Félelem oldó mese

Az aranygyűjtő lány

Élt egyszer egy kislány, egy sötét erdő mellett.

Mostohaanyja minden nap a fenyvesbe küldte el gyümölcsöt
és gombát gyűjteni. Csak neki adott ilyen feladatot, édes
lányai, a lány mostohanővérei és mostohahúga, egész nap
henyéltek.  Egy napon, amikor a kislány az avarban
matatott, talált egy csillogó-villogó aranygyöngyöt. Nagy
örömmel vitte haza és mutatta a mostohájának. Az asszony
kapzsi volt, rögtön arra gondolt, hogyan szerezhetne még
több hasonló kincset. De mivel lusta volt és félt az erdőben,
a kislányt zavarta vissza. Meghagyta neki, hogy addig ne
menjen haza, amíg a kötényét tele nem szedi arannyal. A
kislány nem tehetett mást, visszament.

Keresett, kutatott, de nem talált több gyöngyöt. Eltelt egy

nap, kettő, három. Éjszaka madarak rikoltoztak és vadak
surranását lehetett hallani a sötét fák árnyéka között. A lány
a sötétben nem mert elaludni, így a harmadik nap végére
nagyon elfáradt. Egyszer, amint négykézláb állva, tenyerével
sepregette a leveleket a fák alatt, egy faajtót talált a földön.
Odatapasztotta a fülét, hallgatózott, de nem jött hang
mögüle.  Arra gondolt vágyakozva, hogy milyen jó volna, ha
az ajtó mögött arany lenne, azt beszedegetné a kötényébe és
hazamenne. Legyőzte hát a félelmét és felnyitotta az ajtót.
Ideje sem volt megijedni, olyan hirtelen pattant ki belőle egy
rút kis törpe, aki egyből hálálkodni kezdett a lánynak:
–    Köszönöm, hogy megmentettél, hogy kiengedtél
börtönömből! Egészen elgémberedtek a tagjaim! – mondta,
miközben nyújtózkodott.
A lány koszos ruháját, fáradt tekintetét, kisírt szemét látva
megkérdezte:
–    Hát téged meg mi lelt? – bökött a lány orrára.
A lány elmondta neki, hogy addig nem mehet haza, amíg meg
nem rakja a kötényét arannyal. Azért kesereg, mert semmit
sem talál.
–    Ha csak ez a baj, szaladj, és gyűjts egy kötényre való
gesztenyét. Ha megvagy, gyere vissza! Uccu neki, igyekezz!
Itt várlak!
A lány befutott a fák közé. Amikor hátrapillantott, látta, hogy
a torz törpe leheveredik egy szederbokor tövébe, és
csámcsogva falatozni kezdi a bogyókat.
Este lett, mire a lány összeszedte a gesztenyét és visszatért,
a kis törpét a bokor alá csúszva, hangosan horkolva találta.
Megrázta a vállát, és megszólította:
–    Meghoztam a gesztenyét!
–    Borítsd ki a földre! Mire reggel felkelsz, arany lesz
belőle!

Azzal a törpe álmot bocsátott a kislányra. Reggel a

gesztenye halom helyén aranyhegy állt. A lány nem gy őzött
hálálkodni, megrakta a kötényét és rohant vele haza a
mostohájához. De a mostohának ez a kincs sem volt elég!
Ahol ez volt, kell ott még lennie! Azzal visszazavarta a
kislányt az erdőbe azzal, hogy hozzon még háromszor annyit.
Adott neki egy kiskocsit is.
Mikor a kislány visszament, a törpét megint a szederbokor
tövében találta. Elmondta neki az újabb feladatot.
–    Ezt már nem adom ingyen! – hunyorgott gonosz kis
malacszemeivel a törpe.
–    – Mit kérsz cserébe?  – kérdezte a kislány. – Bármi
legyen az, megteszem!
A törpe szeme felcsillant!
–    Hát, valójában lenne valami, amit kérnék. Ha megnősz,
elmegyek érted és te hozzám jössz feleségül. – harsogta,
majd éles hangon kacarászott.
A kislány beleegyezett a feltételbe. Most három napjába telt,
amíg összegyűjtötte a gesztenyét, és a törpe egy éjszaka
alatt ismét aranyat varázsolt belőle. A kislány hazahúzta a
nehéz kocsit, a hám feltörte a vállát. A mostohája végre
megelégedett a sok kinccsel.

Eltelt tíz év, a lánynak és testvéreinek gazdag kérőt keresett

a mostoha. Messzire híre ment a dolognak, mert a lányok
nagyon szépek voltak. A leggazdagabb legények hamar el is
vették feleségül a mostoha idősebb lányait. Már csak a lány
maradt és mostohahúga. A lány régen el is felejtette a rút
törpét, akinek gyerekkorában ígéretet tett. Amikor a házuk
ajtajának alsó részét türelmetlen kopogás verte és
nyomában megjelent az apró termetű rémisztő alak, hirtelen
minden eszébe jutott. A lány szívébe félelem fészkelte be
magát. Amikor a törpe előadta kérését, hogy ő bizony a
lányért jött, a mostoha közönséges, harsány kacagásban tört
ki.

–    Ugyan már! – gurgulázott a torka – gazdag és hatalmas

kérőket várunk, téged pedig észre sem venni, mintha egy
mérges gomba lennél, aki éppen csak kibújt a földből.

A törpe szóra nyitotta a száját, össze-vissza, hegyes fogaitól

hátrahőkölt a mostoha. A lány eközben csak ült szótlanul.

–    Hatalmas vagyok én, hatalmas. Sokkal különb annál,

mint akiket eddig láttál! Tépd csak ki egy hajszáladat!

A mostoha kíváncsi volt, megtette, amit a törpe kért és

átnyújtotta a törpe hosszú karmú ujjai közé a hajat. Kettőt
sem volt ideje pislogni, a törpe a hajszálat arany nyakékké
változtatta. Az asszony kapzsin nézte a csillogó kincset.

–    Elég gazdag vagyok a számodra?  – kérdezte, a

mostoha mohó arcát látva magabiztosan a törpe. – Elég jó
leszek a családodba?

–    Igen, elég jó leszel! – mondta a mostoha. – Több

eladósorban lévő hajadon is van itt, és a rangidőst illeti a
jog, hogy hozzád menjen!  – A lány elsírta magát.
–    Állok elébe, hogy elvegyem! – vigyorgott az apró
termetű gonosz lény.

–    A rangidős én vagyok, és én is férjet keresek! Így én

leszek a feleséged! – rikkantotta az aranytól megrészegült
mostoha.

Bár a törpe gonosz volt, maga körül jóságra áhítozott. Így

nyakába vette görbe lábait és addig futott a másik irányba,
amíg jó messzire nem került a háztól, erdőtől és országtól,
ahol a lány lakott. Soha többet nem látták. A mostoha még
ma is a nyomában van, a lány soha többet nem hallott felőle.
Húga és ő boldogan éltek az idők végéig.