azután kirohant. Talált egy
pocsolyát, ami mellett vérbe borult szemével és csöpögő orrával térdre vetette magát, és
tágra nyitott szemmel beledugta az arcát, olyan mélyen, hogy a kavicsok az orrát
horzsolták. Még kétszer megismételte a sekély merülést. Bár a torka és az orra továbbra is
pokolian égett, a látása valamelyest kitisztult. A ház felé szegezte a revolvert. Várt. És
várt.
– Gyerünk már! Kifelé, te átkozott ribanc!
De senki nem jött.
Negyedórával később, mikor már nem gomolygott több füst az ablaküvegen tátongó
lyukból, Harry a házhoz ment és berúgta az ajtót. Köhögve vetett egy utolsó pillantást a
ház belsejére. Ködbe burkolózott kietlenség. Robotpilóta. A rohadt életbe!
Mikorra visszaért a csónakhoz, már annyira besötétedett, hogy tudta, gondjai lesznek a
tájékozódással. Eloldozta a hajót, felment a fedélzetre és kezét az önindító gombjára tette.
Arra gondolt, hogy másfél napja nem aludt, reggel óta egy falatot sem evett, bőrig ázott,
ráadásul teljesen feleslegesen ideutazott ebbe a kurva Bergenbe. Ha a motor nem indul be
az első próbálkozásra, teleszórja ólommal az egész tetves ladikot és kiúszik a szárazföldre.
A motor azonnal felbőgött. Harry a lelke mélyén szinte sajnálta egy kicsit. Éppen előre
akarta tolni a gázkart, amikor megpillantotta a nőt.
Ott állt előtte a kajütbe vezető lépcsőn. Hanyagul az ajtókeretnek dőlt. Fekete ruhája
fölött egy szürke pulóvert viselt.
– Kezeket fel! – közölte.
Annyira gyerekesen hangzott, hogy szinte tréfának tünt. A rászegeződő fekete revolver
azonban már kevésbé. Sem az ezt követő fenyegetés: – Ha nem teszi, amire kérem, hasba
lövöm, Harry, ami kicsinálja az idegeket a gerincében és lebénul. Utána pedig golyót
eresztek a fejébe. De kezdjük akkor a hasával…
A revolver csöve lejjebb ereszkedett.
Harry elengedte a kormányt és a gázkart, majd a feje fölé emelte a kezét.
– Tegyen pár lépést hátra, legyen szíves! – szólította fel Katrine.
A nő feljött a lépcsőn és Harry újra ott látta a szemében azt a fényt, ami Becker
letartóztatásakor és a Fenris bárpultjánál ragyogott rá. Az írisze szinte remegve szikrázott.
Harry addig hátrált, míg a térdhajlatával neki nem ment az ülés szélének.
– Üljön le! – utasította Katrine és leállította a motort.
Harry lezökkent, rá a horgászbotra és érezte, ahogy a műanyag ülésen összegyűlt víz
átáztatja a nadrágját.
– Hogy talált meg? – kérdezte Katrine. Harry megvonta a vállát.
– Hadd halljam! – emelte fel a nő a fegyvert. – Csillapítsa a kíváncsiságomat, Harry.
– Nos – mondta Harry és megpróbált olvasni a sápadt, nyúzott arcban. De ismeretlen
terepen járt, ennek a nőnek az arca nem azé a Katrine Bratté volt, akit ő ismert. Akiről azt
hitte, hogy ismeri.
– Mindenki egy mintázat alapján cselekszik – hallotta Harry a saját hangját. – Van egy
bizonyos játékstratégiája.
– Nahát. És mi az én stratégiám?
– Az egyik irányba mutat, azután a másikba szalad.
– Valóban?
Harry érezte a revolvere súlyát a kabátja jobb zsebében. Egy kissé felemelkedett, odébb
tolta a horgászbotot és a jobb kezét az ülésen hagyta: – Ír egy levelet, Hóember aláírással,
elküldi nekem, aztán néhány héttel később beballag a rendőrkapitányságra. Azt állítja,
hogy Hagen a gondjaimra bízta. Hagen soha nem tett ilyet.
– Eddig stimmel. Még valami?
– Behajítja a kabátját Stop lakása alatt a vízbe, majd ellenkező irányba, a tetőn
keresztül menekül. Ezek után teljesen világos, hogy ha a mobilja egy kelet felé tartó
vonaton van, akkor maga nyugat felé vette az irányt.
– Bravó. És hogy csináltam?
– Természetesen nem repülőgéppel, mert tudta, hogy a Gardermoent figyelni fogjuk.
Szerintem miután a telefonját jóval a vonat indulása előtt felrakta a csomagtartóba, átment
a buszpályaudvarra és felszállt az első nyugatra tartó járatra. Feltehetőleg szakaszokra
bontva tette meg az utat, folyamatosan cserélgetve a buszokat.
– Gyorsjárat Notoddenig – pontosította Katrine. – Onnantól pedig egy újabb busszal
Bergen irányába. Vossban leszálltam és vettem magamnak pár ruhát. Utána újabb busz
következett Ytre Arnába. Onnan helyi járat Bergenig. A Zachariasbryggénél lefizettem egy
halászt, hogy hozzon ide. Nem is rossz, Harry.
– Annyira nem volt nehéz dolgom. Maga és én eléggé hasonlítunk, Katrine.
Katrine oldalra hajtotta a fejét: – Ha ennyire biztos volt a dolgában, akkor miért
egyedül jött?
– Nem vagyok egyedül. Müller-Nilsen és az emberi már úton vannak idefelé.
Katrine nevetésben tört ki. Harry közelebb csúsztatta a kezét a kabátja zsebéhez.
– Igaza van, Harry, tényleg nagyon hasonlítunk egymásra. Viszont én lényegesen
jobban hazudok.
Harry nyelt egyet. A keze jéghideg volt. Muszáj, hogy engedelmeskedjenek az
ujjai. – Igen, az határozottan jobban megy magának – mondta Harry. – Mint ahogy a
gyilkolás is.
– Tényleg? Pedig úgy látom, mintha ebben a pillanatban inkább magának lenne kedve
hozzá. A keze vészjóslóan közeledik a zsebéhez. Gyerünk, álljon fel és vegye le a kabátját!
Utána pedig dobja ide nekem!
Harry csendben átkozódott, de tette, amire a nő utasította. A kabát koppanva ért földet
Katrine előtt, aki anélkül, hogy levette volna a pillantását Harryról, felemelte és kihajította
a hajóból.
– Úgyis ideje volt már, hogy szerezzen magának egy újat – közölte.
– Hm – mormolta Harry. – Úgy érti egy olyat, ami jobban áll a pofámba nyomott
sárgarépához?
Katrine kettőt pislogott, és Harrynak úgy tünt, mintha zavart látott volna az arcán.
– Figyeljen ide, Katrine! Azért jöttem, hogy segítsek magának. Segítségre van
szüksége. Maga beteg, Katrine. Ezért ölte meg ezeket az embereket.
Katrine lassan megcsóválta a fejét. A szárazföld felé mutatott.
– Két órán keresztül ültem ebben a csónakházban és arra vártam, hogy maga
felbukkanjon. Mert tudtam, hogy jönni fog. Tanulmányoztam magát, Harry. Maga mindig
megtalálja, amit keres. Ezért választottam magát.
– Engem választott?
– Kiválasztottam, hogy találja meg nekem a Hóembert. Ezért kapta a levelet.
– Hogyhogy nem tudott rábukkanni? Hiszen magának pont nem kellett volna túl
messzire mennie.
Katrine a fejét rázta. – Megpróbáltam, Harry. Éveken keresztül próbálkoztam. De
rájöttem, hogy egyedül nem leszek képes rá. Ezért volt szükségem magára. Mert maga az
egyetlen, akinek sikerült elkapnia egy sorozatgyilkost. Harry Holéra volt
szükségem. – Katrine szomorúan elmosolyodott. – Egy utolsó kérdés, Harry. Hogy jött rá,
hogy becsaptam?
Harry azon tűnődött, hogyan fog történni. Egy golyó a homlokába? Vagy felizzított
vágóhurokkal? Hajókirándulás a mélyebb vizeken, majd vízbefúlás? Nyelt egyet. Félnie
kellene. Annyira, hogy gondolkodni se legyen képes. Annyira, hogy nyüszítve a fedélzetre
kellene vetnie magát, hogy az életéért könyörögjön. Akkor meg miért nem fél? Biztosan
nem büszkeségből, mert az már rég lecsorgott a torkán a whisky mellett, és számtalanszor
kihányta már. Persze az is lehet, hogy a józan esze miatt van, ami azt súgja neki, hogy ez
úgysem segítene, épp ellenkezőleg: csak megkurtítaná vele azt, ami még hátravan. Végül
mégis arra jutott, hogy a fáradtság az oka. A mindent maga alá gyűrő, mélységes
fáradtság, ami miatt már csak azt szeretné, ha mihamarabb túlessenek rajta.
– Szinte a kezdetektől fogva az volt az érzésein, hogy ez az egész már jóval korábban
elkezdődött – mondta Harry és megállapította, hogy már nem érzékeli a hideget. – Hogy
az egész előre el volt tervezve és hogy annak a valakinek, aki mögötte áll, sikerült
valahogy beférkőznie az életembe. Nem volt olyan nagy a választék, Katrine. És amikor
az újságcikkeket megláttam a lakásában, tudtam, hogy maga az.
Harry látta a nő zavart pislogását. És érezte, hogy az elméletébe, aminek a logikáját
annyira kristálytisztán látta, most egy leheletnyi kétség vegyül. Vajon tényleg ennyire
biztos volt a dolgában? Nem dolgozott benne a kétség egész idő alatt? A szemerkélő esőt
felhőszakadás váltotta fel, a víz hangosan kalapálta a fedélzetet. Látta, ahogy Katrine szája
kinyílik, az ujja pedig a ravaszra görbül. Megmarkolta maga mellett a horgászbotot és a
revolver csövébe meredt. Így kell hát végződnie, egy hajón a nyugati partoknál, tanúk és
nyomok nélkül. Egy kép bukkant fel előtte. Oleg. Egyedül.
A következő pillanatban előre lendítette a horgászbotot Katrine felé. Egy utolsó,
elkeseredett támadás volt, szánalmas próbálkozás ana, hogy megfordítsa a játékot, hogy
megvezesse a sorsot. A horgászbot puha vége épp csak súrolta Katrine arcát, szinte nem is
érzékelhette a csapást, ami még csak az egyensúlyából sem billentette ki, nemhogy
megsebezte volna. A későbbiekben Harry nem emlékezett arra, hogy ami ezután történt,
tudatos volt-e vagy egyszerűen a szerencsének köszönhette: a némileg súlyosabb villantó
lendülete hátralódította a húsz centiméternyire csökkent zsinórt Katrine tarkójához úgy,
hogy a villantó megkerülte a fejét és eltalálta nyitott ajkai közt a metszőfogát. És amikor
Harry erősen maga felé rántotta a botot, a horog pontosan azt tette, amire megalkották:
belehatolt a húsba és szilárdan belefúrta magát Katrine Bratt szájának jobb sarkába. Harry
olyan elszántan és erőszakosan rántotta meg a botot, hogy Katrine feje tiszta erőből jobbra
tekeredett, de annyira, hogy Harrynak egy pillanatra az az érzése támadt, hogy lecsavarta a
fejét a válláról. A feje forgását Katrine teste csak némi késlekedéssel követte először
jobbra, majd egyenesen Harry felé. Még mindig forgásban volt, amikor Harry elé zuhant a
földre.
Harry felpattant és rávetette magát. A térdét olyan erővel szorította Katrine
kulcscsontjára, hogy teljesen megbénította vele a karját.
Kicsavarta a revolvert a nő erőtlen kezéből és tágra nyílt szeméhez szorította a csövét.
A fegyver könnyűnek tűnt és bár látta, ahogy a vas puha szemgolyójához préselődik,
Katrine nem pislogott. Épp ellenkezőleg. Vigyorgott. Szélesen. Felszakított szájzugával és
vérbe borult fogsorával, amit hiába próbált tisztára mosni az eső.

Harmincadik fejezet
Huszadik nap. Bűnbak

Személyesen Knut Müller-Nilsen szobrozott a Puddenfjord híd kikötőjénél, amikor


Harry befutott a motorjachton. Müller-Nilsen két rendőr és egy pszichiáter kíséretében
levonult a kabinba, ahol Katrine Bratt az ágyhoz bilincselve feküdt. Kapott egy nyugtató
injekciót, majd elszállították a már készenlétben álló autóval.
Müller-Nilsen köszönetet mondott Harrynak a diszkrét lebonyolításért.
– Az lesz a legjobb, ha egy ideig még hallgatunk az ügyről – javasolta Harry és
felnézett az esős égre. – Oslo, ami a nyilvánosságot illeti, szereti a kezében tartani a
dolgokat.
– Hogyne – bólintott Müller-Nilsen.
– Kjersti Rodsmoen – szólalt meg egy hang mögöttük, mire mindketten
megfordultak. – Én vagyok a pszichiáter.
A nő a negyvenes éveiben járt, világos, bozontos hajkoronát és élénkpiros tolldzsekit
viselt. Az ujjai közt cigarettát tartott és úgy tünt, egyáltalán nem zavarja, hogy az eső őt is
és a cigarettát is teljesen eláztatja.
– Nagyon drámai volt a letartóztatás? – érdeklődött.
– Nem – válaszolta Harry és érezte, ahogy Katrine revolvere a bőréhez préselődik a
nadrágja dereka alatt. – Ellenállás nélkül megadta magát.
– És mit mondott?
– Semmit.
– Semmit?
– Egy hangot sem. Mi a diagnózis?
– Nyilvánvalóan pszichózis – felelte Rodsmoen habozás nélkül. – Ami még egyáltalán
nem jelenti azt, hogy elmebeteg. Ez csupán annak a módja, ahogy az elméje egy nagyon
megrázó szituációt próbál feldolgozni. Nagyjából olyan, mint amikor az ember elájul, ha a
fájdalom túlságosan erőssé válik. Az a gyanúm, hogy hosszabb időn keresztül volt kitéve
extrém stresszhelyzetnek. Jól gondolom?
Harry bólintott. – Tud majd beszélni?
– Igen – felelte Rodsmoen és rosszaló pillantást vetett az esőben kialudt
cigarettára. – Azt viszont nem tudom, mikor. Most nyugalomra van szüksége.
– Nyugalomra? – horkant fel Müller-Nilsen. – De hát ez a nő egy sorozatgyilkos!
– Én meg pszichiáter vagyok – közölte Rodsmoen, majd ledobta a cigarettát a földre és
elvitorlázott egy kis piros Honda irányába, ami még az eső ellenére is porosnak tünt.
– És mihez kezd most? – kérdezte Müller-Nilsen.
– Megyek és elcsípem az utolsó repülőgépet – válaszolta Harry.
– Ne hülyéskedjen már, úgy fest, mint egy hulla! A testületnek van egy megállapodása
a Rica Travel Hotellel. Odavisszük és szerzünk magának valami száraz ruhát. Van
éttermük is.
Miután Harry bejelentkezett a szállodába és a szűkös, egyágyas szoba fürdőjében a
tükör előtt állt, arra gondolt, amit Müller-Nilsen mondott. Hogy olyan, mint egy hulla. És
hogy milyen közel járt ahhoz, hogy valóban az legyen. De tényleg így volt? Miután
lezuhanyzott és az üres étteremben megvacsorázott, visszament a szobába és aludni
próbált. Nem járt sikerrel, így aztán bekapcsolta a tévét. Az egyik adó műsora rémesebb
volt, mint a másiké, kivéve az NRK 2-t, ahol a Mementót adták, amit korábban is látott
már. A sztorit egy agysérült férfi szempontjából mesélik el, akinek olyan rövid az
emlékezete, mint egy aranyhalnak. Meggyilkolnak egy nőt, a főszereplő pedig egy képre
írja a bűnös nevét, mert tudja, hogy nem fog emlékezni rá. A kérdés csak az, hogy
megbízhat-e abban, amit ő maga írt fel. Harry lerúgta magáról a paplant. A tévékészülék
alatti minibár barna ajtaján nem volt zár.
Haza kellett volna repülnie az utolsó géppel.
Már épp kikászálódott az ágyból, amikor megszólalt a telefonja. A vizes nadrág
zsebébe dugta a kezét, ami egy széken lógott a fűtőtest előtt. Rakel volt az. Azt kérdezte
tőle, hogy hol van. És azt mondta, hogy beszélniük kell. És hogy nem Harry lakásában,
hanem egy nyilvános helyen.
Harry csukott szemmel hanyatt vágta magát az ágyon.
– Hogy elmondd nekem, hogy nem találkozhatunk többé? – kérdezte.
– Hogy elmondjam neked, hogy nem találkozhatunk többé – válaszolta Rakel. – Én ezt
nem tudom tovább csinálni.
– Elég, ha telefonon elmondod, Rakel.
– Nem, nem elég. Mert akkor nem fáj eléggé.
Harry felnyögött. Rakelnek igaza volt.
Abban maradtak, hogy másnap délelőtt tizenegy órakor találkoznak Bygdoyön a Fram
Múzeumban, ahol kényelmesen el lehet tűnni a német és japán turisták között. Rakel
megkérdezte tőle, hogy mit csinál Bergenben. Elmesélte neki, de arra kérte, hogy senkinek
ne beszéljen róla néhány napig, amíg az újságok le nem hozzák a hírt.
Miután letették, Harry az ágyban maradt és a minibárt fixírozta, miközben a Mementó
egyre hátrébb szökdécselt az időben. Majdnem megölték, élete szerelme nem akarja többé
látni és épp most zárta le pályafutása legszörnyűbb ügyét. Bár – egészen biztos, hogy
lezárta? Nem válaszolt Müller-Nilsen kérdésére, hogy miért döntött úgy, hogy egyedül
indul Bratt keresésére. Most már tudta, miért. A kétség hajtotta. És a remény Mert
kétségbeesetten reménykedett abban, hogy a dolgok talán mégsem így függenek össze. És
ez a remény még mindig nem múlt el. De most már ideje elhagynia, kimosnia magából.
De legalábbis valahogyan elfojtania. Na, gyerünk, van három jó okod, továbbá egy
remekbe szabott, megszállottan csaholó kutyafalka odalenn a gyomrodban. Miért nem
nyitod már ki végre azt a minibárt?
Harry kiment a fürdőszobába, kinyitotta a csapot és ivott, miközben a víz az arcába
fröcskölt. Felegyenesedett és a tükörbe pillantott. Miért nem akar a hulla semmit sem inni?
Hangosan köpte a választ a saját arcába: – Mert akkor nem fáj eléggé.

Gunnar Hagen fáradt volt. Végtelenül fáradt. Körülnézett. Lassan éjfélre járt, ő pedig
egy klubhelyiségben gubbasztott Oslo egyik központi épületének legfelső emeletén. Az
egész terem csillogóan barna volt: a hajópadló, a süllyesztett lámpás mennyezet, a klub
egykori tagjainak és alapítóinak olaj portréival borított falak, a tíz négyzetméteres
mahagóniasztal, valamint az asztal körül ülő tizenkét férfi előtt heverő, bőrből készült
asztali alátétek. Hagent egy órával ezelőtt rendelte ide a bűnügyi igazgató. A helyiségben
helyet foglalók egy részét – mint például a rendőrfőkapitányt – ismerte, másoknak ismerős
volt az arcuk a lapokból, a többségüket azonban most látta életében először. A
megbeszélést a bűnügyi igazgató vezette fel. A téma pedig az volt, hogy a Hóember egy
bergeni rendőrnő, aki bizonyos ideje az oslói rendőr-főkapitányság gyilkossági
csoportjának nyomozójaként dolgozott és az egész rendőrséget az orránál fogva vezette.
Most azonban, hogy kézre került, a botrányt mihamarabb nyilvánosságra kell hozni.
Amikor a bűnügyi igazgató végzett a helyzet ismertetésével, a csend olyan sűrű lett,
mint a fejük fölött lebegő szivarfüst.
A füst az asztal végéről emelkedett fel, ahol egy hófehér hajú férfi ült, annyira
hátradőlve magas támlájú székén, hogy az arca árnyékba veszett. Ez volt az első alkalom,
hogy valamiféle hangot adott ki az este folyamán. Ez is csak egy könnyű sóhaj volt.
Gunnar Hagen pedig csak most jött rá, hogy a teremben eddig elhangzottak elsősorban
ennek a férfinek lettek címezve.
– Átkozottul kellemetlen, Torleif – kezdte az ősz hajú meglepően magas, szinte nőies
hangon. – Rendkívül romboló. A rendszerbe vetett bizalom. Ez a mi hatáskörünk. És ez
azt jelenti… – Mintha az egész szoba visszafojtotta volna a lélegzetét, míg az ősz hajú
beleszippantott a szivarba – ...hogy fejek fognak hullani. A kérdés csak az, hogy kié.
A rendőrfőkapitány megköszörülte a torkát: – Van esetleg valami javaslata?
– Egyelőre nincs – válaszolta az ősz hajú. – De úgy vélem, hogy magának és Torleifnek
van. Rukkoljanak elő vele.
A rendőrfőkapitány a bűnügyi igazgatóra nézett, aki átvette a szót.
– Mi úgy látjuk az esetet, hogy az illető alkalmazása során és munkába állításakor
felmerülő konkrét hibákról van szó. Emberi baklövésekről, amelyeknek nincs köze a
rendszerhez, vagyis nem közvetlenül a vezetői testületet terhelik. Ezért azt javaslom, hogy
válasszuk el egymástól a felelősséget és a bűnösséget. A vezetőség vállalja a felelősséget,
alázatot mutat és…
– Szorítkozzon a lényegre! – szakította félbe az ősz hajú. – Kit választottak ki
bűnbaknak?
A bűnügyi igazgató megigazította a gallérját. Gunnar Hagen látta rajta, hogy nagyon
rosszul érzi magát a bőrében.
– Harry Hole főtisztet – mondta.
A terem ismét elcsendesedett, amíg az ősz hajú újból meggyújtotta a szivarját. Az
öngyújtó egyre csak kattogott. Azután cuppogó hangok hallatszottak az árnyékból és újra
felszállt a füst.
– Nem rossz ötlet – mondta a magas hang. – Holén kívül mindenki más esetében azt
javasoltam volna, hogy valahol magasabban keresse a bűnbakját, mert egy főtiszt nem
elég zsíros falat áldozati báránynak. Sőt, arra is megkértem volna, hogy saját magán is
gondolkodjon el, Torleif. De Hole valóban egy jól ismert rendőr, még abban a talkshow-
ban is szerepelt. Népszerű figura és kivívott már magának bizonyos tekintélyt a
szakmában. Igen, ez meglehetősen jó választás. Azonban felmerül a kérdés, hogy hajlandó
lesz-e az együttműködésre.
– Ezt hagyja csak ránk – válaszolta a bűnügyi igazgató. – Te mit gondolsz, Gunnar?
Gunnar Hagen nyelt egyet. Mindenekelőtt a feleségére gondolt. És mindarra, amit az
asszony feláldozott azért, hogy ő egyre feljebb kerülhessen a ranglétrán és semmi ne álljon
a karrierje útjába. Amikor összeházasodtak, a neje feladta saját tanulmányait és oda
költözött vele, ahová őt a szolgálat szólította – előbb a katonaságnál, később a rendőrség
berkein belül. Intelligens, okos asszony volt, egyenrangú, sőt, több tekintetben fölényben
is volt vele szemben. Hozzá fordult minden karrierjét érintő, valamint erkölcsi kérdésben.
Az asszony pedig mindig jó tanácsokkal látta el. Ennek ellenére mégsem sikerült olyan
fényes karriert befutnia, mint amiben mind a ketten reménykedtek. Most azonban végre
úgy tűnt, hogy a dolgok jobbra fordulhatnak. A gyilkossági osztály vezetőjének lenni
olyan pozíció volt, ahol igencsak benne volt a pakliban a viszonylag könnyed felfelé lépés
lehetősége. Az egyetlen dolog, amire figyelnie kellett, az volt, hogy ne kövessen el hibát.
Ez azért csak nem olyan nehéz.
– Mit gondolsz, Gunnar? – ismételte meg a bűnügyi igazgató. Csak éppen annyira
fáradt volt. Olyan végtelenül fáradt. Érted teszem, gondolta. Biztosan te is ugyanezt
tennéd, édes.

Harmincegyedik fejezet
Huszonegyedik nap. Déli-sark

Rakel és Harry a Fram nevet viselő vitorláshajó orrában álltak és egy csapat japán
turistát szemléltek, akik a kötélzetet és az árbocokat fényképezték, s közben mosolyogva
és bólogatva eresztették el a fülük mellett az idegenvezető szónoklatát arról, hogy ez az
egyszerű jármű nem csupán Fridtjof Nansen szállítóeszköze volt az Északi-sark elérésére
tett 1893-as sikertelen próbálkozása során, hanem Roald Amundsené is, aki 191 l-ben egy
hónapot ráverve Scottra, az első ember volt, aki elérte a Déli-sarkot.
– Már megint az éjjeliszekrényeden felejtettem az órámat – mondta Rakel.
– Elég régi trükk – jelentette ki Harry. – Azt jelenti, hogy vissza kell jönnöd érte.
Rakel Harry korlátra támaszkodó kezére tette a sajátját és megrázta a fejét. – Mathiastól
kaptam a születésnapomra.
Amit én elfelejtettem, gondolta Harry.
– Ma este ünnepelünk és rá fog kérdezni, ha nincs rajtam. És te is tudod, hogy
mennyire rosszul megy nekem a hazudozás. Megtennéd, hogy…
– Felviszem neked még négy óra előtt – ígérte Harry.
– Köszönöm. Én akkor még a munkahelyemen leszek, de tedd csak be az ajtó melletti
madáretetőbe. Ott…
Nem is kellett többet mondania. Mindig oda tette a ház kulcsát, ha Harry azután ért oda
hozzá, hogy ő már lefeküdt. Harry a korlátra csapott. – Arve Stop szerint Amundsen ott
szúrta el, hogy nyert. Szerinte az igazán jó történetek a vesztesekről szólnak.
Rakel nem válaszolt.
– Hát, ez is egyfajta vigasz – szögezte le Harry. – Menjünk?
Odakinn havazott.
– Akkor most vége? – kérdezte Rakel. – Egészen a következő alkalomig?
Harry gyorsan rápillantott, hogy megbizonyosodjék róla, hogy Rakel a Hóemberről
beszél és nem kettőjükről.
– Nem tudjuk, hogy hol vannak a hullák – felelte. – Bementem hozzá ma reggel a
cellájába, mielőtt visszajöttem Oslóba, de nem szólt egy árva szót sem. Csak a levegőbe
bámul.
– Szóltál egyáltalán bárkinek arról, hogy egyedül mégy Bergenbe? – kérdezte Rakel
váratlanul.
Harry megrázta a fejét.
– Miért nem?
– Nos – köszörülte meg a torkát Harry. – Mert benne volt a pakliban, hogy tévedek.
Ebben az esetben szépen csendben visszajövök, anélkül, hogy mások előtt pofára esnék.
– Nem ezért. Biztos, hogy volt rá más okod is – mondta Rakel. Harry rápillantott.
Rakel sokkal szomorúbbnak tünt nála. – Őszintén szólva nem
tudom – válaszolta. – Valószínűleg abban reménykedtem, hogy mégsem Katrine lesz.
– Azért, mert olyan, mint te vagy? Mert olyan lehetsz, mint ő?
Harry még csak arra sem emlékezett, hogy beszélt volna Rakelnek arról, hogy milyen
hasonlóak ők Katrinével.
– Olyan magányosnak és ijedtnek tünt – mondta Harry és érezte, hogy a hópelyhek a
szemét perzselik. – Mint aki eltévedt a szürkületben.
Ó, a francba! Pislogott és úgy érezte, mintha a sírás ökölbe szorított kézként akarna utat
törni magának a légcsövén keresztül. Muszáj még össze is omlania? Összerázkódott,
amikor Rakel meleg kezét megérezte a tarkóján.
– Te nem ő vagy, Harry. Te más vagy.
– Más vagyok? – mosolyodott el halványan és eltolta Rakel kezét.
– Te nem gyilkolsz ártatlan embereket.

Harry visszautasította Rakel ajánlatát, hogy autóval visszaviszi a központba és buszra


szállt. A hópelyheket és a fjordot bámulta odakinn a busz üvegén túl és arra gondolt, hogy
Rakel csak az utolsó pillanatban szúrta be a mondatba az „ártatlan” szót.
Harry épp a kaput nyitotta a Sofies gátén, amikor eszébe jutott, hogy elfogyott az
instant kávéja, ezért elballagott az ötven méterre lévő Niaziba.
– Furcsa téged ebben a napszakban látni – jegyezte meg Ali, amikor elvette tőle a
pénzt.
– Mostanában sokat dolgoztam, úgyhogy ma kivettem a túlóráimat – válaszolta Harry.
– Jó kis idő van odakinn, mi? Holnapig állítólag fél méter hó is eshet. Harry a
kávésüveget babrálta. – A napokban nagyon megrémisztettem Salmát és Muhammedet a
hátsó udvarban.
– Hallottam róla.
– Nagyon sajnálom. Egy kissé túl voltam feszítve, ez minden.
– Nincs semmi baj. Csak attól féltem, hogy újra inni kezdtél.
Harry megrázta a fejét és halványan elmosolyodott. Szerette a pakisztáni
közvetlenségét.
– Akkor jó – mondta Ali és leszámolta a visszajárót. – Hogy halad a felújítás?
– A felújítás? – Harry zsebre vágta az aprót. – A gombás emberre gondolsz?
– Gombás ember?
– Igen, az a pasas, aki a pincét is átnézte a gomba miatt. Stormann, vagy valami
ilyesmi.
– Gomba a pincében? – nézett Ali megütközve Harryra.
– Erről pont te nem tudsz semmit? – kérdezte Harry. – Te vagy a ház képviselője,
gondoltam, veled csak megbeszélte.
Ali lassan megrázta a fejét. – Lehet, hogy Bjornnel beszélt.
– Ki az a Bjorn?
– Bjorn Asbjornsen, aki tizenhárom éve lakik a földszinten – vetett Ali egy rosszalló
pillantást Harryra. – És pontosan ennyi ideje a ház képviselő-helyettese.
– Á, Bjorn – ismételte meg Harry olyan arckifejezéssel, mintha meg akarná jegyezni a
nevet.
– Utána fogok nézni – ígérte meg Ali.
Odafenn a lakásban Harry levetette a bakancsát, majd egyenesen a hálószobába ment és
lefeküdt. A bergeni szállodai szobában alig aludt valamit. Kiszáradt szájjal és háborgó
gyomorral ébredt. Felkelt, hogy igyon egy kis vizet és a földbe gyökerezett a lába, amikor
kiért a folyosóra.
Fel sem tűnt neki, amikor hazaért, de a falak újra a helyükön voltak.
Helyiségről helyiségre körbejárta a lakást. Boszorkányság. Olyan tökéletes munka volt,
hogy akár azt is hihette volna, hogy soha senki nem járt idebent. Se egy régi szögnyom, se
egy ferdén felrakott szegélyléc. Megérintette a nappali falát, hogy meggyőződjön róla,
nem csak képzelődik-e.
A füles fotel előtt a dohányzóasztalon egy sárga papírlap feküdt. Kézzel írt üzenet, a
betűk finomak és feltűnően szépek voltak.

Kiirtottam őket, úgyhogy ha rajtam múlik, színüket sem látja többé. Stormann.

Ui. Az egyik falburkolatot meg kellett fordítanom, mert megvágtam az ujjamat és


összevéreztem. Ha a kezeletlen fa magába issza a vért, akkor lehetetlen eltüntetni belőle. A
másik lehetőség, ha vörösre festi az egész falat.

Harry lehuppant a füles fotelbe és a csillogó falakat bámulta.


Csak amikor kiment a konyhába, akkor vette észre, hogy a csoda mégsem tökéletes. A
naptár Rakel és Oleg fotóival eltűnt. És az égkék ruhával. Hangosan káromkodva kutatta
át a kukákat a hatalmas műanyag konténerig bezárólag a hátsó udvarban, míg végül
belátta, hogy élete legboldogabb tizenkét hónapját a gombákkal együtt kiirtották.

Kjersti Rodmoen pszichiáter számára a mai munkanap határozottan más volt, mint a
többi. És nem csupán azért, mert a nap, ami ebben az évszakban oly ritka jelenség volt
Bergen egén, besütött a folyosó ablakain, amelyen épp végigisietett a sandvikeni
városrészben fekvő Haukeland Kórház pszichiátriai osztályán. Az intézmény nevét már
annyiszor megváltoztatták, hogy csak a legelvetemültebb bergeniek tudták, hogy a
hivatalos neve pillanatnyilag Sandviken Kórház. Csak a zártosztályt hívták változatlanul
zártosztálynak, bár már várták, hogy az elnevezést valaki egyszer csak túl
megbélyegzőnek vélje.
Tartott az előtte álló találkozótól, de ugyanakkor izgatott is volt. A beteget a
legszigorúbb biztonsági intézkedések mellett őrizték az osztályon, mint amire Kjersti
valaha is emlékezett. Espen Lepsvik, a KRIPOS nyomozója és Knut Müller-Nilsen a
bergeni kapitányságról egyetértettek az etikai szabályokat és az eljárást illetően. A beteg
pszichotikus volt, ezért nem tehették ki hivatalos rendőrségi kihallgatásnak. Ő, pszichiáter
lévén beszélhetett vele, de csak segítő és nem kihallgatási szándékkal. És ott volt a
titoktartási kötelezettsége is. Kjersti Rodmoennek mérlegelnie kellett, hogy azok a dolgok,
amelyek a terápiás beszélgetések során esetleg napvilágra kerülnek, bírhatnak-e olyan
jelentőséggel a nyomozás szempontjából, hogy továbbadja őket a rendőrségnek. Ráadásul
ezeket az információkat a tárgyalás során nem is használhatják fel, mivel pszichotikus
személytől származnak. Vagyis egy olyan jogi és etikai aknamezőn mozognak, ahol a
legapróbb elhibázott lépés is katasztrofális következményekkel járhat, mivel az
államügyészség és a média egyaránt árgus szemekkel követi majd minden mozdulatukat.
A kezelő előtt egy egyenruhás rendőr és egy ápoló várakozott. Kjersti fehér köpenyére
csíptetett igazolványára mutatott, mire a rendőr kinyitotta neki az ajtót.
Abban maradtak, hogy az ápoló figyelni fogja a helyiségben zajló eseményeket, hogy
azonnal riadót fújhasson, ha valami probléma merülne fel.
Kjersti Rodmoen leült és a páciensét szemlélte. Nehezen tudta róla elképzelni, hogy
bárki számára is veszélyt jelenthetne. Vékonyka, törékeny nő volt, arcába hulló fürtökkel,
fekete öltésekkel a szája sarkában és tágra nyílt szemmel, amely határtalan rettegéssel
meredt valamire, amit Kjersti nem láthatott. Nemhogy veszélyesnek nem, de annyira
bénultnak és cselekvésképtelennek tünt, hogy az embernek az az érzése támadt, egy szellő
is odébbfújná. A gondolat pedig, hogy hidegvérű gyilkos, teljes mértékben
felfoghatatlannak tűnt. De ez mindig így volt.
– Jó napot! – üdvözölte. – Én Kjersti vagyok.
Nem kapott válasz.
– Mit gondol, mi a problémája? Miért van itt? – kérdezte Kjersti.
A kérdés egyenesen a pszichotikus páciensekkel való bánásmódot taglaló tankönyvből
származott. Esetleg így is feltehette volna: Mit gondol, miben tudnék segíteni magának?
Továbbra is csönd.
– Ebben a szobában biztonságban van. Teljes biztonságban. Itt senki sem fogja bántani
magát. Maximális biztonságban van.
Újabb közhelyes mondatok, amik a tankönyv szerint kiválóan alkalmasak pszichotikus
személyek megnyugtatására. Mivel pszichózis esetén elsősorban valami határtalan
rettegésről van szó, Kjersti Rodmoen úgy érezte magát, mint egy légiutas-kísérő, aki a
felszállás előtt felsorolja a biztonsági figyelmeztetéseket. Gépiesen és rutinszerűen. A
legszárazabb sivatag fölött vezető útvonal esetén is bemutatja az úszómellény használatát.
Mert az üzenet pontosan azt hordozza, amit az emberek hallani szeretnek: nyugodtan
retteghet, mi vigyázunk magára.
A következő lépés a páciens valóságtudatának az ellenőrzése volt.
– Tudja, milyen nap van ma?
Csend.
– Kérem, vessen egy pillantást az órára a falon. Meg tudja nekem mondani, mennyi az
idő?
Csak egy merev, űzött pillantást kapott válaszként. Kjersti Rodmoen várt. És várt. Az
óra nagymutatója remegve, csigalassúsággal folytatta útját. Teljesen reménytelen volt.
– Én most elmegyek – mondta Kjersti és felállt. – Valaki azonnal magáért jön. Itt
biztonságban van.
Azzal az ajtó felé indult.
– Beszélnem kell Harryval. – A hang mély volt, szinte férfias.
Kjersti megtorpant és megfordult. – Ki az a Harry?
– Harry Hole. Sürgős.
Kjersti megpróbálta felvenni vele a szemkontaktust, de a nő továbbra is csak maga elé
bámult.
– Katrine, el kell árulnia nekem, ki az a Harry Hole.
– Az oslói gyilkossági csoport főtisztje. És ha legközelebb a nevemen akar szólítani,
akkor kérem, hogy a vezetéknevemet használja, Kjersti.
– Bratt?
– Rafto.
– Rendben. De nem mondaná el nekem, hogy miről akar Harry Holéval beszélni? Úgy
egyszerűbb lenne tovább…
– Maga egyáltalán nem ért semmit. Mind meghalnak.
Kjersti lassan visszaereszkedett a székre. – Értem. És miért hiszi azt, hogy meg fognak
halni, Katrine?
És végre megkapta a szemkontaktust. Amit pedig látott, a Monopoly egyik
narancsvörös kártyájára emlékeztette: az összes háza és szállodája lángokban áll.
– Maguk semmit sem értenek – mondta a halk, maszkulin hang. – Nem én vagyok az.

Harry kettőkor parkolt le Rakel háza mellett a Holmenkollveien. A hóesés már elállt és
úgy vélte, nem kellene árulkodó keréknyomokat hagyni az udvaron. A hó halkan
csikorgott a talpa alatt, a vakító napfény pedig megcsillant a napszemüveg sötétségü
ablaküvegeken, ahogy a házhoz közeledett.
Felment a bejárati ajtó melletti lépcsőn, kinyitotta a madáretető fedelét, betette Rakel
óráját, majd visszacsukta. Épp elindult, amikor hirtelen kinyílt mögötte az ajtó.
– Harry!
Harry megfordult, majd nyelt egyet és mosolyogni próbált. Egy meztelen férfi állt
előtte, akinek csak egy törülköző volt a dereka köré csavarva.
– Mathias – válaszolta esetlenül és a másik felsőtestérc meredt. – Egészen megijesztett.
Azt hittem, ebben a napszakban dolgozni szokott.
– Sajnálom – nevetett Mathias és sietősen összefonta a karját maga előtt. – Tegnap este
nagyon sokáig ügyeletben voltam, úgyhogy most kivettem a túlóráimat. Épp zuhanyozni
indultam, mikor hallottam, hogy valaki az ajtónál motoszkál. Azt hittem, hogy Oleg az,
tudja, néha akadozik a kulcsa.
Akadozik, gondolta Harry. Ezek szerint Oleg most azt a kulcsot használja, ami
valamikor az övé volt. Mathias pedig megkapta Olegét. Női elme.
– Segíthetek valamiben, Harry? – Harrynak feltűnt, hogy a férfi természetellenesen
magasan fonja össze maga előtt a karját, mintha megpróbálna elrejteni valamit.
– Nem, nem szükséges – válaszolta könnyedén. – Csak a környéken jártam és van
nálam valami Olegnek.
– Miért nem csengetett be?
Harry nyelt egyet. – Mert rögtön láttam, hogy még nem ért haza az iskolából.
– Tényleg? Hogyhogy?
Harry bólintott, mintha azt akarná jelezni, hogy nagyon is helyénvalónak tartja a
kérdést. Mathias nyílt, barátságos arcán nyoma sem volt gyanakvásnak, csupán annak az
őszinte óhajnak, hogy választ kapjon valamire, ami nem igazán világos a számára.
– A hó miatt – válaszolta.
– A hó miatt?
– Igen. Két órával ezelőtt állt el a havazás, és a lépcsőn egyetlen lábnyom sincs.
– A mindenit, Harry! – kiáltotta Mathias lelkesen. – Micsoda logikus következtetés egy
teljesen mindennapi szituációban. Nem csoda, hogy nyomozó lett magából.
Harry kényszeredetten nevetett. Mathias keresztbe font karja lejjebb csúszott, Harry
számára pedig most vált világossá, mit érthetett Rakel a férfi vicces testi jellegzetessége
alatt. Ott, ahol az ember a két mellbimbó látványára számított volna, a mellizmot teljes
egészében fehér bőr borította.
– Örököltem – mondta Mathias, aki nyilvánvalóan észrevette Harry
pillantását. – Apámnak sem volt. Ritkaság, de teljesen veszélytelen. Végül is, mihez
kezdenénk mi, férfiak vele?
– Na igen, mihez? – ismételte meg Harry és érezte, hogy a füle lángolni kezd.
– Szeretné, hogy odaadjam Olegnek, amit hozott?
Harry pillantása odébbsiklott és ösztönösen megpihent a madáretetőn, mielőtt
továbbhaladt.
– Nem, majd máskor megkapja – felelte Harry egy grimasszal az arcán, ami reményei
szerint elég hihetőnek tünt. – Menjen csak zuhanyozni.
– Oké.
– Viszlát.
Miután Harry visszaült az autóba, két kézzel a kormányra csapott és hangosan
káromkodott. Úgy viselkedett, mint valami taknyos tizenkét éves, akit lopáson kaptak.
Egyenesen Mathias arcába hazudott. Hazudott és csúszómászóskodott.
Tövig nyomta a gázpedált és hirtelen kiengedte a kuplungot, mintha a kocsit akarná
büntetni. Nem akart most erre gondolni, muszáj, hogy valami másra koncentráljon. De
hiába, a gondolatok és asszociációk szervezetlenül kavarogtak az agyában, miközben a
városközpont felé hajtott. A tökéletlenségre gondolt, a vörös, lapos mellbimbókra, amik
úgy néznek ki, mint a vérfoltok a fehér bőrön. Vércseppek a kezeletlen fán. És valamilyen
oknál fogva a gombás ember szavai jutottak az eszébe: „A másik lehetőség, ha vörösre
festi az egész falat.”
A gombás ember vérzett. Harry félig lehunyt szemmel maga elé képzelte a sérülést.
Elég mély seb lehetett, ha olyan erősen vérzett, hogy… Ha csak úgy lehet eltüntetni, hogy
az ember vörösre festi az egész falat.
Harry hirtelen lefékezett. Ideges kürtölést hallott és a tükörben egy Hiace-t pillantott
meg, ami csúszott egy kicsit a friss havon, majd miután sikerült megkapaszkodnia az
aszfalton, megkerülte és elhajtott mellette.
Harry kirúgta a kocsi ajtaját, és kiugrott az ülésről a Holmenkollveien lévő sportpálya
mellett. Mélyeket lélegzett, szétzúzta a gondolatépítményt és darabokra bontotta, hogy
lássa, össze lehet-e állítani újból. Az pedig újra felépült, gyorsan, zökkenőmentesen, mert
az egyes részek maguktól illeszkedtek egymásba. A pulzusa emelkedni kezdett. Ha ez az
elmélet helytálló, akkor mindent a feje tetejére állít. Márpedig teljesen egybecseng azzal,
hogy a Hóember eltervezte, hogyan furakodik be az életébe. Egyszerűen csak besétált az
utcáról és kényelembe helyezte magát. És ami a lényeg: az elmélete arra is magyarázattal
szolgált, hogy mi lett a holttestekkel. Remegő kézzel rágyújtott és megpróbálta
rekonstruálni mindazt, ami a fejében cikázott. A megperzselődött csirketollat.
Harry nem hitt sem a sugallatokban, sem az isteni megvilágosodásban, sem pedig a
telepátiában. A szerencsében viszont annál inkább. Mégpedig nem a veleszületett
szerencsében, hanem abban, amit az ember kiérdemel azzal, hogy keményen dolgozik és
olyan finomszemű hálót fon, hogy az elkerülhetetlen véletlenek előbb vagy utóbb a kezére
játszanak. Ez itt azonban nem ez a fajta szerencse volt. Ez egészen egyszerűen csak mázli.
Már amennyiben igaza van. Lenézett a földre és csak most vette észre, hogy a hóban
gázol. Hogy tényleg – és a szó szoros értelmében – a földön áll.
Visszament a kocsihoz, elővette a mobiltelefonját és kikereste Bjorn Holm számát.
– Igen, Harry? – válaszolta egy álmos és szinte felismerhetetlen orrhang.
– Ez elég rendes macskajajnak tűnik – jegyezte meg gyanakodva Harry.
– Még ha úgy lenne – szipogott Holm. – Csak egy nyomorult nátha. Két paplan alatt
fekszem, de még így is ráz a hideg. A fejem meg úgy haso…
– Idehallgass! – szakította félbe Harry. – Emlékszel még rá, hogy arra kértelek, mérd
meg a csirkék hőmérsékletét, hogy kideríthessük mikor vágta le őket Sylvia az istállóban?
– Igen.
– Azt mondtad, hogy az egyik melegebb volt, mint a másik kettő.
Bjern Holm szipogott. – Igen. Skarre szerint biztosan lázas volt. Ami elméletileg akár
még igaz is lehet.
– Szerintem azért volt melegebb, mert azután vágták le, hogy Sylviát meggyilkolták,
vagyis legalább egy órával később.
– Komolyan? És ki volt az?
– A Hóember.
Harry hallotta, ahogy Holm erőteljesen és hosszan megszívja az orrát, mielőtt
válaszol: – Vagyis szerinted fogta Sylvia baltáját, visszament és…
– Nem, a balta az erdőben maradt. Már akkor rá kellett volna jönnöm, amikor
megláttam. De amikor a pajtában a csirkék teteme mellett guggoltunk, akkor még semmit
nem tudtam erről a vágóhurokról.
– Miért, mit láttál?
– Egy megperzselődött szélű csirketollat. Szerintem a Hóember a hurkot használta.
– Aha – mondta Bjern Holm. – De mi a búbánatért vágott le egy csirkét?
– Hogy az egész falat vörösre fesse.
– Mi van?
– Van egy ötletem – közölte Harry.
– A francba – dörmögte Bjorn Holm. – Gondolom, ez azt jelenti, hogy ki kell másznom
az ágyból.
– Nos… – kezdte Harry.

Úgy tünt, a hóvihar csak erőt gyűjtött, mert három órakor újra kövér, pamacsos pelyhek
söpörtek végig Ostland felett. A Basrum irányába kanyargó E16-os utat szürke latyak
borította.
Harry és Holm az autóút legmagasabb pontján, Sollihogdánál rákanyarodott az erdei
útra.
Öt perccel később már Rolf Ottersennel szemközt álltak az ajtó előtt. Harry a férfi válla
fölött Ana Pedersent pillantotta meg a nappali kanapéján.
– Csak egy pillantást vetnénk az istálló padlójára – mondta Harry. Rolf Ottersen
visszatolta szemüvegét az orrnyergére. Bjorn Holm gurgulázó köhögésbe fogott.
– Csak tessék – mondta Ottersen.
Miközben az istálló felé gyalogoltak, Harry meg mert volna esküdni rá, hogy a vékony
férfi továbbra is a ház ajtajából figyeli őket.
A tőke ugyanazon a helyen állt, de a csirkéknek már nyoma sem volt, se az élőknek, se
a holtaknak. Egy hegyes végű ásó támaszkodott a falnak, olyan, ami hólapátolásra
biztosan nem alkalmas. Harry a szerszámokkal borított táblához ment. A hiányzó balta
körvonala a holttestek körüli krétavonalakra emlékeztette.
– Nos. Úgy vélem, hogy a Hóember visszajött és megölte a harmadik csirkét, hogy a
padlódeszkára csöpögtethesse a vérét. Mivel nem fordíthatta meg a deszkákat, azt a
megoldást választotta, hogy vörösre festi őket.
– Ezt már a kocsiban is mondtad, de én még mindig nem kapiskálom a dolgot.
– Ha vörös foltokat akar elrejteni az ember, akkor vagy eltávolítja őket, vagy mindent
vörösre fest. Szerintem a Hóember el akart rejteni valamit. Egy nyomot.
– Miféle nyomot?
– Valami vöröset, amit lehetetlen eltávolítani, mert a kezeletlen fa magába issza.
– Vért? Vérrel próbálta meg eltüntetni a vért? Ez az elméleted?
Harry fogott egy seprűt, és félresöpörte a tőke körül a fűrészport. Leguggolt és érezte,
ahogy Katrine revolvere, amit az övébe dugott, az oldalához nyomul. Alaposan
végigvizsgálta a rózsaszínben játszó padlót.
– Nálad vannak a képek, amik itt készültek? – kérdezte Holmtól. – Hol volt a legtöbb
vér? Úgy rémlik, a tőke környékén, valahol itt. Holm előbányászta a képeket a táskájából.
– Tudjuk, hogy a legfelső réteg csirkevér volt – mondta Harry. – De tegyük fel, hogy az
első adag vérnek, ami ide folyt, volt ideje beszívódni a fába, ami annyira megtelt vele,
hogy a később ideömlő vért már nem bírta magába szívni. Amire kíváncsi lennék, az az,
hogy tudsz-e mintát venni az első adag vérből, vagyis abból, amit a fa magába szívott.
Bjorn Holm hitetlenkedve pislogott. – Mi a fenét kellene erre válaszolnom?
– Nos – köhintett Harry. – Az egyetlen lehetőség, amit elfogadok, az az igen.
Holm egy hosszan elnyúló köhögési rohammal válaszolt.
Harry visszaballagott a házhoz. Bekopogtatott, Rolf Ottersen pedig újra ajtót nyitott
neki.
– A kollégám itt marad egy darabig – mondta Harry. – Esetleg bejöhet közben
felmelegedni egy kicsit?
– Természetesen – felelte Ottersen kelletlenül. – Mit próbálnak már megint előásni?
– Ugyanezt akartam én is kérdezni magától – mondta Harry. – Láttam odabenn, hogy
földes az ásó.
– Ja, hogy az? Az a kerítésoszlopokhoz kell.
Harry elnézett a sűrű, sötét erdő felé elnyúló hófödte földekre. Azon tűnődött, hogy
vajon mit akar bekeríteni Ottersen. Vagy kizárni. Mert nem kerülte el a figyelmét a férfi
szemében ülő rettegés.
Harry a nappali felé intett. – Látogatóba… – A kérdését a telefonja szakította félbe.
Skarre volt az.
– Találtunk egy újat – közölte.
Harry az erdő felé bámult és érezte, ahogy a hatalmas hópelyhek elolvadnak az arcán és
a homlokán.
– Egy új micsodát? – kérdezte halkan, pedig már Skarre hangjából tudta a választ.
– Egy új hóembert.
Kjersti Rodmoen, a pszichiáternő éppen akkor érte utol Knut Müller-Nilsen
főfelügyelőt, amikor az Espen Lepsvik kíséretében éppen elhagyta az irodáját.
– Katrine Bratt megszólalt – közölte. – És szerintem ide kellene jönniük a kórházba,
hogy a saját fülükkel hallják, mit mesél.
Harminckettedik fejezet
Huszonegyedik nap. Medence

Skarre Harry előtt lépkedett a hóban, fák között vezető kis ösvényen. A kora délutáni
sötétség semmi kétséget nem hagyott afelől, hogy a tél már az ajtó előtt kopogtat. Fölöttük
a Tryvann tévétorony, alattuk pedig Oslo fényei pislogtak. Harry egyenesen Sollihogdáról
hajtott fel ide, és abban a hatalmas, kihalt parkolóban hagyta az autóját, ahol tavasszal az
érettségizők szoktak összegyűlni, hogy megtartsák az olyan obligát felnőtté válási
rituálékat, mint a tánc a tűz körül, a merev részegség elérése és a dugás. Harry életének ezt
a szakaszát a Nord-strand régi háborús bunkerének tetején töltötte két cimborája, Bruce
Springsteen és a gettóblasteren üvölttetett lndependence Day társaságában.
– Egy túrázó bukkant rá – mondta Skarre.
– És miért érezte annyira fontosnak, hogy bejelentse a rendőrségen, hogy egy hóembert
talált az erdőben?
– Volt vele egy kutya is. Az… szóval… mindjárt meglátod.
Nyílt területre érkeztek. Egy fiatal férfi egyenesedett fel, amikor észrevette Harryékat
és feléjük indult.
– Thomas Helle vagyok az eltűnési ügyekkel foglalkozó osztályról – mutatkozott
be. – Örülünk, hogy itt van, Hole.
Harry gyanakodva méregette a fiatal rendőrt, de látta rajta, hogy komolyan gondolta,
amit mondott.
Harry látta a helyszínelő kollégákat a magaslat tetején. Átlépte a narancssárga szalagot,
Skarre pedig átbújt alatta. Egy ösvény jelölte, hogy merre haladhatnak, nehogy
tönkretegyék azokat a technikai nyomokat, amelyeket sikerült megmenteni. Amikor a
helyszínelők észrevették Harryt és Skarrét, némán félrehúzódtak, de közben rajtuk
tartották a szemüket, mintha feszülten várták volna a reakciójukat.
– A rohadt életbe! – fakadt ki Skarre visszahőkölve.
Harry érezte, hogy a feje jéghideggé válik, mintha az összes vér kiszaladt volna az
agyából és csak a néma, halott ürességet hagyta volna maga után.
Nem a részletek miatt, mert a meztelen asszony első pillantásra nem volt nagyon
helybenhagyva. Nem úgy, mint Sylvia Ottersen vagy Gert Rafto. Ami ennyira
megrendítette, az maga a hidegvérrel megszerkesztett kompozíció volt. A holttest két
hatalmas, egymásra helyezett és egy fatörzshöz támasztott hógömb tetején ült, amelyek
úgy festettek, mint egy befejezetlen hóember. A nő teste is a fatörzshöz támaszkodott. A
fejét egy nyaka köré kanyarított acélhuzallal a fölötte lévő vastag ághoz erősítették,
nehogy lebillenjen. A kezét a háta mögött összekötözték. A halott csukott szeme és szája
békés kifejezést adott az arcának, majdhogynem olyan volt, mintha csak álomba merült
volna.
Első pillantásra az embernek az a benyomása támadt, hogy a holttesttel szinte gondosan
bántak. Egészen addig, amíg fel nem fedezte az öltéseket a sápadt, meztelen bőrön. A
szinte láthatatlan varróselyem alatt a sebszélek szorosan feküdtek egymáson, csak a
vékony, szabályos fugává feketedett vér választotta el őket. Az egyik öltéssor ferdén
haladt át a törzsén, közvetlenül a melle alatt. A másik pedig a nyaka körül húzódott.
Tökéletes munka, gondolta Harry. Sehol egy elrontott öltés vagy egyenetlenség.
– Úgy néz ki, mint egy olyan absztrakt müvészizé – nyögte Skarre. – Hogy is hívják?
– Installáció – mondta mögöttük egy hang.
Harry oldalra hajtotta a fejét. Igazuk van. Volt azonban valami, ami megtörte a
kifogástalan sebészeti beavatkozás illúzióját.
– A pasas darabokba vágta – állapította meg olyan hangon, mintha egy erős kéz
szorítaná a torkát. – Utána pedig újra összerakta.
– Pasas? – hökkent meg Skarre.
– Talán, hogy könnyebb legyen szállítani – vetette fel Helle. – Azt hiszem, tudom, hogy
ki ő, a férje tegnap jelentette be az eltűnését. Útban van idefelé.
– Miből gondolja, hogy ő az?
– A férje talált egy szétvágott ruhát, amin égésnyomok voltak. – Helle a holttestre
mutatott. – Nagyjából ott, ahol az öltések vannak.
Harry igyekezett a saját légzésére koncentrálni. És most már azt is tudta, mi az, ami
megtöri a tökéletességet. A hóember nem volt kész. A hanyagul odavetett, esetlegesnek
ható, gyűrötten hullámzó acélhuzal miatt az egész olyan lett, mint egy skicc vagy
próbálkozás. A készülő mű első vázlata. Vajon miért kötötte hátra a kezét, amikor az
asszony már jóval azelőtt meghalt, hogy idehozta? Ez is a vázlat része? Megköszörülte a
torkát:
– Miért nem értesültem az ügyről korábban?
– Én jelentettem a felettesemnek, aki továbbította a bűnügyi igazgatónak – mondta
Helle. – Velünk csak annyit közöltek, hogy tartsuk a szánkat a további utasításokig.
Feltételezem, hogy ahhoz az… – Helle gyors pillantást vetett a nyombiztosítók
embereire – … anonim, körözött személyhez van köze.
– Katrine Brattra gondol?
– Ezt a nevet most meg sem hallottam – szólalt meg egy hang mögöttük. Megfordultak.
A bűnügyi igazgató széles terpeszben állt mögöttük a hóban, kezét ballonkabátja zsebébe
süllyesztette. Hideg pillantású, kék szeme a holttestet vizslatta. – Ennek kiállításon lenne a
helye.
A fiatal rendőrtiszt hatalmas szemeket meresztett a bűnügyi igazgatóra, akit láthatólag
nem viselt meg a látvány és szinte fesztelenül fordult Harry felé:
– Válthatnánk néhány szót, főtiszt?
A kordonhoz sétáltak.
– Átkozottul nagy kutyaszorítóban vagyunk – közölte a bűnügyi igazgató. Szemben állt
Harryval, a pillantása azonban az alattuk elterülő fényszőnyegen kalandozott. – Épp egy
megbeszélésről jövök. Emiatt kell most négyszemközt beszélnem magával.
– Miféle megbeszélésről?
– Ez nem olyan fontos, Harry. Az a lényege az egésznek, hogy hoztunk egy döntést.
– Igen?
A bűnügyi igazgató a havat tapodta, Harry pedig egy pillanatig azon töprengett, hogy
figyelmeztesse-e felettesét arra, hogy épp a nyomokat semmisíti meg.
– Úgy terveztem, hogy ma este beszélem meg ezt magával. Némileg nyugodtabb
körülmények között. Azonban ezzel az újabb holttesttel sürgőssé vált az ügy. A sajtó
néhány órán belül ki fogja szimatolni a dolgot. Úgyhogy nincs annyi időnk, mint ahogy
reméltük és a nyilvánosság elé kell tárnunk, hogy ki a Hóember. Hogy hogyan sikerült
Katrine Brattnak az alkalmazásunkba kerülnie, és onnan munkálkodnia anélkül, hogy
észrevettük volna. A vezetőségnek természetesen vállalnia kell a felelősséget. Végül is ez
a vezetői lét lényege.
– Miről van szó tulajdonképpen, főnök?
– Az oslói rendőrség szavahihetőségéről. A szar lefelé folyik, Harry. És minél
magasabbról indul, annál jobban beteríti az egész testületet. Ha alacsonyabb szinten álló
személyek hibáznak, az megbocsátható. De ha az emberek elveszítik a testület
vezetőségének hozzáértésébe vetett bizalmukat, és azt a hitet, hogy az egész mégiscsak
bizonyos ellenőrzés alatt áll, akkor elvesztünk. Feltételezem, tisztában van vele, mi forog
kockán, Harry.
– Nincs sok időm, főnök.
A bűnügyi igazgató pillantása a városról végre a főtisztre szegeződött:
– Tudja, mit jelent a kamikáze kifejezés?
Harry a másik lábára helyezte a súlyát. – Japánnak lenni, agymosáson átesni és
amerikai repülőgép-anyahajónak vezetni a repülőgépet?
– Egészen idáig én is ezt hittem. De Gunnar Hagen azt mesélte, hogy maguk a japánok
soha nem erre használták ezt a szót, az amerikaiak kódfejtői értettek félre valamit. A
kamikáze egy tájfun neve, ami a japánokat megmentette egy csatában, amit a mongolok
ellen vívtak a tizenharmadik század környékén. Szó szerint azt jelenti, hogy „isteni szél”.
Egészen festői, nem igaz?
Harry nem válaszolt.
– Nekünk is egy ilyen szélre van most szükségünk- mondta a bűnügyi igazgató.
Harry lassan bólintott. Megértette. – Azt akarják, hogy valaki vállalja magára a
felelősséget azért, mert alkalmazták Katrine Brattot és nem leplezték le időben? Vagyis ezt
az egész szart itt?
– Arra kérni valakit, hogy ilyen áldozatot vállaljon, nem túl hálás feladat. Különösen
akkor nem, ha az illető, aki kéri, ezzel a saját bőrét menti. Mindeközben nem szabad
megfeledkezni arról sem, hogy itt sokkal többről van szó, mint személyes sorsokról. – A
bűnügyi igazgató pillatása újra a városra siklott. – Hangyaboly, Harry. Folyton a
hangyabolyról van szó. Az erőfeszítést, a lojalitást, a gyakran értelmetlen lemondást mind
csak a hangyaboly teszi értékké.
Harry végighúzta a kezét az arcán. Árulás. Hátbatámadás. Gyávaság. Megpróbálta
lenyelni a dühét. Igyekezett meggyőzni magát róla, hogy a bűnügyi igazgatónak igaza van.
Valakit fel kell áldozni, a felelősséget olyan mélyre kell tolni a hierarchiában, amilyen
mélyre csak lehet. És valahol tulajdonképpen még rendben is volt. Sokkal korábban is
leleplezhette volna Katrine Brattot.
Harry kihúzta magát. Különös módon szinte megkönnyebbült. Már jó ideje érezte,
hogy egyszer így fog végződni számára az egész, olyan régen, hogy alapjában véve már
rég elfogadta. Ahogy a kollégái végezték a Dead Policemen's Societyből: fanfárok és
mindenféle méltatás híján, csak azon néhány beavatott megbecsülését élvezve, akik
tudták, hogy valójában miről is van szó. A hangyaboly.
– Értem – bólintott Harry. – És egyetértek. Várom az instrukcióikat, hogy hogyan
szeretnék, hogy történjen. Ettől függetlenül úgy gondolom, hogy ezzel a
sajtótájékoztatóval vámunk kellene néhány órát, amíg legalább egy kicsivel többet tudunk.
A bűnügyi igazgató megcsóválta a fejét. – Nem értett meg, Harry.
– Elképzelhető, hogy van néhány új nézőpont az ügyben.
– Nem maga lesz kardélre hányva.
– Épp most nézünk utána a… – Harry megtorpant. – Mit mondott, főnök?
– Igen, valóban ez volt az eredeti elgondolás, de Gunnar Hagen nem volt hajlandó
belemenni ebbe. Ő lesz az, aki magára vállalja a felelősséget. Ebben a pillanatban az
irodájában ül és a felmondását fogalmazza. Csak tájékoztatni akartam erről, mielőtt a
sajtótájékoztató elkezdődik.
– Hagen?
– Egy jó katona – bólintott a bűnügyi igazgató és megveregette Harry vállát. – Most
megyek. A sajtótájékoztató nyolckor kezdődik a nagyteremben. Rendben?
Harry a bűnügyi igazgató távolodó hátát nézte és érezte, hogy a mobiltelefon rezegni
kezd a kabátzsebében. A kijelzőre pillantott és felvette.
– Love me tender! – jelentkezett be Bjorn Holm. – Az Igazságügyi Orvostani
Intézetben vagyok.
– Mit találtál?
– A fában emberi vér volt. A laboránsnő szerint sajnos teljességgel lehetetlen, hogy ez
alapján fel tudják állítani a DNS-profilt. A vércsoportot viszont meghatározta, és szerinted
mit találtunk?
Bjorn Holm szünetet tartott, majd miután belátta, hogy Harry nincs megfelelő
hangulatban a kvízjátékokhoz, gyorsan folytatta:
– Egy olyan vércsoportot, ami az emberek legnagyobb hányadát eleve kizárja, hogy
úgy mondjam. Százból kettőnek ha ilyen a vércsoportja, a teljes bűnügyi archívumban
pedig mindössze százhuszonhárom ilyen személy van. Ha Katrine Brattnak ez a
vércsoportja, akkor állati jó bűnjelünk lenne rá, hogy ő vérezte össze Ottersen pajtáját.
– Nézess utána a központtal, náluk megvan a kapitányság minden alkalmazottjának a
vércsoportja.
– Komolyan? A mindenit, akkor máris kiderítem.
– De azért ne legyél nagyon csalódott, ha kiderül, hogy Katrine vércsoportja nem B Rh
negatív.
Harry türelmesen várta, hogy kollégája néma elképedése alábbhagyjon.
– Honnan a pokolból tudtad, hogy B Rh negatív?
– Milyen gyorsan tudunk az Anatómiai Intézetben találkozni?
Délután hat órakor a Sandvik Kórház alkalmazottainak a többsége már rég hazament,
Kjersti Rodsmoen irodájában azonban égett a lámpa.
Miután a pszichiáternő látta, hogy Knut Müller-Nilsen és Espen Lepsvik
jegyzetfüzetüket előkészítve, startra készen várják a beszámolóját, a jegyzeteire nézett és
belevágott:
– Katrine Rafto elmesélte nekem, hogy nagyon szerette az édesapját. – Felpillantott a
két rendőrre. – Még egészen kislány volt, amikor az újságok bűnözőnek kiáltották ki az
apját. Katrinét ez nagyon mélyen megsebezte, megrémítette és összezavarta. Az iskolában
bántották és kiközösítették az újságcikkek miatt. A szülei nem sokkal ezután el is váltak.
Amikor Katrine tizenkilenc éves volt, az apjának két bergeni nő meggyilkolásával egy
időben nyoma veszett. A nyomozást felfüggesztették, de mind a rendőrség, mind a
nyilvánosság azon a véleményen volt, hogy Katrine apja ölte meg a két nőt, majd maga is
öngyilkos lett, miután rájött, hogy nincs számára egyéb kiút. Katrine akkor és ott döntötte
el, hogy maga deríti fel a két gyilkossági ügyet és mossa tisztára az apja nevét.
Kjersti Rodsmoen felnézett. Egyik rendőr sem jegyzetelt, csak bámultak rá.
– Bekerült a rendőrtiszti főiskolára – folytatta Rodsmoen. – A képzés végeztével a
bergeni kapitányság gyilkossági csoportjába került, ahol a szabadidejében azonnal
elkezdett az apja ügyeiben nyomozni. Egészen addig, amíg rá nem jöttek, hogy miben
mesterkedik és le nem állították, Katrine pedig átkérte magát az erkölcsrendészetre. Eddig
nagyjából stimmel, nem igaz?
– Így van – erősítette meg Müller-Nilsen.
– Ügyeltek rá, nehogy újra az apja ügyéhez nyúlhasson, így helyette hasonló ügyeket
kezdett górcső alá venni. És miután több eltűnési ügy jelentését átnézte, figyelemre méltó
felfedezésre jutott. Nevezetesen arra, hogy még évekkel az apja eltűnése után is érkeztek
bejelentések nőkről, akik hasonló körülmények között tűntek el, mint Onny Hetland és
mint maga az apja. – Kjersti Rodsmoen lapozott egyet. – De ahhoz, hogy innen tovább
tudjon lépni, Katrinének segítségre volt szüksége. Abban biztos volt, hogy Bergenben
süket fülekre talál, ezért úgy határozott, hogy olyasvalakit kapcsol be a dologba, akinek
van tapasztalata sorozatgyilkosokkal. Ennek azonban természetesen úgy kellett történnie,
hogy senki ne szerezzen tudomást arról, hogy ő, Rafto lánya áll a dolog mögött.
Espen Lepsvik lassan csóválta a fejét, miközben Kjersti folytatta:
– Alapos előkészítő munka és vizsgálódás után Harry Holéra, az oslói gyilkossági
csoport főtisztjére esett a választása. Írt neki egy levelet a titokzatos Hóember aláírással.
Egyrészt, hogy felkeltse a figyelmét, másrészt pedig, mert az eltűnési ügyekben több
tanúvallomásban is felbukkant a hóember motívuma. Ezenkívül az apja jegyzeteiben,
amiket az Ulrikenen elkövetett gyilkosság helyszínén készített, szintén szerepelt egy
hóember. Amikor az oslói rendőr-főkapitányság gyilkossági csoportjába kifejezetten női
nyomozót kerestek, Katrine megpályázta az állást és behívták interjúra. Azt mondta, hogy
az állást valósággal ráerőltették, még mielőtt az interjún egyáltalán helyet foglalhatott
volna.
Rodsmoen felpillantott, de miután a két férfi egy szót sem szólt, tovább
folytatta: – Katrine az első perctől kezdve azon munkálkodott, hogy kapcsolatba kerüljön
Harry Holéval és érdekeltté tegye a nyomozásban. Mindazok alapján, amit Holéról és az
ügyről tudott, nem esett nehezére manipulálni a férfit és Bergen, valamint Gert Rafto
eltűnése felé irányítania. És Hole segítségével végre megtalálta az apját. Egy
fagyasztószekrényben Finnoyön.
Kjersti levette a szemüvegét.
– Nem kell sok fantázia hozzá, hogy megértsük, hogy egy ilyen élmény könnyen
komoly pszichés következményeket vonhat maga után. A nyomást természetesen tovább
fokozta, hogy Katrine három alkalommal is azt hitte, hogy leleplezték a gyilkost. Először
Idar Vetlesenről, majd egy… – Kjersti rövidlátón a jegyzeteibe hunyorogott. – Egy
bizonyos Filip Beckerről. Végül pedig Arve Stopról. Csakhogy minden alkalommal
kiderült, hogy mégsem a megfelelő személyről van szó. Megpróbált maga kierőszakolni
egy vallomást Stopből, de feladta, miután kiderült, ő sem az, akit keres. Amikor
meghallotta, hogy megérkezett a rendőrség, elmenekült a helyszínről. Azt mondogatta
magának, hogy addig nem foghatják el, amíg nem végez a munkájával, azaz le nem leplezi
a bűnöst. Azt hiszem, nagy biztonsággal kijelenthetem, hogy ettől az időponttól kezdve
nagyon mély pszichózisról beszélhetünk. Katrine visszament Finnoyre, miközben
számított rá, hogy Hole a nyomára fog bukkanni. És igaza is lett. Amikor Hole
megérkezett, Katrine lefegyverezte azért, hogy a férfi végighallgassa és hogy instruálni
tudja, milyen lépéseket tegyen a továbbiakban az ügyben.
– Lefegyverezte? – képedt el Müller-Nilsen. – Mi úgy tudtuk, hogy ellenállás nélkül
megadta magát Holénak.
– Azt mondta, hogy a szája sarkában lévő sebet Harry Hole okozta, amikor
ártalmatlanná tette őt – magyarázta Kjersti Rodsmoen.
– És hinnünk kellene egy pszichotikus személynek? – szólt közbe Lepsvik.
– Már nem pszichotikus – jelentette ki határozottan Rodsmoen. – Néhány napig még
megfigyelés alatt tartjuk, utána azonban számítsanak rá, hogy átadjuk maguknak.
Természetesen csak abban az esetben, ha még akkor is bűnösnek tartják.
Azt utolsó mondat egészen addig a levegőben lógott, míg Espen Lepsvik előre nem
hajolt az asztal fölött:
– Ezzel azt akarja mondani, hogy maga szerint Katrine Bratt igazat mond?
– Nem tartozik a szakterületemhez, hogy bármiféle véleményem legyen erről.
– És ha nem mint szakembertől kérdezem?
Rodsmoen elnevette magát: – Akkor úgy vélem, egyszerűen továbbra is higgye azt,
amit már most hisz, főtiszt.

Bjorn Holm gyalog tette meg a rövid utat az Igazságügyi Orvostani Intézettől az
Anatómiai Intézetig és már a garázsban várakozott Harryra, amikor az autóján
megérkezett Tryvannról. Holm mellett az a zöld ruhás, fülbevalós preparátor állt, aki a
hullát gurította hordágyon, amikor Harry legutóbb itt járt.
– Lund-Helgesen ma nincs itt – tájékoztatta Holm.
– Esetleg maga körbe tud vezetni bennünket egy kicsit? – fordult Harry a
preparátorhoz.
– Nincs engedélyünk rá, hogy… – kezdte a zöld ruhás, de Harry félbeszakította:
– Hogy hívják?
– Kai Robole.
– Oké, Robole – mondta Harry és a férfi ona alá dugta az igazolványát. – Engedélyt
adok magának.
Robole vállat vont és kinyitotta nekik az ajtót. – Szerencséjük van, hogy itt találtak. Öt
után általában már nincs itt senki.
– Pedig nekem az volt a benyomásom, hogy maguk folyton túlóráznak – jegyezte meg
Harry.
Robole megrázta a fejét. – Nem a pincében a halottakkal. Itt inkább akkor szeretünk
lenni, amikor világos van. – A férfi gépiesen elmosolyodott. – Mit akarnak látni?
– A legfrissebb hullákat.
A preparátor két újabb ajtón keresztül egy csempézett helyiségbe vezette őket, ahol
nyolc süllyesztett medence sorakozott, mindkét oldalon négy-négy, közöttük keskeny
folyosóval. A medencék fémlemezzel voltak lefedve.
– Alattuk vannak – mondta Robole. – Kádanként négyen. A medencék alkohollal
vannak megtöltve.
– Erős – jegyezte meg Holm halkan.
Lehetetlen volt eldönteni, hogy a preparátor szándékosan értette-e félre, mindenesetre
válaszolt a megjegyzésre: – Negyvenszázalékos.
– Vagyis harminckét hulla – állapította meg Harry. – Ez az összes?
– Úgy negyven körül lehetnek, de ezek a legújabbak. Rendszerint egy éven keresztül
fekszenek itt, amíg el nem kezdjük használni őket.
– Hogy kerülnek ide?
– A temetkezési vállalat autóján. Néhányat pedig mi magunk hozunk be.
– A garázson keresztül?
– Igen.
– És azután mi történik?
– Hogy mi történik utána? Hát, fixáljuk őket, vagyis készítünk egy lyukat felül a
combjukon és befecskendezzük a fixálókeveréket. Emiatt maradnak meg jó állapotban.
Azután készítünk három fémlapocskát, azzal a számmal ellátva, ami a papírokon szerepel.
– Milyen papírokon?
– A dokumentumokon, amit a hullákkal együtt kapunk. Ezeket odafenn archiválják az
irodában. Egy-egy fémlapocskát erősítünk a lábujjukra, az ujjúkra és a fülükbe.
Megpróbáljuk a testrészeket is jelölni, miután feldarabolják a testet, hogy lehetőleg a
részeket összegyüjve, egyszerre hamvasszuk el a testet, amikor itt az ideje.
– Minden alkalommal ellenőrzik a papírokat és a testeket?
– Hogy ellenőrizzük-e? – A férfi a fejét vakarta. – Nem. Csak amikor mi adjuk ki
valahova a testet. Nálunk Oslóban fordul elő a leggyakrabban, hogy végrendeletileg ránk
hagynak egy hullát, így aztán mi látjuk el Tromsot, Trondheimet és Bergent, amikor nekik
nincs elég.
– Akkor az is előfordulhat, hogy olyasvalaki fekszik itt, akinek nem kellene?
– Jaj, dehogy. Mindenki, aki itt van, a végrendeletében az intézetnek adományozta a
testét.
– Azon tűnődöm, hogy minden esetben így történik-e – mondta Harry és leguggolt az
egyik medence mellé. – Mi?
– Idefigyeljen, Robole. Feltennék magának egy hipotetikus kérdést és azt szeretném,
hogy alaposan gondolja át a választ. Rendben?
A preparátor bólintott.
Harry felegyenesedett: – Elképzelhető-e, hogy valaki, akinek bejárása van ezekbe a
helyiségekbe, esténként hullákat hoz be ide, fémlapokat tesz rájuk fiktív számokkal, majd
ezeknek a medencéknek az egyikébe fekteti őket arra számítva, hogy valószínűleg soha
senki nem fedezi fel mindezt?
Kai Robole habozott. Még hevesebben vakargatta a fejét. Végighúzta ujját a
fülbevalóin.
Harry a másik lábára helyezte a súlyát.
– Tulajdonképpen – mondta végül Robole –, nincs semmi akadálya.
– Nincs semmi akadálya?
Robole megrázta a fejét és elnevette magát. – Nem, a jó életbe. Teljességgel
elképzelhető.
– Ez esetben most látni szeretném ezeket a hullákat. Robole a magas rendőrre
bámult. – Itt? Most?
– Balról a leghátsóval kezdheti is.
– Azt hiszem, ehhez előbb valakit fel kell hívnom engedélyért. – Amennyiben szeretné
késleltetni egy gyilkossági ügy nyomozását, csak rajta.
– Gyilkosság? – Robole összecsippentette az egyik szemét.
– Hallott a Hóemberről?
Robole kettőt pislogott. Azután megfordult és odament a láncokhoz, amelyek egy
plafonra szerelt elektromos csörlőn lógtak, csörögve meghúzta az első medencéhez
tartozót és két kampót akasztott a fémlemezbe. Azután fogta a távirányítót és benyomott
néhány gombot. A csörlő csörömpölve húzni kezdte a láncot és lassan felemelte a lemezt a
kádról. Harry és Holm feszült figyelemmel követte az eseményeket. Ahogy a lemez
emelkedett, látszott, hogy tulajdonképpen egy egyszerű, négy tárlóhellyel ellátott
polcrendszer van az aljára építve. Két vízszintes lemez, egy függőlegessel kettéosztva. Az
így keletkezett négy polcon egy-egy meztelen, fehér test feküdt. Olyanok voltak, mint
valami sápadt babák, ezt a benyomást pedig csak tovább erősítették a combjukon látható
négyzetes lyukak. Amikor a hullák nagyjából csípőmagasságig emelkedtek, a preparátor
megállította a szerkezetet. A helyiségben olyan csönd honolt, hogy még a lecsöpögő
alkohol mély sóhajtása is hallatszott, amit visszavertek a fehér csempés falak.
– Nos? – kérdezte Robole.
– Nem – válaszolta Harry. – A következőt.
A preparátor megismételte a procedúrát. A következő medencéből négy újabb holttest
emelkedett ki. Harry a fejét rázta.
Amikor a harmadik négyes előbukkant, Harry összerándult. Kai Robole, aki félreértette
a rendőr reakcióját, elégedetten mosolygott.
– Ez mi? – mutatott Harry egy fej nélküli nőre. – Valószínűleg valamelyik egyetemről
küldték vissza – válaszolta Robole. – A mi hulláink egészek szoktak lenni.
Harry előrehajolt és megérintette a testet. Hideg volt és a fixálás miatt
természetellenesen tömör tapintású. Végighúzta az ujját a nyakon lévő vágás felületén.
Sima volt, a hús pedig sápadt.
– Szikét használunk, utána pedig egy nagyon finom fürészt – magyarázta a preparátor.
– Hm. – Harry a test fölé hajolt, megragadta a nő másik oldalon lévő karját és
erőteljesen maga felé rántotta, úgy, hogy a test az oldalára fordult.
– Mit csinál? – csattant fel Robole.
– Látsz valamit a hátán? – szólt oda Harry Holmnak, aki a holttest másik oldalán állt.
Holm bólintott. – Egy tetoválást. Olyan, mint egy zászló.
– Melyik?
– Fogalmam sincs. Zöld, sárga és piros. És egy ötágú csillag van a közepén.
– Etiópia – bólintott Harry és elengedte a nő karját, mire a test visszagurult a
hátára. – Ő itt egészen biztosan nem bocsátotta az intézel rendelkezésére a testét, hanem,
hogy úgy mondjam, igénybe lett véve. Ez itt Sylvia Ottersen.
Kai Robole egyre csak pislogott, mintha abban bízott volna, hogy ha elég erősen
mozgatja a szemhéját, akkor kitörölheti az eseményeket.
Harry a vállára tette a kezét: – Szerezzen nekem valakit, aki hozzáférhet a hullák
papírjaihoz és ellenőrizzenek minden egyes testet. Most. Nekem mennem kell.
– És most? – kérdezte Holm. – Hogy őszinte legyek, nekem ez már egy kicsit magas.
– Akkor csak próbálkozz – mondta neki Harry. – Felejts el mindent, amit eddig hittél és
próbáld meg.
– Oké. És most mi lesz?
– Erre két válaszom is van – felelte Harry. – Az egyik, hogy elkapjuk a Hóembert.
– És a másik?
– Hogy fogalmam sincs.
ÖTÖDIK RÉSZ

Harmincharmadik fejezet
1980. november 5., szerda. A hóember

Aznap esett le az első hó. Délelőtt tizenegykor minden előzetes figyelmeztetés nélkül
zúdult alá a színtelen égből, mint valami armada a világűrből, és maga alá gyűrte
Romerike kertjeit és mezőit.
Mathias egyedül ült anyja Toyota Corollájában egy villa előtt a Kolloveien. Sejtelme
sem volt róla, hogy az anyja mit csinál odabenn a házban. Csak annyit mondott neki, hogy
nem fog sokáig tartani. De közben mégiscsak elég sokáig tartott. Az anyja bennhagyta a
kulcsot a gyújtáskapcsolóban. A rádió egy új lánycsapat, a Dollié számát játszotta, akik
arról énekeltek, mi mindent el tud rejteni a frissen leesett hó. Végül kilökte a kocsi ajtaját
és kiszállt. A hóesés miatt sűrű, szinte természetellenes csend honolt a villák között.
Lehajolt, belemarkolt a fehér, tapadós anyagba és hógolyót formázott belőle.
Ma az osztálytársai hógolyóval dobálták az iskolaudvaron és Mathias-babának
csúfolták. Gyűlölte az új iskolát és utált tizenhárom évesnek lenni. Már az első tornaórán
elkezdődött, amikor felfedezték, hogy nincs mellbimbója. Az orvos azt mondta, hogy
valószínűleg örökletes a dolog, de azért gyorsan letesztelte egy sor egyéb betegségre is.
Anya mindig azt mesélte neki és az apjának, hogy a nagypapának, aki még az ő kislány
korában halt meg, szintén nem volt mellbimbója. Mathias azonban talált egy képet
nagymama egyik fényképalbumában, ahol a nagyapja aratáskor meztelen felsőtesttel
mosolyog a kamerába, és igenis volt mellbimbója.
Mathias egyre keményebbre gyúrta a kezében a hógolyót. Kedve lett volna megdobni
vele valakit. Méghozzá erősen. Olyan erősen, hogy fájjon. De sajnos, nem volt senki,
akihez hozzávághatta volna. Lepottyantotta a keményre gyúrt golyót a garázs mellett a
hóba, és görgetni kezdte. A hókristályok egymásba kapaszkodtak. Mire a hógolyót körbe-
gurította a füvön, a gömb már a hasáig ért, a nyomában előbukkanó barna gyep pedig
világosan mutatta Mathias útvonalát. Tovább lökdöste a gömböt. Amikor már nem bírta
továbbgurítani, egy újabb hógolyót gyúrt, amit szintén jókorára hizlalt. Alig bírta feltenni
a másik tetejére. Készített egy fejet is, majd felmászott a hóember törzsére és felrakta a
golyót a tetejére. A hóember közvetlenül a ház egyik ablaka alatt állt. Odabentről hangok
szűrődtek ki. Letört néhány ágat az almafáról és a hóember oldalába dugta. Előásott a hó
alól néhány kavicsot a feljárónál, majd újra felkapaszkodott a hóemberre, hogy szemet és
szájat csináljon neki. Azután a hóember nyakába ült, combjai közé szorította a fejét és
bekukucskált az ablakon keresztül a házba.
A villanyfényben úszó szobában egy meztelen felsőtestü férfi állt és csukott szemmel
mozgatta előre-hátra a csípőjét, mintha csak táncolna. Előtte két szétterpesztett láb meredt
felfelé az ágyról. Mathias nem látta, de tudta, hogy Sara az. Mama. És azt is tudta, hogy
dugnak.
Mathias erősebben szorította combjával a hóember fejét és érezte a hóból áradó
dermesztő hideget. Nem kapott levegőt, úgy érezte, mintha acélhuzal szorult volna a
nyaka köré.
A férfi csípője egyre csak ütögette az anyjáét. Mathias a férfi mellkasára meredt,
miközben érezte, hogy a combjai közül szerteáradó hideg a gyomrán keresztül lassan a
fejéig megdermeszti. Az a férfi bedugta a farkát anyába. Mint azokban az újságokban.
Hamarosan a magját is belespricceli. És a férfinak nincs mellbimbója.
A férfi hirtelen megállt. A szeme nyitva volt és egyenesen őrá meredt.
Mathias lazított combja szorításán, lecsúszott a hóember hátán, némán összekuporodott
a vaskos hótest tövében és várt. A gondolatok csak úgy cikáztak a fejében. Okos,
intelligens fiú volt, folyton ezt mondta róla mindenki. Furcsa, de tehetséges,
hangsúlyozták a tanárai. Ezért is csusszant végül minden gondolat a helyére, mint a
kirakósjáték darabkái, amin eleget töprengett már. A szeme előtt kirajzolódó kép ettől
függetlenül felfoghatatlan és kibírhatatlan volt. Ez nem lehet igaz. Pedig annak kell lennie.
Hallgatta saját ziháló lélegzetét.
Igaz. Egyszerűen érezte. Minden stimmel. Anya hűvös viselkedése apával szemben. A
beszélgetések, amikről azt hitték, hogy Mathias nem hallja őket, a papa elkeseredett
könyörgése és fenyegetődzése, hogy a mama ne hagyja el, nem miatta, hanem Mathias
miatt, atyaég, hiszen gyerekük is van! És anya keserű nevetése. Az a kép nagyapáról és
anya hazugságai. Mathias természetesen nem hitte el, amikor Stian azt mondta az
osztályban, hogy Mathias-baba anyjának szeretője van, odafenn lakik a világ végén, és
hogy mindezt a nagynénjétől tudja. Mert Stian pont olyan ostoba volt, mint a többi
szekálója és az égvilágon semmit nem értett. Még akkor sem, amikor két nappal később az
iskola zászlórúdjának a végén lógva talált rá a macskájára.
A papának fogalma sincs róla. Mathias egészen biztos volt benne, hogy a papa azt
hiszi, hogy Mathias… hogy Mathias az övé. És nem is kell megtudnia, hogy ez nem így
van. Soha. Abba belehalna. Akkor inkább Mathias hal meg. Igen, pontosan ezt akarja. Meg
akar halni, el akar tűnni, anyától, az iskolától, Stiantól és… mindentől. Felállt, belerúgott a
hóemberbe és az autóhoz szaladt.
És őt is magával kellene vinnie. Neki is meg kell halnia.
Amikor anya kijött, Mathias pedig kinyitotta neki az ajtót, már majdnem negyven perc
telt el azóta, hogy bement a házba.
– Valami baj van? – kérdezte az anyja.
– Igen – válaszolta Mathias és odébb csúszott a hátsó ülésen úgy, hogy az anyja ne
láthassa a visszapillantó tükörből. – Láttam őt.
– Mármint kit? – tudakolta az anyja, majd bedugta az indítókulcsot és elfordította.
– A hóembert…
– És hogy nézett ki az a hóember? – A kocsi hangosan bőgve elindult, az anyja pedig
olyan hirtelen engedte fel a kuplungot, hogy Mathias majdnem elejtette a kezében
szorongatott emelőt.
– Apa már vár bennünket – mondta anya. – Sietnünk kell.
Bekapcsolta a rádiót. A hírolvasó Ronald Reagan választási győzelméről beszélt.
– Meg fogunk halni.
– Mit mondasz?
– Meg fogunk halni.
Az anyja lehalkította a rádiót, ő pedig felkészült. Előrehajolt a két ülés között és
felemelte a karját.
– Meg fogunk halni – suttogta.
Azután ütött.
Az ütés az anyja tarkóját érte, és csúnya, recsegő hangja volt. Az anyja nem reagált,
egyszerűen csak az ülésre meredt. Mathias újra ütött. Azután még egyszer. Az autó egy
kissé megugrott, amikor anyja lába lecsúszott a kuplungról, de ő maga továbbra sem adott
ki egyetlen hangot sem. Lehet, hogy a beszédizét roncsolta szét az agyában, gondolta
Mathias. A negyedik ütésnél érezte, hogy valami végre enged, mintha az anyja feje
valahogy felpuhult volna. A kocsi egyenesen gurult előre, egyenletes sebességgel, de
tudta, hogy az anyja már nincs tudatánál. A Toyota Corolla jólnevelten keresztezte a
főutat, majd tovább haladt az út túloldalán elterülő földeken. A hó lefékezte valamelyest,
de nem állította meg az autót, így az tovább gurult, majd belecsúszott a széles, fekete
folyóba. Egy pillanatra megtorpant, azután az áramlat megragadta és körbefordította. A víz
beszivárgott az ajtók és a karosszéria találkozásánál, a kilincseknél és az ablakkeretek
mellett, miközben a kocsi lassan csorgott lefelé a folyón. Mathias kinézett az ablakon és
integeni kezdett egy arra haladó autónak a főúton, de úgy tűnt, a benne ülők nem vették
észre. A víz szintje egyre nőtt az autóban. Azután hirtelen meghallotta, hogy az anyja
mormol valamit. Rápillantott, a tarkójára meredt, a véres haja alatti a mély horpadásra. Az
anyja mozogni kezdett a biztonsági öv alatt. A víz egyre gyorsabban emelkedett, már
Mathias térdéig ért. Érezte, hogy kezdi elönteni a pánik. Nem akart meghalni. Nem most,
nem így. Az emelőt az ablak felé lendítette. Az üveg összetört, a víz pedig bezúdult az
ablakkereten. Mathias felugrott az ülésre és kipréselte felsőtestét a beömlő víztömeggel
szemben. Rémülten vette észre, hogy a csizmája beleakadt az ablakkeretbe. Ide-oda
rángatta a lábát, míg végül megkönnyebbülten érezte, hogy a csizma lecsúszik róla. Végre
kiszabadult és úszni kezdett a part felé. Látta, hogy a főút szélén egy autó parkol és két
ember rohan a havon keresztül a folyó felé.
Mathias jó úszó volt. Tulajdonképpen egészen sok mindenben jó volt. Akkor meg miért
nem szerették a többiek? Amikor már majdnem kiért, egy férfi gázolt be érte a vízbe, és
kihúzta a partra. Mathias elnyúlt a hóban. Nem azért, mert nem bírt volna talpon maradni,
hanem mert ösztönösen érezte, hogy így a legokosabb. Behunyta a szemét és hallotta,
ahogy egy izgatott hang közvetlenül a füle mellett azt kérdezi, hogy volt-e még valaki a
kocsiban, ki kell-e menteniük még valakit.
Mathias lassan megrázta a fejét. A hang azt kérdezte tőle, hogy biztos-e benne.
Később a rendőrség a csúszós utakkal magyarázta a szerencsétlenséget és azt
feltételezték, hogy a nő fejsérülései akkor keletkeztek, amikor az autó becsapódott a vízbe.
Bár magán az autón nem látszottak különösebb sérülések, de nem volt más hihető
magyarázat. Annak pedig csakis a sokk lehetett az oka, hogy a fiú a segítségére sietők
többszöri kérdésére, hogy tartózkodott-e még valaki az autóban, egyre csak ugyanazt
ismételgette: – Nem, csak én. Én egyedül.
– Nem, csak én – ismételte meg Mathias hat évvel később. – Én egyedül.
– Köszönöm – mondta az előtte álló fiú és letette a tálcát a menza asztalára, amit addig
Mathias egyedül bitorolt. Odakinn az eső vidám indulót dobolt a bergeni
orvostanhallgatóknak. A feszes ritmussal tavaszig nem is állt szándékában felhagyni.
– Te is most kezdted az orvosit? – kérdezte a fiú. Mathias nézte, ahogy a kése belevág a
zsíros hússzeletbe.
Bólintott.
– Ostlandi dialektusban beszélsz – jegyezte meg a fiú. – Nem jutottál be az oslói
egyetemre?
– Nem akartam odajárni – válaszolta Mathias.
– Miért nem?
– Nem ismerek ott senkit.
– És kit ismersz itt?
– Senkit.
– Én sem ismerek itt senkit. Hogy hívnak?
– Mathias. Lund-Helgesen. És téged?
– Idar Vetlesennek. Voltál már az Ulrikenen?
– Nem.
Pedig Mathias már járt odafenn az Ulrikenen. Mint ahogy a Floyenen és a
Sandvisfjellen is. Bejárta a kis utcákat, volt a híres halpiacon, látta a pingvineket és az
oroszlánfókákat az Akváriumban, sörözött a Wesselstueben, meghallgatott egy új,
felkapott bandát a Garage-ban és látta a Brannt a saját stadionjában meccset veszíteni.
Mindazt, amit a csoporttársaival kellett volna végigcsinálnia, Mathias már megtette.
Egyedül.
És most Idar Vetlesennel újra abszolválta az egész kört, és közben úgy tett, mintha az
első alkalom lenne.
Mathias hamar rájött, hogy Idar egy valóságos kullancs és arra is, hogy ha az ember
egy kullancsra akaszkodik rá, akkor ő maga is könnyebben kapcsolatba kerülhet
másokkal.
– Miért akarsz orvos lenni? – kérdezte Idar Mathiast az orvostanhallgatók éves őszi
báljának előbuliján, amit az egyik hagyományos bergeni családnevet viselő
évfolyamtársuknál tartottak. Idar két édes, bergeni lányt hozott magával, akik most ott
ültek velük szemben fekete ruhában és feltűzött hajjal, előrehajolva, hogy ők is hallják,
amiről a két fiú beszélget.
– Hogy egy kissé jobb hellyé tegyem a világot – mondta Mathias és felhajtotta a
langyos Hansa sör maradékát. – És te?
– A pénz miatt, nyilvánvalóan – válaszolta Idar és a lányokra kacsintott.
Az egyik lány felállt és átült Mathias mellé.
– Látom, véradójelvényt viselsz – mondta a lány. – Milyen a vércsoportod?
– B Rh negatív. És te mivel foglalkozol?
– Nem lényeges. B Rh negatív? Az állati ritka, nem?
– De igen. Honnan tudod?
– Ápolóképzőbe járok.
– Értem – mondta Mathias. – És hányadik évfolyamra jársz?
– Harmadéves vagyok.
– És eldöntötted már, hogy milyen spéci…
– Nem lényeges – mondta a lány, meleg, kicsi kezét Mathias combjára csúsztatva.

Akkor is ugyanezt a mondatot ismételte meg, amikor öt órával később meztelenül


feküdt Mathias alatt a fiú ágyában.
– Ilyen még sosem fordult elő velem – bizonygatta Mathias.
A lány rámosolygott és megsimogatta az arcát. – Akkor nem velem van a baj?
– Micsoda? – dadogta Mathias. – Dehogy.
A lány elnevette magát. – Nagyon édes vagy. Kedves és figyelmes. Ezekkel itt meg mi
történt? – csipkedte meg Mathias mellén a bőrt.
Mathias valami feketeséget érzett. Valami csúnyát, komorat és egyben jólesőt.
– Így születtem – válaszolta.
– Ez egy betegség?
– A Raynaud-szindrómával és a szklerodermiával összefüggésben szokott előfordulni.
– Az micsoda?
– Egy örökletes betegség, ami a kötőszövet megvastagodásával és megkeményedésével
jár.
– És veszélyes? – húzta végig a lány óvatosan az ujját Mathias mellén.
Mathias elmosolyodott és érezte ébredező erekcióját. – A Raynaud-szindróma csak
annyit jelent, hogy az ujjak elfehérednek és hidegek lesznek. A szklerodermia sokkal
rosszabb…
– Igen?
– A kötőszövet megkeményedése ahhoz vezet, hogy a bőr feszessé válik. Minden
kisimul, a ráncok eltűnnek.
– Akkor ez annyira nem is hangzik rosszul, nem?
Érezte, ahogy a lány keze egyre lejjebb vándorol. – A bőr feszülése végül
megakadályozza a mimikát, az ember egyre kevesebb arckifejezést tud produkálni, végül
pedig olyan lesz, mintha az arca maszkká merevedett volna.
A kicsi, meleg kéz a pénisze köré simult.
– A kezek és végül az egész kar meggörbül, lassan már ki sem tudod egyenesíteni őket.
Végül ott állsz mozdulatlanul, miközben a saját bőröd szabályosan megfojt.
A lány nehezen lélegezve suttogta: – Elég borzalmas halálnemnek tűnik.
– Az a legjobb, ha az ember öngyilkos lesz, mielőtt beleőrül a fájdalomba. Van
kifogásod az ellen, hogy az ágy végébe feküdj? Szívesen csinálnám állva.
– Ezért jársz orvosira, igaz? – kérdezte a lány. – Hogy valami megoldást találj rá,
hogyan élhet ezzel együtt az ember?
– Én csak egyetlen egy dolgot szeretnék – válaszolta Mathias, majd felkelt és levegőbe
meredő erekciójával az ágy végébe állt. – Hogy rájöjjek, mikor jön el a halál ideje.
A frissen végzett Mathias Lund-Helgesen a bergeni Haukeland Kórház neurológiai
osztályának közkedvelt alakja volt. Mind a kollégák, mind a betegek rátermett,
lelkiismeretes orvosnak és nem utolsósorban figyelmes hallgatóságnak tartották. Ez utóbbi
tulajdonsága nagy segítségnek bizonyult a különböző gyógyíthatatlan, gyakran örökletes
betegségekben szenvedő páciensek esetében, akiknek legfeljebb csak enyhíteni lehetett a
szenvedésein. És ha a kórház nagy ritkán szklerodermiában, ebben a borzalmas
betegségben szenvedő pácienst fogadott, azonnal a barátságos, fiatal orvoshoz
irányították, aki egyre gyakrabban játszott el a gondolattal, hogy immunbiológiából írja a
doktori disszertációját. Laila Aasen és a férje egy kora őszi napon vitték el hozzá
kislányukat. A kicsi ízületei merevek voltak és erős fájdalom kínozta. Mathias azonnal
Bechterew-kórra gyanakodott. És bár mind Laila Aasen, mind a férje megerősítette, hogy
mindkettőjük családjában előfordultak köszvényszerü betegségek, Mathias nemcsak a
kislánytól, hanem a szülőktől is vett vért a vizsgálatokhoz.
Amikor a vérvizsgálatok eredménye megérkezett, Mathias az asztalánál ült és nem hitt
a szemének. És érezte, ahogy a csúnya, komor és jóleső érzés újra felhorgad benne. Az
eredmények negatívok voltak. Mind orvosi értelemben, vagyis kizárhatták, hogy a
Bechterew-kór felelős a gyermek gyötrelmeiért, mind családi értelemben, ami pedig azt
zárta ki, hogy Aasen úr lett volna a kislány biológiai édesapja. Ő pedig tudta, hogy a férfi
még csak nem is sejti ezt. Laila viszont nagyon is jól tudta, hiszen Mathias látta az arcán
átfutó apró rándulást, amikor mindhármójuknak vérvizsgálatot javasolt. Vajon még mindig
dug azzal a másikkal? Hogy nézhet ki a pasas? Egy villában lakik, amit ápolt gyep övez?
Milyen titkos betegségek gyötrik? És vajon hogyan és mikor jön majd rá a kislány, hogy
ez a hazug kurva egész életén keresztül becsapta?
Mathias lepillantott a földre és észrevette, hogy lesodorta a vizespoharat. Nagy, nedves
folt terült szét a nadrágján, és érezte, ahogy a hideg a gyomrán keresztül lassan a fejéig
megdermeszti.
Felhívta Laila Aasent és tájékoztatta az eredményekről. Mármint az orvosiakról. A nő
köszönetet mondott neki, hallhatóan megkönnyebbült és letették a kagylót. Mathias
hosszan bámulta a telefonkészüléket. Atyaég, mennyire gyűlölte őt. Egész éjjel álmatlanul
feküdt az albérletben álló keskeny ágyon, amit azután is megtartott, hogy az egyetemi
éveket rég maga mögött tudta. Olvasni próbált, de a betűk táncolni kezdtek a szeme előtt.
Megpróbált maszturbálni, ami többnyire legalább fizikailag ellankasztotta, és utána el
tudott aludni, de képtelen volt koncentrálni. Egy tűt szúrt elfehéredett nagylábujjába, csak
hogy ellenőrizze, hogy képes-e még egyáltalán érezni valamit. Végül összegömbölyödött a
takaró alatt és egészen addig sírt, amíg a hajnal szürkére nem festette az éjszakát.

Mathias természetesen sokkal hétköznapibb neurológiai esetekkel is foglalkozott.


Egyik ilyen páciense a bergeni rendőrkapitányság egyik nyomozója volt. A kivizsgálás
után öltözködő ötven körüli férfi alkoholgőzzel keveredő testszaga mellbevágó volt.
– Nos? – bömbölte a rendőr, mintha Mathias az egyik beosztottja volna.
– Korai stádiumban lévő neuropátia – közölte Mathias. – A talpán lévő idegek
károsodtak. Csökkent az érzékenységük.
– Akkor emiatt van, hogy néha úgy támolygok, mint valami megveszekedett
alkoholista?
– Maga alkoholista, Rafto?
A rendőr abbahagyta az inge gombolgatását és vörös foltok lepték el a nyakát. – Mi a
francot meg nem enged magának, szaros kis tacskó!
– Csak mert a túlzott alkoholfogyasztás polineuropátiához vezethet. Amennyiben így
folytatja, fennáll a maradandó agykárosodás kockázata. Hallott már Korszakovról, Rafto?
Nem? Reméljük, hogy ez így is marad, mert egy igen kellemetlen szindrómát neveztek el
róla. Nem tudom, mit válaszol magának, amikor a tükörbe nézve azt kérdezi, hogy
alkoholista-e, de javasolnám, hogy legközelebb ezzel a kérdéssel is toldja meg: Most
akarok meghalni vagy egy kicsit később?
Gert Rafto hosszan meredt az orvosi köpenybe bújt kölyökre. Azután halk káromkodás
közepette kimasírozott a rendelőből és bevágta maga mögött az ajtót.
Négy héttel később Rafto újra jelentkezett. Felhívta Mathiast és megkérdezte tőle, hogy
el tudna-e menni hozzá, hogy megvizsgálja.
– Jöjjön be holnap reggel a rendelésre – közölte Mathias.
– Nem tudok. Nagyon sürgős.
– Akkor menjen be az ügyeletre.
– Na, idefigyeljen, Lund-Helgesen! Három napja az ágyat nyomom, mert mozdulni
sem tudok. Maga az egyetlen, aki nyíltan megkérdezte tőlem, hogy alkoholista vagyok-e.
Igen, az vagyok. És nem, nem akarok meghalni. Még nem.
Gert Rafto lakása szeméttől, üres sörösüvegektől és magától a férfitól bűzlött.
Ételmaradékok szaga csak azért nem gazdagította az önmagában is bódító elegyet,
merthogy egy falat élelmiszer sem volt az egész házban.
– Most beadok magának egy B1-vitamin injekciót – közölte Mathias és a fény felé
tartotta a fecskendőt. – Ez majd talpra állítja.
– Köszönöm – mondta Gert Rafto. Öt perc múlva már aludt is. Mathias körülnézett a
lakásban. Az íróasztalon egy kép állt, ami Raftót ábrázolta egy sötét hajú kislánnyal a
nyakában. Az asztal fölött a falon fotók lógtak, amelyek alighanem különböző
gyilkosságok helyszínén készültek. Meglehetősen sok kép volt. Mathias tágra nyílt
szemmel bámulta őket. Néhányat levett, hogy közelebről megvizsgálhassa a részleteket.
Jóságos ég, mennyire hanyagok voltak ezek a gyilkosok. Híján bármiféle hatékonyságnak,
különösen ami a vágóeszközökkel és az ütésekkel okozott sérüléseket illeti. Mathias
kihúzgálta a fiókokat és további képeket keresett. Jelentésekre, jegyzetekre bukkant,
valamint néhány kisebb értéktárgyra: gyűrűkre, női karórákra, nyakláncokra. És kivágott
újságcikkekre. Elolvasta őket. Gert Rafto neve a cikkek mindegyikében felbukkant. A
nyomozó láthatólag szívesen ecsetelte a sajtótájékoztatókon a bűnözők ostobaságát és azt,
hogyan leplezte le őket. Merthogy nyilvánvalóan nyakon csípte őket. Egytől egyig.
Amikor hat órával később Gert Rafto felébredt, Mathias még mindig a lakásában
tartózkodott. Az ágya mellett ült, két gyilkossági ügy jelentésével az ölében.
– Mesélje el nekem – kérte Raftót –, hogy hogyan kell elkövetni egy gyilkosságot úgy,
hogy az embert ne kapják el!
– Úgy, hogy messziről elkerüli a körzetemet – közölte Rafto és valami innivaló után
nézett. – Ha a nyomozó jó, akkor különben sincs semmi esélye.
– És ha mégis egy jó nyomozó körzetében akarom elkövetni?
– Akkor összebarátkoznék a nyomozóval, mielőtt elkövetem a
gyilkosságot – válaszolta Gert Rafto. – Majd a gyilkosság elkövetése után őt is eltenném
láb alól.
– Érdekes – nevette el magát Mathias. – Én is pont erre jutottam.

A következő hetekben Mathias egyre gyakoribb vendég lett Gert Rafto lakásán. A
nyomozó gyorsan rendbejött, gyakran és hosszasan beszélgettek betegségről, életről és
halálról, valamint arról a két dologról, amit Gert Rafto valóban szeretett ebben az életben:
a lányáról, Katrinéről, aki valamilyen érthetetlen oknál fogva viszontszerette őt, és az
aprócska nyaralóról Finnoyön, ami az egyetlen hely volt, ahová visszavonulhatott és ahol
biztos lehetett benne, hogy nyugta lesz. De a legtöbbször azokról a gyilkossági ügyekről
beszélgettek, amiket Rafto derített fel. A győzelmekről. Mathias pedig bátorította őt, hogy
az alkoholizmust is le lehet győzni, és hogy ha képes távol tartani magát az üvegtől, akár
új győzelmeket is ünnepelhet a szakmájában.
És mire a késő ősz még rövidebb nappalaival és még hosszabb esőivel beállított,
Mathias terve is készen állt.
Laila Aasent az otthonában hívta fel egyik délelőtt.
Bemutatkozott, a nő pedig némán hallgatta, amint előhozakodik az üggyel. Hogy újabb
vizsgálatnak vetették alá a lánya vérét, amiből kiderült, hogy Bastian Aasen nem a kislány
biológiai apja. És hogy fontos lenne, hogy a gyermek valódi apjának a vérét is
megvizsgálják. Ez pedig esetleg ahhoz vezethet, hogy a lányát és a férjét is be kell
avatniuk. És hogy vajon készen áll-e erre.
Mathias várt, hogy a nő feldolgozhassa a hallottakat.
Azután azt mondta, hogy amennyiben a nő mégis inkább titokban tartaná a dolgot,
természetesen abban is a segítségére lehet, de ebben az esetben csak a nem hivatalos út
jöhet szóba.
– Nem hivatalos? – ismételte meg a nő egy sokkos állapotban lévő ember apátiájával.
– Orvosként bizonyos etikai szabályok kötnek a páciensekkel való bánásmódot illetően.
Ami esetünkben azt jelenti, hogy teljes őszinteséggel tartozom a lányának. Másfelől
viszont éppen bizonyos szindrómák kapcsán végzek kutatásokat, és nagyon érdekesnek
találom a lánya esetét. Amennyiben tehát maximális diszkréció mellett találkozna velem
ma délután…
– Igen – suttogta a nő reszkető hangon. – Igen, kérem.
– Jó. Jöjjön fel az utolsó járattal az Ulriken tetejére. Ott zavartalan körülmények között
beszélhetünk, aztán lejövünk. Remélem, megérti, milyen kockázatot vállalok ezzel, ezért
kérem, hogy egy árva léleknek, se beszéljen a találkozóról.
– Természetesen nem fogok! Higgyen nekem.
Miután a nő letette, Mathias továbbra is a füléhez tartotta a kagylót. Ajkát a szürke
műanyaghoz préselve suttogta: – És miért hinne neked bárki is, te kis kurva?

Laila Aasen csak a földön fekve, a torkához szorított szike hatására ismerte be, hogy az
egyik barátnője tud arról, hogy találkozni fognak. Merthogy eredetileg együtt vacsoráztak
volna. De csak a férfi keresztnevét árulta el neki, arról pedig egy szót sem szólt, hogy
miért fognak találkozni.
– Miért mondott neki egyáltalán bármit is?
– Hogy bosszantsam – üvöltötte Laila. – Mert mindig olyan kíváncsi.
Mathias a bőréhez szorította a vékony acélt, Laila pedig elzokogta neki a barátnő nevét
és címét. Ezután már nem mondott mást.
Amikor Mathias két nappal később Laila Aasen meggyilkolásáról, valamint Onny
Hetland és Gert Rafto eltűnéséről olvasott a lapokban, vegyes érzések kavarogtak benne.
Először is teljességgel elégedetlen volt Laila Aasen meggyilkolásával. Egyáltalán nem úgy
történt, ahogy eltervezte – a düh és a pánik miatt egyszerűen elvesztette az önuralmát, így
aztán túl nagy mocskot csinált, túl sok takarítanivalót, és az egész túlságosan emlékeztetett
a Rafto lakásán talált képekre. Ellenben túl kevés ideje maradt arra, hogy kiélvezze a
bosszút, az igazságszolgáltatást.
Onny Hetland meggyilkolása ha lehet, még ennél is rosszabb volt, szinte már
katasztrofális. Kétszer is inába szállt a bátorsága, amikor már az ajtaja előtt állt. A
harmadik alkalommal pedig túl későn érkezett. Valaki ugyanis már ott állt a nő ajtajában.
Gert Rafto. Miután Rafto távozott, Mathias becsengetett a nőhöz és Rafto asszisztenseként
mutatkozott be, aki erre minden további nélkül beengedte a házba. Onny azonban
megtagadta, hogy elmondja, mit közölt Raftóval, mivel megígérte a nyomozónak, hogy az
kettejük közt marad. Csak azután mondta el, miután a szike a tenyerébe hasított.
Mathias a nő szavaiból azt vette ki, hogy Gert Rafto egyedül kívánja megoldani az
ügyet. Az az idióta ezzel akarja helyreállítani megtépázott tekintélyét.
Onny Hetland kivégzése tulajdonképpen minden gond nélkül zajlott. Kevés lármával és
kevés vérrel. A test feldarabolása a zuhany alatt szintén kifejezetten gyors és hatékony
volt. A testrészeket végül műanyag zacskókba csomagolta és egy nagy hátizsákba,
valamint egy táskába pakolta, amiket kifejezetten e célból hozott magával. A Raftóval
folytatott beszélgetések során ugyanis a nyomozó elmagyarázta neki, hogy gyilkossági
ügyek esetén a rendőrség elsőként a környéken parkoló, illetve ott látott ismeretlen autókat
ellenőrzi, továbbá a közelben regisztrált taxiforgalmat. Így aztán gyalog tette meg a hazáig
vezető utat.
Most már csak az utolsó rész volt hátra Gert Rafto tökéletes gyilkosságról szóló
használati utasításából: a nyomozó meggyilkolása.
Furcsamód ez a gyilkosság sikerült a legjobban a háromból. Azért furcsa, mert Mathias
semmiféle érzelmet nem táplált Rafto irányában, még csak gyűlöletet sem, mint Laila
Aasen felé. Talán arról volt szó, hogy első alkalommal került annak az esztétikának a
közelébe, ami eredetileg a szeme előtt lebegett. Pontosan olyan kegyetlen és szívet tépő
volt, mint amiben reménykedett. Még most is a fülében csengett Rafto ordítása a néptelen
kis sziget fölött. És ami a legkülönösebb: útban hazafelé észrevette, hogy a lábujjai többé
nem fehérek és érzéketlenek. Mintha a fokozatos elfagyás egy pillanatra megállt volna.
Mintha felolvadt volna.

Amikor Mathias négy év és további négy nő meggyilkolása után rájött, hogy az összes
gyilkosság az anyja megölésének a rekonstruálására tett kísérlet volt, arra a
következtetésre jutott, hogy teljesen megőrült.
Pontosabban, hogy súlyos személyiségzavara van. Legalábbis az összes szakirodalom,
amit a témában elolvasott, erre utalt. A rituálé, hogy a gyilkosságnak lehetőség szerint
aznap kell történnie, amikor leesik az első hó. És hogy hóembert kell építenie. És nem
utolsósorban egyre növekvő mértékű szadizmusa.
Mindezek felismerése és megértése azonban nem akadályozta meg abban, hogy tovább
folytassa. Mert az idő szűkös volt, a Raynaud-szindróma tünetei egyre gyakrabban
jelentkeztek és felismerni vélte magán a szklerodermia első tüneteit is: egyfajta
merevséget az arcon, ami idővel visszataszító, hegyes orrot és pontyszájat kölcsönöz majd
neki.
Oslóba költözött, hogy megírja doktori disszertációját az immunbiológia és az agyi-
gerincvelői folyadék áramlásának témaköréből. Ezen szakterület kutatásának központja
ugyanis a Gaustad Kórház Anatómiai Intézete volt. A kutatással párhuzamosan a
Marienlyst klinikán kezdett tevékenykedni, ahová az akkor már ott dolgozó Idar Vetlesen
ajánlotta be. És mivel úgysem tudott aludni, éjszakai ügyeletet vállalt az ambulancián.
Nem volt nehéz áldozatokat találni. Egyfelől szabadon hozzáfért a páciensek
vértesztjeihez, amelyek az esetek egy részében rögtön ki tudták zárni az apaságot,
másfelől pedig ott voltak a DNS-tesztek is, amiket az Igazságügyi Orvostani Intézetben
használtak. Idar, aki az általános orvostan területén meglehetősen korlátozott
kompetenciával rendelkezett, titokban Mathiastól kért tanácsot minden olyan esetben,
amikor örökletes betegségekről volt szó. És amennyiben fiatalokról volt szó, Mathias
tanácsa szinte minden alkalommal ugyanúgy hangzott:
– Kérd be mindkét szülőt az első konzultációra, azzal, hogy a baktériumflórájukat
akarod ellenőrizni. Végy szájüregi mintát mindannyiuktól, aztán küldd be apasági
vizsgálatra a Igazságügyi Orvostani Intézetbe, így legalább lesz a kezünkben egy valódi
kiindulási pont.
És Idar, ez a félnótás, tette, amit tanácsolt neki. Ami végül ahhoz vezetett, hogy
Mathias egy komplett kis gyűjteménnyel rendelkezett azokról a nőkről, akik úgymond
hamis lobogó alatt hajóztak. És ami a legjobb volt az egészben: semmiféle kapcsolat nem
volt közte és ezeknek a nőknek a neve között, hiszen a mintákat kivétel nélkül Idar neve
alatt küldték be az Intézetbe.
Az áldozatait hasonló módon csalta el, mint Laila Aasent. Telefonon megállapodtak egy
titkos helyszínben és abban, hogy a nő senkinek nem tesz említést a találkozóról. Csak
egyetlen alkalommal esett meg, hogy a kijelölt áldozat már a telefonban összetört és
mindent elmondott a férjének. A történet vége az lett, hogy a család felbomlott, úgyhogy a
nő így is, úgy is megkapta jól megérdemelt büntetését.
Mathiast már jó ideje foglalkoztatta, hogy miként tudna sokkal hatékonyabb módon
megszabadulni a hulláktól. Nyilvánvaló volt, hogy az a módszer, amit Onny Hetland
esetében használt, akit darabról darabra oldott fel sósavban saját albérletének
fürdőkádjában, nem tartható megoldás, mivel körülményes, egészségre nagyban ártalmas,
kockázatos valamint majdnem három hétig tartott. Ezért aztán határtalan volt az öröme,
amikor hirtelen rájött a megfelelő megoldásra: az Anatómiai Intézet medencéi.
Amilyen egyszerű volt, legalább annyira zseniális. Pont, mint az izzásig forrósítható
vágóhurok.
Erről egy anatómiai szakfolyóiratban olvasott, ahol egy francia anatómus ajánlotta
eszközként olyan állattetemek esetében, ahol a bomlási folyamat már elindult. Mivel a
hurok ugyanolyan hatékonyan és kíméletesen vágja át a puha, oszlásnak indult szövetet,
mint a csontot és mert több tetem esetében is használható egymás után, a baktériumok
átadásának veszélye nélkül. Rájött, hogy az áldozatok szállítását lényegesen egyszerűsíti,
ha előzőleg egy ilyen hurok segítségével darabolja fel őket. Így aztán felvette a
kapcsolatot a gyártóval, Rouenbe repült, ahol egy ködös reggel egy fehérre meszelt, észak-
franciaországi istállóban, botladozó angolsággal bemutatták neki a szerkezet működését. A
vágóhurok egy egyszerű, banán formájú és méretű fogantyú volt, amit egy fémből készült
védőhálóval láttak el, hogy megóvja a kezet az égési sérülésektől. Maga az izzítható drót
olyan vékony volt, mint egy horgászzsinór és voltaképpen a banán két végét kötötte össze.
A huzalt a fogantyún található egyszerű kapcsoló segítségével lehetett megfeszíteni, illetve
kiengeni. Úgyszintén kapcsológomb szabályozta az elemmel működő fűtőelemet, ami a
fémhuzalt másodperceken belül izzásig hevítette. Mathias borzasztóan megörült, mivel a
szerkezet sokkal több mindenre volt alkalmas, mint csupán az áldozatainak a
feldarabolására. Amikor az árát meghallotta, majdnem elnevette magát. A vágóhurok
olcsóbb volt, mint a repülőjegye. Az elemeket is beleszámítva.
Amikor egy svéd tanulmányból kiderült, hogy a gyerekek megközelítőleg tizenöt-húsz
százalékának más az apja, mint ahogy azt hiszik, az eredmény teljes mértékben
egybecsengett Mathias saját statisztikájával. Nem volt egyedül. Abból a szempontból sem,
hogy túlságosan korán és túlságosan kegyetlen módon kell majd meghalnia annak
köszönhetően, hogy az anyja romlott géneket kurválkodott össze. Ám a megtisztulást, a
betegség elleni harcot, a keresztes hadjáratot mégis egyedül kellett véghezvinnie.
Kételkedett benne, hogy bárki bámikor is köszönetet mond majd érte. Abban viszont
biztos volt, hogy a halála után még hosszú ideig emlékezni fognak rá. Mert végre
megtalálta azt, amire elrendeltetett, a mestermüre alkalmas feladatot, az utolsó nagy
próbát.
Az egész tulajdonképpen teljesen véletlenül kezdődött.
Látta azt a rendőrt a tévében. Harry Holét. Az interjút, ami annak kapcsán készült, hogy
Hole Ausztráliában elkapta azt a sorozatgyilkost. Mathiasnak pedig azonnal eszébe ötlött
Gert Rafto tanácsa: „Kerülje el a körzetemet.” De arra is emlékezett, milyen elégedettség
töltötte el, amikor a vadász életét oltotta ki. A mindenhatóság érzése. Egyetlen későbbi
gyilkosság sem ért fel a rendőrtiszt megölésével. Ez a herosztratoszi hírnévre szert tett
Hole pedig egyértelműen hasonlított Raftóra, különösen a hányavetisége és a benne
dolgozó düh.
Ennek ellenére szinte azonnal meg is feledkezett volna róla, ha másnap a Marienlyst
klinika étkezőjében az egyik nőgyógyász nem említi meg, hogy a pletykák szerint Hole, ez
a látszólag kőkemény nyomozó, akit a tévében mutogatnak, valójában alkoholista és
teljeséggel őrült. Gabriella, a gyermekorvos pedig megjegyezte, hogy egy alkalommal
kezelte Hole kedvesének a fiát, Oleget, aki nagyon helyes, okos kissrác.
– Akkor ő is garantáltan alkesz lesz – jelentette ki a nőgyógyász. – Ez ugyanis, mint
tudjátok, rusnya egy örökletes hajlam.
– Nem Hole az apja – ellenkezett Gabriella. – Viszont az érdekes, hogy a gyerek
apjaként megjelölt férfi, egy orosz professzor vagy valami ilyesmi, szintén alkoholista.
– Hé, ezt most meg sem hallottam! – próbálta Idar Vetlesen túlkiabálni a nevetést. – Ne
feledkezzetek meg a titoktartási eskütökről, emberek!
Tovább ebédeltek, de Mathias nem tudta kiverni a fejéből, amit Gabriella mondott.
Jobban mondva, ahogyan fogalmazott: „a gyerek apjaként megjelölt férfi”.
Ezért aztán ebéd után követte a gyermekorvost az irodájába, és becsukta maguk mögött
az ajtót.
– Kérdezhetek tőled valamit, Gabriella?
– Ó, szia – pirult el várakozásteli arccal a nő. Mathias tisztában volt vele, hogy
Gabriella odáig van érte, és hogy minden bizonnyal helyes, barátságos, megértő és
szórakoztató pasasnak tartja. Sőt, több alkalommal közvetett módon jelezte is, hogy
szívesen találkozna vele munkahelyen kívül is, amit azonban Mathias köszönettel
elhárított.
– Biztosan tudod, hogy a doktori disszertációmhoz egy sor vérvizsgálatra van
szükségem – mondta Mathias. – És ennek során többször belebotlottam ennek a fiúnak az
eredményeibe is, akit az étkezdében említettél. Hole kedvesének a fiáéba.
– Tudomásom szerint már csak az exe.
– Azt mondod? Tudod, ezek a vérvizsgálatok rendszerint örökletes dolgokra utalnak,
ezért érdekelt volna, hogy milyen a rokonsági kapcsolat…
Mathias csalódottságot olvasott le a nő arcáról. Ő maga azonban egyáltalán nem volt
csalódott attól, amit megtudott tőle.
– Köszönöm – mondta, majd felállt és távozott. Érezte, hogy a szíve elevenen és
erőteljesen lüktet, és hogy a lába úgy viszi előre, mintha teljesen súlytalan lenne. Hogy
úgy sugárzik a boldogságtól, mint egy izzásig forrósított vágóhurok. Mert tudta, hogy ez
lesz a kezdet. A vég kezdete.

A Holmenkollen Baráti Kör egy forró augusztusi napon rendezte meg nyári
találkozóját. A közösségi ház előtti gyepen a felnőttek kempingszékeken üldögélve
fehérbort kortyolgattak a napernyők hűvösében, a gyerekek pedig az asztalok között
rohangáltak vagy a labdát rúgták odalenn a sportpályán. A hatalmas napszemüveg
ellenére, ami majdnem a fél arcát eltakarta, Mathias azonnal felismerte a magányosan
álldogáló nőt a képről, amit a munkahelye honlapjáról töltött le. Odalépett és félénk
mosollyal megkérdezte, hogy csatlakozhat-e hozzá, és esetleg egy kis időre tehetnének-e
úgy, mintha ismernék egymást. Időközben kitanulta, hogy megy ez. Az egykori Mathias-
baba már rég a múlté volt.
Amikor a nő levette a szemüvegét és kérdő pillantást vetett rá, Mathiasba beléhasított,
hogy a fotó mégiscsak hazudott. A nő a valóságban sokkal szebb volt. Méghozzá olyan
szép, hogy egy szempillantásig azt gondolta, hogy az A-tervnek máris lehet egy gyenge
pontja: megeshet, hogy nem kell majd a nőnek. Merthogy egy ilyen nőnek, mint
Rakel – egyedülálló anya ide vagy oda – biztosan van miből válogatnia.
A B-tervnek persze pontosan ugyanaz volt a kimenetele, mint az A-nak, de közel sem
volt annyira kielégítő.
– Enyhe szociális szorongás – magyarázta Mathias és elkínzott arccal üdvözlésre
emelte a műanyag poharat. – Egy cimborám invitált meg, aki a szomszédban lakik, de
egyelőre nem tolta ide a képét. Mindenki más úgy fest, mintha jól ismerné egymást.
Ígérem, amint felbukkan az a gazember, azonnal odébbállok.
A nő elnevette magát. Mathiasnak tetszett a nevetése. És tudta, hogy a kritikus első
három másodperc a javára billentette a mérleget.
– Láttam az imént a focipályán egy srácot, aki hatalmas gólt vitt be az ellenfél
kapujába – mondta Mathias. – Fogadni mernék rá, hogy közeli rokonságban van magával.
– Igen? Elképzelhető. Alighanem a fiam, Oleg volt az.
Ügyesen leplezte a büszkeségét, de Mathias a számtalan beszélgetés alapján, amit a
pácienseivel folytatott, tudta, hogy egyetlen anya sem képes megállni, hogy ne
dicsekedjen a gyerekével.
– Kellemes parti – jegyezte meg Mathias. – És kedves szomszédok.
– Szívesen tölti az idejét mások szomszédaival?
– Azt hiszem, a barátaim attól félnek, hogy az utóbbi időben kissé egyedül érzem
magam – magyarázta. – Csak próbálnak jobb kedvre deríteni. Most éppen a szimpatikus
szomszédaikkal. – Mathias belekortyolt a műanyag pohárba és vágott egy grimaszt. – És a
ház émelyítően édes borával. Hogy hívják?
– Rakel. Fauke.
– Hello, Rakel, én Mathias vagyok.
Megszorította a nő kezét. Keskeny volt és meleg.
– Nem iszik semmit – állapította meg Mathias. – Hozhatok magának valamit? A ház
borát?
Amikor visszatért, a nő felé nyújtotta a poharat, majd gondterhelt arccal a kezében
szorongatott személyhívót kezdte tanulmányozni.
– Szívesen maradnék még, hogy egy kicsit jobban megismerhessem, de az ambulancián
kiesett valaki, és azonnal szükségük van egy helyettesre. Úgyhogy most beleugrok a
Superman-jelmezembe és visszamegyek a városba.
– Kár – jegyezte meg Rakel.
– Úgy találja? Talán csak néhány óráról van szó. Meddig marad itt?
– Nem tudom. Olegtől függ.
– Értem. Akkor majd meglátjuk. Mindenesetre kellemes volt megismerkedni magával.
Búcsúzásképpen újra megfogta a nő kezét, és amikor elindult, már tudta, hogy az első
kört megnyerte.
Hazaautózott az albérletébe és elolvasott egy érdekes publikációt az agyi-gerincvelői
folyadék áramlásának témájában. Amikor nyolc óra körül visszaért, a nő az egyik
napernyő alatt üldögélt egy nagy fehér kalapban és elmosolyodott, amikor Mathias
lezökkent mellé.
– Megmentett néhány életet? – kérdezte Rakel.
– Á, csak néhány karcolás volt – válaszolta. – És egy vakbél. A nap fénypontját pedig
az a kissrác jelentette, aki egy üdítősüveget dugott fel az orrába. Jeleztem az anyjának,
hogy a kölyök egy kissé még fiatal ahhoz, hogy kólát szippantson, de az embereket,
sajnos, mindig elhagyja a humorérzékük az ilyen pillanatokban…
A nő nevetett. Azzal a trillázó, finom nevetéssel, ami csaknem azt a kívánságot
ébresztette benne, hogy ez az egész bárcsak igazi lenne.

Mathias már jó ideje észrevette, hogy teste egyes területein megvastagodott a bőr, 2004
őszén pedig egyre több jel utalt arra, hogy a betegsége lassan a következő fázisba lép.
Abba a fázisba, amelynek egyáltalán nem kívánt a részese lenni. Az arc bőrének a
feszülése, megkeményedése. Tervei szerint Eli Kvale lett volna az idei áldozat, őt pedig a
két kurva követte volna: Birte Becker és Sylvia Ottersen. Kíváncsi volt rá, vajon a
rendőrség megtalálja-e az összefüggést a két utolsó áldozat között: azt a szoknyavadász
Arve Stopot. De a dolgok alakulása arra késztette, hogy valamelyest felgyorsítsa a tervét.
Végül is azt ígérte magának, hogy amint a fájdalom jelentkezik, nem vár tovább és pontot
tesz a dolog végére. A fájdalom pedig már itt volt. Ezért úgy határozott, hogy
mindhármójukkal még ezen a télen végez. Utána pedig következhet a hatalmas finálé:
Rakel és a rendőr.
Eddig titokban dolgozott, de most eljött az ideje, hogy az életművét kiállítsa végre.
Ehhez pedig egyértelműbb jeleket kell hátrahagynia, láthatóvá kell tennie az
összefüggéseket, a teljes képet.
Birtével kezdte. Abban maradtak, hogy este, miután a férje elutazik Bergenbe, a nő
otthonában találkoznak majd, hogy Jonas betegségéről beszéljenek. Amikor Mathias a
megbeszélt időben megérkezett, a nő elvette tőle a kabátját és megfordult, hogy
felakassza. Mathias ritkán improvizált, de most szinte ösztösen nyúlt az egyik fogason
lógó rózsaszín sál után. Kétszer megcsavarta, majd a nő mögé lépett és a nyaka köré tette.
Felemelte az aprócska testet és a tükörhöz vonszolta, hogy láthassa a szemét. Úgy dülledt
kifelé, mint egy halnak, amit az ember túl gyorsan ránt fel a mélyből.
Miután betette a nőt a kocsiba, visszament a kertbe a hóemberhez, amit az előző
éjszaka épített. A mobiltelefont a mellkasába dugta, majd betömte a lyukat hóval. Végül a
hóember nyakába kötötte a sálat. Éjfél is elmúlt, mire az Anatómiai Intézetbe ért. Fixálta
Birte testét, elkészítette a fémlapocskákat és a nő testére erősítette őket, majd az egyik
medencében lévő üres helyre fektette a holttestet.
Azután Sylvia következett. Felhívta, végigzongorázta a régi forgatókönyvet és
megbeszélte vele, hogy a Holmenkollen mögötti erdőben találkoznak, egy olyan helyen,
amit korábban használt már. Ez alkalommal azonban mások is tartózkodtak a közelben,
úgyhogy nem kockáztatott. Elmagyarázta a nőnek, hogy Idar Vetlesen vele ellentétben
valójában nem a Fahr-szindróma specialistája és hogy újra találkozniuk kell. A nő azt
javasolta, hogy Mathias hívja fel következő este, amikor egyedül lesz otthon.
Következő este egyenesen felhajtott hozzá. Az istállóban bukkant rá, és ott helyben el
is akarta intézni.
Azonban kis híján végzetesen alakultak a dolgok. Az az őrült nőszemély meglendítette
a baltát és eltalálta az oldalát. Felhasította a kabátját meg az ingét, és átvágta az egyik
artériáját úgy, hogy a vére az istálló padlójára spriccelt. Az ő B Rh negatív
vércsoportjával. Ami százból csak két embernél fordul elő. Az erdőben aztán végzett a
nővel, a fejét otthagyta a hóember tetején, és visszament az istállóba, hogy elrejtse
kifröccsent vérét. Megölt egy csirkét és a padlóra folyatta a vérét.

Megerőltető nap volt, de furcsamód ezen az estén nem érzett fájdalmat. A következő
napon csendes ujjongással követte az ügyet a lapokban. A Hóember. Ezt a nevet adták
neki. Egy olyan nevet, amire mindenki emlékezni fog. Sosem hitte volna, hogy néhány
nyomtatott betű egy újságban ilyen felemelő érzéssel ajándékozhatja meg. A hatalom és a
fontosság mindent felülmúló bódulatával. Szinte sajnálta, hogy éveken keresztül titokban
tevékenykedett. És ráadásul milyen könnyű volt! Csak tette a dolgát és hitt abban, amit
Gert Rafto mondott neki, hogy egy jó nyomozó mindig megtalálja a gyilkost. Mégis,
amikor Harry Holéval találkozott, csak a frusztrációt látta annak nyúzott arcán. Egy olyan
ember arca volt, aki nem ért semmit.
Ezért is érte Mathiast derült égből villámcsapásként, amikor Harry következő lépéséről
értesült. Idar Vetlesen felhívta Mathiast és elmesélte, hogy Hole felkereste őt. Aztán Idar
kérdéseket tett fel neki Arve Stopról és magát Mathiast is kapcsolatba hozta az üggyel.
Azon töprengett, hogy mi történhetett, mert elég valószínűtlennek tűnt, hogy az áldozatok
kiválasztása véletlen lett volna. És Stoptól és Idartól eltekintve Mathias volt az egyetlen,
aki ismerte a családi kapcsolatot, mivel ő segített Idarnak a diagnózis felállításában.
Idar természetesen borzasztóan felizgatta magát, Mathiasnak viszont sikerült
megőriznie a józan eszét és arra kérte a férfit, hogy ne szóljon senkinek egy szót sem és
találkozzanak egy olyan helyen, ahol biztosak lehetnek benne, hogy senki nem látja őket.
Mathias ezeknél a szavaknál csaknem elnevette magát a feszültségtől, hiszen szóról
szóra ugyanezt szokta mondani az áldozatainak is.
Idar a curlingklubot javasolta. Mathias letette a kagylót és gondolkodni kezdett.
Végül arra jutott, hogy úgy fogja intézi a dolgokat, mintha Idar lett volna a Hóember.
Ezzel ráadásul egy kis időt is nyer magának a további lépések előkészítésére.
A következő órákat arra használta, hogy kidolgozza a részleteket, amiktől Idar halála
öngyilkosságnak tűnik majd. És bár sok szempontból nagyra értékelte barátját, a
tervezgetést rendkívül izgalmasnak, sőt, szinte inspirálónak találta. Csakúgy, mint a nagy
terv kidolgozását. Az utolsó hóember. A nő a hóember nyakában fog ülni – ahogy ő is tette
hosszú évekkel ezelőtt azon a napon, amikor leesett az első hó –, érezni fogja a hideget a
combjai között, és az ablakon keresztül nézi majd az árulást, a férfit, aki a halálát jelenti
majd: Harry Holét. Mathias behunyta a szemét és látta a nő feje fölött a hurkot. Izzott és
ragyogott. Mint egy hamis glória.

Harmincnegyedik fejezet
Huszonegyedik nap. Sziréna
Harry beszállt az autójába az Anatómiai Intézet garázsában. Becsukta az ajtót, majd a
szemét is és megpróbálta rendezni a gondolatait. Először is ki kell találnia, hogy hol van
Mathias.
Mivel a híváslistájában már nem szerepelt a férfi száma, felhívta a tudakozót, hogy
megszerezze, valamint a címét is. Azután bepötyögte a számsort és miközben a válaszra
várt, megpróbált mélyeket lélegezni, hogy megnyugodjon, mert azon kapta magát, hogy
igen gyorsan szedi a levegőt.
– Halló, Harry! – Mathias hangja halk volt és ugyanolyan barátságosnak és
meglepettnek tűnt, mint máskor.
– Elnézést, hogy már megint nyaggatom – kezdte Harry.
– Nincs semmi baj, Harry. – Akkor jó. Hol van most éppen?
– Itthon. Épp most indulok le Rakelhez és Oleghez.
– Remek. Csak mert azon tűnődtem, hogy esetleg mégis odaadhatná Olegnek azt az
ajándékot.
A vonal másik végén csend támadt. Harry olyan erősen szorította össze az állkapcsát,
hogy szinte belereccsent.
– Természetesen – válaszolta végül Mathias. – De Oleg most otthon van, úgyhogy akár
maga is…
– Rakel – vágott közbe gyorsan Harry. – Mi… Ma nincs kedvem találkozni vele. Nem
mehetnék oda magához most azonnal?
Újabb csend. Harry a füléhez préselte a telefont és feszülten hallgatózott, mintha így
meghallhatná a másik gondolatait. De csak Mathias lélegzetvételét tudta kivenni és valami
halk zenét a háttérben, ami leginkább minimalista japán harangjátéknak tünt. Hűvös,
szintén minimalista stílusú lakásban képzelte maga elé a férfit. Nem túl nagy, de
természetesen tiszta és rendezett, semmi nincs a véletlenre bízva. Mathias feltehetőleg az
imént vette fel az egyik világoskék, teljesen semleges ingét, az oldalán lévő sérülésre
pedig friss kötést tett. Mert nem a mellbimbói hiányát akarta elrejteni magasan
keresztbefont karjával, amikor Harry előtt állt a lépcsőn. A balta okozta sebet akarta
eltakarni.
– Rendben – hallotta Mathias hangját.
Harry nem tudta eldönteni, hogy a férfi hangja természetesen cseng-e vagy sem. A
háttérben elhallgatott a zene.
– Köszönöm – mondta Harry. – Nagyon sietek, de ígérje meg, hogy megvár.
– Megígérem – felelte Mathias. – De, Harry…
– Igen? – Harry visszafojtotta a lélegzetét.
– Tudja a címemet?
– Igen. Rakel megadta nekem.
Harry némán szitkozódott. Miért nem mondta egyszerűen azt, hogy felhívta a
tudakozót, nem lett volna semmi gyanús benne.
– Valóban? – kérdezte Mathias.
– Igen.
– Rendben – mondta Mathias. – Csak jöjjön be. Nyitva lesz az ajtó.
Miután letették, Harry a telefont bámulta. Nem talált semmilyen észszerű magyarázatot
arra, miért érzi úgy hirtelen, hogy nagyon kevés az idő és hogy az életéért kell rohannia,
mielőtt besötétedik. Végül meggyőzte magát, hogy csak beképzeli az egészet. Hogy ez
csak az a fajta teljesen értelmetlen félelem, ami úgysem segít, az a rettegés, ami akkor
fogja el, ha leszáll az este és nem látja a nagymama tanyáját.
Egy újabb számot hívott.
– Igen – Hagen hangja színtelen volt és szinte halott.
– Hagyja a fenébe a papírmunkát – közölte vele Harry. – Azonnal hívja az ügyeletet,
fegyveres erősítére van van szükségem egy gyilkossággal vádolt személy letartóztatásához
az Ásengata 12-ben, Torshovban.
– Harry…
– Figyeljen ide! Sylvia Ottersen teste az Anatómiai Intézet egyik medecéjében van.
Nem Katrine a Hóember. Érti?
Csend.
– Nem – válaszolta végül Hagen őszintén.
– Az intézet egyik előadója a Hóember. Mathias Lund-Helgesen.
– Lund-Helgesen? De hát ez.. .Úgy érti, hogy…?
– Igen, az az orvos, aki olyan készségesen Idar Vetlesenre irányította a figyelmünket.
Hirtelen mintha visszatért volna az élet Hagen hangjába: – Az ügyelet meg fogja
kérdezni, hogy van-e fegyver a gyanúsítottnál.
– Nos – hümmögött Harry. – Amennyire tudjuk, az eddigi tíz-tizenkét gyilkosság során,
amit elkövetett, egyetlenegyszer sem használt lőfegyvert.
Beletelt néhány másodpercbe, mire Hagennek leesett a szarkazmus. – Azonnal
intézkedem.
Harry befejezte a hívást, aztán elfordította az slusszkulcsot, miközben a másik kezével
Skarrét hívta. Skarre és a motor szinkronban válaszoltak.
– Még mindig a Tryvannon vagy? – ordította túl Harry a motorbőgést.
– Igen.
– Akkor dobj el mindent a kezedből és irány az autó! Találkozunk az Ásengata és a
Vogts gate kereszteződésénél. Letartóztatás.
– Elszabadult a pokol?
– Igen – válaszolta Harry. A gumik felsikoltottak a betonon, amikor felengedte a
kuplungot.
Jonasra gondolt. Valami miatt Jonas jutott az eszébe.

Az egyik járőrkocsi a hatból, amit a bevetési központból kért, már az Ásengata


kereszteződésében állt, amikor Harry befutott a Vogts gátén Storo irányából. Harry
felhajtott a járdára, kiugrott az autóból és a járőrkocsihoz lépett. A bent ülők letekerték az
ablakot és kinyújtották Harrynak az adóvevőt, amit kért.
– Kapcsolja ki azt a szart – mutatott Harry a forgó kék fényre. Benyomta a gombot az
adóvevőn és utasította a többi járőrkocsit is, hogy kapcsolják le a szirénákat, még mielőtt a
közelbe érnek.
Négy perccel később már hat járőrkocsi gyülekezett a kereszteződésben. A rendőrök,
köztük Skarre és Ola Li a gyilkosságiaktól, Harry autója körül tülekedtek, aki egy
térképpel az ölében a kocsi nyitott ajtajában ült és mutogatott.
– Li, három kocsival lezárjátok a lehetséges menekülési útvonalakat. Itt, itt és itt.
Li a térkép fölé hajolt és bólintott. Harry Skarréhoz fordult: – Mi van a házmesterrel?
Skarre felemelte a telefont. – Épp vele beszélek. Már útban van a kulcsokkal.
– Oké. Kapsz hat embert. Legyen valaki a bejáratnál, a hátsó lépcsőnél és ha lehet,
akkor a tetőn is. És te fedezel hátulról is. A Delta autója megérkezett már?
– Igen. – Két, a többiekhez megtévesztésig hasonlító rendőrtiszt jelentkezett. A Delta
különleges bevetési csoport tagjai kifejezetten az ilyen típusú feladatokra volt kiképezve.
– Oké, azt szeretném, ha most azonnal elfoglalnák a helyüket a főbejáratnál.
Mindenkinél van fegyver?
A rendőrök bólintottak. Néhányan MP5-ös géppisztollyal rendelkeztek, amelyek
normál esetben a járőrkocsik csomagtartójába zárva pihentek. A többségnek szolgálati
revolvere volt. Csakis költségvetési kérdés, ahogy a rendőrfőkapitány magyarázta egy
alkalommal.
– A házmester szerint Lund-Helgesen a harmadik emeleten lakik – tájékoztatta Skarre
és a kabátja zsebébe dugta a telefonját. – Emeletenként csak egy lakás van, nincs kijárat a
tetőre. Ha a hátsó lépcsőhöz akar jutni, fel kell mennie a negyedikre és át kell jutnia egy
lezárt padláson.
– Jó – bólintott Harry. – Akkor küldj fel két embert a hátsó lépcsőn, maradjanak fenn a
padláson.
– Oké.
Harry magával vitte azt a két egyenruhás rendőrt, akik az elsőként befutott
járőrkocsiban ültek. Az idősebb és a fiatal pattanásos tiszt is dolgozott már velük
korábban. Az Ásengata 12. számmal szemben álló bérház felé vették az irányt.
A harmadikon lakó Stigson család két kisfia tágra nyílt szemmel bámulta a két
egyenruhás férfit, miközben az apjuk Harry magyarázatát hallgatta arról, hogy miért
szeretnék igénybe venni a lakásukat egy rövid időre. Harry bement a nappaliba, odébb
húzta a kanapét az ablak elől, majd szemügyre vette az utca túloldalán fekvő lakás
ablakait.
– A nappaliban ég a villany – állapította meg.
– Valaki ül odabenn. – Az idősebb tiszt közvetlenül Harry mögött állt.
– Úgy hallottam, hogy ötven fölött a látás harminc százalékkal gyengül – jegyezte meg
Harry.
– Nem vagyok vak. Ott van a nagy karosszékben, háttal nekünk. Látszik a fejének a
felső része és a keze is a karfán.
Harry hunyorgott. A francba, lehet, hogy szemüvegre van szüksége? Mindegy, ha az
öreg azt mondja, hogy látja, akkor biztosan úgy van.
– Akkor maga itt marad és amint megmozdul, figyelmeztet az adóvevőn. Rendben?
– Rendben – mosolyodott el az idős tiszt. Harry magával vitte a fiatalabb kollégát.
– És ki ül odabenn? – igyekezett túlkiabálni a fiatal rendőr a dübörgésüket a lépcsőn.
– Hallott már a Hóemberről?
– Ó, a pokolba!
– Egyetértek.
Átsprinteltek az utca túloldalára. A házmester, Skarre és öt egyenruhás rendőr már a
kapuban várta őket.
– A lakásokhoz nincs kulcsom – közölte a házmester. – Csak ehhez a kapuhoz.
– Rendben – mondta Harry. – Először becsöngetünk. Ha nem nyit ajtót, benyomulunk.
Mindenki tartsa készenlétben a fegyverét és lehetőleg törekedjünk a legkevesebb zajra,
oké? Delta, maguk velem jönnek…
Harry elővette Katrine Smith & Wessonját, majd intett a házmesternek, aki elfordította
a kulcsot a zárban.
Harry a Delta két MP5-össel felfegyvezett tagja kíséretében hármasával szedve a
fokokat fellopódzott a lépcsőn.
A harmadikon megálltak egy névtábla nélküli kék ajtó előtt. Az egyik tiszt az ajtóra
tapasztotta a fülét, majd Harry felé fordulva megrázta a fejét. Harry egészen halkra
állította az adóvevőt, majd a szájához emelte.
– Alfa, a… – Harryval nem közölték a fedőnevet, a keresztnévre pedig nem
emlékezett. – …az ablak és a dívány közötti állásnak. Megmozdult már a célszemély?
Vége.
Harry elengedte a gombot, mire a készülék halk sistergésbe kezdett. Azután egy hang
jelentkezett.
– Még mindig a karosszékben ül.
– Vettem. Bemegyünk. Vége.
Az egyik kommandós bólintott és egy feszítővasat húzott elő. A másik a falnak vetette
a hátát az ajtó mellett.
Harry látta már korábban is ezt a technikát: az egyikük kiemeli az ajtót, az hatalmas
robajjal bedől a lakásba, a másik pedig így akadálytalanul be tud rontani. Persze bőven
elég volna az is, ha a feszítővassal feltörnék az ajtó zárját, de a kiemelős művelet során
keletkező robaj és az egész villámgyors folyamat olyan hatásos volt, hogy a célszemély
tízből kilenc esetben szinte teljesen megbénult az ijedtségtől.
Harry azonban elutasítóan felemelte a kezét, majd egyszerűen csak lenyomta a
kilincset.
Mathias nem hazudott, az ajtó valóban nyitva volt és hangtalanul feltárult. Harry
magára mutatva jelezte, hogy elsőként akar bemenni.
A lakás nem minimalista stílusban volt berendezve, ahogy Harry hitte.
Vagyis abban az értelemben minimalista volt, hogy semmi nem volt benne: nem voltak
kabátok az előszobában, sehol egy bútor vagy egy kép. Csak a festés után áhítozó csupasz
falak. Mintha már hosszú ideje nem lakott volna itt senki.
A nappali ajtaja résnyire nyitva állt és a nyíláson keresztül most már Harry is
megpillantotta a karfán nyugvó kezet. Keskeny volt és órát viselt. Visszafojtotta a
lélegzetét, tett két hosszú lépést előre, majd mindkét kezével megragadta a revolvert, maga
elé emelte és a lábával belökte a nappali ajtaját.
Érzékelte, ahogy a látótere szélén mozgó két kommandós hirtelen megdermed.
Majd egy alig hallható suttogás következett: – Uramisten…
A hatalmas csillár megvilágította az alatta álló karosszékből egyenesen rájuk meredő
személyt. A nyakát fojtogatás nyomán keletkezett kék foltok borították. Szép vonású arca
sápadt volt, a haja fekete, égkék ruháját pedig apró, fehér virágok pettyezték. Ugyanaz a
ruha volt, ami a konyhájában lévő naptáron is szerepelt. Harry úgy érezte, hogy a szíve
apró darabokra hasad a mellkasában, miközben minden más porcikája kővé dermed.
Megpróbált megmozdulni, de képtelen volt elszakadni a nő megtört pillantásától. Attól a
megtört, szemrehányó tekintettől, ami azzal vádolta, hogy nem tett semmit. Hogy nem a
megfelelő következtetésekre jutott, hogy nem volt képes megállítani ezt az egész
szörnyűséget és megmenteni őt.
Pontosan ugyanolyan fehér volt, mint annak idején az anyja holtteste a kórházi ágyon.
– Ellenőrizzék a lakás többi részét – utasította rekedten a két tisztet.
Botladozó lépést tett a holttest felé, és megérintette a csuklóját. Jéghideg volt és
élettelen, akár a márvány. Mégis érzett valami dobbanást, egy gyenge pulzust és egy
teljesen abszurd pillanatig azt gondolta, hogy a nőt egyszerűen csak halottnak sminkelték.
Azután lepillantott a nő karjára és rájött, hogy csak az óra ketyegését érzékelte.
– Nincs itt senki más – hallotta az egyik kommandós hangját maga mögött. Majd
torokköszörülés következett. – Tudja, ki ez itt?
– Igen – válaszolta Harry és az ujja hegyével végigsimított az óra üvegén. Ugyanaz a
karóra volt, amit néhány órával korábban még a kezében tartott. Ami a saját
hálószobájának az éjjeliszekrényén hevert. Amit személyesen tett a madáretetőbe, nehogy
Rakel kedvese észrevegye a hiányát, amikor ma este bulizni mennek. Amikor is
megünneplik, hogy mostantól kezdve ők ketten egy pár.
Harry újra a nő arcát nézte, a vádló tekintetet. Igen, gondolta. Minden vádpontban
bűnös.

Skarre, aki időközben megérkezett a lakásba, Harry válla fölött a karosszékben ülő
halott nőre meredt. A Delta két embere mellette állt.
– Megfojtották? – kérdezte.
Harry nem válaszolt és nem is mozdult. Az égkék ruha egyik vállpántja lecsúszott.
– Furcsa, hogy nyári ruha van rajta decemberben – jegyezte meg Skarre, inkább csak
úgy magának.
– Mindig azt hord otthon – válaszolta Harry nagyon távolinak tűnő hangon.
– Ki? – kérdezte Skarre.
– Rakel.
A fiatal tiszt összerándult. Még abból az időből ismerte Harry egykori kedvesét, amikor
Rakel a rendőrségen dolgozott. – Ez… ez itt… Rakel? De…
– Az ő ruhája – bólintott Harry. – És az ő órája. Úgy öltöztette fel, mintha Rakel lenne.
Ez itt azonban Birte Becker.
Skarre némán bámulta a holttestet. Nem úgy nézett ki, mint a többi hulla, amit
korábban látott. Ennek itt krétafehér volt a bőre és valahogy fel volt fúvódva.
– Maguk jöjjenek velem – szólt oda Harry a Delta két tisztjének, majd Skarréhoz
fordult: – Te itt maradsz és lezárod a lakást. Hívd fel a nyombiztosítókat a Tryvannon,
hogy újabb munkájuk akadt.
– És te hova mész?
– Táncolni – válaszolta Harry.
A lakás teljesen elcsendesedett, amikor a másik három leviharzott a lépcsőn. Néhány
másodperccel később Skarre azt is hallotta, ahogy az autó motorja felbőg és az abroncsok
felsikoltanak a Vogts gate aszfaltján.

A kék lámpa fénye végigsöpört az utca fölött. Harry fülére szorított mobillal ült a
vezető melletti ülésen és hallgatta, ahogy a telefon a vonal túlsó végén kicseng. A
visszapillantó tükörről két apró, bikinis nő lógott, és a sziréna kétségbeesett hangjára
táncoltak, miközben a rendőrautó a kocsik között szlalomozott a Ring 3-on.
Kérlek, könyörgött némán. Kérlek, Rakel, vedd fel!
A tükör alatt táncoló fémfigurákra pillantott és azt gondolta, hogy ő is épp olyan, mint
ők: tehetetlenül táncol, miközben valaki más fütyül. Csak egy esetlen figura egy
bohózatban, aki mindig két lépéssel az események után sántikál, állandóan túl későn esik
be az ajtón és folyton csak a közönség nevetése fogadja.
Nem tudott tovább uralkodni magán. – A rohadt, mocskos életbe? – bömbölte és a
szélvédőhöz vágta a mobiltelefont. A készülék lecsúszott a műszerfalra, majd lepottyant az
ajtó mellé a padlóra. A volán mögött és a hátsó ülésen ülő tiszt gyors pillantást váltott a
visszapillantó tükörben.
– Kapcsolja le a szirénát – utasította Harry. Beállt a csend.
Harry hirtelen egy hangra lett figyelmes az ajtó mellől. Felkapta a telefont.
– Halló! – ordította. – Halló! Otthon vagy, Rakel?
– Persze. Az itthoni számot hívtad. – Az ő hangja volt. Lágy, nyugodt és
vidám. – Valami baj van?
– Oleg is otthon van?
– Igen – válaszolta Rakel. – A konyhában ülünk, épp vacsorázunk. Várjuk Mathiast. Mi
a baj, Harry?
– Rakel, nagyon figyelj rám! Hallasz?
– Megijesztesz, Harry. Mi az?
– Tedd fel a biztonsági láncot az ajtóra!
– Minek? Be van zárva és…
– Tedd fel a láncot, Rakel! – üvöltötte Harry.
– Oké, oké.
Harry hallotta, hogy Rakel mond valamit Olegnek, amit székcsikorgás és rohanó lábak
zaja követett. Azután a nő immár remegő hangja hallatszott:
– Most már mondd el, hogy miről van szó, Harry!
– Azonnal, de előbb ígérd meg nekem, hogy semmilyen körülmények között nem
engeded be Mathiast a házba.
– Mathiast? Harry, te részeg vagy? Az égvilágon semmi jogod nincs…
– Mathias veszélyes, Rakel. Rendőrségi autóban ülök két kollégával, már úton vagyunk
hozzátok. A többit majd később elmondom, de először azt szeretném, ha kinéznél az
ablakon. Látsz odakinn valamit?
Harry érezte, hogy Rakel habozik. De nem mondott többet, csak várt, mert hirtelen
egészen biztos volt benne, hogy a nő bízik benne, hogy hisz neki, és hogy ez mindig is így
volt. A Nydalen melletti alagút felé közeledtek. A út szélén szürkésfehéren tornyosult a hó.
Azután újra meghallotta Rakel hangját.
– Nem látok semmit. De azt sem tudom, hogy mit kellene keresnem.
– Ezek szerint nincs odakinn egy hóember? – kérdezte Harry halkan. Érezte a beálló
csendben, ahogy Rakel fejében lassan körvonalazódni kezd, hogy mire akar kilyukadni.
– Mondd, hogy nem igaz, Harry – suttogta végül. – Mondd, hogy csak egy rossz álom.
Harry behunyta a szemét és egy pillanatig eltűnődött rajta, vajon igaza lehet-e
Rakelnek. Látta maga előtt Birte Beckert a karosszékben. Biztosan csak egy rossz álom
volt.
– A madáretetőbe tettem az órádat – mondta végül. .
– De nem volt benne, azt hi… – kezdte volna Rakel, majd megtorpant és
felnyögött: – Ó, Istenem!

Harmincötödik fejezet
Huszonegyedik nap. Szörnyeteg

Rakel a konyhából mind a három irányt belátta, ahonnan a házat meg lehetett
közelíteni. Az épület mögött pedig egy kisebb, majdnem merőleges kőomlás volt, ahonnan
lehetetlen volt leereszkedni, különösen ilyenkor, amikor frissen belepte a hó. Ablaktól
ablakig ment. Kikukucskált rajtuk és meggyőződött róla, hogy valóban zárva vannak.
Amikor az apja a háború után megépítette a házat, jó magasra tetette az ablakokat és
berácsoztatta őket. Rakel tudta, hogy ennek a háborús élményeihez volt köze és egy
oroszhoz, aki Leningrádnál egy éjszaka belopódzott a bunkerjukba és lelőtte az összes
bajtársát. Csak az apja élte túl a támadást, aki közvetlenül az ajtó előtt feküdt és annyira
kimerülten aludt, hogy csak akkor vette észre a takaróját beborító üres töltényhüvelyeket,
amikor a riadóra felébredt. Mindig azt mondta, hogy az volt életében az utolsó éjszaka,
amikor rendesen aludt. Rakel viszont világéletében gyűlölte a rácsokat. Egészen
mostanáig.
– Nem mehetnék fel a szobámba? – kérdezte Oleg a nagy konyhaasztal lábát rugdosva.
– Nem – válaszolta Rakel. – Itt maradsz lenn.
– Mit csinált Mathias?
– Harry majd elmondja, ha ideért. Biztos vagy benne, hogy rendesen felraktad a láncot?
– Persze, mama, nyugi. Szeretném, ha a papa már itt lenne.
– Papa? – Rakel sosem hallotta azelőtt, hogy Oleg ezt a szót használta volna. Eltekintve
azoktól a pillanatoktól, amikor Harryt értette alatta, de ez már évekkel ezelőtt volt. – Az
apádról beszélsz? Oroszországban?
– Ő nem a papám.
Oleg ezt olyan bizonyossággal jelentette ki, hogy Rakel egészen beleborzongott.
– A pinceajtó! – kiáltott fel Rakel ijedten.
– Micsoda?
– Mathiasnak a pinceajtóhoz is van kulcsa. Most mit csináljunk? – Nem nagy
ügy – közölte Oleg és felhajtotta a maradék vizet a poharából. – Be kell támasztani az
egyik kerti széket a kilincs alá. Pont olyan magas, hogy nem lehet lenyomni tőle a
kilincset.
– Már kipróbáltad? – kérdezte Rakel megrökönyödve.
– Harry mutatta egyszer, amikor játszottunk.
– Maradj a fenekeden – mondta Olegnek és elindult a folyosón a pinceajtó felé.
– Várj!
Rakel megállt.
– Láttam, hogy csinálta Harry – állt fel Oleg. – Maradj itt, mama.
Rakel a fiát nézte. Jó ég, mennyit nőtt ebben az évben, lassan magasabb lesz, mint ő.
Barna pillantásának gyermeki kifejezése pedig hamarosan átadja a helyét valaminek, ami
egyelőre talán még csak kamaszos dac, de amiben idővel a felnőttek határozottsága is
megjelenik majd.
Habozott.
– Hadd csináljam én – kérte Oleg.
A hangja szinte könyörgően csengett. Rakel pedig érezte, hogy menynyire fontos ez
neki. Hogy ez sokkal többről szól: lázadásról a saját gyerekes félelmével szemben. Olyan,
mint valami felnőtté avatási rítus, hogy olyan lehessen, mint az apja. Olyan, mint akit
apjának tekint.
– De nagyon siess – suttogta neki. Oleg a pincelépcsőhöz rohant.
Rakel visszament az ablakhoz. Feszülten figyelte, hogy hallatszik-e motorzúgás a
felhajtó felől. Reménykedett benne, hogy Harry fog hamarabb megérkezni. Azon tűnődött,
milyen nagy a csend. És fogalma sem volt róla, honnan kúszott a fejébe a következő
gondolat: és még milyen nagy lehet.
Azután hirtelen valami zaj ütötte meg a fülét. Egy egészen halk hang. Először azt
gondolta, hogy kintről jön, de utána közvetlenül a háta mögött megismétlődött.
Megfordult. Nem látott semmit, csak az üres konyhát. De aztán megint ott volt. Mint egy
óra mély ketyegése. Vagy egy asztallapon doboló ujj. Az asztal. Onnan jött a hang. Utána
pedig már látta is, mi az: valami az asztalra csöpögött. Lassan emelte fel a tekintetét. A
fehérre festett plafon közepén egy sötét kör rajzolódott ki. A kör közepén pedig egy
halvány csepp remegett. Azután eleresztette a plafont és az asztalra pottyant. Rakel látta,
mi történik, a hangtól mégis úgy összerezzent, mintha pofon ütötték volna.
Te jó ég, biztosan a fürdőszobából jön! Elfelejtette volna elzárni a csapot? Akkor
viszont reggel óta folyik a víz, mert miután megjött a munkából, azonnal nekiállt vacsorát
készíteni, nem is volt fenn az emeleten. Persze, ennek is pont most kell történnie.
Rakel kiment a folyosóra, felsietett a lépcsőn és a fürdőszoba felé indult. Nem hallott
vízcsobogást. Kinyitotta az ajtót. A fürdőszoba padlója teljesen száraz volt és nem folyt
sehol a víz. Becsukta az ajtót és néhány másodpercig a fürdőszoba előtt szobrozott. Majd a
hálószoba ajtajára pillantott és lassan odalépett. A kezét a kilincsre tette. Habozott és újra
hallgatózni kezdett, hogy hall-e közeledő autót. Azután kinyitotta az ajtót és földbe
gyökerezett lábbal meredt befelé. Sikoltani szeretett volna, de ösztönösen érezte, hogy
nem teheti, hogy csendben kell maradnia. Egészen csendben.

– A rohadt életbe! – bömbölte Harry, és az öklével akkorát csapott a műszerfalra, hogy


az beleremegett. – Mi a franc folyik itt?!
Az alagútban mozdulatlanul állt előttük a kocsisor. Éppúgy, mint két perccel ezelőtt.
A válasz ugyanebben a pillanatban érkezett meg a rendőrségi rádión:
– Baleset történt a Ring 3-on Tásennél az alagút kijáratánál. Személyi sérülés nem
történt, az autómentő már úton van.
Egy kósza sugallat hatására Harry magához rántotta a mikrofont:
– Azt lehet tudni, hogy kik karamboloztak?
– Két személyautó, mindkettő nyári gumikkal – válaszolta az orrhang tömören.
– A novemberi havazáskor mindig minden a feje tetejére áll – jegyezte meg a
rendőrtiszt a hátsó ülésről.
Harry nem válaszolt, csak az ujjaival dobolt a műszerfalon. Azon törte a fejét, milyen
választási lehetősége van. Előttük és mögöttük is tömött kocsisor zárja el az útjukat, így a
kék fénnyel és a szirénával az égvilágon semmire nem mennek.
Kipattanhat az autóból és elrohanhat az alagút végébe, odarendelve egy autót, hogy
felszedje, de az még vagy két kilométer.
A kocsiban mostanra beállt a csend, csak az üresjáratban lévő motor halk zúgása
hallatszott. Az előttük lévő teherautó egy méternyit előrébb gurult, mire ők is nekilódultak.
A kormány mögött ülő rendőr attól való félelmében, hogy ha nem mutat elég
agresszivitást a haladást illetően, csak még jobban felbőszíti az amúgy is tomboló
főtisztet, csak akkor fékezett le, amikor már majdnem nekiütköztek a teherautó
lökhárítójának. A hirtelen fékezéstől a két bikinis fémfigura vidám csilingelésbe fogott az
autó visszatérő csendjében.
Harrynak megint Jonas jutott az eszébe. De miért? És miért kúszott elé a fiú arca akkor
is, amikor Mathiasszal beszélt telefonon? Amiatt a hang miatt lehetett. A háttérből.
Harry a visszapillantó tükör alatt lógó táncosokra meredt. És hirtelen megvilágosodott.
Tudta, miért kellett Jonasra gondolnia és hogy mi volt az a hang a háttérben. És azt is
tudta, hogy egyetlen másodpercet sem vesztegethet el. Vagy – és ezt a gondolatot minden
erejével igyekezett elhessegetni magától – talán már teljesen felesleges is sietniük. Mert
már el is késett.

Oleg anélkül, hogy bármerre is nézett volna, gyorsan végigment a sötét pincefolyosón,
ahol a sókicsapódás fehér kísérteteket festett a falra. Igyekezett a feladatán kívül semmi
másra nem gondolni. Egyetlen hamis gondolatot sem beengedni a fejébe. Harry mindig azt
mondta neki, hogy csupán egyetlen szörnyet kell legyőzni, azt, ami a saját fejében lapul.
És hogy erre igenis edzenie kell az embernek. Eléjük kell menni és amilyen gyakran csak
lehet, meg kell küzdeni velük. Az ember megvívja a maga kis ütközeteit, majd miután
hazatért és beragasztotta a sebeit, visszamegy harcolni. És Oleg ezt tette: többször is
lement egyedül a pincébe. És még sokszor le is fog, mivel a korcsolyának hidegben kell
lennie.
Fogta az egyik kerti széket és maga után húzva vitte oda az ajtóhoz, hogy a csikorgása
elnyomja a csendet. Megnézte, hogy a pinceajtó valóban zárva van-e. Azután
nekitámasztotta a széket és ellenőrizte, hogy teljesen elreteszelte-e. A kilincset nem
lehetett megmozdítani. Kész. Hirtelen megmerevedett. Mi volt ez a zaj? Oleg felpillantott
a pinceajtó kis üvegablakára. Nem tudta tovább fékezni a gondolatait, mostanra végleg
megrohamozták. Valaki áll odakinn. Szíve szerint azonnal felrohant volna a házba, de
kényszerítette magát, hogy ne mozduljon. Űzd el a félelmetes gondolatokat, koncentrálj
másra. Én idebenn vagyok, gondolta. Ugyanolyan biztonságban vagyok itt, mint odafenn.
Visszafojtotta a lélegzetét és érezte, hogy a szíve úgy ver, mint egy fékevesztett
basszusdob. Azután előrehajolt és újra a kis ablak üvegére nézett. Látta a saját arca
tükörképét. Fölötte azonban egy másikat is látott, egy eltorzult, idegen arcot. Azután pedig
meglátta a kezeket is, a szörnykezeket, amik a magasba emelkednek a háta mögött. Oleg
rémülten hátrálni kezdett. Nekiütközött valaminek és érezte, ahogy a kezek az arca és a
szája elé simulnak. Már nem sikolthatott. Hiába akarta kiordítani magából, hogy ez a
szörnyeteg egyáltalán nem a gondolatai közül jön, ez igazi és itt van. A szörnyeteg
idebenn van. És hogy mindannyiuknak meg kell halnia.

– Bent van a házban – mondta Harry.


A másik két rendőr értetlenül nézett rá, miközben Harry újra hívni kezdte Rakel
számát. – Azt hittem, hogy valami japán zene, de egy fém szélcsengő hangja volt. Olyan,
mint amilyen Jonas szobájában van. És Olegében is. Mathias egész idő alatt ott volt a
házban. Sőt, még közölte is velem…
– Ezt meg hogy érti? – kockáztatta meg a kérdést a hátsó ülésen ülő rendőr.
– Azt mondta, hogy otthon van. Az pedig most már a Holmenkollvei. Azt mondta, hogy
épp készül lemenni Rakelhez és Oleghez. Rá kellett volna jönnöm, hogy erről van szó,
hiszen a Holmenkollen felfelé van Torshovhoz képest. Ott volt a Holmenkollveien, a ház
emeletén. Útban lefelé, a földszintre. Ki kell hoznunk őket onnan, amilyen gyorsan csak
lehet. Válaszolj már, a fenébe is!
– Lehet, hogy nincs a telefon közelében…
– Négy készülék van a házban. Biztosan átvágta a telefonvezetéket. Azonnal oda kell
mennem!
– Kiküldünk egy másik járőrkocsit – javasolta a sofőr.
– Ne! – tiltakozott Harry. – Amúgy is túl késő, már elkapta őket. Az egyetlen esélyünk
az, hogy a kirakós utolsó darabkája még hiányzik neki: én.
– Maga?
– Igen. Arra vár, hogy besétáljak a képbe.
– Mármint hogy ne sétáljon be a képbe, nem?
– Nem. Én is a tervének a része vagyok. Vár engem.
A két rendőr egymásra pillantott, miközben egy motorkerékpár dübörgését hallgatták,
ami a feltorlódott autósor mellett végigrobogva közeledett mögöttük.
– Maga szerint most vár?
– Igen – válaszolta Harry, majd a külső visszapillantó tükörhöz fordult és a közeledő
motorkerékpárt nézte. És arra gondolt, hogy nem válaszolhatott mást. Ez volt ez egyetlen
válasz, ami még valami reményt adott neki.

Oleg küzdött, ahogy csak tudott, de azonnal kővé dermedt a szörnyeteg markában,
amikor megérezte a torkához szorított acélpengét.
– Ez egy szike, Oleg. – A szörnyeteg Mathias hangján beszélt. – Arra használjuk, hogy
felvágjuk vele az embereket. És el sem hinnéd, hogy az mennyire könnyű.
Azután a szörnyeteg ráparancsolt, hogy tátsa ki a száját és egy mocskos rongyot tömött
bele, majd utasította, hogy feküdjön hasra és tegye a hátára a kezét. Amikor Oleg nem
engedelmeskedett azonnal, az acélpenge a füle mögé siklott, ő pedig érezte, ahogy a vér
csiklandozva végigfolyik a vállán, le a póló belső oldalán. Lehasalt a hideg betonpadlóra,
a szörnyeteg pedig ránehezedett. Egy piros doboz landolt a feje mellett a földön. Oleg
megnézte a csomagolást. Kábelkötöző volt, azok a vékony műanyag szíjak, amikkel
vezetékeket szoktak összefogni. Úgy működött, mint amikor az ember befűzi az övét és
meghúzza, de borzasztóan bosszantó volt, mert az igazi övekkel ellentétben ezeket mindig
csak szorosabbra lehetett húzni, kiengedni viszont nem. És eltépni sem lehetett. Oleg
érezte, ahogy az éles műanyag a bőrébe vág a csuklója és a bokája körül.
Azután a szörnyeteg a magasba emelte, majd újra elengedte, Oleg-nek pedig ideje sem
volt rá, hogy a fájdalomra várjon, mert már le is érkezett – puhán, de valami halk recsegés
kíséretében. Felnézett. A fagyasztóládában feküdt a hátán, érezte, ahogy a
jégszilánkocskák leválnak a láda faláról, és az arcát és az alkarját égetik. Fölötte ott állt a
szörnyeteg oldalra hajtott fejjel.
– Ég veled! – mondta. – Nemsokára látjuk egymást a másik oldalon.
A láda teteje visszazuhant a helyére és koromsötét lett. Oleg hallotta, ahogy a kulcs
elfordul a zárban, amit gyorsan távolodó léptek zaja követett. Megpróbálta felemelni a
nyelvét és valahogy a rongy hátsó részéhez húzni. Ki kell löknie ezt a vacakot a szájából.
Lélegeznie kell.
Rakel felhagyott a lélegzéssel. A hálószoba ajtajában állt és tudta, hogy amit odabent
lát, az őrültség. Az a fajta őrültség, amitől az ember haja az égnek áll, a szája elnyílik és a
szeme csészealj méretűre tágul.
A bútorokat az ággyal együtt a falhoz tolták, a parkettát pedig vízréteg borította,
aminek moccanatlan tükre csak akkor rezzent meg, amikor egy-egy újabb csepp
belepottyant. Ezt azonban Rakel nem érzékelte. Az egyetlen dolog, ami minden idegszálát
lekötötte, az a szoba közepén trónoló hóember volt.
A figura szélesen vigyorgott és cilindert viselt, aminek a teteje majdnem a plafont
súrolta.
Amikor Rakel újra levegőhöz jutott és az oxigén eláraszotta az agyát, megérezte az
ázott gyapjú és fa szagát is, és meghallotta az olvadó hólé csepegését. A hideg
hullámokban hömpölygött felé a hótömegből, de nem emiatt borította el az egész testét a
libabőr. Sokkal inkább annak a személynek a testmelege miatt, aki közvetlenül mögötte
állt.
– Hát, nem gyönyörű? – kérdezte Mathias. – Ezt csak neked készítettem.
– Mathias…
– Csitt! – A férfi mintegy védelmező mozdulattal Rakel nyaka köré fonta a karját.
Rakel lepillantott. A kéz egy szikét szorongatott. – Hagyjuk most a beszédet, kedves. Még
annyi tennivaló van és olyan kevés az idő.
– De miért? Miért?
– Ez a mi napunk, Rakel. A élet hátralévő része olyan felfoghatatlanul rövid, hogy ne is
vesztegessük az időt magyarázkodásra, hanem ünnepeljünk. Kérlek, tedd hátra a kezed.
Rakel tette, amit a férfi mondott. Nem hallotta Oleget feljönni a pincéből. Talán még
mindig odalenn van, talán sikerül kijutnia innen, ha ő itt fent feltartja Mathiast. – Tudni
akarom – mondta és érezte, hogy a sírás fojtogatja a torkát.
– Azért, mert egy kurva vagy.
Valami vékony és kemény feszült a csuklója köré, majd Rakel megérezte a férfi meleg
leheletét a nyakán. Azután az ajkait és a nyelvét is. Összeszorította a fogát. Tudta, ha
sikoltozni kezd, Mathias megáll, ő pedig azt akarta, hogy folytassa, mert időt akart nyerni.
A férfi nyelve egyre feljebb kúszott, egészen Rakel füléig és gyengéden megharapta.
– A kis fattyad meg odalenn fekszik a fagyasztóládában – suttogta Mathias.
– Oleg? – Rakel érezte, hogy ebben a pillanatban végleg elveszti az önuralmát.
– Nyugodj meg, drágám. Nem fog megfagyni. – Nem?
– Mire a teste kihűlne, a kis fattyad már rég belehal az oxigénhiányba. Egyszerű
matematika.
– Matema…
– Kiszámoltam, már nagyon régen. Ahogy minden mást is.

A Holmenkollen emelkedőin egy magas fordulatszámon pörgő motorkerékpár


kanyargott felfelé a sötétben. Dübörgését visszaverték a házak, és akik a meg-megcsúszó
motor mozgását figyelték, egytől egyig azt gondolták, hogy ennek az elmeroggyant
idiótának azon nyomban el kéne venni a jogosítványát. Az elmeroggyant idiótának
azonban még csak nem is volt motorkerékpárra érvényes jogosítványa.
Harry rákanyarodott a fekete faépület felhajtójára és gázt adott, de a kerekek
kipörögtek a emelkedőt borító friss havon, így a motor egyre csak veszített a sebességéből.
Harry meg sem próbálta visszanyerni az uralmát a gép fölött, egyszerűen csak leugrott
róla. A jármű továbbcsúszott a lejtő széle felé, letarolt néhány alacsonyabb fenyőágat,
végül egy fatörzsnek ütközött, az oldalára dőlt és a hátsó kerekével még felkavart némi
havat, mielőtt kilehelte a lelkét.
De Harry ekkorra már a lépcsőn járt.
A hóban nem volt sem a házhoz vezető, sem a háztól távolodó lábnyom. Harry előhúzta
a revolverét, majd felszökkent a bejárathoz. Nyitva volt. Ahogy ígérte.
Ahogy besurrant a folyosóra, azonnal észrevette, hogy a pincébe vezető ajtó résnyire
nyitva van.
Harry megállt és hallgatózott. Zajt hallott, olyan volt, mint valami halk dobolás. Mintha
a konyhából jött volna. Harry habozott. Végül a pince mellett döntött.
Oldalazva, a revolvert maga elé tartva ment le a lépcsőn. Az aljában megállt és várt,
hogy a szeme megszokja a félhomályt és közben hallgatózott. Mintha az egész helyiség
visszatartotta volna a lélegzetét.
Észrevette a kerti széket a kilincs alatt. Oleg. A pillantása továbbvándorolt. Már épp
eldöntötte, hogy továbbáll, amikor egy sötét foltot vett észre a fagyasztóláda előtt a
betonpadlón. Víz? Egy lépéssel közelebb ment. Biztosan a fagyasztóláda alól folyt ki.
Igyekezett elhessegetni a fejébe férkőző gondolatokat és megrántotta a hűtőláda tetejét.
Zárva volt. A kulcs benne volt a zárban, de Rakel nem szokta bezárni. A finnoyi képek újra
elkezdtek tolongani a fejében, úgyhogy gyorsan cselekedett: elfordította a kulcsot és
felemelte a láda tetejét.
Harry még látta a fagyasztóláda sötétjében a fémes csillanást, mielőtt az arcába hasító
metsző fájdalom hatására hátratántorodott és a földre zuhant. Egy kés? Két szennyestartó
kosár közé érkezett a hátára, az alak pedig villámgyorsan kipattant a fagyasztóládából és
föléállt.
– Rendőrség! – kiáltotta Harry és maga elé lendítette a revolvert. – Ne mozduljon!
Az alak, feje fölé emelt kezével együtt megdermedt. – H… Harry?
– Oleg?
Amikor Harry leengedte a fegyvert, már ki tudta venni, mit szorongat a fiú a kezében.
Egy korcsolyát.
– A… azt hittem, Mathias jött vissza – suttogta Oleg. Harry felállt. – Mathias itt van a
házban?
– Nem tudom. Azt mondta, hogy nemsokára látjuk egymást, ezért azt hittem…
– Honnan szerezted a korcsolyát? – Harry a szájában érezte a vér fémes ízét, ujjaival
pedig kitapogatta a vágást az arcát, ahonnan frissen patakzott a vér.
– A fagyasztóládában volt. – Oleg elvigyorodott. – Annyi veszekedés volt abból, hogy
kinn tartottam a lépcsőn, hogy idebenn kezdtem tárolni a borsó alatt. Úgysem eszünk soha
borsót.
Oleg követte Harryt, aki közben már a lépcsőn járt.
– Szerencsére frissen volt élezve, úgyhogy el tudtam vele vágni a műanyag
szíjakat. – A zárral nem boldogultam, de sikerül néhány lyukat ütnöm a láda alján, így
kaptam levegőt. Azután összetörtem a villanykörtét, hogy ne kapcsolódjon fel a világítás,
amikor Mathias kinyitja a láda tetejét.
– A testhőmérsékleted pedig felolvasztotta a jeget és a víz kifolyt odalenn a
lyukakon – egészítette ki Harry.
Amikor felértek a folyosóra, Harry a bejárati ajtóhoz húzta Oleget, kinyitotta és
kimutatott rajta:
– Látod a fényt a szomszédban? Futás, és maradj ott, amíg érted nem megyek.
Rendben?
– Nem! – jelentette ki Oleg eltökélten. – A mama…
– Idehallgass! A legtöbb, amit ebben a pillanatban a mamáért tehetsz az az, ha minél
messzebb vagy ettől a helytől.
– Meg akarom találni a mamát!
Harry megragadta Oleg vállát és olyan erővel szorította meg, hogy a gyereknek
könnyek szöktek a szemébe.
– Ha azt mondom, hogy futás, akkor futsz, te átkozott idióta!
Halkan beszélt, de olyan dühvel, hogy Oleg csak zavartan pislogott egyet, amitől egy
könnycsepp végigszánkázott a szempilláján és legurult az arcán. Azután sarkon fordult,
kirohant az ajtón és elnyelte a sötétség és a hóvihar.
Harry elővette az adóvevőt és benyomta rajta az egyik gombot: – Itt Harry. Messze
vannak még?
– A sportpályánál vagyunk, vége. – Harry felismerte Gunnar Hagen hangját.
– Benn vagyok a házban – mondta Harry. – Jöjjenek az épület elé, de ne jöjjenek be
addig, amíg nem szólok. Vége.
– Vettem.
– Vége és kiléptem.
Harry a zaj irányába indult, amit továbbra is hallott a konyha irányából. A küszöbön
megtorpant és a cseppekre meredt, amik mostanra már olyan gyors iramban követték
egymást, hogy szinte vékony vízsugarat képeztek. A feloldott gipsztől szürke víz lázasan
kopogott a konyhaasztalon.
Harry négy hosszú lépéssel jutott fel a lépcsőn az emeletre.
A háló ajtaja felé lopakodott. Nyelt egyet. A kilincset nézte. Hallotta a rendőrségi
szirénák hangját közeledni a távolból. Az arcán lévő vágásból egy csepp vér hullott a
parkettára puha koppanással.
És most már érezte, mint egy nyomást a halántékán, hogy itt végződik majd az egész.
És hogy megvan a maga logikája. Milyen gyakran állt itt, ugyanez előtt az ajtó előtt
hajnalonta, azok után az éjszakák után, amelyeket ígérete szerint Rakelnél kellett volna
töltenie. Rossz lelkiismerettel és annak biztos tudatában, hogy Rakel odabenn alszik.
Óvatosan nyomta le a kilincset, mert tudta, hogy félúton mindig megnyikordul egy kicsit,
akkor pedig Rakel felébred, és álomittas pillantásával próbálja büntetni egészen addig,
amíg be nem csúszik mellé a paplan alá és hozzá nem simul. Aztán a nő merev ellenállása
lassan felenged. És Rakel elégedetlenkedve, de mégis jólesően morog. Ő pedig egyre csak
simogatja, csókolja, harapdálja és hü alattvalóként mindent megtesz neki addig, amíg
Rakel fölé nem kerekedik és akkor már nem álmos királynő többé, hanem doromboló,
nyafogó, buja és sértett egyszene.
Megragadta a kilincset és a tenyere ismerősként üdvözölte a sima felületű, szögletes
formát. Lassan és végtelenül óvatosan elkezdte lenyomni. Várta a jól ismert nyikorgást.
De az elmaradt. Valami más jelentkezett helyette, a kilincs finom ellenállása. Valaki
meghúzta volna a rugókat? Óvatosan elengedte. A kulcslyukhoz hajolt, megpróbált
bekukucskálni, de nem látott semmi, mert valaki betömte a lyukat.
– Rakel! – kiáltotta. – Odabenn vagy?
Nem kapott válasz. A fülét az ajtóra tapasztotta. Mintha valami kaparászó hangot
hallott volna, de nem volt benne biztos. Újra a kilincs után nyúlt, de aztán tétovázni
kezdett. Meggondolta magát, elengedte és a hálószoba melletti fürdőbe sietett, kinyitotta a
kis ablakot, majd átpréselte rajta a testét és kihajolt. A háló ablakából a fekete vasrácsokon
keresztül fény ömlött ki. A sarkát erősen az ablakkeret belső oldalához nyomta, majd
lábizmait megfeszítve a külső fal mentén amennyire csak tudott, a hálószoba irányába
nyújtózott. A durva felületű gerendákon azonban hiába próbáltak fogást találni az ujjai. Az
arcára tapadó hó összeolvadt a sebéből csordogáló vénei. A pillanat elviselhetetlenül
hosszúra nyúlt, a lába olyan erővel préselődött az ablakkerethez, hogy attól félt, bármelyik
másodpercben eltörhet. A keze kétségbeesett ötlábú pók módjára kaparászott a falon, a
hasizma pedig égett. Túl messze van, nem fog menni. Lenézett maga alatt a földre. Tudta,
hogy a vékony hóréteg alatt aszfalt lapul.
Azután valami hideget érzett az ujjhegyei alatt.
A legszélső vasat a rácson.
Két ujjával belekapaszkodott. Hárommal. Azután a másik kezével is. Végre kihúzhatta
fájdalomtól lüktető lábát az ablakkeretből, átlendült a falra és gyorsan a homlokzathoz
nyomta a cipötalpát, hogy tehermentesíthesse a karját. És végre benézhetett a hálószobába.
A látvány szinte letaglózta. Miközben az agya teljes erőből küzdött ellene, hogy
befogadja, azzal is azonnal tisztában volt, hogy mit lát: a kész műalkotást, aminek a
vázlatát már ismerte.
Rakel szeme hatalmasra tágult és fekete volt. Mélyvörös ruhát viselt. Mélyvöröset,
mint a Campari. Cochenille. A fejét természetellenesen tartotta, mintha egy magas kerítés
fölött akarna átnézni és ebből a pozícióból meredt egyenesen Harryra. A válla annyira
hátrafeszült, hogy a karja nem is látszott. Harry ana a következtetésre jutott, hogy
összekötözték a háta mögött. Az arca kidagadt, mintha egy zoknit vagy valami rongyot
tömtek volna a szájába. Egy hatalmas hóember vállán ült, meztelen lábai a hóember
mellkasa előtt kulcsolódtak össze. Harry látta, ahogy az izmai görcstől remegnek. Nem
szabad leesnie. Nem eshet le. Mert az ő nyaka körül nem egy szürke, élettelen acélhuzal
lógott, mint Eli Kvaléé körül, hanem egy fehéren izzó kör. A felhevített vágóhurok fekete
fogantyújából egy zsinór vezetett felfelé, majd áthaladt egy kampón, amit közvetlenül
Rakel feje fölött erősítettek a plafonba, végül továbbhúzódott a szoba másik vége felé, az
ajtó irányába. A kilincshez. Nem volt különösebben vastag, de eléggé feszült ahhoz, hogy
érzékelhető ellenállást keltsen, amikor Harry elkezdte lenyomni a kilincset. Ha kinyitotta
volna az ajtót, igen, ha egészen lenyomta volna a kilincset, akkor az izzó fém átvágta
volna Rakel torkát közvetlenül az álla alatt.
Rakel pislogás nélkül meredt Harryra. Az izmok mozogtak az arcán, hol dühöt, hol
puszta félelmet fejezve ki. A hurok túl szűk volt ahhoz, hogy sérülés nélkül kihúzhatta
volna belőle a fejét, helyette inkább lefelé feszítette, nehogy érintkezzen a halált hozó
hurokkal, ami majdnem függőlegesen lógott a nyaka körül.
Harryra nézett, majd le a padlóra, azután újra Harryra. Harry értette.
A padlót borító vízben már most is nagy hódarabok úszkáltak. A hóember olvadt.
Méghozzá gyorsan.
Harry megfeszítette a testét és teljes erejéből megrázta a rácsot. Az nem engedett, még
csak egy bátorító nyikorgást sem hallatott. Maga a rács nem volt vastag, viszont a
gerendák belső oldalára erősítették fel.
Odabenn a szobában a hóember megingott.
– Tarts ki! – üvöltötte Harry. – Mindjárt bejutok!
Szemenszedett hazugság. Ezt a vasrácsot még egy feszítővassal sem lehetne leszedni.
És arra sincs idő, hogy nekiálljon lefűrészelni. Hogy a franc essen Rakel apjába, abba az
elmebeteg őrültbe! A karja égni kezdett. Amikor az udvarra felkanyarodó első rendőrautó
fülsiketítő szirénázását meghallotta, megfordult. A Delta csoport egyedi kialakítású
jármüve volt, egy hatalmas, páncélozott Land Rover terepjáró. A vezető melletti ülésről
egy zöld katonai dzsekit viselő férfi ugrott ki, fedezékbe bújt az autó mögött és egy
adóvevőt emelt a szájához, mire a Harrynál lévő készülék sercegni kezdett.
– Hé! – ordította Harry.
A férfi zavartan nézett körül.
– Itt vagyok fenn, főnök!
Gunnar Hagen felegyenesedett a kocsi mögött. Közben egy szirénázó járőrkocsi hajtott
fel a ház elé.
– Nyomuljunk be a házba? – kiabálta Hagen.
– Ne! – üvöltötte vissza Harry. – Kikötözte Rakelt odabenn. Csak…
– Csak?
Harry felemelte pillantását és mereven bámult. Nem a város felé, hanem fölfelé a
Holmenkollen dombra.
– Csak mi, Harry?
– Várjon!
– Várjak?
– Gondolkodnom kell.
Harry a hideg vasrácshoz döntötte a homlokát. A karját égette a fájdalom, ezért
megpróbálta behajlítani a térdét, hogy a testsúlya minél inkább a lábára nehezedjen. A
vágóhurkon kell, hogy legyen egy kikapcsológomb, méghozzá azon a műanyag fogón. Ha
betörnék az üveget és bedugnának egy hosszú rúdra szerelt tükröt, akkor talán… De hogy
a bánatba lehetne benyomni a kikapcsológombot anélkül, hogy ez az egész istencsapása
mozgásba ne jönne és… és…? Harry igyekezett nem gondolni arra, milyen nevetségesen
vékony az a bőr- és szövetréteg, ami a nyaki ütőeret védi. Próbált valami előrevivő
gondolatot találni és ügyet sem vetni a pánikra, ami már-már a fülébe bömbölt, és
bármelyik pillanatban kész volt magához ragadni az irányítást.
Az ajtón keresztül is bejuthatnának, anélkül, hogy kinyitnák. Csak ki kell vágni az ajtót
úgy, hogy a kilincs a helyén maradjon. Szükségük lesz egy motoros fürészre. Lennie kell,
végül is az egész nyomorult Holmenkollen tele van lucfenyővel.
– Szerezzenek egy motoros fürészt a szomszédoktól! – üvöltötte Harry.
Rohanó léptek zaját hallotta odalentről. És egy puha csobbanást a hálószobából. Harry
szívverése megtorpant. A szobába meredt. A hóember testének teljes bal oldala hiányzott.
Egyszerűen belerogyott a vízbe. Bármelyik pillanatban összeomolhat. Látta, hogy Rakel
egész testében remegve próbálja megtartani az egyensúlyát, hogy elkerülje a fehér, csepp
formájú akasztófahurkot. Ezt aztán sosem fogják motoros fürésszel elintézni.
– Hagen! – ordította Harry és hallotta az előtörő hisztériát a saját hangjában. – A
járőrkocsikban van vontatókötél. Dobjanak fel egyet, a Land Roverrel pedig tolassanak a
falhoz!
Harry hallotta az izgatott hangokat, majd a terepjáró hátramenetben felbőgő motorját és
egy csomagtartó csapódását.
– Itt van, kapja el!
Harry egyik kezével elengedte a rácsot és még időben megfordult, hogy lássa a felé
repülő összetekert kötelet. Kinyújtotta a karját a sötétbe, elkapta és az egyik végét
szorosan megmarkolta, többi részét pedig hagyta visszazuhanni a földre.
– A másik végét erősítsék a kocsihoz!
A Harry kezében lévő kötélvég karabinere villámgyorsan rácsapódott a rács közepén
kereszteződő vasakra, majd hangosan csattant a zár. Speedcuffing.
A szobából újabb csobbanás hallatszott. Harry nem nézett oda. Nem volt semmi
értelme.
– Mehet! – bömbölte.
Azzal két kézzel az ereszcsatornába kapaszkodott, és a rácsot használva létrának
fellendült a tetőre. Mellkasát a cserepekhez nyomva, csukott szemmel hallgatta, ahogy a
motor előremenetbe kapcsol, az autó mozgásba lendül és a vasrács recsegni kezd. Még
több recsegés. És még több. Gyerünk már! Harry tudta, hogy az idő lassabban halad, mint
ahogy érzékeli. És mégsem eléggé lassan. Mialatt a végső, megváltó reccsenésre várt, a
motor fordulatszáma hirtelen megemelkedett és a terepjáró vadul felüvöltött. A rohadt
életbe! Harry tudta, hogy az autó kereke kipörgött a havon.
Ekkor egy gondolat hasított belé: mi lenne, ha imádkozna? De tudta, hogy Isten már
rég eldöntött mindent, a sorsuk megpecsételődött. Vagyis ezt a jegyet a feketepiacon kell
megváltania. És hogy a lelke már Rakel nélkül is elveszett. Ám a gondolat abban a
pillanatban törlődött is az agyából, elűzte a gumi hangja az aszfalton, a motor
fordulatszámának a csökkenése és az egyre erősödő recsegés.
A nagy, súlyos abroncsok megkapaszkodtak az aszfalton.
Azután következett a robaj. A motor még egyszer felbőgött, azután elhallgatott. Egy
másodpercig teljes volt a csend. Azután a vasrács tompa dörrenése hallatszott az autó
tetején.
Harry óvatosan feltornázta magát a tetőn. Háttal állt az udvarnak az ereszcsatorna
szélén és érezte, ahogy az lassan hajlani kezd. Gyorsan lehajolt, két kézzel megragadta az
ereszt és fellendítette a lábát, mintha kézen akarna állni. A levegőben kinyújtózott és inga
módjára az ablak felé lendült, azután derékszögben maga elé emelte a lábát. Abban a
pillanatban, amikor a régi, vékony ablaküveg megadta magát a bakancsa talpának, Harry
elengedte az ereszt. És a másodperc töredék részéig fogalma sem volt róla, hogy hol fog
landolni: lenn az udvaron, éles cserepekkel borítva, vagy benn a hálószobában.
Valami csattant. Alighanem egy biztosíték égett ki, mert minden elsötétedett.
Harry átvitorlázott a nagy semmi szobáján. Nem érzett semmit, nem emlékezett
semmire és tulajdonképpen nem is volt semmi.
És amikor a fény visszatért, csak arra tudott gondolni, hogy vissza akar menni oda,
abba a szobába. Minden porcikáját átjárta a fájdalom. Hanyatt feküdt a jeges vízben.
Minden valószínűség szerint halott volt, mert egy vérvörös ruhába öltözött angyal lebegett
fölötte, sötétben ragyogó glóriájával. A hangok lassan visszatértek. A kaparászás, a
lélegzés. Azután látta az eltorzult arcon a pánikot, a tátott szájba tömött sárga labdát, és a
lábakat, ahogy elszántan próbálnak a hóba kapaszkodni. Harry egyszerűen csak be akarta
hunyni a szemét. Egy hang, egy halk nyüszítés. És a nedves hó csusszanása, ahogy
elengedi magát.
Később Harry egyáltalán nem tudott felvilágosítást adni arról, mi is történt pontosan,
csupán az émelyítő szagra emlékezett, ami akkor keletkezett, amikor a vágóhurok
keresztülégette a testet.
Abban a pillanatban, amikor a hóember végül összeomlott, Harry felugrott. Rakel
előrebillent. Harry felemelte a jobb kezét, miközben a bal karját Rakel combja köré
kulcsolta, hogy a magasban tartsa a testét. De tudta, hogy elkésett. Hús sercegett, az orra
zsíros, égett szaggal telt meg és vér csapódott az arcába. Felmeredt. Jobb kezének középső
ujja ott volt a fehéren izzó huzal és Rakel nyaka között. A nyak súlya a huzalhoz nyomta a
kezét, ami úgy hasított a húsába, mint a tojásszeletelő húrja a főtt tojásba. És ha ezzel
megvan, Rakel nyaka következik. Végül a fájdalom is megérkezett, megkésve és tompán,
mint egy előbb csak vonakodó, majd könyörtelenül lesújtó ébresztőóra. Kétségbeesetten
küzdött, hogy talpon bírjon maradni. Szabaddá kell tennie a bal kezét. A szemébe csöpögő
vértől vakon a nyakába ültette Rakelt és a feje fölé emelte a kezét. Érezte Rakel bőrét az
ujjai alatt, a sürü haját, a vágóhurok harapását a saját bőrén, majd az ujjai végre rátaláltak
a szerkezet kemény műanyagból készült fogantyújára. Egy billenőkapcsolót tapogatott ki
rajta, amit jobbra döntött. De azonnal vissza is nyomta, amikor a hurok szorulni kezdett.
Végül az ujjai rábukkantak a másik gombra is. Megnyomta. A hangok eltűntek, a fény
vibrálni kezdett, Harry pedig érezte, hogy hamarosan elveszti az eszméletét. Lélegezz,
gondolta, az egésznek az a lényege, hogy oxigén jusson az agyadba. De a térde kezdte
megadni magát. A fölötte izzó fehér kör lassan vörös színre váltott. Végül elfeketedett.
Csörömpölést hallott maga mögött, a szoba üvegeit több pár bakancs zúzta szét.
– Megvan – mondta egy hang mögötte.
Harry térdre ereszkedett a vérrel színezett vízben, ahol hócsomók és használatlan
kábelkötözők úsztak. Az agya ki-be kapcsolódott, mintha az áramellátás szakadozna
odabenn.
Az egyik tiszt mondott valamit mögötte. Harry nem fogta fel, mit. Görcsösen beszívta a
levegőt, majd nagy nehezen kinyögte: – Mi?
– Életben van – ismételte a hang.
A hangok visszatértek. Azután lassan a látása is kitisztult. Megfordult. A két feketébe
öltözött férfi leültette Rakelt az ágyra és átvágták a műanyag szalagokat. Harry gyomra
minden előzetes figyelmeztetés nélkül kétszer erőteljesen összerándult és már ki is ürült.
Ő pedig a vízen úszó hányadékra bámult és hisztérikus kényszert érzett, hogy nevetésben
törjön ki. Mert volt ott valami, ami úgy festett, mintha azt is az imént hányta volna ki.
Felemelte a jobb kezét és a középső ujja helyén meredező véres csonkra nézett. Tehát
igaz: a saját középső ujja úszik a vízben.
– Oleg… – Rakel hangja volt.
Harry kihalászott a vízből egy műanyag kábelkötözőt, a csonk köré fűzte és olyan
szorosan meghúzta, amennyire csak tudta. Majd ugyanezt megismételte a mutatóujjával is,
amit ugyan csontig bevágott a hurok, de stabilan ült a kezén.
Azután odament az ágyhoz, és odébb tolta a két kommandóst. Betakarta Rakelt egy
paplannal és mellé ült. A nő szeme feketén meredt rá a sokktól, a nyaka két oldalán lévő
sebből pedig, amit a vágóhurok érintése okozott, vér csordogált. Harry sértetlen kezébe
fogta Rakelét.
– Oleg – ismételte meg Rakel.
– Oleg rendben van – nyugtatgatta Harry, és viszonozta szorítását. – A szomszédban
van. Vége van.
Látta, hogy Rakel szeme fókuszálni próbál.
– Megígéred? – suttogta alig hallhatóan.
– Megígérem.
– Hála Istennek.
Rakel összerándult, majd a kezébe temette az arcát és zokogni kezdett. Harry saját
megcsonkított kezére nézett. Vagy a kábelkötözők állították el a vérzést, vagy ő ürült ki
teljesen.
– Hol van Mathias? – kérdezte halkan.
Rakel feje felemelkedett és Harryra meredt. – Az előbb ígérted meg, hogy…
– Hová ment, Rakel?
– Nem tudom.
– Nem mondott semmit?
Rakel keze Harryéra kulcsolódott. – Ne menj most el, Harry. Majd valaki más…
– Mit mondott?
Csak Rakel testének összerándulásból vette észre, mennyire felemelte a hangját.
– Azt mondta, hogy véghezvitte az egészet és hogy most már csak pontot kell tenni a
végére – válaszolta Rakel és újra könnyek szöktek a szemébe. – És hogy a végnek
hódolatnak kell lennie az élet előtt.
– Hódolat az élet előtt? Ezeket a szavakat használta?
Rakel bólintott. Harry elengedte a kezét, felállt és az ablakhoz ment. Kipillantott az
éjszakába. Elállt a havazás. Felnézett a kivilágított építményre, ami a város bármely
pontjáról látható volt. A síugrósáncra. Ami olyan, mint egy kivilágított írásjel a sötét
dombon. Csakhogy nem vessző, hanem pont.
Harry visszament az ágyhoz, lehajolt és megcsókolta Rakel homlokát.
– Hová mész? – suttogta Rakel.
Harry felemelte véres kezét és elmosolyodott. – Orvoshoz.
Kiment a szobából. A lépcsőn lefelé majdnem megbotlott. Kilépett a ház előtti hideg,
fehér éjszakába, de az émelygés és a szédülés nem akart múlni.
Hagen a terepjáró mellett állva telefonált.
Megszakította a beszélgetést és bólintott, amikor Harry megkérdezte tőle, hogy
elvinnék-e.
Harry beült a hátsó ülésre. Arra gondolt, hogy Rakel hálát adott Istennek. Bizonyára
nem tudja, hogy nem Istennek kell hálásnak lenni. Hogy az üzlet megköttetett. És a
részletfizetés megkezdődött.
– Le a városba? – kérdezte a sofőr.
Harry megrázta a fejét és felmutatott a dombra. A mutatóujja magányosan állt a
hüvelyk- és a gyürüsujja között.

Harminchatodik fejezet
Huszonegyedik nap. A torony

Rakel házától három perc alatt autóztak fel a Holmenkollenre. A kilátónál parkoltak le
az ajándékboltok mellett. A landolási zóna úgy festett, mint egy megfagyott vízesés, ami a
lelátók között zubog lefelé és jó száz méterrel alattuk szétterül.
– Miből gondolja, hogy itt van? – kérdezte Hagen.
– Mert ő maga mondta nekem – válaszolta Harry. – Egy korcsolyapálya lelátóján
ültünk, és azt mesélte, hogy azon a napon, amikor az életművét befejezte és már annyira
beteg lesz, hogy meg akar halni, ebből a toronyból akar leugrani. Az élet előtti
hódolatként. – Harry a fekete ég felé nyújtózó kivilágított síugrótorony felé mutatott. – És
tudta, hogy emlékezni fogok rá.
– Őrült – suttogta Gunnar Hagen, és a torony legtetején trónoló sötét üvegkalitka felé
hunyorgott.
– Kölcsönkérhetem a bilincsét? – fordult Harry a sofőrhöz.
– Már van magánál, nem? – intett Hagen Harry jobb csuklója felé, amire egy bilincs
egyik mandzsettája volt erősítve. A másik félig nyitva lógott le.
– Szeretném, ha kettő lenne nálam – közölte Harry, és elvette a sofőrtől a felé nyújtott
bilincset. – Segítene nekem egy kicsit? Hiányzik innen néhány ujj…
Hagen a fejét csóválva erősítette fel Harry másik csuklójára a sofőr bilincsének
mandzsettáját.
– Egyáltalán nem örülök neki, hogy egyedül akar felmenni. Megijeszt.
– Nincs túl sok hely odafenn. Így legalább tudok vele beszélni. – Harry megmutatta
Hagennek Katrine revolverét. – És ez is nálam van.
– Pontosan ez az, ami megijeszt, Harry.
Hole főtiszt vetett még egy rövid pillantást a főnökére, majd megfordult és sértetlen bal
kezével kinyitotta az ajtót.
Az autót vezető rendőr elkísérte Harryt a Símúzeum bejáratáig. Keresztül kellett
mennie a múzeumon ahhoz, hogy a torony liftjéhez eljusson. Volt náluk egy feszítővas is,
hogy be tudják tömi a bejárati ajtó üvegét, de ahogy közeledtek, a zseblámpa fényében
üvegcserepeket vettek észre a pénztár előtt a padlón. A múzeum belsejéből riasztó távoli
hangja szűrődött feléjük.
– Oké, akkor már azt is tudjuk, hogy az emberünk odabenn van – konstatálta Harry, és
megtapogatta a nadrágja derekának hátuljába dugott revolvert. – Amint megérkezik a
következő járőrkocsi, állítsanak két embert a hátsó kijárathoz.
Harry átvette a zseblámpát és végigment a sötét kiállítótermeken. Végigsietett a norvég
síbajnokokat ábrázoló képek és plakátok, norvég zászlók, norvég síviaszok, norvég
királyok és hercegek, valamint a kísérőszövegek között, amelyek semmi kétséget nem
hagytak afelől, hogy milyen nagyszerű nemzet is a norvég – Harrynak pedig erről azonnal
eszébe jutott, miért nem kedvelte soha ezt a múzeumot.
A lift a kiállítótermek végében állt. Egy szűkös, zárt felvonó. Harry az ajtajára meredt
és érezte, ahogy elönti a jeges veríték. A lift mellett acéllépcső vezetett fölfelé.
A nyolcadik lépcsőforduló után mélyen megbánta döntését. A szédülés és az émelygés
visszatért, újból hánynia kellett. A lépcsőház visszaverte lépteinek zaját, amit a csuklójáról
lógó bilincsek korláthoz csapódó xilofonzenéje kísért. Tulajdonképpen a testének már rég
tele kellett volna pumpálnia a vérét adrenalinnal, és riadókészültségbe helyezkedni. Talán
egyszerűen csak túl kimerült volt, túlságosan fáradt. Vagy tudta, hogy az egésznek már rég
vége van. Az üzletet megkötötték, a következmények egyértelműek.
Harry tovább rohant. Egymás után szedte a fokokat, és még csak azzal sem törődött,
hogy zajt csap. Tudta, hogy a másik már rég hallotta, hogy közeledik.
A lépcső egyenesen a sötét üvegkalitkába vezetett. Harry felkattintotta a zseblámpát és
ahogy az utolsó lépcsőfokokra ért, huzatot érzett. A havazás elállt és halovány holdfény
sütött be a nagyjából négyszer négy méteres helyiségbe. A üvegfalak belső oldalán
fémkorlát húzódott, amibe gyaníthatóan félelemmel teli borzongással kapaszkodnak a
turisták, amikor Oslónak és környékének látványában gyönyörködnek, vagy megpróbálják
elképzelni, milyen lehet az ugrás előtt sítalpakkal a lábukon a beülőn várakozni. Esetleg
kizuhanni a toronyból, egyenesen a házak felé száguldani, majd végül a fák ágaitól
szétszaggatva földet émi. Harry ellépett az utolsó lépcsőfokról, be a terembe és az alattuk
elterülő város fényei előtt kirajzolódó sziluett felé fordult. Az alak a korláton kívül, a
hatalmas, nyitott ablak párkányán ült, a befelé zúduló hideg légáramlatban.
– Hát, nem gyönyörű? – Mathias hangja könnyeden, szinte boldogan csengett.
– Amennyiben a kilátásra gondolt, egyetértek.
– Nem a kilátásról beszélek, Harry.
Mathias kilógatta az egyik lábát az ablakon, Harry pedig megállt a lépcső mellett.
– Maga ölte meg vagy a hóember, Harry?
– Mit gondol?
– Szerintem maga volt. Hiszen maga olyan okos fickó. Számítottam magára. Elég
rémes érzés, nem? Persze, nem olyan könnyű meglátni benne a szépséget. Úgy értem,
amikor az ember épp meggyilkolja azt, akit a legjobban szeret.
– Nos. – Harry egy lépést közelített. – Maga erről a témáról valószínűleg nem tud túl
sokat.
– Hogy nem-e? – Mathias fejét az ablakkeretnek vetve nevetett. – Az első nőt, akit
megöltem, mindenkinél jobban szerettem a világon.
– Akkor meg miért tette? – Harry érezte, ahogy összerándul a fájdalomtól, amikor jobb
kezével hátranyúlt a derekára erősített revolverért.
– Mert az anyám egy hazug kurva volt – válaszolta Mathias. Harry keze előrelendült és
felemelte a revolvert. – Jöjjön le onnan, Mathias! Magasba emelt kézzel.
Mathias kíváncsian szemlélte Harryt. – Tudja, Harry, majdnem húsz százalék az esélye
annak, hogy a maga anyja is az volt. Húsz százalék az esély rá, hogy maga egy fattyú. Mit
szól hozzá?
– Hallotta, mit mondtam, Mathias.
– Hadd könnyítsem meg magának, Harry. Először is, megtagadom az
engedelmeskedést. Másodszor pedig, majd azt állíhatja, hogy nem látta a kezemet,
úgyhogy könnyen lehet, hogy fegyverem volt. Gyerünk, Harry, lőjön!
– Jöjjön le onnan!
– Oleg egy fattyú, Harry. Rakel pedig egy kurva. Hálásnak kellene lennie nekem,
amiért lehetőséget adtam magának, hogy megölje.
Harry átvette a bal kezébe a revolvert. A bilincsek lelógó végei összekoccantak.
– Gondolja át még egyszer, Harry. Ha letartóztat, elmebetegnek fognak nyilvánítani,
néhány évre betesznek a pszichiátriára, aztán pedig szabadlábra helyeznek. Lőjön le
inkább most azonnal.
– Maga meg akar halni – mondta Harry és közelebb ment. – Mert egyébként is
haldoklik a szklerodermia miatt.
Mathias egyik kezével a párkányra csapott. – Kiváló munka, Harry! Utánanézett annak,
amit a véremben lévő antitestekről mondtam.
– Megkérdeztem Idart. Azután utánanéztem annak, hogy mit jelent a szklerodermia. Ha
az ember ebben a betegségben szenved, akkor nem nehéz másik halálnem mellett dönteni.
Főleg, ha az egy látványos távozás, amivel az ember megkoronázhatja az úgynevezett
életmüvét.
– Hallom a megvetést a hangjában, Harry. De egy nap maga is meg fogja majd érteni.
– Mit fogok megérteni?
– Hogy ugyanabban a csapatban játszunk, Harry. Hogy mindkettőnk esetében a
betegség elleni harcról van szó. Hogy azok a betegségek, amikkel mi – maga és
én – küzdünk, kiirthatatlanok, ezért minden győzelem csak ideiglenes. Ezért a mi
tulajdonképpeni életfeladatunk a harc. Az enyém pedig itt végződik. Nem akar lelőni,
Harry?
Harry pillantása találkozott Mathiaséval. Azután megfordította a revolvert a kezében és
a markolatát Mathias felé nyújtotta. – Tegye meg maga, mocskos rohadék.
Mathias felhúzta az egyik szemöldökét. Harry látta rajta a tétovázást, a gyanakvást,
amit végül egy mosoly váltott fel.
– Ahogy akarja. – Mathias a korlát fölött átnyúlva elvette Harrytól a fegyvert.
Gyengéden megsimogatta a feketére lakkozott acélt.
– Nagy hiba volt magától, barátom – mondta végül és Harryra szegezte a
fegyvert. – Maga egy méltó lezárás, Harry. Úgyszólván a garancia, hogy a művem
megmarad az emlékezetekben.
Harry a fekete torkolatba meredt, és látta, amint a kakas felemeli csúnya, kicsi fejét.
Egyszerre mintha minden lelassult volna és a helyiség forogni kezdett körülötte. Mathias
célzott. Harry célzott. Azután előre lendítette jobb karját. A bilincs halk, susogó hangot
adott ki a levegőben, miközben Mathias meghúzta a ravaszt. A száraz kattanást puha
csattanás követte, amikor a bilincs nyitott fémmandzsettája Mathias csuklójához
csapódott.
– Rakel túlélte – közölte Harry. – Gallyra ment az ördögi terve, maga rohadék.
Harry látta, ahogy Mathias szeme kitágul. Majd összeszűkül. Végül a revolverre
meredt, ami nem sült el, és a vasra, ami Harryhoz láncolta.
– Ki… kivette a töltényeket – dadogta.
Harry megrázta a fejét. – Katrine Bratt soha nem töltötte meg a fegyverét. Mathias
Harryra emelte a pillantását és hátradőlt: – Jöjjön. Azzal zuhanni kezdett.
Harry előrerándult és elveszítette az egyensúlyát. Próbált megkapaszkodni, de Mathias
túl nehéz volt, Harry meg csak egy összezsugorodott óriás, aki nemsokkal ezelőtt vért és
húst veszített. Üvöltött, miközben Mathias súlya átvonszolta a korláton, majd az ablak és a
mély felé szippantotta. És miközben a bal karját a feje fölött hátrafelé lendítette, egy kép
úszott az agyába: egy szék lába és ő maga egyedül egy lepukkadt, ablak nélküli szobában
Cabrini Greenben, Chicagóban. Hallotta, ahogy a fém a fémhez kattan, majd megkezdte
szabadesését az éjszakában. Az üzlet létrejött.

Gunnar Hagen mereven a torony felé bámult, de a hirtelen újra nekieredő hó kavargása
akadályozta a szabad kilátásban.
– Harry! – ismételte meg az adóvevőben. – Ott vagy? Felengedte a készülék gombját,
de válaszképpen csak heves sercegést érkezett.
Időközben a sánc aljánál elterülő nyitott területre négy járőrkocsi futott be, és teljes
zűrzavar keletkezett, amikor néhány másodperccel ezelőtt meghallották az üvöltést a
toronyból.
– Lezuhantak – szólalt meg a mellette álló rendőrtiszt. – Biztos vagyok benne, hogy
láttam két alakot kiesni az üvegkalitkából.
Gunnar Hagen csüggedten lehajtotta a fejét. Nem tudta pontosan hogyan és miért, de
egy pillanatra valami abszurd logikát látott abban, hogy ez az egész így végződött, és
valamiféle kozmikus egyensúlyt is.
Őrültség. Micsoda istenverte esztelenség.
Hagen nem látta a rendőrautókat a hóvihartól, csak panaszos szirénázásukat hallotta,
mintha a siratóasszonyok már úton is lennének. És tudta, hogy a hang ide fogja csalogatni
a dögkeselyüket: a vérszagra mozduló sajtót, a kíváncsi szomszédokat és a vérszomjas
főnököt. Jönnek, hogy megszerezzék a porciójukat a hullából, az ínyencfalatot. És az este
kétfogásos lakomája – az iszonyatos hóember és az iszonyatos rendőr – mindannyiuk
számára ínyencfalat lesz. És ebben nincs sem logika, sem egyensúly, csupán a
habzsolnivaló szenzáció utáni éhség. Hagen adóvevője sisteregni kezdett.
– Nem találjuk őket! Vége.
– Ott kell lenniük – ordította Hagen. – Az épületek tetején is megnézték? Vége.
Hagen várt, miközben azon tépelődött hogyan fogja előadni a feletteseinek, hogy
engedte Harryt egyedül bemenni. Hogyan magyarázza majd el, hogy ő csupán Harry
felettese volt, nem a főnöke – soha nem is volt az. És hogy ennek is megvolt a maga
logikája és hogy valójában teljesen mindegy, hogy megértik-e vagy sem.
– Itt meg mi folyik?
Hagen megfordult. Magnus Skarre volt az.
– Harry lezuhant – válaszolta Hagen a torony felé intve. – Épp a holttestét keresik.
– Harry holttestét? Baromság.
– Baromság?
Hagen Skarre felé fordult, aki a torony felé meresztette a szemét.
– Azt hittem, hogy mostanra már kiismerte a pasast, Hagen.
Hagen megállapította magában, hogy voltaképpen irigyli a fiatal tiszt meggyőződését.
Az adóvevő újra sercegni kezdett. – Nincsenek itt!
Skarre Hagen felé fordult, és egy „nem megmondtam?” pillantás kíséretében megvonta
a vállát.
– Hé, maga! – kiáltott oda Hagen a terepjáró sofőrjének és az autó tetején lévő
fényszórókra bökött. – Irányítsa a fényt az üvegkalitkára! És adjon nekem egy távcsövet
is.
Néhány másodperccel később éles fénysugarak hasítottak bele az éjszakába.
– Lát valamit? – kérdezte Skarre.
– Csak a havat – válaszolta Hagen a távcsövet a szeméhez préselve. – Vigye feljebb a
fényt! Állj! Egy pillanat… Jóságos Isten!
– Mi az?
– Ez nem lehet igaz!
Ebben a pillanatban a hóvihar odébbállt, mintha elhúzták volna a függönyt valami
színpad előtt. Hagen hallotta a körülötte álló egyenruhások izgatott kiabálását. Mintha két
egymáshoz láncolt figura himbálózott volna egy autó visszapillantó tükrén: az alsó
győzedelmes mozdulattal a feje fölé emelt kézzel, fölötte a másik pedig széttárt karokkal,
mint akit oldalvást feszítettek keresztre. Mindketten élettelenül, lógó fejjel forogtak a
levegőben.
Hagen a távcsövön keresztül ki tudta venni a bilincset, ami Harry bal csuklóját az
üvegkalitka belső oldalán lévő korláthoz erősítette.
– Ez nem lehet igaz – ismételte meg Hagen.
Teljesen véletlen volt, hogy épp Thomas Helle, az eltűnési ügyekkel foglalkozó osztály
fiatal tisztje guggolt Harry mellett, amikor az visszanyerte az eszméletét. Négy rendőr
kellett hozzá, hogy őt és Mathias Lund-Helgesent visszahúzzák az üvegkalitkába. Helle
még évekkel később sem tért teljesen napirendre a hírhedt főtiszt különös reakciója fölött:
– Teljesen tébolyodott volt a tekintete és egyből azt kérdezte, hogy Lund-Helgesen
életben van-e! Mintha az lenne a legnagyobb félelme, hogy a pasas meghalt. És amikor azt
válaszoltam neki, hogy igen, éppen úton van lefelé a mentőautóban, ordítozni kezdett,
hogy vegyük el Lund-Helgesen övét és cipőfűzőjét és gondoskodjunk róla, nehogy
öngyilkos lehessen. Ki hallott már ilyet? Ennyire aggódni valakiért, aki nem sokkal azelőtt
ki akarta csinálni a volt szerelmét!

Harminchetedik fejezet
Huszonkettedik nap. Papa

Jonas mintha a fémrudacskák csilingelését hallotta volna, de azonnal vissza is aludt.


Csak akkor nyitotta ki a szemét, amikor azokat az elfúló hangokat meghallotta. Valaki volt
a szobában. Az apja. Az ágya szélén ült. Zokogott.
Jonas felült az ágyban. Kezét az apja vállára tette és érezte, ahogy rázkódik. Furcsa,
eddig sosem vette észre, milyen keskeny apa válla.
– Meg… megtalálták – zokogta. – A mama…
– Tudom – válaszolta Jonas. – Álmodtam róla.
Az apja elképedve meredt rá. A függöny résein belopakodó holdfényben Jonas látta az
arcán végigguruló könnycseppeket.
– Most már csak mi vagyunk egymásnak, papa – mondta Jonas. Az apja kinyitotta a
száját. Egyszer. Majd még egyszer. De egy hang sem hagyta el a torkát. Azután Jonas felé
nyújtotta a karját és magához húzta. Erősen szorította. Jonas az apja nyakához nyomta az
arcát és érezte, ahogy a forró könnycseppek benedvesítik a feje búbját.
– Tudod mit, Jonas? – suttogta az apja sírástól elcsukló hangon. – Annyira örülök
neked. Te vagy nekem a legdrágább a világon. A fiam vagy. Hallod? A fiam. És ez mindig
is így lesz. Megoldjuk, igaz?
– Igen, papa – suttogta vissza Jonas. – Megoldjuk. Te meg én.

Harmincnyolcadik fejezet
2004 decembere. Hattyúk
December lett és a kórház ablakai előtt a földek barnán és mezítelenül terültek el az
acélszürke ég alatt. Az autópálya száraz asztfaltját szöges gumik kaparászták, a
gyalogosok pedig felhajtott kabátgallérral és zárkózott tekintettel siettek a járdákon. Csak
a házakban húzódtak közelebb egymáshoz az emberek. A kórházi szobában egy
magányosan égő gyertya jelezte advent első vasárnapját.
Harry megállt az ajtóban. Stále Aune egyenes háttal ült az ágyon, és épp valami
vicceset mondhatott, mert Beate Lonn, a bűnügyi technikusok csoportvezetője még
mindig nevetett. Beate ölében egy pirospozsgás baba ült, aki kerek szemmel és tátott
szájjal nézte Harryt.
– Barátom! – brummogta Stále, amikor megpillantotta Harryt. Harry belépett a
szobába, lehajolt, hogy megölelje Beatét, majd megragadta Stále Aune kezét.
– Sokkal jobb bőrben vagy, mint legutóbb – állapította meg.
– Azt mondták, hogy még karácsony előtt hazaengednek – újságolta Aune és
megforgatta Harry kezét a sajátjában. – Micsoda ördögi karom. Mi történt?
Harry hagyta, hadd tanulmányozzák a kezét. – A középső ujjamat lecsapták és már nem
lehetett megmenteni. A gyűrűsujjamon összevarrták az inakat. Az idegvégződések egy
millimétert nőnek havonta és megpróbálják megtalálni egymást. De az orvosok szerint
arra is számítanom kell, hogy egy része örökre megbénul.
– Drága árat fizettél.
– Dehogy – mondta Harry. – Aprópénz.
Aune bólintott.
– Kiderült még valami az üggyel kapcsolatban, miután nyilvánosságra
hozták? – érdeklődött Beate és felállt, hogy a babát betegye a hordozóba.
– Semmi – válaszolta Harry Beate hatékony mozdulatait figyelve. – A védelem
megpróbálja majd elmebetegnek nyilváníttatni Lund-Helgesent – gondolkodott hangosan
Aune, aki jobban szerette az őrült helyett az elmebeteg kifejezést használni, mert szerinte
nemcsak jobban kifejezte a jelenséget, de sokkal költőibb is volt. – Ahhoz, hogy ez ne
sikerüljön nekik, nagyon rossz pszichológust kell kifogniuk.
– Persze, persze, de így is, úgy is életfogytiglani kap – jegyezte meg Beate és oldalra
hajtott fejjel igazgatta a baba takaróját.
– Csak az a kár, hogy az életfogytiglan egyáltalán nem életfogytiglan – dörmögte Stále
és az éjjeliszekrényen álló pohár után nyúlt. – Minél vénebb leszek, annál inkább hajlok
arra, hogy a gonoszság már csak gonoszság marad, akár társul hozzá elmebaj, akár nem.
Kisebb-nagyobb mértékben mindannyian hajlamosak vagyunk gonosz cselekedetekre, de
ez a hajlam még nem szabadít meg bennünket a felelősségtől. Az ég szerelmére, valahol
mindannyian betegek vagyunk és személyiségzavaraink vannak. De végül is a
cselekedeteink határozzák meg, hogy mennyire minősülünk betegnek. Semmi értelme,
hogy folyton a törvény előtti egyenlőségről papoljanak, amíg az valóban nem lesz
érvényes mindenkire. A pestis idején az a matróz, aki elköhintette magát, már repült is a
vízbe. És kész. Mert az igazságszolgáltatás egy életlen kés, mind az elmélet, mind a
gyakorlat szempontjából. Az egyetlen, amit fel tudunk mutatni, drága barátaim, az a
szerencsés avagy kevésbé szerencsés kórképünk.
– Nos. – Harry elgondolkodva méregette a bekötözött csonkot az ujja helyén. – Ebben
az esetben mindenképpen életfogytiglanról beszélhetünk.
– Hogyan?
– Lund-Helgesennek kifejezetten szerencsétlen a kórképe.
Egy kis időre csend telepedett a szobára.
– Mondtam már, hogy ujjprotézist ajánlgattak? – lengette meg Harry a jobb kezét. – De
nekem igazából tetszik így. Négy ujj, mint a képregényekben.
– És mit csináltál azzal, ami maradt belőle?
– Próbáltam az Anatómiai Intézetnek adományozni, de köszönettel visszautasították.
Úgyhogy kipreparáltatom és az íróasztalomra állítom, mint Hagen azt a japán
kiujjcsontot. – Szerintem egy magasba nyújtott középső ujj éppen megfelelő Hole-féle
üdvözlés lenne.
Beaté és Aune nevetette
– Hogy van Oleg és Rakel? – kérdezte Beate.
– Meglepően jól – felelte Harry. – Kemény fából faragták őket.
– És Katrine Bratt?
– Sokkal jobban. A múlt héten meglátogattam. Februárban újra dolgozni kezd,
visszamegy az erkölcsrendészetre Bergenbe.
– Tényleg? Nem folytatja tovább az emberekre lövöldözést?
– Nem, az tévedés volt. Mint kiderült, üres tárral járkált. Ezért merte olyan hosszan
meghúzni a ravaszt, hogy a kakas felemelkedjen. És erre már sokkal korábban rá kellett
volna jönnöm.
– Hogyhogy?
– Amikor az ember az egyik kapitányságról a másikra kerül, le kell adnia a szolgálati
fegyverét a maradék lőszerrel együtt. Az új helyen pedig új fegyvert kap két csomag
lőszerrel. Katrine fiókjában két érintetlen doboz lőszer lapult.
Egy pillanatnyi csend következett.
– Jó, hogy egészséges – mondta Beaté a baba haját simogatva.
– Igen – válaszolta Harry szórakozottan és arra gondolt, hogy tényleg úgy fest a dolog,
mintha jobban lenne. Amikor meglátogatta Katrinét Bergenben az anyjánál, a nő épp
akkor ért vissza egy hosszabb futásból a Sandviksfjellről. Miközben az anyja teát szolgált
fel, Katrine – még mindig nedves frufruval és kipirult arccal –, elmesélte neki, hogyan vált
az apja ügye a rögeszméjévé. És arra kérte Harryt, bocsássa meg, amiért belerángatta az
ügybe. Ám még a megbánás szikrája sem látszott közben a tekintetében.
– A pszichiáterem szerint csak egy kissé szélsőségesebb vagyok a többi
embernél – mondta Katrine és nevetve megvonta a vállát. – De most már végeztem vele.
Kislánykorom óta nem hagyott nyugodni, de végre sikerült tisztára mosni a nevét. Én
pedig továbbléphetek.
– És épp az erkölcsrendészetre papírt rendezgetni?
– Egyelőre neki kell fogni valahogy, aztán majd meglátom. Még a miniszterelnökök is
vissza szoktak térni.
Katrine pillantása azután elkalandozott az ablakon át a fjord felé.
Talán éppen Finnoy irányába. És amikor Harry eljött, tudta, hogy Katrine sérülései még
nem gyógyultak be, és soha nem is fognak.
Lepillantott a kezére. Aunénak igaza volt: minden újszülött maga a csoda, az élet pedig
tulajdonképpen folyamatos pusztulás.
Az ajtóban egy ápolónő köszörülte meg a torkát. – Itt az ideje az injekcióknak, Aune úr.
– Ó, nővérke, nem kímélne most meg ettől?
– Itt senki nem lesz megkímélve semmitől.
Stále Aune felsóhajtott. – Mondja, nővérke, maga szerint mi a nagyobb gonoszság?
Megfosztani az életétől azt, aki élni szeretne, vagy megtagadni a halált attól az embertől,
aki meg akar halni?
Beate, a nővér és Stále nevetett, és egyikük sem vette észre, hogy Harry összerezzent a
széken.
Harry a kórháztól felkaptatott a meredek dombokon a Sognsvannhoz. Nem voltak
sokan, inkább csak a szokásos vasárnapi turisták, akik hűségesen rótták köreiket a tó
körül. Rakel a sorompónál várta.
Megölelték egymást és csendben elindultak a tó mentén. A levegő csípős volt, a nap
pedig bágyadtan pislogott a halványkék égen. Talpuk alatt száraz avar recsegett.
– Alvajáró vagyok – törte meg végül a csendet Harry.
– Tényleg?
– Igen. És valószínűleg már egy jó ideje.
– Egyáltalán nem olyan könnyű mindig és mindenhol száz százalékosan ott
lenni – jegyezte meg Rakel.
– Nem, nem – rázta meg a fejét Harry. – Szó szerint értettem. Azt hiszem, időnként
éjszaka fenn voltam és mászkáltam a lakásban. Csak az ég tudja, miket csináltam.
– És hogy jöttél rá erre?
– Azon az éjszakán történt, amikor kijöttem a kórházból. A konyhában álltam és a
padlót néztem, illetve a rajta lévő nedves lábnyomokat. Azután felfedeztem, hogy a
gumicsizmámtól eltekintve teljesen meztelen vagyok, éjszaka közepe van és egy
kalapácsot tartok a kezemben.
Rakel mosolyogva nézte az utat. Harryéhoz igazította a lépéseit, hogy egy ritmusba
kerüljenek. – És is voltam alvajáró egy ideig. Közvetlenül azután, hogy teherbe estem.
– Aune mondta, hogy felnőttek esetében stresszes időszakokban előfordul az ilyesmi.
Megálltak a tó partján. Egy hattyúpárt néztek, ahogy rezzenéstelenül és hangtalanul
siklottak a szürke vízen.
– Az első pillanattól kezdve tudtam, hogy ki Oleg apja – mondta Rakel. – De amikor
megtudta, hogy a barátnője Oslóban terhes, akkor még nem tudtam, hogy én is gyereket
várok tőle.
Harry tüdejét megtöltötte a jéghideg levegő. Késszúrásként hasogatott és télíze volt.
Csukott szemmel a nap felé fordult és Rakelt hallgatta:
– Amikor rájöttem, ő már meghozta a döntését és visszautazott Oslóba. Két lehetőség
állt előttem. Gyereket szülni egy olyan apának Moszkvában, aki szeretni fogja és úgy
törődik vele, mintha a sajátja lenne. Legalábbis addig, amíg azt gondolja, hogy a sajátja.
Vagy apa nélkül szülöm meg. Az egész iszonyatosan abszurd volt. Tudod, mit gondolok a
hazugságról. Ha valaki korábban azt mondja nekem, hogy egy nap majd azt választom,
hogy hazugságban élem le az életem, még a feltételezést is helyből visszautasítottam
volna. Amikor az ember fiatal, minden olyan egyszerűnek tűnik, szinte semmit nem tud a
lehetetlen választásokról, amelyekkel később találja majd szembe magát. És ha csak
magamról lett volna szó, akkor ez a döntés nem is lett volna nehéz. De annyi mindenre
tekintettel kellett lenni. Nem elég, hogy összetörtem volna Fjodort és megsértem a
családját, de még ennek a férfinak az életét is tönkretettem volna, aki visszaköltözött
Oslóba a családjához. Ezenkívül gondolnom kellett Olegre is, hiszen elsősorban róla szólt
ez az egész.
– Értem – mondta Harry. – Mindent értek.
– Nem – vágott közbe Rakel. – Hiszen nem érted, miért nem mondtam el neked
korábban. Hiszen rád nem kellett volna tekintettel lennem. Most pedig biztosan azt hiszed,
hogy jobb embernek akartam mutatni magamat, mint amilyen valójában vagyok.
– Egyáltalán nem – ellenkezett Harry. – Nem hiszem, hogy jobb ember vagy, mint
amilyen vagy.
Rakel oldalra hajtott fejét Harry vállához érintette.
– Szerinted tényleg igaz, amit a hattyúkról mondanak? – kérdezte Rakel. – Hogy a
halálukig hűségesek?
– Szerintem az ígéreteikhez hűségesek – válaszolta Harry.
– És milyen ígéreteket tehet egy hattyú?
– Gondolom, semmilyet.
– Akkor most saját magadról beszélsz? Igazából jobban szerettelek, amikor ígéreteket
tettél és utána megszegted őket.
– Még több ígéretet szeretnél tőlem?
Rakel megrázta a fejét.
Amikor újra elindultak, Rakel Harry karjába fűzte az övét. – Azt kívántam volna, hogy
kezdjük újra – sóhajtotta Rakel. – Hogy tegyünk úgy, mintha nem történt volna semmi.
– Tudom.
– De azt is tudod, hogy nem megy.
Harry hallotta, ahogy Rakel próbál olyan hangot megütni, mintha egy megállapítást
közölne, de a végén mégiscsak maradt egy aprócska kérdőjel.
– Azon gondolkodom, hogy elutazom – mondta Harry.
– Igen? És hová?
– Nem tudom. Ne keress majd. Különösen Észak-Afrikában ne.
– Észak-Afrika?
– Ez egy Marty Feldman-replika egy filmből. El akar menekülni, de egyszersmind azt
szeretné, ha megtalálnák.
– Értem.
Egy árnyék suhant el fölöttük, majd tovább a szürkéssárga erdei talaj fölött.
Felpillantottak. Az egyik hattyú volt az.
– És hogy végződik a film? – kérdezte Rakel. – Megtalálják egymást?
– Természetesen.
– És mikor jössz vissza?
– Soha – válaszolta Harry. – Soha többé nem jövök vissza.

Toyen egyik bérházának pincéjében a lakóközösség két megbízottja gondterhelt


tekintettel hallgatott egy férfit, aki kezeslábast és feltűnően vastag lencséjű szemüveget
viselt. A férfi lélegzete fehér mészpor módjára gomolygott:
– Pontosan ez a baj a penészgombával. Nem lehet látni, hogy ott van. A férfi szünetet
tartott. Középső ujjával végigsimította a homlokán keresztülfutó hajtincset.
– De attól még ott van.

KA
A

You might also like